AZ ASZTROLÓGIA MINT LEHETİSÉG A VÁLTOZÁSRA (Takács Tibor elıadása a Soterban 2008. augusztus 28-án)

...próbálom majd elmagyarázni azt, hogy én mire gondolok, amikor változásokról beszélek. Ketté szeretném venni, mert akkor lesz igazából érthetı, hogy mire gondolok, hogy a változá-sok alatt mit értek.

A változás tradicionálisan, ha végiggondoljuk, az azt jelenti, hogy elindulunk valahonnan, és a másik végén a dolognak egy más történés jön létre. Ez lehet személyiség, sors stb. És a változásokat mindig arra próbáljuk levetíteni, ami az életünkben minket körülvesz. Ezért mondjuk azt, hogy mi nagyon sokat változunk az életünk során. Csak hát van egy nagyon érdekes dolog, amit én úgy szoktam megfogalmazni, hogy: a nem létezıhöz lehet-e hasonlíta-ni a létezıt? Tehát amikor én azt mondom, hogy változunk, akkor a változás alapja nem más, mint egy olyan dolog, ami már nincs. Tehát hogyha azt vesszük figyelembe, hogy például... egy példát szeretnék csak említeni, hogy a fa virágzik, aztán lehullajtja a lombjait, kopasz lesz, majd újra virágzik stb., magyarán: meghal egy idıre, és attól függıen, hogy melyik idı-pontban vizsgáljuk az adott helyzetet, ahhoz tudjuk viszonyítani a változást, hiszen gondoljuk végig... Kedvenc példám szokott erre lenni, hogy a hernyó vajon tudja-e, hogy nem nagyon fa örökzöld? Természetesen a hernyónak errıl fogalma sincs, mert ha nincs zöld fa, akkor nincs hernyó, ha viszont van hernyó, akkor abban egészen biztosak lehetünk, hogy zöld a fa. Ma-gyarul: a hernyó úgy éli ezt meg az ı életében, hogy minden fa örökzöld. Nem tudja, tehát egyszerően nem képes azonosulni azzal, hogy valójában nem zöld a fa.

Tehát mit jelent az, hogy változás? Én azt szoktam erre mondani, hogy a változás nem más, mint túlélni azt az idıtartamot, amit összehasonlítunk. És innentıl kezdve már nagyon érdekes a dolog, hiszen azért tudok valamit összehasonlítani, mert túléltem. Tehát hogyha két dolgot egymáshoz viszonyítok, akkor az azt jelenti, hogy megtapasztaltam mind a kettıt. Te-hát hogyha én ezt analógiára le akarom fordítani a hétköznapok nyelvére, akkor az nem lehet más, mint hogy a változás nem más, mint átélni két pont közötti változás idıtartamát, és akkor tudok én azonosulni a változással.

De hát ez megint egy érdekes kérdés, hiszen gondoljuk végig a saját életünket! Nagyon sokszor találkozunk azzal, hogy úgy hisszük vagy úgy gondoljuk, hogy nagyon sokat fejlıd-tünk, változtunk, hogy azokat a dolgokat, amelyeket tegnap még megtettünk, elkövettünk, megcsináltunk, azokat ma már nem tennénk vagy nem úgy tennénk. Ugye, erre szokták a hét-köznapokban az emberek mondani, hogy „A mai ésszel azt már nem tenném”, hát a mai ész-szel nem is tehetném, hiszen nem az vagyok, aki akkor voltam. És itt van a probléma, amit én minden esetben próbálok megértetni az emberekkel, hogy ne ahhoz hasonlítsák. Hiszen ha azt mondom, hogy az én változásommal együtt a viszonyulási pontjaim is változtak, akkor való-jában nem hasonlíthatom össze a változást, hiszen... Most megint nagyon durva példát mon-dok: egy nınek húszévesen nem ugyanaz a feladata és dolga, mint negyvenévesen. Na most, ha összehasonlítjuk a húszéves nıt a negyvenéves nıvel, és azt mondjuk, hogy mennyit válto-zott, ez badarság, mert nem változott ı semmit, hanem egyszerően az az idıszak, amit ı átélt, az az idı[inter]vallum miatt egy egészen más viszonyítási pontot jelöl ki, hiszen más a viszo-nyulása a dolgokhoz.

Na most, miért olyan fontos ez? Azért, mert a változás az ego megtévesztése, hiszen pont az asztrológia mondja azt, hogy a születés pillanatában felállított horoszkóp az életünk végéig az [marad]. Miért jelent ez? Azt jelenti, természetesen, hogy az életünkben történı változások nem mások, mint az analógiák által kijelölt viszonyítási pontoknak a felismerése. Mit akarok ezzel mondani?

Ha azt mondom, hogy Hold, ez egy alapszimbólum az asztrológiában, akkor mondhatjuk azt, hogy „anya” és mondhatjuk azt, hogy „anyaság”, de ez a két dolog nem lehet ugyanaz,

nem viszonyulhatok ugyanúgy az édesanyámhoz, mint a saját anyaságomhoz. Igen ám, de valójában úgy viszonyulok, miközben fel sem ismerem, és azt gondolom, hogy én megváltoz-tam. Nagyon sok esetben jönnek hozzám, és bizonyára önök között, közöttetek is van, akinek nem feltétlenül rózsás a kapcsolata az édesanyjával vagy nem volt az, és akkor mondják azt, hogy „Megpróbálom rendezni a kapcsolatomat az édesanyámmal”, hogy azokat a dolgokat feldolgozzák, amelyeket a gyerekkorukban vagy az életük során megtapasztaltak, amiket úgymond negatívan képeztek le. Igen ám, na de az a kérdés, hogyha az édesanyám ugyanúgy viselkedne, mint akkor, akkor ugyanezt gondolnám-e ma? Nagy valószínőséggel ugyanazt, tudniillik mirıl van szó? Egyszerően arról, hogy az én viszonyulásom egy analógiához mindig az. Tehát az én saját anyaságom pontosan ugyanolyan viszonyulási pontokat fog jelenteni, mint amilyen viszonyulási pontjaim az édesanyámmal kapcsolatban voltak.

És innentıl kezdve nagyon érdekes az életünk, hiszen gondoljuk el, hogy az asztrológia a világmindenséget tíz alapanalógiával leképezi, amit a bolygók jelölnek. Tehát a Holdnak hi-hetetlenül sokrétő analógiája van, szinte számtalan. Na most, ez a számtalan analógia min-denképpen ugyanazokat a viszonyulási pontokat hozza létre, akármilyen élethelyzetben való-sítom én azokat meg. Tehát a... Megint hogy példákat mondjak: az én édesanyámmal való kapcsolatom és az alárendeltséggel való viszonyom pontosan ugyanolyan lesz. A kérdés egyetlen egy dolgon múlik: hogy az adott élethelyzetben ki kerül bele abba a helyzetbe, ami-ben én annak idején vagyok, [amit] a saját életemben negatívnak minısítek. Miért olyan fon-tos ez?

Azért, mert ha én felismerem a saját helyzetben ezeket a viszonyulási pontokat, ezeket a viszonyulási pontokat a saját gondolataim, a saját tudatom és a saját tudatosságom szerint változtatni tudom. De mindig csak úgy, amilyen analógiákat hordoz az az alapképletemben, magyarul: az alapsorsomban. Miért olyan fontos ez?

Az asztrológia tíz bolygóval dolgozik, ebbıl van hét ısbolygó és három transzcendens bolygó. És itt van az igazi probléma a mai gondolkodásmódunkban, hogy a mai ember azt gondolja, hogy nincs sors. Persze ezt nem így mondja ki, hanem úgy mondja ki, hogy vannak dolgok, amik rajta múlnak. Az asztrológia – legalábbis az én nézıpontom szerint – nem azt mondja, hogy vannak dolgok, amelyek rajtam múlnak, hanem azt mondja, hogy vannak dol-gok, amelyek tudatosan valósíthatók meg, amelyek régen vagy nem tudatosan, ösztönös mó-don ugyanúgy megvalósultak, csak sokkal nehezebb elfogadni.

