Elisabeth Forest

Szeret, nem szeretGreenshire-i szerelmek 2.

regény

írta: Elisabeth Forest

Berkesné Zombor Anikó

2018.

© Minden jog fenntartva

Szerzői jog © Berkesné Zombor AnikóA szerző magánkiadása, Budapest, 2018.

ISBN 978-963-453-332-0

A konverziót készítette: ADAMO BOOKS KFT.

Köszönet a segítségért Katherine-nek és Anitának!

TARTALOM

Prológus..........................................................................................................................................................................6

Első fejezet....................................................................................................................................................................13

Második fejezet.............................................................................................................................................................23

Harmadik fejezet...........................................................................................................................................................34

Negyedik fejezet...........................................................................................................................................................44

Ötödik fejezet................................................................................................................................................................53

Hatodik fejezet..............................................................................................................................................................61

Hetedik fejezet..............................................................................................................................................................69

Nyolcadik fejezet..........................................................................................................................................................77

Kilencedik fejezet.........................................................................................................................................................89

Tizedik fejezet..............................................................................................................................................................99

Tizenegyedik fejezet ................................................................................................................................................. 105

Tizenkettedik fejezet ................................................................................................................................................. 112

Tizenharmadik fejezet.................................................................................................................................................121

Tizennegyedik fejezet.................................................................................................................................................130

Tizenötödik fejezet......................................................................................................................................................145

Tizenhatodik fejezet....................................................................................................................................................156

Tizenhetedik fejezet....................................................................................................................................................167

Tizennyolcadik fejezet................................................................................................................................................179

Tizenkilencedik fejezet...............................................................................................................................................189

Huszadik fejezet.........................................................................................................................................................198

Huszonegyedik fejezet...............................................................................................................................................205

Huszonkettedik fejezet...............................................................................................................................................213

Epilógus.....................................................................................................................................................................221

Mottó:

Ha érted mindent elhagyok, leszel

cserébe mindenem? Meghitt szavak,

áldások, csókok rám is hullanak

családi körben? S nem rémülök el,

ha szemem új falakra vetve fel,

otthonom helyett új otthon fogad?

s emlékemben te állsz oda magad

holt, szelíd szemek helyére? Felelj!

Nagy próba vágyakat igázni, ládd,

de bút igázni nagyobb feladat:

mert minden búban benne van a vágy.

És búm, jaj, elriasztja vágyadat.

Mégis: szeress – Jó? Szíved tágra tárd,

s öleld be ázott galambszárnyamat.

Elizabeth Barrett-Browning

(a Portugál szonettek-ből)

6

Prológus

Európa,1822:

Lord Harry Devereux, Outridge hatodik grófjának egyetlen fia, feszülten kémlelte a sötétséget. Megbánta, hogy nem kérte meg legjobb barátját, Saint-Germaint vikomtot, hogy tartson vele. Még csak nem is említette neki, mire készül, pedig Tony ugyancsak nagy hasznára lett volna ebben a pillanatban. Híres hatodik érzéke azt súgta, hamarosan szörnyűség történik.

A háború és Napóleon emléke lassan halványult a kontinensen, ám a Korona ellenségei továbbra sem tétlenked-tek. Ők ketten azért érkeztek, hogy a hazájukat szolgálják. Nem fegyverrel, egyéb tudásukkal. Anthony azzal szerzett elismerést magának a társaság berkeiben, melynek égisze alatt tevékenykedtek, hogy mesteri módon tudott minden-féle információt összegyűjteni emberekről, akik után a Szervezet érdeklődött. Ő maga pedig azzal vált híressé, vagy inkább hírhedté, hogy a csakis rá jellemző csalhatatlan ösztönnel kutatta fel országa Európa-szerte bujkáló ellenségeit. Előbb vagy utóbb mindig rábukkant arra, akinek a nyomába szegődött. S ha a feladat elvégzése közben Anthonyval olyan titkokat is megtudtak, mely szolgálta a békét, azt továbbították közvetlen főnöküknek, Wilsonnak.

Ezúttal azonban nem bajtársa, a vikomt tudására és hősiességére támaszkodott. Egyetlen segítője, terveinek tudója csakis Lady Yvette Lacroix volt.

Nagyszerűen tudott együttműködni a nővel. Rengeteg hasznos információt kapott tőle, nem egy célpontra sikerült rábukkannia az értesülései alapján. Comtesse Yvette, a gyönyörű, fiatal özvegyasszony meglepően könnyen jutott mások titkaihoz, és szégyentelenül ki is használta ezt a képességét. Természetesen Harrynek sem voltak lelkiismereti gondjai, mikor a nő által kikémlelteket hasznosította. Yvette nélkülözhetetlennek bizonyult számára mind a munká-ban, mind a magánéletben. A szíve meglódult, ahányszor rá gondolt, a gyomra tótágast állt, és egészen más, jóval férfiasabb testrészei is élénken reagáltak az emlékére.

Fiatal kora ellenére számtalan gyönyörű nővel akadt már dolga, de Yvette más volt. Ő volt az igazi. Ketten tökéle-tes párost alkottak, s Harry életében először olyan szerelmes és boldog volt, mint egy kamasz. Hogy kitűnően tudtak együtt dolgozni, még különlegesebbé tette a kapcsolatukat.

Megtapogatta a belső zsebét, mintha az apró bársonyerszénybe csomagolt csecsebecséből szeretne erőt meríteni ahhoz, ami előtte áll. A kabát vastag anyagán keresztül nem érezte ugyan a filigrán jegygyűrűt, de már a tudat, hogy nála van, valamelyest megnyugtatta.

Ha ennek vége – határozta el –, fél térdre ereszkedik Yvette előtt, és megkéri a kezét, ahogy azt illik. Ahogy a nő megérdemli. Yvette volt élete szerelme, képtelen lett volna nélküle élni. Tehát beszerezte az engedélyt, gyűrűt vásárolt, és annyira készült a nagy alkalomra, hogy még éjjel is erről álmodott.

7

Este elvitte Yvette-et vacsorázni, majd egy divatos mulatóba mentek. Egész idő alatt próbálta összeszedni a bá-torságát. Tudta, hogy Yvette is szereti, mégis izgult. Életében először – s reményei szerint utoljára – akarta megkérni egy nő kezét. A másnapra tervezett küldetés miatt is aggódott, így hát meg volt minden oka a szorongásra, amit azzal próbált csillapítani, hogy sűrűn emelgette a boros poharat. Ennek eredményeként alaposan felöntött a garatra. Reggel aztán kínzó fejfájással ébredt, anélkül hogy bármire emlékezett volna az elmúlt éjszakából. Zavartan feküdt az ágyban a még alvó Yvette mellett, és azon törte a fejét, mi történhetett. Szörnyen haragudott magára, amiért így elbaltázta a lánykérést.

