Az ima, a meditáció

és a Miatyánk magyarázata

Nérei Ödöntől

A Keleti Csillag-Rend kiadványa

4. füzet

1917.

2

A „Keleti Csillag-Rend” kiadványa alapján készített

reprint változat

2004. Számítógépes szövegbevitel: Fáy Gábor

3

Ima vagy meditáció

E két szó használata és értelmezése az okkultizmussal foglalko-

zók között némi fogalomzavarra vezet, s ezért célszerűnek látszik,

hogy foglalkozzunk azzal, hogy mint és hogyan kellene magyarázni

azt a ténykedést, melyet e szavakkal illetni lehet.

Az ima szó az, mely a magyarban semmi kétséget nem hagy

hátra, amikor azt jelezzük ezzel, hogy a magát függőségben elismerő

emberi lény egy nálánál hatalmasabb Lényhez kíván felemelkedni,

avagy e Lénytől valamit elérni óhajt. A magyar szó értelmezésében

tehát az imában oly közvetítő eszközt kell elismerni vagy feltételezni,

mely az egyént arra képesíti, hogy akár közvetlenül, akár közvetve

magasabb erőhöz jusson, avagy arra képesíti őt, hogy segítséget kap-

jon, hogy kéréseinek teljesítését elérje.

Az ima tehát a közönséges fogalomban erősít, akár úgy, hogy

mibennünk fejlődik ki az erő, akár úgy, hogy erősebb, hatalmasabb

Erőkkel jövünk az ima segítségével összeköttetésbe.

És tényleg azt látjuk, hogy minden vallásban az imának ez a

rendeltetése, mert a vallások az emberiséget arra tanítják, hogy az imá-

val az őt teremtő és fenntartó Istenséghez kell fordulnia, mely minde-

neket teremtett.

Ha az imának ily értelembeli hatását tekintjük és kutatjuk, ak-

kor azt állapíthatjuk meg, hogy az, aki magát „gyengének”, vigasztal-

4 hatatlannak, reménytelennek, sze- rencsétlennek, stb. tartja, de erős

vallási érzülete van és ebben az érzületben olykép tud imádkozni, hogy

abban mintegy felolvad, elmerül -, az erősítést, vigaszt, reményt és

megnyugvást talál. Így olvassuk ezt sok hiteles leírásban és így kell

ennek lennie, mert különben az idők folyamán az imának a szokása

kijött volna a divatból, mert csak az tartja magát, aminek létjogosultsá-

ga van. Az ima hatásosságára az is vall, hogy kivétel nélkül minden

oly vallásban megtalálható, mely egy magasabb Lényt elismer, tanít.

Az a körülmény, hogy az ima formájának, szófűzésének, tartalmának,

stb. külsőségeinek más és más alakja van – aszerint, amint azon vallás,

amely azt előírja, az idők folyamán kialakult – nem változtat semmit a

belső értékén, mert az okkultizmus tudja és vallja, hogy nem a szavak

betűjében rejlik az erő, hanem azon gondolatban, amely a betűkből álló

szavakat formálja. Eltekintve attól, hogy szorosan véve az imát nem is

kell hangos szavakban elmondani, mint azt a vallások egyike-másika

tanítja, amint azt okkult szempontból el is kell fogadni.

Vannak az imának is elfajzásai, mint azt bizonyos vad népeknél

találjuk, vagy amint azt fejletlen népeknél látjuk, amikor az imádkozás

könnyebb elvégzésére még gépeket is konstruálnak, mely gépek sem-

mivel sem hathatósak annál, ha az imákat szánkkal gépiesen ledarál-

juk, anélkül hogy az elmondott szavak értelmével tisztában lennénk,

vagy azok értelmére gondolnánk. Az igazi vallási fogalomban elmon-

dott imának tehát teljesen átérzettnek kell lennie, s ilyenkor az emberi

lény mintegy az imában f e l o l v a d, az imával e g g y é lesz.

Az okkultizmus ismeri azon hatást, amikor az erős gondolat az

ember egész fizikumát átjárva abban kifejezést is nyer, mert a gondola-

tok élőlényekké válván az emberi lény ténykedésének felelnek meg.

Ily gondolatformák aztán jó vagy rossz, mondjuk inkább így: t ö r v é -

n y e s e n, lényüknek megfelelő hatásukat azzal éreztetik, aki nekik

életet adott. Az okkultizmus tanításai szerint az ily „gondolat-lények”

kiáradván az ember lényéből, ha elég erősek, eljutnak kitűzött céljuk-

hoz és onnan ismét visszatérnek azon forráshoz, ahonnan kiindultak.

Azt el kell mondani, hogy az ima is lehet „jó” vagy „rossz” ér-

telemben elmondott vagy elgondolt! Így tehát ennek megfelelően fog

hatni és működni. Hogy aztán nem minden elmondott vagy elgondolt

imának van meg a kívánt hatása, az nem attól függ, hogy van-e egyál-

5 talában hatásos ima, hanem sok oly mellékkörülménytől, melynek

tárgyalása ezúttal elmaradhat. Csak annyit kell megjegyezni, hogy a

hatástalan imának az oka abban is rejlik, hogy törvénytelen volt és az

illetőnek nem is volt meg a kellő lelki ereje, hogy kifelé hatni tudjon.

Azonban, és ezt ki kell emelni, miután már egy gondolat-lénynek életet

adott, ez élni is kíván s ezért visszaható erejével azon forráshoz tér

vissza, amelyből kikerült.

Így aztán egy rossz gondolat vagy ima nem árthat annak, aki el-

len intézve volt, de árt annak, aki kigondolta, elimádkozta, mert vissza-

térve hozzá, új hasonló gondolatok, vagyis imák szülő okává válnak. A

jó gondolat, vagyis ima ugyan szintén nem fog megfogamzani, ha al-

kotójának nem volt elég ereje, meggyőződése, de visszatérve a kiindu-

lási ponthoz, ott ismét olyan gondolatoknak, imáknak okozója lesz és

így folytatólagosan jót és üdvöset teremt.

Ehhez még csak azt kell hozzáfűzni, hogy „imádkozni” vagy

gondolkodni lehet anélkül is, hogy a szavakat hangosan elmondjuk és

egyáltalán anélkül, hogy sok szót mondjunk, így tehát lehet „egy” szó-

val és „szó nélkül” is imádkozni! És – talán – az az igazi ima, ha az

emberi lény ily módon tud felolvadni egy gondolatban, mely őt min-

dentől, ami rá nézve káros, el tudja távolítani oda, ahol boldogságát és

tökéletességét megtalálhatja. Ha így tudunk imádkozni, gondolkodni,

akkor az okkultizmus szerint is eggyé tudunk lenni belső lényünkkel,

melyet az okkultizmus az Istennel közösnek ismer, mert az okkultiz-

mus is elismeri azt, amit Pál apostol mond (1. Korint.III.16):

„….Avagy nem tudjátok-e, hogy ti az Istennek temploma vagytok, és

az Isten Lelke lakozik ti bennetek?” Eszerint tehát ha imánkban belső,

igazi Lényünkhöz fordulunk és mintegy elmélyedünk magunkba, elfe-

ledve földiségünket, akkor lesz a leghatásosabb az imánk, a gondola-

tunk.

A kereszténység tanításai alapján álló vallások is így értelmezik

az igazi imát.

