HERMANN HESSE

Narziss és Goldmund

Európa Könyvkiadó Budapest 1977 Fordította Gáli József

Illusztrálta Kováts Albert Hermann Hesse Narziss und Goldmund COPYRIGHT 1957 BY HERMANN

HESSE Alle Rechte vorbehalten durch Suhrkamp

Verlag. Frankfurt am Main Hungarian Translation P Gáli József Thomas Mann, Rilke és Freud kortársa

volt Hermann Hesse (1877–1962). Művei-ben a polgári világnak, életformának és gon-dolkodásnak válságával birkózott, mint ko-

rának annyi más haladó polgári művésze és gondolkodója. Válságok és háborúk viharai közepette is mindig megőrizte nemes, hu-manista szemléletét és magatartását – műve-iben és életében egyaránt. „Az íróknak, az értelmiségieknek, a szellem embereinek kö-telessége – írja az első világháború idején – a béke és az emberiség művén dolgozni. Mert az élet érdemes arra, hogy éljük, ez minden művészet végső vigasza és tartal-ma.”

Ez a szemlélet, az élet dicsőítése hatja át minden művét, ez hatja át lírai önvallomás-nak is nevezhető regényét, a Narziss és Goldmund-ot, amelyet sokan legjellemzőbb művének és – az Üveggyöngyjáték mellett művészete csúcspontjának tartanak. A kö-zépkorban játszódó történet kolostorával, pestisjárványával, gótikus faszobraival, zú-gó, érintetlen erdeivel, szolgálóleányaival és nyüzsgő kereskedővárosával a legendák hangnemében beszéli el az apátúrrá váló Narziss és a nyughatatlan csavargóból mű-vésszé érő Goldmund életét és barátságát. Narziss a szemlélődő, elvont gondolkodás, a szellem és az akarat megtestesítője,

Goldmund az életet ösztönei és érzelmei szavára élőé s egyben a teremtő művészé. Hesse mindkét magatartást igaznak és nélkü-lözhetetlennek ismeri el, de eszményi művé-szetet, gondolkodást valójában csak a kettő szintéziséből tud elképzelni, s regényének végkicsengése ezt a meggyőződését sugallja.

Az 1947-ben Nobel-díjjal kitüntetett Hesse e regénye a szerző születésének 100-ik évfordulójára jelenik meg.

EURÓPA KÖNYVKIADÓ

Első fejezet

A mariabronni kolostorbejárat karcsú ikeroszlopokon nyugvó köríve előtt, az út szélén állt egy gesztenyefa, dél magányos fia, régi időkben Rómát járt zarándok hozta kemény törzsű nemes gesztenye; kerek ko-ronája gyengéden borult az út fölé, teli tüdő-ből zúgott a szélben, tavasszal már zöldellt a környéken minden, a kolostorkert diófái is új lombruhájukban vöröslöttek, ő még sokáig váratott leveleire, majd a legrövidebb éjsza-kák évszakában sugarakba szökkentette lombozata sűrűjéből fénytelen, tejeszöld, oly intően, szorongatóan fanyar illatú, különös virágait, és sárguló koronája októberben, szüret után hullajtotta az őszi szélbe némely esztendőben be sem érő tüskés termését, hogy birokra kelhessenek érte a klastromi diákok, és az olasz földről származó Gregor perjelnek legyen mit megsütnie kandallója parazsán. Idegenül, szelíden lengette a ko-lostorbejárat fölött koronáját a szép fa, a más égtájról való, érzékeny természetű, könnyen borzongó vendég, a kaput tartó sudár ho-

mokkőoszlopok, az ablakíveket díszítő, kő-ből vert csipkék, párkányok, pillérek titkos rokona, akit szerettek a welschek meg a lati-nok, s jövevényszámba vettek az idevalósi-ak.

A külországi fa alatt jó néhány nemzedék klastromi diák elhaladt már, hóna alatt író-táblával, fecsegve, játszva, nevetgélve, vere-kedve; mezítláb vagy saruban, ahogy az év-szak változott, szájuk szögletéből csüngő virággal, diót ropogtatva vagy hógolyót gyúrva. Mindig újak jöttek, egy-két esztendő fordultán mind kicserélődtek a jószerint egymáshoz hasonló szöszke, göndör fürtös arcok. Némelyik ottmaradt, novícius lett, barát, fejét kopaszra nyírták, csuhát viselt, derekán kötelet; könyveket böngészett, ok-tatta a gyerkőcöket, megöregedett, meghalt. Mások, ha megtöltekeztek tudománnyal, visszatértek a szülői házba, a lovagvárakba, kereskedő- és kézmívesportákra, kikerültek az életbe, űzték játékaikat, mesterségüket, s egyszer talán, férfikorban, ellátogattak a ko-lostorba, fiúcskákat vezettek tanulósorba az atyák keze alá, egy pillanatra eltűnődve fel-mosolyogtak a gesztenyefára, aztán tovább-

mentek újra. A súlyos, kerek ablakívek, a zömök, vörőskő ikeroszlopok között, a klast-rom celláiban, termeiben éltek, tanítottak, tanultak, irányítottak, kormányoztak: művel-tek itt sokféle, egyik nemzedékről a másikra szálló művészetet és tudományt, jámbort és világit, világosat és titokzatosat. Könyveket írtak és magyaráztak, rendszereket építettek fel, összegyűjtötték a régiek írásait, másoltak képes kódexeket, ápolták a nép hitét, és mo-solyogtak a nép hitén. Tudós okosság, jám-bor kegyesség, együgyűség és agyafúrtság, evangéliumi bölcsesség, görög bölcsesség, fehér és fekete mágia, mindből tenyészett itt valami, mindennek volt helye, tere: remete-ségnek, vezeklésnek, valamint társaságked-velő vidám életnek is ; a mindenkori apát személyén és a kor uralkodó áramlatán mú-lott, hogy mikor melyik kerekedett felül, melyik divatozott. A kolostort híressé időn-ként ördögűzői, démonkergetői tették, oly-kor kitűnő zenéje, olykor egy szent, gyógyí-tó és csodákat tevő atya kedvéért, máskor csukaleveséért, szarvasmájpástétomáért lá-togatták – mindegyikért a maga idejében. A szerzetesek és tanítványok, buzgók és lany-

hák, böjtösek és tokások seregében mindig akadt a számos érkező, itt éló és halálát itt beváró között, mindig akadt egy, akit min-denki szeretett, vagy akitől mindenki félt, a kiválasztottnak tetsző, a különleges, az egyéniség, akiről beszéltek még akkor is, midőn kortársait már régen elfeledték.

Ez idő tájt is élt Mariabronn kolostorában két egyéniség, két különleges lakó, egy öreg és egy ifjú. A dormitóriumokat [Közös ko-lostori hálóterem. (lat.)], iskolatermeket, templomot benépesítő barátok nyájában akadt kettő, akiről tudtak mind a többiek, akire valamennyien figyeltek. Dániel apát, az öreg és Narziss, az ifjú, a tanítvány, aki nemrégen lépett a novíciusok sorába, de rendkívüli tehetsége miatt minden hagyo-mány ellenére már taníthatott, különöskép-pen görögöt. Figyelmet és kíváncsiságot kel-tő tekintélye a házban kettőjűknek volt, az apátnak és a novíciusnak, csodálták és iri-gyelték, titkon rágalmazták is őket.

Az apátot csaknem mindenki szerette, el-lenséget nem szerzett magának, csupa jóság, jámborság, alázat volt. Csupán a kolostor tudósai vegyítettek szeretetükbe valamilyen

leereszkedésfélét, mert Dániel apát szent lehetett ugyan, de tudós semmiképpen. Jám-borsága bölcsesség volt, latinul azonban gyengén, görögül egyáltalán nem tudott.

Az apát együgyűségén alkalomadtán mo-solygó keveseket annál jobban bűvöletbe ejtette Narziss, a csodagyerek, a szép ifjú választékos görög beszéde, kifogástalan lo-vagi viselkedése, nyugodt, mélyreható filo-zófustekintete, szép és szigorú vonalú kes-keny szája. Bámulatos görög tudásáért meg-szerették a tudósok. Nemes voltáért, finom-ságáért csaknem mindannyian szerették, so-kan beleszerettek. Néhányan rosszallották, hogy oly nyugodt, fegyelmezett és szerfelett udvari modorú.

Apát és novícius, egyik is, másik is a ma-ga módján viselte a kiválasztottak sorsát, a maga módján uralkodott, a maga módján szenvedett. Mindkettő rokonabbnak, köze-lebb állónak érezte a másikat a többi klast-romi népnél, mégsem találtak egymáshoz, mégsem melegedtek fel egymás iránt. Az apát nagy gondot, nagy figyelmet szentelt az ifjúnak, s aggódott érte, mint ritka érzékeny, talán koraérett, talán veszedelemben forgó

testvéréért. Az ifjú az apát valamennyi pa-rancsát, intelmét, valahány dicsérő szavát makulátlan magatartással fogadta, sohasem ellenkezett, nem csüggedt el, és ha az apát helyesen ítélte meg, hogy egyetlen vétke a gőg, ugyancsak értette a módját, hogyan rejtse el ezt a vétket. Szó nem férhetett hoz-zá, tökéletes volt, különb mindenkinél. Csu-pán előkelősége lengett körülötte hűvös le-vegőként, csupán igazi barátja akadt kevés a tudósokon kívül.

– Narziss – szólott hozzá egy gyónás után az apát. – Vétkesnek vallom magam rólad formált kemény ítéletem miatt. Talán igazta-lan voltam, gyakran dölyfösnek tartottalak. Nagyon egyedül, szerfelett magányos vagy, fiatal testvérem, csodálóid vannak, de bará-taid nincsenek. Szeretve szeretném, bár len-ne rá okom, hogy néha megfeddhesselek, de nem szolgálsz rá soha. Bár lennél hébe-hóba neveletlen, mint a korodbeli fiatalemberek. De nem vagy az soha. Olykor kissé aggó-dom érted, Narziss.

Az ifjú az öregre vetette sötét szemét. – Nagyon szeretném, tisztelendő atyám,

ha nem okoznék gondot neked. Lehet, való-

ban gőgös vagyok. Kérlek, büntess meg érte. Időnként magam is szeretném magamat megbüntetni. Küldjetek remeteségbe, atyám, vagy engedjétek, hogy alantasabb szolgála-tot végezzek.

– Túl fiatal vagy, kedves testvérem, mind a kettőre – felelte az apát. – Egyébként is annyira beszédre és gondolkodásra termettél, édes fiam, hogy Isten adományát pazarol-nám, ha alantasabb szolgálatra rendelnélek. Minden bizonnyal tanító és tudós lesz belő-led. Te talán nem erre vágyakozol?

– Megbocsásd, atyám, de én nem látom ennyire pontosan a kívánságaimat. A tudo-mányban mindig örömömet lelem majd, ho-gyan is lenne másként? Nem hiszem azon-ban, hogy a tudomány lesz egyedüli vilá-gom. Az ember sorsát és küldetését nem mindig vágyai határozzák meg, hanem va-lami más, valami eleve elrendeltetett.

Az apát elkomolyodva hallgatta. Öreg ar-cán mégis mosoly villant, mikor megszólalt:

– Amennyire az embereket megismertem, mindannyian, kivált ifjan, hajlunk arra, hogy vágyainkat összetévesszük a Gondviseléssel.

Nos, te, aki úgy hiszed, tudod előre, mondj egy-két szót nekem, mire vagy hivatva?

Narziss félig behunyta sötét szemét, és az elrejtőzött hosszú, fekete pillái mögé. Hall-gatott. – Beszélj hát, fiam – buzdította hosz-szú várakozás után az apát. Narziss halk hangon, szemét lesütve beszélni kezdett.

– Azt hiszem, tudom, tisztelendő atyám, hogy mindenekelőtt klastromi életre vagyok hivatva. Azt hiszem, szerzetes leszek, pap, perjel és apát is talán. Nem azért hiszem mindezt, mintha kívánnám. Nem vágyom tisztségre, de mégis megbíznak majd vele.

Sokáig hallgattak mind a ketten. – Miből gondolod ezt? – kérdezte tétován

az öreg. – Tudásodon kívül melyik tulajdon-ságodra épül ez a hit?

– Olyan tulajdonság ez – felelte Narziss vontatottan –, amellyel megérzem az embe-rek természetét és rendeltetését, nemcsak a magamét, másokét is. Ez a tulajdonság arra kényszerít, hogy uralkodjam a többiek felett, és így szolgáljam őket. Ha nem klastromi életre születek, bíró vagy államférfi válna belőlem.

– Lehet – bólintott az apát –, próbára tet-ted-e már emberismerő, sorslátó képessége-det? – Próbára tettem.

– Mondj hát nekem egy példát. – Készen vagyok rá, atyám.

– Jól van. Mivel testvéreink titkaiba tud-tukon kívül behatolni nem szeretnék, mondd el, hogy mit gondolsz rólam, apátodról, Dá-nielről.

Narziss felemelte tekintetét, és az apát szemébe nézett.

– Parancsod ez, atyám? – Az. Parancsom. – Nehéz erről beszélnem, atyám. – Nekem is nehezemre esik, hogy téged

szólásra kényszerítselek, fiatal testvérem. Mégis megteszem. Beszélj!

Narziss lehajtotta fejét, és így suttogott: – Kevés az, tisztelendő atyám, amit teró-

lad tudok. Tudom, hogy Isten szolgája vagy, és szívesebben őriznél kecskéket, kongatnál kis harangot remeteségben, vagy hallgatnád parasztok gyónását, mintsem egy nagy ko-lostort kormányozz. Tudom, hogy különös szeretet fűz Isten Szent Anyjához, leggyak-rabban hozzá imádkozol. Imádkozol olykor, hogy a görög és mind a többi kolostorunk-

ban művelt tudomány zavart és veszedelmet ne keltsen alárendeltjeid lelkében. Imádko-zol olykor azért, hogy türelmed Gregor per-jel iránt el ne hagyjon. Olykor pedig csendes végért imádkozol. Úgy hiszem, meghallga-tásra találsz, és szelíd halálban lesz részed.

Az apát kis társalgójára csend települt. Végül megszólalt az öreg.

– Rajongó vagy, és látomásaid vannak kezdte az ősz úr barátságosan. – Jámbor és jóindulatú látomások is lehetnek csalókák, ne hagyatkozz hát rájuk, mint ahogy én sem teszem. Rajongó testvér!... – látod-e, mit gondolok erről szívem mélyén?

– Látom, atyám, megértőek a gondolataid. Ezt gondolod: „Ez a fiatal tanítvány itt kissé veszélyben forog, sejtései vannak, talán túl sokat meditált. Nem ártana neki, ha valami-féle vezeklést rónék rá. A kiszabott vezek-lést azonban én is megosztom vele.” Erre gondolsz éppen.

Az apát felállt. Mosolyogva intett búcsút a novíciusnak.

– Nos, jól van – mondta –, ne vedd túlsá-gosan lelkedre a sejtéseidet, fiatal testvérem. Isten mást is kíván tőlünk, nemcsak látomá-

sokat. Vegyük úgy, hogy a könnyű halál ígé-retével hízelegtél egy öregembernek. Ve-gyük úgy, hogy az öregember pillanatidőre szívesen is hallgatta ezt az ígéretet. Most azonban elég volt. Holnap a hajnali mise után imádkozz el egy olvasót, alázattal és odaadással imádkozz, ne pedig felszínesen, és én is ezt teszem. Menj hát, Narziss, eleget beszéltünk.

Egy másik alkalommal Dániel apátnak egyengetni valója támadt a legfiatalabb taní-tóatya és

Narziss között, akik a tanítás rendjének egy pontjában nem tudtak megegyezni: Narziss nagy buzgalommal bizonyos változ-tatásokra törekedett, és ezeket meggyőző érvekkel igazolta is, de Lorenz páter valami-féle féltékenységből ellene szegült, és az újabb megbeszéléseket mindig a lehangolt némaság duzzogó napjai követték, amíg Narziss igaza tudatában újra csak előhoza-kodott a dologgal. Végül is Lorenz atya kis-sé sértődött hangon így szólt:

– Nos, Narziss, fejezzük be a vitát. Tudod jól, a döntés az enyém, és nem a tied, nem vagy kollégám, csak kisegítőm, alkalmaz-

kodni köteles. De mivel ezt az ügyet oly nagy fontosságúnak tartod, és mivel én csu-pán hivatalbeli hatalmam, nem pedig tudá-som és tehetségem révén vagyok felettesed, nem akarok magam dönteni, hanem apát urunk elé járulunk, és rábízzuk, tegyen igaz-ságot.

Így is tettek, Dániel apát meg türelmesen és jóindulatúan hallgatta végig a két tudós grammatikatanításról vallott nézeteinek ösz-szecsapását. Mind a kettő aprólékosan elma-gyarázta és megokolta véleményét, majd az öregúr kedélyesen rájuk nézett, kicsit meg-csóválta ősz fejét, és így szólt:

– Kedves testvérek, remélem, egyikőtök sem hiszi, hogy ehhez a dologhoz éppoly sokat értek, mint ti. Narziss, aki ennyire szí-vén viseli iskolánk dolgát, és a tanítás meg-javításán fáradozik, dicséretet érdemel. Ám ha elöljárója másként vélekedik, Narziss dolga a hallgatás meg az engedelmesség, mert hiába minden javítás, ha érte a rendet és engedelmességet e házban megszegik. Megrovom Narzisst, amiért engedni nem tudott. Nektek, fiatal tudósok, kettőtöknek meg azt kívánom, ne legyetek soha olyan

elöljáró híján, aki ostobább nálatok; gőg el-len ez a legjobb orvosság. – E kedélyes tré-fával bocsátotta el őket. A következő napok-ban azonban semmiképpen sem mulasztotta el, hogy fél szemét rajtuk tartsa, vajon hely-reáll-e a jó egyetértés a két tanító között.

Történt pedig, hogy a kolostorban, amely annyi érkező-távozó arcot látott már, új arc bukkant fel, és ez nem tartozott az észrevét-len maradók, gyorsan feledésbe merülők közé. Az ifjú, akinek jöttét apja már régen jelezte, egy tavaszi napon érkezett, hogy tanulmányait a klastrom iskolájában végez-ze. Apa meg fiú a gesztenyefához kötötték lovaikat, s a bejáratnál fogadta őket a kapus.

A fiú felnézett a még téliesen kopár fára. – Ilyen fát – mondta – életemben nem lát-

tam még. De szép, de furcsa fa! Tudni sze-retném a nevét!

Az apa – gondterhelt és kissé fancsali ké-pű, idősebb úr – ügyet sem vetett az ifjú szavaira, de a kapus, akinek egykettőre meg-tetszett a fiú, választ adott neki. Az ifjú ked-vesen megköszönte, és kezet nyújtott:

– A nevem Goldmund, itt fogok iskolába j árui.

A kapus barátságosan rámosolygott, aztán elindult a jövevények előtt, át a kapun, föl a széles kőlépcsőkön a kolostorba, ahová Goldmund félelem nélkül lépett, azzal az érzéssel, hogy ezen a helyen két olyan élő-lénnyel találkozott már, akikben barátra lel-het, a fával meg a kapussal.

A vendégeket először az iskolafelügyelő páter, estefelé pedig maga az apát is fogadta. Goldmund apját, a császári hivatalnokot, miután mindkét helyen bemutatta fiát, meg-hívtak, legyen egy ideig a ház vendége. De a vendégjoggal csupán egy éjszakára élt, mi-vel, ahogy mondotta, reggel tovább kell utaznia. Két lova egyikét felajánlotta a ko-lostornak, és az adományt elfogadták. Ille-delmes és hűvös volt az egyházi urakkal folytatott társalgás; de az apát és a páter is örömmel nézegette a tisztelettudóan hallgató Goldmundot, mert a bájos, szelíd ifjú nyom-ban elnyerte tetszésüket. Apját másnap min-den marasztalás nélkül engedték útjára, a fiút azonban szíves örömest tartották ma-guknál. Bemutatták a tanítóknak, s kijelölték ágyát a diákok hálótermében. Goldmund tisztelettudóan és szomorú arccal búcsúzott

apjától, mikor az lóra szállt, mozdulatlanul állt, úgy nézett utána, amíg el nem tűnt a magtár és a malom között a külső kolostor-udvar keskeny kapuján át. Amikor megfor-dult, hosszú, szőke szempilláján egy könny-csepp ült; de a kapus kedveskedően vállon veregette.

– Sose búsulj, ifjú uracskám – vigasztalta –, kezdetben majdnem mindenki hazavágyik egy kicsit, apja, anyja és testvérei után. De hamar meglátod: itt is lehet élni, és nem is olyan rosszul.

– Köszönöm, kapus testvér – mondta az ifjú. – De nekem nincsenek testvéreim, anyám sincs, csak apám.

– Helyettük itt majd vigaszra lelsz, pajtá-sokra, tudományra, zenére, ismeretlen új játékokra, erre is, arra is, majd meglátod. Ha meg szűkségét érzed valakinek, aki jó szív-vel van Hozzád, gyere hozzám bátran.

Goldmund a kapusra mosolygott. – Ó, nagyon köszönöm. Ha csakugyan

örömet akarsz szerezni nekem, mutasd meg egyszer, minél előbb, kérlek, hol találom a lovacskánkat, akit atyám itt hagyott. Üdvö-

zölni szeretném, és látni, vajon neki is jól megy-e a sora?

A kapus nyomban magával vitte, és a magtárral szomszédos istállóba vezette a fiút. A langyos félhomályban, hol ló, árpa és trágya csípős szaga terjengett, Goldmund megtalálta az egyik állásban a barna lovat, amelynek hátán ideérkezett. Mindkét karjá-val átölelte az állat nyakát; a ló megismerte, és már messziről feléje nyújtogatta fejét, fehér foltos, széles homlokához szorította arcát, gyengéden megsimogatta, s a fülébe sugdosott

– Adj' isten, Holdas, adj' isten, jószágocs-kám, jó kis cimborám! Hogy megy sorod? Szeretsz-e még? Enni kapsz-e? Ugye neked is hiányzik az otthoni rét? Haj, kedveském, lovacskám, Holdas pajtás! De jó is, hogy itt maradtál, gyakran jövök majd hozzád, hadd lássalak.

Ujjasából elővett egy darab, reggelijéből maradt kenyeret, és kis falatonként megetet-te vele. Aztán búcsút vett tőle, és ment a ka-pus után, át a széles, nagy város piacteréhez hasonló, hársfákkal szegélyezett udvaron. A belső kapunál köszönetet mondott a kapus-

nak, már a kezét nyújtotta, mikor észrevette, hogy elfeledte a tanterembe vezető utat, hiá-ba mutatták meg neki az előző napon; kicsit nevetett, s elpirult, úgy kérte a kapust, ve-zetné tovább, s az szívesen megtette. Ezután belépett az iskolaterembe: tucatnyi gyerek meg ifjú ült a padokban, és ahogy belépett, Narziss, a famulus hátrafordult.

– Goldmund vagyok, az új diák – mondta ő. Narziss kurtán, mosoly nélkül üdvözölte, s helyet mutatott neki az egyik hátsó padban, s tüstént tovább folytatta a tanítást.

Goldmund leült. Meglepődött, milyen fia-tal a tanító, alig néhány esztendővel idősebb, mint ő maga, csodálkozott, és szívből örült, hogy a fiatal tanító olyan szép, előkelő, ko-moly, és még megnyerő és kedves is. A ka-pus kedves volt hozzá, az apát barátságosan fogadta, az istállóban egy darabka otthon – Holdas várja, és íme, most itt van ez a meg-lepően fiatal tanító, komoly, akár egy tudós, előkelő, akár egy herceg, és mennyire fe-gyelmezett, hűvös, tárgyilagos, lenyűgöző a hangja! Hálás szívve1figyelte, ha nem is értette mindjárt, miről beszél. Jól érezte ma-gát. Kedves, szeretetre méltó emberek közé

került, szeretni akarta őket, a barátságukra vágyott. Reggel az ágyban, ébredés után szorongás fogta el, a hosszú út is kifárasztot-ta, sírt is, amikor apjától elbúcsúzott. Most minden jó, most elégedett. Nézte, csak nézte hosszan a fiatal tanítót, gyönyörködött ke-mény, sudár alakjában, hideg fénnyel vil-lámló szemében, örvendezett a szavakat tisz-tán, keményen formáló szájának, lendületes, szárnyaló hangjának.

Ahogy véget ért azonban az óra, és a diá-kok lármásan felkerekedtek, felriadt Goldmund, és szégyenkezve vette észre, hogy elaludt. Ha csak ő vette volna észre – de látták a padszomszédok is, akik suttogva adták hírül egymásnak. Álig lépett ki a fiatal tanító a teremből, a pajtások mindenfelől lökdösni, taszigálni kezdték Goldmundot.

– Kialudtad magad? – kérdezte vihogva az egyik.

– Finom diák! – csúfolta a másik. – Ebből lesz csak pompás örökmécses! Már az első órán ki is alszik!

– Ágyba a kicsikével – ajánlotta valame-lyik, és már meg is ragadták lábánál, kezénél fogva, hogy nagy nevetve elcipeljék.

Ilyen ébresztés után haragos lett Goldmund, csapkodott maga körül, szabadu-lást keresett, csépelték-páholták, végül is leejtették, míg az egyik lábát megmarkolta valaki. Ezt erőnek erejével lerázta, rávetette magát az elsőre, aki elébe akadt, tüstént he-ves harcba keveredett vele. Ellenfele erős fickó volt, mindannyian felajzottan figyelték a párviadalt. Hogy Goldmund nem maradt alul, és néhány jó ökölcsapást mért a vas-gyúróra, mielőtt egynek is tudta volna a ne-vét, máris akadtak barátai a diákok között.

Egyszerre eliszkolt valamennyi, és alig-hogy egyedül maradt, szembe találta magát az iskolafelügyelő Martin páterrel. A páter elcsodálkozott a lányos és kissé szétvert ké-pű, kék szeméből zavartan rábámuló fiú lát-tán.

– Hát veled mi történt? – kérdezte. – Te, ugye, Goldmund vagy, igaz-e? Csak nem bántottak ezek a mihasznák?

– Ó, dehogy – felelt a fiú –, én láttam el a baját.

– Kiét, te? – Nem tudom. Egyiket sem ismerem. Va-

lamelyikkel megverekedtem.

– Úgy. A valamelyik kezdte? – Nem tudom. Nem. Azt hiszem, én. Ad-

dig csúfolkodtak, amíg megharagudtam. – No lám, te is szépen mutatkozol be,

édes gyermekem. Jegyezd meg hát jól: ha még egyszer, itt, az iskolateremben csatakürt leszel, nem marad el a büntetés. Most pedig szaporán, hogy az estebédhez idejében ér-kezz! Indulj

Mosolyogva nézett a szégyenkezve elfutó Goldmund után, amint útközben nagy igye-kezettel ujjaival próbálta megfésülni kusza, aranyszőke haját.

Goldmund maga is úgy vélekedett, első kolostori tette igazán illetlen és balga volt, meglehetősen lógó orral kereste és találta meg az estebédnél iskolatársait. De azok tisztelettel, barátságosan fogadták, lovagia-san kibékült ellenfelével, és e pillanattól fogva joggal érezhette: körük befogadta.

Második fejezet

Ha jó barátságban is volt valamennyivel, igazi barátra mégsem talált oly hamar; isko-latársai között egy sem akadt, akihez külö-

nösebb rokonszenv vagy vonzalom fűzte volna. Azok meg módfelett csodálkoztak, hogy a kötekedőnek hitt, talpraesett ökölví-vóban oly békés lelkű, és úgy látszott, in-kább mintadiáki dicsőségre pályázó társra leltek.

