MÓRA FERENC

H Á T R A H A G Y O T TM Ű V E I

DÍSZKIADÁSA

TÚL A PALÁNKON

B U D A P E S TG E N I U S K I A D Á S

Fenntartunk minden jogot, a fordításét is.Copyright 1935, by Genius, Budapest.

16146 — Révai.

EXTRA HUNGARIAM .

HOZTAM-E SPANYOLVIASZKOT?

Hát hogyne hoztam volna! Előrelátó ember vagyokén és mióta az unokámhoz járok iskolába, azóta agyakorlati érzékem is kezd kifejlődni.

— Apapa, — szólított föl az elutazásom előtt valónap — add ide csak te énneköm a zsebödbül azt acsavajós tokot.

— Minek ez teneked?— Csak ki akarom tojni a hogyit.— Ugyan ne mondd! Akkor aztán mit csináló!

én vele?— Akkoj majd azt mondod, hogy „gyeje Fejikém,

mit adok én teneköd“ és akkoj neköm adod játszaniTermészetes, hogy ilyen unokától ragad egy kis

életrevalóság a leggyámoltalanabb nagyapára is.Mielőtt elindultam volna a spanyol útra, bemen

tem a pesti boltosomhoz:— Kérem, egy kis spanyolviaszra volna szüksé

g e r a .— Elég lesz egy rúd, úgyebár — készségeske-

dett maga a főnök.— Dehogy lesz elég. Legalább egy kis ládányit

kérek. De nem most kell, csak mához öt hétre. Este

4

hat órára tessék a szállodámba küldeni a címemre,itt a névjegyem. Hanem tegyék meg nekem azt aszívességet, hogy minden rúdra kössenek egy kisnemzetiszín csokrot.

— Kérem alássan, — nézett rám némi tűnődéssela boltos s előhúzott a pultfiókból egy skatulyát —ebben a szélességben megfelel?

— Szélességben igen, de színben nem. A sajátnemzeti színébe keli öltöztetni a spanyolviaszkot. Tet-szik érteni?

— Kérem alássan. Jegyezze föl, kisasszony. Há-rom méter szalag, spanyol nemzetiszín. Tudja, milyenaz, úgy-e?

— I-igen, — mondta a kisasszony — talán a segédúr fogja tudni.

Nem, a segéd úr se tudta, a pénztáros se tudta,sőt kiderült, hogy a főnök úr se tudja. Tudományosdolgokban rendkívül járatlan a pesti nép.

— Uraságod lesz szíves megmondani — fordulthozzám szégyenkezve a boltos.

— Sajnos, nekem sincs róla fogalmam se, milyena spanyol nemzeti szín.

Hiszen nem volna olyan nagy baj, öt hét alattmajd csak akadna Pesten is, ki meg tudná mondani,de ha már benne vagyunk, most járjunk a végére.

— Nincs egy lexikon az üzletben?— Kérem, itt van egy ismerős könyvkereskedő a

sarkon, szaladj csak Móric, kérdezd meg a Sándorurat, micsoda Spanyolországnak a nemzeti színe?

5

Móric visszajött azzal, hogy ez nincs benne alexikonban. Azt üzente a Sándor úr.

— A Sándor úr szamár, eredj vissza, hozd át egypercre az S-betűs kötetet.

Kiderült, hogy nem Sándor úr a szamár. Az S-betűs kötetben csakugyan nincs benne a spanyol nem-zeti szín. Nincs hát, mert bizonyosan az N-betűsbenvan. Nemzeti szín. Ugorj hamar, Móric!

Ehol van ni. Azt mondja: az 1848:XXI. t.-c. azország címerét ősi jogaiba visszaállítván ... Nem,ez se az lesz, ami nekünk kell. Hová a csudába lehetaz elbújtatva? Nem a zászló címszó alá?

No Móric, most mutasd meg, hogy ügyes gyerekvagy!

Móric meg is mutatta. Letette az asztalra a har-madik lexikon-kötetet és dühösen morgott hozzá va-lamit.

— No, mit pukkadozol itt? — serdítette odább afőnök.

Móric erre elvigyorodott.— El tetszett találni, mert ő is ezt mondja: a

Sándor úr.— Mit mondott?— Azt, hogy pukkadjon meg a gazdád vevőstől,

mit ugráltat itt annyit?Ez nem volt szép a Sándor úrtól, de nem is volt

egészen indokolatlan kívánság. Semmiesetre se kér-jük el tőle a negyedik kötetet, amelyikben a Lobogóktalálhatók. Pedig alighanem ott bujdosik a nemes

6

spanyol nemzet színe. Hát most már mit csináljunk.A kisasszonynak eszébe jutott, hogy neki lesz valami

összeköttetése a honvédelmi minisztériummal, ne pró-bálja meg? De próbálja, kedves. Nem kapta meg azösszeköttetést. A főnöknek több szerencséje volt. Azkapott összeköttetést valamelyik propeller-állomással,de ott azt mondták, hogy kérdésünkre csak a nyáriszezonban tudnak felelni, mikor regatta lesz. Nekemis eszembe jutott a Nemzeti Múzeum. Ott már csakakad, aki ismeri a spanyol nemzeti szint. Kollégiáliskészséggel felelték, hogy legyek türelemmel, majdutána néznek a lexikonban.

— Ez mégis fölháborító, hogy nem lehet Pestenembert találni, aki ilyen közönséges dolgot kívülrőltudjon — mondtam le csüggedten a további kísérle-tezésről.

— Dehogy nem, kérem, — szólt le a fejem fölöttMóric a létráról. — Sárga-vörös-sárga-vörös-sárga.

— Micsoda, te?— A spanyol nemzeti szín. Láttam tavaly a mécs-

esén, mikor itt voltak a spanyolok. Nem tudtam,hogy ezt tetszik keresni, különben már régen meg-mondtam volna.

Máig se tudom, így van-e, nem-e, de beleegyesül-tem, hogy piros-sárga-piros pántlikát kössenek aspanyolviasz-rudakra. Körülbelül ez volt a legnehe-zebb készület, amit az útra tettem, azért is mondomel ilyen részletesen. Legalább más honfitársam istudja magát mihez tartani.

7

Vesződséges dolog volt, de megérte. Pár jóbará-tomnak, akikkel útnak indultam, már Becstől kezdvehányta a hab a lelkét, hogy micsoda búcsúfiát hozza-nak ők majd haza. Toledóból hozzanak bicskát, Gra-nadából csipkét, Sevillából fésűt, Madridból mantil-lát, Lyonból selymet, Nizzából retikült! Én csakmulattam rajtuk. Az én szénám már rendben van.Amit én hozok, azt hordárok össze nem törik, finán-cok meg nem vámolják, megajándékozottak meg nemfintorogják. Mindenkit azzal fizet ki, amire kíváncsi.

Amint visszaérkeztem, a pesti szállodában márvárt Móric a ládikával. Neki is feszítettem a bics-kám már a hallban. Ahogy ott csikorgatom a ládát,nagy örömmel rám köszönti az istenhozottat öregbarátom, a főportás. S az első kérdése az, amire szá-mítottam:

— Hát spanyolviaszkot tetszett-e hozni?— Hogyne, — mondom s mindjárt átnyújtom

neki az első példányt, figyelmem jeléül. — Tessék,itt van eredeti spanyol csomagolásban.

Álló egy hete nem csinálok mást, csak osztogatoma spanyolviaszkot.

Mindenkinek az hozzám az első kérdése, hogy hoz-tam-e, s minden hitekedőt lefőzök vele, hogy igenishoztam, ehol van ni, tessék szívesen fogadni és meg-köszönni.

A ládika most már jócskán üres, azok a jóbará-tok, akik közel értek, ki vannak fizetve. Most kerül-nek sorra azok, akik messze vannak. Akikkel tán nemis láttuk egymást soha az életben, de akik mégis meg-

8

lengették utánam a lelkük fehér kendőjét, mondat-lan is szerencsét kívántak s néha azt is keresték azújságban, megvagyok-e még? Voltak olyanok is, akikbe is zörgettek, hírt hallani az újság ablakán. Hátmost Ő köztük is kiosztom, amit nekik hoztam negyed-fél országból. Bizony nem sok és nem sokat érő. Egyrózsaszín kavics az Alhambra udvaráról; szagos na-rancslevelek a Maria Padilla kertjéből; egy lourdesipihe az angyalok szárnyából; fehér galagonyapillék,amelyek a sevillai katedrális tornyán vágódtak azarcomba; egy aranyszemű gyík, amely élő smaragd-ként futott föl a cordobai mecset oszlop erdejébenegy jaszpiszkapitelre; nagyszombati harangszó alyoni nagytemplomból; pávatoll Madridból; egyálom, amit Granadában láttam; egy imádság, amita Pic du Seren mondtam, gentiana-szedés közben;egy marék piros homok a Quadalquivirből; egy ka-cagás a királyok kriptáiból; egy fénysugár, amit Öregcsavargó szeméből fogtam el; beszélgetés egy ken-derikével, amely Szt. Paula kolostorában Krisztusurunk vállán rakott fészket. Csupa semmiség, amitnem szokás könyvbeszedni, fotografálni, amit igazánnagyon kis helyen el lehet hozni és nincs a világnakolyan vámosa, aki elől rejtegetni kelljen. Dehát min-denki csak annyit tarisznyázik Össze, amennyiretehetsége van s én nem vagyok se gazdag kéjutas,se tudós tanulmányutas, még csak meglett ember sevagyok, csak a szűcsné kis fia, aki a Dara-utcabólkiszaladt egy kicsit a világ nagy-utcájára, de igaz-ság szerint a pálmák alatt és a kőcsodák közt se

9

látott mást, mint otthon, a folyóka füves partján,mikor darázsdongásos nyári délutánokon beleálmodtamagát a sötétkék ég fehér felhőboglyáiba.

Igen, kiderülhet a spanyolviaszkokról, hogy nema világ végéről hoztam én azokat, éppen csak spa-nyolszín pántlika van rájuk kötve ürügynek.

BÉCSI CSAPSZÉKBEN

Azt mondják, Becs nagyon el istentelenedett azóta,mióta elcsászártalanodott. Én meg úgy néztem, hogyéppen azóta bíz a jó Istenre mindent. Még azt is,hogy az aszfaltról eltakaríttassa a ráfagyott havat.Félgyászra eresztett közvilágítás mellett nem nagyontanácsos ugyan rajta mászkálni, de nem is igen vanmiért. Kilenc óra után olyan csöndesek az utcák,akár Szegeden. Az autók meg még csöndesebbek,mint otthon. A tutulás tilos, mindenfelé nesztelenfutkároznak a nagy fekete svábbogarak s az embertcsak akkor borzongatja át az öröm hidege, mikor azelsuhant autó szelétől meglibben a kabátja.

— Vesszen meg a gazdád, de jó, hogy nekem nemszaladtál.

A Kämtnerstrassén húsz perc alatt három embertláttam, az is asszony volt, de úgy néztem, hogynem férjezettek. Elijedtem tőlük a Spiegelgasseba smegszálltam egy Bierhallet. A nevét nem mondommeg, majd kitudódik, miért. Ez még a régi Bécsvolt. Faburkolatú szoba, fafaragásos, öreg söntés,fakerítéses fülkék, gyalult fapadok. No, akik a pa-dokon tartózkodtak, azok nem voltak fából. Mindenfülkében egy pár s egy csöppet se titkolták, hogynem haragszanak egymásra.

13

Én se sokáig maradtam egyedül. A gazda meg-szánta magánosságomat és odaült mellém. Nagy szálöreg úr, lompos fehér szakállú, nevető szemű, minthacsak Hofer András lépett volna ki a söntés faragásaiközül. Megtudhatta a kiejtésemből a nációmat, nemnagy tudomány kell hozzá s mindjárt azon kezdte,hogy járt már ő Budapesten is, igaz, hogy régen. Ak-kor, mikor Tisza Kálmánt meghajigálták a magyarok.

Ez borzasztó öröm lehetett a sógornak, mert mégmost is úgy nevetett rajta, hogy attól féltem, min-denki odanéz. De nem nézett oda senki. A bécsi nem-zet hozzá van szokva a hangos mosolygáshoz. Külön-ben is mindenkinek volt okosabb dolga annál, hogymiránk tátsa a száját.

Tízet kakukkolt a schwarzwaldi óra. Gyerek idő,hadd jöjjön az a második krigli. S legalább kidisku-rálom magam egyszer Hofer Andrással. Majd én mu-tatom meg neki, mi az a lojalitás. Otthon úgyis na-gyon titkolom, hát itt majd kiadom a mérgem.

— Hogy Tisza Kálmánt meghajigálták a magya-rok? A bécsiek meg Ferenc Józsefet hajigálták meg.Igaz, hogy az is régen volt, Königgratz után.

— So, so, — simogatta a szakállát a sógor, ő nemhajigálta, mert ő akkor született. De hallotta az ap-jától, hogy az nagy ribillió volt. Az is hajított egyfél téglát a császár hintája után.

S ezen is nevetett a vén szégyentelen. Már látom,hogy nekem kell megvédenem Becsben a császárt.

— Tudja, mit mondok én magának, Herr Wirth?

12

Hogy most is úgy volna jó, ha mink Tisza Kálmánthajigálthatnánk, maguk meg Ferenc Józsefet.

Nagyot ásított és vállat vont.— Nem a császár a fő, hanem a dob.Azt hittem, ez valami osztrák közmondás. Nem, ha-

nem valami bécsi rámára húzott régi német Schwank.Közokulásul elmondom, ha nem egész hűen is. Nemmintha a szándékom hamis volna, hanem mert bé-csiül nem tudok úgy, mint szegediül.

Arról szól az anekdota, hogy hogy lett az egyszeribakából császár, mikor még a király volt a világona legnagyobb úr.

Úgy, hogy a baka állta a posztot a királyi Burgelőtt, mikor egyszer csak odatoppan eléje egy öregkoldus és kér tőle egy garast az Isten nevében.

— Nekem is csak kettő van, öregapám, — nevetiel magát a baka, — de ehol, kendnek adom az egyi-ket.

Megrázkódott erre az öreg koldus, — hát kide-rült, hogy Ő a mennyország kapujában szokott posz-tot állni. Maga szent Péter volt az öreg apó. Kihú-zott a kebeléből egy mindig égő pipát és a markábanyomta a bakának.

— No fiam, ebből csak egyet kell szippantanod skimondanod, hogy mit kívánsz, nyomban teljesül az.

Azzal az öreg koldus eltűnt, a baka pedig mind-járt kipróbálta a pipát. Szippantott belőle egyetés sört, sonkát, cipót kívánt a faköpönyegbe. Ott istermett mindjárt minden s a baka most már nemcserélt volna a királlyal se. Oldalba is rúgta mind-

13

járt a faköpönyeget és elindult világgá. De alig teszegy-két lépést, találkozik egy szamaras emberrel, akiazt kérdezi tőle:

— Vitéz uram, nem venné meg tőlem ezt a szama-rat?

— Aztán mit csinálnék én azzal, atyámfia? Nemvaló baka alá a szamár.

— Hja, ez nem is olyan szamár ám, mint a többi.Szent Péter adta ezt nekem hálából, amiért szállástadtam neki az éjszaka.

— Aztán mit tud ez a szamár?— Azt tudja, hogy ahányat csavarok a farkán,

annyi baka pottyan le róla. De hát magam is aligtudok élni, minek venném én még a bakák gondjátis a nyakamba.

Gondolt egyet a baka s azt mondta a parasztnak,hogy megveszi tőle a szamarat, de egyebet nem tudérte adni, csak egy mindig égő pipát, aminek ilyen,meg ilyen tulajdonsága van. Nekiörült ennek az em-ber, odaadta a szamár kötőfékjét a bakának, ő pe-dig elindult a pipával. De még ki se ért az utcából,a baka már csavart egyet a szamár farkán, lepoty-tyant róla egy baka, akkor aztán a két baka utánaeredt az embernek.

— Hoci csak vissza azt a pipát!A paraszt látta, hogy két bakával el nem bír, visz-

szaadta a pipát s követelte vissza a szamarát.— Abból nem eszel többet, komám, — nevetett a

baka, — nem is kell az neked, hiszen akkora szamárvagy te, hogy fölérsz kettővel.

14

De a paraszt nem hagyta magát, szaladt panaszraa királyhoz, elmondta neki, mi történt, mi se. Elfu-totta a királyt a pujkaméreg, szalajtotta a zsandá-rokat, rögtön állítsák eléje a szökött katonát a sza-marával.

Nem is kontrabontoskodott a baka, vitette magáta zsandárokkal szépen a király elé, csak mikor avár elé értek, elkezdte csavargatni a szamár farkáts úgy potyogott arról a baka, hogy csak úgy porzott.Mikor aztán már annyi volt a baka, hogy szalutálnise bírt egymástól, akkor szippantott egyet a pipábólés azt kívánta, hogy neki akkora vára legyen, ame-lyikben még kutyaólnak is kicsi volna a királyé.Ez is meglett, akkor bekurjantott a királynak:

— No, fölség, most már kezdhetjük.Hát a király szegény feje azon kezdte, hogy azt

kérdezte a bakától, akar-e helyette király lenni.— Akar a ménkű. Én császár leszek, föl séged meg

mint király szolgál nekem.— Hát a lányom vállalod-e császárnénak?— Majd föltekintem, addig nem tudok hozzá

szólni.Szép volt a lány, mint az írott-kép, jól esett rá-

nézni, mint esőben a csillagra, vállalta a baka. Csap-tak is nagy lakodalmat s a nagy dínom-dánombannem feledkeztek meg a szamárról sem; addig csak kó-rót evett, de most aranytarisznyából zabolták. Megis ártott neki a nagy mód: reggelre ég felé fordulta négy lába.

— Nem tesz semmit, — mondta a bakából lett csá-

15

szár, lehúzatta a bőrét a szamárnak és dobot csinál-tatott belőle. Attól fogva aztán csak ezt a dobotverte meg, ha háborúskodhatnékja támadt s úgyözönlött a dobszóra mindenfelől a katona, hogy egy-más sarkát taposta.

— De most már az ördögé a dob s mit ér nekünkdob nélkül a császári — fejezte be a történetet Ho-fer András, éppen mire én is végére értem a Bett-schwere-nek.

Haraggal ráztam meg a kezét, mint lojális ma-gyarhoz illik. De a nevét nem írom ki, mert vissza-császárosodhat még Bécs, amilyen szerencséje van s?akkor a Herr Wirthtől számon kérhetik az esetetÍgy legföljebb Hans Sachsot táncoltathatják meg anémet Olimpuson, mert az a gyanúm, hogy ebben aszép históriában a nürnbergi dalnok-varga a ludas.

VAN MÉG ROMANTIKA

Ahogy Milánóban kiszabadítjuk magunkat a vonatból, a világ-vándora kiadja az ordrét.

— No, foglaljatok helyet itt az állomás előtt. Énelmegyek szállodát keresni, ti addig üljetek itt szépcsöndesen a koffereken.

Egy szóval se mondom, hogy álmodni se tudokannál szebbet, mint szemergélő havas esőben koffe-ren ülni a milánói állomás előtt és etimológiai fejte-getésekkel világítani bele az estébe, amely ezen a tá-jon is elég sötét. (Például, hogy az olasz az állomás-főnököt capo stacione-nak hívja. Az pedig tisztáramagyar szó. Káposztacione. Mégis mindig azt firtat-ják otthon, hogy mivel mutatják hát ki az olaszokaz irántunk való nagy barátságukat.)

De hát én mindig engedelmes fiú voltam s a já-gerben is akkora a türelem, hogy még az etimoló-giám se hozta ki a sodrából. (Azért nevezem jéger-nek, mert nagy vadász az Úr színe előtt. Pesttől He-gyeshalomig negyvenhét nyulat olvasott meg a vonat-ablakból és a Burgenlandban tizennégyszer fogta ráa foglyokra a gukkert. Különben magasállású tiszt-viselő, ő is annak a városnak a cselédje, amelyiknekén.)

17

Aztán meg szeretném én látni azt az elszánt em-bert, aki a sarkára merne állni, mikor a világ-ván-dora azt parancsolja neki, hogy üljön le a koffer-jére.

A világ-vándora nagyszerű ember. Egyetlen amaga nemében, akár testre, akár lélekre. Brobding-nacban emberhegynek mondanák. Az autók mindigkikerülik, mert ha nekiütődnének, összetörnénekrajta, őbenne nem tett kárt még a babiloni toronyössiedőlése se. Minden nációval a maga nyelvén tudbeszélni. Az olaszok született olasznak gondolják, afranciák született franciának, spanyolul pedig jobbantud, mint a spanyolok. (Többször kénytelen volt előt-tünk leleplezni ezeket a tökéletlen pikarókat, hogynem értik meg a saját nyelvüket.) Négy világrésztmár bejárt, a maga hazájában kóstolt meg mindent,piláfot és puddingot, tengeri uborkát és fecskefész-ket, pulquet és szerecsenkölesből possajtott nektárt,csal: éppen Ausztráliában nem járt még kenguru-pörköltet enni. De abban a reményben, hogy ezt isjóváteszi még, elnézzük neki ezt a kis hibáját és köz-akarattal őt emeltük pajzsunkra, mint vezért.

S irnyaló sasnak persze nehéz egy úton járni nteknősbékával, de a világ-vándora megpróbálta, hogykitai.ítson bennünket az utazás művészetére. Kezdteazon, hogy indexre tette a nagy utakra való nagykofferemet.

— Ostobaság ekkora bőrönddel dülöngeni végiga világot. Félkézre való erős koffereket kell csinál-tatni kettőt, azok aztán egyensúlyozzák egymást és

18

viheti őket az ember hordár nélkül. Száznégyszerszállunk le, meg fel két hét alatt, most már számítsdki, mennyi hordárpénz lenne az pengőben, shilling-ben, lírában, frankban és pezetában.

Dehogy számítom; nem akarok én áldozatul esnia spanyol útnak, mielőtt elindulnék. Inkább megcsi-náltatom a két kis koffert ötszörösén a hordársarc-nak. Mondhatom, nagyon jól beváltak, különösenmikor rájöttem, hogy még a jegyfelmutatásnál sekell őket a földre tenni. Ha az ember előre a fogaközé készíti a jegyet, akkor nincs semmi baj se. A.nyugati vasúti portások nagyon udvarias emberek anemcsak kiszedik az ember szájából a bilétát, hanemátlyukasztás után vissza is teszik s még szalutálnakis hozzá.

Mikor ezt a fölfedezést tettem, azt hittem, hogymost már én is praktikus ember vagyok. De háthiába, a teknősbékából csak nem lesz szárnyaló sas.

Én például eddig azt hittem, az embernek az atennivalója, mikor a vonat az állomásra ér, hogy le-szedi a motyóját a hálóból és leszáll vele. A világ-vándora megtanított rá, hogy a gyakorlati ember eztegész máskép csinálja.

— Majd én leugrom előre, ti pedig az ablakon ke-resztül leadogatjátok nekem a táskákat, meg a plé-deket, így sokkal egyszerűbb a dolog.

Erre két táska és egy pléd helyett leemelgettem ahálóból hat táskát és három plédet, azokat továbbí-tottam a jágemek és a jáger kiadogatta a felhúzottablakon a vezérnek. Magamtól rá nem jöttem volna,

19

mennyi fáradságot lehet így megtakarítani. De mostmár tudom s többet nem is akarok leszokni róla,mert utam tanulságai alapján halálomig praktikusember akarok maradni. Csak azzal nem vagyok mégtisztában, hogy fogom leadogatni magamnak a hol-mijaimat az ablakon keresztül akkor, ha esetleg egye-dül utazom.

Mindegy no, egyelőre minden fejtörés a vezér jogaés kötelessége. Úgy látszik, a szálloda problémájátmár sikerült is neki megoldani.

— Gyertek, gyertek! — kiabálja már messziről. — Hotel Oxonia. Mindössze háromszáz lépés. Barát-ságos. Tiszta. Olcsó.

További részletek a háromszáz lépés folyamán té-tettek eszmecsere tárgyává. Az étterem is jó, ott fo-gunk vacsorázni. A társalgóban puha zsollyék, aki-nek tetszik, ott ihatja meg a chiantiját. De hajnalóta vonaton ültünk, reggel korán kelünk, az idő isgonosz, jobb lesz ma korán lebújni. Igaz, a szobaháromágyas, mást nem lehetett kapni, de hát két éj-szaka csak kibírjuk egymással.

Ki hát, hogyne bírnánk. A szoba csakugyan tágasvolt, csak a faragott nagy fekete ágyakat kellett egykicsit szokni a szemnek.

— Látjátok, — mondtam vánkosigazgatás közben — ifjúkorom olvasmányaiban az ilyen hotelekbenszokták meggyilkolni az előkelő és gazdag idegene-ket. Szerencsére miköztünk csak a vezér látszik gaz-dagnak és előkelőnek.

A világ-vándora nem restéit felkelni, gyengéden

20

hátbaütni, aztán eloltotta a villanyt és a sötétbenvette át a hangulatcsinálást, ahogy én elkezdtem.

— Sok éve annak, Görögországban jártam egyszer,olyan vidéken, ahol tán még ma sincs kitalálva aszálloda. Valami majorban háltam, deszkamennyeze-tes szobában s egyszerre fölébredek valami különös,hátborzongató neszre. Mintha gyaluforgácson kapar-gálnának hegyes kísértetujjak. Gyufát gyújtok, kö-rülnézek, sehol semmi. Fölkelek, nézem az ajtót, bevan zárva a faretesszel. Kidugom a fejem, haligatód-zok, senki. Vacogva visszafekszem, lehunyom a sze-mem, fejemre húzom a vánkost, hiába, érzem, ahogysúrolódik rajta a bandita tőre. Felpattanok, kiver ahideg verejték, nem képzelődés, hogy zizereg valamia sötétben. Magamra kapkodtam a ruhám, kilopóz-tam az udvarra s ott vártam meg, míg kihajnallik.Végtelen sokára aztán nyílik egy ajtó, jön ki agazda, óvatosan elmondom neki, mért volt olyan rö-vid az éjszakám. Elneveti magát az ember, az ám,elfelejtette megmondani, hogy selyemkukacokkal vantele a padlás, azok zizergették az eperlevelet, az hal-latszott keresztül a vékony deszkán.

Hát a mi hotelünkben nem zizergett semmi. Azonaz oldalamon ébredtem fel reggel, amelyiken elalud-tam. Csak elvből szidtam az olasz vánkost, nehogyvezérünk cl bízza magát, amért semmiben sem talá-lunk kifogást.

— Lehet is az ilyenen aludni, — vettem munkábaaz este letett virzsiniacsutkát. — Minálunk ez a ván-kos derelyének is kicsi volna.

21

A világ-vándora azonban leleplezett.— Ugyan, ne beszélj, úgy aludtatok, hogy még

szuszogni se jutott eszetekbe. Arra se ébredtetek fel,mikor én négy órakor fellöktem a széket.

— Ejnye, de veszekedős álmod volt.— Nem, kint jártam. Le akartam szólni a portás-

nak, hogy öt órakor keltsen fel. De itt a lépcsőfel-járónál elém állt valami legény, hogy ne fáradjak le,itt nincs éjszakai portás, majd ő felkelt. De mégmost se üti ide az orrát a furfante. Bizonyosan va-lami alkalmazott lehetett. Gyertyával állt elém, azarcomba világított, kikérdezett, melyik szobából jö-vök, mit akarok. Érdekes, mennyire vigyáznak eb-ben a hotelben a vendégekre. Hja, ha én választoknektek szállodát...

Siettem megzavarni a vezért az önelismerésben.— Ne képzelődj. Minket nem állítottak volna meg,

csak téged néztek gyanús alaknak.Megint hátbavágás következett, aztán szétoszlot-

tunk. Kiki odamegy nézelődni, ahová akar. Én me-gyek a temetőbe, megnézem, megfogta-e már a már-ványgyerek a márványliliomon azt a márványpillét,amelyiket már akkor is majd elért, mikor utoljáraitt jártam. A vezér, meg a jáger a dómba készültek.Ebéd? Kit hol ér a dél. Találkozás este hatkor aBiffiben. Aki előbb odaér, énhelyettem is megihatjaa kávéból a tejet.

A két útitársat egy kicsit lehervadva találtam atetthelyen. Kedvetlenek voltak, fáradtak voltak, Iá-

22

búkba állt a dóm-mászás. Azt ajánlották, gyerünkhaza, heverjünk egyet vacsora előtt.

Ahogy az utcánkba beérünk, nagy a csődület aHotel Oxonia előtt. No, tán temetés? Az ám, halott-szállító kocsit is látni. Úgy látszik, valamelyik utasváratlanul megérkezett a végállomásra. Az arcokonnagy a megrökönyödés.

De bent a szállodában csendes minden. A portás-fülkében senki. Lelket se látunk, míg a keskeny lép-csőn felérünk az emeleti szűk folyosóra. Csak a fo-lyosó végiben sötétlik egy csomó ember. Nyilván in-nen viszik le a halottat.

Leülünk, leheverünk. Én valami különösfajta ve-ronica-virágot préselek a Baedekerembe, a castellofalából sarjadt ki, majd ha hazaérünk, megállapít-ják a személyazonosságát. A két útitárs kasszát csi-nál, de a világ-vándora az öt, meg hatot tizenhárom-nak adja össze, amiben még én is észreveszem a hi-bát.

— Fázom, gyerekek, — teríti magára a kabátjátés megint elölről kezdi a számolást. Most meg a hat-szor hetet mondja harminchatnak.

— Én nem tudom, mi van velem, — mondja éskiszalad a szobából.

A jáger elgondolkozva néz utána, aztán aztmondja:

— Ferikém, el kellene menni ebből a szállodából.A vezért nagyon felizgatta ez a haláleset. Biztos,hogy ezért fázik.

Hamuszínű arccal tér vissza.

23

— Nem értem, mi van itt. A szobaasszony azt nyö-szörgi hogy ő neki nem szabad mondani semmit.

Most már a jáger vonul ki helyszíni szemlére. Avezér végigvágja magát az ágyon, de mindjárt fel-ugrik.

— Te Feri, hiszen ez nagyon jó szálloda, hát igen,közel is van.. . De talán mégis ki kellene innen hur-colkodni. Tudod, a cimbora nagyon ideges és. . . hátigen, nem tetszik nekem ez a dolog.

Sohase láttam nyugodtabb embert a jágernél, demost csakugyan reszket a szájaszéle, amikor bejön.

— Karabinierik állnak a folyosón ...Föl ugrálunk, a vezér kiszalad, de engem visszatart

a jáger.— Valami véres dolog történhetett itt. Csupa vér

a küszöb. A velünk szemben levő szobában. Nem jóllátni ebben a kutyaszorító folyosóban. Bele is lép-tem.

Az ember-hegy bétántorodik az ajtón.— Nem suicidio, hanem homicidio. Közönséges

rablógyilkosság. Csak délután vették észre, de mégaz éjszaka történt.

— Hajnalban, — szalad ki a számon. — Az ör-dög vigye el a tréfámat. Emlékeztek rá, mit mond-tam az este, mikor lefeküdtünk?

— Gyerünk, gyerünk, — sürget a vezér s már vi-szi is a táskáit. A jáger utána. Dühösen felkapko-dom én is az enyimeket.

— Nem értem, mitől szilajodtok meg ennyire. Hi-

24

szén reggel úgyis tovább megyünk, mit cipekszünkmost tovább éjszakának idején?

A számlafizetésnél nagyon kérték a bocsánatot akellemetlen eset miatt. Persze nem szívesen beszélnekróla. De a csendőrök már nyomon vannak.

A Hotel Como-ban azzal fogadtak bennünket, hogymár meg is van a gyilkos. Valami suhanc. Parancsol-nak vacsorát? Dehogy, ágyat hamar, ágyat.

Csak az ágyban jöttem rá, hogy nem is vagyok énolyan bátor fiú, amilyennek az előbb éreztem maga-mat. Nem virtusból nem akartam én szállodát cse-rélni, hanem gyáva okosságból. Ahol hétfőn éjszakaembert öltek, ott kedden éjszaka bizonyosan nem tör-ténik új gyilkosság. De itt?

A társaim nyugodtan aludtak. Én a szemem se tud-jam lehunyni, egész reggelig.

MAJDNEM KIBÉKÜLTEM A DÚCÉVAL

Genovában már egyszer történt én velem nevezetesdolog. Ott sikerült életemben először elrontani agyomromat pörkölt mandolával, ami nekem márgyerekkorom óta ambícióm volt. Hiszen lehet, hogyhaolyan nagyon utána vetettem volna magam a dolog-nak, nem muszáj lett volna olyan messze elmenniérte. De hát itthon szerényebb igényei vannak azembernek s a korszellem a pörkölt mandolát is meg-változtatta. Amivel mostanában édesgetik a nemzeteta cukros-boltok, az közönséges égettcukor, mandolá-val bélelve. Gyerekkoromban azonban rúzs is voltrákenve, — sőt akkor nem is lehetett máshol látni ezta piros kenceficét, csak a cukros-mandolán. Azértörültem úgy neki, mikor öt esztendővel ezelőtt vala-hol a Vico di Ponticellon fölfedeztem gyerekálmaimpörkölt csemegéjét. Úgy piroslottak rám, minthacsak a félegyházi Mi tetszik úr boltjából valók lettekvolna. Vettem is belőle félkilót, meg is ettem a Co-lumbus szülőháza tövében. Úgy is éreztem magamhárom nap, mintha én volnék az a mesebeli farkas,akinek a kecskegödölyék apró kavicsokat varrtak Agyomrába.

26

Be kell vallanom, hogy azóta Genovában is nagyotfordult a világ. Most már ott se a mandolára kenika rúzst.

De azért a márványváros most is emlékezetessétette magát előttem. Majdnem kibékített Mussolini-val, akihez pedig engem tíz esztendő óta engesztel-hetetlen harag köt. Persze csak olyan eszmei harag,de hát az ilyen a legtartósabb. Az ember sohase ha-ragszik olyan megátalkodottan, mint mikor nemtudja, miért haragszik.

Hiszen a duruzsoláson kezdtem én most is, ahogya Via Cairolin kiléptem a borbélytól. Alig teszek egy-két lépést, a karomhoz ér egy fehér kesztyű. A fehérkesztyűhöz egy fekete ember tartozik. Rendőr. Ba-rátságosan mosolyog és mutogatja az utca másik ol-dalát. Visszamosolygok barátságosan én is és intege-tek a fejemmel. Szép paloták, sok nép, nagyon megvagyok elégedve. Úgy látszik, itt elvárják az idegen-től, hogy örüljön, hát szemmelláthatólag örülök. Arendőrnek azonban ez nem elég. Megfogja gyöngé-den a karomat, áttoloncol az utca másik oldalára smikor otthágy, megköszöni, hogy engedtem az erő-szaknak.

— Gracias!Most veszem észre, hogy közlekedési kihágást kö-

vettem el. A forgalom nagy, az utca szűk, az embe-rek mind egymás lábán járnának, ha ki nem volnaadva az ordré, hogy az egyik oldal a menőké, a má-sik oldal a jövőké. Ez így van rendjén, de azért azembert egy pillanatra mégis elfutja a pujkaméreg.

27

— Persze, Mussolini már ebbe is beleszól. Mégannyi egyéni szabadságot se tűr, hogy ott menjenaz ember, ahol akar. Mindenkire ráoktrojálja a má-sik oldalt.

A másik oldal . . . Eszembe jut a háromszéki góbé,aki a háború alatt fölmenekül Pestre, hátán háza,kebelén kenyere, ácsorog a Pannónia előtt és meg-állít egy úrfélét:

— Ugyan instálom, melyik már ennek az utcánaka másik oldala?

— Ejnye, bácsi, — mondja bosszúsan a pesti em-ber, átmutatva a másik oldalra, — hogy lehet márilyent kérdezni? Hát az ni!

A góbé haragosan összerántja a szemöldökét.— Úgy? Mindjárt gondoltam, hogy ez lesz belőle,

a rozsda egye meg ezt a pesti népet, hogy ennek elnem lehet igazodni a szaván. Az előbb azon az olda-lon kérdeztem meg, melyik a másik oldal, akkor megezt mutatták.

Tizenöt esztendő óta egyebet se tesznek a népek,csak keresik a másik oldalt s nem tudnak eligazodniaz utcakapitányok szaván. S a duce azt hiszi, hogyaz ő népe majd ott marad, ahová állította?

Ágyúdörgésre rezzenek össze. Riadtan nézek körül.Forradalom?

Nem, csak robbantás. Bent a város közepén. Nemis egy helyen. Négy-ötfelé bontanak le egész utcaso-rokat. Mérnökök légiója pusztítja az évszázadoskoldus-fertályokat s építi helyükön a szökőkutasparkokat bekeretező új márványcsodákat. A superba

28

Genova új drágaköveket rak antik koronájába. Adózséktól örökbekapott bíborpalástra rácsatolja akörnyékbeli falvak gyöngysorát. Sturba, Quarto,Quinto s még vagy hét virágszagú falu most mármind Nagy-Génua külvárosa. (Minden behódolt falukülön márvány táblát kap a városháza oszlopcsarno-kában. Köztük van a paradicsomból itt felejtett Nerviis. Most az lesz Génuának a városligete. Odajárnakki villanyossal babért szedni a költők és ott vágjákbe a házi kezelésbe vett pálmákba a nevüket a kezdőszerelmesek.)

Az élők városának példáját követi a halottaké.Terjeszkedik a világ leghíresebb temetője is. Oldaltnem eresztik a sziklák, hanem fölfelé növekszik.Osszariumokat építenek a galériák fölé s oda kvárté-lyozzák a csontokat a kiürített parcellákból.

— Nálunk még a halottaknak is sietni kell —mondja az a főmérnök, akinek impériuma alá a ci-mitero tartozik. — A lakhatási engedély csak háromévre szól, kell a hely az új bérlőknek.

Persze, nem minden halottat lakoltatnak ki. Akiművészi síremlékkel van lenyomtatva, azt úgy tekin-tik, mintha a saját házában lakna. Ezrével van ilyen,tán a világ legnagyobb szoborgyűjteménye ez a te-mető. A grotta, ahol Mazzini alussza az örök álmot,egész múzeum. Tömérdek bronzkoszorú, különösenamerikai. A magyaroktól már rég nem kapott virá-got Kossuth Lajos barátja. Letörtem a sziklák repe-déseiből előbújt rusous-bokorról egy ágacskát s oda-

29

lettem a szíve fölé. Az őhozzá is illik, meg mihoz-zánk is. Haragoszöld levelű, virágtalan, csak tövisevan és piros bogyója, mint egy megfagyott vércsöpp.

Hogy mit szólna a nagy forradalmár, ha mostharsantaná életre a föléje hajló angyal trombitája?Nyolcvan esztendeje már annak, hogy Kossuthtal ésLedru-Rollinnal megkötötte az elnyomott népek vi-lágszövetségét. Azóta ő is megkapta a maga szobraités a megmerevedett szimbólumok állják szép nyugod-tan az egy helyet az elnyomott népek közt. Lehet,hogy a szabadságszobroknak is van valami világszö-vetségük, de az nagyon titkos szövetség lehet, mertnem látni semmi foganatját. S ki tudja, ha Mazzinivelünk ül az ebédnél a Castellaccio tetején, a Res-taurant Righi különtermében, nem köszönt-e Ő is egypohár spumantit a ducere, akinek energiája életre-galvanizálta ezt a romországot?

A Righi nemcsak vendéglő, hanem szálloda is. Be-nyitottam találomra egyik szobájába. Puha szőnyeg,csillár, igazi márványmosdó, konzol, selyemtapeta,superlátos ágy, — kotródtam kifelé. Itt bizonyosanvalami maharadsa lakik.

— Dehogy, — nevetett a hoteles, — közönségesvendégszoba. Olyan, mint a többi.

S nyitogatta fel sorban a káprázatos szobákat. Né-melyikből a hegyek amfiteátrumát látni, mások na-rancserdőkre nyílnak, vannak olyanok is, amelyeknekaz ablakába odacsillan a tenger.

— És az áruk?

30

Azt már nem tudom, lírában mennyit mondott avendéglős, de a mi pénzünkben nem több kilenc pen-gőnél.

— Hogy ilyen üres az albergo?— Az idegenek inkább a városban szállnak meg.

Ide csak enni jönnek, meg a kilátásért autón vagya funikulán.

Kezet adtam rá a vendéglősnek, hogy legközelebbide jövök regényt írni. ő meg megígérte nekem, hogyakkor mindennap tálaltat paradicsomos spagettit.Még cuppantott is hozzá a szójával. Hogy az milyenfinom étel! Hát persze, csak nekem még bele kelltanulnom az evésébe. Sok gyakorlat kell ahhoz, hogyaz ember kecsesen tudjon a villájára csavarni egyhuszonöt méter hosszú tésztagilisztát, amely paradi-csomtól lucskos. Emiatt alighanem egy kis haladékotszenved a regényírás.

Délután a Palazzo di S. Giorgio föltekintése. A vi-lág legrégibb bankháza, a legnemesebb gótika. Itttalálták ki a váltót, meg a lutrit. A díszterem falá-ban, márványba vésve az a levél, amelyben Kolum-bus bejelentette a Szentgyörgy-banknak, hogy szeren-csésen megérkezett onnan, ahol a madár se jár. 1493.április 10. a levél dátuma. Kívül a nagyszakállú kal-márok és bankárok márványképei, akik nyilván ép-pen igazgatósági ülést tartottak, mikor a levelet meg-kapták és elcsodálkoztak rajta, hogy ilyen világlá-tott ember lett ebből a Kristóf gyerekből. Ki gon-dolta volna róla, mikor még a fülemüléket fogdosta

31

roccoló-val a Palazzo Ducale kertjében és a piaconárulgatta tucatját egy soldoért!

Csupa csoda az, amit az ember ebben a rengetegkőhodályban lát, amelyben különben most a kikötő-kormányzóság lakik. És csoda az a kis gömbölyű úris, kormányzósági archivarius vagy micsoda, aki min-dent tudna a világon, ha olyan embert talált volnamár, aki meg tudta volna neki mondani, hogy miértvan elgörbülve a mi koronánkon a kereszt. No hát,most talált. Nem tudom, ő örült-e jobban annak, hogymost már ez a csorbája se lesz a tudásának, vagy azén örömem volt nagyobb. Hogy van még olyan em-ber is, aki nem azért érdeklődik szent István koro-nája iránt, mert a fejére akarja húzni.

Tramontanás szelíd alkonyatban bárkaséta a kikö-tőben és bolyongás az úszó városon, amely ConteRosso nevet visel és holnap indul Rióba. Olyan gá-lya, amin még rabnak is érdemes volna lenni. Bemu-tatkozom az iránytűnek, aki páncélszobában lakik,értelmetlen tisztelettel köszöntöm a rejtélyes gépe-ket, konstatálom, hogy a marconista itt is olyannéma, mint a moziban, lábújjhegyen surranok el anyomda előtt, ahol a hajóújságba szerkesztenek sajtó-hibákat, szakértői szemlét tartok a könyvtárban, vé-gigcsúszkálok a tánctermen, kipróbálom a hangver-senyterem akusztikáját, végigsimogatok a kabinokbanegy-egy szép bársonypamlagot, végigmosolygok egy-egy csipkefirhangos ágyat, de legtovább ácsorgók aSala per bambini-ban, amelynek óriás szőnyegén leg-alább ötven bórembukk vethetné meg egyszerre a

32

hengerbuckot. A falakon freskók. Jancsi és Juliskaa napsugárházzal. Hamupipőke, Hófehérke a törpék-kel. Mind életnagyságban. Az egyik sarokban baba-vásár, a másikban állatsereglet, a harmadikban autó-kiállítás. Kard, puska, bádogkarabinieri sehol. Hm,ez a hajó nincs militarizálva, ezzel lehetne valamitkezdeni. Milyen nagyszerű kalózhajó lenne ebből!Hogy is kell ahhoz hozzáfogni? Igen, tudora már.Először kell hozzá egy néger szakács, aki megmér-gezi a legénységet. Azt hiszem, erre nagyon alkalmaslesz a paradicsomos makaróni. Aztán egy halálfejfekete posztóból a kalapomra. Azt majd fölvarrná akalózkirályném, mint abban a Flibustier-regényben,amit negyven évvel ezelőtt olvastam. Hogy is hívtákcsak abban a tengerek rémét?

— Boccanegra, — mondom hangosan és fölrezze-nek a magam szavára. Elbóbiskoltam egy kicsit azétteremben, ahol frissítős asztal mellé tessékeltek ben-nünket.

— Si, si, — kapja föl a szavam a Conte Rossokapitánya. — Volt a háború előtt ilyen nevű hajónk.Rongy hajó volt. Nem sokat számítottunk. Első volta német, aztán az angol, aztán a francia hajó. Azolaszhajó nyomorúság volt. Most az elsők közt va-gyunk. Az én hajóm egyik legszebb luxushajója avilágnak. Pedig még két nagyobb testvére is van.Eviva!

A karcsú, fekete fiatalember nem mondja, hogykire emeli a marsalás-poharat, de tudnivaló az úgyis.

33

No, most már gyerünk tisztelegni a Palazzo Muni-cipaleba, a polgármesterhez. Most, este félnyolckor?Hát itt nem gilt az a szokás-mondás, hogy nemkocsma az a hivatal, hogy az ember mindig benneüljön?

Nem, itt nincsenek így fölvilágosítva az emberek.Nappali sürgés-forgás van az egész városházán. Aztmondják, az új rend szerint néha kilencig-tízig is vi-lágítanak az ablakok. Mindenki addig marad, míg anapi penzumát el nem végezte. Nemcsak a skribák,hanem a nagyurak is.

A Spinolák és Doriák utóda szürke polgárember.Örömmel látom, hogy a nyakkendője éppen úgy félrevan csúszva, mint az enyém. Kézfogása, beszéde min-den póz nélkül való. Örül, hogy magyar embereketláthat Genova vendégeiül. Sohase felejti el, hogy fo-gadták őt Budapesten, mikor néhány éve ott járt va-lami kongresszuson. Kéri, hogy érezzük magunkatotthon az új Olaszországban.

Mikor újnak mondja a hazáját, fekete, olasz szemefényeset lobban. S ezt a lobogást látom titkárai szemé-ben is, amikor villanyfénynél végigkalauzolnak ben-nünket a kincses üléstermeken és díszszobákon. Szinteszertartásos gesztusokkal nyitnak ki egy eldrapériá-zott faliszekrényt, amelyben Paganini hegedűjétőrzik. Ötszáz éves térképeket, történeti freskókat,szobrokat, portrékat mutogatnak. Feltűnik egy na-gyon díszhelyre tett portré-szobor. Se nem pap-, senem művész-, se nem katona-, se hivatalnokarca nincs.

34

— Kicsoda ez?— Francesco Vivaldi. Gazdag genovai polgár.— Mivel szolgálta meg a szobrát?— Nagy pénzeket adott a városnak adócsökken-

tésre. Kimondottan erre a célra.— Gyereke nem maradt? Mert azt mingyárt elvin-

nénk mihozzánk. Ezt az ismeretlen magot magyarföldben is jó volna elültetni. Az nagyon jó talajlenne neki.

Nevetünk, búcsúzunk, szorongatjuk egymás kezét.S míg végigmegyek a nagy barokk-palota futóvirágosaltanáin, irigyen gondolok végig azokon az embereken,akikkel egy kenyéren voltam reggeltől estig. Boldogemberek, boldog nép:ezek mindnyájan hisznek.

Mindegy, hogy igazhitűek-e, vagy eretnekek: éltetiőket a hit. S akár antikrisztus, akár Isten fia, akiezt a csodát tette: nagy ember. Az én szegény faj-támnak nem volt kiben hinni, se háborúban, se for-radalomban, se ellenforradalomban.

... Hogy mégse egészen békültem ki a dúcéval, azéppen olyan magánügy, mint a pörköltmandula.Ahogy a Hotel Aquila felé tévelyegtem, amelynekszárnyai alatt vetették meg az ágyamat, a sarki cse-megekereskedésben megakadt a szemem egy tányérsült fülemülén. Nemzeti csemege ma is, mint a Ko-lumbus Kristóf gyerekkorában. Talán köztük vanaz én új szegedi fülemülém is, aki tavaly még úgy sze-rette a holdas estét, meg a hajnalt, mint én. Ezt nembocsátom meg a dúcénak. Az emberekkel csináljon,

35

amit akar, azok mindig azt kapják, amit érdemel-nek. De ha igazán nagy ember, akkor vessen véget adalnok-mészárlásnak. Ha nem teszi meg és egyszerő kerül bele a roccolóba, ami minden diktátorralmegeshet, akkor majd jusson eszébe, hogy a fülemü-lék miatt veri meg az Isten.

VIRÁGCSATA AZ ISMERETLEN KATONÁVAL

Ha már éppen virágcsatát értem Nizzában, hát énis megnéztem. Már csak úgy öregesen, félszemmel,ahogy koromhoz és mesterségemhez illik. A virágokértálltam be a tízfrankos oldalba, nem azokért,akik csatáztak a bukétákkal. Inkább még felhőztemis tőle, hogy mi lesz velem, a szégyenlős természe-temmel, ha valami hercegkisasszony engem találszembegyöngyvirágozni. De hát hiába rántottam megkétszer is a mellényem alját — a férfirenden lévők-nél ez az ösztönös gesztus szokta azt jelenteni, hogyminket érdemes megnézni, a jóreggelét neki, — en-gem nem inzultáltak a démonok. Ezt nem dicsekvés-képpen mondom, hanem szíves okulásul. Nehogy aztgondolja, aki csak moziban látta a bataille defleurs-t, hogy aki a Promenade des Anglais-be be-teszi a lábát, azt mindjárt agyba-főbe verik orgona-husángokkal, meg jácint-piszkafákkal. Nem, ne tes-sék hinni a mozinak, az sok mindent mutogat, aminincs és nem mutat meg mindent, ami van. Én mégsohse láttam a vászonbeli virágcsatán az ismeretlen ka-tonát, akire most rátaláltam az ütközet hevében. Nemegészen a tetthelyen, néhány lépésre a világ úrinaplopóinak tékozlásától. Egy hajításra a promenád-tól, lent a tengerszélen, a kőpart tövében.

37

Hogy Jean volt-e az ismeretlen katona neve, vagyLuigi, azzal nem szolgálhatok. Aligha tudja azt va-laki a jó Istenen kívül s ha egyáltalán vezetnek rólanyilvántartást a mennyei kancellárián, ott is csakmint létszámfeletti szerepel. Az meg egészen bizonyos,hogy idelent a földön a legfölöslegesebb ember, aki-vel nem akkor van baj, ha elvesz, hanem ha meg-kerül. Sokfelé megfordultam már a nyomorúság sze-métdombjain, de soha még ilyen ágrulszakadt csa-vargót nem láttam.

Igen, az ismeretlen katona csavargó, mert nemszolgált neki a szerencse. Ha szolgált volna, akkor el-rothadt volna valahol az Ardennekben, aztán kiástákvolna, bevitték volna a Pantheonba, csupa generáli-sok silbakoltak volna körülötte s maga a monsieurpresident is hős bajtársnak szólította volna, ami an-nál szeltb lett volna tőle, mert ő rajta nem polkáztaka patkányok a lövészárokban. Vagy ha nem lett volnais belőle prédikációs halott, csak a tücskök citeráz-tak volna neki a poraiból nőtt vadkóróban, akkor isszép karriert csinált volna. Belekerült volna az ol-vasókönyvekbe és valahányszor a francia kisfiúk versetmondanak a gloárról, mindig büszkén zördíthettevolna össze a bokacsontját: engem emlegetnek... Deneki nem volt szerencséje. Életben maradt, kiadtákneki az obsitot és mehetett, amerre látott. Talán Mar-seillebe ment és nem találta meg a régi bárkáját, ta-lán Cannesbe ment és nem találta meg a régi kert-jét, talán hazament és nem találta meg az otthonát.Talán megszokta, hogy tétlen heverjen a napon és

38

nézze a szitakötők játékát, hogy bodzabokor alattaludjon és nyers répát ebédeljen, hogy tyúkot rek-viráljon magának és szomszédtalan tanya asszonyáratörje rá az ajtót. Akárhogy volt, az ismeretlen ka-tonából csavargó lett, kisgyermekek réme és nemzetiszégyen, akivel még a szolidabb koldus se ül le egykőpadkára a kikötőben.

