2

Az alábbi szöveg a képekkel gazdagon illusztrált, színes könyvben megjelent szöveggel tartalmilag azonos.

Molnár Zs., Varga Z. (2006): Tiszai-Alföld. In: Fekete G., Varga Z. (szerk.):

Magyarország tájainak növényzete és állatvilága. MTA Társadalomtudományi Központ, Budapest, pp. 103-150.

A TISZAI ALFÖLD NÖVÉNYZETE ÉS ÁLLATVILÁGA 3.0 Varga Zoltán (zoológia és botanika), Molnár Zsolt (botanika), Molnár Attila (botanika) és V. Sipos

Julianna (botanika) 2005. január 8.

Bevezető gondolatok A tiszántúli táj lényegét igen találóan fogalmazta meg Tóth Albert, az Alföld lényének szerető-

tisztelő kutatója: “Az alföldi tájjal és a pusztával kapcsolatos leggyakoribb tévedés egyhangúságának emlegetése. E táj lényege, karakterének legfőbb eleme rejtőzködő, nehezen feltáruló, változatos világa.”

Az Alföld egykori természetes növényzetének nagyobbik része - a dombvidékekéhez hasonlóan - az elmúlt évezredekben az emberi élettér fokozatos bővülésével párhuzamosan eltűnt, helyét szántóföldek, városok vették át. A maradék természetközelibb növényzet is átalakult, fajkészlete, évszakos dinamikája alkalmazkodott a tájhasználat módjához. Az évezredekkel ezelőtti őserdők és őssztyeppek legelőerdőkké, kaszálókká, pusztai legelőkké váltak. Különösen igaz ez a Tiszai Alföldre!

Bár a táj nagy része ma művelés alatt áll, a természetvédelmi területeken és az azokon kívül is fennmaradt kisebb-nagyobb “szigeteken” még csodálatos természeti világok tárulnak elénk, különösen, ha nyitottan, Látó emberként (sensu Wass Albert), a természet iránti teljes alázattal lépünk be e “szentélyekbe”. Mert szerencsére még sok ilyen szentély van, több, mint általában Európa “fejlettebb” felének síkságain.

Ezen területek “értékét” elsősorban nem az adja, hogy az “őstermészet” “háborítatlanul fennmaradt” részei (hiszen legtöbbször nem azok), hanem az, hogy betekintést engednek az Alföld növényzetének múltjába, azaz népünk életterének múltjába. Jelenlegi tudásunk szerint ugyanis ezek a szentélyek a korábbi, a természeteshez közelebbi állapotú táj és vegetáció maradványai: Hír-Mondók - ameddig el nem pusztítjuk őket. Segítenek eldönteni, mi fontos, mi kevésbé a vegetációban, mely vegetációs változás igényel hosszú időt, melyik megfordíthatatlan? Napjaink természetbúvára sajnos arra kényszerül, hogy ezen, egyre pusztuló maradványok vizsgálatával és gyakran nem csekély képzelőerővel rekonstruálja az egykori, természetesebb táj képét, a vegetáció összetételét és fontosabb jellegzetességeit. A természetvédő pedig e foltok megőrzésében látja annak lehetőségét, hogy az egykori gazdagság maradékát utódainkra örökíthessük.

E szentélyek hasonlóak műemlékeinkhez, várromjainkhoz - egyszeriek, megismételhetetlenek, hiszen hosszú fejlődés egyedi eredményei. A múltunkból őriznek egy-egy darabot, és ezért nem lehet őket helyettesíteni “gyönyörű szép” vetett gyepekkel, mesterséges víztározókkal, telepített “természetközeli” erdőkkel, parkokkal. Ezek sohasem lesznek ugyanolyanok. Lelkünkben biztosan nem.

A Tiszai Alföld tája - 10-20 ezer évvel ezelőtt - az utolsó jégkorszak alatt nagyrészt sztyepp, illetve

erdőssztyepp lehetett, a folyók mentén sűrűbb ligetekkel. A jégkor végével nagyobb tért nyertek a lombos fajok, a nyíres-erdeifenyves erdőssztyepp lett az uralkodó, mely a mogyorókorban klimatikus

3

sztyeppé, illetve részben tölgyes erdőssztyeppé alakult (feltételezéseink szerint nagy fátlan foltokkal). A folyók mentén ekkor már zárt lombos ligeterdők lehettek. Az erdők kiterjedését a száraz klíma és mély talajvíz mellett már az újkőkori, rézkori-, bronzkori ember is akadályozhatta nomád legeltetésével, földművelésésével (Zólyomi 1953, Járai-Komlódi 1966, 1987, 2003, Medzihradszky 1996). Az Árpád-korban, a legeltetés mellett az ún. fokgazdálkodás lehetett a legáltalánosabb gazdálkodási forma e tájban. Az árvizekeket igen tudatos módon - ásott csatornák, ún. fokok segítségével - szétterítették a réteken és erdőkben, majd az árvíz elvonulása után szintén igen tudatosan eresztették le az ártéri öblözetekből és a haltenyésztésre használt sok-sok tóból a vizet (Andrásfalvy 1973, 1976, Károlyi-Nemes 1975, Molnár G. 1992, 2002-2003). A fokgazdálkodás 14-17. századi pusztulása, a török harcok és a terjedő vízimalmok miatt a táj lényegesen mocsarasabb lett, mint valaha korábban. E mocsarakat és a Kárpátok-beli erdőirtások miatt növekvő árvizek káros hatásait igyekszik megszüntetni - valamint a búzatermő vidékek területét megsokszorozni - a 19. század közepén indult, de a mai napig is tartó folyószabályozás. Az árvizeket gátak közé szorították, a folyószabályozások miatt keletkezett belvizeket pedig csatornákkal és szivattyúkkal juttatták, juttatják a folyóba (Ihrig 1973). A legelők nagy részét felszántották. Úgy látszik, hogy a legelők felszántásának jó részét a nagybirtokok hajtották végre, hiszen a 20. század közepét a legtöbb gyep a kis- és középbirtokos szerkezetű településeken (Jászkun Hármas Kerület, Hajdú Kerület, mezővárosok és több királyi város, mint Debrecen) érte meg. A békési-csongrádi nagybirtokokon, Szabolcs nagybirtokain jóval kevesebb gyep maradt meg. Később még nagyobb, szocialista nagyüzemi táblákat hoztak létre. Az elmúlt évtizedekben a megcsonkított folyót újabb próbaltételek érték: több millió ember tisztítatlan szennyvize, sok száz gyár mérgező mellékterméke és a 2000. év telén a ciánszennyezés. A folyamat azonban nem ennyire negatív: egyre nagyobb területek kerülnek természetvédelmi oltalom alá, és a folyórehabilitációt követelők is egyre közelebb jutnak, hogy újból teret adhassanak a folyónak - ahol lehet. Remélhetően eljutunk oda, hogy a folyómedrek természetes mozgását ne mederelfajulásnak, az élő folyótól elszakított területet pedig ne mentett ártérnek nevezzük.

E rövid történeti áttekintést azért tartottuk fontosnak, hogy lássuk: a tiszai táj igen mélyreható változásokon ment keresztül a múltban. Ami a természetes növényzetből maradt az részben a “véletlen műve”, részben a szélsőséges termőhelyeknek és egyes vegetációtípusok gyors regenerációs képességének köszönhető. A Tisza-völgy spontán fejlődésű puhafás ligeterdői, dús és fajgazdag növényzetű morotvái, nagy kiterjedésű szikes pusztái hazánknak és Európának kimagasló természeti értékei.

A Tisza szabályozása előtt a következőképpen figyelmeztette Paleocapa olasz vízmérnök Széchenyi Istvánt: “Önök nem is sejtik, hogy milyen jövője van a Tiszavölgynek. Csak arra kell vigyázni, hogy ne fukarkodjunk az ártérrel, . . . , és ne szárítsuk ki az Alföldet, mert ebből olyan katasztrófák származhatnak, amelyeket semmilyen tudomány nem lesz képes orvosolni többé . . . és ha túlságosan lecsapoljuk, . . . kényszerítve leszünk öntözőcsatornákról gondoskodni azon a síkságon, amelyen az Úristen a világ legtökéletesebb öntözőművét építette meg.”

A táj lelke: a Tisza A Tisza völgye az Alföld legmélyebb fekvésű részén helyezkedik el, ennek következtében a Tisza az

Alföld szinte valamennyi vízfolyását egyesíti. A Dunától eltérően, nem két nagytáj határán folyik, hanem egy nagytáj kellős közepén. A Duna völgyétől a Kiskunság dunai eredetű hordalékkúpja választja el. Vízgyűjtőjének hazai részét három nagy hordalékkúp öt fontosabb részre tagolja. A Nyírség hordalékkúpja a felső-tiszai folyórendszer (Kraszna, Szamos, Túr) és a Körösök-Berettyó vízrendszere közé ékelődik. A Bükkalja hordalékkúpja a Sajó-Bódva-Hernád völgyeit választja el a Zagyva-Tarna vizeitől. Végül: az Alföld délkeleti zugában elterülő Maros-hordalékkúp a Maros-völgyet választja el a Körösök vízrendszerétől. Ezeknek a főbb vízgyűjtőknek a Tiszába való torkollásai egyúttal a Tisza-völgy szakaszokra tagolódását is meghatározzák, mivel a befolyó vízmennyiségek a folyó hidrológiai jellegét is megszabják. Fontos sajátosság továbbá, hogy a folyó felső és alsó szakaszán mindenekelőtt a balparti (Erdély felől érkező), a középső szakaszán viszont a jobbparti (az Északi-középhegység felől jövő) befolyások a meghatározók. Ha a Tisza-völgy

4

vízgyűjtő-területeinek mennyiségi megoszlását áttekintjük, kitűnik, hogy annak csupán mintegy 20 %-a esik az Északi-Kárpátok s a hozzá csatlakozó Északi-középhegység területére. Ugyanakkor a vízgyűjtő-terület mintegy 55 %-a Erdély, s ezen belül is döntően az Erdélyi-Szigethegység területére esik. A hozzánk érkező víz mennyisége és minősége tehát döntő mértékben a Tisza-balparti folyók vizein múlik. Ebből következik, hogy a Tiszától keletre van két viszonylag jó vízellátottságú vidékünk, amelyre terveket építhetünk: ez a Szatmár-Beregi-sík és a Körös-vidék. Velük szemben azonban van három, igen vízszegénnyé vált régiónk: a Nyírség, a Közép-Tiszavidék (ezen belül is a Hortobágy) és a Körös-Maros-köze. (Varga Zoltán)

A Tisza mai “birodalma” az átlagosan 800 méter széles, ún. hullámtér, az egykori ártér gátak közé szorított területe. A gátakon kívül találjuk a mentett ártérnek nevezett területet. Ide a Tisza árvizei már nem jutnak el, megmaradt növényzetüknek napjainkban már nincs élő kapcsolata a folyóval.

A tiszai táj különlegességei a természetes módon lefűződött vagy a folyószabályozáskor levágott morotvák, a Holt-Tiszák. Koruk, méretük, közvetlen táji környeztük eltérései miatt igen sokfélék. Egyesek ősmocsarak képét idézik tőzegpáfrányos úszólápjaikkal (Borics 1991), vízben álló, idős mocsárerdőikkel, a vizet vastagon beborító sulyom-, rucaöröm- és tavirózsamezőikkel, vízparti virágkákás, hídőrös, békabuzogányos, harmatkásás mocsaraikkal (Szalma et al. 2002, Szalma 2003). A másik véglet, amikor horgász- vagy halastóként, üdülőtóként használják őket. Ilyenkor a növényzet visszaszorul, jellegtelenedik, néhány méteres fajszegény partmenti nádasra, sásosra, harmatkásásra szorítkozik.

