roginer oszkár - a varos mint ellenerv

8/17/2019 Roginer Oszkár - A varos mint ellenerv

1/190

Roginer Oszkár

A VÁROS MIN ELLENÉRVÚjvidék a (jugoszláviai) magyar irodalomban


2/190

A kötet megjelenését a artományi udományügyi ésechnológiai Fejlesztési itkárság támogatta


3/190

Roginer Oszkár

A VÁROS MIN (ELLEN)ÉRVÚjvidék a (jugoszláviai) magyar

irodalomban

Vajdasági Magyar Doktoranduszok és Kutatók SzervezeteSzabadka, 2015


4/190

Létünk Könyvek 4.

Sorozatszerkesztő: Bence Erika

© Roginer Oszkár, 2015© Vajdasági Magyar Doktoranduszok és Kutatók Szervezete,

2015


5/190

I. RÉSZ


6/190


7/190

7

A VÁROS MINT ELLENÉRV,AVAGY HA NEM TETSZIK AZ, AMIT MONDANAK,

BESZÉLJ VALAMI MÁSRÓL

„vox humana

kieszíttetett az űr közepénkét arcát két istennek mutatja

con variazione

szűk emberi hang értetlenül a legkékebb égboltra” 1

Beszélni valamiről, hatalmi helyzetet is jelent, saját személyünkrőlszólni pedig már vitapozíciót. Viszonylagos rendelkezést önma-gunk elett, és annak lehetőségét, hogy véleményünknek hangotadjunk. Szabadságot ahhoz, hogy azonosulási hálónk csomópont- jait megogalmazzuk és elrendezzük a térben. Ugyanakkor abbaa helyzetbe kerülni, hogy saját állapotunkról nyilatkozhassunk,hogy egyáltalán élhessünk ezzel a lehetőséggel, egyajta elelősség- vállalást is kiejez. Amennyiben viszont erre az alanyi önmeghatá-

rozásra nem vagyunk képesek, esetleg nincs mire hivatkoznunk,akkor csak a közvetítettre bólinthatunk rá, és csupán a dominánsértékkánont másolhatjuk. Már maga a beszédaktus, amellyel arti-kuláljuk a megváltozott állapotokat, amellyel magunkhoz ragad- juk a szót, egy olyan pozícióba helyez minket, amely gyökeresenkülönbözik mindattól, ami által viszonyulási pontjainkat másokelőzőleg megnevezték. Ehhez az önrendelkezéshez viszont lega-

1 Ladik Katalin: Concerto. In: Kiűzetés: válogatott versek. Magvető Kiadó–Forum Könyvkiadó, Budapest–Újvidék, 1988. 68.


8/190

8

lább kétéle legitimáció kell annak érdekében, hogy létjogosult-ságot nyerjen. Egyrészt az érvelés belső logikájára van szükség,amely során okozatosan kiépülhetnek és elemeiben reproduká-lódhatnak a sajátnak vallott és összeüggő kulturális narratívákegy kisajátított téren belül – és elsősorban ott. Másrészt pedig egykielé irányuló koherens arcvonal is kell, amely által a vitapartne-rek a különbségek elismerése után, egyenrangúként elogadnak.Egy ilyen jellegű perormatív ellendiskurzus léte így nemcsak tő-lünk, hanem a vitában részt vevő többi él közös megegyezésé-től is ügg. Újvidék hangja a hatvanas évektől nemcsak azért volt

hallható, mert hatalmi pozíció és erő rejlett mögötte, hanem mertnapirendi pontként mások is számon tartották.Mindez egyben azt is eltételezi, hogy egy ilyen jellegű új be-

szédmódnak létezett egy helyszíne is, egy epicentruma, ahol azalanyiság narratívái megogalmazódtak. Az (ellen)érvnek viszontnemcsak saját térre volt szüksége, hanem új mítoszokra, új szim-bólumokra, új intézményekre és mindenekelőtt új emberekre is –

Újvidék pedig mindezzel együtt vonult be a (jugoszláviai) magyarirodalomba. A középpontban tehát Újvidék mint (ellen)érv áll,annak alapelemei, gyökerei, részben előtörténete és bukása is. Aza másik hang, amelyet a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évekbena vitaesteken és könyvbemutatókon hallani lehetett, amelyet az ÚjSymposion lapjai őriznek, amely azon a néhány elvételen látható,amely megmenekült az Újvidéki V archívumából; nem utolsó-

sorban az is, amelyet a háború zaja és a elbomló államalakulattörmeléke maga alá mosott – valószínűleg mindörökre. A jugo-szláviai magyar irodalom központjaként létrehozott város szöveg-szerű jelenléte áll ókuszban, valamint az, hogy miként jelent megszövegtérként az irodalomban, önálló létezőként a művelődéspo-litikában, és miért jelent meg pont akkor amikor. Külön figyelmetérdemel az a néhány szerző, aki emblematikus módon aktív ré-

szese, alakítója és mozgatórugója volt ennek a olyamatnak. Ilyen


9/190

9

értelemben némileg el kell távolodnunk Barthes szerzői halálától,attól, hogy a szubjektum csak elillan a szövegből, és a személy-azonosság is eloldódik.2 A térrel való azonosulás kulcsontosságúmozzanata ugyanis az a viszony, amely a helyszín és a szubjek-tum, a helyszín és az adott társadalmi kontextus ágense, az ágensés a helyszínben elhalmozódó kulturális narratívák között enn-áll. Írót, szubjektumot, helyszínt és művelődéspolitikai pillanatotezért ebben az elemzésben egymásra kell vetíteni ahhoz, hogy er-ről az (ellen)érvről érdemben szólni tudjunk. Amennyiben ezeketa viszonyokat elszámoljuk, szem elől tévesztjük és önkéntelenül

le is tagadjuk azokat a olyamatokat, amelyek egymással össze-üggve ejtették ki hatásukat egy-egy életműre mikroszinten, és azellendiskurzus tárgyi megnyilvánulásaira makroszinten.

A kötet első részének kiindulópontja Budapest hangsúlyos je-lenléte, kanonizáló ereje és kulturális hegemóniája, valamint az adiskurzus, amely a vidéki, majd azután határon túli városokat amagyar kulturális megnyilvánulásoknak inkább csak puszta o-

gyasztóivá, és a budapesti kritikai bírálat passzív alárendeltjeivétette. A hatvanas évektől Újvidéken megogalmazott (ellen)érvek viszont ilyen téren gyökeres változásokat hoztak. Újvidéken ek-korra ugyanis kikristályosodtak azok a különbségek, amelyeket azaddigi budapesti perspektívából vagy nem lehetett már kellőkép-pen megogalmazni, vagy – ha mégis – akkor csak egy olyan já-rulékos értékítélettel, amely csak a néhány karakterisztikus moz-

zanatra való redukcióval és a saját szempontrendszer gyakorlatiáltalánosításával összpontosított arra a néhány műre és szerzőre,amit saját választásának alapján relevánsnak tartott. Némi sarkí-tással úgy is ogalmazhatnánk, hogy Újvidék ekkor tudta először,a saját hangján megogalmazni tulajdon állapotát. A több minthárom évtizedig zajló diszkurzív olyamat talán legeklatánsabb,azóta is maradandó értéke az Új Symposion olyóirat, valamint az

2 Vö. Barthes 1996.


10/190

10

annak magját képező szerzői csoport(ok). Ugyanígy, de kevésbéújító, óvatosabb és inkább konzerváló jelleggel ide tartozik a nemsokra rá szintén ezen a hangon megszólaló Híd olyóirat (őlega kritika és kevésbé a szépirodalom terén), valamint a korban, aForum Könyvkiadó által kiadott művek zöme is. Ezek az (ellen)érvek épültek bele a Magyar Nyelv és Irodalom anszék által hasz-nált elméleti, kutatás-módszertani, elemzési, ideológiai, művé-szettörténeti keret alapjaiba az irodalom és társművészetek terén.Így beszélt annak idején az Újvidéki Rádió és elevízió, továbbáebből a pozícióból szóltak a nézőkhöz az Újvidéki Színház – rész-

ben a Szabadkai Népszínház, és a anyaszínház – színészei és azIúsági ribün résztvevői is. A hatvanas, hetvenes és nyolcvanasévekben, ez a beszédhelyzet egy lényegében máig hatását éreztető,témát, ideológiai álláspontot, érvelési vektorokat, kulturális nar-ratívákat, elvállalt és letagadott hagyományokat, tabukat, stigmá-kat, kanonizált műveket, egy regionális nyelvhasználati normatí- vát, emellett egy értelmiségi horizontot és egy kollektív habitust is

jelentetett.A könyv második részében öt szerző életművét veszem egynagyon személyes górcső alá. olnai Ottó, Domonkos István, La-dik Katalin, Sziveri János és Végel László azon szöveghelyeit te-kintem át, amelyekben Újvidék vagy annak valamely megnevezetthelyszíne elbukkan, és a ent vázolt érvelési pozíció valamilyenmódon megnyilvánul.3 A nosztalgiázó elemzésekben arra össz-

pontosítok, hogy a szerző miként azonosult az adott helyszínnel,hogy az adott térelem milyen szerepet játszik az életmű egészé-nek viszonylatában. Emellett az is érdekel, hogy az adott utca, híd,park, kávézó vagy épület miként ágyazódott bele a konkrét szö-

3 Azért esett erre az öt szerzőre a választás, mert szépirodalmi munkássá-guk évtizedeken át követhető, és mert életművük szervesen összeonódika várossal, annak reprezentációjával, valamint mítoszának alakulás- és ha-

tástörténetével. Emellett, náluk nyilvánul meg példaértékűen és egybenlegkonzisztensebb módon a kötet első részében elvázolt (ellen)érv is.


11/190

11

vegbe. A elsorolt szerzőkön túl természetesen voltak mások is, hi-szen a város puszta vonzerejéből adódóan sokan éltek itt, és sokanazonosultak vele. Sokan írtak róla. A kötetbe ugyanígy bekerül-hetett volna Bada Dada, Balázs Attila, Böndör Pál, Fenyvesi Ottó,Gobby Fehér Gyula, Jódal Kálmán, Juhász Erzsébet, Jung Károly,Maurits Ferenc. Egy másik módon pedig Bányai János, BosnyákIstván, Csorba Béla, Tomka Beáta, Losoncz Alpár vagy Váradyibor, csak néhány személy azok közül, akik ennek a hangnak or-mát és tartalmat adtak. Külön árnyalták ezt a hangot Fejes György,Harag György, Judita Šalgo, Soltis Lajos, Szombathy Bálint, Vi-

csek Károly és mások. A kör viszont tovább is kiterjeszthető telje-sen más műajok, szociokulturális, esztétikai vonatkozási keretekelé is. A hang részei lennének így Szkopál Béla és Kovács Károlyműsorai az Újvidéki Rádióban vagy a nyolcvanas évek dekadenci-ájának sajátos megnyilvánulásaiként a 3+2 zenekar és még sokanmások is .