Az ismeretlen katonán azonban nem igen látszik,hogy haragban volna a világgal. Természettől vidorkedély és gyakorlati filozófus. Nemcsak a rongyos-ságában fakír, hanem a világszemléletében is. Lábánála búzavirágkék tenger, fölötte a borágókék ég ésolyan elégedetten nyújtózik ki a fehér porondon,mintha Buddha tenyerén hemperegne. Játékos gyer-mek módjára mulatja magát. Meghajigálja kaviccsala sirályokat. A meztelen lába sarkával kutat fúr ahomokba, a másik lábán bocskor van, azt kirázogatjas elkezdi táncoltatni a napnak fordított talpán. Az-tán azzal szórakozik, hogy kidugdossa ujjait a ron-gyos köpönyege lyukain. Van rajta olyan is, amelyikenkiszalad az egész ökle. Körülnéz, valamit keres, alig-hanem kaktusz-tüskét, amit a sorsa is biztosító-tű-nek teremtett. Megakad a szeme a réz-medálián, amia köpönyeg mellén lóg. Az is lehet, hogy gomb, in-nen fölülről nem lehet kivenni. Ürgeti-forgatja, érem-fénnyel csillan a napsütésben, mégis csak érdem-fityegő. A gloár legszerényebb fajtájából. Mégiscsak büszkeség. Ráköp a köpönyege fölhajtott szé-lire és fényesíti a gloárt. Szétveti kezét-lábát András-kereszt módjára és lehunyja a szemét.

39

A virágcsatában a kétszázkilencvenes számú hintógurul elő. Nem is hintó ez, hanem asszír harci sze-kér. A gránátalma-mellű Isztár hajt ilyent a nippurirom-palota freskóin. Klematisz-virág a kereke, abakja, az ernyője, a hám, az ostor, a szemellenző;Isztár is klematisz-koszorút visel s hajnalszín tunikájaujjából klematisz-szirmokat záporoz az útra. Negy-venezer frank — mondja valaki mellettem. Az ember-tenger nagy harsanással köszönti a bíborálmot. Oda-lent az ismeretlen katona felüti a fejét. Szép fejevan, borzas fekete haja már ősszel szegett, ha volnaolyan fésű, amelyik fogná, meg lehetne festeni bor-bélycímernek és a szakértő följegyezné az útinapló-jába, hogy a nizzai hajművészipamak Daudet avédszentje. Egy kicsit pislog, kinyújtja a nyakát,aztán megint lehorgad a feje. Nem kell rohamra menni,ez csak virágcsata, lehet aludni tovább.

Lehetni lehet, de valami nem hagyja nyugodni azismeretlen katonát. Hánykolódik, fintorokat vág, dör-göli egyik lábaszárát a másikhoz, hol az egyik ke-zével vakaródzik, hol a másikkal, hol mind a kettő-vel.

Odafönt megint csattog a taps. A háromszáztizesszámú kocsi már a vezérkarhoz tartozhat, csupakamélia. Ahogy végiglángol a tömegben, zuhog ráa virág-gránát. Egy ibolya-srapnel célt téveszt, át-repül a csatatér felett s az ismeretlen katona fejéreesik. Dühösen felriad, az orrához viszi a csokrot, az-tán nagyot lóbál rajta és belehajítja a tengerbe. Asirályok rögtön lecsapnak rá s ártatlan kárörömtől

40

szalad nevetősre a rongyos ember arca. Most már ki-ment az álom a szeméből. Ülve marad, rákönyökölfelhúzott térdére s olyan komolyan mered maga elé,mintha haditerven törné a fejét. Alighanem azt iscsinálja, mert hirtelen elhatározással lerázza magáróla köpönyeget. A fronton sokszor lelkesítették azzal,hogy rajta van a világ szeme. Ha a világ most is őrajta tartaná a szemét, meglepetve látná, hogy az is-meretlen katonának inge is van. A világ azonbanmással van elfoglalva s az ismeretlen katona hadmű-veleteit nem zavarja semmi. Szétteríti a posztó-rongyota napon és végigmotozza földerítő mozdulatokkal.Nem hágy ki egyetlen ráncot sem, óvatosan benyo-mul minden feslésbe és szakadékba, olyan készséggel,amiből látnivaló, hogy még nem jött ki a háborúsgyakorlatból. Néha megcsóválja a fejét. Nem harago-san, inkább a hadvezér derűs nyugalmával, aki gyű-lölet nélkül teljesíti a kötelességét. A szája mozgásánlátni, hogy beszélget a köpönyeggel. Hja, ez a há-ború! — mondja elégedetten, ahogy a csata utánvégignéz a harctéren.

Kirázza a köpönyeget, összegöngyöli és odábblöki, aztán leveti az ingét és azt teríti szét a térdén.Olyan, mint egy bronz faun, ahogy összehúzott szem-mel hajol az új frontszakasz fölé.

Ugyanakkor odafönt megjelenik a driász a három-százötvenes számú diadalszekéren, narancsvirágok fe-hér orgiájában. Egész narancserdőt tároltatott le smaga is olyan karcsú és olyan fehér, mintha virágzónarancsfa kérgéből hasadt volna ki. Még a harmat-

44

cseppek is ott szikráznak a nyakán, a fülén, szivár-ványjátékú drágakövek. Az ölében fehér selyem-kosár, tele a Hesperidák aranyalmáival, azokkal do-bálja meg, akik nevetve, tapsolva integetnek felé ésnárciszcsomókat, krókusz-csokrokat, anemone-nya-lábokat hajigáinak az ölébe.

Egy vaktában eldobott narancs a tollászkodó em-bert éri odalent a parton. Telitalálat éri a magányosharcost, kiüti a kezéből a munkába vett inget. Irtó-zatos düh torzítja el az arcát és valami rettenetes át-kot kiálthat a világra, ahogy felugrik és hadonászaz összeszorított öklével. De csak alvilági üvöltést hal-lani. A széttátott szájban, a fogak fehér sövénye mö-gött csak egy kis összeszáradt, fekete húscafat fi-cánkol, mint a papagály nyelve. Az ismeretlen kato-nának kioperált nyelvéért adta hálás hazája a réz-gloárt.

Lehajolt, a narancsot belecsavarta az ingébe, fél-kezével felhúzta magát a kőfalra, a másikkal pedigbeledobta a férges inget a narancstündér ölébe.

Világtörténelem volt, Nizzában, a Promenade desAnglaisen, a virágcsata második órájában. Kár hogynemzetközi oktatófilmet nem csináltak róla.

MONTECARLÓI TÍPUSOK

Ezekről még nem számolt be senki, pedig ugyanmegérdemlik. Ha egyszer az ördög felmondana a hű-béreseinek és hazavinné a föld alá az egész monakóifejedelemséget, ő értük kár lenne. Csak két óra hosz-száig ődöngöttem köztük, de azért regényt tudnékróluk írni. Persze csak a magam gyönyörűségére,mert olyan kiadó nincs, aki erről a társadalomrólakarna tőlem regényt kapni.

Gyönyörű márványpalotában laknak az AvenueSt. Martinén, de arra a nizzai soffőr sehogy se akartrátalálni.

— Musée, musée? — csóválta a fejét és nem éppenmegtisztelő aggodalommal nézett rám.

— Oui — makacskodom — musée océanographi-que.

Ez aztán tökéletesen megbolondította. Melyik té-bolydából szökhetett meg, aki ezen a helyen oceano-gráfiai múzeumba akar menni? Végre is elő kellettvenni a térképes ingyen guide-t, amit Nizzában min-den kérdezősködőnek a markába nyom a közlekedésirendőr. (Nem lehetne ezt Budapesten is megcsi-nálni?) Egész normálisnak így se tartott ugyan asoffőr, de már csak odagurított a fehér márvány-

43

palota elé, amely inkább hercegi rezidenciának lát-szik, mint múzeumnak.

Sokfelé lehet menni ebben a nagy hodályban,amelyben külön lakosztálya van minden tengeri tu-dománynak, de én egyenesen a poklokra szálltamalá a liften. Már mint a szuterénbe, az akváriumba,amely a maga nemében legszebb a fél világon. (Úgytudom, a világ másik felén, tán Honululuban, mégennél is érdekesebb akvárium van. Egy sokemeletesüvegtorony a tengerben, amelyben nem fölfelé kellmenni, hanem lefelé. Ott az ember van az üvegenbelül és a vízi társadalom kívül. Az üvegen keresz-tül aztán csodálhatják egymást a villanyfénynél).

A monakói akvárium tulajdonképpen a legtökéle-tesebb vivárium, amit eddig a hidrobiológusok kieszel-tek. Tengeri állatkert, amiben azonban nem lehetkedélyesen őgyelegni, mint a terrestris állatkertekketrecei közt. A kiflivéget kunyoráló bestiák, a kol-duló elefántok, az álomkóros nagy macskák és a ma-gas kultúrájú majmok inkább mulattatnak, mint-hogy gondolkozóba ejtenének. S aki a fogpiszkálót isszereti metafizikával hegyezni, az legfeljebb azon tű-nődhet el, hogy az ember hogy le tudja alj ásítanimég az állatot is. (Persze ennek a metafizikai andal-gásnak rögtön vége, mihelyst az oroszlán elbőgi ma-gát, mert hazagondol.)

Az akváriumba poharazott tenger egész más han-gulattal jár. A láthatatlan fényektől megvilágítottvíz és benne az élet hangtalan nyüzsgése valahogyijedt gyerekké teszi az embert. Amíg rámered a sikló

44

árnyakra, a bizarr formákra, az Örök sötétbe fölszi-várványuló káprázatos színekre, az állatokra, ame-lyek virágoknak tetetik magukat és a virágokra,amelyeknek átlátszó színében vér lüktet, valami mástis érez az érdekesség mögött. Itt vizionáriussá leszmég az olyan rendes ember is, aki a napfényen nemszokta magát kozmikus gondolatokkal gyötreni.Megsejti, hogy itt az élet kezdetei között jár s töria fejét rajta, hogy hogy is hívják azt az öreg görögbölcset, aki a vízből eredtette az életet. Thálesnekhívták és igaza volt neki. Az ősanya az óceán volt,nem a föld. Az már csak olyan pesztonka, aki magá-hoz szoktatta a gondjaira bízott kisdedeket. A terem-tés először a vízzel kísérletezett s egy fiatal költő já-tékos fantáziájával kezelte a híg anyagot. A ten-ger kovamoszatai, mészcsillagai, virágállatai, pillangó-tarka csigái, kagylói képviselik a genezisben a leg-ősibb műfajt, a lírát. Az ember már stúdium-termék,kiszámított szerkesztés, abból már csak rossz tragé-dia lehetett. Mire odáig ért a teremtés, akkorra márkifárasztotta az agyag és a sok kísérletezés. Mert tu-lajdonképpen nem csinált újat, mindig csak a régitémáknak keresett új kifejezési formát. A tengerneknemcsak kökörcsinje, szegfűje, rózsája, lilioma van,hanem elefántja, farkasa, csikaja, disznaja, orosz-lánja, borjúja, sőt még macskája is van. (A Chimaeramonstrosa nevű halat hívják tengeri macskának ahalászok. Igaz, hogy a monakói felírás meg tengeripatkánynak titulálja. De hát azért chimaera, hogymindennek lehessen nézni.)

45

Hát embere van-e a tengernek? Az van még csaktömérdek változatban! Ha a vizek népei tanulmányikirándulásra küldenék az okosaikat az emberek közé,azok bizonyosan azt jelentenék otthon, hogy ismer-nek ők minket már hazulról, csak más név alatt. Énis így jártam ővelük, sok ismerős embertípust talál-tam a mély tengerek lakói közt. Halakban, rákokban,molluszkákban és még ezeknél is jelesebb, teremtettállatokban. Ami eszembe jut, közkincesé teszem.

A megszokás rabja. Vastagfejű, duzzadtpofájú hal.A hivatalos neve Blenius pholis, magyarul nyálkáshal. Valószínűleg nem tudja, hogy így hívják, deolyan megállapodott lénynek nézem, hogy ha tudná,se sokat törődne vele. őt csak az érdekli, hogy mi-kor van apály és dagály. Ha odakint dagadóban vana meglehetősen rendtartó tenger, akkor ő bent az ak-váriumban meglapul a fenekén. Amikor odakintapály van, akkor kimászik a bazinjában levő mohossziklára. Különös viselkedésének az okát nem tudnibiztosan. Mr. Richard, az akvárium igazgatója, ki-tűnő biológus, azt hiszi, csak azért teszi, hogy érde-meket szerezhessen a megfigyelés terén.

A polihisztor. Benne van az iskolás természetrajzok-ban is Holothuria néven. Tengeri uborka volna, dea vízben inkább abált hurkának látszik. Nem nagyonszép fiú, nem is túlságosan temperamentumos, alighatelik benne sok kedve a tengeri uborkádnak. Szü-letett polihisztor. Válogatás nélkül megeszik kukacot,agyagot, kavicsot, homokot, békateknőt, halikrát,csigaházat, s a legkisebb provokálásra kihány min-

46

dent, a tulajdon gyomrával együtt. Amikor már min-dent kitanult, fricasséet készítenek belőle s ennyibenhaszonravalóbb a kétlábú polihisztoroknál.

A szaktudós. Hogy belül milyen, nem tudom, mertnem nyilatkozott meg előttem. Nem céhbeliekkel szem-ben rendkívül zárkózott. Én csak a házát láttam, ame-lyet mindig magával hordoz s az márványból van.Márványcsiga, Conus literatus. A tudományát nemtartja véka alatt, sőt nagyon is mutogatja a világnak:rá van írva a házára. Csakhogy héber betűkkel vanráírva, annak is a szamariai dialektusában, hogy alaikus meg ne értse. Mert mit ér a tudomány, hamindenki megérti? Akkor odavan a tudomány is, mega tekintély is.

Az úrfi. A kabátja zöld, a nadrágja kék, a mellé-nye narancssárga bíborszínű gombokkal, ezüst sap-kát visel és fekete sált. A halak rendészetében Corisjulis néven van nyilvántartva, a keresztnevévelLinné, nyilván kissé feminin jellegét akarta kife-jezni. A francia halászok úrfi-nak hívják és azt mond-ják róla, hogy nagyon könnyen horogra akad.

A vívőr. Egy aranyos fekete hal, Gobius nigernevezetű. Közismert arról, hogy fészket rak, ami ahal-civilizációnak szokatlan magas fokát jelenti. Atúlzásbavitt civilizáció azonban mindig erkölcsi deka-denciát jelent. A Gobius inkább szerelmi életet él,mint családi életet. Kiáll a kisajtóba és minden arrakorzózó ikrás halat megkér, hogy térjen be hozzászőnyegeit megnézni. Majd elfelejtem mondani, hogy

47

a pavillonnak több külön bejárata is van. Nagy kópéez a fekete góbé.

Az üldözött ártatlanság. Tenyérnyi nagyságú,meztelen csiga, olyan tapsifüle van neki, mint a nyúl-nak. Még Pliniusból tudom a nevét: Aplysia depi-lans. Azért depilans, vagyis szőrtelenítő, mert aki akezébe veszi, annak minden szőreszála kihull az undor-tól. A római bíró is keztyűt húzott, mikor az igazság-szolgáltatásnak ezt a közegét a két ujja köze csip-tette. A legmegátalkodottabb rablógyilkos is magáravállalt minden bűnt, ha szemébe kellett nézni enneka szörnyetegnek, aki szemét a szarva hegyén hordja.Ha úszkáltában a piros koralliumhoz ért, az fehérréváltozott ijedtében, a fehér meg vörössé szörnyedt.Természetesen mindebből egy szó sem igaz, az egé-szet a római riporterek fantáziálták. Csak rá kellnézni a fedett kopoltyús társadalomnak erre a köz-ismert tagjára s az ember rögtön megadja neki ahelyreigazítást, csak hogy ne kelljen tovább nézni.Különben ő találta ki az anilin-gyártást, néhány mil-liárd esztendővel előbb, mint ahogy az ember belekot-nyeleskedett a világi dolgokba.

A költő. Az ibolyaszín házú Janthinacsiga, ame-lyet a szolidabb puhányok szél leibéleltnek neveznek.Annyi alapja van a dolognak, hogy ezek a törékenyteremtések légbuborékokkal tarisznyázzák föl magu-kat, hogy a víz színén ringatózhassanak, mint egymegoldott ibolyacsokor széthullott szálai. Gyakorlatihasznuk nincs, akváriumban hamar elpusztulnak, —belehalnak a gondviselésbe. Különben a fésűkopol-

48

tvúsak alrendjébe a toll-nyelvűek családjába tallóz-nak. (Ptenoglossa).

A kritikus. Ezt Scopelus-nak hívják, mélytengerihal, mindig tátott szájjal úszkál s az a különös-sége, hogy elektromos lámpát hord a fején, de nem amaga hasznára, mert ö vak.

A hűséges szeretők. Ez egy rózsaszínhéjú csiga,Scarlaria-faj, a legfinomabb csipkében jár s úgylát-szik, igen ritka. A rózsaszín csigaemberke és a csiga-asszonyka úgy szeretik egymást, hogy ha az esküvőjükórájában valami baleset elválasztja őket s az egyiketaz ár elviszi egy korall-szigetre, a másikat elsodorja egyosztriga-zátonyra, mindegyik ugyanabba az iránybafordítja a szarvacskáját és ugyanabban az ütem-ben mozgatja a talpacskáját, amit cipőmegtakarításokából a hasán visel. Egymástól messze kénytelenkedőszerelmesek nagy hasznát vehetik a szerelmes Scala-riáknak, ha járatosak a malakológiában. Mielőtt el-szakadnának, kimennek halászni a tengerre, fognakegy pár lakodalmas csigát, azokat kitépik egymás kar-jaiból s azzal az egyik elmegy az északi sarkra, amásik elmegy a délire, mindegyik a maga csigájával.Ha aztán nem érkezik meg idejében a levél, akkorelőveszi az ember az üveglapra telepített csigát solyan mozdulatokra csalogatja az orra elé tartott gi-lisztával, hogy a megszáradt lába nyomai azt a szótadják ki az üvegen, hogy: szeretlek. Ugyanekkor amásik póluson is kiírja ezt a szót az özvegy csiga ésígy kerek lesz a világ. Hogy mi igaz a dologban, minem, azt nem próbálhattam ki, mert a monakói ró-

49

zsaszínűek ottlétemkor nem szerelemmel foglalkoz-tak, hanem táplálkozással s így nem volt meg a kísér-lethez a biológiai alap. De lehet valami a dologban,mert olyan nagy természettudós is beszél róla, mintJókai. Csakhogy ő, ha jól emlékszem, a mi helix-csigánkra fog rá ilyesfélét, ami nyilvánvalóan kép-telenség. A mi kerti csigánk közönséges parasztvin-cellér s abban nincs semmi romantikus hajlam. Az, haszalmaözvegységre jut, mindjárt keres magánakmásik asszonyt, amit magam is többször láttam.(Most még meg lehet írni, mert nem gilt az újsajtótörvény.)

A tintahal. Lábasfejű. (Úgy értendő, hogy gő-zölgő lábas a feje.) Tízkarú. Mind a tíz karját fe-lém nyújtogatta, mikor meglátott. Megnyugtattam,hogy nem vagyok rossz szándékkal. Genovától kezdvetöbbször kínáltak már vele, de én mindig fölhábo-rodva tiltakoztam. Nem foglalkozom testvérevéssel, hamagyar vagyok is.

Negyvenkilenc üveggrottában legalább ötszázfajtatengeri polgár éli világát a monakói akváriumban sazok közt van mindenféle mesterséget űző. Generális,herceg (Conus princeps), villanyos részvénytársaság,(a Salpák), háztulajdonos, aki a lakóját eteti (a Pa-gusus, ez a nem ide fönt nem található), nagytőkés(a polip), bíborfestő (Murex), selyemtakács (Tri-dacna), grafológus, sót pomológus is. (Batrachusgrunniens = röfögő békahal.) De hát nem vagyokén szociológus, hogy mindegyiket beható tanulmánytárgyává tegyem. A divatszakmát is éppen csak érin-

50

tem, mivel hozzányúlni nem igen lehet. A Cestusveneris-t értem, a híres Vénusz-övet, amibe akkorszokott öltözni Afrodite, ha nagyon erőt vett rajtaaz erkölcs. Káprázatos színekben lobogó pántlika,üvegből szőtt selyem, két ujjnyi széles. Kár, hogynem él tovább néhány napnál, máskép bizonyosan di-vatba jönne a viselése a mai világban.

Nem firtatom azt a sok hirtelen színváltozást sem,amit nagyon sok tengerlakó praktizál, bizonyára mintigen célravezető módszert. Az ember szemeláttáraváltoznak vérvörösből szilvakékké, hófehérből méreg-zölddé. Ezek alighanem gyakorló politikusok, akikakarják valamire vinni. No, ha megint erre járok,majd megkérdem tőlük, lett-e belőlük gálickő.

Az oceanografiai intézet előcsarnokában áll egyfehér márványszobor, örökzöld délszaki bokrok ko-szorújában. Nemes profilú, nagyon intelligens arcúférfi. A pár éve elhalt Albert monakói hercegé, aki-nek a kis fejedelemség történetírója valószínűlegolyan epithetont fog adni, amit nem igen ambicionál-nak a koronás fok. Albert, a tudós. Vagy Albert, atengerész, ő építtette ezt a palotát, s ő adta a világ-nak kincseivel együtt, miknek nagy részét ő magagyűjtötte. Nagyon őszinte tisztelettel vettem le kala-pomat a márványfejedelem előtt, aki nem találta ma-gához méltatlan foglalkozásnak a tengeri sünök éle-tének tanulmányozását és soha nem ült le trente-et-quarente-ot játszani. Milyen más képe volna most avilágnak, ha a sors ezt az embert tette volna németcsászárrá és a német császárt monakói herceggé! Ak-

51

kor Vilmos legföljebb a montekarlói bankot hazár-dozta volna el, Albert pedig bevezette volna a ten-gert a Szaharába, hogy onnan is legyen mit kimere-getni a biológusok kotróhálójával. Mink pedig mostazt találgatnánk, hogy melyik volt nagyobb csele-kedet.

TABLEAU A MARSEILLEI HALPIACRÓL

Hja, ott szedi az ember a virágot, ahol találja! Hanem eresztik be a múzeumba, akkor kimén a hal-piacra és ha a kőből faragott múzsák nem állnak veleszóba, akkor teszi a szépet a halaskofáknk. (Hiszenazok is voltak valamikor múzsák, ki negyven, ki öt-ven esztendeje.)

Volt nekem sok szép tervem Massiliával, amit mégiskoláskoromban beajánlott nekem Milo, a nép tribün.Ez az a bizonyos Miló, akiről dr. Ciceró azt a híresvédőbeszédet mondta, azokkal a szép accusativus cuminfinitivokkal és ablativus absolutusokkal. Perszeegyéb haszon nem volt belőle, mint hogy ma is be le-het még belőle szekundázni a magyar középiskolák-ban. Miló olyan megátalkodott ellenzéki politikusvolt, hogy még Ciceró se segíthetett rajta. A bíróságmagasabb érdekből számkivetésre ítélte és elküldte pi-cézni Marseillebe. Innen írta aztán haza az öreg úr,hogy ilyen kellemes hely nincs több a világon s ha 6ezt előbb tudta volna, akkor már régen száműzettevolna magát Rómából.

Hát tudja Isten, én nem szegném meg Marseilleértaz állampolgári kötelmeket. Szép, piszkos városugyan, háromezer esztendő szemetelte tele, nagy ásatá-sokat lehetne benne rendezni, de én nagyolnám

53

falumnak. Nagyon nyugtalan vérű, ugrálós, szala-dozó nemzet lakja és sehol se találja meg benne azember, akit keres. Én például két világhírű kollégá-mat kerestem hiába. Egyik a massiliai Pytheas, akimég énnálam is nagyobb utazó volt az ántivilágban.Kétezer egynéhányszáz esztendővel ezelőtt ő fedeztefel az ultima Thule-t, ahonnan már a semmibe ló-gatja a lábát az ember. Azt akartam tőle megtuda-kolni, mint világlátott kollégától, hogy az ő tarisz-nyáját is olyan zordonan kutatták-e át a francia fi-náncok a vámnál, mint az enyémet. Aztán meg Pet-ronius-szal akartam szót érteni, a regényíróval ésdivatbíróval. (Arbiter elegantiae.) ő is massiliaivolt s alighanem itt végezte elemi tanulmányait anőkutatás terén, ő lett volna a legilletékesebb annakaz eldöntésére, hogy azok a kétlábon járó, selyembecsavart festéktubusok, akik a Rue Cannabiéren sen-deregnek, műalkotások-e, vagy Isten teremtései.

De hát nem találtam a két jeles szakírót sehol se.Se a hotelben nem tudtak róluk, se a városházán, sea trafikban. A borbély azonban, mint másfele is ta-pasztaltam már ebben a szakmában, irodalomkedve-léssel is foglalkozott és útba tudott igazítani. Menjekcsak ki a kapucinusok alléjába, onnan forduljakjobbra, aztán térjek be balra az első utcába, ott leszaz, amit én keresek.

Hát nem az volt, amit én kerestem, de azért nemérdektelen lelet volt. Ezt az utcát úgy hívják, hogyRue Monté Christo. Edmond Dantes barátunk tiszte-letére, akit Dumas az első kötetben itt készít elő a

54

gróf monte-christói pályára. Akinek kedve tartja, ki-csónakázhat az If-szigetre, amelynek börtönéből hő-sünk a tengerbe vetette magát.

Hanem míg én tiszteletemet tettem a gróf úrnál,addig elszaladt az idő és éppen hogy csak bekukkant-hattam a múzeumba, mingyárt kicsuktak belőle. Nemis igen láttam belőle egyebet, mint egy üveg alá tettfaajtót. Az azonban igen nevezetes darab volt, nohaszemre nem sokat mutatott. A fej tábláján azt olvas-tam, hogy XII. Siécle. Mi az ördögöt csinálhattakezen a tizenkettedik században? Tán ezen trancsíroz-ták föl a kegyes provenszál lovagok a kutyahitű sza-racénokat, akiknek rosszul szolgált a szerencse? De-hogy. Ilyen táblákra krétázták föl a cour d’amourköltői a verseiket, a harmatos hajnali dalokat, azalbá-kat, az epedő esti serená-kat s az imádott hölgyetmagasztaló sirventes-eket. Az imádott hölgyek ott ültekkarajban és a kritikusok szokott tárgyilagosságávaltörvényt tettek. Akinek a versét szebbnek találták, azcsókot kapott és babérkoszorút. A többinek pedig,aki lemaradt a versenyben, az volt a büntetése, hogya rossz verset sajátnyelvűleg le kellett neki nyalni atableauról.

Azt hiszem, ez egészen új adat a lovagkor költé-szetéhez s a köz szempontjából ez maga megérte amarseillei utat. Napjainkban az ódaköltészetbe márcsak hálni jár a lélek, ezen a módon esetleg föl le-hetne javítani. Az alagyaköltészet arcához meg éppenillene a sápkór, mint krétafogyasztási termék.Drámapályázatoknál is sikerrel kecsegtetne ez a mód-

55

szer. A pályázók kilencven százalékát visszariasztanáaz a gondolat, hogy a bírálók megetethetik vele öt-felvonásos drámáját a nyilvánosság előtt.

Kár, hogy közhasznú muzeális stúdiumaimat nemfolytathattam s a nemes penész illata helyett be kel-lett érnem a halpiac nemtelen szagával azokban akutyaszorítókban, amelyek a katedrális körül bűzle-nek. De azért ez a kirándulásom se maradt haszonnélkül. Itt szedtem föl azt a tanulságos történetet,amely arra inti a férfinemen való embert, hogy hiába-való a lázadozás az asszonyi rend ellen, mert azzalmég maga az Űristen se bír.

Mikor, mikor se, egyszer a jó Istennek kedve kereke-dett egy kis sétát tenni az égi mezőkön. Vitte magávalaz egész udvari népét, az angyalokat és szenteket, csakPétert hagyta otthon a mennyország kapuját strá-zsálni. De megparancsolta neki keményen, hogy mégő vissza nem tér, addig teremtett lelket be ne enged-jen az aranykapun, nehogy az valami rendetlenségetcsináljon a ház körül.

Meg is fogadta a szót Szent Péter s eltiltott min-den alulról jött lelket a kaputól. Akárhogy sírtak-ríttak szegények, azzal fizette ki őket, hogy ő nem te-het semmit, mert neki is parancsolnak.

— Még pedig az a parancs, hogy ide egy lélek seteheti be a lábát addig, míg itthon nincsenek.

— Jó, jó, — furakszik erre elő egy lélek, — csak-hogy akkor nekem szabad a bemenet, mert én nemvagyok lélek.

— Hát mi vagy édes fiam? — hüledezett Péter.

56

— Bocskorkészítő vagyok.Ez a felelet aztán gondba ejtette Pétert, mert aki

bocskorkészítő, az csakugyan nem lélek.— Hát tudod mit, fiam, én beresztelek, de becsüld

meg magadat, semmihez ne nyúlj s ha hallod, hogyjönnek, húzd meg magad reggelig valami sarokban,holnap aztán majd bematrikulázlak a többivelegyütt.

Besuttyant a bocskorkészítő, nem is tett semmirosszat, tekergett egy darabig, tátotta száját a sokfényességre, hanem aztán belefáradt az ácsorgába, elis álmosodott, szeretett volna egyet szundikálni. Azegyik teremben talált is egy nagy puha bársonyszé-ket, arany a karja, karbunkuluskő a lába, — az voltaz Űristen trónusa, abból szokta kormányozni a vilá-got. Előtte meg volt egy rubiniból faragott zsámoly,úgy fénylett, mint a hajnal, arra szokta nyugtatni alábát az Űristen, hogy kényelmesebb legyen az ülése.Persze ezt mind nem tudta a tanulatlan bocskor-készítő, letette magát a trónusra s csak akkor kapotta fejéhez, hogy mit cselekedett ő! Látta maga alattaz egész világot, úgy nézett be minden háznak a te-tején, mintha üvegből volna s hallott minden szót,amit a földön kimondták.

— No, már most mindegy — gondolta magában,— ha már így jártam, legalább megnézem, hogy akomáék mit csinálnak.

Egy félszemű halász volt a komája a bocskor-készítőnek, annak a kunyhóját kereste meg, meg istalálta, de a koma nem volt otthon, csak egyedül a

67

komaasszony. Azaz, hogy nem egészen egyedül, merta molnárlegény is vele volt és szemmelláthatóan na-gyon otthon érezte magát.

— Hű, mézes borongatta, mákos teringette! — ször-nyűködött el a bocskorkészítő — most tudom már,hogy mért őröltek a komaasszonynak mindig fehérebblisztet, mint az én feleségemnek! No, koma, te setudod, mire érsz haza!

Még ki se mondta, amit gondolt, már akkor ott állta halász a kunyhó előtt és megkocogtatta az ajtót.

— Én vagyok, asszony, eressz be!— Mindjárt, mindjárt, — ugrott föl az asszony —

csak kapok magamra valamit.— Most mi lesz már ebből? — izgett-mozgott a

bocskorkészítő a bársonykarszékben.Hát az lett, hogy a komaasszony meggyujtotta a

mécsest, a molnárlegényt lebujtatta az ágy lábához,aztán sarokra nyitotta az ajtót és a nyakába ugrott akomának, még a küszöbön.

— Jaj, lelkem jó uram, de csak örülök, hogy ilyennagy szerencse érte.

— Engem? — állt meg a koma a küszöbön. —Micsoda szerencse ért volna?

— Hát még nem is tudja, hogy megint lát a hibásszemivel is?

— Eszed levele, — nevette el magát a koma — háthogy találsz el ilyeneket?

— De hiszen tudom én, mit beszélek — erősködöttaz asszony. — Éppen mikor zörgetett, akkor álmod-tam meg, hogy a rossz szemivel is éppen úgy lát már,

58

mint a jóval. Megálljon csak, majd bekötöm a jószemét, úgy próbálja ki, lát-e a másikkal?

Azzal lekapta a kendőt a fejéről, bekötötte az uralátó szemét, magasra emelte a mécsest, hogy meg neüsse magát az ajtófélfában a kisurranó molnárlegénys úgy csippentette meg a koma állát:

— No, lát-e, édes, jó uram?De már ennyi huncutságot nem bírt meg ültő helyi-

ben a bocskorkészítő. Elfutotta a pujkaméreg, fölug-rott, fölkapta a rubintzsámolyt s úgy vágta az asz-szonyhoz, hogy az menten lepényhallá lapult volna,ha a bocskorkészítő célbatalált volna. Csakhogy éppenakkor lépett be az Úristen, az ember összerezzent sijedtében nem az asszonyhoz vágta a zsámolyt, hanema tengerbe loccsantotta bele.

A jó Isten persze nem kérdezett semmit, mert őúgyis tud mindent, csak megcsóválta a fejét és aztmondta a térdreomlott bocskorkészítőnek:

— Jaj, édes fiam, ha minden asszonyhoz széket vag-dosnának, aki nem is egy szemét köti be az urának,hanem mind a kettőt, akkor már régen nem volna mireülni a mennyországban.

A rubintzsámoly ma is ott van a tengerben, csakaz egyik sarka látszik ki a vízből, ott jobbra a If-szigettől. A neve: Escabelle de dieu. Isten zsámolya.

MAGÁNÜGY

Miről jutott eszembe éppen Lyonban, hogy milyenrégen nem jártam én már a mennyországban? Nemtudhatom én azt. Miért van az, hogy néha egy dal-lammal ébred fel az ember, amivel negyven évvel ez-előtt altatta el a dajkája? Vagy hogy ül egy hivata-los banketten, tömködi magába a fogast tartárral ésakkor hirtelen elkezd fájni a bokája azon a helyen,ahol belekapott a Szana kutya, mikor ő még olyankisgyerek volt, hogy létrán mászott fel a kutyaólra?Kinyit az ember egy mértani könyvet, amit érettsé-gire készülő deák felejtett ott a padon, megakad aszeme a sinus-tételen és az jut eszébe, hogy milyenjó szaga volt kukoricafosztáskor a kukoricahajnak.Megy az ember az Andrássy-úton szügyibe vágottfejjel, siet a vasúthoz, előkapja az óráját minden har-madik lépésnél és mégis meg kell neki állni és körül-nézni, mert tisztán hallja, hogy n kis húga csipo-gott rá, a Marika, aki háromesztendős korában bele-halt a torokgyíkba s aki azóta se jutott neki eszibe.És most mégis az híjjá, háromszor is kimondja anevét:

— Fejcsike! Fejcsike! Fejcsike!Lyonban is olyan mindennapos csoda történt ve-

lem. Álltam a Pont de Tilsiten, bámultam le a

60

Saoneba és arra gondoltam, hogy egészen olyan színűa vize, mintha azt a nagy meszelőt öblítették volnabele, amivel Lyon felett szürkére mázolták az eget.S abban a percben elkezdett fájni a szívem. Minthavalaki rátette volna a kezét és simogatta volna, denagyon szelíden. S annál nagyobb lett a fájás, minélszelídebbre édesedett a simogatás.

Képzelődés, persze hogy képzelődés. Idegesség,jön-megy magától, mint a szélkergette felhő az égen.Nincs nekem semmi bajom. Kialudtam magam, jó-kedvűen öntöttem a gallér mögé a reggeli teát, pety-tyes virzsiniára gyújtottam, nagyszerűen adja magá-ból a füstöt, ni, milyen karikagyűrű kerekedett belőleés egyszerre érzem, hogy könny gurul végig az arco-mon. Vagy előreszaladt esőcsepp? Nézem az eget,nem, nem az. Ki sírta ide? Az én szemem száraz, nemaz én könnyem lehet. De hát akkor hogy kerül ide,honnan, miért, ki küldte? A múlt üzent vele, vagy ajövendő?

Nem jó az ilyen depressziót észrevenni, mert aztánúgy jár vele az ember, mint aki hínárból akar ki-mászni. Mentül jobban rugdalózna kifelé, annál mé-lyebbre süllyed. Idegen helyen különösen nehéz tőleszabadulni.

Ebben az irdatlan nagy városban, ahol egész egye-dül vagyok, hová menekülhessek magam elől? Leg-jobb lesz bemenni a menet jegy irodába, itt van aVárosház-utcán, az olyan hely, ahol okvetetlen meg-rázkódik az ember, mihelyst kitudódik, hogy hányezer frankot kell előguberálni.

61

De itt se mentem semmire. Ahogy felnyaláboltama menetrendet és meg akartam keresni Barcelonát,azon kaptam magam, hogy az M-betűt vallatom anévmutatóban. Mi az ördögöt akarok én az M betű-vel? Igen, hogy milyen az összeköttetés a Menny-országgal.

Dehát micsoda gyerekség ez? — bosszankodtammeg magamra. Hiszen én én vagyok tán. Ésszel élőember, végzett újságíró, volt természetbúvár, bites ré-gész és hivatásos könyvszakértő. Egyszóval id. Ferenc.Csak nem cseréltek ki az éjszaka a Hotel Terminus-ban a lyoni boszorkányok ifj. Ferenccel? Ha annaka geográfiai érdeklődése a mennyország felé irányul,az rendben van, Ő még emlékezhet rá, mert nem régenültették ki az Isten virágházából a földre, még a sar-kához van tapadva egy kis csillagmorzsa. De a magam-forma tépett bóbitájú acat már nem kapkod a csilla-gok felé.

— Hányadika is van? — kérdezi a Cook-legény aCook-kisasszonyt.

Felütöm a fejem, nézem a falinaptárt, de nem lá-tom a számot, csak a napot. Samedi Saint. A szentszombat. A Sabbath luminorum. A világosságok szom-batja. Nagyszombat, a mi idiómánk szerint.

Akkor már tudom is, mitől nehezedett el a szívem.Hallom a félegyházi nagyharang szavát, érzem az ün-neplő kalácsszagot, végignyargalászom az udvart arozsdás kolompot rázva: „kígyók, békák, menjetek aháztól“, aztán belesek a pitarajtón, most mingyárt jönki édesanyám, a violaszín ruhája lesz rajta, kékbabos

62

fekete selyemkendő a fejin, a kéziben a Krisztus-atyafiság könyve, rátekergetve a nagy szemű jeruzsá-lemi olvasó. Aztán majd a kötője sarkával megtörül-geti az arcomat, megfogja a kezemet és azt mondja:

— Tudod, hogy az öreg-templomban a sötét oltár-nál ilyenkor belátni a mennyországba. De csak a jókis gyerekeknek mutatódik meg, aki szépen összeteszia kézit és azt mondja ...

Mit is mond a jó kis gyerek? Jaj, nem tudom énazt már s ki juttathatná eszembe ebben a vadidegenvárosban? Ahol nincs kalácsszag és hétköznaplósanszólnak a harangok. Kígyó, béka ugyan van, de aztnem kergetik el a háztól, hanem összefogdossák, elad-ják a piacon és azzal trak tál ják a vendéget nagyszom-bat-délben, s hogy még nagyobb legyen az öröme, spe-nótot is kennek rá.

De kecseghettek volna nekem mézeskaláccsal is, attólaz én keserűségem meg nem édesedett volna. Mit kellmondani a jó gyereknek, hogy megnyíljon előtte amennyország? Egész nap hurcoltam ezt a kérdést akét víz városának mind a hat fertályában. Elvittem aBourbon-utca kincses boltjaiba, ahol selyemből mérikmég a porrongyot is. Megkérdeztem a kékzubbonyosouvri ereket, a mordképű selyem takácsokat, hogy sző-nek-e ők olyan kötelet, amelyiken föl lehet kapasz-kodni az égbe. Jártam a Brotteauxban, a boldogokpalotái közt és elpanaszoltam a bajomat a hajnalszínvirágos mandolatoknak. Hátha ők tudják, hogy lehetbelesni az égi magasokba. Még azt az esetlen lovas-szobrot is megkérdeztem, amelyik a Place Bellecour

63

közepén éktelenkedik. Ludovico Magno, regi, patri,heroi. Már mint hogy XIV. Lajos a haza atyja lettvolna. Hiszen való igaz, hogy kevés király vetettannyi fattyú-herceget, mint ő s ha azokat mind nekikellett volna eltartani és felnevelni, az valóbanbronzba kívánkozó hősi cselekedet lett volna.Máskor rá is pirítottam volna az érc-lovasra, demost nem volt kötözködő kedvem. Olyan kedvesöregre penészedett a napkirály, gőgös arca olyanmosolygósra szelídülve nézte a lábánál zsivajgó gye-rekeket, tollas kalapja olyan jóságosan kínálta aráncaiba hullott esővizet az égi madaraknak, hogyegész bizodalmasan hozzá mertem cirógatni a kér-désemet:

— Sire, ön ura volt a világnak és nap volt a ki-rályok között, talán meg tudná nekem mondani,melyik út visz a csillagok közé?

Lehet, hogy káprázat volt, lehet, hogy egy átre-pülő karvaly vetett rá árnyékot, de úgy tetszett,mintha a világ egykori ura egy pillanatra lehajtottavolna kevély fejét.

Már alkonyodott, mire rossz kedvemmel elértem aNotre Dame de Fourviéret, Lugdunum régi fórumahelyén. Talán itt megkönyörül valaki rajtam, aHalleluja órájában, királyi zászlók lobogása közt,amelyekkel a Feltámadást köszöntik.

— Mon pere, — kérdeztem egy öreg abbét, akia Grand Chartreuse messziről odázol dűlő halmaits a Mont Pilat sötétkék ormait mutogatta egy an-

64

gól társaságnak, — hány órakor kezdődik a pro-cesszió ?

Háromszor is meg kellett kérdeznem s még akkoris értelmetlenkedve csóválta a fejét az öreg tiszte-lendő. őnáluk nincs nagyszombaton semmi procesz-szió. Királyi zászlókat se lobogtatnak, nem is halle-lujáznak. Majd holnap a misében. Zenésmise lesz,az érsek celebrálja, azért érdemes lesz eljönni.

— De a templom nyitva van most is?— Talán. De már sötét van, nem látni bent sem-

mit.Csakugyan sötét volt a templom és üres. A sek-

restye falain üggyel-bajjal még el tudtam olvasnia figyelmeztető táblákat. „Emlékezzél meg róla, hogye hely szent“. „Isten a szíveket nézi“. „Gondoldmeg, hová indulsz innét“. A templomban csak azörök-mécs piroslott. Isten tűzlepkéje a hallgató sö-tétben.

Odabotorkáltam a nagy-oltár elé s egyszerremintha ruhazizzenést hallottam volna. Asszonyi se-lyemét. Olvasószemek csörrenésére fülelt fel a szí-vem. ó, hogy ismerem én ezt abból a koromból, ame-lyeknek hazajáró lelke reggel óta kiált! Hangfosz-lányok, aminőket csak üres templomok falai közthallani. Itt valaki az Istennel beszél, itt valaki sír.ó, hátha itt tudom meg, hogy nyílik az ég ablaká-nak kallantyúja!

A baloldali hajó végiben megtaláltam a sötét ol-tárt. Szegényes két szál gyertya, elfeketedett oltár-kép. Akárcsak a félegyházi öregtemplomban. Az ala-

65

kot nem is látni, csak feje körül a glória világít.Alatta a márványban aranybetűs vésés. „St. Iré-née“. A békesség szentje. Belső háborodások elalta-tó ja, orvosolhatatlan keserűségek elcsókoló ja. Az ol-tár előtt, nem a lépcsőn, hanem lent a szőnyegtelenkövön egy fekete árnyék, egész felső testével aföldre borulva. A lépésemre fölrezzen, térdre egyene-sedik. öreg munkásasszony, fehérhajú, az arca rán-cain megakadtak a könnyek, összekulcsolt két kezétkönyörögve fölemeli a közéjük szorított nagyszeműolvasóval és reszkető hangon mormolja:

— Mon pauvre petit fils...Én szegény kis fiam... Már akkor ott térdelek

én is. És mondom összetett kézzel, amire Nagyszom-baton jó kis gyereknek megmutatódik a menny-ország:

Gyöngykapudon kopogok,Színed előtt lerogyok,Én Teremtő Istenem,Könyörülj meg telkemen.

És ahogy fölnéztem, csak a mennyország lehetett,amit láttam. Fönt, fönt a világtalan sötétben vilá-gított az édesanyám képe: de nem könnyes volt aszeme, hanem mosolygós, amint nyújtótta felém akezét:

— Én j ó kis fiam ...

HASZNOS TUDNIVALÓK SPANYOL-ORSZÁGRÓL

Mas vale creer, que buscar. Ez a szép spanyolközmondás annyit jelent, hogy jobb hinni, mint ku-tatni. (Alighanem az inkvizíció idejéből származik.)Érdemes megjegyezni, nemcsak annak, aki Spanyol-országba készül, hanem annak is, aki útleírásokat ol-vas Spanyolországról.

A spanyol értelmesebbnek látszik, mint amilyen.A francia értelmesebb, mint amilyennek látszik. Azolasz értelmesnek látszik és az is. A német nem lát-szik értelmesnek és nem is az. Ezt nem én mondom,mert én minden nemzettel jóban vagyok. Ezt olyannagy ember mondta, mint V. Károly császár. Az abizonyos, akinek a birodalmában sohasem ment le anap. ő spanyol volt.

Ha a kisgyermeket ringató magyar embert meg-kérdezik, övé-e a gyerek, azt mondja rá büszkénfölszegett fejjel: „Nem is a papé“. Az olasz azt fe-leli: „Mi köze hozzá? Az a fő, hogy van és olyanszép, mint egy angyal“. A francia mosolyog: „Afeleségem úgy mondja, az enyém“. A spanyol az elő-

67

írt grandezzával feleli: „Az én házamban szüle-tett.“

IV. Fülöp volt a spanyol királyok közt a legfülö-pebb. Csak rá kell nézni a portréira a Prádóban,az embernek mingyárt az a gondolata támad, hogyVelasqueznek ezeket térden állva kellett festeni. Any-nyira etikettes uraság volt ez a Fülöp, hogy még hacsókért fizetett, akkor is a szertartások kódexébőlnézte ki, kinek mi jár, mert az még ezt a kérdést isszabályozta. Egyszer négy arany dublonnal hono-rálta valami manolának a hozzá való jóindulatát, hol-ott annak a saját tarifája szerint száz járt volna.A hölgy másnap audenciát kért s egy selyemerszény-ben négyszáz dublont tett a király lába elé.

— Sire, én ennyivel szoktam fizetni a szeretői-met.

Erről is nagyon hatásos tablót festhettek volna azudvari piktorok az utókor számára. Határozottanvan benne grandezza.

A magam részéről a híres grandezzával csak egy-szer találkoztam az egész ütőn. Granadában az Al-hambra tövében egy hivatásos cipőtisztító nagyonkihozott a sodrából egy máskülönben hidegvérű urat.Kergette szép szóval, fenyegette pofonnal, a rongyossiheder nem tágított mellőle. Utoljára aztán aztmondta neki:

— Mibe kerül egy cipőpucolás?

68

— Fél pezeta, — ragyogott fel a kaballero arca smár gombolgatta is elő a hóna alatt hordozott üzemiberendezéséből a kefét.

— Tudod mit? Ha adsz nekem négy pezetát, énpucolom ki a te cipődet.

A gyerek szemében a konquistadorok gőgje ve-tett lobbot. Kimarkolt a zsebéből egy spanyol öt-pengőst.

— Kérek vissza belőle egy pezetát, uram.És már tartotta is a lábát. Notabene: Nem volt

rajta cipő.

A burgosi katedrális a gótika világcsodája. Térdrekell benne borulni nemcsak az Isten előtt, hanem azember előtt is, aki neki ilyen házat tudott építeni.A katedrális jobb oldalhajójában pedig van egy fe-szület, amelyik elől el kell szaladni. Ezen a feszüle-ten, amelynek különben neve is van, — el Cristo deBurgos — az ízlés van keresztre feszítve. Lenyú-zott emberbőr van kitömve Krisztusnak, a viaszfejenemberhajjal és emberszakállal. Valódi borncói mű-vészet, még akkor is, ha csak az emberszőr igazi ésaz emberbőrt bivaly viselte valaha. Ilyen az egészország. A legkülönösebb keveréke a szépnek és rút-nak, a tündöklésnek és a szemétnek, a királyi dia-démnak és a koldusbocskornak. Különben ezt szim-bolizálja a spanyol pengő körirata is, amelyben a ki-rály neve után ez van: Por la Gracia de Diós Reyde las Espanas. Tehát: Isten kegyelméből a spanyol

69

országok királya. Spanyolország ahány tartomány,annyi ország s ahány ország, annyiféle típus város-ban, emberben, kecskében, nyelvben és szokásban. Aspanyol országok közül néhány Európához tartozik,de a legtöbb Afrikához. Összekötőkapocs köztük abikaviadal, az idők végezetéig és Primo de Rivera aző végezetéig.

*

Nincs a történelemnek olyan Médca-katlana, ame-lyikben annyi egymásra haj igáit néptörzs és néprétegjött volna össze, mint itt. Barlangi ősember, keltiber,föníciai, görög, karthagói, római, gót, vandál, alán,arab, zsidó, cigány, — az apraját az ördög tudjakönyv nélkül. (Ügy rémlik, olvastam valahol, hogyZoltán vagy Taksony idejében valami magyar külö-nítmény is elverekedett az Ebróig. Kitelt tőlük, denem hiszem, hogy ott maradtak volna articsókátenni.) Valóságos olla potrida főtt ebben a katlan-ban, a spanyol nemzeti étel, amiben együtt fortyogbélszín és pacal, inas mócsing és porcogós hús, pet-rezselyem és sáfrány, spárgát és vöröshagyma, —csak éppen velőscsont nem található benne: germánelem. Az úgy szétfőtt, hogy még az íze se maradtmeg. Félezer évig a gótoké volt itt a világ s a nevü-kön kívül semmi se maradt belőlük. Ezt a csomótbontsák ki az antropológusok, ha van hozzávaló fo-guk: hová vitte innen a markoláb a gotokat? Annyibizonyos, hogy egy gót ránc sincs a karthagói pro-filú spanyol nemzeti arcon. (Azért írok karthagói

70

profilt, mert arról senki se tudja, milyen volt. Azoka betyár rómaiak meg a profiljukat is elpusztítottáka púnoknak.)

*

Nem ellenszenves nép, csak szokni kell. Mire el-jön közülük az ember, meg is szereti őket. Csak olyanisten-teremtései, mint mi, csak éppen, hogy mi mo-solyaink rajtuk, ők meg hangosan kinevetnek min-ket. A kalapunkat, a cipőnket, a nadrágunk szabá-sát. Páter Böhle panaszolta, hogy az ő pörgekalapjátmeg is hajigálták. Mi térdnadrágban éltük világun-kat köztük és kellemes derűt árasztottunk magunkkörül Barcelonától Cordováig. Granadában este hat-tól nyolcig kísérgetett bennünket az ifjabb nemzedék,olyan érdeklődéssel, amilyennel mifelénk a medve-táncoltatót honorálta a falusi ifjúság ezelőtt ötvenesztendővel. Bemenekültünk előlük a szent Izidorrólnevezett kávéházba, ott elvermutoztunk egy órát, —a kölykök megvártak bennünket az ajtóban és nyihá-rozva kísértek haza a fondánkba. Nemcsak a gyere-kek ilyen kitartóak, hanem a felnőttek is. Százával ésezrével állnak most is a kikötőkben és a piacokon,mintha Cortez és Pizarro caravelláit várnák az in-kák kincsével. Az őseik szoktak le a munkáról azaranjuezi szép napokban és az utódok makacsul ra-gaszkodnak az ősi hagyományokhoz.