Gondoljuk végig, hogyha azt mondom, hogy uránuszi korszakban, tehát a Vízöntı-korban élünk, a Vízöntı-kor különlegességeket hordoz, például ilyen a különleges párkapcsolat. Kü-lönleges párkapcsolat, hogy nincs házasság, mit tudom én, színesbırő a párom vagy azonos nemőek párkapcsolata stb. Ha errıl bármelyikünket megkérdezzük, ugye, ez elfogadható, ez a korszellem abszolút. De mi van akkor, ha ez az én gyerekem? Ha az én gyerekemnek van azonos nemővel párkapcsolata, az én gyerekemnek van színesbırő barátja vagy az én gyere-kem él extrém párkapcsolatban, akkor mi van? Természetesen ennek a lényege az, hogy ami a társadalomban elfogadott, az az egyén számára nem biztos, hogy az. Azért, mert az egyén nem tud vele azonosulni, mert ı hogyan tud azonosulni? Amilyen az ı életében ez a szituáció, és ezt ı nem tudja megváltoztatni. Tehát aki a lányok közül fehér menyasszonyi ruhára vá-gyik, az ma is arra vágyik, hiába mondják azt, hogy nem fontos a papír. Hát biztos nem a pa-pír a fontos, de hogyha az ı képletében, az ı adottságaiban ez ott szerepel, akkor ı mindent elfogad a Vízöntı-kor szellemével kapcsolatban, na, de ı akkor is fehér ruhában szeretne há-zasodni. Tehát magyarul: nem tudja felülírni.

Tehát akinek a tudatában, az életében, a sorsában bizonyos adottságok megvannak, azokat az adottságokat minden analógiában végigviszi, nem tudja megváltoztatni. De mit csinál az ember ilyenkor? Mert ez az, amit én nagyon fontosnak tartok: hogy mit teszünk ilyenkor? A hétköznapok szintjén mindegyikünk belekerül ebbe a helyzetbe, mi a megoldása vagy mi a levezetése ennek? Hát belekerül egy olyan élethelyzetbe, amelyben aztán majd elmondhatja,

hogy „Én nem tehetek róla”. Magyarul: megteremti azt az élethelyzetet, amelyben olyan ese-mény történik, amely az egót felmenti a felelısség alól. Mondok egy példát: valakinek el kell veszítenie az otthonát; nem azért, mert el kell veszítenie, hanem egyszerően azért, mert a személyiségében ott van az, hogy neki az otthonban meg kell élnie a lemondást; ez neki meg-van: gyerekkorában elváltak a szülei, meghalt az édesapja vagy az édesanyja, mit tudom én, a nagymama nevelte stb., gyerekkorában jöttek olyan analógiák, amelyek már mutatták, hogy az ı családi, otthoni élete majd mennyire nehéz [lesz]. Ugye, ezt számtalan esetben tapasztal-juk, de tegyük fel, hogy ennek az embernek ez az adottsága, tehát a sorsában olyan adottságai vannak, hogy meg kell élnie ezeket a vesztéseket az otthonában. Na most, mi van akkor, ha ez az ember elmegy kifelé, a bankba, hogy ı jelzálog-kölcsönt szeretne fölvenni? A bank nagyon szívesen ad, de ı nem tudja visszafizetni, ezért elbukja az otthonát, a lakását. Mit mond az ember? Hogy „Persze, mert ilyen a bank meg ilyen a körülmény, meg ilyen a...”, miközben nem errıl van szó. Hanem egyszerően arról van szó, hogy az ı sorsában van egy adottság, amit meg kell élnie, és ezt az adottságot, ha tetszik, ha nem, meg fogja élni. De mivel ı nem tudatos, tehát nem tud rá felkészülni, hogy ezeket az élethelyzeteket, változásokat meg tudja valósítani, ezért a sors olyan utat jelöl ki, olyan utat kínál föl neki, amibe úgy tud belemenni, hogy aztán az egója nem kell hogy felelısséget vállaljon.

Ez a probléma általában a mai embernél, hogy amit nem ı akar, az véletlen. Elsı órán az elsısöket meg szoktam kérdezni: „Hisztek-e abban, hogy nincsenek véletlenek?” Szinte min-denki mondja, hogy „Hát persze!”, és ez mindaddig tart, amíg nem vele történik valami, s onnantól kezdve már nem úgy van, hogy „Nincsenek véletlenek”, hanem hogy „Erre én nem számítottam, nem tudhattam”, ez az ı számára véletlenként jelentkezik. Na, de miért létezhet ilyen? Pontosan azért, mert bele van építve a mai társadalomba az, hogy ezeket a tudattalan változásokat ne ismerjük fel. Minden olyan dolog szép lassan eltőnik az életünkbıl, ami ezt megmutathatná. Most mondhatnék közmondásokat, hogy mit tudom én, „Nézd meg az anyját, azt vedd el a lányát!”, „Embert barátjáról...”, „Rossz szomszédság török átok”, ezek mind olyan közmondások, amelyekbıl [az adott ember] pontosan tudta, hogy amilyen élethelyzetbe kerül, az milyen élethelyzetet hív be a sorsában. Na, de egy: ma már nem élünk együtt az édesanyánkkal, kettı: pláne nem azt akarjuk csinálni, a mit ı, egyszerően eltőnik. Minden olyan analógia eltőnik, amelybıl felismerhetnénk, hogy nekünk a saját életünkben milyen feladataink vannak.

Egyszerően gondoljuk végig, hogy a... Hát nem akarok számokat mondani, mert csalnának mindenképpen, hiszen én csak az emberek egy bizonyos részével találkozom, mert akik hoz-zám fordulnak, [azoknak] bátran elmondhatom, hogy az emberek többsége alá- vagy fölévá-laszt. Most hogy ez az aláválasztás anyagilag, intellektuálisan, erkölcsileg vagy milyen mó-don jön létre, az más kérdés, de szinte minden esetben vagy az esetek túlnyomó többségében ez történik. Miért van ez? Azért, mert nincsenek meg azok az életterületek, amelyekbıl ez kiderülne. Gondoljuk végig: ha megismerkedik egy lány egy fiúval, ma, a mai társadalomban néhány heti vagy néhány hónapi – ez már elég sok – együtt járás után kialakul egy párkapcso-lat. Na most, hogy házasodnak-e vagy sem, hogy gyerek lesz-e vagy sem, ez mindegy, de mit ismer meg a fiúból, mit tud róla vagy a fiú mit tud a lányról? Szinte mindegyiknél: semmit. Hiszen egyikünk sem tudja vagy nagyon kevesen tudjuk, hogy mi lehet ennek a lánynak vagy fiúnak az adottsága, milyen céljai vannak, milyen célokat tud egyáltalán megvalósítani, mi-lyen intellektuális képességei vannak és milyen az én képességem ıhozzá mérten. Hiszen gondoljuk el, hogyha egy lány meg egy fiú a fıiskolán találkoznak, akkor úgy gondoljuk, hogy hasonló intellektuális adottságaik vannak. De ez nem igaz, hiszen közel sem biztos, hogy ezek az adottságok azonosak. Ezért van az, hogy nagyon sokszor panaszkodnak, hogy mit tudom én, „Én szeretek olvasni, szeretem ezt, szeretem azt, a másik meg erre teljesen al-kalmatlan, hogy az egy könyvet nem vesz a kezébe”. Vagy az anyagiak: ki tudja ma meg-mondani azt, hogy a másiknak milyen egzisztenciális jövıképe van? Ki? Közgazdasági egye-

tem, együtt indul egy fiú meg egy lány: az egyik sikeres lesz, a másik nem. Ki fogja tudni megmondani? Senki. Pedig az adottságaikból le kellene majd szőrni, hogy ık mit képesek majd megvalósítani az életük során. Hát azért csodák ma sincsenek! Vannak olyan emberek, akiket az adottságaik erre predesztinálnak, vannak olyanok, akiket meg arra, de ezeket nem tudjuk. És mivel nem tudjuk, ezért rávetítjük úgymond az elvárásainkat. És mik lesznek ezek az elvárások? Hát az, amit én bizonyos helyzetben gondolok.