Azonban akárhogy törte a fejét, csak egy homályos álomkép sejlett föl előtte. Rémlett neki, hogy álmában megkérte Yvette kezét, épp ahogy ébren tervezte, aztán tüstént feleségül is vette a nőt. Meglehetősen fura esküvő volt – ami álombéli esküvők esetében nem lehet olyan szokatlan. Yvette mosolyogva, apró csokorral a kezében állt mellette, abban a ruhában, melyben este vacsorázni indult. Harry is ugyanazt a ruhát viselte, és idiótaként vigyorgott a nőre, miközben az halkan elsuttogta az igent. Az előttük álló, enyhén imbolygó pap – akiről Harrynek fogalma sem volt, honnan tudja, hogy Isten szolgája, mert sem a ruhája, sem a viselkedése nem sejtette, ráadásul még ittasnak is tűnt –, férjnek és feleségnek nyilvánította őket, majd hatalmas böfögés kíséretében tósztra emelte a kezében tartott karcsú pezsgős poharat.

Harrynek úgy rémlett, maga sem volt egészen józan a szertartás alatt, de ezt a zavarba ejtő tényt is annak számlájára írta, hogy egy álomban nem ritkák azok a dolgok, melyek a valóságban soha nem fordulhatnak elő. A tetemes meny-nyiségben elfogyasztott bor miatt már semmin sem csodálkozott.

Ébredés után figyelte a mellette alvó asszonyt, és az élénk álomra emlékezve elhatározta, hogy mihamarabb fe-leségül veszi ezt a csodaszép, vibráló életerőtől telített angyalt. Nézte a szőke hajjal keretezett, finom vonású arcot, melynél tökéletesebbet soha nem látott. Örült annak, hogy hamarosan megvalósítja tervét. Már nem bánta, hogy előző este képtelen volt megtenni, amit eltervezett. A lánykérés mégis várhatott egy keveset. Túl akart lenni az előtte álló feladaton, hogy utána megkönnyebbülve, szabadon ünnepelhessék eljegyzésüket Yvette-tel.

– Koncentrálj, Devereux! – intette magát, mikor rájött, mennyire elkalandoztak a gondolatai. Megrázta a fejét, hogy kiűzze belőle az izgató gondolatokat. Küldetése tiszta elmét és összpontosítást kívánt. Arra készült, hogy elkapjon és kivonjon a forgalomból egy olyan embert, akinek lelkén máris rengeteg gaztett és kioltott emberélet száradt. Mindezt Tony segítsége nélkül. Anthony ugyanis sem az Yvette-hez fűződő szerelméről, sem a kettejük közötti munkakapcso-latról nem tudott. Fogalma sem volt róla, hogy a comtesse információkat szállít neki, melyeket aztán Harry felhasznál a küldetései során. És szerette volna, ha ez ezután is így marad. Még ha maradéktalanul megbízott is a barátjában, nem akarta, hogy az asszony nevét bárki összefüggésbe hozza a feladattal, amit királya hívásának engedelmeskedve teljesí-tett a kontinensen. Ahhoz Yvette túlságosan fontos volt a számára.

Egy ideje tervezgette, hogy felhagy ezzel a munkával, és végre okot talált rá. Számtalan alkalommal teljesítette ha-zafias kötelességét, eljött az ideje, hogy a saját életével törődjön.

De most még itt volt, és meg kellett oldania egy problémát.

Yvette özvegyasszonyként büntetlenül foroghatott olyan társaságban, melyben kikapós, de attól még tiszteletre méltónak számító fiatalasszonyok, hozzá hasonlóan özvegysorba kényszerült, ám továbbra is eleven, szórakozásra és örömre vágyó hölgyek, a prűd arisztokrata réteg számára félviláginak számító balerinák, énekesek, színésznők, valamint a kegyeiket kereső férfiak szintén megfordultak. Ezen alkalmakkor számtalan pletykát hallott, melyet Harry sikerrel hasznosíthatott. Ilyen volt az is, mely szerint Mathieu Laveau ma este itt lesz, ebben a bordélyban, melynek kapujától alig kétszáz méterre Harry rejtőzködött.

Laveau az egyik leggátlástalanabb ember volt, akit Harry valaha ismert. A háború utolsó éveiben cseppet sem titkolt pénzéhségével és remek kapcsolataival szerzett hírnevet magának. Kontinens-szerte rebesgették, hogy mindent meg tud szerezni. Információkat, fegyvereket, a megfelelő embereket egy-egy konkrét feladatra, valamint a háború sújtotta területeken hiánycikknek számító élelmiszereket és ritkaságszámba menő selymeket. Nem tanúsított hűséget egyetlen

8

ország, még a saját szülőhazája iránt sem, mindenféle erkölcsi megfontolás hiányzott belőle. Annak dolgozott, aki a legtöbbet fizette, és mindig a leginkább rászorulókból húzott hasznot. Az évek során jelentős vagyonra tett szert azzal, hogy romlott élelmiszert adott el a drágább, de jobb minőségű ételt megfizetni nem tudó szerencsétleneknek. Rothadt húst és penészes gabonát szállított árvaházaknak, poshadt gyümölcsöt szegényeknek létrehozott kórházaknak. Harry dühét a végletekig felszította ez a fajta nyerészkedés, és bár Laveau szigorúan véve nem ártott sem az országának, sem neki, ő mégis a nyomába vetette magát. Tudta, hogy számtalan európai államban börtönbüntetés várja a gazembert.

Ennek a szörnyetegnek volt még egy visszataszító tulajdonsága, ami lehetővé tette, hogy Harry végre elkapja. A férfi szerette a fiatal lányokat, akik jóformán ki sem nőttek a gyereksorból. A bordély, melynek ajtaja mögött Yvette eltűnt, hogy egy régi ismeretséget kihasználva előkészítse az utat Harry számára, pont erről a „szolgáltatásról” volt híres. Lord Devereux gyomra felfordult, ha belegondolt, mi folyik a falak mögött, melyeknek árnyékában arra várva állt, hogy szeretője megadja a megbeszélt jelet.

