1

Sématerápia Forrás: http://www.sematerapia.hu/

A jelen oldal célja az amerikai dr. Jeffrey E. Young által kifejlesztett pszichoterápiás irányzat, a

sématerápia magyarországi ismertségének elősegítése. Az oldalt Birtalan Balázs szerkeszti. Az

itt található és/vagy hivatkozott írások – részben vagy teljes terjedelmükben, a szerző

feltüntetésével és a forrás megjelölésével – non-profit célból szabadon, kereskedelmi célból a

szerző írásbeli engedélyével idézhetők.

TTTTartalomartalomartalomartalom

A sématerápia szisztematikus bemutatása ............................................................................................. 3

1. Életünk csapdái ................................................................................................................................ 3

2. Sémák sűrűjében... 1. ...................................................................................................................... 6

3. Sémák sűrűjében... 2. .................................................................................................................... 10

4. Az önszívatás három módja ........................................................................................................... 14

5. Az önszívatás abbahagyása ............................................................................................................ 17

6. Süppedős fotel vagy tüzes trón? .................................................................................................... 22

7. Tüdőlövés után... ........................................................................................................................... 26

I. sématartomány: Elszakítottság és elutasítottság ............................................................................... 30

1. Elhagyatottság–instabilitás (Ab) .................................................................................................... 30

2. Bizalmatlanság–abúzus (Ma) ......................................................................................................... 34

3. Érzelmi depriváció (Ed) .................................................................................................................. 44

4. Csökkentértékűség–szégyen (Ds) .................................................................................................. 49

5. Társas izoláció–elidegenedettség (Si) ............................................................................................ 54

II. sématartomány: Károsodott autonómia és teljesítőképesség .......................................................... 59

6. Dependencia–inkompetencia (Di) ................................................................................................. 59

7. Sérülékenység–veszélyeztetettség (Vh) ........................................................................................ 63

8. Összeolvadás–éretlenség (Em) ...................................................................................................... 70

9. Kudarcra ítéltség (Fa) ..................................................................................................................... 74

III. sématartomány: Károsodott határok ............................................................................................... 80

A harapós plüss nyuszi ....................................................................................................................... 80

10. Feljogosítottság–grandiozitás (Et) ............................................................................................... 82

11. Elégtelen önkontroll–önfegyelem (Is) ......................................................................................... 87

2

IV. sématartomány: Kóros másokra irányultság .................................................................................... 89

12. Behódolás (Sb) ............................................................................................................................. 89

13. Önfeláldozás (Ss) .......................................................................................................................... 90

14. Elismerés-hajszolás (As) ............................................................................................................... 90

V. sématartomány: Aggályosság és gátlás ............................................................................................. 92

15. Negativizmus–pesszimizmus (Np) ............................................................................................... 92

16. Érzelmi gátoltság (Ei) ................................................................................................................... 92

17. Könyörtelen mércék–hiperkritikusság (Us) ................................................................................. 93

18. Büntető készenlét (Pu) ................................................................................................................. 93

Felhasznált irodalom .............................................................................................................................. 95

3

A sématerápia A sématerápia A sématerápia A sématerápia szisztematikus bemutatásaszisztematikus bemutatásaszisztematikus bemutatásaszisztematikus bemutatása

1. Életünk csapdái A sématerápia általános bemutatása. Érzelmi alapszükségletek. Korai maladaptív sémák.

A címben írt életcsapda mint szakkifejezés nem igazán ismert a mai pszichológiai közbeszédben. A szó az angol lifetrap tükörfordítása, forrása pedig Jeffrey E. Young és Janet S. Klosko Reinventing Your Life című könyve. E könyv nem jelent meg magyar nyelven, ám a szerzők (plusz Marjorie E. Weishaar) Sématerápia című könyve hozzáférhető magyarul, és ez hivatkozik a nevezett műre, Kezdj új életet! címen. Aki egy kicsit is ismer engem, tudhatja, hogy meglehetősen szkeptikusan állok az „Olvasd ezt el, nagyon tuti; megváltozik tőle az életed!” jellegű bulvárpszichológiai irodalomhoz. A Reinventing Your Life-nak ráadásul a borítója is olyan, mint a címe (amire kérdés, hogy a húsz évvel ezelőtti megjelenés mentségül szolgál-e), úgyhogy szinte bizonyos, hogy magamtól kézbe nem vettem volna, ha véletlenül rábukkanok egy könyvesboltban.

Nem is vettem kézbe – mindaddig, amíg a megrendelt példány meg nem érkezett Amerikából. Ugyanis a Sématerápia című könyv olvasása során úgy döntöttem: márpedig nekem ebből az új terápiás iskolából nem elég ez az egyetlen, magyarul hozzáférhető kézikönyv; igenis szükségem van további irodalomra is. Életcsapda, maladaptív séma, sématerápia Mit jelent hát ez a három kifejezés? Egyszerű: az első kettő ugyanazt, a harmadik pedig azt a pszichoterápiás iskolát, amely az első kettőt állítja a diagnózis és a gyógyítás fókuszába. A Reinventing Your Life valójában egy „felhasználói kézikönyv”: azért írták, hogy a terápiás munka elején kézbe adják annak a kliensnek, akit a továbbiakban sématerápiával akarnak kezelni, hogy megértse, mi is ez az egész rendszer. Ez a könyv egyszer-kétszer említi ugyan a séma szót, de az általa jelölt fogalomra konzekvensen a képszerű életcsapda kifejezést használja. Felteszem, e koncepció mögött az volt, hogy nem akarták terhelni az olvasót a kelleténél több pszichológiai szakkifejezéssel. A Sématerápia című könyv ezzel szemben szakembereknek, gyakorló terapeutáknak szól, s mint ilyen, távol áll tőle a bulvárosítás. A J. E. Young által megalkotott rendszer egy új, dinamikusan fejlődő, integratív szemléletű pszichoterápiás megközelítés, amely eredetileg a kognitív terápia erőteljesen megreformált verziója, de merít a pszichodinamikus (túlegyszerűsítve: analitikus) megközelítés, a tárgykapcsolat-elmélet, a Gestalt-terápia és más iskolák gondolatvilágából és gyakorlatából is. A „más iskolák” közé tartozik – meglátásom szerint – a TA is, jóllehet a könyv egyetlenegyszer sem hivatkozik rá. Ugyancsak gondosan

4

kerüli a „hipnózis” szó leírását, miközben a sématerápia számos eszköze között az imagináció kiemelt helyen szerepel, és a bemutatott eljárás de facto semmiben nem különbözik a formális hipnózistól. Ki nem elégített érzelmi alapszükségletek A sématerápia címadó fogalma a séma, teljes nevén az ún. korai maladaptív séma (ezt az elsőre talán ijesztő kifejezést mindjárt szemügyre vesszük közelebbről is). Az egész rendszer központi háttérfogalma azonban a szükséglet – hasonlatosan az EMK-hoz. Young és munkatársai klinikai tapasztalataik alapján a következő érzelmi alapszükségleteket nevezik meg: 1. Biztonságos kötődés, elfogadás, gondoskodás 2. Autonómia, kompetencia, én-azonosság (identitás) érzése 3. Reális keretek (határok) és önkontroll 4. A szükségletek és érzelmek kifejezésének szabadsága 5. Spontaneitás és játék Az alapszükséglet kifejezés arra utal, hogy a felsorolt szükségletek kivétel nélkül minden emberben jelen vannak kora gyerekkortól fogva – persze az egyedi, hogy kiben melyik milyen intenzitással. Az egészséges felnőtt embert arról lehet megismerni, hogy megvan a képessége, hogy e szükségleteit adaptív módon kielégítse. Álljunk meg egy pillanatra az adaptív szónál. A kifejezés, ha máshonnan nem is, egy könyvnek a filmre adaptálásából, azaz alkalmazásából ismerős lehet. A pszichológiában az adaptív mint szakkifejezés azt jelenti: a környezethez való alkalmazkodást elősegítő. Tapasztalataim szerint ehhez szükséges gyorsan hozzátenni, hogy az alkalmazkodás nem behódolást és önfeladást jelent. Aki télen melegen öltözködik, az nem „behódol” a környezetnek, hanem alkalmazkodik hozzá. Aki Angliában a „balra tarts” elvét követi, az nem elvtelen önfeladásról, hanem egészséges alkalmazkodásról tesz tanúságot. Az adaptív viselkedés azt jelenti, hogy elősegíti az egyén (1) jóllétét és (2) fejlődését. Ennek ellentéte a maladaptív, ami – értelemszerűen – olyan viselkedésre utal, amely gátolja a fejlődést, illetve szenvedést okoz az egyénnek (és alkalmasint környezetének) – de legalábbis nem célravezető a környezet által elé tárt probléma kezelésére. Aki télen egy szál pólóban vacog az utcán, és közben bőszen kurvaanyázik, hogy „Hű, de rohadt hideg van, ez felháborító!”, ahelyett, hogy felöltözne, vagy legalábbis bemenne egy fűtött épületbe, annak viselkedését maladaptívnak mondjuk. Nem állítjuk, hogy ez a viselkedés „rossz”, hogy „erkölcstelen” vagy „ostoba” – a „maladaptív” jelző használatával csupán azt állapítjuk meg, hogy nem célravezető az adott probléma kezelésére. Tehát miről is van szó? Az egészséges felnőtt ember tehát képes arra, hogy érzelmi alapszükségleteit adaptív módon elégítse ki. Ha valaki erre nem képes, annak megvan a maga oka. Young és munkatársai szerint gyermek- és serdülőkori élmények, tapasztalatok alakítottak ki az illetőben olyan

5

diszfunkcionális, önsorsrontó érzelmi és kognitív mintázatokat, amelyek aztán a későbbi életben mind kiterjedtebben hatják át az egyén életét. E mintázatokat nevezzük sémáknak. A gyermekkori eredet indokolja a korai, a diszfunkcionális, önsorsrontó jelleg pedig a maladaptív jelző használatát. Innen a fentebb már említett teljes elnevezés: korai maladaptív séma. A séma szó önmagában nem negatív fogalom a kognitív pszichológiában (és leágazásaiban), hiszen csupán annyit jelent, hogy a megismerés során szervezzük, kötegeljük az információkat. Olvasás közben többnyire nem egyesével betűzzük ki a szöveget, hanem komplett szóképeket látunk és fogadunk be; ez sem más, mint sémák – azaz meglévő minták – alkalmazása a megismerés folyamatában. Mindazonáltal amikor a sématerápia szóhasználatában alkalmazzuk a séma szót, mindig valami negatívat értünk alatta: a korai maladaptív sémákat. Ennek oka nem holmi pesszimista emberszemlélet, hanem azon egyszerű ok, hogy a terápiás segítséget kérő klienseknél ezek okozzák a problémát. A sématerápia nem hogy nem pesszimista, hanem nagyon is optimista szemléletű megközelítés. A sémákat nemes egyszerűséggel sebeknek (vagy az említett könyvben: csapdáknak) tekinti, és azt a célt tűzi maga elé, hogy e sebeket begyógyítsa, illetve a csapdákból kisegítse azt, aki beléjük ragadt. Ugyanakkor nincs szó hurráoptimizmusról: a klinikai tapasztalatok realitására alapozva Young és munkatársai legalábbis kérdésesnek tartják, hogy egy séma valaha is teljes mértékben meg tud-e gyógyulni. Szerintük olykor a begyógyult seb is felszakadhat, vagyis a gyógyulási folyamat után is megeshet, hogy a séma aktiválódik, és újra diszfunkcionális viselkedést eredményez. Ez a gondolat gyakorlatilag megegyezik a TA gumikötél fogalmával. A sématerápia egyik legnagyobb előnye – szemben számos más pszichoterápiás megközelítéssel –, hogy a rendszer kulcsfogalma (jelesül a séma) nem csupán annyit mond el az emberről, hogy „juj, valami baj van”, hanem egy jól strukturált képet vázol fel róla. A számos klinikai tapasztalat alapján ugyanis a sémákat csokorba gyűjtötték és nevekkel látták el: az érzelmi szükségletek fent felsorolt öt nagy területének megfelelően öt ún. sématartományt azonosítottak be, ezeken belül pedig összesen 18 korai maladaptív sémát különítettek el. Mindegyik sémához kidolgozták a beazonosításához szükséges ismérveket, illetve a kezelésükhöz javasolt egyedi protokollt. Az utolsó szó talán riasztó lehet: esetleg azt a benyomást kelti, hogy a sématerápiának nemcsak a tárgyát képezik ilyen-olyan sémák, hanem a kliensekhez való hozzáállása is sematikus. Szeretném leszögezni, hogy erről szó sincs. Amint már jeleztem, a sématerápia alapvetően integratív módszer, amely, bár valóban jól strukturált terápiavezetést tesz lehetővé, nem nélkülözheti a terapeuta karakánságát, rugalmasságát, kreativitását és humorát. A sématerápia határozottan nem vonáselmélet: a látszat ellenére szó sincs arról, hogy az embereket 18 csoportba osztaná be (kékek, sárgák, pirosak, zöldek stb.). Mivel egy embernek 0-tól 18-ig akárhány aktív sémája lehet, ráadásul ezek különböző intenzitással képviseltetik magukat a személyiségben, bízvást kijelenthetjük, hogy minden egyes ember egyedi

6

sémaprofillal rendelkezik – következésképpen a terapeuta részéről nagyfokú nyitottságot és egyedi bánásmódot követel.

2. Sémák sűrűjében... 1. A korai maladaptív séma definíciója. A sémák kialakulása gyerekkorban. ...legalábbis majdnem. Mielőtt ugyanis fejest ugranánk a Young-féle sématerápiában jelenleg számon tartott a 18 séma világába, pár általánosabb kérdést még meg kell válaszolnunk. Mi is az a korai maladaptív séma? Hogy alakul ki? Mi tartja életben? Mit csinál velünk a séma? És mit csinálunk vele mi? Továbbá: mit csinál vele a terapeuta? Ezekre keresünk választ – a kánikulára és az olvasóra való tekintettel (legalább) két részben. Figyelmeztetés A sématerápiától, ettől az új, alig húszéves pszichoterápiás irányzattól lehet és érdemes sokat várni, azonban azok számára, akik túl sokat várnak tőle, szeretném az elején leszögezni: noha a sématerápia egy nagyon klassz modell az ember működéséről, sajnos akkor sem tekinthető az univerzum végső titka kinyilatkoztatásának. Akkor is csupán egy modell – semmi több. A modellről hajdan a következőt írtam (akkor történetesen az EMK kapcsán, amit sokan hajlamosak szintén egyetemes igazságnak tekinteni): A modell egy nagy izé alapján készített kis izé. (...) A modell műfajára jellemző, hogy nem beszélhetünk „jó” vagy „rossz” modellről, csak olyanról, ami a nagy izé működésének megértéséhez hatékonyan vagy nem hatékonyan járul hozzá. És mivel minél nagyobb a nagy izé, annál sanszosabb, hogy a működése nem egydimenziós, ezért a működés különféle szempontjainak megértését különféle modellek segíthetik elő. E látszatra homlokegyenest különböző modellek nem feltétlenül mondanak ellent egymásnak, mert ugyanazon valóság más aspektusait szándékoznak megvilágítani. A newtoni és az einsteini világkép ugyanazt a létező világot modellezi, ennek ellenére a kettő nem is hasonlít egymásra. Ezek után lássuk, mi is az a séma! Definíció a boncasztalon A rendszer alapművének számító és a rendkívül frappáns Sématerápia címet viselő kézikönyvben (J. E. Young, J. S. Klosko, M. E. Weishaar: Schema Therapy, Guilford Press, 2003; magyar kiadás: VIKOTE, 2010) a következő definíciót olvashatjuk: Röviden tehát a korai maladaptív sémák olyan önsorsrontó érzelmi és kognitív mintázatok, amelyek a korai fejlődés során kezdenek kialakulni és egész életünk folyamán ismétlődnek. Figyeljük meg, hogy a fenti definíció szerint az egyén viselkedése nem része a sémának; Young teóriája szerint a maladaptív viselkedés a sémára való reakcióként alakul ki. (I. m. 21. o.) Nézzük meg közelebbről ezt a meghatározást!

7

A séma tehát egy mintázat. A mintázat ugyanazt jelenti itt is, mint az óvodában, amikor a foglalkozásokon sormintákat rajzoltunk: valaminek az ismétlődését. A pszichológiában általában viselkedési mintázatokról beszélünk, azonban láttuk, hogy a sémák esetében épp hogy nem a viselkedés motívumai ismétlődnek, hanem valami más: A séma érzelmi és kognitív mintázat. Azaz ha vesszük a fiktív Józsit, akkor azt látjuk nála, hogy ahogy halad előre az életében, időről időre megtörténik vele különféle helyzetekben, hogy azonos, vagy egymásra legalábbis nagyon hasonlító érzelmeket és kogníciókat él át. A kogníció itt jelenti mindazt a folyamatot, amelynek során a külvilág valamely elemei (a) belemásznak Józsi fejébe és ott fogalmakká alakulnak; odabent pedig (b) a korábban már ott lévő fogalmakkal, valamint (c) egymással, táncra kelnek. Vagyis kogníció alatt jelen esetben értjük mind (a) a megismerést, (b) az emlékezést és (c) a gondolkodást. Az érzelmekhez pedig nyugodtan csapjuk hozzá az adott helyzetben jelentkező testi érzéseket is. Ez így nem kevés: jószerével az egész lényünket átfogják. Hiszen gondoljuk át még egyszer: ha benne vagyunk egy helyzetben, ott mi minden történik velünk: az érzékelés és észlelés folyamatának eredményeként megismerjük a szituációt (benne nem utolsósorban önmagunkat, ahogy ott éppen jelen vagyunk); gondolataink és emlékeink támadnak; érzelmek keletkeznek bennünk, és testi érzéseket tapasztalunk magunkon. Ennyi. Gyakorlatilag felsoroltunk mindent: ezeken kívül mást nemigen mondhatunk – leszámítva azt, hogy mindezen pszichés kulimászban valahogy még viselkedünk is. De hogyan? Ha felnőtt, autonóm módon vagyunk jelen a helyzetben, akkor viselkedésünk adaptív, más szóval funkcionális (azaz jól működő) lesz. Ellenben – mondja a sématerápia – ha a szituációban aktiválódik egy vagy több korai maladaptív sémánk, akkor önmagunk ellenfeleiként fogunk játszani: önsorsrontó módon viselkedünk. Ez lehet, hogy két másodpercen belül önmagunk számára is világos lesz, de elképzelhető, hogy csak évtizedek múlva (vagy akkor sem) értjük meg, hogy valójában kiszúrtunk magunkkal. Vegyünk egy példát! Fent nevezett Józsi barátunk a következő, roppant bonyolult élethelyzetben találja magát: át akar menni egy közepesen forgalmas úttest túloldalára. Ha Józsi autonóm, egészséges felnőtt módon van jelen, akkor körülnézve felméri, hogy a balról épp közeledő autóbusz előtt simán átérhet a felező vonalig; konstatálja, hogy elég széles az út, hogy ott megállva elengedje majd a jobbról közeledő Skodát, és biztonságban eljusson a túloldali járdáig. Tehát lelép az úttestre, és a vázolt módon átmegy a túloldalra. A feladat bagatell számára, ezért a folyamat során legfeljebb enyhe pulzusemelkedést lehetne nála kimutatni, ami a készenléti szituációk természetes velejárója. Ám ha Józsinak történetesen van egy régi keletű, ún. sérülékenység–veszélyeztetettség sémája, akkor a következő történhet. Mindkét közeledő járművet nagyobbnak és gyorsabbnak, az úttestet szélesebbnek, saját magát pedig lassúbbnak és ügyetlenebbnek fogja látni. Esetleg felmerül benne egy kisgyerekkorában – akár csak a tévében – látott baleset emléke, vagy halványan felcsendül fejében édesanyja rémült hangja, amikor egyszer tíz perccel később ért haza az iskolából: „Úristen, már azt hittem, meghaltál!” Mindezen emlékek valószínűleg nem jutnak el benne a tudatosulásig, de érzi, hogy nyomás nehezedik a mellkasára, gyöngyözni kezd a homloka, miközben az a negatív automatikus gondolat fut át a

8

fején, hogy „Na nem, ez itt életveszélyes!” Józsi tehát legyalogol háromszáz métert a következő zebráig, ott – lehetőleg beékelődve nyolc másik ember közé – átkel a túloldalra, majd a járdán visszagyalogolja ugyanazt a háromszáz métert, hogy megérkezzék oda, ahová eredetileg indult. Emeljük ki a példából, hogy a séma aktiválódása során szerepet kap benne valamely gyerekkori tapasztalat, függetlenül attól, hogy Józsi ennek tudatában van-e, vagy sincs. (Hogy milyen gyerekkori tapasztalatok vezethetnek a sémák kialakulásához, arról alább még lesz szó.) Tegyük hozzá azt is, hogy amint telik az idő, Józsi egyre szilárdabban fog hinni abban, hogy az úttesten átkelés veszélyes üzem, és e hiedelme, mint egy lassan, de biztosan terjeszkedő tintapaca, életének mind nagyobb területét hálózza be. Szélsőséges esetben kialakíthat magának egy komplett közlekedési fóbiát, ami miatt egy idő után nem fog kilépni a lakásából; enyhébb esetben csupán szétszorongja az életét ebben az „életveszélyes világban”. Persze az is lehet, hogy hatalmas erőfeszítéssel száznyolcvan fokos fordulatot vesz, és abban leli örömét, hogy hatsávos autóutakon, csúcsforgalomban, a kocsik között szlalomozva közlekedjen. Ugyanaz a séma különböző formákban fejezheti ki magát. (Erről a cikk folytatásában még lesz szó.) A definíció – még egyszer A fenti boncolás után vessünk még egy pillantást a definícióra: elvileg most már minden szavának értjük a jelentését. ...önsorsrontó érzelmi és kognitív mintázatok, amelyek a korai fejlődés során kezdenek kialakulni és egész életünk folyamán ismétlődnek. ...az egyén viselkedése nem rész a sémának.(I. m. 21. o.) Mehetünk tehát tovább a következő kérdésre: Mi történt annak idején a kis Józsival? Láttuk, hogy Young szerint a korai maladaptív sémák bizonyos érzelmi alapszükségletek ki nem elégített voltához kapcsolódnak. Ismétlésképpen, a következő szükségletekről van szó: 1. Biztonságos kötődés, elfogadás, gondoskodás 2. Autonómia, kompetencia, én-azonosság (identitás) érzése 3. Reális keretek (határok) és önkontroll 4. A szükségletek és érzelmek kifejezésének szabadsága 5. Spontaneitás és játék Amikor arra gondolunk, hogy egy kisgyerek szükségletei valaha csorbát szenvedtek, akkor hajlamosak vagyunk arra gondolni, hogy nem ölelték meg elégszer, vagy nem vettek neki soha fagyit, amikor szeretett volna. A dolog azért ennél összetettebb.

9

A séma kialakulása először is történhet gyorsan vagy fokozatosan. Bizonyos élményekből egy is bőségesen elég ahhoz, hogy megnyomorítsa a személyiséget, más típusú élményeknek ugyanezen eredményhez hosszú időn keresztül kell ismétlődniük. Józsi nem lesz lelki sérült attól (értsd: nem alakul ki séma, illetve nem íródik be a sorskönyvbe gátló parancs), hogy az apja egyszer ijesztően rákiabált, vagy hogy az anyja egyszer elfelejtett időben érte menni az óvodába – ha eközben őszinte, bizalom- és szeretetteli légkör vette őt körül. Ám ha apja részéről a kiabálás és a kisebb-nagyobb megfélemlítés rendszeres, az anyja viselkedésében pedig szinte kiszámítható a kiszámíthatatlanság, akkor Józsiban jó eséllyel alakulnak ki korai maladaptív sémák, amelyek aztán mind jobban kiteljesednek és átjárják a személyiségét. Tegyük hozzá, hogy ez utóbbi esetben Józsi, amikor a terápia során visszaemlékezik gyerekkorára, nem fog beszámolni semmilyen konkrét szörnyűségről. Beszél majd ürességről, bizalmatlanságról stb., de nem említ semmilyen traumát. A trauma egyáltalán nem szükségszerű beugró a sémák kialakulásához. Ugyanakkor van olyan, hogy egyetlen élmény traumatizálja a személyiséget. Ha Józsinak meghal az édesanyja; ha a szeme láttára gázolják halálra a kiskutyáját; ha megerőszakolja a nagyapja; ha egyedül él át egy földrengést vagy akár csak egy nagyobb fajta vihart; ha megverik és megalázzák az osztálytársai – akkor könnyen lehet, hogy más tényezőre már nincs is szükség ahhoz, hogy a séma kialakuljon. Az is lehetséges persze, hogy Józsi a család szeme fénye volt (vegyük a közlekedési fóbiában kulmináló esetet: anyuka agyonaggódta magát, ha csak pár percet késett), és e minőségében mindent megkapott, cserébe viszont semmilyen kötelezettség nem hárult rá. Kényeztették, túlféltették, megoldották helyette a feladatokat. Ha a fent felsorolt szükségletekben gondolkodunk, akkor felmerülhet, hogy ez a bánásmód nem igazán kedvez sem az autonómiának és kompetenciának, sem a reális keretek kialakulásának. Józsi alkalmasint emlékezhet úgy, hogy ő a világ legelégedettebb, kerekképű kisgyereke volt – felnőtt korában mégis sémák vezérlik a viselkedését, azaz – a definíció szerint – önsorsrontó módon él. És hogy tovább bonyolítsuk: az is lehet, hogy Józsival gyerekkorában nem történt semmi extra, leszámítva, hogy már akkor is volt neki két szeme és két füle, úgyhogy látta és hallotta, hogy szülei és más fontos személyek hogyan viselkednek és hogyan nem viselkednek. Saját viselkedésünk részint spontán, belülről fakadó (Szabad Gyermeki), részint konkrét válasz a tekintélyszemélyek elvárásaira (engedelmeskedés vagy lázadás: Alávetett vagy Lázadó Gyermeki). Azonban van a viselkedésnek egy olyan faktora, amely nem is spontán, nem is áll mögötte konkrét elvárás – csupán egy minta utánzása. A mintakövetés vonatkozhat konkrét viselkedésekre (Józsi pontosan ugyanúgy nem köszön egy boltba belépve, ahogy az apja tette), de átfogóbb mintázatokra is. A szülők (és más felnőttek) szavakkal és szavak nélkül rengeteg hiedelmet, előítéletet, szorongást és egyéb érzelmet élnek a gyerek elé. A gyerek pedig ezek jó részét átveszi – pontosan ugyanúgy, mint a hasznos tudásokat: hogy hogyan kell cipőt kötni, fogat mosni és titokban szülinapi meglepit készíteni. Nem differenciál, hogy „ez jó, adaptív – átveszem; ez nettó marhaság – eszembe sincs átvenni”. Ha a minta elég erőteljesen van jelen, akkor az hasznosságára vagy károsságára való tekintet nélkül beépülhet a személyiségbe.

10

Összefoglalva: a korai maladaptív sémák kialakulásához négyféle út vezet. 1. Túl kevés valami jóból. – Ölelésből, simogatásból, meséből, kölcsönösségből, ajándékból, együtt töltött időből, bizalomból, elfogadásból, együtt nevetésből, játékból stb. 2. Túl sok valami rosszból. – Amint láttuk, ez történhet „cián-üzemmódban” (egyszeri mérgezés, azaz trauma) és „arzén-üzemmódban” (az arzén fokozatosan gyűlik fel a szervezetben, és akkor pusztít, amikor elér egy bizonyos szintet). Gondolhatunk lelki, fizikai vagy szexuális erőszakra, gyűlölködésre, stresszre, irreális követelőzésre, büntetésre stb. 3. Túl sok valami jóból. – Kényeztetésből, tutujgatásból, engedékenységből. Gyakori, hogy egy gyerekkorában elhanyagolt vagy bántalmazott szülő esik át a ló másik oldalára, és végeredményben káros hatású attitűdje mögött az áll, hogy nem akarja kitenni saját gyerekét mindazon szörnyűségeknek, amelyeket ő maga átélt. Így tehet szert egy önző, kiállhatatlan, nárcisztikus nagypapa „érthetetlen módon” önző, kiállhatatlan, nárcisztikus unokára, miközben az anyja (a nagypapa lánya) a világ legodaadóbb, legsegítőkészebb embere. 4. Szelektív azonosulás – A gyerek követi a szüleitől (és nem először tesszük hozzá: más tekintélyszemélyektől) látott mintát. De nemcsak a viselkedést, hanem a viselkedés mögötti érzelmeket és kogníciókat is átveszi: azonosul a mintaadó felnőttel. A „szelektív” jelzőre azért van szükség, mert az azonosulás soha nem teljes: a gyerek soha nem válik a szülő második, változatlan kiadásává. Bizonyos dolgokat átvesz tőle, másokat nem – szemben alkalmasint a testvérével, aki ugyanabban a környezetben egész más mintákat tesz magáévá. (Már csak ez az evidens tény is bizonyítja, hogy micsoda fatális félreértése az egész sorskönyv-elméletnek az a gondolat, miszerint „a gyerek sorskönyvét mi írjuk”.) Körüljártunk tehát két kérdést: Mi is az a korai maladaptív séma, illetve hogy alakul ki. Előttünk áll tehát még a következő kérdések megválaszolása: – Mi tartja életben a sémát? – Mit csinál velünk a séma? – Mit csinálunk mi a sémával? – Mihez kezd a sémával a terapeuta? Ezekkel a kérdésekkel folytatjuk.

3. Sémák sűrűjében... 2. A sémák fennmaradása és hatása. Diszfunkcionális viselkedések, személyiségzavarok. Tisztáztuk már, mi minden történhetett Józsival gyerekkorában, amitől kialakultak a korai maladaptív sémái, amelyekkel azóta is szívatja önmagát. A következő – látszólag teljesen jogos – kérdés: ha egyszer a sémák csak arra jók, hogy Józsi szívassa velük önmagát, akkor miért nem szabadul meg tőlük? Más szóval: Mi tartja életben a sémát?

11

A válasz meglepően egyszerű: a kérdés rosszul van feltéve, ugyanis burkoltan nemcsak kérdez, hanem burkoltan állít is valamit. Mégpedig azt állítja, hogy „a sémák csak arra jók, hogy Józsi szívassa velük önmagát”. Ha ez igaz lenne, akkor valóban érthetetlen volna, hogy Józsi miért nem mond nekik búcsút egyszer s mindenkorra. Amennyiben feltételezzük, hogy Józsi nem komplett hülye, akkor abból a puszta tényből, hogy Józsi sémái köszönik szépen, jól vannak, élnek és virulnak, le kell vonnunk a következtetést: a sémák megléte nem mindenestől rossz az egyén számára. Korábban már részletesen írtam az NLP két alaptételéről. Az egyik: Különbség van a viselkedés (tünet) és annak pozitív szándéka között. A másik: Megszületése pillanatában kivétel nélkül minden viselkedés adaptív. Igaz ez a sémák kialakulására is. Amikor kisgyerekkorban azt választjuk, hogy kialakítunk egy sémát, akkor azért tesszük ezt, mert a rendelkezésünkre álló lehetőségek közül – akkori tudásunk szerint – ez látszik a legjobbnak, vagy legalábbis a legkisebb rossznak. A séma – és a benne foglalt hiedelem – megmagyarázott számunkra valamit önmagunkról, a világról, a másik emberről, a világban kijelölt helyünkről. Ez a magyarázat szó szerint életbevágóan fontos volt számunkra ott és akkor: ettől vált a rendezetlen világ (a káosz) rendezetté (vagyis kozmosszá), ennek révén tudtunk életben maradni. A pár hónapos Józsi rendre azt tapasztalja, hogy nem kap eleget sem az anyja szeretetéből, sem az apja figyelméből. (Ez irányú szükségletei kielégítetlenek maradnak.) Ez így elviselhetetlen – elsősorban azért, mert nincs benne semmilyen értelem, semmilyen rendszer. A kis Józsinak nincs fogalma pszichológiai összefüggésekről, képtelen árnyalatokban gondolkodni (hiszen még nem is képes a szó szoros értelmében vett fogalmi gondolkodásra). Gyerekfeje mégis összerak valamilyen magyarázatot, pl. effélét: „Anya azért nem szeret engem, mert nem vagyok szerethető.” Vagy: „Apa nem figyel rám, vagyis én (az emberektől) nem számíthatok figyelemre.” Ezek buta és illogikus magyarázatok – de mégis magyarázatok: értelmet visznek az értelmetlenségbe, kiszámíthatóságot a kiszámíthatatlanságba. Nem igaz, hogy szarból nem lehet várat építeni. Lehet, még ha ingatag és büdös is. A kis Józsi világa ezzel a „várral” borzalmas ugyan – de sokkal kiszámíthatóbb, mint a vár nélkül volt vagy lenne. „Vagy lenne” – ez a kulcsgondolat. Felnőtt korában Józsinak már bőven van annyi esze, hogy felülvizsgálja gyermekkorban megszilárdult hiedelmeit – csakhogy azok, mint láttuk, nem csupán kognitív (gondolati) szinten vannak lementve a rendszerében, hanem komplex sémaként, azaz érzelmekkel, emlékekkel és testi érzésekkel egyetemben. Ráadásul a sémákhoz a hétköznapi életben nincs közvetlen hozzáférése. Nem fog vele előfordulni, hogy jártában-keltében belebotoljon a saját sémájába, és elmerengjen rajta, hogy „jé, de hisz ez hülyeség”. Vagyis a sémával magától nem történik semmi. Amitől történik valami, az a tapasztalat. A tapasztalat, ami vagy gyengíti (gyógyítja), vagy erősíti a sémát. Ha Józsinak szerencséje van, és felnőttként olyan közegbe kerül (mondjuk egy szerető párkapcsolatba), ahol hosszú időn keresztül, kiszámítható módon, nagy biztonsággal

12

átélheti a feltétel nélküli szeretetet, valamint megkaphatja a neki szükséges figyelmet, akkor van elvi esélye arra, hogy a gyerekkorban szerzett sebek apránként begyógyuljanak. Sajnos ez a ritkább. Többnyire az történik, hogy Józsi foggal-körömmel ragaszkodik ahhoz a látszat-biztonsághoz, amelyet gyerekkorában a sémáitól kapott. Ennek következtében olyan tapasztalatokat fog begyűjteni, amelyek a sémát igazolják. Ez persze nem kevés erőfeszítésébe kerül, hiszen számos élethelyzetben kell elfordítania a fejét, becsuknia a szemét, befognia a fülét, nehogy beengedjen olyan tapasztalatokat, amelyek a sémát megkérdőjeleznék. De a benne élő gyermek továbbra is azt hiszi, hogy az életéért küzd, épp ezért roppant motivált arra, hogy ezt a szűrő szemüveget folyamatosan az orrán tartsa. Ha tehát meg akarjuk válaszolni a kérdést: Mi tartja életben a sémát? – akkor azt felelhetjük: A tudattalanul, ám gondosan kiválogatott tapasztalataink. E témáról bővebben lásd Elemér és a kutyák történetét. Mit csinál velünk a séma? Eljutottunk tehát odáig, hogy a sémáink gyerek- vagy serdülőkorban kialakultak, azokat az ismételt tapasztalataink révén fenntartjuk – de valójában mit művelnek velünk a hétköznapokban? Hogyan hat a séma az életünkre? Az eddigiekben már ott van a válasz. Bizonyos élethelyzetekben a sémák aktiválódnak, azaz működésbe lépnek. Mivel átfogó mintázatokról van szó, komplex módon betöltik gondolatainkat és érzelmeinket, azaz teljes valónkat. Ennek következtében kihatnak cselekedeteinkre is, mégpedig diszfunkcionális módon. Vagyis olyan viselkedést produkálunk, amely maladaptívnak tekinthető, azaz amely nem segíti elő a környezethez való alkalmazkodásunkat. Emlékezzünk vissza: Az alkalmazkodás nem behódolást és önfeladást jelent. (...) Az adaptív viselkedés azt jelenti, hogy elősegíti az egyén (1) jóllétét és (2) fejlődését. Ennek ellentéte a maladaptív, ami – értelemszerűen – olyan viselkedésre utal, amely gátolja a fejlődést, illetve szenvedést okoz az egyénnek (és alkalmasint környezetének) – de legalábbis nem célravezető a környezet által elé tárt probléma kezelésére. (...) Nem állítjuk, hogy ez a viselkedés „rossz”, hogy „erkölcstelen” vagy „ostoba” – a „maladaptív” jelző használatával csupán azt állapítjuk meg, hogy nem célravezető az adott probléma kezelésére. Hogy a sémák által indukált viselkedés milyen mértékben maladaptív, az már más kérdés. A 18 séma bármelyike bármelyikkel kombinálódhat – ez alapesetben 218= 262 144 variációt jelent. Azonban az egyes sémák nem „igen vagy nem” módon vannak jelen a személyiségben, hanem különböző erővel hatják azt át: „épp hogy csak”, „valamelyest”, „meglehetősen”, „baromira”, „totálisan” stb. Ezen az alapon jelenthetjük ki nagy biztonsággal, hogy minden ember egyedi sémaprofillal rendelkezik – ami nem meglepő annak fényében, amit eddig tárgyaltunk: hogy a sémák a személyes élettörténet részeként alakulnak ki, márpedig minden ember élete egyedi és megismételhetetlen. A sématerápia nem alkalmazza az első-, másod- és harmadfok fogalmát, amivel a TA a játszmákat és sorskönyveket osztályozza:

13

Az első fok a legenyhébb, a harmadfok a legbrutálisabb. Első fokú játszmának azt nevezzük, amikor úgy szívatjuk meg magunkat, hogy az valójában egy jól mesélhető sztori, még ha enyhén kínos is. Másodfokú a játszma akkor, ha az kimenetelében olyan, hogy eszünk ágában sincs sztorizva elmesélni. Kellemetlen, szégyenletes, megalázó, és azon vagyunk, hogy a környezetünk lehetőleg ne tudja meg. Ami a harmadfokú játszmát illeti, az Berne szavai szerint „a műtőben, a bíróságon vagy a hullaházban végződik”. Ennek ellenére elmondhatjuk, hogy a sémák intenzitásbeli különbsége hasonlóan változatos eredményt produkálhat. Ha egy amúgy egészséges, kiegyensúlyozott, jól funkcionáló egyén valamilyen furcsa, önsorsrontó viselkedést produkál, az elemzés jó eséllyel kimutatja nála egy vagy több maladaptív séma jelenlétét. A jól körülhatárolt (a DSM-IV. rendszerén belül ún. I. tengelyi) mentális zavarok többsége (amelyek általában jól reagálnak a standard kognitív terápiás beavatkozásra) is megfogalmazhatók a sématerápia terminológiájával. Azonban Young munkássága eredetileg arra irányult, hogy fogást találjon azokon a pácienseken, akiknél a standard kognitív terápia valami oknál fogva csődöt mond. Ezeknek a betegeknek – mert többségükben valóban beteg emberekről volt szó – vagy nem volt konkrét I. tengelyi diagnózisuk (pl. major depresszió, generalizált szorongás, pánikzavar stb.), vagy ha volt is, a kognitív terápia hagyományos eszközeivel nem lehetett hozzájuk férni. Rendre kiderült, hogy a baj valami mélyebb, valami átfogó rendellenesség: nem egy-egy funkció kapott defektet az élet során, hanem valamilyen módon a személyiség egésze sérült – vagy egyszerűen nem érett meg. Ezeket a zavarokat a DSM-IV. az ún. II. tengelyen kódolja (azaz függetlenül attól, hogy az I. tengelyen van-e bármilyen diagnózis), és személyiségzavaroknak nevezi őket. Young célja az volt, hogy hatékony segítséget tudjon nyújtani a személyiségzavarral küzdő (elsősorban borderline vagy nárcisztikus) betegeinek. E munka vezetett a korai maladaptív sémák felismeréséhez, rendszerbe foglalásához, a sématerápiás eszköztár kifejlesztéséhez. És ugyanezen klinikai és tudományos folyamat során vált világossá, hogy itt bizony egy olyan ágyút sikerült gyártani, amivel igenis érdemes verebekre is lőni: az eredetileg személyiségzavarok gyógyítására kalibrált sématerápia a gyakorlatban alkalmasnak bizonyult mind I. tengelyi zavarok kezelésére, mind mentálisan alapvetően egészséges emberek életminőségének javítására és önismeretének fejlesztésére. Választ adtunk tehát a Mit csinál velünk a séma? kérdésre: hatása az alkalmankénti apró gikszerektől kezdve az ismételt diszfunkcionális viselkedésen keresztül a komoly pszichiátriai megbetegedésekig terjed. Következő kérdésünk: Mit csinálunk mi a sémával? A folytatásban erre válaszolunk majd: a háromféle megküzdési stílusról lesz szó.

