SOMOGYVÁRY GYULA: VIRÁGZIK A MANDULA …

Előszó a második kiadáshoz

1932 őszén fejezte be a Magyar Rádió irodalmi igazgatója, vitéz Somogyváry Gyula háborús regénysorozatának el-ső részét, melyVirágzik a mandula… címen 1933-ban meg is jelent. Sikert aratott, s ettől kezdve a Singer és Wolfner cég, amely a népszerű Új idők címűhetilapot is kiadta Herczeg Ferenc főszerkesztésében, évente publikálta Somogyváry új regényeit, és a Virágzik a mandula… új meg újkiadásait. A je-lentős siker arra késztette az írót, hogy még két regényben ossza meg első világháborús élményeit az olvasókkal. Így lá- tottnapvilágot 1939-ben a Ne sárgulj fűzfa!, majd 1940-ben az És Mihály harcolt… című műve. Másfél évtizedig se tartott ez a regényíróisikersorozat és életpálya; 1944 után 1990-ig egyetlen Somogyváry-mű sem látott napvilágot, ugyanakkor az antikváriumokban és ahasználtcikk-piacon nagy áron cseréltek gazdát a régebbi kötetek. Ezért is örvendetes, hogy most e regénytrilógia mindhárom kötetemegjelenik. (Ez a mostani kiadás az És Mihály harcolt… esetében közel hatvan- éves hallgatást tör meg.) Igaz ugyan, hogy az a nemzedék,mely huszonévesen vett részt az első világháborúban és a harmincas évek olvasóközönségének számbeli javát adta, valamint e nemzedékgyermekei, a most hetven-nyolcvan- évesek, már nem tartozhatnak a könyveket vásárló közönség többségéhez, mégis remélhető, hogy aVirágzik a mandula…, a Ne sárgulj fűzfa! és az És Mihály harcolt… ifjabb olvasókhoz is utat talál, azokhoz, akik a második világháborút semélhették át, hiszen talán még nem is éltek.

A Virágzik a mandula… szociográfiai megfigyelésekben gazdag élményregény, átmenet a háborús napló és a regé- nyescselekményszövés között; aki e könyv fellapoztáig semmit sem tudott az első háborúról, annak jó tájékoztatást ad, miképpen élte át ezt a véresvihart egy, mint mondani szokás, “középosztálybeli” ifjú, aki kényszerűségből cserélte fel a tollat a karddal. A regény humora, anekdotikusrészletei, a fejezetek mottóiként idézett katonanóták szövege azt az egységes hangulatot közvetítik, amit például Gyóni Géza versei is.

Bár a magyar első világháborús-irodalom kiváló érté- kekben gazdag, Tersánszky Józsi Jenőtől Szomory Dezsőn, Molnár Ferencen ésBalázs Bélán át Kuncz Aladárig, Tabéry Gézáig és Markovics Rodionig, ez a harmincas évek derekán megjelent regény időben utánuk készült,és egy másfajta nemzedék, másfajta nézőpont megnyilvánulása.

Somogyváry Gyula ahhoz a háborút átélt, csalódásokon és megrázkódtatásokon átvergődött középosztálybeli nem-zedékhez tartozik, melynemzedék meghatározta a két hábo-rú közötti Magyarország életét és közvéleményét. Ez a nem-zedék vette át a közhivatalok, intézmények,hírlapok, hadsereg, általában a közélet irányítását a háború előtti főnemes-ségtől és általában a nemességtől; ugyanakkor semmi kap-csolatanem volt a nagyiparos, gyáriparos, bankár, földbirto-kos, iparűző rétegekkel. Kétségbeesve tapasztalták a frontról hazatérve, sebesülten éselrongyolódottan a forradalmak zűrzavarát, a trianoni békediktátum könyörtelenségét, az or-szág megcsonkítását, mely országért öt éven átvéreztek, a gazdasági helyzet és vele az életkörülmények romlását; majd emberfeletti erővel kikecmeregtek ebből az állapotból, alig tizenötesztendő alatt segítettek talpra állítani az országot, hogy az újabb háborúban ismét csak szembekerüljenek az ál-lam szekerét rossz iránybatoló bűnös törekvésekkel. Somogyváry Gyula élete mindezt jelképesen is példázza.

A Sopron megyei Füles községben született, atyja a nagycenki Széchenyi-uradalom gazdatisztje; a háborúból 1918-ban betegenhazavergődött fiú, aki 1914-ben éppen csak belekóstolhatott a hírlapírás rejtelmeibe, első itthoni élmé- nyeként azt a döbbenetet kénytelenátélni, hogy szülőfalujá- ból Nikitsch néven osztrák község lett, mert átcsatolták Ausztriához. (A falu most közvetlenül a magyar határnál te-rül el.) Somogyváry Gyula ebbe nem akar belenyugodni, részt vesz a nyugat-dunántúli mozgalmakban, s annyit sike-rül elérniük - természetesen a m.kir. kormány tárgyalásai-nak eredményeképpen is -, hogy legalább Sopron megma-radhatott magyarnak. Somogyváry Gyula főhadnagyirangban rövid ideig az új nemzeti hadsereg tisztje, Gyula diák néven adja ki versesköteteit Székesfehérvárott (Gyújtogatás, 1920) ésDebrecenben (Idők sodrában, 1928). E néven jelenik meg a fővárosban is néhány kötete, versek és egy ifjúsági re-génye (A fejedelemstafétája, 1923); a széles közvélemény nem nagyon figyel fel rá, bár hazafias költeményeit iskolai és más ünnepélyeken gyakran szavalják. Ahúszas évek végén a rá- dióhoz kerül, először dramaturg, majd helyettes igazgató, a harmincas évek elejétől kezdve pedig irodalmi igazgató.1929-ben avatják - háborús kitüntetései és érdemei alapján - vitézzé, ekkor magyarosítja addig német hangzású nevét Somogyváryra.

Mint említettük, tömegsikert először az 1933-ban ki-adott Virágzik a mandulá…-val aratott. Ettől kezdve mint köz- életi személyiség isfontos szerepet játszik, nem csupán mint a rádió egyik vezetője, hanem mint - 1936 őszétől kezdve - szűkebb hazájának, a csornaiválasztókerületnek országgyű- lési képviselője is. Beválasztják a Petőfi Társaságba.

Somogyváry Gyula emberi tisztességérzete és becsülete először a zsidótörvény meghozatalakor kerül szembe a fenn- álló renddel. Mintképviselő, tiltakozik a zsidótörvény miatt, és a törvény meghozatala ellen szavaz. Bekapcsolódik egy németellenes mozgalomba, melynekrészleteit nem ismerjük, de annyi tény, hogy Magyarország német megszállásakor a Gestapo foglyul ejti, és Mauthausenbe hurcolja. KádárGyula emlékiratából (A Ludovikától Sopronkőhidáig) megtudjuk, hogy Somogyváry Gyula a háború alatt tartalékos századosként a vezérkarifőnökség VI., nemzetvédelmi osztályán teljesített szolgálatot, s mint a képviselőház honvédelmi bizottságának tagja (e bizottság tagja volt TildyZoltán is, többek között) rendíthetetlen ellenfele maradt a nácizmusnak. “Az osztá- lyon közszeretetben állott… Szemben állt a pángermánbeha-tolási törekvésekkel, a németek feltétlen kiszolgálásával, a nemzetiszocializmussal és annak magyarországi változatá- val. ” Ugyanakkor“roppant naiv, álmodozó. Szigetszentmik-lósi villájának kertjében egyszer egész délután elvitatkoztunk a magyar jövőről. Költői volt, nem látta arealitásokat. Nem szerette a németeket, szidta őket, elítélt minden erőszakot.” Tartott a bolsevizmustól is, és reménykedett, hogy a szovjetcsapatok nem érik el hazánk határait. “Tisztek és szélsőjobboldali politikusok előtt, társaságban szabadon, bőbeszédűen hangoztatta, hogynémetellenes. Míg együtt szolgált velem, három ízben jelentették fel nyilas tisztek, minden feljelentés-ből nekem kellett nagy nehezenkimosnom.”

Az 1945-ben Mauthausenből szabadult - felszabadult! - Somogyváry Gyula hazatérvén, mint rádiós igazgató nyugál-lományba került; 1950-ben, ötvenöt esztendős korában hurcolták el Rákosi pribékjei. Vádat nem emelhettek ellene, így hát csupán internálták. Budapesten, a Mosonyiúti ÁVH-felügyelet alatt álló rabkórházban halt meg internáltként 1953-ban.

Így vált tehát a Virágzik a mandula… akkor még zászló- si rangot viselő, első világháborús hőse Hitler és Rákosi rab-jává.

Nemeskürty István.

…Furcsa virág a mandulavirág

Sokszor esztendőkig hiába keressük. Lombja, Levele hajt a fá- nak, de virágját nem adja ki.

Azután egyszerre, valamelyik tavaszon csudát tesz. Annyi a virágja, mint semmiféle más fának. Egyetlen hatalmas, vidám bok-réta azegész fa.

Furcsa virág a mandulavirág. Ha nem hívja leghangosabb kürtjével a tavasz: nem hajt. De ha kihajt, akkor elsőnek hajt ki minden virágokközött. S akkor kihajt olyan korán, mikor más fák, más virágok még csak nem is álmodnak a tavaszról.

S aztán, egy éjszakán lehull csaknem az egész virágcsoda ró- la. Egyetlen szélroham Leráz róla minden virágot, melynek nemvoltrendelése, hogy kössön s teremjen. Alig marad rajta.

Ami lehull, virágként hull le, gyönyörűségként hal meg tavaszi mámorban, fiatal varázsban.

S ami rajt marad a fán - néhány árva virág - leveti szirmait, kopott, szürke termés lészen, s csontpáncélt ölt ruhája alá. Ha meg-hámozod:kemény, mint maga az irgalmatlanság Pedig belül édes, tiszta és jó - mint a kenyér s mint a becsület. Ámbár van olyan is, amelymegkeseredik. Arra se haragudjatok, nehéz a sors, a mandulasors. Annál inkább szeressétek azt, amelyik szürkeségben, ke-ménységben sdáncélban is megmaradt édesnek!

…Furcsa virág a mandulavirág.

Ritkán hajt, de ha hajt, akkor… I “Őrmester úr, mitül véres a lába, Talán bizony ellőtték a csatába?” “Ellőtték a jobb lábam a hajlásba, Megköll halni, fiaim, a csatába!” (Bakanóta 1914-ből)

…Akkor lehetett egy óra.

Érdemes lett volna számolnom, hogy hányadszor ásí- tottam már azon az éjszakán. Nyilván az ezrediknél tartottam volna. Mert ásít azember, ha álmos és ha fázik.

Én pedig nagyon álmos voltam. Előtte való két éjszakán folyton a lőréseknél állottunk, mert jobbra tőlünk, a San Michele kúpján egyrepróbálkozott az olasz. A váradi hon-védek ugyan mindannyiszor visszaverték, de azért a debre-ceniek két zászlóalj át esti szürkületkor mégisközelebb tolták a kúp mögé, s a Wippachtól le a tengerig: riadókészültségben állott az egész front.

Két éjszaka hát nem aludtam semmit.

Aznap, meg egész napon át, aknavetőtűz zuhogott ránk, s a mellvédek kőrakása vagy tíz helyen is beomlott az árokba. Egész délután aköveket szórtuk ki, no meg a dobo-kat figyeltük.

Mert ez volt akkor a háború divatja.

A hadviselés a föld alá vonult.

Olasz is, magyar is egyre robbantott. Aknákat, folyosó- kat fúrt az ellenfele alá, hogy azután, ha kellő helyre ért, meghordja az aknasikátorvégét ekrazittal, s fölrobbantsa a szemben lévő árkot.

Hát erre kellettek a dobok meg a vizesdézsák. A dobok bőrére vetett néhány babszem, vagy a dézsák vizének rezgé- se elárulta, fúr-e azellenség.

Aki nem próbálta, nem tudj a, milyen irgalmatlan dolog volt a dobok meg a vizesdézsák figyelése. Hiszen a babszemek meg a víz egyrerezegtek. S az embernek milliószor eszébe jutott: hátha most készült el alattunk az akna, hátha most hordták tele dinamittal, hátha most, ebbena percben gyújtják a kanócát, s egy perc múlva már nem leszünk. Mert szerencse dolga az egész. Lám, a múltkor is a 46-osok alá fúr-tak azolaszok. Puszta szerencse, hogy idejében kiürítették az árkot, s a robbanás az üres vonalat röpítette légbe.

De ezen a harmadik éjszakán már semmire sem gondoltam. Kezem, lábam olyan volt, mint az ólom. Úgy éreztem, hogy nagy szögesbakancsaim valójában már nem is idegen testek rajtam, hanem hozzám nőtt, hozzám tartozó testré- szek. Akár a körmeim, a hajam vagy afülem. Hiszen máso-dik hete, hogy nem voltak lent a lábamról. Nem éreztem a különvalóságukat. Valami fásult zsibbadás futkározott a tar-kómtól le a talpamig. S ötpercenként néztem rá az órám vilá- gító számlapjára.

Este kilenc órakor vettem át a szolgálatot Juranics had-apródtól. S hajnali két órakor kellett felébresztenem Sós hadnagyot, az utánamkövetkező vonalügyeletest.

Fél kettő már régen elmúlott, de hol volt még a két óra, teremtő Isten!

Elbotorkáltam a jobbszárnyra. A csatlakozáshoz. A fe-jem behúztam a vállaim közé, mert a harmadik szakasznál alig méteres volt az árokmeg a mellvéd, a digó géppuska pedig egyre odapittyegetett.

Sötét volt, pogány sötét. Csak percekre suhant el fölöt-tünk az olasz fényszóró sugárkévéje vagy egy-egy égnek szálló rakéta. Olyankor jólláttam az árkot s a vonal mögött lévő fenyőerdő széthasogatott csonkjait. De utána még söté- tebb feketébe burkolózott minden. Csak messze,a Podgorán fortyogott szakadatlan villogással a két front.

Óráknak tűnt, amíg elértem a szárnyra, mert százszor is belebotlottam egy-egy alvó honvéd testébe vagy a mellvé- dekről lecsúszotthomokzsákba. Az őrszemek a lőrésnek dőlve, álmosan horkantak össze, mikor elmentem mögöttük. És fásultan, halálra fáradt szajkó módradünnyögték mondó- kájukat:

- Tizedik Biene … harmadik szakasz… négyes számú belső figyelő… Előrefigyelek… semmi különös…

Már az első szavuknál megismertem őket.

Ez az öreg Harangozó volt. Tegnap íratott velem a fele-ségének Nagykátára, hogy mégis adja el a borjút. Amaz pe-dig Klincsok Janó volt,

a nagyétkű tót. A tornóci juhász, aki egyre várta a felmentését, mert ígérte hazulról a jegyzője.

Jobbra, lent a lejtőn, a vonal mögött, járőr bukdácsolt a dolinán át. Nyilván az előrevont debreceni tartalék zászlóalj-tól.

Aztán újra csönd lett.

Ásítva, le-lecsukódó szemmel botorkáltam tovább.

Csönd.

Távolban rakéták és fegyverropogás.

…Megálltam egy harántgát mellett, s kivontam jobb ke-zem a nyirkos bekecs zsebéből, hogy meglássam az óralapot a csuklómon.

S akkor rám szólt valaki:

- Állj, ki vagy?

- Vonalügyeletes a tizedik Bienéből!

- Jelszó?

- Dragoner. Jelhang?

- Dolomiten! Rendben van. Tovább!

Előreléptem.

Nyurga árnyék magasodott előttem. A váradi honvé- dek szárnyszakaszának zászlósa.

- Szervusz!

- Szervusz!

S mindketten ásítottunk az álmosságtól és a borzongás-tól. Mert fáradtak voltunk és nyirkosak.

Néztük a fortyogó Podgorát, melynek púpja óriási te-vehátként domborodott föl a fényszórók kévéjében. Az olda-lában hosszú, tüzeshernyóként húzódott a puskázó rajvonal.

- Nyomják a Podgorát, testvér - dünnyögte a szom-széd.

- Nyomják. Most ott próbálkoznak.

Édeskés, émelyítő halottszag húzódott felénk, és ború- san, álmosan dőltünk a mellvédnek.

Valahol a sötét végtelenségben megláttam Vénusz csillagát.

S abban a pillanatban hűs tengeri szél legyintett felénk délről, az Adria felől.

A hajnal.

S ugyanakkor fény lobbant meg messze délen, az össze-lőtt Bagni-fürdő mögött, mélyet morrant egy hosszú csövű ágyú, huhogva, hosszanhuhogva szállott el fölöttünk roppant gránátja, s messze hátul, a Vallone-völgyben robbant földrengető zuhanással.

- A disznó Sdobba-üteg! - morgott a koma. - A kony-hásokat lövi.

- Kezdődik a pokol! - bókoltam rá, de már nem érez-tem szavaim súlyát.

Egy ideig még ott ásítoztunk, aztán elköszöntem.

- Szervusz!

- Szervusz!

És ballagtam vissza az árkon.

A hatodik harántgátnál lehasaltam a mellvéd alá a babszemes dobra, s a köpenyem alatt rávillantottam a villanylámpámat. Rezegtek ababszemek.

Ötödnapja rezegtek.

Sóhajtva mentem tovább.

Egyszer-egyszer még fölnéztem az égre, a ragyogó Vé- nuszra, homályos gondolatok hazavittek az anyámhoz, lát-tam a József körútifákat, és százszor is megnéztem az órá- mat anélkül, hogy fölfogtam volna, mennyit mutat.

A második szakasz vonalában járhattam már félig éb-ren, félig alva, amikor messze, bal kéz felöl lilásodni kezdett az ég alja.

- Hajnal, hajnal… - motyogtam kábult fejel, s vittek, vit-tek a nagy szöges bakancsok.

Végre benyitottam Sós hadnagy födözékébe.

Ahogy betettem az ajtót, rávillantottam a villanylám-pámat.

Hanyatt feküdt a deszkaágyon. A szája nyitva volt, s a melle úgy járt, mint a fújtató.

Hebegve ébredt, amikor felráztam.

- Ki az, mi az, micsoda?

- Én vagyok, hadnagy úr. Két óra. Átadom a szolgála-tot. Csönd van odakint… Csak a babszemek rezegnek.

Nem szólt. Ült a kemény deszkalapon kábult közöm-bösséggel, és soká tartott, amíg legyűrte, szegény, az álmot.

Hanem azután fölhorkant, ásított, cigarettára gyújtott, összehúzta magán a derékszíjat, s fölállott.

- Jól van, pajtás - morogta -, átveszem a szolgálatot. Eriggy aludni! Tán szerencséd lesz, hogy kialhatod a hat órádat.

Felém nyújtotta a kulacsát. Rumos katonakávé volt benne. Kicsit megsavanyodott már, de jó volt. Aztán ő is hú- zott belőle, s kibotorkáltunkaz ajtón.

Akkor már pirosan égett a hajnal mögöttünk, a Hermada sziklatengere fölött.

A futóárok végén megállott a hadnagy, ásítva dóit a sziklafalnak, én meg eltopogtam az odúmba.

A rajkályha már régen kialudt, de a legényem forró ká- véval várt. Hogyan csinálta, nem tudom.

Levágtam magam a deszkalapra, s lehunytam a sze-mem. Csak a derékszíjat lazítottam meg magamon egy rán-tással.

Aludni!

Teremtő Isten, ez a legszebb rendelésed a földön. Alud-ni! Csak ne jöjjön közbe semmi. Csak hat óra hosszat…

- Zászlós úr - pusmogta a legény -, itt a kávé. Jó rumos. Tessen meginni.

Csak a fejemmel intettem, hogy hagyjon.

Dehogy hagyott. Ismerte ő már a fáradtságnak ezt az ál-lapotát. Az embergép lejárását, amikor már minden mindegy.

A számhoz nyomta a forró kulacsot. S a gégém az ösz-tön örök kötelességtudásával megindult. Ittam, nyeltem. De már nem voltam ébren.

Forró gyönyör bizsergett végig rajtam.

Ittam s aludtam.

S végül csak aludtam…

Tíz percet-e vagy két óra hosszat? Ki tudja?

A legényem rázott.

- Zászlós úr! Zászlós úr! Szolgálati jegyet hoztak a zász-lóaljtól.

Kint gránát vágott le valahol a közelben, s reszketett a föld.

Nem soká alhattam, mert az éjszaka utolsó árnyai még bujkáltak a dolinákban meg a Vallone-völgy fölött.

Betűztem az írást.

Zászlós úr haladéktalanul adja át szakaszát a 3. századtól oda áthelyezett Molnár hadapródjelöltnek, s teljes felszereléssel jelentkezzék azlj.pságnál.

Bambán bámultam magam elé, s valami gyerekes ma-gam szánása kerekedett bennem.

Istenem, hát nem hagynak aludni!

Súlyos hátizsák mozgott el a fedezék tenyérnyi ablaka alatt.

Aztán nyikkant az ajtó, szöges bakancsok csikordultak a sziklapadlón, nagy vörös kéz lendült a sapkához, s rekedt hang dörmögött felém:

- Zászlós úr, Molnár hadapródjelölt alázatosan jelentem, bevonultam, s átveszem a szakaszt.

- Jó, jó, pajtás - motyogtam -, de hát mi ez? Épp az imént dűltem le. Hulla vagyok.

- Pedig most ne aludj, zászlós úr, mert én a te helyed-ben az égig ugranék örömömben.

Nagy sokára értettem csak meg, mit beszél.

Nagy tisztipótlást kapott az ezred. S a régebbiek közül néhányat pihenni küldenek a front mögé. A kiképző csopor-tokhoz. Bauer hadnagy,Látrányi hadnagy meg én: aló, visz-sza!

- Hű, a teremtésit, Feri, készülj!

Fürge kézzel kapott cókmókunk után a legény, én meg kibotorkáltam a kadéttal a vonalba, hogy átadjam neki a szakaszt.

S azután útra kerekedtem.

A segélyhely sziklahorpadása előtt óvatosan lépő sebe-sültvivőket értünk el.

- Kit visznek?

- Tüske őrmester urat!

- Milyen sebe van?

- Fejlövés. Nagyon rosszul van. Nincs is eszinél.

Összefacsarodott a szívem. Valamikor egy századnál szolgáltunk. Teremtő Úristen, hát mindenkinek ez a vége?

Néma Miatyánkkal loholtam előre.

Hat órakor már Marcotiniben voltam.

Az alezredes megveregette a vállam, az ezredsegédtiszt szerencsés kutyának nevezett, s én mindent felejtő, bódult örömmel indultam nekia görzi útnak.

Hol volt akkor már az álmosság?

Előttem lángolt a későn kelő februári nap, mögöttem pedig dörömbölve zúgott a Doberdo.

Balra fönt a hegyeken fehéren szikrázott a hó, körülöt-tem gyáva zöldbe igyekeztek a tar sziklák, majd elém tárult a Wippach fényben fürdővölgye.

Minden lobogott, lángolt azon a reggelen.

A nap, a víz s a tavaszba zsendülő Karszt.

S a vérem úgy zsongott édes bódulatban, hogy szinte beleszédültem.

Két szöges végű bot s négy bakancs kopogott az úton.

A legény meg én.

A sötétből mentünk a világosságba.

A halál felől az élet felé.

A vérből és virrasztásból a nap felé.

…Azon a tavaszon fordultam huszadik évembe. II Nincs szebb rózsa a pünkösdi rózsánál, Nincs jobb ember a főhadnagy urunknál. Jobbszemére vágja a tiszti sapkáját Szabadságra vezeti a századját. (Bakanóta)

Valahol Ranziano táján üresen haladó lövőszer-oszlop kocsisorát értük el.

Attól kezdve úri módon utaztunk.

Kurjongatni szerettem volna ott a ránk boruló kocsiponyva alatt.

Az a halálos dermedtség, amely odakint az árokban a fáradtság s a halálra való elszánás nyomán ráfagyott a lel-kemre, s melynek zúgóbódulatában, ébren is félig alvó álla-potában alig volt súlya már e szónak: élet vagy otthon, mon-dom, ez a semmihez sem hasonlítható,végtelen közöny úgy olvadt bennem, mint a hó, ott fent, magasan, a völgy mentén húzódó hegyeken.

Emberek, emberek, akik sohasem jártatok a halál nagy parádéjában, ti nem tudjátok, milyen édes az - élet! Szakad-tan is, rongyosan is,összekarmoltan s halálra csigázottan is gyönyörű ez a mi gyönge kis emberéletünk!

S alig hiszem, hogy közületek, kik nem voltatok odakint, egy is elhiszi mosolygás nélkül azt a szédült örömöt, amit akkor éreztem, amikoraz első mozdonyfújást hallottam a sanct-danieli vasútállomáson.

Emberek, emberek, kik nem állottatok Halál generális szörnyű szemléje alatt, ti nem hihetitek el nekem, hogy da-dogott a szavam az elsőrőtre festett marhakocsi láttára, amely ott állott a síneken, s kopott oldaláról kiáltva szólott hozzám ez a három betű: MÁV.

Higgyétek el nekem: sírni lehet az örömtói egyetlen otromba, érzéketlen, vörös vasúti kocsi előtt is, amelyen ez a három betű van: MÁV.

MÁV.

Csak három betű, de: béke. Csak három betű, de: biztonság. Csak három betű, de: Magyarország. S ha Magyarország, akkor azédesanyám és minden, amit már elhagytam, aminek elvesztését már elszámoltam, minden, ami úgy tűnt előttem, mint valami régen elsüllyedt, s

íme újra, ezer ragyo-gó, friss színnel felmerülő tündérvilág.

A füstös, kopott váróteremből, a nyüzsgő csukaszürkék tömegéből Bauer meg Látrányi rohant rám.

Öleltük egymást veszettül, veregettük egymás hátát, te-le volt a szemünk könnyel, és mégis röhögtünk, röhögtünk, röhögtünk… Ezer kérdésés félbemaradt válasz között szün-telenül lökdösődtünk, meg csapkodtuk egymást a lövészárok durva, de gyermekien tiszta barátságával.

Röhögni való volt, hogy: élünk!

S ahogy ott kamaszkodtunk, viháncoltunk, ránk recs-csentett egy irattáskával szaladgáló szemüveges, pisze orrú kapitány. Ragyogócsizma volt rajta, remekbe szabott lovag-lónadrág s töretlen, pompás zubbony. Még hajtóka is volt a gallérján, gyönyörűen vasalt piros-feketevezérkari paroli.

Összehúzott szemöldökkel szólott ránk. Németül be-szélt, de érzett a szaván, hogy pemák az istenadta.

Azt kérdezte, vajon nem tudjuk-e, milyen magunk vise-letével tartozunk a tiszti állás tekintélyének.

Álltunk előtte.

Rajtam forró vérhullám csapott keresztül, Látrányinak elborult a szeme, de Baueron láttam, hogy belülről még min-dig kacag.

Nem feleltünk, csak álltunk a haragvó csecsekatona előtt. Az meg nyilván válaszra várt, mert a szemüvege vész-jóslóan villogott felénk, skeseszínű kis bajusza úgy mozgott, mint valami izgatott egéré.

Ahogy észrevettem ezt a mozgó kis szőrvacakot az orra alatt, hát egyszeribe fölgurgulázott bennem a nevetés. Erőm-be került, hogyhangosan el ne vihogjam magam. Ugyanakkor Látrányinak is szemébe tűnhetett ez a vicces kis egérba-juszka, mert akkorákat nyelt, hogyelfojtsa a röhögést, mint egy bálna.

A kapitányka pedig várta, egyre várta a választ, miköz-ben a bajusza vége mind viharosabban rezgett.

Végre kicsattant megint:

- Wird endlich hier eine vernünftige Antwort gegeben?

Bauer meg én jól tudtunk németül, hát megértettük, hogy Mars isten e zordon és kitűnő katonája most alázatos és megszeppent választvár. De a jókedvünk csak nem akart elmúlni. Fuldoklottunk a visszatartott vihogástól. Látrányi nem értett germánul, hát csak ránk forgatta aszemeit, s kétaraszos válla rengett a benne háborgó röhögéstől.

- Wie? Was? - hörögte újból a kis cselák , s fenyegető- en igazította meg hóna alatt az aktatáskát.

Erre már megszólalt Bauer. Pozsonyi gyerek volt, hát úgy tudott németül, mint akár Hötzendorfi Conrad főgenerá- lis, de most az egyszeramolyan tiszaháti németséggel válaszolt:

- Her hokman… vir zein front-ungaren… javol… nix dejcs gesprechen… nur bajonett-auf… hurrá…

A kapitányka erre tehetetlenül sarkon fordult, s tovább-csörgött, mi pedig szinte fölnyerítettünk a vihogástól.

- Tedd rá, pajtás! - kurjantotta Látrányi Bauernek, s odatartotta eléje a jobb keze fölfelé fordított, csúcsba szorított ujjait.

Mert ez volt akkor a frontkamaszok szokása. A “tedd rá!”. Mikor is az ember ugyancsak összecsippentette a jobb keze ujjait, a végüketrátette az eléje nyújtott ujjakra, hogy az-tán egyszerre szétsimuljon a két kéz, s kemény, testvéri kéz-fogásra kapcsolódjanak össze a tenyerek.

- Tedd rá! Ezzel aztán kitoltunk!

- Alaposan!

És újból harsogva zengett a kacagás.

- Te, hallod-e, fűzfám, gyöngypoétám - harsogott felém Látrányi -, mit gondolsz, hogyan mozogna az a bajusz, ha a gazdájának olyancsizmát kellene felhúznia, mint a tied? A lakkos, glancos csizma helyett! Bruhaha…

- Hát ha hat napig nem borotválkozhatna? - kacagott bele Bauer.

- Az semmi - tódítottam én -, de képzeld, hogyan prüsszögne, ha kavernavízben kellene mosakodnia? Amit csajkába gyűjt az ember acsöpögők alatt!

Dűltünk a röhögéstől még a puszta gondolatra is. Látrányi akkorákat csapkodott jókedvében nagy, csontos te-nyereivel a térdére, hogycsaknem megrepedt a nadrágja szá- ra.

- Mert ez bizonyosan kölnivízben mosdik! - folytatta Bauer.

- Az lehetetlen - vetettem ellene én. S abban a pillanatban csakugyan hihetetlennek tűnt ez előttem.

- Miért? - csodálkozott Látrányi. - Persze, te még azt sem képzeled el, fűzfám, hogy ezek itt hátul naponta borot-válkoznak? Mi? Szamárvagy, fűzfa! Ez még semmi! Ezek még fürdenek is! Legalább hetenkint, érted? Jó meleg vízben.

- Megőrültél? - képeltem rá. - Mit gondolsz? Meleg víz? Fürdés? Tisztára megvesztél, öreg Látrányi! Micsoda sü- letlenségeket beszélsz?

Ezen aztán hosszabb eszmecsere kezdődött, mert még vagy másfél órát kellett várnunk vonatindulásig.

Közben háromszor is megteáztunk az állomás étkező- barakkjában. A tea ugyan csak édeskés lötty volt, de hát nem is azért ittuk, minthakívántuk volna. Hanem hát valami elmondhatatlan gyönyörűség volt, hogy “rendelhettünk” s “fi-zethettünk”.

Látrányi annyira hencegett, hogy megvett egy üveg ko-nyakot. Hónapok óta nem ittunk üvegpohárból vagy kupi-cából.

- Nem is illik az ilyen úri holmi a kezedbe! - ingerkedett velem Láttányi, miközben hátratolta kopott katonasapkáját a feje búbjára.

- Jól van, tanár úr - vágtam vissza én -, de ha maga ilyen nagyon úri firma, mért hagyja a fején a tökfödőjét úri helyen?

S abban a pillanatban vettem észre magam is, hogy ni-ni: a fejünkön a sapka.

Elrestelltük magunkat mind a hárman, s csendesen le-vettük a plakettes kis sapkát.

Látrányi halkan elröhentette magát:

- Ganaj világ lesz eztán, amíg csak bele nem szokunk megint a civil országba.

- Miért? Hiszen az imént mondottad, hogy milyen úri fajta vagy - csíptem egyet rajta.

- De hónapokig közöttetek rohadtam, fűzfám! Azután azt mondd meg, poéták gyöngye, hányszor volt lenn a feje-tekről a satyak odakint?Legföljebb, ha saját tenyésztésű há- ziállataitok után kutattatok. Éjjel-nappal rajtatok volt, ugye, díszparasztok! Igyatok, oszt le van!

Ittunk.

Akkor lépett be a váróteremben kuksoló tisztilegények közül Andris, Látrányi derék gondozója:

- Hadnagy úr, alázatosan jelentem, most teszik föl Ko-vács hadnagy urat a sebesültek vonatfára. Szólni kívánna a hadnagy úrral.

Egy perc alatt ott álltunk a vonat mellett Kovács Pista hordágya előtt.

Összeszorult a szívem, mikor megláttam. Szegény, bolondos Kovács Pista! Szeplős, sápadt kis arca hervadtan me-redt felénk a fejét ésnyakát borító kötésből. Három nappal annak előtte sebesült meg a fején meg a nyakán. Akkoriban azt mondották volt: könnyű sebei vannak.De ott a sanct-danieli vasúti állomáson mást mutatott.

- Nagyon rosszul vagyok, fiúk! - nyögte akadozva, s kék, szederjes ajkai alig mozogtak.

- Bolondság, testvér - vigasztaltuk -, most bekerülsz valami testhezálló spitálba, s fütyülsz a háborúra. Mire meg-gyógyulsz, vége lesz azegésznek.

- Azt hiszitek? De jó volna, ha igazatok lenne!

Ezt már szinte csak sóhajtotta.

Kínos hallgatás szakadt közénk. Kovács legénye szipogott csak keservesen, félvállra vetett hátizsákjával meg a gazdája véres, szakadtköpenyével.

Bauer a köhögést erőltette, Látrányi meg ügyetlenül si-mított végig Pista ijesztően szürke keze fején. Mégis ő gyűrte le elsőnek ahallgatást.

- Hej, Pistám, egykomám, de szerencsés fráter is vagy te! Hallottam a doktortól, hogy semmi a sebed. Oda se neki. Hat hét alatt talponleszel. Szóval, húszezer koronás sebesü- lés!

- Igazán? - vetette föl szemét a sebesült. - Igazán ezt mondta? Mert most kutyául vagyok.

- Ez csak az injekciótól van - hazudta Bauer. - Meglásd, mire Laibachba érsz, magad is röhögsz rajta! Aztán, te, ha Pestre jutsz, csak aPénzintézetek kórházába instradáltasd magad. Az remek. Koszt rogyásig, kész szanatórium! A doktorok haptákban lesik a sebesültsóhajtását. És ápolónők! Hű, apuskám, micsoda nők!

- Jó, jó - biccentett a szemével Kovács -, ha lehet, ha odajutok…

Bauer akkor már úgy bolondozott, hogy még a sapkáját is félrevágta:

- Hű, testvér, mi van ott! Sonka, szalámi, borok, és micsoda ágyak! Te! Tulajdonképpen gazember vagy, hogy itt hagyod ezt a kiesDoberdót. Csak aztán ne nagyon röhögj rajtunk, ha visszagondolsz.

A kék ajkak megvonaglottak. Mosolygott a fiú. Majd lassan, erőlködve megszólalt:

- Te, fűzfa, ha egyszer a tizenkettes Bienébe kerülne majd a századotok… a hatos harántgát alján van egy pók. Nagy hálója van. Én fogtamneki legyeket… már egész szelíd. Ha egyszer odakerülnél… vigyázz rá! Etesd. Nagyon… na-gyon vicces… ssz! A fejem!

S eltorzult az arca. Majd még halkabban folytatta:

- A pók, mondom, nagyon vicces jószág. Vigyázz rá. Neked van szíved hozzá.

- Jól van, pajtás. Ígérem. Úri dolga lesz a pókodnak.

Fehér köpenyes, karszalagos segédorvos rohant végig a vonat mellett:

- Gyerünk, gyerünk azokkal a hordágyakkal! Mindjárt indulás! Hé, szanitéc, mozogjanak már, a keservit! Most még ezt a hordágyat, devigyázva!

Két altiszt kapta föl Kovács Pista hordágyát. Az arcuk-ról szakadt a veríték. Vigyázva, ügyesen tolták föl a kocsiajtóba.

- Szervusz, Pista! Jó szerencsét! - szalutált Látrányi.

- Aztán írjál! - kiáltotta utána Bauer.

- Isten veled, testvér! - búcsúztam tőle én is, de a han-gom érdes és rekedt volt.

Szaporán cihelődött föl az árva legény is. A derekán ló- gó összeszíjazott hármas kulacs nagyot csörrent, mikor föllé- pett a lépcsőn, acsizmaszárba dugott kanala meg kicsúszott.

- Az anyád! - lihegett a legény, s fürgén ugrott le érte a földre. - A kanalam csak nem hagyom!

Azzal föl a kocsiba megint. Az ajtóban megállt, kihúzta magát, s tisztelegve suhant keze a sapkájához.

- Hej, büdös - vigyorgott rá az én Ferim -, most oszt: irány - Budapest!

A legény arca megvonaglott:

- Csak odáig jussunk szegény hadnagy úrral…

Sípszó, rándítás - és elindult a vöröskeresztes vonat.

Szótlanul meredtünk a rohantában egyre kisebbedő utolsó kocsi után.

Csak nagy sokára szólalt meg Látrányi:

- No, szegény Kovács Pista, te is aligha viszed már messzire a csajkádat!

Senki sem válaszolt.

Csak két sóhajtás.

Baueré meg az enyém. III Írjad, írjad az anyámnak, Karácsonyra hazautazom. Írjad, írjad a rózsámnak, Rozmaring nő majd a síromon…(Egykorú ének)

Délre járhatott az idő, mire olyan vonat indult, mellyel mi is elmehettünk.

Nagy vargabetűt fut ott a vasúti vonal. Leszalad majdnem a tengerig, mintha meg sem akarna állam Triesztig. De az utolsó pillanatbanmégis meghőköl, s Nabresinán ácsorog, hogy utasait átadja a trieszt-bécsi vonatnak.

- No, pajtás, most dől el, hová kerülünk - mondotta Bauer, mialatt végigkopogtunk a nabresinai állomás peron-ján a pályaudvar-parancsnokság felé.

Lapos orrú cseh őrnagy ült az íróasztalnál.

Megnézte a menetleveleinket. Az enyémbe azt írták volt bele az ezrednél, hogy: Gruppe ObstLt Bátorffy, Bauer és Látrányi nyílt parancsapedig a Gruppe Major Kuglerhez szólt.

A nabresinai cseh hadtáphuszártól azután megtudtuk, hogy nekem Divazzán kell jelentkeznem, ott van Bátorffy alezredes kiképzőcsoportja. A két hadnagy végállomása Sanct Peter volt.

Szalutáltunk hát a rettenthetetlen aktadragonyosnak, kölcsönösen szépeket gondoltunk egymásról, s kikocogtunk.

- Ez se utolsó hely kavernának - vélte a monoklis Bauer.

- Figyeled a helyzetet? - füstölgött Látrányi. - Elöl olyan magyarvilág van, hogy még a málhás lovak is csak magyar szóra mennek, itt meg,minél hátrább kerülsz, annál inkább Bükkfaországban érzed magad.

Akkoriban két világot ismert a magyar katona. Az egyik a magyar volt, a másik minden egyéb. Ezt a minden egyebet nevezteBükkfavilágnak. Bükkfaország volt minden idegen föld, és bükkfanyelv volt a magyaron kívül minden nyelv.

- Hja, testvér - vágta rá Bauer -, mit tehetsz te arról, hogy az Úristen csak a magyart teremtette frontszolgálatos-nak, a többit meg mindrubrikahősnek. Ti rohamparasztok vagytok, ők hadtápmágnások. Mi árokemberek vagyunk, ők adminisztrátorok. Mi hadikulik vagyunk, őkkáderoroszlá- nok. De azért ne lógasd a fejed, hékás: szürke a parolid!

A tenger felől sziszegve futott be a vonat.

Nyüzsgés, sípolás, ordítás.

Fölkászálódtunk egy tisztikocsiba. A legények a folyo-són álldogáltak, mi meg betelepedtünk egy üres szakaszba. Bizony megkopott, hadimásodosztály volt az, de nekünk - a kényelem netovábbja.

Hol az egyik oldalra ültünk, hol a másikra. Elmondhatatlan gyönyör volt, hogy megint ruganyos, kipárnázott ülé- sen ficánkolhattunk. S újból

belénk bújt a jókedv ördöge.

Bolondoztunk, tréfálkoztunk, s egyre csapkodtuk egy-mást. Látrányi, a vadember akkorákat csapott a combjaimra, hogy úgy égtek már,mint a tűzláng.

Valamelyik állomáson katonavonat mellett állottunk meg. Magyarok voltak. Szegedi 46-osok. A XVII. menetzász-lóalj. Pántlikás sapka voltrajtuk, s húszasával bőgték a nótát a marhakocsik ajtajában.

Hetykén, virtuskodva szállt a nóta.

Hallgattuk ezeket a zengő, magyar gyerekeket gyö- nyörködő lélekkel.

Hanem a legényeink meg nem állották, hogy oda ne bökjenek a nótázó fiúknak:

- Úgy, úgy, csak ordijjatok tezsvírek, mer odaki nagy a bál!

- Oda se neki! - rikkantotta vissza egy mokány kölyök túlnanról -, mögösszük a digót!

- De nem nagyon hagyja ám magát!

- Maj mögpuhíttyuk!

- Puhít ám benneteket ű! Gránáttal, slapnerrel meg macskával! Olyan fáintos, légnyomásos aknavetői vannak kivált Selznél, hogy még! Haészre nem veszitek a kilőtt macskát, mikor megbukik a levegőbe, hát úgy szétröpít benneteket, hogy átrec nélkül is eltaláltok a másvilágra!

- No, tik is megúsztátok! - kiáltott vissza egy hetyke baj szú káplár.

Lassan elindult a katonavonat.

Harsogva szállt a nótájuk: …Mikor möntem a magam falujába, Kilenc magyar zászló vót egy sorjába, Kilenc magyar zászlót őszi szellőlengeti, Egy anya se tuggya, fiát mire neveli…

Már messze járt a vonat, de a szél még vissza-visszahozott egy-egy nótafoszlányt: …Arra neveli a jó anya… … húszéves… katonánakelviszik…

Kattogva rohantak már alattunk is a kerekek.

Február vége vagy március eleje óvatoskodott akkoriban a Karszton. Otthon, Magyarországon még bizonyára hósisakja volt a tornyoknak,hónyerge a háztetőknek, de arra lent, a Doberdo mögött már cicázott a tavasz. Szellővel, nap-fénnyel, ízes levegővel.

Csikók voltunk, valósággal csikók.

Az izmaink úgy ropogtak minden nyújtózkodásunknál, hogy szinte hallottuk a hangjukat. Márpedig vagy öklelőz-tünk, vagy nyújtózkodtunk otta kocsi végtelen kényelmé- ben. És egyre csiklandozott bennünket a fékezhetetlen kaca-gás.

Ha akkor valaki benézett volna a vonatablakon, dehogyis hitte volna el, hogy az a széles vállú fiú, akinek sze-mébe hullott a haja, mertközös erővel megbúboltuk az imént, ugyanaz a Látrányi Mihály honvéd hadnagy, aki nem is olyan rég egy egész éjszakán áttizenhatodmagával vert vissza hat olasz rohamhullámot a Podgorán.

De arról a szájharmonikázó bolondról se hitte volna senki, hogy ugyanaz a Bauer Ernő, aki gépfegyvertalppal verekedett egy rongyosárokdarabkáért Selz előtt.

- Te, fűzfa - recsegte Látrányi -, aztán el ne pityeregd magad, ha rád kacsint valami leányféle!

- Az ám! - kontrázott neki Bauer. - S el ne áruld valahogy, hogy még pelenkát hordasz a nadrágod alatt! Inkább tagadd le, hogy zászlósvagy! Ámbár hiába volna: a zászlós mindig hátul hordja a lobogót!

Ezen aztán úgy röhögtek, hogy könnyes lett a szemük.

- Elég, mert hozzátok vágom a bajonétot! - vicsorogtam rájuk én.

- No nézd, a tacskót! Ezért szorulsz, fűzfa!

Azzal nekem estek, s mindenáron be akartak gyömö- szölni az ülés alá.

Javában dulakodtunk vihogva és lihegve, mikor egy fe-hér sapkás tengerésztiszt állott meg az ajtóban elképedt arc-cal.

A két bolond vigyázzba feszült, de Bauer még leszólt hozzám:

- Na nem találod? Arra gurult az ajtó felé, az ülés alá!

- Mi veszett el, fiúk? - kérdezte a tengerész megenyhült arccal s mosolygó jóindulattal.

Azt hittem, hogy erre belezavarodik vakmerőségébe a gazember Bauer.

Fenét. Szemrebbenés nélkül vágta ki a választ:

- A zászlós érme… jelentem alázattal. Leszakadt a sza-lagról, s elgurult.

- Á, úgy! Hát csak keressétek! Meg kell becsülni, el ne vesszen! Bizonyosan kemény harccal szerezted. Különben honnét jöttök, fiúk?

Miközben kedves leereszkedéssel bocsátkozott beszél-getésbe a két szeles bolonddal, nem tehettem mást, mint hogy félig az ülés aláhasalva szépen leakasszam az érme-met, majd megkönnyebbült “megvan!” kiáltással fölemel-kedtem, s leporolván magam, bemutatkoztam atengerész-nek.

Az pedig egy ideig még elbeszélgetett velünk, s azután visszament fülkéjébe.

- No, hóhérok - hencegtem én -, ugye, begazoltatok, mikor rátok szólt a tengerész?

- Kicsoda? - fölényeskedett Bauer. - Kivágtam már én magamat nagyobb disznóságból is.

- Jó, jó - bólogattam én -, de mit csináltál volna akkor, ha fölállok, s meglátja, hogy nem is szakadt le az érmem! Akkor benne maradsz acsávában!

- Kuss! - dörögte dölyfös pofával Látrányi. - Az eshe-tőségek latolgatását lefújom!

- Végetek lett volna, rongyosok - replikáztam -, ha fel nem áldozom magamat, s le nem szedem a kitüntetést! Kö- szönj étek meg keblemfennköltségét!

- Jól van, fűzfám, ügyes kölyök vagy! - ölelgettek bolondos szeretettel. - Nem hittük, hogy ilyen ügyes vagy. Honvéd nyelven: öntevékeny!Tedd rá!

S jött a “tedd rá!” a maga örök, bohó, mindent elsimító szertartásosságával.

…Állomásra értünk.

Az ajtó előtt elsuhant a tengerész. Mosolyogva intett búcsúzót.

Fölpattantunk, s feszes vigyázzal tisztelegtünk. Majd kitódultunk a folyosóra. Hiszen olyan új volt minden, mint a gyereknek, aki először látállomást.

S mialatt ott álldogáltunk az induló kocsi folyosóján, lassan ránk szakadt a három tisztilegény dünnyögése. Elő- ször halkan dudorásztunk,majd egyszerre kieresztette a hangját Látrányi Miska, s akkorát bődült, mint a verembe zuhant elefántborjú.

De akkor már bevonszoltuk a szakaszba, s behúztuk az ajtót. Ott azután zengeni kezdett a nóta, hogy majd szétvetette a “K. K. priv.Südbahn” másodosztályú kocsiját.

Nem tudom, hány nóta volt már mögöttünk, mikor Bauer elrikkantotta magát:

- A Miska nótáját!

Ez a nóta az én bűnöm volt. Azazhogy csak a rigmusa. Régi bakanóta muzsikájára járt. Ott született a Podgorán, ak-kor, mikor Látrányiegy egész éjszakán át verekedett tizenhatodmagával, áttört szárnyakkal. Zúg az ágyú odafönt a Podgorán, Cselák ezred hátrapislog szaporán,Egyik fele el is szalad estére, estére, de estére, Honvéd század, állj be hát a helyére. Cselák őrnagy azt üzeni hajnalba: “Vissza, honvéd, miremégy ott magadba?!” Hátraüzen a hadnagy úr

Látrányi, Látrányi, de Látrányi, “Nem köll mingyárt begyulladni s hátrányi!”

Azóta hetyke daccal szokta volt énekelni Látrányi szá- zada: a hatodik század. S ki tudj a, hányszor zengett föl akkoriban a Hermada fölött,azokból a rongyos kis községek-ből, ahova tartalékba jártunk? Olyan megszokott volt már, hogy föl se füleltünk rá. De most, a vasúti kocsibanfurcsa volt. Mintha szégyelltük volna. Látrányi lehajtotta a fejét, és elérzékenyült. Aztán meleg fényű szemmel nézett rám, s a vállamra csapottlapáttenyerével. Féltem, hogy valami szív-hez szóló, érzelmes marhaságot mond, hát a pillanat hevében gyilkos ötlet villant meg bennem.Hirtelen új strófába kezdtem, amely akkor született meg a fejemben, s amely szemlél-tetően utalt Látrányi Miska híres újesztendei berúgására:Merna mellett mulatnak a honvédek, Piros borral köszöntik az újévet. “Teringettét - dörmögi a

Látrányi, Látrányi, de Látrányi, Nem tudok csak négykézlábon járkányi!”

Látrányi olyan pillantást vetett rám, mint a szíven dö- fött bölény. Bauer harsogó hahotával hempergett az ülésen.

- Hogy volt? Még egyszer, fűzfám!

- De a teremtésedet - emelgette az öklét Látrányi -, el ne fújd még egyszer, ha jót akarsz! Halálomat kívánod? Nem állhatok többet századelé, ha ez a gyilkos nóta elterjed!

- De igen, de igen, halljuk! - erőszakoskodott Bauer.

- Őrültek vagytok! - dühöngött a gémlábú, s már lezú- gott szörnyű lapáttenyere a combomra, hogy csillagokat lát-tam fájdalmamban.

Tovább nem is bolondoztunk.

Mert a következő állomáson, egy téglarakás és a raktár között, ponyvával letakart hordágyra esett a tekintetünk. A hordágy mellettvinnyogva topogott Kovács Pista tisztilegénye.

Még csak szót se válthattunk vele, mert alig állt meg a vonat, s máris továbbrobogott.

De a képhez nem kellett magyarázat.

Ilyen kis állomáson kórházvonatról csak azokat szokták leszállítani, akik már nem akartak továbbutazni.

Akik már megérkeztek.

Ekkora állomáson a kórházvonatról nem szállt le más, csak a - halottak.

Kovács István hadnagy, élt tizenkilenc évet, halállal pa-rolázott, s pókot szelídített a Doberdőn, és letették a vonatról Nabresina megDivazza között valami kimondhatatlan nevű állomáson. Kovács István hadnagyot ott láttuk utoljára. Olaj-foltos vasúti ponyva volt rajta, csak a kétdurvánszöges bakancsa látszott ki alóla. Jobbkézről fakó téglarakás, balról egy korhadó deszkaházikó állt mellette. Két lépésre tőle riadt,magyar parasztlegény nyöszörgött gazdátlan ebként, arrább pedig egy kormos tollú vén lúd tépdeste a kútmenti parajt.

Kovács István hadnagy “vigyázz”-ban feküdt a ponyva alatt, szépen, szabályosan. “Még a szeme se rebbent.” Bizo-nyára az Úristenkommandóját leste…

Nem szóltunk többé. Csak álltunk feszesen, arra vetett fővel a rohanó kocsi folyosóján. Pedig senki sem kiáltott “vi-gyázz!”-t. Nekem valamiláthatatlan kéz markolászta a tor-kom, és sírnom kellett volna. De nem lehetett. Mert Látrányi meg Bauer sem sírt. Mert szörnyű kemény férfiakvoltunk. Katonák. Csak egymásra nézni nem mertünk. És szüntelen nyelnünk kellett. Akkor még nem tudtam, miért. Ma már tu-dom. Avisszakényszerített könnynek is le kell valahol hullania. Ha kifelé nincs útja, hát a torkon csordul végig. Ilyenkor keserűbb.

Hosszú ideig hallgattunk, s azután is lassan eredt meg közöttünk a szó. A hangunk érdes és rekedt volt.

Csak Divazza előtt engedett föl a ránk terpedt jeges hangulat, mikor a kalauz végigment a kocsikon, s beszólt, hogy a Póla felé átszállókkészüljenek.

Fölállottam hát, s magamra rángattam a köpenyemet.

Azután fölcsatoltam a derékszíjam, nyakba vetettem a pisztolyzsinórt meg a kulacsszíjat.

- Szóval te itt leszállsz, fűzfa - dörmögte Látrányi.

- Le.

- No, tedd rá, és ne feledkezz meg apádról: Látrányi hadnagy úrról!

És rátettük.

- Aztán, te, ígérd meg, hogy azt a nótát…

- Ne félj, öreg oroszlán, nem bántalak vele nagyobb nyilvánosság előtt.

- Szóval: “meszet rá, oszt gyühet a főd!” - sóhajtott föl megkönnyebbülten a tepsitenyerű óriás.

- Jöhet a föld!

- Akkor Isten áldjon, testvér! - búcsúzkodott Látrányi, s a szeme tele volt meleg fénnyel.

- Szervusz, kis fűzfám! - nevetett rám Bauer is.

Fölcsaptam a sapkámat, s megmarkoltam fokosfejű bo-tomat.

Tisztelegtem. Keményen. Komolyan. Mert azért min-den komázáson s bolondságon túl megingathatatlan fegyelem élt bennünk.

Aztán: még egyszer rátettünk.

Látrányi egy utolsót rám csapott, hogy majd leszakadt a vállam, Bauer pedig a lapockáim közé zuhantotta az öklét búcsúzásul.

…Lent hangos sürgés-forgás volt.

Szabadságos tengerészek rohanták meg a vonatot, s Fe-renc Jóska birodalmának tizenhatféle nyelve zsibongott versenyt ajelzőcsengőkkel és kalauzsípokkal.

Nagy lassan lekászálódott a legényem is. A bolond még a mosóteknőcskénket is elhozta. S ez a hátizsákjára szíjazott deszkateknővalahogy beleakadt a kocsiajtó kilincsébe. Egy kis szuszmákolás után mégiscsak lekecmergett, s végre ott állt mellettem.

A vonat megrándult.

Látrányi meg Bauer borzasan integetett az ablakból.

Feléjük szalutáltunk még egyszer, s elindultunk a kijáró felé. IV Barna kislány megy az úton, Kancsót visz a vállán, Utána a százados úrSötét pejparipán… (Bakanóta 1914-ből)

Sohasem barátkoztam a tükörrel.

De akkoriban már fél esztendeje is elmúlt, hogy utoljára láttam magamat egész mivoltomban.

Ezért hökkentem meg egy pillanatra ott, a divazzai ál-lomás nagy csarnoktükre előtt.

…Ahogy rácsapattam az érkezési bélyegzőt a nyílt parancsomra az állomás szolgálatos altisztjével, nekilódultam a legénnyel, hogykivergődjünk a pályaudvarról.

A várócsarnok túlsó ajtajából két katona igyekezett ve-lünk szembe.

No, ez is valami öreg frontkutya - gondoltam magamban -, mert jó kopott a testvér. Fogadok rá, hogy két hete nem látott borotvát a képe. Ső is tornyosra megrakott csics-kással járja ezt a front mögötti világot, akárcsak jómagam. Ugyan én szalutáljak-e előbb, merthogy ő is zászlós?

És amikor már a sapkámhoz lendült volna a kezem, egyszer csak gyökeret vert a lábam.

Ugyanabban a pillanatban meghökkent a koma is. És csodálkozva ismertem benne régen látott magamra.

Mert tükör volt velünk szemben.

Sohasem barátkoztam a tükörrel.

De akkor mégis megállottam előtte. S megállott mellettem Ferenc is: hűséges, derék fegyverhordozóm.

Egy pillanatig szemléltük magunkat idegenesen, kíván-csi szemmel.

Mert idegen voltam magamnak, ha ez még olyan hihetetlen is. Olyanformán emlékeztem magamra a múltból, hogy vékony, fiús, tejfölképűkölyök vagyok, fényes zászlósi aranyszalag csillog a galléromon, mellemen pedig a sípzsi-nór, és általában elég gondozott fiatalembernekszámítok.

No hát ezért nem ismertem meg magam a tükörben el-ső pillantásra. Mert az a zászlós, aki most nézegetett rám a tükörhól kíváncsiszemmel, alig hasonlított ehhez a bennem ködlő régi képhez. Ez a zászlós borostás volt, mint egy sün-disznó. A pofacsontjain megfeszült abőre, barnán, szárazon, mint a kordován. S ez valami nyers, kemény, idegen vonást adott az arcának. Nem volt sokkal soványabb az istenadta,mint amikor réges-régen elindult egy négyemeletes József körúti házból, de szálasabb, csontosabb, durvábban ácsolt le-gény lett azóta. S holvolt akkor már a csillagok és zsinórok villogó aranya? Megkopott, penészeszöldre fakult rajta min-den.

A pillanat századrésze alatt vettem észre mindezt magamon. S örültem, hogy nem láthat idáig az anyám, mert éreztem, hogy hangossírásra fakadna szegény. Hiszen alig maradt már bennem valami az ő szelíd, mélázó fiából. Ez a legény itt durva volt és elvadult. A Doberdo, eszörnyű gla-diátoriskola vasvesszővel nevelte a szelíd, imádságos, ma-gyar édesanyák gyerekeit.

…Majdnem szemben az állomással, vasráccsal kerített kastélyszerű épület állott. Nagy hársak álmodtak körülötte a tavaszról.

S a vasrácsos kapu fölött német írás hirdette, hogy itt székel a Bátorffy kiképző csoport parancsnoksága.

A kastélykapuban peckes őrszem sétált, a lépcsős ka-pubolt alatt pedig vagy húsz tiszt meg tisztjelölt nyüzsgött. Látszott rajtuk, hogyvárnak valamire.

Szalutálva mentem el a zsibongó csoport előtt. Aztán hármat koppantottam a jobb oldali ajtón, az “Adjutant” föl- írás táblája alatt, s mártoppantam is be az ajtón.

Sápadt, szőke bajuszú kis vadászfőhadnagy kapta föl a fejét az egyik íróasztal fölött.

Jelentkeztem szabályosan.

Szórakozottan biccentett, és szaporán lapozni kezdett egy iratcsomóban.

- Hát kérlek - mondotta azután -, ezreded XIX. menet-zászlóaljának 4. századához osztottunk be. Ez a század ez idő szerint Daneközségben van. Also: oda kell menned. Várd meg az abfertigungot , s akkor az onnét ideküldött ka-déttal együtt mehetsz Danéba. Aszázadkocsin. Én majd jelentem az alezredes úrnak, hogy jelentkeztél. Különben mi újság a feldben ? Milyen a hangulat? Mi? És az olaszok?

Minderre nem tudtam felelni, mert egy törzsorvos lé- pett be, s az én főhadnagyom igazi irodagép módjára, lelkes szolgálatkészséggelsietett rendelkezésére állani.

Szalutáltam hát, s kikocogtam.

A lépcsőházban aztán megkérdeztem, ki van itt a danei menetszázadtól.

Magas, széles vállú, fekete hajú hadapródjelölt állt elém:

- Zászlós úr, Rátz László hadapródjelölt őrmester alázatosan bemutatkozom. Mehetünk nyomban, mihelyt kiadják a napiparancsot.

- Jól van, testvér, hát csak végezd a dolgodat!

Kiballagtam a kapun, s megkerestem a kocsit.

A legény akkor már régen barátságot kötött a kocsissal. Így azután nyomban tájékoztatott a jövendő leglényegesebb kérdéseiről.

- Alássan jelentem, zászlós úr, olyan sor ígérkezik, akárha lakadalomba mennénk. Aszongya Kele bátyánk, koszt rogyásig, kvártély faintos,fehérnép lehetős, a menetszázad felibe magyar, a többi tót meg rutén, de nagyon jó nép. Meg hogy valami Kancigány nevű falu van mellette.Oszt ott még a folyó is födözékbe folyik. Mer hogy szinte az egész hegy csupa kaverna.

- Nem kaverna, dehogyis a - mosolyodott el Kele János népfölkelő kocsis -, csak éppen hogy ballang. Csupa ballang a szenkanciányihegy. Ballangba megyen a Réka vize is. Mer úgy híjják azt a nagy patakot…

- Hm.

Zsongás támadt mögöttünk.

Az eligazításról özönlöttek ki a hadnagyok, kadétok. S egy perc múlva megmozdult a világ. A ponyváskocsik nyi-korogni kezdtekkülönböző irányokba, s a hátaslovak nyer-gébe is föltornázták magukat lovasaik, hogy hazaügessenek.

- No, mehetünk, ha úgy tetszik - lihegte vidáman Rátz. S azzal fölhágott a förhéncre, s rázökkent az ülődeszkára.

Öreg Kele, úgy látszott, ismerte már a kadét szokását, mert átadta neki a gyeplőt. Maga meg hátragyömöszölődött a ponyva alá, sválogatni kezdte a kocsiderékban a század-postát. Közben meg csendesen pusmogott a legényemmel. Ketten maradtunk az első deszkán.

A kadét látható kedvvel hajtott. Alighogy kiértünk Divazzáról, élénkebb ügetésre szorította a jóvérű állatokat, s a kocsi szörnyű zörgésselszaladt a krétafehér úton. Nem tudtunk beszélni, mert leharaptuk volna a nyelvünket a szapora kocogásban.

Alkonyat felé járt.

Illatos fenyves mellett döcögtünk el.

Hallgattunk.

S lassan valami mélyről jövő, felszabadult öröm, a biztonságnak valami végtelen derűje lett rajtam úrrá. Zörgött a kocsi, s én mégis roppantcsendet éreztem a tájon. Március legeleje volt, de a fű már zöldült jobbról-balról, s az alko-nyatban sejtelmesen lélegzett a tavasz.

Hirtelen kurjantani szerettem volna. Erőmbe került, hogy meg ne tegyem. Majd meg rohanni kívántam, s erős vágyódás támadt bennem,hogy én hajtsak.

- Add csak ide a gyeplőt, kadét!

- De nem ismeri az utat, zászlós úr!

- Majd szólsz, ha le kell térni róla.

- Parancsoljon. A rudasra tessék ügyelni, az fél a vonat-tól.

- Bízd rám!

Megsuhogtattam az ostort.

A rudas megugrott, de egyetlen gyeplőhúzásra vissza-szelídült a párja nyugodt ügetésébe.

Azt hiszem, boldog voltam abban a pillanatban. Békés kora alkonyat terpeszkedett körülöttünk, az égen rózsás fellegek úsztak, alattunklőcsös, saroglyás magyar szekér, előt-tem két jóvérű magyar kanca, kiket - igenis, így írom, “kiket” - egy marokkal is hatalmamban tartok;mindez oly álombeli-en messze volt legutóbbi életemtől, s most mégis oly elevenen éltem gyönyörű valóságát, hogy úgy éreztem magam, mintaki újjászületett.

A lovak árnyéka furcsa hosszúra nyúlt, de azért még erősen sütött a nap.

Előttünk vagy fél kilométerre nagy, sötétlila gomba bukdácsolt az úton.

A rudas emelt fejjel kezdte hegyezni a füleit.

Lépésre fogtam a lovakat, de így is hamar utolértük az előttünk imbolygó gombát.

Hát az bizony nem gomba volt, hanem esernyő. Az er-nyő alatt pedig egy küszködő kék kalapkős kisleány, aki elég terjedelmes, kopottutazótáskát cipelt.

Mielőtt beértük volna, megállott, s kimerülten pihegett a táskája mellett. Látszott, hogy nagyon kimelegedett az erőlködésben, s esernyőjétis a nap ellen használja.

Zavar, fáradtság, félelem volt a szemében, amint ránk vetette tekintetét. Akár az ijedt, meghajszolt őzike, villant meg bennem a hasonlat.

Már csaknem túlhaladtunk rajta, mikor eszembe ötlött: hátha segíthetnénk.

Meghúztam a szárakat. Megálltunk.

Az ilyen fiatal gyerekleányféle fél a katonától. Különös-képpen háborúban. Hát legszelídebb ábrázatomat vettem fel, s úgy kérdeztem tőlenémetül: hová igyekszik? Mert szívesen elvisszük, amíg együtt halad az utunk. Kissé szabadkozott, s röstelkedve bocsátotta le sötét szemeirehosszú pillás szem-héjait. Német nyelvtudása sem volt éppen kifogástalan, de még e néhány megtört szót is annyi dallamossággal mondotta,hogy szinte olasz beszédnek tetszett.

A lovak türelmetlenkedtek. Húzta őket az istálló meg az abrak.

- No, kisasszony, ne féljen - biztattam a fekete szemű kisjószágot. - Igazán nincs mitől tartania. Csak segíteni aka-runk magán, jó szívvel.Hátha arra visz a mi utunk is. Hová igyekszik?

- Danéba - suttogta alig hallhatóan.

- Bravó, kisasszony! - biztattam örömmel. - Mi is ép-pen oda tartunk.

Akkor már kiugrott a hátsó saroglya fölött a legényem, s egyetlen lendülettel lódította föl a kisleány táskáját a kocsira.

A leányka elpirult a kék kalapja széléig, de már nem el-lenkezett.

Bal kézre fogtam ostort, gyeplőt, s eléje nyújtottam a jobb kezemet.

Olcsó cérnakesztyűbe bújtatott kis kéz nehezedett a te-nyeremre, s egy szempillantás alatt fönt volt a leányka. Ügyesen lépett fel a förhénchágóvasára, onnét be a saroglyába, s oly könnyen siklott át gyeplőtartó bal karom alatt, mint a mókus.

Mihelyt közöttünk ült, elindítottam a lovakat. Azután összenéztünk mind a hárman.

S azt hiszem, mindannyian elpirultunk zavarunkban. Mert volt valami valószínűtlen ebben a helyzetben. Főkép-pen énnekem.

Szinte hihetetlennek tűnt, hogy csend van körülöttem, hogy még ágyúdörgést sem hallok, hogy sátoros szekéren ülök, mellettem egy kékkalapos, vékony gyerekleánykával, s azon túl egy széles vállú kadéttal.

Megnógattam a lovakat, hogy véget vessek félszeg helyzetünknek. De nyomban eszembe jutott, hogy illenék bemutatkoznunk.

Ahogy kezet fogtunk, éreztem, hogy reszket.

A nevéből alig értettem valamit. S ma már akkor sem emlékeznék rá, ha agyonütéssel követelnék tőlem. Csak a ke-resztneve van mégeszemben. S eszemben marad életem fogytáig.

Nanni.

Valamiféle Nanni. De hogy miféle Nanni, azon évek óta hiába töröm a fejem. Ám ha eszembe ötlik ez a szó, hogy Nanni, nyomban magamelőtt látom eleven kis alakját, mint-ha se pora, se köde nem volna az esztendőknek. Tizenhat év távolából is úgy libben elém, mintha tegnapláttam volna utoljára. Pedig nem a szerelem s nem a gyűlölet szemével nézek vissza. Inkább csak valami céltalan, édes-bús fájda-lommal, mintamilyennel rég meghalt, tiszta kis húgára gon-dol az ember.

Nanni.

…Úgy reszketett közöttünk ott a Dane felé gördülő századkocsi padkáján, hogy szinte belefájdult a szívem a szánalomba.

Hallgattunk. S e hallgatás mind kínosabbá vált.

Mert érezni kezdtem, hogy egyre képtelenebbé válik ez a helyzet. Oly régen nem ültem ilyen közel lányféléhez, hogy a torkom összeszorult,s a szívem a halántékom mögött do-bolt végtelen elfogultságomban. Szerettem volna jól odaverni buta fejemet a kocsi ponyvatartóabroncsához.

S mert tehetetlennek éreztem magam, éktelen düh fo-gott el a hadapród iránt. Valahogy így okoskodtam: az érthe-tő, ha a kislány nemszól. Elvégre lány is, meg fél is. Az is érthető, ha nekem sem jön ki egyetlen szó sem a számon, mert én most elfogult, zavarban égő marhavagyok, hiszen oly régen váltottam szót utoljára lányfélével, hogy azt sem tudom, mikor volt. De hogy ez a hazulról frissen érkezett, jól borotváltkadét - aki maga a hódítás szobra lehetett volna széles vállaival, karcsú derekával és komoly, szép arcával -, mondom, hogy ez a bolond kadétis úgy hallgat itt, mintha gombócot nyelt volna, hát ez disznóság! Miért nem beszél ez az őrült? Hát mit képzel? Azt akarja, hogy így tartson ezDanéig?

Szörnyű volt! Úgy ültünk ott, szinte rémült dermedtségben, mintha valami nagy szerencsétlenség ért volna ben-nünket.

Megsuhintottam az ostort.

A süvítő hangra vágtába ugrott a rudas, de egyetlen húzással visszafogtam, s ügetésbe szelídült.

Abban a pillanatban, mikor megugrott a ló, ijedten rebbent össze a kislány, s ösztönösen kapaszkodott meg a vál-lunkban.

Ez az ijedelme aztán megenyhítette a szörnyű feszült-séget. Mert utána mind a hárman összenéztünk, és elnevettük magunkat.

Akkor pillantottam először a szemébe. S akkor már nem láttam félelmet benne. Csak valami gyerekes kíváncsi-ságot. Nagy, sötétszempár csillogott rám idegenes, vizsgáló nézéssel, s mégis valami tiszta és nyugodt bizalommal.

S ez a bizalom, ez a felém sugárzó biztonság engem is megnyugtatott.

Lépésre fogtam a lovakat.

Már nem éreztem zavart. Már visszakapaszkodtam biz-tos talajra. És tréfálkozni kezdtem a kisasszonnyal.

Istenem! Ki tudná számon tartani, mit beszélnek a fiatalok, mikor még fél lábbal, avagy egészen benne vannak a kamaszkorban? Ki tudnáelsorolni, mennyi kedvességet, ostobaságot, csipkedő bókot, hímes-virágos szamárságot s ezernyi apró, haszontalan hiábavalóságothordanak össze? Ki tudná megmondani, mi mindent hoz magával az ifjú, tán-cos léptű hegyi patak tavaszi áradáskor? Virágszirmot, fűszá- lat,gallyacskát, habot, tajtékot, buborékot, lepkeszárnyat, bogarat… a rejtelmes ormok és rengetegek egész csodálatos világát.

A félkérdések, félválaszok, féltréfák, féligazságok, fél-mosolyok és félkomolyságok útvesztője során mégis kihá- moztam annyit, hogyNanni a trieszti tanítóképző növendé- ke, s haza igyekszik özvegy édesanyjához. Elmondta, hogy apja kezelőtiszt volt a Lloyd HajóstársaságnálTriesztben, s nemrég halt meg. Akkor az anyjával visszahúzódtak Danéba, ahol valami ház maradt rájuk régebbi örökségképpen. Két év ótaTriesztben tanul, de hetenkint hazajár, vagy anyja látogatja meg. Most azonban nem tudja, hogyan lesz, mert a preparandia épületét katonaicélokra foglalta le a hadvezetőség, s őket - félévi bizonyítvánnyal a zsebükben - egyelőre szélnek eresztették.

- Olasz? - kérdeztem tőle.

Nem felelt. Lehajtotta a fejét.

Hallgattunk. De én megértettem a választ.

- Ne féljen - mondottam. - Mi nem haragszunk az ola-szokra. Csak kényszerből harcolunk ellenük.

Hálás, nagy szemekkel nézett rám.

- Mi magyarok vagyunk - tettem hozzá a magyarázatot előbbi szavaimhoz.

Örömmel villant meg a két rejtelmes tüzű szem.

- Ó, ungheresi… - szólta el azután magát alig hallható hangon, mely inkább sóhaj volt, megkönnyebbült sóhaj, mintsem szó.

Tehát csakugyan olasz volt.

Vasúti őrházhoz értünk.

A kadét, aki eddig némán ült mellettünk s közönyösen hallgatta évődő beszélgetésünket, most megszólalt. Persze magyarul:

- Ez itt a Kacsicse őrház. Itt balra kell térnünk.

S az őrház mellett torkolló mellékútra mutatott.

Rákanyarodtam.

Sötét fenyvesbe tűnt az út. Az eddigi pompás, fehér or-szágút helyett köves, kátyús kocsiúton döcögtünk.

Most jobban kellett figyelnem a lovakra, hát csínyfán bántam a szóval.

Fél perc alatt kibukkantunk a fenyves túlsó szélén. Bok-ros csalitban kanyargott tovább az út, és váratlanul lejteni kezdett.

S akkor feltűnt a túlsó dombon Dane parányi községe.

Olyan volt, mintha valami kalap magasra kunkorodó karimájáról ereszkedtünk volna alá, hogy azután felkapasz-kodjunk a kalap tetejére.Ezen a kalaptetőszerű dombon ál-lott a község.

Bizony vékonypénzű kis falu volt az! De akkor, abban a pillanatban, az alkonyat utolsó lobbanásának visszfényében olyan volt, mint valamirégi, öreg vár.

Még néhány perc, s a hámba feszülő két pej felkaptatott velünk a kalap, akarom mondani: a danéi domb tetejére, s egyszerre ottrázódtunk, zötyögtünk a házak között.

A kapuk előtt bakák pipáztak s állottak föl tisztelegve, mialatt a kocsi elzörgött előttük.

- Itt a posta!

- Meggyütt az új zászlós úr is!

- Valami lányfélét is hoztak!

- Biztosan az öreg Kele szedte föl valahun. Höj, nagy kutya az öreg!

Így zümmögött a katonakaptár.

Balról egy tágas udvaron, hevenyészett szín alatt moz-gókonyha füstölt. Egy szakasznyi honvéd éppen sort állt a csajkával, s a zsibongóhad tréfálkozva bolondozott a feltűrt kötényű, ingujjas szakácsokkal.

Erősen szürkült, amikor beértünk a falucska egyetlen terére. Tenyérnyi volt az is. A közepén kőkút állott, durván faragott kővályúval.

- Kerüljük meg a kutat - mondotta Rátz -, ott van a századparancsnokság s a tiszti étkező. Az a világos ablakú ház ott!

Odafordultam az épület elé.

Kele leemelte a kislány táskáját. Én meg leugrottam, hogy lesegítsem őt magát. Ám a kis haszontalan közben már lelépett a túlsó oldalon,Rátz kezére támaszkodva.

- Grazia! Grazia! Danke schön! - köszönte kedves dallamossággal szívességünket, s olyan természetes biztonság-gal nyújtott kezet,mintha legalábbis valami szalonban let-tünk volna.

Rátz zavartan hümmögött, én meg összevágtam a bo-kámat.

Azután a szemben lévő házra mutatott ő kisasszonysá- ga, s elindult öreg Kelével haza.

- No, nézd csak, adta kis fruskája! - dörmögtem utána tekintve. - S még csak nem is csúnya. Egész csinos a tacskó!

Erre még egyszer hátravetette a fejét, s mintha elmosolyodott volna. Sőt, mintha valami huncut fény is megvillant volna a szeméhen, amintelhaladt.

Rátz valami ilyesfélét mondott, meglehetősen kevés meggyőződéssel:

- Igen, zászlós úr.

De alig volt súlya a szavának.

Akkor ért a másik ablak elé a lány. S a rávillanó fény-ben úgy láttam, mintha lehajtott fejel kuncogott volna. Talán azon nevetett, amitmondtam róla? Nem, ez lehetetlen volt. Hiszen magyarul mondtam.

Rátz előrelépett, s megnyitotta a tornác ajtaját:

- Parancsolj, zászlós úr! A legényt majd eligazítom én.

Mikor beléptem a tornácajtón, akkor gyújtottak lámpát Dane házaiban, s akkor zendült meg valahol messze, valamelyik templomtoronyimádkozó estharangja. V Szánt az ökör, recece, Csörög-csattog a járma. Kemény a föld a doberdói határba Olyan kemény, még az eke sejárja, Minden lánynak, recece - civil kuss! -, Katona a babája! (Bakanóta 1915-ből)

Alacsony padmalyú egyszerű szobába léptem be.

Az asztalon gyönge kis petróleumlámpa égett, mellette egy őrvezető rótta ceruzájával a papírt, az ablaknál pedig szétvetett lábakkal, hátratett kezekkel állott valaki, s bámult kifelé az estébe.

Az ajtónyitásra megfordult.

Sápadt arcú, negyven év körüli tiszt volt. Apró, fekete bajuszkájával, sötét szemével és fekete, hullámos hajával va-lami régi,gyerekkoromban látott fametszetre emlékeztetett. Ma már tudom, ki lehetett az, mert most is tisztán látom az arcot: Körnerhez, a németszabadságharcok ifjan elhunyt köl-tőjéhez hasonlított.

Összekoppantottam a sarkam, s jelentettem bevonulá- somat.

Megbiccentette a fejét:

- Köszönöm. Szebenics főhadnagy vagyok. Isten ho-zott! Örülök, hogy még egy harcteret járt alantas tisztet ka-pok. Szakaszt nem adok:rád fér a pihenés. Meg azután annyi a hadapródom, hogy sok is. Hadd dolgozzanak azok. Szállá- sodról gondoskodtam.

Rátz hadapród lépett a századirodába, s hozta a csoportparancsnokság eligazítását meg a postát.

- Nos, akkor hozzá is foghatunk a napiparancshoz, Barta - fordult a főhadnagy az írnokhoz. - Urak, viszontlá- tásra a vacsoránál.

Biccentett, s mi kijöttünk. De még hallottam száraz csengésű, diktáló hangját:

- Huszonhatodik számú század-napiparancs. Mai dá- tum… Első pont… Szolgálat, kettőspont… Századügyeletes tiszt: Takáts Elekhadapródjelölt őrmester…

Behúztam az ajtót.

- Különös ember a gazdátok - dörmögtem Rátznak.

- Az. Áldott, jó ember. Sokszor túlságosan elnéző.

- Micsoda civilben?

- Járásbíró, valahol Temesben. De ha úgy tetszik, men-jünk be talán addig az étkezőbe.

Az udvar másik oldalán volt a tiszti étkező szobája. Nevetés, zsivaj hallatszott az ajtaja mögül.

Beléptünk.

A mennyezetről lógó lámpa egyszerű szobát világított meg. Az egyik oldalon hosszú, piros terítős asztal állott, rajta tányérok, evőeszközök,poharak és kancsók.

Vagy fél tucat hadapródjelölt zsibongott összevissza, de ahogy beléptünk, minden szem felénk fordult.

S aztán egymás után állottak elém.

- Zászlós úr, Takáts Elek hadapródjelölt őrmester alázatosan bemutatkozom.

- Zászlós úr, Schmidt Imre hadapródjelölt őrmester alá- zatosan…

- Zászlós úr, Heller Márkus hadapródjelölt…

- Zászlós úr, Koczkás Irpid hidipridjililt…

Eget rázó röhej. A kis szőke kadétka meg elhallgatott, szörnyű röstelkedéssel. Én is alig tudtam elnyomni a neve-tést.

Koczkás hadapródjelöltnek akkor váltott a hangja. Né- ha olyan zengő baritonja volt, hogy öblösen harsogott, majd meg hirtelen úgy sipított,hogy tűbe lehetett volna fűzni a hangját.

- No, semmi baj! - vigasztaltam meg a boldogtalan kis szőke kölyköt. - Majd ha azt kell ordítanod, hogy rajta, akkor bizonyára nem vált a

hangod.

Hálásan nézett rám nagy, kék szemeivel a fiú, aztán szinte szepegve vonult félre az egyik lócára.

Bibircsókos képű, tagbaszakadt legény állott elém:

- Zászlós úr, Farkas Lázár önkéntes őrmester alázatosan…

A sarokból egy hunyorgó szempár nevetett rám.

S a következő szempillantásban már ropogva öleltük egymást felejthetetlen öreg komámmal: Tornay Gyurka nép-fölkelő zászlóssal,mindnyájunk apukájával, akivel vagy esztendeje együtt keseregtünk Volhínia roppant síkjain.

- Apuka, vén rumoskulacs, te!

- Fűzfám, görhes rímtalpalóm, hát te vagy?

- Én, én, apukám! Csakhogy látlak! Azt hittem, már ré- gen alulról szagolod az ibolyát, valahol Muszkáliában!

- Én is rólad, öcsém. Szinte láttalak valami jó, testhezál-ló közös sírban, mésszel pácolva.

- Gazember vagy, apuka!

- De csak azért, mert szeretlek, fűzfa!

- Éppen olyan komisz aggastyán vagy, mint azelőtt!

- Te meg éppen olyan fejbajos álhírlapíró, mint régen. De nem tehetsz róla. Így születtél. Gyógyíthatatlan.

- Vessz meg!

- Múlj ki!

Nem tudtuk, mit csináljunk örömünkben. Nagyon szerettem apukát, akinek most megcsillant szemében a könny. Röstellte is, hát hamarhátba vágott, s a többiek felé fordítva a fejem, dikcióba kezdett üvöltő hangon:

- Az egész: vigyázz! Kadétok, jelöltek és egyéb félnad-rágok, idesüssetek! Összes sárga paszományos toportyánfér-gek, örvendezzetek svigadozzatok! Elképzelhetetlen kegyelem szakadt rátok. Apuka legjobb cimborája részesít abban a malasztban, hogy tudomást vesz nyomorultlétezéstekről. Íme, a gyerekarcú tömeggyilkos, a cár réme, kozákok veszedelme, Jakimov oroszlánja, Staragrod hőse és… és Kamionkafutóbajnoka. Egyébként magyar királyi tábori poéta, miért is fűzfának neveztetik Rigától Bagdadig s az Alpoktól az Ison-zóig minden fronton!Uraim és hadapródjelöltek, katonaság és népség, emberi egyének és majomcsődörök! Apuka régi cimborájára háromszoros vivát!

- Vivát! Vivát! Vivát!

Szebenics lépett be.

Mosolyogva nézett végig rajtunk. De ebben a mosolygásban nem volt derű. Csak jóság. Nem volt benne tréfa. Csak megértés.

Mihelyt leült, elhalkult a szilaj bolondozás. A jókedv megmaradt, csak csapkodó hangossága szűnt meg. Valami halk szavú fojtás került azifjúi kedv lőpora fölé.

Mind a frontról érdeklődtek.

Hogy van? Mint van? Hol áll az ezred, amelyhez kikül-dik őket? Milyen arcvonalrészen van most állásban? Voltak-e nagy harcok?Mekkorák az átlagos veszteségek? Koszt? Hangulat? Postajárás? Szabadságok? Kik vannak kint isme-rősök?

Különösen az öt kadétnak támadt ezer kérdése. Takáts, Schmidt, Heller meg Koczkás olyan kérdéstűzbe fogtak, mint megannyigépfegyver. Rátz csak néha-néha kérdezett valamit.

Szebenics sem járt még tűzben.

Valami baja lehetett, mert segédszolgálatos volt. A fiúk apró jelekből arra következtettek, hogy maga jelentkezett a frontra, s úgy kerültmost a menetszázad élére.

Mindent el kellett mondanom. Hogy az ezred, amelyhez kikerülnek, népfölkelő ezred. Ám ez semmi különbséget sem jelent emberanyag ésharci feladatok dolgában a tábori ezredekkel szemben. Hogy csak két zászlóalja van, mert a harmadik visszamaradt Szarajevóban, amelynekeredetileg helyőrségéül szánták az egész dandárt. Hogy az olasz hábo-rú kitörésekor került a dandár s benne ez a két zászlóaljas ez-red azIsonzó partjára. Hogy azóta szakadatlanul itt vérzik, sokkal embertelenebb tusákban, mint az orosz harctéren küzdő tábori ezred.

A kadétok falták a híreket. Nekihasaltak a térképem-nek, s pontosan megkeresték a Podgorát, a Monte dei sei Busit, Selzet, Marcotinit,Duinót. Azután el kellett nekik mondani, hogy az egész Isonzó-front apró védőszakaszokra oszlik, melyeket Bienének nevez a hivatalosmegjelölés. El kellett mondani a szolgálatot a legaprólékosabb részletekig, a kavernafúrógépek alkalmazását, az állásépítés szörnyű erő-feszítéseit, a pergőtüzet, kézigránátharcot s az aknavetőtüzet, amelyet a bakanyelv macskázásnak keresztelt el.

- Űrült muris lehet! - mondotta lelkesen mindenre Takáts, akiről már ezen az estén is megállapíthattam, hogy életem legfalánkabbfiatalembere.

Mert közben természetesen vacsoráztunk. Takáts úgy tüntette el az ételeket, mint valami nyelőgép. A végén azután a kenyérszeletekre

vetette magát. Magam sem tartoztam odakint az ambróziával táplálkozó virágszálak közé, de Takáts Elek mellett megsemmisült mindentudásom. Ilyen étvágy láttán eltörpült az én étvágyam. Egyszerűen értékte-len utánzatnak bizonyult Takáts Elek hegységnyelő s tenge-rivóképességei mellett.

S még valamit észrevettem.

Szebenics főhadnagy erősen ivott. Az ópiumevők vagy morfinisták konokságával nyúlt minduntalan a pohara után.

Szebenics főhadnagy hatalmasan ivott.

De azalatt a négy vagy öt hónap alatt, amíg láttam, amíg körülötte éltem, soha annyi ittasságot sem láttam rajta, amennyi ahhoz kell, hogyvalakinek a szeme váljék csillogóbbá.

Különös ember volt, aki az első pillanattól kezdve ma-gához húzta mindnyájunk érdeklődését, szánalmát és - ta-pintatát.

…Vége felé járhatott már az egyszerű vacsora, melynek során hosszú idő óta először ettem ismét tányérból a frontélet csajkája helyett,amikor beállított az utolsó kadét is.

Alighogy leült közénk, csipkedni kezdték a többiek:

- Aszpirin, te csalsz!

- Aszpirin, te nem is Rodikon voltál a huszonkettedik menetzászlóalj orvosfőnökénél!

- Aszpirin, valld be, hogy nem is volt egészségügyi megbeszélés!

- Aszpirin, te nők után jártál!

Ezt az utolsó vádat Koczkás sipította a védtelen fiatalember felé, aki, mint utóbb megtudtam: Herman Róbert név-re hallgatott, s civilbenorvostanhallgató lévén, odakint egészségügyünk patrónusává avanzsált.

No: alaposan beillett a többi kamasz közé! Csúfolták svábnak, aszpirinnek, de azért úgy szerette őket, mintha együtt nőttek volna felfatornyos hazájában, odalent Zsom-bolyán.

Szebenics hamarosan otthagyott bennünket.

Apuka nyomban kibömbölt az ajtón:

- Küldönc!

- Parancs! - mordult rá odakint a válasz, két bakancssa-rok rettentő koppanása után.

Többet nem hallottam, mert apuka behúzta maga mö- gött az ajtót, mialatt odakint értekezett a bakával.

De öt perc múlva hegedűcincogás hallatszott az ablak alatt.

- Befelé, te görényképű! - rikkantotta apuka.

Keskeny résre nyílott az ajtó.

Először csak egy katonasapka látszott be rajta, aztán a sapkában levő kondor, fekete bozont, azután két csillogó szem meg egy hófehérfogsor.

Végül bekövetkezett az egész ember. S utána még egy.

Két fekete honvéd állott cövekként az ajtónál. Bal ke-zükben, szabályos “súlyba”-állásban a vonó meg a hegedű. Jobb kezük keményenrepült a sapkájukhoz.

- Zsáslós úr, alázsatosan jelentem, beléptünk a sobába!

- Pihenj! - dörögte Tornay. - Sapkát le, csipások, és tust!

A két füstös rázendített, apuka pedig felém intett a po-harával, miközben méltóságteljes pofát öltött:

- Fűzfám, egyetlen cimborám, szállok hozzád! Apai szeretetem jeléül, költséget és fáradságot nem kímélve, sike-rült biztosítanom e kétfekete művész közreműködését. Pusztán a te tiszteletedre. Íme: Kalányos Vendel vályogipa-ros és nótagyilkos, meg Kolompár Guga teknővájóés községi gyepmester; mindkettő ama romák nemzetségéből, kik meg-halnak, ha - dolgozni kell nekik!

…Később mindenki megbolondult. Csak Rátz őrizte meg emberi méltóságát. Néhány szép, szomorú magyar nó- tába beleénekelt, sszárnyaló tenorja vitte, vitte a mi kornyi-káló dalunkat.

Ilyenkor csillogó szemmel nézett rá Takáts:

- Jól van, papom, vidulj, papom!

- Éljen a páterka! - visította rá Koczkás.

A boglyasfejűek tust húztak, s szörnyű hangzavarba fulladt minden.

Már rekedtek voltunk mind. Koczkásnak kétszer is ki kellett mennie, s Aszpirin részesítette elsősegélyben a sápadt kis falurosszát.

De azért halványan is, álmosan is, szakadatlan csuklás közepette verte az asztalt. Ó, ha a mamája látta volna!

Füst, gőz, zene, ordítás egyetlen sűrű gomolyagba ol-vadt előttem. Arra még emlékezem, hogy Aszpirin szörnyű sváb nótákat adott elő,apuka, a lócára állva, két fazékfedővel verte a taktust, miközben a két füstösnek az asztal alatt kellett játszania, de “szívet rázó szomorúsággal”.

Azután, nem tudom, miképpen történt a többi.

Kalányos hirtelen húzni kezdte az anyám nótáját: A faluban a legárvább én vagyok, Házunk fölött még egy csillag sem ragyog…

Abban a pillanatban végtelen tisztasággal megláttam az anyámat. Olyan tisztán, ahogyan sohasem láttam a fronton. De itt, ebben aborgőzös, korhely éjszakában egyszerre ott ült előttem kedves karosszékében, s halk énekszóval varrogatott valami apróságot.

És akkor többé nem a hegedűszót hallottam. Az ő halk, szelíd alt hangja dúdolta tovább a nótát édes búbánattal: …Nincsen alám, nincsenanyám, sem szeretőm, Ők már régen nyugosznak a temetőn…

Ez volt az egyetlen magyar nóta, amelyet tudott. Mert német asszony volt az én édesanyám.

Igen: tökéletes tisztasággal láttam finom, törékeny alak-ját, s hallottam felejthetetlen mélázó dúdolását. Talán a böl-csőm fölött is ígyénekelt. Mert most egyszerre úgy éreztem, hogy apró gyerek vagyok, hogy nem történt velem pici ko-rom óta semmi, nincs háború, nincsDoberdo, gyerek va-gyok, kisgyerek, aki anyja felé tárja gyámoltalan karjait. És akkor valami összeszorította a szívemet s a torkomat, éskeserves zokogással borultam rá az asztalra.

…Arra riadtam, hogy apuka ölelget.

- Megvesztél, fűzfám? Mi ez?

- Az anyám nótája… - dadogtam -, az édes, jó anyám nótája…

- Részeg vagy, fűzfám, részeg vagy!

- Az, az - hazudtam rá készséggel, mert éreztem, hogy a föld alá kellene süllyednem szégyenemben, amiért ilyesmi történt velem annyitacskó szeme láttára.

Hát fölemeltem a fejem, szétmázoltam a könnyeimet, s kurjantva kaptam föl a poharamat. Mert iszonyú kemény fér-fi voltam akkoron.

Később dévaj és csiklandós bakanótába kezdett Takáts meg a lóképű Schmidt.

Rátz megcsóválta a fejét, szemrehányó mosollyal nézett Takátsra, s aztán kiment.

Bent pedig a két kadét rekedtre ordította a torkát.

Éjfél körül megszöktem.

Amint kiléptem az ajtón, Rátzra esett a tekintetem. A falnak támaszkodva nézte a csillagokat.

- Pajtás - szólítottam meg -, hogyan találhatnék el a szállásomra?

- Parancsolj, zászlós úr. Majd velem. Együtt lakunk.

S elindultunk a holdfényben.

- Szerencse, hogy még itt voltál - hálálkodtam a kadét-nak.

- Téged vártalak, zászlós úr.

- Ejnye, s ezért rontottad az éjszakádat? Köszönöm, testvér.

- Szívesen tettem.

- Mert láttam rajtad - folytattam -, hogy nem nagyon ízlik az ilyen duhajkodás.

- Amíg csak a kedv mulat - válaszolta -, addig szép. Addig szeretem. De amikor már a szesz gőze hajtja a mula-tást, akkorelkedvetlenedem.

A kőkutas terecskén haladtunk át. Hűvös volt. A léleg-zetünk párádzott.

Aludt az egész világ.

Csak a tiszti étkező felöl szűrődött utánunk halk hege-dűvinnyogás.

Árnyékunk hosszúra nyúlt a holdfényben.

A túlsó soron lenyomott egy kilincset a kadét. Széles udvarba léptünk. Majd végigmentünk egy bolthajtásos ámbituson , fölkocogtunkvalami nyikorgó falépcsőn, s végül megérkeztünk.

Két egymásba nyíló szoba volt az emeleten.

- Itt lakik Takáts, Heller meg a kis Koczkás - magyaráz-ta Rátz. - Itt belül meg te és, ha nem lesz ellene kifogásod, én.

- Ugyan, testvér, hogy mondhatsz ilyet? - korholtam a fiút.

Fölvillantotta a villanylámpáját.

Két vetett ágy!

Az egyik a falnál, a másik túlnan.

Piros csíkos paraszti párnák, dunnák, de: ágy! Rövid alkotmány, amelyről előre láttam, hogy csak összehajtogatva férek el majd benne, demégis: ágy! Ágy, ágy!

