1

2

Uploaded Magazin

3. évfolyam 1. szám

Megjelenik negyedévente

Elérhetőség:

magazin.uploaded@gmail.com

www.facebook.com/uploadedmagazin

www.twitter.com/MagazinUploaded

A szerkesztőség tagjai

Főszerkesztő: Tóth Judit

Rovatvazetők: Lir Morlan, Vass Antónia

Irodalom

Damm József

Lesley MacBeltine

Merklein Erika

Nagy Csaba

Pigniczki Ágnes

Szöllősi Betti

Vasas Marianna

Színház

Gregor Lilla

Hornok Máté

Kovács Alexandra

Magera Nikolett

Veréb Árnika

Film

Kármán Bence

Pirmann Tamás

A magazin csak és kizárólag teljes egészében másolható vagy sokszorosítható, a módosításra nincs lehetőség,

valamint különálló részekként a másolás, illetve sokszorosítás az Uploaded Magazin engedélye nélkül nem

megengedett.

Impresszum

3

Marcu András neve az Uploaded Magazin rendszeres olvasói számára nem

lehet ismeretlen, néhány műve ugyanis már megjelent irodalmi rovatunkban. Ez

alkalommal azonban más oldaláról is megmutatja tehetségét. Galériánkban és a

címlapon ezúttal az ő képeit csodálhatjuk meg. A naplemente egy különleges

nézőpontból elevenedik meg a szemünk előtt.

Galéria

4

Tartalomjegyzék A változás hava

-a főszerkesztő sorai

6

Psota Irénre emlékezünk 7

A TÉL– pályázat legjobb művei 8

Tabi Kazu: Hópehely 9

Sütő Fanni: Levél Kiotóból 10

Nagy Ilona: Szorosan összebújva… 11

Faragó Eszter: Téli szivárványos 12

Balázs Viktória: Találkozásaink 13

Hajnal Éva: Most csak úgy 14

Hadar Judit: Téli álom 15

Merklein Erika: Ma nem érek rá…

Nagy Csaba: Fagyott lelkek

16

Vasas Marianna: Halotti beszéd a hóhoz 17

„Séta az évszakok körül”- Költői próza játékunk 2. fordulója 19

„...színház nélkül nem bírom ki” - Oszter Alexandra portréja 20

5

Tartalomjegyzék Amikor az irodalmár motivál– beszélgetés Rácz Dávid Zsolttal 25

Vendégünk: Sylveszter Anita 29

„Az egyenesség ugyanúgy magammal szemben is elvárás”- Zöld Csaba

portréja

32

Izgalmas Helyszíneken– beszélgetés Máté Lászlóval 35

Tóth Enikő: Lélektánc 40

Damm József: Térdre hulltam

Dylan D. Tides: Köszönet

41

Némedi Zoltán: Több, mint elég

Márkus László Téli szivárvány

42

Selina Olivieri: Csillagfény 44

Saáry Lilla: Napforduló 46

Lesley Macbeltine: Azon a napon… 49

Magyarország az Eurovíziós Dalfesztiválokon 53

Spotlight: Egy témaválasztás díjazása 54

Egy elképzelt könyv 56

Mutatkozz be az Uploaded Magazin hasábjain! 57

6

A változás hava

Lassan itt a tavasz, a változások, a megújulás, a szerelem, és az üde virágillat

évszaka. Tavasszal valamiért minden más. Vagy legalábbis azt hisszük.

Kilábalunk a téli depresszióból, növényeket ültetünk, élvezzük a melegedő

időjárást, végre jó nagyokat kirándulhatunk, és ledobhatjuk a mozgásunkat

korlátozó vastag ruhadarabokat.

Mi magunk is változtatunk néhány dolgon. Az Uploaded Magazin pdf

kiadványa mostantól negyedévente közli a legfontosabb eseményeket, a

legkiválóbb irodalmi alkotásokat, és sok egyéb kulturális cikket is. A rendszeres

olvasóknak természetesen nem kell nélkülöznie minket, hiszen honlapunkon

továbbra is naponta frissülő tartalommal jelentkezünk.

Töltődjünk fel továbbra is együtt egy kis kultúrával!

Köszöntő

/uploadedmagazin

7

Psota Irénre emlékezünk Február 25-én elhunyt Psota Irén. A Nemzet Színésze címmel kitüntetett színésznő 86 éves

volt.

Psota Irén gyermekkora óta színészi pályáról

álmodozott. 1952-ben végezte el a Színház– és

Filmművészeti Főiskolát, majd leszerződött a

Madách Színházhoz, ahol egészen 1980-ig játszott.

Ezt követően két éven át a Népszínház, majd a

Nemzeti Színház társulatának lett a tagja. 1990-től

újra a Madáchban folytatta karrierjét.

A színésznő által megformált karakterek kritikusai

és kortársai szerint mind nagyon egyediek,

határtalanok, vibrálóak, élettel teliek voltak. Nem

volt kifejezett zsánerszerepe, a vígjátéktól a

tragédián át minden műfajban megtalálta a hangját.

Alakításait összetettség jellemezte, a tragédiát képes

volt egy kis humorral feloldani, míg a vígjátékba egy

kis tragédiát csempészett. Különleges gesztusai,

hangja és egyedi játéka méltán emelte őt a

Halthatatlanok Társulatába.

A színház mellett számos filmben is szerepelt.

Megjelent többek között a Légy jó, mindhalálig!

1960-as adaptációjában, a Hideg napokban, a Mit

cs iná l t a fe leséged 3 - tó l 5 - ig?-ben,

szinkronhangként hallahattuk a hangját a Kérem a

következőt!-ben, illetve a Kukori és Kotkodában is.

Emellett 3 nagylemezt adott ki Psota (1983), Akarsz

-e játszani? (1986) illetve Roncsderbi (1990) címen.

Psota Irén számos díjat nyert. Kétszer kapott

Kossuth-, és Jászai Mari- díjat, de kitüntették a

Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével

is, és 2000 óta a Nemzet Színészeként jegyzik.

Kép: hu.wikipedia.org

„Régen mindig kérdezték, hogy "na,

most mire, milyen feladatra készül a

művésznő?". Most meg tudom

mondani: a halálra! Csak még előtte

szeretnék valami patáliát csapni.

Ordítani, kiabálni, csapkodni,

toporzékolni, mert ezt a cudar világot

nem szabad békében, csendben itt

hagyni.”

Emlék

8

A TÉL– pályázat legjobb művei

Még januárban hirdettük meg a Négy évszak játékunk első fordulóját, melynek témája

leghidegebb évszakunk a tél volt. Azóta már elolvastuk a műveket, és most a legjobbakat igy

a Busó-járás után mindenki számára megosztjuk, hogy méltóképpen lezárjuk ezt a periódust,

és újult erővel vágjunk neki a tavasznak. A következő oldalakon néhány állandó szerzőnk egy

-egy alkotása mellett helyet kapott Tabi Kazu, Sütő Fanni, Nagy Ilona, Faragó Eszter, Balázs

Viktória és Hajnal Éva műve is.

Azok se keseredjenek el, akik esetleg most kimaradtak ebből a válogatásból,

ugyanis a művek után olvasható következő játékfelhívásunk, melyben

TAVASZ témájú költői prózákat várunk!

Műhely

9

Tabi Kazu: Hópehely

Nem emlékszem születésem pillanatára, sem arra, amikor ráébredtem önmagamra. Mint egy

sűrű ködből, úgy törtek elő a gyenge fények, az erősödő hangok, amelynek közepében

ringatóztam testvéreimmel – lágyan, puhán, fel és lefelé hullámozva a Világóceán ölében. A

létezés öröme járta át lényemet és ez a csodás érzés összekötött mindannyiunkat. Egyek voltunk

általa, egy végtelennek tűnő tökéletes egység, valahol a Végtelenben úszva.

Számunkra az idő nem létezett, a változatlanság nyugalmában lebegtünk, és azt hittük, ez így

marad örökre, ám valamikor a végtelennek hitt tér mintha zsugorodni kezdett volna. Egyre

közelebb szorultunk egymáshoz. A hangok felerősödtek, a homály sűrűsödni kezdett. Ébredező

izgalmunk feszültséggé dagadt, ami vakító csattanásként szakadt ki belőlünk, rémületet keltve,

ami megtöltötte lényünk. Éreztem, hogy egymás után szakadnak el tőlünk társaink, én meg

egyre erősebben kapaszkodtam, aztán csitulni kezdett a zaj, kihunyt az utolsó robajló fény és a

sűrűség oszladozni kezdett, s valami csodásnak adta át a helyét. Ragyogó kékségben úsztunk és

én megláttam magunkat, ahogy hófehér ködként gomolygunk az azúr óceánban. Csodaszépek

voltunk!

Békésen lebegtünk egyre távolabb és távolabb. Azt hittem, elértük az Örökkévalóságot, ám új

változás ért utol minket. Hidegebb lett körülöttünk és a hideg bekúszott közénk. Elért minket –

egyenként… egyikünket a másikunk után. Ahogy nőtt, úgy csendesedett el bennünk a hang.

Testem változni kezdett, húzódni, laposodni, nyúlni s szilárdabbá válni, mégsem féltem.

Nyugalom töltötte be világunkat, halk zizzenések, finoman pengő zengések dallama ébredt, és

az éledő fény megmutatta új lényünket. Csillogó kristályokká váltunk mindannyian, és én úgy

éreztem, mi vagyunk az Univerzum leggyönyörűségesebb, legtökéletesebb lényei. Hasonlóak,

mégis mind mások voltunk. Kerekebbek, szögletesebbek, karcsúbbak és teltebbek, bonyolultabb

és egyszerűbb csillag alakzatok, de mindannyian csodálatosan szépek. Erősödő vágyat éreztünk,

hogy mutassuk meg magunkat a világnak, örvendeztessük meg a szépséggel, amit kaptunk, és

mint egy varázsszóra, elengedtük egymást. Megszűnt a lebegés és lassan hullani kezdtünk,

andalogva, kerengve, fel-le hintázva és kacagva szállingóztunk lefelé, oda, ahonnan egykoron

érkeztünk. A lenti sötétséget hamarosan elfedte a fehérségünk. Röpke pillanatra

megkapaszkodtam egy fa ágának a végébe. Felismertem régi, elfeledettnek hitt álmaimból.

Körbenéztem az alvó erdőn, aztán puha takaróvá váltam testvéreimmel. Ahogy takarónk

vastagodott, úgy süppedtünk egyre mélyebbre, és a növekvő homállyal közeledett az újabb

álom ideje. A világ elnémult és én testvéreimmel összekapaszkodva az Álom útjára léptem, ahol

együtt maradunk a következő ébredésig.

Ünnepélyes csend honolt a tájon. A táncoló hópelyheken lángok arany fénye szikrázott,

megcsillantva az ablak mögül izgatottan kukucskáló gyerekek szemét, és a hó lassan betakarta a

türelmesen várakozó szánkókat.

10

Sütő Fanni: Levél Kiotóból A mennybolt paplanja ma hajnalban újra kiszakadt.

Reggel a szélcsengő ezüst hangja ébresztett, vadul rázta a szél. A madarak hallgatnak. A

pacsirta csőrét összeragasztotta a fagy, nem csókol, nem énekel már idén. Én sem dalolok. A

tájon egyre vastagabban ül a színtelen takaró, halkan telepszik ránk a tél. A palotában is

nyugalom honol. Néha órákig egy hangot sem hallok, nem zizegnek a shamisenek, a papíron a

tollam hegye szinte harsog. Sisteregnek a szavak, serceg a tinta, de tudom, hiába. Mintha az

egész világon akarnék keresztül kiáltani, túl messze vagy és a hangom túl gyenge.

A fákon ékkövek lógnak, hosszú hegyes kristálykardok, a jég könnyei. A szilvafa sóhajtozva

roskad a hó súlyos selyme alatt, támaszért a délceg fenyőhöz fordul, vállára hajtja nehéz

lombját. Néha irigylem a fákat, olyan büszkén állják az élet viharait, kérgükbe zárják a

fájdalmat. Az én bőrömre kiül a bánat. Három hónapja semmi hírt nem kaptunk, a hóban

nehezen futnak a futárok. A császárnét nem faggatom többet, már unja a sopánkodásom.

Kacagást akar, táncokat, titkokat. Én nem dalolok már.

A hideg sűrű, harapni lehet. Kopogva fehérre dermed a lehelet. A rizses csészém mindig félig

tele, nem kívánom az ételt, lassan az életet sem. Veled álmodtam. A hóban hevertél holtan. A

vonásaid lassan merevre fagytak, óvatos ujjakkal munkált rajtad a hideg, mint egy gondos

művész. Vagy egy régi szerető. A véred volt az egyetlen szín a tájban, hangos, fájdalmas vörös.

Fölösleges aggódnom. A papnő a szentélyben azt mondta, minden rendben lesz. A jós jó óment

látott a madarak röptében. Milyen madarak?

Körbezárnak a dombok, fölénk borulnak, mint szomorú sírhantok. A hó lassan olvad, az

ablakom előtt gyűlnek a varjak. Engem bámulnak, nem tudom, mit akarnak. Az egész kertet

belepték. Feketék, feketék, feketék. Te üzensz talán.

Arról, hogy milyen az élet a halál túloldalán.

11

Nagy Ilona: Szorosan összebújva… A magas fák csúcsára ébenfekete varjak ültek ki, már kora délelőtt. Nagy hó lesz - jegyezték

meg többen is. Késő estére járt az idő, s a város népe már nyugovóra tért, amikor munkából

hazafelé indultam. Szeretem az éjszaka fényeit. Szinte szikrázik ilyenkor a város. Fények

cikáznak sejtelmesen megvilágítva a tereket, utcákat és a templomtornyokat. Olyan mély a

csend, hogy hallhatóvá válik a macskaköveken koppanó léptek zaja.

Felettem csillagnélküli, sejtelmes homály. Lassan megnyílik az égbolt, és sűrűcsipkés hó

függönyét gyengéden a városra ereszti. Milliónyi hópihe szállingózik alá, s tétova keringőt jár

az éjjeli csendben. Szénfekete bakancsom pomponos báli cipellővé változik örömében. A város

karácsonyfáján apró madarak ugrándoznak, s vidáman villogtatják pitypangsárga begyüket. Az

ódon várost pillanatok alatt takarja be a tollfehér, puha hópaplan. Mindössze húsz perc, s

megváltozik körülöttem a világ, kristálytiszta és szűzies lesz. Csak a fehér egyszerű szépsége és

a mélységes nyugalom.