14

4. Az önszívatás három módja Megküzdési stílusok: elfogadás, elkerülés, túlkompenzálás. Az ember roppant kreatív tud lenni, ha a cél az, hogy valamilyen úton-módon sikerüljön valagba rúgnia önmagát. A sématerápia történetesen három különböző módszert tart számon, amelyek mindegyike azt szolgálja, hogy – előbb vagy utóbb – megkeserítsük saját életünket. A kérdés az, hogy előbb-e vagy utóbb. A három módszerből egy garantálja az azonnali fájdalmat. A másik kettő a fájdalom késleltetésének ígéretével – sőt tapasztalatával – nyomorít meg, csak épp hosszú távon. Lássuk, miről is van szó! A korai maladaptív sémák, amint láttuk, sebek a személyiségen. Márpedig a sebek nem jó dolgok. Hanem rosszak. Elsősorban azért rosszak, mert fájnak. És mit csinál a mese hőse, ha találkozik a rosszal? Világos: megküzd vele. A kérdés csak az, hogy megfelelő eszközt választ-e a küzdelemre. A hétfejű sárkánynak balga dolog nekimenni csúzlival. Nem hatékony. Ugyanez a helyzet a sémáinkkal is. Mivel aktiválódásuk esetén fájdalmat okoznak, kénytelenek vagyunk megküzdeni velük. A sématerápia három olyan megküzdési stílust tart számon, amelyeket használva mi, emberek megpróbálunk kezdeni valamit a sémáinkkal. A dologban az a szomorú, hogy a tapasztalat azt mutatja: mindhárom megküzdési stílus maladaptív. Azaz nem hatékony. Hogy is mondta Hofi egykor? Fölmerült, hogy a faluban nincs járda... Az elvtársak nagy büszkén mondták: „Kiharcoljuk!” Hofi kommentárja: – Nagyapámtól tudom – aki kőmíves –, hogy a járdát nem harcolni kell, hanem betonozni. Ugyanez a helyzet a sémákkal is. A sémákkal nem megküzdeni kell, hanem meg kell gyógyítani őket. Amíg azonban eljutunk a gyógyításig, addig nézzük, mit is csinálunk a mindennapokban a sémákkal! 1. Elfogadjuk őket Ez a legegyszerűbb, ebben nincs semmi csavar. Ha például a gyerekkorban kialakult sémám alapján él bennem egy hiedelem arról, hogy „értéktelen vagyok” (nevezzük nevén: ez az ún. Csökkentértékűség–szégyen séma; egy későbbi írásban bővebben is esik róla szó), és elfogadó megküzdési stílus szerint élem az életemet, akkor ezt a hiedelmet fenntartás nélkül benyelem, mint kacsa a nokedlit, és átérzem azt, minden borzalmával egyetemben. Akkor egy olyan világban élek, ahol mindenki más szebb, okosabb, ügyesebb, rátermettebb – azaz értékesebb –, mint én. Emiatt borzasztóan szégyellem magam, legszívesebben a föld alá süllyednék. De nem süllyedek, ellenkezőleg. Az elfogadás azt jelenti, hogy az ember – közkeletű kifejezéssel élve – helybe megy a lófaszért. Azaz – természetesen nem tudatosan – gondosan megszűröm a valóságot, és az emberek tömegéből olyanokat választok ki barátként,

15

partnerként stb., akik mellett valóban és jogosan átélhetem, hogy egy kis féreg vagyok. Olyanokat, akik az adott területen sokkal jobbak nálam. Mi több: akik ezt éreztetik is velem, és nem mulasztják el kellő gyakorisággal az orrom alá dörgölni, hogy mennyire sehol nem tartok hozzájuk (vagy – alvariáció – az elvileg meglevő képességeimhez) képest. Nézzünk egy másik példát. Ha gyerekkoromban a szüleim gondosan belém nevelték azt a hiedelmet, hogy a világ egy szörnyű veszélyes hely, akkor annak is fogom látni. (Ez az ún. Sérülékenység–veszélyeztetettség séma; erről is lesz még szó.) Az életemet átjárja a rettegés, hogy vajon melyik lesz az a pillanat, amikor lesújt rám az istennyila (mellékes, hogy természeti katasztrófa, betegség, baleset vagy bűncselekmény formájában). És nem felejtem el napról napra átnézni a híreket bulvárlapokban és a neten, kimazsolázva a háborús kegyetlenkedéseket, a gyerekgyilkosságokat, az esőerdők és a jégtakaró aktuális állapotáról szóló legfrissebb tudósításokat, hogy – mint egy igazi narkós – beadjam magamnak az aktuális adag borzonganivalót, ami egy ideig szinten tartja a szorongásomat. Az eredmény mindkét példának hozott séma esetén az, hogy az ismétlődő tapasztalatok révén a séma megerősödik bennem, és még nagyobb teret ölel fel az életemben. Ha viselkedésemben az elfogadó stílus dominál, akkor a környezetem nagy valószínűséggel kedveli a társaságomat, mert általában barátságos, együttműködő, szerény és visszahúzódó vagyok; olyan, aki a saját igényeit háttérbe szorítja, aki szinte mindig a másik kedvét keresi. Hogy emellett odabent mennyire érzem magam nyomorultul, az más lapra tartozik. 2. Elkerüljük őket Ha például Csökkentértékűség–szégyen sémánk van, akkor nem megyünk bele olyan helyzetbe, ahol ki lennénk téve a kritikának. Nem vállaljuk fel barátaink előtt a véleményünket, sőt lehetőleg nem tartunk fenn barátságokat. Nem indítunk blogot, hiszen bárki megszólhatná, hogy mit és hogyan írunk. Nem teszünk ki magunkról profilképet a Facebookra, mert elég, ha mi tudjuk magunkról, hogy milyen szörnyen rondán nézünk ki; isten őrizz, hogy ezt valaki még a képünkbe is vágja. Azaz elkerüljük a puszta lehetőségét is, hogy szembesítsenek saját értéktelenségünkkel. Ha a Sérülékenység–veszélyeztetettség sémával akarunk megküzdeni az elkerülés eszközét használva, akkor – szemben az elfogadással – eszünk ágában sincs szörnyűségek után kutatni a sajtóban. Ellenkezőleg: lehetőleg be sem kapcsoljuk a tévét, vagy ha igen, akkor csak kellemes szappanoperákat nézünk. Olyanokat, amelyeken nem kell gondolkodni: amelyek távol tartanak a valóságtól. Hiszen, mint tudjuk, a valóság szörnyen veszélyes. Bármit megteszünk azért, hogy a veszélynek még a szele se súrolja az arcunkat. Kizárt dolog például, hogy elmenjünk egy olyan helyre, amit nem tartunk tökéletesen biztonságosnak. Súlyosabb esetben a lábunkat sem tesszük ki a lakásból; helyette változatos fóbiákat fejlesztünk ki magunkban. Az elkerülés vonatkozhat magára a fájdalmat ígérő helyzetre („nem ismerkedem, mert a végén úgyis elhagynak”). Vonatkozhat a fájdalmas gondolatra – ez esetben változatos eszközökkel akadályozom meg magam a gondolkodásban (leragadás a tévé elé, függőség szerencsejátékoktól, számítógépes játékoktól, az internettől általában stb.). És vonatkozhat

16

magára a fájdalom érzetére is. Kiváló legális és illegális kémiai anyagok állnak az ember rendelkezésére, ha fájdalmat akar csillapítani, a cigarettától a nyugtatókon és az alkoholon át a legváltozatosabb kábítószerekig. Ezek között van olyan, ami lenyugtatja az embert (és ezért nem érzi – annyira – a fájdalmat), és van, ami felpörgeti, elárasztja pozitív érzésekkel, élményekkel, izgalmakkal – így emelve falat közé és a fájdalmat ígérő valóság közé. Ezt sehol nem olvastam, és lehet, hogy nincs igazam, de jelenlegi ismereteim alapján úgy gondolom, hogy az elkerülő megküzdési stílus egyik legvegytisztább formája az Anonim Alkoholisták (AA) működésében figyelhető meg. Az AA alaptétele, hogy az alkoholizmusból meggyógyulni nem lehet; amit lehet, az a teljes szakítás az itallal. Ezért mondják az AA-sok, hogy „alkoholista vagyok, és harmincnégy éve nem ittam”. Egész viselkedésük, életmódjuk – sőt az identitásuk – arról szól, hogy valamit nem csinálnak, valamit elkerülnek, mert ha nem ezt tennék, akkor annak beláthatatlan következményei lennének. Ebben a példában világosan tetten érhető, hogy az elkerülés mint megküzdési stílus miért számít maladaptívnak: noha pillanatnyilag, rövid távon valóban csökkenti (alkalmasint kizárja) a fájdalmat, hosszabb távon semmi egyebet nem csinál, mint a sémát állítja az élet középpontjába. Az élet arról szól, hogy elkerüljük a sémát. Minden egyes elkerülési aktus (újabb egy óra a gép előtt, egy következő feles, megint egy szem nyugtató, egy újabb otthon töltött este stb.) azt húzza alá duplán és vastagon, hogy a séma igenis jelen van, hogy erős, hogy veszélyes ellenfél. Az elkerüléssel folyamatosan körbejárjuk a sémát – és ezzel életünk középpontjában tartjuk azt. És értelemszerűen minden tapasztalatunkkal folyamatosan erősítjük. Ha javarészt elkerülő stílusban éljük az életünket, akkor egyrészt lehet, hogy alig találkozunk emberekkel, másrészt – ad abszurdum – elképzelhető, hogy igazi parti-arccá nőjük ki magunkat. Olyanná, aki mindig pörög, akinek mindig van valami jó bemondása, akinek imádni lehet a stílusát, és sokan imádják is, hiszen mindenkit ismer – felszínesen. Valójában a sok póz, a nagy hangerő, a térdet csapkodó röhögések és a fékeveszett bulik elsődleges célja, hogy biztonságos, áthatolhatatlan falat emeljen maga köré. Olyan bombabiztos falat, amin alkalmasint ő maga sem tud áthatolni, hogy kapcsolódjon önnön valódi érzéseihez és szükségleteihez... 3. Túlkompenzáljuk őket A túlkompenzáló személy úgy viselkedik, mintha a sémának pontosan az ellenkezője volna igaz. Szemben a sémát elfogadó stílus többnyire kedves, jámbor, kötelességtudó képviselőivel, a túlkompenzáló többnyire arrogáns, önző, hanyag, gyakran erőszakos. Ha látunk valakit, aki nagy erőkkel fényezi magát, miközben mindenki mást kritizál, akkor nagyobb összegben fogadhatunk, hogy emberünk a Csökkentértékűség–szégyen sémáját igyekszik túlkompenzálni. Aki 160-nal baromkodik az autópályán, vagy a metsző téli szélben is kigombolt kabáttal, sapka nélkül mászkál a világban, az jó eséllyel a Sérülékenység–veszélyeztetettség sémáját kompenzálja túl.

17

Amint az elkerülésnél, úgy a túlkompenzálásnál is az a helyzet, hogy a választott viselkedés pillanatnyilag távol tartja a korai sérülések által generált fájdalmat – valójában azonban a túlkompenzálónak pontosan ugyanúgy a séma körül forog az élete, mint az elfogadónak és az elkerülőnek. A túlkompenzálás jelensége fogalmilag meglehetősen nagy átfedést mutat a TA Lázadó Gyermeki énállapot és ellentétes sorskönyv fogalmaival. (Lásd itt jobbra a Címkefelhőt.) Fontos! A sématerápia különbséget tesz maladaptív megküzdési stílus és maladaptív megküzdési reakció között. Előbbiből három van; amint láttuk: elfogadás, elkerülés és túlkompenzálás. Megküzdési reakcióból ezzel szemben mintegy hétmilliárd van. A megküzdési reakció az egyén – tehát az egyedi ember – saját kipróbált, jól begyakorolt, konkrét válasza a maga sémáira egyenként és együttvéve. Két ember reakciója lehet döbbenetesen hasonló egy bizonyos helyzetben. De ha túllépünk az egyedi helyzeten, és egymás mellé tesszük a teljes viselkedésmintázatukat (vagyis az egész életüket), akkor nagy különbségeket fogunk látni. És ha bármely két ember életét összehasonlítjuk, ugyanerre az eredményre jutunk: hogy bár sémáik lehetnek hasonlóak; hogy jellemző megküzdési stílusuk lehet azonos – megküzdési reakciójuk teljes mintázata mégis egyedülálló. Itt kezdődik a sématerapeuta nem kis feladata: a kliens életében, az ő egyedi viselkedésében felismerni – kémiai hasonlattal: izolálni – azt a véges számú mintát (a konkrét sémákat, illetve az egyedi reakciók mögötti megküzdési stílusokat), amelyre a terápiás gyakorlat már kifejlesztette a maga segítő eszközeit. A következő írásban tehát – még mielőtt alámerülnénk a 18 séma óceánjába – vázlatosan megnézzük, hogy mit is művel a sématerapeuta. Szakzsargonnal élve: miként konceptualizálja az esetet, és milyen terápiás intervenciókat alkalmaz. Kicsit kevesebb zsargonnal és kicsit több fellengzősséggel: hogyan diagnosztizál és hogyan gyógyít.

5. Az önszívatás abbahagyása A sématerápia folyamata. Edukáció és eset-konceptualizálás. Alkalmazott terápiás módszerek. Legutóbb azt vettük végig, hogy az ember milyen változatos módokon képes tönkretenni saját életét. Azt is láttuk, hogy ördögi körrel van dolgunk: a korai maladaptív séma diszfunkcionális (gy. k.: elcseszett) viselkedést produkál, az ilyen viselkedés azonban – mint tapasztalat – megerősíti a sémát. Függetlenül attól, hogy a konkrét viselkedés elfogadó, elkerülő vagy épp túlkompenzáló. A megerősített séma pedig további diszfunkcionális viselkedéseket fog generálni – és így tovább, a végtelenségig... ...vagy addig, amíg ki nem lépünk az ördögi körből.

18

A kilépés egy lehetséges útja a terápia. Mi történik tehát a sématerápiában? Első fázis: két ronda idegen szó A sématerápia elvileg két elkülöníthető, egymást követő szakaszra osztható. Azért „elvileg”, mert a (bármilyen jellegű) terápiában nagyon ritka, hogy minden papírforma szerint alakuljon. A két szakasz ezért időben könnyen össze tud csúszni – a logikai szétválasztás mégis fontos a megértésben. Az első fázis az edukáció és konceptualizálás fázisa. Nyugalom: annyira nem szörnyű a dolog, mint amilyennek hangzik. A lényeg, hogy a terapeuta és a kliens, a sématerápia modelljét alkalmazva, közös erővel feltérképezik a kliens életét, személyiségét és problémáit. Az edukáció tanítást jelent. Ez annyit tesz, hogy a terapeuta nem adja elő a Nagy Mágust, aki titokzatos tesztek után titokzatos beavatkozásokkal meggyógyítja a klienst, hanem nyílt lapokkal játszik, és az első pillanattól kezdve partnernek tekinti őt a folyamatban. A sématerápia egy eszköz, és ahhoz, hogy azt használni tudják, a kliensnek is meg kell ismerkednie a szükséges fogalmakkal. (Ugyanez az elv igaz egyébként a TA-ra és a kognitív terápiára is.) Az edukáció szóban és írásban egyaránt történhet. Az amerikai sématerapeuták előnyös helyzetből indulnak, mert kézbe adhatják a Reinventing Your Life című könyvet, ami kifejezetten kliensek számára íródott. Itthon ennél macerásabb a dolog: magyar nyelvű tájékoztató irodalom hiányában aránylag sok mindent kell élőszóban elmagyarázni. De volt már olyan kliensem, aki megvette és elolvasta a Sématerápia című szakkönyvet, aminek nagyon örültem, mert így több idő jut a személyes, érdemi munkára. A konceptualizálás szakkifejezést könnyebb megérteni, ha a köznapi szóhasználatban is előforduló koncepció szóra vezetjük vissza, ami Az Idegen szavak szótára szerint „meglátás, elgondolás, ötlet”. A lényeg az, hogy a terapeuta és a kliens a munka kezdeti szakaszában felépítenek egy összefüggő magyarázó rendszert, amely választ ad arra, hogy a kliensnek valójában mi a baja és miért. Ez a magyarázat nem merev diagnózis, hanem a későbbiekben folyamatos finomításra kerül. Minden újonnan felbukkanó információ fényében újra lehet és kell gondolni. Az információk természetesen nem a semmiből bukkannak elő. A kliensre általában több kérdőív kitöltése vár házi feladatként, amelyeket aztán együtt beszélnek át, a szükségesnek ítélt részletességgel. Emellett az üléseken strukturáltan átbeszélik a kliensnek mind a jelenét (hogy egész konkrétan miben nyilvánulnak meg a problémák), mind a múltját (hogy milyen események kaphattak szerepet a problémák kialakulásában). Rendszerint része az információgyűjtésnek a módosult tudatállapotban (imagináció, hipnózis) végzett feltáró munka is. A konceptualizálás eredménye jobb esetben egy koherens gondolatmenet, amit a terapeuta és a kliens a sématerápia irányelvei szerint írásba is foglal. (Vessenek a mókusok elé, de az írásba foglalás nálam eddig valahogy mindig kimaradt.) Ez számos dolgot tartalmaz; a teljesség igénye nélkül: a kliens kielégítetlen érzelmi szükségleteit, aktív sémáit és megküzdési stílusait;

19

az egyes sémák gyerek- vagy serdülőkori eredetét; a sémákat tipikusan aktiváló helyzeteket (triggerek); a kliens, a kliens jellemző hiedelmeit és kognitív torzításait; valamint – nem utolsósorban – a terápiás munka során elérni kívánt célokat. Még egyszer: nagyon fontos, hogy ezeket a terapeuta nem „ráolvassa” a kliens fejére, hanem közös töprengés eredményeként születik meg. A terapeuta elvileg szakértője a terápiának – azonban a kliens szakértője saját magának. Ezért a terapeuta részéről minden meglátás csak felvetés lehet, minden összefüggés csak vélt összefüggés – mindaddig, amíg a kliens azt meg nem erősíti. Az edukációs és konceptualizációs szakasz végére azt várjuk, hogy a kliens érti is mindazt, amitől korábban csak szenvedett. És mivel érti a rendszer működését, készen áll arra, hogy kilépjen belőle. Második fázis: az ördögi kör megszakítása A sématerápia második fázisa a változtatásnak van szentelve. Amint mondtam, a két fázis a gyakorlatban összecsúszhat: egyrészt már a feltáró szakaszban is történhetnek változások. Egyes esetekben pusztán egy séma néven nevezése elég lehet ahhoz, hogy a kliens felhagyjon valamely diszfunkcionális viselkedésével. Másrészt a változtatás szakaszában is kerülnek elő új információk, amelyek tovább árnyalhatják (ha épp nem a feje tetejére állítják) a kialakított koncepciót. Mivel a sématerápia nem módszerfanatikus eljárás, hanem integratív rendszer, a benne megvalósuló változásnak számos útja van. Ez a szám egész konkrétan négy. 1. Kognitív terápiás módszerek Amint már volt róla szó, a sématerápia eredetileg a kognitív terápia erőteljesen megreformált verziója. Ebből az következik, hogy bár a szemlélete eltér a kognitív terápiáétól (véleményem szerint mélyebb és árnyaltabb annál), gyakorlatilag mindazon eszközöket használja, amelyeket a kognitív terapeuták az elmúlt évtizedekben kifejlesztettek. Ide tartozik elsősorban a hiedelmekkel való munka: azok szisztematikus megkérdőjelezése, átértékelése, újrafogalmazása. Ugyancsak fontos annak megtanulása, hogyan adjunk adaptív választ a sémák aktiválódása következtében felbukkanó negatív automatikus gondolatokra. A kelléktárban az emlékeztető kártyáktól kezdve a különböző skálákon százalékokkal való bíbelődésen át a sémanapló írásáig szinte minden megtalálható. 2. Viselkedésterápiás módszerek Mivel az egykor külön utakon járó két irányzat becsületes neve jó ideje kognitív viselkedésterápia, érthető, hogy a sématerápiában is helyet kapnak azok az eljárások, amelyek nem a megértést szolgálják, hanem direkt módon a viselkedés változtatást célozzák. Akármilyen gáz is egy viselkedés és akármilyen hosszú ideje áll is fenn, rengeteg eszköz létezik, amivel hozzá lehet nyúlni. A viselkedésterápiás munka egy része az ülés keretében zajlik (mint

20

például egy új viselkedésminta begyakorlása a terapeuta segítségével), de jelentős szerep jut a házi feladatoknak. Házi feladat lehet egy szociális fóbiás számára, hogy a következő héten legalább tíz embert szólítson meg az utcán, és kérjen tőlük útbaigazítást. Egy perfekcionista, aki kognitív szinten már belátta, hogy nem kötelező mindig mindenben tökéletesnek lennie, kaphatja azt a feladatot, hogy egyik nap szándékosan félregombolt ingben menjen be a munkahelyére. Aki kórosan aggódik amiatt, hogy mások vajon jót gondolnak-e felőle, annak olyan helyzetet kell teremtenie, ahol biztos, hogy rosszat gondolnak róla, teszem azt, hülyének nézik. Például a boltban a szemmagasságban lévő macskatápszerek előtt állva kell megkérdeznie az eladótól, hogy merre vannak a macskatápszerek – és ezt mondjuk öt különböző boltban el kell játszania. Vannak általánosan használt, jól bevált receptek, de a terapeuta kreativitása szinte végtelenre tágítja a lehetőségeket. 3. Élményen alapuló módszerek Ebben az összefüggésben élménynek tekintjük mindazon eljárásokat, amelyek során nem csupán gondolkodunk és beszélgetünk egy sémáról vagy azt kiváltó múltbeli eseményről, hanem szándékoltan oly módon nyúlunk hozzá, hogy szerepet kapjanak az érzelmek is. Az egyik legelemibb módja az élményen alapuló technikának az imagináció. A terapeuta segítségével a kliens nem csupán visszaemlékezik életének valamely kulcsjelenetére, hanem át is éli azt teljes lényével, mintha most történne, a jelenben. És a képzeleti képben lehetőség van megváltoztatni – ha nem is a tényleges múltbeli eseményt, de annak a jelenben őrzött kognitív és érzelmi lenyomatát mindenképp. Ez a módszer lényegét tekintve megegyezik az NLP ún. Change history eljárásával, amelyet itt a blogon a Harry Potteres előadásom átiratának 7. részében, az időnyerő kapcsán mutattam be. Ugyancsak élményen alapuló technikának számít mindaz, amit a sématerápia a Gestalt-terápiából vagy a pszichodrámából kölcsönzött. Gyakran használt eszköz az ún. üres szék technika, avagy székek közötti párbeszéd. Ilyenkor a terápiás térbe a kliens és a terapeuta szokásos ülőhelyén kívül bekerül egy vagy több üres szék is, amelyek vagy a kliens életének bizonyos szereplőit (leggyakrabban a szüleit), vagy saját személyiségének bizonyos elhatárolható részeit szimbolizálják. (Ez utóbbiról a későbbiekben még lesz szó, amikor az ún. sémamódokat tárgyaljuk.) A kliens felváltva ül a különböző székeken, és mindig annak a nevében szólal meg, akit a szék reprezentál. Mondjuk átülve az üres székre, az anyja szerepébe helyezkedve elmondja saját magának (akit az eredeti, pillanatnyilag üres ülőhely jelképez), hogy „Semmirekellő vagy; mindig is mondtam, hogy rosszul fogod végezni.” Majd visszaül a helyére, és minden felnőtt képességét latba vetve reagál az anyjától az imént hallottakra (gyakorlatilag a saját maga által elmondott szavakra). A terápiás változás egyik kulcsa leggyakrabban az, hogy a kliens képes legyen szembeszállni a fejében őrzött sorskönyvi üzenetekkel, azaz ellent tudjon mondani az anyjának meg az apjának (függetlenül attól, hogy élnek-e még egyáltalán, vagy hogy a jelenben milyen velük a kapcsolata). A terapeutának itt döntő szerepe van, mert többnyire rá hárul a feladat, hogy pozitív, egészséges példával járjon elöl, és olyan gondolatokat, esetleg konkrét mondatokat ajánljon föl a kliensnek, amelyek teljesen újszerűek a számára.

21

A kliens belső részei közötti párbeszéd a fentiekhez hasonló módon alakul. Szintén ide sorolhatóak a terapeuta és a kliens által játszott szerepjátékok, például az ún. racionális–emocionális párbeszéd. Ez úgy fest, hogy a kliens és a terapeuta vitatkozik egymással egy adott témában, különválasztva a (többnyire negatív) érzelmi és a racionális érveket. A kliens feladata, hogy állítson csatasorba minden érzelmi érvet, ami csak eszébe jut. A terapeuta (modellezve az egészséges Felnőttet) józan, a valóság talaján álló, logikus ellenérvekkel szerel le minden ilyen próbálkozást. Aztán szerepet cserélnek, és most a terapeuta bombázza meg a klienst a tőle hallott érzelmi érvekkel (lehetőség szerint ugyanazon szavakat használva), a kliensnek meg képesnek kell lennie racionális eszközökkel szembeszállni velük. Ha elsőre nem megy, újra szerepet lehet cserélni: megint a terapeuta válaszol észérvekkel – és így tovább, ameddig szükséges. 4. A terápiás kapcsolat tudatos alkalmazása A pszichoanalízisnek sok mindent a szemére lehet vetni, az viszont vitathatatlan érdeme, hogy ráirányította a figyelmet a kliens és a terapeuta kapcsolatára. Ugyanez a figyelem a hagyományos kognitív viselkedésterápiában finoman szólva is elsikkad. A sématerápia egyik legnagyobb nagy húzása, hogy kognitív gyökerei ellenére hozzá mert nyúlni a pszichoanalitikus szálhoz, és kifejezetten hangsúlyozza a terápiás viszony döntő szerepét a változás (gyógyulás) folyamatában. A pszichoterápia irodalma millió módszert ismer. Emellett vannak olyan elképzelések, amelyek szerint a módszerek vagy nem használnak semmit, vagy legalábbis másodlagosak. Ami igazán gyógyít – mondják –, az a terapeutával való emberi kapcsolat. Ezt a gondolatot Daubner Béla egy ízben oly mértékben kisarkította, hogy azt találta mondani: „A terapeuta egyetlen szerepe az, hogy ne akadályozza a kliens gyógyulását.” Ez így persze túlzás. De a sématerápia különös figyelmet fordít arra, hogy a különböző sémákkal rendelkező klienseknek milyen terápiás attitűddel lehet a leghatékonyabban segíteni. A kliens és a terapeuta közötti esetleges konfliktusok tudatos, célzott feldolgozása elengedhetetlen része a munkának. Mi több: a terapeuta saját sémái ugyancsak szerepet kapnak a folyamatban. Elvégre a terapeuta sem tökéletes ember, és gyakran megesik, hogy épp a kliens valamely viselkedése aktiválja a terapeuta sémáját. Mindezek megértése és nyílt megbeszélése fontos része a sématerápiának. A kapcsolati részhez tartozik az, hogy a terapeuta milyen módon van jelen a folyamatban. Erre a sématerápia két szakkifejezéssel válaszol. Az egyik az ún. korlátozott szülői újragondoskodás, a másik az empatikus konfrontáció. A folytatásban ezeket a fogalmakat járjuk körül.

22

6. Süppedős fotel vagy tüzes trón? A terapeuta eszközei: a korlátozott szülői újragondoskodás és az empatikus konfrontáció. Hogy a kliens e kettő közül épp minek érzi a székét, azt számos dolog határozza meg. Ide tartozik általános testi-lelki egészsége, illetve pillanatnyi állapota. Ide tartozik a terapeuta személyisége és szakmai felkészültsége. És végül, de nem utolsósorban: ide tartozik a terapeuta által választott beavatkozás mikéntje. A sématerápiáról szóló sorozat legutóbbi részének a végén belengettem két fogalmat: mindkettő a terapeuta lehetséges attitűdjét írja le. Az első választása esetén a kliens ülőhelye inkább idézi a kényelmes, otthonos, süppedős fotel érzületét. A második eset a tüzes tróné, ami bizony piszkosul tudja égetni a feneket – de mint látni fogjuk, azért a hangsúly itt sem a kínzáson van. Korlátozott szülői újragondoskodás Ha valaki most elmélázik, hogy ez a kifejezés egyáltalán magyarul van-e, akkor csatlakozom a kétkedéséhez és mosom kezeimet: semmi felelősség nem terhel, hogy az angol limited reparenting épp így fordult le magyarra. Mindenesetre érdemes egy kicsit bonckés alá venni az egyes szavakat is, hogy megértsük, miről is van szó. Azt már a TA-ból (tranzakcióanalízis) tudjuk, hogy a szülőnek két alapvető feladata van a nevelés során. Az egyik, hogy világos határokat szabva és irányokat kijelölve segítse elő gyermeke biztonságban történő növekedését. Ezt teszi az ún. Irányító–Szabályozó Szülői énállapotban (ISz). A másik, hogy szeretetet, törődést, biztonságot, elfogadást, gyengédséget biztosítson gyermekének: ez a Gondoskodó Szülői énállapot (GSz) funkciója. A parenting szó mindezek összefoglalása, és kb. úgy lehetne visszaadni, hogy „szülőként megfelelő módon jelen lenni a gyerek életében, és megadni neki mindazt, amire szüksége van ahhoz, hogy egészséges felnőtt váljék belőle”. Hogy e projekt gyakran kudarcot vall (vagy legalábbis deficites), azt mind a TA, mind a sématerápia nyelvén meg tudjuk fogalmazni. A TA arra mutat rá, hogy fejünkben a szüleinktől (vagy más szülőfiguráktól, pl. nagyi, tanár stb.) származó sorskönyvi üzenetek sokaságát őrizzük, s ezek közül nem kevés kifejezetten romboló hatású. A sématerápia ugyanezt úgy írja le, hogy a korai élmények kognitív és érzelmi lenyomatai maladaptív sémákká merevednek a személyiségünkben, amelyek aztán megakadályozzák, hogy felnőtt korunkban képesek legyünk hatékonyan kielégíteni érzelmi alapszükségleteinket. Nem új felismerés, hogy amennyiben hiba csúszott a parenting folyamatába, felnőttkorban szükség lehet tudatosan kezdeni vele valamit. A TA egyik irányzatának, az 1970-es években kialakult ún. Cathexis-iskolának kulcsfogalma volt a reparenting, ami a TA magyar nyelvű szakirodalmában újraszülősítés néven vált elterjedtté. Az iskolát létrehozó Schiff-házaspár, Aaron és Jacqui, mentálisan súlyosan sérült (szkizofrén) betegekkel dolgoztak. Céljuk – eltérően a TA korábbi vonalától – nem elsősorban a Felnőtt énállapot erősítése volt, hanem a Szülői negatív tartalmainak „kiürítése” és új, pozitív tartalmakkal való „feltöltése”. A terapeuta e folyamatban mintegy „második szülőként” van jelen a kliens életében.

23

Egy emberöltővel később a reparenting fogalma újra felbukkant a pszichoterápiában, mégpedig a Young-féle sématerápiában, ezúttal kiegészítve egy jelzővel: limited, azaz korlátozott. A sématerapeuta abból a logikus előfeltevésből indul ki, hogy ha egy felnőtt kliense képtelen alapvető érzelmi szükségleteinek adekvát kielégítésére, az azért van, mert e szükségleteit gyerekkorában sem elégítették ki. Magyarul a kliens gyerekkorából hiányzott – de legalábbis elégtelen mértékű volt – a szülői gondoskodás. Következtetés: a terápiás változás útja csak az lehet, ha e korai deficiteket pótlólagosan feltöltjük, azaz a kliensről újra úgy gondoskodunk, mintha kisgyerek volna, mi pedig a szülei lennénk. Apja és anyja egy személyben. Ez tehát a szülői újragondoskodás. Az esetkonceptualizálás eredményeképpen a terapeuta tisztában van a kliensnek mind kielégítetlen érzelmi alapszükségleteivel, mind jellemző maladaptív sémáival. Ezek függvényében alakítja a klienssel való kapcsolatát. Akinek a bizalom terén vannak súlyos sérülései, azzal szemben fokozottan ügyel a nyíltságra és őszinteségre. Aki önállótlannak és kudarcra ítéltnek érzi magát, azt kedvesen és erőt adva terelgeti az önálló cselekvés és a mind nagyobb sikerek felé. Aki egyedül, elhagyatva érzi magát az életben, azzal folyamatosan érzékelteti, hogy jelen van, hogy számíthat rá. Akinek a kapcsolati problémái abból adódnak, hogy gyerekkorban nem alakultak ki nála a szükséges határok, annak segít ezek fokozatos kiépítésében. Vagyis megteszi csaknem mindazt, amit annak idején a szülőnek kellett volna megtennie... „Csaknem” – mert, mint jeleztük, a szülői újragondoskodásnak vannak keretei, és kellenek is, hogy legyenek. A terápiás kapcsolat ún. mintha-kapcsolat: a terapeuta a legjobb szándéka ellenére sem tud a kliens valódi szülője lenni – és nem is ez a dolga. Jóllehet a sématerapeutákra jellemző, hogy a terapeuta–kliens viszony határainak kijelölésében nagyobb rugalmasságot mutatnak, mint más iskolák követői, a határok kijelölésétől nem lehet eltekinteni, mert annak a terápia látja kárát. A terapeuta gratulálhat a kliensnek születésnapján – de nyilvánvalóan nem hívja el sörözni. Megdicsérheti az új frizuráját – de nem kezd neki bókolni és udvarolni. Lehetőséget biztosíthat az ún. Elhagyatottság–instabilitás sémával küzdő kliensnek, hogy olykor két terápiás ülés között felhívja őt telefonon – de nem beszélget vele hosszú órákat, és ügyel arra, hogy ez az engedmény ne menjen a magánélete rovására. Megoszthatja vele saját életének bizonyos eseményeit és tapasztalatait – de egyrészt csak annyira, hogy az ne jelentsen plusz terhet a kliens számára, másrészt figyelve arra, hogy magánélete ne váljék átjáró házzá a kliens számára. A sématerapeutának tehát az egyik alapvető attitűdje a korlátozott szülői újragondoskodás. Ennek megélésekor a kliens kényelmesen bevackolhatja magát a fotelbe, és átélheti annak otthonosságát, melegét. Ez azonban az éremnek csak az egyik oldala.