Nem tetszett neki, hogy Yvette egyedül ment be az épületbe. Először hallani sem akart róla, ám nem maradt más választása, mint hagyni, tegye a nő, amit jónak lát. A comtesse ragaszkodott hozzá, hogy kifürkéssze, megérkezett-e már Laveau. Meggyőzte Harryt, hogy nincs miért aggódnia, mert egyetlen pillanatig sem lesz veszélyben, magával viszi állandó testőrét, a kisebbfajta szekrény méreteivel büszkélkedő Bikanyakú Ottist, és különben is, a bordély madámja egy régi barátnője. Ezen a tényen Harry először őszintén megdöbbent, holott legrosszabb napjain sem lehetett azzal vádolni, hogy előítéletei lennének. Mégis furcsállotta, hogy egy olyan előkelő és köztiszteletnek örvendő finom nő, mint Yvette, ismerhet egy örömtanyát üzemeltető asszonyt. Aztán a szerelme elmagyarázta, hogy Madame Broussard valaha éppolyan előkelő és köztiszteletnek örvendő volt, mint ő maga, csak azután rosszul ment férjhez. Beleszeretett egy hozzá méltatlan férfiba, aki miatt a szülei kitagadták. Később ez a férfi magával rántotta abba a szegénységbe és kitaszítottságba, amely felé tartott, mikor szemet vetett a naiv fiatal nőre. A lassú lecsúszásért gyenge jelleme, jól fejlett alkoholizmusa és kártyaszenvedélye felelt, s megállíthatatlannak bizonyult. Egy idő után Broussard feje fölött össze-csaptak a hullámok, és öngyilkos lett. Magára hagyta a feleségét három kicsi gyerekkel, család, barátok és mindenféle anyagi tartalék nélkül. Madame Broussard először a saját testét árulta, hogy biztosítsa a napi betevőt a gyerekei számá-ra, aztán „feljebb lépett a ranglétrán”, és annak a műintézménynek a háziasszonya lett, melyet a véletlen folytán Laveau oly nagy előszeretettel látogatott.

Yvette elmondta, hogy házasságkötése után Madame Broussard és ő elidegenedtek egymástól. Látva, mi lett egykori barátnőjéből, nem igyekezett újjá éleszteni jó viszonyukat, képtelen volt megbocsájtani neki, hogy ártatlan gyerekeket használ ki. Harry munkája érdekében azonban legyőzte viszolygását, és a régi időkre hivatkozva felkereste az asszonyt.

A férfi gondolatait váratlan esemény szakította félbe. Az egyik, addig sötétségbe burkolózó emeleti ablakban sej-telmes láng lobbant fel. Harry gyanakodva figyelte, mint lesz erősebb, lassanként bevilágítva az egész utcát. Mikor meghallotta a velőtrázó sikolyt, egyetlen szörnyű pillanatig képtelen volt megmozdulni, döbbenten meredt az egyre magasabbra csapó tűzre és az ablakból kigomolygó sűrű fekete füstre. Az addigi halvány balsejtelem óriási, fájdalma-san kínzó csomóvá állt össze a gyomrában, hogy egyetlen másodperccel később villámcsapásként árassza el minden tagját, mozgásra sarkallva izmait. Gondolkodás nélkül rohant át az úton, egyenesen az épület ajtaján kiözönlő embe-rek közé vetve magát. Mindenki az utca, a viszonylagos biztonság felé igyekezett, míg ő Yvette nevét kiáltozva a tűz irányába próbált utat törni magának a pánikba esett, hiányosan öltözött nők és kuncsaftjaik között. A rémület szinte eszét vette, másra sem tudott gondolni, mint hogy megtalálja és kivigye az asszonyt.

A tűz elképesztő gyorsasággal terjedt, mire az emeletre ért, mindent sűrű füst borított, ami marta a torkát és a sze-mét, a tüdejébe kerülve fojtogatta. Vakon tapogatózva próbálta megtalálni a szobát, ahol a lángokat felbukkanni látta. Valami azt súgta, hogy Yvette-et ott találja, bár fogalma sem volt, honnan vette ezt az ötletet.

– Harry! – harsant fel a nő hívása, épp az ellenkező irányból. Gondolkodás nélkül fordult meg s indult arra, amerről a rémült kiáltást hallotta, vagy legalábbis hallani vélte.

A belélegzett füst hamar megszedte a maga vámját, küszködve, fuldokolva botladozott, anélkül hogy tudta volna, hol van pontosan, hová igyekszik, vagy egyáltalán hogyan jut ki az épületből. Arról sem volt elképzelése, Ottis miért

9

nem segít az úrnőjének. Csak azt tudta, hogy meg kell találnia Yvette-et, és biztonságba kell helyeznie. Ha a nővel va-lami történik, azért csakis magát okolhatja, mert hagyta, hogy jóformán egyedül, egy féleszű verőember védelmében bízva jöjjön erre a pokoli bűntanyára.

Édes Istenem, ne hagyd, hogy baja essen! – fohászkodott némán. – Azt nem élem túl.

Csak az akaratereje és a makacssága hajtotta előre, mire a szoba elé ért. A vállával taszította be az ajtót, szinte be-esett a feltáruló nyíláson. A szobában meglepően tiszta volt a levegő. A szemközti ablakot valaki sarkig tárta, ezen ke-resztül távozott a beszivárgó füst, az enyhe éjszakai szellő átjárta a helyiséget. Harry nagyon szippantott a meggyötört tüdejének balzsamként szolgáló ájerből, és körülnézett. Földbe gyökerezett a lába, mikor szembesült a megelevenedett rémálommal.

A szoba közepén Yvette állt kócosan, kormos, sápadt arccal, szakadt ruhában, kétségbeesett tekintetét egyenesen a belépő Harryre függesztve. Háta mögött robosztus férfi tornyosult. Nem volt már fiatal, ráncos arcán, ősz haján egyértelműen látszott kora, de szálfaegyesen állt, hatalmas termete mellett Yvette apró alakja eltörpült, s a keze is biz-tosnak tűnt, miközben hosszú pengéjű kést szegezett a nő torkának.

– Laveau! – kiáltott rá Harry, és igyekezett, hogy hangja remegése ne árulja el a mindent felülíró rémületet, melyet a látvány váltott ki belőle. – Engedd őt el!