Lassan lépdelek, hogy élvezzem a hó puha bársonyát, és ne törjem meg a csodát. A kopár fák

gyolcsfehér prémruhába öltöztetik elgémberedett ágaikat, a fűszálak pedig megadóan tűnnek el

a hó alatt. Az ünnepi, pávazöld fényárban némán táncolnak a hópelyhek. Hangtalanul

huppannak a földre, és válogatás nélkül borítanak be mindent hatalmas vattatakarót képezve a

tájon. A végláthatatlan fehérlepel lassacskán átöltözteti a várost.

A tél olyan, mint egy tiszta szerelem, mert egyetlen paplan alatt fekszik az egész világ. Szorosan

összebújva.

12

Faragó Eszter: Téli szivárványos Megosztom a szivárványt. Jusson neked is belőle.

De vöröse én vagyok, s kéken virít a te színed – mint a szemeid.

Vagy inkább kéred a sárgát? Megkapod! Arany hajad tündököl.

Reményt várón leslek; ez a rendhagyó szivárvány, ugye, nem csak képzelet?

Jégcsapok tükrözik, az őszi olajfoltok jéggé vált emléke.

Nézd! Egy fagyott falevél! Sárga, vörös, zöld, narancs! Színek orgiája!

Ki lophatta le a szivárványról? Ne lépj rá, gyönyörködni akarok még benne.

Az olvadásig.

Tavaszig.

Szívemből szívedbe ível a szivárvány, jéggé válva tündököl, míg szól a házakból a Merry

Christmas…

Nem tudom, merre mentél, honnan jössz, kivé válsz.

Már a narancs színt is neked adnám, csak lássalak újra, végre!

De csak a hó hull csendesen, befedi lépteid nyomát. Nincsenek zajok, a szívem ver csak egyre

hevesebben.

Pedig már a vöröset is neked adnám, csak hogy újra láthassalak!

De nincs többé szivárvány – letörtem a jégcsapokat.

Magam is színtelen lettem.

Csipp-csepp,

csipp-csepp,

csipp-csepp,

karácsony után kiolvadunk.

13

Balázs Viktória: Találkozásaink E viruló pír halvány arcodon – ahogy a vér lüktetve felfut ereidbe, élettel és színnel itatva át

metsző széltől karcolt bőrödet–, akár a jégbefagyott, vörös rózsaszirom.

Előbb a hótakaróval borított útra meredsz – csupán pár pillanat ez –, majd rám.

Valami megmozdul bennem. Egy apró, csillogó fekete tó, melyet az alkony aranybarna

fényében egymásraboruló virágkelyhek ölelnek körbe – én ilyennek érzékelem rajtam

felejtett szemeidet. Hátul összetűzött copfodról hópelyhek szánkáznak a földre. Langyos

tavaszi szélben keringő cseresznyevirág szirmok jutnak erről eszembe, melyeket csak nemrég

ráztam ki a hajamból.

A kép lassan tovaszáll, s te is egyre halványabb leszel. Mintha nem is ott állnál a túloldalon –

csak a szívem legmélyén léteznél valahol –, s csupán az álmaim látnám kivetülni

elmosódottan. Legszívesebben lasszót vetnék oda, hogy magamhoz húzzam, de – mint rá

kell jönnöm – túl nagy a távolság. Sűrűn záporoznak ránk a hókristályok. Már alig látok

valamit, de legalább e vakító paplan, e zord lepel veled együtt mást is eltakar: a régóta fájó

igazságot. Egyszer csak közelebb lépsz hozzám, ám teljesen másfelé figyelsz.

Érdektelenséged jeges szigonyként fúródik lelkembe, s az imént még reménykeltő

tekintetedet immár egy üresen tátongó szakadéknak látom.

Homlokomba ráncokat csavar a bú – nincs mit tennem, így hát lassan elfordulok. Hallom,

ahogy mögöttem becsukódik egy kocsiajtó, majd vigasztaló simogatásként szóródik rám a

felvert hó.

Mostanában mindig ilyenek a találkozásaink.

14

Hajnal Éva: Most csak úgy Most csak úgy elmennék melletted, nem kérdeznék semmit, csak érezni szeretném a kellemes

pipafüstöt, azt a teljes lényedből előtoluló férfiillatot. Összehúzott illatokkal kószál a szél.

Csak figyelném a csend sziporkázó lépteit, tócsák fénylő tükrében magam keresném magadban

megint. Felhők zengését figyelném benned, ahogy magára talál a rád másolt januári reggel, s

mindent elönt fénygyöngyeivel az emlékezés. Aztán, csak úgy messziről figyelném, hogyan

aprítod a fát az udvaron, filmedbe beleképzelném magam, s nézném, hogy csorog

verítéked,homlokodba omló hajfürtjeiden.

Később csak úgy odaültetném melléd kisgyerek-magam. Megbánnám azt a könnytelen napot.

Vissza-sírnék, ... csak el ne menj még!

Most csak úgy kiszakadna belőlem ötvenöt év megtépázott csendje, ... hogy még nem is

szerettél, nem emlékszem, milyen az, amikor te szeretsz ... Aztán beleszagolnék a hajadba, mert

vannak bennem emlékszagok régmúlt jelenvalódból. Pillanattöredékek, amiket, bár magaddal

vittél volna ... belém ragadtak, mint a bányászzenekar reménytelenül hosszúra nyújtott

búcsúzenéje, ami visszacsengi azt a nyirkos novembert. Emlékszem, mennyire fázott a lábam ...

nem értettem, mi ez az egész! ... biztosan csak viccelsz, ahogy szokásod ...

Most csak úgy megcirókálnám az arcod, bár, ezt nem tehetném észrevétlenül. Jobb is volna, ha

észrevennéd, mert most csak úgy végighallgatnám, amint elmeséled összes elmaradt mesénket,

édesapám.

15

Hadar Judit: Téli álom

Mulandó pelyheim hullanak a fehér világból, lényük angyalok könnye, táncuk szikrázó

szomorúság, ha pislogva felnézel, megbabonáz.

Sokáig nézi egy csöpp kis madár, talán a halk koppanást is hallja, lassan az ághoz fagy picinyke

lába, a szikrázó tánc megbabonázta. Lassan jéggel telik meg picinyke szíve, már nem fakad többé

dalra.

A pelyhek az ágon egymáshoz bújnak: „Szegény kismadár, ne fázz‖,

Testükkel betakarják,

Jéghideg álmát, halkan dúdolva, együtt vigyázzák.

Az éjszaka csillagos, csendes, megannyi fekete árnyalat ihletét hozza, a hangok hiánya baljós,

kedvemért makacsul hallgat az élő mind, amíg élni akar.

Megtetszel, hatalmam csontodig átjár, csókomtól testedet reszketés rázza, hiába fonódik

keresztbe testeden fekete kesztyűs kezed a fekete kabátra, fekete sálra. Hófehér lepel, nézd,

Neked készült, simítsd meg, gyönyörködj benne! Teremtményem e szépség, gonosz és

nagylelkű, gyémánttal fizetett szolga, Neked kínálkozik ropogó, metsző hideg teste.

A lélegzet gyáva, hozzád hasonló, maradásra semmi sem bírja, csettintek, semmi lesz, csettintek,

megszűnik, helyette morcosan torkodba bújok. Belülről figyellek, hallgatlak, átjárlak, megunom,

lúdbőrös testedre átható borzongást fújok.

Fekete zsebedben ezüstös kulcsok csilingelése késztet irigykedésre, mert ráfonod fekete kesztyűs

kezed,

Eszmélek,

Lépted szapora, Te menekülsz előlem, melegre vágyva, hideg szerelmem egy ajtóval kívülre

zárva! Félsz tőlem?

Kintről nézlek.

Ecsetem jéghegyű, nyomot hagy: virágos festmény, ablakod a vászna, de hajnalban hiába ámulsz

bentről, a csodálat kevés, gyere ki hozzám, rajzoljunk együtt kacagva angyalt a hóba! Végül ha

fázol, felnézel, pislogsz, szikrázva hulló pelyhekkel megbabonázlak, a kismadár mellé jéghideg

szívem helyére zárlak. A pelyhek a testeden lassan egymáshoz bújnak: „Elrejtünk Téged‖,

Testükkel betakarnak,

Jéghideg álmodat nekem ajánlják, és némán, együtt vigyázzák.

16

Merklein Erika: Ma nem érek rá... Ma nem érek rá, mindjárt esni fog és még nem lakott jól minden gyerek.

Arcom vásznán szürke élet-film pereg, rajtam vajon miért nem a boldogság zsarnokoskodik?

Csak a királyok ruhája fényes. Az egyik kívűlről tudja az ábécét, a másik nagyon szép. Milyen

kevés is ez, királynak lenni a semmiből. Ettől már csak a politikusok tudnak szebben lépkedni,

közben buján fújják a hazugság kövét.

Összekaszabolt fény ruhám nem ragyog mások szemében. Isten is csak könnyezett, amikor

Csernobilból áthelyezte a fókuszt Fukushimába.

Vasárnap este volt. Kandallómban édesen ropogott a tűz. Megrettentem, hogy megölöm magam,

szeretteimet, idegenek ezreit, megölöm a Földet, megölök mindent és mindenkit. Aztán

kavicsként zúzok szét bolygókat, néma hallgatással, csendes tűréssel. Csak a költő fél attól, ami

messze van.

Mélyen a kövek alá rejtve fáj, hogy a valóságon túl (elhitették velünk) csak álmok vannak amíg

az óra nem csörög. Mindegy merről fúj a szél, az esőcseppek már régóta sugárveszéllyel mossák

arcunkat.

A szavak mint megvaddult lovak száguldanak a süket fülek mezején.

Az Igazság-medrében a Vétek rohad. Ma nem érek rá...

Nagy Csaba: Fagyott lelkek… A földre borult egy konok téli álom, a ködös félhomályban a fény sugarait is alig látom. Sűrű

gomolygó köd kerekedik a házak felé, s a messzeségben már minden hófehér. A fák ágai már

roskadoznak a nagy teher alatt, s szívüket elnyomja sok ezernyi bánat. Fagyott sírhantok

melyekké ők most váltak, s lelküket már elhagyták a buzgó vágyak. Magányosan roskadoznak,

nem segít rajtuk senki, hisz a tél nagyúr. Nem érzik a nap perzselő melegét, mert ő is elfordította

a fejét. Szerencsétlenül, nyomorultan várják a feloldozást, de a tél fogva tartja őket és számukra

már nincs szabadulás. Fagyos tekintetével csak fájdalmat okoz, s fogcsikorgató hideggel

elnémítja a hangokat, hogy ne hallja a panaszokat. Nem érdekli a fák bánatos gondolatai, sem a

színpompázó pillanatai, hisz ők is a hatalom áldozatai. A nap hiába is akar segíteni, meggátolják

a tél veszedelmes katonái. Azok a fagyos fellegek, akik megtörik a lelket, s kiszipolyozzák belőle

a szeretet. Így nem marad más csak egy lélek ami véges, és egy átfagyott, megcsonkított

holtest…

17

Vasas Marianna : Halotti beszéd a hóhoz

Elhunyt.

Múltbafakult, tovatűnt, vég árnyára szállt. Ragozzam tovább?

Már nem csodálhatjuk halványmély ragyogását, kékesen reszkető mosolyát, fenségként

szétterülő sziluettjét, és a mindig huncutul pattogó ezüst szikráit.

Önződolog is ez a fajta gyász. Mert csak arra gondolunk, nem láthatom, nem érinthetem, nem

csodálhatom: én, illetve így, nagybetűvel: Én.

Én, én, csak egyedül.

Miért nem arra gondolunk ilyenkor, hogy vele mi van? Mi is hatja át jelen pillanatban Őt? Hogy

kósza vagy éppen sűrű energiái nem fáznak-e a szeretetlenség macskakövén? Persze, nem a

hidegtől...

Mert azt mindenki beismerheti, hogy ha nem is különálló, suhogva szálló alak, de valami csak

marad minden egyes természeti létező után, hiszen egy élőlényekkel tarkított háznak is vannak

bizonyos rezgései - legyen mégoly elcsépelt és dohos kicsengésű is ez a szó.

Vele együtt halt egyébként a határtalanság is. A végtelen nincs többé. És ez fáj nekünk. Hogyne

fájna?

*

Én szeretek érezni. Még ha facsarja, csavarja, roncsolja, hasítja, metszi, szédíti, göngyölíti, szúrja,

döfi, fojtogatja - egyszóval kínozza is azt a bizonyos belső ismeretlent a sorshóhér, még mindig

jobb, mint ha rá sem pillantana. Enélkül magát a létezés tényét is bánnám.

Mégsem jó szenvedni, mert minden valahol szenved is, végződjön bár e kecstelen szótő akár "ly"

betűvel, akár "s"-sel. Minden bűvölő istentáncban van valami megmagyarázhatatlan melankólia:

valami múlékonyságra emlékeztető, valami szirénszerű, kesernyés szenvedély. Mint a mécses:

szép, de az éjszaka és a halál teszi igazi dicsfénnyé.

*

Dideregve dereng elém utánozhatatlan hangja, álmainak hamvas esése, és reszket hiányától a

kezem. Hidegebb van ilyenkor, mint télen lenni szokott.

Megvallom, haldoklói őszinteséggel, hogy jobban szeretem, mint azt a másik hármat.

Lelkiismeretem falát valamiféle fúrószerűségnek kellene lyuggatnia - de nem, nem teszi, mert így

érzem, így kell éreznem, és talán az is visz valamerre, ami tökéletesen értelmetlen. Talán szebb,

különlegesebb tájakra is: veszélyesebbekre ugyan, de én tudom: megéri.

A másik három olyan...jelentéktelen, olyan póriasan könnyed az Ő holdasan bódító sugarai

mellett. Persze, nem szép dolog ezt így kimondani, de csak mellette, vele, az Ő égisze alatt nem

tudtam unatkozni.

18

Most pedig? Hol lehet, mondd?

Nem suhan-e testetlenségétől megrémülve patyolat lelkisége, ijedt, liliomszín őzként át tájakon,

túl vágyakon, túl - mindenen?...