Lássuk mármost, mit kell értenünk a „meditáció” szó alatt

ugyancsak okkult értelmezésben.

A „meditáció” szó nyilván az angolból vagy franciából került

az okkultizmus szótárába és szószerinti fordításban: s z e m l é l ő –

d é s, e l m é l k e d é s, g o n d o l k o d á s szavakkal adható vissza.

6 Nyilvánvaló, hogy az ok- kultizmus azon igyekezetében,

hogy „tudományosan” kutassa a lét problémáit, igyekezett kerülni

minden olyasmit, ami őt – az okkultizmust – pietisztikus irányzat szí-

neiben tüntetné fel, és azon látszatot kelthetné, mintha egy új vallást

akarna létesíteni, amikor a túlvilági életet is kutatja.

De mert az okkultizmus kutatásaiban megtalálta azon „igazi”

belső embert, akit a vallások is többé-kevésbé tanítanak, csak termé-

szetesnek kell tartanunk, ha ezen belső emberi lény felismerésében

megállapította, hogy ehhez kell fordulnunk, ha az élet rejtélyeinek

felismerésére vágyunk. Ezt pedig csakis e l m é l k e d é s, s z e m l é -

l ő d é s, g o n d o l k o d á s útján érhetjük el! Mi sem természetesebb

tehát, hogy az okkultizmus erre fektetvén a fősúlyt, egy olyan szót ke-

resett, mely egyesítvén magában mind a három fogalmat, kifejezze azt,

amit az okkultizmussal komolyan foglalkozónak el kell érnie, ha teljes

eredmény a célja.

A „meditáció” tehát ezen értelmezés szerint nem egyéb, mint

keresése azon összeköttetésnek, mely a külső embert tulajdon belsejé-

vel, igazi Lényével közvetlen összeköttetésbe hozza, hogy ezáltal tisz-

tánlátóvá, a mindenséget megismerővé válhassék.

Azon oktatások közt, melyek az okkultizmus szerint, különösen

a teozófiai tanokban a meditációra vezetnek, az egyik legelső és leg-

fontosabb azon igyekezet, hogy képessé legyünk akképp elzárni ma-

gunkat, hogy külső benyomások ne zaklassák gondolatvilágunkat, és

teljesen elveszítsük külső környezetünket nemcsak lelki, hanem testi

szemeink elől is. De ne veszítsük el azon hatalmat, hogy ezen elzárkó-

zásból bármely pillanatban, minden megrázkódtatás nélkül ismét vis--

szatérhessünk normális állapotunkba.

A meditáció állapota tehát azon képesség, mellyel tudatos bete-

kintést nyerünk nemcsak az asztrális síkra, hanem még ezen túlra is.

Ekkor tudunk oly felismerésekre jutni, melyek közelebb visznek létünk

céljához. Ily állapotban ismerjük fel azon lelki és szellemi szükséglete-

inket, melyeket el kell érnünk, hogy fejlődésünket elősegítsük. A „fel-

ismerés”-ben benne van aztán a képesség is azon eszközök megterem-

téséhez, melyek a célhoz vezetnek Ezért mondja az okkultizmus, hogy

a meditáció erősebb segítőeszköz az imánál, mert t u d a t o s s á ké-

pezi az ember belső lényét és így igazolja azon közismert mondást,

7 hogy „segíts magadon és Isten is megsegít”. Mert ha magamban

felismerem, hogy Istentől származtam, már megszereztem a leghatal-

masabb segítőtársat, magát az Istent. És azon tudat, hogy „isteni” va-

gyok, ha igazi értelmezésben jut benső tudatomba, kizárja, hogy alan-

tas gondolatok vegyenek erőt rajtam. De – persze – számításba véve az

emberi gyengeségeket, nincs kizárva, hogy ezen megszerzett gondolat

nagyzóvá tegye az emberi lényt, és a hibás értelemben gyakorolt medi-

táció ép oly veszély rejt magában, mint a rossz irányú ima. A meditá-

ció alkalmával is érintkezésbe jutunk az asztrális síkon azon lények

gondolataival, akiknek gondolkodása a miénkkel rokon, egyforma és

azok megerősítvén a mi gondolatainkat, jó vagy rossz irányba vezetik

őket. Ha visszatérünk meditácionális elmélyültségünkből, könnyen azt

hisszük, hogy magasabb befolyásoknak engedünk, amikor saját kíván-

ságainkat, testi vágyainkat és szenvedélyeinket követjük, mint olyano-

kat melyekre felsőbb helyről kaptunk biztatást. Holott nem történt

egyéb, mint az, hogy sajátosságunk vonzására feleltek azok a lények,

akik velünk egyformán gondolkodnak, s a hasonlóság törvényénél fog-

va az ő társaságukban töltöttük el elmélkedésünket és saját gondolata-

inkban nyertünk megerősítést. Ez természetesen a jó irányban is meg-

történik, amikor aztán előnyünkre vezet.

Az elmondottak szerint tehát „ima” és „meditáció” nem egyéb,

mint két különböző formája azon igyekezetnek, mellyel az emberi lény

összeköttetést keres egy magasabb Lénnyel. Hogy milyen célból az az

egyéntől függ.

Aki imádkozik, az legtöbbször (nem mindig) egy tőle függet-

len, külsőleg elképzelt magasabb Lényhez fordul.

Aki meditál, feltételezi, hogy egy nagy mindenségnek parányi,

része, és keresi az összeköttetést azon forrással, melyből származik.

Mind a két esetben történhetik ez ö n z ő vagy ö n z e t l e n

célból, és eszerint az ima vagy a meditáció hasznos vagy káros lehet.

Így tehát mind a két fogalom alatt egy és ugyanazon tényke-

dést, igyekezetet, kísérletet értjük, mely az embert bizonyos tekintet-

ben segítheti, erősítheti, fejlődésre képesítheti, vagy éppen az ellenke-

zőjét okozhatja. Az emberi lény ebbéli ténykedése attól függ, hogy

milyen értelemben, milyen szándékkal és törekvéssel viszi ezt keresz-

8 tül. Az aztán, hogy a saját tanul- mányai alapján vagy pedig mások

tanításai, és útmutatásai szerint jár el, teljesen mellékes.

Hasonlítani lehet még az imát azon lépcsőhöz vagy létrához,

melyen az emberi lény felfelé törekszik az Istenhez.

A meditációt pedig azon célból végzett gyakorlatnak lehetne

nevezni, hogy megszokottsággá váljék az a gondolat, melytől fejlődé-

sünket várjuk.

Az ima belsőnket egy külsőleg elképzelt vagy kialakított hata-

lomhoz vezeti.

A meditáció gondolatunkat, külsőségünktől, mely csak ideigle-

nes, belsőnkhöz kívánja elvezetni, mely örök.

Mind a két módszer eredményes lehet, aszerint amint azt hasz-

nálni és űzni tudjuk. De mind a kettő kárunkra van, ha nem helyesen

alkalmazzuk.

Minden tehát értelmünktől és azon akaratunktól függ, hogy a

helyes utat keressük.

Miután pedig minden emberi lénynek megvan a külön fejlődési

útja, mindegyiknek keresni kell a részére megfelelőbbet, mert csak

ezen bír haladni.

