Utazás az ismeretlen

T ü r k m e n i s z t á n b a

2002 októberében a belső-ázsiai pusztaságokban tett sok ezer kilométeres utazás után az Uszt-jurt platón át tértem vissza Kazahsztánba. Vonatunk lassan zötykölődött Beyneu felé, mintha tudta volna, hogy itt a Kaszpi-tenger és az Aral-tó közötti, út nél­küli pusztaságban úgy sincs más közlekedési lehetőség. Az egyhangú, tizenegy órás uta­zás jó alkalmat adott az élmények felidézésére, amiből csak egy-egy állomás, vagy in­kább csak megállóhely zökkentett ki. Az egyik helyen feltűnően sokáig álltunk, mire én érdeklődni kezdtem. Üzbég útitársam a jól látható állomásnévre mutatott, és a nyoma­ték kedvéért szóban is elismételte: Barsa-Kelmes. Én persze nem értettem semmit. A karakalpak nyelven írt Barsa-Kelmes, folytatta, azt jelenti: "aki megérkezik, nem tér vissza". Meglepődtem, aztán mégiscsak tovább indultunk.

AZÓTA IS SOKSZOR ESZEMBE JUTOTT a külö­nös állomásnév. Vajon ki , vagy kik nem térnek vissza? A hajdani száműzöttek,

akik itt tengették büntetésük éveit, vagy akár az egész életüket? A pusztaságban található magá­nyos sírok és temetők ismeretlen halottai? Vagy az ősi karavánút mentén álló isten háta mögötti bör­tön foglyai? Ők bizonyára tudják, mit jelent a barsa-kelmes. De megtudja mindenki, aki utazást tesz Közép-Ázsia pusztaságaiban és sivatagaiban, ahol végtelenbe vesző kietlen síkságok poros útja­in nem érzékelünk sem haladást, sem változást. Ahol nincs célpont és elérhetőség, ahol ősi kultú­rák málló romjai tekintenek időtelenül a messze­ségbe, ahol semmi máshoz nem hasonlítható a napkelte és a napnyugta varázslatos látványa, és ahol hallgathatjuk a mindig fúvó szél megigéző da­lait. Amikor megéljük a végtelenség és önnön k i ­csinységünk lélekszorító élményét, mi is rabjai le­szünk e magával ragadó különös világnak, és meg­értjük a sejtelmes állomásnév különös üzenetét.

"Rögös ú t o n " T ü r k m e n i s z t á n b a

Számomra akkor, 2002-ben Türkmenisztán elér­hetetlen maradt. Khojayli-nél hiába jutottam el az üzbég-türkmén határátkelőhelyhez, az üzbég és a kazah vízum itt semmire sem volt elegendő.

A türkmenisztáni utazás a következő év nagy áb­rándjává vált, én mégis bíztam abban, hogy nem csak az marad. Amikor 2003 szeptemberében útra keltem, a gondos előkészületek ellenére csak az indulásban lehettem biztos, az érkezésben nem. A bizonytalanságot az keltette, hogy a vízum helyett csak egy, a Türkmén Külügyminisztérium által re­gisztrált hivatalos meghívólevelem volt, az is csak másolatban, azzal az ígérvénnyel, hogy a Kaszpi-tenger partján lévő Türkmenbashiban, a korábbi Krasznovodszkban fogom a vízumomat megkap­ni. A meghívólevél személyes adataimon kívül részletesen tartalmazta az útitervet, valamint az országba érkezés és tervezett elhagyásának pontos időpontját. A meghívást intéző ashabádi (Ashgabat) A Y A N Tourism and Travel Company már az első levélváltáskor nyomatékkal a tudtom­ra adta, hogy csak utazási céllal érkezőnek nyújta­nak segítséget, másoknak nem, külön kiemelve a mások között az újságírókat. Mérnöki foglalkozá­som ebből a szempontból elfogadható volt.

Budapestről Isztambulon keresztül az azerbaj­dzsáni Bakuba repültem, majd innen hajóval ter­veztem az út folytatását Türkmenisztánba. A Szovjetunió megszűntével elenyészővé vált a két part közötti utasforgalom. A veterán komphajók menetrend nélküli, napi egyszeri indulással árut szállítanak, és a bizonytalan időpontú délutáni in-

A 90 m átmérőjű „égő gödör" mélyén a földgáz gyulladt lángra (balra)

Kilátás a Jángü Kala szirtjei felől a Kara-Bogaz-öböl felé

dulás miatt tanácsos volt már kettő órától a hajó­nál várakozni. A z útlevélvizsgálatnál akadt némi izgalom, amikor a vízumomat kérték. Meghívóle­velem láttán rövid konzíliumot hívtak össze, végül utamra engedtek. Ennek ellenére nem töltött el lel­kesedéssel, amikor közölték, ha a túlparton nem lesznek rendben a papírjaim, két nap múlva vi­szontlátjuk egymást.

Este nyolc órakor végre kihajóztunk. Azeri, orosz és türkmén útitársaimmal (összesen kilencen voltunk) még hosszú időn át néztük Baku távolodó fényeit. Mire a sötétség mindent elnyelt, egyedül maradtam a fedélzeten. A z éjszakai hajózás útban az ábrándok valóra váltása felé olybá tűnt, mintha a mesebeli Óperenciás-tengeren utaznék az azon is túli pusztaságok és sivatagok világába.