Megtorpan-e szokatlan varázsú helyeken, időfennsíkok halk lankáin lépkedve, ahol a földi

félelemtövis hirtelen elíziumi bársonycsokorrá válik? Nem csillan-e ott parány fénypontként a

termekben ücsörgő, elvárások mázsás táskájától terhelt kisdiákok ablakra vágyó szemeiben?

Sőt - nem hempergőzik-e valaki, valahol még most is Őbenne, valami megkapóbb dimenzióban,

akár fekete malac az albínó sárban?...

Viola felhők óvó párnái vajon most, ezen a rettenet-rideg éjen mit dédelgetnek? Szegények ők

nélküle, még szegényebbek, mint mi, hiszen nekünk csak örök szomorka a sorsunk - nekik a

förtelmes magány mellett azt is meg kellett élniük, éjpólyába font égtestükkel, hogy nem

bonthatják ki magukból soha csendjük ajándékát: a szépségteremtést.

Olyan, mintha egy költészetre színtisztán született tehetség nem írhatna sosem, belé lenne fojtva

minden szó ―nem megfelelő‖ társadalmi származása miatt. Olyan, mint?!Miről beszélek, hány

ilyen van a mai napig a világban...

Mintha a fióka lenyesné anyja szárnyát. A rész gőgje ez a nagy egésszel szemben.

És fázik a művész, ha nincs lepel, mi betakarja teremni vágyó életérzésének földjét.

Mert minden művész lelke havazik, amikor alkot, szemerkél fuvolázó szelek által kavarodva, a

hótakaró pedig maga a világ, amit teremt. A hópehely pedig? Egy ötlet, melyet még egy

világköltő sem tudna teljes mértékben lefedni szavai márványplédjével, és ami elindítja a hol

gördülékeny, hol döcögő ihletszekeret.

*

Emlékeim ablakán még ott virulsz. Te, hópehely.

Reményeim ablakán túl pedig ott ragyogsz még, Te, igazi tél. Mit tettél, ember?...

Mert már sohasem fogja a hó álmok estjét bevilágítani, fehér éjszakákat teremteni, és hullani.

Az a bizonyos három is sirat téged: Virág, Nap, és Avar. Hiába tűntél vértelennek, tétlennek, és

halálosnak szemükben, s olykor ki is beszéltek a hátad mögött, a csodák kandallója mellett

iszogatott gőzölgő teát csak Te nyújthattad át az arra szomjazóknak. Te voltál az áhítat, a

finomság, a büszkeség, a kincs, a zsigeri szépség, a szellem: a fény és a sötét.

És a halálosan szép élet.

Latyakba hiába süllyedt méltóságod, fátylas lényedet, míg kicsi voltam, mindig az ámulat

szempárjára borítottad.

Tükörsima tisztaságod most már szilánkszennyé lett a hatalomszmogtól megrészegült halandók

bolygóján.

Mit tettél? Mit tettetek?

Mit tettünk?...

19

Meghalt a hó - mi öltük meg őt!

De talán még valahogy jóvátehetjük.

Hogy miként, az egyelőre rejtély. De annyi biztos, hogy az ötven éve sehol kerek e világon nem

tapasztalható angyalfehér jelenés, a hó még mindig gondolkodik, visszatérjen-e a Földre.

Lehajtott fejeteket, lágy tekinteteteket látva e rendhagyó megemlékezésen, azt hiszem, megérte

ennyi energiát fektetni ebbe a beszédbe. Akkor már nem volt hasztalan az egész. Mert a szépség

sosem lehet haszontalan.

Aki annak gondolja, hát tegye.

De ha visszatér a hó, arra kérem az itt jelenlevő tíz milliárd lelket, ne ugyanabban a posványos

mentalitásban tengesse mindennapjait, mint eddig! A hozzáálláson kellene változtatni. Mert a

hozzáállás kristálya csak akkor csiszolt, ha életkedvvel él az ember.

És akkor egyetlen temetésen sem hangozhatna el az a frázis - nyugodjék békében.

Mert a béke nem odaát található, és - kiterjesztve mondataim az emberekre - nem is a föld alatt,

hanem csakis az ittlétben, ahol még őrzitek a bennetek havazó természetet, a telet, a pihét, a

mázsás elvárásokat egyszerűen elejtő gyermeket: magát a dobogást.

* *

* *

* *

Éljék békében!

20

„Séta az évszakok körül”

Játék költői lelkű íróknak, formapróbálgató költőknek, széplelkű amatőröknek,

és tulajdonképpen bárkinek!

Az Uploaded Magazin új játékot hirdet!

Bárki, aki kedvet érez magában, kipróbálhatja tehetségét, és kreativitását a KÖLTŐI PRÓZA

terén.

A legjobb alkotások megjelennek az Uploaded Magazin következő számában, év végén pedig a

négy évszak legkiemelkedőbb műveiből egy válogatást készítünk!

A játék négy fordulója a négy évszakhoz kapcsolódik, így a tél után most a TAVASZ következik

(illetve ahhoz bármilyen módon, lazán vagy szorosan köthető írás)

A forma költői próza!

Terjedelem: maximum 1,5 oldal

Beküldési határidő: Április 11.

Várjuk a műveket:

- az Uploaded Magazin Alkotói Műhelyének oldalán hozzászólásként

- vagy az Uploaded Magazin Facebook- oldalán üzenetként,

- vagy emailben: lir.morlan@gmail.com (ez esetben a tárgymezőben kérjük feltűntetni

költői próza!)

Néhány szó a költői prózáról:

Ez a műfaj sajátosan ötvözi az epikát és a lírát.

A versírás költői eszközeinek használatával, mégis formailag szabadabban, szótagszámok, és rímek nélkül

alkot.

Első pillantásra külsőleg novella.

Tartalmilag azonban nem epikus, mesélő, vagy történeti jellegű, hanem vers-szerű képekkel megfestett,

általában impresszív gondolatfolyam. Jellegzetes elemeit a költészetből veszi, előszeretettel él olyan

eszközökkel, mint a tömörítés, megszemélyesítés, metafora, vagy több rétegű hasonlat.

A játékkal kapcsolatos egyéb kérdésekre a fenti elérhetőségek bármelyikén válaszolunk!

Pályázat

21

„A könyvek nem ritkán a könyvekről szólnak: olyan, mintha egymás között

beszélgetnének. Ennek fényében a könyvtár számomra mindennél izgatóbb volt. A

hosszú, évszázados mormogás színhelye, egy felfoghatatlan dialógus az írótáblák között,

egy élő dolog, az erő tartálya, amit nem uralhat emberi ész, a titkoknak számtalan elme

által épített kincstára, mely túléli alkotóit és közvetítőit.”

Umberto Eco

Forrás: www.citatum.hu

22

„...színház nélkül nem bírom ki” - Oszter Alexandra portréja

Készítette: Székely Sára

„Mert alkotni nem lehet lábvízben. Az élet nem lábvíz…” (Oszter Alexandra)

Az egész gyerekkorát a színházban töltötte. A díszlet illata, és a színházi közeg volt a normális számára.

Amikor jöttek az iskolák, mindez hiányzott neki. Még sírt is. Ekkor mondta az édesanyja az édesapjának,

hogy: „Sándor, nagy baj van!‖ Szó sem lehetett arról, hogy színész legyen. Édesapja tudta, hogy már nem

a művészekről írnak, akkoriban kezdett kialakulni a celebség. De neki csak az volt a lényeg, hogy ott

lehetett a színház közelében. Ő Oszter Alexandra. Édesapja 50. születésnapján különböző művekből

adott elő részleteket, amikor Bodrogi Gyula mondhatni kiszúrta magának. "Be is hívtak a Vidámszínpadra,

ahol jól ottragadtam 3 évre. Ez determinált egy utat, amivel nem mindig voltam megelégedve. Nem vagyok egy

függő típus... se szerencsejáték, se semmi, de színház nélkül nem bírom ki."

Emellett a rajz az, amiben igazán megtalálja önmagát. Fontos és meghatározó része nem mindennapi

életének, és kicsit sem unalmas személyiségének. Rajong a rajzolásért. Azt szeretné, ha ezt mindenki

tudná róla.

„Gyerekkoromban egy szavamat sem hallották. De vulkánokat rajzoltam mindig. Tüzes-víz, én ilyen vagyok.

Olyan, mint a láva. Tizenévesen számtalanszor ki akartam szállni az életből. Eleve olyan közegbe születtem, ami

más volt, mint az átlag. Nem volt rendszer és következetesség az életemben. Órákat, sőt napokat is gondolkodtam az

élet dolgairól, kapcsolatokról. Olyan volt ez, mint amikor ott találod magad egy kereszteződésnél és ezerféle irány

van. Alsóban nem kommunikáltam. Tíz évig figyelő álláspontban voltam. Ekkor kaptam a különc becenevet. Az

érzelem világában csalódtam sokat. Méltatlan helyzetekbe kerültem, amit nem értettem, hogy miért kell átélnem.

Nem értettem ezt a játszmát, ezt a világot. Annyira zaklatott volt a lelkem, hogy az egyensúly érdekében meg kellett

találnom, hogy miben rejlik az erőm. A szeretetben. ”

Portré

23

„Egyszer azt mondták rólam, hogy olyan vagyok, mint egy sugárhajtású rakéta, ami szétéget mindent

maga körül, amikor elindul. Lusta, hangulatember vagyok, a tér- és időérzékem egyenlő a nullával. Sokat

szidom önmagam, mindig elégedetlenkedek, ezért trenírozom is magamat. És nem ismerem az átmeneteket.

Számomra minden fekete-fehér. A szeretet a legfontosabb számomra. Empatikus vagyok, és kimondottan

szeretek segíteni de csak ha kérik, nem úgy, hogy átrángatom az idős nénit az utcán.”

Van egy leánycsapat ami körülveszi Alexandrát. Mindenki kitűnő abban amit csinál, mert a

legjobb tudása szerint csinálja. Jól érzéssel tölti el, ha valaki szép és tehetséges.

„Annyira elkockult a világ. Szürke falak, neon fények. Egy épkézláb gondolata nem támad ilyen helyen az

embernek. Mint egy falanszterben. És ez riasztó. Szeretem azt, aminek lelke van. Mert az általában egy

történet is. Én ilyen vagyok, ábrándozó.”

Régi álma Makrancos Kata megformálása. Miért? Nagyon hasonlít kettejük személyisége.

"Nehezen bírok a férfiakkal, mert sok a férfi energiám. Be kell látnom, hogy a nő egy fél. Szeretem azt, ha

egy férfi nagyon férfi, és akkor én nagyon nő tudok lenni mellette. Az emberek anélkül alkotnak rólam

képet, hogy tudnának rólam bármilyen tényszerűséget . Csak azt látják, hogy ismert a nevem, csinoska is

vagyok, és biztosan pénzem is van bőven. Pedig egy kicsi lakásban élek egy kicsi fiúcskával. Én tartom el

magunkat, valamikor nem tudom hogyan fogom, de tartom. Mindig bohém, átlagon felül művelt

egyedekbe szeretek bele. Hát tehetek én erről? Szerintem két léleknek kell egymást választania, nem két

testnek, amiken van valami ruha. Szóval, 10 férfiből 9,5 kuka. Az esélytelenek teljes nyugalmával vagyok

ezen a téren.”

24

Arra a kérdésre, hogy ki a legmeghatározóbb az életében, igazán megható választ kaptam:

„Egymástól tanulunk, mindenkitől. Tizen-huszonévesen hajlamos voltam kritikus lenni. Aztán volt, hogy

én kerültem abba a helyzetbe. Nincs jogod ítélkezni. Senki sem tökéletes. Az pedig, hogy valaki kinevessen

valakit, egyenesen vérlázító. Persze a színészek abból élnek, hogy utánoznak, így amikor egy szerencsétlen

karaktert kell eljátszanom, én magamban, és mélyen végzem a kritikát.”

„Nekem nagyon nehéz az elengedés, mint feladat. Egyszer három éves koromban elkezdtem zokogni, hogy

egyszer majd elveszítem a szüleimet. Anyukám próbált megnyugtatni. Akkor anya ölében nagyon jó volt.

Örökké ott akartam tartani azt a pillanatot. De tudom, hogy már sehogy sem lesz ugyanolyan. Ezért kell

magadba égetni a pillanatokat. Sokszor egy pillanat az egész életedet meghatározza. A megélésben nincs

tér, sem idő.”

Hamar kilendül minden mélypontból, akárcsak az édesanyja. „Anyukám is ilyen. Amikor a

legkilátástalanabb a helyzet, ő akkor a legviccesebb. Nem volt könnyű a sorsom, az tény. Pedig sokan azt

hiszik, hogy igen, az volt. Azt gondolják, hogy nekem csak megszületni volt nehéz, pedig nekem csak

megszületni volt könnyű. Néha nem tudom, hogyan lesz a jövő hónapban, de szeretem azt, amit csinálok.

Annyiszor megpróbált az élet. Ahová ledobott -és szó szerint dobott- eldönthettem, hogy mihez kezdek

magammal. Lehet mindenkit hibáztatni, még a Mindenhatót is, vagy megpróbálom kihozni azt, amit lehet a

helyzetből. Olyan nincs, hogy véletlen. A véletlen Isten fedőneve.”

"Karikára élem az életem. Véletlenül sem hagynék ki semmit. Törekszem rá, hogy ne legyen bent szakadt

szó, amit nem mondtam ki. Minden napom egy bakancslista, ezért nincsen bakancslistám. Mesekönyvet

szerettem volna rajzolni, rajzoltam. Színházban szerettem volna játszani, játszom. Szerettem volna egy

gyermeket, ő is megszületett. Az egész életem egy felső határt súroló adrenalinszintű élet."

A portrét a kedvenc mondatommal zárom, melyet Alexandrától hallottam az együtt töltött órák

vége felé, miközben éppen a Keleti irányába tartottunk. „Nem azért raktam ki az indexet, mert olyan

jópofa, ahogy kattog.”

Képek: www.mediwell.hu, www.youtube.com

A portré forrása: www.szekelysara.webnode.hu

25

Amikor az irodalmár motivál– beszélgetés

Rácz Dávid Zsolttal Készítette: Tóth Judit

Fotó: Rácz Dávid Zsolt

Rácz Dávid Zsolt neve egyre többünk számára

csenghet ismerősen. A 19 éves püspökladányi fiú

több művészeti ágban is tevékenykedik, zenél, ír,

rádiózik, motivációs tanácsokkal látja el az

embereket a honlapján, és mindemellett szorgosan

tanul. Beszélgettünk nemrég megjelent első

könyvéről, gyermekirodalomról, és a magánéletéről

is elárult néhány apró részletet.