És hát itt van az alapprobléma, amikor én a változásokról beszélek, hogy ezek a változá-sok, amelyek az életünkben, a személyiségünkben létrejönnek, ezek már nem a személyiség-ben jönnek létre, a személyiségünk már nem képes ezekkel a változásokkal együttmőködni, hanem egyszerően feldaraboljuk az életünket. Ez az, amit én annak idején úgy fogalmaztam, hogy életszakaszokban élünk. Hiszen gondoljuk végig: ma nagyon tisztán kirajzolódnak azok az életszakaszok, amelyeket az emberek megélnek. Vannak körülbelül az általános iskolai tanulmányok, amik most eltartanak úgy húsz-huszonöt évig. Tudom, hogy furcsa, amikor azt mondom, hogy az általános iskola..., de így van. Ma már egy középiskola, az nem középisko-la, az általános iskola. Azért nem középiskola, mert semmi olyan, az életünkben elıremutató tapasztalatot nem ad, amit hasznosítani tudunk, semmit. Ezért nem lehet középiskolának ne-vezni, max általános iskolának, de nem is ez a kérdés. Tehát ez lezajlik körülbelül huszonöt éves korig, na, ekkor kialakul az egzisztenciális igénye egy nınek is és egy fiúnak is, és akkor elmennek ebbe az irányba, és akkor jön egy másik életszakasz, ami úgy a huszonnyolc-harmincadik életév környékén kezdıdik. Igen ám, de mi van akkor, ha ez a fiú meg ez a lány húszévesen ismerkedett meg? Ez a lány és ez a fiú harmincévesen már nem tudja megélni azt, ami a lányban húszévesen benne volt vagy a fiúban. Ez teljesen nyilvánvaló. Igen ám, de ho-gyan kell ezt lereagálni, hogyan kell ehhez viszonyulni? Mert én azt fogom mondani, hogy „İ megváltozott, nem olyan, mint amilyennek én szerettem vagy amilyennek megismertem, vagy amilyennek szerettem volna ıt, mára egy teljesen más embert kaptam. Megváltozott.” De ı nem változott meg. Hát ha ı most húszéves lenne, pontosan ugyanolyan lenne most is, csak nem húszéves.

Az analógia változott meg, és az analógia változni fog: húszévesen egy lány Vénusz, egy fiú Mars, harmincévesen egy lány már nem Vénusz, hanem inkább Hold, a fiú már nem Mars, inkább Nap, tehát nem tudják hozni azokat az analógiákat, [amelyekkel húszévesen rendel-keztek,] de ha belegebednek, akkor sem, tehát hiába várják el, nem tudják. Igen ám, de megint a változások beépítettek a tudatunkba valamit. Ez a valami pedig nem más, mint hogy nekem nem kell elfogadni, hogy valami úgy változik meg, ami [hogy az] nekem nincs ínyemre, ne-kem ezt nem kell elfogadni.

Nagyon érdekes volt: ma volt nálam egy fiatal pár; párkapcsolati horoszkóp, házasodná-nak, a mivel nincs is baj, házasodjanak, szeressék egymást. Igen ám, csak a horoszkópjukban az van, hogy abban a pillanatban, hogy a lány anya és feleség lesz, már nem tudja megélni a vonzó nı szerepét. Nem tudja megélni, mi lesz velük? Ez a probléma. Ha nem is válnak, de a fiúnak azt kell megélni, hogy „Ez a nı már nem az, akire én vágyom”. Elfojthatja, de nem fogja valószínőleg elfojtani, hanem azt fogja mondani, hogy a nı változzon meg; fogyjon le, menjen sportolni, mőtesse meg magát, festesse be a haját – tök mindegy, mit mondok –, va-lami olyasmire kellene változnia, amilyennek ı szeretné. Na, de azt elfelejtjük, hogy már mi sem azok vagyunk, akik voltunk.

Magyarul: földaraboljuk az életünket, szakaszokban élünk. Ezekhez a szakaszokhoz mindannyiunknak más párra, más szülıre, más fınökre, más szomszédra, más és más embe-rekre lenne szükségünk. De ez nem megoldható. Persze próbálkozunk; ezért van, hogy a munkahelyünket változtatjuk, a z otthonunkat változtatjuk, a párunkat változtatjuk, mindent változtatunk, és állandóan megyünk, körbe-körbe forgunk, keressük a legjobb megoldást, és nem vesszük észre, hogy nincs ilyen. A változás mindig ahhoz mérten jön létre, a mi a tuda-tunkban megjelenik analógiaként. És ez a Vízöntı-kor alapproblémája: mindig az alaphoz

képest változunk. Ezért van aztán az, hogy a Vízöntı jegy [esetében] – mint a szilárd jegyekre jellemzı – a kötıdés nem ott jelenik meg, hogy egy helyzethez kötıdik, hanem mindig vissza-tér az alaphoz, mert az alaphoz képest mindig valami változik, és mindig ehhez akarunk vál-toztatni.

Az emberek többsége ezért nem tud megöregedni, mert nem tudja elfogadni, hogy az öreg-ség már egy más dimenziót nyit, és ı azt mondja, hogy „Én nem tudok megöregedni”. De ha nem tud és nem akar, akkor is meg fog, hiszen a viszonyulási pont úgyis más lesz. És ez ne-hezíti a hétköznapokban is az életünket, amit megint nem tudunk, hogy az életszakaszainkban, bizonyos életszakaszban alkalmasak vagyunk valamire, másik életszakaszban már nem. Hány olyan eset van, hogy nem tudja egy lány, hogy betöltötte a huszonkilencedik évét, addig min-den ujjára öt pasit kapott, és [utána] azt mondja, hogy „Miért van az, hogy évek óta nem talá-lok egy normális férfit?” Mert már nem az, aki volt. İ hiába próbál ugyanaz maradni, de már nem az. És az ı változásai, csak a másik számára változások, mert ı úgy gondolja, hogy „Én nem változtam”. Mondok egy nagyon egyszerő példát: nagyon szeretek focizni, és régen fo-ciztam is meg minden, mert szerettem, na, de ma meg tudom azt csinálni, amit húsz évvel ezelıtt? Persze hogy nem. A legtöbb ember, amikor megsérül, azért sérül meg, mert azt hiszi, hogy meg tudja azt csinálni, amit tíz éve meg tudott. Gondoljatok például a síelésre, amikor valaki síelgetett fiatalkorában, „Na most, gyerünk, elı a sílécet!”, fölugrunk rá, aztán törjük kezünket-lábunkat, mert nem tudjuk megcsinálni.

Persze, megint megkérdezhetjük: akkor ez változás? Akkor mi megváltoztunk, megöreged-tünk? Nem, hanem más analógiákat hordozunk. Mert az öregség és bármilyen változás egyet-len egy analógiában jöhet létre, ez pedig az idı. De ha az idı nélkül, ha kivesszük az idıt az analógiák közül, akkor beszélhetünk változásról. Na, de hát erre szoktam mondani, mondják, hogy a közlekedés mennyit változott a múlt századhoz képest. És erre mindig azt szoktam mondani, hogy azért nem, mert nem a lóvasútból lett gızvasút tulajdonképpen. Nem, a lóvas-út továbbra is lóvasút, hanem jött egy másik analógia, ami a közlekedésben egy más dimenzi-ót nyitott. A lóvasút ugyanúgy lóvasút, mert nincs idıben hozzá társítva. Tehát akkor tudna csak ez a változás létrejönni, ha kivennénk belıle az idıt. De én nem tudom kivenni, mert akkor nem tudom viszonyítani, ha kiveszem, és ez a lényege ennek az egésznek, a változás-nak, hogy valójában nekem minden élethelyzetben, minden történésben azzal kellene tudnom azonosulnom, hogy milyen helyzetben vagyok, és nem egy másik helyzettel. És akkor felis-merném a valódi változást, mert analógiaváltás volt, de nem változás. És ezt kellene nekünk felismernünk, hogy mi folyamatosan analógiát váltunk, folyamatosan. Tehát az életünkben ezek az analógiák állandóan pörögnek, és ez az, amit tudnánk követni, és ez az, amit meg tud-nánk élni, tehát azokat a helyzeteket, amelyek a szakaszokból adódnak, nem tudjuk, a mai ember nem tudja [megélni].