Mauzóleum Kunya-Urgencsben

Sok-sok évezreden át az élet errefelé meglehe­tősen világvégi volt, még ha olyan virágzó kultú­rák is kialakultak, mint Chorezm, vagy a csupán a közelmúltban feltárt Margus. Amikor az újkor szele meg- és felrázta a világot, addig soha nem látott gazdasági és társadalmi változásokat indítva el, errefelé homokba temetett kultúrák felett a no­mád élet és állattartás vált jellemzővé, és rabszol­gatartó kánságok határozták meg a élet minden­napjait. A X . század óta itt élő türkmén népek önálló államiság nélkül a hívai és a buharai kán­ság fennhatósága alá tartoztak mindaddig, amíg a X I X . század második felében a cári Oroszország keresztezve és meghiúsítva a hasonló brit törekvé­seket, meghódította a Kaszpi-tengeren túli terüle­teket. A civilizáció az orosz főkormányzó alatt in­dult el, majd a szovjet időszak állammá, pontosab­ban tagállammá tette Türkmenisztánt. A Szovjet­unió megszűnése után a függetlenséget 1991. ok­tóber 27-én kiáltották ki.

A z utazni vágyók számára a Kaszpi-tengeren túli területek soha nem voltak könnyen elérhetők. A mostoha természeti adottságokat csak tetézte a civilizálatlanság és a vallási fanatizmus. A z 1870-es évektől az orosz fennhatóság alatt sokat javult az utazók biztonsága. Ez főleg a Krasznovodszk-ból induló Transzkaszpi-vasút mentén volt igaz. Aztán jött a szovjet időszak, és az ország bezárult a külvilág számára. Ekkortájt „csak úgy" utazni egyáltalán nem lehetett. A független Türkmenisz­tán továbbra sem vált a tömegturizmus paradicso­mává, de ma már az utazási ábrándok legalább va­lóra válthatók, ha nem is egyszerűen.

Kora reggel nagy messzeségből is jól kivehetők voltak a Krasznovodszki-öböl sziklás dombvonu­latai. A z öblöt a Nagy Péter cár által kiküldött, Alekszandr Bekovics-Cserkasszkij herceg által vezetett orosz expedíció tárta fel 1715-ben, majd egy évre rá, a második expedíció során Cserkasszkij itt hozta létre az első orosz erődöt. A part menti homokdűnék között szűk hajózási úton jutottunk be a több ezer négyzetkilométeres öböl­be, a „vörös vizekre", ahogy Cserkasszkij elne­vezte azt a part menti vörös homokon csillogó víz látványának hatására.

Tíz óra tájban kötöttünk ki. A z utasok - kivéte­lemmel - elhagyhatták a hajót. Nekem meg kellett várnom, amíg a városból megérkezik a konzul. Addig izgulhattam, hogy rendben legyenek a pa­pírok. Két óra elteltével egy civil - ő volt a konzul - és több katona jött fel a hajóra, majd lekísértek a kikötő épületébe. Amikor megláttam a nálam másolatban lévő meghívólevél eredetijét, meg-

könnyebbültem. Többféle kérdőív és nyilatkozat kitöltése után egyéb fontos papírokkal együtt megkaptam a vízumomat egyelőre tíz napra. Vég­re Türkmenisztán földjére léphettem.

Ázsia k a p u j á b a n

Első türkmenisztáni utam a konzul irodájába veze­tett. Itt telefonon egyeztettünk az AYAN-nal, mikor indulok tovább, hol fogok megszállni, és mikor érek Ashabádba. Aztán szabad elhatározásomból Türk-menbashi legkitűnőbb szállodájába, a négycsillagos Hotel Türkmenbashiba mentem. Azt hiszem ideje megismerkedni a türkmenbashi szóval, ami mint fo­galom olyasmit jelent, mint a „minden türkmén fe­je". A név 1993 óta egyetlen embert illet meg Türk­menisztánban: Saparmurat Nyijazovot, az élet-hossziglanra megválasztott elnököt. Neve ma már csak „egyszerűen" Türkmenbashi vagy Nagy Türk­menbashi. Minden, ami Türkmenisztánban „türk­menbashi", legyen az hajó, szálloda, tér vagy város, az elnökről kapta a nevét és rá emlékeztet.

De térjünk vissza a Hotel Türkmenbashiba. Szo­bámban alig helyezkedtem el, máris megcsörrent a telefon. Ashabádból kerestek az AYAN-tól (ha­mar kiderítették, hol vagyok). Ismét átvettük az

elkövetkező napok úti programját, majd kaptam egy telefonszámot, amin probléma esetén bármi­kor elérhetem ismeretlen nyomon követőmet.

Másnap reggel kisebb szívdobogást kaptam, amikor erős ajtókopogtatásra ébredve egy katona­tisztnek nyitottam ajtót. Üdvözölt és megkérdezte: „vszjo v parjádke?" - minden rendben? A kitünte­tő gondoskodáson kívül újabb papírokkal látott el.

Ezután végre elindulhattam Türkmenbashi, azaz Krasznovodszk felfedezésére. A település rendkí­vüli, sőt meghatározó stratégiai jelentőségét Bel­ső-Ázsia orosz meghódítása szempontjából csak a történelem lapjaiból érthetjük meg.