Dávid, először is kérlek, mutatkozz be néhány

szóban az Uploaded Magazin olvasóinak!

19 éves fiatal vagyok, Püspökladányban élek. Már

egészen kiskoromtól fogva szerettem a verseket.

Szüleim elmondása alapján már óvodásként is

mindenki dicsért, mivel így rögtönözve mondtam

rímeket, és könnyen tanultam meg a feladott

szövegeket. Majd az általános iskolában is

folytatódott az irodalom szeretete nálam, így az

emberek különböző versenyeken szavalásom hallatán ámulhattak. Középiskolában többen piszkáltak

amiatt, hogy én a művészettel foglalkozom, de számomra ez a meghatározó lét. Még nem találtam meg az

igazit, és egy komoly kapcsolat sem köthető életem egyes kövéhez sem, de jelenleg alakulóban van egy

Szolnokhoz közeli kisvárosban élő hölgyeménnyel, aki nagyon tünemény. Ahogy középiskolai éveim

teltek, megismerkedtem egy ott tanító költővel, Egri Lászlóval, aki sok tanácsot adott és saját újságjában is

megjelent már versem. S ezzel a megjelenéstől kezdve szépen jönnek az irodalmi sikerek. Idén megjelent

az első könyvem is.

Ahogy említetted, nemrégiben jelent meg első könyved, mely az Álarc mögötti valóság címet kapta.

Mi volt a kötet alapgondolata, mi ihletett a megírásában?

A kötet alapgondolata az volt, hogy bemutassam, hogy egy szerelmi történetben egy fiú hogyan látja a

dolgokat, mivel eddig a legtöbb író női főszereplő elbeszélései alapján alkotott. S a történések során arra

akarom az olvasó figyelmét felhívni, ne ítéljen a külső alapján, és merjen küzdeni egyes dolgokért amit

szeretne, ha valóra válna.

Rácz Dávid Zsolt, az ifjú motivátor, irodalmár

és zeneszerző

Interjú

26

Ahogy a rövid ismertetőben olvashatjuk, ez egyfajta motivációs regény is. A saját oldalad tanúsága

szerint is nagyon fontos számodra az, hogy motiváld az embereket, hogy jobbá tedd az életüket. Ez

egyfajta életcél a számodra?

Igen! Számomra ez a motivátori szerep és az írói lét egyfajta életforma is, ha mondhatom ezt, mivel én

úgy tapasztalom, így tudom átadni érzéseimet az embereknek, és mivel számomra az embereken való

segítségnyújtás is nagyon fontos, ezért mindenáron azon próbálok mozogni, hogy érzéseket, erőt és

biztatást tudjak adni bárkinek.

Honnan meríted az inspirációt? Van-e példaképed, és te magad olvasol-e ilyen jellegű írásokat?

Én a hétköznapi csodákból merítek inspirációt. Szeretek sétálni sokat, és figyelni a természet, és a

hétköznapok apró jeleit. Sohasem szomorkodom! Ha éppen esik, ha fúj, ha süt a nap, mindig mosolygok,

mivel elfogadom az aktuális állapotot, és megtalálom benne a szépséget. Mindenkiben és mindenben ott a

belső szépség, csak tudni kell, hol keressük, és meg kell tudni becsülni.

Noha még nagyon fiatal vagy, saját oldalad, saját könyved, és közel 12 ezer Facebook-követőd van.

Milyenek az olvasói visszajelzések? Hogyan kezeled azt, hogy ennyi ember követi a munkásságod?

Sokan mondják, hogy egyfajta celebségnek tekinthető már ez a követő

szám, de én nem tartom ezt celebségnek. Én bárhova kerülök, ha sok

ember megismer, mindenkivel közvetlenül tudok beszélni, mivel

nem szeretem azt, ha az ember úgymond elszáll magától. Én

szeretnék mindig megmaradni az a tipikus hétköznapi fiú, aki

mindig is voltam. Az olvasói visszajelzések pozitív véleményt

ábrázolnak, mivel úgy vettem észre az olvasóknak tetszik ez a nem

szokványos oldalról elbeszélő mű.

A versírás is fontos szerepet játszik az életedben. Mik az alaptémáid?

Hogyan születik a vers nálad?

Alaptémám kimondottan nincs. Egyaránt tudok írni természetről, az emberi érzésekről, de akár egy adott

tárgyról is. Nálam egy mű úgy születik meg, ha valami megfog, ha valamiben látom azt a különleges

módot, ami nekem szívembe maradandót alkot és betölt egy adott helyet akkor arról születik egy vers.

„Én a hétköznapi

csodákból merítek

inspirációt.”

27

A gyermekirodalomban is jelentek meg alkotásaid. Mit gondolsz, mi az, amit fontos egy

gyermekeknek íródott történetben átadni? Ott is megjelenik a motiváló hangod?

Szerintem a gyerekeknek még nem az érzelem a legfontosabb,

nekik a játékosság, a kis humor jelenléte a művekben, mivel ő

életükben a játékok, az állatok fontos részt töltenek be. A motiváló

hang árnyaltan megjelenik, mert azt álmai vannak mindenkinek,

nem kortól függ a dolog és egy kis biztatás mindenkinek jól jön.

Zeneszerzéssel is foglalkozol. Milyen stílusban alkotsz, hogyan

képzeljünk el téged eközben?

Igen, próbálok maradandót alkotni zeneszerzéssel kapcsolatban

is. Régebben könnyűzenei iparban próbálkoztam, de mostanság

régebbi zeneiskolai tanulmányaimnak köszönhetően próbálok

komolyzenéket készíteni kisebb nagyobb sikerrel. Úgy történik

nálam ez a folyamat, hogy leülök a zongorához és ott kitalálom a

fő zenei vonalat, és aköré építem fel a többi hangszernek a

hangzását. Bár mostanság szintén kacsingatok a könnyűzenéhez,

de más terület felé, mint régebben, de számomra mindenfelé

stílus meghatározó. Érzelmektől és hangulattól függ általában,

hogy melyik stílust és azon belül is melyik előadót részesítem

előnyben.

Milyen további terveid vannak? Hogyan látod magad 10 év múlva?

Terveim vannak természetesen. Szeretnék kiadni a közeljövőben egy verseskötetet és egy mesés kötetet

is. Fontosnak tatom, hogy több területen megmutassam magam, ami mozgatja a lelkem. Én az olvasókra

bízom azt, hogy eldönthessék, hogy mi szerintük az erősségem. Jövő tanévben nagy akadály elé nézek,

bizonyíthatok egy vizsgán amely után már én is dolgozó állampolgár leszek. 10 év múlva szeretném, ha

lenne egy hölgy az életemben, de fontosnak tartom a családot is. Nem azt, mondom, hogy lesz 10 év

múlva gyermekem, de ha eljön az ideje szeretnék egy kislányt és egy kisfiút is.

Első regénye nem csupán egy egyedi

szerelmi történet, hanem egy motivációs

alkotás is.

/RaczDavidZsoltoffical

Rácz Dávid Zsolt a világhálón

28

„Az a természet adománya, ha valaki különlegesen jó. (...) Okos

emberek soha nem büszkék a tehetségükre.”

Harper Lee– Ne bántsátok a feketerigót!

Forrás:www.citatum.hu

29

Vendégünk Sylvester Anita Az Uploaded Magazin olvasói honlapunkon már találkozhattak Sylvester Anita verseivel a

közelmúltban. Most a virtuális hasábjainkon is megelevenedik a költőnő világa néhány

remek versének segítségével.

HÓFÉNY

Harag-sötét az éjszaka,

benne az álmaid égnek -

lidérc-fehér a hajnala

gyertyaláng ígéretének:

a hó alól kibukkanó

kék virág a tenyeremben -

remény színében villanó

tündéri világban reszket.

Szeretni jöttem én feléd,

harmat száll a kezeimre -

lelkedbe dúdoló zenét

adjon a sziromnak íve:

fagyos világban fénysugár

melengesse a szívedet -

didergő, fázó éj után

ragyogja át a reggeled!

BIZALOM

Eljöttem eljöttél látlak

Lelkemből lelkedbe társnak

Nem félek te sem félsz élünk

Imámmal imádkozz értünk

Szememből szemedbe nézek

Sugaram sugarad fények

Kezemben kezeddel járunk

Közösen rebben a szárnyunk

Szívemmel szívedbe érek

Egyszerű veled az élet

Vállamtól válladig hajlik

Kitárjuk ajtónkat sarkig

Múltamon a múltad emlék

Ismertem ismerted nemrég

Jelenem jelened mentsvár

Jövőmben a jövőd megvár

Világom világod nyílik

Remélem kitart a sírig

Irodalom

30

A TÉL SZONETTJE

Ziháló erdő dérfátyola ragyog,

Zúzmarás ágain egy felhő reszket,

Prémkucsmába öltöztek a csillagok,

Az éjszaka sötétje ködöt kerget.

Fényeibe fagyott a folyók fodra,

Takarót tesz tündéri tájra a tél,

Hópelyheket hord hevült homlokodra,

Szédült szemeidre szitálja a szél.

Már a dermedés csendje az altató,

Bár buzog a vizek örvényén a vágy,

Páncélba zárja ringó ölét a tó.

Lelkedet suhintja puha angyalszárny,

Jégkristály olvad lüktető szíveden,

Álmaidból tétova tavasz terem.

ELMÚLT MÁR

Elmúlt már az ősz minden álma,

téli estben megállt az idő.

Táncol némán a gyertya lángja,

árnya sötéten a falra nő.

Elmúlt már a tájból az öröm,

napfény-ragyogás a lombokon.

Kertbe a szél fázósan köszön,

tarka bogyót érlel a bokor.

Elmúlt már a kínzó bánat is,

beitta a tó a könnyeket.

Tűnik az igazból a hamis,

öröklét fénylik a jelenen.

Elmúlt már a fájó szerelem,

lehullott kialudt csillaga.

Az éjszaka simít csendesen,

megölel a mindenség karja.

/sylvester.anitaaa

31

32

„Az egyenesség ugyanúgy magammal szemben is elvárás”- Zöld Csaba portréja

Készítette: Székely Sára

Sokszor előfordult már velem, hogy nem láttam színpadon játszani a színészt, akiről portrét

készítettem. Tulajdonképpen nem is bánom. Akik több portrémat olvasták már, azoknak

egyértelmű, hogy én nem színészekről, producerekről, rendezőkről, énekesekről írok, hanem

emberekről, egyéniségekről és jelenségekről. Így ezúton sem bánom, hogy nem láttam még

színpadon játszani Zöld Csabát, így azt az oldalát mutathatom meg, melyet egy kellemes,

néhány perces kávéházi beszélgetés során ismerhettem meg. Nem volt sok időnk, de arra éppen

elég volt, hogy idegenekből ismerősökké váljunk.

Lassan én is szabadságra megyek. Az elmúlt néhány hét során megtaláltam azokat a kérdéseket,

amellyekkel szívesen dolgozom, így -próbára téve a színészi találékonyságot, és nem kímélve a

színészünket-, egyből bedobtam a mély vízbe „a melyik magyar szóban tudnád összefoglalni

magad kérdéssel.‖

Őszinteség– jött hamar a válasz. „Az egyenesség ugyanúgy magammal szemben is elvárás, mint

másokkal. De nem szeretek sokat beszélni a pozitív oldalamról. Néha türelmetlen vagyok, sokszor vagyok

bajban az önbizalommal, előítélettel tekintek bizonyos szituációk felé, de minden erőmmel azon dolgozom,

hogy ezen változtassak.”

Édesanyja az, aki, ahogy fogalmazott, „minden ami vagyok.” Ő határozza meg erkölcsileg és

etikailag is. Felesége pedig minden olyan helyzetben kritikus vele szemben, amikor szükség van

arra, hogy felnyissa valaki a szemét bizonyos dolgokban, ugyanakkor ő a legnagyobb támasza is.

33

Ha nem színész lenne, akkor is biztosan emberekkel foglalkozna. Lehetséges, hogy orvos,

konkrétabban pszichológus lenne. Ha nem itt és most a 21. századi Magyarországon, akkor a

jazz aranykorában, az Egyesült Államokban találnánk meg, amely Csaba szerint nem

feltétlenül a pompáról szól, hanem a kis lebujokról, ahonnan a nagyok indultak. Ott is -híven a

szakmához-, zenész lenne.

De hogy jutott el pont a színészethez? „Kiegyensúlyozott gyerekkorom volt, annak ellenére, hogy hat

éves koromban elváltak a szüleim. Marosvásárhelyen nőttem fel. Időnként színész akartam lenni, vagy

matektanár, mozdonyvezető vagy Forma 1-es pilóta. Készültem én mindennek. Aztán 16 évesen

elkezdtem zeneelméletet tanulni. Akkoriban a legnagyobb ambícióm a zeneszerző szak volt.” A

marosvásárhelyi Állami Filharmóniában adott egy évet magának a középiskola után. Aztán,

amikor gyerekkori legjobb barátja felvételizni akart a színművészetire, ő volt az, aki segített a

felkészülésben neki. Történetesen egy színházi újság hevert az asztalon. Ekkor 1998-at írtunk.

Csak egy bökkenő volt. A színházi újságban talált hirdetés alapján csak 2001-ben indult

musical szak a színművészetin. „Bejött nekem a színház és zene összegyurmázása. Így, hogy ne teljes

tétlenséggel teljen az idő, Marosvásárhelyen elvégeztem 3 évet, majd felvételiztem a Budapesti

Színművészeti Egyetem musical szakára. Elég híres osztályban végeztem.”

Talán a legpofátlanabb kérdés egy színész felé, hogy melyik karakterrel tud a legjobban

azonosulni. „A hős típus valahogy mindig pofán talál. De nagyon szeretek mindenféle elrajzolt

karaktereket kipróbálni. Volt, hogy azt éreztem, nem olyan lehetőségeket kapok, amikben boldog tudok

lenni. Megszabtam magamnak egy határt, hogy harminc évesen hol kell tartanom. Volt pár válságos

évem. Amennyire fent tud lenni az ember, ugyanannyira lent is.