Két ember volt a klastromban, akihez hú-zott Goldmund szíve – neki tetsző, gondola-tait betöltő, benne csodálatot, szeretetet és tiszteletet keltő: Dániel apát és Narziss, a famulus. Az apátot szinte már szentnek tar-totta, jámborsága és jósága, tiszta, figyelmes tekintete, ahogy a parancsolást, kormányzást alázattal, mintegy szolgálatképpen végezte, nyugodt, jóságos mozdulatai mind hallatlan erővel vonzották. Legszívesebben e jámbor barát személyes szolgájaként mindig csak körülötte lett volna engedelmesen és szol-gálva őt, alázat és odaadás utáni fiús vágyó-dását örök áldozatul néki felajánlva, hogy tőle tiszta és nemes, istenes életet tanuljon. Mert Goldmund szándéka nem csupán a klastromtudományok megszerzése volt, ha-nem egyszer s mindenkorra a klastromban akart maradni, Istennek szentelvén életét. Így akarta ő maga, így kívánta és parancsol-

ta apja, és bizonyára így rendelte el, ezt kö-vetelte Isten is. Senki sem vette észre, és mégis teher nehezedett a szép, sugárzó fiúra, származásából eredő teher, vezeklésre és áldozatra szólító titkos rendeltetés. Még az apát sem látta meg, holott Goldmund apja elejtett előtte néhány célzást, és érthetően tudtára adta óhaját – fia maradjon örökre a kolostorban. Valami homályos szeplő tapad-hatott Goldmund születéséhez, valamiféle elhallgatott titok vezeklést követelt. Az apát azonban nem nagyon rokonszenvezett Goldmund apjával, szavait, egész, kissé fon-toskodó lényét hűvös udvariassággal fogad-ta, célozgatásainak pedig nem tulajdonított nagy jelentőséget.

Az a másik, aki Goldmundban szeretetet ébresztett, élesebben látott, többet sejtett, de türtőztette magát. Narziss tudva tudta, mi-lyen ékes aranymadár röppent hozzá. 6, az előkelőségében magára maradó, hamarosan megérezte Goldmundban rokonát, holott az mindenben ellentétének látszott. Narziss sö-tét, szikár, Goldmund meg fénylő és viruló volt. Narziss gondolkozó és elemző elmé-nek, Goldmund álmodó, gyermeki léleknek

tetszett. Az ellentétet azonban áthidalta va-lami közös vonás: mind a ketten kiválasztot-tak voltak, mindkettőt látható adottságok és jelek különböztették meg a többitől, és mindkettőnek különös intést adott a sors út-ravalóul.

Forró rokonszenvet érzett Narziss e fiatal lélek iránt, akinek természetét és sorsát ha-mar felismerte. Izzó csodálattal csüngött Goldmund szép és páratlanul okos tanítóján. De Goldmund félénk volt, nem talált más utat Narziss megnyerésére, hát kimerülésig fárasztotta magát, hogy figyelmes, tanulé-kony diák lehessen. Félénkségén kívül más is gátolta. Úgy érezte, Narziss veszélyt je-lent. A jóságos és alázatos apát mint esz-mény- és mintakép nem fért össze egyszer-smind a túlontúl okos, tanult, éles szellemű Narzissszal. Mégis, fiatal lelke minden ere-jével mindkét eszmény után törekedett, egyesíteni akarta az egyesíthetetlent. Gyak-ran szenvedett emiatt. Diákélete első hónap-jaiban néha oly zilált, szétszaggatott volt a szíve, hogy erős kísértésbe esett, menekül-jön-e, vagy pajtásai között eressze szabadjá-ra minden keservét, elfojtott dühét. Gyakran

valamiféle kis pimaszkodás, diákcsíny hirte-lenében úgy felbőszítette, olyan vad haragra lobbantotta, hogy ő, a békés lelkű, csak a legnagyobb erőfeszítéssel türtőztette magát, csak így tudott lehunyt szemmel, halálsápad-tan, némán sarkon fordulni. Ilyenkor meglá-togatta az istállóban Holdast, a lovacskát, nyakára hajtotta fejét, megcsókolta, úgy sírt. Szenvedése lassacskán úgy megnőtt, hogy mindenki észrevehette. Orcái megfogyatkoz-tak, tekintete gyakran elveszítette fényét, mindenkinek kedves nevetése ritkán hallat-szott.

Maga sem tudta, hányadán áll. Őszintén akarta, vágyott arra, hogy jó diák, mihama-rabb novícius, majd pedig az atyák jámbor, csöndes testvére lehessen; hitte, minden ké-pessége, adottsága e szelíd, jámbor cél felé vezeti, más célokról mit sem tudott. Milyen különös, elszomorító volt, ha látnia kellett, hogy ez a szép, egyszerű cél oly nehezen érhető el. Mennyire kedvét szegte, ha olykor megdöbbenve észrevette kivetnivaló hajla-mait, lelke rossz hangulatait: ha szórakozot-tan, kelletlenül tanult, ha ábrándozott, álmo-dozott, vagy elálmosodott a leckeórák alatt,

ellenszenvét és ellenszegülését a latintanár-ral, ingerlékenységét és dühös türelmetlen-ségét iskolatársaival szemben. De mindennél jobban felkavarta, hogy Narzisst övező sze-retete oly nehezen fért össze Dániel apát iránt érzett szeretetével. Ámbár néha, lelke mélyén rejlő bizonyossággal úgy érezte, Narziss is szereti, rokonszenvez vele, és vár-ja őt.

Narziss gondolatai sokkal gyakrabban időztek a fiú körül, mint ahogy az gyanította. Vágyott a szép, kedves, derűs ifjú barátságá-ra, megsejtvén benne ellenpólusát és másik felét, szívesen maga mellé vette volna, hogy vezesse, tanítsa, fölfelé segítse, virágát bont-sa. De türtőztette magát. Több okból tette ezt, és szinte mindet megfontolta. Főként a diákokba, novíciusokba szerelmes jó néhány szerzetes és tanító láttán felébredt undora gátolta, tartotta vissza.

Nemegyszer érezte utálkozva ő is idősebb férfiak rajta nyugvó, sóvárgó tekintetét, ne-megyszer hárította el néma védekezéssel nyájaskodásukat, becézgetésüket. Most már jobban megértette őket – őt is csábította, hogy a bájos Goldmundot szeresse, tündök-

letes nevetését előcsalogassa, aranyszőke haját gyengéden megsimogassa. De nem tenné meg soha, sohasem. Egyébként is ő, a famulus, tanítói rangban, de tanítói hivatal és hivatalos tekintély nélkül különös elővi-gyázathoz, óvatossághoz szokott. Megszok-ta, hogy a nála néhány ével fiatalabbak fölött úgy álljon, mintha húsz esztendővel idősebb lenne, megszokta, ahogy szigorúan vigyáz-zon, egyetlen diákját előnyben ne részesítse, különös gondot fordított valahány, neki el-lenszenves tanítványára, igazságosságot kényszenített magára velük szemben. Szol-gálata a szellem szolgálata volt, ennek szen-telte szigorú életét, és csak titokban, óvatlan pillanataiban adta át magát a nagyravágyás, okoskodás, tudálékoskodás élvezetének. Nem, bármilyen igézőnek látszott Goldmunddal való barátsága, veszély rejlett abban, nem hagyhatta, hogy élete velejét érintse. Élete veleje és értelme a szellem, az Ige szolgálata volt, hogy nyugodtan, meg-fontoltan, önző érdek nélkül vezesse tanít-ványait – s nem csupán saját tanítványait magas szellemi célok felé.

Egy esztendőnél is több idő eltelt már, amióta Goldmund a mariabronni kolostor diákja lett, ki tudja, hányszor játszotta pajtá-saival az udvar hársfái és a szépséges gesz-tenyefa alatt a diákok játékait: versenyt fu-tottak, labdáztak, rabló-pandúrosdi járta, hógolyócsatákat vívtak; most tavaszba for-dult, de Goldmund fáradt volt, gyengélke-dett, feje gyakran megfájdult, és próbára tette erejét, hogy a leckeórák alatt el ne alud-jon, figyelni tudjon.

Ekkortájt, egy este, megszólította Adolf, az a diák, akivel annak idején ökölharcban ismerkedett meg, és akivel ezen a télen Euklidészt kezdte tanulmányozni. Estebéd után történt, abban az órában, szabad időben, amikor játszhattak a dormitóriumokban, cseveghettek a tanulószobákban, és sétálni is lehetett a külső kolostorudvaron.

– Mondanék neked valamit, Goldmund, valami vidámat – szólt, miközben lefele vonszolta a lépcsőn. – De te mintagyerek vagy, egyszer bizonyára püspök akarsz len-ni, ígérd meg hát, betartod a cimboraságot, nem árulsz el az atyáknak.

Goldmund habozás nélkül szavát adta. Tudta jól, van klastrombecsület, de létezik diákbecsület is, a kettő pedig hébe-hóba ösz-szeütközésbe kerül, ám mint mindenhol, itt is erősebb írottnál az íratlan, és ameddig csak diák volt, sohasem szegte volna meg a diákélet törvényeit, a diákbecsületet.

Adolf suttogva a kapu felé húzta, a fák alá. Van itt néhány merész jó barát – mesélte –, közibük való ő is, akik régebbi nemzedé-kek szokásához híven olykor-olykor meg-emlékeznek arról, hogy voltaképpen nem is szerzetesek, egy estére elhagyják a kolostort, és beruccannak a faluba. Mulatság, kaland is ez, jóravaló fickó nem maradhat ki belőle, s még az éjjel vissza is térnek.

– Hanem éjjelre bezárják a kaput – szólt közbe Goldmund.

Bezárják, persze, de ez a móka sava-borsa. Értik a módját, hogyan kell titkos uta-kon észrevétlen besurranni, nem az első eset ez.

Goldmund tudott erről. Hallotta már a „falubaruccanás” kifejezést, a növendékek kalandot, mindenféle titkos örömet kereső

éjjeli kirándulását értették rajta, szigorúan tiltották a klastromi törvények. Megriadt.

A „falubaruccanás” bűn volt, tiltott dolog. Tudta jól azonban, hogy épp a veszély koc-kázata miatt számíthat ez a „valamirevaló fickók” között diákdicsőségnek, és az ilyen kalandra szólító meghívás különös kitünte-tést jelent.

Szíve szerint nemet mondott volna, visz-szafordul, és ágyába bújik. Oly fáradt volt, oly nyomorultul érezte magát, egész délután fájt a feje. De Adolf előtt kissé szégyenke-zett. Azután meg, ki tudja, talán a szabad-ban, a kaland közben találkozhat valami széppel, valami újjal, főfájás-kábultság mu-lasztóval, amitől minden nyomorúságát elfe-lejtheti. Kirándulás ez a világba, titkos és tiltott ugyan, nem éppen dicséretes, de talán mégis felszabadító, élményt hozó.

Tétovázva hallgatta Adolf nógatását, de hirtelen elnevette magát, és rábólintott.

Észrevétlenül tűntek el Adolffal a hársfák alatt, a sötétedő, tágas udvaron, melynek külső kapuját ebben az órában már bezárták. A cimbora a malomhoz vezette, ott a szürkü-letben, a kerekek szüntelen zúgása közepet-

te, nesztelenlátatlan könnyűszerrel kisurran-hattak. Már koromsötétben, egy ablakon át, nedves, csuszamlós cölöprakásra jutottak, egy szálat kihúztak, a patakra fektették, hogy átjuthassanak. Végre hát kint álltak a feketéllő erdőben eltűnő, tompa fényben derengő országúton. Izgató, titokzatos volt minden, és ez roppantul tetszett a fiúnak.

Az erdőszélen már ott álldogált az egyik cimbora, Konrád, és hosszas várakozás után még valaki, a hosszú Eberhard cammogott oda. Négyesben vonultak az ifjak az erdőn keresztül, fejük felett éjjeli madarak rebben-tek fel, néhány harmatos fényű csillag buk-kant elő a csendes felhők közül. Konrád tré-fált, mókázott, s noha a többi is vele neve-tett, mégis ott lebegett körülöttük az éjszaka szorongató és ünnepélyes áhítata, szívük szaporábban vert.

Röpke óra sem telt bele, s az erdőn túl a faluba értek. Már aludni látszott minden, a házak sápadtan csillámló alacsony oromza-tait feketén erezték a gerendák, sehol semmi fény. Adolf haladt az élen, loppal lopakodva megkerültek néhány házat, átmásztak egy sövényen, egy kertbe jutottak, virágágyak

puha földjén tapostak, lépcsőkön botladoz-tak, és egy ház fala előtt megálltak. Adolf megzörgette az ablaktáblát, várt, majd még egyszer zörgetett, bentről nesz hallatszott, fény villant, az ablak kitárult, és egymás után sorra bemásztak egy fekete kürtős, döngölt padlójú konyhába. A tűzhelyen kis olajlámpa állt, keszeg kanócán fáradt láng pislákolt. Egy lány várta őket, szikár pa-rasztcseléd, kezet nyújtott mindegyik beto-lakodónak; a háta mögül a sötétből még va-laki, egy hosszú, sötét hajfonatú kislány lé-pett elő. Adolf vendégajándékul fél kolostori fehér cipót hozott, és papírzacskóban még valamit, amiről Goldmund sejtette, hogy kevés lopott tömjén, gyertyaviasz, vagy va-lami hasonló lehet. A copfos kislány kiment, lámpát se vitt, úgy tapogatózott ki az ajtón, jó sokáig maradt távol, majd szürke, kék virágos agyagkorsóval tért vissza, amit Kon-rádnak nyújtott át. A fiú ivott belőle, azután továbbadta. Ittak mind az erős almaborból.

Letelepedtek az aprócska láng fényében, kis merev zsámolyra a két lány, a diákok meg körbe, körülöttük a földre. Suttogva beszéltek, közben borozgattak; Adolf és

Konrád vitte a szót. Hébe-hóba az egyikük fölállt, megsimogatta a szikár lány haját, nyakát, fülébe suttogott, de a kicsihez nem nyúlt senki. Úgy lehet – gondolta Goldmund –, a nagyobbik a cseléd, a csinos kicsike pe-dig a ház leánya. Különben mindegy, miért is érdekelné – hiszen úgysem jön már többé ide. A titkolt szökés, az éjszakai séta az er-dőn keresztül szép volt, szokatlan, izgató, titokzatos, de mégsem veszedelmes. Tiltott volt ugyan, de a tilalom megszegése nem nehezedett nagy súllyal lelkiismeretére. Ez az éjszakai látogatás azonban, ez itt a lá-nyoknál, már több volt, mint tilos; ezt már bűnnek érezte. Lehet, hogy a többinek ez is aprócska félrelépés csupán, ő azonban hitt szerzetesi életre, aszkézisre szólító elrendel-tetésében, neki tilos volt minden lányokkal való játszadozás. Nem, soha többé nem jön el újra. Szíve azonban vadul és szorongva vert az ámpolna fényében derengő szegé-nyes konyhában.

Pajtásai hősködtek a lányok előtt, fontos-kodva latin szólamokat kevertek beszédjük-be. Mindhárman, úgy látszott, a cseléd ke-gyeiben állnak, időnként félszegen ügyefo-

gyott becézgetéssel közeledtek hozzá, de legmerészebb bókjuk sem volt több félénk csóknál. Látszott, pontosan tudják, meddig mehetnek. S mivel a társalgás mindvégig susogó hangon folyhatott csupán, tulajdon-képpen volt valami nevetséges a jelenetben; de Goldmund nem találta annak. Csendesen guggolt a földön, konokul bámult a lámpa aprócska lángjába, meg se szólalt. Néha kis-sé vágyódva, lopva megleste a többiek egy-egy gyengéd mozdulatát, egymás közötti kedveskedését. Mereven maga elé bámult. Legszívesebben csak a kis copfost nézte vol-na, de ezt tiltotta magának leginkább. Ám valahányszor akarata elgyengült, és tekintete a szelíd, bájos kislány arcára vetődött, látta, hogy a lány sötét szeme állhatatosan az ő arcára tapad, őt nézi, mint a megbabonázott.

Egy óra telt el talán – soha nem élt meg ily hosszú órát Goldmund –, mire elfogyott a diákok minden tudósszólama, bókja, csend lett, kissé elfogultan üldögéltek, majd Eberhard ásítozni kezdett. Ekkor a cseléd jelt adott az indulásra. Valamennyien feltá-pászkodtak, kezet fogtak a cseléddel, Goldmund utoljára. Aztán valamennyien

kezet fogtak a kislánnyal, Goldmund utoljá-ra. Konrád mászott ki elsőnek az ablakon, Eberhard és Adolf a nyomában. Amint ő került sorra, Goldmund érezte, hogy egy kéz vállánál fogva visszahúzza. Nem tudta meg-állni, ahogy földet ért, tétován megfordult. Az ablakból a kis copfos hajolt utána.

– Goldmund – suttogta. Goldmund egy helyben maradt.

– Eljössz-e majd újra? – kérdezte. Félénk hangja lehelet volt csupán.

Goldmund nemet intett. A lány kinyújtott két kezébe fogta Goldmund fejét, s ő halán-tékán érezte a kis kezek forróságát. A lány mélyen kihajolt, amíg sötét szeme közel nem ért Goldmund szeméhez.

– Gyere újra – suttogta, és szája gyermeki csókkal Goldmund szájához ért.

Gyorsan a többiek után szaladt, keresztül a kis kerten, bukdácsolt a virágágyakon át, nedves föld- és trágyaszag csapott orrába, rózsabokor tépte sebesre kezét, átmászott a sövényen, és rohant a többiek után, ki a fa-luból, neki az erdőnek. „Soha többé!” – pa-rancsolta akarata. „Holnap újra!” – esengett zokogva szíve.

Senki sem találkozott az éjjeli madarak-

kal, észrevétlen tértek vissza Mariabronnba, patakon, malmon át, az udvar hársai között,

kiugró tetők és oszloptagolta ablakok rejtek-útjain jutottak a kolostorba, a dormitóriumba.

A hosszú Eberhardot reggel ütlegekkel kellett ébreszteni, olyan mély volt az álma. Valamennyien időben értek a hajnali misére, a reggeli leveshez és a tanterembe, de Goldmund sápadt volt, annyira sápadt, hogy Martin páter meg is kérdezte, nem érzi-e rosszul magát? Adolf figyelmeztető pillan-tást vetett feléje, és ő azt felelte, hogy semmi baja sincs. Görögórán azonban, déltájban, Narziss le nem vette róla a szemét. Ő is látta, hogy Goldmund beteg, de nem szólt, csak élesen figyelte. A tanítás után magához szó-lította. A könyvtárba küldte egy megbízás-sal, hogy a diákok fel ne figyeljenek rá. Azután utánament.

– Goldmund – kérdezte tőle –, segíthet-nék? Látom szenvedsz. Talán beteg vagy? Ha igen, ágyba fektetünk, küldünk neked erőlevest meg egy palack bort. Ma máshol járt az eszed, nem a görögön.

Sokáig várakozott a válaszra. Feldúltan nézett rá a sápadt fiú, fejét lehajtotta, majd újra felemelte, ajka megvonaglott, beszélni

akart, de nem tudott. Hirtelen leborult, fejét egy pulpitushoz szorította, a padot szegély-ző, tölgyfából faradott két kicsiny angyalfej közé, és zokogni kezdett oly nagyon, hogy Narziss zavarba jött, pillanatra el is fordítot-ta tekintetét, mielőtt a zokogót megragadta és fölemelte volna.

– Nos, jól van – mondta olyan barátságos hangon, ahogy Goldmund még sohasem hal-lotta beszélni őt. – Jól van, amice, sírj csak! Ettől jobban leszel! Úgy, ülj le, nem kell beszélned. Látom, torkig vagy. Reggel óta fáradozhatsz abban, hogy ne vegyenek észre rajtad semmit. Igen derekasan megálltad. Sírj csak, ez a legjobb, amit tehetsz. Nos, már elég is? Már újra talpra álltál? Jól van, akkor gyerünk a betegszobába, ágyba fek-szel, és estére, meglásd, sokkal jobban le-szel. Gyere csak!

Megkerülve a diákszobákat, a betegszo-bába vezette, két üres ágy közül kijelölte neki az egyiket, és amint Goldmund enge-delmesen vetkőzni kezdett, kiment, hogy az elöljárónak megjelentse betegségét. Ígéreté-hez híven a konyhán megrendelte a levest, és a betegek borát; a kolostori szokás szerint

járó e két benefíciumot [Jótétemény. (lat.)] a gyengélkedők igen kedvelték.

Goldmund feküdt az ágyban, a betegszo-bában, és kiutat keresett zűrzavarából. Egy órával ezelőtt talán még tisztázhatta volna, mi okozza kimondhatatlan fáradtságát, azt a halálos lelki megerőltetést, amelytől feje üres lett, szeme égett. A minden pillanatban megújuló, minden pillanatban kudarcot valló kegyetlen erőfeszítés miatt volt ez, feledni a tegnapi estét, nem is annyira az estét, nem is a bolondos és vidám kiröppenést a zárt ka-pujú kolostorból, az erdei vándorlást, a sötét malompatakot áthidaló csúszós szükségpal-lót, nem a ki-be bujkálást a sövényeken, ab-lakokon, folyosókon keresztül, hanem egye-dül azt a pillanatot, ott, annál a sötét kony-haablaknál, a lány leheletét és szavát, kezé-nek érintését, ajkának csókját.

De most még valami járult ehhez, új ré-mület, új élmény. Narziss törődik vele, Narziss szereti őt, Narziss fárad érette – ő, a nemes, az előkelő, az okos, a keskeny, kissé gunyoros szájú Narziss. És ő – ő pedig sze-me láttára elhagyta magát, szégyenkezett, hebegett, végül még bőgött is előtte. Ahe-

lyett, hogy e felette álló lelket a legneme-sebb fegyverekkel, görögtudással, filozofá-lással, szellemi vitézséggel és méltóságteljes sztoával [Itt: bölcs nyugalom. (gör.)] nyerte volna meg, szánalmasan és gyengén csuklott össze a jelenlétében. Ezt sohasem bocsátja meg magának, sohasem nézhet szégyenke-zés nélkül Narziss szemébe.

Ám a sírással feloldódott a nagy feszült-ség, a csendes szoba magánya, a puha ágy jót tett – kétségbeesése jócskán alábbha-gyott. Egy kurta óra múlva szolgáló testvér lépett be, rántott levest, darabka fehér ke-nyeret, kis kupa vörös bort hozott –, bort a diákok egyébként csak ünnepnapokon kap-tak; Goldmund evett, ivott, tányérját félig kikanalazta, majd félretette, és újra gondol-kodni kezdett; de hiába, nem sikerült, erre újra maga elé vette a tányért, s megint evett néhány kanálnyit. Midőn később az ajtó hal-kan kinyílt, és Narziss belépett, hogy meg-nézze betegét, az már mélyen aludt, és orcá-ja újra rózsállott. Hosszan figyelte, szeretet-tel, kutató kíváncsisággal, de némi irigység-gel is. Látta: Goldmund nem beteg, holnap már nem kell bort küldeni neki. De tudta,

megtört a varázs, barátok lesznek. Ma Goldmund szorult őrá, ma ő szolgált neki. Egyszer talán ő lesz a gyenge, segítségre, szeretetre szomjazó. Ettől a fiútól el is fo-gadná, ha egyszer sor kerülne rá.

Harmadik fejezet

Csodálatos barátság kezdődött Narziss és Goldmund között; de csak keveseknek tet-szett, s néha úgy látszott, mintha ők maguk sem békéltek volna meg vele.

Először Narzissnak, a gondolkodónak tá-madt nehézsége. Számára szellem volt min-den, a szeretet is; megfontolatlan vonzalom rabul nem ejthette, ez nem adatott meg neki. Ő volt e barátság vezető szelleme, és sokáig csak ő ismerte fel tudatosan barátságuk vég-zetét, lényegét, értelmét. Sokáig magányos maradt a szeretet kellős közepén és tudta, hogy barátja csak akkor tartozhat igazán hozzá, ha már benne is tudatosította e felis-merést. Szívvel-lélekkel, játékosan és fele-lőtlenül adta át magát Goldmund az új élet-nek, józanul és felelőséggel fogadta Narziss a kivételes sorsot.

Goldmundnak ez a barátság legelébb megváltást és gyógyulást hozott. Fiatalos szeretetszomja csak az imént ébredt fel ha-talmasan egy csinos lány láttára, csókjára, de legott reménytelenül vissza is rettent. Mert lelke mélyén megérezte, élete minden eddigi álma, minden, amiben hitt, minden, amire hivatva, rendelve érezte magát – ott, az ab-lakban attól a csóktól, attól a sötét szempár-tól gyökeréig veszélybe került. Apja kíván-ságára és a maga őszinte akaratából is szer-zetesi életre készülőben, első, fiatalos fel-buzdulásának lelkesedésével egy jámbor, aszketikus ideál felé törekedőben – az első futó találkozásból, az érzékeit szólító élet első hívására, az Asszony első üdvözletére csalhatatlanul megérezte, hogy ellensége, démona jelent meg, és az asszony az ő ve-szedelme. És íme, a sors most menedékkel szolgált, égető szükségében ráköszönt ez a barátság, vágyának virágzó kertet, hódolatá-nak új oltárt kínál. Így szerethetett, most bűntelen átadhatta magát, odaajándékozhatta szívét a csodált, idősebb, okosabb barátnak, hogy az érzékiség veszedelmes lángja átszel-lemüljön, nemes áldozati tűzzé változzék.

De már a barátság első tavaszán különös akadályokba, váratlan, talányos hidegségbe, riasztó követelményekbe ütközött. Benne fel se merült, hogy barátjában ellentétét, ellen-pólusát lássa. Úgy vélte, a szeretet, az őszin-te odaadás elegendő, és kettőből egy lehet, feloldódhat minden különbség, híd kötheti össze az ellentmondásokat. De mennyire hűvös és magabiztos, mennyire világos és könyörtelen volt ez a Narziss! Úgy tetszett, ismeretlen, idegen néki az ártatlan odaadás, az örömet adó közös vándorlás a barátság országában. Úgy tetszett, nem ismerte, nem is tűrte a céltalan utakat, az álmodozó ide-oda csapongást. Jóllehet, amidőn Goldmund színre beteg volt, aggódónak mutatkozott, jóllehet az iskola és a tudomány minden dolgában híven segítette, tanácsokkal szol-gált neki, megmagyarázta a könyvek fogas részeit, kitárta előtte a grammatika, logika, teológia birodalmának kapuit, de sohasem látszott, hogy igazán elégedett lenne barátjá-val, és egyetértene vele, igen gyakran úgy látszott, mintha mosolyogna rajta, és nem venné komolyan. Goldmund érezte ugyan, hogy az nem pusztán iskolamesteri fogás,

nem az idősebb és okosabb merő fontosko-dása, valami más, valami mélyebb, jelentő-sebb rejlik mögötte. E jelentősebb felismeré-sére azonban képtelen volt, és így gyakran elszomorította, tanácstalanná tette ez a ba-rátság.

Valójában Narziss tudta jól, mi megy végbe barátjában, nem volt vak, látta ragyo-gó szépségét, természetes életerejét, virágzó túláradását. Nem olyan iskolamester volt, aki egy izzó, fiatal lelket göröggel abrakol-tat, aki- ártatlan szerelemre logikával felel. Túlságosan is szerette a szőke ifjút, és ez veszélyt jelentett, mivel a szeretet számára nem természetes állapot, ha nem csoda volt. Ő nem lehetett szerelmes, nem gyönyörköd-hetett e bájos szempár, e virágzó, világító szőkeség közelségében, nála nem volt he-lyénvaló a szerelem, még egy pillanatra sem időzhetett az érzékinél. Mert ha Goldmund úgy érezte is, hogy szerzetességre, aszkéta-ságra hivatott, és mindvégig szentéletűségre kell törekednie – Narzissnak valóban ez volt a rendeltetése. Ő csak egyetlen módon, a legtökéletesebb formában szerethetett. Narziss azonban kételkedett Goldmund asz-

kéta hivatásában. Jobban olvasott az embe-rekben, mint bárki más, és itt, a szeretet fé-nyénél még világosabban látott. Ismerte Goldmund természetét, és hiába minden el-lentét, mélységesen megértette, mivel saját-jának másik, elveszett fele volt. Látta, ezt a természetet képzelődések, nevelési hibák, atyai szavak kemény héjú páncélja borítja, és régen sejtette már e fiatal élet teljes, nem is bonyolult titkát. Tudta feladatát: fel kell tárni a titkot hordozója előtt, meg kell sza-badítani páncéljától, és így visszaadhatja neki tulajdon természetét. Nehéz lesz, de mindennél nehezebb, hogy emiatt el is ve-szítheti barátját.

Végtelenül lassan közelített céljához. Hó-napok múltak el, amíg egyetlen komolyabb támadásra, mélyebb beszélgetésre sor kerül-hetett. Hiába minden barátság, oly nagy tá-volságot ívelt át a közöttük feszülő híd. Látó és vak így haladtak egymás mellett; s hogy a vak nem tudott vakságáról, ez csak neki ma-gának jelentett könnyebbséget.