A Cserkasszkij-expedíció az Indiába vezető vízi út lehetőségeinek a felkutatására irányult. A törek­véseket egy türkmén legenda táplálta, amely sze­rint az Amu-darja egykor a Kaszpi-tengerbe öm­lött és emberi beavatkozás - egy gát - változtatta meg a folyását. A korabeli ismeretek az Amu-dar­ja forrását a messzi Indiába tették. Ezért a hajdan­volt meder megtalálása és a vízi út helyreállítása azzal kecsegtetett, hogy ezután majd Oroszország­ból a Volga-Kaszpi-tenger-Amu-darja vízi úton Indiába is el lehet hajózni, ami semmihez sem fogható kereskedelmi lehetőséggel kecsegtetett. India akkor még nem volt brit gyarmat.

Mecset Darvaza „központjában"

Krasznovodszk, a mai Türkmenbashi volt az első orosz település a Kaszpi-tenger keleti partján

Cserkasszkij nem találta meg a keresett folyó-medert, amit a mai részletes térképek Uzboj-névvel jelölnek. A z Uzboj rejtélyét az 1937-1947 között Chorezm felkutatására kiküldött, Tolsztov vezette szovjet expedíció oldotta meg. A z expedí­ció szertefoszlatta az Amu-darja fő ágának eltere­lésére vonatkozó középkori legendákat, és igazol­ta, hogy az Uzbojban a középkor óta nem folyt víz. Korábban pedig az Amu-darja Darjalik nevű ága a Szarikamis-tavon keresztül látta el vízzel az Uzbojt, amely a Kaszpi-tengerbe folyt.

A vízi utat kereső kezdeti orosz törekvések a X I X . században már nyíltan a belső-ázsiai terüle­tek megszerzésére irányultak, aminek nagy lökést adott az indiai brit gyarmatbirodalom kialakulása. A z orosz hadvezetés sokat tanult az 1801-es és az 1839-es expedíciós seregek katasztrófájából, ami­kor azt hitték, hogy az oroszországi Orenburgból délre induló seregek elfoglalhatják a Hívai, a Buharai és a Kokandi kánságokat. A z Uszt-jurt pusztaságai nagy veszteségek árán megtanították a katonai vezetést arra, hogy észak-déli irányú had­járattal nem foglalható el Belső-Ázsia. A stratégia­váltás a következőképpen foglalható össze: kerülő utakon délre kell menni, majd délről indulva az Amu-darja vidéke mentén kell északra törni és el­foglalni a Buharai és a Hívai kánságokat. A z új stratégiában felértékelődött a Szír-darja vidéke és

Krasznovodszk. Krasznovodszk hídfőállássá vált, ahol 1869-ben várost alapítottak. A messzi Orosz­országból hajón érkezett az utánpótlás, ember, gép, hadianyag és a vasúti sín, s így rohamléptekkel építették ki a Transzkaszpi-vasutat egészen Tas-kentig, pontosan 1864 km-es hosszúságban. A Transzkaszpi-vasutat olyan híres utazók is igénybe vették, mint Sven Hedin, Stein Aurél, és rajta uta­zott 1895-ben a magyar Zichy-expedíció is.

Krasznovodszk mai képe sokat megőrzött a vá­rosalapítás időszakából. A másfél emeletes, föld­szinti lőrésekkel kialakított legrégebbi épület egy­koron az orosz helyőrségnek nyújtott biztonságot, ma múzeumként őrzi a hajdani hódítók emlékét. Innen egyenes út vezet a régi kikötőig. Félúton különös, diadalívszerű építmény, az Ázsia-kapuja keresztezi az utat. Szimbolikus alkotás. Üdvözli az Ázsiába érkezőket és búcsúztatja az elutazókat ma is, mint régen.

A hajdani kikötő helyén, ahol a móló kezdődött, csak egy bárka ringatózott teázóval a fedélzetén. A halk zene és a forró tea hatására bizsergető gon­dolatok jártak át. A z orosz birodalom belső-ázsiai hódításainak legfontosabb stratégiai pontján vol­tam. A régi emlékek keresése a vasútállomáson folytatódott. Pár perces sétával értem el a Transz-kaszpi-vasút híres állomását, amely pontosan olyan, mint építésekor, 1880-ban volt.

Ashabád belvárosa. A helyi útmutatásokat francia építészek valósították meg

Ashabádi park a Türkmenbashi aranyozott szobrával

Ashabád központja az aranyozott kupolájú elnöki palotával. A főtéren egy díszszemle főpróbája zajlik

A Transzkaszpi-vasút ráébresztette a briteket, hogy a „Nagy Játszmát" Belső-Ázsiában elvesz­tették. A polgárháború idején a fehérek oldalán még megjelentek brit intervenciós csapatok Krasznovodszkban, de a „Nagy Játszma" újraját-szására már nem volt lehetőség.

A régi utcák hangulata teljesen elvész a város szívében lévő sziklás magaslatról. A panoráma azonban kárpótol. A Krasznovodszki-öböl vizein messzire elkalandozó tekintetünk a partot elérve hamar megakad a várost övező sziklás, járhatatlan hegykoszorún, amely szinte szorítja a várost, nem engedve terjeszkedni. A sziklák öleléséből csak a Kaszpi-tenger irányába és az öböl menti szűk sáv­ban kelet felé lehet kijutni. A hegyeket áttörő egyet­len mesterséges szorost a második világháború alatt és utána építtették az itt raboskodó kétszáz ja­pán hadifogollyal. Közülük százkilencvenen soha nem tértek haza. Ők nem messze a szorostól ki­csiny temetőben nyugszanak, a japán és a türkmén nép megbékélését hirdető emléktábla alatt.