A kályha mellett apró kamrácska nyílt. Egy szempillantásra benyitottam. A lámpa fénye derék Ferkóm alvó arcára esett. Hanyatt feküdtvalami jó, tömött szalmazsákon, s nagyokat szusszanva aludt.

De előbb kirakta a holmijaimat az asztalra, szépen, sza-bályosan.

Mély, boldog sóhajjal kezdtem a vetkőzéshez.

Hetek óta nem volt lent rólam a ruhám.

Rátz már régen az ágyban volt, s én még egyre a lábszá- raimat vakartam az ágy szélén. Csak az tudja, mi ez, aki hosszú időn át hordottmagán szűk lovaglónadrágot meg fölcsavart lábszárvédő szalagot anélkül, hogy azt csak meg is lazíthatta volna.

A kadét hanyatt feküdt a párnán, s a padmalyt nézte.

- Hallod-e, öcsém - kérdeztem álmosan -, miért hívják Hellert Seviotnak?

Rátz elmosolyodott.

- Ó, ezek a neveletlen fráterek, Takáts meg Schmidt mindenkire ráakasztottak valami gúnynevet. Hellernek az apja posztókereskedő,valahol Nyitra mellett. S a fiú nem tudja megállni, hogy ha szövetfélét lát, meg ne tapogassa. Jó múltkorában aztán előre összebeszéltek, snagy vitát rendeztek előtte valami posztóról. Heller megmorzsolta az ujjai kö- zött, s egyetlen szóval eldöntötte a vitát: “Seviot. ” Azóta Seviotnakhívják. Igaz, hogy Takátsot csak Takinak nevezik, azzal az elvi fenntartással, hogy ez taknyost jelent. Schmidtet “lóképű”-nek tisztelik fél méterhosszú ábrázata miatt. Ezt különben Koczkás ragasztotta rá, aki egy ízben Schmidtról beszélve megállapította, hogy “kissé korlátolt, deegyébként igen Lóképű fiatalember”. Koczkást viszont Zeusznak, a mennydörgőnek csúfolják, az öreg Farkas Lázárt pedig or-dasnak.

- Hát téged miért hívnak páternek? - kérdeztem.

- Klerikus vagyok, zászlós uram. A nyitrai papnevelő- ből jelentkeztünk katonának vagy öten.

- Ne beszélj! - nyitottam rá a szemem. - No, ilyennel sem találkoztam még. És visszamégy, ha hazasegít az Isten?

- Vissza - felelte egyszerűen a fiú. - Ez lélek dolga. Ötünk közül ketten a Koschanán levő nyitrai menetszázad-nál vannak. Azok nemmennek vissza. Már megmondották. S ez a becsületes út. Jobb így, mintha egyre hátrafelé nézve mennének papnak. De én úgy érzem, vanlelkem hozzá.

Lefeküdtem. Ó, mennyei gyönyörűség!

…A másik szobába akkor topogott föl a három szom-széd lakótárs.

fafojtott vihogással csetlettek-botlottak.

- Seviot, te részeg vagy! - röhögött halkan Takáts.

- Részeg a nénikéd! - feleselt vissza Heller.

- Márkus - intette őt a kis Koczkás -, hallod-e: már kuss!

- Te meg eredj ki, és hányd ki magad előbb, tacskó! - vágott vissza a zsámbokréti rőfös fia. - Majd úgy jársz, mint a múltkor.

Egy ideig még vihogtak, majd csönd lett. Csak levetett bakancsaik koppantak a padlón egymás után.

Aztán megint Koczkás suttogását hallottam:

- Jó alak ez az új zászlós!

- Az - tette hozzá Heller.

- Szép tőle, hogy mindjárt pertut ivott velünk - folytatta a cérnahangú.

- Ühüm - ásított rá Seviot.

- És abszolúte nem henceg - fűzte tovább gondolatait a kis szőke.

- Pedig kitüntetése is van…

- Uá… Uá… - ásított közbe Takáts. - Aludjatok!

Csönd.

Később még egyszer megszólalt Koczkás:

- Láttátok a lábszárvédőjét? Nem úgy tekeri a lábára, mint mi. Fönt csillagosra csavarja. Azt mondják, az olasz tisztek hordják így. S afronton mind csillagosra csavarják a ka-máslijukat a mieink is. Holnap megkérem őt, hogy tanítson meg rá.

- Aludj! - mordult rá Heller.

- Kuss már, te Márkus - mordult föl Takács -, mert hozzád vágom a bakancsomat.

Egy perc múlva aludtak, mint a tej.

És szunnyadni kezdtem én is.

A holdsugár belépett az ablakon, az álom pedig felében fárasztotta el az ajkamon gyerekkorom régi, bizakodó, esti fohászát… VI Nyitvavan a százados úr ablaka, Barna kislány sírva sétál alatta. “Állj meg, kislány, érted dobog a szívem, Nem tagadom, hogy igazán szeretlek.”“Nem állok meg százados úr szavára, Nem leszek a százados úr babája, Van nékem a századában közlegény, Kit nem adnék, százados úr,magáért!” “A közlegény elesik a csatába, Ki borul a barna kislány vállára?” “Ha elesik szálljon áldás porára, Mégse leszek százados úrbabája!” (Bakanóta 1914-ből)

Sütött a nap, mikor fölvetettem a szemem. S mert pár-nák között, ágyban találtam magam, hirtelen az a gondolat döbbent belém, hogy:álom.

Párna.

Ágy.

Nyugalom.

Derű.

Csönd.

Csak álom lehet. Igen, álom az egész. Tehát: csak föl nem ébredni, jaj, föl nem ébredni belőle! Hiszen olyan jó! Olyan szép!

Újból alvásra erőltettem magam. Akkoriban bármikor, bármennyit tudtam aludni. És keltés nélkül is, csaknem percnyi pontossággal akkorébredtem, amikor akartam. Csak el kellett határoznom.

Hát aludtam.

Azazhogy valami félálomban hevertem.

…Messziről vezényszavakat hallottam. S földdöngető katonai mozdulatok zaját. És lassan-lassan az az álombeli bizonyosság támadtbennem, hogy otthon vagyok. A Sas-hegy alatt. A Budaörsi út új kaszárnyájában. Igen. Ott vagyok. És valami különös kímélet miatt ma nem kellkivonulnom. S ezért alhatom. És alszom.

Kint pedig káplárok meg őrmesterek vizsgálják, igazít-ják s osztják be tappárokba s harcjárőrökbe a szakaszokat, ugratják a féltagokat, sállítják pontos takarásba meg igazo-dásba a századokat…

Be jó, be jó…

És én alszom…

Azután valami nagy zúgást hallottam egész közelről. Mintha vizek zuhogtak volna nagy magasságból.

…S egyszer csak megérintette valaki a vállam. No most - rebegett bennem az eszmélkedés -,most nyomban vége lesz mindengyönyörűségnek. Most ki kell nyitnom a szemem, fel kell ébrednem, s akkor egyszerre: fedezék, lövőárok, Doberdo, gránát…

- Zászlós úr, tessen felkelni!

Megismertem Feri hangját.

Félálmomban is valami gyerekes, keserű durcásság zú- golódott bennem. Nem. Hát azért sem. Hátha ez egyszer irgalmas a kérlelhetetlennagy úr, a “muszáj”? Meg kell pró- bálnom. Hiszen még sohasem ellenkeztem eddig muszáj úr-ral. De most, most…

- Zászlós úr, tessen már fölkelni, kész a fürdővíz!

Mintha rugók lendítettek volna fel fektemből.

- Mi? Micsoda? Mit beszélsz? - hebegtem értelmetlenül. S időbe került, míg magamhoz tértem. De mindenekelőtt jól benyomtam akörmeimet a tenyerembe. Fájt. Tehát ébren voltam.

Szentséges Isten, de jó vagy!

Nagy ruhamosó kád állott a szoba közepén. Fehér gőz-felhők páráztak belőle. És az ablakon beragyogó napsugár finomszivárványszínekre tört a párákon.

Hm. Hát ez volt az. Az álombeli vizek zúgása.

- Arany kölyök vagy, Feri! - ujjongtam hálásan.

A legény boldog szerénykedéssel vigyorgott, s feltűrte az ingujj át.

Céltalan kísérlet volna, ha le akarnám írni, milyen bódí- tó öröm volt beleereszkedni a párolgó vízbe. Céltalan volna, mert azok, akiknekmég sohasem kellett hosszabb időre le-mondaniuk a kultúrember mindennapi s az unalomig megszokott életformáiról, még csak elképzelnisem tudják, meny-nyi gyönyörűség van az élet akárhány jelentéktelen aprósá- gában.

Harsogva énekeltem a kádban. Olyan szilaj jókedvvel ordítottam, hogy csaknem szétvetettem vele a falakat. Nem hiszem, hogy az apróruca nagyobb pocskolódást visz vég-hez első fürdésekor, mint amilyet én végeztem akkor.

Hanem hát minden gyönyörűségnek vége szakad egyszer. Végül mégiscsak ki kellett szállanom a mosókádból.

Lomha nyújtózással fogtam a borotválkozáshoz. Kinyitottam a belső ablakot. Tenyérnyi tükrömet ráakasztottam a külső ablakfélfa szögére,a fenőszíjat meg az ablakkilincsre. Mindezt lajhárlassúsággal tettem, mert újra meg újra nyúj-tózkodnom kellett.

Özönlött rám a napfény. Ereje még az ablaküvegen át is melengette, csiklandozta a vállam, hátam, karom bőrét. Mert övig meztelenüllustálkodtam, és süttettem magam Isten ál-dott, tavaszi napjával.

Erősnek, izmosnak, daliásnak éreztem magam, pedig - ma már el kell ismernem - ösztövér voltam, mint egy tizenhat éves kamasz, s akarjaim is vékonyak voltak, akár egy süldőlányé. Ma is csodálkozom, hogyan tudtam annak idején a legnehezebb kézigránátfajtát, az otromba“kukoricagráná- tot” tizenöt-húsz méternyire elhajítani azokkal a karokkal. Bizonyos, hogy ha a katonaságba való befurakodásomkor orvos elékerültem volna, szó nélkül kirúgnak. Csakhogy hát én úgy lettem katona ezerkilencszáztizennégyben, hogy or-vos nem is látott.

Mondom, elég gyatra legényke voltam akkoron, de én sohasem ismertem el ezt, még magam előtt sem, sőt pökhen-di önbizalommalnéztem a világba, s nem kevés fölénnyel énekeltem, hogy: …Maradt otthon kettő-három nyomorult, Rátok, lányok, még az ég is beborult…

…Ezt dúdoltam akkor is, mikor odaállván az ablakba, paskolni kezdtem a borotvakéssel a fenőszíjat.

Ám egyszerre abbahagytam a dúdolást, s magamra rángattam a zubbonyomat.

Mert lent, a szomszéd ház udvarán fiatal lányka lépegetett le az ámbitus lépcsőin, kezében ocsúval telt kosárral. Nanni volt. Szaporánkezdte hívogatni az aprójószágot:

- Pity-pity-pity-pity…

Hanyatt-homlok rohant oda a haszontalan tollas nép-ség. A kislány meg ott állt közöttük nagy piros mintás ken-dőjével, s roppant szigorúantartott rendet közöttük. A fa-lánk, vörös kakasgavallért háromszor is visszakergette. Olyankor összehúzta szemöldökeinek kékesfekete íveit, súgy ráripakodott a hetyke taréjú jércebolondítóra, hogy még hallgatni is szívremegtető volt. Meg is vágtam magam borot-válkozás közben. Erreaztán megbosszankodtam.

- Ó, a kis tacskó! Fütyülök rá! Nevetséges. Igazán ne-vetséges volna…

A borotva sercegve pusztította háromhetes legénytol-lamat, miközben a fülem alatt duzzadni kezdett a kiserkedt vércsepp.

- Pity-pity-pity-pity…

Hm. Hogy henceg a kis vacak. Olyan hetykén jár odalent, mintha legalábbis zsandárkáplár volna. Lám, a kis béka!

Ssz! A teremtésit. Már megint megvágtam magam. De úgy kell az ilyen marhának, aki borotválkozás közben holmi zöldfülű pesztonkákraforgatja a szemét. Hogy az a förgeteges jégeső…

Két sebtől vérezve, dühöngő méreggel folytattam a szőrtelenítést. S jóleső elégtétellel állapítottam meg, hogy íme már nem törődöm azzal ajelentéktelen kukaccal odalent. Abszolúte nem törődöm vele. Szép is volna. Phö! Én - ővele! Nevetséges. Phö! Igazán nevetséges. Énmiattamugyan pö- rölhet váltig a csibéivel meg récéivel, oda se hederítek.

- Pity-pity-pity-pity…

Miattam pittyeghetsz ítéletnapig, tacskó. Meg se látlak. Oda se nézek. És milyen dölyfös a kis nyomorult. Még egyet-lenegyszer sepillantott föl az ablakomra. Ó, ó, a kis kényes! Mintha minden utcasarkon zászlósok szalutálgatnának neki. Az igaz. Majd éppen ilyen vékonylábú, pipaszár kisasz-szonynak!

Még egy utolsó kis karcolással befejeztem a borotválko-zást, miközben morogva állapítottam meg:

- A rongyos prepa . Még csak föl se pislantott. Úgy ment el, olyan páváskodva, mintha legalábbis spanyol in-fánsnő volna.

Dühösen hánytam képemre a vizet.

- A rongyos prepa!

…Később lementem, s ődöngeni kezdtem a faluban.

Mindössze három utcából, a kőkutas térből s néhány apró közből állott. Akármerre fordultam, egyszerre kint vol-tam a faluból.

Különös falu volt az a Dane. Valami megszeppent csendesség ült rajta. Először nem tudtam, miért van ez. Azu-tán megfejtettem a titkot.Hiányzottak belőle a legények s a férfiak. Gyerekből, asszonyból és aggastyánból állott az egész lakosság.

Lassan őgyelegtem szanaszét. De minduntalan visszatévedtem Nanniék háza elé, melynek kapuján ott lengett a vöröskeresztes zászló,jeléül annak, hogy ott van Aszpirin barátunk székhelye, meg a betegszoba is.

- Az ördög vigye el a dolgát! - dohogtam. - Hát már nem tudok másfelé lődörögni? Még majd azt hiheti az a lány, hogy miatta… No, mégcsak az kellene! Éppen őmiatta! Ne-vetséges!

És azért is másfelé vettem utamat.

A térről észak felé futott ki az egyik utca. Hitvány kis szatócsbolt volt a sarkán. Ostornyél, kocsikenőcs, só, petró- leum, szappan,medvecukor, édesgyökér, dohány és Franck kávé. És apró csengő az ajtó fölött, amely mindig csilingelni kezdett, valahányszor belépett valakia boltba. Szakasztott olyan volt, mint odahaza Magyarországon akárhány apró fa-lu vegyeskereskedése. Még a Franck kávé meg a Szarvasszappan színes bádogképe is ott díszlett a kopott ajtószár-nyakon. Csak éppen hogy szlovén nyelvű volt a feliratuk.

Szemben vele a másik menetszázad irodája meg raktára volt. A napos tizedes kattanó sarokkal jelentkezett.

Tőle tudtam meg, hogy két menetszázad táborozik Danén. A másiknak is népfölkelő volt a parancsnoka, Honti főhadnagy.

A századok gyakorlaton voltak. Odahaza csak a napo-sok, ügyeletesek, szolgálatosok és tisztalegények lézengtek. No meg a szakácsok,bodros füstöt eregető mozgókonyháik mellett.

Olyan tizenegy óra felé járhatott, mert már félig kész étel szaga Terjengett a századkonyhák körül. A gulyáságyúk teljes üzemben voltak.

Fütyörészve ballagtam tovább a szatócsbolt előtt.

Az utcasarkon irányjelző tábla mutatta az utat, németül meg szlovénül. Arról tudtam meg, hogy ez az út Naklo meg Sanct Kanzian felé vezet.

Az egyik kapu előtt hatalmas bajuszú népfelkelőt értem utol, aki komótosan ballagott, nyugodalmas pipázással. A bajusza olyan volt,mintha két nagy fekete varjúszárny libegett volna az orra alatt.

Tempósan szalutált az öreg, s tiszteletteljes pislogással vizsgálgatott.

- Kend melyik századba tartozik? - kérdeztem.

Súlyba eresztette a pipát.

- A főhadnagy úr Szebenicsébe.

- Aha. Aztán hány éves kend?

- Negyvenkettő, instállom. Azir is vagyok kémélletbe. Mert hogy öreg a korosztállom.

Ezt némi önérzettel mondotta.

- Derék. Hát mondja csak, öreg, merre vannak a száza-dok?

- Emide vannak a dűlőbe, Kancigány fölött. Ahajt ni, a szélsű háztul oda is láthat az ember. Magam is arrafelé tar-tok, mer mondok,megnézem a mandolafákat. Vajon ragyá- sodik-e mán rajtuk a rügy?

- Mandulafák? Mi köze kendnek a mandulafákhoz?

- Tele van itt velük, instállom, a határ. Oszt jó az embernek, ha rajtuk lehet a szeme. Merhogy a mandola fakít legelsőnek tavaszkor.Alighogy elolvad a hó. Hát, instállom, ha már idekommandérozódott az ember katonának, még-hozzá kémélletból tisztogató legínnek, oszt soka ráérő ideje, akkor ugyanvalóst jólesik nekije a ragyásodó mandulafák lá- tása.

Ezenközben kiértünk az utolsó házak közül a falucska szélére.

Hepehupás vidék terült el előttünk.

Messze északon távoli hegyek kéklettek. De a hegyekig mindenütt katlanszerű lyukakkal telepötyögtetett mezők, lej-tők s dombokterpeszkedtek. Mintha valaha régen mesebeli óriások ágyúztak volna itt egymásra időtlen időkig, s csupán óriási gránátgödreik maradtakvolna meg mindörökre.

Egy pillanatra elmélázva állottam meg e kép előtt.

Ismertem a Karsztot. Dolinagödrökkel meglyuggatott csupasz, sivár, lehangoló mészkővilágát, mely a világháború legszörnyűbb ésleggyilkosabb csataterévé avatta a doberdói fennsíkot. Sokszor elgondolkoztam afelett, mi teszi olyan ha-sonlíthatatlanul búsítóvá a Karsztot?A fátlansága? A víznél-külisége? A gyér fű alól mindenütt kivicsorgó fehér mészkő- sziklái? Avagy egyetlen valamirevaló növénye, az árvalány-haj? Mely olyan néma, de ismerős búbánattal hullámzott szerteszét Doberdo és a Hermada sovány füvű sziklasivata-gán, mint valami távoli,csendes tenger. Bizonyosan mindezek együtt okozzák e kővilág kedvlohasztó hatását. De talán legesleginkább a madárfütty hiánya. Mertnagyon-nagyon ritkán hallottam éneklő madarat azon a vidéken. S ez a né- maság, Isten világának ez a csöndje dermeszti meg a lelket. AKarszton tudja meg az ember igazán, mi a madár s a madár-fütty. Ott tudj a meg igazán, ahol az csaknem egészen hiány-zik. A Karszt maga amegsüketült természet.

Ám az a Karszt, amely ott terült el előttem Dane körül, egy árnyalattal szelídebb vidék volt, mint az, amelyet addig ismerem.

Zöldellő berkek, lejtők s dombok voltak rajta, csak a do-linák tölcsérszélei meredtek siváran az emberre, s csupán itt-ott fehérlett ki a fű alólegy-egy mészkőtönk vagy kisebb sziklarög.

És körös-körül a község széle mentén fák voltak. Igaz, hogy csak ínséges, kurta, girbegörbe fák, igaz, hogy életük inkább csak tengődéslehetett a sovány anyaföld szikkadt kebelén, de mégis: fák voltak. Gyümölcsfák. Cseresznyék, meggyek, s főképpen mandulafák.

Idáig még el-eljárogatott a közeli községből a baromfi, a galamb, no meg a városlakó veréb is. Így a Karszt süketségét sem éreztem olykietlenül, mint másutt. Sőt, bár a fák még kopáran suhogtak a friss szélben, és semmi sem vallott a ki-keletre: a levegőben, a szélben és azégbolt színében a kikele-tet éreztem. A közeledő tavaszt szimatoltam sejtelmes vá- gyódással.

Behunytam a szemem egy pillanatra.

Messziről távoli vezényszavak hallatszottak, s kürtjele-ket hozott a szél.

Öreg Hulló is felfigyelt rájuk.

- Fújják ám a sorakozót körös-körül. Mer dél van. Oszt nagy katonavilág van ám erre. Minden faluban tanyázik egy-két menetszázad.

- Aztán sok-e közöttük a magyar? - kérdeztem.

- Jobbára mind az, instállom, zászlós úr. Jobbára mind az. Nem tom, igaz-e, de aszongyák az emberek, hogy a Doberdóra csak magyarkatonát vitet a főkomendó. Merhogy Vilmus császár kívánta vóna a mi öreg királunktól. Merhogy ezt a részt féttik legjobban az áttöréstül. Azérhát a cseh meg másfene mind úribb helre komandérozódik. A hitványsága miatt…

Nagy füstfellegek bodrosodtak a pipából.

Sóhajtottam. Még azzal sem próbálkoztam meg, hogy megcáfoljam a felsőbb hatóságok védelmében ezt a nem na-gyon lelkesítőhiedelmet. Még azt se mondottam rá, hogy szakácshír, szakácslotyogás, mert éreztem, hogy igazságok ellen nem lehet harcolni.

Odaértünk a mandulafacsoporthoz.

Öreg Hulló úgy simogatta szemmel meg kézzel az ága-kat-gallyakat, mint az édesapa a gyerekeit. Valami ősi, öntudatlan gyengédségfurcsa melegsége sugárzott a szemeiből s ellágyult arcvonásaiból.

- Duzzadunk mán, instállom, duzzadunk mán - motyogta diadalmasan, mialatt bütykös ujjai ügyefogyott szeretettel tapogatták a pompás,erős rügyek környékét. Tele vol-tak a mandulafák rüggyel. Erős, életet ígérő, bimbót kiáltó rüggyel. Az Úristen százezer, indulásra kész, apró éshalha-tatlan katonájával, akik minden tavasszal meghódítják a vi-lágot az örökkévaló hatalom nevében.

Messziről, zengve szólottak távoli templomok harangjai, trombiták rikoltoztak a közelben és távolban, s én ott áll-tam megbabonázottigézetben, rügyező, idegen mandulafák alatt csordultig telt, háládatos lélekkel.

Ó, hol volt akkor már a Doberdo, a lövőárok s a halálra szántság komor, férfias világa! Hol volt már akkor a gladiá- torsors súlyos éssemmihez sem hasonlítható tudata, mely roppant, láthatatlan páncélként nyomta odakint a vállunkat, s tágította tragikus büszkévé a mellünket?

Hol volt, mondom, mindez?

Itt kék ég volt, zöld berek, ezüstös giling-galang, régen hallott, békés, játéknak tűnő trombitaszó, rügyező fák, egy öreg meghatott magyarmeg egy megigézett kölyök, akit el-szédített ennyi szépség, ennyi nyugalom, ennyi harmónia…

Valahol felcsapott egy nóta: Édesanyám, édesanyám, mi annak az oka? Négy fia van, mind a négy katona. Kettő huszár, a harmadik baka,A negyedik, a negyedik most lett csak regruta…

Először csak négy-öt torok harsogta a dalt, azután egyre több hang vette át a melódiát, s a végén hatalmasan, félig bús, félig hetykezengéssel harsogott az azúrkék déli ég felé.

Egyszer csak felbukkant a Kanzian felé eső halom tető- vonalán a század éle. A mi századunk volt.

Szebenics jött a század élén. Keményen, délcegen, komoran. Karcsú alakjában annyi ifjúság s acélos erő látszott, hogy holmi idegennyilván fiatal, tényleges főhadnagynak nézhette volna.

Volt valami békebeli kimértség, szabályosság azon a képen, amelyet ez a felénk vonuló század nyújtott. Friss, fe-szes, jó ruhájú nép volt,nem a frontok rongyos, viharedzett, farkassá vadult katonái.

Szebenics százada még úgy vonult felénk, mint valami feszesen parádézó, az utolsó csatig-gombig regulák közt mozgó csapat. Aszakaszparancsnokok még szigorúan szakaszaik mellett mentek, s nem csoportba verődve a század élén és végén. De a tisztek, hadapródoks őrmesterek már csak szuronyt viseltek kard helyett, kezükben vándorbot, faragott fütykös vagy - az orosz harctéren küzdő tábori ezre-dünkhetyke hagyományaként - fokos volt. (Istenem, ki em-lékezik még a híres ezerkilencszáztizenhatos újévi csatára, ahol a 6., 19., 29. és 30.honvéd gyalogezredek napokon át dúló kézitusákban fokossal verték pozdorjává Ivanov orosz generális gőzhengernek szánt, roppantrohamcsapatait? Ki-emlegeti még Toporoutz és Rarancze községeket? Pedig mennyi, de mennyi magyar ember bukott határukban a véresbukovinai hantra!)

Fokost hordott Szebenics fórhadnagy is, amint komoran, magában, de mégis magasra vetett fővel, messzire el-húzva a menetoszloptól,keményen lépkedett a nótázó szá- zad élén. És fokost pörgetett ott hátul a csapat végén apuka is, aki javíthatatlan civilként baktatott a többiekután.

Mert ha agyon is versz valaha ezekért a sorokért, apu-ka, bizony nem írhatom azt rólad, hogy külsőre valami na-gyon katonás legény,úgynevezett stramm fiú lettél volna. Dehogyis, apuka! Tarajosan hordott bakasapkáddal, horgas orroddal, három szál, csipetnyi bajuszoddal,vidám, ráncos szemeiddel, gúnyos vágású, keskeny szájaddal, görbén elő- rehajló vékony testeddel s pipaszár lábaiddal sohasem tud-tadelfelejtetni, hogy valójában mélységesen és örökre civil vagy. És tudom, hogy nem neheztelsz meg rám azért, ha megírom, hogy téged nemtüzek és mámorok vittek a harcte-rekre, hanem egyszerűen a tények nyugodt szemlélete. Mu-száj volt, kötelező életsors volt, férfibecsület

kérdése volt, hát mentél, s csináltad, kissé fanyarul, kissé fölényesen, a városi emberré puhult magyar dzsentri kicsit fáradt és egykedvű, úrinyugalmával, de mindig hűséggel és meleg szívvel. Meg kellett tenni: hát csináltad derűs bölcsességgel.

Mint ahogy el kellett menni bizonyos kötelező látogatá- sokra, lóversenyekre, bizonyos opera-előadásokra és vadá- szatokra, még haunalmasak voltak is. Hiába, ha az ember úgy született, hogy valamely társaságba tartozzék, akkor ott kell lennie annak mindenéletmegnyilvánulásában. A fő: mi-nél kevesebb izgalom és fölösleges mozgás.

Nem akartam ott az útszélen bevárni a századot. Visz-szaballagtam öreg Hullóval a faluba.

A kőkutas téren dübörgött a század. Ütemes dobogás-sal vágták a menetet az első szakasz éltag párjai. Keményen, büszkén, fiatalosan.

Szebenics hátrafordult, s recsegve harsant meg éles ve-zényszava:

- Vigyázz!

A század még feszesebbre húzta magát, s az ütemes dobogás egyszerre zúgó dübörgéssé erősödött.

- Oszlop, balra! - zengett föl újból a főhadnagy szava.

- Első szakasz, balra arc! - csattant föl rá nyomban Takáts Elek friss hangja. Abban a pillanatban arcvonalba dobbant az élen haladószakasz, és két sora zsinóregyenes igazodásban dübörgött a kút felé.

Utána testvéri rendben, keményen és szabatosan harsogta vezényszavát a többi kadét is:

- Második szakasz, balra arc! - bömbölte a lóképű Schmidt kapuszerű szájal, majd pedig Heller vezényelte szakaszát a többi után, s végülegy öblösen induló s váratlanul sipításba csukló hang csendült fel:

- Negyedik szakasz: jobbri irc!

Mind a négy szakasz ott dübörgött már egymás mögött, bakák, altisztek és kadétok kínosan elfojtott röhögéssel dön-gölték a földet, csak anegyedik szakasz arcvonala mögött ment bosszankodva, égő szégyennel valaki. Pufók, fiús arca a sapka aljáig piros volt. S ugyanott, de mintakinek semmi köze sincs a századhoz, még valaki lépkedett. Vigyázzban ment, látszatra még vágta is a menetet, de az egésznek volt valamialig észrevehető műkedvelő, úri íze.

Tornay apuka marsolt a század mögött. Előkelően, egymagában.

Mint akinek nincs dolga, szolgálata, gondja, mert nincs szakasza.

- Század, állj! - harsogta most Szebenics főhadnagy, mire még kétszer dobbantak a lábak, s aztán állt a század, mint a cövek.

- Lábhoz!

Kemény, ütemes fegyverfogások után a földet érte két-száz puskatus.

- Pihenj!

Dobbanva vágódtak ki a jobb lábak.

Szebenics előrehívta a szakaszparancsnokokat. Magam is odahúzódtam közéjük. Halkan, röviden adta ki utasításait a főhadnagy adélutáni foglalkozásra.

S a kadétok szakaszonként vezették szállásaikra a szá- zadot, mi meg apukával és Farkas Lázárral az étkezőbe ballagtunk.

Beszélgetve, évődve vártuk az ebédet.

Lassan szállingóztak be a gyerekek. Azazhogy a kráter-gyomrú Taki egykettőre becsörtetett. Tekintetével szinte fel-falta az asztalrakikészített kenyereket, majd benyitott a szomszédos konyhába, s rendkívül behatóan érdeklődött az ebéd iránt.

Apuka oldalba bökött, s a kadét felé vágott a szemével, mialatt Felém súgta:

- Most figyeld meg ezt a boldogtalan fiatalembert! Ez így megy minden délben, minden este. Szörnyű! Én már főbe lőttem volna magam ahelyében. Ez az egész kölyök egyetlen bárzsing és gyomor. Pszt, most hallgasd!

Takáts félig kint állt a konyhában. Előtte vigyázzban a piros képű, izzadó szakács.

- Alássan jelentem: húsleves, pörkölt tarhonyával, meg palacsinta.

- Jól van, Kőműves - felelte Takáts, miután minden fo-gás hallatára nyelt egyet. - Szép húst kaptak? A bőnyeléket jól leszedték? Apörköltbe, remélem, jó sok hagymát tettek.

- Tettünk, instállom.

- A palacsintához milyen lekvárjuk van?

- Csak ez a kincstári marmalád, akit rendesen kapunk.

Takáts megint nyelt.

- Jó. Csak arra ügyeljen, Kőműves, kérem, hogy leg-alább a palacsinták egy részét alaposan megpirítsák. Jó ropo-gósak legyenek.

S újra nyelt. Aztán körülhordozta szemeit a lábasokon, egyetlen orrszippantással fölszívta az egész konyhát, s visz-szatért közénk.

- Hallod-e te, félnadrág - ingerkedett vele apuka -, ha egyszer még hazakerülünk, föltétlen megvizsgáltatlak az ál-latorvosi főiskolán. Mertnem igaz, hogy az Úristen ilyen förtelmes gyomrot emberi használatra teremtett volna. Itt vala-mi szörnyű természeti eltévelyedésre fognakrájönni. Mert ez vagy vízilógyomor, vagy négyágú, kérődzésre való drome-dárbendő, avagy egy boa konstriktor antilopnyelésre beren-dezettemésztőszerve.

Takáts kelletlenül mosolygott.

Tornay meg folytatta:

- Komolyan: fiam, te közveszélyes vagy! Te maholnap föleszed a katonai kincstárt. Te csapás vagy a központi ha-talmakon! Ha elvesztjüka háborút, hát te leszel az oka. Mert ilyen alakkal a sorainkban csak Przemyl sorsára juthatunk.

Takáts röstelkedő nevetéssel dörmögte:

- Kérlek, zászlós úr, úgyis tudod, hogy nem tehetek ró- la. Éhes vagyok!

- Ez az, te szerencsétlen. És nem akarsz leszokni róla. Pedig a zabálás egyike a legrútabb földi örömöknek.

- Hát mit csináljak, zászlós úr?

- Varrasd be a gyomrod egy részét, mert ez nem vég-ződhet jól. Valld be, hogy anyád mindig sírva fakad, ha rád néz. És valld be, hogy anővéreid miattad nem tudnak férjhez menni.

Takáts hangosan, tele tüdővel röhögött. Apuka pedig tovább pattogott:

- Igazán mondom, ne is röhögj rajta: erre nem volt föl-készülve a hadra kelt sereg. Ilyen vagongyomorra. Ilyen űr-tartalom, ekkorabefogadóképesség mellett csak egyetlen cél-ra volna szabad téged alkalmazni a háborúban.

- Mégpedig? - kérdezte Takáts.

- Ezredlatrinának!

Harsogó röhögés hangzott fel, mert jóval előbb belépett már a kis Koczkás meg Schmidt.

Apuka is elnevette magát. Mint a győztes foxterrier, amely kivégezvén a rókakölyköt, még egyszer megrázza, s azután elhajítja.

- Látod, megint lépre mentél, zöldfülű! - mondta fö- lénnyel, s nyomban odatartotta összecsücsörített utjait, jó szívvel Takáts elé:

- No, tedd rá! Nem szégyen a kitolás, ha apádtól szár-mazik.

Rátették.

De a többiek azután is egyre gyilkolták Takátsot.

Aszpirin megjelenése vetett véget a vihogásnak.

Nem mintha túlságos tekintélye lett volna a többiek előtt. Ezt egyáltalán nem lehetett mondani. Sőt! Akárhogy igyekezett - bár csakmásodéves medikus volt - rászolgálni a doktor címzésre, s akárhogy igyekezett e jellegét azzal bizto-sítani, hogy állandóan minél erősebbkarbolbűz és jodoform-szag kíséretében jelent meg, e részről semmiféle figyelemre nem tarthatott igényt.

De kétségtelenül sikerült kiverekednie Takáts, Koczkás, Schmidt és a Seviot előtt bizonyos hírhedtséget a nagy nőhó- dító szerepében.

Most is a kérdések pergőtüze fogadta.

- Szervusz, Aszpirin, mi újság a noémik frontján?

- Miféle új növényekkel ismerkedtél meg?

- Hej, nagy kutya vagy te, Aszpirin!

…Aszpirin pedig rejtelmesen mosolygott. Engedte, hogy nagy kutyának tartsák, a világért sem cáfolt meg sem-mit, és sokat sejtetőhallgatással igyekezett diszkrét és gáláns hírnévre vergődni.

Most is csak legyintett.

- Újság? A nők terén? Ugyan! Hiú ábrándozás. Nincs itt változás. Fél éve nem mutatkozott újabb nő az egész környé- ken.

- Talán nem mutatsz elég érdeklődést irántuk? - csípett egyet rajta a lóképű.

- Ugyan, fiam! Ilyen öreg gyerek, mint én? Hatnapi já- rásról megérzem, ha valamirevaló nőci bukkan fel a láthatá- ron.

Akkor zuhant be az ajtón a kis szőke, aki időközben észrevétlenül távozott a helyiséghól.

- Gyerekek, gyerekek, őrült újság! Új nő!

Ezt úgy mondotta, mint aki ezt a maga szempontjából is nagy jelentőségű ténynek érzi. Pedig valósággal rettegett attól, hogy valamilyen

szoknyás lény megszólítsa. Mert olyankor úgy elpirult, hogy még a feje búbja is vörös lett.

Aszpirin fölénnyel legyintett.

- Jó, jó. Előbb kelj fel, ha minket akarsz lóvá tenni! Vedd tudomásul, hogy húsz kilométeres körzetben az összes elképzelhető nő - hogy úgymondjam - leltári állományban van nálam. A legjelentéktelenebb növedéket is haladéktalanul megérzem!

- sten bizony, sten bizony, becsület Úristenemre! - es-küdözött a kis Koczkás.

Erre már több figyelmet szenteltek állításának a többi-ek.

- Aztán hol láttad azt a nőt, s milyen? - érdeklődött a rőfös arcú Schmidt.

- Nagyon csinos és fiatal. Igenis. Legföljebb ha tizenhét esztendős. Igenis.

- No, de hát hol láttad? - szorította tovább Taki a lelkes kis szőkét.

- A… a… abban a házban, ahol a maródiszoba van, meg ahol az Aszpirin van szálláson. Az Aszpirin szállásadójának lehet valakije. Talána leánya.

- Röhögnöm kell - csattant közbe az Aszpirin. - Rö- högnöm kell! Jó vicc! Éppen abban a házban! Meséld a néni-kédnek!

- sten bizony! - erősködött hevesen Koczkás, a mellét csapkodva.

Rátz lépett a szobába.

Szalutált, de a sapkáját s derékszíját nem akasztotta a fogasra.

- Már megint esküdözöl, pajtás? - korholta meleg, nyugodt hangján izguló, pufók rangtársát.

- Kérlek, a doki nem akarj a elhinni, hogy új nő érkezett a faluba!

S már éppen a mellére akart csapni a nagyobb nyoma-ték kedvéért, mikor Rátz elkapta a kezét, és rákiáltott:

- Ne esküdözz, mert nyakon öntelek!

A kis Koczkás meghökkenve meresztette nagy kék szemét Rátzra.

Mind ránéztünk.

S abban a pillanatban átsuhant rajtam egy hasonlat.

Rátz László hadapródjelölt olyan volt abban a tizedmá- sodpercben, mint a haragvó arkangyal.

Borús, összeráncolt férfihomloka, éles, tiszta metszésű, egyenes orra, keményen zárt erős szája és kék villámot vető szeme parancsolt.

- Ne ugrassátok már ezt a kis bikficet! Igazán több esze-tek lehetne! Jól tudj átok, hogy nyomban esküdöző mániába esik. Amit pedigmondott, az igaz.

- A nő? - kapott a derékszíja és a sapkája után a doktor.

- Mi az, hogy nő? - kérdezte Rátz olyan hangsúllyal, amilyennel Aszpirin. - Van valami prédaszerű értelme ennek a szónak abban ahangsúlyozásban, ahogy ezt te kimondod. Hát kérlek, ebben az értelemben ez nem nő, hanem egy fél- árva kisleány.

- Á, te már tájékozódtál, páterka - recsegte csöppnyi gonoszsággal a hangjában a doktor.

Tiszta, erős férfitekintettel nézett rá a széles vállú kadét. S nem volt a hangjában nyoma sem az indulatnak, amikor megfelelt:

- Mi hoztuk haza tegnap a zászlós úrral.

Aszpirin visszaakasztotta derékszíját és sapkáját a fogasra.

Örült, hogy rám fordult a szó.

El kellett mondanom az országúti találkozást. Takáts, Schmidt, Koczkás meg Heller tátott szájjal hallgatták.

Annál kényelmetlenebbül érezte magát Aszpirin, aki-nek nőügyekben való csalhatatlansága halálos sebet kapott.

Közben Koczkás annyira belelovalta magát a felfedezés elsőségének dicsőségébe, hogy egyre vakmerőbb jelzőket használt a leánykaszépségének jellemzésére.

Nem csoda, ha előadását minduntalan lelkes csataordí- tások szakították meg a többiek részéről. A legszívesebben azonnal vették volna asapkájukat, köpenyüket s derékszíju-kat, és rohantak volna a helyszínre, hogy megismerkedjenek a szoknyás jövevénnyel.

Azazhogy: Takiról csak féligazsággal állíthatnám ezt.

E megfontolt, józanságra valló hajlam pediglen abban a nevezetes tényben nyilvánult meg, hogy az ügybuzgó fiatalember több ízben kiszólta konyhaajtón:

- Kőműves, kérem, hogy állunk a mai étkekkel?

Vagy:

- Mondja, Kőműves, módot ad még maga nekünk ma valamelyes táplálkozásra? Remélem, van róla tudomása, hogy déltől kezdveszolgálatos leszek?

Avagy:

- A csillagát magának, Kőműves, hát hány évtizedig készülnek azok a tápszerek?

Ilyenkor Kőműves gramofonszerű változatlansággal ismételte:

- Máris, hadapród úr, máris! Mire a főhadnagy úr itt lesz, asztalon áll majd a leves.

Tornay Gyurka viszont néma, de fejcsóváló megfigyelő- je volt e - mások előtt már fel sem tűnő - jeleneteknek. Vé- kony, gúnyos ajka körüljóízű s kissé gonosz mosoly ült, és úgyszólván a ragadozók kitartásával figyelte ezt a harminc és feles étvágyszörnyeteget. S mihelyt Takimegkísérelte, hogy észrevétlenül elcsenjen egy-egy szelet kenyeret az asztalra tett kenyeres tányérról, s ásítás örve alatt eltüntesse azt fogaimögött: apuka úgy csapott rá, mint a legyekre vadászó utcagyerek:

- Teszed le azonnal?! Hallatlan! Hogy nem tud magán tíz percig se uralkodni!

Takáts ilyenkor kelletlenül nevetett, miközben visszaejtette a kenyeret a tányérba:

- Csak azt akartam látni - mentegetőzött -, vajon nem a tegnapi maradék kenyeret sózza-e ránk Kőműves?

- Pokoli vagy, fiam - fejezte be apuka -, hát van itt, hát lehet itt egyáltalán maradék kenyérről beszélni? Hiszen mió- ta itt vagyunk,tömegesen fordulnak fel a kutyák, macskák és disznók a környéken éhínségben. Csak azért, mert te is itt vagy. Fiam, Takáts fiam, förtelmesvagy. Nézz a tükörbe, s enkezeddel vess véget kártékony létezésednek.

Takáts ilyenkor duzzogott, azután elnevette magát, s ropogtatva nyújtóztatta meg erős, egészséges kamasztagjait.

Szebenics lépett be.

Fölugráltunk.

- Szervusztok, fiúk! Mi újság?

Rátz toppant eléje:

- Főhadnagy úr, alázatosan jelentem, az ebédosztás rendben megtörtént. Bableves volt marhahússal. Elég és jó. Kenyér, bor ésdohányadag kiosztva. Panasz nem volt.

- Köszönöm.

A főhadnagy leült az asztalfőre, s felhajtott egy pohár vizes bort.

Leültünk. A kanalak és villák zörögni kezdtek.

Tornay rákacsintott Takátsra:

- No, fiam: start!

Takáts keze kinyúlt a kenyeres tányér felé, s Kőműves, a tiszti szakács belépett a gőzölgő levesesfazékkal. VII Szépen szól a honvédrezesbanda, Honvéd bakák masíroznak rája, Masíroznak idegen országba, Taljánország széles határába. Jaj Istenem, hogy kell majdmegszokni, Hogy kell nekem talján lányt szeretni? Ha ölelem, karjaim elhalnak, Ha csókolom, könnyeim hullanak! (Bakanóta)

Délutáni foglalkozásig Tornay apuka szállásán heve-résztünk.

Ott lakott a sarki bolt mellett. Ahol délelőtt öreg Hulló- val találkoztam. Mert el is feledtem eddig megemlíteni: a harcsabajuszú, “kémélletreszoruló” népfölkelő az én kedves cimborám tisztogatólegénye volt.

Apuka az ágyán hentergett. De mivel az rövid volt, lá- bait fölrakta az ágy végére. S miközben bakancsaitól meg-fosztott, szürke harisnyás,pókos bokái s inas lábfeje mozdulatlan merevséggel meredeznek a levegőben, Gyurka csendesen, a maga különös, egyéni, kicsit fanyar,kicsit rosszmájú, de mégis kedves torz tükrében állította elém az egész világot. Az otthoni életet, a háborút, a frontkerülők s a hősködők er-kölcseit és a XX. század háborúskodó emberének egész éle-tét.

Én a díványon hevertem hanyatt. Az is rövid volt az istenadta, hát a végén kimeredt a lábam. Időnként röhögnöm kellett, s olyankor azegész pamlag rengett rázkódó vállaim alatt.

Mert minden regénynél érdekesebb volt, ha a kis öreg úgy igazában lustálkodva, szabadjára eresztette végtelen für-geségű szellemét.

A földi lények közül voltaképpen csak két emberi te-remtmény maradt előtte megtámadhatatlan személy. Az egyik: öreg, magánosan élőédesapja volt, a másik: az a titokzatos asszonyféle, akiről soha szó nem esett. Ez a valaki egy néma hűségű, páratlan lovagiasságú s talpiggavallér férfilé- lek teljes oltalma alatt állott, és csak sejteni lehetett, hogy él. Ezt is csak onnét, hogy kétnaponként levelet írt és levelet ka-pottGyurka. Én pedig hónapokon át éltem e fölényes emberrel olyan testvéri bizalomban, amilyet még a közös gyerekszobák falainál isbensőségesebb valami, a háborús katonasors termett, de ez a pont szentély volt. Ide sohasem láthattam be. Ettünk egymás csajkájából, ittunkegymás kulacsá- ból, hordtuk egymás ingét, bakancsát, közös fésűnk és fog-pépünk volt, akárhányszor egyszerre mondtuk ki ugyanazt a

gondolatot: de ez az egy, ez titok maradt. Ez előtt oly tiszte-letre méltó tilalomfaként állott Tornay Gyurka hallatása, hogy még a lövőárkokbannyerssé érdeseden nyílt szívű ér-deklődés és szókimondás is visszahőkölt bennünk e kérdés érintésétől.

Egyébként minden más földi dolgot megforgatott, tótá- gasra állított, földarabolt, elkapott, s megint a helyére állított apuka örökké mozgószelleme. Akár a játékos, nemes vérű kutyakölyök, amely minden elébe kerülő dolgon kipróbálja kedvét.

- No, hanem három felé jár az idő, fűzfám - mondotta most már Gyurka -, cihelődnöm kell, mert Ferenc Jóska nem élhet nélkülem.

Nyilván legfelsőbb rosszallásával találkoznék, ha csak egy délután is elmaradnék a foglalkozásról.

- Én is kimegyek veletek, komám!

- Marha vagy, fiam, mert neked nem muszáj. S ettől ugyan nem nyerjük meg a háborút. De ha úgy gondolod, hogy…

- Kipihentem már magam, s unom a lógást.

- Hát jó. Megjegyzem, őrült hasznos, épületes és felemelő érzés, hogy az ember az ilyen délutáni foglalkozás so-rán oly rendkívülimunkásságot fejthet ki a szellemi és anya-gi világ gyarapítása érdekében. Gondold el, te boldogtalan rímtalpaló, mily áldásdús valami az, hogykét óra hosszat felügyelhetsz Szél szakaszvezető távbecslési disszertációjára. Vagy a bakák bakugró játékára. Avagy éppen arra a játszienyelgéssel párosult játékra, mely abból áll, hogy egyik har-cosunk a kumó, a másik harcos pedig az ülepére csap, s a kumónak ki kell találnia,ki volt az.

- Gazember vagy, apuka! Ha téged hall az ember, ak-kor az egész élet marhaság.

- Jó, jó, hát nem az. Tudom, hogy neked szivárvány kell, rózsaszínű köd kell, és hárfapengés. Mert te széplélek vagy, aki a ganajdombon isparnasszusi zengzeteket dallasz. No mindegy. Hát tudod-e, mellesleg, hogyan kerültem bele ebbe a menetbe?

- Nos?

Már régen felhúztam a bakancsaimat, sőt felcsavartam a lábszárvédőim szalagjait is. Gyurka még mindig az első bakanccsal piszmogott,s föl-fölszisszent. Mert lehetetlenül kényes lábai voltak. Az ember felháborodott, hogy miképpen lehetett ilyen fenemód előkelőbütyökgyűjteménnyel hadba vonulni! Mondom, sziszegve, rendkívül aprólékos gonddal készülődött az öreg, miközben csendesen tájékoztatott:

- Hát az úgy volt - mesélte -, hogy én még most is odahaza lehetnék a kelenföldi laktanya kies tájain. Mert a muszka frontról olyan rozogaállapotban kerültem haza, hogy az összes doktorok nyavalyatörést kaptak, amikor kes-hedt testemet meglátták. Persze ész nélkülsegédszolgálatos-nak minősítettek. Így kerültem az őrszolgálatos osztaghoz. No, gondoltam, nagy jövőd van, apuka, új élet kezdődik. Di-rektnekem való. Menetgyakorlat, kaszárnyagyönyörűség meg gyakorlótér-romantika, semmi bakaszag, és tömegstílus csaknem teljesen mellőzve;szóval puszta adminisztráció. S emellett az egész beosztás legalább egy esztendőre jogerős volt.

- De hát akkor mi az ördögöt tettél - vetettem közbe -, hogy mégis kivágtak?

- Kérlek, volt egy bámulatot keltő őrnagyom. Afféle remek káderoroszlán, aki valamikor a háború legelején úgy nekilódult avisszavonulásnak, hogy csak Pesten merte köte-lékeit rendezni. Azóta aztán ott bömbölt, s onnét rettegtette vérszomjas ordításával a cáriseregeket. Ez az ember arról nevezetes, hogy eget rengetően erélyes. Ennek következmé- nye viszont az, hogy szakadatlanul ordít. Ordításközben pedig permetfinom nyálfelhőket köpköd.

- Jó, jó - türelmetlenkedtem -, de hát mi köze ennek ahhoz, hogy…

- Ne szólj közbe, pofám, a végén tartok. Ez a póttest-Leonidász egyszer megszemlélte az őrszolgálatos osztag ösz-szes századait, smiután a többieket mind megsemmisítette, engem is hívatott. Megyek le, csak úgy zubbonyban, az ud-varra. Szemerkélő eső. Lógó fejűszázadok, megdermedt tisztikar, üvöltés és nyálzápor. Ahogy meglát az őrnagy, rám szól: “Igen, ön is! Jöjj ön csak közelebb! Ide hozzám!” Erreén sóbálványszerűen visszadadogom, de minden szándékosság nélkül: “Azonnal, őrnagy úr!” S fordulok vissza: “Hová megy?!” dörgi utánam.“A gumiköpenyemért, jelentem alá- zatosan!” Erre a tisztek közül valakiből kirobbant a nevetés, és a következő pillanatban harsogva röhög azegész udvar. Másnap az őrnagyot áthelyezték, engem meg kegyelemből beosztottak az olasz menetbe.

- No, apuka, veled kitoltak - kacagtam. - De kukac le-gyek, ha te nem célzatosan emlegetted az esőköpenyt.

Apuka rejtelmesen mosolygott.

…Odalent, a kőkutas téren, fejlődött vonalban állott a század.

- Délután ritkán jön ki velünk Szebenics - mondotta Tornay, mialatt lementünk a térre. - Ezért hát ilyenkor ne-kem kell képviselnem a felsőbbhadvezetést. Azazhogy hol-naptól kezdve - hála Istennek - nyilvánvalóan neked, fűz-fám, mert te vagy a rangidős, te csecsszopó. Sőt, ha máranem volna szolgálatmentességed, máris kéjjel adnám át ezt a dicsőséget.

- De nagyon irtózol tőle, vén kutya!

- Nem irtózom. Csak mindig attól tartok, hogy elröhö- göm magam a legkomolyabb pillanatban ott a század előtt.

- Ugyan? Hát mi a fenéért?

- Mert látom magam lelki szemeimmel. Tisztán látom ezt a pofát, ezt a kiállást. És muszáj röhögnöm, ha arra gondolok, hogy én mostkétszáz embernek üvöltök, akár egy ak-tív. Pedig már tíz évvel ezelőtt azt hittem, hogy végképpen mellőzi személyemet az öreg Ferenc Jóska.

- Marha vagy, apukám, és cinikus antimilitarista.

- Nem, nem. Hidd el, pofám, nem erről van szó. Én tu-dom, hogy ez a háború nem a mi háborúnk. Még csak nem is a Monarchiáé. Sokkalnagyobb fiúk csinálták ezt. S tudom, hogy nekünk helyt kell állapunk, akárcsak annak, akit úton- állók rohantak meg, s nem akar meghalni.

Tudom, hogy ez most létkérdése Magyarországnak. Tehát becsület kérdése minden magyarnak. Aki mást mond, azt ülepen rúgom, mert azvagy marha, vagy csirkefogó. Tehát látod: nem vagyok antimilitarista. Hiszen hülye még nem vagyok. Csak a képen kell röhögnöm, érted? Aképen, ahogy ott állok kétszáz derék paraszt előtt, s üvöltök, mintha haragudnék!

A század elé értünk.

Fejlődött vonalának két sora “pihenj!”-ben állott. Halk zümmögéssel beszélgettek a bakák.

- No, most megnézem, van-e a legénység között isme-rősöm.

Már az arcvonal közepén járhattam, anélkül hogy isme-rős arcra akadtam volna. Ám a harmadik szakasz jobbszár-nyán egyszer csakmegláttam egy felejthetetlen arcot. Félre csapott, hetyke sapka alatt mokány, villogó szemű, jász orca mosolygott rám sugárzó örömmel.

Parányi bajusza olyan hegyesre volt pödörve, akár az apró szög.

Ahogy megállottam előtte, szinte belepirult a büszke boldogságba, hogy megismertem.

- No lám - hunyorogtam -, máris találtam valakit az én régi, ezerkilencszáztizenötbeli bandámból.

A barna képű tizedes - mert tizedes volt - széles mosollyal villantotta meg egészséges, fehér fogsorát.

- Igenis… zászlós úr… igenis…

Nagyon megörültem, s nyújtottam felé a kezem. De kínzott, hogy a neve nem jut az eszembe. S akkor egyszerre, amint meg akartamszólítani, váratlanul mégis az ajkamra to-lult a név:

- Tatár! Kedves, derék, régi őrvezetőm! Tatár Mihály!

- Az, az, én vagyok, instállom - szorongatta a kezem ügyefogyott gyöngédséggel s mérhetetlen büszkeséggel a tizedes.

- Látom, már gyűjti azóta a medáliákat - mutattam a mellére, ahol akkor már ott fityegett a bronz meg a kisezüst.

- A bronzra még a zászlós úr terjesztett föl Staragrod után - mondotta piros arccal a legény, letekintve domború mellkasára. - A kisezüstötkésőbb kaptam, a dorogosztáji verekedésért.

- Nagyszerű! Nem adnám egy vak lóért, hogy megint összeverődnünk. Hát aztán kiről tud még, Mihály, a régiek közül?

- Gál szakaszvezető úr van még itt. Akkor még tizedes volt.

- Maga sem volt még akkor, csak, ha jól emlékszem, őr-vezető.

- Az, az - intett boldogan Tatár -, de jól emlékszik rám a zászlós úr!

- No és hol van Gál?

- Itt van, jelentem alázatosan, az első szakasz mögött. Annak az arcvonalmögöttije.

Lábujjhegyre álltam, hogy átnézve a század mögött, meglássam Gált.

- Gál szakaszvezető! - kiáltottam balra.

Az emberek szolgálatkészen fordultak arra, s adták hát-ra a szót:

- Gál szakaszvezető úr! Gál szakaszvezető úr! A zászlós úrhoz!

Mert akkor már úgyszólván az egész-század minket figyelt.

Valaki futni kezdett az arcvonal mögött, megkerülte a jobbszárnyat, eléje fordult, s csörgő érmekkel és lengő aranyvörös lövészbojttalszaladt felém. Aztán hirtelen meg- állt, kissé oldalt lépett, kongva csattantotta össze a sarkát, s a keze süvítve suhant a sapkájához meg vissza:

- Zászlós úr, Gál Ferenc szakaszvezető alázatosan jelentkezem!

És hálás öröm ragyogott hűséges szemében.

Szerettem volna megölelni őket. S ha nem lett volna ott egy egész bámuló század: megteszem. Mert úgy megörültem ennek a kétembernek, mintha testvéreimmel találkoztam volna. De hát akkoriban valahogy röstellnivalót látott az em-ber minden megindulásban.

- No, hála Istennek, csakhogy megint összekerültünk - mondottam. - Talán majd haza is segít bennünket egészség-gel.

- Úgy adja Isten! - tették hozzá mind a ketten, parányi hazarévedezéssel.

A falu másik végéből kivonuló katonaság ütemes zaja hallatszott. A Honti-század. Nyilván itt volt a mi indulásunk ideje is.

A kőkút felé tartottam, ahol apuka állt a kadétokkal.

De még hallottam, amint Tatár halkan magyarázta a többieknek:

- Szakaszparancsnokom vót taval a tábori ezrednél az orosz fronton… Velembéli… kilencvenötös… De ü mán tizen-négybe bevonút…

Tizennégy októberi rukkolás… keménykatona, de kü- lönben rettentő jó ember…

Odaértem a fiúkhoz, s kérdően néztem Gyurkára.

- Jó, jó, megyünk már - felelte, s a század elé állt. De a szeme kaján villanásából sejtettem, hogy valamire készül. Mégsem gondoltam,hogy velem van terve.

A kadétok futva foglalták el helyeiket szakaszaik mö- gött.

- Az egész: vigyázz! - ordította apuka rekedten.

A század vigyázzba feszült.

Tornay pedig folytatta:

- A zászlós urat - s itt rám mutatott - azért küldték hát-ra a frontról, hogy pihenjen, meg hogy a karszti háború kü- lönlegességeire oktassonbennünket. Ezért sokat és behatóan fog majd a századdal foglalkozni.

- Gazember! - sziszegtem tehetetlenül, elámulva ennyi vakmerőségen.

- Ezért hát - folytatta a rókamájú apuka - a legnagyobb figyelemmel ügyeljenek minden szavára és intelmére, mert tanácsainak,tapasztalatainak megszívlelésétől, úgy lehet, majd az életük függ odakint. A főhadnagy úr pedig elvárja a századtól, hogy nem kell majd miattaszégyent vallania az új zászlós úr előtt. Erről nyomban tanúságot is tehetnek, mert most máris a zászlós parancsnoksága alatt vonulnak ki.

Azzal sarkon fordult, elém robogott, s kemény tisztelgéssel adta át a századot.

Mit tehettem? Legfeljebb annyit, hogy mialatt e vakme-rő szemérmetlenségét holt komoly képpel s újabb szalutálás-sal befejezte,lehelethalkan ezt súgtam feléje tisztelgésre emelt tenyerem mögül:

- Vén, cégéres rablóvezér! Megállj, estére kihúzom a ha-jad! Öreg, ravasz kutya!

A szeméből ordított a frenetikus röhögés, de arcizmai közül egyetlenegy sem rándult meg.

Csak akkor vakkantotta el magát, amikor most már kénytelen-kelletlen a század elé álltam. Elvégre nem hagy-hattam hazugságban. Elkellett tűrnöm egy szemrebbenés nélkül ezt a mesteri kitolást. S vezényelnem kellett komolyan, rendesen, hátam mögött e röhögő Mefisztóval.

- Átveszem a parancsnokságot! - harsogtam, mialatt apuka lehajolt a bakancsához mögöttem, s azt igazította me-rőben feleslegesen,csak azért, hogy palástolhassa kaján mu-latását.

Kivonultunk.

A század rendesen, komolyan; én pedig azzal a mély-séges meggyőződéssel, hogy poros fülű balek vagyok, akiből a lókötő apuka akkorcsinál paprikajancsit, amikor akar.

Rövidesen ott baktatott mellettem. A négy kadét a szakasza mellett menetelt. Az öreg ordas Farkas sohasem szokott kivonulni, mert a kétmenetszázad élelmezését intézte, Takáts pedig ügyeletes volt, s Divazzára ment az eligazítá- sért.

Apuka - mint szakasz nélküli műkedvelő - hát fölényes biztonsággal mellém rúgtatott.

- Haragszol, fűzfám? - kérdezte halk vihogással. - Si-került, mi?

- Jó, jó - dohogtam -, majd nekem is sikerül, ha farba billentelek odahaza. Mert azt még megértem, hogy irtózol minden közhasznúténykedéstől, hiszen fertelmes restséged köztudomású, de az a marhaság, amit a karszti háborúval kapcsolatos missziómról dadogtál, azvérfagyasztó. Most ezek a szerencsétlenek mind valami különlegeset várnak tő- lem. Megőrültél? Hát mi az ördögöt csináljak nekik?

Apuka kajánul mosolygott.

- Majd kivágod magad, fűzfám!

Egy perc múlva már együtt röhögtünk.

Nem lehetett megharagudni erre az emberre.

A kanziani úttól jobbra, széles, karsztos mezőn állapod-tunk meg.

Leültettem a századot, s iskolát tartottam. Hiszen valamennyire be kellett váltanom Tornay bejelentését. Elmondottam az Isonzó-arcvonalonalkalmazott védőrendszert. A nappali és éjjeli árokmegszállást. A pergőtűz alatti figyelőszolgá- latot, a készültségek és tűzvonalszázadokfelriasztását, a tar-talékok helyeit, mozgását s szükség esetén ellentámadásokra való automatikus előretörését.

Bizonyos, hogy ezeknek az embereknek új volt, amit mondtam. Az orosz vagy szerb harctéren sohasem láthatták a küzdelmeknek ezeket amódjait. Hallgatták is, szokatlan figyelemmel.

Azután pihenőt adtam. Majd meg játékórát.

A mai ember talán csodálkozik azon, hogy felnőtt emberek, katonák, rendszeresen játszottak. Akár a gyerekek. Bakugrást, “kint a bárány -bent a farkast”, szembekötőst, meg a jóisten tudja, még micsoda együgyű kis játékokat. De persze voltak nyersebb játékaik is. Teszem azt a“röpülő ku-tya” meg a fenékre verős.

És különös, hogy meglett férfiak, többszörös családapák mennyire gyerekké tudtak válni e haszontalan kis időtöltések során.

Most is nyomban ebbe a két játékba kezdtek, szakaszonként vagy rajonként.

Hangos kacagás, nyers jókedv zsivajgott csakhamar Dane határában. Suttyó legények és komoly családapák, ki-ket egyformává varázsolta közös, csukaszürke “angyalbőr” s a közös életsors, összekeveredve , “játszottak”. Repülő ku-tyást meg fenékre verőst. És nagyokat nevetteke nyers bolondságokon.

Mi, a parancsnokok persze egy furcsa alakú kis szikla-csoportra telepedve beszélgettünk.

Ez a sziklacsoport körülbelül a legmagasabb pont volt a Danéból Sanct Kanzianba vezető út mentén. Mögöttünk, délnyugat felé feküdtDane.

Kelet és észak felé ugyancsak ereszkedett a terep. Azt mondották a fiúk, hogy e völgy fenekén nagy félkörben fut délkeletről nyugat felé arejtelmes Reka folyó, mely azután Sanct Kanzian alatt két óriási dolinán átrohanva, hirtelen el-tűnik valami irdatlan barlangszájban. Erremondogatták volt a bakák, hogy “kavernába megyen” a víz.

Akkor már párásodott az egész napon át tartó különös tiszta idő. A Reka völgyében finom, lilás fátyol lengedezett. S a völgyből Kanzianfelől apró pontocska kapaszkodott föl a danéi úton. Ember volt, de csak akkorának látszott még, mint a fiahangya.

Beszélgettünk, bolondoztunk, s kődarabokat hajigál-tunk kézigránát módjára. Majd meg ebbe is beleunva, megint csak a frontról faggattaka kadétok.

Ez volt az a beszédtárgy, amellyel sohasem tudtak be-telni.

A kis Koczkás eközben állhatatosan figyelte a lábszár-védőmet. Eleddig sohasem gondoltam rá, hogy ez valami kü- lönösen érdekesdolog, de most azt kellett tapasztalnom, hogy rendkívül fontos lehet. Mert Koczkás egyszer csak fél-revonult kissé a szikla mögé, ott suttyombanmegoldotta a maga lábszártekercsét, s nagy igyekezettel próbálgatta, mi-képpen lehetne úgy fölcsavarni, mint ahogyan az enyém volt. Úgylátszik, hosszabb kísérletezés után sem sikerült ez neki, mert egyszer csak nagy röstelkedve arra kért: mutat-nám meg neki, hogyan kellolaszosan felcsavarni a lábszár-védő szalagot.

- Hogyhogy olaszosan? - kérdeztem.

- Olyan csillagosan!

- Milyen az, te?

- Olyan, mint ahogy neked van, zászlós úr!

- Ja, így? De hát ezt csak azért csavarom így, mert na-gyon hosszú a lábszárvédő szalagja, s nagyon sűrűn kellene különben csavarni. Dehát neked minek ez?

A pufók kölyök fülig elpirult. S egész halkan motyogta:

- Szép. Olyan frontos. Minden szép, amit a fronttisztek csinálnak. S hallom: a fronton levők szokták így viselni a láb-szárvédőjüket. Hogyolyan sarkán álló négyszögsort mutas-son lefelé, a lábszár külső oldalán. Azt mondják, az olasz tisztek hordják így, s tőlük vették át a mieink afronton.

Olyan ügyetlenül állott előttünk a kis szőke, jobb kezé- ben lebontott lábszártekercse végével, hogy elnevettem ma-gam.

Apó nyomban lecsapott rá.

- Tán arra is megtanítson a végén, hogyan kell a pelen-kát a katonanadrág alatt viselni?!

Kacagás.

Koczkás szégyenlősen hajtotta le hamvaspiros gyerekarcát.

Megesett rajta a szívem. A sziklán ülve meglazítottam a lábszárvédőmet, félig lecsavartam, s mutatni kezdtem, ho-gyan csavarja fel.

Koczkás pontosan utánozta minden mozdulatomat. A többiek egy ideig röstelkedtek hozzáfogni, de azután egyik is, másik is ugyancsaknekikezdett a próbálgatásnak. fisak Tornayn meg Rátzon nem fogott e különös hiúság.

Feléig se értünk, amikor karcsú nőalak bukkant föl közvetlenül a szikla alatt. Sietve, szapora léptekkel kapaszkodott a dombra Kanzianfelől. Olyan egykettőre ott volt, hogy katonanyelven joggal a “rajtaütés” szóval jellemezhet-tük volna megjelenését.

- Nő! - kiáltotta elsőnek a lóképű.

Fölnéztem.

Nanni volt. A szikla mögé akartam rejteni rendetlen jobb lábamat, de már késő volt. Bizonyosan meglátott abban az ostoba helyzetben.Mindegy. Szorosan odaálltam a szikla mellé, s jobb lábamat lehetőség szerint leplezve, tisztelegtem. És tisztelgett Rátz László hadapródjelöltis.

Futó mosoly suhant át a kislány arcán, és alig észrevehetően megbiccentette a fejét. Azután megint elkomolyodott, s földre szegettszemmel sietett tova az úton.

Ennyi volt az egész. Nem is volt szép, meg lehetetlen, szégyellni való helyzetben is látott bennünket, mégis valami finom, áhítatszerű érzés

maradt a nyomában.

Annál lesújtóbb képet nyújtottunk mi. Én még hagyján, mert én fél lábbal a szikla mögött álltam volt, s az utolsó má- sodpercben leejtettemjobb kezemből a lábszárvédő gomo-lyagját, sőt tisztelegtem is. De Schmidt, Heller meg Koczkás úgy állottak ott még akkor is, mikor atünemény már rég el-tűnt, mint a hülyék. Fél lábszárukon a csupasz nadrág, melynek végén még a harisnyájuk is kilátszott, a lábszárvé- dőjüknegyedrészben a lábukon, a többi pedig kihúzva, mert a megmaradt göngyöleget riadt-görcsösen szorongatták a jobb kezükben. Mintha mindkipányvázta volna a jobb lábát, hogy el ne szökjön egy óvatlan pillanatban. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy mind a hármanelképzelhetetlenül osto-ba képet vágtak meglepetésükben, akkor előttünk áll e boldogtalan ifjúi gyülekezet.

Tornay apó tért magához elsőnek a váratlan meglepetésből.

- Nem szégyellitek magatokat? - korholt az öreg. - Fűz-fa, fűzfa! Hát ennyire előrehaladott stádiumban van a fejba-jod? De úgy kell! Mértugrasz be ennek a honvédcsecsemő- nek?

És Koczkásra mutatott.

A kis szőke kétségbeesetten nézett rám, s nem szólt semmit.

- A Seviot - folytatta Tornay -, az úgy állt itt, mint akit képen törült a főnök úr, mert nem stimmel a szaldókontó. Nagyon ocsmány vagy, fiam,ilyenkor. Máskor kímélj meg az ilyen látványtól! No és a lóképű? Barátom, akkora lett az áll-kapcád tátott szájú csodálkozásodban, hogyfélmillió filiszteus agyonverésére is elég nagy lett volna. És különben is, mondd, mért nem reszelteted a fogaidat, te szerencsétlen? Jobbállatkertekbe már csak reszelt fogú vízilovakat vesznek fel.

Nem volt ellenvetésünk. Szörnyű lehangoltságunkban bármit tehetett velünk a nagy csúfolódó.

Dühömben belefújtam a sípomba.

A játszó csoportok megálltak, s fölfigyeltek.

Fölemeltem a jobb kezem. S azután Dane felé fordulva, sorakozót intettem.

Messze, egészen Dane széle előtt végtelen könnyű mozgással libegett annak az ostoba kis prepának vékony alakja.

Elindítottam a századot, s nyomban rá:

- Nótát!

A bakák dalolni kezdtek.

Én pedig olyan komoran és kedvtelenül mentem a szá- zad élén, mint a kivert bika.

Megalázottnak éreztem magamat. S megérezhette apó is, hogy most nincs tréfára való kedvem, mert lemaradt az el-ső szakaszig, sRátzhoz csatlakozva lépegetett csendesen.

A mandulafák előtt kisebb horpadása volt a terepnek. E horpadásban néhány tenyérnyi helyen, ki tudj a, milyen szél hozta homokfolt gyűltössze. Ezen a kis homokos részen két kis női cipő nyoma látszott.

Beléjük tapostam durvaszöges, hegymászó bakan-csommal. És valami szilaj, gonosz elégtételt éreztem… VIII János bácsi hegedűje,Romtilári rotitom tilárom, Veszett volna az erdőbe, Romtilári rotitom tilárom, Ha az erdőn veszett volna, Romtilárom, tilárom, Katona se lettemvolna, Romtiláromrotitomtilárom… (Bakanóta)

Azután visszazökkent valami nem egészen otthoni, de valamennyire mégis ahhoz hasonlító rendszerbe az életem.

A napokról ezután sem tudtam, hányadik, s milyen nap. De mert a nappal és az éjjel, azazhogy az ébrenlét és az alvás szabályosanváltakoztak, körülbelül újból visszatért a időmértékem. Kint a fronton ugyanis ez volt az első, ami elhagyta az embert. A teméntelen virrasztás,az ébrenlétnek s a pihenésnek teljesen szabálytalan sora, az örökös zaklatottság állapota, a harcoknak s a résen állásoknak semmiféleidősza-kot nem számító folytonossága, amely szakadatlan helytál-lást követelt az embertói bármely másodpercben: mondom, mindez teljesentótágasra állította a katona időérző ösztönét.

Danéban új élet kezdődött számomra.

A pihent ember először az időmértékét szerzi vissza. Mihelyt álma nem a holtra fáradt test eszméletlenségig mély alvása: körülbelül érzi azember, mennyi ideig pihent. S ha már szabályosan tagozódik az idő nappalra meg éjjelre élet-rend dolgában is, akkor kezd az embervisszatérni a civil vi-lágba.

Lassanként megismertem életem új kereteit. Délelőtt gyakorlat volt. Egyszer a Vrch-polje gyár füvű, riasztó szikla-fennsíkjára vonultunk ki,másszor Danétől délre az 517-es és 687-es magassági pontok karsztmezőin át a Rodik fölötti Csuk-hegy cserfaerdőségeibe. De legtöbbszörmégiscsak a dane-kanziani út mentén lévő vidékre. Ilyenkor mindig a rü- gyező manduláskert mellett haladtunk el. S bár messze délre, a Csukormán még hófoltok fehérlettek, a mandulafák egyre több hivalkodással mutogatták virágba pattanó rügyeiket. Az óta az első napi látogatásóta valósággal rám ragadt öreg Hullónak a mandulafák iránt érzett gyöngédsége. S minden alkalommal töviről hegyire megnézegettem a fákat,virágza-nak-e már.

Ha ebéd után hazamentem heverészni, Rátz csendesen olvasgatott. Volt egynéhány teológiai meg filozófiai könyve - a többiek szentkönyveknek nevezték őket -, azokat forgatta. De mihelyt elmentem hazulról, s érezte, hogy immár senkinek sem lehet alkalmatlan: nyombanfelhangzott az ajtó mö- gül hegedűjének halk, áhítatos finomságú zengése.

Egyszer visszamentem valami apróságért.

Elröstellte magát, mint a csínytevésen ért gyerek.

- Ó, bocsáss meg, zászlós úr - szabadkozott, hegedűjét tokjába visszacsúsztatva -, azt hittem, elmégy. A világért sem akarnálak zavarni.

- Csacsi! Először is: most csakugyan elmegyek. Másodszor pedig: hegedűszóval sohasem zavarsz, mert szépen, nemesen játszol.Harmadsorban: már kérni akartalak egyné- hányszor, hogy játsszál kedvedre bármikor. Hálás leszek a gyönyörűségért.

Köszönő szemmel, szótlanul nézett rám. S halkan, ka-tonásan összekattantotta a bakancsai sarkát.

Igen. A hegedű. Ebben élt föl, ebben nyújtózott szét, ebben suhogtatta meg sugaras szárnyait az a lélek, aki Rátz László tartalékos honvédhadapródjelölt néven szerepelt valamelyik felvidéki laktanya anyakönyvi lapján.

A hegedű.

Sohase tudtam, hogy ennyire egy tud lenni ez az élettelen szerszám az élő emberrel.

Egyszer-egyszer Szebenics is megkérte a fiút az étkező- ben, hogy hozassa el a hegedűjét, és játsszon valamit. Még ha itt, előttünk,hétköznapi lelkek előtt játszott, akkor is nyomban megváltozott a kadét arca. Azóta is sokszor látom így. Mert sohase felejthetem el. Ha valamiistenáldotta erő egyszer megfogná a kezem, ecsetet, festékdeszkát szorítana belé- je és vezetni kezdené ügyefogyott hitványságomat, ha,mon-dom, valami csodálatos erő segítene rajtam, én bizonyosan meg tudnám festeni a legnagyobb áhítatot. A muzsikáló ke-rubot. Csak azt arégi, felejthetetlen, hegedűre támaszkodó arcot kellene megfestenem.

Ám mennyire más, mennyire több, s mennyire rögfelettibb tudott lenni ez az arc, ha meg éppen egymagá- nak játszott!

Egyszer - Szebenics is, Tornay is Triesztbe mentek volt aznapra - korán megvacsoráztunk. Én hazamentem, mert levelet kellett írnom azanyámnak. A kadétok még elboroztak egy ideig, hallgatván Aszpirin vakmerő hódításainak törté- netét.

Kevéssel rá hazajött páterka.

Darab ideig eltett-vett a katonaládájában. Mikor aztán bevégeztem a levelet, lecsavartuk a lámpát, s Rátz álla alá szorította a hegedűjét.

Ott ültem az alacsony ablak előtt, jobb karomat a pár-kányán nyugtatva. A nyitott fél szárnyon át távolról jött szel-lő suhogott, valami különös,közös hírhozója télnek és ta-vasznak. Benne volt még a Csuk ormán fogyatkozó utolsó hófoltok búcsúszava, és benne volt a táncra készülőtavasz üzenete is.

És ömlött rám a hold ezüstös fénye. Minden ezüstös volt. A párkány, az olcsó kis gépcsipke kárpit, a házra futó vadszőlő leveletlenindahálózata, a tetők és a kémények. Csak velünk szemben a szomszéd ház volt mély, kék ár-nyékban. Emeleti tornácának három, szélesboltívét is inkább csak sejteni lehetett.

Ültem az ablaknál, s a tenyerembe eresztettem a fejem.

És a hegedű mélázva andalgott.

Már megfeledkeztem mindenről. Testetlen pehelyként lebegtem a holdfényben, és elmondhatatlan panasszal, végte-len mélabúvalkesergett elő a hegedűből Solvejg dala.

Nem tudom, mióta tartott már ez a különös, varázslatos állapot, amikor egyszer Rátz arcára esett a tekintetem.

Az áhítatnak olyan sohasem látott teljessége és tökéle-tessége ömlött el rajta, hogy alig láttam már benne emberi vonásokat.

Nem moccantam. Dehogy moccantam! Jó volt az a mozdulatlanság abban a zengő, ezüstös fényben.

Ültem hát a holdvilágban, s előttem balzsamos jósággal mélázott a hegedű.

Lehetett vagy tizenegy óra, amikor a fiú hegedűje elhallgatott.

Tikkadt sóhajjal suttogta:

- Elég lesz mára!

És rakosgatni kezdte a szerszámát.

Felállottam.

S ugyanakkor úgy rémlett, hogy odaát, a kék árnyékban álló szomszéd ház emeleti ámbitusán is megmozdult valaki. Valaki, akit eddignem láttam. Akinek pedig ott kellett lennie eddig is. Valaki, akinek a körvonalait talán láttam is homály-ba veszően, de akinek ottlétét nemvettem elmémbe a hege-dűszó zengő, édes kábulatában.

Most azonban határozottan meglibbent a ruhája, amint felállott könyökléséből. Azután, mintha nagyot nyújtózkodott volna. Végül eltűnt azemeleti ajtóban.

Kevéssel később lámpafény lobbant az egyik ablak mö- gött, halk asszonyi hang kérdezett valamit olaszul, és olcsó, piros cérnakárpitsuhant a világos ablak elé. Utána ismét nyílt az ajtó, valaki kilépett rajta, lekopogott a falépcsőkön, s áthaladt az udvaron a kapu felé.

Amint kiért az árnyékból, s immár az udvar holdsütötte sávjában sietett tova: megismertem.

Nanni volt.

Nagy, színes kendőt borított a vállára, és táncosan sietett a kapuhoz. S mialatt behajtotta a csikorgó kapuszárnya-kat, dalolni kezdett.Jelentéktelen kis szopránján dúdolt va-lami olasz dalt. És dúdolta azalatt is, amíg visszalépegetett, át az udvaron, föl a lépcsőn, végig azámbituson s be az aj-tón. Még akkor a zárt ajtó mögül is kiszűrődött a hangja: Lisetta guarda Bella á la luna Argento piove Bulla laguna; Non euna nuvola, quieto e il mar Lisetta in gondola ti voi menar…

- No lám csak, milyen tiszta hangja van! - állapította meg halkan Rátz.

Szerettem volna ellentmondani. Mert én igazán nem ta-láltam semmi különöset a pökhendi kis prepa hangján. De hát miért vitáztam volna?Még annak vehette volna a kadét, hogy valami indulat él bennem az iránt a szoknyás tacskó iránt.

Szótlanul vetkőztünk a sötétben.

S mialatt az ágyam szélén ülve hosszan vakargattam a lábam szárát, topogva jöttek fel a többiek is a lépcsőkön. Va-laki jól hátba isvághatta kamaszkodó szertelenségből a kis Koczkást, mert váratlanul fölsziszegett a boldogtalan szőke:

- Hú, de marha vagy! sten bizony, de marha vagy, ép-pen a nadrágtartóm hátsó csatjába vágtál!

Fojtott röhögés volt rá a válasz.

Aztán sorban koppantak bakancsaik a padlón, s két perc múlva aludt az egész banda.

Túlnanról még egyre zümmögött a prepa éneke: …La bavisella, che va soffiando, Con quel bel viso, di quando in quando…

Messziről, nagyon messziről kocsizörgés hallatszott egyre erősebben. És: …I biondi boccoli te li fa far Lisetta in gondola ti voi menar…

- dalolta tovább odaát a hencegő kis fekete béka.

Persze oda se hederítettem.

Akkor már a kőkutas terecske sarkán zörgött a századkocsi.

Szebenics meg apó érkezett meg Triesztből.

Azután sötét lett ott szemben az a világos ablakszem is.

A lövőszerraktár előtt kopogva járt az őrszem, s bizonyosan hazagondolt kunsági falujára.

Mélységes csönd volt. Csak egyszer-egyszer vakkantotta el magát valamelyik éber házőrző kutya.

Úgy éreztem, hogy azon az éjszakán megpattantak a mandulafák duzzadó rügyei ott a kanziani út mentén… IX Ez a kislány akkor szép,Mikor koszorú van a fején. Elmegy az Isten házába, Ráborul a lyányok padjára. Csatos imakönyv van a kezibe, Honvéd baka sorsa jár azeszibe. Ne félj, csárdás Mariskám, Visszagyüvök háború után. (Bakanóta)

Másnap délután, foglalkozás után, kint jártam apóval a mandulásban.

A rügyek valóban megpattantak azon az éjjelen, s a ha-sadásuk alatt látni lehetett halványrózsás virágszínüket. Le-vélkéik ugyancsaknekieredtek.

Messziről, távoli morajlással hallatszott az Isonzó-front ágyútüze. De csak halk dunnyogásnak hangzott.

Apó föltartott fejel figyelte.

- Valami készül - pusmogta. - Másfél hete, hogy nem hallottuk a harci zajt. S most megint nyomják.

Az úton apró embercsoportok igyekeztek Kanzian felé. A férfiak fején még ott volt jellegzetes, karosszék formájú téli prémsüvegük, acaregon, de az asszonyokon immár csak a vállon átvetett pamutkendő mutatta, hogy elmúlt a tél.

- Mi van ma, hogy az egész falu Kanzianba vándorol? - kérdeztem.

- Szombat - felelte Gyurka. - Litániára mennek.

S csakugyan, abban a pillanatban megkondultak a kanziani templom harangjai.

- A páterka megint kedvére kiorgonálhatja magát. Ed-dig csak hetenként kétszer kéredzkedett el Szebenicstől, de most márszombatonként is eljár. Azt hiszem, azóta már mind betanulta a környékbeli csuesok szent nótáit.

- Orgonálni is tud a páterka?

- De még hogy! Az a fő attrakciója. Akkorákat zúgat ve-le, hogy majd szétveti a templomot.

Lehevertünk a sarjadó fűbe ott a mandulák között, és néztük a gyöngyházfényű eget.

A harangszó akkorra elnémult, s újból dongani kezdett a távoli front.

A mandulák apró leveles és hasadó rügyes ágai csendes suhogással ringatóztak a kerekedő alkonyati szélben…

A század lent állott a kőkutas téren, ünneplőbe öltözött, bámészkodó csuesok között.

Vasárnap volt, templomba készültünk. Szebenicset Divazzára hívatták, s rám bízta a századot.

Tiszták, feszesek, vidámak voltak az emberek. Mintha az üde, végtelenül kék ég minden tavaszi öröme a szemük-ben ragyogott volna.

Mondom, tiszták voltak és rendesek, még Kalányos Vendel, a századkürtös is, akinek személyében különben ta-lán az utolsó “hangászt”küldötte a harctérre a honvédelmi miniszter. Mert abban az időben már régen megszüntették a fronton küzdő tábori századoknál a kürtösök ésdobosok in-tézményét. Ám úgy látszik, a XIX. menetzászlóaljak százada-inál még egyszer feltámadt poraiból, felsőbb rendeletre, a kürtromantikája, mert a danéi két menetszázad mindegyi-kének volt trombitása.

Tehát Kalányos Vendel is ott állott a második szakasz mögött ragyogóra fényesített vörös zsinóros, vörös bojtos kürtjével, s minthogy adanéi gyerekhad kivétel nélkül őt bámulta, jelentőségének teljes tudatában, hallatlan hencegés sugárzott fekete pofájáról.

Három új embert is felfedeztem a században. Mint jelentették, eddig a divazzai állomáson veszteglő lövőszeres vagonok őrzését látták el.De az este bevonultatta őket szá- zadukhoz a csoportparancsnokság, mert a szállítmány to-vábbgördült a front felé. A három ember: Szabóőrvezető és két népfölkelő volt. Mind a hármat megszólítottam. Szabó őrvezető fiatal, tagbaszakadt legény volt, Bakos népfölkelő meg a társapedig idősebb korosztályú emberek.

Ahogy a harmadik előtt megállottam, feltűnt, hogy a jobb kezén csak négy ujja van. A gyűrűs ujja tőhól hiányzott.

- Ellőtték talán? - kérdeztem.

A komoly, barna arcú ember keményen, katonásan vá- laszolt:

- Zászlós úrnak alázatosan jelentem: nem. Malomkerék zúzta össze gyermekkoromban.

- Hm. Hát akkor, hogy vették be katonának?

- Viszik már ilyennel is az embereket, jelentem alázatosan.

- Családja van?

- Nincs, jelentem alázatosan. A kisfiam két éve halt meg, a feleségem, szegény, meg esztendeje ment utána.

- Ejnye, szegény barátom! Szóval senkije sincs.

- De igenis, jelentem alázatosan: a kisöcsém.

A szakasz végén feszengeni kezdett Tatár tizedes.

- Kisöccse? Hát arra most ki visel gondot?

- Ü visel gondot énrám, jelentem alázatosan. Mer, hogy itt van a századnál, osztánnék sarzsi is.

- No, ki az?

- Tatár Mihály tizedes úr, jelentem alázatosan.

- No lám! Derék dolog! Szóval kend a bátyja Tatár tize-desnek.

- Igenis, jelentem alázatosan. Magam Tatár Péter va-gyok, földműves, Jászfényszaruról.

- Úgy. Aztán tudja, hogy miféle derék, bátor katona a kend “kisöccse”?

Mintha valami fény suhant volna végig egy pillanatra a komor férfiarcon. S valami évezredes, megingathatatlan bizonyosság kongott aszavában:

- Tudom, jelentem alázatosan.

S a mozdulatlan arcban büszkén, virtusos daccal és po-gány elszántsággal kezdett égni a két fekete szem.

És amikor továbbhaladtam a század előtt, végig magamon éreztem Tatár Mihály tizedes meleg, hálát sugárzó, hű- séges tekintetét.

Kanzianban elsőt harangoztak misére.

Büszkén, tele torokból vezényeltem menetoszlopot. Úgy éreztem, hogy daliás, férfias látvány vagyok a danei bennszülöttek szemében, s ezvégtelenül jólesett. Mert hiú és hencegő az ember, a húszas évek táján, módfelett és könnyen megfeledkezik külsejéről.

S ugyanezzel a hiúsággal lépkedtem a század előtt is, a kanziani úton, miközben a gyerekhad érthetetlen nyelvű zsibongással nyargalásztakörül - Kalányos örömére - a kürt-szóval vonuló századot.

Előttünk vagy százlépésnyire haladt a Honti-század. S körülöttünk, a gyér füvű, karsztos mezőn, meg mögöttünk az úton, zsongó rajokban,halk beszélgetéssel igyekeztek templomba a danei bennszülöttek. Kopottas, szegényes dí- szük minden pompáját kifejtették.

A férfiak még mindig hordották karosszék formájú prémkucsmájukat, a caregont, holott a ragyogó ég s az arany-sugarakban leözönlőnapfény már harsogva kiáltotta: tavasz, tavasz, tavasz! Az asszonynép könnyebben vedlett. Tegnap-ról mára előkerültek színes ruháik, s úgysuhogtak az úton, mint megannyi bálkirálynő. Pedig csúnyák voltak szegé- nyek. Nagy csontúak, széles szájúak s tömpe orrúak. De most,ebben a diadalmas templomba vonulásban mindent szépnek és ünnepinek éreztem. Hiszen az asszonyok meg az aggastyánok mégvirágcsokrokat is vittek. Fehér hóvirágcsokrokat, meg selyemszőrű, ezüstös barkacsomókat. (De mindezeknek okát nem kutattam. Valami

magától értetődő, természetes dolognak vettem, hogy az ég kék, a nap ragyog s a fű frissen zöldell: hiszen én vezetem a századot a kanzianimisére.)

Pillanatra átvillant rajtam az a gondolat is: vajon itt van-e a tömegben a híres Nanni kisasszony. Mert most - így látván engem - sárgáraaszalhatná a nyavalyást az értem va-ló epekedés. De aztán nyomban kivetettem elmémből a hen-cegő, együgyű kis prepát. Ostobaság, sőtlealázó dolog is lett volna, ha én: Ferenc Jóska úri, nyalka zászlósa egy percnél tovább foglalkoztam volna e hitvány kis isztriai iskolás-lánnyal.

A danei fennsík északkeleten meglehetős meredekség-gel ereszkedik le a Reka völgyébe s a völgy hosszában futó corgnalei útra. Kisdarabig ezen a műúton haladtunk kelet felé, majd átvonultunk a kis Mattaun községen, s aztán befordultunk balra a kanziani - vagy ahogy akörnyékbeli szlá- vok nevezték - a skociani útra. Ez, a templom előtt s a kis községen átfutva, a szemközt lévő karsztos dombra kapaszkodottfel Gradisce nyomorult kis hegyi községébe.

Erős zúgás csapott felénk, ahogy rátértünk erre az útra. S ez a föld alatti morajhoz hasonló tompa zúgás csakhamar szinte mennydörgésséfokozódott. Az út mente s a templom környéke tele volt seregnyi ünneplő civillel, ám ez sem tudta figyelmemet elvonni a zúgástól.

S íme, ahogy a község elé érkeztünk volna, két félelmes zordságú szakadék között vezetett át a fehér karfás országút. Jobbról kanyargószakadék, balról pedig ijesztő mészkőüst tátongott, s lent a fenekükön, fortyogva, zubogva rohant át keletről nyugat felé a Reka vize.

…Valamikor diákkoromban lakott a szomszédunkban, a József körúton egy csodálatos, fehér sörényű, fehér szakállú ember. Ez acsodálatos aggastyán, akire sohasem tudok meghatottság és hála nélkül gondolni, a mi árva népünknek legnagyobb tudósa volt. S ez alegnagyobb földi titkokat be-tűzgető tudós lehajolt egykor egy József körúti kis diákfiú- hoz, s esti sétái során nem átallott véle el-elbeszélgetni.Böl-csességország jóságos, öreg királya járkál talán így a mesék-ben az együgyű kis bojtárgyerekkel. Ezt a szelíd, fehér, csil-lagszemű tudóstáltost, aki elméjével átfogta e világ titkait a roppant földgolyótól a parányi madártojásig, úgy nevezi a tudományok történelme a világ végeztéig,hogy: Hermann Ottó. Az a senki-semmi emberke pedig, akihez lehajolt egy-egy szóra mindent megértő bölcsességével, évek múltán át-haladván Sanct Kanzian isztriai falucskánál a Reka tajtékzó vize felett, egyszerre eszébe idézte egykori híres, mesebeli táltos barátját. Mert azaz áldott, lengő sörényű tudós bar-langokról is mesélt neki egykoron. S azok során leírta előtte ama félelmetes természeti csodát, amelyetKanzian mellett teremtett az Úristen, minden embernek bámulatára.

Mondom, az a semmiházi, hencegő, hetyke kis honvéd zászlós egyszeribe kiesett rátarti hetvenkedéséből,amikor felharsant hozzá az útmenti szakadékból a Reka vizének szörnyű harsogása. És egyszeribe ott érezte a vállán ama felejthetetlen öregember kezének nyomását, smaga előtt látta annak a szelíd kéznek a föld és víz mélységeibe meg az ég magasságaiba mutató párját.

…Azután - szólt az orgona.

Valami meleg hálaérzés olvadozott bennem, hogy any-nyi idő, annyi veszedelem után, íme, megint itt vagyok az igazi Béke országában,egyszerű, szegényes templomban, melyben ha mégoly idegen nyelven énekel is a nép, ha még-oly merev, rosszul festett szentképek néznek isle ránk, s ha mégoly ismeretlen formájúak is a szúette padok meg a zász-lók és a jámbor fogadalmi táblák, de a pap orációja mégis azezerszer hallott, ismert, otthoni imádság, s abban az égnek emelt fehér ostyában és csillogó kehelyben mégiscsak az én vallásom és hitemszerint való Jóisten szállott le közénk. A lövőárkok népe odakint mind jóban volt az Istennel, ha nem is mutatta. A tartalékok tábori miséin segyszerű szertartása-in valóban imádkozó emberek hajtották meg a fejüket. De ez a kanziani mise mégis felejthetetlen marad.

A kemény, barna katonaarcok áhítatos csendben meredtek az oltár felé, s a búgó orgona és a jámbor népének éppoly zsolozsmásansodorta magával a század magyar meg tót legényeinek lelkét, mintha csak a jászvidék, a Nagykun-ság vagy a Vág mentének templomaibanzengett volna.

S azután véget ért a nép fohászkodó éneke. Elhallgattak a szlávosan elnyújtott jámbor melódiák. Az orgona újból preludált, s felszárnyaltegy tiszta női hang a Kyrie patinás, latin strófáiban.

Egyetlen női szoprán csilingelte és fohászkodta végig az egész misét, s mind úgy éreztük, mintha valami megtisztí- tó, szent eső áldottpermetegje hulldogált volna ránk, vigasztaló zsongással.

Végezetül egyszerre a feje fölé tartotta a nép a virágcsokrokat meg a barkacsomókat. S a fehér hajú pap áldó ke-resztvetéseiből hullanikezdett rájuk a szenteltvíz.

- Virágvasárnap! Virágvasárnap! - ocsúdott föl bennem a régi emlék. - Ó, hát ez… hát ezért indult ma templomba a hóvirág s a barka! Ésén már el is felejtettem volna, hogy vi-rágvasárnap is van a világon. Hiába a Doberdo, hiába a há- ború, hiába a bolygók egymásba rohanása:van, van, mégis van valami megingathatatlan része, valami elmoshatatlan rendje a világnak!