– Devereux – hördült fel a férfi. – Tudhattam volna, hogy te állsz e mögött a szánalmas akció mögött. – Újabban nőket használsz arra, hogy elvégezzék a munkád? Nem mersz kiállni velem igazi férfiként, szemtől szembe?

Harry a fogát csikorgatta tehetetlen dühében, de egyelőre nem bizonyíthatta be a másik férfinak, mennyire mellé fogott, mikor azt feltételezte, fél megküzdeni vele. Puszta kézzel fogja kitekerni Laveau nyakát, amint alkalma nyílik rá. Nem csak a sok gonoszságért, amit túlságosan hosszúra nyúlt élete során elkövetett, azért is, mert Yvette-re kezet emelt.

– Engedd el őt – intett fejével a nő felé –, és bebizonyítom, hogy nagyon is képes vagyok szembe szállni veled.

Lélegzet visszafojtva várta, hogy Laveau elengedje Yvette-et. Nem bízott ugyan ebben a fordulatban; őrültség lett volna a gazfickó részéről, és Laveau minden volt, csak ostoba nem. Mégis remélte, a másik elég arrogáns, hogy elvesse pillanatnyi előnyét, és saját javaslatának megfelelően férfiként, szemtől szembe küzdjön meg vele.

Végtelenségnek tűnő ideig meredtek egymásra, Harry ugrásra készen, pislogás nélkül várta Laveau következő lépé-sét, tüdeje égett, mert továbbra is képtelen volt levegőt venni, idegei pattanásig feszültek.

Az idősebb férfi korát meghazudtoló fürgeséggel mozdult. Ellökte magától Yvette-et, aki egy sikoly kíséretében a földre esett, és még ugyanazzal a mozdulattal Harry felé hajította a kezében tartott kést. Laveau gyors és gyakorlott volt, ha Harry figyelme akár egy pillanatra is lankad vagy a reflexei nem oly kiválóak, a kés egyenesen a szívébe fúródik. Sikerült azonban elhajolnia előle, ám az éles, hegyes penge így is megvágta a karját.

Nem volt ideje ilyen jelentéktelen dologgal foglalkozni. Gondolkodás nélkül vetette magát az immár fegyvertelen emberre. Támadása megsemmisítő erejű volt és kegyetlen.

Otthon, még a tanulmányaival töltött évek alatt, amellett hogy mindenféle fegyverrel megtanult bánni, rendsze-resen bokszolt, később pedig más küzdősportban is jártasságot szerzett. Kitanulta több távol keleti harcművészet csínját-bínját. Laveau azonban így is nehéz ellenfélnek bizonyult. Meglepően jól fogadta az első ütést, sőt, viszonozta is azt. Harry fogai összekoccantak az állára mért kemény ökölcsapástól, szeme előtt csillagok szikráztak, egy pillanatra megszédült, ám megrázta a fejét, és ismét ütésre emelte a karját.

A gazember alaposan megizzasztotta, pár alattomos és erőteljes ütéssel kis híján a földre küldte. Ám a gyakor-lottság, a fiatalság ereje és a lendület végül mégis győzött. Harry zihálva magasodott a lába előtt heverő eszméletlen ellenfele fölé. Érezte, hogy a szeme kezd bedagadni, az orrából pedig folyik a vér. Mégis elégedett volt. Legszívesebben

10

megölte volna a gazembert egy utolsó, brutális erejű csapással, de nem tette. Már így is túllépte a hatáskörét. Nem az önbíráskodás volt a feladata, hanem a bűnösök felkutatása. Tudta, hogy alapos fejmosásra számíthat közvetlen felet-tesétől, mivel parancs nélkül, saját szakállára, ráadásul titokban eredt Laveau nyomába.

Yvette halkan, elgyötörten felsóhajtott, ezzel magához térítve Harryt a győzelem felett érzett mámorból.

– Jól vagy, kedvesem? – lépett a nőhöz aggódón. Leguggolt mellé, látható sérülések után kutatott, óvatosan simított végig a törékeny testen a láthatatlan sebeket is felmérve. – Ugye nem bántott ez a szörnyeteg?

Yvette felnézett rá, kék szeme telve volt félelemmel, és még valamivel, amit Harry nem tudott mire vélni – legin-kább bizonytalanságnak tűnt.

– Harry? – súgta az asszony halkan a nevét, mintha nem akarna hinni a szemének.

– Itt vagyok, szerelmem. Jól vagy? – ismételte meg a kérdést a férfi.

Egy másodperccel hamarabb érezte meg a fenyegető veszélyt, mint ahogy a mögötte támadt mozgás felkavarta a levegőt. Fordult, hogy védekezzen a támadás ellen, de elkésett. Óriási ütés érte a tarkóját, amitől előre bukott, egyene-sen Yvette ölébe. A nő felsikoltott, Harry pedig hiába próbált küzdeni az agyát elborító homály ellen, hiába próbálta utolsó erejével kedvese nevét suttogni, elveszítette az eszméletét.

Lassan tért magához. Először nem emlékezett rá, hol van és mi történt vele. Aztán derengeni kezdtek számára az események. Eszébe jutott a megfigyeléssel töltött idő, az első pillanat, mikor meglátta a felcsapó lángokat, majd a küzdelem Laveau-val és a rettegés Yvette miatt.

Yvette! A név nyomán ismételten feltámadó aggodalom ostorként vágott végig rajta. Meg kell találnia a nőt. Meg-próbált felülni, de szédült és levegőt is alig kapott. Míg eszméletlenül feküdt, a szoba megtelt füsttel, amitől ismét fuldokolni kezdett. Nem látott semmit. Négykézlábra emelkedett, kezével felmérve a terepet maga körül vak módjára tapogatózott előre, közben a lányt szólongatta. A durva deszkapadló felsértette a tenyerét, de nem foglalkozott vele, eltökélten haladt tovább, bár fogalma sem volt, merre tart.

Hamarosan elérte a falat, és annak mentén egy örökkévalóságnak tűnő idő után eljutott az ajtóig. Zárva találta. Bár-ki ütötte le, gondoskodott róla, hogy semmiképp ne jusson ki. Az utat, ahol bejött az épületbe, a lángok azóta amúgy is elborították. A túloldalról a féktelenül őrjöngő tűz rémisztő dübörgését hallotta, s érezte, hogy a fa átforrósodott.

Emlékezett rá, hogy az ablak pont az ajtóval szemben van. Megfordult, és arra indult. Csak remélni tudta, hogy nem veszíti el tájékozódó képességét, míg eléri célját. És abban is bízott, hogy közben ráakad Yvette-re. De ha nem, megpróbál friss levegőhöz jutni, és elölről kezdi a kutatást a nő után.