A mai Türkmenbashiról nem lehet elmondani, hogy rohanó élettempójú várossá nőtte volna ki magát. A z élet lassan, keletiesen csörgedezik erre­felé, és ezen a kikötő és az olajipar sem változtat. Ebben a miliőben megmagyarázhatatlanul áll az elegáns állami Hotel Türkmenbashi, hiszen a kül­földi utazó fehér hollónak számít errefelé, az üzle­ti életről pedig nehezen hihető, hogy ekkora hotelt igényelne. A z elnök aranyozott szobra a földszinti hallban bizonyára többet tudna mondani erről...

Megérkezés A s h a b á d b a

A Türkmenbashiból kelet felé igyekvők - ha az országutat választják - rendszerint a kora reggeli órákban gyülekeznek a vasútállomás előtti téren, hogy alkalmi útitársakkal, alkalmi taxival kelje­nek útra. A kétnaposra tervezett ashabádi utazást én is itt szerveztem meg. Rövid üzleti tárgyalás után máris indultunk Balkanabatba, ahol közel egy napot töltöttem. A z utazás szempontjából so­főröm személye szerencsésnek volt mondható, mert mint egykori földrajztanár sok út menti érde­kességet tudott megmutatni.

Amikor áthaladtunk a Nagy- és a Kis-Balhán hegységek között az Uzboj völgyén, Vámbéry Ár­min útvonalát kereszteztük, aki 1863-ban e völgy­ben utazott karavánnal Hívába. Göktepénél impo­záns, klasszikus török stílusú mecset vonja magá­ra az arra járó figyelmét. A néhány éve épült me­cset Türkmenisztán legszentebb emlékhelyén áll, a göktepei hajdani földvár ma már alig észrevehe-

Göktepe, az „emlékezés mecsetje". 1881 januárjában itt végeztek az orosz csapatok több mint 14 ezer türkménnel

tő falain belül. A földvár elfoglalásakor, 1881. ja­nuár 24-én az orosz csapatok e helyen több mint tizennégyezer-ötszáz türkmént öltek meg.

Felfokozott várakozással érkeztem este Ashabád-ba. Kíváncsi voltam, vajon milyen lesz az a város, amelyet a göktepei események után oroszok alapítot­tak egy kis falu helyén, amelyről az 1895. évi Zichy-expedíció tudós tagja, Szádeczky-Kardoss Lajos azt írta a naplójában: "Magyaros város, a szőrme váro­sa", és amelyet 1948. október 6. éjjelén a Richter-skála szerinti kilences (!) erősségű, 110 ezer ember életét követelő földrengés teljesen elpusztított. Ashabád ezután öt évig a Szovjetunió zárt városa volt, az utóbbi években pedig grandiózus beruházá­sokkal Belső-Ázsia legpazarabb városa akar lenni.

A térség egykori szovjet városaiban edződött utazó bizony nagyon meglepődik Ashabádban, és ez főleg este igaz. A városképet a fényárban úszó kormányzati negyed palotái, az aranyozott kupolá-jú elnöki palota, a márvány szökőkutak nem szá­zai, hanem ezrei, az elegáns és modern lakóépüle­tek, a széles és kifogástalan minőségű sugárutak, a virágos parkok megszámlálhatatlan sokasága, a mindenütt uralkodó rend és tisztaság, és a Nagy Türkmenbashi aranyozott és fényárban úszó szob­rai uralják. A z éjszakai reflektorfényben egy óriási könyv alakú emlékmű tündököl, amely nem más,

mint a Rukhnama (Lélekkönyv vagy Szellem­könyv), az elnök isteni sugallatra írt fő műve. A z egyik középület előtt óriási kivetítő előtt álltam meg. Elnöki beszédek hangzottak el magas pulpi­tusról. Lent pedig sok-sok ember hallgatta szenvte­len arccal. Időnként felállt valaki a lent ülők közül. A szavak bizonyára hozzá szóltak. A türkmén be­szédből nem lehetett megítélni, hogy dicséretek, vagy elmarasztalások hangzottak-e el. Utcai magá­nyomban már-már kezdtem úgy érezni, hogy hoz­zám is szólnak a szavak, ezért jobbnak láttam to­vább menni. A '48-as földrengés emlékművénél az éjszakában váratlanul rám kiáltott valaki. Akkor vettem észre, hogy ráléptem a frissen lakkozott ut­cakövekre. Október 6. kora hajnala volt, a nemze­ti tragédia gyásznapja. Néhány óra múlva az elnö­köt várták ide, hogy megkoszorúzza az emlékmű­vet. Megértettem a rendkívüli készülődést.

Prózaibb dolgokra térve, Ashabádban mindent lehet kapni, a francia pezsgőtől a japán plazma té­véig. A z alapélelmiszerek nagyon olcsók, a föld­gáz ingyen van mindenkinek, a benzin pedig csak­nem ingyen. Ottjártamkor egy U S A dollárért öt­venöt litert adtak a kilencvenötösből.

A vevőkkel lehet azonban némi gond, mert nagy a munkanélküliség, segélyek nincsenek, a jellemző jövedelmek pedig nem a mi fogalmaink szerintiek.

Egy valamit azonban hiába kerestem Ashabádban: könyveket. A Rukhnamán és az ókori keleti ki­rályságot, Margust bemutató két könyvön kívül alig található más. Világirodalom mintha nem lé­tezne. Ashabádról egy 1982-es szovjet kiadású könyv volt minden, ami fellelhető volt.

