1

2

Popper Péter: Nem tisztelem a szenteket, mert elvonultak a világtól

egy kolostorba, vagy remetének. Ez nem mutatvány. Egy kupleráj

közepén tessék szentnek lenni!

Bródy János: Szeresd azt, aki azt hirdeti, hogy keresi az igazságot,

és ne higgy annak, aki azt mondja, hogy meg is találta.

Van, akinek értékmérője a pénz, van, akinek a

származás, az enyém a lélek ismerete. Az önismeret.

A hazai lélekgyógyászat fenegyerekétől kaptam

ajándékba ezt a mondatot: „Hollódy Juditnak sok

köszönettel, mert meri vállalni a sorsát, és érzéseit.

Tisztelettel: dr. Csernus Imre 2007. 12.13.”

Az ÉLET nevű játékot – ha elnyerted – nem lehet

megnyerni, csak JÁTSZANI!

Sok minden történt az életemben. Több mint

némelyekkel, tán kevesebb, mint másokkal. Életem át, és megélt

tapasztalata aranyfedezetként éppen elegendő, hogy a saját lelked

megismeréséhez átnyújtsam a lélek tanát, a lélektan könyvét, a lélek

tankönyvét.

Mindezt nyakon öntve azzal a közhellyel, hogy

minden ember élete egy regény.

Időnként majd arra kérlek, tedd le a könyvet, és

gondolkodj el, sőt! – írd le a válaszaidat. Már most

előkészíthetsz tollat, papírt! Ha ez eltántorít a könyv

elolvasásától, akkor bele se kezdjél. Számodra még

nem jött el az ideje. Ha nem sikerült az elrettentés,

akkor szívből örülök, hogy lelkünk egy hullámhosszon

rezdül.

Túl azon, hogy megismered az életemet, meglepődsz, mi minden

derül ki a könyv végére.

Önmagadról is!

3

Ezt a két útravalót olvashatod szüleim keze írásával a belső borítón.

Anyukám (†1897.03.20.–1977.03.25.)

emlékkönyvi bejegyzése. Tőlem kérdezte, mit írjon?

Tizenhárom évesen, látnoki módon diktáltam neki:

Ha egy jó Anyával áldott meg az ég

Csókkal halmozd el mind a két kezét

Meg ne bántsd soha, mert fájni fog nagyon

Visszasírnád még a hideg hant alól

4

Édesapám (†1896.02.21.–1969.09.12.)

napokig ült íróasztala mellett, egymás után dobta ki a megírt cédulákat. Egyikkel sem

volt megelégedve. Nem értettem, mit kell ezen ennyit gondolkodni?

A végeredményt olvashatod!

5

A múltam nem az enyém immár.

Az idő fürgén tovaszáll.

Illékony álom csak, mi megmaradt,

Kép, mi lustán fönnakadt

Az emlékezet fogasán.

John Wilmot, Rochester grófja: Szerelem és élet (1680)

Lajának, aki házasságunk 46 éve alatt – jóban, rosszban –

feltétel nélküli szeretetével, és a jó Istenbe vetett hit kegyelmével

ajándékozott meg.

Unokáimnak, akik elolvasás után talán megértik, milyen

bonyolult, megfejthetetlen titok az emberi lélek. A szeretet

mindent legyöz, még a halált is.

6

Hanyas vagy? Negyvenhetes? Akkor mi félszavakból…

Azt mondod két évvel a felszabadulás után?

Azt mondom két évvel az államosítás előtt.

Azt mondod, nem értenek a fiatalok?

Azt mondom, értem a fiatalokat.

Azt mondod, senki nem olyan okos?

Azt mondom, mindenki a saját kárán tanul.

Azt mondod mindenki követ el hibát?

Azt mondom, nem baj, ha azokat felismerte.

Azt mondod, az élet csupa közhely?

Azt mondom, minden ember élete egy regény!

Azt mondod, miért olvasnád el?

Azt mondom, miért NE olvasnád el?

Azt mondod, egy könyv a sok közül?

Azt mondom, a sok közül az EGY!

Azt mondod, miért mondom?

Azt mondom, azt mondod: megérte!

7

Elmém egérfogójában találtam néhány tetemet. (Edward Honig)

TARTALOMJEGYZÉK

Beköszöntő ............................................................................................................................................................. 10

Ezerkilencszáznegyvenhét .............................................................................................................13

Anyu megingott. ..................................................................................................................................................... 14 A kis cselédlány, Bözsi ........................................................................................................................................... 16 Érints meg! ............................................................................................................................................................. 17 Mikor jöttem rá arra, hogy lelkem is van? ............................................................................................................... 20 Pici mese ................................................................................................................................................................ 21 A pénz .................................................................................................................................................................... 21 Bert Hellinger, német pszichoterapeuta ................................................................................................................... 24 Tizenöt évesen ........................................................................................................................................................ 30 Révész Ilona – vádbeszéd ....................................................................................................................................... 32 Révész Ilona – védőbeszéd ..................................................................................................................................... 33 Révész Péter – akit előttem örökbe fogadtak ........................................................................................................... 34 Anya csak egy van? ................................................................................................................................................ 35

Ötvenes évek – Iskolás évek ..........................................................................................................36

Történetem – történelem ......................................................................................................................................... 37 Köszönet Veiszer Alinda: Záróra c. műsoráért – Garas Dezső alábbi mondataiért. .................................................. 39 Demokrácia ............................................................................................................................................................ 40 Időrendi sorrend be nem tartása .............................................................................................................................. 41 Drága Mumikám! ................................................................................................................................................... 42 Divatcsarnok .......................................................................................................................................................... 43 Közbevetőleg .......................................................................................................................................................... 45 Édes, kicsi öregapám! ............................................................................................................................................. 49 Kedves Ilus! ........................................................................................................................................................... 52 Gyerekkori események ........................................................................................................................................... 54 Rodolfo .................................................................................................................................................................. 60 Szülők, és példák .................................................................................................................................................... 64 Németh Lehelnek.................................................................................................................................................... 70 Magyar Televízió.................................................................................................................................................... 82 Bölények békéje?.................................................................................................................................................... 85 1983. június hó ....................................................................................................................................................... 86 Gyerekkorom meghatározó élményei ...................................................................................................................... 88 Hűvösvölgy, Nyéki úti napközis tábor, ................................................................................................................... 89

Hatvanas évek ................................................................................................................................92

Édes Anyukám! ...................................................................................................................................................... 92 Az én mesém (1979. január hó)............................................................................................................................... 99 A Rendőrség ......................................................................................................................................................... 101 L. Á. halálára ........................................................................................................................................................ 102 rendőr udvarlómmal.............................................................................................................................................. 105 Zuglói nyilas per – avagy miért nem lettem ügyvéd? ............................................................................................ 105 Tizenhat évesen .................................................................................................................................................... 106 briliáns gyűrűjét .................................................................................................................................................... 107 Honthy Hanna ...................................................................................................................................................... 107 Lajos nevű ............................................................................................................................................................ 109 az aljasság. ........................................................................................................................................................... 109 Szerencsét hozó kéményseprőkhöz ....................................................................................................................... 110 Egy másik belügyesről is essék szó. ...................................................................................................................... 112 ÉPGÉP Sablongyár ............................................................................................................................................... 116

8

Miért van az esküvőmön rajtam kalap ................................................................................................................... 119 Körforgalom ......................................................................................................................................................... 121 1969. szeptember 15. ............................................................................................................................................ 123 Vikinek 1999. november 27-én ............................................................................................................................. 125 Vallomás! ............................................................................................................................................................. 126

Hetvenes évek ..............................................................................................................................126

Büssü, 1970. Karácsony ........................................................................................................................................ 127 Jóság Professzor ................................................................................................................................................... 129 Anyu! ................................................................................................................................................................... 134

Nyolcvanas évek ..........................................................................................................................136

Cézár .................................................................................................................................................................... 136 Maxim Varieté ...................................................................................................................................................... 136 Izrael .................................................................................................................................................................... 147 Bandi bőröndje ..................................................................................................................................................... 151 Suli melltartója ..................................................................................................................................................... 152 Shevy, a húgom .................................................................................................................................................... 152 A Hoffman család ................................................................................................................................................. 153 A férj, és apa, Hoffman János ............................................................................................................................... 154 Testvéreim (írásjelek nélkül)................................................................................................................................. 155

Kilencvenes évek .........................................................................................................................156

Tériszonyom ledolgozása ...................................................................................................................................... 156 Első felvonás 1990. június .................................................................................................................................... 156 Következzen a második 1991 nyarán .................................................................................................................... 156 Harmadik felvonás Bazilika 1994. augusztus 4 ..................................................................................................... 157 Nem tudni sokkal jobb, mint a legrosszabbat tudni ............................................................................................... 158 A kísértés.............................................................................................................................................................. 160 Az orvos, a betege, és a betegség .......................................................................................................................... 162 Testi tünetek: a lélek rejtjeles üzenetei .................................................................................................................. 162 Prof. Dr. Bagdy Emőke, és Váradi Tibor előadása ................................................................................................ 162 Thorwald Dethlefsen, és Rüdiger Dahlke .............................................................................................................. 164 Gyökössy Endre ................................................................................................................................................... 165 1997 augusztusában .............................................................................................................................................. 165 Pszichikus energiák .............................................................................................................................................. 166 Lélekpatkolás meg az idő ...................................................................................................................................... 168 Kegyelmi ajándék ................................................................................................................................................. 170 Örökség ................................................................................................................................................................ 172 A Tréning ............................................................................................................................................................. 172 Egyetlen példa ...................................................................................................................................................... 178 Munkaügyi Központ ............................................................................................................................................. 179 FAIR PLAY Manager Iroda.................................................................................................................................. 185 1992. szeptember 26. ............................................................................................................................................ 188 Rendeljük meg vágyainkat! .................................................................................................................................. 190 Repülésről, titkos naplóról, és piros kókuszszőnyegről.......................................................................................... 190 Veszprémi Csilla: Beszélj! .................................................................................................................................... 193 Leveleink .............................................................................................................................................................. 194 A Nagy Fejvadásztól............................................................................................................................................. 196

Kétezres évek ...............................................................................................................................197

Amikor a hóhért akasztják! ................................................................................................................................... 197 Hogyan szoktam le a dohányzásról? ..................................................................................................................... 198 Mi a különbség pszichológus, és a pszichiáter között? .......................................................................................... 199 Pszichiáter Professzor ........................................................................................................................................... 200

9

Miért támadtak meg .............................................................................................................................................. 200 Az ima .................................................................................................................................................................. 201 Monogramos névjegykártyatartóm csodatörténete................................................................................................. 202 A táskagyűjteményemről jut eszembe ................................................................................................................... 203 felhívás Vas István Zoltántól. ............................................................................................................................... 205 A Vízöntő ............................................................................................................................................................. 205

Vegyességek ................................................................................................................................210

Egyetlen szó: Csernobil (2006. Április 26.) ........................................................................................................... 210 Bányászkönnyek (2006.09.06) .............................................................................................................................. 210 Diana Spencer (2007.07.23) .................................................................................................................................. 211 Ugandai Péterke (2007.12.04.) .............................................................................................................................. 212 Barátságok ............................................................................................................................................................ 213 Színház az egész világ?! ....................................................................................................................................... 215 Egy igaz ember ..................................................................................................................................................... 215 Gratula! ................................................................................................................................................................ 216

Mindenféle ...................................................................................................................................217

Esély Szolgálat ..................................................................................................................................................... 217 Kommentár nélkül ................................................................................................................................................ 219 Emailben érkezett ................................................................................................................................................. 223 Tűnődés ................................................................................................................................................................ 223 Motoros imidzs Petőfivel ...................................................................................................................................... 224 Uram… ................................................................................................................................................................ 227

A Zimre családról ........................................................................................................................230

Kedves Anyu! ....................................................................................................................................................... 230 Drága Anyu! ......................................................................................................................................................... 231 Részlet a Zimre Család történetéből ...................................................................................................................... 233 Idézetek a Bibliából .............................................................................................................................................. 241

A bizalom imája ...........................................................................................................................243

Harsányi Lajos: Mit akarok? .......................................................................................................243

A bennem élő múlt ......................................................................................................................244

Az fáj a legjobban, amit a legmélyebbre temetünk. ((Charles Martin: Megíratlanul)

10

Beköszöntő

Már a bemutatkozással is bajom van. Ki is vagyok én?

Révész Judit?

Hollódi Judit?

Zimre Lajosné?

Hollódy Judit?

Az életet kétféleképpen lehet élni. Úgy, hogy semmiben nem fedezzük fel a csodát, és úgy,

hogy mindenben felfedezzük a csodát. (Albert Einstein)

Isten a világ rendjébe burkolta be csodáit, és a mindennapokba rejtette el áldásait.

Az, aki ma vagyok, nem ugyanaz, mint aki tegnap voltam. Isten csodálatos bölcsessége,

hogy a mennyei világ titkaihoz a fájdalmak iskoláján keresztül vezet az út. Kegyelme a fájdalmat

áldássá tudja változtatni. Ami nem ölt meg, azzal

átestem a tűzkeresztségen. Az aranyat tűzben

próbálják, a kiválasztottakat a balsors kohójában. A

kétségbeesést olykor Isten nem azért küldte rám,

hogy megöljön, hanem azért, hogy új életre

ébresszen. Életemben nem volt több fájdalom, mint

amennyi megtisztulásomhoz, gyógyulásomhoz

szükségeltetett. Utam mentén Isten apró ajándékai,

örömteli meglepetései a legmegfelelőbb pillanatban

érkeztek hozzám! Idő/m haladtával megtanultam,

milyen szűkmarkúan méri a világ az ajándékokat, és mily mohón kívánja visszavenni tőlem.

Nem gyászolom a múlt boldog perceit, és nem tekintem tragédiának örömtelen óráit sem.

Érzelmek, és indulatok kavalkádja nélkül engedtem szárnyára mindazt, ami mögöttem

tornyosodik.

Nekem is egyetlen szédítő menet adatott az ÉLET hullámvasútján, mely csak ifjú

koromban tűnt oly vánszorgóan végtelennek.

Tapasztalatok sokaságát szereztem, és ennek révén vagyok az, aki ma vagyok. Zavarba

ejtően sok történt –, és mennyi minden van még előttem! Bár az órák tolvajként surrannak tova,

és vérünk időnként tétovázik az ereinkben, nem a nehézkes járás, vagy kifulladó légzés, ami

zavar, hanem az, amit jelent. Emlékeztet, hogy az Idő most gyorsabban múlik, mint amikor még

megfeledkezett rólunk. Kétségtelenül megdöbbent, hogy hosszabb élet áll mögöttem, mint

előttem. Testemet jómagam 1947, párom 1944 óta amortizálja. Magunk mögött hagyott éveink

legnagyobb adománya, és ellenértéke unokáink léte, és szeretete. Áldás, és megváltás, látni az ő

ragyogásukat, ahogy öregségünk éveit megaranyozzák.

Sokan, és sokszor mondták, hogy írjam meg. Mindig hárítottam. Tovább már nem lehet.

Az írás átkozottul kemény munka. A mazochizmussal határos. Mindenkit tisztelek, aki megtölti

az üres papírlapot a gondolataival, még ha nem is különösen tehetséges. Erőfeszítése figyelmet

érdemel. Írás közben a szavak megmakacsolták magukat, és olyan messzire száguldottak

gondolataimtól, ahol alig tudtam utolérni őket. Történetemnek nem igazán van kronológia

sorrendje, kezdete, és vége. Ungvári Tamás bölcselete szerint önéletrajzot csak az írjon, aki a

múltjában személyisége alakulását követi.

11

Múltam rongyos koldusaként, amikor a párommal „lefelé ballagunk már, kéz–kézben

csendesen”(Robert Burns: John Anderson verséből vett idézet) következzen hát, amiért nagyon

bátornak érezve magam, írni kezdtem…

Hatvanöt éves fennállásom legnagyobb hiányérzete/sérelme nevezzem, ahogy akarom,

mindig nagyon szerettem volna utazni, ám csak nagyon–nagyon kevés helyre jutottam el. Azokra

is férj/család nélkül. Párom IBUSZ sofőrként egész Európát beutazta. Nélkülem. Mi ebből a

tanítás? Tán elkerültem sok katasztrófát, hogy itthon maradtam.

Lehet, hogy nem éreztem Thaiföld jellegzetes illatait. Nem láttam Japán csoda pagodáit.

Nem tapasztaltam meg Afrika sokszor leírt rabul ejtő egzotikumát. Nem hallottam élőben

muzsikálni Peru, és Mexikó indiánjait. Nem fogott el a jelenlét boldogsága az Eiffel toronyban.

Nem mosolygott rám minden feletti tudással Mona Lisa. Nem borult fölém a Szent Péter

katedrális. Nem kérhettem pápai áldást Vatikán városban, és Róma Trevi kútját is csak

filmekben csodálhattam. Firenzében Michelangelo Pietája, Dávid szobra csak fotókról

kápráztatott el. Nem ettem egzotikus ételeket a Seychelle szigeteken, és nem legyeztek

pálmalevéllel Bali szigetén. Nem tapasztaltam meg a csend hatalmát egy tibeti lámakolostorban.

Nem ámulhattam Angkorban, a khmer templomok ősi városában, Kambodzsa szívében. A Taj

Mahal rózsaszín gyöngyházfényét is képeslapon hozták el nekem. Talpam alatt nem kígyózott a

Kínai nagy fal. Írország, Skócia fenséges tájait sem kóborolhattam be. Nem tört fel a lábam

mellett Izland csodás gejzírjének egyike sem. Nem ragyogtak le rám Moszkvában a Blazsennij

székesegyház hagymakupolái. Szentpétervár, az orosz cárok fővárosa nem nyűgözhetett le fehér

éjszakáival, az iskolában tanult Téli Palotával, hogy az Ermitázsról már ne is szóljak. Nem

mentem be Anna Frank amszterdami hajdani búvóhelyére, és igazi dán vajat is csak itthon

kóstoltam, 56’ után. Soroljam még?

A sors fintora? – nem, nem fintor, inkább figyelmeztető jelzés, hogy megadatott

kívánságom teljesülése, még ha nem is én, hanem fiam, lányom, unokám kapta meg az általam

megálmodott helyre való utazást. Így volt nászúton, Szantorini szigetén – Zsolti fiam, jutott el

Judit lányom Egyiptomba, és látta álmaim vágyát: Görög –, és Spanyol – országot Fanni

unokám. Amikor újból háborogni akartam ezen az "igazságtalanságon", valami csodálatos dolog

jutott az eszembe.

Mindannyian kaptunk egy hangszert, mellyel a számunkra kijelölt hangnemben

eljátszhatjuk lelkünk dallamát. Őszinte, virtuóz variációkra is képesek lehetünk, ám

személyiségünk muzsikájának vezérmotívuma halálunkig változatlan marad. Ismered Babits

Mihály négy sorát?

Mindenik embernek a lelkében dal van,

És a saját lelkét hallja minden dalban

És akinek szép lelkében az ének,

Az hallja mások énekét is szépnek

Idős szülők egyke gyermekénél általában előfordul, hogy érettebbek koruknál.

Hátranézve emlékeim országútján, be kell látnom: Anyukámék hasonló korú baráti társasága

nagyban hozzájárult odafentről kapott képességem felnőttkori kiaknázásához. Nem küldtek ki,

nem zavartak el, mikor az okos felnőttek beszélgettek, vagy – a család zugügyvéd barátja –

12

mesélt. Elég korán élveztem a magas röptű elmefuttatásokat, és ha olykor egy kukkot sem

értettem az egészből, gyors, kíváncsi eszemmel rendkívül értelmesen tudtam hallgatni.

Az embernek két évre van szüksége ahhoz, hogy megtanuljon beszélni, de ötven évre

ahhoz, hogy megtanuljon hallgatni. (Ernest Hemingway)

Gerhardt Pál (zseniális szinkronrendező) tizenhét éves koromban elismeréssel adózó

mondata:

Jutka, te nagyon okosan tudsz hallgatni! – ébresztett rá ezen képességemre.

Odafent – mielőtt megszülettem – engem arra képeztek ki, hogy „okosan” hallgatva

odafigyeljek másokra. Ezzel a szívemre helyezett képességgel nagyon sok embert "utaztattam",

vittem a „Nagy Utazás”–ra, ismertettem meg saját magával.

Megértettem a Nagy Rendező útmutatását. Az emberi lélek csodájának felelősségteljes

tanújaként hallgathattam életvallomásokat, melyek tudatalatti mélyről jövősége jóval meghaladta

az óceánok ezer kilométerekben mérhetőségét. Megadatott látnom komoly, meglett férfiakat

könnyeikkel küszködni, sírni, amiért büszkeségük erősebb volt annál a késztetésnél, hogy

visszamenjenek az el/otthagyottjukhoz.

Szüleimtől örökölt oroszlánlábas, füles fotelünk meghitt gyóntatófülkévé változott.

Felismertem a gyerekkortól végigvonszolt sebhelyes területeket a lelkek tájképén, átéreztem a

mérhetetlen fájdalmat, meggyötörtséget. A bűn, és bűntudat feltérképezése közben – a magam

kínjait, szenvedéseit nem titkolva, tapasztalatként átadva – saját feltáratlan érzelmi aknamezőire

vittem hívőt, és hitetlent, önmagát keresőt, és öntudatra ébredtet egyaránt. Megértettem: a másik

emberhez az út önmagunkon keresztül vezet. Kegyelmi állapot, mikor egy–egy „utazó”

felismerve a hittel bizakodó élet fontosságát, belső ösvényeit járva ráébred küldetésére – az én

"idegenvezetésemmel".

Hosszú az út önmagunktól – önmagunkig, és ez a legkegyetlenebb, legkínzóbb, pokolbéli

ösvény. Aki nem hajlandó ezen végigmenni, az nem tud oldódni, megnyílni, és haláláig belső

emigrációba kényszeríti magát. Anélkül, hogy tudna róla. Minél inkább felejteni akar, annál

inkább nem felejt, hiszen az mozgatja, amit tagadni akar. Aki nem mer beszélni a múltjáról, az

nem túl van rajta, hanem a múlt által megbénítottan a múlt fogságában él.

Sem ég, sem pokol nem kisebbíthetik azt a győzelmet, amit önmagam legyőzésével

aratok. Aki másokat győz le, mindig beszennyeződik. Aki önmagán győzött, megtisztul általa.

Önmagam legyőzése többet ér, mint a másokon aratott győzelem. A legyőzhetetlenség

magunkban van. A sebezhetőség az ellenfélben. Ha nem ismered önmagadat, nem ismered az

ellenségedet „sem” és minden harcban legyőznek.

Az isteni küldetéstől nem lehet eltérni. SORS/sorsunk jelentése saját küldetésünk

megértése. Az öröm a pillanatnak szól, a szenvedés jövőt épít. Csak az képes végrehajtani

küldetését, és alkalmas nagy tettekre, aki megjárta a szenvedés mélységeinek poklát. A nagy

tettek a hétköznapi élet nyelvére fordítandók le: önmagamat kell legyőznöm, a megbocsátás, az

elfogadás, a türelem, és a mindent legyőző szeretet erejével! Amikor Őt kerestem, önmagamra

találtam,, és önmagam keresésekor Istenre leltem. A mások felé megnyíló szeretetben ismerem

fel igazán önmagam!

Minden ember hordoz magában valamilyen értéket. Ezt felfedezni, segíteni kibányászni,

és közben a szerénység köntösében maradni, ez volt életem legboldogságosabb korszaka.

Pillanatait a fénybe emeltem, és kifényesítettem őket. Áldásai kegyelmi ajándékként a mai napig

bennem ragyognak.

13

Ám most még messze vagyunk ettől. A gondolat is elfárad, mire odaér. Addig még van

negyvenhárom év, egészen másfajta hivatással.

EZERKILENCSZÁZNEGYVENHÉT Anyukámnak ötvenedik évébe lépve végképp szembesülnie kellett azzal, hogy szép,

okos, és tehetséges Gyurija füstté vált, és többet nem jön haza. Gyuri édesapja nem a szerelem

volt az életében, jóval idősebb lévén nála.

Később gyakran, és visszatérően mesélte, hogy hármasban

üldögélve a Gerbeaud teraszán, a pincérnő jött felvenni a rendelést,

akkor a sugárzóan szép szőkeség férjének hitte a fiát, Gyurit.

Mosolyogva kérdezte, hogy a kedves „papának” mit szabad hozni? A

kedves papa már nem érte meg fia elvesztését, a fiú azonban még

megélte, hogy anyja újra férjhez ment.

A hollófekete hajú, sármos, nők kedvence Apukámnak orvosa

ajánlotta, hagyjon fel a húsz tojásból rántottákkal, és nősüljön meg.

Gyakran vendégeskedett Manci nővérénél, a kis garzonban. Manci

imádta bohém öccsét, ő is tudott az orvosi intelemről, és jó tanácsról.

Többször mesélt öccsének a szomszédban lakó szőke özvegyről, akinek cipőgyára van,

huszonnégy évesen meghalt a fia, és nagyon egyedül árválkodik.

Az egymás mellett levő erkélyeken Manci sokszor beszélgetett

Anyukámmal. Azután már nem Manci, és Anyu, hanem a mind

gyakrabban megjelenő Apu, és Anyu között folyt a diskurzus a

balkonon. Anyukám a korabeli fotók tanúsága szerint viruló, meg nem

hódított szépség volt. Talán egész életében Aput várta, vagy a

szerelmet, ami Apuban testesült meg? Ki tudja? Egy biztos: a két

ember egymásra talált, és az utolsó pillanatban kötött házasságot,

amikor még származásuk ebben nem jelentett akadályt.

Ötvenegy éves Apukám vágyakozása érthető. Még soha nem

volt apa. Kitűnő érvei voltak, amivel Olgára

hatni lehetett: „Ha nem akarjuk, hogy a nevető örökösökre maradjon

minden, akkor neveljünk fel együtt egy kisbabát”. A nevető örökösök

kizárólagosan Robi nővérének fiára, és annak családjára vonatkozott.

Hol volt Olga imádott Böske nővére, annak férje, és gyönyörű,

romlatlan, hamvas Verácskája?

A rokonok a hitleri Németországgal szövetséges akkori magyar

állam segítségével, és anyagi támogatásával, lengyelországi

társasutazásra mentek, és soha nem tértek vissza. Ez olyan úri módon

van fogalmazva, kedves Efraim Arie Staub, szíves engedelmével ide

kívánkozott!

Ugyanott, és ugyanúgy végezték, ahol, és ahogy Magyarország minden zsidó családjának

elhurcolt tagjai. Nem is volt divat ebben a családban a régi fényképek nézegetése, mert

mindenről, mindenkinek, mindig ez jutott eszébe. Olgának hihetetlen fájdalmat jelentett fia

14

megsemmisülése, nem akarta új férjét is elveszíteni, kénytelen–kelletlen belátta, hogy gyerek

kell.

Tehát Robi duruzsolása nem maradt hatástalan. El is sétált többször a svábhegyi Joint

átmeneti otthonba, ahol zsidó árvákra, zsidó leányanyák felügyeltek. Itt látta meg a kislányt, aki

nem felhőkön ülve választott magának szülőket, mint a többi lélek. Cocika nem kívánt

terhességből született 1947. február 8–án. Kövér, mosolygós pofikájával azonnal levette lábáról

a gyermekre áhítozó sármőrt. Anyut is felvillanyozta, úgy érezte, a jó Isten ezzel a kicsivel

kárpótolja őt a nácik kemencéjében elégetett fiáért. Imádott Gyurija 1920. február 9–én látta meg

a napvilágot.

Nem mentek a dolgok olyan könnyen.

Alig 6 hónappal az új forint bevezetése után 4.500 forintot fizettek a gyermekért.

Látod–látod kedves Olvasóm, máris tetten érhető tudatalattim hárítása. Elmém úgy ferdíti

el a tényeket, hogy ne kelljen szembesülnöm bizonyos dolgokkal. Ahányszor elmeséltem, vagy

leírtam a fentieket mindig 4500 forintról beszéltem/írtam. Ez így nem precíz. 4500 forintot

kapott a vér szerinti nagyanyám az elsőszülött fiú, Révész Péter (később Guttmann Péter)

örökbeadhatóságáért. Révész Ilona szerelemből fogant, és elhagyott kisfiáért. Énértem „csak”

3600 forintot kapott a szülőanyám, ezt a tényt akartam szépíteni. Pedig ez is szép summa volt

akkortájt!

Ma talán szorozd meg ezerrel.

Amikor a tettek mezejére kellett lépni,

Anyu megingott.

Közben a gyermek már nem az otthonban, hanem egy poloskáktól (vérszívó, viszketést

okozó kis rovar, mely elnyomva igen büdös) hemzsegő, proli lakásban várta sorsa

jobbrafordulását. Itt lakott anyjával, és kishúgával Révész Ilona. A háború zivatarából

megérkezett 17 esztendős Bandi öccse is, akinek kérdésére, hogy kié a gyermek? – 8 évvel

idősebb nővére azt mondta, a szomszédé. Öccsének jól esett a hazugságot elhinni. Ez is

Hellinger: az én két gyerekem között is 8 év korkülönbség van! Hogy is van ez? Őrület!

Anyu ötven évesen már nem érezte annak

bizonyosságát, hogy ezt a gyermeket fel is tudja nevelni.

Húszévesen ilyen eszébe sem jut egy anyának. Félt attól is,

képes lesz–e ugyanúgy szeretni a csöppséget, mint ahogyan a

saját gyermekét szerette. Mennyire lesz ideje a kicsire az Olly

cipőüzem vezetése, és Robi mellett? Hogy tud ekkora

felelősséget vállalni? Ő már ehhez öreg, felnevelt már egy

gyermeket, és mi lesz, ha jön még egy Hitler? Elegendő–e, ha

megkeresztelik? Mit örökölt ez a gyerek? Milyen nem ismert

tulajdonságokat hordoz magában, amelyek csak később

derülnek ki? Aki a világra hozta, még azt sem tudja igazán, hogy az apa kicsoda. Egyszer–

kétszer látta mindössze egész életében. Micsoda ribanc az, aki csak úgy kipottyant egy kölyköt,

és nem kell neki?

15

Anyukám egész környezete meg volt arról győződve, hogy nagy kujon Apukám

valamelyik régi kurvinszkája szülte a gyermeket Aputól, Apunak. Tán még Anyu is hitt ennek a

mende–mondának. Legnagyobb félelme azonban mégsem ez volt. Mi lesz, ha a nő a nyakukra

fog járni? Vagy még pénzért, vagy azért, hogy láthassa a gyereket, és később majd magához

édesgesse. Mintha csak ráérzett volna Anyukám dilemmáira, megjelent karján a csecsemővel, és

a meglepett cselédlánynak szegezte a következőket:

Na! Kell a gyerek, vagy nem kell a gyerek? Engem nem érdekel, én leteszem ide a

küszöbre, de a pénzt vissza nem adom!

Dehogy teszi, Ilonka, legfeljebb, ha nem kell a nagyságos úréknak, akkor majd én

felnevelem! – mondta a kis, „vidékről–feljött–a–városba–szolgálni” lány, a tizenkilenc éves

Bözsi.

Az üzlet a nagyságosékkal már régebben megköttetett, a kivitelezést meg végrehajtotta

Bözsi. Reszketve várta Anyut, és Aput haza, mit fognak szólni az ő partizánakciójához.

És Cocika lerendezte ezt a kérdést is.

Olyan édesen gügyögött, hogy Apukám vajjá köpülten rohant az édes kis hang irányába,

mit sem törődve az előzményekkel, és következményekkel. Nem kellett Anyukámmal sem

konfrontálódnia. A helyzetet – a maga kis szeretetre éhes lelkével – Bözsi eldöntötte. Apu, és

Anyu helyett is.

Bözsi, és Apukám szeretete – életem első két évében – nagyon erős alapokat adott. Ennél

többet nem lehet adni egy gyereknek, ez a legnagyobb ajándék. Ebből élek egész életemben. Az

ember attól lesz az aki, amit a körülményeivel kezd, és azzá lesz, amit azok csináltak belőle, akik

szerették.

Csak szeretve tanulunk meg szeretni, és a tovább adott szeretetet tudjuk megőrizni!

Úgy érzem, Bözsi 33 évesen szült gyerekének ebből a szeretetből már kevesebb jutott.

A Korányi TBC Szanatóriumban lévő szolgálati lakásukba – a

szigorú szabályzat miatt – nem vihették haza újszülött kislányukat. A

Lóczy falai között töltötte legszebb, és leg – anyaigényesebb éveit egy

hetes korától hat esztendős koráig. Csak ablakon keresztül nézhették

gyermeküket, és egy hónapban egyszer lehetett kézzel foghatóan is

együtt lenni vele. Ezen az a tény sem jobbított, hogy magas rangú

diplomaták gyermekei is itt „tengődtek”. Pikler Emmi – 10 éves gyermekorvosi tevékenység után – 1946–ban alapította meg

a csecsemőotthont a budai Lóczy Lajos utcában. Nevelési elveit a családok körében szerzett

tapasztalatára támaszkodva valósította meg intézeti körülmények között. Az intézetben

sikerült – a jó gondozónő–gyerek kapcsolat, és a gyerekek szabad aktivitása révén –

egészséges személyiségfejlődésüket megalapoznia, elkerülni a hospitalizmus néven ismert

intézeti károsodást. A hivatalos névváltozások mellett Magyarországon, és külföldön is

legtöbben "Lóczy" néven ismerik az intézményt.

Akkoriban ez volt az ország első számú, legelitebb gyermeknevelő intézménye.

16

Elnézést, előreszaladtam egy kicsit. Utol kell érnem a gondolataimat.

Már most az elején kérlek, a továbbiakban nézd el nekem, ha renitens módon nem

ragaszkodom a kronológiai (időrendi) sorrend szigorú betartásához.

Apukám privilégiuma volt a fürdetés, és a kicsi testen lévő csúnya sebek kitisztítása,

rendbehozatala.

Mennyire elhanyagolta az a nőszemély, hogy ilyen csúfságok keletkeztek a kis testén?

Miért nem pelenkázta, szoptatta, fürdette rendesen? Na persze. Nem akarta, hogy kialakuljon az

a bensőséges kapcsolat, ami minden, újszülöttjét szerető anyára jellemző. Tulajdonképpen rendes

tőle, hogy nem gyilkolta meg. A barátnője ott az otthonban hatalmas, görögdinnye méretű

kebleivel befedte csecsemője arcát, és a baba csendben átszenderedett abba a szebbik világba,

ahonnan érkezett. Még csak, észre sem vette senki.

Bözsinek megvolt minderről a maga véleménye. Vidéken, így az ő falujukban is, a nem

kívánt kutya/macska – kölykök a vizesvödörben végezték. Na de egy ártatlan kis csecsemő?

Cocika szépen gyarapodott, nem csak a gyógyszertárban

kapható Lactorisan nevű tápszertől, hanem Bözsiben, és Édesapámban

felhalmozódott, és rázúdított szeretettől. Anyu tartózkodott, még nem

tudta igazán, mit, és hogyan kell cselekednie.

Robi ingujja felgyűrve, maga elé kötött törülközőben éppen a

kicsivel volt elfoglalva, amikor csengettek. Bözsi nem lévén odahaza,

ő ment ajtót nyitni. A lélegzete is elakadt. Révész Ilona állt az ajtóban.

A „ribi”, ahogy Robi magában hívta. Be sem lépett a lakásba, pedig jól

nevelt úriemberként invitálta befelé. A nő csak állt, megbabonázottan meredve a törülközős,

felgyűrt ingujjú Apukámra, a nők hajdani kedvencére, akiről ordított, hogy számára most már

csak egy hölgy létezik: az ő imádott Cocikája!

Zavartan, és sietve hadarta el jövetele okát. Látni akarta, hogy a gyerek valóban jó helyre

került, és becsületszavát adja, hogy soha többet nem hallanak róla. Még az utca nevét is elfelejti,

ahol laknak. Azt azonban egy életre az emlékezetébe véste, miért esett választása éppen erre a

házaspárra. Apukám akkorát lódított elnyerésem érdekében, hogy a jó Isten alig bírta a

mennyboltot a helyén tartani. Azt hazudta, hogy négy gyermeke maradt Auschwitzban, a

feleségével együtt. Természetesen Anyukám erről mit sem tudott. Az újdonsült apa ismét

bizonyságát adta úri mivoltának. Amikor a becsületszó elhagyta Révész Ilona ajkait, arcizmai

nem rándultak össze. A lelke legmélyén még nyugtázta is: biztos így lesz.

Önmagának sem tudta megmagyarázni, hogy miért hisz ennek a nőnek. A cipőüzemből

hazatérő Anyukám egész életében rettegett attól, hogy újra ott áll majd az ajtóban a nő, és az ő

gyerekének azt mondja: én vagyok az anyád!

A kis cselédlány, Bözsi

Barbacson született. Legkisebb gyerekként, korán elveszítette édesanyját, és nővérei

szeretetét élvezte mindaddig, míg a jobb megélhetés reményében Budapestre jött szolgálni.

Menekülésének más oka is volt. Nem akarta, hogy apja valami öreglegény karjaiba taszítsa csak

azért, hogy bekössék a fejét. A csupa szív, szeretetre éhes, magát a fővárosban nehezen feltaláló,

17

és a kimenőkön csak Aranka nővérét látogató Bözsi , az akkori erkölcsi normáknak megfelelően

őrizte ártatlanságát jövendőbelijének.

A testi érintést nélkülöző léleknek nagyon jól jött a kis

jövevény.

A növények is jobban fejlődnek az érintéstől, beszédtől,

zenétől. A kisbabák tényleg meg tudnak halni attól, ha nem nyúlnak

hozzájuk. A simogatás az emberi lény alapvető szükséglete. Az érintés

hiánya sorvaszt!

Ellentétként:

A kutatások nyomán megdől a feltételezés, hogy ha a terhes

asszonyt férje vagy élettársa rendszeresen ütlegeli, a magzat csupán

az anyai stresszt érzékeli. Az ilyen bántalmazás a babának valóságos

fizikai fájdalmat okoz. A magzat tehát nemcsak azt érzi, ha valaki gyengéden az anya hasára

teszi a kezét, hanem azt is, ha az anyát ütés vagy rúgás éri.

Érints meg!

Érints meg, – erre kérlek, – ha kisbabád vagyok!

Ölelj gyakran magadhoz, nélküled "megfagyok"!

Ne csak pelenkázz, mosdass, ha éhezem, etess!

Puszild meg arcom százszor, mert így természetes!

Ringass el két karoddal, nyugtasd meg lelkemet,

öledbe bújva érzem, hogy jó szülőm szeret!

Érintésed ha érzem, az biztonságot ad,

Érints meg, ez az érzés, mindig velem marad!

Érints meg, – erre kérlek, – ha gyermeked vagyok,

s nem értem a világot, s félelmeim nagyok.

Ne tarts magadtól távol, ha veled dacolok,

helyemet nem találom, sok még az új dolog!

Keresd az utat hozzám, próbálj megérteni!

könnyű álmokat hozz rám, s akarj érinteni!

Jó éjt puszid oly édes, olyan megnyugtató,

mesélő érintésed álomba ringató!

Kamasz fiaddá váltam? Érints meg akkor is!

Lelkem nem érzéketlen, csak más világba visz!

Ne hidd, hogy azért bántlak, mert komisz vagyok.

Ezer tüském is vágyja az ölelő karod!

Magam felnőttnek érzem, – s hangodra szomjazom,

az élet viharához így alkalmazkodom.

Kettészakadt világban, még helyem nem lelem,

viselj el, hogyha bántlak, s maradj mindig velem!

Érints meg! – erre kérlek, – ha barátod vagyok!

18

megnyugtat ölelésed, ha más felzaklatott!

Biztató szép szavakkal lelket is önts belém.

értelmet adj a létnek, és tarts tükröt elém.

Kétségeimet vesd el, tudasd: fontos vagyok!

Lehet hogy érintésed, minden, amit kapok.

Ha szomorú a lelkem, vidámíts végre fel,

legyél velem ha baj van, s nem hagylak én sem el!

Kedvesem, éltem párja, most hozzád fordulok,

érintésed, szerelmed, a legszentebb dolog.

Ám tévedés azt hinned, a szenvedély elég.

Ezer félelmem kerget a karjaidba még.

Megnyugtat ölelésed, vigaszt nyújtasz nekem,

lágyan szoríts magadhoz, és szebbítsd életem!

Ilyenkor végre érzem, – szemünk együtt ragyog.

Olyannak szeretsz engem, amilyen ÉN vagyok.

Felnőtt gyereked lettem, most már csak az leszek,

s van már saját családom, kiket ölelhetek.

Anyám, s apám karjára mégis számíthatok.

Érints meg most is, kérlek, mikor gyenge vagyok.

Szülői ölelésed, ma is sokat jelent,

így segíts értékelni, múltat jövőt, jelent.

Már én is másképp látlak, jobban becsüllek már.

Ami fájt elfelejtem, az élet jó tanár.

Érints meg még! – ezt kérem – idős szülőd vagyok.

Erős karodra vágyom, mielőtt meghalok!

Érints meg, ahogy egykor érintettelek,

amikor apró voltál, kis, védtelen gyerek.

Ülj le a közelembe, fogd kezem, adj erőt,

simíts az öreg arcon, sok ráncot, vad redőt!

Melegítsd át a szívem, megfáradt tagjaim,

te rólad szólt az élet, a legszebb álmaim.

Úgy szeretgethette, cirógathatta, ölelhette magához, mint a kis kutyakölyköt odahaza. Ez

a csöppség az övé volt, éjszakától délutánig, míg Anyukámék haza nem jöttek a cipőüzemből. A

kerekeken guruló, rácsos kiságyat naponta tolta be a nagyszobába, hogy a szüleim láthassanak,

éjszakára meg vissza, a magasra helyezett ablakú, hat négyzetméteres cselédszobába.

Az épület art deco stílusban, 1936–ban épült. A lakás kettő szoba hallos, személyzetis,

központi fűtéses, a legmodernebbek közé tartozott. Külön WC a cselédlánynak, külön a

fürdőszobában az úréknak. Minden helyiségben csengő, hogy jelezhessenek a személyzetnek.

Olga fő szempontja a lakás kiválasztásánál, hogy közel legyen a cipőüzemhez, így teljesült.

Egy tréningen egyszer azt kellett leírnom, mit bántam meg életemben.

19

A dúsan faragott, fekete, tölgyfa úriszoba, melyet az 1920–as évek elején BNV kiállítás

mintadarabjaként vásárolt meg Anyukám első férje Fischer Jenő, és én bagóért túladtam rajta

Anyu halála után.

Ma bizonyára – hogy szokták mondani? – alsó hangon is legalább tíz – tizenöt millió

lenne az értéke. Könnyelműen elkótyavetyéltem. Tudod miért? Abbéli haragomban, hogy

gyerekkoromban a hatalmas, mozdíthatatlan könyvszekrény tetején egy faragott fej vigyorgott

rám félelmet keltően, és gonoszul.

Volt okom félni? Igen. Szülői kötelességük jelszavával zártak be a négy fal közé. Még a

lányomba is átörökítettem, szívem éjfekete mélyébe eltemetett, kisgyerekkorom magányban

töltött óráinak félelmét. No meg a méhen belüli létben átélt, életem elleni gondolat – agressziót.

Az emberiség legnagyobb problémája: nincs más félnivalónk, csak a félelem!

A legrosszabb, amit egy szülő a gyermekével tehet, ha nem veszi komolyan a félelmeit.

Először el kell ismerni a félelmek létezését, csak utána lehet legyőzni őket. Ha nem győzöd le

magadban a félelem démonát, a gyerekeid öröklik, ahogy én is örököltem vér szerinti

apám/anyám démonait.

Az óta már tudom:

Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van, és aki szeret, az Istentől

született, és ismeri az Istent; aki pedig nem szeret, az nem ismerte meg az Istent; mert az Isten

szeretet. A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem

gyötrelemmel jár, aki pedig fél, abban nem lett teljessé a szeretet. (Biblia, János első levele 4. rész 7, 8, 18)

1. Hol tanulja, hol érzi először a szeretet melegét a kicsi, felnövekvő gyermek?

2. Téged sokat simogattak, öleltek, pusziltak a szüleid?

3. Vagy nálatok „rideg állattartás” uralkodott, és csak – jobb esetben – jó éjt puszit kaptál?

4. Nyújtasz simogatást azoknak, akiket szeretsz?

5. Milyen gyakran?

6. Akkor is, ha elhúzódnak a simogató kezed elől?

7. Te mit bántál meg életedben?

8. Mit tennél másképpen, és miért?

9. Adj nevet a félelemnek, amitől félsz?

10. Mi a legrosszabb, ami történhet veled?

11. Mi az, amiről tudod, hogy igaz, és még sohasem mondtad ki?

12. Mi az a terület, ahol kétségeid vannak? Miért?

Kérlek, vedd elő az előkészített papírt, és írd le minden válaszodat.

Köszönöm.

Nem csak a nagyságosék, hanem Bözsi életét is megváltoztatta Cocika.

Apukám gondos gyöngybetűivel a hátulján, kronológiai sorrendbe rakhatók a korabeli

fényképek. Ezekből nyomon követhető a fejlődésem. Az is kiderül, hogy állandóan fényképezett

engem, vagy ritkább esetekben Bözsi is elkattintotta a masinát. Amikor nem egyedül mosolygok

a fotókon, az esetek zömében Apukám, vagy Bözsi társaságában vagyok látható.

20

Anyukámat csak nagy ritkán lehetett velem lencsevégre kapni, akkor is a 3 év felett

készült képeken. A hallgatólagos munkamegosztás szerint

Apu, és Bözsi törődtek velem, Anyu a cipőüzemben

tartózkodott. Ő értett a könyveléshez, árubeszerzéshez,

kapcsolattartáshoz. Gazda szeme hizlalja a jószágot alapon,

valóban mindenen rajta tartotta a figyelmét. Ez egész embert

kívánt. Meg talán jól is jött, időbe tellett, míg feldolgozta

hatalmas veszteségét.

Becsületére legyen mondva, soha, egyetlen egyszer

sem vágta a felnövekvő, és sok csínyt elkövető „gyermeke”

fejéhez, hogy bezzeg az ő meghalt fia így, vagy úgy.

Természetes intelligenciája, vagy az örökbefogadotthoz való kötődése okán? – ez már

örökké titok marad.

Mikor jöttem rá arra, hogy lelkem is van?

Tudom, egyesek számára hihetetlen, a válaszom mégis egyértelműen az, hogy már az

anyaméhben. Ma már köztudott, hogy a magzat mindent tud, ami a külvilágban körülötte

történik. Szerinted mit éreztem egy olyan zsidó nő hasában, aki akár a törpe Zoli bohóccal is

lefeküdt volna, hogy bosszút álljon régi, keresztény szerelmén? Eszébe sem jutott, hogy

„bosszúállásának” esetleg életre is kiható következményei lehetnek, és nem csak a sajátjára.

Milyen érzéseim lehettek magzati létemben, ha végig azt kellett éreznem, hogy nem akarnak,

nem kívánnak engem? Milyen érzésekkel jöhettem a világra?

Szülőanyám soha nem simogatta a hasát, soha nem becézett, soha nem beszélt hozzám

kedvesen, csak az Isten nagy csapását éreztette velem. Most azt mondod, hogy mégis megszült?

Igen. Igazad van. Világra hozott. Fogantam szerelem nélküli, bosszútól vezérelt, dafke

(mindenek ellenére, csakazértis) együttlétből.

A bosszúállás. De sokáig természetem volt!

Amikor a bosszú útjára lépsz, azzal kezdd, hogy két sírt ásol. Egyet az ellenségednek,

egyet pedig magadnak. (Kínai közmondás)

Ha a bosszú éltet, kétszemélyes sírgödröt áss! (Zsidó közmondás)

Láttam egy dokumentumfilmet arról, milyen sok zsidó vándorolt ki, menekült el Kínába.

Úgy látszik mindkét nemzetet foglalkoztatta e téma!

Mára már ezt is értem, honnan hoztam. Akkor hagytam el, amikor önmagammá váltam.

Életem valamennyi konfliktusa a dafkeségből, vízöntőségemből, és lelki fejlődésemből eredt.

Sosem voltam az, aki nemet mond önmagának.

Emberileg érthető, hogy Révész Ilona nem akarta, hogy növekedjek, és életben maradjak.

Pénze nem volt küretre, 1946–ot írtak ekkor, szegénység volt mindenütt. Vajon valóban nem

akarta, amikor már tudta, hogy nincs mit tenni, meg kell szülni? Biztos lehetek ebben?

Az ő húsából – véréből lélegző, s miriádnyi életfonalat magában foglaló emberi élet a

sors kifürkészhetetlen akaratából mégis csak e világra érkezett!

13. Te mikor jöttél rá, hogy lelked is van?

14. Tisztában vagy fogantatásod/születésed miértjeivel?

21

15. Akartak–e, vagy „csak úgy” jöttél?

16. Ki után neveztek el?

17. Ki volt jelen, mikor megszülettél?

18. Szeretettel vártak, beszéltek hozzád, simizték a téged védőn körülvevő hasit?

19. Volt–e meg nem tartott terhessége az édesanyádnak? Beszélt róla, vagy csak véletlenül jutott a

tudomásodra?

Írd le nyugodtan! Megvárlak!

Pici mese

Egy este az öreg cherokee indián mesélni kezd az unokájának arról a csatáról, amely

minden emberben zajlik. Azt mondta:

Fiam, a csata két farkas között zajlik, aki mindannyiunkban ott lakozik.

Egyik a Rossz: a bűntudat, düh, erőszak, féltékenység, harag, hazugság, irigység,

kapzsiság, kisebbrendűség, önsajnálat, és az ego. Másik a Jó: az alázat, belső béke, együttérzés,

hit, jóindulat, kedvesség, nagylelkűség, öröm, remény, és szeretet.

Az unoka elgondolkodott egy pillanatra, majd megkérdezte nagyapját:

És melyik farkas győz?

Az öreg indián mosolyogva válaszolt:

Az, amelyiket eteted.

Bözsi hátán fonott vesszőkosárral, kezében virgáccsal Mikulásnak öltözött. Amikor

csengetett, ajtónyitás után – szerepe szerint – megkérdezte, jó voltam–e, annyira reszkettem a

félelemtől, bújtam az Anyu háta mögé, hogy egyáltalán nem ismertem fel a Mikulás maszkja

mögötti Bözsit, – akit imádtam.

Még felnőttként sem hittem el, hogy ő volt!

A pénz

Új élet virradt rám 1947. júniusától – négy, és fél hónapos koromban.

Pénzveszteséggel ugyan, ám isteni útmutatásként elfogadva a február 8–i születésű

kislányt, az 1920. február 9–i születésű, nem rég elveszített fia, Fischer György helyett, új életet

kezdett ötvenévesen Hollódy Róbertné, született Steiner Olga is.

Hányszor hallottam: Te aztán megéred a pénzed! Vagy: Mennyivel több pénzünk lenne,

ha te nem lennél! Már sarokházat vehettem volna, amennyibe kerültél! Sok szó esett a pénzről.

Mindig csak a pénzről esett szó. Nem volt nekünk annyi, mint amennyi szó esett róla. Anyukám

borzasztóan a fogához verte a garast, Apukám igazi bohémként eszköznek tekintette a jól

éléshez.

22

Milyen anya adja el vérrel – verítékkel megszült legdrágább kincsét? A természet nem

ismer íly harpagonságot, mely a kegyetlenséggel is felér. Eladni, elhagyni, másra bízni, remélni,

hogy jó sora lesz, erre csak az ember képes. Engedtessék meg, Lovas Nagy Anna versrészlete:

Van ez a rendes család

Lesz pótszülőd, és új mamád

Ha rosszvérű a kisbaba

És ribanc volt az anyuka

A kisgyereket nem verik

Vasszigorral nevelik

Révész Ilona számára csak pénzforrási lehetőség voltam, aki az értem kapott

„júdáspénz”ből kezdett új életet, Bandi öccsével együtt, Izraelben. Létemmel, mementóként

állandóan emlékeztettem a tettére, és arra is, hogy imádott Péterkéjét is elhagyta. A szent törvény

szerint nem is találta meg soha.

Hermann Hesse írja, hogy a kiválasztottak a homlokukon viselt stigmáról ismerhetőek

fel. Azért nem tudok pénzt csinálni, és gyarapodni abból, amihez értek, azért érzek

ellenállhatatlan kényszert a vásárlásra, azért imádom költeni, – már ha van – mintha szabadulni

akarnék tőle, mert billog van sütve a homlokomra: PÉNZ! Soha nem vetett fel a pénz, soha nem

szakadt rám a bank, soha nem vittem a főnyereményt a lottón! Sajnos, ez a ma sem bukott

istenség mindmáig nem akar jóba lenni velem. Mindig csak annyit adott magából, amennyi

éppen szükségeltetett.

Tudom, a pénz nem boldogít. Azt is tudom, mennyire képes a PÉNZ megváltoztatni a

jellemet. Akinek nincs az öl, akinek van az ölet érte. Nem irigylem azokat, akik pénzre, sikerre

váltották az intimitásra fordítható pillanatokat. Aki mindent pénzért tesz, az előbb – utóbb

mindent megtesz a pénzért.

A pénz, és hatalom elsöpör, és feje tetejére állít minden évezredes értéket. Ma már akkora

a hatalma, hogy az üzletből vallást, a bankokból templomot csinált. Róbert bácsi ingyen

konyhája az irgalmasság szinonimája volt a háború előtt. A jótékonykodás sajnos ugyanolyan

üzlet, mint bármi más. A paradicsom egy kis darabja az ügyeskedőknek. Mögötte nagy

haszonnal járó ügyek állnak, amelyek a rosszfiúknak kedveznek. Ha már a segélyszolgálatok is

megtalálhatóak a piacon, nagy a valószínűsége, hogy a kormány lefeküdt az üzleti világgal. A

pénzért versengő világ lüktet mindenben.

Idézet Piotr Weresniak: Kedden öltek meg c. könyvéből:

A nagy vállalati konglomerátumok piszkos pénzekkel fizetik le a korrupt politikusokat.

Nincs a világon olyan üzletember, aki tiszta pénzből fedezné a kenőpénzeket. Sokat tudni az előre

elrendezett privatizációkról, az állami cégekből kiszivattyúzott pénzekről, a kamu hitelekről,

amikről tudni lehetett, hogy soha nem kerülnek törlesztésre. Az ú.n. üzleti szférában ma több

mocskos pénz van, mint a kábítószer bizniszben, vagy a tolvajlásban.

Fegyverkereskedelemmel elsősorban a kormányok foglalkoznak, a maffiákat különleges

szolgálatok ellenőrzik, a helyi háborúkat más kontinensen eladott kábítószerből finanszírozzák.

1975. szeptember 30–án felrobbant, és a Földközi–tengerbe veszett a MALÉV 240–es járata. Mintegy 50

főnyi utasa, és 10 fős személyzete a tengerbe veszett. A tragédia körülményei máig tisztázatlanok, és mintha senki

sem sietne pontot tenni az ügy végére. Egyes vélemények szerint biztosítási csalás történt, mivel a polgári gép

fegyvert szállított, így erre az esetre nem terjedhetett ki a Lloyd’s biztosítása, ezért lehetett, hogy az eset után a

magyar fél csak egy gyors vizsgálatot tartott, amit pár mondatos közleménnyel lezártak. Annyi bizonyos, hogy ha

23

kiemelnék a roncsokat, kínos lenne, ha fegyvereket találnának benne. Kamatostul vissza kéne fizetni a biztosítási

összeget. Azonnal pontot lehetne tenni a lezuhanás közvetlen okát firtató találgatásokra, és bizonyosságot nyerne a

gép lelövése is, ráadásul ez esetben a magyar gép lelövőjét is perelni lehetne. A gép roncsai ma is a tenger mélyén

fekszenek, a fekete dobozzal együtt. Akkoriban 37 holttestet partra vetett a víz Libanonban. Ők ma egy tömegsírban

nyugszanak, azonosításuk nem történt meg. (Forrás: Internet)

Borisz Jelcin, és utódja tönkreverte a gazdaságot. Az egykor rettegett Vörös Hadsereget

megalázták. Csecsenföldön rozsdásodtak a tankjaik, mert nem volt hozzájuk alkatrész, és

üzemanyag, a katonák éheztek. Úgy döntött, hogy pozícióját kihasználva itt az idő

meggazdagodni. Ő volt a vezetője annak a csoportnak, amely a hadsereg, és hírszerzés

tisztjeiből, a maffia tagjaiból állt. A szabad piacon árulták az orosz hadsereg katonai eszközeit a

legtöbbet ajánló vevőnek. Eladtak mindent Iránnak, Szíriának, Líbiának, észak–Koreának, és

Pakisztánnak nukleáris technológiától, tisztított urániumon át a rakétatechnikáig, és közben

dollárok tízmilliói vándoroltak a zsebeikbe. (Akkor még nem írtam fel a könyv címét)

A széteső kommunista államok olyanok, mint a süllyedő hajók. A bűnözők patkányok, akik

elsőként menekülnek el. Vannak kapcsolataik, van pénzük, megengedhetik maguknak. Sok,

Nyugaton menedéket kereső ember nem egyéb, mint bandita, akik egyáltalán nem az elnyomás

elől menekülnek, hanem új vadászterületet keresnek. Olyan egyszerű meghamisítani valakinek a

személyazonosságát, és élettörténetét! ( Henning Mankell: Riga kutyái)

Az orosz maffia ellepte a világot. Gyorsabban terjeszkedik, mint bármelyik alvilági

szervezet a történelemben. A prostitúciótól a zsarolásig, szállodák felrobbantásától a kábítószer–

csempészetre használt tengeralattjáró vásárlásig minden szerepelt a bűnlajstromukon.

Dollármilliókkal a zsebükben szivárognak be majd minden országba. Annyi pénz forog a kezük

között, hogy mellettük Bill Gates is kispályás. (Andy McNab: Tűzfal)

Az alvilág mára teljesen nemzetközi üzletként működik. Az oroszok, kelet–európaiak, az

ázsiaiak kifinomultan dolgoznak. Mára már ők a befektetők. Messzemenően törvényes üzleteik

vannak, ahol a pénzüket mossák. Benne vannak az olaj–és nemesfém–bizniszben, de ott vannak a

bankokban, és a biztosítóknál is. (Joseph Finder: Titkos kapcsolat)

A biztosítótársaságok hármas aranyszabálya: Tagadj, halogass, ne fizess! (Janet Fife–

Yeomans: Heath Ledger élete)

A biztosítótársaságok méltónak bizonyultak mélységes emberszeretetükkel kivívott

hírnevükhöz. (Michel Bussi: Emilie vagy Lyse-Rose?)

A törvények ma már nem működnek, azokat még egy másik, egy sokkal ártatlanabb

világban alkották. A bűnözők átvették a hatalmat.( Jo Nesbo: Boszorkányszög)

A rendőri munka információs hadijátékká válik, amelyben a

hírek kiszivároghatnak, vagy ok nélkül vissza kell őket tartani. Közvetlen

összeköttetés áll fenn a bűnözői, rendőri, és politikai körök között.

Kölcsönösen fedezik egymást, elkövetik az összes létező bűntényt, és

osztoznak a zsákmányon. ( Henning Mankell: Riga kutyái)

Elnézést a kitérőért, lelki szükséglet volt. Vissza a pénzhez.

Nem véletlen, a magyar nyelv szóhasználata. Az amerikai

csinálja a pénzt, az angol kiérdemli, a francia nyeri, a német

megszolgálja, a magyar keresi.

Ránctalan, szép arcú Blanka nagymamám állt hadilábon a pénzzel egész életében. 15

évesen szülte anyámat, majd öt gyerekes anyaként beült a cukrászdába, összes pénzén krémest –

lánya Révész Ilus szavaival – zabált, mit se törődve éhes gyermekeivel.

24

Anyám, Révész Ilona szintén nem tudott szabadulni a pénztelenségtől. Anyja

nyomdokain, a pénztelensége miatt szült meg, és pénztelensége miatt adott el. Így érkeztem a

világra. Homlokomon a stigmával, genetikailag előre kódoltan a pénzzel való állhatatlan, rossz

viszonyomra. Ez az összefüggés a szerelem nélküli együttlétből való fogantatás – a nem tudott

elvetetni a pénztelenség miatt – az értem kapott pénz – nem tudok pénzt teremteni – imádom

elkölteni a pénzt – között. Valószínűleg őket akartam megváltani, hogy átvettem a pénzhez

fűződő: „viszonyom = iszony” alapállást.

Állj! Nem így van! Most értettem csak meg. Hátborzongató, hogy több mint

ötvenvalahány átolvasás után, a meglévő szöveg átrendezésével rájöttem életem legnagyobb

problémájának megoldására, magyarázatára. Nevezd, ahogy akarod!

Hellinger szerint a pénzzel való jó viszonyt Révész Ilona nem tudta megadni nekem. Az ő

anyja sem tudta megadni neki. Ha jól belegondolok, pontosan a generációkon átívelő

pénztelenség az ára Révész Ilonától kapott életemnek, melyért szaros pelenkám szagától

hamvasztásom porlasztásáig a pénz hiányával fizetek. Paradoxonnak tűnik, mégsem az.

Zsidó anya, és keresztény apa egyszeri együttlétéből születtem, aki nem azonos az

előttem született Péterke apjával. Zsidó házaspár ötven évesen fogadott örökbe, és egy újabb

Hitlertől való félelmük okán keresztlevelem tanúsága szerint a Rózsák terei Szent Erzsébet

templomban „kaptam” a keresztséget. A Rákosi korszak vallást száműző időszakában csak az

önmagamba vetett hit fontosságának ismeretét sajátítottam el szüleimtől.

Az ember tisztelje, és szolgálja a saját tehetségét. Én úgy hiszek magamban, mint csak a

jó Istenben. A magamban való hit az életem, e nélkül élnem nem lehet. Az ember csak magában

higgyen, de az olyan legyen, mint a vallás. (Harsányi Zsolt)

Nyolc gyerekes sváb anyától, és metodista lelkész apától született, lélek intelligens férjem

rendelkezik egy felsőbbrendű intelligenciával, ami semmilyen tanítási formában nem tanulható.

A vele töltött negyvenöt esztendő alatt – gyarlóságaimat beismerve – állandóan jobbítani

igyekszem magamon. Isten megtalálásában is ő a legnagyobb segítőm, társam. Mellette szárnyal

a szívem, dalol a lelkem, és szárba szökkent Istenbe vetett hitem magocskája, ha nem is a kezdet

kezdetén. Lelkész Apósom egyszer úgy fogalmazta egy nekem írott levelében, hogy mindegy

milyen úton, végül is célhoz értem.

Értelem nélkül fogant életemmel lehetőséget kaptam, hogy értelemmel jobbá tegyem a

világot. A mérleg serpenyője tehát kiegyensúlyozódott. Ugye érted?

Itt az ideje, hogy megismerkedj Hellingerrel, és módszerével.

Bert Hellinger, német pszichoterapeuta

Rosszul érzem magam. Elkezdtem egy pszichoterápiát, és a

terapeuta azt mondja, hogy öt év kell majd a kezeléshez.

Azt mondja, hogy csak öt év múlva lehet jobban? Nem csoda,

ha rosszul érzi magát! (Bert Hellinger)

1925–ben született. Filozófiát, teológiát, és pedagógiát tanult, majd

egy katolikus misszionáriusrend tagjaként tizenhat évig a zuluk között

dolgozott a Dél–afrikai Unióban. Ezt követően pszichoanalízissel foglalkozott. A

csoportdinamika, az ősüvöltés–terápia, a tranzakcionális analízis, és a hipnoterápia egyes

25

elemeinek átvételével, az 1980–as években kialakította tapasztalati megfigyeléseken alapuló új

családterápiás módszerét, a hellingeri családfelállítást. A családterápia módszereit saját

eseteinek alapos megfigyeléseivel ötvözve túllépett a hagyományos nyugati pszichológia

megszokott fogalmi keretein, és új módszerével rövid időn belül igen látványos sikereket ért el.

A módszert a pszichológus–pszichiáter szakma eleinte kiátkozta, ennek ellenére

fokozatosan elterjedt, és megszilárdult. A kilencvenes években Németországban, 2000–től pedig

világszerte futótűzként terjedt el Hellinger új módszere. A külföldi, és hazai tapasztalatok szerint

rendkívül erőteljes, pontos, és hatékony. Egyrészt új fényben láttatja az életünket nehezítő

bajokat, betegségeket, kudarcokat, másrészt lehetővé teszi, hogy ezeket a terheket sokszor

katarzisig mélyülő érzelmi átéléssel mintegy letegyük. Mindez csoportos, és egyéni foglalkozás

keretében is megtörténhet.

Hellinger szerint létezik egy közös családi lélek, amely legtöbbször tudattalan szinten

befolyásolja, meghatározza az egyén életét. Ezt egy energiamezőként írta le, amelyben szigorú

törvények uralkodnak.

A „családfelállítás” ennek a mezőnek a „megkérdezése”.

Hellinger felfigyelt arra, hogy testi–lelki bajaink kialakulását nem lehet csak a saját

életünk eseményei alapján megérteni. Úgy tűnik, mintha sorsunk elválaszthatatlanul

összefonódna kibővített családunk tagjainak sorsával.

A közös családi lélek olyan energiamező, amelyben mindenki benne foglaltatik, aki csak a

kiterjesztett családhoz, az ún. klánhoz tartozik, függetlenül attól, hogy tudunk–e a létezéséről,

vagy nem. Ez a mező, a tagokból összeállt új egész, mint minden rendszer, több mint részeinek

összege, és megvan a saját működési mechanizmusa. Ebbe a nagy egészbe ágyazódik be az egyes

ember élete. Sokszor oly módon irányítja azt, hogy az illető arról nem is tud.

Mindezzel szinte egy időben kezdett el foglalkozni az angol biológus, és filozófus Rupert

Sheldrake, az összetartozó lények vizsgálatával. Az állatcsoportok tagjai, az állat, és gazdája, az

összetartozó, egymással kötődésben élők, akár nagy távolságon is áthatoló kapcsolatban állnak

egymással. (ld Hacsi c. film. Okvetlenül nézd meg!) Hogy ez az egymásról való tudás létezik,

arról sokunknak van saját tapasztalata. Az ő elmélete szerint is ez egy energiamező, melynek

köszönhetően az egyedek ill. az egyének a távolból is tudnak egymásról.

Morfogenetikus mezőknek nevezi az összetartozó élőlények közötti láthatatlan hálót.

2003–ban a Wieslochban tartott Első Nemzetközi Család–, és Rendszerfelállító

Konferencián Hellinger, és Sheldrake egyetértettek abban, hogy ugyanazzal a jelenséggel

dolgoznak

Hellinger szerint a közös családi lélek szintjén, ebben az energiamezőben nincs idő, csak

tér létezik, azaz a múlt, jelen, és jövő dimenziói egybecsúsznak. Ezen a mély, tudattalan szinten

fontos, szigorú törvény a rend, amelyet a szeretet rendje néven emleget.

Az is gyakran tapasztalható, hogy a rend megbillenése generációkon át cipelt kötéseket,

nehézségeket, problémákat eredményez, melyek szülőről gyermekre szállnak, és gyakran a

személyes élet nehézségeinek köntösében jelennek meg. Biztos, hogy a saját problémánkat

cipeljük? Vajon mindig alanyi jogon szenvedünk? Ha mégsem így van, akkor ki helyett, kinek a

nevében gyakoroljuk az ön–sorsrontást? Ez Hellinger–módszerének lényege. Segít, hogy más

szemszögből nézzünk a problémáinkra.

Minden ember számára a szülei, és a családja jelenti élete legfontosabb kötelékét. Mégis

a szó, hogy „családom”, sokak számára jelent fájdalmat, haragot, hiányérzetet. Van, hogy egy

26

sorsátvállalás áll az útjában annak, hogy egy gyerek nem tudja családja részének érezni magát.

Van, hogy a szülők sorsátvállalásai, az ő történetük nem engedi, hogy ideális környezetet

biztosítsanak a gyereküknek, aki így sok hiány, és fájdalom árán tud felnőni.

Ha az ember nem tudja érzelmileg is átélni, hogy kapott egy életet, úgy, ahogy azt adni

tudták, gyökértelenné, boldogtalanná válik, valami mindig hiányozni fog, mégpedig valami nagy,

és lényeges.

Ám, ha látja, hogyan alakítja minden ember életét a Sors nevű nagyhatalom, az övét

ugyanúgy, mint a szüleiét, hogyan működik az élet, a szeretet, és a rend törvénye mindannyiunk

életében, akkor megérti, hogy mindent megkapott, amit adni tudtak, és amit nem tudtak megadni,

az élete ára.

Sikerül a szívével is megérteni, hogy a gyökereiből kapja meg mindazt, ami az élethez

kell. Testének anyaga, lelkének energiái szülein, nagyszülein, dédszülein, és azok szülein

keresztül érkezett/érkezik el hozzá. Ha tudattalan gyereki szeretetből már nem akarja tovább más

sorsát, és érzelmeit cipelni, akkor leteheti az átvett sorsot. Kezébe veheti az életét, csinálhat

belőle valami nagyon jót, hogy családtagjai lássák, érdemes volt továbbadni neki. A legnagyobb

ajándékot, amit csak ember embernek adhat: az élete.

Hellinger megfigyelései alapján a családi lélekben/mezőben szigorú törvények

uralkodnak. Ezt a rendet három alapvető törvény határozza meg. Ha ezek megsérülnek, az

komoly negatív hatást gyakorol a család, és az utódok életére.

1. Az odatartozás joga: Hozzátok tartozom

A kiterjesztett család (a klán) minden egyes tagjának egyenlő joga van ahhoz, hogy a

többiek a családhoz tartozónak ismerjék el. Ez a jog sokszor sérül: van, hogy valakit ténylegesen

kitagadnak, mert mondjuk a család morális értékeinek nem megfelelő dolgot követett el. Olyan is

van, hogy azért akarnak elfelejteni valakit, mert nagyon fáj az emléke.

Kik tartoznak a klánba, a családi lélekbe?

A testvéreink – mégpedig az összes, mindegyik, akikkel az egyik szülőnk közös. A szülők,

és az ő testvéreik, a nagyszülők, és a testvéreik, esetenként a dédszülők, továbbá a szülők, és

nagyszülők házassága előtti fontos kapcsolatok. Ez az ember – ill. lélekcsoport az, akiknek sorsa,

össze van kötve egymással, akár tudnak egymásról a tagok, akár nem.

Sok családban létezik abortált, vagy halva született gyermek, akiről senki sem beszél, akit

tabunak nyilvánítottak. Így akarják kiszorítani az emlékét is a családi köztudatból, mintha soha

nem létezett volna. Az odatartozás jogát tagadjuk meg akkor is, ha azt mondjuk, hogy az, akit az

egész család megvetett, szívinfarktusban halt meg, holott öngyilkos lett. Ezzel a sorsát tagadjuk

ki, az ember, és sorsa pedig elválaszthatatlan egymástól. Ők azok a családtagok, akik nem

kapják meg az őket megillető helyet a rendszerben.

A konkrét, vagy átvitt értelemben kitagadott családtagok energetikai lenyomata ott van a

mezőben, csak a viselkedés szintjén vákum van a helyén.

Különös jelenség az elvesztett iker esete. Ha a terhesség ikerterhességnek indul, és az

egyik iker egy pontnál nem fejlődik tovább. Nyomtalanul felszívódik, vagy egy csomó marad

belőle a placentában. Az is lehet, hogy a megszületett gyerekben egy ciszta tartalmazza az

elvesztett ikertestvér embrionális szöveteit. Még ha nem is tudnak az elveszett ikerről,

megszületett párja lelkében ott van az elveszett ikertestvér lenyomata, és akár egy életen át

tudattalanul keresheti őt.

27

A későbbi utódok gyakran valamilyen megmagyarázhatatlan hiányérzettől hajtva

tudattalanul keresik a sokszor nem is ismert családtagot, anélkül, hogy bármit tudnának

létezéséről vagy sorsáról.

2. A hely törvénye: Elismerve az előttünk jövőket – helycsinálók

A családi rendszerben minden egyes családtagnak megvan a saját helye (vesd össze a

puzzle/kirakós játékkal: csak akkor jó a kirakott kép, ha mindegyik darabkája megvan, és a saját

helyén van), és csak a saját helyén élhet jól.

Az ember a szülőjétől kapja az életet. Ezért számára mindig a szülő a Nagy, ő, a gyerek, a

Kicsi.

Amennyiben a gyerek a szülőjével egy szinten lévőnek éli meg saját magát (pl.: aktívan

beleavatkozik a szülők kapcsolatába, pártot fog, és tanácsot ad), vagy a szülőjénél is

nagyobbnak (pl.: megadom neked apám, amit annak idején nem kaptál meg a nagyszüleimtől),

élményszinten egy vagy két generációs létrafokkal feljebb ugrik a saját helyénél. Így nem tudja a

saját életét élni, gyökértelenné, és stresszessé válik. Élményében hiányzik a gyerek–lét, amit

majd nagy valószínűséggel a párkapcsolatában akar pótolni.

Viszonylag újszerű, és meglepő tapasztalás, hogy milyen erős tudattalan kötést

eredményez az, ha valakinek a „számlájára” születtünk. Minden olyan párkapcsolatban, ahol

felmerül, hogy a két ember együtt adja majd tovább az életet, kialakul az ún. kötődés nevű lelki

kapocs, melynek kevés köze van a szeretet, és szerelem nevű érzelmekhez, azoktól teljesen

függetlenül létezik. Ha egy ilyen kötődés bármilyen oknál fogva, bármilyen esemény

következtében megszűnik, az a léleknek fáj – ismerjük a rossz házasságok végét jelentő váláskor

a várt megkönnyebbülés helyett átélt mély fájdalmat.

Ha szülőm, vagy nagyszülőm előző kapcsolata átadja valamilyen oknál fogva a helyét

annak az embernek, akitől az életem van, azzal ténylegesen hozzájárult ahhoz, hogy én legyek.

Egy kötődésből kiszakadni fáj, ezért ezzel a fájdalommal ő is árat fizet az életemért. Ezzel a

fájdalommal nyeri el az illető a helyét a klánunkban, ő is „hozzánk tartozik”, és jár neki, hogy

áldozatát elismerjük, és tisztelettel elfogadjuk.

Ha elveszik bárkitől az őt megillető helyet, azt a rendszer „jóváteszi”. (Lásd Jákób, és

Ézsau, vagy a Buddenbrook ház történetét.)

Soha nem akartam tudomásul venni, hogy létezik a biológiai apám is. Vas István Zoltán

folyton azt kérdezte a velem készített riport során, miért, hogy őrá nem vagyok kíváncsi? Őt

sokkal jobban izgatta az apa személye, mint engem. Kár, hogy akkor még nem ismertem ezeket a

téziseket. Talán ha korábban megértem eme összefüggéseket, ma még többet értenék meg

önmagamból is.

Kedves biológiai Apám!

Kérlek, bocsáss meg a fájdalomért, melyet személyed megtagadásával okoztam neked!

ITT, és MOST köszönöm meg az életemet Neked, és tisztelettel elfogadom áldozatodat, amit

ezzel hoztál meg értem!

3. Kiegyenlitődés törvénye – Szigorú könyvelés: adok–kapok

A családi lélekben működik egy megmagyarázhatatlan, tudattalan lelkiismeret. Ha a

tagok közül valakivel valami életbevágóan rossz történik, akkor másvalaki, rendszerint egy–két

generációval később született gyerek, átveszi egy családtag nehéz sorsát, hányattatottságait.

Ebben az esetben az illető ugyanúgy él, érez, és viselkedik, mintha az a rossz dolog vele történt

volna meg, és nem nehéz sorsú elődjével.

28

A kapcsolatok lényege, hogy a felek szeretetből adnak egymásnak, erről viszont a

tudattalan mély szintjén szigorú könyvelés folyik. Ha az egyik fél sorozatos adással nem várja

meg, hogy a másik viszonozhassa ezt, akkor ezzel „eladósodott” helyzetbe kényszeríti partnerét,

aki tudattalanul kimenekül ebből a számára kellemetlen helyzetből.

Ez a rend helyreállítható, ha a tartozás tényét kimondják, elismerik, elengedik a felek.

Érdekes dolog, hogy mindez negatív értelemben is működni látszik: ha az egyik fél bántást ad a

másiknak, akkor azt a szigorú könyvelés értelmében a másik viszonozni fogja, azonban jó esetben

a szeretetéből adódóan nem kicsit több rosszat, hanem kicsit kevesebbet ad.

Ilyen rossz az is, ha valaki nem kapja meg az őt megillető helyet, és tiszteletet.

A gyermeki szeretet ereje, a gyermeki lojalitás is a kiegyenlítődés törvénye kapcsán merül

fel. Úgy él, mintha tudattalanul vállalt gyermeki fogadalom volna a lelkében:

Kedves szülőm, nagyszülőm, rokonom, viszem helyetted a nehéz sorsot.

Ha menned kellett, akkor követlek – a halálba, a rossz sorsba, a betegségbe.

Átveszem Tőled a nehéz érzelmeidet, hogy ezzel is segítsek Neked.

Drága anya, ha neked nehéz volt, nekem sem lehet könnyű. Ha te szenvedtél, én

követem a példádat, átvállalom a sorsodat.

Majd én bűnhődök a te bűnödért.

Inkább én halok meg helyetted, hogy te maradhass.

Gyakran megtörténik, ha az anya valami miatt nem tud jelen lenni feleségként a férje

oldalán, akkor a lánygyermek a gyermeki szeretettől vezérelve, tudattalanul belép a feleség

szerepébe. Lelkében azt mondja apjának: „Majd én megadom neked, amit anya nem tud

megadni.” Ebben az esetben is felborul a rendszer, mivel valaki nem a saját jogos helyét

foglalja el. Ilyenkor gyakran megfigyelhető, hogy a más szerepbe átlépett gyermek nem tudja

igazán megélni saját gyermeki létét, ez pedig égető hiányt hagy maga mögött.

Ha e törvények ismeretében vizsgáljuk meg, miért nem sikerül úgy élnünk, ahogy

szeretnénk, kiderül, hogy a családunkban megsérült a rend, a három törvény valamelyike, és a

rendszer, a családi lélek megkezdi a kiegyenlítő (jóvátevő) akciókat.

Működésbe lép a rendszer–lelkiismeret, melynek megnyilvánulásaként egy gyerek kezd el

érthető ok nélkül rosszul élni, vagy valamilyen testi–lelki tünetet mutatni. Mivel az okok ilyenkor

nem a saját élettörténetében vannak, mindaddig eredménytelenek maradhatnak a testi, és lelki

kezelések, amíg a rejtett, tudattalan fogadalom napvilágra nem kerül, és fel nem oldódik.

Néhány példa, milyen esetekben valószínű, hogy beindul a rendszer–lelkiismeret, és egy

gyerek akarja „jóvátenni” azt a rosszat, ami a felmenőjét érte. Ilyen:

Ha valaki nem tudott megszületni.

Ha megszületett, de viszonylag hamar, az élet delelője előtt meghalt.

Ha valakit nagy, életbevágó sorscsapások, és veszteségek értek.

Ha valaki nagy bűnt követett el, és vezekelnie kellett vagy kellene.

Ha valakit ténylegesen kitagadtak, vagy mintegy töröltek a családi köztudatból.

„Miközben a körben ültem, és figyeltem az éppen zajló állítást, hirtelen előrehajoltam, és

a nyakamhoz kaptam, mintha valami fojtogatna. A terapeuta ezt, észrevette, és behívott az

állításba. Fogalmam sem volt, mi történik velem, de később kiderült, hogy az állító családjában

az egyik nagymama felakasztotta magát.”

29

„Világéletemben azzal küzdöttem, hogy nem működtek a párkapcsolataim, sőt, nem is

nagyon voltak, inkább elhíztam a nőiességemet, csak hogy ne kelljen ezzel a témával foglalkozni.

Emellett amióta az eszemet tudom, egy megmagyarázhatatlan érzés azt súgja, hogy nem lesz

gyermekem.

A családállításomban ezzel a problémával szerettem volna szembenézni. Az derült ki,

hogy anyai dédnagyanyámmal vagyok szoros kötésben, az ő nehéz női sorsával vállalok

közösséget. Az állítást követően folytatott nyomozásom következtében megtudtam, hogy

dédnagyanyám a gyermekszülést követően lebénult. Élete hátralévő harminc évét tolószékben,

kiszolgáltatottan, magányosan töltötte. Valószínűleg tudattalanul a lelkem azt mondta, ha ezzel

jár a gyermekszülés, akkor én inkább nem szülök gyermeket.”

20. Kérlek, gondolkodj el a saját életeden úgy, hogy mondatról – mondatra végigmész a

Hellinger c. fejezeten. Ahova be tudod helyettesíteni életed bármely szereplőjét, mozzanatát, bármit,

amiből ráismersz valamire, valakire, ott állj meg. Ott dolgod van! Ne sajnáld rá az időt! Köszönöm!

A pénz c. fejezet elején pénzveszteségnek tituláltam örökbefogadásom anyagi

vonatkozását. A szóhasználatom helyesen nem pénzveszteség, hanem befektetés. Hollódyék a

befektetett pénzüket szerették volna bennem, általam, visszakapni. Édes jó Istenem, de

szeretném tudni, megérte–e nekik? Hányszor mondogatták, hogy mégis csak jó döntés volt!

Hányszor, de hányszor várták a megerősítést. Mindenhonnan.

Emlékszel, Anyu?

Sági Erzsi néni a combnyaktörésedkor ült az ágyad szélén, azt hitte, kint vagyok a

konyhában, akkor mondta neked:

Látod Olgi, kár lett volna visszaadni ezt a kislányt. Mégis csak jó, hogy

felneveltétek.

És hogy sajnáltad Horváthékat, akik befaragtak szegény kettyós Katival, aki feje

pókhálós padlásán tartotta az eszét. Ahová nem vezetett lépcső, és nem nyílt ajtó.

Boldog voltál, hogy velem mégis csak szerencsétek volt.

Tudatalattim gyengéden megkezdte működését. Évtizedekbe tellett, míg minden

tudatosult bennem. Feldolgoztam.

Életem arról szólt, hogy tudat alatt meg akartam érni azt, amennyibe kerültem.

30

Tizenöt évesen

Tizenöt éves születésnapomon Bözsi, Pista (esküvői fotójuk), Apu, Anyu, Gyula bácsi,

Mici néni előadták örökbefogadásom körülményeit. Gyula bácsi

(elvetélt zugjogász) elmélete szerint, aki született, az meg fog halni,

tehát minden szülő potenciális gyilkos. Ráadásul előre megfontolt

szándékkal ítéli halálra saját gyermekét. (Nem fogod elhinni, legalább

nyolcvan alkalommal olvastam már végig, és csak most vettem, észre,

hogy a felsorolásban mennyire a tudatalattim vezérelt. Te is,

észrevetted? Bözsit írtam előre, az Anyukámék helyett. )

Hangzatos vélemény egy debella, gyermektelen feleség

jelenlétében mindenkor ezt hangoztatni. Trükkösen jó kifogás. Nekik.

Bár igaz, hogy életünk minden percében a halál felé menetelünk, vagy

szambázunk, ahogy tetszik. Csak az nem mindegy, hogy közben mik történnek, pontosabban mit

engedünk megtörténni.

Szóval Gyula bácsi, meg kedvesnek egyáltalán nem mondható, Brünhildaként fölém

tornyosuló felesége személyét nagyon utáltam, ám az öreg élvezetes előadásmódját, és

megállíthatatlan beszélőkéjét imádtam. Ez az utálat ötvöződött haraggal, és méreggel 15.

születésnapomon. Vendégségbe jöttek hozzánk Gyula bácsi+felesége őnagysága, Bözsi (a

hajdani cselédlány, addigra ápolónő a Korányi TBC szanatóriumban), és kórboncnok kutató,

szuper okos férje. Anyukám tőle szokatlan módon izgatottan készülődött. Még ő is tartott Mici

néni mindenre karvalyként lecsapó, undok szájától.

Nem igazán értettem, miért kell az általam imádott Bözsiéket egyszerre meghívni az utált

házaspárral?

Szóval megérkeztek a vendégek, igyekeztem jó képet vágni. Bözsiék felé megnyilvánuló

szeretetem, Gyula bácsi, főként Mici néni iránti határtalan utálatom közötti különbség szinte

kézzelfoghatóan érzékelhető volt.

Bözsi férje mesélte el már felnőtt koromban, hogy Gyula bácsi hetekkel azelőtt úgy

készült erre az „előadásra”, mint színész a fellépésére.

Kávé, sütemény elfogyasztása után az öreg zugjogász belekezdett mondókájába. A pici

koromat megelőző időszakkal kezdte, a nagy világégés utáni már nem fiatal házaspárral, akik

időt, pénzt, fáradságot nem kímélve mindent megtettek azért, hogy egy négy, és fél hónapos

kisleánykát megszerezzenek, és felneveljenek.

Közel negyven perces expozéja után jött a lényeg, hogy tulajdonképpen nem ők a vér

szerinti szüleim. El tudod képzelni azt a hatást, amit tizenöt évem minden pimaszságával,

dühével – amiért mindezt végig kellett hallgatnom, és pont tőle – nyájasan azt mondtam:

Gyula bácsi, én ezt az egészet mind nem hiszem el!

Kénytelen voltam egy kis hatásvadász szünetet tartani, amíg szavaim értelme

leszállópályát talált a fejében, majd megadtam a kegyelemdöfést minden jelenlévőnek:

Nekem Apu az Édesapám, és Anyu az Édesanyám! Kár volt erről ennyit beszélni!

Bözsivel ezután elmentünk ama bizonyos, hajdan poloskáktól hemzsegő lakásba, ahol

valamikor Révész Ilona lakott. Az Auróra utcai, többszörös társbérletben Fried Izidor, és neje,

31

született Révész Edit, Révész Ilona húga élt. A hármas társbérletből rájuk eső szobájukban (a

fürdőszoba egy másik, a konyha egy harmadik társbérlőé volt!) petróleum főzőn rotyogott a kaja.

Azt sem tudtam, hogy ilyen létezik, nemhogy láttam volna ilyent.

Itt már szó volt a Révész családról. Edit azért jött haza Izraelből, mert az első szerelme

kirúgta a hasából közös gyermeküket, ezt követően a nővére, az én szülőanyám Révész Ilona,

elszerette a vőlegényét. (Kicsit előre szaladva nem állom meg: a sors később benyújtotta a

számlát. Öreg korára, közel harminc év házasság után elváltak, és férjének sikerült teljesen

kisemmiznie. Ő is megkapta a magáét: Alzheimer kórban, teljesen elhülyülve, öcsém által

finanszírozott idősotthonban végezte.)

És még mindig nem jutott eszembe az 1947–ben kiadott gyámhatósági engedély. Agyam

jótékony homályba burkolta ezt az eseményt, hogy megóvjon az idő előtt megismert igazság

érzelmi sokkjának terhétől. Ennyire nem akartam emlékezni. A Révészre. Nem vagyok azonos a

Révésszel. Az a Révész Ilus volt. Istenem!

Álljon itt egy idézet, egy nagyon okos könyvből:

Minden trauma a gyerekkorra vezethető vissza, melynek feldolgozatlansága

felnőttkorunkra is elkísér. Minél szörnyűbb egy emlékünk, annál mélyebbre gyökerezik. Egy

traumát követően folytonosan ott munkál bennünk a legrosszabb, az egész életünkre kiható

tapasztalat következménye. Minden apróság, ami egy emberrel történt, vele tart a jelenbe is.

Minden élmény befolyással van minden döntésre, és ha az élmény traumát okozott, akkor a múlt

szinte minden helyre igényt tart.

William Faulkner szerint a múlt nem halott, a múlt valójában nem múlt el.

A gyerekkori traumatikus élmények a tudatalattiban tárolódnak, vagyis elfojtás alatt

állnak. Csak akkor hívhatók elő, amikor bizonyos velük társuló érzelmek hatástalanítódnak;

rendszerint terápiás módszerek révén. Az elfojtás az előhívási zavarokat képviseli; a célba vett

emlékek hozzáférése aktívan akadályozott.

21. Nálad hogyan működik a tudatalatti?

22. Kérlek, írjál legalább négy esetet, amikor tudatalattid hatására cselekedtél. Vagy éppen

nem cselekedtél.

Például: magad sem értetted miért erre mész. A Postán jössz rá, hogy fel kell adnod a

csekkeket. Lábadat vezérlő tudatalattid irányította lépteidet.

Bözsi ötletére, engem úgy mutatott be, mint „Jutka” osztálytársnőjét.

Kedves, kellemes ember volt a nagynéném, és férje, előkerültek a fényképek, a

történetek, hogy majd „Jutka” a 20. születésnapjára kap Révész Ilonától egy regényt, amiben le

lesz írva az egész élete. Tán mondanom sem kell, hogy ez nem történt meg. Ez is adhatott egy

lökést, e könyv megírásához. Eme beszélgetés után megígértük, hogy legközelebb „Jutkát” is

elhozzuk.

Ám – mint a közhelyekből tudjuk – a sors útjai kifürkészhetetlenek.

Alig egy héttel a vizit után, két középiskolai osztálytársnőmmel sétáltunk a Margit

szigeten, akiknek már elmeséltem a történéseket.

Minden képzeletet felülmúló időzítéssel – meghaladva a hihető, véletlen egybeesések

szintjét – egyszer csak megláttam Izut, és Editet. Mit se tudtam még a Jung–féle

szinkronicitásról!

Paul Éluard szerint: nincsenek véletlenek, csak találkozások vannak.

32

Remegve kérdeztem a két lánytól, hogy mit tegyünk, itt vannak a nagynénémék, akik

ugye úgy tudják, hogy „Jutka” osztálytársnője vagyok. Most mi lesz?

Drága Eda (Edit) kitárt karral, könnyes szemmel jött felém, és csak ennyit mondott:

Ugye te vagy a Jutka?

Válaszolni nem tudtam, csak zokogni, zokogni, a többiek meghatott gyűrűjében

összeölelkezve.

Ennyit a vér szaváról, meg a mesékről.

Ebben az időben kapta meg minden osztálytársam az első személyi igazolványt. Na, mit

gondolsz? Csak úgy simán odaadták a VIII. Kerületi Tanácsnál? Hát igen. Nekem ez is dupla

fáradtságomba került. Miért?

Az illetékes tanácsi dolgozó iszonyú zavarba jött, és azt kérte jöjjek el az anyukámmal.

Fene nagy önállóságomban természetesen eszembe sem jutott, hogy ezért elhívjam valamelyik

szülőmet.

Abban biztos lehet, nem fog eljönni. én már csak ismerem. Tudom azt is, hogy

miért tetszett zavarba jönni – mondtam – de én már mindent tudok, nyugodtan tessék ideadni!

Szegény! Feje még jobban vörös lett, akár a főtt ráké, egyre azt hajtogatta, hogy csak az

anyukám jelenlétében adhatja át a személyi igazolványomat.

Hazamentem, beszámoltam a történtekről. Szüleim meg standa–pityere visszazavartak,

intézzem csak el egyedül, végül is az én igazolványomról van szó. Visszakullogtam a Baross

utcába a vöröslő fejű hölgyhöz, akinél ott volt valamiféle főnök is. Kelletlenül reagáltak szóló

megjelenésemre, de nem volt mit tenniük. Mikor átnyújtották a hatalmas anyakönyvet, hogy

aláírásommal igazoljam az átvételt, megértettem zavaruk okát.

Képzeld el, hogy az én oldalamat egy teljesen új lappal ragasztották át! Egyértelműen

látható volt az adatváltozás miatti lapmegújítás, melyen Apukám, és Anyukám adatai

szerepeltek, nem úgy, hogy örökbe fogadtak, nem ám!

Hanem mintha Anyukám szült volna az Alföldi utcában, és nem Révész Ilona!

Révész Ilona – vádbeszéd

Vádollak azért, hogy eladtad pénzért a lányodat, hogy nem te nevelted fel. Nem adtad

meg neki a testvéreivel együtt élés, növekedés, és együtt játszás örömét. Vádollak továbbá azért

is, hogy tetted következményeivel nem számolva, az általad kezdeményezett ismeretség után

durván elutasítottál minden közeledést, és rideg hangon mondtad a telefonba: Jutka, te nem

tartozol ebbe a családba! Kár, hogy egyikünk sem ismerte akkor még Hellingert.

Vádollak azért, hogy 1992–ben, Budapesten járva megtiltottad a gyerekeidnek, hogy

felhívjanak telefonon. Vádollak hogy Shevyvel – a húgommal, Aryevel – az öcsémmel nem

találkozhattam. Vádollak azért is, hogy az én gyerekeim sem részesülhettek nagybátyjukkal, és

nagynénjükkel való találkozás örömében. Vádollak, hogy Budapestet nem mutathattam meg

Shevynek, aki először volt itt. Talán nem utoljára. Vádollak rossz döntéseid következtében

33

elhibázott életedért, mellyel a gyengébbnek rossz példát, elvetendő mintaképet adtál. Vádollak

Shevy droghoz fordulásával, és életminőségének alacsony színvonalával.

Vádollak a szeretettelenségért, és a szeretetre képtelenségért, mely Shevy kisfiának

anyahiányában is megmutatkozik.

Révész Ilona – védőbeszéd

Köszönöm, hogy — pénzért ugyan (ez is azt jelenti számomra, hogy drága Anyukám, és

Apukám minden anyagi áldozatra hajlandó volt értem) — olyan szülőkkel ajándékoztál meg,

amilyen számomra te sohasem lettél volna.

Köszönöm, hogy abban a nehéz helyzetben, amiben voltál, nekem adtad a legdrágábbat:

az életemet. Köszönöm, hogy ezt az életet átadtad azoknak a kezébe, akiknek rám, nekem meg

őrájuk volt szükségem. Így volt ez jól mindenkinek. Hála, és köszönet érte neked ma is.

Köszönöm, hogy nem te neveltél fel nyomorban, apa nélkül, zabigyerekként itthon.

Köszönöm, hogy nem lett belőlem Árvácska, libapásztor, lelenc, állami gondozott.