Ahogy én életben maradtam, ő is élhet – próbálta meggyőzni magát. – Talán csak elájult, azért nem válaszol a hí-vásomra.

Keze hamarosan puha szövetet tapintott, mozdulatlan emberi alak hevert előtte, egy férfi. Laveau! Iszonyat szá-guldott végig az erein, mikor megérezte a ragacsos nedvességet. Vér. Túl sok ahhoz, hogy egy ütéstől származzon. Mintha a másikat lemészárolták volna.

Mi az ördög történhetett itt, míg nem voltam magamnál?

Folytatta a kutakodást, attól rettegve, hogy hamarosan rábukkan Yvette holttestére is Kérlek, Uram, add, hogy éljen! – fohászkodott némán.

– Van itt valaki? – hallott egy hangot arról, amerre az ablakot sejtette.

– Segítség! – próbált kiáltani, de a füst annyira marta a torkát, hogy csak rekedt kárálás hagyta el a száját, ezért újra próbálkozott. – Ide gyorsan!

11

– Megsérült?

– Kutya bajom – nyögött fel Harry, s közben egy pillanatra sem hagyta abba Yvette keresését. – Lennie kell itt egy hölgynek is. Segítsen megkeresni!

– Még mit nem – jött a válasz. – Lángol az egész istenverte épület. Azonnal jöjjön ki, ha kedves az élete!

– Lord Devereux vagyok – közölte Harry olyan gőgösen, ahogy csak tellett tőle. Nem érezte magát elég meggyő-zőnek, a fojtogató füsttől kínlódva lélegzett, a torka égett, alig jött ki hang rajta, mégis folytatta. – Azonnal jöjjön ide, jó ember, különben a lábánál fogva lógattatom fel, amint kijutok innen.

– Még, hogy hölgy... – dohogott alkalmi segítője, de szerencsére a hangja egyre közelebbről hallatszott. – Ezeket egészen máshogy nevezik.

– Ne beszéljen, inkább segítsen keresni! – felelte Harry erőtlenül, és ő maga is folytatta a kutatást.

A férfi felköhögött, ahogy beleszippantott a padló közelében sűrűbben gomolygó füstbe. Az ezt követő rémült szitkozódásból Harry tudta, hogy a gyanútlan ember is megtalálta Laveau-t.

– Itt egy hulla. Elvágták a torkát – állapította meg ijedten. – Mi az istennyila történt itt?

– Nem én öltem meg – próbálta megnyugtatni Harry a szegény ördögöt. – Megtámadtak. Már halott volt, mikor magamhoz tértem. Itt kell lennie a kísérőmnek, keresse tovább!

Még pár percig folytatták a keresést, végigtapogattak minden talpalatnyi helyet. Hol Harryt, hol a másik férfit fogta el a borzalmas köhögés.

– Nem maradhatunk tovább, uram – szólalt meg egy idő után az ismeretlen megmentő. – Megfulladunk, ha nem megyünk ki azonnal. Az a nő már biztos meghalt.

– Ne mondjon ilyet! – felelte Harry dühösen.

Egy rántást érzett a karján.

– Jöjjön! Tényleg ki kell mennünk.

– Menjen csak! – felelte Harry, és kiszabadította magát az idegen szorításából. – Én maradok.

– Nem hagyhatom. Mindjárt összedől az egész átkozott épület – vitatkozott amaz. – Jöjjön! Itt a létra az ablaknál. Lemászunk.

– Nem mehetek – ellenkezett Harry. Képtelen volt belenyugodni, hogy ott kell hagynia Yvette-et. Nem tudta elfo-gadni, hogy halott. – Talán megnézhetném a többi szobát is.

– Nem lehet. A többi szoba lángokban áll. Ez az egy helyiség kivétel.

Harry vonakodva követte a karját rángató férfit. Nem maradt más választása, ha túl akarta élni a tüzet. Félig ön-tudatlan állapotban mászott megmentője után. A létra tetején megállt egy pillanatra, és a szoba belsejét kémlelte a gomolygó fekete füstön keresztül, hátha sikerül megpillantania Yvette-et, de hiába erőltette a szemét.

Az utcán állók biztatását hallgatva mászott le a hosszú létrán, amit csak a jó ég tudja, honnan kerítettek a segítőkész emberek. A lángoló épület körül óriási tömeg verődött össze. A lehetőségeikhez mérten próbálták a tüzet megfékezni, át ne terjedjen a közeli házakra. Valaki kerített egy pokrócot, és Harry vállára terítette, egy nő egy pohár vizet nyújtott felé.

– Hála legyen Istennek, hogy megmenekült – mondta halkan a nő. – Már azt hittük, mind megég, aki bent rekedt.

12

– Nem látott egy fiatal nőt kijönni az épületből? – kérdezte Harry fájó torkával mit sem törődve, majd pontosított, mikor meglátta, hogy az egyszerűen öltözött asszony tanácstalanul tekint a közelben sírdogáló kurtizánok szánalmasan festő csoportja felé. – Egy úrinőt. Szőke hajú. Csillogó, kék ruha volt rajta.

– Ugyan mit keresett volna odabent egy úrinő? – kérdezte az asszony zavartan, majd Harry válaszát meg sem várva továbbállt.

A férfi kétségbeesetten pásztázta a tömeget, de Yvette-et sehol sem találta.

Visszautasította a lehetőséget, hogy orvost hívjanak hozzá, inkább haza indult. Már csak abban reménykedhetett, hogy az asszony valamiképp mégis kijutott, és otthon várja. De nem így történt. Senkit nem talált otthon, Yvette szo-balánya is eltűnt. Talán meghallotta, mi történt az asszonyával, és rögvest új állás után nézett. A városban gyorsabban terjedtek a hírek – főleg a rosszak –, mint annak idején a pestis járvány.

Harry hosszú ideig ült az ágya szélén, képtelenül arra, hogy megmozduljon, hogy bármit tegyen, vagy akár bármit is érezzen. A fájdalom csak később jött, órák múlva. Akkor sújtott le rá teljes erejével a történtek borzalma, s ő sebzett állat módjára ordított, míg el nem ment végleg a hangja. A veszteség elviselhetetlennek tűnt számára.

– Bocsáss meg, kedvesem! – kérte nyöszörögve. – Nem tudtalak megvédeni.