Igen, igen, lelkes, szép, Isten elé hozsannázó ünnep: vi-rágvasárnap. És ha az emberek mind a földbe bújnak is, hogy onnét küldözzékegymás felé a halált, a virágok azért tartják az ősi rendet, s elmennek a templomba az ő külön vasárnap-juk jöttén…

Így lelkendezett bennem némaujjongással a gondolat, miközben vontatott énekléssel tódulni kezdett kifelé a nép. A mi századainkból csakkét szakasz fért el a templomban. A többi kint állott a szabadban.

Ám, ahogy a hátul álló szakasz is megindult volna a civilek után, egyszerre felimádkozott az orgonán a mi Himnuszunk előjátéka, s utánamegzendült Rátz páterka hangja: Isten, áldd meg a magyart…

Abban a szempillantásban megfordultak a katonák, boldogan, meghatottan és mélyről felcsukló könnyes örvendezéssel kaptak bele adrága dallam lendülő szárnyaiba. S e félénk és csodálkozó éneklés fölött, magasan, mindent túl-zengő erővel csengett a páterka hangja. Ésakkor egyszerre felívelt melléje még egy hang. Az előbbi női szoprán. És mi mind megigézve fordultunk a kórus felé.

Furcsán, idegenes kiejtéssel szállott ez a hang, de mégis a mi nyelvünkön: …Hozz rá víg esztendőt, Megbűnhődte már e nép…

Tatár Péter komor férfiarcára esett a tekintetem. Ebben a dacos arcban most lágyak voltak mind a barázdák, és két könnycsepp csillogottopálos fénnyel a szemei szögletében.

Attól kezdve két hang zengett magasan a mi énekünk fölött. A páterkáé meg az ismeretlen nőé. Hol összeölelkez-tek, hol meg elváltak. S a

muzsikának ebből az égi játékából igéző fenséggel zengett, harsogott minden magyarok imája.

Olyan váratlanul, olyan valószínűtlenül történt mindez, hogy első, zavart kábulatunkban nem is kerestük természetes nyitját.

Csak mikor már kifelé tódultunk a templomból, s a kül-ső világ visszaadta hétköznapi vonásait a meghatott arcoknak, akkor kezdődött elaz örömtől riadt kérdezősködés:

- Ki volt?

- Ki volt az?

- Ki lehetett az?

- Ó, de gyönyörű volt!

Kerestük Rátzot. De az akkor már régen a sekrestyében segített a miseruhák elrakásában.

Kis ideig a kórusajtó körül tolongtunk, hogy megvárjuk a rejtelmes énekesnőt. De hogy a tolongás egyre tűrhetetle-nebb lett, s a templomelőtt is összevisszaságba keveredett a népség és katonaság, utat törtem apókával a szabadba, és sorakozót kiáltottam.

A testvér menetszázadot a szőke kis Horváth zászlós vezette volt misére, de az annyira beleszorult most a tömeg-be, hogy nem tudottkiszabadulni. Mégis: mikor szakaszpa-rancsnokai s altisztjei látták, hogy mi sorakozunk, ők is rendezkedni kezdtek szakaszonkint a jobbszárnyon.

Mi már együtt voltunk, s éppen a létszámellenőrzés eredményét vártam, amikor a templomból utolsónak kicso-szogó öregasszonyokmellett megnyílt a kórusajtó, s a rebbe-nő madárnál riadtabban és sebesebben ki-s elsuhant előt-tünk egy kipirult arcú fehér ruhás, fehérkalapos növendék lány.

Utánameredtem tátott szájjal.

És utánameredt az egész század.

Nanni volt.

Mi még mukkanni sem tudtunk a meglepetéstől, ám a gyülekezés összevisszaságában gomolygó másik század emberei észrevették amenekülő kis prepát.

- Ű vőt! Ű vőt! - kiáltozták a bakák, és gügyögő hálál-kodással kezdték csókolgatni kezét, ruháját. S boldog volt még az is, aki csak aközelébe férhetett.

- Jaj, kedves, de szép vőt!

- Ó, hogy az Isten jutalmazza meg érte a kisasszonkát!

- A kis kezit, hagy csókidom meg, az áldott kis kezit!

- Ó, hogy aranyozzák meg a cipellője nyomát is!

- Éjjen a kisasszonka!

- Éjjen! Éjjen! Éjen!

És a zengő éljenzés átcsapott az én századomra is, ami szigorúan véve disznóság volt, mert “vigyázz”-ban lettünk volna. “Vigyázz”-banpedig nemhogy kiabálni meg sapkát lengetni nem szabad, de még csak moccanni sem! Sőt még a szemével sem pilloghatott az ember. Igaz,hogy én is csak ké- sőbb vettem észre ezt a fegyelmezetlenséget, mert közben magam is ordítoztam, s lengettem a sapkámat.

Ezalatt előkerült végre a Horváth testvér is. Csendes, szőke, komoly kis katona volt egyébként. Valami kiegészítés-sel került a káderhez abesztercebányai tizenhatos honvéd pótzászlóaljtól. Ő hozta a menetszázadainkban levő derék tót újoncok egy részét. A többi a nyitraitizennégyesektől jött hozzánk Rátz meg Heller hadapródjelöltekkel.

Futott hát a kis zászlós, és lelkendezve ordított sorakozót.

Emberei nagy nehezen eltágultak az ünnepléstől ijedt-boldog leányka körül, s az altisztek glédába lökdösték őket valahára.

És akkor a szemtelen Horváth szépen odaállott a fülig piros, riadt leány elé, s összecsapva a bokáját tisztelgett, és dadogva bár, dekeményen köszönetet mondott neki a magyarok nevében. Megjegyzem, pofátlanság volt tőle, ha úgy vesszük, mert először is én voltam kettőnkközül a rangban idősebb, másodszor meg alig makogott németül, harmadszor meg - egyáltalán hogy jön ahhoz, hogy ott gavallérkodjék éspattogjon és hajlongjon? Nem igaz? Elvégre mi köze volt ne-ki ahhoz a lányhoz? Talán bizony ő szedte fel a divazzai úton, ő hozta hazaDanéba a mamájához? Szerettem volna ezért a hencegésért jól ülepen billenteni.

Mert csak vegyük azt, hogy ő akkor, abban a pillanatban a magyar katonákat, szinte Magyarországot képviselte a köszönetmondással. Hátmár most szabad kiállani ilyen esetben, erre a feladatra olyan fráternek, aki ahelyett, hogy “Liebes Fräulein”, azt mondja, hogy “LiebeFräulein”? Mert nem tudja a szerencsétlen, hogy a Fräulein semlegesnemű szó.

Mondom, csak ebből a szempontból bosszantott Hor-váth Zoltán köszönetmondása.

A prepa kisasszony különben azt sem tudta, mit csinál-jon szörnyű zavarában ott a haszontalan zászlós és az éljenző századok előtt. Irult-pirult kínosan. S végül is - mit tehet mást az ilyen tapasztalatlan kis jószág - “pukedlizett” egyet kislányosan.

S akkor olyasmi történt, amitől egészen elfutott a mé- reg. Az a vaddisznó Horváth Zoltán kezet csókolt neki. S lám, a vacak kis nő meghagyta is!

Ezt már nem nézhettem. Akkora “vigyázz”-t ordítot-tam, hogy ijedtében mind a két század szoborrá merevedett.

Mire azután kettős rendeket és menetet vezényeltem volna: Nanni már jócskán messze sietett. Szinte futott. Mint-ha menekült volna. Mertmikor mi elértük a Reka szakadé- kán túl a kis Mattaun házait, akkor már ott kapaszkodott a danei fennsíkra vezető ösvényen.

Ezért is haragudtam Horváthra. Hogy lehet így ráriasz-tani egy ilyen gyámoltalan jószágra?

Azután békésebb gondolatok vertek bennem tanyát, mialatt fölfelé kaptattunk a danei domb sziklás lejtőjének út-ján.

Hm. Ki hitte volna arról a kócos prepáról, hogy ilyen hangja van? Hm. A tacskó. De honnét tanulta ez meg a mi Himnuszunkat?

Előrehívattam az élre a páterkát. Mert a többi kadét mind ott izzadt a század végén, hallgatván Tornay apó örök csúfolódását.

Lihegve zihált föl mellém a kadét:

- Parancs, zászlós úr!

- Hallod-e, pajtás: mikor tanítottad meg a Himnuszra azt a kis prücsköt?

- Nem én tanítottam, zászlós úr.

- Ugyan, ne tagadd! Csaknem minden másodnap dél-után jársz orgonálni Kanzianba. Bizonyára lejár ő is.

- Ez igaz, zászlós úr. Lejárok orgonálni. Nannika meg lejár a plébános úr húgához. Az nagyon szereti. Kedves, fi-nom, öreg kisasszony.Különben éppen ő volt az, aki, ismer-ve Nanni szép énekhangját, rávett bennünket, hogy tanuljuk meg ezt a misét. Talán háromszor vagynégyszer át is vettük. A vokális részhól persze csak a szopránt, amit - miként hal-lottad - Nanni énekelt.

- Ej-ej, páterkám, hát ilyen kellemes kettesben töltöd te a délutánokat?

- Hogyhogy kettesben? - dadogta elpirulva a kadét.

- Hát most mondtad.

- Ó, dehogy! Hogyan is jut ilyesmi az eszedbe? Én, én igazán sohasem gondoltam erre. Hiszen a templomban pró- báltunk! Nanni, én mega goszpodicsna . A plébános úr hú- ga. A pap kántusait a goszpodicsna volt szíves énekelni, hogy mi, a kórus felelhessünk.

- No jól van, páterkám, egyesre feleltél. De hát mégis: a Himnusz titkát fejtsd meg.

- Ez előttem is teljességgel érthetetlen. Mióta Danéban vagyunk, legfeljebb ha négy-ötször játszottam el a Himnuszt orgonán. Az elmúltvasárnapokon. Azokon a miséken, ame-lyeken ott voltak a századok. Egyszer meg, igaz, az egyik próba végeztével is. Hát akkor az egyszerhallhatta Nannika is.

- Akkor is érthetetlen. Egy hallásra nem lehet megta-nulni idegen melódiát. Idegen nyelvű szöveget meg éppen nem. Kivált, ha a magyarrólvan szó.

- Én hökkentem meg a legjobban, amikor az imént egyszerre belecsendült a Himnuszba Nannika hangja.

- No, páterkám, ne törd rajta a fejed! Majd utánajárunk a titoknak.

Énekelve mentünk be a faluba.

Jobbról hamvasan bólogatott felénk a mandulás.

…Délre hazajött Szebenics. Kimérten, szárazon adta ki utasításait. Az Isonzón élénkült a harci tevékenység. A ki-képzőcsoportparancsnokság a századok legszigorúbb együtt-tartását rendelte el, s Danétól a vasútvonal melletti Kacsicse őrházig táboritelefont kellett építeni.

A nyugati ég alján csakugyan egész nap dongott a front.

A kadétok egyre abajgatták a páterkát, hogy mutassa be őket Nanninak.

Ám a hetyke leányzó a virágvasárnapi mise óta való- sággal elbújt.

Apuka egyszer azt mondotta:

- A himnuszéneklő csoda új korszakot nyit Dane virág-zó életében. Már egyébről nem is tudtok beszélni, taknyosok.

És apukának igaza volt, mint mindig.

A “trieszti nő” - ahogy a Honti-század kadétjai elnevezték - felforgatta Dane életét.

A két század egyre csak az ő kedvét leste. Kadétok és bakák szakadatlanul Nanniék kapuja körül ténferegtek. A betegjelentők száma

A két század egyre csak az ő kedvét leste. Kadétok és bakák szakadatlanul Nanniék kapuja körül ténferegtek. A betegjelentők számaegyszerre megsokasodott. Persze csak azért, mert a maródiszoba Nanniék házában volt, s a gyen-gélkedők remélhették, hogy gyakrabbanláthatják a hetyke kis prepát.

Rövidesen határvillongásokra került a sor a Honti-század meg a Szebenics-század között. Nanniék háza ugyanis a mi századkörletünkbeesett, s így a másik századbeliek-nek semmi keresnivalójuk sem lehetett ott.

A sarki bolt kaszinója - ahova a kadétok eddig jártak - egyszerűen megszűnt. A két kócos boltoslány naphosszat ásítozott bosszúsan alégyfogó papírok, aszalt szilvás ládák és szappanemeletek között. Feléjük se néztek a kadétok.

De a bakák is egyre a kőkút körül ácsorogtak. A gya-korlatokról hóvirágcsokrok tömegével vonultak be. S a sok virág mind Nanniékhozvándorolt. Ha valaki már nem tudta átadni neki a virágját, hát a házuk kapujának pántjai mellé tűzte.

Az ember már ki sem léphetett anélkül, hogy a Nanni-rajongásba ne ütközött volna.

Ha ezután megmutatkozott néha-néha a kis vacak, hát az fölért egy riadóval. Akkor egy pillanat alatt ott nyüzsgött minden ember.

- Kisztihand, Nannika! Kisztihand, Nannika! - kiáltoz-ták a kadétok.

- Kezit csókolom, kisasszonka! - zúgta a legénység.

Soha olyan bolond állapot nem volt Danéban!

Minden a körül a nyápic gyereklány körül forgott.

A frissen kiröppent fiatal méhraj duruzsol és zümmög úgy az új, ifjú királynő körül, mint ahogy ez a megveszekedett honvéd család zúgottNanni körül.

Takáts, Koczkás, Schmidt meg Heller valósággal ost-romzár alatt tartották a ház kapuját, nehogy a Honti-század kadétjai valahogy előnybejuthassanak. Főként azonban Aszpirint, a veszedelmes nőhódítót tartották szemmel.

- Csak azt a gazembert ne engedjük a közelébe! - tüzel-te társait Koczkás, a sárkányölő, akinek ezt az új nevet adta valamiért Tornay.

Mondom, iszonyú küzdelem kezdődött a Nannival va-ló megismerkedésért.

A boldogtalan fiatalemberek naphosszat nyafogtak Rátznak meg nekem, hogy mutassuk be őket a trieszti nőnek.

Igen ám, de mikor?

Nanni annyira megriadt a feléje áramló viharos rajon-gástól, hogy úgy behúzódott a házba, mint a csiga. Jóformán csak akkor mozdult kiotthonról, ha a századok kivonultak vagy egyéb foglalkozásuk volt.

Nagyhét lévén, az egész falu templomba járt délutá- nonként. Ám az óvatos trieszti nő mindig olyankor lopódzott le utánuk Kanzianba,amikor mi a gyutacslövés, a távbecslés vagy az előőrsszolgálat örömeit élveztük a Dane körüli karsztmezőkön.

Szóval a kadétok hasztalanul táborozták körül szolgá- latmentes idejükben Nanniék házát.

Takáts csüggedten számolt be esténként, vacsoránál a napi eredményről:

- Á, kérlek, változatlan tömegnyomor. Távszerelem to-vábbra is.

- Maradj te csak Kőműves bűvkörében. Az hasznosabb! - vigasztalta ilyenkor Tornay, aki módfölön mulatott a fiúk izgulásán. - Kitol veletekaz a pelenkahercegnő, csúfosan. Pedig a lóképű már kocsikenőcsöt kért a századkovácstól. Azzal keni a bajuszát. A sárkányölőnek megötpercenként oldódzik ki a lábszárvédője, mert mindenáron “csillagosra” akarja fölcsavarni. Seviot a haját vágatta le a fene szerelem-tót, ordasFarkas koloratúrázva tartja számon a szabványos meg a tartalék élelemadagokat, Takáts pedig duplán fal, hogy érzeményeinek kifejezéstadjon. Még talán a fűzfa zse-bében is lehetne némely epekedő, lírai rigmusokat találni.

Persze ezt a legutóbbi megállapítást apó sem gondolta komolyan, hiszen jól tudta, hogy igazán nem tartom valami sokra a hányaveti kistrieszti pockot, noha a virágvasárnapi mise óta tagadhatatlanul jobb szemmel néztem rá.

…Ám ez a Nanni-féle bújócskázás nem tarthatott örök-ké.

Nagycsütörtökön délután szolgálatmentességet adott a századnak Szebenics főhadnagy. S a kadétok ezt az alkalmat használták fel acselekvésre. Lesben álltak a kanziani út men-tén. Ott, ahol az a szerencsétlen lábszárvédő jelenet volt. S amikor már az egész Danehazaszállingózott, s utolsó cso-portként Nanni meg a páterka kaptatott felfelé az ösvényen: egyszerre körülvették őket lelkes kisztihandozással.

És este mámorosak voltak az örömtől. Nanni így, Nanni úgy, Nanni ezt mondta, Nanni azt mondta, Nanni erre, Nanni arra.

Összevissza kiabáltak, s mihelyt a fórhadnagy úr el-ment, egy diadalmas “tedd rá” után áthívatták Kalányost meg Kolompárt, és üvöltődalolásba kezdtek.

Rátz rövidesen eltűnt. Apuka meg én egy darabig még elnéztük a hetvenkedő fiatalembereket. De aztán nem bírtuk ki tovább.Leakasztottuk a szuronyunkat, sapkánkat. Tornay még egy gyilkosan csúfolódó tekintetet vetett a boldogtalan ifjakra:

- Fiaim, feladok minden reményt. Rövidesen hányni fogtok. S látványosságnak addig is pökedelem vagytok.

A kadétok fölnyerítettek jókedvükben, s megéljenezték először Gyurkát, aztán engem, aztán Rátzot, aztán Szebenicset s végül, azt hiszem,huszadiknak az összes távol-levőt.

Hazakísértem apót.

Utána egy nagyot kerültem a mandulás felé.

És akaratlanul Nannira gondoltam. No nem valami kü- lönösebb érzelmekkel, csak éppen a száj a jutott eszembe. Meg a hófehér, aprófogai. Mert azt el kellett ismerni, hogy a szája, az szép volt. Íves, szépen metszett piros szája volt…

Messziről odahallatszott a kadétok hamis éneke s a ci-gánycincogás. Tompán, zárt ajtók mögül hangzott. S e züm-mögést túlszárnyaltanéha egy magában ábrándozó hegedű.

Bizonyosan nyitott ablak előtt húzta Rátz.

De mire hazaértem, aludt a fiú.

…Éjfél után szerenádot adtak a kadétok Nanninak. De oly részegek voltak, hogy Nanniék háza helyett a mi házunk előtt álltak megénekelni. Jobban mondva éppen a saját szo-bájuk ablakai alatt. Mert azok a térre nyíltak.

Förtelmes volt. A cigányok éppoly részegek voltak, mint a gavallérok. Éktelen hamisan játszottak. Az ének meg csak szűnni nem akarócsuklásban nyilvánult meg.

Leléptem az ágyról, megragadtam a kancsót, és szó nélkül nyakon öntöttem őket.

Hangtalanul menekültek a trubadúrok.

A lóképű tért magához elsőnek, a kőkút előtt. iszonyú csuklások közepette dadogta:

- E… ez… azért nem vo… nem volt szép… szép dolog… Nannikától. X Hadnagy uram, adja ki a Szabadságos levelemet, Húsvéthétfővirradóra Kihirdetik a nevemet, Sej-haj, bizony, hazavárnak, Kötik mán a gyöngykoszorút A fejire a babámnak. (Bakanóta)

Délután volt.

Húsvétvasárnap.

És távol-közel vidám nótaszótól s kacagástól zsongott a környék.

Egész Dane kint táborozott a község körüli mezőkön. Az öregek egy-egy sziklacsoport köré telepedtek, s halk be-szélgetéssel nézegettéka fiatalok táncát meg játékát.

Magyar baka s helybéli csues nép összekeveredve bolondozott, kergetőzött. Legnagyobb sikere persze a két ci-gánynak volt. Annyi tréfástáncot és kacagni való fintort még nem látott Dane ifjúsága, mint akkor. A két gazember meg egyre jobban tűzbe jött a tomboló sikertől.Nyávogva, négy-kézláb nyargalásztak. Utánozták a szerelmes macskákat. S olyan kandúrjajgatást meg macskaharcot rendeztek, hogy majdmegpukkadt rajtuk a nézősereg. Azután meg körül-brukkogták-turbékolták egymást begyes sétálással, mint az enyelgő galambok.

Vége-hossza nem volt kacagtató mókáiknak.

Szebenics, azután az öreg Honti főhadnagy meg Tornay apuka egy ideig mosolyogva járták a mulató csoportokat. Majd lócát s kis asztalthozatott a szállásáról apuka, s a leg-szélső ház mellett, a községtábla tövében letelepedtek. Hamarosan bort is kerített, s csendespoharazgatás közben né- zegették a tarka képet.

Mi nem messze tőlük, a mandulás alatt hempergőz-tünk-kacarásztunk.

Először csak a boltosleányok óvatoskodtak hozzánk egyre közelebb. Eleinte senki sem vetett ügyet rájuk, de lassankint, jobb hiányában,belevonta őket a vigadozásba Schmidt meg Takáts Lekszi.

S a két lapátfogú tündér hangos visongással s büszkén körül-körülnézve adta a körülrajongott hölgyek szerepét. Nem cseréltek volnahárom község lányával azért, hogy ők - s csak ők - a “Herr Fähnrichek” és “Herr Kadettok” társa-ságában mulatnak.

Rátz egy fának dűlve álldogált, és csöndes mosollyal nézte a zsibongó tájat.

Az öreg Honti főhadnagy mindjobban belemelegedett az ivásba. Egyre hangosabb lett, s jókedvűen biztatta a kadé- tokat meg alegénységet.

A Lóképű meg az Aszpirin olyanok voltak, mint a csi-kók. Sorra vettek minden tréfát és játékot.

Honti főhadnagy néhány darab szárazkolbászt hozatott a századkonyháról, felköttette őket egy-egy faágra, s a ba-káknak a levegőbeugrálva kellett leharapniok a madzagon lógó csalétkeket. De mert a kolbászok persze jó magasan lóg-tak, a fölugráló legények legtöbbszörhiába csattogtatták a fogsorukat. Ezen azután visongva mulatott az egész környék.

Valamivel odább zsákfutóversenyt rendeztek.

Ezt az agyafúrt cigány nyerte meg sok mesterkedés után. És sokat nevettünk rajta. Aztán újból elszéledt, s csoportonkint leheveredett atömeg.

Senki sem vette észre, hogy a finist két későn kisétáló néző is végignevette.

Csak akkor lettünk rájuk figyelmesek, amikor a bakák éljenezni kezdtek.

- Éjjen a kisasszonka! Éjjen a mi kisasszonkánk!

És lelkendezve vették körül a röstelkedő Nannit meg az édesanyját.

A parancsnokaink nyomban felálltak, s a lovagiaskodó Honti gavallérosan köszönetet mondott Nanninak a múltkori meg a délelőtti magyarhimnuszért. (Mert aznap - húsvétva-sárnap - délelőtt is velünk énekelte a Himnuszt.) Azután meg gratulált Nanni anyjának a kisleánya széphangjához. Honti szerencsekívánataihoz tüstént csatlakozott Szebenics főhadnagy is.

Az asszony meg a leánya szerénykedve, de mégis látha-tó örömmel fogadták a legmagasabb rangú danei katonák elismerő szavait, snyomban el akartak menni. A legénység viharos ünneplése s a századparancsnokok váratlan szívessége oly meglepően szakadt rájuk, hogyzavarukban szinte mene-külésre gondoltak.

Ám az öreg Hontival nem lehetett olyan egyszerűen végezni. Addig-addig erőszakoskodott és kellemeskedett, amíg a szegény asszony lenem ült az asztalukhoz.

- Csak egy pohárka bort, gnädige Frau! - könyörgött az öreg agglegény.

S hiába tiltakozott a szegény asszony, végül is ott kellett maradnia, s innia kellett - igaz, csak egy gyűszűnyit - a bo-rukból. Nanni eleintefülig pirosan, hihetetlen zavarban ült közöttük, de hogy azután Honti bátyánk néhány kedveskedő megjegyzést tett fekete szemeire, egyszerrevisszacsípett kedves elevenséggel. Egyszerűen lebácsizta a másik század atyját. Az anyja meg is korholta kissé a leányt, s elnézést kért azuraktól a gyermek “neveletlenségéért”, ám Honti olyan tiszta szívhól kacagott, hogy még! És majd megette szelíd pajkosságáért a kisleányt.

Szóval: végül is ott ragadtak.

…Később közénk sodródott a leány. Az anyja továbbra is ott ült az öregek között, ő meg velünk mulatozott.

Hiszen a fiatalság minden haszontalanságon tud mu-latni. Ha egyéb kacagnivaló nem akadt volna, éppen elég volt Takáts Elek megSchmidt Imre verítékes küzdelme a német nyelvvel.

- Nannika iszt Stern ! - udvarolta körül a lányt Takáts.

- Nein Stern, golderig… ejnye, hogy is mondjam csak - vakarta a fejét a Lóképű -, hű, a kutyafáját, mi is az angyal németül? Ja, tudom már!Tehát: Nannika nein Stern, aber golderige Angelik, azazhogy golderige Angel!

A hasunkat fogtuk ezen a marhaságon.

Nanni úgy kacagott, hogy a könnyei folytak. Ott ült va-lami alacsony faágon, s apró lábaival vidáman harangozott minden újabb “németnyelvű” bók után. S látván, milyen eget csapkodó derűt keltenek Takáts meg Schmidt, még ő biztatta őket, kedves kötődéssel.

- Ja, was alles bin ich noch? - fordult újból a csatornagyomrú hadapródjelölthöz.

Takáts sóhajtott egyet, s belekezdett:

- Nannika iszt… iszt…

Nannika vidám, csillogó szemekkel nézeti rá. Akár va-lami finomcsontú, apró madár.

- Nun?

- Nannika iszt… a fene egye meg - káromkodott föl hirtelen a fiú -, azt akarom mondani, hogy rubintos virág… ej-nye na…

És fújva nézett körül.

Nanni már az imént elnevette magát, amikor a fiú kifakadt magyarul.

- Nannika iszt… rubintener… mi is a virág, no?

- Blume - súgta neki a Seviot.

- Engem nem ugratsz be, öregem - hitetlenkedett a gyanakvó Taki. - A Blum az a pesti katonaszabó!

Fölvihogtunk. De meglepett, hogy elsőként a lány nevette el magát. Mintha csak megértette volna a magyar szót!

- Virág… virág… - ismételgette összeráncolt homlokkal Takáts. - A teremtésit, hát mondok egy virágot! Tehát: Nannika iszt eine…rubintene… rubintene muskátel !

Nanni leszállott a faágról, s a görbe mandulafatörzsnek dőlve kacagott, kacagott, kacagott…

Takáts riadtan nézett szét.

- Hát megint… talán megint valami marhaságot mondtam?

Tornay, aki már az imént odajött közénk, csendes fej-csóválással állapította meg:

- Bivaly vagy, fiam, emberszabású bivaly!

Most a Lóképű kezdett bele egy újabb bókba:

- Nannika zind vunderhübsche augen und vunderhübsche fusze , und… und… mi is az, hogy: nekem jólesik? Ja, már tudom: jól az gut, esikaz regnet, tehát… und mich gutregnet ven mir Nannika zehen und…

Erőszakot kellett alkalmazni a boldogtalan kadéttal szemben, hogy beléje fojtsuk a hajmeresztő dadogást.

A leintett Lóképű keserűen vonult vissza az egyik mandulafa tövébe, de előbb még vágott egyet a szemével a trieszti nő felé, s így sóhajtottfel:

- Hej, azt a csillagos szépségit, tubicám, hiszen ha én úgy igazán el tudnám mondani néked, hogy borulj a tüdőm-re…

Nanni nagy, kerek szemekkel figyelt föl Schmidt sóhaj-tására, egy kicsit elgondolkozott fölötte, s azután vállat vont. És ez a vállvonása eztmondotta: nem értem, mit akarsz mondani, hát nem is töröm a fejemet rajta.

Egy pillanatra csönd szakadt közénk. S jól is esett az a kis pihenés az egész délutáni mókázás és oldalfájdító nevetés után.

Azután egyszerre elkiáltotta magát Takáts:

- Gyerekek! Játsszunk szembekötősdit!

Tornay apó, aki ezen a délutánon különösen ráült a va-gongyomrú kadétra, nyomban rádörmögte:

- Ilyen pofákkal, mint ti vagytok, legfeljebb szembeköpősdit lehetne játszani.

A fiúk vihogtak, Takáts mérgelődött.

Apóka eléje bökte az ujjait:

- No, tedd rá, oszt le van!

Takáts rátette, s helyreállott a béke.

Először Takáts szemét kötöztük be. Vakoskodva tapogatódzott utánunk, nekiment egy-két mandulafának, csetlett-botlott, rihegtünk-röhögtünk, s végül is - ennyi kamasz kö- zött - el kellett fajulnia a játéknak. Mert mihamar úgy fejlő- dött, hogy a Lóképű egyszer csaknégykézlábra bocsátkozott a bekötött szemű Takáts háta mögött, Koczkás meg mellbe taszította a mit sem sejtő boldogtalant. Erre Taki úgyzuhant keresztül a mögötte lapuló kadéton, hogy mind a két lábával az ég felé kalimpált.

Nanni ijedten sikkantott, de a többieknek őrülten tetszett a “szembekötősdi” e tökéletesített formája.

Hasonlóképpen toltak ki Aszpirinnel, meg Seviottal, de mikor kis Koczkásra került volna a szembekötés sora, Tornay leintette a dolgot.

- Hagyjátok ezt a marhaságot! Elég volt. A kis sárkány- ölőt nem engedem elbuktatni! Különben is, nézzétek: annak a szerencsétlenkislánynak máris elege van belőletek! Úgy látszik, nem bírja megszokni faragatlanságaitokat s durva já- tékaitokat!

Úgy is volt. Nanni valóban nem sok örömét lelte abban, hogy fölbuktassák egymást a fiúk. Apró gomolyaggá gyúrta össze izgatottságábana zsebkendőjét minden buktatás alatt, s már Takáts hanyatt vágódása után tiltakozott ez ellen a já- tékmód ellen.

Tornay fellépésére csakugyan visszatértünk a játék ősi formájához. Azazhogy Nanni parancsára összefogódzva, körben kellett járnunk, s akörben lévő bekötött szemű “kumó” tapsjelére meg kellett állanunk. Akkor azután a kumónak ki kellett találnia, ki áll vele szemben. A kumóazonban legfeljebb az arcát vagy a vállait tapinthatta meg a szembenállónak.

Sorsoltunk. Nanni valami érthetetlen kis olasz sorsoló mondókát hadart el ennivaló kedvességgel, s végül is reá esett a sors. Az ő szemétkellett bekötni.

Hatan is ugrottak.

- Majd én!

- Hogyisne! Majd én!

- Megőrültél? Eredj a pokolba! Majd én!

- Eresztitek el azt a zsebkendőt, nyavalyások?

Pillanat alatt gyilkos közelharc fejlődött volna ki, mert a gazemberek már-már hajba kaptak egymással.

Közbeléptem. Igazán csak azért, hogy véget vessek a botránynak. Nem mondom: megbizseregtetett az a gondolat is, hogy Nanni arcához,nyakához érhetek a kezemmel, meg hogy kissé elszöszmötölhetek a haja körül is, mialatt össze-csomózom majd a zsebkendő csücskeit.Mégsem szeretném, ha valaki azt gondolná, hogy ezért akartam ezúttal magamhoz ragadni a szembekötés jogát. Ismétlem: pusztán a tisztitekintély védelmében hordtam le a marakodó fiúkat, s vet-tem el tőlük a zsebkendőt.

Halk acsarkodással állottak körbe, s galád irigység égett a szemükben, amikor Nannika szelíd-engedelmesen odaál-lott elém, hogybekössem a szemeit.

S abban a pillanatban megint rám jött az az ostoba, szí- vet kalapáltató érzés, amely már elfogott néhányszor, ha ez-zel a lánnyal kerültemszembe.

Mert amikor odaállott elém, s a szemembe nézett olyan közelről, mint még soha, és nagy, sötét szemei tele voltak nyíltsággal, pajtásibizalommal, szelídséggel s az engedelmességnek és magamegadásnak valami sohasem látott bájá- val, úgy éreztem, hogy reszketni kezd akezem. S mintha be-lülről rám kiáltott volna egy hang:

- Te őrült! Ezeket a szemeket akarod te bekötni? Te gazember! Ezekre a szemekre akarsz te kendőt borítani? Hát el-ment az eszed?

Ahelyett, hogy néznéd őket boldog káprázatban, a gyö- nyörűségtől dermedten? Ahelyett, hogy néma ujjongással há- lálkodnál égnek ésföldnek, amiért beléjük nézhetsz, hosszan, mélyen, s ártatlan és tiszta mélységükbe temetkezve megfe-ledkeznél életről, halálról…

Nanni mozdulatlan szemmel nézett rám. Mintha egy pillanatra ő is megfeledkezett volna a világról. Mintha vala-mi ezüstös fátyol vonult volnaát csillogó szembogarán.

Álltunk mozdulatlanul, s még mindig nem emeltem föl kendőtartó kezemet.

A fiúk mozgolódni s köhécselni kezdtek.

És én még mindig állottam, és konok ravaszkodással szerettem volna soká, nagyon soká meghosszabbítani ezt a pillanatot. Mert ugyanaztaz igézetet éreztem meg a lányban is. Nannit szintén fogva tartotta valami. Ezt mondotta az a szemein átvonuló ezüstös fátyol is.

Azután, hogy még mindig mozdulatlanul állottam, hirtelen megváltozott minden. Nanni megborzongott, de olyan finom, sejtelemszerűremegéssel, hogy csak én vettem észre; sóhajtott egy parányit, az ezüstös ködsáv elvonult a szemeiről, s immár semmi, de semmi más nemmaradt a feneketlen mélységű szemek mélyén, mint valami egyre csodálkozóbb kíváncsiság.

De ez is csak egy pillanatig tartott. Utána lehajtotta a fe-jét a lány, hogy átköthessem a kendővel. S mintha abban a pillanatban elsötétedettvolna minden.

Ügyetlenül, ostobán, reszkető kézzel csomóztam össze a tarkója fölött, lágy, fekete haján a kötést. És mondtam magamat marhának,lónak, rinocérosznak, amiért a szívem úgy ver, s a kezem olyan bizonytalan. Még örültem, hogy leg-alább ezt nemigen vehették észre a többiek.

Beálltam az összefogózkodó sorba.

Csak akkor ocsúdtam föl elfogódottságomból. Balról Rátz, jobbról Koczkás fogta a kezem. Röstelltem magam az előbbi jelenetért, megboldogított is. Csak az aggasztott, mit gondolnak a többiek. Hiszen Nannival való szembenállásunk - úgy éreztem - rengeteg ideig tartott. Amagam becslése szerint legalább tíz percig. Lehetetlen, hogy észre ne vették volna. S akkor megölnek a gúnyolódásukkal a bitangok. Fő- kéntpedig apóka.

Melegem volt, s éreztem, hogy egy láng az arcom.

Nanni rövidet tapsolt a középen.

Járni kezdtünk körbe.

Megint tapsolt a lány.

Megálltunk.

Nanni tapogatódzva előrelépett, imbolygott kissé előt-tünk, s végül is a páterka vállán pihentek meg apró kezei. Kissé elkedvetlenített,hogy nem előttem állott meg.

Pillanatnyi csend volt. Nyomban utána kedves mosolyra derült a finom vonalú száj ott a fehér kötés alatt, s halk, rövid kacagás utánmondotta ki az eltalált fiú nevét:

- Rátz!

Nem olyan hosszú “á”-val ejtette, mint ahogy mi tesz-szük, s ez valami kedves, idegenes bájt adott a szavának.

- Éljen! Éljen! - riadoztak a kadétok.

Páterka került a körbe.

…Ha behunyom a szemem, ma is látom azt a képet.

Virágba szökkenő mandulafák alatt, az alászálló naptól rózsaszínnel bodrozó bárányfelhők előtt két gyerek áll a kör-ben. Az egyik: magas,széles vállú, fiatal katona. Szép, ko-moly arcán nyugalmas derű. A másik: fehér ruhás, vékonyka gyereklány, aki alig ér a fiú válláig. És ottállanak egymással szemben, és kedves zavarral néznek egymásra. A fiú tiszta tekintetében most lassan felgyúl valami fény, szemei nagyra,ragyogóra tágulnak, s diadalmas erővel sugárzik ki belőlük valami lelkes öröm. A leányka meginog, szelíd nyaka, arca, homloka pirulni kezd, akendőt emelő keze remegve hanyat-lik vissza, és boldog, mesebelien boldog mosolygás rajzoló- dik ki a lágy vonalú arcon. És amint ottállanak egymással szemben, elnémul körülöttük a bolondozó szó, igézetten me-red rájuk egy sereg fiatal szempár, mert a világ legpompá-zóbb csodája röppen ki ott előttük a lelkek titkos, ifjú gubójá- ból. Frissen, üdén, s a tiszta szemérem ünnepi palástjában. A szerelem.

És akkor hirtelen megrázza a fejét a fiú, lehunyja szemeit, arcizmai megfeszülnek, s a kezei ökölbe záródnak. De ezt talán más nem isveszi észre, csak én.

És akkor sápadni kezd a lány. De csakhamar újra mosolyog, mert íme: megint rányitja szemét a fiú. Ám a tekintete már nyugodt és józan.S a sudár legény most megroskad, haj-lik, egyre hajlik, hogy Homlokát a kötésbe hajtsa. És olyan furcsa az egész kép: Óriás királyfiPirinyóországba került, s Mákszem hercegnő bekötötte a szemét.

…Ha behunyom a szemem, ma is látom azt a képet…

Rövidesen fordult a játék.

Rátz után Schmidt került a körbe.

Utána megint Nannika.

S újból Rátz.

A páterka akkor az ajkába harapott, s fél perc múlva már Takáts került a körbe. Az megint Nannit “találta ki”. (Nagy művészet! Mikor lánycsak egy volt közöttünk!)

Nanni ismét Rátzot fogta ki.

Kis Koczkás kifakadt. Persze magyarul. Különben né- metül nem is tudott.

- sten bizony nem járja! Mindig ő! Hát engem mikor fog ki?

Megütődve nézett rá a lány. Majd leejtette a fejét, és zavartan hajtogatta hajtásba a kendőt.

A pufók kis sárkányölő még akkor is folytatta a méltatlankodást. Féltréfás, félmérges hangon zsörtölődött Nannira, aki egyre riadtabbanmeredt hol a zsebkendőre, hol reá.

- Igen - dohogta Koczkás -, akárhogy is nézel azokkal az ártatlankodó, nagy szemeiddel. Igenis: kifoghattál volna már engem is,szalmaszál kisasszony! Bizonyosan nem törött volna le a kezed tőle. Igenis. Ez így van!

Nanni szorongva nézett körül.

Koczkás megsajnálta, s elnevette magát:

- No, ne riadozz olyan nagyon, egyem a zúzádat, hi-szen nem bántalak, no! Hej, pedig ha egyszer úgy Isten iga-zában a karombakaphatnálak…

Ennyi hősködésre elhűlt a mi vérünk is. Nanni ellenben felvetette a fejét, s kitört belőle a kacagás.

Koczkás vörös lett, s mi is harsogva nevettünk.

- sten bizony olyan rohadtak vagytok! - panaszkodott most halkan a kölyök. - Megint kiröhögtök, s ezzel kiszolgál-tattok ennek a villogószemű kis boszorkánynak. Nézzétek, hogy nevet!

Majd hirtelen villámló tekintettel folytatta:

- Jó, jó, csak nevess, kis boszorkány! Tudom, Istenem, nem nevetnél, ha egyszer úgy alaposan megszorongathat-nám a derekadat!

Mert akkor…

Nanni királynői fenséggel emelte föl a fejét. Koczkásban benne rekedt a szó. Nanni egy szemhunyásig várt, s utána egyetlen szót mondott.

- Akor? - kérdezte választ váró arccal…

Koczkás elhőkölt…

- Akor? - ismételte a lány. - Akor? - Úgy mondta, egy k-val. Idegen szóejtéssel, de magyarul.

Megdermedtünk.

Koczkásnak a szeme is fönnakadt rémületében.

S mialatt mind meghülyülten álltunk, Nannika édes, meleg nevetéssel kuncogni kezdett, s odaállva a bíborvörös Koczkás elé, befejezte amondatot a boldogtalan kölyök helyett:

- Akor? Akor, ha kis Koczkás így beszél lesz, akor én ír Koczkás mamája, és akor mamájától érkezik levélben sok ki-kapsz, hogy csúnyafiú, nem szabad így beszélgetni Nannikához!

Mikor pergő nyelvvel egy szuszra elfújta mindezt a lány, és körülnézett, egy pillanatra megnyúlt az arcocskája. De azután nyomban nevetnikezdett. És nevetett, nevetett, nevetett. Hajlongva meg újból kiegyenesedve, szívből és könnybe boruló szemmel.

Mert mi bizonyosan olyan látványt nyújtottunk, mintha nem is Ferenc Jóska katonái, hanem valamelyik hülyék inté- zete növendékei lettünkvolna.

Azután egyszerre tört ki belőlünk ugyanaz a kérdés:

- Nannika! Maga tud magyarul?

Nannika pedig nevetett, egyre nevetett, s csak jó sokára adta meg a csoda magyarázatát:

- Én járta scoula, vagyis iskolába, elemi iskolába Fiume. Kettő osztály. Másod és harmadik osztályhoz. Mert enyém szegény meghaltapám akor Fiume szolgálta Lloyd Társaság. Akor én tanulta magyarul…

Így persze egyszerre érthetővé vált minden. Megtudtuk, hogy Nanni anyja is tanítónő volt. Piranóban, Pólában meg a Trieszt mellettiRizmanjében tanított. Férje a Lloyd Hajóstársaság raktártisztje volt, s különböző isztriai és quarnerói kikötőkben szolgált.

Nanni még Pólában született. Ezerkilencszáztizenegy-ben vesztette el az apját. Anyja akkor vissza akart térni régi hivatásához, ám ez aterve annyi akadályba ütközött, hogy végül is lemondott róla. S mivel a szűkös nyugdíjból bizony nehezen telt a drága trieszti lakbérekre, hátlassankint nem maradt más hátra, mint megfogadni öreg danei nagynénjük tanácsát, aki egyre hívta magához őket. Így kerültek Danéba,

először vendégnek, aztán, hogy az öregasszony meghalt, danei lakosnak. No, nem sok rózsát hintenek útjukba a danei parasztok. Különösenaz olasz háború kitörése óta. Azóta jó fegyver a kezükben az olasz származás hánytorgatása…

Bolondító öröm volt, hogy Nanni tud magyarul.

…Majd szétszedtük azt a vékony kis jószágot.

Üvöltve éljeneztünk szakadatlanul. És éljeneztek a szá- zadok is.

Nannika meg az anyja ijedt boldogsággal állták ezt a fe-léjük viharzó lelkesedést. Ha be nem sötétedik, talán ökröt sütöttünk volna amezőn. (Apuka ajánlotta is e célra a lóképűt.) És csontokkal hajigálóztunk volna féktelen jóked-vünkben.

De hát minden napnak vége szakad egyszer.

…A kadétok még az ágyban is egyre duruzsoltak.

A páterka hanyatt feküdt az ágyon. Ruhástul. És nem gyújtottunk lámpát.

- Ma nem játszol? - kérdeztem.

- Nem, zászlós úr. Fáradt vagyok.

Később felhangzott túlnanról Nanni éneke: Lisetta guarda bella á la luna Argento piove sulla lagrena…

Rátz mozdulatlan maradt.

Háromszor kezdődött újra a dal. Háromszor trillázott fel a lány hangja.

De a hegedű nem válaszolt.

A hegedű néma maradt.

Kilestem az ablakon.

Nanni akkor ment be az emeleti tornácról. De az aj tó- ból még egyszer visszanézett az ablakunkra. Azután behúzta az ajtót.

Vetkőzni kezdtem.

Messziről szakadatlanul dunnyogott a front.

A Doberdőn szünet nélkül zakatolt a halálmalom. Mert éjjel-nappal üzemben volt. És a mandulafák mégis percről percre több pompávalnyitogatták virágköntösüket… XI Magos a kaszárnya, Előtte a strázsa. “Strázsa uram, hallja: Az egekre kérem, Szőke honvéd A szeretőmnékem, Erisszen hozzája!” (Katonaének a világháború előtti időkből)

Húsvéthétfő egyetlen nagy, vidám bódulatban telt el.

Mint a méhraj az első tavaszi napon, úgy zümmögött a danei két menetszázad.

Nannit még egyszer olyan magasra emelte a szemük-ben az, hogy tud magyarul, pedig azelőtt is erősen becsülték őt, a virágvasárnapiHimnusz óta.

A kadétok megint körültáborozták a kapuját. Magam már csak azért sem lehettem ott, mert laktábor-ügyeletes vol-tam. Rátz megszázadügyeletes.

Nanni különben egész nap csak percekre mutatkozott. Éppen hogy kinézett a kapun vagy átszaladt az udvaron.

…Másnap hajnali négykor fölrázott valaki. Ahogy kinyitottam a szemem, sapkájához süvített a keze:

- Zászlós úr, alázatosan jelentem, a laktábor-ügyeletes tiszt urat kéretik a telefonhoz.

- Ki, mi, hogy… izé… - hüledeztem kábultan.

Azután körülnéztem, és ocsúdni kezdtem. Először csak egy pár tölténytáskát vettem észre magam előtt. Aha… ez szolgálatban van -gondoltam. Azután följebb csúszott a tekintetem a derékszíjról, a tölténytáskákról a köpenygombok-ra, majd a gallér gombolómakkjára , onnéta kétcsillagos pa-laszürke hajtókákra, végül a hetyke pofára.

No persze, ismertem föl a helyzetet, ez Tatár tizedes, a mai napos altiszt. Az keltett.

Fölhúztam a csizmáimat, s ásítva dünnyögtem:

- Jól van, Mihály, már jövök.

- Alázatosan kérdem, tud a zászlós úr németül?

- Már mért ne tudnék? - kérdeztem megütődve.

- Azér, jelentem alázattal, mer hogy úgy mondták: ha a laktáborügyeletes tiszt úr nem tunna németül, akkor kerítsek olyan tiszt urat, aki tud.

- A fenét? - nyílt ki a csipám a csodálkozástól.

- Mer hogy német távmondatot akarnak diktányi Di-vacsárul, a grupenparancsnokságtul.

- No, akkor csakugyan sürgős, ha még arra sem érnek rá, hogy magyarra fordítsák a parancsot! Gyerünk!

Loholtam Tatár után.

A századirodán álmosan ült öreg Juhász őrvezető, a távbeszélő járőr parancsnoka, fején a duplakagylós fejhallga-tóval.

- Halló, Kacsicse, itt a danei századok! Meggyütt a zászlós úr. Adom át.

S kibújván a kagylók közül, felém nyújtotta a fejhallga-tót.

- Halló, itt Kacsicse, telefonállomás - zúgott vissza a kagyló. - Halló, Gruppe Bátorffy! Dane is a telefonnál van.

Azután más hang szólalt meg. Németül.

A csoportparancsnokság segédtisztje.

Először egyenként sorolta fel a XIX. menetzászlóaljak-hoz tartozó alakulatok elhelyezési körleteit. És sorban jelentkezett minden községlaktábor-ügyeletese.

Azután diktálni kezdett.

…A XIX. menetzászlóaljak két órán belül a legteljesebb me-netkészültséget érik el, és Laktáboraikban várják a további parancsot. A 28évnél idősebb korosztályokhoz tartozó szakaszparancsnok tisztjelöltek, valamint az 1915. decemberi vagy ennél későbbi tartalékostiszti-iskolátvégzettek nem vonulnak a csapattal, hanem átadandók a Gruppenkommando útján ezredük XX. menetzászló- aljának stb. stb…. IsmételjeBritof.

A britofi laktábor-ügyeletes álmos hangon “olvasta vissza” a távrnondatot. S mi is jelentettük, hogy jól vettük a szöveget.

- Köszönöm, vége! - hangzott a telefonból.

Fölálltam, visszaadtam Juhásznak a fülemre izzadt fej-hallgatót, s mentem Szebenics szállására. De közben elfuttat-tam Tatár tizedest akadétok meg Tornay szállására is, az ügyeletes őrvezetőt pedig Honti főhadnagyhoz, hogy nyomban gyülekezzenek a Szebenics századirodájában. Mert sür-gős telefonparancs jött a divazzai Gruppétól.

Tíz perc alatt együtt volt mindenki. Utolsónak Honti főhadnagy szuszogott be. Gazdánk elolvasta a parancsot. A parancsnokainkhümmögtek, a kadétok háborogtak.

Szebenics főhadnagy nyugodtan, közönyösen intézkedett.

A menetparancs megérkezésekor mindkét század a maga riadóhelyén gyülekezik. Századkocsik és mozgókony-hák nyomban befognak.Addig is: mindkét század együtt marad szálláskörleteiben.

Az utánunk jövő menetzászlóaljnak átadandó kardos tiszteseket haladéktalanul írjuk össze, s neveiket jelentsük Divazzára.

A visszahagyásról intézkedő meghatározás alá esett tő- lünk Tornay, Schmidt, Koczkás, Heller. A Honti-századból két hadapródjelölt.

Alighogy parancsnokaink kitették lábukat a századirodáról, felsivított Koczkás mutáló hangja:

- Disznóság! Most megint hátrarúgnak bennünket!

Takáts, akire nem vonatkozott a rendelkezés, dölyfös pofát vágott:

- Hát csak nem képzelted komolyan, hogy kölykökkel megyünk az ellenség elé!

A kis szőke gyerek lehajtotta a fejét, és pislogni kezdett nagy szaporán.

Rátz Laci rátette erős kezét a fiú vállára.

- Ejnye no, csak nem sírsz, kiskomám!

De bezzeg a kiskoma csaknem rágyújtott egy sor sírás-ra, keserű panaszában:

- Hát nem aljasság, mondd, páterkám, de igaz lelkedre mondd, hát nem aljasság, hogy így kitolnak velünk? sten bi-zony…

A páterka egyetlen kéznyomással megállította az eskü- dözést.

Ugyanígy méltatlankodott a lóképű is.

- Hát ezért jelentkeztem önként a menetbe?

- Ez már a harmadik ilyen hátraküldés - folytatta a sár-kányölő. - A tizenhetedik menettel jöttem ki még karácsony-kor, s most atizenkilencedikkel sem juthatok ki a frontra!

- Már valósággal kiröhögik az embert! - méltatlankodott a lóképű.

- Te nem nagyon tiltakozol, Seviot - fordította a szót Hellerre a pöffeszkedő Takáts.

A zsámbokréti rőfös fia zavartan mosolygott.

- Hát - vonta meg a vállát kisvártatva -, nem mondom, hogy nagyon lesújt ez a hátravezénylés. Ámbár annyit hall az ember a frontról, hogy avégén igazán kíváncsi lesz rá, még ha nem is volna katona.

- Ej-ej, majd még kisül - incselkedett a kazángyomrú -, hogy egyenesen vérszomjas vágyak rejtőznek benned! Nem rossz: Seviot mint hős!

Heller elvörösödött, mondani akart valamit, de azután elhallgatott.

- Könnyű neked, Márkus! - panaszkodott tovább a kis szőke. - Te nem nagyon tolakszol a frontra. De én már nem bírtam ki otthon. Miótakatona lettem, mindenki röhögött, ha rám nézett, s azt mondták, hogy olyat, mint én, úgysem visznek ki a frontra. Igazán, úgy izélték az embert,hogy az embernek muszáj volt… és most tessék!

- Hüppögj, szőkém, hüppögj! - vigasztalta Takáts. - Ládd-e, a Seviot nem nyöszörög. Férfiasan elviseli, hogy nem engedik a tűzbe.

- Könnyű neki! - buffant ki a nevetés sárkányölőből. - Seviot tisztában van a jövendővel. Tudja, hogy az első ágyú- szóra sárgarézgyárossáválik négy hitsorsosával együtt, s az-zal aló: haza. Ha egyáltalán eljutnak az ágyúszóig is.

Seviot szeme dacosan villant meg:

- Jó, jó, majd meglátjuk!

- Elég - mordult rájuk apuka. - A vért mellőzzétek most. Majd a fronton.

Azzal felém fordult:

- Hát mit szólsz a fejleményekhez, fűzfám? Igazán nem tehetek róla, hogy olyan nagyon kímélni akar a császár. Pe-dig szerettem volna, haegyütt maradhattunk volna.

- Én is, öreg kutyám!

- Mert szeretlek, pofám! Hogy a varjú vágja ki azt a ra-vasz szemedet!

- Rendkívül rohadt vagy, öreg.

- Nekem mondod? Látom. Már az öreg Ferenc Jóská- nak sem kellek. Pedig az mostanában nem nagyon válogat, ami abból is látszik,hogy még te is hordozod a gúnyáját. Ilyen pocsék, gebe testtel!

Bolondoztunk, veszekedtünk egymással. S kimondha-tatlanul jólesett a szeretete. Odakint mindig magamon érez-tem bajtársaimszeretetét, de apuka szeretete más volt. Több volt. Mert egy nagyon elmés, nagyon bölcs és nagyon meleg szív szeretetét éreztem magam feléhajlani. Voltak nála sok-kal keményebb, vitézebb, különb katonái a világháborúnak, de úribb lélek egy sem volt az összes hadviselő államok ár-mádiájában.

…Közben kis Koczkás is kibékült Seviottal. Éppen akkor “tették rá”, mikor mi abbahagytuk apukával az enyelgést.

Egész nap otthon lézengtünk a faluban. Déltájban elborult az idő, és szemerkélni kezdett az eső.

A legénység a szállásain ült. Az öregek pipázva, hüm-getve gubbasztottak egy-egy csomóban, a fiatalok előszedték az otthoni elinduláskorkapott pántlikáikat, és szalagozni, bokrétázni kezdték sapkájukat, nagy nótaszóval.

A kadétok persze Nanniék kapuja körül haszontalan-kodtak.

De Nanni csak déltájban mutatkozott.

Látszott rajta, hogy sejt valami változást. Hiszen szokatlan volt, hogy nem vonultunk ki, hogy a legénység olyan ve-szekedetten énekelt, meghogy egyre több lett a pántlikás-bokrétás sapka. Mondom, sejtett valamit, mert egy csöpp szorongás ült a szemében. De kérdezni nem mertsemmit.

Délben letettem a szolgálatot, s egész délután ott ültem a többiekkel Nanniék házának utca felőli eresze alatt. Hosszú fatörzs hevert ott afal aljában.

Azon üldögéltünk.

Mikor én arra vetődtem, akkor a többiek már régen ott bolondoztak a kislánnyal.

Szemerkélt az eső, s a fiúk magyar nótákra tanítgatták a kisasszonyt.

S bizony nem lehetett gyönyörűség nélkül megállani, ahogy az a tacskó utánuk dúdolta a dalokat. Lehet, hogy idegenes szóejtése miattkapott valami finom, különös bájt, va-lami szelíd és hallatlanul megható gyámoltalanságot a nótá- zása. Az ember úgy érezte, hogy mostnyomban meg kell si-mogatnia azt a furcsa, finom kis teremtést, aki olyan végtelen közvetlenséggel és természetességgel ült a fatörzsrehelyezett kétaraszos, apró gyerekszékén. Így mindnyájunknál magasabban ült. Olcsó, fekete cérnaharisnyába bújtatott keskeny bokáikeresztben nyugodtak egymáson.

És dúdolta kedvesen, vidáman, mialatt jobbra-balra hajtogatta piros sapkás kis fejét: Édj asszonynők kilenc a leányok, Nem giőziszámlálni. Minden este kiáll a kapubá, Hívja vacsorázni: Erzsi, Biri, Sári, Juliska, Rozáli, Ellá, Bellá, Karoliná, Mári Gyérte vacsorázni… Hej,Erzsi, Biri, Sári…

(Istenem, milyen ostoba, együgyű, szürke és semmit-mondó ez a dal így, ahogy most leírtam, ügyelve Nanni ide-gen szóejtésének

kifejezésére! S milyen más volt Nanni ajkán! De hát az írott szó, a holt betű mindig csak koldusként sánti-kál az élet és az eleven hang után…)

Mondom: újra és újra elkezdte ezt a dalt. Vidáman, jó- kedvvel akarta énekelni, s mégis halk szomorúság búsongott egész lényében. Ezzela szelíd borúval küszködött egész dél-után. Egyszer-egyszer váratlanul abbahagyta a nótát, és vé- gigszámolt bennünket.

- Égy… két… hárum… néd… öt… had - mutatott ránk gyerekes szeszéllyel -, nincs töbet.

Kacagtunk rajta. Ám ő megrázta sötét fürtű fejét:

- Minek nincs töbet?

Majd megettük.

- Ki van elment? - kérdezte újból. Azután ismét szá- molni kezdett, ránk mutatva. - Ez itt zászlós… ez kadett Tákacs… ez picin Koczkas…ez Schmidt… ez Marco Heller… ez: dottore Aspirin. Elment van öreg zászlos… és még: ej, ki is? Ki is elment van még? - S apró ujjátösszeráncolt homlo-kára nyomta.

Persze, hogy erre nem lehetett válaszolni. Olyan kedves volt és olyan tréfás, hogy a könnyünk is csurgott jókedvünk-ben. S nevettünk volna,ki tudja még, meddig, ha nem toppant ott előttünk egyet az az akaratos kis prücsök.

- Ki van még elment?

Ó, ártatlan ravaszság!

Ma már tudom, hogy őkisasszonysága pontosan tudta, ki hiányzik még. Csak a nevét nem akarta kimondani. Mint-ha az a hiányzó fiú iséppen csak annyit számított volna a szemében, mint a többiek.

De akkor szamarak voltunk mindnyájan. S mulattatott, hogy nem találja ki, ki hiányzik közülünk.

Nannika most könyörgésre fogta a dolgot:

- Igazan, picin Koczkas: ki van elment?

A szőke kis kölyök már-már kibökte a választ, úgy megesett a szíve a kérő leányszóra. De Takáts befogta a szá- ját.

- Találja ki, Nannika!

A kislány fölhúzta íves szemöldökét, gondolkozott egy darabig, s azután vállat vont. Mint akinek nem jut eszébe, ki hiányzik. S mint akinekvégeredményben mindegy.

Később kérlelni kezdtük, hogy énekeljen.

Erre eldúdolta felejthetetlen kis dalát. Lisetta guarda bella á la Luna Argento piove sulla laguna; Non e una nuvola, quieto e il mar Lisetta ingondola, ti voi menar…

Olyan egyszerű, kedves, csacsi kis nóta volt, hogy egyszeriben a fülünkbe mászott. És zümmögtük utána halkan, két szólamban: Labavisella, che va soffiando Con quel bel viso, di quando in quando I biondi boccoli te li fa far. Lisetta in gondola, ti voi menar…

Tízszer is megújráztuk.

Azután megkértük: mondaná el, mit jelent magyarul a dal szövege.

Csaknem egy félórába tartott, amíg ezernyi drága nyelvbotlással lefordította.

Végre megvolt. Lejegyeztem a prózát, s lopva verssé kezdtem gyúrni.

Ezalatt Nanni újból faggatóra fogta a fiúkat:

- Igazan, fiúk: ki van elment?

Kis Koczkás nem győzte szívvel a hallgatást. Kibökte:

- Rátz Laci.

A lányka szeme megcsillant:

- Ó, Rátz! Persze. És Nannika nem tudta! Ej, Nannika csacsi! - korholta önmagát.

Majd elgondolkodva tette utána:

- Persze: Rátz. Magas fiú, nem? Többiek hívják: páterka, nem?

Ó, a gazember, hogy tetteti magát - gondoltam magamban akaratlan mosollyal, amint elnéztem a színészkedő kis gyereklányt.

Az meg angyali ártatlansággal firtatta tovább:

- Hová elment páterka?

- Bizonyára otthon van, Nannika - felelte a sárkányölő. - Levelet ír az édesanyjának.

- Persze, jó fiaknak kell levél írni mamma övéknek - bólogatott némi megnyugvással s nagy helyesléssel a kis-lány.

S attól kezdve föl-fölpillantgatott lopva Rátz ablakára. Azazhogy az én ablakomra. Vagyis hogy a kettőnk ablakára.

Ezalatt készen lett a nóta verse.

Énekelni kezdtem: Lizetta, nézd: a hold szelíd sugára Ezüstös fátyolt hint a lagúnára. Az ég sima s nyugodt a tenger-ár. Lisetta jöjj, acsónak ringva vár!

Üvöltő siker!

A fiúk erőszakkal fölemeltek, s lelkességükben majdnem beleejtettek a szemerkélő eső egyik kis tócsájába.

- Eresszetek le, őrültek! Különben nem énekelem el a második szakaszt!

Nyomban letettek.

- Halljuk! Halljuk! Halljuk!

S én továbbdúdoltam: Nyugatról kél az esti szellő, lágyan. Susog hajadnak selymes aranyában, S csókkal becézi rózsaarcod már. Lizetta,jöjj, a csónak ringva vár…

Erre végképpen megvadultak. Alig lehetett lecsillapíta-ni ordító lelkesedésüket.

Nanni is becsülő szemmel nézett rám. Legalábbis úgy éreztem, hogy néhány fokkal többre tart, mióta kedves dalát magyar ruhábaöltöztettem. S bár egyre azt haj topattam magamban, hogy fütyülök ennek a vacak kis lánynak a vélemé- nyére, most mégis nagyon jólesett aza kis csodálkozó meg-hökkenés, amely a tekintetéből rám pillant.

S mialatt elelismételgettem a szöveget, s a többiek fi-gyelmesen próbálgatták, Nanni egyszer csak befutott a ház-ba, s kihozott egy almát.Az uzsonnáját. Máskor is almát ka-pott ilyenkor. De most erővel rám akarta tukmálni.

- Nem, nem, köszönöm, Nannika! Hogy is venném el magától?

De ő csak tartotta elém rendületlenül. Végül, mikor lát-ta, hogy semmiképpen sem boldogul, megvonta szelíd, gyönge vállát, s beleharapottaz almába. Jóízűen rágta a fala-tot, s aztán megint felém nyújtotta az almát. Azaz a szájam elé tartotta, hogy harapjak belőle én is…

Annyi keresetlen frissesség, annyi gyerekes bizalom s annyi öntudatlan nőies odaadás volt ebben a mozdulatban, de meg úgymeglódította bennem a vért valami gyönyörűség is, hogy ugyanabba az almába haraphatok, amelybe ő mé- lyesztette apró fehér fogait, hogy elkellett fogadnom. Úgy éreztem: valami új kötelék támad köztünk. Az egytarisznyás cimborák s a kenyerespajtások közelsége.

A többiek irigykedve nézték. S odaállván a kislány elé, kitátották a szájukat. Nanni azonban mindnek fügét mutatott, s tovább ette az almát.Egyébként is, mikor Schmidt ál-lott eléje, s tátott akkora száját, mint egy víziló, általános szörnyülködésbe veszett az ügy. Nannika hát szépenmegette az almát, a csutkát elfricskázta az utca közepére, s újra fe-lült a fatönkre állított gyerekszékébe.

Folytattuk a Lizetta-dal magyar szövegének tanulását. Vagy százszor elvonítottuk egyvégtében.

De végül is odáig jutottunk, hogy beleuntunk. S Nanni megint csak avval állt elő, hogy:

- Hova elment páterka?

Én bizony nem tudtam. S csak akkor sült ki, merre kalézol , mikor a Lóképű kibökte, hogy még délben Rodikra küldte őt a főhadnagy úr.Rodik meg Dane között egy karsztos völgyben, a Klics-dolina körül volt a kiképzőcsoport lőte-re. Az egyes menetszázadok éleslövésekormindig a danei laktáborparancsnoknak kellett biztonságul két záró őrszemet állítania a völgy felé vezető ösvényekre. Így lett volna ez másnapis. De mivel a danei századok minden pillanatban menetparancsot kaphattak, a gazdánk átküldött Rodikra az-zal, hogy mi már nem állíthatunkőrséget, de Rátz majd megmutatja a két útzáró őrszem felállítási helyét.

Nanni csak azt hallotta, hogy Rátz Rodikra ment. De at-tól kezdve szórakozottan tekingetett maga elé, s a tisztuló eget kémlelte. Röviddelkésőbb ott is hagyott bennünket.

- Addio! - mondotta, s kislányos bókot csinált. De mie-lőtt eltűnt volna a kisajtó mögött, még egyszer hátranézett, mintegymagyarázatképpen:

- Nannikának sok dolog megvan.

S a kezével mutatta, hogy vasalnia kell.

Azzal becsapta az ajtót, s a lizettás dalt trillázva szök-décselt fölfelé a lépcsőn.

Úgy otthagyott, hogy még a szánk is tátva maradt.

Elszéledtünk.

Én fölmentem a szobámba, levelet írtam az anyámnak. S ez úgy elfoglalt, hogy észre se vettem az idő kiderülését. Mert az a levélírás nemvolt ám olyan egyszerű dolog!

Először is újból meg kellett erősítenem az anyámat ab-ban a kezdettől fogva eléje hazudott hiedelmében, hogy ve-szély nem isfenyegethet. Örökké azt hajtottam előtte levele-imben, hogy nem vagyok, sőt nem is kerülhetek tűzbe. Idő- vel annyira vittem, hogy egészenkülönös fogalmat teremt-hettem szegény jó anyám lelkében arról az ezredről, amelyben én szolgálok. Ez az ezred például állandóan dúskált a

földi javakban. Ez az ezred szakadatlan jókedvben és mula-tásban töltötte napjait. Ez az ezred soha tűzbe nem került, sőt tájékára sem vitték afrontnak. Még csak ágyúszót sem hallott. Ez az ezred bizonyára egyetlen ezrede volt a világhábo-rúnak, amely mindig “tartalék” volt.

Időnként felébredt szegénykében valami gyanakvás, hogy hátha nem is így van a dolog. Mikor először kerültem haza a frontról, hetekigfeküdtem a Soroksári úti hadikór-házban anélkül, hogy anyám tudta volna. Csak egy-egy kijá- ró bakával üzengettem - persze úgy, mintha azakkor jött volna a frontról -, hogy jól vagyok. Mert riadozó szívvel gondoltam arra, hogy mennyire megrémülne, ha meglátna. Csak akkor tudtameg, hogy itthon vagyok, mikor már a ma-gam lábán támolyogtam föl. Addig a nővéreim tartották sze-líd füllentéssel. Ó, mennyi körmönfonterőlködésbe került, amíg sikerült annyira összezavarnom ingadozó hadseregszervezet ismereteit, hogy elhitte a soha harcba nem kerülőrezerva-regimentnek gyanús meséjét.

Ám az is lehet, hogy mindent sejtett, s csak tettette a megnyugvást. Mert, amint a háború végén kisült: mind az öt fia ugyanígy ravaszkodott.Mind ugyanezt írogatta, anélkül, hogy egyik tudott volna a másik dolgáról. Áltattuk szegény-két, s rettentő agyafúrtnak képzeltük magunkat. Shallatlan bölcsnek. Pedig a legbölcsebb talán éppen ő volt, aki mosolyogva bólogatott a meséinkre, de azután órák hosszat be-szélgetett ahétfájdalmú Isten anyával minden hajnalon, ott a Mária utcai templomban. Tudom: az ő tipegő lábai alatt kop-tak ki a Mária-oltár előtti padsormásodik padjának palló- deszkái!

…Szóval levelet írtam az anyámnak. Hetyke hangú, tré- fálkozó levelet.

S amint a végére értem, fölnéztem az írásról. A tekintetem messzire elért. Túl a háztetőkön, túl a falu szélén. Mesz-sze, az üde zölddeltakaródzó karsztmezőkön át, a Csuk zsendülő orma felé.

A Csuk fölött sebesen repültek a felhők.

És akkor hirtelen fölpattantam, s az ablakhoz léptem.

Messze, a Klics-dolina felé vezető ösvényen egy piros kendős lányféle sietett Rodik felé. Néha-néha hátranézett fut-tában, mintha attóltartott volna, hogy lesi valaki.

S a Klics-dolina felől akkor bukkant föl a mélyből egy másik alak.

Széles vállú, csukaszürke katona volt.

Fölkaptam az asztalon heverő tábori látcsövemet. De még mielőtt a szememhez igazítottam volna: visszaejtettem. Valami buta, szorítóérzés nehezedett a szívemre, és nem akartam belenézni a csőbe. Pontosan tudtam mindent. Nanniék kiskertjének ajtaja, mely a kertek alászolgált - tárva maradt.

Nyeltem egyet, s megsimítottam a halántékom. Azután fölcsaptam a sapkám, hogy csak úgy csörgött rajta a sok em-lékplakett, skidöndültem az ajtón. Ledübörögtem a rozoga falépcsőkön, s hangos füttyszóval haladtam át a kőkutas té- ren, ki a mandulás felé. Ésfütyültem, fütyültem, olyan élesen s annyi hetykeséggel, hogy majd széthasítottam vele a leve-gőeget.

Tündérkert volt a mandulás!

Káprázatos virágpompája ringott-rengett, suhogott, mint valami óriás bálterem gyönyörű, hamvas, rózsás-fehér forgataga.

Minden virág szélesre pattanva, egész szépségét kitárva rengett, boldogságos ígéretben…

Este soká nem tudtam elaludni.

A hegedű néma maradt ma is.

És néma maradtam én is.

És tudom - bár azért se néztem ki -, hogy túlnanról is némán meredt egy árny az ablakunkra.

Később felzengett Nanni dala.

De a hegedű hallgatott.

Még háromszor csendült fel a dal.

Először vidáman, bódító édességgel.

Azután forró vágyakozással.

Végül esengve, mint a könyörgés.

De a hegedű konokul hallgatott.

Nem tudtam elaludni. Rátz sem aludt. De egyikünk sem mozdult. Tettettük az alvást.

Pedig úgy éreztem, hogy színparázs az ágyam. Mintha láz gyötört volna. Bujtogató, forró szédület keringett velem. Olyan megejtő képektáncoltak nyitott szemem előtt a hold-fényes szobában, hogy megreszkettem. Néha azt hittem, hogy alszom, mert álomnak véltem riasztópergésüket. Ölelő, fehér női karok tekerőztek rajtam, mint megannyi észbolon-dító, csodálatos kígyó. És vakító fehér női testek pihegtek akarjaimban. És sírni tudtam volna, olyan perzselő vággyal epekedtem csók után. (S, akkor mindegy lett volna, abban az őrült éjszakában, haAphrodité, vagy akár a lompos sarki boltoslány. Mindegy lett volna.

Aztán Nanni jutott az eszembe. És akkor még pokolib-bá váltak a kínjaim. Soha azelőtt nem gondoltam rá így. De most az ördög kergetett.Egyszerre egészen egyszerűnek lát-tam, hogyan törhetek rá.

Világosan láttam, hogy csak magamra kell kapnom valamit, láttam nyílni az ajtókat, a lépcsőket, azután átvetem magam a hátsó palánkon,át kell osonnom az udvarukon, macskaléptekkel fel a lépcsőn, s aztán…

Szinte nyögtem a kíntól. Az ajkam kicserepesedett, s a szívem a homlokomban kalapált. Úgy éreztem, hogy nyomban szétpattan mindenerem, hogy parázzsá égek izzó ágyamon, ha le nem rúgom magamról a takarót, s bele nem haraphatok kínomban legalább a párnámcsücskébe. És még-sem mozdultam. Egyetlen szál sem zizzent meg alattam a szalmazsákban.

Nem moccantam. Összeszorítottam a fogam, de nem moccantam.

Annál nyugtalanabbul forgolódott a kadét.

Ó, hát nemcsak én! De vajon mi ez? Mi történik ebben a megveszekedett éjszakában? Hiszen kísértettek bennünket odakint is, nyirkosfedezékben vagy széltől nyikorgó sátrak-ban is őrjítő, bolondító férfikínok s félelmetes férfivágyak, de így, ilyen erővel sohasem szakadtak rám!Miféle babonás hatalom, miféle szörnyű igézet ejtette hatalmába az éjszakát?

Feküdtem, és gyötrődtem mozdulatlanul.

És akkor egyszerre megmozdult a kadét.

Lassan, rám vigyázva emelkedett fel durva katonapok-róca alól.

Tisztán láttam minden mozdulatát, mert a holdfény odasugárzott az ágyára. Árnyékból néztem a fénybe.

Fölemelkedett, s térdre állott az ágyán.

Egyszerre feléje fordult minden idegszálam. Olyan jó- zan lettem, mint odakint a rajvonalban, ha legszebb álmából zavarta föl az embert ariadó.

Néztem, néztem egyre táguló szemmel. Ő nyilván azt vélte, hogy alszom. Hiszen olyan régóta nem mozdultam.

Akkor föltérdelt a holdfényen, összekulcsolta a kezét, s az ég felé fordította megkínzott arcát.

És abban a pillanatban megfeledkezhetett mindenről, ami körülötte volt. Danéról, Isztriáról, Doberdóról, háború- ról, békéről, életről,halálról. Egymaga térdelt egy rozzant parasztágyon a csillagos mindenség előtt. Egymaga térdelt a világban az Úristen előtt. Mert halkan éstöredezve suttogni kezdte a meggyötört, vergődő, tiszta lelkek esengését. Egy-egy szó a fülemig ért lázas, töredezett imájából.

-…erőt, Uram, erőt! - dadogta a fiú, s azután megint érthetetlenné vált a suttogása.

Csodát látok! - döbbent meg bennem a gondolat, mialatt visszafojtott lélegzettel rámeredtem. És abban a pillanatban szétfoszlott mindenkétség, a tagadás filozófiájának egész érvrendszere, az Isten helyébe tett célszerűségi elvtót Darwinon át a történelmi anyagiasságig minden;minden, amit valaha hallottam vagy olvastam, amitől mindig meg-borzadtam, de aminek egy-egy apró horga mégis mindig be-lémkapaszkodott kitéphetetlenül.

Csodát látok! - tágult ki bennem egyszerre a lélek, s át-rohantak az agyamon réges-régi hittanórák elfelejtett leckéi. Szentek… aszkéták…lélekemberek… csodák, amelyeknek hi-telét lassan-lassan megingatták, kidöngették az emberhól a XX. század számokban és gépekbenlélegző, fölényes életformái. Valahogy úgy élt az emberben a legendák világa s a szentek története, hogy… jó, jó… így mondják… illik hozzátiszteletteljes képet vágni… de hát rég volt, senki sem látta. S lassankint odahullott mindig az emberben, ahova a dajkame-sék színes cserepeihullanak.

De most… de itt!

Ott térdelt a fiú.

Beleszorítottam körmeimet a tenyerem húsába. Fájt. Tehát ébren voltam. S a fiú fölött a falon függött a pisztolytáskám, az asztalon ottcsillogott a holdfényben a villanylámpám lencséje, s a térdelő ifjún kincstári komiszing volt… Az inget s hálóinget jelentő durva szövésűkatonaing. Amilyet mindannyian viseltünk. Nem, nem: ez nem volt látomás. Rátz László hadapródjelölt térdelt ott a holdfényben, s kö- nyörgöttszívbe markoló forrósággal, miközben az arca úgy vonaglott, hogy hangosabban szólott minden rimánkodásnál. Megriasztott, hogy ezt azörökké nyugodt arcot is így ki tud-ja forgatni vonásaiból az emberi indulat és a szenvedés.

Néztem, néztem borzongó háttal. S neki sejtelme sem volt róla, hogy ébren vagyok, látok és hallok. Szavai suttogva szakadoztak azajkáról, de egy-egy félmondatot mégis hangosabban lökött ki belőle a hevület.

-… erőt, Uram, erőt adj! - esengett a fiú. - Hiszen ha a poklok fejedelmét bocsátanád ellenem, Uram, én megharcol-nék véle a tenevedben. De ez… ez a kísértő szerelem, Uram, ez a szenvedő, tiszta szemű ártatlanság, ez… ez bénít, Uram, ez megejt, Uram!… Mi az éntűnő erőm az ő gyengeségének hatalmával szemben! S miért, hogy engem próbálsz, Istenem… aki mindhalálig szolgálatodra készülök…miért, hogy engem próbálsz a legerősebb kísértéssel: egy tiszta lélek tisz-ta szerelmével…

Szavai ismét suttogásba vesztek. De az arca megsimult.

Később újból a fülemig szűrődött néhány tört szó:

-…mi végre volna, hogy egymás karjába hulljunk… hi-szen én szüntelenül s egészen csak te körülötted akarok ke-ringeni, véghetetlenIsten… Ne engedd hát kilódulni porszem bolygódat megkezdett pályájából… Erőt adj, Uram, erőt, mert ingó lábakon jár az én erőm. Miatyánk,ki vagy a mennyek-ben…

Több szó nem ért el hozzám. Borzas feje rácsuklott a kezeire, s némán könyörgött egy darabig. De amikor később még egyszer fölemeltea fejét, s keresztet vetett: mélységes nyugalom volt az arcán.

Azután lefeküdt, magára húzta pokrócát, s két perc múlva szabályos lélegzése mutatta, hogy alszik.

Megállt a gondolat a fejemben, s kábán feküdtem.

Hát így… hát ez is lehet? Hát van fékünk ma is a legvadabb emberi indulatra? Hát megáll a középkor aszkéta-recipéje ma is? Hm. Alszik.Vége a harcnak. De hát akkor mi, többiek valamennyien hitvány fráterek vagyunk, akik nyomban hajlunk, roppanunk a megpezsdülő vér elsőszavá- ra! Mennyivel több, erősebb, bátrabb és győzedelmesebb ez a szűkszavú kadét valamennyiünknél! Látrányi, Bauer meg a többiek, akikodakint vannak a fronton, s akik olyan mérhetetlenül különbek, mint én, ezek mind, mind eltörpülnek e mellett a fiú mellett. Mert az mind erős,mind kemény, mind belemegy tűzbe, szuronyba, de morog, ha késik a konyha, káromkodik, ha nincs cigarettája, s megvadul, ha el nemkaphatja az útjába vetődő legelső szoknyát. A maga vérével egyik sem tud szembeállani, s prédának néz minden fehér-népet, mihelyt hátrakerül az árokból. És akkor, amikor már azt hiszi az ember, hogy így van ez rendjén, hogy ez a világ sora, hogy így kell lennie: akkor egyszerrefeltérdel az ágyán egy fiatal gyerek, s mint valami középkori lélek, az Istenhez kiált védelemért két szerelmes leányszem ellenében.

Valami nagy-nagy röstelkedés fogott el ott a békén szuszogó fiú mellett. Nyafogó, nyavalyás kölyöknek láttam mellette mindenkit. Alegnagyobbakat, a legerősebbeket s a leg-hetykébbeket is. Látrányit is. Pedig addig nem ismertem nála különbet a földön. Mert öt kitüntetéseis volt. Az aranya is megvolt. Nagyezüstje meg duplán.

Pirkadt, amikor elaludtam.

S álmomban megsimogatta a fejemet az édesanyám. XII Vihar a levelet ide-oda szórja, Szegény katonának forgandó a sorsa, Ma mégpiros élet, holnap fehér álom; Ne sajnáld a csókod tőlem, gyönyörű

virágom! (Katonadal a világháborúból)

Másnap megszüntették a menetkészültséget, s ment minden a régi nyomon.

Rátzra valami különös tisztelettel néztem az óta az éj-szaka óta. Úgy őriztem annak a furcsa éjfélnek az emlékét, mint valami nagy, tiszta ésszép titkot. Dehogyis árultam volna el, hogy láttam, hallottam a páterka rejtett, emberi ví- vódását!

Páterka különben szolgálati mániába esett. Sorra elvál-lalta a többiek helyett az ügyeletességet, s így szakadatlan szolgálatban volt, ésdolgai után futott.

A többiek első nap csóválgatták a fejüket, de másodnap vállat vontak. Örültek, hogy akadt olyan bolond, aki vállalja helyettük a munkát.

Csak én tudtam, miért teszi ezt.

Kerülte még a lehetőségét is annak, hogy találkozzék Nannival.

No, igazán felesleges volt.

Első nap ugyanis még meg-megkérdezte Nanni, hogy “hová elment páterka”, de azután azt is elhagyta. Igaz, hogy néha-néhaelszótlanodott a kislány, ám később óráról órára vígabb lett. Dalolt, egyre dalolt, hogy majd szétvetette a fa-lut, s ha kellett, ha nem: úgy perdültmindig, mintha örökké táncra lett volna kedve.

S úgy kereste a kedvemet, úgy kedveskedett, ha együtt voltunk, s annyit érdeklődött utánam, ha nem voltam ott a házuk előtt a napitrécselésnél, hogy nyilvánvaló volt: szerelmes belém. Magam is megéreztem, meg a kadétok is irigykedve mondogatták:

- Bukik rád az a fruska, zászlós úr. Határozottan beléd gabalyodott.

Megjegyzem: nem csodálkoztam rajta, bár igazán ször-nyen messzire estem a csinos fiúk minden kellékétől. De hát a nők sokszorérthetetlenül igénytelenek. Diákkorom óta elég sok kis süldő lány szaladt utánam. Mért lett volna kivétel éppen Nanni? Semmi különöset nemláttam benne. S a kis-lány annyi jelét adta érzésének, hogy félreérthetetlen volt. Akárhányan voltunk: velem bolondozott. Ha meséltem valamit:olyan csodálattal függött rajtam a szeme, hogy néha egészen belezavarodtam. Ha kezet fogtunk, fél percig sem bocsátotta el a kezemet, sábrándos szemmel kérdezte:

- Mikor megint eljön?

Szóval semmi kétség: szeretett.

Csak azon csodálkoztam, hogy miért nem vettük ezt észre eddig is? S honnét vette a páterka azt a csacsiságot, hogy beléje szerelmes eza lány? Esti hegedűhallgatásai a tornácon? Ej, hát persze, hogy az ablakunkat leste, hiszen én is ott laktam. Hogy énekelgetett ott? Hát persze,hogy éne-kelt. Nekem énekelt. Ki mondotta azt, hogy páterka hegedű- jének válaszolgatott a maga kis nótázásával? Tiszta sor volt, hogynekem szólt mindez. Rátzcal csak azért kereste a talál-kozást, mert tudta, hogy együtt lakunk, s a Rátzcal való ba-rátkozás útján akart közelebbjutni hozzám. Vágott ebben a történetben minden, mint a karikacsapás. Csak a bolond nem látta meg benne tisztán Nanni céltudatosigyekezetét.

Egyetlen esemény nem illett bele ebbe a napnál világo-sabb gondolatsorba. Az a két nap előtti eset, amikor a Klics-dolinából jövő Rátzfelé sietett titokban. Ez azonban lehetett véletlenség is. Igaz ugyan, azt mondotta, hogy vasalnia kell, s mégis, ehelyett, a kertek alatt a Klics-dolina felé sietett. De hát ez már akkor volt, mikor én befejeztem a levélírást. Az pedig eltarthatott félórát is. Ennyi idő alatt végezhetett a va-salással. Azután meg: Nanniéknak volt néhány kecskéjük. Azokat hol itt, hol ott pányvázták ki egész napra a mezőre, s csak alkonyatkormentek értük. Lehet, hogy aznap a Klics-dolina felé csapták fűre őket, s azokért ment Nannika. Így azután tiszta véletlen is lehetett az ügy.Bizonyára az is volt. Elvégre nem néztem a távcsőbe, sőt még a találkozásukat sem láttam. Nyilvánvaló tehát, hogy semmi szándékosság nemvolt akkor Nanni eljárásában. Már csak azért sem, mert minden jel szerint őrülten szerelmes volt belém, s ez oly vi-dámmá, hangossá éselevenné tette, hogy mindenkinek fel-tűnt.

Meg is mondottam neki másnap, hogy alighanem sírás lesz e féktelen jókedv vége.

Fönt állott a fatörzsön, s egy lábon billegett, mint a kö- téltáncos. S a szavamra a fejét ingatta, kedves mosolygással.

- No majd meglátjuk! - erősködtem nevetve. - Egyszer majd megszólal a trombita, imához fúj, s akkor elsírja magát Nannika.

- De trombita, ugye még sokáig nem fúj? - kérdezte kis-sé elkomolyodva, mialatt a karomba kapaszkodott hirtelen, mert éppen leugrott afal menti fatörzsről.

- Nem tudom, kedves! De egyszer majd megszólal.

- És milyent fúj akkor?

- Imához fúj.

- Milyen az?

Elfütyültem neki az “imához” kürtjelét. Hallgatta oldalt ejtett fejjel, mint a figyelő madár.

Azután legyintett, s másra terelte a szót.

…Este soká elbeszélgettünk Rátzcal.

Nanniról szó sem esett.

Figyeltük a front erősödő moraját. És sejdítettük, hogy mégiscsak hamarosan előrevonnak bennünket.

- Csak azt sajnálom - mondottam -, hogy nem láttam a híres kanziani barlangot. Szeretném magam pofon csapni, ha arra gondolok, hogyheteket töltöttem ilyen világhírű termé- szeti csoda mellett anélkül, hogy láttam volna. S röhögnivaló, hogy ez akkor jut eszembe, amikor innen-onnan már szedjük is a sátorfánkat.

- Igazad van, zászlós úr. Tudod mit? Ha holnap délig nem jönne menetparancs, menjünk el ketten, s nézzük meg!

- Remek! Tedd rá! - s nyújtottam eléje az ujjaimat.

Másnap bevonuláskor az utcán találkoztunk Nannival. Éppen a sarki boltból lépett ki, kezében két kis csomaggal.

Én vezettem a századot.

Régi móka villant meg a fejemben. Pesten, önkéntes koromban naponként megtettük külvárosi utcákon, ha egy-egy csinosabb kislánylépegetett a járdán.

- Vigyázz! - rikoltottam hátra.

A század lépése feldübörgött.

- Század, balra csodál-kozz!

A következő szemhunyásban kétszáz vidám, csínyte-véstől sugárzó bakaarc lendült balra, s kétszáz torokból harsant fel ütemesen:

“Ej-ha! Ej-ha! Ej-ha!”

Nanni elpirult, s majd elejtette a csomagokat. De az arca ragyogott az örömtől.

Éppen szétoszlott a század, mikor a kőkúthoz ért a lányka. A kadétok már elvonultak szakaszaikkal.

- Kezét csókolom, Nannika! - szalutáltam a kislányra.

- Jonapot zászlos. Mikor megint eljön? Délután? Igen?

- Nem jöhetek, Nannika. A kanziani grottát nézzük meg páterkával. Megígértem neki.

Lepittyentette apró száját, s aztán vállat vont:

- Akor: pá! Addio!

S ment hetyke, ringó járásával tovább.

- Majd holnap találkozunk, Nannika.

- Azt jó lesz! - tette hozzá messzebbről.

- Kezit csókolom, Nannika!

- Addio!

Ebéd után elindultunk páterkával.

A mandulásnál megállottunk. Meg kellett állanunk. Megállította az embert az a virágtobzódás, amely ott ringott-suhogott páratlan pompával.Mintha a jó öreg girbegörbe mandulafák megbomlottak volna azon a tavaszon, s száz év-re való erejüket mind abban az egy virágzásbanakarták vol-na kiadni. Vagy mintha megrészegedtek volna a tavasz borá- tól, s mámorukban lerángatták volna igénytelem ágaikra a hajnali ég

minden fehér és rózsás bárányfelhőjét.

Láttuk mi azt a mandulást mindennap. Jóformán a szemünk előtt borult virágba az első rügyfakadástól kezdve. De ezen a délutánon mégminket is megállított féktelen, szin-te harsogó pompájával.

- Orgia! Virágorgia! - szakadt ki a megdöbbent gyö- nyörködés a számon.

- Dehogy: himnusz! Virághimnusz! - mondotta szelíd mosollyal Rátz.

Messziről föl-fölmorajlott a Doberdo ágyútüze.

Szótlanul haladtunk tovább.

Később elgondolkozva mondotta páterka:

- Virághimnusz. Az anyaföld túl akarja harsogni az ágyúszót…

Megint hallgattunk egy darabig. Ám a kadét szavai nyomán továbbfűződtek bennem a gondolatok. Valahogy furcsa volt előttem az aszuronyt hordozó papnövendék. Is-ten békéjének rajongója: katonazubbonyban.

- Hallod-e, testvér - kérdeztem -, hogyan számolod te el önmagadban mostani helyzetedet? Miképpen lesz az, hogy kézigránátot ragadszmajd azzal a kézzel, amelyet áldáshin-tésre szántál, s melyet arra is neveltek?

Rátz kérdéssel válaszolt:

- És hogyan végzed el önmagadban te ezt a kérdést, zászlós úr?

- Az én helyzetem tiszta, öregem. Először is az én őse-im, ahány nemzedékre csak vissza tudunk nézni, mind kato-nák voltak vagy gazdák.Más foglalkozás nem is volt közöt-tük. S én az ő ivadékuk vagyok. A katonamesterség benne kering a véremben. De fegyvert kellett volnafognom gazdál-kodóra valló vérség után is. A megtámadott föld maga is küldött volna. Aztán meg, lásd, én tele vagyok gyarlósággal. A hiúságis szorított. A becsvágy, a katonamellen csörömpö- lő csecsebecsék, no meg az áldozathozatal póza. Együttvéve szép az egész, de külön-különszedve csupa apró, emberi gyöngeségre hull szét az ember hősködése. Szóval, nálam nem nagy sor az egész, mert én csakközönséges, csetlő-botló tucatember vagyok. Végezetül pedig, ha nagyon kínoz az a gond, hogy embert pusztítunk, hát kivetem a fejemből. Aka-tona egyszerűen ne bölcselkedjék. Elvégre, akik csinálták, azok bizonyára okosabbak nálam, s tudják, mit csináltak. Az én helyzetem háttiszta és egyszerű. De a tiéd, páterka, a ti- éd? Hogy végzed el magadban ezt a dolgot te?

Akkor már lefelé haladtunk a Reka-völgy meredekjén, s ügyelni kellett a lépésre. Kis ideig hát nem válaszolt a fiú. Vigyázva lépkedettelőttem. Ám az első simább helynél meg-szólalt:

- Az én helyzetem? Az se nagyon bonyolult, bár láthatatlanul reverendát hordok. Egyetlen mondat: “Adjátok meg Istennek azt, ami az Istené,s a császárnak azt, ami a császá- ré!” Isten mindig azt mondja: béke, de a császárok néha azt mondják: háború. Nem az én gondom, ha egyik-másik csá- szár mást akar, mint az Isten. Mi, magyarok különben is megtámadottak vagyunk. S ha a pásztor köteles megvédeni juhait afarkasok ellen, akkor nem bűnünk, sőt nyilván köte-lességünk is husángot ragadni anyáink és húgaink, földjeink és templomaink védelmében.Nekünk, magyaroknak igazán nyugodt lehet a szívünk. Nem hódítás vagy martalócerkölcs hajt bennünket. Így hát - ha nem is értem meg végesérte-lemmel, mért kell ennek így lennie - van egy vigasztaló mentsváram: az ártatlanok, a megtámadottak evangéliuma. Ha tűz ellen, víz ellen sminden baj ellen kötelességem meg-védeni testvéreimet, akkor nyilván áll ez a parancs az ellen-ség ellen való védelemre is…

- Mégis: nem gyötör sohasem ez a vég nélküli öldöklés? Nem gyötör az a riasztó tétel, hogy Varga Jánosnak egy szép napon le kell tenniea kapát Szajolon vagy Kunmadarason, fegyvert kell fognia, s ide kell jönnie egy idegen nevű világ sohase hallotta nevű községének határábacsak azért, hogy valamelyik derék szicíliai osztrigahalász vagy nápolyi gyü- mölcsárus beléje lőhesse a golyóját? És miért kell az, hogy KisPéter szuronya árvákká tegye Tonio Grande gyerekeit? Hát nem őrültség mindez? Hát felelj! Te okosabb, jobb vagy nálam, hát felelj!

Páterka csendesen ingatta a fejét.

- Nem tudom, mivel szolgáltam rá erre a nagy, nagy becsülésedre, zászlós úr. Mért tudnék én választ adni olyan kérdésekre, amelyekengem is gyötörnek? Nincs rájuk válasz e földön. Az ember nyomorult, mert az értelme csak pislogó mécses. Okot hát ne keressen, csakvigasztalást.

- S a vigasztalás? Hát van vigasztalás?

- Van annak, aki keresi.

- De hát hol?

- Két ősi sóhajban. Az egyik: legyen meg a te akaratod, Miatyánk. A másik: jöjjön el a te országod!

…Leértünk Mattaunba, s befordultunk Kanzian felé, mialatt egyre hangosabban morajlott föl hozzánk a Reka-katlanok zúgása.

A híd táján járhattunk, amikor kiperdült valaki a paró- kia kertjének ajtaján. Éppen akkor búcsúzott a plébános hú- gától.

Mikor meglátott, integetni kezdett az ernyőjével nagy vidáman, még mielőtt a Reka-katlan bejárata felé fordultunk volna.

Meg kellett állanunk.

- Jonapot, zászlós, jonapot, paterka! - lelkendezett fe-lénk kipirult arccal. Azazhogy inkább csak felém. Mert min-den kedvessége csakreám sugárzott. Rátz számára mindösz-sze egyetlen meleg pillantása maradt.