A kötet a 60-as, 70-es, és 80-as évek Újvidékének alternatív

történeteként is olvasható, párhuzamosan azokkal, amelyeket mármegírt valaki más. A könyv emellett rólam is szól, arról a város-ról, amelyben születtem, és amelynek olyan sok mindent köszön-hetek, ebből kiolyólag nem is akartam és nem is tudtam volnamindennemű részrehajlás, személyeskedés, vagy történeti nosz-talgia nélkül megírni. Eltekintettem továbbá a műajkeveredéstőlis, hiszen semmiéle szakkönyv, sem esszé- vagy tanulmánykötet

megírására nem vállalkoztam. A könyv tehát mindezek menténolvasható, de szándékosan egyik műaj alapkövetelményeit semelégíti ki. A kötet első része ilyen értelemben inkább egy elemzé-si eszköz, egy elméleti kiindulópont, amely további elemzésekhez vezethet, kevésbé egy végső eredmény, míg a második rész en-nek csak az egyik megvalósulási ormája. Az elemző részeket ígysok helyütt személyes kitérők szakítják meg, hiszen egy kiinduló-

pontjuk és egy céljuk van, miközben a középpontban mindvégig


12/190

12

a város szépirodalmi helyszínei állnak. Újvidék a korszak egyikgyűjtőogalma volt – (ellen)érv egy olyan kiélezett beszélgetésben,amelyben a jugoszláviai magyar irodalom új vitapartnerként buk-kant el. Újszerűségének lényegi mozzanata pedig az a ficam volt,amellyel a város maga ugrott ki a hagyományos értelmezési straté-giákból, és kezdett el beszélni valami másról, valamilyen más mó-don, majd ezáltal újraogalmazta saját pozícióját és kapcsolataitalanyi szinten is. A könyvben az (ellen)érv tárgyiasulásával, ele-meivel és diszkurzív potenciáljával oglalkozom. Részben érintemaz ellenérv megeneklését és az ellendiskurzus kimerülését is, an-

nak végét viszont csak érintőlegesen írom körül, hiszen a olyamatmég nem ért teljességében véget, a 2010-es években is tart még.

Budapest mint kanonizáló központ

„Ami akkor úgy volt rész, hogy egyúttal az egész is volt,most semmi más, csak rész, egészen külön is ekszika régi egésztől és attól országhatár által el van választva.” 4

A diskurzus előtörténetének alapja az a csonka bináris struktúra,amelynek egyik pólusa Budapest, annak központi helyével, szer-teágazó kapcsolataival, a szuverén definiálás és legitimálás min-denre kiterjedő jogával, míg a másik pólus a mindenkori vidékitelepüléshálózat, amely ettől erőorrási, ogyasztói és értelmezésiszempontból teljességében üggő viszonyban volt. Budapestnek

a magyar irodalomban betöltött központi helyéhez ilyen érte-lemben a tizenkilencedik században és a századordulón nem isérhetett kétség. Az első világháborút követő, minden tekintet-ben újat hozó viszonyok viszont a művészeti termelésben, annakművelődéspolitikai, terjesztési és minden egyéb vonatkozásábana módosult vonatkozási kerethez való alkalmazkodást, átrendező-dést jelentették. A ent idézett Barta Lajos írását azzal kezdi, hogy

4 Barta Lajos: Magyar gyarmatok. In: Nyugat , 1927/16. 2.


13/190

13

ennek ényében különválasztja a korabeli, „gyarmatinak” nevezett viszonyokat a monarchiabéliektől, majd kitér arra is, hogy a jelzettországrészek a világégés előtt szerves részét alkották a művelődés-politikai topográfiának, az írás pillanatában viszont már kizárólag vidékként, passzív ogyasztóként jelennek meg. „Gyarmatiság láb-hoz vetettséget jelent az egyik, hatalomgyakorlást a másik részen,export-import aránytalansággal. Magyarország a róla leválasztottmagyarságokkal nincs hatalmi viszonylatban, de megvan az oda-menő kizárólagos könyvexportja.”5 Barta azzal érvel, hogy – első-sorban a könyvkiadás terén, de ez minden további nélkül kiter-

jeszthető a kultúra egyéb termékeire és területeire is – az elcsatoltnemzetrészek csak importálnak és olvasnak, miközben ők magukgyakorlatilag nem termelnek és nem is szállítanak Magyarország-ra semmit. Mindezt némi enntartással, de 1927-re vonatkozónel is ogadhatjuk, és ezzel Szenteleky sem ellenkezik, aki Bartaszövegét „új igazságokat meglátó cikként” mutatja be a szabadkaiBácsmegyei Napló hasábjain.6

Barta ismételten „élállapot”-nak nevezi a határon túli „ma-gyarság-darabok” korabeli közművelődési viszonyait, ami alattkétszeres kizártságot ért. A kiejezést egyrészt az adott közösséggazdasági és politikai identitásának egy másik országhoz való,napi szinten megvalósulni kényszerülő gyakorlataként, másrésztpedig a nyelv és a „szellemi keringés” szempontjából a nemzet-hez, vagyis ebben az esetben a magyarsághoz való tartozásként

használja. A élállapot elszámolását – az általa „nyitott vonatko-zások”-nak nevezett – a közélet elvarratlan szálainak elkötésébenlátja, ami által a határon túli magyarok önálló közösségekké, vagy-is a korabeli szóhasználattal élve: nemzetekké kell, hogy alakulja-nak. „A magyarság tehát itt szellemileg valamely új, de be nemejezett állapotban van és vannak le nem kötött létvonatkozásai.

5

Uo.6 Szenteleky Kornél: Magyar gyarmatok. In: Uő 1999. 154.


14/190

14

Azelőtt részt vett egy nagyobb szervesség szellemi teremtésében,ha nem is lehetett külön rátapintani, hol voltak az ő tevékenysé-gének hullámai az egésznek életeszültségében. Le nem kötött lét- vonatkozásai továbbra is részt akarnak venni valami ilyen módon való alkotásban, de ehhez az kellene, hogy ezek a létvonatkozásokmegint valami szervességbe záruljanak. Avval a magyarsággal,mellyel azelőtt egy volt, nem kerülhet ilyen szervességbe, mertlétének gazdasági-politikai része abba az országba van beleszerve-sedve, amelyben él; a szellemivel máselé való szervesedést pediglétereje sem bírná meg! Ezen a kettősségen meghasonlana önma-

gával, ölemésztené önmagát. Önmagán belül kell tehát elkészül-nie önmagával!”7 Emellett, az egyoldalú gyarmati képlet megoldását a határon

túli magyar művelődési gócpontok megizmosodásában, elsősor-ban az intézményalapításban látja. „A Szellemen keresztül csinála Mindenség a népdarabból megint nemzetet. Hogy a Szellem ezta munkáját ezekben a magyar népdarabokban is elvégezhesse –

intézményesednie kell! kezdeményező és teremtő színház; kezde-ményező és teremtő olyóirat, eszméket mozgató könyveket kiadó vállalat – a Szellem intézményei. Hol vannak ezek?” A határontúli, társadalmi és politikai struktúrákat nélkülöző, általa légürestérben reprezentált városok szerepének tárgyalásakor viszont,megadja erre a kérdésre is a választ. „Miért lenne város a város, hanincsenek benne a Szellem intézményei? De ekkor kiderült, hogy

a magyarság úgy intézményesítette szellemiségét, hogy annakegyetlen eje volt. A városokról, melyekben szellemi intézményes-séget lehetett öltételezni, kitudódott, hogy azok nem ejek, ha-nem – arkok. Volt ugyan bennük a Szellemnek intézményessége,de az nem a kezdeményezés, hanem csak a ölvevés, az utánacsi-nálás, az élvezés intézményessége volt. Mert a szellemileg túlcent-ralizált Magyarország egyejű és százarkú ország volt!” Majd

7 Barta Lajos: Magyar gyarmatok. 2.


15/190

15

megállapítja, hogy a két világháború közötti puszta ogyasztóimagatartás egyenesen abból következett, hogy ezekben a vidékiközpontokban azelőtt sem voltak „produkáló” csak „reproduká-ló” intézmények, ilyen értelemben az új viszonyok közepette azoknem is önállósodhattak, hiszen ahhoz Budapesttől évtizedeken áttúlságosan is üggő viszonyban voltak.

A határon túlra irányuló alárendelt viszonyokat, valamintegy meghaladott kor művelődés- és irodalomtörténeti reflexeittartalmazó szövegkorpusz a hatvanas években megjelenő hatkö-tetes magyar irodalomtörténet is. A megannyi hiányosságot és

kompromisszumot elszenvedő hatodik kötet a jugoszláviai ma-gyar irodalom ismertetésénél a határon túli magyar viszonyok le-írásához különben sem alkalmas, meglehetősen problematikus éselsősorban kizárólagosságra épülő szempontrendszert használ. Aszerkesztők emellett egy olyan, a korban egyébként meglehetősentradicionalista, ugyanakkor részrehajló perspektívát érvényesí-tettek, amely lényegében elvitatott minden I. világháború előtti,

onnan Budapestre költözött szerzőt, miközben a kortársak tekin-tetében sem volt igazán bőkezű. „A két világháború közötti ju-goszláviai magyar irodalom hagyományok nélküli irodalom: nem volt továbbejlesztése egy szellemi örökségnek és nem láncszemeegy irodalmi olytonosságnak. A Vajdaságnak sohasem volt erős,tájjellegű műveltsége vagy irodalma, mint például Erdélynek vagya Dunántúlnak. [...] Írója természetesen mindig akadt a »televény

Bácskának a magyarság körében is, de magyar nyelvű irodalmanem bontakozhatott ki; mert a tehetségek nem itt keresték az ér- vényesülés útját, elszívódtak ejlettebb kultúrákba, elvándoroltakderűsebb szellemi égtájak elé. Papp Dániel, Kosztolányi Dezső,Csáth Géza, Herczeg Ferenc példája, jelentős és kevésbé jelentősíró-nevek hosszúra nyújtható sora szolgálhat ehhez példaként.Pest »irodalmi gyarmatosításának«, a magyar kultúra és irodalom

őváros-központúságának eredménye az volt, hogy a világhábo-


16/190

16

rúval beköszöntő nagy politikai változás teljesen elkészületlenülérte az új állam kereteibe került vajdasági magyarságot. Nem örö-költ kiterjedt iskolahálózatot, művelődési intézményeket, színhá-zakat, százezres könyvtárakat, egyedül sajtója volt viszonylago-san ejlett. Megszűntek azok a gyér kulturális hatások is, amelyekaddig a centralizált magyar irodalom elől érték, s így irodalmikultúrája alapjainak lerakásában teljesen a maga erejére kelletttámaszkodnia.”8 Összehasonlításképpen érdekes még Bori Imredeskriptív és a viszonyokat konzerválni kívánó irodalomtörténeteis, amely ehhez képest – bár egy ugyanolyan szélsőséges módon

– pont a ent említett szerzőket sorolja el a jugoszláviai magyarirodalom elődeiként. A tartalomjegyzékre pillantva így eltűnika Huszita Biblia, de ott áll Janus Pannonius, Laskai Osvát, PappDániel, Herczeg Ferenc, Csáth Géza, Kosztolányi Dezső neve is.9 Míg az egyik tagadja a olyamatosságot, a másik – ugyanarra hivatkozva – előeltételezi azt, a lényeg viszont nem pusztán ebbena különbségben rejlik, hanem abban is, hogy mindez anélkül o-

galmazódhatott meg Újvidéken, hogy Budapestről vagy Belgrád-ból hathatósan megvétózható lett volna. Az egyre színvonalasabbművészeti termelés és kritikai visszhang már a hatvanas évek so-rán legitimálni tudta a szóban orgó diszkurzív pozíciót, amely-nek (ellen)érveit azután rá lehetett vetíteni a negyvenes és ötvenesévek jugoszláviai magyar irodalmára, sőt a két háború közötti ésazelőtti irodalomra is, amelyre azután már előtörténetként tekin-

tettek. Ezáltal pedig kialakult egy kortársakat és elődöket elvo-nultató párhuzamos kánon, amely az egyetemi tantervektől, azáltalános- és középiskolás tankönyveken át a szavalóversenyekignormatív erővel bírt.