Ahol még engedik, “mozog” a Tisza. A kanyarok külső ívén bontja a falat, szakadópartokat bont, belső ívén övzátonyokat, homokpadokat, palajokat épít. Jellemzőbb azonban az, hogy medre egyenes, a kanyarokban kőrakásokkal rögzített. A folyópart zónációja azonban még így is érdekes lehet. A folyómeder a vegetációs idôszak jelentôs részében vízborítás alatt áll, ezért a csak később szárazra kerülő parti sávban elsôsorban a gyors életciklusú, egyéves növények megtelepedésére van mód (Bagi 1987). Először algák és mohák jelennek meg, majd apró termetű káka- és szittyófélék, pl. barna palka (Cyperus fuscus), fülemüleszittyó (Juncus articulatus), varangyszittyó (Juncus bufonius). Jellemzô faj itt még az iszapgyopár (Gnaphalium luteo-album), valamint a földre fekvő szárú henye pimpó (Potentilla supina) és henye káka (Schoenoplectus supinus) (Molnár V.-Pfeiffer 1999). Ha a vegetációs idôszak hossza megengedi, megjelenhetnek az ártéri nem ruderális gyomnövényzet, illetve a mocsárrétek fajai is, mint pl. a farkasfog (Bidens tripartita), a lóromfélék (Rumex spp.), a fehér tippan (Agrostis stolonifera), a Felső-Tisza mentén a palkasás (Carex bohemica) és a tátos (Chaenorhinum minus).

A folyó medrének szabályozása, kiépítése miatt az őshonos parti növényzet azonban nagymértékben elpusztult, illetve még most is pusztul, hiszen az erőművek és duzzasztók miatt csökken a vízszint ingadozása, a víz sebessége, a folyó időlegesen mocsárszerűvé válik. Edényes növényfajok egész sora tűnt így el, vagy ritkult meg a Tisza mentén, sajnos néhány, mint a kunsági bükköny (Vicia biennis), a tekert csűdfű (Astragalus contortuplicatus), a háromporzós füzény (Lythrum tribracteatum), a henye vasfű (Verbena supina) országosan is közel áll már a kipusztuláshoz (Farkas 1999). Pusztulásukat részben közvetlenül okozták a vízügyi munkálatok, részben másodlagosan szorultak vissza, a bolygatások nyomán (is) felszaporodó inváziós növényfajok, az ún. özöngyomok miatt.

Különleges élőhelyek a kubikok. A gátak építésekor e területekről hordták fel a kubikosok -

irtózatos munka révén - a gátak anyagát. Ezen anyagnyerő gödröket azóta gyakran nem háborgatták, ezért bennük spontán fejlődhetett az ártéri növényzet. Egyesekben puhafás ligeterdők jöttek létre (a kubikgerendákon inkább már a keményfás erdők fajaival), másokban mocsári növényzet telepedett meg. Ha rendszeresen kiszáradnak, akkor felszínüket iszap- és gyomfajok nőhetik be, elszedresedhetnek, vagy száraz avarosak-iszaposak maradnak. Gyakran telepítenek a kubikokra botoló füzeseket. E fákat 10-20 évente csonkolják. A vesszőket a gátak megerősítéséhez használják, míg a még le nem vágott ágak a gátat védik a jégárak nyíró hatásától. Az idős botolófüzesek öreg fáikkal, hatalmas odvaikkal különleges élőhelyek.

A gátak teljesen mesterséges élőhelyek. Domináns füveik zömmel vetettek: franciaperje (Arrhenatherum elatius), árva rozsnok (Bromus inermis), réti csenkesz (Festuca pratensis), réti perje (Poa pratensis). Zonációjuk igen jellegzetes: a gát talajától, égtáji irányultságától és szomszédságától függően vannak rajtuk mocsári, réti, sztyeppréti, sőt szikes, illetve lösz-félsivatagi jellegű részek is.

5

Emiatt igen sokféle élőlénynek adnak menedéket a mai kultúrtájban, pl. réti iszalag (Clematis integrifolia), fényes borkóró (Thalictrum minus), kék iringó (Eryngium planum), sziki kocsord (Peucedanum officinale), erdei lednek (Lathyrus sylvestris), egyenes pimpó (Potentilla recta), taréjos tarackbúza (Agropyron pectinatum), heverő seprőfű (Kochia prostrata), seprűparéj (Bassia sedoides).

A gátak építésekor a közép-és alsó-tiszai hullámtér legnagyobb részét még ártéri rétek borították

(lásd a 19. századi II. és III. katonai felmérést). E rétek zömmel ártéri erdők kiirtása után keletkeztek több száz vagy több ezer évvel ezelőtt. Kisebb részük természetes eredetű is lehet, hiszen a vizes és száraz évek váltakozása egyes medencékben megakadályozhatták az erdő megtelepedését (Debreczy in Molnár és Kun 2000). A Felső-Tisza mentén, pl. Beregben azonban ekkor még nagy kiterjedésűek voltak a ligeterdők, kiirtásukra csak a folyószabályozás után került sor. A Tisza alsóbb szakaszait a 18-19. században a galériaerdők helyett már zömmel irtáseredetű mocsárrétek kísérték, sőt gyakoriak voltak a teljesen erdőtlen szakaszok is. A megmaradt erdők nagy része füzes volt (kosárfonás). Ezen ártéri rétekből mára igen kevés maradt, legtöbbjük azóta szántóvá vagy nemes nyárassá vált. Az uralkodó ecsetpázsit (Alopecurus pratensis), korai sás (Carex praecox), édesgyökér (Glycyrrhiza echinata), kúszó boglárka (Ranunculus repens) és fekete nadálytő (Symphytum officinale) mellett jellemzőek a fényes kutyatej (Euphorbia lucida), a fényes borkóró (Thalictrum lucidum), a réti iszalag (Clematis integrifolia), a gyíkhagyma (Allium angulosum), a réti galaj (Galium rubioides), a réti ibolya (Viola pumila), természetesebb, fajgazdagabb helyeken a nyári tőzike (Leucojum aestivum), a sárga borkóró (Thalictrum flavum), a szürke aszat (Cirsium canum) és a festő zsoltina (Serratula tinctoria). A gyomosodást részben külső fajok felszaporodása, részben belső fajok uralomra jutása jelzi. Az előbbiekhez tartozik a gyalogakác (Amorpha fruticosa), a szúrós szerbtövis (Xanthium italicum), a gilisztaűző varádics (Tanacetum vulgare), utóbbiakhoz pl. a katáng (Cichorium intybus), a réti peremizs (Inula britannica), a lándzsás útifű (Plantago lanceolata), a pongyola pitypang (Taraxacum officinale) és a kaszanyűgbükköny (Vicia cracca). Az árterek ritkaságai a fajgazdag ártéri magaskórósok (pl. Tiszabábolna környékén). Ezekben él a hosszúlevelű veronika (Veronica longifolia), a debreceni torma (Armoracia macrocarpa) és a Tisza-parti margitvirág (Chrysanthemum serotinum).

A Tisza puhafás ligetei hasonlítanak talán leginkább az elképzelt Tisza-menti őserdőkre. A fák

különböző korúak, az idősebbek már kidőltek. A cserjeszint sűrű, az erdő szinte járhatatlan. A fákra liánok kúsznak, a kis tisztásokon ember-nem-járta mocsárszemek bújnak meg, a fákról szürke gémek rekedt hagja szól. Nagy problémát jelent azonban, hogy a növényfajok jelentős része nem őshonos, sőt egyesek özöngyomok (nagy erővel terjedő, tájidegen, ún. inváziós fajok). E fajok nemcsak gyakoriak, hanem az őshonos flórát ki is szorítják az általuk uralt területről. Ilyenek pl. a zöld juhar (Acer negundo), az amerikai kőris (Fraxinus pennsylvanica), a gyalogakác (Amorpha fruticosa), a süntök (Echinocystis lobata) (Mihály - Botta-Dukát 2004). E fajok általános kiirtása már nem lehetséges (igen elterjedtek és az árvizek “újravetik” őket), de egyes szentélyeinket, pl. a leggazdagabb rétjeinket meg kell tudnunk védeni tőlük. Például rendszeres kaszálással vagy időnkénti szárzúzózással (Forgách Balázs kísérletei a Körös-völgyben). Azt is többfelé tapasztaljuk (pl. Agócs József kutatásai a Bodrogközben), hogy a ligeterdő képes pl. a gyalogakác fölé nőni, és ezzel őt kiszorítani. Ilyenkor a türelem segíthet.

Állat-együtteseik a rendszeres elöntések miatt erős szelekciónak vannak alávetve, ezért a közösség a jelentős produktivitás ellenére csak mérsékelten fajgazdag, ám sajátos összetételű. Viszonylag változatos a lombkorona- és a cserjeszint rovar-együttesének fajösszetétele, idősebb állományokban a fatörzsszint állategyüttese is jelentős. A keményfás ligeterdőkkel sok közös komponensük van, különösen ha a cserjeszint és az epifiton vegetáció kellően fajgazdag. A domináns, állományalkotó fafajok (Salix, Populus) lombfogyasztó közössége változatos. Domináns csoportjai a levélbogarak (pl. a nyárfalevelészek: Melasoma populi, M. tremulae, a fűzlevelészek: M. caprea, M. collaris, M. vigintipunctata, M. saliceti, stb.), eszelények és ormányosok (pl. Byctiscus betulae, B. populi, Attelabus nitens, ill. Rhynchaenus populi, Rh. salicis, Phyllobius spp. stb.), több nagy termetű levéldarázs (Pseudoclavellaria amerinae, Cimbex femorata, C. lutea), a lepkék közül több-tápnövényű, lombfogyasztó araszolók (Cabera exanthemata, Ennomos autumnarius, Biston betularius, B. stratarius, Lycia hirtaria, Colotois pennaria stb.), a főleg fűz- és nyárfán fejlődő

6

púposszövők (Cerura vinula, Clostera anastomosis, C. pigra, Pheosia tremula, Notodonta tritophus, stb.), gyapjaslepke-félék (Leucoma salicis, Euproctis chrysorrhoea) és bagolylepkék (Acronycta megacephala, Sidemia ypsillon, Parastichtis suspecta, Xanthia spp., Agrochola humilis, A. lota, Catocala fraxini, C. nupta, C. elocata, C. electa stb.). A lombfogyasztók jórésze nagy elterjedésű euroszibériai faj (mint ahogy a tápnövényei is), viszont akad köztük néhány faunatörténeti szempontból is figyelemre méltó színezőelem, amilyen a védett magyar színjátszólepke (Apatura m. metis), amelynek DK-európai élőhelyeit hatalmas elterjedési hiátus választja el a faj nagy kiterjedésű kelet-ázsiai areájától (Amur-vidék, Mandzsuria, Korea, Japán, DNY-Kína stb.). A Tiszai-Alföldön a Tisza alsó folyásának fűzligeteire jellemző; északon Algyőig hatol. Jelentősebb elterjedésű a Duna alsó szakaszán (északon a Csepel-szigetig) és a Dráva mentén. Az puhafás ligetek idős fái ritka, pusztuló, fában fejlődő rovarfajok élőhelyei. Ilyen pl. a remetebogár (Osmoderma eremita) és a márványos virágbogár (Liocola lugubris); helyenként gyakori még néhány díszbogár (Dicerca aenea, Agrilus viridis, Anthaxia salicis stb.), a kis szarvasbogár (Dorcus parallelepipedus), a pézsmacincér (Aromia moschata) és több nyárfacincér-faj (Saperda carcharias, S. scalaris, S. octopunctata). (Varga Zoltán)