Kínja csak fokozódott, mikor rájött, hogy elveszítette a jegygyűrűt, az egyetlen tárgyat, ami Yvette-hez kapcsolta. Bizonyára menekülés közben esett ki a zsebéből.

A tudósítást, mely a város leginkább látogatott bordélyának porrá égéséről számolt be, a másnapi újság az első oldalon közölte. A cikk szerint csodával határos módon szinte mindenki kijutott az épületből, csak az egyik emeleti szobában bukkantak rá két holttestre: egy prostituáltra és a kuncsaftjára. Harry égő szemmel olvasta a sorokat. Biztos volt benne, hogy a nő, akit tévesen kurtizánnak hittek, csakis Yvette lehetett, a férfi pedig Laveau.

Aztán következett az újabb megrázkódtatás, mikor az újság következő számában azt közölték, hogy a hatóságok a további kutatás során a pincében tíz kislány holttestére bukkantak. Velük nem a lángok végeztek, hanem a füst. Nyo-morúságos kis életüknek borzalmas körülmények között szakadt vége.

Harry hetekig bolyongott vakon és süketen a városban. Hajtotta a nyugtalanság és a lelkifurdalás. Nem csak Yvet-te-et sodorta veszélybe és okozta a halálát, de a szerencsétlen gyermekekért sem tett semmit, pedig tudta, mi folyik a bordélyban. Ám bűneit nem gyónhatta meg, senkinek nem beszélhetett a történtekről, még Anthonynak sem.

Senki nem tudta – sem az ő, sem Yvette ismerősei –, mi volt kettejük között. Kapcsolatukat mindvégig titokban tartották. Sehol nem jelentek meg együtt, ha nem lehettek biztosak benne, hogy nem ismerik fel őket. Nem akartak rosszindulatú szóbeszéd célpontjává válni. Mikor pedig Harry elérkezettnek látta az időt, hogy nyilvánosságra hozzák a kapcsolatukat, hogy beszéljen az asszonyról a családjának és a barátainak, hadd tudja meg a világ, hogy összetartoz-nak, már nem volt rá alkalma. Gyászát sem mutathatta ki, magába kellett zárnia.

Leginkább azt fájlalta, hogy a városban nem tudtak Yvette haláláról. Mikor eltűnt, pletykák keltek szárnyra róla, hogy valamiért sebesen, a legnagyobb titoktartás közepette hagyta el az országot. Senki sem tudta pontosan, mi tör-tént, csakis Harry. De ő nem beszélt. Szörnyen érezte magát, ám folytatnia kellett az életét, mintha mi sem történt volna.

13

Első fejezet

Valamikor az 1820-as évek végén:

Charlotte-ra úgy csapott le az emlék, mint egy vihar: váratlanul és alattomosan. Rég nem gondolt már az átélt szörnyűségre, most mégis eszébe jutott.

Minden olyan szépen kezdődött. Előző nap volt a születésnapja, a szülei csodálatos partival lepték meg, amin ott voltak a szomszédaik és a barátai. Sok ajándékot kapott, de a legcsodálatosabb a papa és a mama ajándéka volt, egy meseszép, fényes-fehérszőrű, hosszúsörényű póni. Rábeszélte a papát, hogy másnap menjenek el lovagolni. A mama is velük tartott. Boldogsága nem ismert határokat.

Még most is tisztán látta a szikrázó nyári délelőttöt, mikor útnak indultak, pontosan emlékezett a legapróbb rész-letre. Látta a felhő nélküli, azúrkék eget, a smaragdpompába borult zöldellő fákat, a barna szalagként kanyargó poros utat, melyen végigléptettek lovaikkal. Érezte az arcát simító bársonyosan meleg lenge nyári szelet.

Semmi előjele nem volt a közeledő tragédiának. Mindössze halk neszt hallott a kocsiutat szegélyező fák közötti aljnövényzetből, ám ahogy körülnézett, semmit nem látott. Emlékezett rá, hogy arra gondolt, talán a birtok vala-melyik kutyája settenkedett utánuk és bújt meg a felnőtt embernek is combközépig érő elvadult gaz között. Aztán a következő, amire figyelmes lett, hogy az anyja rémülten felkiált. Meghűlt benne a vér. Az asszony máskor szelíd, kezes kancája fájdalmasan felnyihogott, majd két lábra ágaskodott, kivetve ezzel lovasát a nyeregből. Anyja hangos puffa-nással ért földet, Charlotte reccsenést hallott és fájdalmas sikolyt. Az apja odakiáltott neki valamit, de a lány egyetlen szavát sem értette. A rémülettől megkövülten, tehetetlenül figyelte az eseményeket.

Apja leugrott fekete heréltje hátáról, hogy a felesége segítségére siessen, közben az anyja megpróbál feltápászkodni a talajról, pedig nyilvánvaló volt, hogy megsérült. A lovába azonban mintha az ördög bújt volna. Toporzékolni, tán-colni kezdett, fojtogató porfelhőt kavart maga körül. Patája nyomán ökölnyi földdarabok repültek a levegőbe. Az állat fenyegetően tornyosult a szülei fölé, a rémület vékonyka, alig hallható hangját csalva ki ezzel a kislányból.

Charlotte látta, mint próbál apja kétségbeesetten segíteni az anyjának, ám nem tudta megkerülni a féktelenül őrjön-gő állatot, amely újra és újra felágaskodott, mellső lábaival a levegőt kapálva. Aztán az egyik pata émelyítő csattanással eltalálta a ló előtt imbolygó, magatehetetlen asszonyt. Charlotte szája néma sikolyra nyílt. Szeméből forró könnyek törtek elő, miközben figyelte, hogy a számára legszeretettebb lény tehetetlenül hever a ló előtt, amely többször rátipor.

Rémült kurjongatás, dobogó lábak zaja jutott el a tudatáig – a házból futottak utánuk a szolgák, meghallván a szörnyű kiabálást. Az egyik lovász ért oda először. Ő nyergelte fel mindhárom lovat, mikor a család elindult a borzal-makba torkolló sétára. A férfi bátran odalépett a még mindig tomboló állat elé. Élete kockáztatásával kapta el a sza-

14

badon lobogó gyeplőt, majd a kötőféknél fogva arrébb húzta a vérben forgó szemű lovat. Az ellenkezve, de némileg megszelídülve engedett a szakértő erőnek. Apja csak ekkor jutott közel az anyjához. Zokogva borult a véres, szakadt rongycsomóra emlékeztető összetört testre. Charlotte tudta, hogy már késő. A mamája nem mozdult, élettelen, törött babaként lógott a papája karjában.