Visszatérve a húszas évekből származó elemzéshez – és ez ta-lán az egyetlen, amit Szenteleky Kornél elró neki –, Barta Lajos

8

Sőtér István (szerk.) 1966, 897.9 Bori Imre 1982.


17/190

17

minden határon túli kulturális megnyilatkozást kísérletnek és jel-nek minősít, amit 1927-ben, a világháború utáni politikai, demog-ráfiai, gazdasági ejetlenségben talán túl korai és elhamarkodott volt ilyen szigorúan megállapítani, hiszen még egy évtizednyi idősem telt el, ilyen értelemben még a sajtó és a politikai irányvo-nalak sem konszolidálódtak teljesen. Mindazonáltal jelzésértékű,hogy a csaknem három évtizeddel később kiadott Sőtér-éle iro-dalomtörténet is ugyanezt a hierarchizáló, alapvetően esszencia-lisztikus hagyományt olytatja. A szerkesztés mentségéül szolgál-hat viszont, hogy a Kádár-kor külpolitikájának, illetve a határon

túli magyarság művelődési életére való rálátásnak kitűnő példájamaradt, hiszen a kor hivatalos álláspontjára és a magyar–jugo-szláv viszonyokra való tekintettel, nem volt túl sok manőverezésilehetőség.

A két világháború közötti szerkesztés nehézségeiről, majd a világháború alatti Kalangyáról Herceg János is hasonló viszonyo-kat és problémaköröket nevez meg egyik, Vékás Jánosnak adott

interjújában a nyolcvanas évek közepén: „Nem tudom, hogymondjam neked, politikailag talán deplaszírozottnak hangzikmajd, de magyar irodalom egy van a világon, mint ahogy magyarnyelv egy van. Mondhat, ki mit akar, de biztos, hogy aki valamitér, aki valamit számít, az annak a magyar irodalomnak a ügg- vénye. [...] Hát természetes, hogy kisebbségi diaszpóra írói, az akevés tollorgató, aki itt élt és a kezdet kezdetén volt a mozgalom

maga, természetesen onnan szerette volna a visszhangot hallani,a magyar irodalom központjából, Pestről. [...] Amikor a Kalan- gyának a szemére hányják, hogy a háború alatt nem volt az, mintkorábban, a nívója lesüllyedt, akkor ezer válasszal tudnám kivé-deni ezt a támadást, azzal elsősorban, hogy a zsidók nem írhattak,akik írtak, elkedvetlenedtek, azután a vajdasági írók másik részeiparkodott Pestre, a Délvidéki Szemle Szegedről magát tartotta a

vidék szellemi központjának, és Szegedet, nem pedig Újvidéket


18/190

18

vagy Szabadkát. Mentek el az embereink és oda írtak, nem pe-dig a Kalangyába.”10 A két háború közötti kisebbségi írók szakmaiéletrajzának, valamint érvényesülési útvonalának kitűnő mutató- ja, hogy ugyanabban a Nyugat számban, amely Barta Lajos cik-kével indul, Sinkó Ervin is közöl egy könyvismertetőt. Emellettérdekes az a szembenállás is, amely az 1984-es Herceg János inter- jú húszas–harmincas éveket elelevenítő kijelentése között, és az1982-ben megjelenő Bori-éle, lényegében az azt megelőző két–három évtized eszmei és művelődéspolitikai áramlatait őrző kötetszerzői döntése között ennáll. Herceg elsősorban tudatában van a

ordulatnak, hiszen „deplaszírozottnak” nevezi saját véleményét,ami némi ényt vet a korabeli jugoszláviai magyar kultúrpolitikahivatalos álláspontjára is. Kijelentése másodsorban, implicite tar-talmazza azt a törést is, amely a Kalangya és az Új Symposion koraközött ennállt.

Az ismertetett szövegek jól mutatják Budapest szerepét, va-lamint azt a reerenciakeretet is, ami ellen a hatvanas években

kialakuló diszkurzív vitapozíciót kihegyezték. Az idézetek tartal-mazzák azokat az irányelveket, amelyek a két világháború között,majd a világháború alatt, de a II. világháború után is alapvetőenmeghatározták a regionális magyar irodalmak, így a jugoszlá- viai magyar irodalom önmeghatározási viszonyrendszerét. A kétháború közötti diffúz helyzet, majd a második világégést köve-tő kilátástalanság után, a negyvenes évek végén, majd az ötvenes

években a jugoszláviai magyar elit, egyrészt igyekszik meghaladnia nyelvi különbségeket, és gazdasági, valamint politikai mintá-kat szem előtt tartva a kultúra terén is utakat keres a jugoszlávközélet elé. Másrészt pedig abban az ellentmondásos helyzetben van, hogy a jugoszláv szépirodalom arénájában szinte egyáltalánnem tud nyelvileg elzárkózni, miközben ideológiai és külpoliti-kai okokból kiolyólag a magyar irodalom is meglehetősen távol

10 Vékás 2010, 111, 115.


19/190

19

áll tőle. Ebből adódóan mindkét kánon számára meglehetősenmarginális jelenség maradt, miközben egészen a hatvanas éve-kig, „belső használatra” sem tudott egy hiteles és működőképesönképet kialakítani önmagáról. A kulturális narratívák újjászer- vezése és átértelmezése így az ötvenes évek végéig sem zajlott le,egy autonóm identitás megkonstruálása pedig csak akkor, amikormár ezeket a narratívákat képező tényeket és azok jelentéseit isátstrukturálták, átminősítették.

Narratív ficam és általános értékek

„Az elmúlt két évtized alatt ugyanis sorainkbankialakult egy v e z e t ő i e l i t, amely különböző szintekenhivatásból képviseli a jugoszláviai magyarokat” 11

Egy kulturális narratíva részének és narrátorának lenni egyben, vagyis a saját történet elmondásának a lehetősége, többek közötttartalmazza a narratíva belső kapcsolatrendszerének érvényesíté-

séhez szükséges potenciált, a narratívát képező ágensek, intézmé-nyek és hálózatok társadalompolitikai viszonyainak részletesebbfigyelembevételét, valamint a narratíván belüli tárgyi valóságnak,a narrátor által szelektált szempontoknak megelelő ismertetésétis. Egy kisebbségi/nemzetiségi irodalom esetében ez annyit je-lent, hogy az általa nyilvánvalónak minősített különbségekre hivatkozva, az adott csoport egy külön genealógiát és egy részben

leválasztott rokonnarratívát kezd előtérbe helyezni, miközben ahasonlóságok mellett – egy saját interpretáció szerint és mindenek-előtt pozitívumként – az eltéréseket és magát a különejlődést ishangsúlyozni kezdi. A jugoszláviai magyar irodalom alternatívkultúrtörténeti elágazásairól több helyütt is olvashatunk, a hatva-nas évek elejéig viszont ez inkább csak egy igény, egy elkülönülni

11 Végel László: A nemzetiségi elit kritikájáért. In: Képes Iúság , 1969. április2. 7. (kiemelés az eredetiben)


20/190

20

vágyás szintjét érte el, miközben megmaradtak a hagyományos ésörökölt értelmezési keretek mellett. A narratíva kificamítására ak-kor került sor, amikor az érvelésben nyelvi, történeti és tapaszta-lati különbségek hangsúlyozására, valamint politikai, társadalmiés esztétikai jelölők hatékony bevonására is sor került. Ezzel pár-huzamosan pedig, olyan szépirodalmi művek íródtak, amelyekezt bizonyítani is tudták, vagyis legteljesebben ezekkel az autoch-ton elemzési technikákkal lehetett értelmezni és körülírni őket,ezáltal a gyakorlatban is bebizonyítva az előző vonatkozási kerethasználhatatlanságát. A tárgyi világ reprezentációjának kivételes

ontosságát ebben az érvelésben, a makroszint szövegvilágainaktematikai kiindulópontjaitól egészen a trópusok szemantikai mik-roszintjébe beleivódó, viszonyító-viszonyított párokig végigkö- vethetjük. A narratív ficam mindazonáltal nem következhetett beaddig, amíg az érvelés nem mozdult el a még az ötvenes évekbenis jelenlevő különbségek keresésétől, a különbségek egyértelműmegogalmazásáig és a megelelő hivatkozási mechanizmusok ki-

alakulásáig.Bányai János például egyik 1968-ban megjelent reagáló cikké-ben meglehetősen tisztán ogalmaz, amikor azt kiogásolja, hogy aMagyar Írók Szövetségének Kritikai Szakosztályán megszervezettkerekasztal-beszélgetésen, „vitathatatlan tényként” állapítottákmeg, hogy „magyar nyelvű irodalmak alakultak ki a szomszédosországokban”, és hogy „ezek szerves részei a magyar irodalom-

nak.”12

Az, hogy Újvidéken 1968-ban már egy teljesen más po-zícióból beszélnek, mint tíz évvel azelőtt, látható abból is, hogyaz érvelés nem a politika bürokratikus nyelvére, a szocializmusszerbhorvátból leordított szakszavainak keverékére vagy a szoci-alista realizmus nehézkes ogalomkészletére alapoz, hanem máregy olyan nyelvet alakított ki, amely esztétikai, politikai, nyelvi ésminden más szempontból tükrözte a korabeli jugoszláviai (ma-

12 Bányai 1968.


21/190

21

gyar) kultúrogyasztást, ugyanakkor meg is különböztette azoktóla magyarországi művészeti világoktól, amelyekről levált. Újvidékpedig ebben a diszkurzív helyzetben egy olyan központként je-lent meg, ahol ezek az állítások könyvek, olyóiratok, rádiódrá-mák, majd később színházi előadások ormájában tárgyiasultakis. Az ötvenes évek vagy az azelőtti évtizedek kultúrmunkásaitJugoszláviában, továbbá az egységes magyar irodalom mellett ér- velőket, elsősorban az különböztette meg az Új Symposion és azIúsági ribün köré csoportosulóktól, hogy az utóbbiak vonat-kozási kerete Újvidéken egy kollektív és többszörösen összetett

perormatív aktusra, a kulturális narratívák átértelmezésére, va-lamint olyan művészeti világokra épült, amely azelőtt nem volt jelen. „Véleményem szerint egy hamis ideológiának az eredményeez a gondolat, mert az egységes vagy a vele megközelítőleg azonostartalmú egyetemes magyar irodalom ogalma történelmileg váltkérdésessé, és esztétikailag is tarthatatlan, mert ma, amikor joggalhangoztatjuk, hogy minden irodalom, így a Magyarország határa-

in túl létező magyar irodalmak is sajátos történelmi, társadalmi,politikai és persze elsősorban szellemi médiumban léteznek, teháttörekvéseiket, jelenüket és jövőjüket is egyaránt ezek az alapok ha-tározzák meg, ezek az alapok pedig nem mindenben azonosak amagyarországiakkal, akkor nyilván nagyon is szem előtt kell tar-tanunk az említett ogalom kérdéses voltát, vagy legalábbis azt atartalmat, amit mindmáig közismerten hordoz.”13 Majd elteszi a

kulcsontosságú kérdést: „Voltaképen abból kell kiindulni, hogymit jelent valaminek a szerves része lenni?”14 A cikk továbbá a kritika kulturális relativizmusa elől bírálja

az Írószövetség által „általános értékeknek” nevezett, nyíltan uni- verzalisztikus, valójában viszont kizárólag saját kultúriparánaktermékeit legitimáló gyakorlatát, amely a kor – jelen esetben – két

13

Uo.14 Uo.