A Tisza-menti ligeterdők kincsei a gémtelepek. A két tömeges faj a szürkegém (Ardea cinerea) és a

bakcsó (Nycticorax nycticorax), de jelentős állományú a kiskócsag (Egretta garzetta) és a selyemgém (Ardeola ralloides) is. Kedvező fejlemény a kanalasgém (Platalea leucorodia) és nagykócsag (Casmerodius albus) fészkelő telepeinek kialakulása. A batla (Plegadis falcinellus) egyesével vagy kisebb csoportokban csatlakozik a gémtelepekhez. Csak távoli rokona az egyiptomiak kultikus madarának, a szent ibisznek. Sötét, röptében feketének tűnő, bronzos-zöldes színekben játszó tollazata miatt „fekete ibisz”-nek is mondják. Az ibisz-rokonságú madarak, mint a kanalasgém, a batla – ellentétben a gémekkel – mindig hosszan előrenyújtott nyakkal repülnek, akárcsak a gólyák. A ligeterdők ritka, óvatos, szinte „remete” életmódú madara a fekete gólya (Ciconia nigra). Mindig magányosan, rejtett, védett helyeken, általában méretes, idős nyárfákra építi meg hatalmas fészkeit. Egyre nagyobb, saját kolóniai vannak a falánk halevő, ma már nem védett nagy kárókatonának (Phalacrocorax carbo). Szórványos fészkelő a barna kánya (Milvus migrans), a nagyobb erdőfoltokban rendszeresen költ egerészölyv (Buteo buteo), kabasólyom (Falco subbuteo), sőt néha a kerecsen (Falco cherrug) is. Az odúlakó fajok közül rendszeres fészkelő a macskabagoly (Strix aluco), és többféle harkály is van bőven. Leggyakoribb az országosan elterjedt nagy fakopáncs (Dendrocopus major), de előfordul a közép fakopáncs (D. medius), és a madár-együttes délies jellegét mutató balkáni fakopáncs (D. syriacus balcanicus) is, amely a Balkánról, a Vaskapu felől a Duna és a Tisza mentén terjedve, a múlt század 30-as, 40-es éveitől vált gyakoribbá. Terjedőben van a nyárfákba hatalmas odvakat készítő, korábban inkább hegyvidéki madárnak számító fekete harkály (Dryocopus martius). Vízparti fűzfák lehajló ágaira fonja a nyárfapihékból, fűzfatermésekből, fűszálakból művészien szőtt fészkeit a függőcinege (Remiz pendulinus). Hajdanában a szegénysorsú gyermekek számára nagy kincs volt egy-egy meleg „cinegepapucs”. A felső-Tisza vidékének dús aljnövényzetű ligeterdeire a nagy fülemüle (Luscinia luscinia), a délebbire a halvány geze (Hypolais pallida) jellemző. Elterjedt rokonaitól, az országszerte fészkelő kis fülemülétől, illetve a kerti gezétől mindkettőt jellegzetes éneke különbözteti meg. (Varga Zoltán)

A Tisza hullámterében keményfás ligeterdők már szinte egyáltalán nem maradtak. A megnövekedett árvízszint miatt a meglévőkben is megritkultak az erdei fajok, pl. a gyöngyvirág (Convallaria majalis). Legidősebb állományuk a tiszadobi “őserdő”, 300 év körüli öreg tölgyeivel és “égig érő” fekete nyáraival (sajnos gyepszintje gyomosodik) (Molnár 1996b). Az egész erdőt, rovar- és madárvilágát is tekintve ma a legszebb hullámtéri erdő a Bagiszegi-erdő. A mentett oldali keményfás erdők kiszáradóban vannak, vízigényesebb fajaik már kipusztultak, illeve a mélyedésekbe szorultak vissza. Mai érdekességeik a gyöngyvirág (Convallaria majalis), a Tallós-nőszőfű (Epipactis tallósi), az óriás csenkesz (Festuca gigantea), ritka a kígyónyelv (Ophioglossum vulgatum), a hölgypáfrány (Athyrium filix-femina), a ritkás és az erdei sás (Carex remota és sylvatica), a csalánlevelű harangvirág (Campanula trachelium), a magas gyöngyperje (Melica altissima), a madárfészek orchidea (Neottia nidus-avis) és a keleti kontyvirág (Arum orientale).

A keményfa ligeterdők legtöbb állománya az Alföld folyóinak korábbi ún. magas árteri szintjén volt, jelenleg viszont már gyakran a hullámtéren kívül. Ezek az erdők korábban is csak rövidebb ideig

7

voltak elárasztva. A keményfás ligeterdő – kedvező esetben – kiváló növésű, hosszú élettartamú fákból áll. Köztudott, hogy a kocsányos tölgy (Quercus robur) hosszú élettartamú, több száz éves kort megélhet, és az is, ahogy az erdészek mondják, hogy „szereti a lábvizet”. Ezért is mondják hagyományosan mocsártölgynek. Valóban, a kocsányos-tölgyesek a hajdani Alföld mocsaras vidékein igen elterjedtek lehettek, ahogyan ezt ma is láthatjuk néhány évszázados facsoport vagy őspark esetében, olyan vidékeken is, ahol ma már hiába keresnénk erdőt. A keményfás ligeterdő erősen záródó állományában a tölgy magasra nő, sudár törzsű, csakúgy mint a magyar kőris, amely a domb- és hegyvidékeken elterjedt magas kőrist helyettesíti ezeken a termőhelyeken.

A magyar kőris (Fraxinus angustifolia subsp. pannonica) az alföldi és alföld-peremi folyók

vidékének jellemző fája, de megvan végig az Al-Duna mentén, a Dráva és a Száva síkvidéki szakaszain és a Fekete-tengerbe ömlő balkáni folyók nagy ligeterdeiben is. Hatalmas méretűre nő, törzse 80 éves korára eléri a 70-80 cm-es törzsátmérőt. Levelei keskenyebbek és élesebben fogazottak, mint a magas kőrisé, termése is karcsúbb. Rendszertani leírása, önállóságának bizonyítása magyar kutató, Simon Tibor professzor érdeme. A kocsányos tölggyel, a mezei- és a vénicszillel alkot elegyes állományokat, de mivel szélröptette terméseivel gyorsabban terjed, és csíraképessége is jó, termőhelyein jobban, gyorsabban újul, mint a tölgy. Ilyenkor szinte tiszta fiatalos állományokat alkothat. Ismeretes szárazságtűrő genetikai változata is. Éppen ezért komoly hiány, hogy ezt a fát az erdészeti üzemtervekben még ma is gyakran nem különböztetik meg a magas kőristől, holott eltérő termőhelyet jelez, és eddig nem is fordítottak rá kellő figyelmet az Alföld erdősítése szempontjából. Az is előnyös, hogy bár a kőris lombozatát több tápnövény-specialista lombfogyasztó eszi, a tömeges elszaporodásra hajlamos kártevők elkerülik, sőt némelyikre, pl. a gyapjaslepkére kifejezetten mérgező. Tapasztalati tény, hogy a kőris-elegyes kocsányos tölgy-telepítések jobban védhetők meg ennek a kártevőnek a tarrágásaival szemben, mint az elegyetlen tölgy-telepítések. Mivel a kőrises állományoknak sajátos rovar-együtteseik vannak, ezért a biológiai sokféleség megőrzése szempontjából igen jelentősek. (Varga Zoltán)

Jó állapotú keményfa-ligeterdeink sajnos, egyre fogyatkoznak. A legszebb hazai erdők közé

tartoznak. Sudár fáik, elegyes, fajgazdag lombkoronájuk, dús cserjeszintjük és ritka, védett növényekben bővelkedő gyepszintjük a hazai vegetáció igazi kincsestárává teszi őket. Az állományalkotó kocsányos tölgy, magyar kőris és mezei szil (Ulmus campestris) mellett jelentős elegyfa a fényeszöld levelű, parkokban is telepített vénicszil (Ulmus laevis), a jó termőhelyeken hatalmas törzsűre növő fehérnyár (Populus alba), a vadcseresznye (Cerasus avium), az alászorult alsó lombkoronát vagy magas cserjeszintet alkotó mezei juhar és tatárjuhar (Acer campestre, A. tataricum) és a vadalma (Malus sylvestris). Gyakran borostyán (Hedera helix), komló (Humulus lupulus) és vadszőlő (Vitis sylvestris) kúszik a lombok közé. Nincs még egy erdőtípus, talán csak a melegkedvelő tölgyeseké, ahol ennyi fajból állna a cserjeszint. Megvan benne a puhafásokban is tömeges veresgyűrű som mellett a nép által „feketegyűrűnek” mondott tatárjuhar („Feketegyűrű falevél, jaj de szép a huszárlegény…” szól a népdal!), a mogyoró (Corylus avellana), az egybibéjű- és a cseregalagonya (Crataegus monogyna, C. oxyacantha), a varjútövis- és a kutyabenge (Rhamnus cathartica, Frangula alnus), a kányabangita (Viburnum opulus), mindkét kecskerágó faj: a közönséges és a bibircses is (Eunymus europaeus, E. verrucosus).

A keményfás ligeterdők állategyütteseik alapján is a leggazdagabb erdők közé tartoznak. Míg az alföldi erdők általában csigákban eléggé szegények, ezekre az erdőkre a fajgazdagság jellemző, éppen olyan fajokban, amelyek nálunk nedvességigényük miatt hegy-és dombvidéki elterjedésűek. Gyakori a márványozott csiga (Bradybaena fruticum), a berki csiga (Arianta arbustorum), a redős- és a fényes orsócsiga (Laciniaria plicata, Cochlodina laminata); míg a maradványjellegű fajok között említett bánáti csiga (Chilostoma banaticum) és az ugarcsiga (Helix lutescens) elterjedése a Tiszai-Alföld keleti részére, a felső-Tisza-vidékre és a Körösök vízrendszerének területére korlátozódik. A folyó, mint terjedési folyosó itt is megnyilvánul: a Felső-Tisza mentén húzódik le az Alföldre a kárpáti kék meztelencsiga (Bielzia coerulans). Ahol sok csiga él, bőven vannak velük táplálkozó nagy futóbogarak is. Gyakori pl. a legnagyobb hazai futóbogár, a bőrfutrinka (Carabus coriaceus), a kékesfekete, lilás szárnyfedő-szegélyű kékfutrinka (C. violaceus), a fémfényű rezes és a ligeti futrinka

8

(C. ullrichi, C. nemoralis). A lombfogyasztó hernyójú lepkék közül különösen fajgazdagok az araszolók, a sarlósszövők, a púposszövők, a gyapjaslepke-félék és a bagolylepkék. Ezeknek az éjjel rajzó lepke-csoportpoknak az együttes fajszáma egy-egy jó állapotú erdőben akár az 500-at is meghaladhatja. Az egyenletes páratartalommal és a légszennyeződés-mentességgel függ össze, hogy nagy tömegben élnek a zuzmófogyasztó hernyójú lepkék. Nappali aktivitású lepkefaj kevesebb van, néhány azonban említést érdemel.

A farkasalmalepke (Zerynthia polyxena) a Kárpát-medencétől északi és nyugati irányban alig terjed tovább. A lepke fejlődéstörténetileg ősi csoport tagja, rokonsága már a harmadkor elején megvolt Európában. Ma Európában 3 faj él, mindegyik Európa déli részein. A távolabbi rokon fajok Ázsia keleti-délkeleti részein honosak. A lepke sajátos külsejű: csipkés szegélyű szárnya, zegzugos rajzolata nem hasonlít egyetlen más nappali lepkénkhez sem. Hernyója fekete végű narancssárga szemölcsökkel borított. Kizárólag a mérgező farkasalma-fajokon fejlődik, maga is tartalmazza a tápnövényből felvett méreganyagokat, ezért kellemetlen illatú. A lepke a ligeterdők szegélyén, nyiladékaiban fordul elő, de meglehet bármilyen egyéb üde élőhelyen, ahol tápnövénye dúsan tenyészik. Április végén, május elején jelenik meg. Röpte vitorlázó, nem túl gyors és nem is kitartó.

Egyes alföld-peremi, hagymás-gumós kora tavasszal nyíló növényekben gazdag keményfás ligeterdőkben helyenként, ahol hernyójának tápnövényei, a keltike-fajok bőven tenyésznek, maradvány-jelleggel fordul elő a védett kis apollólepke (Parnassius mnemosyne). Régi adatok azt tanúsítják, hogy valaha a debreceni Nagyerdőn is megvolt, jelenleg azonban csupán három olyan, elszigetelt területet ismerünk, ahol ez a nálunk döntően hegy- és dombvidéki faj még megvan a Tiszai-Alföldön: Szatmár-Beregben (Cserköz-erdő), a Sajó mentén (Sajólád) és a Fekete-Körös mentén (több helyen is).