9

Az Úr-Imájának okkult

értelmezése

Jelige: Máté VI. rész, 5. – 13. vers: „És ami-

kor imádkozol, ne légy olyan, mint a képmutatók, akik

a gyülekezetekben és az utcák szegletein fennállva

szeretnek imádkozni, hogy lássák őket az emberek.

Bizony mondom néktek: elvették jutalmukat. Te pedig

amikor imádkozol, menj be a te belső szobádba és aj-

tódat bezárva, imádkozzál a te Atyádhoz, aki titkon

van, és a te Atyád, aki titkon néz, megfizet neked nyil-

ván. És amikor imádkoztok, ne legyetek sokbeszédűek

mint a pogányok, akik azt gondolják, hogy az ő sok

beszédükért hallgattatnak meg. Ne legyetek hát ezek-

hez hasonlók, mert jól tudja a ti atyátok, mire van

szükségetek, mielőtt kérnétek tőle. – Ti azért így

imádkozzatok: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben,

szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod,

legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a

földön is. A mi mindennapi kenyerünket add meg ne-

künk ma. És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen

10 mi is megbocsá- tunk azoknak, akik ellenünk vét-

keztek, és ne vígy minket a kísértetbe, de szabadíts

meg minket a gonosztól. Mert tiéd az ország, a hata-

lom és a dicsőség mindörökké. Amen!

Hány millió ember mondja el naponként a Miatyánkot, nem

gondolva semmit azon szavak belső értelmére, melyeket gépiesen

mormol! Hányan végzik imájukat úgy, mint egy olyan feladatot, me-

lyet kénytelenségből végeznek, miközben üzletükön, avagy szórakozá-

sukon jártatják gondolataikat!

Mindez pedig azért van, mert az emberek nem törekednek min-

den szónak és az azokból alkotott mondatoknak belső, úgyszólván tit-

kos, föl nem fedett értelmét is magukévá tenni.

Mindenki tapasztalhatta már, hogy ha valamit leír, legyen az

bár csak egy egyszerű levél, egyrészt időbeli, másrészt célszerűségi

okból nem képes vagy nem szándékozik minden gondolatát, mely a

tárggyal kapcsolatos, papírra vetni. Legyen a tárgy még oly alaposan

kidolgozva, az író bizonyára még többet is tudott volna róla írni.

Ha ezt így elfogadjuk, akkor elképzelhető, hogy egy, szavakban

rövid elbeszélésben vagy jelenésben nem foglaltatik benne az írónak

vagy az elbeszélőnek minden gondolata, melyet a tárgyról magának

elméjében kialakított.

Mindazonáltal a le nem írt gondolatok ott rejlenek a sorok kö-

zött, a leírt szavakban, és a figyelmes olvasónak, aki azokat gondolatá-

ba felidézni óhajtja, elméjében megjelennek a gondolat-asszociáció

törvénye alapján.

Okkult törvény, hogy a mindenségben semmi sem vész el, még

a gondolat sem. Így azon gondolat, mely valakinek az agyában meg-

született, örökéletű, és rokon-agyban ismét felszínre kerülhet, ha ezt e

rokon agy tulajdonosa is úgy kívánja.

Ennek az állításnak helyességét avagy valószínűségét megálla-

píthatjuk azon tapasztalat alapján, hogy ha valakinek levelét többször

átolvassuk, akkor tartalmát jobban megértjük, mint első olvasáskor. Ez

onnan van, hogy a sorok közötti – le nem írt – gondolatok rezgései

agyunkban bizonyos képzeteket támasztanak, amelyekről közönsége-

11 sen számot adni nem tudunk, mert ezt a jelenséget nem részesítjük

kellő figyelemben.

Ha ezen szempontból olvasunk valamit, akkor az olvasottat

mindig tökéletesebben fogjuk megérteni.

Ha már most a bibliát általában, de a Miatyánkot különösen,

ezen úgynevezett okkult szempontból olvassuk és tanulmányozzuk,

akkor sok mindent fogunk benne felfedezni, és belőle kiolvasni, ami a

felületes olvasás mellett szemünk és értelmünk előtt rejtve maradt.

Így példádul bizonyára kevesen vették észre, hogy a Miatyánk

már külső formájára is egy nagy okkult törvénynek felel meg, amen--

nyiben hét fő mondatra oszlik meg, azaz hét fő alkatrészből áll.

Ezen hét részt a következőkben találjuk meg:

az e l s ő részben o d a a d á s t találunk, amidőn azt mond-

juk, hogy:

„Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te ne-

ved”.

a m á s o d i k b a n m e g n y u g v á s t fejezünk ki imígy:

„Jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, mint a mennyben,

azonképpen itt a földön is”.

a h a r m a d i k b a n k é r e l e m foglaltatik: „A mi minden-

napi kenyerünket add meg nekünk ma”.

a n e g y e d i k b ű n b á n á s t jelent azzal, hogy: „És bo-

csásd meg a mi vétkeinket”,

az ö t ö d i k a k i b é k ü l é s érzésének a kifejezése: „mi-

képpen mi is megbocsátjuk azoknak, akik ellenünk vétettek”,

a h a t o d i k b a n v é d e l e m é r t esdünk: „És ne vígy

minket a kísértetbe”, végül

a h e t e d i k b e n m e g v á l t á s é r t reménykedünk: „de

szabadíts meg minket a gonosztól”.

Ebben a hét mondatban találjuk – dióhéjban – összefoglalva

mindazokat a követelményeket, melyek mellett életünket berendezni

kellene, hogy Krisztus tanításának megfelelően követői lehessünk. Ha

mindazt, amit ezen rövid mondatokban összefoglalva találunk, belső

értékük szerint átélni is követni tudjuk, akkor fejlődésünk törvényes és

tökéletes lesz.

12 Kutatnunk kell tehát, hogy mi ezen mondatoknak a belső

tartalma, s ha ez sikerül, tanításait is, aki ezt a felséges imát nekünk

adta.

Egyszerűen magyarázva azt találjuk, hogy o d a a d á s s a l

kell lennünk Isten törvényeihez.

- m e g n y u g v á s s a l kell lennünk egy felsőbb akaratban,

- k é r n ü n k kell életfenntartásunkhoz a legszükségesebb

eszközöket,

- b ű n b á n á s t kell éreznünk azon törvénysértésekért, me-

lyeket akár tudatosan, akár tudatlanul is elkövettünk,

- k i k e l l b é k ü l n ü n k embertársainkkal minden kö-

rülmények között, ebben rejlik az általános emberszeretet,

- v é d e l m e t kell keresnünk gyengeségünk tudatában, az

ellentétes erőkkel szemben, amelyeket mérlegelni sem tu-

dunk, mert többnyire láthatatlanok, és végül

- a m e g v á l t á s b a n bízva, ernyedetlenül kell haladnunk

kitűzött utainkon.

Lássuk már most, mit mondhatnak nekünk az egyes mondatok,

ha azokat okkult értelemben vizsgáljuk, és belső értelmüket keressük.

„Mi Atyánk!” Nemde, ebben a „fiúság” érzetének a felkiáltása

van, amikor az elvesztett Atyát megsejti, megérzi, amikor hosszú tá-

vollét után az atyai hajlékhoz vezető útra lép és közeledik az atyai ház

küszöbéhez. Így kell éreznie annak, aki ezen ima első szavait ajkára

veszi. De csak akkor érezheti ezt, ha nem gépiesen, gondolkodás és

érzés nélkül mondja ki e szót, hogy Atyánk, mint betanult szót, hanem

átérzi annak belső értelmét.