22/190

22

irodalmi divatjának, valamint a két, sokban különböző kulturá-lis kontextusának ényében több szempontból is problematikus.Mindeközben Budapest azon álláspontjára is neheztel, amely azáltalános értékek hangsúlyozásának normatív struktúrája mögötttagadja az egyoldalú művelődéspolitikai és művészetfilozófiai de-terminációkat, valamint az értelmezési lehetőségek terén betöltöttdomináns pozíciót egyaránt. „A jugoszláviai magyar írók valóbanérdemi bírálatra tartanak igényt, de lehet-e minden megszorításnélkül azt állítani, hogy ezeket az írókat »a hazaiakkal azonos«mércékkel kell mérni, különösen abban az esetben, ha nem té-

vesztjük szem elől mindazokat a tényeket, amelyek irodalmunkhagyományára, jelenére, nyelvére vonatkoznak, és eltételezikennek az irodalomnak a magyar irodalommal szembeni relatív(konkrét értékeiből következő) önállóságát. [...] irodalmunk kriti-kai megítélése csak irodalmunk természetének megértését, sajátosértékeit, relatív önállóságát figyelembe véve lehet hathatós. ehátsemmiképpen sem azon kritériumok nevében, amelyeket nem ez

az irodalom termelt ki, vagyis voltaképpen irodalmunktól idegenkritériumok nevében [...] Mert hisz a jugoszláviai magyar iroda-lom mai értékei, éppen mert a jugoszláviai szellemi élet mozgása-iban természetszerűen otthonosabbak, mint a magyarországiban,bár egyetlen pillanatra sem mondanak le magyar voltukról, nem-zeti sajátosságaikról, e l ü t n e k – szellemileg és esztétikailag egy-aránt – a mai magyar irodalom ővonulatától, tehát a megszokott

síkokon kívül kell keresni a helyüket, ha ugyan nem ért meg rá ahelyzet, hogy új ejezetet nyissunk számukra.”15 Jelzésértékű, hogy a cikkíró „ővonulatot” és egy attól eltérő

másik korpuszt említ, majd egy új ejezet megnyitását szorgal-mazza. Ilyen értelemben, ha Budapesten nem is, de Újvidékenmindenképpen érezhető volt, hogy valami új van készülőben.Nem szabad elelednünk, hogy a hatvanas évek elején egy új szen-

15 Uo. (kiemelés az eredetiben)


23/190

23

zibilitás, egy – a mérsékelt modernizmust elváltó – új művészetigyakorlat, egy újajta művészetszemlélet artikulálódott az új elekt-ronikus médiumok, a sajtó és a beáramló nyugati kultúrtermékeknyomán. Várady ibor is ír az Új Symposion huszadik évorduló- jára erről a „másmilyenségről”, lényegi elkülönböződésről. „Azthiszem, lényeges volt egy, a megelőzőnél jóval tágabb v a l ó s á g-s z e m l é l e t, melynek sodrásában mesterségbeli gesztussá vált atabutémák elszámolása és a mederszakítás egy bontakozó szenzi-bilitás számára.”16 Ide tartozik Végel László is, aki már az ötvenesévek közepétől a városban van, és egy ehhez hasonló módon em-

lékezik vissza a korabeli állapotokra: „A hatvanas években Újvi-dék a szemem előtt indult virágzásnak. Nemcsak külsőleg, hanembelsőleg is. Minden orrongásban volt, habár semmi sem nyert végleges ormát. Az újdonság és a változatosság zűrzavara öntötteel a várost.”17 Majd a könyv egyik későbbi ejezetében ismét visz-szatér erre: „Mi éltük az életet, és nem más. Mibennünk hagyottkitörölhetetlen nyomokat, és nem másokban. Beléptünk a ito

marsall sugárút turistairodájába, jegyet váltottunk Prágába, Var-sóba, Budapestre és Bukarestbe. Önérzetesen tudni véltük: a jaltaialak tövében mások rosszabbul jártak.”18

Ha csak érintőlegesen is, de szólnunk kell arról is, hogy a hatvanas évek elejétől Újvidékre érkező korosztály nem volt részemás reerenciamezőknek, művészeti világoknak vagy művelődés-politikai áramlatoknak, csak annak, amelybe beleszületett. Ahhoz,

hogy a vitába szálló Újvidék (ellen)érve hiteles lett és, hogy egycentralizált és aránylag zárt művészeti vérkeringés létrejöhetett,azt az előző korok terhétől mentes, lényegét tekintve új és a gya-korlatban is „jugoszláviai magyar” kulturális és politikai alanyakellett, hogy megogalmazza, majd körülhatárolja. Egy addig csak

16 Várady 1995, 76. (kiemelés az eredetiben)17

Végel László: Peremvidéki élet. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2000. 22.18 Uo. 90.


24/190

24

a politikai imaginációban, a gyakorlatban viszont csak elszórtan,egyéni társadalmi konstrukcióként létező Homo Jugoslavicus a hivatalos kulturális narratívák korpuszai közül csak eggyel szembe-sült. Az ő életrajzában kevésbé léteztek olyan, egymással szembenálló hivatalos igazságok, mint a harmincas és húszas években szü-letettekében, akiknek az iskolában a világháború előtti vagy alattimegnyilvánulásokkal kellett, legalább a elszínen azonosulniuk,majd 1945 után a jugoszláv eszmékkel is, miközben a családbana nem hivatalosakat tabuként kezelték, és legeljebb csak élmon-datokban, utalásszerűen szóltak róluk.19 Velük szemben a szóban

orgó ellendiskurzust már olyanok hozták létre, akiknél a kortárs jugoszláv kultúra egyajta autonóm változóként hatotta át a gya-korlati életet elemi szinten, értelmezési keretet biztosítva a hét-köznapokban, de racionalizálva és legitimálva is a bel-, valamintkülpolitikai, közművelődési, oktatási, gazdasági és egyéb dönté-seket intézményi szinten. Annak ellenére, hogy a jugoszlávságotmár az ötvenes években egy mindent összeűző kulturális jelölő-

ként ismerték el, a jugoszláviai magyar irodalomra – valóban ter-mékeny, hiteles eredményeket elmutató módon – csak a hatvanasévektől tudott hatni, miközben levetkőzte az előző korosztályokszocialista realizmusára jellemző mesterkéltségét is. Emellett el-oldódik az a eszültség, amelyet a Deleuze–Guattari páros Prágadeterritorializált német nyelvű irodalmának zsákutca-szerűségé-ről ír, és amelyet a kisebbségi irodalmi megnyilvánulások sajátos

nyelve mögött megbúvó „nem-írás lehetetlensége, a németül íráslehetetlensége és a máshogy írás lehetetlensége” hármas para-doxonában határozott meg.20 A jugoszláv kulturális narratívák

19 Ez a tabu a későbbiekben is kiejtette a hatását, de ritkán történt meg, hogyexplicit módon, továbbá a személyes életrajzot teljességében meghatáro-zó és eloldhatatlan paradoxonként jelenjen meg. A kilencvenes években,közösségileg eldolgozandó és egyéni identitásválságok ormájában egya-

ránt, ez is természetesen elszínre tört a nyilvánosságban.20 Deleuze–Guattari 1986, 16.


25/190

25

ilyen értelemben egy homogén tudáshalmazzal és eszköztárral isellátták a vitában magyarul érvelőket, amelynek elhasználásávalmaradéktalanul azonosulni tudtak a belakott térrel, amely így – azelőzőek értelmében – „reterritorializálttá” lett, és ki tudta alakíta-ni azt a kollektív identitást, amely társadalmi imaginációként – azállamalakulat széttagolódásáig – többé-kevésbé stabil cselekvési vektorokat biztosított. Végel László szavaival: „Megilletődve álldo-gáltam a Futaki utcai gimnázium szecessziós épülete előtt, és nemtudtam betelni a sudár platánasorral. Elégedett voltam magam-mal, illetve a rám váró kihívással. Az első szocialista nemzedékhez

tartoztam, amely kirepült a biztonságos vidéki észekből, azzal ameggyőződéssel, hogy nincs lehetetlen vállalkozás.”21 Egy másikidézetben pedig, amelyben viszont már elsejlenek a kontrasztmélységi vonatkozásai is: „Nem gondoltam, hogy minket, zöldü-lűeket egy velejéig megrémisztett nemzedék nevel, amely odaa-dóan igazolta az értelmetlen történelmet, amelybe mi ártatlanulléptünk be. Azt a mámort, melyet az előző nemzedékek színleltek,

mi az iskolapadban a levegővel szívtuk magunkba. Ez a különbségköztünk. Csak erről tudtunk és semmi másról. Még a színlelésresem volt alkalmunk. Elölről kellett kezdenünk mindent.”22

Az identitás vitapozíciójának megerősödése, valamint az(ellen)érvek hallatása és elogadtatása párhuzamosan zajlott azok-kal a olyamatokkal, amelyek Újvidéket és a város által központo-sított teret ennek az (ellen)érvnek kisajátították. Maga a kisajátítás

pedig azzal a perormatív beszédaktussal kezdődött, ami által anarratív ficam is bekövetkezett, és a Homo Jugoslavicus immáronmint legitim (kollektív) identitás, szubjektumként is önreflexívvé vált. Újvidék akkor tárgyiasult a ficam által, amikor a megszólalószubjektum saját hangjával, az érvek és ellenérvek nyelvi játékai-ban, sikeresen artikulálni tudta saját művelődéspolitikai álláspont-

21

Végel László: Neoplanta. Noran Libro, Budapest, 2013. 48.22 Végel László: Peremvidéki élet . 36.