- Hova elmennek? - kérdezte aztán nagy elfogulatlan-sággal.

- A barlangba, Nannika. - S mivel láttam, hogy ezt a szót nem ismeri, hozzátettem: - A grottába.

- Aha, grottaba! - állapította meg a kislány olyan arccal és szemmel, mint aki most hallja először a dolgot. S nekem, mélabús tinónak mégcsak eszembe sem jutott, hogy délben magam említettem meg kirándulásunkat Nannika előtt, tehát kérdése merő képmutatás.

- És hol van laterna? - kérdezte azután csodálkozva.

- Laterna? - bámultunk el mind a ketten.

- Grottaban van sötét, muszáj viszi laternát! - magya-rázta nagy természetességgel a kislány.

- Ó, én vezérökör! - ütöttem a homlokomra. - Csakugyan: semmiféle világítókészséget nem hoztunk!

- Hát ez igazán eszünkbe juthatott volna - tette hozzá elszontyolodott képpel a kadét is. - Most azután mit csiná- lunk?

Hallottam, hogy valamikor a boldog békeidőkben volt valami állandó jellegű vezető intézménye a barlangnak. Az Alpenverein nevű osztrákturistaegyesület tartotta fenn, s ez gondoskodott a barlang járhatóvá tételéről is. Akkoriban te-hát mindig rendelkezésre állott a fáklyákkalfelszerelt vezető, de a háború idején úgy megcsappant a kirándulók száma, hogy nyilván éhen halhatott volna, ha ebből akar megélni.

Meglehetősen elszontyolodott képet vághattunk ezek után, de Nanni szemében mintha valami titkolt öröm fénye lobbant volna fél.

- Nem baj - mondotta hirtelen. - Nanni kéri a laternát.

Azzal már szaladt is a parókiára, s két perc múlva egy nagy istállólámpával tért vissza. S rajta volt a pap húgának esőköpenye is.

- Most igazan fiúk ügyes lenni, mindenki szótfogadjál Nanninak, mert Nanni lesz cicerone, grottában.

Oly váratlanul és oly természetesen alakult úgy a helyzet, hogy a csöpp fruska legyen a vezetőnk: még csak időnk sem volt azelálmélkodásra, s máris ott haladt előttünk a kar-fás, keskeny sziklaösvényen.

…Megsiketült füllel állottunk meg odalent az őrjöngve zúgó Reka mellett, mialatt Nannika meggyújtotta a lámpást.

És akkor vezetni kezdett bennünket a legcsodálatosabb világban. A mennydörgés és a sötétség birodalmában.

Tizenhat év távolságából nézek most vissza arra a felejthetetlen föld alatti vándorlásra. Az alatt a tizenhat év alatt hallottam összeomlóországok mennydörgő robaját, s men-tem olyan sötétségeken át, meggyalázott fajtám iszonyatos processziójában, hogy az ember már-már azthitte, a csillagok is lehullottak egy szálig; mégis, az az imbolygó és sejtelmes botorkálás örökké megmarad bennem elmoshatatlan képformájában.

Ma már csak álomnak tűnik. Régi, titokzatos, hátborzongató és ezerszer kedves álomnak. Vagy még inkább me-sének. Három gyerekelindult egyszer egy mesebeli, bujdosó folyó után. S a folyó vezette, csalogatta őket, míglen eljutot-tak az Alvilág rejtelmes birodalmába.Egyetlen apró mécses imbolygott velük, s világított be körülöttük szűk, rőt színű kört. S ez az álmélkodó három gyerek megfeledkezett odalentarról, hogy fönt is van világ, meleg, madárdalos, kék egű világ, ahol mégsem boldogok az emberek, sőt ágyúval, fegy-verekkel ölik egymást.

Ott lent semmi sem volt mindezekből.

Csak harsogó vagy el-elhalkuló örök zúgás, örök sötét-ség. S ebben a rejtelmes, zúgó sötétségben titoktartó zordon-sággal siet az örökfolyó. Néha ijesztő sziklák roppant lépcső- fokairól zuhan le földöntúli szilajsággal millió vízparánnyá zúzódva olyan harsogással, hogy az mármegfoghatatlan dörgés az emberi fülnek. Majd meg ellankad, szétterül a tá- gasra vésett barlangban, s megcsendesült futással surrog to-va aföld alatti sziklaágyban. Ismét máskor apró ágakra oszolva egyszerre csak eloson ismeretlen lyukak rejtekútjain, s hiába emeli föl az emberhitvány mécsesét: az a keskeny, alig csordogáló erecske, amely megcsillan a fény alatt, nem mondja meg, hová lett az imént még hatalmasvíztömeg. Csak a távoli zúgás jelzi, hogy valahol robognak a vizek.

S a lányka odahajol a fiúk füléhez, s belekiált, mert hangja talán még az ilyen csendesebb helyeken is elenyészne az ijesztő morajlásban.

Ó, hiszen oly mindegy, mit mond! Mit is számítanak itt a nevek?

A nevek csak emberdolgok. De itt… itt magának az örökkévaló hatalomnak légáramlata lobogtatja a mécslángot. Hát fontos az, hát meglehet azt itt lent jegyezni, hogy az a forgó, tajtékzó, sistergő pokolkatlan, amely fölé még a fönti világ ege borul, az az “Okroglica-örvény”?Fontos az, hogy mi a neve annak a barlangkapunak, amelyen eltűnik a víz, s amely fölött riadozva kémleli az ember Dante Infernójánakvérfagyasztó feliratát: “Lasciate ogni speranza” ? Hát meg tudja az ember ott lent jegyezni, melyik a “Natürliche Schacht”, vagyis a “természetesakna”, s hogy az a benne lé- vő dacos mészkőpillér, amely zúgó vízesések között áll a megingathatatlanság zord jelképeként, ez a vizek ellenláza-dó sziklatitán az “Oblasser-őrtorony”? Ki tartja számon, hogy valóban tizennyolc vízesést csodált-e meg, amíg hol a folyó mellettbotorkálva, hol meg merész hidacskákon föléje kerülve, emitt száraz lábbal, amott kőről kőre bukdácsolva, néhol köpenylobogtató föld alattiszélben, máskor meg valamelyik zuhatag párává zúzódott vizének finom permetegében eljut végül az “Alpenvereins-Dom” irtózatos magas-ságú kupolája alá? Szédül és didereg az ember, ha föltekint itt, s keresi valahol a magasban a roppant boltozatot. Dehogyis ér el odáig amécs vagy a fáklya fénye! Bizonyára fényszóróval kutatták végig ennek az alvilági “dómnak” szédítő bolthajtását, míg megállapíthatták, hogynyolcvan méter magasságban íveli át az alatta zúgó fekete űrt. A mécsvilág csak reszket ezek közt a méretek közt, s csak sejteti didergőlobogásával, hogy magasan, iszonyú magasan kong valahol az óriás kupola.

A számok, nevek, méretek: mind emberdolgok. Ott lent furcsán, üresen hangzanak. Ott szúnyogdöngés az emberki- áltás, éshangyafogalom az embergondolat!

Haszontalan és vakmerő kísérlet volna, ha hozzáfog-nék, hogy megírjam annak az alvilági vándorlásnak a csodá- it. Hiszen mi, emberek iscsináltunk nagy dolgokat. A húsz-ezer éves ember meg tudta csinálni Doberdót és Verdunt. Megcsinálta ágyúkkal a mesterséges ítéletidőt, azévekig tar-tó géperejű orkánt. De mennyivel nagyobbat alkotott a pará- nyi vízcsepp, amely talán szintén egy éppen húszezer év előtt

megcsordult forrásból elindulva megcsinálta Isten parancsára a gigantikus kanziani barlangcsodát. Vajon ki tudná megírni az ember háromévig tartó doberdói orkánját? Hát még az Isten vízcseppjének kanziani csodáját! Hogyan fog-hatnék én hozzá emberi írószerszámmal ekkoravállalkozás-hoz?

…Három didergő gyerek botorkált a bujdosó patak mellett.

Úgy jöttek visszafelé, mintha roppant terhet cipeltek volna. Szörnyű volt e súly: a maguk ember-piciségének tuda-ta.

Egyik csendesebb csarnokban megállt a kislány, s egy fatönkszerű kőlapra állította a lámpást. A Reka csak vékony érben csordogáltehelyt, zúgó víztömegei titkos melléksiká- torokban loholtak tova.

Nannika leült.

S leültünk mi is körülötte.

És akkor elővett az esőköpeny zsebéből három almát, s nyújtotta felénk olyan testvéri mozdulattal, mintha a húgunk lett volna.

Elfogadtuk.

- Nannika kapta kanziani barátnéjának - magyarázta meghökkentő nyelvészeti merészséggel.

Szótlanul ettünk. A szakadatlan, kábító zúgás után jóle-sett ez a csendesebb környezet, ahol nem kellett egymás fü- lébe ordítani a szót.

Elnéztem a kislányt.

A lámpa fénye éppen az arcára esett. Piciny, kötött, bó- bitás, piros sapkájára ráhúzta volt útközben az esőköpeny csuklyáját. Mosthátradobta a csuklyát, s kigombolta a kö- penyt is. És ahogy így ült, egyszerűen, a latin vérű nők velük született természetes gráciájával, vidámés meghatóan becsü- letes tekintetét hol Rátzra, hol pedig reám vetve, egyszerre forró hálát éreztem iránta. Szerettem volna megölelnimelegen, vigyázva, mint valami könnyen törő drága portékát, és szerettem volna megcsókolni mind a két apró kezét. Abból talán megéreztevolna áradó hálámat azért a jóságáért, hogy velünk volt, velünk jött, s hogy ott lent a világ fenekén is szüntelenül láttatta velem önnönmagában ami sivár férfiéle-tünk egyetlen szépségét, a tévelygő férfiember hűséges tár-sát: a gyönge és mégis velünk tartó, szivárványlelkű és me-legtestű asszonyembert.

Rátz törte meg a csendet.

- Köszönjük, Nannika, hogy eljött velünk! Igazán nagy dolog, hogy ilyen fárasztó kirándulást…

A kislánynak öröm lobbant meg a szemében.

- Ó, az semit! - és kacagni kezdett olyan dallamosan, mint még soha.

- De igen, igen - erősködtem én -, nagyon sokat tett ér-tünk. Maga nélkül el sem jöhettünk volna, hiszen se lámpá- ról, se vezetőről nemgondoskodtunk tapasztalatlanságunkban. De maga olyan aranyos gondossággal s olyan páratlan gavallériával…

Nem engedte befejezni a mondatot. Tréfálkozva fogta be füleit, s pironkodva szabadkozott.

- Ó, Dio mio, mit beszélget itt! Csitt! Nem beszélget többet! Csitt! Mást beszélget Nannikának!

S mivel még mindig folytatni akartam, a számra tapasztotta apró, almaillatú kezét, tréfás szigorúsággal.

És én megcsókoltam azt a rám tapadó tenyérkét. És megcsókoltam volna még egyszer, még tízszer, ha el nem kapja nyomban.

S az eddig fehér arca, melynek a gyarló mécsvilág sötét árnyékot adott a szemei körül s a körvonalak mentén, most piros volt és zavart.

- Ó, zászlós, mit csinálta, mit csinálta? - suttogta riadt megrökönyödéssel, mialatt öntudatlan védekezésből elrejtet-te a kezét. - Azt nemszabad! Azt nem szabad!

És páterkára emelve még nagyobbra s ragyogóbbra nyílt szemeit, onnét várt megerősítést.

- Ugye, Rátz? Azt nem szabad.

A kadét arca egykedvű maradt. A lány háta mögött lé- vő sziklafalat vizsgálta. Ezen a sziklafalon, a cseppenő víz csillogó barázdái között,a korommal ráégetett nevek és kez-dőbetűk egész légiója sorakozott.

Néhol egymás mellett egy-egy női és férfinév. S ezek között mindig kötőjel volt. Szerelmesek írhatták, akik a kötő- jellel is össze akartákfűzni a sorsukat.

Nanni követte a kadét tekintetét.

S nyomban felugrott.

Kinyitotta a lámpája ajtaját, kihúzta belőle a kis olaj- égőt, s odaállott, a szürke mészkőfal alá. Olyan helyet keresett, ahol nem csöpögött avíz, s ahol nem voltak nevek.

- Mit csinál, kedves? - kérdeztem a lánytól, akinek va-lami rejtelmes mosoly bujkált a szája szögletében.

Fölemelte az égőt, és hátranézett lappangó mosolyával Rátzra.

A kadét arcvonásai homályosak maradtak, de a szeme a falon függött. Én is a falat néztem. A felírásokat. Mindig egy férfi-meg egy női név

volt egymás mellett.

Hm - gondoltam -, valamikor hallottam, hogy az Al-pokban van valahol egy szikla. Ha arra két boldogtalan sze-relmesnek sikerül a nevétfelírnia: akkor azok feltétlenül ösz-szekerülnek. Úgy látszik, ez is afféle szerelmesek sziklája.

Megdobbant a szívem, s egyre szaporábban kezdett verni. Ha ez a lány most odakormozza a kettőnk nevét egy-más mellé: akkorholtbizonyos, hogy páterka egy különös je-lenetnek lesz tanúja. Mert akkor én elkerülhetetlenül meg-csókolom Nannikát.

A kis piros sapkás jószág most lábujjhegyre állt. Még egyszer ránézett Rátzra, azután rám, s a rejtélyes mosoly va-lami félig tréfás, féligünnepi arckifejezésbe ment át.

És azután írni kezdett a lángocska füstös nyelvének he-gyével.

Halkan zúgtak a földben surrogó vizek, csendben koppantak egy-egy helyen a boltozatról lehulló vízcseppek, s a vékony, sercegő lángnyelvlassan kormozta a szürke mész-kősziklát.

Visszafojtott lélegzettel lestem a lányt.

Bolondítóan vonzó és igézően rejtelmes volt abban a pillanatban.

Vékony, finom lábai hősködve pipiskedtek, karcsú de-rekában kinyúlt minden fiatal izom, s a kigombolt esőköpeny nyílásában, amegfeszülő fehér blúz alatt áhítatos tisztaság-gal emelkedtek és süllyedtek apró, szelíd mellei.

NA… - rajzolódott a két első korommal írt betű.

- NANNI… - betűztem hangosan.

S egyszerre ott volt az írás: NANNIKA

- Jól van, kislány - dicsérgettem -, ez magyarul van. Ha csak “Nanni”-t írt volna, az lehetett volna olaszul is, szlávul is. De a “Nannika” azmagyar.

Rám nézett, s kacsintva bólintott. De mennyi bűbáj és hamiskodó megértés volt ebben a kacsintásban! Még egy pillanat, ésmegcsókolom. Éreztem, egyre bolondítóbb érzéssel éreztem, hogy rohanva közeledik ez a pillanat. Mert tudtam, hogy most az én nevemkövetkezik. Most írja a neve után a hosszú kötelet, s azután hozzáfog az én nevemhez. Mert en-gem szeret. Száz jellel mutatta, hogy engemszeret. Arca pi-rossága, hullámzó melle, egész rejtelmes mosolyú, ünnepi hangulatú, izgatott kis lénye azt kiáltja, hogy értem epeke-dik.

És kormozta, hosszan kormozta neve után a falat, mi-közben bal kezével a név fölött levő szikladudorodásba kapaszkodott.

Most ez volt a falon: NANNIKA -

No most! - feszült meg bennem minden ér.

S akkor hirtelen a neve elé vette a lángot, s oda is húzott egy vonást. - NANNIKA -

Ó, a kis bohó! - gondoltam. - Olyan szemérmes, hogy habozik.

- Nos? - biztattam. Nanni elkuncogta magát szégyenlő- sen, majd égő pírral az arcán, gyorsan és határozottan odaír-ta a neve elé: LÁSLÓ

Tehát: LÁSLÓ - NANNIKA -

Valami összeszorította a torkom.

Ám a kislány rám nézett, s abban a pillanatban - pedig én egy szót sem szóltam - csöpp ijedtség, majd meg szelíd mosoly futott végig aképén.

És én nyomban átláttam a szitán. Incselkedik a drága kis gazember. S csakugyan úgy volt. Csak incselkedésből tehette, mert a nevemögé tett gondolatjel után nyomban odaír-ta most már az én nevemet is. Végül pedig a három név alá ezt: 1916.

Rátz Laci borús mosollyal nézte Nanni munkáját.

A lány most gyors mozdulattal megperdült, lesütötte a szemét, s bíbelődve tolta vissza a kis olajégőt a lámpába. De miközben ezzelvesződött, alig észrevehetően sóhajtott, s gyenge teste megremegett a sóhaj alatt.

Azután az erecskében csordogáló Rekához lépett, s pa-rányi mészkaviccsal mosogatni kezdte benne beolajozott uj-jacskáit.

Hosszú ideig nem szólt senki. Végre fölállott a kis pre-pa, megtörölte kezét a zsebkendőjébe, s felém fordult:

- Tessék magyarul megmondani: “Andenken”.

- Emlék, Nannika. Andenken heisst ungarisch: emlék.

Erre fölemelte a lámpát, a falra mutatott, s tompán - mintha sírással küzdött volna - így szólt:

- Emlék. Mindig lesz: emlék. Szlávok azt mondják, töbet is, nemcsak emlék. Azt mondják, akiknek nevet ideír-tak, azokat őrezi Rojanice ésVila.

- Hát azok kicsodák? - kérdeztem kissé meghatottan.

Nannika összevonta finom gyerekhomlokát, és bonyolult magyarázatba fogott.

Rojanice és Vila: két szláv tündértestvér, a vizek és bar-langok tündérei.

Mialatt beszélt, a három nevet néztem a falon. Az imént még egészen száraz volt az egész szikladarab. A felírás mellett kétoldalt szivárgottcsak lefelé egy-egy barázdán víz. Ám ahogy Nannika odakormozta volt a nevünket, s bal kezével a nevek fölött levő kőbütyökbe kapaszkodott,nyilván megla-zíthatta kissé fönt a málló mészkövet. Mert most lassan szi-várogni kezdett a víz a nevek felé is. Cseppenként futott le csendesena falon. Mégis: a neveknek nem ártott. Megoszlott fölöttük, s kétfelé ágazott. A két kötélen át kereste útját a csepegő barlangvíz, mert ottvezetett a fal két szeszélyes ba-rázdája.

Mintha Rojanice és Vila nem akarta volna, hogy e há- rom név örökre összetartozzék. Tudtam: csak a nevek maradnak majd meg. Nemszóltam. Hátha Nannika babonás, és elbúsítaná.

Elindultunk, és szaporán botorkáltunk kifelé a barlangból.

Nanni megállott néha-néha, s a fülünkhöz hajolt, hogy belekiáltsa megjegyzéseit egy-egy érdekesebb pontnál.

Ezek a fülbe kiáltások mind kedvesebbekké váltak. Nemcsak azért, mert Nanni határozottan jól ismerte a kanziani barlangot, hanem azértis, mert ilyenkor bódítóan közel ért egymáshoz az arcunk. Haja egy-egy szála csiklan-dozva lebegett a halántékomon, s meleg asszonyleheleteolyan volt, mintha valami bűvös-langyos áramlás legyintett volna végig a fülemtől a sarkamig. Később én is minduntalan kérdeztem tőle egyet-mást. S megvallom: néha elég indoko-latlan kérdéseim voltak. Jaj, de hát ki nem tette volna meg az én helyemben? Mikor ezzel a telhetetlenkérdezősködéssel minduntalan olyan közel hajolhatott az ember a leányka ar-cához, hogy ez csak azért nem volt csók, mert nem csattant. (Shogy csók nem lett, annak csak Nannika végtelen bizalma volt az oka. Olyan testvéri vagy pajtási bizalommal hallgatta ugyanis egyreszaporodó kérdéseimet, hogy nem vitt rá a lé- lek - a visszaélésre.)

Különben utóbb, pusztán ettől a kedves, ingerlő mel-lékgondolattól hajtva, már olyan butákat kérdeztem-csak azért, hogy éppen kérdezzekvalamit -, hogy még ez a tiszta lélek is gyanút fogott. Úgy látszik, egyszer már túlságos kö- zel értem a füléhez, mert elkapta a fejét, és vizsgálótekintettel nézett a szemem közé. S úgy látszik, ott valami veszedelmes dolgot látott, mert megcsóválta a fejét, vékonyka muta-tóujjávalmegfenyegetett, s attól kezdve csak minden tizedik kérdésemre hajtotta piros sapkás fejét a szám elé. Ám akkor is résen volt.

Jó háromnegyed órája jöhettünk már visszafelé, s becs-lésem szerintem már csak mintegy negyedórás vándorút várt ránk a föld alatt,amikor Nannika hirtelen megállt, s nekitá- maszkodott a falnak.

Megdöbbentünk. Kivettem kezéből a lámpát, s az arcá- ba világítattam. Sápadtnak nem volt sápadt, de láthatóan szenvedett. Szemétlehunyta, s a lélegzete remegett.

- Mi baj, Nannika? - kérdeztem riadtan, s a kadét is ag-gódva hajolt közelebb.

- Lába - nyöszörögte szegényke -, Nannika lába fáj.

- Teremtőm, mit csináljunk? Karoljon belém!

S nyújtottam a karomat.

A kislány kinyitotta a szemét, s körülnézett. Először Rátzra, azután rám. Látta feléje nyújtott karomat, de nem fogadta el.

Tagadóan rázta meg piros sapkás fejét, magára húzta a köpeny csuklyáját, s egy sóhajtással elindult.

Szótlanul kullogtunk utána.

Nem tudom, meddig mentünk így a Reka zúgásában, de lassanként világosodni kezdett.

Most olyan helyre értünk, ahol a folyó egyik kis ágacs-káján kellett átkelnünk. Néhány nagy kő feküdt ott a vízben, azokon kellettáltallépegetnünk.

S akkor megint megtorpant a lány. Szenvedő arccal tá- maszkodott meg a barlang egyik sziklabordáján, oly közel Rátzhoz, hogy aköpenyük egymást súrolta.

- Nagyon fáj, Nannika? - ordítottam a fülébe.

Csak a fejével intett.

- Majd átvisszük, kedves! - kiáltottam újra, feléje hajol-va.

A lány nem mozdult. Csukott szemekkel állott a helyén, s az egyik lábát fölhúzta kissé. Rátz ugyan erősebb volt ná- lam, de mert egészentanácstalan arccal nézte a jelenetet, gyorsan a kezébe nyomtam a lámpát, s intettem neki, hogy lépjen át a vízen. Én meg átkaroltam, majdpedig szelíden átnyaláboltam a lehunyt szemű Nannit, s minden erőmet megfeszítve, lépegetni kezdtem vele a köveken. Nem volt nehéz, ésmégis majd megszakadtam vele. Mert a karcsú le- ánytest érintésére úgy elkezdett kalapálni a szívem, mint egy megveszekedett ébresztőóra.Csak hat lépést kellett tenni, de az színgyönyörűség volt. Kedves fejét megadóan hajtotta a vállamra.

S ebben a vállamra hanyatlásában annyi melegség, bizalom és megnyugvás volt, mintha mindig ott pihent volna ez a szelíd leányfő.

Megcsókolom, mindjárt megcsókolom - zakatolt ben-nem a gondolat. - Ha még egy tizedmásodpercig így maradunk, meg kell csókolnom.

Az utolsó előtti kövön megállottam egy szemhunyásra, és szorosabban öleltem magamhoz bolondító, drága terhe-met. S akkor mégközelebb csúszott arca az enyémhez. Meleg lehelet csapta meg a nyakamat.

Teremtő, édes Istenem, fohászkodtam forró testtel, mi lesz velem! Tisztára megvadulok, pedig most vigyáznom kell.

S léptem.

Az utolsó kövön állottam.

Még egy lépés, és - vége.

S abban a szempillantásban, amikor megtettem ezt az utolsó lépést, majdnem felkiáltottam édes kínomban. Mert a nyakam mellett pihegőszáj még közelebb ért, s a pillanatnak ezredrészéig odatapadt megfeszített nyakamra. Éppen a ve-rőérre. De csak úgy, olyan puhán ésselymesen, mint ahogyan a rózsalevél hull rá az ember kezére. A sarkamig végigfutott rajtam a boldog bizsergés.

Akkor már nem voltam ura önmagamnak. Éreztem, hogy mihelyt biztosan állok, rácsapok a csókommal, ha agyon is ver érte.

Rátz a túlsó part emelkedőjén állt, s elénk tartotta a lámpát.

Fojtó szorosan öleltem magamhoz Nannit, s a karcsú test megremegett a karomban, mintha áram futott volna át rajta.

Már szilárdan állottam a parton, s vadul fordítottam a leányfej felé az arcom, hogy megkeressem ajkaimmal. Ám ugyanakkor megakadtNannika lankadó keze a mellemen lé- vő éremszalagban, mire felnyitotta szemeit a lány, s meg-döbbenés és rémület villant meg bennük.Nyomban hevesen kitépte magát karjaimból, és úgy perdült odább, mint az or-só. Már nem érezte fájó lábát.

És akkor - mint aki nem akar hinni a szemének - még egyszer szemügyre vett mindent. Rátzot fönt a barlangpár-kány sziklalépcsőjén, ésengem, aki ott állottam még a Reka-erecske szélén, mint a fejbe taglózott ökör. És akkor végtelen bánat, csalódás és hangtalan panaszköltözött Nannika sze-mébe. Utána pedig úgy csuklott le a feje, mint a száron ütött liliomé.

Azután minden erejét összeszedve, mosolyra erőltette vonagló, szép száját, felém biccentett köszönő fejjel, s kira-gadván a lámpát páterkakezéből: vezetni kezdett bennün-ket. Mentünk, egyre gyorsabban a barlang törmelékein, hidacskáin s csöpögő mederpárkányainak tarkatömkelegén át kifelé.

És többet nem szólt hozzánk.

Mikor kiértünk a napfényre, s a zúgó Okroglica ször-nyű forgataga fölött haladtunk, még egyszer megállott a lány. Hátravetette aköpenycsuklyát, s egy pillanatra lehunyta a szemét. És akkor sajgó szánalommal láttam, hogy hosz-szú, sötét szálú, selymes szempillái alattgyémántosan csillog egy-egy könnycsepp.

Szólni akartam, de ő fölvágta a fejét, és hetykén, büszke hányavetiséggel lépett tovább. Keményen, daliásan, mint egy gránátos.

Szótlanul kullogtunk utána.

Fönt az úton csak intéssel jelezte, hogy várjunk. Befutott a parókiára, s egy perc múlva köpeny és lámpa nélkül tért vissza.

Hm - gondoltam -, és már nem fájdítja a lábát. Milyen különös! Azután megláttam mészkősáron cipőit. Ejnye, so-sem láttam mégbakancsot rajta. Ez a lány szándékosan találkozott ma itt velünk.

De hiszen akkor…

Valahonnét, egész mélyről egy sóhaj indult el belőlem, megremegtette a vállaimat, s elszállott. És lehajtottam a fejemet.

Mert abban a pillanatban megértettem mindent. Nanni hozzám való kedvességét, jóságát és gyorsan támadt, irán-tam mutatott szerelmét,a barlangba való leereszkedés előtt történt találkozás véletlenségét, a kimarjult lábat, boldog pi-hegését és rémült magára ébredését akarjaimban, s a néma panaszt és végtelen búbánatot a Rátzra vetett pillantásában. Mindent, mindent.

Megértettem, hogy semmi sem énmiattam történt.

Megértettem Nannika bánatos, nagy szerelmének tör-ténetét.

Megértettem egy virágbimbó tragédiáját.

És ekkor heves fáj dalommal és dacosan tört ki belőlem a vad, szilaj sóvárgás: fegyver, Doberdo, gránát, mindent fe-lejtő véres, gyilkos,átkozott és áldott - front!

Már fönt siettünk a danei fennsíkon.

S ott erős, hosszan tartó morajlással zúgott felénk az Isonzó menti orkán. Mintha azt üzente volna: várlak. Itt a testőrlő malomban semmibeenyészik a lélek halk sírása.

És sötét, tarajos fellegek rohantak keletnek. És éles szél visított a Karszt sziklái s füvei között. És ez a szél rázta, rázta a virágzómandulást.

A kőkút előtt megfordult Nannika. Bús mosollyal s alig hallható búcsúszóval adott kezet. Először Rátznak, azután nekem. Rátznak hosszan,mindent átölelő, lemondó tekintettel nézett a szemébe, s halkabb volt a szava, mint a suttogás:

- Addio, Rátz!

Aztán lesütötte a szemét, s lenyelte a torkára futó köny-nyeket. Majd gyorsan elfordította a fejét, s jéghideg keze megszorította az énkezemet.

- Pá, zászlos - lehelte.

És már ment is lekókadt fejel.

Néma szalutálással néztünk utána.

Vékony kis alakja megroskadt, s ahogy ment és eltűnt a kapujuk mögött, úgy láttam, mintha egy imbolygó, szomorú virágbimbó, maga abúbánat virága veszett volna véle a szürkületbe.

…Késő este, otthon, odaszóltam Rátznak:

- Hegedülnél, pajtás?

Tompán jött a válasz:

- Ha parancsolod…

- Csak kérem. Egyetlen nótát.

És akkor odaálltam az ablakhoz. Hitvány, jelentéktelen énekhangom volt mindig. És most mégis énekeltem a kitárt ablak sötétjéből, mialattbúgva sírtak a kadét húrjai. … Vihar a Levelet… ide-oda szórja, Szegény katonának… forgandó a sorsa…

Valaki kilépett túlnan az emeleti tornácra, s fázósan, kendőjébe burkolózva könyökölt rá a párkányra.

És akkor meghökkentem a hangomon. Nem ismertem rá. Ércesen, a sírva vigadás hetyke panaszával zengett az énekem tovább: … Mamég piros élet… holnap fehér álom… Ne sajnáld a csókod tőlem, gyönyörű virágom!

Odaát fojtottan, csukló zokogással sírt föl valaki, s nyomban befordult az ajtón.

Zúgó szél rohant végig a tetők fölött, s betettem az ablakot.

Soha többé nem zendült meg Rátz László hegedűje Danéban.

Ez volt az utolsó nóta.

S végső foszlányai még soká ott sírdogáltak a fülemben: Ne sajnáld a csókod tőlem, gyönyörű virágom!

Azon az éjszakán lehullott a mandulásnak majdnem minden virága. XIII Nem hitted el, barna kislány, Soha, de soha, Hogy a csatába iselmegy a Szegény katona. Majd ha egyszer a szívemen Golyó megyen át, Sírna-rína emlegeted Szegény katonát. (Bakanóta 1914-ből)

Hajnalban fölrázott Takáts:

- Riadó! Fél hatkor indulunk!

Rátz már kapta a ruháit.

Dobogás, futkosás.

Gyors kézzel szereltünk.

Tíz perc múlva lent voltunk a kőkutas téren.

Felhős, szeles szürkület volt.

Szebenics főhadnagy halkan intézkedett. A régi menetparancs rendelkezései léptek érvénybe. A századdal csak Takátsnak, Rátznak megnekem kellett elvonulnom a szakaszparancsnokok közül.

A többi: irány a XX. menetzászlóaljhoz Rodikra!

Engem még elszalajtott a gazdánk a község szélére, hogy a laktábor-őrséget bevonjam.

Akkor láttam a mandulást utoljára.

Siralmas kép volt.

Az egész virágcsoda a földön hevert.

Csak minden huszadik virág maradt fönt a fán. Azokat hiába tépte, cibálta a szél: rajta maradtak az ágakon. Mert azoknak rendelésük volt,hogy kössenek.

De a többi, Teremtőm, a többi! Az egész gyönyörűséges tavaszi álom lent hevert a földön. Még bennük volt a virág-zás mámora s azifjúság vidám és mindenre fittyet hányó lelkessége. Úgy hevertek ott, terítve az egész környéket, mintha boldog és derűs áldozatos hoztakvolna. Virágozni kellett? Hát virágzottak! Le kellett hullani?

Hát lehullottak! Vidáman, legényesen, becsülettel.

Mert ez is virágsors.

Futva tértem vissza a térre.

Akkor már sorakoztak a szakaszok.

Sorra jártuk a rendeket. Vizsgáltuk az embereket. Felszerelést, ruhát, fegyverzetet. Tele volt pántlikával minden sapka, és halk, letompítottnótaszó volt minden ajkon. Még az öregebbekén is.

És pattogtak a vezényszavak.

Takáts boldog izgalomban, Rátz derűs nyugalommal tett-vett, intézkedett.

És a házak ablakaiban borzas, álmos és kíváncsi fejek jelentek meg.

A visszamaradó kadétok sápadtan lődörögtek közöt-tünk. Búcsúzkodtak altisztektől, legényektől.

Apuka is megjelent. Csak úgy hálóingre kapta a zubbonyát s köpenyét. (Mert neki mindig volt hálóinge. A fronton is.)

Én már rendben voltam az én népemmel, hát odajött hozzám.

- Hát elmégy, gazember? - enyelgett csendesen.

- El, öreg kutyám!

- Vigyázz magadra, tacskó!

- Ne félj, nem megyek fejel a gránátnak!

Megöleltük s jól megdögönyöztük egymást.

A többiektől is sorra,”tedd rá”-val búcsúztam. Kis Koczkás szemei tele voltak könnyel.

Szebenics közelgett.

Apó még egyszer hátba vágott:

- Aztán, hallod-e, majomcsászár, megvárj ám engem kint a fronton! Nehogy előbb ellógj holmi disznó szerencsés, húszezer koronássebbel! Érted? Mert apuka legalábbis egyszerre akar hazamenni a front kies tájairól valami testhez álló spitálba a kölyök fűzfával.

- Jó, jó, csak siess utánunk, romlott aggastyánom!

Mennem kellett.

Még egy “tedd rá” apukával.

- Isten áldjon, apó! Várlak!

- Isten veled, kis fűzfám!

Kiigazítottam a szakaszt, s mögéje álltam. S rendbe jöt-tek a többi szakaszok is.

- Jelentést kérek! - kiáltotta Szebenics.

Kiszaladtam eléje, tisztelegtem, s hangosan, keményen jelentettem a létszámot. S jelentették a többiek is.

Mikor visszamentem a helyemre, a második szakasz mögül előresúgott a cigány:

- Áslós úr, alázsátosan kérem, fujjám ázs imajelet?

- Nem tudom, fiam. Majd ha a főhadnagy úr vezényli.

- Aj, de seretném fujni! - suttogta a kürtös, miközben tetszelegve nézett körül a csuesfejekkel teli ablakokra. Nem adta volna egy vak lóért,ha fújhatná.

Már zártan, szó nélkül állott a század.

Álltunk gyertyameredten. A szívem hevesen dobogott, s minden lélegzetvételnél nyikorogtak rajtam a szíjak.

Egy pillanatnyi csend volt.

S akkor eszembe jutott fájva, mint valami nagyon távoli emlék:

Nanni. Hm. Hát megyünk. S a kislány föl sem ébred.

Szebenics felemelte a kezét, hogy “vállrá”-t majd pedig menetoszlopot vezényeljen.

Ám abban a pillanatban megzendült a kürt, Kalányos nem bírt magával.

… Trá-ra-rára-rára-rá-rara…

A főhadnagy mintha megcsóválta volna a fejét. De hát akkor már benne volt a kürtös, nem lehetett leinteni.

Vezényelt hát:

- Imához!

Kétszázhúsz tenyér lendült a sapkához, s állott meg ott, mialatt a kürt reszketve sírta a katonák fohászát.

Nanniék kapuján sápadtan, botorkáló lábbal és halálra rémült szemekkel kilépett a kislány. Itt volt a perc. Az “imá- hoz” kürtzengése.

- Imától! - recsegett a vezényszó.

Suhogott a levegő a lecsapódó kezektől.

Nanni eltakarta az arcát, s a vállai rázkódni kezdtek keservesen.

S most vidáman, hetykén szállott le a “lefújó” kürtszó a legmagasabb hangról a legmélyebbre.

Nyomban rá:

- Vállra!

Négy kemény, ütemes zörej, és csend.

- Kettős rendekre szakadozz, jobbra át!

Két döngő dobbanás, és csend.

- Menet! Irány a kacsiccei kijáró! Első szakasz, in-dulj!

A szakaszom kivágott Szebenics főhadnagy mögött, s dübörögve indult a frontra.

- Nótát! - kiáltotta hátra a parancsnokunk.

És abban a nyomban fölharsogott: Mikor mentem a magam falujába, Kilenc fehér zászló vót egysorjába. Kilenc fehér zászlót őszi szellőlengeti, Egy anya se tuggya: fiát mire neveli. Arra neveli a jó anya a gyerekit, Hogy mikor húszéves - katonának elviszik…

Alighogy kiértünk a faluból, előreintett a főhadnagy úr:

- Eredj vissza, zászlós, várd meg a Honti-század végét, s zárkóztasd fel utána szorosan a mozgókonyhákat és a mál-hakocsikat.

Visszaloholtam a kőkutas térre. Sem Nannit, sem a ka-détokat nem láttam már ott.

Nótázva vonult át a téren a másik század is. Horváth Zoltán úgy hencegett a csuesok előtt, hogy nem szántam volna jól oldalba vágni.

Már a vége jött a századnak. A sebesültvivők.

A két füstölgő konyha zökkenve indult útnak. S beso-rolt utánuk a két málhás kocsi is. A Honti-század napos-tisztjét, a kis Rennerhadapródot még utasítottam, hogy zárja a menetet sereghajtóként, s azzal előre akartam futni a szaka-szomhoz.

Abban a pillanatban toppant elém Heller Márkus.

- Kérlek, zászlós úr - hebegte -, volna egy kérésem. Kü- lönös dolog, de te majd megérted.

- Jó, jó, csak hamar!

- Hogy is kezdjem csak… Hát kérlek… ugye, mióta ki-tört a háború, mindig viccelnek a zsidókkal. Hogy lógnak, kerülik a frontot.

- Ejnye, siess, mert mennem kell!

- Csak egy pillanat, zászlós úr! Szóval ez nincs jól, s eb-ből baj lesz, főként azért, mert a káderirodák meg a hadtáp csakugyan tele vannakzsidókkal. Őrültek, kérlek, őrültek!

- De mi a fenét akarsz most ezzel, fiú?

- Csak egy perc, könyörgök, hallgass meg! Csak azt akarom mondani, vigyázz arra a négy zsidóra, akik a szá- zadnál vannak: el nelógjanak! Takáts folyton heccelt, hogy egyikük sem jut ki közülük a tűzvonalig. Fogadtam vele. A becsületem, hogy kimenjenek. Énmegakadályoztam volna, hogy ellógjanak. Ki kell nekik menni! Ha félholtan, betegen, akkor is. Tudod, nemcsak miattam… a többiekért is, akikodahaza dekkolnak… s akik őrültek, mert nem látják, hogy ebből szörnyű dolog lehet… hogy tenyésztik az antiszemi-tizmust… Bocsáss meg,kérlek… ezt akartam…

S lázasan, hebegve rázta a kezem.

Furcsa kérés volt. Meghatott a fiú különös, szorongó tekintete. De mit válaszoljak rá? Nem verhetem el őket bottal a doktor elől, ha egyszereléje kerülnek. Heller maga megte-hetné, de én?

- Most menj, menj, menj, zászlós úr - sürgetett a fiú -, s ne haragudj, hogy feltartóztattalak!

- Szervusz!

A zsámbokréti rőfös szeplős, sápadt kadétfia sapkához emelt kézzel búcsúzott, én meg a századok után lódultam.

Az utolsó háznál elém vágódott a kertek alól Nannika.

Olcsó kis pongyolája, amit hevenyében kaphatott ma-gára, csatakos volt a harmattól, arcocskáján futott a könny, s a szeme, orra piros volta sírástól.

Két kézzel kapta el a kezem.

- Zászlos… ó, zászlos… - dadogta elfúló lélegzettel.

Megrendülten állottam meg.

Soha annyi szomorúságot nem láttam addig emberi ar-con.

- Nannika… ne sírjon, Nannika… bolondság… minden bolondság, Nannika - hebegtem megindultan. S egyetlen okos szó sem jött azajkamra.

Halk zokogással, egész testében rázkódva sírt a kislány. Búgó nősténygerle nem tud annyi kínt. A századok már lent daloltak a völgyben, sSzebenics főhadnagy éppen akkor kanyarodott az éllel a túlsó kapaszkodónak.

- Mennem kell, Nannika, Isten vele!

Csak a fejét bólogatta panaszos sírással. S hogy lassan, szelíden fejtegetni kezdtem görcsösen szorító, fagyos kis ujja-it a kezemről,megszólalt nyögve, és szipogva tördelte a bú- csút:

- Isten vele… és beszélje Rátzhoz… hogy… hogy Nannika őt nagyon… Nannika őt mindig… Nannika őt soha…

Szavai zokogásba fúltak.

- Tudom, Nannika. Ha nem mondta volna, akkor is tudnám. Megmondom neki, Nannika…

-…Es… és maga zászlós… nem szabad megharagosodni Nannira, hogy… ha fájt… O, hiszen Nannika olyan van szerencsétlen…Madonna mia, Madonna mia…

- Nem, nem, Nannika - vigasztaltam sajgó szívvel -, nem haragszom. Bűn volna magára haragudni… Inkább kö- szönöm, hogy kedves volt,jó volt. Ajándék volt a mi forgandó katonasorsunkban. Az Isten áldja meg!

Még egyszer megragadta a kezem, azután fölemelte sá- padt arcát, és lehunyta a szemét.

- Pá, Nannika - suttogtam elfúlón.

Fölnyitotta a szemét, s még sápadtabbá váló arccal, dideregve lehelte:

- Megcsókol? Tegnap énekelte. Tessék…

És nyújtotta felém az arcát.

De én csak a vállamhoz szorítottam a szelíd fejet. Szo-morúan, mintha sose volt búcsúzó kishúgomat öleltem vol-na. Mert akkor már nemvolt bennem semmi, csak gyöngéd testvéri szánalom.

- Nem, Nannika - sóhajtottam. - Egyszer majd eljön va-laki, aki a kezét nyújtja maga felé. S akkor talán majd meg-bánná ezt a csókot.

- Akkor hát: pá, zászlos. Mert sohase nem jön senki. Senki nem szabad eljön. Addio, zászlos.

Jeges, hideg ujjai kihullottak a tenyeremből, s imbo-lyogva támaszkodott az út menti sövénynek.

Összeszedtem magam. Tisztelegtem.

- Kezét csókolom, Nannika. Isten vele, és felejtsen el bennünket!

Csak a fejét ingatta, s a völgyet nézte tompa lélekkel. A lent vonuló oszlopot, amelyből már régen nem lehetett kivenni, hogy melyik Rátz.

… S onnét a mélyből én is fölnéztem később még egyszer, és visszaintettem.

Nanni még akkor is ott állott. Apró keze felém libbent fáradtan, szárnyaszegetten.

Valami összeszorította a torkom, s a szájam két végét is le akarta görbíteni. Akárcsak gyerekkoromban. Dühös let-tem, s fütyülni kezdtem.Hangosan, élesen, erősen és olyan vidáman, de olyan vidáman, hogy - csaknem beleszakadt a szívem.

A túlsó dombon utolértem a kocsikat.

A telefonistáink akkor bontották ott a dane-kacsicsei vonalat.

Ketten szedték le hosszú karú építővillával a fákról a drótot, a harmadik meg sietve lépkedett utánuk a gyűjtő- dobbal. És forgatta, forgattaa nyikorgó orsót, amelyre sebesen csavarodott a hosszú szürke huzal.

- Szaporábban, emberek, a teremtésit, szaporábban! - förmedtem rájuk, csak azért, hogy ordíthassak. S örültem, hogy a hangom megintérdes, kemény és katonás volt.

A vasútvonal előtt értem utol a századot. Előrefutottam a parancsnokunkhoz, s jelentettem, hogy minden rendben van.

Csak biccentett, s előrevonva a kulacsát, nagyot húzott belőle. Az erős szesz szaga az orromba csapott. Rum volt.

Tisztelegtem, és lemaradtam a nótázó század közepe tá- jáig.

Ott belekaroltam páterkába.

Hosszú ideig mentem mellette szótlanul.

Mert nem tudtam, hogyan adjam át neki Nanni üzene-tét.

Divazza előtt hoztam elő a dolgot. Ott, ahol valamikor felvettük Nannit a kocsira. De csak így:

- Igaz is, pajtás, Nannika tiszteltet!

- Köszönöm, zászlós úr - felelt tompán a fiú.

- És üzen valamit. Tudod-e, mit?

- Tudom, zászlós úr. Holtig sajnálom. Én igazán nem akartam.

A sárban cuppogó menetoszlop piros arccal dalolta a régi-régi bakanótát: …Októbernek elsejével el köll masírozni, Akkor fogsz te,kisangyalom, keservesen sírni, Semmi, babám, semmi, úgy köll annak lenni, Mindenféle szerelemnek vége szokott lenni…

Később előrefutott Takáts. Nagyhangú volt és pálinka-szagú. Virtuskodva kínálta a rumos kulacsát.

Pedig savanyú volt a kulacsában a szesz. XIV Eszem-e még szőlőt, kenyeret is lágyat? Vetnek-e még nékem,puha, fehér ágyat? Tűznek-ebokrétát pörge kalapomra? Borul-e még szép lány csókkal a

vállamra? (Katonaének)

Délután négy órakor St. Danielben rakodott ki a két menetszázad a vonatból.

És nyomban nekiindultunk az ott kapott irányítás szerint a Kostanjevica melletti Segetibe. Ez a Segeti csak olyan háborús barakkváros voltegy sívó sziklakatlanban, ahova az árkokban megfogyatkozott, fáradt regimentek jártak pihenni. De a front meghajszolt napszámosai úgygondoltak rá, mint az álmok tündérszigetére. A magyar katona meg éppen “szegedi tábornak” nevezte el.

Akkorra már csendesebbek lettek a századok. Az ágyú- szó egyre közelebb jött, s a front nyomasztó fülledtsége mindjobban ráült alelkekre.

S minél inkább szürkült, annál forgalmasabb, elevenebb lett a comen-kostanjevicai út. Aminthogy az egész háború- ban jóformán mindigcsak sötétben élt föl az ember. Álló harcban nappal csak a gépek éltek. A szüntelen pattogó kispuskák, a szapora kopogású gépfegyverek, azágyúk, aknavetők meg repülőgépek. Nappal csak a gépek éltek a megdermedt csatatereken. Olyankor gyakran úgy tűnt, hogy nincs is élőember rajtunk kívül az egész világon. Mintha megátkozott határ lett volna az egész környék. S ezért érezte magát az ember olyan nyomorultanelhagyottnak.

De a szürkület közeledtével fölemelkedett a test meg a lélek, és a szörnyű dermedtség után megmozdult minden göröngy alatt és mindenkavics mögött az ember.

És ez a megfordított élet kiterjedt a front mögötti világ-ra is.

A nagy olasz Capronik napközben messze elkalandoz-tak a frontunk mögé. Ha légelhárító ütegeink meg a magunk repülői le is szedtekegyet-egyet a levegőből még mindig ma-radt belőlük annyi, hogy kileshessék pontosan: mi történik a harcvonalak mögött. Ezért élte a frontmögötti terület is az árokemberek bagolyéletét.

Comen előtt már portengerben jártunk. S ebből a portengerből állandó ostorpattogás, patadobogás és nógatás hallatszott a Monarchiaminden nyelvén. Es szüntelen-szakadatlan vonuló, végtelen kocsisorok nyikorgása. Az egyik kocsisor a frontról jött. Üresen vagy szenvedő arcúse-besültekkel. A másik kocsisor kifelé ment. A bakák már a szagukról megismerték a front felé gördülő vonatoszlopokat.

- Ehun-e - mondogatták -, viszik a tábori pékek a kenyeret! - Mert a szürke, fojtó porfellegben kenyérillat terjen-gett vagy negyedórahosszat.

Nyomban utána karbolszag ütötte meg az orrunkat.

- No, hékás - oktatta az öreg baka a bundást -, erre süss! Itt megyen a krankanstáfli.

- Mifene? - bámult el ilyenkor a málészájú újonc.

- Krankanstáfli. De vaj mit is beszélek neked, miko usse tucc német. Krankanstáfli az annyit tesz: betegszállító- lépcső. Minden hadtestnekvan egy sereg kocsi] a, aki csak erre szolgál. Emmeg itt, aki visszafele gyün üresen, ládd, ezt a kocsisort, avvan ráírva kistáblákon “Mun. St.”,emmeg mondom: municijóstáfli.

Hosszú, dohány szagú kocsisor mellett haladtunk el, majd egész kis csorda vágómarha tűnt föl előttünk a porfelhőben.

- Hajtják mán a hónapi vacsorádat, tezsvir! - oktatta a pipa mögül Gál szakaszvezető Pásztor Lajkót, a szakasz kölykét.

Beértünk Comenbe.

S egyszer csak felhangzott elölről:

- Rendbe jönni! Lépést felvenni!

A szakaszok összeszedték magukat.

És jött az újabb figyelmeztetés:

- Díszmenet lesz a hadseregparancsnok előtt.

Az éltagpárok felvették a lépést, és ütemüket átvették a hátrább jövők is.

Az egyik utcasarkon vezérkari sapkás tisztek álltak.

- Boroević!… Boroević!… Boroević! - suttogták az öreg bakák, s máris felcsendült az élen Szebenics főhadnagy érdes hangja:

- Vigyázz! Díszmenet jobbra!

Feldübörgött az út.

- Század, jobbra nézz!

A jobb kezek lesüvítettek a puskaszíjon a tusanyakra, s a fejek jobbra vetődtek.

Ropp-ropp-ropp-ropp, zuhogták a bakancsok, s a ko-mor generális sapkához emelt kézzel nézte végig a porban elvonuló századokat.

Valamivel később távolodó gépkocsisziréna sikongott mögöttünk, majd elhalt a messzeségben. Boroević ment haza a VII. hadtesttől.Comenból Laibachba.

Comen után valamivel csendesebb lett az út.

S egyszerre csak feltűnt messze, a délnyugati égbolton, a hunyó nap fényében a Doberdo óriás ezüst cipója.

A tejfölösképű Vállas Pál, aki ott lépkedett Tatár tizedes mellett, szájtátva nézte:

- Hajnye, hát ammicsoda? - kérdezte Küllős Sándor öreg csatártól, aki most jött ki másodszor a Doberdóra.

- Az? - nézett föl Küllős a pipájáról, miközben rácsap-pantotta a parázsló dohányra a kupakot. - Az a “hójagember”! Maj még átkozhatodölöget.

- No?

- Úgy ám. Mer a léghajó, hogy szakanna szét, aki kitanáta. Nagy, hosszi kötélen ereszti föl reggelenkint a tali- án valahun a tenger mellett,oszt naphosszat ott ácsorog a fölyhő alatt kipányvázva.

- Ugyan má! Oszt mé?

- Azir, mer a kosarába ül a talián megfigyelő, oszt nizi-nizi, micsinálunk mink az árkainkba meg a front mögött. Oszt amit lát, azt leaditelefondróton a talián komendónak.

- Hü a keservit, oszt mé nem durantyuk mink le ágyú- val?

- Messzire van ám a, hékás! Van a tíz kilométerre is a talián front mögött.

- Aj mán! Hászen az akkor ménkű nagy hójag lehet, ha még így is akkorának látszik. Meg akko mán fene közel jár-hatunk a fronthó, ha amég a talián rajvonalon is túl van.

- Akkora az ecsém, akár a bálna. Fenik is rá a fogukat a mi röpülőink. Csakhogy mihent rámennének, húzzák ám le a digók észnékű.

Meg nyomban levegőbe szökken tíz fene kapróni is, hogy égnének el mind, oszt úgy zúgnak, gyünnek, akar a mérges darazsak…

Magas kerekű vöröskeresztes kocsik jöttek szembe. S éppen előttünk állottak meg kis időre. A lovak fújva eresz-kedtek meg hámjaikban.Minden kocsi tele sebesültekkel, de még az utánuk jövő hosszú kocsisor ponyvái alatt is azok voltak. Fáradtan, megtörten és sárgánnézegették a pántlikás századokat.

Egyszerre halkabb lett a szó.

Egyik-másiktól megkérdeztük, honnét hozzák, meg hogy milyen ezredhez tartozik.

Mind magyarok meg horvátok voltak. Legfőként szegedi 46-osok, váradi 4-es meg fehérvári 17-es honvédek.

- Van-e köztük huszonkilences népfölkelő? - kiáltottam föl a kocsikra.

- Nincs, kérem - szólt a válasz a legtöbb kocsiról.

- Hát tizenhatodik honvéd hegyidandárbéli?

Az sem volt köztük.

Végül a trénoszlop közepe táján akadtam egy 6-os nép-fölkelőre.

Mivel a 6-osok egy önálló zászlóalja a 19. hegyidandárban volt, a 19. hegyidandár pedig párja volt a mi dandárunknak, szóba ereszkedtemvele. Idősebb, lőtt karú Szabadka vidéki bunyevác volt, aki riadtan dugta ki sárga, borostás képét a kocsiponyva alól:

- Tessen parancsóni, zászlós úr.

- Hatos népfölkelő?

- Az vagyok, instállom.

- Hol állanak, öreg?

- A huszonnyócas dombon.

- Hát a tizenhatodik dandár?

- Azt nem tudom, kérem.

- Milyen a front?

- Most ölég csöndes, jobbára csak macskázik az olasz. De egy héttel ezelőtt még nagy támadások vótak Selztől dél-re. Harminckettenmaradtunk a zászlóaljból a huszonnyócason a pergőtűz után. Három egész menetszázad köllött nyomban a kiegészítésünkre.

- Be is törtek az olaszok?

- Nem, instállom. Minden rohamukat visszavertük.

- No, derék. Hát Isten áldja, öreg.

- Isten álgya, zászlós úr.

Előrefutottam a közben továbbhaladt századok után.

Az utolsó kocsin volt egy comblövéses ezredtársam.

- Hol sebesült meg?

- Vermeglianónál.

- Mi van az ezreddel? Hol áll?

- Vermegliano és Selz között, zászlós úr.

- Kend melyik zászlóaljban volt?

- A másodikba. Róka őrnagy úréba. Mink ölég komisz helen vótunk.

- Melyik század?

- Hetedik.

- Akkor Dőrik főhadnagy úr volt a parancsnoka.

- Avvót, instállom, szegény, tizenhatodikáig, de az el-lentámadáskor elesett.

- Micsoda? Dőrik főhadnagy úr? Ó, Istenem! Szegény…

- Fejlövést kapott. Kürthy hadnagy úr vette át a száza-dot.

- Hát még mi hír?

- Koltay meg Mihók zászlós urak megsebesültek, Buzás kadét úr megbetegedett.

…A trénoszlop éle elindult. Sorban rándultak meg a ko-csik. Az én emberem kocsijának hámjába is belefeszültek az izzadó lovacskák.

Marék cigarettát adtam a sebesültnek, s loholtam megint a század után.

De elkísért egy arc emléke. Dőrik főhadnagyé. Borostás, szakállal kivert, szemüveges, sápadt, komoly tanárarc. Egy időbenszázadparancsnokom volt. Hát ő sincs többé. S a két szép kisfia - akiknek fényképét annyi büszkeséggel mutogat-ta - hiába várja immár.

Nagy porban értem utol a századot.

Akkor már leborult az este.

Az emberek egyre fáradtabban cipelték súlyos szerelvényüket, s mind többen dűltek ki.

Szebenics főhadnagy a század végére küldött Rátzcal, hogy tovább nógassuk a maradozókat.

Bizony, akkor már nem volt se nóta, se móka. Lihegés, kulacszörgés, szíj nyikorgás hallatszott szakadatlanul. És halk csattogás, mert azásónyelek meg a szuronyhüvelyek minden lépésnél összeverődtek. Jóval Kostanjevica előtt, a sáncszer-telepnél a pipákat is el kellett tenni.

Attól kezdve ti-los volt a rágyújtás. S a házak front felé néző ablakait is el-pokrócozták, hogy meg ne lássa a fényt az ellenség.

Fáradt, ingerült volt mindenki. És nehéz, izzadt ember-gőz savanyú szaga keveredett a fojtó porral. Néha-néha megbotlott egy-egynépfölkelő, s fojtott szitok kavargott kö- rülötte.

Már hajtani kellett a görnyedő embereket.

Volt olyan, aki minduntalan lemaradt az oszlop végére. Nyomban ráförmedtünk, s dühösen kergettük előre. Azazhogy csak én. Páterkamindvégig szelíden nógatta őket. Mondtam is neki, hogy ez itt nem illemtanóra. És Látrányira gondoltam, aki olyan keményen szokottráreccsenteni az emberekre, hogy nála bizony nem akadtak maradozók. Min-dig szerettem volna olyan nagy, kemény és erős lenni, mintLátrányi. Hát most is őt utánoztam.

Páterka csak hallgatta korholásomat, és továbbra is sze-líden és tréfálkozva nógatta előre a kidűlőket.

- No, belőled se lesz katona! - förmedtem rá. És rivalogva hajtottam a sántikáló, nyögő alakokat a sötétben.

- Előre, a keserves mindenségit, előre, emberek!

- A lábam, zászlós úr, a lábam! - nyögte egy sántikáló legény.

- Aki rendetlenül csavarja föl a kapcáját, az megérdem-li, hogy feltörjön a sarka! - dühösködtem tovább. - Csak gye-rünk, gyerünk, nincsmegállás!

A legény sziszegve lódult neki újból a gyaloglásnak.

Ám a menet egyre keservesebb lett. Csak az tudja, mi az ilyen éjjeli mars, aki próbálta. Nappal még csak elvonja a fáradt és szenvedőgyalogos figyelmét gyötrelmeiről a tájék meg a látnivaló. De éjszaka minden jaj, sóhajtás, nyögés és szitok valósággal önmagába tér vissza.Éjjel százszor jobban meggyötri az embert a fájdalomtól parázsló talp meg a fegyver és szerelvény vállnyúzó terhe.

Hosszú idő óta nem szólt már senki. A nyugati ég vil-logása s valami szakadatlan fortyogó hangáradat egyre köze-lebb jött. Nyugtalansugárkévék suhantak végig az égen, s egyszer csak feltűnt egy úthajlásnál a harcvonal szokásos éj-jeli tűzijátéka. Az ágyúk fellobbanótoroktüze, a puskák szapora villogása, az égnek nyargaló, majd meg lehanyatló vilá- gítórakéták, s mindezek fölött a fényszórók összevissza ci-kázó sugárkévéi: félelmetes és rejtelmes erővel igázták le az embert. Nekem már régen nem volt új ez a roppant tűzijáték, de mégismindannyiszor megrendített villámló, zordon szépségével.

A lihegve vonuló századot elkábította a kép, s az emberek szinte dermedt szemmel meredtek bele az éjszakába, mialatt bakancsaik a gépegyhangúságával botorkáltak tova az úton.

Ám ez az ijesztő fénykáprázat sem tudta velük hosz-szabb időre feledtetni a lábak sajgását, a vállak eleven fáj-dalmát s az egész testnyomorult szenvedését.

Szinte már bottal kellett újból és újból előreriogatni a boldogtalan maradozókat. Hiába: éjfél utánig el kellett érni Segetit. Egy-egy percesfújtatásra adhatott csak “állj”-t a fő- hadnagyunk minden negyedórában. Ezek a lélegzetnyi pihe-nők pedig még rosszabbak voltak, minthaegyáltalában meg sem állottunk volna.

Mert a szerencsétlen emberek nyomban hanyatt vágták magukat az út menti árkok tetején, s az újból való felcihelő- dés száz új kínt,nyögést és szitkot csiholt ki megsanyargatott testükből. Valósággal dührohamokat kaptak szegények, mi-kor - alighogy levágták magukat aföldre, alig pihegtek egyet-kettőt az átkozott hátizsák meglazított hordópántjai között - újból fölhangzott a könyörtelen parancs:

- Fööl! Meneeet!

Ezek már nem voltak vezényszavak. A vezényszó kur-ta, kemény, katonás és hetyke valami. De itt már hosszan el-nyújtva, fájdalmaskényszeredettséggel és sivár vigasztalansággal hangzottak a parancsok. Mintha nem is katonáknak szólottak volna, hanem valami rettentő éstitokzatos karaván málhahordozóinak, akik idegen éjszakában, ismeretlen cél fe-lé hurcolják rozzant testüket. Hol volt már akkor belőlünk anótás, legénykedő, nyalka katona… Akik reggel még olyan nagy hanggal indultunk Danéból. Még huszonnégy óra sem múlt el azóta, s máriscsupán páriáknak éreztük magunkat.

Minden hősi gesztus nélkül való igavonóknak. A hadi- üzem napszámosainak. Pedig hol volt még akkor a front, te-remtő Istenem? Ésmégis: Szebenics főhadnagy vezényszava már nem Szebenics főhadnagy parancsa volt. Sem formában, sem lényegben. Vontatott, idegencsengésű, bús, végzetes, de ellenállhatatlan és könyörtelen kiáltás volt ez, melyet egy mindennél nagyobb, rejtelmes és zsarnoki hatalombőgött fe-lénk a kietlen éjszakában. Az a hatalom, amely Comen előtt kezdett ránk terpeszkedni, s néhány óra alatt végképpen az igájábahajtott.

Szebenics főhadnagy és a mi ajkainkkal, és minden altisztünk ajkával már ez a hatalom ordította minduntalan a roskadozó embereknek,hogy:

- Fööl! Meneeet!

A háború bőgte könyörtelen parancsait a mi ajkunkkal a porban és a sötétségben.

Mindenki érezte ezt, de senki sem tudta kimondani.

Hosszú idő után szólalt meg Rátz.

Éppen egy ilyen percnyi pihenőnk volt. Az emberek zi-hálva lihegtek szanaszét a földön. S mi is odaroskadtunk egy út menti kavicsrakásra.

- Kóstolónak szörnyű! - motyogta a kadét. - Ha naplót írnék, ez volna benne az első tétel: a háború első halottja az emberek szívében az

irgalmasság.

Ingerelt ez a filozofálás ebben a pillanatban, és ráförmedtem a fiúra:

- Ugyan, tedd el ezeket a szép szentenciákat jobb idők-re! Virradat előtt el kell érni Segetit, mert különben belénk lő a digó. A Sdobba-Batterie hajóágyúival már elérhet. Egyelőre ez a tény. Tehát: pofa be, és kilépni. Aki bírja: bírja, aki nem bírja: az fölfordulhat és pont.

- De mégis…

- “De” és “mégis” nincs többé. Itt parancsokat kapunk, azokat végrehajtjuk, és kész. Utána vagy élünk, vagy utolsót rúgunk. De ez mármagánügy. És vedd tudomásul, hogy mostantól kezdve hajcsár vagy, akit egy másik hajcsár hajt. Az utolsó hajcsárt pedig hajtja a nagy muszáj.A háború kényszerűsége. Akit nevezhetsz francia fogalmazás szerint a “kis népek nemes védelmének”, vagy német fogalmazás szerint“önvédelemnek”. Ez megint a te belső dolgod. Kívülről azonban katonák vagyunk, akik könyörtelenül hajtjuk ön-magunkat meg az embereket.És amikor erről van szó, akkor itt szívnek, irgalomnak kuss!

Rátz nem felelt.

Újra nekilódult a század.

Alacsony, zömök ember tántorgott ki most a sorból. Nyögve ejtette le a fegyverét, hogy csak úgy zuhant a puskatus a földön.

- Gyerünk, gyerünk, a keservét! - mordultam rája.

- Nem bírom mán, zászlós úr!

Megálltam vele. A század továbbhaladt.

- Kicsoda kend? Hogy hívják?

- Hulló Jánosnak, instállom.

Hm. Az öreg mandulacsősz. Apó volt tisztogatólegé- nye.

- Ejnye öreg, hát kend is ilyen gyatra fábul van?

Nem szólt, csak fújt nagyokat.

Elvettem a fegyverét.

Nem akarta ideadni.

- Azt nem lehet, könyörgöm. Azt nem szabad kiadni a katonának a kezéből…

- Ne bolondozzon, öreg, hiszen én a tisztje vagyok. Vén ember már kend az ilyen legényes parádéhoz. Fegyver nél-kül majd könnyebbenbírja a marsot.

S azzal vállamra lendítettem a puskát.

- Aj, de hát a zászlós úr… - dadogta riadtan a szerencsétlen.

- Ne spekuláljon kend, hanem gyerünk! Nekem nincs hátizsákom, mint kendnek, hát könnyebben bírom.

Utánabaktattunk a századnak.

Ott éppen Rátz küszködött két nagy bajuszú család-apával.

Az egyik újra nekifohászkodott az útnak, de a másik csak néhány lépést tudott még sántítani, s aztán megint meg- állott.

Elvettem tőle is a fegyvert, s a sötétben ráordítottam:

- No most tovább, az irgalmát neki!

Nyögött egyet, morgott valami csodálkozásfélét, aztán sántikálva baktatott a többi után.

Rátz nem szólt.

Áthaladtunk Kostanjevica sötét, félig rommá lőtt házai között, s ereszkedni kezdett az út.

Akkor fojtott kiáltozás jött elölről:

- Jobbra kitérni… add tovább: jobbra kitérni!

Két lovas ügetett el mellettünk. Sötéten, hallgatagon.

Egy világosabb felhő volt mögöttünk, s e fényes háttér-ben megismertem az első lovast. Bakasapka volt rajta, s dur-va legénységi köpeny.

A hadtestparancsnok volt.

A királyi herceg.

A frontról tért vissza. A frontról, melynek szakadatlan villogása, ágyúinak toroktüze megvilágította az egész nyugati égboltot.

Egy perc volt az egész, s már fönt csattogott a két ló Kostanjevica romjai között.

…Pitymallott, mire beértünk Segetibe.

Nyirkos barakkokba tereltük a századokat.

- Öreg Hulló és Lajkó István hol van? - kérdeztem a sö- tétben szétoszló embertömeg közepén.

- Itt vagyunk, zászlós úr.

Lekanyarítottam vállamról a fegyvereket.

Köszönték tisztelegve.

Abban a pillanatban lépett hozzám Rátz.

- No pajtás, most keressük meg a tiszti barakkot - dünnyögtem.

Ott volt nem messze.

Beléptünk, behúztam az ajtót, s felvillantottam a lám-pámat.

A kadét szeme tele volt fénnyel, ahogy rám nézett.

- Csak azt akarom mondani, zászlós úr, hogy… most már másként írnám a naplómat. Az a két fegyver, amit a vál-ladon…

- Szamár vagy! - torkoltam le hirtelen.

- De kérlek szépen…

- Feküdj és aludj. Örülj, hogy ma még alhatunk.

S fölkászálódtam a kemény deszkapriccsre.

Akkor lépett be Szebenics főhadnagy Takátscsal.

A főhadnagy nagyot húzott a kulacsából, és sóhajtva bújt ki a szíjaiból. Poros arcán barázdákat húzott a veríték.

- Elég volt egy szuszra, fiúk - mondotta, mialatt a legé- nye pókrócot terített a csupasz deszkákra. - Jó éjszakát! Gyorsan aludjatok, mertnem tudni, mi jön ezután.

Az én emberem is bejött a pokróccal.

- Hagyd el, fiam - szóltam rá -, jó lesz így is.

Kis ideig még erőszakoskodott, s végül rám vetette a pokrócot.

De én csak a derékszíjamat lazítottam meg magamon a takaró alatt. És már aludtam.

A lámpámat is Takáts Elek oltotta el.

Az akkor kezdett neki a kenyerezésnek.

Páterka mesélte másnap, hogy a kazán gyomrú kölyök még vagy egy óra hosszat kammogta a kenyeret a sötétben. XV Látod-e amottanazt a nagy felleget, Szépibe átfogta a kékellő eget. Húzd meg az állszíjad

- ránk hozza viharát, Még asse kémélli a szegén katonát, Senki se kémélli a magyar katonát. (A világháború alatt feltámadt régi magyarkatonaének)

Reggel, ahogy bejött a legényem a forró, rumos feketé- vel, s fölrázott álmomból, még aludtak a többiek.

Így hát csak suttogva újságolta a legújabb híreket.

- Most még nem kerülünk ki a frontra. A két menetszá- zadból meg egy tizenötödik ezredbeli pótlásból fölállítják az ezredünk harmadikzászlóalját. Már meg is gyütt egy csend- őr alezredes úr, aki megszervezi. Aszongyák, rettentő szigo-rú egy ember. A tizenötösökre még várniköll. Így hát még egy darabig lógás lösz.

- Mi a fene! Honnét tudod?

- A lágerkantinba mondják.

- Szakácshír lesz csak. Marhaság.

S szórni kezdtem arcomra a vizet a priccsre tett apró fa-teknőnkből.

És mégsem volt szakácshír. Azazhogy, ha szakácsok is mondták, mégis igaz volt.

Mert egy félóra múlva Szebenics szintén ezzel jött meg a hadtestparancsnokságtól.

A mi ezredünknek ugyanis csak két zászlóalja volt az Isonzón. Az I. meg a II. A III. Szarajevóban maradt helyőr-ségként az olasz hadüzenetután is. Most azután a hiányzó III. zászlóalj helyébe egy IV. zászlóalj felállítására jött parancs.

- Te pedig, fiam - fejezte be tájékoztatóját a főhadnagy -, nyomban bevonulsz régi zászlóaljadhoz. Megpróbáltam a visszatartásodat, mertha elvisznek, egyetlen harcteret járt alantosom sem marad, de hiába. Parancs - parancs!

Újabb félóra múlva útban voltam a legénnyel Vermegliano felé.

Délben Nova Vason voltam, alkonyatkor a Vallone-völgy ütegei között, s estére összevágtam a bokám Görög őr-nagy előtt, Selznél.

- Őrnagy úr, alázatosan jelentem a zászlóaljhoz való bevonulásomat.

- No mi az - tréfált jóságosan -, hát már kitették a szű- rödet a menetszázadtól? Úgy látszik, nem sok becsülete van a pennarágószerzetnek! Hát Isten hozott! Ülj le, vacsorázz velünk, s aztán eredj ki a harmadik századhoz! Kaltenecker majd megörül neked. Koltaymegsebesülése óta csak má- sodmagával maradt a századnál. A többi szakaszparancsno-ka altiszt.

…Egy hét volt-e vagy két hét - ki emlékeznék már rá! Hiszen huszonnégy óra is elég volt ott ahhoz, hogy fásulttá, halálnapszámossá nyűjemegint az embert - az árok.

Virrasztás, gránátözönben való lapulás, a zuhanó légi-akna figyelése… s az átkozott rezgő babszemek… És gyötrő, gyötrő szomjúság.Este pedig árokfoltozás, sebesülthurcolás, temetés meg dermedt faggyúhártya a kihűlt levesen. És még-is: falás, mohó falás.

És azután kezdődött elölről az egész, s ment valami szürke bódulatban, mialatt keserű volt az ember szája íze a szörnyű álmosságtól,mosdatlanságtól és dohányzástól. Vagy ha egy-egy percre nem volt keserű, hát csak azért nem volt, mert szeszt kortyolt az ember minduntalan.

Mindezek mellett pedig még csak panaszkodni sem lehetett. Ez a frontszakasz még nem is tartozott a legrosszab-bak közé. Hiszenpéldául San-Martinónál mindezekhez még olyan hullabűz is járult, hogy az ember csak ecetes vagy szeszes vattával az orrában bírtmegmaradni az árokban.

…Nem tudom már, meddig voltunk Selz előtt.

Aztán elvittek bennünket Duinóhoz. S ha azt kérdezik tőlem, hol volt a harctér a legszebb, ma is gondolkodás nél-kül vágom rá: Duinónál.

Nem is volt ott háború. Az ellenség meg miközöttünk a széles Lisert-mocsár terpedt. A gyalogsági tűz alig tehetett volna kárt a nagytávolság miatt, hát nem is nagyon fárasztotta magát vele a két fél.

Duinót magát meg abban az időben gondosan kímélték az olasz ütegek. Nem akarták elpusztítani a tengerparti szik-lafokon épült gyönyörűkastélyt. Egyetlen gránát érte valamikor a háború elején, azóta nem lőtték. A drótsövény a szépséges park szélén húzódott, s a tábori őrseinkmeg egyes figyelőink pompás virágágyak és rózsalugasok között álltak a földben.

Balról a kéklő Adria csapkodta a sziklapartot. Mi voltunk az olasz front legdélibb szárazföldi csapata. Hozzánk már tengerészekcsatlakoztak. Mert Duinótól le Cattaróig tengerészek biztosították a Monarchia tengerpartjait.

Duino az olasz front paradicsoma volt.

Onnét nem kellett hazudnom édesanyámnak. Igazság volt, amikor írtam:

“…Most inkább kertészek vagyunk, mint katonák, anyám…”

Hány nap vagy hány hét volt ez is - a jó Isten tudja.

Aztán Polazzo felé vetették az ezredet állásba.

S itt egyszer csak jönni kezdtek a hírek, hogy északon, Tirolban megindult a front. Szörnyű hegyeken, szörnyű ne-hézségek között, deverjük, szorítjuk az olaszt.

Győzelem! Győzelem! Győzelem!

Bizakodtunk veszettül az árkok és dolinák mélyén. Verdun alatt lépésről lépésre, iszonyatos harcok között kú- szott előre a német gárda.Az orosz már nem számít. Jaj, csak most segíts, irgalmas Úristen! Csak még egy lökés, és meg-nyerjük a háborút! Őszre odahaza szüretelünk.

Bizakodtunk veszettül. Bizakodtunk, s ha lehetett, nó- táztunk-virágoztunk!

Egy májusi napon felváltottak bennünket. Irány: Segeti.

Ott gyülekezett az egész ezred.

Engem áttettek az új zászlóaljhoz. A IV.-hez. Fiatal, vi-rágos kedvű, hetyke százados volt a parancsnoka, Pákh szá- zados. És csupa fiataltiszt nyüzsgött körülötte. Csak Szebenics meg Honti főhadnagy volt köztünk idősebb em-ber.

Én a 14. századhoz kerültem. A századparancsnokom tényleges tiszt: Fejér főhadnagy volt. Ismertem régebbről. A hatosoktól tették áthozzánk. Szerb hadifogságból került ha-za nemrég. Embertelen szenvedéseken mehetett át, mert szakadatlanul kábította magát szegény.Törkölyt ivott. A szeme mindig ködös volt, de kevés jobb katonát láttam nála. Nem hajtotta tűz vagy virtus, nem voltak fellobbanásai, de érzé-ketlen volt, mint a fahusáng. Nem bánta, hova s mekkorát ütnek vele. De ahová szánták, ott pontosan és irgalmatlan Ionoksággal végezte el adolgát.

Rajtam kívül még egy zászlós volt a századánál. Kopa-szodó, harminc év körüli népfölkelő, aki szüntelenül a menyasszonyát emlegette,mert immár hatodik esztendeje vártak egymásra. Hervadó, sóhajtozó, Veszprém környéki sváb fiú volt. Müllernek hívták.

Ő volt az első szakasz parancsnoka. A negyediké én. A másodiké Iványi hadapródjelölt, a harmadiké Kónya őrmester.

A 13. század nagyrészt idegen ezredbeli pótlásokból alakult meg, Leitner népfölkelő főhadnagy alatt. S hozzá osztották be az epótlásokkal visszatért Bauer Ernőt. Igaz: Sallay Petár zászlós is hazakerült a kórházból. Honti bátyánk szá- zadába osztották. A tizenötödikbe.A 16. század viszont nagyjában a régi Szebenics-század volt. Odakerült még kü- lönben Látrányi Miska is.

Május utolja vagy június eleje lehetett, amikor a három zászlóalj elindult Sanct Danielbe. Nótáztunk veszettül. És ta-lálgattuk, hová visznek.

No, bizonyosan az orosz frontra. Muszkáliába. Oda, ahol szanatórium a front. Hiszen tavaly úgy agyonvertük ott a muszkát, hogy többémagához se tér. Írják is azok a szerencsés Jankók, akik odakerültek ki, hogy kész röhej náluk a há- ború. Tisztára kaszinó. Ó, hogy irigyeltükőket mindig! No de most minket is odavisznek.

Nótáztunk, barátkoztunk, bolondoztunk a vonaton szakadatlanul. Virágoztunk, veszettül virágoztunk, akár a mandula Dane mellett.

Hanem egyszer azután, valahol a karintiai hegyek kö- zött, elfordult a vonat.

S rohanni kezdett velünk Tirol felé. Egy pillanatra le-hervadtunk.

De azután:

- Húzd rá, két füstös!

- Ne sajnáld, Kalányos!

- Csak azért is: nótát!

És zengett a vonat a nótaszótól.

Így is jó. Megyünk győzni Tirolba.

Négy napig folyton félrészeg voltam. Mert az az őrült Látrányi meg Bauer váltig itatott.

- Igyál, fűzfám, kiskomám!

- Úgyse tudod, fűzfa, meddig öntözünk!

- Nagyon sápadsz, fűzfa: igyál! Pirosodj! Piros halott kell a gránátnak!

És veszekedtek vég nélkül, kedvükben, virágzásukban, mámorukban.

Trient… Levico… Caldonazzo… Vigalzano… - suhanó képek.

Vigalzano… Alig néhány óra… Csak éppen hogy besza-lutáltunk… Harsogó virágcsoda az egész környék… Szomorú szemű, fekete olaszúrileányka zongorázik, s én bekönyöklök a nyitott ablakon. Valami régi, kedves menüett gyöngyözik apró ujjai alól… felém int a béke, agyőzelem, anyám, a József körút s a szerelem sejtelmes misztériuma. És nekem mégis az jut az eszembe, hogy addig még meg is lehet halni,hiszen bármikor halálba hívhat a trombita. De nem, nem! Élni, győzni, nagyot végezni és - szeretni!

- Hej, Kolompár, hej, füstösök! Húzzátok ennek a talián virágnak!

Vigalzano… Egyetlen bolond, édes, mámoros, bút, gon-dot s mindent, mindent felrúgó - muzsikaszó.

Ó, hogy virágzottunk!

S azután megfogja a karom Rudner hadnagy. A gép-puskás. A fekete képű, keserű szájú, hallgatag és titokzatos Rudner. A “sötét” Rudner.

Újságlapot tart elém. A Höfert .

Rámeredek.

“…Északkeleti arcvonalunk Olykánál, valamint Bukovinában négy nap óta az oroszok súlyos pergőtüze alatt áll. A LegnehezebbLövedékek… stb. stb.”

- Ezért táncolsz? - riad rám a sötét Rudner, s keserűen záródik össze ferde vágású szája.

- Győzünk! - üvöltöm vissza. - Mégis győzünk! Most győzünk!

És Látrányival, Bauerrel, Krizsaniccsal, Sallayval meg Takátscsal összekapaszkodva: csak azért is dongó, csak azért is hejehuja, akibúsul, az mind mulya, csak azért is dongó! Diridiri dongó!

…És délután: riadó.

Zuhogó záporban, irány: Trient - Lavis.

Mi ez? Vissza?

Erőltetett menet.

Lavisban vonatra rakodás. Minden zászlóalj két szál-lítmány. A mi szállítmányunk: a IV. zászlóalj törzse, a 14. és a 16. század, meg a félgéppuskásosztag.

És azután rohanton-rohanvást: Franzensfeste… Inns-bruck…

Soha ilyen katonavonatot! Úgy megy, mint a gyorsvonat. És virág és nóta és szesz.

A Semmeringen süvítünk át.

Finom szőke kis úrilányok, fehér nadrágos “felmentett” legénykék állanak a vasúti sorompók mellett. Nők, gyönyörű nők! Majd elnyeljükőket a szemünkkel, és nyögünk és ordí- tunk a vágytól. Mert a vonat rohan, mint a veszekedett. Nincs ideje a megállásra. Még egyetlenmosolyra, egyetlen szóra, egyetlen csóknyi időre sem. Haj, pedig a katonacsók-nál úgysincs rövidebb csókja az életnek! És ordítottunk a fe-hérnadrágok, a finom, tiszta ingek és könnyű teniszütők lát-tán. Mert mindezeknek jóízű emlékezete bennünk epekedett, vágyakozott, jajgatott.“Mennyi szépség - és mind a másé!” - nyöszörgött föl bennünk dühödten Ady sötét panasza. És szerettünk volna mellen ragadni minden otthonlapuló te-nisznadrágos sihedert, s a képibe vágni a legkeményebb és leggyalázatosabb három szót: Gyáva! Lógós! Rongy!

Mert szörnyen fájt, hogy csak legyintettek a vonatunk-ra, hogy csak a sorompó felemelkedését várták fütyörészve, s talán egyetlen gondjukegy új nyakkendő, egyetlen álmuk egy találka volt - miközben bennünket, piszkosokat, szakál-lasokat, rongyosokat, bennünket: férfiakat -meghalni vitt a vonat.

Közelebb voltunk akkor a farkasokhoz, mint az embe-rekhez.

Látrányi tajtékzott, Kürthy, a kis aktív hadnagy nótát bőgött, Müller keserves szerelemmel gondolt hervadó menyasszonyára, a többiek megkártyáztak dühödten. Mert bo-londított a béke, az élet s az otthon szele.

Látrányi vérbe borult szemmel csapott a vállamra, mialatt kimutatott az ablakon a napban fürdő villákra, az erdők-re és az élet fényébensütkérező tarka embertömegekre:

- Erre mondj kádenciát, fűzfa!

A kulacsomat nyújtottam feléje, mert a szívem meg az ajkam vonaglott.

Azután - Bécs.

Csarnok alá futott a vonat.

Étkezés.

A bakák nótázva sorakoztak s vonultak csajkájukkal és kanalukkal az ételosztáshoz.

Látrányi szállítmányügyeletes volt. A vállamra csapott:

- Gyere, fűzfám, a pályaudvar-parancsnokságra. Jelentkeznünk kell a transzporttal. Meg: kérjük a további irá- nyítást.

- Csakugyan: most merre visznek? Magyarországnak-e vagy Sziléziának?

- Hát csak gyere velem, fűzfám. Én úgyse tudok velük németül lefetyelni.

Elmentem Miskával.

Vékony, elegáns ulánuskapitány volt a pályaudvar-parancsnok. Éppen egy szürke ruhás szép asszonnyal vitat-kozott. Az asszonyerősködött, hogy tudnia kell, milyen szál-lítmány érkezett. Engedélye van rá a badeni legfőbb parancsnokságtól. S lobogtatta az írást.

Jelentkeztünk Látrányival, s kértem a szállítmány to-vábbi irányítását.

A kapitány lapozni kezdett egy nagy könyvben, s há- rom kurta szót mondott:

- Oderberg-Przemysl-Lemberg.

Egyéb közlenivalója nem volt.

Tisztelegtünk s fordultunk.

És akkor megkapta a karunkat az asszony. Magyarul szólalt meg:

- Kérem, uraim, hallom, hogy magyarul beszélnek.

- Azok vagyunk, asszonyom. Parancsoljon.

Sebesen, lázas gyorsasággal beszélt:

- Itt az AOK engedélye, mellyel a frontra is kimehettem volna.

Keresek valakit. De az illető ezredét közben más frontra szánták. Itt kell átmenniök. Könyörgök önöknek, mondják meg, melyik szállítmányez? Milyen ezred?

Akkor már a peronon haladtunk.

- Engedélye van rá, asszonyom - udvariaskodott a gémlábú hadnagy , hát megmondhatom. A huszonkilencedik népfölkelő ezred.

- Ó! - riadt föl az asszony. - Hát végre! És… és… itt van közöttük…

A nevet már nem mondotta. Mert egyszerre felgyúlt a szeme, és zuhanni, repülni kezdett a vonat mellett álldogáló tisztek csoportja felé. Ésegy szempillantás múlva nyögve és sírva és boldog gügyögéssel függött egy sápadt arcú katona mellén.

Szebenics főhadnagy mellén.

Az először csak nézte, nézte a karjában vergődő asz-szonyt, kábán, lélektelenül, mint az alvajáró, s aztán rácsapott szép, dacos, komorszájával az asszony ajkára.

…A katonanép nem tartozik a szégyenlősebb fajták kö- zé.

És most mégis csendesen, zavartan fordult el az egész tiszti csoport. Mert úgy éreztük, valami titkos és szent ügy az, ami e mögött ahosszú és tikkadt csók mögött van. Olyan titkos és szent ügy, ami csak két emberre tartozik.

Dübörgő zajban jelentette Látrányi zászlóaljparancsno-kunknak a további irányítás adatait, mert közben rohanni kezdett a várótermekutastömege is a lembergi gyorsvonatra.

Valamivel lejjebb, egy másik vágányon meg új katonavonat állott meg. Az is ezredünkbeli szállítmányt hozott, a zászlóaljunk másik felét.Mindez jó ürügy volt, hogy bá- mészkodó képpel eloldaloghassunk Szebenicsék mellől. Ak-kor ért véget a csókjuk. És Szebenics főhadnagy azasszony kezét fogva, Pákh századost kereste.

- Százados úr, Pákh százados úr! - kiáltozta a tisztikocsik mellett. A hangjában most nyoma sem volt a megszokott és örököstompaságnak. Végigsiettünk Mihállyal a vonatunk mellett.

A bakák már fönt ültek a vagonokban, s évődve kanalazták a levesüket. De voltak olyanok is, akik közben meget-ték az ebédet, s melegvízért veszekedtek a mozgókonyhás kocsik mellett, hogy kiöblítsék csajkájukat.

Öreg Hulló például már végzett, s éppen akkor dugta a kanalát szokott helyére - a lábszárvédője mellé. Olyan megszokott mozdulata volt eza katonának, akárcsak a falusi le-génynek az a szokása, hogy a csizmaszárban hordja a kést.

A vonatkísérőink sípolni kezdtek.

- Einsteigen! Abfahrt! Militärzug: Abfahrt!

A zászlóaljkürtös beleharsogott a kürtbe.

Mégis beletelt jó tíz percbe, amíg kocsijaikba nógattuk az embereket.

Lassan gördült útnak a vonat. Látrányi meg én már menet közben kászálódtunk föl az egyik tisztikocsira. Mihály nyomban bekocogott Pákhszázados fülkéjébe jelentés végett. Én kint maradtam a folyosón.

Elhúztunk az indulásra váró gyors mellett.

S ahogy sorra villantak el előttem a veszteglő vonat ablakai, egyszerre azt hittem, káprázik a szemem. Mert a lembergi gyors egyikfülkéjében két kipirult arcú, boldog ember nézett egymás szemébe önfeledten, megigézetten.

Szebenics meg az asszony.

Káprázat! Lehetetlen! - döbbent föl bennem a gondolat.

Ám hiába suhant el a fülkeablak, mégis hinnem kellett a szememnek. Mert e két boldog fej mögött tisztán, csalhatatlan élességgel láttamelvillanni Balázsnak, Szebenics főhadnagy tisztilegényének alakját is, amint éppen a gazdája pok-rócait meg köpenyét gyömöszölte acsomagtartó hálójába.

Pákh százados fülkéjének nyitott ajtaján felhőként go-molygott ki a füst. Mert szüntelen ott kaszinózott a tisztikar jó része. Csak acsimbókok, azazhogy a kadétok és aspirán-sok üvöltöttek vagy kártyáztak saját odúikban.

Mondom, folyt a kaszinó egész úton, de most csönd volt a “zászlóaljkavernában”. Az a bizonyos tiszteletteljes csönd, amikor a feljebbvalómesél valamit. Bent vagy nyolcan is ültek, míg a langaléta Látrányi és Müller zászlós az ajtófélfát támogatták befelé figyelő arccal.

Magam is odahúzódtam, mialatt a vonat átdübörgött a Duna hídján.

A gazdánk beszélt:

- Szóval, addig is átveszed a századot, Mihály.

Látrányi néma fejhajtással koppantotta össze a sarkait.

Aztán megint Pákh szólalt meg:

- Úgy ám, urak: valóságos regény ez. Még abból a né- hány szóból is össze lehet állítani, amit egy-két rapszodikus mondatban adott előSzebenics. Mindössze vagy ötesztendős házasok. Szépen, harmonikusan éltek a múlt év őszéig. Ak-kor aztán valami jelentéktelenségenösszezördültek, s az asz-szonyka hazaszaladt az anyjához. Afféle elkényeztetett, akaratos kisjószág lehet. Erre Szebenics Kálmánsegédszolgála-tos létére egyszerre frontszolgálatra jelentkezett.

- Elég gyakori eset - dünnyögte az öreg Müller.

- Az asszony, úgy látszik, pontosan értesült mindenről. Eleinte talán azt hitte, hogy mégsem valami komoly a dolog. Egészen addig, amíg akiképzőcsoporttól előre nem került az ura a frontezredhez.

Akkor aztán megijedt szegényke, s mindenképpen re-parálni akarta a dolgot. Futott fűhöz-fához, hogy visszaren-deltesse az urát.

- Mintha az olyan könnyen menne! - szólalt meg kese-rűn a sötét Rudner. - Hej, de sok galibát csinál az asszonynép!

- Denikve - folytatta a százados - a végén már a hadsereg-főparancsnokságig jutott el a szegény, szerelmes asz-szonyka. No, ottmegtudta, hogy a hadosztályunk útban van az északi hadszíntérre, mégpedig Bécsen át. Nosza, rohant Bécsbe! A többit láttátok.

Csönd lett.

A százados meleg, barna szeme mosolyogva pihent meg a vonat mellett elsuhanó napos rozstáblákon.

Oldalba böktem Látrányit, s elhúztam az ajtótól.

- Hallod-e? Hát most mi lesz a gazdáddal? A lembergi gyorsban láttam asszonyostul, legényestül.

- Két-három napra elengedte a százados úr. Lembergben kell megint csatlakoznia a szállítmányhoz. Nyílt parancsot kapott tőle.

Gyorsvonattal mindenképpen elénk kerül, s vagy Krakkóban, vagy Lembergben tölthet egy-két napot a felesé- gével.

- S azután?

- Azután pássz. A főhadnagy úr jön velünk tovább, az asszony meg rohan vissza az AOK-hoz, meg Pestre a honvé- delmibe, hogyvisszaszívassa az ura frontszolgálatos beosz-tását.

- Hm. Két nap a világ. Nagyon kívánom nekik ezt a kétnapos boldogságot. Derék, jó ember a gazdád. S most már értem, milyen kín miattkábította magát egyre az itallal.

…Az első állomáson megállították a vonatunkat. S mialatt rövid ideig ott vesztegeltünk, elzúgott mellettünk a lembergi gyors. Úgy rohant,hogy egyetlen arcot sem lehetett kivenni az utasai közül. Mégis utána intettünk, vidám kur-jongatással.

Mert két meghajszolt s újra egymásra lelt szív iramo-dott vele tovább. A szerelem utazott rajta negyvennyolc órás boldogság felé.

És nem volt közöttünk senki, aki egyetlen tréfát vagy rosszmájú megjegyzést is tett volna rájuk. Pedig nyersekké és hangosakká neveltbennünket a háború.

Bécstől különben meglassult a vonat futása. Mondogat-tuk is egymásnak:

- No, úgy látszik, már nem vagyunk olyan sürgősek. Lehet, hogy mire odaérünk, össze is omlik az egész muszka erőlködés.

- Annál jobb - mondotta Müller -, legalább mi is nyara-lunk.

- Bécsben mindenesetre van némi megszeppenés - tette hozzá Pákh, miközben kifújta szipkájából a cigarettacsutkát az ablakon. - De hátez a büdös Hinterland már annyira megszokta, hogy “vitéz csapataink” a legképtelenebb viszo-nyok közt is helytállanak, hogy nemigen fájdítja afejét.

- Disznóság, ami otthon van - mérgelődött a kis Kürthy. - Lóg az egész világ, dekkol mindenki, dühítő vicce-ket faragnak a fronton levőkről,de ugyanakkor szinte valami pimasz követeléssel mégis elvárják, hogy mi szakadatlanul csodákat tegyünk.

Fejér fórhadnagy fátyolos szemekkel nézett szét. Le-nyúlt a lába mellett álló nagy borosüvegért, szájához emelte, és csontos ádámcsutkájaemelkedni meg süllyedezni kezdett.

Pákh barna, szép férfiarca egy pillanatra elborult, majd a főhadnagy térdére tette a kezét:

- Hát neked mi a véleményed, Miklós, a Hinterlandról?

Fejér kicsit zavarodottan tette le az üveget, s vontatottan válaszolt:

- Moslék világ. Öt napnál tovább nem bírnám ki ott-hon. Csak a fronton jó. Mert ott legalább pontosan tudja az ember, hogy ki mennyit ér,mi van a szívében meg a fejében. Otthon? Lehetetlen, hazug, frivol és hitvány világ. Nem mél-tó rá, hogy megcsókolja az utolsó honvédkapcarongyát.

- Nono, azért nem szabad túlzásba se esni! - tiltakozott szelíden a százados, akinek derűs, bizakodó, szinte gyermekien egészségeslelkülete mindig visszazökkent Fejér meg Rudner sötét világszemléletétől. S aki mégis a lelke mélyéig megértette ezt a két keserű embert is,úgyszólván a zászlóalj megalakulásának perce óta.