Nálunk is megjelenik az az archimédeszi törvény, hogy „Adj a világon egy biztos pontot, és kifordítom sarkaiból [az idézet pontosan: Adj egy szilárd pontot, és kifordítom sarkaiból a világot]!” Nincs. Ma egyetlen egy ember sem tud egyetlen egy biztos pontot sem kijelölni az életében, nem tud, mert nincs. És ez az, ami miatt nem tudunk viszonyulni ezekhez a dolgok-hoz, mert... Hogy ez jó volt vagy nem jó, ezen nagyon sokat lehet vitatkozni, hogy az elızı társadalmakban a kasztrendszer, ami kialakult, az bizonyos szilárd, fix pontokat jelölt ki: aki jobbágynak született, a z jobbágy maradt, magyarul: volt mihez viszonyítania. Ha azt mond-juk, hogy „gazdag jobbágy”, az mit jelenthetett? Hogy nem két malaca született, hanem há-rom. Ezzel ı gazdag jobbágy volt. Ha azt mondom, hogy „gazdag kereskedı”, [az azt jelenti, hogy] a városban nem két üzlete volt, hanem öt, ha azt mondom, hogy „gazdag nemesember”, akkor nem egy vára volt, hanem tíz, és ha most azt mondom, hogy „gazdag ember”, ez mi-lyen? Mitıl fogok én gazdagodni?

Pont ma hallottam a rádióban, hogy fölmérték a világ szegénységét, és azt mondták, hogy a szegénység lehetısége ma napi egy dollár huszonöt cent kereset, ezt nevezik ma szegénynek.

Ezt biztos, hogy mi is így gondoljuk? Ezt állapították meg, hogy a világ átlagában ma a sze-génység egy dollár... napi egy dollár huszonöt centes keresetnél húzható meg. Ezek szerint ma Magyarországon egy szegény ember sincs, mert ennél még a koldus is többet keres ma Ma-gyarországon. Ergo: itt nincs szegény ember. De biztos, hogy ez így van? Persze hogy nem így van. Na, de miért? Azért nem, mert amit régen tudtunk, hogy egy „szegény jobbágy” mit jelent, egy „szegény kereskedı”, addig ma ezt nem tudjuk megélni. Ha „jobbágy” analógiát hordozok, ha „kereskedı”-t, ha „nemesember”-t, ha „király”-t, én ugyanolyan gazdag akarok lenni. És az a viszonyítási pont, amit én kijelölök, a z nem az albán segédmunkásnak a fizeté-se, hanem én ki szeretném jelölni a német, mit tudom én, bankosnak a fizetését, és azt mon-danám, hogy akkor én megelégedett lennék. Na, de az albán segédmunkás a mi fizetésünkre mondja azt, hogy „Ó, ha ennyi lenne!”

Magyarul: a viszonyítási pontokat, mivel nincs állandóság az életünkben, semmilyen ál-landóság, ezért ezeket a viszonyítási pontokat nem mi fogjuk kijelölni, hanem a társadalom. Ez meg egy iszonyatosan nagy csapda, mert a társadalom olyan viszonyítási pontokat jelöl ki, amelyek az egyén szempontjából értelmezhetetlenek. Ilyenek az átlagok. Az összes ilyen átlag azért nem igaz, mert egyetlen egy ember sem olyan. Tehát amikor mit tudom én, ki van jelöl-ve, hogy milyen a sikeres nı, sikeres férfi, szép nı vagy... most teljesen mindegy, mit mon-dok, vagy mi a létminimum, vagy mi a minimálbér, vagy mi a... az mindig azért nem igaz, mert az egyén szempontjából ezek hamis dolgok, mert nem igazak. Mert ezzel csak az jár jól, aki ezt nem tudja. Mert bárki, ha tudja, akkor mindig meg fogja találni azt a pontot az életé-ben, amiben nem alkalmas arra, amit a társadalom elvár tıle: hogy „Mert nincs annyi iskolai végzettségem, nem beszélek annyi nyelvet”. De mi van a nyelvi analfabétákkal? Hát én pon-tosan tudom, hogy vannak olyanok, akiknek a nyelv az annyi, nem mőködik, nem tudja meg-tanulni, ha a fene fenét eszik, akkor sem. Akkor ı most kevesebb? Persze hogy az. Minimum ma két nyelvet beszéljen már valaki! De ugyanezt elmondhatom: ki a csinos nı vagy a szép nı? Százhetvenöt centi meg ötven kiló. És aki nem annyi? Hát van, aki nem tud annyi lenni, mert százhatvannak született, az a max. Most mi lesz vele?

– Magassarkúban jár – szól közbe egy hallgató. – Na, de ez a probléma. Mert ha ı tényleg fölveszi a magassarkút, ı már menthetetlenül az

attól kezdve, mert elhitte, hogy neki olyannak kéne lennie. Ez a probléma: hogy amikor a tár-sadalom kijelölését én elfogadom, onnantól kezdve belekerültem egy olyan körbe, amibıl nem tudok kijönni, ez pedig az önelfogadási zavar. És ez igaz az iskolára is. Most képzeljük el azt a gyereket... Van egy barátom, egy házaspár, a fiú akadémikus, akadémiai tag, a lány egy könyvtárnak az igazgatója, a gyerek meg dislexiás. Mi lesz ebbıl? És teljesen készek, hogy „Hát ez hogy lehet?” De tényleg. Most képzeljük el azt a szerencsétlen gyereket, aki egy ilyen entellektüel családba beleszületik és dislexiás.

– Ennek oka van – szól közbe ismét az elızı lány. – Persze hogy vagy analógia oka, persze hogy van oka. De ha az okot keressük: mit csinál

a szülı? Mindent megpróbál annak érdekében, hogy valahogy mégis megtanítsa olvasni; kí-nozzák szerencsétlen gyereket, mindent megtesznek, ezerfajta orvoshoz, logopédushoz, min-denhová cipelik, „Hát hogy már nehogy már így legyen!” Mert ık úgy gondolják, hogy az betegség, az baj, az a gyerek sérült, az nem százas, mert dislexiás. Pedig lehet, hogy csak egy-szerően olyan adottságai vannak, amelyekhez neki nem kell olvasni. Lehet, hogy egy szuper festı lehetne belıle, egy tehetség, egy Rodin∗ lehetne, aki ugye analfabéta volt, ha tetszik, ha

∗ Auguste Rodin (teljes nevén François-Auguste-René Rodin; Párizs, 1840. november 12. – Meudon [Île-de-

France], 1917. november 17.) francia szobrászmővész. Rodin életteli, drámai, szenvedélyes megfogalmazású, érzelemgazdag szobrai a historizmus ellenpólusát képezik, mővészete a modern szobrászat kiindulópontja. A szimbolizmussal éppen oly sok szál köti össze, mint az impresszionizmussal. Legtöbb alkotását a Rodin Múzeum ırzi Párizsban, de mővei közül néhány látható a budapesti Szépmővészeti Múzeumban is, szobrainak másolatai pedig benépesítik az európai mőveltséghez kötıdı világot.