Ugyanis az Atya szó belső értelme az volna, hogy rokonságban

érezzük magunkat Azzal, akit e szóval megjelölünk. Földi értelemben

sem nevezhetünk mást atyának, mint akitől függő helyzetben érezzük

magunkat. Ha már testileg véve elismerünk egy atyát, kitől testiségün-

ket nyertük, mennyivel inkább kell elismernünk okkult kutatásaink

alapján Atyánkul azt, akitől örökéletű szellemünket nyertük!

Amint tehát földi atyánktól is függünk, földi törvények szerint,

annál inkább kell ezen helyzetünket olyannak ismerni el azzal szem-

ben, akit szellemi értelemben vallhatunk Atyánknak. Amint az enge-

delmes és atyja törvényeit szem előtt tartó gyermek, földi értelemben,

13 az atya kedvencéül tekinthető, akképp kell törekednie a szelle-

miségét felismerő emberi lénynek, hogy szellemi atyjával is íly kedve-

ző viszonyba jusson.

Az „Atya” megszólítás tehát a legszentebb érzelmeket kell,

hogy felkeltse abban, aki hozzá viszonyítva fiú-nak érzi magát és azzal

a kifejezéssel, hogy

„s z e n t e l t e s s é k m e g a t e n e v e d” óhajt közeledni

ahhoz, akinek hódolatát kifejezni akarja, mert ez a megszólítás a leg-

szentebb érzelmeket kelti fel abban, aki magát fiúnak, az Atya fiának

kezdi érezni, minden, ezen szóba foglalható értelemben.

Amint földi értelemben vett atyánkkal szemben is a gyermeki

hódolatot minden körülmények között kimutatni törekedünk, akképp,

sőt még jobban kell törekednünk ezt mennyei Atyánkkal szemben is

kimutatni. Mily öröm és boldogság uralkodik egy oly földi családban,

ahol a gyermekek szeretettel övezik körül a családfőt, az atyát, men--

nyire törekedik egy atya a hozzásimuló gyermekeit minden tőle telhető

kedvezménnyel ellátni, és így a szeretetet viszonozni! Mennyivel in-

kább várható ez azon mennyei Atyától, akit mint a legfőbb Szeretetet

ismerhetjük meg, ha erre vágyódunk!

Ha tehát mi az Ő nevének megszentelését óhajtjuk és kívánjuk,

akkor ezen tényünkkel egyúttal kifejezzük Hozzá való ragaszkodásun-

kat, Őt szentnek ismervén el. Szentnek, mert Ő benne látjuk megteste-

sülve mindazt, amit emberi lény magasztosnak és követendőnek láthat

és tudhat. Ebben az óhajunkban kifejezésre jut az is, hogy érdemesek

akarunk lenni az Ő atyai jóságára és hozzánk való hajlamára. Ebben

nyilvánul meg azon igyekezetünk, hogy parancsait, törvényeit elismer-

ve, azok betartására magunkat köteleseknek tartsuk és így azokat kö-

vetni is törekedjünk. Meg volt írva, hogy: „Istennek nevét hiába ne

vegyed!” Oly szent volt még a neve is, hogy annak a kiejtése a zsidó

törvények szerint meg volt tiltva! Ők féltek az Istentől, mert egy ha-

ragvó Istent ismertek csak, akinek a nevét sem volt szabad kiejteni.

Krisztus azonban megtanított bennünket arra, hogy nincs haragvó, csak

szerető Isten, kit Atyaként tekinthetünk, akit ennek hívhat az, aki ma-

gát Tőle származónak ismeri el.

Ezért tanította Krisztus azt, hogy: „Mi Atyánk”-nak nevezzük

Őt, ki nekünk a Szeretet törvényét adta, akinek szerető elnézésére és

14 megbocsátó jóindulatára számít- hatunk és segélyével bűnös vol-

tunkból ismét kiemelkedhetünk, ha kiküldött szent fiának, Krisztus

Urunknak tanításait elfogadjuk és követjük.

Amikor tehát Nevét a megszenteltetés kívánságával vesszük aj-

kunkra, akkor azon szándéknak kell bennünket vezérelnie, hogy le ne

térjünk többé azon útról, mely Hozzá visszavezet. Ezen erős feltevés-

ben mondjuk tehát naponként egyszer, imánk kezdetén: „Mi Atyánk,

szenteltessék meg a te neved.”

Azon szavak, hogy „J ö j j ö n e l a t e o r s z á g o d, l e -

g y e n m e g a T e a k a r a t o d, m i n t a m e n n y b e n, a z o n

k é p p e n i t t e f ö l d ö n i s” – már abbeli szándékunkat fejezik ki,

hogy magunkra kötelezőnek ismerjük el azokat a törvényeket, melye-

ket Isten a világmindenség részére alkotott. Mint a földi uralkodónak

alá van vetve az ország lakossága, melyen uralkodik, akképp kell hogy

magunkat alávessük a világ uralkodójának akarata alá, ha boldogulni

akarunk. Boldog azon ország, melyben uralkodó és alattvalók össz-

hangban élnek. Ezért kell azoknak, akik alattvalóságukat felismerik,

törekedniük uralkodójuknak akaratát megismerni, hogy azt a legtökéle-

tesebben követni is tudják.

Aki Isten országát magában és környezetében kialakítani, an-

nak eljövetelét elősegíteni akarja, az törekedni fog azon törvényeket,

melyek mellett ez megtörténhetik, megismerni, és azokat követni.

Mit teszünk a fizikai világban, hogy jól érezzük magunkat?

Megismerni törekedünk azon fizikai törvényeket, melyek segítségével

előállíthatjuk azon fizikai feltételeket, melyek testi jólétünket, kényel-

münket biztosítják. Ha tehát szellemiségünk felismerésében hiszünk

egy öntudatos túlvilági életben, meg kell ismernünk azon törvényeket,

melyek mellett, testi halálunk után, amikor a testi burkot levetettük, a

szellemvilágban is jól éreztetjük magunkat. De bizonyára már itt a fi-

zikai síkon előérzetünk lesz ezen állapotról, ha akként készülünk elő,

amint azt annak az országnak a felismert törvényei követelik.

Nincs e részben semmi nehézség, csak nem kell szorosan ahhoz

ragaszkodni, amit öt érzékünkkel naponként észlelünk, hogy tudni illik

nem vagyunk valami elkülönített világ, azért mert nem tudunk tudato-

san a túlvilággal közlekedni, hanem tételezzük fel, hogy Isten országá-

ban nincsenek elkülönítések, hacsak azt a magunk akaratából nem

15 okozzuk. Érezzük magunkat, mint az Ima első részében kifejezzük,

egy nagy isteni család gyermekeinek, akik csak ideig-óráig vannak

külön lakásokban elhelyezve. Ján. XIV. 2. szerint: „Az én Atyámnak

házában sok hajlékok vannak.” Így nem kell az elkülönítést olybá ven-

ni, mintha azokkal, akik külön lakásokban vannak, nem lehetne soha-

sem együvé kerülnünk, hanem törekedni kell azon törvényeket megis-

merni, amelyek mellett amazokkal a külön lakásokban közösségbe

lehet jutni, hogy ismét egy országban lévőknek érezzük magunkat.