24

Empatikus konfrontáció Láttuk, hogy a viselkedés önmagában nem része a korai maladaptív sémának – de következménye. A séma pedig egyebek közt attól maladaptív, hogy az általa létrehozott viselkedés diszfunkcionális, azaz rosszul működő, céljának nem megfelelő. Azt, hogy valami nem stimmel velünk életünk számos vonatkozásában érezhetjük ugyan, ettől azonban az, hogy bizonyos dolgokat rosszul csinálunk, még vidáman eshet a vakfoltunkra. A terapeuta a klienst egyrészt „ápolgatja, dédelgeti, friss szénával megeteti” – azaz gondoskodik róla. Eddig erről beszéltünk. Másrészt azonban a terápia célja nem az, hogy a kliens idővel mind kevésbé szenvedje meg a saját diszfunkcionális viselkedését, hanem az, hogy tanuljon valami újat – lehetőség szerint kezdjen el funkcionálisan viselkedni. Ennek a folyamatnak az első lépcsője a konfrontáció, amikor is a klienst szembesítjük azzal, hogy mit is csinál valójában. Szögezzük le, hogy a konfrontáció fájdalmas dolog. Senki nem szereti, ha rámutatnak a hülyeségeire, hiányosságaira. Ugyanakkor a személyiségfejlődésben ezek a fájdalmak megkerülhetetlenek. Amikor a terapeuta konfrontálja a klienst, akkor bizony meglehet, hogy a kliens az imént még kényelmes ülőhelyét tüzes trónnak érzi – de legalábbis borzasztó kényelmetlennek, ahonnan jó lenne felpattanni, és talán soha vissza nem térni. Olykor megkérdezik tőlem, hogy mi a véleményem Csernus doktorról. Ilyenkor el szoktam mondani, hogy amit ő csinál, azt konfrontációnak hívják – ám a konfrontáció a terápiának csupán egyik eszköze. És ezt az eszközt akkor és csak akkor szabad és érdemes használni, amikor az ahhoz szükséges feltételek adottak. Ilyen előfeltétel az, hogy a kliens legyen olyan állapotban, hogy egyáltalán elviselje a konfrontációt. Az ugyanis, hogy valakinek belenyomjuk az orrát a saját szarába, ő pedig erre csendben megfullad, nem terápia. Kevésbé képletesen: ha a klienssel arrogánsan közöljük, hogy egész élete egy nagy rakás élethazugság, és hogy a felszíni kedvessége ellenére valójában egy passzív-agresszív vaddisznó, akkor a kliens erre lehet, hogy összeomlik. Pszichotikussá válhat, kiléphet a terápiából, vagy éppen végez magával. A konfrontációnak megvan az ideje és a módja. Az idejét elsősorban a kliens kórképe határozza meg. Van, aki az első pillanatban alkalmas a konfrontálásra; mást adott esetben évekig kell – képletesen szólva – ringatni és szeretgetni, amíg nyitottá válik a kritikus szavak meghallására. Ami a módját illeti, a sématerápia egyik nagy innovációja, hogy a konfrontálás folyamatát is empatikus keretek közé illeszti. Mint tudjuk, az empátia nem azt jelenti, hogy mindenben egyetértünk a másikkal, hanem azt, hogy hajlandóak vagyunk helyzetét az ő szemszögéből látni, nem a sajátunkból. A sématerápiában a diszfunkcionális viselkedést a sémák megnyilvánulásának tartjuk. A sémákat viszont visszavezetjük gyerek- és serdülőkori életeseményekre. Az esetkonceptualizálás végeztével a terapeuta jobb esetben kész arra, hogy bármikor, amikor beszélgetés közben beleszalad a kliens egy diszfunkcionális viselkedésébe, akkor annak ne

25

csak negatív vonatkozásait lássa, hanem rendszerben gondolkodva meg is értse azt: mind keletkezését, mind pedig pozitív (a személyiséget védeni akaró) szándékát. Ha tehát visszajelez a kliensnek, akkor nem ezt mondja: Péter, maga harmincöt éves. Fel kéne nőnie végre. Nem bújhat állandóan az anyja szoknyája mögé, ha valaki beszól magának. Tessék végre a saját lábára állni, különben semmi nem lesz magából. Ez így nettó konfrontáció, és ha Péter elég régóta szív egy levegőt a terapeutával, akkor még az is előfordulhat, hogy egy ilyen visszajelzéstől nem sérül meg, sőt talán hasznára is válik. A sématerapeuta azonban más utat jár. Ő sem mismásolja el a viselkedés diszfunkcionális voltát, de a visszajelzést úgy adja, hogy az eleve empatikus legyen. Péter, azt mondja, hogy amikor konfliktusba keveredik valakivel, az első adandó alkalommal felhívja az édesanyját, és megbeszéli vele a történteket. Ez fontos magának, mert így érzi magát biztonságban. Ugyanakkor nyilván emlékszik rá, hiszen már sokat beszéltünk róla, hogy a maga boldogulásának egyik fő akadálya, hogy kiskorában nem tanult elegendő önállóságot. Erről nem maga tehet, inkább annak a következménye, hogy az édesanyja – akit a saját szülei vertek és elhanyagoltak – mindent meg akart adni magának, és szinte magához láncolta önt. Ha emlékszik, arra jutottunk, hogy magának erősen működik az Összeolvadás–éretlenség sémája. Mit gondol, amikor egy munkatársával való összeszólalkozás után sürgető kényszert érez, hogy az anyjánál keressen menedéket, nem lehetséges-e, hogy ilyenkor nem a felnőtt, autonóm Péter cselekszik, hanem az a kisgyerek, akinek épp aktiválódott ez a sémája? A lényeg ugyanaz, és az elérendő cél is: Pétert meg akarjuk tanítani, hogy képes legyen önmagában elég erőt találni ahhoz, hogy az anyja támogatása nélkül is elviselje az élet nehézségeit. A tálalás, a kommunikáció formája azonban ég és föld. A második szövegmintában a kommunikáció nem vádként hangzik el, nem offenzív – következésképpen nem védekezésre sarkall, hanem – az empatikus megközelítés révén – lehetővé teszi a befelé figyelést és a továbbgondolást. Péter, nyitott arra, hogy számba vegyük az előnyeit és hátrányait annak a bevett megoldásának, hogy a konfliktusait automatikusan megbeszéli az anyjával? Az empatikus konfrontáció megnyitja az utat a diszfunkcionális cselekvés mögötti hiedelmek felismeréséhez, és megteremti az alapot a hiedelmek megkérdőjelezéséhez, kiértékeléséhez és átalakításához. Az átalakított hiedelemtől pedig azt várjuk, hogy újfajta cselekvéseket indukáljon, az újonnan megélt, pozitív tapasztalatok következménye pedig nem más, mint a korai maladaptív séma fokozatos gyógyulása. És ezzel végre elérkeztünk oda, hogy szisztematikusan szemügyre vegyük azt a 18 sémát, amelyet ma a sématerápia elmélete és gyakorlata ismer. A folytatásokban tehát erről lesz szó.

26

7. Tüdőlövés után... Az öt sématartomány. Mi történik, ha valakit mellbe lőnek, és történetesen nem hal bele a lövésbe? Tiszta sor: kórházba kerül, ahol addig kínozzák szegényt az orvosok, amíg többé-kevésbé meg nem gyógyul. Röviden ennyi a történet. Ha részletesebben meg akarjuk vizsgálni, fölmerül a kérdés: egész pontosan melyik orvos illetékes az ellátásában? A sebész? A belgyógyász? A pulmonológus? Valószínűleg mindegyiknek jut szerep a gyógyításban – a radiológusról, aneszteziológusról, dietetikusról és gyógytornászról nem is beszélve. A betegtől nem lehet elvárni, hogy lesz szíves úgy megbetegedni, hogy összes tünetével pont passzoljon egy adott orvos szakterületéhez. Ez nemcsak a testi betegségekre igaz, hanem a pszichés sérülésekre is. Ritka az, hogy egy gyerekkori trauma csak és kizárólag egy bizonyos „X” helyen okoz kárt a személyiségben, így azt egy bizonyos „Y” pszichoterápiás protokollal könnyen és gyorsan rendbe lehet hozni. Ötemeletes kórház, 18 osztállyal Ahogy már volt róla szó, a sématerápia alapgondolata, hogy minden ember azonos érzelmi szükségletekkel rendelkezik. Egészséges emberről akkor beszélünk, ha az illető képes valamennyi érzelmi szükséglete kielégítése érdekében adekvát (azaz hatékony) módon viselkedni. Ezen alapvető szükségletek a következők: 1. Biztonságos kötődés, elfogadás, gondoskodás 2. Autonómia, kompetencia, én-azonosság (identitás) érzése 3. Reális keretek (határok) és önkontroll 4. A szükségletek és érzelmek kifejezésének szabadsága 5. Spontaneitás és játék Young és munkatársai tehát e területekkel írják le az egészséges személy működését. Ha homokszem kerül a gépezetbe, akkor az egészség csorbát szenved: azt tapasztaljuk, hogy a gyerekkori tapasztalatok következtében kialakult korai maladaptív sémák miatt a felnőtt ember nem képes arra, hogy e szükségleteit (egyet vagy többet) kielégítsen. A sématerápia jelen állása szerint 18 korai maladaptív sémát tartunk nyilván. Hasonlíthatjuk ezt egy kórház 18 osztályához. Amint láttuk, a beteg ritkán teszi meg azt a szívességet, hogy csak egy bizonyos orvos szakterületéhez tartozzék. Ugyanígy, a tapasztalat azt mutatja, hogy a sérült személyiségű ember sem csupán egyetlen sémával rendelkezik. Az eddig beazonosított 18 séma többféleképpen csoportosítható. A legáltalánosabb, hogy öt ún. sématartományba soroljuk őket – annak megfelelően, hogy az adott séma az öt érzelmi alapszükséglet közül melyikkel hozható kapcsolatba. A jelen áttekintésben csupán futó látogatást teszünk e kórház öt emeletén, egy-egy pillantást vetve a 18 osztályra.

27

1. A semmi ágán ül szívem Az I. sématartomány neve: Elszakítottság és elutasítottság. Öt maladaptív séma tartozik ide, ezek a következők: 1. Elhagyatottság–instabilitás 2. Bizalmatlanság–abúzus 3. Érzelmi depriváció 4. Csökkentértékűség–szégyen 5. Társas izoláció–elidegenedettség E sémák jelenléte abban akadályoz bennünket, hogy olyan kapcsolatokat alakítsunk ki – és azokban képesek legyünk megmaradni –, amelyekben megélhetjük a biztonságot, stabilitást, gondoskodást, empátiát, elfogadást, tiszteletet – egyszóval a szeretetet. Kapcsolat alatt nemcsak párkapcsolatra gondolhatunk, hanem barátságokra, munkahelyi és egyéb viszonyokra is. A tartomány egészére jellemző a nagyon mély magány érzése. Talán nem túlzás azt állítani, hogy az I. sématartományba tartozó sémákat tekinthetjük a személyiség legmélyebb sérüléseinek. Hátterükben gyakori a hideg, szeretetlen, de legalábbis kiszámíthatatlan családi légkör. Az élettörténet feltárása során könnyen fény derülhet szóbeli vagy fizikai bántalmazásra, vagy akár szexuális zaklatásra. 2. Az én házam – az én váram! A II. sématartomány: Károsodott autonómia és teljesítőképesség. Ez a következő négy sémát öleli fel: 6. Dependencia–inkompetencia 7. Sérülékenység–veszélyeztetettség 8. Összeolvadás–éretlenség 9. Kudarcra ítéltség Aki ezen a területen hordoz sérüléseket, az a világot általában veszélyes helynek tartja, ahol ő, az önállótlan kicsi ember nem boldogul, nem áll meg önállóan a lábán, képtelen sikereket elérni. Jellemző gondolat: „Nekem ez úgysem fog sikerülni.” E sémák akkor alakulnak ki, ha a családtagok között nincsenek világos határok; ha a szülők túlféltik a gyereket; ha mindent megtesznek helyette; ha nem engedik, hogy próbálkozzon, kudarcot valljon és újra próbálkozzon; ha a valódi – családon kívüli – teljesítményeit nem értékelik. 3. Játék határok nélkül III. sématartomány: Károsodott határok Ide mindössze két séma tartozik: 10. Feljogosítottság–grandiozitás 11. Elégtelen önkontroll–önfegyelem „Végre szabad vagyok!” – kiáltott fel az egyszeri hordó, miután lepattintotta magáról az utolsó abroncsot is – és abban a pillanatban széthullott dongáira, és megszűnt létezni.

28

Mivel a környezetünkkel kölcsönhatásban – mi több: társadalomban – élünk, az élethez nemcsak szabadságra van szükségünk, hanem határokra és keretekre is, amelyek közt megélhetjük szabadságunkat. E határok sérült volta (pláne hiánya) állandó konfliktusokat, alkalmasint súlyos személyiségzavart okozhat. Én többek között attól vagyok én, hogy nem te vagyok. Aki nem tudja, hogy meddig tart ő maga és hol kezdődik a másik ember; aki nem ismeri a különbséget az „enyém” és a „másé” között; aki képtelen mások személyiségét tisztelni és velük együttműködni; aki nem tud elköteleződni; aki nem tanulta meg elviselni, hogy bizonyos szükségletei hosszabb-rövidebb ideig kielégítetlenek maradnak (vagyis akiből hiányzik a frusztrációs tolerancia); akit elsodornak az ösztönei, mert a kocsijában csak gázpedál van, fék nincs – arra csúnya világ vár. Rosszul fogja érezni magát a környezetében – nem utolsósorban attól, hogy nagymellényű, zabolátlan viselkedése miatt rosszul érzi magát a környezete. A természetes és egészséges határok kiépülésének akadálya lehet a túlságosan engedékeny, kényeztető szülői magatartás; az olyan család, ahol mindenki csak a jogait akarja érvényesíteni, anélkül hogy hajlandó lenne kötelezettségeket és felelősséget vállalni. A tranzakcióanalízis (TA) nyelvén fogalmazva azt mondhatjuk, hogy a nevelésből hiányzott a pozitív Irányító-Szabályozó Szülői jótékony kerettartó viselkedése. 4. Mi fáj, titokban fájjon A IV. sématartomány neve Kóros másokra irányultság; a hozzá tartozó címet apám Titkos utcám című verséből kölcsönöztem. Emlékezzünk csak: az e tartományhoz kapcsolódó szükségletet így írtuk le: „a szükségletek és érzelmek kifejezésének szabadsága”. Három sémát ismerünk, amelyek működése azt eredményezi, hogy ne tudjuk felismerni, megélni és/vagy kifejezni saját szükségleteinket: 12. Behódolás 13. Önfeláldozás 14. Elismerés-hajszolás Mindhárom séma hátterében a feltételes OK-ság áll: a szülők (vagy a tágabb környezet) a gyereket nem önmagáért szerették és fogadták el; csak akkor tekintették OK-nak, ha valahogy viselkedett. Ebbe a „valahogy”-ba pedig a legritkább esetben fér bele, hogy a gyerek spontán módon kifejezze, mire vágyik és hogy érzi magát. Így az idők során megtanulja, hogy ne azt mondja, amit mondani szeretne, hanem amit a környezete hallani akar. A saját arcunk folyamatos elrejtése ritkán marad büntetlenül: az állandó frusztráció miatt felgyülemlő harag előbb-utóbb megtalálja magának a kijáratot – könnyen lehet, hogy valamilyen testi betegség formájában. 5. Kérem, én még nem játszottam Az V. sématartomány az Aggályosság és gátlás nevet viseli, és az alábbi négy sémát öleli fel: 15. Negativizmus–pesszimizmus 16. Érzelmi gátoltság

29

17. Könyörtelen mércék–hiperkritikusság 18. Büntető készenlét A közös nevező e sémáknál, hogy meggátolják az egyén természetes, spontán késztetéseinek kifejeződését: azt, amit a TA Szabad Gyermeki énállapot néven tart számon. Nincs játék, nincs öröm, nincs élvezet; csak etika van, normák, szabályok – valamint kemény retorzió, ami e szabályok áthágásáért jár. E sémákat a merev, perfekcionista, túlkövetelő (sokszor büntető) szülői viselkedésre adott válaszként alakítjuk ki. Fenntartásuk azonban nem kis mértékben köszönhető annak a fogyasztói társadalomnak, amelyben élünk. Ez a világ arra szocializál minket, hogy legyünk kritikátlan feladat-végrehajtók, csúcsra járatott termelők és engedelmes fogyasztók. Ebből sajnos az is következik, hogy a sémák gyógyulása sohasem konfliktusmentes. Az autoriter férj nem fog tapsolni annak, hogy a felesége egyszer csak elkezd önálló véleményeket megfogalmazni. A profitorientált (és alighanem Feljogosítottság–grandiozitás sémával rendelkező) főnök sem biztos, hogy díjazza, ha addig engedelmes beosztottja megkérdőjelezi utasításai értelmét. A politika és a bürokrácia mechanizmusát a kontraszelekció hajtja: a spontaneitás, humor, kreativitás és egyéniség megnyilvánulásai főbenjáró bűncselekményeknek számítanak, s mint ilyenek, gyakran kerékkötői az egyéni karriernek. Az egészséges, felnőtt, autonóm személyiség tehát olyan luxus, aminek meg kell fizetni az árát. Teljes mértékben érthető, ha valaki vonakodik ezt az árat megfizetni, és inkább ragaszkodik megszokott életéhez: a régi sebekhez, a nap mint nap kiszámíthatóan beérkező pofonokhoz, a jól ismert játszmákhoz, az otthonos veszekedésekhez és az akolmeleg szenvedéshez. A változás aktív, tudatos keresése (pl. a terápia iránti elköteleződés) a bátor kevesek útja.

30

I.I.I.I. sématartomány: Elszakítottság és elutasítottságsématartomány: Elszakítottság és elutasítottságsématartomány: Elszakítottság és elutasítottságsématartomány: Elszakítottság és elutasítottság

1. Elhagyatottság–instabilitás (Ab) Nem lehet azt állítani, hogy Young és munkatársai úgy állították össze a sémák listáját, hogy a végére hagyták volna az ínyencfalatokat. Ellenkezőleg. Az I. tartomány sémái a legalapvetőbb érzelmi szükségletekből fakadnak. Itt gyökereznek a legsúlyosabb szenvedések, és ide vezethető vissza a legtöbb személyiségzavar is. Az I. sématartomány az Elszakítottság és elutasítottság nevet viseli. A hozzá kapcsolódó szükségletek a biztonságos kötődésre, elfogadásra, gondoskodásra, valahová tartozásra irányulnak. E szükségletek deficitje öt maladaptív sémával írható le, ezek közül az első az Elhagyatottság–instabilitás, amelynek a Young Séma Kérőívben a betűjele Ab. A betűjelek a sémák angol elnevezéséből (jelen esetben: Abandonment–Instability) származnak. A továbbiakban a folyószövegben is fogom használni; ez elsőre talán furcsa lesz, de hozzá lehet szokni. (Tapasztalatból tudom.) Középkezdés Az Elhagyatottság–instabilitás séma nem véletlenül került a lista legelejére. A kisbaba számára mindennek az alfája és ómegája, hogy az anyja folyamatosan jelen van. Számára ez jelenti az életet és a világot, mi több: ez jelenti önmagát. Ha az anyja nincs jelen, akkor ő maga sem létezik. A kisbaba nem hülye. Első, intuitív tapasztalatai a világról biológiai tényekben gyökereznek: sok más állattal ellentétben a homo sapiens ivadéka történetesen valóban életképtelen szülői gondoskodás nélkül. Hogy ez jó-e, vagy sem, azon lehet filozofálni; akinek nem tetszik, reklamáljon az evolúciónál. Az a szorongás tehát, amit a kicsi ember érez, amikor anyja elhagyja, első megközelítésben adaptív vészcsengőnek tekinthető. Más kérdés, hogy az anya folyamatos jelenléte – főleg a mi civilizált társadalmunkban – többnyire nem biztosítható. Anya hosszabb-rövidebb időkre szükségszerűen magára hagyja a gyereket: kimegy főzni, leszalad vásárolni, beugrik a Nemzeti Dohányboltba cigiért. Ezek néhány perces különválások csupán, de a kisgyerek fejéből hiányoznak az olyan fogalmak, mint „átmenetileg”, „néhány perc”, „hamarosan újra” és hasonlók. Számára az anya eltávozása minden egyes alkalommal örökre szól, és ebbe az eltávozásba a gyerek minden egyes alkalommal egy kicsit belehal. Aztán persze úgy lesz belőle jól funkcionáló felnőtt, hogy ezeket a kis belehalásokat aránylag egészségesen túléli: újra meg újra megtapasztalja, hogy az anyja visszajön. Egyrészt elkezd kialakulni a frusztrációs toleranciája, másrészt megtanulja belsővé tenni az anyja képét. Ez azt jelenti, hogy az anyja valósága nem szűnik meg számára a fizikai jelenlét megszűnésével. A belső kép úgy működik, mint egy akkumulátor: akkor is biztosítja az anya által nyújtott biztonságot, amikor a gyerek nincs „bedugva a konnektorba”, azaz amikor az anyja pillanatnyilag épp nincs jelen.

31

Ha az akku nem működik... Az Elhagyatottság–instabilitás séma röviden azt jelenti, hogy a gyerek (és aztán a felnőtt) nem működik akkuról, csak hálózatról. Akinek ez a séma aktív az életében, az legbelül azt hiszi, hogy a fontos személyek el fognak tűnni az életéből. Elhagyják őt, megbetegszenek, meghalnak, cserben hagyják. Azért, mert ilyen rossz a világ, vagy azért, mert ő maga egyszerűen nem alkalmas arra, hogy bárki is szeresse. Az Ab sémával rendelkező ember alapérzése a szorongás és rettegés. Emellett azonban folyamatos lehet nála a – látszólag indokolatlan – szomorúság is, a rossz közérzet, valamint a harag az iránt, akiről úgy gondolja, hogy elhagyással (válással, meghalással stb.) fenyegeti. Láttuk, hogy az ember háromféle módon küzdhet meg a sémák által okozott fájdalmakkal: elfogadja, elkerüli vagy túlkompenzálja a sémát. Aki az Ab sémáját elfogadja, az jellemzően olyan partnert választ magának (akár párkapcsolatra, akár barátként), aki jó eséllyel vissza fogja igazolni, hogy a sémája igaz: vagyis aki valóban megbízhatatlan, valóban instabil, és aki jó eséllyel tényleg magára fogja hagyni őt – lehetőleg akkor, amikor a legrosszabb. Vagy ha nem is tesz ilyet, akkor is elérhetetlen: mert máshol lakik, mert sokat utazik, vagy egyéb okból. Ami a párkapcsolatot illeti, képes halálos módon szerelmes lenni az ily módon kiválasztott személybe, és – dacolva a józan ésszel – kizárt dolog, hogy kilépjen a kapcsolatból. Hogyisne: elvégre ez biztosítja számára a napi szorongást. Akire az elkerülés jellemző, az rövidre zárja a fenti kérdést: eleve nem megy bele semmilyen bensőséges kapcsolatba – ezzel veszi elejét annak, hogy át kelljen élnie a majdani elhagyatás miatti fájdalmat. Ehelyett berendezkedik az egyedüllétre, és olyasmivel múlatja az idejét, amit magányosan is lehet csinálni, és ami alkalmas arra, hogy tartósan ne vegye észre saját magányát. Példának okáért alkoholizál – e tevékenységről már A kis hercegből is tudjuk, hogy alkalmas eszköz arra, hogy távol tartsuk magunktól a valóságot. De nem rossz megoldás a sorozatfüggés sem. Az Ab sémáját túlkompenzáló személy élete is azon hiedelem köré szerveződik, hogy a partnere elhagyja őt, de ebbe nem törődik bele, nem adja át magát a szorongásnak, hanem megpróbál küzdeni ez ellen. Birtokolni akarja a partnerét, féltékenykedik, ellenőrzi az e-mailjeit, titokban elolvassa az SMS-eit. Ha a partner arra vetemedik, hogy egy fél délután erejéig külön programot akar csinálni, akkor az isten legyen hozzá irgalmas: lekapja őt a tíz körméről, a saját tíz körmével meg alkalmasint a szemét kaparja ki. Ha pedig felbukkan a színen valaki, akiről úgy gondolja, hogy veszélyezteti a pozícióját, versenyre kel vele, és minden eszközt bevet, hogy legyőzze őt. Az Ab séma gyógyulása Minden, ami a világban van – az elemi részecskéktől kezdve a hegyeken, folyókon, növényeken és állatokon át a csillagrendszerekig – ugyanazon fejlődési szakaszokon megy keresztül: létrejön, növekszik, működik, hanyatlik, majd megszűnik. E törvény alól nem kivétel az ember sem – így az emberi kapcsolatok sem. Az tehát a furcsa helyzet, hogy aki az Ab sémától szenved, annak az alaphiedelme, ha betű szerint vesszük, igaz: a fontos személyek egyszer valóban el fognak tűnni az életéből. Mint minden ember minden másik ember életéből.

32

A kognitív torzítás tehát nem magában a „főtételben” van, hanem abban, ahogy ez a tétel megjelenik az illető életében. A terápia célja nem az, hogy hamis illúziót keltve elhitesse a klienssel, hogy minden fontos kapcsolata örökké fog tartani. A cél az, hogy képes legyen szorongásmentesen (pozitívan fogalmazva: nyugodtan és önfeledten) együtt élni azzal a tudattal, hogy a kapcsolata, mint minden, múlandó. Ennek az útja természetesen nem az, hogy a terapeuta elkezdi csesztetni a klienst, hogy „Ne idegeskedjen már; most mit parázik ezen ennyit?!”, hanem a sématerápia szokásos eszközei: a korlátozott szülői újragondoskodás és az empatikus konfrontáció. Akinek a világról való két alapélménye az, hogy (1) elhagyják őt és (2) ő ezt nem éli túl, azzal a terapeutának az a dolga, hogy ezen élményeket korrigálja. Ez – logikailag nézve – három lépésben történik. Először is kősziklává válik a kliens életében: ő lesz számára annak a stabilitásnak a forrása, amelynek hiányától a kliens szenved. Újra meg újra biztosítja szavakkal és gesztusokkal arról, hogy igenis jelen van a kliens életében: hogy személy szerint fontos számára; hogy nemcsak a klienstől vár elköteleződést a terápia iránt, de ő is el van kötelezve a kliensnek. A megnyugtatásnak, sőt (pszichoanalitikusok most ugorjanak!) a gyöngédségnek nagy szerep jut ebben a munkában. Másodszor: a terapeuta abban segít, hogy a kliens megtanuljon belső képet kialakítani róla. Azt a belső képet, amelyet alkalmasint annak idején nem alakított ki az anyjáról. Ez azt jelenti, hogy a kliens fokozatosan felépíti magában annak tudatát, hogy a terapeuta akkor is van, amikor épp nincs jelen. Akkor is, amikor vége a foglalkozásnak; akkor is, amikor egy hétig kell várni a következő találkozásra; mi több: akkor is, amikor szabadság vagy más ok miatt több hét is kimarad a közös munkából. Az az erőforrás tehát, amit a terapeuta személye jelent, egy idő után belsővé válik. Harmadszor: a terapeuta segít abban, hogy a kliens ezt az új képességét „odakint” – azaz a terápián kívüli világban – is kamatoztatni tudja. A cél ugyanis nem egy függő viszony, amelyben a terapeuta egyszer s mindenkorra a kliens anyukája lesz; ellenkezőleg: olyan személyiség kialakításán munkálkodnak együtt, amely önmagában is képes a stabilitásra, és ennek révén képes stabil kapcsolatok kialakítására és fenntartására. Ami a konfrontációt illeti, az arra irányul, hogy a kliens felismerje, majd átírja a hiedelmeiben mindazt, ami nem igaz. Jellemzően ilyen tényező az arról való meggyőződés, hogy azért fogják őt elhagyni, mert értéktelen, mert nem szerethető. Ennélfogva az Ab séma gyógyítása általában elképzelhetetlen a Csökkentértékűség–szégyen, illetve a Dependencia–inkompetencia sémák egyidejű kezelése nélkül. A kliensnek meg kell tanulnia, hogy OK-nak lássa önmagát. Nem tökéletesnek – de OK-nak. Ugyanígy torz az a hiedelem, hogy a szeretett személy átmeneti távolléte elviselhetetlenül rossz. A konfrontáció attól empatikus, hogy a terapeuta együtt érez a klienssel, és nem vitatja, hogy a hiány érzése tényleg rossz – de szembesíti a klienst azzal, hogy ez az érzés korántsem elviselhetetlen; hogy ő valójában sokkal erősebb, mint azt saját magáról gondolná; hogy tudja kezelni az egyedüllétet. Hogy az esetleges egyedüllét – mint objektív helyzet – nem szükségszerűen jár együtt a magány szubjektív, nyomasztó érzésével.

33

Gyakori kognitív torzítás, hogy nem vagyunk képesek még nagyságrendileg sem megbecsülni egy elvileg bekövetkezhető esemény valószínűségét. Ez a probléma sok sémában megjelenik. Az Ab séma esetében úgy, hogy a kliens törékenyebbnek látja a kapcsolatát, mint amilyen. Persze, benne van a pakliban, hogy a partner beleszeret valaki másba, és odébb áll vele. Benne van, hogy megbetegszik és meghal, vagy hogy makkegészségesen sétál a villamos alá. De korántsem mindegy, hogy ezen események bármelyike 95% valószínűséggel következik be két-három éven belül (vagyis bőven van mit szorongani miatta), vagy mondjuk 10% valószínűséggel (amikor is a szorongás indokolatlan). Aki találkozott már az erőszakmentes kommunikáció (EMK) fogalmával, az fennakadhat az utolsó szavakon: Mi az, hogy „indokolatlan szorongás”?! Hiszen a szorongás egy érzelem, az EMK alapelve pedig az, hogy minden érzelem ab ovo vitathatatlan. A magyarázat a kognitív modellben rejlik, amely szerint az érzelmek nem „csak úgy” keletkeznek bennünk, hanem az érzelem következménye valami másnak: a gondolatnak. Ha tehát megváltozik az, amit gondolunk, akkor meg fog változni az is, amit érzünk. És amíg egy érzelem önmagában valóban vitathatatlan, addig a hiedelemrendszerünkbe ágyazott gondolataink nagyon is vitathatóak. Így tehát jogos, hogy egyes gondolatainkat – azok tüzetes megvizsgálása után – tévesnek, megalapozatlannak nevezzük. És ebben az értelemben ugyancsak jogos, sőt hasznos, hogy az érzelmek indokolt vagy indokolatlan voltáról beszéljünk. Akinek ennyiből nem akar összeállni a kép, annak ajánlom további olvasmányként a Tigris a sarokban című cikket. Elvonókúra a kocsmában? Elegendő-e a hiedelmek felülvizsgálata és a terapeuta empatikus, szülői attitűdje az Elhagyatottság–instabilitás séma gyógyulásához? Természetesen nem. Szükség van a sématerápia további eszközeire is: mind az élményen alapuló technikákra (imagináció, szerepjáték stb.), mind pedig viselkedésterápiás gyakorlatokra. Utóbbiról annyit kell okvetlenül megjegyezni, hogy szép dolog ugyan a hetenkénti lélekmasszírozás, de a terápia célja az, hogy a kliens a valós életében legyen képes jobban funkcionálni. Ez sokszor nem megy bizonyos konkrét – és olykor igen fájdalmas – lépések megtétele nélkül. Ahogy egy kocsma nem alkalmas terep egy elvonókúra lebonyolítására, ugyanúgy egy elhanyagoló, labilis, megbízhatatlan partnerrel fenntartott kapcsolat sem ideális közeg az Ab séma felszámolásához. Ha a terápia során bebizonyosodik, hogy a partnerválasztás sémavezérelten történt, és a kapcsolat fenntartása egyben a séma fenntartását is jelenti, akkor ennek egyenes következménye, hogy a kliensnek e megbetegítő kapcsolatból ki kell lépni, és olyan partnert kell választania, aki képes őt valóban szeretni, aki képes mellette elköteleződni. Aki mellett meg lehet élni egy kapcsolat stabilitását – tartson az bár (objektív okokból) csupán néhány hónapig, avagy sok évtizedig.

34

2. Bizalmatlanság–abúzus (Ma) Az első séma megbeszélése kapcsán tisztáztuk, hogy az ember legelemibb igénye, hogy a „fontos másik” (kezdetben: az anya) kiszámíthatóan jelen legyen az életében. Ezzel azonban koránt sincs letudva a dolog: attól még, hogy az anya (apa, nagyi, tanító néni, férj, feleség stb.) fizikailag elérhető, a biztonságos kötődésre irányuló érzelmi szükséglet kielégítése számos ponton zátonyra futhat. Az egyik leghegyesebb zátony pedig az, amikor a kiszámíthatóan jelen lévő tekintélyszemély ahelyett, hogy kiszámíthatóan segítené, oltalmazná, támogatná az egyént, kiszámíthatóan bántalmazza. Egy kis etimológia Az I. sématartomány következő sémája a Bizalmatlanság–abúzus nevet kapta, betűjele Ma (Mistrust–abuse). A latin abusus szó jelentése: visszaélés, jogtalanság. Érdemes átgondolni, miből is ered a kifejezés: ab = -tól/-től; usus = használat. Vagyis az abúzus nem más, mint „a [szokásos, megfelelő, általánosan elfogadott] használattól való eltérés”. Beszélünk alkohol- vagy drogabúzusról, vagyis a nevezett szerekkel való „visszaélésről”. Azonban az önmagában álló abúzus szó mai jelentése egyszerűen: bántalmazás. Ezen belül többnyire a gyermekek bántalmazását nevezik így, méghozzá – elsősorban – a gyermekek szexuális bántalmazását. No igen: egy gyermeket szexuálisan bántalmazni – ez enyhén szólva is eltér az „általánosan elfogadott használattól”. Amíg az Ab séma élettörténeti hátterében azt találjuk, hogy a szülő nem volt jelen a gyerek életében, addig az Ma séma gyökerében olyan szülő (vagy más tekintélyszemély) van, aki nagyon is jelen volt – és bántotta a gyereket. Egy fájdalmas dallam – sok hangszeren Ha arról van szó, hogy valakit bántani kell, a homo sapiens roppant gazdag eszköztárral tud belevágni a feladat teljesítésébe. Van keze, amivel megütheti vagy fojtogathatja a másikat. Van lába, amivel bele is rúghat. Van nemi szerve, amivel megerőszakolhatja. Vannak hangképző szervei, amelyekkel sértő, megalázó, fenyegető mondatokat mondhat. Van agykérge, amellyel mindezen szörnyűségeket hatékonyan képes összeszervezni. Van társadalmi státusza, amelynek révén rá tudja venni az áldozatot, hogy hallgasson vagy hazudjon a bántalmazás tényéről. És persze ha nagyon muszáj: van vak komondora is, amelynek a hátán kikutyagolhat a felelősségre vonás alól. De ha erről a témáról beszélünk, egy ilyen hevenyészett lista kevés. A bántalmazásról és a traumákról meglehetősen sok tévhit él a fejekben. A Bizalmatlanság–abúzus sémával akkor tudunk értelmesen és hatékonyan foglalkozni, ha ezen a téren világosan látunk.

35

Tények és tévhitek a gyermekbántalmazásról Az első három tévhitnél nem kommentálok, csak idézek, mégpedig a következő tanulmányból: Babity Mária (2005). Gyermekbántalmazás – felismerés, megelőzés, kezelés. Eötvös József Főiskola Pedagógiai Fakultása, oktatási segédanyag. 1. tévhit: A gyermekbántalmazás témáját túllihegik: ritka jelenségről van szó. Továbbá egy atyai pofon még nem ártott senkinek. „Az utóbbi évtizedekben a felderített bántalmazások száma ugrásszerűen növekszik. (...) A bántalmazás esetében a nyolcvanas-kilencvenes években szűk másfél évtized alatt kétszeresére, elhanyagolás esetében háromszorosára nőttek a számértékek, így 1993-ban a gyermekeknek már 17 %-át érintették. (...) Szakemberek szerint a felderített esetek száma hozzávetőleg egyharmada a tényleges bántalmazásoknak (...). Más források viszont úgy tudják, hogy hazánkban egy feltárt bántalmazási esetre 25 elleplezett jut. Az ENSZ Gyermeksegélyezési Alapjának 2004-es, 27 országra kiterjedő nemzetközi felmérése alapján Magyarország „veszélyes hely” az itt élő a gyermekek számára, a gyermekek biztonsága szempontjából a 23. helyen állunk a felmérésben szereplő országok közül. Hazánkban havonta átlagosan két gyermek hal meg bántalmazás következtében. (...) A statisztikai adatok tanúsága szerint minden negyedik lány és minden hetedik fiúgyermek szenved el szexuális bántalmazást, mire a 18. életévét betölti. (...) A sértettek több mint fele 6 évesnél fiatalabb, a 12 évesnél idősebb gyermekek aránya 17%. (...) A szexuális bántalmazás valamivel idősebb gyermekeket fenyeget, a gyermekeknek »csak« 36%-a 12 év alatti. (8–10. o. Kiemelések tőlem – B. B.) „Egy 1999-ben végzett magyarországi felmérés szerint a szülők 70%-a fogadta el a pofont mint nevelési eszközt. A testi fenyítést alkalmazó szülők nemegyszer hangsúlyozzák a bántalmazás és a testi fenyítés közötti különbséget, miszerint a bántalmazás öncélú, kontrollálatlan és a sérülés veszélyével fenyegető magatartás, míg a testi fenyítés kontrollált, nevelő célzatú beavatkozás, mely csak fájdalmat okoz a sérülés veszélye nélkül. Sajnos azonban a »nevelő célzatú« verések jelentős hányada végződik a gyermek sérülésével, és az sem ritka, hogy a bántalmazó szülő a gyermekkel való kegyetlenkedést nevelő szándékú testi fenyítésnek próbálja feltüntetni.” (12–13. o.) 2. tévhit: Gyermekbántalmazás elsősorban a szegény és műveletlen családokban fordul elő. „A bántalmazott gyermekek nagyobb hányada az alacsony iskolázottságú szülők gyermekei közül kerül ki, de a szülők magasabb iskolai végzettsége nem jelent egyértelműen védelmet a gyermek számára; magasan képzett magas és társadalmi státusú szülők gyermeke is elszenvedhet szülei részéről rendszeres bántalmazást. (...) Szexuális bántalmazó bármely néprétegből kikerülhet, a szexuális bántalmazás nincs összefüggésben az iskolázottsággal. Az elkövetők nemegyszer magas státusú, társadalmi megbecsülésnek örvendő személyek.” (10. és 16. o.)