Az első csatát akkor nyerte Narziss, mikor azt az élményt próbálta kifürkészni, amely annak idején a megrendült fiút gyenge órá-

jában hozzá kergette. A kutatás nem volt olyan nehéz, mint gondolta. Régen szomjaz-ta már Goldmund, hogy meggyónja ama éj-szaka titkát, de nem volt senki az apáton kí-vül, akiben eléggé bízott volna, csakhogy nem az apát volt a gyóntatója. Midőn tehát Narziss egy kedvezőnek látszó órában barát-ját szövetségük kezdetére emlékeztette, és óvatosan puhatolta a titkot, az kertelés nél-kül így szólt:

– Sajnálom, amiért nem vagy még fel-szentelve, és nem hallgathatod meg gyóná-somat; szívesen megszabadulnék attól a do-logtól, meggyónván azt, szívesen vezekel-nék érte. De a gyóntató atyámnak nem tu-dom elmondani.

Nyomra lelvén, elővigyázatosan, okosan bolygatta tovább Narziss. Arra a reggelre emlékszel – így próbálkozott –, amikor be-tegnek látszottál. Nem felejtetted el, hiszen voltaképpen akkor lettünk barátok. Én sem tudom elfelejteni. Talán nem figyelted meg, de akkor nagyon gyámoltalan voltam.

– Te voltál gyámoltalan!? – kiáltotta ba-rátja hitetlenül. – Hiszen én voltam tehetet-len! Én voltam az, aki ott álltam, nyeltem,

egy szó se jött a nyelvemre, és végül, mint egy gyerek, sírni kezdtem! Fuj, még ma is szégyellem, azt az órát; azt hittem, soha töb-bé nem lesz merszem a szemed elé kerülni. Oly szánalmasan gyengének láthattál!

Narziss tovább tapogatózott. – Megértem – mondta –, bánthatott ez té-

ged. Valóban nem illett hozzád, ilyen ke-ménykötésű, bátor fickóhoz, hogy sírva fa-kadjon egy idegen előtt. Kiváltképp a tanító-ja előtt. Nos, hát épp ezért tartottalak akko-riban betegnek. Ha a láz kirázza, még Arisz-totelész is furcsán viselkedhet. De te nem is voltál beteg! Nem volt semmi lázad! Ezért szégyellted magad. Ki szégyellné, ha legyőzi a láz, ugye, igaz? Te azért röstelkedtél, mert valami más tepert le, mert valami legyőzött. Valami különös dolog történt?

Goldmund vonakodott egy kicsit, aztán lassan így felelt:

– Igen, valami különös történt. Hadd hin-nem, hogy te vagy a gyóntató atyám; egy-szer úgy is el kell mondanom.

Lehajtotta fejét, úgy mesélte el barátjának ama éjszaka történetét.

Mosolyogva így felelt rá Narziss:

– Nos, igen. A „falubaruccanás”, való igaz, tilos. De sok tiltott dolgot cselekedhet az ember, mosolyoghat rajta, vagy meg-gyónhatja, s ezzel vége, többé senkire sem tartozik. Miért ne kóstolhattad volna meg egyszer, mint csaknem minden diák, e kis bolondság ízét? Hát olyan nagy vétek ez?

Gáttalan, haragosan tört ki Goldmund. – Úgy beszélsz valóban, akár egy iskola-

mester! Nagyon jól tudod, miről is van szó! Persze hogy nem tartom nagy bűnnek, ha egyszer felrúgom a házirendet, és részt ve-szek egy diákcsínyben. Még ha nem is tarto-zik éppen a klastromi élet előgyakorlatai közé.

– Állj! – kiáltott rá Narziss hevesen. – Ta-lán nem tudod., barátom, hány jámbor atyá-nak használt épp az efféle előgyakorlat? Nem tudod, hogy éppen a korhely életből vezet a legrövidebb utak egyike a szentéle-tűséghez?

– Ó, hallgass! – védekezett Goldmund. Amit mondani akartam: nem az a kis enge-detlenség terhelte lelkiismeretemet. Valami más. A lány. Le sem írhatom, miféle érzés fogott el. Ha nem állok ellen a csábításnak,

ha csak a kezem kinyújtom, és megsimoga-tom azt a lányt, soha többé nem térek vissza, elnyel a bűn, mint a pokol mélye, és soha többé vissza nem ad. Minden szép álomnak, minden erénynek, Isten és a Jó iránt érzett minden szeretetemnek vége szakadt volna.

Narziss mélyen elgondolkodva bólintott. – Isten szeretete – mondta lassan keresvén

a szavakat – nem mindig egy a jó szereteté-vel. b, ha ez ilyen egyszerű lenne! Hogy mi a jó, tudjuk, meg vagyon írva a parancsola-tokban. Ám az Isten nemcsak a parancsola-tokban van jelen, tudod-e, azok csak parányi részei. A parancsolatok talapzatán is távol állhatsz Istentől.

– Nem értesz hát engem? – panaszolta Goldmund.

– Minden bizonnyal megértelek. Az asz-szonyiban, a nemiségben mindannak sum-máját érzed, amit „világ” és „bűn” néven nevezel. A többi bűn, úgy gondolod, nem ejthet hálójába, vagy ha el is követed, úrrá nem lesz rajtad, meggyónhatod, és jóvátehe-ted mind. Csupán ezt az egy bűnt, ezt nem!

– Így igaz, éppen így érzem.

– Lásd, megértelek. Nem is tévedsz oly nagyon. Éva és a kígyó története valóban nem hiú mese. És még sincs igazad, kedve-sem. Ha te Dániel apát, vagy patrónusod, ama szent Krizosztomus, ha püspök, pap vagy akár csak egy kis egyszerű szerzetes volnál, igazad lenne. De hiszen egyik sem vagy. Diák vagy, még akkor is, ha kívánsá-god, hogy örökre a kolostorban maradj, még ha apád kívánsága is ez, akkor sem tettél fogadalmat, nem vagy felszentelve. Ma vagy holnap, ha elcsábít egy csinos lány, és en-gedsz a kísértésnek, nem szegtél esküt, nem sértettél fogadalmat.

– Írott fogadalmat nem – kiáltott Goldmund nagy izgatottan. – De az íratlant, a legszentebbet, amit magamban hordozok, azt igen. Miért nem látod hát be, hogy amit sokan mások megtehetnek, nekem tilos? Te sem tettél fogadalmat, te sem vagy fölszen-telve, és mégsem engednéd meg magadnak, mégsem érintenél asszonyt soha. Tévednék talán? Nem ilyen lennél? Nem az vagy, aki-nek hittelek? Nem köt-e téged is ugyan nem elöljáróknak fogadott –, de szívedben már régóta elhangzott néma eskü, amely örökre

elkötelez? Nem egy tőről sarjadtunk mi ket-ten?

– Nem, Goldmund. Nem egy tőről sarjad-tunk, nem úgy ahogy te hiszed. Valóban én is betartok egy el nem hangzott fogadalmat, ebben igazad van. De magadfajta semmi-képp nem vagyok. Mondok néked ma vala-mit, amire egykor majd emlékezni fogsz. Mondom néked: a mi barátságunknak nincs más célja, és nincs más értelme, minthogy tapasztald, mennyire más vagy te, mint én.

Döbbenten állt Goldmund; Narziss tekin-tete és hangja lenyűgözte. Hallgatott. Vajon miért mondta Narziss neki mindezt? Miért lenne szentebb Narziss néma fogadalma? Hát egy cseppet sem veszi őt komolyan? Gyereknek tartja? A különös barátság kusza-sága, szomorúsága újra feltámadt.

Narziss többé nem kételkedett Goldmund titkának természetében. Éva, az ősanya, ő állt a háttérben. Hogyan eshetett mégis, hogy egy ilyen szép, viruló, egészséges ifjú-ban az ébredő nemiség oly ádáz ellenállásba ütközött. Démon, titkos ellenség műve, min-den bizonnyal, az tette meghasonlottá e pompás embert, az fordította szembe ősi

ösztöneivel. Jól van, meg kell találnia a dé-mont, ha felidézte, láthatóvá tette: legyőzhe-ti.

Időközben a pajtások mindjobban kerül-ték, cserbenhagyták Goldmundot, vagy in-kább ők érezték, hogy cserbenhagyta, úgy-szólván elárulta őket. Narziss-szal kötött barátságát senki sem nézte jó szemmel. A kaján lelkek természetellenes hírüket költöt-ték, főként az olyan, aki egyikükbe szerel-mes volt. De még azok is csóválták fejüket, akik látták, hogy bűnös szenvedélyt gyaníta-ni nincs okuk. E két ember barátságát nem pártolta senki; úgy tetszett, frigyükkel gőgös arisztokrataként elkülönültek a hitvány-számba vett többitől ; ez nem volt kollegiá-lis, klastromba illő, nem volt keresztényi.

Dániel apátnak fülébe jutott egy s más a két barátról, szóbeszéd, panasz, rágalom. Negyven esztendőnél is hosszabb kolostori élete alatt látott már fiatalok közti barátságot sokat, a kolostor világához tartoztak ezek, kedves velejárói voltak, olykor mulatságot, olykor veszélyt jelentettek. Nem avatkozott közbe, szemét nyitva, magát távol tartotta. Az ilyen szenvedélyes, minden mást kire-

kesztő barátság ritka volt, való igaz, nem veszélytelen, de mivel tisztaságában pilla-natra sem kételkedett, hagyta, menjen a ma-ga útján. Ha Narziss nem áll kivételes he-lyen a diákok és a tanítók között, az apát habozás nélkül néhány intézkedéssel falat emel közéjük. Goldmundnak nem használt, hogy diáktársaitól elszakadt, és egyes-egyedül egy idősebbel, egy tanítóval került közelségbe. De felmenthetné-e tanítói tiszt-jéből, megzavarhatja-e kedvelt pályafutásá-ban a páratlan, nagy tehetséggel megáldott Narzisst, akit minden tanítója szellemileg egyenrangúnak, sőt kiválóbbnak tart. Ha Narziss nem állja meg a helyét mint tanító, ha ez a barátság részrehajlásra, pártoskodás-ra csábítja, nyomban leváltotta volna. De nem szólt ellene semmi, csak koholmányok, csak a többiek féltékeny gyanakvása. És az apát ismerte Narziss különös adottságát, tu-dott figyelemre méltó, mélyre ható, talán kissé fennhéjázó emberismeretéről. Az effé-le tehetséget nem becsülte túlságosan sokra, egyéb adottságait szívesebben fogadta volna, de nem kételkedett abban, hogy Narziss Goldmund tanítványban valami különöset

vett észre, és sokkalta jobban ismeri, mint ő, vagy bárki más. Maga az apát Goldmundban – lénye megnyerő kedvességén kívül feltű-nőt, egyebet annyit vett csak észre, hogy valamiféle korai, sőt kissé koravén buzga-lommal – még diák és mint vendég – már a kolostorhoz tartozónak, szinte szerzetestest-vérnek érzi magát. Attól, hogy Narziss e megható, de éretlen buzgalmat tovább érlel-né, ösztökélné, nem kellett félnie. Inkább félthette Goldmundot holmi szellemi öntelt-ség, tudós gőg fertőzetétől, ám ez a veszede-lem ezt a tanítványt éppen nem fenyegette túlságosan, bátran próbára tehette. Ha arra gondolt, mennyivel egyszerűbb, békessége-sebb, kényelmesebb az olyan elöljáró dolga, aki hatalmas és erős egyéniségek helyett átlagembereket kormányoz, rögtön sóhaj-tozni és mosolyogni támadt kedve. Nem, nem fertőzheti meg a gyanakvás, nem fizet hálátlansággal azért, amiért két ilyen kivéte-les embert bíztak a kezére.

Narziss gondolatai sokat időztek barátja körül. Különös emberlátó, lényeg- és rendel-tetésfelismerő, megértő képessége régen ítélt már Goldmund személyéről. Az ifjú élénk-

sége, minden, ami sugárzott belőle, oly vilá-gosan beszélt: magán viselte egy tehetséges, érzékeiben lelke mélyéig bő kézzel megál-dott ember, talán művész, de mindenképpen nagy érzelmi erejű, lángolásra, odaadásra termett, hivatását csak így betöltő, boldog-ságát csak ebben fellelő ember valahány is-mertetőjegyét. Miért ragaszkodott hát ez a csupa szív, finom és gazdag érzékű, virágil-lattól, reggeli napsütéstől, madár röptétől, egy ló láttára, egy dallam hallatára mélyen meginduló, mindent átélni és szeretni képes ember – miért ragaszkodott hát megszállott-ként ahhoz, hogy a szellem embere és aszké-ta legyen. Sokat töprengett Narziss ezen. Tudta, ezt a rögeszmét Goldmund apja táp-lálja. De hogyan idézte elő? Milyen varázs-lattal babonázta meg a fiát, hogy ilyen hiva-tásban és kötelességben higgyen? Miféle ember vajon? Holott gyakran terelte rá szántszándékkal a szót, és Goldmund elég sokat beszélt apjáról, Narziss mégsem tudta elképzelni, nem látta maga előtt. Nem külö-nös és gyanús ez? Ha Goldmund egy piszt-rángról beszélt, amit egyszer gyermekkorá-ban fogott, ha pillangót írt le, madárfüttyöt

utánzott, ha egyik pajtásáról, egy kutyáról vagy egy koldusról mesélt, akkor képek je-lentek meg, és valami életre kelt. Ha azon-ban apjáról szólt, Narziss nem látott semmit. Nos, ha az apa Goldmund életében valóban oly fontos, hatalmas, uralkodó személy lett volna, másként írja le, más képekben jeleníti meg! Nem tetszett Narzissnak ez az apa, nem sokra becsülte, olykor kételkedett még abban is, hogy valóban Goldmund apja len-ne. Üres bálvány volt. De honnét a hatalma? Hogyan tölthette meg Goldmund lelkét – lelke lényegétől oly idegen álmokkal?

Goldmund is sokat töprengett. Bármeny-nyire is bizonyosnak érezte barátja szívbéli szeretetét, meg-megújuló nyomasztó terhé-től, hogy még most sem veszi eléggé komo-lyan, még most is kissé gyereknek tekinti – nem szabadulhatott. És miért hangoztatja folyton-folyvást ez a barát, hogy nem hozzá hasonló?

Goldmund napjai azonban nem merő töp-rengésben teltek. Töprengésre amúgy sem volt hajlandósága. Akadt egyéb tennivalója reggeltől napestig. Gyakran kuksolt a kapus-testvérnél, akivel jóban volt nagyon. Hol

könyörgő szóval, hol csalafintasággal újra meg újra alkalmat szerzett egy-két órára, hogy meglovagolja Holdasát; a klastrom néhány szomszédja egytől egyig igen ked-velte, kiváltképp a molnár, kinek inasával gyakran vidrára lesett, vagy lepényt sütött finom prelátuslisztből, amelyet behunyt szemmel, csak az illatáról is kiválasztott a többi lisztfajta közül.

Habár sok időt töltött Narziss társaságá-ban, azért néhány órája régi szokásaira és örömeire is maradt. Többnyire az istentiszte-letek is örömére szolgáltak, szívesen énekelt a diákok kórusában; szívesen morzsolta ol-vasóját valamelyik kedves oltára előtt, hall-gatta a mise szép, ünnepélyes latinját, nézte a tömjénfelhőben a templomi edények, cirá-dák aranyos csillogását, az oszlopokon áll-dogáló, hallgatag, tiszteletre méltó szentek szobrait, az evangélistákat állataikkal, a ka-lapos szent taxabot zarándoktáskájával.

Ezek az alakok vonzották, ezeket a kőből és fából faragott figurákat szívesen hozta titokzatos összefüggésbe saját személyével, mintha életének halhatatlan, mindentudó patrónusai, oltalmazói és útmutatói lenné-

nek. Hasonlóképp szeretet és titkos szelíd vonzalom fűzte az ablakok és ajtók oszlopa-ihoz, oszlopfőihez, az oltárok díszítéseihez, a szépen tagolt, pálcadíszekhez és koszorúk-hoz, az oszlopok kövéből előtörő, beszéde-sen, elevenen kibomló virágokhoz, buján burjánzó levelekhez. Becses, bensőséges titok világosodott meg előtte: a természeten kívül, a növényeken és állatokon kívül léte-zik egy másik, néma, emberalkotta termé-szet, kőből és fából teremtett emberek, álla-tok, növények világa. Nemegyszer töltötte szabad idejét e levélcsomók, alakok, állatfe-jek rajzolgatásával, és néha valódi virágok, lovak, emberi arcok rajzolásával is megpró-bálkozott.

És szerette nagyon az egyházi dallamokat, kiváltképp a Mária-énekeket. Szerette dal-lamuk szigorú, zárt menetét, a mindig újra visszatérő könyörgéseket, dicsőítéseket. Imádságos lélekkel tudta figyelni magasztos tartalmukat, de képes volt e tartalmat feledve – csupán a versek ünnepélyes ritmusát sze-retni, átengedve magát a lelkét betöltő el-nyújtott, mély hangoknak, a telten hangzó vokálisoknak, jámbor ismétléseknek. Szíve

legmélyén nem a tudományt, nem a gram-matikát és logikát szerette, holott azoknak is megvolt sajátos szépségük, hanem sokkal inkább a liturgia kép- és hangvilágát.

Újra meg újra, ha csak pillanatokra is, de magához édesgette elhidegült társait. Bosz-szantotta, untatta, ha sokáig elutasítás, rideg-ség vette körül, rászánt egy óra fáradságot, versengett, kedveskedett, és rövid időre egy-egy tekintet, néhány arc, néhány szív újra meghódolt neki, meg-megkacagtatta vala-melyik mogorva padszomszédját, csevegésre csalta egyik-másik hallgatag ágyszomszéd-ját. Ilyen közeledésekkel kétszer elérte, na-gyon is szándéka ellenére, hogy ismét „falubaruccanásra” hívták. Ettől megijedt és visszahökkent. Nem, nem ruccan többé a faluba, sikerült elfeledni a copfos kislányt, nem gondolt rá soha, vagy legalábbis alig.

Negyedik fejezet

Goldmund titka sokáig állta Narziss ost-romát. Sokáig fáradozott látszólag hasztalan Narziss, hogy felébressze, megtanítsa arra a nyelvre, amelyen a titok közölhető.

Amit barátja származásáról és otthonáról mesélt, abból kép nem kerekedett. Az árny-szerű, alaktalan, de tisztelt atya személye, és a nagyon régen eltűnt vagy talán elpusztult, ködös névnél többet nem jelentő anya le-gendája – ez volt minden. A lélekben oly jártasan olvasó Narziss lassanként felismer-te, barátja azok közé tartozik, akiknek életé-ből elveszett egy darab, s valamiféle kény-szer parancsoló nyomására vagy varázslat igézete alatt beletörődtek abba, hogy múlt-juk egy részét elfelejtsék. Narziss belátta, a puszta kérdezősködés és oktatás itt céltalan; látta azt is, túlságosan hitt az értelem hatal-mában, és sok mindenről hiába beszélt.

Nem volt hiábavaló azonban a szeretet, amely barátjával összekötötte, sem a sok megszokottá vált együttlét. Bár lényük nem egy vonása mélységesen különbözött, mind-ketten sokat tanultak egymástól; a szavakba foglalt beszéd mellett lassanként kialakult közöttük egy lélek- és jelbeszéd, mintha két város között csak egy út vezetne, amelyen kocsik mehetnek, lovasok vágtathatnak, de azon az egy úton kívül számos kis játékút, kis mellékút, rejtekút keletkezik, utacska

gyerekeknek, ösvény szerelmeseknek, alig észrevehető csapások kutyák és macskák nyomában. Lassanként Goldmund lelkes képzelőereje mágikus utakon belopakodott barátja gondolkodásmódjába, valamint be-szédébe, ő pedig szavak nélkül is megértett sok mindent – együtt érezvén vele – Goldmund lelkületéből, természetéből. A szeretet fényében lassan új szálak érlelődtek lélektől lélekig, és csak nyomukban jöttek a szavak. Így kerekedett egy napon, egy isko-lai szünnapon, a könyvtárban váratlan be-szélgetés a két barát között, hirtelen barátsá-guk lényegébe, értelmébe, velejébe vágó, messzire új fényeket vető beszélgetés.

A kolostorban ismeretlen és tiltott asztro-lógiáról esett szó; az asztrológia – mondta Narziss – kísérlet arra, hogy rendet, rend-szert teremtsen az emberi természetek, sor-sok, rendeltetések sokféleségében. – Ekkor szólt közbe Goldmund:

– Örökké a különbségekről beszélsz, las-san észrevettem, ez a te legkülönösebb tulaj-donságod. Ha a nagy ellentétről szólsz, mely példának okáért közted és közöttem lenne, úgy tetszik nekem mindig, hogy e különbség

nem más, mint éppenséggel a te furcsa kü-lönbségkereső rögeszméd!

Narziss: – Most biztosan fején találtad a szöget.

Valóban, neked nem fontos a különbség, nekem azonban mindennél fontosabb. Ter-mészetemnél fogva tudós vagyok, az én ren-deltetésem a tudomány. A tudomány pedig, hogy szavad idézzem, nem más, mint éppen a különbségkeresés rögeszméje, lényege jobban nem is jellemezhető. Nekünk, tudo-mánnyal foglalkozó embereknek, semmi sem fontosabb, mint hogy megállapítsuk a különbségeket; a tudomány a megkülönböz-tetés művészete. Ha például az egyes em-berben megtalálod azt a jegyet, amely őt a többitől megkülönbözteti, akkor megismer-ted.

Goldmund: – Nos, igen. Az egyiknek parasztbocskora

van, és paraszt. A másiknak korona van a fején, hát király. Ezek mindenképpen kü-lönbségek. De ezt egy gyerek is észreveszi, nem kell hozzá tudomány.

Narziss:

– Ha a paraszt és a király egyforma ruhát ölt, a gyerek már összetéveszti őket.

Goldmund: – De a tudomány is. Narziss: – Talán mégsem. Nem okosabb ugyan,

mint a gyerek, megengedem, de türelme-sebb, és nemcsak a legdurvább ismertetője-leket veszi észre.

Goldmund: – Erre valamennyi okos gyerek képes.

Megismeri a királyt tekintetéről vagy tartá-sáról. Kurtán szólván: ti, tudósok, gőgösek vagytok, minket, többieket folyvást osto-bábbnak véltek. Minden tudomány nélkül is lehet nagyon okos az ember.

Narziss: – Örülök, hogy ezt már látod! Nos, nem-

sokára majd belátod azt is, hogy nem az okosságra gondolok, ha a kettőnk között le-vő különbségről beszélek. Hiszen nem azt mondom: te okosabb vagy ostobább, jobb vagy rosszabb lennél. Én csak azt mondom: más vagy.

Goldmund:

– Ezt megértem könnyen. De te nemcsak az ismertetőjelek, hanem a sorsok, hivatások különbözőségéről is gyakran beszélsz. Miért lenne más a te rendeltetésed, mint az enyém? Te, éppúgy, mint én, keresztény vagy, éppúgy, mint én, klastromi életre szán-tad magad, és éppúgy, mint én, a jóságos mennyei atya gyermeke vagy. Kettőnk célja azonos: az örök üdvösség. Rendeltetésünk is egy: megtérés Istenhez.

Narziss: – Remek. A dogmák könyvében, persze,

az egyik ember éppolyan, mint a másik. Az életben azonban nem. Úgy gondolom, a Megváltó legkedvesebb tanítványa, akinek keblén megpihent, és az a tanítvány, aki őt elárulta, mégsem lehettek azonos rendelte-tésre szánva.

Goldmund: – Te szofista vagy, Narziss. Ezen az úton

nem kerülünk egymáshoz közelebb. Narziss: – Semmiféle út nem vezet minket egy-

máshoz közelebb. Goldmund: – Ne beszélj így!

Narziss: – Komolyan gondolom. A mi feladatunk

nem az, hogy egymáshoz közelebb kerül-jünk, éppoly kevéssé az, mint ahogy nap a holddal, tenger a szárazfölddel nem egye-sülhet. Mi ketten, kedves barátom, nap és hold, tenger és szárazföld vagyunk. Célunk nem az egybeolvadás, hanem egymás meg-ismerése, hogy egyik a másikban felismerje és megbecsülje azt, aki valójában: a másik ellenpárja és kiegészítője.

Megrendülve, fejét lehajtva állt Goldmund. Arca szomorúra változott.

Végül így szólt: – Ezért becsülöd le oly gyakran a gondolataimat?

Narziss kissé késlekedett a felelettel. Azu-

tán csengő, komoly hangon megszólalt:

– Azért. Bele kell nyugodnod, Goldmund, kedvesem, hogy csak téged magadat becsül-lek. Higgy nekem, hangod minden árnyala-tát, minden mozdulatodat, minden mosolyo-dat komolyan veszem, de a gondolataidat, azokat már kevésbé. Azt becsülöm benned, amit lényegesnek és fontosnak tartok. Miért akarod mindenáron, hogy gondolataidnak különösebb figyelmet szenteljek, ha annyi más adottságod van? Keserűen nevetett Goldmund.

– Mondtam én, gyereknek tartottál min-dig, nem másnak.

Narziss nem lágyult el. – Gondolataid egy részét gyerekesnek tar-

tom. Emlékezz, az előbb arról beszéltünk, hogy egy okos gyerek nem feltétlenül osto-bább, mint egy tudós. De ha a gyerek tudo-mányba üti az orrát, a tudós éppenséggel nem veheti komolyan.

Hevesen kiáltott Goldmund: – Ha nem tudományról szólok, akkor is

mosolyogsz rajtam. Például úgy véled, jám-borságom, tanulásban való fáradozásom és haladásom, vágyam, hogy szerzetes legyek, gyerekség csupán!

Narziss eltökélten nézett rá: – Ha valóban Goldmund vagy, komolyan

veszlek mindig. Ámde nem mindig vagy Goldmund. Nem kívánok mást, csak ennyit: légy egészen és teljességgel Goldmund. Te nem vagy tudós, nem vagy szerzetes, tudóst, szerzetest hitványabb fából is faragtak már. Te azt hiszed, hogy az én szememben nem vagy elég művelt, nem vagy elég logikus vagy jámbor. Ó, nem. Te nem vagy eléggé magad.

E beszélgetés után, ha meg is rendült, sőt sértődötten vissza is vonult Goldmund, né-hány nap múlva maga kívánta folytatását. Ezúttal Narziss olyan képet rajzolt természe-tük különbözőségéről, amit Goldmund in-kább megértett.

Narziss tűzbe jött, ahogy beszélt. Érezte, Goldmund ma kitártabb szívvel fogadja be szavait, érezte, hatalma van fölötte. A siker arra csábította, hogy többet mondjon, mint amennyit akart, saját szavai magukkal ra-gadták.

– Lásd – mondta –, egyetlen ponton állok fölötted: ébren vagyok, miközben te fél-álomban élsz, és olykor teljesen alszol. Éb-

ren az van, aki értelmével, tudatosan ismeri saját magát, legrejtettebb oktalan erőit, ösz-töneit, gyengeségeit, és számolni tud velük. Velem való találkozásodnak értelme az, hogy ezt megtanuld. Nálad, Goldmund, szel-lem és természet, öntudat és álomvilág na-gyon messzire került egymástól. Te elfelej-tetted gyermekkorodat, lelked mélyéből nyúl az feléd. Addig lesz szenvedésben részed, amíg meg nem hallod szavát. Ebből elég!... Az ébrenlétben, ahogy mondtam, erősebb vagyok nálad. Ébren én vagyok fölényben, és hasznodra lehetek. Minden másban, ked-vesem, te jársz előttem. És annál inkább így lesz, ha megtaláltad önmagadat.

Goldmund álmélkodva hallgatta, de annál a szónál, hogy „elfelejtetted gyerekkorodat” – megrándult, mintha nyíl találta volna el, ám Narziss nem vette észre, mivel szokása szerint beszéd közben szemét gyakran, hosz-szan behunyta, vagy maga elé bámult, mint-ha szavait így jobban megtalálná. Nem látta Goldmund hirtelen megvonagló, felhősödő arcát.

– Előtted járnék... én!? – csodálkozott Goldmund, csak hogy mondjon valamit. Úgy érezte, mintha megbénult volna.