Ösztönösen megérezte rajtuk, hogy mérgezett lelkű emberek. Nem kutatta egyetlen szóval sem, mi volt a férgük: asszony, pénz, bor vagyegyéb földi baj. Egyszerűen számolt azzal, hogy valami rejtett, lélekhervasztó kolonc lóg rajtuk, amelytől nem tudnak megszabadulni. Így azutánminden szavából kiérzett, hogy szánja és becsüli őket. Szánta őket szeretetből, s becsülte őket azért a magában is nagy emberi szépségükért,hogy bár semmi értékét nem érezték a világ-nak és az életnek: verhetetlen konoksággal tartottak ki a férfibecsület eszménye mellett. Hit nélkül,reménység nélkül, minden egyéni cél és egyéni vágy nélkül harcoltak, viaskodtak, tűrtek és rongyoskodtak. Nem tudta senki: kiért, miért. Mertnem voltak vágyaik és hiúságaik. S azt hiszem, ők ma-guk keveredtek volna a legnagyobb zavarba, ha valaha egy-egy derék helytállás utánmegkérdezte volna tőlük valaki: mit kívánnak jutalmul? Rudner alighanem megelégedett volna egyetlen kemény kézszorítással, Fejér pedigéppen elég elismerést látott volna egy butykos pálinkában.

Most másfelé akarta terelni a szót Pákh, s a kadétok után érdeklődött:

- Hol vannak az oroszlánkölykök, fűzfa? - intett felém.

- Kártyázik az egész banda a gyerekszobában.

- Hol, te?

Látrányi vette át a szót:

- Az utolsó fülkében. A fűzfa elnevezte gyerekszobának a kadétok szakaszát. Éktelen dühösek érte, mert a fűzfa minduntalan cédulátragaszt az ajtajukra, ilyen felírással: “Gyerekszoba. Vigyázat! Ótvarosak!”

Pákh nevetett.

- A kadétok persze nyomban letépik a cédulát - folytatta Mihály -, de öt vagy tíz perc múlva újabb felirat van az aj-tajukon.

A százados vidáman ropogtatta meg a vállamat:

- Zöldek vagytok, fűzfám, de örüljetek neki. Addig rö- hög az ember a legharsogóbban, amíg kölyök. Különben, igaz, a papunk is kártyázik?

- Páterka? Hogyne! Csak látná, kapitány úr! Abszolút világi lejtőkre csúszik.

- Ne beszélj! Ezt csakugyan meg kell nézni!

- Érdemes is! Páterka a főmatador. Cigarettába játszanak.

- De hiszen Rátz nem dohányzik!

- Mégis kifosztotta már Takátsot, Reinert meg Iványit félhavi dohányilletékük erejéig.

Átmentünk a kadétokhoz. A százados úr láttára fölugrottak.

- Csak tovább, fiúk! - intett nekik Pákh, s a fiúk csap-kodni kezdték a lapot.

Rátz piros volt, s a szemei vidáman csillogtak.

- Papom, te züllesz! - csóválta meg a fejét mosolyogva a kapitány.

- Parancsára, százados úr!

- Fenét az én parancsomra, a magad mulatságára. Na-gyon züllesz lelkipásztori erényeidben, fiú. Hogy nem sajná- lod úgy elrontaniártatlan bajtársaidat. Különben pedig osz-szál egy menet lapot nekem is!

Tíz perc alatt hatvan cigarettát veszített Pákh. Huszon-egyesen. S mind a páterka nyerte meg.

- Sipisták! - dörmögte tréfásan a százados, mikor ki-fosztottan fölkelt. - Már megsajnáltalak benneteket, hogy ez a fűzfa-gyerek egyre kitolveletek, de most látom: még min-dig, jobb, ha ő foglalkozik veletek, mintha magatokra ma-radva egymást kopasztjátok. Megyek is ebből abűnbarlang-ból, s átadom a helyet neked, fűzfa. Kezeld az ifjúságot, vagy hogy is nevezed őket? Miféle kamaszoknak?

- Frontkamaszoknak, kapitány úr. De ezek még nem azok, csak hadtápcsimbókok. A frontkamasz az már jelentor emberi lény, azt isiárfélig férfivá avatta a front. Az már nyugodtam leléptetheti maga előtt az összes civileket, és féltagba ugraszthatja akár a régi professzorait is.Még az érettségi biz-tosát is. A frontkamaszok, kapitány úr, azok talpig legények! Mint ahogy Rostand dalolja a Cyranóban: “Gémlábú sasok,csodalények!”

- Hm. Szép dolog. Egészen tűzbe jössz, ha róluk be-szélsz, fűzfa!

- Szeretem őket, kapitány uram. Zöldek, idétlenek, ügyetlenek, de verekednek és tűrnek vígan, s ha kell, meg-halnak férfi mádra. Őkvannak a legelső vonalakban, ők nyernek meg minden megnyert csatát, néha még azt is, amit hátul már eleve elveszítettek.

- Elég! A nemes vezérkart és a hadtápot tiszteljed, hogy hosszú életed legyen a földön - idézte elég merész változat-ban a negyedikparancsolatot a kapitány, s azzal otthagyott a folyosón.

Lassan, sok megállással döcögött tovább a vonat.

Az egyik nagyobb állomáson leszálltunk, s a sínek men-tén sétálgattunk. Pákh még valami kadétiskolai évfolyamtár-sát is felfedezte avasúti vendéglőben. Hatvankilences kapi-tány volt, aki szabadságról utazott vissza a fehérvári bakák Pilsenbe helyezett káderéhez.

Később, hogy továbbutaztunk, elmesélte a gazdánk, mit hallott.

Volhíniában meglehetős tisztázatlan a helyzet. József Ferdinánd főherceget mindenesetre elcsapták. Hír szerint nagy bajok vannakBukovinában is. Számok és kilométerek röpködnek gazdátlanul.

Vannak, akik egymillió osztrák-magyar katona foglyul ejtését s hatezer ágyú elvesztését rebesgetik. Mások csak egy nyolc kilométeresfront behorpasztásáról beszélnek. Mindez persze találgatás. Az egyik véglet begyulladt marhaság. Az egymillió fogoly és a hatezer ágyú csakvalami beriadt, csámpás, katonát még sose látott civil fejében születhetett meg. De ugyanúgy butaság a csak nyolc kilométeres frontbe-zúzásis, mert pusztán ezért nem lódítanának egész hadosztályokat Tirolból az orosz harctérre.

- Szóval eddig minden csak szakácshír - fejezte be Pákh -, kár a dologról lotyogni. Majd meglátjuk, mi lesz. Az bizonyos, hogy nemtáncterembe visznek, hanem lesznek ott nagy disznóságok is. Ergo: Iványi, vedd elő a szájharmonikádat, s járd el önzenédre gyönyörű, újtánckreációdat, azt a múltkorában bemutatott nyavalyatörést.

Iványi Guszti előrántotta a szájharmonikáját.

- A koreo-kreáció alaptétele - magyarázta - hangulat-kép a kádernál. Első melléklet: pásztoridill a pótzászlóalj berkeiben.

Szájához emelte a harmonikát, s miközben szuszogva játszott, negédes lejtést végzett a kocsifolyosón.

Mialatt Iványi kacagtatta a tiszteket, páterka kifelé bá- mult az ablakon. Északnak futott a vonat, s Rátz északkeletnek bámult.

Fölöttünk még kék volt az ég, és legényesen sütött a nap, de arra, északkelet felé sötét felleg hajtott föl az ég pe-remére.

- Mit nézel, páterka? - kérdeztem.

- A felhőt, zászlós úr. Vihart kapunk.

- Mi már nem. Lezúg az, mire odaérünk.

A fiú nem felelt. Szép angyalfeje nyugodtan meredt a fölvonuló felleg felé.

S a felhő jött egyre szélesebben s egyre feketébben. Úgy látszott, mintha a Kis-Kárpátok ködbe vesző árnyaiból emelkedett volna.

Ámbár lehet, hogy még messzebbről jött. A Tátra-csúcsokon is túlról. De talán még a Visztulán, Bugon és a Styr vizén is túlról.

Valahonnét a szarmata síkok végtelen mezőiről… XVI Az egekből záporeső patakzik, Ferenc Jóska az oroszra haragszik. Csillagtalan azéjszaka, Masíroz a magyar baka, Nem riad meg semmitől… (Bakanóta 1915-ből)

Ostrauig vánszorgott a vonat.

Onnét valami szárnyvonalon megint sebesebben lódult neki.

Reggel Oderbergben voltunk.

Este Krakkóban.

Harmadnap délben pedig Lemberg üvegtetős állomás-csarnokán szuszogott át, hogy valamelyik külső vágányon megállapodjék.

Ostrauban rémhírek szállongtak, Oderbergben nagy fö- lényesen elintézettnek mondták Bruszilov roppant támadá- sát, Krakkóbandideregve nyilatkoztak a helyzetről, Przemylben hümmögtek, Lembergben pedig tőlünk tuda-kolták, hogy mi újság Volhíniában.

Ezek után csakugyan tiszta képünk volt mindenről.

A legénység mindenesetre megalkotta már a vélemé- nyét, miként azt a lembergi étkezéskiosztás közben észrevét-lenül kihallgattam.

Tatár tizedes korholta a kondér körül tolakodó embereket:

- Ne te ne, nézd a boglyasfejű mindenit! Ne tolakoggy, hé! Bezzeg, ha majd lőnek, akkor nem melleszkecc ennyi igyekezettel. Láttalak ismán, egész elsárgút a képed ott a semiszli állomáson, mikor az a sánta bakter riogatott a hírek-kel. Pejg az is csak szakácslotyogás vót. Odase bagózz rá! Pökty egyet, oszt levan. Vágd fére a sapkád, oszt ordíj, nó- tázz, hogy még ídesanyád is meghagyja, érted-e? Ha pejg azellenség mégannyi vóna is: ne sárgulj, az anyád, ne sárgujj, mer szürke a parolid! Akármennyi vóna is: a muszka is csak ember, hát ordíjjnagyobbat, mint ű, oszt akkor ecceribe gané lesz a bátorsága. Hát azér mondom: nótát, furtonfurt nótát! Oszt ha mégis rádgyünne abegyulladás, gondujj rá, hogy honvéd vagy, hát ne sárgujj!

A tisztikar a katonai étkeztető tiszti éttermében kapott ebédet. Mire én is odaülhettem, már a levest kanalazták. Kü- lönösen Takáts, acsatornagyomrú.

Leültem Látrányi mellé, s nekiláttam én is.

Abban a pillanatban lépett be Szebenics főhadnagy a fe-leségével. Szebenics, majd pedig Pákh sorra bemutatott ben-nünket. Volt mégvagy félóránk a szállítmány elindulásáig, hát közénk ült a házaspár is.

Alig ismertem rá danei gazdámra. A régi, egykedvű, kevés szavú és lassú mozdulatú ember helyett derűs, életsze-rető, daliás férfi ültközöttünk, aki a gavallér öntudatlan, úri figyelmével vette körül az asszonyát. Talán csak két dolog emlékeztetett régi életére. A halántékánőszbe vegyülő haja s az a gyors, ösztönszerű mozdulat, amellyel a pohár felé nyúlt. Ám éppen ennél a mozdulatánál vettem észre, hogy éberenfigyeli önmagát, s háromszor is visszarántotta ebéd alatt a pohár felé lendülő karját.

Az asszonyka eleven, beszédes kis jószág volt. Öt perc alatt mindnyájan beleszerettünk, és mégis vontatottan indult meg a társalgás.

Fejér meg Rudner látható zavarral küzdöttek. Csak rit-kán szóltak, megjegyzéseik zavarodottak és kurták voltak, s kényelmetlenülfeszengtek a helyükön.

Látrányi Miska csak azon igyekezett, hogy rettentő la-pátkezeit láthatatlanokká tegye, s bárka nagyságú bakancsait is erősen a szék aláhúzta. Valósággal megriadt, ha az asz-szonyka - aki mindenkihez egyformán kedves akart lenni - hozzá intézett egy-egy szót. A kadétok, nos, akadétok nyomban elpirultak, ha tőlük kérdezett valamit Szebenicsné. S amellett akár azt mondták: “Igenis, nagyságos asszony”, akár pedig ezt:“Nem, nagyságos asszony”, mindjárt összekattantották a bokájukat az asztal alatt.

Csak Pákh meg a kis Kürthy voltak a helyzet magaslatán. Kedvesen, elevenen mulattatták a szépasszonyt, úgy-hogy az idegenség jegecsakhamar olvadozni kezdett.

Ám, ha egy pillanatra mégis megállott a beszélgetés, nyomban oldalba nyomott a langaléta Látrányi:

- Beszélj, fűzfám, pofázz, a teremtésit, pofázz, mert ha hozzám szól az asszony egyszer, biztosan valami disznósá- got mondok.

- Már miért mondanál disznóságot? - dörmögtem visz-sza. - Hiszen olyan kedves, aranyos asszony.

- Persze, hogy az. Angyal. Éppen azért félek, hogy akármiről kérdez, valami durva szó vagy trágárság csúszik ki a számon. Mert a frontonmég az illemtanár is vademberré vadul.

- Hát ügyelj a szádra! - suttogtam.

- iszen épp az a baj, hogy ügyelni akarok, s mihelyt ve-lem beszél, folyton erre gondolok. Emiatt aztán nem figyelek arra, mit is kérdezettvagy mondott, s ebből lehet a legnagyobb marhaság.

- Ejnye, Mihály, ne légy gyerek!

- Könnyű ezt mondani. Jaj, most idenéz, éppen rám néz a lelkem.

S mindjárt megszólít! Pofázz, fűzfám, pofázz, a keservit, mert megszólít!

De hiába vetettem közbe magamat, Szebenicsné Látrányihoz szólt át:

- Hallom az uramtól, hogy maga a helyettese.

- Igenis, kezitcsókolom - dörmögte Látrányi elvörö- södve.

Az asszonyka oldalt ejtette a fejét, s a szeme sarkából nézett át az én égimeszelő barátomra. És valami nagy-nagy kedvesség csengett aszavában:

- Ugye, azért nem haragszik meg rám, kedves Látrányi, ha majd egészen magára marad a század? Mert én hamarosan hazarimánkodomám az uramat! Hiszen nem is frontszolgálatos. Én most innét az első gyorssal Badenbe vágtatok az Armeeoberkommandóhoz , s addig nemmegyek le a nagybátyám nyakáról - tudja, az ott vezérkari ezredes -, amíg haza nem kergetik az én kis uramat.

Látrányi csak bólogatta a fejét, s igyekezett kellemes po-fát vágni.

Pákh fölemelte a poharát Szebenicsné felé:

- Könnyű az olyan férjnek, akinek ilyen őrangyal jár a háta mögött!

- Ó, ne mondjon ilyet! Én inkább olyan ostoba és lelket-len voltam! - S azzal az ura felé fordult: - Ugye már nem haragszik érte, ugyeelfelejti, örökre elfelejti, Kálmán?!

Szebenics sugárzó szemmel nézett rá. Csak egyetlen szót mondott, azt is inkább csak a szájáról lehetett leolvasni, semmint hallani:

- Csacsi! - és megcsókolta az asszonya apró kezét.

Azután még tréfálkoztunk egy darabig. Pákh kívánsá- gára jellemeznem kellett a tisztikart. Ezen aztán csengő hanggal kacagottSzebenicsné.

Kint, az üvegcsarnokon túl, felharsogott a zászlóaljkürt. “Menet”-et harsogott.

Fölállottunk, s kiballagtunk a szállítmányhoz.

A bakák már a kocsikban álltak, s félhangon fújták a nó- tát.

S aztán sípolt a vonatkísérő.

Pákh búcsúzkodni kezdett, s utána a többi. És egymás után szálltunk fel. Már csak ketten állottak lent. Szebenics meg az asszonya.

S akkor búcsúzni kezdtek ők is. Az asszony mosolyogni akart, de mégis könnyek gördültek végig az arcán.

- Einsteigen! - És sípolás hasított végig a levegőn.

Szebenics szelíden lefejtette magáról a felesége karjait. Az asszony hangos, panaszos sírással zokogott.

Nekem is a szívemet remegtette ez a búcsú.

S mert vigasztalást akartam mondani, kamaszos éretlenséggel leszóltam a kocsiajtóból:

- Nagyságos asszonyom, nem szabad úgy sírni! Főként, ha úgyis hamarosan visszakapja az urát. Aztán látja: ez nem is volt katonacsók!

Szebenics féllábbal a kocsilépcsőn állt. Most fölnézett rám mosolyogva, majd meg visszatekintett a feleségére:

- Hallja, Márika! A zászlós is kineveti. Én is mondtam magának, hogy nem szabad sírni. Aztán mondjad csak, fiú - szólt föl hozzám újra -,miért nem volt ez katonacsók?

- Mert a katonacsók a világ legrövidebb és legvidá- mabb csókja. A katonacsókot csak mosolyogva lehet adni.

Könnyei között is elnevette magát az asszony:

- Ó, a nagy csókszakértő! Vallja meg, hogy a mamáján kívül még nem is csókolta meg magát más nő.

Erre valami hencegő kijelentést kellett volna tennem, de mert éreztem, hogy elpirulok, ami viszont iszonyúan dühí- tett: hát nem jutotteszembe semmi.

Ellenben ugyanakkor oldalba bökött Pákh százados:

- Olyan kotnyeles vagy, fűzfa, hogy az már szemtelen-ség! Ne haragudjék rá, asszonyom, így született. Folyton be-leszól a felnőttekdolgába!

Az asszony az ura kezét simogatta.

- Hogyan haragudnék, százados úr - mondotta -, hi-szen olyan gyerek. És csak vigasztalni akart. Maguk mind olyan kedvesek, hogy megsem tudom köszönni igazában.

A vonat megrándult.

Szebenics még egyszer átkapta az asszonyt, s vidáman kiáltott föl:

- Márika: katonacsók!

Hevesen, kurtán csókolta meg a feleségét, s fölugrott az induló vonatra. Az asszony hősiesen erőltette a mosolyt, de a szemei tele voltakkönnyel. Csak akkor rejtette apró zsebkendőjébe az arcát, mikor már oly messze voltunk, hogy integetni sem volt érdemes.

Zengett a nóta, mialatt áldott, sárguló rozstáblák között szaladt a vonat. Azon a vonalon mentünk, amelyet már az oroszok építettek, mikorők voltak az urak Galíciában. Ó, hogy ismertem ott a vidéket!

Tavaly ilyen idő tájban erre vérzett a tábori ezredünk.

Kamionka-Strumilowa előtt elláttam Batyaticzéig meg Zubow-mostyig. Láttam harsogó zöldben a Bór za Grzeda erdejét, ahol talán éppenegy esztendeje olyan csúnya lest ve-tett egy kozák század, hogy hat járőrünk veszett el benne. Az én járőröm is csak Isten csodájával menekültmeg belőle. Ej-nye: eszébe jut-e az a meleg délelőtt Tatárnak is ott hátul, a nótától harsogó kocsiban?

…Azután átzörögtünk a Bug vashídján.

Hej, Bug folyó, Bug folyó, de sok véres emlékemet rin-gatják siető habjaid!

Kamionka-Strumilowa. Állomás. A vonat fújva vesztegel. Az állomásépületen friss vakolatdarabok. Ott mindenütt egy-egy gránátlyuktátongott. Hej, Kamionka, dehogyis hit-tem volna tavaly, hogy egy év múlva “utasként” vonatozom át rajtad. Holott akkoriban csak lopakodójárőrökkel oldalog-tunk közeledbe, mert minden gallyroppanásra golyóval felelt a muszka.

Szalad a vonat. A kadétok tovább verik a kártyát, Kürthy énekel, Mihály alszik, hogy még a nyála is csurog, Müller sóhajtozva nézi amátkája fényképét, Rudner pedig a napsütötte, sárga rozstáblákat.

Befordultam a “zászlóaljkavernába”.

Pákh mélázva nézett maga elé. Fejér nagyot húzott az üvegből. Szebenics lehunyt szemmel dőlt a háttámlának, s mosolygott. Bizonyára azasszonyánál járt a lelke.

Ót óra felé járhatott, amikor megálltunk Stojanówban. Ez volt a végállomás. Galícia határa.

Elhagyott, karbolszagú állomás. Néhány didergő vas-utas, hadtáptiszt s egy vezérkari tiszt a hadosztálytól.

Kirakodtunk. Azután: fejlődött vonal, arccal északkeletnek, fegyvert gúlába és szerelvényt le!

Tíz perc múlva sietve jött Pákh Reiner kadéttal az állo-másépületből.

- Kérem a tiszt urakat!

Köréje gyülekeztünk.

- Tizennegyedik század fele fegyvert fog, és kimegy biztosításra az állomástól északra és északkeletre. Felállít négy tábori őrsöt. - Ésmagyarázni kezdte a felállítási ponto-kat.

Müller ment ki a fél századdal. Ahogy felszerelt, utána kiáltott Pákh:

- Futólépést!

Müller fél százada zörögve szaladt neki az állomás fö- lött levő rozstáblának, mi meg elnyúlt képpel néztünk egy-másra.

Pákh tovább rendelkezett:

- A többi: tölteni tölts, szuronyt föl, és fegyverrel a kéz-ben leül. Bevárjuk a másik szállítmányt!

Fejér és Szebenics csak intettek, s már rohantunk Mis-kával a századok felé. Töltettünk, s baktattunk vissza a tiszti csoporthoz.

- Ganajvilág lesz itt, fűzfám - dörmögte Látrányi. - Hát mi volt itt? Száz kilométerre vagyunk a régi front mögött, s már itt is csataszag van?

- Röhögés. Azt hiszem, túlságosan begyulladtak itt há- tul. Azért van ez a komédia. Képtelenség, hogy komoly oka volna mindezeknek.

Hanem a jókedv megcsappant.

Pákh folytatta az intézkedést:

- A zászlóalj még ma este eléri Ochlopówot, s ott bizto-sító szolgálatba lép. Egyébként a továbbiakat majd akkor, ha a másik szállítmány isitt lesz. Most csak annyit: ellenséggel való találkozás máris lehetséges, tehát, tiszt urak, tartózkod-janak beosztásukban. Köszönöm, uraim,lelépni!

Tisztelegtünk, s a századokhoz mentünk.

Hosszú ideig nem szólt senki. Csak Takáts pofája ragyogott az örömtói: végre harctér!

A legénység csendben pipázott, mi meg egy talpfaraká- son gubbasztottunk Látrányival.

- No, fűzfám, itt új élet kezdődik!

- Az ám, s nagy jövőnk van. Azt hittük, nyaralni jö- vünk, s még csak ki se szálltunk a vonatból, és máris: szuronyt föl!

- Csataszag van, mondom, csataszag.

Reiner kadét sietett el előttünk fontoskodó képpel.

- Guszti, te - állította meg a létralábú hadnagy -, miféle marhaság készül itt? Száz kilométerre a front mögött.

Reiner közelebb lépett, s hunyorítva, félhangon szólt vissza:

- Front nincs. József Ferdinánd főherceg egész hadsere-ge: készen van. Száz kilométeres résen özönlik be a muszka.

S azzal futott Pákh után.

Úgy éreztem, hogy meredező hajszálaim felemelik fejemen a sapkát, s a hideg futkározik a hátamon.

Látrányi olyat mordult, mint az oroszlán.

- Höj, azt a keserves!… No, fűzfám, egykomám, akkor szalutáljunk még egyszer Magyarország felé, mert a fogaza-tok itthagyatnak.

Valami bénító elhagyottság érzése szakadt ránk. Az ár-va, szomorú állomás jelzőharangjai bágyadtan kolompoltak, s elhervadt mindenjókedv. A legénység is megérzett valamit, mert lassan-lassan szorongó bizonytalanság szállt meg mindenkit.

Befutott a másik szállítmány.

Bauer Ernő ugrott le elsőnek. Mintha csak a pesti villa-mosról lépett volna le az Oktogon sarkán. Bőszítő nyugalommal és fölényeseleganciával. Remek szabású, új bőr láb-szárvédője ragyogott, jobb kezén kissé visszahajlott a szürke szarvasbőr kesztyű, azezerkilencszáztizennégyes tavaszi úridivat szerint, s a monokliját egyetlen szemrándítással ejtette le a szeméről. De annyi előkelőséggel ám,hogy a walesi herceg elsápadt volna az irigységtől, ha látja.

Mondom: Bauer lépett le elsőnek a vonatról, éppen előt-tünk, s leereszkedő dölyffel szalutált felénk.

És mialatt lekászálódtak a jókedvű századok, s gyülekezni kezdtek mögöttünk, kegyeskedett közénk keveredni Bauer hadnagy úrnak is.Szabadon érvényesíthette egész pökhendi fölényességét, mert tudta, hogy a legénység előtt mégsem merjük megbúbolni a viszontlátásörömére. Pedig nagyon jólesett volna. Mert szerettük azt a gazembert mód-fölött.

- Üdvözöllek, északi front - mondotta széles kézlendü- lettel -, harcterek gyöngye, katonák szanatóriuma! Jövel, a nyaralni kívánókköszöntenek téged!

- Te őrült! - dörmögte Miska. - Nem tudod, mit be-szélsz.

- Ne zavarj, balga pór - szavalt tovább Bauer -, elég, ha annyit tudok, hogy eddig a Doberdón voltam, s ezután Volhínia idilli frontján leszek.

- Megvesztél, testvér? - röhögött Látrányi. - Hát tudd meg, boldogtalan ifjú, hogy Müller Berci máris tábori őrsön van, s öt perc múlva ti ismegkapjátok a parancsot, hogy töl-teni és szuronyt föl!

- Mi? Micsoda? Hogyan? - értelmetlenkedett Pozsony legkényesebb arszlánja, mialatt józanodó képpel lépett köze-lebb.

- Vázolom a helyzetet - köszörülte a torkát Látrányi. - Tehát: ellenség száz kilométer szélességben hömpölyög elő- re. Saját erők:hadifogságban, hadseregparancsnok: útban a sárga fenébe. Szándék: hadosztályunkkal, azaz mondd és rö- högj: tizenegy zászlóaljjal azoroszt visszaűzni, s a rést be-tömni.

- Ez… ez igaz?! - képedt el Bauer. - Hát nem állították meg az oroszt?!

- Ajaj, de még mennyire nem! Legalábbis a legfelsőbb rétegekben példátlan begyulladás jelei mutatkoznak.

Bauer elnémult.

Látrányiban már fölkuncogott a jókedv.

- Most röhögj, pupák!

Ernő szemére erőltette a monokliját, cigarettára gyúj-tott, s aztán ráripakodott a szakaszára:

- Mozgás, a keservit, mozgás!

Azután egészen közel lépett hozzánk, és úgy dörmögte:

- No, fiúk, ha ez igaz, s ezt az egész disznóságot épség-ben ússzuk meg, akkor bűvészek vagyunk. En mondom nek-tek, hogy bűvészekvagyunk. Tegyétek rá!

És nyújtotta a kezét.

Rátettük.

Negyedóra múlva szárazon, kurtán, recsegő hanggal in-tézkedett Fejér főhadnagy:

- Századunk a zászlóalj biztosító csapata. Előjárőr zász-lós úr a negyedik szakasszal.

- Igenis! - harsogtam vissza.

- Jobb oldalvéd Müller zászlós, az első szakasszal. A zászlóalj elindulásáig mostani helyén marad, akkor a máso-dik szakaszt visszaküldi,saját szakaszával pedig párhuzamosan követi a druszkopoli utat. Bal oldalvéd: a harmadik szakasz első raja. Összeköttetések a harmadikszakasztól. Térkép nincs, csak ez a nyers útvázlat. E szerint: menetirány Stojanów-Druszkopol, azután le a műútról balra, s a dűlő- útonOchlopów. Én a harmadik szakasznál tartózkodom. Órákat igazítani. Öt óra ötvenkettő perc. Köszönöm, előjárőr indul!

Tisztelegtünk, Fejér húzott egyet a kulacsából, felkászá- lódott a lovára, szereltetett és fegyvert fogatott.

Vagy negyedórával később átléptük némán az orosz ha-tárt, s belemasíroztunk a mélabús volhíniai alkonyatba…

Lapos, széles dombok, kákás vadvizek, unkogó békase-regek, balkézről vörösen nyugovó véres napkorong s valami fülledt, nyomasztóárvaság: Volhínia.

Bálint káplárral meg két kölyök népfelkelővel haladok messze elöl, a zászlóalj előtt. Mögöttem vagy száz lépésre a szakaszom, azután azösszekötő emberek lánca, még hátrább Fejér főhadnagy lovas alakja meg a fél század, majd újabb összekötők, s messze, igen messze azászlóaljzöm.

Jobbra, a halmok tetején sietve vonul velünk párhuzamosan Müller oldalvéd szakasza. Hol felbukkan s gázol kö- tésig vagy vállig a sárgarozsban, hogy szinte csak a szuronyos puskavégek látszanak, hol meg eltűnik a hajlások mé- lyén.

Azt mondták: valami vékony fátyolozás, néhány lovas század még van előttünk. De egy lelket sem látni belőlük.

Sápadó zöldesarany kupolák: Druszkopol. Az első orosz község. A falu szélén embertömeg.

Állj!-t intek hátra, és sietve loholok neki az éllel a falu-nak. A szívem hangosan ver, de már megint csak háború van, s kezd mindenmindeggyé válni.

Nagy szakállú lengyel zsidók… Nagy ajvékolással fogadnak, csapkodják a kezüket, úgy érzem, örülnek nekünk, de egyetlen szavukat seértem.

A legrangosabb házon tábla: “K. u. k. Etappenbezirks-kommando Druszkopol.”

Valami hadtápőrmester siet elénk. Druszkopol hadtáp-kerületi székhely volt, s a parancsnokság egy része még nem lógott meg. Igaz:befogott kocsikkal s futásra készen, de itt van.

A hadtáp-cseh povedálva magyarázza, hogy nyugodtan mehetünk, nincs ellenség. Bálint, tizedest meg az egyik embert mégis előreküldöma községen túl lévő dombig, csak aztán intek hátra indulást az előjárőrnek.

Azután letérek északnyugatnak, a dűlőútra.

Csönd. Békaunkogás. Lihegve, szótlanul, a figyeléstó) kimeredt szemekkel baktatunk előre, bele az ismeretlen sö- tétbe. Még nagyon frissbennem a kipihentség s a hátsó élet képe, mert még át-átsuhannak az agyamon ilyesféle ostoba, céltalan s merőben civil gondolatok:voltaképpen mi közöm van nekem mindehhez? Mit keresek én itt, idegen országban, ezen a szomorú, esteledő vidéken? Miért kell nekemvalami Ochlopów nevű csues fészekbe baktatnom, mikor én nem idevaló vagyok, s Pesten, a József körúton lakom, ott vár rám az anyám, ésilyenkor a szerkesztőségben kellene lennem?

De persze ezek a gondolatok most mind marhaságok, s Látrányi bizonyosan kinevetne értük.

Menni kell, menni kell, mert háború van. Halkan csör-ren rajtunk minden lépésnél a kulacs meg a szuronyhüvely, vállunkat vágják a szíjak,vigyázni kell éberen, tiszta fejjel s bátor szívvel, mert “…akármilyen záporeső patakzik… Ferenc Jós-ka a muszkára haragszik, csillagtalan azéjszaka, masíroz a honvéd-baka s nem riad meg semmitül”…

És mi vagyunk az él.

… Kutyaugatás. Völgy. Koromsötét. Házak. Ochlopów.

Az elővéd átbotorkál rajta, s túlnan fölkaptat a dom-bokra. Ott nyomban öt tábori őrsöt és egy főőrsöt állít.

- Szervusz, Müller, mit szól ehhez a menyasszonyod? - Az én járőreim balra tapogatóznak, mert arra majd az I. zász-lóalj előőrs vonala áll.Müller pedig jobbra keres érintkezést dandártestvéreink, a fehérvári népfelkelők tábori őrsei felé. A zászlóalj többi századai szállásaikonpihennek a faluban.

Hűvös éjjel. Járjuk a vonalat. Étel nincs. A konyhák fene tudja, hol kóvályognak!

… Napkelte után levágódom az egyik tábori őrsöm mellett a répaföld szélére. Fáradt vagyok, éhes vagyok - de elal-szom. S álmombanérzem, hogy arcom cirógatja a gyenge hajnali napsugár… XVII Jaj, de sokat ázunk, fázunk a nagy háborúba, Mindig fegyver alatt járat öregFerenc Jóska. Nehéz a fegyverem, jobb vállamat nyomja, De nehezebb, sej-haj, az a bánat, ki szívemet

nyomja.. (Békebeli bakanóta hadiváltozata 1916-ból)

Délben felváltott a Szebenics-század fele, s mi lemen-tünk a faluba.

Fáradt voltam s aludni akartam, de rövidesen fölvert Látrányi meg Bauer.

- Ne dögölj, fűzfa, gyere látogatóba, itt van az első zászlóalj meg az ezredtörzs is!

Elindultunk, s végigjártuk a tiszti szállásokat. Kaltenec-kernél bort ittunk, Sósnál meggypálinkát, Simon Palinál tör-kölyt, Szabó gazdászatihadnagynál lembergi sört - jó melegen -, a daliás Görög őrnagy pedig egyéb híján rummal kí- nált.

Ezenközben pedig énekeltünk és röhögtünk annyit, hogy az oldalunk is megfájdult bele.

Végül azonban mindenütt kitelt a becsületünk, s hazafelé tartottunk virágos kedvben. Csak még Sallayhoz akar-tunk ellátogatni, merthallottuk, hogy megvette a lembergi vasúti étterem egész szeszkészletét.

Éppen a szállását kerestük, mikor a zászlóaljirodáról ki-tántorgott révedező szemmel Kürthy hadnagy. Sápadt volt, és görcsösenkapaszkodott meg a szomszéd ház kapufélfájá- ba.

- Szervusz, Sanyi - kurjantott rá Mihály -, gyere Sallay szállására, lengyel pálinkája van!

A kis aktív nem szólt, csak a mellét lapogatta.

- No, gyüssz? - sürgette a nyakigláb.

Kürthy alig rebegett:

- Most nem lehet, Mihály… most, kérlek, nem… mert… most nem lehet…

- Valami bajod van? - kérdeztük közelebb lépve.

Csak a fejével intett, s összehajtott papírt vett ki a zse-béből.

- A… mamám… - nyögte.

Széthajtottuk a papírt. Távmondat volt. A dandártól ad-ták le telefonon az ezrednek:

Kürthy Sándor hadnagy értesítendő, hogy a hadosztályhoz érkezett távirat szerint anyja meghalt.

Látrányi Kürthy vállára tette a kezét.

Soká hallgattunk.

A vékony kis aktív nyelte a könnyeit, és elmondhatatlan keserv volt a szemében. Hosszú idő után szólalt meg Bauer:

- Hazamégy, pajtás? Csomagolnod kellene.

- Nem lehet - tördelte az árva gyerek. - Nem engednek. Szabadságtilalom van.

Lehajtott fejjel kísértük el a szállására.

Ott leborult a piszkos, rongyos kis parasztágyra, és úgy maradt mozdulatlanul.

Egy ideig még ott állottunk körülötte, forgattuk a sap-kánkat az ujjaink között, aztán lassan, szótlanul, lábujjhegyen kijöttünk.

És nem mentünk már Sallayhoz…

Rongyos, nyomorult vályogközség volt Ochlopów. A csuesok valami félállati közönnyel bámultak bennünket. Kínzott a bizonytalanság, mertsenki sem tudott semmit, szakácshírek jártak közeli békéről meg nagy vereségekről, s ölt bennünket a hőség és a legyek miriádja.

Három óra tájt bevonult a községbe fáradtan, porosan a XX. menetzászlóalj.

Nyomban szétosztották.

S mialatt beleolvasztották a századokba, körülnéztem az új emberek között. Velük jött Schmidt, a Lóképű, aztán Koczkás, a sárkányölő és

Heller, a Seviot.

Nagy örvendezéssel szorongatták a kezem. De a sze-mükben már ott volt az a rejtett, kérdő szorongás, mely az egyre jobban ránknehezedő bizonytalanságból született.

Ezer kérdésük volt egyszerre. Mi lesz, hogy lesz, mi hír az oroszokról, mi történt a régi fronttal? És a jó ég tudja még, mi mindent szerettekvolna egyszerre tudni! Mintha én töb-bet tudtam volna!

Páterkáról érdeklődtek. Mondtam, hogy tábori őrsön van a községtől északra.

Közben előkerült a kazángyomrú Takáts is.

Az új legénység átvételére küldte vissza Szebenics az előőrsvonalból.

Persze megrohanták. A csatornabelű pedig adta előttük az öreg harctéri rókát, holott még puskaport sem szagolt.

Tornay apó nem jött ki a menettel. Őt még egy menetalakulással hátrább vezényelték. A XXI. menetzászlóaljhoz.

Átvettük az újembereket. A tisztesek közül Heller Már-kus került a mi századunkhoz. Koczkást meg Schmidtet Leitner fórhadnagyhozosztották, a 13. századba. Ugyanakkor szegény Kürthyt is áttették a 15. századhoz, Honti keze alá.

A századok létszáma vagy 170 puskára emelkedett. Ez volt az első menetalakulás, amely tábori zöld ruhában jött ki az ezredhez. A régicsukaszürke századok most egyszerre tarkák lettek az új emberektől.

Alighogy összeírtuk az új szakaszlistákat, összehívatta a zászlóalj tisztjeit Pákh százados.

Mind ott voltunk, csak Szebenics főhadnagy hiányzott, azután Rátz meg Takáts hadapródok, akik tábori őrsön állottak, továbbá Látrányi,akit közben járőrbe küldtek Sielec felé, a fehérváriakhoz, végül Bauer Ernő, akit az ezredparancsnokság hívatott volt valamiért.

Fölálltunk félkörben, szalutáltunk.

- Uraim - kezdte a százados -, parancsot kaptunk, hogy minden zászlóalj alakítson önként jelentkezőkből egy-egy negyven fő erejű állandójárőrosztagot, úgynevezett va-dászkülönítményt. Mondanom sem kell, hogy ennek vezeté- se gyönyörű feladat egy ambiciózus, fiatal tisztjelöltszámára. A különítmény tagjai bizonyos kedvezményekben részesül-nek. Őrszolgálatot nem teljesítenek, állásmunka alól mente-sek, s aszabadságolásoknál is tekintetbe veszik érdemeiket. Ezek után lássuk, kik jelentkeznek önként. Tehát: előre, ifjú- ság!

Igyekeztem nyugodt képet vágni, de a szívem úgy vert, mint a bolond. Ilyenkor nem lehet elmaradni a kiállással, mert becsület dolga, deazért - ej, hiszen mégiscsak ember az ember! - bizony nagy kő esik le a szívről, ha más is kiáll, s mást választanak.

Különben is: az ifjúságot emlegette Pákh. Nos hát - és ez biztató vélekedés volt bennem -, itt valóban sokan van-nak, akikre még inkábbráillik az ifjúság jelzője, mint rám. Így hát olyasfajta nagylelkű mosolygással néztem a kadéto-kat, mint aki lemond valamiről, s átengedi nekik ateret.

Fél perc mozdulatlanság volt Pákh szavai után.

Azután kilépett Takáts Elek, nyomban utána Koczkás Árpád, majd Schmidt Imre.

Pákh visszaléptette őket:

- Egészen hadi tapasztalat nélküli ember nem jöhet szó- ba.

Minden ideg pattanásig feszült bennem.

Ha most Iványi vagy Krizsanics jelentkezik, akkor nem kell kilépnem. De ha nem… akkor a zászlósokon van a sor.

Újabb fél perc. Krizsanics bambán bámult maga elé, Iványi lesütötte a szemét, s keze öntudatlanul a zsebében lé- vő szájharmonikáttapogatta.

Pákh ember volt. Tudta, hogy mit vállal az, aki kiáll. Mégis valami kis csalódás volt a szemében. Ereztem, hogy itt a perc, amikor félsz ide,meggondolás oda: nem lehet többé halogatni a dolgot, a fene virtus, a legényhiúság meg a kato-nabecsület csak kituszkolja az embert. Aszívem a torkomban vert.

- Nos? - kérdezte Pákh.

Kiléptem. S mert haszontalan képmutató voltam, most, hogy elvetettem már a kockát, dölyfös és fitymáló pofával néztem körül.

S nyomban utánam kilépett Müller is.

Pákh szeme melegen siklott végig rajtunk.

S abban a percben már úgy éreztem: magyarázatát kell adnom annak is, hogy miért nem állottam ki mindjárt.

- Elnézést kérek, kapitány uram, de úgy véltem az imént, hogy csak a legfiatalabbakról lehet szó. Mert különben én mindjárt…

Pákh közbevágott nevetve:

- Tudom, pajtás, ne is mondd tovább! Láttam rajtad.

Pedig ez a hősködésem is hitványság volt. Hazugság. Önáltatásból “véltem”, hogy a felszólítás csak a kadétokra vonatkozik. Én is éppen

elég fiatal voltam ahhoz, hogy magamra érthessem az ifjúság jelzőjét. Ellenben igenis azért nem álltam ki mindjárt, mert reméltem, hogy akadétok meg-előznek, s köztük dől el a kérdés.

De hogy másképpen fordult az ügy, hát jelentkeznem kellett, s most ott állottunk egymás mellett Müllerrel.

Becsülő szemmel sandítottam rája. Ez igen. Ennek iga-zán nem kellett volna kilépnie a harminc évével és a kopa-szodó feje búbjával. Dejelentkezett. Mert legény! Százszor különb, mint én. Pedig olyan sápadt, mintha valami baj a volna. Igaz, a tífuszoltás óta többször panaszkodottaz egész-ségére.

Persze ezek a gondolatok a pillanat századrésze alatt suhantak át a fejemen, mialatt a többiek titkos megkönnyeb-büléssel sóhajtottak föl.

Pákh tréfálkozni kezdett:

- Nos hát most melyiket szeressem kettőtök közül?

Én - megint merő hencegésből - úgy mosolyogtam, mint aki jogot formál a kiválasztatáshoz, de belülről erősen kívántam, hogy bárcsakMüllert választaná a százados. Ak-kor a becsület is megvolna: a kiállás bátor póza, meg a két-ségtelenül több biztonságot jelentő, mostaniszázadbeli be-osztásom is.

Ám Pákh másként határozott:

- Döntsön a sors!

Két gyufaszálat húzott elő. Az egyiket negyedében el-törte, aztán háta mögé tette a két kezét a gyufákkal.

- Aki a rövidebbet húzza, az a vadászkülönítmény parancsnoka.

Forrón szállt fel a szívemről a gyáva és önző vágy: ó, ha Müller húzná a rövidebbet!

Pákh elém tartotta a gyufaszálat.

- Húzzál, fiú!

A rövidebb gyufaszálat húztam.

A százados kezet fogott velem, Müller meg sápadtan lépett hátra.

De mintha valami hálaféle csillant volna meg a szemé- ben, amikor rám nézett mosolyogva.

- Köszönöm, urak - szalutált Pákh. - Most pedig sorakozó a legénységnek itt az úton, persze fegyver és szerelvény nélkül. Összeállítjuk akülönítmény legénységét is.

A tisztek szétmentek. Csak én maradtam a zászlóaljparancsnok mellett, meg a segédtisztje. Most, hogy túl voltam már mindenen, s nemlehetett változtatni a dolgon, lassan megnyugodtam. A front “úgyis mindegy” filozófiája szállt meg. Az a bizonyos “valahogy csak lesz” elmélet.

Kis Koczkás, Takáts meg Schmidt hencegő vitatkozása nyomban kitört, mihelyt elhagyták a zászlóaljparancsnoksá- got. És irtózatosanlesajnálták Heller Márkust, aki szerintük “be volt gyulladva”.

Öt perc múlva állottak a századok. Azazhogy csak a Leitner-, a Fejér-meg a Honti-század. A Szebenics-századnak csak a fele.

Pákh eléjük lépett, s messze csengő hangon szólította fel a legénységet jelentkezésre.

- A különítmény parancsnoka a zászlós úr lesz - és itt rám mutatott -, lássuk hát, ki a legény!

Egy szemhunyásig csend volt.

Azután kilépett egy ember az arcvonalból, s megállt a front előtt.

Tatár Mihály tizedes.

Nyomban utána még egy.

Tatár Péter őrvezető.

És azután szótlanul, egymás után még vagy hatvanan. Széll szakaszvezető s Gölöncsér tizedes a Honti-századból, Beliczai meg Csordásnépfölkelők a tizenharmadiktól s csaknem az egész régi szakaszom a Fejér-századból.

Fejér főhadnagy meg is jegyezte nevetve:

- Hallod-e, fiú, hát mi marad nekem?

Büszke jóérzés melengetett. Szerettem volna mind a hatvan embert megölelni.

A hatvan soknak bizonyult. Csak negyvenre volt szük-ség.

- Válassz! - biztatott Pákh.

Kiválogattam a negyven embert, s véletlenül csupa szürke ruhás ember maradt a sorban.

Bauer, aki közben megjött az ezredtód, nem is állta meg szó nélkül:

- No, fűzfa, most rácáfoltál Adyra.

- Hogyhogy?

- Te leszel a szürkék hegedőse.

S ezzel ránk ragasztotta a nevünket. “A szürkék.”

Összeírtam az állományt.

- A fene egye meg - bosszankodott Pákh nevetve -, úgy megkopasztottad a Fejér-századot, hogy most meg már ki kell egyenlíteni aszázadok létszámát. No, majd a napipa-rancsban.

Ám erre nem került sor.

Öt perc múlva lihegő küldönc állott meg Pákh előtt:

- Riadó!

Mint a darázsfészek, úgy zúdult meg a falu. Futkosás, ordítás, szerelés. A kadétok futva vezették szakaszaikat a századgyülekező-helyekre, s azután egymás után vonultak a századok a riadóhelyre: a község fölött lévő dombra.

Komoran, némán állott a zászlóalj, arccal északkeletnek.

Én a tegnapi főőrs helyére kerültem a szürkéimmel.

Pákh lassan lovagolt végig Reinerrel a századok előtt, s a parancsnokok harsogva jelentették a létszámot.

Hozzám ért.

- Százados úr, alázatosan jelentem, a járőrosztag: egy tisztjelölt és negyven fő!

- Köszönöm.

És akkor föltűnt ezredparancsnokunk kis homokfutó kocsija. Fájó lába miatt kocsin járt a segédtisztjével. Sebes ügetéssel röpítette elénk akét sárga a könnyű kis kocsit, s röviddel később kibukkant a faluból a két másik testvérzász-lóalj.

Különös, de akkor láttam először együtt az egész ezredet. Az olasz fronton minden mozgás éjszaka bonyolódott le, de különben is: ottmajdnem mindig vonalban volt legalább az egyik zászlóalj.

Most hosszan kígyózott föl a faluból az I. zászlóalj.

Elöl magas, sötét lován a verhetetlen jókedvű, daliás Görög őrnagy, s mellette Kucsera hadnagy, a segédtisztje poroszkált. Mögöttükegymás után a századok. Kaltenecker, Sós meg Hauer hadnagyok és Szabó főhadnagy századai, majd pedig Pogány Tibor géppuskái.

De szépek voltak, Uramistenem! Sok-sok új, ismeretlen zászlós és kadét lépegetett a szakaszok mellett, de azért innét is, onnét ismegvillant egy-egy hűséges szempár:

- Szervusz, fűzfa! Hogy vagy, kisöreg?

És jöttek utána dobbanó ütemmel a II. zászlóalj felejthetetlen vitézei.

A sárga szakállú, bikanyakú, rettentő szigorúságú Róka őrnagy. Csípőre tett kézzel ült a lován, elmaradhatatlan szi-varjával a szájában. Így,lóháton talán még zordabb, félelme-tesebb volt, mint máskor. Korláth zászlós lovagolt mellette, aki a szabadságon lévő segédtisztethelyettesítette. Korláth begyulladt képpel ült a lovon, nem tudom, hogy mogorva őrnagyától félt-e jobban vagy a lovon üléstől!

És jöttek, hosszú sorokban jöttek a századok. Vargha főhadnagy ötödik százada, azután Látrányi Miska egykori bandája: a híres, hetykehatodik. Most egy újonnan jött fő- hadnagy járt előtte. A század most is rátarti, büszke nép volt, s ha valahol meglátta Látrányit, kihúzta magátmind, s való- sággal néma díszmenetet vágott ki a gémlábú hadnagy előtt, de a régi legénységbók amely annak idején csodákat tett aPodgorán, alig egy-két veterán volt már csak közöttük. És jött a hetedik is, a zömök Kiss főhadnaggyal. Kurta angol pi-pája most is füstölt, slegendás furkósbotját úgy vitte a vál-lán, mint valami polinéziai emberevő a bumerángot. Mi mindannyian fokosfejű bottal jártunk, csak Kissfőhadnagy volt kivétel. Neki bunkója volt. El se lehetett képzelni nélkü- le. A századából még felém mosolygott néhány régi kato-nám, de nagyrészük már új ember volt. Hanem Bakonyi, az aranyérmes tiszthelyettes még mindig ott lépkedett a század végén, viharvert mundérjában skörül-plakettes sapkájában. Bakonyi muzeális érték volt az ezrednél. A legvénebb frontkutyák sem emlékeztek olyan időre, hogy Bakonyi ne lettvolna. Voltak, akik azt állították, hogy ő alapította az ezredet a mozgósításkor. Azóta talán ötször is elpusztult az ezred úgy, hogy valósággalegészen újból kellett megszervezni, de Bakonyi mindig megmaradt, Bakonyi mindig élve került elő a legnagyobb disznóságokból is. Pedigugyan nem válogatta a helyeket! De hát nem fogta a golyó. Bakonyi az élő csoda volt.

Rongyos köpenyét koszorúban hordta a vállán, s híres kis karabélyát rendszerint úgy vitte, mint az erdőkerülők a flintát.

- Mi újság, öreg Bakonyi? - szóltam rá a csorba fogú ez-redapjára, mialatt eldöngött előttem.

- Nincs semmi, zászlós úr, instállom. Megvolnék.

- S a várható környülállások ?

A tiszthelyettes elmosolyodott, hogy a kivert, csorba fogai kivillantak.

- Tetszik tudni, mit szokott mondani a hadnagy úr Látrányi. Hát én is azt érzem most: csataszag van, zászlós úr!

- Az, az. Hát Isten áldja!

- A zászlós urat is!

A nyolcadik század csaknem csupa ismeretlen ember volt. Mert a tavasszal szinte egészen megsemmisült a hu-szonnyolcas kótedombján, mikor az ellentámadást csinálta. Most valami fiatal tényleges főhadnagy volt a parancsnoka. Kemény fiú lehetett, mertérdemkeresztje meg két szignuma is volt, de nem ismertem. S nem ismertem a tisztjeit sem.

Végül fölkocogtak Pintér főhadnagy gömbölyű gép-puskás lovai is a dombra.

Tömegben állott a három zászlóalj.

A zászlóaljparancsnokok meg a segédtisztjeik az ezredparancsnok kocsija körül gyülekeztek. De a rendelkezésekből egy szót semértettünk meg, csak azt láttuk, hogy Görög és Róka őrnagy meg Pákh százados erősen nézték a térképüket.

Pihenj volt, s mégis mélységes hallgatással állott az ez-red. Csönd volt az egész vidéken. Csak egy-egy lódobbantás meg a falubanoszlopba hajtó ütközetvonat kocsizörgése tör-te meg a csendet.

Valami sejtelmes feszültség nehezedett rám.

Akkor zörgött felénk a rozson át fáradt járőrével Látrányi Mihály.

Miközben a százados felé baktatott, kérdő szemmel né- zett rám.

- Kezdődik - mondtam kurtán.

- Gondoltam - dünnyögte a tepsitenyerű, s megállott, mialatt a járőr némán vonult a századok mögé.

- Arrafelé mi van? - kérdeztem.

- Csataszag. A fehérváriak is készülnek, de sejtelmük sincs a helyzetről. De mit keresel te itt? Miért nem vagy a be-osztásodban?

- Önálló osztag vagyok. Vadászkülönítmény.

- Mi a fene? Magad jelentkeztél?

- Kellett.

- Más nem akadt?

- Új kadét nem lehetett. Krizsanics meg Iványi nem állt ki, hát mi álltunk ki Müllerrel. S a kapitány úr gyufát húza-tott velünk.

- S te kifogtad. Hm. Sajnállak, fűzfám, de azért ne fázz! Itt úgysem lehet semmit kiszámítani. Tiszta lutri az egész. Hm. S Müller is kiállt?Igazán szép volt a kopasztól. De hogy Krizsanics meg Iványi?

S köpött egyet.

- Nincs igazad, Mihály - morogtam. - Krizsanicsnak egyik bátyja elesett, a másik meg fogságban van. Ő az utolsó.

- De Iványi!

- Az meg kölyök. Nem volt még mozgó harcban, hát beriadt.

- Azért még megmondom neki a magamét, ne félj - dünnyögte a gémlábú. - A taknyos! Szájharmonikázni azt tud, de elnézi, hogy azidősebbek álljanak ki helyette. S ép-pen te, fűzfám. Hanem hát megyek. Isten áldjon, kis fűzfa, tedd rá! És ne fázz, szürke a parolid!

- Isten áldjon!

Rátettük.

Méteres lépésekkel ment tovább a hórihorgas hadnagy, s arra alább, szalutálva állott meg Szebenics előtt.

A zászlóaljparancsnokok ügetve jöttek vissza.

Pákh hívatta a tisztikart.

- Ellenség: repülőjelentések szerint nagy erőkkel Pustomity-Kolpytow környékén. Kisebb erők előnyomuló- ban a Beziemmienaja mentén.Hadosztályunk előnyomul a Markowiczy-Skobielka-Staroslin-Gholomierka vonalba. Ez-redünk biztosított menetben Markowiczyre vonul.Elővéd: a IV. zászlóalj. Élőjárőr: természetesen a vadászkülönítmény. Jobb oldalvéd: a tizenharmadik század, bal oldalvéd: a tizenegyedik.Összeköttetések a tizenötödik századtól. Elővéd és főcsapat menetvonala: Ochlopów-Kolonie-Skaborowszczyna-Porwancze-Mirków-Wierchostaw-Markowiczy. Jobb ol-dalvéd e menetvonallal párhuzamosan, attól ezer lépésre, bal oldalvéd ugyanúgy, az úttól balra. Én atizenhatodik század-nál leszek. Lőszeres málhás állatok századaikkal, mozgó- konyhák a málhavonattal. Térkép, sajnos, nincs, csak azelőjárőrnek adhatok egy hevenyészett vázlatot. Órákat igazí- tani. Négy óra harminc. Köszönöm. Előjárőr elindul!

Tisztelegtünk, átvettem a vázlatot, töltettem, feltűzet-tem a szuronyokat, s Isten nevében elindítottam derék szür-kéimet.

A téglavetőnél kikülönítettem az élt Széll szakaszvezetővel, magam meg az osztagnál maradtam, hogy legalább menet közben shevenyészve rendezzem a beosztásokat. Há- rom altisztem volt: Széll szakaszvezető, Tatár meg Gölöncsér tizedesek, azután háromőrvezetőm és 34 népfölkelőm. Két járőrcsoportra s azon belül két-két járőrre osztottam a szür-kéket. Tetszett nekik ez az extra dolog, s csillogószemmel figyeltek rám.

- Ez az osztag pedig a zászlóalj eleje - mondottam -, s aki nem pászol bele akármi hibája miatt is, az kihajítódik. A többiek már ránkragasztották a nevünket, hogy “szürkék”. Jó. Hát a fene egye meg, szerezzünk olyan becsületet ennek a névnek, hogy a sárgaság kerülgessenmindenkit irigységiben, aki nem szürke.

- Úgy lösz, zászlós úr! - zúgták rá halkan az emberek.

- Aki pedig begyulladt már, oszt megbánta tán, hogy jelentkezett, az az első pihenőnél visszakérheti magát a szá- zadhoz. Mert aki fél, azne akarjon a szürkék között lenni. Nem igaz?

- Tiszta sor! - morogták az emberek.

S bizony jó volt ez a néhány szó. Nem a legényeknek. Nekem. Mert én, mi tagadás, féltem, olyan gyáva kutya módra, hogy a világleghitványabb fráterének éreztem ma-gam. Jó szerencse, hogy a szürkéim mit sem láttak mindeb-ből. Hej, pedig, de nagy hazugság volt azegész virtuskodá- som!

Egyvágású emberek hamar összeszoknak.

Negyedóra alatt egymáshoz nőttek a szürkék.

A rozsvetéses, széles halmokról lassan-lassan egyre mocsarasabb erdővidékre értünk. S itt még inkább meg kellett lassítani a menetet,mert az oldalvédek előrejutását mindjobban akadályozta a terep.

Vagy öt kilométeres menet után, amint az előjárőr elérte Kol. Skaborowszczynát, megállítottak bennünket.

Csönd volt. Erdő, zsombék, süppedő, rossz út, melynek legbizonytalanabb részeit rőzsével s dorongsorokkal támo-gatták meg valaha. Deez régen lehetett, mert minden korhadt és mohos volt.

A tavalyi nagy harcok során teljesen elpusztult ez a vi-dék, s hiába volt utóbb vagy egész esztendeig békessége, ember alig járhatott azótae tájon.

Kol. Skaborowszczyna: néhány kormos fal s düledező kút. A kút vizén vastag lápmoha, békanyál. És sehol ember, sehol állat. Csakbékaunkogás, szellősuhogás és olyan leverő búbánat, amelyet sem elmondani, sem megmagyarázni nem lehet, de amelyet még riasztóbbátett a háború szörnyű keze nyoma.

Skaborowszczynától kezdve még jobban belevesztünk az erdőkbe. E részen már akárhány helyen a mögöttünk jövő utászszakasznakkellett néhány gerendával megtámasztani, kitatarozni a roskadozó hidakat, hogy átmehessen rajtuk a vonuló ezred.

Egy ilyen elkorhadt híd éppen alattam roskadt össze. Mellig estünk Gölöncsérrel a békanyálas vízbe, hogy utána úgy ráztuk magunkat, minta megúsztatott kutya. De azért csak nevettünk rajta.

Szótlanul, zajtalan haladtunk át a néma erdőn. A nap már leszállott, s csak egy-egy sugara égett még fönt a legmagasabb fák sudarán.Egyre több árnyék borult a rengetegre. Néha kibukkant itt-ott valami ritkásabb domboldal vagy egy-egy lapos tisztás, de élet vagy mozgás -sehol. A tisztá- sok fölött is tejfehér pára úszott… mocsarak esti gőze.

És csönd, végtelen csönd.

Csak a kulacsok zörögtek halkan, csak a szíjak nyikorogtak, s csak a fáradó testek lihegtek. Mert a szöges bakancsok meg csizmákdobogása elveszett a süppedő út avarjá- ban.

Minél mélyebbre kanyargott az út az erdőbe, minél sö- tétebb árnyak borultak reánk, annál jobban hatalmába ejtett az az érzés, hogy talánnem is katonák vagyunk, nem is földi világban járunk, hanem valahol valami mélabús, szomorú és elátkozott mesevilágban. ValaholMohaországban, ahol min-den sötétzöld, minden nedves, minden mohos. A fák, a föld, az út, a roskadozó hidak s tán még mi magunk is, akikapró manók és törpék hangtalan ösvényén osonunk bele az erdei éjszakába.

Úgy kellett kivernem ezt az érzést a fejemből, s előre-mentem a három emberből álló élhez, hogy erősebb figyelés-re kényszerítsemmagam. Nem, nem volt szabad megfeled-kezni arról, hogy háború van, hogy valahol ellenség les ránk, s hogy mihelyt egymásra bukkanunk,habozás nélkül beléje kell puskáznunk vagy szuronyvégre kell vennünk.

Ám e titokzatos bűvöletből nem volt olyan egyszerű a szabadulás, bár az erdő egyre ritkult körülöttünk, s végül egészen elmaradt. Mert abokros dombok, elhagyott ligetek, sásos, békanyálas tocsogók között egyszer csak kibukkant valami faluféle.

Igen: házak, tetők, falak, pajták, kerítések. Mint bármely más faluja a világnak. Csak éppen hogy égett falu volt ez. S csak éppen egy nemvolt benne: élet. Hova hajthatta el lakóit a háború? Rejtelem.

Pedig régóta, legalább esztendeje halott lehetett ez a fa-lu, mert az udvarokat s a padlózatlan szobákat térdig érő gaz verte fel, azomladozó kerekes kutakba belezuhant szétmál-lott köteléről a vödör, a tárva maradt aj fokban pókhálók csillogtak, s egyik mohoskonyhaküszöbön hosszú szarvú csiga-biga húzta maga után ezüstnyálas uszályát. Valamelyik udvaron rozzant szekérke roskadt féloldalt, mertcsak három kereke maradt, s a rúdja végén búsuló kis járom alig látszott ki a magas gyomból. Egy-egy viskóban még némi bútor is maradt.Asztalok, lócák s kifosztott ágyak álltak a felburján-zott gazban. S az egyik égett héjú házban riasztóan hevert a földön egy kifordított bölcső.

De mindez valami mesebeli valószínűtlenséggel állott előttünk, mert mindent benőtt a gaz, és minden zöld volt a mohától és a penésztől.

Borzongtunk, és olyan szomorúak voltunk, mintha né- maságra kárhoztattak volna bennünket.

Örültem, mikor Széll, aki óvatosan végigkutatta a há- zakat az éllel, menetet intett a túlsó faluvégről.

Sietve húztunk végig a halott falun, s hosszan kígyózott utánunk az ezred.

Egyre jobban esteledett.

Később kijutottunk az erdővidékről, dombok, rozstáb-lák közé értünk, áthaladtunk néhány rongyos falun, riadt lengyel parasztok néztékvonulásunkat, elhagytuk Porwanczét, Mirkówot, Wierchostawot, a Beziemmienaja mocsaras erének hídját, Markowiczy nyomorult viskóit, smegállottunk éhesen és fáradtan valami ismeretlen tarlón.

Akkor már nem tudtam, hol vagyunk. A Leitner-század tábori őrsre ment, a többi századokat összébb vonták, s úgy, ahogy voltunk, hanyattvágtuk magunkat a földre, és ziháló mellel bámultuk a csillagos eget.

Fáradtak voltunk, árvák, s a gyomrunk hangosan kor-gott. Pipázni, tüzet gyújtani tilos volt. Még a káromkodásra is sajnálták a szót azemberek. Pedig csak alig tizenöt kilomé- tert tettünk meg.

Voltak, akik úgy tudták, hogy tartalék vagyunk, s előt-tünk vannak a fehérváriak; mások azt állították, hogy előre-tolt seregrészként amuszkák szájában heverünk, egyesek úgy vélték, hogy híre sincs ellenségnek, mert közben Hin-denburg agyonverte egész Oroszországot, snéha mégis az a nyugtalanító érzés futott végig rajtunk, hogy holnap mind meghalunk.

Meg akartam keresni Mihályt, hogy néhány szót vált-sak vele, mert kellett valami biztató szó. S belebotlottam a szegény kis Kürthybe.Páterkával hevertek egymás mellett. A fej ük alatt a kadét hátizsákja volt, s a hadnagy feje Rátz vál-lán feküdt. Csak zümmögött a páterka, smégis simogató volt a hangja.

A csillagokról beszélt Kürthynek, a csillagokat igazító értelemről s a fűszál sorsát irányító akaratról. És a kis hadnagy hallgatta, hallgatta,mint a gyerek a mesét.

Tovább botorkáltam, mert nehéz volt a szívem. És borzongtam egész testemben, mert még mindig csatakos voltam.

Horváth Zoltán szótlanul gubbasztott a horkoló Sallay mellett, s kissé odább Látrányi Miska dúdolt halkan valami ismerős melódiát.

S ahogy ráismertem arra a dalra, meghökkentem. Cavaradossi áriája volt.

Ehhez a dalhoz régi babona fűzött. Akarva-akaratlanul mindig ez búgott fel bennem minden harc előtt. S így volt ve-le Miska is.

Sokszor elgondolkoztunk rajta, miért van ez. Ma, öre-gebb fejjel, tudom a nyitját. Nincs muzsikája a világnak, amely mélyebben segyszerűbben szánná a veszendő életet, mint ez. S amelyben forróbb kívánással buggyanna fel az élet vágya. “Úgy vágyom élni!” Ösztöndaloltatta velünk ezt az olasz földön sarjadt s mégis mindenütt örök érvényű muzsi-kát.

Most megborzasztott. Mert ha ez a dal felbúgott ben-nünk, az csalhatatlan volt. Valami nagy vihar előtt vagyunk. Mint a bajt szimatoló kutya,úgy megérezte a régi frontkato-na a háború feszültségét.

Megrúgtam a gémlábút a sötétben.

- Ne voníts, Mihály, mert csata lesz! - dörmögtem.

- Te vagy, fűzfa? Heverj le. Bizony csata lesz, mert csataszag van.

Ledőltem melléje.

És fújtuk, dúdoltuk azt a bolond dalt.

Végre megszólalt Látrányi:

- Röhögsz, mi?

- Megvesztél? Miért röhögnék?

- Hogy ilyen fene jó sorunk van. Tegnap délben még szalvétás pincér szolgált ki Lembergben, s ma már fütyülünk a vacsorára, és kevélyfattyúként heverünk valami tarlón, amelyről a fene se tudja, hol van. Hát röhögsz, mi?

- Csakugyan. S közben vacogok attól az akaratlan für-dőtől, és úgy sajog a lábam, mintha napok óta nem lett volna lent a csizmám.

- Aminthogy úgy is van. Mert utoljára tegnap reggel húztad föl a vonatban, Grodek táján, s azóta nem volt lent a lábadról. Mert mellőzöd ahigiénia szabályait, meggondolat-lan fiatalember. Ahelyett, hogy esténként kávéházban ülnél otthon, elítélendő módon duhaj verekedésialkalmat keresel. Ringó ágy helyett éjszakázó tábori őrsökön mulatod át zsen-ge ifjúságod éjjeleit. Finom porcelán mosdótál helyett a te-nyeredbe köpött vízben mosdasz, ha egyáltalában mosdasz, disznó. Hihetetlen züllés ez, fiam! Marha vagy, fűzfa, velem együtt. De azért teddrá! Mert még mindig jobb marhának lenni, mint gazembernek. Igaz-e, komám?

- Igaz.

Rátettük, s röhögtünk.

Azután megkerestük Sallayt, s fölrugdaltuk álmából.

- Őrültek vagytok, tisztára őrültek - motyogta álmosan.

De mi nem is hederítettünk e sértésre, hanem megittuk két kulacs lengyel pálinkáját. Igaz, hogy attól még éhesebbek lettünk, de legalábbelbutultunk kissé.

Később valami begyulladt jelentést kaphatott valahonnét az ezred, mert a Róka-zászlóalj fegyvert fogott, s előre-ment valami útlezárásra. Snekünk is erős készenlétet rendel-tek el. De azért horkolt az egész banda. S az éhes gyomrok úgy korogtak, mint holmi katonazenekar.

Visszamentem a szürkéimhez.

S mialatt odabotorkáltam a sötétben, az elboruló ég alatt megvillant az égbolt, és villám suhant végig rajta.

A fénye két alvó emberarcra villant, Kürthy hadnagyéra és Rátz hadapródjelöltére.

Sima, nyugodt arccal szendergett mind a kettő. Kürthy bal keze a mellén lévő Signum laudist markolta lágyan, s a feje félrebillenve feküdt akadét erős vállán.

Odaértem a szürkéimhez. Horkoltak mind.

A legényem egy kévényi rozst szerzett valahonnét, s rávetette a pokrócomat. Ledőltem. Alig egy-két csillag lát-szott már csak a felhőkközül.

Valaki megfordult mellettem, fölült, s betakart a pokró- com kimaradt szélivel. Azt hittem, hogy Feri. De nem az volt, mert ahogy mozdult,érmek csörrentek a mellén. Az én Fe-rimnek akkor még nem volt érme.

- Ki az? - motyogtam.

- Én vagyok, zászlós úr, Tatár tizedes. Tessen betakarózni, mer esső lösz.

- Köszönöm, hogy gondja van rám. De tán csak nem ázunk meg.

Hiszen még csillag is van.

- Mán csak egy láccik, instállom. Attul meg igen csak löhet esső. Mer annak az egy csillagnak oll természettye van, hogy akkor isakárhányszor láccik, ha a többi mind fellegbe bújt.

- Hm - morogtam félálomban. - Különös egy csillag le-het. Miféle csillag az?

- Katonacsillag, instállom. Mifelénk a Jászságba úgy hí- ják. Nem tom másféleképpen mi neve van, de nálunk csak asszongyák rá:katonacsillag. Az, amék a Göncöltül úgy fél-jobbra-előre van.

Kipislogtam, föl az égre.

Egyetlen csillag égett fölöttünk.

Aztán elaludtam.

Később, félálomban még hallottam, ahogy Tatár fölno-szogatta a legényemet, s rám teríttette vele a sátorlapot is, mert akkor már esett azeső. De mindez már összekeveredett valami álommal, melyben előbb rengeteg túrós csuszát et-tem, utóbb pedig tündöklő palotában jártam,rettentő nagy úr palotájában, akit úgy hívtak: katonacsillag… XVIII Diófábul, seje-haj, Diófábul nem csinálnak koporsót. A bakának, seje-haj, Abakának nem írnak búcsúztatót. Ágyúgolyó lesz annak a búcsúztatója, Barma kislány, seje-haj, barna kislány lesz az elsiratója… (Bakanóta1914-ből)

A legényem rázott föl. Szemerkélő eső kopogott a ránk teregetett sátorlapokon.

Forró kulacsot nyomott a markomba a fiú.

Ó, milyen mohón kapaszkodtam abba a kulacsba! Csecsemő nem tapadhat több féltéssel az életadó anyamellbe. Pedig az énkulacsomban csak katonakávé volt.

S azután áztunk. Később elállt az eső, majd meg újra nekieredt. S ezt váltogatta untig. S ebben a ködben és szürke-ségben már nemtudtuk, hajnal van-e vagy délelőtt, délután-e vagy esti szürkület.

Mégis: az még hajnalban lehetett, amikor az első pus-kázás zaja hozzánk ért. Valahogy nagyobb megilletődéssel illett volna fogadni ezt azelső fegyverropogást az olasz front óta, de mi csak még jobban a fülünkre húztuk a sátorlapot. S hortyogtunk tovább.

Ám attól kezdve, hogy a forró kulaccsal visszaszállt be-lém az élet, már csak olyan háromnegyed ébrenlét formában gunnyadtam asátorlap alatt. Mert lassanként forgolódni, fészkelődni kezdett az egész tábor. Kulacsok csörömpöltek, ide-oda mászkáló bakák topogtak-cuppogtak a tarlón, s arra alább föl-fölnyihogott a sötét Rudner egy-egy géppuskás lo-va, mialatt északkelet felől, egyre távolabbról, szaporánpattogott a puskatűz. Egyszer-egyszer gépfegyverek is beleda-dogtak a gyalogsági tűzbe, de úgy látszott, nem sok alkalmas célt láttak, merthamarosan elhallgattak.

Nem lehetett többé aludni.

Kibújtam a sátorlap alól, s nyújtózkodni kezdtem.

- Jó reggelt, szürkék! - kiáltottam rá a vidáman csajká- zó emberekre.

A szürkék felém fordultak, s összevágták a bokájukat. És úgy villant rám a szemük, mintha ezer éve összetartoz-tunk volna.

Pákh hívatott. Félig leégett község legszélső, düledező pajtája előtt találtam. Térdig sáros csizmában ült valami mál-hakosáron, s nagyokatnevetett az öreg Honti tréfáin.

Tele volt a ruhájuk meg a hajuk szalmával, szénával. Nyilván boglyában aludtak az éjszaka.

- Gyere csak, gyere! - kiáltott rám már messziről a szá- zados. - Nem lehet mindig lógni!

- Alázatosan jelentem: nem érzem bűnömnek a lógást. Alighogy kirakodtunk Stojanówban, aló, előre élnek, aztán éjszaka tábori őrsön,délután kifogom a rövidebb gyufát, s nyomban utána megint előjárőr…

Pákh elnevette magát:

- Hiszen éppen azon mulattunk az imént, hogy rád jár a rúd. No, majd most pihenhetsz. De előbb eredj még hátra az embereiddel a faluba.Kicserélitek a puskáitokat karabély-ra. Rendelet van rá, hogy a vadászkülönítmény karabéllyal legyen fölszerelve, a hátizsák helyett meg mégegy kenyérta-risznyát kaptok.

- Igenis.

Lementem a faluba az ütközetvonathoz, átszereltünk. Ott hallottam, hogy az ezred hadosztálytartalék, s hogy a fe-hérváriak meg atizenkilencedik hegyi dandár hajnal óta tá- madnak.

Visszafelé menet ráncba szedtem egy kicsit a bandát. Egy-két kemény fegyverfogással meg zárt rendű mozdulattal. S azászlóaljparancsnok pajtája előtt olyan fővetést vág-tunk ki, hogy a kapitányunk utánunk kiáltotta:

- Jól van, fiúk, a teremtésit! Jól van!

Déltájban elállott az eső, s megszikkadtunk kicsit. De a párás levegő miatt azután is alig láttunk valamit.

Elöl még egyre szólt a puska, sőt egyre jobban megerő- södött a tűz. Mintha megtorpant volna a támadás. S ebédka-nalazás közben híreis jött, hogy a muszka makacsul tart va-lami erdőszélt, ahonnét nem lehet kipiszkálni. Nyomban utána fölriasztották a Görög-zászlóaljat, s azsietve elvonult keletnek. Hanem még el se haladt mellettünk, már miránk is sor került.

- Fölszerelni! - harsogott szerte a parancs. S mialatt fegyvert fogtunk, századtól századhoz ügetett Reiner hadap-ród:

- Menet! Irány: az első zászlóalj után! Oszlopsorrend: tizenhat, tizenöt, tizennégy, tizenhárom, vadászkülönítmény és gépfegyverosztag.Lőszeres málhások a századokkal, gépfegyvertűzlépcső az osztag mögött. Menet közben beso-rolni!

- Kezdődik a bál! - dörmögte Látrányi, mikor a Szebenics-század elhaladt előttünk.

Szebenics főhadnagy komoran sietett emberei élén az úton poroszkáló Pákh meg Reiner után, s némán csatlakoztak a századok a mindhosszabbra nyúló oszlophoz.

Sárosak voltunk, gyűröttek, a szakállunk ütközni kezdett. S éppen azért röhögnöm kellett, amikor megláttam Bauert az oszlopba sorolóLeitner-század elején. Mert a pozsonyi korzó e gyöngyének egy sár volt az új, sárga bőr láb-szárvédője, de a kesztyűje most is hanyageleganciával hajlott vissza a keze fején, s oly fitymáló képpel fricskázta le bal karjáról a ráragadt szalmaszálat, mintha teljes szalonképes-ségének egyetlen akadálya csak az az egy szál törek lett vol-na.

- Mit mulatsz, fűzfa? - kérdezte elmenőben, miközben rakoncátlan monoklija miatt olyan ferde pofát vágott, mintha valaki jól képen törültevolna.

- Téged nézlek, pajtás. Az eleganciád még mindig szé- dítő!

- Ja, az úr, az még Volhíniában is úr. De miért van raj-tad karabély? Parasztnak maszkírozod magad, hogy a musz-ka ne nézzen tisztnek?Megnyugtatlak: nincs rá szükséged. Úgyis madárijesztőnek néz majd.

Nem válaszolhattam, mert ránk került a sor: belelép-tünk a menetoszlopba.

A Leitner-század végén a kis sárkányölő haladt a lóképű Schmidttel.

Schmidt sápadt volt és savanyú, kis Koczkás meg piros, mint a cékla.

- Mi az, testvér, lumpoltál? - kérdeztem a rőfösarcútól.

- Miért, kérlek?

- Olyan a képed, mintha dohánylevet itattak volna ve-led.

- Á, dehogy - szólalt meg a kis szőke -, begyulladt az ipse.

- S te még nem gyulladtál be? - fordítottam feléje a szót.

- Eddig még nem, zászlós úr. Inkább az bosszant, hogy még mindig nem láttam semmit. Hát ez háború? Sokkal mu-risabbnak képzeltem.

- Jó, jó, majd lejjebb adod.

Vagy félórás menet után megállott az oszlop.

Lapos domb terpedt tőlünk északkeletre, annak a lejtő- jéhez húzódtunk.

A harci zaj most hirtelen megélénkült, és sokkal köze-lebbinek tűnt. Mindenki fölfigyelt rá.

Ugyanakkor hat mély dörrenés hallatszott messziről, s a dörgést morajló zúgás követte. Nyomban utána erősödő süvöltés száguldott felénka levegőben, hat fehér felhőcske támadt messze az égen, s hat pukkanás hangja olvadt bele a szélesen elhúzódó morajlásba, mely úgymegzengette a leve-gőt, mintha óriási mángorlóval dolgozott volna valami más-világi hatalom.

- Hohó, a muszinak ágyúja is van!

A két kadét dülledt szemmel nézte az új csodát a mind veszekedettebbé váló harci zajban.

A kis szőke majd kibújt a bőréből izgalmában:

- Ugye… kérlek, zászlós úr, ez már háború? Ugye, most már mondhatnám, hogy voltam háborúban?

Túlnan egyre több orosz üteg avatkozott bele a harcba, mert most már alig értettük egymás szavát a szakadatlan dörgéstől.

- Most kezd muris lenni! - lelkendezett sipításba váltó hangon Koczkás. - És nem is vagyok begyulladva, fogd meg a kezem, zászlós úr, slásd, hogy nem reszket… sten bizony nem vagyok begyulladva, sten bizony!

Elöl menetet intettek, s a századok tovább vonultak. Ve-téseken, legelőkön húztunk át valami Janin nevű tanyáig, s ott megint lehevertünk.

És ott sápadt el először a kis sárkányölő. Mert az a ta-nya a fehérváriak egyik segélyhelye volt. Csapatostul szál-lingóztak hátra a járnitudó, lőtt karú vagy lőtt lábú, de még-is bicegő sebesültek, s egyik hordágy a másik után térült-fordult a hamuszín arcú véres emberroncsokkal.És voltak, akiket már csak a major mögé fektettek le a gyepre. Ezeknek már nem kellett kötés. Feküdtek némán, valami különös, me-revvonással az arcukon.

Schmidt úgy nézte a képet, mint a szűkölő kutya, a sár-kányölőnek pedig reszketni kezdett a szája széle.

A major túlsó szélén három-négy kocsi álldogált a kazal mögött. Rakták rájuk a nehéz-sebesülteket. De aki menni tu-dott, az igyekezetthátra, mihelyt bekötözték. Ezek csoporto-san s bizakodva botorkáltak tovább valami gyalogcsapáson, amely délkeletnek vitt. Szerettünk volnahíreket hallani tő- lük, de rövidesen továbbvezettek bennünket. Kereszteztünk egy széles kocsiutat, melyen csak úgy özönlött hátra a sebe-sült;jobb kézről hagytunk egy ismeretlen nevű községet, majd váratlanul kibukkantunk a dombok közül egy műútra.

S onnét végre láttunk valamit.

A Görög-zászlóalj már nem volt a menetoszlopban.

Balról nedves, zöld rét húzódott. Északkelet felé némi szelíd pereme volt, s azon túl nagy erdő sötétlett. A peremről kétségbeesettenpuskázott az orosz s előtte, egyenként felug-rálva, ment előre a mieink rajvonala. De biz az már csak na-gyon gyéren mozgott. Annál többszürke bakaköpeny hevert mozdulatlanul szerte a réten. Az út árkában pedig dúlt kép-pel, sárosan és véresen bukdácsoltak hátrafelé asebesültek.

S a rét felett szüntelenül pukkadoztak az orosz srapnelfelhők.

Az oszlop megtorpant egy pillanatra.

S mialatt ott feküdtünk lihegve az út mentén, előttünk pattogott, zúgott az ütközet.

Hirtelen új rajvonal bukkant föl a rét valami mélyedé- séből, s futva haladt előre. Ez aztán előresodorította az elöl levő ritka vonalat, ésmegint gyors ütemben hömpölygött előre a támadás.

A peremen most hirtelen kattogni kezdett az orosz gépfegyver, s meggyorsult a kispuskatűz is. Ám ez már a vége lehetett a harcnak.

Mert a gépfegyver néhány sorozat után elhallgatott, és ritkulni kezdett a gyalogsági tűz. Látszott, hogy most már csak utóvéd harcol aperemen.

Ugyanakkor előbukkant a domb mögül a Görög-zászlóalj is.

Egyenként, szakadozva, oldalmenetben húzódtak a századok a réten az útig. Még szabad szemmel is meg lehetett ismerni a zömökKaltenecker hadnagyot, amint nagy lé- pésekkel gázolt előre, aztán a Sós-század vonalát, majd Hauert meg a délceg Szabó főhadnagyot.Sietve húzták hosz-szan elnyúlt századaikat az útig, s akkor balra arcot intettek, s most már nekihajtottak ők is a peremnek. Négy rajvonal ha-ladt egymás mögött az erdő irányába.

Akkor ért föl a támadó vonal a peremre.

A puskázás még egyszer fölcsattogott, aztán egy elnyúj-tott távoli: rajta… rajta-a-a! - s megszűnt a tűz. A Görög-zászlóalj századai nyugodtmenetben folytatták az előnyo-mulást, s egyik rajvonal a másik után tűnt el az erdőben.

Annál jobban szaporázta a muszka tüzérség. Egész tüze ráfeküdt a rétre, s hol itt, hol ott maradt fekve egy-egy ember a vonalakból. ASzabó-század balszárnyán egy egész raj mozdulatlan maradt.

Nem tudom, meddig bámultuk a csata képét.

Egyszer csak menetparancsot adtak hátra elölről, Pákh százados átugrotta az útárkot, s előreintett. Nyomban lódult utána Szebenicsfőhadnagy is, majd meg a gémlábú Miska. S mialatt két ember ügetésben vezette hátrafelé az úton Pákh meg Reiner hátaslovait, szaporánkaptatott föl az árokból az úttestre a zászlóalj, s indult rajta északkeletnek.

- Kik vagytok? - kérdeztem az árokban lapuló meg hát-rafelé húzódó sebesültektől.

- Szabadkai hatos népfölkelők. De vannak itt mások is. Csupa tizenkilencedik hegyi dandárbeliek.

- Mi volt itt?

- Reggel óta próbáltuk azt a partot, de csak nem engedett a moszkáli.

Egy szakállas, vállon lőtt ember villogó szemmel ma-gyarázta:

- Mink bírtuk vóna, de arra jobb kézre, ahun-e, a szár-nyon, ott akadt el a támadás.

- Sok veszteségük volt?

- Ezen a részen nem lett vóna sok, ha szaporán ráme-gyünk az oroszra, de mer a jobb szomszéd miatt itt köllött rostokolni az aljba, hátjócskán megritkított a slafner. Hogy az istennyila pusztítaná el…

Elhagytuk őket. Aztán megint új csoportokra bukkantunk. Fegyver nélkül, egymást támogatva s nyögve húzódtak hátra.

Akkor már mélyen bent az erdőben zengett a harc, s a muszka ágyúk is elnémultak.

Mentünk.

Sántikáló kadét bukdácsolt velünk szembe. A combján fekete volt a nadrág a vértől.

- Mi baj, testvér? - kérdezte tőle Bauer.

- Most már semmi - lihegte fáradt mosollyal a fiú. - Megy már a büdös ész nélkül. De ugyancsak megizzasztott bennünket.

- S a sebed?

- Remek. Tiszta húslövés. Csont semmi.

- Húszezer koronás?

- Az, hál Istennek.

- Gratulálok hozzá. Isten áldjon!

- Köszönöm. Katonaszerencsét!

Mentünk.

S mellettünk húztak hátrafelé a sebesültek.

Egyszer csak: állj!

Leheveredtünk az út mentén. Csak Rudner géppuskás lovai álltak az úton, hosszú sorban.

Sápadt, lázas szemű hadnagyot hozott hátra két tépett ruhájú honvéd. Olyan “gólya viszi a fiát” formán hozták. A fegyverükön ült a hadnagy,s karjaival az emberek nyakába kapaszkodott. A lába fején akkora kötés volt, mint egy nagy fehér bunkó.

Bauer persze ezt is megszólította, s cigarettával kínálta.

- Tedd a számba, égve, pajtás - nyögte a hadnagy -, mert kapaszkodnom kell.

Bauer a szájába nyomta az égő cigarettát.

- Fáj? - kérdeztem.

- Cefetül - sziszegte a sebesült.

- Erős harc volt?

- Azt mondják, hogy a jobbszárnynak borzalmas veszteségei voltak Oszczew előtt. Hű, a lábam! De itt megugrasz-tottuk őket.

- Miféle ellenség?

- Kozákok meg amuri süccök . Kemény katonák. Po-gányul verekszenek. De hiszen csak ágyúnk lett volna!

- Hát az, úgy látszik, nincs - vélte Bauer.

- Persze hogy nincs. Egy szál se. Odaát meg még ta-rackütegek is dolgoznak.

- De most azok is pucolnak hátra.

- Hála Istennek!

Ebben a pillanatban nagyot dörrent az erdő, vonítva húzott fölénk két srapnel, s Rudner gépfegyverei fölött pattant szét.

Az emberek szétugrottak.

Cigarettára gyújtottam. S abban a szempillantásban pi-pát csiholt és cigarettára gyújtott körös-körül mindenki.

- Nincs semmi baj - jött hátulról a hír. - Magasan rob-bantak.

Rudner riogatni kezdte a lóvezetőket, hogy lehúzassa a lovakat az úttestről, de ugyanakkor térdre rogyott az egyik páncélvivő kis sárga ló.Nagy erőlködéssel akart újra fölál-lam, de egyre bizonytalanabbul próbálkozott, s egyszer csak összeroskadt.

S jött a második srapnelpár. Az már alacsonyabban zú- gott, de nem tett kárt, mert a lovak is fekve voltak.

Rudner káromkodva állt az úttesten, s az emberei fürge kézzel szíjazták le a megmerevedő sárga lovacska terhét, és vitték a páncélt afegyvervivő ló mellé.

Csönd.

A sebesült hadnagy sápadtan kínlódott az árok fene-kén.

- Menet! - jött elölről a parancs.

Egyenként, szakadozva húzódtunk előre az árokban.

Az erdőből még egyre zúgott a harc, egyszer-egyszer gépfegyverek pöröltek össze nagy feleseléssel, s immár egy-két fáradt golyó isbelevágódott körülöttünk a földbe, suppanó hanggal. De volt olyan is, amelyik még túlment rajtunk. Hol itt, hol ott szólalt meg egy-egy baka:

- No nézd csak, hát nem itt surrog a fejem körű?

- Ehun-e, most meg itt fittyentett a rusnya!

Kis Koczkást majd a fene ette meg, hogy az ő füle mellett még nem suhant el egy sem.

De egyszer csak elkiáltotta magát:

- Jaj, most hallottam, sten bizony itt fütyült el a fejem mellett!

Az öreg bakák csendesen mosolyogtak a bajuszuk alatt. A kis szőke pedig olyan diadalmas lelkendezéssel mesélte legújabb élményét,hogy csak úgy csillogott a szeme:

- Igazán olyan érdekes. Csak gyütt valami sziszegés, s ahogy elsuhant, éppen úgy hangzott, mintha azt mondotta volna: “fiú”. Igazánnaccerű!

A Honti-századból kibukott egy fiatal honvéd. Mire odaértünk, két szanitéc volt mellette. A nyakát kötözték, de a szegény gyerek már aligmozdult.

A szanitéc a nyak ütőerére mutatott, és sajnálkozva csóválta meg a fejét, mert az ujjnyi vastag kötésen bíborosan vöröslött át a vér.

A sárkányölő elhalványodott, s többé nem szólt.

Elöl zúgott a harc, s mi valami község elé értünk. Azt mondták, hogy Tereszkowiec a neve. Egy-két ház füstölgött, de lángra nem kapott. Areggeli eső nedvessége még úr volt.

A községből nagy rajokban jöttek a sebesültek, ám minket kissé beljebb vittek az útról, a mezőre.

A széles mezőn akkor szedték össze s hordták egy hely-re a holtakat meg a sebesülteket.

Nyugatról kisütött az alászálló nap. Piros sugarai frissen ragyogtak a nedves fűszálakon. Csendesen hevertünk a mezőn, s hallgattuk atávolodó harc zaj át.

Azután előreküldték a Szebenics-századot, mely csakhamar eltűnt az erdőben.

Elöl hosszan, dühösen kelepeltek a gépfegyverek, s új erővel dördültek meg az orosz ágyúk.

Röviddel később előreparancsolták a Honti-századot meg Rudner gépfegyverosztagát is.

A harc dühöngött. Egyre jobban szoruló szívvel hallgattuk.

A Fejér-századot már futólépésben vonták előre. Az er-dő irgalmatlanul nyelte a századokat.

Már csak a Leitner-század maradt ott meg az én külö- nítményem.

Alkonyatkor azután elindítottak minket is a többiek után.

Mire az erdőbe értünk, csendesedni kezdett a harc, csak a szerteszét heverő sebesültek kiáltoztak és nyöszörögtek a sebesültvivők után.

Szótlanul, szorongva siettünk át az erdő sűrűjén. A túl-só szél csalitos volt. Ott találtuk a Görög-zászlóalj századait a testvérdandárcsapataival összekeveredve.

Izgalom, futkosás, rendetlenség. A tisztek mérgesen rendezgették embereiket.

- Előre, második szakasz, a bokrok elé!

- Hatosok, ide hozzám!

- Mi van avval a géppuskával? Innét semmi kilövése nincs!

- Boros-század jobbra húzódik, továbbadni, halló!

- Beásni, beásni, a teremtésit!

- Hol az alezredes úr? Hé, emberek, nem látták az alezredes urat?

- Szanitéc, ide, ide a hordággyal! Huszár hadnagy úrért! Itt fekszik a fatörzs mögött.

Bábel volt ott.

Minket egy ideig hevertettek a rendezkedő rajvonal mögött, s aztán: föl, menet!

Zörögve botorkáltunk jobb kéz felé.

Kiértünk a csalitosból. Jobbról ott volt a falu. Hol neki-lódultunk, hol pedig megtorpantunk. S jött az ellentétes parancsok özöne:

- Állj! Rajvonal északnak, beásni!

Nyomban utána:

- Menet, jobbra húzódunk!

Majd meg:

- Állj, vissza az egész!

Így ment egy ideig fullasztó izgalomban.

Végre előkerült a balszárnyról Pákh százados, és rendet teremtett.

Ásni kezdtünk abban a vonalban, amelyet kijelölt. Előt-tünk lassan emelkedő, széles, lapos domb volt, azon húzó- dott vagy ezer lépésretőlünk az orosz főállás. S a mező tele volt sebesültekkel.

Ástunk, azazhogy csak minden negyedik-ötödik ember ásott, mert a régi legénységünknek nem volt ásója. A Dober-dőn nem vettük volnahasznát, hát nem volt. Szuronnyal, kö- römmel piszkálták, turkálták most a földet, s marékkal meg csajkával merték ki a lassan mélyülőgödrökből a meglazított rögöt.

Csurgott rólunk az izzadság.

Akkor már csendesebb volt a világ. Az orosz ágyúk elhallgattak, s a gyalogság is ritkábban lőtt. Az előttünk lévő mezőről párák szállottakföl, és szürkülni kezdett.

S mialatt izzadó arccal, kapkodva túrtuk a földet, innét is, onnét is hallott az ember egy-egy szót. És lassanként tisz-tázódott a kép.

A fehérváriak meg a testvérdandár egész nap kemény harcot vívtak. Amazok hosszú ideig küzdöttek a délnyugati erdőszélért, mert ottpogányul tartotta az orosz a Tarnowka-majort meg a mellette levő vadászházakat. A mi Róka-zászlóaljunkat is ott vetették harcba.

Délután kettőre sikerült elfoglalniok a majort, s vissza-szorították az erdőbe a muszkát. Róka őrnagyot súlyos seb-bel vitték hátra, szászlóalja is nagy veszteséget szenvedett. A hatosok átnyomták az erdőn is az oroszt, sőt azon túl is elő- retörtek, de azután vissza kellettjönniök, s most itt beássák magukat.

És jöttek, szállingóztak más szomorú hírek is.

Kaltenecker elesett.

Németh hadapród. Somogyi zászlós, Werner zászlós a Róka-zászlóaljból - hallottak.

Sírás fojtogatta a torkom. Szegény, derék Kaltenecker! Mennyi szörnyűségből megmenekült a Doberdőn, s itt egyszerre vége van. És a kiskarikalábú Németh…

És Róka őrnagy! Ez a vakmerő, villogó szemű vas-katona. Mondják, hogy úgy ment a rajvonallal a major ellen, akárcsak valamiszakaszparancsnok.

Ástunk izzadva, s a veríték ellepte a szememet. Sötéte-dett, mikor híre jött, hogy Görög őrnagynak a lába fejét lőtték szét a támadás utolsóperceiben. Mellette sebesült meg a se-gédtisztje, Kucsera hadnagy is.

Szíven vágott ez a hír. Szörnyű! Hát, hát mi van itt?

Ástunk. Sziszegve szállottak fölöttünk a golyók, s kop-panva csapódtak be a fákba. Nekünk tilos volt a tüzelés, mert a harcjárőreink mégelőttünk tartózkodtak.