36

3. tévhit: A gyermekbántalmazás elkövetője általában idegen személy. „Csecsemőkorban a leggyakoribb bántalmazó személy az anya, leggyakoribb kiváltó ok a csecsemő gyakori vagy hosszas sírása. Idősebb gyermekeket az apa bántalmaz gyakrabban. (...) Lányokat általában családtagok (nevelőapa, testvér, unokatestvér, néha a vér szerinti apa), fiúkat inkább családon kívüli személyek (szomszéd, a család barátja) bántalmaznak szexuálisan. Az elkövetőt az áldozat az esetek 85%-ában előzőleg ismerte, az elkövető legtöbbször (az esetek több mint felében) családtag.” (10. és 16. o.) Tények és tévhitek a traumák természetéről A következő két tévhitnél a következő könyvre támaszkodom: Lilienfeld, S. O., Lynn, S. J., Ruscio, J., Beyerstein, B. L. (2010). 50 pszichológiai tévhit. Hiánypótló gyűjtemény a lélektan közhiedelmeiről. Ford.: Cziczelszky Judit, Budapest: Partvonal. Ezt az egyébiránt igen szórakoztatóan megírt művet szeretettel ajánlom mindenkinek, aki hajlamos azt hinni magáról, hogy ért a pszichológiához. Olvasás közben sokszor el fog csodálkozni. (Én is hajlamos vagyok azt hinni, hogy értek a pszichológiához, és olvasás közben én is sokszor elcsodálkoztam.) 4. tévhit: Az emberek hajlamosak elnyomni traumatikus tapasztalataik emlékeit. A könyvben ez a 13. mítosz, és egyike azon hiedelmeknek, amelyek tíz körömmel csimpaszkodnak – nagyrészt a média által formált – tudatunkban. Az elfojtott traumák feltárására egész iparág szakosodott: vannak olyan pszichoterapeuták, akiknek a praxisa jószerével annyiból áll, hogy az elfojtott emlékeket különböző módszerekkel próbálják előcsalogatni a páciensből, abban bízva, hogy az emlék felidézése egyben a trauma gyógyulását is eredményezi. Ezzel a hipotézissel több probléma is van. 1. probléma: A közvetlen tapasztalat azt bizonyítja, hogy a fájdalmas emlékekre nagyon is hajlamosak vagyunk emlékezni. „Az elfojtásról szóló hipotézisnek ellentmondanak azok a kutatási eredmények is, amelyek szerint a legtöbb ember jól – sőt néha túl jól – emlékszik az olyan traumatikus eseményekre, mint a holokauszt vagy a természeti katasztrófák; ennek tulajdoníthatók a nyugtalanító emlékfelvillanások.” (103. o.) A könyv hivatkozik egy a Psychological Science-ben 2003-ban publikált kutatásra (Goodman, G. S. et al: A prospective study of memory for child abuse: New findings relevant to the repressed-memory controversy). A vizsgálatban 175 olyan személyt vizsgáltak, akiknél mintegy tizenhárom évvel korábban jól dokumentálhatóan történt szexuális zaklatás. „A három fázisból álló kutatás résztvevőinek 19%-a nem említette az őt ért bántalmazást az első alkalommal. Ehhez képest, a második, telefonos interjú során már csak 16%-uk hagyta ki az elmondásból az incidenst, míg a harmadik (személyes) beszélgetés fázisában már csupán 8% volt, aki nem említette. Egyértelmű tehát, hogy az esemény emléke elérhető volt a

37

memóriában, annak ellenére, hogy a résztvevők nem beszéltek róla az első alkalommal. Ennek az lehet az oka, hogy talán zavarban voltak, szégyellték, ami velük történt, és több megerősítő jelre volt szükségük, hogy elmondják.” (104. o.) 2. probléma: A pszichológiai beavatkozás (irányított kérdezés, szabad asszociáció, hipnózis stb.) során felidézett tartalmakról nem állítható minden további nélkül, hogy azok valódi, hiteles emlékek lennének. Ide kapcsolódik a könyvben tárgyalt 11. mítosz, amely szerint „az emberi emlékezet úgy működik, akár egy magnetofon vagy videokamera, és pontosan rögzíti az általunk tapasztalt eseményeket”. Ez három dolog miatt sem stimmel. a) Az észlelés soha nem a történtek pontos rögzítése. Amit a világból tapasztalunk, az nem maga a világ, hanem annak szűrt változata. Szűrőként pedig kognitív sémáink és hiedelmeink szolgálnak. Bővebben lásd A beázott cipő és a fehér tyúk című cikket a kognitív modellről általában, valamint az Apu, hod med be az a nad elefánt...? című írást a kognitív torzításokról. b) Túl azon, hogy már maga az észlelés sem egyszerű rögzítés, a második probléma az, hogy az általunk észlelt események túlnyomó többsége egyszerűen nem íródik át a fejünkben lévő „RAM”-ból a fejünkben lévő „merevlemezre” – vagyis az ún. rövid távú memóriából (amelynek terjedelme kb. 30 másodperc) a hosszú távú memóriába, amelyből aztán percek, órák vagy évtizedek múlva is felidézhetőek az emlékek. Ebben nincs semmi lelkizés: egyszerűen így van összerakva a hardverünk. c) Az emlékek felidézése soha nem egyszerű visszajátszás. Ez meglepő lehet annak, aki először találkozik ezzel a ténnyel (nekem is az volt annak idején), de számtalan vizsgálat alapján biztosan állíthatjuk, hogy amikor emlékezünk, akkor valójában nem reprodukálunk, hanem mindig konstruálunk. Ez nem jelenti azt, hogy az emlékezés „hazugság” lenne – csak éppen ugyanazon szűrők (a kognitív sémáink és a hiedelemrendszerünk), amelyek már a bemenetet is torzították, a kimenetet is befolyásolják. Hogy hogyan és mennyire, azt kismillió tényező befolyásolhatja. Mindenesetre az, hogy valaki életszerűen, érzelmileg bevonódva képes felidézni, hogy hogyan rabolták el az ufók, a világon semmit nem mond arról, hogy léteznek-e földönkívüli értelmes lények (pláne olyanok, akik földi emberek lenyúlására szakosodtak). Ugyanez igaz egy gyermekkori trauma felidézésénél is: a terápiás beavatkozás során előkerült emléket csak többé-kevésbé tekinthetjük pontosnak. Az emlékezeti torzítás vonatkozhat elhanyagolható részletekre, lényeges elemekre – vagy akár magának a felidézett eseménynek a tényére is. A hamis emlék jól ismert pszichológiai fogalom. (Lásd még a „Regressziós hipnózis” című írást, amelynek címében – ezt nem győzöm hangsúlyozni – az idézőjel nem véletlenül szerepel.) Mindez nem áll ellentétben azzal, amit fentebb a gyermekbántalmazás előfordulásának szörnyű mértékéről megállapítottunk. A könyv hangsúlyozza: „Nem minden, évek vagy évtizedek múltán felbukkanó emlék hamis (...), a pszichoterapeutáknak tehát óvatosnak kell lenniük, hogy ne söpörjék automatikusan félre a szexuális bántalmazásról szóló, újonnan előbukkanó képeket.” (104. o.) 3. probléma: Mint említettük, az elfojtott traumák feltárására specializálódott terapeuták abban hisznek, hogy az emlék felidézése (tudatosítása) egyben gyógyulást is jelent. E hiedelem

38

nem más, mint a pszichoanalízisből megörökölt katarzis-elmélet. (Arról, hogy a katarzisnak nincs gyógyító hatása, a Mit kaptunk mi a rómaiaktól? című cikk 2. részében írtam bővebben.) Összefoglalva tehát: előfordulhat, hogy a bántalmazott személy elfelejti a bántalmazás tényét, de ez egyáltalán nem szükségszerű, és korántsem olyan gyakori, mint ahogy azt akár a hollywoodi filmek, akár a „népszerű pszichológia” műfajába tartozó könyvek sugallják. 5. tévhit: A legtöbb ember, akit gyermekkorában szexuális bántalmazás ért, felnőttkorában súlyos személyiségzavarokkal küzd. A hivatkozott könyvben ez a 34. mítosz, amelyet a szerzők az alábbi felütéssel mutatnak be: „»Egy életre megsebezve.« Ilyen és ehhez hasonló kifejezések látszólag végtelen sorával találkozhatunk a szexuális bántalmazás áldozatairól szóló népszerű pszichológiai munkákban. Az önsegítő irodalom hemzseg az olyan állításoktól, miszerint a gyermekkorban elszenvedett szexuális bántalmazás tartós személyiségváltozásokat eredményez, és mély pszichológiai sérüléseket okoz.” (207. o.) Ez borzasztó kényes téma. A könyv beszámol a Rind-esszé néven hírhedtté vált tanulmány kálváriájáról. „1998-ban Bruce Rind és kollégái elvégezték a szakirodalom meta-analízisét (...) Rind és szerzőtársai arról számoltak be, hogy az egyén saját bevallása szerint elszenvedett gyermekkori nemi bántalmazása és felnőttkori pszichopatológia 18 formája – például depresszió, szorongás és a táplálkozási zavarok – közti összefüggést gyengének találták. (...) Mi több, a rossz családi környezet, például a konfliktusokkal teli otthoni légkör a pszichopatológia sokkal erősebb előrejelzőjének bizonyult, mint a szexuális visszaélés.” (208. o.) A tanulmányt rengetegen támadták (vélhetőleg sokkal többen, mint ahányan olvasták), és úgy kezelték, mintha az nem leíró, hanem normatív szöveg lenne: mintha nem számadatok, táblázatok, korrelációs együtthatók, szignifikancia szintek és egyéb statisztikai szörnyűségek tárháza volna, hanem „a pedofília normalizálására tett kendőzetlen próbálkozás”, „a pedofilek egyenjogúsági nyilatkozata”. Végül „a Rind-esszét a Képviselőház 355:0 arányban elutasította, és ezzel az írás immár magáénak mondhat egy kétes értékű hírnevet, hogy ez volt az első tudományos cikk, amelyet az Egyesült Államok kongresszusa határozatban helytelenített.” (209. o.) Értsük meg jól, miről van szó. Nem arról, hogy a gyermekkori szexuális bántalmazás érintetlenül hagyja a személyiséget, tehát zöld utat lehet neki engedni. Ilyet senki nem mondott – felelős kutatók legalábbis bizonyosan nem. A szexuális bántalmazás azonban az esetek túlnyomó részében nem légüres térben történik, és általában nem egyszeri esemény, hanem akár éveken keresztül ismétlődik. Mint láttuk, a leggyakoribb esetben az elkövető közvetlen családtag vagy ismerős. Az abúzust pedig szinte törvényszerűen kíséri a fizikai és az érzelmi bántalmazás. Ezek összessége nyomorítja meg a személyiséget – már amennyiben megnyomorítja.

39

A kutatások azonban azt mutatják, hogy az ember olyan szerkentyű, amely a valóságban sokkal ellenállóbbnak bizonyul, mint azt intuitíve feltételeznénk. Egyrészt számos vizsgálat alapján állíthatjuk, hogy a gyermekek figyelemreméltó rugalmasságról tesznek tanúságot akkor, amikor stressz éri őket. A könyv például felidéz egy horrorfilmbe illően brutális gyermekrablást, amelynek 26 áldozata volt: 5 és 14 év közötti gyerekek (plusz az iskolabusz vezetője). „Amikor rájuk találtak, a legtöbb gyermek sokkos állapotban volt, néhányuk pedig vizelettől és ürüléktől volt piszkos. Két évvel később, jóllehet a legtöbbjüket még mindig kísértették az eset emlékei, gyakorlatilag mindannyian jól voltak.” (211. o.) A pszichológia a reziliencia fogalmával írja le azt a meglepő jelenséget, amikor „bár azt várnánk egy adott gyerektől, hogy felnő és problémás felnőtt lesz, de ehelyett azt tapasztaljuk, hogy felnő és egészséges marad”. Az idézet forrása a változatosság kedvéért nem az eddig citált 50 pszichológiai tévhit című könyv, hanem a Kedves Sigmund! blog De mi véd meg engem? című írása, amely számos ún. protektív faktort említ, azaz „olyan tényezők[et], amelyek csökkentik az adott mentális betegség kialakulásának lehetőségét”. (Uo.) Akkor most mi van?! Hát az, hogy az élet nem teszi meg számunkra azt a szívességet, hogy „Négy láb jó, két láb rossz” jellegű állításokkal le lehessen írni. Nagyon tetszetős állítás volna, ha azt mondanánk: a gyermekek bántalmazása – elsősorban a szexuális bántalmazás – okozza a felnőttkori pszichés problémákat. Ez így azonban nem igaz. Amit nagy biztonsággal kijelenthetünk, az a következő: 1. A gyermekbántalmazás gyakori jelenség – gyakoribb, mint azt hisszük (hinni szeretnénk). 2. A gyermekkorban elszenvedett sérülések csúnya sebet hagyhatnak a személyiségen – de egyáltalán nem biztos, hogy hagynak is. Amint korábban láttuk: „Ha Józsinak szerencséje van, és felnőttként olyan közegbe kerül (mondjuk egy szerető párkapcsolatba), ahol hosszú időn keresztül, kiszámítható módon, nagy biztonsággal átélheti a feltétel nélküli szeretetet, valamint megkaphatja a neki szükséges figyelmet, akkor van elvi esélye arra, hogy a gyerekkorban szerzett sebek apránként begyógyuljanak.” (Sémák sűrűjében... – 2.) Mi azonban most nem azzal foglalkozunk, amikor a korai maladaptív sémák – ilyen-olyan protektív faktorok hatására – nem alakulnak ki; sőt azzal sem, amikor a kialakult séma mintegy „magától” (valójában: a korrekciós élmények hatására) begyógyul. Minket most az érdekel, hogy mi történik akkor, ha valakinek igenis kialakult a Bizalmatlanság–abúzus sémája: hogyan jelenik ez meg az egyén hiedelemrendszerében, érzelemvilágában és viselkedésében, és mit lehet tenni e séma gyógyítása érdekében. Hosszasan tárgyaltuk az I. sématartomány 2. sémájának, a Bizalmatlanság–abúzus (Ma) sémának a lehetséges gyermekkori eredetét. Beszéltünk az abúzus szó jelentéséről, a

40

gyermekbántalmazásról, a traumák természetéről, sőt még az emlékezeti torzításokról is. Egyvalamiről nem esett mindeddig szó: arról, hogy voltaképpen mi is az a Bizalmatlanság–abúzus séma. Mark Twain és a macska Az Ma séma alapja egy kognitív torzítás, nevezetesen a túláltalánosítás. Láttuk, hogy a séma gyermekkori hátterében olyan epizódokra bukkanhatunk, amikor a gyereket bántalmazták, kihasználták, becsapták, megalázták. Ez eddig egyedi tapasztalat. („Egyedi” akkor is, ha ismételt, annyiban, hogy konkrét). Sémává attól válik, hogy az ember az egyedi tapasztalatot úgy tekinti, mintha az a valóság egészére nézve érvényes információval szolgálna. Mark Twain szavaival: A macska, ha egyszer ráült a forró kályhalapra, soha többé nem fog forró kályhalapra ülni. De hideg kályhalapra sem.

Akinek aktív az Ma sémája, annak alaphiedelme, hogy az egész világ egy forró kályhalap. Meg van győződve arról, hogy az emberekben nem lehet megbízni: hogy gyakorlatilag minden ember bántalmazza, kihasználja, becsapja és megalázza őt – vagy ha vannak is, akik eddig nem tették, azok is minden bizonnyal erre készülnek. Élete állandó készenlét és gyanakvás: igyekszik idejében felismerni és leleplezni mások hátsó szándékát, manipulatív üzelmeit. Ma sémával az ember egyedül érzi magát,

környezetétől elidegenedve. Jellemző érzése a tehetetlenség és reménytelenség – ugyanúgy, mint gyermekkorában, amikor még fizikailag volt képtelen megmenteni önmagát a bántalmazó személyektől. Emellett gyakori a szégyen és a bűntudat érzése, hiszen kicsi gyermekfejében egykor úgy állt össze értelmes, kerek egésszé a valóság, hogy „bántanak – tehát rossz vagyok”. (Főleg akkor, ha aktív a Csökkentértékűség–szégyen séma is.) E hiedelem felnőttkorban is elkísérheti az embert, és mindaddig megmarad, amíg a gyógyító, szerető környezet, avagy terápiás beavatkozás hatására szépen, lassan át nem íródik. A bizalmatlan ember viselkedése Mint minden sémára, a Bizalmatlanság–abúzusra is érvényes, hogy az ember háromféleképpen reagálhat rá. Az első az elfogadás. Aki elfogadja az Ma sémát, az átengedi magát a hiedelemnek, miszerint az emberek valóban rosszak, valóban bántják (bántani fogják) őt, s mivel ez a helyzet, nem is érdemes küzdeni ellene. Az ilyen ember beletörődik a bántalmazásba, és csöndesen tűri, hogy a másik szavakkal vagy tettekkel abuzálja őt. Ha épp párválasztásról van szó, tudattalan képességeit latba vetve alkalmasint gondosan fel is méri, hogy a jelöltek közül ki az, akitől jó eséllyel megkapja majd naponta a maga erőszak-adagját, olyan mennyiségben, hogy az képes legyen fenntartani a gyerekkorban kialakított világképét. A „csöndes tűrés” olykor lehet csöndes lázongás is (amiről csak egy-egy barátnő vagy a „Kedves Naplóm” tud), de ölthet

41

magára vallásos ideológiát is, pl.: „A szenvedéseimet egyesítem Krisztus szenvedéseivel, és fölajánlom őket szegény bűnös férjem megtéréséért.” Ez így nagyon autonóman hangozhat, holott valójában nem egyéb, mint a korai maladaptív séma elfogadása. FIGYELEM! Attól, hogy rámutatunk a tényre, miszerint a bántalmazás kétszemélyes történet, és hogy a bántalmazott személyisége is belejátszik ebbe a történetbe, korántsem akarjuk felmenteni a bántalmazót és az áldozatra hárítani a felelősséget! A pszichoterápia – így a sématerápia is – nem jogi és nem erkölcsi kérdéseket vizsgál, hanem gondolatok, érzések és viselkedések összefüggését modellezi, illetve igyekszik megváltoztatni diszfunkcionálisból funkcionálisba. A magam részéről élesen visszautasítom azt a cinikus, szexista – és sajnos a magyar politikai életben is képviselt – hozzáállást, miszerint a megerőszakolt nő „kihívó viselkedése” vagy a megvert feleség „engedetlensége” (pl. hogy nem szült elég gyereket) magyarázza, sőt akár fel is menti az agresszort. A második megküzdési stílus, mint tudjuk, az elkerülés. Az Ma séma esetében ez azt jelenti, hogy az ember – azon hiedelemnek engedve, miszerint egy intim kapcsolatban végső soron úgyis kihasználnák és bántanák – elkerüli az intim kapcsolatokat. Ezt sokféleképpen teheti: választhatja nyíltan a szingliséget, de az is „jó” megoldás, hogy a felszínen hatalmas erőket mozgósít annak érdekében, hogy párt találjon, de a megfelelő pillanatban ügyesen megfúrja a dolgot (hülyén öltözik fel, elfelejti a randit, mond valami vállalhatatlant stb.), és a végén ismét egyedül marad (jé, nahát). Az elkerüléshez hozzátartozik a titkolózás is: ha Ma sémával küzdök, akkor jóllehet esetleg vannak barátaim, valójában egyikükben sem bízom meg igazán, falakat tartok fenn a kapcsolataimban. Mivel a hiedelmem az, hogy előbb-utóbb úgyis elárulnak, igyekszem ennek elejét venni: egyrészt, ami valóban fontos nekem, azt nem osztom meg senkivel; másrészt tesztelem az ismerőseimet, bizonyítékokat gyűjtök ellenük, hogy beigazolódjon a sejtésem: az illető tényleg nem méltó a bizalmamra. A tranzakcióanalízisben (TA) ezt a játszmát „Most rajtacsíptelek, te gazember!” néven ismerjük. A harmadik megküzdési stílus a túlkompenzálás. Ennek normáját így lehetne megfogalmazni: „Használd ki őket, mielőtt ők használnak ki téged!” Valószínűsíthető, hogy a másokat kihasználó (megalázó, bántalmazó stb.) emberek jelentős hányada nem „gyárilag gazember”, hanem saját Ma sémáját kompenzálja túl – mintegy tovább dobva a kezét égető forró krumplit. Ezt a mechanizmust támogatja, ha a Büntető készenlét (Pu) séma is jelen van a személyiségben. Jól ismert sztereotípia, hogy a szexuálisan bántalmazott gyermek felnőve maga is szexuális bántalmazóvá válik. Ez ebben a kategorikus formában bizonyítottan nem igaz. Az viszont kétségtelen, hogy ez is egyike a sorslehetőségeknek: a képben benne van, hogy egykori fájdalmai fölelevenedését a sémát túlkompenzálva – azaz valaki mást bántalmazva – próbálja megakadályozni.

42

A túlkompenzálás másik – lényegesen szociokomformabb, de így is maladaptív – fajtája, ha az egykori bántalmazott a bántalmazottak megmentője lesz. A „megmentő” szó ismerős lehet a TA-ból: a drámaháromszög egyik szerepét nevezik így, és – már ebből is következik – semmi köze az autonómiához. Jogvédők, civil szervezetek, önkéntes segítők között lehet találkozni ezzel a megküzdési reakcióval: Mi vagyunk a szemfüles és jó emberek, akik megakadályozzuk az agressziók agresszióját, megvédjük és támogatjuk az áldozatokat. Ebben az élethelyzetben könnyen kialakul egy olyan túlegyszerűsített világkép, amelyben minden ember vagy gonosz sápadtarcú, vagy szegény indián; vagy ártatlan nő, vagy potenciális gyilkos férfi, stb. Két saját megfigyelés Ezek tényleg csak megfigyelések, nem pedig ellenőrzött kísérletek. Két viselkedésről van szó, amit többször megfigyeltem munka közben. Nem azt állítom, hogy e viselkedések nélkül ne lehetne valakinek Bizalmatlanság–abúzus sémája, sőt még azt sem, hogy aki e viselkedések valamelyikét produkálja, annak egész biztos, hogy van ilyenje. Annyit mondok csupán, hogy a saját munkámból nem emlékszem olyan kliensre, akinél úgy jelent meg e két viselkedés valamelyike, hogy közben ne lett volna nála aktív az Ma séma. Az egyik viselkedés: a szembefordított fotel. Nálam az alapértelmezett elrendezés az, hogy a kliens egy dohányzóasztal hosszanti oldalára merőlegesen elhelyezett fotelban ül. Én az asztal rövidebb végénél ülök egy ugyanolyan fotelban, de nem merőlegesen az asztalra, hanem 45 fokkal a kliens felé fordulva:

Így a kliensnek bármikor lehetősége van a szemembe nézni – de nem kötelező. Emellett könnyen elérheti a kancsót és a számára kikészített poharat, illetve, ha van valami az asztalon, amivel tennivalója van (kérdőív, rajz, gyurma, plüssállat stb.), akkor ahhoz is jól hozzáférhet. Ehhez képest vannak, akik azzal kezdenek minden ülést, hogy befordítják a foteljüket, szembe az enyémmel:

43

Ami engem ugyan nem zavar, azonban elgondolkodtat. Amikor adott esetben rákérdezek e „lakásátrendezés” okára, vagy nem kapok választ, vagy semmitmondót („így kényelmesebb”, „miért, baj?”). Mélyebb beszélgetés során azonban könnyen ki tud derülni, hogy a mögöttes ok, hogy így jobban a látóterében vagyok, hogy kontrollt gyakorol a helyzet fölött – egyszóval valami bizalomprobléma jelenik meg. A másik viselkedés pusztán annyi, hogy miközben jegyzetelek beszélgetés közben, időről időre odasandítanak az ölemben tartott írótáblára, hogy vajon mit is írok fel éppen. Megesik, hogy valaki rá is kérdez: „Most mit írtál le?” Ilyenkor felolvasom (vagy meg is mutatom) neki, amit épp leírtam, ő pedig jó eséllyel csalódik, mert szemfüles megfigyelés vagy blikkfangos értelmezés helyett csupán a saját szavait hallja vissza (ha épp szó szerint jegyzeteltem), vagy az épp megbeszélt témáról írt rövid emlékeztetőt (pl. „sorskönyvi üzenetek, gátló parancsok”). Gondolom, nem kell bizonygatni, hogy e viselkedés is a bizalom elégtelen voltára utal. Visszatalálás a bizalomhoz Ez nehéz és lassú folyamat, de nem lehetetlen. A terapeutától teljes őszinteséget és hitelességet követel, hiszen az egyik elsődleges feladata, hogy mintegy hídként szolgáljon az abuzált, bizalmatlan kliens és az őt állítólagosan fenyegető külvilág között. Ez a munka nem tűri a titkolózást, a szakmai elefántcsonttoronyba való bezárkózást. Ha a terapeuta nyílt lapokkal játszik, akkor a kliens idővel megtanulhatja – megtapasztalhatja –, hogy lehetséges őszinte, bizalomteljes kapcsolat ember és ember között. S e mesterséges helyzetben megélt tapasztalatát konvertálhatja élete valós kapcsolataira is. Emellett számos más dolgot is meg kell tanulnia. Elsősorban is különbséget tenni múlt és jelen, valamint a bántalmazó személy(ek) és a többi ember között. Vagyis be kell látnia – visszautalva Mark Twain szavaira –, hogy ez a kályhalap nem az a kályhalap. E tanulási folyamat korántsem arra irányul, hogy a kliens vakon megbízzon jelenének minden szereplőjében. A „mindenkiben meg lehet bízni” pontosan ugyanolyan maladaptív hiedelem, mint a „senkiben nem lehet megbízni”. A kliensnek azt a képességet kell elsajátítania, hogy miközben az „ártatlanság vélelmével” viszonyul környezetének tagjaihoz, felismerje a tényleges bántalmazás és kihasználás jeleit. Ennek révén képes legyen egyszer s mindenkorra kilépni az abuzív kapcsolatból (abbahagyva a bántalmazó partner mentegetését), és olyan partnert, illetve barátokat tudjon választani magának, akik méltók a bizalmára.

44

Hogy „méltó”, azt a begyógyult Ma sémájú kliens egyszerűen látja – nincs szüksége arra, hogy paranoid módon tesztelje családtagjait és ismerőseit. Ugyanígy, képes abbahagyni mások „megelőző jellegű” becsapását. Röviden: megtanul nyíltan viselkedni, és e nyílt viselkedésben biztonságban érezni magát.

3. Érzelmi depriváció (Ed) Vannak idegen eredetű szavaink, amelyek részét képezik az átlagosan művelt magyar ember szókincsének (pl. szex). A depriváció szó nem tartozik ezek közé. Tapasztalataim szerint sokan önkéntelenül a lényegesen elterjedtebb deprimáltság szóra (levertségre) asszociálnak róla. Furcsa módon, noha a két szónak semmi köze egymáshoz, az asszociáció nem teljesen hibás. E séma érzelmi megnyilvánulása valóban lehet levertség is – sok más mellett, ahogy azt mindjárt látni fogjuk. A depriváció szó jelentése: megfosztottság. Olyasvalaminek a hiánya, ami „kellene, hogy legyen”. E kitétel ismerős lehet már a skolasztikából is, amely szerint „jó az, ami saját létmódjának megfelelő”. Klasszikus példával élve, más eset a látás – mint jó dolog – hiánya egy darab kőnél, és más egy kismacskánál. A kőnek – a maga létmódja (természete) szerint – nem dolga, hogy lásson, a kismacskának viszont igen. A kő esetében nem beszélhetünk a „látástól – tehát valami jótól – való megfosztottságról”, ezért a látás hiánya a kőben nem nevezhető rossznak. A rossz ugyanis – e rendszer logikája szerint – nem a jó puszta hiánya, hanem a jótól való megfosztottság („privatio boni”). Ha a kő nem lát, az „jó”. Ha a kismacska nem lát, az „rossz”. Ennyit a skolasztikáról. A sématerápia harmadik sémája, az Érzelmi depriváció (Ed, Emotional deprivation) Young szerint egyike a leggyakoribbaknak. (A másik kettő a Csökkentértékűség–szégyen és a Behódolás – ezekről majd a maguk idején lesz szó.) És mivel olyasvalaminek a hiányára mutat rá, ami az embernek „saját létmódja” szerint kijárna, az Ed sémát már a régi skolasztikusok is jogosan illették volna a „rossz” jelzővel (jóllehet ugyanez a jelző ugyanezen oknál fogva mind a 18 sémára elmondható lenne). Mi jár ki az embernek? Igen, tudjuk: a műfogsora. De most komolyan: melyek azok az alapvető dolgok, amelyeknek a hiányát önálló sémaként tartjuk számon? Elvégre a hiány nem csak erre az egy sémára jellemző: mint láttuk, az egész sématerápia logikája arra épül, hogy minden embernek megvannak ugyanazon érzelmi alapszükségletei, és ha ezek kielégítésében (elsősorban gyerek- és serdülőkorban) valami defekt lép fel, az vezet a korai maladaptív sémák kialakulásához. Ebben az értelemben valamennyi sémát tekinthetjük megfosztottságnak. Az Érzelmi depriváció annyiban különbözik a többitől, hogy az e sémával rendelkező ember szubjektíve is

45

azt éli át, hogy valami fontos dolog hiányzik az életéből. Pontosabban három dolog valamelyike. „Nincs olyan ember, aki...” A félreértések elkerülése végett: még mindig az I. sématartományban járunk: Elszakítottság és elutasítottság, amely mögött az általános alapszükséglet a következő: biztonságos kötődés, stabilitás, elfogadás, gondoskodás. Akinek aktív az Érzelmi depriváció sémája, annak a gondolatait három hiedelem valamelyike (vagy mindegyike) határozza meg. A három hiedelem közös nevezője a következő: „Nincs olyan ember, aki...” 1. verzió: A gondoskodás megvonása. A hiedelem: „Nincs olyan ember, aki megtartana, odafigyelne rám, megérintene, megölelne.” Emlékszünk még a Fehérlófia című mesére? (Igen, amelyikben a Hétszünyű Kapanyányimonyók szerepel.) A mese azzal kezdődik, hogy volt egyszer egy fehér ló. Ez a fehér ló egyszer megellett, lett neki egy fia, azt hét esztendeig szoptatta, akkor azt mondta neki: – Látod, fiam, azt a nagy fát? – Látom. – Eredj fel annak a legtetejébe, húzd le a kérgét. A fiú felmászott, megpróbálta, amit a fehér ló mondott, de nem tudta megtenni. Akkor az anyja megint szoptatta hét esztendeig, megint felküldte egy még magasabb fára, hogy húzza le a kérgét. A fiú le is húzta. Erre azt mondta neki a fehér ló: – No, fiam, már látom, elég erős vagy. Hát csak eredj el a világra, én meg megdöglöm. Azzal megdöglött. A mese mindig valami nagyon fontosat mond el az életről és a világról. A fenti meserészlet rávilágít arra, hogy a homo sapiens (még akkor is, ha történetesen lótól születik) olyan állatfajta, amely különösen minden más állatnál hosszabb ideig szülői gondoskodásra szorul. Az evolúció adok-kapok-jában többek között ezzel fizettünk a minden más állatnál fejlettebb agykérgünkért. A gondoskodás az élet minden területét kell, hogy érintse. Az ember bio-pszicho-szociális lény, így a gondoskodásnak ki kell terjednie a testi (fizikai), az érzelmi és mentális, valamint a társas szükségletek kielégítésére. A jelen írásnak nem feladata, hogy gyereknevelési tippgyűjteményt nyújtson át az olvasónak; néhány evidenciát azonban felidézhetünk. Ami a biológiai szükségleteket illeti: a gyerek (ahogy a felnőtt is) ennivaló- és folyadékmeghajtással üzemel. Ha éhes, meg kell etetni, ha szomjas, meg kell itatni. Nem akkor kell etetni-itatni, amikor a gyerekhez mellékelt felhasználói kézikönyv írja, hanem amikor a gyereknek erre igénye van. Ugyanez a helyzet az alvással is. Ha a gyereknek nincs lehetősége

46

megfelelően nyugalmas körülmények között elegendő időt standby üzemmódban tölteni, akkor hamarosan elromlik. Javítani ugyan lehet, de cseregarancia nincs rá. A testi érintés ugyancsak biológiai szükséglet, de ez már átnyúlik a pszichikai síkra. Az érintés jelentőségéről már írtam korábban, idézve Bagdy Emőke egy előadását. A pszichológiai szükségletekről való gondoskodás alapvetően azt jelenti, hogy szeretni kell a gyereket, méghozzá jól szeretni. Oda kell figyelni rá, a személyére (nem a prototípusára!), el kell fogadni őt OK-nak tökéletlenségeivel, hibáival együtt – és persze biztosítani a lehetőséget a tökéletesedésre, a hibák kijavítására. Ez a gondolat már összefügg az Ed séma másik két verziójával (lásd alább). A szociális szükségletek a fogantatáskor kezdődnek: a magzat számára sem mindegy, hogy őt egy „megváltozott testi adottságnak” tekintik, aki átmenetileg egy másik ember belsejében van elraktározva – vagy személynek, individuumnak, akihez lehet kapcsolódni, kötődni. A születés után ez sokkal nyilvánvalóbban mutatkozik meg: a természetes emberi tapasztalat és pszichológiai megfigyelések garmadája bizonyítja, hogy a gyerek egészséges fejlődéséhez szükség van más emberek jelenlétére. Nemcsak a mintakövetés, az utánzásos tanulás, nemcsak a beszéd elsajátítása miatt, de az identitás kialakulása is olyan folyamat, amelyhez elengedhetetlen a másokkal való reflektív kapcsolat: az amelyben az egyén a másik személlyel való összehasonlítás folyamatában képes önmagává válni. A gyakorlati élet nyelvére lefordítva ez annyit jelent, hogy a gyereknek szüksége van a szülei jelenlétére, a gügyögésre, mondókázásra, beszélgetésre, közös játékra és nevetésre, mesehallgatásra, más gyerekekkel (és felnőttekkel) való találkozásra. 2. verzió: Az empátia megvonása. A hiedelem: „Nincs olyan ember, aki meghallgatna, megértene, hogy ki is vagyok, és valójában mit is érzek.” Az empátiáról sokat írtam már, főleg az EMK (erőszakmentes kommunikáció) kapcsán (Ez itt a reklám helye: a linkre kattintva kedvezményesen jelentkezhetsz a februárban induló féléves tanfolyamunkra!). Egy számomra sokatmondó metaforával élve az empátia azt jelenti, hogy nemcsak okosakat gondolunk a másik ember helyzetéről és esetleges érzéseiről, hanem átülünk a másik székbe, és az ő pozíciójából nézzük a világot, átélve azt, amit ő érez. Az, hogy időről időre elegendő mennyiségű empátiát kapjunk a környezetünktől, ugyanolyan nélkülözhetetlen, mint az elegendő testi érintés. Ha ez hiányzik az életünkből, elmagányosodunk, elszáradunk, elsótlanodunk. Ha pedig egy gyerek éli meg azt, hogy nincs, aki meghallgassa őt, akivel megoszthatná az érzéseit, aki kíváncsi lenne arra, hogy ki is ő valójában – akkor ez a tapasztalat egy életre nyomot hagy a személyiségében. (Történetesen az Ed séma formájában.) 3. verzió: A védelem megvonása. A hiedelem: „Nincs olyan ember, aki megvédene, útmutatással és tanáccsal látna el.”