nem. Rodin is dislexiás volt meg disgráfiás, sem írni, sem olvasni nem tudott normálisan. Sze-retnének egy Rodint, ugye, de ott fogja gyurmából csinálni a... de az iskolában meg azt mond-ják, sem írni, sem olvasni [nem tud]. Mit csinál a szülı? Elfogadja, hogy belıle Rodin lesz? Nem. „Azonnal leteszed a gyurmát, mész olvasni meg írni!” Igen, mert a társadalom ezt várja el. Hát tegyük hozzá, ezt várjuk el. Melyikünk tudná elfogadni, hogy a gyereke nem tanul? Egyikünk sem. Ez megint ugyanaz, mint amit az elején mondtam: hogy elfogadjuk azt, hogy szükség van szemetesekre? Persze. Szeretnénk, hogy a gyerekünk legyen az? Na, de hát kö-nyörgöm, hát ha más nem lesz szemetes, és én szemetest akarok, vagy én leszek szemetes, vagy a gyerekem, nem tudom másképp megoldani. Vagy akkor ki kell mondani azt, hogy „Hát akkor ne legyen szemetes, mert azt egyikünk sem szeretné csinálni”, de akkor vállaljuk azt, hogy ne legyen. Na, de a társadalom nem ilyen. És ezért a társadalom mindig olyanra akarja változtatni az embereket, amilyenre a társadalom úgymond predesztinálja ıket. De erre ne vagyunk képesek. És itt a probléma a változásoknál, hogy nem tudjuk a saját lényünket megfelelı helyzetbe hozni, ahol én boldog lehetek. Mert az az ember, aki nem tudja elfogad-ni, hogy „én ilyen vagyok”, az az ember eleve boldogtalanságra van ítélve.

Nem véletlen, hogy elsıben mindig mondom: egy év szinte azzal telik, hogy megtanítsam a tanítványoknak azt, hogy tökéletesek. Nem mindenki hiszi el, pedig így van. De megint: mi a tökéletesség? Számomra a tökéletesség az, hogy minden adottságot megkaptam a felada-tomhoz. Nem gazdag vagyok, nem szép, nem okos, nem sikeres, hanem tökéletes. És ez a kettı nem ugyanaz. Mert a tökéletesség miben hal el? A viszonyításban. Mi a viszonyítás? A változás. Tehát az egyetlen, a mit egy embernek föl kell ismernie, hogy a változás az, ami a tökéletlenséget létrehozza. Amikor én azt hiszem, hogy dolgok változnak, akkor én erısítem a tökéletlenségem. Mert ugyanezt mondhatjuk: hogy jobb-e a mosógép, mint a mosóteknı? Hát persze, ugye, kimos helyettem. Csak mi van, ha az erdıben lakom? Ugye, akkor már nem biztos, hogy tökéletes lesz a mosógép. De... Mert a viszonyítási pont kijelölése nélkül vizsgá-lom. Mert az a baj, hogy a társadalom fordítva mőködik. Mert ı kijelöli, hogy nekem mi a tökéletes, aztán a viszonyítási pontot majd én hozzam létre. De én nem tudom létrehozni. Ez a baj a szegénység-gazdagsággal is, hogy azt mondja a társadalom, hogy „Legyél gazdag!” De hogyan? A gazdagságnak egyetlen egy feltétele van: legyen szegény mellettem, mert ha van mellettem szegény, akkor én mindig gazdagnak fogom magam érezni. Tehát akkor töreked-jünk arra, hogy legyenek szegények? Persze, hát ez a cél, csak nem valljuk be.

Gondoljuk végig: hogyha én azt mondom, hogy „Nem szeretnék munkanélküli lenni”. Jó, hát szeretne valaki lenni? Nem. Na, de hát munkanélküliek vannak. Ki legyen az? „Hát én nem!” „Akkor legyen a szomszédod.” Nem? Hát ha én nem akarok lenni, és valaki munka-nélküli lesz, mert hát ez ténykérdés, ez megint egyszerő számtan: van százezer munkahely, van százötvenezer ember, ego: ötvenezer munkanélküli lesz. Ki? Ezt a társadalom építi fel. Amíg a társadalom nem fogja fel, hogy ez így mőködik, addig nem tudjuk megoldani, mert minden ember azzal fog törıdni, hogy „Nekem legyen munkám, én legyek gazdag, nekem legyen mit enni!” Ugye, mondjuk, hogy „A szegények Afrikában éheznek”. Hát ha ık nem éheznek, éhezhetünk mi. Szeretnéd? „A fenét! Nem!” No, de csak akkor igaz ez, hogyha a társadalomban azokat az elveket fogadjuk el, amelyeket a társadalom mond. Mert ha a valódi analógiákat vizsgáljuk, akkor ez nem lehetne igaz, mert akkor ez nem mőködhetne. Mert hogyha egy ember a saját életterében nyilvánul meg, akkor a saját életterében mindenki érez-heti magát szépnek, okosnak, gazdagnak stb. De nem szabadna, hogy a társadalom jelölje ki a viszonyítási pontokat. Mert azért olyan fontos számunkra a változás, mindenkinek. Ezért aka-runk többet, szebbet, nagyobbat, mert a társadalom ezt jelöli ki számunkra. Hát hány olyan ember van – többek között én is –, van néhány gyereke, mekkora házunk van? Nagy. De mi-ért? Hogy elférjünk. De ez nem igaz. Azért van ekkora házunk, mert úgy gondoljuk, hogy a gyerekeknek nem jó egy szobában. Ugye, mert a gyerekeknek úgy jó, hogy mindenkinek saját szobája van, tanuljon meg stb. Ez igaz? Azért igaz, mert a társadalom ezt mondja. Egyébként

nem igaz, mert melyik gyerek akar tanulni? Egyik sem. (Érthetetlen közbeszólás.) Hát persze, de nem azért, mert tanulni akarnak benne, nem. Mert az analógiák között ott van az, hogy ha az embernek van egy lakása, akkor egy idı után szők az élettér, mert ez fizika: a levegı min-den életteret kitölt. És ez igaz az emberi kapcsolatokra is: egy idı után minden teret kitöltünk, magyarul: belakunk minden teret, és akkor hirtelen elkezdjük érezni, hogy szők. De a na-gyobb teret ugyanúgy belakjuk, tehát semmi változás nincs.

Ugyanez igaz minden analógiára. Amikor az asztrológia azt mondja és én azt mondom, hogy az anyagiak állandóak, akkor ez azt jelenti, hogy bármennyi pénze van valakinek, min-dig ugyanaz lesz az érzése. És ez közben fura, mert az ember úgy gondolja, hogy van, amikor elbukik valaki vagyonokat meg stb. Nem. Az az ember bukik el vagyonokat, aki, amikor volt is neki, azért harácsolt, mert azt hitte, hogy kevés van. Mert ha ı átélte volna azt, hogy neki van, akkor nem harácsol. Ugye, azért olyan fontos a nagy vagyon, mert azt hiszem, hogy ne-kem szükségem van nagy vagyonra, és amikor nem élek vele, akkor azt mondom, hogy tulaj-donképpen ez nem is kell, és sutty!

És az egész társadalom így épül fel, a párkapcsolat is így épül fel, a gyerek–szülı-viszony is így épül fel alapvetıen. Most gondoljuk végig, hogy a szülık is úgy nevelik a gyerekeket, hogy leváljanak és a gyerekek is függetlenedni szeretnének a szülıktıl, miközben elfelejtjük azt, hogy az egész világon egyetlen egy emberben bízhat meg mindig az ember, ez az édes-anyja. És tıle menekül. És megbízik a szomszédban, a haverban, mindenkiben, és abban, aki biztos, hogy kötıdik hozzá, abban meg nem. És ez megint a társadalom.