34

Talán a kiegyensúlyozott alkatomnak köszönhetően tudtam ezt kezelni. Nagyon sokáig nem játszottam

zenés szerepet. Az első szerepem, ami igazán katarktikus élmény volt, az a Kocsák Tibor-Miklós Tibor

nevével fémjelzett Szegény gazdagokban Fatia Negra alakja.”

Csaba nagyon hisz a sorsszerűségben, ezért -még ha lenne is egy időgépe, és visszautazhatna

az időben másképp tenni valamit-, pontosan tudja, hogy egy apró részlet megváltoztatása is

hatalmas lavinát indítana el. „Sosem szégyelltem magamat a hibáim miatt. Inkább arra törekedtem,

hogy úgy csapódjon le az életembe, hogy tanuljak belőlük.”

Csaba bármennyire nyugodt személyiségnek is tűnik, őt is ki lehet hozni a sodrából, méghozzá

a sofőrök indokolatlan dudálásával a dugóban. Neki is volt lázadó korszaka, például

bánatában elment otthonról azzal a feltett szándékkal, hogy soha többé nem megy haza, mert

az édesanyja levágta a hosszú haját, de a lázadás hamar véget ért, nagyjából 4-5 óra múlva,

amikor megéhezett, és kénytelen volt hazamenni. Az ő életében is vannak kedves barátok, akik

behívták egy castingra, és a felvételt, melyen mindenféle kínosabbnál kínosabb szituációban

próbálták ki színészi képességeit, visszajátszották a harmincadik születésnapján.

Nem tudom, emlékeztek-e arra a filmre, melyben ő játszotta a főszerepet. Ő és a Miller Zoli.

Még díjat is kapott érte. A majdnem díjat. A filmből ugyanis a hatalmas beharangozás után,

mivel a producer meglépett, az ég világon semmi nem lett. Csupán egy telefonhívás, melyben

Miller Zoli eltorzított hangon előadta, hogy egy díjra jelölték az ominózus filmmel

kapcsolatban. A majdnem elkészült filmek kategóriájában Zöld Csaba nyerte meg a majdnem

díjat.

Soraimat Zakály Viktória írónő szavaival zárom: „Az író és a színész nagyon hasonlít

egymáshoz. Mindkettő történetet mesél el, néha hazudnak, néha igazat mondanak, beleélik

magukat vagy elhatárolódnak tőle, sírnak vagy nevetnek, de érzéseket adnak át, és érzéseket

váltanak ki.

Képek: www.youtube.com

Székely Sára alkotói oldalán még több portrét, verset, novellát és kritikát olvashatnak. A magazinban megjelent

portrék 2015-ben jelentek meg a www.szekelysara.webnode.hu oldalon.

/d.szekelysara

35

Izgalmas Helyszíneken– beszélgetés Máté Lászlóval

Készítette: Lir Morlan

Képek: Máté László

Máté László fáradhatatlan alkotó. Műveivel több online oldalon is találkozhatunk. Nemrég jelent meg első novelláskötette, mely a Helyszíneken címet kapta, de máris előkészületben van a következő könyve. Lir Morlan az írásról, a bűnöldözésről, is beszélgetett vele, de megismerhetjük gyermekköltészete múzsáját, és a költői hitvallását is.

Mikor, és hogyan kezdődött? Mi vitte az írás felé, és mi tartotta ott? Voltak akik biztatták, segítették, tanácsokat, lehetőségeket adtak?

Győrben születtem, itt élek, de jó darabig Gödöllőn laktam és Budapesten dolgoztam. A lényeg ott kezdődött, hogy valaki elvitt egy általános iskolába, és ott ragadtam pár évig. Közben megtanultam írni, és ez így is maradt. A kötelező fogalmazványok mellett magamnak írtam verseket, felső tagozatban rájöttem, hogy ezt már mások feltalálták előttem. Sebaj, legalább lehettek példaképeim.

Ekkor már foglalkoztatott a bűnüldözés, talán a hetvenes évek krimi divatja hatott rám. Nagy biztatást jelentett általános iskolai irodalom tanárnőm véleménye, akinek megmutattam első kisregényemet, amely egy bűnbanda felszámolásáról szólt. A tanárnő javasolta, hogy ne hagyjam abba az írást, ez így is történt.

Meséljen kicsit a könyvéről! Miről szól?Mennyi ideig tartott megírni? Mi volt a legnehezebb része a folyamatnak?

A "Helyszíneken" című novelláskötetem magvai régóta léteznek. Nem igazán akartam publikálni bűnügyi technikai témában, mert nehéz meghúzni a határvonalat, mit szabad elmondani, és mit nem. Több érdekes dolgot átéltem és tapasztaltam, amiket nem szándékozom megosztani senkivel. Bár szereplőim nagy részét valós személyekről mintáztam, tulajdonságaikat kicsit megkevertem, eltorzítottam, ráadásul szándékosan vázlatosan ábrázolom őket.

A kötetben található novellák mind megtörtént eseményeken alapulnak, azoknak többnyire tevékeny részese voltam. Mivel ez nem dokumentumkötet, sem pedig egyfajta jegyzőkönyv, kár lenne számon kérni rajtam a valóságtartalmát. A félreértések elkerülése végett előrebocsátom, hogy e történetek egyike sem krimi, bár van, amelyik annak látszik. Van bennük ez is, az is, nem gyömöszölném valamilyen hagyományos kategóriába.

A történetek egyébként egymástól függetlenek, de a figyelmes olvasó találhat kapcsolatot közöttük. Aki a verseim rendszeres olvasója, még inkább.

“Bár szereplőim nagy részét valós személyekről

mintáztam, tulajdonságaikat kicsit megkevertem,

eltorzítottam, ráadásul szándékosan vázlatosan

ábrázolom őket.”

Interjú

36

Készül a következő? Mik a tervei?

Ami a folytatást illeti , lendületből megírtam egy új novellám felét, de erősen gondolkodom rajta, milyen stílusban folytassam, illetve fejezzem be. Nem szívesen hajlanék el a "nyomozós" krimi világa felé, többen vannak, akik ezt nálam sokkal jobban művelik. Ha prózában gondolkodom, szeretnék minél változatosabbat alkotni, de nem vagyok a végletekig eltökélt. Részletekbe nem mennék bele, és nem babonából. Ember tervez...

A munkája mellett biztosan nem könnyű rendszeresen írni. Hogy oldja meg? Hogyan lehet a mindennap látott szörnyűségektől elvonatkoztatni? Lehet egyáltalán?

A holttestek látványa és bűze soha nem viselt meg, nem kellett megszoknom, csupán munkadarab volt, amely szerencsére nem szól bele a munkámba, és nem kérdez ostobaságokat. Egy nagyobb méretű biológiai anyagmaradvány. Egyedül a hozzátartozók gyásza érintett meg, mert ők átérzik, milyen elveszteni valakit. A témát feldolgozom egy rövid novellában.

Mit szólnak a munkatársak, a család, és a tágabb környezet a könyvhöz, és általában az íráshoz? Olvassák a műveit? Alkotnak kritikát (és ha igen, szemtől szembe, vagy a háta mögött)?

Verseket nap, mint nap írok, ez a lételemem; jobbakat, vagy rosszabbakat, szeretik, vagy leköpdösik őket, mindegy. Nem közönségnek írok, hanem magamnak. Egyszerűen csak hagyom, hogy mások is elolvassák, és újra meg újra meglep, hogy másoknak is tetszik. Akik szívük szerint elhallgattatnának, azoknak praktikus lehetőségként javaslom, hogy öljenek meg, nem elhanyagolható alternatíva, láttam rá példát, hogy működik. Bár a "Helyszíneken" című kötetnek nem sok köze van a költészethez, bevallom, kissé szokatlan módon belenyomkodtam egy kis ars poeticát is. Akit az ilyesmi zavar, az megteheti, hogy csak minden harmadik oldalt olvassa el. Brit kutatók szerint ez esetben harmadannyi idő alatt kivégezheti a könyvet.

Az imént említette, hogy nem közönségnek ír, hanem elsősorban magának. Ennek némileg ellentmond, hogy több rendszeres és hűséges olvasója van.

– Nézze, ez csak látszólagos ellentmondás. Alkotói hozzáállás kérdése. Elmagyarázom, mire gondolok. Most tekintsünk el a prózától. Elsősorban verseket írok, méghozzá felnőtteknek. Ezeket viszonylag rövid ideig csiszolgatom, javítgatom, nem ülök rajtuk hetekig, hónapokig. Amikor úgy érzem, hogy nekem

tetszik, és el tudom mondani akár hangosan is (persze nem kívülről, arra való az előadóművész), akkor véget ér egy szakasz. Ezután már nem számít, mi lesz a verssel, annyit szoktam tenni, hogy közzéteszem blogban, vagy közösségi oldalon. Magamnak archiválom, aztán gyakran teljesen elfelejtem, sokszor még a címére sem emlékszem másnap. Ezután szabad a vásár, pontosabban a préda. Bárki felhasználhatja, mert gyakorlatilag semmilyen jog nem védi.

Első könyve a,Helyszíneken

melyben bűnügyi novella kaptak

helyet.

37

Publikál a neten, és megjelent a már emlegetett könyve is az elmúlt hetekben. Hány platformon van jelen?

Hogy hol vagyok jelen? Elsősorban az interneten, nagyjából keresztül-kasul. Többféle álnéven leveleztem, cseteltem és blogoltam. Ezek némelyikét ma is használom, de van, amire már magam sem nagyon emlékszem. Különös módon a hozzám közel állók többet tudnak róluk, mint az idegenek. Ez maradjon is így.

Irodalmi jellegű csoportokban publikálok, tagja vagyok a "Héttorony" és a "Poet" nevű portáloknak, bár ezekben mostanság kevésbé vagyok aktív. Idén három versemmel megnyertem az Országos Mécs László Irodalmi Társaság "Nyár, 2015" elnevezésű pályázatát, valamint hét írásomat beválogatta a József Attila Vers-Dal Fesztivál zsűrije a megzenésíthetők közé. A minap jelent meg néhány versem az Irodalmi Kávéház Magazin harmadik számában. Első verseskötetem, a "Morzsák tánca" kiadás alatt áll.

Nem tart tőle, hogy visszaélnek a soraival? Hogy rosszindulatú, esetleg politikai célokra használják fel?

Ilyenről nem tudok, de hidegen hagy. Ha valaki rosszat akar tenni, megtalálja hozzá az eszközt. Én ott hagyok egy kalapácsot az asztalon, nem figyelem, hogy később szöget vernek-e vele a falba, vagy esetleg valakinek a koponyáját zúzzák be vele. Meggyőződésem, hogy kézzel készített, egyedi, jól használható kalapácsokra szükség van. Én készítem őket, és nem kérek értük semmit. Örömömet lelem benne.

Értem, mire gondol.

De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy vannak kivételek. Nem abban különböznek, hogy pénzt, vagy bármilyen ellenszolgáltatást kérek értük, hanem a műfajuk és a célközönségük más. Még mindig líráról beszélünk. Az egyiket úgy hívom, hogy gyerekeknek írt versek, a másikat egyszerűen dalszövegnek nevezem. Ez utóbbi egyáltalán nem vers, csak annak tűnhet első ránézésre. Sokan nem tudnak különbséget tenni közöttük, ezért gyakran felhívom erre a figyelmet. Egy jó verset könnyű megzenésíteni, viszont egy gyengébb dalszöveget egy jó zene "el tud vinni a hátán", anélkül, hogy az önállóan elszavalható lenne nagyobb botrány nélkül.

Mi a helyzet a gyermekversekkel, akarom mondani a gyerekeknek írt versekkel? Azokat is "közprédává" teszi?

Végül mindenképpen. Ezek elsősorban a születési körülményeik miatt különböznek a többitől. Hogy úgy mondjam, nem egy célcsoportnak íródnak, mint ahogy látszik, hanem egyetlen személynek.

Egy személynek? Ez meglepő öntől, mint már korábban kifejtette, annak ír, aki éppen olvassa...

Látja, a kivétel erősíti a szabályt.

Első verseskötetét, a Morzsák táncát, hamarosan

az olvasók is kezükben tarthatják.

38

Rögtön felmerül bennem a kérdés: Ki az?

Nos, nyilvánvaló, hogy egy gyerekről van szó. Gabinak hívják, tíz éves, egy virtuális barátom kislánya. Azért mondom, hogy virtuális, mert bár évek óta ismerjük egymást, személyesen még soha nem találkoztunk. Az interneten tartjuk a kapcsolatot. Ha valami vidámabb, gyereknek való téma jut eszembe, megírom, aztán nekik küldöm el. Ha Gabikának tetszik, akkor teszem közzé. Könnyebb egy konkrét gyereknek írnom, mint egy egész iskolának. Ez pont fordítva működik, mint a többi versnél. "Gabika nélkül" nem kezdtem volna ilyen verseket írni. Mint tudja, nincs saját gyerekem. Ezekből a versekből húsz-harminc született.

Értem. Tehát e három kategóriába sorolja a líráját.

Igen. Bár néha írok angol nyelvű verseket, azokat semmilyen formában nem publikálom.

Miért, ha szabad kérdeznem?

Olyan gyengék, mintha egy tíz éves gyerek írta volna. Csak a magam szórakoztatására, időtöltésből csinálom.

Aki kapar falakon át , hogy mindig magasabbra törjön,

igyekezetében maga döbben rá, hogy mi a börtön.

Mikor kedvenc madárdalát nem kintről hallja meg,

akkor végzetes útján föld alatti sziklája megremeg.

MÁTÉ LÁSZLÓ: TÖMLÖCÉRZÉS

/laszlo.mate.900

39

„Mi a szerelem? Semmi sincs a világon, sem ember, sem ördög, sem semmi, amire

annyi gyanakvással tekintenék, mint a szerelemre, mert az minden másnál jobban

beleveszi magát a lélekbe. Nincs semmi, ami annyira hatalmába tudná keríteni, annyira

le tudná nyűgözni a szívet, mint a szerelem. Amiért is, ha nincs mit szembeszegezned

vele, a szerelem teljességgel a vesztébe kergeti a lelkedet. (...) Mert ha nincs kellőképp

fölvértezve, és túl heves a fogadtatása, akkor a lelket átható szeretet is vagy elbukik

előbb-utóbb, vagy összevissza kezd hatni. Ó, a szeretet sokféle, közeledtekor a lélek előbb

ellágyul, majd megbetegszik.”