Lassan, pirosan kelt a hold.

S mi ástunk.

Emberek mozogtak előttünk.

Fegyverhez kaptunk.

- Halló - jött a hang elölről -, ne lőjetek! Én vagyok, Sallay zászlós, járőrből jövök.

S nyúló árny baktatott el előttünk Tereszkowiec felé.

Ástunk. Már térdelni lehetett a gödrökben.

Akkor jött Pákh parancsa, hogy terjeszkedjünk ki ezer lépést balra, mert a dandár visszavonul, s az első meg a mi zászlóaljunk maradutóvéden a visszavonulás fedezésére. A Fejér-század a dandár elvonulása után tüntető támadásba kezd a községtől északra, hogy az esetlegüldözésre induló ellenséget lekösse.

Széthúzódtunk, s megkezdődött a visszavonulás.

Messziről, lehetett az tán kétezer lépés is, egyre pattogott az orosz, jobbról pedig vörös lánggal lobogott Tereszkowiec néhány égő háza.

S ebből a riasztó, tűztől piros háttérből indult támadás-ra Fejér főhadnagy.

Nagy zajjal, hajrával lódult neki a század a mezőnek. S a következő szempillantásban szállani, szikrázni kezdtek az orosz rakéták messzea dombtetőn, s szapora villogásba kezdett egy hosszú-hosszú tűzkígyó, amelyet eddig eltakart a sötétség.

És zuhogni kezdett a tűz, mintha valami pokoli varázs-lat szabadult volna föl az éjszakában!

Mi magunk alig lőhettünk, mert nem tudhattuk, hol van előttünk a Fejér-század, így hát csak feküdtünk előreme-redő szemekkel s azizgalom lázától didergő testtel. Még azt sem vettük észre, mennyi véres halott hever körülöttünk az erdőszélen s az előttünk levő mezőn. Atestvérdandár halottai.

S aztán szivárogni kezdtek a Fejér-század sebesültjei is az elöl levő zengő, ropogó, csattogó sötétségből, melyet csak másodpercekretudott megszakítani az orosz rakéták sora.

Egyszerre aztán elhallgatott az orosz vonal, s röviddel később a mező közepén lángolt fel a harc. fisak úgy villogott a mező a puskáktoroktüzétől.

A szívünk a torkunkban vert.

Mi ez?

Negyedóra hosszat ropogott a fegyver, alig ötszáz lé- pésre előttünk. Hol közeledett a zaj, hol meg távolodott.

És senki sem tudta, mi van elöl.

Aztán csendesedni kezdett a tűz, s később újra, messze, fönt a dombon szólaltak meg az orosz fegyverek.

Hosszan, végtelennek tűnő ideig lapultunk ott az ismeretlen erdőszélen, a torkunk kiszáradt, s minden nyelésnél úgy fájt a garatunk, minthazsineggel szorították volna össze.

Végre küldönc csetlett-botlott hozzánk a jobbszárnyról. Félhangon dörmögött.

- Hé, emberek, mellik század ez?

- A tizenharmadik.

- Gyülekezés a jobbszárny felé. Hát a járőrosztag merre van?

- Itt van. Csak erre, komám - morogták a legények. - Ihol a zászlós úr.

Föltápászkodtam a fa mögül.

- Itt vagyok: mi az?

Sötét árny bukdácsolt elém:

- Zászlós úr, alázatosan jelentem, gyülekezés a jobb-szárny felé.

Botorkálva, fákba verődve, bokrok közt, tüskék közt vergődtünk a jobbszárny felé, miközben bele-belebotlottunk egy-egy heverő emberbeis. Azok már nem mozdultak.

Akkor már nem világított a láng. A leégett házak izzó zsarátnokká roskadtak össze.

Végre kiértünk a község alatt az útra.

- Állj, leülni! - suttogták hátra.

Káromkodás, rendezkedés, lóprüsszögés, fegyverzör-gés. De mindez oly fojtottan hangzott, mintha nem is e vilá- gon lettünk volna.

Isten csodája, hogy még ebben a vak bizonytalanságban is, amelyben senki sem tudott semmit, rend teremtődött.

Lovakat vezettek előttünk az úton hátrafelé. Megismertem Rudner káromkodását. A géppuskás osztag volt. Szapo-rán kocogott vissza azúton.

S utána sorra összeverődtek és elindultak a századok is. A tizenhatodik, a tizenharmadik, majd a tizennegyedik. S végül én.

Mögöttünk, a kiürített erdőszélen, pattogni kezdett a fi-gyelők lövése.

Mentünk.

Előttem Müller haladt, a Fejér-század végén.

Sóhajtva karolt belém, mikor egymásra akadtunk a sö- tétben.

- Mi van? - kérdeztem.

- Megyünk vissza, testvér.

- De valami csapat még maradt ott?

- A Honti-század. Azok csak este tizenegykor vonulnak vissza.

- Tizenegykor? Hát még éjfél előtt vagyunk?

- Persze.

- Hány óra lehet?

- Isten tudja. Nem lehet órát nézni, mert tilos világítani.

Dideregve mentünk. Lihegés, nyögés és sóhaj.

- Mi volt veletek? - kérdeztem.

- Őrült história. Tüntetésnek indult, azzal, hogy csak egy keveset kell előremenni. Aztán váratlanul rábukkantunk egy erős oroszkülönítményre, s összeakaszkodtunk vele. Er-re még kettőt magunkra csődítettünk balról. Nyilván üldö- zésre indultak. Lehetett vagy háromszázadra való erő.

- Hm. Hát azért nem lőttek a főállásból.

- Persze. Akkor már vissza kellett volna jönnünk, de a főhadnagy úr azért sem tágított, s egyre azt ordította abban a fene puskázásban,hogy előre. Mentünk is, és nyomtuk őket hátra. De a végén már három oldalról lőttek. Iványi szakasza szétugrott, Kónya őrmestert lelőtték. ÉsFejér még mindig erőszakoskodott. Úgy ment előre, mint a megdühödött sár-kány. Végre hátrálni kezdett a muszka, s visszament. Ideje is volt,mert már attól tartottam, bekerít.

- Sokan vesztek ott?

- Nekem vagy tíz emberem hiányzik. Iványi szakaszá- ból alig vannak itt húszan, de lehet, hogy a többi is megkerül még. A szegény Kónyaembereiből is vagy tizenötről nem tudunk. Heller alig veszített, mert jó terepük volt.

- S Iványi hol van?

- Ott megy valahol elöl. Sírógörcsöt kapott mindjárt az elején, s eltűnt. Itt a gyülekezéskor akadtunk rá a szélső ház előtt. Fejér majdnemmegölte. Hadbírósággal fenyegetőzik.

Hallgatva marsoltunk tovább.

A fejem olyan volt, mintha abroncs szorongatta volna.

…Kaltenecker, Németh… meg az a két ismeretlen had-apród a Róka-zászlóaljtól, akiknek a nevét is akkor hallottam először… És Kónyaőrmester. A harcsabajuszú, kemény Kó- nya…

Elakadt bennem a Miatyánk. Olyan váratlanul zuhant ránk ez a nap, hogy alig fogott az eszem. Nem fért a fejembe, hogy Kaltenecker,Németh meg Kónya már nincsenek. Hogy élettelenül hevernek ott, azon az erdőszélen meg a mezőn.

Nagy sokára szólalt meg Müller újból:

- Szegény Kónya, hónaljba kapta a lövést. Maga mond-ta a szanitécnek, hogy vége van. Kár bekötni, főeret ért. Csak még arra kért: azóráját meg az iratait juttassam el az asszonyához. Aztán üvegesedni kezdett a szeme, s vége volt.

Rajvonal keresztezte az utat. Sötét bakaárnyak hányták a földet lázasan.

- Kik vagytok?

- Hatosok meg tizenkilencesek. Mi van elöl?

- Ne féjjetek - kiáltozták vissza Müller emberei -, nem gyün máma erre a muszka! Jól megnadrágoltuk a különít-ményeit!

- Nem is félünk. Agyonverjük a nyavalyást.

- Van-e kosztotok?

- Úgy mongyák, máma előregyünnek a konyhák. De lesz addig reggel is, hogy a rosseb enné meg!

- Mink is böjtölünk, testvér - szólt vissza valaki a szür-kéim közül -, oszt nem smákol ez az állapot…

Mentünk dobogva a sötétben.

Végre valami községbe értünk. Alig egy-két ház volt az egész.

Sötét lovas állt a szélén.

Pákh százados.

Menet közben irányított bennünket. Kit erre, kit arra.

Én valami szérűskertbe kerültem a szürkékkel.

- Fegyvert gúlába! Szerelvényt le! Sátorverés!

Csöpögni kezdett az eső, s az emberek szaporán verték a sátorcövekeket.

Végigjártam őket, szót váltottam a legtöbbel, s még csak azt sem ígérhettem, hogy megjönnek a konyhák. Pedig Pákh nekihajtottamindenjelentő lovasát, de még a segédtisztjét is az éjszakának, hogy előkerítsék őket.

Úgy hírlett, hogy az I. és II. zászlóalj védőállást ás Markowiczytól északra, mi meg hadosztálytartalékban vagyunk.

Bebújtam a sátramba, és hanyatt vágtam magam.

S mielőtt elaludtam volna - mert az éhség soká nem engedte szememre az álmot -, végigsuhant a fejemben kietlen sorsunk. Hogy úgyhullunk, mint a légy ősszel. És eszembe jutottak a legutóbbi szép idők. A nótás hajcihő az utazás alatt, a vigalzanói bolond napok, a duinóinyaralás és Dane.

Igen: a danei tavasz. És Nanni…

Teremtő Isten! Milyen irtózatos messze volt már mind-ez. Mintha esztendőkkel öregedtem volna azóta. Hát még az anyám s az otthon! Márcsak úgy éltek bennem, mint fakuló, régi emlékek. A testvéreim arcát erővel kellett keresnem az emlékezetemben, oly messze voltak tőlem.Vajon élnek-e még? S vajon látom-e őket valaha?

Bús sejtés remegett végig rajtam: meghalunk, mind meghalunk itt. Mert martaléknak vetettek ide bennünket: maroknyi magyar hadat Ázsiaóriási népcsordái elé.

A szomszéd sátor Heller Márkusé lehetett. Megismertem a Seviot hangját. Koczkással bújhatott össze, mert időn-kint áthallatszott a kisszőke izgatott hadarása.

Nagy szünetekkel, megrendülten tárgyalták a harcot. Aznap láttak először halódó férfiakat, üvegesedő szemeket s mozdulatlanná dermedőéletet.

Eső kopogott a sátorlapon, és szél duzzasztotta-horpasztotta a libegő vásznat.

Később megint megszólalt a sárkányölő:

- Azért, valld be, Márkus, hogy be voltál gyulladva!

- S te talán nem?

- Nem nagyon - hencegett a kis szőke. - Csak úgy félig.

- Én nagyon - suttogta Heller.

- De azért nem tehetsz róla - vigasztalta nagylelkű leereszkedéssel a jószívű Koczkás -, nem mindenki bírja a tü- zet.

- Én rettentően szenvedtem - seppegte a zsámbokréti rőfös fia.

Majd hirtelen daccal, szenvedélyesen suttogta: - De azért, ha beledöglöm is, ott leszek! Mindenütt ott leszek! Raj-tam nem fog csúfolódniTakáts Elek! Ha már az a négy zsidó el is lógott, akikkel együtt voltunk a menetben, hát én…

- Hogyhogy ellógtak? - kérdezte Koczkás.

- Hát ellógtak. Ki vezényléssel, ki betegen. Szóval egy sincs már itt közülük az ezrednél. S Takáts úr volt szíves már az első öt percben azorrom alá dörgölni a dolgot. És ez… ez szörnyű! De majd meglátjátok, majd, majd…

Erős szélroham zúgott el fölöttünk. A sátrak panaszosan nyöszörögtek, s a csattogó vásznak zajában elveszett a kadétok dörmögése.

Dideregtem. Mintha lázam lett volna. De lehet, hogy csak a fáradtságtól vacogott össze a fogam.

Mély, nagyon mély sóhaj szakadt föl a mellemből.

És erővel kényszerítenem magamat, hogy másra gon-doljak, mint ami körülvett. Másra. Valami szépre. És feste-getni kezdtem, hunyt

szemmel, minden katonák örök álmát: ha majd hazamegyünk!

Győztesen, büszkén. És láttam magam. Zúgó, mámoros tömegek sorfala között vonulunk a Körúton… És hulla vi-rág… és a csók… Ésbűnbánó szemekkel néz rám valaki a tö- megből. Valaki, aki egyszer igazságtalan volt hozzám, s aki-nek a nevét azóta nem ejtettem ki…

Vitt az álom. S annak a valakinek lassanként Nanni-arca lett…

A sátor vadul csattogott, nyöszörgött a szélben, de én már zeneszóra léptem a pesti utcán, s virágözön hullott a lá- baim elé… XIXVolényia csatatere Ellenséggel körülvéve, Fejem fölött, fejem fölött kard megfordul. Piros vérem, piros vérem földre csordul. (Bakanóta)

Virradt, amikor fölkeltett az éhség s valami irgalmatlan didergés. A fejem zúgott, és fájt minden tagom.

Vagy huszonnégy órája nem ettünk. S olyankor már fáj az éhség.

A szürkéim is nyugtalanul hányták-vetették magukat körös-körül.

Kévényi rozsot vetett volt alám az este a legény.

Most kimorzsolgattam érett kalászaiból a magot, s azt eszegettem.

Kedvetlen voltam, fáradt, bús és nyűgös.

És egyre rázott a hideg.

Messziről, álmosan hangzott egy-egy halk “pik-pak”, mint amikor békés vadászok pufogtatnak az erdőn.

Hat óra tájban becsörömpöltek a konyhák. A jó Isten tudja, merre tévelyegtek egész nap! A századparancsnokok ordítottak, agyonlövetéstígértek a szakácsoknak meg az élelmező altisztnek. De végre is elült a vihar. Az éhes zászló- alj mohón, szó nélkül hörpölte, rágta, nyelte azételt.

Teremtőm! Milyen áldás az étel! Hogy elcsitul a gyo-mor égő, vonagló kínja! S hogy megbékél tőle az ember!

Én azelőtt sohasem szenvedtem éhséget. De a háború- ban már huszonnégy órás koplalások után is megértettem a barbár világokemberét, aki kínjában harcot visel a falatért. Mi valójában sohasem tudtuk azelőtt, hogy mekkora áldás egy karaj kenyér. Odakint a frontonmegmutatkozott: vigasztalás, öröm, jóság, orvosság, élet! És egy csapásra megértettem a Miatyánk kétezer éves mondatának forrókönyörgését a mindennapi kenyérért.

Ettünk, ettünk pukkadásig. S a tovatűnő kínnal és éh-séggel nőtt a kedv. Mire fölszáradt a harmat, már bolondoztak a szürkék.

Dideregve bandukoltam végig a falut. No, nem volt nagy sor. Alig tizenöt ház. Reinertől hallottam a nevét: Skobielka. Mocsaras víz menténhúzódott. A mocsáron hosz-szú töltés, és híd vezetett át a déli partra. Ott valami Gorochów nevű nagyobb falu terpedt egy erdős domb alján.

A tegnapi nap valahogy halkabbra hangolta az embereket. Még Látrányi Miska is mélázóbb volt, mint máskor. Fejér többet ivott, Rudnermég keserűbbre vonta a száját, s a kadé- tok is úgy jártak, mintha fejbe verték volna őket. Iványi egyre nyöszörgött, Bauer meg Sallayszakadatlanul aludt, Rátz Laci pedig Prohászka Ottokár filozófiájáról rajongott szegény kis alvajáró Kürthy Sanyinak.

Valami bajom lehetett, mert Miska is megjegyezte:

- Nem fáj semmid, fűzfa? Olyan gyanúsan lógsz.

- Á! - legyintettem. - Csak ez a mosdatlan, piszkos, gyűrött, borostás állapot. Hiszen olyan a szakállunk, mint az öregerdő. Nézd meg: méga tejfölösszájú kadétok is szőrösek.

Megfogta a kezem.

- Fűzfa, te lázas vagy. Tegnapelőtti mocsárfürdőd, úgy látszik, betett neked. Utána rajtad száradt meg a ruha. Eredj a doktorhoz.

- Hogyne, megőrültél? Még akkor sem tehetném, ha félholt volnék. Most? A komoly hadműveletek előtt lógjak el? Örökre rajtam maradna afoltja, hogy egyik nap önként jelentkezés, másik nap ellógás.

- Mit törődsz azzal, hogy mit lotyognának mások? Mi, régiek úgyis tudjuk, ki vagy. Az újak, ez a sok kadét, meg előbb szagoljanakpuskaport, mielőtt kritizálnak.

- Nem is ezek előtt röstelleném.

- Hát? - nyitotta kerekre a szemeit a gémlábú.

- A szürkék előtt. Ezeknek javarésze miattam jelentkezett. Nem hagyhatom őket cserben.

- Az igaz - bólintott Mihály. - De azt bevallod, hogy rosszul vagy.

- Hát… nem mondom, hogy táncra való kedvem van. Fáj, húzódik minden tagom. De hát: szamárság erről beszél-ni.

- Ugye mondtam! Látni rajtad. De akkor legalább igyál, s feküdj. Ki tudja, meddig teheted?

Nagyot húztam a pálinkájából, s megfogadtam a taná- csát.

Lefeküdtem a sátorban. S még a három pokróc alait is borzongtam.

Valami félálom-féléterség közt hevertem déli ételosztá- sig. Szerettem volna megszabadulni a tegnap kínzó emlékei-től s attól, hogyegyáltalán háborúban vagyok, de nem ment. Sehogyan sem ment.

És ha el is aludtam kis időre, az is inkább csak kábult-ság volt, mint álom.

Déli ételosztáskor alig ettem valamit.

Utána nyomban hívatott Pákh.

Fölcsatoltam a derékszíjam, nyakamba vetettem a pisztolyzsinórt, kézbe kaptam a fokost, s támolyogva mentem azászlóaljparancsnokságra.

Rozzant kis csuesházban volt a szállása. Az ajtó előtt ta-lálkoztam Fejér főhadnaggyal. Ő is úgy volt, mint én: piszto-lyosan, teljes táboriszerelvénnyel.

A szeme vörös volt, a tekintete homályos.

- Szervusz, fiú - dörmögte -, te is?

- Én is, főhadnagy úr.

- Azt hiszem, kiküldenek - mondotta, s lenyomta a rozsdás ajtókilincset.

Beléptünk.

Pákh borral kínált, s eligazított, mialatt Reiner Guszti vázlatokat hevenyészett egyetlen térképükről.

- A dandár - kezdte a százados - két különítményt küld ki erőszakos felderítésre. A megerősített vadászkülö- nítményt s egy fél századot.Fejér főhadnagy, századának két szakaszával a Skobielkáról Tereszkowiecen, Bludówon át a Luckra vivő műút mentén, a járőrosztag pedig,megerősítve Heller hadapródjelölt szakaszával, a Skobielkáról, Tarnowka majoron át a Kol. Pustomityre vezető kocsiúton nyomul elő- re.Feladat: előrejutni addig, ameddig csak lehet, harcok árán is. Sőt a harc keresése egyenesen kívánatos, hogy az ellenség minél több pontonelárulj a helyzetét. Mindkét osztag két-két dalmát lovas lövészt kap a hadosztálytörzstől, hogy jelenté- seit lovassal küldhesse hátra adandárnak. A dandár két ez-rede a különítmények elindulása után két órával nyomon követi őket. További parancsokat közvetlenül adandárparancsnokságtól kapnak, a beküldött jelentések alapján. Tér-kép nincs, csak nagyvonalú ceruzavázlat. Indulás délután három órakor.Most: két óra negyvenhárom perc.

Egy szemhunyásig fülledt csend volt. Csak Reiner ka-dét gyors radírozása hallatszott. A szívem fölvert a torkomig, forróság lepte el egésztestemet, s éreztem, hogy a térdeim remegni kezdenek. Nem értettem, mi ez, mert máskor sohasem történt velem ilyesmi.

Pákh százados mosolygott. De valami kínos, erőltetett mosoly volt ez.

Azután Fejérhez lépett. Megrázta a kezét:

- Katonaszerencsét!

S átnyújtotta neki a vázlatot.

A főhadnagy gondosan összehajtogatta, zsebre dugta és szalutált. Keményen, mozdulatlan arccal.

Ó, hogy irigyeltem abban a pillanatban! A keménysé- gét, a konokságát, a bátorságát.

Döngő léptekkel indult.

De az ajtóból még visszafordult.

- Szervusz, zászlós! - és a kezét nyújtotta.

Megszorítottam erős tenyerét, s összevertem a bokám. És az az érzésem volt, hogy soha többé nem látjuk egymást.

Aztán becsukódott mögötte az ajtó.

Én még vártam a vázlatot.

Pákh elővette a cigarettatárcáját, s hosszasan ütögette fedeléhez a kivett cigarettát. Úgy tűnt, mintha mondani akart volna valamit. Séreztem, hogy lopva figyeli az arcom.

Végre megszólalt:

- Te, zászlós, nincs neked valami bajod?

Rekedten zökkent ki belőlem a felelet:

- Nincs, kapitány úr!

És éreztem, hogy egész testem reszket a gyengeségtől.

Reiner elkészült a vázlattal.

Kezet fogtak velem.

- Katonaszerencsét!

- Köszönöm.

Tisztelegtem, fordultam, mentem.

S a léptem éppen olyan keményen döngött, mint az imént Fejér főhadnagyé.

De amint becsukódott mögöttem az ajtó, szédülni kezdtem.

Csak most ne, Teremtőm, csak most ne legyen semmi bajom - riadt bennem a gondolat. De akkor már forogni, sö- tétedni kezdettkörülöttem a világ. Árnyas fa volt az udvar közepén. Abba még megkapaszkodtam, de azután hullani kezdtem valami sötét űrbe…

… A fa alján feküdtem, mikor visszatért az eszméletem. Úristen, mi volt ez? - suhant át ijedten az agyamon az első értelem. Elaléltam? Decsak nem látta senki, az Istenért?! S mennyi ideig tartott ez a szégyen?

A karórámra esett a tekintetem. Két óra negyvenöt perc volt rajta. Két óra negyvenháromkor igazítottuk. Akkor bú- csúzott Fejér.

Igen, igen, akkor még várni kellett, s a kapitány úr a cigarettával játszott… még azt is kérdezte, nincs-e valami ba-jom… azután készen lettReiner Guszti a rajzzal, átadta, bú- csúztunk… igen, igen, és most kettő negyvenöt van. És lám csak, még látom Fejért, ahogy megy ott asarkon, alig ötven lépésre… De hisz akkor talán csak egy századmásodpercig tartott ez az egész bolondság. Ó, milyen szerencse!

Nem is látta senki. Be jó! Még azt mondották volna rám: a fűzfa úgy begyulladt, hogy nyomban elájult.

Fölálltam, nagyot lélegzettem. Mélyen, tele tüdővel. S éreztem, hogy erősödöm.

Elindultam. A testem egy veríték volt, de a meleg szél gyorsan szárította gyöngyöző homlokomat.

Mire a szürkékhez értem, Fejér főhadnagy már fegyvert fogatott a Müller-meg az Iványi-szakasszal. Iványi sápadtan, vonagló szájjal állott azemberei mögött.

Kábultan, zsongó fejjel riasztottam föl a szürkéket is. Sebesen bontották a sátrakat, gyors kézzel hajtogatták koszo-rúba a köpenyeket. Smialatt tétova szemmel néztem, néztem a szürkéket, anélkül hogy észrevettem volna, mi van körülöt-tem, egyszer csak mélyről, nagyon mélyrőlfölbúgott bennem búsan, forrón, kísértetiesen a hátborzongató dal: Cavaradossi áriája.

Heller Márkus bakancssarkai koppantak előttem, s jobb keze a sapkájához lendült:

- Zászlós úr, Fejér főhadnagy úr parancsára alázatosan jelentkezem. Szakaszom menetkész, létszáma: egy tisztjelölt s negyven fő.

- Köszönöm. Menetsorrend: vadászkülönítmény, majd a te szakaszod.

Állottak a szürkék is. Komolyan pislogtak rám hűséges szemeikkel. Mögöttük várt a Heller-szakasz.

- Szuronyt föl!

Dobbanva eresztették lábuk mellé a fegyvert, sittyenve rántották ki hüvelyeikből a szuronyokat, s halk kattanással tűzték fel őket a puskákvégeire. Azután csönd.

- Tölteni, tölts!

Két dobbanás: a szuronyos puskák előrevágódtak, a második sorok ütemesen léptek előre, fegyvereik “készbe” lendültek, s a barnakatonakezek keményen pattantották bele a tölténytárakat a puskákba. Azután csattogva záródtak a dugattyúk, és vállra suhant minden fegyver.

Fejér főhadnagy rekedten vezényelt menetet fél száza-dának, s elindult.

Egy villanásig még ráesett a szemem. És abban a pillanatban pontosan, az ösztön megmagyarázhatatlan bizonyosságával éreztem megújból, hogy soha többé nem látom őt, sem Müllert, sem a nyolcvan embert.

Ám akkor nem lehetett mélázni. Az idő sürgetett. Tíz mondatban elmondtam a feladatot, kijelöltem az élt meg az oldalvédeket, s Gölöncsérelindult a Tatár járőr felével előre.

Mialatt megvártuk, míg kellő távolságra jut, súlyos kéz nehezedett a vállamra. Látrányi Miska keze. Sallayval meg Rátzcal lődörgött arra.

- Szervusz, fűzfa. Hallottam a feladatodat. Nem mondható nászútnak. De azért ne fázz, s okos légy, kiskomám. Bizonyosan megúszod eztis.

- Bár már látnám! - mondtam erőltetett nevetéssel.

Sallay a kulacsát kínálta. Még mindig volt lembergi pá- linkája a gazembernek. Húztam belőle, de a torkom úgy reszketett, mintha mérgetkellett volna innom.

Végül Rátz Lacira esett a tekintetem. Szánalom és bizta-tás volt a szemében.

- Szervusz, páterka - kiáltottam rá hetykén, hogy lássa, milyen kemény fattyú vagyok. De ő belém látott pontosan és csalhatatlanul, láttabelső, titkolt remegésemet, mert nem ug-rott bele a dévaj hangba.

Csak kezet szorított velem. Komolyan, melegen, bizta-tóan:

- Isten áldjon, zászlós úr!

Miska meg Sallay csak úgy a maguk módján, a front nyers férfibúcsúzásával indítottak utamra. Azaz: jól hátba vágtak, hogy szintefelnyüszítettem a kíntól.

- Hű, az iskoláját - nyögtem. - Megálljatok, majd visz-szaadom még!

- Jó, jó, várunk! - röhögték hangosan, s a nevetésükön megérzett: boldogok, hogy bizakodva látnak.

Gölöncsér már vagy negyven lépésre járt az éllel. In-dulnom kellett. Rászalutáltam a fiúkra, s útnak eredtem em-bereimmel.

A falu szélén két zöld hajtókás, karabélyos lovas hevert a fűben nyergelt lova mellett.

Ahogy megláttak, fölugrottak, elkapták a kantárszárat, s tört németséggel jelentkeztek. Az én dalmátjaim voltak.

Valamivel arrább rossz kis kerekes kút árválkodott a tűző napon. Megtöltettem a kulacsokat, s aztán szaporán ne-kivágtunk az útnak.Jobbról szélmalmot hagytunk el. Ütött-kopott szárnyai hervadtan álltak a hőségben.

Lapos homokdombra nyújtózott föl az út, de mielőtt fö- lért volna, kétfelé ágazott. Az egyik északkeletnek haladt, Tereszkowiec felé, amásik északkelet-északnak, a Tarnowka-major irányába. Nekem ezen kellett haladnom.

Előrefutottam az élhez. A főcsapatnál Seviot maradt.

Jó negyedóra múlva értünk fel a dombra.

Ott, hevenyészett állásban, a fehérváriak unatkoztak.

- Szorul-e a zabszem, komák? - kiáltottak rá az él em-bereire.

- Jászkunok vagyunk, tezsvér! - bökött vissza az egyik szürke. - Mink nem üsmerjük a sárgaságot.

- Akkor jó, mer nagyon sok ám a muszka, oszt nem ka-láccsal vár benneteket!

- No, ha kalácsa nincs, mazsolát mink viszünk neki. Öt szem máris a karabélyunkban van, vagy kétszáz meg a ke-nyérzsákba.

Efféle hencegéssel ugrottunk át az árkukon, de a száza-dosuk még rám kiáltott:

- Ne félj, kadét, egy csöppet se! Rövidesen indul a rajvonal is. Egy batalionnal meg hat gépfegyverrel megyek majd mögöttetek. Hát csak:ki a mellel!

- Meglesz, kapitány úr!

- Katonaszerencsét, fiúk!

- Köszönjük, kapitány úr!

Szaporán kiléptünk.

Akkor már más voltam. Semmi egyéb, csak parancsnok. Nem voltam többé az anyám fia, a különéletű, különgondú legény, csak amásodik számú földerítő különítmény parancsnoka. Valami könnyű, friss üdeség, vállalkozó bátorság, hencegő harci kedv lett rajtam úrrá,akárcsak Gölöncsér tize-desen meg a többieken.

Mögöttünk volt már az egész Monarchia, Ferenc Jóska egész hadsereggépezete, s innentől kezdve nem tartoztunk sehova. A senki földjénjártunk, a két ellenfél között. Azon a területen, ahova csak a maga esze, szeme, ügyessége kísér-hette el az embert.

Akkor már csak szemből és fülből állottunk valameny-nyien.

Jobbról-balról előresietett a két oldalvéd-féljárőr is, és zizegve taposta a rozsot.

Előttünk vagy öt kilométerre erdő sötétlett. Három-négy ház állott a szélén. A híres Tarnowka-major. Messze jobbra, a tereszkowieci útonmég láttuk egy darabig Fejér fő- hadnagy különítményét. Elöl az élt, aztán az oszlopban vo-nuló zömöt, s annak végén a két lovát vezetődalmátot. Ké- sőbb eltűntek valami hajlásban.

Csönd volt. Egyetlen lövés sem csattant, csak messze északról hallatszott valami halk morajlás.

Tűzött a nap kemenceforrósággal, s izzadni kezdtünk kegyetlenül. Ám mindezt alig éreztük, mert a figyelmünk előrefeszült.

Vagy ötszáz lépésre lehettünk az erdőszéltől, amikor halkan elkiáltotta magát az egyik kölyök népfölkelőm:

- Kozákok!

S abban a pillanatban már én is láttam őket. Tizenöt-húsz lovas bukkant ki a házak mellett az erdőből. Az elsők nyomban vállukhoz kaptákkarabélyaikat, fehér füst lobbant fel az arcuk előtt, s nyomban elfütyültek a golyóik mellettünk: fiú… fiú… A dörrenést csak jóval később hallottuk.Ám ugyanakkor dörrent már Gölöncsér karabélya is, s az elöl lé- vő kozákok lovai ágaskodva emelkedtek a levegőbe.

Szempillantás alatt hason feküdtünk, és csattogni kezdtek a fegyvereink. Még a Heller-szakasz is előrerohant, hogy puskázhasson.

A kitóduló muszkák egy ezredmásodpercig arra gondoltak, hogy rohamot lovagolnak ellenünk, de azután, hogy egyik társuk a ló nyakáraborult, egy másik alatt pedig a ló roskadt össze, nagy kiáltozással megfordultak, s vissza az erdőbe. A sebesült lehanyatlott a nyergéből, s

elterült a föl-dön, míg a ló nélkül maradt kozák földobta magát a gazdát-lan paripára, és hajrá: a többiek után.

Mindez úgy pergett le előttünk, mint egy ártatlan film, mialatt szüntelen durrogtak a szürkék karabélyai.

Sebtiben jelentést írtam a dandárnak, s az egyik dalmát visszaügetett vele. Mi meg továbbvonultunk.

Tarnowkánál az úton ott hevert az orosz lovas. Már ha-lott volt.

Nem kozák volt. Ulánus. Fiatal, serkedő szakállú le-gény. A hóna alatt kapta a lövést. Földszínű zubbonya jobb-oldalt csupa vér volt.

A major házait ugyancsak helybenhagyta a tegnapelőtti ütközet.

Falai rücskösek voltak a golyóktól. S egész sereg új sír domborodott körülöttünk.

Rajvonalba rendeltem a különítményt az erdő szélén. Jobbról a szürkéket, balról a Heller-szakaszt. S azután: harc-járőrök és az él - előreszáz lépést az erdőbe. Ott: feküdj, s egy-egy ember visszajön jelenteni.

A járőrök ropogva, csörtetve tűntek el az erdőben.

Kisvártatva megjött a jelentés: semmi gyanús.

Sűrű rajvonalban mentünk utánuk, s ahogy elértük őket, megint megállítottam a rajvonalat, a harcjárőrök pedig újból - előre száz lépést.

És így ment ez tovább is.

Lehet, sőt bizonyos, hogy a Szolgálati Szabályzat nem így rendelkezett. “Erdőn való áthatolási alakzatban” kellett volna mennem. A Fejér-különítmény bizonyára abban ment. De az én tartalékos észjárásom most így diktálta. Ebben a sohasem hallott, sohasem látott formában.Kétségtelen, hogy így lassabban haladtunk előre, de a csapat nem hullott szét, hanem a kezemben maradt.

Magam a bozótos, kanyargó, erdei úton mentem a rajvonal közepével. Mögöttem egykedvűen vezetgette a lovát a dalmát.

Öt óra lehetett, amikor világosodni kezdett a túlsó er-dőszél. Mindössze százlépéses rugaszkodás, és ott leszünk. De az út még egyetkanyarodott, s nem láthattam végig rajta.

Álltunk, vártunk.

És akkor messze, jobbról, hirtelen erős puskázás zaja hallatszott.

Néha elgyengült, de aztán újból vadul, elkeseredetten ropogtak a fegyverek.

- Ahán - dünnyögte Széll szakaszvezető figyelő arccal - Fejér főhadnagy úr különítménye már hajba kapott a mosz-kálival. Itt, előttünk semlesznek már messzire az oroszok.

Vártunk. És egyszerre csak, jelentés helyett, ropogni kezdett az én harcjárőreim karabélya is, és szapora golyók füttyögtek a fejünk körül.

- Előre az egész! Futólépés! - ordítottam bele az erdőbe, s nyomban csörögni kezdett a tar gally. Villogó szemmel törtetett előre a rajvonal,mialatt egyre füttyögtek s csapódtak nagy koppanással a fákba az orosz golyók.

Lihegés, törtetés, bukdácsolás.

Végre… láttunk!

Erdőszél… utána balról csalit… elöl menedékes, lapos domb… mindjárt az elején krumpli-, majd kukoricatábla.

A kukoricás szélén földhányás, fölötte füstgomoly. Ab-ból puskázik veszettül a muszka. Gölöncsér pedig a fák mö- gé hasalva durrogtatközéjük.

Amint kibomlunk a sűrűhól, még vadabbá válik a tűz ott a kukoricásnál.

Jajkiáltást hallok… szitkokat… a rajvonal zuhanva vágó- dik le az erdőszélre, a nagy, erős, barna katonakezek rángat-ni kezdik akarabélyok dugattyúgombját, s pillanat alatt egyetlen, fülsiketítő zengéssé válik a világ.

Lapulok egy vastag tölgy mögött. A szívem a halánté- komban ver, egész testemet valami remegő izgalom rázza, homlokomról gyöngyözika veríték, de ez most mind semmi, harc van, ütközet, marakodás.

A pillanat századrésze alatt látok mindent.

A kukoricás mögött napégette, tar mező, arra húzódik föl az út. S vagy nyolcszáz lépésre tőlünk, a lapos domb él-vonalán véges-végigsárga földhányás. Az orosz főállás. Előt-te erős drótakadály.

Közvetlenül előttünk, a kukoricás szélén csak egy szakasznak vagy fél századnak való előretolt állás van… pontosan látom a szárnyait. AHeller-szakasz ugyan még nem érkezett be, így szinte erőkülönbség sincs köztünk, de azért le-gyűrjük.

Forró vérhullám csap át rajtam, gőgös bizakodással dobban meg a szívem, tele tüdővel fújok a sípomba, s elbő- göm magam rekedt,idegen hangon, régi, barbár törzsfőnö- kök tülök zengésű kurjantásával:

- Tüzet szüntess! Roham! Rajta-a-a-a!

Elkéstem. Mert mielőtt még talpra ugrana a szürkék rajvonala, hat-nyolc ember vágtat a jobbszárnyamról az orosz földhányás oldalába.

Meggörbült háttal, ordítva rohannak a mokány kis kunok előre, csak egy ember fut köztük felmagasodva, hatalmas szökésekkel, a bátorsággyönyörű szilajságában: Tatár Mihály tizedes. Már megkerülte az orosz szárnyat.

S mialatt lenyűgöz ez a kép, az előttem hasaló közép, a parancs ellenére, újból vad tüzelésbe fog, Gölöncsér, Tóth, Lestár, de még az énkölyökképű Ferim is ragyogó szemmel durrogtat bele a kukoricás füstgomolyagába.

Már csak huszonöt lépésre vannak… már csak húszra… s Tatárék vad hallalija túlordítja a fegyverropogást, és…… és most nyüzsögnikezd az orosz földhányás, rögszínű emberek perdülnek ki belőle s tűnnek el pillanat alatt a kukoricásban. Lehettek vagy negyvenen.

Tatár rádobban a sánc mellvédjére, szeme végigfut az árkon, átugorja az állást, s eltűnik a kukoricaszárak között. A többiek utána.

Lohol már az egész rajvonal az erdőszélről. Benne a Heller-szakasz is. Már a kukoricásban járunk. A zizegő, éles levelek megmetszik azarcunkat, de mi csak megyünk, me-gyünk, bukdácsolva, zihálva, a diadal forró lázában, mialatt az előttünk csörtető Tatár-féljárőr utánalő egyet-egyet a me-nekülő orosznak!

Hajtjuk az ellenséget.

Az út felé töröm át magam a kukoricáson. S ahogy a szélére érek, vagy öt lovas robog el mellettem az úton. Por, száguldó paták zaja…

Zöld hajtókás lovasok. Dalmátok. Elöl egy piros arcú tiszthelyettes pisztollyal, mögötte kardvillogtató legényei… Most elérik a kukoricásbanloholó oroszokat, mert beugrat-nak a zöld szártengerbe, s ordítva csapkodnak kardjukkal. Csak a fejüket, vállukat s a csillanó kardjukat látom.

De ez sem tart, csak egy percig. Mert egyszerre csak dadogni kezd egy távoli gépfegyver balról, a messzi domb-háton levő oroszfőállásból. A dalmátok fordulnak, s dühös arccal ügetnek vissza.

Mi még nyomulunk előre. Az út mentén, a kukoricás szélén bujkálok. Az út túlfelén Széll szakaszvezető hajtja elő- re a szürkék balszárnyát.Azon túl meg a Heller-szakasz töri a kukoricást.

Széll előreles. Villog a szeme, mint a vadűző Hunoré vagy Magoré. Röhögnivaló, hogy most, itt, a távoli gépfegyver egyre közeledőgolyózuhataga előtt Hunor és Magor jut az eszembe a második elemista olvasókönyvemből, igen, ab-ban volt, egy bal oldali lapon kezdődöttalul, s jobb kézről volt a kép… a menekülő vad… s nyomában a villogó szemű Széll szakaszvezető… Ördögöt! Hunor és Magor!

Törtetünk, csörömpölünk, s a muszka gépfegyver egyre közelebb hozza a tüzét. A főállás őrsége még nem lő, nem akar kárt tennivisszavonuló bajtársaiban. De az a gaz gépfegyver, onnét balról, mindjárt belénk kaszál…

Ziháló, fiatal honvéd robog utánam az úton.

- Hé, emberek! Hol a parancsnok úr?

- Itt vagyok, bújj le!

A fiú levágódik, és lihegve hebegi:

- Zászlós úr, kérem, azt üzeni a kapitány úr: vissza az erdőszélre.

- Miért? Milyen kapitány úr?

- Podhrányi kapitány úr.

Persze: a fehérváriak zászlóaljparancsnoka. Aki mögöt-tem jön előre.

Csak azt nem értem, mért kell visszamennünk.

Hanem hát: parancs - parancs.

Vijjogva hasítja sípom a levegőt, s belekiáltok a kukoricásba.

- Vadászkülönítmény és Heller-szakasz, vissza az erdő- szélre! Továbbadni! Vigyázni a szárnyakra! Továbbadni!

S mialatt egyre halkulóbban távolodik tőlem az ember-ről emberre tovaszálló parancs, és mialatt egy másik orosz gépfegyver is rázendítéppen az út hosszában, visszafelé gördül az egész rajvonal.

Begörbült háttal igyekszünk vissza. A gépfegyverek a kukorica hegyét kaszálják már. A fene egye meg: mindjárt nyakon csípnekbennünket.

Beugrunk az elfoglalt orosz árokba. Töltényhüvelyek, üres patrontárak, véres kötszerdarabok s három halott orosz. Az egyikösszegörnyedve ül az árok fenekén, a másik hanyatt fekszik földbe vájó görcsös kezekkel, a harmadik a kukoricás szélén nyúlt el. Ezt,szegényt, éppen akkor lőtték le, amikor megkezdték a hátrálást.

Gubbasztunk az árokban, míg fölviharzik fejünk fölött a gépfegyverek harci kedve. A bakák nézegetik a halott muszkákat. Mind acsizmáikat nézik. A szép, erős, puha szá- rú, bagariaszagú orosz csizmákat.

Gubbasztunk. Már a Tatár-féle féljárőr is itt van. Banyiknak kötésben van a csuklója, de azt mondja, csak bőr-horzsolás.

A szemük ragyog, és dicsekedve gyújtanak a pipára. S én is milyen nyugodt vagyok. De jó ez az érzés!

- Létszám! - kiáltom jobbra-balra.

És mialatt számolják őket, hátravizsgálódom. Nyolcvan lépésre van tőlem az erdőszél. A fehérváriak lázas sietséggel ássák ott bemagukat, mert a muszka géppucik már odaere-getik golyóikat. Az én dalmátom is behúzódott a lovával a fák közé.

Jön a jelentés: a szürkék közül csak egy ember a veszteség. Kulai Gyula. Lábon lőtték még az erdőszélen. Azóta bizonyosanhátraszállították a fehérváriak. Aminthogy két orosz sebesültet is azok vittek hátra, innét az állásból.

- S a Heller-szakasz?

- Három sebesültjük volt. Egy őrvezető meg két nép-fölkelő.

- Súlyosak?

- Csak az őrvezető. Az haslövést kapott, szegény.

Egy pillanatra belém markol a gondolat: ezek az én parancsom miatt sebesültek meg. Ha ott maradok az erdőszé- len, tán semmi bajuksem lesz. De nyomban lehurrogja ezt a gondolatot egy másik: engem is hajtanak. A nagy Muszáj hajt, a háború. Parancsom volt, hogyelőretörjek, amíg csak lehet - hát előretörtem. S mentem volna még tovább, ha visz-sza nem rendelnek. Ez az egész, és pont. Látrányinak bizo-nyára eszébe sem jutnak ilyen töprengések.

Közben lassan, egyre továbbharapódzva, tüzelni kezd az egész orosz főállás.

- Hm - dörmögi Tatár -, mán beértek a mi komáink is. Akiket innejd ugrasztottunk ki az imént. Mán nem féltik üket az állásbéliek.

…Végül mégiscsak megcsöndesedett valamelyest a tűz.

Kiadtam a parancsot:

- Egyenként hátrahúzódni az erdőbe.

Ott, a fehérváriak mögött összeszedtem őket.

Megint megsebesült egy emberem: a nagy bajuszú Ka-szás András. A combján érte a lövés, a hajlás alatt. Sok vért vesztett, amíg afehérváriak szanitécei bekötötték. De azért mosolygott, amikor tréfálkozva elbúcsúztam tőle. S hálásan rebbent meg a szeme a zsebébecsúsztatott fél marék cigarettáért.

A szürkéket s Heller embereit leültettem egy védettebb helyen, magam meg Podhrányi századoshoz indultam.

Alkonyodott.

Vén, odvas bükk alatt ásott gödörben találtam meg a zászlóaljparancsnokságot.

A segédtiszt - egy ismerős arcú hadnagy - éppen nagy telefonálásban volt, ám a százados vidáman kiáltott rám:

- Szervusz, kadét! Gratulálok. Szépen csináltátok. Lát-tam a tarnowkai intermezzót. Ez a két muszka sebesült meg, akiket itt találtunk azerdő előtt, mondják: úgy mentetek rá- juk, mint a sárkányok.

Félperces tűz után már rohamoztatok.

- Nem én, a tizedesem.

- Ne szerénykedj, a muszkák mást mondanak. Mi a ne-ved?

Megmondtam. A százados fölíratta a segédtiszttel.

- Nagyezüst lesz ebből, kiskomám. Az első nyugodt percben felterjesztelek. Mert okosan, ügyesen, bátran dolgoz-tatok.

Elszégyelltem magam. S megfogadtam, hogy Tatárt meg akkor én terjesztem fel - aranyra. És még akkor sem le-szünk egyensúlyban,igazság szerint.

- A másik különítmény nagyon ráfizetett, szegény - tet-te hozzá előbbi szavaihoz a százados.

- Fejér főhadnagy úr? - rebegtem.

- Az. A főhadnagy is ellenségre bukkant, még az erdő előtt. A csetepatéban mindjárt meg is sebesült. Csúnyán szét-lőtték a lába fejét.

Akkor aztán valami zászlós vitte tovább a különít-ményt. De Tereszkowiec mellett hirtelen rajtaütöttek jobbról, s az egész társaságszétugrott. Legnagyobb része fogságba esett, sokan elpusztultak, s csak tizenöt-húsz ember tudott hátramenekülni.

- Teremtőm! Müller zászlós… Iványi hadapród.

- A zászlósról biztos hírt hozott a két jelentő lovas. Lát-ták, mikor elfogták az oroszok. De a kadét, az elesett. Fejlö- vést kapott.

Behunytam a szemem, mert szinte szédültem. Hát ezek is? A szerelmes Müller… Meg az ijedt Iványi, a szájharmonikájával. Most ottfekszik valahol Tereszkowiec körül az er-dőben, s a zsebében ott van a szájharmonika. És soha többé nem fújja, nem rezegteti. Soha többé…

Megborzongtam.

- Hja, háború, háború! - sóhajtotta a kapitány. - De ti jól csináltátok. Már jelentettem is a dandárnak. A hadosztály különben előnyomult, smost itt állunk az erdőszélen. Én va-gyok a balszárny zászlóalj. Jobbra tőlem a saját ezredem töb-bi századai, azután a te ezreded: a

jászkunok. Végül Tereszkowiecen túl a tizenkilencedik dandár.

Mialatt ezeket mondotta, arra gondoltam, hogy mi most - miután feladatunknak eleget tettünk, s az érintkezés az el-lenséggel megvantermészetesen hátrakerülünk. Hiszen a vadászkülönítmény kiváltsága éppen az, hogy mikor elvé- gezte a dolgát, akkor nyaral. Se őrszolgálatot,se állásmunkát nem végez, sem a rendes csapatok harci műveleteiben részt nem vesz. Pákh százados világosan megmondta. Sőt ahadosztályparancsból olvasta ezt fel. Tehát bizonyos, hogy most: tartalék, nyugalom… ó, de jó lesz! Úgyis úgy zúg a fejem.

Már éppen jelentkezni akartam, hogy most bevonulok az ezredemhez, mikor megszólalt a kapitány:

- Veled úgy intézkedett a dandár, hogy mivel az én szárnyam balról lóg, Kolpytow felé te fedezzed.

Azt hittem: nem jól hallok. Ám a százados nem is engedett szóhoz jutni. Térképe nem volt, csak egy ceruzavázlata, arról kezdettmagyarázni.

- Van nyolcvan embered. Annak felével meghosszabbí- tod az én balszárny-századomat ezen a csaliton át, a többiből pedig három erőstábori őrsöt állítasz, úgy, hogy a legszélső a skobielka-kolpytowi utat is zárja.

- Igenis.

- Hát, még egyszer köszönöm, pajtás. Elindulni! A fel- állításról jelentést kérek. S mondom: gratulálok a nagyezüst-höz.

… Este volt.

Meleg, júniusi csillagok ragyogtak az erdő fölött. És mi morogtunk veszettül, mert éhesek voltunk. Sürgettem én hússzor is a konyhákat, devégül is a kikülönítettek közös sorsába estünk. Saját ezredem úgy tudta, hogy a fehérváriak élelmeznek, mert hozzájuk osztottak be, afehérváriak pedig a jászkun ezredet szidták, mert annak kellett volna gondos-kodnia rólunk.

Tehát koplaltunk. S közben megint rázott a hideg.

A Fejér-századra gondolni sem mertem. Mert nyomban belém sajdult szomorú vesztük. Kétszer vagy háromszor is végigjártam éjjel avonalamat. A figyelők szaporán pufogtat-tak, innen is, túlnan is, s a muszkák sűrűn rakétáztak.

- Fél a muszi! - mondogatták az emberek, s ez adott bá- torságot az elszoruló szíveknek. Mert elgondolni is riasztó volt, hogy alig tizenkétgyönge zászlóaljjal állunk itt Volhínia déli csücskén, hogy tüzérség nélkül, éhesen és szomjúságtól tikkadtan rávessük magunkat Bruszilovgenerális előreözön-lő, roppant seregeire.

Az éhség kínját még nem is éreztük olyan különöskép-pen. Hiszen elindulásunk előtt jól teleszedtük magunkat. De a szomjúság egyrejobban sanyargatott bennünket.

Éjfél után leheveredtem. Aludtam is valamit, de csak af-féle frontalvással. Feküdtem kábultan, félálomban, s hol a danei idill emlékezsongott bennem halk és édes fájdalom-mal, hol meg belém nyilallt a gond: Uramisten, mi lesz ve-lünk holnap? És erővel hitegettem magam,hogy még hazakerülök a József körútra, az anyámhoz, és besüt majd a nap a szobáinkba, és fütyülnek, trilláznak anyám vidám kanárima-darai.

Aztán átjött a szárnyról a Seviot-gyerek azzal, hogy Podhrányi hívat. Tudtam, miért. Támadunk.

Botorkálva értem el a zászlóaljparancsnok fedezékét. A gödör fölé akasztott sátorlap alatt megvillantotta lámpáját a százados. Körülötteguggoltak már a századparancsnokai. Mint valami titkos indián haditanácskozáson.

Jelentkeztem, s közéjük ereszkedtem. A lámpa kihunyt.

Halkan, mormogva rendelkezett a kapitány a sötétben:

- Ellenség: a Swiniuchy-Korytnica-Kol. Pustomyty-Kol. Dabrowka-Ulgowka vonalon. Előttünk, a 265-ös magas-sági ponton: megerősítettállásban van. A hadosztály hajnali négykor megrohanja az orosz állást. Megadott jelre a száza-dok zajtalanul, gyors ütemben előrenyomulnak, slehetőleg rajtaütéssel hajtják végre a támadást. Irány: a kilencedik szá- zad, jobbszárnyával a 265-ösön levő bokorcsoportra. Én az út menténvonulok előre a tartalékkal.

Aztán újból megvillant a kapitány lámpája.

- Te pedig - fordult most hozzám - szoros csatlakozás-ban az én tizenegyedik századommal s baloldali meghosz-szabbításodban egy,még az éjjel megérkező, lóról szállt dra-gonyosezreddel ugyancsak megindulsz. S ha igaz az a hír, hogy a kétszázhatvanötös ponttól nyugat felémegszakad az orosz állás, és csak a kolpytowi erdőben van újabb ellenséges támpont: akkor igyekszel a dragonyosokkal együtt nyugat felöl akétszázhatvanötösön levő állás jobb oldalába kerülni, s a szárnyat átkarolni. Mindenesetre nagyon vigyázz balfelé!

- Igenis.

A villanylámpa apró fénykörében néztük a kapitány vázlatát.

- Kinek van még kérdése?

Hallgatás.

- Nos?

- Nekem volna, kapitány uram - dörmögtem. - Bár ez nem is vonatkozik a rendelkezésre.

- Mi az?

- Azok a dragonyosok milyen nemzetiségűek?

A kapitány arcán fáradt mosolyt világított meg a gyön-ge villanyfény.

- Kár volt kérdezned. Sejtheted.

Hm. Tehát csehek. Nagy jövőnk van!

Valaki a tüzérség után érdeklődött.

- Az nincs!

Egy zömök kis hadnagy, a tizedik század parancsnoka szólalt meg:

- Bocsánat, százados uram, már tegnapelőtt is láttam jobbra-balra vonuló ütegeket mögöttünk. Még dühöngtünk is, hogy nem lőnek.

- Bár a muszkák is elhinnék, hogy azok igazi ütegek - morogta Podhrányi. - Sajnos, csak álütegek. Kocsikerekekre kötözött fatönkök,melyeket az ellenség megtévesztése végett vonultatnak ide-oda. A fél hadosztálytrén lovai ezzel játszanak. Azért olyan remek az ellátásunk,hogy a fene enné meg!

Hallgattunk egy darabig, majd elszéledtünk a sötétben. Az oroszok figyelői nagy ritkán lőttek egyet-egyet, a mieink hallgattak.

Lassan pirkadni kezdett.

Összehívattam az altiszteket, s eligazítottam őket.

Utána pedig vártunk. Már az óralapot is ki lehetett venni a szürkületben. Fél négy volt. És a dragonyosok sehol.

Feküdtünk Seviottal a gödrömben. Es sóhajtottunk rettentő nagyokat. Még húsz perc, s azután…

Még tíz perc.

És a dragonyosok sehol sem voltak.

Arra gondoltam, hogy Hellert itt hagyom a szakaszá- val, magam pedig eltolódom a szürkékkel balra, hogyha a dragonyosok nem isjönnének, mégis oldalába kerülhessek a kolpytowi erdőn át az oroszok jobbszárnyának.

Már indultam is volna, amikor elért Podhrányi parancsa: a támadás elhalasztódik.

Őrület. Világos nappal kell majd előremennünk!

…Reggel hét óráig még háromszor halasztották el a tá- madást.

Félig hülyék voltunk már az izgalomtól s a pokoli szomjúságtól…

Nem bántuk volna már, ha halomra lőnek bennünket, csak történne végre valami.

Hét óra tájban végre megjöttek a dragonyosok. Rajvonalban vonultak előre, s befeküdtek a mi vonalunkba. Jobb-szárnyuk a fehérváriakszélső századához ért. Átcsoportosí- tásra már nem volt idő, csak az én szürkéim hátravonását rendelte el Podhrányi.

Húsz lépéssel feküdtünk most a dragonyosok tűzvona-la mögött.

Fél nyolckor végighullámzott a vonalon a parancs: elő- re!

A Heller-szakasz meg a fehérvári ezred nekilódult. És abban a pillanatban föltámadt a pokol. Az orosz állás ontani kezdte a tüzet,tüzérsége pedig dühöngő srapnel- és gránát-zuhatagot zúdított az erdőszélre.

A dragonyosok fekve maradtak.

Tisztjeik hiába üvöltötték, hogy: Vorwärts! Napred! A kövérre hizlalt legények konokul lapítottak.

Közben pedig a golyók ropogva tarolták az erdő lomb-ját, fák, ágak zuhantak jobbra-balra, sötét földoszlopok dobbantak az ég felé, s ránkszakadt a gránáttűz egész iszonyata.

Öt perc alatt húsz helyről is kiáltozni kezdtek szanitéc után. Főként a fehérváriakat s arra tovább, a hozzájuk csatlakozó saját ezredemetgyilkolta az orosz tűz.

Ordítás, dörgés, fegyverropogás, por és füst…

S közben szabályos szaporasággal zuhognak a gráná- tok, fülrepesztő robbanással.

Végre egy pillanatra eltisztul kissé az erdőszélt megülő por és füst. Kilátok. A Heller-szakasz egyenként szökellve halad előre, de afehérváriak szomszéd százada már csak ha-son mászik. Mégis előremegy. Lehetnek már vagy hatvan lé- pésre tőlünk. És mögöttükhalottakkal meg jajgató sebesültekkel van tele a mező. S Úristen, még vagy hétszáz lépést kellene megtenni az orosz állásig! Lehetetlen!

De a magyarok azért megpróbálják.

A dragonyosok lapulnak az erdőszélen.

Pedig itt sokkal gyöngébb a tűz.

Mégsem mennek.

Tatár káromkodik.

Visszanézek a mögöttem fekvő szürkékre.

Hallgatnak. Hűséges szemük szakadatlanul rajtam függ, s tele van riadt kérdéssel.

Ott jobbra halomra hull a magyar, a dragonyosok meg nem mozdulnak. Végtelen keserűség fojtogatja a torkom a harc idegölő lázában.

Elordítom magam:

- Előresodrítjuk a dragonyosokat. Rajvonal!

A szürkék villogó szemmel ugranak szét, s már rajvonalban fekszünk a csehek mögött.

- Előre! - üvöltöm rikácsoló hangon, s rohanni kezdünk az erdőszél felé.

- Vorwärts! Előre! Napred! - Zeng az erdő…

… Erdőszél… tisztás… rekettyés… ordítunk, biztatjuk egymást, zihálva levágódunk, felugrunk, szaladunk, majd megint levágódunk…

Itt-ott fekve marad egy-egy ember, de azért halad, hömpölyög előre a támadás. És amikor egy pillanatra meg-bújunk egy lihegésnyi időrevalami kis fűcsomó mögött s hátranézünk, a dragonyosok még mindig az erdőszélen lapí- tanak.

Ó, a gazok! A gazok! Most is fekve maradtak! Cserben-hagytak!

Mindegy! Előre!

Még fed a rekettyés, mi még előrejutunk, még ott jobb-ról a Heller-szakasz is mozog, de azon túl a fehérváriak tá- madása márösszeomlott. Rajtuk fekszik az egész orosz tűz.

Egy pillanatra felkönyökölök, s végiglátok az erdőszé- len egészen Tereszkowiecig. Arrafelé, amerre az én ezredem pusztul. Golyóksuhognak a fülem körül: fiú-fiú-fiú-fiú… visszakapom a fejem s behunyom a szemem. Szörnyűt lát-tam. Az erdőszélen véges-végig dühöngenekaz orosz gráná- tok. Hogy pusztulhatnak ott az emberek, teremtő Úristen! És nekünk egyetlen ágyúnk sincs. Sírni tudnék.

Fekszem hason, s görcsösen markolok a földbe. Hó, de ez így nem maradhat. Ordítani kezdek a fülsiketítő zajban:

- Előre! Továbbadni!

Felugrom, futok tíz lépést, s levágódom.

A hűséges szürkék még egyszer előrelendülnek.

Aztán megtörik az erőnk. Mert se jobbról, se balról nem jön velünk senki. Az orosz állás még vagy ötszáz lépés.

És most látom, hogy a fehérváriak egyenként szivárog-nak hátra.

Majd a Heller-szakasz is. És jön felém a szájról szájra adott parancs: vissza az erdőszélre!

Továbbadatom balra a Tatár járőr felé, aztán megtapo-gatom édesanyám szent olvasóját a nadrágzsebemben: Szűz Anyám, segíts! - éshatalmas iramodással neki az erdőszél-nek. Mellettem vágtat hűséges Ferim.

Fiú-fiú-fiú-fiú-fiú - füttyögnek fejem körül a golyók, az-tán egy zuhanás még - s bent fekszem a dragonyosokkal du-gig telelövészgödrökben. Az erdőszélen. És élek. És ép min-den porcikám.

És az erdőszélen lihegnek már a szürkék is a lyukak-ban. A dragonyosokkal összekeveredve…

Félóráig dühöng még a tűz, aztán csendesedni kezd. A sebesültek jajgatása hangosabbá válik, de már alig tudunk egyetlen gondolatrafölocsúdni. Meg kell döglenünk ebben a pokolban…

Tizenegy órakor újra kitörünk az erdőből.

Könyörülő Isten, de megritkultunk! Pedig már az utol-só zászlóaljtartalékokat is bevetették.

Megint föltámad a borzalmas orkán.

De a nagyja a fehérváriakra meg az én ezredemre zu-hog, arra Tereszkowiec felé.

- Előre! Vorwärts! Napred!

Fehér hajú, öreg törzstiszt - talán ezredes - liheg előre. A dragonyosok ezredparancsnoka. Mellette zihál segédtisztje: fiatal, szép arcúfőhadnagy. És biztatják a dragonyosokat.

Mi már megint előttük vagyunk. Abban az átkozott rekettyésben, ahol sáskarajként zümmög a fegyvergolyó.

Egyetlen szót sem hallani a fülsiketítő zajban. Vagy negyven gépfegyver kopog mindkét oldalról, lélegzetállító szaporasággal.

Az utolsó bokrok előtt levágódom, s hátranézek. A szürkék csaknem egy vonalban vannak velem, de a dragonyosok csak most lódulnakelőre. Kelletlenül, dacosan, riadozva, mint valami megszorított csorda. Tisztjeik, altisztjeik üvöltve hajtják őket előre.

Szavukat nem hallani, de kiáltásra torzult arcuk maga is ordít.

Fekszem, és fekszenek a szürkék is.

Nem, nem megyünk előre addig, amíg ezek a hitvány rongyok is itt nem lesznek!

Végre beérnek. Fújva vágódnak le közénk.

Öreg ezredesük elfulladtan kocog utánuk, s időnkint hátrakiált a mögötte loholó gépfegyverosztagra. Mert az osz-tag minduntalan elakad.

És az orkán szakadatlanul bömböl.

A Heller-szakasz nagy nehezen egy vonalba ér velünk, ám a fehérváriak nem tudnak kijutni az erdőszélről. Ki-kitörnek néhány lépésre,egyre ritkább rajvonalban, de aztán visszaperdül az egész, mint a karika. Mindig kevesebben rontanak ki, és még kevesebben iramodnakvissza. Visszaveti őket az irtózatos tűz. Hát arra lejjebb, Tereszkowiec felé mi lehet? Ahol legvadabbul őrjöng az orosz gránátzuhatag? Fák,gyökeres tuskók s hatalmas földkoloncok röpülnek ott a lég-be, s hullanak vissza fekete porfellegekben. Istenem, én Istenem, mi marad megott?

S közben már fölöttünk is egyre szaporábban pukkadoznak a srapnelek, tüzes csattanással. Mögénk szórják go-lyózáporukat.

Egyik elkapja a dragonyosok gépfegyverosztagát. Ép-pen az ezredes feje fölött villan el.

Az osztag ordítva terül el a magas fűben.

S mire az ezredes újra hátraint, már csak négy-öt ember ugrik föl.

A páncélvivő, az állványhordó meg három lőszervivő a töltényes rakaszokkal. Az irányzó s a fegyvervivő véresen hempereg.

Már nem gondolkozom. Egyetlen lüktetés és zsibongás az egész testem, minden egyes porcikámban érzem a szívem megriadtdobogását, s ami ezután történik: az már olyan, mint valami őrült és zavaros film.

- Maschinengewehr vorwärts! - hallom az ezredes re-kedt hangját… Egy szakállas hadnagy, az osztagparancsnok fölkapja a gépfegyvert,átveti a vállán, s előrerohan. Mögötte az állványvivő s egy lőszeres. Zörögve vágódnak le mellettem. Lázasan dobják a fegyvert az állványra, ahadnagy mö- géje guggol, gyors rántással húzza bele a töltényhevedert és: ta-ta-ta-ta-ta - dadog a géppuska kétségbeesett erővel…

A fehér hajú ezredes éppen felugrik, hogy továbbhajtsa embereit, de féltérdről visszazuhan. Szép, fehér haján ömlő vér… Elhallgat agéppuska is. A szakállas hadnagyot torkon lőtték. Ott vonaglik a fűben. A szája tátog, levegő után kap-kod, de nincs hangja. Látom Kocsist is aszürkék közül hát-ramászni. A bal lábát tehetetlenül vonszolja maga után…

És látom arra alább Podhrányi századost is. Föl-fölugrik, előremutogat… A Heller-szakasz szívósan halad a kábító zajban, és ordítanikezdek én is:

- Előre, szürkék!

Gölöncsér előreszökik az embereivel. Sánta honvéd ki-hullik közülük, de a többi előrejut. S tíz lépés után levágódva tüzelni kezd.

Már kint vannak a rekettyésből: van kilövésük.

- Vorwärts! - bömbölök rá a körülöttem lapuló drago-nyosokra.

Rám néznek. Konok gyűlölet és állati félelem reszket a szemükben, s nem mozdulnak.

Fejembe tódul a vér, irtózatos düh fog el, fölemelem a fokosomat, s egész erővel rásújtok a legközelebbi dragonyos-ra. Egyszázadpillanatig látom felém fordult, eltorzuló arcát, megvillan bennem valami homályos érzés, hogy íme, megbo-toztam egy embert; de márnem gondolok semmire: csak csépelem magam körül ezeket a hitvány frátereket a fokosnyéllel, hogy csak úgy porzik a nadrágjuk.

Golyó, vér, harc, halál, minden megszűnt körülöttem, csak a fojtó düh ordít belőlem szívszakasztó keserűséggel.

- Kutyák! Kutyák! Kutyák! Kutyák! Kutyák!

És végig a rajvonalon suhog a bot, zuhog a karabélytalp a dragonyosokon. A szürkék verik, botozzák, dögönyözik előre a cseheket. Tatárhusángot tör magának, egész alakkal fut végig a vonal mentén, s elkékült arccal suhogtatja.

És - a dragonyosok előremennek. Hátra-hátranézve, rést keresve, ide-oda cikázva, de előremennek. Egyik kadét-juk dobogva fut elmellettem, rám néz, az arca merő szé- gyenkezés, de nem mer szólni. Nem szólhat. Előrefut, s be-ugrik valami gödörbe.

Szakadatlanul tart az ítéletidő, de előre kell menni. Ez az egy érzés vagy gondolat él még bennem. Talán nem is gondolat, hanem csakhajszoló ösztönné homályosodott félöntudat. De erősebb mindennél. Eltörpül mellette minden egyéb. Előre! Vorwärts! Napred!

- És semmi más. Néha átvillan rajtam, hogy Úristen, még mindig élek, ép vagyok, nem fog a golyó, s hogy mind-ez milyen irtóztató csoda,és mégsem csodálkozom rajta.

Gödörsoron ugrálunk át. A Gölöncsér járőr éjszakai tá- bori őrsvonalának lövészgödrei. Most a csehek szoronganak bennük. Állati félelemizzik föl a szemükben, ahogy meglát-nak bennünket. De mi nem állunk meg, hanem előre, előre, előre, döglésig előre, mert most kell szorítani adolgot! Négy-száz lépésre vagyunk az átkozott orosz állástól, ferdén, átka-roló helyzetben. Bal meghosszabbításomban a kolpytowi er-dőben a

dragonyosoknak kell lenniük. Eddig már az ellenség oldalába kellett érniük. Hiszen az erdőn át fedetten mehettek előre. És semmi. A muszkaárok rendületlenül ontja a tüzet. Irtózatos! Hát mikor lesz ennek vége!

Egy pillanatig lihegek még a csupasz legelőn.

Jobbra semmi sem mozdul. A Heller-szakasz sem. Az erdőszélen változatlanul tobzódnak a gránátok. Végképp odaszögeztékszerencsétlen dandárunkat. Élő ember nem juthat át azon a borzalmas tűzfalon.

Fölremeg belőlem valami keserű zokogásféle. Hát hiá- ba! Nem bírunk, nem bírunk ezzel a lapos, nyomorult domb-bal!

És akkor még egyszer fölugrik Tatár tizedes. Nyomban utána Tatár Péter, majd arrébb a karcsú, acélos Gölöncsér, és mesébe illőszépséggel, a bátorság és virtus isten adta fölmagasodásával előrerántják a szürkéket. Nem tudom, hányan vagyunk még, de előremegyünk.És akkor egyetlen lendület-tel előreszökik a Heller-szakasz is.

Megint fekszünk s lihegünk.

Háromszázötven lépésre vagyunk az orosz állástól.

De csak mi.

Senki más.

A dandár ott vonaglik tehetetlenül az erdőszélen, a dragonyosok jobbszárnya mögöttünk a lukakban, s a bal-szárny? Könyörülő Isten, hátott semmi sem történik? Hát azok a dögök ott a kolpytowi erdőben nem mozdulnak? Hi-szen akkor mind elpusztulunk itt ezen a tenyérsima,kopár legelőn!

Tíz lépésre előttem kis gödör feketéllik, benne félig kifejtett fatuskó. Oda kell jutnom, mert itt szitává lőnek. Ug-rom, s bent vagyok. Ugrásközben két pattanást éreztem. Egyet az ásóm nyelén s egyet a jobb lábamon. Megnézem: az ásónyél tövén durva horpadás a vasban. A jobblábamon fi-tyeg a csizmám szárának saját találmányú szorítócsatja.

Golyó érte. Az a pimasz gépfegyver ott fönt az út men-tén.

Mindegy, most jó helyen vagyok.

A szürkék is előremásznak még tíz lépést, és durrogni kezdenek karabélyaik. És itt vannak Heller emberei is.

Ez volt az utolsó lendület.

Az orosz ütegek egy része most ellenünk fordul. Egy-előre rövidet lőnek.

Mindegy. Már mindegy. Minden mindegy. Nincs több erőm.

Félig hanyatt fekszem a gödörben. Fölnézek az égre a szakadatlan zúgásban, morajban. Fönt, egész magasban: szép kék. Verőfényes.Lejjebb, itt-ott párás, foltos. Azt az emberek tették. A srapnelfelhők füstje meg a gránátok pora. És rohanó gondolatfoszlányok libegneköntudatom előtt… Szebenicsné búcsúzó zsebkendője… Úristen, mi van Szebeniccsel? Meg-szabadult-e már, vagy elpusztult? Vagy ottvergődik a tereszkowieci erdőszél poklában? Sikerült-e az asszony ter-ve? Számolni próbálom, hány nap telt el azóta? Megjöhetett-eSzebenics felmentése? De nem tudom kiszámítani. Mintha évek múltak volna el a lembergi ebéd óta. És páterka. És a kis Koczkás. És atöbbiek. És Nanni. És a József körút… Nem, nem, erre most nem szabad gondolni! Mert megőrjít…

Felrázom magam. Hó! Csata van!

Az órámra esik a tekintetem. Az imént is néztem. Tíz másodperc sem telt el ezekben a céltalan gondolatokban. Csata van! Csata van! -eszmélkedem.

Kinézek a lyukból. A szürkék tüzelnek, Feri a tuskóhoz lapulva durrogat, az orosz srapnelek közelebb jöttek.

És látom, ámulva látom, hogy Seviot fut felém a jobb-szárnyról.

Tenyerét odanyomja a bal arcához. Megáll fölöttem. A keze alól szivárog a vér, és dadog valamit:

- Zászlós úr… zászlós úr… átlőtték az arcom. És csak azért, azért jöttem… - s köpi szájából a vért.

A fatönkön megperdül egy odacsapódó golyó, gurulatot kap, Seviot könyökén lereped a kabátujj, s nyomban csöpögni kezd belőle a vér.

- Te őrült! - és már rántom is le magamhoz a gödörbe. - Mit szaladgálsz itt teljes alakkal ebben a baromi golyózá- porban? Most bekaptada másodikat is!

Értelmetlenül néz rám. Nem érti, hogy mért csepeg a zubbonyujjából is a vér.

Gyors rántással kapom ki zsebéből a sebkötöző csoma-got, a fogammal tépem föl, és csavarom a karjára a gézt. fisak úgy inggel együtt.Gyorsan.

A fiú sápad már, csak a szeplői barnák, s még mindig csak az arcával törődik.

- Az arcom - motyogja, de inkább csak sejtem, mit mond a szakadatlan zajban.

- Az semmi! - ordítom. - De a karod! Tudod-e mozgat-ni a kezed?

Mozgatja. - Hála Istennek!

És most ráripakodom:

- Mi jutott eszedbe, te szerencsétlen, hogy idejöjj, ahelyett, hogy az átlőtt pofáddal hátramentél volna? Most még a karodba is kaptál egyet.

Kiköpi szájából a vért, és hebeg a véres nyelvével, véres fogaival, véres szájával:

- Csak azért, zászlós úr, kérlek, hogy… hogy te is lás-sad, hogy én itt voltam… és megmondhassad… hogy megmondhassad kérlekTakáts Eleknek… hogy… ha a menetszá- zadbeli zsidók el is lógtak… én itt voltam…

- Bolond! - mérgeskedtem, mert mit is mondhatnék er-re. De ugyanakkor fölmagasodik előttem az áldozat miszti-kus régióiba ez aszegény, szeplős zsidó fiú, a zsámbokréti rőfös fia, aki fajtája hitványainak gyöngeségét, bűnét akarta expiálni a maga elkeseredetthősiességével.

Csöndesedik a tűz. Az orosz látja, hogy támadásunk összeomlott, hát ritkítja golyóit.

- Ne félj, Márkus, nem lesz semmi bajod - vigasztalom a fiút ordítva. - Hátra tudsz menni?

A fejével int, s készül.

Kezet szorítunk.

- Isten áldjon, Márkus!

- Isten veled, zászlós úr! - és kimászik a gödörhól.

Rákiáltok a tőlem nem messze heverő Sándor honvéd-re:

- Kísérd a hadapród urat!

A honvéd fölugrik, s már mennek bukdácsolva, föl-fölszökve, és eltűnnek a rekettyésben.

És most újra gondolkozom. Itt nem maradhatunk. A kolpytowi erdőben semmi mozgás. A derék cseh lovasok hí- vek maradtakerényeikhez. Sőt, onnét az oroszok kerülhet-nek mögénk.

Tovább akarom adatni balra a kérdést, hogy mi van a szárnyon, de már kiáltozzák is az emberek:

- A dragonyosok visszamentek, továbbadni! Lóg a bal-szárnyunk, továbbadni!

Akkor hát: vége.

Kiáltanék, de alig forog a nyelvem. Olyan, mintha va-lami száraz bőrdarab sajogna a számban. És tűz a nap, és még mindig hull a golyó.De az orosz ütegek csak elvétve lő- nek.

Fölrázom magam, s kiáltozni kezdek:

- Vadászkülönítmény, vissza az erdőbe! Továbbadni! Egyenként, szökellve! Továbbadni!

S nekivágtatok a rekettyésnek. Szaladok, levágódom. Szaladok, levágódom. Itt-ott egy-egy mozdulatlan test.

És húzódik vissza az egész.

Akkor kap észhez az orosz. A 265-ös domb egész orosz vonala ránk vadászik. S megdördülnek az átkozott ágyúk is.

Már bent lihegünk a bokrosban. Magas, hűs fűben vá- gódunk le, Isten tudja hányadszor. Egyre árnyékosabb he-lyek. De jó volna itt pihenniegy kicsit! De nem lehet, hajt a tűz: fiú-fiú-fiú-fiú-fiú - és mérges srapnelek csattannak fölöt-tünk, és szórják szét kopogó golyóikat, hogy csakúgy csapó- dik a fű, akár a ritka szemű jégverés alatt.

És piros a fű. Mitől? Teremtőm! Szamóca! Rengeteg szamóca!

És akkor már tüzelhet, gyilkolhat az orosz, nekihasalok, s nem kézzel tépem, hanem csak nyelem, falom levelestül, szárastul Isten áldottajándékát. Ha itt veszem is: habzsolni kell, nyelni kell, mert szörnyűbb úr követeli, mint a tűz: az őrjítő szomjúság. S mialatt lázasan közelebbcsúszom hason egy-egy pirosló szamócás folthoz, eszembe jut, hogy legalább húsz órája szomjazunk, s hogy eddig ott elöl csak az izgalommiatt nem éreztük. Pedig milyen kín, s ó, milyen áldás rá ez az eszeveszett legelés…

Csattog a srapnel, füttyög a golyó, de mindegy: amerre nézek - hasalva, csúszva legel az egész bandám, hogy szinte röhögnöm kell rajta.Isten érthetetlen csodája, hogy nem tör-ténik sebesülés.

… Tizenkét óra. A szürkék a reggeli gödrökben az erdő- szélen. A dragonyosok eltűntek. Csak a halottaik maradtak itt.

Megyek az erdőbe a jobbszárnyra. A fehérváriak felé. Sóhajtozó sebesültek és sárga arcú halottak. A Heller-szakasz vagy harmincemberre olvadt le. Szabó tizedes jelentkezik mint parancsnok. Már tudják, hogy Heller hátrakerült.

Bicegek tovább. De miért bicegek? Persze, a csizmacsat. Megnézem. A rézcsat fityeg. Megpiszkálom. A csat törött, mellette acsizmabőrön kékes-fémes ütődés. És ott nyomj a valami a lábam szárát. Benyúlok a csizmaszárba. Meglapult golyó akad a kezembe anadrágszár és a csizmaszár között. - Köszönöm, mennybéli jó Anyám! A térdemet is szétvihette volna.

De azért bicegek, mert jócskán megütötte a csontomat. Annyi baj legyen!

A Heller-szakasz a fehérváriak tizedik századához csatlakozik.

A zömök kis hadnagy jön elém.

- Megvagy, fiú? - kérdi. - Szerencséd volt.

Cigarettával kínál.

- Sodorj

Nem fogadom el tőle. Alig egy csipetnyi dohánya van.

- Mennyi a veszteséged? - kérdi.

- Még nincs pontos jelentésem. Most szedik össze.

- Itt negyven százalék. De a hatodik századnál ötvenöt. Két kadét elesett, egy megsebesült. Nekem is három sza-kaszparancsnokom mentel. Kettő sebesülten, a harmadik idegsokkal. Sírt, őrjöngött, s a ruháját tépte. Pedig birkózó- bajnok.

- S most mi lesz?

- Éppen amiatt akartam átmenni a szárnyra. Mi van ott?

- Semmi. Tőlem balra semmi.

- Hát a dragonyosok?

- Ellógtak.

- Akkor jól sejtett a százados úr. Intézkedtél valamit?

- Nem. A legjobb altisztem van ott. Tatár tizedes. Tudja a dolgát. Jobban, mint én.

- Hát akkor, idefigyelj. Helyzet: a dandár támadása ösz-szeomlott. Veszteségei igen nagyok. De a tőlünk jobbra levő tizenkilencedikhonvéd hegyidandáré még súlyosabbak. Bal-ra tőlünk egész Swiniuchyig: tátongó rés. Legfeljebb, ha lo-vas,járőrök vannak benne. Ha az oroszebben a helyzetben támadna, kizárt dolog, hogy helytállhassunk. A dandár tehát visszavonul. Az én ezredem fedezésére az én századomathagyták itt utóvédnek meg a te különítményedet. A tűzvonalszázadok fél egykor kezdik meg a visszavonulást.

- S meddig kell nekünk utóvéden maradni?

- Délután ötig.

Végigfutott rajtam a hideg, pedig meleg volt. S a fogaim szinte vacogtak.

- Megértettem.

- Föl a fejjel, testvér - vigasztalt a hadnagy -, ezen már nem lehet segíteni. Káromkodj egyet, aztán levan. S ha jószerencse kerülget, mégezt is megúszhatod.

Kötekedésnek éreztem ezt a jószívű biztatást. Az Úris-tennel való kötekedésnek. Mert képtelenségnek véltem, hogy csak az után a roppantcsoda után is, aminek életben mara-dásomat tartottam, még egyszer mellém szegődjék a szerencsés véletlenek apró sorozata. Lehetetlen!Lehetetlen! Elvégre mindennek van határa. Lám, szegény Kalteneckert is elérte a végzet. Pedig húsz hónap] a volt már a harctéren. Úgy hír-lett:nem fogja a golyó. Hát lehetetlen, lehetetlen, hogy min-dig megússza az ember, hogy éppen én…

Búgva, sejtelmes borongással támadt föl bennem a hátborzongató ária. Cavaradossi éneke. A mi baljóslatú, csata-jelző melódiánk.

- No, zászlós! - ébresztett fel a hadnagy. - Mi van ve-led?

- Semmi, hadnagy uram, csak fáradt vagyok. És hülye vagyok az éhségtói, a szomjúságtól, az álmatlanságtól meg az izgalomtól.

- Hajnalban nem volt konyhátok?

- Az este sem.

Jószívvel kiáltott a legénye után.

- Nem, nem kell - motyogtam. - Nem menne le egy fa-lat se a torkomon, mikor a legényeim koplalnak.

Vállat vont, de becsülő szemmel nézett rám.

Akkor már elült a harc. Csak az orosz gyalogság lőtt egyet-egyet a 265-ös domb árkaiból:

Jobbra tőlünk vonuló csapatok zörögtek az erdőben. A fehérvári ezred húzódott hátra.

- Intézkedj, pajtás! - rázott föl megint a hadnagy. - Az én századom már kiterjeszkedik vagy nyolcszáz lépés széles-ségre. Te is húzd szétaz embereidet legalább háromszázra. Persze csak támpontszerűen szálljuk meg a vonalat. De a bal-szárnyra erős rajt állíts, s több harcjárőrt isküldj ki Kolpytow meg Jezierczy irányába. Aztán gyere vissza. Mi itt leszünk a közép mögött.

Elbotorkáltam az embereimhez. Apró tisztáson vágtam át. Négy halott feküdt rajta egy fa tövében. Szépen, kinyúlva, egymás mellett.Sebesültvivők hordták össze őket, hogy ké- sőbb majd eltemetik szegényeket. Most már így maradnak. Vagy az oroszok temetik el őket, haelőrejönnek. De az is megeshetik, hogy hetekig itt hevernek majd. A légyrajok már rájuk akadtak. Százával járnak viaszsárga arcukon, megtörtszemgolyójukon, alvadt vérű sebeiken. Mert nincs árvább a halott katonánál, akit visszavonuló társainak el kellett hagyniok. Idegen erdősűrűjében. És soha senki nem tudja majd elmondani róluk, hol fekszenek. fisak a tar gally, az er-dő avarja. S az nem árulj a el senkinek. Megsem hallja azt a távoli, nagyon távoli zokogást, amely annyi panasszal sírdo-gál majd valahol egy messzi ország csendes falucskájában…

S azok ott a tisztáson legalább hárman vannak. De emez itt, aki az erdőszélen, a bükkfa tövéből tüzelt, amíg csak el nem tépte nyakerét agolyó, magában hever. A fegyverét, lő- szerét, pokrócát már elvitték a társai, s csak kilőtt töltényhü- velyei maradtak vele. Milyen új bakancsaivannak. A ruhája is alig gyűrött. A legutóbbi pótlással jöhetett. Igaz, hogy az is száz évnek tűnik, de ha fogna az eszem, s ki tudnám számí- tani,mikor jött az utolsó menetszázad, igen, igen: Ochlopówban volt ez, akkor kitűnne, hogy nevetségesen rö- vid idő - alig néhány nap telt el azóta.

Szorul a torkom, de nyelni nem tudok, mert a nyelvem: száraz cipőtalp. Azon veszem észre magam, hogy a Mi-atyánkot mondogatom. Denincs értelme, mert nem tudom szívvel követni. Minden halottért szoktam imádkozni, s most nem megy. Szavak, csak szavak. Végtelenszomorúság zsong körülöttem a kora délutáni erdőn. Vagy nem is szomorúság? Csak fáradtság? Mindegy. Egyáltalában az is marhaság, hogymég valamin töröm a fejem. Minek? Lehet, hogy félóra múl-va már én is így fekszem, sétáló léggyel a pupillámon, s nem legyintem le soha…

Erre föllázad bennem egy hang: nem, nem! Hiszen még nem is éltem. S annyi minden van még bennem. Annyi vágy és annyi terv.

- Hülye! - hurrogom le magam hangosan. - Mit medi-tálsz? Katona vagy, s amíg kezed-lábad bírod: parancsolnak veled. A többire senkisem kíváncsi. És fel kell állítani az embereket utóvédállásba.

Áttörök még egy sűrű bozótot, arcom, kezem megkar-colja a gally meg tüske, s kint vagyok az erdőszélen a göd-röknél.

Gölöncsér jön felém pipázva.

- Mennyi a veszteségünk? - kérdem tőle.

- Alássan jelentem, épp az imént üzente meg Tatár is. Az ü járőréből két halott, öt sebesült, az enyimból egy halott, hat sebesült.

Széll szakaszvezető úr eltűnt. Tatár előrement a rekety-tyésbe, hátha megleli a szakaszvezető urat. De nem hiszem, hogy élne. Mer akikiáltozott, azokat már hátracipeltük.

Olyan törött vagyok, hogy már semmin sem csodálko-zom. Csak nagy sokára kérdem meg Gölöncsértől:

- Kik estek el?

- Tóth Ambrus, Klincsok János, Tohai Sándor. Meg al-kalmasint a szakaszvezető úr is. Megsebesült Lestár, oszt Banyik, aki mán tennap issebes vőt a kezin, most az oldalába kapta, de jókedvvel ment hátra, oszt Berényi, Varga, Kádár, Kocsis, Barta Sándor, Sánta, Májer, Bakameg Szegedi. Az, szegény, aligha marad meg. Fejlövést kapott.

- A halottak?

- A dragonyosok vitték üket hátra. Úgy lógtak meg a tűzvonalból, hogy a sebesülteket meg a halottakat cipelték vissza.

Sokáig nem fogott az értelmem. Erővel kényszerítenem magam eszméletre. Tehát: Tóth Ambrus, a hűséges, minden-hez értő Tóth.

Aztán Klincsok János, a mindig vidám, sárga hajú tót honvéd. A tornóci juhász, aki váltig várta a felmentését. Ha-za is küldtékszabadságra, hogy megsürgesse. Aztán mégis, megint csak kiküldték, és Segetiben osztották be a Fejér-századhoz. Ochlopówban az elsőkközött jelentkezett a szür-kék közé. Most már hiába jön a felmentés. És Tohai. Tempós, higgadt, szűkszavú legény volt. Halálig megbízhatómagyar. Maga a megrendíthetetlen nyugalom. S végül Széll… Rettentő, hogy ő sincs többé. Ő, aki mindig mindent tudott. Lét-számot, lőszert,konzervát. S aki úgy ismerte régi századá- nak, majd utóbb a járőrosztagnak minden emberét, mint a figyelmes órása bonyolult óraszerkezetminden kerekét-tengelyét. Még nem volt róla pontos hír, de a sejtelmem vég-zetes bizonyossággal súgta, hogy soha, soha nem látom töb-béélve Széll szakaszvezetőt.

Úgy jártam-keltem, mint a holdkóros. Nem vettem ész-re még azt sem, hogy golyók suhognak az erdőszélen. Alva-járóként botorkáltam ela kolpytowi erdő felé. Halott dragonyosokon léptem át, s úgy zúgott a fejem, mintha valami roppant orgona búgta volna egy egész világrekviemjét.

Arra riadtam föl, hogy Tatár tizedes áll előttem, s jelent valamit.

- A szakaszvezető úr elesett. Hátrahoztam. Itt van a bokor mögött.

Két lépéssel ott voltunk.

Sárgán, mozdulatlanul feküdt. A napba nézett. Félig hunyt szeme mintha hunyorgott volna. És a tört szemek tele voltak csodálkozással.

Szótlanul állott fölötte Tatár. Az arca nem mozdult. Va-lami pogány ázsiai nyugalom volt a képén. Az ősi magyar harcos fatalizmusa. Holvolt ettől Akhilleusz őrjöngő siralma és átkozódása a holt Patroklosz fölött? Azok görögök voltak. Ezek itt magyarok. Széll halott, és Tatár ott állfölötte. Komoran. Szótlanul. Az örök katona rendíthetetlenségével. Attila állhatott így a catalaunumi hun halottak hekatombái fölött. Vagy Bulcsúa kölni, a reimsi vagy a riadei roham halott ma-gyar lovasai fölött. Sötéten, szótlanul, konok keménységgel. Valami olyan merev arccal, minthafából lett volna.

Lehajoltam Széllhez. Nem tudtam, mit akarok, de érez-tem, hogy… hogy így nem mehetek el. Nem hagyhatom itt Széll szakaszvezetőtebben az idegen orosz erdőben szó nél-kül, minden nélkül. És aztán mégsem mondtam neki semmit. Mit is mondhat az élő a halottnak, aminem volna hiábavaló? Mit adhatok én még Széll szakaszvezetőnek? Mikor olyan végtelen fáradt, árva és gyönge vagyok.

Csöndesen felemeltem merev, sárga kezeit, s összetet-tem őket a mellén. Ekekormányzó, kaszaforgató, fegyver-markoló erős kezei olyanfurcsák voltak ebben az imádkozó összekulcsolódásban. De a szemei, csodálkozó szemei, mint-ha megrebbentek volna még egyszer, hálás,hűséges pillantással.

Aztán fölálltam. De csak nagy sokára jött szó a számra:

- Temessék el, Tatár. Visszavonulás van. Utóvéd vagyunk. Szanitéc már nincs itt elöl. Hát ne jusson orosz kézbe. Temessék valami nagy faalá, s ha keresztre nem telik idő, véssék be a nevét nagy betűkkel a fába. Írásait, értékeit, iga-zoló lapját…

- Mán elvettem szegénytül. Hagy kűdje el csalággyá- nak a gazdasági hivatal.

- Úgy, úgy. És jegyezzék meg jól a helyet, hogy ha egyszer szó esne róla: meg tudják mondani, hol porlad Széll szakaszvezető.

…Három óra.

Erdő. Csönd. Csak néha pattog előttünk a figyelők lö- vése. És halkan, sokkal halkabban válaszol rá az orosz állás.

De messze jobbról, Tereszkowiecen is túlról szakadatlan ropog, dörög, morog a harc. Ott még marakszik a test-vérdandár. Ámbár az islehet, hogy csak az utóvédje birkózik már.

Gödör. Fekszünk a zömök kis hadnaggyal.

Lapokat ír. Tábori lapokat. S látom, ahogy fölírja a ne-vét a lap hátára. Feladó: ez és ez. Valami báró, de a nevét nem tudom elolvasni. Ategnap esti bemutatkozásnál, ott Podhrányi százados fedezékgödrében is csak félig értettem. Valami lengyeles neve van, és báró.

Milyen különös. Itt fekszem vele egy gödörben. A sorsunk ugyanazon a vékony szálon függ, s még a nevét sem tudom. Lehet, hogyugyanebben a gödörben egymás mellé temetnek el, s még csak a nevét sem tudom. Nem is nagyon érdekel. Egy mundért viselünk, egyellenség ellen harcolunk, hát: testvér. Megért, tudja, ismeri minden kínomat, bajomat, hisz itt minden szenvedés és vágy közös - tehát olyan,mint-ha száz év óta ismernők egymást.

Lassan, mélázva ír. S közben néha az órájára pillant. Akárcsak én.

Mert én valami félálomfélében fekszem hason - de a szemem nyitva -, s egyre az órámat bámulom a csuklómon. Szinte a szememmeltolom a mutatót. Még két óráig kell ki-tartanunk. Az utolsó emberig - így szól a parancs.

Az erdő egyre csendesebb. Messze Tereszkowiecen túl még föl-fölmorajlik meg elül a harc. De itt csend van. Ám ez a csend percrőlpercre nyomasztóbbá válik. Mert valami most is történik, hiába hallgat a 256-os kóte meg a Kol. Dabrowa előtt húzódó orosz állás.

Valami most is történik. Háborúban mindig történik va-lami. S mennél kevésbé tudjuk, mi történik, annál fullasztóbb a világ. A dandár márrégen visszament. Legalábbis a fehér-vári ezred. Kolpytow körül meg talán a támadások idején sem volt semmiféle csapat mitőlünk. Mert adragónerek je-lentését alig lehet számba venni. Így az is lehet, hogy a muszkák már régen előrelopóztak a balra levő erdőkön át, s voltaképpenbe is kerítettek. Talán már össze is zárult mögöt-tünk a kör.

Őrültség gondolkozni. Lám, a hadnagy pajtás okosabb. Ír. Én is előhúzok egy tábori lapot. Írok. És hazudok az anyámnak. Nagyszerűenérzem magam. Volt valami kis csetepaténk, de már vége van.

Itt az orosz fronton jóformán semmi veszedelem sincs. (Ó, ha tudná!) Augusztusra hadnagy leszek. S addigra jog-erős a szabadság is.Ezerszer csókol szerető fiad. Kész. Címet rá.

Uramisten, mikor lesz még augusztus? S hol leszünk mi már addig?

Már megint ez az ostoba gyötrődés! Nem! Fáj! Újabb lapot húzok elő. De kinek írjak? A három bátyámnak? Egyiknek a tábori postaszámasem jut az eszembe. Egészen tompa az agyam. Ó, ha alhatnék! Nem, nem, ébernek kell lennem. Csak ez az átkozott mutató haladnagyorsabban. De még mindig csak negyed négy. Szörnyűség! Lehetetlen, hogy az orosz kihasználatlanul hagyta volna az időt. Őrült volna, habalról át nem karolt volna.