Tehát a változások azok valójában nem bennünk jönnek létre, hanem mások által kijelölt viszonyítási pontokhoz való viszonyunkban, és ezt érezzük változásnak. És sajnos egyre ke-vesebben vagyunk azok, akik ezt felismerik, mert egyszerően nem lehet vele mit kezdeni, nem tudjuk, hogy hogyan kell ezzel bánni, és azért nem, mert nem tanítják meg. Mert ennek az elsı lépése az lenne, hogy elismerjük, hogy van sors. Mert ha van sors, és az én sorsomban az van, hogy szegény legyek, akkor lehetek én gazdag vagy szegény jobbágy, szegény keres-kedı, szegény király, de mindig azt fogom érezni, hogy szegény vagyok. És ez nem változik meg, függetlenül attól, hogy mim lesz. Ha én szépnek érzem magam, akkor én akkor is szép-nek érzem magam, ha húszéves vagyok meg ha hetven, mert bennem képzıdik. De ha én el-kezdek viszonyítani, és azt mondom, hogy „A húszévesek mennyivel szebbek, mint a hatvan-évesek”, akkor persze érezhetem magam rosszul.

Mindig azt szoktam mondani, és a tanítványaim ilyenkor mindig megrökönyödnek, hogy mindig akkor változtass, amikor jól érzed magad. Ez egy olyan analógia, amivel általában nem tudunk mit kezdeni, mert ha valaki jól érzi magát, akkor nem változtat. Na, de hát ponto-san ez a lényeg: hogyha jól érzed magad, akkor a viszonyítási pontod az pontosan ugyanolyan lesz, mint az elızı, tehát nyugodtan változtathatsz, mert nem lesz változás. Mert a viszonyítá-si pont mindig abból adódik, hogy én ezt jónak, azt meg rossznak tartom, és ezt akarom meg-változtatni. Hogyha valakinek rossz a munkahelye, mit akar? Jó munkahelyet. Na, de hát ez nem igaz, mert az egyik munkahely ilyen, a másik olyan, nem jó meg rossz, csak más. És itt a probléma: hogy a változás bennem kell hogy végbemenjen, hogy felismerjem a másságát, mert az analógiát ugyanúgy meg fogom benne élni. És ez minden helyzetben igaz.

Az asztrológia nem tanít meg mást, mint hogy felismerd ezeket az analógiaváltásokat, hogy igenis, én megváltoztathatom az analógiákat, igenis megélhetem másként. És hogyha én képes vagyok ezt az analógiaváltást tudatossá tenni, akkor a változások az életemben nem jönnek létre, mert nem tekintem változásoknak. Mások persze, kívül, változásoknak tartják, de valójában nem azok, mert az én viszonyulásom azonos. És hát ez lenne a lényeg, ezt kelle-ne megtanulnunk. Persze a probléma az, hogy a mai világ, a mai társadalom nem támogatja ezt, mert az az ember, aki nem vágyik a változásra, az a fogyasztói társadalomban nem poten-ciális vásárló, márpedig erre van szükség. Azért van ennyi fıiskola és egyetem, mert poten-ciálisan vásárlókká nevel. És én itt most nem a fıiskolák ellen akarok beszélni, eszem ágában

sincs, de szükség van rájuk? Én pontosan tudom, hogy a múlt században, ha valaki egyetemet végzett, az egyenlı volt a humanizmussal, az az ember valami többet tudott, mint a többi, másként látta a világot, rálátása lett a világra. Ma elmondhatjuk ezt? Én azt gondolom, hogy nem. És én azért csodálkozom mindig, amikor például egy orvost beperelnek mőhibáért. Egyikünk sem puskázott az iskolában? Hát az is azért lett orvos, mert „puskázott, jól puská-zott”. Persze ez csak idézıjelben értendı, nem szó szerint mondom én ezt, hanem [mert] ugyanazokat az analógiákat hordozza az orvos, a szemetes is meg a politikus is, meg a tanár is, és mindegyik ugyanazokat, nem tudja átlépni. De biztos, hogy az lesz tanár, akinek tanár-nak kell lennie, biztos, hogy az lett politikus, akinek politikusnak kellett lennie? Mert a politi-kusoknál is ezt szoktam kérdezni. Az emberek többsége azt szokta mondani: „Na, minden lennék, csak politikus nem, mert mindenhol csalnak, lopnak, hazudnak”, el van könyvelve. Na, jó, de ha én nem leszek, te sem leszel, ı sem lesz, akkor ki lesz?

Van egy barátom, tanár volt, és azt mondta, hogy ı ebben a rendszerben nem hajlandó taní-tani. Mondom: „Jó, de akkor a te gyerekedet ki fogja tanítani?” Mert akkor a többi is azt fogja mondani: „Én akkor nem tanítok!” Akkor azok fogják tanítani, akik odakeverednek, nem akiknek ám elhivatottságuk a tanítás, hanem az, aki [azt mondom, hogy] „Valamit csinálni kell, tanítok”. És ez ugyanígy minden szakmára igaz lesz. Na, de hát meg lehet-e ezt változ-tatni? Valószínőleg nem. Ez nem megváltoztatható, hiszen ez társadalmi mérető, ez az egyé-nekben [ehhez az egyén] csak alkalmazkodni tud. Ezért én mindig azt mondom, hogy én nem tudom megváltoztatni, de tudatosítani tudom.

Azokat a döntéseket, amelyeket az életünkben hozunk, ennek megfelelıen nagyon könnyő átlátni, hiszen a döntéseink is pontosan ilyen hatásokkal bírnak akár a tanulmányban, akár a munkahelyen, akár a párkapcsolatban, az otthonválasztásban, mindenben. Ha ez tudatos, és tudom, hogy mi miért történik, akkor egész más döntéseket fogok hozni mint egyén, nem a társadalom, hanem mint egyén. És hogyha ebbıl ki tudok kerülni, ebbıl a mókuskerékbıl úgymond, akkor már lesznek önálló elképzeléseim, addig nem. Hiszen – megint tisztelet a kivételnek – ha végignézünk ezen a világon, egyre kevesebb olyan ember van, akinek valódi célja van. Az emberek egyre inkább cél nélkül élnek, már holnap [?] És ez pontosan ugyan-ezért van, mert mivel nem tudják, hogy mit kellene megvalósítaniuk, ezért nincs meg a cél. És ezzel sokkal könnyebb sok probléma, sokkal könnyebb belekerülniük olyan helyzetbe, hogy folyamatos változásokon keresztül éljék meg a világot. És ez ennek a magyarázata, ennek az útja. Tehát hogyha én valamit tenni akarok az életemben, akkor én azt gondolom, az elsı, hogy ez tudatosuljon.

Persze a társadalomban a média és minden olyan terület, ami úgymond ezeket a viszonyu-lási pontokat kihelyezi, azok sajnos ezzel pontosan tisztában vannak, és bizony ezzel mi saj-nos nem nagyon tudunk mit kezdeni, hiszen a hétköznapok szintjén nem látjuk vagy nagyon nehéz látni. Mert gondoljuk végig, hogy bármilyen történés is zajlik az életünkben, az ego, a tudat mindig meg tudja magyarázni, mindig talál rá érveket, teljesen mindegy, milyen terüle-tet nézünk, akár politikát, akár iskolát, akár szélhámosságot, mindig meg fogjuk tudni magya-rázni, mert mindig kapunk olyan támpontokat, ami úgymond megengedi ezt. Ugye, ez az a... megint kedvenc példám: amikor egyik kedvenc politikusunk azt mondta, hogy „Ami moráli-san nem tiszta, az még jogilag lehet elfogadható”. Na most, hát innentıl kezdve mit lehet mondani? Ami morálisan megkérdıjelezhetı, azt hogy lehet elfogadni? Na, de ha ide jut egy társadalom, akkor mindig csak olyan jogi kategóriák lesznek, amikkel önmagamat fogom megvédeni. Tehát a morális határok sokkal fontosabbak lennének, mert a változásnak pont ez a problémája, hogy gumi lett minden, mindent addig tágítok, addig próbálom kitágítani, ameddig az egómnak szükséges. Mert ha végiggondoljuk: a társadalomban minden dolog megengedett, ha az jogilag le van fektetve.