47

A világ bonyolult – legalább annyira, mint a Szomszédok Béla bácsija szerint a politika. Ebben a bonyolult világban csak úgy tudunk eligazodni és életben maradni, ha vannak, akik megvédenek, útba igazítanak. Gyerekkorban a védelem szerepe látványosabb, mint később, mert egy gyermeket rengeteg minden fenyeget: lépcsőház, utca, játszótér, az arcát csiklandozó nagynéni, mennydörgés, sárkányok, boszorkányok – az olyan prózai dolgokról, mint fizikai sérülések, eltévedés és betegségek, nem is szólva. A szülőnek kötelessége, hogy a gyereket mindezen szörnyűségektől megvédje. Igen, a sárkánytól is! Ha a szülő azt mondja: „Ne butáskodj, nincs mitől félni, hiszen sárkányok csak a mesében vannak!” – akkor a gyerek magára marad a sárkányaival, mert azok számára, az ő valóságában igenis léteznek és fenyegetőek. Az útmutatás szükségességét valamennyien megéljük, ha új szituációba kerülünk: Hogy kell porzsákot cserélni ebben az új porszívóban? Kivel kell jóban lenni a munkahelyen? A főnök milyen heppjére kell fokozottan figyelnem? – A gyerek- és kamaszkor pedig nem más, mint új szituációk tömkelege: Hogy menjek angolról edzésre, onnan meg haza? Vissza szabad tegezni tizennégy évesen az engem tegező szomszéd bácsit? Milyen színű zoknit illik fölvenni az adott cipő és nadrág mellé? Ha egy lány így és így néz, miközben ezt és ezt mondja, az mit jelent, és nekem most mit kell csinálnom? Van-e Isten? Most akkor mit gondoljak az élet értelméről meg a halál utáni életről? Kezdjek-e bármit – és ha igen, mit – 1848-cal, Trianonnal, a holokauszttal, 1956-tal vagy a 2006-os őszi eseményekkel? Ha egy felnövő ember magára marad ezekkel a kérdésekkel, jogosan érzi magát elveszettnek és védtelennek a világ bonyolultságában. Mitől séma? Attól, hogy a fentebb taglalt korai tapasztalatok nem maradnak meg a helyükön, a múltban, hanem ma, a jelenben is jelen vannak: áthatják személyiségünk egészét, negatív érzéseket keltenek bennünk, és rossz döntésekbe, diszfunkcionális viselkedésekbe hajszolnak bele. Az Érzelmi depriváció sémával rendelkező ember nem azt éli meg, hogy „anyám nem törődött velem”, hanem hogy „nincs, aki törődjön velem” – és ettől magányos, szorong. Nem azt mondja, hogy „apám nem tanított meg csajozni”, hanem ezt: „Senkire nem számíthatok.” Ezek természetesen hibás gondolatok, téves hiedelmek, tele olyan kognitív torzításokkal, mint dichotóm gondolkodás, túláltalánosítás, negatív szűrés, pozitívumok figyelmen kívül hagyása stb. A változás egyik útja éppen ez, hogy képesek vagyunk különbséget tenni múlt és jelen, egyedi és általános között; hogy belátjuk: az érzelmi megvonásnak vannak fokozatai. Az, hogy a férjünk történetesen elfelejtette a születésnapunkat, nem jelenti azt, hogy már nem szeret, hogy semmit nem jelentünk a számára, és hogy soha semmiben nem számíthatunk rá. Megtanulni az egyedi eseményeknek nem általános jelentést adni: komoly terápiás feladat. Elfogadás, elkerülés, túlkompenzálás Aki elfogadja az Ed sémát és az ahhoz kapcsolódó hiedelmeket, az nem mutatja ki, hogy neki volnának érzelmi igényei. Nem mesél magáról, csak általánosságokat, felszínes történeteket (ettől még lehet igazi, jópofa partyarc!), nem kér segítséget (hiszen meggyőződése, hogy úgysem kapna). Határozottnak és erősnek mutatja magát, akinek nincs szüksége semmire –

48

főleg nem olyan „nyálas” dolgokra, mint gyengédség, törődés, odafigyelés. Ennek megfelelően választ partnert is: olyasvalakit keres, aki mellett megélheti az elhanyagoltságot. Olyat, aki maga is képtelen érzelmeket kommunikálni, aki hideg, zárkózott és énközpontú. Ha aztán két önmagába forduló ember egymásra talál, akkor a párkapcsolaton belül mindketten átélhetik saját magányukat és elhanyagoltságukat; közös erővel pedig csodálatos hatékonysággal adhatják tovább az Ed sémát gyermekeiknek – biztos megélhetést nyújtva ezzel az elkövetkező generációk sématerapeutáinak is. Az Ed séma elkerülése magának a kapcsolatnak, az intimitásnak az elkerülését jelenti. Ez lehet ténylegesen szingli- vagy agglegényélet, de frappáns megoldás a távkapcsolat is: a telefonon és Skype-on élt párkapcsolat (túl azon, hogy maximálisan eleget tesz a biztonságos szex minden követelményének) hatékonyan biztosítja hosszú távra a magány, az elhagyatottság, az „egyedül kell boldogulnom” életérzését. A túlkompenzálás jelen séma esetén azt jelenti, hogy az illető túlzottan is kifejezi a szükségleteit: nárcisztikus módon követelőzik, csimpaszkodik a másikba, elárasztja a partnert igényeivel, és rászorulónak, kiszolgáltatottnak mutatja magát. Ha pedig nem kapja meg, amit akar, akkor dühös, csapkod, hisztizik, zokog – vagy épp ágynak esik migrénnel (vagy bármi más testi tünettel), és kiélvezi a másodlagos betegségelőny biztosította valamennyi lehetőséget. Ha az Ed séma túlkompenzálására irodalmi példát szeretnénk, gondoljunk csak József Attilára. Aki gyerekkorában azt élte meg, hogy az anyja „Csak ment és teregetett némán, / nem szidott, nem is nézett énrám”, meg hogy „Anyám kivert – a küszöbön feküdtem”; felnőttként pedig bűntudatot keltő erőszakossággal csimpaszkodott Flórába („Ugy kellesz nekem Flóra, mint falun / villanyfény, kőház, iskolák, kutak; / mint gyermekeknek játék, oltalom”), Gyömrői Editbe („Majd megöregszel és bánni fogod, / hogy bántasz, – azt, amire büszke vagy ma.”) – meg jószerével bárkibe, aki az útjába került. FIGYELEM! A túlkompenzálás fenti, némileg ironikus leírásával nem azt állítjuk, hogy aki így viselkedik, az nem szenved valójában. Nagyon is szenved, ténylegesen kiszolgáltatottnak érzi magát; testi tünetei – függetlenül attól, hogy lelki eredetűek – valódi fájdalmat vagy funkciózavart jelentenek neki; és éppen az idézett életút példázza, hogy e séma jelenléte akár végletes – és végzetes – döntésre is vezethet. Visszatalálás az érzelmekhez és szükségletekhez Az Érzelmi depriváció séma kezelésének logikája megegyezik az EMK (erőszakmentes kommunikáció) alapgondolatával: teljes életet csak úgy élhetünk, ha másokhoz az érzelmi szükségleteken keresztül kapcsolódunk. Ehhez több dolgot kell elsajátítanunk. Először is tudatosítanunk kell, hogy az ember egy olyan állatfajta, amelynek vannak érzelmi szükségletei. Ehhez lehet, hogy újra kell gondolnunk az egész ember- és világképünket, de ha elvi szinten nem látjuk be, hogy minden embernek szüksége van gondoskodásra, érintésre, ölelésre, empátiára, figyelemre, védelemre és útmutatásra, akkor esélyünk sincs eljutni oda, hogy saját ez irányú szükségleteinket felismerjük.

49

Ha az első lépésen túl vagyunk, akkor jöhet a második lecke. El kell fogadnunk, hogy szükségleteink természetesek. Vagyis az „igen, valóban jólesne, ha valaki meghallgatna, de hát ez csak annak a jele, hogy nyámnyila kis puhapöcs vagyok” nem megfelelő attitűd a séma gyógyulásához. Ezt a leckét azért lehet nehéz abszolválni, mert rengeteg gyerekkori bűntudat és elutasítás kötődhet a szükségletek kifejezéséhez. („Hagyjál békén, kisfiam, nagy gyerek vagy már, el tudsz te aludni egyedül is. Igazán tekintettel lehetnél az anyádra; látod, mennyi dolgom van!”) Harmadik lépés, hogy a felismert és immár természetesnek elfogadott szükségletet adekvát módon ki is fejezzük, méghozzá olyan partner felé, akinél esélyünk is van arra, hogy szükségletünket kielégítse. Ehhez lehet, hogy radikális lépéseket is meg kell tennünk: ha annak idején sikerült (sémavezérelten) olyan partnert választanunk, akinél egyszerűen kimaradt a telepítés során az empátia nevű alkalmazás, akkor nincs más megoldás, mint kilépni ebből a depriváló (és deprimáló!) kapcsolatból, és olyan társat találni, aki önmagára és miránk is emberként tekint. Ami az érzelmek és szükségletek tényleges kifejezését illeti: az sajnos nem pusztán elhatározás, hanem gyakorlás kérdése. Ennek jó közege lehet egy jól megválasztott, informális társaság is, de alkalmasint szükség lehet a sokkal védettebb terápiás klímára (egyéni vagy csoportos helyzetben), ahol is a terapeuta segít a kliensnek szembenézni múltbeli megfosztottságaival; a maga személyében biztosítja a korlátozott szülői újragondoskodást; és végül, de nem utolsósorban, számos helyzetgyakorlaton és gondosan megtervezett házi feladaton keresztül begyakoroltatja vele, hogy hogyan kommunikálja asszertívan (de nem agresszívan) saját szükségleteit.

4. Csökkentértékűség–szégyen (Ds) Mit érez az egyszeri terapeuta és blogger, aki nagy garral fejest ugrott a sématerápia ismertetésébe, aztán azon kapja magát, hogy eltelt bő negyedév azóta, hogy a témában az utolsó cikket megírta? Bontsuk ketté a választ. Amikor épp friss és kipihent, jól szolgál az egészsége, a napi munkájában egymást érik a sikerélmények, társas kapcsolatai rendezettek és gazdagítóak, ráadásul itt a tavasz és csiripelnek a madarak – akkor vidám és gondtalan, elégedett az élettel és önmagával. Amikor azonban hullafáradt, közeledik az első kontroll, munkájában újra meg újra megtapasztalja saját kompetenciájának határait, magánéletét félreértések és mosolyszünetek tarkítják – akkor hiába tavasz, hiába csiripelés: hősünket berántja a gumikötél, és jó eséllyel aktiválódik a Csökkentértékűség–szégyen sémája. Aztán ha győz a tavasz, és sikerül újra összevakarnia autonómiáját, elégedetten konstatálja: de hiszen a megkezdett sorozatban amúgy is ez a séma jönne sorra! Így legalább sajátélményeire is támaszkodhat a jellemző érzések, gondolatok és viselkedések bemutatása közben – dünnyögi magában, és leül cikket írni.

50

Átlagosan: átlag alatti A Csökkentértékűség–szégyen (mely az angol Defectiveness–shame elnevezés után a Ds betűjelet viseli), egyike a három leggyakoribb sémának. (A másik kettő a legutóbb bemutatott Érzelmi depriváció, valamint az előbb-utóbb – tizenkettedikként – bemutatásra kerülő Behódolás.) Az angol és a magyar elnevezés egyaránt fontos dolgokat fejez ki a Ds sémáról, csak épp mást és mást. A defectiveness („defektesség”) szó a tökéletlenségre, hiányosságra helyezi a hangsúlyt. A csökkentértékűség szó hallatán óhatatlanul fölmerül a kérdés: mihez képest csökkent? Vagyis a hangsúly eltolódik a többiekkel való összehasonlítgatás irányába. Ez a gondolat mutat rá egy paradoxonra: mivel teljesítményorientált társadalmunkban a most tárgyalt séma valóban nagyon elterjedt, ha komolyan vennénk a sémában megfogalmazódó hiedelmet, miszerint „értéktelenebb vagyok, mint mások”, arra a furcsa eredményre jutnánk, hogy az átlagember kevésbé értékes, mint az átlagember. Ha a gondolatok kavalkádjából kiemeljük ezt az ellentmondást, könnyű belátni annak abszurditását. Sajnos azonban a Ds séma szívósabb ellenfél annál, hogy egy ilyen konfrontációra széttárt kézzel azt mondja: „Ja, bocs, akkor én nem is zavarok tovább.” Attól ugyanis, hogy valaki a gondosan megtervezett kognitív terápiás beavatkozások hatására esetleg belátja, hogy teljesen haszontalan másokhoz méricskélnie magát, önmagában még „vidáman” érezheti magát nyomorultul önnön hitványsága miatt. A nyomor szólamai „Nyomorultul” – ez nem egzakt leírása az érzelemnek. A Ds séma számos érzést magában foglalhat. Az egyik leginkább magától értetődő ezek közül a séma elnevezésében is megjelenő szégyen (függetlenül attól, hogy az EMK-ban ezt nem tekintjük autonóm érzésnek). Szégyenkezni sok minden miatt lehet: vélt és valós tulajdonságaink miatt egyaránt. Amiatt, hogy - túl buták, - túl gonoszak, - túl magasak, - túl alacsonyak, - túl kövérek, - túl soványak, - túl különcök, - túl unalmasok, - túl agresszívak, - túl mulyák, vagy épp - túl átlagosak vagyunk. A gyakorlatban előkelő szerep jut a „helytelen szexuális vágyaknak”; ebben az összefüggésben helytelennek minősülhet bármi, amiről annak idején a hittan- vagy osztályfőnöki órán szó esett, vagy amiről épp nem esett szó. Továbbá minden olyan titkos gondolatnak, vágynak és

51

szokásnak, amelyekről meg vagyunk győződve, hogy rajtunk kívül nincs még egy olyan szörnyeteg a földkerekségen – de legalábbis itt, a faluban –, aki ilyesmit gondolna, ilyenre vágyna, vagy ilyen szokásokkal bírna. (Hadd ajánljam e ponton elolvasásra a másfél évvel ezelőtt keletkezett Te normális vagy? című írásomat, ami a jelen témához oly szervesen kapcsolódik, hogy akár egy az egyben idekopipésztelhettem volna a szövegét.) Túl a szégyenen, jellemző a Ds sémára a félelem érzése is: az aggódás amiatt, hogy átlátnak rajtunk, hogy amit gondosan titkolni próbálunk, az kiderül, hogy csökkentértékűségünk mindenki számára nyilvánvalóvá válik. Itt szükséges emlékeznünk, hogy a korai maladaptív sémák szövevényében hol is járunk éppen: továbbra is az I., az Elszakítottság és elutasítottság sématartományban, amely az olyan alapszükségletek deficitjéről szól, mint biztonságos kötődés, stabilitás, elfogadás és gondoskodás. A Csökkentértékűség–szégyen séma azért szerepel itt (és nem mondjuk a II. Károsodott autonómia és teljesítőképesség nevű tartományban), mert lényegéhez tartozik az attól való félelem, hogy értéktelenségünk miatt elutasítanak minket, hogy nem fognak szeretni. E félelem miatt aztán fokozottan érzékenyek vagyunk minden kritikára és a visszautasításra, továbbá szomorúak vagy mérgesek – de ez már attól függ, hogy milyen megküzdési stílusban éljük meg a sémát. Elfogadás, elkerülés, túlkompenzálás A Ds séma elfogadója olyan barátokat – és partnert – választ, akiktől nagy biztonsággal számíthat arra, hogy kritizálják és elutasítják őt. Megengedi családtagjainak, munkatársainak – és általában mindenkinek –, hogy leértékeljék, hogy méltatlanul bánjanak vele, hogy kihasználják és bántalmazzák. Ami a párválasztást illeti: megfelelő jelöltek találhatók a Feljogosítottság–grandiozitás sémával rendelkezők táborában, illetve – elsőre talán furcsa módon – azok között, akik ugyancsak Csökkentértékűség–szégyen sémával rendelkeznek – csak épp túlkompenzálják azt (lásd alább). További jellegzetessége a séma elfogadásának, hogy az illető más emberek társaságában bizonytalanul viselkedik. Ez alól egyvalami képez kivételt: ha olyasvalakivel hozza össze a sors, aki elfogadja, elismeri, urambocsá, dicséri őt. Az ilyen embert egy percig sem veszi komolyan, és teljes határozottsággal utasítja el valamennyi pozitív üzenetével egyetemben. A szomorúság domináns érzéssé válhat, és akár depresszióvá is növekedhet. Ugyanez az állítás a visszájáról nézve: depresszió esetén mindig indokolt a kérdés, hogy a tünetek mögött nem húzódik-e meg a Ds séma. A séma elkerülése egyben az emberek elkerülését is jelenti. Akár fizikai értelemben („ha nem megyek társaságba, nem is szégyenülök meg”), akár érzelmileg: ha kénytelen is másokkal érintkezni, akkor sem engedi őket közel magához. Paradox módon egy Ds sémával rendelkező

52

személy akár nagy partiarc is lehet, a társaság motorja és/vagy bohóca; nagy hangja és jópofa bemondásai biztonságos fallal veszik őt körül, és nem kell félnie attól, hogy valaki felfedezi, milyen silány alak is ő „valójában”. Az elkerülés szélsőséges esetben személyiségzavar mértékét ölti (nevezetesen elkerülő személyiségzavar. Klinikai kórképek közül további lehetőség a szerfüggőség, valamint a különböző evészavarok. Aki túlkompenzálja csökkentértékűség-érzését, az viselkedés szintjén nem sokban különbözik az olyan embertől, akinek gyökérproblémája a nárcizmus. Arrogáns és magabiztos, kritizálja és elutasítja a többieket, miközben ő maga a tökéletesség látszatát kelti. Féltékeny és versengő – különösen a csökkentértékűsége által érintett területen. Kitérő: egy séma, ami nem az A sématerápia a jelen állás szerint 18 korai maladaptív sémát tart számon. Ehhez képest ha valaki kézbe veszi a Young-féle Séma Kérdőívet, akkor azt látja, hogy abban 19 sémához vannak kérdések. A kakukktojás az Su jellel ellátott Társas elutasítottság (Social Undesirability) nevű ex-séma. A sématerápia történetének korábbi szakaszában indokoltnak látszott egy csokorba gyűjteni azon hiedelmeket, amelyek arról szólnak, hogy az egyén csúnya, kövér, szexuálisan nem vonzó, unalmas, rossz beszélgetőpartner, és mindezek miatt nemkívánatos eleme a társaságoknak. Az Su nem azért került ki a pakliból, mert a fenti hiedelmek által generált érzések nem elég pocsékok, hanem azért, mert a későbbi vizsgálatok nem erősítették meg, hogy önálló sémáról lenne szó. Ma sem nehéz belebotlani az interneten olyan sématerápiás összefoglalóba, amely a Társas elutasítottságot külön tárgyalja, azonban sem a módszer alapművének számító Sématerápia című könyv (J. E. Young, J. S. Klosko, M. E. Weishaar; Guilford Press, 2003; magyar kiadás: VIKOTE, 2010), sem a hivatalos schematherapy.com oldal nem követi ezt a korábbi felosztást. A társas elutasítottsággal kapcsolatos hiedelmek és az azokból fakadó érzések tökéletesen leírhatók és kezelhetők a Csökkentértékűség–szégyen séma keretén belül. A séma gyökerei... A többi sémához hasonlóan a Ds is gyerekkorban alakul ki. Nagyjából háromféle forgatókönyv képzelhető el, amely ilyen végkicsengést eredményez – illetve e három tetszés szerinti kombinációja. Az első variáció, hogy a gyerek kevés dicséretet kapott – alkalmasint semennyit. Nem feltétlenül azért, mert nem szerették őt a szülei. Lehet, hogy szerették, csak olyan „okos” nevelési kézikönyveken szocializálódtak, amelyek szerint az elismerés rosszat tesz a gyereknek. De lehet, hogy tényleg nem szerették. Sőt esetleg nem is voltak szülei; nevelőintézetben nőtt fel, ahol nemcsak a dicséretet, de bármiféle odafigyelést is szűk marokkal mérnek. A másik lehetőség: a szülők, nagyszülők és tanárok a gyereket (akit vagy szerettek, vagy sem – ebben az összefüggésben szinte mindegy) olyan követelményrendszer elé állították, aminek

53

egyszerűen nem lehet megfelelni. A magasra tett léc bármire vonatkozhat: kinézetre, tanulmányokra, munkára, erkölcsre, spiritualitásra. Lehet ezt végtelen kedvességgel és maximális jóakarattal is csinálni: például megdicsérni, megjutalmazni a gyereket a jó osztályzatért vagy más kiemelkedő teljesítményért – de csak azért. Egyik „kedvencem” ebből a műfajból egy 4-es dolgozatra adott szülői reakció: „Semmi baj, majd kijavítod.” Az ilyesmiből gyermekfejjel könnyű levonni a végletes következtetést: „Ha nem produkálok rendkívülit: értéktelen vagyok.” És mivel nincs ember, akinek minden teljesítménye átlag feletti volna, az átlagos teljesítmények hamarosan kudarcként lesznek elszámolva a belső könyvelésben – ez pedig egyenes út az értéktelenség mindent átható érzésének kialakulása felé. Ha ráadásul még a kedvesség és a jóindulat is hiányzik, és csak a szidás, az elmarasztalás jelenik meg, a folyamat még egyértelműbb. A harmadik variáció gyakran kiegészítője az előzők valamelyikének, de önállóan is megállja a helyét. Ez a modellnyújtás esete. Ilyenkor a szülő nem állítja fel ugyan a gyerek elé a megugorhatatlan akadályt – csupán egész életével elé éli a saját hiedelmét, miszerint ő maga csökkentértékű. Ekkor hiába keresgélünk az előtörténetben bármilyen trauma után: a séma egyszerű mintakövetéssel adódik át, akár nemzedékről nemzedékre. Lehet, hogy akkor jelent meg a családban, amikor a fattyúként született dédmama úgy nőtt föl, hogy napról napra megélte a megaláztatást a faluban. Vagy amikor a nagypapa feljött vidékről a nagyvárosba szerencsét próbálni, és azt látta, hogy mindenki okosabb és tehetősebb nála. A történetek talán már rég feledésbe merültek, de a kialakult séma fennmaradt családi örökségként. A csökkentértékűség intézményesen is kialakulhat, nevezetesen, amikor egy egész rendszer állít fel teljesíthetetlen normát. Erre talán a legeklatánsabb példa az, amikor Jézus azt mondja: „Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes!” (Máté 5,48). Ennek a követelménynek betű szerint megfelelni teológiai képtelenség – és hát szó, ami szó, a világon ma élő kétmilliárd keresztényből elég kevesen képesek túllépni a forrásszövegek betű szerinti olvasatán. Lehet ugyan, hogy racionálisan rövidre zárják magukban a kérdést („nos, én nem vagyok ilyen tökéletes”), de lelkük mélyén attól még éltetik magukban az elvárást, és rosszul érzik magukat tőle. ...és gyógyulása A terapeuta dolga elsősorban az, hogy elfogadja a klienst olyannak, amilyen. A kliens hiányosságai fölött nem udvariasan „szemet huny”, hanem nyílttá teszi őket, és saját személyében ad példát a kliensnek arra, hogy ő nem ezek ellenére, hanem ezekkel együtt elfogadható és szerethető. Emellett nem építgeti és őrizgeti a „tökéletes terapeuta” hazug imázsát, hanem látni engedi saját esetlenségeit, tévedéseit. Ezzel mintát – egyszersmind engedélyt – ad arra, hogy az életet tökéletlenül is lehet élni. Ez a terápiás munka alaphangja, klímája. Emellett azonban fontos a konkrét munka is, nem utolsósorban a hiedelemrendszer felülvizsgálata. A dolog ott kezdődik, hogy a kliensnek be kell látnia: csökkentértékűsége (értéktelensége) nem tény, hanem hiedelem; hogy érzései elsődlegesen nem valós tulajdonságaiból, hanem gyerekkori fontos személyek kritikus magatartásából erednek. Nem az a cél, hogy kritika nélküli egoistává váljék, de fontos, hogy felismerje saját valós értékeit, és megtanuljon különbséget tenni reális és irreális kritika között. Nem letagadnia kell

54

valós hibáit és hiányosságait, de el kell fogadnia, hogy értékessége és szerethetősége ezektől független. Be kell látnia, hogy rendelkezik a képességgel arra, hogy korrigálja hiányosságait; ha ez mégsem sikerül, akkor sem kérdőjeleződik meg alapvető értéke, mivel elfogadja, hogy a hiányosság és tökéletlenség az emberi természet része. Így aztán jellemvonásait nem hibákként, legfeljebb korlátokként értékeli, amelyek nem döntő fontosságúak. Lehetnek persze olyan szokások, amelyeken valóban érdemes változtatni, és olyan készségek, amelyeket hasznos fejleszteni. Például ha a kliens valóban túlsúlyos, akkor a terápiás szerződés részét képezheti az étkezési szokások megváltoztatása és a kívánt testsúly elérése; ha tényleg ügyetlen társas szituációkban, akkor helyzetgyakorlatok segítségével lehet fejleszteni a kommunikációs képességeket. Végeredményként azt szeretnénk, hogy a kliens olyan emberré váljon, aki kényelmesebben érzi magát mások társaságában; aki nem érzi úgy, hogy a figyelem középpontjában áll; ha pedig mégis rá figyelnek rá, nem jön zavarba ettől. Elfogadóbbnak látja az embereket, ezért nyitottabb mások felé és kevesebbet titkolózik. Elfogadja a dicséreteket; nem engedi többé, hogy bántsák és rosszul bánjanak vele. És természetesen lecseréli az őt körülvevő embereket – ha szükséges, a partnerét is – olyanokra, akik szeretik őt és jól bánnak vele. Ha ugyanis begyógyult a sémája, föl se merül már benne, hogy ne érdemelné meg a tiszteletet és a szeretetet.

5. Társas izoláció–elidegenedettség (Si) Az I. sématartomány sémái, mint láttuk, abban akadályoznak meg bennünket, hogy autonóm és hatékony módon elégítsük ki a biztonságos kötődés, az elfogadás és a gondoskodás iránti szükségletünket. Ugyanezen dallam különböző szólamait különböző hangszerek szólaltathatják meg. Ezekből eddig néggyel ismerkedtünk meg: „Előbb-utóbb mindenki elhagy, magamra maradok” – mondja az Ab séma. „Az emberekben nem lehet megbízni, minden ember bántani akar, még az is, aki látszólag a javamat akarja” – mondja az Ma séma. „Nincs senki, akire számíthatnék: aki gondoskodna rólam, aki megértene, aki megvédene” – mondja az Ed séma. „Nem vagyok elég értékes ahhoz, hogy bárki is szerethessen” – mondja a Ds séma. E dallamnak van egy ötödik szólama is. E szólamot úgy nevezzük: Társas izoláció–elidegenedettség; betűjele Si, amely az angol Social Isolation–Alienation rövidítése. Senki sem sziget Vannak nagyon szerethető közhelyek. John Donne (1572–1631) jól ismert sorai is ilyenek: Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.

55

Ugye, milyen egyértelmű szavak? Mégis, az egyértelműség mindig gyanús. Egy kliensem mesélte, hogy a pár évvel fiatalabb öccsét kezdettől fogva, fenntartások nélkül imádta. Majd más kontextusban felidézte a régmúltból a máig a fülében csengő szülői mondatokat: „Szeretned kell az öcsédet!” Én erre ártatlan pofával bekérdeztem: ha egyszer magától és láthatóan szerette az öccsét, ugyan, mi lehetett a célja ennek a szülői felszólításnak? És itt valami

átkattant benne: elkezdett emlékezni, régi eltemetett érzésekhez hozzáférni, amelyek mind azt tanúsították, hogy bizony az öcsike iránti szeretet korántsem volt mindig lángoló és magától értetődő. Csak azért lehet értelme leírni (aztán évszázadokon át agyonidézni) azt, hogy „senki sem sziget”, mert bizony vannak, akik számára ez korántsem evidencia. Vannak, akik saját magukra úgy tekintenek, mint akik különállóak, mint akik el vannak szigetelve... Kiktől is? Hát „a többiektől”. Séma és variációk Az Si séma tehát ezt mondja: „Nem vagyok olyan, mint a többiek, nem tartozom közéjük.” A szólam pedig beilleszkedik a nagy dallamba: az egyén azt éli meg, hogy nem tud biztonságosan kötődni, nem kap elegendő gondoskodást, törődést, szeretetet. Hogy is kapna, hisz mindez csak nekik jár, akik odabent vannak. A körön kívül mindenképpen a körön kívül kopottan korszerűtlenül mint februárvégen burukkoló gerle ha kell ha nem újulást jelezve nem figyelve hóra fagyra lenni a március rabja mindenképpen kívül a körön aztán úgyis jön ami jön születtünk voltunk lázban égtünk felértük-e a kicsinységünk értettük-e a világ minden atomja itt hal ízeinkben a körön kívül mindenképpen feladva mindent csak a reményt nem akárha követ görgetve hegyre lerogyva fölállva visszaesve tudva nincs kudarc nincsen érdem

56

nem lesz ki helyettünk újra éljen (Birtalan Ferenc) Mi mindentől szorulhat valaki „a körön kívülre”? Végtelenek a lehetőségek, hiszen, noha valamennyien pontosan ugyanolyanok vagyunk, mint a többiek, mégis radikálisan különbözünk tőlük. Akinek aktív az Si sémája, az vak az azonosságra, és csak a különbséget veszi észre – jelentkezzen az akár az átlagostól eltérő... ...tehetségben, ...intelligenciában (legyen az alacsonyabb vagy magasabb), ...származásban, ...alacsony vagy magas társadalmi státuszban, ...testi adottságokban, ...betegségben, ...szexuális orientációban, ...nemi identitásban, ...etnikai hovatartozásban, ...vallásban ...szülői háttérben (alkoholista vagy elvált vagy örökbe fogadó szülők), ...foglalkozásban, ...kulturális érdeklődésben, ...értékrendben – – egyszóval bármiben, ami alkalmas arra, hogy egy embert megkülönböztessen a csoport tagjaitól. Tegyünk világossá valamit! Nem az a kérdés, hogy valaki birtokolja-e az adott tulajdonságot, vagy sem, hanem hogy arra miként tekint: adottságként, amellyel színesítheti és gazdagíthatja a közösséget – avagy falként, amely elválasztja őt a többiektől? A séma tehát nem arra vonatkozik, hogy valakinek van-e az átlagostól eltérő tulajdonsága, hanem arra, hogy az ilyen (valós, vagy akár csak vélt) eltérés kirekeszt a közösségből. Sémamentes forgatókönyv szerint lehetséges, hogy egy féllábú, színes bőrű, transznemű világítótorony-őr a leglazább partiarcként, autonóm módon – azaz görcsös igyekezet nélkül – illeszkedik be a legkülönbözőbb társaságokba. A szigetlakó élete Ha viszont aktív az illető sémája, akkor útja állandó kísérője lesz a szorongás és a magány érzése. Viselkedése pedig természetesen annak függvényében alakul, hogy a három megküzdési stílus közül melyik jellemzi őt leginkább. Aki elfogadja a sémát, az a (tetszés szerinti) csoportban folyamatosan azt monitorozza, hogy miben különbözik a többiektől; a hasonlóságokat egyszerűen nem veszi észre (vagy ha igen, nem tulajdonít nekik fontosságot). Ellensúlyozandó a „normálisok” között megélt szorongását, előszeretettel köt ki végül valamilyen szubkulturális csoportban: legyen ez a cukorbeteg balkezesek önsegítő egylete, a piréz bevándorlók klubja, keresztény–meleg imacsoport vagy akár a Mensa HungarIQa.

57

A séma elkerülője nem megy társaságba: se átlagosba, se speciálisba. Otthon rendezgeti magányosan a bélyeggyűjteményét vagy beszélni tanítja a papagáját, olvas vagy tévét néz, esetleg kocogni vagy síelni jár, de lehetőség szerint egyedül. Ettől persze még lehetnek intim kapcsolatai: lehet harmonikus családi élete, lehetnek közeli barátai (hasonszőrűek vagy másmilyenek), akikkel jól érzi magát. Amit elkerül, az a csoport, a társaság. A túlkompenzáló viselkedés szinten hasonló lehet, mint az, akit fentebb e szavakkal írtunk le: „A leglazább partiarcként, autonóm módon – azaz görcsös igyekezet nélkül – illeszkedik be a legkülönbözőbb társaságokba.” A különbség az, hogy túlkompenzáció esetén e mondatból törlendő az „autonóm módon” és a „görcsös igyekezet nélkül” kitétel. Hiszen éppen a séma aktivitása miatt emberünk folyamatosan azon kattog, hogy „más vagyok, de ennek ellenére beilleszkedek”, alkalmasint hatalmas rákészüléssel, erőnek erejével. Szemben a sémamentes másik emberrel, aki észleli ugyan a különbségeket, de nem ruházza fel őket mágikus erővel: nem tekint rájuk sem megmászhatatlan falként (elfogadás), sem megmászandóként (túlkompenzálás). Visszatérés Minél hosszabb ideje áll kint valaki sértődötten a ház előtt, a csillagokat nézve (és utálva), míg odabent zajlik az önfeledt buli, annál nehezebbnek és kínosabbnak éli meg, amikor mégis megpróbál visszasomfordálni. Ennek oka a kognitív disszonancia. A sémák, mint tudjuk, próbálják fenntartani önmagukat, próbálnak mind nagyobb teret szakítani maguknak a személyiségből. Minden egyes tapasztalat, amely alátámasztja azon hiedelmünket, miszerint mi „lényegesen mások vagyunk”, tovább mélyíti a sémát, amely aztán tovább generálja e tapasztalatokat... A terápia célja, hogy ezt az ördögi kört megszakítsa. Nem azért, mert a különállás önmagában valami rissz-rossz dolog, hanem azért, mert a különállást kísérő permanens szorongás az, ami nem jó. Nem jó megélni, de nem is hasznos, mert hosszú távon megbetegíthet. A kör megszakítására a sématerápia szokásos módszerei állíthatók csatasorba. A kognitív terápiás eszközök megkérdőjelezik azt a hiedelmet, hogy az észlelt különbség valóban alapvető lenne. A kliensnek fel kell ismernie, hogy egyedülállónak megélt tulajdonsága korántsem egyedülálló; meg kell tanulnia megtalálni és azonosítania a hozzá hasonlókat. Ezzel együtt be kell látnia, hogy el- és befogadásra nemcsak a vele egy cipőben járóktól számíthat, hanem léteznek átlagos tulajdonságú emberek, akik teljes nyitottsággal fogadják őt. Nehézség lehet a kezelés során, ha a kliensnek nemcsak Si sémája van, hanem társul hozzá vagy egy Et séma (Feljogosítottság–grandiozitás), vagy egy túlkompenzált Ds (Csökkentértékűség–szégyen). Mindkettő azt mondathatja a klienssel: „Eszem ágában sincs csatlakozni a csoporthoz. Még hogy én?! Ehhez az aljanéphez?!” – Ha ez a helyzet áll elő, akkor óhatatlan, hogy előbb a háttérben lévő, a mélyebben nyugvó sémákat kell megdolgozni. Ugyanakkor tény, hogy társadalmunkban a kirekesztés valóság; a kliensnek meg kell tanulnia világos különbséget tenni azon csoportok között, amelyek ténylegesen nem fogadják őt el mássága miatt (sőt alkalmasint bántalmazzák is miatta), illetve amelyek nyitottan állnak hozzá.

58

A kognitív munkához mindig hozzátartozik, hogy képesek legyünk elkülöníteni saját pszichés sérüléseinket a társadalom patológiájától. Ha zsidóként, romaként vagy melegként idegenül érzed magad bizonyos pártok rendezvényein, akkor nem biztos, hogy te vagy a hülye. A terápiás munka adott esetben arra is irányulhat, hogy a kliens abbahagyja, hogy – túlkompenzáló módon – olyan szekér után szaladjon kétségbeesetten, amely nem hogy nem veszi fel, de amelyről vasvillával bökdösnek felé. A viselkedésterápiás módszerek arra irányulnak, hogy a kliens képes legyen fokról fokra feladni elkerülő magatartását, és kis lépésenként kipróbálja, hogy milyen az, ha mégis tagja a csoportnak. E munka fontos része lehet a kommunikációs készségek és szociális kompetenciák fejlesztése, alkalmasint az erőszakmentes kommunikáció gondolatvilágának elmélyítése és annak gyakorlása. Ugyancsak szükség lehet, hogy a változás folyamatában a kliens kezében legyen valamilyen eszköz, amellyel képes a szorongását kezelni: elmulasztani, vagy legalábbis viselhető mértékűre redukálni. Ez lehet az autogén tréning vagy valamilyen más relaxációs módszer, de szélsőséges esetben indokolt lehet valamilyen gyógyszer alkalmazása is. (Ez utóbbi megítélése természetesen az orvos kompetenciájába tartozik.) Az élményeken alapuló technikák egyike lehet egy olyan imaginációs gyakorlat, amikor a kliens módosult tudatállapotban felidézi a gyerek- vagy serdülőkori kirekesztést, és valamilyen módon – például az NLP-ből ismert Change history technikával – átírja a történteket. Másik lehetőség, hogy elképzeli az őt befogadó csoportot: azt, hogy kezdeti szorongása és kívülállása hogyan oldódik fel lépésről lépésre, és hogyan integrálódik végül a csoportba. Az imaginációban átélt siker erőforrásként szolgálhat aztán egy későbbi viselkedésterápiás házi feladathoz, amikor is lehetősége nyílik arra, hogy az elképzelteket a való életben is kipróbálja. A terápiás kapcsolat kézben tartása során fontos, hogy a terapeuta kitartóan mutasson rá mindazon tulajdonságokra, amelyekben ő és a kliens egyeznek, illetve ráirányítsa a figyelmet azon tapasztalatokra, amikor kettejük különbözősége – a kliens vélhető várakozásai ellenére – nem gátolta a párbeszédet, a megértést, a közös munkát.