Mások is jöttek. Még két lovász, egy inas és a máskor oly tiszteletet parancsoló komornyik, aki ez egyszer sem nyu-godt, sem magabiztos nem volt, inkább tűnt rémültnek és elveszettnek, ahogy tétován megállt kétségbeesett gazdája mögött.

Legvégül megérkezett a szakácsnő. Ő volt az egyetlen, aki a halálra vált, mozdulatlan lányra is figyelmet fordított.

– Na gyere, tündérkém! – nyújtotta felé kövér karját az alacsony, dundi asszonyság megnyugtatóan mormolva. – Nincs semmi baj. Visszaviszlek a házba.

A nő leemelte a fehér póni hátáról, és óriási keblére vonta a reszkető gyermektestet. Charlotte ellenkezés nélkül tűrte a segítséget.

Már félúton jártak, mikor puskalövés szakította szét a tájra boruló természetellenes csendet. Megfordult, és meglát-ta az apját, amint egy füstölgő csövű fegyverrel a kezében áll a barna kanca felett. Olyan gyűlölettel nézte a lelkét épp kilehelő állatot, hogy a lány megborzongott. Tudta, soha többé nem lesz képes elfelejteni az édesapja máskor szelíd arcát eltorzító végtelen irtózatot. Az volt az első és utolsó eset, hogy Jonathan Dewhurst kezében lőfegyvert látott, amelyet bizonyára az egyik riadt lovász hozhatott magával minden eshetőségre felkészülve.

Ám Charlotte agyába nemcsak ez a kép vésődött be, hanem a puskalövést látszólag meg sem halló, békésen legelésző fehér póni emléke is. Már akkor tudta, hogy soha többé nem fog felülni rá. Mint ahogy egyetlen más lóra sem, míg világ a világ.

Az elkövetkezendő napokat bágyadt zsibbadtságba merülve vészelte át. A temetés volt a legszörnyűbb. Hallotta a szolgákat arról suttogni, hogy a test nem alkalmas a nyitott koporsós temetésre – akkor még nem tudta, mit értenek ez alatt.

A szertartás közben végig az apja mellett állt. A báró úgy szorította lánya kezét, mintha mentőkötélbe kapaszkodna. Horgonyba, mely képes őt rögzíteni a való világhoz, mielőtt a gyász elméjét egy sokkal nyugodtabb és derűsebb helyre sodorná; oda, ahol nem érzi a fájdalmat, nincs tudatában a veszteségnek, de ahonnan nincs visszatérés sem. Charlotte-nak azok az órák voltak a legszörnyűbbek egész addigi élete során.

A temetés után lezárták a házat. Woodwill bárója, vagyis Lord Jonathan képtelen volt tovább ott maradni. Akkor vásárolta greenshire-i otthonukat, melynek békéjében mindketten megnyugvásra leltek.

Sok idő telt el a baleset óta. Charlotte számára elhalványultak az emlékek. Múlt nyár óta azonban a legváratlanabb időpontokban törtek rá ismét.

– Mi van veled? Úgy festesz, mint aki szellemet látott.

Merengéséből legjobb barátnője, Lady Saint-Germain aggodalmas hangja zökkentette ki. Amelia ráhibázott. Való-ban szellemet látott, a múlt szellemét.

Mint oly sokszor, a Saint-Germain ház kertjében üldögéltek, csodaszép nyári délután volt, ami idáig meglehetősen kellemesen telt. Charlotte elhatározta, nem hagyja elrontani a jó hangulatot. Ránézett a fiatalasszonyra, és megnyug-tatóan elmosolyodott.

– Nem aludtam jól éjjel. Iszom még egy csésze teát, az helyrehoz.

A közöttük álló kisasztalon elhelyezett kanna felé nyúlt, de keze megállt félúton, mikor Amelia ismét megszólalt.

15

– A bátyám már megint téged néz – jelentette ki cinkos mosollyal.

Charlotte az utolsó pillanatban fojtott vissza egy elkínzott nyögést. Greenshire-ben nem csak a nyugalom talált rá, hanem a szerelem is. Menthetetlenül belehabarodott a szomszédjukba, Lord Harry Devereux-ba, Amelia bátyjába. Az érzés sajnos egyoldalú volt. A férfi soha, egyetlen percig sem áltatta azzal, hogy viszonozná ragaszkodását, sőt, igazság szerint figyelemre sem méltatta, pedig egy idő után nyílt titokká vált, hogy Charlotte rajong érte.

A lány régebben azt gondolta, valami baj van vele, amiért olyan emberhez vonzódik ellenállhatatlanul, aki semmibe veszi. Később rájött, hogy egyszerűen az embereknek abba a csoportjába tartozik, akik első látásra esnek szerelembe, és akiknek ez a szerelem életük végéig kitart. Nem számít, mennyire ésszerűek az érzéseik. Csak a jó ég tudja, mit látott meg Harryben, ami így megragadta. Biztos nem az előzékeny viselkedése volt az.

– Képzelődsz – válaszolta Amelia szavaira, ám óvatosan ő is arra pillantott, amerre a másik nő nézett. A látványtólelakadt a lélegzete. Lord Harry pár méterre tőlük állt sógora társaságában. Úgy tűnt, oda sem figyel Lord Anthonyra, helyette Charlotte-ot méregette komor tekintettel.

– Ugye megmondtam! Le sem veszi rólad a szemét – kiáltott fel Amelia diadalmasan, majd kissé elkomorult. – Csaktudnám, miért bánik veled mostanában olyan nyersen.

Charlotte elhúzta a száját. A nyers szó aligha feddte a valóságot. A megbocsáthatatlanul illetlen és bántóan durva jelzők annál inkább.

Minden egyes találkozás erőpróba volt számára, kellemetlen kihívás, de nem volt hajlandó lemondani Amelia társa-ságáról, még ha a fivére úgy viselkedett is, mint egy bugris. Ráadásul Harry gyanúsan gyakran tűnt fel a Saint-Germain házban Charlotte látogatásai alkalmával. Mintha direkt kereste volna a társaságát.

– Történt köztetek valami? – vonta ismét magára a figyelmét Amelia.