– Így van – folytatta Narziss. – Az olyan természetű emberek, mint te, a tehetséges és érzékeny lelkűek, az álmodók, a költők, a szeretet tudói, csaknem mindig fölöttünk, szellemi emberek fölött állnak. A ti szárma-zástok anyai. A teljességben éltek. Tiétek a szeretet ereje, és néktek adatott meg az át-élés művészete. A mi életünk, szellemi em-bereké, holott úgy tetszik gyakran, mi veze-tünk és kormányozunk benneteket, nem a teljességben telik, mi a sivárságban élünk. Tiétek az élet gazdagsága, a gyümölcs leve, a szerelem kertje, a művészet szép országa. A ti hazátok a föld, a miénk az eszme. A ti veszedelmetek, hogy belefulladtok az érzéki világba, mi szomjan pusztulhatunk a légüres térben. Te művész vagy, én gondolkodó. Te anyamellen álmodsz, sivatagban virrasztok én. Nékem a nap világít, néked a hold és a csillagok ragyognak. Te lányokról, én fiúk-ról álmodom...

Tágra nyílt szemmel hallgatta Goldmund, ahogy Narziss bizonyos szónoki önkábítás-

sal beszélt. Több szava kardcsapásként érte; az utolsó mondatoknál elsápadt, lehunyta szemét. Midőn Narziss észrevette, és rémül-ten faggatta, halálsápadtan, elhaló hangon felelt:

– Emlékezz rá, egyszer megesett, hogy összeroskadtam előtted, és sírnom kellett. Még egyszer ez nem fordulhat elő, sohasem bocsátanám meg magamnak, de neked sem! Menj gyorsan, hagyj magamra, rettenetes szavakat mondtál.

Narziss megrémült. A szava elragadta, úgy érezte, jobban beszél, mint máskor. Döbbenten látta, szavainak egyike milyen mélyen felkavarta barátját, valahol az eleve-nébe talált. Nehezen hagyta el e pillanatban, másodpercekig tétovázott, de Goldmund összeráncolt homloka figyelmeztette őt. Fel-bolydult lélekkel sietett el onnét, hogy meg-adja barátjának a magányt, amelyre vágyott.

Goldmund feszültsége ezúttal nem oldó-dott fel könnyekben. Mély, reménytelen sebbel, mintha barátja hirtelen kést döfött volna melle közepébe, úgy maradt ott, nehe-zen lélegezve, halálra sebzett szívvel, viasz-sápadt arccal, bénán csüggő karokkal.

Megint úrrá lett rajta a múltkori nyomorú-ság, csak kegyetlenebbül, újra szorongatta bensejét, mintha valami iszonyatos, teljes-séggel elviselhetetlen erő kényszerítette vol-na, hogy a szeme közé nézzen. De megváltó zokogás most nem enyhítette nyomorúságát. – Szűzanyám, mi is volt ez? Mi történt? Megölték? Vagy ő gyilkolt volna? Milyen szörnyűségeket mondtak itt ki?

Zihálva szedte a levegőt, mint akit meg-mérgeztek, pattanásig feszítette egy érzés, hogy valami halálos, velejébe ivódott ve-szélytől kell most megszabadulnia. Szinte kibukott a szobából, öntudatlanul a kolostor legcsöndesebb, legelhagyatottabb részébe menekült, folyosókon át, lépcsőkön keresz-tül, ki a szabadba, a levegőre. A klastrom legelrejtettebb menedékébe, a keresztfolyo-sóra jutott, ahol néhány zöld ágyás felett napfényes, ragyogó égbolt feszült, s a hűvös, nyirkos pincelevegőt tétova foszlányokban édes rózsaillat szőtte át meg át.

Narziss mit sem sejtve, ebben az órában véghez vitte régen áhított célját: néven ne-vezte, megidézte a démont, amely barátját megszállta. Ki tudja, melyik szava érintette

meg Goldmund szívében a titkot, és az őr-jöngő fájdalommal felszakadt. Narziss soká-ig bolyongott a klastromban, kereste barát-ját, de nem találta sehol.

Goldmund a keresztfolyosó kicsiny kert-jére nyíló, súlyos, kerek kőboltozatok egyike alatt állt, a boltozat oszlopairól három-három állatfő, kutyák vagy farkasok kőfeje meredt le rá. Se világosság, se értelem sehol, kiúttalan gyötörte iszonyatos sebe. Halálfé-lelem fojtogatta gégéjét, szorongatta gyom-rát. Gépiesen felpillantott, meglátta maga fölött az egyik oszlopfőt három állatfejével, s legott, mintha a beleiben, a zsigereiben fészkelt, csaholt, vicsorgott volna a három vad pofa.

„Mindjárt meghalok – érezte borzadva. S azon nyomban, reszketve félelmében, úgy érezte: – Most elhagy az eszméletem, most rögtön felfalnak.”

Fájdalma túl nagy volt, határtalan, meg-vonaglott, úgy zuhant az oszlop tövébe. Áju-lás vette ölébe, halálra vált orcával tűnt el az áhított nemlétezésben.

Dániel apátnak ma nem volt valami jó napja, két idősebb barát kereste fel, izgágán,

zsörtölődve, vádaskodva, holmi ősrégi félté-kenykedő semmiségeken újfent dühödten összekaptak. Meghallgatta őket, kelletlen, sokáig, intette őket, de hasztalan, elbocsátot-ta végül szigorral mindkettőt, illő kemény-séggel büntetést róva rájuk, titkon azzal az érzéssel, hogy amit tett, úgyis hiábavaló. Kimerülten vonult vissza az alsó templom kápolnájába, imádkozott, de nem kapott új erőre. Ekkor, a gyöngéden csalogató rózsail-lat hívására, hogy kortyoljon egyet belőle, kilépett egy pillanatra a keresztfolyosóra. Ott találta Goldmund diákot ájultan a kőlap-okon. Elszomorodott, megijedt a máskor oly viruló, fiatal arc viaszos élettelensége láttán. Csak ez hiányzott még, ezen a jó napon! – Megpróbálta felemelni az ifjút, de nem fu-totta erejéből. Fájdalmasan sóhajtott és to-vábbment, szegény öreg, két fiatalabb test-vért szólított, felvitette velük a terhet, és hí-vatta Anselm atyát, a gyógyfüvek tudóját. Egyszersmind Narzissért is üzent, aki, hogy nemsokára megtalálták, megjelent előtte.

– Tudod-e már? – kérdezte tőle.

– Goldmundot kérdezed?... Igen, tiszte-lendő atyám, az imént hallottam, beteg lett, vagy szerencsétlenül járt, ájultan vitték.

– Valóban, a keresztfolyosón feküdt, ott leltem rá, ahol voltaképp semmi keresniva-lója. Nem szerencsétlenség érte: elájult. Nem tetszik ez nekem. Úgy gondolom, kö-zöd lehet a dologhoz, de legalábbis tudnod kellene róla valamit, hiszen bizalmasod ő. Ezért hívattalak. Beszélj.

Narziss szokásához híven uralkodott ma-gán, és fegyelmezett hangon, röviden be-számolt Goldmunddal folytatott mai beszél-getésükről, s a meglepő heves hatásról, amit az kiváltott. Az apát rosszallóan csóválta fejét.

– Furcsa beszélgetés az ilyeténvaló – mondta nyugalmat erőltetve magára. – Ez a beszélgetés idegen lelket érő beavatkozás-nak nevezhető, hogy úgy mondjam, lelki-atyai feladat. Ámde nem te vagy Goldmund lelkiatyja. Senkié sem, amíg fel nem szentel-tetsz. Hogyan beszélhetnél tanácsadó hang-ján egy tanítvánnyal, csakis lelki atyjára tar-tozó dolgairól? Amint látod, rossz vége lett.

– A végét – felelte Narziss szelíd, de hatá-rozott hangon – nem ismerhetjük még, tisz-telendő atyám. Magam is kissé megrémül-tem a heves hatástól, de nem kételkedem, beszélgetésünk következménye jót hoz majd Goldmundnak.

– A következményeket meglátjuk. De most nem azokról, hanem arról beszélek, amit te cselekedtél. Mi ösztönzött arra, hogy Goldmunddal ekképpen társalogj?

– Amint ismeretes előtted, atyám, bará-tom ő. Különös rokonszenvet érzek iránta, és azt hiszem, mindenkinél jobban megér-tem. Lelkiatyainak nevezed bánásmódomat. Holott nem éltem jogtalanul semmiféle egy-házi tekintéllyel, csak hittem, jobban isme-rem, mint ahogy ő ismeri önmagát.

Az apát vállat vont. – Tudom, ez a te sajátos mesterséged.

Reméljük, nem ártottál vele. Hát beteg Goldmund? Úgy értem, nem lenne egészsé-ges? Gyengélkedik? Rossz alvó? Étvágyta-lan? Fáj valamije?

– Nem, mindmáig egészséges volt. A tes-tében.

– Hát egyébként?

– A lelke; minden bizonnyal, beteg. Tud-nod kell, atyám, az ő korában kezd birokra kelni az ember nemi ösztönével.

– Tudom. Hány éves is? Tizenhét? – Ti-zennyolc.

– Tizennyolc. Hát igen, elég későn. Azonban e harcok amolyan természetesek, mindenki megvívja őket. Ezért még nem mondható lelki betegnek senki sem.

– Nem, tisztelendő atyám, magában ezért valóban nem. De Goldmund lelke már rég-óta beteg, így számára veszedelmesebb ez a harc, mint másoknak. Azért szenved, úgy hiszem, mert elfeledte múltja egy darabját.

– Miféle darabját? – Az édesanyját, és mindazt, ami vele

összefügg. Többet én sem tudok erről, csu-pán csak azt tudom, betegségének forrása innen ered. Goldmund, úgy lehet, keveset tud anyjáról, mindössze annyit, hogy korán elveszítette. 1=Tgy• rémlik azonban, mintha szégyenkezne miatta. Mégis legtöbb adott-ságát tőle örökölhette, mert apjáról amit el-mondhat, abból nem olyan ember képe kere-kedik, akinek ilyen kedves, nagy tehetséggel

megáldott, rendkívüli fia lehet. Mindezt nem közlésekből tudom, jelekből következtetem.

Az apát – holott eleinte, mint koravén, felfuvalkodott beszédet, magában megmoso-lyogta, s az egész história nyomasztotta, fá-rasztotta most elgondolkodott. Visszaemlé-kezett Goldmund apjára, arra a kissé fontos-kodó, kellemetlen férfiúra, s ahogy jobban felidézte, hirtelen eszébe jutott néhány sza-va, amit Goldmund anyjáról akkoriban néki mondott. Szégyenbe hozta, és megszökött tőle – mondotta –, ő pedig azon munkálko-dott, hogy fiacskájában anyja emlékét és a netalán tőle örökölt bűnös hajlandóságokat elfojtsa. Ennek gyümölcse sikerrel be is érett, és a fiú – anyja vétkéért vezekelendő – Istennek akarja szentelni életét.

Soha még ennyire nem idegenkedett Narzisstól az apát, mint ezen a napon. Ámde mégis – milyen jól eltalálta titkát, valóban milyen jól ismerheti Goldmundot ez a töp-rengő!

Végezetül, hogy még egyszer felelnie kel-lett, így beszélt a ma történtekről Narziss:

– A heves megrázkódtatást, amely Goldmundot érte, nem szándékosan okoz-

tam. Emlékeztettem ismeretlen önmagára, elfelejtett gyerekkorára, édesanyjára. Egyik szavam elevenébe talált, és bevilágított a sötétségbe, amellyel már oly régen viasko-dom. Mint az eszelős, úgy nézett rám, mint-ha nem ismerne engem, és magát sem többé. Gyakran mondtam neki: alszol, nem vagy egészen ébren. Most végre fölébredt, ebben nem kételkedem.

Feddés nélkül, de azzal a tilalommal bo-csátotta el az apát Narzisst, hogy egyelőre nem látogathatja meg a beteget.

Ezalatt Anselm atya az ájult Goldmundot ágyba fektette, és mellette maradt. Nem tar-totta tanácsosnak, hogy erőszakos eszközök-kel térítse magához. Az ifjú fölöttébb rossz színben volt. Az öregúr jóságos, ráncos arca jóakaratúan tekintete a fiúra. Egyelőre csak a pulzusát figyelte, és szívét hallgatta meg. Bizonyára valami képtelen vackot ehetett a legényke – gondolta –, jó csomó vadsóskát, vagy más efféle badarságot –, látott ő már ilyesmit. A nyelvét nem tudta megnézni. Igen, ezt a Goldmundot kedveli, de a barát-ját, a koraérett, zöldfülű fiatal tanítót nem állhatja. Lám, most itt a baj! Mert bizonyára

Narziss is vétkes ebben az ostoba históriá-ban. Hát kellett ennek a fénylő szemű, üde fiúnak, e kedves természetgyerekének, ép-pen e rátarti tudóssal barátkozni? E hiú grammatikussal, akinek a világon minden élőlénynél fontosabb a görög.

Amikor nagy sokára kinyílt az ajtó, és be-lépett az apát, Anselm páter még mindig egy helyben ült, és az ájult arcába meredt. Mi-lyen kedves, fiatal, ártatlan is volt ez az arc, és most íme, csak ül mellette, segítenie kel-lene, és ki tudja, segíthet-e majd? Bizonyára kólika okozta a bajt. Forralt bort rendel, ta-lán rebarbarát. De minél tovább nézte az eltorzult, sárgára sápadt arcot, gyanúja egyre inkább más, meggondolandóbb irányba tere-lődött. Elég tapasztalatot szerzett. Hosszú élete során többször látott már megszállotta-kat. Még maga sem akart hinni gyanújában. Várni és figyelni fog. „Ámde, ha a szegény fiút valóban megbabonázták – gondolta fel-bőszülten –, nem kell messze keresni a bű-nöst, aki akkor – tudja – rossz véget ér.”

Az apát közelebb lépett, megnézte a bete-get, óvatosan kissé felhúzta egyik szemhéját.

– Fölébreszthetjük? – kérdezte.

– Várnék vele. A szíve egészséges. Nem engedhetünk hozzá senkit.

– Veszélyben forog? – Nem hinném. Sehol sérülés, ütés vagy

zuhanás nyoma. Ájult, kólika kínozta meg talán? Nagyon erős fájdalomnál elvész az öntudat. Ha mérgezés lenne, láz lépne fel. Nem, magához tér majd, és életben marad.

– Nem származhat-e mindez a kedély vál-tozásaiból?

– Tagadni éppen nem tagadnám. Ki tudja, talán nagyon felindult valamitől. Halálhírtől, heves vitától, valaki megsértette... ez min-dent megmagyarázna.

– Nem tudhatjuk. Viseld gondját, senkit be ne engedjenek hozzá. Kérlek, maradj mellette, míg magához nem tér. Ha rosszra fordul, hívass, még ha éjszaka lenne, akkor is.

Távozása előtt az aggastyán még egyszer a beteg fölé hajolt; Goldmund apjára gon-dolt, arra a napra, amikor e kedves, vidám, szőke buksit elébe vezették – mennyire megszerették legott mindannyian. Ő is örömmel nézte mindig. De Narzissnak való-ban igaza van, ez a fiú semmiben sem emlé-

keztet apjára. b, mennyi gond mindenütt, milyen hiábavaló is minden tettünk! Talán e kedves fiúnál is elmulasztott volna valamit? Vajon jól választották-e meg gyóntatóját? Rendjén való, hogy ezt a diákot ebben a házban Narziss ismerje legjobban? Segíthet-e rajta egy novícius, még nem szerzetes, még föl sem szentelték, akinek minden gon-dolatában, nézetében kellemetlen fölény, szinte valamiféle ellenséges érzület rejtezik? Isten a tudója, talán Narziss dolgában is rég-óta tévúton járnak. Isten a megmondhatója, vajon az engedelmesség álarca nem takar-e rosszat, talán még pogány is lehet. S mind-azért, amivé egykor e két ifjú válhat, ő is felelős.

Sötét volt már, mire Goldmund magához tért. Szédült, feje zavaros volt. Érezte, ágy-ban fekszik, nem tudta hol, nem is törődött vele, nem érdekelte: De hol járt? Honnét tért vissza? Ismeretlen élmények milyen világá-ból? Valahol nagyon messze járt, valamit látott, valami rendkívülit, csodálatost, iszo-nyatost és egyben feledhetetlent – de mégis elfeledte. Merre járt? Mi bukkant fel ott előt-

te, mi veszett ködbe újra, oly hatalmas, fáj-dalmas, oly üdvözítő?

Kutatva szállt önmaga mélységeibe, oda, ahonnét ma valami feltört, ahol valami tör-tént – de vajon mi? Kusza képfoszlányok kavarogtak féktelen táncban, kutyafejeket látott – három kutyafejet, és rózsák illatoz-tak. Jaj, mennyire fájt! Behunyta szemét. Ó, milyen iszonyatosan fájt! Újra elaludt.

Ismét felébredt, és a sebesen tovasikló álomvilág tűnő ködében még meglátta, meg-lelhette újra a képet, és megvonaglott, mint-egy fájdalmas gyönyörben. Látott, látóvá lett. Őt látta, őt, a hatalmast, a sugárzót, telt sziromajkával, fénylő hajával. Anyját látta. És mintha hangot is hallott volna ekkor: el-felejtetted gyermekkorodat. Kié lehet ez a hang? Figyelt, eszmélt, emlékezett. Narziss volt. Narziss? Hirtelen szélsebes forgással minden visszapergett, emlékezett, és tudott már mindent. Ó, anya, anya! Eltűnt a hamu-hegy, el a feledés tengere, fenséges tiszta kék eget kiáltó szemével újra rátekintett az elveszett, az elmondhatatlanul szeretett.

Az ágy mellett, karosszékében bóbiskoló Anselm atya fölébredt. Észrevette a beteg

mozdulását, meghallotta lélegzését. Óvato-san fölemelkedett.

– Van itt valaki? – kérdezte Goldmund. – Ne aggódj, én vagyok, mindjárt világot

gyújtok. Meggyújtotta az ámpolna lángját, a fény

ráncos, jóságos arcára hullott. – Beteg vagyok? – kérdezte az ifjú. – Elájultál, fiacskám. Add csak ide a ke-

zed, megnézzük az érverésed. Hogy érzed magad? – Jól, köszönöm, atyám, nagyon jóságos vagy hozzám, de már nincs semmi bajom, csak fáradt vagyok.

– Hát persze hogy fáradt vagy. Nemsoká-ra megint elalszol. Előbb azonban igyál egy korty forró borocskát, ide is készítettem. Igyunk egy kupával, fiacskám, kettőnk paj-tási kedvére.

Már előre gondoskodott egy kis kancsó forralt borról, forróvizes edényben tartogat-ta.

– Jót aludtunk mind a ketten – nevetett az orvos. – Szép kis ápoló, mi – gondolhatod –, akit elnyom az álom. Hát bizony, emberek vagyunk mind. Most pedig, kedvesem, igyunk egy csöppet e varázsitalból, nincs

párja az efféle kis meghitt éjjeli dorbézolás-nak. No, egészségedre!

Goldmund nevetett, koccintott, és meg-kóstolta a bort. Forró volt, fahéjjal, szegfű-szeggel fűszeres, cukorral édesített, még so-hasem ivott hasonlót. Eszébe jutott, volt már egyszer beteg, s akkor Narziss viselte gond-ját – ezúttal Anselm atya gyámolítja. Kedvé-re volt nagyon ez a kellemes, ritka alkalom, fekve, lámpácska fénye mellett, éjnek évad-ján az öreg páterrel édes, forró bort iszogat-ni.

– Nem fáj a hasad? – kérdezte az öreg. – Nem. – Azt hittem, kólika kínoz. Tehát nem ez

a baj. Mutasd a nyelved. No, ez rendben van, a ti öreg Anselm atyátok megint csak bakot lőtt szépen. Holnap ágyban maradsz, majd eljövök, és újra megvizsgállak. A bort megittad-e? Jól van, váljék egészségedre. Hadd lám, maradt-e még az alján? Maradt, no, elosztjuk igazságosan, fél kupával még jut mindegyikünknek. Te aztán alaposan ránk ijesztettél, Goldmund! Fekszel a ke-resztfolyosón, akár egy halott gyerek. Mondd, csakugyan nem fáj a hasad?

Nevettek mind a ketten, és becsületesen megosztoztak a maródi bor maradékán: a páter tréfálkozott, Goldmund pedig hálásan, fölvi-dultan nézett rá, szeme újra fénylett. Aztán elment az öreg, hogy ő is nyugovóra térjen.

Goldmundot egy ideig még kerülte az álom, tudata mélyéből lassan ismét felszínre törtek emlékképei, fellángolt barátja szava, és újra megjelent lelkében a szőke, sugárzó asszony, az anya; mint déli szél, járta át lá-tomása, élettel, meleggel, szelídséggel, mély figyelmeztetéssel teli felhő.

Ó, anya! Ó, hogy is tudta elfeledni!

Ötödik fejezet

Goldmund eddig is tudott ugyan anyjáról egyet s mást, de csak mások elbeszéléseiből. Képét már nem őrizte magában, és annak a kevésnek is, amit róla tudni vélt, csak forgá-csát mondta el Narzissnak. Az anya neve a tiltott szavak közé tartozott, említésére szé-gyen fogta el. Táncosnő volt, szép, vad asz-szony, előkelő, de tisztátalan, pogány szár-mazású. Goldmund apja – így mondta ő – a

szegénységből és szégyenből kiváltotta, és mivel kétsége támadt, vajon nem pogány-e, megkereszteltette; hittanra taníttatta, majd oltár elé vezette, és köztiszteletben álló asz-szonnyá tette. Néhány évi jámbor és tisztes-séges élet után azonban eszébe jutott régi művészete és bűbája, botrányt okozott, férfi-akat csábított el, napokra, hetekre elhagyta otthonát, boszorkány hírébe került, és végül, miután férje többször érte ment és visszafo-gadta, egyszer örökre eltűnt. Egy ideig még hallatszott híre, rossz hír, lángolt, akár az üstökös csóvája, aztán kialudt. Férje a nyug-talan élet, a rémület, a szégyen, az örökös meglepetések évei után lassan magához tért. S rossz útra tévedt asszonya. helyett felne-velte alakra, arcra anyjához igen hasonló fiacskáját. A megkeseredett; szenteskedővé lett apa Goldmundba azt a hitet oltotta, hogy anyja bűneiért vezeklendő, életét Istennek kell áldoznia.

Valahogy így mesélt az apa elveszett asz-szonyáról, Goldmund bemutatásakor céloz-gatott erre az apát előtt is, holott nem szíve-sen emlegette. S ez volt minden, amit rémítő

mondaként fia ismert, bár megtanulta, hogy ne gondoljon rá, sőt, majdnem elfeledje.

Teljesen és nyomtalanul elfelejtette, elve-szítette azonban anyja igazi arcát, azt a má-sik, merőben különböző képet, amely nem az apa és a cselédek elbeszéléseiből, nem sötét, vad híresztelésekből kerekedett. Elfe-lejtette anyjának igazi eleven emlékét, és most ez a kép, hajnali éveinek csillaga ismét felragyogott.

– Megfoghatatlan, hogyan feledhettem el mondta barátjának. – Soha életemben senkit oly feltétlenül, oly izzóan nem szerettem, mint anyámat, soha senkit úgy nem tisztel-tem, nem csodáltam, Ő volt a napom és a holdam. Isten a tudója, hogyan történhetett, hogyan homályosulhatott el lelkemben ez a sugaras kép, és válhatott lassanként azzá a gonosz, sápadt, alaktalan boszorkánnyá, ahogy apámban és bennem is hosszú éveken át élt.

Narziss novícius ideje nem régen letelt, és beöltöztették. Goldmund irányában jelentő-sen megváltozott. Ugyanis Goldmund, aki azelőtt Narziss intelmeit és figyelmeztetéseit nyomasztó tudálékoskodásnak, akadékosko-

dásnak érezve elutasította, megrendítő élmé-nye óta csodálattal bámulta barátja bölcses-ségét. Hány szava teljesedett be prófécia-ként, milyen mélyen a lelkébe látott e félel-metes szellem, mennyire pontosan eltalálta élete titkát, rejtett sebét, és mily bölcsen gyógyította meg őt!

Mert az ifjú gyógyultnak látszott. Ájulá-sának nem voltak rossz következményei, természetéből is kivesztek játékos, koravén, hamis vonásai, szertefoszlott éretlen hivatás-tudata, az a hite, hogy Isten szolgálata külö-nös elkötelezettsége lenne. Az ifjú, amióta magára talált, fiatalabb is, öregebb is lett. Mindezt Narzissnak köszönhette.

Narziss azonban egy idő óta sajátos óva-tossággal bánt barátjával, nem fölényesen és oktatóan, hanem nagyon szerényen, miköz-ben a másik szerfelett csodálta. Látta, hogy Goldmundot titkos források számára idegen erőkkel táplálják, kibontakozásuknál bábás-kodhatott, de köze nem volt hozzájuk. Örömmel látta, barátja a maga lábára áll, de mégis olykor elszomorodott. Átlépett lép-csőfoknak, eldobott gyümölcshéjnak érezte magát, látta e neki oly drága barátság közeli

végét. Még így is többet tudott Goldmundról, mint ő magamagáról, mert bár Goldmund újra megtalálta lelkét, és készen állt hívó szavát követni, de vajon ez a hívó szó merre vezeti, azt még nem is sejtette. Narziss sejtette, de tehetetlen volt; kedvence útja olyan tájakra vezetett, ahová ő nem lép-het soha.

Goldmund tudományszomja alaposan megcsappant. Vitázó kedve, amely baráti beszélgetések közben fűtötte, szintén el-szállt, szégyenkezve emlékezett néhány ré-gebbi beszélgetésükre. Eközben Narzissban – talán mert novícius ideje letelt, talán Goldmunddal való élménye miatt – újabban magányra, aszkézisre és lelkigyakorlatokra ébredt igény, böjtölésre, hosszú imákra, gyakori gyónásra, önkéntes vezeklésre szólí-tó hajlandóság, amit Goldmund megértett, sőt, szinte osztozott is benne. Felgyógyulása óta ösztöne nagyon kifinomult, jövendő cél-jairól semmit sem tudott még ugyan, de mégis erősen, gyakran szorongató világos-sággal érezte, hogy sorsa készülődik, az ár-tatlanság és nyugalom biztonságos kíméleti ideje immár lejárt, feszül és készen áll benne

minden. Ez a sejtés sokszor fellelkesítette, mint édes szerelem fél éjszakákon keresztül ébren tartotta, nem ritkán azonban sötét volt, mélységesen nyomasztó. Az anya, a régen elvesztett, visszajött hozzá újra. Ez mérhe-tetlen boldogság volt. De hová vezeti majd csalogató hívása? Az ismeretlenbe? Zűrza-varba, ínségbe, talán a halálba? A nyuga-lomba, csöndbe, biztonságba, szerzetesi cel-lába, egész életén át tartó klastromi közös-ségbe nem vezeti, hívása nem egyezik azzal az atyai paranccsal, amelyet oly sokáig tu-lajdon kívánságának is hitt. Ez a gyakran erős, aggasztó és égető, heves testi vágyhoz hasonló érzés táplálta Goldmund jámborsá-gát. Újra meg újra hosszan imádkozott Isten szent anyjához, így engedte szabadjára édes-anyjának szóló túláradó érzését. Imái azon-ban többnyire csodálatos, különös, mostaná-ban oly gyakran álmodott álmaiba torkoll-tak: napközben félig ébren őróla álmondott minden érzékével. Körüllengte illatával az anyai világ, sötéten nézett rá rejtélyes, szere-tő szemekből, zúgott mélyen, mint a tenger és paradicsom, gügyögve dédelgette értel-metlen, inkább érzelemmel teli becéző sza-

vakkal, íze édes és sós volt, selymes hajjal simogatta szomjazó ajkát és szemét. De nem csupán a szépség telje, nem csupán édes, szeretőn kéklő tekintet, boldogságot ígérő ékes mosoly, becéző vigasz rejlett az anyá-ban, valahol bájos leple mögött benne élt minden iszonyat és sötétség, minden szen-vedély és félelem, a bűn, a nyomorúság, a szülés és minden elmúlás.

Mélyen zuhant az ifjú álmaiba, az átlelke-sült érzékek sok szálú szövevényébe. Nem-csak a kedves múlt varázsa támadt föl ben-nük újra: a gyerekkor és az anyai szeretet, nemcsak az élet aranyfényi hajnala, mélyü-kön ott vibrált a fenyegető, ígéretes és igéze-tes, veszélyes jövő. Olykor ébredés után úgy rémlett neki, hogy anyát, madonnát, szeretőt egybefonó álmai szörnyű vétkek és istenká-romlások, soha le nem vezekelhető halálos bűnök, olykor pedig bennük látta a megvál-tást; a harmóniát. Titokkal teli lesett rá az élet, a sötét, feneketlen világ, mesebeli ve-szedelmekkel zsúfolt meredező tüskeerdő, de az anya titkai voltak ezek is, tőle eredtek, hozzá vezettek, világos szeme kis sötét bo-garát, fenyegető mélységét alkották.