59

II. sématartomány: Károsodott autonómia és teljesítőképességII. sématartomány: Károsodott autonómia és teljesítőképességII. sématartomány: Károsodott autonómia és teljesítőképességII. sématartomány: Károsodott autonómia és teljesítőképesség

6. Dependencia–inkompetencia (Di) A korai maladaptív sémákat a személyiség sérüléseinek tekintettük, az egész rendszert pedig egy kórházhoz hasonlítottuk, ahol öt emeleten tizennyolc osztály található: az egyes emeletek a sématartományok, az osztályok pedig maguk a sémák. Eddig e kórház első emeletét jártuk be: az Elszakítottság és elutasítottság sématartományhoz tartozó öt sémával ismerkedtünk meg. Mint láttuk, az itt számon tartott sérülések különböző módokon ugyan, de mind abban akadályoznak meg bennünket, hogy a biztonságos kötődésre, elfogadásra és gondoskodásra irányuló alapvető emberi szükségleteinket kielégítsük. Aki e területen hiányt szenved, az folyamatosan a magány érzésével (vagy fenyegetésével) küzd, és – tudva vagy tudatlanul – a következő életérzés kíséri végig mindennapjain: „Nem vagyok szerethető.” Ez a sématartomány a borzalmak tárháza. A kórház második emelete sem nevezhető éppenséggel vidám parknak. A II. sématartomány a Károsodott autonómia és teljesítőképesség nevet viseli, és olyan ki nem elégült szükségletek tartoznak ide, mint az autonómia, a kompetencia és az én-azonosság (identitás) érzése. Ebben a tartományban négy maladaptív sémát tartunk számon, amelyek mindegyike – különböző hangszerelésben – azt visszhangozza: „Nem vagyok önmagam; alkalmatlan vagyok az életre.” E sémák közül az első a Dependencia–inkompetencia (angolul: Dependence–Incompetence) amelyet a Di betűjellel rövidítünk. Egyedül nem megy Mindenekelőtt szótárazzuk ki az idegen eredetű szavakat: a dependencia jelentése: függőség; az inkompetenciáé pedig: alkalmatlanság. Ha jobban belegondolunk, a két kifejezés két különböző emberi megnyilvánulásra vonatkozik. A dependencia látható; az egyén viselkedéséből tudjuk, hogy ő függő. Ezzel szemben az, hogy valaki inkompetensnek tartja magát, csupán egy belső gondolat, egy hiedelem. Figyelem! A korai maladaptív sémák soha nem az objektív tényekről beszélnek, hanem a megélésről. Attól, hogy valakit objektíve elhagytak, még nem kell, hogy Elhagyatottság–instabilitás sémája legyen, és viszont: e séma kimutatható jelenléte sem mond semmit arról, hogy az illetőt ténylegesen magára hagyták-e, vagy sem. Ugyanez igaz az összes többi sémára, így az inkompetenciára is. Van olyan, hogy valaki objektíve alkalmatlan egy feladat elvégzésére – csakhogy ennek semmi köze a Di sémához. A séma semmit nem mond arról, hogy valaki alkalmas-e egy konkrét feladatra (vagy általában: az önálló életvitelre); azt mondja csupán, hogy az illető alkalmatlannak tartja magát – függetlenül valódi képességei meglététől vagy hiányától.

60

A Di séma tehát két komponensből áll, és ezek logikailag két fázist alkotnak. Először is az egyén megéli azt, hogy képtelen a hétköznapi helyzetekben boldogulni. Másodszor, ennek következményeként kialakul az igénye, hogy állandóan legyen mellette valaki, aki megcsinálja helyette azt, ami neki nem sikerül. Fontos, hogy ezt a sémát ne keverjük össze a Csökkentértékűség–szégyen (Ds) sémával. Akinek Ds sémája van, az szégyelli magát, mert a teljesítményét értéktelennek találja mások szemében: nem elég jó festő, író, sportoló, anya, apa, férj, feleség, balett-táncos vagy kőfaragó... Nem elég jó – de mihez is? Ahhoz, hogy elismerjék, hogy szeressék. Ne feledjük: a Ds az I. sématartományhoz tartozik: Elszakítottság és elutasítottság. A Di séma ugyancsak a teljesítményről szól, de nem a szerethetőség vonatkozásában, hanem önmagában. Nem ott van a baj, hogy nem vagyok osztályelső vagy világbajnok – hanem hogy nem tudom, hogyan kell lágy tojást főzni, csekket befizetni, villanykörtét cserélni, adóbevallást kitölteni, egy új dokumentumot elmenteni, egy idegen városba eljutni, a szálloda recepcióján boldogulni, az étteremben ételt rendelni, majd fizetni, a taxisnak a címet bemondani, a közértben a visszajárót megszámolni, és ha az összeg nem stimmel, szóvá tenni... Amikor plasztikus példával kell megvilágítani a Di sémát, ezt szoktam mondani: „Itt ez a kenyér... Itt ez a vaj... Hm... De hogy lesz nekem ebből vajas kenyerem? – Mamaaaa, segíts!” Az inkompetencia tehát esetünkben azt jelenti, hogy az illető képtelen arra, hogy saját maga vigye az életét: hogy gondoskodjon magáról, hogy önálló döntéseket hozzon, hogy banális hétköznapi helyzetekben segítség nélkül cselekedjen. Érzések és gyökerek Aki azt éli meg, hogy számára a legegyszerűbb helyzet kezelése is óriási kihívás (Mission: impossible), annak a „rutinfeladat” ismeretlen kifejezés. Az ő élete folyamatos fenyegetés, egyetlen hatalmas, nyomasztó teher, amelynek súlya alatt egyvalamit lehet csinálni: szorongani. Rettegni, félni, túlélésre játszani – és persze görcsösen csüggni valaki máson, aki az aktuális rettenetet (mondjuk a hétvégi bevásárlást) helyette megoldja. Ki ez a „valaki”? Idővel bárki lehet: a házastárs, a kolléga, a szomszéd – akár még a saját gyerekünk is. Kezdetben azonban ki lenne más, mint a szülő, akinek eredendően valóban az a dolga, hogy életképtelen csemetéjét életben tartsa: etesse, öltöztesse, betakarja, elintézze helyette, összerakja és megjavítsa neki... Csakhogy mindennek megvan a maga mértéke. Más az, amikor az elsős gyerekünknek év elején bekötjük és felcímkézzük a füzeteit és könyveit, és megint más, amikor a kenyeret vágni akaró tizenkét éves fiunk kezéből kivesszük a kést. Az előbbi helyénvaló segítségnyújtás. Az utóbbi egyértelműen a Dependencia–inkompetencia séma kialakulását elősegítő viselkedés.

61

Ha már itt tartunk: a kést is többféle felkiáltással vehetjük ki a gyerek kezéből. Például egy semleges és kedves mondat kíséretében: „Hagyd csak, drágám, majd én!” De megakaszthatjuk a tevékenységet így is: „Jesszusom, hogy tartod azt a kést?! Még elvágod itt nekem a kezed!” A Di séma szempontjából nincs különbség: magának a hétköznapi cselekvésnek a megakadályozása elegendő ahhoz, hogy a sémát kialakítsa, illetve megerősítse. Ugyanakkor érdemes nagyobb összefüggésekben is gondolkodnunk, és megnéznünk, hogy két példamondatunk – túl az inkompetencia érzésén – mi mást alakít még ki a címzettben. Az első mondattal azt üzenjük a gyereknek: „Nem szükséges, hogy megoldd a dolgokat; nincsenek feladataid, nincs felelősséged.” Ezzel a Károsodott határok sématartományhoz tartozó Feljogosítottság–grandiozitás sémát erősítjük. A második példával maradunk a jelenleg tárgyalt sématartományban; ki nem mondott szavainkkal azt állítjuk, hogy „az élet veszélyes; bármikor baj érhet”. Ez az üzenet Sérülékenység–veszélyeztetettség séma melegágya. Tünetek és viselkedés Amint láttuk, a Di séma alapvető érzése a szorongás. Ez, ha kiterjed, változatos zavarokat okozhat: testi tüneteket, a legkülönbözőbb fóbiákat, pánikot vagy akár depressziót. Aki elfogadja a sémát, az két forgatókönyv valamelyikét élheti. A rosszabbik verzió szerint ténylegesen életképtelennek bizonyul, és – ha harmadfokon játszik – előbb-utóbb elveszíti a munkáját, elszegényedik, rendetlenségben és mocsokban lakik addig, amíg egyáltalán van hol laknia... Ennél még mindig szerencsésebb, ha talál valakit, akibe kapaszkodhat, aki gondoskodik róla, aki dönt helyette, aki elintézi... Láttuk, hogy egy bárki lehet. A nyolcvanéves anyuka, aki még mindig megfőzi az ebédet hatvanéves kisfiacskája számára, felvarrja a gombját és levágja a körmét. A gyerek, aki elkíséri öregedő apját vásárolni, és véget vetve a húszperces tépelődésnek, eldönti helyette, hogy 15 dkg Zala felvágottat vagy pulyka párizsit vásároljon. A barátnő, aki moziba indulás előtt végigasszisztálja negyvenhét pár cipő felpróbálását. A barát, aki beüzemeli és beállítja az új számítógépet, mobiltelefont, tévét, konzervnyitót és egérfogót. A kolléga, aki félóránként, újra meg újra hajlandó elmagyarázni, hogy hogyan kell duplán kattintani, a táblázatba új sort beszúrni, az e-maileket letölteni, a cicás képet megosztani – és persze amikor az inkompetens munkatárs látványosan nem érti a dolgot, akkor türelmét vesztve kikapja a kezéből az egeret és a billentyűzetet: „Eh, hagyjuk; gyorsabb, ha megcsinálom!” Az elkerülő kevesebb gondot jelent a környezetének, mert nem azt csinálja, hogy segítséget kér a feladatokhoz, hanem távol tartja magát tőlük. Nála nem a függő viselkedés dominál, hanem a problémák gondos kikerülése. Az illető kerül minden kihívást, minden új helyzetet, minden felelősséget. Nem utazik külföldre, nem pályázik magasabb pozícióra, nem szerez jogosítványt, nem vág bele lakásfelújításba. Fenntartja a status quo-t, mert azt már valamelyest megszokta, az nem jelent számára fenyegetést. Pató Pál úr „Ej, ráérünk arra még!” attitűdje nyilvánvalóan elkerülő viselkedés, de ezen belül vélelmezhető, hogy komoly szerep jut nála a Dependencia–inkompetencia sémának.

62

A séma túlkompenzálása mindig izgalmas terület, hiszen az egyén látszólag homlokegyenest az ellenkezőjét műveli annak, mint ami a sémából következik. Esetünkben tehát nem inkompetensnek mutatja magát, hanem nagyon is kompetensnek. Mi több: olyannak, mint aki egyedül ért az aktuális kérdéshez; mintha rajta kívül mindenki más komplett idióta volna. Ismerjük őt, mert naponta találkozunk vele. Már fentebb is volt hozzá szerencsénk: ő volt a szülő, aki kivette a kenyérvágó kést a gyereke kezéből, mondván, hogy amaz nem tud jól kenyeret vágni. De ő volt a kolléga is, aki türelmetlenségében inkább beszúrta az új sort a táblázatba, mintsem megtanította volna, hogy kell ezt csinálni. Ő az a főnök, aki a hierarchiában három szinttel alatta lévő beosztottjainak is minden egyes munkájának minden fázisát személyesen ellenőrzi, mert máskülönben porszem kerülhet a gépezetbe. Ő az a politikus, aki az ország vezetőjeként is ragaszkodik ahhoz, hogy bagatell helyi ügyekbe személyes beleszólása lehessen. Összefoglalva: ő az, aki kíméletlenül, egyszersmind végtelen magabiztossággal adja elő, hogy hogyan kell csinálni az adott dolgot. Úgy, ahogy azt ő tudja, ő gondolja. Másképp nem jó. Ugye világos: ha egy anyósnak nincs kompetencia-problémája, akkor számára édes mindegy, hogy a menye jobbról balra vagy balról jobbra keveri a rántást. Ha nem mindegy neki, ha beleszól, ha kabinetkérdést csinál belőle, az éppen hogy azt bizonyítja, hogy a szíve mélyén nagyon is bizonytalan a saját alkalmasságát illetően. Ezzel a gondolatmenettel egyúttal arra a kérdésre is kézenfekvő választ kapunk, hogy mi a teendőnk, ha Dependencia–inkompetencia sémát óhajtunk kialakítani a gyerekünknél. Mi sem egyszerűbb: a vele való érintkezésben kompenzáljuk túl a saját ugyanilyen sémánkat! Az eredmény garantált. A séma gyógyulása Noha fentebb hangsúlyoztuk, hogy a séma nem a tényleges inkompetenciáról szól, hanem a hiedelemről, hogy inkompetensek vagyunk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy a sémáink nem az űrből pottyannak az életünkbe, hanem tapasztalataink alapján alakítjuk ki őket. A Di esetében ez azt jelenti, hogy aki azt hiszi magáról, hogy semmit nem tud önállóan megcsinálni, annak a múltjában jó eséllyel találunk olyan tapasztalatokat, amikor bizonyos dolgokat valóban nem tudott megcsinálni. A terápiában ez az egyik feladat: különválasztani azt, amit a kliens valóban nem tud, attól, amiről azt hiszi, hogy nem tudja. Ki kell alakítani és meg kell erősíteni azokat az új készségeket, amelyek az önálló életvitelhez szükségesek – jobb későn, mint soha. Ha negyvenévesen tanulja meg valaki, hogy kell borotválkozni (mert korábban mindig akadt valaki, aki megborotválta; én magam ismertem ilyen embert), az még mindig jobb, mint ha soha nem tanulja meg. A terapeutának mindig figyelnie kell arra, hogy a kliens aktuális segítségkérése vagy elkerülő viselkedése mögött mi van: valódi ismerethiány vagy a séma megnyilvánulása? Ennek a sémának a kezelése elképzelhetetlen házi feladatok végzése nélkül. A terapeuta és a kliens az órán először is közösen megállapítják, hogy mi az a készség, ami a kliensnél hiányzik – mondjuk nem tudja, hogy kell kenyeret kérni. Másodszor a terapeuta elmondja mindazt az információt, amire a kliensnek szüksége van – például azt, hogy milyen boltokban lehet kenyeret kapni; hogy miről lehet felismerni, ha a kenyér nem friss; hogy hogyan lehet

63

felismerni, hogy a bolt, amelyben épp tartózkodunk, az önkiszolgáló (tehát el kell venni a kenyeret) vagy kérni kell az eladótól; hogy kb. mennyi pénzre van szükségünk, ha egy kiló kenyeret akarunk venni, stb. A kliensnek mindezt természetesen gyerekkorában kellett volna megtanulni – de hát a „kellett volna” az elképzelhető legfölöslegesebb szókapcsolat. A terapeuta feladata, hogy a korlátozott szülői újragondoskodás keretében pótolja a kliens életének hiányosságait. Harmadszor begyakorolják a terápiás ülés keretein belül – akár szerepjátékban, akár imaginációban – az épp tanulandó feladatot. Negyedszer pedig jöhet maga a házi feladat: a kliensnek a következő találkozásig a közösen megállapított alkalommal kell elvégezni az adott tevékenységet. Kenyeret venni. Hajat mosni. Csekket befizetni. Buszra szállni. Ügyfélszolgálattal beszélni. Megkérdezni az utcán egy idegentől a pontos időt. Egyszóval bármit, amiről a kliens azt hiszi, hogy nem képes rá egyedül. Mindezen gyakorlatok persze – a séma természetéből adódóan – nem kis szorongással járnak. A kliens feladata, hogy megtanulja megnövelni az elviselhető szorongás mennyiségét. A terapeutáé pedig, hogy ha szükséges, tüneti szinten is segítsen a szorongás leküzdésében, pl. valamilyen relaxációs technika megtanításával. Emellett a terapeutának van még egy feladata, ami talán a legnehezebb. Az egész folyamatban úgy kell jelen lennie, hogy miközben biztonságot ad a kliensnek, miközben tanítgatja és nevelgeti mindarra, amit alkalmasint gyerekkorában kellett volna megtanulnia – eközben a dependenciára amúgy is hajlamos kliens ne kerüljön tőle függő viszonyba, hanem mind jobban önállósodjon, és végül képes legyen leszakadni a terapeuta személyéről. (A nárcisztikus, illetve a saját Di sémájukat túlkompenzáló terapeuták e téren nehezített terepen mozognak.)

7. Sérülékenység–veszélyeztetettség (Vh) (A mellékelt képen piros X-szel jelölt galamb bármelyik pillanatban szívinfarktust kaphat, és ez nagyon komoly következményekkel járhat. De erről majd később.)

Kezdjük egy idézettel: „Élet: nemi érintkezés útján terjedő fertőző betegség, melynél a halálozási arány 100%.” Fogalmam sincs, mi az idézet forrása, de szinte mindegy is. A gondolat, miszerint a halál elidegeníthetetlenül hozzátartozik az élethez, az emberi kultúra legnagyobb közhelye, és a legváltozatosabb formákban találkozunk vele nap mint nap, közmondásoktól internetes bölcsességeken át a legmagasabban kvalifikált szépirodalomig.

64

Az tehát, hogy előbb-utóbb mind meghalunk, tény. Az is világos, hogy e ténynek általában kevéssé szoktunk örülni. Mi több, az egzisztenciális pszichoterápia arra is rámutat, hogy hétköznapi szorongásaink jelentős részének forrása nem más, mint a – többnyire nem tudatosult – halálfélelem. Ha viszont így van, ha ez ilyen általános, akkor miért nem egyetemes emberi tulajdonságról beszélünk? Miért egy bizonyos sémáról, amelyről tudjuk, hogy az egyes emberben vagy kialakul, vagy nem? Azért, mert az életünket átszövő halálszorongás nem válik mindannyiunknál szervezőelvvé, azaz nem uralja szükségszerűen a viselkedésünket. Ahhoz, hogy ez megtörténjék, ki kell alakulnia bennünk egy olyan kognitív–érzelmi mintázatnak, amely megakadályozza, hogy teljes életet éljünk, s mint ilyen, érthető okból kap helyet a Károsodott autonómia és teljesítőképesség sématartományban. A séma neve Sérülékenység–veszélyeztetettség; betűjele Vh, az angol Vulnerability to Harm or Illness kifejezés alapján. A világ veszélyes A fentieknek látszólag ellentmondva, a Vh séma központi gondolata nem a halál, hanem általában a katasztrófa. Ez lehet bármilyen szörnyűség: betegség, természeti csapás, bűncselekmény, baleset, anyagi csőd, idegösszeomlás, megőrülés stb. Valami, ami rajtaütésszerűen bármikor bekövetkezhet, és ha itt lesz, akkor nem tudunk megbirkózni vele. A sémához tartozó érzelem a szorongás. Van, akinél ez enyhe félelmet jelent; van, akinél komplett pánikrohamot. Az, hogy mindeme rettegés végső gyökere valójában az ember eredendő tehetetlensége a múlandósággal szemben, csupán egy értelmezési lehetőség, amely nem következik a sématerápia belső rendszeréből. A sématerápia csak annyit mond, hogy Vh sémával a világot nem egy kellemes, biztonságos, barátságos helynek látjuk, hanem kifejezetten veszélyesnek, ahol bármely sarokból ránk vetődhet valami olyan borzalom, amellyel szemben képtelenek leszünk megvédeni magunkat. Ne feledjük: a II. sématartományban járunk, amelynek lényege olyan elemi szükségletek deficitje, mint az autonómia, a kompetencia és az én-azonosság érzése. Gyerekkorból tudjuk Azt, hogy a világ veszélyes, gyerekkorból tudjuk. A Sérülékenység–veszélyeztetettség sémának alapvetően háromféle eredete lehet. Az egyik lehetőség a trauma: ez esetben valóban ért minket kiskorunkban valami olyan csapás, amellyel szemben húsba vágóan átélhettük a tehetetlenségünket. Engem például úszni nem tudó kölyökkoromban a Noki nevű rosszfiú váratlanul és ok nélkül belökött a Balatonba a lellei stégről, és jóllehet a víz ott bajosan lehetett mélyebb fél- vagy egy méternél, azon rettenetesen hosszú idő alatt, amit a víz alatt töltöttem (nem tudom, öt másodperc volt-e vagy negyven), ötéves létemre egy pillanat alatt egzisztencialista filozófussá értem, és pontosan tudtam, hogy itt most nekem harangoztak. Ettől kezdve meg evidens tudásom volt arról, hogy az élet és a világ egy hatalmas, ámde ingatag stég, és bármelyik pillanatban mögém lopakodhat – atrocitás, betegség, baleset vagy nyilvános megaláztatás képében – egy vicces kedvű Noki, és beletaszíthat az ismeretlen mélységbe. Vagyis ez a kezdeti tapasztalat jó alapul szolgált nálam a séma kialakulásához. Ha ilyen élményből az ember aztán többet is begyűjt, a

65

séma megszilárdul, és viselkedésformáló tényezővé válik. (Tegyük hozzá, hogy a további tapasztalatok már nem okvetlenül teljesen véletlenszerűek: meglévő sémáink tudattalanul is úgy irányítják lépteinket, hogy elébe menjünk olyan élethelyzeteknek, amelyek aztán jó eséllyel megerősítik a sémát.) A téma megértéséhez egy saját versem idézésével szeretnék hozzájárulni. Akinek ennyi személyesség túl sok, vagy nem szereti a verseket, nyugodtan ugorja át. Nem a méret számít ami biztos a szürke és a por gyárudvar folyton ez ugrik be pedig kizárt hisz gyárudvaron nincs gyümölcsfa se szőnyegporoló mégis ez ugrik be gyümölcsfa vagy szőnyegporoló ülök a kettő közül valamelyiken magamra hagyva lábam lógatom és bőgök tehetetlenül ez ugrik be lábam lógatom és bőgök tehetetlenül pedig kizárt mert a szürke és a por legfeljebb egy építési telek lehet alig pár utcával kijjebb az Ismert Világtól és építési telken nincs gyümölcsfa se szőnyegporoló akkor viszont miről lógatom a lábam ami biztos tehát a szürke és a por és hogy bőgök magamra hagyva tehetetlenül a nagyfiúk megvertek-e

66

mielőtt röhögve továbbálltak harmincöt év után egyrészt kinyomozhatatlan másrészt mindegy hisz a lényeg hogy magamra hagytak bőgve a szürkében a porban kívül az Ismert Világ határain a nagyfiúk osztálytársak sem idősebbek se nagyobbak de közhely hogy nem a méret számít a nagyfiúk mindig nagyfiúk voltak és maradnak és baktatok minap kifliért a boltba a sarkon három kölyök villog menő cuccban osztják az észt fennhangon talán ha tízévesek de vitathatatlanul nagyfiúk és visszarettenek vissza harmincöt évet a gyárudvarra ami nem gyárudvar s bár faarccal somfordálok el a nagyfiúk mellett valójában a gyümölcsfán vagy szőnyegporolón ülök ami nem gyümölcsfa nem szőnyegporoló lábam lógatom ugyan miről bőgök tehetetlenül kívül az Ismert Világ határain magamra hagyva a szürkében a porban A másik lehetőség az, hogy trauma nem történt ugyan, a szülők azonban folyamatosan lebegtették a gyerek előtt a trauma lehetőségét. A gyakorlatban ez egyszerűen túlaggódásban nyilvánul meg. Anya és apa folyamatosan azt kommunikálják a gyerek felé, hogy „kicsi vagy, törékeny vagy, borzasztóan kell vigyázni magadra, úristen, nehogy baj legyen (de hát úgy is lesz, szegénykém)”. A féltő szavak mellett szerepet kaphatnak a keretek és szabályok, amelyek révén a gyereket rövid pórázon tartják: iskola után egyenesen haza kell mennie, és mivel anya tuja, hogy az út 17 percig tart, ha – egyébiránt jövőre érettségiző – magzata 19 perc alatt ér haza, biztosra vehető a számonkérés, amelynek elsődleges narratívája nem a „rossz vagy”, hanem a „jaj, halálra izgultam magam”. Buli, tábor, kirándulás és egyéb pokoli elfoglaltságok természetesen fel sem merülhetnek. Születésnapra esetleg eljöhet néhány osztálytárs kakaózni, de lehetőleg hozzák magukkal az oltási könyvecskéjüket.

67

Satöbbi, satöbbi. Felnőtt korára a gyerek megtanulja, hogy jobb neki, ha ki se teszi a lábát a lakásból; biztonságot – ha ugyan – csak az anyja szoknyája nyújthat neki. A harmadik lehetőség, hogy nincs trauma, a szülők sem óvták túl a gyereket – de egyszerűen elé élték, hogy a világ igenis veszélyes hely. Vagyis a szülők valamelyike (vagy mindkettő) olyan viselkedésmintát nyújtott a gyereknek, hogy azt modellként véve óhatatlanul kialakult benne is az adott viselkedést generáló séma. Tudjuk, hogy ez a sémavezérelt viselkedés alapvetően háromféle lehet: Elfogadás, elkerülés, túlkompenzálás Aki elfogadja a Sérülékenység–veszélyeztetettség sémát, annak az élete valódi rettegés. És mindent meg is tesz annak érdekében, hogy ez így maradjon. Kéjesen veti rá magát a terrorcselekményekről, légi katasztrófákról, új járványokról szóló hírekre; számára ez az a drog, amelynek napi adagolása révén szinten tarthatja (sémájával azonosított) önmagát. Társaságban előszeretettel mesél orvosi műhibákról, és jóleső borzongással hallgatja mások „lerobbantunk a préri közepén, és a legközelebbi település harminc kilométerre volt” jellegű történeteit. Nettó jövedelme valós nagyságától teljesen függetlenül attól szorong, hogy tönkre fog menni, a híd alá kerül, éhen hal. Vagy ha nem az „anyagiak”, hanem az „egészség” nevű hangszeren játssza ugyanezt a dallamot: hiába kapja kézhez a sokadik orvostól a sokadik negatív leletét, lelke mélyén tudja, hogy a kivizsgálás nem volt pontos, nem volt teljes, valamit félrenéztek, összecserélték a leleteit, és valójában igenis ott dolgozik benne a halálos kór. Vagy ha nem benne, akkor a házastársában. Vagy a gyerekében. Vagy valami ilyesmi... A séma elkerülője nem megy olyan helyekre, amelyeket nem tart tökéletesen biztonságosnak. Konkrét fóbiákat alakít ki: betegesen fél a kutyától, póktól, zárt helyektől, nyílt terektől, közlekedéstől. A mértékben itt is hatalmas egyedi különbségek lehetnek: amíg a skála egyik végén csak az van, hogy „este nem megyek le egyedül vásárolni”, addig a másik végén egy gyakorlatilag zombi életforma található: az egyén ugyan él, vegetál, de nem megy sehová, nem találkozik senkivel és nem csinál semmit – mert így talán megóvhatja magát a veszélytől. Ellenben igen szép forgalmat biztosít a nyugtatókat, szorongáscsökkentőket és altatókat forgalmazó gyógyszercégeknek. A veszély elkerülésének egy másik módja a mágia alkalmazása. Ez alatt most nem Harry Potter világára gondolunk, hanem a kisgyermekkori gondolkodás egy sajátosságára. Ebben a gondolatvilágban minden mindennel összefügg, ezért látszólag teljesen értelmetlen cselekedetek ártó vagy védő hatással bírhatnak. Ismét egy verset idézek illusztrációnak, mégpedig édesapám, Birtalan Ferenc Csak kékre lépj című kötetének címadó darabját: Ugrató Díszburkolat, színes kövek, csak kékre lép egy kisgyerek: nagykanál és villa kés krumpli fő estére kész

68

kés villa és a nagykanál jó annak aki megtalál kés nagykanál a villa és vacsora lesz estére kés nagykanál fő a krumplival ha nem harapsz rá nem zavar aki vigyáz s csak kéket ér megkapja azt mit érte kér kanál kell krumpli villa kés kék kék után nincs tévedés asztalon krumpli kés kanál míg kék a kocka nincs halál Három órakor, álomidőben hova szaladhatsz, kisfiú, tőlem? „Míg kék a kocka nincs halál” – az ilyen, félig-meddig tudatos rítusok sok gyerek életében megjelennek egy időben, főleg akkor, amikor a külső környezet valamiért kiszámíthatatlanná válik számukra (iskolába kerülés, új tanító néni, iskolaváltás, kistestvér születése, szülők válása, egy családtag halála stb.). Legtöbbjüknél azonban a fejlődés során ez magától visszaszorul, és kialakul a képesség a vélt és valós veszélyek megkülönböztetésére, illetve az utóbbiakkal szembeni ténylegesen hatékony védekező mechanizmusok kiépítésére. Akinél azonban kialakul a Vh séma, az felnőtt korában is számos mágikus rítussal, kényszercselekedettel próbálja kiszámíthatóvá és biztonságossá tenni az őt amúgy fenyegető világot, és elhárítani a bajt oly módon, hogy az írómappát az asztal szélével párhuzamosan teszi le (lehetőség szerint a sarokra, mindkét széltől egyforma távolságra); és lehet, hogy ezt leplezendő, a tollat feltűnő lazasággal dobja rá a mappára – ahogy esik, úgy puffan –, de a lelke mélyén örül, ha sikerül vele a mappa mértani közepére találnia. (Igen, a klienseim most nyugodtan röhöghetnek.) Aki túlkompenzálja a Vh sémát, annak is a világ veszélyessége a szervezőelv az életében – csak épp a veszélyekre ő látványosan fittyet hány. Hangsúlyozom: látványosan. Extrém sportokat űz, túlélő túrákra jár, de legalábbis kigombolt kabáttal és sapka nélkül jár télvíz idején. Ő dacol a veszéllyel, szembeszáll vele – és éppen ezáltal tartja középpontban, marad rabja, ahelyett, hogy szabadon, autonóm módon élne. Egy biztonságos világ felé... Fent már volt egy félmondatnyi utalás arra, hogy merre van a kijárat ebből a hiedelemrendszerből: „kialakul a képesség a vélt és valós veszélyek megkülönböztetésére, illetve az utóbbiakkal szembeni ténylegesen hatékony védekező mechanizmusok kiépítésére”. Túl a séma gyerekkori eredetének feltárásán, illetve a múlt és jelen tudatos szétválasztásán, a Sérülékenység–veszélyeztetettség séma gyógyítása során ez a két tényező a terápia két oszlopa: annak fokozatos beláttatása, hogy a baj bekövetkeztének esélye lényegesen alacsonyabb, mint amekkorának azt a kliens becsüli; illetve felkészülés arra, hogy amennyiben

69

valamilyen baj tényleg bekövetkezik, akkor melyek azok az adaptív megküzdési stratégiák, amelyeket a kliens képes alkalmazni. Utóbbi jellegzetes viselkedésterápiás feladat, amelyben az elkerülő és túlkompenzáló viselkedések szisztematikus leépítése mellett szerepet kaphat valamely szorongásoldó technika elsajátítása is. Ami az előbbit illeti, vagyis a valószínűség becslésének módosítását, ez vegytiszta kognitív munka. A sémában érintett klienseimnek ilyenkor szoktam elmesélni az infarktusos galamb történetét, ami egyébként nekem magamnak – mint a fentiekből kiderülhetett: e séma által érintettnek – is nagy segítséget jelentett a saját félelmeimmel való megküzdésben. Az infarktusos galamb A galamb madár, és mint ilyen, gerinces állat. E minőségében rendelkezik vérkeringéssel és az azt pumpáló szívvel. Márpedig akinek szíve van, az szívinfarktust is kaphat. Előjel nélkül, bármikor. Igaz ez a galambra is, amely épp a fejed fölött száll el. Márpedig ha egy épp a levegőben lévő galamb infarktust kap, akkor egyetlen viselkedés várható el tőle: lezuhan. Képzeld csak el: sétálsz az utcán, gondtalanul dudorászva, és egyszer csak a magasban repkedő galamb infarktust kap, lezuhan, és egyenletesen gyorsuló sebességgel, teljes testtömegével talál téged fejen. Hogy beszakad-e a koponyád, és ettől halsz meg közvetlenül, vagy az autó gázol el aztán, amely alá az agyrázkódásod következtébe bezuhantál, már nem számít. A lényeg, hogy a végzet lecsapott rád – egy a fejedre zuhanó, infarktusos galamb képében. Megtörténhet? Meg – ez egy pillanatig sem vitás. Hogy hány tényezőnek kell egybeesnie ahhoz, hogy ez megtörténjen, s hogy e tényezőknek mekkora az esélyük egyenként, illetve egymással összeszorozva, egyelőre hagyjuk. A lényeg, hogy az infarktusos galamb általi halál elvileg egyike a minket fenyegető lehetőségeknek. Jogos igény tehát, hogy védekezzünk ellene. De hogyan? Az egyik, amit tehetünk, hogy imádkozunk a galambok tartós, jó egészségéért, és bízunk abban, hogy a Gondviselés erős szívvel és hosszú élettel áldotta meg őket. A másik, ennél pragmatikusabb lehetőség, hogy éjjel-nappal, télen-nyáron, esőben és napsütésben nyitott esernyővel a fejünk fölött közlekedünk. Az infarktusos galamb ugyan jó eséllyel átszakítja majd az ernyőt, de az tompít annyit a madártest zuhanásán, hogy kisebb sérüléssel megúszhatjuk. Megvan hát a megoldás – vagy mégsem? Az a baj az állandó ernyőtartással, hogy sokba kerül. Nem pénzben, hanem energiában. Fárasztja a kart, ami hagyján, de lefoglalja a kezet, és így számos tevékenységtől elesünk. A remélt haszon (pontosabban az elhárított kár) nyilvánvalóan felbecsülhetetlen, mégis legtöbben úgy érezzük: túl nagy ez a biztosítási költség ahhoz, hogy megfizessük. Ha azt mérte ránk a sors, hogy egy infarktusos galamb okozza a vesztünket, ám legyen, de járkáljon emiatt nyitott ernyővel egy életen át az, akinek hét anyja van. Inkább a halál. És ez a lényeg, amit meg kell értenünk. Az univerzum törvényeinek szeszélyes összjátékának következtében elvileg bármilyen esemény bekövetkezhet, ha még oly csekély valószínűséggel is. Miközben olvasod ezt a szöveget, a monitorod részecskéi minden további nélkül átrendeződhetnek három leveli békává, akik brekegve tovaugrándoznak. Ennek valószínűsége

70

erősen a nullához tart (bár nem nulla). Ennél sokkal valószínűbb, hogy előbb-utóbb meghalsz. (Ennek valószínűsége pontosan 1.) Életünket e két valószínűség – a „szinte semmi” és a „tökéletesen biztos” – között lavírozva kell leélnünk. Lavírozás közben vannak értelmes lépések, amelyeket megtehetünk bizonyos veszélyek elhárítása érdekében, és amelyeket érdemes is megtennünk. Amit minden esetben mérlegelnünk kell, az két tényező: 1. a veszély bekövetkeztének tényleges esélye (szemben a sémáink sugallta intuícióval), illetve 2. a biztosítás költsége. Tűz-, víz-, földrengés- és lopáskárra általában érdemes bebiztosítani a házat. Ha viszont a biztosítási ügynök felajánlja a földönkívüliek támadása esetére szóló kiegészítő biztosítást is, akkor arra – jelenlegi ismereteink alapján – racionális válasz mind a „köszönöm, ezt a pénzt inkább olyasmire költöm, ami élvezetesebbé teszi az életemet”, mind a „menj te a fenébe”. Ugyanezen két mondatot időről időre elmondhatjuk a saját sémáinknak is, ha azok olyan viselkedésre akarnak épp rávenni, amelyek a fájdalom csökkentésével hitegetnek ugyan, valójában azonban elzárnak minket az élet élvezetétől, az autonómiától és a boldogságtól.