Köszönöm, hogy nem vittél egy másik országba – melynek állampolgárai nem mindenütt

népszerűek a világban – tehát köszönöm, hogy magyar állampolgár vagyok;

még ha nem is mindig jelent jót e haza polgárának lenni.

A nagy nemzetek mindig is úgy viselkedtek, mint a gengszterek, a kis

nemzetek pedig, mint a prostituáltak. (Stanley Kubrick)

Köszönöm, hogy nekem adtad a testvéreimet már felnőttkorban, így

feltétel nélkül szeretem őket. Nem választ el tőlük semmi gyerekkorban esett

sérelem, bántás, féltékenység. Kár, hogy Budapesten járva nem

találkozhattunk Arye (Erik Hoffman, Izraelben született, Londonban élő, 34 éves koromban

megismert öcsém), Shevy (Bat Sheva Hoffman, Izraelben született, és 40 éves koromban

megismert húgom) Laja, és én, meg az én gyerekeim. Bizonyára még nem jött el az ideje.

Köszönöm, hogy Shevy mégis láthatta Budapestet. Sajnálom, hogy nem az én

„idegenvezetésemmel”.

Sajnálom, hogy gyerekkoromban nem töltöttünk együtt egyetlen percet sem. Sajnálom,

hogy nem éltünk át közösen egyetlen fontos pillanatot. Sajnálom, hogy múltad valamennyi

szégyenfoltjával együtt, engem is igyekeztél elfelejteni, és elfeledtetni. Meg nem történtté már

soha nem teheted, hogy találkozhattam a testvéreimmel. Sajnálom, hogy úgy érzed: nem

tartozom ebbe a családba. Azt is sajnálom, hogy nem voltam elég szerencsés ahhoz, hogy

megpillanthassam a szívedet. Mert minden szívnek, még a legkeményebbnek is van sebezhető

pontja. Te az enyémet pont ott találtad el, és sikerült összezúznod. Életed jó példa arra, mit

hogyan nem szabad tennem, mit hogyan tegyek, hogy jó kapcsolatom legyen mindkét

gyermekemmel, és nekik is velem. Példa értékű az is, hogyan nem, és hogyan igen a

házastársammal.

Semmiben sem vagy bűnös! Sajnállak, hogy 15 évesen anyává lett édesanyád nagyon

rossz gyermekkort adott neked. Erről te nem tehetsz. Hogy milyen példát adtál a gyerekeidnek?

Ez az ő bajuk, ha egyáltalán felismerik.

Köszönöm, hogy életet adtál, és hozzám szülőket is választottál nekem! Köszönöm azt a

gyerekkort, amiben általuk részem volt!

34

Áldassák a neved, Révész Ilona, hogy én Hollódy Judit vagyok!

Révész Péter – akit előttem örökbe fogadtak

Révész Blanka (ránctalan, szép arcú nagymamám), és Raumann Zoltán gyermekeként

1922. július 15 – én született Révész Ilona, vér szerinti, és engem örökbe el/adó anyám. Apja,

Raumann Zoltán – vajh ki tudja miért? – érdekes módon Révészre magyarosította nevét. Révész

Ilona neve így megegyezik anyja nevével, bár törvényesen született.

Révész Ilonától 1944. április 11–én született Révész Péter, vér szerinti féltestvérem, a

bátyám, aki már nevében is hordozta apátlansága megbélyegzettségét. Ez is Hellinger: én is 22

évesen szültem Zsolti fiamat!

1949. május 4–május 8 között az akkor 51 éves Guttmann Jenő, és 30 éves felesége,

Guttmann Jenőné, magukhoz veszik az öt esztendős Révész Péterkét. Majd 1950. december 13–

tól gyámhatósági végzés alapján Révész Péter – Guttmann Jenő+Jenőné fiaként örökbe fogadva

– új neve: Guttmann Péter . Ekkor (ránctalan, szép arcú nagymamám) Révész Blanka, Révész

Ilona édesanyja, 4500 forintot kapott a kisfiúért a Guttmann házaspártól. Révész Ilona 1947

végén, 1948 elején illegálisan elhagyta az országot öccsével együtt, abból a pénzből, amit Judit

nevű lánya örökbeadásáért kapott. Az akkori törvények értelmében elveszítette az anyasági jogát

a Joint otthonban hagyott Péterke nevű kisfia felett. Ahhoz, hogy Péterkét maga után kivitethesse

Izraelbe, először az anyasági jogát kellett visszaperelnie, ami Izraelből 1956–ra sikerült neki.

Ügyvéd útján állandó levelezésben állt a Guttmann házaspárral, akik kérve kérték, ne vegye el

tőlük egy szem „gyermeküket”. Révész Ilona hajthatatlan volt. A gyermek nagy szerelmétől, a

nem zsidó, katolikus fiútól született, aki azonban a háború után nem volt hajlandó őt feleségül

venni.

Anyasági jogát meg/visszanyerve, befizette az 1950–ben

örökbefogadott gyermek hajójegyét 1956. október 18–án. Az akkor

58 éves Guttmann Jenő, és 19 évvel fiatalabb felesége Guttmann

Jenőné számára annyira fontos volt a 12 esztendős Péterke nyugalma,

hogy 1956. zavaros időszakában az elsők között hagyták el az

országot. A Magyar Vöröskereszt 1962–ben kelt adatai szerint,

vagyis 6 év után Guttmann Jenőné szül. Kovács Máriát Budapesten

élő édesanyja keresteti, és meg is találja Izraelben. Az ugyancsak

Izraelben élő Ilana Hoffman szül. Révész Ilona keresteti Révész Pétert, ill. Guttmann Pétert,

sikertelenül. Honnan is tudhatná, hogy abban az országban kellene keresnie, ahol ő is él!

Ilana Hoffman szül. Révész Ilona élete legnagyobb csapása – bár Izraelben férjhez ment,

és született egy fia Arye (Erik), meg egy lánya Shevy (Bat Sheva), – hogy haláláig nem találta

meg kényszerből elhagyott, szerelemből fogant, Péter nevű, elsőszülött gyermekét.

35

Anya csak egy van?

Bert Hellingernek köszönhetően ma, 2006. szeptember 4–én végre elfogadtam ama tényt,

hogy világrahozóm = anyu. Igen, én mindig azt mondtam, hogy az anyukám az, aki az ágyam

fölé hajolt, mikor kisgyerekként beteg voltam, aki felnevelt, taníttatott, és aki már kint nyugszik

a temetőben. Révész Ilona pedig "csak" a világra hozott, hála, és köszönet azért, hogy nem tett el

láb alól, de ő nem az anyukám. Ami ellen kézzel–lábbal tiltakoztam, azt Hellinger módszere

alapján egy pillanat alatt megértettem, magától értetődően el is fogadtam.

A legtöbbet, a létemet, azt, hogy vagyok, azt az Anyunak, vagyis Révész Ilusnak

köszönhetem. Érdekes módon, ezzel soha nem volt gondom, ezt mindig is elismertem, csak az

anyai státuszától akartam megfosztani. Pedig a legtöbbet, a sehonnan, senkitől sem

megszerezhető, legnagyobb ajándékot köszönhetem neked Anyu: az életemet, és most értem

meg, miközben írom, hogy ezt csak egy Anya adhatja, akármilyen is, ő az életadóm. Böbe,

hányszor mondtad, hogy meg kell bocsátanom az Ilusnak. Hellingertől azt is tudom, hogy egy

gyerek sohasem bocsáthat meg a szülőjének. Igen, elfogadom a tényeket, a Te életed, a Te életed

volt. Volt, amilyen volt, tisztellek, és becsüllek érte. Akkor is, ha lelkemnek az a része, melyet

hivatva lettél volna feltölteni anyai gondoskodásoddal, törődéseddel, a mai napig éjfekete

sötétséggel tátong bennem.

Családállításon való részvételem másnapján megmagyarázhatatlan, csillapíthatatlan

vágyam volt, hogy szilvás gombócot főzzek. Héjában főtt krumpli, liszt, darabos szilvalekvár

(még szerencse, hogy ez volt otthon, vasárnap lévén), és nagyon finomra sikerült a gombóc.

Engesztelésül, elfogadásul, vagy mit tudom én, hogy miért, Anyukám, Révész Ilus

emlékére. Ő volt az, aki seperc alatt; Ó ez nem fáradság nekem! – felkiáltással, szilvás gombócot

rittyentett, ha az én kicsi lányomnak Izraelben ez volt a kívánsága. Imádott főzni, és ezzel

kapcsolatos kívánságokat teljesíteni.

Áldás neked odaátra, nyugodj békében Anya!

Álljon itt Judit lányom Révész Ilonához írt, nemrég megtalált levele:

Shalom Nagyi!

Tudod, most végeztem el egy számítógépes tanfolyamot, és vettem részletre egy gépet, és

úgy gondoltam, hogy írok Neked. Aztán az Anyu gépében rábukkantam a szülinapokra, és ebből

kiderült, hogy 4 nappal előbb van a szülinapod, mint az Apué. (A Tied július 12, Apué július 16).

Ez nagyon érdekes. Mindjárt úgy éreztem, hogy jó alkalom arra, hogy ezt elmeséljem Neked, és

meggratuláljalak:

Boldog szülinapot Nagyi!

Kívánom, legyen részed mindig abban az örömben, hogy megoszthasd valakivel az

örömeidet, gondjaidat!

Kívánom, hogy a nehéz időkben is tudj emlékezni a jóra!

Kívánom, hogy élvezd ki az élet minden szép pillanatát!

Kívánom, hogy jó egészségben, gyermekeid, és unokáid szeretetétől övezve jó, és szép

napokat élj meg!

Tápláld az újat, erősítsd a Legmagasabbat, és lásd meg a legjobbat az évek múlásával is!

Üdvözöld a Napot a szívedben, és hagyd, hogy melege mindenkire sugározzon.

Az egész világmindenségben nem találsz nagyobb erőt, és hatalmat a szeretetnél.

Nagyi! Ez a legfontosabb!

36

Tavaly halt meg a Zimre Nagymamám, előtte évben a Zimre Nagypapám, és akarom,

hogy tudd: nagyon szeretlek! Még ha nem is láttalak már jó sok éve, a szeretetet nem lehet

elvenni a szívemből. Akármi, és akárhogy történt, Te akkor is az én Nagyanyám vagy! Meg a

Zsoltié!, és az Apunak akkor is az Anyósa vagy!, és nekem még megvan az a magnókazetta, amin

a Lisával, és az Alexszel azt énekeljük, hogy paprikás csirke nokedlival. Tudod milyen finoman

tudom elkészíteni? Biztos Tőled örököltem, hiszen Te nagyon tudsz, és szeretsz is főzni.

Hát minden jót Nagyi, és még egyszer boldog szülinapot!

Judit unokád

23. Te kit vádolsz, mivel, és miért?

24. Utána írd le pontról–pontra a védő beszédet is!

25. Ki miatt érzel bűntudatot, és miért?

26. Kinek lehet bűntudata veled szemben, és miért?

27. Írd le, mivel vádolod őt.

28. Most írj védőbeszédet, amiben felmented, és megbocsátasz neki.

Sokat, nagyon sokat hagytak egyedül, mikor már nem lakott nálunk Bözsi. Egyik

látogatása alkalmával – ülve az ölében – nyitogattam a nyakláncán lógó, kinyitható kis arany

medált. Kérdeztem kik ezek benne? Kibuggyanó könnyeivel küszködve mondta, hogy a szülei.

Ártatlanul, gyermeki őszinteséggel bukott ki belőlem:

Mondd Bözsi, miért nem te vagy az Anyukám?

Kisjutka, ilyet nem szabad mondani! Megértetted?

Szegénykém, annyira megijedt, hogy

amúgy is megritkult látogatásait még jobban

leredukálta. A fotón egyforma irha bundában

látsz bennünket, amit Bözsi csináltatott

mindkettőnknek a saját pénzén. Korányi TBC

Szanatóriumbéli szolgálati lakásuk falán a

nyári ruhás fotó szolgált bizonyítékul, hogy

amikor „megkaptuk” egymást, még

fényképészhez is elvitt magával.

Családja előtt sem titkolta előző élete szeretetének alanyát.

ÖTVENES ÉVEK – ISKOLÁS ÉVEK Szüleim reggel elmentek otthonról. Elmagyarázták az órán a kismutató állását az ötösön,

akkor várhatóan hazajönnek, és ami a legfontosabb: senkinek ne nyissak ajtót. Be voltam

idomítva, mit kell ajtón keresztül válaszolnom, ha ki az? – kérdésem után azt a választ kapom,

hogy adóvégrehajtó.

Nem volt elég, hogy „a magyar állam nevében itt mindent lefoglalunk” üdvözlés után,

Anyukám nemhogy a retiküljét, de még az abban lévő zsebkendőjét sem vehette ki. A Magyar

Állam nevében, az Olly cipőüzemet államosítók közül vajh kié lett anyukám Mont Blanc

37

töltőtolla, bőrtárcája (a benne lévő pénzzel együtt!), hogy a gyönyörű, bőr csodaretikülről már ne

is beszéljek.

Adóhatóságtól (végrehajtótól) félve, ami megmaradt: drága perzsa, bokhara szőnyegek

(amelyek egy kivételével majd negyven évvel később, a Patyolat szőnyegtisztító telepén, ki tudja

milyen okból kigyulladó tűzben hamuvá lettek. Ma sem hiszem, hogy elégtek!), festmények,

Herendi, és Zsolnay étkészletek, ezüst evőeszközök, márkás porcelán tárgyak átvándoroltak a

család zugügyvéd barátjához. Becsületére legyen mondva, vissza is kaptunk mindent,

hiánytalanul. Csupán a kölcsönbe adott könyveket tartotta vissza „veszélyességi pótlékként”.

Ezek után fordult a kocka. Anyu belügyes orvos barátnőjének márkás készletei, ezüst

evőeszközei kerültek a mi spájzunkba megőrzésre. Szüleim sok mindent megbeszéltek előttem –

kivéve a „Nicht vor dem Kind” kezdetű mondatok után következőket. (Ne a gyerek előtt!)

Kisgyerekként pontosan érzékeltem szüleim torkát, és gyomrát szorongató félelmét.

Zajlottak a kitelepítések.

Tudod Kedves Olvasóm, ez szóról–szóra úgy zajlott, ahogy rémregényekben ez írva

vagyon. Sajnos minden igaz. Házunk előtt éjszaka megállt ama bizonyos fekete autó. A vörös

téboly szadista tobzódása által gerjesztett úgy nevezett csengőfrásztól remegő Anyukám, és

Apukám rettegve várták, hová csengetnek be? A megkönnyebbülés csak addig tartott, amíg fél

óra, vagy tán még kevesebb idő elteltével, az Auschwitzból hazajött Krámer néni átkozódása

vette el a házbeliek nyugalmát. Talán jobban megérted a versemből.

A történelem, pontosabban az általunk kikevert történelem egy eldugult klozet. Folyton

lehúzzuk, mégis visszajön a szar. (Günther Grass)

Történetem – történelem

Mikor születtünk, már megszűnt a pokol,

Csak egyvalami maradt meg; a terror!

Mikor eszméltem, jegyre adták a kenyeret,

S nem értettem, miért reszketnek a felnőttek,

ha éjjel csengetnek?

Este még játszottunk, emlékszel Éva?

Bemutattad nekünk, mit tud egy balerina.

Spicceltél, spárgáztál, emelted a lábad,

Éjjelre már negyven fokra szökött fel a lázad.

Még akkor jöttek értetek...s kiebrudáltak.

Mire hajnalban elhagytátok Pestet,

Szüleid cipeltek egy Heine–Medines testet.

Egyszer még láttalak, derékig voltál gépben

Ez a balettozást elfeledtette veled egészen.

Az ötvenhatos év emlékezetes maradt,

Egy autóbusz a Dunába szaladt.

Aztán árvíz volt, s egy hajnalban földrengés,

Végül októberben nagy jövés–menés.

Nem értettem az utcán miért kiabálnak:

„Vesszen Gerő” – Új idők járnak!

38

Kilián laktanya, Maléter, Mindszenthy,

A rádió a Himnuszt, Szózatot felváltva ismétli.

Nekilódult a bódult tömeg a világba,

S feledni igyekezett, merre van hazája.

November negyedikén, vasárnap hajnalban,

Soha nem hallott ágyúdörejre riadtam.

S mikor Apuval először mentünk az utcára,

Sírva meredtem a Divatcsarnok füstölgő romjára.

A házakon belövés, ágyú lyuggatta sebek,

A zuglói nyilasok mellén újra fegyver fityeg.

Tizenkilencen ültek a vádlottak padján,

Húsz évvel a felszabadulás után.

A tárgyaláson borzadva hallgattam,

A lehetetlen szörnyűségeket sorban;

Tűvel kiszúrt szemet, ringó vérszőnyeget,

Rákos patakba lőtt ártatlan életeket.

De egy élve maradt! Kellett, hogy éljen!

Kellett, hogy egyvalaki mindent elmeséljen!

Tovább lépkedve az emlékek országútján

Elfeledettnek hitt képek jőnek egymás után.

Emlékezem a zöld, lovas–postakocsira

Egyszer egy fiú szemébe csapott

a kocsis ostora.

Én még láttam a régi Nemzeti Színházat,

Melynek órája alatt randevúztak százak,

Végigéltem az aluljárók építését,

Meg az álmennyezet repedését,

Láttam Gagarint nyitott autóban,

S Kennedyt is, a televízióban.

Láttam Vitrayt, sámlin állva,

Latinovitsot, „Gyalog a mennyországba”,

Öveges professzor összes kísérletét,

S Jávor Pált, a nők szeme fényét.

Egy–egy régi műsort, ha ma újra látok,

Könnyezve számlálom, életben kit találok?

A film megőrzi a fiatalság hamvát,

Az amorózók snájdig, bűvös sharmját,

De kegyetlen őszintén mutatja a ráncot,

A tovatűnő álmot, a múló ifjúságot!

39

1979. december 23 –1981. Április 7.

( – ben jegyzem meg, hogy versem születésének dátuma, és így a címe is biztosan előbb

volt, mint az egyik rádióműsor ugyanezen címe. Ez is bizonyítja, hogy mindannyian Jung

Kollektív Tudattalanjából merítkezünk!)

Köszönet Veiszer Alinda: Záróra c. műsoráért – Garas Dezső alábbi

mondataiért.

Ötvenhatban negyedéves főiskolásként mitől félt?

Süvítettek a golyók. Szeretnék valamit rögtön leszögezni ötvenhatról. Ahány utca, annyi

ötvenhat van. Ahány ember, annyi ötvenhat.

A második világháborúból emlékszik még valamire?

Örültem, hogy életben maradok.

Volt–e konkrétan életveszélyben?

Hát hogyne. Én stigmával a kabátomon jártam. Gondolja, hogy az nem volt konkrét

veszély? Az egy szörnyű dolog volt, akkor is féltünk.

Ki tudta törölni?

Nem tudtam kitörölni, nem jött szembe. Nem kellett foglalkoznom vele. Most megint jön

szembe.

Én azért tartom fontosnak, hogy erről is beszéljünk, mert ez lehet, hogy kegyetlenül

hangzik, de ön az utolsó generáció, aki elmondhatja.

Ebben egyetértünk. Ez az utolsó generáció, aki még fél. De hát ugye volt az a rendkívül

silány, és nem tudom már minősíteni, milyen vita pár évvel ezelőtt, hogy ez felszabadulás volt,

vagy megszállás. Itt is ahány ember, annyiféle. Mi lógtunk, bujkáltunk. Megláttuk, hogy a

pincébe berobban az első piszkos orosz katona, koszos, véres, sáros, fegyverrel a kezében, és az

egy kiskatona volt.

Szeretném mindenkivel közölni, hogy hozzánk oda, a pincébe nem a Szovjetunió

Központi Bizottságának a tagja jött. Nem Sztálin elvtárs jött, akit később gyűlöltem, mindmáig.

Az a kicsi, koszos, sáros orosz katona jött, és akkor tudtuk, hogy életben maradunk. Miért ne

lenne ez nekem felszabadulás?

És miért megszállás azoknak, akik szintén így voltak, csak most fényezik magukat?

A háború után az emberek sokat meséltek róluk, hogy nőket erőszakoltak, fosztogattak,

embereket vittek el málenkij robotra, kis munkára, amiből csak évek múlva tértek haza. A nagy

része bizonyára igaz. Nem mintha mentség lenne, de végül is egy ellenséges országban

harcoltak, amelyik megtámadta őket. Tudnának mesélni a magyar katonákról is történeteket az

orosz parasztok, vagy Újvidéken a szerbek, mert a háborúban eldurvult katonák nemigen

különböznek egymástól sehol a világon.

De arról kevesebbet beszélnek, hogy például az ’56–os forradalom alatt ki kellett cserélni

az itt állomásozó szovjet katonák nagy részét, mert félő volt, hogy nem lőnek majd a magyarokra.

40

A friss megszállóknak pedig bebeszélték a tisztek, hogy a német fasiszták ellen fognak harcolni,

és amikor azok rájöttek az igazságra, több szovjet kiskatona átállt a forradalmárokhoz.

Nem nehéz kitalálni, mi lett velük utána. (Kepes András: Tövispuszta)

Demokrácia

Ha ez a demokrácia, nem kérek belőle!

Nem tetszik a stílus, futnék előle.

De itt kell megvárnom, míg a fejek lehiggadnak,

A véres szájú kommunisták majd kihalnak.

A Puja Frigyesek, Antoniewicz Rolandok száját elnyomja

A nép igazi, szakértelmet, munkát igénylő szava.

És a sok gyűlést, szónoklatot felváltja végre

Az indulatoktól mentes, cselekvő tettek ereje.

Gyűlölöm a sztrájkot, a fenyegetést,

A negyven éve tartó, örökös szócséplést.

A tehetségtelenek máig tartó terrorját,

A semmiből építkezők mocskos vagyonát.

Unom már az örökös múltban vájkálást,

Mert túl egyoldalú, nem értem, ki hibás?

Mindenki csak jó ügyet szolgált?

Senki, de senki rosszat nem tett?

A Köztin ki vágott ki emberi szívet?

Ki lógatta az ávósokat fejjel lefelé?

S kinek lehet tiszta a lelkiismerete ezért?

Az erőszak mindig csak erőszakot szül.

Kivétel nincs, ez évezredes szabály.

Valami nagy bölcsesség kéne már!

Ki fogja megtölteni az agyakat értelemmel?

Ki fogja megtölteni a szíveket szeretettel?

Ki fogja eltörölni a pusztítás vágyát?

Ki fogja elültetni a bizalom magvát?

Ki fogja ezt a porszem népet jó útra terelni?

S kinek lesz ereje az úton vezetőnek maradni?

S kik fogják a vezetőtől a segítséget megtagadni?

Biztos, hogy tízmillió ember egyformán egyet akar?

Biztos, hogy ebből többé már nem lesz semmi baj?

1989. október 29. Vasárnap – Puja Frigyes beszéde után

41

Istenem, Anyu mit élhettél át amikor Krámeréket elvitték, és másnap megtudtad, hogy

Évi negyvenfokos láza gyermekparalízis miatt volt?, és mi este együtt játszottunk.

Anyu, hányszor, és miket élhettél át, és ezekről soha nem beszéltünk!

Ez a lakás belügyi lett, az akkori hatalom birtokosainak legmegbecsültebb tagjai kapták

meg. Először egy katonatiszt lakott feleségével, velem egykorú lányával, majd később született

kisfiával. Már elköltöztek, amikor a kisfiúnak halálhíre jött.

A következő család két fiúgyerekkel, szintén katona édesapával vette birtokba a lakást.

Pár évvel később, a fiúk szeretve rettegett apja szolgálati fegyverével vetett véget életének. Az

édesanya egyedül maradva, tisztességgel nevelte fel fiait. Mikor velünk akart lakást cserélni,

Anyukám határozott nemet mondott.

Tudta, szegény Krámerné elátkozta lakásba ő nem költözik be.

Babona ide – babona oda – abban az otthonban a boldogtalanság fészkel, onnan nem

irtható ki!

Egy édesapa öngyilkos leánya naplóját feltette az internetre. Kiderült: a fiatal, dimenziót

váltó lányé volt az a szoba, ahol az előző lakó is önkezével vetett véget életének.

Bár a beköltözés előtt tudtuk volna mindezt! – írta a boldogtalan apa.

Időrendi sorrend be nem tartása

Tudom. Már gyerekkoromban Édesapám megmondta, hogy én mindent fordítva csinálok.

Ezt a tulajdonságomat végig hurcoltam az életemen. Többször nem beszélek róla. Ígérem!

Haldoklótól mosolyogva búcsúzz! Ha siratod, akkor a lelke itt marad megvigasztalni az

élők bánatát. Engedd elmenni, mert fáj, ha visszatartod. Reá emlékezve örökre veled marad.

Halottak szemét lezárják az élők. Az élők szemét felnyitják a holtak.

Akik meghalnak, csak rövid ideig szenvednek. Akiket hátrahagynak, azok hordozzák

igazán a kereszt súlyát.

29. Ha van halottad, aki úgy váltott dimenziót, hogy nem rendezted a kapcsolatodat, kérlek, most

beszéld ki magadból a sérelmeidet, és köszönd meg, amiért hálás vagy! Írd meg a magad levelét!

Köszönöm!

A másik dimenzióban lévő Anyukám a Biblián keresztül üzent. 1992. november 11–én

olvastam egy könyvet, amelyben az állt, hogy ha valakit megbántottál, és bocsánatot akarsz tőle

kérni, akkor most csukd be a könyvet, és tedd meg. Bocsánatot kértem anyukámtól, amiért élete

utolsó időszakában nem tudtam szegényt szeretettel úgy elhalmozni, mint azt tettem

Apukámmal. Tudat alatt azt viszonoztam, hogy nem mutatta ki a szeretetét, és kisgyerekkorban

42

bizalmam elárulásával okozott óriási pszichikai traumát. (Milyen érdekes, most vettem észre,

hogy már megint csak Aput írom nagy betűvel! Ejnye, ejnye!)

Szóval letettem a könyvet, és mondtam Anyukámnak, ne haragudjon, ma már sok

mindent másképpen csinálnék, mélységesen szégyellem magam, és ha megbocsát, adjon egy

jelet odafentről. A legbiztosabb jel számomra az volt, hogy elővettem a Bibliát, és találomra,

ahol kinyílt, olvasni kezdtem az igét:

„És a hitből való imádság megtartja a beteget, és az Úr felsegíti őt, és ha bűnt követett is

el, megbocsáttatik néki.” (Jakab 5:15.) Az én szkeptikus, lelkészfia párom, azt szokta mondani:

„akárhol nyitod ki a Bibliát, mindenhol találsz olyan igét, ami számodra üzenet értékű”. Most

azonban ugyanúgy meg volt rendülve, mint én. Mert 1963–ban, amikor Aput, a nem tudom

hányadik agyérgörcssel bevitték a Péterfybe, és már körbe volt deszkázva, mentünk Anyuval őt

látogatni. A Rózsák terén Anyu beküldött a templomba, (ahol örökbefogadásom után

megkereszteltek), hogy imádkozzak Apuért. Akkor még a Miatyánkot sem tudtam, így „csak”

saját, keresetlen szavaimmal tudtam a lelkemben érlelődött imával kérlelni a jó Istent, hogy

Apukám gyógyuljon meg, és maradhasson még közöttünk. Pereltem, alkut

ajánlottam, és fogadkoztam. Majd a Péterfy–Rottenbiller sarkon egy

zöldséges bódéban szőlőt vásároltunk, és a héjától megfosztott

szőlőszemeket egyenként nyomtam bele Apu szájába. Aki innen számítva

még hat esztendőt élt. Agy–érelmeszesedéssel, zöld hályoggal,

bekakilással, bepisiléssel, húszforintos nagyságú felfekvéssel a

farcsontján, ágyhoz kötötten. (Élt?)

Azt, hogy Anyu beküldött imádkozni, csak hárman tudtuk: Anyukám, én, és odafent Ő,

aki minden hajunk szálát nyilvántartja. Tehát őszinte imádságom, kérlelésemre való

emlékeztetés:, és a hitből való imádság megtartja a beteget, és az Úr felsegíti őt. – egyértelműen

Anyu üzenete volt számomra, hogy megbocsátott nekem.

És ha bűnt követett is el, megbocsáttatik néki.

Anyu is tudta a bűnt, amit Apukám ellenem elkövetett. Mindezek ellenére mégis imádtam

őt, ápoltam hat esztendeig, és ha eszembe jut, Isten ellopta a haragot a szívemből. Bármit is tett

Apukám az én sérelmemre, csak a végtelen, feltétel nélküli szeretet az, ami rá emlékezve

érzésként feljön bennem. Szeretet nélkül gondolni apukámra oly mértékben ellentétes lényem

leglényegével, hogy nem térhetek át a hitnek ezen a folyóján a túlsó partra. Ezért nem okoz

nehézséget múlt időben gondolnom arra, ami történt. Átcsusszant emlékezetem résein, hogy a

többi eltávozott emlék mellett feküdjön elmém mélyében.

A Korán tanítja azt, hogy a múlttal való szembesülés megtisztítja lelkünket.

Anyu azzal is tisztában volt – még életében – hogy úgy szerettem Apukámat, hogy már

régen megbocsátottam neki. Anyu meg ekkor nekem!

1994. december 5.

Drága Mumikám!

Így becéztelek kiskoromban. Köszönöm, hogy megbocsátottál, és ezt tudattad is velem.

Tudom, hogy Apuval együtt vigyázzátok az életemet. Máig élvezem jóságotok hagyatékát.

43

Valójában egész életemben éreztelek benneteket magam mellett, mint ahogy sokszor kaptam

segítséget tőletek odaátról is. Köszönöm.

Szinetár Miklós szerint az emberiségnek van egy nagy elintézetlen ügye a túlvilággal, és

a természetfölöttivel, különben nem keresne állandóan az úgynevezett tudományossal szemben

álló magyarázatokat, és az élet sok rejtvényére rendhagyó megoldásokat. Jómagam nem hiszek a

túlvilágban, csak abban, hogy az elhunytak nyomában, távozásuk után valami energiazavar

marad, amit az itt maradottak érzékelhetnek.

Hányszor ütött el majdnem autó, villamos, busz, mikor mindig valami misztikus erő

odébb taszított. A legemlékezetesebb az 59–es villamoson történt, mikor a nagy kanyar előtt a ti

őrangyali sugallatotokra megkapaszkodtam, és terpeszállásban kitámasztottam a testem. Rögtön

utána akkorát rántott a villamos, hogy mindenki leesett az ülésről, vagy elesett, ha nem

kapaszkodott. Egyedül én maradtam szilárdan a helyemen.

Emlékszel? Kiskoromban mindig az Árva gyereket énekeltettem Veled, aztán már én is

tudtam. Szerettem ezt a dalt, és iszonyúan féltem, nehogy én is ilyen árván bolyongó legyek.

Ma már tudom, hogy Neked is voltak félelmeid. Sokszor, sokat kérdezted: Mit tennék, ha

jönne egy idegen nő, és azt mondaná, hogy ő az Anyukám. – Elküldeném a francba. – feleltem.

Ettől mindig megnyugodtál. Anyu! Mennyivel nehezebb volt neked Gyuri után egy pici, idegen

csecsemőt a szívedbe zárni, és felelősséggel öregkorodra felnevelni. Istenem, most értelek csak

meg! Két év múlva leszek annyi, amennyi Te voltál, mikor engem örökbe fogadtatok.

Anyu! Nagyon bátor, és nagy tett volt! Ma már tudom! Úgy szerettél, ahogy tőled a

leginkább tellett erre. Istenem, miért nem tudja az ember ezeket a dolgokat az élőknek

elmondani, miért kell a tanítványaimnak is a halottaiknak levelet írni?

Anyu! Mit szólsz, hogy tanítok? Hogyan? Hallom a hangod: Mindig tudtad, hogy én

többre vagyok képes, mint egy íróasztal mögött ülni. Mindig is vártál tőlem valamit, valami

megmondhatatlan, meg nem fogalmazott többet. Nem is többet. Mást. Igen, azt hiszem mást

vártál. Ezt a tanítást élveznéd!

Emlékszem, hogy örültél mindig a sikereimnek. Talán rajtam keresztül kárpótoltad

magad életed be nem teljesült örömeiért. Tényleg, most jövök rá, ha valaki a

szárnysuhogtatásomnak örült, az Te voltál! Milyen büszke voltál rám, ha bármilyen sikerem volt.

Anyukám, most mit éreznél?

Divatcsarnok

Együtt izgultál velem, felvesznek–e a Divatcsarnok Áruházba?

Már az állásinterjúra is nehéz volt bejutnom reggel nyolckor. Hiába toporogtam az

Andrássy úton a hajdani Párizsi Áruház bejáratánál, tudtam, hogy annak csak 10 órakor nyílnak

ki a kapui.

Na, de ha engem nyolc órára hívtak, akkor csak vannak már idebent! De hol? Hogy jutok

be? Kell lenni valami más bejáratnak is! Pontosságszeretetemnek köszönhetően érkeztem

annyival előbb, hogy szerencsétlenkedésre is maradt időm. Csak rájöttem, hogy hátul, a Paulay

Ede utcában van a személyzeti bejárat.

Annyira akartam a Divatcsarnok Áruház statisztikusa lenni, hogy sikerült! Felvettek!

44

Csodás volt minden reggel végigmenni az üres áruházon, hogy az osztályvezetőktől

begyűjtsem az előző nap forgalmi adatait. Melyeknek feldolgozása, összesítése után, kiegészítve

a többi Centrum Áruház forgalmi adatával beadhattam a statisztikát a főnökségnek. Ekkor már

nyitva volt az áruház, tele vásárlókkal, számomra néznivalókkal. Megtaláltam a módját, hogy

minél rövidebb idő alatt végigmenjek az egész áruházon, földszinttől a legfelső emeletig.

Ilyenkor félrerakattam azokat a holmikat, amiket a kedves kolléganők/kollégák eltettek Centrum

Hétfőig.

Nem csak a vásárlás könnyebbsége miatt imádtam itt dolgozni. ITT kezdődött minden!

Azzal, hogy én lettem az eladótéri munkatársak „lelki szemetesládája”. Miközben

végigjártam a házat, mindenkivel megálltam pár mondat erejéig beszélgetni. Ezt talán jobban

szerettem, mint magát a vásárlást. Boldogságos volt látni felcsillanó szemüket, ha megláttak.

Érezni szeretetüket beszélgetéseink alatt.

Ennek a mámorítóan szép korszaknak vége lett.

Képes voltam 150 Ft többlet miatt új helyet keresni, ha nem kaptam fizetésemelést a

többiekkel együtt. Amit mindig az kapott, aki csókos, párttag, munkásőr, sok társadalmi munkát

végez. Nem sorolom tovább. A rendszer valami torz nézet miatt, csak az újonnan jött dolgozónak

adott magasabb fizetést. A régieknek nem szerette megemelni a bérét. A hűséget, kitartást

elismerte ugyan, 5 évenként, törzsgárdatagsággal járó anyagi megbecsüléssel. Kevés helyen lett

alkalmam megszerezni pláne a 10 éves törzsgárdatagságot. A 15 évest már nem is említem. Ezért

is lettem én – koromat megelőzve – az akkori munkakönyvi bejegyzéseim alapján vándormadár.

Azért ebben a vándormadárságomban is megőriztem hűségemet.

Nekem hiába mondták, hogy ahonnan az ember egyszer elment, oda nem megy vissza

többet. Háromszor fordult elő, hogy régi munkahelyem visszahívott. Természetesen több

fizetésért. Visszamentem oda, ahol megismerkedtem a férjemmel. Nem statisztikusnak, hanem

az akkori idők divatjának megfelelően munkaverseny felelősnek. Nézegettem a Gyár

brigádjainak naplóit, és a naplókba ragasztott színházjegyek, a jól fogalmazó, jól illusztráló

brigádvezetők leírása alapján el kellett döntenem, melyik brigád él intenzív, tartalmas

brigádéletet. Ennek mértéke szerint volt osztható a brigádjutalom.

Hiába volt a jó fizetés, hiába tarthattam a Gyári közösség előtt beszédeket. Hiába tetszett

ez a beszéd annyira a Gyár Központjában a szakszervezeti vezetőnek. Hiába akart jó

beszélőkémnek köszönhetően bevinni a Szakszervezeti Központba. Hiába lett volna lényegesen

közelebb a lakásunkhoz. Hiába lett volna még több a fizetésem. Hiába juthattam volna egy

csomó előnyhöz. Hiába.

Éreztem, hogy valami nagyon, de nagyon nem stimmel.

Ez nem a számok művészete, ahol nincs sógor, rokon, koma, haver. Mese nincs, a

számoknak keresztben–hosszában egyeznie kell. Ha nem, akkor keresem a hibát. Akár álló nap

is.

Anyám én nem ilyen lovat akartam!

Éjjelente az MDCS (Centrum Divatcsarnok Áruház rövidítése) valamely dolgozója jelent

meg álmomban, vagy újra hordtam szét a statisztikáimat az áruházban. Ilyenkor sírva, zokogva

ébredtem. Torokszorító tehetetlenséggel jöttem rá, hogy mindez csak álom volt.

Az álmok, lehetővé téve, hogy megéljük elfojtott vágyainkat, biztonsági szelepként

szavatolják a psziché egyensúlyát.

45

Ebbéli állapotomban hívott fel a Divatcsarnok Terv, és munkaügyi osztályvezetője.

Kedvesnek éppen nem mondható, morcos, hallgatag, egész nap egyetlen szót sem beszélő,

gyönyörű gyöngybetűs statisztikákat készítő idős kollégánk, aki még a háború előtt a régi Párizsi

Áruházban is tervelőadó volt, nyugdíjba készül.

Imádtam az öreget. Értettem én, hogy a számok időnként csendet igényelnek!

Akkoriban mindent kézzel írtunk. A gépírónő tevékenysége után nyertek végleges formát

a mi kézzel írott statisztikáink, ami után a főnökök elé kerültek.

Morcoska bácsi tiszta, áttekinthető táblázatai, írásai irigylésre méltóak voltak. Senkinek

nem volt hajlandó átadni a tudását, a munkáját.

Hívják vissza a Zimrénét! Őt betanítom! – morogta a Főnökségnek.

Rakéta sebességgel repültem!

Őrangyalaim száma az eltávozott Morcoska bácsival, eggyel megszaporodott!

A Centrum Áruházak vetélkedőjén, Szombathelyen,

második lettem. Az első helyezett nem a legértékesebb Herendi porcelán étkészlet fődíjat

választotta. Következtem én, akinek hiába kiabálta mindenki, hogy ezt vigyem el. A kis, vacak

zsebrádió felé vettem az irány, nekem csak az kellett! Agyam beprogramozta, lábam odavitt,

kezem elvette.

Mikor érte nyúltam, még akkor is üvöltöttek, hogy a hatalmas, drága Herendi étkészletet

válasszam! Megadatott a választás szabadsága.

Hiába! Választani tudni kell!

Közbevetőleg

Cserháti Zsuzsa mesél a kezdetekről.

Milyen középiskolába járt?

– Szakközépiskolába. Órás–ékszerész szakmám van, és a Divatcsarnokban

kezdtem dolgozni, mint kifutó.

Mikor volt ez?

– Ekkor még nem jártam a kereskedelmi szakközépiskolába. Szóval, kifutólányként

dolgoztam a hatvanas évek végén. Amikor azt mondta a főnök, hogy menjek, és hozzak húsz deka

párizsit, már ugrottam is. Lebélyegeztem a levelezőlapokat, amelyeket továbbítani kellett. Az

irodában ügyködtem. Ez egy éven át tartott. Később, miután elvégeztem a kereskedelmi iskolát,

már a szakmámban kezdtem dolgozni.

Volt ideje ábrándozni a pult mögött?

46

– Amikor dolgoztam, már arról ábrándoztam, hogy énekesnő szeretnék lenni. Ahogy telt

az idő, egyre több lehetőségem lett zenét hallgatni: bejött a Luxemburg vagy a Szabad Európa.

Kevesen tudják, hogy zenei általános iskolába jártam, karénekes voltam, tornáztam, és

balettoztam: állandó kapcsolatban voltam a zenével.

Idézet Kovács Violetta – Sándor András: Összetört szárnyak c. könyvéből:

Repült, és zuhant. Többször is életében. Magasra jutott, aztán összetört szárnyakkal

szédült lefelé. Járt a mennyekben, és végigkínlódta a pokol számtalan bugyrát. Nagyon mélyről

indulva, évek kínkeserves munkájával feljutott a csúcsra, hogy egyik napról a másikra durván

lelökjék onnan. Nem alázkodott meg, túl őszinte, néha nyers volt, kidobták hát, mint egy rossz

cselédet. Kit érdekelt a tehetség, a zseniális hang?

Ő volt minden idők legjobb magyar énekesnője, a huszadik század legnagyobb ajándéka

a könnyűzenében, mint a férfi énekesek között Máté Péter.

Sok munkával megszolgált kis karrierjét a hetvenes évek végén kegyetlenül

kettéroppantotta a lemezgyár hírhedt, a saját szeretőjét futtató ura. Számára presztizs kérdés

volt, hogy tönkretegye „ezt a kis senkit”, aki nemet mert mondani neki. Szabályos bojkott alá

helyezte, aki első szavára nem térdelt a lába elé, s nem tette, amit parancsolt.

Nagy port kavart azzal is, hogy nem ő, hanem a férje ment gyesre a pici babával. Ő volt

az első nő, aki helyett a férje maradt otthon. A fellépésein, miután elénekelte az Édes kisfiamat,

rendszeresen felkiabáltak neki a színpadra, hogy mi jogon meri ő előadni ezt a dalt, mikor a férje

vigyáz a gyerekre.

El lehet képzelni, hogyan élhetett így évtizedekig, hogyan kínlódott az el nem ismertség

nyomasztó terhével, hogy a nulla emberek tucatjával sütögették a pecsenyéjüket a

könnyűzenében, neki csak a mellőzöttség jutott.

Akkor lett sikeres újra, amikor már beteg volt. amikor már sikerült őt lelkileg, és testileg

is tönkretenni.

Terv, és munkaügyi osztályvezető főnöknőm – aki visszahívott – nyugdíjba menetele

után felvetődött az új vezető házon belülről történő kinevezése. Először kettéválasztották az

osztályt, a Munkaügy élére a legrátermettebb rangidős kolléganőm került. Tervosztály vezetőnek

az én nevem is elhangzott.

A Zimréné szóba sem jöhet, nem párttag. – szavazta le Pártitkár Helyettes

Elvtársnő az engem javaslót.

Sokáig nem maradtunk vezető nélkül.

Újdonsült Munkaügyi osztályvezető, régi kolléganőm, aki még a kezdet kezdetén felvett

engem, bejött a szobánkba.

Jutka, kérlek fogadd kedvesen az új Tervosztály Vezetőt. Segíts neki, még nincs

helyismerete, a Csepel Vas, és Fémművekből érkezik.

Meg is érkezett Munkáskáder Elvtárs, a hű párttag, mindenféle tanfolyam elvégzésének

igazolt tudora. Kétértelműen mosolyogva mesélte, hogy a Csepel Vas, és Fémművek előtt

posztoló szobor kezébe zsíros kenyeret tettek a „tréfás kedvű” dolgozók. Bölcsen, hogy

nyilvánvaló ellenséges hangulatomat leszerelje, kérte a jóindulatú hozzá állásomat. Mármint

47

őhozzá. Tudja, hogy sok a tanulnivalója, én régebben vagyok itt, támogassam őt tervosztály

vezetői teendőinek ellátásában.

Tedd le batyu, ülj le rá! Most mi a nagy helyzet?

Jutalmat, vagyis plusz pénzt ritkán, majdhogynem soha nem osztottak nekem.

Túlórapénzt kaptunk, ha Karácsony előtti Bronz, Ezüst, és Arany vasárnapokon az eladótérben

dolgoztunk. Mármint eladóként. Prémiumot csak az osztályvezetők kaptak. Rendszeresen. Igaz,

erre úgy nevezett prémiumfeladatot kellett kitűzni, aminek teljesítése után megkapták a prémium

pénzt.

Munkáskáder Elvtárs tervosztály vezetői fizetése 7 – 8 ezer Ft volt. Célprémiuma elérte a

20.000,– azaz húszezer forintot.

Tudod milyen prémiumfeladatot tűztek ki Munkáskáder Elvtársnak? Hogy a statisztikák

mindig határidőre készüljenek el, és a KSH (Központi Statisztikai Hivatal) ne találjon benne

hibát.

A havi fizetésem ekkor 2200 Ft volt.

Ezeket a hibátlan statisztikákat pedig én készítettem!

Érdekes Anyu, nem emlékszem, hogy valaha is mondtad volna, hogy szeretsz.

Vajon miért nem mondtad? Apu hányszor mondta, és hányszor mondtuk egymásnak

Apuval, hogy szeretjük egymást. Neked is én mondtam, Te nekem soha. Igen, azért nem

éreztem, mert nem mondtad. Tudod, időnként jól esik az embernek, ha kimondják.

Lajával is évtizedekbe tellett, míg időnként kimondja. Mit szólsz, milyen jól

választottam? Olyan jó férj, és kiváló apa, mintha zsidó volna. Dimenzióváltásod előtt lehet,

hogy ezt akartad neki elmondani? Láttad, milyen szép Judit, és Fanni ugyanolyan, mint én

kiskoromban.

Nem írtam még a gyerekkori sérelmeimről.

A 13. születésnapomon rám bíztad a berántott babfőzeléket, hogy miután ti már

elmentetek Apuval, kapcsoljam le a gázt. Azt elfelejtetted instrukcióként hozzátenni, hogy

közben kevergetnem is kellene. A szénné égett babszemek öklendezést keltően csikorogtak a

fogam alatt, és hiába könyörögtem, hogy ne kelljen megennem, hajthatatlan voltál. Még Apu is

némán asszisztált neked. Azt hittétek ez a példás büntetés. Ha büntetésnek nem, példának

valóban jó példa volt.

Felnőttként, soha nem erőltettem senkire semmit, amit a tányérján hagyott. Ha nem ízlik,

nem kell megenni, lett a szlogenem. Azonnal eszembe jutottak a szenes babszemek a

tányéromon, amit később nagy kegyesen megengedtetek, hogy kiköphessem.

A főzelék égett íze még évek múltán is kísértett!

1976. karácsonyán Ki nevet a végén–t játszottunk a hallban. Te, Zsolti fiam, és én.

Hirtelen egy durranás, majd a felrobbant villanykörte üvegmorzsái a játék tábláján landoltak.

48

Még mondtuk is, milyen szerencse, hogy nem a nyakunkban. Ekkor te valami furcsa, talányos

hangsúllyal mondtad:

Én már nem érem meg a következő Karácsonyt!

1977. március 8. Nőnap. Hazafelé menet a körúton megláttam Fonyó Istvánt. Azonnal

késztetést éreztem, hogy hozzálépve dicsérni kezdjem az előző napon látott Szolnoki Szigligeti

Színház Athéni Timon vendégjátékát. Piróth Gyula Timonját, és „Kutyák! Lefetyeljetek!” – nem

felejthető mondatát. Jó sokáig beszélgettünk, így a megszokott időpont helyett, már eléggé

megkéstem. A Barát utca elején megláttam a Szövetség sarkán toporgó páromat. Hát annyival

azért nem jöttem később, hogy az utcán kelljen várnia engem. Mi a fene történt?

Gyere már! Siess! Pont ma itthon felejtettem a kulcsomat, és Anyád nem akar

beengedni, nem nyit ajtót!

Szörnyű rossz érzéssel mentünk fel. Gyomromból lassan a torkom felé kúszott a félelem

démoni kobrája. A kulcs elfordítása után rátekeredett a nyakamra. Szorítása még akkor sem

engedett, mikor a földön magatehetetlenül fekvő Anyut megláttuk. Méregfogát akkor

mélyesztette belém, mikor szegénykém beszélni kezdett.

Nem lehetett megérteni, mit mond! Agyvérzést kapott!

Az én örökké makkegészséges Anyukám, aki soha nem volt beteg! Csak egy

combnyaktörés kényszerítette ágyban fekvésre hetvenévesen.

Március 20–át, 80–ik születésnapját a Péterfy Sándor utcai kórházban még megérte.

Többször ismételt motyogását nehezen lehetett megérteni:

Moh–dan–i ak–aro–kk vhalahmit!

Utolsó – még érthető – szavaival Laját kérte, hogy főzzön teát, és ő hozza be neki.

Mintha ő lett volna a fia, és nem én a lánya. A bocsánatkérés szavait a nagy kaszás már nem

engedte az ajkaira tolulni.

Öt nappal később tudomásul vettük, idén Karácsonykor már csak lélekben lesz velünk!

Miután elmentél, szelektáltam a holmijaidat. Az értékes perzsabundád, drágán csináltatott

nercgallérjával évtizedeken keresztül ott árválkodott a szekrényben. Soha nem merted felvenni,

annyira féltél, hogy ellopják. Elmesélted, hogy azért olyan drága, mert különleges módon nyerik

az értékes „nyersanyag”–ot. A kis bárányokat még embrió korukban szedik ki anyjukból.

Harminc évesen nem tudtam értékelni ezt a különlegességet. Felajánlottam Teri néninek. Neki

sem kellett. Végül kikötöttem a Bizományi Áruház felvevő becsüsénél:

Látom megbecsült, ritkán használt, régi darab. Nagyon szép állapotban van. Csak

az a baj, hogy az állottságtól feslik szét. Tessék elajándékozni!

Soha többet nem spóroltam a „szép” ruhákkal. Ezek után úgy jártam munkába, ahogy

más a színházba öltözik fel.

Kaptam is érte, hallgattam is érte évtizedeken át eleget!

30. Te őrzöd a szép ruhákat a szekrényben?

31. Mire tartogatod?

32. Majd ünnepkor veszed fel?

49

33. Tegyél ünneppé minden napot!

Azt hittem, csak sérelmeimmel lesz tele ez a levél. Hát ennyi lett.

Őrület, tudnék–e Révész Ilusnak ennyit írni?, és neki miről? Ő még él, és Bözsinek is

kellene írni. Nekik majd legközelebb. Ja, Apu, Neked is.

Sziasztok!

Jutka

Aki felemeli kezét, hogy írjon az elődökről, nem helyes, ha akár a szeretettől, akár a

gyűlölettől elfogult. Nem helyes, ha annak, akit szeret, minden tettét, tulajdonságát dicséri,

minden fogyatékosságát, hibáját eltitkolja. Akit pedig gyűlöl, pellengérre állítja, amit cselekszik ,

és tesz, minden tulajdonságáért megrágalmazza, és elhallgat mindent, ami jó, és szép van benne.

Ha apjáról ír, ha mindjárt kötelessége is tisztelni atyja emlékét, mikor számtalan jó

tulajdonságát felsorolja, mondja el hibáit is, melyek hozzátapadtak. Ne féljen, hogy

megszégyeníti apját.

Ne hibáztass, hogy megszégyenítettelek, mert szívem nem volt velem. (Meir Ávrahám Munk:

Életem történetei)

1995. február 7. kedd

Édes, kicsi öregapám!

Mégis csak nekiülök, megírni ezt az önmagamnak, és

Neked is megígért levelet. Tudom, nem lesz könnyű, de hát mi

az, ami könnyű ebben az életben? Látod, Apu, ezért van szükség

ezekre a levelekre. Tegnap a színházban Rudolf Péter is azt

köszönte meg Vámos Miklósnak, hogy kénytelen volt

újragondolni az életét, és ezt még soha nem tette meg.

Miért nem alkalmazzák az emberek ezt a nagyon

egyszerű, de nagyszerű technikát? Hogy levelet írnak a

halottaiknak, az élőkkel meg leülnek beszélgetni?

Mi ez az önmagunkba fojtás,

elfojtás, szőnyeg alá söprés, amitől aztán egész életünkben

szenvedünk? Nem tudatosan, csak úgy, hogy ott van valami, amiről

nem tudjuk, hogy mi, és azt sem tudjuk, hogy egyáltalán ott van.

Amit még akkor nem tudtam megfogalmazni, hogy: Ki vagyok

én? Miért születtem? Mi a feladatom ezen a Földön? Pedig az igazi

kérdés az lenne: Kié vagyok én? Hát ez a legjobb kérdés, mind közül,

igaz Apu? Révész Ilona egy rüfke volt. Azért maradt benne valami az

ősi mentalitásból, és megkeresett benneteket nekem. A pénz

megkönnyítette az elválást számára, és a kivándorlást is lehetővé tette

hőn óhajtott új hazájába. Még a háborúból hazatántorgott tizenhét éves öccsét is vihette magával.

Ma már (holnap leszek 48 éves) tökéletes biztonsággal tudom, hogy a

megtanulnivalóimat csak mellettetek, veletek élve tudtam elsajátítani.

50

Magzati létem 9 hónapja alatt úgy fejlődtem, és növekedtem, hogy akinek a hasában ez

történt, végig nem kívánt engem. Ugyanakkor nem tett semmi rosszat tevőlegesen velem.

A meg nem kapott igazi, anyai szeretet helyett történik az önvigasztaló…

Már itt megkezdtem a pozitív hozzáállást, és feltaláltam magam. A kinti, és belülre is

éreztetett nem kívánást kompenzálandó, már odabent az anyaméhben (anya?) cumiztam az

ujjamat. Előre tudtam, hogy nem fog szoptatni?!

Honnan tudhattad volna, hogy az ujjszopásom – a pólyáskorom, meg az azt megelőző

kilenc hónap a nem kívánt terhességnek szóló „anyai” viselkedés

következménye? Honnan tudhattad volna, hogy nem tiltani kellene,

hanem enyhíteni a sokkoló élményt? Honnan tudhattad volna, hogy

létezik egy fotós, aki a magzati létben készített fotókkal világhírű

lett? Bebizonyította, hogy az anyaméhen belül is cumizik a jámbor

embrió. Ezzel lettem én a nagy túlélő, örökbe/el/adó anyám

szomorúságára, és a ti örömötökre.

A túlélő olyan vesztes, aki még nem halt meg! Túlélő az is, aki

tesz valami különleges dolgot, hogy az emléke örökké éljen.

Ezért voltam jó kisbaba, mert az ujjam/ujjaim mindig kéznél voltak. Kár, hogy rossz

módszerekkel akartál erről leszoktatni. Az erős paprikával bekenés, a jéger zokni ráhúzása

éjszakára, a kezemre, csak az enyhébb változatok voltak.

Apropó éjszaka! Ahányszor az éjszaka kellős közepén kijöttél ellenőrizni, és naná, hogy

nyálas volt az ujjam, úgy lekevertél egy frászt, hogy öröm lett volna nézni, ha mással történik.

Ami sokkolt, ami életre szólóan megijesztett, hogy az én hatalmas Apám, aki reggel

tornáztatta a kezeit, az éjszakára egy öreg…

Nem jó. Ez így nem pontos. Egy ijesztő, beesett szájú vénemberré változtál, és nem

értettem az okát.

Pedig számtalanszor láttam a pohárban virító fogsorodat, de kisgyerekként eszembe sem

jutott a szádban lévő hiányt, a pohárban lévő többlettel azonosítani. Amikor

így beszéltél hozzám, iszonyúan féltem tőled. Ebben a szituban jött a durva,

már–már szadisztikus módszer, ami így ötvözve csoda, hogy nem alakított

ki valami káros beidegződést bennem. Ohne Zahn (fog nélkül) – nevetgéltél,

mikor már megszokottá vált a dolog. Annyi azért maradt, hogy mindenkitől

a frászok frásza tör ki, ha foggal szoktam meg, és beszél hozzám fog nélkül.

Mayer Margit idős, bölcsike barátosnémnak sikerült egyetlen jól

irányzott mondatával kóros szokásomat helyretenni. Harmincnyolc, azaz 38 éves koromban

(sic!), /Különböző írásokban láthatjuk, hogy (sic!). Latin kifejezés, azt jelenti, hogy "így". Akkor írják ezt, amikor pl. valaki fel

akarja hívni a figyelmet egy furcsa, szokatlan, esetleg oda nem illő kifejezésre./ Mátrafüreden együtt nyaraltunk,, és

az esti lefekvésnél méla undorral rám nézett. Csak ennyit mondott:

Mondd, van fogalmad róla, milyen ronda, gusztustalan látvány egy ilyen vén nő,

aki szopja az ujját?

Soha többet nem tudtam az ujjamat a számba venni. Az addig élvezetes cumizás

öklendezésbe ment át, és a cirókám (cumizás közben simogatnivaló rongy) is azonnal

feleslegessé vált.

Igen, Apu tudom, nagyon szerettél. Tetted azt a nagyon sok apróságot, ami komoly

mennyiséggé gyűlt össze felnőttkorom küszöbéig. Cukorkámnak neveztél – minő fenséges érzés

51

volt, hogy saját, külön bejáratú becenevet adtál nekem! – és mindig volt a bundád zsebében

számomra valami kis nasi. Hagytad, hogy kiudvaroljam tőled a fényképekkel teletűzdelt drága

könyv árát, mely Szimbáról, egy kisoroszlánról szólt. Ma is megvan.

A te példaértékű, kiolthatatlan életösztönöd, akaraterőd tette lehetővé számomra, hogy

legyőzzem félelmeimet, ne adjam fel önnön magamat, és higgyek valami váratlan esemény

bekövetkeztében, amely mindent megváltoztathat a legkilátástalanabb helyzetben is. Végső

soron a vér nem olyan fontos, mint a szeretet. Minden felesleges hordalék leolvadt a szívedről,

csak az aranyló szeretet maradt. Amivel beborítottál. Nincs rá megfelelő szó, mely akár csak

megközelítőleg egyenértékű lenne azzal a jósággal, mellyel irányomban viseltettél. Nem lennék

az, aki vagyok, nem írhatnám ezt a könyvet Te, és Bözsi feltétel nélküli szeretete nélkül. A te

aranyló szereteted kísért egész életemen át. Ezért tudtam neked megbocsátani.

Kettőnk kapcsolatában sokkal erősebben hatott amennyire szerettél, mint a bűn, amit

elkövettél ellenem. Még akkor is igaz, és így van, ha e miatt a szexuális életem nem volt rendben

negyvenhárom éves koromig. Ha megéreztem a fejemet lefelé nyomó mozdulatot, mindent

elhomályosító undor, félelem, szorongás fogott el, és az a legérdekesebb, hogy nem az jutott

eszembe ilyenkor, amit te csináltattál velem hat éves koromban. Nem az.

Hanem a vitrinből elővett, intim testrészednek kinevezett porcelánfigura Anyu kezében,

megbocsáthatatlan kényszere, ahogy lejátszatta velem az eseményeket. Ez a kisgyerek számára

semmiképp sem felfogható kegyetlenség, az árulás, egész életemre kihatóan letaglózott.

Magamba zárva maradtam, azzal a sajátos, üveges csenddel, mely a lélekben akkor marad ott,

mikor valami törékeny eltörik. Különös, felindult hangú nevetőgörcse – amit a sírástól alig

lehetett megkülönböztetni – érthetetlen, és dühítő volt számomra. Honnan tudhattam volna, hogy

a sírógörcscsel egyenértékű, azonos tőről fakad? Ma is beleborzongok.

Talán az volt életem legnagyobb pszichikai sérülése, hogy kérlelésem ellenére azonnal

felelősségre vont téged:

Robikám igaz ez?

Habzott a szád, vérben forogtak a szemeid, úgy néztél ki, mint egy őrült, és agyon akartál

ütni a szó legősibb, legigazibb értelmében. Szegény Anyu nagyon megijedt, csak ekkor fogta fel,

mit is tett. Nem te! Ő!

Én meg honnan vettem a bátorságot, ma sem tudom, csak azt, amit üvöltöttem feléd:

Ha hozzám mersz nyúlni feljelentlek a rendőrségen!

Ha eddig habzó szájjal, és vérben forgó szemekkel agyon akartál ütni, ettől teljesen

önkívületi állapotba kerültél. Vonásaidat eltorzította ádáz arckifejezésed, önnön tomboló dühöd

kohójában olvadva, teljesen elszállt a tudatod, már nem tudtad mit cselekszel. Szerencsére Anyu

tudta mi a teendő. Eltaszigált előled, hogy ne történjen még nagyobb baj!

Mikor Judit lányom megkérdezte, hogy tudtam neked megbocsátani, még nem voltam

kész a válasszal. Ma már nem fáj, hiszen kiadtam, kibeszéltem magamból, és az irántad érzett

szeretetemmel felszabadítottam magam. A szeretet megjelenése fölöslegessé teszi a

megbocsátást.

Apu, mit gondolsz, hány ember hordoz hasonló, netán ugyanilyen élményt? Szerintem

mindenki. Mondd, Apu, hogy lehetne terjeszteni, hogy szabaduljanak meg ezektől az

élményektől? Hogy lehetne megértetni, ezek nem szégyellni, hanem feldolgozni való élmények?

Hallom a válaszodat; Anyuskám, ezt te tudod. Igen, már tudom.

Nagyon szeretlek Apu! Ma is! Meg ameddig élek!

52

Anyu is szeretett. A maga módján. Azzal az önmagába fojtott fájdalommal, amin egy

anya – aki elveszíti a gyerekét – soha nem tud felülkerekedni.

Már tudom, ő tette a legnagyobbat: túllépett önmagán ötven éves korában, ahogy

szeretett, és vállalt engem!

Mindannyiunknak az önmagunk, és mások iránti szeretetet, és megbocsátást kellene célul

tűznünk magunk elé. (Rosamund Lupton: Drága Tess!)

1997. február 12.

Kedves Ilus!

Már régóta készülök Neked ezt a levelet megírni, most megteszem.

Péterrel kezdem, nyilván ez olyan téma, ami személyemtől függetlenül is érdekel téged.

Kezdeti nyomok vannak, ezeken elindultam, és ha a Jó Isten is úgy akarja, sikerrel kecsegtet a

keresés. Olyan információ birtokába is jutottam, mely szerint Péter olyan helyen dolgozik

Izraelben, ahol nem veheti fel a kapcsolatot velem. Ezt nem lehet kivédeni, ez benne van a

pakliban. Szeretném, ha tudnád: tiszta szívemből megbocsátottam mindent. Magamnak is. Ilus!

Miért nem vagy képes önmagadnak megbocsátani? É s nekem? Mondd, nekem mi a bűnöm?

Hogy nem maradtam ott? (Később olvashatsz arról, hogyan jutottam ki 40 évesen Izraelbe)

Hiszen te nem engem akartál, te Pétert szeretted volna magad körül látni, nem engem.

Szembenéztél már ezekkel a dolgokkal?

Köszönöm, hogy abban a nehéz helyzetben, amiben voltál, nekem adtad a legdrágábbat:

az életemet. Ezt az életet átadtad azoknak a kezébe, akiknek rám, nekem meg őrájuk volt

szükségem. Így volt ez jól mindenkinek. Hála, és köszönet érte neked ma is. A gyerekek jól

vannak, az unokám, Fannika már második osztályos, és kitűnő tanuló. Judit egy nagy butikban

eladó, nagyon szeretik, és megbecsülik.

Édes, drága Myrjam! (Révész Ilona előbb Belgiumban, majd Izraelben élő húga, nálam

négy évvel idősebb nagynéném.)

Tenéked is szól ez a levél, nagyon sokat köszönök Neked is! Köszönöm, azt az

átbeszélgetett délutánt, sokat adtál vele nekem. Bevallom, Izut nem látogatom, elvan a

hittársaival. Örülök annak, hogy valami isteni sugallattól vezettetve, Eda (Révész Ilona

Budapesten élő húga, ld. 31. oldalt) halála előtt – amit akkor nem tudhattam – szóval Eda halála

előtt bementem hozzá a kórházba, és beszélgettem vele. Még végig is hordozott, mint a véres

kardot, hogy itt van az unokahúgom, a nővérem lánya. Ezért nem volt lelkiismeret–furdalásom,

amikor dimenziót váltott.

Lajával idén leszünk huszonkilenc éves házasok, és február 8–án töltöttem az ötvenedik

évemet. Ez sem semmi. Ilus, te az idén leszel hetvenöt, igaz? Isten éltessen sokáig, és éld meg

azt a boldog pillanatot, amikor egész családod körében együtt ülhetsz mindazokkal, akik neked

köszönhetik a világrajöttüket.

Áldjon meg a Jó Isten! Shalom! Litraut!

Jutka

53

Születésem után nem alakult ki egy anya, és kisgyermeke közötti bensőséges kapcsolat,

lévén, hogy nem szoptatott. Vajon volt–e teje? Vagy annyira nem akart, hogy még teje sem

képződött? Ki tudja ezt ma már?

Nem rakott rendesen tisztába, amitől kisebesedtem, és még a poloskák is agyoncsíptek.

Drága Apucikám saját kezűleg kenegetett óránként, hogy a négy, és fél hónap alatt

(örökbefogadásomig), húsig kisebesedett alsó fertályomat rendbe hozza. Számomra ez megint

csak azt jelzi, Révész Ilona mennyire nem akart engem. Még ekkor sem békélt meg a létemmel.

Apu, hogy mondtad ezt mindig nekem? Anyuskám tanuld meg, minden rosszban van

valami jó! – Ma úgy mondanám: Minden sorscsapásnak megvan a maga áldása is. Joshi Bharat

úgy tanítja: Nehézségeid a Mestereid!

Hálás vagyok, hogy pici koromtól elültetted bennem ezt a spirituális igazságot, és ezzel

leraktad pozitív gondolkodásom alapjait. Öröklött értékvilágom, lelki beállítottságom,

mentalitásom lombkoronája a Te vetésedből növekedett akkorára, hogy egész életemben

biztonságban hűsölhettem alatta.

Lehet, hogy mindenről, ami jó, kiderül, hogy zsidó bölcsesség? Ezek a zsidók, mennyi

baj volt már a kezdetektől velük, igaz, Apu? Tony Curtis írja életrajzi könyvében, az antennái

azonnal begerjedtek, ha valaki zsidózni kezdett a közelében.

Tehát Révész Ilona a maga, észjárásával, képes volt az abszolút hátrányból maximális

előnyt, sőt, anyagi előnyt kovácsolni! Nyilvánvalóan rájött, hogy lehet a szarból pénzt csinálni.

Itt a válasz életem első negyvenhárom évét megkeserítő szarproblémámra! Mennyi bajom volt

beszarással, nem szarással, szarpucolással!

Ez a jó svádájú Hollódy Róbert, akinek soha nem volt gyereke, azt füllentette, hogy négy

gyereke halt meg Auschwitzban. Szóval ez a Hollódy Róbert nagyon akart gyereket. Az

anyagiakat biztosító feleség már kevésbé. Lelkében még gyászolta Auschwitzban füstté vált,

gyönyörű, okos, huszonnégy éves Gyuriját. Ám ez az ötvenéves házaspár kitűnő pénzeszsák

lehet, van egy jól menő cipőüzemük. Mennyit hozhat ez vajon a konyhára, aki ennyi pénzt még

sosem látott egyben? Ebből a pénzből bármit megvásárolhat magának. Az öccsével kimehet

Izraelbe. Ez a dáma is biztos lehet benne, hogy elmegy messzire, és nem követeli vissza a

gyermeket.

Szegény Anyu, hányszor kérdezted tőlem, mit tennék, ha csengetnének, egy idegen nő

állna az ajtóban, és azt mondaná, hogy ő az anyám. Mennyire nem voltál biztos abban, hogy

abban egészen biztos lehetsz, ez a kislány nem kell ennek a nőnek!

Hogy is mondtátok kamasz koromban, mikor a kapualjban megláttatok csókozni? „Úgy is

csak olyan kurva leszel, mint az anyád volt!”

34. Te mit hallottál a szüleidtől folytonosan?

35. Mit gondolsz, hogyan, és milyen befolyással lehetett ez az életedre?

36. Édesapád kedvenc közmondása?

37. Édesanyád kedvenc közmondása?

38. A te kedvenc közmondásod ma?

39. Mi volt a családi jelszó? Pl. Ne bízz meg senkiben!

40. Mit hallottál, mit mondtak gyerekkorodban legtöbbet rólad?

41. Mi történik az olyanokkal, mint te?

42. Mit gondoltál a családi értékrendszerről gyerekként, és ma?

43. Mennyiben tükrözi mai életed az ő értékrendszerüket?

54

Ugye írod? Csak nyugodtan. Várok!

Mit tudtatok ti erről a nőről?

És amit tudtatok, az nem volt elegendő indok ahhoz, hogy NE! fogadjatok örökbe? Miért,

hogy mégis, mindezek ellenére, és ezzel együtt én kellettem nektek? Vagy sorsom rendelése

szerint én akartam oly erősen hozzátok kerülni, hogy az én akaratom érvényesült? Én akartam

leszületni hozzátok, és én választottam béranyának Révész Ilust? Jesszum pepi!

Nomen est omen!

Rév = Révbe érés, ész = Vagy van, vagy nincs, tölcsérrel nem tölthető.

Rév+ész = Révész, aki átvisz a túlsó partra!

Hát persze. Az ő feladata volt elvezetni engem hozzátok!

Az államosítás után már nem volt Bözsi. A sok egyedüllét miatt korán, még iskolakezdés

előtt tudtam, és szerettem olvasni. Egyedül maradva, mohón kéjelegve a kutatás, és felfedezés

izgalmában, kinyitottam a hatalmas könyvszekrény nehezen kihúzható, titkos fiókját.

Megállíthatatlanul zokogtam, amikor a tiltott zónában, a féltve őrzött családi ékszerek között

rábukkantam arra a kis stencilezett papírra: „Gyámhatóság engedélyezi, hogy Hollódy Róbert, és

felesége Hollódy Róbertné, született Steiner Olga a mai napon örökbe fogadja kiskorú Révész

Juditot. Dátum, stempli, aláírás.”

Milyen bölcsesség vezérelt benneteket, Anyu, hogy nem kikaptam a kutakodásért, hanem

könnyekkel a szemedben nyugtatgattál. Zokogva hajtogattam: Ugye, ez nem én vagyok? Én

Hollódy Judit vagyok! Miközben ott mélyen, az ötéves kisgyermek tudatalattijában homályosan

érzékeltem az összefüggést köztem, és ama bizonyos Révész Judit között. Mégis jólesett

elhinnem, hogy nem igaz, hiszen Anyu, és Apu szájából hangzott el.

És rögtön töröltem ezt az élményt. Ha az emberi agyról van szó, bármi lehetséges. A

túlélés érdekében elménk mélységes mélyre ás el, és sokáig képes elraktározni bizonyos

pillanatokat. Különben az adott pillanatban az őrületbe kergetnének. Aztán egy szép napon

felszínre tör, mint vulkánból a láva, ám hatása már nem ugyanaz.

A kis stencilezett papír tartalma majdnem negyven évig nem jutott eszembe!

Gyerekkori események

Anyukám vendéglátó hajlamára jellemzően süteményt sütött, és elzárta a

tálalószekrénybe. Nálunk Anyunak, Apunak külön kulcscsomója volt, így természetesen a

süteményhez a hozzáférés csak a kulcsok birtokában volt lehetséges. Jó viccet akartam csinálni .

Nem, legalább most felnőtt fejjel, a lélek csekélyke ismeretében mondjam az igazi okot.

Bosszúból, hogy nem ehettem a süteményből, eldugtam a kulcscsomót a rácsos kiságyamba.

Talán 2 éves lehettem. Én már elfelejtettem az egészet, ám megérkeztek a vendégek, akik

minden szombat/vasárnap, évtizedek óta megszokott römi partira gyűltek össze, minden héten

másnál. Aznap mi voltunk soron.

Bözsi éppen fürdetett, amikor bíborvörös fejjel berontott Apu, hova dugtad a kulcsot

felkiáltással, és a választ meg sem várva, hatalmas frászt kent le nekem ott a fürdőkádban. Az

55

ütés nagysága, arányos lehetett saját ijedtségemmel, és fájdalmammal, mert azonnal belepisiltem

a vízbe. Ekkor jött Anyu:

Robikám ne bántsd, már megvan a kulcs! – de ekkor már késő volt.

Mint ahogy később is megmaradt a koreográfia, Apu lekever egy–két irdatlan pofont,

utána Anyukám igyekszik kiszabadítani habzó szájú, dühtől tajtékozó Apám kezei közül.

A legdrámaibb, sokkoló alkalom hatása, a szexuális életemben negyvenhárom éves

koromig tetten érhető volt. (Apukám bűnéről már írtam. Mint ahogy Anyukáméról is ugyanott.)

Minden családnak megvannak a maga titkai, és ezek a titkok mélyen rejtőznek. Mélyebben a

hazugságoknál, mélyebben a halálnál. A család minden tagjára kihatással vannak, oly módon,

amit kívülállókként nem tudhatunk. Ennek elmesélése sokáig, nagyon sokáig a titkok mélységes

mély tárházában való tárolódása miatt, igencsak nehézségekbe ütközött. Nem volt eszközöm,

amellyel feltörhettem volna évtizedeken át elhallgatott titkom pecsétjét.

Saját szégyenét szégyellve mennyire bűnös ilyen esetekben egy feleség? Mit nem ad meg

a férjének? Vagy ez amolyan „férfi betegség”? Lásd: Kétségek között francia film,

Dolores Claibourne amerikai film, Szégyen német film, stb.

Vannak más élményem is.

1957–ben, tehát tízéves koromban szüleim vettek egy Szaratov hűtőgépet.

Akkoriban még ipari áramot adott a szolgáltató ehhez, hogy olcsóbb áramot

fogyasszon, az amúgy áramzabáló gép. Az ipari áram bevezetéséhez, felszereléséhez

villanyszerelőt hívtak a szüleim, ami tipikusan férfimunka volt. Meg is jelent egy szemüveges,

kopaszodó, nagy darab, jó ötvenes férfi. Afféle cserfes kislányként, minden szerelési

munkálatnál szerettem jelen lenni, kérdezősködni, megkockáztatom: beszélgetni. Most sem volt

másképpen. Kérdezősködtem, a férfi válaszolt, közben véste a falat, húzta a kábelt, és egyszer

csak…

Szemüveges, lángoló feje már az arcom előtt volt, miközben államat két ujjával szorítva

megcsókolt. Döbbenetem, meglepettségem, torkomra forrasztotta a szót, de az övét is. Hogy mi

késztet egy ennyi idős férfit egy ilyen cselekedetre, annak feltárása pedofíliával foglalkozó

pszichiáter dolga.

Te vagy a hibás, mert biztosan kihívóan viselkedtél! – mondta Anyukám a tíz éves

kislányának.

Miért akart bennem bűntudatot kelteni?

Talán még biztattad is a kérdéseiddel, a beszélgetéseddel? – vádolt meg, fel sem

tételezve a villanyszerelő aljasságát.

Mit palástolt, mit tagadott el önmaga elől is? Anyunak ez a hozzámállása nagyobb sokk

volt, mint maga az esemény. Bár az sem volt mindennapos.

Ezek után már nem nagyon mertem elmesélni, hogy az iskolából hazajövet, egy férfi jött

fel a lépcsőn. Engem arra tanítottak, hogy ne nyissam az ajtót, ha ismeretlent látok a

lépcsőházban, várjam meg, míg továbbmegy. Letekintve az alattam levő lépcsőre – hogy van–e

elég időm kinyitni a zárat, és berontani a lakásunkba – láttam, hogy a kabátját szétnyitó férfi

slicce nyitva, és amije kilóg belőle, azt élénken rázogatja. Rekordot döntő sebességgel dugtam a

kulcsot a zárba, nyitottam ki az ajtót, és rohantam ki az erkélyre, segítségért kiabálva. Bár a

szívem csaknem megfojtott, ahogy a torkomban dobogott, igyekezett a számon át menekülni. Az

átellenben, felettünk lakó hölgy – aki éppen az erkélyen tartózkodott – dadogva elhadart

56

beszédemet megértve tüstént cselekedett. Seprűjével kirontott a lépcsőházba, és az extázisban

rázogatót jól helybenhagyta vele.

Annak még tán begombolkozni sem volt ideje, esze nélkül rohant ki a házunkból.

Álmaim vágyát megkaptam Anyu egyik barátnőjétől. Egy kis kaucsuk pólyás baba feküdt

egy sodronyos, sárgaréz kiságyban. Boldog voltam új kincsemmel, minden nap babusgattam,

sokat játszottam vele. Ám egy hétvégén, amikor Anyu kártyázni ment, eltűnt a baba, kiságyával

együtt. Még Anyu mondta is, hogy biztos azért nem találom, mert olyan rendetlenség van a

polcomon. Tegyek rendet, és akkor biztosan meglesz. Majd a dolog elfelejtődött, el is múlt pár

hét.

Anyukám elvitt vendégségbe Ducikáékhoz, aki jó kislányhoz illően megmutogatta nekem

az ő szobáját, benne a sok játékkal.

Kitört a gyalázat!

Kezembe adta friss szerzeményét – ugye már tudod, kedves olvasó? – kis kaucsuk pólyás

babáját a sodronyos, sárgaréz kiságyban. Tomboltam, üvöltöttem, hogy ez nem az övé, hanem az

enyém. Szegény, ő meg mondta, hogy Olga nénitől kapta. Emlékszem, nagyon megszidtak, sőt

kikaptam otthon. A baba kiságyastól Ducikánál maradt.

Anyukám tudta, hogy vendégségbe nem illik üres kézzel menni!

44. Milyen lélekromboló élményeid vannak?

45. Ki taposott a lelkedbe, mikor, és hogyan?

46. Mennyire szeretnél olyan szülőt, mint, amilyen te vagy?

47. Ismered a veled élők érzéseit, vágyait?

Kérlek, most írd le, ne később! Még friss az élmény, így jobban előhozza a sajátodat. Van

olyan ember, aki teljességgel őszinte, amikor a gyerekkoráról esik szó?

Hat éves koromban, Árpád bácsi halálakor pontosan emlékszem a pillanatra: ez egy

fontos esemény, ezt meg kell jegyezni, ennek jelentősége van.

Ő volt addigi kis életem első halottja.

Magda néni, áldatlan emlékű negyedikes osztályfőnököm, aki nem elég, hogy

megbuktatott félévkor szépírásból, de nem akarta ideadni a svájci levelemet.

Történt pedig, hogy 1956 karácsonyára a svájci gyerekek csokoládét, és gyertyát küldtek

nekünk. Pont aznap mentem először isibe (jellemző, hogy hozzám csak a csoki jutott el, mikor

betegség után bementem, a gyertya valaki mást tett boldoggá), amikor mindezt megköszöntük a

svájci gyerekeknek. Én jó szokásomhoz híven, a nevem, és az osztályom alá odaírtam a címemet

is. Ezért büntiből újra le kellett írnom, lakcím nélkül.

Mégis én kaptam választ, név szerint nekem jött, és nem lehetett a jó tanuló valaki

másnak odaadni! Áldatlan emlékű Magda néni mindenkinek mutogatta, a lányok jöttek szólni,

57

hogy kaptam Svájcból levelet. Engem sújtó utálatára jellemzően, csak tanítás végén jutottam

hozzá. Nagyon kelletlenül adta át.

Több évtizedes barátság lett ebből.

Gyerekként nem volt népünnepély Anyukám diktálására körmölni a német nyelvű

leveleket. A „vielen Dank”, és „euere dankbare Judit” sokszor előfordult a levelekben. Sok

köszönettel (vielen Dank), hálásnak (dankbare) kellett lenni az akkoriban még súlyos vámmal

terhelt svájci, használt ruhaneműért. Amik nélkül nem lettem volna mindig olyan jól öltözötten

rosszul öltözött. (Stipi–stopi én írtam le először! Ha valahonnan ismerősen csengene ez a

mondat, akkor tudd: Jó tollú barátnőm, akinek igazán nem lett volna szüksége erre, megirigyelte,

és mivel nagyon tetszett neki, sajátjaként használatba vette.

Lelke rajta!)

Sokszor volt mit megköszönni (danken), mert

akkoriban a Magyar Posta korrekt, és becsületes dolgozói

meghagyták a levélben küldött kupont, amiért a bélyeget

megvásárolhattam a válaszlevélre.

Huszonnégy évesen léptem át életemben először a

magyar határt, és utaztam ki Zürichbe. (Ahol már akkor,

1971–ben, a két hét alatti kint tartózkodásnál szokásommá tették, az autóba beülés után rögtön

bekötni a biztonsági övet.)

Schaffhausenben, a Rajna vízesésénél sírva, és

szájtátva bámultam az elém táruló, dübörgéssel párosuló

felejthetetlen látványt, hogy miért nem oszthatom meg

az élményt a párommal? Az élet később bőségesen

kárpótolta őt. IBUSZ sofőrként egész Európát beutazta.

Nélkülem.

A svájci mentalitást egyáltalán nem értettem.

Két hétre vendégül láttak, még jegytömböt is kaptam az utazáshoz, de a hazaküldendő levelemre

a bélyeget kifizettette velem a ház úrnője.

Ott már akkor, csak annyi szelet hús került az asztalra, ahányan voltunk, és reggelinél

sem volt szokás a kenyérrel mértéktelenül jól lakni. Mi csak most tartunk ott.

Egy lakásban mindig a könyvespolcot keresem, hogy szemügyre vegyem a házigazda

könyvállományát. Képzeld el, összesen 3 darabot találtam!

Kíváncsian nyitottam ki, mi az a három alapkönyv, amire nem sajnálták a drága svájci

frankot. Nem fogod elhinni! Fényképalbumok voltak!

Drága Lotty néni, nyugodjál békében!

Itt kell elmesélnem rajzot tanító, önmagát, és tantárgyát fontosnak érző Mimi néni esetét.

Nyilván valamiféle rosszul értelmezett nevelési célzattal azt mondta rám: te torzszülött. Erre

visszaválaszoltam valami ordenáréságot, amiben benne foglaltatott díszes parókája, a húsz kg

festék az arcán, és rikácsoló papagáj hangja. Na, kérte az intőkönyvemet, és beírta:

Rajzórán tanúsított magatartása miatt megintem. Hoffmanné

58

Apukám, akit szíven ütött a tanár szájába nem való szó, aláírta az intőt. Legközelebbi

rajzórán Mimi néninek kivittem az aláírt ellenőrzőmet.

Az arcát „díszítő” vakolat alatt is látszott, hogy bíborvörös lett a dühtől, miközben

olvasta:

Nem veszem tudomásul. Hoffman

Merthogy az én édesapám Hoffman Róbertről magyarosított Hollódy Róbertre!

Újonnan olvasott ismeretem birtokában idemásolok egy kivonatot Vekerdy Tamás: Jól

szeretni c. könyvéből. Kommentárként csak annyit, ekkoriban Vekerdy Tamás egyetemi

tanulmányait végezte, édesapámnak tehát fogalma sem lehetett mindezekről, csak zsigerileg

tudta, ez a helyes!

Legyél, aki vagy, én ehhez foglak hozzásegíteni. = Szabadságot ad, és szabadságra vezet.

Legyél, akivé én akarlak tenni! = Terrorizál, és rabságban tart. A kritikai ítélkezés mozgat, ami

elterel az ő lényétól, magadhoz méred őt, a te felfogásodhoz? Ez a gesztus gyilkos, nem hagyja őt

érvényesülni. De a szeretet: szabaddá tesz! Az fogja jól bírni az élet megpróbáltatásait, és az lesz

eredményes, aki gyerekkorában jól érezhette magát a bőrében, érzelmi biztonságban nevelkedett,

önbizalmát megerősítették, nem hagyva, hogy a külvilág (esetleg az iskola) tévesen értelmezett

fölösleges követelményekkel túl korán megtörje. Akit, megvédtek a külvilággal, igen, ha kell, az

iskolával szemben is. A legtöbb – sőt, provokatívan azt is mondhatnám: szinte az egyedüli

igazán lényeges –, amit az iskola adhatna a gyereknek, az éppen az önbizalom, az önérzet

megerősítése. Annak a meggyőződésnek a kiépítése, és megszilárdítása, hogy ő is valaki, hogy

bizonyos területeken az ő döntései is lehetnek kompetensek, az ő teljesítménye is lehet

elismerésre méltó, az ő véleménye is lehet értékes (ha pedig a másik másképp látja, attól még

egyikük sem hülye), és éppen ez az, amit a magyar iskola ahelyett, hogy megerősítene, szinte

pillanatok alatt totálisan szétroncsol, megsemmisít. Nálunk egyetlen lehetséges megoldás van:

az, amit az iskola érvényesnek ismer el. Egy–egy iskolát nagyon is jellemez az, hogy ott milyen

vezetés alatt milyen tanári személyiségek gyűlnek össze. A szülőknek egy dolguk van: az

elképzelhető legnagyobb pozitív elfogultsággal kell a saját gyerekükre tekinteniük. Az lát jól, aki

szeret!

Amire aztán végképpen nincs se Hellingeri, sem semmiféle magyarázat!

Révész Ilona szülőanyám Izraelben férjhez ment Apukám hajdani vezetéknevével azonos

nevű Hoffman Jánoshoz, így az ott született fél/testvéreim is Hoffmanok.

Erre varrjál gombot! Érted? Őrület!

Ilyent még kitalálni sem lehet! Könyvben leírni halálos vétek, szidják az író fantáziáját.

Vagy fantáziátlanságát!

Hetedik osztályos koromban fizika órán sikerült olyat kérdeznem nagy tudású

tanárnőmtől, hogy köpni – nyelni nem tudott. Zavarában valami egészen oda nem illőt mondott.

Jellemző, hogy a választ nem jegyeztem meg, saját kérdésemet annál inkább. Ma is foglalkoztat:

Mi van ott, ahol már semmi nincs?

59

Fenségesen csodaszép Heating kályhánk melegsége, melynek Mária üvegein keresztül

sokszor gyönyörködtem a lángok bátor táncában, a parázsló, izzó szénhalom lankáin. Ma már

csak hétjegyű összegért lehet hozzájutni. A kályhák Jaguárja, vagy Rolls Royce–a.

Másik kályha, az iskolai. Amihez tanítási óra alatt jött a fűtő, és beletöltötte a szenet.

Egyszer az osztály fekete bárány Irmája nekilökte a gyönyörűen rajzoló Anikót. Sisteregve sült

oda az arca, ráégetve a fekete kormot. Nem sírt, nem hisztizett, csak azt hajtogatta: nagyon fáj,

nagyon fáj!

Mennyire csodáltuk, hogy ilyen önuralma van!

És mennyire nem értette meg senki, hogy miért bántják egymást a gyermekek, miért

okoznak fájdalmat egymásnak?

A gyermek, sőt a felnőtt is azért bántja a másikat, mert őneki is fáj valami.

Amiről nem beszél!

Áldatlan emlékű Magda –, és Mimi néni után, következzen

az ellenpélda, Mária néni, drága ajándéka életemnek. Isten áldja

meg azokat, akik értik a dolgukat, a küldetésüket. Talán nem övék

a Föld, de miattuk könnyebb élni rajta.

Ötödik osztályban 53–an voltunk (érted ötvenhárman, egy

fővárosi, hetedik kerületi iskolában!), és új osztályfőnököt kaptunk.

Azt a Barna Andorné, Mária nénit, aki 43 évesen jött ki a Tanács

Oktatási Osztályáról, mert már tanítani akart, és nem íróasztal

mögött ülni. Minő Jungi szinkronicitás, vagy tán Hellinger? Én is

43 évesen váltottam hivatást!

A legcsodálatosabb, legmeghatározóbb EMBER, oktató TANÁR, nevelő PEDAGÓGUS.

Aki végigjárta valamennyi tanítványa családját, minden szülővel személyes kapcsolatot

alakított ki, és tartott is mindvégig.

Aki felismerve képességeimet, nem letörte, hanem kamatoztatta azokat. Ráérezve, hogy

az idős szülőkkel rendelkező Hollódy, sok mindentől fosztatott meg a szülői féltés=önzés okán.

Első, igazi sikerélményemet az ő kiváló képesség felismerésének, és bizalmának köszönhetem.

Mária néni osztályfőnöksége mellett nyelvtant, és irodalmat tanított.

Tudta, hogy imádom Petőfit. Megbízott hát egy Petőfi műsor szervezésével,

osztálytársaimnak meg kötelezővé tette felkérésemnek eleget tenni. Már akkor motoszkálhatott

bennem valami, mert a kiszemelt verset igyekeztem az arra legalkalmasabb személlyel

összepárosítani.

A műsor kiválóan sikerült, természetesen mindannyian ötöst kaptunk.

Igazgatói intő helyett életre szólóan megtanított valamire.

Nyolcadikban kijött

60

Rodolfo

az iskolánkba. Híres szlogenje: „Vigyázat csalok, mindig csak a kezeimet figyeljék”

hiába volt igaz, mégsem lehetett rajtacsípni a „hogyanon”. Az előadás szünetében az elől hagyott

rekvizitek közül engem az „indiai” váza izgatott, amibe belógatott egy vastag kötelet, és lóbálta.

Indiánokat megszégyenítő diadalordítással hoztam osztálytársaim tudomására, hogy a

vázában van egy fagolyó. Nyilvánvalóan a benne elhelyezkedő mágnes eredményeként lehetett

lengetni a vázát.

Ekkor belépett Rodolfo. Pulykavörösen, ordítva követelte, hogy adjanak igazgatói intőt

annak a bitang kölyöknek, aki az ő rekvizitjéhez nyúlt. Reszketve, minden porcikámban remegve

vártam a becsapódást.

Nemsokára bejött Mária néni, és nagyon csendesen ezt mondta:

Szeretnék nektek valamit elmesélni. A nagybátyám a háború előtt kint járt

Németországban, és betévedt egy varietébe. A műsor fő attrakciója egy hipnotizőr, a közönség

közül hívott színpadra önként jelentkezőket, hogy elaltassa őket a nyílt színen. A nagybátyám is

felment, azzal a hátsó szándékkal, hogy megmutassa, őt bezzeg nem lehet elaltatni, ha ő nem

akarja. Egymás után dőltek hátra az álomba merült delikvensek.

Nagybátyám arra ébredt, hogy a nézőtér teljesen üres, a színpadon csak ő van, és a

hipnotizőr. Már mindenki hazament. Rettenetesen megijedt, nagyon rossz érzés fogta el, amikor

a mágus szelíden megszólalt:

Mondja, uram, miért jött fel, ha tudta, hogy Ön ezt nem akarja? Nézze, kérem, én

ebből élek, ebből tartom el a családomat, ez a foglalkozásom. Ha én magát nem tudtam volna

elaltatni, másnap már nem léphetek fel. Ugye látta rajtam, micsoda erőfeszítésembe került, hogy

Ön mégis álomba merüljön?

Ennél a pontnál olyan görcsös zokogásban törtem ki, úgy rázkódtam a sírástól, a

torkomban, a gyomromban olyan fojtogató érzés volt, hogy még ma is könnybe lábbad a

szemem, ha ezt elmesélem, (vagy leírom)!

Szerinted egy igazgatói intő is ilyen hatással lett volna rám?

48. Mikor, miért kaptál intőt, rovót, ellenőrző könyvi beírást?

49. Mi lett a hatása?

50. Milyen hatással van rád, ha a gyermeked hoz ma ilyent?

51. Összes eddigi válaszod között van olyan, ami téged is meglepett?

Drága Mária néni nyolcadikban, amikor már „csak” harmincnyolcan voltunk (a két

hatodik osztályból lett hetedikben három osztály, és ő maradt a mienk!), minden egyes diákjának

elintézte a továbbtanulását. Személyre szóló, filmszalag közé tett, és körülvarrt 38 db

könyvjelzőt készített, saját keze írásával. Ma is megvan! Ez áll rajta:

„Juditkám! Szívós munkád, törekvésed nem volt hiábavaló. Bízom abban, hogy a

középiskolában is igyekezni fogsz. Útravalóul: Légy jó közösségi ember, becsüld meg társidat.

Igyekezz, hogy kedves szüleidnek viszonozhasd azt a sok szeretetet, amelyet ők nyújtottak Neked!

Szeretettel osztályfőnököd: Mária néni. Budapest, 1961. június 20.”

61

Ő tudta már akkor, hogy engem örökbe fogadtak, és ezt soha, de soha nem mondta el

nekem. Majd negyven évvel később derült ki, mikor már nem élt.

A könyvjelző utolsó mondata ettől teljesen más értelmet nyert számomra!

Már felnőtt ember voltam, amikor megtisztelt a bizalmával, és megtudtam hogyan

ábrándult ki matematikát tanító kolléganőjéből, aki igazságtalan megkülönböztetést tett az én

hátrányomra.

Elmeséljem?

Az előttem lévő padban Gy. Éva ült, akinek édesanyja a velünk egy épületben lévő

fiúiskolában tanított, tehát kolléganő lánya volt. Kitűnő tanuló. Matematika órán együtt hívtak ki

minket felelni. Előbb Éva felelt, utána én. Életemben először sikerült matekból kivágnom a rezet,

és Évinek most az egyszer gyengébbre sikerült a tábla előtti teljesítmény. Ám a kolléganő lánya

kapta az ötöst, én a négyest. Osztályzatom ilyetén lecsúsztatása, hogy az ötöshöz képest alulról

csókolgatta a padlót, igazságérzetemet a bányászbéka alsó fertálya alá döngölte. A sunyiság,

hogy egyikünk megmaradjon eminens skatulyájában, másikunk meg a „soha–nem–szokott–

ötösre–felelni”–ben, harcra ösztönzött. Évi is egyetértett velem, hogy én érdemeltem volna a

jobbik jegyet, nem ő.

Hajlandó vagy ezt elmondani a Mária néninek is?

Igen.

Akkor most menjünk le a tanáriba hozzá.

Így is történt. Ő meghallgatva bennünket megígérte, hogy beszél matekot tanító

kolléganőjével. Másnap azt mondta, hogy az osztálykönyvbe írt osztályzatot már nem

szabad/lehet kijavítani.

A sors úgy hozta, hogy évek múlva oda költöztek a párjával a mi utcánkba. Akkor

mesélte el, hogy engem ugyan lenyugtatott a magyarázattal, de ő soha többet nem állt szóba

matematikát tanító kolléganőjével, aki ezt mondta neki:

A Hollódy akármilyen jól felel, nálam soha nem kaphat ötöst!

Édes, drága Mária néni, akinek ugyanúgy nem volt gyermeke, mint áldatlan emlékű

Magda néninek.