Ez tehát teljesen tőlünk függ. Amíg az elkülönítést magunk

nem rontjuk el, addig az fenn fog részünkre állni. Holott, ha egy ország

lakói leszünk mi, valamennyi teremtett lény, akkor nem lesznek so-

rompók, melyek megkülönböztetéseket képeznek. Törekedjünk tehát

arra, hogy beteljesedjék Krisztus Urunk azon oktatása, melyet János

ev. X. részében a 16. versben imígy olvasunk: „Más juhaim is vannak

nékem, melyek nem ezen akolból valók, azokat is elő kell hoznom és

az én szómat hallgatják. És lészen egy akol és egy pásztor.”

Íme így fog elkövetkezni az I s t e n o r s z á g a, amikor min-

den teremtménye az együvé tartozandóságot érzi és abban fogja érezni,

hogy az Isten országa itt a földön épp úgy megvan, mint a mindenség-

ben bárhol. Csak mi, bukott szellemek, azaz bűnös emberek állítottuk

fel azon önző sorompókat, melyek a mi külön országunkat alkotják,

ami által nem tudunk részesévé válni mindazon isteni adományoknak,

melyek csak az Isten - Atyát elismerő gyermekeinek osztatnak ki, ér-

demeik szerint.

Nyugodjunk meg tehát abban, hogy a nagy mindenségnek csak

úgy tudunk részeivé válni, ha elismerjük az összetartozást, az egy Te-

remtőt, az egy Világot, az egy Országot, az egy Törvényt, és ebben az

érzésben egyesülünk mindazokkal, minden nap, minden percben, akik

folyton és szünet nélkül kérik, hogy: „Jöjjön el a te országod, legyen

meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy itt e földön is.”

Az anyagi életnek egyik feltétele, hogy az elhasznált testi ré-

szek újakkal pótoltassanak. Szükségünk van tehát napi táplálékra. Ezt a

körülményekhez képest könnyebben vagy nehezebben szerezhetjük be.

Ehhez tehát minden körülmények között annak a segítségét kell kér-

nünk, akiben a legjobban tudunk bízni.

16 Kérésünk tehát abban összpontosul, hogy: „A m i m i

n d e n- n a p i k e n y e r ü n k e t a d d m e g n e k ü n k m a”.

Amint a szellem tápláléka szellemi, akképp az anyag megújhodásához

anyagra van szükségünk, és mert tapasztalatok szerint nem tudhatjuk,

hogy megérjük-e a holnapi napot, így elégséges, ha az anyagi rész

fenntartására csak a mindennapi kenyeret kérjük, és azért csak a min-

dennapi kenyeret kérjük, mert ebben a tápanyagban – feltéve, hogy

helyesen van készítve, amit feltehetünk arról, akitől ezúton kérjük –

minden együtt van, amire életünk fenntartásához szükségünk van.

Meg vagyon írva Máté VI. rész 25. versében: „…ne legyetek

szorgalmatosak a ti életetekről, mit egyetek, mit igyatok…” Azért csak

arra kell törekednünk, hogy a mai nap szükséglete legyen kielégíthető,

mert a holnap már nem okvetlen biztos, de amennyiben szükségünk

lesz, akkor ugyancsak Máté VI. rész 26. verse szerint: „Tekintsetek az

égi madarakra, mert azok nem vetnek, sem aratnak, sem a csűrbe nem

takarnak, mindazonáltal a ti mennyei Atyátok eltartja azokat: Nemde

nem drágábbak vagytok-e azoknál?”

Aki tehát bizalommal van aziránt, hogy kérése meghallgatásra

talál, az megnyugszik ebben a rövid pár szóból álló kérelemben, mert

tudhatja, hogy a gyermekét szerető atya nem hagyja őt ok nélkül szű-

kölködni és megadja neki azt, amire szüksége van. Meg van írva

ugyanis Máté VI. rész 33. versében az is, hogy: „Keressétek először az

Istennek országát és annak igazságát és mindazok megadatnak nék-

tek.”

Ha azonban a mindennapi kenyérért hosszasan imádkoznánk,

kérelmeznénk, úgy ez oly bizalmatlanságnak volna a jele, amely a Te-

remtővel szemben semmiképpen sem indokolt, mert akkor mindenha-

tóságában és mindentudóságában kételkednénk.

Félreértések elkerülése végett azonban meg kell jegyeznünk,

hogy semmiképpen sem értelmezhető az ima erejében való bizodalom

akképp, hogy magunk ne járuljunk ahhoz, hogy az életünkhöz szüksé-

geseket munka árán keressük meg. Sőt ellenkezőleg: amennyiben testi

és szellemi erőnk engedi, mindent el kell követnünk, hogy saját szor-

galmunk és munkásságunk eredményeképpen láttassék az, hogy fenn-

tartjuk magunkat. Csak ha magunk is hozzájárulunk, kapjuk meg a

segítséget, azaz megszenteltetik szellemi és testi igyekezetünk, hogy a

17 szükségessel elláttassunk. Bár tudunk eseteket, amikor az ima

hatásaként beáll a rögtöni segítség a kérelmező előtt felfoghatatlan

módon. De az ilyen esetek azok közé tartoznak, amelyeket nem lehet a

rendesek közé sorolni, hanem inkább példaadásul tarthatjuk szemünk

előtt, megerősítve bennünk azt, hogy még a legkétségesebb esetben is

el ne veszítsük bizalmunkat, amint azt megírva találjuk Máté XIX.

Rész 26. versében: „…Az embereknél ez lehetetlen, de az Istennél

mindenek lehetségesek…”

Épp úgy kell takarékoskodnunk, bármennyire bízunk is az iste-

ni segítségben, mert a takarékosság révén nemcsak magunknak szer-

zünk meg egy bizonyos megnyugvást, hanem ez képesít bennünket

arra, hogy fölöslegünkből szűkölködő embertársainkon segítsünk. Mert

az Isten segítsége mindenkor emberi segédkezéssel történik. Tehát az a

takarékos ember, aki Istenben hisz, mindenkor adni fog másoknak,

mert magát csak a földi javakon való sáfárnak tekinti, érezvén, hogy

abból köteles adni azoknak, akik szűkölködnek.

A hívő és a bizalommal bíró meg fogja érteni azon szavakat,

melyek Máté XIII. 12. szerint ekképp hangzanak: „Mert akinek va-

gyon, adatik annak és inkább bővelkedik…”

Ezek szerint tehát: dolgozzunk és imádkozzunk a

„,mindennapi” kenyérért.

Mit jelenthet az, hogy: „É s b o c s á s d m e g a m i v é t-

k e i n k e t”? Bizonyára csak azt, hogy egykor az Atya elé járulván,

tisztán akarunk előtte megjelenni.

Az ember ezen érzése abból a megismerésből fakadhat, hogy

nem vagyunk tiszták. Addig, míg erre fel nem eszmélünk, addig nem is

akarunk tisztálkodni. Tehát előbb a tisztátalanságunkat vagy bűnössé-

günket kell elismerni, hogy attól megszabadulni akarjunk.

Mi tehát a bűn?

Ezt olyformán határozhatjuk meg, hogy minden, ami ellenkezik

az isteni és emberi törvényekkel, az törvénytelenség – vagy bűn.