Kőrises ligeterdeink fontos, védett faja a főként kőrisen fejlődő, bonyolult életciklusú díszes tarkalepke (Euphydryas maturna). A lepkék április vége - május közepe körül kelnek ki. Főleg a veresgyűrű som, a tatárjuhar és a fagyal virágain táplálkoznak. Nedvességet és ásványi sókat a nyirkos talajból szívogatnak. A párosodás az erdőszegélyen, magasabb lágyszárú növényeken, cserjéken, esetleg a fák alsó ágain történik. A megtermékenyült nőstény az erdő szélén álló kőrisek lehajló ágainak levélfonákjaira rakja petéit, akár 200 petét is egy csomóba. A fiatal hernyók eleinte a kőris ágvégein készítenek szövedéket. Ebből másznak ki a közeli levelekre, amelyeknek eleinte csak a bőrszövetét fogyasztják. Ahogy beköszönt a kánikula, a hernyók felfüggesztik a táplálkozást, és az erdő nyirkos, hűvös avarjába vonulnak, ahol ezt az időszakot társasan, szövedékben vészelik át. Itt is telelnek át, majd hóolvadás után újra táplálkozásba kezdenek. Többféle lágyszárú növényt fogyasztanak, főleg veronika fajokat. A bábozódásra érett hernyók április közepén-végén felmásznak a fák törzsére, és magukat fejjel lefelé a fakéreghez rögzítve bábbá alakulnak át. Mintegy kétheti nyugalom után kel ki a kifejlett lepke. Ennek a sajátos fejlődésmenetnek két fontos tanulsága van. Az egyik az, hogy egy ilyen összetett fejlődésmenetben meghatározó az élőhely szerkezete. A másik tanulság abból adódik, hogy a nőstény lepke nagyszámú petéit egy csomóba rakja le, és a fiatal hernyók is százával élnek egy-egy közös szövedékben. Ezért egy-egy petecsomó vagy hernyófészek pusztulása egyedek százainak pusztulását jelenti. Ilyen faj életében a tömeges elszaporodás is, és a katasztrofális egyedszámcsökkenés is törvényszerű. Sajnos, a díszes tarkalepke legtöbb európai népességénél az erdőgazdálkodás intenzívvé válása miatt éppen az utóbbi következett be. Éppen ezért csalóka látvány, ha ez a nagyon szép lepke még egyes helyeken, egyes években tömeges. A valóság az, hogy nagyon is sebezhető!

A keményfa-ligetek madárfaunája különösen gazdag, sok a fészkelő faj, különösen azok, amelyek fészküket fák üregeiben készítik, pl. szürke küllő (Picus canus), kék galamb (Columba oenas), sokféle cinege, stb. Fajgazdagságuk másik forrása a dús cserjeszint; főleg itt tartózkodnak a poszáták és fűzikék, a berki tücsökmadár, az erdei szürkebegy, a vörösbegy és az ökörszem. A Felső-Tisza ligeterdeinek fontos faja a nagy fülemüle (Luscinia luscinia). Kiemelkedő jelentőségű az egész Európában kipusztulással fenyegetett rétisas (Haliaetus albicilla) és a fekete gólya (Ciconia nigra). (Varga Zoltán)

9

A Hortobágy A folyószabályozáskor a Tiszántúl nagyobbik része “kinnrekedt”: elmaradtak az árvizek, a táj

néhány évtized (olykor csupán néhány év) alatt kiszáradt. A mocsarak összeszűkültek, ugyanakkor a belvizes gyepek és szántók területe megnőtt, mert a gátak miatt a vizek maguktól nem tudtak többé a megszokott ereken és fokokon át a folyóba visszafolyni (Ihrig 1973, Szabolcs 1961). Óriási területeket szántottak fel, a dús füvű rétekből pedig sokfelé sziki legelők lettek (Biró 1999).

A lecsapolások előtti növényvilágról keveset tudunk, mert e kort botanikusok még alig látták. Kitaibel máramarosi útjain azonban átutazott a Hortobágyon (Gombocz 1945). Megírja, hogy a Hortobágy-vidéki lakosság még a 18-19. század fordulóján is fogyasztotta a tátorján (Crambe tataria) megpirított, vaskos gyökereit, “mint a kalmükök”. (Az utolsó hortobágyi tátorján-adat Gunda Béla néprajz-professzortól, az etnobotanika kiváló művelőjétől származik, aki a második világháborút követő években Bagota-pusztán még látta.) Szikeseket Kitaibel Pestről jövet már a jászsági és hevesi oldalon is leírt, de Tiszafüred után a táj alapvetően szikes jellegét említi, és a szikesek fajait sorolja. E korból a székicsér gyakori előfordulását is megemlítette egy angol utazó (Townson 1793 in: Nyilas 1999). A Hortobágy nagy része ekkoriban a mainál szoloncsákosabb, sok időszakos, sekély vízzel tarkított, de alapvetően szikes puszta lehetett már. Nincs cáfoló bizonyíték arra, hogy a kiterjedt, száz négyzetkilométeres nagyságrendű szikesedés a holocén folyamán valaha is szünetelt volna, sőt a holocén során több szikesedési és visszaszorulási korszakot feltételezhetünk (Somogyi 1965).

Petőfi sorai a Hortobágyról "Hortobágy, dicső rónaság, te vagy az isten homloka. Megállok közepeden s körültekintek olly

elragadtatással, millyet nem érez a schweizi az Alpesekben, millyet csak a beduin érez Arábia sivatagjaiban. Milyen szabadon lélekzem, mint tágul a keblem! Mennyivel hosszabb utat tesz itt a nap, mint máshol! Megmérhetlen a láthatár, s ollyan, mint egy kerek asztal, beborítva az ég világoskék üvegharangjával, mellyet egy felhőcske sem homályosít. ... Néhány lépésnyire az uttól csillog egy kis tó, szélén sötétzöld káka és világoszöld sás... Némán merengve űl az ősnyugalom e térségen, mint tűzhelye mellett karszékében a százéves aggastyán, ki az élet zajos napjait zajtalan szívvel gondolja át. Milly egyszerű a puszta és mégis milly fönséges! de lehet-e fönséges, a mi nem egyszerű?" Petőfi Sándor: Útirajzok, 1847.

A folyószabályozás után bekövetkezett tájátalakulás olyan mérvű volt, hogy “mai ésszel” gyakran el

sem tudjuk képzelni, hogy milyen vegetáció alakult ki milyen korábbi helyén (lásd: Biró 1999). A nézetek ezért gyakran ellentmondóak (lásd a részleteket - pl. Kerner, Borbás, Rapaics, Magyar, Boros, Soó és Bodrogközy véleményeit) - in: Molnár 1999, 2003, Sümegi et al. 2000): a Hortobágyot, illetve egyes részeit egyesek ősi pusztának, mások lecsapolt és elszikesedett ártérnek, mocsárnak vagy a lecsapolások miatt elszikesedett löszpusztának tekintik. Új eredmények alapján ugyanakkor az a legvalószínűbb, hogy a Hortobágy nagy részén a Tisza árvizeinek az elképzeltnél sokkal kisebb hatása volt a tájra, a puszta tavaszi vizei sokkal inkább összegyűlt helyi vizek (népi nevén föld árja), mint távolról jött árvizek (víz árja) voltak (Molnár 1999, 2003, Sümegi et al. 2000).

Árvizek a Hortobágyon A Hortobágy folyón, egymás közelében, két helyen szakították át a jobbparti töltést 1999-ben, majd

2000-ben. A Hortobágy-Berettyó alsóbb szakaszain ugyanis a vízfolyás már a töltés tetejét közelítette, és nemhogy a bőséges és már-már a településeket is veszélyeztető belvizek fogadója lett volna, hanem maga is kiönteni készült. A Hármas-Körös magas vízállása nem tette lehetővé a több tíz millió köbméter víz fogadását, emiatt az északról érkező belvíz eredetű árhullám egyetlen lehetséges elhelyezését a Hortobágyi Nemzeti Park mocsarai-rétjei jelentették.

Az 1999. évi árasztás volt a nagyobb, ekkor legalább 40-50 millió köbméter víz öntött el kb. 8 000 ha-nyi területet, tehát átlag 0,5-0,6 m magasságú vízoszloppal. (Ekkora vízmagasság a talaj telítése és a párolgás miatt természetesen nem alakult ki.) A 2000. évi árasztás ennél kisebb volt.

10

Valamivel kisebb árasztásra már 1970-ben, 1971-ben és 1977-ben is sor került, nagyjából fele ekkora területen, gát átvágása nélkül, de az eljárás abban egyezett a mostanival, hogy Karcag, Püspökladány és Nádudvar határainak találkozásánál, Ágotánál akkor is ideiglenes árvízkapuval zárták el a medret.

Az árasztás ahhoz az egykori természetes (nem is ritka) helyzethez hasonlíthatott legjobban, amikor a Hármas-Körös vízszintje előbb emelkedett meg, mint a Tiszáé, így a dél felé tartó erek, vízfolyások torkolatuktól kezdve felfelé haladva léptek ki a medrükből.

Az árasztás eredményeképpen mindkét évben varázslatos madárvilág jelent meg vonulóként-fészkelőként egyaránt. A darvak, vadludak 1999. őszén új éjszakázó helyül választották a kiterjedő mocsárvilágot. 2000 nyár elején Nagyiván közelében a sztyeppék sekély mocsarainak jellegzetes fészkelője, a fehérszárnyú szerkő - sokszorosoan túllépve minden eddig valaha is róla feljegyzett fészkelő egyedszám nagyságot - ezer párt jócskán meghaladó telepet képezett. A madártani szenzációkat még hosszan sorolhatnánk...

Jelentősen átalakultak az érintett terület élőhelyei. Az ürmös szikes gyepekről a tartós vízborítás kiölte a veresnadrág csenkeszt (Festuca pseudovina), helyét egyéves kétszikűek, a magyar kígyófarkfű (Pholiurus pannonicus), majd a mézpázsit (Puccinellia limosa) foglalta el. A rétekben mindenfelé megjelent a keskenylevelű gyékény (Typha angustifolia) , míg a mocsarak külső zónájában található csetkákás rétek (Eleocharis spp.) is ugyancsak kiterjedtek. Mintegy igazolva a folyószabályozás előtti szoloncsákosabb sziki viszonyokat, a csetkákás öv kifelé újonnan létrejött, széles, teljesen kopár, sókiválásos sávokkal érintkezett. Legbelül a nád kiritkult, vagy eltűnt, különösen ott, ahol korábban rendszeresen vágták. (Molnár Attila)

A Hortobágy gazdag és egyedi sziki élővilága mindenképpen azt bizonyítja, hogy a szikesek már ősidők óta részei e tájnak, de valószínű, hogy a vízelvezetések előtt kisebb területre voltak beszorítva (pl. Varga-Sipos-Varga 1996, Varga 1999). A szikes mikrodomborzat méretei, a maradvány eróziószigetekből adódó eróziós távolságok is e szikesek több ezer éves voltának bizonyítékai, hiszen a padkák eróziója igen lassú folyamat (S. Csomós-Seregélyes 1990, Tóth-Novák 2003).

A hidegtűrő, kontinentális elterjedésű fajok már a fiatalabb jégkorszakok zord klímájú löszpusztáin otthon lehettek. Ilyenek lehetnek mindenekelőtt a löszfalak és a kurgánok sajátos gyepeit alkotó, Belső-Ázsiában széles elterjedésű pusztai fajok, mint a taréjos búzafű (Agropyron pectinatum), a heverő seprőfű (Kochia prostrata), több üröm- ( Artemisia ) faj, néhány sótűrő növény (pl. a ballagófű - Salsola soda), valamint azok a löszgyepekben elterjedt fajok, amelyek elterjedése ma a dél-szibériai sztyeppeken és erdőssztyeppeken keresztül Mongóliáig húzódik (pl. a macskahere - Phlomis tuberosa, tejoltó galaj - Galium verum). Szintén a hideg-kontinentális késő-glaciális, korai posztglaciális fázisokra tehetjük a kontinentális (turáni) eredetű, de bennszülött pannon "kisfajokkal" vagy alfajokkal képviselt ürömpusztai vagy kifejezetten halofil elemek kialakulását, mint a magyar sóvirág (Limonium gmelini subsp. hungaricum), a sziki őszirózsa (Aster tripolium subsp. pannonicum). a magyar sziksófű (Salicornia herbacea subspp.), a pannon sóballa (Suaeda pannonica), a sziki üröm jellegzetes helyi alakjai (Artemisia santonicum subsp. monogynum és ssp. patens).

Ugyanennek a hidegpusztai életközösségnek a tagjai azok a rovarfajok is, amelyek lárvái a fenti növényfajokra specializálódtak. Közöttük csak a Kárpát-medencében, illetve csak a Hortobágyon előforduló bennszülött alfajok és fajok is vannak, pl. Coleophora peisoniella, C. hungarica, Stenodes obliquana, Scrobipalpa semadensis, Holcophora statices molylepkefélék, Narraga tessularia kasyi araszolólepke, Saragossa porosa kenderesiensis és Discestra dianthi hungarica bagolylepkék. A hideg-kontinentális pusztai élővilághoz tartozik nagyszámú rágcsáló is, amelyek gazdag fosszilis leletanyagait ismerjük a hazai fiatalabb pleisztocénből. Közülük egyedül a legkisebb termetű ugróegér-féle, a csíkosegér (Sicista subtilis trizona) volt képes elviselni a változásokat, így - ha igen szórványosan is - de előfordul a Hortobágy vidékén. (V. Sipos Julianna - Varga Zoltán)

az egy külön világ . . . (Egy év hangulatai és illatai a szikes pusztán) Amikor itten lëszáll a köd, mëg az este, . . . mëg az a végtelen csönd, . . . oszt akkor hatalmas nagy

pelyhekben elkezd a hó hullani, . . . az egy külön világ.