A lány összerezzent. Nem akart hazudni, de esze ágában sem volt elmondani az igazat. A vikomtessz ugyan a barátnőjévé vált az utóbbi hónapokban, de attól még Harry húga maradt. Hogyan árulhatná el neki, hogy a bátyja megcsókolta? Igaz, ennek már jó ideje.

Egy évvel korábban történt, miután Ameliát két férfi elrabolta. Ennek okát Charlotte sosem tudta meg, senki nem mondta el neki, még Amelia is kitért a kérdései elől. Csak az volt nyilvánvaló számára, hogy Harrynek és Lord Anthonynak – barátnője férjének – köze volt az eseményekhez. A múltjukban lehetett valami, ami a dolgokat ilyen tragikus irányba fordította.

Charlotte épp Ameliával volt, mikor rátámadtak. Neki nem esett baja, de le kellett küzdenie a lovakkal szembeni félelmét – mely a mamája balesete óta kísérte –, és vissza kellett hajtania a kocsit az Outridge birtokra, hogy segít-séget hívjon. Útközben végig az lebegett a szeme előtt, hogy amint megérkezik, minden rendben lesz. Valamiért azt hitte, ott találja Lord Harryt, aki tudni fogja, mit kell tennie, hogy a húgát kiszabadítsa. Ez a meggyőződése ugyanolyan irracionális volt, mint a férfi iránti szerelme.

A házban csak Anthony tartózkodott, mert Harry épp kedvenc elfoglaltságát űzte: egy szép nő szoknyája után futott. Mikor végre előkerült, Charlotte alaposan beolvasott neki. Szavaiba belesűrítette minden csalódottságát és a viszonzatlan szerelem miatti szívfájdalmát. Bizonyára megőrült, hogy kimondta, amit gondolt, vagy az átélt megpró-báltatások vették el az eszét, esetleg a harag, amiért Harry nem volt ott, mikor szükség lett volna rá.

Végül a kettejük között felgyülemlett feszültség egy csókban csúcsosodott ki, mely szemlátomást éppúgy meglepte a fiatalembert, mint Charlotte-ot.

A csók felkavaró volt, cseppet sem olyan, amilyennek a lány álmaiban képzelte. Korábban azt gondolta, egy nő első csókjának szelídnek és puhatolózónak kell lennie, ám ebben nem volt sem szelídség, sem gyengéd kutakodás. Épp el-lenkezőleg, vad volt és szenvedélyes; tökéletes, ahogy titkon várta. Sajnos ugyanolyan hamar szakadt vége, mint ahogy

16

elkezdődött, és teljes káoszt hagyott maga után Charlotte fejében.

Aztán Harry egy egész évre eltűnt otthonról. Míg távol volt, a családja szinte semmit nem tudott róla – legalábbis Amelia ezt mondta. Végül visszatért, s durvábban viselkedett a lánnyal, mint valaha.

– Tehát, elmondod végre, mi ez az egész? Valaminek történnie kellett kettőtök között.

Charlotte rádöbbent, hogy Amelia még mindig a válaszára vár.

– Mire gondolsz? Mégis mi történhetett volna? – felelt kérdéssel a kérdésre, hogy időt nyerjen.

– Őszintén nem tudom – rántotta meg a vállát Amelia.

A mozdulat könnyednek tűnt, ám Charlotte figyelmét nem kerülte el barátnője éber, kíváncsi tekintete. Biztos volt benne, hogy nem fogja annyiban hagyni a dolgot.

Még szép, hogy nem – gondolta csüggedten. Harry úriemberhez méltatlan viselkedése természetesen szemet szúrt neki, és Ameliát nem abból a fából faragták, hogy ezt szó nélkül tűrje.

– Képzelődsz – próbálkozott mégis.

– Nem hiszem – csóválta a fejét Amelia, miközben megigazgatta a karjában tartott kisfia takaróját. – Harry sohanem bánt veled túlságosan előzékenyen, megjegyzem, ezért már többször fejmosást kapott a családtól, de mostanában a szokásosnál is udvariatlanabbul viselkedik, miközben folyton-folyvást azon kapom, hogy megfejthetetlen tekintettel bámul téged, mikor azt hiszi, senki nem látja. Nekem az a gyanúm, hogy ti ketten valamit elhallgattok.

– Most már tényleg szamárságokat beszélsz – igyekezett rámosolyogni Ameliára Charlotte, de nem járt sikerrel.Barátnője túl közel járt az igazsághoz.

– Nem hiszem én azt – ismételte meg fejét csóválva a fiatalasszony. – Nektek közös titkotok van. Nem tudom miaz, és azt sem, miért akarjátok mindenáron elhallgatni, de biztos vagyok benne, hogy történt valami. Úgy ismerem Harryt, mint a tenyeremet. Nem vall rá, hogy vademberként viselkedjen egy hölggyel.

– Nos, biztosíthatlak, semmi olyat nem tettem, ami indokolná Lord Devereux gorombaságát – feszítette megamúgy is képtelenül egyenesre húzott gerincét Charlotte.

– Természetesen – bólintott zavartan Amelia. – Nem akartam azt sugallni, hogy bármilyen módon felelnél a bá-tyám megbocsáthatatlan magatartásért. Mindössze arra szerettem volna célozni, hogy szerintem Harry nem véletlenül tűnt el egyetlen szó nélkül hónapokkal ezelőtt. Neked köszönhetően valami megváltozott benne, Charlotte. Tudom. De még nem hajlandó tudomásul venni, azért reagál ilyen gyerekesen a közelségedre. Most már csak azt nem értem, te miért nem akarsz beszélni róla.

– Tényleg tévedsz, Amelia – jelentette ki Charlotte határozottan. Megállapítását a barátnője sejtelmes mosollyalnyugtázta.

– Nos, majd meglátjuk. De amondó vagyok, amint Harry túljut ezen a bosszantó makacsságon és az infantilisviselkedésén, minden egész más lesz. Azt hiszem, a fivérem kezd rájönni, hogy nem szaladgálhat tovább olyan nők szoknyája után, akik teljességgel alkalmatlanok a számára.

Charlotte úgy gondolta, ezt neki már nem kell megvárnia. Az elmúlt napokban arra a döntésre jutott, hogy kiűzi a fejéből és a lelkéből is a férfit. Természetesen tudta, hogy ez nem lesz egyszerű, de már megszületett az elhatározás. Hirtelen szörnyen csábítónak érezte, hogy figyelmét egy arra méltóbb – s leginkább készségesebb – személy felé irá-nyítsa.