A mélyen eltemetett gyerekkor tört fel anyás álmaiból, a végtelen feledésből szá-mos apró emlékezetvirág hajtott ki, aranyos fényű, sejtelmes illatú ; gyerekkori érzések-re, talán élményekre, talán álmokra való em-lékezések. Álmaiban olykor halak úsztak feléje, feketén és ezüstösen, hűvösen és si-mán, át- meg átúsztak felette, boldog üzene-teket hozó hírnökei egy szebb valóságnak, sejtelmesen suhantak, siklottak tova, híradás helyett újabb titkokat hozva tűntek el. Gyak-ran álmodott úszó halakkal, repülő mada-rakkal, és minden hal vagy madár az ő te-remtménye volt, belőle eredt, irányíthatóan, mint a tulajdon lélegzete, belőle sugárzott, akár tekintete vagy gondolata, újra vissza-térve hozzá. Gyakran álmodott egy kerttel, varázskerttel, mesebeli fákkal, hol óriási vi-rágok nyíltak, barlangok sötétkék mélye tá-rult, a fűben ismeretlen vadak fénylő szeme villant, az ágakon karcsú kígyók surrantak simán, a szőlőtőkékről s a bokrokról nagy, nedves fényű, óriási bogyók csüggtek, s ahogy szedte őket, kezében szétpattantak, a meleg lé, mint vér folyt belőlük, s némelyik-nek szeme is volt, amit sóvárogva, alattomo-

san forgatott; tapogatózva nekidőlt egy fá-nak, és ahogy ága után nyúlt, érezte, látta, hogy a törzs és az ág hajlatában bozontos sűrű, kusza hajzat fészkel, akár hónaljárok-ban a szőrzet. Egy ízben magáról, azaz név-adó szentjéről, Goldmundról, vagyis Krizosztomuszról álmodott, akinek szája aranyból volt, és aranyló szájából a szavak, kis csapongó madarak, röppenő rajokban szálltak tova.

Egyszer azt álmodta, hogy nagy volt és felnőtt, de mégis, mint egy gyermek, a föl-dön ült, agyag volt előtte, és az agyagból, akár a gyermek, figurákat gyúrt; kis lovat, ökröt, egy apró embert meg egy apró asz-szonyt. A gyurmázásban kedvét lelte, az ál-latoknak meg az embereknek mulatságosan nagy nemiszerveket formált; s álmában mindez nagyon mókásnak tetszett. Aztán, amikor megunta a játékot, és továbbment, érezte, hogy valami él mögötte, valami hangtalan és hatalmas közeledik, hátrapillan-tott, és nagy megdöbbenéssel, ijedten, de nem éppen öröm nélkül látta: kis agyagfigu-rái megnőttek, megelevenedtek. Erőteljes,

nagy, néma óriások, így vonultak el mellette tovább toronymagasan a világba.

Többet élt ebben az álomvilágban, mint a valódiban. A valódi világ: az iskolaterem, a klastromudvar, a bibliotéka, a dormitórium és a kápolna csak felszín, csak vékony, re-megő hártya volt az álombeli, valóság fölötti képvilágon. Egy semmiség elegendő volt, és lyuk szakadt a vékony hártyán: egy görög szó sejtelmes csengése a száraz lecke köze-pette, egy illathullám a füvészkedő Anselm atya füvestáskájából, egy pillantás a köríves ablak oszlopfőjéről előkunkorodó karcsú kőlevélre, efféle kis ingerek már elegendők voltak ahhoz, hogy áttörjék a valóság burkát, és a békés, sivár valóság mögött felszabadult a lelkében gyökerező képvilág minden mo-rajló mélysége, áradata és tejútja. A latin iniciáléból az anya illatos arca bukkant elő, az Ave Maria hosszan elnyújtott hangja a paradicsom kapuja lett, egy görög betű szá-guldó paripává, ágaskodó kígyóvá változott, virágok alatt némán tovatekergett, és máris ott állt újra a helyén, a grammatikakönyv élettelen lapján.

Ritkán beszélt erről, csak egy-két alka-lommal tett célzást Narzissnak álomvilágá-ról.

– Azt hiszem – mondta egyszer –, hogy egy virágszirom, egy kis hernyó az úton sokkal többet mond, sokkal többet jelent, mint bibliotékánk valamennyi könyve. Be-tűkkel és szavakkal semmit sem lehet el-mondani. Néha leírok egy görög betűt, tétát vagy omegát, s miközben kissé elfordítom a tollat, farkát csóválja a betű, hallá változik, és abban a pillanatban máris a világ vala-mennyi patakjára és folyamára, minden hű-vösségére és nedvességére, Homérosz Óce-ánjára, és arra a vízre emlékeztet, amelyen Szent Péter vándorolt, madárrá változik a betű, farkát billegteti, tollát borzolja, fölfújja begyét, nevet, és messzire röppen. Nos, Narziss, te bizonyára nem sokra tartod az ilyen betűket? De mondom neked, velük írta Isten a világot.

– Sokra becsülöm őket – mondta Narziss szomorúan –, varázsbetűk ezek, valamennyi démont felidézik. Természetesen a tudo-mány művelésére alkalmatlanok. A szellem a szilárdat, a megformáltat szereti, megbíz-

ható jelekre hagyatkozik, a létezőt, nem a keletkezőt, a valóságost, nem a lehetségest szereti. Nem tűri, hogy az Omega kígyóvá vagy madárrá változzék. A szellem nem tud a természetben élni, csak annak ellenére, csak mint ellentéte. Elhiszed-e már nékem, Goldmund, hogy te soha nem leszel tudós?

Ó, igen, Goldmund régen tudta már ezt, és megbékélt vele.

– Én már nem is törekszem makacsul a ti szellemetek után – mondta kissé mosolyog-va. – A szellemmel és a tudománnyal épp-úgy jártam, mint apámmal: hittem, hogy na-gyon szeretem, és hasonlítok hozzá, esküd-tem mindenre, amit csak mondott. Ám alig-hogy anyám újra megjelent, akkor tudtam csak meg, mi is a szeretet; az ő képe mellett apám hirtelen eltörpült, közömbössé, csak-nem ellenszenvessé változott. Hajlandó va-gyok ma már arra, hogy mindazt, ami szel-lemi, apainak, mostohának, az anya ellensé-gének lássam, s kissé le is becsüljem.

Tréfálva beszélt, de mégsem tudta barátja szomorú arcát felvidítani. Narziss némán nézett rá, tekintete mintha becézte volna. Aztán így szólt:

– Értelek jól. Nincs már szükségünk vitá-ra; fölébredtél és felismerted végre a kü-lönbséget: a közöttünk valót, az anyai és apai származásét, a lélekét és szellemét. Nemsokára pedig azt is felismered, hogy klastromi életre, szerzetességre törekedned tévedés volt, apád leleménye, aki ezzel akar-ta anyád emlékét megtisztítani, de jóllehet, így akart bosszút állni rajta. Vagy még most is azt hiszed, az a rendeltetésed, hogy élete-det a kolostorban éljed?

Elgondolkozva figyelte Goldmund barátja előkelő, szigorú s egyben szelíd, keskeny, fehér kezét. Senki sem vitathatja, aszkéta és tudós kezei ezek.

– Nem tudom – felelte éneklő, kissé von-tatott, minden szótagnál hosszan elidőző hangon, úgy, ahogy már egy ideje beszélt. – Valóban nem tudom. Kissé szigorúan ítéled meg apámat. Nem volt könnyű dolga. De lehet, hogy ebben sem tévedsz. Három esz-tendeje tanulok már itt a klastromiskolában, de még soha meg nem látogatott. Abban re-ménykedik, hogy örökre itt maradok. Talán ez lenne a legjobb, hiszen magam is mindig ezt kívántam. Ma már azonban nem tudom,

voltaképpen mit akarok, mire vágyom? Ré-gen minden olyan egyszerű volt. Egyszerű, mint a betű az olvasókönyvben. Most már semmi sem egyszerű. A betűk sem azok többé. Minden annyi értelmet és arcot ka-pott, nem tudom, mi lesz belőlem, nem tu-dok most ezekkel gondolni.

– Ne is tedd – vélekedett Narziss –, majd elválik, hová visz az utad. Elindultál rajta, hogy visszavezessen anyádhoz, s még köze-lebb is kerülsz hozzá. Ami azonban apádat illeti, nem ítélem meg túl keményen. Talán hozzá akarsz visszatérni?

– Nem, Narziss, semmiképpen. Megte-hetném, mihelyt iskoláimat elvégeztem, vagy akár most is. Mivel nem lesz belőlem tudós, voitaképpen elég latint, görögöt és matematikát tanultam. Nem, nem térek visz-sza apámhoz...

Elgondolkozva nézett maga elé. Majd hir-telen felkiáltott:

– Hogyan lehet az, hogy mindig olyan szavakat találsz, és olyan kérdéseket teszel fel nekem, amelyek belém világítanak, és fényt vetnek előttem önmagamra? Most is csak a te kérdésed, vajon apámhoz visszaté-

rek-e, mutatta meg nekem hirtelen, hogy nem akarok. Mivel éred ezt el? Mindentudó-nak látszol. Néhány szót mondtál magadról és rólam, az első pillanatban meg sem értet-tem őket igazán, aztán valamennyi oly fon-tos lett nekem! Te nevezted származásomat anyainak. Te fedezted fel, hogy igézet ha-talmában állok, és elfelejtettem gyerekko-romat! Honnét ismered olyan jól az embere-ket? Nem tanulhatnám meg én is a tudomá-nyod?

Narziss mosolyogva intett nemet fejével. – Nem kedvesem, ezt nem tanulhatod

meg. Akadnak emberek, akik sok mindent megtanulhatnak, de te nem tartozol közéjük. Tanítvány nem leszel soha. Minek is? Nincs rá szükséged. Más adottságaid vannak. Több adottságod, mint nekem, gazdagabb is, sze-gényebb is vagy nálam, a te utad szebb és nehezebb lesz, mint az enyém. Gyakran nem értettél meg, olykor berzenkedtél, mint a csikó, nem volt mindig könnyű dolgom ve-led, s néha bizony fájdalmat is kellett okoz-nom. Aludtál, fel kellett hát ébresszelek. Fájdalmat okozott az is, mikor először emlé-keztettelek anyádra, mint egy halott feküdtél

a keresztfolyosón, úgy találtak rád. Nem történhetett másképp. Ne, ne simogasd a hajam! Hagyd! Nem szeretem.

– Tanulni hát nem tanulhatok semmit? Ostoba gyerek maradok örökre?

– Akadnak majd mások, akiktől tanul-hatsz. Amit tőlem tanulhattál, te gyerek, an-nak végéhez értünk.

– Ó, ne! – kiáltotta Goldmund. – Nem ezért lettünk barátok! Miféle barátság lenne is ez, ha ilyen rövid út után céljához ér, és egyszerűen félbeszakad! Megelégeltél talán? Nem vagyok már kedves neked?

Narziss heves léptekkel fel-alá járkált, te-kintetét a földre szegezte, majd megállt ba-rátja előtt.

– Hagyjuk – mondta szelíden. – Hiszen tudod jól, hogy kedvellek.

Töprengve nézett barátjára, aztán újra-kezdte ide-oda tartó vándorlását, majd még egyszer megállt, és kemény, szikár arcával eltökélten nézett Goldmundra. Halkan, de szigorú és határozott hangon mondta:

– Figyelj rám, Goldmund! A mi barátsá-gunk jó volt. Eddigi célját elérte, felébredtél. Remélem, még nem ért a végéhez, remélem,

újra meg újra feltámad majd, új célokhoz vezet. Ebben a pillanatban nincs célja. A te célod bizonytalan, így sem vezetni, sem el-kísérni nem tudlak. Kérdezd anyádat, az ő képét faggasd, őreá hallgass! Az én célom azonban nem a bizonytalanban rejlik, hanem itt, a kolostorban, s minden órámat betölti. A barátod lehetek, de nem lehetek szerelmes. Szerzetes vagyok, fogadalmat tettem. Mie-lőtt fölszentelnek, felmentésemet kérem ta-nítói hivatalomból, és hosszú hetekre visz-szavonulok, böjtölök, lelki gyakorlatokat végzek. Ez idő alatt világi dolgokról nem beszélek, még veled sem.

Goldmund megértette. Szomorúan mond-ta: – Nos, hát úgy cselekszel, ahogy én is tettem volna, ha örökre belépek a rendbe. Ha elvégezted mind a lelkigyakorlatot, ha már eleget böjtöltél, imádkoztál és virrasztottál, mi lesz további célod?

– Tudnod kell – felelte Narziss. – Hát igen. Néhány esztendő, és első le-

szel a tanítók között, talán iskolafelügyelő is lehetsz. Tökéletesíted majd az oktatást, gya-rapítod a könyvtárat. Talán könyveket írsz

magad is? Nem? Nos, hát nem. De mi lesz a célod?

Narziss elmosolyodott. – A célom? Talán mint iskolafelügyelő, mint apát, vagy mint püspök halok meg egyszer. Mindegy. De a célom az, hogy mindig ott álljak, ahol leg-jobban tudok szolgálni, ahol egyéniségem, minden tulajdonságom, adottságom a leg-jobb talajra, a legnagyobb sugarú hatókörre talál. Más célom nem lehet.

Goldmund: – Szerzetesnek más célja nem lehet? Narziss

– Ó, igen! Sokféle cél akad. Egy szerzetes életcélja lehet, hogy hébert tanuljon, Arisz-totelészt kommentáljon, felékesítse klastro-ma templomát, bezárkózzék és elmélkedjék; vagy százféle más dolgot műveljen. Nékem ez egyik se célom. Sem a klastrom gazdag-ságát növelni, sem a rendet, sem az egyházat megreformálni nem akarom. Amennyire ne-kem megadatott, a szellemet akarom szol-gálni, úgy, ahogy én értelmezem, semmi egyebet. Nem tartod ezt célnak?

Sokáig fontolgatta magában Goldmund a választ.

– Igazad van – mondta végül. – Mondd, nagyon nagy akadály voltam célodhoz veze-tő utadon?

– Akadály? Ó, Goldmund, senki sem ösz-tönzött annyira, mint te. Nehézségeket okoz-tál ugyan, de én nem vagyok a nehézségek ellensége. Tanultam belőlük, s részben le-gyűrtem őket.

Goldmund félig tréfálkozva közbevágott: – Csodálatosan legyűrted mindet! De fe-

lelj nekem: azzal, hogy segítettél, vezettél, felszabadítottál, meggyógyítottad lelkemet, valóban a szellemet szolgáltad-e? A klast-romtól minden bizonnyal egy szorgos és jó akaratú novíciust oroztál el, a szellemnek pedig talán ellenséget toboroztál, aki homlo-kegyenest, mást cselekszik, mást hisz, fordí-tottjára törekszik annak, amit te jónak tar-tasz.

– Miért ne szolgáltam volna a szellemet? kérdezte Narziss igen komolyan. – Még most sem ismersz eléggé, barátom. Minden bizonnyal egy eljövendő szerzetest rontot-tam meg benned, de helyette utat nyitottam neked rendkívüli sorsod felé. És még ha holnap ezt az egész takaros klastromot fel-

gyújtod, vagy valami bolondos tévtant hir-detsz is meg majd a világban, egy pillanatra sem sajnálom, hogy erre az útra segítettelek.

Mindkét kezét barátságosan barátja vállá-ra tette.

– Lásd, kicsi Goldmund, az én célomhoz ez is hozzátartozik: legyek tanító vagy apát, gyóntató atya vagy bárki, nem szeretném, ha olyan helyzetbe kerülnék, hogy erős, érté-kes, különös emberrel találkozván, ne értsem meg, ne nyissam zárját, ne segítsek neki. Én mondom neked: lehet belőlünk ez vagy az, menjen jól, vagy rosszul sorunk, abban a pillanatban, ha komolyan hívsz, és szüksé-ged van rám, sohasem fogok előled elzár-kózni. Soha.

Úgy hangzott ez, mint a búcsúzkodás, és valóban a búcsú előjátéka volt. Goldmund, ahogy barátja előtt állt, és figyelte őt, arcá-nak határozott kifejezését, céljára szegzett szemét, csalhatatlanul érezte, nem testvérek, nem pajtások, és nem hasonlók immár, szét-válnak útjaik. Az, aki ott áll előtte, nem ál-modó, nem vár a sors valamiféle hívására: szerzetes, aki elkötelezte magát, szigorú rend és kötelesség kormányozza, a szerzet,

az egyház, a szellem szolgája és katonája. Ő maga pedig – ma világosodott meg előtte – nem tartozik ide, hontalan, ismeretlen világ vár reá. Így történt egykor anyjával is. Házat és udvart, férjet és gyereket, közösséget és rendet, kötelességet és tisztességet hagyott el, az ismeretlent választotta, ahol bizonyára már régen elpusztult. Célja neki sem lehe-tett. A cél másoknak adatott meg. Neki nem. Milyen jól látta ezt Narziss már régen, mennyire igaza volt!

A következő napokban Narziss eltűnt, szinte láthatatlanná vált. Másik tanító taní-tott helyette, olvasópulpitusa a könyvtárban üresen állt. Még itt volt, még nem vált telje-sen láthatatlanná, néha feltűnt a keresztfo-lyosón, a kápolnában olykor hallani lehetett mormolását, ahogy a kőpadlón térdelt; tud-ták, elkezdte a nagy lelkigyakorlatot, böjtölt és éjjel háromszor felkelt, hogy lelkigyakor-latait elvégezze. Még itt volt, de már egy másik világban járt, ritkán ugyan, de látták, mégsem érhették el, közös dolguk egymás-sal már nem lehetett, szólni sem volt szabad hozzá. Goldmund tudta: Narziss egyszer újra megjelenik, elfoglalja helyét, székét a refek-

tóriumban, ismét beszélni fog, de abból, ami volt, nem tér vissza már semmi. Narziss töb-bé már nem tartozhat hozzá. Ahogy mindezt végiggondolta, világossá vált, egyedül Narzissért kedvelte a klastromot, a szerzetesi életet, miatta volt fontos grammatika és lo-gika, a tanulás és a szellem. Példaképe csa-logatta, eszményképe volt. Igaz, még az apá-tot is tisztelte és szerette, benne is csodálatos eszményképet látott. Ámde a többiek, a taní-tók, iskolatársak, a dormitórium, az ebédidő, az iskola, mind a lelkigyakorlatok és az is-tentiszteletek, az egész kolostor Narziss nél-kül mit sem jelentett neki. Mi dolga még itt? Úgy állt a kolostor fedele alatt, akár tétovázó vándor áll esőben valamilyen tető alatt, vagy fa tövében, csupán azért, hogy várjon-álljon, mint a vendég, csupán a barátságtalan mesz-szeségtől való félelem miatt.

Ebben az időben Goldmund élete már csak halogatás és búcsú volt. Felkeresett minden kedves és emlékezetessé vált helyet. Álmélkodva ütközött meg azon, milyen ke-vés embertől, arctól esik nehezére a búcsú-zás: más alig volt, mint Narziss és az öreg Dániel apát meg a jóságos, kedves Anselm

atya, és talán még a barátságos kapus meg a vidám molnár szomszéd, de ezek is már szinte valószínűtlenné váltak. A kápolna nagy kőből faragott Madonnájától, a kapu-bejárat apostolaitól nehezebben búcsúzott, mint tőlük. Sokáig álldogált előttük, és a kórus padjainak szép faragványai, a kereszt-folyosó kútja, a három-kutyafejes oszlop előtt, megsimogatta az udvar hársait, és so-káig támaszkodott a gesztenyefához. Ezek-ből egyszer emlék lesz, kis képeskönyv a szívében. Most még közöttük élt, de máris távolodni kezdtek tőle, elhalványult valósze-rűségük, kísértetiesen múlttá homályosultak. Anselm atyával, aki őt szívesen látta, eljárt gyógyfüveket keresni, a molnárnál a kolos-tormalomban elnézegette a cselédek munká-ját, és elfogadta, ha időnként megkínálták borral és sült hallal, de már minden idegen-né, félig emlékké vált. Ahogy odaát a temp-lomi homályban és vezeklőcellában barátja, Narziss, bár járt, és élt ugyan, de számára árnyékká változott, úgy lett körülötte min-den valószerűtlen, őszt és elmúlást lehelő.

Valóságos és élő csupán belső élete volt, szívének szorongó verése, a sóvárgás fájó

tövise, álmainak öröme és rettenete. Hozzá-juk tartozott, övék volt egészen. Olvasás vagy tanulás közben, iskolatársai között is magába mélyedt, ha akart; ilyenkor mindent feledve átadta magát lelke áradatának, hang-jainak, amelyek komor dallamokkal teli mély kutakba, mesebeli élményekkel teli színes mélységekbe sodorták; hangjukban anyja hangja csengett, ezernyi szemükből az anya szeme nézett rá.

Hatodik fejezet

Egy napon Anselm atya a patikába, taka-ros, csodálatos illatú füves kamrájába hívatta Goldmundot. Goldmund itt nagyon otthono-san érezte magát. A páter tiszta papírlapok között őrzött szárított növényt mutatott neki, megkérdezte, ismeri-e, s vajon meg tudná-e mondani pontosan, hogy künn a földeken milyen. Goldmund ismerte. Csúzfű volt. Tö-viről hegyire fel kellett sorolnia valamennyi ismertetőjelét. Az öreg szerzetes elégedett volt fiatal barátjával, s megbízta, még a dél-után gyűjtsön belőle egy jó csomóra valót, s megnevezte a növény kedvenc tenyészhelyét.

– Cserébe, kedvesem, a délutánt nem kell az iskolában töltened; tudom, nem panasz-kodsz, és veszteni sem vesztesz miatta sem-mit. Ugyanis a természet ismerete is tudo-mány, nemcsak a ti ostoba grammatikátok.

Goldmund megköszönte a kedvére való feladatot; néhány óra hosszat virágot gyűjt-het, s nem kell az iskolában ülnie. Az istál-lómester testvértől elkérte a lovát, hogy öröme teljes legyen. Nem sokkal ebéd után

kivezette az istállóból a hevesen örvendező állatot, felugrott rá, és nagyon elégedetten kiügetett a meleg napsütésben. Egy órát vagy többet is lovagolt, élvezte a levegőt, a rétek illatát, de legjobban a lovaglást; aztán eszébe jutott feladata, és megy kereste az egyik helyet, amelyről a páter beszélt. Ár-nyékos juharfához kötötte lovát, beszélgetett vele, kenyérrel kínálta, aztán elindult, hogy megkeresse a növényt. Néhány tábla gyomverte szántóföld hevert itt parlagon, rajtuk elszáradt bükkönyindák, égszínkék virágú katángkóró, seszínű keserűfű között egy-két satnya pipacs álldogált utolsó sápadt virágával és már sok érett tokjával. Két me-ző határán egymásra hajigált jelzőkövek halmában gyíkok tanyáztak, itt már előbuk-kantak a csúzfű első, sárgán virágzó csomói. Goldmund nekilátott a szedésnek. Amikor jó marékkal összegyűjtött már, letelepedett a kövekre pihenni. Meleg volt, vágyódva mé-regette a távolból idekéklő erdőt, de a füvek-től és lova mellől, amelyet innét még szem-mel tarthatott, olyan messzire elmenni még-sem akart. Ült hát tovább a forró mezsgye-köveken néma csöndben, szerette volna, ha

az elmenekült gyíkok újra előmerészkednek, magába szippantotta a csúzfű illatát, aprócs-ka leveleit a fénybe tartotta, úgy figyelte rajtuk az ezernyi apró kis tűszúrást.

Milyen csodálatos, hogy az ezernyi kis levél mindegyikén ott ez a csipke finomsá-gú, parányi, csillagos égbolt. Csodálatos és fölfoghatatlan mindez, a gyíkok, a növé-nyek, de még a kövek is, minden, minden.

Anselm atya, aki őt annyira szerette, már nem mehetett a maga lábán csúzfüvet keres-ni, köszvény kínozta, és néha napokon ke-resztül feküdt mozdulatlan, saját orvostudo-mánya sem gyógyíthatta meg. Talán nemso-kára egy napon meghal, de kamrájában a füvek tovább illatoznak, és az öreg páter többé már nem szárad közöttük. Az is lehet, hogy még sokáig él, talán tíz vagy húsz esz-tendeig is, ritkás, fehér hajával, szeme alatt megszokott mókás ráncaival. De vele, Goldmunddal, vele vajon mi lesz húsz esz-tendő múlva? Ó, mindez annyira érthetetlen, voltaképpen szomorú, holott szép is. Az em-ber nem tud semmit. Csak él, futkározik körbe a földön, vagy erdőkön lovagol ke-resztül, és néha valami követelően, ígérete-

sen, sóvárgást keltően rátekint, egy csillag az éjszakában, kék harangvirág, nádzöld tó, egy ember vagy egy tehén szeme, olykor még úgy rémlik, mintha nyomban valami soha nem látott és mégis régóta áhított válna valóra, lehullik mindenről a fátyol, de aztán elmúlik ez a pillanat, és nem történik semmi, talány nem oldódik, a titkos varázs kötve marad, és végül megöregszik az ember, olyan furfangosnak látszik majd, mint Anselm atya, vagy bölcsnek, mint Dániel apát, de talán még akkor sem tud semmit, csak várakozik, és figyel egyre tovább.

Felemelt egy üres, naptól forró csigahá-zat, amely halkan megcsörrent a kövek kö-zött. Elmerülten figyelte a házacska tekergő vonalait, csavaros rovátkáit, szeszélyesen keskenyedő kis koronáját, gyöngyház fényű üres üregét. Behunyta szemét, hogy a formát csak tapogató ujjai érezzék; ez régi szokása, játéka volt. Laza ujjai között forgatta a csi-gát, könnyedén, simogató tapintással dédel-getve követte vonalait, a formálás csodájá-tól, a test varázsától boldogan. Az iskola és a tudomány egyik hátránya, a szellem egyik törekvésének látszik, hogy mindent úgy lát

és ábrázol, mintha lapos volna, és nem lenne több, csak két dimenziója – gondolta ábrán-dosan. Valahogy úgy érezte, mintha ez az észlény csonkaságát, értéktelenségét jelente-né, de a gondolat elsurrant, nem tudta meg-őrizni, elfáradt, és elálmosodott, a csiga ki-csúszott ujjai közül. Fejét a fonnyadozva egyre jobban illatozó letépett füvekre hajtot-ta, és elaludt a napon. Lábbelijén gyíkok futkároztak, térdén hervadoztak a gyógynö-vények, a juhar alatt meg Holdas várakozott türelmetlenül.

A távoli erdőből valaki errefelé tartott, napbarnította arcú fiatalasszony, fakult kék ruhában, fekete haján piros kendő. Az asz-szony közelebb ért, kezében batyu, szája szögletében égőpiros vadszegfű. Észrevette az üldögélő fiút, hosszan, kíváncsian és bi-zalmatlanul méregette a távolból, látva, hogy alszik, óvatosan feléje indult barna, meztelen lába; nem messze tőle megállt, és ránézett. Bizalmatlansága eloszlott, a csinos alvó ifjú nem látszott veszélyesnek, megtetszett neki nagyon; vajon mi dolga lehet itt az ugaron? Virágot szedett, vette észre mosolyogva, s már félig el is fonnyadt mind.

Álomerdőből visszaérkezőben, Goldmund kinyitotta szemét. Feje alja puha volt, egy asszony ölében feküdt, álmos, csodálkozó szemébe idegen szem tekintett közelről, bar-nán, melegen. Nem ijedt meg, nem érzett veszélyt, barátságosan ragyogtak rá e meleg fényű, barna csillagok. Elmosolyodott az asszony az álmélkodó tekintet láttán, moso-lya kedves volt nagyon, mire lassan Goldmund is nevetni kezdett. Mosolygó aj-kára ráhajolt az asszony szája, szelíd csók-ban üdvözölték egymást, és Goldmundban legott a hajdani falusi este, a copfos kicsi lány emléke villant. De a csók még nem ért véget. Az asszonyi száj ott felejtkezett az övén, évődve, csalogatva játszott tovább, majd maró mohósággal csapott le ajkára, vérét felkavarva szíve magváig csapott; hosszú, néma játékban gyengéden oktatva adta magát oda a fiúnak a barna asszony, engedvén, hadd keressen, hadd találjon, lángra gyújtotta és eloltotta tüzét. A szere-lem ékes, röpke boldogsága ívelt át fölötte, arany fénye lángolva felizzott, alkonyba for-dult és ellobbant. Behunyt szemmel pihent,

arca az asszony mellén. Szó nem hangzott el.