Azt a gyere haza rózsám! Most értem csak meg!

Mária néninek volt egy tüneményes férje, Magda néni meg vénlány volt.

62

A jövőkép feladat nélkül csak álom. A feladat jövőkép nélkül kényszermunka. A jövőkép,

és a feladat a világ reménysége. (Felirat egy templom faláról, Sussex, Anglia, kb. 1730)

Úgy tanítani, ahogy Mária néni, és nem irodalmat, vagy földrajzot. Magam sem tudom,

mit. Ezt negyvenhárom évesen, életem legelső, egyben meghatározó Személyiségfejlesztő

Tréningjén fogalmaztam meg, és utána tanítottam. Negyvenöt évesen. Mert a Kozmikus

Törvények, A titok, Bryan Tracy, Agykontroll, mind – mind arról szól, hogyha feladod a

rendelést a Világegyetemnek – vagyis leírod a céljaidat – akkor a Világegyetem le is szállítja

neked a rendelést. Tervek nélkül az ember olyan, mint egy hajó kormány, és iránytű nélkül,

melyet a szél ide–oda terel. Ha azt teszed, amit tenned kell, az Univerzum is megsegít.

Az élet egy labirintus, amelyben már akkor rossz irányba fordulunk, amikor még járni

sem tudunk. (Cyril Connolly)

Tán tenned kell néhány fanyar kanyart (ez volt ennek a könyvnek a munkacíme), ám

mindegyik valami jó cél érdekében történik. Ha letérsz a kijelölt útról, feleslegesen nehezíted

meg az életedet.

Ha van varázsa annak, hogy erődön felül harcolsz, akkor ez a varázs abból fakad, hogy

mindent kockára teszel egy célért, amit senki más nem lát, csak te. Közben figyelned kell a

jelekre, amelyek céljaidhoz vezető utadat szegélyezik. Ugye milyen egyszerű? Tehát leírod, és

figyelsz. Persze nem ölbe tett kézzel, a sült galambra várva. Ökölbe csukott tenyérbe nem lehet

tenni semmit.

Szóval tanítottam. A nem megfogalmazhatót. Az életre való útmutatót: az önismeretet.

Mert ez a legfontosabb. Elmélkedéssel békés légkört teremteni önmagamban. Az embernek el

kell vándorolnia valahová önmagában, önmagába. A lélek valamiféle Szibériájába, vagy

Szaharájába, ahol igazán önmagával lehet az üres pillanatokban. Belső zarándoklat révén lesz az

ismeretlen ismerősből – ismert ismeretlen. Minden embernek saját felelőssége, és kötelessége

életében egy van csupán: Légy hű magadhoz! (Eric Knight) (muszáj megjegyeznem, hogy fordítója Nemes László,

a könyvben szereplő Fehér Klára író/újságíró férje.)

Hűnek lenni bármi, vagy bárki máshoz nemcsak lehetetlen, hanem ismertető jegye a

hamis messiásnak. Az önismeret magaslatán ráébredsz az önmagadba vetett hit fontosságára!

Ahol a sors becsuk egy ajtót, ott az önmagunkba vetett hit kinyit egy másikat! A delphoi szentély

homlokzatán ez állt:

Ismerd meg magadat. Semmit sem túlságosan. Légy ura lelkednek. Kerüld az

igazságtalanságot. Igazul tanúskodj. Keresd a hírt. Dicsérd az erényt. Cselekedj igazságosan.

Szeresd barátaidat. Védekezz ellenségeid ellen. Gyűlöld a gőgöt. Beszélj tisztességesen.

Könyörülj a segélykérőkön. Valósítsd meg célodat. Légy ura asszonyodnak. Senkit ne nézz le.

Tiszteld a felsőbbséget. Hajolj meg az istenség előtt. Ne büszkélkedj erőddel. Gazdagodj

igazságos úton.

Ekkor már nincs szükséged jósra. Te magad tudod a sorsodat meghatározni, ha tudod: Ki

vagy? Mit akarsz? Miért születtél? Mi a célod? Mi a feladatod, az életküldetésed?

A boldogsághoz két út vezet:

Változtass magadon, és a szerencse is változtatni fog rajtad. (Arab közmondás)

Változtasd meg gondolataidat, és megváltozik az életed. A gondolatok döntik el az élet

sorsát. (Az igehirdető, és munkája. Igehirdetőknek – lelkészeknek, 1936–ban kiadott

könyvecskéből vett idézet. Minő érdekesség! Agykontrollon is hasonlót hallottam!)

63

Szomorú, hogy oly sokszor kell újra kezdenünk. Vigasztaló, hogy oly sokszor újra

elkezdhetjük! Ha folytatod, amit mindig is csináltál, ugyanaz maradsz, ami mindig is voltál.

Semmi sem változik, kivéve, ha te nem változtatsz! Ha mindig azt teszed, amit mindig is tettél,

akkor mindig azt kapod, amit mindig is kaptál. Ha az, amit teszel, nem működik, tégy valami

mást! Ne a változástól, az állandóságtól félj! (Lao Ce)

Különbség van aközött, hogy az embert valami boldoggá teszi, és aközött, hogy valami

nem teszi boldogtalanná. Egyesek az élet kék óceánján vitorláznak, és csak időnként keverednek

viharba, másoknak az élet mindig égig érő, meredek, és megmászhatatlannak tűnő hegy.

A trükk abban van, hogy:

A kikötő csak megmenti a vihar által megtépázott hajókat, de az épek nem maradnak

sokáig ott. Ahogy rendbe hozták őket, visszatérnek küzdeni a féktelen elemekkel. Mert erre

teremtették őket, és nem arra, hogy csendben előre–hátra bukdácsoljanak a horgonyukhoz

rögzítve. (Laure Charpentier: Gigola)

52. Melyik tanárodat szeretted legjobban, és miért?

53. Ki volt életed meghatározó pedagógusa?

54. Ki volt ennek az ellenkezője?

55. Melyik osztálytársadat szeretted legjobban, és miért

56. Kikkel vagy még ma is kapcsolatban?

57. Csúfoltak a társaid? Hogyan?

58. Mi a legmeghatározóbb iskolai élményed?

59. Kihasználod veled született adottságaidat, és képességeidet?

60. Azt csinálod, amit szeretsz, amiben örömödet leled?

61. Jelenlegi munkád összhangban van mindezekkel?

62. A helyeden vagy? Ott, ahol a vágyaid, képességeid alapján mindig is lenni akartál?

63. Írd le öt legértékesebb tulajdonságodat?

64. Ebből mindegyiket hasznosítottad eddig?

Leírtad a válaszaidat? A következő mondatok megvárnak velem együtt!

A Csigalépcsőt nem nézhettem meg. Vajon eredendően 16 év feletti volt, vagy csak

Anyuék nem akarták, hogy lássam?

Nem ismertem elvált szülők gyerekét, csak szegény Annát, akinek volt egy fekete

spanielje, a Gipsy. Ez nagyon érdekes. Legalább negyvenszer olvastam már ezt a mondatot, és

csak most ugrott be, hogy Fanni unokám is Morzsi kutya társaságában vészelte át szülei válását.

Anna volt az, aki egyszer adott nekem, egy lufit.

Nem egészen értettem, miért röhög az egész osztály rajtam, mikor a számhoz vettem. Az

meg végképp nem fért a fejembe, miért nem lehet rendesen felfújni a lufit. Negyedik osztályosok

voltunk ekkor, tehát 9 esztendősek.

Hát persze, hogy számomra ismeretlen volt a kondom, vagy koton, vagy minek hívják.

Milyen jó vicc lehettem!

64

Szülők, és példák

Beteg az a világ, amelyben megbüntetik a szülőket, ha bántalmazzák a gyerekeiket, de

azokat senki sem bünteti, akik megölik a gyerekeik lelkét. (Ranschburg Jenő)

A felnőttek ritkán bölcsebbek a gyerekeknél, csak többet éltek, ám ettől még nem

okosabbak, de mindig ők az erősebbek.

Hibásan kódolt szülői programok következtében azt hisszük, hogy amit ki kell beszélni,

ki kell adni magunkból, az nem tartozik másra. Engedd, hogy a múlt szeretetté nemesedjék!

Szüleidet a legjobb szándék vezérelte! Te Szülő! Házastárs! Szerető, és Szeretett! Ne arra

törekedj, hogy ragasztót csinálj a szeretetedből! Legyen az mágnes, mely először vonz, aztán

megfordul, és taszít.

A mi nemzedékünk szülői először a biztonság gyökereit adták a gyermekeiknek. Csak

utána csatolták fel szárnyainkat.

Ne csodálkozzunk, hogy a gyerekek elkallódnak, csavarognak, mindent összetörnek, saját

magukkal kezdve, mert nem tanulnak meg építeni. Gyermek apa nélkül olyan, mint ház, tető

nélkül. Minden gyermek két szülő után áhítozik. Mi az anya feladata? Az anya életet ad, és

megőrzi az életet. Az anya karjaiban éli át a kisded a melegséget, a közelséget, az óvást, a

táplálkozás élvezetét, a biztonságot, de egy idő után ez már nem elég!

Ha végül egyre hárul a nevelés felelőssége, legnagyszerűbb igyekezete ellenére sem

adhat meg minden szépséget, mellyel pótolhatja azt a csodás kapcsolatot, mely apa, és gyermeke

között lehetséges. Amit az apa gondol a gyermekéről, az lesz belőle!

Azzá lettem, amit Apukám mondott és gondolt rólam! Dicsérete sokszorosan nagyobb

hatással volt rám, mint Anyukám szavai. Édesapám nőkkel szembeni beállítottsága meghatározó

volt egész életemben. Családom férfi tagjaiban az ő sármos, gáláns viselkedési mintáját

kerestem, és mélységes boldogsággal tölt el ma is, ha megtalálom. Önbecsülésem,

magabiztosságom Édesapám szeretetteljes nevelésének eredménye!

Ha egy leány nem kapja meg kisgyerekkortól édesapja bíztatását és elismerését, akkor

állandóan egy férfi elismerésére vágyik. Ha nem élt át elég melegséget az édesapjától, akkor egy

életen át azt a férfit fogja keresni, akitől mindazt reméli, hogy megadja neki. Így az élettől és a

házasságtól való elvárása irreális. Mindazt, amit nem kapott meg az apjától, a férjétől/társától

várja el. Ezzel kezdetét veszi házassága/kapcsolata eresztékeinek lazulása, mely lassankét elvezet

a végleges felbomlásához.

Ma hiányzik az apákból, a bizalommal teli tekintet, amitől az ember úgy érzi, hogy a

holdat is képes lenne leakasztani az égről. A teremtés rendje felborult, az igazi apaság sokkal

inkább hiányzik, mint az anyaság. Mindkettőre szükség van, de az apaságot hangsúlyozni, annak

mérhetetlen hiánya miatt szükséges!

Kiktől kapja a gyermek útravalóul, hogy a család szent?

Muhi János: Apámnak

Végig kísérte az életemet,

hogy igazán sohasem ismertelek.

Nem tudtam milyen egy apát szeretni.

Nem tudtam senkire, gyerekként felnézni.

65

Rövid volt az idő mit veled lehettem.

Egy értetlen hat éves, és az ismeretlen.

Észre sem vettem, elszálltak a nyarak.

Utána sokáig semmi sem maradt.

Mert az idő, az aztán kegyetlen.

Elteltek az évek én is kamasz lettem.

És ami nem volt igazi kapcsolat,

Még fel sem ocsúdtam az is megszakadt.

Tizenhét voltam mikor elmentem hozzád,

hogy lássam újra a rég nem látott apát.

Rá kellett jönnöm nem változott semmi.

Nem tudtam hozzád közelebb menni!

Egyet azért, mégis köszönök neked,

hogy jó apa lettem az a te érdemed.

A gyermekemet én nem hagyom el, soha

Ne nevelje őt, mint engem, soha egy mostoha!

Tudom, már többé sohasem láthatlak.

A kérdések örökre a szívemben ragadtak.

Mert magához hívott egy másik világ.

Elvesztettem végleg a soha nem volt apát.

És ha majd egyszer a hantod előtt állok.

Elmondom én neked, most már megbocsátok!

De megmarad bennem örökre a hiány,

Mert nem mondhattam neked soha,

Édesapám!

Muhi János: Mesélj apu

Mesélj nekem apu,

Mi az, hogy becsület?

Hogyha az van nekem,

Jár érte tisztelet?

Milyen lesz apu,

Az igaz szerelem?

És ha majd elmúlik

Akkor az fáj nekem?

Vannak–e apu,

Ma is istenek?

66

Hisznek–e még bennük,

Most is az emberek?

Van–e tényleg élet

A halál után?

És ha ezt kérdezem,

Miért nézel bután?

És ha majd felnövök,

Nekem is lesz sorsom?

Mert most a tanulás,

Az a legfőbb gondom.

Miért lesznek rosszak,

Apu, az emberek?

Hogy lehet, hogy vannak

Éhező gyerekek?

Ha a munkádért mindig

Megkapod a béred.

A hónap végén akkor

Miért nincsen pénzed?

Ha rám nézel, látom,

Fátyolos a szemed.

Hogyha én nem lennék,

Könnyebb volna neked?

Hogyha öreg leszek,

Nekem is lesz szagom?

És az unokákat

Én is elronthatom?

A szomszéd néniből

Mikorra lesz banya?

Hogy lesz egy országból

Mocskos zsiványtanya?

Sok mindent nem tudok,

De egyet, elhiheted,

Megmutattad nekem,

Milyen a szeretet.

Ne búsulj, apa,

Nem számít a pénzed,

Mert jó, hogy velem vagy,

Én így szeretlek téged.

67

Mit tegyek? A szüleim még mindig mindenbe beleszólnak.

A szüleidnek szabad beleszólniuk, neked pedig szabad azt tenned, amit helyesnek

tartasz. (Bert Hellinger)

Lakott a házunkban egy nagyon szigorú nagymama. Tűzzel–vassal vigyázta nálam egy

évvel idősebb unokája erkölcseit. Amikor a szerelem beköszöntött, állhatatossága tartósnak

bizonyult. Házasság lett belőle. Miért, miért nem, mégis válás lett a vége. A kisfiú koromfekete

hajú, igéző szemű édesanyja nem árválkodott sokáig. Hamarosan új férje vitte reggel a

gyermeket az oviba. Három emeleten keresztül hallatszott a lépcsőházban a sírása:

Nem fogom meg a kezedet! Az apukámat akarom! Te nem vagy az apukám!

Némi fogalmam van, mit érezhetett a második férj, nekem a szívem szakadt meg. A

gyermekért. Ehhez jött még sógorom válás utáni gyerekláthatása. Elmesélte, hogy hazavitelkor a

kislánya a lift előtt térdre borult, átölelte a lábát, és zokogva rimánkodott:

Papa, ne menj el, ne hagyj itt! Maradj velem! Vagy vigyél magaddal! Veled

akarok maradni!

Érzelmi felindulásból azok hoznak életre szóló döntéseket, akik képtelenek betartani a

házasság játékszabályait. Amely arra kötelezi a játékosokat, hogy ugyanúgy szeressék egymás

hibáit is, mint az erényeit.

Soha nem értettem, hogy mer a házasság szentségéről, és összetartó erejéről beszélni az,

akinek párkapcsolatban élésről, gyereknevelésről nincs tapasztalata. Idős fejemmel értettem meg,

hogy éppen azoknak van joga erről beszélni, akik Jézus szeretetének szentelték életüket. Ők

teljes önvalójukat odaadták a Leghatalmasabb szolgálatára, igaz szeretettel, és elkötelezettséggel.

Ki tudja igazán, mi az igazi szeretet, ha nem ők? Arcukra rajzolt tisztaságuk mindig is

csiklandozta a fantáziámat. A meg/elfogadott szüzességük izgatott; hogyan képes egy emberi

lény elzárni önmagát a legerősebb ősi ösztön elől, és fordít hátat a természet parancsának?

Hogyan egyeztethető ez össze a Biblia szaporodjatok, és sokasodjatok igéjével, ami génjeink

alapkódja? DNS–ünk rabszolgái vagyunk, ez ösztökél arra, hogy legyenek gyermekeink.

A PAX TV–n egy apáca mondta a válni készülőnek:

Ha meg akarod ajándékozni a gyermekedet, a legjobb, amit adhatsz neki, hogy

szereted az apját/anyját. A szeretet tartja össze a dolgokat. Az igaz szeretet.

Az élet iskola, a házasság meg egyetem, egy elit egyetem. Csak az a baj, hogy nem

ösztöndíjas, hanem önköltséges. – mondotta Zimre Mária Terézia sógornőm, akit a család a mai

napig Babának nevez, öt fiú után első lányként született öröm okán.

A boldogság eltünteti a ráncokat, elsimítja a száj szigorát is. Két válással végződött

házassága summázataként a boldogság hiányáról árulkodnak boldogtalansága barázdái szája, és

szeme köré vésetten.

Akkor még igazi anyák voltak, nem ilyen elfuserált, hisztis álmamák, akik nem tudnak

szeretni, és a gyerekeiket sem tudják megtanítani a szeretetre.

A szeretetnél nincs nagyobb boldogság. Csak a szeretet tud annyi erőt adni, hogy ezt a

sok rosszat el tudjuk viselni. A szeretetet jóformán ma már nem is ismerik, lélekben teljesen

elnyomorodtak az emberek. Csak a pénzhajhászásra meg a kegyetlenkedésre van eszük – ha kell,

mindenáron. A rosseb egye meg őket, de haragszom rájuk, mikor épp elég a szegénységet

68

elviselni, ami most ránk zúdult. De még ezektől a szemétládáktól is, hogy kell félnünk, és

rettegnünk. Na ezért kár volt ájuldozni Amerikáért, a demokráciáért, meg a szabadságért, ha

csak a zsiványságra tudják felhasználni.

A lakóházakból börtönök lettek, a kapuk bezárva éjjel–nappal. Az ajtókra vasrácsokat

szereltetnek. Így még az a kevés emberi kapcsolat is megszűnt.

Senkiben sem bízunk, még magunkban sem. (Péliné Nyári Hilda)

Volt egyszer egy legendás francia akrobata. Charles Blondinnek hívták. Vakmerő,

hihetetlen kötéltáncos mutatványairól volt híres a XIX. században. Kifeszített egy háromszáz

méteres kötelet a Niagara–vízesés fölé. Hatalmas tömeg verődött össze, ő pedig átsétált a kötélen

több mint száz méterrel a torkolat fölött. A tömeg majd megőrült, amikor átért a túlsó partra.

Tapsoltak, és éljeneztek. Aztán a tömeghez fordult:

Elhiszik, hogy újra meg tudom csinálni?

Igen! – kiabálta a tömeg.

Ő pedig újra megcsinálta. A tömeg még hangosabban éltette, ő erre megkérdezte:

Elhiszik, hogy bekötött szemmel is meg tudom csinálni?

Néhányan a tömegből rémülten kiabáltak:

Ne, ne csinálja!

Mások viszont azt ordították:

Igen, meg tudja csinálni!

Újra megcsinálta, és a tömeg még hangosabban éljenzett. Akkor megkérdezte:

Elhiszik, hogy gólyalábakon is meg tudom tenni?

A tömeg egy emberként ordította:

Igen, meg tudja tenni!

Ő pedig megtette, és a tömeg hangosan ordítozva vadul ünnepelte. Blondin akkor a

tömeghez fordult:

Elhiszik, hogy át tudok tolni egy talicskát a túlpartra?

A tömeg ordítva éltette:

Igen!

Erre ő azt kérdezte:

Tényleg azt gondolják, hogy meg tudom csinálni? Elhiszik nekem?

Igen! Igen, meg tudja csinálni! – ordították.

Átsétált a kötélen egy talicskával, több mint száz méterre a vízesés torkolata fölött, és

amikor átért a túloldalra, a hatalmasra duzzadt tömeg felbolydulva őrjöngött, és éljenzett. Akkor

Blondin azt kérdezte:

Elhiszik, hogy meg tudom csinálni úgy is, hogy egy embert tolok a talicskában?

A tömeg egy emberként ordított:

Igen!

Tényleg elhiszik, hogy meg tudom csinálni?

Igen, meg tudja csinálni! Hiszünk magának! Igen!

69

Addigra a tömeg egy emberként mögötte állt. Azt gondolták, bármire képes. Akkor

Blondin azt mondta:

Szükségem lenne egy önként jelentkezőre, aki beül a talicskába.

A tömeg hirtelen elhallgatott. Halálos csönd lett. Ő erre azt kérdezte:

Mi a baj? Mégsem bíznak bennem?

A tömeg hosszú ideig hallgatott, aztán végül valaki megszólalt:

Bízunk magában… de ennyire azért nem!

Joseph Finder: Titkos kapcsolat c. könyvéből idéztem.

Ma az emberek egymás közötti, partner–és társkapcsolatai nem a szeretet, tartósság, és

bizalom jegyében születnek. A most házasodók többsége akkor született, amikor már nagy

„divat” volt a válás. Szüleik életvitele azt sugallta: semmi baj, ha van egy kis gond, legfeljebb

elválunk.

Tudunk már űrszondákat küldeni a Marsra. Olyan számítógépeket készítünk, amelyek

trillió kalkulációt végeznek másodpercenként. Ketté tudjuk hasítani az atom magját, de

képtelenek vagyunk jobb hegedűket alkotni, mint Antonio Stradivari (1643 –1737) több, mint

háromszáz évvel ezelőtt, a poros kis cremonai műhelyében. Ahogy nincs suszterinas, aki

fütyülhetné a legújabb slágert, nincs sláger, csak dübörgés, nincs már egész nap görnyedő suszter

sem, mert sikerült a két keze munkájára büszke iparosok hadát módszeresen kihalásra ítélni.

Ugyanígy képtelenek vagyunk a család, a hűség értékrendjének továbbadására is.

Senki nem nevelte az utánunk következő nemzedékeket – példaadással. Pedig a szülő az

a példakép, amire fiatal gyerekeknek szükségük van az elfakuló értékek e mai világában. Szülő,

és gyermek tradicionálisan átörökített nehéz kapcsolatában kevesen ismerik fel/be, hogy a

nevelés egyenlő a példamutatással! A többi mind csak idomítás.

A mai nemzedék érzelmi intelligenciája, önismerete mélyen a nulla alatt van.

Minél többet tesz a szülő a gyermekéért, annál kevesebbet tud tenni a gyermek

önmagáért. Aki ma önállótlan, szüleire támaszkodó gyermek, az holnap önállótlan, támaszkodó

szülő. A felelősségvállalást a szülő saját példájával tanítja. A legtöbb, amit szülő a gyermekének

adhat: a felelősség gyökerei, és a függetlenség szárnyai.

Ha kiöltük a felelősség vállalás kegyelmét belőlük, ki ad példát, hogy egymás terhét

elhordozzák?

Első, és egyben maradandó színházi élményem az Építők Rózsa Ferenc

Kultúrotthonában, a Tortácska herceget játszó Krencsey Mariann volt. Már akkor

kézzelfoghatóvá tettem rajongásomat az imádott művésznő iránt. Vittem neki egy gyönyörű,

márvány simaságú, pettyes, zúgó kagylót. Levelet is írtam hozzá, és mi sem volt természetesebb,

hogy az előadás szünetében bóklászva a színfalak mögött, rálelve imádatom személyére reszkető

hangon átadtam. Kaptam tőle egy tüneményes Krencsey mosoly kíséretében átadott, nevemre

szóló, dedikált fényképet.

70

Várj! Még nincs vége.

40 év után hazalátogatott férjével együtt, kinyomoztam

melyik szállodában lakik, és felkerestem.

Hajdanvolt gyönyörű arcának vonásait megkímélte a sors,

csupán parókája jelezte számomra, felette is eljárt az idő.

Elmeséltem Tortácska herceges emlékemet, és átadtam máig

féltve őrzött bizonyítékomat, a dedikált fotót. Melyen a tinta már

nem látható, de a golyóstoll nyomán kiolvasható az eredeti szöveg:

Hollódy Juditkának szeretettel: Krencsey Mariann 1955.

december 29.

Majd ezzel toldotta meg: Negyven évvel később a találkozás

örömére is szeretettel Krencsey .Mariann.

Az alábbi versemet akár neki is írhattam volna:

Németh Lehelnek

Beutaztad a világot, láttál ezer csodát,

Természet alkotta, vagy ember építette palotát.

Láttál télen nyarat, s nyáron hófödte csúcsokat,

Találkoztál sok magyarral, ki idegenbe szakadt.

Lehet bár milliomos, vagyona, hatalma, rangja,

Ezt a kis országot feledni nem tudja, nem akarja.

Ugye egyet értünk abban?

Élni csak ITT lehet, nem jobban, csak... élni!

Mert a szívedet nem lehet kicserélni!

Ha elmész innen, és kitárul a világ,

Megismered a Föld sarát, és aranyát.

Csillog a dollár, autó csak BM dablju,

És azt kérdezik tőled: Háj du ju du?

És dolgoznak sokat, dagad a tárca,

Pénzt nem hordanak, van hitelkártya.

Van házuk tripla fürdőszobával,

És depressziósak marihuánával,

És nem tudnak élni...

Ugye egyet értünk abban?

Élni csak ITT lehet, nem jobban, csak... élni!

Mert a szívedet nem lehet kicserélni!

Itt kevés a forint, csóró az öreg,

71

De barátaid kérdik: Hogy ityeg a fityeg?

Dolgozhatsz sokat, látszata semmi,

Nem tudod a mentő mikor fog elvinni.

Örülsz, ha van lakásod, fizeted havonta,

Közben kúszik a vérnyomásod,

No meg a pénz kamata...

És elmennél innen, rohannál neki a világnak.

Ám visszatart valami, téged ITT imádnak

/vagy utálnak.

Petőfit, és Aranyt ITT szavalják szépen,

A Pál utcai fiúk ITT fociztak régen.

A Lánchíd a Dunán a Kohinoor gyémánt,

Síró kisgyerekként ITT kérdezték: Mi bánt?

A szomszédok ITT ismernek, te is ismered őket,

Kamaszként, zúgó fejjel ITT szólítottad le a nőket.

A Himnusz, és Szózat tanított szeretni e hazát,

Szeresd őt, és szeretetét add tovább!

Azért nem álltam meg, és elküldtem Németh Lehel címére a verset. Telefonon köszönte

meg. Az ma is talány előttem, hogyan jutott ebből a versemből arra a megállapításra, hogy

nagyon szeretem a férjemet!

Te érted?

Ne azt kérdezd, hogy a hazád mit tehet érted, hanem azt, hogy te mit tehetsz a hazádért! (John F. Kennedy)

Más nyelven beszélsz, más nyelven írsz,

De magyarul álmodsz, magyarul sírsz. (Hobo)

Faludy György: Óda a magyar nyelvhez

Most, hogy szobámban ér az est setétje

te jutsz eszembe, Szent Gellért cselédje

s ajkad, melyről az esti fák alól

először szólt az ének magyarul.

Arcod mongol emléke rég ködös

de titkunk itt e földön még közös

s a te dalod kísér utamra fájón

messze e tájon.

Magyar nyelv! Vándorutamon kísérőm

sértett gőgömben értőm, és kísértőm

te hangolás barangoló kalandom

te zengő, és borongó hang a lanton

bőröm, bérem, bírám borom, míg bírom

72

és soraimmal sorson túl a síron,

kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász:

mennyei poggyász.

Magyar szó! Múltam, és jövendő sorom

Népek közt sorom, és mindegyik sorom,

Háza – hazám lovacskám, csengős szánom

és a dal a számon, mit kérnek majd számon

nincs vasvértem, páncélom, mellasom,

de Berzsenyivel zeng a mellkasom

s nem bír le ellenség, rangomba törvén,

sem haditörvény.

Jöhetsz reám méreggel, tőrrel, ékkel,

de én itt állok az ikes igékkel.

Árkon – bokron kergethetsz hét világnak:

a hangutánzó szók utánam szállnak,

mint sustorgó füzesbe font utak

felett alkonykor krugató ludak

s minden szavamban százszor látom orcád,

bús Magyarország.

Kihalt gyökök: tőzeggel súlyos rétek

ahol a fák, mint holt igék kiégtek.

Ős szók: a szemhatárról századok

ködéből még derengő nádasok,

gyepűs vápákon elhullt katonák,

ti bíbicek, bölények, battonyák.

miket vadásztak vén csillyehajókról

s lápos aszókon.

Magas hangok: szöcskék, és tücskök rétje,

mély hangok: alkony violasötétje,

káromlások veszelytő vadona,

mondatszerkesztés pogány pagonya,

kötőszók: sok – sok illanó fodor,

s hangsúly, te vidám, hangsúly te komor

lelkünk dolmánya, szőttesen, világszép

búzavirágkék.

Múlt T – je: történelmünk varjúszárnya,

karók, keresztek, és bitófák árnya.

Melléknevek, gazdag virágbarázdák,

Busák, buják, burjánzók, és garázdák,

73

S ti, mellérendelt, kurta mondatok

mint paprika, ha füzérben vereslőn

lóg az ereszről.

Ragok: szegények szurtos csecsemői,

kapaszkodtok s nem tudtok nagyra nőni.

És E – betűk serege: fekete

mezőn zsellérek koldus menete.

s ti kongó – bongó helyhatározók,

kukoricásban jó irányt hozók,

ban – ben – bim – bam: toronyból messzehangzó

könnyű harangszó.

Jelentőmód. Az aszály mindörökre

ráült a magyar, repedt rögökre.

Magánhanzó illeszkedés! Kaján

törvénykönyvvé Werbőczi gyúrt talán?

Mi vagy? Fülledt ötödfél százada

robotja tört paraszt alázata,

vagy összhangunk, mely bolgogult utakra

messze mutatna?

És fönevek, ti szikárak, és szépek

ti birtokos ragokkal úri népek,

országvesztők, önteltek, és hitványak

s ti elsikkadt, felőrölt állítmányok,

megölt, vagy messze bujdosó fiak,

Hajnóczyk, Dózsák, meg Károlyiak,

ó jaj nekünk, mi történt ennyi lánggal

és a hazánkkal?

Parasztok nyelve, nem urak latinja

nem grófok rangja, de jobbágyok kínja,

magyar nyelv! fergetegben álló fácska,

hajlongasz szélcibáltan, megalázva –

s ki fog – e tövised lombbal hajtani?

Arcunkat rejtő Veronika – kendő

és a jövendő.

Magyar nyelv! Sarjadsz, és egy vagy velünk

és forró, mint forrongó szellemünk.

Nem teljesült vágy, de égő ígéret,

Közös jövő, és felzengő ítélet,

nem hűs palackok tiszta ó – bora,

74

nem billentyűre járó zongora,

de erjedő mustkönnyeinkben úszó

tárogatószó.

Párizs, 1940 május

Reményik Sándor: Az Ige

Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,

És áhitattal ejtsétek a szót,

A nyelv ma néktek végső menedéktek,

A nyelv ma tündérvár, és katakomba,

Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek!

E drága nyelvet porrá ne törjétek,

Ne nyúljon hozzá avatatlanul

Senki: ne szaggassátok szirmait

A rózsafának, mely hóban virul.

Úgy beszéljen ki – ki magyarul,

Mintha imádkozna,

Mintha aranyat, tömjént, myrrhát hozna!

És aki költő, az legyen király,

És pap, és próféta, és soha más.

Nem illik daróc főpapi talárhoz,

S királyi nyelvhez koldus – dadogás.

Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,

Vigyázzatok: a nyelv ma szent kehely,

Ki borát issza: Élet borát issza,

Előre néz s csak néha – néha vissza –

S a kelyhet többé nem engedi el!

Reményik Sándor: Eredj, ha tudsz!

Eredj, ha tudsz…

Eredj, ha gondolod,

hogy valahol, bárhol a nagy világon

könnyebb lesz majd a sorsot hordanod.

Eredj…

szállj, mint a fecske délnek,

vagy, északnak, mint a viharmadár,

Magasából a mérhetetlen égnek.

Kémleld a pontot,

Hol fészekrakó vágyaid kibontod.

Eredj, ha tudsz.

Eredj, ha hittelen

Hiszed: a hontalanság odakünn

75

Nem keserűbb, mint idebenn.

Eredj, ha azt hiszed,

Hogy odakünn a világban nem ácsol

A lelkedből, az érző, élő fából

Az emlékezés új kereszteket.

A lelked csillapuló viharának

Észrevétlen ezer új hangja támad,

Süvít, sikolt.

S az emlékezés keresztfáira

Téged feszít a honvágy, és a bánat.

Eredj, ha nem hiszed.

Hajdanában Mikes sem hitte ezt,

Ki rab hazában élni nem tudott

De vállán égett az örök kereszt

S egy csillag Zágon felé mutatott.

Ha esténként a csillagok

fürödni a Márvány – tengerbe jártak

Meglátogatták az itthoni árnyak.

Szelíd emlékek: eszeveszett hordák

A szívét kitépték.

S hegyeken, tengereken túlra hordták…

Eredj, ha tudsz.

Ha majd úgy látod, minden elveszett

Inkább, semmint hordani itt a jármot,

Szórd a szélbe minden régi álmod,

Ha úgy látod, hogy minden elveszett

Menj őserdőkön, tengereken túlra

Ajánlani fel két munkás kezed.

Menj hát, ha teheted.

Itthon maradok én!

Károgva, és sötéten,

Mint téli varjú száraz jegenyén.

Még nem tudom,

Jut – e nekem egy nyugalmas sarok,

De itthon maradok!

Leszek örlő szú az idegen fában,

Leszek az alj a felhajtott kupában,

Az idegen vérben leszek a méreg,

Miazma, láz lappangó rút féreg,

De itthon maradok.

76

Akarok lenni a halálharang,

Mely temet bár, halló fülekbe cseng

És lázít: visszavenni a mienk!

Akarok lenni a gyújtózsinór,

A kanóc vége, lángralobbant vér,

Mely titkon kúszik tíz – száz évig

Hamuban, éjben.

Míg a keservek lőporához ér.

És akkor…!

Még nem tudom:

Jut – e nekem egy nyugalmas sarok,

De addig, varjú a száraz jegenyén:

Én itthon maradok!

Eszembe jutott, mit hallottam Széchenyi Zsigától, amikor a társaságban előkerült, miért

is maradtunk Magyarországon, amikor nem kevesen az elmenetelt választották. „A Zsiga még

csak ment volna, de a Széchenyi nem engedte” – mondta különös mosollyal. (Varga –

Körtvélyes Zsuzsanna: Krisztina bárónő)

Petőfi Sándor: Isten csodája

Ameddig a történet csillaga

Röpíti a multakba sugarát:

A szem saját kezünkben mindenütt

Saját szivünkre célzó gyilkot lát,

S ez öngyilkos kéz hányszor szálla ránk!...

Isten csodája, hogy még áll hazánk.

Igy hordozunk sok százados sebet,

Keblünk soha be nem gyógyúlhatott;

Mérget kellett mindenkor innia,

Ki sebeinkre önte balzsamot.

Valami rossz szellemtől származánk!

Isten csodája, hogy még áll hazánk.

S míg egymást martuk szennyes koncokért,

Mint a szeméten a silány ebek,

Azt vettük, észre csak, hogy ezalatt

Az oroszlánok itt termettenek;

Jött a tatár, jött a török reánk.

Isten csodája, hogy még áll hazánk.

77

Ott foly Sajó... oly görbén kanyarog,

Mint ember, aki görcsben haldokol;

Ott haldokoltunk, vérünk ott szivá

Az óriási nadály, a mongol,

S holttesteinket fölfalá a láng!

Isten csodája, hogy még áll hazánk.

S ott van Mohács... ott nyomta a királyt

Sárkoporsóba páncéla s lova,

S készült számunkra a ledőlt király

Kardjából a rettentő zabola,

Melytől még most is ég, és vérzik szánk!...

Isten csodája, hogy még áll hazánk.

Mi lesz belőlünk?... ezt én kérdezem,

De mily kevesen gondolnak vele.

Oh nemzetem, magyar nép! éltedet

Mindig csak a jó sorsra bízod–e?

Ne csak istenben bízzunk, mint bizánk;

Emberségünkből álljon fönn hazánk!

Szalkszentmárton, 1846. január

Erdős Virág: Ezt is elviszem magammal...

viszem a régen

kihízott nacim

viszem a kelet–német

származású macim

ezernyi véglet

közül a köztest

viszem a Csokonai

Vitéz Mihály Összest

ott lesz az ágyam

ahova fekszem

elviszem alvókának

egy–két régi ex–em

viszem a barnát

viszem a szőkét

viszem a felhalmozott

kapcsolati tőkét

viszem a tutit

viszem a gagyit

viszem az otthonkában

78

utcára tett nagyit

megannyi némán

átbliccelt évet

elviszem magammal a

szentendrei HÉV–et

viszem a Marcsit

viszem a Karcsit

elviszem Kenesétől

Keszthelyig a Balcsit

kicsit a nyarat

kicsit a telet

viszem a mindörökké–Moszkva–

Moszkva teret

apuka titkát

anyuka aranyát

elviszem magammal a

Bácskát meg a Baranyát

viszem a bölcsit

viszem a temetőt

viszem a csokoládé–

barna bőrű szeretőm

viszek egy búval

bevetett földet

viszem a pirosat a

fehéret a zöldet

elviszem ezt is

elviszem azt is

viszem a jófiút de

elviszem a faszt is

viszem a bankot

viszem a pálmát

elviszem minden igaz

magyar ember álmát

viszek egy csontig

lelakott testet

viszont az nem kérdés hogy

Buda helyett: Pestet

viszek egy szívet

viszek egy májat

viszek egy kívül–belül

lakhatatlan tájat

naná hogy úgy van

79

ahogy azt sejted:

viszek egy lassú burján–

zásnak indul sejtet

viszek egy csúnyán

beszopott mesét

viszem a legesleges–

legutolsó esélyt

ki tudja, lesz–e

búcsúzni időm

viszem a Duna–parton

levetetett cipőm

mit bánom úgyis

elviszem lazán

elviszem gond nélkül a

hátamon a hazám

aki ma büntet

az holnap lövet

viszek egy mindig vissza–

visszahulló

követ...

Király Gábor: A másik oldal. Szóltam! (Reflexió Erdős Virág versére)

Szóltam, hogy jönnek a fasiszta celebek,

szóltam, hogy nem lesz jó, ha a szart lenyeled,

szóltam, hogy ki fogják lopni a szemedet,

azt mondtad, nyugi, mert ezek nem ilyenek.

Szóltam, hogy te leszel bűnbak a bankoknál,

szóltam, hogy rosszabb lesz Budapest Bangkoknál,

szóltam, hogy leköpnek költői esteden,

azt mondtad, nem kéne ördögöt festenem.

Szóltam, hogy ki fogják rúgni a mamádat, szóltam, hogy elő lesz írva az alázat,

szóltam, hogy nevükre íratják hazádat,

azt mondtad, nem eshet meg ez a gyalázat.

Szóltam, hogy több lesz az erőszak szervezet,

szóltam, hogy lapít majd minden szakszervezet,

szóltam, hogy lesz majd itt bankszámla zárolás,

azt mondtad, unalmas már ez a károgás.

Szóltam, hogy te leszel hibás az árvízért,

szóltam, hogy nem kapsz majd gyufát se száztízért,

80

szóltam, hogy rajtad verik le a havazást,

azt mondtad, hagyjam már abba a savazást.

Szóltam, hogy viszi az egyház a sulikat,

szóltam, hogy mérnökök helyett majd kulikat

képeznek ezerrel, s bezárják a gyárat,

azt mondtad, ilyen a kereslet-kínálat.

Szóltam, hogy felbontják minden leveled,

szóltam, hogy feltörlik a padlót teveled,

szóltam, hogy nem lesz a várad a te házad,

azt mondtad, béke van, nyugi, ne parázzak.

Azt mondtad, nem érint téged, ha úgy lesz se,

azt mondtad, védje meg magát a férgese,

azt mondtad, ráérek, hiszem, ha látom,

így jártál, megszoptad, édes barátom.

Kiss Judit Ágnes: SZÓ

Hazádból, hogyha még bírod,

Ne menj el, ó, magyar.

Hogy menekülj, lesz mindig ok,

És mindig, hogy maradj.

Itt áldozat, s vajon mi ott?

Bevándorló lehetsz,

Nem tudhatod, végül melyik

A súlyosabb kereszt.

Ez a föld régóta ugar,

Terméketlen, sivár,

De van még, ki zenét szerez,

És színházat csinál,

Szeret, és harcol semmiért,

Mert másként nem tehet.

Hogy itt vagy, erőt ad nekik,

S ők itt vannak veled.

Lehet, hogy nem jön jobb soha,

Ki itt él, mélyrepül.

Megúszhatják a vétkesek,

S te bűnhődsz vétlenül.

Míg annyi jóval tele

A másik serpenyő,

Ha baj van, ki ne mentené,

Ami még menthető?

De itt van szükség rád nagyon,

81

Sötétben lenni fény,

Hogy fölemeld, ki megrogyott,

És bátorítsd, ki fél.

Maradj, mert meg kell védeni,

Kinek nincs is hova,

Legyen szegény, hajléktalan,

Zsidó, meleg, roma,

Vagy bárki más, aki alól

Kihúzták a talajt.

Légy fül, ha semmit nem tehetsz,

Ki hallja még a jajt.

Ez frontvonal, ez harcmező,

S még így is otthonod,

Rád simul minden rég bejárt

Tered, kamaszkorod.

Taposhatnak röhögve mind

Az összes elveden,

De szétolvadnak a szavak

Az anyanyelveden.

Ne hidd, hogy semmi eszközöd,

Fegyver vagy te magad,

Mind különleges ügynök az,

Ki mégis itt marad.

Maradj, tövisnek bőr alatt,

Ha bírod még, magyar,

Légy viszkető seb, mit kéz

Álmában is vakar.

Itt áldás is, másutt csak egy

Bevándorló lehetsz.

Ki mondja meg, végül melyik

A súlyosabb kereszt.

Kupcsik Csilla: Hol vannak a hősök?

Mivé lettél Hazám? Hol vannak a hősök?

Fentről, ha lenéznek ránk, mit látnak az ősök?

Egy szétszéledt Nemzetet, egy romlott országot,

...bármerre is nézünk, egy mocskos világot.

Egy züllött világot, hol vallják az emberek,

hogy boldognak lenni csak is pénzzel lehet.

Hol eltűnt a hagyomány, eltűnt a tisztelet,

s utolsóként kullog a hazaszeretet.

Hol akkor vagyok jó, ha fennen hirdetem,

82

taposs át mindenkin, tiporj át mindenen!

Meddig lehet élni még egy ilyen világban,

hol semmit nem teszünk egymásért kiállva?

Mindenki csak hallgat. Minden hiába?

Pedig gyáva népnek nem lehet hazája...

65. Éreztél már honvágyat?

66. Szerinted mi a hazaszeretet?

67. Mit adsz tovább a gyerekednek?

68. „Itt élned–halnod kell”, vagy el akarsz menni?

Aki élni, dolgozni, és haladni akar ezért az országért, büszkén viseli a kozmopolita címet,

amit klerikális nacionalisták adnak neki. Ha valamikor csakugyan lesz ebből az országból

valami, ezeknek a kozmopolitáknak köszönheti, nem pedig a sújtásos, félig Ázsiában élő, a nyers

hús, és lótej daliás korán rágódó, zsidópüfölő s frázist gyártó hazafiaknak. (Ady Endre, Nagyváradi

Napló, 1902. július 6.)

Iskolából hazamenve, bebámészkodtam egy járdán álló mentőautóba. Tekintetem az

iránytű makacsságával tért mindig vissza, és bezsebelhettem egy idős, megégett bácsi néma

tanításának meggyőző bizonyítékát. Soha nem felejthető nézése okán, a mai napig még a fejemet

is elfordítom, ha utcai csődület, vagy baleset színhelyére kerülök.

Tizenkét évesen piros fürdőnadrág volt rajtam, ami barnásan elszíneződött. Kétségbeesve

rohantam Apukámhoz, hogy isten bizony nem kakiltam be, mire megpuszilt, és mosolyogva

mondta: Gratulálok anyuskám, nagylány lettél! – el is magyarázva, hogy ez mit jelent. Hónapok

múlva, mikor rendszeressé vált a menzeszemet kísérő rettenetes hasgörcs, megint csak Apukám

bölcsessége józanított ki.

A balettet közvetítő Magyar Televízióban rámutatott a partnere által magasba emelkedő

Lakatos Gabriellára, és megkérdezte:

Mond anyuskám, szerinted elmarad az előadás, ha ő menstruál, és görcsei

vannak?

69. Hány éves korodban jött meg?

70. Milyen kellemetlen élményed van?

71. Hogyan múlt el? Sokat klimaxoltál?

Magyar Televízió

1956–ban 9 éves, és nagyon kíváncsi kislányként a Rákóczi úti Divatcsarnokban, valami

egész különleges látvány ragadott meg. A nevét akkor még nem tudtam, otthon is csak azt

83

tudtam elmesélni hitetlenkedő szüleimnek, hogy egy kis dobozban, könyv alakú, és nagyságú

mozivásznon láttam, hogy korcsolyáznak.

Sosem felejtem el szüleim tamáskodó kérdéseit:

Nem állókép volt?

Biztos, hogy mozogtak?

És valóban ilyen kicsiben?

Azután eltelt két év, és anyukám úgy döntött, hogy

veszünk egy televíziót. Rádióval egybeépített Orion AT 304–

est, ára 5.150,– Ft. Ez akkoriban szép kis summa volt, az

OTP hitelt még nem vezették be.

1958. május 8. csütörtök délelőtt 11 órakor, betévedve

a Rákóczi úti hangszeráruházba (minden nap érdeklődtem

szüleim tudta nélkül), megláttam a kiszemelt típust. Telefon a szülőknek a munkahelyükre,

előleg az eladónak, bankbetét leapadt, vissza az üzletbe, szülők ezután a munkahelyükre, és az

eredmény: mi voltunk akkoriban az országban (nem Budapesten!) a 3.600–ik előfizetők.

Jó viccet akartam csinálni, és a televízió dobozába bújtam, hogy szüleim ne találjanak

meg, ha hazajönnek. A nagy várakozásban elaludtam. Mikor már végképp nem tudtak hol

keresni, Apukám szórakozottan felhajtotta a TV doboz tetejét.

Nem csodálható, ha az átélt izgalmak miatt jó nagy pofonnal egyetemben ébresztett fel!

Öt éves kisfiamnak természetes, hogy este megnézi a maci–mesét, hogy különféle rajz–és

játékfilmek szórakoztatják. Ő, és kortársai nem érezhetik azt, amit nekem tizenegy éves koromtól

jelentett a TV.

Úgy kezdődött, hogy még májusban behívatták az anyukámat az iskolába, (az osztályban

ekkor nekünk volt egyedül ilyen csodamasinánk), és közölték vele, hogy 4–es rendűségemet

sikerült lerontanom közepesre, és további fejlődésem szempontjából egyáltalán nem kívánatos,

hogy műsorkezdéstől–műsorzárásig a TV előtt kuksoljak, minekutána a reggeli felkelés, és óra

közbeni figyelés nem hasonlítható a TV előtti állapothoz.

Szerencsémre Anyukámék egy–két napos büntető szankció után belátták, hogy engem

semmivel sem lehet megfélemlíteni, továbbra is rendületlenül ülök a televízió előtt. Ekkor még

valóban válogatás nélkül megnéztem, ill. megnéztünk mindent. Hatalmas csodát találtunk abban,

hogy a lakásunkban van a „mozi”.

Örök hálával tartozom édesapámnak, akinek hallatlan demokratizmusa lehetővé tette,

hogy olvashattam a könyvszekrényből, ami nekem tetszett, és nézhettem meg a korhatárhoz

kötött filmeket is. Semmiféle lelki nyomorodottságot, vagy válságot nem jelentettek számomra

azoknak a könyveknek az elolvasása, ill. azoknak a filmeknek a megnézése, melyek nem voltak

ajánlatosak az én koromban.

Muszáj közbevetnem, hogy akkor még igazi minőséget lehetett látni, ez a ma (2012–ben)

uralkodó kulturális szenny akkor még ismeretlen volt.

Így történt, hogy tizenegy éves koromban elolvastam a Halálgyár–at, ami fényképekkel

szemléltetve jobban nyomot hagyott az emlékezetemben, mint akár a legmagasabb szintű iskolai

történelem óra.

84

Ki tudja elfelejteni Palotai Boris írásából készült „Nő a barakkban” c. TV játékot?

Fia Bacsó Péter filmrendező A tanú c. filmjének forgatókönyvét Zimre Péter sógorommal

közösen írta. Az egyik történet: Dezső, a disznó éjszakai, pincebeli levágása Zimre Péter kreatív

fantáziáját dicséri. Péterrel Bacsó elrendezte a honoráriumot, de soha nem emlékezett meg

„négerként” közreműködő társ – forgató könyv – írójáról. Ennyivel tartozom az igazságnak, és

Péter sógorom emlékének.

Nem állom meg, hogy itt le ne írjam, mert azóta is böki a csőrömet. Hajdanában/danában

– szóval még a hőskorban volt egy riport Lehoczky Zsuzsával. Balogh Mária, a szép szőke

riporternő faggatta a Budapestre szerződött miskolci szubrettet, és L.Zsuzsi kedvesen letegezte

B. Máriát. Megfagyott bennem a lélek, és azóta sem tudtam feledni, milyen jeges egyszerűséggel

magázta vissza a riporter L. Zsuzsát. Talán ő már nem is emlékszik rá, én máig is a hatása alatt

vagyok.

A My fair lady-t kétszer is láttam vele, mind a kétszer Bessenyei Ferenc volt prof..

Higgins, aki az egyik előadáson a fergeteges Lent délen édes éjen dal után úgy dobta le magát a

fotelbe, hogy beesett az asztal alá. Amitől olyan röhögő görcsöt kapott, hogy percekig nem

tudták folytatni az előadást, mert a röhögéstől nem tudott kijönni az asztal alól. A közönség hálás

tapsa és nevetése közepette jó 5-6 perc után bújt ki.

Ladányi Ferenc emlékezetes alakítása ugyancsak megmaradt bennem „Egy csirkefogó

ügyében” c. TV játékban gonoszkodva közli a megrettent úri társasággal, hogy bezárta az ajtót,

nála a kulcs, és a tisztelt hölgyek, és urak addig a foglyai, ameddig…Szóval ma is emlékszem rá.

Érdekes lenne, ha néha játszanának a kezdeti időkből származó TV játékokból. Nagyon

sok színművészünk távozott az örök dimenzióba, akiket Színészmúzeum nélkül is, pusztán a

színészi játékuk révén kellene bemutatni a most felnövő nemzedéknek.

Mányai Lajos a „Lyuk az életrajzon” c. darabban. Apáthi Imre a „Vitézek, és hősök”–

ben, vagy a Semmelweis c. filmben. Sennyei Vera az „Egy szerelem három éjszakája” c. Hubay–

Ránky műben, vagy a „Féltékenyítő intézet” c. kabaré jelenetben, Ráday Imrével. Ascher Oszkár

csodálatos versmondó művészete, amint szaval. A drága Szabó Ernő, amint a sors tudja hányadik

elesett kisembert játssza. Peti Sándor, mint Svejk, Agárdi Gábor Katz, tábori lelkész.

Sorolhatnám még tovább a neveket, akik sajnos már nem élnek: Uray Tivadar, Görbe János, stb.

A Magyar Televízió kitűnő ötlete: Vidéki Színházak TV fesztiválja, Bródy Sándor: A

tanítónő. A címszerepben Földi Teri. Csodálatos színházi élmény volt! Így ismertem meg a

ritkán foglalkoztatott, kevésszer képernyőre kerülő vidéki színészeket. Két név tolakodik ide:

Lontay Margit, és Sárosdy Rezső. Ők azok, akiket egy évtized után is ugyanabban a vidéki

színházban, mindig főszereplőként látok viszont. Dürenmatt Öreg hölgyét Lontay Margit úgy

hívta életre, hogy nemcsak ma, de még 20 év múlva sem fogom elfelejteni!

Utána még sok ötlete született a Magyar Televíziónak, amit folytattak is. Kár, hogy a

Vidéki Színházak TV fesztiválja nem tartozik ezek közé. Tiszteletre méltó, missziót teljesítő,

sokszínű lehetőséget kínáló ötletet hagytak kihasználatlanul.

A TV azt nyújtotta számomra, amit a rádió nem tudott. Az ismerős orgánum után –

melyet többnyire felismertem – megláttam az arcot is. Mensáros Lászlót a hangján keresztül

ismertem meg, a Robinson c. filmsorozatban a címszereplő szinkronhangja volt.

Én még emlékszem arra a korszakra, amikor minden hét szerdája állandó színházi

program volt, élőben, hét órai kezdettel. Nem előre felvett, vagy üres nézőtér előtt játszott darab,

hanem pezsgő, eleven, igazi SZÍNHÁZ! Templom, melybe áhítattal lehet belépni. Lehet, hogy az

85

idő, és tér távolsága mindent megszépít, azért ebből a szempontból a régmúlt időkre szavazok! A

mai Színházi Albumot vezető Dr. Várady György (akiről évtizedek múlva tudtam meg, hogy

ÁVH–s volt), valamikor a Hét elődjét, az Élőújságot vezette, melyben Sándor György

karikatúrista rajzolta alá kis kommentárjait. Természetesen nem azonos a fanyar humorú, mai

Sándor Györgygyel.

Gyerekkorom kedvenc műsora ki ne maradjon! Csupaszem főprofesszor a

Varázsszemben egyszer bemutatott egy különleges tehetséggel megáldott fiút, aki furcsa,

madártrillázáshoz hasonló módon tudott fütyülni. Még a száját is nagyra tátotta Hacki Tamás,

hogy lássuk, nincs benne semmi. Ha jól tudom az óta doktor úr lett, és együttesével bejárta a

világot. A Varázsszem utolsó műsorvezetője az a Hámori Ildikó volt, aki ma neves, és tehetséges

művésznőink közé tartozik. A Karinthy darabban nyújtott alakítása annyira tetszett, hogy még

egyszer megnéztem a Dunakanyar–t.

Valter mester percek alatt készítette el a legfinomabb ételek sorozatát, és mindezt úgy,

hogy közben mi nézők végigkísértük a képernyőn az étel tálalásáig az egész főzési folyamatot.

Nem hiszem, hogy hatásos lett volna akkoriban egy fogyókúra! A Magyar Televízió már a

hatvanas – hetvenes években kitalálta a kétezres évek vacsoracsatáinak, hal a tortánnak az ősét.

Molnár Margit „Főzőcske, de okosan” műsorában elkészítettem anyósom élesztős pástétomját,

melyért adás után sorban álltak a stáb tagjai. Judit lányom a kis gyerekkocsijában ülve húzta le

az asztalról az odakészített petrezselymet, a kamera „szeme láttára”. Emlékezetes maradt így is,

meg úgy is.

Zalatnay Cini egy fal tetején ülve, egy szerzetesről énekelt. Mesélném tovább az

élményeimet, ám a lényeg azt hiszem így is érthető. Szinte felmérhetetlen annak az

ismeretanyagnak a tömege, melyet a Magyar Televízió nyújtott számomra.

Nem állom meg, hogy közbevetőleg ne bánkódjak azon, hogy az én iskolás koromban

még nem működött az Iskolatelevízió, és ne irigyeljem egy kicsit a mai tanuló ifjúságot, akiknek

a tanári magyarázat a látás élményével együtt rögződik. Két évvel ez írásom után, második

gyermekemmel GYES–en, a legüdítőbb szórakozásom az Iskolatelevízió volt.

1975. május 8–án tizenhét esztendeje, hogy aktív televíziónéző vagyok. Természetesen

megtanultam válogatni, és előre kijelölni az egyes műsorokat. Egyre ritkábban fordul elő, hogy

két, és fél, három órákat ülök megszállottan a képernyő előtt. Szeretetem e családtagnak

tekinthető, és olykor a fotelhoz szegező, hókusz–pókuszos masina iránt cseppet sem csökkent az

elmúlt évek során. Éveim gyarapodásával egyenes arányban nőtt igényességem, és olykor kicsit

mérgelődöm, ha a kijelölt műsor nem a meghirdetett időpontban, hanem 25 perces késéssel,

netán egyáltalán nem kerül vetítésre. Ezeket azonban hamar elfelejti az ember, mint ahogyan a

saját gyermeke csínytevéseit sem tartja meg sokáig az emlékezetében.

Szeretném remélni, hogy újabb tizenhét esztendő elteltével ugyanilyen nosztalgiával

írhatok a televíziózás nagyszerű intézményéről!

Bölények békéje?

Valószínű, hogy az én biológiai ismeretem nem eléggé tág, nem mindent taníthattak meg

jól nekem hajdanán a tanáraim. Én legalább is úgy tanultam, hogy nincs az állatvilágban olyan

86

egyed, aki az ölés gyönyörűségéért terítené le áldozatát. Csak, és kizárólagosan ön–és

fajfenntartási ösztönének engedelmeskedve pusztítja táplálkozni való állattársait.

Szombat délután fél öt, kislányom játszik, a fiam TV–t néz, én mindkettőjük ruháit

varrogatom. Közben oda–oda pislantok a képernyőre, ahol – a rádióújság szerint: „Az erdő

mélyén” lengyel kisfilm a bölények befogásáról. Szerencsétlen, megriasztott bölények

rohangálnak zavarodottan, össze–vissza.

Nem vagyok semmilyen vadásztársaságnak tagja, fogalmam sincs milyen természet–

egyensúly fenntartási igények kielégítése miatt kell a bölényeket befogni. Bikaviadalok

látványos izgalmában mindig a bikának drukkolok, az őt szurkáló, és döfködő torreádorral

szemben. Eszembe sem jutott volna mindezeket leírni, hiszen ez a téma ú.n. lerágott csont, ha

meg nem szólal a fiam. A hajtóvadászatban ugyanis – kolomp, kereplő, meg tudom is én, mi kell

az ilyesmihez – az egyik hajtó, bocsánat befogó, hosszú botra akasztott, fehér rongynak tetsző

nylonzsákot lóbál.

Nézd Anyu, békét akar! Azért emeli fel a fehér zászlót! – mondja a fiam.

Igen – motyogom – milyen igazad van Zsoltikám, csak az a kár, hogy nem a bölény az,

aki felemelheti a fehér zászlót, pedig ő igazán békét szeretne. Még két keze sincs, hogy magasra

emelve megadását fejezhetné ki, mikor a szadizmus, a kínzás megszállottjai az ütlegeléstől a

tűzcsóvás perzselésig mindent végig próbálnak rajta. Mindezt egy szűk kis karámban, ahol

védekezésre az állatnak semmi lehetősége nincs, „befogói” pedig a magas palánk tetejéről végzik

irtóztató tevékenységüket.

Emberek! Értitek? Békét akarunk! Semmi mást, csak élni!

Ezt könyörgi az elgyötört bölény szeme, ezt tátogja némán, és vádlón az olajjal, (vagy

akármivel) fertőzött vizek hala, ez csöpög az ugyanezen vízből való madarak olajtól átitatódott

tollából, s élni szeretett volna az újszülött fóka bébik, és kihalóban lévő bálnák legyilkolt

sokasága is.

Százharminckét évvel ezelőtt írta Petőfi Sándor e gyönyörű sorokat:

Óh természet, oh dicső természet!

Mely nyelv merne versenyezni véled?

Mondd Zsoltikám, a te unokádnak mi marad abból a dicső természetből?

1980.

72. Rendszeresen nézed a híradót?

73. Mennyire vagy vevő a rossz hírekre?

74. Annyira, hogy érdemesnek sem tartod az életedet megtervezni?

75. Az akciós, üldözős, lövöldözős filmeket szereted? Esetleg a horrort?

76. Szerinted ezek melengetik a szívedet, erősítik az optimizmusodat?

1983. június hó

Köszöntöm az iskola pedagógusait, alkalmazottait, diákjait, és a kedves szülőket!

Szívből jövő hálás szeretetem az iskola pedagógusgárdájának szól, mely a gyermek

centrikusságot helyezte, és helyezi mindenkor előtérbe. Nem titok, hogy valamikor nyolc

87

esztendőt töltöttem ezek között a falak között. Amit tudásban, emberségben, és a ma oly nagyon

hiányzó szeretetben kapni lehetett, ebben az iskolában mindig maximálisan részesültek a

nebulók. Tudva tudom, hiszen naponta lemérem a saját gyerekemen, a szeretet, emberség,

tudásra nevelés uralkodik ma is. ITT.

Mit ér az ember, ha tanít? – kérdezte Beke Kata az, ÉS hasábjain. Tőle tudom, hogy a

pedagógusok nem heti 42 órát dolgoznak, hogy szabadidejük legnagyobb hányadát a hivatásuk

emészti fel, és még Sarlós elvtárs is elismerte, hogy a „piszkos” anyagiakat is rendezni kell

végre. (Ő volt a Fővárosi Tanács végrehajtó bizottsága elnöke, aki bejelentette, hogy 1965. április 23–án

robbantják fel azt a Nemzeti Színházat, ahol az ország vezető társulata 56 évig játszott. Ma Tarlós Istváné

– Budapest Főpolgármesteréé – ez a státusz.)

Mindezek tudatában nem lehetünk elég hálásak – mi szülők –, hogy gyermekeink csillogó

szemmel büszkélkednek naponta gyarapodó tudásukkal. Hogy az otthoni problémákat

kikapcsolva – a tanár is ember, neki is beteg lehet a gyereke, nála is szerelhetik az új

villanyvezetéket, ömölhet a gáz – stb. Tehát az otthoni problémákat kikapcsolva fegyelmezik,

okítják a kamaszkorral küszködő serdülőket. Féltő aggodalommal egyengetik a végzős

nyolcadikosok további sorsát, nem nyugodva bele a kedvezőtlen, elutasító levelekbe.

„Az országnak kiművelt emberfőkre van szüksége” – mondotta a legnagyobb magyar a

múlt században. Időszerűségéből mit sem vesztett ez a nemesen szép gondolat.

Önökkel együtt munkálkodunk mi is, hogy gyermekeink megismerjék az olvasás

gyönyörűségét, szeressék a természetet, a számok dzsungelében a lehető legrafináltabb logikával

igazodjanak el – bár ehhez még nekünk is tanulnunk kell egy kicsit.

Kár, hogy közhellyé koptak legszebb szavaink, ám ettől még igazak maradtak. Nem

tehetek mást, mint a legnagyobb köszönetet tolmácsolom a napközis tanárok fáradságot nem

ismerő, mindenre kiterjedő figyelméért, nevelői munkájukért, és végtelen türelmükért, mely még

ránk, szülőkre sem jellemző mindig. Mit tennénk mi, dolgozó anyák, az ő áldásos tevékenységük

nélkül? Szívesen lennénk csak családanyák, akkor a nap 24 órájából nem csak azt a csekélyke

időt tölthetnénk a gyerekeinkkel. Nem mindenki vállalja szívéből igazán, a társadalom által

rákényszerített dolgozó nő harcos egyenjogúságát.

Ezért hála, és megbecsülés minden pedagógus bennünket helyettesítő szigorának,

fegyelmezésének, és nevelésének. Megköszönöm, hogy felelősségre vonta, megdicsérte, szidta,

és vigasztalta, új, kitűnő reflexeket nevelt bele, fogékonnyá tette a szépre, egyszóval: helyettem

tette, amit kellett.

Kislányom osztályképét nézve, az osztályfőnökre célozva, kolléganőim közül az egyik

megkérdezte: Ugye ő még olyan „igazi” tanító néni? Mert látszik rajta. Én is tudom a

különbséget, mert nyolcadikos fiam sajnos nem ebbe az iskolába jár. Ott nem is láttam igazit.

Sikeresen álcázzák a szeretetet. Pedig a gyerekek alapvetően csak a szeretetre válaszolnak

szeretettel. Azt gondolom, nem csak a gyerekek.

Jön a szünidő.

Az Önök megérdemelt vakációjához kívánok tartalmas pihenést, jó egészséget, sok derűt,

és a kerület összes angyalian jó gyermekét a következő tanévre!

88

Gyerekkorom meghatározó élményei

Apuval együtt mentünk Cirkuszba, és mindig páholyban ültünk. Szünetben Apu kivitt

„síelni” (pisilni). Szünet után jöttek az oroszlánok a ketrec mögött, és akkor nekem mindig újra

pisilnem kellett. Apu ezért nagyon haragudott.

Vagy azért haragudott, mert szünetben nem

akartam a WC–re menni, mert nekem az is esemény

volt, ahogy felszerelték a rácsokat? Igen, azt

hiszem, így volt. Ugye milyen csalafinta az emberi

elme? Mindjárt szépítve emlékezik.

Mintha valami fogyatékossága lenne, úgy

szíven ütött mindig, ha valaki nem szerette a

cirkuszt. Eötvös Gabi bácsit én is láttam

gyerekkoromban, Zsolti fiam, és még Fanni

unokám is tapsolt, a „Húú van másik” szlogenű, Charlie Chaplin által is meggratulált Eötvös

Gábornak.

Kertész Zsuzsi tanfolyamán, vállamon igazi riportermagnóval mentem Gabi bácsiékhoz

beszélgetni.

Minő boldogság volt, hogy ezt a három generációs élményemet riportkészítés közben

elmesélhettem a Kisöregnek!

Kötelezőnek tartom ITT, és MOST elmesélni férjem legelső találkozását a cirkusszal.

A puritán erkölcsi normák szerint nevelő metodista lelkész nyolc gyerekes családjában

nem volt engedélyezett még a moziba járás sem, nemhogy a cirkuszba menés. Mikor a vidéki

faluba szokásos csinnadrattájával megérkezett a vándorcirkusz, hangosbeszélőn adatott tudtára a

nagyérdeműnek, hogy este ingyen nézheti meg az előadást az, aki délután segédkezik a

sátorverés utáni lóca hordásban. Hiába cipelte szorgosan a vidéki publikum ülőhelyéül szolgáló

padokat, hiába volt csodálatos, szájtátva nézésre alkalmas a műsor, hiába dacolt mindezért a kis

Lajoska szülei haragjával, mindhiába. Szorgos, hólyagosra tört kezecskéi ölében nyugodtak,

fejecskéje ólmosan előrebukott, és mélységes – mély álomban aludta végig a „munkabérét”!

Mint ahogy még ma is fájdalmas emléke marad Kacsóh: János vitéz–e, melyet a

kaposvári Csiki Gergely Színházban látott. Bocsánat, ez így nem teljesen igaz. Fentiekben

vázoltak okán ez volt legelső találkozása a Színházzal.

El tudod képzelni, milyen izgalommal, lelkesedéssel, hogyan várta ez a kisfiú az előadás

megkezdését? El tudod ezek után azt képzelni, mit érezhetett, mikor felment a függöny, és nem

csendült fel a zene? A falu végén nem búcsúztak a leányok a hadba induló huszároktól. Iluska, a

falu legszebb virágszála nem kötötte a háromszínű lobogóra a piros pántlikát. De nem ám!

A színpadon vörös terítővel leborított asztal mögött ültek Kaposvár főelvtársai, akik

megkezdték a valamilyen ünnepi alkalom kapcsán papírról felolvasott beszédüket. Az én

Lajámnak a mai napig a piros terítős emelvény jut eszébe a főelvtársakkal, ha a János vitézből

egyetlen dal is elhangzik.

Mert az ünnepély miatt a teljes első felvonást lecsalták az előadásból!

89

Hűvösvölgy, Nyéki úti napközis tábor,

ahol a VII. kerületi Általános Iskolák napközis gyermekei nyaraltak. Hogy vártam mindig

a tanév végét, hogy már mehessek a táborba! Még a gyerekeim is jártak oda. Mára már ezt is

eladta az Önkormányzat.

8 éven keresztül a nyaralás, a napi villamosozás, együtténeklés élménye, és legfőbb

szórakozásaink egyike, hogy kikiabáltunk: Néni/bácsi a pénztárcája! –, és hatalmasakat

kacagtunk, ha keresni kezdték. Külön villamos, külön útvonalon vitt a Cirkuszba. A

Hűvösvölgyből a Moszkva téren keresztül utaztunk a Szabadság hídon át, és a 25–ös villamos

vonalán értünk a Ligetbe. Nagy kaland volt! Augusztusban tábortűz mellett, farsangi jelmezben

búcsúztunk a tábortól, a kerület iskoláinak többi gyerekétől, a nyártól, a vakációtól, és a nekünk

oly kedves fiúktól.

Mennyire irigyeltem Katit, aki Tiszaroffon, Margitot, aki Révfülöpön, a nagymamájánál

nyaralt egész nyáron. Én nem mentem se vidéki nagymamához, se szülőkkel nyaralni, maximum

hétvégén néha kimentünk az Állami Biztosító Békásmegyeri üdülőjébe. Iskolakezdéskor

mindenki a szünidei kalandokról mesélt, ám senki nem volt kíváncsi arra, hogy a Nyéki úti

napközis táborban mi történt. Engem nem engedtek el az év végi osztálykirándulásokra. Az esti

párnacsatákat, a fiúk udvarlásainak izgalmait csak az osztálytársaim elbeszéléseiből ismertem.

Mennyire irigyeltem őket, Istenem! Még ma is sírógörcsöt kapok, ha Sikonda, vagy Bakonybél

nevét hallom, pedig már négyunokás nagymama vagyok!

Akkor még nem volt világos előttem, hogy az együtt átélt élmények kovácsolnak

összetartozó csapattá egy közösséget.

Ezért is lógtam ki a többiek közül, ezért csúfoltak sokszor, a tornaórákon átélt

megalázottságaimról nem is beszélve. Míg társaim többsége pár tökéletesen összehangolt

mozdulattal felért a kötél tetejére, én lent maradtam, és szerencsétlenkedve mímeltem, hogy újra,

és újra nekirugaszkodok. Képtelen voltam, akár csak pár centire is feljebb jutni. Féltem az

ugrószekrénytől, a gyűrűshintától, a magasugrástól. Nem tudtam elkapni a nekem dobott labdát,

nem tudtam megérinteni a talajt, ha egyenes lábbal kellett lehajolni. Nem tudtam hidat csinálni,

és a lábamat sem tudtam megfogni, ha ülésből kellett előredőlni. Soha életemben nem tudtam

cigánykerekezni, fejen állni, bakot ugrani. Csak előre bukfencezni tudtam nagy ritkán, ha nagyon

jó formában voltam. Testem – tán még a lelkem is – kötött, és görcsös volt, képtelenség volt

lazábbá tenni. Idős korom páholyából visszatekintve, mindezt az anyaméhben átélt agresszió

számlájára írom. Fájdalmas hiányként éltem meg korcsolyázni nem tudásomat, biciklizni nem

tudásomat, mert ezeket nagyon szerettem volna, de idős szüleim nem engedték a nagy

féltésben/önzésben elsajátítani.

43 évesen tanultam meg úszni az Almássy téri Szabadidő Központban, (ez is ebek

harmincadjára került az Önkormányzat „jóvoltából”) azt még be tudtam pótolni.

77. Neked mi maradt ki az életedből, ami örök fájdalom?

78. Milyen érzések bántottak téged gyerekként a legjobban?

79. Mi volt a kedvenc meséd?

80. Ki volt a kedvenc mesehősöd?

81. Szerinted a testvérek mindig szeretik egymást?

90

82. Szoktatok veszekedni?

83. Sorold fel testvéred 5 jó tulajdonságát?

Eric Berne szerint mindenkinek van kedvenc meséje, ami allegorikusan az ő élete

forgatókönyve. (Szendi Gábor)

Ugye érted, hogy miért Maugli az én kedvenc mesehősöm, és Kipling Dzsungel könyve a

kedvenc mesekönyvem? Mert én ebben a pillanatban értettem meg!

Szegény rossz balkezű R. Ildi, akit lemaszekteheneztem, miközben ő a szülei összes

pénzét őrizte az iskolaköpenye alatt, hogy ne tudják elvenni tőlük, az akkori adóbehajtók.

Az első, 17 éves általános iskolai osztálytalálkozónkon (31 évesek voltunk) fölényes

lenézéssel mesélte el, hogy ő már húsz évesen bejárta a világot.

Azzal már nem dicsekedett, hogy svédországi házassága az esküvő napján véget ért.

Benyitott egy szobába, ahol ifjú férje éppen mással csókolózott. Még megbocsátható lett volna,

talán!

Ha az ölelgetés alanya hölgy lett volna!

Azért egy mondatban nem lehet ezt az osztálytalálkozót elintézni. Ez a fotó a 17 éves

találkozón készült,

lehajtott fővel

emlékezve drága

osztályfőnökünkre.

Mária néni

osztályunk minden

tagját körülölelő

szeretete meleg,

fészekpuhaságú

közeggé teremtette az

iskolát, ami egész

életünkre kihatott. Az ő

nevelése, nem! Nem a

nevelése! A szeretete,

ahogy terelgetett bennünket a jóság, és a tudás felé, adott olyan mély erkölcsi alapokat, amilyent

biztos mástól nem ilyen maradandóan kaphattunk volna.

Például jegyzetfüzettel felszerelkezve elküldött bennünket egy „Fedezd fel Budapestet”

sétára egy előre meghatározott útvonalon. Le kellett írni, milyen említésre érdemes táblát,

szobrot, építményt, épületet találtunk. Bem Apó, és Kölcsey szobra máig nem feledett hatást tett

rám. Megrendített, hogy Petőfi Sándorra két emléktábla is emlékeztet, ráadásul egyik az én

kerületemben. Mindezeknek tudható be, – amit társaim is alátámasztottak – hogy nem az

érettségi utáni osztálytalálkozókra mentek el, hanem a mi négy év alatt Mária néni által

91

közösséggé kovácsolódott összejöveteleinken voltunk együtt. Először 17 évvel, majd 25 évvel az

általános iskola elhagyása után.

Az ötvenedik évfordulót sokak unszolására sem volt erőm összehozni. Tudat alatt nem

akartam szembesülni azzal, hányan váltottak dimenziót közülünk!

A napfényes Floridába menekülő R. Jutka barátnőm (akkor még nem tudtam, hogy

nekem is ez volt a nevem!), ugyanúgy szopta az ujját, még felnőtt korában is, mint én. Amikor

még csak hetedikesek voltunk, már akkora mellei voltak, hogy tusoláskor fel kellett emelnie a

szappanozáshoz. Hogy irigyeltem érte! Nekem csak két pattanásom volt, amit ha borogattam

volna, akkor elmúlik – csúfoltak akkoriban a nagymellű osztálytársaim. Mégis görnyedten, és

magukat nem kihúzva jártak.

Tudat alatt mégiscsak szégyellték a nagy didiket!

És mégis az én „pattanásaim” termeltek később annyi tejet, hogy szoptatás előtt, téve egy

félfordulatot, spriccelt belőle a gyermekemnek immunitást biztosító drága nedű, míg

görögdinnye méretekkel megáldott(?) anyatársnőm a szülészeten, egy grammot sem tudott belőle

kipréselni.

Édes, aranyos Andris barátsága, aki húsvétkor egy nagy adag, kettes fagyival beérte.

Milyen istenieket dumáltunk a fürdőkádban ülve! Én az első emelet 3–ban, ő a második emelet

3–ban megbizonyosodtunk a fizika azon törvényéről, mely szerint a víz viszi a hangot.

Később, mikor kamaszodtunk, és egy kicsit felnőttünk, röstelkedve mesélte el, hogy

kedvenc napközis tanárnőm avatta őt férfivá. Gyönyörű szép, kék szemű, fekete, hullámos hajú,

okos, kedves fiú volt!

Egy este, 10 óra is elmúlt, amikor motorra ült a barátja mögé. Másnap jött a hír: Andris

örökké 22 éves marad! Egy figyelmen kívül hagyott elterelő tábla gondoskodott róla!

Milyen sokáig nem tudtam ezt feldolgozni! Hát még az édesanyja! Nagyszerű asszony

volt! Méltósággal viselte a gyászt, amit sohasem hevert ki.

Halálát okozó agydaganata számomra ezt igazolta.

Még valami. Rákos gyerekek rajzaiból készítettek kiállítást. Az egyik üveg alatt a

következőket olvastam:

„Cukorbetegség=kevés a kontaktus a családtagok között. Kontaktusszegény családi

kapcsolatrendszer.”

Szegény Erika nénire, Bözsire, és még hány ismerősre igaz mindez!

Drága Bözsi! Halála előtt a lábát is le kellett súlyos cukorbetegsége miatt

amputálni. Kialakulásában nyilván része volt kiváló orvossá lett lánya, és szuper

okos kutató férje cinkos kettősének. A két orvos remekül értette egymást, ő

mellőzöttnek, és sokszor hülyének érezte magát közöttük.

92

Másik Andris úttörővasutas volt, mesélt az izraeli élményeiről. Éjszaka üvöltöttek a

sakálok, Anyukája ezt nem bírta, ezért jöttek vissza. Szeretnivaló, helyes, okos fiú volt! Mindig

megkérdezte, milyen idő van odafent? Célozva ezzel a közöttünk lévő pár centi különbségre.

Fiatal apaként valamilyen rákos fenevad vitte el. Biztosan lelki nyavalyája lehetett, csak

nem voltunk olyan lelkizős kapcsolatban, hogy ezt megtudhattam volna tőle.

Igaz, ő nem szívesen jött vissza Izraelből. Akkor őrá meg ez illik:

„Leukémia=Életforma változtatás. Hiányzik a simogatás, teljesítményelvűség váltja fel a

meleg, empátiás kapcsolatot.”

Ezt is a vitrin alatt olvastam.

84. Milyen betegségek vannak az ismeretségi körödben/családodban?

85. Kit veszítettél el, akire a leírtak ráillenek?

86. Elgondolkoztál valaha is azon, hogyan „öröklődik” a rák?

87. Netán a viselkedési minták öröklődnek, amik kiváltják a rákot? Bernie S. Siegel: Szeretet,

gyógyítás, csodák c. könyvét szívből ajánlom

Ugye már mondanom sem kell? Köszönöm.

HATVANAS ÉVEK

Édes Anyukám!

Mi játszódhatott le benned, bennetek, amikor az üres lakásba hazajöttetek, és

konstatáltad, hogy magammal vittem 15.000 forintot, amikor 36.000 Ft volt egy vadonatúj

Wartburg autó ára? Ne szépítsük a dolgot, elloptam.

A jeligére elhelyezett takarékkönyvet kiváltottam, „a bátyámnak lesz az esküvője”

mondattal megelőzve a netán gyanakvó OTP alkalmazott kérdésfeltevését. Ekkor még mit se

tudtam arról, hogy van egy Izraelben született fiútestvérem! Érted ezt? Azt csak 34 évesen

tudtam meg, ekkor meg 16 voltam! Mi ez, ha nem Rupert Sheldrake, és Hellinger

morfogenetikus mezője?

Örömmámorosan vettem végre új holmikat magamnak, a Lotty néni féle svájci, lötyögős,

használt cuccok helyett. Divatos twist pulóvert, halásznadrágot, nyakláncot, Orionton táskarádiót

(de sokáig megvolt, és működött!), és elvittem magamat nyaralni. Istenem, de bonyolult minden,

mert ez így, ebben a formában, ahogy leírtam szó szerint igaz, és még sem így felel meg a

valóságnak.

Hogyan is?

Akkor kezdődött, amikor sikerült bejutnom az áhított II. Rákóczi Ferenc Gyakorló

Közgazdasági Technikumba. Szerettem volna a mi iskolánkból átkerült Jutka néni osztályába

kerülni. Irtózva néztem a szemüveges, korántsem fiatal, egyáltalán nem szimpatikus tanárnőt,

hogy őt aztán nem szeretném osztályfőnöknek.

Mert amitől leginkább rettegtem, az jött rám/ amitől remegtem, az ért utol engem. (Biblia,

Jób könyve 3:25)

93

Dr. Schindler Balbina – (akkor még nem tudtam, hogy létezett egy zsidómentő Schindler.

Balbina néni kifejezetten nem szerette a zsidó lányokat) – az igazgató fogalmazásával élve,

nagyon különleges osztályába kerültem. Tudod mi volt a különlegesség? Sosem találnád ki!

A közgazdasági végzettséghez szakmunkás végzettséget eszelt ki valami fő okos!

Az elképzelés még jó is lehetett volna, mert a nem messze lévő Athenaeum nyomdába

jártunk péntekenként, és négy év múlva nyomdász szakmunkás bizonyítvánnyal

rendelkezhettünk volna. Ha az a volna, ott nem volna!

A nyomdász gyönyörű szakma volt akkoriban, tán ezért is borulhatott a dolog, mert heti

egy alkalom kevésnek bizonyult. Ám még inkább apácák nevelte prűd osztályfőnökünk, nem

igazán szívlelte nyiladozó szépségű osztálytársnőimet. „Férfi–soha–nem–érintette” vénlányként

az egész megváltozott világot nem értette. Vicinálison járt az agya, mikor nekünk már a repülő is

lassú volt. Nem tűrhette, hogy észrevettük a hím nemet, azok is bennünket, ifjú lányokat.

Színtiszta leányosztály voltunk, a többiek már élvezték a koedukáció összes előnyét, vagy

hátrányát.

Szóval, nem mehettünk többet a nyomdába. Imádtam az épületbe belépve az orromat

megcsapó nyomdaszagot, a nyomdai munkákat. Mára ezt is jóformán kiszorította a számítógép.

Az Athenaeum Osváth utcai épületének helyére a New York palotához tartozó szállodát

építettek. Muszáj ITT, és MOST leírnom, hogy a Palota gyönyörű tornyát a háború okozta

rombolásból pont 1956–ra hozták rendbe, és volt szerencsém(?) látni pont azt a pillanatot, mikor

ugyanez év november 4 – e után, a mélybe vetette magát, mint egy toronyból ugró öngyilkos,

megadva magát a szovjet tankok őrjöngő pusztításának.

Mivel nekünk szakmunkás bizonyítványt is ígértek, valamilyen elmebeteg ötlet folytán

kerültünk a Budai Pamutfonóba. Ahol minden péntek reggel a munkavédelmi oktatással

kezdődött. Ez a rémtörténetek elmesélését jelentette: kit, hogyan tekert fel/le hajánál fogva a gép,

kit hogyan skalpolt meg, kinek hogyan kapta be a kezét, ujját, stb.

A nők lekötött hajjal, egymásnak húú–zva kiabáltak a zakatoló zajban, ahol az ember a

saját szavát sem értette. A levegőben szállongó bolyhoktól tele lett a szem, a száj, az orr,

mindenhol megültek a kis bolyhok. Nem részletezem tovább.

Ki, és milyen alapon döntött? Ki, és milyen agyamenten gondolhatta azt, hogy bárki is

közülünk elmegy három műszakba fonónőnek? Nem volt igazán gyakorlati ember, az biztos.

”Újítása” csak a minisztériumi íróasztal mögött vált be.

Osztályunk egyedülálló különlegességét az is jelentette, hogy a mi osztályunkba járt az

összes vidéki, és kollégista lány. Akiknek a Keleti pályaudvarra érkező vonataik, és az

Athenaeum nyomda közötti utazási idő, nem volt azonos az istenhátamögötti Budai Pamutfonóig

megteendő úttal. Kérleltek is rendesen, hogy Jutka mond meg a Balbina néninek, hogy

maradhassunk a nyomdában, ne kelljen már lemennünk a térképről.

Mi történt?

Természetesen hízelgett a hiúságomnak, hogy én lehetek az osztály szószólója –

szóvivője, ha így jobban tetszik –, és osztályfőnöki órán előhozakodtam a témával. Dr. Schindler

Balbina – bocsánatot kérek, muszáj leírnom, Apukám szerint: Balpina – vörösödő fejjel, szájából

messzire spriccelő nyálzuhataggal megkérdezte:

Van még valakinek kifogása a Pamutfonó ellen, vagy csak a Hollódy izgágáskodik

megint?

Na, mit gondolsz, hányan tették fel a kezüket, hogy igen, ők is?

94

Igen, jól sejted. Senki. Egyetlen–egy lány sem merte megreszkírozni, hogy

szembeszálljon a rémmel. Azt ezer százalékosan tudtam, hogy én nem akarok fonónő lenni,

utálom az egészet, nekem ebből untig elég volt.

Gyerekkori skarlátból visszamaradt szívizomgyulladásomra hivatkozva, a körzeti orvos

elküldött mindenféle orvosi vizsgálatra. Naná, hogy péntekenként jártam, hogy a tanításról ne

hiányozzak. Ennek végeredményeképpen a Budai Pamutfonó irodájában, íróasztal melletti

munkát végezhettem, míg a többiek szorgalmasan mélyítették ismereteiket a fonó szakma

rejtelmeiben.

El tudod képzelni mennyire gyűlölt, és utált mindezek után? Egész életemben cipeltem

dr. Schindler Balbina irántam érzett gyűlöletét, mint valami titkos terhet. Sosem felejtem el,

mikor a pénteki orvosi vizsgálatok igazolásait leadtam neki, meglobogtatta a papírokat, és

méreggel átitatott szavaival még belém mart. Ezt mondta szó szerint:

Nekem hozhatod ezeket az igazolásokat tonnaszám. Márpedig Hollódy fiam addig

nem nyugszom, amíg ebből az iskolából ki nem undorítalak!

Következő évre sikerült neki!

Addig még szembesülnünk kellett – Kedvenc Tanárnőnk elbeszélése alapján – Balbina

néni gyalázkodásával, mely szerint mi dörgölődzünk a padhoz, hogy önkielégüljünk. Óra alatt

nehezen engedtek ki pisilni, ám ha már tarthatatlanná vált a hólyagod tartalma, hát jelentkezni

kellett. Mire idáig eljutottál, már izegtél–mozogtál, nyugtalanul fészkelődtél a belőled

mindinkább kikívánkozó folyadék irritációja okán.

A szó jelentését sem értettem, nemhogy a vádat!

Mai eszemmel azért csak megkérdezném apácák nevelte, férfi nem simogatta Balbina

nénit, milyen tapasztalat alapján jutott erre a feltételezésre?

A második évnyitóra gyönyörű tupírkontyot varázsolt fejemre a fodrász tanműhely

legígéretesebb tehetsége. Ott akkoriban a citromlé dívott hajfixáló gyanánt. Ragadt is tőle a

hajam rendesen. Igaz, jól is állt, meg keményen, akár a síremlékek a házsongárdi temetőben.

Hollódy fiam azonnal fésüld ki a tornyot a fejedről! – hangzott keményen az

osztályfőnöki verdikt, ami ellen nem volt apelláta.

Azt sem engedte, hogy bárki is segítsen. Egyedül, tükör nélkül szenvedtem végig

megaláztatásomat, mely nem csekély hajveszteséggel járt.

Azért történt velem jó is abban az évben.

Volt a Magyar Televíziónak egy kvízműsora, melyet a későbbiekben kémgyanússá lett,

és országunkat elhagyó Szakáts Miklós vezetett. A korai Kádár korszak egyik vezető színésze.

1957 –ben Darvas Ivánnal együtt a kistarcsai internálótáborba került. Valószínűleg itt

szervezték be.

95

Mikor sorra kerültem, szépen, tisztán, érthetően elmondtam, hogy a II. Rákóczi Ferenc

Gyakorló Közgazdasági Technikum II. d. osztályos tanulója vagyok. A kérdésekre becsületesen

tudtam a válaszokat, csak Ilyés Gyula drámáját nem ismertem. A felém irányuló rokonszenv

megnyilvánulásaként súgott Fáklyalángot – Várj halálnak értettem, így is mondtam. Mégis

nyertem kétszáz forintos könyvutalványt, melyet a régi tőzsdepalotában működő Televízió

aulájában, egy kis könyvesboltban, az élő adás után rögtön be is váltottam. Az összeget nem

hasonlítom, de 13 db keménykötésű, szépirodalmi könyvet választhattam érte. Ha csak egy mai

átlag 2500 forinttal szorzod meg, akkor is szép summát ért.

Másnap reggel hívattak az igazgatói irodába! Áldott emlékű Bársony Jenő igazgató

megkülönböztetett figyelemmel fogadott, gratulált, és megköszönte, hogy iskolánknak

dicsőséget szereztem.

Ez biztosan nem növelte szeretetreméltóbb–ságomat Balbina néninél!

Három tantárgyból sikeresen bukásra álltam – amelyekből azután esti tagozaton kitűnőre

érettségiztem!

Balbina néni ezt az osztályfőnöki hozzámállást meg feldughatta oda ahová gondoltam , és

utána leszopogathatta az ujjait!

Ezt a két levelet vízöntő

igazságérzetem rakatta ide.

Balbina néni a rólam szóló

dicséretet egyetlen szóval sem említette,

nemhogy az osztálytársaimnak, de még

nekem sem. Esze ágában sem volt

felolvasni a nyári szünetben végzett

munkám elismerő sorait, pedig az Állami

Biztosító fiókigazgatója nem kevés

munkája közepette még erre is vette a

fáradságot. Sőt! Anyukámnak is

elküldték a neki szóló levél mellékleteként. Ha nem tudod elolvasni, idézem a levél tartalmát:

II. Rákóczi Ferenc Gyakorló

Közgazdasági Technikum

Budapest, VII.

Wesselényi u. 38

dr. Schindler Balbina osztályfőnök részére

Kedves Osztályfőnök Elvtársnő!

Engedje meg, hogy tájékoztatást adjak az Ön tanítványáról HOLLÓDI JUDIT–ról, aki

nyári szabadság–ideje alatt 1 hónapot dolgozott a vezetésem alatt álló fióknál.

HOLLÓDI JUDIT 1 hónap alatt szorgalmasan, fegyelmezetten dolgozott, és a munkához

való viszonya igen jó volt, magatartása példamutató.

Kérem Önt – ha pedagógiai szempontból helyesnek találná – az osztályát fentiekről

tájékoztassa, mivel ez a többi gyermeknek példaképül szolgálna, és Önnek biztosan örömére

96

válik az a tudat, hogy az a nagy fáradtság, melyet a gyermekek nevelésében kifejt nem veszett

kárba, mert a szocialista társadalom részére hasznos, és szorgalmas ifjúságot nevel.

Ezért a fáradságos munkájáért – ismeretlenül is – köszönetemet fejezem ki.

Elvtársi üdvözlettel

Popper Miklós

Fiókigazgató

Szerinted pedagógiai szempontból nem tartotta helyesnek megemlékezni erről? Vagy

netán más okból?

Addigra már évek óta még az Állami Biztosító békásmegyeri üdülőjébe sem jutottunk el,

ezért is döntöttem úgy, hogy elviszem magamat nyaralni. Tartozom neked Kedves Olvasóm

azzal, hogy a további történéseket is leírom.

Én bizony nem jelentettem be sem otthon, az iskolában meg pláne nem, hogy hová

megyek, és miért. Csak amikor tizenhat éves, romantikus lelkületemből fakadóan üdvözlőlapot

írtam Siófokról,„I love you” szöveggel a „Nagy Ő”–nek (az akkori időkre jellemzően plátói

szerelem volt), elszabadult a pokol.

Akkor már a rendőrséggel kerestettek a szüleim.

Anyukámnak elmagyarázták, azért kell a rendőrségi feljelentés, hogy nagyobb

nyomatékkal kutathassanak egy olyan 16 éves lány után, aki 15.000 forinttal terhelten szökött el

otthonról, mert akár le is üthetik. Mintha olyan hülye lettem volna, hogy táblát akasztok

magamra: Van nálam 15.000 forint, kinek kell? Csak azt felejtették el közölni Anyuval, hogy

ilyenkor már „Ügy” lesz a dologból, aminek következményei is vannak.

A rendőrök zuhogó esőben, oldalkocsis motorkerékpárral, saját észjárásuknak

megfelelően a Balaton déli partján bejárták a fiatalok által közismert/közkedvelt

szórakozóhelyeket. Természetesen mindhiába.

Nem sejthették, hogy én csak tánciskolába jártam a Lenin (ma Erzsébet) körúti

Tóthékhoz, ám megszerzett tánctudásomat nem volt alkalmam kihasználni. Mikor az iskolai

bálon felkért a híres szobrászművész jó képűnek tartott, szőke fiacskája, – tánciskolai tudás ide,

meg oda – folyton a lábára léptem. Hiába mondtam neki a táncparkett közepén, hogy mutassa

meg, mit kell csinálnom. Naná, hogy faképnél hagyott!

Azt, hogy a legendás METRO klub hozzánk milyen közel volt a lakásunkhoz, hatvan

éves koromban tudtam csak meg. Ezzel csak azt akarom érzékeltetni, hogy nem igazán érdekelt

sem a szórakozóhely, sem ahol táncolni lehetett.

Az, északi parton Tihanyban, sátorban, édesdeden aludtam hatalmas dörgések, és

villámlások közepette. Mikor a camping vezetője élénken érdeklődött meg nem érkezett szüleim

után, sürgősen továbbálltam. A tihanyi nagyszállóban jó drágán megebédeltem, és érezve, hogy

hamarosan keresni fognak, jegyet váltottam Hajdúszoboszlóra.

Pesten átutazóban felhívtam a korábban már említett, felettünk lakó Andrist, aki

lelkendezve mesélte, milyen nagy a ramazúri, keres a rendőrség, és ha okos vagyok, még nem

jövök haza. Szót fogadtam.

Másnap a dohos ágynemű a tisztaszobában, a hatalmas karéj parasztkenyér, a zsíros

rántotta, amivel derék, vasutas vendéglátóim kedveskedtek – sikerrel hazakergetett.

97

A Dob utcai postáról hazatelefonáltam, hogy jövök. Lassan kullogtam végig a Hársfa,

majd a Barát utcán, ahol az erkélyen ott állt drága Apukám. Amikor a házunkba beértem, Apu –

látva, hogy alig vonszolom magam – kijött a lakásból, elindult a lépcsőn lefelé, és ezt hallottam:

Gyere már te agyalágyult!

Apukámmal sírva öleltük, csókoltuk egymást.

Anyukám mértéktartóan ült a pénzes–fiókos szekrény előtti széken, és legelső kérdése

így hangzott:

Mennyi pénzt hoztál vissza a tizenötezerből?