A városban járva gyakran ültem le parkokban nézelődni és a gondolataimat rendezni. Ez utóbbi­val azonban nagyon nehezen boldogultam.

T ü r k m e n i s z t á n sivatagaiban

Hétfőn, a nemzeti ünnep napján az A Y A N irodájá­ban tervezgetéssel töltöttük a délelőtti órákat. A z előzetesen már egyeztetett úti programnak most a részletei kerültek sorra. Megismertem kicsiny ex­pedíciónk vezetőjét, a 34 éves Dimitrij Gor-junovot (Dima), a Szovjetunió egykori ifjúsági tízpróbabajnokát. Megállapodtunk, hogy Kunya-Urgencsig (Köneürgench) egy, onnan pedig - a la­katlan vidékeken minden eshetőségre készen - két UAZ-dzsippel folytatjuk az utazást. A z indulásig szűk két napunk maradt, az AYAN-nak az engedé­lyek elintézésére, Dimának és nekem az élelmi­szerek beszerzésére.

Indulásunk reggelén ismertem meg Szását, a so­főrünket, a szenvedélyes vadászt, aki elmaradha­tatlan vadászpuskáját is magával hozta, hogy alka­lomadtán finomabb falatokkal is kiegészítsük alapétrendünket, a birkafaggyús disznózsírban tartósított marhasültkockákat. Roskadásig megra­kott UAZ-dzsipünk legfontosabb rakományát a mintegy 400 liter benzin és a 100 liter víz adta. Jobb időjárást még kívánni sem lehetett volna. A felhőtlen kék égbolt, a ragyogóan sziporkázó nap­sütés és a kellemes októberi meleg jó érzésekkel töltött el, mintha nem is a zord Kara-kum sivatag­ba indultunk volna.

Földünk számos sivataga közül a Kara-kum mintegy 300 ezer km2-es kiterjedésével a legna­gyobbak közé tartozik. Türkmén elnevezése ma­gyarul fekete homokot jelent, de a sivatag itt ép­pen annyira nem fekete, mint amennyire nem vö­rös északi szomszédja, a Kizil-kum. A jellemző szürkés-drappos árnyalatot a nagy mennyiségben előforduló biotitcsillámok okozzák. A Kara-kum lefolyástalan területének kialakulása valamikor a jégkorban fejeződött be, amikor esősebb időkben a déli hegységekből érkező folyók hordalékkal töltötték fel. A kevés csapadékon kívül a szél min­dent átformáló ereje kellett a homoksivatag kiala­kulásához.

Utunk első két napján nem számítottunk komo­lyabb viszontagságokra. Nyugodtan félretehettük a tájékozódást segítő részletes térképeket és a GPS-t is. A szovjet időkben épült sivatagi úton lassan, de egyenletes tempóban haladtunk az 560 km-re lévő Kunya-Urgencs felé. A forgalmat sem kellett túlzottan figyelni, mert jó, ha tíz szembejö­vő járművel találkoztunk óránként. Erbentnél hosszabb időre megálltunk egy homokból alig ki­látszó teázónál, hogy megvárjuk sivatagi nyúlból frissen készülő ebédünket. Erbent rendezetlen összevisszaságban, homokban épített földszintes házaival és jurtáival már jellegzetes sivatagi tele­pülés volt. Erbenten túl már nincs villany, vezeté­kes gáz és telefonvezeték. Csak az öreg út halad rendületlenül és magányosan észak felé, sok he­lyen járhatatlanná öregedve.

De még a rossz út sem tudta megakadályozni Darvazába (Derweze) érkezésünket. Erbenthez ha­sonlóan Darvaza is a homokban összevissza szét-

A falusi türkmének mindennapjai alig változtak a századok alatt

szórt építményekből áll. A föld mélye itt mérhetet­len nyersanyagkincseket rejt kénből és földgázból. A z utóbbiról magunk is meggyőződhettünk. Ehhez azonban meg kellett találnunk Darvazától északke­letre, bent a sivatagban mintegy 12 km-re lévő, a köznyelv által „égő gödörnek" elnevezett helyet. A z úttalan utakon most először jött jól a GPS navi­gációs rendszer. Aztán egyszer csak ott voltunk a gödörnél, ha egyáltalán gödörnek lehet nevezni azt a 90 m átmérőjű, 15-20 m mély, mintegy 100 ezer m3 anyaghiányt, ami elénk tárult. A benne égő föld­gáz csak fokozta a hatást, az alkonyat és a bekö­szöntött sötétség pedig félelmetessé, pokolivá tette a látványt. A nagy tűz közelében mi is készítettünk egy parányi tábortüzet, hogy forró tea mellett job­ban átadhassuk magunkat a hely varázsának. Dima annyit tudott, hogy a földgáz az 1970-es évek ele­jétől ég a gödörben. Keletkezésének idejéről és mi­kéntjéről ő is csak találgatásokat hallott.

Késő este visszatértünk a darvazai útra, ahol egy közeli „fogadó" jurtájában szálltunk meg. A házi­ak egy alacsony, épphogy csak asztalt helyeztek a jurta közepére, hogy azt körbe feküdve „kényel­mesen" elfogyaszthassuk a vacsorára felszolgált húsos türkmén levest, a dahramát. Vacsora végez­tével az asztalka kikerült, és mi a szőnyegeken bé­kés nyugovóra térhettünk.