Az asszony megpihent, csendesen simo-gatta a fiú haját, s várta, hogy lassan magá-hoz térjen. Végül is Goldmund kinyitotta szemét.

– Te – szólalt meg –, ki vagy te? – Liese vagyok – mondta ő.

– Liese – ismételte ízlelgetve a nevet. – Liese, te kedves vagy.

Az asszony ráhajolt, úgy suttogta a fülé-be:

– Először szerettél. Előttem még nem járt senki?

A fiú nemet intett. Aztán hirtelen föl-egyenesedett, körbejártatta tekintetét, át a mezőn, föl az égre.

– Ó – kiáltotta –, már csaknem lement a nap. Vissza kell térnem.

– Hová? – A klastromba, Anselm atyához. – Mariabronnba? Hát odavalósi vagy?

Nem maradnál még velem? – Szívesen maradnék. – Akkor maradj! – Nem, rosszat tennék. Füvet is kell még

szednem.

– Klastrombeli vagy? – Igen, diák vagyok. De már nem mara-

dok ott. Eljöhetek-e hozzád, Liese? Hol élsz, hol az otthonod?

– Sehol sem, kedves kincsem. De nem mondanád meg, hogy hívnak? Úgy, hát, Goldmund a neved? Aranyból a szájad. Adj még egy csókot, aranycsőröcském, aztán el is mehetsz.

– Sehol sincs otthonod? Hol alszol akkor? – Ha akarod, veled az erdőn vagy a szé-

nában. Eljössz-e éjjel? – Ó, jönnék, de hová? Hol talállak? –

Tudsz-e huhogni, mint a kuvik? – Még sose próbáltam. – Halljuk, tudsz-e

hát? Megpróbálta. Az asszony elégedetten ka-

cagott. – Bújj hát ki ma éjjel a klastromból, és

huhogj, mint a kuvik. A közelben leszek. Kedvedre vagyok-e, kölyköcském, aranycsőröcském?

– Nagyon is kedvemre, Liese. Ott leszek. De most isten veled, most már mennem kell. Goldmund alkonyatkor ért vissza a kolos

torba, gőzölgő lován. Örült nagyon, hogy Anselm atyát nagy elfoglaltság közben talál-ta. Az egyik testvér mezítláb hűsölt a patak-ban, és hűsöltében cserépdarabba lépett.

Most kell megtalálnia Narzisst. Megkér-dezte az egyik felszolgáló testvért a refektó-riumban. Nem, Narziss ma nem vacsorázik, böjtöl egész nap, most meg bizonyára alszik, mert éjjel vigíliát tart. Goldmund futásnak eredt. Barátja a nagy lelkigyakorlat idejére a kolostor egyik vezeklőcellájában lakott a belső kolostorban. Habozás nélkül futott hozzá. Hallgatózott az ajtón, de nem hallott semmit. Csöndesen belépett. A szigorú tila-lommal most nem törődhetett.

Narziss keskeny falócán feküdt. Mereven, sápadt, hegyes arccal, kezét mellén össze-kulcsolva, a félhomályban olyan volt, akár a halott. Szeme nyitva volt, nem aludt. Szem-rehányás nélkül tekintett Goldmundra, anél-kül hogy megmozdult volna; magába mé-lyedt, más világban és más időben tartózko-dott, barátja felismerése, szavainak megérté-se fáradságába került.

– Narziss! Bocsáss meg nekem, bocsásd meg, kedvesem, nem szeszélyes kedvemben

zavarlak, tudom, nem beszélhetnél velem, mégis tedd meg. Nagyon kérlek, hallgass meg.

Narziss föleszmélt, egy pillanatig sűrűn hunyorgott, mint akinek nehezére esik az ébredés.

– Okvetlenül? – kérdezte elhaló hangon. – Igen, okvetlenül. Búcsúzni jöttem.

– Akkor igen. Nem fáradhattál hiába. Gyere, ülj ide mellém. Fertályóra időm van, aztán kezdődik az első vigília.

Alakja szikáran egyenesedett fel a csu-pasz falócán. Goldmund melléje ült.

– Bocsáss meg – mondta újra bűntudato-san. A cella, a kemény falóca, Narziss vir-rasztásban, fáradtságban kimerült arca, tá-volba tévedő tekintete, mindez világosan bizonyította, mennyire alkalmatlan itt.

– Nincs mit megbocsátanom, ne légy te-kintettel rám, semmi bajom. Hát búcsúzni jöttél, elmégy, rászántad magad?

– Elmegyek még ma. Hirtelen minden el-dőlt. Ó, el sem mondhatom neked.

– Apád van itt, vagy üzent talán? – Nem, nem ez történt. Maga az élet jött

el hozzám. Elmegyek apám tudta nélkül,

engedély nélkül. Szégyent hozok rád, meg-szököm.

Narziss kámzsája bő szájából kísértetiesen előbukkanó hosszú, sovány, fehér ujjait né-zegette. Szigorú, halálosan kimerült arcán nyoma sem volt a mosolynak, de hangjában ott bujkált, mikor megszólalt. – Sürget az idő, kedvesem. Csak a fontosat mondd, rö-viden, érthetően. Vagy én mondjam el in-kább, hogy mi történt? – Mondd el te – kér-lelte Goldmund.

Szerelembe estél, kis barátom. Megismer-ted az asszonyt.

– Hát ezt ugyan honnan tudod megint? Megkönnyíted a dolgom.

– Állapotod, ó, amice, magán viseli min-den bélyegét azonfajta ittasságnak, amely-nek szerelem a neve. Most azonban beszélj, kérlek.

Goldmund gyámoltalanul tette kezét ba-rátja vállára.

– Nos, te már megmondtad. De most az egyszer, Narziss, nem jól, nem pontosan mondtad. Másképp van. Künn jártam a me-zőkön, a hőségben elaludtam, és ahogy föl-ébredtem, fejem egy szép asszony ölében

feküdt. Éreztem mindjárt, anyám érkezett meg, hogy magával vigyen. Nem mintha ezt az asszonyt anyámnak hittem volna, hiszen a szeme barna, a haja fekete, az én anyám pe-dig szőke volt, akárcsak én, más egészen. Mégis ő volt, ő hívott, az ő követe érkezett hozzám. Mintha lelkem mélyéből, álmaim-ból lépett volna elő hirtelen ez a szép, idegen asszony, ölébe fogván fejem, kedves volt hozzám, s úgy mosolygott rám, mint a virág; első csókjától felolvadt bennem minden, és csodálatos fájdalmat éreztem. Amit valaha megéltem, minden álmom, valahány édes aggódásom, minden vágyam, bennem szunnyadó titkom fölserkent, minden átvál-tozott, varázslat ért, minden értelmet nyert. Megtanított arra, hogy mi is az asszony, és milyen titkot őriz. Két fertályóra alatt esz-tendőkkel öregített. Sok mindent megértet-tem. Hirtelen megvilágosodott előttem, hogy többé maradásom e házban nem lehet, egyet-len napig se már. Megyek, mihelyt leszáll az éj.

Narziss meghallgatta és bólintott. – Hirtelen jött – mondta –, ilyesmi volt,

amit előre vártam. Hiányozni fogsz, amice,

sokszor gondolok majd rád. Tehetek-e va-lamit érted?

– Ha lehet, hát szólj néhány szót apát-urunknál érdekemben, hogy ne marasztaljon el túlságosan. Rajtad kívül ő az egyetlen eb-ben a házban, akinek rólam való véleménye nem közömbös számomra. A te véleményed és az övé.

– Tudom... Van-e még valami kívánsá-god? – Igen, egy kérésem van. Ha majd rám gondolsz valamikor, imádkozzál egyszer értem! És... Köszönöm.

– Mit, Goldmund? – A barátságodat, a türelmedet, mindent.

Azt is, hogy ma meghallgattál, holott nehe-zedre esik, és köszönöm, hogy tartóztatni sem próbáltál.

– Hogyan is tartóztathatnálak én. Tudod, miképp gondolkodom erről. De hová mégy? Van valami célod? Ahhoz az asszonyhoz mégy?

– Igen, vele tartok. Célom nincs. Az asz-szony idegen, hazátlan, úgy lehet, talán ci-gány is.

– Nos, jól van. Mondd csak, kedvesem, tudod-e, hogy talán rövid lesz vele utad?

Úgy vélem, jól tennéd, ha nem bíznád rá magad túlságosan. Rokonsága, férje is lehet, ki tudja, azok hogyan fogadnak?

Goldmund barátjához simult. – Tudom – felelte –, holott eddig még

nem gondoltam erre. Már mondtam neked: nincs célom. És nem célom ez az asszony sem, aki olyan kedves volt hozzám. Hozzá megyek, de nem miatta. Megyek, mert men-nem kell, megyek, mert szólítanak.

Hallgatott és sóhajtott. Ültek egymáshoz simulva, szomorúan, mégis boldogan, érez-ték, barátságuk elpusztíthatatlan. Majd Goldmund így folytatta: – Ne hidd, hogy vak lennék, és nem sejtek semmit. Nem. Szívesen megyek, mert érzem, így kell len-nie, és mert ma valami csodálatos történt velem. Mégsem képzelem, hogy merő öröm és gyönyör várna rám. Tudom, utam nehéz lesz, de remélem, mégis szép. Olyan jó az, ha egy asszonyhoz tartozhatunk, odaadván magunkat neki! Ne nevess ki, ha dőrén is hangzik, amit mondok. Ha szeretünk egy asszonyt, ha teljesen magunkba fogadjuk, és ő is magába fogad, ez nem ugyanaz, mint amit te kissé gúnyosan „szerelembe esés-

nek” nevezel. Nem gúnyolni való ez. Út, amely az élethez és az élet értelméhez vezet engem. Ó, Narziss, el kell válnom tőled. Szeretlek, Narziss, és köszönöm, hogy kurta alvásodból is áldoztál nekem. Nehezen hagylak el téged. Ugye nem felejtesz el?

– Ne nehezítsd meg jobban a búcsút. Én nem felejtelek el soha. Te visszatérsz, kérlek is rá, el is várom. Ha egykor rosszul megy sorod, jöjj hozzám, vagy hívjál. Nos, élj bol-dogan, Goldmund, Isten legyen veled!

Narziss felállt. Goldmund átölelte. Tudta, hogy barátja irtózik minden efféle kedves-kedéstől, nem csókolta meg, csak megsimo-gatta kezét.

Az éj leszállt. Narziss becsukta maga mö-gött a cellaajtót, s ahogy ment a templom felé, saruja csattogott a kőpadlón. Goldmund rajongó tekintettel követte szikár alakját, amíg csak a folyosó végén el nem tűnt, akár az árnyék, s el nem nyelte a templomkapu sötétje, a lelkigyakorlatok, kötelességek és erények vonzása, parancsa. Ó, milyen csodá-latos, végtelenül különös és kusza volt mindez! Milyen különös és megdöbbentő ez is: túláradó szívvel, virágját nyitó szerelmi

szédületben épp abban az órában kereste fel barátját, amikor az elmélkedve, böjttől, vir-rasztástól elgyötörten, ifjúságát, szívét, ér-telmét feszítette keresztre és áldozta fel, alá-vetvén magát az engedelmesség legszigo-rúbb tanításának, hogy csak a szellemet szolgálja, és mindenestől minister verbi divini [Isten igéjének szolgája. (lat.)] lehes-sen! Ott feküdt elcsigázva, kiégve, sápadt arccal, áttetsző kézzel, akár egy halott, és mégis rögtön világos fejjel, kedvesen barátja szolgálatára állt, két vezeklés közti kurta pihenőjét feláldozta, és meghallgatta a sze-relmest, akiről még szinte áradt az asszony illata. Milyen nagyszerű és csodálatos, hogy él a szeretetnek ilyen teljesen önzetlen, át-szellemült formája is. Merőben más, mint az a szerelem ott ma a napsütötte réten, az ér-zékek részegítő és felelőtlen játéka. Mégis mindkettő a szeretet szenvedélye. És Narziss most eltűnt előle, de még egyszer, ebben az utolsó órában is megértette vele, hogy meny-nyire különböznek, mennyire nem hasonlí-tanak egymáshoz. Narziss az oltár elé borul most fáradt térdein, megtisztulva felkészül egy imádkozással és elmélkedéssel teli újabb

éjszakára, miközben két óránál többet nem alhat, nem pihenhet, s ezalatt ő, Goldmund, elfut innen, és valahol a fák tövében Lieséjére lel, s újra eljátssza vele azt az édes, érzéki játékot! Narzissnak bizonyára lett volna valami figyelemre méltó mondaniva-lója erről. Nos: ő Goldmund, és nem Narziss. Nem az ő dolga, hogy e szép bor-zongató talánynak, zűrzavarnak okát keres-se, és valami fontosat mondjon róla. Neki nincs más tennivalója, mint hogy tovább kell járnia ismeretlen, balga, goldmundi útjait. Nincs más tennivalója, mint hogy odaadás-sal szeresse az éjszakai templomban imád-kozó barátot éppúgy, mint a reá várakozó szép, forró fiatalasszonyt.

Ahogy ezer viaskodó érzéssel szívében elsurrant az udvar hársai alatt, és útját a malmon át vezető kijárat felé vette, elmoso-lyodott, mert hirtelen eszébe jutott az az es-te, amikor ugyanezen a rejtekúton keresztül hagyta el a kolostort, hogy Konrádékkal „a faluba ruccanjon”. Milyen izgatott volt, mennyire félt, mennyire rettegett, mikor arra a kis tiltott kirándulásra szánta magát, ma pedig örökre elmegy, jóval tiltottabb, vesze-

delmesebb utakra, mégsem fél, nem gondol sem kapusra, sem apátra, se tanítókra.

Ezúttal nem talált deszkákat a pataknál, palló nélkül kellett átkelnie. Levetkezett, ruháját áthajította a túlsó partra, és melléig érő hideg vízben, mezítelen gázolt át a mély, gyors örvényű patakon.

A túlsó parton, amint felöltözött, gondola-tai megint Narzissnál jártak. Megszégyenül-ten, mindent átvilágító fényben látta most, hogy nem cselekszik ebben az órában egye-bet, csupán azt, amit a másik előre tudott, és amire voltaképpen rávezette. Mindennél éle-sebben állt előtte az az okos, kissé gúnyos Narziss, aki annyiszor hallotta őt ostobasá-gokat beszélni, és látta azt a Narzisst, aki egyszer egy fontos árán fájdalmasan felnyi-totta szemét. Újra tisztán hallotta azt a né-hány szót, amit akkor Narziss mondott: „Te anyád mellén álmodsz, sivatagban virrasztok én... te lányokról, én fiúkról álmodom.”

Egy pillanatra dermedten összeszorult a szíve, oly ijesztően egyedül érezte magát itt az éjszakában. Mögötte magasodott a klast-rom, nem az igazi, de mégis szeretett és so-káig lakott otthona.

Ám ugyanakkor a másik érzés is áthatotta Narziss már többé nem figyelmeztető, min-dent jobban tudó vezetője, lépéseinek irányí-tója. Érezte, ma egy olyan világba lépett, ahol egyedül kell útjait meglelnie, ahol Narzissok tovább nem vezethetik. Boldog volt, mert tudatára ébredt ennek, nyomasztó és megszégyenítő érzés fogta el, ha függősé-ge idejére visszatekintett. Látó lett immár, többé nem gyerek és nem diák. Olyan jó mindezt tudni. De mégis, milyen nehéz a búcsúzás! Tudja, hogy ott térdel a templom mélyén, nem adhat neki semmit, nem segít-het rajta, és nem lehet vele. Hosszú időre, talán örökre elszakadt tőle, hogy ne tudjon róla többet, ne hallja hangját, és ne lássa szép, nemes tekintetét.

Elűzte gondolatait, és tovább haladt a ka-vicsos utacskán. Mintegy százlépésnyire a kolostor falától megállt, mély lélegzetet vett, és ahogy csak bírta, teljes erejéből nagyot huhogott. A patak felől, a távolból ráfelelt a másik bagoly.

„Mint az állatok, úgy kiáltozunk egymás-nak” – gondolta, és eszébe jutott a délutáni szerelmes óra. Most döbbent rá, hogy Liese

és ő csak a csókok után váltottak szót egy-mással, akkor is csak egy-kettőt, csupán semmiségeket. Milyen hosszan tudtak vitáz-ni Narziss-szal! Úgy látszik, olyan világba lépett, ahol nem beszélnek, bagolyhuhogás-sal csalogatják egymást, ahol a szónak nincs jelentősége. Ez kedvére való volt, mert nem vágyott ma sem szavakra, sem gondolatokra, csak Liesére, csak erre, a szótlan vak és né-ma érintkezésre, izgalomra, csak a lihegő egybeolvadásra.

Liese már jött is feléje az erdőből. Itt volt. Goldmund kinyújtotta kezét, lágyan kereső ujjait végigjártatta fején, haján, nyakán, tar-kóján, karcsú testén és feszes csípőjén. Egyik karjával átfonta, úgy ment vele to-vább, szó nélkül, azt sem kérdezte: hová? Az asszony biztos léptekkel járt az éjjeli erdőn, nem botlott, nem torpant meg sehol, mintha éjjel is látna, akár a róka vagy a menyét; Goldmundnak fáradságába került, hogy lé-pést tartson vele. Hagyta, hadd vezesse az éjszakán, az erdőn keresztül, ebben a titok-zatos világban, ahol nincsenek szavak, se gondolatok. Nem gondolt már többé sem az elhagyott klastromra, sem Narzissra.

Némán futottak a sötét erdei úton, hol pu-ha, párnás mohán, hol kemény, kiálló gyöke-reken, néha itt-ott a magas fák ritkuló koro-nái közül világos égbolt villant föléjük, néha vaksötétben jártak; Goldmund arcába cserje csapódott, szederinda kapaszkodott ruhájá-ba. Az asszony mindenhol jól tájékozódott, utat talált, ritkán állt meg, ritkán tétovázott. Hosszú útjuk végén magányos, egymástól távol álldogáló erdei fenyők közé érkeztek, a sápadt éjszakai ég szélesen kitárult, az erdő szélén voltak, füves rét fogadta őket, széna-illat áradt édesen. Hangtalan, surranó kis patakokon gázoltak át, itt a szabadban na-gyobb volt a csend, mint az erdőben : nem .zörrent bokor, nem csörtetett az éjjeli vad, száraz ág sem reccsent.

Egy nagy szénakazal mellett Liese meg-állt. – Megérkeztünk – mondta.

Leheveredtek a szénába, végre föllélegez-

tek, és élvezték a pihenést. Elnyújtóztak, hallgatták a csöndet, érezték, homlokuk szá-

rad, és arcuk lassanként lehűlt. Goldmundban jóleső fáradtság áradt, ahogy feküdt, játékosan, hol felhúzta, hol kinyúj-totta térdét, mély szippantásokkal itta magá-ba az éjszaka, a széna illatát, se a tegnappal, se a holnappal nem törődött. Szerelme testé-nek melegétől, illatától lassan bűvöletbe esett, szüntelen-szünetlen simogatta kezét, és boldogan érezte, amint mellette az asz-szony lassacskán felizzik, és egyre közelebb húzódik hozzá. Igen, itt a beszéd is, gondolat is fölösleges. Érzett világosan mindent, mindazt, ami fontos és szép, az asszonyi test fiatal erejét, egyszerű, egészséges szépségét, vágyódását, érezte, ezúttal másfajta szere-lemre vágyakozik, nem csábítani, oktatni kíván, hanem az ő támadását, szomjúságát várja. Szótlanul fogadta a feléje sugárzó áramot, boldogan érezte a mindkettőjükben csöndesen növekvő tüzet, amelytől kis fész-kük a hatalmas néma éjszaka lángoló, léleg-ző közepévé változott.

Ahogy a sötétben Liese arcához hajolt, és megcsókolta ajkát, hirtelen úgy látta, hogy szemén és homlokán lágy fény csillan: cso-dálkozva nézte a felderengő, egyre tündök-

lőbb ragyogást. Egyszerre megértette és hát-rafordult: a hosszan, sötéten elterülő erdő pereme fölött felkelt a hold. Mintha csodát látna, úgy nézte az asszony szelíd, fehér fényben fürdő homlokát, arcát, gömbölyű, sugárzó nyakát, és halkan, elragadtatva meg-szólalt:

– Milyen szép is vagy! Mint aki ajándékot kap, úgy mosolygott

Liese, ő meg gyengéden félrehúzta nyakán a ruhát, kifejtette belőle, addig vetkeztette, amíg válla, melle meztelen fel nem ragyo-gott a hűvös holdvilágban. Odaadóan követ-te szemével és ajkával, nézte és csókolta a szelíd árnyékot; varázslat érte, úgy pihent lehunyt szemmel az asszony, arca ünnepé-lyes, mintha e pillanatban tudta volna meg ő maga is, hogy milyen szép.

Hetedik fejezet

Mialatt a mezőkön hűvösebb lett, és órá-ról órára magasabbra vándorolt a hold, a szerelmesek szelíd fénnyel beszórt tanyáju-kon pihentek, belefeledkezve játékaikba, együtt szunnyadoztak és aludtak, félálomban

újra egymáshoz húzódtak, lángra gyújtva egymást új egybefonódásra, új ellobbanásra. Kimerülten hevertek az utolsó ölelés után. Liese fájdalmas sóhajjal mélyen a szénába fúrta magát, Goldmund mozdulatlanul fe-küdt a hátán, és hosszan bámult a sápadt, holdas égre: nagy szomorúság fogta el őket, alvásba menekültek előle. Mélyen, kétség-beesetten aludtak, oly mohón, mintha utoljá-ra alhatnának örök ébrenlétre ítélve, és e néhány óra alatt kellene a világ minden ál-mát magukba inniuk.

Amikor Goldmund felébredt, Liese fekete haját fésülte. Kábán, félig ébren nézte egy ideig.

– Már ébren vagy? – kérdezte végül. Az asszony megrezzenve fordult feléje,

mintha megijedt volna. – Nekem most mennem kell – mondta ki-

csit zavartan, fojtottan. – Nem akartalak fel-ébreszteni.

– Most hát fenn vagyok. Máris tovább megyünk? Hiszen hazátlanok vagyunk.

– Én az vagyok – felelte Liese –, de te a klastromé vagy.

– Nem vagyok már többé a klastromé. Egészen egyedül vagyok, mint te, és nincsen célom. Így hát veled tartok.

Liese elfordult. – Nem jöhetsz velem, Goldmund. Én

most a férjemhez megyek, aki majd megver, mert az éjjel kimaradtam. Azt mondom neki, hogy eltévedtem, de persze nem hiszi el.

Goldmundnak e pillanatban eszébe jutott: Narziss mindezt megjósolta. Így vagyunk hát. Fölállt és kezét nyújtotta az asszonynak.

– Tévedtem – mondta. – Azt hittem, együtt maradhatunk. De mondd, igazán el akartál futni búcsú nélkül, itt akartál hagyni álmomban?

– Ó, azt hittem, megharagszol, és talán meg is ütsz. A férjem verni szokott, no, az rendjén van. De hogy te megüss, azt nem akartam.

Goldmund erősen megszorította a kezét. – Liese – mondta. – Én nem verlek téged

se ma, és sohasem. Nem jönnél szívesebben velem, mint mennél az uradhoz, aki megver téged?

Az asszony hevesen megrántotta kezét, hogy kiszabadítsa.

– Nem, nem – kiáltotta sírós hangon. S mivel érezte jól, hogy szíve menekül tőle, inkább z másik ütlegére, mint az ő jó szavára vágyik, elengedte az asszony kezét, az meg sírva fakadt erre. De mindjárt el is szaladt. Kezét könnyes szeméhez szorította, úgy fu-tott. Goldmund nem szólt többé, csak nézett utána. Fájt neki, ahogy menekülni látta a lekaszált réten át, valamiféle hatalom hívá-sára, vonzására, ismeretlen hataloméra, amely gondolatokat ébresztett benne. Sajnál-ta az asszonyt, és kicsit önmagát is. Úgy lát-szik, nincs szerencséje; magányosan, kissé ostobán ült ott elhagyottan, hoppon marad-va. Ráadásul még mindig fáradt és álmos, soha ilyen kimerült még nem volt. Lesz még később ideje a boldogtalanságra. Már aludt is újra, s akkor tért csak magához, mikor a delelő nap tüze égette.

Végre kipihente magát, gyorsan felugrott, a patakhoz szaladt, megmosdott és ivott. Ekkor emlékek rohanták meg az éjszaka sze-relmes óráiból, mint különös virágok illata, sok kép, sok gyönyörű, gyengéd érzés lebe-gett körülötte. Ezekre gondolt, miközben elszántan vándorolni kezdett, mindent újra

érzett, ízlelt, illatukat magába szívta, min-dent megsimogatott, szüntelen-szünetlen. Hány álmát váltotta valóra, hány bimbónak bontotta virágát, mennyi kíváncsi vágyát csillapította, és mennyi újat ébresztett benne az idegen barna asszonyi

Előtte mező, rét, kiégett ugar, sötétlő er-dő, erdő mögött tanya, malom, egy falu, ta-lán egy város terülhet el. Először tárul elébe a világ szabadon, várakozón, készen, hogy befogadja, öröm és fájdalom ígéretével. Nem a világot ablakon keresztül látó diák már, vándorlása többé nem séta, amely min-dig csak a hazafelé vezető úttal ér véget. A hatalmas világ most valósággá vált, ő maga pedig egyik része lett, benne nyugszik sorsa, övé lett ege, vihara, napsütése. Kicsinek érezte magát ebben a nagy világban, akár egy kis nyúl, mint egy apró bogár, úgy futott kék és zöld végtelenében. Itt felkelésre, templomba, tanuláshoz, terített asztalhoz nem szólította harang.

Ó, milyen éhes is volt! Egy fél árpacipó, bögre tej, tányér rántott leves – milyen vará-zsos emlékek is ezek! Farkaséhség gyötörte gyomrát. Gabonaföldön át vezetett útja, fog-

gal és – körömmel csépelte a félig érett kalá-szokat, mohón őrölte az apró, csirizes ma-gokat, újra meg újra aratott, teletömködte zsebeit is. Aztán még nagyon zöld mogyoró-ra is lelt, élvezettel harapott ropogó héjukba; ebből is tartalékolt holnapra valót.

Megint erdő következett, tölggyel, kőris-sel vegyes fenyves, ahol mesébe illő bőség-ben áfonya termett, itt megpihent, hűsölt és evett. Vékony, kemény szálú vad fűben kék harangvirágok álldogáltak, aranyló barna lepkék röppentek fel, és tűntek el szeszélye-sen ide-oda csapongva. Ilyen erdőben élhe-tett Szent Genovéva, akinek történetét min-dig szerette. Ó, milyen szívesen találkozna vele! Bár lenne csak valahol itt az erdőben egy remetetanya, barlang vagy háncskuny-hó, s benne öreg, szakállas páter. Talán szénégetők is tanyáznak itt, de jó lenne üd-vözölni őket! Rablókkal is találkozna bátran, őt ugyan nem bántanák. Jó lenne emberre bukkanni, akármilyenre. De tudta jól: ma és holnap, és talán jó néhány napig vándorolhat az erdőben még anélkül, hogy valaki is útjá-ba kerülne. Ezzel is számolnia kell, ha így hozza a sora. Kár ezen töprengeni, történjék

minden a maga módján, ahogy történnie kell.

Harkály kopácsolt valahol; meg akarta lesni; sokáig hasztalan fáradozott, végül mégis rábukkant, jó ideig elnézte, ahogy magányosan a fatörzshöz tapadva, szorgos fejét ide-oda billegetve kalapált. Milyen kár, hogy nem ért az állatok nyelvén! De jó lenne megszólítani azt a harkályt, mondana neki valami kedveset, s talán meg is tudna tőle egyet-mást fák között töltött életéről, mun-kájáról, öröméről. Ó, miért is nem változhat át az ember!