71

A sangre azul-hoz nem tudok mit szólni, mertnem ontottam spanyol vért. Amit a sevillai borbélya bal szomszédomból ontott, az egészen közönségespiros vér volt, minden kékes árnyalat nélkül. De le-hét, hogy a szomszéd nem herceg volt, hanem csakgyalogos caballero, a ruhája szerint egyformán lehe-tett varga vagy miniszteri tanácsos, esetleg nagy-pénzű bikatenyésztés. Kívülről ezt meg nem lehetmondani. A ruhára nem sokat adnak, úgynevezett jól-öltözött embert tán még ritkábban látni az utcán,mint tábornokot, pedig azt csak egyet láttam s arrólis kiderült, hogy a toledói katedrális sekrestyésevolt.

*

A spanyol férfielegancia a cipőben tobzódj a ki ma-gát. De nem a szabás, hanem a subickolás bűbájá-ban. Az a népség, amelyik az utcákon nyüzsög, há-rom kategóriába tartozik. Az egyik abból él, hogy ci-pőt pucol, a másik, hogy sorsjegyet árul, a harma-dik az, amelyik cipőt pucoltat. Napjában ötször,hatszor. A piacon, a templom portikusában, a város-háza előtt, a kávéházban. A spanyol közgazdaságiéletnek igen jelentős tényezője a Kakas-paszta.

*

A paraszt ott is más lehet. Ezt csak abból sejtem,hogy azt spanyolul labrador-nak hívják. Töve a la-tin labor. Ha akarom: munka, — ha nem akarom:szenvedés. Ugyan ez magában nem sokat jelent. Azt

72

hiszem, minden nyelvből ki lehet etimologizálni, hogyaz ember, míg a kultúra meg nem rontotta, egy szó-val nevezte meg a munkát és a szenvedést.

*

Azért igazságtalanság volna azt mondani, hogyami szépért érdemes elmenni Spanyolországba, ahhozaz újkori spanyolnak semmi köze. Már az is érdem,hogy megtartotta azt, amit a középkortól készen ka-pott. Mi mindent elpusztítottunk volna s ha mi örö-köljük az Alhambrát, márvány oszlopait rég elhord-ták volna káposztásköveknek s oroszlánjait merő vir-tusból szétverték volna. Aztán meg a mai spanyolis épít. Például a spanyol városok palotája a sevil-lai kiállításon felejthetetlen lesz mindenkinek, akilátta. S csak ki kell várni az idejét, éppen úgy cso-dájára járnak, mint most az Escoriálnak. ötszáz évmúlva múzeumi tárgy lesz a nadrággomb is s ha ki-ássák a töltőtollamat, amit a palota előtt ejtettem kia zsebemből, mikor a pávákat etettem, össze fognakveszni rajta az akadémikusok, hogy mire használ-hatta azt az ősember.

A spanyolokat nem a nap barnítja meg, hanem azéjszaka, mert sokkal többet éjszakáznak, mint ameny-nyit nappaloznak. Az élet éjfél után kettőkor, há-romkor csöndesedik el s ezzel jó számot vetni az ide-gennek, aki fáradt tetemeit tíz órakor akarja ágy-nak adni. Inkább ő ne hagyjon mást aludni, mint-

73

hogy az ő szeméből kurjongassák ki az álmot a gyüsz-mékölők. Ennek megfelelően reggel is sokkal későbbkezdődik az élet, mint nálunk. A kávéházakban ki-lenc előtt nem igen kapni reggelit, mert a kecskék,mint közismert filozófusok, szintén azon az álláspon-ton vannak, hogy sohse volt jó a nagy sietség s csaknyolc óra tájt adják le a tejet. Azt is jó tudni, hogya vasárnapot a spanyolok csak félig szentelik meg,délig „kiki a maga mesterségét folytatja“. Ellenbena szenteket igen szigorúan megbecsülik s nagyon sokolyan szentjük van, akiknek a mi kalendáriumunk-ban még a neve se járatos. Ilyenkor a pogány ide-gen végigkáromkodja az egész martirológiumot,amit elég oktalanul tesz. Mert ettől csak a lelke üdveszenved kárt, de se a trafik, se a borbély, se a gallé-rosbolt ki nem nyílik tőle.

Utasember általában úgy csomagolja be a hideg-vérét, hogy el ne veszítse, különösen Spanyolország-ban, ahol igazán nem fenyegeti semmi veszedelems nem bántja senki, aki senkit se bánt. Csak nemkell mingyárt lófarkára kötéssel fenyegetni a pin-cért, aki a reggeli mellé nem ád vizet, mert az ottnem szokás. Szép barátságosan tapsol az ember, ahogyaz etikett kívánja. A második tapsolásra odanéz amozo, a harmadikra odamegy s idővel hoz is egy üvegvizet. Poharat nem, azért külön kell tapsolni. S hahárom ember nem akar egy pohárból inni, akkor amásik kettő külön-külön tapsolja ki magának a po-

74

harat. Aztán nem szabad hitetlenkedni se. Mas valecreer, que buscar! Ha az ember a vonatablakbóllátja azokat a kerek kőrakásokat, amiket a parasz-tok hánynak kúpba a földből kiszántott szikladara-bokból és azt mondják neki, hogy azok arab sírok,akkor ne keresztbe csóválja a fejét, hanem hosszábaés vágja ki rögtön, hogy igen, igen, emlékszik márrá, ide IV. Scipio Africanus granadai kalifa vaneltemetve. Az ilyen jobban-értesültség mindig job-ban elhallgattatja a jólértesült embert. Vagy ha To-ledóban, amit úgy beszorítanak a hegyek, hogy mi-kor legjobban ment neki, akkor se taposhatott benneegymás sarkára ötvenezer embernél több, azzal akar-ják elképeszteni, hogy itt valaha hatszázezer keresz-tény, négyszázezer mór és háromszázezer zsidó élt,akkor ne azt mondja, hogy „igen, de nem egy-szerre“, hanem képed jen el és csapja össze a kezét.

— Á, most értem már, hogy miért olyan rongyo-sak ezek az ingek, amik a fejünk fölött száradnaka kötélen! Bizonyosan a nagy tolongásban szaggattale egymásról az a sok ember!

*

Amit a Baedekcr utolsó kiadása — gondolom,még 1911-ből — a spanyol vasutakról és a spanyolszállodákról mond, az ma már nem igaz. A vasutak— magánkézen — rendesek, kényelmesek és sokkalmegfontoltabban haladnak, semhogy szerencsétlen-ségtől kellene tartani. Legföllebb a kalauzért nyug-

75

talankodik az ember, hogy tán kiesett a vonatból,mert ezt a hidalgót az öt-hatszáz kilométeres útvona-lon se látni. Mindenesetre kevésbbé rongálja az ide-geket, mintha a nyugati pályaudvartól az Üllői-útighat ellenőr keresteti elő az emberrel a villamosje-gyet, míg aztán úgy elteszi, hogy a hetedik kérde-zősködésre már igazán nem tudja felmutatni. A ho-telek nem mindenütt kényelmesek, de mindenütt tisz-ták. A „világosság élő magzatja“, ahogy Arany Já-nos nevezi a poloskát ismert monográfiájában, leg-följebb beviteli cikk. A személyzet figyelmes, sőt aszületett spanyol leereszkedő is. Nemcsak a senor por-tero nyújt kezet az embernek, hanem a hotelszolgais. Hozzáteszem, hogy nem tolakodásból, hanem tisz-tesség okából. Itthon is volt nekem olyan fuvaros em-berem, aki mindig azzal adott kezet, hogy „adjonIsten jó napot, tekintetes uram, szervusz“. Ez azemberi szolidaritás érzése, ami tökéletesen hiányzika genfi konferenciákból.

*

Madridban van a világ legelegánsabb szállodája,a Hotel Alfonzo XIII. De éjszakára vánkos helyettott is veknit tesznek az ember feje alá. Azt a hosszúdíványpárnát, amit itthon is el szoktam tenni az út-ból, ha egyszer egy esztendőben megpróbálok dél-utáni alvást rendezni. Cudar találmány s alighanemspanyol eredetű. Valamelyik múzeumban XVI. szá-zadbeli szarkofágon is láttam. Donna Alonza de

76

Mendoza hercegnő ilyenen nyugtatja a fejét már 1445óta. Csakis bronznyakkal lehet bírni ennyi ideig.

*

Granadától délre van egy sziklaváros, máig is tisztaarab világ. Ott azt tartják erkölcstelen nőszemély-nek, aki eltakarja a lábaszárát, az meg még az ilye-nek közt is utolsó, aki nem takarja el az arcát. Fo-tográfusok itt különösen vigyázzanak magukra, mertveszélyben az életük. Valami német turista lekoda-kozott ilyen szemérmes hajadont, aztán hálás kéz-szorítással akart tőle búcsút venni. A lány mamájaanyatigris módjára ugrott közéjük.

— Meg ne érintse, senor! Minálunk csak az fog-hatja meg egy lánynak a kezét, aki mingyárt kéz-fogót is tart vele!

*

Minden útleírásból megtudható, milyen festői a spa-nyol népviselet. A gorra, a piros frigiai sapka, amitaz andalúzok hordanak, a baszkok kék bőiná-ja, mega velő, a mán ja, a sombrero és egyéb subák és suba-gallérok. Mind látható a madridi múzeumban, a ré-gészeti osztályban a délceg viaszfigurákon. Ugyan azegy boina az utcákon is látható, részben bennszülöttcsecsemők, részben idegen motorbiciklisták viselik.A nagy fekete csipkemantillát a sevillai kirakatokbanis látni. Nyolcszáz pezetáért odaadják, be is csoma-golják, sőt a boltos még azt is ígéri, hogy „uraságodlábai elé helyezi magát“, (ő náluk ez a kisztihand.)

77

Ettől a látványosságtól eltekintve azonban érdeme-sebb a mantillát a pesti camiseriákban megvenni.Nyolcszáz pezetáért a körúton annyi spanyolországiemléket kapni, hogy még egy angol útra is félre le-het belőlük tenni.

A perra chica magyarul kis kutya, a perra grandemeg nagy kutya. Ott nem segédadótiszteket és állam-titkárokat értenek alattuk, hanem az ötcentimos, mega tízcentimos aprópénzt. Kutyának pedig azért ne-veztetnek, mert oroszlán tartja rajtuk a címert. Ezta kis heraldikai tévedést el lehet nézni abban az or-szágban, ahol kapálják a búzát és szántják a szőlőt.

*

Cosa de Espana. „Spanyol dolog“. Minden olyanfurcsaság, amit az idegen nem ért meg. Például aspanyol cigaretta. Azt nem hüvelybe töltik, hanembelecsavarják a papírba, mint nálunk a deákgyerekeks így árulják tizes, huszas csomagolásban a trafikok-ban. A spanyol ember megveszi ezt a kész cigaret-tát, kibontja a két végét s átsodorja a saját cigaretta-papírjába, az eredeti borítékot meg odaadja a fele-ségének, hogy gyűjtse össze dunszt-papírnak. Az iscosa de Espana, hogy a spanyol városokban nincse-nek az utcákon postaládák. Az idegen ezt nem tudja,ha az egyik sarkon nem talál, gondolja, majd lesz amásikon, a fél várost bejárja hiába, akkor elfog egybarátságosképű senort és elmimikázza neki a bána-

78

tát. A senor visszamimikázik, hogy tessék csak átmenni a másik oldalra, ott van ni, az a kék. Az emberátmegy a másik oldalra, ott végigtapogatja a falakata szemével, annak nem hisz, akkor végigtapogatjaa kézivel s ezzel se talál semmit, aminek köze lehetnea spanyol kir. postához. S mikor a dühtől már csakzöldet és vöröset lát, akkor megint megkérdi valaki-től, hogy mi van itt, hol van itt kék. Hát tessék, en-nek a trafiknak van kékre festve az ajtaja, ami előttmár elmentem húszszor, de nem lehetett észrevenni,mert befelé nyíló ajtaja nyitva van. És bent a tra-fikban van a postaláda, persze az ajtó mögött, hogymég kevésbbé lehessen észrevenni.

A történelem azonban tud más cosa de Espanárólis. Mikor Napoleonékat kitessékelték Kasztíliából,néhány spanyol csapatnak elfogyott a golyója. Ügysegítettek magukon, hogy kiverték egymás fogát silyen dura-dummal lövöldözték a franciát.

*

Aki tudja, hogy a spanyol milyen jóban van aszentekkel, az, ha már eddig mindent elhitt, hiteltadhat annak a történetnek is, amiből kitűnik, hogySpanyolországra még a mennyekben is féltékenyekegy kicsit.

Amikor III. Ferdinánd, a szent, fölért az égbe,megkérte compostellai szent Jakabot, a spanyolokfőpatrónusát, hogy országáért járjon közbe az Isten-nél.

79

— Hiszen tudod, hogy minálunk süt legszebben anap.

— Tudom, — felelte a patrónus.— Hogy mennyi búzát, bort, olajat teremnek a mi

áldott földjeink és kertjeink.— Tudom.— Hogy a világon a mi lányaink a legszebbek és

a mi fiaink a legvitézebbek.— Azt is tudom. Hát mi kívánságotok lehet még?— Derék, becsületes, alkotmányos kormányt kérek

a népem számára.— Nem, nem. Azt az egyet soha! — csóválta meg

szent Jakab ijedten a fejét. — Hiszen, ha még jókormánya is lenne Spanyolországnak, akkor az an-gyalok mind itthagynák a mennyországot és leván-dorolnának tehozzátok.

Tisztán ezért van Spanyolországban ma is dikta-túra.

Buenos dias, senores y senoras!

ORBIS HISPANICUS

Abban az időben, mikor még én is társaslény vol-tam és más rendes ember módjára élveztem a fedő-pörgetés és az élőképalakítás örömeit, magara isszoktam egy egészen különös társasjátékkal ijeszt-getni a hölgyeket és urakat.

— Megmondom, ki vagy, ha gondolkodás nélkülmegmondod nekem, mi az első képzeted, mikor ezt aszót hallod, hogy „India“ ?

Nem mindenki mondta azt, hogy: semmise. Volt,akiben az elefánt képe idéződött fel, a fakir és ba-jadér is megkapta a maga voksát, legtöbb szavazatpedig a maharádzsára esett. (A Hindu síremlék-bői.)Legjobban pedig a leányom feleletén lepődtemmeg. ő előtte Ázsia kiterített térképe jelent meg arózsaszínűre festett indiai háromszöggel. Szóról-szóraaz a kép, amit énbennem is asszociál India neve.Már gyerekkorom óta. Ahogy először láttam aKozma-féle atlaszban. Azt hiszem, a rózsaszín lépenragadtam meg. Ha zöld, vagy sárga lett volna azangol gyarmatok színe, akkor más rögzített volnaIndiához.

Most megpróbálom ilyen alapon elsorjáztatni ma-gam előtt a spanyol városokat. Baedeker nélkül, jegy-

81

zetek nélkül, mindenféle mankók nélkül. Nem szépí-tek semmit, még magamat se.

Barcelona. A platán-város. Ilyen platánok nincse-nek sehol a világon. Magasra metszettek, égig érők;jó emberek lehetnek, akik így tudnak bánni a fák-kal. A rambla. Virágpiaccal szegélyezett korzó. Ajácintcserjék és kaméliafák közt arany drótos kalic-kákban kanárik, csízek, pintyek, törpe papagályok.Trillázás, csipogás, kacagás mindenütt. Még az isnevet, akinek a lábára hágnak. Belátja az ember,hogy ekkora sokadalomban az nem megy máskép,majd ő is a lábára hág valakinek. A rambla és akikötő közt a Columbus-emlék. Lent kilenc oroszlán,be vannak mázolva cinóberrel, de ez csak az alsó ru-hájuk, az utcai ruhájuk oroszlánbőr-színű lesz. Kris-tóf, a tengerész, nagyon magasan van, nem lehetkivenni az arcából, hogy örül-e ennek a mozdulat-lan halhatatlanságnak, vagy jobban szeretne elevenmatróz lenni és a halpiacon kacsalódni a benszülöttsenoritákkal. A katedrális. Tele van művészettel,világhírrel és sötéttel. Csak a városi képtárban lát-tam egy festményen, milyen szép ez a katedrális be-lül, annak, aki látni tud benne. A Tibidabo. Ez abarcelonai Jánoshegy, csak kisebb és nem gyöngy-virágot terem, hanem kaktuszt és agavét. A tetejénvan templom, szálloda, röpülőgéphinta, óriás kerék-hinta és a csavargó idegen számára elő van írva, hogyitt ő is géppé váljék. Csodálkozó géppé. Tibi dabo...„Neked adom a világot, amit innen látsz, ha lebo-rulva imádsz engem“, — mondta a Sátán a Mes-

82

siásnak, mikor föl vitte a kísértés hegyére. A spanyo-lok azt mondják, hogyha erről a hegyről mutogattavolna a Sátán a világot, akkor még Krisztus urunkis meggondolta volna a dolgot. Így el vannak ezeka spanyolok ragadtatva a hazájuktól.

A Montserrat. Ez nem város, hanem hegy, Barce-lonához jó néhány óra autófutamodásra. De mégisváros ez, csak kővé válva. Sziklatornyok vörös ho-mokkőből, oroszlánfejű, elefántfejű, ördögszarvakatviselő óriások őskőzetekből. A középkor elején azvolt a hivatásuk, hogy őrizzék a Szent Grált, a sma-ragd tálat, amibe Arimatiai József felfogta az Istenbáránya vérét a kereszt alatt. Most a monsalvati ko-lostort őrzik a szörnyetegek, a La Santa Imagén-t.Fekete Mária-szobor, amit maga Lukács, az evan-gélista faragott. Korai román stílusban.

Cordoba. Ráfael arkangyal városa. Hatalmasszobra ott áll a római-arab hídfőnél. Rá van írva,hogy kicsoda. „Esküszöm, hogy én vagyok Ráfaelangyal, akire az Űristen azt bízta, hogy vigyázzakerre a városra“. Hogy hány oszlopa van a Mozquitá-nak, nem olvastam meg. Van, aki azt mondja, 300,mások szerint 860, ami olyan nagy differencia,hogy az a gyanúm, ezt ezer év óta mindenki mástólhallja, de Abderrahmán-an-Nasir óta senki se ol-vasta meg. (Ez volt az építtetője s az első pálmátis ez a jó ember ültette itt el.) Mindenesetre olyansok az oszlop, hogy én nem tudok addig számolni shogy az oszloptól nem látni a templomot. Különbenszép tiszta kis varos ez a Cordoba s emiatt titokban

83

szégyenli is magát a többi spanyol város előtt.Olyan csöndes, mint Kunágota, egészen jól el tud-nék benne élni. Villanyos-elgázolást még nem jegyzettfel a helyi sajtó, mert olyan szűkek az utcák, hogy ittilyen műveletekre csak a bicikli van iparengedéllyelellátva. De vannak olyan szűk utcák is, amikben kétmacska is csak úgy tud kitérni egymásnak, hogy egyikátugorja a másikat. Ezeknek az utcáknak a sarkáraki van írva, hogy tilos az autóközlekedés. Ez olyan,mintha a tevének megtiltanák, hogy keresztülmenjena tű fokán. De éppen az a szép a spanyolban, hogymindennek megadja a módját. Az Avenillas-uteábanlakik Dolores Prietti. Ahogy a silt-je mondja: profe-sora en partos. Mifelénk az ilyen profesora egysze-rűen tudós-asszony.

Madrid. A Pasco del Prado. Olyan főfasorféle, deolyan széles, hogy a makói hosszú piac elférne rajtakeresztben. Sok emeletes szálloda fényreklám ja: HotelMora. Nem én vagyok az illető, de azért büszke vagyokrá, hogy ez még megmaradt a családi birtokunkból.

A madridi főposta is ezen az utcán van. Modernpalota, építészeti látványosság, mindenféle kényelmiberendezkedéssel a közönség számára, még barátságospostatisztekkel is. Külön gyűjtőszekrények a helybelileveleknek, külön Castiliának, Catalunának, Asturiá-nak, Estramadurának, a többi tartományoknak éskülön annak a külföldnek is, amelynek nincs szeren-cséje Spanyolországhoz tartozni. Összesen tizenkétszekrény. Éppen szedték ki belőlük a leveleket, —persze egy gyűjtőtáskába valamennyit. Hogy minek

84

akkor a sok külön rekeszték? Hja, fegyelmezni kell aközönséget!

Megkerestem a poste-restantes senoritát, bemutatko-zom neki az útlevelemmel s kérdem, tartogat-e nekemvalamit? Azt mondja, lehet, hogy igen, lehet, hogynem. Ejnye, ejnye, de játszi természete van itt a pos-tának. Hát aztán mitől függ az, van-e levelem vagynincs? Azt mondja, attól, hogy honnan várom- Unga-riából várom. No, kotorász a nyilvántartásban, onnanvan levél. Muchas gracias, señorita, akkor csak idevele. Hja, előbb mondjam meg, kitől várok levelet.Ejnye, a kiskésit neki, én megértem az örök nőt, deez már mégis sok egy kicsit a pajzánkodásból. No,hogy milyen könnyen barátkoznak ezek a madrilenák!Borzasztó föl vagyok háborodva, de nem mutatom.Rákacsintok és biztatom, hogy találja ki. Olyan fa-gyos lesz, mint a Sierra Guadarama. Megmondom,vagy nem, hogy kitől jött a levél? De a tolosai szentszűz áldja meg magát, hát hogy mondhatnám meg,míg ide nem adja! Hát akkor hajlandó vagyok-e bele-egyezni abba, hogy ő fölbontsa a levelet? Kérem, haúgy tartja a passziója, tessék, hiszen én is felbonta-nám. Fölvágja a borítékot, nincs benne se bomba, seegymillió-fontos bankjegy, csak egy szegény kis szív.

— Ez az? — mutatja az írást.— Ez.Most már aztán én kérdezem meg, hogy mirevaló

volt ez a teketória. Hiszen láthatta az útlevelemből,hogy az a nevem, ami az adresszon van írva.

— Éppen az volt a baj — mosolyog fölényesen. —

85

A Francesco Móra nagyon mindennapos spanyol név.Mit tudom én, hogy éppen senorságod-e az a bizo-nyos?

Másoktól is hallottam ezt. A Baedeker regiszterébenis hat spanyol Mórát találtam. Kettő közülök Jósé ésJuan Gomez festő volt a XVI. században, négy megváros még most is. No tessék, hol talál rá az ember acsaládfája gyökereire!

De azért nem bíztam el magara. Este nagyon sze-rény comidá-t ettem a cerveceriában. Chuleta de cer-do-t, patatas-szal. Karmonádlit burgonyával. Egy-szerre rámzörgetik az utcáról az ablakot. Egy úri-ember áll odakint. Olyan, mint egy nyugdíjas végre-hajtó. Integetünk egymásnak az üvegen keresztül, denem vezet célra.

— Mit akar ez a senor ? — kérdem a camerero urat.— Alamizsnát, senor.— Az ablakon keresztül?— Kérem, ki lehet nyitni — mondja készségesen s

már akkor nyitja is.A külső senor karja benyúl az ablakon. Veszem elő

az erszényem, keresek egy tízpezetást.— De este! — mondja a senor s mutatja a karmo-

nádlit. Már mint hogy abból! Ugyan magyarul is meglehet érteni: de ezt é! Tessék, földi! — nyújtom kineki a tányért. Gracias! — biccent méltóságosan, detovábbra is csak ott hadonászott a karja. Nem, ez nemaz lesz, fonnyadtabb és rongyosabb, ez női kar. Asenorhoz tartozó senoráé. Mit lehet tudni, hátha vala-

86

melyik spanyol nagynéném. De genere kékvér! Ennekis adattam egy chuletát.

Jók voltak még Madridban: a Prado, amiről majdkülön beszéljünk és a libanoni cédrusok, ezek a fák tár-sadalmában a katedrálisok, éppen miséztek rajtuk afülemilék. Az Escorial. Szorosan összetartozik építte-tőjének, II. Fülöpnek a Pradoban látható portréjá-val. Ha a képet látja előbb az ember, akkor aztmondja: hű, ezzel az őrülttel se szerettem volna álmotcserélni, akit pecérnek szánt a teremtés, de a vak sorsa világ legragyogóbb trónjába pottyantotta bele! Akipedig a kísértetek termeit járja be előbb a Escorial -ban és az Escorial alatt, azt összeborzongatja a kép-zelt penészszag és az a gondolat, hogy milyen vétkeilehettek annak a Fáraónak, aki ezt a halálosan komorszépségű piramist álmodta az Űristen kiengesztelésére.

Toledó. A főtere a Zocodover. Akkora, mint egy jónagy eperfalevél. Pár száz caballero rezseg rajta, nemrokonszenvesebbek a vedlő selyemkukacnál. Körül kő-csipkés álompaloták. Posada de la Sangre, a Krisztusvéréről nevezett kapu mellett. Valamikor csárda,Cervantes lakott benne, most autógarázs. A macska-fej-kövezet borzasztó régi, a Cid lovának a patkója isezen csattogott már. A katedrálisban van egy freskó,szent Cristobalt ábrázolja, ez a legnagyobb NagyKristóf a világon. Tizennégy méter magas. Hol vanmég ehhez a mennyezet s hol van még ahhoz a jó Isten!A Tajo-part az Alcantara-híddal. Fotográfián mégszebb, mert azon nincsenek rajta a szemétdombok agágogó archeológusokkal, a mocskos libákkal, Greco

87

háza. Körülötte bűzös, szennyes térjmeg-utcán, azegyik viskón hivatalos pléhtábla adja tudtul, hogy itta sintér lakik. A padlásablakból a legszebb női arckukucskál ki, amit spanyol földön láttam. Ezért érde-mes volna a Greco lelkének éjszakánként hazajárni.Különben azt hiszem, Toledot másnak is csak hold-világnál volna szabad megnézni, mikor a mostani spa-nyolok már alszanak s a rómaiak lovagjainak lábanyomán hull a csillag az égről.

Cabra del Santo Cristo y Alicun.Ez nem város, csak vasúti megálló. Mért áll meg érte

a vasút, nem tudom, mert egy bakterház az egész, falusincs hozzá. De azért megtanultam a nevét tisztán aszépségéért. „Szent Kristóf és Alicun kecskéje“.

Granada. Alhambrája van, de arról nem lehet atöbbivel egy sorban beszélni. Aztán meg cigányai isvannak a gránátvirágvárosnak. (Egy gránátbokrot seláttam benne.) Nem tudom, a spanyol állami idegen-forgalmi hivatal milyen honoráriumot fizet ezeknek azidegenforgalmi cigányoknak, de az bizonyos, hogy na-gyon piszkosak, nagyon szemtelenek, nagyon tolako-dók. Kissé túlzásba is viszik hivatásukat. Nem is hi-szem, hogy cigányok. A mi sátoros nomádjaink őhoz-zájuk képest a Calatrava-rend lovagjai.

— Kedves señorita, — mondtam bátortalanul egygitanának, aki már az ötödik utcában kísérgetett, ahóna alatt egy pólyás gitanóval, — talán lennekegyes már úgy fordítani azt a kis csomagot, hogyne a feje lógna lefelé.

Nagyon szigorúan rendreutasított.

88

— Senor, én alamizsnát kértem, nem tanácsot.Zaeagoza. Végre egy spanyol város, amely minden

elképzelésemnek megfelelt. Csak a vonatról láttam,úgy is messziről. Délibáb a sivatagban.

Sevilla. A Pilátus házát látom legtisztábban magamelőtt. Amibe persze úgy került bele Pilátus, mint akrédóba. A szökőkutas átrium pillérjein mellszobrok.A spanyolok ősei. Köztük Hannibál és Scipio. Milyenkülönös, hogy ez a két ember egy népnek az őse lehes-sen. A Giralda. Azt mondják, ilyen mecset nincs többa világon. A fundamentumát a rómaiak rakták. A de-rekát az arabok építették. A hegyibe a spanyolok tet-tek egy nagy aranyozott szobrot. Santa Fé. Szent hi-tünk szimbóluma. Egyben gyakorlati célt is szolgál:ezélkakas. A Calle de las Sierpes. A kígyómódracsavargó Váci-utca a feketemantillás, teknősbékafésűs,legyezőszempillájú sevillanákkal. Az Alkazár. Tün-dértermei már csak homályosan rémlenek s néha ösz-szefolynak az Alhambra arabeszkjeivel. De soha sefogom elfelejteni azt az omladéktornyot, amely sárgafutórózsákba van öltözve. A patio-k. A sevillai palotákszökőkutas, pálmafás márványudvarai, amikre a nyi-tott kapun át be lehet látni az utcáról. Megöregedtem,mire megtudtam, hogy én is patios házban születtem.Abban az időben majd minden kiskun-porta ilyen volt.Nyitva volt a kapu és be lehetett látni a szalmásistállóra.

A Manzanares. Madrid tiszteletbeli folyója. Nem-csak poétikus nevű, hanem gyakorlati szempontból isideális folyamka. Tudniillik lóháton, sőt kocsival is

89

hajózható. (Az öreg Dumas, mikor egyszer Madrid-ban megszédült és vizet akartak vele itatni, azzal toltael magától a poharat: Öntsétek a Manzanaresbe, annakjót tesz.) A spanyol irodalomban mint a forrásokvicomte-ja és a patakok hercege szerepel. Hát csaknem bántom meg azzal, hogy kifelejtsem.

TÖRTÉNET A HÁZLOPÓ PABLORÓL

Megírjam, ne írjam ezt az ostoba kis riportot a spa-nyol célszörű szögény embörről? De hát ha a LaEpoca-ba belekerülhetett Pablo, a házlopó, tán helyetád neki a magyar újság is.

Igen, arról is be kell számolnom, hogy került az énkezembe a spanyol újság. Ügy, hogy a Calle de Alcalánbebotlottara egy peluqueriá-ba. Nem vagyok ugyanvalami szenvedélyes borotválkozó, de a spanyol bor-bélyt nagyon élvezem. Nem mint művészt, hanem mintembert. Egészen szokatlan mifelénk az a közvetlenség,amivel a peluquero az ember arcába fújja a cigaretta-füstöt borotválás közben. Idegeskedni lehet ugyanmiatta, de nem ajánlatos. Végre is az ő kezében van anavaja, aminél tökéletesebb nevet igazán nem lehetnekigondolni a borotvának, mint a gyötrelem eszközének.

Elég az hozzá, hogy beköszöntem a szép nagy offi-cinába és megmondtam, mi járatban vagyok.

— Afeitar!Meg is simogattam az állam, úgy egy újjal, hogy

félreértés ne legyen a dologból s ne a tijeras-t fogjarám a navaja helyett.

— Si, si senor — mosolyog rám egy fehérpalástosmaestro és mond valamit, amiből csak annyit értek,hogy „négy óra“. Csóválom a fejem, erre aztán öt

91

fehérpalástos ember magyaráz egyszerre. Most máraztán végkép nem tudom mihez tartani magam. Végreaz első maestro föltalálja magát s mutatja a falonketyegő kerek órát. Háromnegyed négy, látom. Elő-veszem az órámat, én is mutatom: hát aztán? A mesterfölugrik egy székre, előretolja a faliórán a mutatótegy negyeddel, aztán visszaigazítja, közben pedig egyfiatalkorú ver dugó beleigazít egy hintaszékbe, a ke-zembe nyom egy spanyol újságot és kérdezi, hogyértem-e már?

Hát persze, hogy értem. A borbélynál csak négykorkezdődik a hivatalos óra, addig foglaljak helyet, nö-vesszem a szakállamat és delektáljam magam, az újság-gal.

Szót fogadtam és így jutottam a házlopó Pablo tör-ténetéhez.

*

A spanyol lapban meg lehet találni Pablónak avezetéknevét is, de hát minek az a bolondság? Sohasenki ő tőle meg nem kérdezte, ki fia-csikaja, mert onem hidalgó, csak afféle galego. Ő csak a Pablovolt világéletében, mint ahogy más tartományokbanis csak a Pál, vagy a Paolo, vagy a Pável lett volna,ő csak Pablo volt az anyjának, ki jónak tudta, a má-sik nőnemű állatnak, aki szépnek tudta, a kölykének,aki erősnek tudta, a falusi tendero-nak, aki megcsalta,a notaro-nak, aki megnyúzta, a cura-nak, aki mindenvasárnap az Ördöggel ijesztgette. Tovább nincs. Ez aPablók egész világélete.

92

Most aztán a szentséges atyaúristen is megjelent azenitjén: a kerületi guardia civil, aki pofonvágta. Eztugyan nem írja meg az újság, mert a hely drága aspanyol sajtóban is és a diktatúra se szereti, ha fölös-leges dolgokat írnak. Úgyis tudja azt minden értelmesember, hogy a csendőrkáplár két pofon közt kérdeztemeg Pablótól:

— Te állat, hát hogy merted ellopni azt a házat?

Amit Pablo erre felelt, az már benne van a humor-kedvelő újságban. A megvert kutya alázatosságávalés a salamacai egyetem néhai nagy filozófia tanítóinakbölcsészével felelte Pablo:

— Azt hittem, senor, az élőknek kell a ház, nem aholtaknak.

Tudniillik illik tudni, hogy Pablo a hegyi falucs-kája temetőjében a deszkából ácsolt halottasházatlopta el.

No igen, mert ott az északi sierrákon nem lophatottegyebet. Ha ő nem egyszerűen a Pablo, hanem az,vagy amaz a Pablo és nem egy piszkos galego, akinekéletmódja körülbelül olyan, mint atyafiáé, a pyreneusimedvéé; ha Pablo nagyban űzi a rongyszedést a köz-élet piacán, akkor nem hullaházat lop. Akkor nekipalota kell és domínium és autó és pezsgő és drágaszerető és történelmi név, amit csak az unokái szag-gatnak el. De Pablonak csak kenyér kellett, avas zab-lisztből szerkesztett kenyér, kutyának való és — sze-gény fejének tán gyerekkora óta se volt ilyen jó

93

napja — pálinka, borseprőből főzött, kutyának sevaló subapálinka.

Lehet azonban az is, hogy a galegónak nem voltakilyen magasratörő álmai, mikor az ördög odataszigáltaa hullaházhoz. Talán Pablonak csak adót kellett fizetni,útadót, mondjuk, mert az van ott is, ahol út nincs. Ahegyi spanyol két napig égeti a szenet, két napig be-fuvarozza a szamara után a legközelebbi városba, kétnapig megy vissza a sziklái közé. Az útadóért tizenkétnapot szokott dolgozni Pablo becsületes ember korában.Most azonban elvette az Isten az eszét és csak öt na-pot és egy éjszakát dolgozott. (Azt az éjszakát, ame-lyiken ellopta a hullaházat.) Körülbelül annyit, mintaz Isten, aki ennyi idő alatt megteremtette a világot.(A hiányzó fél nap az ember teremtésére esik, akiarra rendeltetett, hogy csúffá tegye az Isten teremtettvilágát.) Pablo ennyi idő alatt csak az útadóját bírtamegteremteni és rabságot, egy-két esztendőre valót.Legalább ennyi kijár neki, mert borzasztó elvetemültlélek az, aki még a halottak házát is ellopja.

Ámbár olykor még az igazlátókban is van némi be-látás. Nini — mondják magukban — mégis csak fene-legény ez a Pablo. Mert ugyan melyikünk merte volnaa hullaházat ellopni? Bujkáló holdvilág az égen, afagyos ormokról ordítva szakad le a szél, mint a kár-hozott lélek, a hullaház körül csikorognak a fák és azajtó mögött ott vigyorog a diabolo, kénköves lángotlehel az orrán és integet a hasított körmű kezével:Gyere, Pablo, gyere, vagy én, vagy a végrehajtó!

94

Borzasztó lehetett ez, igazán el kell ennek a bátorPablonak egy hetet engedni a rabságból.

És Pablo, akinek nincs vezetékneve, ahogy nincs akirályoknak és nincs az ezeresztendős, templomokretablóin kifaragott tömérdek szenteknek, a börtönbenbizonyosan meg fog okosodni és ha még egyszer kisza-badul, már nem hullaházakat fog lopni.

EGY KÜLÖNÖS MŰALKOTÁSRÓL

Ha tehetségem volna a nagyképűsködéshez, akkorezt a fejezetet azon kezdeném, hogy engem sokat fog-lalkoztat a műalkotás lélektana. De hát minek mond-jam, mikor nem foglalkoztat? Nincs időm az okkult tu-dományokra s attól tartok, nem is sokra mennék velük. Próbáltam én magam rajtakapni a műalkotáson, persze nem mostanában, mikor csak olyan barkácsoló ember vagyok, hanem a följebbvaló esztendőkben, gyakorló költő koromban. Amit azóta csinálok, amióta nem élek ambrózián, azt nem igen lehetne módszeres lélektani vizsgálódás tárgyává tenni. (Ejnye, de szép intelligens mondat, olyan irodalom szaga van, mintha nem is én ír-tam volna!) Olyan passziózás ez, mint amilyennel öreg parasztok múlatják az időt esős délutánokon az ereszet alatt. Fölvesznek egy darab fát a kerítés mellől, egy rossz kapanyél darabját, egy hempergető lécet, egy rá-érő deszkát, aztán elkezdik fúrni, faragni a bicskával. Ha az ember megkérdi tőlük, hogy „mi lesz az, Péter bácsi?“, akkor azt mondják, hogy: „tudja a Jézus“,vagy „a fene jobban tudja“, vagy „ami lönni akar“. Aztán ad-dig barkácsolnak rajta, míg vagy borotvátok lesz belő-le, szép rozmaringos faskatulya, vagy kanál, vagy gye-rekfütyülő, vagy

96

hurkacövek. Egy szóval: ami lenni akar, aszerint, hogypuha-e a matéria vagy kemény, meg hogy a bicskahogy fogja.

A vers azonban egész más, az műalkotás, annak le-hetnek olyan titkai, amiket érdemes meglesni és ki-publikálni minden verssel vajúdó lelkek érdekében,hogy „ne kínlódjatok, baj társak és baj társnők, ehola recept, így kell azt csinálni“. Sajnos, önmegfigyelé-seim eredményének a fogzás idejét élő költők nem sokhasznát vehetik. Annyit tudok, hogy énnekem sohasevolt alapeszmém — no, az azóta sincs, mióta a versírásfölhagyott velem — és sohase zártam magamra az aj-tót azzal, hogy hopp, ihlethez van szerencsém, jaj, kine szaladjon! Csak elkezdett bennem csengeni egy vers-sor, néha az első, rendesen az utolsó strófa közepe,mintha valaki a fülembe mondta volna, de nagyon ki-tartóan, utcán, kávéházban, adóhivatalban, vezércikk-írás közben, volt úgy, hogy éjszaka is föl ébredtem rás addig nem volt tőle szabadulás, míg ki nem szaba-dítottam magamból, de már egészen készen, kezestül,lábastul. Hát ez egészen világos, komplikáció nélkülvaló folyamat, csak egyetlen titok van benne, amirenincs felelet: honnan jött az a magától való csengés,ki csengette a fülembe?

Sokáig azt hittem, ez csak a versírás titka s na-gyon meglepett pár esztendeje, hogy nemcsak a szár-nyon járó költészet ilyen kitanulhatatlan, hanem agyalogjáró is. Regényt akartam írni, azért bujdos-tam el idegenbe, hazai örömek és bánatok elől; vit-tem a kofferomban négy-öt témát, amiket már éve-

97

kig forgattam magamban s azt hittem, azokból min-gyárt regény lesz, mihelyst egyedül lehetek velük,Sem lett egyikből se, négy hét alatt befulladt vala-mennyi regénygubó, meg is írtam a kiadómnak, hogyhagyjon föl minden reménnyel s nagy megkönnyeb-bülés volt, mikor ezt a levelet elküldtem, a szabadsá-gom utolsó napján. Nagyot lélekzettem a tengerpar-ton, este tájt, megszólalt a harang, eszembe jutott,hogy otthon mától kezdve már megint tíz órakorzárják a kaput, Szent György-napja van, holnapMárk lesz, búzaszentelő, — láttam a zöld mezőben apapot, ahogy az aspergillummal meghinti a vetése-ket s hallottam a lehajtott fejű magyarok nyújtotténekét: Ne haragudjál mireánk örökkéé . . . S fél-óra múlva mór fönt ültem a szobámban, amibőlnem egészen öt hétig nem is igen mozdultam kitöbbet s ezalatt megírtam a regényt, amelyiknek acíme Ének a búzamezőkről. Kétkötetnyi kéziratot,ami irnoki munkának is tisztességes teljesítmény lettvolna, egy betű javítás, változtatás nélkül, olyan té-máról, ami engem soha az életben nem foglalkozta-tott. Máskép nem lehet, minthogy diktálta valaki.Megint az, aki repülő koromban a verssorokat csen-gette. S akiről én azt tartom, hogy ő a felelős min-denért, ami jót alkot az író. Nem tudom, kicsoda,micsoda, nem tudok neki nevet adni, de azt tudom,hogy nem én vagyok s az érdem se az enyém. Az írócsak azért felelős és azért nyúzandó meg, ami rosz-szat csinált, ő nála nélkül.Hát ez szép elmélet s a kritikusok bizonyosan jóvá

98

is hagyják, hanem bevezetésnek egy kicsit hosszúahhoz a műalkotáshoz képest, amiért Don AntonioGaudi a felelős, aki híres spanyol műépítész volt,pár esztendővel ezelőtt halt meg, hagyván maga utánBarcelonában a világ legkülönösebb templomát,amelynek neve: Templo expiatorio de la SagradaFamilia. Egy félbemaradt kőéposz, amelyet nem meg-szállott lelkek ihlete növesztett ki a földből, mint atöbbi spanyol katedrálist, hanem az előre elgondoltalapeszme. Még pedig politikai alapeszme.

Tudnivaló, hogy Barcelona Katalóniának a fővá-rosa, ez pedig az a spanyol tartomány, amely mégma se akarja magát spanyolnak vallani, mert máigse felejtette el, hogy valamikor önálló ország volt, amaga gazdája. Külön nyelve van, a katalán, amit aszületett spanyol csak félig ért meg, az pedig, akikönyvből tanult spanyolul, egyáltalán nem ért meg,külön politikája, amely erősen köztársasági, különkatalán akadémiája és külön irodalma, katalán nyelvűújságokkal és könyvekkel, amiket ágy kell spanyolralefordítani, mint akármilyen más idegen nyelvre.

Don Antonio Gaudi nemcsak kiváló építész volt,liánéra spanyolgyűlölő, lelkes katalán hazafi is. Nemtudott belenyugodni abba, hogy az ő hazájának olyantemplomai legyenek, mint Kasztiliának s hogy a vi-lág építészeti irodalma csak spanyol műemlékeket is-merjen. Kiadta a jelszót, hogy meg kell teremteni avilág számára a katalán stílust, amit egysorban em-legessenek a góttal, románnal, meg a többivel és sohaössze ne tévesszenek a spanyollal. Meg is tervezte a

99

templomot, katalán liga is alakult a költségek össze-szcdésére s így indult meg a Szent Család-templomaépítése, amit Don Antonio olyannak álmodott, ami-lyen csakugyan nincs több a világon.

Már a méretei is elképesztőek, a hosszhajó 150méter, a kereszthajó 130, a magasságuk 60 méter. Afőtorony 160 méter magas, körülveszi 16 oldaltorony,százméteres. Az egész épület talitarkára festve, órákhelyett éjszaka villanylámpák gyúlnak ki rajtuk,amelyek óriás betűkké formálva, a Credo első sorátüzenik föl a csillagoknak. Ugyanez a tarkaság, a leg-antikabbnak és a legmodernebbnek összekeverése arészletekben is, amiket mind Don Antonio dolgozottki. A faldíszeket, a szobrokat, a faragásokat, amik-ben megtalálható a teremtés egész szerves és szervet-len világa. Szentek, angyalok, griffek, pávák, tengerisünök, pentagondodekaederek, tulipánok, pálmák,méhköpfik, dugóhúzók, felhők piros, kék, zöld, sárgakövekből. Egy túlhevült művészagy hihetetlenül gro-teszk álmai, egyszemű embere vő óriásokkal és lehe-letbe öltözött gráciákkal, egy lángész beteg víziói, akilekuporodik a porba és tipló-taplót játszik a csilla-gokkal.

Mindezt azonban csak papíron álmodta meg DonAntonio. Az arany felhőszakadása kellett volna ezek-nek a terveknek a kőbeöltöztetéséhez s az aranyesőcsak szemenként csepergett. A nagy katalán temp-lomból ötven év alatt csak a kripta készült el, igaz,hogy az templom gyanánt szolgál, olyan nagy. DonAntonio megöregedett s nem akart addig örök

100

álomra térni, míg szemei nem látják megvalósulnilegalább egy karaját annak a mesevilágnak, amitidelent álmodott a katalán nemzet nagyobb dicsősé-gére. Olyan vakmerőségre szánta tehát magát, amieddig példátlan a templomépítészet történetében.Nem a fundamentumon kezdte az építést, hanem afalon. A kripta fölött húzatott egy száz méter ma-gas falat, világtalan ablakszemekkel s arra felraka-tott az álomtornyokból négyet. A torzó messzire el-látszik a tengerre, mint egy irtózatos tűzvészből meg-maradt rom. A romok legszomorúbb fajtájából:amelyek sohase voltak egészek.

Az alapozás nélkül való építés most is folyik, holhúsz, hol harminc munkás dolgozik rajta, mikormennyi futja a gyűjtésből. Ebben a tempóban kö-rülbelül ötszáz év alatt fel is épülne a templom, haaddig össze nem dőlne. De talán Don Antonio ener-giája legyőzi ezt is, a művészé, aki halottan fekszika kriptában, de láthatatlan keze kinyúlik a kövekalól és tűzhet ükkel írja a csillagok közé: Hiszek.

KIRÁLYOK FÖLD FELETT ÉS FÖLD ALATT

Nincs ország a világon, amelyiknek annyi királyalett volna, mint Spanyolországnak. Borzasztó lehetszegény spanyol deákoknak, ha azt a sok aragóniai,kasztíliai, katalóniai, aszturiai Sanchot, Pedrót, Ja-kabot, Ferdinándot, Alfonzót mind kívülről kell nekiktudni. Ezeren is fölül lehetnek s legalább száznakközülük epithetonja is van. „Szőrös“, „kegyes“, „ke-gyetlen“, „szép“, „bölcs“, „őrült“, „bátor“, „nagy-orrú“, „kopasz“, „kövér“, — még olyan is van köz-tük, akit „csillagrugdosó“-nak nevezett el az udvaritörténetírás. (Vide: Alvarus Pelagius episc. Silvensis1304—1352: Speculum regum, pag. 207. Ehol-e, tu-dok én tudósul is. Megvan a madridi könyvtárban,disznóbőrruhás fatáblában, nagyon tanulságos olvas-mány annak, aki tud hozzá.)

Persze ma már a legcsillagrúgdosóbb spanyol kirá-lyokat is megette a föld. Azaz hogy nem mind, mertakiknek az Escorialban mértek ki a házhelyet, azok-nak még a porai se vegyülhetnek el a méltatlan Föld-del. Nem lesz belőlük, szegényekből, kakukfű, megistentenyere-fű, meg szép kis kék, piros tikszem, mintmibei ölünk. Az élet királyságáról ugyan nekik is mu-száj leköszönni, de királyok maradnak a halálban is.Leszedik őket a ravatalról a temetés után s kenik-

102

fenik mindenféle páccal, lötykölik mindenféle levek-ben, aztán hetekig aszalják a napon s csak akkorcsukják őket a kőkoporsóba, mikor már olyan töké-letes múmia lett belőlük, hogy arról lecsúszik még azidő foga is. Sokfelé látni azt a fotográfiát, amit akkorcsináltak V. Károlyról, mikor utoljára szellőztették akoporsóját. Aki látja, az megborzad, keresztet vet éshálát ad a jó Istennek, hogy ő belőle nem lesz múmia,mert az olyan ijesztő látvány, hogy még a kürtös an-gyal is gondolkozóba fog esni, érdemes-e az ilyentfeltámasztani.

A tömérdek spanyol király közt, akiket vékávallehet mérni, lapáttal szelelni, sok van olyan, akirőlbiztosan tudni, hogy karddal, tőrrel, méreggel múlt kie világból. Volt olyan, akit az anyja fojtatott meg, devolt olyan is, akinek a fia vágta el a nyakát. Ilyesmimás országokban is megesett az alattvalók nagyobbépülésére, de sehol annyi kék vér nem folyt el, mintspanyol földön, ahol ezer éven keresztül tartottak adaliás idők.

Ad vocem: daliás idők. X. Alfonz, aki a Bölcs nevetkapta, a mi IV. Béla királyunk kortársa, törvény-könyvet szerkesztett, amelynek tizenhetedik paragra-fusa így

„Az ostrom alá vett apa, aki királyának valamelyikvárát védelmezi, ha az annyira kiéheztetnék, hogymár minden kifogyna, inkább egye meg saját fiát,amiért semmi bűn se terhelheti, minthogy a várat ki-rálya parancsa nélkül föladja.“

Igaz, hogy a spanyolok is fenegyerekek voltak, ha-

103

a bőrüket kellett védeni a királyaiktól. Aragóniagrandjai például sohase adtak kölcsönt füttyszóra aspanyol Habsburgoknak, hanem mindig írást kértektőlük s kamat fejében mindig megerősíttették a fueró-ikat, az aranybullájukat. Azokban pedig ez az alkot-mányjogi biztosíték is benne volt:

„Ha a király nem tartaná tiszteletben a szabadsá-gunkat, jogunk van más királyt választani, ha nekünkúgy tetszik, még pogány királyt is.

Persze a spanyolok is csak addig voltak ilyen nagylegények, míg a Habsburgok meg nem tanították ráőket, hogy mi az az Isten kegyelméből való király.Azok már az aktákat se a nevükkel szignálják, hanema hivatalukkal: Yo el Rey. „Én, a király.“ Mint ahogyaz ótestamentumban az Isten adja a törvényeket: „Én,a Jehova.“

A barcelonai városligetben van valami ezredévesemlékmű, olyan, mint nálunk az Andrássy-út végében.Azon áll többedmagával szegény Vamba király is, agót honalapítók közül, nagyon bánatosan szorongat-ván a kőből való harci szekercéjét. Ez lehetett az afejsze, amivel elvágta maga alatt a fát. Sok baja volta vazallusaival, akik azt a divatot vették föl, hogypüspöksüveget húztak a sisakjukra, aztán közakarat-tal kimondták, hogy őket a világi törvény nem fogja.A király azzal vágott vissza, hogy törvénnyel tiltottameg egyházi embereknek a világi hivatal viselését. Ez-zel aztán egészen a kezére adta magát a híveinek a

104

jó Varaba király. Valami hivatalos banketten leitatták,álmában levágták a szép hosszú haját, tonzúrát borot-váltak rá, barátcsuhába bujtatták s kolostorba dug-ták. Mire kialudta magát, akkorra megtudta, hogy őmost már egyházi ember és a saját törvénye szerintnem viselhet királyi hivatalt. Nem is kapta vissza akoronáját egész addig, míg pár esztendővel ezelőtt ezta szobrot nem csinálták neki. Szép mély korona, so-káig megmarad benne az esővíz, szép fehér galambokiszogatnak belőle.