Hó, ostoba kölyök, már megint gondolkozol? Írjál! Igaz. De kinek? Én már úgy elszakadtam hazulról s olyan nagyon régen, hogyhiábavalónak érzem. Talán annak a keszthelyi lánynak? Bárgyúság. Én kezdjem? Három év után? Mikor én annak idején is hibátlan voltam azegészben? Nem, nem. Ha már idáig tudott hervadni az ügy: hervadjon el egészen. Ön-kínzás volna újra kezdeni. Hiszen már olyan szépeneltemet-tem mindent. De valakinek mégis írni kell. Nanni? Igen, igen: Nanni. Szegény, kedves, árva kis jószág. Édes-bús danei idill. Igen, nekiírok. S jaj, ez is lehetetlen! Hiszen nem tudom a vezetéknevét. Hát akkor nem.

Bámulom az óralapot a csuklómon.

Förtelmes ez a lassúság. Talán áll ez az átkozott óra. Nem. Jár. Mi lesz, mi lesz a vége ennek a gyötrelmes várako-zásnak?

Nézem a kezem. Piszkos, kérges. A körmeim beszakad-va. Ugyan tudnék-e még zongorázni ezekkel a kezekkel? Jó- ságos Isten! Derégen nem zongoráztam. Azaz, dehogyis! Vigalzanóban játszottam két dalt. Mikor ott bomlottunk Látrányival meg Sallayval a körül a szép,mélyfekete szemű kis olasz gyereklányka körül. Kedves volt és szomorú. Pedig alig lehetett több tizennégy esztendősnél. Otthon, Pesten szóbasem állnánk ilyen iskolásgyerekkel. De Vigalzanóban bolondok voltunk, s a lába nyomát is megcsókoltuk volna a zongorázásáért. Eredj,pillangó, fehér bárányfelhő! Mit keresel itt ezen az ájult orosz erdőn, óramutatót leső, szorongó utóvédállásban, martalékul vetett halálraítéltekközött? Hi-szen az utóvédsors afféle siralomház. Hajszálon függő kegyelem, vagy halál…

Elég! Suhanj, távozz idegtépő gondolat!

No, hála Istennek, készen van a hadnagy is. Eltette lap-jait meg a ceruzáját. Legalább majd beszélgetünk.

Fél négy.

Messze jobbról harci zaj hallatszik időnként. De itt csönd van. Halkan susog a lomb, halk beszéd zsong az erdő- szélről. Mert az egyikutóvédőrs csak tíz lépésre van előt-tünk, az erdőszél gödreiben.

Mögöttünk bokor, azon túl apró tisztás, ahol a három halott fekszik. S arról is halk morgás hallatszik.

Beszélgetünk a hadnaggyal. Elkérdezgeti, ki vagyok, mi vagyok. Nem kíváncsiságból. Idekint senki sem kíváncsi a másik emberre. Amásik életére. Mintha olyan nem is volna, nem is lett volna sohasem. Itt úgy tűnik, mintha sohasem let-tünk volna mások, csak katonák. Hiszenmindaz, ami ezen kívül esik, oly valószínűtlen és idegen messzeségben van, hogy elképzelni is nehéz. Meg azután: mért is fájdítsuk egy-másszívét a múlt meg az otthon emlegetésével?

Most mégis erről beszélgetünk. Csak azért, hogy agyonüssük az időt, s úrrá legyünk azon a kínzó szorongá- son, mely ránk telepszik, minta lidérc.

Persze a szó el-elakad. Mert itt is, ott is durran egy-egy fegyver, s nézzük az órát szakadatlanul.

Kolpytow felől már háromszor hallottunk néhány per-ces csetepatét. Mint amikor bolyongó járőrök bukkannak egymásra. Tatár, az éberTatár őrködik ott. A katonák gyön-gye vigyáz ott. Mégis minduntalan az az érzésem, hogy már régen oldalunkba lopódzott az orosz. Már régena hátunk mögött van. Már régen be is kerített, s voltaképpen foglyok vagyunk. Csak még forma szerint nem vagyunk azok.

Ez az érzés átragadt rólam a hadnagyra is. Nem mondj a, de elárulja egy-egy váratlan szómegszakítással, feszült fel-füleléssel s mindsűrűbb ásításával. Mert ásít az ember szorongásában.

Háromnegyed négy. Könyörülő Isten, még ötnegyed óra!

És egyszerre riasztó gyanú kél bennem.

A mögöttünk lévő bokron túl ellenség van! Régóta halljuk már azt a morgást, bufogást. S milyen őrültek vagyunk, hogy nem néztünk utána.

- Hallga! - És föltérdelek a gödörben a pisztollyal.

- Semmi az - mondja a hadnagy is, de az egész ember csupa feszültség, s ő is elővonja pisztolyát.

- Morgás! - lehelem feléje. - Itt vannak a bokor mögött. Hallod?

Bekerítettek.

A szívünk a torkunkban dobol.

A kis báró int, hátramászik, s hason fekve les ki a bokor alján. Azután föláll, áttöri magát a bozóton, s visszaszól:

- Nincs itt semmi. Bolondság az egész.

És nevet. De a nevetése érdes, rekedt.

Átkutatjuk a környéket: semmi.

Visszafekszünk.

És a kis tisztásról mégis hallatszik a morgás.

- Hadnagy úr - suttogtam -, azok a halottak élnek.

- Ugyan - legyint -, hiszen már feketednek-kékülnek is ettől a tüzelő naptól. Hát nem láttad?

- De a morgás?

- Hallucinálunk.

Fölállok, széthúzom a bokor lombját, és meredő szemmel nézem a három halottat.

S már mellettem áll a hadnagy is. Nézzük szegényeket. Kék az ajkuk, fekete az arcuk, és légyrajok sétálnak rajtuk. A csizmájuk vagylábszárvédőjük mellé szúrva még ott a bá- dogkanál, ahogy utolsó reggelijük után odadugták.

- Mozognak - mondom borzongva. - Nézd a mellük, hasuk… Élnek!

- Hm - dörmög a kis báró, s libabőrös háttal lépünk kö- zelebb.

S azután megértünk mindent. A lélek elszállott, s az enyészet megkezdte munkáját. A bomló test gázai feszegetik a has meg a mell falait.Ettől van ez a szakadatlan korgás, morgás, bufogás…

Borzasztó.

A hadnagy hátrahúz két embert a vonalból, s temettetni kezdi a halottakat. Mi meg visszafekszünk a gödörbe, s néz-zük az órát.

Négy óra.

Két nehéz sóhaj.

És aztán megint hallgatunk. Már nem tudunk úrrá lenni szörnyű szorongásunkon.

Háromnegyed ötkor megszólal a hadnagy. De úgy, mintha szakadatlanul beszélgettünk volna.

- Szóval öt fia van az anyádnak.

- Öt - mondom bólintva.

- S négyen vagytok már a fronton.

- Négyen. Az öcsém még kadétiskolás - válaszolom, s nem értem, mért jut ez az eszébe épp most.

Sóhajt, föláll, s nyújtózkodva mondja:

- No, akkor elég kínja van szegény anyádnak. Egyéb-ként, azt hiszem, itt az ideje, hogy indulj.

- Még tizenöt perc - rebegem.

- Indulj

- Ötig szól a parancs, azt mondottad, hadnagy úr.

- Jó, jó, de te csak indulj. Úgyis messze van a balszár-nyad. Én is összébb vonom addig a bandámat. Isten veled!

- Isten veled, hadnagy úr!

…Vonulunk vissza. Kanyargó erdei ösvényen. Egyen-ként, szakadozva. A civilek ezt úgy nevezik: libasor. Elöl a Heller-szakasz emberei,azután a szürkék. A végén Tatár, majd én. Lépkedünk szaporán, megkönnyebbült szívvel.

Megúsztuk.

Tatár meséli, hogy vagy öt orosz járőr próbálkozott dél-után a balszárnyán. Mind visszafutott. Arról nem is igen jön-nek majd. DeTereszkowiec felől, s főként azon túl, szagos a világ. Ott szakadatlanul brummogott a harc eddig is.

Erdőszél. Bal kéz felől a tarnowkai major az úttal. Azon jöttünk előre a múltkor. A múltkor? Tegnap! Hihetetlen. Hi-szen olyan, mintha éveketöregedtünk volna azóta.

Lapos domb lejtőjén ballagunk, immár szétszórt rajokban.

Száguldó lovasok robognak kettesével szerteszét. Dal-mátok. A hadosztály lovas százada.

Az egyik lovaspár felénk vágtat a térdig érő muharban, kivont kardjukon csillog a napsugár.

Megtorpannak mellettünk.

Az egyik ugyanaz a vad és bátor törzsőrmester, aki tegnap a kukoricásban vagdalkozott.

Tört németséggel érdeklődik, mi van elöl?

Mondom, hogy csönd. S hogy már az utóvédparancsnok is nyilván visszavonulóban van azóta.

Ő meg annyit tud, hogy Kolpytow-Korytnica-Swiniuchy környékén német gyalogság vonult föl, s ott körülbe-lül tisztázódik a helyzet. De a mihadosztályunkról elég bizonytalan hírek vannak. Csak egy ezredről tudnak bizonyo-sat. A fehérváriról. Amelynek utóvédje mi voltunk. Az itt föntvan a Skobielka előtti régi vonalban, s védelemre készül. De a jászkun népfölkelőkről meg a tőlük jobbra harcolt test-vérdandárról alig tudnakvalamit. Annyi bizonyos, hogy még nem érkeztek vissza az új védelmi vonalba: Skobielka-Bozsew elé. A hadosztályparancsnok most ahadosztály lo-vasszázadát hajtja előre tapogatódzás, és, ha kell, a visszavonuló gyalogság fedezése végett.

- Hm. Nagy jövőnk van. És hol a dandártörzs? - kér-dem.

- Délelőtt Skobielkán volt, de délben visszament a mo-csáron túlra: Gorochowba.

Elköszönünk egymástól. A törzsőrmester és társa Jezierczy felé száguldanak fújó lovaikon, én meg menetoszlopba vonom össze híveimet,s tovább lépegetünk a dombra.

Eközben újból vad erővel lángol fel a harc Tereszkowiecen túl.

Innét már többet látni: magasabban vagyunk. Tereszkowiec megint ég, s keletre tőle is ég még két község, de azoknak nem tudom anevét, mert már kívül esnek azon a vázlaton, amelyet Reiner Guszti adott tegnap. És arrafelé égig érő füst, por szállong. És egyre bodrosodnakaz orosz srapnelfelhők. Mi lehet ott?

Meg-megállunk Tatárral, s visszanézegetünk.

- Meleg lehet ott - morogja Tatár.

- Harc már aligha van - mondom -, mert, nézze csak, a muszka srapnelfelhők egyre közelebb pukkadoznak.

- Az ám. Akkor mán üldöz az orosz tüzérség.

És most egyszerre vadul, elkeseredetten csattognak föl a fegyverek az erdőben. Azon a tájon amerre mi jövünk visz-sza. És nem akarszűnni a zaj.

Szegény kis báró. Hát mégsem tudott harc nélkül visz-szajönni! De most megint hallgat ott a fegyver. Talán mégiscsak kicsúszik azegérfogóból.

És a srapnelfelhők mind közelebb jönnek. Már az erdő közepe fölött pattognak. Átkozottul jól dolgozik az orosz tü- zérség. Alig egy-kétsorozatot ad le egy-egy tűzállásból, s máris előrevonja láthatatlan ütegeit, hogy új állásból küldje lövedékeit. a visszavonuló mieinkre. Ámemezekből még semmit sem látni. Ha ezek a közeledő orosz srapnelfelhők nem vallanának üldözésre, azt vélhetné az ember, hogy áll a harc.Mert az erdő titka mindaz, ami történik.

A domb élén lázasan ás a fehérvári ezred. Átugrálunk az árkon, miközben mindenki tőlünk tudakolja, mi van ott elöl? Mintha mi többettudnánk!

Alig száz lépésre a vonal mögött, valami szakadékban megtalálom az ezredparancsnokságot. Segédtiszt, telefonisták idegesen sürögnek,de az ezredes - szép, kemény arcú magyar úr - nyugodt. Fönt áll a szakadék szélén, s távcsővel figyel Tereszkowiec felé.

Föl akarok mászni hozzá, hogy jelentkezzem, de meg-előz:

- Maradjon csak lent. Mit akar?

Jelentkezni, ezredes uram.

A távcső nem mozdul. Egy pontra mered. De azért to-vább kérdez az ezredes.

- Helyes. Ön az utóvédcsoportból jön?

- Igenis.

- Harc nélkül sikerült még elindulnia?

- Igenis. Előttem és a másik utóvédszázad előtt csend volt végig.

- Igen. Sejtettem. És ön milyen úton jött vissza?

- Valami gyalogcsapáson, jelentem alázatosan, amely Tarnowkától nyugatra ér ki az erdőből. Így parancsolta a hadnagy úr.

- Helyes. Viszont ő, parancsomhoz híven, a Kol. Pustomity-Tarnowka-Skobielkai úton indult vissza.

- Igenis. Így említette. Azon az úton, amelyen nekem kellett előremennem tegnap a különítménnyel.

- Úgy van. Eszerint már az erdő közepén járhatott, ami-kor Tereszkowiec felől előnyomuló oroszok bukkantak fel a baloldalában.

- Ezt nem tudom, ezredes uram - felelem, mialatt cso-dálkozni kezdek, honnét tud ez az ember mindent.

Ő maga adta meg a magyarázatot. Anélkül, hogy egy pillanatra is levette volna szeméről a távcsövet, leszólt a se-gédtisztjéhez:

- Jelentsed a dandárnak, hogy az orosz ellentámadás láthatóan továbbterjed Tereszkowiec felöl. Ezredünk utóvéd-jének visszavonulókeleti oszlopa az erdő közepe táján oldal-támadást kapott, s talán még e percben is harcban áll, mert már ki kellett volna érnie az erdőszélre.Az orosz srapnelek robbanópontjai ugyanis ezen a részen is az erdő közepe felett vannak. Az utóvéd nyugati csoportja harc nélkül tudott visz-szajönni, s bevonult. Jezierczy irányába tehát még nem tört előre az orosz. Ott még e percben sem mutatkozik semmiféle mozgás.

A segédtiszt gépszerű pontossággal ismételte meg a te-lefonba az ezredes szavait.

Amaz pedig továbbnézte a vidéket, s kisvártatva leszólt hozzám:

- Köszönöm, zászlós úr. Feladatukat megoldották, vo-nuljon be ezredéhez. Ezredéről e pillanatban semmi hír, de visszavonulási irányaSkobielka. Legjobb tehát, ha odamegy.

- Igenis.

Tisztelegtem, s elindultam Skobielka felé.

Fáradtan, szótlanul értünk a skobielkai útelágazásnál levő szélmalomhoz. Ahol a két dalmát várt reánk tegnap.

Akkor már sokkal közelebbről hallatszott a harc zaja, s a por- és füstfelhő már csaknem felettünk volt. És az orosz srapnelek csattogásábatávoli kiáltások is vegyültek.

Ugyanakkor két-három lovas robogott el tajtékos lovon az előttünk fehérlő úton, hátrafelé. Az egyik sapka nélkül. S mindnek zavar ésrémület volt az arcán. Hiába kiáltoztam rá- juk, egyik sem állott meg, hanem csak száguldott a Skobielka és Gorochow között lévő híd felé.

És utánuk menekülő gyalogoscsoportok lihegtek roskadozó lábbal. Mind Tereszkowiec felől futott, abból a zúgó, kavargó porfelhőből,amely egyre közeledett, ellepte az út mentén a mezőket, s amelynek napfénytől aranyló sűrűjében villogva pattogtak az orosz srapnelek…

Egy pillanatig úgy éreztem, hogy szoborrá dermedek. Aztán valami iszonyú szorongás támad bennem, megmagyarázhatatlan kényszer,hogy nekünk rohannunk kell hátra, Skobielkán át, a mocsáron át… valahová… mindegy, csak dél-nyugatnak!

A pánik! A pánik! - riad föl bennem az értelem, de a lá- baim mázsásak, az ajkam dermedt.

És akkor látom, hogy ugyanez a forgószél, a tömegré- mület meglegyintette már az embereimet is, mert a menekü- lők egy kis csoportjamár itt zihál előttünk az úton, s bár a roppant kiáltozásban alig értünk szót, az eltorzult arcok, a ri-adt szemek, az erőfeszítéstől tátott szájak, azűrzavar s az egymást gázolás mind-mind azt kiáltja: menekülni, mene-külni!

S az én embereim szintén riadozva nézegetnek szerte, egyik-másik a Heller-szakaszban már hátra-hátra nyúl a há- tizsákja alsókapcsához, hogy elvethesse szerelvényét, s könnyebben futhasson. Még egy pillanat, s megbomlik a csapat itt is. S az a pillanat nyomban ittlesz, mert újabb üvöl-tő csoport rohan felénk, s minket is menthetetlenül elkap és sodor tovább a pánik. Valamit, valamit tenni kell, gyorsan,nyomban, tüstént…

És akkor megmozdul bennem valami ösztön, embereim felé fordulok, fölemelem a kezem, s harsányan, keményen ordítom el:

- Vigyázz!

A csapat összekapj a a bokáit, s áll mozdulatlanul. Öntudatlanul, mint a gép. De a szemek az útra merednek. Két-ségbeejtő! Mindjárt elkapaz ár. Rekedten, keserűen dobban ki számon a másik vezényszó:

- Kettős rendek, jobbra át!

Két dobbanás, és oszlopban áll az egész. Pontosan, ki-fogástalanul.

De azért mégis újra üvöltök:

- Visszakozz!

Két dobbanás, és megint arcban áll a hatvan ember.

- Kettős rendek, jobbra át!

Az előbbi kép.

- Visszakozz! - És pattogva, keményen forgatom őket. És érzem, hogy a hangom egyre ércesebb és nyugodtabb, tisztuló öntudattal látom,hogy először a szürkék, majd a Heller-szakasz nyugalma is visszatérőben van, bizalom, hű- ség csillan meg a szemükben s az a tudat, hogy:hohó, hiszen nincsen semmi baj, a zászlósunk vezényel, katonák vagyunk, fegyelem alatt, fegyver alatt, s mert nem elég kemény a moz-gásunk,hát visszakoztat.

És rajtam függ már a szemük. Egészen, teljes figyelemmel.

A kezemben vannak.

S mialatt ordítva, a vakrémület bomlottságával rohan el mellettünk egy újabb hatalmas csoport, a közeli kúthoz indí- tom az oszlopot, ottvigyázzban tartom őket, az altisztekkel elszedetem a kulacsokat, s azok tízesével eresztik le azokat a kútba vízért.

De a szemem nem merem róluk elvenni. Csak úgy kiál-tok néha egyet-egyet a menekülő áradat felé:

- Ne ordíts! Nincs mögötted az ördög! Begyulladt ban-da! Hová futsz, hiszen itt vagyunk?

Nem hencegés ez, csak ösztönös ártatlan ravaszság. Pa-rányi vidámság csillan meg a szürkék szemében. Még egy másodperc, sföltámad bennük a magyar ember áldása: a vir-tus.

Már itt is van.

Tatár, a csodakáplár fölhúz a puskazsinórján vagy egy tucat kulacsot a kútból, köp egyet félre, ferde vágású szemé- ben gúny villan meg, saz út felé kiált:

- Ne sárgulj, az anyád, ne sárgulj! Nem látod, hogy itt katonák vannak?

Fojtott röhögés a szürkék között. Már ők is csúfolódná- nak, ha nem volna “vigyázz”.

Föloldom a mozdulatlanságot:

- Pihenj!

A lábak kidobbannak, s már csúfolódik, henceg az egész banda. Pedig akkor rohan el előttünk vagy két század-ra való menekülő.

- Öreganyám, hová fut? - kiáltja Gölöncsér egy idősebb népfölkelőre.

Az megáll, liheg egyet, elröstelli magát, s leül az útszél-re.

A bakáim pedig vetik feléjük a csúfneveket, mint a per-gőtűz, mialatt isznak nagyokat s aggatják kulacsaikat a szíja-ikra.

- Hová, ecsém? Messze van még Magyarország!

- Nem vót futólépés, öreg!

- Hun a kotlós, csibenép?

- Né, bátyó, elvesztette a pipáját!

És egyre többen és többen állanak meg a futók közül fújva, káromkodva, röstelkedve. Hanem a zöme csak most jön.

- Vigyázz! - ordítom a növekvő zajban. - Rajvonal! Bal-szárny itt a szélmalomnál, jobbszárny arra lent a házaknál.

És mutatom széttárt karokkal az arcvonalat.

- Gölöncsér járőr a jobbszárnyon, középen a Szabó- szakasz, Tatár járőr itt. Mindenkit föltartani, s befektetni a vonalba! Futólépés!

Gölöncsér elüvölti magát:

- Én járőröm utánam! - S átlendül az út árkán. Éppen az újabb áradat előtt. A járőr egyenként, szakadozva utána lódul, s mögötte zörögSzabó tizedes is a Heller-szakasszal.

A menekülők egy-egy csoportja még át-áttöri magát a vonalba fejlődő osztagon, de egyre többen torpannak meg, s kezdenek gyülekezni aszélmalom táján.

Percek alatt történik mindez.

Tatár már ott áll az úton, és ordít. Mellette a bátyja.

- Állj! Állj! - harsogják. - Rajvonal, az anyád!

Ám a futók most szétoszlanak e váratlan gát előtt, jobb-ra-balra letérnek az útról, s lovasok, gyalogosok ordítva rohannak a mezőn az égigérő porfelleg alatt.

Egy gépfegyverosztag két puskás lovával rohan valaki. Átugrom az árkon, s utánuk vetem magam. S ahogy kerítem őket, két kiabáló lovasvágtat Skobielka felöl, s az egyik rám üvölt:

- Vissza, vissza zászlós! Nincs hátra!

Nem tudom, ki az, nem érek rá. Két ugrással elérem az első géppuskás lovat, elkapom a zabláját, s nagyot rántok raj-ta. A ló torpan,ágaskodik, s én végigvágok a tóvezetőn a fokosnyéllel.

- Állj! Rajvonal! Tűzállás a szélmalomnál! - S húzom, vonszolom a lovat át az úton.

Fülsiketítő zaj.

Egy géppuskás irányzó elkapja tőlem a lovat. - “Tűzál-lás”! - ordítom a fülébe. Ő visszaint, és viszi néhány emberé- vel a fegyvert aszélmalom felé.

A két Tatár úgy dolgozik, mint a cséphadaró. Ököllel, puskatussal.

Az utat már lezártuk, de a fejlődő rajvonalam távolabbi hézagain még özönlik a rémület népe.

Fordulok, hogy arra fussak. És most megint megállít az előbbi lovas:

- Hová fut, ki ön?

- A jászkun ezred vadászkülönítményének parancsnoka. Odamegyek a hézaghoz, hogy föltartsuk…

- Ne intézkedjék itt összevissza! Tessék rajvonalba… Mert lelövöm!

- Megtörtént a rajvonal. Hídfőállást foglalok.

- Mit mond? Hol?

Mutatom a karjaimmal.

- A szélmalomtól amott lent a házcsoportig. Ott, az a fejlődő lánc a jobbszárnyam.

- Helyes! Bravó, zászlós! A szélmalomtól Bozsewig. Hány embere van?

- Hatvan körül, de azóta már több is. A futók közül…

- Nagyon helyes! Folytassa! Minden futót megállítani, s irgalom nélkül lefektetni! És szükség esetén az a gépfegyver is ott…

Sarkantyút ád a lónak, s a szélmalomhoz rúgtat.

A másik lovas ezalatt megállította a jobboldali résen özönlő menekülteket, s visszavágtat az útra.

Tisztul a helyzet.

Az úttól balra Tatár három embere már ás, az úton a két Tatár áll integetve, már messziről föltartva a futókat, az úttól jobbra is feküsznekmár a szürkék, s túrják a földet. Arrább még ordítozás, veszekedés, de a szürkék nem hagyják magukat. Erőszakosak, nagyhangúak, slehurrognak minden fu-tót. És azok alig mernek velük ellenkezni, pedig egyes helyeken tízannyian is volnának. A magyar szót ért. Hamarosanhajt rájuk. De van itt cseh, dalmát, rác, honvéd, lovas, utász, talán még trén is. A cseheket úgy kell beleverni a rajvonalba. No, bufog is apuskatus!

Bal kézről állásban a gépfegyver. Az első lovas valamit magyaráz ott. A másik megáll mellettem az úton. Fiatal, ve-zérkari szolgálatoshuszár százados. Barátságosan néz le rám:

- Úgy látszik, itt mégis megvetjük a lábunk. Ügyes vol-tál, kadét.

Igen nagy baj lehetett volna abból a pánikból. Hanem te hogy kerültél ide? Hiszen az ezreded Tereszkowiec előtt harcolt.

- Felderítő különítmény voltam a járőrosztagommal meg egy szakasz népfelkelővel. A második számú különít-mény.

- Értem. Te mentél előre a fehérvári ezred előtt.

- Igenis. Azután az ő balszárnyukon harcoltunk máma, majd a visszavonulásukat kellett fedezni. Éppen bevonuló- ban voltam, amikor útbanért ez a pánik.

- Szerencse. Már egy szál tartalékunk sem volt. Mert a tábornok úr a dandár lovas törzsszakaszt is kiküldte még ko-ra délután a helyzettisztázására.

- Bocsánat, kapitány uram, ha szabad kérdeznem: az az úr ott a szélmalomnál…

- A tábornok úr. Benyovszky tábornok úr, a dandárparancsnok.

- Elnézést kérek a kérdésért, de nyakvédő kendőt visel, s nem láttam tőle a gallérját. S a nadrágja is közönséges ba-kanadrág.

A tábornok még tovább ügetett kissé a fehérváriak jobbszárnyához, szabályozta a csatlakozást, s azután visszafelé léptetett.

A nap már alászállott, s csak az ég alja volt még hara-gospiros. Mint az alvadt vér…

Benyovszky tábornok ott állott az úton, s olyan volt a vörös alkonyati fényben, mint egy szobor.

Csend volt már, legalábbis az orosz ágyúk hallgattak, de az úton, a mezőkön meg a rozsokon át még mindig jöttek apró, hitevesztett,szétzüllött csoportok. Ám az új front már állott, a hídfőállás erősödött.

- És most mit fog tenni, zászlós úr? - kérdezte a tábor-nok, s a hangja tele volt a jóakaratú tanár vizsgáztató hang-súlyával.

- Alázatosan jelentem: szakaszokra rendezem a vonalat, lövőszert és élelmet kérek.

- Helyes. De arra ügyeljen, hogy a pánikos legénység keverve maradjon az ön embereivel, mert amazok még órá- kig hajlamosak lesznekaz újabb szétfutásra.

- Ha pedig magasabb rangú tiszt is beérkezik, átadom neki a parancsnokságot.

- Egyelőre csak maradjon az ön kezében. Ön ismeri a hídfőállást legjobban. Hogy hívják önt?

Mondtam a nevemet.

- Helyes. A parancs pedig az: kitartani az utolsó emberig. Visszavonulás nincs. Lőszert és élelmet küldök. Köszö- nöm.

Sapkájához emelte a kezét, s elügetett a szürkülő esté- ben Skobielka felé.

Engem most mérhetetlen büszkeség tölt el. Nem érzek többé éhséget, fáradtságot, a felelősség felemel, megkemé- nyít, megvidámít,hiszen én vagyok a sarokpontja mindennek, én, kölyök, tartalékos zászlós.

Este nyolc óra.

Széles krumpliföld közepében ás a legényem, én meg járom a vonalat bicegő lábbal. Az emberek túrják a földet, derékig állnak már agödrökben. Kint vagyok a jobbszár-nyon, a bozsewi házcsoport táján. Az utolsó ember után mo-csár következik. Arról hát egyelőre nem kellsemmitől sem tartani. Különben is jó száz lépésre előreküldtünk mindenütt két-két embert figyelőnek. Az orosz csendes, csak messze északonés délen villog az ég alja. És minden villanás után percek telnek el, amíg elér hozzánk a dörgés. De az is csak olyan gyengén, mint adarázsdongás.

- Kitartani, emberek! Magyarok vagyunk! - mondogatom.

- Tessen csak ránk bízni! - zúgják vissza a hűséges szürkék. - A cselákokat is rendben tartjuk.

- Úgy, úgy, derék dolog!

Leszámolunk jobbról vagy nyolcvan embert. Ez a Tatár százada.

- No, most fölvitte Isten a dolgát, Tatár. Századparancsnok lett egyszerre. Az idegenek között akad néhány altiszt. Saját ezredbeli is, megszabadkai és pécsi is. Alakítsa-nak szakászokat. Én ott leszek a közép mögött. Küldjön hoz-zám egy értelmes embert századküldöncnek.

- Meglesz, zászlós úr!

- Lőszert, világítórakétát, élelmet már hoznak.

- Az bíza jó lesz. Már két napja nem vőt konyha.

- Aztán bármi történik: jelentést kérek. Ha pedig tá- madna az orosz: kitartani.

- Igenis!

- Az utolsó emberig!

- Igenis!

És olyan különös, hogy a lelkem mélyéig átéreztem ezt a két szót: utolsó emberig. Soha ilyen könnyűnek nem érez-tem az életet s az életrőlvaló lemondást, mint most. Ó, ez most nem frázis! Konok rögeszme: az utolsó emberig. Ha kell: meghalunk, de nem engedünk. Az utolsóemberig. Ko-mor, szörnyű vasparancs, és mégsem riaszt. Nekünk már úgyis minden mindegy. Az elmúlás csak addig szörnyű, amíg elszánjamagát az ember. A frontkerülők kételkedhet-nek, a materialisták hazugságnak mondhatják, hogy van halálraszántság. De ha itt volnának most,ez után a nap után, ilyen maroknyi erővel, éhesen, fáradtan, rongyosan és meg-hajszoltan, most érezniök kellene, hogy ez nem militaristaszóvirág. Ez valami súlyos, komor, dacos férfirögeszme, fér-figondolat. Az egyetlen értelem, ami még él bennünk. A bar-langja előtt őrködőősember ösztönné kövesedett elkeseredé- se, aki egyetlen hitvány bunkóval a kezében várja az óriás medvét, hogy ölre menjen vele.

- Tehát megértettük egymást, Tatár!

- Parancsára, zászlós úr!

- Bízom magukban.

- Lehet, zászlós uram.

…Ballagok vissza a vonalon. Még mindig bicegek. Mert fáj a lábam. Szabó tizedes jelentkezik. Vele is megjelölünk egy századhatárt. Smegindító a Heller-szakasz. Az emberek egy percre fölemelkednek ásás közben a gödreikből, s nyugtatnák, hogy ne féljek. Majd őkmegmutatják a bitang musz-kának.

- Úgy, úgy, csak hajnalig tartsunk ki, emberek - bizta-tom őket.

Egyszerű, hűséges szemükben néma kérdés. Hajnalig? S azután?

Valamit mondanom kell. Csakugyan: miért hajnalig?

- Hajnalban felváltanak bennünket. Egész német hadtest érkezett mögénk, Verdun alól. Az éle talán már itt is van. Néhány kilométerremögöttünk.

Érzem, hogy most hazudtam. Ebben a pillanatban talál-tam ki az egészet. És mégsem érzem hazugságnak. Mert ez a hazugság mostbátorságot ad. Vigasztalás, erő most ez a ha-zugság.

- Csak a konyha gyünne! - mondja az egyik ember.

- Gyün már az is, barátom. Gyünnek a mozgókonyhák. Hamarosan itt lesznek. Hogyne gyünnének. Az én embereim ne kapnának? Akikolyan keményen verekedtek máma? S akik a legkülönbek az egész ármádiában? Csak kitartani, megállítani az oroszt. S lesz kitüntetés iscsajkaszámra!

Nagybajuszú népfölkelő térdel föl a gödréből.

- Ó, hogy az Isten álgya meg a… zászlós urat!

- Magát is, öregem - szólok vissza. - Meg minden jó ka-tonát!

- Mer hogy olyan igen a mi embörünk - tördeli az öreg a szót. S a hangja tele van valami megmagyarázhatatlan megindultsággal.

És ez a különös ellágyulás olyan, mint valami melengető folyam. Gödörről gödörre érzem az áradását. A jóság pa-takja ez, azembertestvér megértése ez, amely e szörnyű nap után kibuggyan az egyszerű lelkekből.

Alig tíz lépéssel odább megszólal egy másik:

- Zászlós úr… négy gyerekem van, de, de ha köll, meg-döglök itt, hanem a muszka be nem gyün. A zászlós urat pe-dig álgya meg azÚristen!

- Meg is áld bennünket mind, mert megtesszük a köte-lességünket, ugye?

- Meg, meg, zászlós uram.

Rejtelem. Soha ésszel föl nem érhető rej telem. Én azt mondom itt az embereknek, hogy ki kell tartani az utolsó emberig, azt mondomnekik, hogy meg kell halni, és érzem, sziklánál keményebb érzéssel, hogyha sor kerül rá, itt is ha-lunk, s ezek az emberek áldást kívánnak rám,jóságot adnak. Rejtelem, csodálatos titok, az emberlélek kifürkészhetetlen csodája…

Lépek tovább. Itt már Gölöncsér frontja jön. Rendezkedünk, készülődünk. És ássuk, lázasan ássuk a hídfőállást.

Fél kilenc. De még mindig jól látni. Persze: június. A vonal előtt álló figyelőőrsök felöl minduntalan felhangzik a szó:

- Állj, ki vagy?

Aztán beszédzsongás. S utána hol egyenként, hol ki-sebb csapatokban jönnek felénk a szürke alakok. Még mindig jönnek saját ezredemtöredékei, meg a Tereszkowiectől jobb-ra harcolt testvérdandár foszlányai.

A vonalban már háromszázadnyi erő van. Már tartalé- kokat alkotunk. Van egy hetedik századbeli kadétom, aztán egy új zászlós PogányTibor géppuskás osztagából. Az két gépfegyvert hozott hátra.

És itt van már Horváth Zoltán is. És mind az én nevem kérdezgeti, mind tőlem vár utasítást. És én most veszem ész-re, hogy erő vagyok,hatalom vagyok, zászlóaljnyi csapatom van.

A fáradt, lázas szavakból alig lehet összeállítani a ször-nyű nap képét. A Fejér-különítmény elpusztult, egy része fogságba esett. Ezt mártudtam. A két reggeli támadásnál alig tudtak teret nyerni. S veszteségük siralmas. Hauer főhadnagy, Sós hadnagy elesett, Vargha és Szabófőhadnagy megsebesült. Rajtuk kívül még négy fiatal kadét meg zászlós pusztult el, közöttük Krizsanics meg Schmidt Imre, kilenc pedigmegsebesült. Az ezredparancsnokról délelőtt óta nem tudnak semmit, helyette Veszprémy százados, ezredsegéd-tiszt intézkedett. Az ezredazért délig kitartott, akkor a szom-széd dandárt visszanyomták, és saját ezredem váratlan lo-vasrohamot kapott jobbról. Ezt ugyan LátrányiMiska a fél Szebenics-századdal kivédte, de attól kezdve egymás után újultak meg a támadások jobbról.

A szárnyat egyre hátrább kellett vonni, a bizonytalanság mind nagyobb lett, s egyszer csak lógni kezdtek az erősí- tésre bevetettdragonyosok. A többit elvégezte a sűrű erdő. Kapkodás, ziláltság, fejvesztettség, s egyszerre az a hír, hogy az oroszok már bekerítették azegész ezredet. Pákh, Leitner, Látrányi, Kiss főhadnagy meg Pogány Tibor roppant erőfe-szítéssel igyekeztek rendet teremteni, de a pánik márkitört, s a pokoli zűrzavar végül is elsöpörte őket.

Irtózatos!

Hauer, Sós, Krizsanics meg a szegény Lóképű Schmidt! És az a négy ismeretlen kadét. Pedig azt mondják, úgy men-tek bele a tűzbe,mint a lakodalomba.

Hirtelen megdöbbentő élességgel villan el szemem előtt a mandulás. A danei mandulás. Ó, azok a virágok is szinte énekeltek harsogóifjúságukban. És azután egy szélroham… És hullott… hullott… a hamvas gyönyörűség…

Beleharapok az ajkamba, s eltűnik a rengő, szélcibálta mandulás. Hó! Itt vagyok Skobielka előtt, a szélmalom előtt, s enyém az új hídfővédelmének a gondja.

Az úton még egyre jönnek a csapatroncsok. Hat lősze-res meg géppuskás ló. És Rudner hadnagy. A sötét Rudner. Sapkája nincs, a balkarján lobogó rongy a zubbonyujj, és re-kedt, fáradt, hajszolt, de a fegyvereit nyomban tűzvonalba állítja, s lövőszerért ordít.

Azután újabb csoport jön.

Már fönt van a holdkaréj.

Végül megérkezik Pákh százados Reiner Gusztival, Bauerral, kis Koczkással meg Szebenics főhadnaggyal. Vagy húsz baka van velük.

Pákh sántít, fél sarkantyúja hiányzik.

Éppen csak hogy jelentkezem nála, s már mennem kell. A nevem kiáltozzák jobbról. A dandártól keres egy százados. Futok jobbra akrumpliföldön át.

A jobbszárny helyzetét tudakolja.

Odamegyünk.

Valamivel hátrább rendeli Tatárt. És átkiabál a mocsá- ron. Valami lovas tábori őrsnek kellene ott jelentkeznie, de senki sem felel.

Káromkodva indul vissza.

A rajvonal lihegve ás, a front előtt csend.

Mire az útra érek, ott ül Pákh a tisztekkel az árok szé- lén. Ugyanakkor zörög felénk a szélmalom irányából Leitner főhadnagy is vagyfélszázadnyi erővel. Ezek egészen Jezierczyig tévelyegtek, s onnan vetődtek el a fehérváriak fe-lé. És előkerült a 8. század fiatal főhadnagyais, akit még nem ismertem volt. Vagy ötven embert gyűjtött össze.

Pákh az úttól jobbra s balra helyezte el őket tartalék-ként. Alkalmasint már volt bent azóta a dandárparancsnok-ságnál is, mert amintutasításaiból kiveszem, meglehetősen tisztában van a helyzettel.

Mihelyt meglát a holdfényben, felém sántít. Mindketten bicegünk. Azután tisztelgek, s ő megölel.

- Ember vagy, kadét! Ember vagy! - mondogatja egyre. És szeretettel szorongatja a kezem.

- Csakhogy a kapitány úr megvan! - örvendezem melegedő szívvel.

- De a zászlóalj, az én szép zászlóaljam! - sóhajt fel Pákh. - És az ezred. Az a pompás ezred. Hanem te nagyszerűen dolgoztál, fiú.Aranyat, aranyérmet kapsz ezért, fűzfám! Én mondom neked.

Ó, milyen jólesik mindez! Messze, nagyon messze csillog az a nagyezüst, Podhrányi nagyezüstje, meg az az arany, Pákh századosaranya, de a kapitányom megölelt! Nagy do-log volna, igen nagy dolog, ha megérhetném, hogy egy-huszonnégy órán belül történt kétfegyvertényért nagyezüs-töt, s aranyat kapnék, ó, hogy kifeszíteném velük a mellemet; de hát addig még száz kérdés az élet, hanem - akapitányom megölelt! Ez itt volt, most volt, ezt már senki el nem veheti tőlem. Köszönöm, Tatár, köszönöm, Széll, köszönöm, Gölön-csér,köszönöm nektek, hűséges szürkék, köszönöm, édes bá- tyáim!

Tíz óra.

Pákh átvette tőlem a hídfőt. Már nem vagyok zászlóaljparancsnok. Bauer Ernő a jobbszárnyra került egy összegyűj-tött, erős századdal, aSzabó-szakaszt pedig Szebenics fő- hadnagy váltotta fel. A Tatár járőr s a volt Heller-szakasz is-mét visszakerült hozzám. S még vagy negyvenember. Ez most az én századom. Ez zárja az utat.

Csend. Csak az ásók suppognak, s a kútra járó kulacsos emberek csörömpölnek. A szegény, éhes szürkék mindjobban hallucinálnakásás közben. Esküsznek, hogy hallják már a tábori konyhák nyikorgását. És fogadkoznak, hogy nincsenek már százötven lépésre sem.

Hogy innét vannak már a hídon. Már Skobielka utolsó házai előtt jönnek. Persze ez mind agyrém. Ha a pánik túlju-tott Gorochówon, akkoraz ördög tudja, hol sikerül megállí- tani a konyhásokat?

Fázom, ásítok. A felelősség zöme legördült rólam, s én annyival zuhanok vissza a fáradtságba és közönyösségbe, amennyivel kisebb afelelősségem. És megint érzem, ször-nyen érzem az éhség kínját. Igen, itt a visszahatás. Elvégre nem lehet, igazán nem lehet a végletekighajtani a testet. S hányadik éjszaka ez már, hogy nem alszunk? Ó, csak azért még el ne hagyjon az erőm! Még kell, nagyon kell!

Ha leülök vagy lefekszem, nyomban elnyom az álom. Nem szabad. Felkelek. Előremegyek az úton az elöl lévő fi-gyelőőrsökig. A holdfénycsak itt-ott süt ki a felhősödő ég fellegárnyai közül.

Jobbról is, balról is még egyre hallani:

- Állj, ki vagy? - S utána a válasz magyarul, németül, csehül vagy horvátul. De most már inkább csak magyarul. És rá az útbaigazítás.

Még mindig szivárognak.

Szót váltok a nyakig beásott figyelőkkel. Nagyon kell vigyáznunk, mert minden perccel valószínűbb, hogy az oroszok jönnek.

- Résen állunk, zászlós úr! S megcsiklandozzuk őket - biztat egy fiatal legény a szürkéim közül. Vállasnak hívják, s örökké bolondozik.Remek kölyök.

Már éppen megfordulnék, hogy visszamenjek, amikor nagyobb csapat jön az úton.

- Hé, magyarok! - kiált valaki a sötétből.

- Miska, Látrányi Miska! - ujjongok vissza.

Fél perc múlva már a bordáimat ropogtatja a létralábú hadnagy. Tíz szóval mondja el délutáni viaskodásait. Harminc emberével átvágtamagát a kozákgyűrűn. S hozza a vé- res, tépett, holtfáradt harminc embert. Cigarettát sodor, s hátba vág:

- No, fűzfa, ezt megúsztuk. Bűvészek vagyunk. Hanem szegény Sallayt még délben vállon lőtték. Röhögni se igen volt kedve, mertalighanem kampec a vállcsontja. Ha ez így megy tovább, holnap fűbe harapunk, fűzfám!

- Németek jöttek, azt hiszem - mondom -, talán fölvál-tanak.

- Nincs annyi németje a világnak, hogy elég volna erre a fene hosszú frontra. Vagy ha van, mire azok fölvonulnak, addigra mi máralighanem alulról szagoljuk a violát. No de, szervusz, megyek jelentkezni a kapitány úrhoz.

…A harminc zörgő ember hátrabaktat az úton.

Röviddel később új csoport bukkan föl elölről. Hét csapzott hajú honvéd, meg Takáts.

A kadét didereg. Sapkája nincs. Hebegve kérdezőskö- dik. S aztán kocog hátra a hét emberrel.

Utána hosszú szünet.

A rajvonal lihegve ás.

Nagy sokára még egy alak bomlik ki a sötétből. Valami terhet cipel.

- Állj, ki vagy? - kiált rá Vállas.

- Rátz hadapródjelölt - hangzik fáradtan a válasz.

S már itt van. Megáll, tántorog. Ember van a vállán. A feje, karja Rátz hátán lóg le.

- Kit hozol?

- Kürthy hadnagy urat.

Odaugrunk, lefektetjük.

- Nyaklövése van - liheg a kadét. - De nincs öntudat-nál. Már jó félórája nem szólt.

- Szanitéc! - csendül végig fojtottan a kiáltás az egész vonalon.

S valahonnét a Szebenics-század tájáról dobogva fut a sötét mezőn két ember. Egyiknek a vállán ponyvás, hosszú rudak.

Bontják Kürthy hadnagy zubbonyát. Aztán ráhajol az egyik, füle a hadnagy ingén. Csönd. És most föláll, tompán szól:

- A hadnagy úr halott!

Valami belehasít a szívembe. Hidegen és élesen, mint a kés. De csak egy pillanatig tart. Utána megint fából vagyok. Nem tehetek róla.Már kinőttünk az emberi sorból.

A két sebesültvivő elindul Kürthy Sándor holttestével, s titkon, töredezve száll utána az imádságom. De csak szavakat mondok.

Lépnék - és megbotlom Rátz Laciban. A kadét felül, só- hajt, s rebeg valamit. A “Miatyánk”-ot.

Később vele ballagok a kapitány úrhoz. S mialatt botor-kálunk a mezőn, elmondja, mi volt. Járőrbe küldték tíz emberrel a szomszéddandárhoz. Az akkor már ingadozott, mert a délelőtti kozákrohamok egyre többet letörtek a jobb-szárnyból. Rátz járőrét is se szó, se beszéd:vonalba dobták a bomladozó szárnyon. Ott viaskodtak délig. Akkor egyszerre rés támadt balról is, riadt parancsok rángatták őket jobbra,balra, előre, hátra, s végül is özönlött vissza az egész front. Attól kezdve egyetlen riadalom tolt az erdő. Vissza, vissza, nyugatra, mindignyugatra, mert jobbról egyre szűkült a vi-lág. Alkonyatkor egy tanyaházhoz ért Tereszkowiec előtt. Dúlt pitvarában ott feküdt sebével a kisKürthy. Mire szót váltottak volna: egyedül maradtak. A pánik elsodort mindenkit. S akkor vállára vette a hadnagyot, s hozta, egyre hoz-taSkobielkáig.

- Hamar elment szegény! - dünnyögtem.

- Nem várt rá soká az anyja - sóhajtotta Rátz.

- Az ám - búsongott bennem a gondolat -, alig másfél hete, hogy árva lett a fiú.

- Másfél hete? Négy napja, zászlós úr!

És egyszerűen hihetetlennek tűnt, hogy négy napja voltunk Ochlopówban, ahol a kis aktívra rázuhant a szörnyű távirat.

A rajvonal mentén haladtunk. Az emberek utánunk suttogtak. S mindegyre hallottam a nevemet. Szájról szájra járt a híre, hogy én állítottammeg a szétbomlott frontot. S ó, bolondos hiúság! Kisuhant a szívemből minden gyötrelem, a tagjaimból az ólmos fáradtság, s talán még abicegést is elhagytam, csakhogy annál keményebb legényt mutassak.

…Éjfélkor kiürítettük a hídfőt.

Káromkodva hagytuk ott a félig kész árkot, mert ellen-ségnek híre-hamva sem volt.

Dobogva vonultak át a századok a Beziemmiennaja hosszú fahídján Gorochówba. Először a fehérváriak jobb-szárny-csapatai, azután arégi Róka- és Görög-zászlóaljak roncsai, végül a Pákh-zászlóalj.

Már csak az én népem állott utóvéden.

A fehérváriak utászszázada meg egy árkászkülönít-mény szalmával szórták meg a hidat és a töltés rézsűjének pilléreit. Utána nyombanpetróleummal locsolták végig.

Egy órakor minket is hátravontak.

A gorochówi parton Pákh várt.

- A dandár itt a mocsár mögött védelemre készül - mondotta. - A mi ezredünk itt a híd két oldalán, a fehérvári-ak tőlünk balra. A híd végénte állasz az embereiddel. Ügyelj, ez a legkényesebb pont! A te századod a legharcképesebb, nem érintette a pánik, nem is bízhatnám másra.Rudner két gépfegyvere is idekerül a szélső ház ablakaiba. Most bonta-tom a ház kerítését, hogy kilövésük legyen. Ellenségről egy-előresemmi hír, a hidat még épen hagyjuk esetleges további menekülők átjutása végett. Hajnali háromkor azt is felgyújt-juk.

- Értem, kapitány úr.

- Akkor hát: munkához! Beásni!

Ásónk alig egykettő volt, mert a Doberdo szikláin hiá- bavaló lett volna, azóta meg nem kaptunk. Szuronnyal, ro-hamkéssel piszkáltuk aföldet. Hanem az úttest kőkemény volt.

Pákh látta a tehetetlen piszmogást, hátratelefonált a dandárhoz.

Onnét ígérték, hogy egy szakasz árkászt küldenek hosszú nyelű szerszámmal. Addig hagyjuk abba a kilátásta-lan erőlködést.

Csönd. Ólmos fáradtság, kínzó éhség. A szürkék morogva hevernek az úttesten, s a hídra merednek, ahol már csak a szapőrfőhadnagy álla holdfényben.

Hátul recseg a kerítés. Rudner hajtja az embereit. Kell a kilövés. Kivernek két ablakot, majd megbontják a tetőt is, mert az egyik fegyverelőtt holttér maradna. Föl hát a padlás-ra.

S egyszerre végigfut a hír a vonalon: itt vannak a kony-hák! Bomlott nyüzsgés. Fokosnyéllel kell féken tartani a boldogtalan embereket,hogy mind hátra ne rohanjanak.

- Minden rajból négy ember hátra a konyhakocsihoz!

Vad száguldás a csajkákkal, kulacsokkal. S egy perc múlva ordítás és szilaj verekedés zaja hátulról.

Rohanok hátra. Az utcafordulónál egy ház mögött elkeseredett dulakodás a tábori konyha körül.

Rekedten üvöltözünk Tatárral, s végül csépelni kezdem a marakodó tömeget a fokosnyéllel.

Nagy nehezen rend támad. A közénk keveredett más ezredbeliek bomlottak meg. De már nyugalom van. Csendben, sorjában megy azosztás. Gőzölög a forró gulyás, s szé- dülni kezdek a kíntól. De megfogom magam: először a le-génység.

S akkor egyszerre vörös fény lobban föl elöl, nyomban utána vad puskázás, ordítás, és golyók csapkodnak a házfa-lakba.

- A hídhoz! A hídhoz! - harsogom, s rohanni kezdek a híd felé.

De akkor már mindennek vége.

A lángra kapó hídon vakmerő lovasok robognak át karddal, pikával, a pillérek s rézsűk lángjait lapos sapkás oroszok locsolják a derékigérő vízben, kétoldalt zuhog a puskatűz, az úton meg a kertekben, távol és közel eszét vesztve özönlik vissza minden.

Egy szemhunyásig még állok az úton, ordítok a szürkék után, de már nem hallom a hangom az éktelen orosz fegyverropogásban s a zengő“urá-urá!”-ban.

Még hallom, amint a konyhák csörömpölve száguldanak hátra, aztán valaki megrántja a vállam, egy másik a ka-rom, s már ragadnakvissza, hátra, a sötétbe, az ismeretlen falu házai között.

A hűséges Feri és Tatár Mihály…

Szürkül a hajnal.

Lihegve, nagyokat lépve sietünk. Messze már a híd. In-nét is, onnét is előbukkan egy-egy ember. Az egyik közből kitántorog elcsigázotttesttel Pákh kapitány. Sapkája nincs, s csak fél sarkantyú fityeg a csizmáján.

- Őrültek! - lihegi. - Korán gyújtották a hidat. Az orosz veszteg maradt volna, mert még nem volt elég erős… De ahogy föllobbant a híd,sortüzet adott, s erre szétmállott az egész szedett-vedett ezred.

- Most mi lesz? - kérdem.

- Megállunk az első dombon, s arcot vetünk. Itt, ebben az átkozott faluban nem lehet összeszedni s kézben tartani az embereket.

Zihálva sietünk tovább. Kutyák vonítanak minden udvaron, s emberek, asszonyok vinnyognak az ablakok mögött.

Az egyik házból ősz katona lép ki, s pisztolyt fog ránk. A dandárparancsnok:

- Vissza! - kiált ránk. - Vissza a hídhoz! Vissza kell venni a híd végét!

- Igenis! - válaszolj a Pákh, szalutál, pedig sapka sincs rajta, s máris fordulunk.

Keserűen, szégyentől pirosló arccal, halálra szántan lo-holunk vissza. Az egyik ház előtt gazdátlan karabély meg el-szórt tölténytárak. Afegyvert fölkapom, a töltényt zsebre vágom.

Most megdöglünk mind. Az utolsó maradékok. Két tiszt és tizenhét ember. Ember? Dehogy! Hajszolt, éhes, riadt, dühös, életét féltőfélállat.

A keresztutcánál, a forduló előtt megáll Pákh. Mutatja a térképét.

Már látni rajta a vonalakat. A faluban is van egy mo-csár. Azt kerüli meg az út, mielőtt ráfutna a hídra. A kereszt-utca éppen az innensőszélén halad, úgyhogy arról tűz alá lehet venni a híd fejét.

- Öt emberrel odamégy, kadét, s a leggyorsabb tüzet zúdítod a hídra. Addig én a többiekkel fölszaladok az úthaj-láshoz, s onnét oldalrólmegrohanom a kápolnát. Mert itt a híd végénél valami kápolna áll a mellett a ház mellett, amelyben Rudner gépeit akartuk fölállítani.

Igenis.

Érzem, hogy most azt kellene mondanom: majd én, majd én megyek a rohamcsoporttal, de valami hitvány gyá- vaság megbénítja anyelvem. Ó, milyen rongy az ember!

Pákh rám néz homályos, zavart szemmel, s kezet nyújt. Megszorítom bátor, kemény kezét, s reszkető röstelkedéssel érzem, hogy nemérdemlem meg.

És indulunk. Én jobbra, ő tovább a főutcán. Mellettem kocog a legényem, azután Tatár tizedes, Tatár Péter, Vállas meg Siroki.

Két perc múlva ott hasalunk a kis mocsár szélén az utca kerékvetői mögött, kinyitom a karabély zárócsapját, s elsü- töm a fegyvert.

A kápolna körül nyüzsgés támad. És aztán vadul rán-gatjuk a dugattyúgombot, dörög-durrog a tűz, szakad rólunk a veríték, és úgy tüzelünk,mint az őrültek.

A kápolnánál ordító, kucsmás alakok kapkodnak, lovak ágaskodnak s rogynak össze, s egyszerre előrohan balról Pákh hősies kis alakjaés körülötte a maroknyi honvéd.

Nincs már dolguk. Hat vagy hét kozák lóra veti magát, s ész nélkül vágtat át a hídon. Mire Pákh odaér: nincs már orosz a gorochówi parton.Még látom, ahogy derék kis kapi-tányom felénk int, s nyomban eltűnnek gödrökben, házak-ban, hogy fél másodperccel később megszólaljon afegyverük. Miénk a hídfő! Ujjongani szeretnék a diadal hasonlíthatatlan mámorában. És futva kerüljük a mocsarat, hogy a ká- polnához érjünk.

Ám fele úton sárga hajtókás dragonyos főhadnagy lovagol elénk, és Starostawy felé parancsol. Valami bürüt emleget, hogy azt kellbiztosítani. Térkép nincs, irány nincs, tar-lókon, szántókon tévelygünk borús vigasztalansággal, s vég-re eltévedünk.

…Délutánra egy tüzérütegnél bukkanunk ki. Lövegei tűzállásban, tisztjei nyomasztó bizonytalanságban. Az este vagoníroztak kiStojanówban, s egy hajtással jöttek ide. Nem tudnak semmit. De enni adnak. S falunk úgy, hogy a sze-münk könnybe lábad, és rágóizmaink

megfájdulnak. És van térképük. Gorochówtól délre vagyunk egy dombon. Mellettünk a Stojanów-Gorochów-Tereszkowiec-Lucki műút sza-lad leGorochówba.

…Délután négy órakor bebotorkálunk Pákhhoz. Ül a kápolnadomb lejtőjén Reiner Gusztival meg Látrányival, s a szuronyukkal kaparjákcsizmájukról a sarat. A Beziemmiennaja szélén pedig ott guggol s hever a rajvonal, néha-néha lövést váltva a túloldali muszkával.

Ahogy odaérek, vidám tréfával fogadnak.

- Szervusz, fűzfa!

- Hol jártál, fűzfa?

- Hova csábított a múzsa, fűzfa?

És ölelnek, csapkodják a vállam, és itatnak, etetnek. Van már bor, rum, kenyér meg szalonna!

Tíz szóból megértem, mi történt. Szebenics, Látrányi, Bauer meg Rátz a harmadik határban összeszedtek vagy kilencven embert amenekülőkből, s visszahozták őket. A dan-dár pedig harcba vetett egy jámbor hadtápzászlóaljat. Ezek tartják most a frontot. Jobbról lóg aszárny. Ott Szebenics biz-tosít Takátscsal meg a kis sárkányölővel. Valahol balra Leitner főhadnagy áll Horváth zászlóssal, s még tovább, haigaz, Pogány Tibor és Kiss főhadnagy a másik két zászlóalj roncsaival. Már csak ennyien vagyunk. Honti főhadnagyról nincs hír, Pintér hadnagyfogoly, Rudner eltűnt.

De azért röhögünk. Nyers, barbár örömmel örülünk az életnek. Mert már nem félünk. Mögöttünk már csakugyan vonulnak föl a németek:Linsingen generális Verdun alól jött hadteste. Később balra ugrálok háztól házig. Mert túlnanról egyre pattog a orosz puska. A Leitner-csoportegy gyümöl-csösben hasal a mocsár szélén. Riadt lengyel parasztok gunnyasztanak mögöttük valami hevenyészett veremben.

Rábukkanok a kis Horváth zászlósra. Sápadt, szótalan. Rendes, jó ruhájú kis alakja csupa árvaság. Már nem haragszom rá a kanziánidologért. Teremtőm, hol van már Nanni? Micsoda irdatlan távolságban! Száz évet éltünk azóta. Hogy is haragudhatnék érte a szőke, szerény,kedves kis tanítóra?!

Rászólok. Csak fél perc múlva villan fel szemében az ér-telem fénye. A fül, a szem csigalassúsággal közvetít az agyig. Így vagyunk mind.fisak a bor izgatott életre kis időre ben-nünket.

Halkan, szaggatottan felelget. De a lelke nincs itt. Jobb keze a zubbonyzsebben, a tekintete üres. S az ajka akkor is mozog, ha nembeszél.

Nem értem.

De ahogy a zsebére nézek, egyszerre megvilágosodik előttem minden. A zubbonyzsebből, a csuklója alól kisujjnyi fa-gyöngysor lóg ki. Azolvasó. Azt morzsolgatja szegény, de oly fáradtan és gépiesen, hogy már rá se gondol.

Elköszönök tőle, s visszabukdácsolok Pákhhoz.

Alkonyatkor beborul az ég.

És este a hadtáposok átveszik a mi frontunkat is, mi pedig görnyedten, lélektelenül vánszorgunk hátra egy erdős dombra. A 241-esmagaslatra. Akkor már zuhog az eső.

Sátortábor. Kis Koczkásnak nincs sátorlapja: bekéredz-kedik hozzám.

De előbb még századokat alakítunk maradék népünk-ből.

Minden század csak negyven ember. A 13. század Leitner főhadnagyé, a 14. az enyém, a 15. Látrányié, a 16. Szebenicsé. Bauer Ernő azutolsó gépfegyvert veszi át.

Azután: szerelvényt le, fegyvert gúlába, s már verjük csattogva a sátorcsöveket.

Végre fekszünk a nyirkos földön. Didergünk, de fek-szünk. Az eső altatóan kopog a sátorlapon.

Ám alighogy lehunyjuk a szemünk, felrángatnak.

Új ezredparancsnokot kaptunk. Az hívatja a századpa-rancsnokokat. Morogva, dühöngve mászunk ki az esőbe.

Barna hajtókás morva alezredes vár ránk. Tisztelgünk egy villanylámpa fényében, az alezredes tört németséggel közli, hogy átveszi azezredet, kezet fog velünk, századpa-rancsnokokkal, s elbocsát.

Visszamászunk a sátorba.

Tíz perc múlva újra ki az esőbe: itt vannak a konyhák.

Forró, édes érzés.

És végre alszunk. Álomtalan alvással.

Egyszer fölriadok. A kis Koczkás sír álmában.

A sátorlapon kopog az eső, s alattunk szivárog a víz… XX Levelet hozott a tábori posta, Minden honvéd a magáét olvassa. Egy legényneka rózsája Azt írta a rózsaszínű kártyára: Úgy verekedj, édes rózsám, Hogy a cárnak ne maradjon kozákja! (Bakanóta)

Esett.

A lejtőre vert sátor alján apró erekben futott a víz, s mi mégis aludtunk kábult, ólmos alvással. Még a konyhások is alig tudtak lelket verni atáborba.

Végül mégiscsak ki kellett mászni a sátorból.

Csak Kalányos, a cigány, aki megint az én századomba került, aludt még, mint a hulla. Hiába rázta a sátorcimborája, meg se rezzent.

- Kelj föl, füstös - riogatta -, itt az ezredes úr!

A cigány aludt.

- Meggyütt idesanyád, kejj föl!

A fekete legény meg se moccant.

- Hej, hallod-e, szólogat a szép szeretőd!

Horkolás.

- Riadó! Riadó!

Semmi eredmény.

- Itt a menázsi, füstös!

Rendületlen hortyogás. Se rázás, se rúgás nem használt.

- Eriggy - lódította félre a hasztalan kísérletező honvé- det Gölöncsér -, majd én!

Azzal lehajolt a gyapjas fejű csodaalvó füléhez, s a légydongásnál is halkabban a fülébe súgta:

- Bognár Anti most lopja a konzervádat.

Vérszomjas párducként pattant föl a cigány:

- Ázs ányád, ázs ányád! - ordította körbevillanó szemmel. De hogy nyomban röhögni kezdett vagy húsz ember, röstelkedve vakarta meggubancos, szalmatörekes, tollpihés gyapját a füle fölött. Mert ebben a gyapjas hajban benne volt az utolsó hét minden gödrének, odújának,tyúkóljának színe, jellege és emléke.

Kanalaztuk a párolgó katonakávét.

De bármily forró volt, egy percre sem szüntette szakadatlan didergésemet. Mert rázott a hideg este óta. S egyre is-tentelenebbül.

A legényem riadt szemmel tukmált rám bekecset, kö- penyt, pokrócot, már úgy lézengtem a táborban, mint egy bebugyolált beduin, decsak nem használt semmit. Szédeleg-tem, tántorogtam, s olyan gyönge voltam, akár a szopósgyerek.

- Fűzfa, te bekaptál valamit - vigasztalt Látrányi. - Amilyen marha szerencséd van, még hazakerülsz vele!

Délben új doktort kaptunk. Valami szemüveges, nyur-ga, osztrák fiút. Bauer hozzám küldte, de akkor nem értem rá a nyelvöltögetésre s á-mondogatásra, mert bevonult a XX. menetzászlóalj második fele. Két század pótlást kapott az ez-red. Sárosan, cuppogva caplattunk egészdélután, amíg csak be nem osztottuk őket maroknyi századainkba. Így valamennyire megszaporodtunk. A századok 80-80 emberre erő-södtek. Reiner Gusztitól hallottam, hogy az ezred megint 45 tiszt, 1047 puska. A Pákh-zászlóalj: 11 tiszt, 364 puska. Őrü- let! Az ochlopówiinduláskor, amikor utoljára volt együtt az egész ezred a hadműveletek előtt: 90 tiszt s vagy 2000 puska volt a létszám. Ha leszámítom a kétmenetszázadnyi új pót-lást, marad 31 tiszt meg vagy 600 ember. Ennyi jött vissza tegnap este az eddigi harcokból. A veszteség tehát vagy 60tiszt meg 1400 ember volt. Riasztó! Két zászlóaljparancsnok, nyolc századparancsnok s a seregnyi hadnagy, zászlós meg kadét. Számba selehet venni őket. Kaltenecker, Varga, Szabó főhadnagyok, Sós, Hauer, Kürthy hadnagyok nincsenek töb-bé, Fejér főhadnagy, Pintér hadnagyfogoly. Az öreg Honti meg Rudner eltűnt. Csak a mi zászlóaljunkból elesett Krizsanics, Iványi, Kürthy meg a szegény Lóképű Schmidt. Fogolylett Fejér és Müller. Eltűnt Honti meg a sötét Rudner, megsebesült Sallay. S holtan fekszik Kónya őrmester meg a kemény Széll szakaszvezető.És mennyien elpusztultak csak az én derék szürkéim közül is, irgalmas Úristen! Nem, nem szabad rájuk gondolni! Hiszen magam is olyannyomorult vagyok!

Estefelé már csak víziószerű kábulatban vettem tudo-mást a tábor életéről. Három pokróc volt rajtam a sátorban, de azért dideregtem.

S megint hívatott bennünket az ezredparancsnok. Kulka nevű morva alezredes volt.

Akkor már elállt az eső, s tisztult az ég.

Pákh sorra mutatott be bennünket. Mikor rám került a sor, Pákh meleg szóval dicsért, s egyik legderekabb alantosá- nak mondott - ó, örökemberi gyöngeség! -, nyomban forró- ság lepett el. A hiúság is csodát tesz néha. Egy pillanatra úgy éreztem, semmi bajom sincs.

Úgy kihúztam magam, mintha szobor lettem volna. Pe-dig olyan gyámoltalan voltam, akár a száron ütött mákfej.

Kulka ezredes megveregette a vállam, s továbblépett. Azután rövid beszédet mondott, de a szavai úgy csengtek, mintha valahonnétirtózatos messziről jöttek volna. A sírban fekvő halott hallhatja így a sír fölött levők beszédét. Csak ar-ra emlékezem, mikor arról beszélt, hogy azezred megtette a kötelességét, az orosz offenzíva itt is megtorpant, büszkén veszi át e nagyszerű csapat parancsnokságát, s reméli, hogyezután is méltók leszünk a régi becsülethez és az ezred vitézi híréhez. Végezetül közölte, hogy erős német hadtest érkezett Verdun alól, az

veszi át a frontot, mi pedig nyilván hosszabb időre tartalékba kerülünk Porwancze községbe.

Mikor szétoszlottunk s elindultam a sátor felé, egyszerre sötét lett előttem a világ…

Mire fölnyitottam a szemem, a sátrunk előtt feküdtem. Ingemet, zubbonyomat akkor gombolta be a doktor. És meghallottam Látrányihangját. De azt is olyan messziről, mintha mérföldes távolságról szólt volna. Pedig mellettem térdelt, s alig arasznyira volt tőlem az arca:

- Ne félj, fűzfám - mondotta -, kutyabaj! Hazakerülsz! S majd röhögsz rajtunk valami jóképű spitálban, hogy mi még mindig itt nyomjuk agombot ezen a fene fronton.

Mosolyogni akartam, de vonaglott az ajkam. És akkor egyszerre magam előtt láttam azt a képet, mikor a sanct-danieli állomáson KovácsPista hadnagy fölé hajoltunk, s ugyanezt mondottuk neki. Tudtuk, hogy meghal, s hazud-tunk neki. És most, könyörülő Isten, most ugyaneztmondják nekem! Hát már nekem is meg kell halnom? Nem, nem, nem! - sikoltozott bennem hangtalanul a megriadt életakarat.

De akkor már vittek a hordágyon, s szekérre emeltek.

Elsuhant előttem Pákh kapitány mokány kis arca… Takáts megsoványodott, pelyhes képe… Koczkás szepegő, buksi feje… Bauer Ernőmonoklija és tisztelgő, kesztyűs ke-ze… a két Tatár hűséges szeme… Gölöncsér… a szürkék… és aztán döcögni kezdett velem a kocsi. Azerdőszélen még egyszer megszorította a kezemet Látrányi, s rám kiáltott:

- Ne sárgulj, fűzfa, annyi baj legyen!

A két Tatár meg Gölöncsér elkísértek még egy darabig. Végül ők is elköszöntek:

- Jószerencsét, zászlós úr!

Csak a fejemmel intettem, s aztán eltűnt szalutáló alak-juk az esthomályban.

Elnyikorogtunk a tüzérüteg mellett, s már lefelé gurult a kocsi.

Távol s közel fáklyák imbolyogtak: a németek építették tábori vasútjukat. Igen: ők így dolgoznak. S egyik zászlóaljuk a másik után vonultelőre. És nehéz, kongó ágyúk egész sora gördült a front felé…

És lövőszer, megint lövőszer, töméntelen lövőszer. Va-lami csendes fájdalom nyilallt át rajtam. Ó, igen: most jönnek ők. Mi rongyos,ágrólszakadt magyar dandárok, maroknyi erővel, tüzérség nélkül, élelem nélkül, térkép és ásó nélkül, szinte csak puszta foggal meg körömmelnekirohantunk az orosz tűzfalnak, s véres cafattá mállottunk szét. S most jön-nek ők, jól tápláltan, ágyúcsordákkal, lövőszert meg élelmet ontótábori vasúttal, és - győznek. Ők győznek! A mi halotta-ink fekszenek ott elöl százával az erdőben, s a hadijelentés majd elmondja, hogy:“birodalmi német csapatok a Styrtől dél-nyugatra is megállították az orosz offenzívát, s állásaikat szilárdan tartják”. Mi, magyarok elvérzünk,mindig elvérzünk, de a győzelem másoké. Osztrákoké, cseheké, németeké, csak a mienk nem. Mi csak rohamparasztok, haláljobbágyok,árok-napszámosok vagyunk, de a dühödt harcok után roncsolt hekatombáink fölött mások teszik fejükre a babért. És nincs hatalom, melymegfordítsa fölöttünk ezt a vérben s dacos hő- siességben forgó szerencsétlen csillagzatot… Ó, keserű, átkozott magyar sors…

A legényem megfordult a kocsis mellett a holdfényben:

- Megálljunk, zászlós úr?

- Nem, nem - dadogtam.

- Azt hittem, valami baj van, mer nyögött a zászlós úr.

- Nem, nem, csak gyerünk.

A kocsi döcögött. Dehogyis nyögtem az imént. Csak sír-tam. Árván, panaszosan, gyerek módra. A könnyeim hideg csíkja még ottreszketett az arcomon.

Elszégyelltem magam, s másfelé tereltem gyötrő gon-dolataimat.

Haza, igen, csak haza. Nem akarok meghalni. Hiszen még semmit sem csináltam. Eddigi életem még csak puszta készülődés volt. Szép,nagy, nemes, becsületes munkákra. S még csak hozzájuk se fogtam. Lehetetlen, hogy meghaljak. Hogy nyom nélkül elmenjek a földről. Hát mivagyok én, kődarab, mely egyszerűen lett valamikor, s hevert ok, cél, ér-zés, gondolat nélkül? Ostobaság! Én több vagyok az útszéli kőnél.Nekem még dolgom van a földön! Élve kell marad-nom. Nekem még ne mondják a kegyes búcsúzó fronthazug-ságot, azt a sztereotipmondatot, amelyet én is annyiszor mondottam haldokló bajtársaimnak, valami kényszerítő hatalom nyomása alatt. Élni akarok.

…Barakkok közé értünk. Tavaly építhették őket hadtáp-raktáraknak. S most dugig voltak trénnel. Kocsitelepek, lövőszeres oszlopokszekérsorai sötétlettek körös-körül. És sürgött-forgott az éjszakában minden.

- Ehun van a mi ezredünk vonattelepe is - dünnyögte a kocsis.

- Akkor álljunk meg! - mondottam.

- Hát… nem megyünk tovább? - fordultak hátra mind a ketten. - A hadosztály szanitéckolonnéjához köllene vin-nem a zászlós urat.

Ez vőt a parancs.

- Állj! Megállunk! - ellenkeztem. - Itt maradunk.

Vacogott a fogam, de azért leszállottam, s betámolyogtam a tréntisztünkhöz. Szállást kértem tőle. Új ember volt, de mintha már láttamvolna valahol. Régen, nagyon régen. Ak-kor nem főhadnagyi ruha volt rajta, mint most. De most nem jutott eszembe semmi.

Kelletlenkedett egy darabig, s unszolt, hogy hajtassak tovább, fél kilométerre van a hadosztály-egészségügyi inté- zet, de én csökönyösenismételgettem, hogy itt maradok.

Láttam, hogy sajnál is, bosszús is, de végül mégis adott helyet valami barakksarokban, törött málhanyergek s üres Jövőszeres ládákközött, egy marék szalmán.

Aztán belém diktált egy kulacs rumos kávét, s ment a dolgára azzal, hogy reggel majd a nyakamra küld valami doktort, aki hazaparancsol,mert mégis abszurdum, hogy ek-kora lázzal itt csökönyösködjem a trénnél.

Feri rám vetette minden ruhánkat-rongyunkat, a rum végképp elkábított, a homlokom gyöngyözni kezdett, forró- ság vett körül, s abizsergető melegben elaludtam a sóhajtva kuporgó gyerek mellett.

Csak egyszer ébredtem föl éjszaka. Ügyefogyott férfite-nyér pihent egy pillanatra a homlokomon. Aztán szorosabb-ra bugyolálta a nyakamkörül a köpönyeget, lehúzta a csiz-mámat - hetedik napja először -, valami forró téglát támasz-tott a talpaimhoz, s betakarta a lábaimat. Akkormár merő víz voltam, de az a forró valami ott a talpamon csodálatosan jólesett.

Futó képek… arcok… édesanyám… a testvéreim… Nanni… Szebenicsné… harangszó… és virágok… hamvas mandulavirágok…rengeteg virág… még a fák alja is terítve volt velük… és azután csönd… sötétség… semmi…

Reggelfelé fölnyitottam a szemem. A fejem nem zúgott már, de oly gyönge voltam, hogy úgy éreztem: már nem is e földön vagyok.

A legény megrezzent, s fölém hajolt.

- Hogy tetszik lenni, zászlós úr?

- Kutyául.

Forró kulacsot nyomott a számhoz. S én ittam, ittam az édes, meleg életet. Homályos emlékek támadtak fel bennem, s már a kulacs végénjártam, amikor rájöttem, hogy mit iszom. Tej volt. Ó, boldog béke áldott itala! Tej! Millió éve nem láttam. S most ömlött belém melegen,szelíden, mint a tápláló anyamellből, hogy szinte könny szökött a szemembe.

Aztán kivitettem magam a barakk elé, a napra.

Ha már meg kell halnom, hadd lássam még egyszer a sugár, a fény örök édesanyját. Rá akartam hunyorogni, ha vaksin is, káprázva is,hogy még egyszer utoljára végigönt-sön, mielőtt rám borul a sötétség. Búcsúzni akartam tőle, aki az egész világot látja. Aki most ezernyisugárral simogatja távoli hazámat, végigaranyozza a Dunántúl felejthetetlen lankáit, a Balaton harsogó kékjét, azután a szülőföldemet, meggyerekkorom dajkáló falucskáját ott lent Somogyban; megcsillogtatja a pesti ablakokat, a Nagykörút villamosait, s besüt, bizonyosan besüt azanyám ablakán is, hogy dalba kezdenek tőle a kanárimadarak a fali kalitkában. És látja azt a szelíd kis öregasszonyt, aki éppen ilyenkor tipega kalitka elé, hogy megetesse apró, hűséges énekeseit. Az utolsó kis lényeket, akik megmaradtak neki a régi vidám, lármás had-ból, mikor agyerekek, az öt fiú, már sorra kirepültek viharba, bajba, vérhullásba.

Búcsúztam a naptól, s üzengettem a sugarakkal.

Süss rájuk, édes öreg Fénygolyó! Mi meghalunk mind, távol, elhagyottan, de te süss melengetőn és szakadatlanul minden otthoni rögre,hogy sose lásson sötétséget a mi föl-dünk, a mi népünk!

Búcsúztam a naptól.

És este talpra állottam.

Szereltettem a legényt.

- Megyünk, fiam, az ezred után. Már meggyógyultam.

A fiú úgy nézett rám, mint valami eszelősre. Könyör-gött, rimánkodott, okoskodott, de végül mégis zörögni kezdett alattunk egy kenyeresszekér a front felé, Porwancze irányába.

Hívtak, ellenállhatatlan erővel húztak előre a - szürkék. Az én szürkéim. A rongyos, szőrös arcú, horpadt hasú, lyu-kas bakancsú, de villogószemű szürkéim.

A századot visszakaptam Horváth zászlóstól. Rátz Laci volt az egyetlen beosztott kadét. A többi szakasz élén: altiszt. Tatár, Gölöncsérmeg Szabó. A régi szürkék hajrázva örvendeztek, s a tisztek majd szétszedtek. Déltói estig itattak, ölelgettek. S volt dínomdánom, mertbolondító öröm volt, hogy egyáltalán élünk.

Estére jött meg a híre, hogy megtalálták Rudner hadnagy holttestét. Annak a háznak a padlásán feküdt, melynek tetejére a géppuskátigyekezett fölcipeltetni. Ott kapta sze-gény a halálos fejlövést.

Szegény fiú! Jól sejtette! Sohase hitte, hogy hazakerül valaha. Sötét arcát, ferde száját nem látjuk hát többé. Kato-nahalál! Áldott legyenemléke!

S estére előkerült valahonnét a tréntől a páterka hege-dűje is.

És zengett, sírt a négy húr. Beteg voltam, fájt minden szó és minden korty, de azért velük voltam. Kilelt megint a hideg, de ittam rá.

Mert ahányszor szökni akartam volna, rám csapott Látrányi:

- Itt maradsz, fűzfa! Ha olyan marha voltál, hogy visz-szajöttél, akkor itt maradsz. S igyál, mert ez gyógyít!

Hát énekelt az egész banda.

Különös szerzet volt a front népe. Árvább, keményebb sors nem jutott a földön senkinek, mint neki. Fáradtság, éh-ség, szél, hó, sár, eső,hőség mind az övé volt szakadatlanul. És a vérhullatás meg a halál. És mindabból a jóból, kénye-lemből semmi, amit az ember évezredeken átmegteremtett az élet szebbé tételére. S lám: mégis, mihelyt egy pillanatra fölszabadult a véres napszám alól, úgy örült, hogy kiforgatta volnasarkaiból a világot. Amiként hogy a sáros úton agyon-hajszolt igáslónak is nyomban paradicsomi állapot: mihelyt nem csattog hátán az ostor.Akkor tanultam meg, ott kint, hogy színboldogság nincsen. A boldogság csak viszonylagos állapot. Rockefellernek nem boldogság, hatündérkastélyt kap ajándékba, de Tatár káplár fél napig ujjongott, mikor odaadtam neki régi angol pipámat. Odakint megbolondulni való örömvolt, hogyha nagy néha levethette a csízmáját az ember, s ágyba dűlt. És egyetlen óra, amelyben elhalkult kis-sé a harc: olyan tökéletesenboldoggá tette az embereket, hogy abban a pillanatban nem éreztek egyéb vágyat.

Mindezeket s vele talán a legbölcsebb filozófiát pedig egyetlen mondatba tömörítette a létralábú hadnagy:

- Pofázz, testvér, mert pitykegomb az élet, de éppen azért gyönyörű!

…Késő este rátévedt Rátz Laci vonója a babonás áriára. A búgó, sejtelmes, vágyakozó dalra. Cavaradossi dalára. Be-léborzongtam, smegfogtam a fiú karját:

- Ezt hagyd, páterka! Ez rossz ómen idekint.

Ám Látrányi közbecsattant:

- Játsszad!

- Miska, ne! - kértem őt.

- Játsszad! - rikoltott újra a kadétra. Aztán hozzám fordult:

- Bolond vagy, fűzfa. Hiszen ez csak a mi őrültségünk. Butaság az egész. Mások nem is sejtik a babonáját. Gyöngy- őrű ez. Azért is, haddszóljon!

És rákezdte ő is. Csontos ádámcsutkája hol eltűnt ko-pott csillagú gallérja mögött, hol meg felszökött az álla alá.

Harsogott, zengett a hatalmas hang. Nem volt abban szépség, csak erő. És mégis kijajdult minden kín, forróság és epedés a dalból. …Száz mámoros csókra olvad össze ajkunk, Míg izzó kézzel lefejtem bűvös válláról a fátylat. Nem tér többé vissza üdvöm, álmom. Az óra elszáll,síromnak éje rémít, Síromnak éje rémít. Meg kell halnom, bár úgy vágyom élni! Úgy vágyom élni…

Igen: ez a három utolsó szó volt minden értelme és rez-dülése halálnak szánt, fiatal életünknek.

Borzongtam. (Hát még, ha sejtettem volna, hogy utoljá- ra énekelt akkor a “vas-hadnagy” - Látrányi Mihály!)

Végül abbahagyta. Rám fordította italtól fátyolos sze-mét, s a vállamra csapott:

- Minden úgy van jól, ahogy van, fűzfa! A fő az, hogy ne sárgulj sohase! Ne sárgulj, fűzfa, én mondom, szürke a parolid! Hát tedd rá!

És rátettük.

Elnéztem akkor a fiúkat. Ugyan megnyúzta őket a há- ború. Csontosak voltak és megviseltek. Rátz Laci szép arkan-gyalfeje mégférfiasabb lett, szemei mélyen ültek gödreikben, s valami kifejezhetetlen mélység csillogott bennük. De más volt a szeme Takátsnak is. El-elmerült révedezve, hogy azu-tán annál vadabbul törjön ki a kedve. A kacagása rekedten, idegenül hangzott. És meglappadt a kis Koczkáspufók, ró- zsás arca is. Jaj bizony, alig ismert volna rá az anyja! Bauer, az elegáns Bauer most is kesztyűsen ült ott, s a monoklija éppúgycsillogott, mint valaha a pozsonyi korzón. Az utolsó menettel kijött Szöllősy Zoltán zászlós és még vagy két ka-dét. Már csak ezek voltakvasaltak, gyűretlenek a bandában.

Éjfél előtt német sebesülteket vittek át a falun. fák me-sélték, hogy az újonnan alakult Falkenhayn-csoport holnapra befejezi felvonulását, selőretör Gorochów-Mirków vonalá- ból Luckra. Az orosz különben erősíti vonalát a Bezimmiennajától keletre, s a Janin-majorig előrehúzott együteget. De betyárul hencegtek a németek, hogy ők majd ellát-ják a muszka baját.

- Antul jobb! - örvendeztünk, s tovább tartott a zsivaj. Csak én éreztem magam kutyául. El is botorkáltam egy óvat-lan pillanatban aszállásomra, s ledűltem az egyetlen lakható szobában. A konyhában riadt lengyel parasztasszonyok csu-csujgattak valami angolkóroskisgyereket.

Hajnalban csapatok vonultak el a front felé. Először csak egy járőr. Megismertem benne az öreg Bakonyi tiszthelyettes káromkodását.Utána a Szebenics-századot meg Leitner bandáját verték föl.

Végül átmasírozott a falun a fehérvári ezred is.

És reggelfelé hatalmasan dörögni kezdtek a német ágyúk.

S e dörgésből kábultságomban egyetlen roppant meló- diát hallottam egyre kizengeni.

A hátborzongató dalt.

Cavaradossi áriáját… XXI Este, este, este akar lenni, Barna kislány haza a-kar menni. Hazamenne, de nincs kísérője, Muszkaföldben vana szeretője. (Bakanóta 1914-ből)

Ezekre a napokra már csak homályosan emlékezem. Mint valami összekuszált álomra.

Másnap újra vonalban voltak a fehérváriak. Azután tő- lünk az I. és II. zászlóalj, meg a mi Leitner- és Szebenics-századunk.

Mi, többiek Markowiczybe vonultunk dandártartalék-ba.

Szakadatlanul dörögtek az ágyúk.

Fél napig lógtunk Markowiczyben, s aztán rángatni kezdtek bennünket. Mert a támadás úgy nekilódult, hogy alig tudtuk nyomon követni.

Délelőtt tíz órakor kiverték az oroszt a Janin-majorból, délre Jezierczyból. Ám a veszteség egyre nőtt. Szöllősy elesett, az egyik új kadéthaslövést kapott…

Füst, por, mennydörgés és hajrá!

Akkor már szakaszonként szedtek szét bennünket. A kis Koczkás hatvan oroszt fogott el, Rátz meg Takáts pedig gépfegyvert rohantakmeg és zsákmányoltak.

Valami vad, lelkes düh remegtette a szürkéket is, mialatt izgalommal figyelték a harcot.

Délután négy órakor tűzbe rendelték Látrányi utolsó két szakaszát.

S végül az én fél századomat.

Úgy robogtunk át azon az átkozott erdőn, mint az esze-veszettek. És délután ötkor megint ott voltunk azon a ször-nyű erdőszélen, ahonnétnéhány nap előtt hasztalan erőltet-tük a támadást az istenverte 265-ös domb ellen.

Az a domb most is ontotta a tüzet, de az emberekkel nem lehetett bírni. Messze balról német gránátosok meg a testvérzászlóaljaink“nyomták a gombot”, emitt a Pákh-zászlóalj, jobbra a fehérváriak. Tatár, Gölöncsér úgy mentek előre, mint a sárkányok. Pedig a domb előtthárom utóvédál-lást is próbált a muszka. Hol itt, hol ott zengett föl a rajta, s magyar meg német dühös versengéssel vágtatott előre… Alighogylevágódtunk valahol, már megint ordítani kezdték:

- Föl! Roham! Rajta!

És zengett hosszan, elnyújtva a jászkunok szilaj rohamkiáltása. Szakadatlanul zengett. És a széles, lapos lejtő tele volt sebesülttel.

Hat órakor Látrányi meg Rátz rohamtávolságra ért a főállás elé. A német tartalékok zihálva, dobogva törtettek melléjük s közéjük. Mertakkor már összekeveredett minden.

Ám mielőtt még fölpattantak volna a németek, s mielőtt kilihegtem volna magamat én is, fölugrott arra balra Látrányi Mihály, nyombanutána Tatár, s roppant erővel előreragadták a megritkult vonalat. A dombról vadul, kétségbeesetten dadogtak a gépfegyverek, hörgés, üvöltés,szitok, zuhanás, vér… bukdácsolva ziháltam utánuk, aztán elakadt az orosz géppuska - és Tatár tizedes diadalmasan emelte magasra forrókarabélyát az orosz mellvéden.

Ez alatt az egyetlen nap alatt vagy tíz kilométerrel nyomtuk hátra az oroszt!

Ma már alig emlékezem ezekre.

Mert beteg voltam, kábult, nagyon fáradt, és fáj t, ki-mondhatatlanul fájt a szívem. Úgy éreztem: semmi közöm e dühös és véres diadalhoz.A századok szinte rajokra szétfor-gácsolódva verekedtek, s más csillagok támadtak. Egy régi legendás csillag: Látrányi hadnagy izzott föltündöklő fény-nyel… S az újak: Rátz László, Koczkás Árpád, Takáts Elek hadapródok. Az ő nevüket emlegette a véres had, s a szür-kék, az énszürkéim megigézetten fordultak feléjük. Mintha én már nem is éltem volna. Úgy éreztem, hogy a leghitvá- nyabb én vagyok az egész világon.Kábán, üres fejjel támolyogtam az orosz állásban, merev szemű muszka halottak s nyögő sebesültek között, mialatt Látrányi messze elöl űzte afutó ellenséget. És a szürkék szeme az orosz meg német halottak csizmáit mustrálgatta vágyakozó, műértő tekintettel.

Távolodó harc, zűrzavar.

Az összekeveredett embereket rendeztük kiáltozva. Mindenki ott futkosott jobbra-balra az árokban s az árkon kívül. Pákh kapitány, ReinerGuszti, Kulka alezredes meg a század- és szakaszparancsnokok egész raja. Haj, a telefon- ügy, az ostoba telefonügy. Az összevont század-telefonjá- rőrök átka!

Ha Látrányi nincs itt elöl, s az orosz visszacsap, kerge nyájként terelhetett volna bennünket fogságba. Mert senki sem tudott semmit.Egymást kergették a tájékozatlan parancsnokok.

Magasan járt a hold, mire rend lett.

Később, mikor már a konyhák is kijöttek, s elcsitult a csajkákat kanalazó rajvonal, Takáts Elek csörömpölt át az ár-kon. Járőrbe ment kétrajjal. Szebenics főhadnagy is elöl volt már a 265-ös domb keleti lejtőjén, előőrsön.

Csönd. Csillagos ég. Messze, keleten egy-egy halk pikk-pakk, s azon túl lángolva égett két község: Kol. Jadwinowka és Kol. Sofiowka.

Az emberek fegyverrel a kézben hanyatt feküdtek az árok mellvédjén, s aludtak. Csak a sebesültvivők imbolyogtak a homályban, sszólogatták a nyöszörgő sebesülteket a széles mezőn.

Éjfélkor bevonult fáradt népével Látrányi. Hét kozákot s négy lovat kísértek szuronyos magyarjai.

Hallottam, amint felőlem érdeklődött, de oly gyönge voltam, oly álmos, s úgy fájt a szívem, hogy felelni sem tud-tam rá. A szürkék meg csakróla beszéltek kifogyhatatlan bámulattal. Ez fájt oly irgalmatlanul. Ó, nem Látrányi dicső- sége! Hanem az én gyöngeségem, hunyó hírem,nevem. S a szürkék hűtlensége, akik előtt egyetlen dolognak volt csak becsülete: a férfikeménységnek. S akik a kardforgató barbár ősiösztönével fordultak mindig a legvitézebb férfi felé. Ugyanakkor pedig a primitív lélek egyszerű és egészséges könyörtelenségével feledkeztekmeg a hitványabbról. Mert az erő meg az egészség törvénye mindig brutális, és irgalmatlanul érezteti a maga Taigetosz-elméletét.

Úgy fájt megtépázott büszkeségem, hogy jobban érez-tem kínját, mint egész lázas nyavalyámat. Mert nincs nagyobb gyöngeség ahiúságnál!

Hajnalra lucskosak lettünk a csatakos harmattól.

Ezekre a napokra már alig emlékezem…

Pirkadatkor heves puskázás hallatszott elölről. A Szebenics-század meg a Takáts járőr kaptak össze orosz kü- lönítményekkel. Rövididőre rá riadt oroszokat kísértek hátra villogó szemű kunok.

S azután Takáts Eleket hozta vissza két embere. Tüdő- lövést kapott, és olyan sápadt volt, mint a halál. Letették a mellvédre. S mialattszanitécért kiabáltak szerte, odatámolyogtam hozzá.

- Mi az, hékás - évődtem vele hazug-vidáman -, sebet kaptál?

- Kutyául vagyok, zászlós úr - nyögte a szegény ka-zángyomrú, kékülő szájal.

- Ebcsont beforr, oda se neki! - vigasztaltam. - Te már kitoltál a háborúval. Most hazamégy, befekszel valami jóké- pű spitálba, s röhögsz,hogy…

Elhallgattam. A szterotip frontbúcsú megfagyott az ajkamon.

Másképp folytattam:

- Találkozol majd Seviottal is.

Gyönge mosoly vonaglott a száján.

- Szegény Márkus! - lehelte.

És akkor elmondottam neki Heller üzenetét.

A sápadt fiú hallgatta, hallgatta, s lassankint gyönge, véres hab túródott ki a szája szélein. Elszorult a szívem, hát annál inkább lotyogtam.Heller Márkus történetébe kapaszkodtam, akár fuldokló a szalmaszálba.

- Derék fiú volt… a Márkus - sóhajtotta alig hallhatóan a kadét.

Többet nem beszéltünk. A szanitéckáplár kötözni kezd-te, aztán fölkapták a hordágyat, s elindultak vele azon az úton, amely mellett Széllszakaszvezető sírja domborodott. Ott lejjebb, valahol az erdő szélén…

Már nem fájt és nem hökkentett meg semmi. Fából vol-tam, s úgy gondoltam arra, hogy mindnyájan meghalunk, mint valami nyugalmasbefejezettségre.

És akkor újra kezdődött a tegnapi hajrá!

Kulka alezredes rekedten diszponált a dombtetőn a mellette hasaló zászlóaljparancsnokoknak, mialatt körös-körül fehér pára feküdt arétek és erdők fölött.

Azután Pákh hívott össze bennünket. Már csak Leitner főhadnagy, Látrányi, Bauer, Rátz meg én voltunk ott a régiek közül. Szebenicsfőőrsön állott a kis Koczkással.

Pákh, derék kis kapitányunk! Elmúlhatatlan szeretettel gondolok rá most is.

Meleg, barna szeme még egyszer végigsiklott rajtunk, régieken, majd az új kadétokon, azután elkomolyodott, s in-tézkedni kezdett:

- Ellenség: Tereszkowiectól keletre - Kol. Dabrowa nyugati része -, Kol. Pustomity keleti széle vonalában. Hadosztályunk folytatjatámadását a jobbról Tereszkowiec-Kol. Czernylas-Ternki vonallal, balról Kol. Pustomity-Skurcze- Bojutin vonallal határolt sávban. Elérendő cél:a Ch. Mihai-lowka-Skurcze-MH. Sadow vonala.

Ezredünk a hadosztály balszárnya. Zászlóaljunk a né- metekhez csatlakozik. Tűzvonal balról jobbra a 14., 13. és 15. század. A 16. századaz előőrsvonal átlépése után tartalék a közép mögött. Gépfegyverek a Látrányi-századnál. Lőszer-lépcsők, segélyhely egyelőre itt, később aGorochów-Pustomityi úton előrébb. Lövőszert kiegészíteni, az erdőben összeköttetésre ügyelni. Óraigazítás. Most hat óra tíz perc. Nyolc órakorindulás. Köszönöm.

Ez volt az utolsó rendelkezés.

Tisztelegtünk, s mentünk a századokhoz.

- Föl a fő, fűzfám, és ne sárgulj! - búcsúzott a gémlábú.