11

Akkor az is egy külön világ, amikor tavasszal mindezt fëlcseréli a napnak az az enyhe kis melege, amire ebbôl a kôkemény fôdbôl kis apró csíraként a fű elôbújik, és amikor a kamillának legelôször megérzik az illata . . . vagy magának a fűnek . . . ezt mëgin nem tudnám fëlcserélni semmivel.

Akkor, amikor utána kihánnya a veresnadrág a kalászát, . . . oszt amikor az esti szellôbe a harmat lëszáll, . . . oszt akkor megborzolja a pusztát, . . . oszt akkor annak a millió illatnak a keverékét hozza az embër felé, . . . nincs az a dezodor a világon, ami ezt túltenné, . . . ez mëgin egy külön világ.

Akkor az is egy külön világ, amikor lesül a mezô, . . . oly kopár, hogy amikor leesik a tízfilléres vagy az a gombostű, mëglátni, úgy lesül, . . . oszt amikor erre a lesült mezôre mëgin leszáll a harmat,. . . oszt ennek a lesült mezônek az illata elôgyün . . . a megpuhult avarral, amit a harmat idéz elô, . . . annak mëgin van egy olyan varázslatos illata, hogy azt mëgin nem tudnám odaadni semmiért,. . . olyan, mint egy mesebeli álom, . . . hát ez mindég ilyen, . . . ez mindég ilyen.

Gojdár István juhász, 50 éves, Kardoskúti-puszta, 1997.

Az általában csak egyszerűen szikes pusztának nevezett területek növényzete nem egyöntetű:

léteznek növényzetüket tekintve érdekesebb, változatosabb és egyhangúbb, jellegtelenebb területek (Molnár 1999, 2003). Őstörténeti adatok, történeti térképek, korabeli leírások stb. alapján egy új elképzelés kezd körvonalazódni. Úgy látjuk, hogy a karakteres puszták már a lecsapolások előtt is jórészt szikesek voltak, míg az egyhangúbb növényzetűek 150-200 évvel ezelőtt még a mainál sokkal bővízűbbek, a folyók árvizeihez jobban kapcsoltak voltak.

A szikesedés kora és a természetes vízutánpótlás módja alapján az alábbi pusztatípusokat különböztetjük meg: Ôsi szikes puszták azok a puszták, melyek a lecsapolások elôtt (és több ezer éve is) nagy területen voltak szikesek, vízháztartásuk a lecsapolások után jelentôsen nem változott meg. Növényzetük karakteres, ártéri jellegük általában nincs. Szikes mikrodomborzatuk gazdag (ezek az ún. padkás szikesek), az eróziós szigetek közti távolságból becsülve legalább több ezer évesek. Vegetációmozaikjuk kontrasztos mintázatú. A táji flórakészlet gazdag, a sziki specialista fajok gyakoriak, a löszgyepek nagy területeket boríthatnak és általában fajgazdagok. A fák növekedése rossz. A vízrendezések előtti térképeken gyakran legelőként vannak jelezve, az ott feltüntetett mocsarak – pusztán alakjukról – ma is felismerhetők, jelentős zonációs átrendeződés ezeken a helyeken a vízrendezés után tehát nem történt. Ilyen “ősszikesek” tehát a folyóktól távolabb vagy az árvizektől domborzati okokból elszigeteltebb (pl. övzátonysor folyóval átellenes oldalán, ahova az árvizek csak kis áteresztőképességű fokokon jutottak be) időszakos ártéri területeken lehettek leginkább.

Másodlagosnak tekintjük azokat a csak részben (illetve csak 60-80 cm-es mélységnél mélyebben) szikes talajú pusztákat, melyek a folyószabályozások és belvízrendezések következtében alakultak ki egykor nem vagy csak igen kis foltokban szikes, rendszeresen elöntött, réti és mocsaras ártéri területekbôl. Növényzetük eléggé jellegtelen, ártéri jellegük gyakran kifejezett, jellemzőek az ártéri felszíni földtani formák (holtágak, övzátonyok). A vegetációmozaik elmosódottabb mintázatú, a táji flórakészlet szegényes, a specialista fajok ritkák (leginkább csak az ún. sziki kocsordos gyepekre szorítkoznak), a löszgyepek általában ritkák és jellegtelenek, elsősorban rétek kiszáradása során képződtek (kivételt képeznek a folyóháti löszgyepek gyakran fajgazdag maradványai). A csenkeszes és ecsetpázsitos gyepekben a zavarástűrô generalisták a meghatározóak. A fák növekedése közepes.

Létezik egy harmadik - sajnos egyre gyakoribb - típus is: a lecsapolt, kilúgzódó ősi szikes puszta. Egykor típusos ősi szikes puszták lehettek, de a csatornázás okozta talajvízszint-süllyedés miatt a sók lefelé vándorolnak, így a felsőbb talajrétegek fokozatosan kilúgzódnak. A szikesség csökkenésével a kisebb versenyképességű sziki specialistákat egyre inkább harcosabb generalisták szorítják ki, a gyep jellegtelenedik. E típus jellemzője, hogy a padkateteji ürmöspuszta cickórós legelővé alakul, a padkák közti vakszikes-szikfokos síkok elürmösödnek, így ezek a karakteres szikes élőhelyek fokozatosan eltűnnek a tájból.

12

Ősi szikes puszta növényzetének változásai hosszú aszályt követő rendkívül vizes években A másodlagos szikes pusztákkal szemben az elsődleges puszták sokkal stabilabbak. Bár a

sófelhalmozódás viszonylag gyorsan lejátszódó talajtani folyamat, az ezzel ellentétes kilúgzás nagyságrendekkel lassúbb, mert a talajoldat sócsökkenése a hidraulikus vízvezetőképesség drasztikus csökkenésével jár együtt. Ily módon a szikesek “konzerválják” magukat.

Az utóbbi két évtized szélsőséges időjárása (Tóth 2000) azonban betekintést engedett az elsődleges szikes puszta növénytársulásainak "mozgásterébe". A 15 éves aszályos periódust (átlag 150-250 mm csapadékhiány, az 550 mm éves csapadékátlaghoz képest) követő 2 igen csapadékos év után (átlagosan 200-300 mm csapadéktöbblet) vizsgáltuk egyes állományok növényzetének fajkészleti elmozdulását (Molnár 2003). A megfigyelt változások egy része "triviálisan" várható volt, más része kevésbé. Ami lényeges: valódi átalakulásokról van szó, nem a hipotetikus szukcessziós séma egyes lépéseiről.

Az elmúlt években sok helyen megfigyelhető fura fajkombinációk is a gyors közelmúltbeli változásokra utalnak: pl. az ürmöspusztán a hosszabb vízborítás miatt elhalt csenkesz-zsombékocskák között túlélő ürömtövek közé betelepült mézpázsit és ecsetpázsit.

A legfontosabb változások A vakszikek összezsugorodtak, ritkásabbak, üdébbek lettek, felszaporodtak bennük a szikerek fajai.

A szikerek növényzetét felcserélte a szikfokok mézpázsitosa, a szikfokok közben üdébbek és magasabbak lettek, felszaporodott bennük a csetkáka. A szikes ecsetpázsitosok nagy része változatlan maradt vagy üdébb lett, egy részükben felszaporodott a fehér tippan (Agrostis stolonifera) vagy a zsióka (Bolboschoenus maritimus), máshol teljesen elavarosodtak (a kaszálás elmaradása miatt a megelőző évi fű belerohadt a tavaszi vízbe). A mocsarak üdébbek lettek, domináns fajaik nem változtak, de kiszáradóból visszaalakultak típusos állománnyá.

Az ürmöspuszták nagy része változatlan maradt, de az egynyári fajok száma és borítása csökkent, az állomány olykor elcsenkeszesedett és avarossá vált. Egyes mélyebb részeken megjelentek a szikfokok fajai. A löszgyepek állományai alig változtak, de a nem legeltetett részeken hosszú füvűek és avarosak lettek, szép "magaskórós" jellegű rétsztyeppé váltak. A marhával egykor túllegeltetett részeken elhatalmasodott a réti ecsetpázsit (Alopecurus pratensis), a tejoltó galaj (Galium verum), a közönséges és a deres tarackbúza (Agropyron repens, A. intermedium).

A szikes-mocsaras lapályok közti árvízmentes hátakon egykor nagy kiterjedésű löszpuszták voltak.

Ezek maradványai az apró zárványlöszgyepek a kunhalmokon, az ereket kísérő hátakon, a pusztai kis dombocskákon, az ún. laponyagokon (Tóth 1985). Bár e foltokat igen megviselte az évezredes legeltetés, flórájuk még most is sokat őriz a régi világból. A Hortobágyon ilyen faj a macskahere (Phlomis tuberosa), a közönséges borkóró (Thalictrum minus), a kunkorgó árvalányhaj (Stipa capillata), a magyar szegfű (Dianthus pontederae), a bakfű (Betonica officinalis), a méreggyilok (Vincetoxicum hirundinaria), máshol a vetővirág (Sternbergia colchiciflora), a kései pitypang (Taraxacum serotinum), a magyar kutyatej (Euphorbia pannonica).

A szikes-mocsaras lapályok közti hátakon egykor nagy kiterjedésű löszpuszták voltak. Ezek maradványai a pusztai apró zárványlöszgyepek a kunhalmokon, az ereket kísérő hátakon, a pusztai kis dombocskákon, az ún. laponyagokon (Tóth 1985). A talaj itt csak a mélyebb rétegekben sós réti csernozjom. Bár e foltokat igen megviselte az évezredes legeltetés, flórájuk még most is sokat őriz a régi világból. Gyepszintjükben, az érintetlenebb állapotú állományokban a taposást, trágyázást kevéssé tűrő pusztai csenkesz (Festuca rupicola) az uralkodó. A legeltetett, taposott, esetenként korábban szántott területeken visszaszorul, és a szálas perje (Poa angustifolia), a csillagpázsit (Cynodon dactylon), a taposástűrő aljfüvek és sások váltják fel. A Hortobágyon a kunkorgó árvalányhaj (Stipa capillata), csupán helyenként fordul elő, főként a Hortobágy peremein. A legelt gyepekből általában hiányzik, mivel a pásztorok „tűzzel-vassal” irtották. Repítőszálas termései parányi dárdaként fúródnak a legelő jószág bőrébe, könnyen elgennyedő sebeket okozva. A Hortobágyon fontos löszpusztai faj a macskahere (Phlomis tuberosa), a közönséges borkóró

13

(Thalictrum minus), a magyar szegfű (Dianthus pontederae), a bakfű (Betonica officinalis), a méreggyilok (Vincetoxicum hirundinaria), máshol a vetővirág (Sternbergia colchiciflora), a kései pitypang (Taraxacum serotinum), a magyar kutyatej (Euphorbia pannonica).

A löszlegelők gyepéből hiányzanak az érzékenyebb fajok. Az érzékenyebb löszpusztai fajok helyét a taposást, a nitrogén-dúsulást, a talaj tömörödését elviselő fajok veszik át, pl. az ezüstös pimpó (Potentilla argentea), a fehér here (Trifolium repens), a szarvaskerep (Lotus corniculatus), a tövises iglice (Ononis spinosa), a tejoltó galaj (Galium verum), a fehér tisztesfű (Stachys germanica). Az igényesebb fajok közül ideig-óráig megmarad a tarka koronafürt (Coronilla varia), a koloncos legyezőfű (Filipendula vulgaris), a kakukkfüvek (Thymus spp.), stb. Trágyázás hatására a nitrogéntűrő gyomfajok szaporodnak el, pl. az útszéli zsázsa (Cardaria draba), az apró szulák (Convulvulus arvensis), a fehér mécsvirág (Melandryum album). Ha a legeltetés-taposás tartósan erősödik, akkor a veresnadrág csenkesz tömegessé válásával a gyep átalakulhat füves szikes pusztává. (V. Sipos Julianna - Varga Zoltán)

Sekély vizek, mocsarak, rétségek a Hortobágyon A Tisza és mellékfolyói évezredeken keresztül szinte az egész Alföldet végigkalandozták.