88. Hogyan reagáltak szüleid, ha valami probléma volt?

89. Miért szeret/ted az édesanyádat?

90. Miért szeret/ted az édesapádat?

91. Mit köszönsz meg az édesanyádnak?

92. Mit köszönsz meg az édesapádnak?

ITT, és MOST, hogy én is életem átgondolására kényszerülök, kell egy kis szünetet

tartanom. Még ennyi idő után is felzaklat ez a rengeteg emlék. Ha egy gyerek nem kap elég

szeretetet, elveszi mindazt, ami a keze ügyébe kerül. Nem nehéz megérteni.

A szülő nem az eredet. A szülő a cél, a példa, akivé az ember válni szeretne.

Vagy olykor mégsem?

És (és–sel, igen–nel nem kezdünk mondatot, drága Mária néni, ne haragudj!) felfedeztem

valamit. Áldatlan emlékű tanárnőim: Mimi néni gyermektelen, Magda néni, Balbina néni

vénlányok voltak. Miért utálhattak engem? Mivel válthattam ki az ellenszenvüket? Mivel

irritáltam őket? Te érted kedves Olvasóm? Neked talán jobb a rálátásod, én biztos nem látom a

fától az erdőt.

Jaj, Istenem, dehogynem! Azt hiszem megértettem! Mégis csak jó, hogy újra átélem

ezeket az emlékeket! Balbina néni mondata: ”Hollódy fiam, te mindig csillogni akarsz, és a

középpontban lenni!” – akkor, és ott a „mindig csak veled van a baj” utálat kifejeződésének

tudtam be. Most jöttem rá, mennyire igaza volt!

Rendkívül érzékeny, szeret a középpontban lenni. – olvashatod később, a Vízöntő címszó

alatt.

Ez nem a Hollódy rossz ízű mássága, hanem csillagjegyének adottsága. Kettőnk közül

vajh ki volt akkor ezzel tisztában?

Másnap reggel, ahogy illik, iskolaköpenyben mentem az iskolába, miközben dúltak a

viharok, izzottak a vulkánok a lelkemben. Az osztályban nagy felfordulást keltett a

megjelenésem, azonnal leküldtek az igazgatói irodába. Áldott emlékű Bársony Jenő igazgató, aki

valóban Úr volt, de akkor még ez a szó száműzve volt a mindennapokból, hímezve–hámozva

közölte velem, hogy későbbi döntésig sem maradhatok e patinás falak között.

98

Az a rendőrnyomozó jött értem, aki zuhogó esőben hiába keresett a Balatonon. Nem

„letartóztatott”, hanem „kiszabadított” Balbina néni utált „fogságából”. Szúrós szemű, szigorú

arcú, kemény, és határozott fellépésű pali volt, mégsem féltem tőle.

Sőt! Ebben a nem éppen nyerő helyzetben viccelni volt kedvem. Mintha az ördög bújt

volna belém.

Beértünk a Rommer Flóris utcai ifjúságvédelmi intézménybe, ahol rögtön WC–re

kéredzkedtem. Iskolaköpenyem lógó gombját beledobtam, ám még lehúzni is alig volt időm,

mikor berontott, hogy mit dobtam a WC–be? Hetykén, és pimaszul mondtam, hogy most már

nincs szükségem a cián kapszulámra, ezért megszabadultam tőle. Hogy honnan volt? Hát vettem

lengyelektől a Balatonon.

Utána már nem volt kedvem viccelődni!

Napokon keresztül minden reggel nem az iskolában, hanem a Rommer Flórisban

kezdtem, és nem anyalelkű Apukám, hanem pénzszámolgatós Anyukám kísért el.

Bár ijesztgetett az intézeti elhelyezés rémével, szegénykém a pénzveszteséggel

megszenvedte az előrezgéseket, nem volt szüksége egy földrengésre is. Hormonok, teremtő

nedvek, vérségi kötelék nélkül is, igazi anyaként hordozta el a velem járó örömöket–bánatokat.

Bizonyságtételeként annak, hogy semmivel sem lehet egy anyát eltántorítani a „gyermekétől”.

Megérdemli, hogy szeretettel, hálával, és tisztelettel adózzak emlékének.

Gyermekünket éppen akkor kell legjobban szeretni, amikor az a legkevésbé

szeretetreméltó!

Még valami történt, ami fontos ebből a korszakomból. Attól kezdve, hogy a Margit

szigeten a nagynéném rájött, hogy én vagyok én, rendszeresen jártam hozzájuk, vagy velük.

Nekik köszönhetem, hogy voltam a Rákóczi úti Marika presszó kerthelységében, ahol

Kovács Erzsi énekelt. Ő abban a Szövetség utcai házban lakott akkor, ahol én. Editékkel együtt

slisszoltam be a Ne fogadj el édességet idegentől! című 16 éven felülieknek szóló, angol filmre.

Nem véletlenül volt ez a felső korhatárhoz kötve!

Az angol Peter Carter feleségével, és kilenc éves kislányával, Jeannel egy kanadai

kisvárosba érkezik, hogy betöltse a helyi iskola igazgatói állását. Érkezésük után nem sokkal

Jean furcsa vallomást tesz édesanyjának: elmeséli, hogy egy délután hasonló korú barátnője,

Lucille elvitte az idős Clarence Olderberry házába, aki édességet adott nekik. Cserébe "csak"

annyit kért, hogy meztelenül táncoljanak előtte, amit ők meg is tettek. A felháborodott Carter

házaspár feljelenti a gyermekrontót, de az eljárás elakad a

nagyhatalmú Olderberry család közbenjárása miatt, és

amikor Carterék végleg elutaznának, Jeannek, és Lucille–nak

nyoma vész.

Az erdőben a két kislány futva menekül az idős

Clarence Olderberry elől. Megbotlanak, elesnek, végül egy

stég végén egy csónakba ugorva evezni kezdenek.

Felix Aylmer játszotta az idős Clarence Olderberryt. Alakításáért kétszeres Oscart adnék

neki ma is! Még ötven év után is látom zsákmányra éhes szemeit, őrülten vigyorgó ábrázatát,

mikor a stéghez kötött csónak kötelét lassan maga felé húzza, a benne ülő két rémült kislánnyal

99

együtt. A film végét itt nem mondom el. Mindenfajta oktató film, és előadás helyett ma is

levetíteném minden iskolában!

Editék vittek Állatkertbe, Vidám Parkba, és tálaltak elém olyan zöldborsó levest, amilyen

finomat soha addig nem ettem. Öröm volt hozzájuk elmenni, annyira örültek nekem mindig.

Erről csak Bözsi tudott. Ilyen előzményekkel, balatoni hazatértem után csengett a telefon.

Anyukám vette fel, mondta, igen, értem, majd átadta nekem a kagylót. Edit nagynéném a

következőket mondta:

Mi tizenhat évig megvoltunk nélküled, nincs szükségem gyomoridegességre,

hasmenésre miattad. Többet ne gyere hozzánk! Nem vagyunk kíváncsiak rád!

Katt. Letette. Néztem Anyura, értette ő, hogy mit kérdezek némán tőle. Mai eszemmel,

no meg a későbbi történések ismeretében, már tudom, miért nem volt fájdalom a hangjában:

Látod? Ezek a rokonaid. Ezekre nem számíthatsz. Ha baj van, szarban hagynak,

ahogy annak idején is megszabadultak tőled. Kiderült, hogy jársz az Auróra utcába. Remélem,

ezek után nem mész hozzájuk.

Később Bözsi azt mondta:

Kisjutka nem lehet embereket csak úgy seggbe rúgni!

Mindig így hívott: Kisjutka. Sok évvel később értettem csak meg. Anyukám megkérte,

nem! Megfenyegette a nagynénémet, aki ezek után felhívott, és pontosan úgy reagáltam, ahogy

Anyu akarta!

Érted a nagy spirituális igazságot?

Mindig a látszat mögött van a lényeg!

93. Életed mely történése fedte el látszatként az igazságot?

94. Magadtól jöttél rá, vagy segítettek ebben?

95. Milyen kérdést nem tettél fel magadnak, amire a tudatalattid pontosan tudja a választ?

Ugye írod? Köszönöm.

Szúrósszemű azt mondta, ha ők (mármint a Rendőrség) nem csináltak belőle ügyet (értsd

nem lett priuszom), akkor az iskolának nincs joga engem kitenni. Visszamehetek a II/d–be.

A három tantárgyból bukásra állás egyértelműen osztályismétlést jelentett. Ilyen

előzmények után kedves Olvasóm visszamennél dr. Schindler Balbina karmai közé?

Hát én sem!

A Nagy Rendező odafent, a szüleim, meg én idelent, másképpen gondoltuk.

A Balaton után az Aput lelkiismeret–furdalástól vezérelten, mégis szeretetből ápoltam hat

évig. A versemben megénekelt kölcsönt visszaadtam.

Az én mesém (1979. január hó)

Két ember, bár nem éppen fiatal,

Elhatározza, hogy gyermeket akar.

S mivel a férj a tettek embere,

A kis ágyban ott sír gyermeke.

Virul az apa, boldogságban úszik,

100

Felesége is kezdi szeretni a kicsit.

Szépen fejlődik, aranyos a kislány,

Mindig ott csücsül édesapja karján.

Ő eteti, ő fürdeti, ő teszi tisztába,

Csoda–e, ha mindig kacag az apjára?

Imádja egymást apa, és leánya,

Arcukról sugárzik létük boldogsága.

Nagy dolog, ha valaki gyermekre éhes,

Apa lehet, ha már ötvenegy éves.

Fut az idő, peregnek az évek,

A szeretet nem csökken, és ez itt a lényeg.

Társul mellé féltő aggodalom,

Felnő–e, nagy lesz–e, jaj, megláthatom?

Lesz–e belőle embernyi ember?

Az élet még adós a felelettel.

Felnőtt a kisleány, már munkába jár,

Nem akar nyűg lenni szülei nyakán.

Dolgozik, és tanul, bár tizenhat éves,

De beteg az apa, a drága, az édes.

Nem viszi a lába, a látása is romlott,

Szemén álnokul pusztít a zöld hályog.

Fekszik az ágyán, s önmagától kérdi:

Miért kell neki élő–holtan élni?

Ám a befektetett tőke bőven kamatozik,

A beteg kis öreget féltő kezek őrzik.

Elhalmozza csókkal, imádja a lánya,

Eteti, fürdeti, és ő teszi tisztába.

Fut az idő, peregnek az évek,

A szeretet nem csökken, és ez itt a lényeg.

Társul mellé féltő aggodalom,

Az életét, jaj, meddig hosszabbíthatom?

Megéri–e az unokát, lehet–e nagyapa?

Megannyi kérdés, ki tudja? Ki tudja?

Dolgozik a leány, meg a férje,

Sietnek haza, a beteg örömére.

Hatodik éve fekszik ágyhoz kötötten,

Csak a szeretet tartja már életben.

A Halál nem várhat, sietős a dolga,

Viszi az imádott Apát távolra, távolra.

S négy nap múlva megszületett az unoka,

101

Ám mesémnek van tovább is sora.

Tovább kell írnom, nem poénnak szánom,

Ki volt a két szülő, ki kell kiabálnom!

A kisleányt világra hozója a küszöbre tette,

S ez a két ember volt, ki felnevelte.

Pénzt is adtak érte, csak hogy övék legyen,

Volt is része sok–sok szeretetben.

Nem fontos szülőnél ki a vér szerinti,

Csak az: gyermekét ki mennyire szereti!

Apunak ez volt a karmája, amit az orvosok meg is jósoltak neki. Imádta a kurvákat.

Lehet, hogy mégis volt közük egymáshoz Révész Ilussal?

Világos! Anyu azért hagyta olyan gyakran a szarban (már megint a szar!), mert így

törlesztett Apunak. Ahányszor Apunak agyérgörcse volt, az orvos megkérdezte Anyutól: van–e

Apunak valakije? Anyu válaszát talán csak egyszer hallottam: „természetesen nincs”.

Apu halála után jó tizenöt év elteltével még telefonált egy ifjúkori „hölgyeménye”!

A Rendőrség

valóban nem csinált ügyet, és későbbi rendőr udvarlóm sem talált semmi priuszt az

életemben. Az ifjúságvédelmi intézménynek viszont volt egy kikötése. Kaptam egy

„gyermekfelügyelőt”, és plusz pszichológushoz kellett járnom.

Hát ilyen is csak velem fordulhat elő! A „gyermekfelügyelő” kikezdett velem! Ha olyan

szimpatikus lett volna, mint Szúrósszemű, akkor még boldoggá is tett volna a „hódításom”.

Ez a pasi unintelligens, mondhatnám prosztó volt. Elnézést kérek a szóhasználatért!

Hiába keresek – kutatok dúsgazdag nyelvünkben rokon értelmű, ezzel helyettesíthető szavaink

között valami mást, nem jut eszembe jobb. Még a bunkó sem a legkifejezőbb.

Szóval Prosztófalvi Tahókát nyomban be is panaszoltam a pszichológusnak. Azonnal

kirúgták. Ez nem fő állás volt, hanem úgy nevezett társadalmi munka. Ilyen önkéntes

munkaerőre nem volt szükség, a gyermekvédelemben meg végképp nem.

Imádtam a pszichológushoz járni. Először fordult elő életemben, hogy engem

kérdezgetve arra volt kíváncsi valaki, amit én mondok, illetve válaszolok. Hihetetlenül élveztem

ezeket a beszélgetéseket, és nemcsak én.

Jól példázza ezt, hogy már nem az Erkel Színházzal szembeni hivatalos helyiségben,

hanem a lakásán, a magánrendelőjében került sor ezekre a „szeánszokra”.

Többek között elmeséltem Anyukám kérdését, hogy mennyit hoztam vissza a

tizenötezerből, és a kontrasztot, hogy Édesapám kijött elém a lépcsőházba, és azt mondta: Gyere

már te agyalágyult!

102

A pszichológus azt mondta, hogy ismeri mindkettőjüket! Tizenhat évesen ezt még nem

értettem. Anélkül, hogy egyszer is találkozott volna a szüleimmel, honnan ismeri őket?

Azt is a pszichológusnak köszönhettem, hogy a szüleim, az iskola, a GYV

(Gyermekvédelmi) által forszírozott szüzességi vizsgálatot, nagyon okosan, ügyesen elhárította.

Pontosan tudta, hogy én csak szépen felöltözni, nyaralni, és jóllakni akartam.

Megkockáztatom: tudat alatt Anyukámat akartam büntetni az eltulajdonított pénzzel,

összes addigi „sérelmemért”. Könnyebb búvárcipőben keringőzni, mint elképzelni mit érezhetett,

amikor este leült a pénzes fiók elé, felírta a kiadásokat, kasszát csinált, kiszámolta a maradék

egyenleget, és az nem stimmelt. Pláne tizenötezer forinttal, egy fél autó árával!

Szíven taszajtott Apukám megtalált notesze! Apró betűivel feltüntetve az élelmiszerek

árát, fillérre pontosan elszámolt Anyunak, hogy mennyit költött.

Minden nap!

L. Á. halálára

Mi mindent köszönhetek Önnek!

Embernek nézett, nem vásott gyereknek.

Pedig gyerek voltam, meg nem értett kamasz,

Ki nem élt még, csak tizenhat tavaszt.

De a sors kegyetlen mutatta,

Nem minden ember érdemes a szóra.

Akkor még nem tudtam, ki a rossz, s ki a jó?

Hittem az emberben, de az mind dőre, és csaló!

A felnőttek világában mindennapos dolog,

Mindenki csal valakit, valahogy.

Diákcsíny, kamaszcsíny, van ilyen millió,

Ki nem tette soha, nem diáknak való!

Ez volt az én bűnöm, s Ön volt az egyetlen,

Ki csak jót akart, s hitt akkor bennem.

Ön harcolt, érvelt, s győzött,

Ember lettem a farkasok között.

Volt egy segítőm is, az én drága Apám,

Sok szeretetét pazarolta, sugározta reám.

Hitt bennem ő is, rendületlen hitte:

Viszi a lánya, viszi valamire.

Átlagpolgár lettem, és kezdek eltompulni,

Nem akarok már világ megváltója lenni.

Csöndet akarok, nyugalmat meg békét,

Nem szeretném megérni e sárteke végét!

Ma sem jobbak az emberek, mint akkor,

103

Meg tudom különböztetni a hitványat a jótól?

Érzem, hogy van az emberekben jóság,

Ám sehol sem látom, ügyesen titkolják!

Gyermekeim, hogy neveljem? Mire tanítsam?

Mikor a becsület is elillan lassan.

Félek körbe nézni, mert mit láthatok?

Sok kérdő szemet, holtra sápult arcot.

Merek–e farkasszemet nézni önmagammal?

Tiszta lelkiismerettel, vagy nehéz sóhajjal?

Nem hevít már az ifjúság lángja,

Nem leszek már az igazság bajnoka.

Megtanultam a keserű leckét:

Aki igazat szól, betörik a fejét!

Megalkuvó lettem, kajánul hallgatok,

Törjék be fejüket a mai fiatalok!

Rájönnek majd ők is esztendők múltán,

Az élet csupa tündöklő szivárvány!

Ha markolni akarod, semmibe vész kezed,

Bele kell nyugodni, mást senki se tehet!

Az eszme szép volt, hittem benne nagyon!

Buzdított, lelkesített, ezt nem tagadom!

Ám más az elmélet, és más a gyakorlat,

Lassacskán kiderült, bölcs, aki hallgat!

Igaz, ami igaz, látom, amit látok,

Sok még minálunk a régi, ősi átok.

Korrupció, protekció, ki mit nem szégyell,

A becsületes ember semmit se ér el!

Akarsz lakást, autót, egy kicsi telket?

Keresd az embered, nosza, fizesd is meg!

Lopj, csalj, hazudj! Segít az ármány!

Ez ma a divat a Duna–Tisza partján!

Munkaidőben nem megy a munka,

Felvételiknél segít az apuka!

Pedagógus vagy? Te nem mész tanyára,

Járjon minden gyerek Pesten iskolába!

Orvos kéne, még több, lenn a faluvégen,

Hogy mer beteg lenni, ki nem lakik Pesten?

Vidéki színház, jobb, mint sok fővárosi,

Hozzuk tüstént őket Nemzetit menteni!

Mi tagadás, van tenni mit bőven,

104

Sok még a szenny, vízben, légben, fejben.

Emberek lássatok! Más út a járható!

Ez megcsal, fertőz, aljas, önpusztító!

A sorstól mindnyájan egy életet kaptunk,

Számon kérik tőlünk, ha rosszul gazdálkodtunk!

Hű társ a lelkiismeret, a felbolygatott,

Veled megy akkor is, ha te nem is hívod.

Akinek nincs, nem ússza meg, ne higgye,

Ingyen mit se adnak, fizetni kell érte!

A számlát benyújtják, kicsit–e vagy nagyot,

Törlesztenek majd a szocialista gazdagok!

Ott lesz egyenlőség, fizet sógor, koma,

Kifizetődik a becsület, ha nem voltál ostoba!

Tudom, hogy e vers bőszen pesszimista,

Ha elolvastad, lesz–e foganatja?

1979. február 8. (Harminckét éves lettem én, meglepetés…)

Egy idő után már nem kellett járnom a beszélgetésekre, és nekem nagyon hiányzott.

Képzelheted, hogy meglepődtem, mit meglepődtem. Köpni–nyelni nem tudtam, mikor

Németországból kaptam levelet. Nem ám a kettészakított Németország demokratikus feléből,

hanem a sokat szidott Nyugatnémetből. Nem hittem a szememnek.

Hinnéd–e, hogy hajdani pszichológusom irt nekem, aki legalább húsz évvel volt idősebb

nálam? Felajánlotta az odakinti élet lehetőségét, az általa garantált jóléttel együtt.

Az akkori rendszertől az is szép gesztus volt, hogy egyáltalán megkaptam azt a levelet.

Komolyan vettem az ajánlatot, kedvem is lett volna, dehát naivitásomnál csak a hülyeségem volt

nagyobb. Nem mertem a borítékra kiírni a teljes nevet, csak úgy, ahogy ö is aláírta: L. Ákos.

Következő levél nem érkezett, így több esélyes a dolog.

Vagy lekapcsolták a többit, vagy disszidens pszichológusom gondolta azt, hogy még

válaszra sem méltatom. Magamat nyugtatva, valószínűbb, hogy ismerve az itthoni viszonyokat,

nem akart több levéllel kellemetlen helyzetbe hozni engem.

96. Kihasználsz minden alkalmat a dicséretre?

97. Szeretete méltó nyelven kommunikálsz?

98. Mindig pontosan értik, amit te mondasz?

99. Mindig pontosan megérted, amit a másik mond?

100. Rá tudsz hangolódni a másik hullámhosszára?

101. Milyen hatással van rád a másik elutasító magatartása?

102. Kapcsolataid építenek, vagy rombolnak?

103. Szükséged van a biztonságodhoz valaki másra?

104. Mindig belenézel a másik ember szemébe?

105

Adós vagyok priuszomat leellenőrző

rendőr udvarlómmal.

Tudtam, hogy kezdődik a „Zuglói nyilas per” (a hajdani Kék fényes Szabó László is

ugyanezzel a címmel írta meg a per anyagát), melynek 19, azaz tizenkilenc vádlottja volt. (Ld.

Történetem – történelem c. versem ide vonatkozó sorait.) Ezen az eseményen okvetlenül ott

kellett lennem. Sikerült belépőt szereznem, de mire odaértem már elkezdődött. Az ajtóban

posztoló rendőr egy másnapi randi ígéretében hajlandó volt késve beengedni. Helyes fiú volt,

meg hát be is jutottam a tárgyalóterembe, így nem láttam akadályát a találkozónak.

Az udvarlás már eljutott abba a stádiumba, amikor feljött hozzánk, hogy Anyukám is

megismerje. Akkor történt a gebasz. Hóna alatt táskával érkezett, melyen nem volt behúzva a

cipzár. Miközben odaadta, kellőképpen szétnyílt ahhoz, hogy lássam, van benne egy stukker. Ez

még nem lett volna baj. Beszélgetés közben elmesélte kollégája tragédiáját, akit felesége

megcsalt. A felszarvazott férj hazatérve szolgálati fegyverével nem a gaz csábítót, hanem a nejét

küldte a másvilágra.

A baj az időzítéssel volt.

A táska tartalma, és a történet annyira egybevágó volt, hogy egyértelmű fenyegetésként

hatott rám. Nem voltam hajlandó találkozni vele többet.

Anyukám tanított rá, ha az eszemre kellene hallgatnom, hallgassak a szívemre. Ha a

szívemre kellene hallgatnom, hallgassak az eszemre!

Évek múlva Anyu barátnőjéhez betörtek. Ámulattal mesélte, hogy hajdani, ajtó előtt

strázsáló rendőr udvarlóm vezette a nyomozást. Anyukám szemrehányó tekintete elárulta, hogy

milyen ambiciózus fiatalembert szalasztottam el. Hátha még azt is megérte volna, hogy a fiú itt

nem állt meg!

Jól menő ügyvéd vált belőle, saját irodával, budai villalakással!

Zuglói nyilas per – avagy miért nem lettem ügyvéd?

1967. január l9–től nagyszabású, nagy nyilvánosságot kapott per zajlott le a zuglói nyilas

szervezetnek 1967–ben még elérhető pártszolgálatosai ellen, akik 1944. október 15–e után a

XIV. kerületben, a nyilas rezsim karhatalmaként a zsidóirtást folytatták.

Tizenkilenc ember ült összeláncoltan, őrzőiktől kísérten a vádlottak padján. Kíváncsi

vízöntőként az első tárgyalási napon, majd egy későbbin, végül az ítélet kihirdetésekor voltam

jelen.

A barna pestis vérgőzös, magyarországi tobzódásának egyik itthon maradottja volt a

fővádlott: Kröszl Vilmos. Hivatalból kirendelt védője elfogultságot jelentett be, ezért új ügyvédet

kapott. A régi ügyvéd fiától származott az információ, akihez bejáratos voltam az Ügyvédi

Munkaközösségbe. Ő volt a mentorom. Jogi előkészítő tanfolyamra jártam, ügyvéd akartam

lenni.

106

A hivatalból kirendelt új védő, ma az ügyvédek doyenje. A tárgyalás szünetében

meghámozott egy narancsot, gerezdekre bontotta, lejött a pulpitusról, és egyenesen a

fővádlotthoz vitte. Csak az én korosztályom érti, hogy mekkora kuriozitásnak számított akkor a

narancs. Nem állt hegyekben a boltokban, mint ma.

Mentoromra várakozva munkahelyén, legnagyobb döbbenetemre megjelent a per

fővádlottja, egy hatalmas barna, zöldséges zacskóval a hóna alatt. Aki természetesen a fővádlott

ikertestvére volt. A zacskóban a hivatalból kirendelt védőügyvéd tiszteletdíját hozta. Mentorom

szerint legalább három darab autó árát. Amit, naná, hogy az ügyvéd úr elfogadott! Pedig

pontosan tisztában volt azzal, hogy ügyfele kötelet kap. Aminek hallatán az egyik vádlott társa

össze is csuklott rendesen az ítélet kihirdetésekor.

Csodálod, hogy 20 évesen egy életre elment a kedvem az ügyvédi pályától?

Az igazság az a hazugság, amit többen hisznek el. Ez az igazság? Nem! Ez a törvény! A

törvény az igazság sötét árnyéka. Nincs igazságszolgáltatás a bíróságon, csak törvény van. A

védőügyvédnek még csak hinnie sem kell a vádlott ártatlanságában, elég, ha megvizsgálja az

ellene felhozott bizonyítékokat, és akkorára nagyítja a vád érvelésében talált rést, hogy azon a

védence átcsúszhasson.

Igazsága mindig annak van, akinek telik rá. (Wladyslaw Reymont)

A bíró azért van, hogy eldöntse, kinek van jobb ügyvédje.

Tizenhat évesen

maradtam ki a közgazdasági technikum második osztályából, és akkoriban még

miniszteri engedély szükségeltetett, hogy esti tagozaton folytathassam a tanulmányaimat. Két

tantárgyból – amit a nappalin csak harmadikban, de az estin már első–második osztályban

megtanultak – különbözeti vizsgát kellett tennem.

Kedden kaptam meg a Jogi alapismeretek, és Fizika tankönyveket, és pénteken már

felelnem kellett belőle. Vizsgáztató tanáraim nagyon megértőek voltak, és „bátorságomért”

átengedtek.

Anyukám önállóságra nevelésének ekkorra kézzelfoghatóan meg volt az eredménye.

Olyan talpraesetten „tárgyaltam” az újságbeli álláshirdetéseken, hogy ahol nem tudtak munkát

adni, ott is felírták az adataimat. Néhány nappal később csengett otthon a telefon, és megkínáltak

egy anyagkönyvelői állással Óbudán, az Újlaki templom háta mögött. Ez egy fővárosi, építőipari

vállalat anyagraktára volt, ahol a raktári anyagkiadók közé, segédmunkási beosztásban tudtak

anyagkönyvelőként foglalkoztatni. Ez az úgy nevezett bújtatott státusz, az akkori idők kiskapuja

volt.

Tizenhat évesen (és ma is) utáltam az alkoholt, és annak minden válfaját. Ott meg inni

kellett a többiekkel. Se pénzt hozzáadni nem volt kedvem a közös ivászathoz, sem meginni a

piákat. Hosszú távon nagyon nem illettem bele a „csapatba”.

105. Téged hogyan neveltek önállóságra?

106. Netán mindent megtettek helyetted?

107. Ennek előnyét/hátrányát hogyan tapasztalod életedben?

107

Az első maradandó élményem erről a munkahelyről, meglehetősen sokkoló. Anyukám

gyönyörű

briliáns gyűrűjét

kézmosás után a mosdón felejtve, vissza kellett mennem munkaidőm lejárta után.

Mindenki hazament, kihalt, üres volt minden, azt hittem nem is tudok bemenni abba a

helyiségbe, ahol otthagyott gyűrűm pihent. Hosszan kopogtattam. Idős kolléganőm nyitott ajtót.

Rendellenesen beesett szájában nem volt egy szál fog sem! Egész fogsora a kezében volt, azt

sikálta, miközben fogatlanul magyarázta, hogy ő találta meg a gyűrűt. Ha az ördögök öreganyja

termett volna előttem, az sem okozhatott volna nagyobb ijedtséget, mint ez a látvány. Ennek

hatása semmivel sem maradt el édesapám keltette döbbenettől. Ugyanazt a

megmagyarázhatatlan, félelemmel párosult ijedtséget éreztem, mint amikor kisgyermekként

apukámat láttam beesett szájjal.

A fogat nélkülöző száj, pláne a beszéd később is sokkolt, ha váratlanul szembesültem

vele.

Második élményem már sokkal szebb,, és maradandónak is mondható. Egy kedves

kolléganőm (nem az ivósok közül való!) elvitt magával, hogy lássak valami csudát.

Honthy Hanna

volt a primadonnaháborúk legnagyobb harcosa.

Letörhetetlen ellenfél. Legyen szó vidéki színházigazgatók

ambiciózus feleségeiről, vagy éppen Fedák Sáriról, Honthy győzött.

Mindenkinél jobban ismerte partnereit, a színpadot, és a közönség

lélektanának titkát. Tudta, mely másodpercben kell betoppannia,

mikor legyen vicces, mikor érzelgős, és mikor fordítsa meg a

nézőtér hangulatát. Egyszerre volt minden férfi számára

megközelítethető asszony, elérhetetlen díva, méltóságteljesen

tartózkodó, és kacéran csábító, nevettető, és könnyfakasztó. Több

volt, mint primadonna: estéről – estére, színre kerülő csoda, olyan

jelenség, aki képes a közönséget elvarázsolni, elhitetve velük a mézes–mázos librettókat.

Vitathatatlan, ennek a világnak ő volt a királynője. Olyan szuggesztivitás, olyan magabiztosság

áradt belőle, hogy senki nem tudott neki ellenállni. Honthy színésznő volt. Először, másodszor,

harmadszor, reggel, délben, és este. Nemcsak egészségét, családi kapcsolatait, és házasságait

áldozta fel pályájáért, ő lett a színházi világ megszelídíthetetlen vadmacskája, zabolátlan

paripája, és valljuk be, némelyek szerint szörnyetege. Volt a lényében valami Thomas Mann

Mario, és a varázslójának Cippolájából. (Forrás: terasz.hu/Premier)

Házát a Deres utcában, majdani Honthy–múzeum létesítésének reményében, a mi

vállalatunk újította fel. Be volt fejezve a nagy mű, így kerültem kolléganőmmel oda. Ez 1963–

ban történt.

108

Mire meghalt, a kerületi tanács emberei mindent széthordtak. Eltűntek a bundái, az

ékszerei, a rengeteg ezüstje.

Az alagsori ablakon beleskelődve olyan rozsdamentes acélból berendezett konyhát

láttam, amit csak jó húsz évvel később lehetett itthon megszerezni. Besettenkedtünk a hallba is.

A nagyoperettek librettója szerint jobb, és baloldalra vezető lépcsőjével, falain fényképekkel

hűen tükrözte lakója hivatását.

A szóbeszéd szerint Hannuska sofőrje is a ház „használati” eszközeihez tartozott!

Harmadszorra következzen az, amikor íróasztalfiókomat kihúzva elővettem a

szappanomat, és az meg volt rágva. Az mindennapos volt, hogy a raktárban szalonnával működő

egérfogók voltak felszerelve. De hogy a szappanomra kinek fájt a foga?

Hát a patkánynak! – kuncogott Jani bácsi, az idős, sokat látott raktáros.

A régi városi legenda a csatornahálózatban úszkáló patkányokról, amelyek kiugrálnak a

vécécsészékből most hátborzongató valósággá vált. Látva hitetlenkedésemet, félelmemet,

elmesélte, hogy nem is olyan régen, (ha hiszed, ha nem) a WC–ben végezte egy kolléganő a

dolgát, mikor is egy kifelé haladni akaró patkány az eléje tornyosuló akadályba harapott. A

kolléganő ordítva ugrott fel, de az állat szájzárat kapott. A hátsóján csüngve nem kis ribilliót

okozott, amitől a kiérkező orvos szabadította meg.

Ehhez a kedves storyhoz jött a „Válaszolunk hallgatóinknak” c. rádióműsorban hallott

bányász története. A sarokba szorított patkány a vájatban, a térdéből emlékbe vitt egy

harapásnyit. Jár–e neki kártérítés?

El tudod képzelni mit éreztem, mikor az esti technikumból éjjel fél tizenegykor hazaérve

az ajtónk előtti lábtörlőn ült egy patkány? Hangos visításom eredményeképpen, hosszú farkával

szerencsére nem felém szaladt, hanem felfelé az emeletre.

Patkányos történeteimnek közel sincs vége. Mindig valami szerencsétlenség előtt, szinte

hírnökként jelentek meg álmomban. Nem hagytak békén.

Majd még találkozol velük.

Közbevetőleg jegyzem meg, többször visszatérő, kisgyerekkori álmomat: Narancssárga

kezes–lábasban (szkafanderben), bukósisakos motoros vágtázott be a hallba. Érthetetlensége az,

hogy az ötvenes évek elején álmodtam többször, amikor addigi életemben soha nem láttam sem

motorost, sem szkafandert, de még egy árva bukósisakot sem. A narancssárga szkafander szinte

izzott, és még ma is élénken emlékszem erre az álmomra. Valamit biztosan üzent.

Ha segítenél a megfejtésben kedves olvasóm, a hollody.judit@gmail.com email címen

tedd meg! Köszönöm.

109

Negyedikként az kívánkozik ide, mikor tizenhét évesen beleszerettem a belvárosi

kalapüzlet tulajdonosnőjének cégünk építésvezetőségén dolgozó,

Lajos nevű

technikus fiába. Nagyon fiatal voltam hozzá, ezért nem lehetett hosszú távú kapcsolat

belőle. Nem is igaz! Nem ez lehetett a probléma! Megint idealizálom a realitást!

Ők fent laktak a Rózsadombon, én meg a VII. kerület legkifejezőbb utcáinak

kereszteződésében laktam egész életemben: a Szövetség, és Barát sarkán. Sok barátságot

kötöttem, és voltak szövetségeseim is. Ez a rózsadombi Don Juan nem tartozott egyikbe sem.

Ám valami mégis történt!

Erre az ifjúra gondolva december elsején elkezdtem Lucázni. Gyermekien izgalmas játék.

Tizenhárom összehajtogatott fiúnévből kell naponta kihúzni egyet – egyet, és 13–a, Luca napjára

marad az utolsó. A babona szerint az lesz a férjem neve. Nekem a Lajos maradt.

Minő fordulat az élettől: Lajos lett a férjem!

Vannak emberek, akik a legjobbat hozzák ki a másikból. Mert ugye azt keressük

mindannyian, akivel jobbak vagyunk, mint egyedül?

Ő melegedni akart vízöntőségem tüzénél, és akarta azt, ami ő soha nem lehet. Mindig azt

váltotta ki belőlem, hogy jobb akarjak lenni régi önmagamnál. Tudom, nem vagyok olyan jó,

mint amilyennek ő látott, de jobbá váltam azáltal, hogy felfedeztem magamban a fejlődés

lehetőségét. Mindazt a jót, ami mára bennem van, az ő állhatatos szeretete hozta ki belőlem.

Felfedeztette velem azt a változatomat, amely attól létezik, hogy vele vagyok. Nevettess meg, és

néha engedj sírni. – szlogennel mellette hamarabb megláttam a hibáimat, és jobb emberré

váltam. Nem számít, mi történik velünk a jövőben, miatta lehetek az, aki vagyok.

Vajh mi kopácsolt a tudatalattimban, ami felismertette velem, hogy otthonról hozott, és

veleszületett kegyelmi ajándékként jó férj, jó családapa lesz? Pedig húsz évesen nem ismertem

még a Rák fő jellemvonásait.

Arra meg egyáltalán nem gondolhattam, hogy milyen csodálatos, gyerekkort

emlékezetessé, és meghatározóvá tevő nagyapa lesz belőle!

Utolsóként jöjjön

az aljasság.

Nyilvánvalóan avval az indokkal nem lehetett elküldeni, hogy nem vagyok benne a közös

ivászatokban, de találtak mást, és már mehettem is a munkakönyvemért. Igaz, a felmondás a

vállalat részéről kétheti fizetést, és ugyanennyi felmentési időt ajándékozott nekem.

Rettenetes botrányt csaptam a személyzeti osztályon, persze, mert nem voltam

ivócimbora, akkor pont most, a középiskolai vizsgáim közepette rúgnak ki, miközben munka, és

esti iskola után, súlyos beteg, magatehetetlen édesapámat kell ápolnom. Szóval kikiabáltam én

minden nyomorúságomat, tudva, hogy még egyszer már nem rúghatnak ki.

És láss csodát! Elnézést kértek.

Ők ott a központban nem tudhatták, hogy kint a raktárban mi, és hogyan zajlik. Azonnal

telefonáltak egy másik fővárosi vállalathoz, így kerültem a

110

Szerencsét hozó kéményseprőkhöz

Ahol csodálatos kolléganőim voltak.

Egyikük azt tanította meg nekem, hogyha minden ember életputtonyát maga elé tenné,

mögéje állna, és én választhatnék, egészen biztos, hogy a saját, megszokott keresztemet/terhemet

választanám. Senki sem választaná a másét. Bölcs tanítás volt! Igaz ez akkor is, ha a sajátjába 55

évesen belehalt!

Főnöknőm azt verte a fejembe, hogy nem ülünk – szimpatikusnak tűnő – idegenek

autójába, és nem ismerkedünk utcán idegenekkel. Mindezek alátámasztására elhozta belügyis

férje féltve őrzött, csak belügyesek számára kiadott: 15 év a magyar nép szolgálatában c.

könyvét, mely tele volt igaz rémtörténetekkel.

Hazavinni nem engedte, csak munkaidőben, ott helyben olvashattam el.

Ebben szó volt – többek között –morfinista orvosról, aki saját nevelésű, majd szeretőjévé

tett mostohalányát feldarabolta, és a Marx téri (Nyugati téri) Tejbüfé WC–jétől a Balatonig

helyezte el szerencsétlen lány testrészeit.

A következő történet elején egy mélyen ülő szemű, kifejezetten unintelligens arcú

fiatalember fotója díszelgett, alacsony homloka nem sok helyet hagyott az agyának.

Diplomatának adta ki magát, és a Rákóczi úti orvos lánya az életével fizetett azért a be nem

teljesülő vágyálomért, hogy diplomatafeleség lehessen.

Ebből írta Fejes Endre Jó estét nyár, jó estét szerelem c. mindenki által ismert regényét,

majd a nagysikerű filmet, melyet minden TV néző láthatott.

Ekkor szerettem bele a Mátrába. Szégyellem, mennyire irigyeltem jó negyven évvel

később a Kazán Királyt, aki – pénzét nem kímélve kutatta Petőfi csontjait, valahol a távoli

Oroszországban – Mátrafüreden lakhatott.

Sorra kaptam a legjobb szakszervezeti beutalókat. Egy személyes üdülési lehetőségért

Mátrafüredre, Galyatetőre, nem kapkodtak a családosok. Hehehe bácsi, a mátrai fényképész,

évtizedekig fotózta a beutaltakat.

A legcsodálatosabbnak ígérkezett az Al–dunai hajóút, melyre szintén nem akadt

jelentkező. Boldogan készültem életem első, nagy utazására.

Árvíz miatt meghiúsult!

Ennek a vállalatnak a személyzeti főnöke, s egyben párttitkára N. Elvtárs, tüneményes, jó

humorú ember volt. Vele tárgyalta meg az engem elküldő vállalat az oda történő felvételemet.

Mindig úgy hívott: Kislány. A tizenhét évemmel a negyven feletti kolléganőimhez képest

valóban az voltam.

Történt egyszer, hogy N. Elvtárs akkor jött be hozzánk, mikor az általunk enyhén

gyagyásnak tartott takarítónő éppen ablakot pucolt.

Hogy van Lenke? – kérdezte N. Elvtárs.

111

Ahogy hagyott N. Kartárs! – válaszolt a kérdezett.

Hát hogyan hagytam Lenke? – folytatta N. Elvtárs.

Vesztére.

Megbaszatlanul!

Szó bennszakadt, hang fennakadt, N. Elvtárs elkerekedett szemekkel, halott sápadtan

kitántorgott a szobánkból.

Az akkori vicc ma sem vesztett semmit aktualitásából:

Egy ötemeletes házba beköltöznek az új lakók. Örömükbe igencsak üröm vegyül, mikor

konstatálják, hogy egyik lakáshoz sem készült WC.

Elmennek a Tanács illetékes osztályára, ahol illetékes elvtárs eképpen szól hozzájuk:

Nézzék, kérem! Az ötödik emeleten laknak az amerikaiak, azok úgyis mindenkit

leszarnak. A negyediken laknak a skótok, azok minden szart összeszednek. A harmadik emeleten

laknak a németek, azok minden szarból műanyagot csinálnak. A második emeleten laknak az

oroszok, azok minden szart exportálnak. Az első emeleten laknak a magyarok, azok minden szart

importálnak;, és a földszinten van a Közért, ott minden szart eladnak.

És a mai változat:

Öreg székely megy az utcán, és rájön a szükség. Megáll egy ötemeletes ház előtt, és kéri

illendően a házmestert, hogy hadd használja a WC–t. Mire a házmester imígyen szóla:

Hát, drága jó bátyám, ebben a házban nincs WC.

Ugyan miért? – kérdi az öreg.

Mert itt nincs rá szükség.

Ez meg hogy lehet? – faggatózik az öreg.

Csak úgy, hogy az első emeleten vannak a bölcsődések, ők pelusba kakilnak. A

másodikon az óvodások, ők már bilibe. A harmadikon vannak a kommunisták, ők minden szart

egymásra kennek. A negyediken vannak a zsidók, ezek minden szarból pénzt csinálnak. Az

ötödiken meg én lakom, és leszarom az egészet.

Mielőtt folytatnám, visszatérek még főnöknőm belügyis férjére. Ő volt az általam ismert,

egyetlen, tiszteletre méltó, hithű kommunista, aki mélységesen hitt az eszmében, és a fennálló

rendszerben. Több mint tizenöt évig élt feleségével, és két ellenkező nemű gyermekével,

egyszobás társbérletükben, eszébe sem jutott reklamálni, vagy kérni másik lakhatási lehetőséget.

Pedig a család éppen eléggé nyaggatta.

Míg a rendszer végre a homlokára csapott, és – hithű katonája életminőségének javítását

szem előtt tartva – megjutalmazta egy új, Larsen–Nielsen típusú házban lévő lakással.

Mikor már a gyermekei felnőttek!

112

Egy másik belügyesről is essék szó.

A hagyományos kéményseprő bálra voltam hivatalos, mely egyben életem első bálja volt.

Igyekeztem jól kinézni. Irigyen néztem dögös kinézetű, telt keblű kolléganőmet, akit egész

udvartartás vett körül. Ekkor jött oda hozzám a tánczenekar egyik tagja. Kedvesen kérdezte miért

búslakodom. Szégyenkezve vallottam meg irigységemet a dögös kinézet, a telt idomok, no meg

az udvartartás miatt. Aranyosan kezébe fogta a fejemet, mélyen a szemembe nézve sulykolta

belém:

Nincs szükséged ilyen kinézetre, és semmilyen udvartartásra. Te sokkal szebb

vagy!

A mondat értelmét ugyan nem nagyon hittem, azért végtelenül jól esett. Amit egy pár

hétig tartó együtt járás követett. A beteljesüléstől ő maga védett meg. Bevallotta valakibe

szerelmes lett, és kezd komolyra válni a dolog. Békességben, mondhatnám szeretetben váltunk

el.

Hónapok múlva Anyukám mutatta az újságban, hogy valutával való visszaélés, vagy

üzérkedés miatt, már nem emlékszem a pontos megfogalmazásra, szóval letartóztatták. Nagyon

megrázott. Kósza pletyka formájában az is visszajutott hozzám, hogy hajdani általános iskolai

osztálytársnőm – nevezzük Dörminek – volt a nagy szerelem, akire lecserélt.

Te már pedzegeted, hogy itt nincs vége. De nem ám! Már nyugdíjasként dolgoztam,

mikor munkahelyemen az ajtóban megjelent egy fájdalmaktól meggyötört arcú, és hátú,

kövérkés, ritkuló hajú asszony, és cigarettától megvastagodott hangon engem keresett. Először

nem tudtam ki ő.

Emlékeimben a külkereskedelmit végzett, ívelt szemöldökű, egzotikus szépség élt, akit

még a 25 éves osztálytalálkozónkon (harminckilenc évesen) is csodaszépnek tartottam.

Olaszországba ment férjhez, valami előkelő nemesi család sarjához. Az olasz férj nem a

szegények számát szaporította. Az általam feltételezett jólétben eltöltött élet után nem volt

egybevágó a felismerhetetlenségig lerobbant megjelenés. Nagyon nem.

Több évtized elteltével az özvegyen maradt Dörmi hazatelepült Budapestre. A mi

kerületünkben vásárolt otthonában leültünk beszélgetni. A hajdani kósza pletyka igaz volt.

Dörmi a szálloda recepciósa, és a szálloda bárjának zenésze egymásba szerettek. Már az esküvői

meghívók is kimentek. Dörmi édesapja nagyon ellenezte a házasságot, belügyes állásának féltése

okán. Hiába magyarázta lány az apjának, hogy ez nem veszélyezteti az ő pozícióját. Hiába akarta

az apa érveivel jobb belátásra bírni szerelemtől elvakult lányát. Semmi nem használt.

És ekkor ment a feljelentés a szálloda zenészéről, akinél természetesen megtalálták a

tiltott valutát. Tudod mi volt ez a valuta? Lengyel zloty. Igaz, nem az engedélyezett

mennyiségben. Ezt olvasta Anyukám az ominózus újságcikkben, és adott hálát Istennek, hogy

megmentődtem mindettől.

Az esküvő elmaradt.

Dörmi hamis igazolványt szerzett, – még szép, hogy belügyes apja tudta nélkül – amivel

vőlegénye Jugoszlávián keresztül úszva átjutott Olaszországba. Onnan már könnyedén eljutott

Németországba, ahol nagynevű vízmérnök édesapja megalapozta állampolgárságát.

Hiába volt megbeszélve, hogy majd ott találkoznak, és összeházasodnak.

A porosz neveltetésben részesült Dörmi annyira félt „tönkretenni” lánya esküvőjét

megakadályozó, belügyes apukája karrierjét, hogy rövid időn belül hozzáment a szállodában

113

megismert olasz, nem túl fiatal nemesi sarjhoz, és követte Olaszországba. A család soha nem

fogadta be/el, gyűlölten, és gyűlöletben élte le az életét. Férje halála után – az őt utáló rokonokra

hagyva az irigyelt családi rezidenciát – visszaköltözött ifjúsága színterére, Budapest VII.

kerületébe. A boldogság szobrát sem a lányáról, és fiáról fogják megmintázni.

Csak, hogy tudd mi az a porosz nevelés: Miután Napóleon legyőzte Poroszországot (Jéna, 1806), a porosz hadvezetés azzal magyarázta a vereséget, hogy nem

engedelmeskedtek a katonák. Emiatt olyan fegyelmezési, és büntetési rendszert vezettek be az iskolákban, amivel a következő

évtized során engedelmes katonákká nevelték a gyerekeket: másodlagos szempont lett a tudás elsajátítása, helyette az engedelmes

magatartás, és a fegyelem volt a fő szempont. A porosz sereg a szövetségeseivel együtt ezután hatalmas győzelmet aratott

Napóleon felett (Waterloo, 1815), ami látványosan bizonyította a nevelési módszer eredményességét. A "sikeres" nevelés

eszköze, a "porosz pedagógia" gyorsan az európai kormányok kedvelt népnevelési eszközévé vált, és mindenhol az oktatási

rendszerek alapjává tették. A módszer valódi következményeit jelzi, hogy Poroszország egy évszázad múlva megszűnt létezni – a

tanulókba (a későbbi felnőttekbe) belenevelt viselkedés miatt az országot is eltörölték a térképekről.

Beszélgetésünket úgy fejezte be, hogy véresre kaparná mind a tíz körmével a földet apja

– anyja koporsója felett, ha ezzel visszahozhatná őket a sírból.

A madár kirepülhet a gyűlölet, vagy birtoklási vágy által épített ketrecből. Ám mi van

olyankor, ha azt a kalitkát a szeretet sötétjében fogant érzésekből ácsolták?

Az esti tagozaton – munka után hetente három alkalommal – délután öt órától este fél

tízig zajlott az oktatás, és félévente vizsga következett. Hatalmas sikerélményeim voltak azokból

a tantárgyakból, melyekből a nappali tagozaton bukásra álltam. Itt megtáltosodtam, és igencsak

jól teljesítettem.

Gábor Miklós orgánumú, és még reá is hasonlító vállalati gazdaságtan tanárunkat csak én

dicsőítettem, (ezt a nappali tagozaton hajdani, engem utáló osztályfőnöknőm tanította dr.

Schindler Balbina) esti tagozatos társaim számára érthetetlenül. Nem értették, miért rajongok

ezért a gyűlöletes tantárgyért. Sőt! Hogy lehet ezt egyáltalán szeretni? Megtáltosodásomhoz mit

tagadjam, a tanár személye nagyban hozzájárult. Élveztem minden órát, akár a malacok fialási

átlagáról volt szó, akár más gazdasági ismeretről. Ekkor már azt is kinyomoztam hol lakik, kivel

él, és főleg azt, hogy nőtlen.

Eszméletlen szerelmes voltam!

A karácsonyi szünetben elmentem a lakására. Szívem hevesebben vert bordáim

börtönében, mikor csengetésemre ő nyitott ajtót. A farkasordító decemberi hidegben, amikor egy

rossz kutyát sem hagynak a szabadban, a Bosnyák tértől a Hungária körútig sétáltunk. Egyikünk

sem fázott!

A valóság kőkemény szikláján sikerült szétzúznia ábrándjaimat, mikor megkérdezte:

Mondja Judit, ha én most megcsókolom, akkor jobb lesz magának?

108. Életem legpozitívabb eseménye?

Anyukám baráti körében hemzsegtek a mérlegképes könyvelők, revizorok. Fehér Klára A

tenger c. regényében írta, egy cég legfontosabb kulcsembere a könyvelő. Az ő pedantériáján

múlott a vállalat kényes pénzügyi helyzete; adott esetben az egek magasságába repíthette, és a

poklok mélységébe taszíthatta gazdáit.

114

Anyu 4 polgárit végzett a 4 elemi elvégzése után, ami a leányoknak főképp a gyakorlati

műveltség magasabb színvonalra emelését adta meg. Talán megvalósulatlan álma beteljesítése

céljából, vagy a mérlegképes végzettség testesítette meg az elérhető magasságot a vállalati

ranglétrán, mindenáron ebbe az irányba terelgette továbbtanulási hajlandóságomat. Jelentkeztem

is a Számviteli Főiskolára, ami érettségi után három éves képzést jelentett volna. Még az esti

tagozaton is felvételi vizsgát kellett tenni.

Szervezetem olyan sztrájkkal tiltakozott, hogy egy hétig nem tudtam felkelni az ágyból.

Hányás, hasmenés, szédülés, fejfájás, gyengeség, kiszáradás, amit akarsz mindent produkáltam.

Akkor persze valami ismeretlen eredetű betegségre, az érettségire való felkészülés

kimerültségére fogtuk mindketten az anyuval, hogy nem tudok elmenni a felvételire. Ma már

kristálytisztán világos: a fene se akart mérlegképes könyvelő lenni! Még akkor sem, ha

könyvvitelből ötösre érettségiztem. Nekem nem ez volt az álmom. Újságíró akartam lenni.

Drága Klári néni – a fentebb említett Fehér Klára, (Nemes László író, műfordító felesége)

anyukám barátnőjének a menye – leült velem beszélgetni. Tudom–e hány állástalan újságíró van

ma (1966–ban sic.!) – Magyarországon? Tisztában vagyok–e azzal, hogy egy újságíró nem

mindig írhatja meg azt, amit akar, amit lát, amit tapasztal? Hogyan viselném el, ha előre

megmondanák, miről/kiről mit ajánlatos írnom? Fehér Kláránál hitelesebb ember szájából

mindezt hallani, egyet jelentett számomra az újságírói pálya feladásával. Ebből a könyvből már

tudod, mit szántak nekem odaföntről, milyen életfeladattal érkeztem ebbe a dimenzióba?

Hát így nem végeztem el a Számviteli Főiskolát, és nem lettem újságíró… sem!

Következzen – még a Kéményseprő Vállalatnál – egy telefonbeszélgetés, mely örökre

megváltoztathatta volna az életemet, negatív irányban. Hála az égieknek, nem így történt.

Ha az elején akarom kezdeni, akkor ott folytatom, ahol nemrég abbahagytam.

Csinos, egyedül álló (ma divatosan úgy mondják: szingli) kolléganőm megkért, hogy

amíg magát kisminkeli, tárcsázzam az általa megadott számot. Ha jelentkezik a központ, kérjem

az operatőröket, ha azok is jelentkeznek, kérjem Izsóp Miklóst. (A név agyam szüleménye! A

valódit mégsem írhatom le!) Ha már a telefonnál van, majd ő átveszi. Ez a szívességkérés –

hazamenetel előtti sminkelés alatt – többször is előfordult. Mígnem valaki az operatőri szobában

nem hívta azonnal Izsóp Miklóst, hanem beszédbe elegyedett velem. Naiv őszinteségemnek,

kellemes hangomnak, jó beszélőkémnek köszönhetően randira hívott az

illető.

Rafináltan úgy képzeltem, hogy messziről szemügyre véve a

telefonon megismert hang tulajdonosát, majd eldöntöm, odamegyek

hozzá, vagy nem.

A semmiből elém toppanó fiatal pasi kérdésfeltevése egyértelművé

tette, pontosan tudja, én vagyok az, hiába is tagadom. A magamról adott

személyleírás, összetéveszthetetlenül utal arra, akivel megbeszélte a

találkozót, mondta. Mosolygó szemtelenségétől ellenszenvessé vált a

fickó, de már nem volt menekülés. A fejem búbjáig beleszerettem.

115

Tetszett, hogy ott lehettem a Savaria Táncversenyen, Szombathelyen. Az már kevésbé,

hogy a délutáni kamerapróbán még a világosító is tudta, hogy az esti előadáson Toldi Mária, a

tolószékre ítéltetett Majláth Júlia Rövid az élet c. dalával nyeri a Táncdalfesztivált.

Ekkoriban mentem el a körzeti nőgyógyászhoz, hogy nem jött meg a menstruációm. Az

orvos felirt egy injekciót, leküldött a gyógyszertárba, hogy hozzam fel, amit majd ő bead, és mög

fog gyünni! Mondta ilyen ízesen. Lementem, felhoztam, beadta, még egyszer elmondta, hogy

most már mög fog gyünni, és...

Leírva az eseményeket, ez pár mondat. A valóságban hónapok teltek el, mire eljutott a

tudatomig, hogy az első benyomásra kellett volna hallgatnom, amikor még ellenszenves volt a

srác.

Természetesen, ahogy a nagykönyvben meg van írva, csak jóval később derült ki, hogy

nemcsak felesége van, de még egy kislánya is!

Nem tudtam, hogy a szívem alatt életre jelentkezett valaki. Betegesen féltem attól, hogy

nem lesz gyerekem, nem tudok gyermeket a világra hozni, és nekem is örökbe kell fogadnom. Ez

volt a legnagyobb félelmem. Nagyon akartam gyereket, hogy bebizonyosodjon számomra: tudok

szülni. Naivitásomat messze felülmúló hülyeséggel meg akartam tartani.

Ekkor már új munkahelyem volt, amit szintén meg akartam tartani. Ma sem tudom, hogy

képzeltem a továbbiakat. Feleséggel, kisgyerekkel terhelt „már nem szerelmem” pedig követelte,

hogy vetessem el ártatlan magzatomat. Tátongó űr, fekete lyuk keletkezett valódi természete

Univerzumában. Sötét haragja távoli, hideg csillagként fénylett érzelmei egén. Arroganciája

máza alatt mély kegyetlenség bujkált:

– Kirúgom a hasadból a gyereket, mert akkor az enyémnek több jut, és nem kell

gyerektartást fizetni. – mondta, aki testemben elültette az élet magját. (Őrület! Ez megint

Hellinger! Edit nagynéném, akinek férje ugyanezen szavakat nemcsak mondta, meg is tette!

Editnek soha többet nem lehetett gyereke, ezért is jött vissza Izraelből.)

– Ugorj le a szekrény tetejéről, akkor biztosan elmegy! –„tanácsolta” a megfogant élet

megszületése elleni tiltakozásául.

Hajdani főnöknőmmel baráti kapcsolatom lehetővé tette, hogy a gyermek megtartása

érdekében a náluk töltött két napot anyukámnak, és a gyermek meggyűlölt apjának abortuszként

tüntessem fel.

Emlékszel? Mög fog gyünni! Mög fog gyünni! – mondta a körzeti nőgyógyász. Úgy

öntött el a vér három, és fél hónaposan, hogy nem tudtam a WC–ről felkelni. Anyukám hívta a

mentőket, és még az ajtóban közölte velük, hogy nemrég volt küretem, biztos bennem hagytak

valamit. Alig vártam, hogy a mentőautóban elmondhassam az orvosnak, nem hagytak bennem

semmit! Nem volt abortusz! Bennem a gyerek van!

Ekkor alig múltam húsz éves. Fiam – ezt a történetet nem ismerve – alig múlt tizenkilenc,

mikor apa lett. Mered mondani, hogy ez nem Hellinger?

116

A mentőautó szirénázó rohamkocsivá változott, azonnal fel a kórházi osztályra, ügyeletes

orvos jő, vizsgál, és menjek ki pisilni. Kimentem. „Mög fog gyünni” hentes, és mészáros úr

alapos munkát végzett!

Pisilés közben kizuhant belőlem valami, bocsánat valaki, én meg ordítottam, vagy

sikítottam egy nagyot. A rutinos nővér futva érkezett egy hosszú csipesszel, de én jól nevelt

kislányhoz méltón, pisilés után azonnal meghúztam a WC–t.

Szegény kis ártatlanság leúszott a Dunába!

Minden érzéstelenítés, altatás nélkül azonnal kikapartak. Amibe majdnem belehaltam!

Még jó, hogy ezt csak a másnapi vizitnél tudtam meg.

A slepptől lemaradva „csipeszes” nővér azt mondta: na egyeske, tegnap két fillért nem

adtunk volna az életéért!

Nem sokkal ez után egy este csengettek.

Az előszoba ablakán látszó sziluett megegyezett már hazament, még udvarló fázisban

levő párom sziluettjével. Ugyanaz a félrecsapott Mikádó sapka, gondoltam biztos itt hagyott

valamit. A mai napig soha nem nyitok ajtót senkinek, míg meg nem kérdezem: Ki az? Ha nincs

válasz, újra megkérdezem, de ajtót nem nyitok. Most is így tettem.

Nem az én drágám válaszolt! De nem ám!

Hasbarúgós úr jött el saját szemével meggyőződni hasam méretéről, hogy biztosan nem

fenyegeti többet sem őt, sem házasságát, az én gyermekem léte! Igaz, az általa kívánt abortusz

nem úgy történt, ahogy ő gondolta!

Szívem mélyén ma már nem haragszom a tudomány hentes ágazatának felkent bajnokára.

„Mög fog gyünni” doktor által okozott vetélésem, tulajdonképpen igazi, álruhás áldásnak

mondható!

Ha olykor nem is értettem az eseményeket, ma már tudom, hogy akik Istent szeretik,

minden javukra van. Az Isten nélküli emberből hiányzik ez a tudás.

Talán az Úr azt akarja, hogy azelőtt találkozzunk a nem megfelelő emberrel, mielőtt a

megfelelővel találkoznánk. Hogy tartja a mondás? Sok békát kell megcsókolnod, mielőtt

megtalálod a herceged!

Így, amikor a megfelelő jön el, mi már tudjuk, mennyire hálásak lehetünk az ajándékért!

109. Mi történt veled, ami akkor, és ott maga volt a rettenet, és később, sokkal később derült ki, hogy

valami jobbnak ágyazott meg?

Ugye leírod minden gondolatodat? Semmit nem hagysz ki? Köszönöm.

Bajszos Pista, az

ÉPGÉP Sablongyár

üzemgazdasági osztályvezetője, több ismeretlenes statisztika példával felvételiztetett a

meghirdetett statisztikusi állásra. Aminek kiszámolásához az összes kolléganő izgatottan tekerte

a kurblis szorzógépét, merthogy én voltam számukra a legszimpatikusabb jelentkező. Istenem, a

mai fiatalok hol láthatnak olyat? Még a Fábri Dizájn centerében (sem).

117

1967. Építőgépgyártó Vállalat Sablongyára. Itt készülnek a házgyári betonelemek

kiöntéséhez a vassablonok. A Közgazdasági Osztályon fiatal lány készíti a statisztikákat. Egyik

hónapban a tehergépkocsi–vezető adatait már a személygépkocsi–vezetőnél kell nyilvántartania.

Meg is jegyzi a nevet: Zimre Lajos.

Egy nap szól a főnöke, hogy az igazgatói titkárságon helyettesítenie kell a szabadságra

menő titkárnőt. Fanyalog is rendesen, mindig utálta a kávéfőzést, mosogatást, stb. A parancs,

viszont parancs, menni kell. A titkársági íróasztal belső oldalán helyet is foglal. A másik oldalon

is van egy szék, ekkor még nem igazán tudja, hogy kinek, és miért?

Másnap, amikor benyit a titkárságra, a széken ott ül egy fiatalember. Be is mutatkozik:

Zimre Lajos vagyok. Szép zöngés z–vel mondja a nevét, mire az ifjú hölgy kuncogni kezd. Én

meg azt hittem, hogy Czimre! Hogy ezt németesen c–nek kell ejteni – kuncog a lány.

A két fiatal tekintete aranyzsinórként egymásba kapcsolódik, és egyiket a másikhoz köti.

Lelkük összefolyik. Beszélgetnek. Mindenről. Minden nap. Alig várják, hogy találkozhassanak.

A lány fölteszi a kávét, bekapcsolja az igazgató elvtársnak a telefonokat, és minden

figyelmét a kékszemű fiúnak ajándékozza. Meg akarja fejteni azt a megnevezhetetlen titkot, ott a

kék szempár mélyén. A fiúnak leírhatatlanul gyönyörű, vakító kék szeme

van, és hogy tud vele nézni! Mint egy istennőt bámulja a lányt, nem tud

betelni vele, és ha a tekintetük találkozik, elpirul. Nem a lány, a fiú! Fekete

garbója felett világítanak azok a tengerszem kékségű szemek.

Az én bátyám modell volt a főiskolán! – akar villogni valami

különlegességgel a fiú.

Ám arca pirosra válása elárulja, nem kenyere a dicsekvés . Csak kell

valami olyat mondani, amivel meghökkenti ezt a magáról szívesen mesélő, a száját befogni alig

tudó lányt.

Mert az mesél.

Hogy négy, és fél hónaposan a szülei örökbe fogadták, hogy már nem voltak akkor sem

fiatalok, hogy tizenöt éves volt, amikor megtudta, hogy a szülei nem vér szerinti szülők, ám őket

tekinti édes szüleinek, hogy az édesapja ágyhoz kötötten fekszik már negyedik éve, hogy esti

tagozaton kellett érettségiznie…, és mondja, mondja élete fontos eseményeit.

A fiúról is kiderül: nyolcan vannak testvérek, édesapja metodista lelkész, édesanyja pedig

egész életét férje hivatásának, és gyermekei felnevelésének szentelte.

Jó lehet ilyen nagy családban nevelkedni! – sóhajtozik a lány, aki világéletében

egyke volt, és elkényeztetett.

Az idős szülők mindent igyekeztek megadni egy szem lányuknak, ám a testvért nem

tudták pótolni. Gyermekként még előnyt jelentett egykének lenni, felnőttként fájdalmas hiánnyá

növekedett.

A két fiatal már hálás a titkárnőnek, hogy elment szabadságra. Mindketten érzik, hogy

minden azért történt így, hogy ők egymásra találhassanak. Mire a lánynak vissza kell mennie a

statisztikái közé a közgazdasági osztályra, már szívesen mosogat, főz kávét, és kapcsolja az

igazgató elvtársat. Akiről a fiú soha nem mond semmit. A halk szavú fiút szeretik a felettesei. Ő

a három majom egy személyben.

Ragasztóval a szemén, száját begombolva, ül a fülén. Bármit lát, hall, tapasztal, soha nem

mondja sehol, senkinek. Az ilyen sofőr nagy kincs. Meg kell becsülni! Az igazgató, a főmérnök,

a főkönyvelő, akik naponta utaznak vele, hamar rájönnek a fiú ezen értékeire, és jól ki is

118

használják. Jó negyven évvel később, felesége megemlíti a hajdani igazgató elvtárs gáláns

kalandjairól szóló pletykákat.

Az egykori fiú még ekkor is buddhai mosollyal tárja szét a karját, és nem mond semmit!

Ezt a rövid szinopszist adtam a TV2 egyik dramaturgjának, aki az akkoriban futó All you

need is love c. műsorba meghívott bennünket a férjemmel.

Drága párom utálja a nyilvánosságot, a szereplést meg

kifejezetten elutasítja. Hatalmas konspiráció szükségeltetett,

hogy egyáltalán eljöjjön a Róna utcai stúdióba, miközben

gyanakodva állandóan azt kérdezte, hogy ugye mi nem

szerepelünk? Amikor a műsor felvezetőjében bemutattak egy

hatalmas, fekete, gyönyörűen felújított Volga személyautót,

gyanakvása immár bizonyosságot lelt, és ki akart menni a

stúdióból. Nagyon nehezen sikerült maradásra bírnom.

Az én kis „forgatókönyvem” alapján készített „Sablongyári szerelem” című filmetűd

(http://kaluluwa.webnode.hu oldalamon megnézheted!), még az ő ritkán látható könnyeit is

előcsalta.

Kaptuk is utána a régi Sablongyári kollégák telefonjait, akik álmélkodva fedeztek fel

bennünket.

Kolléganőim, Bajszos Pista főnökömmel együtt, nem hittek kapcsolatunk tartósságában.

Rosszmájú, félhangos kijelentéseikkel nyíltan tudomásomra hozták,

hogy a gyár statisztikusa, meg egy sofőr házassága nem lehet hosszú

életű. Pláne hat hónap ismeretség után, kizárt! – huhogták.

Az sem zavarta őket, hogy másik kolleganőnknek hat év

udvarlás után kötötték be a fejét, és egy év együttélés után már túl

voltak a váláson is. Soha többet nem ment újra férjhez.

Kékszemű hercegembe vetett hitemtől vezérelve, mi „csak”

hat hónapi együtt járás után kötöttük egymáshoz az életünket.

Egyetlen kolléganőm volt, aki azt mondta:

Ne törődj velük! Irigyek!

Köszönöm Klári! Németh László szerint egy kapcsolat erejét,

gyengéjét nem az mutatja meg, hogy mennyire rángatják, hanem

hogy mekkora rángatás nem képes elszakítani. 2013 szeptemberében 46, azaz negyvenhat

esztendeje, hogy első randinkon, a mára már bankká alakított, hajdani EMKE asztalánál

integetett felém az én kékszemű párom!

Egybekelésünk egyetlen szépséghibája, az Anyakönyvvezető csattogó protézise volt,

mely állandóan szájának elhagyásával fenyegetett!

Másnap Kaposváron, lelkész Apósom a gyülekezet előtt esketett össze bennünket. A

kettőnket összetartó kötelék ott vált oly erőssé, akár a legvastagabb horgonylánc. Eskünk

szövege – mint egy lelekatolt imakönyv – mélyen szívünkbe, lelkünkbe vésődött. A lakat kulcsa

119

ott maradt a kaposvári metodista imateremben, mikor ott álltunk Zimre Gyula lélekbelátó

metodista lelkész előtt, egymás kezét fogva.

110. Kit irigyelsz? Miért?

111. Ki irigyel téged? Miért?

112. Van lelkiismeret furdalásod? Miért?

Miért van az esküvőmön rajtam kalap,

miért nem mirtuszbigyó fátyollal? Erre is csak a könyv írása közben döbbentem rá!

Menjünk vissza, egészen odáig, mikor kimaradtam a középiskola második osztályából.

Idős, és nagyon bölcs szüleim sok áldozatot hoztak értem, mikor örökbe fogadtak. Nagy

dolgokat vártak tőlem, és azzá tettek, akivé lettem.

Érthetően nem tapsoltak azon ötletemnek, hogy gimnáziumból kimaradt, Egyesült

Izzóban fehér köpenyben, betanított munkásként dolgozó barátnémat (akiről már olvashattál,

ugyanúgy szopta az ujját, mint én) akartam követni az iskolából kimaradás, munkába állás útján.

Nem engedtek kimaradni, és a Váci úti gyárba menni, dolgozni. De a középiskolából kimaradás

már befészkelte magát a tudatalattimba, így esett, hogy mindaz megtörtént, amiről már

olvashattál.

És most jön áldott szüleim éleslátása, okossága, bölcsessége. Azonnal helyet szereztek

nekem egy Művirágkészítő Szövetkezetben, a Marek József utcában. A fortyogó parafin szagát

sokáig hordtam az orromban még utána is. Idős kolléganőm, aki hivatva volt engem betanítani,

boszorkányos kézügyességgel sodorta a kis mirtuszgöböket levelekké, ágakká, virágokká, amit

akarsz, mindenné. Tudtam az elején, hogy én ezt soha a büdös életben nem fogom elsajátítani.

Ez nem az én világom. Mint ahogy az sem, hogy terhes fiatalasszony kolléganőjüket rögtön

kibeszélték, amikor kiment kis lábaskában hozott ebédjét megmelegíteni. Azonnal tudomásomra

hozták, azért lesz a kicsi neve Tamás, mert b..ta más. Nem a férj. Nekem a tizenhat évemmel ez

nem a kollegalitás elsajátítandó mintapéldája volt. Nem tudtam a szívembe zárni ezeket a nőket.

Csak betanítómat. Aki a maga szótlanságával – csak a keze jár, a szája nem, pláne

pletykálkodásra – adott példát emberségtanból. Nagykovácsiból járt be minden reggel

munkahelyünk pincehelyiségébe, ahol még azt is megtudtam tőle, hogy kedvenc színészem:

Pálos György is ott lakik, nyolc évvel öregecskébb feleségével, Olthy Magdával.

Hatvanötször váltott a tavasz a nyárba, mikor elolvashattam Nádasi Myrtill: Piruettek, és

ábrándok c. könyvét. A hadifogság megpróbáltatásai, és önégető életmódja mindössze 50 évet

adományozott Pálos Györgynek. Benne foglaltatott a pókháló finomságú szerelem, mely

elsőként látta meg Myrtillben, a fiatal lányban a nőt.

Már megint elkalandoztam.

Szóval tudatalattim nem engedélyezte a parafinszagú pince élményeinek visszaidézését,

ezért tetszett meg a Vörösmarty téri Luxus Áruház igen csak drága kalapja.

Esküvői ruhám árának pontosan a kétharmadát fizettem érte!

120

Hiába mondta az Igazgató Elvtárs az esküvőnkön, hogy ő eddig üzemi vakságban

szenvedett. Nem tudtam sem neki, sem a Főkönyvelőnek megbocsátani: Zimre Lajosné, a Gyár

statisztikusa, kimaradt a jutalomosztásból. Bősz reklamációmra mindketten azt mondták, hogy

egy családban elég egynek a jutalom!

Zimre Lajos még soha nem készített egyetlen statisztikát sem, és Zimre Lajosné

nem vezeti az Igazgató Elvtárs autóját. – replikáztam érvként.

A Személyzetis Pártistenség, aki Eszterházy tyúkhúslevest evett a vendéglőben, nem

Újházyt, mielőtt a távozás hímes mezejére léptem, emigyen búcsúzott tőlem:

Nem tartóztatunk. Jó statisztikust kapunk, amennyit csak akarunk. De olyan

igazgatói sofőrt, mint a férjed, soha!

Tartozom még egy utolsó előtti patkányos álommal.

Laja még csak udvarolt, meséltem neki patkányfóbiámról, meg arról, hogy megint

patkánnyal álmodtam. Tudom, hogy valami rossz fog történni. Hiába nyugtatott, hogy hülye

babona az egész, normális ember nem hisz ilyenekben, én mégis nagyon nyugtalan voltam.

Tortácska herceg óta sok víz lefolyt a Dunán, s belőlem nagy színházbarát lett. Sikerült

jegyet szereznem a Sablongyár közönségszervezőjétől (személyének később lesz jelentősége) a

Pesti Színház, Gogol: Egy örült naplója előadására. Nemrégiben avatták fel a színházat, még

nem tudtam, honnan kezdődik az ülések számozása. Elmentem a sor végéig, majd visszafelé

jövetemben megtaláltam a székemet. Helyet is foglaltam, jobbra mellettem egy idős hölgy ült.

Darvas Iván Popriscsinja hiába volt egetverően kitűnő alakítás, én már nem tudtam az

előadásra figyelni. Sápadtan, fuldokolva az izgalomtól kerestem jobb csuklómon, egészen a

vállamig felnyúlva, anyukámtól erre az alkalomra kikönyörgött, csodaszép míves aranykarkötőt.

Azonnal tudtam mi történt. Akkor, és ott, rögtön előadás közben kimentem a nézőtéri

felügyelőhöz. Kértem, hogy a jobbra mellettem ülő, és alvást színlelő hölgyet hívja ki. Amikor

végigmentem az ülésemet keresve a soron, egészen biztos, hogy az ölébe pottyant a szerencse, az

én, dehogyis! Anyukám karkötőjének alakjában!

Jó nézőtéri felügyelőként nem engedte az előadás élményét tönkretenni, várjuk meg a

szünetet, mondta.

Tutti, hogy nem fog visszajönni! Azért tetteti az alvást! – háborogtam

kétségbeesetten.

Széttárt karja mutatta, ő nem tehet semmit.

Felvonás végén kilőttem, mint egy puskagolyó, de alvó szomszédom eltűnt, mint a

kámfor. Mit gondolsz, visszajött a néni? Naná, hogy nem!

Másnap a közönségszervezőt kértem, szóljon az idős hölgynek. Még azt is letagadta,

hogy tőle kapta volna a jegyet. Sokkal később derült ki, hogy a nagynénje volt!

Anyukám csodálatos nyugalommal vette tudomásul tulajdona elvesztését. Szerencsére

nem az agyonféltett, „Anyu nagymamája még a Ferenc Józseftől kapott” karkötő volt.

Csak ennyit mondott:

Úgyis ezt kaptad volna karácsonyra! Le van tudva az ajándék!

113. Tudsz mindannak örülni, amid van?

121

114. Szoktál azon keseregni, mi mindened nincs?

115. Vedd számba a kincseidet. Írd le, mi minden tesz téged gazdaggá?

116. ITT, és MOST mitől érzed nagyon gazdagnak magad?

Írtam már valahol, mennyi bajom volt beszarással, nem szarással, szarpucolással! A

versemben olvashattad, hat esztendeig ápoltam Apukámat, akinek súlyos agy–érelmeszesedése,

farcsontján hatalmas decubitusa (felfekvésből adódó sebesedés), zöld hályogja volt. Mindezek

tetejébe bekakilt, bepisilt, tisztába kellett tenni. Ezt zokszó nélkül tettem, mikor is Anyukám

megunva a kaki szagot, meg az állandó együttlétet vele, berakta az Amerikai úti

szeretetotthonba.

Szegény kis Apukám! Tőle tanultam, hogy nagydolga

végeztével irány a fürdőszoba, és bidé hiányában a mosdóra ülve mosta

ki hátsó fertályát. Ezt a jó szokását, még két lányunokámnál is

továbbörökítem, nem elégedve meg a pelenkatörlő tisztogatásával,

hanem a kádba állítva mosom ki a kisebbiknek, kád szélére ültetve a

nagyobbiknak a „fencsikéjét”!

Minő igazságtalansága a sorsnak, hogy teste foglyaként – amely

nem engedelmeskedett akaratának – tehetetlenül kellett tűrnie, hogy elrabolták az

emberméltóságát. Egy tiszta pillanatában sírva könyörgött, hogy vigyem haza, mert csupa

szenilis vénemberrel van körül véve. Nem volt egyszerű Anyu akaratával szembeszállni.

Hisztérikus rohamot kapott, sírva ordította, hogy majd hazajössz a munkából, mert én nem

nyúlok hozzá! Majd te fogod kitisztítani a szarból!

Azután egy látogatás alkalmával, a nővérrel beszélgettem. Aki egy már körbedeszkázott

bácsikát etetett. Á, hülyeség. Dehogyis etette!

Velem beszélgetve megállt a kisöreget etető kanál a kezében. Beszélt, és beszélt, a bácsi

meg hiába várta a következő falatot. Egyszer csak a nővér szaporán nyújtogatta a kanalat az

ágyban fekvőnek. Háttal álltam az ajtónak, nem láttam, hogy a folyosó végében feltűnt a bácsi

hozzátartozója. Mikor odaért, elkezdte magyarázni az újonnan jött látogatónak:

Itt etetem már egy fél órája, és nem tudok egy falatot sem belediktálni!

Én meg nem mertem meghazudtolni, hogy nem igaz. Hiszen itt álltam végig mellette.

Utólag is nagyon szégyellem magam ezért a „vétkesek közt cinkos, aki néma” magatartásomért.

Arra viszont jó volt ez a kis intermezzo, hogy megkeresve az igazgató főorvost,

kikényszerítsem az édesapámat hazaengedő passzust.

És anyukám valóban mindig benne hagyta Apukámat a kakiban, míg haza nem értem a

munkából. (Istenem már megint kis a–val az anyu, és naggyal az Apu!)

Körforgalom

122

Rettenetes dilemma elé állított a körzeti orvos, miközben pocaklakó gyermekem elég jól

tűrte életem megpróbáltatásait. Apukám állapotára, és várható szülésemre tekintettel, a

következőket mondta:

Most még el tudom vitetni. Juditka, mondja meg mi legyen. Mit fog csinálni, ha

itthon hal meg?

Mit mondjak neki?

Még a körzeti nővér is azt kérte: engedd meghalni. Azért él, mert te nem engeded

elmenni. Akkor még fényévnyi távolságra voltam attól, hogy

megértsem, sőt tudjam: az én önzésem tartotta hat évig

életben, amit imámmal kicsikartam a jó Istentől!

Ha olyan dolog miatt szomorkodsz, amin úgysem

tudsz változtatni, az olyan, mintha úszni vinnéd a bánatodat,

ahelyett, hogy vízbe fojtanád.

A halálért nem haragszom Istenre, a haldoklásért

igen! (Popper Péter)

1969. szeptember 11 csütörtök. Ezen a napon kell átíratni a mi nevünkre a

Belkereskedelmi Kölcsönző Vállalat Landler Jenő utcai üzletében (ma István utca) a nehezen

kölcsönözhető gyermekkocsit, és gyermekmérleget. Hajdani osztálytársnőm egy hónappal előbb

megszült, már nem volt rá szüksége, így még elhozni sem kellett, csak a papírmunkát elintézni.

Apukám – gyászban fogant döntésem eredményeképpen – a Péterfy Sándor utcai

Kórházban feküdt, és én nagyon nem akartam otthagyni. Férjem okos ötletére, elrohantunk a hat

óráig nyitva tartó üzletbe, utána vissza a kórházba Apuhoz. Akiről ömlött az izzadság, pizsama

felsője csak elölről volt tessék–lássék rádobva. Szemmel láthatóan iszonyú állapotban volt. Nagy

hasammal őrjöngve követeltem a nővértől, adjon rá tiszta, és száraz pizsama felsőt, és valamit,

amivel az arcát megtörölgethetem. Fiatal, nemrég került ki az iskolapadból nővérke száján kijött

egy mondat:

Ugyan, minek az már neki!

Elöntötte a szar az agyamat (akkor még nem voltam Agykontrollos, nem tudtam, hogy

ilyent nem mondunk!), és üvöltve hívtam az orvost. Azonnal meg is jelent, rám nézett, felmérve,

és megértve a helyzetet intézkedett. Az orvosnak az élet minőségét kell javítania, nemcsak a

halált késleltetnie. Apukámra száraz pizsama felső került, nem elölről, hanem szépen bebújtatva

a kezeit, arca gyengéden megtörölgetve, miközben a doki engem nyugtatgatott.

Gondoljon a születendő gyermekére, kérem, ne izgassa magát!

Ilyen előzmények után, este 8 órakor férjem figyelmeztetett, hogy tán mégis ideje haza

mennünk.

A Halál – miközben feladatát jött beteljesíteni – tett egy gesztust felém, futott még egy

tiszteletkört, csak én nem voltam képes felfogni évezredes jelzéseit. Soha életemben nem láttam

haldoklót, nem mondta senki, hogy mennyire súlyos a helyzet, csak valahol a tudatalattimban

motoszkálhatott valami. Nekem csak nem akaródzott Apukámat otthagyni.

Nyugtalanul, és nagyon – nagyon kelletlenül indultunk el.

Éjjel azt álmodtam, hogy egy üres szobába benyitva nekem támad egy patkány, és őrjítő,

tehetetlen dühében, hogy elállom előle az utat, leharapja jobb kezemen a mutató ujjamtól a

gyűrűsig az ujjaimat. Még az is eszembe jutott álmomban, hogy milyen érdekes, fájdalmat nem

érzek, de hogyan fogok meglenni a jobb kezem három ujja nélkül?

123

Ekkor felébredtem. Elgyötörten néztem az órára: éjjel fél kettő volt.

Laját felébresztettem, hogy azonnal hívjuk fel a kórházat.

Nem lehet, majd kora reggel odatelefonálunk – mondta gyakorlatiasan, engem

nyugtatva.

Reggel hat óra előtt, a zavarban levő nővér hangján hallottam, hogy édesapám eltávozott

az éjjel. Csak a biztonság kedvéért rákérdeztem:

Hány órakor?

Éjjel fél kettőkor!

Csernus doki rádióműsorában, velem folytatott beszélgetésében tette nyilvánvalóvá, hogy

Apukám búcsúzott el tőlem úgy, hogy még a kezemet is megszorította.

Áldás kísérje minden lépését, ezért az okos mondatáért, mellyel helyére került utolsó

patkányos álmom!

1969. szeptember 15.

hétfő délelőtt Anyuval intéztük Apu temetését. Szeptember 29–ére voltam kiírva, és

délután Hirschler professzor úr úgy bocsátott utamra, hogy találkozunk 29–én.

Féltve vigyázta kilenc hónapon át a terhességemet, melyet megelőzött ama bizonyos

„spontán vetélés”, melybe majdnem belehaltam. Ezért a felelősséget abban az esetben vállalja a

továbbiakban, ha nem megyek el a zsidó hagyomány szerinti kegyetlen szertartású temetésre.

Professzor úr mesélt „Mög fog gyünni” első osztályú hentes, és mészáros kollégájáról,

aki elhíresült háború utáni viselkedésével. Csak tábla szalonnáért, szakajtó tojásért volt hajlandó

a szüléseket levezetni. A nélkül nem állt szóba senkivel.

Eléggé felzaklatott tiltó kijelentése, imádott Édesapám elvesztése is erőteljesen megviselt.

Még aznap este 8–kor elment a fejvizem. Kénytelen vagyok megcáfolni azt a hiedelmet, hogy dr.

Hirschler Imre szülész professzor nem ment be éjszaka a vajúdó kismamához.

Közeledett a hajnal. Aranyszínű ujjai már végigsimították az éjszaka köntösének

szegélyét, biztosítva a nappal diadalát. Apukám 1969. szeptember 12–én, hajnali fél kettőkor

távozott, és négy éjszakával később, 1969. szeptember 16–án, hajnali fél kettőkor várva várt,

gyönyörű kisfiam lepisilve a madámot, a világra jött.

Gyarmati Andreánál olvastam, hogy az elmúlás ugyanolyan fájdalmas, mint a

megérkezés, ami valószínűleg igaz lehet. Én még megtoldanám azzal is, hogy egyazon úton

történik mindez. A Távozó, útközben átadta az Érkezőnek a génjeiben kódolt életszeretetet,

nőket igéző sármját, bolondozós jókedvét, és mindenen átsegítő humorát. S noha vérségi kötelék

nem volt közöttük, szellemük valahol félúton mégis találkozott. Apukámé, amint a mennybe

szállt, és kisfiamé, miközben a földre ereszkedett.

Hirschler professzor Kútvölgyi Kórházában, annyira tilos volt a borravaló, pláne a fehér

boríték, hogy a nővéreknek, madámnak csak az ajándék csokoládé papírja alá mertem csúsztatni

a hálapénzt.

Igazoltan maradtam távol Hirschler professzor szerinti kegyetlen szertartásról!

124

Szerdán, az első látogatási napon 15 ember talpig gyászban, édesapám temetéséről

egyenesen jött hozzám. Mint egy görög sorstragédiában sorjáztak a fekete ruhás ismerősök,

barátok.

A látvány, a „Fogadd őszinte részvétemet, és gratulálok” morbid volta miatt nem tudtam,

sírjak, vagy nevessek?

A kaszással – ki holnap elragad – csak úgy dacolhatsz, ha gyermeked marad. (Shakespeare)

Életed első felét a szüleid teszik tönkre, a második felét a gyerekeid. (Tony Parsons)

Amikor a gyerekek kicsik, az ember lábára taposnak, amikor nagyok, a szívére. (Zsidó

mondás)

Minden szülő kezdő szülő, ráadásul évtizedek múltán is az marad. A szülőség folyamatos

blöff parádé, mi szülők örökké úgy teszünk, mintha tudnánk a tutit, pedig titkon csak remélni

merjük, hogy nem csesszük el nagyon. (Jodi Picoult)

A legnagyobb próbatétel előtt nem kér rajtad senki számon felvételi vizsgát. Vajon

alkalmas vagy–e, átmennél–e, lehetőleg jelessel, anyaságból? Mert az elégséges igencsak kevés,

ha nagybetűs Embert szeretnél életre bocsátani. Ha megbuksz, nincs pótvizsga, nem javíthatod ki

a rosszkor kicsúszott szavakat, nem hozhatod vissza az elmulasztott pillanatokat. Attól a perctől

kezdve, amikor ráhelyezted őt az élet térképére, adhatsz ugyan iránytűt a kezébe, de csak

kérlelheted azt, akiben hiszel, hogy óvja a lépéseit. (Galgóczi Dóra: Megszülethettél volna)

Drága, édes, elsőszülött Zsoltikám!

Ma 33 esztendeje nyilvánítottad ki véleményedet a világról, amikor lepisilted a madámot

kifelé jövet.

Nagyon, de nagyon akart, és várt gyermekként érkeztél, napra pontosan

házasságkötésünk másfél éves évfordulóján. Boldogságos, és örömteli élményt adtál!

Te voltál fiatal, és tapasztalatlan szülői tudományunk,

bocsánat: tudatlanságunk szenvedő alanya. Akarva–akaratlan rajtad

kísérleteztük ki, mit hogyan kell helyesen tennünk. Féltettelek, és

aggódtam érted, ezért törvényszerűen bekövetkeztek mindazon

dolgok, melyektől óvni akartalak. Példaként említem – amivel még

nem dicsekedtem el – párhetes korodban a karomban vittelek, hogy

megszoptassalak, és bevertem a fejedet a kilincsbe. Ne tudd meg

soha, hogy ez milyen érzés volt! Mint ahogy attól a lelkiismeret–

furdalástól is kíméljen meg a sors, amit én élek át az óta, mióta

rájöttem, hogy mi az összefüggés az asztmád, és „az én

viselkedésem Nagyanyáddal” között. Bocsásd meg, hogy kiságyad fölött veszekedtünk

Anyukámmal!

Ordítva tiltakozásod helyett kaptál öt hónaposan egy néma tátogással együtt j áró

laringityses rohamot. Laryngitis subglottica, pseudocroup, croup–syndroma, felső légúti fertőzés. A krupp a felső, és alsó légutak fertőző,

különösen belégzéskor nehézlégzést okozó vírusos megbetegedése. Az általában éjszaka, és váratlanul jelentkező belégzési

nehezítettség legjellemzőbb tünete, hogy a beteg gyerek száraz, jellegzetes ugató köhögés kíséretében veszi a levegőt. A krupp

jellemzően a csecsemők, és a kisgyermekek betegsége. Minél fiatalabb a gyermek, annál kisebb keresztmetszetűek légutai. Az

egészen szűk légutakat az erőteljes kruppos nyálkahártya–duzzanat nagyon gyorsan képes beszűkíteni. A betegség ezért

125

különösen hároméves kor alatt veszélyes. A roham súlyos, életveszélyes állapotot eredményezhet a kialakuló oxigénhiány, a

szervezet kimerülése, vagy a légút teljes elzáródása nyomán bekövetkező fulladás miatt.

Ez a hivatalos orvosi definició. Én mégis Verebes Pistával értenék egyet, ahogyan ő

fogalmazta meg Maya, Hernádi Juditról írott könyvében: A pszeudokrupp nevű fulladásos roham

talán nem is szervi baj, hanem a kedély sérüléseiből következő tünet együttes. Valamit jelez,

valamiről tudósít. Valami, észrevétlen egyenetlenségről, valami lappangó válságból eredő

szorongásról.

Visszatérő rémként ez tartott rettegésben 8 évig minket. Miért pont nyolc évig?

Ekkor mondtad ujjongva, hogy Anyu az idén nem is voltam kórházban! A Bókayban

törzsvendégnek számítottál, ha éjszaka rohantunk veled, már ismerősként üdvözöltek. Mondták:

menj csak fel az osztályra Zsoltikám, majd reggel felvesszük az anamnézist! Az ország összes

szanatóriumát megjártad Szabadsághegytől (Svábhegytől) Sopronig, a mára kastélyszállónak

eladott Röjtökmuzsajról nem is szólva. (Ki, hogyan, miből tudta megvásárolni, és luxus

szállodának kialakítani?)

Mi történt ekkor, nyolc éves korodban, hogy elvágólagosan elmúlt az „asztmád”?

Meghalt nagyanyád – akivel egy lakásban laktunk – megszűntek a konfliktusok! Ez kimondva

most nagyon egyszerűnek tűnik, ám jó harminc évnek kellett eltelnie, míg megtaláltam az

összefüggést! Ebben még egy pécsi gyermekorvosnő is megerősített, aki sokat tanulmányozta a

laryngitises gyerekek életkörülményeit.

Elkövetett hibáimra, bűneimre egyetlen mentségem van: nagyon szeretlek, a büntetést

pedig bőven kimérted rám ez alatt a 33 év alatt. Emlékszel például, mikor a Mátrában 4 évesen a

torkomnak ugrottál, „megfojtlak, hogy meghalsz” felkiáltással, mert este nyolc órakor nem

engedtelek ki a hóba szánkózni?

Köszönöm Neked, hogy amikor bennem is megérlelődött, hogy szeretnék még egy

gyermeket, Te is akartál testvérkét. A sors legnagyobb adománya, hogy én, aki egyke voltam,

megértettem, hogy a legtöbb, amit adhatunk Neked, az egy testvér.

És még valami.

Húsz évesen ki tudtam választani azt a Zimre Lajost, akiről akkor azt mondtam az

Anyukámnak, hogy jó férj, és jó családapa lesz. A lehető legjobb apát kaptátok mindketten

Judittal, és ez az én választásom eredménye. Hogy milyen anyát sikerült magamból faragnom,

ezt majd ti állapítjátok meg. Lehet, hogy akkor, amikor már nem tudjátok elmondani nekem.

Sokat vétkeztem ellened, ellenetek, mentség nincs rá, csak feloldozás lehetséges. Ezt a

feloldozást a Ti felém megnyilvánuló, és ki is mutatott szeretetetek adja.

Ma léptél a krisztusi korba, amikor már igazi férfiként felelős vagy mindenért, és

mindenkidért. Születésed napján éltessen a jó Isten, ahogy Nagyanyád szokta volt mondani: "bis

hundert und zwanzig" erőben, egészségben mindannyiunk örömére. Apuval kívánjuk Neked,

hogy álmaid valósággá válva tegyék teljessé életedet.

Budapest, 2001. szeptember 16.

Vikinek 1999. november 27-én

(eljegyzési ajándék Zsoltihoz!)

126

A fiamat neked adom

Tudom, szereted őt nagyon

Olykor kiszalad kezéből a

pénze

Sajnos, ez az anyai

öröksége

Ám apjától a család szeretetét

Örökölte

Te vagy álmai asszonya…

…értékeld

őt

érte!

Ezt meg az én Zsoltikám írta álmai asszonyának:

Vallomás!

Melegség önti el szívemet,

Mikor boldognak látom lelkedet,

Így szeretlek én!

Imádom pici lábadat,

És ahogy jártatod a szájadat,

Ilyennek szeretlek én!

Ahogy pillantásod simogat,

Eltünteted minden bajomat,

Így szeretlek én!

Mikor fogom kis kezed,

S felém tartod szép fejed,

Úgy szeretlek én!

Mikor hallom bársony hangodat,

Jobbnak érzem napomat,

Ezért szeretlek én!

És ha nem áll jól a hajad

Remélem azért jól érzed

Magad

Velem

HETVENES ÉVEK Tisztelt Bíráló Bizottság!

Elnézésüket, és megértésüket kell kérnem magnófelvételem hosszúsága miatt. Sajnos

ennek a felvételnek a során kezeltem életemben először magnetofont, és a téma is, amiről

127

beszélgettem a lányokkal, nem fért az öt perces kiszabott idő keretei közé. Mivel a beszélgetés

fesztelen hangulata még egyszer ugyanígy már nem ismételhető meg, valamint technikai

apparátus, no meg hozzáértés hiányában nem áll módomban a szalagot öt percesre vágni,

kénytelen vagyok sajnos az egész anyagot elküldeni.

Nagyon szeretném remélni, hogy ezért nem kerülök hátrányos helyzetbe, természetesen

csak akkor, ha riportom megnyeri tetszésüket.

Megértésüket, és türelmüket előre is köszönöm.

Budapest, 1971. március

Kedves Barátunk!

A „Riporter kerestetik” c. pályázatra beküldött anyagát elbíráltuk.