Isteni törvények alatt természeti és szellemi törvényeket, - em-

beri törvények alatt az egyes országbeli törvényeket értjük. A bűnök

mindegyikében azt lehet megállapítani, ami az emberszeretettel a leg-

szélesebb értelemben ellenkezik. Tehát mindazt bűnnek lehet mondani,

18 ami nem szolgálja embertársain- kat, hanem azok érdeke ellen tör,

a legtágabb fogalomban.

A bűntől való megtisztulásnak az emberszeretet jelében kell

megtörténnie.

Ha földi életünkben bármely okból közeledünk egy oly ember-

társunkhoz, akit legjobb belátásunk szerint különbnek, magasabban

állónak, kiválóbbnak tartunk, mint amilyenek mi vagyunk, ugyebár

akkor törekedünk előtte külsőleg tisztán, kicsinosítva, tehát tetszetősen

megjelenni, ezzel azt akarván kimutatni, hogy érezzünk, miszerint a

kiválóbbnak, a felsőbbségnek ezen hódolattal is tartozunk.

Érezvén a földiségünkkel járó azon tudatot, hogy bizony telve

vagyunk hibákkal és tévedéseinkből származó alantas érzületekkel –

akkor, amikor az „Atyá”-hoz kívánkozunk, éreznünk kell, hogy belső

lényünket meg kell tisztítanunk és „bűnbocsánatért” esdve tulajdon-

képpen érzületünket akarjuk megtisztítani, hogy előtte megjelenvén,

méltóak legyünk színe elé járulni.

Tehát a vétkeink megbocsátásáért való esdeklés már magában

foglalja azok megbánását és az azoktól való megtisztulás vágyát. An-

nak beismerése, hogy hibásak lehetünk vagy vagyunk, már az első

lépés a javulás felé.

Mit tesz a tisztaságra tartó egyén, ha ruháján foltot lát? Ugyebár

törekedik azt minden kitelhető módon kitakarítani. Így tesz az is, aki

belső meggyőződéssel mondja el napi imájában azon fohászt, hogy:

„bocsásd meg vétkeinket”, mert megszabadulást kíván azoktól. Azon

vágy, hogy közelébe juthasson az „Atyá”-nak, eltölti azon igyekezettel,

hogy mind tisztább és tisztább lehessen, hogy a folytonos jelenlétre

érdemesnek tartassék.

Ha egyszer megindult azon folyamat, hogy egyik alantas érzést

a másik után kivetünk magunkból, akkor ezen érzések helyett más ér-

zések, jobbak, nemesebbek és magasztosabbak lépnek és kiszorítják

egymásután azokat, melyeket lassan-lassan mint olyanokat ismerünk

fel. Amelyek eltávolítottak Tőle, akihez visszatérni óhajtunk.

A nemesítő és tisztító érzésekkel nem egyeznek a lealacsonyító

és aljas érzések, és így jutunk a tisztuláshoz, ha kicseréljük vágyaink

célját. Az igazi cél pedig a tökéletesedés. S ha belátjuk, hogy nemcsak

nem vagyunk tökéletesek, hanem a tökéletességtől mindinkább távolo-

19 dunk, akkor hamar megfordulunk azon az úton, mely célunktól

mind távolabb vezet. Ha a „fiúság” érzésének felkiáltásával fordulunk

„Atyánk”-hoz, akkor remélhetjük, hogy segítséget nyerünk Tőle. És

lebegjen mindig szemünk előtt Lukács ev. XV. Részében leírt példa az

elveszett fiúról! A 7. versben meg van írva, hogy: „Mondom néktek,

hogy ilyen módon öröm lészen mennyben egy megtérő bűnös embe-

ren, nagyobb, hogy nem kilencvenkilenc igazakon”. Ebben van kife-

jezve az Atya szeretete, mely a megtérő, elveszettnek hitt fiút örömmel

fogadja vissza.

Ebben a hitben – nem, ebben a biztos tudatban – mondjuk el

azon napi fohászunkat, hogy: „és bocsásd meg a mi vétkeinket.”

Az a tudat, mely bennünk felismerése után felébred, hogy tudni

illik minden lény körülöttünk ugyanazon hibákban leledzik, megértését

adja annak, hogy a mi hibánk, törvénysértéseink, mondjuk bűneink,

ugyanazon forrásból erednek, mint embertársainké, az önzésből, ami a

földi lények eredeti bűne, hibája, mely összefügg anyagiságának érzés-

ével.

Ha ezt felismertük, akkor azon megbánással, amit érzünk saját

tévedéseink és hibáink folytán, kell hogy elnézés és bocsánat ébredjen

fel bennünk azok iránt is, akik ugyanazon okból ellenünk követtek el

valamilyen bűnt. Így keletkezhetik bennünk azon ígéret, hogy: „m i

k é p p e n m i i s m e g b o c s á t u n k a z o k n a k, a k i k e l l e

n ü n k v é t e t t e k.”

Csak ha saját bűneinket vagy törvénysértéseinket beismerjük,

tudunk elnézők és megbocsátók lenni azok iránt, akik hasonló helyzet-

be kerülnek.

A bűneinktől való megtisztulás nemesebb érzéseknek ad helyet

és a nemesítő érzések legnemesebbike a megbocsátás. Amíg bennünk a

megtorlás iránti vágy uralkodik, addig nem lehetünk jó érzéssel ember-

társaink iránt, akik ugyanazon szenvedélynek áldozatai, amikor elle-

nünk vétenek.

Már Krisztus urunk tanított arra, Máté V. 39. szerint, hogy: „Én

pedig ezt mondom néktek, hogy a gonosznak ne álljatok ellene gonos--

szal, hanem aki téged jobb felől arcul ütnéd, fordítsd annak a másik

orcádat is.” Amit azután Pál apostol a rómaibeliekhez írt levelének

XII. részében, a 17. versben imígy magyaráz: „senkinek gonosz helyé-

20 be gonoszt ne fizessetek.” Na- gyon természetesen, ha mindig

csak ugyanazon képen cselekszünk, mint ahogyan nem kellene, ha

viszonozzuk a rajtunk elkövetett sérelmeket, akkor soha sem lesz vége

az ellenséges indulatoknak, és az ezekből fakadó visszatorlási szán-

déknak.

Krisztus urunknak azon kioktatása, hogy: tartsuk oda másik or-

cánkat is, azt akarja velünk elérteni, hogy az irányunkban tanúsított

ellenséges indulatokat engedjük teljesen lefolyni, mert maguktól meg-

szűnnek, ha ellenállásra nem találnak. Az ellenséget nem ellenséges-

kedéssel, hanem szeretettel lehet csak lefegyverezni. Addig, míg ellen-

ségünk bennünk ellenséges indulatokat fog érezni avagy sejteni, addig

nem érzi magát legyőzetve.

Bizonyára nem könnyű dolog saját énünket, amit mindig a leg-

fontosabbnak tartottunk, látszólag másodsorba helyezni és mintegy

magunkat megtagadni, azonban ha azt kívánjuk, hogy velünk úgy bán-

janak, amint azt mi óhajtjuk, akkor nekünk kell a kezdeményezés útjá-

ra lépnünk.

Meg vagyon írva Máté VII. 2.-ben, hogy: „Mert a minémű íté-

lettel ítéltek, olyannal ítéltettek, és minémű mértékkel mértek, olyannal

mérnek néktek.”