Szevilla főterén állja a posztot III. Ferdinándkasztíliai király szobra, a szenté, aki nagy katona isvolt és haláláig ijedelme a szaracénoknak. Ahogy ottül bronzlován, égnek szegezett arccal, egy kicsit ha-sonlít a mi szent királyunk budai szobrához. Mingyártmegbarátkozom vele, mihelyst megtudom, hogy ezvolt a szavajárása:

„Jobban félek egy kis lány átkától, mint a mórokminden fegyvereitől.“

X. Alfonz. A cordobai múzeumban láttam a képét,kegyetlen sovány ember volt, egyebet nem tudok róla,mint hogy a városok képviselői ő alatta jutottak bea cortes-be, éppen hatszáz esztendővel előbb, mint mi-nálunk. Gondolom, meg is bánta, hogy beeresztetteőket, mert nagyon illetlenül viselték magukat. Az1258-as országgyűlési naplók szerint a költségvetéstárgyalásakor ezt a kijelentést tették:

105

„Illő dolog, hogy a király és királyné naponta száz-ötven maravedinél többet ne költsenek a konyhára, akirály pedig parancsoljon rá a családjára, hogy na-gyobb diszkrécióval egyenek.“

Aben al-Hamar. A vörös Aben. Ez igazság szerintgranadai emír volt, az Alhambrát is ő kezdte építtetni,de annyiféle sógorság, komaság kötötte a kereszténykirályokhoz, hogy egy kalap alá vehetném velük.Hogy milyen nagy uralkodó volt, kitűnik a koporsójafelírásából:

„Itt nyugszik a nagy szultán, az izlám ereje, azemberi nem tisztelete, a nap és hold dicsősége, a nagy-lelkűség esője, a kegy harmata, a vallás sarkköve, atörvény fénye, a hagyományok támasza, az igazságkardja, a teremtmények fenntartója, a harci oroszlán,az állam gyámola, az ellenség romlása, a határok vé-dője, a szépség gránátalmája, az okosság sója, a vá-lasztott nép feje, a királyok királya és a szultánokszultánja, aki az igaz Isten nevében győzött.“

Mivel azonban a koporsó színezüstből és hosszúfelirata színaranyból volt, az utókorra csak a híremaradt. Az élőkor praktikus célokra fordította, a sok-című nagyúr hamvait kiszórván belőle a szélbe.

Katholikus Ferdinánd és Izabella, Granada vissza-foglalói, a mórok és zsidók kikergetői, Amerika föl-fedeztetői. Ezt a két nevet az is ismeri, aki egyebet se

106

tud a spanyol történelemből. Minden spanyol város-nak van róluk utcája elnevezve. Szarkofágjuk a gra-nadal katedrális egyik nevezetessége, a két lelketlenfehér márványszobron különben nem sok a látnivaló;alattuk a kriptában két rideg ólomkoporsó, egy vörösbársonyvánkoson korona és sceptrum. A szegényesszínházi díszletekhez semmi élet, se művészet. A nagykirálynő szíve fölött egy fehér rózsa, ez az egyetlenélő, valami kegyesszívű látogató szánhatta meg a leg-nagyobb spanyol asszonyt s a legboldogtalanabbanyát. (Kasztíliai Izabella lánya volt az „Őrült Jo-hanna“, a spanyol Habsburgok ősanyja.) A meny-nyezet kőcsipkéi közt hátborzongató halk surrogás.Egy kitclelt Vanessa- pille próbálgatja repüléstől el-szokott szárnyait. Mintha aragóniai Ferdinánd lelkevolna, a legszerencsésebb diplomatáé, aki mindig kellőidőben tudta eldobni kifacsart citromait. Cortes-t, akiő érte fosztotta ki Mexikót, az aranyországot, a sze-métdombra küldte meghalni, Ximenest, akinek az egy-séges Spanyolországot köszönhette, kolostorba zárattas Kolumbust csak hagyományos szerencséje őrizteattól, hogy hálából meg nem égettette. Az öreg ten-gerésznek meg kellett jelennie az inkvizíció előtt ésbeismerni, hogy neki semmi érdeme nem volt az Új-világ felfedezésében, mert az már előre meg volt írvaaz ó-testamentumban s a nélkül ő sohase találtvolna rá.

*

V. Károly, a világbíró. Birodalmából, amelyensoha a nap le nem ment, körülbelül csak az a kép

107

maradt meg a madridi Prado-ban, amit Tizián festettróla. Ismertem én ezt már gyerekkorom óta sok re-produkcióból, de csak itt láttam, hogy annak egynekse volt lelke. Ennek van, többet mondó az Imperatorminden monografusánál. Nem nagyon finom, keményparasztarc, nem a szimpatikus parasztokból való.Nem valami világító értelem, de hallatlan szívósság,akaraterő és gőg. Olyan kevély százholdas gazda, akiazt se tudja, hova lépjen, de azért ha teheti, elszántaz ötholdas szomszédéból. Hajthatatlanul makacs, dealapjában nem rossz ember. A reformáció tüzét egykis okossággal elfújhatta volna, de lábbal akarta el-taposni és szikráit szétrugdosta az egész világon. Alába köszvényes volt és a világok ura néha oly óvato-san teszegette a földre, mint egy felnőtt daru. Vala-melyik udvaronca egyszer gyerek módjára el is ne-vette magát, mikor a császár így végigkínlódta a dol-gozószobáját.

— Min mulat ön? — kérdezte Károly.A grand kiérezte a hangból, hogy itt nagy baj lesz.

Térdrehullott és őszintén megvallotta, hogy mi inge-relte nevetésre.

— Arra gondoltam, hogy a német-római szent biro-dalom is úgy tántorog, mint a gazdája.

A császár szelíden megveregette a halálrarémültember vállát.

— Keljen fel, fiam és máskor jusson eszébe, hogyaz országkormányzás nem a láb dolga, hanem a fejé.

108

II. Fülöp. El rey prudente. „Az okos király.“ Alegrosszabbfajta pedáns a trónon. Ott térdel az Esco-rial főoltára mögött, ahogy Pompeyo Leoni kiöntöttebronzból. A halott bronz se lehet ridegebb, mint azélő modellje volt. Körülötte térdel az első, harmadik,meg a negyedik felesége. Sajátságos, hogy éppen amásodikat rekesztette ki az örökkévalóságból, azt akitaz angol történelem úgy nevez, hogy a „véres Mary“.Isten őrizzen, hogy reklamáljam rajta.

Egyszer Alba herceg, ez az őrült szadista, aki miattNémetalföldet elvesztették a Habsburgok, bejelentésnélkül lépett be hozzá. Fülöpnek ő volt a kegyence,a hóhérnak a véreb.

— Megérdemelné, hogy felköttessem önt ezért atiszteletlenségért — mondta neki fagyosan.

Ezt is megbocsátom neki, sőt azt hiszem, a jó Istenis javára írta volna, ha ezt az egyetlen jószándékátvégrehajtja.

Hanem azért van valami, ami majdnem megsirat-tatja velem ezt a világpusztító pedánst. Dolgozó-szobája, amely most is úgy áll, ahogy ő hagyta, a leg-szegényebb remete-odú az Escorial márványorgiáiban.Egy szomorú, dísztelen kis íróasztal van benne, egykönyvespolc, egy állóóra, meg egy planetárium, minta csillagjóslás kelléke. De a falakon színes Dürer-raj-zok vannak keretben, üveg alatt. Madarak, szitakötők,szivárványos halak, egy bohókás majom, meg egy kék-liliom. S ez a kőszívű ember egyszer azt írta haza agyerekeinek Lisszabonból, hogy nem hiányzik neki ottmás, csak az aranjuezi fülemülék csattogása.

109

Nagyon, nagyon boldogtalan ember lehetett ez aszegény király, aki a saját fiát is halálra ítélte. Igaz,hogy minden évfordulón misét mondatott aztán érte.

A többi Fülöpök, a madridi képtár portré-tennebenláthatók Velasquez, a legnagyobb arckép-festő kegyet-len őszinteségével. Ezekben még II. Fülöp bűneineka nagyvonalúsága se volt meg. Ezeknek a feje csakarra való volt, hogy föl ne csússzon a nyakukról amalomkő-gallér.

III. Fülöp annyira Lerma hercegnél tartotta azeszét, hogy a beavatottak a hozzá írt leveleket is ígycímezték: őfelségének, III. Fülöpnek, Lerma hercegjelenlétében. Különben a derék úrnak legjelesebb cse-lekedete volt a moriszkók kiűzetésén kívül a tulajdonhalála. Valami fogadás volt az udvarnál, a királyt na-gyon közel állították a pokoli módon befűtött kályhá-hoz, ami tulajdonkép parázzsal megtöltött nyitott ser-penyő volt, a boldogtalant már a szédülés kerülgette,de az udvari etikett szerint se helyét nem hagyhattael, se panaszkodni nem illett neki. A szolgálattevőudvari személyzet észre vette ugyan, hogy baj van, desenki se merte a serpenyőt odább húzni, mert az ille-téktelen hivatkozás lett volna a főkamarás ügy-körébe, aki nem volt kéznél. Elmentek megkeresni, demire előkerült, akkorra a király csakugyan elájult aszéngáztól s főkamarás már nem tehetett egyebet,minthogy előparancsolta az udvari papot s a királytkörülrakatta a palotában található ereklyékkel. Azok

110

közt adta ki lelkét 1621 február 28-án. Ez nem meg-tanulni való dátum, csak azért teszem ide, hogy ezzelis hitelesebbé tegyem a történetet az előtt, aki kétel-kedik benne, mert nem tudja, mi volt az a spanyoletikett.

IV. Fülöp már sokkal okosabb férfiú volt, mint azapja. Ez abból derül ki, hogy mikor elvesztette Por-tugáliát és Katalóniát, fölvette a Nagy melléknevet,hogy Spanyolország kárpótolva legyen a veszte-ségekért. Erről a Nagy Fülöpről mondta Medina-Celiherceg:

— A mi felséges urunk olyan, mint a gödör. Annálnagyobb lesz, mentül többet vesznek el belőle.

PEDRO EL CRUEL

Ez is kasztíliai király volt, körülbelül a mi NagyLajosunk kortársa, de olyan mokány legény, hogymuszáj róla külön fejezetet szerkeszteni. Az ő idejébenmeg nem volt kitalálva az etikett s ha ezt a széles-kedvű, bővérű, duhaj daliát összeeresztem a kortár-saival az előbbi fejezetben, akkorát talál dobbantania királyok Pantheonjában, hogy a merev Fülöpökannyifelé esnek a megbotránkozástól, ahányan voltak.

Mikor ez a veszett Pedro uralkodott, akkor a kirá-lyok még nem voltak úgy megszelídülve, mint most.Egy kis vérontásért, kerékbetörésért, forró ólomba fü-rösztésért, lófarkára kötésért, kezek, lábak, orrok,fülek erőművileg való eltávolításáért még a legjám-borabbak sem mentek a szomszédba. Nem mintha azakkori királyok csupa passzionátus kannibálok lettekvolna, hanem ilyen volt az úgynevezett korszellem sezt írták elő az elméleti és gyakorlati államtudomá-nyok. Ezeknek a mestere volt ez a Pedro el Cruel. „Akegyetlen Péter“. El lehet gondolni, milyen sokra vi-hette bennük, ha még az a megedzett kor is ilyendíszdoktori grádust adott neki.

Az utókornak is el kell ismerni, hogy ez a cím megvolt érdemelve, amit nem minden királyi epithctonróllehet elmondani. Don Pedro nemcsak mecénása volt avérontás művészetének, hanem sajátkezűleg is gyako-

112

rolta. Még pedig legnagyobb passzióval családi kör-ben. Sógor, koma, nagybátya, unokaöccs kivégzése,vagy ki végeztetése a legkedvesebb stúdiuma volt. Deazért nem hanyagolta el a családi körön kívül álló-kat se s mint nagy szívű ember, nem tett köztük kü-lönbséget se faj, se felekezet szerint. Nem nézte, ke-resztény püspöknek vágatja-e el a nyakát, vagy tole-dói zsidó kalmárt töret kerékbe, vagy épen arab ban-kárt szállít Mohammed paradicsomába, — őt csak azérdekelte, hogy mennyit örökölhet utána. Vendégjog,eskü, adott szó, akár az Istennek adta, akár szépasz-szonynak, nem kötötte. Hites feleségeit, egy portugálkirálylányt, meg egy francia hercegkisasszonyt, föld-alatti börtönbe záratta, szövetséget kötött az aragónikirállyal a cordovai emír ellen és akkor megesküdötta bibliára, a cordovai emírrel a granadai kalifa ellenés akkor megesküdött a Koránra, akkor aztán kezetfogott a kalifával és együtt elverték a keresztény ki-rályt is, meg a cordovai pogányt is és a kincseketszép barátságosan megfelezték s építettek belőlük temp-lomot Istennek is, meg Allahnak is, amiért megsegí-tette őket. Egyszer meghívta vacsorára vagy harmincgrandját, vigadott velük hajnalig, s mikor itt ültőhelyükben elnyomta őket a mámor, valamennyinek el-szedette a fejét s mikor az egyik hóhér fáradtan kiej-tette a kezéből a pallost, maga vette azt a kezébe ésmegmutatta neki, milyen mestervágásokra alkalmas azügyes ember kezében.

Most már aztán az az érdekes, hogy nincs az ezerspanyol király közt egy se, akit a népe úgy szeretett

113

volna, mint ezt a vérengző, hitszegő, minden isteni ésemberi törvényt feldöntögető zsarnokot. A többieketmár mind elfelejtették, de ő róla még mindig mesélnekaz andalúziai parasztok, a leoni szénégetők, a toledóivargák. S nem azt tudják róla, hogy milyen rémségekember volt, hanem azt, hogy milyen jó ember volt.Szegények pártfogója, elesettek gyámolítója, tehetet-lenek oltalmazó ja. A legnagyobb, a legerősebb dúvad,a vérfarkas, aki a többi ordast elmarta a nyájtól. Mu-togatják a várát, ahol több volt a kincs, mint sze-gény ember csűrében a búza, de azt mind csak azértszedte ő el a nagyuraktól, hogy legyen mit szétosz-tania a rongyosok közt. Almodovar a neve a mórstílűsasfészeknek a Quadalquivir partján, alig húsz kilomé-terre Cordovától. Most a Torralba herceg birtoka, akikorhűen restauráltatta kőcsipkés tornyait, felvonóhíd-ját, patkóíves ablakait, márványkönyöklőit, keskenylőréseit. Persze nem lakóhelyének, hanem világcsodá-jának, ahová még innen az íróasztaltól is visszafáj azember szíve. Ha én abban egy holdas éjszakát tölt-hetnék, reggelre bizonyosan álmodóvári herceg lennebelőlem. Még tán Mária de Padilla is kilépne vala-melyik boltíves fülkéből és interjút csinálhatnék veleerről a vad emberről, akiből csak ő tudott kezesbá-rányt csinálni.

(Ha már zárójelet tettem ennek a passzusnak azelejére, ebbe rekesztem be azt a csintalan történetet is,amit a kegyetlen Pedro szeretőjének a szépségéről föl-jegyeztem. A mende-monda az Ő nevéhez fűzi azt adivatot, ami itt-ott most is föléled még néha szép asz-

114

szonyok tiszteletére. A sevillai Alkazárban ma is mu-togátják még a Mária Padilla fürdőit s azokban azt afehérmárványmedencét, amelyikben legjobban szerettemagát megmártogatni. Ha aztán a zsarnoknak jókedve volt, megengedte a bizalmas barátainak, hogyezüst billikomaikkal kimerítgethessék a szépasszonyfürdővizét. Ez bizonyára nagy kitüntetés volt, deegyszer akadt egy grand, aki nem kért belőle.

— Hát te? — sötétedett el a király arca. — Temeg mered vetni az én kegyelmemet?

— Dehogy, uram, — vágta ki magát a főúr, —csak azért nem élek vele, mert attól félek, nagy bajlesz abból, ha aztán a létől a pecsenyére is gusztustkapok.

A tirannus nagyot kacagott, hátbavágta az udvaron-cot és megengedte neki, hogy ezért az elmésségért kéz-csókra járuljon Mária elé.)

Ennek a nyers kedélyességnek is nagy része vanabban, hogy máig is tart a népszerűsége. A spanyoloknem igen ismertek kedélyes királyokat.

Egyszer egy toledói varga összeszólalkozott valamipapi emberrel, aki a vita hevében úgy találta vaksze-men ütni a mestert, hogy az belehalt a kérdésnek ilyenmegoldásába. A varga fia panaszra ment a királyhoz,aki parancsot adott a toledói érseknek, hogy tegyenigazságot. Az érsek maga elé citálta a papot és mivelbűnösnek találta, arra ítélte, hogy egy esztendeig nemondhasson misét. A varga fia azonban, most mármaga is érdemes tagja a toledói csizmadia-céhnek, atalio alapjára helyezkedett és a gyászév leteltével le-

115

szúrta a papot. Most aztán az érsek fordult panasszalPéterhez, aki meg is ígérte, hogy igazságos bíró lesz.Be is váltotta az ígéretét, lefogatta a vargát és arraítélte, hogy egy esztendeig ne csinálhasson csizmát.Természetes, hogy a toledói vargák azóta is nagytiszteletben tartják a kegyetlen Péter emlékezetét.

A penaflóri halásszal való esete nem a büntetőjogbatartozik, hanem a családjogba s így általánosabb ér-dekű. Egyszer fürdés közben majd belefulladt aQuadalbáearba, már fuldoklott, mikor a penaflóri ha-lász elkapta a bosszú haját és behúzta a csónakjába.

Amikor a király magához tért, azt kérdezte a ha-lásztól, hogy mit kíván az életmentésért. Nemességet-e,házat-e, telket-e, vagy szépasszony feleséget?

— Nemesnek ne tégy meg, uram, — felelt a ha-lász, — mert akkor nem tudhatom, mikor ütöd le afejem. Gunyhóm van nekem olyan, hogy azt bizonyo-san senki sem kívánja tőlem elvenni. A telekkel nemsokra mennék, mert ha búzával vetném be, a tekatonáid aratnának, ha szőlővel ültetném be, a tekatonáid szüretelnének rajta. Feleséggel se büntess en-gem, mert nem tartok a házamnál fizetett ellenséget.Hanem add ki törvénybe, hogy minden sevillai férjegy maravédit fizessen nekem, akit én egy esztendőnbelül rajta kapok azon, hogy fél a feleségétől.

— Bolond vagy te, senor, — nevetett a király, —de akinek esze nincs, annak a kovács se csinál. Legyenneked a te kívánságod szerint. Csak arra kérlek, hogymajd esztendő-ilyenkoron gyere fel hozzám és adjszámot róla, hány maravédit hajtottál be Sevillában

116

De fele se telt le az esztendőnek, mikor a halász be-állított az Alkazárba. De csupa bársony a gúnyája, deselyem az öve, de arany kosárfüggők a fülében.

— Számot adni jöttem, uram. Még sok híja az esz-tendőnek, de legföljebb egy ember van még, aki le nemfizette az egy arany maravédit.

— Ugyan ne beszélj, — kacagta el magát Pedro. —Tudtam ugyan, hogy sok ember fél a felesége papu-csától Sevillában, de azt mégse gondoltam volna hogycsak egy bátor ember van a fővárosban. Mondd meg,kicsoda az, hátha én is tudom valami hasznát venni.

— Várjál, uram, majd eligazítom én azt is, — le-gyintett a halász. — Nem panaszkodni jöttem én hozzád, hanem hálát adni. Gyönyörű lányt találtam a szá-modra, méltó arra, hogy tőled kapja az első csókot.

— Igazán? — ragyogott föl a király fekete szeme.— Fehér, mint a Sierra Nevada, fekete mint az an-

dalúziai mén sörénye, — kiáltotta a halász nekilelke-sedve, — tüzes, mint a xeresi bor.

— Pszt, — ugrott fel ijedten a rettenthetetlenPedro — halkabban beszélj, meg ne hallja az asszonya másik szobában.

A halász csakugyan halkabbra fogta a szót:— Jól van, uram, hiszen csak azt akartam mondani,

hogy fizesd csak le te is azt a maravédit, amivel máicsak te magad voltál adósom Sevillában.

*

Sok ember vére száradt a kegyetlen Pedro lelkén, deaz neki mind nem volt elég. Legjobban szomjazta a

117

testvéreét, a trastamorai Henrikét, aki hadat indítottellene. Úgy ugrott neki a montieli csatában, mint atigris, de annak a tőre gyorsabb volt s átszúrta atigris-szívet.

Egykorú emlékét megtaláltam a sevillai Alkazárban,annak a legszebb termében, a „követek csarnokáéban.Ennek a hatméteres arab ajtaján, amelynek nincspárja az Alhambrában sem, arab felírás mondja el,hogy azt toledói mesterek készítették a fenséges szul-tánnak, Don Pedrónak, Kasztilia és leon királyénakparancsára. ..

S az Alkazár kertjéből kijövet, a kapuőr, mint min-den rendes embernek, aki nem köpköd bele a tó vizébeés nem szaggatja meg a futórózsákat és nem akararanyalmát lopni a narancsfákról, nekem is adottnéhány jószagú narancs-levelet:

— Emlékül a Maria de Padilla kertjéből, uram.Elvittem őket a katedrálisba és letettem a nagy oltár

alatt levő kripta két márvány koporsójára. Az egyik-ben Pedro fekszik, a kegyetlen, a fenséges szultán, amásikban Maria de Padilla, aki szép volt, szelíd voltés okos volt és bizonyosan fehérre mosogatva tartottaazt a sok bűnnel bemocskolt királyi lelket az ítélet-mondó Isten elé.

HABLA USTED CASTELLANO?

Ez azt teszi magyarul, hogy „beszél ön kaszti-liaiul?“, de nem azt jelenti. Mikor az embertől eztkérdezik Spanyolországban, akkor azt akarják tőlekitudni, hogy beszél-e spanyolul. Feleletül legjobb, havállat von az ember, mert az igent is jelent, meg ne-met is. Egészen biztosat maga a született spanyol sefelelhet. Castelar a legnagyobb spanyol szónok voltMadridban, de egy katalán csapszékben talán csak akezével tudott volna egy ital bort kérni. Megint másspanyol nyelv az andalúziai, mint a galíciai, amelymár a portugálhoz haj az, a baszk pedig kikérné ma-gának, ha az ő nyelvét spanyolnak mondaná valaki.

Hiszen van ez így másfelé is s a magyar ember isgondolkodóba esik néha egy-egy különösképű magyarszón. hogy mi lakik abban. Például tájszótár nélkülki meri vállalni, hogy Kolozsváron belekóstol ajülep-be és Szilágy Somlyón delektálja magát egy kisjuhfarkkal? Holott a jülep csak málnaszörpöt jelent,a juhfark meg édes fehérszőlőt. Azon se szabad meg-botránkozni, hogy akire Félegyházán azt mondják,nagy hazafi, azt ajánlatos messziről elkerülni, mert azgarázda, kötekedő részeges ember. Ez a táj nyelvi haza-fiság, alighanem a régi világbeli követválasztásokmaradvány, amikor a kortesek győzték legjobban

119

gégével a hazafias lelkesedést. Az se utolsó dolog, hogyGöcsejben kalempajsz-madár a mókus becsületes neve.

Elég az hozzá, hogy táj nyelvi kuriózumok minálunkis vannak, de azért a magyar ember mind megértiegymást. (Nono.) A spanyol dialektusok azonban szi-gorúan megőrizték az egyéni karakterüket s vala-mennyien haragot tartanak a kasztíliaival, amelyneka nagy spanyol költők kiverekedték az elsőséget, mintirodalmi és hivatalos nyelvnek. Hát ez az osztályos-kodás az ő belügyük, mink ne árstuk bele magunkat,csak örüljünk neki, hogy nem az éuskaro nyelvé lettaz impérium, ahogy a baszkok nevezik a maguk idió-máját. Azt tartják róla, hogy a világ legrégibb nyelve.Lehet benne valami. Ilyen ősi zen r.tú szavaik vannak:Guipúzcoa, Zauregui, Iparraguim, Idiazábal, Gain-churisqueta. Hát ilyenekkel csak a babiloni toronyépítése előtt szórakozhattak az emberek. Hanem hasz-nos nyelv, az bizonyos, különösen ha az igazi spanyol-lal keveri az ember — itthon. Ha én elkiáltom magam,hogy Iparraguirrivoluntariaraente! akkor rögtön ke-resztet vetnek a konyhán és olyan hirtelen behozzáka teát, hogy már csak a citromért, meg a rumért és acukorért kell külön káromkodni.

Ami magát az idioma espanolá-t illeti, azt én na-gyon megszerettem. Valamennyi román nyelv közt alegbájosabb, mert csupa selypítés. A spanyolok mindúgy beszélnek, mint az unokám. Minden harmadikszavukban dupla l van s azt j-nek kell ejteni. Tehátnem Szevilla, ahogy mink az iskolában tanuljuk, ha-nem Szevijja. Én úgy megszoktam, hogy mióta Spa-

120

nyolországból haza kerültem, a késvillát is vijjánakhívom. Aki a spanyolok közé készül, okosan teszi, haelőre gyakorolja magát benne.

Különben annak, aki konyít a franciához, vagy azolaszhoz, elég könnyű beletanulni a spanyolba, hakomolyan ráveti magát. A latinnak is sok hasznátlehet venni, amelynek leányai közül tán a spanyolŐrzött meg legtöbbet az anyai hagyatékból, perszehozzákeverve egy kis gótot, meg tömérdek arabot. (Alegszebb spanyol szavak az arabból valók. A város-nevek, a folyónevek majd mind. A Mnnzanares-ben isa neve a legszebb. Töve a manzana, az alma. Tehátannyi, mint a magyar Almás.) Két magyar szót isbekebelezett: a kocsi-ból lett kocse-t, meg a csákó-bóllett csako-t.

Azaz hogy van a spanyolban több magyar szó is,csak vigyázva kell velük élni. Mert például a Pannais megvan, csak éppen, hogy az spanyolul autóbalese-tet jelent. Aminthogy a penecillo Í bicskát tesz,hanem zsemlyé-t s az én becses nevem se apapá-tjelent ott, hanem szedret. (A latin morus-ból a spa-nyolban mora lett.) Boka tekintetében is indokolt azóvatosság, mert az szájat jelent, viszont az ajak spa-nyol neve labio, amit egy kicsit komáromiasan ígykell kiejteni: lábjo. A vacsorát szénának hívják spa-nyolul — olykor nem is indokolatlanul — a ceruzaneve lápisz, a liga ott annyit tesz, mint harisnyakötő,vétkezni pedig pékár, ami nem szép a spanyoloktól,mert Pekár Gyula írta róluk valamikor a legszebbmagyar útleírást. Helybeli levélre odakint nem taná-

121

esős azt írni, hogy loco, mert azt a címzett caballeronagy sértésnek veheti, tekintve, hogy bolond-ot jelentés a levita ott nem tiszteletreméltó egyházi férfiú,hanem hosszú kabát. Ellenben a kurta spanyolul iskorta, a nadrág pedig pantalónes, de már a nadrág-szíjnak egész külön neve van: cinturón, a nadrágtartó-nak szintén független neve pedig tirantes.

Nemcsak a nadrággárnitúrán lehet tapasztalni aspanyol nyelvnek azt a sajátságát, hogy nem kedveliaz öszetett szavakat, hanem külön-külön szava van azegymásból fejlődött fogalmakra. Például az asztala latin mensa-ból mesa, de már az asztalfiók cajon,az asztalos carpintero és az asztalosműhely ebanis-teria. A cipő zapato, a cipőfűző cordon, a cipőgom-boló abotonador, a cipőhúzó calzador, a subick pastaés a cipőpucoló limpiabotas. A dió nuez, de a diófanogal, a dióhéj cascara és a diótörő partenueces. Azigéikkel is így figuráznak. Mi egyformán töltünk bort,puskát, időt. Spanyolul bort tölteni: echar, puskáttölteni: cargar és időt tölteni: pasar. Nem hiszem,hogy volna még egy nép a világon, amely így paza-rolná a szavakat, — igaz, hogy mást már ők sepazarolhatnak szegények. Aqui esta el busilisl (Ezannyit tesz magyarul, hogy „éppen itt a bökkenő“.)Még az anyajegyet is egy fél hexameterrel fejezikki: marca de nacimiento.

Idejegyzek néhány spanyol szót, amiken én na-gyon jót mulattam, nem irigylem el őket mástól. Abábú munyéka, a csapat tropa, a bakter sereno, acsapda trampa, a szafaládé choriszo, a bajúsz bigó-

122

tes. Az akasztófá-t horca-nak írják és orká-nak ejtik,akit odakívánunk, azt meg bribon-nak hívják, — azolasz birbone. Utasembemek nem árt az ilyent tudni,mindig jó, ha a kezeügyében vannak ezek a szavak.

Igaz, az asszonyt spanyolul mujer-nek hívják(mucher-nek ejtik), a nagyságos asszonyt szenyórá-nak, a kisasszonyt szenyoritá-nak, a kislányt ninjá-nak, a nagylányt mucsócsá-nak, a nénit tia-nak, —ugyan az öregasszonyt, úgy néztem, már azok a fur-fanték se hívják semminek se. (Ugyan erről majdkülön beszéljünk, ha nem lesz zsindely a háztetőn.)

Hanem ezért mégis csak az tetszik nekem legjob-ban, ahogy a krokodílust hívják a spanyolok. En-nek a förtelmes féregnek minden európai nyelvbenez a neve. A spanyolok még ezt is el tudták bájo-sítani: cocodrilo-nak mondják. Ennél szebb nevetcsak Tera mama tudott neki adni, aki csirkekofavolt a Daru-utcában és mindig a Kordondélos-salakart bennüket bekapatni, ha a pulykáival incsel-kedtünk.

A spanyol ortográfiának is van egy különös érde-kessége. Az, hogy a fölkiáltó jelet még a kérdőjeletnemcsak a mondat végére teszi oda, hanem a mon-dat elejére is, de megfordítva. Van benne valami jel-legzetes spanyol udvariasság. Legalább már a mon-dat elején is tudja magát mihez tartani az olvasós nem lepődik meg, ha a végén rákiáltanak:Servidór de üste!

PALMARUM MADRIDBAN

Van annak vagy húsz esztendeje, mikor én a régé-szet elemi iskoláját kijártam a torontálraegyei Csőkán.Mester nélkül, a magam nyomorúságán tanulva s kö-rülbelül több kárt csinálva, mint hasznot. De hát mirea végére értem, mégis csak belejöttem az ábécébe éshazahordtam vagy nyolcezer darab encsembencsemet,csonttőrt, agancs-szigonyt, kőbaltát, cserepet, csupaolyan holmit, ami megőrizte az ősember ötezer éveskezenyomát. (S ez nemcsak afféle szokás-mondás.Van a csókái kincsek közt néhány darab kunyhóta-pasztás, amin mind az öt ujja helyét rajta hagyta azősépítész, ahogy a tenyerével rápacskolta a sarat asövény falra. A mi tájunkon körülbelül a legrégibbdaktiloszkópiai lelet, amitől ma is megdobogtatja aférfiszívet a büszkeség. Tudniillik szemmel látható,hogy az ősépítész nem ember volt, hanem asszony,szép hosszú, keskeny ujjú. Az ember csak nézte, ahogyaz asszony dolgozik s ő legföljebb az asszonyonhagyta rajta az ujjlenyomatát. Ha hibát talált a készmunkájában, azért, hogy mért olyan tökéletlen. Hanem talált benne hibát, akkor meg azért, hogy mitteteti magát ő előtte olyan tökéletesnek. Ilyen nagylegények voltunk mink, míg a paradicsomban tartott.)

Már most találtam én a csókái celleeullák köztsmukkot is sokat. A legtöbbről tudom is, micsoda.Ökölnyi piros, meg sárga agyagdarabok, azok szolgál-

123

tak rúzs gyanánt férjnek és feleségnek, mikor jóbanvoltak egymással; ha mélabúba estek, fejbe is vidít-hatták egymást velük. Gránitból csiszolt lábperecek,amikbe belebújtatták a kislány lábacskáját, aztánrajta is maradtak halálos holtáig, mert többet nemlehetett lehúzni őket, beléjük dagadt a láb, ami nagyonemelte akkoriban a női szépséget. Márványból valódíszgombok, öreg csiperke-gomba alakúak, ma márnem igen lehetne rekonstruálni a ruhát, amit valahadíszítettek. A legtöbb fejtörést azonban a hasítottszarvasagancsból, vagy a széles bordacsontokból kő-késsel esztergályozott karikagyűrűk okozták, amiknekaz alakja olyan, mint a fekvő nyolcasé, de vannak há-rom karikájúak is köztük, tehát két, meg három ujjatdugtak beléjük egyszerre, ahogy a boxer nevű tech-nikai vívmányban szokás. Ezekben a cifraságokbannem az a neveztes, hogy én nem tudom, mire valókvoltak, hanem, hogy senki se tudja én nálam tudósabb,igazi régészek se. Megfordultak már ezek németek,angolok, franciák, oroszok kezén, csak úgy vonogattáka vállukat, mint én. Mindenki azt mondta, még eddigsehol a világon nem találtak ilyeneket, teljesen isme-retlenek az irodalomban. Egy kicsit bosszantott is mára dolog, különösen mostanában. Innen-onnan engem ishazahívnak, én is elmegyek ősnek a föld alá, a tudo-mány majd leltározza a hagyatékomat s mivel az utó-dok nem fogják tudni, hogy én milyen ügyetlen embervoltam, még akkor is, ha csak kenyeret kellett vágni,fölteszik rólam, hogy ezeket a csontkarikákat én farag-tam a bicskámmal figurás kedvemben.

125

Ezt a gondot aztán levette rólam a télen egy leve-lezőlap. Egy angol kollégám küldte Madridból, Gor-don Childe, a British Museum ősrégésze. Nagy öröm-mel jelenti, hogy a spanyol nemzeti múzeumban meg-találta a csókái gyűrűk párját, valami barlangi lelet-ben, a Pyraeneusokból.

Hát ez csak valami. Sokkal okosabbak ugyan nemleszünk tőle, de legalább izgulni még jobban lehet. Azunikumok mindig gyanúsak, s határozottan javukraválik, ha ketten vannak s az egyiket a Tisza menténtalálják, a másikat meg a Pyraeneusokban, egymástólirdatlan távolságban. Hát ezt mégis csak jó volna meg-nézni. Ennek a kíváncsiságnak volt a legnagyobb részeabban, hogy rászántam magam a spanyol útra.

Virágvasárnap értem Madridba s az ott nagyonnagy ünnep. Ilyenkor szentelik meg a templomokbanazokat a pálmaleveleket, amelyek aztán esztendeig szá-radnak a paloták erkélyein, mint a mi falusi házainkablakában a barkák. Olyan keleti hangulata van enneka napnak spanyol földön, mint amilyen kisüt a virág-vasárnapra rendelt evangéliumi szakaszból.

... Felette számos nép pedig beteríté köntöseivel azutat; egyebek pedig ágakat vágának a fákról és el-hinték az útra; a seregek pedig, amelyek előzik és kö-vetik vala, kiáltának, mondván: hozsánna Dávid fiá-nak, áldott, ki az Úr nevében jő. . .

S amint a múzeumot keresve mentem levett kalap-pal a felette számos népek közt, a harangok zúgásá-

126

bán, a tömjénfüst libegő felhőiben, a virágszagú nap-sütésben, az eget kereső melódiákban, elfelejtettem akőkori embert.

Nagy csönd van a madridi múzeum hatalmas palo-tája körül s először nem is tudom, jó helyen járok-e.De mégis ez lesz az, mert az előcsarnokban katalógu-sokra borulva szundikál a portás. Aztán egy ajtó föléki van írva, hogy No fumar! No hiszen ennyi tisztes-séget magától is tud az ember. Már az utcán elhají-tottam a szivaromat s nyugodt lelki ismerettel lépek anéma terembe. Rettenetes köhögtető füstbe toppanokbele — itt valódi spanyol cigarettát szívnak. Nem isegyen, hanem öten. öt spanyol hadastyán sütkére-zik a napos ablakfülkében az egyik kőkori szekrényelőtt. Nem zavartatják magukat és nem dugják a há-tuk mögé a cigarettát. A No fumar csak illendőségokából van az ajtó föle biggyesztve. Ha a többi euró-pai múzeumokban ott van, hát itt is legyen ott.

Kérdezem, hogy hol találok valami múzeumi senort.Nevetve mondják, hogy sehol se. Itt megszentelik avasárnapot.

Egymagámban bolyongok végig vagy ötven termet.Se őr, se látogató sehol. Magyarázó táblák csak szór-ványosan, elporosodva, rossz kézírással, csak spanyolnyelven, ahogy ki tudom venni. Puritán egyszerűségmindenütt, csín és ízlés nem zavarja az embert sehol.A törött edények inkább drótozva, mint ragasztva,ötven évvel ezelőtt ilyenek voltak a múzeumok a ma-

127

gyar vidéki gimnáziumokban is. Csak minálunk a kő-balták meg bronztűk már akkor is rézdróttal voltakfelfűzve a táblákra. A spanyolok előnyben részesítika cukorspárgát. Valamelyik emeleti teremben oda-totyog hozzám egy spanyol öreghonvéd. Sokáig nézi,hogy rajzolok és jegyezek. Lassanként megbarátkozika szokatlan látvánnyal és kérdez tőlem valamit. Any-nyit értek, hogy aranyról beszél és mutogat egy bezártajtót. Hogy akarok-e oda bemenni? Hát hogyne akar-nék? Hiszen itt én is csak közönség vagyok s engemis a bezárt ajtók izgatnak.

Káprázatos kincstömeget találok az ajtó mögöttVagy tizenöt szekrény, tele színarany ékességekkel.Peru arany korongjai, amiket tán még Pizarro raboltaz inkáktól, gót királyok klenódiumai, arabok drága-ságai, konkvisztádorok és inkvizitorok ereklyéi.

De én jobban szeretném a csókai csontgyűrűimlátni. Lerajzolom őket a veteránnak és mutatom azujjamon is, mik ezek. Szánakozóan csóválja a fejétaz aranyak csősze és most már gyanakodva néz utá-nam. Csak megkeveredett ember lehet, aki avas cson-tot keres, mikor aranyakon nézheti ki a szemét.

Bevetődöm egy óriási terembe, ahol egymás hegyen-hátán kisebb-nagyobb isten-szobrok százai hevernek.Amint jobban körülnézek, azt sejtem, itt valami isten-kiállítás készül, talán a barcelonai és sevillai világ-kiállítással kapcsolatban. Kicsit bizarr, de nem tanul-ság nélkül való gondolat összegyűjteni minden istene-ket, akiket a világ teremtése óta teremtett az embera maga képére és hasonlatosságára. Valamikor a há-

128

ború előtt angol folkloristák és vallástörténészek ispróbálkoztak már vele, de ez teljesebb gyűjteménynekígérkezik. Külön vannak a meghalt és külön az élőistenek, faragva köbe, fába, öntve érebe, festve olajba.És nézik egymást szomorúan és hallgatagon, irigyenés szánakozva és várják az időt, amikor majd jelző-tábla-koronát kapnak s a Kozmopolisz vásárjában,villanykörték fényében tudós emberek bemutatjákőket a profanám vulgusnak:

— Hölgyeim és uraim, ez itt Dágon, a véresszájú,aki szüzek fehér húsával töltözött; ez Csemi Bog, aszlávok fekete istene, az ej szín lovakon járó; emezDonár, a mennydörgető. Itt van Triulárti, a három-fejű, amott Szaturnusz, a saját gyermekeit felfaló s ittterpeszkedik Moloch, a tüzesgyomrú, akinek a szíriaiforró éjszakák hallották vérfagyasztó bőgését. Ez ittAmmon, a rézkígyó, ez Angekok, a halzsíros szájúeszkimóisten, itt van Akuramarda, a tűz istene ésemitt Ahriman, az éjszakáé. Ehol Krisna, akinek mág-lyáján elégetik magukat a hindu özvegyek, melletteBuddha, az önsanyargatással tisztelendő, Anubisz, akutyafejű és Apisz, a szent bika. Ez itt ökolonkülü,akit fagyökérből farag és embervérrel fest pirosra anéger az Ukereve-tó partján, amaz meg a Huarcat-lupoea, akit csak az élő embertestből kiszakított szív-vel lehetett kedve szerint tisztelni. S ha piros, ha fe-kete, ha sárga, ha márvány, ha fagyökér: ez mindegy igaz isten volt a maga idejében s mind elkárhoz-tatta azokat, akiknek másszínű volt az istene...

Hogy mit gondol az a sok isten, amikor egymást

129

látja, nem tudom. De úgy kell lenni, hogy az Isten,aki bizonyára van, mert minden népek megérezték őta maguk együgyűségében, az Isten, ha letekint az iste-nek panoptikumára, bánatosan elfordul képmásaitólés elfödozi az ő szemeit. Mert csak a vértengert látjaaz istenek lábai körül, amit mind, mind emberek on-tottak emberekből, mind, mind az ő nevében és az ődicsőségére.

A VÉRZŐ ARÉNA

Beszéljünk erről is, ha muszáj. A magam jószán-tából egészen kifelejtettem volna a tauromachiá-t abeszámolómból. Semmi érzékem a vérben dolgozó ipariránt, akár mészároslegény űzi, akár hadvezér. Vannegyven esztendeje, mikor utoljára ébredtem fel arra,hogy disznót ölnek az udvarunkon, de még most ishallom a haldokló állat hörgését és a hideg futkározrajtam tőle. Tudom, hogy ez nem dicsekedni való do-log, nem is kérkedésképpen mondom, csak azt magya-rázom vele, hogy mért akartam elsikkasztani a bika-mészárlást.

De hát nem tehetek úgy, mintha nem láttam volna.Egyre-másra kapom a leveleket, hogy számoljak be abikaviadalról is. Mit szólok hozzá? Olyan izgató-e az,mint amilyennek mondják, vagy olyan utálatos?

Hát elmondom, milyennek láttam Sevillában az ideibika-premiert. Miattam ne legyen híjjá a spanyoldicsőségnek.

Az egészben csak egy szép volt: az andalúziai bika.Hazaárulás számba ne menjen, de sokkal szebb a ma-gyár bikánál. Nem olyan nagy, hírül se olyan erős,méltóságban se vetekszik vele, de rendkívül elegáns.

131

Ha mifelénk bikával találkozik az ember a hazatérőcsordában, önkéntelenül is meglapul és körülnéz, hogylát-e alkalmas fedezéket közelebbi találkozás esetére.Azt hiszem, senkinek se jutott még eszébe, hogy de jóvolna a bikát megsimogatni. Állatkerti oroszlánnál,tigrisnél támadhat ilyen gondolata az embernek, de akomor magyar bikával nem lehet enyeléghetnékje sen-kinek. A gracilis mozgású, koromfekete spanyol bikakívántatja magát az ember tenyerével. Azért bújt ilyenbőrbe Jupiter is, mikor Agenor király lányát a hátáraakarta csalogatni.

Az a bika, amit nagy trombitaharsogás közben el-sőnek eresztettek be a sevillai arénába, olyan volt,amilyennek a tizennyolcadik század gáláns festői fes-tették az Európát elrabló isten-bikát. Négy-öt ugrás-sal bent volt az óriás amfiteátrum közepén s egy kicsitzavarodottan hordozta körül lehajtott fejét. Más iscsak úgy tenne, ha huszonnégy óráig étlen-szomjantartanák egy elsötétített hodályban, aztán kikergetnéka napra. A spanyolok, úgy mondják, ezt azért csinál-ják, hogy ettől is dühösebb legyen az állat. Ezt énnem hiszem, s nyilván a bika se hitte. Inkább ijedtneklátszott, mint dühösnek s inkább elgyötörtnek, mintszilajnak. Tétovázva forgott ide-oda, mintha összeakarná számolni azt a tömérdek embert, aki köröskö-rül tapsol, vigyorog, vivázik, kendőt lobogtat az őtiszteletére. Ebbe bizony bele kellett zavarodni a leg-műveltebb bikának is, hiszen a körülöttem ülő cabal-lerók se tudták eldönteni, hogy hányan műélvezünk acirkuszban. A toledói polgármester nyolcezerre be-

132

csülte a lelkesedők számát, de a sevillai álcáidé presi-dente, ez olyan főpolgármesterféle úr, tizenötezerretette.

Az előadás emberszereplői aztán hamar tudtára ad-ták az állatnak, hogy nem matematikai műveletet vár-nak tőle. Neki itt csak egy feladata van: butánaklenni és a vörös kendőbe döfködni az ember helyett,aki azt meglobogtatja flotté. Ez az alapja az egésznemes heccnek. Ha a bika nem volna olyan szamár,akkor nem találták volna ki a corrida de toros-t. (Eza spanyol hivatalos neve a nemzeti állatkínzásnak.)

A bika azonban elemében van, — már ami az osto-baságot illeti. Ahány vörös kendőt lát, annyinak megyneki. Ötöt-hatot is lengetnek előtte egyszerre, előszörgyalogszerrel, azután gebehátról. Mert lónak már nemigen lehet mondani azokat a veterán caballokat, ame-lyeknek legföljebb az ád harcias jelleget, hogy a fél-szemük bo van kötve. Néha beléjük akad a bika szarvas irtózatos erejét akkor látni, mikor megemeli a lovats kiveti nyergéből a lovast. Azt az embert, aki előszörlát ilyent, kiveri a verejték, a műélvezetnek ez az elsőfázisa. De a szomszédjai felokosítják, hogy nem kellizgulni. Nemrégiben még kötelező volt a lóra, hogybelei kiomoljanak a becsület mezején, de ma már dia-dalmaskodott a humanizmus. Most már úgy körül vanfáslizva, párnázva a ló, hogy legföljebb csak lába tör-het és bordája reccsenhet a köz kedvére. A lovas isolyan bőrpáncélokkal van körülteremtettézve, hogy őbenne se tehet kárt a jókívánság. Már tudniillik, az én

133

jókívánságom, aki egyre azon sóhajtoztam, míg nyolc-tíz ember ott vitézkedett az egy bika körül:

— Csak már meggázolná valamelyik maskarát ez abolond állat.

Dehát hiába, a bika nem ésszel élő állat s ha egypillanatra felvillant is benne az értelem, s komolyanráfogta a nyársait valamelyik bajvívóra, nem sokrament velük. Vagy a palánk mögé ugrott a fenyegetettember, vagy odaugrottak a kollegák a piros capá-vals a bika megint annak ugrott neki az ember helyett.

Szemmelláthatóan fáradt volt már szegény állat asok hiábavaló ugrálástól, reszkettek a bordái és fény-lett fekete hátán az izzadtság. Le is csurrant a sárgahomokra és sötétpiros rózsákat nyitott rajta. Vér öm-lött a sebekből a lovasemberek lándzsaszuronyai nyo-mán.

Most már elég kimerült volt a bika arra, hogy re-csegő trombitaszó mellett a három toros ember vegyemunkába. Három tarkaruhás legény ügyes, kecseslenge léptekkel körültáncolja a vérző állatot két-kétfölpántlikázott, horgasvégű tőrrel Bikaviadalos anzik-cokon leginkább ezt a jelenetet látni s látványosság-nak csakugyan ez a legkülönb. A spanyol mindig fi-nom és mindig lovagias, a horgas gyilokkal nem orozvatámadja meg a bikát, megvárja, míg szembe kerülvele s csak akkor röpíti bele őket az állat nyakszirt-jébe. A bika összerándul a fájdalomtól, bőrizmai meg-vonaglanak, mint mikor a bögölyt akarja lerázni ma-gáról, de ezek az acélbögölyök annál mélyebbre fú-ródnak, minél fájdalmasabban rángatódzik. Rekedten

134

elbőgi magát, céltalanul rohangat, a vörös rongyok lo-bognak körülötte, a banda valami pokoli marsot re-csegtet, a tömeg ordít „ólé, ólé“ s most a második tő-rös ember igyekszik szembe kapni a bikát. Az állatmegáll, előtte lábujj hegyen, előrenyújtott karokkal azember, pár pillanatig mereven nézik egymást s mirea bika döfne, belemar a második pár acél-bögöly. Aharmadik ember sokáig céloz s mintha beszélne is azáldozathoz. Körülbelül ezt mondhatja neki:

— Haragudni, bika úr, haragudni. Könyörgöm, tes-sék már dühösködni egy kicsit, mert különben min-gyárt meghajigál bennünket rothadt naranccsal a mé-lyen tisztelt publikum!

A senorok és senorák csakugyan kezdenek elégedet-lenkedni. Pfujóznak és szemére hányják a bikának,hogy gyáva. Az állat mintha próbálná megemberelnimagát. Fölkapja a fejét, csörgeti a hátán az ide-odalengő keskeny tőröket, fújja a tajtékot, a habcsomókösszekeverednek a vérsávokkal, két első lábával ka-pálja a földet, de a lábai már remegnek. A vörös vász-nak még egyre lobognak körülötte, de már merevülőszemből tükröződnek vissza. A bálvány, a matador mára haldokló állat nyakába döfi bele a kétélű kardot. Agyönyörű állat eldől, mint a tuskó, egyet-kettőt rúgmagán s már vontatják is kifelé a kisafás emberek.Legföljebb lelke lebeg még ott dicsősége színhelyén selégtétellel hallja, hogy megéljenzik a spanyolok. Ha-lála után mondogatják róla, hogy mégis csak derékbika volt.

Újabb tapsvihar, de ez már a második bikát köszönt.

135

Egy korridán rendesen hatot áldoznak föl Hispánianagyobb dicsőségére. Én csak háromnak a halálrakín-zását néztem végig. Az elsőnél szenvedtem, a második-nál haragudtam, a harmadiknál unatkoztam. Továbbnem érdekelt se a bikaviadal, se a közönsége.

A vörös kendőt lengető gyalogos maskarák a capea-dorok. A lovas hősök a picadorok. (Magyarul a piká-sok, a lándzsájukról). A toros emberek a banderil-lerok, a pántlikás horgas tőr a banderilla. (Néme-lyikbe exploziós anyag is van beleforrasztva, amely azállat bőre alatt robban. Hogy még jobban megvadítsa,vagy még veszélytelenebbre kínozza.) Aki a gyilkos-ságot befejezi, az az espada, a kardjáról, vagy mata-dor, szó szerint gyilkos, „az ölő“. Torreádor nincsen,az csak a Carmen magyar szövegében gilt.

A szakordításokkal, amelyekkel a nemzet kíséri ésbírálja a harc menetét, nem szolgálhatok, mert azokatcsak n szakember füle érti meg.

Vérző aréna legalább kétszáz van Spanyolországban.Mindnyájában van egy kis kápolna is. Ott kérik aviadorok a Szent Szűz segítségét, mielőtt a munkát,megkezdenék s ott tartózkodik a pap, hogy ha valakitvégzetes üzemi baleset ér, azt elláthassa az utolsó ke-nettel. Mert a spanyolok nagyon vallásos emberek. Azelsőrendű matadorok pálma és babér helyett a leöltbika levágott fülét szokták megkapni kitüntetésül

136

Igen nagy és igen ritka kitüntetés. Volt már olyanjámbor és istenfélő matador, aki hálából, amiért azIsten megsegítette, a Szent Szűznek ajánlotta fel abika fülét.

*

Hogy megszavaznám-e Magyarországra a bikavia-dalt? Meg. De csak úgy, ha az arénában nem tizenkétember viaskodnék egy bikával, hanem tizenkét bikaegy emberrel. Az előtt az egy ember előtt én is meg-emelném a kalapot.

DON MOHABIM HÁROM VEJE

Háromszáz egynéhány esztendővel ezelőtt egy DonMohabim nevezetű kikeresztelkedett mór kalmár voltAndalúzia leggazdagabb embere. Abból is látnivaló,milyen gazdag lehetett, hogy mikor a moriszkókatki kergették az országból, őrá törtek először kórót atörvénykező emberek. Ki volt adva az ordré, a sevillaialcaldenak, hogy legelőbb az ő talpára kössön úti-laput.