26/190

26

ját, identitását és helyét abban a reprezentációban, amely a hangáltal lezajlott. Ez azelőtt, az egyetemes magyar irodalom kizáróla-gos szempontrendszere alapján lényegében nem volt lehetséges,mert az még akkor is érvényt szerzett magának, amikor nem is abudapesti művészeti világokban zajlott, hanem határon túli, regi-onális keretek között, vagyis akkor is működésben volt, amikora szempontrendszerét – más híján – Újvidéken, Szabadkán, Ko-lozsváron, Marosvásárhelyen vagy Párizsban vették igénybe. Ezena ponton viszont a reprezentáció heterogén jelentését külön kell választani, ahogy Marx nyomán Spivak is teszi, miközben elhívja

figyelmünket arra a diszkontinuitásra, amely a két szó összeüggő,de nagyon is elkülönülő jelentései között ennáll.23 Mindeközbenaz egyetemes magyar irodalom szempontrendszere egy olyan szu- verén autoritásként jelenik meg, amely, bár elismeri a regionálisirodalmak létezését, enntartja magának a kizárólagos jogot, hogyeltérképezze annak hagyományait és előtörténetét, meghatározzaazok irodalomtörténeti helyét vagy értékelje az adott esztétikai tel-

jesítményt. A reprezentáció ilyen jellegű használata viszont meg-haladja a „csak” deskriptív, vagyis regionális irodalmakat pusztánleíró vagy körülíró gyakorlatát, hiszen közvetlen kapcsolatban álla hatalmi pozícióval, amelyet betölt. Spivak, ilyen értelemben areprezentáció két, egymással elkülönítendő ogalmát vezeti be.Ezek közül az első a retorikai reprezentáció (Darstellen), amelya regionális irodalmakat a kulturális narratívák szintjén határoz-

za meg, és elsősorban a megjelenítés külsőségeire, továbbá a vi-szonyok leíró definiálására utal egy ölérendelt hatalmi pozícióperspektívájából. Másodsorban ezáltal konstruálta meg maga aszubjektum is a saját önképét, eleve kisebbségiként határozva megönmagát. Jelen esetben, ez elsősorban a hatvanas éveket megelőző,egyetemes magyar irodalom szemszögéből megírt irodalomtör-ténetek hegemonisztikus beszédpozícióját helyezi előtérbe, ahol

23 Vö. Williams–Chrisman 1993.


27/190

27

az adott regionális irodalmat általában a sajátos kulturális és tár-sadalompolitikai kontextus hiányos figyelembevételével történő,csak néhány íróra, művészre redukált leírás jelenti. A határon túli,regionális irodalmakat ezek a leírások általában az esztétikailagkevésbé értékes, pusztán jelenségszerű, vidéki, „vicinális” regisz-terekbe helyezték. Egyik legontosabb jellemzője viszont, hogyegy alternatív diskurzus hiányában, a művészeti termelést csak aközponti művészeti világokból érkező kritériumok alapján, annakelőre meghatározott kritikai-poétikai eszköztárával és nyelvezeté- vel tudták osztályozni még a regionális művészeti világok is.

A jugoszláviai magyar irodalom narratív ficamának szem-pontjából ugyanakkor, sokkal ontosabb a reprezentáció másik jelentése, amely a regionális irodalmak esetében a beszédhelyzetkizárólagos jogát, pontosabban annak magához ragadását jelentia hatvanas évektől, és amely egyben az autonóm megjelenítésnek(Darstellen), de a saját irodalomtörténeti hagyomány definiálásá-nak egyik előeltételét is képezte egyben. A reprezentáció (műve-

lődés)politikai jelentése (Vertreten), ilyen értelemben a hatalmipozíció gyakorlati oldalára vonatkozott, és a kapcsolódási pontok„Másik helyett” való meghatározását, egyben annak kiskorúsítá-sát, egy alá- és ölé rendelő viszonyt, valamint az (érdek)képvi-selet terén a Másik önrendelkezési és képviseleti jogának a teljesmegvonását jelentette a hatvanas évek előtt. Magyar irodalomként– irodalomtörténeti és kortárs irodalmi értelemben egyaránt – az

egyetemes magyar irodalom szubjektuma jutott szóhoz, ami lé-nyegében csak a hivatalos budapesti művészeti világokat jelentet-te, miközben a regionális irodalmak még legjobb esetben is csupánhelyi érdekességként jelenhettek meg. A hatvanas években bekö- vetkezett narratív ficam ezen annyiban változtatott, hogy Újvidékés a jugoszláviai magyar irodalom, regionális magyar irodalom-ként önálló érdekképviseletet nyert, önmagáról tudott alanyi sze-

repben megszólalni, önazonosságának hangot adni, és (ellen)ér-


28/190

28

veinek még egy szélesebb művészetfilozófiai mezőn is érvénytszerezni. Ebben természetesen nem volt egyedül. A transzilva-nizmus hagyományos jelenléte vagy a szintén ekkor induló pá-rizsi Magyar Műhely eleve tarthatatlanná tették azt az helyzetet,hogy a hivatalos budapesti állásoglalás szándékosan figyelmenkívül hagyta a létezésüket, vagyis úgy beszélt a kortársakról és akortársak nevében, hogy egy sor művészt, irodalmi és képzőmű- vészeti olyamatot, konceptuálisan új jelenséget öntörvényűendiszkreditált. A hatvanas években viszont megtört ez a makacs,a monarchiából örökölt és a szocializmus által elerősített homo-

genitás-eszmény, amely gátolta a regionális művészeti világoknak,hogy a saját nevükben szóljanak. Mindeközben megkérdőjelező-dött az egyetlen és lineáris történeti-kulturális narratíva legitimi-tása is, amivel teret engedtek az olyan hibridizált hagyományokratámaszkodó, eleve pluralizmusra törekvő diszkurzív pozícióknak,mint a párizsi Magyar Műhely vagy az újvidéki Új Symposion,kisajátítván így ezzel a ficammal azokat az autonóm jogokat, ame-

lyek azelőtt kizárólag Budapest kulturális narratívákat dominálópozícióját illették meg.A szóban orgó perormatív ellendiskurzus egyik legontosabb

eleme és előeltétele volt emellett az a olyamat is, amelyet HomiBhabha után enunciációnak (enunciation) nevezhetünk, és amelyalatt azt a olyamatot értjük, amely a maga szóbeliségében meg-kérdőjelezte a hatvanas éveket megelőző domináns diskurzus kul-

turális narratíváit émjelző (irodalom)történeti homogenitást.24

Az enunciáció során megogalmazott (ellen)érvek készítették előa narratív ficamot is, amely az ellendiskurzusnak lehetővé tetteazt, hogy kizökkenjen a múlt és a hagyomány által kikényszerítettegyenes vonalú, de egyben homogenizáló és az elkülönböződésselnehezen megbirkózó történetek ejlődésszerűen vázolt elbeszélé-séből. Ezáltal pedig egy olyan ambivalens közeg jött létre, amely

24 Vö. Bhabha 1994, 34.


29/190

29

egyrészt ellazította és pluralizálta a párbeszédet, másrészt lehe-tővé tette, hogy az ellendiskurzus radikalizálódásával az alterna-tív kulturális narratívák kívülről beelé, vagyis regionális szintrőlnyerjenek legitimitást. Újvidék (ellen)érve nem Budapesten ke-resztül szubjektivizálódott, hanem az autonóm önkiejeződés ál-tal. Az enunciáció lényegi mozzanata így nemcsak a saját másságelismerése, hanem annak kiejezése, egyajta kinyilatkoztatása ésa homogén kulturális mező megtörése is volt egyben, miközben a jugoszláviai magyar szubjektum a kulturális narratívák értelmezé-se eletti monopóliumot is magához ragadta. A saját állapot saját

hangon való artikulálásának a lehetősége, vagyis a saját alanyiságmegvalósítása, majd szinte maradéktalan ellenőrizhetősége, pedigtovábbi részrendszerekhez, hatalmi struktúrákhoz és azonosulási viszonyhálózatokhoz járult hozzá.

Az enunciációval lezajló narratív ficammal, viszont nemcsaka saját hangján megszólaló szubjektum jött létre, hanem azzal pár-huzamosan megkérdőjeleződtek az előző diskurzus etno-kauzális

határai is, amelyek – bár azelőtt működőképes kánonalakító erő-ként hatottak – immáron már nem állhatták meg olyan magátólértődő módon a helyüket. A közös nyelv, politikai és intézményimúlt, a nemzeti arcképcsarnok és a hozzájuk kapcsolódó mítoszokazokban az évtizedekben már nem rendelkeztek azzal a reeren-ciakerettel, amellyel meg lehetett volna magyarázni a regionálisés/vagy lokális ejleményeket. Domináns helyzetükből adódóan

viszont, továbbra is ellehetetlenítették azokat az alternatív értel-mezési stratégiákat, amelyek a Budapesttől meglehetősen eltérőművelődési, művészeti, politikai gazdasági és egyéb valóságok ke-reszttüzében álltak. Ugyanakkor ez a ficam tette lehetővé a kultu-rális narratívák jelölőinek újraértelmezését és azok beemelését isaz újonnan megkonstruált vonatkozási keretbe. A szimbólumok,életrajzok, helyszínek kisajátítása pontosan abból az ambivalenci-

ából eredt, amelynek produktív instabilitása rámutatott arra, hogy


30/190


31/190

31

inkább összpontosuló jugoszláviai szövetségi intézmények és egykülönálló magyar nyilvánosság okozatos artikulálódása viszont(őleg 1948 és 1956 tapasztalatai után) egy olyan művelődéspo-litikai éghajlatot teremtett, amely egyre inkább a heterogenitásthangsúlyozta. Budapest szuverén jogának megcsorbulása a szim-bolikus tőke leosztásán, hegemóniájának okozatos térvesztésea kulturális narratívák hierarchizálásában és definiálásában, va-lamint a kanonizációs lehetőségek hangsúlyainak áthelyeződéseés megoszlása, az állapotok helyszínen történő újraogalmazásáttették lehetővé. Újvidéken így már az ötvenes évek utolsó harma-

dában megteremtődtek a művelődéspolitikai lehetőségek, a Sym- posion és a Kilátó melléklet, a Magyar anszék, valamint az Iú-sági ribün alapítása pedig már hathatós katalizáló erővel tudtabeolyásolni a szépirodalmi termelést, amely nem sokra rá meg ishozta a gyümölcseit. A „nyitott vonatkozások” tehát, amelyekrőlBarta Lajos is írt, vagyis az elvarratlan szálak elkötése, majd csakaz ötvenes és hatvanas évek ordulóján, az Újvidék központtal ki-

alakuló/kialakított művészeti világokkal zajlik le.Összeoglalásként, a narratív ficam, amelyről szó van, ésamely egy pozitív hibridállapot központjaként kiemelte Újvidéketa mindenkori és névtelen provinciából nem más, mint a vitapo-zíció azon perormatív aktusa, amely az új művelődéspolitikai ál-lapotokat reerenciaként használva átültette a jugoszláviai magyarkulturális narratívákat egy homogenitást szorgalmazó, alárendelt,

tulajdonképpen néma pozícióból, egy olyanba, amely a hetero-genitást helyezte előtérbe Magyarország és Jugoszlávia elé egya-ránt – mégpedig a saját hangján. A jugoszláviai magyar irodalomezáltal tudott önmagának nevet adni, miközben ezzel a kezdemé-nyezéssel nem maradt sem az egyetemes magyar irodalom része,de pusztán magyar nyelvű jugoszláv irodalom sem, hiszen a vi-szonyok sem egyszerűsíthetők ennyire le, és nem vázolhatók ilyen

vagylagosan, egymásra tekintve kizárólagosan és binárisan sem.