Umberto Eco

Forrás: www.citatum.hu

40

Tóth Enikő: Lélektánc

Csak vágtat a lélek és nézi az erdőt,

Hol megsemmisül sok fénysugár,

Így üzen a légnek, küld ezer kis szellőt,

Ideje lenne menni már.

Csak várja a percet, fénye elalszik,

Mint a leégett gyertyaszál,

Vére kiserken, teste hanyatlik,

Ideje volt elmenni már…

S mint ahogy félszeg kislány ha térdel,

Virágot szedve a réteken,

Egy titok lezárul, s ezer pecséttel,

Túlviszi álmát a fényeken,

És vágtat a lélek, ezer veszéllyel,

Templomok tornyain megremeg,

Tudja, hogy egyszer az isteni kézzel,

Formálnak neki új életet.

Csak vágtat a lélek, test nélkül ébred,

Érzi a Napban a lét aranyát,

Ezernyi szikrában a remény feléled,

S az édenkert dús fáin át,

Látja az Istent, látja a fényét,

Az akaarat lassan megremeg,

S nem vágtat a lélek, fénye elalszik,

Számlálja az új perceket.

Készül egy forma, isteni álom,

Emberi szívvel hát megfogan,

Csonttal és hússal és bármilyen áron,

Csak megszülethessen már boldogan,

Várja a lélek, vér volt a méreg,

Mi kioltotta egyik életét,

Most örül a vérnek, mint egyetlen

fénynek,

Csak áramoljon benne szerteszét.

Táncol a lélek, örül, hogy élhet,

Újra meg újra a harc után,

Felcsendül lassan a teremtő ének,

S új test fon körbe a semmi után,

Évezredek óta így megy a játék,

Táncol a lélek, s a lét szava vág,

Túl nagy a tét, és kicsi ajándék,

Ha nyílik a fa ágán egy újabb virág…

Versek

41

Damm József: Térdre hulltam

Térdre hulltam, friss a csokor kezemben.

Csillag-ösvény széleiről szereztem.

Rálegyint és szóra se méltat engem.

Felpofoz ezzel.

Két kezemből szerte gurult ezer gyöngy,

fel nem adtam, mosta szemem fanyar könny.

Útra indultam, hozok újra rögtön,

s hoztam ezerrel.

Dalt, s a verset tettem elé, s szivárványt.

Színt, szerelmet, tiszta fehérlő márványt,

mit se néki, elveti ő e látványt.

Vége, nem enged.

Nincs esélyem, bár a Tejútból hoztam

száz liternyit, s lába elé ledobtam.

Csillagok ködfátyola tarsolyomban.

Nem segít ez sem.

Látom, itt már vissza nem állna semmi.

Végtelen tér görbületén kerengni

hagyna engem, s vágyaimon merengni.

S lám, ez a vesztem.

Dylan D. Tides: Köszönet

A fejemnek dőlt kőfallal együtt lestem

tavalyelőtt (nem tudom: Budán? Vagy Pesten?)

zsírfoltos nyál-ázott szalvétaszéledet,

a kukába hajított pizzavégedet,

félig se kiürült üdítősüveged,

bojtosan csábító lepottyant süveged;

s hallottam kis cipőd toppanó parancsát

- így kérted el Anyu utolsó narancsát…

Emlékszel hogy hívtál? „Gyere csak, ne féljél!‖

Testedhez vontál, hogy meleget meséljél,

pedig még kosz mögé bújtatott a szégyen,

haraptam, karmoltam, semmit sem reméltem…

Jó az, hogy néha még gondolok ezekre…

Fejemmel most hálám hajtom a kezedre,

s adnám a Mindent is, de sajnos nincs másom:

vedd szívillatú macskadorombolásom…

42

Németi Zoltán: Több mint elèg

A fuldoklónak az utolsó szalmaszál

a haldoklónak a megváltó ima

a bűnösnek az őszinte megbánás

az asszonynak a becsületes ura

a bűnözőnek az apró lökés

a kenyérnek az őt szelő kés

az időnek térré átlényegülés

a magzatnak a születés

a szegénynek a gazdag kamata

a méhnek a virágpor zamata

kiszáradt földnek az első csepp eső

fészkéből kiesett fióka a verdeső

Egy csepp vér amit hiába hullatsz

Több, mint elég!

Márkus László: Álomképek

Csillagok gyúlnak

bársonyos égen,

göncölszekérből

hullik a kéve.

Itt lenn a réten

apró kuvik szól,

vidra legénynek

nagy lagzit jósol.

Csipkebokorban

sündisznó fújtat,

azt találgatja

mit hoz a holnap.

Halk zene szól most,

ringat az este,

szív dobbanásra

elcsitul lelkem.

Tündérek csókja

hullik szememre,

szárnyal az álom.

messze a reggel.

43

„Visszatekintve könnyű látni, milyenek voltunk tegnap vagy épp tíz évvel

ezelőtt; mindig azt nehéz felismeri, hogy milyenek vagyunk most.”

Lee Harper

Forrás: www.citatum.hu

44

Selina Oliveri: Csillagfény

Magasról tekintek le Rád, mint a hold és a csillagok a végeláthatatlan puszta fölött. Szemem fénye

vigyázza utadat, bármerre visz lovad.

Bár messze vagyok és távol, emléked által egész közel érezlek magamhoz, akár az esteledő tájra

vetülő fényeket a hazafelé ballagó. Szelíden világítja meg előttem ezt az ösvényt, amelyen én is

haladok csendesen, s ha fölnézek, talán meg is érinthetem valamelyik ragyogó pontot.

Nézz föl! Látod, ugyanazok a csillagok és ugyanaz a hold fényeskedik Neked is. Tégy úgy, ahogy én!

Nyújtsd ki a kezed, és végy egyet te is a tenyeredbe! Egymást találjuk majd e fénypontokban, amely

reménnyel tölt el bennünket.

Hiszem, hogy ezen az úton, melyen elindultam, végül egyszer Veled találkozom, hiszen megígérted,

hogy majd újra együtt leszünk. Megszűnik a messzeség kettőnk között, nem lesz távolság, nem lesz

különbség közöttünk. Nem számít majd, honnan kell lenéznem rád, s te honnan tekintesz föl rám.

Nem lesz magasság és nem lesz többé mélység.

Nem különös az élet? Sosem kívántam, hogy az emberek a fejük fölé emeljenek, és félve tisztelő

szavakkal illessenek. Ki vagyok én, hogy ilyet érdemeljek? Zavarba ejtenek. Bizonyára

összetévesztenek valakivel.

Ez nem én vagyok. Megszeppenve pillant vissza rám a fekete szempár a medence vízének tükréből,

temérdek ékszerem tükörképéről villódzva verődik vissza a szikrázó napfény, mely szinte elvakít.

Ezt tenné velem a fényűzés, elvakítana. Magával sodornának a kavargó, színes fátylak, a suhogó

selymek, a palotabéli nyüzsgés, új barátnéim táncba hívó, kacskaringón tekergőző karjai, elzsongítana

a szitáron játszott muzsika és a tabla ütemes ritmusa, az aranykarperecek csörrenő hangja, de mindez

nem hat rám.

A csillogó szín kavalkádon át is magam előtt látom a puszta lágyan hullámzó füvét, a jurták

körvonalát, a lovasokat, a békésen legelő jaknyájat, a pufók arcú, nevető szemű gyerekeket, amint

célba dobósat játszanak. Látlak téged, a szemedet, a tekinteted, amely mindezen illékony látomáson

keresztül éget, egészen a lelkemig hatolva, s megperzselve azt. Érzem, tudom, hogy hívsz, szinte

hallom a hangodat. Mintha itt lennél. Látlak. Minden mozdulatodban benne van a düh, a keserűség, a

hiányom fájdalma. A te kardod sújt le a leghalálosabban, a te íjad hasítja legsebesebben a levegőt.

Lépteid nyugtalanok, sietősek, pillantásod folyton a távolt pásztázza.

Vagy olykor elmerengsz, ahogyan én, és egy pillanatra megszűnik körülötted minden. Eltűnik a táj,

elenyésznek a hangok, s megfeledkezel arról is, hogy hol vagy. Talpad már nem érinti a talajt, nincs

semmiféle támpont, csupán lebegsz, repülsz a felhők felé, s azokon is túl, a csillagok közé.

Csak fogd a kezem! Ne ereszd el!

Emlékszel? Amikor azon az estén a táborra törtek, és rám találtak, ezek voltak utolsó szavaim

hozzád. Ha behunyom a szemem, még mindig érzem a kezed féltő szorítását, tudom, még mindig

erősen tartasz.

Novellák

45

Néha komolyan eltöprengek rajta, vajon a közénk ékelt távolság nem is létezik, s csupán érzéki

csalódás volna? Hiszen van, amikor szinte érezni vélem ujjaid érintését az arcomon.

A távolság fogalma, azt hiszem egészen mást jelent. Nem két birodalom hosszát egymás mellett,

hanem az emberek közötti rangkülönbséget. Igen, rangot, mely elválasztja a társadalmakat, s

egyéni szinten az embereket is egymástól. Aki följebb van másoknál, mitől lenne följebb? Ki

mondja meg, hogy ki följebbvaló és alábbvaló? Mitől vagyok másabb a hárem többi tagjánál,

hogy a szultán legékesebb drágakövének nevezzen engem?

Nem vagyok sem szebb, sem jobb a többi lánynál. Nem vagyok különb, mégis nagy tisztelet övez

ezen az úton, melyen haladok, habár nem önszántamból.

Fejet hajtottam a biztató égi fények előtt, és elfogadtam a sorsom. Mást nem adhatok neked, még

nem, csupán reményt, a csillagok képében.

Ha majd éjnek idején kilépsz a jurtádból, tekints fel az égre, s tudd, hogy azóta az este óta

összetéphetetlen kötelékként ragyog közöttünk a fény.

Újra együtt leszünk, csak várj, várj még…

46

Saáry Lilla: Napforduló

Ez lesz az év leghosszabb éjszakája. A tizenkettedik éjszaka, amit a menedékházban töltök.

Hideg sötétségárad be az ablakokon át, megfojt, lassan megöl. Odakinn suttog a hideg. Idebenn

ropog a kandallóban a tűz, de már nem sokáig. Tizenkét éjszaka telt el, mióta a hó eltemetett.

Azóta mindent eltüzeltem: fahasábokat, székeket, asztalt, ágyat, matracot, könyveket.

Ellobbant s a kéményen át elszállt a remény, hogy élve hagyom el a menedékházat. Ha kinyitom

az ablakot, beárad a hideg, latyak, a hó, a halál, a csend. Nem tudom kiásni magamat. A föld

kemény, fagyott. A plafonon keresztül sem menekülhetek. Ha madár lennék, sem repülhetnék el.

Nemrég megpróbáltam kimászni a kéményen át, de egy rács az utamat állta. Azóta fekete

vagyok, mint a korom. Idebenn nem tudok mosdani, de nincs is értelme. Úgyis fekete vagyok, a

bőröm alatt is.

Tizenkét éjszakával ezelőtt érkeztem. Éjszakákat mondok, éjszakákat számolok, pedig már csak a

karórám mutatja nekem, hogyan telik az idő. Mikor leesett a hó, elkezdődött egy éjszaka, ami

még mindig tart. Eredetileg túrázni jöttem a hegyekbe s azt hittem, csak kétszer alszom a

kunyhóban, utána indulok is haza. Hoztam magammal járom napra elegendő élelmet, tüzelőt is.

Elhoztam a farkaskutyámat, Csillagot.

Három éjszakával ezelőtt öltem meg őt. A csontjai akkor már vadul meredtek elő a szőre alól,

folyton vicsorgott, és a szemében a hó hideg tüze égett. Többször is beleharapott saját magába,

vér pettyezte be a bundáját, a padlót s engem is, mikor végigsimítottam a szőrén, hogy segíteni

próbáljak rajta. Csillag rám meredt, a szemében ott táncolt ezer meg ezer riadt farkas-ős,

segítséget várt tőlem, a falkavezértől. Abban reménykedett, hogy enni adok neki – ahogy eddig

mindig. De nem adhattam neki semmit. Üres volt az összes szekrény, az ételes zacskók és a

konzervdobozok is.

Még egyszer végignéztem a konzervdobozokat, és miközben egy icipici, száradt babhéjat

próbáltam kiszedni az egyikből, megvágtam az ujjamat. Kis seb volt, de mély, ömlött belőle a

vér. Csillag odajött hozzám, és nyalogatta a sebemet, míg csak abba nem maradt a vérzés.

Végigsimítottam csapzott, érdes bundáján, a lapockái és a gerinccsigolyái kirajzolódtak a

tenyerem alatt. Remegett a kezem. Ha akkor rám ugrik, akkor még így, legyengült állapotában is

fel tudja tépni a torkomat. Akkor felnézett rám, oldalra fordította a fejét, megnyalta a kezem ép

részét is, és csóválta a farkát. Könnyek gördültek le az arcomon.

Csillag aznap egy kicsit élénkebb volt. Valószínűleg azért, mert az a kevés vér, az a kevés

tápanyag is jót tett neki. Egészen kicsi, vörös élet. Fehérje, cukor, zsírok. Majdnem hús. Sült hús

illata. Nagyon rég éreztem. A szervezet, ha nem jut tápanyaghoz, a zsírtartalékok után az

izmokat kezdi el lebontani. Minden órával kevesebb hús marad a csontokon. Lassú, fájdalmas

halál. Senkinek nem kívánnám. Minden órával kevesebb hús marad a csontokon.

47

Megvártam, amíg Csillag elalszik. Mostanra kicsi, gyenge kölyökkutyává fogyott.

Összegömbölyödve aludt, az orrát a farkán pihentette. Ahogy álmodott, néha megrándult a

füle, a bajsza vagy a hátsó lába. Fogtam a követ, amivel az ajtót szoktam kitámasztani, és

lesújtottam vele. Egyetlenegyszer.

Most sült hús és megpörkölődött kutyaszőr szaga terjeng a menedékházban. És alvadt véré, és

vizeleté és ürüléké. A seb, amit Csillag lenyalogatott, elfertőződött, lüktet és sárgás, bűzös

genny szivárog belőle. Havat pakolok rá, de nem sokat segít. Hiába nyitom ki az ablakot, a

szag nem illan el. A hó megfogja.