8. Összeolvadás–éretlenség (Em) A nyelvtanulók rendre beleesnek egy tévedésbe, amikor a szabályok bemagolása során azon méltatlankodnak, hogy a szabályok nem logikusak. Mért nem tudtak az adott nyelv beszélői értelmesebb rendszert kialakítani?! – A türelmesebb tanár ilyenkor elmagyarázza, hogy a nyelvek nem úgy keletkeztek, hogy egy rakás nyelvész összeült, és hosszas viták után úgy döntött, hogy „a latinban legyen ötféle névszóragozás (declinatio)”, vagy „úgy lesz klassz az angol, ha 12 igeidőt pakolunk bele”. Ehelyett az adott nyelvközösség elkezdett valahogy beszélni, kialakult az adott nyelv(járás), híján minden logikának és következetességnek. Aztán jöttek a nyelvészek, és addig vakarták a fülüket, amíg ezt az egész katyvaszt sikerült legalább egy kicsit áttekinthető kategóriákba préselni, és így tanítható rendszerré varázsolni. Ugyanez a helyzet a pszichológiai modellekkel is. A sématerápiában pl. azt mondjuk, hogy az embernek 18 korai maladaptív sémája lehet, amelyek 5 sématartományba csoportosíthatók. Örülünk neki: hurrá, egy logikus rendszer. Aztán belefut az ember az Összeolvadás–éretlenség sémába (Em, az angol Enmeshment–Undeveloped self alapján), és elgondolkodik: mit keres ez a séma a II. sématartományban (Károsodott autonómia és teljesítőképesség), amikor ugyanezzel az erővel szerepelhetne a III.-ban is (Károsodott határok)? A válasz az, hogy az emberi psziché sajnálatos módon nem teszi meg nekünk azt a szívességet, hogy logikus kategóriákba rendezze magát. A rendszeralkotó pszichológusok igyekeznek rendet vágni a káoszban, és – az átláthatóság érdekében – különválasztani olyan dolgokat, amelyek valójában összetartoznak. Amikor az Összeolvadás–éretlenség sémát kell elhelyezni a modellben, akkor adódik a kérdés: melyik érzelmi alapszükséglet szenved itt csorbát: az autonómia, kompetencia, én-azonosság érzése, vagy a reális keretek (határok) és önkontroll? Mindkettő. Az Em séma lényege, hogy az egyénnek nem alakulnak ki a saját határai – ez alapján illene a III. tartományba; ennek következtében nincs épkézláb identitása – ez viszont

71

a II. tartomány jellemzője. Amint mondtam: az emberi psziché nem logikus. A rendszer alkotója az ilyen zavaros helyzetekben valami alapján döntést hoz, a rendszer tanulója pedig ezt a döntést tiszteletben tartja. Ezt teszem most én, és erre kérem az Olvasót is. „Egy lélek, két legény” A nem egészen hatéves Róbert Gida és Micimackó között ez az összeolvadás természetes és adaptív, azaz a fejlődést szolgálja. Amikor az anyával való kezdeti tökéletes egység (az ún. szimbiózis) elkezd felbomlani, de az énhatárok még gyengék, a kisgyereknek szüksége van valamire (többnyire egy tárgyra), ami, ha nem is adja meg, de legalábbis reprezentálja számára az egzisztenciális biztonságot. Valamire, ami átmenetet képez közte és a vele egységet immár nem képező anyja között. Ezt nevezzük átmeneti tárgynak. Amikor aztán az énhatárok kialakulnak és megszilárdulnak, az átmeneti tárgy elveszíti a jelentőségét. A nagyobb kisgyerek is szereti a maciját, olykor szívesen alszik is vele, de mire iskoláskorba kerül, már nem okoz tragédiát, ha a maci nem megy vele az iskolába, hanem otthon várakozik rá. Előfordul azonban, hogy az énhatárok kialakulása nem sikerül. A gyerek oly mértékben azonosulhat valamelyik (vagy mindkét) szülőjével, hogy valósággal összeolvad vele. Nem alakul ki saját én-azonossága; nincs – vagy legalábbis nem egyértelmű – a határ a két személy identitása között. Alkalmasint a terapeuta sem tudja eldönteni ilyenkor, hogy kivel is beszélget: a vele szemben ülő klienssel, avagy a kliens fejében csücsülő szülővel. A „szülő” szó ebben az esetben metonímiának tekinthető, és pontosabb, ha szülő-figuráról beszélünk. Felnőtt kliens esetében ez nagyon gyakran a házastárs vagy partner, de lehet a (többnyire idősebb) testvér, illetve valamilyen más tekintélyszemély: tanár, edző, jó barát stb. Akinek Em sémája van, az valahol elakadt a felnőtté válás útján. A másik személlyel való összeolvadtság mindig együtt jár bizonyos fokú éretlenséggel (innen a séma neve). Ugyanakkor fontos szem előtt tartani, hogy lehet valaki úgyis nagyra nőtt gyerek, hogy nincs szó összeolvadtságról: az éretlenség önállóan is megjelenhet, pontosabban más sémával összefüggésben. Ilyen pl. a Kóros másokra irányultság sématartomány Behódolás sémája (lásd később). „Mondd, mit hiszesz...?” Mi jár annak a fejében, aki össze van olvadva egy másik emberrel – akár valamelyik szülőjével, akár a partnerével vagy bárki mással? A frappáns válasz: a másik ember. Bár valamennyien hordozunk magunkban sorskönyvi üzeneteket – sőt a tranzakcióanalízis (TA) megalapítója, Eric Berne egyenesen így fogalmaz: „Ha hangokat hallasz a fejedben, akkor valószínűleg normális vagy” –, de azért, Horatiusszal szólván, „est modus in rebus”, azaz mindennek megvan a maga mértéke. Az Összeolvadás–éretlenség sémával rendelkező személy fejében a szülő-figura nem csupán gyakori vendég, hanem jószerével állandó lakcímmel van oda bejelentkezve. Mély meggyőződése, hogy nem tudna érzelmileg létezni a másik folyamatos támogatása nélkül. Olyan szorosnak érzi a köteléket, mintha ők ketten egy személy volnának. Elképzelhető, hogy azt hiszi, belelát a másik gondolataiba, kérdés nélkül kitalálja annak kérését. Amikor fölmerül

72

annak lehetősége, hogy határokat állítson kettejük között, azt kifejezetten rossz ötletnek tartja, és ha – alkalmasint a terápia hatására – mégis elindul az önállósodás folyamata, akkor mély bűntudatot érez. Szélsőséges esetben az illető nem tudja, ki is ő valójában; megeshet, hogy kételkedik saját létezésében. Az identitás hiánya üresség érzéssel járhat; azt élheti meg, hogy irány nélkül sodródik a világban. És bár az említett bűntudat miatt a határok állítása szóba se jön nála, az összeolvadtság nyomasztja, fojtogatja. FIGYELEM! A most tárgyalt séma bizonyos hasonlóságot mutat a II. sématartomány egy másik sémájával, a Dependencia–inkompetenciával. Mindkét séma túlzott fontosságot tulajdonít egy másik szmélynek. A kettő azonban nem tévesztendő össze egymással. A Di alaphiedelmét így lehet megfogalmazni: „Nem vagyok képes boldogulni hétköznapi feladatokkal; rászorulok a másik állandó támogatására.” Ezzel szemben az Em alapgondolata: „Annyira összefolyik az én életem és a másik élete, hogy jóformán nem is tudom egy-egy gondolatról, érzésről, hogy kié valójában.” Most pedig szokás szerint lássuk, milyen önkárosító viselkedésekre vezethet a séma annak függvényében, hogy az egyén a három maladaptív megküzdési stílus melyikét választja! Három út A Összeolvadás–éretlenség sémáját elfogadó ember életét gyakorlatilag a másik személyen (szülő, partner stb.) keresztül éli. Mindent elmond neki, és elvárja ennek viszonzását. Eközben – értelemszerűen – nem fejlődik ki saját identitása, az adottságai, a tehetsége. Nincsenek egyéni preferenciái, nem követi természetes hajlamait. Kritika nélkül szajkózza a másik véleményét, gondolatait, szolgaian követi annak világnézetét, értékrendjét, ízlését. Önálló, a szülő-figurától eltérő gondolata, érzése, viselkedése nincs; ha ilyesmi véletlenül mégis felüti a fejét az életében, akkor azonnali hatállyal el is nyomja. Láttuk, hogy a séma a szülővel való túl szoros kapcsolat során alakul ki. Ugyanakkor, ha már kialakult és megszilárdult, könnyen megtörténhet, hogy az összeolvadás iránti szükséglet tárgyat változtat: noha sikerül elszakadni a szülőtől, valaki annak helyére lép. Ez többnyire a párkapcsolaton belül történik meg, de végső soron szülőpótlékká válhat bárki fontos és erős személy – akár egy karizmatikus vallási vagy politikai vezető is –, akinek a gondolatait, szavajárását, viselkedését utánozhatja. A séma elkerülője igyekszik független maradni. Általában kerüli az intimitást, de főleg azok társaságát, akik az egyéniséget szorgalmazzák. A túlkompenzáló ezzel szemben próbál úgy tenni, mintha ő lenne az autonómia mintaképe. Ennek jegyében mindent elkövet, hogy gondolkodásában, életvitelében ellenkezővé váljon a jelentős személyekkel. Persze a kígyó itt is a saját farkába harap, hiszen ezen igyekezetében élete origója továbbra is ugyanaz, ami volt: a másik személy gondolkodása, életvitele. Nem

73

először (és nem utoljára) állapítjuk meg: a túlkompenzáló viselkedés pontosan ugyanúgy a séma fenntartását és megerősítését szolgálja, mint az elfogadás. Az önállóság felé A összeolvadt és éretlen klienssel való terápiás cél kézenfekvő: abban kell őt segíteni, hogy képes legyen az önállóságra, és gyerekkori elakadását meghaladva érett felnőtté váljon, akinek vannak saját gondolatai, vágyai, érzései, preferenciái, ízlése, szokásai – egyszóval saját élete és identitása. A terapeuta ennek érdekében úgy szabályozza a terápiás kapcsolatot, hogy az se túl szoros, se túl távoli ne legyen. A túl szoros kapcsolat ugyanis az összeolvadást erősítené: megeshet, hogy a kliens a terapeutát lépteti a szülő-figura szerepébe. A túl nagy távolság ellenben azt eredményezheti, hogy a kliens elszakítottnak érzi magát (főleg ha az Em mellett van Elhagyatottság–instabilitás vagy Érzelmi depriváció) sémája is), és nem lesz motivált a változásra. A terapeuta tehát – akárcsak a Dependencia–inkompetenciá séma kezelése esetén – kezdetben enged bizonyos fokú összeolvadást, de aztán a kliens leválását, önállósodását szorgalmazza. Az érdemi munka a fejben, a hiedelmek átírásával kezdődik. A kognitív munka során a kliensnek be kell látnia, hogy a szülő-figurával való összeolvadtság konkrét hátrányokkal jár számára, és el kell jutnia oda, hogy a saját identitást és az önálló életet kívánatosabbnak lássa. A belátás egyik eszköze lehet, ha tételes listát készít a szülő-figurához hasonló, illetve a tőle eltérő tulajdonságokról, felismerve, hogy egyáltalán vannak tőle eltérő tulajdonságai, azaz nem azonos a másik emberrel. Az élmény-alapú technikák mind a múlt feldolgozásában, mind a jövő kialakításában fontos szerepet játszanak. A terapeuta irányítása mellett a kliens például elképzelhet egy gyerekkori helyzetet, amelyben elkülönül a szülő-figurától: a szokásos automatikus egyetértés helyett kifejezi vele szemben saját gondolatát, véleményét, érzését. Ami a jövőt illeti: imaginációban megélheti, hogy határokat szab a másik felé: visszautasítja, hogy intim információkat áruljon el neki saját magáról, vagy hogy több időt töltsön vele. Ezek nem könnyű feladatok. Megeshet, hogy a kliens első nekifutásra nem is boldogul velük. Ez esetben a terapeutára hárul a feladat, hogy – akár belépve a kliens imaginációjába, akár szerepjátékban – előjátssza a kliens számára az Egészséges Felnőtt viselkedését, ily módon új, adaptív mintákat tanítva a régiek helyett. Ez a fajta terápiás intervenció az ún. korlátozott szülői újragondoskodás része. Elmélet – és gyakorlat Azt mondtuk, a terápiás munka a fejben kezdődik. Ha azonban ott is végződik, akkor a meggyengített séma hamarosan új erőre kap. Az átírt hiedelmeket, az imaginációs feladatokban kialakított új viselkedésmintákat mielőbb át kell ültetni a gyakorlatba. A viselkedésterápiás technikák közé tartozik, hogy a kliens házi feladatként listát készít a számára élvezetes élményekről, tevékenységekről. Ebbe beletatozhat a kedvenc zenék, filmek, könyvek, ételek összegyűjtése. Mindezt könnyebb mondani, mint megtenni: megeshet, hogy az első próbálkozások tökéletes kudarccal járnak, mert a séma egész

74

egyszerűen megakadályozza a klienst abban, hogy felismerje, mit is szeret valójában. Előfordulhat, hogy a következő órán, a lista átnézése közben kiderül, hogy annak minden eleme valójában az anya (apa, házastárs, barát stb.) világát reprezentálja: a kliens öntudatlanul is az ő kedvenc könyveit, filmjeit, kirándulóhelyeit stb. gyűjtötte csokorba. Az ilyen lista a kliens számára a séma bizonyítékául szolgálhat (ha esetleg addig nem látta volna be); a házi feladat megismétlése viszont már a gyógyulás eszköze lehet. Egy másik listát is érdemes elkészíteni: a kliens számára fontos személyek vonzó és taszító tulajdonságainak gyűjteményét. Utóbbiakat azért, hogy megsegítse fent említett kognitív munkát: annak belátását, hogy a másikkal való azonosulás nem tekinthető maradéktalanul előnyösnek. Mivel a korai maladaptív sémák a személyiség tartós mintázatát alkotják, gyógyításuk nem ritkán azzal jár, hogy – túl a hétköznapi változtatásokon – a kliensnek radikális döntéseket kell hoznia életében. Ez olykor a baráti kör teljes újraszervezését jelenti, máskor a párkapcsolatból való kilépést – akár több év vagy évtized után. Mint minden sémára, úgy az Összeolvadás–éretlenségre is igaz, hogy az egészség és elégedett élet útja csak az lehet, ha a kliens olyan partnert és barátokat választ magának, akik nem erősítik meg a korábbi, önpusztító mintáit, hanem segítik alapvető érzelmi szükségletei kielégülését, és elismerik, sőt támogatják függetlenségét, identitását, autonómiáját.

9. Kudarcra ítéltség (Fa)

Vannak olyan cikkek, amelyek szinte magukat írják – a szerzőnek csak elég gyorsan kell mozgatnia az ujjait a billentyűk fölött, hogy utolérje a gondolatmenetet. És vannak olyanok, amelyek látszólag minden lehetséges módon szabotálják önnön megszületésüket. Ide tartozik a sématerápiás sorozat jelen írása is, amely hónapok óta folyamatosan szamárfület mutogat nekem, miközben egy belső hang kitartóan duruzsolja: – Ez úgysem fog összejönni, haver, hagyd is a fenébe! Esélyed sincs rá, hogy megírd. Gyenge vagy és állhatatlan. Jobban

teszed, ha bele se kezdesz. Bárki más jobban megcsinálná, mint te! Van egy burját népmese, amit nagyon szeretek. Ennek vadász hőse, a furcsa nevű Bőhön höbün, az úton vándorolva rezignáltan veszi tudomásul a legképtelenebb és legbanálisabb dolgokat, amit csak az élet elébe ad; a rozsdás ollót, a varangyos békát, a tehénlepényt és minden mást azzal a felkiáltással vesz fel a földről és dobja rá a kis szekerére: „Bármi legyen: gazdagít!” A mese végére kiderül, hogy igaza volt; minden, amit összegyűjtött, megtalálja helyét és szerepet kap a végső sikerben. Így vagyok most én is ezzel a belső hanggal. Addig mondta, mondogatta a magáét, hogy egy idő után elkezdtem nemcsak lefagyni tőle, hanem odafigyelni rá, míg végül felismertem:

75

– Á, hát persze, hogy te vagy! Ezer éve nem adtál hírt magadról! Ő volt az: az én jó öreg Kudarcra ítéltség sémám (betűjele Fa, az angol Failure to achieve kifejezés alapján), életem első felének egyik állandó kísérője. Akinek kamasz koromban, persze, nem tudtam a nevét, már csak azért sem, mert a sématerápiát akkor még ki sem találták, de aki név nélkül is sok boldogtalan pillanatom felelőse volt. És aki jó ideje meghúzta magát, mintha nem is létezne, most azonban megtette nekem a szívességet, hogy kidugva fejét a napvilágra, életjelet adjon – paradox módon így biztosítva számomra megfelelő sajátélményt ahhoz, hogy hitelesen bemutathassam őt. Neked mekkora...? A világ arra nevel minket, hogy mindazt, ami mérhető az életünkben, megmérjük, és ha már megmértük, össze is hasonlítsuk máséval. Ez elég lélekromboló hozzáállás; a magam részéről a legkevésbé sem szeretem a társadalom ezen aspektusát – de ha egyszer ezt dobta a gép, akkor ebben a környezetben kell boldogulnunk. Többnyire azt tapasztaljuk, hogy a mienk olyan, mint úgyszólván bárki másé: se kisebb, se nagyobb. De előfordul, hogy nagyobb az átlagnál – ezt nevezzük közkeletű szóval sikernek. Az ellenkezőjét pedig, amikor úgy találjuk, hogy elmaradunk az átlagtól: kudarcnak. Miről van szó? Bármiről, ami az érettségi találkozók halálosan unalmas és idegesítő témája szokott lenni: végzettség, státusz, presztízs, pénz, karrier, sporteredmény – és persze az, hogy a mi gyerekünk a legszebb, legokosabb és legsatöbbibb az egész világon. Egyszóval: a teljesítményekről. Az érettségi találkozókon rendszerint akad egy vagy több ember, aki kutyául érzi magát. Aki már napokkal vagy hetekkel korábban görcsöl azon, hogy mit mondjon, ha rá kerül a sor a beszélgetésben, és számot kell adnia az általa elért eredményekről: fogalmazza így, cifrázza amúgy, csoportosítsa az önmagukban mutatósnak ható részleteket emígy – végső soron meg van győződve arról, hogy egykori osztálytársaihoz képest egyértelmű bukás az élete. Azt a korai maladaptív sémát, amely e meggyőződést – avagy nevezzük néven: hiedelmet – tartalmazza és táplálja, nevezzük Kudarcra ítéltségnek. Ez a Károsodott autonómia és teljesítőképesség sématartomány utolsó eleme. Ami kudarc és ami nem Ha meg akarjuk érteni, mi is valójában a kudarc, idézzük fel a fenti definíciókat: Többnyire azt tapasztaljuk, hogy a mienk olyan, mint úgyszólván bárki másé: se kisebb, se nagyobb. De előfordul, hogy nagyobb az átlagnál – ezt nevezzük közkeletű szóval sikernek. Az ellenkezőjét pedig, amikor úgy találjuk, hogy elmaradunk az átlagtól: kudarcnak. Vegyük észre az utolsó mondat „úgy találjuk” kitételét. A kudarc lényege nem a sorban ténylegesen elfoglalt előnytelen hely, hanem a szubjektív megélés. Ha valaki körbenéz a társaságban, és lengő tokájával bólogatva elégedetten dörzsöli húsos tenyerét, mondván: „Nagyszerű, nekem van itt a legjobb alakom!”, akkor az illetőnél testképzavarról, adott esetben Feljogosítottság–grandiozitás sémáról beszélhetünk ugyan, kudarcról azonban nem.

76

Fordított esetben, amikor a tökéletes alakú, ámde ugyancsak testképzavaros személy kétségbe van esve, hogy „hájas disznó vagyok; esélyem sincs, hogy olyan jól nézzek ki, mint a többiek”, akkor ez valódi kudarcélmény – függetlenül attól, hogy mit mutat a mérleg és a mérőszalag. És természetesen van a köztes lehetőség, amikor az illető pontosan méri fel mind saját adottságait, mind a többiekét, és megállapítja, hogy valóban nem olyan jó alakú (szép, okos, gazdag, sikeres stb.), mint a kortársai. A pszichoterápia irányát tekintve alapvető fontosságú annak tisztázása, hogy a kliens valamilyen területen nyújtott teljesítménye valóban elmarad-e az elvárhatótól avagy az átlagostól, vagy csupán torzító szemüveget, avagy rosszul megválasztott mércét használ. A pornófilm-effektus Statisztikailag tán nem túl meglepő: az átlagember átlagteljesítménye átlagos. Ennek ellenére ismert jelenség, hogy valaki teljesen alaptalanul ugyan, de meg van győződve arról, hogy a saját ilyen-olyan adottságai alulmúlják az átlagot. Ezt a jelenséget nevezem én pornófilm-effektusnak. Ennek lényege, hogy a nevezett műfaj többnyire olyan színművészek közül válogat, akik egy bizonyos – szemmel látható – aspektusból nyilvánvalóan az átlag fölött helyezkednek el. Csakhogy a műfaj fogyasztója ezzel nem számol, és a filmben látottakat tekintve összehasonlítási alapnak, kétségbeesetten konstatálja, hogy ő ezt bizony meg sem közelíti. E hatás hasonló ahhoz, mint amikor az átlagosan (vagy akár átlag felett) tehetséges zenész a csodagyerek Mozartot tekinti etalonnak, vagy amikor az egyszeri vállalkozónak az üzleti siker szempontjából Bill Gates a példaképe. A különbség az, hogy a „nekem is zseninek kell lennem, mint Mozartnak” hiedelem a később tárgyalandó Könyörtelen mércék–hiperkritikusság séma illetékességi körébe tartozik. Kudarcra ítéltség sémával küzdő muzsikusunk ellenben azt mondhatja mélységes csüggedtséggel: „Még annak a tizenkettő egy tucat Mozartnak a teljesítményét sem tudom hozni!” Az egyik tehát tudja, hogy az eget ostromolja (de kevesebbel nem éri be), a másiknak erről fogalma sincs: a beláthatatlan magasságokról azt hiszi, hogy ez csupán a járda szintje, ahová ő – szegény kudarcra ítélt – képtelen az úttest mélységéből felkapaszkodni. Érzés, gondolat, viselkedés Érettségi találkozós fiktív hősünkről azt mondtuk: kutyául érzi magát. Ez helytálló, és ennél specifikusabbat nem is mondhatunk az Fa sémáról. Számos rossz érzés (szorongás, félelem, csüggedtség, reménytelenség stb.) egyénenként különböző mintázata kísérheti annak megélését, hogy életünk romokban hever. A konkrét viselkedés, de a séma által generált gondolatok is aszerint variálódnak, hogy ki milyen megküzdési stílusban éli az életét. A séma elfogadója szabotálja saját aktivitását; munkáját félszívvel, hanyagul végzi, mondván, hogy „úgyis mindegy, úgysem fog sikerülni”. Ez az attitűd természetesen azt eredményezi, hogy a kérdéses dolog valóban nem fog sikerülni. E tapasztalat aztán megerősíti az alaphiedelmet: „Tehetségtelen alak vagyok, egy reménytelen csődtömeg.” És nem mellesleg elégséges muníciót szolgáltat a Csökkentértékűség–szégyen sémának is, mondván: „Értéktelen vagyok, ezért normális ember nem szerethet.”

77

A séma elkerülője nem jut el idáig, mert eleve úgy szervezi az életét, hogy a szakmai, munkahelyi kihívásnak a szele se érje. Ha mégsem tud kibújni egy feladat alól, akkor annak végrehajtását halogatja, ameddig tudja: ily módon tartja távol magától annak megtapasztalását – és az azt kísérő negatív érzéseket –, hogy képtelen megbirkózni vele. Az előző kettővel ellentétben a túlkompenzáló nagyon is elébe megy a kihívásoknak, és csinálja is a feladatát gőzerővel. A lelke mélyén ő is meg van győződve arról, hogy tehetségtelen, buta és tudatlan, és hogy a végső soron elkerülhetetlen bukás öles léptekkel közelít felé – de azt gondolja, hogy véres verejtékkel, kitartással és szorgalommal pótolhatja, ami képességeiből hiányzik, és így legalább valamelyest elodázhatja a csúfos véget. (A Kudarcra ítéltséggel ily módon történő megküzdés, úgy gondolom, nem teljesen független az ún. munkaalkoholizmus témájától.) Amit már sokszor elmondtunk, azt most is megismételjük: mindegy, hogy valaki elfogadja-e a sémáját, elkerüli, avagy túlkompenzálja: így is, úgy is megerősíti azt. A megoldás, mint mindig, a séma meggyógyítása. A kezelés célja és eszközei A terápiás beavatkozástól végeredményben azt várjuk, hogy a kliens az élet fontos területein olyan sikeres legyen, mint a kortársai, másrészt olyan sikeresnek is érezze magát. Ennek a folyamatnak egyik első lépése, hogy tisztázzuk a kliens tényleges képességeit, és segítsünk neki elfogadni, hogy a saját portfóliója olyan, amilyen. Olyan magas, amilyen – egy centivel se magasabb vagy alacsonyabb. Az IQ-ja is annyi, amennyi – se több, se kevesebb. A reális önértékelés előfeltétele annak, hogy valaki képes legyen reális célokat kitűzni. Igaz ugyan, hogy óriási hendikeppel is lehet bámulatos eredményeket elérni, azonban az efféle ritkaságokról szóló anekdotákat annak kell tekinteni, amik: ritkaságnak és anekdotának. A józan paraszti ész diktálta ökölszabály azért az, hogy aki 153 cm magas és sokdioptriás szemüveget visel, az ne abban lássa életcélját, hogy bekerüljön a Harlem kosárcsapatába. Ugyanakkor az embernek nem csak biológiailag determinált adottságai vannak, hanem olyan készségei is, amelyeket lehet fejleszteni. Ha a kliens írói babérokra tör, de a terapeuta úgy ítéli meg, hogy bár az alapvető tehetsége meglenne hozzá, írásai mégis erőtlenek, akkor elirányíthatja őt egy önképzőkörbe, ahol megtanulhatja és gyakorolhatja a mesterfogásokat. Vagy sokkal banálisabb példával élve: ha a kliens kapcsolatai (barátságok, párkapcsolati próbálkozások) rendre csődöt mondanak, akkor a terapeuta empatikusan konfrontálhatja a klienst azzal, hogy ténylegesen mit ront el, és segíthet neki, hogy a jövőben jobban csinálja. Leneveli a bántó jópofaságról, megtanítja az alapvető udvariassági fordulatokra, felhívja a figyelmét az öltözködési hiányosságaira, sőt ha szükséges, megtárgyalják az alapvető higiéniai kérdéseket. Elvégre az sem magától értetődő, hogy valaki tudja, hogy milyen gyakran és hogyan kell (illik, javasolt stb.) mosakodni vagy fogat mosni. Ha el akarjuk helyezni a terapeuta e tevékenységét a sématerápia rendszerén belül, akkor azt mondhatjuk, hogy a készségfejlesztésben területén történő konkrét segítségnyújtás a korlátozott szülői újragondoskodás részét képezi. Ugyanide tartozik a terapeuta személyes példája is: az, hogy reális célokat tűz ki, hogy állhatatosan dolgozik azok megvalósítása

78

érdekében, hogy előre gondolkodik a problémákon, hogy az eseti kudarc dacára is méltányolja a haladást. Ugyanakkor vigyázni kell, mert ez kétélű fegyver: ha a terapeuta „túl sikeres” a maga szakmájában, akkor a kliens hozzá viszonyítva reménytelenül inkompetensnek érezheti magát. A terapeuta ezért nem magára a sikerességre, hanem a munkához való egészséges hozzáállásra irányítja a figyelmet. Ehhez kapcsolódik, hogy a saját korlátok elfogadása és a készségek fejlesztése mellett az is fontos, hogy a kliens megtanulja kiküszöbölni a pornófilm-effektust. Azaz meg kell változtatnia a többi emberről – elsősorban a kortárs csoportról – alkotott, idealizáló képét. Ennek hiányában nem épülhet ki az egészséges önbizalom. Az Fa sémája ellen küzdő kliens nemigen spórolhatja meg, hogy elsajátítsa az alapvető kognitív technikákat, beleértve mind a negatív automatikus gondolatok felismerését és kezelését, mind pedig a hiedelmek beazonosításának, kiértékelésének és átírásának módját. E tanulás egyik elemi felismerése kell legyen annak belátása, hogy a kudarcot nem a képességek hiánya hozza létre, hanem maga a séma, a maladaptív megküzdési reakciók révén. Fontos lehet az élményeken alapuló munka is, például amikor a kliens életkor-regresszióban újraél egy gyerekkori kudarcot, és – a terapeuta segítségével – kifejezi haragját az őt gúnyoló személy (szülő, tanár, testvér, osztálytárs stb.) felé. A terapeuta átkeretezi a helyzetet, hogy a kliens a kudarcot ne a végzet eleve elrendelt megnyilvánulásának, hanem a másik fél kritikusságának tulajdonítsa. Az imaginatív munka és a szülővel való szembenézés annak felismerésében is segíthet, hogy a szülők esetleg – alkalmasint öntudatlanul – kifejezetten gátolták a klienst abban, hogy sikeres legyen: mert nem akarták, hogy a gyerek túlszárnyalja őket, vagy mert féltek attól, hogy elveszítik. Ilyen szülői háttérrel az Fa mellett kialakulhatott az Elhagyatottság–instabilitás séma is: a kliens valójában attól fél, hogy az emberek el fogják őt lökni maguktól, ha túl sikeres lesz. Ha így van, akkor mindaddig, amíg e mögöttes sémával nem kezd valamit, esélye sincs sikerre, hiszen – hiedelemrendszere szerint – a kudarc az ő szerethetőségének záloga. Nem elég a jóra vágyni... Fontos a szembenézés, fontos a felismerés, fontos a hiedelmek átírása. De a kudarc olyasvalami, ami nemcsak a fejben van jelen, de a kézben és a lábban is. A kliens hosszú évek alatt megtanulta, begyakorolta, hogy ne legyen sikeres. Ezért a változáshoz nem elég, ha a terapeuta kényelmes foteljében ücsörögve átrendezi a gondolatait: be kell gyakorolni a sikert. Először esetleg valóban csak a fotelban ülve: imaginációban, illetve a terapeutával való szerepjátékokban. Utóbb azonban éles helyzetekben tesztelve, fokozatosan nehezedő házi feladatok elvégzése során kell felszámolnia a régi, „jól bevált” (ámde kártékony) megküzdési stratégiáit, és a felnőtt tudatossággal kiválasztott új céloknak megfelelően, az újonnan kifejlesztett készségekkel kell dolgoznia a hétköznapok apró sikereiért, és – ezeken keresztül – a sikeresnek mondható életért általában.

79

Megjegyzés A kudarcnak gyakran az a cseppet sem bonyolult magyarázata, hogy az embernek egész egyszerűen nincs elég önfegyelme, kitartása. Impulzusvezérelten megy el a kisebb ellenállás, a szórakozás irányába – a feladatot meg lassan belepi a por. Ezt a jelenséget nem önmagában az Fa séma idézi elő, hanem egy másik – amely azonban már a III. sématartomány, a Károsodott határok birodalma.

80

III. sématartomány: Károsodott határokIII. sématartomány: Károsodott határokIII. sématartomány: Károsodott határokIII. sématartomány: Károsodott határok

A harapós plüss nyuszi Bevezető a III. sématartományhoz

Ha emlékszünk még, a sématerápia egész rendszere arra épül, hogy léteznek bizonyos érzelmi alapszükségletek, amelyeket az egészséges ember képes adaptív módon kielégíteni. A sématerápia birodalmában tett kirándulásunk elején felfedezésre váró területet pedig egy ötemeletes kórházhoz hasonlítottuk, amelyben 18 osztály található. Eddig e kórház két emeletével, azon belül 9 osztállyal ismerkedtünk meg. Az I. emelet (azaz sématartomány) neve: Elszakítottság és elutasítottság. Itt öt osztály (séma) található, s ezek közös nevezője, hogy az „itt fekvő betegek” nem képesek kielégíteni a biztonságos kötődésre, az elfogadásra és a gondoskodásra irányuló alapvető emberi szükségleteiket. Az egész emelet mottója ez lehetne: „Nem vagyok szerethető.” Az ide tartozó sémák pokoli kínokat okoznak; korábban nem véletlenül neveztük ezt a sématartományt a „borzalmak tárházának”. A II. emelet: Károsodott autonómia és teljesítőképesség. Az itt található négy séma közös nevezője az önállótlanság, a tehetetlenség; azon szorongató érzés átélése, hogy – az élet valamely speciális területén, vagy az életben általában – „nem vagyok kompetens”. Itt az ideje szemügyre vennünk a kórház III. emeletét – először csak általánosságban, mert meglepő dolgok várnak ránk. Fordított világ Mint tudjuk, a terápia ún. „mintha-kapcsolat”; a terápiás szerződésnek a terapeutára vonatkozó kötelezettségei között nem szerepel, hogy szeresse a klienst. Ezzel együtt irtó nehéz – ha épp nem lehetetlen – olyasvalakivel együtt haladni a terápia olykor meglehetősen rögös útjain, akiben legalább valami aprócska szerethetőt nem találunk. Az első két sématartomány sémái – szigorúan e tekintetben! – könnyű terepnek számítanak. Főleg akkor, ha a kliensre az elfogadó megküzdési stílus jellemző, a terapeuta gyakran egy reszkető, pityergő kisgyerekkel találja szemben magát, aki olyan ártatlan, mint egy plüss nyuszi, és annyira elesettnek mutatkozik, hogy a terapeuta szíve szerint hagyná a fenébe az egész pszichológusosdit: inkább betakargatná kockás pokróccal, adna neki meleg, gőzölgő kakaót, és altatódalokat dúdolna neki. A III. sématartomány – amely a Károsodott határok nevet viseli – e téren több kihívást tartogat. Kórházunk ezen emeletére érve könnyen érezhetjük, hogy valamiféle fordított világba csöppentünk. Az itt található két osztály lakói korántsem félszeg remegéssel töltik az idejüket: nagy hangúak, önzőek, beképzeltek, semmibe veszik a környezetüket, szívfájdalom nélkül gázolnak bele a mások lelkivilágába – alkalmasint anélkül, hogy egyáltalán feltűnne nekik, hogy épp kárt okoznak. Hanyagok, nemtörődömök, a „kötelességérzet” és „kölcsönösség” szavakról legfeljebb annyit tudnak, hogy mindkettő k betűvel kezdődik.

81

Röviden szólva: pontosan úgy viselkednek akkor, amikor Feljogosítottság–grandiozitás és/vagy Elégtelen önkontroll–önfegyelem nevű sémáikat elfogadják, mint amikor a kórház többi emeletén lévő páciensek a maguk sémáit túlkompenzálják. A plüss nyuszi, ha túlkompenzál, harap, méghozzá elég csúnyán. A III. emelet plüss nyuszijai alapértelmezetten harapnak. És egy harapós kliensben – van, aki bevallja, van, aki tagadja – embert próbáló feladat megtalálni a szerethetőt. De persze nem lehetetlen. Az, hogy az önszívatásnak három módja van, itt is érvényes. A III. sématartomány sémáit is lehetséges túlkompenzálni, csak éppen az itteni túlkompenzálás viselkedés-szinten ugyanúgy néz ki, mint a többi séma esetén az elfogadás. És ilyen viselkedés esetén a szerethető tulajdonságok könnyebben felismerhetővé válnak. Az ördög sem olyan fekete Azt se felejtsük el, hogy a fenti leírás erősen sztereotipizál. Ritka ember az olyan, akinek összesen egy darab korai maladaptív sémája van, és azt leszámítva, köszöni szépen, de semmi baja. Azon korai tapasztalatok, amelyek a sémák kialakulásáért felelősek, többnyire nem véletlenszerűen bekövetkező, egyszeri események, hanem tartós mintázatok. Ha egy családban „valami nem stimmel”, akkor ez a nem stimmelés többször és többféleképpen meg fog mutatkozni. A családban élő gyerekben pedig nem egy-egy séma alakul ki, hanem számos különböző séma. Vagyis a terapeutának kicsi az esélye, hogy olyasvalakivel akadjon össze, akinek csak a Károsodott határok tartományban vannak aktív sémái. Az önző, lekezelő, támadó, erőszakos viselkedés kétség kívül próbára teszi a terapeuta türelmét és állóképességét, de ha talpon marad (példának okáért: nem gyűri maga alá a saját Csökkentértékűség–szégyen sémája, ami ellenséges közegben könnyen aktiválódik), a pökhendiség és durvaság mögött előbb-utóbb meg fogja találni a szerethető plüss nyuszit. A Feljogosítottság–grandiozitás és az Elégtelen önkontroll–önfegyelem sémák kezelésekor a terapeuta eszközei ugyanazok, mint általában: kognitív és viselkedésterápiás technikák, élményalapú módszerek, valamint a terápiás kapcsolat tudatos kezelése. A terapeuta – csak úgy, mint a többi séma esetében – vagy empatikus konfrontációt alkalmaz, vagy a korlátozott szülői újragondoskodás eszközeivel él. Figyelem! Noha fentebb hosszasan taglaltuk az elfogadás és túlkompenzálás különbségét, tegyük világossá: a cél nem az, hogy a klienst túlkompenzáló viselkedésre neveljük, és ez által egy jól irányítható, szociokonform figurát faragjunk belőle. Az alapelv itt is érvényes: mind az elfogadás, mind a túlkompenzálás (valamint az elkerülés) maladaptív megküzdési stílus. Attól maladaptív, hogy – bár így vagy amúgy, segít megbirkózni a sémák okozta fájdalmakkal – nem vezet el a szükségletek valódi kielégüléséhez. Vagy, hogy nagy szavakkal dobálózzunk: a boldogsághoz. Ilyenformán a sématerápiának soha nem lehet célja az, hogy egy „kellemetlen” kliensből „kellemeset” gyártson. A cél egy olyan személyiség, aki képes úgy integrálódni társas környezetébe, hogy eközben valamennyi szükségletét autonóm módon ki tudja elégíteni.

82

A III. sématartomány esetében e cél ekképp konkretizálható: azon határok kiépítése és megerősítése, amelyek megvédik a széteséstől (ha tetszik: egyben tartják) mind a személyiséget, mind emberi kapcsolatait.

10. Feljogosítottság–grandiozitás (Et)

Sématerápiás „kórházunk” harmadik emeletén találjuk a Károsodott határok nevű sématartományt. Az alábbiakban az ide tartozó két séma közül azt vesszük szemügyre közelebbről, amelyik Feljogosítottság–grandiozitás névre hallgat (betűjele Et, az angol Entitlement–Grandiosity alapján).

Megrekedve a folyóparton Ismerjük Narcissus történetét: a gyönyörű fiú a folyóba nézve megpillantotta tükörképét, és az ott látott szép arc annyira lenyűgözte, hogy azonmód beleszeretett önmagába, és többé nem tudott elszakadni képmásától. Azóta sem: máig ott áll a folyóparton, sárga virággá változva. E ponton először is szögezzük le, hogy – minden ellenkező híreszteléssel szemben – egy egészséges, felnőtt, autonóm embernek igenis szüksége van önszeretetre. Ki-ki csak abból tud adni másoknak, amije neki magának van, és ha valaki megveti önmagát, vagy legalábbis semmibe tartja, az a lelke mélyén a másikat is meg fogja vetni (vagy legalábbis semmibe fogja tartani), akkor is, amikor praktikusan épp az életét és vérét áldozza érte. Az Et sémával – vagy mondjuk így: nárcisztikus tulajdonságokkal ellátott – emberrel nem az a baj, hogy szereti önmagát, hanem az, hogy megrekedt az önszeretetben, mint Narcissus a folyóparton, és nem tud továbblépni tényleges célja felé. Gyönyörű példát mutat erre a Világszép Nádszálkisasszony című magyar népmese egy epizódja. A királyfi, ugyebár, azért indult útnak, hogy megszerezze magának a legszebb királykisasszonyt. utazása során, táltos paripája hátán feljut az égbe, a Nap fényes pitvarába. Leszáll a királyfi, s hát ott a Nap pitvarában van egy aranykád, aranykádban tűzfürdő, megfürdött abban, gyémántszegen aranytörülköző, abban megtörülközött, ezüstpolcon aranyfésű, azzal megfésülködött, s vala ottan egy talpig tükör, odaállott, s nézegette magát. És nézegette volna magát ítéletnapig, és elbukott volna valódi célját illetően: a gyönyörű királylány máig ott lenne egy nádszálba zárva, túl a világvégén, a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetén. Emlékszünk még, miért is nevezzük a sémákat maladaptívnak? Hát attól, hogy nem segítenek hozzá ahhoz, hogy a realitások talaján mozogva elérjük céljainkat, és kielégítsük érzelmi szükségleteinket.