A következő nap déltájban az ókori Chorezm te­rületén Sah-Szenem romjaihoz értünk. A z egyko­ri erődítményvárosból csak a napon szárított agyagtéglából épített robosztus védőfalak marad­tak meg, azok is nagyon lepusztult állapotban. Belsejében minden már-már a földdel vált egyen­lővé. A település eredeti neve sem maradt fenn. A ma használatos Sah-Szenem név egy legendából ered, ami ide helyezte a szomorú sorsú, szépséges Sah-Szenem királylány szerelmi történetét. A z ősi Chorezm területén a Kara-kum és a Kizil-kum rendkívül gazdag ókori és középkori várak és vá­rosok romjaiban. A X X . század csak régészeti ku­tatásaival érintette ezeket a helyeket, egy részüket még úgy sem. Rekonstrukcióra a régi Urgencs ki­vételével sehol sem került sor. Ez az érintetlenség és elhagyatottság különleges varázzsal veszi körül a magányos sivatagi romokat, emlékeztetve a „minden elmúlik" örök igazságára.

Napnyugta előtt elértük a falusias Kunya-Urgencset, amely a múlt század húszas éveiben keletkezett egy hasonló nevű vásártelep helyén, ott, ahol a hajdani chorezmi civilizáció nagyszerű városa, Urgencs állt, ahol a Polo fivérek is meg­fordultak, és amelyről Ibn Battuta 1340 táján úgy írt, mint a legnagyobb és legfényűzőbb „török vá-

ros"-ról. Aztán jött még valaki, 1370 és 1388 kö­zött éppen ötször. Őt is megragadhatták az iszlám építészet remekei, de neki más szempontjai is vol­tak. Amikor utoljára hagyta el a várost, kő kövön nem maradt utána. A mérhetetlen pusztítást né­hány mauzóleum és Közép-Ázsia legmagasabb, 62 méteres minaretje élte túl csupán. A település önmaga árnyékaként még életre kelt, és évszá­zadokig fennmaradt, de jelentőségét elveszítette. Végül a XVII . században Abulgázi kán, a legki­magaslóbb chorezmi üzbég uralkodó a megmaradt lakosságot Vazír (később lesz róla szó) lakosságá­val egyetemben áttelepítette egy új Urgencsbe, a mai Üzbegisztán területére. A k i elpusztította Urgencset, ma békésen nyugszik Szamarkandban. Ugyanott óriási méretű ülőszobra méltóságteljes pózban figyeli a X X I . századot. Ő „Timur the Great", ahogyan egy üzbegisztáni kiadású angol nyelvű könyv címében méltatja.

Népek áttelepítése nemcsak a régmúltból ismert a térségben. A második világháború küszöbén sok százezer koreait - mint kockázatos népréteget -telepítettek át a szovjet Távol-Keletről Belső-Ázsiába. Kicsiny csapatunk egy kunya-urgencsi koreai család házában szállásolta el magát. Kap­tunk egy előszobát és egy nagyszobát, ahol sző­nyegeken és matracokon rendezkedhettünk be. Lakrészünk, az étkező, a konyha és a fürdő az ud-

Vízhordó fiú tevéjével

var különálló épületrészeiben volt. Belépéskor a cipőt mindig le kellett venni. Vezetékes víz a há­zon belül nem volt, azt az utcáról hordták be. Ha lehetne egyáltalán bármilyen kényelmetlenséget felemlíteni, azt a háziak vendégszeretete és igye­kezete feledtette. Két éjszakára tervezett tartózko­dásunk végül háromra sikeredett. Történt ugyanis, hogy továbbutazásunk első napján a tartalék U A Z műszaki hibák miatt gyengén „szerepelt", ezért a visszatérés és a dzsipcsere mellett döntöttünk, amely utóbbi egyáltalán nem volt könnyű feladat Kunya-Urgencsben.

A ház asszonya sokat fáradozott, hogy esténként jobbnál jobb vacsorákkal lepjen meg. A z esti étke­zések mindig szertartásosak voltak. A már ismert aprótermetű asztalkát bal oldalunkon hónunk alatt párnákkal körbe feküdtük úgy, hogy jobb kezünk teljesen szabad legyen. Mindig teázással kezd­tünk, utána jöttek az ételek, és lévén, hogy útitár­saim oroszok voltak, az elmaradhatatlan vodká-zás, tósztok mondásával.

Egy teljes napot szenteltünk a régi Urgencs fel­fedezésének. A város megmaradt emlékei, a mina­ret és a mauzóleumok hatalmas területen szétszór­va találhatók, amelyeket nap mint nap zarándokok százai keresnek fel, hogy kevéske alamizsnáért meghallgassák az imát mormoló és áldást osztó imámokat. A pusztítás és a sok-sok évszázad egy­aránt megviselte az épületeket, de ami megma­radt, az ragyogó bizonyítéka az iszlám díszítőmű­

vészet rendkívüli harmóniájának és már-már fe­lülmúlhatatlan arányérzékének.