Örömmel értesítjük, hogy pályázatát a zsűri elfogadta. A szóbeli meghallgatás március

17–18–19–20–án lesz. Ön március 19. de. 9 órakor kerül sorra a Budapest, VIII. Golgota utca 3.

sz. alatti Ganz MÁVAG Művelődési Házban. Kérjük, jelentkezzék a megadott időben a

helyszínen. Készüljön fel egy rövid önbemutatásra. Riportalanyt, ha tud, hozzon magával (a vele

való feladat megoldására 11–13 óra között kerül sor). Amennyiben nem tud alanyt hozni, mi

biztosítunk. A feladatok között a saját érdeklődési körébe vágó témából (belpolitika, külpolitika,

kultúra, sport) vitára is sor kerül versenyzőtársaival. A napi program kb. 16 órakor fejeződik be.

Amennyiben bármilyen problémája lenne, kérjük, telefonon jelezze Radványi Zsuzsa,

vagy Járai Béla gyártásvezetőknél a 338–330/548–as melléken.

Budapest, 1971. Március

Szeretettel várja a „Riporter kerestetik” Szerkesztősége

Huszonnégy évesen 960 jelentkezőből bejutottam a 120 elődöntős közé.

Az én drága férjem így engedett utamra:

Majd vidékre akarsz járni, mint a Balog Mária, meg a Molnár Margit? Anyám, ha

ez sikerül neked, én elválok tőled!

Na, mit gondolsz, sikerült? Igen. Jól gondolod. Sikerült!

A nem továbbjutás!

117. Mikor, hol, éreztem magam elégedettnek önmagammal?

118. Ki/mi volt az, aki/ami megerősített ebben az érzésemben?

119. Gondold végig az életedet. Hány álmodat követted a megvalósulásig?

120. Meggyilkolt álmaid, vagy megvalósult álmaid javára billen a mérleg?

Minden ember egyforma, ez a legszentebb vallás a világon. (Harsányi Zsolt)

Büssü, 1970. Karácsony

Beszélni kell róla, mert létezik, mert még mindig van cigánykérdés ma Magyarországon.

Az egyik legszomorúbb, megoldásra váró feladatunk a cigányok életkörülményeinek

megváltoztatása. Nem elégszer tűzi napirendre egyik tömegkommunikációs intézményünk sem

128

cigánycsaládjaink helyzetét, hiszen az úgynevezett kényes kérdések közé tartozik. Ha nem

beszélünk róla, akkor is létezik, ha nem teszünk valamit, ami ezt a nyugalmi állapotot

megszünteti, úgy semmi sem fog magától megoldódni.

Egy hónapot vidéken töltöttem, egy kis iskola tanítójának vendégeként. Alkalmam volt

meggyőződni, hogy viszonyulnak a gyerekek cigány osztálytársaikhoz, milyen nézőpontot

képviselnek a szülők, és mit tesz a pedagógus a szellemileg lemaradt gyermekek érdekében?

Első megállapításom az volt, hogy nem születnek a gyerekek olyannak, amilyenné válnak

a későbbiek folyamán, szüleik, és környezetük hatására. A kis iskola hagyományaihoz híven, a

karácsonyfa alatt az egész osztály megjelent. Műsort adtak a szülőknek, majd a gyerekek

ajándékot kaptak, végül kisorsolták a karácsonyfát a gyerekek között.

A sors igazságtalanságai közé tartozik, hogy a legmódosabb család kisfia nyerte el a

feldíszített fát. Én azt vártam, hogy a kevésbé jól öltözött szülők közé betoppant, panofixbundás

Anyuka magától értetődően lemond egy olyan gyerek javára a nyereményfáról, akiknél

köztudottan nem tellett fára. Nem így történt. Vihogva emelgette a fenyőt, hogy egyedül el sem

tudja vinni, és eszébe sem jutott, hogy csemetéjének két karácsonyfa sok lesz.

Az ünnepség előtt már egy jó órával szállingóztak a gyerekek, majdnem mindegyik

cigány volt. Örökké maszatos képük ragyogóra suvickolva, kócos, és kevésbe tiszta hajuk frissen

mosva, és fésülve. Ami engem a legjobban meghatott, hogy még a zsebkendőjüket is saját

kezűleg kimosták. A tanító szerint ilyesmi csak egyszer egy évben, karácsonykor szokott

előfordulni. Tehát tudnának olyan tiszták lenni, mint kis társaik, csak az a kérdés: hogyan? A

szürke hétköznapokon is bennük él a vágy, hogy hasonlóak legyenek nem cigány társaikhoz.

Nem akarnak úgy élni, mint a szülők, és itt van a cigány probléma gyökere. Mert vannak

gyerekek, akiket ki kellene emelni károsan ható környezetükből. Ám a szülő, – aki még

gyermeke ruháit, sőt: tanszereit is elissza – nem adja gyermekét állami gondozásba. Az államnak

semmi köze hozzá! Tehetetlen a Tanács is, mert a szülő engedélye nélkül nem lehet gyermekét

elvenni tőle. Meg azután a Tanácsnak nem is olyan fontos, hiszen kevés az intézeti férőhely, és

ugyan hányan tekintik szívügyüknek a cigánygyerekek sorsát? Nincs olyan törvény, nincs olyan

szankció, amely meg tudná akadályozni, hogy a még romlatlan, és szebb életre vágyó gyerekek

ne süllyedjenek le az iszákosság, a szellemi nihilizmus, a tudatlanság sötét mocsarába – szüleik

felelőtlen nemtörődömsége miatt.

Így olyanok lesznek, mint az a szülő, aki italt ad 8 éves gyermeke kezébe, aki piszkos, és

munkakerülő, és ugyanúgy nem tud majd számolni, mint az a tíz éves kisfiú, aki ennyi idős

korára nem tudta: mennyi 3 x 3!

A tanító tehetetlen, hiszen egyformán tanít cigányt, és nem cigányt. Egyformán feladja a

leckét minden gyereknek. Csakhogy a cigánygyerekek nem olyan körülmények között tudják

házi feladataikat elkészíteni, mint nem cigány társaik – ha egyáltalán elkészítik. Ha nem, akkor

bent maradnak az iskolában, 2–3 órán kényszerülve arra, hogy verejtékezve összehozzák a házi

feladatot. Állandó jelleggel azonban nem lehet bezárni egyetlen gyermeket sem. Minden nap

nem maradhat ott, csak azért, hogy a leckéje meglegyen. A leckeíráshoz, a tananyag

befogadásához, és annak legalább közepes osztályzatot elérő visszaadásához nem tudnak eljutni

a kis viskóban, olykor 9 testvér üvöltése, és a szülők kocsmába küldözgetése miatt.

Jobban kellene figyelnünk a szállodák körül, a forgalmas utcákon ólálkodó,

szemérmetlen koldulásra kitanított kis cigánygyerekekre is. Nem mellékes, és nem

129

elhanyagolható szempont, milyen hírünket költik a világban a kolduló gyermekeket látó

külföldiek.

Cáfolom, és tagadom azt, hogy cigányból nem lehet rendes ember. Ugyanebben a faluban

találkoztam technikumot végzett barnaképű fiatalemberrel is. Az anyja rendes, dolgos, mint a

falubeli többi parasztasszony. A feleség nem volt cigány, szülésznőként dolgozott, és szépen is

éltek.

Az ilyen élethez vezető út tehát nincs elzárva sorompóval, mert a szemafor szabad utat

jelez, ha jön a vonat. Csak az a kérdés, jön–e a cigánygyerekek vonata egyáltalán? Merjük–e

elindítani erre az útra ezeket a cigányvonatokat? A vonatindítók, és kalauzok legyenek

előítéletektől mentesek, és törvényeink ne gátolják őket. Kényszerítsék a szülőket, hogy

gyermekeiket feltegyék erre a vonatra, és csak a végállomásnál szálljanak le a gyerekek, ne

menetközben szállítsák le őket azzal, hogy rossz vonatra szálltak.

Írtam mindezeket 1970–ben.

Nem hiszem, hogy ha megkérdeznének minden romát Magyarországon, mindannyian

feltétlenül rajonganának azért a Győzikéért, akit a média teremtett meg. (Kembe Sorel–Artur)

Érthetetlen, hogy negyven valahány év múltán is egyik országos problémánk ez. Sőt!

Ma hogyan hordozzuk el az etnikai terhek súlyát?

Jóság Professzor

Semmelweis lett az ideálom. Miatta akartam a nők orvosa lenni, mivel ő megmentette az

anyák életét, magam meg azt tapasztaltam, hogy a magzatok életét még az orvosok sem veszik

emberszámba. A magzatok életének, és egészségének a megmentésére tettem fel ezért az életemet. (Czeizel Endre)

Egy felmérés szerint a megkérdezett nők 98 %–a élete legnagyobb élményeként a szülést

nevezte meg. Szó szerint idézem kismama kori önmagamat, amikor – nem kevés hatásaként

Czeizel Endre „Születésünk titkai” c. műsorának – 8 éves kisfiam mellé nagyon vártuk a lánynak

tervezett testvérke jövetelét.

Divatos dolog manapság az orvosokat szidni, kabarékban gyilkos humorral pellengérre

állítani a fehér köpenyes társadalom fehér borítékra váró kimondott, vagy ki nem mondott célját.

Bátran állíthatom, hogy az egészségügyben dolgozóknak csak nagyon elenyészően csekély

hányada tartozhat a fentebb említettek közé, akik semmivel sem lehetnek többen, mint a

szemérmetlenül hálapénzt, csúszópénzt, vagy kimondom nyíltan: borravalót váró, kérő,

kierőszakoló fodrász, taxis, benzinkutas, eladó, stb.

Példázni szeretném, milyen áldozatos, ideget, energiát, szabadidőt nem kímélő munka az,

melyet a legjobban szidott réteg végez: a szülész–nőgyógyász;, és milyen az ideális, és eszményi

légkör anya, és születendő gyermeke számára.

Hitem szerint tudatos ítélete a sorsnak, ha valaki nem kerül áldott állapotba. Hirschler

professzor szerint a nők két dologért képesek mindenre: azért, hogy legyen gyerekük, és azért,

hogy ne legyen. Én ezt úgy mondanám, hogy ezért a két dologért viselnek, és tűrnek el mindent.

Három hónapos terhes voltam, amikor az édesanyám meghalt. Valószínűleg az izgalmak

hatására, a terheléses vércukorleletem olyan volt, amire az orvosok azonnali betegállományba

vétellel reagáltak, és szigorú diétát rendeltek el. A belgyógyász főorvos hangsúlyozottan felhívta

130

a figyelmemet arra, hogy a diéta be nem tartása fejlődési rendellenességet okozhat a magzatnál.

Azt is jó előre tudomásomra hozták, hogy a szülés várható időpontja előtt pár héttel be kell

feküdnöm a kórházba. A cukorpanaszok után a szívem is rendetlenkedni kezdett, így a körzetileg

illetékes SZTK terhesrendelésen kellett felülvizsgálatra megjelennem, hogy megkaphassam a

táppénzes igazolást, míg gondozásban, szívvizsgálatban a pár kerülettel odébb lévő

Intézményben részesültem.

Ennek az Intézménynek az ambulanciás rendelőjében a nővérek mindig kedvesek voltak,

érkezési sorrendben szólították a betegeket, patikai tisztaság uralkodott, az orvosok határtalan

türelemmel vizsgálták a kismamákat. A várakozó betegek mindig kivárták a sorukat, itt nem volt

kiírva, hogy kebelbelieket hol engednek be. Itt valóban azt érezte minden kismama, hogy ő érte ,

és a méhében fejlődő kis életért van itt mindenki. Itt komolyan érdekelte az orvost a panasz, és

nagyon komolyan is vették, akármilyen jelentéktelennek ítélték volna is meg máshol.

Mondhatom azt is, hogy szinte örültem a cukorbajnak, és szívzavaroknak, melynek

következményeként kerültem ehhez az Intézményhez. Amikor a nyolcadik hónapba léptem,

kezelőorvosom megmondta annak az orvosnak a nevét, akit részletesen tájékoztatott az én

kóresetemről az Intézmény kórházi részlegében.

Életemben nem láttam még olyan szép embert, mint a doktor volt. Nem belamis szépfiú,

hanem ősz fejével szép, mint egy isten, mint egy talapzatáról lelépett szobor, és ebben az

emberben a legcsodálatosabb mégiscsak az volt, hogy maximálisan beteg–centrikus, szívvel–

lélekkel a hivatásának élő orvos. Keskeny, hosszúkás keze minden császárnál, műtétnél

nélkülözhetetlen sebészkéz.

Hányszor láttuk, hogy egész napos, sőt másfél, két napos szolgálat után haza ment, már

hívták is vissza, sürgős műtéthez, és jött, és mosolygott, és miközben fájdalmas műtétet, vagy

vizsgálatot végzett, elnézést kért, hogy kellemetlen perceket szerez.

Eleinte főorvos uraztam, de a nővérek, sőt még a takarító néni is következetesen kijavított

mindig, hogy doktor úr. Sajnos sem a honvédségi, sem a kórházi rendfokozatokkal nem vagyok

tisztában, és nehezemre esett megtanulni, hogy az alorvost nem szabad adjunktus urazni, mert az

ugyanolyan kellemetlen helyzetbe hoz engem, mint amikor a doktor urat főorvosoztam.

Kárpótlásul, magamban elneveztem őt a Szülészet, és Jóság professzorának. Mint ahogy nekem

az is volt, és az is marad.

Egyik vizitnél elhangzott, hogy amniocentézis.

Azt sem tudtam, eszik–e, avagy isszák. Ahogy véget ért a vizit, azonnal megkérdeztem a

nővért, mi az „A” betűs vizsgálat, amit nekem beírtak a kórlapomra. A nővér elment, és helyette

visszajött Jóság professzor. Odaállt az ágyam végébe, és legalább negyedóráig magyarázta:

Cukrosoknál mindig fennáll annak a veszélye, hogy a terhesség utolsó két hetében

a magzat elhalhat. Ezért az utolsó időt nem szabad megvárni, viszont idő előtt sem szabad a

szülést megindítani, mert művi koraszülést idézne elő. Ezért meg kell nézni, milyen fejlettségi

fokú a magzat, ehhez magzatvízvétel szükséges. Ennek a neve amniocentézis. Tessék

megnyugodni, a magzat nem károsodik, nem túl fájdalmas, és nem lesz semmi baj. Sőt, ha

átmegy a szomszéd kórterembe, ott fekszik egy kismama, annak már kétszer csináltuk, kérdezze

meg tőle milyen volt.

Hát nem drága ez az ember? Berohan, mert a nővér nyilván elmondta, hogy

kérdezősködtem, és rendkívül ideges vagyok. Erre bejön, magyaráz, megnyugtat, és rohan

tovább, vizitel, varratot szed, közben beöltözik egy sürgős műtéthez, és még erre a negyed órára

131

is volt ideje. Csak azért, hogy megnyugodjak. Ezt nem lehet így csinálni csak azért, mert valaki a

borítékot várja. Ez nem igaz. Ennek eszébe sem jut a pénz. Ez egy megszállott. Te jó isten,

mikor van ez a családjával? Mikor játszik a gyerekével, mikor viszi sétálni? Hiszen folyton itt

van, ha meg nincs, hát neki is pihenni kell valamikor.

Másnap, lélekben reszketve ülök a műtő előtt, és várok. Arra jön az adjunktus, kedvesen

megsimogatja az arcomat:

Nem izgulunk, ugye ?

Nem a fenét, gondolom magamban, de már hívnak is be. Úgy félek, hogy még a műtős is

rám szól. Jól van na, dehát ha azt mondom magamnak: Ne félj! – attól még továbbra is remeg a

gyomrom. Az arcom elé pelenka kerül, szerencsére nem látok semmit. Annál inkább hallok, és

érzek, de Jóság professzor most sem hagy cserben.

Ne tessék félni, most még csak bejelölöm. Most következik a helyi érzéstelenítés, ez

egy kicsit fájni fog... miközben mondja, már csinálja is, így inkább a hangjára figyelek, mint a

műveletre.

Elnézést kérek, de tetszik tudni, hogy ezt miért csináljuk,... most egy kicsit jobban

fog fájni, de azonnal végzünk. Még egy kis türelmet kérek,... no most már nem kell izgulni, még

egyszer tetszik érezni azt a szúrást, így ni. Készen is vagyunk, most egy öltéssel elvarrom, kész,

köszönöm szépen.

Délután már a leletet hozza, és annyit megtudok, hogy a jövő héten fogok szülni. Azt

azonban a főorvos fogja eldönteni, hogy császárral, vagy indítással.

Jövő hét, főorvosi nagyvizit. Utána összes papírommal bevonulok a vizsgálóba, és

félpucéran felfekszem a vizsgálóasztalra. Ez itt olyan természetes, mint ahogy a fogorvosnál az

ember kitátja a száját. Arra azért nem számítottam, hogy nyolc orvos nézi végig a vizsgálatot.

Ám a főorvosi szentencia teljesen boldoggá tesz. A hét végén indítással szülhetek.

Amióta bent vagyok az ötágyas kórteremben, tizenkét kismama jött, megszült, és távozott

újszülött csecsemőjével. Mindegyiket láttam vajúdni, szoptatni, tejet fejni, és azután elmenni.

Érthető, ha már én is nagyon kíváncsi vagyok erre a kis jövevényre.

Hétvége, reggel nyolc óra. Kincstári hacukában, összes lelettel, kórlappal várakozunk a

szülőszoba előtt egy másik kismamával, akinek szintén indításos szülése lesz. Ám hiába vagyunk

mi beprogramozva, mindhárom szülőágy már foglalt. Ekkor meglátjuk, hogy Jóság professzor

műtéthez öltözik be. Izgatottan várjuk, mikor ürül ki a szülőszoba, onnan azonban egy hang sem

hallatszik. Közben a műtőből kikiabálnak, hívják Iksz nénit, a szülésznőt. Sietve bemegy, maga

előtt tolva egy kocsin a szükséges kellékeket. Nem telik el 10 perc, és hozza a pólyában az

újszülöttet. Alig ér be a csecsemőosztályra, már a szülőszobából is sírás hallatszik. Iksz néni

futva robog vissza, kis idő elteltével a csecsemős nővér már hozza is ki az újszülötteket. Tehát az

egyes, és kettes ágy rövid időn belül szabad lesz.

Már régen kiszemeltem az egyes ágyat, és ott most kislány született, oda szeretnék

feküdni. – kérlelem a kisnővért.

Olyan régóta vagyok bent, mindenki tudja, hogy nagyon kislányt várok, ezért elnézően

mosolyognak, mikor felfekszem az egyes ágyra.

Háromnegyed tizenegykor Jóság professzor beköti az infúziót, és tudom, hogy a jobb

karomat még akkor sem mozdíthatom, ha cigánygyerekek potyognak az égből, különben

kipukkad a vénám.

132

Érdekes, most egyáltalán nem vagyok ideges, nem félek, nincs olyan rossz érzésem, mint

a magzatvízvételnél volt. A mellettem levő ágyat elfoglalja sorstársnőm, de egy paraván

elválaszt bennünket. Közben a hármas ágyon fekvő, csudát fekvő, szülő kismamának az

adjunktus utasítást ad:

Jó mélyet lélegezzen, szívja be a levegőt, ne ilyen görcsösen! Így, jó, látja, így kell

csinálni! Nagyszerű! Ez egy lánygyermek!

(Jaj, hiszen ez gyereksírás!)

Azért ne bízza el magát, tudja, hogy 6, és fél hónapra született. Reménykedjünk!

Minden esetre jó jel, hogy rögtön felsírt.

Ez mind a hármas ágyon szült kismamának szólt, közben meglátom a picit a velem

szemben levő pelenkázón. Melegítő lámpa fénye alatt pólyázzák be.

Közben az én gyermekem is jelzi már: megértette a hívást. Hamarosan elhagyja a biztos,

nyugalmas fészket, és meg kell ismerkednie egy kegyetlen dzsungelvilággal. Jóság professzor is

bejön, kérdezi: hogy vagyok.

Nem a legrózsásabban – felelem, de ezt ő is látja.

Elmenőben az adjunktus bíztató mosolyt küld felém. Ekkor már az órámat sincs

erőm megnézni. Az első tolófájásnál számomra idegen, és artikulálatlan hangon hívom Iksz

nénit, a szülésznőt. Jóság professzor kiköti az infúziót, bekapcsol egy reflektort, és azt mondja:

Na, akkor szülünk!

Az a tudat, hogy nemsokára megláthatom a gyermekemet, megsokszorozza az erőmet.

Szófogadóan követem Jóság professzor, és Iksz néni instrukcióit, és a harmadik "mindent bele"

vezénylésre erős újszülött sírás hangzik fel.

Jaj, de szép, egészséges baba!, és lány!

Valóban lány? Biztos, hogy lány? Akkor nagyon

szépen kérem, hívják fel a férjemet!

A kisnővér, aki az előbb még vizes pelenkával törölgette

verejtékező homlokomat, most kimegy a telefonhoz. Jóság professzor

utána szól:

Mondja meg, hogy azt sem tudjuk hány kg, hány centi,

csak azt tudjuk, hogy lány!

A köldökzsinór elkötése után Iksz néni azonnal a hasamra

teszi a kislányomat, aki pontosan két órával az infúzió bekötése után

érkezett erre a világra. Lehet, hogy csak az én könnyfátyolos szemeimnek tűnik úgy, mintha Iksz

néni, a csecsemős nővér, sőt, Jóság professzor is meghatott lenne. Velem együtt szívből örülnek,

teljesült a vágyam: kisfiamnak húga születetett!

Amikor megszülöd a lányod, meglátod azt az embert, aki a halálod napján fogja majd a

kezed. (Jodi Picoult)

Amíg a picivel foglalkoznak, Jóság professzor a kettes ágyon sorstársnőmet bíztatja,

nemsokára meglesz a baba. Már jön is vissza hozzám, és megnyugtatóan magyarázni kezd:

Ahol varrni fogom, ott körbeérzéstelenítem, előre elnézést kérek. Itt hátul, ez a

legérzékenyebb, ez egy kicsit kellemetlen lesz.

133

Érzem, hogy szúr, meg varr, meg még a csuda tudja mit csinál, és közben kérdezget.

Tudom, azért csinálja, hogy ne az ökleimet harapdáljam, mert válaszolgatás közben nem

rágcsálhatom a kezeimet.

Ugye kisfia van? No, akkor nagy az öröm, hogy kislány jött, és? Akar még szülni

egy harmadikat?

Doktor úr, mikor a fiam született, négy nappal előtte halt meg az édesapám. Most

három hónapos terhes voltam, mikor meghalt az édesanyám. Ugye meg tetszik érteni, ha

harmadik gyermekre nem vállalkozom?

Némán bólint.

Készen is vagyunk. Pihenjen egy kicsit.

Nyújtanám ki a lábaimat, de akaratomtól függetlenül rángatózni kezdenek, mint Galvani

békája.

Az "életgyárban" a futószalag gördül tovább. Itt nem szabad elfáradni,

magánproblémákon gyötrődni, és nem odafigyelni.

Jóság professzor sem fáradt, ugyanolyan kedvesen, és gyöngéden beszél sorstársnőmhöz,

mint nem sokkal előtte hozzám, és valamennyiőnkhöz. Akik neki köszönhetjük, hogy a szülés

viszontagságainak élményét – mindenre kiterjedő figyelmével, aggódásával – megosztotta, és

átélte velünk. Ennél többet orvos a betegéért nem tehet. Valahol azt olvastam, hogy nem jó orvos

az, aki minden betegével együtt hal meg. Én ehhez nem értek, csak azt tudom, milyen végtelenül

jól esett nekem, és a többieknek is az a féltő gondoskodás, mellyel ebben az Intézményben körül

vettek bennünket.

Aki ebben az Intézményben szült, ugyanilyen felejthetetlen, és kellemes emlékkel

távozott, mint én. Ahogy a közmondásbéli valamennyi cigány a saját lovát, úgy dicsérte ki–ki azt

az orvost, szülésznőt, nővért, aki gyermeke világra jövetelét segítette.

Kórtermünk egyhangú véleménye szerint itt válogatott "ARANYCSAPAT" dolgozik,

mely hivatása magaslatán áll. S ez nem csak az orvosokra vonatkozik. Szülésznők, és ápolónők

ún. "forgó platzos" rendszerben dolgoznak. Ez azt jelenti, hogy három hónapig az a nővérke, aki

szülésznői képesítéssel rendelkezik, a kórtermek ápolónőinek munkáját végzi. Ágytálaz,

hőmérőz, szennyest válogat, vért vesz, ágyneműt cserél, vizitel, gyógyszert ad, és még arra is jut

ideje, hogy minden betegre egyformán kedvesen mosolyogjon. A következő három hónapban ők

kerülnek a szülőszobára, és fordítva folytatódik minden. Itt a takarító néni is 23 éves

törzsgárdatag, és ugyanolyan tisztelet övezi, mint a főnővért. Van is tisztaság mindenütt. Biztos,

itt is akadnak munkaerő–problémák, de ebből a betegek nem látnak semmit, és ami a fő: nem a

saját bőrükön tapasztalják.

Mindezekért nem lehet fehér borítékkal letudni a honoráriumot. Azzal – ki–ki anyagi

helyzetéhez mérten – legfeljebb csak jelezni tudja háláját, a nyugodt, kellemes közérzetért,

melyet itt biztosítottak azoknak a kismamáknak, akiknek terhességét, ill. a születendő gyermek

egészségét valami veszély fenyegette.

Budapest, 1977. augusztus – szeptember hó

Az élők szíve a holtak igazi temetője. (Tacitus) A halottak átérzik az élők fájdalmát. (Ben

Sherwood: Merülj alá az álmokért!)

134

Anyu!

Álmodtam az éjjel Veled,

És nem szoríthattam meg a kezed.

Némán kiabáltam, figyeltem Reád,

Nem szóltál, nem is válaszoltál.

Szerettem volna, ha mondasz valamit,

Ami a nehézségekben jól eligazít.

Hányszor kapom magam azon,

Csak számodra lenne mondanivalóm!

Jeges zuhanyként hűt le a valóság,

Soha többé nem bújhatok már Hozzád!

Apu is megjelent az álom utakon,

Ez utat Veletek én nem járhatom.

Úgy szeretném elmondani Néktek,

Mily fájdalmas, keserű az Élet!

Tudjátok sok bennem a panasz,

Másnak mondanom nem ugyanaz.

Házasságban élni tizenegy éve,

Kimenőt szeretnék, mint úrnak cselédje.

Egy kis szabadságot, kis magányt,

Levetni a nehéz, rövid zablát.

Anyu nem igaz, nem ezt akarom!

Titkos gondolatom neked bevallhatom:

Visszafordítanám az idő kerekét,

Gyerek, gyerek szeretnék lenni még!

Hajtottam akkor az esztendőket,

Megállítanom kellett volna őket!

Mily esztelen voltam, mily tékozló!

A halál életre át nem váltható!

135

Miért az elveszettnek van hatalmas értéke?

Boldog lehet, ki soha még nem érezte!

Másnak milyen volt, nem tudhatom,

Nekem gyönyörű volt a gyerekkorom.

Egyke voltam, és elkényeztetett,

Kaptam verést is, talán nem eleget.

Korszerű iskola, magas követelmény,

Csattan az ostor a gyerekek fején.

Mi is megtanultunk mindent, idejében,

Nem volt hiányunk soha szeretetben.

Csupa Szív Tanár volt valamennyi,

Fájdalmasan szép rájuk emlékezni!

Nehéz mesterség lenni szülőnek,

Játszótársnak s egyben nevelőnek.

Gyermeket nevelni kell felső fokon,

S mi bukdácsolunk még az alapokon.

Ti tudtátok, mit s hogyan kell,

Győztétek idővel, sok türelemmel.

Tőletek tanultam az élet tiszteletét,

S hogy az ember ne adja el a becsületét.

Te voltál Apukám a hősi példa:

Feleséged nem lett nyilas préda!

Merész voltál, vakmerő, és bátor!

Nem ijedtél be a sötét hóhéroktól!

Kortársaim ugyan mit tennének,

Ha hasonlót produkál az élet?

A történelem már bebizonyította,

Nem változik semmi, évezredek óta.

Egy isten van csak: a hatalom.

Mind ezt akarja, mindig, minden áron!

136

Földrésznyi élet nem volt elég érte,

Félek, nagyon félek, soha nem lesz vége!

Anyu ne haragudj! Elkalandoztam.

Írok Nektek újra, hamarosan!

1979. február hó

121. A te apukád győztes volt, vagy vesztes?

122. Anyukád győztes volt, vagy vesztes?

123. Melyiküktől, mit örököltél?

124. Benned a győzni akarás, vagy a kudarcok eltűrése dominál?

NYOLCVANAS ÉVEK

Cézár

Cézikém, kis kutyám, hiányzol nagyon!

Nem láthatlak többé, fejedet nem vakarom.

Messze vagy, bizonyosan el is felejtettél,

Életem két évét te tetted teljessé.

Ha sírtam, könnyeimet lenyaltad, te vigasztaltál,

Finom orrod jelezte jöttömet, ugráltál, ugattál.

A tekinteted kísért, amíg szagomat érezted,

És enni is tőlem kaptál, én adtam neked.

Sajnos szófogadatlan voltál, és engedetlen,

És imádnivaló, és egyetlen!

Lógófülű, fekete szőrű, okos kiskutyám,

Meleg, bársonyos szemedet bár láthatnám!

Nem volt törzskönyved, nem voltál fajtád java,

Te a szabadságot szeretted, te hűtlen kutya!

1988

Maxim Varieté

Ha igazam van, megengedhetem magamnak, hogy megőrizzem a nyugalmamat. Ha nincs,

nem engedhetem meg, hogy elveszítsem. (Mahatma Gandhi)

A Skála Áruház jogászával szemben – igazam tudatában, munkajogi ismereteimre

hagyatkozva – megnyertem saját munkaügyi peremet. Tele volt már a hócipőm az évek során

felgyülemlett sok aljassággal, szívatással. Éreztem, hogy valami nagy váltásra van szükségem.

137

Az is lehet, hogy pont fordítva történt. Igen. Megláttam az újságban az álláshirdetést:

Maxim Varieté 6 órás kézbesítőt keres.

Elegem lett a macerákból, itt a nagy alkalom! Közel van, hat órás munkaidő, ha eddig

íróasztal mellett ültem, most sétálhatok a városban, szóval csurgott a nyálam az új lehetőségre.

Elmentem hát a hozzánk nagyon közeli Akácfa utcába, az EMKE mellé. Hatalmas sor

kígyózott, a szőkére festett, nem napon barnult, barna bőrű hölgytől, a kalapos, valaha jobb

napokat látott úri dámáig. Mégis valami boldogságos biztonsággal éreztem, csak én lehetek a

nyerő. Sorra kerültem.

Az igazgatói irodából nyíló kis szobában, a végzettségemet firtató kérdés után, elakadt a

szó a Titkárnőben: Közgazdasági Technikumi érettségivel miért akarok kézbesíteni?

Elmagyaráztam az előzményeket, lakásom közelségét, stb. Ugye látom, milyen sokan vannak?

Igazgató Úr fenntartja magának a döntés jogát, kit vesznek fel. Majd értesítenek.

Tudtam, ha ő nem volt jelen, a titkárnő szimpátiája, és referenciája alapján várható az

eredmény. Már este csengett a telefonunk.

Megnyertem!

A Pannónia Vendéglátó Vállalat Puskin utcai Központjából elhozni a postát, feladni a

Maxim postáját, a sarkon ma is üzemelő Postafiókban, minden napos feladataim közé tartozott.

Hamar megtanultam, a MACIVA a Báthory utcában található – Magyar Cirkusz, és Varieté

Vállalat – ahol a nálunk fellépő külföldieket szerződtetik.

Figyeltem, a földalatti melyik ajtaja van legközelebb a Vörösmarty téri végállomáshoz. Itt

az Országos Rendező Iroda székházában is majd mindennap volt elintéznivalóm.

Történt egyszer, hogy Druszám szobájának falán, aki a Maxim ügyeinek referenseként

éppen egyedül volt – gondoltam én – megláttam Homár Pali plakátját. Nagyon szerettem a

számait, első számú kedvencem volt.

Druszám, tudnál adni egy ilyen Homár Pali plakátot?

Még válaszolni sem volt ideje.

Talán Homár Művész Úr? – bődült fel a máskor kedvelt hang.

Druszám, köszönöm szépen, már nem is kell!

Vérforraló kánikulai hőségben, kombinépántos fehér topomban léptem be a

páternoszterbe. Bepattant mellém, a nők bálványa, a jóképű, tehetséges Böngyör Benő.

Fulladozva a hőségtől, elájultam a gyönyörűségtől.

Nagyon kedvesen, nagyon emberhez méltón, ránézve a felsőmre, sóhajtva megjegyezte:

De jó ilyenkor a hölgyeknek! Bár én is atlétában közlekedhetnék!

Divatcsarnokban emlékül kapott, és féltve őrzött, csekély példányban gyártott, mini

Parker golyóstollam elakadt mechanikája sehogy nem akart működni.

Több dalt slágerré tevő, jó hangú énekesünk sohasem tagadta, hogy töltőtoll javítóként

kezdte pályafutását. Tudtam, „művész urakat” nem illik fellépés előtt zavarni. Mégis elvittem

138

fellépése színhelyére, hátha sikerrel járok. Ez a drága ember, elegáns színpadi ruhájában, kedves,

közvetlen modorában, cseppet sem érezte bántónak, lealázónak, hogy hajdani hivatására

emlékeztető szívességet kérek tőle, mielőtt színpadra lép.

Semmi pillanat alatt szétszedte, megbirizgálta, kivett egy oda nem illő alkatrészt, majd a

jól végzett munka sikerélményével csibészes mosolya kíséretében átadta.

Most már nem lesz vele semmi baj. Őrizze tovább, és jó szórakozást!

Volt tennivaló bőven, és imádtam. Azt hiszem már otthonról, a szüleimtől, vagy valami

ősi géntől átitatva mindig tudtam örülni annak, ami van, és nem keseregtem azon, ami nincs.

Teri néni, Anyukámtól örökölt, házunkban több családnál is évtizedek óta takarító

nénink, aki örökbefogadásom óta ismert, rosszallóan jegyezte meg:

Anyád forog a sírjában, hogy a közgazdasági érettségiddel ilyen munkát végzel!

Akkor már biztosan megszűnt forogni, mikor az éjszakai műszak egyik vezetője behívott,

és megkínált a ruhatárosi állás szombat, és hétfői lehetőségével. Ami este 7–től hajnal fél kettő,

három óráig tartó kötelezettséget jelentett. Illetve, amíg az utolsó kabát tulajdonosa is elmegy.

Feltétel: kedden nem hivatkozhatok a hétfő hajnali későn fekvésre, akkor is meg kell jelennem

reggel nyolckor, és a jattot el kell harmadolni, a Jegyszedő, a Pénztáros, és köztem. Látták, hogy

olyan zöld vagyok, mint a fű a gazdagok kertjében. Hogy én milyen naiv, kis hülye voltam! Még

mindig haboztam. Nem tudtam, hányan tülekedtek erre a posztra!

Tétovaságomnak véget vetett az utolsó érv. Ecsetelték az anyagiakat. Ez már

elfogadhatóvá tette a hajnali későn fekvés, korán kelés áldozatát. Elfogadtam.

Csak később értettem meg. Halványlila, segéd fogalmam sem volt arról, nem én tettem

szívességet, hanem Barna István igazgató felém megnyilvánuló jóindulatú utasítására, királyi

kegyként kaptam a ruhatárosi helyet! Második, vendéglátós érettségimet is itt szereztem, Barna

István továbbtanulást pártoló jóindulatának köszönhetően.

A szombat, és a hétfő volt a két legerősebb forgalmú nap a héten. Vasárnap zárva

voltunk. A borravaló elosztása után is annyit kerestem, ami jóval több volt, mint a kézbesítői

fizetésem. Az volt a borravaló! Kollégáim megtanítottak legalább tíz nyelven megköszönni a

ruhatári díjat, ami nagy bölcsen nem volt kiírva. A kérdésre, hogy

Mennyit fizetek?

Se sokat, se keveset! – volt mindig a válaszom, természetesen a kérdésfeltevő

nyelvén.

Az esetek döntő többségében ez volt a leghatékonyabb mód, hogy kivarázsoljam a

vendég zsebéből az éjszakázásomért megillető pénzt!

Egyik éjszakai előadásunkat „megtisztelte” az OTSH (Országos Testnevelési, és

Sporthivatal) akkori elnöke, hatalmas sleppjével egyetemben.

139

Üzletvezető kollégám – nehogy már a hatalmas főméltóságnak a ruhatárhoz kelljen

jönnie – a bejárati ajtóig rohanva, elkérte a Főelvtárs, és kísérete kabátját. Bevitte a ruhatár

melletti kis irodába. Én nem figyeltem föl erre az eseményre, el voltam foglalva a „civil”

vendégek kabátjaival.

A műsor végeztével Főelvtársék kérték tőlem a ruhatárban elhelyezett felöltőiket. Én meg

kértem tőlük a ruhatári számot, amivel ugye nem rendelkeztek. Hatalmas futkosás, rohangálás,

világra szóló botrány kerekedett belőle. Amiről én mit se tudtam, csak tördeltem a kezeimet,

hogy én nem raktam be a kabátokat. Sok–sok évvel később mesélte el Üzletvezető kollégám,

hogy Barna István őt részesítette fegyelmiben miattam.

Lehet, hogy a Maxim Főnöke a túlzott alsó fertályi benyalást – a munkafegyelem

megsértésének ítélve – bölcs Salamonként így „jutalmazta”?

Emlékezetbe idézően jegyzém meg: eme Főelvtárs volt egyben a MOB (Magyar Olimpiai

Bizottság) elnöke is, amikor 1984. július 25–én Amerikában, a XXIII. nyári olimpiai játékok

megnyitóján Magyarország nem vehetett részt. Ez a világjáték volt a második olyan újkori

olimpia, amelyen nem lehettünk ott. A VII, vagyis az 1920. évi nyári olimpiai játékoknak

Belgium, Antwerpen volt a házigazdája, ahol az I. világháború veszteseként nem indulhattak

sportolóink.

Sport, és politika ennyire elválaszthatatlanok egymástól? Vagy inkább felkiáltójelet

tegyek a mondat végére?

Aznap este Szivaros kolléganőm ült a ruhatár melletti Jegypénztárban. Szemből nyílt a

bejárati ajtó, ahol megjelent egy magas, szép arcú bácsi, nemzetiségét nyilvánvalóvá tevő,

jellegzetes bundában.

Szivaros odaszólt a jegyszedő kollégának:

Saca, légy szíves szólj le a konyhára, hogy megjött a román csoport!

Az amúgy is szálfa termetű, egyenes tartású öreg kihúzta magát, a sírás határát súroló

remegéssel a hangjában, hihetetlen méltósággal, mégis szelíd daccal ennyit mondott:

Nem kérem. Nem a román csoport jött meg. Itt vannak az erdélyiek!

A máskor felvágott nyelvű Szivaros némán lehajtotta vöröslő fejét.

A történelmet mindig a győztesek írták. (Jodi Picoult) Ami megtörtént, azon az Isten sem tud

változtatni. Csak a történészek. (Popper Péter)

Talán először Kohn bácsit idézem a régi viccből, akit megkérnek, meséljen az életéről:

Az Osztrák – Magyar Monarchiában születtem, Csehszlovákiában jártam ki az

iskolákat, Magyarországon nősültem, a Szovjetúnióban dolgoztam, és most Ukrajnában élek.

Kohn bácsi, akkor maga egy világot járt ember!

Én? Soha életemben ki sem tettem a lábamat Munkácsról!

István a királyt először még a városligeti Királydombon láttam. Mélyen megrendített,

ahogy szorongatták az Erdélyből jöttek Szörényi Levente kezét. Természetesen Csauseszku

140

terrorjáról hallottam rémtörténeteket, tudtam, hogy ott rengeteg magyar él. Állandó rettegésben.

1896–ban született Édesapám útleveléből, régi atlaszokból láttam mekkora volt hajdan hazánk.

Trianon szerepéről mégis csak jóval később lettek ismereteim.

161. Cikk: A Szövetséges, és Társult Kormányok kijelentik, és Magyarország elismeri,

hogy Magyarország, és szövetségesei, mint e veszteségek, és károk okozói, felelősek mindazokért

a veszteségekért, és károkért, amelyeket a Szövetséges, és Társult Kormányok, valamint

polgáraik az Ausztria–Magyarország, és szövetségesei támadása folytán rájuk kényszerített

háború következményeképpen elszenvedtek.

A trianoni békeszerződések, békediktátumok – a vesztesek aránytalan, és példa nélküli

„büntetése” –már a kortársak szerint is magukban hordozták az újabb világégést. „Ez nem béke,

ez egy húsz évre szóló fegyverszünet” – jelentette ki 1919 júniusában Ferdinand Foch marsall,

az antant haderők főparancsnoka. Az anekdota szerint a II. világháború kitörésének napján a

lengyel főparancsnok meg is jegyezte: Foch marsall tévedett, de csak két hónapot.

Az antant–hatalmak a csehektől, románoktól, és szerbektől kapott információk, adatok

alapján alkottak képet Magyarországról, és húzták meg a határokat. A magyar békedelegációt

csak 1919 decemberében hívták meg a béketárgyalásokra, ahol 1920. január 16–án a magyar

delegáció vezetője, a 74 éves Apponyi Albert kétórás beszédet tartott: tolmácsot nem kért,

franciául, angolul, majd olaszul fejtette ki álláspontját. Nem volt ez más, mint az utolsó szó jogán

elmondott beszéd, a szerződés tartalma már rég eldöntött tény volt, egyes részei a már korábban

megkötött egyezményekben is szerepeltek.

Apponyi helyére tette a Magyarországgal ellenséges politikusok csúsztatásait, és

bemutatta a valódi tényeket: a nemzetiségi megoszlást (román tájékoztatás szerint a székelység

például nem magyar nemzetiségű népcsoport), a népek önrendelkezési jogára, és a megmaradt

Magyarország életképtelenségére hivatkozott, népszavazást kért. A beszéd hatására Lloyd

George brit miniszterelnök, és az olasz küldöttség is a szerződés újratárgyalását kérte. A brit

külügyminiszternek kellett figyelmeztetnie főnökét, hogy ezt ne erőltesse, mert már rég aláírta a

döntést. Nagy–Britannia Trianonban „szabad kezet adott” a francia miniszterelnöknek. A

briteket inkább a volt német gyarmatok „sorsa” érdekelte.

Trianon szigorának hátterében leginkább a francia hatalmi politika állt. Clemenceau

francia miniszterelnök, rászolgálva „Tigris” becenevére, komolyan gondolta, és következetesen

végig is vitte a Monarchia szétzúzását, a kis ütközőállamok létrehozását. Terveiben

Magyarországnak semmilyen szerep nem jutott.

Annál inkább a Román Királyságnak, amely 1916 augusztusában lépett be az antant

oldalán a háborúba, majd megszegte a szövetséggel kötött titkos szerződést, mégis a legnagyobb

területet kapta Magyarországból, többet, mint amennyit az anyaországnak hagytak.

Forrás: Internet. Sokszor, és sokat idézek az Internetről, és nem azt mondom, hogy nézz

utána. Szeretném, hogy azon reménybeli olvasóim is hozzájussanak az információhoz, akik nem

rendelkeznek ezzel a mai csodával. Vagy, ha igen, ne kelljen az olvasást félbeszakítanuk.

Semmilyen rokonunk, vagy ismerősünk nem élt ott. Nem vagyok ilyen formában

„érintett”. Szívemet mégis megfacsarta valami. Önmagam számára is érthetetlen módon rázott

kegyetlenül a sírás, amikor Székelyföldön, a hegyoldalon tarkálló tömeg – évtizedek múltán – az

ottani előadás végén együtt énekelte a fellépőkkel a Székely Himnuszt.

141

Tóth Elemér

Üzenet

I.

Harag dúl bennem, féktelen harag,

ki hitte volna, hogy lám megtagad

az anyanemzet. Anya? Mostoha!

Ezt a szégyent nem feledem soha.

Ez az igazi, galád Trianon,

a lelkünket ölted meg HATALOM.

Csoda – e hát, „hogy pusztulunk, veszünk”,

ha így aláz meg drága nemzetünk?!

Csoda – e hát, ha szívünk megszakad,

mert elköltözött belőle a nap,

és mindenre vak sötétség borul?!

Magyarnak lenni most lesz csak nehéz,

hiszen még az utolsó is lenéz,

mert eladtatok minket álnokul!

II.

„ Felelős hazafiság „ − mondod,

és hallgattak rád a bolondok.

Hallgattak rád, s eladtak minket,

sóval szórták be sebeinket.

Bő nyolcvan év! Nem tudja senki,

mit jelentett magyarnak lenni.

Mit jelentett védeni, óvni, −

Csodás nyelvünkkel takarózni.

A dalainkat fújni este,

Szép magyarságunkért repesve.

Megszenvedtük, de nem szólt ajkunk,

a hatalom tobzódott rajtunk.

Kopaszra nyírtak, megaláztak,

bezárták minden iskolánkat.

Vittek cselédnek Csehországba,

mindent ráfogtak az apánkra.

Napokig éheztették, vágták,

hogy tagadja meg magyarságát.

De ő kitartott! Ugyan mért is?

Mert magyarsága volt a fétis!

Kitartott, hogy − jaj!, évek múlva,

hajtsa vénséges fejét búra,

hogy félnótás pesti vigécek,

ellene hecceljék a népet,

szembe köpjék, rúgjanak rajta:

142

„Miért nem adtad fel, te mafla?!”

III.

„Magyarnak lenni: tudod, mit jelent?”

Kitépett szívvel járni a világot,

lenyelni mindent: bút, haragot, átkot,

s e mocsokban is óvni a jelent!

Magyarnak lenni: keserű jelen.

Röhögcsél rajtunk a hiénafalka,

haj!, most kezdődik az igazi trakta,

új Trianon zúg át a lelkeken.

Jaj!, hogy engedhették meg az egek?

Magamba fordít, elcsüggeszt a kétely:

hát ennyit érünk büszke emberek?!

Mert e vad kínok engem marnak széjjel,

s húzom tovább az idegen igát,

s minden percem segítségért kiált!

IV.

Nem kértem én tőletek még semmit, −

szeretetet, abból is szemernyit.

Azt azonban reméltem, és vágytam,

összehajlunk majd Európában.

Ehelyett te pénzt ajánlasz, mondva:

„A hazának rengeteg a gondja!

Maradjatok ti csak, amik vagytok,

ha így tesztek, némi aprót kaptok.”

Mostantól nekem ne mondja senki,

milyen öröm ma magyarnak lenni,

hisz rajtunk röhög az egész világ.

Úgy látszik a szíved egy nagy buksza,

állampolgárságra nincsen jussa

a magyarnak − hát leköp, aki lát!

V.

Én a szívemből már kivetlek,

nincs mi enyhítené tetted.

Magyar voltomat − nem!, csak téged

tagadlak meg, áruló féreg.

Aki eladtál mint a rongyot,

ellenünk ráztad a kolompot.

S most állok itt leköpve, árván,

reményeim könnyes halálán.

Ti rossz hiénák kacaghattok,

143

mert nektek őröltek a malmok.

Üvölt az ember nagy kínjában,

verik a magyart Szerbiában,

és „tizedelik” felvidéken,

micsoda vérlázító szégyen.

De miért is érdekelne téged?

Hiszen külhoni, nem cseléded!

Antall József forogsz sírban,

nagy, tizenötmilliós kínban.

Neked szívesen hittem akkor,

s most az országot a kalandor

micsoda szégyenbe sodorta,

legázolt mindent a vad csorda.

Megtaposta amiből éltünk,

a hitet, hogy még van reményünk.

Persze, ti hősök vagytok. Hősök?

Megvetés lesz a szemfedőtök!

VI.

Tőletek én még semmit se kaptam,

mégis szülőföldemen maradtam.

Azt a magyar föl nem adja soha,

legyen sorsa bármilyen mostoha.

Bennem is él szűkebb hazám, Hanva,

hol az édes bölcsőmet ringatta,

ahol első szavaimat mondtam ...

„Káka tövén ...”, be sokszor daloltam.

Pedig hányszor fosztottak ki, vitték

mindenünket, s hogy megtörünk, hitték,

de nem csüggesztettük a fejünket.

Hányszor állott üresen a kamra?!

„Csak azért is!”, az fakasztott dalra −

és a remény: lesz még egyszer ünnep!

VII.

Kert alatt osonok mint tolvaj,

egész valóm haragtól remeg.

Tele vagyok milliónyi gonddal;

magyarságomat ki váltja meg?!

Ha a fajtám elad mint a rongyot,

mondjam inkább: bárgyún megtagad?!

A szívemre raktad a koloncot,

nem ragyogja be többé a nap.

Már nincs tovább, hát azt mondom: elég!

144

Mindenem fáj, a kín elborít,

s feketében hajlik fölém az ég.

A nemzetrész zokog, jajongva sír, −

a keblére senki nem szorít,

míg be nem takar mindünket a sír.

VIII.

„Felejtsük el a múltat!” − mondod,

hiszem, hogy nem leszünk bolondok.

Mert a ki múltját megtagadja,

miféle ember az, mi fajta?

Az elmetszett gyökér nem táplál,

szép jövő helyett a halál vár

mindenkire, aki tagadja:

együtt lehet erős a falka!

Felejtsük el vitéz Balassit

vagy vértanúnkat, hős Dessewffyt?!

Felejtsük Zólyom várát, Kassát,

ahol jó Márait ringatták?

Felejtsük Kármánt, és Losoncot,

s vessük oda Pósát mint koncot?

Felejtsük Tompa Mihályt, Győryt,

emléküket Szombatban őrzik,

de őrzi Hanva, őrzi Beje,

mindenki, kinek van veleje.

Felejtsük Szklabonyát, Mikszáthot,

akit minden palóc imádott?

És Sztregovát, Rimay Jánost,

avagy Imrét, a nagy Madáchot,

Komlós Aladárt, aki szintén

itt növekedett, e föld kincsén.

Thököly Imrét is felejtsük,

a nagy – nagy Rákóczival együtt?

Késmárk, és Borsi − hallottad már?!

Te sötét lelkű, hazug kalmár!!!

Tagadjuk meg hű Sajó Sándort,

aki bennünket körülárkolt,

aki védte szépséges nyelvünk,

s tűzzel rakta meg fájó lelkünk.

Czuczor, Jókai, Feszty Árpád −

tagadjuk meg, te azt kívánnád?!

Érsekújvárt se hozzuk szóba,

Kassákról már ne szóljon nóta?

145

Hát Reviczkyről, Pray Györgyről,

s a zsoltáros Molnár Albertről?

Soroljam még kiket felejtsünk?

Kik erősítették lelkünk?!

Gyökereinket kik táplálták,

védve mindnyájunk magyarságát?!

Soroljam még, Eh, úgysem érted,

gyökerek nélkül nincsen élet,

múlt nélkül pedig nincs jövő se, −

már tudhatnád napjaink hőse!

Azért remélem sejted, érzed,

homlokodon a szégyenbélyeg!

IX.

A döbbenet, a mély fájdalom csöndje,

már itt marad a szívemben örökre.

S a gúny köröttem egyre fokozódik:

„Hát ott se kellesz, szerencsétlen kófic?!”

Nos, ennyit érünk, ennyi a mi jussunk?

Amíg csak élünk, hazátlanul fussunk?

Szeretet nélkül, kíntól botladozva,

Mert a magyarnak mindig ez a sorsa?!

Nem fájna úgy, ha nem a saját vérem

teszi ezt velem, táncoltatva jégen.

Így ádáz dühvel igéznek a dolgok.

Még néhány napig te vagy az erősebb,

Jaj!, testem – lelkem egyetlen merő seb.

Mind Jóbok vagyunk!, vagy veszett bolondok?

Az adminisztráció magát Főnök Asszonynak tartó nem vezetője megkövetelte, hogy

minden nap friss meleg kenyeret hozzak neki a Dohány utcai pékségből. Nekem nem jelentett

problémát, az általa alantasnak tartott, megalázási célzattal kiadott feladat teljesítése. Attól én

még Hollódy Judit vagyok, és az is maradok. Persze előfordult, hogy bokros teendőim közepette,

mire a kenyérvásárlásra került a sor, a friss, meleg finomság elfogyott.

Hogy a mindennapi meleg betevője meglegyen, és ellenőrizhessen, füzetet

rendszeresített, hova, mikor megyek, mikor jövök. Még ezt is megtettem.

Mikor ebből kiszámolta, hogy sacc/kb. az ő megítélése szerint mennyi időnek kellett

eltelnie, és én később érkeztem ennél, fensőbbsége tudatában, iszonyatos hangon felelősségre

vont. Na, itt betelt a pohár!

Nem vagyok egy Mószer Aranka, de ha valaki túllépi béketűrésem határát, kész vagyok

az ellencsapásra. Anyukám tanította meg nekem, soha ne menjek a Lábhoz, rögtön a Fejhez

menjek. Szolgálati út betartása mellőzendő!

146

Este bekéredzkedtem Barna István igazgató úrhoz.

Szégyelltem, hogy ilyen piszlicsáré üggyel hozakodok elő tengersok teendője közepette,

és elsoroltam mindazt, amit eddig olvastál.

Hogy a kolléganő nem megy ki, rendben van. Hogy

hozzak kenyeret rendben van. Hogy meleg legyen a kenyér, egye

meg a fene. Hogy füzetben rögzítsem a napi teendőimet, még ez is

elmegy. De hogy ezért, és csakis ezért percre pontosan várjon

vissza, mikor kiszámíthatatlan a közlekedés, és a célhelyeken való

tartózkodás, ezt kikérem magamnak. Egyébként a kenyérvásárlás

nem munkaköri kötelességem. A munkaköri leírásomban nem

szerepel!

Jól van Judit, nyugodjon meg. Holnaptól kezdve a füzetet nem kell vezetnie, és a

kenyérvásárlás sem a maga dolga. Köszönöm, hogy szólt!

Csodálod, ha ilyen Főnökért tűzbe mennek a beosztottai?

Negyvenhét munkában töltött év alatt, csak egyetlen egy hozzá hasonló Főnököm volt.

Sajnálom, hogy kevés ideig lehettem a beosztottjuk.

Köszönöm, hogy megismerhettem őket, és a munkatársuk lehettem!

Ha tűzbe nem is mentünk az Igazgatónkért, azért az évente megtartott Maxim

Születésnapi bulin, mindenki igyekezett leróni háláját a

„Leben, und leben lassen” „Élni, és élni hagyni” elveket valló

Barna Istvánnak. Beosztásával járó anyagi lehetőségének

függvényében, ki–ki gyönyörű, szép ajándékkal kedveskedett

neki.

Ösztönösen éreztem, felesleges drága Zsolnayval,

vagy Herendivel szaporítani a már meglévők számát. Az nem

igazi ajándék!

Sütöttem egy nagy adag Ferdinánd tekercset, közismertebb nevén Darázsfészket. A tepsi

láttán jómódú, vagyonokat kereső, gyermektelen kolléganőm lesajnálóan mondta:

Azért te többet kapsz a Főnök által, neked csak ennyire telik?

Bevittem a nálam jó huszonöt évvel idősebb Barna István irodájába a még meleg

süteményt.

Judit! Utoljára az édesanyám sütött Darázsfészket gyerekkoromban. Azóta sem

ettem ilyen finomat! Köszönöm!

Szerinted melyik ajándék volt az értékesebb?

147

Igazgatóm egyetlen egyszer szólt nekem.

Odajött esti nyitás előtt a ruhatárba, és kedvesen megkért, vegyem le a nyakláncomon

lógó Mogen Davidot. Ide nemcsak Izraelből jönnek a vendégek, hanem az arab országokból is.

Nem kell őket provokálni. Ugye nem haragszom ezért? Miért haragudtam volna? Teljesen igaza

volt! Még el is gondolkodtam. 44–ben a sárga csillag kötelező feltűzése után, ma önként, és

dalolva hordják ezt a megkülönböztető szimbólumot. Hm. Furcsa paradoxon.

Gobbi Hildáról köztudott volt, hogy a láncán lógott az összes vallás, és hit szimbóluma.

Sajnálatosan csak az ő nyakában fértek meg olyan jól egymással!

Nálunk is ültek a bárpult mellett az Ősi Mesternők. Üzletkötésük mindig a jó ízlés

határán belül mozgott. Fuvarjaikat diszkréten intézték.

Egy arab vendégnek én tetszettem meg. Engem akart szobára vinni! Ilyen is csak velem

fordulhat elő!

Kollégáim angol nyelvtudásom híján, elmagyarázták neki, hogy a kolléganő itt a

ruhatárban nem eladó. Záráskor jön a férje érte, lódították hozzá. Tessék a bárpult melletti

kínálatból választani!

Mire megértette miről van szó, rettenetes zavarban kullogott el.

Másnap este a ruhatári pultra tette a kezét. Annyit felfogtam, hogy én is tegyem oda az

enyémet. Beletett egy kis üveg csodaparfümöt.

En ezert jonni. I’m so sorry. Kerem boshanat. Yes?

Fogalmam sem volt, mit ír elő az etikett, mi vonatkozik a Maximra, és mi rám. Anyukám

mindig azt mondta: Amit adnak, fogadd el, ha ütnek, szaladj el!

Aki jó szívvel ad, attól bűn megtagadni az adni akarás örömét!

Izrael

A világ egyik legkisebb országa. Ahol a sivatag találkozik a tengerrel. A forróság és

szárazság vidéke. Két nemzet, akik ugyanarra a kicsiny földdarabra tartanak igényt. Jóllehet

majd’ két évtizeddel ezelőtt békét kötöttek. De ennek már nyoma sincs. (Kristina Ohlsson:

Dávidcsillagok)

Izrael hasonlít Hollandiára: ott van az a gát, az tartja vissza a tengert, amely mindig kész

lerohanni Németalföldet, és minden holland, még egy gyerek is, akár az ujjával is betömné a

lyukat a gáton. Izrael léte ugyanilyen – csak itt nem tenger van, hanem a hatalmas arab világ,

amely legszívesebben elsodorná a mi kis országunkat. (Ljudmilla Ulickaja: Daniel Stein, tolmács)

Emlékszel Révész Ilona Bandi öccsére? Aki 17 évesen hazatántorgott a háború viharából,

és elhitte, hogy a kiságyban nem a nővére második zabigyereke, hanem a szomszéd gyermeke

fekszik? Emlékszel, hogy az értem kapott pénzből settenkedett ki Izraelbe, a nővérével együtt, új

életet kezdeni?

148

Soha nem született saját gyereke. Édes jó Istenem, ez is a Kozmikus Szent Törvény! Ez

volt a büntetése. Jé! Ez csak most, így leírva jutott eszembe! Felesége készen hozta kisfiát a

házasságba. Akit ő örökbefogadott, és jó apaként nevelt fel.

Közben az eltelt évekkel arányosan erősödött lelkiismeret–furdalása.

Ismeretlen unokahúga örökbeadásáról tán sikerrel lebeszélhette volna nővérét.

Legalább most illene megismerni, mikor a neje meghalt. Idő Apó is jócskán

megborzolgatta már ezüst ecsetjével Bandi nagybátyám üstökét. Aki egész

életében lánygyerekre vágyott.

Unokahúgának is van egy lánya. Két legyet egy csapásra. Elküldi a

repülőjegyüket. Erre biztosan nem mondanak nemet. Csóró nővérének erre úgy sem telik.

1987–ben indultunk a nagy kalandra, 10 éves Judit lányommal a szent helyre, Izraelbe. El

is gondolkodtam azon, hogy életemben repülőgépre mindig Révész Ilonához kapcsolódóan

ülhettem. Élményekben nem volt hiány.

Itt nincs az embereknek időérzékük. A holnap a tegnapelőtt.

Furcsa volt az utcákon hagyott, üres, üdítő italos palackok sokasága. Még furcsább, hogy

az utcán nem volt szabad nő létemre rágyújtani. Akkor még dohányoztam. Hogyan tettem le

elvágólagosan a cigit, arról majd később. Meghökkentő, hogy a fogpiszkáló használatakor, nem

tették a szájuk elé a kezüket. Még rám is szóltak, hogy mindenki engem néz, hiszen ettől én

vagyok feltűnő.

Elképedtem a katonalányok láttán, és a legdöbbenetesebb az volt, mikor egy kisgyerek

kiejtette a játékát az anyja tolta kocsiból, Révész Ilona nem engedte meg, hogy felvegyem, és

visszaadjam.

Ez Izrael. Nem teheted. Nem tudhatod, nem provokáció–e, és utána robban egy

bomba. Sehol, semmit nem veszünk fel a földről! Értetted? Még ha kisgyerek ejtette le, akkor

sem!

Dehogy értettem. Üldözési mániának tűnt.

De csak ottlétem elején. Először megszokottá, majd természetessé vált, hogy moziba

menet, akárhol, belépés előtt átvizsgálták a ridikült, hogy katonák jöttek a vonaton felejtett

csomagért, hogy az utcán is katonák jöttek a gyanúsan árválkodó szatyorhoz.

Megértettem, hogy Izrael lakói egy puskaporos hordó tetején élnek.

Félelmetes volt, hogy a magyar zsidó utálja a német zsidót, a német zsidó a lengyel

zsidót, a lengyel zsidó az orosz zsidót, az orosz zsidó az etióp zsidót. Egy dologban volt hatalmas

az egyetértés. Mindannyian egységesen utálták az arabokat. Akik az útjavításokat végezték

például. Eszembe jutott a vicc, hogy mi az abszolút lehetetlen? Hát a zsidó bányász!

Mikor azt hallottam, hogy az arabok robbantottak egy kibucban, és a gyerekházban

meghalt egy csomó kisgyerek, akkor természetesen én is felháborodva utáltam őket. Újonnan

megismert, turisztikai sofőr nagybátyám, Révész Ilona idősebb öccse elmesélte, hogy már

harminc éve együtt dolgozó arab kollégáival csak köszönnek egymásnak, de soha nem

beszélgetnek, nem kérdeznek semmit egymástól.

Akkor azért éreztem, hogy itt valami nagy – nagy „úgy kezdődött, hogy visszaütöttem”

effektus lehet.

149

Ha izraeli lány arab fiúba szeretett bele, a család kitagadta, mintha meghalt volna. Ez a

fanatikus arabgyűlölet hihetetlenül fejbe kólintott. Elszomorító volt. Pont a zsidók, akiket a

gyűlölet pusztító démona űzött Izraelbe, pont ők? Hogyan is érthettem volna meg, hogy az

araboktól körbezárt Izrael létét pontosan az arabokkal szembeni egységes, kollektív

szembenállás határozza meg. Ebben a fenyegetettségben fennmaradásukat nem garantálja más,

mint az ébren tartott, folyamatos ellenállás.

És: aminek ellenállsz, annak a hatása alatt vagy! – tanította később nagy tudású

Trénerem.

Egyszer nyilvános helyen kiszaladt a számon, hogy Jézus, Mária!

Meg vagy őrülve? Ki ne ejtsd még egyszer a szádon! – Nem értettem. Mi rosszat

mondtam?

Révész Ilona elmagyarázta, hogy itt utálják Jézust. Ő volt az első munkakerülő, aki

szélhámos dumájával híveket nyert meg magának, lázított, megérdemelte a keresztre feszítést.

Jézus, Mária! – de ezt már csak gondolni mertem magamban. Hova kerültem? Ez itt

milyen bolygó? Milyen ország? Ilyen létezik? Ezek tényleg normálisak?

Az alábbi idézetek Ljudmilla Ulickaja: Daniel Stein, tolmács c. könyvéből valók. Daniel

Stein lengyel zsidó menekült, aki szinte gyerekként a Gestapo tolmácsa lesz a megszállt

Litvániában. Közben életét kockáztatva zsidókat szöktet a gettóból, aztán partizánnak áll, majd a

háború után egy krakkói kolostorban szerzetesi fogadalmat tesz. Néhány év múlva Izraelbe

utazik; föltett szándéka, hogy ott az őskeresztény közösségek mintájára föléleszti Jakab, az Úr

testvére Egyházát. Egész élete csupa hit, csupa szeretet, csupa szolgálat. Személyét Oswald

Rufeisenről mintázta az írónő, akit valóban Daniel testvérként ismertek.

Németnek jó lenni – a németek szégyenben, és megbánásban élnek. Zsidónak lenni nem

olyan rossz – az egész világ utálja őket, de persze mindenki tudja, hogy ők a kiválasztott nép.

Ámulatba ejtik a világot a kövek, és romok között épített Izraeljükkel, a csavaros eszükkel, és a

sokféle tehetségükkel, ami az összes többi népet irritálja. Szerte a világon a legfontosabb helyek

tele vannak zsidókkal – tudósokkal, zenészekkel, írókkal, jogászokkal, bankárokkal. Ez az

emberek többségét ingerli.

De milyen arabnak lenni? Ezerszer többen vagyunk, mint a zsidók.

És kit ismer közülünk a világ?

Khomeinit? Szaddám Huszeint? Avicennát? Az iszlám naptár szerint Avicenna 370–ben született (a Gergely–naptár szerint 980) jómódú családban, Afsanában,

Buhara közelében (Buhara ma Üzbegisztán területén van). 1037 júniusában Hamadánban (a mai Irán területén) halt meg. Apja a

fejedelem adótisztviselője volt. Ibn Szína kora gyermekkorában kitűnt átlagon felüli tehetségével: tízéves korában kívülről tudta

a Koránt, és néhány filozófiai értekezés tartalmát. Tanulmányait Buharában kezdte. Tizenhat éves korában Bin Manszúr szultán

gyógykezelésében vett részt. Ezt követően még évekig maradt az udvarnál, ami nagy lehetőség volt számára az ottani könyvtár

tanulmányozására. Apja Avicenna huszonkét éves korában meghalt, ezt követően elhagyta szülővárosát. Élete többi részét

állandó vándorlással töltötte: megfordult különböző uralkodók udvarában, politikai, és katonai megbízatásokat vállalt. Életének

utolsó 14 évét egy arab emír orvosaként, és tisztviselőjeként Eszfahánban (=Iszfahán) töltötte. Halála előtt minden földi javát a

szegényekre hagyta, rabszolgáit pedig felszabadította. 450, különböző témájú könyvnek volt a szerzője. A legtöbb könyv

orvoslással vagy filozófiával foglalkozott. Híresebb könyvei: A gyógyítás könyve, Canon Medicinae.

150

Milyen érzés olyan néphez tartozni, amely mindig meg van sértődve, és amelynek mindig

igaza van? Az iszlám bizonyosságot, és felsőbbségérzést ad az araboknak. A muzulmán arabokat

alulértékeli a külvilág, ők saját magukat dicsőítik.

A keresztény arab szerencsétlen teremtmény: a zsidók alig veszik észre a különbséget

keresztény arab, és muzulmán arab között. Számukra mindkettő halálos történelmi ellenség.

De ellenségnek a muzulmán megbízhatóbb.

****

Hány olyan kicsi emberrel találkoztam, akik nagy lelki életet éltek, s majdnem mindig

kiderült, hogy a lelki élet a saját lelkükben való, felettébb sekélyes kapirgálásra korlátozódik , és

mindegyik lelki atyát keres magának! Lelki atya kell? Az, hogy valaki magára vegye helyetted a

döntéseket? Jó! Én magamra veszem!

****

A zsidóknál, ahogy a keresztényeknél is, az ember áll a középpontban, nem Isten. Istent

senki nem látta. Az emberben kell meglátni Istent. Krisztusban, az emberben kell meglátni Istent.

A görögöknél az Igazság van a középpontban. Az Igazság princípiuma, és ennek a princípiumnak

a kedvéért meg lehet semmisíteni az embert. Nekem olyan igazság nem kell, amely megsemmisíti

az embert. Aki az embert megsemmisíti, az Istent is megsemmisíti.

****

Egy torz tudatban a szexuális élet mindenképpen a bűnnel kapcsolódik össze. A zsidóknál

viszont a fogantatás nem kapcsolódik össze a bűnnel! Az emberek rút viselkedésével kapcsolódik

össze a bűn!

A fogantatás Isten áldása. A nemi életet szentesíti a házasság, és ezt megerősíti a

szaporodás, és sokasodás parancsa.

Én személy szerint nem tudom elfogadni Szűz Mária szeplőtelen fogantatásáról szóló

dogmát úgy, ahogy a mai egyház prezentálja. Kövesse Istent mindenki azon az úton, amely neki

megnyílik. A fél életemet olyan emberek között töltöttem, akik az Urat könyvekben, és

szertartásokban keresték, amelyeket ők maguk találtak ki. Pedig Vele mindenütt lehet találkozni.

Legjobb az embernek a saját lelkében keresni.

****

Arra születtél, hogy szeressenek. A bűn a másikat terheli. Őt is megértem. A nők a

szerelemben majdnem mindig áldozatok. Többet szenvednek a szerelemben. Talán többet is

kapnak benne. Az élet elől sose lehet kitérni, az elveszi a magáét. Te a szerelem elől akarsz

kolostorba menekülni. Ez rossz döntés. Kolostorba az ember Isten iránti szerelemből megy, nem

egy férfi iránti szerelemből. Mit akarsz Istennek ajándékozni? A szerelmi bánatodat? Azt akarod

letenni elé? Mit fogsz ott csinálni?

Apácának, szerzetesnek lenni, nagyon nehéz. A legtöbb ember kevés hozzá. Én például

kevés vagyok hozzá. Szerzetesnek lenni nekem olyan nehéz, hogy egész életemben csak epekedek

– gyerek nélkül, család nélkül, nő nélkül. De én annyiszor kaptam ajándékba az életemet, hogy

már nem is volt az enyém, hát odaadtam. Mert már egyáltalán nem engem illetett. Én nem

bánom, hogy szerzetesi fogadalmat tettem: igent mondtam, és Isten segedelmével életem végéig

szerzetesként fogok élni.

151

****

A világban, mely nekünk adatott, túl sok a gyűlölködés. Miután Európában átéltük az

utolsó háborút, úgy tűnt többé nem lesz lehetséges annyi gyűlöletet felhalmozni, amennyit a

népek szerteszórtak azokban az években. Kiderült, hogy a gyűlölet nem lett kevesebb. Senki

semmit nem felejtett, és senki semmit nem akar megbocsátani. Megbocsátani tényleg nagyon

nehéz. A galileai rabbi, akit a világ Jézus Krisztusként ismer, beszélt a megbocsátásról. Sok

mindenről beszélt, és a zsidók az általa hirdetett dolgok nagy részét ismerték a Tórából. Hála

Néki ezek a parancsolatok a világ többi, nem zsidó része számára is ismertté váltak. Mi, zsidó

keresztények tiszteljük a mi Mesterünket, aki semmi olyasmit nem mondott, ami az ő eljöveteléig

ismeretlen lett volna a világ számára. A történelmi kereszténység üldözte a zsidókat,

mindannyian ismerjük az üldöztetések, pogromok, és vallásháborúk történetét. Az utóbbi években

zajlik a katolikus egyházon belül a zsidókkal kapcsolatos egyházpolitika felülvizsgálatának nehéz

folyamata. Az Egyház, II. János Pál pápa személyében éppen az utóbbi években ismerte el

történelmi bűnét.

Izrael földje kitüntetetten szent hely, nemcsak a ma itt élő zsidók, de a keresztények

számára is, és a zsidó keresztényeknek nem kevésbé drága, mint a judaista vallásúaknak. Nem is

beszélve arab testvéreinkről, akik összenőttek ezzel a földdel, ezer éve itt élnek, s őseik csontjai a

mi őseink csontjai mellett pihennek.

Egy nap, amikor elaggott földünknek bealkonyul, amikor száraz csontjaink felkélnek –

nem annak alapján ítélnek majd mirólunk, hogy milyen nyelven imádkoztunk, hanem hogy volt–e

a szívünkben együttérzés, és irgalom.

Daniel Stein, a Katolikus Egyház lelkésze

Bandi bőröndje

Micve/micva: jelentése parancsolat, amelyet az Örökkévaló adott a zsidóknak. Egy részük

a Tórában található, más részük a Tórának a Szóbeli tan általi magyarázatain alapul. Egy

részük tevőleges (pozítív), más részük tiltó (negatív) parancsolat. Köznapi értelemben a micve

(micva) jócselekedetet is jelent.

Bandi nagybátyám egy ilyen micvát hajtott végre, mikor elhunyt

felesége pincében tárolt ruháit bőröndöstől áthozta Haifa Carmelen

(Haifa Rózsadombja) lévő otthonából, Ilus nővéréhez Tel Avivba,

akinél laktunk Judit lányommal.

Ekkor éppen, frissen megismert Shevy húgommal róttuk Tel

Aviv utcáit. Bár ő egy kukkot nem értett magyarul, én meg annyit

nyekegtem állandóan, hogy I don’t understand, mégis remekül

megértettük egymást.

Mikor hazaértünk, Révész Ilona egy olyan ruhában fogadott

bennünket, mely mindig is álmaim netovábbja volt.

Bandi hozott neked egy bőrönd ruhát. Nézd meg mi jó rád, a többit visszaadjuk

neki. Én átnéztem, ez annyira megtetszett, jó lesz itthon nekem! – hadarta sebesen, nehogy közbe

tudjak szólni.

152

Szíven taszajtott, szó se róla.

Bandi nagybátyámnak nem mondhattam el, Shevyvel nem tudtam megbeszélni, Judit

lányom meg kicsi volt az én bánatom megosztásához.

Ennyit még elnéztem volna, ha ez az első eset utolsó is marad.

Suli melltartója

Shevy húgom, Suli nevű barátnője (a fotón a melltartó

tulajdonossal vagyok látható), és egy harmadik lány izgatottan

készültek Tina Turner koncertjére. Magyarázták kézzel–lábbal,

még Révész Ilonát is hívták, hogy tolmácsolja, milyen nagy

eseményről maradok le, ha nem megyek velük. Igyekeztem velük

megértetni, hogy a hatalmas tumultusban, ha esetleg elveszítem

őket, az életben nem találnék vissza. Érvem előtt mindannyian fejet

hajtottak, nem erőltették tovább a koncertre menésemet.

Mindhárman munkából érkeztek Révész Ilona lakására – Shevy

húgom Haifán lakott. Sietve hozták magukat rendbe, kapkodva öltöztek át. Sürgette őket az idő,

messzire kellett utazniuk. Nem autóval.

Elmenetelük után Révész Ilona negédes hangon mutatta zsákmányát, Suli ottfelejtett

melltartóját.

Miért mutatod meg nekem? Mit akarsz vele csinálni? – kezdtem gyanakodni.

Hát megtartom. Pont jó rám. Ilyen rózsaszín melltartóm még úgy sem volt.

Ez már több volt, mint szíven taszajtás, és még jön a folytatás is. Döntsd el, azt minek

neveznéd. Másnap csengett a telefon.

Addigra már – jó nyelvérzékemnek köszönhetően – kristálytisztán pontosan megértettem

Révész Ilona ivritül hadart védekezését. A felelősségre vonás után, miért nem szólt az ottfelejtett

melltartóról, azt mondta, hogy én eltettem. Most találta meg a holmijaim között.

Miért mondtad, hogy én vettem el, hiszen tegnap mutattad nekem, milyen jó lesz

neked?

Na hallod! Nem mondhattam Sulinak, hogy a legjobb barátnője anyja lop!

És még mosolygott is hozzá!

Az övön aluli mindebben az, hogy bár mindent megértettem, a helyzetet elmagyarázni,

magamat tisztára mosni, a nyelvtudás hiányában mégsem tudtam.

Gondolod, hogy Révész Ilona mindezzel nem volt tisztában?

Shevy, a húgom

Következzen a leggyönyörűségesebb esemény, amiről nem hittem, hogy ilyen létezik,

csak miután velem is megtörtént.

153

Shevy, mint említettem Haifán élt. Révész Ilona elmagyarázta, mi a taxi sherut, és a taxi

szpésöl közötti különbség, és ellátott bennünket annyi

izraeli shékellel, hogy oda–vissza tudjunk menni a

lányommal.

A taxi „Sherut”, az egyik legjobb közlekedési

lehetőség Tel Avivban. Tíz személyes minibusz,

annyiba kerül, mint amennyit kellene fizetni a buszon.

Meghatározott útvonalán belül kérheted, hogy ott álljon

meg, ahol neked tetszik. Mintha a 7–es busz vonalán,

vagy a 4–6 villamos vonalán egy busztarifájú minibusz

közlekedne, ami ott áll meg, ahol te akarod. A taxi „Special” (szpésöl) személyautó, csak 3–4

embert szállít, ha egyfelé mennek, akkor olcsóbban. Majdnem taxi áron.

Megérkeztünk Haifára, Shevy húgomhoz (fotón együtt). Döcögősen indult kettőnk

beszélgetése az ismert nyelvi problémákból adódóan. Mikor már kézzel–lábbal, szótárral sem

jutottam lelkileg oda, amit szerettem volna a húgommal megértetni, ő meg velem, kifakadtam:

A franc egye meg Shevy, miért nem beszélsz te is magyarul!

Jutka, én nem tudom honnan jön a szó, de én beszélem magyarul! – hallatszott az

ordító csend után.

Mind a ketten úgy megdöbbentünk, hogy pillanatokig egyikünk sem tudott hangot kiadni

magából. Folyékonyan beszélgettünk. Magyarul! Ha Shevy megakadt a mondat közepén,

befejeztem helyette.

Igen, ezt akarom mondani. – örvendezett velem együtt.

Révész Ilona telefonált Tel Avivból. Shevy az agyát nem tudta még visszaállítani, az

újonnan felfedezett tudás birtokában, magyarul beszélt hozzá. Mivel anyja nem úgy reagált,

ahogy a húgom elvárta volna, rákiabált:

Ima! (Anya) Nem érted! Beszélek magyarul! A nővéremmel beszélgetünk,

magyarul!

Révész Ilonát nem rendítette meg, neked mégis elmesélem az emberi agy csodáját. Igaz,

racionális elmével teljesen logikus, nincs benne semmi csodálatosság.

Arye öcsém 6 éves volt, amikor 3 éves Shevy húga bekerült az óvodába. Mikor a két

gyerek egymás között magyarul beszélt, mert otthon megszokták, akkor a többiek „Hülye

magyar! Hülye magyar” felkiáltással csúfolták őket, hiszen egy kukkot sem értettek belőle. Ettől

kezdve otthon is megszűnt a magyar szó, és nem történt semmi, ami előhozta volna ezt a tudást.

Az én „franc egye meg” mondatomért érdemes volt csikorogni, kattogni a kerekeknek, és

visszahozta a kisgyerekkorban megtanult nyelv tudását.

Nekem mégis a Jó Isten tenyerén tartó kegyelmének kézzel fogató bizonyítéka!

A Hoffman család

Arye Hoffman, az öcsém ma is dadog, ha ideges. Négy éves volt, amikor szülei

veszekedése – tán még verekedés is tarkította – közben, anyja felkapta a nagy kést,

megfenyegette apját, ha hozzá mer nyúlni, úgy segítse az Isten, hogy belevágja. A megrémült

154

kisfiú az asztal alatt hallgatta, és szenvedte végig a cirkuszt, aminek hatására hónapokig nem

tudott beszélni. Örültek, mikor dadogva megszólalt.

Mérnök lett belőle, biztonságtechnikai fenomén, akinek

hatalmas birodalommá fejlődött cége nemcsak Tom Jonesnál, hanem –

többek között – az ELAL izraeli légitársaság londoni kirendeltségén is

felszerelte a biztonsági kütyüket. 2000–ben a Hoffman Biztonság plc –

a csúcspont cég – megkapta az Egyesült Királyság legmagasabb díját,

mint a legjobb vagyonvédelmi rendszer.

Nem akarta, hogy bármikor behívják a haza védelmére, ezért

költözött Londonba. Ezt Révész Ilona mondta, gyanítom, hogy ezért

nem egészen biztos, az igazságtartalma. Az viszont igaz, hogy amikor

először jöttek Budapestre, öcsém fehér BMW–vel (röhögnöm kellett,

hogy béemdáblju), szóval mikor megérkeztek evvel a csodaautóval, az

erkélyen toporogva vártam őket. Édesapámnak, Hollódy Róbertnek, akinek az ég egy világon

semmi, de semmi köze nem volt az öcsémhez, volt egy jellegzetes, családi füttyjele, amivel

mindig tudtunkra adta érkezését. Képzeld el mit éreztem, mikor a Londonból érkező, fehér

autóból kiszálló öcsém ezt a családi füttyjelet trillázta. Erre megint nincs se Hellinger, se semmi

más. Ez már minden képzeletet felülmúl. Szavakat sem találok rá!

Ahhoz mit szólsz, hogy ezerhatszáz kilométerre élő öcsém fia, és lánya ugyanolyan méla

undorral tette a tányér szélére az ételben található mazsolát, mint az én háklis fiam, és lányom?

Mindebből csupán az a következtetés vonható le, hogy a tények gyakran elképesztőbbek,

mint a kitalált események, és hogy mindezeknél, még furcsább dolgok is kiderülhetnek az

életben.

A férj, és apa, Hoffman János

Jancsi, aki ugyanúgy Hoffman, mint Édesapám volt, mielőtt magyarosított volna, szóval

ez a férj, és apa, elég sokat gyötörte feleségét. Aki

elszerette őt a húga elől. Révész Ilona itthon

végigcsinálta a 44–es időket. Akkor született kisfiáról

lekapták a takarót, hogy a te büdös, rohadt, zsidó

kölyködnek erre már úgy sem lesz szüksége, miközben a

nyilasok hajtották őt többedmagával a Tattersallba.

(Lóvásár, lóversenyek helye a Kerepesi úton. Ma az

Aréna Pláza található a helyén.) A mai Royal Szálló

konyháján mosogatott, és egy német katona csizmáját nem suvickolta eléggé fényesre. Akkora

pofont kapott, hogy fél fülére megsüketült. Meg is kapta a német államtól a jóvátételt. Nem kis

pénzben. Amit az egészségügyben, becsülettel elvégzett munka utáni nyugdíjjal együtt János

Hoffman, a kedves férj, testvéreim apja elcsaklizott tőle.

Idegei kezelésével éppen benyugtatózva, szanatóriumi kezelése alatt íratott vele alá egy

papírt. Ezzel lehetővé vált férje számára, hogy ő kapja beteg felesége helyett annak összes

járandóságát. Révész Ilona csak később jött rá, hogy nemcsak betegsége idejére szólt az, amit ő

aláírt. Állítása szerint ezt már nem lehetett visszacsinálni. Itt telt be a pohár, és vált el közel

155

harminc év házasság után, hatvan akárhány évesen. Elölről kellett

kezdenie új lakásának teljes berendezését, a fakanáltól, a mosógépig.

Férjének sikerült teljesen kisemmiznie, nem csak őt, de még a gyerekeit

is. Mindene ott maradt gyermekei apjánál, közösen vásárolt házukban. A

sors Janek Hoffmanak sem maradt adósa. Alzheimer kórban, teljesen

elhülyülve, öcsém által finanszírozott idősotthonban végezte.

És végül Shevy, a húgom, aki hiába szívott füves cigit, hiába volt

látszólag szeretettelen a kisfiával, hazajövetelem előtt így búcsúzott

tőlem:

Az én lakásom, és frizsiderem ajtaja mindig nyitva áll

előtted!

Testvéreim (írásjelek nélkül)

Testvéreim vagytok

és mégsem vagytok azok

Mert anyátok tőlem

valamit ellopott

Nem nőttünk együtt

mint gyerekek

én a szüleimmel voltam

Talán nem eleget

A szüleimmel...

Akik az életre adtak példát

Hogyan élje meg az ember

a saját sorsát

Távol éltünk sokáig

egyik a másiktól

S mikor először találkoztunk

Már jócskán itt volt

a fránya felnőttkor

A sors fintoraként

más nyelven beszélünk

Ám lelkünkben mégis

egy húron pendülünk

És ha most elolvasnátok

ezt a verset

Lelkem, és szavaim

Hogyan is értenétek meg? 1998. augusztus 31.

156

KILENCVENES ÉVEK

Tériszonyom ledolgozása

Egyesek azért álmodnak repüléssel, és zuhanással, mert tériszonyuk van, így akarják

leküzdeni félelmeiket. A repüléssel lerázzuk magunkról a mindennapok súlyos terheit. Magasan

szárnyalni vágyakozást is jelenthet valami után.

1990–ben elkísértem az egész hetedik osztályt, az akkor még virágzó, osztrák Safari

parkba. A sok látnivaló után a gyerekek boldogan, és önfeledten kezdtek lecsúszkálni a

drótkötélpályára erősített kötélen. Amikor Judit lányom meglátott a sorban állók között, dühösen

förmedt rám, hogy ne égessem őt a többiek előtt.

Tudnod kell:

Férjem mindig csúfolt egy nehéz fizikai igénybevételt jelentő meredek megmászásánál,

hogy tornából felmentett maradjon csak lent. Annyi kudarc, kigúnyolás ért ügyetlenségem,

sutaságom miatt, hogy a sok egyes osztályzatot megspórolandó, tornából valóban fel voltam

mentve. Még megtartani sem voltam képes magamat a kötélen, nemhogy felmászni rajta. Ez

párosult egy nehezen elviselhető tériszonnyal, ami sok érdekes látnivalótól fosztott meg.

Első felvonás 1990. június

A Pesterzsébeti Csili Művelődési Házban akkor végeztem ama bizonyos első Tréninget,

két egymást követő szombat, és vasárnap. Az első hétvége utáni hétköznapon volt a Safari

parkos kirándulás. A Tréningről majd a későbbiekben.

Judit egyik fiú osztálytársa udvariasan maga elé engedett, és megéreztem rajta, hogy ő is

fél. Mai súlyomnál jó harminc kilóval könnyebb testemmel a magasodó fahasábokra léptem.

Erről kellett lábaimat a lógó kötélen levő hurokba akasztva, a vastag kötélbe kapaszkodva,

elrugaszkodni az erőpróbát jelentő drótkötélpályán. Fogalmam sincs, hogy a félig elvégzett

Tréning hatására, vagy a fiú előtt bátornak, és könnyednek akartam mutatni magam, mit sem

törődve a fentiekben vázoltakkal, boldogan sikítva siklottam lefelé.

Mennyei élmény volt!

Következzen a második 1991 nyarán

Az Alpok lábánál fekszik Magyarország legtisztább levegőjű, szubalpin klímájú

települése: Velem. Ezért él itt – amikor csak visszavonulhat – Törőcsik Mari, a Körhinta c. film

felejthetetlen színésznője.

Velem község a Kőszegi–hegység tövében megbúvó 350 fős település. Életét mindig is a

falut körülölelő hegyek határozták meg.

A terület éghajlatát is a zegzugos vonulat alakította. Az erdővel borított hegyek fekvése,

magassága, az itt fakadó számtalan forrás együttesen idézi elő az enyhébb teleket, a hűvösebb

nyarakat, a magas páratartalmat – együtt alakítva azt a gyógyhatású szubalpin klímát, amely

elsősorban a légúti megbetegedésekben szenvedők klimatikus gyógyhelyévé emelte Velemet.

Ide szerveztek valamilyen önismereti kurzust, ahol úgy éreztem, ott a helyem. Már az

odautazás is profin lett megszervezve. Minden Pestről induló autótulajdonos vitte magával nem

157

autós társait. Vissza ugyanígy. Megtanultam aszfalthoz szokott városiként mezítláb járni az

erdőben, a mezőn, és mégsem léptem semmibe. Óriási élmény volt megtapasztalni talpammal a

cipő nélküliség fenséges, természetes állapotát. Séta közben először láttam életemben működő

vízikereket, melynek segítségével lisztté őrölték a búzát. Régmúlt időket idéz a falu határában

álló vízimalom, a molnármesterségnek állítva méltó emléket. A Szerdahelyi patak mentén épült

malmok közül ez az egyetlen, ami fennmaradt. A levéltári anyagok 1568–ban említik először. A

legenda szerint Mátyás király, amikor Bozsokon vadászgatott, e malomba is betévedt. A ma is

működő malom ipartörténeti műemlék.

Kirándultunk a Velemi hegyre.

Velem felől közelíthető meg legrövidebb úton az egyedülálló panorámát mutató Írottkő,

amely 882 méterével a Dunántúl legmagasabb hegycsúcsa. Velem felett magasodó Szent Vid–

hegy tetején, a szombathelyi természetjárók emelték a felnagyított kéktúra jelvényt.

Hagytam a társaimat előremenni, tudtam, az én lusta tempóm nem nekik való. Ahogy

Sárosi Kati énekelte valaha: Lassan bandukolva, tovább, tovább. Mire felértem, ők már javában

hallgatták a tréner magyarázatát. Nem vártam meg a befejezést, gyorsan körbenéztem a

látnivalókat, és a többieket elhagyva elindultam visszafelé. Igyekeztem pillantásommal elkerülni

a meredek utat lefelé. Nem akartam tudni a látvány láttán előretörő tériszonyomról. Miközben

nem volt könnyű csak az emlékezetemre hagyatkozva figyelni, valóban erre jöttem–e?

Igen itt áll őrként, – mint dragonyos a vártán – ez a magányos, szelektől meggyötört,

különleges fa. Mellette mementóként, a természet gigantikus erejét hirdetve a villámsújtotta,

évgyűrűk sokaságával kettészelt, halálában is méltóságteljes óriás. Itt a tisztás, aminek zöld

bujasága megállásra serkentett. A feszült figyelemtől, hogy beazonosítsam az ismertetőjeleket,

az izgalomtól, nehogy eltévedjek, és az egyedülléttől már testem minden intim részén folyt a víz

rólam.

És ekkor kísérőmül szegődött valaki!

Megérezte, hogy társra vágyom, és elkergetette mellőlem a félelem démonát. Hihetetlen

kommunikáció alakult ki köztünk. Mint E.T. a földönkívüli, és a földi kisfiú között. Kedvesen

duruzsolt a fülembe:

Nem kell félni! Itt vagyok veled! Nem történhet semmi baj!

Megszűnt minden körülöttem. Csak az út volt, és mi ketten. Mikor kiértem az erdőből az

aszfaltútra, búcsúzóul tett egy tiszteletkört a fejem körül. Szinte elköszönt tőlem!

A hatalmas lódarázs hangosan zümmögve visszarepült a fák közé!

Harmadik felvonás Bazilika 1994. augusztus 4

Éreztem, hogy a nagy erőpróba még hátra van! Csak az alkalom kínálkozott nehezen. A

Biblia szerint mindennek rendelt ideje van. Most is ez történt.

Lajával sétáltunk a Bazilika környékén, majd visszatértünk a parkolóhoz. Nekem

eszembe jutott, hogy soha nem voltam még fent a Bazilika tornyában. Kőlépcső vezetett felfelé,

megváltottam hát a belépőt. Az én párom azt mondta, annyit hordta már ide a külföldieket,

menjek csak egyedül. Ő itt lent az autóban megvár.

Gyanútlanul elindultam felfelé.

Addig nem is volt semmi baj, míg tartott a lépcső. Mikor vége lett, egy hatalmas

helyiségbe jutottam, ahonnan továbblépve egy ajtón kellett átmenni.

158

Kisgyerekkoromtól irtózom a fenyegetően fölém tornyosuló gigantikus méretektől.

Legyen az szobor, kép, építmény, bármi. Ha méreteivel túlmegy az én elviselhetőségem határán,

a tériszonynál kínzóbb, megmagyarázhatatlan, rossz érzés lesz úrrá rajtam.

Mikor az ajtón ki, vagy be, vagy nem is tudom be/kiléptem, a felújítás alatt álló

felállványozott kupola nyomasztó mérete, a belépésemkor felröppenő galambok szárnysuhogása,

elegendő volt ahhoz, hogy a visszafordulást fontolgassam. Mindezek betetőzéséül, már csak hab

a tortán, hogy a kiskorom óta utált csigalépcső spirálja sunnyogott felém. Ez meg kicsi, keskeny,

égbemenő volta miatt verte ki nálam a biztosítékot.

Feltettem lábamat az első lépcsőfokra, és éreztem, hogy a tériszony, a pánik, a gigászi

méretektől való félelem, a fekete kovácsoltvas, keskeny csigalépcsőn való felfelé menés

megtorpanásra késztetett.

Szentséges ég! Ha ide felmegyek, vissza is kell jönnöm!

Közben jókedvű fiatalok igyekeztek felfelé, az utat már megjártak jöttek lefelé, és a

mindkét irányból jövők kerülgettek engem. Ha a tanácstalanságot, a félelmet egyazon szoborba

öntik, biztos rólam készül a gipszminta!

Mit gondolsz ezek után visszafordultam? Hát nem ismersz még?

Valami titokzatos hatalom elindított a fekete, keskeny, kovácsoltvas lépcsőkön. Nem

mertem se jobbra, se balra nézni, mereven bámultam az előttem következő lépcsőfokot. Lábaim

remegtek, gyomromat görcs gyötörte, szám kiszáradt. Nem volt olyan testrészem, ahonnan ne

csorgott volna félelmem testnedve. Több emelet megtétele után éreztem, na, ez már meghaladja

a képességeimet. Feladom! Idáig feljöttem, tőlem ez is nagy előbbre jutás. Kész. Megyek vissza.

Ekkor jött lefelé egy férfi. Ma sem tudom milyen nyelven magyarázta el, de nem

magyarul, az biztos! Szóval bíztatott, ne menjek lefelé, már itt vagyok a célnál! Pár lépcső, és

kijutok a teraszra, ahol fenséges a panoráma!

Kapaszkodva, lelkemben nyüszítve, fogaimat összeszorítva, nagy levegőket véve, tovább

mentem. Gyönyörűségesen szép látvánnyal jutalmazott az ég! Láttam a kerület háztetőit, sőt,

még a Rókus kórházét is. Match Box méretűnek látszó autónkban ült az én drága férjuram,

nyitott ajtónál, csak hosszú lábai látszottak. Hiába fütyültem, kiabáltam. Boldogságomban

elfelejtettem, hogy a belváros hangzavarában, ekkora távolságból odalent lehetetlenség

hangomat meghallani. Mire a visszautat megtettem, és lelkendezve meséltem a

megpróbáltatásaimat, szokásos szlogenjét kaptam tőle:

Na látod! Tudsz te, ha akarsz!