Don Mohabim azonban nemcsak földi javakbandűskálkodott, hanem minden világi dolgokban isnagyon járatos férfiú volt. Az arabok mindig 1 íreskuruzslók voltak s az andalúziai kalmár a kincseinkívül valami különös orvosi titkot is örökölhetett azőseitől. Ügy beszélték, olyan csodálatos kenőcs vana birtokában, hogy akinek a markát azzal megkeni,az se hall, se lát többet s olyan hullajtós lesz az esze,mint a kilyukadt mákfej. Mi volt igaz belőle, mi se,azt most már nehéz volna megállapítani, — az bizo-nyos, hogy Don Mohabimnak sohase kézbesítettéka kilakoltatási végzést.

Faj rokonait már rég világgá kergették a jámborspanyolok, aki nem akart menni, azt kegyes énekszómellett megsütögették, neki azonban a hajaszála segörbült. Ménesei gulyái szaporodtak, csűreiben arany-

138

duerókat lapátoltak s ami ezüstocsú kicsorgott azutcára, azt otthagyatta a szegényeknek.

Nem is lett volna semmi baj se, ha a spanyol gá-lyák be nem hurcolnak az újvilágból valami förtel-mes nyavalyát, ami úgy ráijesztett a népekre, hogymég a csókolódzástól is elment a kedvük. Az orvosokkapkodtak fűhöz-fához, a nagy inkvizítor pedig föl-ment a királyhoz.

— Uram, én megmondom neked, mért haragszikránk az Isten. Kapzsi szolgáid elvontak az igazság-szolgáltatás elől egy átkozott eretneket. Látomás tu-datta velem az éjszaka, hogy az ég haragját csakDon Mohabim tűzhalálával lehet megengesztelni.

A király hívatta miniszterét, Lerma herceget éstudatta vele a nagy-inkvizítor jámbor óhaját. A her-ceg meghajtotta magát, gyors intézkedést ígért, párnap múlva azonban zavart hajlongással állított bea királyhoz.

— Baj van, felség. Az utolsó moriszkónak nagyonmagas protektora akadt. Álmomban megjelent egynagyszakállú ősz, öreg ember ...

A király közbenevetett.— Ugyan ne beszéljen, herceg! Hát magának is

megjelent? És mondja, mit felejtett magánál? Mertén nekem ezt bőrzacskót hagyta itt, nézze, látott-emár ilyent?

Kifordította a zacskót és a herceg káprázó szemeele kapta a kezét. Gyémánt-mogyorók, zafír-diók,rubinból való gránátalmák szikráztak az asztalon.

139

— Az utolsó mór királyok elrejtett kincsei, amiketszáz évig hiába kerestünk. Hát kívánhatok én ma-gamnak igazhitűbb alattvalót ennél a moriszkónál?Nem vagyok bolond, meg megsüssem a karbunkulus-tojó tyúkot. Közölje, kérem, a nagy-inkvizítorral,hogy ha eretnek kell neki, keressen magának háromizgága grandot, de ezt a becsületes arabot nem adjuk.

Így mentette meg Don Mohabimot a máglyától akirály embersége, ami bizony elég elhamarkodottdolog volt. Az utolsó moriszkó nemcsak mint eret-nek érdemelte volna meg a tűzhalált, hanem minthazaáruló is. Akármilyen igaz kereszténynek játszottameg magát a világ előtt, titokban a mohamedánszentekkel szűrte össze a levet és mindig azon törtea fejét, hogy az ő segítségükkel hogyan lehetne aspanyol földet visszajuttatni Allah impériuma alá.És addig főzte a taplót, hogy egyszer neki is meg-jelent álmában a nagyszakállú, ősz, öreg ember, csak-hogy persze ő mindjárt tudta róla, hogy az senkimás, mint maga a próféta. Aminthogy az is volt,ami abból is megtetszik, hogy Allah üzenetét közöltea kalmárral.

— Édes fiam, csak te rajtad áll, hogy a Giraldaerkélyéről megint müezzin énekelje a világba a szá-rát. A szegény emberek úgyis mind téged szolgálnak,mindenféle mesterek és árusok neked fizetik a sarcot.Most már csak az van hátra, hogy a spanyol büszke-séget is megalázd. Mihelyst a spanyol vitézség, aspanyol költészet és a spanyol tudomány is beáll ate szolgálatodba, abban a percben elviszi az iblisz a

140

gyaurokat és megint mink leszünk az urak Gibraltár-tól Iránig.

— De hát hogy csinálhatnám én azt meg, uram,szegény tudatlan ember létemre? — fohászkodott akalmár.

— Azért adta neked Allah a lányaidat, hogy aző szemükkel hódítsd meg azt, amit a kincseiden megnem vásárolhatsz — csattantotta össze a papucsát apróféta és visszautazott a tubafa alá.

Három lánya volt Don Mohabimnak, az egyikethívták Mirandolának, a másikat Sonorának, a har-madikat Consuelának. Ez volt a legkisebb, olyan, minta hold ezüst sarlója; Sonora olyan félholdkorú volt,Mirándola azonban már a valóságos teliholdnak feleltmeg. ő járt minden esthajnalon ezüstkorsóval a már-vány kútra, amit még az arabok hagytak ott a katedrá-lis udvarán s őt rajzotta ott körül a legtöbb széptevő,mint szenderpillék az oleandervirágot. Mind azon kö-nyörgött, hogy vihesse haza a megmerített ezüstkorsót,de Mirándola mindenkinek csak azzal felelt, hogy vontegyet a gömbölyű vállán.

— Mit érnétek vele, ha a kapuig elkísérhetnétek?Azon úgyse engedne be benneteket az édesapám.

Egyszer azonban talált a lány olyan lovagot, akineka csillagszóró szemétől lángbaborult az arca.

— Jó uram, nehéz nekem ez a korsó, nem segítenélvinni? Majd meglátod, nem hagy jutalmazatlan azédesapám.

Don Mohabim csakugyan szívesen fogadta a lova-got. Megkínálta sorbettel a pálmafák alatt s megkér-

141

dezte tőle, nem volna-e kedve egy kicsit körülnézni akincsesházában.

— Nem érdekel engem a kincsesházad, uram, —állt fel büszkén a lovag. — Guzman de Forgola azén nevem, kardforgatás a mesterségem, mint mindenősömé ezer esztendő óta. Mit szólsz hozzá, ha beval-lom, hogy szeretem a lányodat!

— Azt mondom, Don Guzman, hogy jól teszed. Arravaló a lány, hogy szeressék.

— Add őt nekem feleségül.— Egy föltétel alatt. Csak úgy lehetsz ura a

lányomnak, ha három esztendőre beszegődsz hozzámszolgának.

— Spanyol lovag csak királyokat szolgálhat, —szegte fel a fejét gőgösen Don Guzman.

— Akkor 'nhozzám beállhatsz, — simogatta a mo-riszkó nyugodtan a szakállát. — Az én nagyapám voltaz utolsó granadai emir.

Don Guzm lehorgasztotta a fejét, megikadt a sze-me a Mirándola piros papucsán, aztán a lelke is rajtaveszett. Elhajította a kardját s lehántotta magáról alovagruhát. Föl se vette három esztendeig, amikorrakitelt a szolgálata s hazavitte a várába a szó] Miran-dolát.

Akkorra már Sonora járt a kútra az ezüstkorsóval ső is hamar megtalálta a maga szenderpilléjét. Hosszú-hajú, lányképű fiú volt, alig mert ránézni a lányra,mikor odasúgta neki:

— Señora, én meghalok érted.

142

— No, ne siesd úgy el a dolgot, — mosolyodott ela lány — kérdezd meg az apámtól, mit szól hozzá?

— Hol találom az apádat?— Fogd a korsóm, gyere utánam.Don Mohabim éppen a csalogányokat hallgatta a

rózsaligetben, mikor a lány képű költő elébe állt.— Uram, mondd meg nekem, bűn-e a rózsát sze-

retni, meg a napot, r csillagokat, meg a bülbül dalát?— Nem hinném, — mosoly odott el az öreg — eze-

ket én is mind szeretem.— Én pedig valamennyit egyszerre megtaláltam a

te lányodban. Ha hozzám adod feleségül, gránátvirá-gokból vetek neki ágyat és mantillának lehozom szá-mára a szivárványt.

— Te alighanem költő vagy, úgy-e?— Az vagyok, uram, Gonzales Riosnak hívnak, is-

merheted hírből a nevemet, királynék szoktak az énmadrigáljaimon elaludni.

— No azzal én nem nagyon dicsekednék a te helyed-ben — kötözködött tréfásan a kalmár s előadta a köl-tőnek a kikötést. Tessék három esztendeig az ő béresé-vel egy sorban kaszálni, aztán madrigálozhatnak,amennyit akarnak.

A költő ránézett a lányra, akinek arcán nyíltak arózsák, szeméből ragyogtak a csillagok s aki éppenúgy félrebillentette a fejét, mint mikor a fülemüle lesia fészkéből, hogy jön-e már a párja. Természetesenvállalta a háromesztendei béreskedést s mikor kitelt azideje, vitte is Sonorát a fülemüle-fészekbe, amit a jóMohabim bélelt ki pehellyel.

143

Az esküvő után az ölébe vette a kalmár Consuelát,a legkisebb lányát és azt mondta neki:

— Szemem fénye, kertem legszebb lilioma, az egyiknénédért megalázta magát előttem a spanyol vitézség,a másikért a spanyol költészet, te néked a spanyoltudományt kell szolgámmá tenned. De már a te eskü-vődet, Allah-uccse, nem a toledói érsek áldja meg,hanem Bagdadból hozatom el a nagy-imámot, hogydugja a szádba a mézes datolyát.

Nem hiába, hogy Consuela volt a három lányt közta legszebb, szerencséje is akadt neki mingyárt az elsőkútramenéskor. Két hidalgó is kapott egyszerre a kor-sójáért, az egyik csupa selyem-bársony, arany lúdtoi-lal a csúcsos bárét ja mellett, amiből a vak is láthatta,hogy írástudó ember; a másik egyszerű fekete ruhátviselt, annak meg a puha fehér kezén látszott, hogyaz is könnyű szerszámmal keresi a kenyerét s nemnagyon töri magát a nehéz munkával. A vizeskorsóértse nagyon viaskodott, egészen odaengedte vetélytársá-nak, beérte ő azzal is, hogy hazáig a lány kezét ciró-gathatta.

— Kik vagytok, mik vagytok? — vette őket szem-ügyre Don Mohabim.

A cifrább kérő rúgtatott előre.— Az én nevem Juan Torilla, én vagyok ő felsége

udvari csillagásza s úgy olvastam ki a csillagokból,hogy a sors engemet szemelt ki e tökéletes ragyogáséplanéta kísérő csillagának.

Don Mohabim a szokott választ adta. Semmi kifo-

144

gása a csillagász ellen, ha beszegődik hozzá három esz-tendőre csizmapucolónak.

— Vállalom, uram, — felelte habozás nélkül a csil-lagász — s fogadom, hogy még úgy sohase fényletta csizmád, mintha én pucolom.

Az öreg eretnek boldogan dörzsölte össze a két te-nyerét. Most már biztos, hogy megint müezzin fogkukorélkolni a Giraldán. Csak mái a próféta megintlelátogatna egy kis toreferére, hogy megüzenhetné tőleAllahnak a jó hírt! Nevetve paskolta meg a lányaarcát.

— Hát te, tuba galambom, vállalod-e?A lány az apja szakálla alá bujt és onnan pusmo-

gott ki.— Én úgy szeretném, apám, ha a másik senort is

megkérdeznéd.Don Mohabim csak most vette észre a feketei uhás

fiatalt, aki egy márvány oszlopnak támaszkodott.— Ezt gondolod, lányom? Hiszen ő is hallotta a

feltételt. Beszélj, senor, van-e kedved hozzá?— Szó sincs róla, Don Mohabim. És csak a lányod

ura és szolgája leszek, de tetőled nem fogadok el pa-rancsot.

— Hát te különb embernek tartod magad, mint atöbbi? — ráncolta össze a szemöldökét a kalmár.

— Különb is — suttogta a lány. — Ez az igazispanyol férfi.

— Micsoda? — dühödött fel az apa. — Hát DonGuzmant, meg Gonzalest, a költőt tán a gólya köl-tötte?

145

— Még pedig valami mór gólya — legyintett a fia-talember. — Az csak fattyú spanyol lehet, aki meg-alázkodással szerez asszonyt.

Don Mohabim reszketett az izgalomtól.— Hátha a fele vagyonom neked adom?— Hátha a spanyol koronával kínálnál, lennék-e

érte cseléded csak egy napra is?— Tudd meg, hogy az én ereimben régibb királyok

vére folyik. Én a Boabdil unokája vagyok.— Te meg tudd meg, hogy én meg annak a bor-

bélynak az unokája vagyok, aki a Boabdil uraságotutoljára borotválta meg, mikor kiszaladt az ország-ból.

— De hát ki vagy te tulajdonképpen, hogy ennyigőg szorult beléd?

— Én Aeneas Parafucillo vagyok, a sevillai bor-bély.

Az utolsó moriszkó kimeresztette a szemét, előre-kapott mind a két kezével, alighanem a próféta köpö-nyegébe akart belekapaszkodni, aztán arcra bukott ésföl se kelt többet.

így mentette meg a hazáját a sevillai borbély attóla szégyentől, amit az jelentene, ha most nem igazhitűkeresztények köpködnének a Szent Ferdinánd szobrakörül, hanem kutyahitű muszlimok. S a történelmijelenet megérdemelte azt a nagy vásznat, amelyikena barcelonai képtárban ma is látható a megbűnhődötteretnek, a világszép Consuela, a megszégyenült csilla-gász és a büszke borbély.

146

Az ám, ez is hátra van még. A képek és a szobrokföltekintése. Hiszen ő értük szegődik be az ember spa-nyolnak, nem a vöröshagyma-rántottéért, meg a dunsz-tolt sonkáért. Különösen, ha az embernek olyan hírevan, hogy a becsületes mestersége szerint múzeumigaz-gató, akinek az impériuma alá néhány száz kép is tar-tozik. Hát akkor mégis csak illendő megmutatni, hogyminket se a gólya költött s tudunk mi disztingválninemcsak a lepény hal, meg a majorannás pacal közt,hanem a művészetben is ki vagyunk tanulva. Amelyikszent olyan sovány, mintha éhséggel kínozták volnavértanú-halálra, az még az ántivilágból való. AmelyikMagdolna kövérkés és nem nagyon van fölruházkodvaa bűnbánatra, az renaissance. Amelyik még dundibbés még kevesebb bűnbánatot tanúsít, az bárok. Ame-lyikről nem lehet tudni, hogy fiú-e vagy lány, noharuha is van rajta, az modern, a szép békacombú figu-rák pedig a jövendő művészetét képviselik. (T. i. ak-kor már kisebb lesz a nehézkedési erő s az embereknem tudnak lépni, csak ugrani. ) Ez a minimuma an-nak a tapasztalatnak, amivel egy világlátott embernekhaza kell térnie. Aki aztán még azt is tudja, Velasquezt Diegónak hívták, még pedig Diego de Silvánakaz még többet tud, mint a Baedeker, ahonnan ezt a

147

nevezetes ténykörülményt tanulta. Mert a Bacdekernem mondja meg, mi oka volt a legspanyolabb felsé-gek udvari festőjének arra, hogy az apja neve helyettaz anyjáét viselje. Persze, ő nem tudhatja, amit mi tu-dunk. A Diego de Silva, magyarul Erdős Jakab. Per-sze, hogy ezzel a névvel sohasem kaphatott volna ka-maráskulcsot a művész.

Már most, ha rendes útleíró volnék, ebbe a fejezetbenémi szorongással foghatna bele az olvasó. De nyug-tasson meg mindenkit, hogy én nem vagyok muérto.

Jobb ilyesmit idejében bevallani, mint megvárni,míg a műértők rápirítanak az emberre, még ha kul-tuszminiszter is. Fogalmam sincs róla, ki most a spa-nyol kultuszminiszter, vagy hogy a diktatúra egyálta-lában tart-e még ilyent, de pár esztendővel ezelőtt mégvolt ilyen tagja a spanyol kormánynak. Meier-öraefe,a legnagyobb német műértő tőle kért engedélyt a spa-nyol képtárak soronkívül való tanulmányozására s ötpercnyi beszélgetés után azt írta róla:

— Egyszerű, kedves úriember őexcellenciája. A mű-vészethez ő se ért többet, mint amennyit minálunk értegy kultuszminiszter.

Én azonban nem azért nem vagyok műértő, mertműzeumigazgató vagyok, — tudok rá esetet, hogy eza kettő nem inkompatibilis egymással. Nem a tudat-lanságomban van a hiba, hanem a természetemben. Aműértők tolvajnyelve és hitvitái iránt akkor se volnasemmi fogékonyságom, ha bankigazgató volnék, vagyszappangyáros. Akkor is inkább a magam szeménekhinnék, mint a kalauzokénak. Nem azt mondom én,

148

liogy a Baedeker műértőjének nincs igaza, amikormegcsillagozza, sőt megkét- és három-csillagozza a kö-telező művészi csodát, hogy „no te ember, itt aztánállj meg műélvezni!“ Neki igaza lehet s az is megeshet,hogy én is az ő igazát vallom, de majd csak a magamjószántából. Nekem odarakhatják a tejút minden csil-lagát, attól én el nem ámulok. Máskülönben nagyonszófogadó ember vagyok, de tetszésben, nemtetszésbennem hagyok magamnak parancsolni. Csak ott állokmeg, ahol a kép, vagy a szobor megállít s csak azutánnézek utána, kinek hívják azt a varázslót, akinek ahatalmába estem.

Nem kötözködés ez, könyörgöm, se nem a megis-mert igazság ellen való tusakodás, még csak nem ispóz. Ez csak ragaszkodás ahhoz az esztétikához, amitgyerekkoromban tanultam a Daru-utcában. Nem az aszép, ami szép: ami tetszik, az a szép. Egy kicsit hajazahhoz, ahogy Kant Immánuel definiálta a szépet,csak ő nem tudta ilyen világosan kifejezni magát.Nem is csoda, mert sose járt a Daru-utcában. Leg-alább az életrajzírói nem említik, se a Daru-utcábannem maradt emléke, — nem okoztak ott soha külö-nösebb feltűnést az esernyőcsinálók.

Hiszen az is lehet, hogy az egyéni esztétikája néhamegcsalja az embert és bolondságot beszéltet vele.Megírtam már annak az átokházi öreg magyarnak azesetét, aki úgy meghatódott, mikor először látta Sze-geden a víztornyot. Háromszor megkerülte, aztán le-vette a sapkáját és megtörülte vele a szemét.

— Mindig hallottam, milyen szép szobor-emléket

149

állították ezek a városi népek Kossuth atyánknak,de szép is! Áldja meg az Isten, aki csinálta!

Hát persze, hogy ez műértők szemében nevetnivaló.De öreg atyámfiának mégis csak ez volt a legnagyobbművészi élmény, amivel az életében találkozott. Ügyérezte, a városi népek eltalálták, mekkora szobor-emlék dukál Kossuth atyánknak. S a szó köztünk ma-radjon, nem tudom, a szobornak szánt kő- és bronz-korszakok éreztették volna-e ezt vele. Pedig gondo-lom, minden műalkotás annyit ér, amennyit éreztetnitud az emberrel. Ez nem a legmodernebb felfogás,hanem a legősibb. S én ezzel szaladtam át a spanyolképtárakat.

Világhírű nagy képtára csak egy van Spanyol-országnak, a madridi Prado. De tömérdek a magán-gyűjtemény s nyilvános múzeum a legkisebb falusitemplom is. Műtörténeti kincsekben a spanyolok aleggazdagabbak, mint ahogy mi vagyunk a legszegé-nyebbek. Persze a tatár, meg a török ... Hát ami aztilleti, ezzel nem igen dicsekedhetjük le Ibériát. Nekitatár helyett, török helyett arabja volt, nem is egy-kétszáz esztendeig, hanem nyolc századon keresztül.Igaz, hogy az arab nem pusztító nép volt, hanemépítő, de azért a megőrzés dicsősége mégis csak a spa-nyolé. Ami szép volt, azt nem verte szét csak azért,mert az ellenség hagyta ott. Pártját fogta, megbe-csülte, fönntartotta, ha római csinálta, ha zsidó, haarab hódító. Legföljebb módosított, szépített rajtaa maga gusztusa szerint, ha nem mindig szerencsésen

150

us. Minálunk csakúgy elpusztultak a kora keresztény-ség templomai, mint az Anjouk és a Hunyadiak épít-kezései vagy a félholdas mecsetek. Nem kell mindenta törökre fogni, akármilyen közel atyafi velünk. Alegtöbbet mi magunk pusztítottunk,vagy úgy, hogycsákányt fogtunk rá, akár úgy, hogy rábíztuk azidőre, bánjon el vele, ahogy jól esik neki, minek márnekünk az az ócskaság? Ez a halhatatlan Mineka-család a legtörzsökösebb magyar nemzetség, amely-nek több kitűnő tagját van szerencsém személyesenis ismerni. Ezek azok, akik még ma is bemeszel tét ika falusi templomok árpádkori freskóit. Ezek azok,akik leszedetik a középkori mennyezeteket s még di-csekszenek is vele, Hogy ők most renováltak. Ezekazok, akik az én múzeumomnak se tudják megbocsá-tani, hogy pár esztendővel ezelőtt, mikor a szegediöreg-templomot lebontották, annak a tornyából kihá-moztunk egy átmeneti stílű kis kápolnát, amit vala-melyik korai Árpád-királyunk építtetett a franciacisztercitákkal. Hiszen ha csak kihámoztuk volna ésrászabadítottuk volna az alsóvárosi magyarokat, hogymost már az ezer esztendő emlékével megszentelt kö-veket hordják haza káposztasavanyításnál hasznosít-ható nyomatéknak, akkor mi nagyon derék emberekvolnánk. De azzal, hogy restauráltatok és megműem-lékesítettük, teljesen kimutattuk a tökéletlenségünket.Nemcsak mink, helybeli tekintetes urak, hanem a mű-emlékek országos bizottsága is, aki Pesten lakik.Csupa méltóságos úr, még sincs több eszük, mintnekünk.

151

... Eh, gyerünk vissza Spanyolországba és törőd-jünk azzal, amiből élünk.

Körülbelül 3000 képe van a Prádónak s azok közt10 Raffael, 21 Van Dyck, 43 Tizian, 56 Tintoretto,58 Ribera, 50 Murillo, 64 Velasquez ... Mintha aXaxa-barlangi lakatot mesélné az ember és a csoda-lámpa kincseit számolná: 10 zsák karbunkulus, 50zsák rubint, 100 zsák smaragd. Ez a koldusok országamégis csak egyik leggazdagabb országa a világnak.

Persze a drágaköveknek is változó a divatja. Húsz-huszonöt évvel ezelőtt a spanyol festészetnek Velas-quez, meg Murillo volt a kohinorja. A modern mű-értés hümmögve vonogatta vállát és ha már színt kellvallani, hát ki is mondja, hogy egyik se gyémánt,legfeljebb mármarosi. Murillo együgyű falusi piktor,édeskés Madonnái unalmasak s a Purísima Concep-ción naív giccs. Velasquez még rosszabbul járt, mertattól még a naívságot is elvették, mint enyhítő körül-ményt. A szerencsés udvari festő csak lelketlen techni-kus volt, fotográfus a fotografía feltalálása előtt.Nem tudta megfogni a lelket, csak Húst festett, megbrokátot, bársonyt, csipkegallért, aranyláncot. (Sze-retném látni azt a festőt, aki lelket tudott volna fes-teni a brokátoknak és bársonyoknak abba a tömegébe,amit Fülöpnek neveztek. Hiszen ez még az Istennekse sikerült I) A lélekfestők, az egyedülvalók, a Hal-hatatlanok: Greco, meg Goya.

152

Hitviták, amelyek mindig újra kezdődnek és min-dig eldönthetetlenek maradnak és amelyek tulajdon-képpen csak arra valók, hogy a hitvitázók éljenek be-lőlük. Nem vagyok benne bizonyos, hogy használnak,de azt hiszem, nem is ártanak senkinek sem. Istenvan, ha hiszünk benne, ha nem és isteni dolgok is van-nak, akár meg tudjuk őket látni, akár nem. Csaktürelmetlennek nem szabad lenni és a másik emberreazért acsarkodói, mert nem az én szememmel lát, ha-nem a magáéval. Nekem ugyan ez is olyan törvényem,amely csak engem kötelez. Ha kiások a föld alól va-lami buta kis cserépbabát, még érzek valamit abbólaz áhitatból, amivel azt ötezer évvel ezelőtt istennektisztelte kőkorszakbeli ősöm. Hát akkor mi jussomlett volna nekem felülről nézni azt a tömeget, amelyvégigzsibongta a Prado labirintusát, de lélekzeni semert Velasquez halott Krisztusa és Murillo Szeplő-telen Fogantatása előtt? Én is meghajtottam a fe-jem, mert én is azt éreztem, amit ők: itt jelen vanaz Isten.

Nem volnék őszinte, ha nem vallanám be, hogyGreco is tudta ezt velem éreztetni, de nem olyan za-vartalanul. Spiritualizmusában van valami nyugta-lanító s nyilván ez a legnagyobb értéke. Azt hiszem,egy kicsit bolond volt, nemcsak az ihlet szent őrüle-tében, ami minden igazi művésszel közös, hanem jó-zanon is.

— Mi az értékesebb a festészetben? — kérdeztetőle egyszer egy spanyol kollégája, Pacheco, Velas-quez apósa. — A rajz vagy a festés?

153

— A festés — felelte Greco, aminthogy Tizian ta-nítványa nem is mondhatott mást.

— Igen, de hát akkor hogy vagyunk Michelange-loval ?

Greco legyintett:— Michelangelo nagyszerű ember volt, de a festé-

szetről fogalma se volt.Természetes, hogy Goyá-nak is külön terme van a

Pradoban, még pedig díszterme, meg is laktam, deeredetiben csak úgy nem tudtam vele összemelegedni,mint reprodukciókban. Hallatlan termékenysége mel-lett is lustának érzi az ember. Mindennel mulattattamagát az oltárképtől a pornográfiáig, de mintha sem-mit se vett volna komolyan. Mindent meg tudott volnacsinálni, de mindent unt. A csillagokig érő zsenivolt, de azért csak arra valók voltak neki az össze-markolt csillagok, hogy leüljön velük pitykövezni akocsiúton.

*

Rubens. Talán még Münchenben sincs belőle aakoratömeg, mint Madridban. Aki csak fotográfiákban láttaeddig és szeretni akarja ezután is, az behunyt szem-mel menjen keresztül a termein. A rubensi ass'ionyoknem fehérek és pirosak, nem az élet rózsaszíne lüktetbennük, hanem a halottas kamrák sárgasága puf-fasztja őket.

*

Roelas. Klerikus volt Sevillában. Murillo előzője,a kisebbek közül való, de egy sevillai képét sohasem

154

fogom elfelejteni: Szent András mártírhalálát.Ugyanaz a csőcselék feszíti keresztre, amelyik kint

az utcán ténfereg. Ez a típus négyszáz év óta nemváltozott. Ahogy kiléptem a múzeumból, ugyanaz abikafejű naplopó állított meg az Isten nevében, akiodabent a szentnek a lábát hozzákötözi a kereszthez.

Murillónak is van egy nevezetes képe:villanuo-vai Szent Tamás alamizsnát osztogat a szegények-nek. Az egyik szegény kőhöz pengeti az ezüst pénzt:nézi, hogy nem hamis-e. Ez is tradíció a spanyolok-nál, háromszáz éve ragaszkodnak hozzá.

*

Akácok pergetik utolsó szirmaikat, szarkaláb ésbúzavirágcsokor a stációkő lábánál. Krisztus másod-szor rogyik arcra a kereszt alatt. Falusi kontár fest-hette, nem is piktor, hanem ládapingáló asztalos, akise vonalat húzni, se festéket keverni nem tudott. Nemfestett, hanem meszelt. Mi teszi hát, hogy könnyesszemmel állok a stáció előtt és nem tudom a kÖny-nyeim elállítani t

... Most veszem észre, hogy ez már nem spanyoljegyzet. Egy vízmenti kis város emléke keveredett aspanyol forgácsaim közé. A tanulsága idevaló. A mű-vészi hatás mindig idegek kérdése.

SALAMON ZSIDÓ VISZONTAGSÁGAI

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer... Hopp, haígy kezdem ezt a fejezetet, akkor sose jutok be azAkadémiába. Már pedig ez nekem mindig ambíciómvolt; azt hiszem, most már egészen jó úton vagyokfelé. Mikor a madridi nemzeti könyvtárat megnéztem,a jogtudományi szakban találomra kihúztam a sorbólegy disznóbőrkötéses, rézkapcsos régi salabaktert. Tu-lajdonképpen csak azt akartam megtudni, hogy Ibé-riában olyan kellemes penészszaguk van-e a halottkönyveknek, mint mifelénk s hogy a spanyol könyv-skorpió olyan szimpatikus teremtés-e, mint a mienk.De ahogy kinyitottam a könyvet, olyan érdekes dolgonakadt meg a szemem, hogy rögtön elfelejtettem, amitkerestem. Jogi dolgokhoz semmit se konyítok ugyan,de azt hiszem, a salabakterban talált ötszáz éves jog-eset megismertetéséért nagy hálára kötelezem a juris-prudentiát. Nem mondom, hogy sose hallottam mégilyet, mert az Ezeregyéjszakában is ilyenforma a jog-szolgáltatás. De a madridi inkunabula nem mesés-könyv, nagyon is komoly szakmunka. Practica Judicia-lis a címe és Johannes Petrus de Ferrariis a szerzője,aki a XIV. század fordulóján jeles doktora volt aferrarai egyetemnek. El lehet gondolni, ebben is mi-tyen tudós ember lehetett, hogy Jean de Vingle érdé-

156

mesnek tartotta kinyomatni a kéziratát Lugdunumban1494-ben, ékes gót betűkkel.

*

Abban az időben, mikor a spanyolok még össze vol-tak házasodva a mórokkal, meg a zsidókkal, élt Mad-rid városában egy Salamon nevű becsületes kocsmá-ros. Természetesen minden kocsmáros becsületes em-ber volt már akkor is, de ez a Salamon különösenaz volt. Tudniillik a Manzanaresban olyan kevés a víz,hogy azt sohase lehetett borkeresztelésre prédáim, aspanyol bornak meg már annyira bővében voltak,hogy kánikulában azzal mentették meg az érdemesfolyót a kiszáradástól.

Hát ehhez a becsületes Salamonhoz beállított egy-szer két nemes spanyol lovag. Ugyan nem is mentekbe a csárdába, csak kifüttyentették a csárdást.

— Hozzál ki nekünk egy serpenyőt, te zsidó.Salamon kitüsténkedett a serpenyővel, abba a lova-

gok beleraktak hat megkoppasztott fogolymadarat sza-lonnával, hagymával, mindenféle ízesítőkkel együtt sazt mondták a hajlongó csárdásnak:

— Mink most kerülünk-fordulunk egyet, mire visz-szaérünk, akkorra megsütöd nekünk a foglyokat. Deha azt nem akarod, hogy szakálladnál fogva megmár-togassunk a Manzanaresban, akkor gondod legyen rá,hogy se meg ne égjenek, se nyersen ne maradjanak;főképpen arra vigyázz, zsidó, hogy a hitetlen kezeddelhozzá ne érj a pecsenyénkhez és ne csipegesd róla a

157

ropogós piros bőrét, mert akkor téged húzunk nyársraés addig forgatunk rajta, míg ropogósra nem pirulsz.

Salamon a szívére tette mind a két kezét, aztán tü-zet rakott; megsütötte a foglyokat, ahogy paran-csolva volt és kiállt az ajtóba, várva a vendégeit.

A két lovag helyett azonban Jusszuf toppant elébe,a madridi bíró.

— Micsoda drága jó szagot érzek én itt, te zsidó!— kérdezte nyájasan, ahogy a pecsenyegőz meg-csapta az orrát.

— Én meg nem mondom, szidi, — vont vállat Sa-lamon. — Két gyaur bízta rám a pecsenyéjét, föltet-tem a tűzre, de hozzá se értem, mert az nekem megvan tiltva.

— Neked igen, de nekem nem, — mosolygott abíró és megemelte a fedőt. — Allahra, ezt nekem megkell kóstolnom!

— Ne tedd ezt, uram! — állt elébe a csárdás, —mert ez olyan pecsenye, hogy ha te eszed meg, az énfogam törik bele.

— Csak éppen ezt a szép piros bőrét hámozom le,ni, — cuppogott kedvetelten a bíró.

— De éppen azért húznak engem nyársba! — tör-döste a kezét Salamon.

— No akkor meg már mindegy, — nevetett azarab és oda intette az egyik szerecsen fogdmegjót. —Kapd föl ezt a serpenyőt, vidd haza, mire megterí-tenek, én is otthon leszek.

A másik szerecsent pedig odaültette a küszöbre ésazt mondta a halálra ijedt Salamonnak:

158

— Ne félj te semmit, az én emberem szemeláttáranem mernek veled semmi csintalanságot tenni agyaurok. Legföljebb fülön fognak és bevádolnak ná-lam, mint bírónál. Én pedig majd eligazítom a baju-kat. Mondom, ne jajgass, a hajad szála se görbül,míg engem látsz.

— Jó, jó, uram, — rázta a hideg Salamont, — demi lesz velem addig, míg téged nem látlak? Mitmondjak a két mérges lovag úrnak?

— Mit mondj, mit mondj? — tűnődött el a bíró.— Hát csak annyit mondj, hogy a foglyok kirepül-tek a kéményen.

Azzal a bíró el is ment, a lovagok pedig megjöttek.— No, zsidó, kész-e a pecsenyénk?— Kész, nemes uraim, kész, — görnyedt kétrét Sa-

lamon a szolgálatkészségtől s csak akkor merevedettegyenesre, mikor a tűzhely felé fordult. Szólni setudott a meglepetéstől, csak a karjaival legyezett,mint a szélmalom.

— Mi lelt, zsidó? — nézték csodálkozva a spanyo-lok.

Salamon merigetett a fejével a tűzhelyről a ké-ménybe, a kéményből a tűzhelyre.

— Még az előbb itt voltak. Elmentek, kirepültek.— Kicsodák?— A foglyok, nézném uraim. Elszálltak a kéményen

keresztül. Izrael istene csodát tett.A spanyolok nem voltak hajlandók hitelt adni

olyan csodának, amit Izrael művelt. Kirántották spá-déjukat és compostellai Szent Jakabot hívták tanúul

159

ahhoz a kegyes szándékukhoz, hogy fölnyársalják azátkozott zsidót.

A bíró szerecsenje beköhintett a küszöbről és Sa-lamonon erőt vett a bátorság.

— Igenis, nagy jó uraim, azonnal beleszaladok akardotokba. Csak előbb kiszolgálom szíves engedel-metekkel ezt a fiút. A mi legkegyelmcsebb urunknak,a fényes orcájú madridi bírónak a szolgája.

A spanyolok meggondolták a dolgot, lemondtak aszemtanú előtt való zsidósütögetés öröméről. Ahe-lyett rúgtak egyet a bűnösön.

— Előre, zsidó! Gyerünk csak a bíróhoz, kérdez-zük meg, mit szól a csodádhoz.

Ahogy megindulnak hármasban, valamelyik kutya-szorítóban szembe jön velük egy jókedvű szamárhaj-csár, tereli maga előtt a szamarát fütyörészve. Mármost a lovagok sarkantyúpengésétől-e, a Salamonkaftánja lobogásától-e, megrökönyödik a szamárkaés leheveredik az utca közepére. Könyörög neki agazdája, paskolja tenyérrel, nevezi édes galambjának,döfködi bottal, szidja ördögök nagyanyjának, a sza-márka nem mozdul. Utoljára nekiállnak valamen-nyien, a hajcsár emeli az akaratos állat fejét, a kétlovag emeli kétoldalt, Salamon ösztökéli a farkánálfogva, erre aztán föl is ugrik a jámbor, de a farkaott marad a Salamon kezében.

— A toledói Szűzre! — ordított versenyt a haj-csár a szamarával, — most meghalsz, zsidó! Csúffátetted Ó-Kasztilia legbüszkébb szamarát!

Mivel a furkóval hadonászó hajcsár csúnya nagy

160

góliát ember volt, a kocsmáros pedig nyeszlett kisember, illára vette a dolgot és beszaladt az első nyi-tott kapun. Az pedig a mosé kapuja volt, Salamonesze nélkül szaladt föl a toronyba, futott vagy százlépcsőt, ott megállt egy kicsit kipihenni magát. Demikor meghallotta, hogy a sarkában kopog a szama-ras ember, nem följebb szaladt, hanem kiugrott azablakon, a nyakába annak a derék csizmapucolónak,aki a templom sarkán űzte a mesterségét.

Salamon ilyenformán puhára esett, hanem a csiz-mapucoló beadta a kulcsot. Illetve letette a kefétegész életére, azaz, hogy utolsó mozdulatával ráru-házta fiára és örökösére. Annak azonban az volt azelső dolga, hogy utána rugaszkodott az éghullajtottácsárdásnak s most már négyen kergették a boldogta-lant.

— Elébe! Utána! Fogjátok meg a tolvajt! A sza-márfarkszaggatót! A gyilkost!

A sokféle gonoszság elkövetőjének pedig most márvolt annyi esze, hogy nem fölfelé szaladt, hanem le-felé. Beugrott egy patió-s udvarba, éppen egy kard-csiszárnak a karjába zuhant bele. Ez még nem lettvolna baj, csakhogy a kardcsiszárnak a felesége isott hűsölt a gránátbokrok alatt, az pedig éppen olyanijedős állapotban volt, amilyenben akkor szoktaklenni az asszonyok, mikor gólyát várnak. Meg isijedt szegény a zenebonától úgy, hogy nagyot sikol-tott és behunyta a szemét. Hát mikor kinyitotta, egyhalott kisbaba feküdt a kötőjében, — úgy látszik, a

161

gólya is csak addig tudja az egyszeregyet, míg féllábra áll, de röptében mindjárt elveszti a fejét.

Szerencsére a kardcsiszár nem volt olyan vérszom-jas ember, mint ahogy a mestersége magával hoztavolna. Nem vágta miszlikbe a gólyaijesztgetőt, csakmagához szorította mind a két karjával.

— Tőlem nem szabadulsz, lator. Viszlek a bíróhoz,ő mondja meg, milyen kárpótlás jár nekem azért,hogy mikor tízévi házasság után végre fiam születettvolna, azt koporsóba fektethetem, bölcső helyett.

Vitték tehát Salamont a bíróhoz, most már öten,egyik mérgesebb ember, mint a másik. Az pedig márvárta őket a nagy vánkos-székben a pálmafa alatt,amelyiknek a hegyiben a szerecsen guggolt a lombsá-torban, kezében az üres serpenyővel.

— Csak okosan azzal a kis ésszel, — tanította kia bíró. — Mikor én azt kérdem a két kutyahitű lo-vagtól, hogy mi panaszuk van, te akkor ejtsd ide aserpenyőt a lábam elé.

De mikor a sok panaszost meglátta a kádi az egyzsidó körül, neki is felvidult egy kicsit a homloka.Sejtán vigye a dolgát ennek a Salamon zsidónak, bi-zony ennyi farkasveremből nehéz lesz kihúzni. De hátazért csak megpróbálta.

— Mi panaszotok van, gyaur vitézek? — nézettkomoran a lovagokra.

— Nekünk, — kezdte nagy grandezzával az egyik,— nekünk ...

Tovább azonban nem mondta, mert a rézserpenyőnagy csörömpöléssel hullott a fahegyből az asztal kö

162

zepére. Szemmel láthatóan a Salamon zsidó serpe-nyője.

— Hm, — nézett össze a két hidalgó, — ezt minthacsak az égből hajították volna le! Már most ha aserpenyő így röpül, pedig az nem is lelkes állat, ak-kor mégis csak lehet abban valami igaz, hogy a fog-lyok elrepültek a tűzhelyről a kéményen keresztül.Nagy boszorkánymester lehet ez a zsidó, nem jó leszezzel kikezdeni, hanem inkább tanácsos lesz fordítaniegyet a mantillán.

— Nekünk, — kezdték újra még nagyobb grandez-zával, — nekünk semmi egyéb kívánságunk nem volt,mint uraságod fényes arcában gyönyörködni.

— No, azt megtehetitek, — vigyorodott el a bíró,— beszéljen a többi panaszos.

— Rajtam a sor, — lengette a hajcsár a tövébőlkiszakított szamárfarkat és előadta a vele esett sé-relmet.

— Nem értettem jól a dolgot, — csóválta a fejéta bíró, — melyiktek húzta a szamárnak a fejét?

— Azt én húztam, uram.— Biztos ez?— Hogyne volna biztos, hiszen még súgdostam is

neki.A bíró nagyot csapott az asztalra.— Úgy, hát még sugdostál is neki? Látod, most

magadra vallottál, ebszülte. Összebeszéltél a szamár-ral, hogy bajba hozzátok ezt a jámbor zsidót. Csaknem akarod velem elhitetni, hogy ez a káposztatorzsá-ból faragott nyápic ember a te segítséged nélkül

163

csúffá tehette volna a szamaradat? Hanem te rán-tottál az állat fején akkorát, hogy a farka amannaka markába szakadt! Kenjétek meg csak a talpát egykis mogyorófahájjal! Hát téged mi lelt, te subickoitnyelvű legény?

A csizmapucoló fia teljes hűséggel adta elő apjatragikus halálát. Ez már komoly ügy volt, előhozattaa bíró a koránt és elkezdte vallatni a szúrákat. Sokidő telt bele, de csak meglelte, amit keresett.

— Egy az Isten és Mohamed az ő prófétája! Ne-ked igazad van, jó fiú s jogod van apád haláláért azsidó életét követelni. A zsidó üljön le a templomtövébe, arra a helyre, ahol az édesapád ült, te pedigeredj föl a toronyablakba és úgy ugorj rá erre ajámbor férfiúra, hogy rögtön nyaka törjön. Megvagy elégedve?

— Meg, uram, — vakarta a fejét az ifjú csizma-fényesítő. — Nagy a te bölcseséged, de most nemkérek belőle.

— Masallah! — bólintott a bíró és intett a kard-csíszárnak. — Hát te mit hoztál, fiam?

A kardcsiszár azalatt nagy számvetést végzett ma-gában. Ha a fia élve született volna és megnőtt volna,akkor bizonyosan olyan vitéz ember lett volna, hogylovaggá ütötték volna. Ha lovag lett volna, akkorbizonyosan az estramadurai herceg lányát vette volnael, azzal kapott volna egy palotát, abban megtettevolna kapusnak az apját s a donok és donnák min-den kapunyitáskor aranyat ejtettek volna a kalap-

164

jába. Ezen az alapon aztán ezzel fejezte be a pana-szát:

— Tízezer maravedivel kárpótoljon engem a zsidóazért, hogy őmiatta halva született a gyermekem.

— Hm, — simogatta a bíró a szakállát, — nincstöbb gyereked?

— Nincs, uram. Attól félek, nem is lesz. Ezt istíz esztendőre adta az ég.

— Hát neked hány gyereked van, zsidó? — for-dult a bölcs bíró a vádlotthoz.

— Ojje, szidi, ne is kérdezd, mert beszélni se jóróla, — horgasztotta le a fejét Salamon. — Most fek-szik az asszony a tizenkettedik gyerekkel.

— Dicsőség Allahnak, — ragyogott fel a bíró képecs barátságosan megveregette a kardcsiszár vállát. —Látod, fiam, nincs is semmi hiba. Ez a jámbor zsidónagyon jó családnevelő s ha te kilenc hónapra hozzá-adod a feleségedet, mire visszaveszed, megkapod akárpótlást elvesztett fiadért, sőt úgy lehet, kettőt iskapsz egy helyett.

Hogy elfogadta-e a megítélt kárpótlást a csiszár,arról nem szól a ferrarai Johannes Petrus mester. Dea középkori „jó bíró“ portréja enélkül is tökéletes.

ETEL ÉS MÁS MAGYAROK

Árpádházi Szent Erzsébet legyen az első a másmagyarok közt, akikkel odakint csavarogtomban ta-lálkoztam. Még pedig nemcsak a Prado-ban, aholmindenki megáll előtte Murillo jóvoltából, hanem abarcelonai múzeumban is. Ott is találtam egy közép-kori szárnyas oltárt, amely a mi szent asszonyunkrózsacsodáját ábrázolja.

Elisabetha de Hungária, — mondja a katalógus.Körülbelül legrégibb külföldi képviselőnk, de azt hi-szem, inkább a szentek országát képviselte a régispanyolok szemében, mint a magyarokét. Hiszenelőbb is jártak ott szittya diplomaták, de azokat nemolyan fából faragták, hogy a kolbásznak rózsáváváltoztatásáért instanciáztak volna Hadúrnál. Gon-dolom, Pauler Gyula valamelyik könyvében olvastamegyszer, hogy a honfoglalóknak egy lovas csapataegész a spanyol hegyekig elweekendezett. Persze voltannyi eszük, hogy nem maradtak ott kecskét legel-tetni, meg zöldhagymát enni édes tarhóval. El lehetképzelni, milyen képet vágott Taksony vezér követeés meghatalmazott minisztere, amikor először szagoltbele a „rothadt fazék“-ba. (Ezt teszi magyarul azolla potrida.)

— Hű, a nehézség cifrázza ki azt a nyugati kul-

166

túrát, amelyik ilyeneket tud kitalálni! Már akkormégis csak inkább visszamegyünk szalonnát sütni aTisza mellé, igaz-e, édes egy komám, Üszübü?

*

Tudom, nem szép volt tőlem, de én azért nem di-csekedtem el vele odakint, hogy az Üszübü unokáiközül való vagyok. Nagyon sok reménytelen magya-rázattal járt volna a nyugati népek felvilágosítása.

A nizzai expresszen úgy fülkébe sodródtunk va-lami holland némberrel. Tizenöt éve kint él Batáviá-ban, kormányzósági főtisztviselő az ura s most hazaeresztette egy kicsit Európába. Ugyan nem most, ha-nem még a télen, egész esztendei szabadságot adottneki, vagy magának, az már nem miránk tartozik.Elég az hozzá, hogy az asszony beérte három hónapigyüszmékeléssel s ez már hazafelé való útja volt.

— Unalmas itt, — mondta angolul — és nagyonsok a piszkos ember.

Hót persze őnáluk, Batáviában a dajákok sokkaltisztábbak, mert azok nem piszkolják be magukat ru-ha viseléssel.

így belekeveredvén az etnográfiába, megkérdeztüktőle, hogy minket miféle nációnak tart.

— Angolok, — felelte gondolkodás nélkül.— Nem.— Németek, franciák? Olaszok?Nem, nem, nem. Hit akkor mik lehetünk? Talán

nem is európaiak vagyunk?Mielőtt felfedezte volna bennünk honfitársait, a

167

tiszteletreméltó dajákokat, megmondtuk neki, hogymagyarok vagyunk.

— Matiari, matiari? — csóválta a fejét. — Pedigolyan ismerős név.

Hirtelen nekividámított az arca. Nyomára jött.Még a cigarettát is kiejtette örömében a szájából.

— Á, Mata Kari? Igen?Összenéztünk, hogy hármunk közül ki formázza

legjobban a boldogult táncosnőt. Én, mint mindenbebelenyugvó ember, bólintottam. Igenis, én vagyok avalóságos szép Mata Hari. Akit agyonlőttek, az csalóvolt.

Két tüzes cimborám azonban nem hagyta a fajtán-kat. A világ minden idiómáján elmondták a batáviaiasszonynak, hogy mi az a „magyar“. Az csak a fejétcsóválta. Soha életében nem hallotta még, hogy ilyennép is van a világon.

— De Budapestnek csak hallotta hírét?— Bodiafeszt? — görbítgette a száját.Nem, ilyen városról se hallott soha. Hát térképen

nem látta soha? Elnevette magát. Az ura, az igen.Annak a hivatalában van térkép, de ő még azt senézte meg soha. Erre mifelénk talán olyan nagy tu-dósok az úrhölgyek?

Lerajzolták neki a sonkás papírra Európa térké-pét és megjelölték rajta, hogy hol van az a Hungary.Azt mondta rá, hogy érdekes és fesztelen ásítássalhonorálta a két jó ember igyekezetét. Aztán felémbökött az aranyveretes zsebfésűjével. Föltűnt neki.hogy én is érdektelenül ásítottam.

168

— Hát az úr?— Kalmük vagyok, — előztem meg a társaimat a

felvilágosítással.Vesztemre tettem. A batáviai nő addig könyökölve

okoskodott a földrajzban, de most felegyenesedett.Azt kérdezte tőlem, fekete vagy fehér kalmük va-gyok ? S keresztény-e, vagy lámahitű, vagy éppenmohamedán?

Magyarul feleltem. Nem neki, hanem az útitár-saimnak.

— Mondjátok meg neki, hogy most én vagyok aDzsingiszkán és nem tudok más nyelven, csak kalmü-kül. A vallásom pedig a sámán-hit és az nekem aztparancsolja, hogy idegen asszonyszemély elől takar-jam el az arcomat.

Már akkor bele is csavargództam az ablakfüg-gönybe és félálomban hallgattam, amint az asszonymagyarázta a társaimnak, milyen lovagias nemzet aza kalmük nemzet. Ahá, hát akkor mégis csak atya-fiak vagyunk!

Marseilleben búcsúztunk nagy kézrázással. Tőlemazzal köszönte el magát a batáviai menyecske:

— Mekekuka!Nem tudom, dajákul van-e, vagy kalmükül, azt se

tudom, szépet jelent-e, vagy csúnyát, de én is rávi-gyorodtam és tőlem telhető udvariassággal viszonoz-tam a szeretetreméltóságát:

— Mekekuka az öregapád!Nagyon jól eshetett neki, mert még az autóból is

visszalengette a zsebkendőjét. Ettől a sikertől aztán

169

vérszemet kaptam. Akárhol kérdezősködtek a nem-zetségem felől, mindenütt kalmuknak mondtam ma-gam. A spanyolok nagy szemet meresztettek, bólin-tottak, összesúgtak a hátam mögött, s határozottanúgy bántak velem, mintha az én nemzetemmel kötöt-tek volna barátsági szerződést. Az út végén nekemcsak egy hamis ötpezetást kellett emlékül hazahoz-nom, míg a két társamnak tele volt velük a nadrág-zsebe.

*

Azt már nem mondom, hogy a spanyolok nem is-mernének bennünket, Tudnak rólunk annyit, ameny-nyit mi tudunk őróluk. Sőt többet is tudnak rólunk,mint amennyi van.

A toledói vicinálison kivallattunk egy mesterember-félé caballerót, hallotta-e hírünket.

— Hogyne, — mondta készségesen, — tanultamén azt az iskolában. Ausztria-Magyarország fővárosaBécs, a Duna mellett.

Még azt is tudta, hogy mink is a Habsburgok kol-dusai vagyunk.

— Nono, — mondtuk neki, — együtt koldusod-tunk el.

Erről már nem sokat tudott. Kérdeztük tőle, hátújságot szokott olvasni?

— Dehogy is nem, — húzta elő a kitlizsebből mél-tatlankodva az újságot. Annak a címe pedig volt ElToreo. Bikaviadali szakközlöny. Ott az a sportújság.

170

Ültünk a sevillai cerveceria-ban és igyekeztünk ma-gunkkal elhitetni, hogy a spanyol sört nem édesgyö-kérből főzik. Egyszer odaszól egy fiatal ember a má-sik asztaltól:

— Úgy látszik, az urak is magyarok.Mink meg azon csodálkoztunk el, hogy ő is magyar.

Mintha ez valami borzasztó képtelenség volna.— Hová való?— Sevillai vagyok, kérem. Már nyolcadik eszten-

deje.— Hát azelőtt?— Azelőtt budapesti voltam.— Mit csinál itt?— Én kérem, futball-manager vagyok.— Meg lehet abból élni?— Tetszik tudni, ami iránt az ember hivatást érez.