Kunya-Urgencsben csatlakozott hozzánk a má­sodik dzsip. Akkor még nem sejtettük, mennyi gondunk lesz vele. Szerencsére ez mindjárt az első nap kiderült. Nyugat felé vettük az irányt az észa­ki üzbég területek déli kiszögelléséhez, pontosan oda, amit a népi elnevezés Dev-keszken-kala, azaz „Démon dúlta vár"-nak jelöl. A „Démon dúlta vár" a kutatások szerint azonos a középkori Vazír fel­legvárának és városának romjaival. Elhagyva az öntözött területeket, a Kara-kum, púderszerű szür­ke agyagsivatag gyanánt, nehezen elviselhető arcát öltötte fel. A csapásokon 5-15 centiméter vastag­ságban ült a finom agyagpúder, amely alattunk át­láthatatlan felhőként emelkedett a magasba, ellep­ve és átjárva mindent, kint és a dzsipekben egy­aránt. A folyamatos porfürdő utáni kinézetünket azt hiszem nem nehéz elképzelni. Aztán végre el­értük az Uszt-jurt törésvonalat, amely egészen Dev-keszken-kaláig vezetett minket. A z Uszt-jurt törésvonal több száz kilométeren át húzódik az Aral-tó nyugati partvidékétől dél-délnyugati irányban. Kelet felől hegyvonulatnak látszik, ami valójában 20-40 méterrel magasabban folytatódó síkság. Ez az Uszt-jurt plató. Dev-keszken-kala, azaz Vazír fellegvára festőien emelkedett az Uszt-jurt meredek, 30 méteres letörése fölé. A látvány hatásosságát fokozta a fellegvár elhelyezkedése, amely pontosan a törésvonal derékszögű irányvál-

Türkmén zarándokcsoport pihenője

tozásának csúcsán emelkedett a magasba. Dima el­ment bejelentkezni a közeli katonai egységhez, ne­kem pedig lelkemre kötötte, hogy óvatosan mo­zogjak, mert fent az Uszt-jurt plató már üzbég te­rület, és ott az üzbég katonák elfoghatnak. Szinte lopakodva közlekedtem, életnek azonban sehol sem volt jele a 20 hektárnyi hajdani felső város­részben. Mindössze két síremlék maradt meg na­gyon jó állapotban. A magasból a síkság végtelen messzeségei még messzibbnek tűntek.

A Vazírról fennmaradt egyetlen írás szerzője a kereskedő és utazó angol Anthony Jenkinson, aki­nek az expedíciója egy Oroszországon és Belső-Ázsián keresztül Kínába vivő, teljesen új kereske­delmi út felkutatására törekedett. A z expedíció Arhangelszkből elindulva 1558-ban hosszabb időt töltött Vazirban. Jenkinson leírta a várost, a kör­nyező öntözött földeket, a sok gyümölcsöst és jó szemmel észrevette a vízhiány fenyegető jeleit is. írásában előre vetítette a város teljes elpusztulását és elsivatagosodását, amely hamarosan be is kö­vetkezett. A z utolsó lakosokat, mint ahogy már ír­tam, a XVII . században Abulgazi kán telepítette át az új Urgencsbe.

Mire leértem, Dima már várt, és gratulált a felleg­vár utolsó látogatójának, mivel a türkmén katonák közölték vele, többet senki sem mehet fel az üzbég területre. A tartalék dzsippel kapcsolatos műszaki

problémák miatt kénytelenek voltunk visszatérni Kunya-Urgencsbe és a következő nap egy másik járművel ismét útra kelni a Szarikamis-tó felé.

Utunk folytatása már történelmen kívüli vidé­kekre vezetett, egyre messzebb a civilizációtól. A koreai Anatolijjal négy főre bővült csapatunk a természethez szükségszerűen jobban igazodó „életrendre" tért át. Este sötétedés előtt, rendsze­rint hat óra körül, mindig táborhelyet kerestünk. Aztán egy dolgos óra következett, amikor ki-ki el­végezte a ráosztott feladatokat: sátorállítás, kiszá­radt szakszaul-bokrok gyűjtése, tábortűzkészítés, teafőzés, a vacsora nyersanyagainak előkészítése a főzéshez, és kényelmes vacsorázóhely kialakítá­sa, hogy keletiesen körbe tudjuk feküdni a majd középre kerülő bográcsot. A vacsorakészítés mes­tere Szása volt. Ha a nap folyamán sikerült elejte­nie néhány gornája kurapátkát (hegyi tyúkocska), akkor - a tyúkocskák korától függően - a vacsora is izgalmasabbra sikeredett. Sikertelen vadászat esetén a vacsora alapanyagát az említett, zsírban tartósított sült marhahúskockák adták, alkalom­szerűen „gazdagítva" rizzsel, burgonyával, vagy más zöldségekkel. A kővé száradt, lángos alakú kenyerek vacsora előtt néhány percre a fedő alá kerültek, a gőzök és az illatok jótékony hatása re­ményében. Tányérokat a vízzel való takarékosko­dás miatt nem használtunk. Mindenki a bogrács-

ból kanalazott, vagy vette ki kézzel, ami neki tet­szett. Természetesen a vacsora sem lett volna va­csora teázás, majd vodkázás nélkül. A z esti be­szélgetéseknek az egyre dermesztőbb hideg vetett véget. A hőmérő ilyenkor elfeledve a nappali 28-30 °C-okat, már mínuszokat mutatott. A rela­tív páratartalom műszeremen még ekkor is a 20%-os méréshatár alatt maradt.

Napfelkeltekor, fél hét körül mindeni szede-lődzködött, felélesztettük a tüzet, elfogyasztottuk a maradékot vagy tojást sütöttünk, és a fagyos reg­geleken a szívet-lelket melengető forró teát sem lehetett kihagyni. Amikorra mindenki mindennel elkészült, rövid útiterv-egyeztetést követően kel­tünk útra.