Eszébe ötlött, miképp rajzolt néha pihe-nőóráiban, hogyan elevenedtek meg irónja nyomán az írótáblán virágok, levelek, álla-tok, fák és emberi arcok. Gyakran és hossza-san eljátszadozott így, és néha, akár egy kis Úristen, akarata szerint teremtett lényeket, a virágkehelynek szemet és szájat rajzolt, ág-ból sarjadó leveleket ujjakká alakított, egy fa nyakára meg fejet rakott. Ha ezt játszotta, gyakran egy óra hosszat tartó boldog igézet-be esett, hiszen varázsolni tudott, vonalakat húzott, és önmaga is kíváncsian várta, vajon a megkezdett alakból falevél, halszáj, róka-

farok vagy szemöldök kerekedik-e? Bár úgy változhatna az ember – ez járt most az eszé-ben –, mint akkoriban kis tábláján a játékos vonalak! Goldmund oly szívesen lett volna egy napra, talán egy hónapra is harkály, él-degélve a fák koronája között, magasba fut-na sima törzsükön, farktollára támaszkodva kemény csőrével csipkedné kérgüket jó falat után, s harkálynyelven szólna. Jólesően és keményen kongott a harkálykopácsolás a zengő fában.

Sokféle állattal találkozott erdei útján Goldmund. Néhány nyúllal is, hirtelen pat-tantak elő a sűrűből, ha közeledett, rámered-tek, megfordultak, és fülüket hátracsapva eliramodtak, ülepük fehérje villant csupán. Egy kis tisztáson egyszer hosszú kígyóra lelt, de az nem surrant el, nem a kígyó, csu-pán üres bőre hevert ott. Goldmund felvette, nézegette, hátán szép szürke-barna minta futott, áttetsző volt, akár a pókháló, a nap fénye átsütött rajta. Látott sárga csőrű feke-terigókat, kicsi, fekete, félénk szemükkel megigézve bámulták, aztán alacsonyan, szinte a földet súrolva elmenekültek. Sok vörösbegyre és pintyre akadt. Egy helyütt az

erdőben sűrű vizű zöld pocsolya tetején szorgos összevisszaságban hosszú lábú pó-kok futkároztak, akár a megszállottak, érthe-tetlen odaadással űzték játékukat, felettük néhány sötétkék szárnyú szitakötő röpkö-dött. Egyszer pedig, úgy estefelé, látott va-lamit – szinte csak feldúlt, remegő lombo-kat, hallotta az ágak reccsenését, a nedves föld cuppogását, amint egy nagy, szinte lát-hatatlan állat tört át a bozóton hatalmas erő-vel, talán szarvas, talán vaddisznó lehetett, nem tudta. Sokáig állt ott rémületéből ocsúdva, izgatottan lesett az állat után, do-bogó szívvel hallgatózott még, amikor már minden rég elcsitult.

Eltévedt az erdőben, s ott kellett éjsza-káznia. Miközben pihenőhelyet keresett, és mohából ágyat készített magának, azon töp-rengett, vajon miképp is lenne, ha örök ma-radásra ítélve többé az erdőből soha ki nem találna. Bizony ez nagy szerencsétlenség lenne. Bogyókon, ha kell, végül is elélhet, mohán is alhat, aztán bizonyára kunyhót is tudna építeni, talán még tüzet is csiholhat. Ám, hogy örökre magára maradjon, néma, alvó fatörzsek között tanyázzon, állatok kö-

zött éljen, amelyek mind elfutnak előle, és még szavát sem értenék, ez elviselhetetlenül szomorú dolog lenne. Embert nem láthatna, se jó napot, se jó éjszakát nem kívánhatna senkinek, senki arcába, szemébe többé nem nézhetne; asszony, lány elébe nem kerülne, csók nélkül maradna, nem játszhatná többé az ajkak, a test titokzatos gyönyörűséges játékát, ó, ez elképzelhetetlen! Ha ez lenne sorsa – gondolta –, inkább állattá változna, élne medveként, vagy mint a szarvasok, még ha el is veszítené örök üdvösségét. Medve-ként medvelányt szeretni rossz nem is lehet, de bizonyára sokkal jobb, mintsem értelmet, beszédet megőrizve egyedül és szomorúan, szeretet nélkül tengődni.

Elalvás előtt kíváncsian és szorongva hallgatta mohaágyán az éjszakai erdő talá-nyos, rejtelmes hangjait. A társai voltak most, csak velük élhetett, ha meg nem szok-ja őket, ha nem fér meg velük, hozzájuk nem méri magát, akkor is, de ezt kellett tennie; a rókák és őzek, a fenyők és tölgyek közé tar-tozott, csak velük élhetett, osztoztak levegőn és napsugáron, együtt várták a hajnalt, együtt éheztek, az ő vendégük volt.

Elaludt, és ekkor állatokról meg emberek-ről álmodott, medve volt, és csókolózás közben felfalta Lieséjét. Éjféltájt, nem tudta, miért, rémülten felriadt, szíve végtelenül összeszorult, s kábán gondolkozni kezdett. Eszébe jutott, hogy se tegnap, se ma nem imádkozott alvás előtt. Felkelt, letérdelt fek-helye mellé, s kétszer mondta e1 az esti imát, a tegnapit meg a mait. Hamarosan újra elaludt.

Regi el csodálkozva nézett körül az erdő-ben, elfelejtette, hova került. Szorongása lassan elcsitult, új örömmel szánta rá magát az erdei életre, de mindig tovább vándorolt a nap útját követve. Egyszer egészen sima er-dei útra ért, gyom, gyökér alig nőtt rajta, és körben az erdő csupa vastag törzsű szál-egyenes vén jegenyefenyőből állt; midőn egy ideje közöttük haladt már, a fák a kolos-tor nagytemplomának oszlopaira emlékeztet-ték, amelynek sötét kapuján át nemrég el-tűnni látta barátját, Narzisst. Valóban még csak két napja történt?

Két nap és két éjjel múlt el, mire kikerült az erdőből. Boldogan ismerte föl mindenféle jelből az emberi élet közelségét: megművelt

szántóföldeket, rozs- és zabtáblákat, réteket, amelyeken át itt-ott jól látható kis keskeny ösvényt tapostak. Goldmund tépett a rozs-ból, rágcsált, a megművelt földek barátságo-san mosolyogtak rá, a hosszú vadonélet után emberien, barátságosan bátorította minden, az ösvény, a zab, az elvirágzott, megfehére-dett búzavirág. Végre emberek közé érkezik. Egy röpke órányi út után szántóföldhöz ért, a föld szélén kereszt magasodott, letérdelt és imádkozott. Ahogy kikerült egy elébe emel-kedő dombhajlatot, hirtelen árnyas hárs előtt állt, elbűvölten hallgatta egy kút énekét, a víz facsövön át hosszú favályúba csorgott, ivott a hideg, pompás vízből, és örömmel látta, hogy a már érett bogyóktól feketéllő bodzafák között néhány szalmatető emelke-dik. De mindezeknél mélyebben érintette egy tehén bőgése, oly jólesően, melegen, otthonosan hangzott, akár egy barátságos istenhozott.

Fürkészve közeledett a kunyhóhoz, ahon-nét a tehénbőgés hallatszott. Az ajtó előtt, a porban vörös hajú, kék szemű fiúcska ült, mellette vízzel teli agyagedény, és a porból meg a vízből tésztát gyúrt, meztelen lábát

már alaposan össze is kente vele. Élvezettel és elmélyülten gyúrta a nedves mocskot, nézte, ahogy ujjai közül előbuggyan, golyó-kat formált belőle, és még az állával is segí-tett a gyurmázáshoz, formázáshoz.

– Adjisten, fiú – köszöntötte kedvesen. De a kicsi, ahogy meglátta az idegent, eltátotta szájacskáját, pufók arca sírásra torzult, és négykézláb szaladt a kunyhóba. Goldmund utánament a konyhába; itt a vaksötétben a vakító verőfényről belépve, eleinte semmit sem látott. Mindenesetre jámboran és tiszte-lettudóan köszönt, de nem felelt senki; las-sanként azonban, ahogy a rémült fiúcska sírása csitult, vékony, öreges hangot hallott, amint a gyereket vigasztalta. Végül a sötét-ből előbukkant, és közelebb lépett egy kis öregasszony, egyik kezét szeme elé tartotta, úgy vette szemügyre a vendéget.

– Adjisten, anyám – köszöntötte Goldmund. – Isten valamennyi szentje áldja meg a te jóságos arcodat; már három napja nem láttam emberi arcot.

Az öreg nénike ostobán bámult rá messzilátó szemével.

– Mi járatban vagy? – kérdezte bizonyta-lanul.

Goldmund a kezét nyújtotta, és kicsit megsimogatta az öregasszony kezét.

– Adjon istent mondanék, nagyanyóka. Megpihennék itt egy kicsit, segítenék neked tüzet rakni. Egy karéj kenyeret sem vetnék meg, ha adnál, de nem sietős, ráérünk vele.

Észrevett egy falba ácsolt padot, és leült, mialatt az öregasszony egy karéj kenyeret szelt a kisfiúnak, aki most feszülten és kí-váncsian, de még minden pillanatban sírásra, menekülésre készen bámulta az idegent. Az öregasszony vágott még egy karéj kenyeret, és Goldmundnak adta.

– Köszönöm – mondta –, Isten fizesse meg neked!

– Üres a hasad? – kérdezte az öregasz-szony. – Nem az, teli van áfonyával.

– Hát akkor egyél. Honnét jöttél? – Mariabronnból a klastromból.

– Csuhás vagy? – Nem, diák vagyok. Úton. Kissé gunyorosan, kissé ostobán végig-

mérte, kicsit megrázta vékony, ráncos nya-kán nyugvó fejét. Aztán kivitte a fiúcskát

újra a napra, hagyta, hadd rágjon közben pár falatot. Amikor visszajött, kíváncsian kér-dezte:

– Van-e valami újságolni valód? – Nem sok. Ismered-e Anselm atyát? –

Nem. Mi van vele? – Beteg. – Beteg? Halálán van? – Nem tudom. A lába fáj. Alig tud járni. – És meghal? – Nem tudom. Talán. – No, ha meghal, meghal. Levest kell főz-

nöm, segíts forgácsot hasítani. Odaadott neki egy fenyőhasábot, jól ki-

száradt a tűzhelyen, meg egy kést. Goldmund vágott néhány szál gyújtóst, amennyit az öreg akart, aztán végignézte, ahogy a hamuba dugta, fölé hajolt, aztán szaporán fújni kezdte, amíg csak tüzet nem fogott. Titkos, szigorú rendben fenyőt és bükkfát rakott gúlába, a nyílt tűzhelyen fel-lobbant a tűz, s a kéményből kormos láncon lelógó üstöt a lángok közé tolta.

Goldmund az öregasszony parancsára vi-zet hozott a kútról, lefölözte a tejet, aztán leült a füstös félhomályban, nézegette a

lángnyelvek játékát, az anyóka csontos, rán-cos képét, amint hol kibukkant a vörös fény-ből, hol eltűnt. Hallotta, ahogy mellettük a deszkafal mögött jászlában turkál, döfköd a tehén. Jól érezte magát nagyon. A hárs, a kút, az üst alatt lobogó tűz, a kérődző tehén szusszanása, őrlő fogainak zenéje, puffaná-sa, amint tompán neki-nekiütődött a falnak, a félhomályos szoba az asztallal és székkel, a kicsi, ősz asszony sürgölődése, mindez olyan szép és jó volt, mindebből kenyér és békesség, ember és melegség, az otthon illa-ta áradt. Két kecske is mekegett itt, az öreg-asszonytól pedig megtudta, hogy hátul az udvaron disznóól is van, s az öregasszony a gazda nagyanyja, a kisfiú dédanyja. A fiúcs-kát Kunónak hívták, folyton ki-be mászkált, és ha nem is szólt egy szót sem, ha kissé fé-lénken is nézett, sírni azért már nem sírt.

Amikor a paraszt az asszonyával megér-kezett, nagyon meglepődtek az idegen láttán. A férfi már szitkozódni kezdett volna, karjá-nál fogva bizalmatlanul az ajtóhoz cibálta az ifjút, hogy napfényben lássa az arcát, aztán elnevette magát, jóindulatúan vállon vere-gette, és meghívta asztalához. Leültek, és a

közös tejesedénybe ki-ki mártogatni kezdte kenyerét; ahogy a tej fogytához érkezett, a paraszt kiitta a maradékot.

Goldmund megkérdezte, maradhat-e reg-gelig, meghálhat-e tetőjük alatt.

– Nem – mondta a férfi, erre nincs helyük, de kint még elég széna hever mindenütt, ott majd csak talál magának vackot.

A gazda felesége a gyerek mellett ült, nem vett részt a beszélgetésben, de az étke-zés alatt nem vette le kíváncsi szemét a fiatal idegenről. Feltűnt neki hajfürtje, szeme és tekintete, aztán formás, fehér nyakát, előkelő sima kezét és keze szép mozdulatait figyelte. Előkelő és daliás volt. És milyen fiatal! Leg-jobban az idegen hangja vonzotta; ez a meg-hitten csengő, melegen sugárzó, lágyan igé-ző fiatal férfihang, zengése mintha átölelné. Sokáig hallgatta volna ezt a hangot.

Vacsora után a paraszt az istállóba ment, Goldmund kilépett a házból, megmosta ke-zét a kútnál, leült az alacsony kávára, hűsölt, és hallgatta a víz csobogását. Céltalanul ül-dögélt: itt már nincs keresnivalója, és mégis fáj neki, hogy megint tovább kell mennie. Ekkor kijött a parasztasszony, kezében ve-

der, a vízsugár alá helyezte, hadd fusson te-le. Halkan megszólalt:

– Ha ma este még a közelben maradsz, ennivalót viszek neked. Ott túl azon a széles árpaföldön széna hever. Majd csak reggel takarítják be. Maradsz-e még?

Goldmund az asszony szeplős arcába né-zett, látta, ahogy erős karja felemeli a vöd-röt, és látta világos, nagy szeme forró pillan-tását. Rámosolygott és bólintott, az meg már el is lépett a teli vödörrel, és eltűnt a sötét ajtóban. Hálásan, nagyon elégedetten üldö-gélt, és hallgatta tovább a víz csobogását. Valamivel később bement, a parasztot keres-te, kezet fogott vele meg az anyókával, és megköszönt nekik mindent. A kunyhóban tűz, korom és tej szaga terjengett. Az imént még menedék, otthon volt a kunyhó, most újra idegen világ. Köszönt és kiment a sza-badba.

A kunyhókon túl kápolna állt, közelében szép liget, vén, kemény törzsű tölgyek cso-portja, alattuk kurta fű növekedett. Itt maradt az árnyékban, ide-oda sétálgatott a vastag törzsek között. „Milyen különös is ez, az asszonyokkal meg a szerelemmel – gondolta

magában. – Valóban nincs szükségük sza-vakra. Ennek az asszonynak is csak egy szó kellett, hogy megjelölje a találka helyét, a többit szavak nélkül mondta el. De hogyan? Szemével. Igen. Kicsit fátyolos hangja csen-gésével, és ki tudja, még mivel, egy illattal talán, bőre gyöngéd, enyhe kisugárzásával, amiről asszonyok és férfiak azonnal fölis-merhetik, hogy vágyódnak egymásra. Furcsa és különös, mint egy kényes tolvajnyelv, mégis, milyen hamar megtanulta ezt a be-szédet.” Nagyon örült az estének, eltelt kí-váncsisággal, vajon mit rejt magában a nagy, szőke asszony, milyen lesz tekintete villaná-sa, hangja, milyen a teste, mozdulata és a csókja. Bizonyára egészen más lesz, mint Liese. Vajon hol lehet most Liese? Hol lehet kemény szálú fekete haja, barna bőre, merre száll röpke sóhaja? Vajon megverte-e a fér-je? Gondol-e még rá? Talált-e új szeretőre? Úgy, ahogyan ma ő új asszonyra talált. Mi-lyen gyorsan is forog minden, a szerencse az út mentén hever; milyen szép, forró volt, és milyen csodálatosan múlékony. Bűn ez, há-zasságtörés, nemrég inkább megölette volna magát, semmint elkövesse. És íme, már a

második asszony, akire csöndes és nyugodt lelkiismerettel várakozik. És ha nyugodt mégsem volt talán, nem a házasságtörés és a kéj miatt nyugtalankodott olykor, nem az nehezedett a lelkére. Ez valami más volt, nem tudta a nevét. Úgy érezte nem követte el a bűnt, hanem már vele együtt jött a világ-ra. Talán ez az, amit a teológiában eredendő bűnnek neveznek? Lehet. Igen. Az élet maga viselős valamiféle bűnnel, különben miért is vetette volna magát alá vezeklésnek, akár az elítélt, egy olyan tiszta és nagy tudású em-ber, mint Narziss. Vagy miért érezné ő ma-ga, Goldmund, valahogy lelke mélyén ezt a vétket? Hát nem boldog, fiatal, egészséges? Nem szabad, mint a madár? Nem szeretik az asszonyok? Milyen jó is az, amikor a sze-relmes mélységes gyönyörét asszonyának ajándékozhatja. Akkor hát mégis, miért nem boldog maradéktalanul? Miért kíséri hát if-jonti örömét éppúgy, mint Narziss erényét és bölcsességét ez a különös fájdalom, ez a csöndes félelem, elmúlást perlő panasz? Mi-ért is kell oly gyakran töprengenie, elgon-dolkoznia, holott tudja jól magáról, hogy nem filozófus.

És mégis, milyen jó élni. A fűben kis lila virágot szedett, közel tartotta a szeméhez, kis szűk kelyhébe nézett, erek futottak, haj-szálfinom, parányi szervecskék éltek, élet nyüzsgött, kéj reszketett benne, akár az asz-szonyi ölben, vagy a tudós agyában. Ó, mi-ért is tud csak olyan keveset az ember? Mi-ért nem lehet ezzel a virággal szót váltani? Sokszor még két ember sem tud igazán be-szélgetni egymással, ehhez már jó szerencse, különleges barátság, hajlandóság kell. Való-ban vigasztaló, hogy a szerelemnek nincs szüksége szavakra; félreértéssel, dőreséggel telne meg különben. Ó, amikor Liese félig lehunyt szeme a gyönyör teljében elhomá-lyosult, és csupán reszkető szemhéja vékony vágásában villant valami fehérség – tízezer-nyi tudós vagy költői szó se tudná elmonda-ni! Semmit, az égvilágon semmit se elmon-dani, se elgondolni nem lehet, és mégis ál-landóan bennünk él a beszéd sürgető igénye, a gondolkodásra hajtó örök ösztönzés!

A kis növény leveleit nézegette, milyen ügyes, bámulatos okosságra valló rendben helyezkednek el a szár körül. Szépek Vergi-lius versei, szerette is őket; de Vergiliusnak

néhány olyan verse is akad, amely félannyira sem oly érthető és bölcs, félannyira sem oly szép és értelemteli, mint e parányi levelecs-kék fölfelé tartó spirális rendje a kicsinyke száron. Milyen élvezet, milyen boldogság, milyen lelkesítő, nemes, értelmes tett lenne, ha valaki egyetlen ilyen virágot tudna terem-teni! Ám senki sem képes erre, se hős, se császár, se pápa, se szent.

Napszálltakor felállt, és megkereste azt a helyet, amelyről az asszony beszélt. Ott vá-rakozott. Jó az ilyen várakozás, ha tudjuk, úton van felénk egy asszony, eltelve szere-lemmel.

Az asszony vászonkendőbe kötött nagy karéj kenyérrel és egy darab szalonnával érkezett. Kibogozta a kendőt, tartalmát elébe tette.

– A tiéd – mondta –, egyél! – Majd később – felelte ő. – Nem kenyér-

re vagyok éhes, terád éheztem. Mutasd, mi jót hoztál magaddal!

Sok szépet hozott magával. Ragadozó, szomjas ajkat, erős, villogó fogakat, nap-égette vörös, erős karját, de a nyaka alatt és lejjebb fehér volt és gyengéd. Kevés szót

tudott, de torka mélyéből szelíd, csalogató hang zümmögött, és ahogy Goldmund szelí-den kedveskedő, érző kezét – hasonló nem érintette még soha – testén megérezte, bőre megremegett, s torkában a hang úgy duru-zsolt, akár a macskadorombolás. Kevés játé-kot ismert, kevesebbet, mint Liese, de csodá-latos erő lakozott benne, úgy szorította ked-vesét magához, mintha meg akarná fojtani. Szerelme gyerekes volt és mohó, egyszerű, erőteljességében is szégyenkező; Goldmund nagyon boldog volt vele.

Aztán elment sóhajtva, nehezen búcsú-zott, de nem maradhatott tovább.

Goldmund egyedül maradt, boldogan, de szomorúan is. Csak később jutott eszébe a kenyér meg a szalonna, magányosan evett; sötét éjszaka volt már.

Nyolcadik fejezet

Goldmund már régóta vándorolt. Ritkán töltött egy helyen két éjszakát, asszonyok vágya kísérte, asszonyok boldogították min-denfelé, a nap barnára sütötte, a vándorlás-tól, ételszűkiben lefogyott. Sok asszony bú-

csúzott el tőle hajnalonként, egyik-másik sírva. Néha így gondolkodott: „Miért nem marad egy is velem? Miért, ha már szeret-nek, és egy éjszaka kedvéért házasságot tör-nek, miért tér vissza mindjárt mindegyik férjéhez, akitől többnyire félhet, hogy verés-sel fogadja.” Egy se marasztalta komolyan, egy se kérte: vinné magával, egy se volt haj-landó szerelemből megosztani vele vándor-élete búját-baját. Senkit sem hívott ugyan magával, egyiknek sem árulta el ezt a gon-dolatát, s ha szívét kérdezte, látta, szabadsá-ga kedvesebb, s nem emlékezett egy szerető-jére sem, aki után vágya el ne múlt volna a következő karjában. De csodálkozott, és ki-csit szomorú volt mégis, mert oly múlé-konynak tetszett mindenhol a szerelem, az asszonyoké éppúgy, mint az övé, s oly gyor-san elhamvadt, mint ahogyan lángra gyúlt. Így van ez valóban? Mindig és mindenhol így? Vagy talán benne a hiba, talán így van megalkotva, és hiába kívánják, találják szépnek az asszonyok, más közösséget nem vállalnak vele, mint azt az illanót, azt a szót-lant ott a szénában, vagy a mohán. Talán vándoréletében keresse okát, abban, hogy a

házakban lakók félnek a hazátlanok életétől? Vagy egyedül saját személyén múlott, hogy az asszonyok megkívánták, mint egy bájos babát, hozzásimultak, de aztán visszafutott a férjéhez mind, még ha ott verés is várta őket? Nem tudta.

Soha bele nem fáradt, ha asszonytól ta-nulhatott. A lányokhoz, a fiatalabbjához, a férfit nem ismerőkhöz, semmit sem tudók-hoz jobban vonzódott, sóvárgó szerelemmel tudta volna szeretni őket, de a lányok, a kedves, félénk, kalitkában őrzött lányok job-bára elérhetetlenek maradtak. Ám az asszo-nyoktól is szívesen tanult. Mindegyik meg-ajándékozta valamivel, egy mozdulattal, egy ritka fajta csókkal, különös játékkal, az oda-adás vagy védekezés egy-egy érdekes mód-jával. Goldmund mindent elfogadott, telhe-tetlenül, hajlékonyan, mint egy gyerek, szí-vesen engedett a csábításnak, csak ezért lett ő is olyan csábító. Szépsége nem csalhatta volna olyan könnyen lépre az asszonyokat, gyermeklelke, nyíltsága, vágyának ártatlan kíváncsisága, tökéletes akarása volt az, amit asszony benne megkívánhatott. Maga sem tudta, de minden szerelmese olyannak talál-

ta, amilyennek megkívánta és megálmodta: az egyik vágyakozónak, várakozónak, a má-sik hevesnek, habzsolónak – egyszer gyer-meki, beavatásra várú fiú, máskor mesteri, kitanult férfi volt. Tudott évődni, küzdeni, sóhajtozni és nevetni, ismerte a szemérmet, szemérmetlenséget; egyetlen asszonnyal sem tette, amit az nem kívánt, semmit, amit nem az csalt volna ki belőle. Minden asszony okos érzékkel megérezte, hamar megszima-tolta e tulajdonságát, ez tette kedvessé, ked-vencükké.

Ő azonban csak tanult. Nemcsak a szere-lem minden csínját-bínját és művészetét, nem csupán számos szerelme tapasztalatát fogadta magába. Megtanulta, hogy az asszo-nyokat a maguk tarkaságában lássa, érintse, tapintsa, ízlelje, hallása kifinomult, minden hangra érzékenyebb lett, és volt asszony, akinek hangja csengéséből csalhatatlanul eltalálta szerelme természetét, odaadásának mértékét; mindig új elragadtatással figyelte a fejtartások, a haj alól kibukkanó homlokok, a térdkalácsok mozgásának végtelen válto-zatait. Megtanult sötétben, csukott szemmel, gyengéden vizsgálódó ujjakkal asszonyhajat

felbecsülni, megtanulta megkülönböztetni a sima és pihés asszonyi bőröket. Már korán megsejtette, vándorlásának értelme talán ebben rejlik, talán azért űzi valami asszony-tól asszonyig, hogy a megismerés és megkü-lönböztetés e képességét egyre árnyaltabban, kifinomultabban és elmélyültebben megta-nulja, gyakorolja. Talán éppen ez a rendelte-tése: az asszony, az ezer arcú, ezer fajtájú szerelem megismerése a teljes tökéletessé-gig, miként némelyik muzsikus is, nemcsak egy, hanem három, négy, vagy több hang-szeren játszik. Mire jó, hova vezet ez, nem tudta; csupán érezte – ez az útja. A latinhoz meg a logikához érthetett ugyan, de nem oly különös, bámulatos és ritka tehetséggel, mint a szerelemhez, az asszonyokkal való játék-hoz, ha ezt tanulta, nem fáradt, nem felejtett semmit, e téren tapasztalatai maguktól gya-rapodtak, maguktól rendeződtek.

Egyszer – esztendeje, de már kettő is múlt talán, hogy vándorolhatott – Goldmund egy jómódú lovag udvarába érkezett, akinek két szép, fiatal lánya volt. Nyárutó volt, amikor nemsokára hűvösebbre fordulnak az éjsza-kák, gondterhelten nézett a beköszöntő hó-

napok elébe, mert a tavalyi ősz és tél már ízelítőt adott neki, milyen nehéz is télen a vándorélet. Ennivalót és szállást kért. Szíve-sen látták, s midőn a lovag megtudta, hogy az idegen tanult ember, görögül is ért, aszta-lához hívatta a cselédek asztalától, és szinte úgy bánt vele, mint egyenrangúval.

A két lány szemlesütve ült, az idősebbik tizennyolc, a kicsi alig volt tizenhat éves: Lydia és Júlia.

Másnap Goldmund indulni készült, nem remélte, hogy akár csak az egyik szép, szőke kisasszony kegyét is elnyerhetné, más asz-szony pedig, akinek kedvéért maradhatnékja támadt volna, nem élt itt. De ekkor a lovag reggeli után félrevonta, és egy saját, külön céljaira berendezett szobácskába vezette. Az öregúr az ifjúnak szerényen, tudományok-ban, könyvekben való kedvteléséről beszélt, megmutatott neki egy maga gyűjtötte, ira-tokkal teli kisebbfajta ládát, egy pulpitust, amelyet magának készíttetett, és megmutatta a legfinomabb papírokból, pergamenekből álló készletét. A jámbor lovag, amint erről Goldmund később lassacskán értesült ifjúko-rában iskolákat végzett, később mindenestől

katonaéletre, világi életre adta fejét, míg nem súlyos betegségében isteni intés arra késztette, hogy megbánva bűnös ifjúságát, zarándoknak álljon. Rómáig, még Konstan-tinápolyig is eljutott, hazatérte után apját holtan, házát üresen találta – ekkor letelepe-dett, megházasodott, asszonyát eltemette, lányait felnevelte, és most, vénülőben neki-ült, nekilátott, hogy egykori zarándokútja történetét pontról pontra, részletesen leírja. Több fejezetet sikerült már megírnia, de – ahogy az ifjúnak bevallotta ugyancsak gyat-ra latin tudása minduntalan gátolta. Egy rend új ruhát és ingyen szállást ajánlott fel Goldmundnak, ha az eddig megírottak javí-tásában, tisztázásában és a folytatásban se-gítségére lenne.

Ősz volt – Goldmund tudta jól, mit jelent ez a csavargóknak. Új gúnya pedig éppen-séggel elkelt volna. De legjobban az a lehe-tőség csábította az ifjút, hogy még sokáig egy fedél alatt élhet a két szép nővérrel. Ha-bozás nélkül felcsapott hát. A kulcsárné alig egy-két nap múltával máris kinyitotta a ru-hásszekrényt, szép vég barna posztó került onnan elő, hogy Goldmundnak ruhát és sap-

kát szabjanak belőle. A lovag ugyan fekete, valamiféle magiszterviseletre gondolt, de vendége erről hallani sem akart, sikerült is lebeszélnie róla, s így végül elkészült az a takaros, félig apród, félig vadászviselet, amely igencsak jól mutatott termetén.

