Peter Taylor

Valami elveszett

Valami elveszett, de nem tudom, mi az Leégett kanóc és szétfolyó viasz A hófúvásban a láng megremeg, Valami eltűnt, valami elveszett.

Valami nem süt át a félsorok között, A hang ismét csak falba ütközött. Léket keres a vastag jég alatt És enyhülést egy fázó gondolat.

Tegnap kidobtam az összes kacatot, Mint a tudós, ki avatott Szemekkel a jövőt lesi meg: ,,Ez kacat, amazzal még sokra viszed.''

Megvan ma mind a tegnapi rendben, Csak azt a valamit hova tettem?... A kinti ködben és a benti füsttel Nem tudom, mi tűnt el.

Kerestem a szabad ég alatt Szabad élni, s megfagyni is szabad. Kutattam a bölcs könyvek között Nagy szavak és nagy szóközök.

Mindent láttam, de nem találtam, Pedig rend volt a szobámban. De meddig tart még, és hová vezet, Hová tűnt az, ami elveszett?

Már tudom, hogy hiába kérdem, S a kacatok közt csak lassan értem, Amit a semmi hiánya jelent: Valami elhagyott idebent.

1999. január 25-29. Budaörs, Budapest, Magyarország.

A sivatagi nép

Csendben ment előre az ember a homoktengerben Meg-megcsillant a nap fénye az apró kvarcszemekben Ki tudja, honnan jött, s ki tudja, mi a cél? Fáradtságában szinte már elalél. De töretlenül halad előre s előre! Mint sovány, kiéhezett ló a zöld legelőre. Senki sem ismeri a helyet, honnan érkezett, A zúgó szél elfújta a homokban a lépteket. Vajon hová tart? Előtte, mögötte sivatag!

S bizony sehol sincs friss vizet adó zuhatag! Izzad a teste, a nap szüntelen éget Izmai feszülnek, érzi a véget... Térdre esik; kezét összerakva néz az ég felé: Száraz, forró sugár. Ez a Föld nem az emberé. Lába meginog, bár nem a szél fújja, Továbbmehetne és eleshetne újra. De nem! Nyár van, örök nyár, s messze még az este Kopár sivatagba dől élettelen teste...

Csendben hajózott az ember a homoktengeren Meg-megcsillant a nap fénye az apró kvarcszemeken Elveszett a lelke, elveszett a teste Céljaiért küzdött, de hiába kereste! Ám népe továbbmegy, pedig már fárad, Bőven termő kertet aligha találhat. De ki hajszolja így a vándor életét, Rémálmokba sodorván józan eszméletét? Kinek az útját követve szenvednek, Mígnem a sivatagban egyenként elvesznek? Milyen eszme az, miután loholni átok, S a végtelen menetben nincsenek barátok? Nem vezet vissza út e kopár táj helyén A természet elveszett az Idő peremén... Tégy, mit tehetsz, pusztai vándor! A nap süt, éget, lelked vele lángol. Gyötör a szomjúság, kínoz az éhség, Fiatalságodban emészt a vénség...

Csendben süllyedt el a nép a homoktengerben Csak a napfény maradt az apró kvarcszemekben Egy utolsó korty víz, s az élet elveszett, Nincs többé a nevetés, boldogság, szeretet! Ki volt hát az ember a Föld zöld színén, Ki evezett egykor a természet vizén?; S csalfa erejében bízva merült el benne, Kényszerű-büszkén, mintha úszni menne? Bár alkotni jött e rögös földi útra, Mégis sivatag lett az Édenből újra. Csak egy gyümölcsöt vett mindenki a fáról, Ki felel hát, hogy az egész erdő lángol? Nem maradt, csak bánat, harag, fájdalom, Napégette testek fekve a homokon, Görcsösen a semmit markoló kezek. Arany utak, hát ide vezettetek?! De ne félj! Csak az hal meg, akit elfelednek, Műveidben az élet örökre veled lesz. De a könyvtárat is tűz lángja marja, Elforrt a víz, ég a föld, és nincs ír a bajra. Életművedet most joggal féltheted, Zúgó szél simítja a homoki lépteket.

1998 augusztus 28. 23:00 Budaörs, Magyarország.

(Ismeretlenül is) köszönet Alexandrosznak (Booster diskmag), aki írt egy igen-igen hasonló verset, és pofátlanul lenyúltam tőle mind az alapötletet, mind a sorok felét.