Most durva példát mondok, nem szó szerint értem, csak hogy gondolkozzunk ezen: ott van az abortusz; nekem semmi bajom az abortusszal, mindenki csináljon azt, amit akar, csak ne

velem fogadtassák el, mert én nem tudom elfogadni, mert az én morális határaimnál ez túlnı. De a társadalom morális határain ez nem nı túl, és éppen ezért ez az emberek többségének tudatában ez egy elfogadott dolog. Ugye, megint: a társadalom szempontjából, olyan, mint ahogy az elıbb is mondtam, ez megint elfogadott, az abortusz. Te a magad számára, a gyere-keid számára elfogadnád? Ez pontosan olyan, mint a Bibliában, amikor Jézus Pilátus elıtt van, és ugye mindenki Jézusra gondolt, hogy ıt engedjék szabadon, csak senki nem azt mond-ta. Tehát belül az egyén mindig arra gondol, ami tiszta, de a társadalom szintjén ez már nem így van. Ez ugyanolyan, mint nem hallunk napról napra semmi mást, mint így a gazdaság kifehérítése, így az adózás, na, de hát, könyörgöm, szinte mindenki adócsaló közöttünk. Hát majd ha odajön a cipész, és azt mondja, hogy „Számla nélkül ötszáz forint, számlával meg hétszáz, melyiket választja?” Jön a festı: „Számlával húszezer, számla nélkül tizenöt, melyi-ket választja?” Hát szinte mindannyian azok vagyunk. Miért? Mert elfogadott a társadalomtól. Egyesével senki nem tartja magát annak, azt mondja, hogy „Hát azért ez nem az!”, de amúgy globálisan meg az. És ezek a... Ha most ezeket lefordítjuk a változások szintjére, ezek jelenlé-vı dolgok, ezeket nem is tartjuk olyan nagy bőnnek, pedig azok. És ez azért van, mert moráli-san fölmentjük magunkat. Mert, ugye, errıl szól. És amikor változásokról beszélünk, akkor megint azt tudom mondani: meg tudjuk-e mondani, hogy hol vannak a morális határok? Nem. Mert a változások abban jelennek meg, hogy ezek a határok folyamatosan változnak, attól függıen, hogy én milyen helyzetben vagyok, mert ma még ezt mondom, de holnap már nem ezt fogom, mert más körülmények közé kerültem.

Van egy ismerısöm, jogász, és azt mondja, hogy hát ı ezt nem bírja csinálni, mert hogy olyan dolgokat kell megtennie, amiket ı... az igazságérzete lázong ellene. Mondom: „Akkor ne tedd!” Na, jó, de akkor nem kap munkát. „Ja – mondom –, akkor tedd!” És ugye megint az van, hogy akkor elfogadja, elfogadja azért, mert „Elfogadom, mert – azt mondja – hogyha mások is ezt csinálják, akkor nekem is ezt kell csinálni”. És ugye a változások a társadalom-ban és bennem ennek alapján jönnek létre. Most nem a negatív dolgot akarom én kiemelni, eszemben sincs, a pozitív ugyanígy van, hogy miért van jobb telefon, jobb tévé, szebb ez, szebb az, ugyanez a helyzet. Tehát a változás az mindig attól függ, hogy az ego számára mi az az elıre vetíthetı [?] viszonyítási pont, ami számára vágyként jelenik meg, és akkor fogja ezt megélni. Tehát valódi változás az analógiák szintjén létezik? A hétköznapok szintjén pedig nincs. Na, ezt kellene tudni felismerni!

És az asztrológia ezt tanítja meg, hogy a Holdunkat, a Napunkat vagy a Merkúrunkat, vagy bármilyen más bolygónk analógiáit nem tudjuk megváltoztatni, mert az olyan, amilyen. Az, hogy milyen viszonyítási pontot jelölnek ki, na, azt kell látni vagy azt kellene, és akkor... Csak nem vesznek róla tudomást. Tehát hogy azt mondom, hogy mit tudom én, csak az az értékes ember, aki mondjuk egyetemet végzett, és ha én ezt elfogadom és dislexiás vagyok, akkor mit tegyek? Mert onnantól kezdve én egy kisebbrendő állampolgár lettem. (Érthetetlen közbeszólás.) Na, de azt kell feltenni kérdésnek, hogy miért lett dislexiás. Hát valamiért az, valószínőleg azért, hogy ne tanuljon. Na, de lehet, hogy neki jobbágynak kéne lennie, ha el tudjuk ezt fogadni. Mert a viszonyítási pont itt van: ı elmegy, milyen munkát fog keresni? Hát ahova nem való a dislexiás. Na, de menjen oda, ahová dislexiás való! De oda meg azért nem megy, mert azt a társadalom elveti, elutasítja. Hát ez a viszonyítási pont: hogy valaki tehetséges földmőves, de ı dehogy akar földmőves lenni, „Hát a földmővesként éhen lehet halni, menjünk jogásznak!” De ahhoz nincs tehetsége, nincs adottsága, abban mindig keve-sebb lesz, mint ami lehet. Na, errıl beszélek. Tehát nem tudunk olyan változást létrehozni, ami fölülírja az analógiákat, és ezt kellene megtanulni. Na, hát körülbelül ennyi az, amit el szerettem volna ebben a témakörben mondani. Van-e esetleg valakinek kérdése?

A kérdést nem hallani. – Nem lehet elrontani, hanem a gyereknek azt kéne megtanítani, hogy ı úgy tökéletes,

ahogy van, és a világban való tökéletességet kéne megtanítani. Persze ezt nagyon korán el-

szúrjuk, hogy amikor a gyereknek letörjük az ösztöneit, ugye, mert pontosan ez a lényeg, hogy a tanításnak, a nevelésnek mindig példával kellene történnie, és nem korláttal. Mert a mai társadalom inkább a korlátokkal terelgeti az embereket, és nem példaadással. Megint na-gyon egyszerő példa: piros lámpa. A gyereknek hogyan tanítom meg, hogy ne menjen át a piros lámpánál? Nem tudom megtanítani, hogyha én ott állok... Egyébként eklatáns példa: itt az Arany János utcánál, itt a Dessewffy utca végénél van egy zebra, nem lehet átmenni zöld-ben, elindulnak [az emberek], piros a vége. Ezért mit csinál mindenki? Már a pirosnál elin-dulnak, látják, hogy a kocsiknak már piros, elindulnak, hogy átérjenek. Állok a lámpánál, pi-ros a lámpa, fogom a lányom kezét, mi állunk, mindenki elindul. Lányom mondja, hogy „Mi8 miért nem megyünk?” „Hát – mondom –, piros a lámpa.” „És nekik nem?”