Ezek szerint nekünk kell az első lépést tenni a megbocsátás felé

és ne várjuk, amíg a másik kezdi. Különösen azoknak szól ez, akik

minden tanításban keresik azon értelmet is, ami a sorok között olvasha-

tó és akik felfogják a szavak belső értelmét.

Ha megértjük azt, ami az első részben azon szavakban jut kife-

jezésre, hogy: „Mi Atyánk”, akkor minden élőlényben testvért kell

látnunk és testvérrel szemben semmi ellenségeskedésnek nincs helye,

mert egy atyától származottnak kell tekintenünk magunkat, és az atya

örökébe csak úgy juthatunk, ha testvéreinkkel egyformán tudunk osz-

tozkodni, nem pedig ha örökségünkért viszálykodásokat folytatunk,

ami által az örökségbe való jutást késleltetjük.

Nem kell tehát azt hinni, hogy a megbocsátással és visszatorlás

nélkül magunkat másodsorba helyezzük. Hogy hátrányt szerzünk ma-

gunknak! Épp ellenkezőleg! Azáltal, hogy megbocsátásunkkal siettet-

jük a kiegyenlítést, elősegítjük azon időpont elérkeztét, amikor Isten

teremtményei között ellentét többé már nem lészen.

21 A megváltás épp abban áll, hogy a teremtmények között

kialakult ellentétek elsimulnak. Mindenkinek mindenkiben ugyanazon

jogosított lényt kell látnia és éreznie, nem különbségek, hanem hason-

lóságok jelzik a béke alapját, s ha mindenki csak megbocsátani akar,

akkor nem lesz többé mit megbocsátani. Elérkezett itt a földön a

mennyország, ahol megvalósul azon ígéret, hogy: „És lészen egy akol

és egy pásztor”.

Ha odáig jutottunk, hogy beismertük saját törvénysértéseinket,

tévedéseinket, mondjuk: bűneinket, és egy lépéssel tovább jutva meg-

tudunk bocsátani azoknak, akik ellenünk vétettek, akkor látjuk be, mily

gyarlók, gyengék és visszaesésre hajlók vagyunk. Ezen érzésünk vált-

hatja ki bennünk azon kérést, mely ezen szavakban van: „é s ne v í g y

b e n n ü n k e t a k í s é r t é s b e”.

Igen, a kísértések azok, amelyek gyengeségeinket és határozat-

lanságunkat próbára teszik, és ehhez kell segítséget kérnünk addig,

amíg magunkat elég erősnek tudjuk és érezzük.

De ki mondhatja magát elég erősnek ellenállni azon kísértések-

kel szemben, amelyek testiségünknek kedveznek? Hisz éppen abban

rejlik a veszély, hogy amíg ezen testiségünket azonosnak tudjuk

énünkkel, addig a testnek kívánságait és szokásait tartjuk a legszüksé-

gesebbeknek és azoknak kielégítését a legfontosabb teendőknek. Ebből

erednek azon hibáink és tévedéseink, melyek végeredményben testün-

ket és szellemünket romlásba viszik.

Amíg a testi életet tekintjük igazi életünknek, és nem töreke-

dünk felismerni, hogy a testünknek csak jó eszköz módjára kell szol-

gálnia szellemünket, addig természetesen a testi szükségleteket látjuk

fontosabbaknak. Addig nem azt keressük, hogy mi a szellem szükség-

lete. Ezért kell arra törekednünk, hogy szellemi erősséget, segítséget

kapjunk onnan, ahonnan szellemünk származott, mert csak ha felis-

merjük, hogy szellemünknek kell nagyobb fontosságot tulajdoníta-

nunk, akkor a testi szükségleteket azon mértékre szorítjuk le, amely

mellett a test természetes céljának a legjobban megfelel, de amely mel-

lett a szellem kifejlődése is megkapja a legelőnyösebb feltételeket.

A kísértés tehát abban rejlik, hogy nem ismerve fel szellemi

voltunkat, arra törekedünk, hogy testiségünk legyen mind erősebb és

annak vágyai és kívánságai teljesüljenek. Nyilvánvaló, hogy ez esetben

22 szellemi fejlődésünk hátramarad, mert fejlődésére nem jut sem idő,

sem alkalom. Annál kevésbé, mert ismert dolog, hogy a test vágyai

annál erősebbek lesznek, minél nagyobb súlyt fektetünk kielégítésükre,

így azután kifejlesztjük azokat a szükségleteket, melyek háttérbe szo-

rítanak minden fejlődést a szellemiség irányában. A kísértés tehát ab-

ban keresendő, hogy a testi igények olyképp fejlődnek, hogy a termé-

szetes szükségleteket úgyszólván naponként mind jobban és jobban

túllépik, így elhatalmasodva fölöttünk úrrá lesznek, rajtunk uralmat

nyernek. Mihelyt a testiséget úrrá engedjük magunk fölött lenni, szel-

lemünk második helyre süllyed és elveszíti részünkre a fontosságot,

illetőleg abba a sorba soroztatik, hogy a testiség szükségleteit teremtse

elő. A test szolgájává süllyed, elveszti első rangját, amelyre hívatva

van.

Ebből a kísértésből kell magunkat kimentenünk, mert különben

nem bírjuk elfoglalni azon helyet, mely minket szellemi voltuknál fog-

va megillet, ha ezt felismertük. Ebben pedig nem segíthet más, mint

azon Nagy Szellem, akitől származásunkat felismernünk kell, hogy

boldogulni tudjunk.

De nemcsak a testnek vannak hamis és szükségtelen kívánsá-

gai! Ha már ezeket legyőztük, akkor még mindig leselkednek reánk

azok a kísértések, melyek személyiségünknek kedveznek. Ezek között

találjuk azon lelki felhevüléseket, melyek személyes érzületeinket tol-

ják előtérbe. Mindazon érzületek, amelyek saját magunkat akarják

azon központba helyezni, amely körül forogjon napi életünk, amelyek

ezen érdekkörnek folytonos szem előtt tartását és fejlesztést teszik

szükségessé, ezek még mindig anyagiasságot mutatnak, mert ezek még

a testben nyilvánuló „személyiség” fontosságát tolják előtérbe.

A kísértés tehát lehet a testiséggel kapcsolatos, de lehet a sze-

mélyiséghez kötött is. Mindkét esetben gátolja a szellem fejlődését,

mert oly dolgot tart fontosnak, mely a testi halállal megsemmisül. A

személyi érzés ugyanis csak a testhez van kötve. Így tehát mindazt

kísértésnek lehet tekinteni, ami nem a mások, hanem csakis a saját

érdekeink előmozdítását célozza.

Ebből a kísértésből való mentesítést kell kérnünk, mert ezen kí-

sértés ellen tudunk a legnehezebben védekezni, lévén ebben a saját

énünk a leginkább érintett, és így a legnehezebben tudunk pártatlanul

23 ítélkezni afölött, ami részünkre jó, ha pillanatnyi nélkülözést kell

eltűrnünk, nélkülözést akár testi, akár lelki vágyakban. Pedig a lemon-

dás hozza meg a jövőben a legszebb kárpótlást.