83

De uramteremtőm, halljátok csak, mi történt! Kijön a pitvarba egy haragos öregember, bizonyosan a Napnak a szolgája, meglátja a királyfit, amint nézegeti magát a tükörben, nagy mérgesen ráfúj, kerekedik rettentő nagy szélvész, s úgy elfújja lovastul, mindenestül, hogy hetvenhétezer mérföldig sem ért földet a talpuk. Akkor meg leestek olyan sötét lyukba, hogy sem eget, sem földet nem láttak. Egy mesének számos értelmezési szintje van. A következő mondatok tehát korántsem „az egyetlen” érvényes dekódolását jelentik a fenti epizódnak, már csak azért sem, mert ez a mese korábbi, mintsem a pszichoterápiát feltalálták volna. Azonban kétségtelen, hogy amennyiben a kliens nárcisztikus beállítódása és viselkedése megjelenik a terápiában, azt nem szabad annyiban hagyni, mert az egész terápia bukhat rajta. Nem haraggal, nem ráfújva ugyan, de a terapeutának konfrontálnia kell a klienst azzal, hogy amíg önmaga imádatában tetszeleg, nem találja meg azt az életet, amely valóban kielégülést és boldogságot hoz neki. Az ezzel szembesített kliens pedig, lebucskázva az önmagának állított piedesztálról, könnyen belezuhanhat a „sötét lyukba”, ahonnan „sem eget, sem földet nem lát”. Ezen a sötétségen kell átküzdenie magát, hogy tényleges célját elérje. S ha eközben szívből utálja a terapeutáját, amiért az cseszteti őt, ahelyett, hogy leborulva imádná – hét édes istenem; ennek elviselése benne van a terapeuta munkaköri kötelességében. Őfelsége, a nárcisztikus A Feljogosítottság–grandiozitás séma megértéséhez érdemes végiggondolni a kifejezést alkotó mindkét szót. Kezdjük a másodikkal! A grandiozitás kifejezés arra utal, hogy az illető különlegesnek, jobbnak érzi magát másoknál. Szebb, okosabb, bölcsebb, empatikusabb, tapasztaltabb, ügyesebb, értékesebb, mint a környezetében élők – legalábbis ezt hiszi magáról. A feljogosítottság ennek már csak következménye: mivel ő ilyen pompás alak, nyilvánvaló, hogy neki több jár, mint másoknak – ez egyszerűen „így igazságos”. Előjogok illetik meg, és az emberi kapcsolatokban érvényesülő kölcsönösség követelménye rá nem vonatkozik. Jellemző rá a sznobizmus, a versengés, a másokon való uralkodás, a bántó erőfitogtatás. Kontrollálja mások viselkedését. Ha épp segítő szakmában dolgozik, akkor megtanulhatja ugyan az empatikus kommunikáció számos patternjét, de képtelen a valódi empátiára. Önző, mások igényeit nem veszi figyelembe. Bármit kimond, bármit megtesz, bárkin átgázol. Mit jelent ez a gyakorlatban? Ha nárcisztikusunk vendégségbe megy (vagy épp terápiába), a zavar legkisebb jele nélkül becsönget negyedórával a megbeszélt időpont előtt. Betrappol cipővel a szobába, és kérdés nélkül veszi birtokba vendéglátója bútorait, használati tárgyait. A házigazda által elébe tálalt ételt viccesen kritizálja, beszélgetés közben pedig kifejti, hogy a másiknak az övétől eltérő véleménye miért úgy marhaság, ahogy van. Ha azonban elég jól érzi magát, akkor vendéglátója egyre kevésbé burkolt célzásait sem érti el arra vonatkozóan, hogy amannak reggel korán kell

84

kelnie, és akár hajnali háromig ott eszi a fene, amikor is nyíltan megkérik, hogy menjen végre haza. Ekkor mélyen megbántódik ezen az udvariatlanságon. Ha sörözni megy, evidenciának veszi, hogy a másik fizet; cserébe bőséggel szóval tartja őt önmagáról – jelentse ez a munkahelyi vagy párkapcsolati problémájának taglalását, az álmai értelmezését, vagy valamilyen aktuális gondolat vagy bosszúság terjengős előadását. Ha épp észbe kap, akkor az úgy történik, mint a régi viccben:

– Na jó, most már elég, hogy állandóan én beszélek és én vagyok a téma. Érdekel, hogy mi van veled, úgyhogy beszélj már végre te is egy kicsit! Például mi a véleményed rólam? Sörözés után – hiszen a KRESZ rá nem vonatkozik – beül a böhöm nagy terepjárójába, indexelés nélkül, a záróvonalon átlépve, a többieket levillogva vág be a belső sávba, és bömbölő motorral

hajt végig az éjszakai városon, hogy megérkezvén elfoglaljon két parkolóhelyet (amelyek közül az egyik rokkantaknak van fenntartva). Persze azért neki is vannak emberi érzései. Pokoli dühöt, de akár mardosó fájdalmat is tud érezni, ha nem kapja meg, amit szeretne: nevezetesen, ha nem ismerik el a nagyságát, nem dicsérik eleget, nem istenítik megfelelően és elég hosszan – vagy ha épp nem kap elég lájkot az új sématerápiás cikkére... No igen – feljogosított érzése, viselkedése bárkinek lehet. A fenti leírás elég szélsőségesre sikerült (szándékosan), de azért tegyük világossá: ahogy a lehangoltság érzése nem a major depresszióval diagnosztizált betegek sajátja, úgy az Et séma – és a belőle fakadó önzés – sem korlátozódik a nárcisztikus személyiségzavarra. Időnként valamennyien jól tesszük, ha belenézünk a tükörbe (csak ne ragadjunk előtte). Megküzdési reakciók Az eddigiek arra vonatkoztak, amikor valaki elfogadja az Et sémáját. Mi a helyzet azonban a másik két megküzdési stílussal? Fentebb egy kétszemélyes sörözést írtunk le. Nem biztos, hogy ez a legszerencsésebb példa, ugyanis a séma elkerülője nem szívesen vesz részt olyan helyzetekben, ahol nem irányul rá kellő figyelem. Inkább preferál egy nagyobb társaságot, ahol sok-sok csillogó szempár csodáló tekintetét élvezheti egyszerre. Ha ez nem adatik meg, vagy ha fenyeget a veszély, hogy nem emelkedhet ki a társaságból, akkor inkább otthon marad, mert az „egy vagyok a sok közül” érzését nem tudná elviselni. Ami a túlkompenzálást illeti, az érdekes dolog. Itt érdemes különválasztani a séma két tényezőjét.

85

A feljogosítottság túlkompenzálása azt jelenti, hogy emberünk úgy viselkedik, mintha ő lenne az egyetlen, aki nem számít. Mások körül fog ugrálni, lesi a kívánságaikat, saját igényeit nem fejezi ki. Egyszóval úgy viselkedik, mint akinek épp csúcsra jár az Önfeláldozás (Ss) sémája (erről lásd később). Akinél a túlkompenzálás a grandiozitásra irányul, az nem nyári mikulásnak mutatja magát a környezete felé, hanem egyszerűen kicsinek. Kicsinek és értéktelennek. Vagyis mindazt hozza, amit amúgy egy tisztességes Csökkentértékűség–szégyen sémától elvárnánk. Két eredet, egy eredmény Fontos emlékezetünkbe idézni a sématerápia egyik alapelvét: a séma érzelmi és kognitív tényezők mintázata (ebbe beletartoznak emlékek és testi érzések egyaránt); ami nem tartozik bele, az a viselkedés. A viselkedést az imént említett megküzdési stílusok határozzák meg. Esetünkben ebből az következik, hogy amikor két ember a feljogosított attitűd fentebb taglalt megnyilvánulásait produkálva hajszálra ugyanúgy viselkedik, akkor korántsem biztos, hogy kettejüket ugyanaz a séma mozgatja. A sématerápia terminológiája megkülönbözteti a nárcizmus és a tiszta feljogosítottság fogalmát. Hogy az elnevezések szerencsések-e, azt nem tisztem megítélni. A lényeg azonban a következő:

Vannak olyan felnőttek, akiket annak idején egyszerűen elrontottak. Ha felidézzük, mitől is alakulnak ki a korai maladaptív sémák, akkor a gyerekkorban kapott „túl kevés jó” (elhanyagolás) és „túl sok rossz” (traumatizáció), valamint a „szelektív azonosulás” mellett szerepel a „túl sok jó” is. Ez azt jelenti, hogy a gyereket elkényeztetik, nem szabnak neki határokat (emlékezzünk: épp a Károsodott határok sématartományban bolyongunk), túlzottan engedékenyek vele, állandóan ráhagyják, hogy mit csináljon. Vagy

mert így egyszerűbbnek látszik, vagy mert félnek a gyerek hisztizésétől; az ok mindegy is: az így „nevelt” gyerek nem fogja megtanulni, hogy meddig tart ő és hol kezdődik a másik ember; az egész világot – beleértve embertársait – a saját tulajdonának fogja tekinteni, és el is várja, hogy a világ késlekedés nélkül kielégítse az összes szükségletét. Az amúgy iskolaérettségi kritériumnak számító frusztrációs tolerancia nem alakul ki nála. Elviselhetetlen kis szörnyeteg már gyerekkorában; felnőttkorára ez annyiban módosul, hogy elviselhetetlen nagy szörnyeteggé válik. Továbbá a kezdetleges hisztizésnél sokkal profibb eszközökre tesz szert az évek során a célból, hogy megszerezze, amit akar. Ez az Et séma a maga pompájában; ez a tiszta feljogosítottság.

86

A nárcizmus szó ezzel szemben olyan pszichés mintázatra vonatkozik, amelyben a feljogosított viselkedés valaminek a túlkompenzálása. És mégis, minek? Természetesen valamely korai maladaptív sémának. A ludasokat az I. sématartományban (Elszakítottság és elutasítottság) találjuk, mégpedig az Érzelmi depriváció és/vagy a Csökkentértékűség–szégyen sémák személyében. Az a kisgyerek, akit elhanyagoltak, bántottak, megaláztak, és aki ennek következtében a lelke mélyén értéktelennek hiszi magát, olyasvalakinek, aki alanyi jogon nem kaphat szeretetet, törődést és odafigyelést, könnyen válhat felnőttként nárcisztikussá. Nemcsak a terapeutákra vonatkozik, hanem normális emberekre is: ha azt látjuk, hogy valaki birodalmi lépegetőként gázolja le környezetét, akkor érdemes megfontolni annak lehetőségét, hogy az „egocentrikus, arrogáns dög” címke kiosztásával nem biztos, hogy teljes mélységében megragadtuk az illetőt pszichéjének komplexitását. Könnyen lehet, hogy a riasztónak szánt külső valójában egy félénken pityergő gyermeket rejt. Kevésbé stilizáltan ugyanez: „Nagy autó – kis farok.” Embert faragni A terapeutának ez a feladata. Mint a mesében a Nap szolgájának, ki kell mozdítania a klienst a nárcizmusából, aprólékos munkával lefaragva viselkedéséből a feljogosítottság és grandiozitás okozta kinövéseket, és be kell őt vezetnie a felnőtt emberek világába, amely világ alapja az együttműködés, a kölcsönösség, a méltányosság, a szolidaritás. Segítenie kell – alkalmasint sok évtizedes késéssel – kiépíteni azokat a határokat, amelyek révén a kliens meg tudja különböztetni önmagát a világtól, és megtanulhatja, hogy a világ nem egyetlen hatalmas, őt tápláló anyamell, hanem az életben szép számmal adódnak olyan igények, amelyek ott és akkor nem elégülnek ki, sőt lehet, hogy soha nem is fognak. A kliensnek azt kell belátnia – és ez a hiedelemrendszer szintjén zajló kognitív munkával lehetséges –, hogy bár a hétköznapokban Et sémája sok előnyt hoz neki, hosszú távon mégis hátránya származik belőle. Hiszen amíg azt hiszi, hogy a vágyott dolgok neki járnak, addig minden egyes csalódás az identitása szintjén fogja őt megsebezni; hatalmas energiákat pazarol el arra, hogy dühöngjön, igazságot követeljen magának, bosszút álljon – s mindezen energiákat olyan tevékenységektől vonja el, amelyek valódi örömöt, felszabadultságot, bensőséges kapcsolatokat eredményezhetnének. Nárcisztikusnak lenni rettentő magányos dolog. Ami a fent említett „kis farkat” illeti: ha a terapeuta számára világos, hogy nem egy elkényeztetett óriáscsecsemővel van dolga, akit tényleg „csak” fel kell növesztenie, hanem a viselkedést a háttérben húzódó I. tartománybeli alapsémák mozgatják, akkor ezekkel a sémákkal kell dolgoznia. Az ott leírt irányelveknek megfelelően kell – a korlátozott szülői újragondoskodás és az empatikus konfrontáció megfelelő arányú elegyítésével – egyfelől azt tisztázni, hogy az a bizonyos „kis farok” (értsd: bármilyen adottság, ami miatt a kliens értéktelennek gondolja magát) objektíve „nem is olyan kicsi”; másfelől, ha bebizonyosodik, hogy nincs szó torzításról, azaz a szégyellt tulajdonság valóban jelen van, és úgy van jelen, a felnőtt megoldás akkor sem a szégyen erre (és nem is a túlkompenzálás), hanem valamilyen adaptív megküzdési stratégia kiépítése.

87

E séma gyógyításában az élményen alapuló munkának (imagináció, szerepjáték) kevesebb jelentősége van. A hangsúly a kognitív munkán van: annak beláttatásán, hogy a kliens egyrészt nem tökéletes, másrészt nem is kell annak lennie, és hogy az „élet” nevű meccset nem lehet egy kapura rúgva játszani, csak kölcsönösségi alapon; valamint a viselkedésterápián, amely apró lépésekkel, sok-sok gyakorlással segíti a klienst abban, hogy diszfunkcionális viselkedéseinek határt szabjon, fokozatosan levetkőzze őket, és valami újjal – kevésbé grandiózussal, ámde sokkal emberibbel – helyettesítse őket. Amikor pedig a hétköznapi élet apró kis momentumai azt kezdik visszaigazolni, hogy a harapós plüss nyuszi elkezdett megszelídülni – az bizony szubjektíve nagy sikerélmény és nagy öröm, terapeutának és kliensnek egyaránt.

11. Elégtelen önkontroll–önfegyelem (Is) A tartomány másik sémája az Elégtelen önkontroll–önfegyelem (rövidítése Is, vö. angol Insufficient Self-Control–Self-Discipline). Noha a sématerápia logikájában a viselkedés nem tartozik hozzá a sémához (hiszen azt a megküzdési stílusok határozzák meg), az Is séma lényegét mégis könnyebb megragadni a viselkedés szintjén; a gondolatok (hiedelmek) és a belőlük fakadó érzelmek itt másodlagosak. A személyiségfejlődés korai szakaszában az egyénnek jobb esetben kialakulnak az énhatárai. Az énhatár az a valami, ami kijelöli, hogy meddig tartunk mi, és hol kezdődik a világ, illetve a másik ember. Az énhatár óv meg attól, hogy – indokolatlanul – a lényünk részének tekintsünk valamit, ami nem az (ezért tudjuk például összeomlás nélkül meghallgatni, ha valaki kritizálja a tevékenységünket), de attól is, hogy lényünket féktelenül rázúdítsuk a külvilágra. A károsodott határok esetében ez a védelmi funkció hiányzik, de legalábbis nem elégséges a mértéke. Akinek aktív az Elégtelen önkontroll–önfegyelem sémája, az vagy nem tudja fékezni feltörő indulatait, késztetéseit (elégtelen önkontroll), vagy nem tud végigcsinálni olyan feladatokat, amelyek szükségesek lennének ahhoz, hogy elfoglalja helyét a társadalomban (elégtelen önfegyelem). Akinek elégtelen az önkontrollja, az gyerekkorában elbukik a híres pillecukor teszten, felnőttként pedig ismételten bajba keveri magát, mert nem tudja késleltetni a szükségletei kielégülését. Ha megharagszik valakire, akkor a gyerekkorban megtanult önkontroll lenne az, ami segít haragját verbális keretek tartani, sőt a szalonképesség határain belül maradni. Ennek hiányában a másik embert válogatott (pontosabban válogatás nélküli) szidalmak özönével árasztja el, adott esetben megüti, megveri – szélsőséges esetben meg is ölheti. De a harag csak egy példa; a vágy ugyancsak olyan tényező az életünkben, amely, ha nincs kontroll alatt, csúnyán visszaüthet. Gondoljunk olyasvalakire, aki nem tud megálljt parancsolni az étvágyának, és csak zabál és zabál. Vagy arra, aki nem zabál, csak épp mindig nassol „egy kicsit”, mert „nem tud ellenállni” a csoki csalfa csábításának. Vagy arra, akiben a szexuális vágy megjelenése egyben azt is jelenti, hogy márpedig ő szexelni fog: ha kell, akár erőszakkal is. Vagy ha erőszakra nincs is szükség, az óvszer felhúzásáig nem jut el – a vágya legyőzi a józan

88

eszét. Ha terhes lesz, hát terhes lesz. Ha apa lesz, hát apa lesz. Ha pedig HIV-pozitív vagy hepatitiszes, akkor meg az. A séma másik oldalánál az önfegyelem hiányzik: az arra való képesség, hogy az ember a nemszeretem tevékenységeket is befejezze. Az Is sémás emberek életútjának emblematikus elemei a be nem fejezett tanulmányok, a meg nem írt szakdolgozatok, a rendetlenségbe fulladó lakások, a be nem fizetett közüzemi számlák és törlesztő részletek stb. Ezt a sémát is lehet persze túlkompenzálni: ha valaki így próbál megküzdeni vele, akkor túl precíz lesz, túlságosan rendszerezett; a spontaneitás kiszorul az életéből. A túlkompenzált Is séma a kényszerbetegség egyik lehetséges melegágya. Az Elégtelen önkontroll–önfegyelem sémával alapvetően két teendő van a terápiában. Egyrészt annak belátása (beláttatása), hogy ez a séma egyáltalán van, illetve hogy az életben adódó nehézségek jó részéért ez a séma a felelős. Másrészt, ha ez a belátás megtörtént, pótolni kell a gyerekkor mulasztást: ki kell építeni az önkontrollt és az önfegyelmet. Itt tobzódhat a viselkedésterapeuta kreativitása: a klienst házi feladatokkal kell terhelni, fokozatosan egyre növekvő mértékben és nehézségben, előírva, hogy mit, mikor és mennyit csináljon vagy ne csináljon. Minél értelmetlenebb a feladat, annál hatékonyabb. Naponta háromszor álljon félórát egy-egy percig. Készítsen sormintát – pont, háromszög, kör, pont, háromszög, kör –, két A4-es lapot telerajzolva. Először egy héten ötször, aztán a hónap minden prímszámadik napján. Menjen el önkéntes munkára, és segítsen a menekülteknek. Írjon naplót, méghozzá bal kézzel (mármint a jobbkezes kliens). A lehetőségek száma határtalan. Apró nehézség, hogy az Is séma nem jár mindig elegendően nagy szenvedésnyomással (elvégre enni-inni jó, szexelni jó, egy meg nem írt diplomamunka közvetlen fájdalmat nem okoz) ahhoz, hogy fenntartsa a kliens motivációját a változásra. Ezért könnyen lehet, hogy egy ponton elege lesz az idomításból, és kilép a terápiából.

89

IV. sématartomány: Kóros másokra irányultságIV. sématartomány: Kóros másokra irányultságIV. sématartomány: Kóros másokra irányultságIV. sématartomány: Kóros másokra irányultság E tartomány mindhárom sémája úgynevezett feltételes séma. Jegyezzük meg ezt a fogalmat, mert később is előjön. A feltételes séma lényege, hogy megoldást kíván nyújtani egy korábban kialakult, mélyebben gyökerező, a személyiség alapjait érintő séma okozta problémákra. Ez a megoldási kísérlet azonban soha nem lesz sikeres; olyan, mint amikor valaki a vastagbéldaganat okozta görcsös hasfájást görcsoldóval, béltisztító kúrával, gyógyteákkal és sok pihenéssel próbálja orvosolni. Átmeneti enyhülést okozhatnak ezek, de a bajt nem szüntetik meg: az ott van belül, és egyre terebélyesedik. (A példát saját tapasztalatból merítettem.) Mind terápiás, mind önismereti szempontból nagyon fontos ezt az összefüggést belátni: ahogy a daganatot műtéti úton – fájdalmak közepette, sok macerával; ez kikerülhetetlen! – el kell távolítani, úgy az alapsémákat is be kell gyógyítani, és nem elegendő a feltételes sémákkal való felszíni pepecselés. Nem elegendő – de szükséges. Ezért fontos egyáltalán e sémák néven nevezése és megismerése. A IV. tartomány sémái a Behódolás (Sb; vö. Subjugation), az Önfeláldozás (Ss; vö. Self-sacrifice) és az Elismerés-hajszolás (As; vö. Approval-Seeking–Recognition-Seeking). E sémák közös lényege, hogy az egyén nem önmagára, a saját érzéseire és szükségleteire figyel, hanem kifelé, valaki másra. A különbség a másra figyelés miértjében és mikéntjében van.

12. Behódolás (Sb) Behódolás sémával azt fogom tenni, amit a másik ember akar, mert félek, hogy ha nem így tennék, megkeserülném. Félek a másik haragjától, szeretetlenségétől, elhanyagolásától, büntetésétől, duzzogásától, veszekedésétől, lenézésétől stb. Azért, hogy elkerüljem a szankciót, alávetem akaratomat annak, amit ő mond. Ha ő azt akarja, hogy moziba menjünk, akkor moziba megyünk, akkor is, ha semmi kedvem hozzá. Ha meccset „kell” nézni, akkor meccset nézek, még ha utálom is a focit. A véleményemet nem mondom el, nehogy baj legyen belőle. Tudom, hogy mire vágyom, de nem fejezem ki, mert tartok a következményektől. A túlkompenzált Sb séma a másik végletbe esik: lázad a tekintély ellen. Ha kell, ha nem. Ezt az attitűdöt sokan összetévesztik az autonómiával, és a terapeuta hosszú hónapokon keresztül érezheti úgy, hogy a falnak beszél, mert a kliens képtelen belátni: azzal, hogy zsigerből elutasít bármiféle tekintélyt, pontosan ugyanúgy a tekintély fogalma körül forog az élete, mintha alávetné magát a másik embernek. Az ilyen kliens az örök kamasz, aki csak azért sem eszi meg az ebédet, akkor sem, ha történetesen pont a kedvenc étele került az asztalra. Túlkompenzált Sb-vel az élet semmi más, csak irgalmat nem ismerő, örök verseny, állandó rivalizálás. Fárasztó dolog – és természetesen semmi köze az autonómiához.

90

13. Önfeláldozás (Ss) Akinek Önfeláldozás sémája van, az is a másik szükségleteire figyel a sajátja helyett, de nem azért, mert tart a büntetéstől, hanem mert „ez így helyes” – valójában pedig azért viselkedik így, mert másként nem tud. Talán egyetlen más séma köré nem lehet akkora irdatlan méretű ideológiai lufit fújni, mint az Ss köré. Ha a terapeuta megpróbál szembeszállni e sémával, és rávezetni a klienst, hogy nem szükséges mindenki nyári mikulásává válnia; hogy másokért felelősséget csak akkor vállalhat hitelesen, ha megtanul előbb önmagáért felelősséget vállalni – akkor jó eséllyel meg fogja kapni, hogy önzésre buzdít, egoizmusra nevel. A beszélgetések nagyon könnyen elcsúsznak erkölcstani, vallási témák felé; a kliens ezen a terepen sokkal nagyobb biztonságban érzi magát, mint ha befelé, a saját személyiségére kellene figyelnie. Azzal együtt, hogy az Ss sémával rendelkező kliens mindenki megmentője akar lenni, jellemző erre a sémára a düh érzése: elvégre rettentő frusztráló, hogy az ember évtizedeken keresztül körülugrál valakit (vagy sokakat), és cserébe semmi viszonzást nem kap. Érdemes ilyenkor észrevenni az Önfeláldozás mint feltételes séma mögötti alapsémát, az Érzelmi deprivációt. Figyelem: e mondat nem azt állítja, hogy az Ss mögött más alapséma nem állhat, csak az Ed! Már csak azért sem, mert az önfeláldozó viselkedés könnyen lehet a Feljogosítottság–grandiozitás séma túlkompenzálása. És fordítva: ha valakinek nem gyógyult be az Önfeláldozás sémája, csupán túlkompenzálja azt, akkor eredményként nem egy magára egészségesen odafigyelni tudó, az érzéseit és szükségleteit nyíltan kommunikáló személyt kapunk, hanem egy feljogosítottan viselkedő nárcisztikust. Az Önfeláldozás sémából kivezető utak egyike – túl az alapsémák elmaradhatatlan gyógyításán – az lehet, ha a klienssel sikerül beláttatni: a saját maga által „nagylelkűnek”, „segítőkésznek” stb. címkézett viselkedése mögött olyan attitűd húzódik, amit a tranzakcióanalízis OK-keret modelljében úgy nevezünk: OK+– életpozíció, azaz a kliens saját magát OK-nak tartja, a másikat azonban nem. E szempontból a drámaháromszög Megmentő szerepe nem különbözik az Üldöző szerepétől. Ha valakinek az a hiedelme, hogy a másik ember hozzá képest mindig segítségre szoruló, akkor ez egyúttal azt is jelenti, hogy a másikból nem nézi ki, hogy képes megoldani a saját életét (beleértve a megoldási készletbe azt is például, hogy szükség esetén segítséget kér). Ha a kliens elkezdi belátni, hogy „hősies” segítségnyújtása valójában a másik leértékelését, gyerekként kezelését jelenti, akkor ez jó motiváló erő lehet a változni akarásra.

14. Elismerés-hajszolás (As) Akinek Elismerés-hajszolás sémája van, annak az életét az határozza meg, hogy elegendő figyelmet, reflektorfényt, tapsot és lájkot kapjon. Azért, hogy mások elismerését bezsebelje, bármire képes – elsősorban arra, hogy saját igényeit háttérbe szorítsa. Nem olyanokkal barátkozik, akivel szeretne (hiszen már nem is tudja, hogy valójában mit szeretne), hanem akik megbízható dealerként időről időre ellátják a szükséges droggal: az elismeréssel. Hogy a frizuráját dicsérik-e meg, az intelligenciáját, a kocsiját vagy a szexuális teljesítményét, az e szempontból mindegy is. A lényeg, hogy a dicséret meglegyen. Ha ehhez operát kell komponálnia, akkor azt teszi, ha cicás képeket megosztani a Facebookon, akkor meg azt, ha pedig jópofaságokat kell mondani a társaságban, akkor az illető jópofa lesz, akkor is, ha aznap halt meg az anyja. A sznobéria mögött gyakran húzódik Ss séma – amögött pedig könnyen meglapulhat alapsémaként a Társas izoláció–elidegenedettség: „Bármit hajlandó vagyok megtenni, hogy része lehessek a csapatnak!”

91

Az As sémát túlkompenzáló személyt viszont nem érdekli mások véleménye. Anti-sznob módon viselkedik, alkalmasint polgárpukkasztóan. Mindent megtesz annak érdekében, hogy kivívja mások rosszallását. Összefoglalva: a Kóros másokra irányultság tartomány sémái nem engednek hozzáférést ahhoz az alapszükséglethez, hogy az embernek egyáltalán lehessenek saját szükségletei és érzelmei, és főleg nem ahhoz, hogy nyíltan kifejezze azokat. A sémákat fenntartó hiedelem szerint az életben maradás záloga, hogy azt tegyem, amit a másik akar: azért, hogy ne érjen baj (Behódolás); azért, mert az a dolgom, hogy segítsek a másikon, hiszen az nem képes segíteni önmagán (Önfeláldozás); illetve azért, hogy megszerezzem a szükséges mennyiségű pozitív sztrókot. A séma gyógyulásának útja annak belátása – és az erről való ismételt tapasztalatszerzés –, hogy autonóm emberként, jóllehet integráns része vagyok a közösségnek, létemben nem függök a másik embertől. Következésképpen szabad azt csinálnom, amit én szeretnék.

92

V. sématartomány: Aggályosság V. sématartomány: Aggályosság V. sématartomány: Aggályosság V. sématartomány: Aggályosság és gátlásés gátlásés gátlásés gátlás E sématartomány négy sémát tartalmaz, és valamennyi az elé gördít akadályt, hogy az egyén kielégíthesse azon alapszükségletét, amit a sématerápiában úgy nevezünk: spontaneitás és játék.

15. Negativizmus–pesszimizmus (Np) A Negativizmus–pesszimizmus (Np; vö. Negativity–Pessimism) séma mottója Murphy törvénye lehet: „Ami elromolhat, az el is romlik”, továbbá ennek folyománya: „Ami nem romolhat el, az is elromlik.” E sémát gyakran transzgenerációs traumák alakítják ki: már az anyám is pesszimista volt; már az ő anyja is mindig a legrosszabbra készült fel, stb. A történelemben visszakövetve a szálakat könnyen találhatunk valódi veszteséget: háborút, üldöztetést, éhezést. Az a készség, hogy valaki ilyen szélsőséges körülmények között képes idejekorán felismerni a bekövetkező baj lehetőségét, az életben maradás garanciája lehetett. Ebben nincs semmi meglepő. Amint bő négy évvel ezelőtt a Jó hülyének lenni? című cikkben idéztem az NLP egyik alaptételét: „Megszületése pillanatában kivétel nélkül minden viselkedés adaptív.” Csakhogy a körülmények változnak, és a megváltozott körülmények közepette az egykor adaptív viselkedés már maladaptív lesz. Az Np séma esetében a lehetséges negatívumok meglátására való szuperképesség immár nem az életben maradást garantálja, csupán az állandó elégedetlenséget, besavanyodottságot és szorongást. A séma túlkompenzálása a hurráoptimizmus, az ezoterikus tanokból és a „népszerű pszichológiából” ismert „pozitív gondolkodás”, ami végső soron ugyanúgy a valóság tényeinek figyelmen kívül hagyása, mint a negativizmus. És ugyanúgy maladaptív is; ennek illusztrálására bőven elég lesz egy személyes példa: Ha kezdeti hasfájásaimra nem legyintettem volna kezdetben, hogy „á, semmi komoly”, akkor akár félévvel korábban is eljuthattam volna az operációig, amikor is a daganat stádiuma talán még nem volt annyira előrehaladott – és akkor most esetleg nem küzdenék áttétekkel. Ezt nem tudhatom, persze. Az azonban majdnem biztos, hogy amennyiben irreális optimizmusom még egy ideig kitart, és nem jutok el időben a kivizsgálásig – akkor már nem lennék itt, hogy e sorokat írjam.

16. Érzelmi gátoltság (Ei) Az Érzelmi gátoltság (Ei; vö. Emotional Inhibition) séma megfelelője a TA fogalomkészletében a Légy erős! driver, és mögöttese, a Ne érezz! gátló parancs. A lényege, hogy az érzelmek rosszak, fölöslegesek; nem szabad őket sem megélni, főleg nem kimutatni. Minden körülmények között erősnek, higgadtnak kell mutatkozni; elgyengülni, urambocsá sírni szigorúan tilos.

93

Aki e sémáját túlkompenzálja, az izzadva és nyögve ugyan, de „laza” lesz; a társaság jófeje, az osztály bohóca – csak éppen az erőlködés, az izzadságszag átüt a látszólag fesztelen viselkedésén. E viselkedés kínos csöndeket és kényszeredett nevetéseket tud generálni. A IV. tartomány sémáihoz hasonlóan az Ei séma is feltételes, azaz kell lennie mögötte valami más sémának is. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy hibás terápiás megközelítés a séma által okozott viselkedésnek direkt módon, frontálisan nekiugrani, és a klienst „lazaságra” kapacitálni. Nem fog menni – vagy ha igen, akkor visszaüt valamilyen módon, akár testi tünetben is.

17. Könyörtelen mércék–hiperkritikusság (Us) Ugyanez a helyzet a Könyörtelen mércék–hiperkritikusság (Us; vö. Unrelenting Standards–Hypercriticalness) sémával is, amelynek TA-beli párja a Légy tökéletes! driver. Feltételes séma ez is, amely meg akar óvni valami nagyobb rossztól, valami szörnyűségtől – ami az alapséma szerinti hiedelmek alapján bekövetkezne, ha az illető egy kicsit is lazítana maximalizmusán, perfekcionizmusán. Az Us sémával rendelkező ember nem ismer könyörületet, nem elégszik meg a 99%-os teljesítménnyel. Tökéletességet vár el, magától és/vagy környezetétől. Az ilyen ember a főnök szempontjából ideális beosztott (aztán ha elpusztul, lecserélhető egy másik gépre); a beosztott szempontjából elviselhetetlen főnök. Ha ez a séma valakit emlékeztet arra, amit korábban az Elégtelen önkontroll–önfegyelem séma túlkompenzálásáról mondtunk, az nem a véletlen műve. És viszont: aki Könyörtelen mércék–hiperkritikusság sémáját kompenzálja túl, az nemtörődöm lesz, hanyag, megbízhatatlan – vagyis úgy fog viselkedni, mint akinek Is sémája van. Hogy mi az a „szörnyűség”, amit e séma kialakításával és fenntartásával el akarunk kerülni? Vélhetőleg olyasmi, mint pl. annak kiderülése, hogy buták, bénák és ügyetlenek vagyunk (Csökkentértékűség–szégyen), hogy végletesen inkompetensek vagyunk (Dependencia–inkompetencia), vagy hogy az életünk merő kudarc (Kudarcra ítéltség). De félhetünk attól is, hogy ha nem hozzuk az ezerszázalékos teljesítményt, akkor a számunkra fontos személyek nem fognak szeretni minket és elhagynak (Elhagyatottság–instabilitás), nem figyelnek ránk (Érzelmi depriváció), becsapnak és kihasználnak (Bizalmatlanság–abúzus) vagy épp kiközösítenek a társaságból (Társas izoláció–elidegenedettség). Hasonló gondolatmenetet alkalmazhatunk bármely más feltételes sémánál; nincs egyértelmű, „jól megtanulható” hozzárendelés az alap- és a feltételes sémák között. A terapeuta tehát nem hagyatkozhat a tankönyvre: kénytelen odafigyelni a kliensre, meglátni rajta, ami látható, és kikövetkeztetni – a klienssel való partneri együttműködésben –, ami rejtve van.

18. Büntető készenlét (Pu) Az utolsó séma neve: Büntető készenlét (Pu; vö. Punitiveness). E séma – mint az előző három is e tartományban – azt gátolja meg, hogy az ember felszabadultan élvezni tudja az életet, képes legyen játszani, nem túl komolyan venni a dolgokat. A Büntető készenlét séma lényege voltaképpen egyetlen hiedelem: „A bűn büntetést érdemel.” E hiedelem szilárd

94

követelményként van jelen az érintett személy életében, és irgalmatlanul megtorolja a hibákat, a vétségeket mind önmagánál, mind más embernél. Az Önfeláldozás sémához hasonlóan e séma megvitatása is könnyen ideológiai vitákba torkollhat. Az előrelépéshez nélkülözhetetlen, hogy a terapeutának szilárd elképzelései legyenek a világ és az ember működéséről, nem utolsósorban tisztában legyen azzal a pszichológiai és történelmi ténnyel, hogy a büntetés mint eszköz egyszerűen alkalmatlan arra a célra, amire általában szánják. Nem áll tőle helyre a világ rendje, nem orvosolja a bekövetkezett kert, és végül – elsősorban – nem alkalmas arra, hogy a jövőre nézve megelőzze a bűn újbóli elkövetését. Ha ezt a gondolatot hitelesen és empatikusan tudja képviselni a kliens felé (elnézően, ugyanakkor nem következetlenül), akkor van esély arra, hogy a kliens leálljon önmaga és mások kényszeres megbüntetésével. És tovább...? Fontosnak tartom kiemelni: a sématerápia nem egyenlő a sémák ismeretével. Egyrészt számos saját terápiás eszközzel rendelkezik, amelyek az eddigiekben nem kerülte ismertetésre. Másrészt – mivel lényegét tekintve integratív szemléletű terápiáról van szó – érdemes felismerni az összefüggést más terápiás iskolák elméletével és gyakorlatával. Harmadrészt pedig a sématerápiának van egy ága, amit eleddig egyáltalán nem érintettünk: ez az ún. sémamód-terápia, ami a sématerápia világán belül is külön világot jelent, mind szemléletében, mind eszközeiben.

95

Felhasznált irodalom:Felhasznált irodalom:Felhasznált irodalom:Felhasznált irodalom: Schema Therapy – An integrative therapy for personality change Jeffrey E. Young, Janet S. Klosko, Marjorie E. Weishaar: Sématerápia, Budapest, VIKOTE, 2010. Jeffrey E. Young, Janet S. Klosko: Reinventing Your Life: How to Break Free from Negative Life Patterns, New York, Dutton, 1993. Arnoud Arntz, Gitta Jacob: Schema Therapy in Practice: An Introductory Guide to the Schema Mode Approach, Chichester, Dutton, 2013. Eshkol Rafaeli, David P. Bernstein, Jeffrey Young: Schema Therapy, New York, Routledge, 2011. Mások a sématerápiáról: Bánki György: Martin Scorsese eligazít sématerápia ügyben (előadás a YouTube-on) Unoka Zsolt et al.: A Young-féle Séma Kérdőív: A korai maladaptív sémák jelenlétét mérő eszköz pszichometriai jellemzőinek vizsgálata (pdf) Unoka Zsolt: Sémakérdőív a személyiségzavarok mérésében (prezentáció pdf-ben)