Hát igen! Csak ennyi volt. A harmadik felvonás végére eltűnt a tériszonyom!

125. Kérlek azon élményeidet írd le, melyek olvasás közben jutottak eszedbe.

126. Mi az, amin még dolgoznod kell?

127. Mi tart vissza?

Nem tudni sokkal jobb, mint a legrosszabbat tudni

S bár írva vagyon a sorsnál, hogy hol talál halálod,

Menj csak, nem tudhatod, halálod hol találod.

159

Egy másik tréningen megismert, újdonsült barátnőm kölcsönbe kért valamilyen

olvasnivalót, és a 87. sz. kérdésben említett Bernie S. Siegel: Szeretet, gyógyítás, csodák c.

könyvet vettem le a könyvespolcról. Ne kérdezd, miért. Szintia makkegészséges volt!

Ez a Bernie Siegel akkoriban nagy hatással volt rám. Megszüntette a betegektől

elválasztó íróasztalát. Egymás mellett ültek beszélgetés közben. Képes volt kopaszra

borotváltatni a fejét, hogy a kemoterápiára kényszerülők ne érezzék rosszul magukat a

beszélgetés során.

Szintia beleolvasott, majd visszaadta, hogy ez neki nem kell. Még szégyelltem is magam,

hogy ez csak nekem tetszett, miért akarom pont ezt odaadni?

Apja, a jól menő orvos megengedhette magának, hogy tehetséges, táncosnő feleségét ne

engedje dolgozni. Otthon marasztotta, hogy háziasszonyként „élvezze” a jólét adta összes

lehetőséget. Éppenséggel ebbe az otthonlétbe is bele lehet halni.

Az elkényeztetett, szülők szemefénye Szintia luxus körülményeit tálcán kapta gazdag

szüleitől: rózsadombi lakás, plusz nagymamától örökölt lakás, autó, nyaraló, külföldi utak,

önálló vállalkozás, gyertyafényes vacsorák, hétvégi szállodai együttlétek a kedvesével, mindez

nem volt elegendő, hogy szeresse önmagát, és az életét. Semmiért sem kellett megküzdenie.

Rögeszmésen ragaszkodott a számára tökéletes partnerhez, és nem volt hajlandó más lehetőséget

figyelembe venni. Az oltár előtti újbóli igen volt legfőbb célja életének. Ezért építeni nem,

csupán rombolni volt képes. Önmagát.

Sok ember a pokolért oly nagy árat fizet, hogy a mennyországot a feléért is megkaphatná!

Mindnyájunknak megvan a maga külön pokla, és a saját poklát mindenkinek magának kell

elszenvednie. Soha senki nem oszthatja meg vele. Sem Isten, sem az ördög nem akar

konkurrenciát. Ezért kerülünk mi, emberek, a senki földjére.

Lucifer – a Sátán, irigysége, és gonoszsága miatt vettetett ki a mennyországból. Nagyon

erős angyal volt, akinek bukása után is olyan hatalma van, amely meghaladja a mi szerény

megértésünket. Ahogy az elutasított gyermek gyűlöli a szülők kedvencét, úgy gyűlöl, és használ

bábuként minket, Isten szeretett gyermekeit. Minden ember, akit megront, minden lélek, amelyet

elragad, számára győzelem: mintha az öklét rázná Istenre. Tudja mi váltja ki hiúságunkat,

mohóságunkat, bujaságunkat, kegyetlenségünket. Ismeri kicsinyes vágyainkat, egyéni

gyengeségeinket, félelmeinket. Még azokat is, amelyekről talán mi magunk sem tudunk. Titkaink

ismeretében – ezernyi csapdát állítva utunkba – megalkotta a kísértéseket mindegyikünk

számára. A sötétségbe térített embernek olyan poklot alkot, ami annak a legelviselhetetlenebb.

Teljessé téve győzelmét, áldozatai szenvedését a végsőkig fokozza.

A félelem a legnagyobb ellenség, és a remény a legjobb fegyver a betegséggel szemben.

Ha a remény él, a félelem talán halott, ha valaki az eszét használja, nem az agyát. A félelem az

agyban keletkezik, és nincs annál félelmetesebb, amit az agy képes megalkotni. Az emberi agy

egy négydimenziós labirintus. Mindenki járt már ott, mégsem ismeri senki az utat.

Szintia agyában létrejött szomorúság búvópatakként járta át testét. Titkos belső rekeszben

őrizte saját luciferi démonát, mely csapdába ejtette tulajdon testében. Úgy kapaszkodott a

fájdalomba, ahogy egy fuldokló markolja a mentőövet. Fogalma sem volt, hogy önmaga által

tönkretett teste, és szelleme kamatostul visszafizeti a rút cserbenhagyást, és a végén őt is

megsemmisíti.

Mániákusan visszatérő rögeszméje először gondolat tüskéket szurkált az agyába, majd

léket fúrt magának a koponyájába. Tumorrá növekedve lassan előbbre somfordált a

160

rejtekhelyéről. Zsákmányra éhesen leharapta Szintia egyik mellét, végül a fejében ütött tanyát.

Onnan már mozdíthatatlan volt.

Minden börtön kapuja megnyílik egyszer, de aki önmagát zárta be, sohasem szabadul. –

tanít Szepes Mária.

Drága Szintia! Most, hogy a jelenemben múlttá váltál, fontosabb lettél, mint amikor jelen

voltál!

A kísértés

Az emberben, aki egynek tűnik, nemcsak egy személyiség rejtőzik, hanem annyi, ahány

magatartásformával rendelkezik.

A kábult álomba merült léleknek megszűnik az a képessége, hogy új üzeneteket,

élményeket fogadjon be. „Lelki szegény” korunkban, úgy tűnik, mintha a lélek csupa

komplexusból, és neurózisból állna. Pedig a módszerekben nem válogató, mesterségesen

csendesre lenyugtatott lélek tavában, különböző szerepszemélyiségek léteznek, akik ösztönöznek,

és boldogítanak, ám meg is osztanak minket. Egyre növekszik azon klinikai betegek száma,

kiknek szenvedése hihetően demonstrálja, hogy lelkükben több személyiség működik, és vannak

olyanok is, akiknek agyát megmérgezi a megszerzett tudás, amelyet nem képesek megemészteni.

Az elme megbomlik, mikor nem tud mit kezdeni a belétáplált tudással.

Itt emlékeztetlek arra, hogy milyen, és mekkora erők hatnak a világban, melyek a mi

lelkünk mélyén is megtalálhatóak. Amikor lelkünk legmélyéről felbukkannak, onnan mindig

valamilyen üzenetet hoznak. A legfélelmetesebb üzenethozó, akit az emberiség felismerése óta

igyekszik elűzni: az Ördög, a Sátán, aki kígyó képében jelent meg a paradicsomban, és a tudás

fényét jelenti.

Hamvas Béla azt mondja: ami az emberben megborzong, az éppen a legnagyobb. Az

Ördög elől nem kell kitérni. Sőt. Oda kell menni hozzá, és meg kell ismerni. Aki az Ördögtől nem

fél, attól fél az Ördög.

Intelem, parancs, tilalom sohasem érinti meg az ember bensőjét. Lelkifurdalást szül, és

újból, és újból elfojtja azt a tudást, hogy ez rólam, rólad szól. Minden elfojtás azt fejezi ki, hogy

bensőnkből nem engedjük a tudat szintjén megjelenni „rosszabbik énünket”. Nevezzük őt

szerepszemélyiségnek, akit ez az elfojtás arra kényszerít, hogy a tudat szintjéről mélyebbre

húzódjon vissza, ott pedig kísértetté válik. A tudat ettől kezdve félni fog attól, hogy ez a kísértet

visszatér az ő szintjére, és megrémiszti. Az elfojtott terület tartalma mindig egy

szerepszemélyiség!

Az Ördög a minőséget ellenőrzi, kezével int, megállítja a fejlődést, és arra késztet, hogy

még mélyebbre nézzünk önmagunkban. A tudatalatti energiák teljes felszabadításának

előfeltétele: azok megismerése.

A kereszténység tanítása szerint a test, és szellem ellenpólusai egymásnak. A keleti

filozófia a szexuális, és spirituális energiák közötti kapcsolatot hangsúlyozza. A szexuális

egyesülés eszköz arra, hogy a test energiával telítődjön. A szexuális ösztön, és energia az egyik

legnagyobb hajtóerő. A tradicionális keresztény vallás szerint a testi vágyak egyenlők a

Gonosszal, a Sátánnal.

161

Isten a már bennünk lévő, korábban szerzett ismereteket gerjeszti fel szívünkben, és így

ébreszt bennünket. Ha Isten ébreszteni akar a múlt emlékeinek felidézése által, ne utasítsd el

közeledését. Tudomásul kell venni, hogy a holnapi nap nincs megígérve, ezért a mának óriási

jelentősége van. Kegyelmi idő ez, alkalom arra, hogy döntéseket hozzunk bűneink elhagyására.

Van terved arról, hogy milyen sorrendben, és mikor vetkőzzük le a régi élet szerint való

óembert?

A személyiség teljes harmóniájához elengedhetetlenül szükséges az erények elsajátítása.

Ehhez a bűnök megismerése is hozzátartozik. A jó, és a rossz ellentétének feldolgozásakor

személyiségünk árnyoldalaival, és a világ bűneivel kényszerülünk szembesülni. A Sátán, az

Ördög, az alvilágot jelképezi. A lényeg itt mégsem ő, hanem a próbatétel.

A Sátán támadáspontja: az ember értelme. Ha ő uralkodik szellemünkben, a gonosz

uralma alá kerülünk. Az embert ösztönei hajtják, ám értelménél fogva képes ösztönei felett úrrá

lenni. Részeg öröm, hiú becsvágy, olcsó siker, mámoros önimádat csak izgató láz, és erőt

emésztő mámor. Lobogó görögtűz, mely vakít, és nem melegít. Nincs benne életteremtő

misztérium. Tulajdonságaidat egymás elleni lázadásra kényszeríti. A benned lévő szeretetvágyat

szenvedéllyé torzítja. Szenvedélyeink vállalása is személyiségünk része. A kísértés a

félelmetesnek tartott, és elfojtott indulatok felismerését, és vállalását jelenti.

Teljes örömnek tartsátok atyámfiai, amikor különféle kísértésekbe estek. Örömnek azért,

mert ezek a kísértések hitpróbák, amelyek a mi belső emberünk növekedését segítik elő. Mindenki

kísértetik, amikor vonja, és édesgeti a tulajdon kívánsága. Belső a kívánság, külső a kísértés.

Egyedül Te teremthetsz békét meghasonlott lényed egymással harcoló részei között! Mert

ezek a szörnyetegek mind saját képzeletedből nőttek ki. Aminek elkötelezted magad, amitől

borzadsz – saját fantazmagóriáid. Vedd vissza az Ördögtől sóvár képzeteidet, babonás

félelmeidet! Gyújtsd fel magadban a szellem nagy megvilágosodását! Képzeletedben cseréld át

az Ördögöt, és azonosítsd magad a szeretet Angyalával! Ingerült, türelmetlen, rossz

indíttatásaidat, amelyek taszítanak, távol tartanak embertársaidtól, transzformáld jó erőkké!

Ma békélj meg a te testvéreddel! Ma engedj a Lélek szavának, és indulj egy beteg

meglátogatására! Ma tagadd meg hirtelen haragodat! Csak a haragot halaszd holnapra, a

megbékélést soha! Sok – sok apró ügyünk van, mely munkálja a nagyot, alakítja, formálja, érleli,

sőt felépíti, megalkotja. Olyanokkal tegyünk jót, akik nem tudják azt viszonozni, olyan

cselekedeteink legyenek, amelyek viszonzását nem várjuk el. Isten célja, hogy áldást örököljünk,

és ezt az áldást továbbítsuk embertársaink felé. Vegyük, észre azokat az embereket, akik

szűkölködnek a szeretet nélkül, akik magányosak, reménytelenek, céltalanok.

Iszonyú a kísértés... a jóra!

Még a legnagyobb ganéj – amin keresztül megyünk – Istent dicséri. Isten a hamuból is

szépséget varázsol,, és az ördög nagyon gyűlöli őt ezért. (Crystal McVea: A mennyországban

ébredtem)

162

Akkor most evezzünk egy kicsit más vizekre. Idézet Bálint Mihály:

Az orvos, a betege, és a betegség

c. könyvéből:

Az általános orvosi gyakorlatban a leggyakrabban alkalmazott „gyógyszer” az orvos

maga, egyetlen orvosi tankönyvben sem találunk irányelveket arra vonatkozólag, milyen

adagolásban írja elő az orvos önmagát.

A kiképzésük által kondicionált orvosok elsősorban a szomatikus diagnózisra gondolnak,

minden esetre én nem ismerek egyetlen olyan kórházat sem, ahol annyi figyelmet szenteltek volna

a beteg pszichológiai szükségleteinek, mint mondjuk, szabályos bélműködésének.

Akik valamely ok folytán nehéznek találják, hogy életük problémáival megbirkózzanak,

ezek elől a betegségben keresnek menedéket. Számos esetben a gyermek betegsége egyszersmind

a szülők betegségének tünete is. A betegség valódi oka nem a gyermekben rejlik, hanem az anya–

gyermek viszonyban, amely nem fejlődött egészségesen.”

Bálint Mihály számomra legfontosabb megfigyelése: ha beteg a gyerek, gyógyítsd az

anyát!

Mindig az anya a kályha, ahonnan el lehet indulni!

Testi tünetek: a lélek rejtjeles üzenetei

Prof. Dr. Bagdy Emőke, és Váradi Tibor előadása

Nyitott Akadémia

Őseink már évezredekkel ezelőtt is sejtették azt (Jób könyvében is olvashatjuk), amit mi

csak napjainkban kezdünk elfogadni: hogy a testi tünetek, betegségek kialakulásában lelkünk

alapvető szerepet játszik. Mára külön tudományág tárja fel a megzavart testi funkciók pszichés

okait, és kutatások igazolják, hogy a lelki problémák a szervezet védekező rendszerét számos

ponton gyengíthetik.

A lélek, amikor szorult helyzetben van, és szenved, sokszor csak a test nyelvén tudja

kifejezni magát. Ilyenkor a különböző kellemetlen fizikai tünetek, és betegségek arról adnak hírt,

hogy valami odabent megrekedt, fáj, feszít, nem működik –, és változtatni kellene. A megjelenő

tünetek tehát csak jelzik az igazi problémát, így azok "gyógyítása" önmagában nem jelent

megoldást. Valódi eredményt csak akkor érhetünk el, ha feltárjuk a betegség kialakulásában

szerepet játszó lelki okokat, és azokat kezelve jutunk el az igazi megoldáshoz.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy ez az egyik legizgalmasabb téma, ami valaha terítékre

került a Nyitott Akadémián, hiszen tulajdonképpen arról van szó, hogy minden egyes lelki

eredetű tünet vagy betegség egy–egy megoldandó rejtély. Meg kell fejteni, honnan ered, mi van a

mélyén, miről akar a lélek hírt adni ilyen módon – ha pedig a rejtjeles üzenetet sikerül

dekódolnunk, s az így kapott tanácsot meg is fogadjuk, akkor a tünetek által előidézett

szenvedéstől is megszabadulhatunk.

Részlet Pál Ferenc – Belső utakon című, hamarosan megjelenő könyvéből:

Azt mesélte nekem egy idős jezsuita:

163

Tudod, Feri, már negyven éve Japánban éltem, amikor megkaptam a diagnózist, hogy

rákos vagyok. Leültem, és arra gondoltam: végül is hatvan évet éltem, az nem is kevés, de azért

ez a betegség mégis rettenetes probléma.

Már bent feküdt a kórházban, amikor egyszer csak feleszmélt az ágyában, és azt mondta:

Én azt gondolom, hogy a rák nem probléma, hanem egy titok. Ha problémaként nézem, akkor

megfeszítem az összes erőmet, és végül mégis veszítek. Ha problémának tartom a rákomat, akkor

gyűlölöm, és utálom, megpróbálom kiszakítani magamból, hogy megint egészségesen tudjak élni.

Ide a sebészkést! Ez így nyilvánvalóan zsákutca lesz. Én azonban úgy gondolom, hogy ez nem

probléma – ez egy misztérium. Ha pedig egy misztériumról van szó, akkor meg kéne nézni, hogy

mi is ez. Ha ez egy titok, akkor rá akarok csodálkozni – azért valami gyermeki maradt bennem

hatvanévesen is! Azért a titkok érdekelnek! Bontsuk ki ezt a misztériumot!, és azt mondtam,

nahát, rák, ha jönni akarsz, akkor gyere! Tudom, hogy a mélyedben rátalálok valami kincsre, az

életemnek a titkára!

Ahogy ez a szemléletváltás végbement benne, az orvosok legnagyobb csodálatára néhány

hónapon belül teljesen meggyógyult. A gyógyulása óta több mint húsz esztendő telt el, ma már

elmúlt nyolcvanéves. Addig, amíg problémának tekintette a rákot, nem sok esélye volt. Amikor

azonban azt mondta, hogy ez a rettegett daganatos betegség az ő életének a titka, egyszer csak

minden megváltozott."

A betegségekre általában úgy tekintünk, mint sorscsapásokra, melyek az egyik emberre

váratlanul, s igazságtalanul lesújtanak, míg a másikat éppoly érthetetlen módon megkímélik.

Ráadásul a betegséget a legtöbben olyan zavarnak fogják fel, melyet a lehető leghamarabb meg

kell szüntetni, hogy aztán továbbra is ugyanúgy élhessenek, mint korábban. Holott a "betegség"

az egész ember zavara, diszharmóniája, nemcsak a testé. S egyben persze felhívás is az eddig

követett út módosítására, a gondolkodás, és az életmód megváltoztatására.

Betegségünkben, kellemetlen testi tüneteinkben tehát elsősorban nem belső ellenséget

kellene látnunk, sokkal inkább segítőtársat. A lélek nemcsak azt jelzi, hogy rossz helyen vagyunk,

helytelen irányba tértünk, következésképp változtatnunk kellene, hanem a tünetek nyelvén azt is

megmutatja, hol a hiba, milyen mértékű, s mit kellene tennünk, hogy helyreállítsuk a belső

harmóniát. "Meggyógyulni" tehát nem azt jelenti, hogy visszaállítani a régi állapotot, hanem

sokkal inkább új útra lépni. Amíg ezt meg nem értjük, betegségünkön a legkiválóbb orvosok, és

gyógyszerek sem tudnak segíteni, mert lelkünk a tünetek nyelvén újra, és újra üzenni fog, hogy

végre tudomást vegyünk róla.

Az idő múlásával persze egyre nehezebb a dolgunk, mert ha a probléma tartósan fennáll,

a betegség krónikussá válhat, szerveink maradandó károsodást szenvedhetnek. Talán jobb volna,

ha ezt nem várnánk meg, s szóba állnánk pszichénkkel, mely talán már régóta küldi nekünk az

intő jeleket.

A lélek különleges nyelvének megértésében, lefordításában október 25–én Prof. Dr.

Bagdy Emőke, és Váradi Tibor lesz a segítségedre. Ha kísérődül fogadod őket ezen az úton, a

közös "nyomozás" eredménye egy olyan felfedezés lehet, amely közelebb juttathat Téged

harmonikus, egész/séges önmagadhoz.

2011. október 18–án kaptam ezt a meghívót. Ezt a megrendelést nem is adtam fel a

Világegyetemnek. Ebből is látható, Jung szinkronicitása ma is intenzíven működik!

164

Nálam sincs minden rendben, nálad sincs minden rendben, és ez így rendben is van. (Elisabeth Kübler Ross)

Thorwald Dethlefsen, és Rüdiger Dahlke

Út a teljességhez c. könyve: Krankheit als Weg = Betegség, mint út, arról szól, hogy a

tehernek érzett betegséggel a lélek üzen; semmi sem történik véletlenszerűen.

Már Jung sem hitt a véletlenekben!

E szerint minden betegség a lélekből ered, ezért pszicho–szomatikus, vagyis a lélekből

indul, és a testben fejeződik ki. (Psziché=lélek, szóma=test görögül.) Ha hallgat is a száj, de a

lélek szenved, a test kezd el jajgatni. A lélek felől a test felé ható fájdalomban az orvosnak a

beteg lelket is gyógyítania kell, nemcsak a kórt.

A könyvből sok betegség értelmezhető, lefordítható a test nyelvére. Hasznos kiindulópont

az önmegismerés útján. Betegség esetén, valamit lelki szinten nem fogadsz el, és a tudatalattidba

száműzöd. A betegség rákényszerít, hogy foglalkozz a tünet okával, így csak ideig–óráig lehet

halogatni a szembenézést. Ha nem kezeled az okot, akkor a tünet máshol, más alakban fog újra

felbukkanni. A lelkedbe befurakodó betegségtől felborul a lelked egyensúlya, akadályoz, és

megkötöz, ami ellen tiltakozni kezd a tested. A nyugati orvoslás nem engedi fel/beismerni, hogy

amit nem engedsz tudatosulni, az mind kijön tünet formájában. Évek múlva rád tör a betegség,

mely akkor született, amikor elfojtottad magadban a rengeteg keserűséget. Ekkorra őszintévé

tesz, és mutatja az utat.

Mindenki tele van hasznos tanácsokkal, hogyan kell gyógyítani a sebeket. Csakhogy

vannak sebek, amelyek nem látszanak, és olykor azok a legmélyebbek. Amikor a fájdalmainkkal

vagyunk elfoglalva, Istent is szem elől tévesztjük. A fájdalom kiköti a lelked, és vezeti, mint egy

medvét. A szárnyaidat akarja. De mihez kezd a lelked szárny nélkül? Amikor akar, repül

magasra, amikor akar, lejön. Ha ahhoz van kedve, sír, ha ahhoz, akkor dalol, vagy nevet. A

legtöbb madarat Isten arra teremtette, hogy repüljön. Ha nem repülhet, az a benne lévő repülési

képesség korlátozása. Isten téged úgy alkotott a saját képmására, hogy szeretve legyél. Számodra

az jelent korlátozást, ha úgy élsz, mintha nem szeretnének. Ha úgy élsz, mintha nem

szeretnének, az olyan, mintha levágnák a madár szárnyát, és megfosztanánk a repülés

adományától, és a fájdalom tudja a módját, hogy a szárnyadat szegje, és megfosszon attól, hogy

képes legyél repülni. Ha ez a fájdalom hosszú időn keresztül enyhítetlen marad, akkor színes

tollú madárként hamar a tyúkólban találod magad, és megfeledkezel arról, hogy a jó Isten arra

teremtett, hogy repülj.

Megtapasztaltam, hogy a lelki megbékélés milyen nagy segítség a gyógyulásban.

Tudod, hol van a világ legjobb gyógyszertára? – A testünkben. Kész varázslat. Mindent

elő tudunk állítani. Időnként hallucinogén szereket is készítünk házilag. Amikor alszunk, akkor

szándékosan, ha pedig fejbe vernek, megbetegszünk, vagy sokkot kapunk, akkor akaratlanul. Ez

az endorfintermelés, a boldogsághormonok leegyszerűsített magyarázata.

A hit erőt ad, a kétely lebénít. Gonosz dolog az embertől elvenni a reményt. (W. Churchill)

A remény hal meg utoljára. A remény nem más, mint a képzelőerő állhatatossága. Pál azt

írta a zsidóknak, hogy a remény a hit bizonyossága. A remény az élet szivárványa, az élet

igenlése. A reménytelenség halálüzenet, amit a testünknek küldünk. A test fájdalma semmiség a

lélek kínjaihoz képest. Ez az igazi pestis. Nincs szomorúbb látvány a megcsonkított léleknél.

A lélekre nincs protézis, sem implantátum!

165

Gyökössy Endre

Teológiát, és pszichológiát végzett, csodálatos, református lelkész volt Újpesten!

Önmagát pastoral – pszichológusnak mondta. Ő írta:

A lélektan nyomatékosabban tanítja a pszichoszomatikus, és a szomatopszichikus, a lelki–

testi, és a testi–lelki kölcsönhatást, hogy a test eseményei a pszichében is kifejezésre jutnak, és a

psziché eseményei a testre is hatnak. Kezdeti stádiumban a pszichoszomatikus betegségek

bizonytalan, úgynevezett "funkcionális zavarok" formájában jelentkeznek, s ezek hosszú ideig

eltarthatnak. Elgondolkoztató, hogy nyelvünk így fejez ki egy–egy testi–lelki nyomorúságot:

főnöke természetét igen szívére vette. Vagy: nem tudta lenyelni, "megemészteni". S egyszer csak

szívinfarktusa, strumája, vagy gyomorfekélye lett.

"Gyomromban a sok bánatot már eleget gyűrtem" írja Ady.

Akit becsületében megsértünk, elpirul. Mi köze a mondatnak az arcszínhez? Miért vezet

az állandó bosszankodás betegséghez? Miért van az, hogy egy énekesnőnek, akit kifütyülnek,

váratlanul megfájdul a torka, hogy a zongorista, ha nincs sikerélménye, a gépírónő, ha fél a

főnökétől, ínhüvelygyulladást kap?

Emlékszel Antal Imrére? Neki volt sikerélménye, mégis ki tudja, mi rándította görcsbe az

ujjait, ami ígéretes zongoraművész karrierjébe került?

Lelki feszültség, súlyos stressz hatás alatt/után, csomókban hull ki a haj, vagy súlyos

migrénes fejfájás jelentkezik.

1997 augusztusában

vörösleni kezdett a homlokom.

Majd jött hozzá a kínzó viszketés, az egész állapot egyre erősödött, és romlott. Az

elviselhetőség határát rég túlléptem, amikor már egyetlen hajszál is olyan viszketést

eredményezett, hogy húsig vakartam a homlokomat. Később a kezemen is megjelentek az

ekcémás foltok, és ekkor – több orvos után – eljutottam a Mária utcai Bőrgyógyászati Klinika

főorvosnőjéhez. Alapos vizsgálata után visszahúzódott fehér köpenye érinthetetlen bástyája

mögé, és kijelentette, hogy ez gyógyíthatatlan, tanuljak meg együtt élni ezzel a bajommal.

Dührohamot kaptam ettől a mondattól, mégis ez vezetett a megoldáshoz.

A tagadás önvédelmi eszköz, a lélek rezgéscsillapítója. A nyugalom felszíne alatt

hatalmas cápaként köröző düh, figyelmeztető jelzés a félelem leplezésére. A félelem érzelmi

válasz egy ismeretlen helyzetre, és ha egy félelemtől szeretnék szabadulni, a félelem a

szívemben lakik, nem pedig annak kezében, akitől félek. Miért vált ki belőlem indulatot egy

személy, vagy az, amit mond?

Azt tudtam, hogy az ekcéma kibékíthetetlen ellentétek, érzelmi kifakadások megjelenési

formája. Dethlefsen könyvében utána olvasva kiderült: bármely belső szervi zavar kivetül a

bőrre, és akármi történik a bőrön, a történés helye sohasem véletlen!

Albert Einstein szerint a véletlen nem más, mint Isten álneve azokra az esetekre, amikor a

Teremtő nem akarja saját szignójával ellátni tetteit.

166

A bőr nemcsak belső szerveink állapotát mutatja meg kifelé, rajta, és benne mutatkozik

meg minden átélt pszichikus folyamat, és reakció. A viszketegség azt jelzi, hogy pszichikai

szinten valami ingerel. Nyilvánvalóan nem vettem figyelembe, ezért szomatizálódott. Bizonyos

idő elteltével a bánat, a stressz által meggyöngült immunrendszerem a bennem dúló válság után,

nem tudta legyőzni a szervezetemet ostromló betegséget. Dethlefsen tanácsa arra bíztatott, hogy

tudatomban addig kaparjak, míg megtalálom, ami ingerelt.

Már a lelki bajaikkal hozzám járókat is nehezen fogadtam, mert szégyelltem, hogy vizet

prédikálva, bort iszom. Értsd: azt tanítom, hogy mindennek lelki oka van, és magamban nem

tudom ezt az okot feltalálni. Tanítványaimnak áprilisra ígértem, hogy tréninget tartok nekik,

addigra mindenképpen meg kellett gyógyulnom. A kiindulási pontom az volt, hogy ezt én

okoztam magamnak, tehát én is fogom elmulasztani. Februárra már, észrevehetően múlóban

voltak foltjaim, a viszketés is megszűnt. Többen kérdezték, mi történt?

Riporter ismerősöm ötletére rendszeresített emlékkönyv lett lélekpatkolói tevékenységem

referencia anyaga. Április 5–én, a tréning megtartása után, ezt írta – ma már barátnőm – ebbe az

Emlékkönyvembe:

Drága Judit! Nagyon köszönöm neked ezt a két napot, többet adtál nekem, mint

gondolnád. Még egyszer köszönöm, hogy megengedted azt, hogy lássalak kétségek közt,

ekcémásan, köszönöm, hogy feltártad előttem is a problémáidat. Csodálatos hatással volt ez

rám. Emberibb, elérhetőbb lettél számomra, és ez volt a legnagyobb ajándék.

Amikor ezeket a sorokat olvasod, hipp–hopp egyszerűnek tűnik az egész. Augusztustól –

februárig őrlődtem, gyötrődtem, és dolgoztam ezen. A felismerés kristálycsillára akkor gyulladt

ki agyamban, mikor feltettem magamnak a kérdést: mi történt augusztusban?

Akkor hagyta ott a fiam az elvált feleségének azt a lakást, aminek anyagi terheit

megkönnyítettem számukra, az államosított Olly cipőüzemért kapott kárpótlási jeggyel. Látod?

Ez is Anyukám túlvilági segítsége volt. Szóval ott maradt a lakás a menyemnek, és az

unokámnak.

Februárban felhívott egy hajdani ügyfelem. Te már tudod, hogy pont ekkor, ez nem a

véletlen műve, ugye?

Boldogan mesélte, hogy kis unokája már tud nyelni. Segítség nélkül. Úgy született, hogy

a légcsöve, és a nyelőcsöve rosszul fejlődött, ezért szüksége volt a külföldön elvégzett, életmentő

műtétre. Hálát ad a jó Istennek, hogy élete folyamán annyi pénzt összespórolt, hogy ezt jó

szívvel a fiának adhatta kis unokája operációjára.

Mikor letettem a telefont rettenetesen elszégyelltem magam. Képes voltam a húsig

levakarni a bőrömet, mert az unokámnak, és az édesanyjának ott maradt az a lakás? Óh te

boldogtalan, agyalágyult Hollódy! Azonnal adj hálát a jó Istennek! Köszönd meg az egészséges,

szépen fejlődő, okos unokádat, és azt is, hogy fedél maradt a fejük felett!

Amit nem mondtam el/ki, az a testemen keresztül talált utat magának. Van, hogy a test

betegségére van szükség ahhoz, hogy a szív meggyógyulhasson!

Pszichikus energiák

Minden, amit teszünk, minden gondolat, ami bennünk van, minden érzelem, amit

megtapasztalunk, lebontható tiszta energiává. Az életünk energia, amely űzi, keresi, hajtja

167

kicsiny világunkban a többi ember energiáját, és összeütközik vele. Az energia vonzza az

energiát, a szándék természeti erővé válik, és nem létezik olyasmi, hogy véletlen. (Tami Hoag)

Az energia különféle formákban adódik át a világegyetemben. Az élet bármely értéke

csak az adással szaporodik. Minden cselekedetem erőhatást vált ki, amely ugyanolyan töltéssel

tér vissza hozzám.

Minden rezgés a neki megfelelőt váltja ki, és egy másik, azonos jellegű rezgést erősít fel.

Minden a maga törvényei szerint fejlődik. A rezonanciának ez a törvénye azzal a

következménnyel jár, hogy azt vonzom, amit gondolok. A szellemi élet mennyei eredetű, a

magasabb rendű életet jelenti. Az anyag, és szellem közötti egyensúlyt helyreállítani csak az

képes, aki felhasználja a lélek rezgéseit. Pontosan úgy, mint a hang, a fény–és elektromos

hullámokat.

Csak akkor lehetséges a tanítás, ha van tanulás is. Tanulás az, ha én magam tanítom

valamire saját magamat. Az igazi tanulás: a lényemben szunnyadó tudásnak tevékennyé

ébresztése. Van bennem valami természetfeletti erő, ami érintetlen. Lehetőségeim határtalanok!

Agyam zsivajában tizenkétmilliárd sejt dolgozik – nekem!

Vissza Gyökössy Endréhez:

A psziché csak a pszichikus energiák jelentkezésekor érzékelhető. A mélylélektan kétféle

pszichikus energiát ismer: a helyzetit, és a mozgásit. Helyzeti energián azt az

energiamennyiséget érti, amit születésünkkor magunkkal hozunk. A velünk született (helyzeti)

pszichikus energiából valamennyi meg akar valósulni, és aktivizálódás közben válik mozgási

energiává.

Befelé, a tudatalattiba is áramolhatnak ezek az energiák.

Ha az energiák nem tudnak a tudatalattiból alkotó módon ki/fölszabadulni, befelé

robbannak. Önpusztítóan. Kifelé, a környezetet, a világot rombolva.

Előfordul, hogy valami nagy gyász, szenvedély, aggodalom, irigység, gyűlölet, félelem,

rejtett bűn igen sok pszichikus energiát köt le.

Ha valakinek 100 egységnyi pszichikus energiája van, s abból 50 egység szükséges

ahhoz, hogy titkát rejtegesse, magába fojtsa, a felfedezéstől való félelmét is leplezze, a

megmaradó 50 egység már nem elég arra, hogy úgy élje az életét, mint addig. Fáradékonnyá,

szétszórttá válik, sőt védtelenebbé a testi fertőzésekkel szemben. Valamiféle lappangó betegség is

fellobbanhat.

Kanadában, és Ausztráliában lefényképezik azt a bizonyos, gyanús, kis homályos részt a

tüdőben/gyomorban, és melléteszik az egészséges tüdőnek/gyomornak a fényképét. Majd

felszólítják a beteget, hogy heteken, hónapokon keresztül nézze az egészséges, ép tüdő, vagy

gyomor képet. Koncentrálja a figyelmét erre, csak az egészséges testrészre gondoljon.

Ha hívő, akkor imádkozzék, kérje az Urat. Nem hívő? Akkor higgyen a saját akarata, és

összpontosított figyelme szuggesztív erejében. Ő maga igyekezzen megjavítani testében a

betegséget, a homályos foltot. Az eddigi kísérletek szerint 85 %–a meggyógyul azoknak, akik ezt

vállalták. Ld. Agykontroll, Silva féle módszer.

A mélylélektan arra a következtetésre jutott, hogy pszichikus energiáinknak csak 20–

40%–át használjuk fel egy hosszú életen át, a többit még (vagy már?) nem tudjuk bevetni, ezért

kárba vész.

Ha ez így van, Jézus némely csodás tettét talán meg is érthetjük. Azt mondta a bénának:

"Megbocsáttattak a bűneid", "Neked mondom, kelj fel, fogd az ágyadat, és menj haza!" –, és az

168

hazament, vagy a sorvadt kezűnek: "Nyújtsd ki a kezedet! Erre az kinyújtotta, és meggyógyult a

keze".

Jézus felszabadította, mintegy felrobbantotta ezeknek az embereknek a tartalék pszichikus

energiáit, amelyek szétáradva tüstént gyógyítottak. Ami az emberben végbemehetett, az

valamelyest így érthető. Jézus a CSODA, aki hozzá tudott férni a psziché általunk

hozzáférhetetlen tartalékaihoz. Ezt sok hívő ember megtapasztalta már anélkül, hogy gyógyulása

menetét, hogyanjait értette volna.

Ha pszichénknek szinte alig felmérhető tartalékaihoz hozzáférhetnénk, s

felhasználhatnánk, mi mindenre lehetnénk képesek!

Amikor az orvos hivatástudata, őszinte emberszeretete, a beléje vetett bizalom, és a beteg

gyógyulási vágya találkozik, ott "pszichoterápiás erőtér" keletkezik.

Erre céloz Jézus, amikor azt mondja: "Legyen a ti hitetek szerint!". Ez azt is jelenti, hogy

annak mértéke, nagysága, vagy éppen hiánya szerint.

Selye János mondja könyvében:

Harcolj mindig, ha a cél nemes,

De ne állj ellen, ha nem érdemes.

Lélekpatkolás meg az idő

Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.

Az idő, amit a rózsámra vesztegettem... – ismételte a kis herceg, hogy jól az

emlékezetébe vésse.

Az emberek elfelejtették ezt az igazságot – mondta a róka. – Neked azonban nem

szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős

vagy a rózsádért...

Felelős vagyok a rózsámért – ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe

vésse.

Milyen érdekes Rónay György fordítása!

Női agyammal az én választásom „Az idő, amit a rózsádra fordítottál”, lenne. Ő úgy

tolmácsolta: az idő, amit a rózsádra vesztegettél. "Time is money" – az idő pénz. Úgy

emlékszem, ez a mondás nem a vén Európából került ki az amerikai kontinensre. Az idő, amiből

oly kevés van. Az idő, ami rohan. Az idő, amit nehezen tudunk jól beosztani, hogy mindenre

teljen belőle.

Drága Gyökössy Bandi bácsitól tudom: Az idő, amit megtanítanak a jövendő

pszichológusainak. Csak 50 percet szabad egy pácienssel foglalkozni. Írásain keresztül annyira a

szívembe zártam, mi sem volt természetesebb, mint személyesen felkeresni őt.

Őszintén elmondta az időből a saját gyerekeire jutott a legkevesebb. Mikor lelki

szolgálatot tartott, (értsd: éppen beszélgetett valakivel, aki kiöntötte lelke salakját) ajtaján tábla

figyelmeztette kicsi gyermekeit: Tilos a bemenet. Ezt máig is szégyelli. Megnyugtatásul

elmeséltem, hogy apósom – aki kiváló, és a hívekben nyomot hagyó, nyolc gyermekes,

metodista lelkész volt – hetvenötödik születésnapján (ld.: Zimre család története később) ismerte

169

be gyermekeinek élete legnagyobb tévedését, hetvenöt esztendejének summás gyónását: Drága

gyermekeim, bocsássátok meg nekem, hogy a hívők lelki élete számomra mindig fontosabb volt,

mint a saját gyerekeim! Azokra neki sem futotta az idejéből.

Lám milyen érdekes a magyar nyelv. Figyeld csak! Nem futotta az idejéből. Mert az idő

fut, szalad. Ezért mindig újat hoz, segít felejteni. Rohan az idő – énekelte Koncz Zsuzsa is régen.

Sárosi Kati egyik nagy slágere az volt: Lassan bandukolva. Ki bandukol ma már? Pláne lassan.

Én is hova jutottam a Kis hercegtől.

Hat esztendei gyönyörűséges korszakom alatt – amiről már olvashattál –nekem nem

számított az idő. Adhattam magamból, és az időmből annyit, amennyit beszélgetőtársam lelki

állapota megkívánt. Hálát adok Istennek, hogy nekem nem tanították meg ama bizonyos ötven

perces terminust. Csinálhattam úgy, ahogy az ösztönöm, lelkem, szívem diktálta. Az

Emlékkönyvembe írt bejegyzések tanúsága szerint szeretetteljesen, és hatékonyan. Amerikában

tanult pszichológus barátném az ottaniak profizmusával jellemezte tevékenységemet.

Akkor még nem hallottam Bert Hellingerről, csak felsejlettek bizonyos

törvényszerűségek. Hogy milyen drámai módon ismétlődnek az emberi sorsok.

Felismertem, hogy nem a család van elátkozva, hanem a nemzedékeken át visszatérő

viselkedésformával együtt járó események következtek be! Ennek megfelelően, ha a lány azt

hallotta az édesapja által elhagyott édesanyjától, hogy minden férfi, rusnya, szemét állat, vigyázz

lányom nehogy te is így járj! Akkor önmagát beteljesítő jóslatként, tudat alatt is az anyai

intelmek által gerjesztett félelem béklyójában fog viselkedni, hogy minél előbb túl legyen rajta.

Biztosítja magát, hogy el fogják hagyni. Hiszen már a nagymamánál kezdődött ez a dolog.

Dédszülőtől ükunokáig végig követjük a helytelen példát!

Szüleink a legjobb szándéktól vezérelve helyeztek belénk számos fals programot,

helytelen beidegződést, amit nekik is a legjobbat akarva adtak át a saját szüleik. Halottak terheit

halott teherként, felhasználatlan energiaként cipeljük, melyeknek súlya lehúzza az életünket.

Hogy befejezhessük a korábbi generációk elvégzetlen feladatait, nem szabad újra, és újra felülni

a Karma kerekére!

Nekem azt sem tanították meg, hogy a kliensnek saját magának kell megfogalmaznia, és

kimondania bizonyos dolgokat.

Aki beszél, vet, aki meghallgat, arat. (Perzsa mondás)

Megint Gyökössy Endre:

Laboratóriumi körülmények között pontosan kimutatták, hogy sokkal kevesebb pszichikus

erő kell a beszédhez, mint a türelmes hallgatáshoz, az empatikus odafigyeléshez. Az odafigyelő

hallgatás több energiát fogyaszt, mint a beszéd. Sokszor azért beszélünk, hogy

megkönnyebbüljünk.

Ha valaki egy óráig mondja, kijön belőle lelke összes szemete, és közben maga jön rá

élete megoldására.

Merítve a Jung féle Kollektív Tudattalanból, a Kozmikus tudást felhasználva mindenkivel

úgy beszélgettem, hogy papír, keménylap, toll volt nála. Eközben sorsát meghatározó mondatait

leírattam, majd visszaolvastattam vele. Mennyien akarták a kimondott szót már a leírásnál

megmásítani! Nem úgy vetette papírra, ahogy azelőtt kimondta! Pedig az jött a tudatalattijából.

Az első, az a fontos! Nem a szépített változat! Akkor már következhet a kérdés: miért

170

változtattál? Mire, és miért akarsz másképpen emlékezni? Figyelmet, és nagy koncentrálást

igényelt, hogy a szépítés ne sikerüljön. Együttléteink végére egy ánégyes papírlapon, saját

megfogalmazásában elolvashatta teljes saját anamnézisét. (Görög szó=Kórelőzmény. A betegség okainak

feltárása a beteg kikérdezése által. Ez jelenti a belgyógyászati vizsgálat egyik alappillérét. Az orvos célja a beteg kórtörténetének,

jelen panaszainak megismerése, és rögzítése)

Döbbenetes hatása volt!

Lélekpatkolás közben megtapasztaltam, törékeny váza az emberi lélek. Szóbeli ütlegektől

dermedten rengeteg fájdalom belefér, de egyszer csak, váratlanul, amikor senki sem számít rá,

megpattan, eltörik. Egy szó gyakran sorsokat változtat meg. Ha már kiosont a szádon, mielőtt

láncra verted volna, nem tűnik el nyomtalanul, hanem rezgéseket kelt. Mérhetetlenül erősebb,

mint a kard. A lándzsa a testet szúrja át, a rossz szavak a lelket. Kimondott szónak rabja vagy, ki

nem mondott szónak ura vagy. Ha a szavak mérgek, a „nem szavak”, a ki nem mondottak is

tudnak ölni, lassan – lassan elpusztítani. A szó nem tűnik el nyomtalanul, hanem rezgéseket kelt.

Azzal, amit mondasz, vagy teszel, bearanyozhatod, vagy tönkre is teheted a másik ember

napját. Szavakkal tetteket vásárolhatunk. Aki a szavak aknamezején óvatosan tapogatózva

okosan használja őket, hatalmasabb az uralkodóknál. Minden találkozásnál életerőt adhatsz, vagy

éppen elveheted a másiktól.

A másik emberre figyelés, a teljes önátadás képessége mellett kaptam még egy kegyelmi

ajándékot. Amikor én voltam zaklatott, és már nem mondhattam le a beszélgetést, legnagyobb

csodálkozásomra akkor is azt mondták, hogy sugárzik a nyugalom, és derű belőlem. Felelős

voltam, hogy harmóniát, jóindulatot, megértést sugározzak magam körül, mint egy leadóállomás.

Felelős voltam a „megszelídítettekért”!

128. Te ki/kikért vagy felelős?

Kegyelmi ajándék

A kegyelmi ajándékokban ugyan különbségek vannak, de a Lélek ugyanaz. Különbségek

vannak a szolgálatokban is, de az Úr ugyanaz, és különbségek vannak az isteni erő

megnyilvánulásaiban is, de az Isten, aki mindezt véghezviszi mindenkiben, ugyanaz. A Lélek

megnyilvánulása pedig mindenkinek azért adatik, hogy használjon vele. (Biblia, Pál első levele a

korinthusiakhoz 12:4)

A legnagyobb ajándék, amit embertársadnak adhatsz az, ha őszinte szívvel figyelsz rá. (Dr.

Richard Moss)

Hordozva magamban olyan értékeket, amivel másokat gazdagítok, tudatában voltam

küldetésemnek. Az emberek között áramló energia elfogadó szeretetem által megsokszorozódott.

Gondolataimmal, szavaimmal, tetteimmel a lelki megbékélés gyógyító ajándékát adtam tovább,

Istennel szövetkezve, és hozzá könyörögve. Imáim olyan eredményes meghallgatásra találtak,

hogy még a legateistább Isten tagadó is megtapasztalta.

Mert ahol ketten, vagy hárman összegyűlnek az én nevemben: ott vagyok közöttük. (Biblia,

Máté 18:20).

1995. december 29–én több mint húsz ember gyűlt össze nálunk, egy kis lélekmosdatásra.

Hogy ez mi?

171

Azt szoktam kérdezni, miért gondolod, hogy csak a

testednek van szüksége: tusfürdőre, testápoló balzsamra,

masszírozásra? Uram bocsá’ a léleknek is szüksége van

salaktalanításra. A lélekben is felhalmozódik a lelki bélsár

(bocsánat: a szar). Eltávolítása csakis, és kizárólag

kibeszéléssel lehetséges. Ez a kibeszélés lényege.

Amint a dátumból is látod, Karácsony után voltunk, én

akkor kaptam egy aranysárga Buddhát a fiamtól. Elemmel,

keljfeljancsi üzemmódban hangosan hahotázott. Fiatalabbak

kedvéért, a keljfeljancsi lényege, hogy labda formája

eredményeként billenés hatására mozog, és az elemtől hangot

kap.

Tehát huszonvalahány ember; férfi, és nő, fiatal, és

kevéssé fiatal ült egy hatalmas kört alkotva lakásunk legnagyobb szobájában. Mindenki szót

kapott, és a kibeszélés lehetőségét megragadva, könnyíthetett lelke magával hurcolt terhein.

Legnagyobb döbbenetünkre egy csendes pillanatban a Buddha – minden előzetes mozdítás

nélkül – hangosan felröhögött. Miután valamennyien a körben ültünk, senki nem nyúlhatott a

könyvespolcon levő Buddhához. Odamentem hát, hogy kinek a széke mozdíthatta meg a

parkettát?

Még oda sem értem, megint a sátáni kacaj!

Senki nem ült olyan közel a könyvespolchoz, ami indokolta volna a Buddha

hátborzongató felröhögéseit. Felemeltem, hogy nézzétek meg, csak akkor ad hangot, ha

megmozdul. Visszarakva elkezdtem billegtetni – az aranysárga Buddha néma maradt!

Látták rajtam, hogy én is megdöbbentem. A beálló csend sokszor hangosabb zaj, mint

maga a beszéd. Most még rémisztőbb volt, mert nem lehetett eldönteni, hogy valami

fenyegetőnek a kezdete, vagy netán a vége?

Megrendülten raktam vissza a megnémult Buddhát a könyvespolcra, majd leültem a

helyemre. Ekkor, és csakis ekkor, miután semmi mozgás nem volt, a Buddha harmadszorra is

jelzett. Akkor már nyugodt voltam, hiszen megértettem!

Körbenéztem a döbbent társaságon, és Zsuzsira nézve megkérdeztem:

Elmondanád a többieknek, mi történt két héttel ezelőtt, mikor nálatok voltam?

Igen. Először ebédnél ülve – ahonnan ki lehet látni a kerten át a kapura –

csengettek. Senki nem állt a kapuban. Kirohantam, de közel–távol sehol egy teremtett lélek. A

csengőnk mindig nehezen szól. Szél nem volt. Még idős anyósom is értetlenül csóválta a fejét.

Majd ebéd után beszélgettünk, és a másik szobából hangos csattanással landolt a földön a

könyvespolcról egy könyv.

És mi történt ez év Húsvétján?

Meghalt az András! – sírta el magát szegény.

Az én okos „neveltjeim” tanúbizonyságot tettek arról, hogy az igazi, bölcs tanító Mester

nem az, akinek a legnagyobb a tudása, sem az, akinek a legtöbb tanítványa van. Hanem az, aki a

legtöbb tanítványát teszi a bölcsesség mesterévé. Így teszik a tanítványok is bölccsé tanítójukat.

Egymás szavába vágva kérdezgették:

El tudtad engedni a férjedet?

172

Háát… nem nagyon. Itt hagyott! – már megint zokogott.

Mit gondolsz, hol van most?

Nem tudom, hát meghalt. – hüpögte.

Szerinted, hogy érzi magát, hogy se ide nem tartozik már, de oda sem engeded

tartozni, ahová menni akar?

Nem én mondtam, hanem a többiek. Elég sokan ahhoz, hogy Zsuzsi elgondolkodjon, és

az ő fejében is kigyulladjon a kristálycsillár.

Tavaszra már új párja bontogatta özvegysége páncélját. Azóta is együtt vannak.

Te, kinek lelke magasztosabb dolgok befogadására hivatott, Te megérted szavamat, és Te,

akinek lelke nem erre hivatott, nem kell, hogy értsél. (Eckartshausen)

Örökség

Az élet templomában kóvályog a halál,

mely itt tenyész

Imádkozz, és örvendj, ha sírva be –

majd békében kilépsz

Éld minden nap az ITT, és MOST örömét!

Találd meg az égi kegyelem gyönyörét!

Ahol a kincsed, ott a szíved –

Tudod–e?

És abból indul ki minden élet –

Érted–e?

Ami lényeges, az szemmel nem látható –

Érzed–e?

Hol az igazság? Benned, és bennem!

Hol az út? Bennem, és benned!

Hová vezet? Befelé!

1997. január 27.

A Tréning

Hiábavaló minden külső tanítás, míg fel nem ébred a benső tanító. (Vivekánanda)

Kívánságom teljesült. A Tréning Trénerének személyi titkára lettem. Annak az embernek,

aki mindannyiunkat önmagunk fölé emelt, aki sikerrel elhitette velünk, többre vagyunk képesek,

mint eddig, és a saját szintjére vitt föl, olyan magasságokba, ahová álmunkban sem gondoltuk

volna, hogy eljuthatunk.

173

Benne dolgoztam a Tréningben. Stábtagként megtapasztalhattam, minden egyes

alkalommal „ugyanazok” a seggfejek kérték ki maguknak a seggfejezést. Ugyanúgy elhangzott

minden alkalommal, hogy náci, érzéketlen, stb, ám mégsem élt senki a Tréning elhagyásának

pénz visszatérítéses lehetőségével. Arnold Schwarzenegger ír az EST–ről (Erhard Seminars

Training) – ről, ami főként az üzleti életben használatos önismeret–fejlesztő csoporttechnika.

Ráismertem a Tréning Trénerének trükkjeire, nyilvánvalóvá vált, honnan származik. Kit érdekel?

Az a fontos, hogy én mit köszönhetek a Tréningnek?

Talán mindazt, ami az eltelt, több, mint húszegynéhány évben történt velem. Sok olyan

dolgot, ami nagyon jó volt, és működött. Sok olyan dolgot, ami nagyon jó volt, és mindenkinél

másképpen működött, és olyan is volt, ami nem működött. Biztos. Ezekről nem hallottam.

Egyháznak nem nevezném a világszerte kiátkozott, vallásként bálványozott, Agymosó

elveit vallókat. Mikor később egy álláshirdetésre gyanútlanul jelentkeztem, a több mint száz

kérdésre válaszoló teszt kitöltése után felvettek. Csak a második hét után jöttem rá, hogy az

Agymosó elveit vallók kerestek munkatársat. Azonnal eljöttem.

Nem kérek tanácsot olyan embertől, akinek egyháza pénzért dolgozik. (Jodi Picoult)

Az ottani rossznyelvek szerint a Tréning Trénere, mikor még külföldön rakta le a Tréning

alapjait, tőlük is csipegetett a tudás fájáról. Ki is átkozták egy életre.

Felhasználtam a Tréning tapasztalatait.

Ami nagyon jó volt, és működött, ötvöztem saját elképzeléseimmel. Amivel nem tudtam

egyetérteni, azt elvetettem. Anyukám mindig azt mondta, csak jól kiásott alapokra lehet házat

építeni. Az alapok kiválóak voltak. Az elvetett magok szárba szökkentek, és oltalmat adó

tudásfákká terebélyesedtek. Hangsúlyozom, az alapok. Amikre építkezni kezdtem.

Ha először azt mondják, hogy ló vagy, felejtsd el. Ha másodszor is, gondolkozz el rajta!

Harmadszorra vedd meg a nyerget! – tanított nagy tudású Trénerem.

Akadályokat nem ismerően haladtam kitűzött céljaim felé, mikor több figyelmeztetést

kaptam. Elkapott a gépszíj, így el kellett gondolkodnom megújult viselkedésemen. Ekkor kaptam

egy jókor jött mondatot:

Jutka! Ne úgy menjél előre, mint egy tank! Úgy menjél, mintha virágos réten

lépdelnél Érted?

Te is érted?

Így a holnap mindig elrabolta a mát,

Én nem mertem élni, mert élni akartam;

Arany János: Mint egy alélt vándor

Ha gondolatban mindig a távoli jövőt tervezgeted, akkor a holnapon csüngesz, és

elvesztegeted a mát. Akkor legnagyobb ellenséged a várakozás. Ha mindig a holnapnak élsz,

mindig egy napnyira leszel az életedtől. Életed feláldozása árán építed életedet, mert általában a

"majd holnap" a hét legzsúfoltabb napja, a bolondok, a patópálok naptárában, észre sem veszed,

mily hiábavalóan telnek napjaid. Ám az idő vak, szótlanul figyel, és az ostoba emberen

kíméletlenül behajtja jussát. Midőn majd eljutsz végórádhoz, már későn döbbensz rá: a halogatás

174

életed legnagyobb vesztesége! Megfoszt minden mai naptól, elrabolja a jelent, miközben a

jövővel kecsegtet.

Egy dolog megismerni a múltat, más dolog dagonyázni benne. (Kenneth Auchincloss)

Nem az időnk csekély, hanem amit elvesztegetünk belőle. Nem rövidnek kapjuk az életet,

hanem azzá tesszük; nem szűkében vagyunk, hanem tékozoljuk! Te elfoglalt vagy, az élet siet.

Hamarosan megjelenik a halál, akinek akár akarod, akár nem, a rendelkezésére kell állnod. A

múlt nem tud megváltozni, de az érzéseid igen. Ha rettegsz attól, mit tartogat a jövő, és a múltból

igyekszel jövőt építeni, nem kerülheted el a jövőt azzal, hogy a múltat kergeted. Ha eltolod

magadtól a múltat, valamiképpen a jövő is vele megy. Ne révedj a múltba! A múlt gúzsba köti a

jelent. Sokkal kevesebb bátorságra van szükség ahhoz, hogy a múlton rágódj, mint hogy a jelen

arcába nézz!

A valódi boldogság a jelen élvezete, anélkül, hogy aggódva függnénk a jövőtől. (Seneca)

Soha ne éld úgy az Időt, mintha korlátlan mennyiségben rendelkezésedre állna! Nincs

aláírt szerződésed a jó Istennel! Tegnapod már beváltott csekk, holnapod csak egy ígérvény.

Csak a mai napot kezelheted készpénzként. Élj a jelenben, az ITT, és MOST–ban! Úgy éld meg

a pillanatot, hogy nem kevered bele a múltat, és nem aggódsz a jövő miatt! Élj a jelenben,

emlékezz a múltra, és ne félj a jövőtől, mert nem létezik! Mindig csak jelen van! A jövő a múlt;

mindig ugyanaz! Tegnap a ma is holnap volt. Ma van az a holnap, amit tegnap annyira vártál!

Tegnapjaiddal teremted a mát, mai gondolataiddal teremted holnapodat.

Az idő mindig legyőz! Megállíthatatlanul megy előre, és mire kimondod: ITT, és MOST

– már az is múlttá válik. Az a múlt, ami csak lesz, az máris jobb annál, mint ami jövő volt.

Minden napot úgy ölelj magadhoz, mint egy régen látott szeretőt, mert soha nem tér vissza! A

tegnapjaink rajta hagyják a jegyüket a mán. Néha az, ami tegnap történt, meghatározza azt, mi

történik ma. Vannak soha el nem feledhető tegnapok mindannyiunk életében.

Ami a sors kezébe van letéve, azzal tervezel; ami a tiedbe, azt ne engedd ki a markodból!

Mi a célod? Mire törekszel? Ha biztos jövőt akarsz, tanulj a múlt hibáiból!

Ha ellenállsz a múlt villámainak, és a jövő tüzének, akkor szárnyalj a jelen szelével!

John Dryden: Az boldog ember

Az boldog ember, és boldog csak az,

Kinek a ma, a most igaz,

Ki ép lélekkel látja át,

Holnap, rombolj csak, én már megéltem a mát.

Vihar tombol, ragyog a fény,

Vaksors: ha örömöm betelt, az már enyém.

A múlt fölött a Menny maga sem úr,

Ami megvolt, marad már változatlanul.

175

Személyi titkárként nem hétköznapi feladataim voltak. Emlékeztem a Maximban Barna

István mondatára:

Jutka, nekem soha ne mondja azt, hogy NEM. Ezt a szót én nem ismerem. Csak

addig dolgozhat itt, amíg a megoldáson töri a fejét, nem az ellenkezésen.

Megértettem. Itt még inkább érvényes volt ez a tanítás. Mondania sem kellett, tudtam

magamtól.

Nehéz volt megértetni az éjjel fél egykor telefonáló immár Főnököm Trénerrel, hogy

nekem családom van, ilyenkor nem élhet lelki életet velem, és nehéz volt megértetni a

férjemmel, hogy ő is szokott éjjeli fuvarból későn hazajönni.

Tudtam, nem mindegy, idd ki a bilit, vagy vidd ki a bilit.

Kérjetek, és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek.

Mert aki kér, mind kap, aki keres, talál, és aki zörget, annak megnyittatik. (Biblia, Máté 7:7,8)

Kéretlenül ne akarj segíteni! Lelkész apósom is ezt hangsúlyozta aláhúzván a mondatot:

kérjetek!

A pokolhoz vezető út, csupa jó szándékkal van kikövezve. Az a bizonyos erő, mely

mindig jót cselekszik, szándékában gaz!

A tréningben megtanultam, hogy aki a földön fekszik, ne nyújtsd a kezed, mert leránt

magához! Rúgd seggbe, hamarabb feláll!

Az orvosaim azt mondták, soha nem fogok újra járni. Az anyám azt mondta, hogy fogok.

Az anyámnak hittem. (Wilma Rudolph) Wilma Glodean Rudolph, amerikai atléta, a „fekete gazella”. Az első futónő volt, aki egyetlen olimpián három

aranyérmet nyert (1960, Róma). Koraszülöttként, két kilogramm testsúllyal látta meg a napvilágot. Négy éves korában skarláttal,

és tüdőgyulladással került kórházba. Gyermekbénulás következtében az egyik lába megbénult. Édesanyja kitartásának

köszönhetően (hetente kétszer hordta egy, a feketék számára kijelölt, 50 mérföldre fekvő kórházba kezelésre) sikerült évek múlva

lábra állnia. Tíz éves korában tanult meg újra járni.

A troli megállóban várakozva többedmagammal, miután már jó huszonöt perc elteltével

sem jött a 74–es, egy hölgy – Igazi Anya – leállított egy taxit. Beülvén kiszólt nekem, jó–e a

Kassai tér, mert ő addig megy, szívesen elvisz. Jó szokásomhoz híven, minden alkalmat

megragadtam ismerkedésre, beszélgetésre. Beültem mellé.

Kiderült, szülés közben az orvosi segítség miatt, kisfia súlyos idegrendszeri károsodást

szenvedett. Aminek következtében soha nem fog járni. Mondották az orvosok.

Mikor a hasonló korú gyerekek totyogni kezdtek, Igazi Anya sírva, zokogva tette a lépcső

tetejére, bénaságra jósolt kisfiát. A gyermek csúszott, mászott, legurult, elesett. Vissza a lépcső

tetejére, megint legurult, megint elesett. Újra vissza a lépcső tetejére, újból legurult, megint

elesett.

És megint.

Vissza a lépcső tetejére, megint legurult, megint elesett. Újra vissza a lépcső tetejére,

újból legurult, megint elesett. Igazi Anya a lépcső aljában megkeményített szívvel, lelkében

zokogva hívta lefelé, síró, zokogó kisfiát. Hogy közben mindenki gonosznak nevezte? Akinek

176

nincs lelke? Aki szadista módon gyötri a saját gyermekét? Egy anya ilyet nem tenne. Igazi Anya

ezt mind elviselte. Még a férjének sem engedte meg, hogy sajnálatból elmaradjon egy – egy

„tortúra”. Soha nem simogatta meg kisfia buksiját, hogy jól van, hagyjuk abba. Odáig nem

engedte „elfajulni” a dolgokat.

Mesélés közben már nemcsak az ő szemei párásodtak be. Mindketten sírva fakadtunk,

mikor felém fordulva, mélyen a szemembe mélyítve könnyektől duzzadt szemét, ezt mondta:

Az én egyetemista fiam, akire azt jósolták az orvosok, hogy úgy megsérült, hogy

soha nem fog járni, kicsit biceg ugyan, de ma már tud menni. Érted?

Te is érted?

Vajh miért nem jött a troli?

A budai oldal, kanyargós útjain lefelé jött a busz.

Az egyik megállóban, csuklójára erősített szíjon lógó botjával, kacskakezű fiatalember

küzdötte fel magát az első ajtón.

A sofőr mögötti ülésről azonnal felpattant egy idős hölgy, hellyel kínálva Csuklóbotost.

Ő rosszallóan csóválta a fejét, és továbbra is a lépcsőt elválasztó korlátba kapaszkodott. Kacska

kezével, csuklóhoz erősített botjával igencsak erőt próbáló teljesítmény volt kapaszkodni, talpon

maradni. Lábai is befelé kacsáztak. Szemmel láthatóan a mozgássérült kifejezés kicsit enyhe lett

volna állapotát meghatározni.

Minden megállóban leszállt, maga elé engedte a felszállókat, visszalépett, és

kapaszkodott tovább. Az újonnan jött utasok minden alkalommal le akarták ültetni, de ekkor már

a dühtől olyan morcos, mogorva, elutasító lett a magatartása, hogy a hellyel kínálók értetlenül

figyelték a megállókban ismétlődő koreográfiát.

Újonnan tanult ismeretem birtokában, megértettem Csuklóbotost.

Nem kér segítséget, hagyják békén! Egyedül akar kacska kezével, botja támaszával

megállni nyomorék lábain.

Ezt gyakorolta egész úton!

Mikor a Tréning székhelyére behoztak egy kéziratot, a kapott utasításnak megfelelően

megvártam Főnököm Trénert, hogy saját kezébe adhassam át. Eszembe sem jutott beleolvasni,

betettem az íróasztal fiókjába.

Hamvába holt kíváncsiságom akkor éledt újjá, mikor egyszer kezembe

került Vermes Éva: Terád vártál c. könyve.

Részlet:

Felébredsz, kinézel az ablakon, és nem látod azt a bizonyos házat.

Feltámad a szél, elvégzi munkáját, és megint látod a házat. Nem a szél tette

oda, a szél csak a ködöt oszlatta el. Jól jönne az életedben is egy jótékony

forgószél! Hogy eloszlassa a ködöt. Ott, legbelül, halványan sejted.

Erőlködsz. Munkahelyet változtatsz. Kocsit, partnert cserélsz. A

körülményeken igyekszel változtatni. Kívülről várod a segítséget. Pedig a

177

változtatás lehetősége benned van, és nem rajtad kívül! Csak marokra kellene fogni a lelkedet.

De hogyan…

Aztán eltöltesz egy hétvégét a Tréningen.

Hihetetlen, de másnap egy sokkal rosszabb étteremben, sokkal silányabb vacsora mellett

jót beszélgetsz, és jó étvággyal eszel, és figyelni kezdesz a társadra, ráébredsz, hogy miközben te

partner–cserén gondolkodtál, nem is benne volt a hiba.

Amikor bemész a munkahelyedre, mindenki csodálkozó mosollyal figyel. Élvezik a

társaságodat, figyelnek rád. Eléred, amit akarsz, és kiválóan oldod meg a feladataidat. Pedig

ugyanott vagy, ugyanazok vesznek körül, és ugyanazt csinálod.

Te lettél más: Te magad.

Felelősséget vállalsz a szavaidért, a viselkedésedért. Minden egészen más lesz. Átalakul

az életed.

Már nem akarod kicserélni a kocsit, a lakást. Tudod, mit kell tenned, és hogyan. Nem

azon meditálsz, miért ne tegyél meg valamit, vagy azon, hogy hogyan, hanem hogy mikor.

Mondjuk most, ebben a pillanatban, és sikerül. Mi történt? Semmi. „Csak”

Te lettél más: Te magad.

És tudod, hogy ez holnap is így lesz. Ezen túl mindig. Mert rájöttél, mi fontos, mi nem, és

a fontosat megszerzed, megvan hozzá az eszközöd – önmagad. Mázsás kő esett le a szívedről.

Már nem az árral szemben úszol folyton, szinte tehetetlenül, hanem könnyedén elnyújtózol a

vízen. – Ugye, erőlködés nélkül is jól haladsz! Segít a víz. De ehhez NEKED kellett

megfordulnod.

Figyelj csak, elhallgatott az a hang ott a fejedben, amelyik folyton azt kárálta: „a fene

egye meg”.

"Engedélyt adtál magadnak” minderre.

A Tréning után."

Már a belső lapon Fanni unokájának szóló ajánlása azonnali cselekvésre ösztökélt. A

könyv „felfalása” után felhívtam az Írónő – újságírónőt, és randevút beszéltünk meg.

Tudod mik derültek ki?

Mindkettőnk első unokája lány

Mindkettő Fanni

Mindkettőnk édesanyját Olgának hívták

Mindketten elvégeztük a Tréninget

Mindketten tudtuk, mit köszönhetünk a Tréning Trénerének

Mindketten azonos nézetet vallottunk, majdnem mindenről

Mindketten éreztük, ez egy barátság kezdete

Ja, és mindketten februárban születtünk. Éva 9–én, én 8–án

Emlékszel Anyukám füstté vált fiára, Fischer Györgyre, aki szintén február 9–ién

született? Ha jól megnézed, pont nyolc pontban soroltam fel az egyezőségeket. A nyolcas szám a

végtelent jelképezi. A számok olyan velük született rendezettséggel vannak felruházva, amit az

emberi kapcsolatok egyike sem nyújthat. Éva mit szólsz mindehhez odaföntről?

178

Később, mikor A fecskék délre szállnak könyve kéziratát gépeltem be a számítógépbe,

szíven talált legelső mondata:

Akiknek az életben találkozniuk kell, azok mindenképpen találkoznak.

Egyetlen példa

Amikor bemész a munkahelyedre, mindenki csodálkozó mosollyal figyel. Élvezik a

társaságodat, figyelnek rád. Eléred, amit akarsz, és kiválóan oldod meg a feladataidat. Pedig

ugyanott vagy, ugyanazok vesznek körül, és ugyanazt csinálod.

Te lettél más: Te magad.

Akkoriban már a Centrum Divatcsarnok Áruház hajdani nagy rivális áruházának

munkaügyi előadója voltam. Főnöknőmmel nagyon nem szerettük egymást. Különösen irritált

lekopott, lakkozott körme alatt a kerti munkák ki nem tisztított földmaradványa, nagyhangú

dirigáló stílusa, és személyemet megkülönböztetett figyelemmel kísérő, minden negatív

megnyilvánulási formája.

Kislányával bejött egy GYES–en lévő kismama kolléganőnk. Az én fekete körmű,

nagyhangú főnöknőm olyan kedvesen játszott a pici lánnyal, hogy az gyöngyöző, gurgulázó

nevetéssel reagált minden megnyilvánulására. Ez akkora szöget ütött a fejembe, hogy majdnem

kettényílt a koponyám. Tudtam: kisgyerekeket nem lehet álságos gügyörészéssel megtéveszteni.

Az pontosan érzi a valódi szeretetet.

Ekkortól más szemmel néztem a fekete körmökre is.

A hajdani parasztlány, akinek genetikailag, zsigerileg kódolták a föld szeretetét, és

hétvégeken ezt éli ki kis kertjükben, hogy ez bennem nem a tiszteletet, hanem a látszat szerinti

oda nem illő fekete körmöket észrevevő, és előtérbe helyező ellenszenvet váltja ki, ettől

mélységesen elszégyelltem magam.

GYES–es kolléganőm kislánya megmutatta nekem Főnöknőm szeretetre méltóságát. Más

szemmel néztem ezek után rá, másképpen beszéltem hozzá, és róla. Ezek után már kíváncsivá

tettem megváltozott viselkedésemmel, annyira, hogy behívott a szobájába, és nem raportra,

ahogy annak előtte, hanem őszinte beszélgetésre.

Hiába volt belügyi, vagy honvédségi dolgozó valamennyi férfi családtagja, ő akkor is

megmaradt hívő parasztlánynak. Aki imádott édesanyja temetésén kérte a jó Istent, hogy tegyen

csodát. Az ő Anyukája megérdemli, hogy kisüssön a nap, és elálljon a zuhogó eső. Alighogy

befejezte a fohászkodást, elvágólagosan megszűnt az ég öntözése, és napfényben fürdött az

egész temető.

Soha, senkinek nem mesélt emléke, megrendítő bizonyítékul szolgált újonnan szerzett

tudásom igazára, és értékére!

A Tréningből való eljövetelemkor még a Tréning Trénere is elismerte, hogy ilyen

személyi titkára soha nem volt, és soha nem is lesz. Az ő „seggfejezős” szájából, ez hatalmas

elismerésnek számított. Miért nem maradtam ott?

179

Mert még a Tréning Trénerének sem engedtem meg, hogy amit a Tréning Trénerétől

kaptam, azt a Tréning Trénere elvegye tőlem!

Munkaügyi Központ

Bent maradtam munkaidő után. Elfogott az alkotás, és a jól végzett munka öröme. A

kézzel vezetett adminisztrációt teljes mértékben átvittem a számítógépemre. Amit imádtam már

akkor is, pedig még DOS alapú volt a nyilvántartás. Melynek tanúsága szerint kétszer annyi

ügyfelem volt, mint a kolléganőimnek.

Hogy hol?

Jövendőbeli Főnököm felajánlotta munkanélküli segély helyett ezt az álláslehetőséget –

melyet boldogan elfogadtam.

A későbbiekben megkért, hogy itt van a hisztis színésznő, szabadítsam meg tőle. A

gyönyörűen csúnya, vagy csúnyán gyönyörű hölgy, hatalmas szemüvege mögül szinte utasított,

hogy személyi adatait bizalmasan kezeljem, mert ő pár évvel fiatalabb, mint a személyi

igazolványa szerint lenne. Biztosítsam neki a sorban állás, várakozás mellőzését, nem szeretné,

ha felismernék.

Akkor már értettem, miért küldte hozzám a Főnök.

Máskor renitenskedő színész, vagy elkeseredett mérnökember került hozzám. Aki

infarktussal reagált nélkülözhetetlensége tudatának megrendülésére. Később az összes nehezen

kezelhető embert automatikusan nekem szignálták. Még később, amikor Főnököm nyugdíjba

ment, és új Főnöknőt kaptunk, a legtöbb ügyfelet hozzám küldték. Bosszúból.

Amikor az ominózus gengszterváltás után, (a fene az ujjamat, hogy automatikusan

mindig ezt írom, rendszerváltás helyett – Hofi után szabadon!) bevezették a munkanélküli segély

intézményét, felszaporodott a megszűnt munkahelyek száma az értelmiségi munkakörökben is.

A munkanélküliek számának gyarapodásával, már nem csak pedagógusok, színészek, mérnökök

tartoztak ehhez a kirendeltséghez, mint induláskor.

Ugye te is utálsz hivatalos ügyet intézni?

Az ügyfelek egymás közötti információ cseréjének következtében, az újak megtudták a

régiektől: a felső szinten van egy kedves hölgy, akivel jót, s jól lehet beszélgetni. Mégis

hamarabb végeznek nála a hivatalos formulákkal, mint a többieknél. A hozzá tartozó ügyfelek

alig várták, hogy elteljen az egy hónap, és a kötelezően előírt megjelenésnek eleget tegyenek.

A Roma Nagyszájút illedelmesen megkértem: tudom, hogy nem eheti meg az autóját,

sem a vastag arany nyakláncát, de a rosszabb körülmények között élőket ne irritálja már azzal,

hogy fehér Mercin, felschmukkozva (felékszerezve, Schmuck németül ékszer) jön a

munkanélküli segélyért.

Hinnéd, hogy elnézést kért? Legközelebb már jó messzire parkolt le. Nyakában sem

lógott a bazi nagy aranykereszt, a jó vastag arany nyakláncon.

A Roma Szerénységet mérgesen letoltam:

Miért ment ki a szobából a folyosóra, míg én lementem a földszinti, főnöki

szobába aláíratni a hivatalos papírt? Nálam nem divat kiküldeni az ügyfelet a szobából, mielőtt

egyedül hagynám!

Évek múltán a Rendőrségre mentem új személyit csináltatni.

180

Akkora „kezicsókolom Juditka” felkiáltással üdvözölt, olyan kedvesen érdeklődött a

hogylétem felől, hogy mindenki minket bámult.

Az egyik hölgy régebben járt pszichológushoz, mióta munkanélküli, elég neki havonta

hozzám eljönni – mondta.

Hát persze, hiszen sokkal kevesebb a segély, mint a fizetése volt. Ebből nem lehet

finanszírozni a lélekdokit! – mondtam, komolyan gondolva azt, ami elhagyta a számat.

A válasza megdöbbentett:

Magával jobban szeretek beszélgetni. Olyan jókat kérdez, öröm rá válaszolni!

Ajándékba kapott lehetőségnek tüntettem fel a kényszerpihenőt. Szuggesztivitásomnak

köszönhetően hihetetlen élményben volt részem. Nem csak nekem.

Egyik ügyfelem – munkakönyve szerint – egész életét becsületben töltötte

segédmunkásként, egy munkahelyen. Nyugdíjazás előtt egy évvel tették ki a szűrét. Kis

pénzükből feleségével még elmennek Párizsba, de ha visszajönnek meg kell operáltatnia a fülét.

Egyik fülemre egyáltalán nem hallok. – mondta halálosan kétségbe esve.

Akkor már ismertem Dethlefsent, volt egy icinyke–picike lélektani ismeretem, de hogy a

felelősség bátorságát honnan kaptam, azt máig sem tudom.

Magának nincs szüksége operációra. A fül problémája csak ideiglenes. Biztosan

összefüggésben van a munkahelye elvesztésével. Fel a fejjel, ne izguljon. Fél évig kapja a

munkanélküli segélyt, utána elmehet előnyugdíjba. Minden rendben lesz. Jó utazást! –

búcsúztam tőle

Ő is tudta, nekünk tilos bármit elfogadni az ügyfelektől. Visszajövetele utáni első

megjelenésekor mégis kis csomagocskát tett az asztalomra.

Juditka nagyon kérem fogadja el. Mikor Párizsban az Eiffel toronyban süvített a

szél… Én a maga hangját hallottam… Hogy nincs szükségem az operációra. A feleségem nem

akarja elhinni!... Tényleg nincs! Azóta hallok!

Akkor még úgy szólt a verdikt, hogy csak a végzettségnek megfelelő munkakört lehet

felajánlani az ügyfélnek. Tehát, a mérnököt nem küldhetem el segédmunkási munkakörbe. Mivel

üres mérnöki állás nincs, jár neki a segély. Ha a hajdani segédmunkást küldöm ugyanoda, és

valamiért nem fogadja el, ő visszautasítás esetén nem kaphat segélyt.

Ugye érzed a felelősséget?

Nagyon kevés volt akkoriban a felajánlható állások száma. Ezért is tűnt fel, hogy egy

bizonyos munkahely ilyen–olyan kifogással mindig elutasítja a munkanélküliek felvételét. A

munkáltatóknak bejelentési kötelezettségük volt az üres állásokat illetően, sehogy sem értettem a

dolgot. Egymás után jöttek vissza, a fel nem vettek.

Aztán egy vasárnapi kirándulás alkalmával elvetődtünk a párommal a Pest környéki

templomhoz. Tőle csak pár lépésnyire olyan házakat láttunk, á dehogy! Mit degradálom le

azokat a kastélyokat, palotákat, amiket beláthatatlan kerítéssel zártak el a kíváncsiskodó

tekintetek elől?

181

Csak azért akartam tudni, hogy megértsem, miért nem akarom tudni hogyan került ide, és

mivel foglalkozik az a cég, aki csak kéri a munkaerőt, de nem veszi fel?

A magyar titkosszolgálatnak nagyon erős kommunista korszakbeli gyökerei vannak. Az

elvtársak átmentették magukat, ülnek a régi archívumon, zsarolják a politikusokat, s így komoly

gazdasági pozíciókat tudnak megragadni. (Angyal László: Megváltó felszáll)

Amikor ledőlt a berlini fal, és a kommunizmus gyászos véget ért, az összes hírszerző szerv

összeomlott, felbomlott, és bezárták a boltot. A keleti blokk, a szovjetek, mindenki. Európát

egyszerre elárasztották a munkanélküli titkosszolgálati emberek, és kémek, és mind dolgozik

újra! Több a munkájuk, mint valaha!

Csak most a bűnözőknek dolgoznak!

Sikeres embernek barátokra van szüksége. Nagyon sikeresnek

ellenségekre. (Dale Carnegie)

Imádtam a munkámat, szerettek az ügyfelek, törvényszerűen

bekövetkezett Dale Carnegie jóslata: onnan tudod, hogy sikeres vagy, hogy

szaporodik ellenségeid száma.

Új főnöknőmet irritálta ügyfeleim ragaszkodása, a kákán is csomót

keresett.

Képzeld el hogyan hatott egy duci –, és most úri módon

fogalmaztam – Szőkére Festett, de sötét hajtövű; hiába öltözik butikból,

mégsem lehet csinos külsejű; nálam alig pár évvel fiatalabb nőre, hogy kis

szobám falán azon oklevelemet olvashatja, melynek tanusága szerint sikeresen elvégeztem X cég

által szervezett manöken tanfolyamot.

Azt is szóvá tette, hogy elegánsan járok be a munkahelyemre. Ha hiszed, ha nem, még azt

is a szememre vetette, hogy milyen drága parfümöt használok, és mivel az ő főnöke is nő volt,

szintén Előnytelen Külsejű, mélységes mély volt az egyetértés közöttük: nem vagyok idevaló.

Csak az alkalomra vártak, hogy belém köthessenek.

Az iroda galériáján ketten fogadtuk a munkanélkülieket. Az első szobában a kolléganőm,

a másodikban én. Betegsége alatt nekem kellett az ő ügyfeleit is ellátnom. Az enyémek tudták az

általam kialakított rendszert. Először jönnek a könyvecskével rendelkező régiek, előírt időpontra.

Utána következnek az újak, akikkel – a bürokrácia alapkövetelményeinek megfelelően –

nyilvánvalóan több az adminisztráció. Igen ám, de a kolléganőm ügyfelei nem ismerték az én

szisztémámat. Mikor megláttam a megszaporodott inváziót, közöltem, hogy először a saját

ügyfeleimet látom el, utána jöhetnek a kolléganőm emberei.

Mindenki elfogadta ezt az általam igazságosnak tartott sorrendet, egyetlen kivétellel.

Természetesen nem az én ügyfelem volt. Lement Szőkére Festetthez, és panaszt tett ellenem.

A főnöki szoba a legelső volt, lent a földszinten. Ahonnan kilépve Szőkére Festett

felkiabált nekem, mint gyerekkoromban az ószeres, hogy mindent veszek! Szóval felkiabált az

összes ügyfél (értsd az egész kirendeltségben tartózkodó valamennyi ügyfél) füle hallatára, hogy

azonnal vegyem előre a kolléganőm ügyfeleit. Azok az elsők, utána az enyémek.

182

Mivel nem bejőve a szobámba, intelligens Főnökhöz méltóan adta tudtomra mindezt,

magamra nézve sem tartottam kötelezőnek az udvariasság, a főnöki tisztelet betartását. Az

emberméltóságomról már nem is beszélve.

Visszakiabáltam tehát, hogy márpedig elsők a saját ügyfeleim, és csak utána vagyok

hajlandó fogadni a kolléganőm várakozóit.

Hatalmas botrány lett!

Ez karácsony előtti utolsó munkanapon történt. Megtehette, hogy Karácsony előtt, mikor

mindenki jutalmát kiosztotta, velem közölte, hogy én nem kapom meg, és ez még csak a kezdet.

Karácsony utáni első munkanapon büntetésből áthelyeztek a IX. kerületbe.

Előnytelen Külsejű, és Szőkére Festett, ha fizetésemhez nem, de az előadói státuszomhoz

már hozzányúlt. Segédmunkási beosztásnak megfelelő, érettségit, munkaügyi gyakorlatot nem

igénylő munkakörbe száműztek rá egy hétre a Reiter Ferenc utcai kirendeltségbe.

A helyzet paradoxona, a decembert megelőző szeptemberben kötelezően beiskoláztak

továbbképző munkaügyi tanfolyamra. Ahová hetente kétszer, kedden, és pénteken kellett járnom.

Majd utána vizsgáznom. A Reiterben mindenféle „népség–katonaság” illedelmesen sorban állva

várakozott kora reggel. Miután „segédmunkási” tevékenységem során már megismertek,

kettényílt a sor, mint Mózesnek a Vörös tenger. Az itt dolgozó kolléganőim, de még a Decens

Főnökasszony is félt az ügyfelektől.

Érdekes módon mindig csak kedden, és pénteken - engem helyettesítve – keveredett olyan

vitába az ügyféllel, hogy vagy Mentőért kellett telefonálni, vagy éppen késsel fenyegették meg

Decenst, és a Rendőrséget kellett kihívni. Olyan is volt, aki ügyintézés közben „festette

barnára” a nadrágját. Értsd: beszart. Mindezeket az izgalmas történéseket mindig másnap

mesélték el. Hogy megint miből maradtam ki.

Szerinted?

Az igaz szeretet Isteni rész az emberben. Az Isten szeretet. Annyi van bennem Istenből,

amennyi szeretet van a szívemben. Ebben a világban nem tehetünk nagy dolgokat, csak kis

dolgokat, nagy szeretettel. (Teréz Anya)

Túrmezei Erzsébet: A harmadik

Valamit kérnek tőled.

Megtenni nem kötelesség.

Mást mond a jog,

mást súg az ész.

Valami mégis azt kívánja: Nézd,

tedd meg, ha teheted!

Mindig arra a harmadikra hallgass,

mert az a szeretet.

Messzire mentél.

Fáradt vagy. Léptél százat.

Valakiért még egyet kellene.

De tested, véred lázad.

183

Majd máskor! – nyugtat meg az ész.

És a jog józanságra int.

De egy szelíd hang azt súgja megint:

Tedd meg, ha teheted!

Mindig arra a harmadikra hallgass,

mert az a szeretet.

Valakin segíthetnél.

Joga nincs hozzá. Nem érdemli meg.

Tán összetörte a szíved.

Az ész is azt súgja: Minek?

De Krisztus nyomorog benne.

És a szelíd hang halkan újra kérlel:

Tedd meg, ha teheted!

Mindig arra a harmadikra hallgass,

mert az a szeretet!

Ó, ha a harmadik

egyszer első lehetne,

és diktálhatna, vonhatna, vihetne!

Lehet, elégnél hamar.

Valóban esztelenség volna.

De a szíved békességről dalolna,

s míg elveszítenéd,

bizony megtalálnád az életet!

Bízd rá magad arra a harmadikra!

Mert az a szeretet.

Ő ad segítséget ahhoz, hogy amit gondolok, azt ki is merjem mondani. Nem azt, amit

tanítanak, hanem amit megtanultam. Nem azt, amit elhitetnek, hanem azt, amiben hiszek. (Nagy

Bandó András)

Lefagyott lelkem táplálék után sóvárgott, talán az Ige vigaszt hozó melegségére vágytam.

Soha életemben nem voltam még Karácsonyi Éjféli Misén. Jó alkalomnak kínálkozott. Jéghideg

téli éjszaka volt, nemcsak a lelkem, a testem is átfagyott. A „teltházas” templomban egy

gombostűt sem lehetett volna leejteni.

Lazán, és könnyedén véve az Úr figyelmeztetéseit, a pap cukormázzal vonta be Isten

szavait. Azt mondta az összegyűlt nyájnak, hogy a pokol csak egy metafora, elavult fogalom.

Isten szeretete végtelen, és megbocsátó. Elhitette a hallgatósággal, hogy joguk van mindenhez.

Mintha a keresztség, plusz egy–két jó cselekedet ingyenjegyet jelentene a mennyországba, és

mindez egy akadozó nyelvű, Karácsonyi Éjféli Misén illuminált állapotban szolgáló pap

szájából!

184

Hogy mi a vallásom? Egy sem a sok közül. Mert vallást vallani nem enged bennem a hit.

Világunkból hiányoznak az egyetemes értékrendet valló, tetteikben megigazuló, hiteles II. János

Pál – i utódok.

A vallás az oka, hogy a világ darabokra hullik. Bűnöst keres. Háborúkat okoz.

Országokat darabol szét. Azt mondja: Ha nem úgy viselkedsz, ahogy én akarom, megharagszom

rád. A vallásnak nem az a célja, hogy az ember szent legyen. Csak álszent. (Jodi Picoult)

A vallás gyakran az ember, és Isten közé áll. (Bono)

Jézus, azokkal a sugarakkal a feje körül. Fejlámpa. Bűnbocsánat. Zseniális húzás volt,

meg kell hagyni. A vallás egy idő után már nem számított olyan kelendő árucikknek, mert

átkozottul nehéz volt betartani az összes parancsolatot, miután annyi kísértés vette körül az

embereket. Ezért aztán kitalálták, hogy elég hinni. Ami remek üzleti fogás volt, pont úgy

fellendítette a forgalmat, mint az áruhitel: mintha a megváltás ingyenessé vált volna. de ahogy

az áruhitel esetében, itt is kisiklott a dolog: az emberek lassanként elkezdtek tenni az egészre,

agyba – főbe vétkeztek, hiszen a megváltáshoz bőven elég volt az is, ha hittek. Így aztán a

középkorban kénytelenek voltak bekeményíteni, és megkezdeni a tartozások behajtását. Úgyhogy

feltalálták a poklot, meg hogy a lélek majd égni fog, és láss csodát: sikerült jól ráijeszteni a

tévelygőkre, akik újból megtértek az egyház kebelére, ám ezúttal felszámították az árát. Az

egyház mocsok gazdag lett, ráadásul megérdemelten, hiszen átkozottul jó munkát végzett. (Jo

Nesbo: Police)

Egy éjszakán teljesen lebénult a bal oldalam. Hiába akartam a bal kezemet felemelni,

nem engedelmeskedett. Még a nyelvemet sem tudtam áttolni szájam bal oldalára. Iszonyúan

megijedtem, és az első ijedtség után az éjszaka sötétjében elkezdtem gondolkodni. Akkor már

foglalkoztam ilyen dolgokkal, tudtam, ennek valami nagyon–nagy jelzésértéke van. De mi? Mit

akar a testem mondani? Mit üzen?

És akkor kimondtam először suttogva, –hogy a férjemet fel ne ébresszem – én soha

többet nem megyek be a Reiterbe. Tudtam, hogy várhatóan kézbesíteni fogják az elbocsátó szép

üzenetemet. Ez a tanulási szakasza lezárult az életemnek. Nem érdekel, mi történik, felakasztani

nem fognak, de én nem megyek be. Elhatározásomtól megerősödve utána hangosan ki is

mondtam. Tudod mi történt?

Ahogy sziklaszilárd elhatározással kijelentettem, a bénultságom először egy iszonyatos

zsibbadtságba ment át, mintha millió, és millió gombostű bizsergett volna a bal oldalamban,

majd lassan, nagyon lassan, de oszlani kezdett a bénultságot követő zsibbadás is. Olyannyira,

hogy el is aludtam.

Reggel természetesen beteget jelentettem. Majd körzeti orvosomnak elmeséltem az

éjszaka történteket. Azonnal kiírt betegállományba.

Ennek eredményeként nem tudtak felmondani, hiszen a betegállományban lévő

munkaerőt akkor még védte a munkajog. További eredményként – egy új törvény

életbelépésével – összes addigi munkaviszonyom egybeszámítódott, így egy összegben

megkaptam a végkielégítést.

185

Amiből megvalósítva legmerészebb álmomat, megalapítottam

FAIR PLAY Manager Iroda

vállalkozásomat.

Álljon itt Vas István Zoltánnak szóló – el nem küldött levelem. A velem készített

interjúról majd később tudósítalak.

István!

Hajdan volt riportalanyaként veszem a bátorságot, hogy meghívjam a mellékelt meghívón

szereplő kiállítás megnyitására.

Édesapám 1896–ban, édesanyám 1897–ben született, már a temetőben nyugszanak, és

van egy asszony, akinek az életemet köszönhetem. Az ő gyerekeinek meg azt, hogy

megismertem a testvéri szeretet igaz érzését. Mindezekre, és még sok minden másra az a Tréning

ébresztett rá, amit manapság inkább szidnak, mint elismernek. Ennek eredményeképpen 44 éves

nagymamaként, 23 év házasság után újjávarázsoltam szexuális életünket a férjemmel, 43 évesen

megtanultam úszni, manöken tanfolyamot végeztem, és imádok az unokámmal együtt lenni.

Csak a jót, szépet nézem, hallgatom, olvasom. Kerülök mindent, és mindenkit, ami, és aki

elszívja az energiámat. Töretlen optimizmusom, életigenlő energiám pozitív hatással van

mindenkire.

Hivatásomban naponta részesülök a siker kegyelmében. Árad a szeretet, és az irigység is

felém. Az élet minden percét, és lehetőségét élvezem, és kihasználom a bennem szunnyadó

képességek feltárására. Életvitelem példája nyomán a gyerekeim csodálatos átalakuláson mentek

keresztül.

Kicsi, nagy, és óriási terveim megvalósításában nem ismerek akadályokat. Bízom

önmagamban. A törpék országában hozzáigazítottam belső igényeimet a küszöb alatti lét

elvárásaihoz. Mindig éreztem, hogy más emberekhez nem hasonlítható, másokhoz nem mérhető

képességeim vannak. Ám amikor ezek megnyilvánulhattak, a környezetemben lévő küszöb alatti

többség elhitette velem, hogy bennem van a hiba. 43 évig ezt el is hittem. Sokan, és sokszor az

arcomba vágták, olykor ordították az igazságot. Természetesen addig nem láttam, nem hallottam,

amíg erre felkészületlen voltam.

Értékes felfedezés birtokába jutottam: minden változás bennem kezdődik! Amit eddig

hibámnak véltem, felismerve erénnyé változtattam! Eltelt esztendőim során a düh, harag,

szégyen, felháborodás, bűntudat, szomorúság, önsajnálat káprázatán verekedtem át magam. A

végeredmény a legnagyobb ajándék, melyet mindenhová, minden kapcsolatba magammal

viszek: önmagam vagyok! A Teremtő a legnagyobbat adományozta nekem: saját magamat!

Amikor az ösztöneimre, a megérzéseimre hallgatok; figyelek önmagamra. Megtisztelem

ajándékát, és Őt, aki saját képmására alkotott engem. Utam van önmagamhoz, és vállalom a

csillagok megcélzásával járó élet következményeit. Égi kegyelemként bátorságot, és

megerősítést kapok napról napra ahhoz a kitartáshoz, mely céljaim eléréséhez vezet.

Mindig taszítottak a vallásos hiedelem mögé rejtőzők, önmagukért felelősséget nem

vállalók, az önismeret skáláján a negatív tartományba tartozók. A személyiség számomra ott

kezdődik, ahol a felelősséget nem hárítom át, hanem felteszem a kérdést magamnak: Miért

186

történt ez velem? Mit kell ebből megtanulnom? Minél gyakorlottabb kérdező vagyok, annál

hamarabb érkezik a válasz. Ha félek a választól – nem teszem fel a kérdést!

Körülnézni, és, észrevenni a rosszat könnyű. Ahhoz már gyakorlat szükségeltetik, hogy,

észrevegyem a picinyke jót. A negatívitás célja a megsemmisítés. A negatív energia megbénít,

pusztít, aktív önálló életet él. A félelem, kétely, zavarodottság az ellenfél oldalán áll, őt erősíti.

Voltak, és mindig lesznek olyanok, akik hasznot húznak abból, ha nem bízom önmagamban.

Az önbizalom gyógyító ajándékával saját igazságom szerint élek. Betölt a fény, melyre

ma szükségem van. A holnaphoz a fényt a jó Isten holnap adományozza. A jelen áldásait

számlálgatom hálaadással, nem a holnap félelmeit figyelem remegő szívvel.

Az ösvény magától bontakozott ki, pontosan a számomra kijelölt időben, a zavarodottság,

és káosz elengedése után. Sokan, és sokszor le akarnak téríteni erről az ösvényről. Tudom, ez a

kincskeresők sorsa. Énem érző része az a kincs, melyet egyre elmélyültebben keresek, és mások

is zsákmányul akarják ejteni.

Ami a lélekből a „fecsegő felszín”, számomra érdektelen. Engem a hallgatag mélység

érdekel. Ezt kutatom saját magamban, és a „Tat tvam asi” (Te is én vagyok) elvén másokat is

hozzásegítek a belső ösvény felfedezéséhez.