Igen, a lemondás már magában foglalja a megváltás fogalmát,

mert ha lemondani tudunk, akkor megszabadulunk azon bajoktól, me-

lyeket vágyódásainkkal magunkra zúdítunk, miután azokat vagy nem,

vagy csak részlegesen tudjuk kielégíteni, ha pedig ki tudjuk elégíteni,

akkor meg fokozódásukat kívánjuk, és így új meg új kísértéseknek

leszünk kitéve. A kísértéseket pedig egyrészt a mi saját alantas vágya-

ink, alantas gondolataink, másrészt pedig vagy testben, vagy csak szel-

lemben hozzánk csatlakozó, velünk hasonlóan érző társaink okozzák,

akik velünk és általunk akarják a mieinkhez hasonló vágyaikat kielégí-

teni és fokozni.

A megváltást tehát abban kell keresnünk, hogy a bennünk

szunnyadó és időlegesen csak elnyomott, de mint parázs a hamu alatt,

életre keltést vágyó szikra, újra fel ne ébredjen. Ezen élesztést kísérlik

meg azok, akik mondhatni „törvényszerűen” a megkísértésünkre van-

nak rendelve, hogy meggyőződésünk ereje kipróbáltassék. Addig, míg

ily próbát ki nem állottunk, addig nem tudhatjuk, hogy a fejlődésre

való hajlam megerősödött-e bennünk. Nem szabad tehát a megpróbál-

tatások elől kitérni, nem szabad végettük másokat elítélni, sem ezek

végett panaszkodni, hanem a megpróbáltatást alázattal kell fogadni,

mint jó alkalmat egyrészt arra, hogy hit- és meggyőződésbeli erőinket

a magunk részére is kifejlesszük, másrészt pedig, hogy legyőzve a kí-

sértést, a kísértőt magát is meggyőzzük.

Ezen utóbbi ténykedésünkkel, ha tudni illik a kísértőt is meg-

győztük helytelen és téves működésétől, egyúttal a jövőben is nyugtot

biztosítottunk magunknak az ismétléstől, sőt azt mondhatni, hogy a le-

és meggyőzött kísértőből segítő jó barátot formáltunk, aki ahelyett,

hogy félrevezetne hasonló veszélyek ellen a legjobban tud megvédeni.

Azt lehet mondani, hogy a megváltás egyszerre kettős védfalat épít,

mert hasonló esetekben nemcsak a magunk erejével, hanem az egyúttal

megváltott kísértő ellenálló erejével tudunk védekezni. A saját meg-

győződésünk fokozódik a meggyőzött erejével.

A „Gonosz”-tól való megszabadítás tehát nem abból áll, hogy

az úgy nevezett gonosz ne férkőzhessen hozzánk, hanem abban, hogy

24 erőnk legyen azt le-, illetve meg- győzni és őt is a jó útra téríteni.

Kérjünk tehát segítséget ahhoz, hogy ily alkalomhoz jussunk, mert

csak így szabadulhatunk meg végleg bajainktól.

Tartsuk azonban folyton szemeink előtt Máté evangélista taní-

tását (XII. 43-45.). mely szerint:

Mikor pedig a tisztátalan lélek [a rosszra való hajlam, vagy a

rosszra csábító belső avagy külső szózat, inger] … kimegyen valaki-

ből, jár száraz helyeken, [olyanokon, ahol vágyait kielégíteni nem tud-

ja]… keresvén nyugalmat és nem talál”….[A kielégítetlen vágy nyug-

talanságot idéz elő].

„Akkor ezt mondja: Megtérek én a házamba, ahonnét kijöttem,

és mikor odamegyen, találja azt üresen, [ha az ember alantas érzéseit

ideig-óráig ugyan legyőzi, de helyettük nemesebb érzéseket nem keres,

akkor ü r e s marad a lelke és a régi vágyak a megszokás hatalmánál

fogva újra felmerülnek]…szépen megseperve és ékesítve.” [azaz ké-

szen az új jövevény: a nemesebb érzések befogadására].

„Amikor elmegyen és vészen maga mellé más hét lelket, gono-

szabbakat ő magánál és bémenvén lakoznak ott,”…[Az üres lakás kí-

vánja a lakót és a szépen feldíszítettben kellemes elhelyezés található,

így aztán az előbb kiűzött vágyak fokozott, „hétszeres” erővel kerítik

hatalmukba azt, aki nem tud ellenállani, vagy mondjuk: más, jobb „la-

kóról” gondoskodni]…”És lészen annak az embernek utolsó állapota

gonoszabb az elsőnél…”[azaz a „recidiva”, vagyis visszaesés a régi

betegségbe – a bűnben levőséget is ennek lehet nevezni – sokkal ros--

szabb állapotot létesít, mint volt az első].

Ez a magyarázata annak, hogy miért kell a megváltásért re-

ménykednünk azzal, hogy: „d e s z a b a d í t s m e g a g o n o s z

t ó l”, mert a visszaesés után sokkal nehezebben tudunk a jó útra térni,

mert „hétszeres”-en erősebben hatnak reánk a visszafogadott alantas

vágyak, megerősödve az alantasok sokaságával. Ezt nagyon sokan

észlelték már, amikor ideiglenesen lemondván egy-egy szenvedélyük-

ről, melyet annak ismertek el, bár csak egészségi okokból, de ha aztán

– elmúlván az okozat – ismét ráadták magukat arra, nemcsak hogy

másodszor le nem tudtak szokni, hanem ezen szenvedélyük fokozot-

tabb mértékben uralkodott rajtuk. Íme a visszatérő gonosz lélek, aki

„hét más lelket” vesszen maga mellé!…

25

A Keleti Csillag-Rend

Alapelvei.

Odaadás *** Kitartás *** Szelídség

1. Hisszük, hogy nemsokára megjelenik a földön egy nagy szel-

lemi tanító és már most úgy akarunk élni, hogy méltók lehes-

sünk Őt felismerni, mikor eljön.

2. Ezért iparkodni fogunk, hogy állandóan Ő reá gondoljunk és

mindennapi kötelességeinket az Ő nevében a legjobb képessé-

günk szerint végezzük.

3. Amennyire rendes kötelességeink megengedik, arra fogunk tö-

rekedni, hogy naponta időnk egy részét egy olyan munkának

szenteljük, mely alkalmas arra, hogy az ő eljövetelét előkészít-

se.

4. Igyekezni fogunk, hogy mindennapi életünk három fő jellem-

vonása az odaadás, a kitartás és a szelídség legyen.

26 5. Minden nap munkáját rö- vid ájtatossággal kezdjük

és végezzük, hogy áldását kérjük minden cselekedetünkre, ami

Ő érte és az Ő nevében teszünk.

6. Különös kötelességünkké tesszük a kiválóság elismerését és

tiszteletét, bárkiben is jelentkezzék, és igyekezni fogunk, hogy

együttműködjünk azokkal, kiknek szellemi fölényét érezzük.

7. Gondoljunk ezen elveink terjesztésére.

A Rendbe való felvételhez csak ennek a hét pontnak az elvi elfogadása

szükséges. Alapszabályai a Rendnek nincsenek, s tagjainak nem kell

tagdíjat fizetniük.

A Keleti Csillag-Rend szervezete:

Védnöke: Annie Besant,

A Teozófiai Társulat elnöke.

Képviselők az öt földrész minden nagyobb országában.

Magyarországi képviselő: Nérei Ödön (Budapest, I. Magyarádi út 55. )

aki készséggel nyújt felvilágosítást az érdeklődőknek és a belépni

szándékozóknak.

27