– És mi a válasz? – Hogy „Nekik nem”. Tehát pontosan ez a probléma a társadalomban, hogy mindenki úgy

értelmezi a dolgokat, ahogy neki jó. (Érthetetlen közbeszólás.) Hát ez az, meg kéne állni kö-zépen, ugye? Na, ezek azok a dolgok, amiket a társadalom jelöl ki. Már a piros lámpát is a társadalom jelöli ki. (Érthetetlen közbeszólás.) Nem meghalásos alapon... Csak hogy hogyan adom át az analógiákat. Tehát én nem tudom másként megtanítani, mert én hiába mondom, hogy „Piros lámpánál nem megyünk át!”. Egyébként is rossz az analógia, mert a piros lámpa nem jelölhet korlátot, ugye, szimbolikusan a piros inkább arra biztat, hogy szegjem meg a piros lámpát, és nem arra, hogy elfogadjam, mert a szimbóluma a pirosnak a Mars, az a harc. (Érthetetlen közbeszólás.) Ugye? De egyébként szimbolikusan tényleg így van, hogy ellenem van, és ugye aki marsikus típusú ember, az kihívásnak tartja a piros lámpát, nem korlátnak. De ez ugyanolyan, mint a sebességkorlátozás. Én mindig azt szoktam mondani, hogy „Ez is egy humbug”. Tudniillik mirıl van szó? Aki megszegi a sebességet... Két típusú ember van: van, aki nem vette észre és azért szegi meg, a másik pedig azért, mert nem érdekli. Na most, a sebességkorlátozás ott lenne, hogy azt mondják, hogy az autó nem megy többet százharminc-nál. De miért megy akkor kétszázötvennel egy autó, ugye? Most valamelyik nap hallottam, hogy lefotóztak egy autót kétszázötvenhat kilométeres sebességgel. Na, de hát, könyörgöm, miért adnak el olyan autót, amivel lehet menni kétszázötvenhattal, amikor mindenki tudja, hogy a maximális sebesség Magyarországon százharminc? (Érthetetlen közbeszólás.) Az egyetlen Európában Németország, de hát akkor a németeknél árulják azt az autót, de itt ne! Nem? Hát ez olyan egyszerő! Miért? Hány évig volt az, hogy Magyarországon voltak a ma-gyar szabványok, azokat be kellett tartani. Ma is így van: az indexlámpa nem lehet Magyaror-szágon piros, csak sárga. És hogyha behoznak egy autót Amerikából, ahol lehet az indexlám-pa piros, akkor át kell szerelni. Hát miért nem lehet azt megcsinálni, hogy százharmincnál leblokkolják az autót, és kész? Ezt meg lehet csinálni. (Érthetetlen közbeszólás.) Hát ott ugyanez a helyzet. Én nem mondom azt, hogy különb vagy más, hanem amirıl beszélek, hogy a társadalom által kijelölt pontok azok az egyén számára nem ilyen természetőek. Mert van olyan ember, aki soha nem fogja megszegni a szabályt, van, aki meg képtelen elfogadni a szabályokat. Na most, ezek típusok. (Érthetetlen közbeszólás.) Nincs ésszerőség, nincs éssze-rőség, mert az megint az ego. Ésszerő az, hogy éjjel, amikor piros a lámpa és nem jön egy autó és átmegyek, mondjuk ez ésszerő, a környéken nincs egy autó, miért álldogáljak a piros-nál? Na, de ugyanez miért nem igaz nappal? (Érthetetlen közbeszólás.) Ja, ha a valószínőség-számítást nézzük, akkor igen, de akkor minden piros lámpánál kell egy számítógép, és a való-színőség-számítást elvégezzük. De ez nem így van.

– Kérdeznék tıled egy olyan dolgot, hogy beszéltél a tehetségrıl és az adottságról. Na most, számomra is nyilvánvaló, hogy minden gyereknek más adottsága van meg tehetsége. Amikor az ember eltölt úgy egy gyerekkel éveket... [itt nem hallani a kérdezıt], hogy amilyen az ı érzése szerint az ı adottsága... vagy lekicsinyelik, vagy a társadalomban olyan emberek közé kerül, akik azt mondják, hogy „Fiam, te egy...”... És akkor a gyerek azt gondolja, hogy „Hát mégis igaza van neki, Merkúr tapasztalja is, hogy azóta nem lett semmi... [abszolút nem

hallani rendesen a kérdezıt]. Miért nem lehet kibontani, hogy tényleg a tehetségének és az adottságának megfelelıen... De semmi nem támogatja ezt...

– Azért, mert azt kéne neki elıször megtanítani, hogy ne a társadalom jelölje ki, hogy mi a jó és mi a rossz. Tehát megint azt kellene elıször elfogadni, hogy van sors, tehát hogy az adottságunk független attól, hogy ki mit mond rólunk. „Én tökéletes vagyok. Az a kép, amit én festek, az tökéletes. Igazán nem biztos, hogy én tökéletes vagyok...” (Érthetetlen közbeszó-lás.) De hát pontosan ez lenne a szülınek a feladata, hogy ne tőrje ezt el, ne fogadja ezt el. Hát pont itt [van] a probléma, hogy megijeszt... Persze, ezt vissza lehet fordítani: hogyan lehet ı a tanár? Mert elfogadjuk, hogy ilyen emberek vannak. Pontosan errıl beszéltem az elıbb a ta-nárságnál: ki marad tanárnak, hogyha azok, akik elhivatottak, elmennek? És ez mindennel így van, hát pontosan ezt látom problémának. Ezért van ez az iszonyatos kielégületlenség-érzés az emberekben, mert nem azt csinálják, nem ott csinálják, ahol arra az adottságaik alkalmassá teszik.

– Én úgy gondolom, hogyha az embernek van valamire adottsága, tehetsége, akkor az va-lahol belül... Mert az embernek, ha valamihez tehetsége van meg valamit szívesen csinál, ak-kor egy olyan felszabadultság-érzése van, egy olyan [valami] él át, amit sehol máshol, sem a szerelemnél, semminél. Tehát...

– Én ezt értem, na, de hát fölismeri-e ezeket az adottságokat, fölismeri-e? Mert lehet, hogy érzi, de ezer más külsı inger van, amivel lehet, hogy elnyomják. Lehet, hogy valaki nagyon tehetséges furulyamővész lenne, de azt mondja neki az édesanyja: „Ember, furulyamővész? Mind éhen hal.”

– A normális ember, így van. – Hát ez mindenben így van. Én a saját életemben... Én vendéglátós voltam, és évekig nem

mertem átlépni az asztrológiára, mert abban ott volt a biztos jövedelmem, és azt mondom – ott volt a család meg minden –, „Meg vagyok ırülve? Kockáztatnám a családomat?” És akkor most vagy megteszem, vagy nem. Én megtettem, na, de hányan nem teszik meg, hányan pénz-tárosok inkább a Tescóban, mint hogy azt csinálják, amit szeretnének. Mert van... (Érthetetlen közbeszólás.) Pontosan.

– Ha azt csinálja az ember, amit a sorsa vagy az adottságai alapján kell, akkor meg tud él-ni?

– Nem. – De ha éhen hal, akkor... – De nem hal éhen, mert azt az... (Nem hallani.) De nem hal éhen. Én mindig azt szoktam

mondani a Magyar Írók Szövetségében, amikor benn voltam, beszélgettek velem, hogy nem tudom, hogy ki hogy tudja, de ma Magyarországon a magyar írók nyolcvan százaléka a létmi-nimum alatt él. (Érthetetlen közbeszólás.) Hogy? Úgy ötvenezer forint körül. Mert ma az írás-ból nem lehet megélni, de azért írnak. Hány festı, hány mővész él a létminimum alatt! Na, de errıl beszéltem az elıbb, hogy az, hogy mennyibıl élek, az megint egy társadalmi dolog, az, hogy én azt csinálom, amit én akarok, az megint egy más dolog. Tehát kívülrıl egész másként látszik ez.

– És boldogok? – Hát pont ez az, hogy ez adja meg nekik a boldogságot. Most lehet, hogy több pénzt ke-

reshetnének másként, de abban [azzal] biztos, hogy nem lesznek boldogok. És ez a probléma. Na, hát köszönöm szépen, hogy meghallgattak, meghallgattatok. A következı elıadás szep-tember közepén lesz itt, a Soter Klubban. Indulnak az iskolák, oda is mindenkit várok szere-tettel, indul a szimbólumiskola és az asztrológiai iskola, várok mindenkit szeretettel. A jövı héten – ezt a tanítványoknak mondom fıleg –, jövı héten lesz újra tőzönjárás, úgyhogy ha valakinek van kedve, várom. Hát köszönöm, hogy itt voltatok. Szervusztok! (Taps.)

A teljes anyag hossza: 1:11:40.