Árvizeikkel a „maguk képére” formálták a tájat. Gyakori mederváltozásaik holtágakat hagytak maguk után, és a folyószabályozások, -kanyar-levágások eredményeként is holtágak sora jött létre. Az egykori mocsárvilág, amelyről még a 19. század második felének legfelvilágosultabb elméi is úgy vélték, hogy rajtuk keresztül aligha lehetne Pesttől Debrecenig vasutat építeni, a Tisza gyermeke volt, és a Tisza szabályozásával szűnt meg. A hajdani vadvizek, a mocsárvilág legnagyobb, az eredeti képet leginkább közelítő darabjait a Hortobágyi Nemzeti Park őrizte meg. Ezek a területek nemzetközi értékű, világszinten számon tartott vízivad-élőhelyek, a vonuló madarak tömegeinek nélkülözhetelen állomásai. Ezért a Tiszai-Alföld mocsarainak, rétségeinek életét a Hortobágy élőhelyeinek példáján mutatjuk be.

A Hortobágy vízi élőhelyeinek életközösségei aszerint jöttek létre, hogy milyen az a víztípus, amely otthont ad nekik. Természetes eredetű, kiterjedt nyíltvizes élőhelyek leginkább a Hortobágy déli részének nagy mocsaraiban vannak. Vízszintjük nagy mértékű évszakos és többéves ingadozásokat mutat, az ún. szemisztatikus víztípusba tartoznak. Mivel feltöltődésük a nyíltvizes jelleg megszűnésével jár, kiszáradásuk pedig világviszonylatban is elsőrangú madár-fészkelő és átvonuló területek károsodását okozná, ezért vízszintjüket a Nemzeti Park időszakos árasztással szabályozza. Ilymódon jelentős kiterjedésűek maradhatnak azok az élőhelyek, ahol a hínárnövényzet változatos megjelenésű társulásokban fejlődik ki. Főleg a nyílt vizek nádas szegélyein húzódik meg a szerény külsejű, alig néhány fajból álló békalencse-békatutaj-hínár és a vízipáfrány társulás. Állományalkotó faja, a rucaöröm (Salvinia natans). Európa-szerte megritkult, ezért rajta van a veszélyeztetett európai növények listáján. Hortobágyi állománya ezért nemzetközi viszonylatban is jelentős. Ugyanez mondható el a sulyomról (Trapa natans), amelynek tőlünk északra már nincsenek jelentősebb állományai. A sulyom hőigényes növény, szüksége van a sekély vizek nyári felmelegedésére. Ez korlátozza jelenlegi elterjedésének északi határát. Amikor mintegy 7000 éve Európa éghajlata a jelenleginél melegebb volt, a sulyom egészen Skandinávia déli részéig felhatolt. Kemény héjú, külső hatásoknak ellenálló termései, mint a jégkorszak-utáni éghajlati optimum jelzői találhatók meg az akkori tavi üledékekben. Gyakran kíséri a sulymosokat a rence-békalencse-hínár, amely az állandó vízű árkokban, csatornákban is megtelepszik. A Hortobágy jellemző képéhez tartozik a sekély vizekben sárgálló rencék tömege, amelyet rendszerint fehér virágú víziboglárkák szőnyege tarkít. Az elárasztások révén erősen terjedőben van, és sokhelyütt a nyílt víztükör eltűnésével fenyeget a szinte minden más vízi növényzetet is kiszorítani képes kolokán-békatutaj-hínár.

14

A kolokán (Stratiotes aloides) agresszív növény, amely főként a tápanyagban dús (eutróf) vizekben szaporodik el. Éles peremű, szúrós levelei csokrokban nőnek. Nem kellemes dolog kolokánosban mezitláb járkálni, könnyen lehet kellemetlen sérüléseket összeszedni. Ezért is hívja a nép a kolokánt „ebherélő-fűnek”. Kellemesebb közeg a kolokános egyes nagy termetű szitakötők számára. Ha kiemelünk néhány kolokán-csomót, nagy esélyünk van arra, hogy a benne tanyázó apró vízi rovarok tömege mellett néhány méretes szitakötő-lárva is szemünk elé kerül. Ezek ragadozó állatok, nemcsak más vízi rovarokat, hanem halivadékot is bőven fogyasztanak. A kolokán-„csokrok” a kedvelt tartózkodási helyei két nagy termetű szitakötő, a nádi acsa (Anaciaeschna isosceles) és a zöld acsa (Aeshna viridis) lárváinak. Előbbi faj alföldi sekély vizeinkben általánosan elterjedt, kifejlett egyedei sárgás-barnás színűek, a korán átmelegedő mocsaras vizekben már május-június fordulójára kifejlődnek. A másik faj nálunk sajátos életmódja miatt elég sokáig lappangott. Nappal bent a víztükör felett vadászik, vagy a vízi növényzet között pihen, és este felé indul el szúnyogokra vadászni. Ilyenkor a mesterséges fény is vonzza. Első hazai példánya úgy került elő, hogy egy nősténye, nyilván a kolokánban gazdag Bodrog-holtágaktól, berepült a sárospataki vár udvarára, ahol egy csekély fényerejű lámpánál az akkori egyetemi hallgató Dévai Györgynek (ma a Debreceni Egyetem ökológus professzora) sikerült megfognia. Később többfelé megtalálták, a Hortobágyon is, és azon kívül: a Bodrog holtágainál, a Beregi-síkon a majdnem-álló vizű Csaronda-folyás mentén. (Varga Zoltán)

Inkább csak a nagyobb nyílt vizekben alakul ki a tündérfátyol-hínár és a tündérrózsahínár.

Látványos, a táj képét meghatározó növénytársulások. Mivel a hortobágyi vizek tulajdonságai is igen változatosak, sokrétűek, ezért az említett növénytársulások is időnként egymásba ékelődő kisebb-nagyobb mozaikfoltokként jelennek meg. A vízjárásnak megfelelően az egyes fajok gyakorisága is erősen ingadozik. Ritkának vélt fajok hirtelen tömegessé válnak, majd a körülmények változtával újra meggyérülnek. Jó példa erre a mételyfű, amely régente az Alföld mocsaraiban tömeges volt. A nagy lecsapolások, ármentesítések idején csaknem kipusztult, újra közönségessé vált viszont, amikor az Alföld egyes vidékeit rizsföldekkel rakták tele. Állandó, gyakori fajjá vált a hortobágyi rizsföldek kazettáiban is. Napjainkban újra alig néhány állományáról tudunk.

Az erősen ingadozó vízszintű, ún. asztatikus vizek kettős jellegűek. Korábban a nyári aszály idején kiszáradó, évről-évre újratöltődő időszakos (temporarius) vizek lehettek a legjellemzőbbek a Hortobágyra. Növényzetük zömmel mocsári-mocsárréti jellegű, sokszor kopár foltokkal tarkított. Ezek lehetnek természetes eredetű amorf kovasav kiválásos vakszik-foltok az ingadozó nedvességű mocsár-peremeken, de lehetnek a mocsár környékének legeltetésével létrejött másodlagosan kopár partszakaszok is. A másik típus az egészen rövid ideig „élő” alkalmi, ún. efemer vizeké. Mivel ezek az erodált felső talajszintű mélyedésekben jönnek létre (szikfokok, szíkerek, fenekek), itt a sófelhalmozódásos réteg a felszínen vagy annak közvetlen közelében van. Ez a tény, az erős párolgással, a sekély víz gyors eltűnésével együtt olyan szélsőséges viszonyokat teremt, amelyet viszonylag kevés növényfaj visel el. Az ilyen szikes fenekeken különféle iszaptársulások és a kiszáradt tófenekekre, laposokra jellemző sótűrő (halofiton) asszociációk, a sziksófű, a sóballa, a budavirág társulásai jönnek létre.

Aki a Hortobágyon bárhonnan és bárhová keresztülhalad, rögtön feltűnhet neki a rengeteg nádas. Elegyetlen nádasok a nagyobb vizek mentén vannak, a legtöbb állományt viszont a vízmélység függvényében helyenként gyékény, tavi káka és sziki káka és virágkáka is tarkítja. Gyakori a sárga nőszirom, a hídőr és a békabuzogány. Főleg az iszapos partszegélyeken láthatjuk az éles levelű zsióka állományait. A szikes mocsár növényzetéből magasra kiemelkednek az európai szinten védett kisfészkű aszat barnás-bíbor fészekvirágzatai, amelyek elérhetik a két méteres magasságot.

Nagy kiterjedésűek, változatos összetételűek a sziki mocsárrétek. Üde, viszonylag jobb minőségű talajon a harmatkásás sziki rét alakul ki. Benne a réti harmatkása mellett tömeges a réti ecsetpázsit, a hernyópázsit és a tarackos tippan. Jellemző fajai a különböző boglárkafélék, a menták és a keskenylevelű lósóska. Erősebben szikes talajon már többféle, a talajviszonyoktól függő jellegű mocsárrét alakul ki. A közepesen szikes (II. o) viszonyokat jelzi a tarackos tippan társulása, benne a feliszapolt részeken tömegességével jellemző a gombos ecsetpázsit és a mocsári csetkáka. Színes

15

virágai közül gyakoribbak a vesszős fűzény, a közönséges lizinka és az orvosi nadálytő, de helyenként sok menta és sziki őszirózsa is tarkítja. Erősebben szikes (III. o.) viszonyokat jelez a hernyópázsit, és ez növényzetének összetételén is meglátszik. Sok benne a sóvirág, mellette domináns a réti őszirózsa, a mézpázsit, sőt a sziki üröm is. Kissé magasabb szinten, a mocsárrétekkel folytonos átmenetekben találhatjuk az ecsetpázsitos sziki réteket. Kevésbé szikes termőhelyeken az ecsetpázsit egyöntetű állományokat alkot, másutt a harmatkásás vagy a tippanos mocsárrét fajaival tarkítva, réti kányafűvel, boglárkákkal, mentákkal. Szikesebb talajú állományaiban az ecsetpázsit háttérbe szorul, ezekre a réti őszirózsa és a sóvirág tömeges, színes szőnyegszerű előfordulása nyomja rá a bélyegét. A sziki rét másik fontos átmenetét a füves puszták, gyepek felé látjuk. Gyakoriak, különösen enyhe legeltetés esetén a növényzet olyan változatai, ahol a cickafark, az apró herefélék (az un. bodorkák), a réti peremizs és a villás boglárka jelenik meg, jelezve a szukcessziós változást. (V. Sipos Julianna - Varga Zoltán)

A Hortobágy vízivilága és rétségei a természetjáró számára főként mint madárélőhelyek ismertek.