32/190

32

Alanyként a ficam által teremtődött meg hibridizált harmadik-ként. Az Új Symposion mellett ennek a narratív ficamnak kiválópéldatára a korabeli heti- és napisajtó, amelyben egy sor vitairatot,tárcát olvashatunk, ezáltal is kizökkentve a „jugoszláviai magyarirodalom” narrálásának kizárólagos jogát Budapesttől, Újvidékrehelyezvén azt. Ezek az írások pedig rendre – nyelvi jelölőktől ésirodalmi hagyományoktól üggetlenül – a történet elbeszélhető-ségének polióniája mellett az egy időben, egymás mellett létezőkánonok párhuzamos, de semmiképpen sem egységes értékrend-szere mellett érvelnek. A hatvanas évek elejének Jugoszláviájában

ilyen értelemben az egyetemes magyar irodalmat – bármit is je-lentsen az abban vagy ebben a pillanatban – már nem a részekösszességeként látták Újvidéken. Az irodalmi és művészettörté-neti hagyományokra, valamint a nyelvre való hagyatkozást pedigmár nem magától értődő evidenciaként, hanem a lehetőségekegyik eredőjeként kezdték kezelni. A különéle kultúrák kreatívösszejátszása olytán kialakult új állapotok a régi, nemzeti alapo-

kon nyugvó viszonyokat egyeztetéseknek és megegyezéseknek ve-tették alá, miközben megkérdőjeleződött maga a nemzet, a hazaés a már akkor is ernyőogalomként kezelt nemzeti irodalom kér-dése is. Az ismertetett cikkekben megogalmazott (ellen)érvek iselsősorban arra irányultak, hogy Budapest mellett kialakulhassonegy olyan policentrikus magyar irodalom, amelyben az időköz-ben megjelent párhuzamos kánonok egyrészt szabadon ejlődhet-

nek, megelelési kényszer és külső, alárendelő beavatkozás nélkül(ez más módon, de a cenzúra és a központi politikai nyomás miattJugoszláviában sem valósulhatott maradéktalanul meg), másrésztpedig, hogy a kialakítandó viszonyok, egymás között ne legye-nek hierarchizáltak. Újvidék ilyen értelemben olyan egyenrangútárgyalópartnerként vívta ki a vitapozícióját, aki legitimációs tö-rekvéseinek érvényesítése érdekében, azután pedig már kizárólag

saját kreatív tartalékaira hivatkozva, önállóan is képes volt érvelni.


33/190

33

Ugyanakkor mindez egy olyan perormatív aktus által zajlott le,amely során a regionális művelődéspolitikai, esztétikai, irodalom-történeti kontextust kevésbé vagy egyáltalán nem ismerő állás-pontok hatályon kívül helyeződtek.

Újvidék művészeti világainak előzményei

„Generációm tagjai megrémülteka pokoltól, mielőtt látták volna azt.” 26

A hatvanas évek, majd a rákövetkező néhány évtized jugoszláviai

magyar szubjektuma a reprezentáció szempontjából üggetlenebbmódon jelent meg, mint bármikor azelőtt, miközben mellérende-lő viszonyokat épített ki Budapest és Belgrád elé egyaránt. Ezzelegyütt pedig az ellendiskurzus és a kisajátított tér középpontjakéntlétrejövő Újvidék is kiemelkedik. A relevancia okozatos növeke-désével és az érvelési pozíció megerősödésével párhuzamosan, a város egyrészt a vele határos művészeti világok szempontjából is

megkerülhetetlen lett, másrészt pedig szövegtérként is kitöröl-hetetlenül bevonult a (jugoszláviai) magyar irodalomba. A sajáthang megtalálása összenőtt a várossal, miközben a városba özön-lő fiatalok kreatív erejének elhalmozódásával tovább erősödött ésbővült az a diszkurzív pozíció, amelynek önállóságát és autenti-kusságát a hatvanas évek végére már senki sem kérdőjelezhettemeg. A művészeti világok megizmosodásával pedig megsokszo-rozódtak azok a jelölők is, amelyek Újvidék elé, mint társadal-mi, művelődéspolitikai és esztétikai konstrukció elé mutattak. A jugoszláviai magyar irodalom ekkor ormájának puszta öldrajzimeghatározásán túl, tartalmilag is eltöltődött, amivel Újvidékenegy addig soha nem tapasztalt, magyar előjelű szimbolikus tőke-elhalmozódás is lezajlott.

26 Végel László: Beszélgetés a metlikai tölgyák alatt. In: Új Symposion,1965/8. 5.


34/190

34

Az ellendiskurzus kísérőtevékenységeként megjelenő, mártöbbször is szóba hozott művészeti világoknak azokat az együtt-működési hálózatokat nevezem, amelyek a kultúrtermelés köz-ponti tevékenységét végző művészek körül jöttek létre. Ezek azegyüttműködési hálózatok biztosítják a nyersanyagokat és azalapelszerelést; szervezik a koncerteket, tárlatokat, elolvasóeste-ket; ide tartoznak a különéle intézményes és nem-intézményesmódok a művészet anyagi hátterének biztosításához, valamint adíjakat, elismeréseket és ösztöndíjak odaítélő szervezetek, alapít- ványok is. A művészeti világokhoz tartoznak emellett a galériák,

nyomdák, kiadóházak, továbbá azok dolgozói és vezetői, ugyan-akkor a szerkesztők, kritikusok, műtárgykereskedők is. Mindaz,amivel a művész nem oglalkozik, azzal valaki másnak kell. Aművész, ilyen értelemben egy együttműködési hálózat közepéndolgozik, amely olyan emberekből áll, akiknek a munkája kulcs-ontosságú ahhoz, hogy az alkotás annak végső ormájában meg- jelenhessen. Ahol a művész ügg valaki másnak a munkájától, ott

létezik egy együttműködési viszony, és ezen viszonyok összességétnevezzük művészeti világoknak.27 A szocialista Jugoszláviában azegyüttműködési hálózatok alatt természetesen államilag elügyeltkapcsolatok nyalábjait kell értenünk, lényegüket tekintve viszontezek nem sokban különböztek nyugati megelelőiktől.

A két világháború közötti jugoszláviai magyar művészeti vilá-gokról nem sok mondható el. A húszas évek egyrészt a módosult

állapotokhoz való idomulásról és az átütemezésről szóltak. Más-részt, számolni kellett a magaskultúra ogyasztói rétegének elköl-tözésével is, amelyet a sokkal kisebb arányban és ideiglenesen le-telepedő politikai emigránsok (pl. a Pécsről érkezők) nem tudtakpótolni. Harmadrészt – és az előzőek ényében – irodalmi periodi-kákat kellett alapítani, heti- és napilapokat módosítani. Az első vi-lágháború előtti művészeti akadémiák (Budapest, Bécs, München)

27 Becker 1982, 24.


35/190

35

elé vezető útvonalak is egy időre megszakadtak, a színházak ésszínházi társulatok munkája is megnehezült, a könyvkiadás pe-dig – ahogy arról már ent is olvashattunk – inkább a behozatalraszorítkozott. Emellett emesvár, Szeged, Pécs és más városokhozkötődő hagyományos, hosszú időn át kiépült, szerves összetarto-záson alapuló kulturális, gazdasági és politikai kapcsolatokat is valamivel pótolni kellett. A világháború alatt pedig ismét a bu-dapesti vérkeringésbe való visszacsatlakozásra helyeződtek áta hangsúlyok, így a Kalangya című olyóiratban is például többhelyütt olvashatunk arról, hogy délvidéki írók és képzőművészek

különéle magyarországi rendezvényeken, találkozókon, alkotótá-borokban vettek részt. Stabil, megbízható és kiszámítható művé-szeti világokkal tehát nem igazán számolhatunk.

A két háború közötti évtizedek mindazonáltal nem múltakel mindennemű kezdeményezés nélkül. A művészeti világok el-élesztése és az alkotásra való ösztönzés érdekében több, önerőbőltáplálkozó, alulról induló művészeti megmozdulásnak is tanúi le-

hetünk. Ilyen volt például az Becsei Helikon 1928-ban, a Magyar-kanizsán megszervezett Hétről-Hétre-találkozó 1934-ben, vagy atörökkanizsai találkozó 1936-ban, ahol írók, költők, képzőművé-szek, újságírók, szerkesztők és művelődésszervezők számoltak beeddigi eredményeikről és egyeztettek a lehetséges jövőbeli tervek-ről. Emellett egy sor rövid életű periodika (Út , IKSz , Vajdasági Írás…), a szabadkai és újvidéki lapok almanachjai, valamint né-

hány önálló antológia után 1932-ben napvilágot látott a Kalan-gya, majd 1934-ben a Híd című olyóirat is. Ezek a szétszórtanés rendszertelenül jelentkező rendezvények, továbbá a különbözőélettartamú és minőségű, eltérő művészeti és ideológiai hitvallásúperiodikák nem tudták azt a olyamatosságot biztosítani, amelya művészeti világoknak biztos alapot tudott volna adni. Emelletta ogyasztási igények sem voltak állandóak, sem kielégítőek, és a

termelés anyagi háttere is többnyire megoldatlan maradt. A többé-


36/190

36

kevésbé konszolidálódni tűnő helyzetet pedig természetesen a vi-lágháború szakította meg. Író és olvasó viszonyáról, valamint an-nak a művelődési és művészeti vákuumhelyzetnek a meglétéről,amely művészeti világok nélkül létezni kényszerült – ha egy kicsitsarkítva is – Herceg Jánosnak a már idézett interjújában olvasha-tunk. „A zsidóság volt az a pezsdítő szellem, amely hatni tudott ittezen a lapályon, ezen a kulturálatlan parlagon, a vidéken, a zsidó-ság volt az, amelyik egy kis igényt tudott támasztani. Ahol zsidók voltak, ott pezsgő élet olyt, és irodalmat, könyvet, ha mindjártcsak Színházi Életet, de olvastak, hangversenyek voltak, és így

tovább.”

28

Íróként ugyanerről a helyzetről egy másik helyen: „Vi-harban címmel kiadtam egy kis novelláskötetet, akkor mind sajátköltségünkön adtuk ki a könyveket, kiadó nem lévén. Volt, akiházalt vele, én nem házaltam, viszont ott maradt a nyakamon.”29

Művészeti világok általában városi közegben, központosítvaalakulnak ki, követve a tőkeormák változásait, közvetlen kapcso-latban állva a politikai módosulásokkal és gazdasági áramlatokkal

is. Ilyen művészeti világokat működtető magyar urbánus közeg akét világégés között viszont Jugoszláviában nem jött létre. A Du-nai Bánság központja Újvidék volt, amely jelentős ejlődési po-tenciált szivattyúzott el az olyan régebbi gravitációs központoktól,mint Zombor, Nagybecskerek, Szabadka vagy Versec. A helyhezkötöttség kevésbé ontos és viszonylagos volt, ami többek közöttaz adott olyóiratok szerkesztési helyszínéből is látszik. A Kalan-

gya például Újvidéken indult, majd 1933-tól Szabadkán, 1937-tőlÚjverbászon, 1941-től pedig Zomborban jelent meg. Szerzők aszerkesztőkkel – de a szerzők egymás között is – csak kivételesalkalmakkor találkoztak, szövegeiket pedig Vajdaság-szerte adtákpostára, attól üggően, hogy hol éltek vagy dolgoztak az adott pil-lanatban. Összehasonlításképpen, aki a jugoszláviai magyar mű-

28

Vékás 2010, 112.29 Uo. 109.


37/190

37

vészeti világoknak a hatvanas évektől szerves része akart lenni, azáltalában Újvidékre költözött, és azok, akik nem éltek életvitel-szerűen ott, inkább kivételnek számítottak, és szándékosan nemköltöztek a városba. Ilyenek voltak például Herceg János, aki hetirendszerességgel ingázott és bejárta az intézményeket (Forum,Magyar Szó, Újvidéki Rádió), Koncz István, aki ügyvédként köz- vetlenül nem üggött a művészeti világok munkaadói intézmé-nyeitől, vagy Várady ibor, aki Újvidéken is volt, meg nem is, deKonczhoz hasonlón, őt is inkább polgári oglalkozása kötötte le.