Tetszik tudni, engem az idealizmus vezérel. Én ezt anemes fajt szeretném megmenteni a magasabb esz-metörekvéseknek a labdarúgás technikája által.

Hm, ez csakugyan magyar ember lesz. Hivatás,idealizmus, magasabb eszmetörekvés... Ez nyolc év-vel ezelőtt még alighanem politikus volt otthon.

— Van-e sok magyar Spanyolországban?— Nem éppen. Itt Sevillában tudtommal van még

egy szabó, egy pincér, meg még egy pincér, de az an-gol órákat ad.

— No akkor legalább még sincsenek egyedül azidegenben. Sűrűn összejönnek?

— Igen, itt szoktunk összejönni veszekedni min-den szombat este.

171

— Veszekedni?— Tetszik tudni, világnézeti különbségek . . .Persze, persze, hiszen magyarok.Kérdezte, hogy meddig maradunk, mert járat ma-

gyar lapot s ha holnap is idejövünk, szívesen elhozzaa múltheti számokat.

Köszöntük, de nem kértünk belőle. Mi újság le-hetne otthon? Tetszik tudni, világnézeti különbséggek ...

Nekem jutott eszembe, hogy hátha van a magyarlapokban valami spanyol újság is, olyan, amiről ittmink nem tudunk.

— Mondja, nincs most valahol forradalom Spa-nyolországban ?

— De igen. Véres zavargások Barcelonában. Apesti lapok írták.

— Melyik nap is volt az a viloncia?Utána számítottunk és kiderült, hogy ép aznap

voltunk Barcelonában. Csakugyan zavarásztak egyvéres bikát az arénában.

*

Etellel is Sevillában találkoztam, csakhogy nemtudtam, hogy ő az Etel. A Buen Gusto-ban szüren-keztünk vermuth mellett és gusztáltuk a publikumot.A spanyol kávéházak meglehetősen szerény berende-zésűek és hamar elunja magát bennük az ember. Nin-csenek újságok, nincsen zene és a spanyol asszonyokse a kávéházba járnak flörtölni. Annál jobban meg-elevenedett a társaság, mikor az egyik ablakülésre

172

egyszerre megjelent egy nő. Még pedig elegáns nő,ahogy a szakértők megjegyezték. Hozzá még cigaret-tázott is, amiért Spanyolországban még mindig meg-bámulják a nőt.

— Idegen, — mondták a szakértők. — Csak márerre fordítaná az arcát. A vágása jó.

Mintha csak meghallotta volna, mit kíván a ma-gyar nemzet. Felénk fordult és ránk mosolygott. Eztis a szakértők mondták. Én magam ehhez nem értek.Én csak annyit tudok, hogy mi férfiak, nagyon köny-nyen elhitetjük magunkkal az ilyesmit és akkor min-dig rántunk egyet a mellényünk alján.

— Barátom, ez francia kokott.— Szó sincs róla. Német f raj la.— Akárki, de érti a dolgát.Aztán bejött egy andalúziai kalapos torrero és az

egész terem annak az igézete alá került. Ritkán lát-tam még olyan szeretetreméltó nagy embert, mint eza bikaölő. Azt hiszem, még Napóleon se tudott eny-nyire leereszkedni. A nőt teljesen elfelejtették még aszakértők is. Elmentét csakúgy nem vettük észre,mint mikor jött.

Másnap estefelé egyedül csavarogtam a Quadal-quivir partján, Triana felé. Szép lapos, kerek kavi-csok hevertek a parton, azokat az Isten is arra te-remtette, hogy kipróbálja velük az ember, tud-e mégdobni.

Körülnéztem, nem lát-e valaki, aztán vállat vontam.Hiszen úgyse ismer itt engem senki. Aztán kinek miköze hozzál A diktatúra szempontjából is jobb, ha

173

kaviccsal hajigálódznak az emberek, mintha bombátdobálnak.

— Plotty! — az első kavics nagyot csobbant éselmerült a vízben. Hiába, gyakorlat teszi a művészt.A második kavics már pattant egyet a vízben. Azötödik már úgy szökdécselt, mint egy házasodni ké-szülő tücsök.

Lehajolok új kavicsot keresni, de cipő csikordulmögöttem. Megfordulok, hát a kávéházi dáma. Mo-solyog rám a cudar és jön egyenesen nekem.

— Kézit csókolom, tekintetös úr.Nem vagyok nagyon könnyen elcsudálkozó ember,

de most azt hiszem, leesett az állam. Hápogtam, minta víztelen maradt hal.

— Engem tetszik? ...— Hát nem ismer mög a tekintetős úr? Én voltam

az Etel a Fodor utcában. A kopáncsi tanyákrul sze-gődtem be a tekintetös úrékhoz.

— Nem én, fiam, nem emlékszem.— Dehogy is nem, a szép Etel. így teccöt hívni.

Mindig azt mondta a tekintetös úr, hogy majd magaád férjhez, ha megnövök.

— Az ám, de úgy nézem, nem várta meg, Etelfiam.

A festék alatt is vörös lett a haja tövéig.— Nem löhetött, tekintetös úr. Ha ez volt rólam

végezve.— Hát mondja már, mi volt magárul végezve? Hi-

szen úgy látom, jól mén sora.— Hiszön nem is panaszképpen mondom, — túr-

174

kálta a kavicsokat a napernyője végivel. — Hanema tekintetös úrnak is nagyon mög teccöt változni.Majd mög nem (ismertem.

— De mégis csak rám ismert.— Tudja, mirül? Hogy így játszott a kavicsokkal.

Ügy mögképzött előttem egyszörre, hogy kint tolo-gatom Pannikát a Tiszaparton, a tekintetös úr möghaj igái ja a kavicsot a víz szélin.

— No, az régen volt, Etel. Most már Pannikánaka kisfia jobban tud szőni, mint én. Hanem nini, hogyis szólítsam én most magát Etel? Senorénak, majám-nak, vagy minek?

Fáradtan elmosolyodott.— Tudok én mindön nyelvet már régön.— Az ám, látom, még a szegedi nyelvet se felej-

tette el.— Magamba mindég magyarul beszélők. Mög imád-

kozni is mindég magyarul szoktam. Tudja, mikormögléptem hazulról...

Hirtelen a cipőmre nézett és összecsapta a kezét:— Jézus Mária, de csúnyán van pucolva a tekin-

tetős úr cipője!Hát biz azzal nem lehetett volna díjat nyerni. A

magam munkája volt. A spanyol szállodákban nemigen van cipőpucolás, ott mindenki az uccán szépít-teti a cipőjét, én meg sohse szerettem a közszerep-lést, hát inkább magam kentem rá a bokszot a cipő-mön a spanyol sárra. Azt hiszem, a felsőbb bírósá-gok ezért leengednek néhány ezer évet a purgató-riumból.

175

— Ejnye, ejnye, Etel, hát maga még most is ész-reveszi az ilyent ?

— Hát hogyne venném? Hát nem azt mondta min-dig a tekintetös úr, hogy még sose volt olyan cseléd-jük, aki olyan szépen pucolta volna a cipőjit, mintén?

Azzal kivette az ezüstretikülből a csipkés zsebken-dőjét, lehajolt ott a vízparton s olyan gyorsan ledör-gölte a sarat a cipőm orráról, hogy mire megszé-gyeltem magam és össze akartam szidni, akkorra Etelmár autóba ugrott és a szemét törülgette a sároszsebkendővel.

— Tisztölöm az otthonvalókat! — kiáltotta visszaa fordulótól. — Az édös szülémnek pedig tessék meg-mondani ...

De nem mondhatom meg, mert nem is értettem,mit mondott, se azt nem tudom, hogy selymes szépEtelnek melyik tanyán sírdogál a rongyos szoknyásöreg szülője?

MI TETSZETT LEGJOBBAN?

Ezt nem én kérdezem, hanem az olvasó kérdezi éntőlem. Legalább is fölteszem, hogy van, aki megkér-dezi. Azt is elképzelem, hogy nem a legbarátságosab-ban kérdezi meg. Sőt azt is belátom, hogy nem isegészen ok nélkül barátságtalankodik.

— Hallja az úr! Fertály esztendejénél több, hogyhnrcolász bennünket előre-hátra, nem ahogy mi sze-retnénk, hanem ahogy az úrnak kedve tartja. Muto-gatott nekünk templomokat és múzeumokat, halottkirályokat és élő koldusokat, az Isten akárhová te-gye őket. Étetett bennünket olajos laskával és ten-geri gilisztával, csak éppen azt felejtette el, hogytintillút, meg manzanillát töltögessen hozzá. De ne-hogy most már eszébe jusson új fejezetet kezdeni aspanyol borokról és abban megdicsérni a magyar bo-rokat. Az úrtól kitelik, hogy a xeresit nem találjaegyébre valónak, mint dézsába önteni a tanya végi-ben és abban hűteni a homoki rizlinget. Hót ebbőlmár elég volt. Hanem ha már mindenbe bele tetszettkötözködni és mindent lebecsmérelni, most mór tessékmegmondani azt is, hogy ugyan talált-e odakint vala-mit, ami tetszett? És volt-e valami, amiről azt gon-dolja, hogy arra minden magyar ember azt mondaná,hogy ez már döfi, ezt nagy kár lett volna nem látni?Erre feleljen az úr, ha tud, aztán hurcolkodjon szé-

177

pen haza a narancsfák alól az akácfák alá és a donokés sennorok helyett üljön karikába a maga fajtájúPéterekkel, Andrásokkal és egyéb hallja kendtekkel!

Nono, hiszen nem olyan nagyon szakadtam én elaz otthontól, ha hetedhétország ellen oda csavarog-tam is. Csak egy kicsit meg kell vakarni a donjai-mat és sennorjaimat s mindjárt kibújik belőlük aszittya. Éppen az a bajom, ba egy kicsit kinézek szel-lődzködni a világba, hogy göröngyömhöz vagyok nőve,mint a földi béka.

Például a barcelonai Umbráculo-ban láttam a leg-elegánsabb és a legkecsesebb pálmafajokat, amiketa teremtés kigondolt: a Latania borbonica-t, meg aKentia Forsteriana-t. Nem is egészen tudatlan szem-mel néztem őket, hiszen valamikor botanikusnak iskészültem, ma is tartom a barátságot mindenféle fű-vel-fával és a pálmák királyait a tőlem telhető leg-mélyebb hódolattal üdvözöltem. Ma is látom őket, decsak úgy, mint letörpített ábrát, valami mag-árjegy-zékben. Amire azt mondja az ember, hogy „ejnye,de szép lehet ez“, aztán lapoz tovább. Ellenben vanminekünk itthon egy kis telisárga parasztvirágunk,a calendula. Ez a tudományos neve, a kertészek isennek nevezik. A hivatalos magyar neve esőjósló pe-remér volna, de sohase hallottam, hogy valaki ígyhívta volna. Ezt a nevet azért adták neki, mert haesőt érez, előveszi az esernyőjét és a feje fölé tartja.Tudniillik a peremén levő szirmokat rácsukja a kö-zépső kis virágcsövekre, hogy el ne ázzon a virág-poruk. Majdnem olyan megbízható időjós, mint a

178

meteorológiai intézet. Amellett hogy ilyen nagy tu-dós, az intelligenciája is rendkívüli. Nemcsak a szü-letendő gyermekeit védi, hanem a világra hozott gyer-mekei sorsáról is gondoskodik. Olyan formára nevelia magjait, hogy a veréb azokat helyes kis kukacoknaknézi, még pedig pirított kukacoknak, amik már nemigényelnek semmi további eljárást, lehet őket ennitálalás nélkül. A veréb tehát csőrébe kapja a keménymagot, elrepül vele hetedhét líciumbokor ellen, ottmegpróbálja lenyelni s csak akkor jön rá, hogy bevan csapva, nem csemege-kukacot cipelt idáig, hanememészthetetlen kőkemény virágmagot, amit erre mér-gesen ki is köp. Ott aztán a kis virágmag lebújika földbe s amikor megint előbújik, akkor már taka-ros kis palánta, három lépés körzetben egyes egy-magában, úgy, hogy se a napot, se a harmatot nemírigylik el előle a testvérei. Éppen ezért eszelte ki aperemér-virág, hogy lóvá teszi a verebet és ingyenszállíttatja vele a csemetéit.

Már most minálunk ezt a furfangos kis virágot sem-minek se hívják, noha van még egy harmadik neveis: körömke. Tudniillik, az érett magja, ami úgy el-bolondítja a verebet, a magyar parasztot a kutya kör-mére emlékezteti. Legalább én így tanultam az édes-apámtól, akinek ez volt a legkedvesebb virága, nohaédesanyám mindig pörölte érte szegényt, hogy mitlehet azon szeretni és hogy nem restelli komoly em-ber létére bicskával porhanyítani a földjét és téko-zolni rá a messzi kút vizet, amit csak a paprika, a pa-radicsom, a sárgarépa és a növény társadalom más

179

hasznos tagjai számára teremtett a jó Isten? Mintelsüllyedt világ hangszavát hallom nyári napszállta-kon ma is ezeket az évődéseket, amik csak akkor ér-tek véget, mikor apámat az Isten beszólította az őkertészetébe. Kis parasztkertünkben soha se virág-zottak olyan teljeset a körömkék, mint akkor és édes-anyám azokból kötött neki könnyharmatos csokrot ahosszú útra. Odatette a jobb kezébe és rászorította ahalott ujjakat, noha megbotránkoztak a szomszéd-asszonyok s a bátrabbak hangosan is hibáztatták eztaz eretnekséget.

— Panna, Panna, — csóválták a reszketős fejüket— még ilyet, senki se hallott az utcában. Olvasó valóaz öreg keresztény halott kezébe, nem virág.

— Viszi az olvasót is. Odakészítettem a zsebibe aKossuth-bankóval együtt. De már a kéziben csak akedves virágját hadd vigye. Arrul hadd ismerjen ráaz Űristen az én édes uramra.

Hát nekem ez volt a legszebb Spanyolországban.Hogy ott ilyen nagy a becsülete az apám virágjának.Minden parkban azzal van beszegve a virágágyakszéle. A királyi palota ablakaiban, azulejos teraszo-kon, szökőkutas patiók márványvödreiben mindenüttott vidámkodik a musesz. Ez a spanyol neve a kö-römkének, nem nyugodtam addig, míg olyan embertnem találtam, aki ezt is meg tudta mondani. Perszeott is húsz embert kellett megállítanom, míg fogtamegyet, aki tudta, mi az a sárga izé. Már hogy aztánannak hívják-e, vagy se, az a virágnak is mindegy,meg nekem is, fő az illúzió.

180

Persze nem mindenkinek, mert hála Istennek, énnálam reálisabb magyarok is vannak a világon. Ép-pen azok vezettek engem rá, hogy mi az a cosa es-pana, amelyikre minden magyar ember azt mondja,hogy de már azért érdemes ilyen nagy utat megtenni.

Éppen akkoriban tanyáztam Sevillában, mikor ottkongresszusoztak harmadfél világrész közigazgatásá-nak oszlopai. Annyiban én is tagja voltam a kongresz-szusnak, hogy én se mentem el az üléseire, inkább afehér asztalnál kerestem az összeköttetést a közigaz-gatással. Már tudniillik azokkal az itthonról való jó-barátokkal, akik a magyar közigazgatást képviselték,ki itt, ki ott, mindenki - temperamentuma szerint.

Leginkább egy csöndes kis sorházban találkoztunk aCalle de la Campanán. Egyszer, Toledóból érkezve,éppen akkor toppantam be a társaságba, mikor arróldisputáltak, hogy kinek mi tetszett addig legjobbanspanyol földön. Persze nyolcán kilencféle véleked-tek, én aztán beálltam kilencediknek a tizedik véle-ménnyel.

— Hallgassátok meg, urak, mit találtam a toledóivárosháza lépcsőföl járójánál márványtáblába vésve:

Nobles discretos varonesQue góbernáis á Toledo ...

azazhogy inkább áthevenyészem magyarra:

Nemes és bölcs uraságok,Kikre bízva szép Toledónk,

181

A lépcsőkön kint hagyjátokÖnzéstek és pártosságtok:,,Az igazság a mi krédónk“.

Minden szépnek karkitártan,Csak a közjót nézni bátran:Pilléreknek tett meg Isten,Tartsátok a törvényt itten,

Mint a szikla oly szilárdan!— Látjátok, feleim, ilyen a spanyol közigazgatás.

Ezt érdemes volna hazavinni s otthon is márványbavésetni.

Nem szavazták meg az indítványomat. Azt mond-ták, a kongresszus a modern közigazgatáshoz van cí-mezve, ez a vers pedig nem egészen látszik modern-nek.

— Hiszen nem is az. Lehet már vagy háromszázesztendős az ayuntamiento falában.

— Szóval háromszáz esztendővel ezelőtt volt ilyena spanyol közigazgatás. Mikor még spanyol csizmá-ban járt az igazság. Már azt nem csempészünk Haza.

— Nem tudom én — mosolyodott el az egyik vi-déki polgármester. — Tudjátok-e, mit láttam az előbba Calle de las Sierpesen egy cipősbolt kirakatában?Valódi magyar csizmát.

— Ugyan ne beszélj! — hitetlenkedtünk. — Mittudnának ezek a nyavalyások a csizmához? Hiszenláthattad, hogy még a katonák is szalma-szandált hor-danak.

182

— Hát én azt már nem tudom, hogy mire való ne-kik a csizma. Lehet, hogy a királyuk abban jár űr-napján, máskor meg a tiszta szobában tartja szögömDe szavamra mondom, hogy igazi magyar csizma,olyan jóízűt néztem rajta, alig tudtam otthagyni.

Egy kicsit irigyen néztük a szerencsés embert, akimagyar csizmát látott a sevillai nagy-utcán és rajtaestünk, hogy vezessen el oda minket is. Az nem igaz-ság, hogy mink ebből a műélvezetből ki legyünkzárva és csak a Giraldával, meg az Alkázárral ér-jük be.

A Calle de las Sierpes a mindenütt nyüzsgő Sevil-lának is a legforgalmasabb utcája. Most meg délfeléjárt az idő, egymás hegyin-hátán az ember, öt lépés-sel tettünk meg egyet, azt se mindig a magunk lábán.

— Ott van ni! — mutatta csizmafölfedező bará-tunk José Garrido suszterboltját. — De nézzétekcsak, alighanem valami szerencsétlenség történt, na-gyon megtorlódott ott a tömeg.

Meg ám, mert szirtekbe ütközött az emberfolyam.Nemcsak a mi barátunk fedezte föl a csizmát, hanemmás jószemű honfitársak is. S csodálták olyan szilárdelhatározással, hogy elakadt benne az utcai élet.

— Gyertek, gyertek, emberek, mi van itt! — inte-gettek büszkén, amikor megláttak bennünket. — Ma-gyar csizma! Még pitykéje is van!

Mit részletezzem a műremek szépségeit? Volt annaknemcsak pitykéje, hanem még struflija is.

Az aznap estének ez volt a szenzációja. Addig hakét magyar találkozott, ilyeneket kérdezett egymás-

183

tói: No, mit szólsz az Alhambrához? Voltál-e már aHerkules oszlopainál? Elmégy-e Gibraltárba? Mikormégy ki Escoriálba? Hogy ízlik a spanyol bor? Lát-tad -e a narancsvagonokat? Most nem lehetett egyébkérdést hallani, csak ezt:

— Láttad a csizmát?Hát persze, hogy mindenki látta és mindenkinek

tetszett. El is határoztam, hogy ezt a nevezetes csiz-mát hazahozom spanyol emléknek és beteszem a mú-zeumba, azzal a fölírással, hogy ez látta a magyarokegyetértését, tehát ezt még nagyobb tisztelettel nézzea jövő nemzedéke, mint elrongyolt lobogóinkat.

Csakhogy mire utat verekedtem magamnak a csiz-madiaboltig, akkorára már megelőzött valamelyikhonfitársam. Lehet, hogy azóta vitrinben mutogatjákvalahol a bőrből való szimbólumot.

Hiszen, ha mink itthon úgy megbecsülnénk a ma-gunkét, mint ahogy odakint nekiörülünk!

LEVÉL EGY KIBÚJDOSOTT KIRÁLY UTÁN

Sire!Annyit még tudok a spanyol helyesírás illemtaná-

ból, hogy a fölkiáltó jelet a megszólítás elé is oda kelltenni, de fordítva; azonban azt már elfelejtettem,hogy a hispanok nyelvén miképpen kell szólítani afelséges urakat, különösen mikor azok is meg vannakfordítva. De ügyetlenségemet talán kimenti a jószán-dék s maga az a tény, hogy én ezt a hódolatteljes le-velet Felséged hedsrá-jának első huszonnégy órájá-ban intéztem Önhöz. Úgy tudom, a bukott királyokatnem szokás azon frissében részvétnyilatkozatokkalvigasztalni, még az aktív kollégák részéről sem, megszokás várni, míg tisztázódik a helyzet. Engem azon-ban nem köt se a diplomáciai illendőség, se a diplo-máciai okosság s nem félek attól, hogy a spanyolrespublikától démarsot kapok. Kimondom fenntartásnélkül, hogy nagyrabecsülöm Felségedet és őszinténsajnálom, hogy ilyen kellemetlenségbe keverték azexcellenzái és a generálisai, akik, tartok tőle, elsőklesznek letenni az esküt a köztársasági elnök kezébes talán tiszteletlen nyilatkozatokat is tesznek Felsé-gedről.

Felség, én mesterségemnél fogva, mint rég elom-lott idők kutatója és ódon könyvek forgatója, többet

185

foglalkozom halott királyokkal, mint élőkkel s beval-lom, szívesebben is, mert azok jobban érdekelnek. Azélő királyokkal szemben nem igen megyek messzebba köteles tiszteletnél. Ön azonban kivétel volt. önthatározottan megszerettem, még pedig akkor, mikorÖn a munkakirály epithetont választotta magának.Ezeren is felül lehetnek az ön elődei, az aragóniai,aszturiai, katalóniai, kasztiliai, Sancliók, Pedrók, Ja-kabok, Ferdinándok és Alfonzok, de még olyan nemvolt, aki a munkáról kívánta volna magát elnevez-tetni. Önnek volt őse, aki olyan csizmákat akart ki-eszelni, amilyeneket még nem hordott ember fia; voltaki szerelmi szakértő, még ennél is több, lószakértőgyanánt örökítődött meg hona évkönyveiben; volt,ak: törvényt hozatott arról, hogy a király lova éságyasa egyformán szent és halálbüntetés terhével ti-lalmas más számára még a király halála után is. (ó,milyen szép idők voltak, mikor a népek nyugalma ésa világ rendje érdekében ellentmondás nélkül lehetettilyen törvényeket hozni!) És végre volt olyan spa-nyol király is, aki felbőszülvén az ügyetlen hóhérra,kikapta a kezéből a pallost és saját fölkent kezévelmutatta meg neki, milyen a tökéletes hóhérmunka.

Mennyi lábnyom, amibe lépni, mennyi példa, amitkövetni lehetett volna! Felséged azonban új utakatpróbált, úgy viselte magát, mintha csak olyan em-ber volna, mint a többi. Szerelmes volt a tulajdonfeleségébe, úgy, hogy az egész világ beszélt róla smikor már nem erről beszélt a világ, akkor is ízlés-sel, diszkréten osztotta meg más nővel a civillista és

186

az uralkodás gondjait. Gyermekeit sajátmaga vezettele sétálni az utcára és leült velük horgászni a Man-zanares partján. Felséged nem szégyelte kimondani,hogy csak illendőségből lövi le az udvari vadásza-tokra bedresszírozott őzikéket, de egyébként szívbőlutál minden vérontást. Sőt, odáig kegyeskedett el-menni, hogy meghívta a madridi újságírókat ebédre,legmagasabb asztalához és azt mondta nekik, hogymunkakirály óhajt lenni. Felséged talán el is felej-tette már ezt, de mink, tisztelt című újságírók, nem;mert mink akkoriban extatikus vezércikkekben rak-tuk hódolatunk adóját a kor színvonalán álló ural-kodó elé. Talán nem is azért, mert minket nem ké-nyeztettek el úgy, mint Ön a madridi kollégákat —még nem volt olyan magyar író, aki egy tálból cse-resznyézett volna a királyával. De az a könyv, amitön akkor a fekete után szervíroztatott az újságírók-nak, az igazán elállította a szavát mindnyájunknak.Azt a könyvet ön íratta, országa legkiválóbb tudó-saival, a terméketlen földek feljavításáról s kitétetteaz újságokba, hogy mindenki ingyen megkaphatja,aki akarja. Egész Európa elcsudálkozott akkor ezens talán Felséged rangidős kollégái, akik akkor mégnagyobb számmal voltak, maguk közt nem tartózkod-tak az élesebb kritikától se. Nem a könyv kritikájá-tól, hanem az önétől. Hogyan? Hát való az, hogyegy király, a Habsburgok és a Bourbonok véréből,tudomást vegyen arról a misera plebs-ről, amelyneka markából él minden udvaroncostól? Szabad a tró-nusról, amelyen V. Károly és II. Fülöp ült valaha,

187

meghallani az estramadurai paraszt nyögését, aki fa-ekével karcolgatja a földet a szierrák között? Nemmegdöbbentő az, hogy egy király azt mondja a csor-dási hivatalt betöltő ka babéroknak: emberek, én el-szedem a pénzeteket és véreteket, mert nekem aztteszi kötelességemmé a törvény, de szeretnék nektekvalamit adni érte — elfogadjátok, ha ezt a könyvetadom a földdel való okos bánásmódról?

Sajnos, a könyvet nem nagyon fogadták el, mertmit kezdtek volna vele a kaballerók? Hiszen a kabal-lerók közt több az analfabéta, mint az úgynevezettművelt államhoz illik és a legjobb könyvből sincssemmi haszon, ha írástudatlan embereket ajándékoz-nak meg vele. Ennek dacára, bár alig húsz eszten-deje, hogy az első gép bevonult a spanyol mezőgaz-daságba és nem volt még alkalma radikális változástcsinálni abban — gyöngédségből nem írom ki a for-radalom szót —, ennek dacára a spanyol nemzet na-gyon szerette Önt. Nemcsak a madridi nagy márvány-szállodát neveztél: el Felségedről, hanem Cordobalegrongyosabb csapszékén is az Ön nevét láttam.Mert rendkívül lojális nép a spanyol is, addig, amed-dig a nap süt és neki volt is rá oka, ahogy pár esz-tendeje éppen az Ön madridi palotája körül láttam.Bent a tradíció, az etikett, a tarka-barka testőrség,amelyből csak a Monterosákra emlékszem már név-szerint, akik valahol a belső termekben viselték mél-tóságukat, amely örökségképpen szállt apáról fiúra,bizonyos, nem nagyon nehéz, de kissé bizarr feltételmellett. Tudniillik e testőrök feleségének mindig Mon-

188

terosába kellett elmenni lebetegedni, mert csak azodavaló gólya volt illetékes ezeknek a gárdistáknaka költésére. Belül tehát a tizenötödik század, de kí-vül a huszadik. Az Ön palotája kertjében szabadonjöhetett-mehetett a plebs s proleí árgyerekek adhat-ták egymásnak a kecsketúrót a világ legszebb pla-tánjai alatt Felséged szemeláttára. Sőt, ha kinézettFelséged az ablakon, különb illetlenségeket is látha-tott — egyébként nem szokatlanokat a pireneusi fél-szigeten, ahol fölöttébb közvetlen és kedélyes az élet,már legalább amit az utcán látni belőle.

Felséged, ha nem csalódom, most azt gondolja,még pedig többedmagával, hogy ha Ön nem lett volnaolyan jó ember, most nem volna semmi baj. Még többbörtön, még nehezebb bilincsek, még keményebbdiktatúra. Mint ahogy az Ön világhírű elődjei közüla világbíró csinálta, V. Károly. Kegyeskedett jól meg-nézni egyszer a madridi Pradoban azt a képet, amitTizian festett róla? Birodalmából, amelyben a napsoha le nem ment, most már körülbelül csak ez ma-radt, de ez többet mond az Imperátor minden mono-gráfiájánál. Valami világító értelmet nem mutat ezaz arc, de hallatlan szívósságot, gőgöt és akaraterőt.A született diktátort, aki lábdobbantással tette atörvényt. Mint az Ön „lábai“, a diktátor-tábornokok,akik el taposták a törvényt, a kortezt, a sajtót és bör-tönkosztra fogták azokat az újságírókat, akikkel Önegyszer együtt tört kenyeret. Nem voltak ők se rosszemberek, csak tehetségtelenek s egy kicsit talán kor-látoltak is, akiknek nem lett volna szabad olyan nagy

189

dolgot vállalni, mint a diktatúra. Mert minden dik-tatúra forradalom a törvényes rend s a legnagyobbemberi javak, a közszabadságok ellen s minden for-radalom elbukott már az induláskor, amit ostoba em-berek csináltak.

Most már ugyan igen egyre megy, legalább az önszempontjából, ki volt a hibás. — Felségednek min-denesetre megvan az az elégtétele, hogy a sajtó, talánEurópa-szerte, részvéttel és mint egy nagy tragédiahősét búcsúztatja. A részvét az én részemről is teljes,de ami a tragédiát illeti, bevallom, sokkal megrendí-tőbb bukásokról is tudok mostanában, mint az Öné.Igaz, hogy azok sokkal kisebb bolt fölött gyakorol-ták az impériumot, mint a spanyol birodalom, dearánylag mégis sokkal többet vesztettek. Némelyekmég az életüket is, amely névtelen, vérverejtékes, nemnagyon sajnálni való kis élet volt, de mégis csak élets még csak gyászruhára való se maradt utánuk öz-vegyüknek és árváiknak. A dob ugyan pergett nekikis, de az nem a gárdisták dobpergése volt, akiknektisztelgése közben Felséged vagyonával együttkivonult a várból, amelyet a helyzet okos felismeréseután átengedett a túlerőben levő ellenségnek. Ez azokosság, amely vértelenné tette az Ön jóvoltából népeforradalmának első napját, még szimpatikusabbá tesziFelségedet a világ szemében. Románcot ugyan nemfognak írni róla, mint Granada utolsó emírjéről, merta demokrácia, úgy látszik, a népköltészetet is deka-denciába juttatta, de ha én lennék a spanyol köztár-saság első elnöke, compostellai Szent Jakabra mon-

190

dóm, tablót festetnék az országháza dísztermébe azutolsó spanyol király elvonulásáról.

Lehet is, hogy meglesz egyszer, de addig még sokvíz fog lefolyni az Ebron, lehet, hogy a maga színé-ben, lehet, hogy vértől habosán. Ez részben attól függ,beletörődik-e Felséged abba, hogy ne az Escoriálbanvessék meg majd az ágyát, amikor az egyedülvalóŰristen azt végezi róla, hogy ne csak a királyság, ha-nem az élet hivatalát is letegye. Én, ha Felségednekvolnék, nem epekednék olyan nagyon az után, hogyazok közé a dicső elődök közé vegyüljek, akiknekmég a porait is megóvják attól, hogy elvegyüljenek améltatlan földdel. Inkább szánalommal, mint irigy-séggel gondolok szögényekre, akikből nem leszkakukfű, meg körömke-virág — sehol nem olyan szé-pek a körömkék, mint az Ön volt országában, Sire,talán azért is vették be r színét a köztársasági lobo-góba. Élve még csak vállalnám az Ön trónusát, hanagyon muszájítanának rá, de halott spanyol király-nak az inkák minden kincséért se állnék be. Mertazokat csak akkor csukják kőkoporsóba, mikor mártökéletes múmia lett belőlük.

Az Escorial tehát aligha vonatja vissza a lemon-dást Felségeddel, c vájjon ami azon innen van, ér-demes-e azért szerencsétlenkedni ? Nem kényelmesebblesz-e a polgárember kalapját hordani a nehéz ésszorító korona helyett, olyan emigrációban, amelyetaz előrelátás elég kényelmesen kipárnázott? Azt hi-szem, hosszú esztendők óta most szabad ember elő-ször Felséged — eddig a diktátorai rabja volt, akik

191

most úgy szétrebbentek, mint a meghajított verebek.Legalább még eddig egyikükről se olvastam, hogyéletét és vérét ajánlotta volna Felségedért.

Lehet azonban, hogy rövidesen újra odaóvakodnakFelséged köré és emlékeztetni fogják Önt történelmihivatására. Könyörgöm, ne méltóztassék nekik hinni.Sokkal célravezetőbb annál szép nyugodtan kivárniazt a történelmi hivatást, amely ha van, hívni fogjaFelségedet, különösen ha nem megy utána. A királyokrendszerint akkor lépnek az igazi népszerűség út-jára, mikor elkergetik őket s monarchista pártokcsak a köztársaságokban tenyészhetnek igazán. Amilliófejű gyermek, akit népnek hívnak, mindig azthiszi, hogy a másik gyerek csörgőjével sokkal jobb-ízűt tudna játszani s mindjárt beleun, mihelyst meg-kaparítja. Ne vegye nagyon komolyan Felséged, amitörtént, hiszen Ön tudhatja legjobban, milyen játé-kos nép a spanyol. S jó nép is nagyon, ki lehet veleegyezni, mint ahogy ismer már néhány nagy kiegye-zést a spanyol történelem. Volt nekik aranybullájuk,Fuero volt a neve a szabadságlevelüknek, amibenbenne leledzettek az alkotmányjogi biztosítékok sminden országgyűlés annak a felolvasásával installáltaaz új királyt:

— Mi éppen olyan nemesek vagyunk, mint te,király, csakhogy mi hatalmasabbak vagyunk nálad.Mert ne felejtsd el, hogy nem te tettél minket alatt-valóiddá, hanem mink tettünk téged királyunkká.

Ez szép volt nagyon, ennél keményebben köztár-saságban se lehet beszélni. S az új király megille-

192

tődve tudomásul vette és másnap már az aktát se anevével szignálta, hanem a hivatalával. Yo el Rey.„Én, a király“.

Most is el lehet képzelni ilyen kiegyezést. Perszea korszellem stílusában. Egy kicsit kipihegi magátön is, meg a forradalom is és akkor kikiáltják Fel-ségedet a spanyol népköztársaság elnökének. Egyévvel ezelőtt bizonyosan meg lehetett volna csinálnis talán egy év múlva megint meg lehet. Egy magyarközpolgár mondja ezt Felségednek, aki megérte aforradalom farsangját és böjtjét, ismert királyt, jó-szándékút, mint Ön, de személyileg még ártatlanab-bat, látta annak a képét utcára dobva, sárba taposvaés látta megtisztogatva, oltárra téve és mind a két-szer azt hallotta, néha ugyanabból a szájból is, hogyitt történelmi szükségszerűség érvényesül.

A népek, Sire, ugyanabból az agyagból vannakgyúrva, mint a vezetőik és körülbelül megérdemlikegymást.

LEGENDÁK TEMETŐJE

a jámborok, kik békén itt alusszák,a halál hosszú, hideg exodusszát...

Ez az idézet egy versből való, amit vagy negyvenévvel ezelőtt olvastam először és utoljára. Egyéb nemis maradt meg belőle, mint ezt a két sor, meg hogyhosszú vers, Longfellow írta és Radó Antal fordította.Alighanem megvan az oka annak is, hogy a gyerek-iélek gyantájába éppen ez a két sor borostyánosodottbele. A különös rím tehette, az exodus szó, amit nemértettem, csak azt éreztem, hogy milyen szépen ösz-szecsendül az ismerős szóval.

Egy-két arasztot ahogy nőttem, le bírtam venni agerendáról a bibliát és meghitt barátságba keveredvéna pátriárkákkal, tisztába jöttem az exodus értelmévelis. Attól kezdve soha temető kapuját úgy át nem lép-tem, hogy ne Longfellow és Radó rímével köszöntöt-tem volna a jámborokat, akik kivonultak az élet rab-ságából a halál szabad pusztáiba. S olyankor, akár amilánói, akár a csépai temetőben őgyelegtem, mindigmegképzett előttem a prágai zsidó-temető, amit soseláttam. De tudtam és vita esetén megesküdtem volnaaz életemre és fogadtam volna az üdvösségemben, hogya kísértő versnek ez a címe: A prágai zsidó-temetőben

194

és láttam az amerikai költő fehér fejét föléhajolni arabbi Löw mohos sírkövének.

Valószínű, hogy e nélkül a vers nélkül ki se száll-tam volna Prágában, mert patinás palotákra és ódonműkincsekre most nem volt semmi gusztusom. De azta temetőt mégis csak meg kellett néznem, amelyikbenolyan rég járatos vagyok, a nélkül, hogy lettem volnabenne valaha. Meg is néztem, meg is lepődtem nagyon.Nem a temetőn, hanem azon, hogy mennyire nem hi-het az ember annak, amiben biztosnak érzi magát.

Becsöngettem a prágai zsidó-temető rácsajtaján sabban a percben, ahogy a kapus kulcsa megcsikordulta zárban, belémvillámlott a Longfellow-vers igazicíme: A newporti zsidó-temetőben.

Soha az életemben nem gondoltam arra, hogy New-port nevű hely is van a világon. Hol lappangott negy-ven évig az agyam sublótjában és hogy került felülreebben a pillanatban, annak legföljebb rabbi Freud amegmondhatója.

Nem tudom, a newporti zsidó-temető milyen, de aprágai egészen az, amilyennek én látatlanban tudtam.Mohás kőerdő, kidőlt-bedőlt oszlopok egymás hegyén-hátán, három-négyszáz esztendő kezenyoma rajtuk snem kell hozzá chasszid-nak lenni az embernek, hogymegelevenítse őket. Elég hozzá a naplemente, a hosszúárnyékot vető sugarak, a ködlő alkonyat ingó-lengőfátylai. Még a mai magyar embert is átborzongatjavalami futó fázás a halottak gettójában. Nem az öröm

195

leli ki, hogy lám, milyen szépen el van intézve a zsidó-kérdés ezekkel a gigantikus kövekkel, amik alól nemlehet kijönni. Ahogy megbotlik valami tarackos gyónjszíjas indáiban, vagy utánakap egy-egy vadrózsa-ág,megrezzenve néz körül és hideg fuvalmat simogat ela halántékáról. Nem sírkövek veszik körül a sűrűsöddhomályban, hanem a mészim végeláthatatlan gyüle-zcte, a megelevenedett halottak processziója, akik fe-hér lepelben tallisz-ba burkolt fejjel várják az engesztelés napján a nagy rabbit, kezében a szent tekercsek-kel, amelyekre a Kimondhatatlan örökkévaló igéi van-nak Írva.

Hiszen nem mondom, van még egy temető, amelyik-ben megviszologtatja a hátamat a hideg egy gondolatfuttáig: a félegyházi felső-temetőben a Dobos baktersírja. Az én gyerekkoromban volt ez a férfiú a köz-hatalom részese, amennyiben a városháza kapujából őrugdosta el a mezítláb járó nemzetet, továbbá ő volta karhatalmi közege Csajka urnák, az adóvégrehajtó-nak. Nagyon persónátus ember volt, ahogy kis-kunulmondták valaha, példás szolgája a köznek és kérlelhe-tetlen őre a törvénynek. Hiszen csukaorrú csizmát iscsak azért viselt, mert azzal célirányosabb rúgást lehe-tett eszközölni, mintha széles harcsaorra lett volna acsizmának. Nos, a Daru-utcában azt beszélték az énárokfüves koromban, hogy a Dobos bakter sírjábólmindig zörgölődést és mozgolódást hallani, valahány-szor szegény embert licitálnak. Tudniillik Dobos bak-tert olyankor csipdesik és rugdossák az ördögök a sír-jában. így lett a kevély bakterból olyan legendahős,

196

mint a németek halál tálán Detré-je. Legalább is útonvan e felé, mert úgy mondják, hogy még most is nyag-gatják szegényt odalent, sőt most járatják vele iga-zándiból a kutyakopogóst. S ennek a magyar halha-tatlanságnak a gondolata szokott engem rémítgetni,ha a fajtám temetőiben járok.

Más nemzetek temetőinek a legendái nem ilyen ter-mészetűek. Azoknak az okkultizmusa nem közgazda-sági és szociálpolitikai alapokon nyugszik.

*

Jártam én zsidó-temetőben olasz, francia, spanyolföldön is, láttam szebbeket is a prágainál, de múzeu-mibb tán sehol sincs a világon. Persze én meglehetősértetlenül bolyongtam ebben a múzeumban. Legföl-jebb a beszélő címereken tudtam eligazodni. Az egyikfélrecsúszott kövön egy ponty van a héber betűkfelett: az alatt egy tizenhetedik századbeli Karpfen-stein porlik. A medve címert Beer-nek kell olvasni ésa farkast Wolf-nak.

— Az első zsidó nemes — magyarázza a kalauz egyhadiemblémás gránit előtt. — A harmincéves háború-ban vitézkedett a protestáns svédek ellen.

Egy percig se vonom kétségbe. Hitvalló Ferdinandcsászár az eretnekeket akarta kiirtani a világból, azsidók pedig csak pogányok. Még azt is megengedtenekik Prágában, hogy a Rathaus-ukra tornyot épít-senek s abba harangot tegyenek. S nem találom seholföljegyezve, hogy mikor az először megszólalt, akkor

197

valami zenebona támadt volna az égi magasok lakóiközt s a csillagokkal hajigálták volna meg egymást.

A kalauzom nagyon föllelkesedve magyaráz.— Az első zsidó mágnás. Zabszállítója volt a csá-

szárnak, ezért kapott báróságot anno ...Se az évszámot nem jegyeztem meg, se a császárt,

— no igen, a bárót se. A nélkül is tudnivaló az, hogya világ sora mindig egyformán ment.

— Inkább annak a mérleges embernek a sírkövétszeretném látni — mondom a sírok sáfárjának. —Tudja, aki rabbi Löw helyett olvasta a tórát. Bennevan a bin Gorion nagy gyűjteményében.

Nem tudta a sáfár, hogy bin Gorion sapkakészítő-e,vagy mérleggyáros, a legendát se tudta. Pedig aztiskolában kellene tanítani, olyan szép.

Nagy szárazság volt Prága körül, kiszáradtak avizek, majd szomjan vesztek az emberek. Tele voltakkönyörgő néppel mindenféle templomok, rabbi Löw iselrendelte a bűnbánatot s a harmadnapos böjtöt. Nemhasznált semmi, tovább emésztette az égi tűz a földet.Akkor a rabbinak látomása volt álmában. Tudtáraadta Jehova, hogy se imádság, se böjt nem segít, míga gyülekezetnek egy bizonyos tagja nem mondja azimádságot a pap helyett. Egy kicsit megzavarta arabbit az álom, mikor felébredt, igyekezett is elfelej-teni, mert a gyülekezetnek ama magas helyről prote-zsált tagja afféle együgyű kis sarki boltos volt, min-den tudomány nélkül való ember, akiről igazán nemlehetett föltenni, hogy szóba áll vele a Jehova. De azálom nem hagyta magát. Visszatért másodszor, har-

198

madszor is. Akkor a rabbi összeparancsolta a híveita zsinagógába és előhívta a boltost, aki valahol hátulkuporgott.

— Gyere ide, te ember, ma te leszel az előimád-kozó.

Nagy volt a megbotránkozás, különösen a nagysza-kállú vének és írástudók közt. Mi lelte a rabbit, hogyilyen tökéletlenség jutott az eszébe? Legjobban meg-ijedt azonban a szatócs.

— Mért űzöl, uram, csúfot a te szolgádból? — tör-delte a kezét. — Nem értek én egy szót se a szenttanokból és a számat se merem kinyitni Izrael nevé-ben.

— Imádkozol, ahogy tudsz — parancsolta a nagyrabbi s a szegény ember tudta, hogy itt muszáj szót-fogadni. Fogta magát, letette az imaköpönyegét, haza-szaladt a boltjába, kapta a mérőserpenyőjét, odaálltvele a tóraszekrény elé és elmondta a következő imád-ságot:

— Világ ura, ha én ezzel a mérleggel valaha csal-tam, akkor küldj tüzet az égből és emésszen megengem háznépestől; de ha a mérlegem becsületes ésén soha azzal semmi embertársamat meg nem károsí-tottam, akkor még ebben az órában mentsd meg avilágot egy kis esővel.

S lett egy órán belül olyan felhőszakadás, hogy aMoldva alig fért a medrébe. S rabbi Löw nagy prédi-kációt mondott arról, hogy Isten előtt a tiszta szívés a becsületes mérleg különb protektor minden tudo-mánynál.

199

— Ja, ja, — vakarta meg a homlokát a tarkójána sírok tudósa — ez igaz, de az ilyen emberekből nemszoktak bárót csinálni a császárok. Ennek a jámborizraelitának bizonyosan nincsen címeres sírköve.

Azt hiszem, nem is találná azt ott meg más, csakRoggendorfer Jenő barátom-uram, akit én ugyan nemismerek személyesen, de a nekem írt leveléből látom,hogy nagy tudósa lehet a héber betűknek. Még aztis kiolvasta belőlük, hogy nem igaz ám az, minthaminden szegedi múzeumigazgatónak meg kellene halniötvenkétéves korában. Sőt affelől is felokosított, hogya kabala szerint nagyon szerencsés szám az ötvenkettő.Hát majd megválik, én abba is hajlandó vagyok bele-nyugodni. A szíves jóakaratot addig is köszönöm.

*

A gólemkészítő nagy rabbi különben történeti alakvolt, igazi nevén Löwy ben Bezalel, először nikols-burgi rabbi s csak élete ötvenes éveiben, 1573-bankerült Prágába. Tudós ember volt a maga korában,nagy matematikus és asztronómus, ismerője és mű-velője a rabbinikus irodalomnak, de mindenekfölöttkitűnő emberismerő lehetett. A tökéletes „bölcs rabbi“.A hagyomány azt is tudja, hogy a titkos tudomá-nyokra bizonyos dón Abraham tanította. Igaz, hogyaz saragosai rabbi volt s ez a szőrszálhasogatók sze-mében kétségessé teheti a hagyomány hitelét. Pedigéppen ebből derül ki, hogy milyen nagy mágus voltez a dón Abraham. Olyan nagy mágus volt, hogy

200

hetenként kétszer megtette az utat az Ebrótól a Mold-váig, ezer kilométer-secund sebességgel.

Prága legújabb német történetírója, Oscar Schürerírja nagy könyvében, hogy Rudolf császár egyszer,1592-ben audienciára rendelte magához a nagy rabbita Hradsinba. Azt is hozzáteszi, hogy örök titokmarad, mit beszélgettek egymással a misztikus császárés a misztikus zsidó. Pedig nem titok az, a legendatud arról is. A császár azt kívánta a rabbitól, hogyha olyan nagy varázsló, mutassa meg neki Izrael tizen-két pátriárkáját elevenen. A rabbi tudta, hogy ebbőlnagy baj lesz, próbálta is lebeszélni a császárt, denem bírt vele. Akkor aztán azt ígértette meg vele, hogynem szólal meg, akármilyen különös dolgot lát s éj-félkor elvezette a sötét és néma „Altneu“-zsinagógába.Ott, homlokán és balkarján az imaszíjakkal, kezébena Zóhar-ral, a kabbala könyvével megállt a tóra-szekrény előtt s mondott egy szót, amitől megvilágo-sodott a templom s egymásután buktak föl a mélység-ből Jákob fiai. A medvebőrbe öltözött Ruben, a fehér-palástos Simon, a pergamentekercses Lévi egymás-után elhaladtak a császár előtt, aki meg tudott ma-radni moccanás nélkül. Jött Júda és olyan hangothallatott, mint a sivatagban ordító oroszlán. A falakmegrendültek, de a császár nem. Jött a bozontos ésmogorva Dán, jött Iszachar, akinek léptei belenyo-módtak a kőpadlóba, a fiatal leánynál tündöklőbbszépségű Benjámin, — a császár még mindig meg-tartotta lélekjelenlétét. Akkor azonban megjelentNaftali, akiről azt mondja a legenda, hogy járása

201

olyan könnyű volt, mint a lepkéé s úgy tudott futnia féligért vetéseken, hogy a kalászok nem nyomódtakle a lába alatt — s ezt a libegést nem tudta szó nél-kül megállni a császár. Elmosolyodott és azt mondta:

— Úgy hajladozik, akár a minisztereim, csakhogyazoknak a lába alatt nem nő ki többet a fű.

Abban a pillanatban mennydörögve végighasadt amennyezet s inogni kezdtek a falak. Rabbi Löwnekcsak annyi ideje volt, hogy elkapja a császárt azegyik megrepedt oszlop alól s kimondva a „kimond-hatatlan nevet“, megállítsa a katasztrófát.

Hogy a történet igaz, abból is látnivaló, hogy atóraszekrény baloszlopa máig is meg van repedezve azsinagógában. (Különben, úgy tudom, egyetlen góti-kus zsinagógája a világnak.) Ezt így hagyták, emlé-keztetni az embereket arra, hogy a miniszterekkel nemszabad figurázni.

1604-ben halt meg a leghíresebb csodarabbi, szélesbarokk sírköve előtt azóta is mindig ácsorognak azemberek. (A Rudolf császáré előtt már régen nem.Azóta, mióta az utódját megkoronázták.) A kő-koporsó födele egy kicsit el van válva az oldalától.

— Kukucskáljon bele az úr, — magyarázta a ka-lauzom — s abban a pillanatban gondoljon valamiszépet, az teljesül.

Siettem szót fogadni, de nem hiszem, hogy foga-natja lenne, mert bolondot csináltam. Olyan szépetgondoltam, hogy behunytam a szemem, mikor bele-kukucskáltam a sírba s így nem láttam benne semmit.

ÁRNYAK PALOTÁI

Nálamnál szavasabb magyarok egy kicsit megcickéz-tettek azért a cikkemért, amit a prágai zsidó-temetőrőlírtam, hogy mi keresnivalóm volt nekem ott s mit állít-hatom lábra a halott izraelitákat? Ha rendes embervolnék, inkább az élő levitáknak és kohenitáknakajánlgatnám, hogy milyen jó fekvés esik azok alatta szakállas repkények alatt, amik olyan öregek már,hogy nem karélyos leveleket termenek, hanem csupatojásdadokat. Aztán ha jó lélek volna bennem, akkornem a Dobos baktert sivalkodtatnám az ördögökharapófogója alatt, hanem a reb Löw szakállát csípet-ném közéje.

Hát én ezeknek a pajkos turániaknak az Ada Chris-ten versével felelhetnék, amit éppen a cikkemmel kap-csolatban kaptam Pestről egy kedves levélben. Chris-tine Breden — így hívták polgári nevén a bécsi köl-tőnőt — költészetével ugyan már rég elment az időkhajója, de ez a verse olyan friss, mintha ma írtavolna. Tessék megítélni:

Eltűnődtem sírja mellettEgyszer a bölcs rabbi LöwnekHallva áldó mormogásátA jövőknek és menőknek.

203

S csodálkozva kérdezém, hogyA zsidóknak ifja, vénePuha kézzel egy kavicskátMért dob a halott fölébe?

A felelet ez volt rája:Törvényünknek ez parancsa,Élő kapja a virágot,Kavicsot a holtnak hantja . ..

Eme pogány szokásról mi,Keresztények rég letettünk:Mi halottul koszorúzzuk,Kit éltében megköveztünk.

Persze Ada Christennek könnyű rossznyelvűsködni.Először is már meghalt, másodszor az ura báró voltós katonatiszt. Nekem ilyen enyhítő körülményeimnincsenek, tehát legokosabb, ha szánom-bánom bűnö-met és megmutatom, hogy jó fiú vagyok. Nemcsak alegendák temetőjében ácsorogtam én Prágában, hanemaz árnyak palotáiban is. Lehetne róluk akkora köny-vet írni, mint Ruskin írt Velence köveiről. Művészetnincs bennük annyi, de történelem több van. Nemmindig világtörténelem, de néha érdekesebb annál.Különösen a mai magyar szemében. A cseh arisz-tokrácia története egy kicsit a monarchia története is.