Az úszóhínárnak is megvannak a maga jellegzetes madár-lakói. Itt építik úszó fészkeiket a vöcskök, közülük a Nemzeti Parkban mind a négy hazánkban költő faj előfordul. A legnagyobb és legfeltűnőbb a búbos vöcsök (Podiceps cristatus), többnyire a nagyobb, nyílt vizű tavakon tartózkodik. A növényzettel dúsan benőtt helyeket kedveli a feketenyakú vöcsök (Podiceps nigricollis) és a kis vöcsök (Tachybaptes ruficollis). Utóbbi időkben még a korábban ritkának tartott vörösnyakú vöcsök (Podiceps griseigena) is viszonylag nagy mennyiségben költ, elsősorban a Kunkápolnási mocsár és a halastavak hinarasaiban. Szintén a hínármezők lakója a kecses röptű, feketesapkás, fehér arcú fattyúszerkő (Chlidonias hybridus), amely telepesen fészkel a nagylevelű tündérrózsa-hínáron és a kolokánosokban. Ebből a fajból a legjelentősebb európai állomány a Hortobágy mocsaraiban és halastavain költ. Szintén telepesen, de az állandóbb vízállású, zsombékos mocsárréteken fészkel egy másik nagyon vonzó külsejű rokonfaj, a fehérszárnyú szerkő (Chlidonias leucopterus). Avas nádasokban költ egyetlen fészkelő vadlúd-fajunk, a nyári lúd (Anser anser), de ez az otthona a nagykócsagnak (Casmerodius albus), a vörös gémnek (Ardea purpurea), a rejtett életmódú bölömbikának (Botaurus stellaris) és a mindössze rigónagyságú pocgémnek (Ixobrychus minutus) is. Szinte alig hihető, hogy a bölömbika, ez a közepes méretű gémféle milyen messzehangzó, nagytestű emlősállatra emlékeztető hangot adhasson ki. Légzsákjai jólfejlett rezonátorokként működnek, amikor a „felségterületén” őrködő hím jelenlétét jelzi. Színezete szinte megkülönböztethetelen az avas nádtól, ezért alig-alig kerül szem elé, inkább csak olyankor, amikor az egyik nádas-szigettől egy másikhoz repül át. A rejtőzködés „nagymestere” azonban mégse ő, hanem a törpe- vagy pocgém, amely a nádszálak között kinyújtózva-felmeredve megmozgatta a nép névadó fantáziáját. Főleg a nagy halastavak nádasaiban hatalmas telepekben költ az ibiszfélék rokonságába tartozó kanalasgém (Platalea leucorodia). A mocsarak gyakori fészkelője a szárcsa (Fulica atra), a vízityúk (Gallinula chloropus), a guvat (Rallus aquaticus), a kis vízicsibe (Porzana parva), több vadréce és nádi énekesmadár. Utóbbiak közül talán a legszebb, legérdekesebb a barkós cinege (Panurus biarmicus), amely Móra Ferenc jóvoltából a torokgyíkot legyőző „cinege-királyként” vonult be irodalmunkba (Kincskereső kis ködmön). A nép az egyszerű tollazatú nádi sármányt (Emberiza schoeniclus) „csak” nádiverébnek hívja, jól ismeri viszont a hangosan cserregő nádirigót (Acrocephalus arundinaceus) és a hangjuk alapján jól megkülönböztethető énekes- és cserregő nádiposzátát (Acrocephalus palustris, A. scirpaceus). A nádirigót természetesen jól „ismeri” a kakukk (Cuculus canorus) is, hiszen Alföldünkön a kakukk legtöbbször a nádirigót szemeli ki leendő fiókái nevelőanyjaként). A fentiek gyakori, elterjedt fajok. Velük együtt azonban számos, Európa-szerte kipusztulástól fenyegetett faj lakja a zsombékos mocsárréteket. Ez az otthona a réti fülesbagolynak (Asio flammeus), a pettyes és a törpe vízicsibének (Porzana porzana, P. pusilla) és a sárszalonkának (Gallinago gallinago). Természetvédelmi szempontból a legfontosabb a csíkosfejű nádiposzáta (Acrocephalus paldicola). Nagy elterjedésű, európai-nyugat-szibériai faj, azonban állománya egész Európában csökkenő. Hortobágyi állománya viszont az utóbbi években szinte egyedülálló módon megerősödött, és jelenleg az európai állomány zömét alkotja. Ritkán kerül szem elé, mert leginkább a nagy kiterjedésű, magasfüvű hernyópázsitos réteket lakja. Hasonló élőhelyeken költ a sitke, a nádi tücsökmadár és a foltos nádiposzáta is.

16

A hortobágyi vizek, mocsarak nemcsak nemzetközi rangú madár-fészkelőhelyek, de döntő fontosságúak a madarak vonulása, átvonulás közbeni megpihenése és telelése számára is. Aki már látott vadlúd-húzást a Hortobágyon, vagy megfigyelhette a több ezres csapatban vonuló darvakat, annak ez a látvány örökre az emlékezetében marad. A tömeges fajok, mint a nagylilik és a vetési lúd mellett ritkábbak is rendszeresen felbukkannak, ilyen mindenekelőtt a kislilik, a hangjáról „gege”-lúdnak is hívott rövidcsőrű lúd (Anser brachyrhynchos) és a vörösnyakú lúd (Branta ruficollis). Ezek a madarak hatalmas tömegekben költenek az északi tundrákon. Ősszel és tavasszal az időszakos vizeket, kiöntéseket a vonuló parti madarak leírhatatlan tömegei lepik el. Tavasszal a változékony színezetű pajzsos cankók (Philomachos pugnax) hímjei már készülnek a nászra. A nyakukat, begyüket borító tollpajzs szinte minden nászruhás hímnél más és más színű. Felajzott kis kakasként esnek egymásnak, ám ebben a viadalban több az erőfitogtatás, mint a tényleges küzdelem. Aztán ahogy az idő melegszik, a cankók zöme továbbáll, de mindig maradnak átnyaraló és költő párok is. Sokféle téli vendég is megfordul a hortobágyi tavaknál: búvárok, rablósirályok, a nagytermetű tengeri sirályok némelyike és a főleg hallal táplálkozó, de a dögre is rájáró réti sas. A sasok rendszerint a halastavak környékén táplálkoznak, ahol mindig akad elhullott hal, éjszakai nyugovóra pedig a kisebb-nagyobb „szárnyék” erdőkbe vonulnak.

A hortobágyi mocsarak emlékezetes sajátsága a békakoncert. Igaz, nem sok békafaj él a Hortobágyon, de ami megél, óriási tömegekben tenyészik. A nyílt vizű tavak tele vannak a szakember számára is nehéz feladatot adó „zöld” békákkal. Közülük leggyakoribb a tavi béka (Rana ridibunda), de bőven van kisebb rokona (R. lessonae), és állandósult hibridjük, a kecskebéka (R. esculenta) is. Tavasszal a mocsári béka (Rana arvalis) tömegei keresik fel a nyílt vizű mocsarakat, mint szaporodóhelyeket. A hímek ilyenkor kékes csillogású „nászruhát” öltenek. A mocsarak az ívóhelyei a jobb minőségű gyepekben előforduló barna ásóbékának (Pelobates fuscus) is. Megfigyelték, hogy ezek a békák a kékvércse (Falco vespertinus) fontos táplálékát képezik. Talán a legnagyobb tömeget mégis a jellegzetes hangú unkák adják. A Hortobágyon, mint az alföldi mocsarakban másutt is, a Duna vízrendszerének síksági részére jellemző vöröshasú unka (Bombina bombina) honos. A sárgahasú unka (Bombina variegata) innen hiányzik, de az Alföld északkeleti részén előfordulnak hibridjeik, mivel ez a két faj szaporodás tekintetében még nem teljesen különült el egymástól.

A nagy mocsarak vízivilágában élő gazdag, változatos rovaregyüttes tagjai a gyökerező- és úszóhínár-fajokon élő levélbogarak. Lárváik a nád és a sások gyöktörzsében élnek, s a víz alatt a gyöktörzsekben levő légtartó üregekből jutnak oxigénhez. Más fajok a tündérrózsa-hinár fajaihoz kötöttek, pl. a hinarasokban gyakori vastagcombú sásbogár (Donacia crassipes). A víz felszínén úszó-lebegő vízi növények levelein számos levélbogár tartózkodik; ezek egyúttal szitakötők kedvelt pihenő- és párzóhelyei is. A nagy hortobágyi mocsarak szitakötő-faunájának számos nagy termetű faja van, ilyen pl. az egyik legnagyobb hazai faj, az óriás szitakötő (Anax imperator), a már említett nádi acsa és zöld acsa, a gyakori acsa (Aeshna affinis) és a lapos szitakötő (Libellula depressa). Különösen nyár végén-ősz elején gyakoriak a tócsa-szitakötők (Sympetrum spp.) fajai. Az úszóhínár kedvező búvóhely a ragadozó életmódú rovarlárvák (pl. szitakötők) és a ragadozó vízi poloskák (pl. vízi skorpió – Nepa cinerea, botpoloska – Ranatra linearis, hanyattúszó poloskák – Notonecta spp.) számára. A jól úszó vízi rovarok közül is sok faj főként a hinarasokban tartózkodik, mivel táplálékot és búvóhelyet egyaránt talál. Ilyenek az algafogyasztó búvárpoloskák (Sigara, Corixa spp.). Szintén algafogyasztók a hinarasokban tömeges víztaposóbogarak (Haliplidae.). A csíkbogaraknak mind a lárvái, mind a kifejlett alakjai ragadozók, leggyakoribb a nagy búvárbogár (Cybister laterimarginalis), a kisebb fajok közül a barázdás csíkbogár (Acilius sulcatus), a pettyes csíkbogár (Rhantus punctatus) és a közönséges paránycsíkbogár (Bidessus geminus). Szintén gyakoriak a csíborfélék nagy testű fajai, pl. az óriáscsíbor (Hydrous piceus) és a nagy csíbor (H. aterrimus). Elterjedt hiedelem, hogy az alföldi vizekben fürdőzők kellemetlen szúrásokat a „csíboroktól” kaphatnak. Valóban vannak is a csíborok lábain hegyes sarkantyúk, de ezekkel csak azt tudják megszúrni, aki óvatlanul fogja meg őket. Tényleg kellemetlenül szúr viszont a hátonúszó poloska, amelyet a nép sokfelé „víziméh”-nek is nevez.

A nádas-gyékényes az állatközösségek szempontjából összetett élőhelytípus. Mint jelentős növénytömegnek, fajgazdag, a növény belsejében fejlődő, ún. endofág együttese van. Ennek jellegzetes tagjai a nádban és a nagy harmatkásában, egyes vízparti növényekben (nyílfű, hídőr) fejlődő levélbogarak (Donacia spp.) lárvái, továbbá egyes lepkehernyók. Síksági nádasokban tömeges

17

a farontólepkékhez tartozó nádfúrólepke (Phragmatoecia castaneae), a bagolylepkék közül jellemzőek a „nádibaglyok” (Phragmatiphila, Archanara spp.). A magassásosok mozaikos zsombék-semlyék szerkezetükkel szorosan kapcsolódnak a nádasok és a gyökerező-hinarasok életközösségeihez. A nagy sások erős gyöktörzsében fejlődő rovarok közül jellemzőek a sásbogarak lárvái. Több levélbogár-faj él a menta-fajokon, pl. a zöld és a kék mentabogár (Chrysomela menthastri, Ch. violacea). A nedves rétek jellemző ormányosbogarai gyakran a vaskos szárú kétszíkű növényekben (pl. mocsári aszatban) fejlődnek. Mocsári ernyősvirágzatú növényekben (pl. bürök, mételykóró) fejlődnek a dudvafúró ormányosok, az orvosi nadálytőben pedig a nagy nadálytőormányos. Magassásosokban gyakoriak a kúpfejű-szöcskék, a hagymazöld sáska és a tundra-sáska. Mivel a füveken és sásokon fejlődő lepkehernyók is több-tápnövényűek, a közösség kialakulásának fontos tényezői elsősorban a nedvesség és a vízborítottság. A mocsárrétek rovar-együtteseinek fontos védett faja a széles levelű vizi sóskaféléken fejlődő védett nagy tűzlepke. A lepke leggyakrabban a virágkákán táplálkozik. (V. Sipos Julianna - Varga Zoltán)

A Hortobágyon a ma napig sok mocsár őrződött meg. Legtöbbjükön máig is jól nyomon követhető

az ősfolyók észak-déli lefutású medre, míg a puszta délnyugati szélén található legnagyobb mocsár, a 30 négyzetkilométeres Kunkápolnás csillag alakú mederhálózata ismételten aktivizálódó tektonikai fióksüllyedékre enged következtetni. A legteljesebb mocsári zonáció itt alakult ki, és ez a legállandóbb vízű mocsár is - részben a 30 éve gyakorlatilag folyamatos vízutánpótlás eredményeképpen. Legbelseje, mely a nagy árasztásokig évről-évre csökkenő kiterjedésű volt, már édes vízű, kolokános, tündérrózsa hínaras. A Hortobágy többi, kisebb mocsarában, kivéve az ugyancsak nagy füredi Fekete-rétet, a legmélyebb részek is szikes jellegűek. Füredkócs térségének nagy mocsaraiban (Meggyes-lapos, Hagymás stb.), a nyárijárási Fecske-rétben, Angyalháza mocsaraiban és másutt is, legbelül gyakran a szikes tómedrekre jellemző kopár állapotok uralkodnak kevés zsiókával (Bolboschoenus maritimus) és karcsú bajuszfűvel (Heleochloa alopecuroides) - különösen, ha a mocsár már kiszárad. Sok hortobágyi mocsárból hiányzik a nádas, vagy azt gyékényes helyettesíti, másutt ez kiterjedt öv. Szinte mindenütt megtalálható az óriás harmatkásás (Glyceria maxima), a tavi káka (Schoenoplectus lacustris) kiterjedt állományaival mozaikolva. Repülőről jól látszik, hogy valóban mennyire mozaikosak a mocsári és réti társulások egy ilyen mocsárban. A zsiókás pl. megjelenhet az előbbit körülvevő zónaként, de legbelül, a nyílt vizek körül, vagy akár foltokban is. A mocsarak körül a szolonyec sziki rétek zónája húzódik a legelők felé. A nagyobb szintkülönbségű pusztákon ez a sáv keskenyebb, ahol laposabb, egyenletesebb a térszín, ott kilométeres is lehet. Az utóbbi években a Hortobágy és a Hajdúhát találkozásánál, azaz a Keleti-f�csatorna tájékán, több

úszólápmaradvány került el�. Egyesek máig aktív úszólápok, pl. egy Kösely-szakasz Hajdúszoboszló mellett sok t�zegpáfránnyal (Thelypteris palustris), mások “leragadtak”, de máig t�zeges talajú, jó vízellátású nádasok (Balmazújváros mellett), t�zegpáfránnyal (Thelypteris palustris), villás sással (Carex pseudocyperus), Marchantia polimorpha subsp. aquatica májmohával stb. A Virágoskúti-halastavon, környékén és a Keleti-f�csatornán ez alatt is másodlagos úszólápképz�dés figyelhet� meg (villás sás – Carex pseudocyperus, nyúlánk sás - Carex elongata stb.). Az úszólápok alapszövetét általában a keskenylevel� gyékény (Typha angustifolia) alkotja.