Az UAZ-dzsipek jól bírták a viszontagságokat. A puha homokos szakaszokon külön-külön keltünk át, és ha az egyik kocsi beásta magát, akkor bizony homoklapátolással és kocsitolással kellett a helyze­tet megoldani. A dzsipek egyik legfőbb ellensége a homokban rejtőzködő kiszáradt szakszaul-cserjék kemény töve volt, amely könnyen kiszúrhatta a gu­mikat. Ilyen eset azonban csak egyszer fordult elő. Rádió-adóvevő hiányában mindig ügyelni kellett, hogy látótávolságon belül legyünk egymástól.

Következő úti célunk a Szarikamis-tó vidéke volt. A Darjalik folyó irányába haladva egy külö­nös „hegy", a Böten-dag mellett haladtunk el, amely az Uszt-jurt törésvonalhoz hasonlóan füg­gőleges falaival és sík felföldjével gigantikus tor­taként 40 m-re emelkedik a környezet fölé.

Ismerve és személyesen tapasztalva az Aral-tó pusztulását, meglepő volt a bővizű Darjalik, amelyben hatalmas víztömeg igyekszik az Amu-darjából a Szarikamis-tóba. Partvidéke és környé­ke soha, semmilyen települést nem látott. A mű­holdfelvételek tanúsága szerint az Aral-tó roha­mosan fogy, a Szarikamis pedig 8 m-nél nagyobb átlagmélységgel állandósulni látszik. A hatalmas, közel 3000 km2-es tavat nem egyszerű elérni. A Darjalik felől végtelen nádtenger (szarikamis = sárga nád) rejtette el, délebbre, ahol felsejlett a tó tükre, a parttól 500 m-re állomásozó katonai egy­ség mondott nemet. Annyit megtudtam, hogy egy lengyel geográfus mellett októberig én voltam a második külföldi a térségben - és persze vigaszta­lásul megtudhattam, a lengyel sem mehetett to­vább. Visszakoztunk hát, és egy jókora kitérővel dél felé haladva, végül mégiscsak megcsodálhat­tuk a Szarikamis-tavat.

Másfél nap erőfeszítésekben bővelkedő, egy­hangú sivatagi utazás után, keresztezve az Uzboj völgyét, észrevétlenül hagytuk el a Kara-kum si­

vatagot. A Kaplankír-fennsíkon utunk irányában újabb katonai egységet vettünk észre, akiket a nyilvánvalóan kölcsönös felfedezés miatt nem ke­rülhettünk meg. Túljutva az ellenőrzésen az őr­nagy parancsnok, mint az év első külföldi utazójá­nak további érdeklődő kérdéseket tett fel. A kiska­tonák láthatóan a sivatagi körzet szépítgetésével voltak elfoglalva. Fehérre meszelt kövekből ép­pen a „Halk vatan Beyik Türkmenbashi", azaz „Éljen a Nagy Türkmenbashi" feliratot rakták ki a homokban. A történelem fintora, hogy az egykori szovjet közép-ázsiai köztársaságok viszonya nem felhőtlen, még a sivatagi határvidékek ellenőrzé­sét is fontosnak tartják.

Szürkületkor értük el a Kaplankír nyugati letö­résénél elterülő hatalmas mélyföldet, a Karasort (fekete széles tó). A kiszáradt sík meder fenekén itt-ott vastartalmú kalcitoktól barnára színezett festői vízfoltok csillogtak. Északnyugati peremvi­dékéről, ahol letáboroztunk, türkiz-zöldes szél és víz formálta kicsiny hegyhátak és völgyek futot­tak le a meder fenekéig. A látvány, a megkapó színvilágú, szokatlan formájú részletek maradásra késztettek. A z önfeledt nézelődést ásványgyűjtés­sel tettük maradandóvá.

Átkelve az Ücstagan-kum sivatagon, érintve Kizilkaját (Gizilgaya) és megcsodálva Jángü kala bauxittól vörösre színezett, szemet gyönyörködte­tő képződményeit, északra indultunk, utazásunk utolsó izgalmas tájegysége, a Kara-Bogaz-öböl felkeresésére. Kíváncsi voltam, vajon találunk-e vizet az öbölben, mert az információk teljes kiszá­radásáról is szóltak. Nyomasztóan egyhangú siva­tagi vidéken értük el az öböl peremvidékét, ahon­nét a nagyszerű panorámából csak a vízfelület hi­ányzott. Makacsul a víz megkeresése mellett dön­töttem. Anatolijt a tartalék dzsippel fennhagytuk, mi pedig alkalmas helyet keresve leereszkedtünk az öbölbe. Két óra múltán ajánlatos volt ellenőriz­ni, mennyi üzemanyagunk maradt. A z eredmény óvatosságra intett. Legfeljebb 15 km-t haladhat­tunk tovább, ha vissza is akartunk érni. A szeren­cse azonban nem hagyott el minket, s 10 km-en belül elértük a Kara-Bogaz vizét, aminek mind­nyájan felszabadultan örültünk. A sóba dermedt téli világot idéző látványt nem sokáig csodálhat­tuk. A Nap közeledett a horizont felé, ránk pedig hosszú visszaút várt.

Aztán felütöttük utolsó táborhelyünket, elkészítet­tük a búcsúvacsorát, megittuk az utolsó vodkát és el­mondtuk a barátság fontosságáról szóló utol-só tósztot. Másnap reggeltől már csak egy úti program volt hátra: visszatérni Ashabádba.