Az újvidéki művészeti világok együttműködési hálózataiban

összeértek azok a kreatív erők, amelyeket Richard Florida sokkalkésőbb a gazdasági növekedés 3-jének, technológiának, talen-tumnak és toleranciának og nevezni.30 Miközben a hatvanas éve-ket megelőző együttműködési hálózatok szétorgácsoltak vagyhiányosak voltak, mégpedig nemcsak kreatív emberi erőorrás,hanem technológiai háttér és nyersanyagok tekintetében is, addiga 3 párhuzamos jelenléte szervesen összeügg, és egyik előelté-

tele volt annak a narratív ficamnak, amelyről már szó volt.echnikai és inrastrukturális szempontból, az Újvidékentartózkodóknak rendelkezésükre állt az országban levő legkor-szerűbb és legjobban működő korabeli elszerelés ahhoz, hogyaránylag zökkenőmentesen lehessen publikálni, nyomtatni, est-ményt, szobrot kiállítani, vitaestet szervezni, filmet orgatni vagy

30 Vö. Florida 2004 és Florida 2002. Ezen a ponton nem szeretnék belebo-

nyolódni abba, hogy elméletét Richard Florida a kilencvenes években és akétezres évek elején dolgozta ki, továbbá, hogy csak részben alkalmazhatóa jugoszláv tervgazdaság társadalmi viszonyainak elemzéséhez a művésze-ti termelés terén. Kutatásai viszont egyrészt több évtizedre is visszanyúl-nak, emellett egy sor európai kutatást is figyelembe vesz. Az elmélet adtalehetőségek ilyen értelemben, több szempontból is megállják a helyüketebben a kontextusban is. ovábbá az általa elemzett kreatív osztályt (Cre-ative Class) nem köti sem a jelenkorhoz, sem az USA kulturális, politikai

vagy gazdasági viszonyaihoz, hanem kitér annak történeti és interkonti-nentális vonatkozásaira is.


38/190

38

vetíteni. A városban központosított és olyamatosan bővülő mű- velődési intézményekkel be lehetett zárni a kört az alkotás elsőeltételeitől az olvasó által megvásárolt könyvig. A szimbolikus tő-keelhalmozás által biztosított presztízs, a város gravitációs erejeáltal odavonzott értelmiségiek száma, és a nagy számok törvényepedig további embereket csábított. A művészeti világok műkö-déséhez szükséges tehetséges fiatalok olyamatosan özönlöttek atartományi őváros elé. Elsősorban középiskolába és egyetemre jöttek, de sokan azután is mindent elkövettek, hogy ott marad- janak az Újvidéki V, az Újvidéki Rádió, a Magyar Szó, a Forum

Könyvkiadó vagy az Újvidéki Egyetem vonzáskörében. Ezek azintézmények emellett egy sor ösztöndíjat is osztottak, így a náluk való gyakornokoskodásra is kötelezték a majdani pályakezdőket.

A 3 közül a legontosabb viszont mégis a városi közeg általbiztosított tolerancia volt, ami alatt elsősorban az újonnan érkezők vérkeringésbe való bekapcsolódását kell érteni. A vidéki kisköz-ségekből és alvakból érkezőknek sokat jelentett az a szabadság,

amelyet a városi anonimitás, a tömegben levő személytelenség ésa hagyományos, vidéki közösségek tabuitól való megszabadulás jelentett, még akkor is, ha az részben a már akkor is gettósodó új- vidéki magyar közegben következett be. Florida számára emelletta tolerancia azért is ontos, mert a technológia és a talentum egyrendívül cseppolyós, mobil, illékony halmazállapotban létezik, éscsak ott tud megmaradni, ahol a közeg engedékeny és nyitottságot,

sokéleséget biztosít, mégpedig gyakorlati szinten, a mindenna-pokban. Amennyiben az újvidéki művészeti világok zártak lettek volna, és akadályokat gördítettek volna azok elé, akik be szeret-tek volna kerülni, vagy ha a különéle érdekcsoportok között túlnagyok lettek volna az ellentétek és ellehetetlenítették volna azegyüttműködést – ahogy az már részben a nyolcvanas, de a kilencvenes években még inkább be is következett –, akkor az idegenként

való bekerülés ugyanakkora probléma lett volna, mintha maguk a


39/190

39

lakbérek lettek volna túl magasak, vagy a munkapiaci eltételek túlmerevek. Az évtizedeken át létező, és az Új Symposion énykoránakszinte minden egyes számában tetten érhető toleráns és sokélesé-get pártoló közeg, amely sokszor ellentmondásos véleményeknekis teret adott, biztosította azt a megújulást és fiatalodást, amely akilencvenes évek előtti olyamatosságnak az egyik előeltétele volt.

A művészeti termelés értelmében emellett a tolerancia nem-csak a művészeti világokba való puszta bekerülésre, valamint akívülállókkal való szembenállásra, a közösségi kizárásra vonat-kozik, hanem az új művészeti megnyilatkozások elogadására is.

A művészeti világoknak nem szabad elzárkózniuk az új értékek-ként megjelenő kísérletek, ormailag vagy tartalmilag nem kano-nizált művészeti gyakorlatok elől. Amennyiben az adott kritikaiközeg esztétikai vagy művészetfilozófiai értelemben deviánsnak,elogadhatatlannak, minősíthetetlennek, esetleg maga a polgárinyilvánosság erkölcsi szempontjából kiogásolhatónak, a közös-ségre nézve bomlasztónak osztályozza a tevékenységet, akkor a

konzervativizmusnak, a Radomir Konstantinović által leírt vidé-ki stílus egyöntetűségének és a közösségi egyensúlynak kedvezőművészeti világok áthidalhatatlan akadályokat tudnak gördíteni aművészek elé. Mindez természetesen vonatkozhat a művészet tár-gyiasult ormájában levő alkotásra és a művésznek a közéletbenbetöltött szerepére egyaránt. Gondoljunk csak Szombathy Bálint vagy Ladik Katalin tevékenységére, akiknek a hétköznapokba és a

nyilvános térbe behatoló perormanszművészet miatt ezzel sajátosmódon kellett megküzdeni. Újvidéken viszont – ellentétben más jugoszláviai magyar színterekkel, és elsősorban az Iúsági ribün körül – már a hatvanas években megvolt az a kritikai közeg, amelyezeket a rázódásokat amortizálni, relaxálni tudta, valamint biz-tosította az intézményi keretet is, ahol ezek megnyilvánulhattak.Amikor tehát Újvidék a hatvanas évektől önállóan érvelni kezdett,

akkor ezt már egy olyan, viszonylag üggetlenül létező viszonyhá-


40/190

40

lózatban teszi, amelyet a perormativitás által nemcsak szövegtér-ként hozott létre, beemelve a várost az irodalomba (Darstellen),hanem annak szervezeti, adminisztratív, logisztikai ormájábanis (Vertreten). Míg az elsővel behatóbban és személyes szinten akötet második részében oglalkozunk, most a művészeti világokegyüttműködési hálózataira közelítünk rá.

Jugoszláviai magyar művészeti világok

„A könyvről azért nem szólok, mert máris úgy érzem,hogy azok a körülmények, amelyek között érlelődött,

és most íródik, jóval érdekesebbek, mint maga a könyv.” 31

A művészeti világok a hatvanas évektől épültek ki igazán, azál-tal pedig, hogy tisztán definiálták magukat és elkülönültek, rész-rendszerei lehettek mindkét kulturális körorgásnak – intézmé-nyesen inkább a jugoszlávnak, míg a magyarországinak jobbáraszemélyes és művelődéstörténeti kapcsolatok révén. Ezzel párhu-

zamosan egy belső kreatív körorgás is kialakult, ami a művészeti világok üggetlenségét és (ön)enntarthatóságának alapját biztosí-totta, miközben az intézmények kölcsönösen erősítették egymástés bezárták azt a kört, amely a korabeli, magyar nyelvű művészetitermelés szempontjából Jugoszláviában kulcsontosságú volt. Asűrűre szőtt együttműködési hálózatok emellett az újonnan ér-kezőket nemcsak a kapcsolatok hivatalos munkaidejébe, hanem

a kiterjedt kávéházi kultúrán keresztül, a művészeti világok sza-badidejébe is bevonták. Párhuzamosan kialakultak azok a helyek,ahol szórakozhattak, társasági életet élhettek és hivatalos kerete-ken kívül is találkozhattak egymással. Művelődéstörténeti és lo-gisztikai szempontból pedig a kávéházi kultúra szemmagasságban van a szerkesztőségek, kiállítótermek, színházi lelátók által émjel-zett intézményi hálózat helyszíneivel.

31 olnai Ottó: Érzelmes tolvajok – Prológus. In: Új Symposion, 1965/1. 22.


41/190

41

A hatvanas évek előtt még meglehetősen sok szerző élt vidé-ken, akik általában, szinte kizárólag erről a vidékről írtak. Emel-lett, ha nem is kimondottan onnan küldték a kéziratokat, mint akét világháború között, de Újvidéket nem élték meg sajátjukként.Csépe Imre így őleg Kishegyesről, Turzó Lajos Zentáról, HercegJános pedig Zombor környékéről írt, de nem sokban különbözötttőlük Fehér Ferenc vagy Gál László sem, akik bár a városban lak-tak, arról meglehetősen kevés szépirodalmi szöveget jelentettekmeg. A szerkesztőségi tagok ritkán találkoztak és inkább szak-mai, mintsem ismeretségi kapcsolat űzte egymáshoz őket, a ritka

találkozások így nem tudták kialakítani azokat a műhelymunkaihatásmechanizmusokat sem, amely a Symposion-melléklet körécsoportosuló néhány emberből álló magot olyan jellegzetes mó-don, barátságként is összekovácsolta. Az előző korosztályok közülígy azért nem nevezhetjük egyiket sem nemzedéknek, mert túlkevés volt a közös vonás, emellett nem voltak eléggé gyakoriaka személyes találkozások sem ahhoz, hogy az esetleges hasonló-

ságokat egymásban eledezhessék. Nem mellékes az sem, hogysokan egy már kialakult és nehezen módosítható világlátással ér-keztek Újvidékre, elnőttként. Mindezek mellett, a hatvanas évekelőtt nem igazán beszélhetünk olyan minőségű társasági életrőlsem, amely egy korosztályt – ha el is bukkan – nemzedékké ko- vácsolt volna. Az úgynevezett „áprilisi Híd ” volt ilyen szempont-ból egy kísérlet 1950-ben, de akkor egy ilyen jellegű csoportosulás

még túl korainak bizonyult. Alig néhány évvel a világháború utánugyanis, a párt túlságosan is központosított, kézi vezérlésű, zsda-novista művelődéspolitikája nem igazán hagyott teret az önállómanőverezési lehetőségeknek. A korabeli egy-két hetes alkotótá-borok, művésztelepek sem tudtak még utó ismeretségen túlmu-tató, kreatív együttműködést megelőlegező, négy-öt személybőlálló csoportoknak kohéziós erőt biztosítani. Az erőviszonyok

emellett az ötvenes évek közepéig még mindig megoszlottak Sza-


42/190

42

badka és Újvidék között, és életvitelszerűen is még túl sokan él-tek vidéken ahhoz, hogy a kialakult barátságok visszahassanak aművészeti világok együttműködési rendszerére. Az írók és költőkkülönböző korosztályokhoz tartoztak, a korkülönbséghez tartozóeltérő tapasztalatvilág mellett viszont, az egyéni személyiségje-gyek is kiütköztek. Máshogy és máshol szocializálódtak, továbbáaz iskoláztatásuk is sok esetben nagyon eltérő szintű és minőségű volt. Ugyanakkor az ideológiai törésvonalak is észrevehetők, hi-szen az ötvenes évek szerzői közül azelőtt sokan nem a Hídban,hanem a Kalangyában vagy másutt közölték írásaikat. A Magyar