Odakinn dörög és vonyít az éjszaka. Tudom, hogy ez nem lehetséges, de mégis, olyan, mintha

idebenn is sűrűsödne a sötétség. A sötétség felfal. Széttép, megeszi a húsomat, megissza a

véremet. A kezem, amiről Csillag lenyalogatta a vért, egyetlen, lüktető fájdalomcsomó.

Izzadok, beteg szagom van, ráz a hideg, a ruha dörzsöli a testemet, ruha nélkül megfagyok.

Valaki suttogni kezd. – Amikor eljön az istenek alkonya, a farkas letépi a láncait és megzabálja

a Napot.

– Minden férfi és minden nő egy-egy csillag.– Ezt talán az előző hang mondta, talán nem.

Összerázkódom, de a suttogás már folytatódik is: – Eddig minden éjszaka hosszabb volt, mint

az előző.

– A halott csillag fekete lyukká változik. A fekete lyukból nem menekülhet semmi, még a fény

sem.

Végre felismerem a saját hangomat, a saját mondataimat. A számra csapok. Szorosan

összezárom az ajkamat. Nem szólalhatok meg még egyszer. Nem hallgathatom tovább a

hangomat.

Kinyitom az egyik ablakot, betör a fagy szaga. Kiráz a hideg, összekoccannak a fogaim. De jó is

a hideg, lehűti egy kicsit azt a beteges tüzet, amivel égek. Miért is nyitottam ki az ablakot?

Kimászhatnék rajta. Megfagyhatnék. Lehűlnék, lehűlne a sebes kezem, a homlokom, a torkom

se kaparna többé..

Megrázom a fejemet. Behúzom magamhoz az ablakból a kutyabőrt, amit még tegnapelőtt

tettem ki rajta. Kell a meleg. Ahogy felolvad, a nedves-nyers kutyabőr förtelmes szaga betör az

orromba.

A sarokban, ahová nem ér el a kandalló fénye, egy farkas árnya settenkedik. Ugyanabban a

ritmusban mozog, mint ahogy a lángok játszanak a kandallóban. Úgy tesz, mintha árnyék

lenne csak. De engem nem ejt át. Már éjszakák óta itt settenkedik. – A bőrödet akarod? –

kérdezem.

A kutyabőr bűze egyre elviselhetetlenebb. Mégsem vehetem le, mert szükségem van a

melegére: a kandallóban épp most lobbant el az utolsó láng. Már csak gyönge, piciny parázs

pislákol. Vörös szemek a sötétben.

48

Dörög az ég, mozdul fölöttem a hó, a sarokban farkas morog. Valószínűleg a reggelt még

megérem, de kérdés, hogy meg akarom-e érni.

– Csillag – szólítom meg a farkast –, meg akarsz enni engem? Egyél meg, kérlek. Akkor vége lesz

ennek az egésznek.

A parázsszemek kihunynak. Az idő folyóssá válik, felfal és kiköp, mint a hideg, mint a hó. A

hajnal közel van, a hajnal távol van, elmúlt már éjfél, közeleg az éjfél.

A következő józan gondolatom az, hogy valahol még van egy üveg tűzgyújtó folyadékom és van

egy öngyújtóm is. Ha meggyújtom a padlót és magamat, minden véget ér, egyetlen nagy

lobbanásban. Már keresem a tűzgyújtó folyadékot, amikor meghallom a saját hangomat, pedig

nem is szólaltam meg.

– Akarod látni a fényt, farkasölő?

Vörös szemek lebegnek előttem. A farkas szájszaga, a halott hús bűze árad az orromba.

Hosszú ideig nem válaszolok. Aztán azt mondom: – Nincs is fény. – Mivel nem hallok semmit,

folytatom. – Megöltelek, Csillag, emlékszel?

–Akarod látni a fényt?

Odakint tovább erősödik a dörgés és a morgás. – El tudsz vinni valahová, ahol világos lesz és

meleg? – kérdezem. Nincs válasz. Csak a sötétség. Megtalálom a tűzgyújtó folyadékot, és

végiglocsolom magamon. Amennyire fel van most hevülve a testem, talán nem is érzem majd a

lángokat. Levetem a kutyabőrt. Levetkőzöm. Még utoljára akarok mondani valamit. Valamit,

ami megkönnyíti majd az utamat a túloldalon, hogy végül egy világos és meleg helyre érjek.

– Sajnálom – mondom. Kitárom a kezemet az ég felé, ahol valamikor ott függött a Nap, és

lábujjhegyre állok, hogy egy kicsit közelebb legyek hozzá. – Sajnálom, amit tettem. Kérlek,

bocsáss meg ezerszeresen is. Dönts a sorsomról, farkas.

A dörgés, ami odakintről beszűrődik, minden eddiginél erősebb, és élesen süvít a szél. Gyufát

gyújtok, forróság szökik fel, lobbanó hang kíséretében aranyszínű fény tör a mennyezet felé,

elvakít, felold magában.

Fényről álmodom. Hajnalodik. Fény árad be az ablakokon át. Felkelek. Fehér fény visszhangzik a

kunyhóban, visszaverődik a hóról. Iszonyú szélvihar lehetett, az dörgött, morgott és süvített úgy

egész éjjel. Elfújta az összes havat.

A következő éjszaka már sokkal rövidebb lesz.

49

Lesley MacBeltine: Azon a napon… Azon a napon csesztük el, uram.

A hivatalos jelentés ott van az asztalon, a tábornok mellett; a vére még nem áztatta el teljesen,

úgyhogy olvasható…A zanzásított változat szerint 04.37-kor értük el a bolygófelszínt – ja, igen,

valami PXC2-akármi, a végén sok ötössel, ne kérje, hogy próbáljam felidézni. A többiek

Sziklának, vagy Kőgolyónak nevezték, ami remekül illett is rá: kopár, szél tépte felszín, sehol

semmi kicsit is barátságosabb. A geológusok persze másképp gondolták, nyilván maguk alá is

csináltak a gyönyörűségtől.

Az előzetes felszíni elemzés 05. 43-ra készült el, de a tudóscsapat szarakodása miatt csak 07.41-

kor indulhatott ki az első csapat. Véleményem szerint kicsit többet kellett volna gyakorlatoztatni

őket a szkafanderekkel, uram… A Kőgolyónak lett volna ugyan belélegezhető levegője, de a

légkörben olyan magas koncentrációban voltak jelen különféle mérges gázok, a porról már nem

is beszélve, hogy nem érte meg a kísérletezést még a legerősebb szűrőkkel se.

Életnek, pláne intelligens életformáknak ekkor még nyomát se láttuk, de hogy őszinte legyek,

uram, a többség nem is számított másra egy olyan szar… Khm, zord planétán. A felszíni

munkáról szóló részt most átugranám, ott van a jelentésben és amúgy se túl érdekes, csupa

kaparászás, meg méricskélés.

A köveket a kettesek 21.30-kor találták egy kerek, kráterszerű völgyben, úgy 4 km-re a

leszállóhelyünktől. Jókora, álló kőoszlopok voltak, mint a földi menhirek, csak épp nyoma se

látszott rajtuk semmiféle megmunkálásnak és amúgy is összevissza álltak. A geológusok persze

rögtön neki is láttak a minták begyűjtésének, meg az egyéb vizsgálatoknak. Lelkesen

homokoztak, uram, akár egy csapat francos óvodás.

Az első rák 22.24-kor bukkant fel… Mi neveztük el őket így, a tudományos változatra nem

emlékszem. Na persze, ez se volt túl pontos, de ez volt az első, ami az eszünkbe jutott… Ha

megenged egy kérdést, uram: látott régebben sci-fi filmeket, igaz? Amikor fogják a csóró színészt

és ráadnak valami ezüstösen csillogó, hülye göncöt, vagy valami annál is idiótább maszkot, hogy

idegennek nézzen ki, de persze kifogástalanul beszéli a nyelvünket és bár szart se ért a

szokásainkból, odáig van a Földért… Vagy ronda és groteszk ellenség, és olyan hangot ad ki,

mint egy sereg kabóca, vagy egy riadt disznó. Hát a rákra egyik ilyen se passzolt, uram. Olyan

volt mint valami bazi nagy bogár, ami a bolygó köveiből kelt életre és elviselhetetlen sivítást

hallatott, többen is ordítva kaptak a fülükhöz, ami persze szart se ért a sisak miatt. Arra már nem

emlékszem ki nyitott először tüzet, de elég volt pár pillanat és már lőttük mindennel, amink csak

volt. Nehezen adta be a kulcsot, de hát ezt már ön is tudja, uram. A dög közelről még annyira se

hasonlított rákra, mint messziről. Három olyan csápja is volt, ami rákollóban végződött, de

mindegyik máshol, és lába se annyi volt, mint kéne. Mi hetet számoltunk, de volt, aki szerint

ezekből három nem is láb volt, hanem valami egyéb érzékelő szerv. Jól felismerhető fejet vagy

egyéb más testrészt nem találtunk, persze a vizsgálódást nagyban nehezítette, hogy szitává

lőttük.

Ekkor merült fel Hicks századosban először, hogy vissza kéne térnünk a hajóhoz és a további

kutatócsoportokat csak kisebb távolságra, erős fegyveres kísérettel engedni el; gondolom sejti

50

uram, hogy a mindenható Mr. Smith ezt nem hagyta jóvá… Tényleg, miért nem választanak az

ügynökök valami más fedőnevet? Mondjuk mindegy, így is, úgy is ordít róluk, mifélék…

Elnézést, uram.

Tehát folytattuk a terület átvizsgálását, miközben Hicks rádión erősítést kért a Pathfinder

fedélzetéről; ez úgy 22.30 körül volt. Egy darabig ezután nem is rádióztunk többet, mert még két

rák bukkant fel és még annyira se tűntek barátságosnak, mint az első. Alaposan megszórtuk őket,

uram, az egyik mégis úgy nézett ki, mintha csupán egyetlen halálos lövés érte volna. Smith

persze egyből kiadta az ukázt, hogy kezdjék meg a tetem vizsgálatát, hogy ugyan mégis mivel

van dolgunk. Tudja uram, mint a hülye filmekben: kinyírni és tanulmányozni… Elnézést, uram.

A geológusok eközben dinnye nagyságú, igazgyöngyszerű golyókat fedeztek fel az egyik

kőoszlop tövében, amelyekből vékony, a száloptikás kábelekre hasonlító dolgok nyúltak ki és

vezettek el valahová a föld alá. Mivel a biológus szekció nem jutott sokra a döglött rákokkal,

ezeket kezdték piszkálni, míg a geológusok a kábeleket próbálták kiásni. Nagyjából egyszerre

értek célt, uram. A kábelek egy föld alá temetett, minden jel szerint döglött rákhoz vezettek, míg

az egyik golyót feltörve tucatnyi apró rákra akadtunk, amelyek azonban szinte azonnal kimúltak,

eddig ismeretlen okból. Smith utasítására ekkor megpróbáltak kiemelni egy gömböt és elvágni a

kábeleket, hogy magunkkal vihessük a hajó fedélzetére további vizsgálatok végett, ám ez

nemcsak hogy nem sikerült valami fényesen uram, de egyenesen katasztrofális eredményt

hozott. Az a sivítás, amit már korábban is említettem, uram: ezúttal sokkal hangosabb és élesebb

volt, bár talán rövidebb ideig tartott. A többség kibírta, de ketten is letépték a sisakjukat,

gondolom azért, hogy befoghassák a fülüket – az egyik geológus és Ramirez zászlós. A mérgező

gázok elég gyorsan végeztek velük.

Smith ekkor végre kiadta parancsot az azonnali visszatérésre a hajóhoz, de még ekkor se adta fel

teljesen: az utasítására ketten csákányokkal estek neki a gömb kábeleinek és mivel a sivítás

ezúttal elmaradt, kivágták onnét azt a vacakot és azzal indultunk is vissza a Pathfinder-hez. A

rákok ekkor bukkantak fel a völgy másik végén, ekkor már elég nagy számban, úgyhogy

igyekeznünk kellett.

Pontosítanék, uram: rohantunk az életünkért. A felszerelés javát otthagytuk a francba és miután a

fegyvereink ezúttal hatástalannak bizonyultak ellenük, azokat is. A hajót vagy a többi csapatot

képtelenség volt elérni rádión, de nem mint utóbb kiderült, erre nem is volt szükség: már

beizzították a hajtóműveket és amint visszaértünk, a Pathfinder azonnal felszállt, minden

biztonsági előírást figyelmen kívül hagyva a külső zsilipet is csak a levegőben zártuk be.

Nagyjából ez után realizáltuk uram, hogy a nagy menekülés közben elveszettük a csapatunk jó

egyharmadát. És ahogy később megtudtuk, mi voltunk a szerencsések.

Az egyesből ketten jutottak vissza a hajóhoz, a hármasból és a négyesből senki. A túlélők

beszámolói alapján a kettes is hasonló helyre bukkant nem messze tőlünk, de nem sok mindenre

jutottak, mielőtt a rákok támadtak volna. Megkaptuk a magunk harmadik típusú seggbe rúgását,

uram.

Smith persze nem veszett oda, meg a golyó se, amit kikapartatott velünk. Hümmögött valamit az

előre nem látott veszélyekről, meg a hősies önfeláldozásról az emberiség és a tudomány

érdekében, de nemigen akadt olyan a fedélzeten, aki ne akarta volna laposra verni őt, uram.

Egyikünknek se volt túl vidám a négy hónapos hazaút.

51

Persze, a miénk kéjutazás volt ahhoz képest, ami itt mehetett, de erről nyilván ön sokkal többet

tud, mint én. A Pathfinder visszatért, de se ünneplő tömeg, se vörös szőnyeg nem várt minket, se

elnöki gratuláció. A Földre se engedtek visszatérni bennünket, csak az űrállomásra, ahol persze

rögtön karanténba került az egész hajó. Egy hét telt el azóta uram és megbocsásson, de mi se

vagyunk süketek, se hülyék.

Hallottuk, hogy a rákok elözönlötték a Földet. És azt is, hogy válogatás nélkül legyilkoltak

minden élőlényt, meg hogy a velük való kommunikációra tett minden kísérlet kudarcba fulladt.