A szürkék német és orosz csizmákban feszengtek,”mer hogy a szegény német meg muszka tezsvér úgyse zsírozná üket többet. Oszt igencsak pászentosak is.” Évődtek, pipáz-tak. Csak Tatár Péter volt komor.

És reggel nyolckor taposni kezdtük keletnek a mezőket, kukoricást, rozstáblákat és az erdőt. Kilenc órakor Rátz szakasza váratlanul orosztábori őrsre bukkant. Megrohanta, s rövid harc után meghátrált az orosz utóvéd Kol. Pustomity égett házai között is. Azután újra erdőbenropogott-dobogott előre a rajvonal.

- Előre! Előre! Összezárkózni! - zengett az erdő, s a szürkék villogó szemmel törték át magukat a sűrűn. Lihegve, neki-nekifutva tudtamcsak velük lépést tartani, mialatt hol itt, hol ott pöröltek össze a fegyverek.

S ebben a ruhatépő, szerelvényszaggató haj szóban megrengett a föld. Haragos morajlással dördültek meg mö- göttünk az ágyúk, hogyelőreküldjék vonító gránátjaikat Pustomity, Bludów és Kol. Sofiowka boldogtalan falvaira.

Ó, milyen léleknyugtató zene volt most ez! Erőt adott ez a haragos ágyúszó. A mi ágyúink szava. Német tarackok és magyar tábori ágyúkorgonabúgása. Az erő, a hatalom szimfóniája. Amelyet hiába vártunk az elmúlt szörnyű na-pokban, mikor olyan árván, magunk erejérehagyottan pró- bálgattuk a 265-ös dombot, míg csak el nem véreztünk.

Most? Most betyárosan és hencegve törtetett előre a front. Az ifjúság hetyke mámorában, amely nem gondol töb-bé apjára, anyjára,sorsra, halálra, s amely győzelemre éhes szuronyaival szíveket keresett minden bokor mögött.

Délre kikeveredtünk az erdőhól, sárga rozstáblákon gá- zoltunk át, majd széles mocsár állta utunkat. Azon túl feke-tén füstölt Bludów, balrapedig Pustomity.

Jobbról a Leitner-század meg valami időközben tűzbe rendelt két menetszázad még szuronnyal rohant a 242-es dombnak, de mi már ottlapultunk a mocsár szélén tehetetlenül. Tipródtunk, gázlót kerestünk - hasztalan. A német szomszéd is káromkodott, s aztán elhúzódott balra.

Látrányi átfutott hozzám:

- Itt rekedünk, fűzfa, hacsak balról meg nem kerüljük a mocsarat.

S mert parancs nem jött, a muszka meg a túlnan levő dombról belénk pettyegetett már gépfegyverrel is, kerülni kezdtük balfelé a mocsarat.Először az én bandám húzódott gyönge orosz tűzben balra, azután Látrányié, s utána a többi. Akkor már elért Pákh meg Kulka alezredesparancsa is, hogy kerüljük csak a mocsarat Pustomity felé.

Korom, égett szag és füst, fojtó füst. Ég a falu. S az égő falu túlsó felén dúlva gázol a német.

A falu szélén, ahol megszűkült a mocsár: átdobogtunk egy rossz bürün.

- Rajvonal! Rajvonal! - ordítoztunk szerte.

Futva húztuk szét a századot északnak, s rendre fejlő- dött harchoz immár az egész ezred.

Ezred? Talán hétszáz ember.

Előttünk megint hosszú dombhát. Rajta árva szélma-lom. S a dombháton és előtte egymás mögött: hevenyészett orosz támpontok.

Most minden csipetnyi ész azt diktálná, hogy megállni, rendezkedni. De már senki sem gondolkozik. Telefon nincs, a parancsnokságokmég a bürü előtt tipródnak, ránk meg zuhog a tűz. Egy ideig lapulunk. Gölöncsér balra bukdácsol, hogy összeköttetést teremtsünk anémetekkel. Lóg mind a két szárny.

És most fölpattan a hosszú lábú Látrányi, üvölt egyet, utána fölugrik a megveszekedett Tatár, mögötte a bátyja, s kétszáz lépés szélesfrontban rajtázva vágtat a rajvonal a dombhát ellen.

- Megőrültek, megőrültek! - lihegem, s utánuk ügetek a balszárnnyal. Látom, ahogy szuronnyal piszkálnak bele az első támpontba, ritkulnak,hullanak, de már át is ugráltak az árkon. Bauer végigsöpri gépeivel a bürü mellől a második támpontot, s amazok bőgve rajtáznak neki. S elöl,mindig elöl Látrányi a gémlábaival, aztán a két Tatár… a szürkék fele elnyúlt karéjban… s messze jobbra Rátz egy maroknyi had-dal.

Hét támpontállást gázolnak le, mert alighogy elértek egyet, már újból vonít a “rajta”, s mennek, mint a meghábo-rodottak. Azok isvalósággal, mert ez már nem szabályos harc. Az ezred tíz darabban, szakaszokra s raj okra tépve hömpölyög előre, de nem tud lépést tartanivelük. Hol van itt már a gyakorlótér harci fegyelme? Ezek már nem katonák, csak hadinép. Bulcsú vagy Lehel fanatikus, száguldó magyarjai,akik ma letapossák az eleven poklot is, vagy porrá égnek önnön tüzükben, mint a szikrázó meteor. Örültek, bolondok, zabolátlan vademberek,de - hősök. Különbek, ezerszer különbek nálam, nyomorultnál, aki úgy vonszolom ma-gam utánuk, mint egy tehetetlen rongydarab, amelydiadalmas bakancsaikhoz ragadt.

…Fönt lihegünk a dombélen a szélmalom tövén. Harc nélkül jutottunk föl, mert a balszárnyon magától ment vissza az orosz. S fönt vannakaz ezred foszlányai is. Csak Látrányi vadul elöl, immár lent a túlsó lejtőn, s betör Bludówba is. Füst, por, fegyverzaj, viaskodás…

És mi fönt zihálunk a dombélen. A véres, legázolt, nyö- szörgő orosz főállás mögött. És nézzük, dülledt szemekkel nézzük Látrányi Mihályrettentő csatáját. Néha félrelendül az égő falu fekete füstje, s kivillan a maroknyi nép. Az orosz ki-verte őket a házak közül, de újra nekifordulnak.Háromszor rúgtatnak neki, de végül is szivárogni kezdenek hátra… Már jönnek vissza… alig húszan maradtak… Valakit támogat két ember…Látrányi még él… Tatár is… Vissza-visszafordulnak, s állva lőnek bele a faluból kigomolygó sárga ruhás tömegbe.

Hanem most a falu mellől is sűrű csoport rohan Látrányiék oldalába.

Azok is oroszok!

Egy pillanatra megdermedünk, majd Bauer fölkapja a gépfegyvert, egyik embere levágja az állványt más pontra, rácsapják a csövet, s a

monoklis hadnagy lázas kézzel rángat-ja bele a hevedert.

Hó! Addigra késő lesz: elfogják Miskáékat!

Forró vérhullám önt el, fölugrom a szélmalom tövétől, mögöttem nyolc-tíz szürke, kifordulunk a frontból, s félőrül-ten hajrázunk le a lejtőn. Ésdurrogtatunk bele az orosz sűrű- jébe. A földszínű tömeg megtorpan a tűzre, Látrányiék egér-utat szereznek, Bauer masinája kalapálni kezd, sa muszka csorda szétugrik.

Öt perc múlva közénk zuhannak Látrányiék, s percekig zihálnak lélektelenül. Behozzák Rátz Lászlót is. A bal válla roncs. Sebes kézzelkötözik, s aztán viszik hátra.

És akkor csöndesedik a harc. Az orosz a faluszélről puskázik…

Leitner főhadnagy is megsebesült.

Tatár a bátyját keresi. Nincs sehol. Ott eshetett el Bludów szélén.

…Délután elesik Bakonyi tiszthelyettes a II. zászlóaljtól.

Képtelenségnek tűnik. Bakonyi! Akinek eddig sohase esett baja, akit nem fogott a golyó.

De már föl se szisszenek. Nincsenek se érzéseim, se gondolataim.

Később parancs jön valahonnét, hogy: vissza.

Hihetetlen! A dombról a völgybe? Feladjuk ezt az ál-lást? A 254-es magaslatot?

Káromkodunk, de már húzódik is vissza a jobbszárny. Keserűen bandukolunk le mi is. Azt mondják: lóg a két szárny, s köztünk meg anémetek között orosz erők vannak.

Öt órakor megint lent vagyunk mind, s a földet túrjuk, mert a feladott dombról egyre erősebben lő az orosz.

Átkozott zűrzavar! Senki sem tud semmit, s mindenki ordít. Száz különböző parancs, és nem történik semmi.

Végre német sisakok tűnnek fel balról meg mögöttünk. A csatlakozás helyreállott. És meg is sűrítették a mi vonalun-kat.

Hat órakor parancs, hogy: előre! Vissza kell venni a 254-est. Fél perc múlva: állj! Meg kell várni a mögénk tolt két menetszázadot.

Fél hétig várunk. A menetszázadoknak híre sincs. Hát akkor nélkülük: előre!

Még föl se ugrunk, megint változik a parancs. Csak hétkor lesz a roham.

Ha még működnének az idegeim: megőrölné őket ez az észbontó várakozás. De olyan mindegy minden. Meg kell halni.

Húsz lépéssel mögöttem fekszik a kis Horváth Zoltán egy szakasznyi tartalékkal. Hanyatt fekszik, s az ajkai mo-zognak. És a keze azubbonya zsebében. Igen: az imádság. Nekem is van olvasóm. Anyámtól kaptam, mikor először indultam a frontra. Itt van a bal zsebemben, apénztárcámban.

S már az én kezem is a zubbonyzsebben van, s mor-zsolgatom a szemeket. A Hiszekegyet, a Miatyánkot, az Üdvözlégyet s az öt szentigét.

“Ki érettünk vérrel verítékezett…”

De a lelkem nem repül vele, csak az ajkam mozog. A lelkem visszahull szárnytalan-csüggedten. Akár Horváth paj-tásé.

Hétkor újból elmarad a roham.

…Fél kilenckor valahol valaki ordítani kezdi a sötétben: előre!

Senki se tudja, ki az, de nyomban dobogni kezd a föld, s felvonít - Isten tudja, hányadszor - az elnyújtott “rajta!”

Zuhog a tűz, villog a domb éle egész hosszában. S a ro-hanó, csetlő-botló emberek egyetlen nevet kiáltoznak: Látrányi hadnagy! Látrányivan elöl! Rajta! Rajta-a-a-a!

És háromnegyed kilenckor két század meg néhány né- met raj újra fönt van a dombon. De jobbról s balról makacsul védi magát az orosz.Látrányi benyomta a frontot, de csak zsákba fulladt. Szívjuk előre a német tartalékokat, s mégis veszteglünk odafönt.

Aztán még egyszer, utoljára rohamot próbál a szürkék bálványa. Nem kérdez semmit, csak halljuk, amint előrelen-díti a maroknyi erőt. Márlefelé rohannak a túlsó lejtőn. Zú- dulnánk utánuk mi is, de Bludów szélén hat orosz gépfegyver szólal meg, s ontja a halált.

Öt perc múlva csöndesül a harc.

Azután nyöszörgő roncsok másznak hátra hozzánk.

- Látrányi hol van? Látrányi hadnagy úr! - kiáltozom rekedten. - Emberek, hol van Látrányi hadnagy úr?

És senki se válaszol, csak a fegyverropogás.

Rakéták szállnak föl a sötét ég felé, aztán hullanak, hullanak lassan, reszkető világosságot támasztanak szerteszét, és kihúnynak a fekete

éjszakában. És abban a pillanatban fölszakad a kábult, fásult köd a lelkemről, és megérzem, vonagló szívvel érzem, hogy Látrányi Mihálytartalékos hadnagy - nincs többé.

És akkor riasztó víziót látok. Sose látott somogyi falucskát, napfényes kicsi udvart, ahol tábori levelet bont egy fehér hajú öregasszony.Szelíd arca belemélyed, kínba dermed, szeméhez emeli köténye csücskét, s hangos sírással dót a tornácbálványnak…

Véresre harapom az ajkam, s fölszakítom a gallérom kapcsát…

Megfulladok, megfulladok!

- Látrányi halott? - jajdulok föl hangosan.

Tatár kushad mellettem lélektelenül. Nem is vettem észre. De most megismerem a hangjáról.

- Halott szegény. Negyven-ötven lépésre fekhet a holt-teste az állás előtt.

- Kimegyünk érte - nyögöm elfúló szóval.

- Nem lehet, zászlós úr - mondj a csüggedten Tatár. - Elpusztul, aki kilép a domb mögül. Pedig a bátyám is arra fekhet valahol. Nem lehet.

Persze. Tudom. Igaz. A tűz erősödik, jobbról szilajul lángol föl a harc: támad az orosz… Károg már a rohamkiáltá- sa a széles mezőn:

“Urá - urá - rá - rá!”

…Gőzölög minden fegyver, mire visszaverjük. Bauer géppuskái valóságos felhőben izzadnak.

Fél óra múlva megismétlődik ugyanez.

Azután csönd.

És én magamba roskadva sírok, hangtalan sírással. Gyönge vagyok, nyomorult vagyok, hitvány dög vagyok. Ha én hevernék ott elöl holtan,s Látrányi volna itt: kimenne ér-tem, s ölelve hozna vissza holtomban is. De én - én reszkető, gyáva bitang…

Zörgés, mozgás, zűrzavar. “Lövőszert! Lövőszert!” - kiáltozzák az emberek. Azután meg: “Utat, utat, sebesült tiszt úr!”

- Ki az?

- Bauer hadnagy úr! Könyökbe kapta a golyót. Elalélt.

Irtózatos! Hát akkor ki van még meg?

…A németeket balra húzzák. Most már csak a jászkun ezred roncsai állanak itt. Talán háromszáz ember az egész. De a zűrzavar olyan,mintha egy hadtestet zsúfoltak volna össze e maroknyi helyen. Az ezredparancsnok itt lót-fut a vonalban, keresi a zászlóalj parancsnokokat.Amazok meg őt. Száz hír - és egy se igaz. Csak az az igaz, hogy itt fekszünk vagy háromszázan ezen az átkozott dombon, csillagos ég alatt,beékelődve az orosz állásba, fövőszerünk tíz töltény fe-jenként, s mögöttünk a mocsár.

És a menetszázadok sehol…

Küldönc küldönc után szalad hátra, hogy megleljék őket.

Hasztalan.

Két járőrt is hátraküldött Pákh.

Hiába.

Az orosz pedig abbahagyta már a rakétázást.

Nem akar világosságot.

Holtbizonyos, hogy támadásra készül.

A fél menetzászlóalj valahol a mocsáron túl, az erdőben tévelyeg, vagy gázlót keres. Ha idejére be nem ér, lesöpör bennünket a muszka adombról.

Riadt félóra telik el.

És hátulról semmi hír.

S akkor valaki a nevem kiáltja.

Gépiesen válaszolok rá.

Reiner Guszti botorkál hozzám:

- A kapitány úr parancsa: azonnal végy magad mellé két embert, eredj hátra, keresd meg a menetszázadokat, s fu-tólépést hozd át őket abürün. S ha lövőszeres lépcsőt találsz, az is aló, ide!

- Értem.

Reiner hozzáteszi sóhajtva:

- Ha még itt találsz…

Caplatok le a sötétben a dombról. Feri meg Kecskés honvéd botorkál mögöttem.

Csönd. Az orosz hallgat, a mieink rakétáznak.

Éjfél lehet, mikor elérem a bürüt. Átfutunk rajta. Előt-tünk sötétlik az erdő.

S az erdőből káromkodás, gallyropogás, kulacscsöröm-pölés.

- Hé, menetszázadok! - kiáltom.

- Itt vagyunk, hogy az ördög süllyesztené el ezt az er-dőt!

A fülem káprázik? Apuka hangja.

- Te vagy az, Tornay?

- Én vagyok. Hát te tán a fűzfa vagy?

Valahol messze morran egy orosz ágyú, utána nyomban az egész tüzérségi zenekar; visítás, vonítás hasítja a leve-gőt, egyre siketítőbbzúgással, és azután…

…Először a fülem kezdett zúgni, aztán kék eget láttam és valami homályos értelem derengett föl bennem. Halott vagyok.

Magas fűszálak libegnek az arcom körül.

Halott vagyok.

Rettentő kínnal oldalt fordítom reszkető fejemet.

És a fűből horgas, barna orr emelkedik ki. Hó! A Tornay Gyurka orra és arcéle.

- Apuka - nyöszörgöm.

- Ne mozdulj, halottak vagyunk - dörmögi vissza.

- Nem… süt a nap. Melenget.

- Halottak vagyunk!

- Te… te őrült - rebegem -, élünk.

Apó kinyitja a szemét, nézi az eget, s fáradtan sóhajtja

- Úgy látszik… igazad van. Élünk.

Mi történt?

Nem tudjuk. A fejem, karom, lábam nem mozdul.

Azután mégis kivilágosodik az értelmünk.

Nem bírjuk emelni a fejünk, de a hangokból és a sür-gésből kivesszük, hogy német segélyhelyen fekszünk.

Előkerül a hűséges Feri. Forró teát önt belénk, beszélni kezd, és lassan megértünk mindent. A gránát apót egy fához vágta, három bordájamegrepedt, engem meg földhöz csapott s félig eltemetett.

Kecskés tovább vezette a menetszázadokat, de alighanem későn értek fel, mert akkor már tombolt a harc a dombtetőn.

- Nincs nagy baj, zászlós úr, csak vért tetszik köpni ki-csit. De ez csak a légnyomóstul van.

Délben a Tarnowka-major mellett döcögött el velünk egy kocsi. Egész sor új sír domborodott körülötte. A legszél-sőn friss hasítású kereszt.

- Takáts kadét úr sírja - motyogta Feri, aki a kocsi mellett baktatott. - Hát idáig ért szegény. Isten nyugosztalja!

Csak sóhajtottam, mert a szóhoz nem volt erőm.

Délben Gorochów szélén új kocsira raktak. Nagy sebe-sültszállító batárra.

Mialatt a kocsi indulásra várt, a legényem befutott az ezredtrénhez, s nagy csomó levéllel tért vissza. Az egész 14. század postáját elémöntötte. Fejér főhadnagy, Müller zász-lós, Széll szakaszvezető, s még egész sereg név… Úristen, de soknak nem kézbesítik őket soha! Azutánegy sebtében oda-vetett írású lap:

Édes Uram! Most jövök az ÁOK-tól. Felmentésed táviratilag elment. Lembergig eléd repülök. A Hotel Kaiserben várlak ezer csókkal.

Szebenicsné lapja. Teremtő Istenem, eléri-e még a cím-zettet?

…És miközben tovább döcögött velünk a kocsi, éneklő menetszázadok jöttek velünk szembe. A XXIII. menetzászló- alj. Ezredünkbeliek.Kijött velük Bazsi Béla is. Régi önkéntes társam. Nem volt erőm hozzá, hogy megszólítsam.

Alkonyatkor vonatra tettek bennünket Stojanówban. Hátizsák, pokróc már mind a csomaghálóban volt, s derék Ferkóm tisztelegve állottmeg előttem. Akkor villant belém a gondolat, hogy most el kell válnom ettől a fiútól. Zászlósnak nem jár tisztilegény, csak a fronton. Megsajdult aszívem. Hi-szen úgy gondozott, hogy az anyám se jobban.

És akkor elkövettem egyetlen katonai vétkemet.

Tudtam, hogy augusztus elsején hadnagy leszek. Akkor már nem vehetik el tőlem. Csak addig kell kihúznunk az időt. A többi tisztilegényközött talán hazacsempészhetem.

- Maradj, fiam.

És hazahoztam Ferit.

Akkor már ülni is tudtam. S amint ott ültem a pamlagon, mialatt a legény a fejem alá igazította a köpenyemet, bágyadtan elnevette magátapuka:

- Fűzfa, te megkergültél! Miért rezgeted a fejed úgy, mintha mindig tagadnál valamit?

- Én?

- Te hát!

- Rezgeti a fene!

- Hát nézz a tükörbe! Itt van a csomagtartó alatt.

Rettentő erőfeszítéssel fölálltam, s belenéztem.

Reszkető, koponyává aszott fej nézett velem szembe. Szőrös, borostás koponya, melynek vonásaiban rémülten kerestem régi arcomat.

Erőtlenül hullottam vissza a pamlagra.

És akkor megszólalt Feri, apukához intézve a szót:

- A zászlós úr is egyre bólogat.

Apó felhördült:

- Megvesztél? Mit beszélsz?

S ő is felkapaszkodott a tükörhöz.

És sápadtan dőlt a helyére.

A gránát…

Később röhögni kezdett az öreg:

- Kész cirkusz! És éppen nekünk kellett ilyen marhasá- got kifognunk. Megpukkadnak rajtunk az emberek. Én igent bólogatok, te megnemet integetsz. Meglásd, nem is kórház-ba, hanem egyenest a hülyék intézetébe instradálnak.

Ezen nevettünk egy sort, de úgy, hogy minden tagunk belesajdult. És vérízű lett a szám. És véres lett tőle a zsebkendőm.

Riadt szemmel meredtem a vérre.

Feri nézett egy darabig hűséges kutyaszemmel, s azu-tán megszólalt:

- Tessen lefeküdni. Úgy jobb lesz. A gránát után is vér volt a zászlós úr szájába, orrába. Ne tessen megijedni. A doktorok aszonták, hogyvalami vékony erek repedtek meg a zászlós úr tüdejébe a légnyomástúl. De maj csak elmúlik a nyugvástúl.

…Mikor az ember sajnálni kezdi önmagát, akkor lesz nyüszítő gyermek a férfiból.

Keserű szívvel feküdtem a pamlagon. Még egy sebe-sülttranszportot raktak fel a karbolszagú, mésszel össze-spriccelt, nyomorultállomáson. Aztán megdöccent a vonat, és zakatolni kezdtek a kerekek.

Kamionka táján fölriadtam. És nyilalló kínnal sajdult föl bennem a gondolat: mi lesz, jaj, mi lesz, ha az anyám meglát-ja nyomorult, reszketőfejemet? Belészakad a szíve!

És akkor rettentő erővel föltápászkodtam, leszedtem a hálóból a hátizsákomat, s az arcomra borítottam. Ügyefogyottságomban azt hittem,hogy elmúlik ez a förtelmes fej-rezgetés, ha présbe teszem a fejem.

…Reggel befutottunk Lembergbe. S délig ott ácsorgott a vonat, mert doktorok vizsgálgatták a transzportot.

Sziszegtünk a kezük alatt pogányul, s addig forgattak, amíg megint vér futott a számba. Megcsóválták a fejüket, öb-líttettek velem, s aztánkiadták az ordrét:

- Abschub nach Krakau!

S búcsúzásul elnevették magukat a bólintó meg tagadó fejrázásunkra:

- Na, Kinder, ihr habt euch etwas schönes eingekauft! Granate, was?

Apó bólintott, én tagadtam.

Erre még jobban nevettek.

- Nervenschock. Wird schon wieder gut. Seidjunge Leute. Also: Glück auf! Servus!

Az ajtó becsapódott.

Apó pedig akkorát káromkodott, hogy megrezzent az ablak.

- Látod, már röhögnek rajtunk! Cirkuszi majmokká nyomorodtunk, fűzfa. - S később hozzátette: - Nálad még érthető, mert indokolt, hogyigazoljad Darwin atyát. De én? A legtisztább homo sapiens…

- Ne röhögtess, ne röhögtess, öreg lókötő - nyögtem fe-léje gyámoltalanul -, mert megint köphetem a vért!

- Lassabban, csontváz, ne bíráld apádat. Olyan vagy, mint egy gebe. Ha látnád magad, sietnél kimúlni az árnyék-világból. És még tebeszélsz?

Oly gyönge voltam, hogy még a derékszíjamat se tud-tam hozzávágni a gazemberhez.

Eddig valami távoli, külső vágányon állottunk.

Most lassan begördült a vonat az üvegtetős csarnok alá. Három sebesültszállító vonat is állott alatta. S a csarnokban ott nyüzsgött az egészakkori Monarchia, bábeli tarkanyelvű- ségével. Hordágyak százai s a sántító, bicegő és mászó sebe-sültek ezrei.

Bruszilov generális apokaliptikus vágóhíddá avatta a keleti frontot. Lucktól az oláh határig most véresen özönlött hátra mindenki, akit márösszezúzott az ázsiai népförgeteg, s még föl tudott tápászkodni a pusztulás után.

Fáradtan néztük ezt a fakó arcú, véres kötésű áradatot.

S akkor egyszerre nagy csapat piros hajtókás bakát lát-tam meg.

- Hé, emberek - nyögtem -, negyvennégyesek?

- Azok vagyunk, fendrik úr!

- Hol harcoltak?

- Az Ikvától köpött visszagyünni, instállom. Hogy a rossebb ott ette vóna meg! Utoljára Lopusznó nevű hitván kis falunál sturmoltunk.

- Sok veszteségük volt?

- Alig maradt ott ember.

Hm. A sebesült mindig túloz. Lélektani törvény.

S azért még most is haboztam azzal a kérdéssel, amely pedig kezdettől fogva fojtogatta a torkom, de amelyet nem akartam kimondani,mert rettegtem a választól.

Végre mégis megkérdeztem tőlük: él-e még a bátyám? A legnagyobb bátyám.

- A kapitány úr… öccsinek teccik lenni? - derült fel a rongyos vitézek arca. - Igaz is: formázik hozzája.

- Mit tudnak róla, az Istenért? - sürgettem a szót.

- Hát… teccik tunni, éppeg ű vezette a gégeangriffot Lopusznónál. A cvájte meg a firte kompapit. Ki is vertük a muszkát a stellungból , de akapitány urat nyakon lőtték.

- Él? - riadtam rájuk meredt szemmel.

- Elvinni élve vitték hátra, még tréfált is. De attul meg is halhatott azóta. Óriási kemény tiszt úr az. Utojjára is csak e pátpálcával vezetettbennünket, de előttünk járt vagy húszlépésnyire is.

- Mi van vele? - tört ki belőlem a jajszó. - Él?

- Hát… hogy él-e… azt aligha tuggya valaki itt. Elvinni elvitték, de hogy meddig, azt megin aligha tuggya valaki, mer hogy azután isigencsak cifra verekedések gyüttek még. Vannak, akik aszongyák: elesett szegény.

Könyörülő Úristen! A bátyám! Az én híres, erős, vitéz, legnagyobb bátyám! Hogy mondom meg ezt az édesanyám-nak?

…Másfél napig úgy vitt a vonat, mint valami múmiát. Bámultam üveges szemmel a világba, és nem láttam semmit. Se Przemylt, seKrakkót. Ha szóltak hozzám, nem értettem. Vagy csak úgy válaszoltam - lélektelen szóval, akár a beszé- lőgép.

Másodnap délután megállott a vonat Szilézia határán, egy hatalmas barakktábor előtt.

Kapuja fölött írás: K. u. k. Reservespital .

S az állomásépületen ez a szó:

Wadowice. XXII Törzsorvos úr, arra kérem, Állítsa el piros vérem. Mossa ki és kösse be a sebeimet, Sír a babám, mentse meg azéletemet. (Bakanóta 1915-ből)

Két hétig feküdtünk Wadowicén, akár az élőhalottak.

Aludni nem tudtunk, pedig oly fáradtak voltunk, hogyha kis időre felültünk, nyomban összecsuklottunk. Mert ha el-elszenderedtünk, tüsténtgépfegyverkattogás, ordítás és vörösen égő falvak lángja riasztgatta szunnyadásunkat.

Apó tízszer is hozzám vágta a bakancsát éjszakánként, mert minduntalan üvöltve biztattam a szürkéket, s Látrányi Miska után sikoltoztam.

Napközben a legyek milliárdjai gyilkoltak. Ha ki nem hurcoltak volna délelőttönként a napra, hogy roskadt tagja-inkat átjárja a napsugár:belepusztultunk volna ebbe az emésztő nyugtalanságba.

Egyik napon reggeli után, miközben kimerülten feküd-tünk a rozzant ágyakon, megnyílt az ajtó.

Először egy hatalmas gipszkolonc lódult be rajta. Otromba láb, mely az ujjaktól a combtőig gipszben volt. Azután két mankó. S végülbelibbent a test is. És mielőtt még oda-fordítottuk volna nehezen hajló nyakunkat, egy jól ismert, mutáló kamaszhang szólalt meg:

- Koczkás Irpid hidiprid alázatosan jilinti, belépett a szobába.

Lerántottam a kölyköt az ágyam szélére, s úgy össze- ölelgettem, hogy utána percekig lihegtem a nagy erőlködés-től.

Apó csontos pofája mosolyogni kezdett, s lassan, tagol-va nyögte:

- Sárkányölő… no lám… kis ótvaros… kis pelenkahős. Csakhogy legalább te megmaradtál! Hadd szorítsam meg a kezedet, kiscsukamájpusztító.

- Igen, itt vagyok - örvendezett a megnyúlt arcú szőke -, de a zászlós úr megint izél. sten bizony, úgy örültem, mi-kor meghallottam, hogy ittvannak, s most megint izélni tetszik velem…

Békítően nyújtottuk feléje a kezünk:

- No, sebaj: tedd rá!

Boldogan engedelmeskedett a kölyök.

…És akkor meghallottuk tó1e, hogyan halt meg az ez-red.

- Mikor téged hátraküldöttek, zászlós úr, a menetszá- zadok előkerítésére - kezdte szomorúan a fiú -, engem ösz-szekötő járőrbe zavartaka németekhez. Mert noha össze voltunk velük keveredve, a szélmalmon túl nagy hézag tátongott. A szélmalomnál még beszéltem HorváthZoltánnal. Azután csak bolyongtunk, és kerestük a németek szárnyát. Irtó be voltam gyulladva, mert akkor már sejteni lehetett, hogy mindjártharmadszor is támad az orosz, nekünk meg már alig van néhány manuszunk, főként azonban tölté- nyünk; de persze nem mutattam. Sőt inkábbkeményen ká- romkodtam, hogy lássa a két emberem, hogy nem szurkolok. De jelzem, mégis röhögtek a gazemberek, iszen tudod, hogymilyen marha az egész világ, mindenki izél velem.

- Rövidebben, pofám - intette apuka-, mert még hosz-szúnadrágos leszel, mire befejezed.

Lassan, mondatról mondatra bontakozott ki előttünk a tragédia, miközben pirosra gyúlt a kis szőke arca, s a szeme-iben egyre több lett akönny.

…Éjfél után két óra lehetett, mikor fekete tömegek köze-ledtek az oroszok felöl. “Ne lőjetek, magyarok vagyunk!” - kiáltoztak az ijesztőenmegfogyatkozott ezred felé. “Magyarok vagyunk, szabadkai honvédek!” A mieink lépre mentek, nem lőttek, a feléjük gomolygó áradat tízlépésre ért a rajvonal elé, s akkor… kézigránátok csattantak le tízével, húszával, azután felbőgött az átkozott “urá! urá!”, és előretört jobbról, amocsár mentéről is egy megkerülő orosz oszlop és - vége. Szerb nemzetiségű fogoly honvédeket hajtottak maguk előtt a bitangok - fejezte bea szomorú történetet Koczkás -, azok kiabáltak. Én százötven lépésről egészen tisztán láttam ezt a hitványságot, mert akkor már nappali fénytárasztottak a német meg orosz rakéták. Egy ideig vad dulakodás tombolt a kétszázötvennégyesen, lövöldözés összevissza, veszett szu-ronyharc, s aztán elcsendesedett a lárma. Aki még élt: fogoly lett. De nem sokan maradhattak meg. Látrányi hadnagy úr akkor már nem élt,Pákh kapitány úr az elsők között sebesült meg: el kellett vesznie a harcnak. Így halt meg az ezred…

Percekig ültünk szótlanul, magunk elé meredve.

- És te? Mi történt veled, fiú? - kérdezte tompán apuka.

- Én? - simított végig nyirkos homlokán Koczkás. - Én álltam a két emberrel a rémülettől dermedten, aztán hirtelen tüzelni kezdtek balról anémetek, s vadul oldalazták az elveszett dombot. Mire az oroszok is őrült lövöldözésbe kezdtek. Nem sok választásunk volt: futni kezdtünkPustomity felé. Isten csodája volt, hogy szitává nem lőttek két oldalról. Ha-nem lent a bürünél bekaptam két orosz golyót. Mind a kettőt a jobblábamba. Még szerencse, hogy a két ember velem volt, azok hoztak hátra. Áldja meg az Isten őket!

- És a menetszázadok?

- Azokkal a bürün innen találkoztunk. Ott feküdtek a mocsár szélén, tehetetlen izgalommal, készenlétben. Ahhoz már késő volt, hogyátjussanak s fölvergődjenek a dombra, hát hirtelen megszállták a mocsár szélét.

Három keserves, mély sóhaj reszketett föl a deszkaba-rakk meszelt padmalyáig…

Attól kezdve hárman lézengtünk a szobában.

Egyszer aztán azt a hírt hozta valaki, hogy Rátz is belehalt a sebébe.

Akkor már szóba se mertük hozni az ezredet. Gyötrő és lángoló vízióként élt és sajgott bennünk az a szörnyű másfél hét, amely a lembergiebéd és a 254-es magaslat roppant tra-gédiája között eltelt. Ha eszünkbe ötlött - és ó, hányszor ha-sított emlékezetünkbe! -, riadtanhessegettük el, hiszen őrjítő volt, hogy nincsen többé Látrányi, Kürthy, Rátz, Schmidt, Takáts, Krizsanics, Rudner… Nem, ne tovább ezt aszörnyű névsort!

Az utolsó napok egyikén asszonyhang csendült meg az ajtónk előtt. A nevünket emlegette.

Szívdobogva könyököltünk föl, s meredtünk az ajtóra.

A rozzant deszkaszárny kitárult, s belépett a segédor-vossal Szebenicsné.

Ó, mivé lett szegény! Az egykori szépasszony, aki olyan fáradhatatlan szívóssággal harcolt az ura életéért, árnyéka volt önmagának.

Szép, kökényszínű szemei mély gödrökből néztek ránk.

- Fiúk… az uram…

Lehajtottuk a fejünket.

- Mi van az urammal, szóljanak, az Isten szerelméért! Maguk az utolsó sebesültjei az ezrednek, félőrülten kerestem magukat Gorochówtólidáig. Hát beszéljenek!

Csak babráltuk a pokrócunk szélét lesütött szemmel. Mert szó nem jött az ajkunkra.

Végül megszólaltam.

- A… főhadnagy úr ott volt… végig. Éjfélkor még élt.

- S aztán? Meghalt? - sikoltott föl az asszony.

- Nem tudom… asszonyom. Azután jött a hajnali ro-ham. Elesett-e, megsebesült-e, nem tudjuk. De ha nem, akkor fogságba került. Mertsenki sem jött többé vissza közülük.

- Isten, én Istenem, miért tetted ezt? - jajdult föl a sze-gény teremtés. S a kökényszínű szemek kétségbeesetten meredtek a levegőbe. -Miért? Miért? Mikor úgy repültem utá- na, kezemben a hazavezénylő paranccsal. Gorochówban vol-tam már, másnap enyém lett volna újból azuram. Örökre az enyém. Irtózatos! Másfél óra járásra volt tőlem, másfél órára a szabadulástól, és akkor… ó, jaj nekem…

Koczkás szipogott, Tornay céltalan vonalakat húzgált körmével durva pokrócára, én meg… én se mertem ránézni a zokogó asszonyra.

Az pedig könnyektől fuldokolva folytatta:

- Miért, miért? Istenem! Hát mért nem volt irgalmad? Ó, én megérdemeltem büntető kezed… de láttad roppant gyötrődésem is, és ennyitmégsem érdemeltem. És maguk, maguk, fiúk, akik szerették, miért nem vigyáztak rá? Miért nem? Hát nem tudták, hogy szívszakadva várom?

Szólni akartam, s mégse szóltam. Perbe szálljak tenger bánatával?

Magyarázzam, hogy ott se voltam már? Elmondjam, milyen hasztalan beszéd, hogy lehet-e vigyázni odakint va-lakire? Mikor golyó hull, s agolyó meg nem kérdi: ki vagy, várnak-e? Anyád avagy a párod? Nem kérdi, gyerek sír-e utánad, palotára borul-e gyász, vagy csak egy rongyossuba, kopott szűr marad-e árván otthon, valami zsúptetős kunyhó szögén? Hát lehet vigyázni a láthatatlan halál előtt?

Nem szóltam. Csak összefacsarodott a szívem a szána-lomtól. És a bátyámra gondoltam, meg az anyámra.

Valamit még rebegett a boldogtalan asszony, s azután ment. Lassan, tétován, mint akinek már egészen mindegy, hol van, merre lép, mertimmár sehol se várj a cél vagy szán-dék. Mint akinek üres lett az egész világ.

Órák hosszat hallgattunk utána…

És azután megint vonatra tettek bennünket, és a kerekek kattogni kezdtek alattunk - hazafelé. XXIII Sudár magos, sudár magos a nyárfateteje, Halványsárga, halványsárga annak a levele. Én is olyan, én is olyan halványsárga vagyok, Volt én nékem régi kedvem, De már régelhagyott… (Bakanóta a világháborúból)

A Keleti pályaudvaron még úgy emeltek ki a kocsiból, mint a halottat.

- Hazamégy előbb, vagy egyenest a kórházba vigyünk? - kérdezte egy jószívű főorvos.

- Haza… csak haza - sóhajtottam.

Elváltam Tornaytól még Koczkástól, s aztán zörögni kezdett velem a kocsi.

Ó, milyen idegen volt nekem ez a város! A lótó-futó emberek, a jókedvű, lógós katonák, a polgárőrök s a nők!

A Rákóczi utat úgy néztem, mint aki először látja, de nem kíváncsiságból. Fásultan. Akár a megkínzott barbár, akit Róma ragyogásábahurcoltak Caesar légiói.

Aztán a József körút… a jól ismert cégtáblák. Értelmetlenül, álomszerű ködösséggel meredtek rám.

Végül megállott a kocsi.

Mialatt Feri kifizette a kocsist, a kerékhez támaszkodva bámultam a házunk sötét kaputorkába. Mi lesz most, Terem-tőm, mi lesz most? Mivan itthon? A bátyám… tudják-e már?

Verőczey úr, a borbély kiszaladt a járdára, s örvendezve csattogtatta az ollóját, a kávémérés kisasszonya kerekre nyitotta a szemét, atrafikomé pedig sopánkodva sápítozott az ajtajában.

- A fiatal úr… hehe… mégis meg tetszett jönni, kremássan - csattogott Verőczey úr fáradhatatlan ollójával -, meg tetszett jönni… hehe…majd rendbe tetszik jönni…

A trafikomé meg a kávémérés kisasszonya csak a fejü- ket csóválták:

- Ó,ó,ó!

És akkor vánszorogni kezdtünk, be a kapu alá, föl a harmadik emeletre.

Nem tudom, mennyi ideig mentünk, s hányszor álltunk meg, míg fölértünk. A legény szinte úgy vonszolt fordulótól fordulóig. Sírni tudtamvolna a szégyentót, amiért olyan tehetetlen voltam. S nem tudtam, mi nehezebb: nyomorult, erőtlen testeme, amelyen ily pogányulvégigmángorolt a háború, avagy a szívem. Mert a szívem egymagában is olyan nehéz volt, oly elbírhatatlanul nehéz!

Hanem azért, amint föllihegtünk a harmadik emeletre, összecsikorítottam a fogam:

- Most eressz el!… Majd magam…

És utolsó erőmet összeszedve, elindultam a hosszú fo-lyosón. Mögöttem kocogott a legény. És senki se vette észre rajtam, amint kihúzottderékkal haladtam, hogy egyetlen szó, egyetlen lehelet is fölbillenthetné ezt az én hazug hőskö- désemet.

Pedig láttak, sokan láttak ám. Minden ablakban megjelent valaki. A szomszédunk lányai nagyot sikoltva hagyták abba a befőttes üvegekkötözését, s rohantak elém. Úgy megnőttek, hogy szinte eladósorba kerültek. Pedig, mikor elmentem, kölyöknyi volt mind. De most magassarkú cipőt hordtak már, s karcsúak voltak, nagylányosak. Örvendeztek, sajnálgattak, és futottak volna az anyámhoz.

Nem engedtem őket.

…És végül ott állottam az ajtó előtt. A fejem reszketett, az ajkam vonaglott, s az ujjam alig talált rá a csengőgombra. Piszmogtam is vele,mert a legény odább ment, hogy a konyhaajtó felől kerüljön be.

Mondom, babráltam a gomb körül, de aztán mégis fel-vinnyogott a jól ismert régi előszobacsengő. Ám ugyanakkor kinyílt az ajtó is.

Mert nem volt kulcsra zárva, s ahogy rátettem kezem a kilincsre, nyomban fordult az ajtószárny.

Beléptem.

Anyám jött velem szembe, vékony fekete bottal támogatva járását. Lassan, apró léptekkel közeledett, s felejthetetlen szelíd szemeivelrövidlátóan hunyorgott.

S én csak álltam, álltam az ajtónak támaszkodva, mert bénító gyöngeség vett erőt rajtam.

Anyám meg csak jött. Ó, milyen fehér lett a haja! S mert régen nem láttam, úgy tűnt nekem, hogy sokkal kisebb lett szegényke, s mégfiatalabb, még törékenyebb lett drága, kedves alakja. És ahogy jött, ahogy tipegett felém, bal kezé- ben a madáreleség kis bádogdobozával,halkan kérdezgette németül:

- Ki az? Ki jött?

- Én vagyok, anyókám!

- Fiam? De melyik? - És sorba szólogatta nevünket az öröm izgalmában, mialatt gyönge lábait földbe gyökereztette a meglepetés.Gyöngeségében a fürdőszoba ajtajának dőlt, s ezüstös, drága feje megkoppant halkan az ajtón.

Két súlyos lépéssel előreléptem, s aztán ott reszketett boldog pihegéssel a karjaimban.

- Te… te vagy… te vagy… hazajöttél… ó, milyen jó, hogy hazajöttél…Tudtam… a Szűzanya mindig vigasszal bocsátott el az oltárától.Minden reggel…

Nem tudom, honnét vettem hozzá az erőt, a magammal is tehetetlen roncs, de úgy emlékezem: félig én vittem be őt a nagyszobába.

És ott, akkor, sokáig ültünk a pamlagon.

Ezüstfeje a vállamon pihent, parányi finom keze az én durva tenyeremben remegett, akár a félénk madárfióka.

Csak ültünk, és nem szóltunk semmit.

És olyan hihetetlennek tűnt mindez, mint valami szép álom. A nagy, faragott óra méltósággal tiktakolt, nagyapám és nagyanyám olajfestésűképmásai ugyanúgy néztek rám aranyos keretükből, mint gyermekkoromban; a zongora, a nagy tükör, a régi asztal - amelyet annyiszormegrugdaltunk vad futballozásainkkal valamikor - mind-mind a helyükön voltak, csak mintha minden kisebbé vált volna.

Ültünk hosszan, bódult némaságban.

A nővérem valahol a városban járt a kislányával, hát egyedül maradtunk.

S mivel nem volt szavunk, szinte elmerültünk ebben a mélységes csöndben. Még a szívünk verését is hallottam. Egyszerre vertek, együtemre dobbantak. Mert a fiú szíve mindig együtt dobban az anyjáéval, bárhova, bármerre ve-tődjenek is egymástól.

Behunytam a szemem. Álom, álom az egész - zsongott bennem a tétova gondolat. De mikor megint kinyitottam a szemem, snekidöntöttem fejem a dívány támlájának, megakadt a pillantásom a régi fényképemen. Akkor készült, mi-kor érettségit tettem. Úristen, milyenszelíd, jólfésült gyerek voltam akkor! S milyen iszonyú régen volt az! Képtelenség-nek éreztem, hogy csak három esztendő múlt el azóta. Mikorén száz évvel öregedtem ezalatt.

Vére megszólalt az anyám.

- Úgy szeretnélek látni, fiam, de oly gyöngék a szemeim! - És akkor tapogatni kezdett. Minden vonásomon végig-remegtek kicsi kezei,riadtan, szeretettel, s hasonlíthatatlan finomsággal.

És gügyögött hozzá boldog öntudatlansággal. Azon a nyelven, amelyet senki más nem tud. Az édesanyák örök nyelvén.

Így maradtam volna még sokáig. Ebben a boldog tudatlanságban.

De a lelkem mélyéről fölvonaglott a tépő gondolat: a legnagyobb bátyám sorsa. Vajon tudja-e az anyám? És akkor félve, tapogatózvakezdtem érdeklődni. Először az öcsém után.

- Jól van a fiú - mondotta anyám. - Csak képzeld, folyton türelmetlenkedik, hogy még mindig egy esztendeje van hátra a kadétiskolában.Mintha nem volna éppen elég gond a négy katonabátyja.

S most már beszélt az anyám. A legkisebb bátyám a soproni kórházban fekszik. - Tudod, valami lépcsőn csúszott meg - magyaráztaanyám -, valahol az olasz front mögött, de hála Istennek, legalább hazakerült vele. És már egészen jól van.

Igen, bólogattam fájdalmas derűvel, mert jól tudtam, hogy az a front mögötti lépcső a Sabotino kúpja volt az Ison-zó fölött, az a kismegcsúszás egy olasz nehézgránát, az a soproni kórházi üdülés pedig a műtőasztal volt, melyen csak Isten csodája mentette meg szegény fiúlábát a fűrésztől.

És megtudtam a középső bátyám dolgát is.

- Ó, annak jó dolga van - lelkendezett anyám -, valami fogolytábor őrzésére vezényelték. (Persze azt megint nem sejtette, hogyan kerültoda, s miért őrzött az immár “csak foglyokat”.)

Egy pillanatig hallgatott a kedves, s bennem még a só- haj is megrekedt. Mi lesz most? Hogyan hozzam szóba a ka-pitány bátyám dolgát?

Hanem éppen ő tért rá. És én a második szavánál a Gel-lérthegyet éreztem lehengeredni a szívemről, s szerettem volna felordítani azörömtől.

- Délben járt nálam - mesélte anyám -, mert felszalad gyakorta.

Tudod, ő csakugyan frontezrednél szolgál, hiszen aktív, sőt véletlenül golyó is súrolta a nyakát. De kapott is ám va-lami nagy kitüntetést: avaskoronát! Most itthon van, a kór-házban, nyakán, fején kötést hord, de kijár. Nem kell feküd-nie. A Baross utcán túl van valami új kávéház, itt aKörúton, ott szokott ilyenkor lenni. Ha most elmégy majd a kórházba, nézz be hozzá. De igaz, nem is kérdeztem, csak nincs valami bajodneked is.

- Nincs, nincs, csak pihenni küldtek haza! - ujjongtam boldogan.

És éreztem, hogy könny lepi el a szememet.

- Hála Istennek! Most mind itthon vagytok, Magyarországon, pedig olvasom, hogy nagy harcok vannak. A Bruszilov-offenzíva. Az szörnyűlehet. Már attól tartottam, hogy az olyan rezerva-regimenteket is tűzbe viszik kénysze-rűségből mint amilyen a tiétek. De hát most már jól van.Itt-hon vagy.

És újból megtapogatta minden csontomat.

- Igen, igen, látom, nincs semmi bajod!

Hanem, amint most megölelt, s apró keze leremegett a vállamról a mellemre, egyszerre beleakadt az a boldog anyai kéz azéremzsinórjaimba. És akkor megállott ott, és lassan összezárta vékony ujjait. Kicsiny öklében, riadt kezében ott volt - az érmem.

- Te… te… - suttogta sápadó arccal -, te kitüntetést… te ott jártál, ahol kitüntetést… Fiam, te… te veszedelemben fo-rogtál?

- Ugyan, anyókám - hazudtam sebesen -, ez nem ki-tüntetés. Ez csak afféle jelvény, tudod, hogy a front mögötti rezerva-regimentek iskapjanak valamit. - És fantasztikus előadásba kezdtem a hadseregszervezet ama komplikált kér-déséről, amelyet mi találtunk ki, az öt fiú, samely annyira új-szerű volt, hogy a Monarchia minden katonája nyilván a legnagyobb csodálkozással hallgatta volna.

Anyám, szegény, csak hallgatta, hallgatta. És szorongatta kezében az érmet. És mikor végére értem a remek okfej-tésnek, s aztkérdeztem, hogy most már érti-e, szelíd, bús mosollyal engedte ki markából azt az áruló érmet.

- Értem. Most már értem, fiam.

Akkoriban azt hittem, hogy sikerült megnyugtatnom őt. Hiszen azt mondta rá, hogy érti.

Ma, tizenhat év után, mikor ő meg az öt fia közül há- rom nincs már itt a földön, úgy érzem, hogy ő sokkal többet tudott, látott, érzett, mint mivalamennyien. Megértett ő már akkor is mindent. Mert az anyaszív száz mérföldre érez. De erről nem szólt soha senkinek. Legfeljebb annak azÉdes-anyának, akinek fehér márványszobra előtt mindennap órák hosszat térdelt gyönge térdeivel. Annak az Édesanyának, akinek hét éles tőrjárta át a szívét egykor, s aki mégis néma hősiességgel, örök mosollyal áll napok, holdak és csillagok felett…

Alkonyodott. Már csak a zongorán libegett egy elkésett sugár.

Anyám fölállott.

- Tudsz-e még zongorázni, fiam? Mióta mind kirepülte-tek, oly ritkán szólal meg a zongora. Nagyon csöndes a ház. Ülj le hozzá, kedves,régen hallottalak játszani.

Mereven, ügyetlenül kopogtak végig durva körmű ujja-im a régi hangszeren. Valójában sohasem tudtam rendesen játszani. Egy-két öregmagyar nóta vagy katonadal volt az egész tudományom.

Most is ilyenféle nóta tolakodott az ujjaim alá. Hanem nyomban abba is hagytam. Éles kínnal nyilallt belém még a legvidámabb bakanótais. Nem, nem, csak ilyet ne most! Csak semmi olyat, ami arra az iszonyú névsorra emlékeztet.

Tétován borongtak a bizonytalan akkordok. Valamit, valamit kerestem. Egy régi német dalt. Apró együgyű gye-rekdalt, amit anyám énekeltnekünk valaha régen, egészen kisgyerek koromban Somogyvárott, téli estéken, mikor a tűzbe nézve számolgattuk, hány nap van mégkarácsonyig.

Sehogy sem jutott az eszembe. De hogy éppen német melódiák után kutatott fáradt emlékezetem, egyszerre ráfu-tott az ujjam valamire. Saz első akkordokba belecsendült már édesanyám csendes dúdolása is. Csak akkor vettem ész-re, mibe tévedtem: Ich hatt einen Kamaraden,Einen bessern gibt es nicht, Die Trommel schlug zum Streite, Erging an meiner Seite. Im gleichen Schritt und Tritt, Im gleichen Schritt und Tritt

A kezem tovább játszott, de a lelkem megállott az első sornál, s riasztó élességgel vetítette elém Látrányi Mihály felejthetetlen arcát. Igen,igen… ich hatte einen Kameraden… einen besseren gibt es nicht… igen, sohasem lesz többé olyan legény, olyan bajtársam…

Szivárogni kezdtek a könnyeim. A dal és édesanyám már messze elöljártak: Gloria… Gloria… Gloria… Viktoria…

De én még egyre Látrányi sápadt, véres arcát láttam, amelybe belegázoltak a rohamra lendülő orosz csizmák… szibériai lövészek durvacsizmái. Mert én hitvány, gyönge, nyomorult féreg nem mentem ki összeroskadt holttestéért. Ich hatt einen Kameraden… csak egy volt ilyen,senki más, s nekem nem volt hozzá erőm, hogy visszahozzam, vagy ott rogyjak le melléje golyótól átvert szívvel…

Véresre harapdáltam az ajkam, hogy hangosan fel ne nyögjek, s anyám észre ne vegye, milyen jajszó sikoltoz ben-nem.

Ó, abbahagytam volna már a dalt! De édesanyám éne-kelt. S ezt a csendes, áhítatos éneket nem szakíthattam félbe. Hát játszottamtovább néma zokogással. …Eine Kugel kam geflogen Gilt sie mir, oder gilt sie dir? Ihn hat sie weggerissen Er Liegt zu meinem Füssen Alswär ein Stück von mir Als wär ein Stück von mir

S mialatt felfelé lendült a dal, sírva, könnybe fúlva úgy éreztem, mintha ezt a távoli, német katonaéneket nekem csi-nálták volna valamikor.Nekünk, vérző, elhulló ifjúságnak, akik belekerültünk az ölre menő öt világrész harcába, a nagy háború vérízű förgetegébe.

És elvonultak előttem még egyszer mind-mind: Kaltenecker… Sós… Hauer… a hallgatag Krizsanics… a pápa-szemes Schmidt… akemény Fejér… a kopasz Müller… a kis Kürthy… a szilaj Takáts… a sötét arcú Rudner… Szöllőssy Zoltán… a kis ismeretlen nevű báró…azután Széll… a komor Tatár Péter… Tóth, Sánta, Tohai és Klincsok Janó, a sárga hajú tornóci juhász, a csorba fogú Bakonyi, Németh,Somogyi, Werner zászlósok, és végül megint: Mihály, Látrányi Mi-hály…

A zokogás vadul rázta a vállaimat, de anyám nem vett észre semmit. Nem sejtette, milyen véres díszmenet suhan el előttem. Nem sejtette,hogy ott vonul el szemeim előtt az egész egykori ezred, a rongyos, zászlótlan, tradíciótlan “népfelkelő” ezred, melyet csak a háború állított talpra,melynek se kürtjele, se indulója, se jelszava nem volt, de úgy harcolt, hogy a németgárda sem tudott vele lépést tartani. Nekiment Ázsiaembercsordáinak, szuronnyal tört magának utat Volhínia zúgó rengetegein át, zúzott halottaival épített gátat a hömpölygő áradatnak, s meghaltPustomity és Bludów kö- zött a 254-es dombon… Név nélkül, hír nélkül, legenda nél-kül. Csak a száma maradt meg és a jelzője: “29” és“népfelkelő”. Ez a szám megmarad a háború végéig, a zászlóaljak és a századok újból megalakulnak majd új emberekből, új fegyve-rekből,harcolnak majd tovább, de bárhogy fordul is a győze-lem kereke: ennek az ezrednek nem lesz múzeuma, tépett, babéros zászlója, díszesezüstkürtje, vérpezsdítő emléke, csak halottai, rokkantjai, és egyre fogyatkozó veteránjai.

És abban a pillanatban, ott, a kicsendülő zongoraszóban még valamit megértettem. A bimbó és a virághullás megvál-tozhatatlan öröktörvényét. A danei mandulafa és minden más fa sorsát. Az örök fa sorsát. Azt, hogy a fa virágzik, ontja, fakasztja ezer virágát, termésre készülvelük, s aztán jön egy vihar, rázza, rázza; legpompásabb, legszélesebbre nyílt virá- gai lehullanak, terítve van velük a fa alja, s talán éppen csaka hitványabbjai maradnak meg - hiszen a kisebb nem fog akkora szelet. Talán éppen a hitványabbjai maradnak a fán, hogy kössenek,teremjenek. Hulló virág… hulló ember. Aki lehull, vidáman, legényesen hull le. Mert érzi talán, hogy sorsot teljesít. Hogy át kell adnia tiszta erejétazoknak, akik megmaradnak termőnek. Mert teremni kell szüntelen, hiszen a tavaszt, a nyarat, az őszt és a telet nem lehet megállítani, amíg

világ a világ…

Később nekiindultam, hogy megkeressem a bátyám.

A holdkóros csak abban különbözött tőlem, hogy az zajtalanul jár, én meg úgy mentem le a Baross utca felé nehéz csizmáimmal, hogy acsizmáim vittek.

Ragyogó kávéházban szólt a muzsika. Kis időre megkapaszkodtam a járdára kitett virágos kerítésben. És akkor megláttam a bátyámat.Sápadt volt, töprengő, és valami mélységes bánat ült az arcán, miközben bepólyázott fejel bámult bele a poharába.

Aztán befordultam, s feléje tartottam döngő léptekkel.

Bátyám fölvetette a szemeit. A szája hirtelen tátva ma-radt, szemei kitágultak, cigarettája kihullott az ujjai közül, és - a másikszemhunyásban a karjai között voltam.

- Te tacskó! Istenem… hát élsz? Mit állottam ki Lemberg óta miattad!

Elhőköltem.

- Te? Talán inkább én, temiattad!

- Hogyhogy?

És csodálkozva meredtünk egymásra.

- Lembergbe érve - magyarázta a bátyám - rengeteg sebesültet láttam a pályaudvaron. Kérdezgettük őket, hánya-sok? Elmondották azoka Monarchia minden ezredét. A tie-det is. Nem akartam hinni a fülemnek. Hiszen titeket az olasz fronton tudtalak. De egyik-másiknak asapkáján ott volt az ezredszámotok. No meg az Isonzó-plakett. Persze nyomban utánad kérdezősködtem. Egyik azt mondotta, kü- lönítménybeküldtek és elfogtak, a másik úgy tudta, hogy utóvéden maradtál, s eltűntél, de a legtöbben azt állították, hogy elestél.

- No, hát én meg szakasztott így jártam veled.

- És anyánk?

- Tőle jövök.

- És én mit állottam ki Lembergtől!

- Hát én!

Elmosolyodott. Vidám szemei rám ragyogtak.

- Ugyancsak helybenhagytak, öcskös. Olyan vagy, mintha hat hétig szakadatlan lumpoltál volna. Lehetsz vagy negyvenöt kiló. - Ésszeretettel tette hozzá: - Te vacak hon-véd!

Ó, milyen jólesett ez a régi ingerkedő hang!

Elnevettem magam:

- Te somogyi rosseb-baka!

- Mindig így reszket a fejed?

Sóhajtottam.

- Anyánk mit szólt hozzá? - kérdezte kis hallgatás után.

- Nem vette észre.

- No, ez derék dolog.

- Pedig nagyon kutyául vagyok. Néha még most is kö- pöm a vért. S úgy érzem, mintha minden csontom összetört volna.

- Látszik rajtad. De majd rendbe jössz. Várj csak: telefonálok. Az Egyetemek Kórházában fekszem. Beállíttatunk még egy ágyat.

- Jó, csak siess.

Mert akkor már egészen végére értem az erőmnek, s olyan nyomorultul éreztem magam, hogy forogni kezdett körülöttem az ezüsttükrös,csilláros mindenség.

Azután sokáig feküdtem olyan összetörten, hogy azt hittem, nem lesz többé ember belőlem.

Mert mihelyt biztonságban tudtam magam, elszállott belőlem az akaraterő utolsó molekulája is. Így volt ezzel mindenki. A kórház küszöbénroskadt össze az ember. Ott egyszerre megszűnt a hazáig hősködő erő, a rongyos mun-dérral mintha levetettük volna a férfit is, és nyavalyás,ügyefogyott, magát sajnáló roncsként hanyatlottunk az ágyba mindannyian.

Három napig nyitott szemmel feküdtem, s néztem a mennyezetet. Nem jött álom a szememre se éjjel, se nappal. És olyan riasztólátomások gyötörtek, hogy szerettem volna jajgatva kiugrani az ágyból.

Amikor az ember sajnálni kezdi magát, akkor válik ronggyá.

Azután, mikor a lázam csitulni kezdett, vagy két hétig szüntelen aludtam. Éhjel is, nappal is. Alig tudtak belém lel-ket verni. Pedig sokszorsírhattam is álmomban, mert reggelenként gyakorta nedves volt a párnám.

Végül teljes apátia vett rajtam erőt.

Nem érdekelt semmi.

A külső világról csak annyit tudtam, amennyit a bá- tyámtól hallottam. Az meg úgy lumpolt, mint az eszeveszett. Volt valami féktelenszilajság abban, ahogy belevetette magát örömbe, vigasságba.

Én még annak is alig tudtam örülni, mikor egy reggelen a hűséges Feri az ágyam melletti székre akasztotta a zubbonyomat a - hadnagyicsillaggal.

Csak sóhajtottam.

Múlt a nyár, augusztus volt, s én még csak felkönyö- kölni is alig bírtam.

Végre lassan tisztulni kezdett a zűrzavar, amely össze-keverte előttem az álom és a valóság állapotát. Nagy néha már rendezni kezdtemmagamban azoknak az utolsó véres heteknek az eseményeit is. Pedig sokáig úgy éreztem, hogy ki kell irtanom még az emléküket is azagyamból.

Mert nagy varázsló ám az emberi lélek! Ösztönszerű önvédelemmel selejtezi ki az emlékezetből a fájdalmasat. Lassanként már csak azesemények puszta váza marad meg, és az, aminek derűsebb arca van.

Mégis, első időben csak a danei idillre gondoltam visz-sza. Megszépülve, tiszta verőfényben tért vissza a danei mandulás és Nannimegható kis alakja. Édes-bús emléke olyan szelíden zsongott bennem, mint valami távoli, ezüstös harangszó. Visszaidéztem a járását,kedves-furcsa szavait, utolsó bolyongásunkat a kanziani barlangban, és a dalt. A Lizettás-dalt. És akkor napokig ez csengett a fülemben.

Egyszer, mikor eszembe ötlött az a jelenet, melynek so-rán beléharaptam az almájába, szinte hallani véltem a hang-ját:

- Ki van elment? Igazán fiúk, tudni kell Nannikának, ki van elment?

És akkor fölültem az ágyamban, könyvet, papírt fektet-tem az ölembe, és levelet írtam Nanninak.

Kedves Nannika!

Nem tudom, eljut-e magához ez a levél, hiszen a nevét sem tudom. Így a plébániára címezem, ott majd tudják, hogyan juttassák el kezeiközé.

Én itt fekszem a kórházban, és sokszor eszembe jut Dane. Meg az, hogy a grottában három név van egymás mellett, Nannika. Rojanice ésVila őrzik őket.

Nannika kérem, ne ijedjen meg, de Rojanice és Vila rosszul vigyáznak rájuk. Mert most olyat kell megírnom, amit szeretnék nagyongyöngéden, nagyon sok szeretettel megírni. És nem tudom, hogyan fogjak hozzá.

De mert egyre hallom a hangját, úgy, mint akkor, mikor egyszer mosolyogva számolgatott bennünket, válaszolnom kell.

- Ki van elment?- kérdezgeti tőlem napok óta, Kedves.

Hát elment. Rátz László, Schmidt Imre, Takáts Elek. És azonkívül nagyon sok fiatal gyerek, akiket maga nem ismert, de akik éppen úgyszerették volna magát, mint mi.

És megint a maga szavaival ismétlem: nincs töbet Rátz Lász-ló, nincs töbet Schmidt Imre, nincs töbet Takáts Elek.

Schmidtről és Takátsról tudom, hogy elestek, Páterkáról csak hallottam, hogy belehalt a sebébe. Ma már csak mi vagyunk életben a daneifiúk közül: kis Koczkás, Heller meg én. No meg az “öreg zászlós” Tornay. A többi - ne sírjon, Nannika - nincs töbet.

Azazhogy megvannak ők is. A hősök nem halnak meg, csak elmennek. Sétáljon csak néha a mandulás felé, szólongassa őket sor-ra, ésmeglátja, hogy igazam van. Ott suhognak majd sugaras szárnyukkal maga körül, és kacagnak, kacagnak az örökké élők bol-dog derűjével.

Mert szerettük magát mind. Legfőképpen pedig Rátz László. S ezt én tudom csak, senki más. Szerette magát lángoló, tiszta szerelemmel,és gyötrődött szegény, elmondhatatlanul. De látja, ő ezt nem mondhatta ki sohasem, mert Isten honvédje volt, a Jóisten Leghívebb katonája.

Ne sírjon, Nannika! Én nem akartam megrakatni magát. Csak éppen be akartam panaszolni Rojanicét és Vilát.

És mondom, ne sirassa őket, már csak azért sem, mert nem haltak meg. Higgye el, hogy élnek. Felhőben, szélben, napsugárban,Magyarországon és Danéban. Mindenütt.

Szeresse hát őket. Akkor is, ha majd férjhez megy. Ez nem Lesz bűn, mert a Tisztaságot szabad szeretnünk. S ők megtisztultak mindenföldi indulattól. Csak az maradt meg belőlük, ami rög feletti.

Isten tudja, eljutok-e még valaha maguk felé. De a Lelkemmel sokszor találkozhat majd, ha elbolyong Mattaun, a Vrch Polje vagy a Csuk

irányába.

Ám ha el is felejtene engem s azokat az arcokat, akik maga kö- rül voltak s még életben vannak, ne felejtse el a mi imádságunkat. Az őemlékükre kérem, ne felejtse el. Dúdolja el sokszor. Legalább az első sorát: “Isten, áldd meg a magyart.” Talán magának, az ide-gennek, atiszta szívű kis olasz leánykának a sóhaja megsegíti a mi eget ostromló könyörgésünket.

És most búcsúzom. Ne haragudjon, ha gondolatban nem a kezét csókolom meg, hanem a homlokát. Ugy, mint akkor, amikor elvonult aszázad - meghalni. Úgy, mintha a kishúgom lenne. De vegye úgy, hogy nem is az én testvércsókom az. Hanem a Rátz La-cié, aki sohasemcsókolt meg asszonyt. Az ő csókjával csókolja meg magát

jóbarátja:

a “Fűzfa”.

…Sírtam, mire befejeztem a levelet. És ez volt az utolsó sírásom.

(Évekkel később, mikor édes jó anyámat tettük sírba, akkor sírtam megint először.)

*

Azután már több nyugalommal emlékeztem vissza mindenre. És melengetett az a tudat is, hogy a mellemre tű- zik majd a két új kitüntetést:az aranyat meg a nagyezüstöt. S mivel hiú állatka az ember, különösen abban a korban, ez nagy-nagy vigasztalás volt. (Akkor még nemsejtettem, hogy bizony sohasem kapom én meg azt az aranyat és azt a nagy-ezüstöt, mert közben elfogtak odafönt mindenkit. Ám ha ez nem istörtént volna meg, akkor is útjukat állta volna egy remek osztrák katonai elv: utóvédharcokért nincs kitüntetés. Igaz, ezt is csak utólag tanultammeg. A magam dolga nem is bántott később sohasem. Csak azoké, akiket én terjesztettem fel: Helleré, Tatáré, Széllé, Gölöncséré és Szabótizedesé.)

Augusztus vége felé riasztó hírek zuhantak ránk.

Erdély! Ellenség magyar földön!

A bátyám sietve otthagyta a kórházat. (Stefi bácsi, min-den egykori pesti sebesült felejthetetlen Stefi bácsija, a Vö- röskeresztfáradhatatlan főmegbízottja hiába marasztalta.)

Egyedül maradtam.

De talpra akartam állni. Dühös akarattal igyekeztem ki-lábolni sok nyavalyámból.

Mert egyre nagyobb lett a baj, s már-már gyerekeket so-roztak. Fönt, északon ugyan megállították Bruszilov utolsó rohamát, de Bukovinaelveszett, s a Tatár-hágótól Kirlibabáig a magyar Kárpátokat döngette az ázsiai ököl. Délnyugaton elveszett Görz, s vele az Isonzó-hídfő. Vér,vér, tenger vér folyt minden világtájon, a frontok ontották a sebesültek tí- zezreit. És akkor egyszerre Erdélyben is föllobogott az égő falvakfüstje.

Gyötört a gond pogányul. Nem volt senkim Erdélyben, mégis úgy vágott belém minden hír, mint a késhasítás.

S e szörnyű vérhullatásra ezerszer is följajdult bennem a megfejthetetlen kérdés: miért van mindez, Úristen, miért? Miért kell meghalniaannyi embernek? Miért születünk, ha annyi embernek el kell pusztulnia ifjan, bimbózó fiatalság-ban? Miért van háború a világon? Hol van benneaz értelem?

Menekültem e kérdéstől, hessegettem magamtól ezt a tébolyító töprengést. Kerestem valami szilárd pontot a világ-ban, és nem találtam.De mert nyugalomra volt szükségem, s derűs emlékeket kutattam: egy álmatlan hajnalon visszatér-tem a danei manduláshoz.

És akkor másodszor nyugtatott meg a virághullató mandulafa. Nem vigasztalt, csak megbékéltetett. Mert ott is erre a miértre bukkantam.Hiszen, lám csak: a mandulafa ki-virágzik, aztán jön egy tavaszi vihar, s a fele virágát letépi. Alig marad rajta termő. Miért? Hol van itt azértelem?

Nem tudom. De nyilvánvalóan: világtörvény. A mandulafa nem gondolkozik. Csak végrehajtja a világtörvényt. Hajt, virágzik, ha lehull is majda fele virágja. Hűségesen, be-csületesen végrehajtja a törvényt. S a hulló virágok pompá- san, frissen, vígan, legényesen halnak meg. Nekik eza sor-suk, ez a rendeltetésük. Mert a vihar is világtörvény. A szél is. Az esti fuvallat is. És a csillagoktól a Reka földalatti futá- sáig, a világűrkeleti végtelenségétől a nyugati végtelenségig minden, de minden: törvény. Mozog, kering, száguld, él, vál-tozik s megújul minden. Mert ez atörvénye. Érthetetlen, de így van.

A mandulafát megrohanja a szél, a bogarat a madár, az őzet a farkas, az embert - az ember. Ne kérdezd, miért, mert nem foghatod megaz értelmét. Csak nézz körül és lásd, hogy ez megmásíthatatlan.

Törvény. Amely nagyobb mindennél, hatalmasabb az emberi észnél is. Világmozgás. És e világmozgás - maga az élet. Nélküle nem volnaélet sem. Röpülj Madáchcsal a mindenségen végig, s akkor is idejutsz. Egyszer láttam egy kisgyereket. Pöttöm legényke volt, még járni is aligtudott. És ahogy odatotyogott a játszótéren egy másik aprósághoz, fölemelte a kis kezét és megütötte. Miért? Ki mondta neki? Sen-ki. Avilágtörvény, mely ott surrogott a vérében, örökéletű atomokban. Az a törvény súgta meg neki, hogy ütni kell, ma nekem, holnap neked, akárakarom, akár nem; hogy erő- sebbnek lenni jó, hogy győzni jó, s hogy küzdeni kell, mert az élet szakadatlan mozgás.

A mandulafa azért mégis ünnepre készül minden tavasszal, tovább terem a vihar után is, a bogárpete kikel, s az őz is megelli pettyesivadékait nemzedékről nemzedékre.

Mert ez is benne van a törvényben.

Hát akkor miképpen gondoljuk mi, emberek, hogy mi kivételek volnánk? Hogy mi le tudnánk rázni azt a mérhetetlen törvényt? Hogyanképzeljük, hogy mi meg tudjuk állítani a világmozgást?

Nem, nincs menekvés!

Végre kell hajtanunk a rendelés parancsát. Az egyiknek le kell hullania, a másiknak teremnie kell. A fölöttünk való Hatalom bizonyára tudja,miért van ez így. Hiszen nemcsak értünk, egyetlen generációért van a világ. Ha az élethez mozgás kell, a mozgás pedig harc, akkor nemlehetünk meg nélküle. És akkor nincs más hátra, mint becsülettel vállalni ezt a sorsot. Ha munka, hát munka, ha csók, hát csók, s ha harc, hátharc.

És akkor igaza van Látrányi Mihálynak, aki annyiszor csapott a vállamra e hetyke és vidám bölcsességgel:

- Ne sárgulj, fűzfa, én mondom, ne sárgulj! Minden úgy van jól, ahogy van, s az élet csak egy pitykegomb!

Igen: Látrányi nem gyötrődött. Volt egy nagy szentsé- ge: a becsület. S becsülettel, vígan, hetykén és egész lélekkel hajtotta végre atörvényt. Úgy élt, úgy halt, ahogy sorsa rendelte. És úgy haltak meg a többiek is. Tüzesen, fiatalon, a hulló virág áldozatos szépségében.

Áldott legyen emlékük!

És mindezeket végiggondolva: békesség támadt gyöt-rődő elmémben. És attól kezdve pontosan, tisztán láttam mindig, hol a helyem, mitkell cselekednem.

Megtanított rá a virágzó s virágját hullató örök mandulafa. XXIV Utász-század csinálja már A keresztek fáját. De sok szőke, barna kislányVárja a babáját. De csak minden tizediknek Jön vissza a párja: Monte Grappán közös sírba Hullott a kő rája. (Bakanóta 1918-ból)

Őszre járt az idő, mikorra lábra álltam.

Még vagy két rohanó hetem volt. Nevettem, daloltam, néztem lányszemekbe s virágzottam, mint a virág. Könnyen, vígan, legényesen.Hiszen ki tudja, nem kell-e holnap lehul-lanom?

És azután harmadszor is kimentem a frontra. Most a tá- bori ezredhez. Ott harcolt az akkor a Kárpátokban: a Cibó- patak völgyében.

Alig találtam ismerőst, de azért úgy tűnt, hogy hazaér-keztem. Otthon már nem éreztem magam otthon. Valahogy megváltozott a világ, súgy tetszett, hogy immár alig van kö- zöm hozzá. Magyarország egyre jobban távolodott tőlünk. Már szinte nem is éreztük hazánknak. Afrontlógósok, a ki-kapós feleségek, a hadiuzsorások s a mind szájasabb “felvi-lágosodottak” és “világpolgárok” utált “Hinterlanddá” zül-lesztették a hazai rögöt. De mi rendületlenül hittük odakint, hogy egyszer még hazamegyünk, s olyan “igazodást” csiná- lunk az otthon valóringy-rongy között, hogy a “Hinterland” egyszeriben visszaédesedik “Magyarországgá”.

Mondom, már csak ott kint volt jó. Ott csupa egyvágású ember volt. Mert a front, ez a véres, acélos gladiátoriskola egyformára csiszolta azembereket.

Ó, hányszor megtaláltam új bajtársaimon Látrányi, Rátz, Sós, Bauer, Takáts vagy éppen Szélt és Tatár arcvonása-it! Merőben másokvoltak, és mégis rájuk színlettek ezer apró vonásban.

A népfölkelő ezredbeliek közül csak kis Koczkás került még ki hozzánk. S ott is maradt velünk végig. Addig a ször-nyű október végi hétig,amikor inogni kezdett az égbolt az otthon valók hitványsága miatt, és ránk szakadt egész terhé- vel. Éppen akkor, amikor mi úgy éreztük, hogymár csak órák választanak el a győzelemtől…

Kis Koczkás! Mutáló hangú, szőke kis kölyök! Ha egyszer kezedbe kerül ez az írás, és magadra ismersz soraiból, ne haragudj meg érte!

A Cibó vize, Czokanestie hegygerince, a Magurna, Watra-Moldavica, a lángoló glitti major, Solka, a Czipornita kúpja, azután a Brenta-völgy és végül a Col Caprile sziklavi-lága, ott, az Asolone iszonyú lejtőjén - azok tudják, hogy ki voltál. S ha ma szürke kis emberke is vagy te,és minden más egykori bajtársad, ha ma füled mögé dugott ceruzával s ko-pott kabátujjvédővel járkálsz is az adóhivatal pultjai között, vagy azutcán loholtok a kenyeretek után: én ma is nagynak, mindenkinél nagyobbnak látlak benneteket. Én most is ott lá- tom vásott kabátotok mögöttaz érmek, medáliák ragyogó sorát. Még azokat is, melyeket sohasem kaptatok meg.

Nem tudom, merre vagy, hol élsz? Csak Tornay apóval találkozom néha. Fölénye, filozófiája ma is megvan, de már nem ez a legnagyobbértéke az életének. Viháncoló, apró kis-lányt vezetget gyakorta a budai Duna-parton. És annak a há- roméves gyereknek mindenszemvillanása és toppantása fö- lötte van az egész fölényes életbölcsességnek.

És dolgozunk, kis Koczkás, keményen. Mert nehéz ám kiásni ma a kenyeret Magyarországon! Pedig kell a kenyér azoknak az aprómagyaroknak, akik a nyomunkban járnak, gőgicsélve, babával vagy fahuszárral, avagy már iskolaköny-vekkel a hónuk alatt. Nehéz sor ez, denekünk teremnünk kell, kis Koczkás. Nekünk, akik megmaradtunk: tovább kell vinnünk a mandulafa életét. Ha úgy rendelte a nagy Tör-vény,hogy ezt kell cselekednünk, hát meg kell tenni egész lélekkel. Mert a mandulafa nem áll meg egy percre sem. Ne is álljon meg! Virágoznia,teremnie kell újabb ezer éven át.

Nehéz sor ez, de gyönyörű rendelés. Nehéz helytállni azok helyett is, akik lehullottak az orkánban. Nem is tud-nánk megtenni, ha csodáknem segítenének bennünket. Élő, valóságos csodák. Apró csodák egész sorozata. Azoknak az ereje, akik lehullottak virágzó ifjúságban,töretlen erővel, hogy átadhassák azt nekünk - szürke termőknek. Ezt érez-ned kellett, kis Koczkás, neked és minden bajtársunknak, akiketvisszabocsátott a front.

Én éreztem legalább százszor is annak a tizenöt esztendőnek válságos perceiben, mely esztendők annyi gonddal, keservvel terhelték mega magyar ember vállát. Mert ahány-szor megroppantott az élet, mindig a vállamra csapott egy láthatatlan kéz, és tisztán hallottam egyelfelejthetetlen han-got:

- Föl a fő, fűzfa, ne sárgulj! Szürke a parolid: honvéd vagy!

És én olyankor mindig fölvágtam a fejem, összecsikorítottam a fogam s - nekimentem fellegnek, vihar-nak. Tudom, veled szintén sokszormegesett ez. S eddig keresztül is gázoltunk sok-sok pogány helyzeten. Pedig ehhez is bűvészet kellett.

El kell mondanom még valamit.

Ezerkilencszáztizenckilenc tavaszán, mikor földönfutó volt minden magyar ember, s a rohamkések ártatlan szíveket ütöttek át, Lévakörnyékén bujdostam.

És akkor, egy reménytelen délutánon, csehek és vörö- sök hallalija közben, bevetődtem egy kis falusi templomba.

Riadt nép szorongott a homályos templombolt alatt. Nem tudta, mit kívánjon az Úristentől. A rendete, cseh zseb-rákok képében, vagy aharamiákat, akik magyar szóval hoz-ták a vörös zászlót? És valaki prédikált a szószéken. Csak a fehér karinge világított a homályban.

- Testvéreim! - kiáltotta egy zengő férfihang. - Őrállók legyetek mind! Farkasok ólálkodnak falvaink körül. Erőt kér-jetek az Úrtól, hogymegoltalmazhassátok véreiteket! Marta-lócok nyargalnak szerte. Az az igazság, hogy mi magyarok és emberek voltunk és leszünk mindhalálig.Legyetek kemé- nyek és állhatatosak! Sziklák legyetek! Magyar sziklák s a be-csület kősziklái. Vigyázzatok, mert a hazug jelszó ragadós, ésaz emberből állatot formálhat! (Őrizkedjetek hát magatoktól is! Nincs földi indulat, amit le nem győzhet az ember. Nincs szenvedély, melyenúrrá ne lehetnénk!

…Fölemelt ez a néhány szó. Szárnyaim nőttek tőle. - Ki ez az ember? - kérdezgettem magamban. - Ki az, aki el meri mondani, hogyminden indulaton úrrá tudunk lenni? Hol hallottam én ezt a zengő hangot?

És akkor rádöbbentem, hogy páterka. Csak ő mondhat-ja el, hogy az ember mindent legyőzhet. Én tudom. Láttam.

És ő volt: Rátz László.

Élt, tanított és védte a nyájat, mint a pásztor, mint a ha-ragvó arkangyal.

Tovább kellett állnom, anélkül, hogy szót válthattam volna vele.

Mert nem akartam nehéz sorsát az enyémmel is tetézni. És reméltem erős hittel, hogy visszakerülök még a falujába.

Nem úgy lett. Később, évekkel később hallottam hírt ró- la. A csehek lerángatták egyszer a szószékről, s nyomorékká verték. Régi töröttválla mellé eltörték a kezét is, lábát is. Most valami felvidéki faluban él. Misézni nem tud, prédikál-ni nem engedik. Nem baj! A fő, hogy mégisél. Ő tud prédi-kálni a szemeivel is. És e néma prédikáció bizonyosan szün-telenül zeng, sugárzik belőle utcán, téren, kunyhóban s Istenszabad ege alatt.

Ezt tudom róla, kis Koczkás.

Nanniról nem hallottam azóta.

Lehet, hogy férjhez ment. De az is lehet, hogy soha töb-bé nem szólalt meg a szíve. Sokszor úgy képzelem, hogy lá- tom őt. Iskolábanlátom. Mattaunban, Corgnalén vagy Divazzán. Mindegy. Csak látom, hogy áll a tábla előtt, pipis-kedve ágaskodik, mint egykor a kanzianibarlangban, s fehér krétája olasz ákombákomokat ír.

És ahogy írna, egyszer csak megáll, maga elé mered, s percekig úgy marad. Azután elméláz merengő tekintete a Csuk távoli orma felé,sóhajt, végigsimítja finom homlokát, tovább ír és magyaráz.

És a diószemű olasz nebulók csendben, kerekre nyílt szemmel nézik, de nem tudják, mi volt az. Nem sejtik, miért állott meg néhány percrea tanító néni. Nem sejtik, hogy só- haj suhant át az iskolán, egy tiszta arkangyalfej libbent meg a tanító néni szeme előtt, és semmi sem rezzentmeg rá, csak a csupasz, őszi mandulás ott fent a danei fennsíkon. És a felhő a Csuk orma fölött.

Lehet, hogy ez az elképzelés csak ostobaság, s ha Látrányi élne, és elmondanám neki, a vállamra csapna han-gos nevetéssel:

- Bolond vagy, fűzfa, de szépek az álmaid!

Szebenicsékről sose hallottam többé. Hazajött-e a fő- hadnagyunk az orosz fogságból vagy sem - nem tudom. De mindannyiszor fölkísértannak a szép, szerelmes, dacos asz-szonynak az emléke, ahányszor csak Körner verseskönyve akad a kezembe. Mert megkapó ahasonlóság e száz év előtti német költő és a mi egykori főhadnagyunk arca között.

Szeretném tudni, hol van Bauer. Meg a többiek. Ugyan merre villogtatja monokliját az elegáns Bauer? És hol méri fürge rőfjével HellerMárkus - a seviotot?

De senki sem tud róluk semmit.

Közben pedig múlik az idő, kis Koczkás.

Most megint ősz van. Fellegek takarják az eget, s ha ki-nézek az ablakon, hajók helyett csak a ködöt látom úszni a Dunán.

Ilyenkor sokat mulatok veletek, egykori árokcimborá- immal: a frontkamaszokkal. És kérdezgetem: ugyan merre lehettek mind, akik mégéltek?

Mert megy az idő riasztó gyorsasággal. Huszonhárom éves voltam, mikor vége lett a háborúnak. Most meg alig né- hány év még, és anegyvenedikbe lépek. Hol vagytok, merre, öreg csatasárkányok?

Sokat mulatok veletek ilyenkor.

És az asszonyom féltékeny reátok. Csak reátok félté- keny. Azt mondja, van egy darabja a lelkemnek, amely nem az övé. Az, amelyik

felétek néz szakadatlanul.

Próbáltam neki megmagyarázni a dolgot. Nem érti meg. Ez az egyetlen dolog a világon, amit nem tud megérte-ni. Hogy is értené meg azolyan ember, aki nem volt - odakint? Hiszen azt sem érti meg senki, mért van az, hogy te is, én is, mindenki, aki ott járt egykor abban aviharban, ma is fölkapjuk a fejünk, és sebesebben lélegzünk, ha katonák vonulnak el az ablakunk előtt. Mint ahogyan a vén katonaló isfelhorkan az eke előtt, ha trombitaszót hall.

Kint a Dunán úszik a köd, és én utolsó sorait írom e könyvnek.

Az asszonyom tudja, hogy veletek beszélgetek. De már nem faggat, nem akarja magához húzni azt a felétek forduló lélekdarabot.

Csak halkan a fejemre teszi áldott tenyerét.

Tudja, hogy ez a kis foszlánya a lelkemnek - a tiétek. Az is marad örökké.

Lassan elfogy a papír e történet alól. Ez is arra int, hogy befejezzem a könyvet. De tudom, hogy még sok-sok írásom-ban visszatértek.

Mert szüntelenül látlak benneteket mind. Világosan, tisztán látlak. A nagy csizmádban, amelyben úgy lötyögtek a lábaid még hadnagykorodban is, hogy röhögnivaló volt.

Megvan-e még az a rettentő csizmád? Meg a rézzel, alumíniummal kivert, híres rohamkésed? Meg a szutykos, plakettos katonasapkád?

Nekem megvan még a kardom. Úgy, ahogy összerozs-dásodott ott hátul a trénnél. Hiszen elöl sohasem hordottuk. Ott inkább csak bottalvagy fokossal jártunk, igaz-e?

Mondom, a kardom még megvan. Jó rozsdás a hüvely e, de a pengéje tiszta most is. És mellette függ a kopott, ösz-szekarcoltpisztolytáskám, benne a pisztollyal. Töltényem nincs hozzá. Minek az? Az emlékeknek ne legyen ölő magja. És ott függ a falon, aderékszíjamon, a horpadt hüvelyű szu-ronyom és a feslett Gyulay-táskám is. Meg a két rozsdás sarkantyúm.

Különös! A kislányomat sose érdekelték ezek a holmik.

De a kisfiam sokszor fölnéz rájuk.

Mikor még kisebb volt, gyakran lerimánkodta őket. A pisztolytáska a földig ért róla, a kardot meg úgy húzta maga után, hogy csakvonszolódott a szőnyegen. Hanem azért rettentően “kilépett” velük.

Egy időben igen rákapott erre a játékra. Úgy kellett tőle elvenni, hogy ágyba dughassák esténként.

Az anyja azzal érvelt, hogy a pisztolynak is aludnia kell.

- Nem is igaz - nevetett a fiú. - A fegyverek nem alusznak.

- De igenis, alusznak - szólt rá az anyja. - S aludj te is!

A fiú elgondolkozott egy darabig, s azután megszólalt csendesen:

- Apa, ugye a kard nem alszik?

A párom rám villantotta vidám, meleg tekintetét, és hunyorgott.

- De igenis, alszik. Igaza van édesanyádnak.

A fiú megint gondolataiba mélyedt. És azután újból megszólalt:

- Apukám, mikor a kard alszik, akkor mit álmodik?

- Semmit, kisfiam - felelte a párom -, aludj!

Csönd.

Kisvártatva seppegve kérdezte a gyerek:

- Apuka, ugye, ha a kard alszik, akkor álmodik is. Mit álmodik a kard?

Szelíd mosollyal nézett rám az anyja, és megcsóválta a fejét.

- Mit álmodik a kard, ha alszik? - sürgetett a fiú.

Sóhajtottam, s nem is gondoltam rá, mit mondok, ami-kor megszólaltam:

- Győzelmet, kisfiam…

Furcsa virág a mandulavirág:

Sokszor esztendőkig sincs. Lombja, levele hajt a fának, de vi-rágját nem adja ki.

Azután egyszerre, valamelyik tavaszon csudát tesz. Annyi a virágja, mint semmilyen más fának. Egyetlen hatalmas vidám bok-réta azegész fa.

Furcsa virág a mandulavirág: Ha nem hívja legharsogóbb kürtjével a tavasz: nem hajt. De ha kihajt, akkor elsőnek hajt ki minden virágokközött. S akkor kihajt olyan korán, mikor más fák, más virágok még csak nem is álmodnak a tavaszról.

S aztán egy éjszakán Lehull csaknem az egész virágcsoda ró- la. Egyetlen szélroham leráz róla minden virágot, melynek nem voltrendelése, hogy kössön s teremjen. Alig marad rajta.

Ami lehull, virágként hull le, gyönyörűségként hal meg tavaszi mámorban, fiatal varázsban.

S ami rajt maradt a fán - néhány árva virág -, Leveti szirmait, kopott, szürke termés lészen, s csontpáncélt ölt ruhája alá. Ha meghámozod:kemény, mint maga az irgalmatlansál: Pedig belül édes, tiszta és jó - mint a kenyér s mint a becsület. Ámbár van olyan is, amelymegkeseredik. Arra se haragudjatok: nehéz sors a mandulasors. Annál inkább szeressétek azt, amelyik szürkeségben, keménységben sdáncélban is megmaradt édesnek! ISBN 963 7780 80 7 KIADJA AZ AUKTOR KÖNYVKIADÓ FELELŐS KIADÓ: LOTHRINGER MIKLÓSFELELŐS SZERKESZTŐ: L. JESZENSZKY ÁGNES KÉSZÜLT A BORSODI NYOMDA KFT.-BEN FELELŐS VEZETŐ DUCSAI GYÖRGYSOMOGYVÁRY GYULA Ne sárgulj, fűzfa!

A Virágzik a mandula… c. regény folytatása a regénytri-lógia második kötete.

A Ne sárgulj, fűzfa! címe szójátékot takar: egyrészt a főhős becéző gúnynevére, másrészt az első világháború frontjain szenvedő katonákdacosan büszke mondására utal. Ne sárgulj…!, vagyis ne add fel, legyen tartásod, bármi törté- nik is.

Fűzfa szabadságra utazik haza az orosz frontról, hogy otthon más harcokat vívjon meg: a szív harcait. Az édes-bús szerelmi történet végén,a többszöri csalódás után szinte megváltás neki, hogy visszamehet a harctérre: először a bol-sevik forradalom hatására felbomlóban levőorosz, majd pe-dig a gyilkos olasz frontra… Megjelent SOMOGYVÁRY GYULA összes versei és műfordításai

Ezzel a kötettel - több mint fél évszázad kényszerű hallgatása után - jelentek meg újból Somogyváry Gyula köl-teményei. Gyula diák- ígyismerte meg őt az ország - végig-verselte életét. Múzsája akkor sem hallgatott, amikor a Gestapo, majd az ÁVH fogságában sínylődött.

Miután végigharcolta az első világháborút, Trianon iszonyatát elutasító, forró hangvételű verseivel vált országos hírű költővé. Ez, valaminthazája sorsáért érzett aggodalma végigkísérte művészetét.

Összes verseinek jelen kiadása számos költeményét elő- ször közli nyomtatásban, így az 1944 után írtakat is.

Védőszakasz.

Zászlóaljparancsnokságnál.

Goriziai (Görz = Gorizia).

Morva vagy cseh.

Kapok végre egy értelmes választ?

Hogyan? Mit?

Cseh.

Kapitány úr! Mi lenni négy magyar frontharcos… Nem beszélni néme-tül… csak szuronyt fel és hurrá…

Utaltasd be.

Itt: földbe, sziklába vájt fedezék.

Címzés (Adresse).

Eligazítást.

Harcmezőn.

Tanítóképző.

Az istenek eledele a görög mitológiában.

Oszlopos tornácon.

Durvább, kártolt gyapjúszövet.

Tanítónőjelölt, kezdő tanítónő.

A Monarchia nem magyar és nem német nyelvű népeinek csúfneve.

Nagysága.

Jelesre.

Zászlósok.

Kadétok.

Rossz németséggel: Nannika egy csillag.

Igen, mi minden vagyok még én?

Nos?

Rubintos muskátli.

Nannikának lenni csodaszép szemek és lábak…

A szó szerinti fordítás rossz tréfája: a nekem jólesik kifejezést máskép-pen használja a német. Schmidt szóhasználata az esőre vonatkozik.

A köpenygallért a nyaknál a paroli fölött összefogó, makk alakú gomb.

Csoportparancsnokság.

Tekereg.

Tartalék ezred.

Önmegtartóztatási előírása.

“Lasciate ogni speranza, voi chentrate!” (“Ki itt belépsz, hagyj fel min-den reménnyel!” Dante: Isteni színjáték.)

Caproni gyártmányú olasz vadászrepülőgépek.

A korabeli hadijelentés népszerű elnevezése.

Beszállni! Indulás! Katonavonat indul!

Tehát.

Hadsereg-főparancsnokság (AOK).

Beszállás!

Császári és királyi hadtápkörzet-parancsnokság.

Fecsegve.

Körülmények, kilátások.

Magassági pont, magaslat.

Signum Laudisa, vagyis katonai kitüntetése.

Mesterlövészek.

Géppuskával előre!

Jóvátenni.

Árkász főhadnagy.

Pallót, hídként szolgáló deszkát.

Egészségügyi oszlopához.

Zsuppolás Krakkóba!

Na, gyerekek, ti aztán szépen bevásároltatok! Gránátok, mi?

Idegsokk. Majd rendbe jön. Hiszen fiatalok vagytok még. Tehát: szerencse fel! Szervusztok!

Rossz németséggel: zászlós.

Rohamoztunk.

Ellentámadást.

A második meg a negyedik századot.

Állásból.

Császári és királyi tartalék kórház.

Egy pajtásom volt nékem, Sehol se lelsz olyant. Csatára dob szólt, ő nem Tágított soha tőlem, Mindig velem rohant.

Jön egy golyó röpülve, Nekem vagy néki szól? Őt éri, és mellőlem, Mint egy darab belőlem, Lábamhoz úgy omol. (Ludwig Uhland: A jó pajtás.

Vikár Béla fordítása.)