Szó és a Híd indulásakor pedig olyanok is a laphoz kerültek, akikazelőtt polgári lapoknál dolgoztak, vagy egyszerűen oda küldtekszöveget, ahol kézirataikra a szerkesztők igényt tartottak. A Sza-bad Vajdaság első számainál például sokan azzal szembesültek,hogy – bár magyarul –, de egy teljesen más nyelven kellett megír-ni a lapot: „belemerültünk a Slobodna Vojvodina addig megjelentszámainak olvasásába, tanulmányozásába, és már olvasás közben

igyekeztünk átültetni a híreket a magyar zsurnalisztika hangjá-ra. Nem kis munka volt ez, mert a polgári sajtó többé-kevésbébulvár razeológiája sehogyan sem elelt meg egy szocialista laphangvételének. Minden írás, a vezércikktől egészen a napi hírekigúj, szigorúan tárgyilagos és díszítő, hangulatkeltő jelzőktől menteshangszerelést követelt meg.”32

A szerkesztőségek emellett még nem voltak olyan népesek,

mint a hatvanas évektől. A munkatársakat ebből kiolyólag job-ban le is kötötték a mindennapi teendők, de kevés volt a külsőmunkatárs és az átjárási lehetőség is egyik médiaházból a másik-ba. Az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején viszont azállapotok okozatosan megváltoznak, és ez szervesen összeügg aSymposion-melléklet, majd az Új Symposion újvidéki lehetőség-eltételeivel, valamint a művészeti világoknak a várossal való ösz-

32 Lévay 2002. 186.


43/190

43

szeonódásával. Az évtizedorduló egyik legontosabb kulturálismozzanata a Magyar Nyelv és Irodalom anszék megnyitása volt1959-ben ahova már eleve olyanok érkeztek, akiknek már elemi/általános iskolás és gimnáziumi szocializációjuk teljességében aháború után zajlott. Ilyen értelemben, az előző korosztályokhozképest már pusztán oktatáspolitikai szempontból egy sokkal ho-mogénebb képet mutattak. Ez a korosztály az akkor megjelenőelső tankönyvek, az iúsági sajtó és a rádió szempontjából is köz- vetlenül ki volt téve az államépítő projekt első hullámának, amiejlődés-lélektanilag elhanyagolhatatlan. ovábbá, nem mellékes

az sem, hogy a anszékre érkező középiskolások az akkor hangsú-lyosan a kortárs jugoszláv- és világirodalom elé orientálódó Hid atés Képes Iúság ot olvassák, sőt, többen már kéziratot is küldenek.

Újvidék – minden más mellett – művelődéspolitikai és kul-túripari központként válik nagykorúvá az ötvenes évek végére. Ilyenértelemben Domonkos István, olnai Ottó, Végel László, Utasi Csa-ba, Bosnyák István már nem abba az Újvidékbe érkezett, amelybe

Major Nándor, Fehér Ferenc vagy Bori Imre néhány évvel azelőtt. ASzabad Vajdaság „lapalapítóinak”, vagyis Keck Zsigmondnak, GálLászlónak, Majtényi Mihálynak és Lévay Endrének Újvidéke pedig1944 végén össze sem hasonlítható azzal, amivé a város a hatvanasévektől alakult. Az ötvenes évek utolsó harmadától liberalizálódika nyilvánosság, és ez már a Híd szerkesztéspolitikáján is jól végig-követhető, amely fiatalok bevonásával egyre merészebb írásokat,

valamint kortárs jugoszláv- és világirodalmat kezd közölni. Egyreontosabb szerepet tölt be az Újvidéki Rádió szerkesztősége vala-mint a Rádiószínház köré csoportosuló művészek. Ugyanekkor,egyre többen dolgoznak a Magyar Szóban, Dolgozókban, Iúság ban(később: Képes Iúság ). Emellett az Iúsági ribün magyar részle-gének megalapítása is kimagasló szerepet tölt be. Újvidéknek egyaddig – magyar szempontból is – soha sem látott gravitációs ereje

lesz, ilyen értelemben nagy mennyiségű értelmiségi és – az egyete-


44/190

44

mi hallgatók személyében – jövőbeli értelmiségi költözik oda. AzÚj Symposion első nemzedékének a városba érkezésekor az intéz-ményes és kevésbé intézményes struktúrák összedolgoznak, a mű- velődési és művészeti élet ogyasztási igényei pedig már hathatósannyomást tudnak gyakorolni a termelésre. Ezeket a megváltozottkommunikációs, politikai, gazdasági és művelődési viszonyokatismerte el az a négy-öt fiatalból összeverődő csoport, amely az év-tizedordulón Újvidékre érkezett és egyetemre indult. Némi enn-tartással azt is el lehet ogadni, hogy a szűk kör kapcsolati erejénekés az intézményes lehetőségeknek köszönhetően a nem hivatalos

csatornák hivatalossá alakultak, majd a korabeli elit fiatalok irántiengedékeny magatartása és így lassan lezajló intézményesülése ré- vén, kreatív olyamatként, egy olyóirat ormájában tárgyiasultak is.Kialakult az az alulról építkező műhelymunkai légkör, amely azelőtta széttagolt, de elülről irányítani próbált mechanizmusok nyomás-gyakorlásával nem sikerült. Mindez, természetesen nem „magától”történt, és a Híd mellett egy második, inkább pályakezdőknek szánt

olyóirat lapalapítási szándéka is a levegőben volt már néhány éve.Ugyanakkor egy ennyire együtt lélegző, összerázódott nemzedéketnem lehetett puszta politikai döntés által, mesterségesen létrehozni,hanem annak a szerves együttműködésnek a velejárójaként jöhetettcsak létre, amely Jugoszlávia elbomlásáig ezen az egy eseten kívül,hathatósan csak még egyszer következett be, mégpedig a Sziveri-éle szerkesztőség rövid ideje alatt.

Az újvidéki Magyar anszék első hallgatói tehát egy egysége-sebb élményanyaggal, egymáshoz sokkal jobban hasonlító egyéniéletrajzzal érkeztek. Fontos még, hogy a második világháború nemtartozott olyan nagy mértékben a tapasztalatvilágukhoz, mint azelőző korosztályoknak. Nem mellékes az sem, hogy a város akko-riban sokkal kisebb volt, mint ma, így az egyetemen együtt töl-tött idő mellett, sokan együtt vagy egymáshoz közel is laktak. Az

együttműködési hálózatokat így sok esetben megelőzték azok a


45/190

45

barátságok, amelyek később szakmai ormát öltöttek, és ebbenszintén különböztek az előző korosztályoktól, akiknél ez inkábbordítva volt. olnai Ottó a Költő disznózsírból című kötetbenkiemelten oglalkozik a barátságokkal: „Visszatérve Domonkos-hoz és ehhez a társasághoz, általában együtt laktunk különbözőcsoportokban, vagy Végel és Domonkos, vagy én és Domonkos,Finta és Csibuk.”33 Egy másik szöveghely pedig Végel László el-bukkanását őrzi: „Akkoriban bukkant el Újvidéken Végel László,aki fiatalabb volt, még gimnáziumba járt. Már az első irodalmirendezvényen, ahol megjelentem, mellém keveredett, egyszerűen

ott volt, mellém állt, mellém pottyant az égből, és attól a pillanat-tól kezdve nem mozdult el, olyton együtt voltunk. […] Volt neki valami iúsági vezetői múltja, ismeretségi, baráti kapcsolatban álltmajd’ minden későbbi vezetővel, a rádióban is olvasott öl, tagja volt a rádió gyermekszínházának. Mindig ugyanazokat a könyve-ket láttam nála, mint amikről mi beszéltünk. Sokat segített szépgimnazista lányokat beszervezni. Később, amikor nekünk is alkal-

munk nyílt, hogy az Iúsági ribünön belül beindítsunk egy ma-gyar programot, Bányaival őt ajánlottuk vezetőnek. Ez lényegébenpárhuzamosan történt a Symposion mellékletének indulásával.”34

Azáltal tehát, hogy egyre több intézményt alapítottak és ameglevőket is bővítették, a hatvanas évek elején a körülményekis megértek ahhoz, hogy ezekből a barátságokból okozatosanegyüttműködési hálózatok alakuljanak. Ennek a néhány ember-

nek a szerepe elhanyagolhatatlan, de Újvidék nem csak azáltaltudott kiemelkedni a vidéki névtelenségből, majd átogalmazni a viszonyokat, mert megjelent néhány ember, aki nagyon jól tudottírni és megvolt az intézményi háttér is, hanem mert egységesenés szervezetten ki tudtak építeni egy olyan platormot, amelyrőlérvelni tudtak, és amely egyben legitimálta a létezésüket is. „Pes-

33

olnai 2004, 157.34 Uo. 152.


46/190

46

ten találkoztunk már többször, ugyanis írt variációkat az egyik versemre, elküldte a kötetét, szép kapcsolat alakult ki közöttünk,kedvelte Lea lányomat. Megzavart, hogy ő érdekesnek, valamié-leképpen relevánsnak találja azt, amit én írok, meg olyan igazánlelkesedik Végel regényéért, az Egy makró emlékirataiért. Mert mi valahogy akkortájt elegek voltunk magunknak, megtanultunk élniaz ún. egyetemes magyar irodalom nélkül, és akkor megdöbben-tett, hogy éppen Weöres Sándor kezd érdeklődni utánunk.”35 Ahatvanas években összeonódó művészeti világok hajtóerejét nemszabad és nem is lehet a Symposion-melléklet köré csoportosuló

néhány emberre redukálni, és a ennálló viszonyokat sem szabadtúlperszonalizálni, az ő korosztályuk viszont az, amely a jugoszlá- viai magyar irodalmon belül először és maradéktalanul nemze-dékké tudott szintetizálódni, magán a periodikán keresztül pedigsokkal egységesebben ellépni, mint bármely más előttük elbuk-kanó csoportosulás.36 Mindez természetesen a tágabb nyilvános-ságban is ajsúllyal bírt, hiszen az ellendiskurzus egyik alapvető

eleme maga a láthatóság, a perormatív jelenlét is részét képezte.Az előzőek ényében jól látható, hogy a jugoszláviai magyarirodalom művészeti világai szinte teljességükben és kizárólag Új- vidéken intézményesültek.37 A város munkapiaci vonzereje egyretöbb, a sympósokhoz hasonló érdeklődésű fiatal értelmiségit von-

35 Uo. 69.36 Külön kérdés persze a politika és a hatalomgyakorló elitek szerepvállal

roginer oszkár - a varos mint ellenerv

Documents