Én hallottam arról az antropológusról is, aki szerint a Pathfinder kutatói lényegében sírokat

gyaláztak meg és újszülötteket öltek, mindezt persze a rákok szemszögéből nézve, akik

korántsem olyan hülyék, mint amilyennek kinéztek. Azelőtt soha nem értettem, minek kellenek

az űrprogramba efféle diplomás naplopók uram, de talán jobban jártunk volna, ha a Pathfinderen

is van egy.Elcsesztük, uram: fel se merült bennünk, hogy a rákok intelligensek lehetnek, hiszen

nem emberszerűek és a nyelvünket nem beszélik, hogy a hülye ezüst ruhákat már ne is

említsem.Elcsesztük, mert a boncasztalon akartuk kezdeni az ismerkedést velük.

Hányan is maradtunk uram, a Pathfinder legénységével együtt, kétezren? Ha megenged egy

javaslatot, talán jobb volna felrobbantanunk magunkat, mielőtt a rákok is elkezdenének

ismerkedni velünk.

52

53

Magyarország az Eurovíziós Dalfesztiválokon

Írta: Soós Koppány

Hazánk eddig 13 alkalommal vett részt a versenyen. Európa nem mindig volt elragadtatva az

adott produkciótól, ami a pontozásban is meglátszott. Ennek ellenére számtalanszor fordult

elő, hogy a magyar dal az élmezőnyben végzett, különdíjakat is bezsebelve.

1994: Friderika - Kinek mondjam el vétkeimet

Bayer Friderika elsőként képviselte Magyarországot az

ír fővárosban, Dublinban. A dal egyszerűsége, s

Friderika lágy hangja elvarázsolta a zsűrit.

Lengyelország, Svédország, Finnország, Írország az első

helyre sorolta, maximális 12 pontot adva országunknak.

A produkció különlegessége továbbá az, hogy egyedüli

az Eurovízió történelmében a pontozást illetően, hisz az

első három ország a szavazás sorrendjében mind neki

ítélte a legmagasabb pontszámot.Az énekesnő 4. helyen

végzett, ami azóta is Magyarország legjobb eredménye.

2007: Rúzsa Magdi:Aprócska Blues

A vajdasági Rúzsa Magdolna Helsinkiben állhatott

színpadra. Dala a szerelem fájdalmáról szólt. Magdolna

tehetsége és egyszerűsége meggyőzte a zsűrit, s a

közönséget, ezt a 128 pont, valamint a 9. hely bizonyítja.

Szerbia a legjobb produkciónak vélte a magyar dalt,

maximális 12 ponttal jutalmazva. Az előkelő hely mellé a

legjobb zeneszerzői díjat és a legjobb női előadó díjat is

bezsebelte az énekesnő.

2014: Kállay-Saunders András: Running

Kállay-Saunders András Koppenhágában képviselte

Magyarországot, hatalmas sikert aratva. A produkció

a családon belüli erőszakról szólt, ehhez egy drámai

koreográfia társult. Komoly üzenete révén kitűnt a

mezőnyből, oly annyira, hogy ez előkelő 5. helyen

végzett 143 ponttal, ami a legtöbb a magyar pontok

között. Montenegró a legjobbnak tartotta a magyar

dalt, így maximális 12 pontot adott országunknak. Ám

e mellé még a legjobb dalnak járó különdíjat, s a

legjobb férfielőadónak járó elismerést is András vehette át.

Képek: www.aerial-in.blog.hu, www.youtube.com, www.parameter.sk

Zene

54

Film

Spotlight: Egy témaválasztás díjazása

Írta: Pirmann Tamás

Magyarországon az egyik legkésőbb megjelent Oscargyanús filmként a Spotlightot

tekinthettük meg februárban. Várakozásom mérsékelt volt ezzel a filmmel kapcsolatban is,

ugyanis mire átrágtam magam a megannyi középszerű, kommersz darabon és a mindössze

két tényleg ütős alkotáson, bizodalmam a témaválasztás tartotta csak valamennyire fent.

Nem csalódtam ugyan, de csak annyit kaptam, amennyit vártam.

A 2000-es évek elején járunk, amikor a Boston Globe oknyomozó csoportja, a Spotlight új témát

keresve rátalál a Bostonban papok által elkövetett gyermekmolesztálások ügyére. Ahogyan a

csoport 4 újságírója egyre mélyebben elkezd belemenni az ügybe, kiderül, hogy a dolog sokkal

mélyebbre megy, mint azt eleinte sejtették; a botrányban nem csak bizonyos papok, de számos

ügyvéd és szinte a teljes katolikus egyház is érintett. Az eltelt hónapok és a megannyi munka

után azonban sikerül a leplet lerántani a piszkos üzelmekről és a világ megnyílik afelé, hogy

beszéljen erről az aggasztó dologról.

Nos, a film 6 Oscar várományosa idén, köztük a „Legjobb film,‖ a „Legjobb mellékszereplők,‖

a „Legjobb rendezés,‖ a „Legjobb vágás‖ és a „Legjobb eredeti forgatókönyv‖ díjaira is.

Ugyanakkor ez az egész megint iszonyú koncepciózusnak érződik. A témaválasztás kiváló,

tényleg beszélni kell erről a valószínűleg az egyház történelmében mindig létező, komoly

problémáról, és egy film feladata az, hogy felhívja a társadalom figyelmét az ilyen esetekre.

Azonban mindeme mögött nagyon komoly gondok vannak. Először is (bár ez az

Akadémiának általában még imponál is) az egész film szörnyen unalmas. Valójában nem

történik más, mint az, hogy a történetben egyre több papról beszélnek vétkesként. Nincs igazi

55

karakterdráma, nincs fejlődés, szereplőink egyáltalán nem fontosak. Épp ezért, habár biztos

indokolt a díjazásuk, nem volt tétje annak, hogy hogyan vannak megjelenítve a főbb újságírók.

Másodszor, a film részrehajló. Beszélnek ugyan statisztikákról a politikai korrektség jegyében, de

valójában egyetlen papot nem ábrázol, aki ne lenne mocskos, vagy fő vétkes ebben a botrányban.

Harmadszor, az áldozatok. Látunk interjúkat velük ugyan, de történetük nem megható, mert már

az egésznek elveszett a súlya. Megmarad életük legkísértőbb emlékeként, de mivel ez nincs

megjelenítve, így a néző számára maximum elborzasztó a dolog, de nem átélhető. A megemlített

öngyilkosok száma is így inkább rémítő statisztikai adat, mint konkrét tragikum.

Összegezve a Spotlight közel sem rossz film. De az idei jelöltek tükrében szinte bármelyik

kategóriára lehetne jobbat találni. A szobát a legjobb filmre, Iñárritut a rendezőire, Tom Hardyt

és Alicia Vikandert a mellékszereplőire, a vágásnál meg bármelyik másik jelölt jobban

megérdemelné a díjat, így talán egyedül az eredeti forgatókönyvért érdemelhet elismerést, de ott

is vannak erős darabok mellette. Csak azt sajnálom, hogy nem dokumentumfilmet készítettek

ebből a témából ugyanilyen nagyívű projektre, ugyanis az a fajta igényesség és csíra megvolt

ebben a filmben.

A Keresztapa újra a moziban! Senkinek sem kell bemutatni Francis Ford Coppola

örök klasszikusát, az 1972-ben megjelent Keresztapa

már a megjelenése óta igazi kultuszfilmnek számít.

Március elején a Corvin Mozi és az Uránia is

műsorra tűzte a Keresztapa első részét, az

Urániában március 9-14 között, a Corvin moziban

pedig március 10-én tekinthetik meg a trilógia 3

Oscar– díjat nyert első részét.

Aki pedig egy másik modern gengszterfilm

klasszikusra vágyik, az sem marad moziélmény

nélkül, ugyanis a Bem mozi műsorra tűzte az Al

Pacino főszereplésével készült A sebhelyesarcú

című filmet.

56

Egy elképzelt könyv Tóth Judit rovata

Azt hiszem, a romlás mindig fejben indul el. Csak lassan terjed át a testre, előbb észrevétlenül, alattomosan, mint a

rák a kezdeti stádiumban, aztán csak úgy lemarja a bőrt, és mikor a test védtelenné válik, a hús egyszerűen rohadni

kezd. Hiába próbálják mindneféle csodaszerrel kezelni, a fertőzés visszafordíthatatlan és végleges.

Olyan nehéz kimondani ezt a szót. Vég-le-ges. Mintha a homlokra egy pecsét kerülne, ami jelzi a világnak, hogy a

delikvens rálépett a romlás útjára, és az erkölcsi értékrend figyelmen kívül hagyásával egy olyan örvénybe került,

ami már soha nem veti vissza őt a kiindulópontra.

Ebben a hangvételben született meg a következő két vers.

Megkopott tollvonás

Céltalanul

Kóborló szavak

Mint üres tekintet

Merednek a semmibe

A lehetett volna

Már elmúlt rég

És az eljövendő a jelenben

Puszta ábrándként

Lebegő délibáb

Az unalomtól fellfort

Út porai fölött

Milyen régi

Az elmúlt perc

És mégis olyan távoli

A jövő

A képe absztrakt folt

Alulértékelt paca

Mint egy eltaposott bogár

Kinyílva merednek

Az égbe néző testrészekre

Sebeket rajzoltak

Szerelmes volt a kíméletlen élet

Egy szívdobbanásig

Sivár élet sivár útján

Az érzelmek megkopott tollvonásként

Tovább áznak a száraz könnyek

Sós zivatarában

————-

Mielőtt az élet csonkig ég

Mint egy elnyomtt cigarettavég

Sercen fel utoljára a hév

Régi szerelmem utolsó parazsa

Melengeti múltunk hamvait

És a gyengülő füstben

Járja táncát összetapadt ajkunk

Mielőtt az élet csonkig ég

57

Mutatkozz be az Uploaded Magazin hasábjain!

Ha elmúltál 16, de nem vagy még 100, sok szeretettel vár az Uploaded Magazin csapata!

Lelkes fiatalokat keresünk Színház, Zene, és Film rovatunkba, de ha van egy jó versed, vagy

novellád, azt is szívesen fogadjuk!

Mi lenne álmaid lehetősége?

Célunk, hogy megjelenést biztosítsunk minden alkotó számára, hogy megmutathassa magát,

legyen szó akár újságírásról, irodalomról, vagy egy jó pillanatban elkészített fotóról. Azt

szeretnénk, ha magazinunk ugródeszka lehetne a kezdő szerzők számára, és színvonalas

publikációs felület a már befutott alkotóknak, ugyanakkor olyan közösséggé kovácsolódnánk,

ami egy irányba megy és összetart.

Szeretnénk, ha úgy válhatnánk tagjaink hirdetőfelületévé, hogy közben minőségi alkotásokkal

gazdagítjuk a kulturális életet. Célunk, hogy tagjaink büszkék legyenek arra a munkára, amit

nálunk végeznek!

Jelen szeretnénk lenni! Minden eseményen, premieren, koncerten, hogy beszámolhassunk, hogy

értesíthessünk, hogy elmondjuk a véleményünket NEKED, VELED!

Újságírói babérokra törsz? Miért ne próbálnád ki magad nálunk? Igazolást ugyan nem tudunk

adni a sulid felé a nálunk töltött időről, de arról biztosíthatunk, hogy lesz mit írnod az

önéletrajzodba!

És te? Mit gondolsz?

Hogyan tovább?

Nincs más dolgot, minthogy jelentkezz magazin.uploaded@gmail.com e-mail címen Tóth

Judit főszerkesztőnél!

Már tudod is, mit szeretnél? Keresd fel egyenesen az adott rovat vezetőjét az Impresszumban

található elérhetőségeken, és könnyen lehet, hogy holnap már kedvenc zenekarod koncertjén

tombolsz, vagy egy imádott színészeddel interjúzol egy hangulatos kávézóban!

Mit írj az e-mailbe:

- A neved (ha van beceneved, azt is, hogy meg tudjunk szólítani)

- Írói álneved (ha szeretnél a világ előtt álruhába bújni)

- Egy rövid bemutatkozást - nincs szükség a születési anyakönyvi kivonatodra, vagy tökéletesre

szerkesztett önéletrajzra. Kizárólag az a fontos, amit TE annak tartasz!

- Mit írsz (legyen az vers, novella, kritika, beszámoló, interjú, fotó, bármi! Ahhoz, hogy a hozzád

legjobban illő feladatot adhassuk neked, tudnunk kell, miben érzed magad a legotthonosabban.

Ha hirtelen nem tudod eldönteni, az se baj! Megtaláljuk!)

- Szerzői oldalaid (ha vannak) - Hogy megmutathassuk, milyen sok dolgot csináltál ezelőtt!

Megjelenés

58

Csatolmány? Még ez is?

Igen! Fontosnak tartjuk az egyéni fejlődést, ám ahhoz, hogy tudjuk, milyen sokat is tudsz,

látnunk kell, hol tartasz most

Milyen a tökéletes próbaírás:

- Rövid! Na, nem valami egy bekezdésnyi semmiségre gondolunk, de nem is 600 oldalas

nagyregényt várunk. Legyen maximum 6000 karakter! Ha túlcsúszol nem probléma, emiatt ne

húzz ki belőle fontos részeket, de ez legyen az irányelv.

- Többször átolvasott: bizony, még a legjobbakkal is előfordul, hogy kihagynak egy vesszőt,

elütnek egy betűt, vagy félbehagynak egy gondolatmenetet. Ha nem vagy biztos a dolgodban,

inkább olvasd el még egyszer!

- .doc vagy .docx formátumban küldött.

Válaszra várva:

Minden e-mailre legkésőbb két napon belül válaszolunk, ha ez nem történik meg, előfordulhat,

hogy nem kaptuk meg a levelet, vagy a rendszer Spam mappába dobta. Ilyenkor keress meg

minket bátran, akár Facebookon is. A közösségi oldal használata nem ciki!

Publikáltak. Most akkor kié az anyag?

Természetesen a szerzőé, vagyis a tied. Te rendelkezel minden írásod fölött, nekünk azzal, hogy

59

Valami készül....

Érdemes nyomon követni az Uploaded Magazin

honlapját és Facebook-oldalát, mert a tavasz

beköszöntével rengeteg meglepetéssel készülünk

Olvasóink számára. Hamarosan megjelenik első

antológiánk, amely a Feltöltött pillanatok címen indul

irodalomhódító útjára, és március 1-jén még egy nagyobb

hangvételű akció szervezésével kívánunk minden lelkes

irodalmárnak lehetőséget biztosítani arra, hogy egy

percre a világ is hallja a hangját.

A részletekért kövess minket!

www.uploadedmagazin.hu

/uploadedmagazin

/MagazinUploaded

60