Mesterséges "mocsaraink" is vannak: az eltűnőben lévő rizsföldek és a halastavak. Bár élőviláguk dinamikáját erős kontrol alatt tartja a gazdálkodás, menedéket nyújtanak néhány fajnak a kiszárított tájban, pl. látonyafajok (Elatine spp.), mételykóró (Oenanthe aquatica), zsióka (Bolboschoenus maritimus), virágkáka (Butomus umbellatus), hernyópázsit (Beckmannia eruciformis) (Ubrizsy 1948, 1961).

Mivel az Alföld természeti képében szorosan kapcsolódnak egymáshoz a folyóvíz-járta területek, a

nagy mocsarak, az ingadozó vízháztartású szikesek és a magasabb fekvésű löszös hátak szigetei, szoros összefüggés állapítható meg a szikesedő területek, illetve az árterek és a löszhátak erdőtípusai között is. Ahol az egykori ártér a folyót kísérő övzátonyokkal és a régi, gyakran holtágakká lefűződött folyókanyarok öbleiben megmaradt löszhát-maradványokkal érintkezik, máig fennmaradtak, de általában csak töredékes, csekély kiterjedésű foltokban a szikespusztai tölgyesek. Talajuk többnyire kötött, löszös, de a mélyben szikes, és ahol az egyébként magas talajvízszintjük ingadozó vízállása mellett erősebben hat a párolgás, ott a felszínen is megmutatkozik a szikes jelleg. Ismertségüket olyan

18

filmeknek köszönhetik, mint a „Kékvércsék erdejében”, és az olyan ökológiai kutatási programoknak, mint amilyen az IBP, a Nemzetközi Biológiai Program keretében, a méltán európai hírű, a botanikai szakirodalomban sűrűn emlegetett Margitai-erdőben folyt. Más erdők viszont mint a korábbi pártállami „elit” vadászterületei váltak híressé (Bélmegyer-Fáspuszta).

Ezek az erdők a Hortobágy és általában a Tiszántúl talán legszebb gyöngyszemei (Máthé 1933, 1936, 1939, Zólyomi-Tallós 1967, Molnár 1989, Molnár 2003). Az erdő tisztásain minden esetben kocsordos-őszirózsás magaskóróst, azaz sziki erdőssztyepprétet találunk, melyeken jellemző a sziki-, réti- és sztyeppfajok keveredése. Jellemző fajok a sziki kocsord (Peucedanum officinale), a réti őszirózsa (Aster punctatus), az aranyfürt (Aster linosyris), a fátyolos nőszirom (Iris spuria), a karcsú kerep (Lotus angustissimus), a sziki lórom (Rumex pseudonatronatus) és a bárányüröm (Artemisia pontica). Az erdőbelsőben az üde és a száraz elemek keverednek (a rokon lösztölgyesben a száraz, míg a szintén rokon ligeterdőben az üde fajok uralkodnak). A mai állományokban az általános lomberdei fajok a leggyakoribbak, mint például az erdei szálkaperje (Brachypodium sylvaticum), a széleslevelű salamonpecsét (Polygonatum latifolium) és a zöldes sás (Carex divulsa), de szálanként specialistább fajok is előfordulhatnak, mint pl. üde lomberdei fajok: erdei rozsnok (Bromus benekeni), pettyegetett tüdőfű (Pulmonaria officinalis), ligeti csillagvirág (Scilla vindobonensis), odvas keltike (Corydalis cava) és száraz tölgyes fajok: bársonyos tüdőfű (Pulmonaria mollis), magyar zergevirág (Doronicum hungaricum), Ohaton, Margitán és Békésben az erdei gyöngyköles (Buglossoides purpureo-coeruleum) és a magas gyöngyperje (Melica altissima). Az igazi, “típusos” sziki tölgyes csak az erdőfoltok szegélyzónájára, illetve a kis facsoportokra korlátozódik, azaz a legkarakteresebb része a mozaiknak a kocsordos-őszirózsás tisztás és az erdőszegély.

Jelenlegi elképzeléseink szerint a sziki tölgyeseknek három típusa van (Molnár 2003): jelentős részük ártéri keményfás ligeterdők kiszáradásával, a rétek elsztyeppesedésével és az erdők felnyílásával keletkezett, azaz másodlagos erdőssztyeppeknek kell tekintsük. Más részük viszont már több ezer éve kialakulhatott, pl. a folyómedrek természetes átrendeződése következtében. Ekkor a lecsapolásokhoz részben hasonló kiszáradási folyamat játszódhatott le, szolonyeces réti erdőtalajokon ligetes, letörpülő tölgyesek alakultak ki. Ezen erdők esetében a folyószabályozás már "csak" a második kiszáradási lépcsőt jelentette. E foltok ezért részben ősi erdőssztyeppnek tekinthetők.

Teljesen ősi sziki tölgyesek ott lehettek, ahol már több ezer éve is szikes tájrészletek voltak. Azokon a foltokon, ahol a szikes talajréteg 80-100 centiméternél mélyebben volt, ott lehettek a felnyílt és alacsony tölgyesek, ahol viszont a felső 1 méter is szikes volt, ott fás vegetáció nem alakulhatott ki, csupán szikes gyepek (pl. padkás szikesek). Ezek az erdők azonban - ha voltak egyáltalán - elpusztultak az első botanikai feljegyzések előtti időkben.

Állatviláguk, különösen ha hozzászámítjuk, mennyire csekély kiterjedésűek, szigetszerű előfordulásúak, meglehetősen fajgazdag. Ebben a változatosságban természetesen nagy szerepe van annak a körülménynek, hogy a szikespusztai tölgyes egészen más értelemben „erdő”, mint ahogy ezt Közép-Európa erdős tájaival kapcsolatban megszoktuk. Valójában egymásba ékelődő közösségek mozaikja, ami a különböző eredetű és eltérő ökológiai igényű fajok együttes előfordulását teszi lehetővé. Talajszintjük közösségét a szélsőséges vízháztartás és az erős nyári szárazság alaposan megszelektálja. Kevés a csiga és a csigákkal táplálkozó nagy futóbogár; inkább csak az országosan elterjedt fajok élhetnek meg. A pókfauna jellegzetessége a magyar fojtópók (Dysdera hungarica). Gazdagabbak a növényzeti szintek rovaregyüttesei. Azokban az erdőrészekben, ahol már évek óta nincs erdészeti beavatkozás, mint pl. a margitai Bioszféra Rezervátum magterületen, a kidőlt fák helyben korhadnak el. Bennük egész sor olyan ízeltlábú faj fejlődik, amely az erdészetileg kezelt faállományokban nem leli meg életfeltételeit, így Európa-szerte egyre ritkább. A kiritkuló, idős állományok száradó tölgyeiben több védett cincérfaj fordul elő, így a nagy hőscincér és a hőscincérjáratok ritka „albérlője”, a sápadt éjcincér (Trichoferus pallidus). (V. Sipos Julianna – Varga Z.)

A nagy hőscincér (Cerambyx cerdo) legnagyobb termetű bogaraink egyike. Testhossza eléri a 6, 6,5 cm-t. A hímek karcsúbbak és lényegesen hosszabb csápúak, a nőstények valamivel zömökebbek, csápjuk rövidebb. Általában öt évig fejlődik olyan tölgyekben, amelyek már száradásnak indultak, pl. csúcsszáradtak, de még nem száradtak ki teljesen. A barnássárga színű, jó ujjnyira megnövő lárva a

19

tölgy fatestében mélyre hatoló járatokat készít, ezekben táplálkozik. Mivel a fatest eléggé energiaszegény táplálék, kifejlődése lassú. A negyedik évben bábozódik és ugyanennek az évnek az őszére már ki is fejlődik a bogár. Ez nem hagyja el rögtön a fát, mivel kitinpáncélja még nem teljesen szilárd. Ezért a frissen kikelt bogarak az első telet még a fatest belsejében, annak védelmében töltik, és csak a tartósabb tavasz végi-nyár eleji felmelegedés csalogatja elő onnan őket. A hőscincérek május végétől június végéig rajzanak, főleg alkonyatkor, kora este. Ilyenkor zajlik a párosodás is a fák törzsén. A nappali órákra a bogarak visszahúzódnak járataikba, esetleg fák kicsorgó nedvén táplálkoznak. Noha a bogárnak erős rágói vannak, mégis csak folyékony táplálékot vesz magához. Ha megfogjuk, természetesen védekezik és jellegzetes cincogó hangot ad, amelyet előtorának a középtor elülső szegélyének érdes felszínéhez dörzsölésével állít elő. Mivel a nagy hőscincér kifejlődéséhez idősebb, már száradásnak indult, vastag törzsű tölgyfák kellenek, ilyenek pedig a tölgyesek viszonylag korai, 80-100 év közötti véghasználata miatt egyre kevesebb erdőben vannak, ezért egyre ritkább. Leginkább már csak védelem alatt álló öreg erdőkben, mint pl. Ohat, Bélmegyer, védett arborétumokban és ősparkokban fordul elő. Ahol viszont a tölgyek már kiszáradnak, elpusztulnak, onnan a hőscincér is eltűnik. A száradó tölgyekben járataiba előbb a sápadt éjcincér költözik be, majd a bogarakat a hangyák (pl. Liometopum microcephalum) szorítják ki. Később a járatokban gombák telepednek meg, és elkezdődik a fatest korhadása. A nagy hőscincérnél jóval gyakoribb, szinte minden számottevő lomberdőben előfordul „kisöccse”, a kis hőscincér (Cerambyx scopolii), amely mintegy 2,5 cm testhosszúságú, és a legkülönbözőbb lombosfákban kifejlődik, jóval rövidebb idő (1-2 év) alatt.Idősebb fák száradó oldalágaiban fejlődik az élénkvörös, fekete foltos szárnyfedőjű vércincér (Purpuricenus kaehleri), a ködfoltos és a szemfoltos cincér (Mesosa nebulosa, M. curculionides). Többféle lombosfában, így nyárfában, szilben is él a közel hőscincér méretű, barnás színű, lapított testű diófacincér (Megopis scabricornis). Gyakori a hátsó lábát szárnyfedőihez dörzsölve hangot adó, fűrészes csápú hegedülő csercincér (Prionus coriarius), stb. Az idős tölgyek kicsorgó nedvén sokféle bogár táplálkozik. Cincérek, szarvasbogárfélék, virágbogarak, utóbbiak közül legfeltűnőbb a termetes, tölgykorhadékban fejlődő, aranyoszöld színű pompás virágbogár (Potosia aeruginosa). Számos faj a száradófélben lévő idős tölgyek kérge alatt fejlődik, pl. a kéregszú fajok és a nagy bíborbogár (Pyrochroa coccinea). Szikespusztai tölgyeseink ritkásan áll