Az idegesség – a céltalan lét, és semmi más – a problémát erősíti, nem a megoldást. A

meg nem oldott feladatok ismétlődnek újra, és újra. A legtöbb fájdalmat jelentő kapcsolat segített

a gyógyulás útjára lépnem. Megmutatta, hol vannak gyenge pontjaim, mit nem akarok

megtanulni. Valaki helytelenül cselekszik, nem helyénvaló, amit mond, és addig manipulál, míg

én érzek bűntudatot. Több időt töltöttem egy problémára való reagálással, mint a megoldással.

Közben kicsúszott a kezemből a lényeg, elveszítettem a benne rejlő tanulnivalót.

Fel nem ismert érzéseim okoztak gyomor, epe, szív, bőr, és légzőszervi panaszokat.

Fogva tartottak mindaddig, míg megtanultam önmagamban keresve eljutni az igazi, a

mélységben lappangó kiváltó okhoz. Epeműtétem óta tudom, hogy nem étkezés, hanem

idegállapotom következménye volt. A megkövesült agresszió. Amikor szembesítettem magam

lelkem sebeivel, elmúlt gyomorfájás, szívritmuszavar, súlyos ekcéma, rendellenes légzés!

Valahányszor spirituális módon közelítettem életem bármely területéhez, ez mindig javamat

szolgálta. A felsőbb erőkkel kialakított kapcsolat nem helyettesíti, hanem megnemesíti az emberi

kapcsolatokat. A Biblia igéje szerint: csak aki maga is kísértést szenvedett, az tud segíteni

azokon, akik kísértésbe esnek.

A személyiség burkából kiemelkedő emberi lélek azonos az Istennel; és mégsem az Isten.

Nem úgy azonos az Istennel, mint a csönd a csönddel, hanem mint a zaj megszűnése a csönddel.

Megértettem, aki hisz, egyszer, és mindenkorra megoldotta életének minden problémáját.

Égieket, és földieket egyaránt. Mert mit is tud mondani, valami megnyugtatót a tudomány, a

bölcselet e nagy kérdésekre: Honnan jöttünk? Hová tartunk? Mi a küldetésünk?

Ma már pontosan tudom, hogy a sok munkahely változtatás, vízöntő személyiségem

kiteljesítésének szárnypróbálgatásai voltak. A csillagjegy szülöttének egyre jobb megismerésével

változásom, gyógyulásom, és átalakulásom olyan mély szinten történt, hogy életfeladatommá

vált saját életemmel példázva tanítani a legtartósabb érték felismerését: Ismerd meg önmagad!

Ezt hirdette az ókori Delphoi jósda felirata is. Mindannyiunknak meg kell találnia saját

spirituális ösvényét! Jogom van elindulni az úton, mely a fénnyel teli élethez vezet, akkor is, ha

másokat magam mögött kell hagynom.

187

Hatalmam csak afelett van, csak azt tudom eldönteni, hogyan reagálok mások

elvárásaira. Nem kell igent mondanom, ha energiámból, érzelmemből, időmből, képességemből,

pénzemből bárki magának követel valamennyit is. Én rendelkezem felettük, és nem érzem

bűnösnek magam, ha nemet mondok.

Gyengeségeimen nevetni is tudok, és mélységes hála tölt el, amikor érzem igazi erőmet.

Beismerni hibáimat, annyit jelent, hogy ma bölcsebb vagyok, mint tegnap voltam. Gyógyulásom

arról szól, hogy az vagyok, aki vagyok, és másokat is feltétel nélkül elfogadok olyannak,

amilyen. Megtaláltam azt a magyarázatot, amely a megbocsátás képességével ajándékozott meg.

Tartalmas ismeretségeket, barátságokat kötöttem. Kapcsolataimban a szeretet a cél. Hálát adok a

Teremtőnek, hogy amikor úgy éreztem, hogy meg kell tennem valamit, azt megtettem. Még

akkor is, ha ez olykor elmebeteg ötletnek látszott. Barátaim, és barátságaim ezt igazolják.

A Tréning elvégzése után nem bírtam tovább elviselni a küszöb alatti létet, – tudatosan

használva a tudatalattimat – vállalom a csillagok magasságát megcélzó élet következményeit is.

Óriási hitet kaptam önmagamban, rettenthetetlen bátorságot ahhoz a kitartáshoz, mely céljaim

eléréséhez vezet. Tudatalattim csodálatos hatalmával ott tartok, hogy a legkiválóbb minőségben

megvalósítom gyerekkori, féltve őrzött, és ki nem mondott álmaimat. A befejezetlen, és

elképzelhetetlen dolgok börtönéből kisétáltam a napfényes cselekvés, a tettek mezejére.

Megengedem magamnak azt a luxust, hogy kerüljem a negatív emberek társaságát.

Környezetemben ezekből egyre kevesebb van, mert aurám, és erőm olyan kisugárzású, hogy a

gyengéket messze elriasztja. Sikerrel vonzom a hozzám hasonlókat, óriási energiákat

szabadítunk fel egymásban. Azt csinálom, amihez a legjobban értek, a hobbim lett a hivatásom.

Hitet, és lelkesedést adok ebben a nehéz, átmeneti korban, amelyben élünk. Ezt megváltoztatni

nem tudom, és nem akarom már a világot megváltani sem.

Nem változtathatsz másokon, így hát kezdd önmagaddal! Önmagán mindenki tud

munkálkodni, ha ehhez indíttatást, lelkesítést, és hitet kap. Ezekre a lehetőség mindenkiben

benne van. A változás nem úgy következik be, hogy változásra készteted magad, hanem úgy,

hogy tudatosítod, mi az, ami nem működik! Fejleszd ki magadban az ellenkezőjét annak, amit

nem szeretsz másokban!

A változni, és változtatni akarás igénye szükséges, hogy merje mindenki megvalósítani az

álmát. A jövő azoké, akik őszintén hisznek szép álmaikban. Kell, hogy legyen egy álmod! Ha

nincs álmod, hogyan fogod megvalósítani? Álmodj mélyen, mert minden álom a célt előzi meg!

Nyújtózz magasra, mert csillagok rejtőznek a lelkedben! Messze fenn a napsütésben vannak a

legmagasabbra törő vágyaid!

A kívánságok nem válnak valóra maguktól. Az embernek magának kell megvalósítania a

vágyait. A kívánság olyan álom, amit ébren álmodunk. A képzelet fontosabb a tudásnál –

mondotta Einstein. Ő csak tudta! Álmodozás az élet sója, és nem a megrontója! Amiképpen

hisztek, akképpen adatik néktek! – tanít a Biblia is.

Minden hibámmal, összes eddigi fanyar kanyarommal együtt: utamon vagyok!

Magadhoz legyél őszinte, látod én is sokszor rajta kapom magam, hogy az elmém tévútra

akar vezetni.

129. Abban erősíted magad, amiben a legjobb vagy?

188

A levél alábbi része került postázásra:

Kedves István!

Szívből, és szeretettel várom a FAIR PLAY MANAGER IRODA bemutatkozásán, mert a

kiállítás szervezése, bonyolítása, álmaim megvalósulásának, és a bennem rejlő képességek

kibontakozásának premierje. Bízom benne, hogy ezen a nem protokolláris, rendhagyó

összejövetelen kiválóan fogja magát érezni.

A meghívás természetesen két személyre szól

130. Hányszor választottál rosszul társat, munkahelyet stb, amíg rájöttél, hogy nem ez az igazi?

131. Tovább kerested, és megtaláltad?

132. Milyen felismeréseid voltak életedben?

133. Előtte milyen kérdést tettél fel magadnak?

134. Mindezeket olvasva milyen elhatározás/okra jutottál?

1992. szeptember 26.

M….m! (Ezt a kettőnk közötti intim megszólítást nem adom a nyilvánosságnak! Bocsi!)

Legyen ez a két szál rózsa szerelmünk záloga. Vigyázz rá, hogy ne hervadjon el. Mától új

élet vár ránk.

Az élet szép, de csak akkor, ha mi széppé tesszük.

Kívánom, hogy akkora sikered legyen, hogy ne férjen be a művelődési házba!

Csók: Lajos

A bemutatkozó rendezvény – sikerességét videofelvétel bizonyítja – már anyagi

mínusszal indult számomra. A festőművész, akinek a kiállítását

szerveztem, vállalkozást kezdő tudatlanságom következtében,

rendelkezett az általam kibocsátott számlával, én a mai napig sem

kaptam meg a számla nem kis összegű ellenértékét.

Valószínűsíthetően mással is csinálhatott hasonló inkorrektséget,

mert odaföntről csúnyán egyenlítették ki jellemének ebbéli

korcsosságát. Sietősen lelépett, magára hagyva magyarul nem

nagyon beszélő feleségét, és súlyos fogyatékossággal született

kisfiát.

Tiszta volt a lelkiismerete. Sohasem használta.

Sikernek könyveltem el a Fair Play Manager Iroda bemutatkozását, és nem vette el a

kedvemet a mínuszba szaladó szaldó. Tőkeszegénnyé válva kreativitásomra, és

ötletgazdagságomra voltam utalva.

Fokozatosan kezdtek megismerni, nemcsak rendezvény szervezői kvalitásaimról, hanem

lélekpatkolói minőségemben is. Mindenkinek azt mondtam, hogy az első beszélgetés díjmentes,

mely után el tudja dönteni, hogy visszajön–e hozzám, én meg azt, hogy vállalom–e?

189

A lélekanalizálóhoz szaladgálás az amerikai értelmiség luxusa, elvesztett istenhitüket

pótolják vele. Amerikában végzett pszichológus barátnőm mondta, hogy ott a profik legelső

alkalommal nem kérnek pénzt. A papír, és stempli országában nem voltam profi, nem volt

„papírom” róla.

Egy pszichológus konferenciára eljutva egy szegedi professzor megnyugtatott. Tudtam

profin kérdezni, és őszinte odaadással odafigyelni a másik emberre. Szerinte ez két egészséges

ember között teljesen elegendő. Akár még jobban is működhetek, mint egy lexikális tudós

fenomén, a személyiségemben rejlő, különböző gyógyító hatás, hatóerő következtében.

A tanácsadás soha nem lehet olyan hatékony, és boldogító, mint két egyenlő partner

együtt érző kapcsolata. (Marshall Rosenberg)

Jó bornak nem kell cégér alapon, nem hirdettem magam, mégis azt vettem, észre, hogy

éjszakai rádióműsorokban szerepelek, újságcikkek szólnak rólam, és egyik elégedett ember ajánl

a másiknak. Előadásokat, és személyiség fejlesztő tréningeket tartottam. Még gyerekeknek is

elmentem „hirdetni az igét”: Gnóthi szeauton! Ismerd meg önmagad!

Az alábbi mondatokat kaptam tőlük:

„Cél nélkül nem érdemes élni.”

„Megtanultam az önbizalmat.”

„Megtanultam egészségesen gondolkodni.”

„Tanácsot, és megértést kaptam.”

Ajándék a pecöli gyerekektől.

Legemlékezetesebb személyiségfejlesztő tréningemen házi feladatként le kellett írni

valamit, szombatról vasárnapra. Egyik résztvevő nem készítette el ezt a feladatot. Következetes

akartam maradni mindahhoz, amit tanítottam. Ha neki ennyire nem fontos az, amiért itt van,

vagyis önmaga, akkor ITT, és MOST, szedje a holmiját, és hagyja el a helyszínt. Pillanatok alatt

megfagyott a levegő, és eléggé nehéz volt folytatni. A déli ebéd után, mindenki azt mondta, már

értik, mi miért történt. Eltelt jó pár hónap – mely során jó párszor lelkiismeret-furdalásom végső

konklúziójaként éreztem, másként nem tehettem –, és találkoztam az illetővel. Nyakamba borult,

és azt mondta: Jutka, kellett nekem az a seggberúgás!

Riporter ismerősöm tanított meg rá, hogy a legjobb ajánlólevél magamról, az

emlékkönyvbe írt bejegyzés.

Ha nem akartam, hogy az időnként felbukkanó depresszió hűséges kutyaként kullogjon

mellettem, és teljesen elborítson bűzös lehelete, akkor elkeseredett „létapály” állapotomban elég

volt fellapozni a könyvet, elolvasni a bejegyzéseket, és helyreállt lelkem egyensúlya.

Pszichológus nélkül, gyógyszer nélkül, saját magammal, saját magamban!

Egyszemélyes vállalkozásként megtanultam Trabant áron Mercédeszt venni. Nem

dobtam ki az elrontott, nyomdában fellogózott borítékokat, hanem hibajavítóval újragépeltem.

(Akkor még nem volt számítógépem.)

190

Ted Turner amerikai médiamágnás, üzletember alapította meg a TBS–t, és az első 24 órás

hírcsatornát, a CNN–t. Ő szerinte: korai fekvés, korai kelés, kemény munka, és reklám jellemző

az igazi vállalkozóra. Schwarzenegger írja 2012–ben megjelent életrajzi regényében: Sohasem

vitatkoztam az olyanokkal, akik alábecsültek. Ha a kiejtésem, az izmaim, és a filmjeim miatt azt

hiszik, hogy hülye vagyok, azt kiválóan az előnyömre tudom fordítani.

Drága Édesapám tanításai, példamutatásai következményeként én is minden rosszat

javamra tudtam fordítani. Ám mindezek közben, és mindezek ellenére az is kiderült, ha

becsületesen bevallom a jövedelmemet, akkor nekem nem marad annyi, hogy a kiadásaimat

fedezzem, és még a családi kasszát is gyarapítsam. Arra sem figyelmeztetett senki, hogy a

minimálbérnek nyugdíjas koromban lesz negatív hatása: ennek alapján számolják majd ki a

nyugdíjamat. A nyugdíjkiegészítő biztosítás akkor még nem szerepelt a biztosítók

árukínálatában.

Idegenforgalomban dolgozó, buszsofőr férjem azzal a feltétellel fizette ki felhalmozódott

230.000 Ft Társadalombiztosítási tartozásomat, ha megszüntetem FAIR PLAY Manager

irodámat. Fájó szívvel igazat adtam neki. Igaz, a nyugdíjam nem éri el a minimálbért.

Ezt az árat fizetem életem legboldogságosabb korszakáért, melynek áldásai a mai napig

velem, és bennem vannak. Tudom, tudom! Valami hasonlót már az elején is írtam!

Rendeljük meg vágyainkat!

Repülésről, titkos naplóról, és piros kókuszszőnyegről

Ahogy a katalógus áruházaknak feladjuk a rendelést – megnevezzük a kiválasztott árut,

meghatározzuk a méretet, azonosítva a cikkszámmal – ugyanúgy kell tennünk vágyainkkal,

álmainkkal. Vezessünk naplót, írjuk bele minden titkolt, akár elérhetetlennek tűnő célunkat – s

adjuk fel a rendelést a világegyetemnek: így, de csakis így, előbb–utóbb teljesülni fognak.

Hollódy Judit egy hosszú évekkel ezelőtt megkezdett naplót mutatott hallgatóságának. Szavakba

öntötte mindazt, amit, ahogy akart elérni, ahová addig csak gondolataiban jutott el, remélve,

hogy egyszer valóra válnak. S lám, a legtöbb kívánság mellett piros kis pipa jelezte, hogy

teljesült. A tapasztalt személyiségfejlesztő a győri Galgóczi Erzsébet Városi Könyvtárban tartott

előadást arról, hogyan érhetjük el céljainkat, hogyan válhat életünk kézzel fogható valóságává a

siker.

Figyeljünk testünk jelzéseire – figyelmeztet Hollódy Judit. Akár egy átmeneti bénulás,

emésztési vagy ekcémás panasz is tekinthető figyelmeztetésnek. Mindig az első megérzésre, az

ösztöneinkre hallgassunk, amikor az okát keressük, mert a közvetlenül utána működésbe lépő

elme könnyen megzavarhat bennünket a helyes válasz keresésében. A fájdalom, vagy akár kiütés,

inthet arra, hogy ideje munkahelyet változtatnunk, vagy másként gondolkodnunk egy akkor

bennünket foglalkoztató problémáról.

Titkos napló őrizze vágyainkat! Mindig nagyon egyértelműen fogalmazzunk! Például:

szeretnék végkielégítéssel távozni a munkahelyemről, vagy szeretnék helikopterrel repülni. A

„szeretnék repülni” megfogalmazás nem konkrét, félreérthető.

191

Általában azok érik el a céljaikat, akik meg tudják azokat pontosan határozni, s meg is

tudják indokolni. Ne ijedjünk meg az üres papírtól, csak elkezdeni nehéz az írást! Egyet ne

feledjünk: az indíték a legfontosabb.

A célok változhatnak, az indíték soha! Céljaink megfogalmazásakor kérdések sorozatát

kell feltennünk magunknak. Miért akarjuk? Miért/mire jó ez nekünk? Mindezek után a fantáziáé

a főszerep: célokká érlelt beteljesedett vágyainkat, álmainkat látnunk is kell magunk előtt.

Vannak, lesznek olyan vágyaink, amelyek nem teljesülnek, nem teljesülhetnek. Fogadjuk

el: valószínűleg éppen a saját érdekünkben. Álmaink között pedig, lesznek olyanok, amelyek

nagyon soká válnak csak valóra. Várni, kivárni türelemmel, tudni kell.

Ha valamit könnyen érünk el, kapunk meg az élettől, kevésbé értékeljük, mint azt, ami

alaposan megdolgoztat bennünket, esetleg szenvednünk is kell érte. Céljaink elérésében

általában akadályokba ütközünk. Ahogy Hollódy Judit fogalmazott: nem vezet a sikerhez piros

kókuszszőnyeg.

Az akadályok leküzdésének első lépése azok felismerése. Ezután állítsuk fontossági

sorrendbe vágyainkat, majd az azok megvalósítását fenyegető akadályokat. Ne féljünk a

felvetődő problémáktól! Ha felismertük őket, megfogalmaztuk, és hangosan ki is mondtuk, már

fél győzelmet arattunk, nincs hatalmuk felettünk. Ha mégis alulmaradunk, használjuk ki! Minél

mélyebbre zuhanunk, annál nagyobb lendülettel, s magasabbra szárnyalhatunk, s juthatunk

előbbre a következő lépéssel!

D. Pusztai Andrea

135. Sorolj fel öt dolgot, amit a legtöbbre tartasz az életben?

136. Életed legfontosabb három célja?

137. Hat hónap lenne hátra az életedből, hogyan töltöd el?

138. Lottó milliomosként mit tennél másképpen, mint ahogy ma teszed?

139. Mit akartál mindig megtenni, de féltél még csak meg is kísérelni?

140. Mely tevékenységek azok, amelyeket a legfontosabbnak érzel?

141. Ha tuttin tudnád, nem érhet kudarc, mi a legnagyobb dolog, amiről álmodni mernél?

142. Mi az akadálya, hogy megtedd?

A legelérhetetlenebbnek tűnő, mégis soha fel nem adott kívánságom: kis helikopteren

sétarepülés Budapest felett, mint a TV riporterek. Elérhetetlensége még inkább beteljesülése felé

vonzott.

1992–ben hatalmas bulit rendeztek az IBUSZ 90–ik születésnapján. Volt minden, ami

szem–szájnak ingere. A dolgozókat saját kollégáik szállították a buszokkal, Lajosmizsére.

Férjemmel – csekélyke kárpótlásul, hogy IBUSZ sofőrként soha nem vitt magával – a kollégák,

feleségek, gyerekek társaságában kászálódtam le a buszról.

Ugye már ki is találtad?

Azonnal kettő, azaz 2 darab sárga helikopteren akadt meg a szemem. Ha itt helikopter

van, akkor én repülni is fogok vele! Ebben rendíthetetlenül biztos voltam. A hogyannal

másoknak kételyei támadtak, mert csak a Főnökség, és a VIP (magas beosztású személy/nagyon

fontos személyiség) vendégek részére volt adott ez a lehetőség.

Ti akkor még nem ismeritek az én feleségemet! – mosolygott az én Lajám.

192

Ezt már csak távozóban hallottam. Megszállottként, szemeimet le nem véve a sárguló

célpontról, azonnal elindultam. Férjem kollégája utánam szólt, hogy vigyem az ő kisfiát is.

Nekem ugyan mondhatta!

Hatalmas tülekedés, lökdösődés, és a pilóta hangja az ajtóból:

Kérem, értsék meg, nem vehetek fel senkit. A VIP vendégeket várom. Velük fogok

felszállni!

Istenem Hollódy, itt vagy, itt a helikopter, még egy ilyen lehetőség mikor lesz az

életedben? Mit tanultál a Tréningen? ITT, és MOST! Mindig a pillanatnak légy jelen!

Előrefurakodtam a pilótához.

Elnézést, ne haragudjon! 45 éves nagymama vagyok. Minden vágyam, hogy egy

ilyen masinával felszállhassak. Nem akarok úgy meghalni, hogy nem ültem helikopteren!

Hát ezért nehogy meghaljon! – nevette el magát. Várjon egy kicsit! A következő

körben felviszem!

Gyerekkori osztálytársnőm édesapja mondta egyszer, hogy a

hegedű a hangszerek királynéja. Fenségesen sírni, zokogni, szívet

borzolni csak a hegedű képes. Nem voltam a hangversenyek gyakori

látogatója, most mégis lázba jöttem. 1999–ben lépett fel nálunk, a

különleges művészi adottságokkal rendelkező muzsikus tehetség

Vanessa Mae.

1978. október 27–én született, pont ugyanazon a napon, mint

Paganini, az ördög hegedűse is, 1782–ben. Ezt nekem látnom,

hallanom kell!

Jegyem az nem volt! Vágyam eltaszigált a Kongresszusi

Központ bejárata elé. Jóval az előadás megkezdése előtt ültem a

padon, és magamban imádkoztam a csodáért.

Lassan – lassan már feltünedeztek a koncertre érkezők.

Amikor a bejáratnál már tülekedtek a bejutásért a jeggyel

rendelkezők, én még mindig ültem, és csak ültem… Egy fiatalember

rám nézett, búval taszajtott ábrázatom láttán szánakozva kérdezte, mi

a bajom, hiszen olyan szép este vár bennünket odabent. Majdnem

elsírtam magam, hogy engem sajnos nem, nincs jegyem.

Dehogynem! Csak nálam van! A barátnőm nem tudott

eljönni. El tetszik fogadni?

Akkor már patakokban folyt a könnyem. A könnypatak folyóvá duzzadt, rázott a

zokogás. Arcomon a szégyen bíborpalástja alól alig tudtam kinyögni:

Nem fogadhatom el! Nem tudom kifizetni!

Mondtam én a kedves hölgynek, hogy mennyibe kerül a jegy?

Mered állítani, hogy az angyaloknak mindig szárnyaik vannak?

Meg tudod magyarázni miért őrzöm ma is a jegyet?

193

Arcát még nem barázdálták át a ráncok, mindenre rácsodálkozó, kék szeme környékét

sem szőtte be az idő finom pókhálója. Hajdan volt karcsúságára rárakódott az éveken át

visszafojtott érzésekről árulkodó alakromboló háj. Étellel hallgattatta el felhalmozódott

kérdéseit. Kedélyét mindez nem befolyásolta, sokan szeretnek vele beszélgetni. Élete

felgyülemlett tapasztalásait bölcs tanácsokkal adja tovább. Egyik ilyen beszélgetés, az alább

cikket eredményezte:

Veszprémi Csilla: Beszélj!

Tizenhat évesen újságíró akartam lenni, huszonnégy évesen bejutottam a „Riporter

kerestetik” elődöntőjébe, és közel harminc esztendeig mégis statisztikus, és munkaügyi előadó

voltam. Negyvenhárom évesen értettem meg, hogy „odaföntről” kapott képességemnél fogva

nem is foglalkozhatok mással, csak emberekkel.

Az igazán nagy tanítások, évezredeken átívelő bölcsességek alapja legtöbbször oly

egyszerű gondolat, hogy hajlamosak vagyunk átsiklani felette.

Édesapám példamutatásával korán lerakta másként gondolkodásom alapjait. Mindig azt

mondta: „Anyuskám tanuld meg, minden rosszban van valami jó. Soha nem tudhatod, miből mi

bukkan elő, minek mi lesz a következménye.” Ma már tudom, ez a pozitív életszemlélet tette

lehetővé életem kisebb–nagyobb próbatételeinek elviselését. Sőt! Ez adott erőt, hogy negatívnak

tetsző élethelyzeteimet a magam, és sorsom jobbra fordítására használjam fel.

Szolgálatom, és küldetésem az önismeret oktatása. Azt tanítom, ami a legősibb tudás,

aminek hiányában ma az emberek szenvednek: „Ismerd meg önmagad!”

Egyre többet tudok az emberi lélek indulatairól, és az egyetemes törvényekről. A gyűlölet

szeretetté, a megvetés megértéssé, a gőg méltóságteljes öntudattá formálódott bennem.

Megtanultam, hogy életem legnagyobb „beavatása” sikereim, és bukásaim elviselésében

rejlik. Minél nagyobbak a sikereim, annál alázatosabb vagyok.

Saját élményeim tárházából merítve a hozzám fordulók alkalmazzák élettapasztalataimat.

Életük kiegyensúlyozottabb minősége bizonyítja: a dolgok alapja az alapos önismeret. Azt is

megértik, hogy lényét, és képességét tekintve minden lélek isteni! Hogy képes legyen önmagából

a Teremtő képmására teremtett egyszeri, és megismételhetetlen csodát kihozni. Aki nem hívő,

rávezetem arra, hogy a saját útját mindenkinek egyedül kell megtalálnia, és végigmennie rajta.

Aki hisz, örömmel tapasztalja, hogy hitében újfajta megerősítést kap. Rajta keresztül

megkétszerezve jön vissza hozzám az, amit adtam, és magam is a legtöbbet tanulom általa.

Belépni az emberi lélek mélyére, és felszínre hozni a bugyor rejtett, lappangó tartalmát,

korántsem egyszerű, és veszélytelen vállalkozás. Komoly, és felelősségteljes „munka”

megismerni önmagunkat, hibáinkat, erényeinket, tisztában lenni cselekedeteink mozgató

rugójával.

Az önmagunkba fojtott, szőnyeg alá söpört nyomasztó terhek, amiktől életünkben

szenvedünk, nem tudatosak. Csak éppen nem működik a házasságunk, nem működnek

kapcsolatteremtő kezdeményezéseink, nem működik a szexuális életünk. Az egész életünk. Ott van

valami, amiről nem tudjuk, hogy mi, és azt sem tudjuk, hogy egyáltalán ott van!

Apukám mondta, hogy minden zeneszerző lop. Kisgyerekként nem tudtam, hogy ez a

zenére érvényes, nem a kétkezi eltulajdonításra. A te választásodon múlik, úgy gondolod

önmagamtól loptam, vagy úgy tekinted, hogy ez megint ismétlés, mely a tudás anyja!

194

Férfi, és nő hogyan is érthetné meg egymást, hisz mind a kettő mást akar, férfi a nőt, nő a

férfit. – ismerte fel Karinthy Frigyes.

Ma már könyvek sokasága bizonyítja, hogy mindkét nem különböző „nyelvet” beszél. A

férfias keménység, a nőben olvadó lágyság. Ami egy férfiben gyengeség, az egy nőben a

legerősebb. Amit egy férfi nem lát, azt egy nő azonnal felismeri. A konfliktus, veszekedés, a

rengeteg válás legtöbbször a félreértések tisztázatlanságának következménye. A hölgyek egy

része gyakorta fordul hozzám „szótárért”, melynek ismerete hídként köti össze az „egymás

terhét” hordozni akaró párokat.

Vitray Tamás szavaival fogalmazva a nők intelligensebbek, mint a férfiak. A nő megadja

a férfinek mindazt, amire vágyik, sőt! Még azt is, amit nem is akar, s ezért öntudatlanul hálás a

nőnek.

Ez lehet az oka, hogy könnyebben nyílnak meg, holott a férfiak többségénél is

szükségeltetne megszabadulni feldolgozatlan, kibeszéletlen konfliktusoktól, gyermekkori

sérelmektől, traumáktól, és kevesebb lenne az infarktus, gyomorfekély, rák, hogy csak a

leggyakoribb betegségeket említsem. Az általam alkalmazott gyógymód rendkívül egyszerű: arra

biztatom a velem beszélgetőket, hogy a gondolatok azért születnek, hogy közkinccsé tegyük, a

szavak azért vannak, hogy merjük kimondani!

A természet törvényeit felismertük, a fizika törvényeit hasznosítjuk. Az Életnek, a

Világegyetemnek, Istennek is vannak törvényei. Ezek felismertetése, elfelejtett Kozmikus

tudásunk újraélesztése – a Bibliától a Taoig – segít küldetésemet betölteni: magamban

megerősíteni, másokban felébreszteni a hitet!

Leveleink

Egyedül gyorsabban halad az ember, de kettesben messzebbre jut el. (Afrikai közmondás)

Igazság az, ha azt kapjuk, amit érdemlünk. Irgalom az, ha nem azt kapjuk, amit

érdemlünk. A kegyelem viszont az, amikor megkapjuk, amit nem érdemlünk. Ha két lélek

igazából egymásnak van teremtve, még ők maguk sem állhatnak saját maguk útjába. Az

Odafentvaló végtelen bölcsességgel, mennyei áldásként kijelölte társamat. Szívünket egyesítette,

szeretetünket egymás iránt naponta – egymás terhét hordozva – megerősíti. Kegyelmi ajándékba

kaptuk, hogy életünket véges–végig együtt kell leélnünk!

1991. december 24.

Édes, egyetlen M….m!

Ki kell, hogy rakjam eléd a szívemet, mielőtt a meggyvörös cipőt eléd tehetem.

Köszönöm Neked, hogy az elmúlt huszonnégy évben a világ legjobb férjeként voltál

mellettem, és köszönöm, hogy végtelen türelemmel kivártad, amíg erre én is rájövök. Szerencsére

még idejében.

Köszönöm, hogy végtelen gyengédséggel, szeretettel, megértéssel viseltettél minden

elmebeteg, rakoncátlan, és nagyravágyó ötletem megvalósítása közben. Köszönöm, hogy

mindezek mellett még volt időd a gyerekekre, háztartásra, sőt a lakás rendben tartására is!

Ezek után szóra sem érdemes az a néhány rossz tulajdonság, melyet hibádul felróhatnék.

Végtelen szereteted vezetett engem Hozzád, hogy tudjam, Te így vagy tökéletes. Kérlek,

195

maradjunk is így. Békességet, boldogságot ígérek Neked a hátralevő évekre, és mindazon hibáim

kijavítását, melyekre Te figyelmeztetsz engem.

M….m!

Tartson meg sokáig a Jó Isten egészségben, és szeretetben mindannyiunknak!

Ámen!

Jutka

196

1994. december 24. szombat, Szenteste

Drága M….m!

Köszönöm Neked az odaadó gondoskodást, ápolást, és szeretetet, amit nyújtottál a

betegségem alatt.

Most éreztem igazán, hogy mennyire összetartozunk.

Köszönöm, és SZERETLEK

Lajos

1995. március 16.

Feleségemnek, és a BT–hez

Huszonhét évvel ezelőtt ezen a napon ígértünk egymásnak örök hűséget, és én ezt

komolyan gondoltam, mert beléd szerettem, de akkor még nem sejtettem, hogy egy BT–t is meg

kell szeretnem.

A szeretetet nem könyvből kell megtanulni, hanem az van, vagy nincs. A legjobb

tanácsadó a SZÍV. Ezt jó, ha az eszedbe vésed.

Tudom, hogy szerinted én nem vagyok másképp gondolkodó, és negatív vagyok. De ezt

csak Te látod így.

Nem vagyok TATA–klub–tag, (tanítvány találkozóból született rövidítés) csak lassan tata

leszek. Már ezt tisztelhetnéd bennem, ha mást nem.

Azt hiszem, nem érdemes itt rímeket írnom, hogy milyen vagyok, de egy biztos, hogy

egyszerű, és őszinte, és én többre nem vágyom, csak, hogy még sokáig szerethesselek.

Apu, M….a, Laja, vagy Lajos

A Nagy Fejvadásztól

csodálatos feladatot kaptam. Találjam ki: hogyan nézzen ki, milyen legyen a külseje, a

belseje, és rendezzem be! Ő adja a pénzt! Na

persze egy bizonyos határig!

Keresztanyaként is funkcionáltam.

„Sikerszalon” nevet adományoztam neki.

Még az íróasztalt beborító szőnyeget

is bevittem otthonról, és saját kedves

tárgyaimmal vettem körül magamat, meg a

betérőket. A tükörben láthatod a vitrint, ahol

helyet kaptak a könyvek, a Nagy Fejvadász

által forgalmazott termékek, kazetták.

Emlékkönyvem tanulsága szerint –

természetesen itt is folytattam lélekpatkoló

tevékenységemet – sikerült az ide betérők lelkének békétlenségét feloldanom.

197

A jó dolgok általában hamarabb véget érnek, mint a rosszak. A Nagy Fejvadászt

kísérletező kedvének köszönhetően másfajta dogok kezdték érdekelni, a Sikerszalon nem váltotta

be az elképzeléseit.

Tudtam, hogy az üzlethelyiség tulajdonosa más bérlő után néz. Ekkor jött be – te már

pontosan tudod, hogy nem véletlenül – az ezoterikus Piacot Uraló Könyvkiadó Igazgatója. Azt

akartam írni, hogy a továbbiakban P…, de most látom, hogy nem szerencsés a kezdőbetűket

használnom a rövidítés kedvéért.

Kedvesen hivatkozva barátságunkra, kérte közbenjárásomat, hogy övé legyen az üzlet.

Judit, ha elintézed, itt maradhatsz. Átveszlek a helyiséggel együtt, legalább nem

kell új emberről gondoskodnom.

Te is közbenjártál volna az érdekében? Egyetértesz?

A Piacot Uraló Könyvkiadó Igazgatója megszerezte a helyiséget. Mikor már bérlővé

lépett elő, és hiába vártam, hogy odaálljon nekem tett ígérete mögé, megmagyarázta megmásított

döntését:

Ne haragudj, neked mégsem fizethetek annyit, mint amennyivel egy kezdő

megelégszik. Ugye megértesz?

Hát hogyne. Megértelek. Teljesen igazad van.

Csak azt nem értem, hogy vallhatod magad Szepes Mária tanítványának?

Két utcája van Budapestnek, ahol hosszú évekig képtelen voltam arra menni, úgy, hogy

ne álljon görcs a gyomromba: a Reiter Ferenc utca, és a hajdani Sikerszalon utcája.

143. Van olyan hely, vagy személy ahol/akitől összerándul a gyomrod?

144. Miért?

145. Mit teszel a feloldására?

KÉTEZRES ÉVEK

Amikor a hóhért akasztják!

Nem maradhatott ki az életemből „Amikor a hóhért akasztják” effektus.

Munkanélküliként akár tetszett, akár nem, akár szégyelltem magam, akár nem, felkerestem a

területileg illetékes kirendeltséget. Teljesen ismeretlen emberek közé kerültem. Az, hogy

hajdanán én is kolléganő voltam, még rontott is a helyzetemen. Sikerült mindezek ellenére

kiharcolnom egy kilenc hónapig tartó átképzést, melynek 190.000 Ft, azaz egyszáz–

kilencvenezer forintos tandíjából rám csak 20.000 forint hárult, két részletben. Azért ne hidd,

hogy a Máltai Szeretetszolgálathoz tévedtem be. Kemény feltétele volt ennek a csábító

lehetőségnek.

Az első négy, és fél hónapban intenzív angol nyelvtanfolyamon kell részt venni, a

második négy, és fél hónapban intenzív számítógépes tanfolyamon ücsöröghetek. Az angol után

a Rigó utcában kell alapfokú nyelvvizsgát tenni, és ha nem megyek át, vissza kell fizetnem a

198

tandíj teljes összegét, mínusz a befizetésem összege. No meg nem mehetek a számítógépes

tanfolyamra sem.

A Munkaügyi Központos hölgy nagyon sajnálta tőlem ezt a lehetőséget.

A Rigó utcában nagyon kemények a követelmények. Hogyan tudsz ötvenhárom

évesen ott levizsgázni? Majd visszafizetheted ezt a hatalmas pénzt! – sápítozta.

Ne félts engem! Ha csak az lesz a dolgom, hogy négy, és fél hónapon keresztül

csak tanuljak egy intenzív nyelvtanfolyamon, akkor én biztos megkapom a Rigó utca

bizonyítványát.

A zsidó öntudat magva – az agytorna, mint az élet lényege, a gondolkodás állandó

fejlesztése, csiszolása. Végül is ennek köszönhetők a marxok, freudok, einsteinek. A vallásos

alapoktól elszakadva az agyak működése még intenzívebbé, és hatékonyabbá válik. (Ljudmilla

Ulickaja: Daniel Stein, tolmács)

Zsidók sportja a tanulás! – zakatolt a fejemben Moldova György mondata. Mindig is

imádtam tanulni. Különben is, a jó pap is holtig tanul.

A Rigó utca bizonyítványa után, mehettem a számítógépes tanfolyamra.

Két csodálatos, hivatásának élő ember, egy házaspár nem akármilyen színvonalon, és

követelménnyel okított. Exceltől az Acsessig, Power Pointtól a Wordig, mindenre kiterjedt a

tanítás. Soha nem feledhető hálával köszönöm nekik, hogy megtanultam számítógépen, a

számítógépet, számítógépül.

Addig is szeretettem az új csodát, agyam nem győzte beszívni, és elraktározni a

tudnivalókat. Oktatás után rohantam haza kis laptopomhoz. A tanultak beazonosítása angol

nyelvű gépemen, majd egy–egy feladat megoldása után mámoros, szinte már eufórikus

boldogsággal konstatáltam: kellően megalapozott tudásommal a vizsga már nem lesz akadály!

Pedig már… Nem már!

Még csak! Ötvenhárom éves voltam!

Hogyan szoktam le a dohányzásról?

A tanfolyam legelső tanítási napján, mikor még senki nem ismert senkit. A hatalmas

társasház udvari folyosóján cigiztem többedmagammal, és a földszinten a liftbe beszállt két

mentős. Narancssárga mellényük úgy világított lentről, mint holdfény a csillagos égen. Naná,

hogy előttem szálltak ki, megkérdezve, hogy hol van az epilepsziás hölgy?

Több tanteremben folyt az oktatás, fogalmam sem volt, kiről lehet szó. Ezért az egyik

tanárhoz irányítottam őket.

Fél egykor végeztem, és az átellenben lévő házban lakó barátnőmhöz igyekeztem, az esti,

beszélgetős randinkat megbeszélni. Belépve a Rákóczi út legszebb lépcsőházába, a lift előtt egy

idős hölgy várakozott, tolószékben, infúzióra kötve. Túlsó végét egy narancssárga mellényes

mentős tartotta a magasba. A másik narancssárga mellényes egyik kezével a tolószéket fogta,

másik kezével nyomta a lift gombját. Ez már sok volt! Nincs két órája, hogy két mentős

ugyanilyen közelségben volt mellettem, most megint kettő! Kettő meg kettő az négy, négy a

számmisztika szerinti saját számom. 1947.02.08. Ha születésem dátumának számait összeadom:

1+9+4+7+2+8=31 Ezt összeadom, hogy egyjegyű, 9–ig terjedő számot kapjak. 3+1=4

Ennek valami hatalmas, személyemre szóló jelzésértéke van! De mi?

199

Esti randinkon barátnőm hiába kínált az ő finom cigijével. Már tudtam, hogy a második

mentős találkozás után, soha többet nem gyújtok rá!

A személyiség kertészei addig nyírnak, amíg bele nem illeszkedsz valamelyik tankönyvi

kategóriájukba. (Rosamund Lupton: Drága Tess!)

Sokat gondoltam Ranschburg Jenő mondására, hogy a színes, és problémás betegekből

hogyan csinált a szakmája kiegyensúlyozott, és szürke gyógyultakat. (Fiala János: Kuss!)

Az emberek mindig üzenetek mögé rejtik a mondanivalójukat. Egy pszichiáternek sok

arca van, és előfordul, hogy egyszerre többet is felvesz. A kulcs azonban az odafigyelés. Oda kell

figyelni mindenre, ami szóban elhangzik, és arra is, amit csak a test jelez.

A pszichoterápia arra való, hogy olyan dolgokról beszéljünk, amelyekről soha, senkivel

nem beszéltünk még. (Feldmár András)

Apropó. Mielőtt elkezdem. Te tudod

Mi a különbség pszichológus, és a pszichiáter között?

A pszichiátert magyarul elmeorvosnak, vagy elmegyógyásznak nevezzük. Az elnevezésből

is kiderül, hogy orvosi végzettséggel bír. Az orvosi egyetem elvégzése után 5 évet dolgozik, és

tanul egy pszichiátrián, míg megszerzi a pszichiáter szakorvos címet. Innen kezdve dolgozhat

önállóan a szakmában, egészen idáig más szakorvos felügyeli a munkáját. A szakvizsga

megszerzése után tovább képeztetheti magát rehabilitációs szakorvosnak, pszicho terapeutának,

vagy igazságügyi elmeszakértőnek.

A pszichiáter orvosi végzettségének köszönhetően nagyobb rálátással bír a testi

betegségekre. Ez azt jelenti a gyakorlatban, hogy a mentális betegségek diagnosztizálása során

képes kiszűrni azokat az állapotokat, amikor nem lelki, hanem testi eredetű a probléma. A

pszichiáter kérhet labor–, és képalkotó vizsgálatokat (CT, MRI), melyekkel alátámaszthatja a

diagnózisát. Ugyanakkor nem végezhet el olyan pszichológiai teszteket (Rorschach, MAWI),

melyek a lélek, és a személyiség komplexebb, mélyebb ismeretét feltételezi. Ha ilyen

vizsgálatokra van szüksége, akkor pszichológus segítségét kell kérnie.

A pszichiáter, éppen azért, mert orvos, írhat fel gyógyszereket a betegnek, de javasolhat

más kezelést is. Ő maga pszichoterápiát csak akkor végezhet, ha megszerezte a pszichoterápiás

szakvizsgát. Ennek hiányában a betegeket pszichológushoz kell irányítania.

A pszichológus szintén egyetemi képzést kap, 5 évig tanul a bölcsészkaron. Ezek után

választ magának valamilyen szakirányt, és abban az irányban képzi magát tovább. A képzése

során mélyebb betekintést nyer a lélek, az elme, és a személyiség komplex világába, ezért

elsősorban annak elemzésével foglalkozik.

Speciális képzettsége miatt a pszichológus feladata a pszichológiai tesztek elvégzése, és

értékelése. Ő tud részletes leírást adni a vizsgált alany személyiségéről is. Munkája során a

diagnosztika mellett vezethet pszichoterápiás ülést is, segítve ezzel a lelki eredetű betegségek

gyógyulását.

200

Ezt a hazánkba majd nyolcvan évesen visszajött

Pszichiáter Professzor

is nagyjából így magyarázta nekem.

Aki a numerus clausus ellenére bejutott az egyetemre, mert tizenöt

évesen tudta: orvos lesz. 1942–ben végzett, akkor csak a Zsidó kórházban

dolgozhatott. Munkatábor, bujkálás, illegalitás után 1945 után osztályvezető

főorvos a Kútvölgyiben. Szovjet mintára cionista orvos per áldozataként

1953–ban letartóztatták. 1954–ben szabadulása után a gyermekklinikára

került. 1956–ban elhagyta az országot, hogy Ausztriában, Svájcban,

Kanadában, Argentínában, és Ausztráliában gyógyítson különböző

etnikumú embereket.

Annyira tetszett Lélekgyógyítás tengereken túl c. könyve, hogy kikerestem a

telefonkönyvből (akkor még benne volt!) a címét, telefonszámát, és fogadott. Beszélgetésünk

során kiderült, hogy hatalmas elfekvő készlete van kézirataiból, az íróasztalában. Tudtam, mi a

dolgom!

Hónapokig jártam hozzá kis laptopommal,,hogy kiegészítve a leírtakat, diktáljon, és

megszülessen újabb könyve. (A laptopért cserébe a Nagy Fejvadásznak szüleimtől örökölt

hatalmas, delfti, kék, porcelánvázát adtam. Delft jellegzetes holland kisváros Hága, és Rotterdam

között. Egyik nevezetessége a porcelángyár. )

Hihetetlen izgalmas, érdekes, új élményt adó volt a „közös” könyvírás. Miért volt közös?

Ő csak professzori aggyal tudott gondolkodni, én meg a magaméval.

Soha sem ismertem az orvosi hierarchia lépcsőit. Nem értettem miért kell doktor urazni,

tanársegédezni, vagy professzornak szólítani az orvosokat. Miért olyan kínosan ügyel a

megszólításra mindenki. Nem voltam tisztában a cafrangokkal, sem orvosi, sem hadügyi téren.

Ebből adódóan, amikor a kéziratban egy kisfiú szájába doktor bácsi helyett, professzor urat tett a

Professzor Úr, kénytelen voltam felvilágosítani, hogy a Rákosi korszakban (amikor még itthon

volt) nem uraztak senkit, egy kisgyerek meg biztos nem mondott professzor urat, doktor bácsi

helyett. Örömmel vettem, hogy kis vitánk után belátta, hogy így helyes.

A könyvet: Minden perc egy örökkévalóság eképpen dedikálta nekem:

Hollódy Juditnak, hálával, köszönettel a segítségért, és szeretettel az emberi kiállásáért.

2000. november

Miért támadtak meg

a Gellért hegyen, és tépték le a táskámat 2000. július 22–én, 22.00 órakor? Miért nem

tudok a gondolattól szabadulni? Miért, jelenik meg állandóan a szemem előtt a noteszem, a kis

tollam, Laja, és Fannika képe? Miért élem át újra meg újra azt a pillanatot, amikor brutálisan

leszakították a táskámat, én meg nem akartam elengedni? Miért, hogy az ordítást választottam?

Állítólag még toporzékoltam is. Biztosan igaz, erre nem emlékszem.

Tudtam, hogy nem beszélek, csak a szám mozog, és képtelen voltam hangokat kipréselni

a torkomon. A fülem is olyan furcsán csengett, tompán, távolról. Közben Spielberg Cápa

201

filmjének zenéje dübörgött, zakatolt benne, és mintha minden lelassult volna körülöttem. A világ

elcsendesedett, a valóság megállt.

Mi a leckém ebből? Igen, tudom.

Már akartam új bérletet csináltatni, szerettem volna új személyit, ami csak egy kártya, túl

sok pénztárcám van, én megint gyarapítottam eggyel, és legfőképpen: túlzottan ragaszkodtam a

megszokott, szép kis tárgyaimhoz. Megmutatták nekem, milyen pillanatok alatt lehet bármit, és

bárkit elveszíteni, a tehetetlen düh őrjítő béklyójában.

Hálás vagyok neked Uram, hogy csak a tárgyaimat vették el, az életem megmaradt.

Jobban gazdálkodok ezek után önmagammal, és a bennem rejlő értékekkel. Jobban kiállok

önmagamért, és a saját érdekeimért. Másképpen értelmezem. Nem. Megfejtem a párom nekem

intézett kirohanásait, hogy menjek el dolgozni, mert ő viseli a terheket. Biztos van mögötte

húzódó egyéb tartalom. Még nem látom.

Ez egy feladat. (Ma már tudom: nem lenne a nyugdíjam ennyi sem, amennyi!)

Vállra akasztott ridiküllel, (amit mindig átlósan szoktam hordani), a tőlem pár méterre

álló kb. harminc embertől egymagamban állva, szinte odaadtam a táskámat, hogy vegyék el.

Pontosan definiálva a történteket felkínáltam a lehetőséget, mint a Spektrumon a vadászó,

zsákmányra leső alligátornak, a csapattól elmaradó/leszakadó egy szál, magányos préda. Miért

csináltam magamból prédát? Miért? Mi is volt benne, és mit jelentenek számomra?

Maga az angol, zöld bőrtáska gyűjteményem legszebb darabja volt. Külső zipzárját

Alexától kapott skóciai zöld kereszt, másik zipzárját a szép kis kék csillagocska díszítette. Most

is azt írtam először, hogy csillagocskám, holott már nem az enyém. A külső zsebben a

személyim, noteszem a kis Jaguár tollal. A személyimben a TAJ számos, és adóigazolvány. A

személyi igazolványom a szép lakkbőr tokban, amit Bécsben kaptam a Lajától. A noteszemben a

kis piros, japán zsebszámoló, a japán gésával, amit szintén a Lajától kaptam. A Rigó utca

elismervénye, a befizetett vizsgadíjról, K.I, és J. B. névjegykártyája, Shevy, és Péterke fényképe,

két gyerekkori képem, amit Kamilla adott.

És a H.J. monogramos, ezüst névjegykártyatartóm, csodaszámba menő történetével.

Az ima

a szárnyatlanok szárnya. Az imádság – beszélgetés Istennel. Személyes kapcsolatban áll

veled, bárki is vagy. Az imádság az a csatorna, amelyen aláömlik az Ő áldása. Ha nincs időd,

egy fohászt mondva emeld Istenhez szívedet!

Egyetlen Istenre gondolásod is ima. Az égre néző tekintet, a szív mélyéből feltörő sóhaj,

a Feléje irányuló vágy – imádság!

Amikor elmondod szíved vágyát, óhaját, és bánatát, engeded, hogy Ő is szóljon hozzád.

Ha elhomályosodik a cél előtted, légy kitartó a könyörgésben. Valakit vagy valamit Isten a

szívedre helyezett, a mellett tarts ki egészen az ima meghallgatásáig!

Ha tetteid szeretetből fakadnak, életedet a feltétel nélküli szeretet működteti, akkor Ő

jelen van benned. Ezt adta az övéi védelmére, és ezzel a legkisebb erőfeszítés elve érvényesül.

Istenem! Elcsendesedve tárom eléd terheimet, és imádkozom béketűrő lelkületért.

Jóságoddal segíts, hogy a szenvedő, békétlen kezek áldásoddal egybefonódjanak! Kérlek,

adassék nékem több türelem, és erő! Az ellenszenves, rosszakaratú emberek magatartása indulat

202

helyett, elfogadást ébresszen szívemben. Hálát adok neked Uram, hogy javamra, és

tökéletesítésemre használod őket. Akiért nem tudok imádkozni, akire nem tudok áldást kérni,

azokra szükségem van.

Velük nevelsz engem!

Ámen!

Kérjetek, és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek.

Mert aki kér, mindig kap, aki keres, talál, és aki zörget, annak megnyittatik. (Biblia, Máté 7:7,8)

Te, pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál

Atyádhoz titokban; Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megfizet neked. (Biblia, Máté 6:6)

Monogramos névjegykártyatartóm csodatörténete

Nem sokkal a táskaletépés előtt végeztem el az Agykontroll tanfolyamot. Életemben azt

megelőzően is történtek velem álmaim beteljesülését jelentő, lenyűgöző csodák. Ez azonban a

tanfolyam hatásának eredményeképpen megrendítő volt.

A Múzeum körút egyik üzletének kirakatában mindig ráfeledkezett a szemem a szebbnél

szebb tollakra, névjegykártyatartókra. Ezek közül ki is néztem egy elegáns, barna, és fekete

színnel keretezett ezüst darabot, melynek közepén csak egy monogramnyi hely maradt, egy

esetleges gravírozáshoz. Annyira különleges, annyira szembeszökően gyönyörű volt, hogy

eldöntöttem: én ilyent akarok. Mikor már az anyagiakkal is rendelkeztem, hogy enyém lehessen,

rohantam az üzletbe megvenni. Az eladónő sajnálkozva tárta szét kezeit, hogy ez a típus már

elfogyott. Csak álltam egyik lábamról a másikra, és nem mozdultam. Mint akinek elment az esze

sétálni. Szavaim megrekedtek az agyam, és hangszalagjaim között. Nem hittem el, hogy az én

kirakatban kinézett, beprogramozott álmom így oszoljon szét. Látva megszállottságomat, és

eltökéltségemet – hogy lecövekeltem, mint aki nem hisz a fülének, és nem mozdul, –megszólalt:

Nézze, van itt egyetlen darab, de ebbe már belegravíroztak egy monogramot. Az

illető nem volt vele megelégedve, nem kellett neki. Ha ez önt nem zavarja, egy ezressel olcsóbban

odaadom. Elviszi?

Igen, kérem!

Tudtam mi lesz a monogram! Még Agykontrollosként sem lett volna szabad olyan

magától értetődőnek tartanom, amit láttam!

H.J volt belevésve!

Mikor már kifizettem, tört ki belőlem ellenállhatatlanul:

Ez az én monogramom! Ezért nem vitték el, mert engem várt, hogy az enyém

lehessen!

A Kozmikus Tárgyak Osztályán a tárgyak sorsa a maguk különleges módján alakul!

Írás közben, valamiről mindig eszembe jut valami, és akkor elfog a pillanat ihlete. Vagy

kényszere? Azonnal írnom kell. Van, amikor csak az éjjeliszekrényemre készített noteszba

schlagwortokat (címszavakat), és van, amikor hajnali fél kettőkor, vagy négykor annyi minden

zsong a fejemben, hogy azonnal felkelek, és a gépbe írok.

203

A táskagyűjteményemről jut eszembe

Nahát, ezt nem fogod elhinni!

Életemben három dologért voltam képes az ördögnek eladni a lelkemet: pénztárca,

ridikül, toll. Ehhez is Noé bárkájáig kell visszamennem. Velem

jössz?

Na, jól van, addig azért nem. Csak addig, hogyan lettem

Vas István Zoltán riportalanya. A rádióújság szorgalmas

olvasójaként, olvastam felhívását, miszerint, ha valaki úgy érzi,

hogy élete sorsforduló előtt áll, az jelentkezzen.

Nálamnál senki nem állt jobban élete fordulópontjánál

akkor. Ezt igazolandó, a számtalan jelentkező közül, én lettem

az, akinek végigkövette életének azon szakaszát, melyben

lavinaként gyorsultak fel az események. Várj! Mégis csak

visszább kell mennem! Ne haragudj! Igazán nem akarok a

kíváncsiságoddal visszaélni, de valóban így van.

Mikor Édesanyám drága kis öregapámhoz csatlakozva

őrangyalként vigyázta odafentről idelenti életemet, egyre többször zümmögött vissza a fülembe

Bözsi mondata:

Kisjutka, nem lehet csak úgy embereket seggbe rúgni!

Ebben az őrangyalságban is lehet valami. Kisgyerekként, sőt, felnőttként is pontosan, de

pontosan úgy képzeltem a mennyországot, és a pokol gonoszt elragadó küldötteit, ahogy a Ghost

c. film alkotói ábrázolták. Bizonyára Jung Kollektív Tudattalanjából merítkezve.

Most már senki élőt nem bánthattam meg vele, ezért nemrégen született kislányomat

gyerekkocsijába téve, elballagtunk a nagynénémhez, az Auróra utcába. Még mindig rémséges

társbérletükben laktak, még mindig

petróleumfőzőn főztek, és az eltelt 15

évben ők sem lettek fiatalabbak. Nagy

volt az örömük, és egyikünk sem

firtatta a múltat.

Lelkem békéjét helyre

állítottam, hogy újra kapcsolatot

tartottunk egymással. Igaz, kissé

egyoldalút. Csak én mentem hozzájuk,

ők többszöri meghívásom ellenére

sem jöttek hozzánk, hogy otthonomat,

férjemet, és elsőszülöttemet is

megismerjék. Tovább nem

forszíroztam ezt a dolgot.

1979–ben családi sétálásból hazatérve, még lépcsőházi ajtónk előtt toporogtunk, matatva

a kulcsért. Elképzelheted azt a hatalmas meglepetést, melyet hirtelen megjelenő nagynéném

okozott. Hiába invitáltuk be, szabadkozva, szinte zavartan mondta, hogy nincs egyedül. Páran

még várakoznak lent az utcán. Természetesen mondtam, hívja fel a lent várakozókat is.

204

Felsorolom neked, kik jöttek fel, és nem baj, ha nem tudod megjegyezni. Akkor nekem

sem sikerült. Mikor a konyhába kimentem kávét főzni, és valamelyik rokon – mert egy

kivételével mind az volt – kijött hozzám beszélgetni, nem tudtam, hogy ez most a Révész Ilus

testvére, vagy az ő édesanyjáé, a Blankáé. Ránctalan, szép arcú Blanka nagymamám (csak mai,

Hellingertől felismert eszemmel nagymamám) barátnője majd meghalt a kíváncsiságtól, hogy

megismerje Ilus örökbeadott, és immár felnőtt lányát.

Ez a barátnő nincs a képen, azt mondta, csak a családtagok legyenek rajta.

Nem elég, hogy megfoganjon a gyerek az anyaméhben, azután kilökjék a világba – ettől

még senki sem érdemli meg a „szülő” nevet. (LaVyrle Spencer)

Révész Ilusról mesélve, mindig „anyukád”–at mondott, én következetesen mindig

kijavítottam: Anyukám már meghalt, a temetőben nyugszik. Azért lehet ő is itt. Nagyon meg

akarta velem értetni, hogy Ilus az én anyukám, ne hívjam Ilusnak. Fortyogó dühömben – hogy

lehet valaki ilyen értetlen – annyira megsértettem, hogy elment haza. Jól tette. Talán ebből már

fölfogta, hogy miről beszélek.

A fotón Judit lányunkat ránctalan, szép arcú Blanka nagymamám testvére, Révész Sándor

tartja. Szélhámosságaival a Révész család fekete báránya. Még a hatszáz forintos gyesemből sem

átallott később kölcsönkérni. El is tűnt örökre az életemből, mert nem adtam neki. Mellette lila

kabátkában Edit nagynéném, a petróleumfőzős társbérletből. Férjének, Izunak a fejét láthatod

Myriam, és köztem. A hórihorgas Móti, Myriam férje. Akitől évek múlva ő is elvált. A bal

sarokban az én párom.

Myriam nagynéném csak négy esztendővel idősebb nálam. Körülnézett otthonunkban –

ahogy a többiek is. Majd a szüleimről való mesélésem után „Bár engem is örökbe adtak volna”

– buggyant ki belőle vágyakozva.

Edit azzal rukkolt elő, mit szólnék, ha a nővére jelentkezne nálam. Aki örökbeadásommal

sem tekintette lezártnak kapcsolatát velem.

Látod, látod, én is csak a könyv írása közben emlékeztem vissza Anyukám félelmeit

kifejező, és minduntalan visszatérő kérdésére: Mit tennék, ha egy idegen nő állna az ajtóban, és

azt mondaná nekem, hogy ő az anyám? Mai tudásom birtokában ez a félelem mégsem tekinthető

teljesen indokolatlannak. Révész Ilona becsületére legyen mondva, hogy csak a szüleim

dimenzióváltása után hallatott magáról. Tartozom az emlékének ezzel az igazsággal.

Honnan szerezte a képeket, amelyekről követhető volt a felcseperedésem?

Emlékszel a barátnőre ott az otthonban? Aki hatalmas, görögdinnye méretű kebleivel

befedte csecsemője arcát, és a baba csendben átszenderedett abba a szebbik világba, ahonnan

érkezett. Hogy még csak, észre sem vette senki. Ez a hajdani barátnő küldözgetett később

fényképeket rólam Izraelben élő valamikori, otthonbéli társnőjének.

Általános iskolai padtársnőm – akivel három háznyira laktunk egymástól, és nyolc év

alatt sokszor cseréltünk fényképet magunkról – keresztanyja volt az otthonbéli barátnő!

Nem sokkal a díszes társaság látogatása után csengett a telefon.

Cigarettától megvastagodott hang kérdezte, kivel beszél. Akkori érzésem leírhatatlan,

szavakkal nem kifejezhető, mikor rájöttem, hogy én kivel beszélek!

205

Jól sejted.

Révész Ilona elő őrsként küldte húgait, felderíteni az én hajlandóságomat irányában.

Naná, hogy kíváncsi voltam! Te nem lennél? Többszöri telefonbeszélgetés után levelek, fotók

érkeztek. Megismerhettem múltja boldogtalanságait, jelene boldogságát adó fia, lánya, unokái

fényképeit.

Már annyira égett a kíváncsiságtól, hogy Belgiumban élő, Myriam húgától telefonált.

Kérve kérte, menjek ki, de azonnal. Azt addigra már megértette, hogy Belgiumba kiengednek, de

Izraelbe nem.

Na de, nem addig’a.

Húsz évvel a gengszterváltás, bocsánat rendszerváltás (már megint az ujjaimmal van a

probléma!) előtt, az teljesen érthetetlen volt számára, ha 1979–ben már voltam turista útlevéllel

Svájcban, akkor leghamarabb csak következő évben, akkor is csak meghívólevéllel mehetek

külföldre. Ez teljesen letaglózta.

Ő sem dicsekedhetett korlátlan pénzköltést lehetővé tevő, saját bankszámlával. Férjétől

kikönyörgött pénz, és utazás után, dolgavégezetlenül mehetett vissza Izraelbe.

A következő évben jött ama bizonyos Rádióújságbeli

felhívás Vas István Zoltántól.

Amikor nálamnál senki nem állt jobban élete fordulópontjánál: Találkozás Brüsszelben a

szülőanyámmal. A kiváló riporter a brüsszeli találkozás előtt–és után jött, hogy élményeimet

megoszthassa a rádióhallgatók népes táborával. Én boldogan meséltem.

Már az indulásnál elkezdődtek az érdekességek.

Várj!

Hátha, éppen te is Vízöntő vagy! Valami ellenállhatatlan erő kényszerít, hogy ITT, és

MOST ez következzen:

A Vízöntő

Ha te is Vízöntő vagy, netán ilyen csillagjegy szülöttével élsz együtt, sok konfliktust

megspórolhatsz, ha tisztában vagy e csillagjegy adottságaival.

Amikor fejünk felett a középpontba kerül, és fényesen ragyog a nagy égi vadász, az

Orion csillaga, akkor születik a legritkább, és legeredetibb ember, az állatöv zsenije:

a Vízöntő (I. 21. – II. 19.), levegős, szilárd, pozitív jegy.

A Vízöntő Uránusz típusú ember. Az Uránusz a megszokottól, az elvárttól való eltérés, a

jövő látomásának bolygója. Uranosz, a görög mitológiában az eget megszemélyesítő isten. Az

Uránusz típusú ember nyughatatlan, folyton keresi az újat, a szokatlant. Sokan különcnek,

lázadónak tartják, mert fittyet hány a normákra, a fennálló rendszerre. Változást, jobbítást, újat

akar. Liberális, idealista és humánus, kiáll egy csoportért, célért vagy magasabb eszméért.

Független és intellektuális. Jövő orientált, kutató és újító szellem.

Rendkívül intuitív, gyakran vannak hirtelen megvilágosodásai, korszakalkotó ötletei. A

meglepetések embere, mert sokszor az ellenkezőjét teszi annak, amit elvárnak tőle, és váratlan

fordulatokra hajlamos. Mindenben eredeti, úttörő típus. A holnap érdekli, a szellem szárnyalása,

206

és ezért mindent meg is tesz. Alapjaiban idealista, erős az etikai érzéke. Alapvető szükséglete,

hogy más legyen, mint a többi. Nem tudja az átlagember útját járni, mindenhol újít. Másként éli

az életét, mint mások. Számára az a természetes, ami új. Elveti az elavultat, ósdit, a

hagyományosat, a tradicionálist.

A barátság fontos a számára, a hasonló felfogásúak társaságát keresi, de függetlenségét

féltve őrzi, nem hagyja leláncolni magát. Barátaival nagyon jó a viszonya. Emberszeretete nagy,

jó a szociális érzéke. Szívesen segít a hozzáfordulóknak. Többnyire tanáccsal, ami jó és

felhasználható. A változatosság gyönyörködteti, ezért működnek jól azon kapcsolatai, amelyek

megadják neki a szabadságot, és kedvére kalandozhat. Segítőkész, ezt sokszor ki is használják.

Ha csalódik egyik-másik barátjában, nem ábrándul ki a barátságból. Szükség esetén ismét érdek

nélkül segít, elfogulatlanul. Ha szívességet kérnek tőle – még ha az áldozattal is jár számára –

önzetlenül megteszi. Kedves, toleráns és nagylelkű, segítőkész, akire mindig lehet számítani,

érzelmileg nem könnyű közel kerülni hozzá. Fél az érzésektől, a szellem és az intellektus világába

menekül.

Tipikusan szellemi jegy. Az értelmi, szellemi dolgok érdeklik, kevésbé az anyagiak. A

legtöbb Vízöntő rosszul bánik a pénzzel. Nem a pénz érdekli, hanem az, amit érte pillanatnyilag

kaphat. Nehezen tudja magát rávenni, hogy néha takarékoskodjon, és gondoljon a jövőre is.

Többnyire sok pénzt keres, és sokat költ. Ha nincs pénze, attól szenved, és tesz érte, hogy legyen.

Barátságos és szeretetre méltó, ám különc, extrém a gondolkodása, és annak

megnyilvánulása. Humánus, nem viseli el az elnyomást, a szabadság, az emberi jogok

korlátozását. Ha zsarnoksággal, igazságtalansággal találkozik, küzd ellene. Lázadásának soha

nem anyagi motívuma van. Számára elfogadhatatlan korlátozások ellen emeli fel szavát.

Tiszteli az embereket, és nem alázkodik meg előttük. Nem ismer semmiféle tekintélyt, aki

előtt fejet kellene hajtania. Mindenkit egyenrangúnak tart. Szellemes, eredeti, és jó közösségi

ember. Megnyerő, barátságos modorával befolyásolni tudja partnereit, és érvényre juttatja

elképzeléseit. Legtöbbször hirtelen törnek elő új gondolatai, ilyenkor erős késztetést érez azok

véghezviteléhez. Leleményes. Jó megfigyelő. Agytekervényei szuperszonikus sebességgel

forognak, rögtön átlátja a legzűrösebb helyzetet is. Képes legyőzni ellenfele esetleges makacs

ellenállását. Jó emberismerő, ráérez a rejtett szándékokra. A Vízöntőnél senki sem ért jobban

mások „kóstolgatásához”.

Tapasztalatait azonnal képes hasznosítani. A probléma megoldása foglalkoztatja, és

túllép rajta, ha nem sikerül. Nem rágódik a múlton, nem haragtartó. A ma, és a holnap érdekli.

Hisz a jövőjében, és tervezi a jövőt. Optimista. Derűlátó. Amit kigondol, annak azonnal hozzálát.

Nem csügged, ha nem tudja megvalósítani az álmait. Állhatatosan teszi tovább a dolgát.

Sokszor viselkedik úgy, mintha az égből pottyant volna. Gyermekien rácsodálkozik

alapvető dolgokra, és nem igazán szereti, ha megmondják neki, milyen szabályokhoz tartsa

magát. Kommunikációja szélsőséges. Néha nagyon titkolózik, nem beszél semmiről, máskor

minden titkát, még az intim dolgokat is kibeszéli gátlás és kontroll nélkül. A többi típussal

sokszor kerül ellentétbe. Hibája a kiszámíthatatlanság. Olykor megdöbbenti környezetét hirtelen

megváltozott állásfoglalásával, új gondolataival.

Az Uránusz bolygó mindig szélsőséges gondolatokra inspirálja a Vízöntő szülöttet. Vagy

nagyon pozitív, szinte zseniális, vagy érthetetlenül destruktív. Ilyenkor a helyes útra téríteni,

meggyőzni a realitásról szinte lehetetlen.

207

Egyszer nagyon tud dolgozni, máskor pedig egészen mást tesz, mint amit elvárnak tőle.

Ha valami érdekli, fáradságot nem kímélve dolgozik érte. Szellemi állóképessége kitűnő, ha a

téma érdekli, 12-15 órát is tud dolgozni anélkül, hogy figyelme lankadna, vagy elfáradna.

Munkatempója egyéni, nem hasonlítható a többiekéhez. Nehezen indul be, halogatja a

tennivalóit, a végén ötletei segítségével mégis elkészül időre, jó minőségben. Munkában szereti a

közösséget. A team – munka való neki, ahol egyenrangúak akarnak valamit csinálni. Együtt

gondolkodhat, alkothat a többiekkel, kamatoztathatja ötletességét, és az eredményt együtt érik el.

Ha valamivel nem ért egyet, makacsul ellenáll. Ahol szigorúan fegyelmezett rendet,

rendszerességet kívánnak meg tőle, onnan elmenekül. Ha viselkedését bírálják, hirtelen dönt, és

új munkahelyet keres magának. Ha új kihívást kínálnak számára, vagy ígéretet, akkor is vált, és

gyors elhatározással felrúgja a régit, belevág a bizonytalanba.

A Vízöntő sokoldalú a szellemi tevékenységben, ám tartós fizikai munkára nem nagyon

alkalmas. Szétforgácsolódását a Szaturnusz bolygó gátolja meg, és ad számára stabilitást.

Későn érik. Hivatásában viszonylag későn ér el nagy eredményeket. Öntörvényű. Makacs.

Befolyásolhatatlan. Alapvetően becsületes, őszinte. Ám, ha apróbb szabálytalansággal ki tudja

játszani a korlátozó rendeletet, azt megteszi játékból is, önigazolásként.

Párkapcsolataiban rapszódikus, szélsőséges. A társadalmi szokások nem olyan

lényegesek számára. Szabadságvágya még a házasságban is erős. Aki ilyen típusú ember mellett

él, annak toleránsnak kell lennie, mert a Vízöntő a kötöttséget, a szigorú számonkérést, nem

viseli el, inkább elmenekül. Az uránuszi ötletszerűség próbára teheti társa toleranciáját. Mindig

tud új színt vinni a kapcsolatba, s ez egyúttal mélyen gyökerező igény is nála. Szerelemben

mindig a maximumot várja el és azt is nyújtja. Szereti az izgalmas helyzeteket, igényli a

különlegességet a partnerkapcsolatban. Partnere lelkületét, jellemét kutatja, mert állandóan új

és új tulajdonságokat akar felfedezni. Könnyed és látszólag nem hűséges. Pedig akit szeret,

ahhoz hű. A magányt nehezen viseli. Szerelemben, házasságban is fontos számára a barátság.

Rendkívül érzékeny, szeret a középpontban lenni. Imádja, ha ájultan isszák a szavait, és

hódolnak neki. A kell szócskától a függőség rabláncát hallja csörögni a fülében, és csak azért is

távol tartja magát akár a legfontosabb családi eseménytől is.

Ha eredeti ötleteit írásban közli, remek író.

Az utolsó mondatról nem tisztem azt állítani, hogy rám is igaz, az összes többit viszont

igazolja mindaz, amiről eddig olvastál.

Így érthető az is, hogy elsőnek szálltam fel a Brüsszelbe tartó repülőgépre. Szerettem

mindig első lenni. Elsőként mentem be vizsgázni az esti tagozaton is. Soha nem értettem miért jó

a bizonytalanságban várakozni. Ha tanultál, tudsz, ha meg nem, most már kár elolvasni bármit is.

Mivel életem első repülőútja előtt álltam, jó tanácsokkal is elláttak bőséggel: A farok

részre nem szabad ülni. A szárnyak mellett baj esetén a legkevesebb az esély az életben

maradásra. Ha jó kilátást akarok, ablak mellett, középtájon üljek le.

Szóval elsőként csörtettem előre a guríthatós lépcsőn. Belépve a repülőgépbe tátva

maradt a szám a csodálkozástól. Ne hidd, nem ám a repülőgép belsejétől!

A kapott instrukciók értelmében, az áhított középtáji, ablakmelletti ülést elhappolta

előlem egy jól öltözött valaki. Akkor még nem volt divat az úr.

208

Kérdésemre, hogy került előttem a gépre, mikor én léphettem először a fedélzetre,

felsőségesen elmosolyogta magát. Csendesen válaszolta, hogy őt úgy kísérték fel. Rögtön vágott

az agyam.

Brüsszel, Belgium, és Flandria fővárosa a NATO székhelye volt már akkor is. (Most még

az EU–é is.) Tudtam, hogy másnap valami NATO konferencia lesz. Nyilván minden ország

igyekezett a maga „megfigyelőjét” odaküldeni. Ő úri eleganciájában is, egy megbízható, jó

elvtárs lehetett. Nem akármilyen beosztásban! Na hallod! Akit először kísérnek fel egy polgári

utasforgalmi repülőgépre, az még az átkosban is valakinek számított.

Látta, hogy kattognak a kerekeim, és leesett nálam a tantusz. Azonnal hellyel kínált maga

mellett. Az egész utat végigbeszélgettük. Kíváncsi volt miért megyek Brüsszelbe. Gondoltam ez

nem hadi titok, elmondhatom.

Saját magára csak kezdő mondatával utalt. Több információt barátkozós természetemnek

köszönhetően sem tudtam kipréselni belőle. Kiszállás előtt kedvesen figyelmeztetett, okvetlenül

vitessem el magam Brüzsbe (Brugge). Ja, és ne nagyon meséljek a vele való találkozásról.

Visszanézve láttam, érdeklődve figyeli, ki is vár engem?

Kifelé menet feszülten figyeltem az arcokat, melyik, és hogyan fog mellbe vágni?

És megláttam egy meleg, bársonybarna szempárt, melyben a bocsánatkéréstől, a

boldogságon át, „ez vagyok én, elnézést kérek”–ig minden benne volt. Csak a szempárt láttam,

utána néztem az egész embert. Még leellenőriztem magam. Igen, Myriam állt mellette, együtt

várakoztak rám.

Napok teltek el átbeszélgetett éjszakákkal, élmények gyarapításával.

A waterlooi csata a világtörténelem egyik legnagyobb csatája, mely Napóleon végzetes

bukását hozta magával. Az elszenvedett francia vereség nyomán a Waterloo kifejezés az angol

nyelvben a döntő végkimenetel szinonimájaként honosodott meg.

Ott jártunkkor nagynéném nevetve jegyezte meg, hogy ez az egyetlen emlékmű a

világon, melyet nem a győzelem emlékére emeltek.

Brugge a szépséges belga kisváros, Európa kiemelkedő látványossága, köszönhetően

annak, hogy a városközpont a középkor óta alig változott. Nevét a norvég Bryggia szóból kapta,

amely kikötőt jelent.

Brüsszel legfőbb nevezetessége jó nagy csalódás volt. Nem

tudom miért hittem, hogy az egy nagy szobor. Ehhez képest egy ház

bemélyedésében, alig egy méteres magasságú kis szobrocska pisilt a

látogatók felé.

Belgium egyik legfontosabb városa Antwerpen. A város a

Schelde folyó jobb partján helyezkedik el, így a Westerschelde–n

keresztül kijárása van az Északi–tengerhez. Antwerpen tengeri kikötője

egyike a világ legnagyobb kikötőinek, és Európában a második

legnagyobb (Rotterdam előzi meg). Teherszállításhoz,

olajfinomításhoz kapcsolódó forgalma óriási. Globális

gyémántkereskedelme tradicionálisan nagy, hasida zsidó közösségek

ellenőrzése alatt áll.

209

Ebben a városban kaptam Révész Ilonától életem legnagyobb ajándékát! Azt mondta

nekem:

Tudod, a pénzen vett ajándék nem ajándék. Én neked adom a testvéredet.

Akkor még azt hittem, pénztelensége okán mondja, ma már tudom, hogy a legtöbb, amit

adhatsz a gyerekednek, az egy testvér! Felhívta Londonban élő Arye fiát, hogy dobjon egy pár

holmit Lisa lányától egy bőröndbe, és avval jöjjön másnap Antwerpenbe. Akkor még ismeretlen

öcsém hiába kérdezte:

Anya, miért vagy megint Brüsszelben, nemrég voltál, mit keresel ott? Történt

valami Myriamékkal?

Anyja, az én szülőanyám csak azt hajtogatta, gyere holnap Antwerpenbe. Majd holnap

mindent elmondok. Képzeld el, hogy mindez számomra ismeretlen ivrit nyelven zajlott, mégis

szinte mindent megértettem! Ahogy anyám gesztikulált, ahogy fel, meg levitte a hangját, szinte

szó szerint értettem. A héber nyelv Izrael állam hivatalos nyelve, amelyet a 19/20. századi nyelvújítás tett alkalmassá a modern használatra.

Modern változata az ivrit . A klasszikus, archaikus változat (amelyen az Ószövetség/Tanach is íródott) a klasszikus héber, bibliai

héber. A héber nyelv az afroázsiai nyelvcsalád sémi

ágába tartozó nyelv.

Azt a gyere haza rózsám! Hát ez a

Hellinger egy zseni! A mesélés hevében

már nem szülőanyámozok! Gondolkodás

nélkül írtam, hogy anyám. Érted?

Szóval másnap utaztunk

Antwerpenbe. A kikötőhöz emeletes busz

vitt. Naná, hogy külföldiségemre való

tekintettel, Myriam kikönyörögte a

sofőrtől: fent ültünk, a legjobb helyen.

Vártuk, hogy beérkezzen a hatalmas

szárnyas hajó, mely Londontól egészen idáig, dacolt a hatalmas hullámokkal. Anyám lent a

kikötőben várakozott, hogy azonnal beszélhessen a fiával. Nem értek a méterekben való

kifejezésekhez, kb. olyan távolságra voltunk ott fent a busz tetején, mintha a Blahán a Rókus

kórház ablakából figyelnéd az Éjjel–Nappal Közért (tudom, hogy ma nem így hívják, nincs is

nyitva éjjel, nekem mégis az marad) előtti embertömeget, és ebből a távolságból azonnal

mondtam, hogy a kék pólós, az én öcsém.

Szegény Arye, vagy szegény Anyám? Izraelben született gyermekei úgy tudták, hogy

Péterke apja eltűnt a háború viharában, ezért is kellett örökbe adni. Rólam, és körülményemről

csak az Apukámmal azonos nevű, Felvidéki származású férj, Hoffman János/Jancsi/Janek tudott,

és anyámnak az idő alatt – míg a hajótól a buszig értek – kellett meggyónnia a fiának, hogy van

egy nővére, aki itt várakozik a buszban. Ahonnan mi csak azt láttuk, hogy Arye ledobja a

bőröndöt – amiben a lányától hozta a ruhákat –, és esze nélkül rohan a busz felé, és megjelent a

képen látható fiatalember, akivel nem győztük eléggé csodálni, hogy milyen egyforma kezünk,

fülünk, még fogaink is egyformán csipkézettek. Azt hiszem, boldogságom eléggé tükröződik

arcomon, nem kell részleteznem, mit éreztem! Hogy az Öcsém mit érezhetett? Mosolygott rám

állandóan, nem tudtunk betelni egymás látványával. Ebéd közben valamit megkérdezett

Anyámtól. Mindhárman jóízűen kacagni kezdtek, aminek elültével fáziseltolódással tudtam

humorát értékelni. A kérdés, amire választ mégsem várt, magyarra fordítva így hangzott:

210

Anya, mond, ugye több gyereked már nincsen?

Ezek után természetes, hogy a lábunk egyazon méretű anyámmal, a kezeink is hasonlóak

egymással. Ha még emlékszel – táskagyűjteményem vállamról letépett, legértékesebb darabja

volt a kiindulási pont, amihez kapcsoltam a történéseket.

Az igazán nagy meglepetés akkor csapott pofán, amikor hiába tettem szert ottlétem alatt

egy újabb, kívánatos táskára, pénztárcára, tollra. Hiába akartam szenvedélyemnek hódolni,

Révész Ilona azonnal lecsapott rá! Anyám, genetikailag kódolta belém e három dolog miatti

józan, ész elvesztését. Hinnéd–e, hogy ez is örökíthető? Hinnéd–e, hogy a génjeimben kódolva

adta át útravalóul: ridikül, pénztárca, toll!

Mégis Noé bárkájáig kellett visszamennem. Köszönöm, hogy velem jöttél!

VEGYESSÉGEK

Egyetlen szó: Csernobil (2006. Április 26.)

Több, mint két órás film a Discoveryn. A korabeli kockákon fiatal, javarészt 20 év körüli

fiatal katonák, mosolyogva, olykor nevetve ugratják egymást az atommáglya tetején. A kórházi

orvosnő, aki a kezdeti émelygés, hányás, hasmenés konstatálásakor már tudta, hogy soha nem

ismert, iszonyú kínok után sem adatik meg nekik életük további élése. Nem a középkori

inkvizíció, hanem feletteseik tudatlansága, mindent eltusolni akarása ítéli őket 20 évesen a

radioaktív halálra. Félelmetes, és döbbenetes képsorok a 20 évvel ezelőtti történésekről.

Az idős Gorbacsov kommentárja, hogy mennyire nem tájékozatták őt. Aki akkor a

Szovjetunió első embere volt.

A kutató orvost, aki a fertőzött területekről összeszedett vemhes ürgék embrió között

egyetlen egy épet sem talált, csak torzakat, öt év börtönnel jutalmazták. Mert figyelmeztetni

akart!

A torz gyerekek, a sok fájdalom, a rengeteg halott, mindez nem elegendő az

emberiségnek, hogy megálljt parancsoljon az emberi elme hitvány szüleményének, melyről

hogyan is gondolhatták a tudósok, hogy csak jót fognak vele tenni? Mert ez energia, mert...

Mert a palackból kiszabadult szellemet csak a mesében lehet rávenni arra, hogy

visszamenjen!

Bányászkönnyek (2006.09.06)

Duna TV este nyolctól fél tízig: Jó szerencsét emberek. Nem tudok szabadulni a

bányászhimnusz, a könnyeiket nem szégyenlő, a bányászatot, mint hivatást a végletekig imádó

férfiak látványától.

Ilyen gyönyörűen, és megrendülten csak bányászemberek tudnak beszélni. A

közösségről. Az odalenti munkában, és az idefönti programokban együtt töltött évek

211

gyönyörűségéről. A mostani mélységes fájdalomról, a munkavesztésről, a bánya megszűnéséről.

Amit eladtak magyarul sem tudó külföldinek. Aki 1700 embernek már nem tud munkát adni.

Akinek meg tud, annak is csak két hónapos szerződésre. Ebből 20 embert a 260 km–rel odébb

fekvő Márkus–hegyi bánya még felvesz. Ők maradhatnak bányászok, úgy, hogy vagy a negyed

háromig tartó ebédelést, vagy a műszak utáni tisztálkodást választják. Mert mire műszak után

lefürdenek, az ebédelésről már lemaradnak. 260 km távolságban a családtól, a hazautazás

minimálisra csökkentésével, buszoznak a munkásszállásra, és ez kiváltság. Hogy pont ők

kerültek Márkus–hegyre.

Sírni valóan, bicska nyitogatóan szomorú, őszinte film. Mert valakik jól jártak. Akiknek

megtelt a zsebe, és utána becsukták a bányát. Az utolsó borsodi szénbányát.

Kinek fognak ezentúl "Jó szerencsét" kívánni Borsodban?

Diana Spencer (2007.07.23)

Szívet szorongató megnyilvánulások, filmfelvételek, ahol

Diana arca mindent elárul. Környezetének őt régóta ismerő tagjai

nyilatkoznak, és ezekből világosan kiderül, majd nyomon követhető

egy fiatal lány önmagára eszmélése, tartása, jelleme, jellemének

megerősödése, és mérhetetlen szeretetéhsége.

Diana Spencer már születésekor kellemetlen csalódást

okozott. Hőn áhított fiúnak várták. Boldogtalan – boldogságos

gyermekvilágát feldúlja, és szétzúzza szülei válása. Később az

imádott Apa (aki csak úgy mellesleg egy vakáció után nem viszi

vissza Anyjához) új feleséget választ, és így mostohát visz a házhoz.

Soha, sehol egy mosolygós kép, csak egy szárnyaszegett, "bocsánat, hogy élek"

testtartású, szomorú szemű, bánatos kamaszlány, aki a legelitebb iskolákban sajátítja el a nem

szokványos tudnivalókat. Aki már korán megtanulja, hogy tolószékes emberekkel csak hozzájuk

leguggolva lehet szemkontaktust kialakítani, és hamar felismeri az érintés fontosságát is. Aki

legjobban az elesettekkel, a nyomorultakkal, és a gyerekekkel tud igazán feloldódva

kommunikálni, és akinek ezek után mi sem természetesebb annál, mint hogy óvónő lesz.

Azután a gyermekkori álmok beteljesülése(?) egy világra szóló esküvővel, két fiú

világrahozatala, és egy borzalmas szembesülés: férjének, a windsori hercegnek állhatatos

kapcsolata Camilla Parkerrel, melynek véget vetni a királyi nász sem volt elegendő. Királyi

pompa/gazdagság, etikett/protokoll – melynek iszonyatos lelki nyomor, a lélek nihilje az ára.

Ezek után a királyi ház őt kiáltja ki mindenben bűnösnek, bulémiásnak, őrültnek, és még

ki tudja mi mindennek. Pedig csak egy szeretetre, szerelemre éhező/sóvárgó, nőiességében,

romlatlan erkölcsiségében mélységesen megalázott, kifosztott, szerencsétlen teremtés. Akinek

mindehhez az angol királyi ház évszázados hagyományai szerint kussolni, bocsánat hallgatni, jó

képet vágni, és befelé sírni szabad, és aki – mindezeket tetézve – népszerűbb, szeretetre méltóbb,

mint bármelyik rangban felette álló királyiház – béli.

Mire sikerül a királyi háznak a válást kieszközölnie, mire sikerül Dianának elindulnia egy

újfajta élethez vezető úton, mikor beköszönt végre a várva – várt szerelem, mikor végre

212

valakinek "Ő" a fontos, akkor iszonyú torz fricskát ad a sors: a szívek királynője, akit rajongva

imád a világ – szerelmével együtt autóbalesetben távozik e földről.

Gyerekkoromban Anyukám mindig azt kérdezte: miért van az, hogy mindig a jó emberek

halnak meg fiatalon? Anyu! Akit az Istenek szeretnek, fiatalon hal meg. Talán azért, mert ők már

minden, fájdalmak árán szerzett tudást megszereztek. Ebben a dimenzióban több tanulnivalójuk

már nincs.

Az őszinte jóság fenyegetésként hat a morális skála túl végén állókra. Ma megadatik

nekünk, hogy köszönetet mondjunk azért, hogy szebbé tetted az életünket, noha Isten alig fél

életet adott neked. Mindannyian örökre megrövidítve érezzük magunkat amiatt, hogy ennyire

fiatalon elragadott a halál, ám meg kell tanulnunk hálásnak lenni azért, hogy egyáltalán léteztél. (Diana temetésén fivére gyászbeszédéből)

Ugandai Péterke (2007.12.04.)

Fénykép, melyről E.T. külsejét messze túlszárnyaló kisfiú néz ránk, ping–pong

labdaszerű szemeivel, és csúcsos fejtetővel. Egy ritka fejlődési rendellenesség

következményeként olyan testből néz a világba, hogy a messzi Uganda kicsiny faluközössége

nemcsak irtózik, hanem fél is tőle. Még tanítója is megkéri édesapját, hogy vigye haza tanulásra

szomjazó szörnyecskéjét, és ne hozza többet a gyerekek közé.

Ugandai Péterke ezért legtöbbször bujkál, hogy ne legyen szem előtt, és bánattal telítve

tengeti mindennapjait. Míg nem a jó Isten lenyújtja tenyerét, beleülteti a tizenhárom éve

szenvedő gyermeket, és elröpíti Texasba. Ahol egy erre szakosodott orvosi team hét hónapon

keresztül, három műtétet hajt végre a kisfiún.

Először a csúcsot rendezik el, melytől agya nem tud rendesen fejlődni, és melynek hatása

a ping–pong labdaságig kigúvadt szem is. Az immáron kiegyenesedett fejű kisfiú – amíg

gyógyulgat, és várja a következő műtétet – egy szociális gondozó társaságában ismerkedik

Amerikával, a civilizációval.

Megrendítő, ahogy rácsodálkozik mindarra, ami az ugandai faluban nincs, és itt meg van.

Ámulva nyitogatja a hűtőt, a mosógépet, bámulja az emberek sokaságát, szupermarketek

árubőségét, a le–fel közlekedő lifteket, a maguktól nyíló ajtókat. Legnagyobb kincse, amit még a

műtőbe is magával visz: a játéktelefon. Sokszor hallózik bele, és várja, várja a távolból a szülői

hangot, amely még az igazi telefonon sem érkezik gyakran. A kis afrikai faluban nincs telefon.

Következik a második műtét, mely után szegecsekkel rögzített fémkeretet kap a

fejecskéje, majd jön a harmadik, amikor a ping–pong labdából már "csak" a gülü szemeket kell a

szemüregbe rendesen visszahelyezni. Ez is kiválóan sikerül, és a hetedik hónap végén végre

hazarepülhet szerettei közé.

A repülőtéren édesanyja – aki a vályogkunyhójuktól 3 – 4 kilométerre levő koszos vízben

lögyböli a család ruháit – csak a mozgásáról ismeri fel "normális" külsejűvé operált kisfiát. A

falu apraja–nagyja együtt várja, és a szó szoros értelmében kiragadja az autóból. Örömtáncot

járnak az őt elkísérő orvossal együtt, aki elé banánfányi fürtöt, csirkét, kakast, tesznek le.

"Ugandai vizitdíj" – nevetjük el magunkat.

Péterke, aki mosolyogva várta mind a három operációt, aki nemcsak hősiesen, hanem

szinte átszellemülten az örömtől élte végig, – anya, apa, család, megszokott környezet nélkül, –

213

egy felnőttet is komoly próbatétel elé állító hét hónapot, ez a Péterke a film végén arról beszélt,

hogy minden vágya elkerülni Amerikába, és valami jó szerelővé válni. Mert a mosógépeket, a

lifteket, a maguktól nyíló ajtókat milyen jó lenne megjavítani!

Ahogy őt is!

Barátságok

Senki sem barátod, senki sem ellenséged, mindenki tanítód. (Vivekánanda)

Valamiért megismerkedtünk. Vagy áldás, vagy tanítás vagy. (Frank Ocean)

Szerettem ismerkedni, új barátokat gyűjteni. Képes voltam ismeretlenekhez odapattanni,

átnyújtani a névjegyemet, és kérni, hogy hívjon fel. Beszélgetni akarok vele. A kíváncsiság

akaratos ördöge mindig legyőzte az óvatosság angyalát. Akiket ilyen módon ismertem meg,

később mindig, de mindig kiderült, nem az én ötletem volt az ismerkedés. Én csak

engedelmeskedtem egy felsőbb parancsnak!

Aki nem barátod többé, soha nem is volt az. (Arisztotelész) – Egyetlen dolgom e Földön a

szeretet. (Victor Hugo)

Az Egyik mindkét gyermekét örökbe fogadta. – A Másik krisztusi korban tudta meg,

hogy őt is örökbe fogadták.

Az Egyik mindkét örökbefogadott gyermeke cigány volt. – A Másikat egy cigányasszony

szülte meg a hóban, és hagyta el.

Az Egyiket én ismertettem össze a Másikkal. – Amikor összetalálkoztak, a Másik az

Egyikben felismerte önnön mássága tükörképét.

Az Egyik szerette a bennem életre kelt spiritualitást. – A Másik gyűlölte bennem a

szeretet mindenfajta megnyilvánulását. Barátságunkat, (mely nem az volt) felmondta.

Az Egyik éppen a gyűlölet miatt szeretett. – A Másik túszként őrizte szívében a

szeretetet, nem engedte megmutatkozni.

Az Egyiktől imádott édesapja elvette, és örökbe adta tizenhat évesen világra hozott

szerelmének gyümölcsét. – A Másikat egy szeretetét kimutatni nem tudó anya nevelte fel,

katonai szigorral, és vasfegyelemmel.

Az Egyik imádott édesapja halálát okozó betegségét okozva saját magának, korán

árvaságra ítélte gyermekeit. – A Másikat csodás képességekkel áldotta meg a Teremtő, amit

roma ősei kódoltak belé.

Az Egyik igazán szerette a Másikat. – A Másik képtelen volt felkapcsolni magában a

szeretet fényét.

A szeretet hiánya nagyobb bűn, mint másképpen szeretni! Isten könyörületesebb ahhoz a

bűnöshöz, akinek bűne a „helytelen” szerelem, mint ahhoz, akinek bűne a nyílt gyűlölet.

214

Az Operaház balettelőadásán az erkélyéről láttam a földszint második sorában egy

anyukát, pici kislányával. Most sem haboztam. Szünetben átnyújtottam névjegyemet, szokásos

szövegem kíséretében.

Annyira meglepődtem, hogy tiltakozni is elfelejtettem. Magam sem értem, miért

engedelmeskedtem a kérésnek – mondta a telefonba, mikor jól nevelt hölgyhöz méltóan felhívott.

Intelligens, halk beszédű, új barátnőm úri kislány neveltetésének megfelelően egyetlen

csúnya szót ki nem mondott soha. Istenfélő édesanyja erkölcsössége volt az a kelepce, mellyel

gyermekkora óta folyton csapdába ejtette, lépre csalta. A pokolhoz vezető út jó szándékával

faragta számára életének keserű keresztjét. Az a legkeserűbb keresztünk, amelyet istenfélő

emberek faragnak számunkra tiszta jó szándékból.

Megismerkedésünk után hónapok múlva kiderült, a vallás szigorával zsarolt nevelés

eredményeként, riadt kis nyusziként fogadta, sötét ügyletekbe bonyolódott, akarnok férje válási

szándékának bejelentését. A rafinált ügyvéd mindenből kisemmizni akarásával szemben

tehetetlennek érezte magát.

Hogy kizökkentsem eléggé fásult, beletörődött állapotából elcipeltem egy

tréningbemutatóra. A tréner (nem a Tréning Trénere, hanem egy másik!), a magunkkal hozott

vendégeket is bevonta a gyakorlatokba. Két csoportra osztotta a csapatot. A „fiúk”, és a „lányok”

különböző feladatot kaptak. A lányoknak szoknyát fellebbentve, az alábbi szöveggel kellett

mosolyogva csalogatni a fiúkat:

Gyere te szép szőke herceg! Nekem van a legszebb p…m Budapesten!

A hímneműek jelenlévő képviselői döntötték el, melyik az igazán hiteles csábítás. Értsd:

amelyikre elmennének az illető hölggyel.

Barátnőm halálra váltan konstatálta, hogy ő is sorra kerül, és ezt a szöveget neki is el kell

mondania. Az ominózus szóval egyetemben. De nem ám kipontozva!

Már mindenki túl volt rajta, amikor egyedül ő akadt fent a rostán.

Másodszor is halkan beszélt. Harmadszor még mindig alig emelte meg a szoknyáját.