A cseh arisztokrácia nem is volt olyan cseh s ebbena mienkre üt. Az ősi nemzetségek közül sok kipusz-tult a Habsburgok alatt, nem is mind a maga jószán-

204

tából. Prága piacán sokszor dolgozott a hóhér s olyanrégi családfák gyökerét vagdosta el, amelyek leérteka Przemislidákig. Helyükbe nőttek a Habsburg-házzsoldos mágnásai, a harmincéves háború condottieriei,osztrák, német, francia, olasz náció. S bámulatos,hogy ezek az indigenák, milyen gyorsan vérbeli cse-kekké váltak. Nyelvben, kultúrában, sőt akárhány-szor nemzeti politikában is. Bécsből sütött a nap, deők Prágában sütkéreztek benne. Ott halmozták fel akincseiket, ott építették ragyogó palotáikat s ők hó-dították meg az udvart, nem az őket. Magyarországfővárosának valamennyi Habsburgtól együttvéve sejutott annyi grácia, mint amennyiben Prágát egy-egy császár részesítette. S ebben alighanem a cseh!arisztokráciáé volt az érdem, amelyen nem fogott akígyóbűvölés.

De azért a dinasztiával együtt letelt a világ rólukis. Fejedelmi palotáik megvannak még, az ő nevüketis viselik, talán még nemzedékeken keresztül, de amagas uraságokat széthordta a szél, mint a tüske-rózsa elszáradt bóbitáját. Aki otthon maradt is, meg-alkudva a korral, nincs rábízva semmi az országdolgában. Akik évszázadokon keresztül csinálták atörténelmet, hol jól, hol rosszul, azokon keresztül-ment a történelem, mint a gyorsvonat a sínekre tettkrajcáron. Ellapultak s olvashatatlanná lett rajtukcímer és fölírás. Táncoló napsugáron tán visszatéra faragott kövű palotákba egy hajdani hadvezér, vagyországokat mozgató miniszter árnya, de visszariadmár az előcsarnok oszlopai közül. Írógépek kopogá-

205

sát visszhangozzák a hűvös folyosók és egykori job-bágyok ivadékai hancúroznak a tágas udvarokon,amelyeken valaha kopófalkák nyüszítettek s a tündér-ligetet, amelyen udvari dámák suhogtak egykor ke-resztül, ma népkertnek hívják. Valamelyik nagyúripalota parkjában omladozó piramisok és obeliszkekközt láttam egy műszirtüreget, amit száz évvel ez-előtt Ossiannak szenteltek, a költött költőnek. Az vanfölé írva, idézetül a kaledon dalnokból: „Hiúk azélet örömei, a nemzedékek is lehullnak, mint a fa-levelek“.

Le hát, de a falevelek helyett is mindig újak jön-nek. A mostani cseh nemzedék olyan tökéletlen, hogyazt hiszi, meg tud élni arisztokrácia nélkül is.

Ami a zsidó-temetőben a Löw rabbi sírja, Prága6 palotái közt az a Palac Valdstynsky. (Ugyan in-kább Waldsteinscher Palast-nak mondják, vagy Fried-lánder-Haus-nak — minket magyarokat azonban leg-inkább Wallenstein-re szoktattak a németek.) Min-denki megnézi ezt a kívül gőgös, visszaparancsolóanrideg tekintetű házat, ahol a nagy kalandor hallatlanpompában tartotta királyi udvarát. Ebédlője asz-tala mindig száz vendégre volt terítve, háromszáz lóa márványjászlas istállókban, tizenkét hintó kellettneki, ha útrakelt, ötven málhás-szekérrel. Az audien-cia-terem mennyezetén ott a triumfátori képe,kvadrigán, száraz, szúrósszemű, fején borostyán-koszorúval, felette csillaggal. Egy másik teremben a

206

legkedvesebb lova, amit még ő tömetett ki, tíízokádósárkány pózában, ami határozottan nem áll jól alóbőrnek. S a falon ott van üveg alatt, meglehetősenárnyékban egy férfizubbony, alighanem bőrből, te-nyérnyi rozsdafolttal: az Friedland hercegének be-száradt vére. Háromszáz éve, hogy császárja paran-csolatára kiontatott az égeri lakomán.

A nagy ragadozó, akinek karrierje azzal kezdő-dött, hogy megcsalta az Istent, — apái hitét adta elaz érvényesülésért — a császárt nem bírta megcsalni,mert az gyorsabb volt, mint ő. II. Ferdinand éppenúgy áldozta fel őt a magasabb állami érdeknek, mintI. Ferdinand a mi Martinuzzinkat. Igaz, hogy aztánháromezer misét mondatott érte.

Csakugyan ebben a palotában más árnyak lebegikkörül az embert, mint a repkényes zsidó-temetőben.Azaz, hogy van olyan árnyék is, amely onnan járvissza ide.

A fehérhegyi csata után, — ez minden iskolás tör-ténelemben benne van — a császár széttépte a csehalkotmánylevelet s attól fogva nem volt Csehország,csak cseh tartomány. Ez azonban csak úgynevezetterkölcsi elégtételvevés volt s nem sokat hozott a kony-hára. A császáriak kirabolják Prágát, ötszáz társzekérviszi utánuk a műkincseket. Nem elég. A Markt-platzon kivégeznek huszonhét cseh főurat — mosta Rathaus falán van az emléktáblájuk — s óriásibirtokaikat konfiskálják. Nem elég. Bécsnek kész-pénz kell, ezüst és arany. Az éremverést bérbeadjákegy konzorciumnak, amely bevon és újraveret min-

207

den aranyat és ezüstöt, körül nyírva és elhitványítva.Hallatlan nyomorúság és hallatlan gazdagság követiezt a valutarendezést. A hallatlan gazdagságban akonzorcium osztozik: Lichtenstein, a vérbíró, Wallen-stein, a zsoldos, Michna, a stréber kancellista és Ja-kob Bassewi, a császár udvari zsidaja. Ezért a köz-gazdasági tevékenységéért lett belőle Edler vonTreuenberg, az első nemes zsidó a Habsburgok orszá-gaiban. (Igaz, hogy később becsukták a bizalom ke-gyével kitüntetett kiválóságot, de hát az ilyesmi ellensohse voltak biztosítva a kormányfőtanácsosok.)

Wallenstein pedig ezekből a nyesedékkincsekbőlépíttette harminc lebontott ház helyén a palotáját.Mindmáig megmaradt a Waldsteinek kezén. Csaképpenhogy most, ami nem múzeum belőle, el van rek-virálva a csehszlovák kereskedelmi minisztérium szá-mára.

A véres Marktplatz északi részén áll a Húsz Jánosszobra. Hatalmas emlékmű, a háború alatt készült,harcosaihoz szól a megégetett reformátor. A feliratszerint azt prédikálja, hogy mindenkinek meg kelladni az igazságot...

Milyen kár, hogy a szobrok mindenütt csak az égmadarainak beszélnek, amelyek leszállnak a fejükreés vállukra harmatot inni. S milyen kár, hogy min-den nép úgy tesz, mintha a másik népnek nem vol-nának vértanúi.

208

A szerencsefi Michna nemcsak üzlettársa volt Wal-lensteinnek, hanem irigy bámulója is. Ha az palotátépíttetett, neki is olasz mesterekkel kellett házat ra-katni, sala terrena-t szerkesztetni, tündérkertet ültet-tetni. A Michna grófok barokkpalotája ma is látvá-nyossága Prágának — csak most a cseh reformációmúzeuma lakik benne.

*

Hogy a régi Fürstenberg hercegek szoktak-e ol-vasni, nem tudom. Módjuk bizonyosan lett volna rá.Prágai palotájukban, a Moldva balpartján, olyankönyvtár van, amelyben csak Horatiusnak négyszáz-féle kiadását gyűjtögették össze.

A Schwarzenberg hercegek sgraffitos palotájáttulajdonképpen a Lobkowitzok építtették a tizen-hatodik században firenzei mesterekkel. Sokat láttavendégül Metternichet, aki szeretett ideszökni Becsből,titkos összejövetelekre nemcsak csúnya politikusok-kal, hanem szép asszonyokkal is s nagy barátságottartott fenn a házzal a hosszúfejű Windischgraetz is,az, akivel minket a szabadságharc hozott emlékezetesismeretségbe. A legcsökönyösebb és a leggőgösebbszolgája volt a Habsburgoknak. Nem hiába állapí-totta meg, hogy az ember a bárónál kezdődik, arrólis meg volt győződve, hogy a vízözönkor az ő őseitnem Noé gyűjtötte a bárkába, hanem azoknak különladikot iszkábáltatott az Úristen. Mikor cseh hely-

209

tartó volt, így kezdte az ediktumait: Mi, Windhch-gräetz herceg... A prágai kihágási bíróságban voltannyi bírói bátorság, hogy a helytartót húsz tallérbüntetés terhe alatt eltiltotta a fejedelmi többestől.A tábornagy lefizette a bírságot, még pedig írásosbeadvány kíséretében, amit így kezdett: Mi, Windisch-graetz Alfréd herceg, ezennel letesszük a ránk róttbüntetést, írván most is, mint elébb: mi...

Egyszer mint a Schwarzenbergek vendége részt-vett valami körvadászaton, ahol Károly Ferdinándfőherceg is jelen volt. A herceg el-el mar adózott atöbbiek mögött, hogy így nagyobb térhez jusson —vadásznyelven „lyuk“-nak hívják ezt — és sűrűbbenjusson lövéshez, mint a többi. A vendéglátó gazdaészrevette a csínyt s valami lovas pedinterrel figyel-meztette a herceget, hogy ez nem fair dolog. Mivela nagy úr két figyelmeztetést is hallatlanná tett, har-madszor azt üzentette neki Schwarzenberg, hogy afőherceg bosszankodik a szabálytalanság miatt.

— Úgy? — szegte fel a fejét a gőgherceg. — Bátmondd meg ő császári fensége Károly Ferdinandvezérőrnagynak, hogy mi, herceg WindischgräetzAlfréd altábornagy itt megállót fúvatunk.

A Schwarzenbergek prágai palotájában most márcsak ilyen történetek maradtak a régi szép időkből.Lakni a csehszlovák technikai múzeum lakik benne.

*

A Kinskyeknek, grófoknak és hercegeknek, hatszázesztendő áll a háta mögött. Voltak a császárok bősz

210

ellenségei és irigyelt kegyencei. Egyiküket, Dénest,mint eretneket végezték ki, fejvétele előtt kitépvéna nyelvét, mint külön bűnöst. Másikuknak Wallen-stein védelmében szúrták át a szívét. Ferenc József-nek is volt egy Kinsky gróf főlovászmestere. Alt-stadti barokk palotájukat, amelyben most nyilvánoskönyvtár van, Goltz gróf építtette. Ők csináltattakazonban a Kinského zahrada-t. Ma is a legszebbkertje Prágának, amivel sok van mondva. Ma a városa gazdája s szabadon lehet benne gyüszmékölni, per-sze a gyepre lépni tilos. A hozzátartozó villában acsehszlovák néprajzi múzeum tanyázik a melegházai-ban a mezőgazdasági múzeum. Királyi pálmák he-lyén szemléltető gyűjtemény a polgári komlóterme-lésről.

A Sylva-Taroucca-palota a Moldva jobbpartjánnagy építőmesterre vall. Dienzenhofernak talán leg-különb alkotása. Az első gazdája soknevű férfiú volt:Piccolomini Oktáv Eneas József birodalmi herceg.A birodalmi hercegséget vérdíjul kapta, mint Wal-lenstein gyilkosa, egy-két uradalommal és százezerforint beruházási költséggel. A nagyérdemű zászlós-úrban ki is halt a család. (Max nevű fiát csak Schil-ler adományozta neki.)

Palotája a Nostitzok, majd a Bouquoy grófok ke-zére került. Az egyiknek a múlt század elejéről valóportréját meg is csudáltam. Cicomás kis alak, szürketérdnadrágban, kék frakkban, amelynek zsebéből

210

elefántcsontfogós bot nyúlik magasra és piros selyem-napernyővel. Megesküdtem volna rá, hogy az én gye-rekkoromban ez volt a táncmester Félegyházán. Deazt mondják, ez a gróf csak fiatalkorában foglalko-zott tánctanítással s leginkább teheneslányok körébőlszedte a tanítványait. Akiben különösebb fogékony-ságot talált, azt egy-egy majorral ajándékozta meg.Élemedett korában filozófiára adta magát. Dolgozó-szobája minden sarkában fel állíttatott egy íróasztalts fel-alá sétálva egyszerre négy írnoknak diktáltnégy különböző bölcsészeti értekezést, az emberiségközjavára. A magánmulatsága egész más volt. A pa-lota egyik termét beboríttatta tükörüveggel s odabeeresztett két bikát, amiket mindig éktelen dühbehozott, mikor megszázszorozva látták magukat a tükör-ben. Az öreg gróf és meghitt társasága olympusi lát-ványnak találta ezt.

A palota most városi tulajdon és valami társas-klub székel benne, hogy éppen az egykori tükör-teremben-e, azt nem tudom.

A Clam-Callasok palotája mestermunkája az építő-művészetnek, nem is kisebb ember remekelte, mintFischer von Erlach. A család karinthiai eredetű, vanmásik ága is, a Clam-Martinitz, mind a kettőhöz voltszerencsénk nekünk magyaroknak is, hol a helytartó-tanácsban, hol a haditanácsban. A legfeudálisabbállamférfiak voltak és a legszerencsétlenebb hadvezé-rek. Minálunk leginkább Eduardnak a neve maradt

211

emlékezetes, aki a szabadságharcban Erdélyt „paci-fikálta“. Már túljárt az ötvenen, amikor egy Diet-richstein-lány beleszeretett és dúsgazdaggá tette. Írjákróla, hogy valóban igen szeretetreméltó ember volt,nyájas és barátságos, adakozó és emberséges, gavallérés mecénás, csak az esze szalajtott egy kicsit. A fő-udvarmesteri hivataltól azért vonakodott sokáig, mertattól félt, hogy a magas uraságok bemutatásánál el-felejti a neveket. Egyszer mikor a Dietrichstein-lányok férjhezmeneteléről beszélgetett baráti körben,azt mondta:

— Jól mentek férjhez mind a négyen. Egyik Mens-dorffhoz, a másik Hatzfeldhez, a harmadik Herber-steinhez, a negyedik, kihez is ment csak a negyedik?Ja igen, persze, az az én feleségem.

És erre az emberre hadtestet kellett bízni König-grätznél...

A Clam-öallasok prágai palotája ma pénzügymi-nisztérium.

*

A tescheni kastély napórája valamikor ezzel a föl-írással kevélykedett: Me sol, vos umh regit. „En-gem a nap kormányoz, titeket az árnyék“. Jelige lehe-tett volna minden főnemesi palotának a címerén. Mostmindenütt meg van fordítva a címer, a büszke ormok,amiket évszázadokon keresztül sütött a nap, mélyárnyékba merültek.

213

Tinara messze vidékről való szó, a Föld másik ol-daláról, a Csöndes-óceánnak egy kis korallszigetéről,aminek nagyon szép neve van, úgy hívják, hogyWuwulu. A wuwului pápua nemzet pedig azt a tar-tományt hívja Tinará-nak, amelyből még nem tértmeg utazó, noha még eddig mindenki eljutott bele, akároda törekedett, akár nem. A nagy titok, amit minkmásvilágnak mondunk, az a zölderdős fehér szigetnyelvén: a Tinara.

S ezt a címet adta Birger Mömer svéd gróf egy két-százoldalas könyvnek, amiben Összegyűjtötte a pri-mitív népek hitét a „négy utolsó dolgokéról, ahogya keresztény dogmatika nevezi a „halált, ítéletet,mennyországot és poklot“. Nem tudok semmit a svédgrófról, lehet, hogy etnográfus, akinek oklevele is vana tudományához, lehet, hogy passzióból csavarogtabe a világot, de az bizonyos, hogy ritka érdekes köny-vet írt. Nem éppen mostanában, nyolc éve, hogy aTinara első svéd kiadása megjelent, el is kapkodtáknéhány hét alatt s hat éve már annak is, hogy PaulHambruch, a hamburgi néprajzi múzeum igazgatójalefordította németre.

Az én kezembe csak most került a könyv, stíluso-sabb olvasmányt el se lehet képzelni, mikor olyan

214

mesterséget folytat az ember, mint amilyenre én té-kozlom mostanában az életemet. Szinte minden feje-zetéhez illusztrációkat szedegetek ki a föld alól s holén tanulok Birger Mörner kollégától, mikor meghittbarát módjára diskurálunk egymással vacok vetésután, hol én tudok neki egyetmást mondani, olyanezer-, kétezeresztendős újságot, amiről még le se mo-sogattam a homokot, meg az agyagot.

Azt hiszem, a rendes emberek közt is akadnakolyanok, akik nem találják egészen érdektelennek, haegy-két jegyzetet továbbadok nekik a Tinará-ból ésa Tinará-hoz. Senki se mondhatja, hogy őrá ezek adolgok nem tartoznak, se azt, hogy a tudományt nemszabad összekeverni a mesékkel. Az igazság az, hogya „négy utolsó dolgok“-ról senki se tud semmit s masem jutottunk tovább Euripidesnél, aki valamelyikfragmentumában azt kérdezi:

Ki tudja, nem halál-e életünk s nem a halál-e azigazi élet?

S még egy igazság van. Ahogy az ember mindenidőkben a maga képére és hasonlatosságára terem-tett magának Istent, a másvilágot is minden ember-fajta a maga holmijaival bútorozza be.

*

Hogy jött a halál a világra? Majdnem mindenősi mítosz ismeri az Ádám esetét Évával, a világolyan vadonjaiban is, ahová még nem juttatták el amisszionáriusok a bibliát. Mindenütt a szófogadatlanasszonyt okolják érte, hogy az embernek meg kell

215

halni. Ami körülbelül azt jelenti, hogy a mítoszokférfieredetűek. (Meg nyilván azt is; hogy a férfimingyárt mert vétkezni, mihelyt érzett valakit magamögött, akire a tulajdon bűnét rákenhette.)

Egészen kivételesen kedves és finom az Új-Hebridák „vadember “-einek halál-mondája.

Az odavaló katekizmus szerint régebben nem hal-tak meg az emberek, csak úgy megvedlettek, mint akígyók, meg a rákok. Ha öregnek érezték magukat,akkor levetették a régi ráncos bőrüket és fiatal szép-ségben bújtak ki belőle. Egyszer egy asszony a folyó-parton végezte el ezt a megfiatalító műveletet, a régibőrét beledobta a vízbe, aztán sietett haza a kisfiá-hoz, akit egyedül hagyott otthon. A gyerek azonbanelszaladt előle és sehogyse akart hozzáédesedni.

— Te nem az én édesanyám vagy, mert az öreg-asszony volt, te pedig fiatal vagy! — zokogta keser-vesen. — Nekem te nem kellesz, nekem csak az énédesanyám kell!

Erre az asszony visszaszaladt a folyóhoz s szeren-csére még ki bírta halászni a régi bőrét. Neki szeren-cséjére, mert kisfia mingyárt anyjának vállalta ésegyiküknek se fájt többé a szíve, de az emberi nem-nek nagy veszedelmére. Mert azóta nem cserélget-hetik az emberek a bőrüket, hanem aki megöregedett,annak meg kell halni.

A világ legnagyobb költője se találhatott volna kiszebb verset az anyaszívről, mint az a névtelen vad-ember, aki ezt a vadvirágot találta a korall-zátonyo-kon. De szabad legyen azt vélnem, hogy ennyi erővel

216

az apaszív is vétkes lehetne a halál világrahozatalá-bán. Néha tán még jobban, mint az anyaszív.

Az indiánok, míg a fehérarcúakat meg nem ismer-ték, rendkívül tekintélytisztelő népek voltak. Azttartották, legalább Virginiában, hogy a másvilágracsak a törzsfőnökök és a papok jutnak el s ott örökdínom-dánomban élik világukat. A közönséges em-berek elrothadnak a földben, mint a döglött kutyák.Úgy rémlik, a mi tájainkon is találkoztam már jám-bor lélekkel, aki nem esik messze ettől az indiánvilágnézettől.

Az eszkimóélet nyomorúságát semmi se szemléltet-heti jobban, mint a másvilágban való hitük különös-sége. A legmagasabb mennyországba, amely az északifényben találtatik, csak az öngyilkosok juthatnak,azoknak aztán ott igen jól megy dolguk, mert roz-márkoponyákkal futballoznak. Akik becsületes halál-lal halnak meg, azok unalmas földi életüket éliktovább a lelkek pincelakásában, a föld alatt s ott csakannyiban megy jobban a soruk, hogy nem fáznak.

A haida-indiánoknak — Brit-Kolumbiában — elégcivilizált fogalmaik vannak odaátról. Ki üdvözülmeg? Csak a jó ember. Ki a jó ember? Aki a törzs-fonököket úgy tiszteli, mint az Istent, aki nem húzzaki magát a vallási táncok alól, aki nem titkolja elaz adóját s aki szót fogad a medicinman-nek, az eső-csinálónak.

217

A zuluknál is megvan a tekintélytisztelet még ahalálban is, csak kissé különösen nyilatkozik meg.Az öregasszonyok lelkéből gyíkok lesznek, a közön-séges halandókéból ártatlan kígyók, a törzsfőnököké-ből mérges kígyók.

*

Nagyon megható dolog, hogy a legtöbb primitívnépnél külön mennyországot tartogatnak a gyerekekszámára. A quilente-indiánok hite szerint veszély-telen út vezet oda, egy egészen rövid ösvény, amelyselyemfűvel van benőve s arra nem tilos rálépni.Fölös számban vannak ott kötélhinták s olyan derékdadák, akik csak a gyerekekkel törődnek. Természe-tesen ilyen mennyország a pesti gyerek számára el-képzelhetetlen.

Az andamánoknál a halott gyerekek a nagydzsungelbe jutnak s ott olyan különös fügefákattalálnak, amikről a nagyok segítsége nélkül is szed-hetnek gyümölcsöt.

Némely eszkimótörzsek hite szerint a gyereklelkektükörsima jéghídon iringóinak el a mennyországba sa híd végén két gonosz rozmár várja őket. Éppenezért kutyafejeket is temetnek a gyerekhalottakmellé, hogy legyen, aki megvédi őket odaát.

Ezt éppen akkor olvasom, mikor egy avar fiúcskakis lábfejeiről egy kutya csontvázát szedjük fel.Ennek is az volt a rendeltetése, hogy kis gazdájá-nak útitársa legyen az égi mezőkön és segítsen nekinyulat fogni.

218

Az Új-Hebridákon a szülők kissé túlzásba viszika halott fiatalkorúak védelmét. Hogy legyen, akifogja az apró ember kezét, míg átér az árnyak orszá-gába, megfojtják és veletemetik a nagyanyját vagyvalamelyik tantiját.

Az se szokatlan dolog, hogy a halott gyerek szá-mára mennyasszonyról is gondoskodnak. Marco Polotatár rokonainkról is föl jegyez ilyesmit. Amikor ahalott fiú már házasodósorba jutna, akkor a szüleikeresnek olyan szülőket, akiknek korban hozzáillőhalott lánya van. Akkor a két nász egy darab pa-pírra lovakat, tevéket, béreseket, csikósokat, minden-féle arany és ezüst holmikat, tegezeket és guzsalyo-kat rajzol, ezzel elmennek a tatár közjegyzőhöz, azkiállítja a házassági szerződést s ezt a hozomány-papírral együtt elégetik. Attól fogva aztán a két csa-lád meghitt rokoni viszonyban él egymással, mert szen-tül hiszik, hogy az elégetett papírok füstje felszálltaz égbe s abból a fiatalok megtudták, hogy ők mostmár törvényes házastársak.

Bolondság, persze hogy bolondság, de több ember-ség van benne, mint mikor a szülők akarata két élőfiatalt kötöz egy gályapadra, akiknek se teste, se lelkenem kívánja egymást.

*

Jó néhány száz „zsugorított“ őst kiszedtem én máréletemben a földből. A nem szakmabeli ember ezekrerendesen azt szokta mondani, hogy ülve temették el

219

őket. Pedig nem ülnek azok, hanem feküsznek, mégpedig jobb- vagy baloldalukra, a kezüket könyökben,a lábukat térdben felhúzva, mint a kuporodottan alvóember. Ezek a felhúzott kezek, lábak valamikor összeis voltak kötve. Gúzsbatették a halottat, hogy visszane tudjon jönni, mert az ősember semmitől se féltannyira, mint a hazajáró lelkektől. (Akármilyen ke-gyetlenség ezt mondani, a sírhalom-hányásnak is alig-hanem ez volt a szülőoka, nem a kegyelet, sőt a teme-tésnek is. Azért ásták mélyre a holtat és azért dom-bolták fel, hogy ott maradjon, ahová tették. A fáraókpiramisainak is ez az eredete. Nagy kőrakásokkalnyomtatták le őket, mert nagyon féltek, hogy a hűnépeikhez való szeretet visszahozza őket. De ezt márcsak én mondom, nem a tudomány.)

A kő- és bronzkorszak nagyjában már elmúlt volna,de a halottaktól való félelem ma is virul. A chorotis-indiánoknál az özvegy asszonyok leborotváltatják ahajukat, mert a régi öregektől úgy tudják, hogy ahalott férj hajánál fogva akarná magával hurcolni azasszonyát. (Arról a legvadabb mítoszok sem tudnak,hogy az asszony jönne vissza az uráért.) Sziámbannem az ajtón viszik ki a halottat, hanem lyukat vág-nak a falon, azon tessékelik ki a koporsót s a lyukataztán gyorsan betömik. Így már biztos, hogy a halottnem talál vissza. A norvégek egy-két nemzedékkelezelőtt még fortélyosabban vették el a halott kedvéta sétifikálástól: egyszerűen szögeket vertek a talpába,már pedig azt minden századik halott se szereti.

219

A „tisztességes eltemetés“-sel is azért járnak ked-vében a halottnak a természeti népek, hogy a bosszú-ság ki ne kergesse őket a sírjukból. Sok módja vanennek az utolsó tisztességtételnek. Ahol most ásatok,ott nemcsak lovasokat találtam, hanem bor j asokat is.A legtöbb csontváz mellett csirkecsontot találtam, deakad birkacupák is, disznócsülök is, — azok bizonyo-san jelentősebb tagjai voltak az avar társadalomnak,akikhez fél-fél borjút adtak útravalóul. Ügy olvasom,hogy ez máig is így szokás Kamerunban, a bakwirinációnál, ősi hitük szerint aki háziállat nélkül kopog-tat az üdvösség kapuján, azt nem eresztik be s azilyen boldogtalan szégyenletében csimpánzzá változik.Meg kell jegyezni, hogy a bakwirik nagyon büszkékerre az emelkedett vallási felfogásra s a szomszéd né-peket, akiknél nem járatos ez a divat, baibároknaktartják s igen lenézik.

Se szere, se száma azoknak a groteszk cerimóniák-nak, amelyekkel a középafrikai népek királyaikattemetik. Nekem legjobban tetszik a banyorók íitusa.Ide írom, talán lesznek praktikus emberek, akikállamsegélyes tanulmányutat tudnak kijárni a ba-nyoró alkotmány idevágó fejezetének a helyszínenvaló tanulmányozására.

A banyoróknál az a törvény, hogy a királynaknem szabad megöregedni, hanem java erejében kellaz útból tisztulni. Mikor banyoro ő felsége érzi, hogyütött a kötelességteljesítés órája, akkor magához hi-

220

vatja a minisztereit, megtartja velük az utolsó ko-ronatanácsot, üdvözletét küldi alattvalóinak s azzalmagára csukja a fejedelmi kunyhó ajtaját Oda márcsak a legkedvesebb feleségnek szabad belépni, annakis csak azért, hogy gyorsan ölő mérget csókoljon ahatalmas uralkodóba. A kabinet három napig titok-ban tartja a nemzeti gyászt, negyednapra aztán abonyoró népjóléti miniszter, akit ott „tej-ember“-nekhívnak, megszólaltatja a tam-tamokat s mikor a nem-zet összecsődül, fölmászik a gyászház tetejére, kezé-ben egy köcsög tejjel és elkiáltja magát:

— Kinek kell tej?Ezzel ledobja a köcsögöt a tetőről, úgyhogy az

mentül több darabra törjön és mentül nagyobb terü-leten hulljon szét. Ez az elköltözött felség búcsú-vétele és egyúttal jeladás arra, hogy most már a trón-követelők megmutathatják, melyikük a különb legény.Egymásnak eresztik valamennyit és aki életben ma-rad közülük, azt deklarálják királynak. Mindenesetrea legradikálisabb módja annak, hogy az új király akonkurrensek ármánykodása nélkül kezdhesse mega haza boldogítását.

VADAKRÓL

Jelen értekezésemet nem azoknak a vadainak óhaj-tom szentelni, akik „amik“, hanem azoknak amelyek„akik“. Nem a művelt emberiség vad dolgai foglal-koztatnak, hanem azoknak a boldog néptörzseknek aművelkedései, amelyeknek nincs történelmük, ennél-fogva vadaknak neveztetnek a művelt emberiség által.

A vadakhoz a magam részéről úgy jutottam, hogynapjainkban többet olvastam az újságokban a műveitemberiségről, mint kellett volna s ezzel nagyon eltaláltam rontani a szám ízét. Úgy segítettem maga-mon, mint a macska, amelyik ha nagyon telepskosz-toskodja magát, akkor füvet rág utána a kertben.Az én gyógyító füveim, ha megcsömörlök a mostanivilági dolgoktól, mindig az exotikus útleírások. Men-tül vadabb nációkról szólnak, annál bizonyosabbankikúrálják az embert. Vagy azzal, hogy azok mégsokkal bolondabbak, mint mink vagyunk és ez jólesikvigasztalásnak. Vagy azzal, hogy azok sokkal böl-csebbek minálunk, amiben boldogító reményt lehet ta-lálni. Mert ebből az következik, hogy ha még egykicsit igyekszünk és egészen visszavadulunk az ősálla-potba, akkor nekünk is lesz annyi magunkhoz valóeszünk, mint a pápuáknak, meg a masukutumbéknak.

Sok hasznos tanulságot merítettem a vadak körülvaló stúdiumaim nyomán s amit tanultam, azt most

223

közokulásul kihíresztelem. Egyrészt azért, mert nemvagyok kapzsi természetű ember s örömmel segítekboldogulni másnak is, másrészt az újonnan szerzetthasznos ismeretek jobbadán olyanok, hogy gyakorlatiértékesítésükre én már előreláthatólag nem fogok vál-lalkozni.

Itt vannak például a kalabiták — azaz nem itt van-nak, hanem valahol Borneóban, ahol Mjöbrerg doktor,a sarawaki múzeum igazgatója egész életre szóló ba-rátságot kötött velük. Meg is érdemlik, mert nagyonrendes emberek s ha egyetlenegy felebarátjuknak afejét levágták, azon túl a légynek se vétenek löbbet.Az az egyetlenegy fej kötelező, addig a legény nemmegy férfiszámba, míg ennek a honpolgári kötelesség-nek eleget nem tett. Addig nem tetováltathat kék kro-kodilust a hasára, nem fűzhet rézkarikát az orrába,nincs se aktív, se passzív választójoga s nem állnakvele szóba az asszonyok. Persze ez a legnagyobb baj,mert rangok és méltóságok nélkül ott is csak elvanaz ember, de az asszonnyal is úgy áll a dolog ott is,mint nálunk. Nehéz vele kibírni, de nála nélkül meglehetetlen kibírni.

Egyszóval: a legény ott is elkezd legyeskedni a lánykörül, aki azonban azzal utasítja rendre, hogy „eredj,te málé, hiszen még azt se bizonyítottad be, hogyférfi vagy“.

A legény érzi, hogy a szemrehányás jogosult, fogjaa parittyáját, meg a pányváját, kiveszi magát az ős-

224

erdőbe és haza se jön szombat estig, akkor a hölgylába elé fektet egy óriási szarvasbikát.

— Idenézz, csillagom, mit hoztam neked!A lánynak azonban eszeágában sincs odanézni, úgy

tesz, mintha se hallana, se látna s azt kérdi, ugyanlesz-e holnap eső s felveheti-e ő a paradicsommadártollából való szoknyát, vagy csak a hétköznapi füge-falevelet vegye föl?

A legény megszégyenli magát, most még hosszabbkirándulást tesz s mikor visszatér a lányos házhoz,egy orangutánt tesz a küszöbre, kétszerakkorát, mintő maga. Ezzel elbánni már igazán férfimunka volt,az orangután nemcsak erővel van felruházva, hanemésszel is. Köztudomás szerint, csak azért tetteti magátmajomnak, hogy ne kelljen neki adót fizetni.

Mindezt a lány is tudja, de azért elpittyeszti a her-milgyökérrel pirosra festett száját, meglöki a lába-fejével az adócsaló szörnyeteg fejét és fölmutat azereszet alá. Ahol is szép kivarrott, sallangos zacskó-ban, feketére füstölt és talitarkára kifestett ember-koponyát ringat a szegfűszegszagú esti szellő.

— Odanézz, gyerek! Az én apám még nem voltekkora, mint te vagy, mikor ezt szerezte!

A fiatalember erre megdühösödik, szügyibe vágja afejét, kimegy a mezőre, ott az első batáta-földön meg-lát egy guggoló öregasszonyt, aki nagyon belefelejt-kezett a gyomlálásba, azt szó nélkül vakszemen üti adorongjával, lenyisszantja a fejét a görbe késsel smost már azt gurítja az imádott nő lába elé az esticsillagok fényében.

225

— Ez már igen, — veti magát az imádott nő a hősfiú karjába — most már csak ásó-kapa választ eltőled, édes szívem. Gyere, jelentsük be az öregeknekaz eljegyzést.

Azzal a legény boldogan felemeli a fejét, mén alány után a verandára, ahol a táti egy kicsit bosszúsantekint föl a munkájáról, mert éppen a nyilait márto-gatja az upasz-fa mérgébe és nem szereti, ha ilyenkorzavarják. Mikor azonban meglátja a kérőt, amint ke-zében lóbálja a nagykorúsítási bizonyítványt, megeny-hül az öregúr arca és elnéző mosollyal mondja:

— No, ezt jól megcsináltad, hiszen ez a szegénymámi feje.

S a mécsvilágnál csakugyan kiderül, hogy az ifjúfejvadász a jövendőbeli anyósát vette igénybe nagy-korúsítás céljaira. Az anyóskérdésnek ennél gyökere-sebb megoldását képzelni se lehet.

Az umakulitok is nagyon derék koponyavadászokhírében állnak, de azoknak inkább az udvarlás-módjanyerte meg a tetszésemet. Ott minden teketória nélkülazon kezdi a legény, hogy a lánynak az ölébe hajtjaa fejét és úgy néz föl rá imádattal. Ez a felnézés per-sze csak költői kép. Először is, ilyenkor a boldogságtóllecsukódik a szem. Másodszor, az umakulitok szemér-mes emberek és csak éjszaka udvarolnak, amikor nemlátni semmit. A megudvarlott lány is csak úgy sötét-ben simogatja végig az ölébe nyugtatott fejet, mégpedig a balkezével, még pedig először a szemeket.

226

Mikor aztán gyengéd ujjai kitapogatják a szempillá-kat, akkor a jobbkezével előveszi a retiküljéből, mármint a kötője korcáról az ékes művű bronzcsipeszt ésazzal egyenként kitépdesi a gavallér szeme szőreit.Hogy miért? Azért, mert az a nikit, a hagyomány, azumakulit szerelem évezredek óta megszentelt törvénye.

Hiszen lehet rá azt mondani, hogy bolond törvény,de a gyakorlatiasságát nem lehet tagadni. Umakuliték-nál ki van zárva a szerelmi szédelgés, legalább a férfirészéről. Ott hiába esküdözik a fiatalember égre-földre,hogy ő még eddig sohase volt szerelmes, mert az érde-kelt hölgy egyszerűen végigmarkolássza neki az ábrá-zatát és úgy löki ki az öléből a csalfa férfiú fejét, hogynagyobbat koppan, mint a kókuszdió.

— Ejnye, te akasztanivaló, te mered azt mondani,hogy én vagyok az első szerelmed, mikor még szemöl-dököd se maradt, nemhogy pillád volna!

Aki Jókaitól tanult etnográfiát, — pedig igen csakőhozzá jártunk iskolába mindnyájan — az úgy tudja,hogy a kaukázusi férjek, ha úgy érzik, mintha aszarvuk ütközne, rögtön szíven szúrják az asszonyt.Azzal a szép veretesnyelű kindzsállal, amelyikkel lako-dalomkor a menyasszonyi övét elvágta. Esszad beyazonban, aki most egymásután írja szenzációs köny-veit a Kaukázusról, máskép tudja. S nyilván ő tudjajobban, lévén ő odavaló ember.

Először is már a lakodalmán se handabandázik akindzsállal a kaukázusi ősember. Noha valószínűleg

227

szívesen megtenné, ha a méltósága engedné. A meny-asszonyi öv ugyanis annyi gombra, kapocsra, gubancrajár, hogy azzal legjobb volna úgy bánni, mint a gor-diusi csomóval s ebbe talán az új asszony is belenyu-godna. De az illem és az erkölcs úgy kívánja, hogy azúj férj külön-külön birkózzon meg minden gombbal,kapoccsal, gubanccal, amivel nemcsak azt bizonyítjabe, milyen ügyes gyerek ő, hanem azt is, hogy milyenmeghiggadt, fegyelmezett, hidegvérű férfiú.

Már most megeshetik, hogy idővel a férfi ezt ahidegvérűséget túlzásba viszi. Akkor az asszonynakkétféle választása van. Az egyik az, hogy hív két tanútés azok előtt azt mondja az urának:

— Bir talach, iki talach, ücs talach.Ez annyit jelent, hogy „eredj tőlem először; eredj

tőlem másodszor; eredj tőlem harmadszor“. S ezzel afeleség törvényesen el van választva a férjtől az atyáktörvénye szerint, amely azt mondja, hogy „bűn amegunt férfival együtt élni“.

Lehet azonban, hogy a nő terhesnek találja a válásitörvénynek ezt a formaságát s olyan elhatározásrajut, amihez nem kellenek tanuk. Mi történik most már,ha a férj rosszkor érkezik haza? Hát ha a lándzsái akezeügyében van, azzal elvágja a torkát a hivatlanvendégnek. Az asszonyt azonban egy ujjal se bántja,csak megvetően végignézi s kijelenti neki, hogy amaga részéről halottnak tekinti. Az asszonynak hitvesikötelessége ennek a kijelentésnek a konzekvenciáit le-vonni. Le is vonja, amennyiben elvágódik a szőnye-gen, de előbb elküldi a szobalányát a meghitt javas-

228

asszonyért. A javasasszony eljön, lehúzza a menyecs-kéről a ruháit, felfüröszti, halotti lepelbe takargatja,kiteríti az asztalra, aztán körülveteti a sirató asszo-nyokkal, akik huszonnégy óráig jajgatnak körülötte ésnevén szólongatva megkérdezik tőle, hogy volt szíveilyen fiatalon meghalni, itthagyva drága jó urát, megaz egész atayfiságot. A halott persze nem szól semmit,a szemét se nyitja ki semmi szólongatásra. Mikor azon-ban az idő letelik, akkor leugrik az asztalról és bemu-tatkozik az urának, mint vadonatúj asszony, akineksemmi köze az elsiratott halotthoz. Ami abból is nyil-vánvaló, hogy a halottat Szüfirának hívták, ami any-nyit tesz, hogy Almavirág, az ő neve pedig Szedilah,vagyis Kökényvirág.

Hát lehet ennél költőibb módját elképzelni a családibéke helyreállításának? És az a jó benne, hogy több-ször is meg lehet ismételni, mert a vadregényes Kauká-zusban csupa virágnév szerepel az asszonyok kalen-dáriumának névnapmutató tábláján.

*

A családjogi érdekességek után egy kis dolog jogikuriózum. Ugyan inkább dologtalanságjogi. Az egyikkaukázusi törzset lamaroinak hívják. Borzasztó réginép ez, most már csupa nemes urak maradtak belőlüks azok olyan kevesen vannak, hogy elférnek néhányhegyszurdokban. De még így is többen vannak, sem-hogy mindnyájukra eshetne egy-egy birkanyáj s ezértmegesik, hogy a szabadságszerető lamaroi nemzetnekvannak olyan fiai is, akik még a betevő falattól is

229

függetlenek. Mit tesz ilyenkor a büszke hegyi nemesúr, akinek a büszkeségével még a koldulás se fér össze,nemhogy a munka összeférne? A nemes úr a legősibbemberi foglalkozáshoz folyamodik: lop. No, hiszen ezközelebb is megtörténik a Kaukázusnál, de nem olyantörvényes formák közt. A lamaroi falvakban ki vanmondva, hogy aki tolvajpályára lép, de úgy, hogy eztkellő módon közhírré teszi, annak hét esztendeig sza-bad a lopás. Hét év nagy idő s ügyes ember azalattösszeszedheti magát. Az egyik aulból birkát lop, a má-sikból kecskét, a harmadikból ásót, kapát, a negyedik-ből bográcsot s mire az iparengedélye lejár, akkoráraegészen tekintélyes lamaroi polgár lehet belőle. Attólkezdve aztán akkor se ragad a kezéhez semmi, hautánahajigálják. Ugyan az már nem is volna ajánla-tos, mert annak a kezét, aki iparengedély nélkül lop,hacsak egy vad fügét is, irgalmatlanul levágják.

*

Utoljára hagytam azt a közjogi stúdiumot, amelyarról szól, hogy a fán-törzs miképpen választ magá-nak királyt.

A fánok Közép-Afrikában laknak, valahol a Qabunvidékén — ezt már Tordai Emilnek, Anglia által adop-tált nagy hazánkfiának kell jobban tudni, mint nekem.Rendkívül komoly férfiak a fánok, hegyesre köszörü-lik a metszőfogukat, vörösre kenik a testüket, amit anagy Okulunkulu isten szép kávébarnára festett ésmegszámlálhatatlan sok copfba fonják a hajukat. Ko-molyságukat az is bizonyítja, hogy náluk nincs legi-

230

timizmus, az egész fán nemzet szabadkirályválasztó;majd kisül, hogy miért, csak tessék kivárni.

Új királyt persze csak akkor lehet választani, ha arégi meghalt, már az mindegy, hogy végelgyengülcs-ben-e vagy agyon verésben. (Már minthogy a fán nem-zetnek mindegy.) Akkor aztán a boldogultat titokbantemetik el, ismeretlen helyre, olyan misztikus szertar-tások közt, amelyekről Leó Frobeniusnak éppen mostjelent meg egy hátborzongatóan érdekes könyve. Ab-ból részletes okulást meríthet a tudvágyó kebel, énitt csak a lényeget mondom el, laikusok nyelvén alaikusoknak. A sírt két titkos tanácsos ássa meg, aki-ket ott esőcsinálóknak neveznek s akik az ordójukataz orruk cimpájába akasztva hordják, hogy mindigszem előtt legyen. Ezt a két urat sorshúzással választ-ják ki a kollégák közül s miután megásták a sírt, je-lentést tesznek a miniszterelnöknek, hárman targon-cára teszik fán király őfelségét, kihúzzák a tetthelyre,leteszik a gödörbe, azt betemetik földdel, ledöngölik,akkor a miniszterelnök elbúcsúzik mind a kettejüktől*szerencsés utat kíván nekik s hátulról lenyilazza őket.Mert a titoktartást így lehet legjobban biztosítaniFánországban is. Most már csak a miniszterelnöknekjárhatna el a szája, azonban a fán országlászati ész-lészet erről is tud kádenciát. Hajnalban, mire a nagyúr hazaér, a birodalmi székfalu szélén egy titkos kézhurkot vet a nyakába s mire a nap fölkel, mind a négyországló hatalom együtt van a fán mennyországbans ott látja el kézjeggyel a földön maradt alattvalókesőért beadott könyörgéseit.

231

Már most erre magunkformájú ember azt mond-hatná, hogy ez őrültség. Igen, csakhogy olyan őrült-ség, amelyikről ügy szól a szállóige, hogy van bennerendszer.

Mert a fánok ősi hite szerint mindig a király a leg-okosabb ember, de csak addig, míg az inge rajta van.A trónkövetelőktől, mint mindenre képes emberektől,kitelne, hogy lehúznák a halottról a bölcseség ingét.Ez jó lenne az illető trónkövetelőnek, mert előnytbiztosítana neki vetélytársai fölött, viszont a halottkirálynak akkor meztelenül kellene beköltözni az ujkvártélyba s haragjában el veretné jéggel a szerecsenekbúzáját, a kölest. Hát ezért nem szabad azt senki te-remtett léleknek megtudni, hol van eltemetve a fánokkirálya.

(Ebből persze az is kiderül, hogy a fánoknál a ki-rály egész uralkodása alatt nem veti le az ingét, mertmindig ő akar a legokosabb ember lenni a fánok közt.Ez azonban olyan államtitok, amit nekünk nem muszájtudomásul vennünk, azért is teszem zárójelbe. Elégbaj az neki szegénynek, olyan országban, ahol az ingnélkül való járás a természeti viszonyoknak leginkábbmegfelelő divat. Ugyan mink is majd csak oda érünkmár lassanként, ha nem a klíma kegyelméből is.)

Elég az hozzá, hogy a fánok királya el van temetve,senkise tudja, hová és most egy hétig halotti dínom-dánom van. A nép, amely különben józanéletű és csakkecsketejjel vidítja magát, bujában egy álló hétigpálmabort vedel és így válik ott a királyok halála idő-jelölő terminussá.

232

— Negyven évvel ezelőtt voltam utoljára részeg,mikor a nagy Dugd-el-már királyt gyászoltuk — ígykezdődnek ott a memoárok.

Azonban csak a plebs gyászolja meg kancsó ja mé-lyéből az ősök kebelébe megtért államfőt. A nép véneiés írástudói nem vehetnek részt a toron, mert nekiktartózkodniok kell a pálmaléből desztillált ákovitától.Az ő dolguk megállapodni abban, hogy ki legyen azúj király s e barbár nép felfogása szerint ehhez józan-ság kívántatódik. Hét napig tartja a halotti lakozásta nemzet s hét napig alszik az államtanács a királyigyékényszőnyegein. Mert a fánok ősidőkbe visz-szanyúló tradíciói szerint az államférfiak akkor leg-bölcsebbek, mikor alszanak.

Nyolcadik napon felserkennek álmukból a bölcsekés kiállnak a kapuba, amely előtt minden polgárnakel kell vonulni, hogy az államtanács szemügyre vehesseőket. Hogy milyen szempontból, az megállapodásdolga, amit azonban titokban tartanak. Néha azt hatá-rozzák, hogy azt kiáltják ki királynak, akinek leg-hosszabb a szemfoga, máskor azt, hogy annak hódol-nak meg, akinek himlőhely van az orrahegyén. Voltmár eset arra is, hogy az lett a vivát, aki éppen akapuban tüsszentette el magát. Nemzedékekre vissza-menő fán tapasztalat azt mutatta, egészen mindegyvolt, kire esett a sors, ellenben a veszekedések így min-dig elkerülhetők voltak.

A veszekedések igen, de a verekedés nem. Hiszen azegész fán királyválasztásban ez ér legtöbbet.

Tudniillik, amint a sors kijelölte az új királyt, azt

233

rögtön megmondják mindenkinek, csak neki magánaknem. Hát ő hogy tudja meg?

Úgy hogy kilencedik nap reggel az egész nemzetkirályválasztó ősgyűlésre sorakozik fel a piacon. Alegöregebb fán, mint korelnök, megnyitja az ülést,arra mindenki nekiesik a sors kegyeltjének s elverik,úgy hogy még az ötvenéves jubileumán is megemlegeti.Az utolsó bivalycsordásnak is polgári kötelessége leg-alább egyet rúgni a jövendőbeli királyon.

Miért?Azért, mert az a tizedik napon mint törvényes ki-

rály beleül a gazellabőrrel behúzott trónusba a majom-kenyérfa alatt s attól kezdve csak ő pofozkodhat, deőhozzá többet egy ujjal se érhet senki, mert az márakkor felségsértés volna. Hát ezért adják ki a fanokellene a mérgüket addig, míg lehet, tudván azt, hogymikor majd rászolgál, akkor már nem lehet.

Hát ilyen okos emberek a fán ok. Vagy legalábbilyen okosak voltak a háború előtt. Mióta azonbanmegjárták Európát és részesedést kaptak a nemzetekönrendelkezési jogából, azóta, úgy lehet, nekik is par-lamentjük van és paragrafusokba tekert modern alkot-mányuk.

ŐSÖK ELCSATOLÁSA

Nem azokról az ősökről lesz most szó, akiket ebbena szezonban csalogattam ki a Csanádi búzatarlókbólés kukoricaföldekből s akik bizonyára valóságosanőseink voltak nekünk, mert legnagyobb részben olyanszegényen mentek a föld alá, hogy még raj tűk valójukse igen volt. Majd számot adok én őróluk is, ha azideje eljön, csak össze akarom várni az egész társa-ságot, hogy aztán mindenki szíve szerint válogathas-son belőle ősöket magának. Annyit mondhatok, hogya hunok szíve búzát eresztett az idén s elég gyöngetermést adott, az avarok kukoricát tápláltak poraik-kal, a jázig-szarmaták hagymát, a gepidák pedig akrumpli-töveknek álltak rendelkezésére. Most mégegy répaföldet kell megvallatnom, amellyel eddignem lehetett szót értenem, mert a répafejek élőbb-valók az emberfejeknél — nemcsak a föld felett, ha-nem földalatti vonatkozásban is. Illetékes helyen az-zal hitegetnek, hogy lovas magyarok tartózkodnak arépaföldben, legalább öreg barátom, Példa Sós And-rás, aki csőszi minőségében az ötödik pár csizmátszaggatja már az életben és férfi minőségében a ki-lencedik asszonyt, meghitel rá. Ő hatvanhárom esz-tendővel ezelőtt aranykengyelre lépett a vakondok-túrásban, — úgy látta, mint most látja — de akkor

234

nagyot buffantott valaki a föld alatt — úgy hallotta,mint most hallja — s ő úgy elszaladt onnan, hogyhármat is lépett egy nyomba. Ha az a buffantás va-szép imádság vagy efféle lett volna, akkor rá e-hetne mondani, hogy ilyen, vagy olyan nemzet volt azaranykengyel gazdája. De mivel olyan borzasztócsúnya káromkodást buffantott az illető, hogy ahhoza mostani emberek eszmetehetsége nem elegendő',tudnivaló, hogy valami nagy magyar vezér az a bizo-nyos az ántivilágból. Azonban oda se neki, utóvégreén is hivatalos ember vagyok s egyik varjú nem vájjaki a másik szemét: én okvetlenül fölvehetem az arany-kengyelt, csak éppen meg kell találni.

Az persze nem könnyű dolog, mert az ősöknek isvan magukhoz való eszük s akkor találtatják megmagukat, amikor akarják. Nekem az a gyanúm, vala-hogy megneszelték, milyen világ jár idefönn s mosta-nában tízszer olyan mélyre lehúzódtak, már az értel-mesebbjei, mint amilyen mélyre temették őket. Azértkettőztettem meg az őrt a múzeumban is az ősöküvegládái előtt, hogy valahogy vissza ne szökjenekebből a förtelmes korból a puszták homokjába, vad-virágot álmodó konszolidált halottaknak.

Azonban mégsem ezek az ásóval, lapáttal elérhető,ládákba csomagolható és teherárunak feladható effek-tív ősök azok, akiket az elcsatol ás veszélye fenyeget.Ezek csak addig forognak veszélyben, míg nincsenekmeg; ha egyszer leltári számot kapnak, akkor márbiztosítva van az egzisztenciájuk. Most azonban azok-ról az imaginárius ősökről van szó, akik bérbe nem

235

vehetők, üvegszekrénybe ki nem állíthatók, néha besem bizonyíthatók, mégis vannak, sőt olykor döntőenbefolyásolják az élők életének alakulását. A legendákhősei ezek, a hadak útján szálldosó lelkek, akikről vi-zionáltak a költők, akikre rábólintott a történetírás is(néha ugyan a vállát is megvonva hozzá), akiket vers-sel idézett az iskolásgyerek és akiket időnként meg-forgatott sírjukban a politikai szónoklat pátosza.

A húnokat és avarokat akarja tőlünk elcsatolni alegújabb történeti kutatás, amely a régi nyomokatmeghazudtoló ösvényt szaggat az őstörténelem és anépvándorláskor ingoványaiban.

*

Gantshio Trenoffnak hívják azt a bolgár tudóst,akinek a könyvét — Die Abstammung dér Bulgaren,Berlin 1930, Walter de Gruyter — azzal teszem le akezemből, hogy ha volt valaha destruktív tudós, ez az.Ez maga a valóságos antikrisztus, aki a feje tetejéreállítja a történetírást segédtudományaival együtt. Haigaza van neki, akkor az egész magyar őstörténet-kutatás elmehet oda, ahol a part szakad. Akkor his-torikusaink, etnográfusaink, nyelvészeink legjobbanteszik, ha összecsomagolják az eddigi tudományukatés ideadják nekünk, gyakorló régészeknek, hogy sies-sünk elásatni valami alkalmas helyen olyan mélyre,ahonnan se eke föl nem forgatja, se kutya ki nemkaparja.

Gantscho Trenoffnak a személyéről csak annyit tudok,amennyit maga mond el magáról, a könyve címlapján

236

és a bevezetésében. A berlini egyetem lektora, ott szer-zett doktorátust is történelemből és nyelvészetből.Százéves embernek becsülném a könyve nagyságából,mert ezer könyvet kellett neki áttanulni, hogy aztmegírhassa. De nyilván nincs még annyi, csak olyanvelem egykorú fiatalember lehet. 1907-ben jelent megaz az értekezése, amelyben először feszegette a bol-gárok eredetét s akkor mondták róla először a honfi-társai, már mint a bolgár történetírók, hogy zavart-fejű tudákos. Trenoff minden indulat nélkül konsta-tálja, hogy neki otthon ilyen híre-neve van. De aztis mindjárt utána veti, hogy tételeit a legkiválóbbbolgár történetírók adoptálták és elültették a köny-veikbe, csak éppen hogy az ő nevét nem említettékmeg. Nem háborodik fel ezen se, tisztában van vele,hogy ilyesmi más tudósokkal is megesett már.

Hogy ehhez a negyedfélszáz oldalas, negyedrét for-mátumú nagy könyvhöz szóltak-e már valamit a szak-emberek, nem tudom. Lehet, hogy sokukhoz még el sejutott, a huszonnégymárkás bolti ára sem éppen atudósok erszényéhez van mérve. Mondanom se kell,hogy nekem nem a tudóskodás adta a kezembe és nemaz írat velem róla. Én nem vagyok szakos semmiben,aki pedig ezzel a bolgár brontesszal birokra akarkiállni, az történész is, etnográfus is, mítográfus islegyen egyszemélyben s ugyanolyan mértékben nyel-vész is, még pedig szlávista, latinista és germanista.Én csak olvastam egy érdekes könyvet és beszélekróla azoknak, akikről fölteszem, hogy szintén nemfogják érdektelennek találni. Mondani nem mondok

237

róla se jót, se rosszat, mert tudósok dolgába elvbőlnem ártom magamat. De nagyon kíváncsi vagyok rá,mit fognak hozzá szólni az érdekelt tudósok.

Nota bene: tán egyetlen nemzet sincs Európában,amelynek a történészei és nyelvtudósai azt mondhat-nák, hogy ő rájuk ez a könyv nem tartozik. Mert eza könyv az európai történetírás és nyelvtudományforradalmasítása.

*

A bolgárokról nekünk magyaroknak illik annyittudni, amennyit a középiskolában tanultunk róluk.Hogy testvérnép velünk, afféle ázsiai lovas nomád,mint a hun, meg az avar és a honfoglaló magyar volt.Csakhogy az ő honfoglalásuk esztendeje a 679. Két-száz esztendővel előbb költöztek be a Duna mellé,mint mi s Árpádék már mint régi telepeseket találtákitt őket az új haza déli részein s egy darabig viaskod-tak velük, mint testvérekhez illik, később aztán béké-sen felszívták őket. Ez elég könnyen mehetett, hiszennyelvünk, vérünk atyafi volt egymással s a magyarnyelvnek ma is sok a török-bolgár jövevényszava, ta-lán még az őskorabeli keveredés idejéből. A bolgárnemzet azonban nem tudta úgy megőrizni a faji jel-legét, mint mi. A dunai új hazában az ázsiai nomádtörök beolvadt a meghódított szlávságba s átvetteannak nyelvét, hitét, etnoszát. Pár száz év alatt töké-letes balkáni szláv lett belőle s eredetét csak a neveőrizte meg: a bolgár, azaz volgar, ami annyit tesz,mint volgai ember.

238

Ezt így tudtuk mindnyájan az iskolából, meg aki aziskoláit kiheverte, az a világháborúból, mikor olyannagyon összetestvéresedtünk a bolgárokkal. A szóköztünk maradjon, mi komolyabban vettük az atyafi-ságot, mint ők, mert ők inkább csak beletörődtek, lé-vén a bolgár igen gyakorlati nemzet. Ez különbenmost már úgyis mindegy, mert Dantscho Trenoffúgyis végét veti ennek a nem nagyon lelkesen ápoltrokonságnak. Azt mondja, mese az egész, amit százévvel ezelőtt a német historikusok találtak ki, akikrosszul értették a középkori krónikákat. Szó sincsróla, hogy a bolgárok millenáris esztendeje a 679volna, mondja Trenoff. S csakugyan tud középkorikrónikákat idézni, amelyek szerint a bolgárok már a4. században itt voltak a Duna mentén, legalább isegyidőben a húnokkal. Már 354-ben Vulgares névenemlegetik őket Thrákiában, vagyis a mai Bulgáriá-ban s országuk neve egy, az időből megmaradó világ-térképen már akkor Vulgaria.

Ennek a névnek pedig nincs és soha nem voltsemmi köze a Volgához, mert a bolgár nép sohase voltázsiai, sohase járt a Volga mellett és soha semmi közenem volt a törökséghez. A római történetírók azértnevezték Vulgares-nek, mert nagy tömegben élő népvolt. (Vulgus = tömeg és vulgáris = tömeges, kö-zönséges.) Eredetileg nem is bulgár volt a neve, ha-nem bugar, több krónika így is említi. Ez pedig trák-illir összetett szó: bu-gar és annyit jelent, mintmarha pásztor.

A bolgárokat nem a nagy népvándorlás förgetege

239

sodorta be a Duna mellé, őslakói ők mai hazájuknak.Mint thrák-illírek, előbb ott voltak a Balkánon, mint agörögök s előbb megverték a perzsákat, mint azathéniek és a spártaiak. Azok a szilaj hegyi törzsek,amelyek Dáriust csúffá tették, még pedig valahol azOlt környékén, a bolgárok ősei voltak!

Mindezt pedig nemcsak állítja Trenoff, hanem bi-zonyítja is. Részben olyan történeti adatokkal, amiketeddig mások nem vettek észre, részben olyanokkal,amiket mások félreolvastak.

Csak egyetlen klasszikus példáját ennek a félreol-vasásnak. Tomaschek bolgár történetíró egy Ennodiusnevű középkori krónikásban csattanó bizonyítékot ta-lált arra, hogy a régi bolgárok igenis törökök voltak.Ennodius ugyanis elbeszéli, hogy Theodorik, a gotokkirálya sajátkezűleg vágott agyon egy Libertem nevűbolgár vezért. Már most ezt a nevet csak az ó-törökbőllehet megmagyarázni, ahol elő is fordul Albertem for-mában, ami annyit jelent, hogy hősi erény.

Trenoff azt hiszi, hogy kitűnő kollégája vagy olva-sati anban idézte Ennodiust, vagy nagyon sebtében ol-vasta. Trenoff azonban nem restéit utánajárni az öregkrónikásnak és szó szerint idézi latin szövegét. Abbanpedig nem az van, hogy a gót király agyonvágta Li-bertem bolgár vezért, hanem az, hogy alaposan össze-vagdosta s ezzel korlátozta a szabadságát, ami latinulúgy van írva, hogy libertatém. Ebből az elég közönsé-ges deák szóból csinált a szeleverdi tudós Libertem

240

nevet s ebből sütötte ki, hogy török ember volt a bol-gár vezér.

*

Ha Trenoff csak azt állítaná, hogy a bolgárok sosevoltak atyánkfiái, ebbe csak beletörődhetnénk, vala-hogy, utóvégre több is veszett Mohácsnál. És a honfi-gyászt valahogy enyhítené az a tudat, hogy az ős-bol-gárok az Olt körül rakták el a perzsákat, ennélfogvaszékely véreink, ha jól szolgál nekik a szerencse, egy-szer még bolondjában megtalálhatják valami kútban aDárius-kincsét. (Az ám, Csefkó Gyula barátom, a ma-gyar szólásmódok páratlan éles szemű és szerencséskezű kutatója, akinek most gyönyörködtem végig az újkönyvét, egyszer ennek is utána vethetné magát. A vi-lág hatalmasai közül mért éppen Dáriusnak a kincsétemlegeti a magyar paraszt? Vájjon nem a HármasHistóriában van-e ennek a magyarázata?)

A bolgár studierter Querkopf azonban nem éri be az-zal, hogy a bolgár testvéreket kiszakítja a famíliánk-ból. Velük viszi a hunokat és az avarokat is. Ahogy őtudja, sőt bizonyítja is, azok nem mi velünk, mongo-lokkal voltak atyafiságos viszonyban, hanem a thrák-illir bolgárokkal. Sőt a hunok és avarok nem egye-bek voltak, mint a középkori krónikások által hun ésavar néven szerepeltetett bolgárok, akik soha színét selátták Ázsiának. Csakhogy a barát krónikások, az egy-korú bizánci és nyugati historikusok tisztában is vol-tak vele, hogy a rettegett barbárok mi fán termettek. Atörténelmet nem ők torzították el, hanem az újkori tu-

241

dósok, akik félremagyarázták a krónikásokat s akiketaztán tanítványaik vakon, kritika nélkül idéztek.

Kicsiben magam is tapasztaltam már ilyesmit s ki ismutattam már egyszer, hogy Attilának folyómederbevaló temetését is így idézik itthon vagy hatvan év ótaJordanes gót krónikájából, anélkül, hogy megnéztékvolna Jordanest. Aki megnézte, az nem idézte, nem isidézhette, mert a gót püspök éppen az ellenkezőjétmondta annak, mint amit idézői a szájába adtak. Demi ez az ártatlan kis botlásokhoz képest, amiket Tre-noff a szemükre vet nagynevű élő és halott kollégái-nak! Akik például azt hitték, hogy mikor a régi írók aKaukázust emlegetik, akkor a mostani Kaukázust ér-tik alatta. Szó sincs róla, a régi geográfusok és histo-rikusok — legalább ahogy Trenoff rájuk bizonyítja— a Haemust, a mai Balkán-hegységet nevezték Kau-kázusnak s a mi őstörténetünkben is szereplő, sokatemlegetett maeotisi mocsarak alatt a Duna-delta tagad-hatatlanul igen mocsaras vidékét értették. Trenoff eztolvassa ki Hesiodosból, Herodotosból, Straboból, cho-renei Mózesból, sőt magából Jordanesből is. S az ő ta-nítása szerint a világtörténelem népvándorláskori feje-zete térben igen összezsugorodik. A hunok és avaroknem Túrán füvellő mezőiről robogtak elő, hogy új me-derbe kényszerítsék a világtörténelmet. Csak a thrák-illir bolgárok eresztettek ki maguk közül hun és avarnéven a vihar erejével száguldó rajokat, amelyek hola római, hol a bizánci impériumot döntögették fel. Akeresztény istennek nem kellett Kínáig menni ostorértbűnös nyája megfenyítésére, itt találta a Haemus és a

243

Dunadelta közt, Szkithiában. Mert Trenoff az ókor éskorai középkor eme titokzatos országának a belsejét isitt méri ki, a thrák-illírek területén. A bolgár tudós te-hát Attila hunjaival és Baján avarjaival együtt Szity-tyaországot is elcsatolja tőlünk. Most már se húnok,se avarok, se szittyák nem vagyunk.

Itt aztán álljunk meg nagy lélekzetet venni, merta java még csak most következik.

ŐSÖK VISSZACSATOLÁSA

Helyreigazításon kell kezdenem. Előbbi cikkembenazt olvashatta, akinek jobb dolga nem volt, hogy Tre-noff-nak hívják azt a tudós bolgárt, aki elbizonyítjatőlünk a hunokat, meg az avarokat és megteszi őketbolgároknak. Hát nem annak hívják: hanem Trenoff-nak. Ez, gondolom, mindenkinek mindegy, de nekemegész hetemet elrontotta ez a kis sajtóhiba. Hogy úgymondjam, ólomsúllyal nehezedett rám. Egy hét alattsok minden érheti az embert a kiszombori határban,míg az ősök csontjait szedegeti. Szalmásszekér rádűl-het, kukoricaszárkunyhóban benne éghet, beszakadókubikgödör betemetheti, antiszemitizmusra nevelt ku-tyák szétszedhetik, mint csontszedő zsidót s akkor nemlesz, aki helyreigazítsa a sajtóhibát. Abból pedig nagybaj lehetne úgy kétezer év múlva, amikor már én isőstörténeti kútforrás leszek. Most már ha véletlenülkezébe kerülök valami akkori kollégának, mit tudha-tom én, milyen következtetéseket fog az levonni abból,hogy a bolgároknak volt egy táltosuk, akit Trenoff-nak hívtak? Esetleg megállapítja róla, hogy trénervolt, ami a huszadik században a legfelsőbb tudósirangot jelentette. Erre aztán jön a másik tudós, akimegdönthetetlen érvekkel kimutatja, hogy az szamárbeszéd, mert a szó bán forgó név helyes kiejtése terem-

245

bura, az pedig nem tudományos cím volt, hanem csiriz,amivel a genfi csizmadiák dolgoztak. Ebből aztánolyan háború lesz az európai központi főakadémiameg az ázsiai közt, hogy Bilbaótól Pekingig hallatszika puffogása.

Azért gyötörtek ilyen gondolatok, mert ma is úgyrémlik néha, mikor a tudósok összerúgják a patkót,mintha kétezer évvel ezelőtt tarisznya lett volna az,amit most az egyikük kocsikeréknek, a másikuk üstö-köscsillagnak magyaráz. Nem akarom én ezzel csök-kenteni a tudomány becsületét, se a tudós polémiákértékét, csak a fantáziát sokallom néha. Nem árt egykis sáfrány abba az ételbe, amelyik beveszi, de kanál-lal enni a sáfrányt nem való.

Az én laikus nyelvem úgy érzi, hogy a bolgár tudósleveseskanállal mérte a sáfrányt.

Azon végeztem a múltkor, hogy amit Tzenoffhúnokkal és avarokkal tesz, az még csak stimmelés, ajava azután jön. Attól, hogy elcsatolják a magyarok-tól Attilát és megteszik trák-illir bolgárnak, egy hajuk-szála se esik ki a német tudósoknak. Hanem ami az-után jön, attól égnek meredhet minden hajukszála.

Priamos király vagy másfélezer évvel előbb élt ahún királynál, de már az is bolgár volt. Már minthogytrák-illir, vagyis ősbolgár. Az egész trójai háború nemvolt egyéb, mint a görög törzsek koalíciója a trójaivár, Pergamus ellen. (Ennek a neve is csak az óbol-gár nyelvből magyarázható meg. Abban ugyanis úgyhangzik, hogy bregu, az pedig annyit jelent, hogyhegy. Az orosz beregu is ennyit tesz. Bolgár volt a

246

jeles gavallér is, aki Szép Helénát elütötte a totyakosMenelaos kezéről. Paris nem lehet más, mint a trákPoris, amit a mai bolgárban úgy mondanak, hogyBoris. Hm. Hátha én erre azt mondanám, hogy Parismégis csak török volt? Mert van ám egy ótörök sze-mélynév is, amelyik úgy hangzik, hogy Pars. Vagyis:Párduc. Ami egészen jól áll egy asszonyszöktető le-génynek. )

De nemcsak a homerosi hősök bolgárok, hanem ma-guk a halhatatlan istenek is, akik cimboráskodtakvelük. Tzenoff azt mondja, hogy a bolgár mitológiasokkal fontosabb, mint a görög és a római, mert ezekamabból fajzottak. ‘Levezetései közül csak az öregistent kapom ki példának. A görög theos és a latindeus nem más, mint a bolgár gos, ami annyi, mintvilágosság. Jupiter = Jus-piter = deus-pater = gos-podar. S azt se kell elfelejteni, hogy ez a fő goszpodáraz egész udvarával az Olimpuson tartózkodik, tehátnem görög hegyen. Az Olimpos Thessalia és Makedó-nia határán van, vagyis az istenek trák-bolgár terüle-tén éltek, míg meg nem haltak.

Tzenoff azt is bebizonyítja, hogy Trója nem ottvolt, ahol eddig hitte a világ, hanem valahol Trákiá-ban. S nemcsak görög történetírókkal bizonyít, hanembolgár népdalokkal is. Azok még ma is sokat emlegetikTróját. Egy orosz népdalt is idéz, amely szerint egykislány bajba került Trójában. Világos, hogy az akislány nem lehetett más, mint a Páris babája.

246

Hogy hogyan kerül az orosz népdal bizonyítéknak abolgárok őstörténetébe? Úgy hogy Tzenoff megfor-dítja a bolgár eredetnek eddigi hipotézisét. Nem abolgárok lettek szlávokká, hanem az ősbolgár köpübőlrajzottak ki a szlávok. Tehát az oroszok, a csehek, aszerbek, a lengyelek, a morvák, a horvátok mind trák-illírek voltak valamikor az ántivilágban, ennélfogvatermészetes, hogy a nyelvük még ma is hasonlít a bol-gárra. A román rokonság dolga se kétséges, még akkorse, ha Ők dákoknak vallják magukat. Hiszen a dák atrák északi ága volt. S az se baj, ha a dákok esetlegkelták lettek volna, mert hiszen a régi auktorokból kilehet olvasni, csak érteni kell hozzá, hogy a kelták isbolgárok voltak. Mivel pedig a világ valamikor keltavolt egész az Atlanti óceánig, világos, hogy az ango-lokban, franciákban, spanyolokban is van egy kisbolgár vér.

*

Most már csak a németek volnának hátra s csak-ugyan ők is megkapják a magukét. De olyanformán,mint a magyarok. Nekik sem ajándékoz ősöket Tze-noff, hanem elveszi tőlük az eddigi őseiket is. Kimu-tatja történeti és nyelvészeti adatokkal, hogy a gotoksohase voltak germánok és a németeknek semmi közükhozzájuk. A gótok alatt ugyanazt a népet kell érteni,amelyet az ókor történetírói géták-nak neveztek s ígyhív krónikája elmében Jordanes is, aki pedig tudhatta,mit beszél, mert maga is született gót volt. A gótoknem Skandináviából zúdultak le Európára, nem is a

247

Fekete-tenger mellől, ahogy eddig tanították, hanemTrákiából robbantak ki, a dunamenti bolgár őshazá-ból. A gótok éppen olyan bolgárok voltak, mint világ-pusztító testvéreik, a hunok és avarok. S nem is be-szélték soha az ősnémet idiómát, hanem beszélték azősbolgárt.

Hogy mi van akkor az Ulfilas-féle bibliafordítással,amiről minden iskolázott ember tudja, hogy azt anémetek a legrégibb nyelvemlékük gyanánt magyaráz-zák és tanítják? Tzenoffnak erre is van válasza. Az,hogy Ulfilas kétségtelenül a bolgár gótok számára for-dította le a bibliát, de máig se bizonyította be senki,hogy a németek legrégibb nyelvkincse, az Upsalábanőrzött codex argenteus azonos az Ulfilas-féle bibliafor-dítással. Mikor a germanista nyelvészek rátaláltak azupsalai bibliára és megállapították róla, hogy az olyannémet dialektusban van írva, amit eddig nem ismertek,elhatározták, hogy az csak az Ulfilas-féle fordításlehet. De ez csak föltevés, amit még eddig nem bizo-nyított be senki, már pedig ezenkívül semmi se iga-zolja, hogy a gót nép és nyelv a németnek őse lettvolna.

Ennél nagyobb gorombasággal nem lehet inzultálnia német őstörténetet és nyelvészetet. Egészen meglehet érteni a könyv kiadóját, a világhírű Walter deGruyter céget, mikor egy szokatlan kijelentést tétetTzenoffal a könyv előszavában. Azt, hogy a kiadó,hagyományosan tisztelvén a kutatás szabadságát, nyil-vánosságra bocsátja az író könyvét, de nem ért veleegyet, nevezetesen a gót kérdésben.

249

El lehet gondolni, milyen viharos visszhangra szá-mított a német kiadó, mikor szükségesnek látta előrefedezni a hátát ennek a nyilatkozatnak a kikötésével.

*

Lesz-e vihar, nem-e, azt én nem tudhatom. Egyrészta németeknek nagyobb probléma most egy élő mázoló-segéd, mint a másfélezer év óta halott Farkaska püs-pök — mert ezt jelenti az Ulfilas név egyik változata,a Wulfila —, másrészt lehet, hogy a német tudósok egykézlegyintéssel elintézik a bolgár tudóst. Azt mondjákrá, hogy nem egészen a maga ekéjével szántott, hanemrégi lim-lomok alól ásta elő elfelejtett elődök rozsda-ette ekevasát. Elméleteket támasztott fel, amelyeketrég összeomlasztott a haladó tudomány és begyöpösí-tett az idő. Ebben lehet is valami, látom tudatlan lé-temre is. Hogy az ősök sírjaiból egy napra bevert azeső a városba, magam is találtam egy régi könyvet,nem is kellett nagyon keresgélni, amelynek ez a címe:Ueber die Traker, als Stammväter der Gothen. ValamiSchoetensack nevű tudós ember írta, aki vagynyolcvan évvel ezelőtt stendali Oberlehrer volt. Föl-teszem, hogy Tzenoff doktor is, ha tudott volna róla,hivatkozik erre a rég elveszett nevű elvtársára is, akimégis csak sokkal közelebb esik hozzá, mint Strabovagy Aramianus Marcelinus. Ha pedig nem tudott róla,akkor bizonyára nagyon nekiörül, ha megtudja, hogyaz ő történelemfelforgató elméleteinek született németember volt az úttörője.

249

Világért se akarom ezzel azt mondani, hogy nem térrá egy kis felforgatás a történelem avas kazlaira is sa Tzenoff könyvét se tartom egy fölényes kézlegyin-téssel elintézhetőnek. Mint egyszerű olvasó is úgy ér-zem, több az mulatságos olvasmánynál. Problémákatád fel, mindegy, eredetiben-e vagy új kiadásban, ame-lyeknek érdemes volna elfogulatlanul a szemébe nézni,ha tudnánk elfogulatlanok lenni. De többé-kevésbbémindnyájan Tzenoffok vagyunk s nem akarunk meg-látni semmit, ami nem egyezik a magunk igazával.Pedig ezekben az őstörténeti kérdésekben a legtökéle-tesebben megkonstruált elméletpiramis is futóhomokravan építve. Ezer-kétezeréves, homályos és zavaros föl-jegyzésekre, amelyeket többféleképpen lehet elfogad-hatóan magyarázni; naív pletykákra, amelyeknek hite-lességét csak más naív mendemondákkal lehet ellen-őrizni; tudósokra, akiknek akkori tudása, ha mégolyan komoly volt is a maga idejében, időben, térbencsak korlátolt lehetett s legalább is volt benne annyitévedés, mint a mai messzebb érő és megalapozottabbtudásunkban.

Például, hogy itt maradjak az ősöknél, akikkel nyárÓta bajoskodom, én is tudom, hogy hún és avar atyánk-fiáival nem vagyunk egészen rendben. Talán avar sza-vunk kettő-három ha maradt, azokra se lehetne meg-hitelni; hún szót nem ismerünk egyet se, még azt sotudjuk, hún nyelven minek hívták magukat a húnok.Se azt, Attilának a nevét hogy ejtették ki; a magyaretimológia mai megállapítása szerint a névnek ez aformája nem hún, hanem gót; az Atta szónak a kicsi-

250

nyítője, becéző alakja, tehát, akár csóváljuk rá a fejün-ket, akár nem: Attila annyi, mint atyuska. Az Attilaapjának se éppen turános hangzású a neve, akárMundzukus-nak hívták, akár Bendegúz-nak. Az is fur-csa, hogy az első hún királyt Balambér-nak hívták,aminek Badam írváltozatát is fönntartották a régikrónikák. (Ügy tetszik, van egy Velemér nevű magyarfalu is, valahol Dunántúl.) Ez azért furcsa, mert na-gyon emlékeztet a Valamir-ra, az pedig egy gót király-nak a neve volt, gótnak pedig nagyon szlávosan hang-zik. Tzenoff meg is magyarázza az óbolgárból, a trák-ból, ahonnan egyformán kaphatta a három testvér,hún, gót, szláv: Bjelo-mir. A jelentése pedig „fehérfény“, vagyis „napsütés“, amit nagyon magukhoz illőelnevezésnek találhattak a fejedelmek már másfélezerévvel ezelőtt is.

Valószínű, hogy más nyelvészek másfélekép is tud-ják magyarázni ezeket a latin és görög átírásban fenn-maradt és talán el is torzított neveket, épp azért ezek-nek abszolút bizonyító erejük nincs. Tzenoff bán azértmuszáj tamáskodni, még ott is, ahol igaza lehet neki,hogy csupa nevek, szavak a bizonyságtévői. Példáulazt mondja, hogy a vár szó is bolgár eredetű s mindigmocsaras helyen való települést jelentett. Nagy diadal-lal konstatálja, hogy erre egy magyar bizonyítéka isvan: Temesvár... No, hogy még nagyobb legyen azöröme, ehol még egy-két analógia: Kővár, Kapuvár,Fehérvár, Földvár és lekvár...

A bolgár tudósnak azonban nemcsak a naivságateszi tartózkodóvá az embert, hanem az is, hogy szem-

252

ellenzővel dolgozik. Ami nem az ő igazságát erősíti,vagy éppen lerontja azt, azt nem látja meg. Példáulúgy tesz, mintha nem tudna róla, hogy a kínai évköny-vekben mennyit szerepelnek a hunok, akiket kínaiulhiung-nu-knak hívtak. Itt fel kellett tenni a szemellen-zőt, mert azt mégse lehetett volna etimológiával bebi-zonyítani, hogy a kínai falat is a trák-bolgárok elleaépítették. Ezért kellett elhallgatni azt is, hogy arabforrások is tudnak a volgai bolgárokról s a magyarJulián barát is megtalálta őket. Legkülönösebbnekpedig azt találom, hogy a bolgárok Horváth Istvánjaúgy tesz, mintha ásatások nem is volnának a világon.Pedig azoknak a figyelembevétele nélkül ma már nemlehet őstörténelmet írni. Ahol a nyelvtudomány elné-mul, ahol az írott források elapadnak, ott megszólal-nak az ásatag cserepek, a rozsdás vasak, a patinásbronzok, a reves csontok. A temetők néha többet mon-danak és világosabban beszélnek, mint a csűrhető-csa-varható krónikák és sokfélekép magyarázható nevek.S az ásóval megvallatott búzamezők és kukoricaföldekmást mondanak a húnokról és avarokról, mint Tzenoff.Lehettek népkeverékek, nyelvben, vérben sokfélék, hi-szen magukkal sodorták azoknak a világoknak a tör-melékeit, amiket rohanó áradásuk elsöpört, de az bi-zonyos, hogy a nyomaik a keleti steppékig visznekvissza. Fegyvereik, viseletük, ékszereik ornamentikájanem a hegylakó trákra vallanak, hanem a füves pusz-ták nomádjára s elérnek az Altai-hegyek lábáig ésKína széléig. Akármilyen nyelven beszéltek, akármi-lyen nevet adtak isteneiknek és vezéreiknek, onnan

252

jöttek, ahonnan a magyarok és ők vágták azokat az ös-vényeket, amelyeken mink ideértünk.

Nem arról van most szó, hogy érdemes volt-e ne-künk utánuk kijönni ebbe a barátságtalan világba,amely olyan hamar és olyan tökéletesen eltemette őket.(Már Jókai is valami ilyesmit mondott Emese álmáról:„Hogy álmodott, az nem lett volna hiba, de tette volnainkább lutriba.“) Az a lényeg, hogy a hunokat és ava-rokat nem adjuk oda. Egyéb rokonunk sincs kerek evilágon s ha már az örökségünket elherdáltuk, legalábbaz ő csontjaikhoz ragaszkodunk, míg magunk is mellé-jük nem kerülünk.

PLANÉTÁK

Schicksalskunde-nak nevezi H. H. Kritzinger azta tudományt, amelynek szolgálatában írta a könyvét.(Todesstrahlen und Wünschelrute, Leipzig-Zürich,1929.) Németül egészen jól állja az én magyar fülemis, de a magyarra fordított összetételt nem akarjabevenni. Vagy sors, vagy tudomány. A sorstudománytmint olyant mifelénk leginkább csak a cigány asszo-nyok művelik s azok nem az Akadémia hatáskörébetartoznak, hanem a csendőrségébe.

H. H. Kritzinger, aki nem lehet már éppen gyerek-ember, mert huszonötéves kutatásai eredményeit fog-lalja össze ebben a könyvben, astronomus és meteoro-lógus. Tehát hivatásos s lehet, hivatalos szakember is.Az előszóban azt írja, hogy megfigyeléseit mint a kiéliobszervatórium csillagásza végezte s mint a wilhelms-haveni obszervatórium meteorológusa bővítette és tö-kéletesítette. Akikre mint sorstudományi szaktársairahivatkozik tanulmányai során, azoknak se éppenkártyavetés a kenyere. Fizikusok, orvosok, csillagá-szok; mérnökök, meteorológusok, az értelem szárazfényével dolgozó természettudósok, akiknek értekezé-seit akadémiák adták ki és nemzetközi kongresszusokvitatták meg. Nem táncoltatnak asztalt és nem idézikmeg Hannibál lelkét annak a kérdésnek az eldönté-sére, hogy meddig lesz gilt a bubifrizura. Refrakto

255

rokkal, tükörteleszkópokkal, heliográfokkal és spek-troszkópokkal néznek be a láthatatlanokba; amit állí-tanak, azt számokkal bizonyítják és nyilván nagyonzokon vennék, ha okkultistáknak mondanók őket.

Most nem keresem azt, hogy minden esetben nagyonjogosult volna-e ez a tiltakozás. Engem most csak azérdekel, hogy a németek közt annyi komoly hitvallójavan a sorstudománynak s azok közt még jogász is van.Még pedig olyan jogász, aki államügyész. W. Ueber-horstnak hívják. Iserlohnban 1924 június 17-én villa-moskisiklás történt tömeges emberhalállal, az állam-ügyész fölállította az áldozatok horoszkópját és meg-állapította, hogy azoknak a sorsa így volt megírva acsillagokban. Már születésükkor az volt rendelve ró-luk, hogy erőszakos halállal végezzék életüket azUranus jegyében, amely nagyon rosszindulatú bolygó.Ezek a szegény embermolyok nem kerülhették el agyertyafényt, amely várta őket életük első percétől.A kocsivezetőt, a boldogtalan Charont még jobban,mint a többit. Annak a horoszkópjában az Uranusmellett szerep jutott a Neptunusnak is, az pedig mégnagyobb kalefaktor, mint a másik.

Arról aztán nem tudok, Németországban az van-emegírva a csillagokban, hogy az ilyen államügyész iselőlép főügyésznek.

*

A sorstudománynak ez a fundamentuma: a csilla-gok állása. Csakhogy nem az állócsillagoké, hanem abolygóké. Az állócsillagok, amelyek kéken, pirosan,

256

sárgán szikráznak a firmamentumon, fényévek távo-lában olyan messze vannak tőlünk, hogy meg se lát-nak bennünket. Akiktől sorsunk függ — mint való-színűen az övéké mi tőlünk — azok itt a szomszédbanaz édes testvéreink, a planéták. (Május hónapbanaz ezüst ragyogású Vénuszt látni közülük, jó maga-san, mindjárt alkonyat után; amikor ő lemegy, fél-tíz körül tetszik fel a Jupiter aranytallérja; a vörös-képű Marsot csak a nagyon korán kelők, vagy a na-gyon későn fekvők találhatják meg — én ma láttamhajnali harangszókor.) A Nap gyermekei ők, mint aFöld s velünk együtt szülőanyánkhoz vannak kötve.Még pedig nemcsak a Kepler törvényeivel, hanem va-lami olyan köldökzsinórral is, amiről Wallensteinastrológusa még nem tudott. Elektromosság, mágnes-ség, rádiumosság — lehet, hogy három neve egyerőnek.

Hogy a földmágnesség cs a légköri elektromosság aNap tartozékai, arról nincs disputa. Mi egy óriásimágneses mezőnek a hangyái vagyunk, amin csakmost kezdünk szándékosan tapogatódzni. Gyakori ta-pasztalat, hogy szokatlan ágyban rosszul alszik azember. Ennek nem mindig a matrác, meg a vánkosaz oka. Függhet attól is, hogy milyen világtájnakfekszik az ember fejjel. Kritzinger a mágneses dél-körökre utal és azt állítja, hogy legnyugodtabb álmotád a fejjel északnak fekvés. A nyugati fekvés azon-ban megronthatja az ólmot, sőt veszélyessé is válhatnehéz betegeknél. A rákbetegeknek is tud mit mon-dani Kritzinger, mindig orvosi adatok alapján. Va-

256

rázsvesszős kutatások több esetben kiderítették, hogyolyan házak alatt, amelyekben karcinómás betegekszenvednek, földalatti vízfolyások vannak, talán ól-mos rádiumemanációkkal. Ha a betegeket máshovászállították, javult az állapotuk.

Az is olyan megismert igazság, ami ellen már nemigen lehet tusakodni, hogy a mi mágneses mezőnkbenakkor vannak zavarok, mikor a Napban bajok van-nak. A Nap bajait napfoltoknak hívjuk s annyittudunk róluk, hogy elektromos folyamatok és periodi-kusan visszatérő bajai a Napnak. Szabályos periódu-suk valamivel több, mint tizenegy esztendő. Majdnemannyi, mint legtömérdekebb testű gyermekének, a Ju-piternek a keringési ideje, ami valamivel kevesebb,mint tizenkét esztendő. Ennek a több, mint tizenegyesztendőnek és kevesebb, mint tizenkét esztendőnek atalálkozása nagyon valószínűvé teszi azt a gyanút,hogy a napfoltok tettese a Jupiter. Ügy mint a földivizek dagályáé és apályáé a Hold. A napfoltok a sze-rint fogynak, vagy szaporodnak, amint a Jupiter tá-volodik a Naptól, vagy közeledik hozzá. Mikor leg-messzebb van tőle, olyankor, pár hétre, teljesen el istűnnek. Mikor legközelebb van hozzá, elérik a maximu-mot. Ez a maximum azonban tömegében és hatásábannem mindig egyforma, mert számba kell venni a többiplanéta vonzását is. Egyik-másik nagy bolygó, vagytöbb is egyszerre, előírt pályáján akkor ér napközeibe,mikor a Jupiter. Ilyenkor a Nap testének tűzdagályamég nagyobb, mint máskor s ilyenkor zavarodik meglegjobban a Föld életrendje. Ilyenkor reng a föld,

258

ilyenkor gyújtják föl a forradalmak, ilyenkor tarol-ják le a háborúk és a járványok.

Nagyjában ez a sorstudósok gondolatmenete és azthiszem, más ember is úgy lesz vele, mint én. Ami tudo-mány benne, azt tisztelettel elfogadja, hanem a töb-bire a fejét csóválja, legalább első hallásra. Hogy ésmint gyüszmékelnek a planéták előre-hátra, az az ődolguk, de hogy a bolygók dolga az én dolgom legyen,abba nehéz belenyugodni. Ez már nem tudomány,hanem mágia, azzal pedig már régen nem élünk.

Csakhogy erre Kritzingerék azt mondják, hogy őknem mágusok, hanem fizikusok és kémikusok. Olyanbolondot ők nem állítanak, hogy a planéták bacillusokatteremtenek, vagy külön háborús mikrobákat produkál-nak és azokat sugárnyomással beledirigálják a diplo-matákba, mikor azok tátott szájjal alszanak. (Amitalán a legzárkózottabb diplomatákkal is megesiknéha.) Ellenben a fizika és a kémia a fénysugarakonkívül Röntgen óta tud olyan sugarakról is, amelyeknem láthatók, mégis nagyon hatásosak. Éppen a hatá-suk vezetett a nyomukra, különösen amióta a rádiumfelforgatta a régi fizikát és kémiát. Alfa-sugarak,béta-sugarak s a mindenen keresztültörő és mindentszétbomlasztó gamma-sugarak. S még ezeknél is el-képesztőkben a világűrből érkező ultragamma-sugarak,amelyek átfúródnak a centiméteres acélfalon és a 230méteres vízrétegen. Ezeket nevezi Kritzinger halál-sugaraknak s ezeknek, vagy más, még eddig ismeret-len sugaraknak lehet a napfoltmaximumok idején vég-zetes szerepük a földi életre. Talán azzal, hogy olyan-

258

kor elmaradnak, vagy azzal, hogy csak olyankor je-lentkeznek. Egyelőre azt se tudjuk, hogyan érvényesí-tik rajtunk és a többi életen az erejüket. Talán azepidermisen keresztül hatnak, talán a bőrműködéstregulázó nervus sympathicus közvetíti őket, talán azegész idegrendszer reagál rájuk? Talán meggyengítika szervezet ellenállóképességét a bacillusokkal szem-ben, talán az agysejtek működésében csinálnak olyanzavarokat, amelyek a józan ítélőképességben tesznekkárt? Talán a belső szekréciókat befolyásolják, a hor-monok képződését, a pajzsmirigy munkáját? Itt márolyan titkok halmozódnak titkokra, amelyek túlmen-nek a geofizika és asztrofizika határain. Titkok, ame-lyeknek talán sohase fogunk végére járni, addig sem-miesetre sem, míg legalább egy élő sejtet elő nem tu-dunk állítani a laboratóriumban. De hogy összefüggésvan a láthatatlanok és a láthatók között, az nem atudatlanok babonája. Sőt azt éppen csak a tudatlan-ság vonhatja kétségbe.

Egy orvos barátom, igen világosfejű ember, akivelezekről a dolgokról beszélgettem, figyelmeztetett arra,amit különben mindenki tud a maga tapasztalatából,aki virrasztott már betegágy mellett. A betegek éj-szaka rendesen rosszabbul érzik magukat s alig várjákaz enyhülést hozó reggelt. A magyarázatot valahol aszervezeten kívül kell keresni. Az ember-napraforgóheliotropizmusa ez. Elnehezedik és megkönnyebbedik,a szerint, amint az élet csillaga a Föld másik oldalánjár, vagy erre van fordulva arccal.

259

Az se új dolog, hogy időváltozásra a csúz érzéke-nyebb, mint a barométer, hogy a neuraszténiásdepresszió lépést tart a légkörivel s hogy asztmásokra,szívbajosokra, epileptikusokra kritikus hatással van-nak a légnyomás váratlan süllyedései. Régen ismeremVictor Hugónak egy balladáját, amelynek az a ref-rénje, hogy „a szél, amely fúj a hegyek felől, mégőrültté teszen“. Pianem azt a Kritzinger könyvében ol-vasom először, hogy az olasz bíróságok bűneseteknéla szirokkót enyhítő körülménynek tudják be. Amibenalighanem több ráció van, mint mikor azt írják ja-vára a tettesnek, hogy elitta az eszét.

De van ezeknél gondolkozásba ej több orvosi eseteis a sorstudomány kézikönyvének. Nevekkel, évszámok-kal hitelesített, a szakirodalomban ellenőrizhető szen-záció.

A párizsi St. Antoine-kórház főorvosa, Faure pro-fesszor, sokat eltűnődött rajta, mi lehet annak a ma-gyarázata, hogy bizonyos epidémiák egyszerre lépnekfel egymástól nagyon messze eső helyeken, amikor amikrobák behurcolásáról még nem lehet szó? S mi le-het az oka annak, hogy az ő nagyforgalmú kórházá-ban bizonyos napokon indokolatlanul nagy a krízis-esetek száma? A professzort a véletlen igazítottanyomra. Tudomására jutott, hogy Nizzában egy napaz automata-telefon pár órára teljesen felmondta aszolgálatot, a nélkül, hogy valaki tudta volna, miért,aztán magától megszűnt a zavar. Ugyanazon a napona kórházban feltűnően nagy volt a halálozási arány-szám. Az eset néhány hónap múlva megismétlődött.

261

A telefonzavar is, a halálmaximum is. Ötszörannyibeteg halt meg, mint máskor. Lehetett-e ez véletlen?Faure professzor a meteorológiai intézethez fordult sonnan megkapta a felvilágosítást. Mind a két napnagy zavarok voltak a Föld mágnesmezejében s ezekérta napfoltok viselték a felelősséget, amelyeknek minda két napon nagy tömegelését észlelték. A telefon-zavar magyarázata tehát megvolt. De állja-e ezt amagyarázatot a halálozási arányszám is? Faure pro-fesszor azt mondja a párizsi akadémia elé terjesztettjelentésében, hogy igen is állja. A nizzai eset óta ál-landó, rendszeres megfigyeléseket végzett, összekötte-tésben Sardou doktorral, a nizzai kórház orvosával ésa Montblanc-obszervatórium Vallót nevű meteoroló-gusával. Mind a hárman naplót vezettek észleleteikrőlaz 1921-ik év folyamán s az év végén összehasonlítot-ták föl jegyzéseiket. Kiderült, hogy huszonöt pontosanmegfigyelt napfolt jelenséggel huszonegy kritikus kór-házi nap esett össze Párizsban is, Nizzában is.

A görög mitológia szerint, Apolló, a Nap-isten, hamegharagszik az emberekre, pestisméregbe mártoga-tott nyilakkal lövöldözi agyon őket. Azóta Apolló ismagáévá tette a tudomány vívmányait és most márelektronokkal bombázza, katód- és anód-sugarakkalnyilazza agyon a népeket. Ezek nem repülnek olyangyorsan, mint a mitológiai nyilak — a Nap fénysuga-rai nyolc perc, a katód-sugarak félóra s az anód-suga-rak csak két nap alatt érik el a földet — de az ered-

261

meny ma is az, ami régen: pestis, kolera, tífusz, spa-nyoljárvány. Kritzinger megszerkeszti a történelembőlismert nagy pandémiák grafikonjait, időszámításunkkezdetétől egész a háborús influenzajárványig és kéttörvényt hoz ki belőlük. Először, hogy ezeknek a nya-valyáknak szabályos periódusuk van, tizenegy év vagyannak a többszöröse, ötvenöt év, nyolcvannyolc év, két-százhetvennyolc év körül. Másodszor, hogy ezek aperiódusok mindig napfolt-maximumokkal és ugyan-azokkal a bolygó-konstellációkkal esnek össze. Ezekmellett a fő-ritmusok mellett, amelyekben mindig anagy bolygóké a vezetőszerep, vannak mellék-ritmusokis, amelyekben a kisebb bolygók garázdálkodnak.

Ami törvény volt eddig, azzal számot lehet vetni ez-utánra is. Indiában az utolsó pestisjárvány, amelybekétmilliónál többen haltak bele, az 1907-es napfolt-maximum idején volt. Visszatérését 1960 körűire lehetvárni. A kolera vándorkönyve gyorsabb lejáratú sprognózisa a világpusztító influenzával esik össze:1940. A tífusz periódusa a kevés megfigyelés miattmég nem egészen világos, valószínű, hogy a vadvize-kével jár együtt, még pedig olyanformán, hogy a szá-raz esztendők maximumában kulminál.

Ebben az ijesztő harmóniában engem személyilegaz egyik mellékritmus érint legközelebbről. A járvá-nyos torokfájásnak nyolc hónap a periódusa.Legalább tudom, ha betelik rajtam a nyolc hónap,hogy a Vénuszt keli érte szidnom.

262

A háborúkkal gyorsabban végzek, bár a sorstudo-mányban azoknak jut a legnagyobb fejezet. Kritzin-ger összeállítja a világtörténelem csontvázát s hátbor-zongató határozottsággal számítja ki a kis és nagyperiódusokat a Jupiter, a Saturnus és az Uranuskonstellációiból. A nagy periódus kétszázhetvenöt esz-tendő, pontosan huszonötszöröse a napfolt-maximu-mok periódusának. Csakugyan ilyen időközök választ-ják el egymástól az epochális háborúkat: az angol—francia százéves háború, a harmincéves háború és avilágháború kitörését. Közben azonban vannak het-venéves periódusok is s azokhoz is meg lehet találnia megfelelő háborút vagy forradalmat, nem is kerülsemmi megerőltetésbe még a magamforma mindenbenlaikusnak se. Azt hiszem, a világtörténelem mindenesztendejére ki lehet mutatni valami vibrációt. Azt sebánom, ha ezt a sorstudósok nyelvén úgy szövegez-zük, hogy a kozmikus sugárzások minden esztendőbenmegzavarták valahol az embernyájak és a nyáj pász-torok eszét. De éppen azért, mert ez ilyen gyakorieset, jó lenne egy kis ellenpróbát csinálni. A legköze-lebbi napfolt-maximum 1938—39-re esik, ez csillagá-szati kétszer-kettő. Akkorra tehát egy kis világfelfor-dulás is várható. (Ilyen periodikus alapon számítottaki Rudolf Mewes berlini mérnök is 1897-ben az 1914-esvilágháborút. Itt disputának nincs helye, mert Meweski is nyomatta a tanulmányát 1897-ben. A Weltkriegkifejezést talán ő írja le elsőnek, tizenhét évvel előbb,mint mikor az emberiség rákénytelenedett a megtanu-lására.) Nos, hozzanak törvényt minden országban

263

arról, hogy minden döntő tényező, aki a béke fehérgolyója helyett a háború vörös golyójával szavaz, amaga személyére vonja le először a konzenkvenciát.Menjen ki mindjárt első nap a frontra, az első vo-nalba, apjával, fiával együtt; feleségét, anyját, lányátpedig fogja az állam hadikosztra, minden közönségeshalandóknál előbb. Ezt én nem pacifizmusból aján-lom, hanem érdekes tudományos kísérletül. Próbáljukki, hogy ilyen emberi törvények mellett gilt-e a csil-lagok háborúindító törvénye.

*

Hogy ez mind csak „véletlen“, mint az, hogy egyikoldalán megyek-e az utcának vagy a másikon, aminesetleg az egész életem megfordulhat? De hát véletlen-eaz, hogy az ember melyik oldalán megy az utcának?Egyáltalán van-e véletlen? Nem az-e az az „isme-retlen Isten“, akinek korinthusi oltára előtt Pál apos-tol azt az emlékezetes beszédet mondta? Nem hiszem,hogy az égen tündöklő nagy kérdőjelekre, amelyeknekvetülete a földi dolgokon is nyomot hágy, a „véletlen“kielégítő felelet volna. A legokosabb emberek szájábanse jelent többet, mint mikor a kérdésekkel faggatottgyerek mindenre azzal felel, hogy „csak“.

Hát akkor higyjünk, mint a kaldeusok vénei, akika bibliai Folyóköz rónáin az égitestek járása szerintintézték népeik sorsát? A kései római még azt is acsillagásztól kérdezte meg, hogy mikor lépjen be hit-vese ágyas-házába, nehogy sarja majd szégyenére vál-jon az ősöknek. S mikor az asztrál-vallások isteneit

265

nyugdíjba küldte az ember, a középkor még mindighitte, hogy a bolygók konstellációi irányítják a földiéletet. S a huszadik század visszatérjen oda, hogy aföld élete csak az egek életének függvénye? Hogymindennek, amit teszünk, indító oka a fölöttünk rajzócsillagokban lebeg? Hogy tehetetlen pörgettyűk va-gyunk ismeretlen erők kezében, amelyek visznek ben-nünket, amerre ők akarnak, mint szél a tüskerózsazüllött bóbitáját?

A felelősségérzetem berzenkedik, a szabad akaratomfölágaskodik, a maradék embergőgöm tiltakozni pró-bál. De mindháromnak meg kell magát adni, amikormegkérdezem magamat:

— Te, ember! Csakugyan olyan vagy te, amilyenszeretnél lenni, vagy olyan, amilyen lehetsz?

Írás közben egy kis piros pók, amit a búzavirágok-kal hozhattam be a mezőkről, már negyedszer itt lábat-lankodik a tollam előtt a fehér papíron. Hiába fújomel, makacsul visszatér bosszantani. A tollszár se kel-lene hozzá, a toll hegyével meghalathatnám. De hátminek bántanám a guruló kármin-csöppet? Én se egé-szen találnám rendinvalónak, ha valaki elpattantanáaz életemet, csak azért, mert ártatlanul az útjábagurultam. Szaladj tovább, kis testvér, nem húzom ösz-sze a hurkot, amit gonosz bolygóállások ebben az órá-ban köréd csomóztak.

Mert ha elfogadom a sorstudományt, akkor nemengedhetek abból, hogy a pókok sorsa csak úgy

266

meg van írva a csillagokban, mint az oroszlánoké ésaz embereké. Azok az erők, amelyek a Kozmosz törvényeit megszabták, nem tehetnek különbséget a fűszá-lak, a tengeri kökörcsinek, a földibolhák és a Napó-leonok közt.

Azok az erők? Nincsenek erők, csak egyetlen erővan, de annak a munkája minden. Az tömöríti kris-tályokká a molekulákat, az festi pirosra a rózsa szir-mát, az almafa gyümölcsét, a csókot kérő szájat, ahajnali eget, az lobbant nyolcszázezer kilométeres lán-gokat a napban s a napig érő gondolatokat az agy.sejtekben.

T A R T A L O M

OldalHoztam-e spanyolviaszkot? ......................................................... 3Bécsi csapszékben .......................................................................... 10Van még romantika ....................................................................... 16Majdnem kibékültem a dúcéval ..................................................... 25Virágcsata az ismeretlen katonával ................................................ 36Montecarlói típusok ........................................................................ 42Tableau a marseillei halpiacról........................................................ 52Magánügy ....................................................................................... 59Hasznos tudnivalók Spanyolországról............................................. 66Orbis Hispanicus........................................................................... 80Történet a házlopó Pabloról............................. ............................ 90Egy különös műalkotásról.............................................................. 95Királyok föld felett és föld alatt ................................................... 101Pedro el Cruel ................................................................................. 111Habi a usted castellano?.............................................................. 118Palmarum Madridban ...................................... .............................. 123A vérző aréna................................................................................. 130Hon Mohabim három veje ............................................................. 137írott és faragott képek ................................................................... 146Salamon viszontagságai.............................................................. 155Etel és más magyarok .................................................................. . 165Mi tetszett legjobban ...................................................................... 176Levél egy kibujdosott király után................................................... 184Legendák temetője.......................................... ............................ 193Árnyak palotái................................................................................ 202Tinara ............................................................................................ 213Vadakról ........................................................................................ 222Ősök elcsatolása............................................................................. 234Ősök visszacsatolása...................................................................... 244Planéták.......................................................................................... 254