Negyedszer még mindig vicsorgott, sőt ötödszörre is mosoly helyett félelem, és visszafogottság

jellemezte produkcióját. Azt hittük, a tréner most már megkíméli megpróbáltatásaitól, és a

helyére engedi őt. Nem így történt.

Barátnőmnek drukkolva, mindenki érdeklődéssel figyelte, ahogy hatodszorra is bele

kezdett szoknyaemeléssel, mosolygós csábítással a szövegbe.

Ekkorra eltűnt a halk szavú, jól nevelt úri kislány. A düh, megalázottság helyét átvette az

öntudatára ébredt gyönyörű nő, aki nőiessége teljes tudatában lubickolva, gátlásaitól teljesen

felszabadultan, kecsesen emelte fel szoknyáját. Balettet tanult mozdulattal mutatta lábait, és

Odysseus szirénjeit megszégyenítő, lágyan simogató hangon hívta magához áldozatait:

Gyere te szép szőke herceg, nekem van a legszebb pinám Budapesten!

Olyan tapsorkán tört ki, hogy még a tréner is álmélkodva ütötte össze két tenyerét

barátnőm átalakulása láttán.

Két nap múlva rácsapta a hüledező ügyvédre az ajtót, aki rendkívül előnytelen egyezséget

ajánlott neki a váláshoz. Ezek után burkoltan megfenyegette köpni – nyelni nem tudó férjét,

majd igazsága tudatában magabiztosan, tételesen felsorolta követeléseit.

A kígyó előtt mozdulatlanra dermedt, nemet mondani soha nem tudó, riadt nyuszi

feleség, kinyújtott karmú tappancsaival odacsapó, dühödten acsarkodó anyatigrissé vált.

215

A győzelmét biztosra vevő, osztozni nem akaró férj, tán még ma is tátott szájjal

csodálkozik!

Színház az egész világ?!

A kegyelmi ajándékokban ugyan vannak különbségek, de aki adja, az ugyanaz – tanít a

Biblia. Az Adakozó kegyelmi ajándékát egy kislány torkába, és hangszálaiba rakta bele, aki

valamikori kedvenc munkahelyemen – az Andrássy úti Divatcsarnokban – az áruház eladója

volt.

Nincs oltár, ami torokszorítóbb módon – Bessenyei Ferenc kedvenc szójárását idézve –

emberméltóságát megőrizve emlékeztetne rá.

Pozsgai Zsolt megírta, megrendezte, Szulák eljátszotta – ez így ilyen formában tényszerű

közlés, és messze nem fedi a valóságot.

El kell menni a Komédiumba, borzolódó szőrszálakkal hallgatni egy másik kegyelmi

ajándékkal megáldott univerzális tehetségű pályatársnőt: Szulák Andreát. Aki olyan

magaslatokba röpíti nézőközönségét, hogy tudjuk: itt már az égiek is beleadtak mindent, hogy

létrejöjjön a manapság oly ritka csoda. Nincs lila gőzős "művészi/rendezői" koncepció, itt vérbeli

színház van, melyet az élet írt Pozsgai istenáldotta tehetségével, krimikre emlékeztető

slusszpoénnal.

Díszlet, jelmez, úgy helyén van, ahogy csak a régi időket idéző, a múltbéli nemes

hagyományokat tiszteletben tartó, mély alázattal továbbvivő, és halmozottan kreatív utódok

képesek.

Leborulok a tehetség nagysága előtt!

2008. február 21

Egy igaz ember

Borisz Polevoj, Alexej Mereszjev lezuhant pilótáról szóló könyvének címe. Egy fiatal szovjet, repülő légiharc közben,

ellenséges területen lezuhan. Súlyosan megsebesül, de akaratereje csorbítatlan. Tizennyolc hosszú napon át vonszolódik a hóban,

egy ismeretlen erdőn át, mígnem visszatalál keletre, ahol a szovjet csapatokat, övéit sejti. Küzdelme azonban még nem ért véget.

A gyógyulás legalább annyi önfegyelmet kíván, mint erdei vándorlása. A legnagyobb megpróbáltatás még hátravan: Alekszej

Mereszjev elhatározza, hogy megkísérli, amire a repülés történetében nem volt példa! Amputáltan, műlábbal is képes lesz

irányítani repülőgépét. Emberfeletti kitartását siker koronázza; ismét gépre ülhet, és hamarosan, mint a szovjet hadsereg

legmerészebb, legkiválóbb repülője harcol a fasiszta német hadsereg ellen.

A kegyelmi ajándékokban ugyan vannak különbségek, de aki adja, az ugyanaz – tanít a

Biblia. Az Adakozó kegyelmi ajándékát egy kislány torkába, és hangszálaiba rakta bele – írtam

2008. február 21–én. Ugyanezekkel a szavakkal folytatom, ám mondandóm egészen

másvalakiről szól. 2011.05. hóban, Érden volt szerencsém Szíj Melindát phőnix madárként

újjászületetten látnom, és hallanom. Önmagára találtan adta át magát a színpadnak, és a

közönségnek. Önbizalma szemmel láthatóan megnőtt, tisztában van saját magával, adottságaival,

sőt határaival is. Ezeket a határokat nem a média szabja meg, hanem egy hitében megerősödött,

hitével megigazultan szárnyaló ember. Felszabadultan megy tovább az útján, azzal, amit Isten a

szívére helyezett.

216

Kommunikatív készsége fenomenális, olyan információkkal dúsította dalai előtt a

mondandóját, hogy bármilyen konferanszié megirigyelhetné. Magamat kigúnyolom ha kell, de

ha más teszi nem tűröm el, többször is fergetegesen működött!

A közönséget nem lehet leváltani! Az érdi Szepes Gyula Művelődési Ház telt házas

közönsége elhalmozta virággal, körberajongta szeretetével Melindát.

Barátnőm súlyos fájdalmai ellenére jött velem, nem tudta kire vagyok ennyire kíváncsi.

Nem szokta nézni azt a bizonyos csatornát, ahol felfedezték, és ahol – irigylésre méltó szívvel, és

aggyal – nem hagyta magát a média iparág húsdarálójába beszippantani Melinda. Talán ezért,

sőt! Biztosan ezért maradt talpon.

Folytatta a traktorok értékesítését, amikről mindig úgy beszél, hogy teljesen egyértelmű:

azoknak a gépeknek Melindának megnyílt lelkük van.

Köszönöm Melinda, hogy volt bátorságod változtatni ebben az értékevesztett világban,

hogy mertél a közvélekedéssel ellentétesen viselkedni! Köszönöm, hogy példát mutatóan élni

mertél a nagy lehetőséggel!

Gratula!

Rájöttem, hogy a könyörületes Allah minden embernek adott egy zsáknyi boldogságot.

Gazdagnak, szegénynek, arabnak, hitetlennek, kereskedőnek, földművesnek, vadembernek, és így

tovább. Semmivel se boldogabb a bagdadi kalifa az etióp szavannalakónál, csak a hatalma

nagyobb. De a hatalom nem boldogság, viszont a boldogság lehet hatalom.

Valakinek a múltkor gratulálni akartam, jól megfogalmazott, és igazán letehetetlen

könyvéhez, ám kurtán – furcsán letette a telefont, mintha azt sem tudta volna, ki is vagyok. Most

meg bejelölt az egyik közösségi portálon, és pár sorban igyekezett mentegetni múltkori

viselkedését. Nem csodálkozom, hogy a fene nagy jólétben mégis egyedül, család nélkül maradt.

Sohasem fogja megtudni, milyen földöntúli boldogság, és mennyei gazdagság a négy

gyönyörű, okos unokám, a 45 éve tartó feltétel nélküli szeretet, amiben a párom részesít. Igaz,

nem utaztuk be együtt a világot, – neki megadatott IBUSZ sofőrként végig utazni Európát –

nincs hétvégi házunk, nincs balatoni nyaralónk, vagy üdülőhelyünk, még üdülési csekket sem

kaptunk!

Viszont boldogságos öröm, hogy legidősebb Fanni unokánk jól teljesít az egyetemi

vizsgákon, írás–, és rajzkészsége is valakitől átöröklődött. Révész Ilona díjnyertes novellákat írt.

Fanni unokám édesapja – Zsolti fiam – rajzfenomén volt már kiskorában is. Hihetetlen

gyönyörűség hallani, mikor Gáborkánk azt mondja: régen láttalak! Szeretlek! Ahogy lányom

lánya, Amira puszilgatja, óvja, félti legkisebb unokánkat, Nadint, a tesóját, és ahogy Nadin

megtapsolja magát – ahogy tőlünk látta – ha sikerül a bilibe produkálnia.

146. Neked mi okozza a legnagyobb örömet/boldogságot?

217

MINDENFÉLE

Esély Szolgálat

címmel 1993–ban tervezetet nyújtottam be a Társadalombiztosítási Központ

Illetékesének. Kiindulási pontként a kínai orvoslás szemléletét vettem figyelembe, mely magasan

megelőzte a nyugati gyógyító gondolkodást. Csak addig kapott fizetést a császári orvos, amíg a

palota népessége egészséges volt.

Tradicionális Kínai Medicina, vagyis TCM, a legrégebbi gyógymódok közé tartozik.

Aktualitását mind a mai napig megőrizte. Módszerei az európai ember számára sokáig teljesen

ismeretlenek voltak. Mára a világ megismerte a híres keleti gyógymódokat, és nagyon sok helyen

együtt alkalmazzák a nyugati orvoslással egyetemben.

A kínai minden traumát a betegség melegágyának tekint.

A pszichoszomatikus (a pszichoszomatika kifejezést Heinroth használta először 1818 –

ban!) medicina olyan elmélet, amely a testi, lelki, társadalmi kölcsönhatásokat vizsgálja az

emberi betegség keletkezésében, lefolyásában, és kezelésében. Ez a fajta orvoslás személy

centrikus.

Az lenne az ideális, ha a betegséget nem különálló folyamatként szemlélné az orvoslás.

Ha a gyógyítás középpontjában a beteg állna, nem a betegsége. A nyugati rendszerben csak

viszonylag nemrég kezdődött el a pszichoszomatikus gondolkodás, amely keleten már kezdetektől

jelen volt. Független egyetemi szakágként csak Németországban létezik.

A gyárakban, üzemekben volt egy rövidítés: TMK = Tervszerű Megelőző Karbantartás.

A TMK–sok tiszte volt a gépek meghibásodását megelőzendő, a karbantartás. Erre találtam ki a

Lelki MKT – t,

Mentális Karbantartó Testület, és Mentális Karbantartó Tréner rövidítéseként.

Agykontroll tanfolyamon hallottam, hogy egyes amerikai biztosítók alacsonyabb díjtételű

biztosítást kötnek az Agykontrollt végzettekkel. Nota bene (Jól jegyezd meg! – latin) még az

Agykontroll tanfolyami díját is megtérítik az ügyfélnek. Az sokkal kevesebbe kerül, mint kár

esetén a biztosítás összegét kifizetni. Tudvalévő, hogy Agykontroll tanfolyamot végzett egyén

pozitív gondolkodással minden élet eseményről másképpen vélekedik, és cselekszik.

Esély Szolgálat

Az emberi kapcsolatok, a szociálpszichológia, társadalomlélektan, az emberi életciklusok,

életszakaszok fejlődése – mindazon tényezők, melyek gátolják az ember veleszületett

képességeinek, adottságainak kiteljesedését. Ez teszi szükségessé a szociális munka végzését,

nem nélkülözve az Önkormányzatok anyagi, és önkéntes segítők támogatását.

A munkanélküliek alig csökkenő száma indokolja, hogy a magánszféra is foglalkozzon a

problémával. Csak a magánszféra képes minimumra csökkentett adminisztrációval több időt

áldozni az állás nélkül maradttal. Közreműködésünkkel fokozottan nő az esélyük, hogy rejtett

képességeik feltárásával, azokat eredményesen hasznosítják a munkaerőpiacon.

Személyiségfejlesztő tréningen megtanítjuk, hogyan adják el hatékonyan magukat.

Betegbiztosítási rendszerünk ma még a betegséget „díjazza”, és azokat hozza

hátrányosabb helyzetbe, akik tudnak vigyázni magukra. Lelkész–pszichológus–

természetgyógyász–orvos együttes csapata gondoskodik arról, hogy a személyre szabott,

218

megelőző szemléletű egészségmegőrzés működjön. Az egészségmegőrzés megóvására

ösztönözzük az egészség iránt elkötelezett, pozitív gondolkodású embereket. Velük együttesen

vállalunk garanciát jó közérzetükért, testi, lelki harmóniájuk megőrzéséért.

Kiemelten komplex tevékenységünkkel hangsúlyozottan a megelőzést szolgáljuk,

tehermentesítve ezzel az állami intézmények ez irányú tevékenységét. Meggyőződésünk, a

megelőzés sokkal kevesebbe kerül, mint az ápolás, gondozás, munkanélküliek finanszírozása. Ez

egyre elviselhetetlenebb terheket ró a társadalomra.

Komplex koncepciónk csak az Önkormányzat, a Munkaügyi Minisztérium, és a

Társadalombiztosítás eszmei, és anyagi támogatásával valósítható meg.

Hathatós segítségüket, tanácsaikat kérjük, és köszönettel várjuk.

Budapest, 1993. Szeptember 21.

Hollódy Judit

FAIR PLAY Manager Iroda

Hallottál már arról, hogy valaki azért sikertelen, mert fél a sikertől? Félelem = fél elem.

Fél vagy, és nem egész. Félelem a sikertől = bűntudat. A bűntudat abban az állapotban tart meg,

ami nem vagy. Bűntudattal élni olyan, mintha az ember autója csak rükverzben menne.

Fényből van a tudás, és árnyékból a félelem. A félelem sokkal erősebb érzelem, mint

amilyen a szeretet bármikor lehet. Sokkal jobban elrettent, mint a szöges drótkerítés, és mindig

nagyon fontos, mert a lélek rajta keresztül akar velünk közölni valamit. A bátorság csak annyi,

hogy gyáva vagy megmutatni a félelmedet. Nem az a bátor, aki nem veszi figyelembe a

félelmeit, hanem az, aki utánajár félelme okának.

Minden ember természetes vágya, földi küldetésünk tárgya, hogy érdekeink szerint

cselekedve boldogok legyünk, és mégis. Sikertől való félelmem maga alá gyűrte siker utáni

vágyamat.

A Társadalombiztosítás illetékesének annyira tetszett a tervezet, hogy 4–5 millió forintot

ígért kezdetnek. Magam voltam a félelem, és én voltam az áldozata! Én voltam a vesztes, aki

félelmétől elvakultan nem is látta, hogy nyert! Mikor rájöttem, nekem kellene ezzel gazdálkodni,

halálosan megijedtem ettől a lehetőségtől. Elutasítottam a sikert. Úgy is fogalmazhatnék, még

nem voltam elég érett. Nem voltam felkészülve ekkora sikerre.

Nem nőttem fel a saját koncepcióm magaslatáig!

147. Írd le gyerekkori vágyálmodat!

148. Most felnőttkori vágyálmodat!

149. Az általad vágyott álláshirdetésre jelentkezve add el magad, dicsérve legkiválóbb

tulajdonságaidat!

219

Kommentár nélkül

Szerelmetes fiam, én szívemnek ékessége, jövendő sarjak reménysége, kérlek: mindenütt,

és mindenben, ne csak atyádfiaihoz, és rokonaidhoz, vagy főemberekhez, vagy vezérekhez, vagy

szomszédokhoz, és lakosokhoz légy kegyelmes, hanemha az idegenekhez is, és mindenekhez, kik

tehozzád jőnek. Mert a kegyességnek míve téged mindeneknél nagyobb boldogságra vezet. (I. István levele)

Nem félek őszintén kinyilatkoztatni előtted, óh, örök igazság, hogy egyedül a szabadság

szeretete, és a vágy: hazámat az idegen elnyomás alól fölmenteni; volt célja minden tetteimnek. (A Parlament kupolatermének falán, II. Rákóczi Ferenc emléktábláján olvasható)

Kicsiny hazánk messziről jött polgáraiként, mély tisztelettel léptünk ősi várunk falai közé,

hol a haza hősei hagyták reánk drága emléküket! Köszönetünk mindazoknak, akik lehetővé tették

számunkra, hogy e szentélyben elmélyedve gondolhattunk hősi múltunkra! Köszönettel a

nagykátai Járási Rendőrkapitányság dolgozói. (A kőszegi Jurisics vár emlékkönyvéből)

Legnagyobb dicsőségemnek azt tartom, ha hazámnak, mint hű fia, hírét, és dicsőségét

növelhetem. (Munkácsy Mihály)

Ha kivágtad az utolsó fát, ha megmérgezted az utolsó folyót, ha kifogtad az utolsó halat,

rá fogsz döbbenni, hogy a pénz nem ehető. (Indián mondás)

Az ember nem érti meg a természetet, süket arra a nyelvre, amelyen a természet napnál

világosabban közli vele, hogy kárt, fájdalmat okoz a Földnek, és esetleg végképp megsemmisíti,

és a legfőbb értetlenség – az ember nem érti Istent, nem érti, amit Ő a közismert szövegekkel, a

csodákkal, a kinyilatkoztatásokkal, az emberiségre időről időre rázúduló természeti

katasztrófákkal sugallni szeretne. (Ljudmilla Ulickaja: Daniel Stein, tolmács)

Egy teljes lakodalmi menetet is maga alá temetett a lejtőkön lavinaként lezúduló föld,

véres bosszút állván az emberi kapzsiság miatt módszeresen kiirtott erdőkért. (Tarren P. Attack: Szétszakítva)

Atlantisz népe hátat fordított Istennek. Kérkedtek a bűneikkel, nyíltan megkérdőjelezték

Isten létezését, és csak a technikát imádták. A bűn legmélyebb mocsarába süllyedtek, elfordultak

a dolgok természetes rendjétől. (Csak kiírtam, de nem írtam fel, hogy honnan.)

A szemet szemért törvénye mindnyájunkat vakká tesz. (Gandhi)

220

Félelmetes ellenfeleink vannak: a kőolajra alapozott óriásvállalatok! Bár fogyóban e

nyersanyag, még hosszú ideig ők uralják a piacot, foggal, és körömmel védik az érdekeiket!

Hiába nyomulnak konkurenseik: a napelemek, és a szélerőművek gyártói, a biogázt termelők, s a

jó ég tudja, miféle más iparágak, egyelőre még ők keverik a kártyát, ők azok, akik osztják a

lapokat. A tét óriási, ezért még ölni is képesek a koncukat védő olajmágnások! (Szentiday Klára Mária: Gyilkosság Budán)

A szakértők „digitális Pearl Harbor”–ról beszélnek, ahol az ellenség kihasználva a

Nyugat számítógép–függőségét, akadálytalanul juthat titkos anyagokhoz, és nagyobb káoszt

teremthet, mint bármekkora rakéta – vagy bombatámadás. Néhány billentyű lenyomásával

tönkre lehet tenni egy fejlett gazdaságot, elég hozzá egyetlen laptop. Energiaellátásokat lehet

leállítani, civil, és katonai kommunikációs rendszereket megbénítani, ha belépnek a központi

rendszerekbe. A rendőrség működésképtelenné válna, és a lakosság körében kitörne a pánik.

Kinek kell katonaság manapság? Még a szigorúan titkos katonai létesítmények sem lehetnek

biztonságban. A San Diegó–i Űr –, és Tengerészeti Irányító Központban az egyik mérnök gyanút

fogott, amikor egy sima printelés túl sokáig tartott. A figyelőrendszerek azt mutatták, hogy a fájlt

kiemelték a nyomtatásból, elküldték egy moszkvai szerverre, és onnan jött vissza San Diegóba. (Andy McNab: Tűzfal)

Az ország politikafinanszírozási rendszere nem más, mint a szervezett megvesztegetés, a

kormányzat hallgatólagos áldásával. (Csak kiírtam, de nem írtam fel, hogy honnan.)

A tőkések a munkásosztályt egyre több, és több drága áru, épület, és technika

megvásárlására fogják buzdítani. Ezzel együtt arra ösztönözve őket, hogy egyre több drága hitelt

vegyenek fel mindaddig, amíg a hitelek visszafizethetetlenekké válnak. A bedőlt hitelek csődbe

juttatják a bankokat, amelyeket emiatt államosítani fognak. (Karl Marx 1867!)

Egy ház elegendő létbiztonságot nyújt. Ha az otthonod tisztán, tehermentesen a tiéd,

ugyan mivel tudna fenyegetni a háziúr, a munkáltató, a bank? Mivel tud megfogni bárki is? Ha

az otthon elvesztésétől való rettegést kiiktatjuk az életünkből, szabadok leszünk. Ez különbözteti

meg a szabad embert a rabszolgától. (Tana French: A halott hasonmás)

Az adósság az, ami igazán képes álmatlan éjszakákat okozni. Az adósság nagy úr, mert

sosem hagyja magára az adóst. Mindig jelen van, marja az embert a nap huszonnégy órájában,

a hét minden napján. Az, hogy az emberek adósok, ma már társadalmilag elfogadott. Mindenki

hitelt ajánl. Akárki is kerül hatalomra, pénzelni fogják a dolgot, és állami garanciát szavatolnak.

Mi majd adunk neked pénzt, hogy keress nekünk pénzt. (Martina Cole)

Ingatlanbecslési tanfolyamon megkérték a leendő, és hivatásos gazemberképzés díját,

amelynek elvégzése után szakértőként dolgozhat az állami bérlakás–eladási programban. Ekkor

teljesen valószínűtlen hatalom került az értékbecslők kezébe. Kereshettek, amennyit nem

szégyelltek. A bérlő megvehette azt a lakást, amelyben lakott, olcsón, több évtizedes részletre. Az

221

állam megszabadult a lassan romhalmazzá vált bérházaktól, a lakó meg ingatlantulajdonos lett.

Mai lakásomat a lakó 300.000.– Ft–ért vette meg a tanácstól, s néhány hónap múlva 8 millióért

adta el nekem. (Petrovics Emil)

Nekünk azt hazudták, hogy nálunk ez másképpen lesz. Vállalkozz, dobd le magadról a

megörökölt béklyót, és eljön a szép világ. Privatizációnak hívták a milliárdok lenyúlását, és a

húsos fazékhoz a kiválasztottak fértek csak oda. (Gálvölgyi János: Jókedvet adj!)

A rendszerváltozás után voltunk éppen, és az egykori – immár kivonult – szovjet csapatok,

ukrán természetgyógyászoknak álcázva, szivárogtak vissza az országba, ismét elfoglalva a

Battonya, és Nemesmedves közötti területeket.

(Sándor Erzsi: Szegény anyám, ha látnám)

További létünk azon múlik, ki tudunk–e törni abból az ártalmas költekezési spirálból,

amit az ellenségeink számunkra kiszabtak. Mennyien gályáznak reménytelenül az

adósságtengeren? Ez Magyarország. Itt nem logikával, hanem hatalommal, és tekintéllyel

kormányoznak. A kormány lefeküdt az üzleti világgal, a segélyszolgálatokat is kivitte a piacra. (Csak kiírtam, de nem írtam fel, hogy honnan.)

Amíg a válság csak a szegény munkásokat érintette, senki sem esett különösebben

kétségbe. Csak akkor tört ki a pánik, amikor már a Wall Street is megrendült. (Guillaume Musso: Visszajövök érted)

Nem kétlem, hogy a döglött csimpánzok húsából evő embereknek közük van az AIDS–hez.

De azt nem vagyok hajlandó elhinni, hogy egy olyan vírusnak, amelyik ennyire ügyesen tudja

elrejteni, és álcázni, manipulálni saját magát, hogy újra, és újra más alakban jelenjen meg, ne

segédkezzen senki a születésénél. Senki nem tud meggyőzni arról, hogy ennek a vírusnak az

eredete nem egy titkos laboratórium. Sikeresen megmászta az immunitás hegycsúcsait, és

beleköltözött az emberekbe. Akiket elhurcoltak az otthonukból, különböző betegségekkel fertőztek

meg, és aztán kísérleti nyúlként használtak. (Henning Mankell: Kennedy agya)

A gyógyszerek olyan nyersanyagok, amelyek ugyanolyan értékesek lehetnek, mint a

nemesfémek, vagy a drágakövek. Ezért semmi nem szab határt annak, hogy mire képesek az

emberek érte. A kapzsiság nevében. A kapzsiság egyre nagyobb területeket szerez. Egész idő

alatt, a nap minden percében előrébb tolja az állásait. Lassan eléri a világhegemóniát. (Henning Mankell: Kennedy agya)

Tartsuk életben a haldoklókat, különben miből élnének meg a kórházak, és a

gyógyszergyárak? Akinek van elég pénze az befizethet a halálra. A szegények meg kénytelenek a

végsőkig szenvedni. (Dr. Halál c. film)

Megtaláltam, amit kerestem. Megtaláltam, mi van a szétesett tudat mélyén. Kristály–

énnek nevezem ezt a létező valamit, amelyet keleten jobban ismernek, sokféle elnevezéssel.

222

Hiszem, hogy a haldokló, a kómában lévő, az elmebeteg esetében is mindig marad az énnek egy

része, ami sérthetetlen, és tudja, hogy mi történt vele, sőt néha tudja, érzi azt is, hogy mi lesz. (Polcz Alaine)

Az antiszemitizmus a gazemberek első (és korántsem az utolsó) menedéke. Kirobbant a

gazdasági válság, s a katasztrofális helyzet az ország történelmében mindig is az antiszemitizmus

felerősödését hozta magával. (Láng György)

Az antiszemitizmus fordított arányban van a kulturális, és intellektuális szinttel. (Ljudmilla Ulickaja: Daniel Stein, tolmács)

Én nemzetiszocialista vagyok. Te ezt nem értheted, mert tehetséges vagy. De én nem

vagyok tehetséges, ezért szükségem van a nemzetiszocializmusra. Most rólunk van szó, a

tehetségtelenekről. Ez a mi időnk! (Márai Sándor:Föld, föld…)

Hol voltál? – A postán. – Feladtál valamit? – Igen. A reményt. (Lágervicc a gázkamra előtt)

Hiszek a Napban, ha nem is látom fényét. Hiszek a Szeretetben, ha nem is érzem sehol.

Hiszek az Istenben, akkor is, ha hallgat. (Auschwitzi falfelirat)

Azok nem gonoszak, akik tudták, mi zajlik, és tisztában voltak vele, hogy mindez

helytelen, de nem tettek semmit? Például a svédek, akik a saját bőrüket mentették, és engedték,

hogy a német vonatok átmenjenek Norvégiába, és még élelmezték is a katonákat útközben. A

királyuk, aki levelet írt Hitlernek, és gratulált neki a keleti fronton elért sikereihez. A bankjaik, és

a vállalataik, amelyek továbbra is üzleteltek a nácikkal, számolatlanul tették zsebre a pénzt, amit

később senki sem kért számon rajtuk. Nem gonoszság mindez? Vajon a bankok, és a cégek

ügyfelei törődnek ma mindezzel? Vagy vegyük Hugo Bosst! Ő tervezte, és készítette az SS –

tisztek egyenruháját. Ezt valahogy nem reklámozzák.

(Karin Alvtegen: Árnyak)

Az „itthon” számomra fontos, akkor is, ha dúl a bunkóság, ha rettegni kell a

szomszédoktól, ha minduntalan becsapnak, ha szeméthegyek között kell az erdőn sétálni,

kutyaszarokat kerülgetni az utcán, akkor is ide tartozom, itt tudok csak élni, megengedem: azért,

mert máshol sokkal rosszabb lenne számomra, akkor is, ha látszólag „jobb” lenne. (Lázár Ervin)

Ebben a bolond világban, amelyet úgy hívnak, Magyarország. Ebben a bolond világban

lettem színész. Mert bolond világ volt itt, mióta az eszemet tudom. Bolond világ volt, hogy

gyerekkoromban csak karácsonykor volt banán, bolond világ volt, hogy szögesdrót választott el

Európától, bolond világ volt a hidegháború, bolond világ volt az imperializmust jelképező

cilinderes, szivarozó, hájas tőkés megvetése. De nem volt bolond világ, amikor taxisblokád volt?

Nem volt bolond világ, amikor hektoliterszám fogyott a szenteltvíz? Vagy amikor azok nem

értettek a focihoz, akiknek nagyon érteni kellett volna hozzá? Nem volt bolond világ, amikor jó

világ helyett két rossz világ lett alig 93 ezer négyzetkilométeren? Rossz világban áll a vasút, a

223

repülő, a villamos. Nem bolond világ az, amikor az újságosstand mellett egy fiatalember azt

mondja a barátjának: „Annyian tagadják, hogy lassan már elhiszem, hogy létezett a

holokauszt”? De legalább van banán. Örüljünk a banánnak, de ügyeljünk, nehogy az eldobott

héján elcsússzon a színház, a film, a televízió, és rossz kezekbe kerüljön. Talán ennyire nem lesz

hülye ez a bolond világ. (Gálvölgyi János: Jókedvet adj!)

Az emberek esztelenek, következetlenek, és magukba fordulnak, mégis szeresd őket. Ha jót

teszel, megvádolnak, hogy önzés, és hátsó gondolat vezérli cselekedeted, mégis tégy jót. Ha

sikeres vagy, hamis barátokat, és igazi ellenségeket nyersz, mégis érj célt. Ha jó, amit teszel,

holnap már feledésbe megy, mégis tedd a jót. A becsületesség, az őszinteség sebezhetővé tesz,

mégis légy becsületes, és nyílt. Amit évek alatt felépítesz, lerombolhatják egy nap alatt, mégis

építs. Az embereknek szükségük van a segítségedre, de ha segítesz, támadás érhet, mégis segíts.

A legjobbat add a világnak, amid csak van, és ha verést kapsz cserébe, mégis a legjobbat add a

világnak, amid csak van. (A korondi templom kertjében van felfüggesztve)

Emailben érkezett

2007.03.26

Kérem minden ismerősömet, hogy az üzenetemet, és versemet adja tovább, hogy körbe

járjon, hátha lesz foganatja: SOS! Sajnos a bezárás réme fenyegeti a légzésbénult betegeket

ellátó Osztályunkat, mivel a Budai Gyermekkórház is felkerült a bezárandók listájára! Kérek

minden ötletet, vagy jó(befolyásos!) e–mail címet, hogy nyomást gyakorolhassunk a miniszterre

vagy a Regionális Tanácsra, hogy ez ne történhessen meg. Egy krónikus osztályon a biztos halál

vár ránk, mert az életünk, és nem csak az életünk minősége függ attól, hogy ezt elkerülhessük!

Minden ötletet várok!

Tűnődés

Túl vagyok a kómán

Élek, ahogy hagyják.

És a gép duruzsol a fülembe

Miközben levegőt juttat a tüdőmbe...

Nem kívánom Néked

Ezt a nehézséget!

De belenézhetne a szemembe

Aki szerint túl nagy a létem költsége...

Szeretem a szépet,

Festek is sok képet.

És a gép duruzsol a fülembe

224

Miközben levegőt juttat a tüdőmbe...

A gazdaság sáros?

Haljak meg, tán már most!

De belenézhetne a szemembe

Aki szerint túl nagy a létem költsége...

Igyekszem a jóra,

Vágyom néhány szóra.

És a gép duruzsol a fülembe

Miközben levegőt juttat a tüdőmbe...

Hát Tisztelt Országház!

Ez a humanitás?

De belenézhetne a szemembe

Aki szerint túl nagy a létem költsége...

Komor ez a Világ,

Nekem helyet nem ád.

De belenézhetne a szívembe

Aki szerint nem vagyok méltó az életre.

Doszkocs Zsuzsa

a Budai Gyermekkórház Légzés – rehabilitációs Osztály betege

Motoros imidzs Petőfivel

2007.09.25

Egy nagyon jó motoros barátom küldte ezt a levelet. Olvassátok el, azt hiszem, nem kell

kommentár hozzá.

Túrázásaink során, egyik szomszédos ország kis településében lévő templom falánál

induláshoz készülődtünk, amikor megállt mellettünk egy fekete ruhás, fejkendős, hajlott hátú

néni. Egészséget kívánt, majd megkérdezte honnan jöttünk. Amikor válaszoltunk, ezt kérdezte:

És Magyarország tényleg olyan szép, amilyennek mondják? – Nem várta meg a

választ, hanem hiba nélkül elmondta ezt:

Járjatok be minden földet,

Melyet isten megteremtett,

S nem akadtok bizonyára

A magyar nemzet párjára.

Vajon mit kell véle tenni:

Szánni kell–e vagy megvetni? –

225

Ha a föld isten kalapja,

Hazánk a bokréta rajta!

Oly szép ország, oly virító,

Szemet–lelket andalító,

És oly gazdag!... aranysárgán

Ringatózik rónaságán

A kalászok óceánja;

S hegyeiben mennyi bánya!

És ezekben annyi kincs van, ( itt hozzátette: mert akkor még az övék volt)

Mennyit nem látsz álmaidban.

S ilyen áldások dacára (itt: innen nem kellene tovább mondanom, mert olyan szomorú)

Ez a nemzet mégis árva,

Mégis rongyos, mégis éhes,

Közel áll az elveszéshez.

S szellemének országában

Hány rejtett gyöngy, és gyémánt van!

S mindezek maradnak ott lenn.

Vagy ha épen a véletlen

Föl találja hozni őket,

Porban, sárban érnek véget,

Vagy az ínség zivatarja

Őket messze elsodorja,

Messze tőlünk a világba,

Idegen nép kincstárába,

És ha ott ragyogni látjuk,

Szánk–szemünket rájok tátjuk,

S ál dicsőséggel lakunk jól,

Hogy ez innen van honunkból.

Ez hát nemes büszkeségünk,

Melyről annyiszor mesélünk?

Azzal dicsekedni váltig,

Ami szégyenünkre válik!...

Csak a magyar büszkeséget,

Csak ezt ne emlegessétek!

Ezer éve, hogy e nemzet

226

Itt magának hazát szerzett,

És ha jőne most halála,

A jövendő mit találna,

Mi neki arról beszélne,

Hogy itt hajdan magyar éle?

S a világtörténet könyve?

Ott sem lennénk följegyezve!

És ha lennénk, jaj minékünk,

Ezt olvasnák csak felőlünk:

"Élt egy nép a Tisza táján,

Századokig, lomhán, gyáván." –

Oh hazám, mikor fogsz ismét

Tenni egy sugárt, egy kis fényt

Megrozsdásodott nevedre?

Mikor ébredsz önérzetre?

(Petőfi Sándor: A Magyar Nemzet)

Majd folytatta:

Mondják, miért írt ez a Petőfi ilyeneket?

Azután elmondta, hogy 88 éves az idén, és hogy fogadjunk el tőle valamit. A szatyrában

volt pár tojás, és négy, azaz négy szelet kalács. Ebből kettőt nekünk adott, hogy osszuk el.

Egészséget kívánt, és elcsoszogott.

Egy büdös kukkot nem tudtunk szólni!

Én pedig leültem a Székelyderzsi Erődtemplom falához, és olyat tettem, ami rohadtul

nem illik bele egy 40 körüli, erősen borostás, túramotoros imidzsébe.

Arra gondoltam, hogy az itthoni, magukat bal, és jobboldali politikusnak nevező

gátlástalan gazemberek, akik fröcsögő nyállal próbálják fekete – fehérre mosni az agyunkat.

Akik megosztanak, nem összekötnek. Akik személyes érdekharcukkal több kárt okoznak ennek

az országnak, mint eddig bárki. Csak egyetlen egyszer jönnének el ide, és hallgatnák meg, ahogy

egy 88 éves görbe hátú öregasszony ŐSZINTÉN Petőfit szaval a boltból hazafelé, és négy szelet

kalácsból kettőt odaad vadidegen embereknek. Talán elszégyellnék magukat, pont úgy, ahogy

akkor ott én. Talán elgondolkoznának azon, hogy vajon ki, és miért tette őket oda, ahol vannak,

és hogy mi dolguk a világban.

Ezek után még kell bármit is mondani?

227

Uram…

Uram, ma lettem nyolcvanéves,

Túl gyorsan múlnak el az évek,

Még oly sokat szeretnék tenni,

Úgy szeretnék nyolcvanegy lenni.

A pár kis tervem, mi még lenne,

Ha tán több időt igényelne,

S egy év nem lenne elegendő,

Add, hadd legyek nyolcvankettő.

Jó lenne még sokat utazni,

Újabb helyeket látogatni,

Halálom perce még tán várhat,

Megérhetném a nyolcvanhármat.

Uram, Te látod a világot,

Gyorsan jönnek a változások,

Ha nem sürgős, hogy magadhoz végy,

Esetleg, lehetnék nyolcvannégy.

És ahogy a technika halad,

Sok újat lát, ki élve marad,

Még oly sok minden ideköthet,

Úgy örülnék a nyolcvanötnek!

Az emberiség oly sokat tehet,

A világ, csodás hely lehet,

Jó annak, aki itt maradhat,

Nem olyan sok az a nyolcvanhat!

Tudom, Uram, hogy sokat kértem,

Hisz olyan szép lehet fenn az égben

S én mégis arról tervezgetek,

Hogy érjem meg a nyolcvanhetet.

Elfáradok a hosszú úton,

El is kések majd sokszor – tudom,

Tudasd velem, ha meggondoltad,

Betöltöm–é a nyolcvannyolcat?

Addigra már oly sokat láttam,

Emlékeimet regisztráltam,

228

Mily nagy kár lenne, ha elmennék,

Mielőtt nyolcvankilenc lennék.

Már igazán csak egyet kérek,

Uram, ne vedd szemtelenségnek,

Éveim száma kerek lehet,

Ha meglátnám a kilencvenet.

És hogyha ezt már megengedted,

S ezt a lépést értem megtetted,

Neked már úgyis egyre megy

Könnyen lehetnék kilencvenegy.

Minden szemérmet félreteszek,

Hogyha még egyet kérdezhetek,

Tudom, ez a kor hajmeresztő,

Hadd legyek még kilencvenkettő.

Úgy megszoktam az életemet,

És hátha lesz még, ki megszeret,

Ki pótolná elveszett párom,

Ha lehetnék kilencvenhárom.

Addigra már reszket a kezem,

Ám ha még helyén lesz az eszem,

A magas kortól én nem félek,

Megadod a kilencvennégyet?

A korra nincsen szabadalom,

Számításom megtalálhatom,

Ha őrködsz egészségem fölött,

Akkor lehetnék kilencvenöt.

Manapság már hallani olyat,

Emberekről készül másolat,

Ezt talán én is megvárhatom,

Segíts át a kilencvenhaton.

Ha még hirtelen meg nem halok,

Kis vagyonkámmal rendben vagyok,

Elég lesz tán még egy évig,

Kihúzhatnám kilencvenhétig?

Hála Neked, nagy a családunk,

229

Még pár dédunokát is várunk,

Láthatnám őket?–ugye azt mondtad

Megadod a kilencvennyolcat.

Sok évet kaptam, nem egy–kettőt,

Megköszönöm a sok esztendőt,

És még kérem – tán el sem hiszed,

A kilencvenkilencediket.

Még egy év, és akkor valóban

A népek azt mondhatják rólam:

Ön aztán szép kort ért meg, édes

Hisz tegnapelőtt volt száz éves!

Uram, az életet Te adod,

Úgy veszed el, amint akarod.

Nem is zavarlak többet Téged,

Ne vedd komolyan, amit kérek

Csak beszélgetni vágytam véled!

Szakaly Éva

Anglia

Azért, hogy az ember nem ismeri fel, és nem érti meg Istent, még nincs joga arra

következtetni, hogy Isten nincs. A logikus következtetés csak az, hogy

még nem képes Istent megérteni, és felfogni. (Lev Tolsztoj)

Isten benne lakik minden emberben, de nem minden ember lakik

Istenben. Ezért szenvednek! (Rámakrisna)

Hiszem Istenem, hogy bennem vagy, miként a nap a fényben, és

az illat a virágban. (Helen Keller)

Egyetlen Isten létezik, ezen az egyen osztozik a világ minden

nációja, egyháza, és felekezete. Ha van is a vallások között különbség, a

vallások Istene közös. (Nagy Bandó András)

Nem ami látható, hanem ami láthatatlan, az rejtélyes igazán a világon. Nem látni kell,

hogy higgy, hinni kell, hogy láss!

Az egyetemes értelem mindent kézben tart, és ez a galaxisok billióin lenyűgöző

pontossággal megmutatkozik.

A világegyetem nem véletlenek alapján működik. Léteznie kell az okságnak. EGY Szellem

nyilatkozik meg a világegyetem törvényeiben, és ez a Szellem messze felsőbbrendű, mint az

emberi szellem. – mondta Albert Einstein.

230

Minden vallás arról szól, hogy az emberiség kapcsolatot keres valami magasabb forrással,

hogy Istent belül kell érzékelni, és ez az érzékelés betölti az embert. Kiteljesedik általa, több

lesz, mint azelőtt volt. Az istenélmény, a szeretet energiája az összes vallásban azonos.

1893–ban a chicagói Vallások Parlamentjében Vivekánanda (Rámakrisna legkedvesebb

tanítványa modern szent volt, aki rájött, hogy Indiának szaktudást terjesztő tanítókra van

szüksége. 1863. Január 12 – 1902. Július 4), India bölcse beszédével óriási hatást gyakorolt, és

egyszerre világhírű lett. Tudod miért? Mindegyik küldött a maga istenéről beszélt, egyedül ő

beszélt mindenki Istenéről. Katolikus pap, buddhista láma, református lelkész, zen nagymester,

zsidó rabbi közös feladata: ne Isten akaratát magyarázza; vezessen rá, hogy az elérhetetlennek

látszó Isten a bensőnkben lakik, és szeretetével betölti lelkünket.

A vallások gyakorlói megigazult híveikkel bizonyítják, hogy egyetlen Isten létezik: a

szeretet Istene!

Egy energia működtet mindent: a szeretet energiája!

Egyetlen erővel gyógyítasz: a szeretet erejével!

Isten benned van, és te Istenben! ISTEN = SZERETET!

90 éves lelkész apósomtól megkérdeztem: Miért írja sok helyen a Biblia: féld az Istent?

Miért nem úgy mondja: Szeresd az Istent?

Több mint 40 év hitben töltött szolgálat után válaszolta azt, hogy ezen még soha nem

gondolkozott!

És te?

Fanni unokám 7 éves volt, amikor szeretettel átölelt, majd kicsit később megkérdezte

tőlem: Mama, hol van az Isten?

Mondtam, az előbb átöleltél, akkor te szereted a mamát, és a kicsi szívedben ott a

szeretet. A szeretet Isten. Ott van a szívedben.

Válaszul ismét ölelésben volt részem, melynek lélegzetelállító szorítása jelezte, hogy a

gyermek pontosan megértette a magyarázatot.

A ZIMRE CSALÁDRÓL

Kedves Anyu!

Ezt a be nem fejezett levelet küldöm Anyunak kellemes Húsvéti Ünnepet kívánva. Talán

sikerül Anyunak örömet szereznem ezzel. Most másolom Csernák István levelét a Zimre család

történetéhez – amit Jóskától (Zimre József férjem bátyja, aki már 17 évesen tanított) kaptunk –

valami nagyon érdekes dologra jöttem rá, ezt sietek Anyu tudomására hozni. Most értettem meg,

micsoda óriási különbség van a hívő ember, és a nem hívő kifejezésmódja, ezzel együtt

életfelfogása, valamint a halálhoz való viszonyulása szempontjából is.

Csernák István szuperintendens levelében úgy fogalmaz: 94. évében szólította el az Úr.

Nem mindegy, hogy a halál jön értem, vagy elszólít az Úr engem, és az ő országába, haza visz. A

231

nem hívőért a halál jön el, és viszi, ami számomra megértetett, hogy miért félnek az emberek a

"költözés"–től.

Anyu, hogy lehet a nem hívőkben tudatosítani, hogy mit veszítenek azzal, hogy nem

hitben élnek? Azt is most értettem meg, hogy mit jelent az élő Jézus belső békességét

megtapasztalni. Hiszen ő élő ember volt! Tehát én is megtapasztalhatom, én is élő ember

vagyok! Ha életemet Isten akaratában megbékélve, és elfogadva élem, és imádkozom, akkor

eleven kapcsolatban vagyok Istennel. Ha ez a kapcsolat lüktető, eleven kapcsolat, akkor én is

megtapasztalom a belső békességet! Mély hála, és kegyelem, hogy eleven közelségbe kerülök

Istennel, amikor ő bennem munkálkodik.

Amikor gyarlóságaimat beismerve jobbítani igyekszem magamon, ebben a legnagyobb

segítőm az én Lajám, akinek jelenléte nélkül nem jutottam volna ilyen felismerésekre, Isten

közelségébe.

Azt is tudom, hogy a mi kötelességünk gyermekeinket erre az útra terelni. Erőszakkal ez

nem működik, csak példamutató szeretettel. Kikelt a magocska, ha nem is a kezdet kezdetén.

Apu egyszer úgy fogalmazta egy nekem írott levelében, hogy mindegy milyen úton, végül is

célhoz értem. Azt gondolom ez a lényeg. Szeretettel gondolunk Anyura, kívánunk jó egészséget,

és talán eljön az ideje annak is, amikor Anyut itt üdvözölhetjük szerény hajlékunkban.

Budapest, 2002. március 28.

Ne engedd Uram, hogy szomorúságunk, – azért mert elment – nagyobb legyen, mint

hálaadásunk, amiért itt járt, és a miénk volt.

Drága Anyu!

Az útrakészülők nyugalmával, és bölcsességével tetszett mondani, hogy ne sírjunk, ha el

tetszik menni. Veszem a bátorságot – mivel életemből több időt töltöttem a Zimre család

tagjaként, mint a saját szüleimmel, – hogy most eldicsérjem Anyut.

Áldozatos szolgálattal végezte, amit Isten a szívére helyezett. Szolgálta Aput, a vasárnapi

Istentiszteletek hívőkkel beszélgető lelkészfeleségeként. Apu vakító, fehér, vasalt ingeiben is

benne volt Anyu. Fogadta, vendégül látta a külföldi egyházak küldötteit, és mindezek közben

szorgos háziasszonyként tette a dolgát. Véresre mosott kezeire ma is emlékezik mind a nyolc

gyermeke. Akiket szívesen terelt a hit felé, talán nem mindig a megfelelő eszközökkel, ám

szívében a legjobbat akarva, Isten hű szolgálójaként. A kegyelem munkája, hogy csakis az marad

meg, ami felülről jövő érték. Fölfelé néző tekintettel végezte itt lent a küldetését. Türelme nem

csak szolgálat, hanem törlesztés is volt. A szeretet jegyében hordozott el minden terhet, tűrte

mások gyengeségeit, gyarlóságát.

Ahol fény van, ott életnek kell lennie. Az élet jele a világosság. Akik világosságban

járnak, azok a fény terjesztésének eszközei ebben a világban. Ez megbízatás! Istennek határozott

célja, hogy világító eszközei által sokan eljussanak a világ Világosságához, azon a helyen, ahová

Isten állította őket. Hálát adunk, hogy az Úr fényét továbbította felénk, és áldott élettel töltötték

be Apuval a gyertya szerepét. Az Úr gyertyatartóba állította, hogy világítson ott, ahol van.

Árasztotta a fényt a világító – égő szolgálatban.

232

Sokkal nagyobb szolgálati kötelességérzete volt, mint másoknak, mert Isten hívta az Ő

szolgálatára. Isten kertjében élt. Övé volt az erő, az éneklő jókedv, és a szolgálat végére maradt

bánat. Gyógyult, és gyógyított, erősödve erősített, vigasztalódva vigasztalt. Isten ajándékait a

szolgálatra – kamatoztatta gyermekeiben.

Úgy tette a dolgát, hogy soha nem panaszkodott. Ám amikor megszűnt a tennivaló, a

Feladat, feladta! Apu elmenetele után rohamosan érezni lehetett, hogy az erőfeszítések, a

folyamatos, pihenés nélküli szolgálat után a test, és lélek egyaránt benyújtja a számlát.

Anyu, hogy lehet a nem hívőkben tudatosítani, hogy mit veszítenek azzal, hogy nem

hitben élnek? Idézet abból a Húsvétra küldött levelemből, ami úgy tetszett Anyunak: Csernák

István szuperintendens így fogalmazott Apuról:"94. évében szólította el az Úr". Nem mindegy,

hogy a halál jön értem, vagy elszólít az Úr engem, és az ő országába, haza visz. A nem hivőért a

halál jön el, és viszi, amiért félnek az emberek a "költözés"–től.

Anyu az Úr országában végre igazi otthonra lelt. Megérkezett. Áldassék örökre, és béke

neki odafent.

Ámen.

Ez a fotó Anyósom temetése

után készült.

Megkérdezték tőlem, mely

tárgyat szeretném emlékbe. Magam

sem értettem, miért vágtam rá azonnal,

hogy ezt a képet. Pedig soha nem

szerettem. Sötét tónusa, deprimáló

hatása ellenére, mégis mindig vonzotta

a tekintetemet. Szinte megbűvölt.

Annak rendje, és módja szerint,

lepedőbe csavartuk, és be akartuk tenni a

kocsi hátuljába. Ám a lepedő rakoncátlanul lecsúszott a magasba emelt festményről, és a lemenő

nap hátulról megvilágította. Szó nélkül vittem vissza a rokonság közé.

Nézzétek, mi történt! Tudtatok erről? –, és újra a nap tüzes fényébe helyeztem a

képet.

Hallgatásuk csendje igazolta, hogy ezt megelőzően soha nem derült ki a festmény titka.

Borzasztó nehéz többrétegnyi jeges víz alól megszólalni.

Anyu üzent, hogy megérkezett Apuhoz! – közöltem magától értetődő

természetességgel.

Döbbent némaságukkal beleegyeztek, hogy tényszerű megállapításommal nem lehet

vitába szállni.

233

Részlet a Zimre Család történetéből

S t . C h r i s c h o n a

Zimre Gyula – apósom – önvallomása nem maradhat ki.

Férjemék nyolcan voltak testvérek. A legidősebb fivér – Péter – édesanyja belehalt a

szülésbe. Egy éves volt, amikor Apósom feleségül vette Anyósomat.

Péter soha nem heverte ki, hogy anyja gyilkosává lett. Minden kultúrában használnak bódítószereket. A

nyugati világban az alkohol a törvényes drog. Az alkohol sziréndalának a sikeres alkoholisták többsége, az orvosok,

ügyvédek, és más értelmiségiek nem tudnak ellenállni. Ugyanakkor a munkájukban jól teljesítenek. Sőt kiválóan.

Vasárnap, 1982. október 31–én egész családom összejött 75–ik születésnapomon, úgy

gondolom Péter kezdeményezésére. Mivel vasárnap volt, délelőtt a gyülekezetben a Ref. ünnepén

„életem reformációjáról” beszéltem. Azon a napon nem sejtettem, hogy még egy hetem van

vissza, és a következő vasárnapon agyérgörcs következtében lebénulok.

Betegségem óta sokat foglalkoztam azzal a gondolattal, hogy drága gyermekeim számára

írásban hagyom vissza Istennel való csodálatos élményeimet, de újból s újból abbahagytam, s

így nem lett belőle semmi. Végül is elhatároztam, hogy rövidebbre szabva közlöm

gyermekeimmel a legfontosabb dolgokat, amit átéltem, tapasztaltam életem folyamán.

Nem unalomból, és szórakozásból teszem ezt, mert érzem erőtlenségemet, de ami velem

történt az olyan esemény, amelyet sok ember el sem tud képzelni, hogy ez lehetséges. Ma teljesen

világos előttem, hogy ha nem is pontosan úgy, ahogyan én, de mindenki átélheti,

megtapasztalhatja, és meg kell tapasztalnia! Mert e nélkül roppant űr tátong az ember

életében… vesztesége pedig pótolhatatlan! Bevezető soraim tán furcsán hangzanak! Ezen nem

csodálkozom, mert olyan dolgokról akarok szólni, írni, amelyek engem is megleptek, és

megdöbbentettek nagyon! Nézzétek hát át türelmesen e sorokat…

Nővérem Margit (Mamika) – Péter, és Jóska jól ismerték őt – már 6 éves korom óta el–

elvitt vasárnapi iskolába. Arról nem tudok semmit, hogy ez valamilyen hatással lett volna rám.

Félszeg, félénk gyerek voltam… ez később is kísért, és eléggé rám nehezedett. A vasárnapi iskola

nem nagyon érdekelt.

Amennyire azonban visszaemlékezem kicsiny

korom óta éreztem, tudtam, hittem, hogy van Valaki, aki

ezt a világmindenséget létre hozta, és úgy éreztem: Tud

rólam, ismer, és hall engem. Érzelmeimtől indítva az ég

felé beszéltem, de ezt mélyen eltitkoltam. Valami után

sóvárogtam, hogy mi az, magam se tudtam. Ez újból, és

újból feltört bennem. Gondolkodó, mélyérzelmű gyerek

voltam. Egy esemény:

A közeli kertészetben a kertész fiai kiszegeztek egy

denevért, „mert az szerencsét hoz a házra”. A denevér

sipogását hallva nem tudtam megnyugodni, annyira

gyötört, kísért e sipogás, hogy egy szomszéd fiút felfogadtam, hogy lopakodjon be, és fogóval

húzza ki a szegeket, és szabadítsa ki a kis denevért! Ilyen tettekre én magam képtelen, tehetetlen,

gyáva voltam!

234

1923–ban a polgári iskolát befejezve az Elektromos mérőműszerek gyárában tanuló

lettem. 1925. évben az üzemet elhagytam, és épület–műlakatos tanulóként Morzál István

bethánista hívő mesternél folytattam tanulmányaimat. Akkor nem sejtettem miért tettem ezt,

később láttam! Itt ismertem meg Kováts Elemért, Dr. Kováts Lajos református lelkész fiát, aki

szintén itt tanulta a szakmát. Három évig dolgoztunk együtt. Utunk 1928–ban elvált, ő beteg lett,

én pedig egy új cégnél dolgoztam, mint fiatal segéd.

Egy év múlva újból találkoztunk a Sashalom–Rákosszentmihály református templomban,

ahol nagybátyja Biberauer T. volt a lelkész, én is jól ismertem. Elemér itt átmenetileg az egyházi

énekkart vezette. Elmondta, hogy jelentkezett egy svájci misszióiskolába, ott szeretne tanulni.

Anélkül, hogy tudtam volna miről is van szó, hirtelen vágy ébredt bennem, és arra kértem őt,

hogy egyengesse részemre is az utat oda. Ígéretet tett, és adott egy prospektust is. Megegyeztünk,

hogy a további eseményekről majd értesít engem. Ők Budán laktak. Hónapok múlva sem kaptam

semmiféle értesítés. Sok belső vívódásom volt, igen szerencsétlennek éreztem magamat. Semmi

külső okom erre nem volt. A szülői háznál szép, és kiegyensúlyozott életünk volt. Valahogy azt

éreztem, nem vagyok a helyemen. Vágyódtam valami után, de nem tudtam, hogy mi az! Erről

persze senkivel soha nem beszéltem. Ma teljesen világos előttem!

Csendben mindig vártam Kováts Elemér levelére… ez azonban nem jött. Az 1929–ik év

tavaszán egy vasárnapon elhatároztam, hogy a svájci prospektus alapján magam írok levelet a

szóban forgó iskolának. Leírtam nagyjából mindent a magam személyéről. Bátyám adta fel

levelemet. Amikor átadtam megjegyezte:

Mi az, te is légvárakat építesz?

Ezen a nyáron főnököm azzal bízott meg, hogy a Városliget mellett épült új házon

szereljem a balkonokat. Kocsi Imre vidéki segédet adta mellém. Három hónapig dolgoztunk

együtt. Körülbelül ebben az időben érkezett Kováts Elemér barátomtól levél, hogy sajnos nem

vették fel a svájci iskolába, és így nekem se tud segíteni. Most minden reményem elveszett! Ha

egy papi család fiát nem vették fel, nekem semmi reményem nem lehet. A svájci iskolában tanító

professzor Vischer – Kováts Elemér rokona, és Elemér beszél németül. Tehát eléggé lesújtott

barátom levele. Csüggedten jártam tovább dolgozni. Jelentkezésemről senki nem tudott, és így

csalódásomról sem.

1929 szeptember elején egy szombaton az üzembe mentünk, délig dolgoztunk, és az

udvaron rendet csináltunk. Hogy, hogy nem a falhoz támasztott hatalmas vas börtönajtókeret

eldőlt, és a menekülő munkatársam Kocsi Imre elvágódott… A vaskeret felső része nyakára

zuhant. Imre szörnyethalt. Mindenki megdöbbent. Én különösen, hiszen a három hónap

összefűzött bennünket. Alig tudtam hazavánszorogni kerékpárommal Pestről. Valósággal beteg

lettem. Ezekben az években egyetlen szórakozásom a futball volt. Most vasárnap is kész program

várt. De én „beteg lettem”! Barátaim, társaim hiába gyülekeztek házunk elé, minden kérésük

hiábavaló volt. Belsőleg össze voltam törve. Másnap, hétfőn nem tudtam munkába menni.

Házunk udvarán járkáltam pizsamában, erőtelen, maródi voltam. Tíz óra körül jött a

posta. Levél érkezett Svájcból, Baselből, St. Chrischonáról. Német tudásom igen gyatra volt, de

azonnal láttam, felvettek a szemináriumba –, és szeptember 3–án várnak. Összetört lelkem

azonnal meggyógyult. Elsiettem Biberauer lelkészhez. Levelemet megmutattam, ámulva nézett.

Közölte velem, hogy felvételt nyertem az iskolába – szeptember 3–án kezdődik a tanítás, valamint

azt is, hogy a svájci–magyar konzulátusnál elintézték a katonai szolgálat alóli mentesítésemet.

235

1929. szeptember 9–én utaztam olyan örömmel, mint mikor Izrael Egyiptomból kivonult!

Bretz Emil baptista segédlelkész, magyar fiatalember várt Baselben, aki mint vendég egy évet

töltött az iskolában. A tanítás elkezdődött, de én egy éven keresztül a nyelvet tanultam. A

következő évben, 1930. szeptemberében indultam el harminc osztálytársammal együtt. Komoly,

nehéz munka volt. Reggeltől–estig le voltunk kötve.

1931–ben Otthonról levél érkezett. A levél megérkezésekor – bár rendszeresen kaptam

postát szüleimtől – félelemmel nyúltam a borítékért. Magányba húzódtam, szinte éreztem a rossz

hírt, s úgy bontottam fel a tragikus eseményt tartalmazó levelet. Sándor, és József bátyáim

motorkerékpárral karamboloztak, és Sándor 31 éves korában elhunyt. E váratlan haláleset

mélyen megrázott. Magamat is vádoltam, hogy megtéretlen szívem mindennek az oka! Mikor

Józsi bátyám felépült, részletesen beszámolt a történtekről. Borzasztóan bántotta a következő: a

motorszereléssel elkészülvén Sándor szerette volna vezetni a motort, de Józsi ragaszkodott

ahhoz, hogy ő, a tulajdonos vezessen. Később spiritiszták ajánlották Józsi bátyámnak, hogy

menjen el egy szeánszra, ahol megidézik Sándor szellemét, én azonnal válaszoltam neki, és óva

intettem ettől a lépéstől. Később aztán Józsi megnyugodott.

Öt esztendőt töltöttem Svájcban… Úgy láttam Isten csodálatos kegyelme folytán jutottam

oda. Ma határozottan tudom. 1934 július havában avattak fel missziós lelkésszé. Oklevelet

kaptam. Aztán visszatértem Budapestre, szüleimhez, „kiképezve” diplomával. Nem tudtam mibe

kezdjek, hiszen én sohsem akartam pap lenni. Vajon mit kezdhetek ilyen képesítéssel

Magyarországon? A szabadegyházi közösségeket nem ismertem. Vallásos érzelmű ember voltam,

de fogalmam se volt az igaz hívő életről, a megváltásról, és az újonnan születésről!

Svájcból, az intézettől tanítói bizonyítványt kértem, azután német nyelvoktatással

foglalkoztam. A református gyülekezeti házban is tartottam csoportos oktatást. Dobos Jánossal

együtt voltunk Svájcban, ő egy évvel később végzett. Pesten járván valamely ügyben a Lövölde

téren találkoztunk. Azt kérdezte van–e kedvem a Metodista (a 18. Században Angliában

keletkezett, szigorú erkölcsöket követelő protestáns vallás) egyházban szolgálni. Bemutatott

Tessényi J. szuperintendensnek, aki készséggel fogadott, és a kispesti német gyülekezetet bízta

rám, valamint a Budakeszin lévő „Tábor szanatórium” gondokságát. 50 tüdőbeteg, és 50 értelmi

fogyatékos gyermek elhelyezésére volt itt lehetőség. A betegeket az állam utalta be, fizetett az

egyháznak a gyógykezelésért, az ápolásért. A szanatóriumban az egyház diakonisszái dolgoztak,

mint ápolónők. Itt ismertem meg Mészáros Ilonát, aki 1937. augusztus hóban feleségem lett.

1936. őszén Dobos János bevonult, és helyére Györkönybe helyeztek. Örömmel, és

készséggel mentem a szép, és viszonylag nagy gyülekezetbe. Györkönyben, és Nagyszékhelyen

minden szolgálat német nyelven folyt. Az ifjúságban magyarul beszéltünk.

1938. június közepén feleségem Pestre utazott, hogy a szülést ott várja ki. Ezekben a

napokban egy éjszaka felébredtem, és csak úgy találomra nyitottam ki Bibliámat s a tekintetem a

88. Zsoltárra esett. Elkezdtem olvasni, és a 3.–ik versnél szívemet balsejtelem kezdte meglepni.

V. 4. „Hajtsad füled az én kiáltozásomra”

V. 5. „Hasonlatossá lettem a sírba szállókhoz”

V. 6. „Holtak – megölettek – koporsó”

V. 7. Mély sírba vetettél be engem”

V. 8. „A te haragod”

Az egész Zsoltár nekem szólt. Ezt június 28. éjszaka olvastam. Másnap táviratilag hívtak

feleségem koporsójához.

236

Szomorú, nehéz, küzdelmes hónapok következtek ezután.

A kisgyermek élt, az Édesanya meghalt. Minden valószínűség szerint a nem kellő orvosi

ellátás, és hozzáállás miatt. Mindenki arra bíztatott, hogy tegyek

feljelentést. Ebben a rettenetes lelkiállapotban kinek lett volna ez jó?

Változtatott volna a szörnyű tényen? Mit tehet ilyenkor a bíróság?

Ebben a helyzetben dajkát kellett fogadni a kisgyermek mellé, aki egy

ideig szépen növögetett. A gyülekezetbe járó györkönyi asszonyok,

észrevették, hogy Péterke, és a dajka gyermeke között – a dajka

gyermeke javára – mind nagyobb lesz a különbség. Javasolták, hogy

eresszem szélnek a dajkát. Ekkor a gyermek már pépes ételt tudott

enni, és nem is volt szükség a dajkára.

A következő év tavaszán, 1939. Április 13–án újból

megnősültem, és árva kisfiamnak hűséges anyja lett.

(Édesanyánk Koch Teréz (fotón) a györkönyi lelkész lakás szomszédságában lakott

szüleivel, és két évvel idősebb Erzsébet /Lizi/ nővérével. Nagyon szép lány volt, ezt a fényképek is

tanúsítják. Szülei, Koch Ádám /1886–1959/, és Schweigert Erzsébet /1894–1966/ paraszti

származásúak. Koch papa egy ideig Pesten pincérkedett, majd hazatérve a helyi

terményfelvásárló: FUTURA vezetője. Ebben az időben még telefonja is volt.)

Györkönyben, Nagyszékelyen, és Hencsén végzendő szolgálat elég sok munkát adott.

Hittem Istenben, de nem ismertem Őt igazán. Nem tudtam, nem is hittem, hogy van újonnan

születés! Fogalmam sem volt arról, hogy életem legfontosabb, és legdöbbenetesebb szakasza

most következik! Egy olyan esemény, mely egész életemnek új tartalmat ad. Egy új világ nyílt

meg előttem. Ezt sohsem hittem, sejtettem s nem képzeltem volna, hogy ez az emberi életben

létezik, és van! Ahogy ezt átéltem, így nekem erről soha senki nem beszélt!

Harminckét éves voltam, az 1939–es évben ősz felé közeledtünk. Új év utánra

kisgyermeket vártunk. Augusztus hó körül Nagyszékelyben voltam szolgálaton. A gyülekezeti

házban az idős Reining mama, a házinéni restelkedve kérdezte:

Igaz–e az, hogy előbb lesz gyermekünk?

Nagy szemeket meresztve kérdeztem:

Hogy gondolja ezt?

Azt beszélik – Gyönkről hozták a hírt – , hogy zimrééknél (az eredetin apósom ezt

kis betűvel írta) előbb lesz gyermek!”

Megnyugtattam őt, hogy szó sincs róla! Nagyon csodálkoztam, hogy honnan származhat

ez a hír? A 18 kilométeres úton azután azzal a gondolattal foglalkoztam, miként jutott

Györkönyből Gyönkre, Gyönkről Nagyszékelybe ez az ostoba pletyka. G. lelkész vihette

Györkönyből, és S. lelkész Gyönkről Nagyszékelybe? Szinte hihetetlen! Nyugodt voltam arra

gondolva, hogy majd bizonyít, és igazol mindent az idő. Januárra vártuk a gyermeket.

Feleségemnek nem is szóltam semmit.

Novemberben feleségem a tizennyolc méteres folyosót felmosta, és utána rosszul lett. Pár

óra múltán anyósom szólt, hogy hívjam át a szülésznőt. Most aztán tényleg nagy félelem szállt

meg. Szóltam Kőrinének… én pedig szobámba mentem, és kb. így imádkoztam: „Istenem Te ezt

nem engedheted meg! Ha az előre szétkürtölt hazugság beteljesedik, én meg vagyok semmisülve!

A gyermeket januárra várjuk!” Tudtam, hogy akkor lesz az ideje, kétségbeesésemben szinte

perbe szálltam az Istennel, (akit a valóságban nem ismertem), kiáltoztam, hogy nem fogadom el!

237

Te ezt nem teheted meg! Rémületem még nőtt, amikor Anyósom szólt, hogy meg fog születni a

gyermek, és ez meg is történt!

Isten nem hallgatott meg! Tudtam, hogy igazam van, a gyermek koraszülött…, és a hazug

pletyka, ami már hónapokkal előbb lábra kelt, elterjedt, beteljesedett, valóság lett! Én pedig

leégtem! Leroskadva, összetörve jártam–keltem. Feleségem teljesen nyugodt volt, a kisgyermek

nagyon gyönge volt. Gondolom a községben, a gyülekezetben az előzmények után szállt a hír. „A

hívő papéknak előbb lett gyereke”. Jól néztünk ki!

A szuperintendens felszólított, hogy keressek más munkakört. Később orvosi igazolást,

hogy a gyermek koraszülött. Ez persze látszott is, hiszen a kicsinek nem voltak körmei, és nem

táplálkozott. De Isten előre felkészített erre: már napokkal előbb I. Péter 4, 12–13 állt előttem.

Ezt olvastam:

„Szeretteim ne rémüljetek meg attól a tűztől, amely próbáltatás végett támadt köztetek,

mintha valami rémületes dolog történnék veletek – 13 sőt, amennyiben részetek van a Krisztus

szenvedésében, örüljetek, hogy az ő dicsőségének megjelenésekor is vigadozva

örvendezhessetek”!, és v. 14–15.

Sehogy nem értettem mit jelent ez! De egy este az utcán megvilágosodott előttem, hogy a

Krisztus szenvedése – ártatlan szenvedés! Így láttam, így kaptam akkor. Néhány nap múlva a

kisgyermek karjaimban aludt el. Meghalt. Hecker Ádám temette, és elmondta, hogy a kollégák is

hallották a hírt már előre, hogy korábban fog születni gyermekünk. Mindenki tudta, csak mi nem!

Milyen különös – gondoltam – mi következik ebből?

Szomorú szívvel jártam–keltem, majd november 5–én este a sötét kápolnában letérdeltem,

és kiöntöttem – életemben először – igazán szívemet Isten előtt. Letettem ezt az egész Ügyet Isten

Kezébe. Kb. ezt mondtam: „Uram Te mindent tudsz! Te tudod, hogy a gyermek koraszülött volt –

mégis tudom, hogy igazad van! Igazad van Uram!”

Azt is elmondhatom: ez volt életem első igazi imádsága!! Erre jött a csodás felelet: Ezen

az éjszakán azt álmodtam, hogy a kápolnában én prédikáltam. A szószéken álltam. A terem tele

volt emberekkel. Az első sorban ültek mind a svájci tanáraim. Az igazgató középen. A hátsó ajtón

berepült egy borzas tollu kis madár, és az én szívemet egy csodálatos öröm töltötte be… Lassan

közeledett felém, az öröm, a boldogság túláradó volt, amely eltöltött. Amikor fejem fölé ért

leroskadtam, felkiáltottam, mert a szívem majd szétpattant.

Felébredtem saját hangos kiáltásomra, szívemet Isten csodálatos Szent Lelke töltötte be.

Könnyeim csorogtak, az álom elmúlt, de a szívem újjá lett! Mély bizonyosság töltött be, hogy az

Úr jelen van, szívemben. Csodás túláradó, eddig soha nem ismert mennyei öröm, és boldogság,

békesség töltött be, és itt is maradt. Csak sírtam, sírtam, és tudtam van egy élő, csodálatos

Istenem. Aki így intézkedett, így vezetett, hogy Jézus Krisztus drága Szent Lelke betöltse szívemet,

és teljes megismerésre juttatott el. Mélyen megrendülve néztem vissza s láttam csodás összefüggő

munkáját! Azt is tudtam: Megváltóm van! Nemcsak hittem, de tudtam: él az Isten! Él Jézus

Krisztus! Belső szemeim megnyíltak: a Biblia, Isten igéje igaz! Most tudtam, ami eddig

életemben történt, az mind Isten csodálatos munkája volt, hogy összetörje vak szívemet, és

egészen újjá tegye életemet!

Mindez azonban csak nekem volt új, mert ezt már ezer, és ezer ember átélte.

Természetesen nem egyformán, nem pontosan így, de ez az, amit az Ige mond: János 14, 26

„Ama vigasztaló pedig, a Szent Lélek, akit az én nevemben küld az Atya”!

238

Ettől a naptól kezdve nem vágyakoztam semmi csoda után. A legnagyobb csodát, amit az

ember e világban átélhet, azt átéltem szívemben, lelkemben. Új szemekkel néztem az életet, a

világot. Vasárnapon nem prédikáltam, csendesen beszámoltam mindenről a gyülekezetnek, ami

velem történt. Ez mély hatással volt mindenkire! A Szent Lélek munkája nyilvánvaló volt!

Délután már néhányan felkerestek, és bűnvallomást tettek. Rendezték életüket. Megindult

egy csendes lelki ébredés. Senki nem sugdosott, pletykálkodott többet rólunk. Az Egyház

vezetősége is meglepődött. Isten Lelke tisztázta a helyzetet. Nem kellett magyarázni, és igazolni

magunkat! A község felfigyelt, idegen emberek kezdtek az alkalmakra jönni.

Az Úr Kenetet adott erőtelen, nyomorult szolgájának. Az egész ifjúságunk

megelevenedett! Szívemet az élő Ige megelevenítette naponta, ez az egész gyülekezetre hatással

volt. Békességem olyan volt, ahogy az Apostol mondta: „Az Istennek békessége, mely minden

értelmet felül halad” – /Fil. 4,7/ ez valósággá lett!

Így jutottam el az Istenben való általános hitből, az Újonnan születésre, melyről az Úr

Jézus Nikodémusnak beszélt. /János 3/ Egész életvitelem megváltozott. Most kezdődött el nálam

az igaz imaélet, amelyet korábban nem ismertem. Most megtanultam azt, amit az Úr Jézus Mt.

6,6 mondott: „Menj be a te belső szobádba”…

Az élményemet így tudom összefoglalni:

Eszem, értelmem csak kullogni tudott szívem, lelkem élménye után!

Mostantól fogva élő Uram, élő Megváltóm volt. Már nem kerestem Őt, de kerestem

Orcájának világosságát. /Zsolt. 4, 7–8/ Most elindultam azon az úton, amire az Úr Jézus utal.

/János 14,20/ „Azon a napon megtudjátok majd ti, hogy én az Atyámban vagyok, és ti

Énbennem, és én tibennetek” /Aztán János 14,22–23, 26–28 olvasni!/

Egy napon megtorpantam a kézrátétellel való imádságnál: Jakab 5,14

Itt beiktatok egy naplójegyzetet 1941–ből. Ezt a jegyzetet 1986 tavaszán Jóskánk irataim

között találta. Szó szerint közlöm:

Az 1941–ik esztendő igen sokat jelentett számomra. Éreztem, hogy Isten Szent Lelke vezet,

és oktat csodálatos módon. Szívem azonban nem ujjong. Vágyom nagyon a Szent Lélek

kitöltetése után. Megtapasztaltam azonban több ízben, hogy Isten munkálkodik szívemben, és ha

a száraz napok meg is sanyargattak, ismét felüdített az Úr Lelkének élete által.

Ujjá születésem után nemsokára nyugtalanított Jakab levele 5. része: A gyógyítás!

Budapesten fájdalommal beszéltem arról a gyülekezetben, hogy itt nálunk bajok vannak, mert

ezek az igék számunkra annyira jelentéktelenek, hogy úgy látszik ki kellene szakítani e lapokat az

Írásból! Az Úr azonban látta az én őszinte fájdalmamat s azt is, hogy bár még nem tapasztaltam

meg, de éreztem, hogy ez igazság, és ma éppen úgy lehetséges, mint az apostoli időkben.

Ma 1942. március, ha visszatekintek, csak csodálattal tudok az Úrra nézni, ki engem ilyen

szeretettel vezetett el az igazság megismerésére. A nyáron 1941–ben egy napon a házunkkal

szemben az öreg Binder bácsit láttam ülni, és átmentem vele beszélgetni, mikor Wiedermann

Krisztina sietett ott, és ijedt arcán láttam, hogy baj van. Kérdésemre, hogy hova megy? –

elkezdett sírni, és elmondta, hogy kislánya Zsuzsi egy héttel ezelőtt megsértette a lábát, és most

vérmérgezése van. A gyerek lázas, félre beszél, és a halálról beszél édesanyjának! Aztán tovább

sietett az orvoshoz. Ebben a percben erős indítást éreztem, hogy azonnal menjek el a

gyermekhez. Motorkerékpáron Péterkével pár perc múlva ott voltam. Zsuzsi aludt, de látszott,

hogy szenved, hánykolódott, és nyöszörgött. (Megjegyzem, hogy e gyereket nemigen tudtam

szeretni, egy bizonyos antipátia töltött be iránta. Ez alatt szenvedtem is, éreztem, hogy ez

239

helytelen, tudtam, de ez állapotom nem változott irányában.) Amint azonban az ágy előtt álltam,

egy mély részvét töltött el. Hangosan imádkozni nem tudtam, a fájdalom fojtogatott, és

kézrátevés közben könnyezve fohászkodtam (kezem csak haját érintette). Néhány perc múlva a

kislány megfordult, és felébredt, felült, és Pétert ott látván nagy örömmel vagy háromszor

mondta: Péterke! Péterke! Péterke! Kérdeztem tőle, hol fáj? Azt mondta sehol. S ettől az időtől

kezdve jobban lett, délután felkelt. Orvos nem kellett!

A dolog annyira bizonytalannak tűnt fel számomra, hogy az egészet szívemben titokban

tartottam… Még vissza–vissza gondoltam néha, de nem tulajdonítottam neki nagy fontosságot.

Az Úr azonban iskolájába vett!

Néhány hét múlva Józsikánk éjszaka nagyon köhögött. A slejmot légcsövébe rántotta, és

elkezdett fuldokolni. Színét elváltoztatva fuldoklott, és szörnyen szenvedett. Vele együtt mi is,

nagy tehetetlenségünkben. Fél óra múlva, éjszaka – Zöld Margitka is itt volt – feleségemmel

együtt elvitték az orvoshoz. Én a szabad ég alatt álltam kint. Éreztem, hogy Istenhez kell

kiáltanom segítségért. Nemsokára megérkeztek: „Az orvos a Balatonnál van”. Mindenféle

kísérletek után a gyermek elaludt, aztán jobban lett. Ez az éjszaka igen megrendített, és nem

értettem meg, hogy az Úr mit akar ezáltal!?

Ez év VIII. hó 8–án áldott napom volt. Az Ige Galata 2,19 foglalkoztatott egész nap! Este

imába vont az Úr, és igen áldott percekben részesültem. Éreztem, hogy Krisztus lakik bennem!

Szívem ujjongott, ki se mondhatom mennyire! Az éjszaka álmatlan, és rendkívül áldott volt. Itt

engedetlen is voltam, mert az Úr indított, hogy keljek fel, és térdeimen imádkozzam, de balga

módon nem engedelmeskedtem. Még éjszaka Józsi nagyon beteg lett, magas láz, izzadságban

fürdött úgyszólván… ha köhögött erősen sírt, és igen szenvedett. Elhatároztam, hogy reggel az

orvost hívjuk, mert biztos tüdőgyulladása van. Reggel mikor felkeltem, egy, még eddig soha nem

tapasztalt szégyenérzet fogott el. Én szégyellek az orvoshoz menni. Uram, most éltem át, hogy

Krisztus lakik bennem, és én most emberekhez forduljak segítségért? Egyedül voltam a

gyermekkel a lakásban. Kértem az Urat, … vegye el hamar, hogy ne szenvedjen. Hajlandó

vagyok odaadni Neki, ha ez az Ő akarata. Közben még eddig nem ismert erő űzött, hogy Jakab

5,14 alapján a gyermeket olajjal kenjem meg, és kézrátevéssel imádkozzam felette, és megtettem!

Titokban…, és közben ügyeltem, hogy feleségem nehogy betoppanjon (én balga, kicsinyhitű!). A

reggelinél éreztem, hogy feleségemmel tudatni kell a dolgot, még mielőtt a gyógyítás egyáltalán

hatna. El is mondtam mindent. Körülbelül két órán belül a gyermek teljesen láztalan, és

egészséges volt. Szívem ujjongott, és éreztem, hogy Isten kegyelméből az Írás egy igen nagy

igazsága valóság, és élet lett számomra! Láttam, hogy a hitélet egy új területére vezetett az Úr

nagy, és sok gonddal. Mert ugyancsak sok munkát adtam az Úrnak kicsinyhitűségemmel!

Ez év őszén Józsi megint beteg lett. Az ínyei meggyűltek, és igen szenvedett. Majd a seb

kiütött a szája szélén, és néhány napon belül vastag sebréteg vonta be egész arcocskáját! A

gyermek rendkívül csúnyán nézett ki. Ilyen sebes arctól én mindig undorodtam. Gyermekemet

azonban így még soha nem szerettem, mint ezekben a napokban. Két hét múlva feleségemet az

orvoshoz küldtem, mert a sebek terjedtek. Az orvos négyféle orvosságot írt. Olajjal be kellett a

sebeket kenni, majd miután a sebek megpuhultak, azokat kézzel lehúzogatni. A lehúzott

sebhelyeket azonnal lápisszal bekenni, majd pedig, hogy ne marja, cinkkenőccsel bekenni.

Később, hogy foltos ne maradjon az arca, még egy másik kenőccsel bekenni! Ezt néhány napon

keresztül cselekedtem, melyet bizony nem volt élvezet nézni! A gyermek sokat szenvedett, és

javulásról szó sem lehetett. Egy vasárnapon Hecker Ádám írt, hogy szerdán megérkezik

240

Györkönybe. Igen restelltem, hogy gyermekünk ilyen csúnyán néz ki. Vasárnap délután

gyülekezeti óra után dolgozószobámban feküdt a gyermek. Arcocskája egy sebből állt… mikor

hirtelen indítást kaptam, hogy kenjem meg olajjal, és imádkozzam felette!

Ezt meg is tettem, másnap a seb szinte elvált az arcától, és szépen, könnyedén

lehúzogattam. Szerdán az arca teljesen tiszta volt! Ez egy újabb erősítést, és ösztönzést adott

arra, hogy lehet, hogy szabad a betegek felett imádkozni kézrátétellel az igei utasítás szerint.

Az 1941–ik évi naplójegyzet beiktatása után folytatom:

Ettől az időtől kezdve kézrátétellel több beteg felett imádkoztam gyógyulásért az Ige, és a

tapasztalatok alapján. Jóskánk, Wiedermann Zsuzsi, Hádinger–Koch Lisi kislánya, Jilling Misi,

Takácsné–Koch Lisi, stb. meggyógyultak. Koch Lisit az orvos kezelte. Betegen feküdt egy nap.

Édesanyjával imádkoztunk felette. Mikor az orvos újból felkereste, nagyon csodálkozott, nem

értette a helyzetet, hogy mi történt itt. Később Kaposváron is, és más helyeken általában olajjal

kentem meg a beteg homlokát, és kézrátétellel imádkoztam felette!

Magam úgy állapítottam meg, hogy nincsen nekem karizmám (kegyelmi ajándékom

gyógyításra, I. Kor. 12,9 szerint). Hanem Jakab 5,14 szerint a hívő beteg felett a hittel való

imádkozás szabadságával élve teszem. Minden hívő gyülekezeti előjárónak lehetősége van a hívő

kérésére (Apósom kiemelése) imádkozni. Gyermek felett mindenképpen. Már abban az időben

úgy láttam, hogy imádkozhatunk a beteg gyógyulásáért, de a döntést Istenre kell bízni! A beteg

meggyógyul, ha Isten ezt jónak látja. Sokszor a gyógyíthatatlan beteg is! Az Úr Jézus szava Márk

9,23: „Minden lehetséges a hívőnek” világos lett előttem.

Tudom, hogy mások is megtapasztaltak sok csodás dolgot, sőt több, nagyobb csodát éltek

át. Életünk folyamán családunkban is sok élményünk volt, amiért feleségemmel együtt ma is

hálát adunk. A hitéletnek a központi, és legfontosabb áldása, nyeresége, és ajándéka az, amikor

az ember Jézus Krisztust, Isten fiát hittel elfogadja, és a szívébe bebocsátja. Így elnyeri Isten

megbocsátó kegyelmét, és soha el nem képzelt békesség tölti be a szívét.

Tudjuk, mindannyian vétkeztünk, a bűntermészetet örököltük. Róm. 3,23 „Mindenki

vétkezett, és nélkülözi az Istentől való dicsőséget”, de Isten Fia önkéntes véráldozata teljes

elégtételt szerzett minden embernek kivétel nélkül, aki ezt hittel elfogadja. János 3,16–21 „Mert

úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen,

hanem örök élete legyen.”

Ezt fogadd el készséggel ma!

Zimre Gyula

Az egyház kincsei azok a ritka emberek, akiknek Isten megsúgja,

mit kell tenni.

Kaposszekcsőn – a metodista egyházi szeretetotthonban – tett

látogatásunkkor, nagyon önmagába fordult. Kommunikációja a nullával

volt egyenértékű. Már régen megbocsátottam, hogy valamennyi unokája

közül csak a mi gyerekeinket nem keresztelte meg. Úgy tartottam, ha

már van egy „szakember” a családban, nem megyek idegenhez. Ezért

nem tartotta senki a gyerekeimet keresztvíz alá.

Valami belső ösztönnek engedelmeskedve, az ajtóból

241

visszamentem, és még egyszer megpusziltam. Ekkor, életemben először fejemre tette kezét:

Az Úr áldjon meg! – búcsúzott tőlem.

Akkor még nem tudtam, ez volt az utolsó találkozásunk. Lehet, hogy mindkettőnk

tudatalattija egyformán működött?

Idézetek a Bibliából

Mert ki ismerheti meg az emberek közül azt, ami az emberben van? Egyedül az emberi

lélek, amely benne lakik.

A kísértések, amelyek eddig értek benneteket, nem haladták meg az emberi erőt. Isten

hűséges, nem hagy erőtökön felül kísérteni. Sőt, a kísértéssel együtt el fogja készíteni a

szabadulás útját is, hogy el bírjátok viselni. Aki maga is kísértést szenvedett, tud segíteni azokon,

akik kísértésbe esnek.

Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen, kihasználva az

alkalmas időt, mert az idők gonoszak. Az utolsó időkben némelyek elszakadnak a hittől, mert

megtévesztő lelkekre, és ördögi tanításokra figyelnek. Olyanokra, akik képmutatóan hirdetik a

hazugságot, akik meg vannak bélyegezve saját lelkiismeretükben.

Maga a sátán is elváltoztatja magát, mintha a világosság angyala volna. Nem meglepő

tehát, ha szolgái is elváltoztatják magukat, mintha az igazság szolgái lennének. Öltsétek

magatokra az Isten fegyverzetét, hogy megállhassatok az ördög mesterkedéseivel szemben!

Lesz idő, amikor az egészséges tanítást elviselhetetlennek tartják, saját kívánságaik

szerint gyűjtenek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük.

Tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők jönnek. Az emberek magukat fogják

szeretni, pénzsóvárak lesznek, dicsekvők, gőgösek, istenkáromlók, szüleikkel szemben

engedetlenek, hálátlanok, szentségtelenek, szeretetlenek, kérlelhetetlenek, rágalmazók,

mértéktelenek, féktelenek, jóra nem hajlandók, árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, akik

inkább az élvezeteket szeretik, mint az Istent.

Végük olyan lesz, mint amilyet cselekedeteik szerint érdemelnek. A parancs célja a tiszta

szívből, jó lelkiismeretből, és képmutatás nélküli hitből fakadó szeretet. Némelyek eltévelyedtek

ettől, üres fecsegésre adták magukat, törvénytanítók akarnak lenni; de nem értik azt sem, amit

mondanak, sem azt, amit bizonygatnak.

Hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő. Feddj, ints, bíztass

teljes türelemmel, és tanítással. Intsd magadat is! Nem alkalmas mások intésére az, aki magát

nem fegyelmezi.

Lásd meg, és ismerd el a jót, s csak ezután jöjjön a szelíd intés.

Egyetlen rossz szó ki ne jöjjön a szátokon, hanem sokkal inkább az, ami alkalmas az

építésre, ahogy a szükség kívánja, hogy áldást hozzon azokra, akik hallják. Minden keserűség,

indulat, harag, kiabálás, istenkáromlás legyen távol tőletek minden gonoszsággal együtt.

Legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak. Egymás terhét

hordozzátok, úgy töltsétek be a törvényt. Mindenki a maga tetteit vizsgálja meg, és akkor csakis a

maga tetteivel dicsekedhet, és nem a máséval.

Minden tiszta a tisztának, de a fertőzötteknek meg a hitetleneknek semmi sem tiszta, sőt

szennyes mind az elméjük, mind a lelkiismeretük. Azt vallják, hogy ismerik az Istent, de

242

cselekedeteikkel tagadják, mert jó cselekedetre teljesen alkalmatlanok. Semmi sem tisztátalan

önmagában, hanem, ha valaki valamit tisztátalannak tart, annak tisztátalan az. Azokra a

dolgokra törekedjünk, amelyek békességet, és egymás építését szolgálják. Azt a hitet, amely

benned van, tartsd meg Isten előtt. Boldog, aki önmagát nem ítéli el abban, amit helyesel.

Amit vet az ember, azt fogja aratni is. Aki a Léleknek vet, a Lélekből fog aratni. Aki

szűken vet, szűken is arat, és aki bőven vet, bőven is arat. Mindenki úgy adjon, ahogyan előre

eldöntötte szívében, ne kedvetlenül, vagy kényszerűségből. Minden dolgotok szeretetben menjen

végbe!

Higgyétek, hogy mindazt, amiért imádkoztok, és amit kértek, megkapjátok, és meg is

adatik nektek. A hit a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való

meggyőződés. Hit által értjük meg, hogy a nem láthatókból állt elő a látható.

Az egész törvény ebben az egy Igében teljesedik be: Szeresd felebarátodat, mint

tenmagadat.

Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van, és aki szeret, az Istentől

született, és ismeri az Istent; aki pedig nem szeret, az nem ismerte meg az Istent; mert az Isten

szeretet.

A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem

gyötrelemmel jár, aki pedig fél, abban nem lett teljessé a szeretet.

A Biblia Isten üzenete, melyben minden kor emberéhez szól, személyes üzeneteket ad.

Nem elég olvasni, szövegét megismerni, hanem keresd benne az Úr hozzád szóló kijelentését,

tanácsát. Isten a hited mértékéhez adja kijelentését. Lelked hasznára való javakat merítesz a

Bibliából.

A pontosan ismert Ige ellen nincs fegyver. Gyújts fényt! S az isteni kegyelemmel a fényt

embertársaidnak is átadod. Önmagad, és mások megmentésére csak akkor tudsz használni, ha a

magadban felismert gyávaságtól megszabadulsz. Gyávaság minden le nem győzött félelem,

amely a szívedben lakozik. Töltsd meg szívedet szeretettel, hogy a félelem számára ne maradjon

hely benned!

Isten szabad akarattal ajándékozott meg, és még ennél is többet adott: képmását helyezte

belénk, hogy a láthatatlan Alkotót a látható képmás jelenítse meg a földön.

Ha olykor engedünk indulatainknak, és sötétségre vált bennünk a lelki fény, haragtól

égnek a pokol lángjai. Haragunk, szeretetlenségünk, önzésünk homályba takarja embertársaink

arcát, és sok mérföldre távolít el másoktól. Az emberekre kivetített bűneink kamatostól térnek

vissza hozzánk. Ez egyetemes törvényszerűség, ez alól te sem vonhatod ki magad.

Ebben a világban nincsenek véletlenek, tudatosan irányított rend van. Életedben sok

alkalmat nyertél a bizonyságtételre, a szeretet gyakorlására, a szolgálatra, a vigasztalásra. A jó

alkalom nagy lehetőség, nagy ajándék, neked kell azt jól felhasználnod. Erre buzdít az apostol is:

A jó alkalmat áron is megvegyétek.

150. Szoktál imádkozni?

243

A BIZALOM IMÁJA

Uram! A kezem el ne engedd!

Te vagy a Vég, és Te a Kezdet,

Te vagy az Egy, és Te a Minden,

Te vagy a Túl, és Te az Innen,

Te vagy a Hajnal, és az Este,

Te vagy a Remény éjjelente,

Te vagy a Fény, és Te az Oltár,

Te vagy a Szent, ki velem voltál,

Te vagy az Élet, és az Álom,

Te vagy a Legszebb Szó a számon,

Te vagy az Egy, és Te a Minden

Te vagy a megbocsájtó irgalmas Isten!

Ámen

HARSÁNYI LAJOS: MIT AKAROK?

Azt akarom, hogy a nap mindenkire süssön,

Hogy ember embert soha többé arcul ne üssön.

Azt akarom, hogy a föld mindenkinek teremjen,

Hogy ember embert láncon tartani ne merjen.

Azt akarom, kemény öklöm azért dörömböl:

Hogy mindenkinek jusson rész a felséges örömből.

Azt akarom, hogy minden ember ártatlan legyen,

Gyermekként sütkérezzen egy napos hegyen.

Azt akarom, mindnyájan hívott vendégek legyünk,

Isten vendégei: piros gyümölcsöt, és mézet együnk.

Azt akarom, békén ölelkezzék föld s tenger:

Az isten legyen Isten, és az ember legyen – Ember!

244

Végtelen gyorsan száguld az idő, akkor tűnik fel leginkább, ha a múltra tekintünk. (Seneca)

A BENNEM ÉLŐ MÚLT kivárta a maga rendelt idejét. Szunnyadó ereje áthidalta az eltelt évtizedeket, cunamiként

zúdult elő lelkemből, maga előtt tolva minden lényegest, és maga alá temetve mindazt, ami

lényegtelen. Minden történet kényszerítően elmesélteti magát, ha készen áll rá.

Köszönöm Neked ezt a hátrálást a múltamba, hogy sorra vettem a történéseket emlékeim

országútján! Köszönöm, hogy felkínálhattam ebben a műfajtalan, sehová sem besorolható,

interaktív, lélek–tan–mese könyvben! Jó volt Veled együtt visszahajózni az évek, hónapok

áradatán, amelyből felvillantottam Neked életem legemlékezetesebb fanyar kanyarjait.

A korlátlan földi hatalomnál, minden világ uralmánál többet ér a befelé vezető ösvény

felfedezése. Nem vezet hozzá leterített piros kókuszszőnyegen az út. Tálcán sem nyújtja

névjegyét neked. Elindultál önmagad megismerésének útján. Kiléphetsz az öntudatlanság

sötétségéből, ha becsületesen megválaszoltál a kérdésekre. Egy tízezer kilométeres út is az első

lépés megtételével kezdődik. Te vagy az út, és az utazó. (Kahlil Gibran)

Weboldalam szerkesztése közben lélekpatkoló tevékenységemhez különleges kifejezést

kerestem. Beütöttem hát a Google fordítóba a LÉLEK szót, és filippinó nyelven hangzott a

legegzotikusabban. Itt megtalálod: http://kaluluwa.webnode.hu

Az ember az a nyelv, amelyre Isten lefordítható. Embernek lenni a legnagyobb

vállalkozás, amit ebben a Kozmoszban ismerünk! Marx György, Kossuth–díjas magyar fizikus

teóriáját az Interpress Magazinban olvastam több, mint negyven évvel ezelőtt! Teljes mértékben

egyetértek vele, hogy jártak itt csillagközi küldöttek, és hagytak számunkra üzenetet.

Mi vagyunk az üzenet!

Sokan azt mondják: minden pusztulófélben van, a világnak meg kell halnia. Semmivé

kell válnia a régi világnak ahhoz, hogy az új élhessen.

Én azt mondom: új világ születik!

245

Sajnálom! Vége! – Sajnálom, hogy vége!

Búcsút kell vennünk egymástól. Az Úr legyen vigyázó közted, és közöttem!

Angyalszárnyak kísérjenek utadon!

Ha meg voltál elégedve a könyvvel, akkor mond el minden barátodnak!

Ha mégsem nyerte el tetszésedet, kérlek, minden ellenségednek ezt

a könyvet ajánld!

Könyvet még a legjobb barátnak se adjál kölcsön!

hollody.judit@gmail.com