A latinnal sem volt baj. Együtt nézték át az eddig írottakat, és Goldmund nemcsak a sok pontatlan és hiányos szót igazította he-lyére, hanem itt-ott tetszetős, latinos, szilárd szerkezetű és tiszta consecutio temporumos [igeidők egyeztetése. (lat.)] körmondatokká formálta át a lovag kurta, suta mondatait. Nagy gyönyörűségére szolgált ez a lovag-nak, nem is fukarkodott a dicsérettel. Min-dennap legalább két órát így töltöttek el.

A várban – e valamennyire megerősített, tágasabb majorságban – Goldmund többféle szórakozásra lelt. Részt vett a vadászaton, Hinrich vadásztól megtanult számszeríjjal lőni, barátságot kötött a kutyákkal, és lova-golhatott is kedvére, amennyit csak akart. Ritkán látták egyedül: hol egy kutyával, hol egy lóval, hol pedig Hinrichhel, vagy Leával, az öreg, kövér, férfias hangú, tréfára, nevetésre igen hajlamos kulcsárnéval, hol a

kutyapecérrel vagy egy juhásszal tereferélt. A közvetlen szomszédságban lakó molnárnéval könnyűszerrel szerelmes játék-ba kezdhetett volna, de adta a tapasztalat-lant, és tartózkodóan viselkedett.

A lovag mindkét lánya módfelett elbűvöl-te. A fiatalabb volt a szebbik, nagy rátartisá-gában azonban alig váltott szót Goldmunddal. Mindkettőhöz a legnagyobb figyelmességgel és udvariassággal közelített, de mindketten szakadatlan ostromlásnak érezték közelségét. A kicsike szemérmes dacból egészen becsukódott előtte. Lydia, az idősebbik sajátos hangnemet eszelt ki ellene, úgy bánt vele – félig gúnyosan, félig tiszte-lettel –, mint holmi tudós csodabogárral, számos kíváncsi kérdéssel faggatta, érdeklő-dött a kolostori élet felől, de hangjában min-dig valami gunyoros, dámás fölény bujkált. Goldmund belement a játékba, Lydiával úgy bánt, mint valami hölggyel, Júliával, akár egy kis apácával, s ha estebéd után sikerült a lányokat szavaival a szokottnál hosszabb ideig asztal mellett marasztalnia, ha Lydia a kertben vagy az udvaron csak egyszer is megszólította, s enyelegni kezdett vele, elé-

gedett volt, s úgy érezte, egy lépéssel előbb-re jutott.

Ezen az őszön sokáig megőrizték lombju-kat az udvar magas kőrisfái, még sokáig nyílt a rózsa és az őszirózsa a kertben. Egy napon látogatók érkeztek, a szomszéd föl-desúr lovagolt arra feleségével meg lovászá-val. Az enyhe idő nem mindennapos kirán-dulásra csábította őket, megérkeztek hát, és éjszakára szállást kértek. Nagyon illendő fogadtatásban részesültek, Goldmund ágyát a vendégszobából legott az írószobába köl-töztették át, és szobáját berendezték a láto-gatóknak, néhány tyúk halálát lelte, s a ma-lomba szalajtottak halért. Goldmund élvezet-tel vett részt az ünnepi sürgés-forgásban, és nyomban megérezte, mikor az idegen hölgy észrevette őt. Ám alighogy az asszony hang-jában és tekintetében rejlő tetszésre és vágy-ra felfigyelt, növekvő izgalommal vette ész-re Lydia színeváltozását is, amint hallgata-gon, zárkózottan fürkészni kezdte őt és a hölgyet. Midőn az ünnepi vacsoránál a hölgy lába az asztal alatt Goldmund lábával játék-ba kezdett, Goldmundot nemcsak ez a játék bűvölte el, hanem ennél is jobban az a ko-

mor és titkolt izgalom a játékot fürkésző Lydia kíváncsi, szikrázó szemében. Végül is szándékosan leejtette kését, utánahajolt, s az asztal alatt becéző ujjakkal megsimogatta a hölgy bokáját és lábát – látta, Lydia elsápad, ajkába harap –, s már mesélte is tovább klastromi históriáit, miközben érezte, hogy az idegen asszony nem is annyira történeteit, de sokkal inkább elbűvölő hangját hallgatja szomjasan. A többiek is hallgatták, patrónu-sa jóindulattal, a vendég mozdulatlan arccal, bár őrá is hatott az ifjúban lobogó tűz. Soha-sem hallotta még Lydia Goldmundot így beszélni, kivirult, vágy vibrált a levegőben, szeme ragyogott, hangjából boldogság zen-gett, szerelem esengett. A három nő meg-érezte ezt, ki-ki a maga módján. A kicsi he-ves ellenkezéssel és elutasítással, a lovag felesége sugárzó elégedettséggel, Lydia szí-ve fájdalmas, titkos vágyból, csendes véde-kezésből és vad féltékenységből keveredő, arcát keskenyítő, szemét izzító hullámzásá-val. Goldmund minden hullámot felfogott, udvarlására adott titkos feleletként áramlot-tak hozzá vissza, akár a madarak, úgy röp-

ködtek körülötte az odaadó, ellenszegülő és egymással viaskodó szerelmes gondolatok.

Vacsora után Júlia visszavonult; sötét éj-szaka volt már, mikor cseréptartóban világí-tó gyertyája fényénél ridegen, akár egy kis apáca, elhagyta az erkélyt. A többiek fenn-maradtak még vagy egy órát, s mialatt a két férfiú a termésről, a császárról, a püspökről beszélgetett, Lydia forrongva figyelte Goldmund és a hölgy semmiségekből szőtt, könnyed csevegését, amelynek laza szálai között azonban sűrű, édes hálót fontak az egytől egyig jelentőséggel teli ide-oda kül-dött túlfűtött pillantások, hangsúlyok, apró mozdulatok, arcjátékok. A fiatal lány sóvár-gással vegyes utálattal itta magába ezt a le-vegőt, s valahányszor meglátta vagy megsej-tette, hogy Goldmund térde az asztal alatt az idegen asszonyhoz ér, megrándult, mintha saját teste érezte volna érintését. Ezután fél éjszakán át ébren volt, verdeső szívvel hall-gatózott, abban a hitben, hogy azok ketten találkozni fognak. Képzeletében megtörtént mindaz, ami tilos volt nekik, látta őket ösz-szefonódva, hallotta csókjaikat, miközben reszketett, izgalmában félt is tőle, de kívánta

is – hogy a rászedett lovag meglepheti őket, s tőrét a gyalázatos Goldmund szívébe döfi.

Másnap reggelre beborult az ég, nyirkos szél fújdogált, és a vendég, hiába minden további marasztalás, sürgette a gyors indu-lást. Lydia ott állt, amikor a vendégek lóra szálltak, s anélkül, hogy tudta volna, kezet fogott velük, búcsúzkodott, mert minden érzéke egyetlen pillantásába sűrűsödött, csak azt látta, hogyan teszi lábát Goldmund oda-nyújtott tenyerébe a lovag felesége, hogyan markolja az meg jobbjával egy pillanatra hevesen az asszony cipellőjét.

A vendégek ellovagoltak, s Goldmundot munkája az írószobába szólította. Félóra múlva felhallatszott az udvarról Lydia pa-rancsoló hangja, hallotta, ahogy lovat vezet-nek elő; gazdája az ablakhoz lépett, és mo-solyogva csóválta fejét, ahogy lenézett, majd ketten követték tekintetükkel az udvarból kilovagoló Lydiát. Ezen a napon nem sokra jutottak latinjukkal, Goldmund figyelme máshol kalandozott; ura barátságosan, de a szokottnál korábban engedte el.

Észrevétlenül lopózott ki lovával együtt az udvarból Goldmund, szemben a hűvös,

nyirkos őszi széllel lovagolt a vöröslő tájon át, egyre gyorsabb és gyorsabb ügetésben, érezte, amint lova alatta nekihevül, és az ő vére is tüzelni kezd. Ugaron és tarlón át, ré-ten és zsurló-, sásbenőtte mocsaras vidéken keresztül fellélegezve lovagolt e szűrtre nap alatt, kis völgyek égerfái, korhadó fenyőer-dők között, majd újra kopár, barna pusztasá-gon át.

Magas dombtetőn – alakja élesen rajzoló-dott a galambszürke, felhős égre – felfedezte Lydiát, egyenesen ült lassan ügető lován. Feléje száguldott, de a lány, alighogy észre-vette üldözőjét, hajtani kezdte paripáját, és menekült. Hol eltűnt, hol újra felvillant lo-bogó haja. Repeső szívvel, mintha vadat űz-ne, eredt utána, apró, cirógató kurjantások-kal serkentette lovát, szeme, nyargaltában, vígan szüretelt a tájon, de tekintete a lapuló földekről, égerligetekről, jávorerdőkről, egy tavacska agyagos partjáról vissza-visszatért zsákmányához, a szép menekülőhöz. Tudta, egykettőre utoléri.

Mikor Lydia maga mögött érezte őt, nem menekült tovább, s lovát lépésre fogta. Visz-sza sem nézett üldözőjére. Büszkén, színleg

egykedvűen lovagolt előre, mintha mi sem történt volna, mintha egyedül lenne. Goldmund mellé terelte lovát, békésen ko-cogott szorosan egymás mellett a két paripa, de az állatokból is, gazdáikból is perzselt a vadászat heve.

– Lydia – szólította meg halkan. Lydia nem felelt.

– Lydia... Lydia hallgatott. – Milyen gyönyörűség is volt, Lydia, a

távolból látni lovaglásod, akár az aranyos villám, cikázott mögötted a hajad. Milyen szép is volt! De jó is, hogy menekültél elő-lem! Most tudtam meg, hogy egy cseppecs-két szeretsz. Nem hittem eddig, még tegnap este is kételkedtem benne. Csak most, hogy szökni próbáltál előlem, értettem meg hirte-len. Szépségem, kedvesem, elfáradhattál, szálljunk le hát.

Lepattant, és nyomban elkapta a lány lo-vának kantárját, nehogy újra megszökhes-sen. Halálsápadt arccal tekintett rá Lydia, s ahogy a nyeregből leemelte, kiszakadt belőle a zokogás.

Óvatosan vezette néhány lépést, leültette a kiszáradt fűre, és mellé térdepelt. Ott üldö-

gélt a lány, könnyeivel küzdve; derekasan küzdött, s el is fojtotta őket.

– Miért vagy ilyen gonosz? – kezdte, amint beszélni tudott. Nehezen törtek fel belőle a szavak.

– Hát olyan gonosz vagyok? – Asszonybolondító vagy. Hadd felejtsem

el, amit az imént mondtál, szégyentelen sza-vak voltak, nem illő, hogy Goldmund így szóljon velem. Azt hiszed, szerelmes vagyok beléd? Felejtsük el! De hogy felejtsem azt, amit tegnap este látnom kellett?

– Tegnap este? Ugyan mit is láthattál? – Ó, ne tégy így, ne hazudozz ily nagyon.

Förtelmes és szemérmetlen voltál, ahogy annak a nőnek szemem láttára csaptad a sze-let. Hát nincs benned szemernyi szemérem? Még a lábát is simogattad az asztal alatt, a mi asztalunk alatt! Előttem, a szemem láttá-ra! És hogy a másik elment, most engem ostromolsz! Nem, nincs benned szemérem.

Goldmund már régen megbánta mindazt; amit kimondott, mielőtt Lydiát a lóról le-emelte. Mekkora ostobaság volt! A szerelem nem kér szavakat, hallgatnia kellett volna.

Nem szólt többet. Térdelt a lány mellett, aki oly megindítóan, boldogtalanul nézett rá; fájdalma őt is átjárta, maga is úgy érezte, joggal panaszkodik. De bármit is mondott az imént, szeme szerelemről árulkodott, és sze-relmet vallott megránduló ajkán a fájdalom is. Goldmund a lány szemének hitt, nem a szavának.

De Lydia válaszra várt. Mivel nem kapott választ, ajkát még keserűbbre görbítette, ki-sírt szemével végigmérte, majd újra meg-kérdezte: – Benned csakugyan nincs szemé-rem?

– Megbocsáss – felelte Goldmund alázat-tal –, de arról beszélünk, amihez szó nem szükséges. Az én vétkem ez, bocsáss meg nekem. Azt kérded, van-e bennem szemé-rem? Van bennem szemérem, de szeretlek téged, és a szerelem nem ismer szemérmet. Ne haragudj

Úgy látszott, nemigen figyel rá, csak ült, azon mód keserűre biggyesztve száját, és elnézett felette a messzeségbe, mintha egyes-egyedül lenne. Goldmund nem került soha még ilyen helyzetbe. Az volt a baj, hogy beszélt.

Arcát lágyan a lány térdére fektette, s hogy megérintette, menten jól érezte magát. Mégis kissé tanácstalan, szomorú volt, s a lány is még mindig bánatosnak látszott, mozdulatlanul ült, hallgatagon a távolba ré-vedt. Mennyi kuszaság, mennyi bánat! Ám-de a térdecske barátságosan fogadta, nem kergette el a hozzásimuló orcát. Lehunyt szemmel pihent arca a térden, lassan magába itta annak nemes, hosszúkás formáját. Goldmund örvendve, meghatottan gondolt arra, mennyire egytestvér is ez az előkelő és zsenge térdecske keze hosszúkás, szépen, merészen ívelt körmeivel. Hálásan simult a térdecskéhez, s hagyta, arca és szája hadd beszélgessen vele.

Ekkor megérezte a lány kezét, amint této-ván, pihekönnyen megpihent a haján. Ked-ves kéz... érezte minden ízében, ahogy gyengéden, gyermeki módon simogatta ha-ját. Már gyakran nézegette, megcsodálta ke-zét, ismerte szinte, mint a sajátját, vékony, karcsú ujjait, és a hosszúkás, nemesen ívelt körmök rózsás dombjait. Lám, e kecses, gyengéd ujjak most félénk társalgásba kezd-tek fürtjeivel. Beszédjük gyerekes volt és

akadozó; mégis maga volt a szerelem. Hálá-san fúrta fejét tenyerébe, tarkóján, arcán érezte puhaságát.

Ekkor így szólt a lány: – Itt az ideje, mennünk kell. Goldmund felemelte fejét, szelíden nézett

rá, s gyengéden csókolgatta ujjait. – Állj fel – kérlelte Lydia –, haza kell

mennünk. Tüstént engedelmeskedett, felálltak, nye-

regbe szálltak és ellovagoltak. Goldmund szíve megtelt boldogsággal.

Milyen szép is volt Lydia – gyermekien tisz-ta és törékeny! Még meg sem csókolta, még-is hogy megajándékozta, mennyire eltelt vele. Keményen vágtáztak, már otthon jár-tak, mikor az udvar kapujában megrettent a lány, és így szólt:

– Egyszerre érünk haza mind a ketten! Milyen balgák is vagyunk! – Már szaladt elébük az istállószolga, már szálltak le a ló-ról, amikor az utolsó pillanatban Lydia sebtiben, parázslóan a fülébe súgta: – Valld be, jártál az éjjel annál a nőszemélynél? – Goldmund tagadóan ingatta fejét, s lova le-szerszámozásához látott.

Délután, amikor apja már elment, Lydia beállított az írószobába.

– Igazat mondtál? – kérdezte szenvedé-lyesen, és Goldmund tudta, mire gondol.

– Akkor hát mire való volt az a gyaláza-tos játék? Minek bolondítottad magadba?

– Neked szólt – mondta Goldmund –, higgy nekem, százszor inkább a te lábodat simogattam volna, mint az övét. De a tied sohasem keresett meg az asztal alatt, nem faggatott, vajon szeretlek-e?

– Igazán szeretsz, Goldmund? – Nagyon szeretlek! – De mi lesz ebből? – Nem tudom, Lydia, de nem is törődöm

vele. Boldog vagyok, mert szerethetlek... hogy mi lesz ebből, arra nem gondolok, örü-lök, ha lovagolni látlak, hallom hangodat, és kezed hajam simogatja. Boldog öröm ér majd, ha megcsókolhatlak.

– Csak mátkánkat csókolhatjuk meg, Goldmund! Erre még nem gondoltál?

– Nem, erre bizony nem gondoltam. Miért is? Éppoly jól tudod, mint én, hogy a mát-kám sohasem lehetsz.

– Igaz. S mert nem lehetsz a férjem, és nem maradhatsz holtomig velem, helytelen volt tőled nagyon, hogy nekem szerelemről szóltál. Azt hitted, talán elcsábíthatsz en-gem?

– Semmit sem hittem, semmire sem gon-doltam. Sokkal kevesebbet gondolkodom, mint hinnéd. Nem kívánok mást, csak azt, hogy egyszer megcsókolj. Túl sokat beszé-lünk. Nem szerelmesek szokása ez. Úgy ér-zem, mégsem szeretsz.

– Reggel még másképp beszéltél. – De te is másképp viselkedtél. – Én? Hogy érted ezt? – Amint megláttál, elvágtattál. Ekkor azt

hittem, szeretsz. Aztán sírnod is kellett, és megint hittem, hogy szeretsz. Fejem térde-den pihent, megsimogattál, és én azt hittem, ez a szerelem. De most nem vagy kedves hozzám.

– Nem vagyok afféle, mint az a nősze-mély, akinek a lábát tegnap simogattad. Úgy látszik, ilyen asszonyokhoz szoktál.

– Nem, Istennek hála, te sokkal szebb és finomabb vagy.

– Nem hinném.

– Pedig így van. Tudod te, milyen szép vagy, Lydia?

– Van tükröm. – Megláttad-e már benne a homlokodat?

A válladat, csöpp kis kezed körmeit? No meg a térded? És láttad-e már, testvérek mind, láttad: hogyan kérdeznek, felelnek egymásnak e hasonló, hosszúkás, nyúlánk és duzzadó, mégis oly kecses formák? Láttad-e már?

– Miket beszélsz! Voltaképpen soha nem láttam, de most, hogy mondod, mégis tu-dom, mire gondolsz. Hallod-e, mégiscsak csábító vagy te, most a hiúságommal pró-bálkozol.

– Sajnálom, hogy nem tehetek a kedvedre. De mi hasznom is lenne a hiúságodból? Szép vagy, s hálámat szerettem volna leróni érte. Szavakra te kényszerítesz, holott szó nélkül százszor szebben elmondhatnám. Szavakkal mit sem adhatok neked. Szavak-kal nem tanulhatok tőled, és te sem tőlem.

– Ugyan mire tanítanál? – Én téged, Lydia, s te engem, de te nem

akarod. Te csak azt akarod szeretni, akinek mátkája leszel. Kinevet majd, ha látja, mi-

lyen tudatlan maradtál, s még a csókot sem ismered.

– Úgy, hát csókolózásból adnál leckét, magiszter uram?

Goldmund rámosolygott a lányra. Ha nem is tetszettek neki e szavak, mégis megérezte kissé heves és erőltetett okoskodása mögött, amint lánysága rettegve viaskodik saját rabul ejtett vágyaival.

Goldmund nem válaszolt többé. Rámo-solygott a lányra, nyugtalan tekintetét sze-mével megkötözte, fogva tartotta, és ő – hiá-ba minden ellenkezés – engedett az igézet-nek; Goldmund arca lassan Lydia arcához közelített, amíg ajkuk össze nem ért. Gyen-géden érintette meg apró, gyermeki csókkal válaszoló száját, amely kinyílt fájdalmas ámulatában, amikor a másik nem engedte el. Szelíden ostromolva követte a lány menekü-lő ajkát, amíg az vonakodva újra meg nem adta magát, erőszak nélkül addig tanította a megigézett lányt, hogyan fogadja, hogyan viszonozza a csókot, amíg kimerülten vállá-ra nem hajtotta fejét. Hagyta, hadd pihenjen, boldogan szívta be sűrű, szőke hajának illa-tát, kedveskedő, megnyugtató szavakat du-

ruzsolt fülébe, és eszébe jutott, miként avatta be egykor e nagy titokba őt, gyanútlan diá-kot, Liese, a cigányasszony. Milyen fekete is volt a haja, a bőre barna, hogy tüzelt akkor a nap, és illatozott a hervadó csúzfű! Milyen messze van már mindez, mélységes messzi-ségből villan elő! Oly gyorsan hervad min-den, ami az imént még virágzott!

Lydia lassan felegyenesedett, arca meg-változott, komolyan nézett tágra nyílt, sze-relmes szemével.

– Eressz utamra – kérlelte –, oly soká időztem nálad. Ó, Goldmund, kedvesem, te!

Mindennap találtak egy titkos órát, és Goldmund rábízta magát szerelmesére, hagyta, hadd vezesse; csodálatos boldogság-gal töltötte el, mélyen meghatotta ez a kis-lányszerelem. Néha a lány kerek óráig sem tett egyebet, csak fogta Goldmund kezét, a szemébe nézett, majd búcsúzóul röpke, gye-rekes csókot adott. Máskor odaadóan, telhe-tetlenül csókolta, de más érintést nem tűrt semmiképp. Egyszer, mélyen elpirulva le-győzte szégyenét, és hogy neki nagy örömet szerezzen, megmutatta egyik mellecskéjét; félénken buggyantotta elő ruhájából a kicsi,

fehér gyümölcsöt, térden állva csókolta meg a fiú – s ő még mindig fülig vörösen, gondo-san újra eltakarta. Beszélgettek is, de egé-szen másképp, soha már úgy, mint az első napon. Neveket találtak egymásnak, és a lány örömest mesélt gyerekkoráról, álmairól, játékairól. Azt is gyakran emlegette, hogy szerelmük tévelygő, mert soha nem kelhet-nek egybe ; szomorúan, lemondóan beszélt, és e szomorúság rejtelme mint fekete fátyol ékesítette szerelmüket.

Első ízben érezte Goldmund, valaki nem-csak kívánja, de szereti is.

Egyszer Lydia így szólt: – Oly szép vagy, és vidámnak látszol, de a

szemedben nem lakik vidámság, csupa bánat az; mintha a szemed tudná, nincs boldogság, és minden, ami szép és kedves, messze szö-kik előlünk. A te szemed a legszebb a vilá-gon, de a legszomorúbb is. Azt hiszem, azért, mert nincs otthonod. Az erdőkből jöt-tél hozzám, és egyszer majd újra elmégy, mohán alszol, és vándorolni fogsz megint. De hol az én otthonom? Ha te elmégy, ma-rad még egy apám, egy húgom, egy kam-rácska, egy ablak, hol üldögélhetek, és rád

gondolhatok, de otthonom nem lesz már ne-kem.

Goldmund hagyta, hadd beszéljen, néha rámosolygott, néha szomorkodott. Szavakkal soha nem vigasztalta, csak gyöngéd simoga-tással, úgy, hogy fejét mellére vonta, és csöndesen szava-nincs varázsigéket zümmö-gött, ahogy a dajka zümmög vigaszt a síró gyereknek.

Egyszer meg így szólt hozzá Lydia: – Úgy szeretném tudni, Goldmund, olyan

gyakran gondolok rá, mi lesz belőled egy-kor. Nem lesz hétköznapi és könnyű az éle-ted. Bárcsak jól menne sorod! Néha azt hi-szem, költőnek születtél, olyannak, akinek látomásai és álmai vannak, és azokat el is tudja mondani szépen. Jaj, bebarangolod majd az egész világot, az asszonyok mind szeretni fognak, és mégis magadra maradsz. Menj vissza inkább a kolostorba a barátod-hoz, akiről annyit meséltél nekem. Majd imádkozom, hogy egykor, ha kell, ne az er-dőben halj meg, ne egyedül, kivetve.

Így is tudott beszélni, nagy komolyan, el-révedő szemmel. De tudott nevetve vágtatni vele a késő őszi tájon át, tréfás találós kérdé-

seket is adott fel neki, és meghajigálta száraz lombbal, fénylő tölgyfamakkal.

Egy ízben Goldmund a kamrájában fe-küdt, és álomra várt. Szíve nehezen, jóleső fájdalommal eltelve dobogott, csordultig szerelemmel, csordultig bánattal és tanácsta-lansággal. Hallgatta, amint a novemberi szél a tetőt tépi; már megszokta, hogy elalvás előtt jó darabig így feküdjön álomtalanul. Csöndesen, estéli szokásához híven Mária-éneket dúdolt magában:

Tota pulchra es, Maria, Et macula originalis non est in te. Tu laetitia Israel, Tu advocata peccatorum! [Szép vagy, Maria – Nincs benned ere-

dendő folt – Te, Izráel öröme – Bűnösök szószólója. (lat.)]

Az ének lágy dallama lelkéig hatolt, de

künn is rázendített a szél – dalolt viszályról, vándorlásról, erdőről, őszről, a csavargók életéről. Lydiára gondolt és Narzissra, gon-

dolt az anyára, nehéz és súlyos volt nyugta-lan szíve.

Hirtelen felriadt, és hitetlenül előrebá-mult. A kamraajtó kinyílt, a sötétben, hosz-szú, fehér ingben egy alak lépett be: csupasz lábbal, a kőkockákon nesztelenül beosont Lydia, óvatosan csukta be maga mögött az ajtót, és Goldmund ágyára ült.

– Lydia – suttogta a fiú –, édes őzem, kis fehér virágom! Mit teszel?

– Csak egy pillanatra jöttem hozzád – fe-lelte –, egyszer már látni szeretném, hogyan fekszik az én Goldmundom, az én aranyszí-vem az ágyacskájában.

Mellébújt, és feküdt csöndesen, nehezen verdeső szívvel. Hagyta, hadd csókolja, en-gedte, hogy keze játékba kezdve csodálja teste tájait, de ennél többet nem engedett neki. Kis idő múlva aztán lágy simogatással eltolta magától kezét, megcsókolta szemét, hangtalanul felkelt, és eltűnt. Az ajtó nyi-korgott, az eresz alatt csikorgott és nyögött a szél. Varázslat ült mindenen, minden csupa titok volt, szorongás, ígéret, fenyegetés. Goldmund maga sem tudta, mit gondoljon,

mitévő legyen. És mikor nyugtalan félálmá-ból újra felriadt, párnáját könnyek áztatták.

Néhány nap múltán újra megjelent az édes kis fehér kísértet, s úgy mint legutóbb, fer-tályórára melléje bújt. Goldmund karja kö-zött fülébe suttogott, sok mondanivalója, sok panasza akadt. Goldmund gyengéd figye-lemmel hallgatta, baljával átkarolta, jobb kezével térdét simogatta.

– Aranycsőröcském – mondta fojtott han-gon, szorosan arcához simulva a lány –, szomorú nagyon, de soha nem lehetek a tiéd. A mi kurta boldogságunk, kicsike titkunk nem él már soká. Júlia gyanakszik, hamaro-san kényszerít majd, hogy megvalljam neki. Vagy apám fedezi fel. Ha ágyadban találna, aranymadaracskám, rossz sora lenne a te Lydiádnak! Kisírt szemmel állna, úgy nézne fel a fára, s látná, amint szíve legdrágább kincsét himbálja a szél. Jaj, drágám, fuss, fuss el inkább most rögtön, nehogy apám elfogasson és felköttessen. Már láttam egy-szer akasztott embert, egy tolvajt. Nem tud-nálak akasztottan látni! Fuss el inkább, és felejts el engem, csak ne kelljen meghalnod, aranyom. Csak ne vájják ki kék szemed a

madarak! De ne, mégse, nem mehetsz el, kincsem, mitévő lennék, ha egyedül mara-dok.

–Tarts hát velem, Lydia! Szökjünk együtt, tágas a világ!

– Milyen jó is lenne – panaszkodott újra –, milyen szép is lenne veled világgá menni! De nem tehetem, nem tudnék erdőben alud-ni, szalmával a hajamban hontalan csava-rogni... erre képtelen vagyok. És atyámra se hozhatok szégyent! Nem, ne is mondd to-vább, ne képzelődjünk. Nem tehetem. Épp-úgy nem tudnám megtenni, mint ahogy nem tudnék piszkos tányérból enni vagy bélpok-los ágyában aludni. Ó, nekünk minden tilos, ami szép és jó, bánatra születtünk, mi ketten! Aranyom, szegény kicsi fiam, végül mégis-csak akasztottan kell lássalak téged. Engem, engem pedig bezárnak majd, és kolostorba küldenek. Mégiscsak el kell menned, drá-gám, hogy megint cigányasszonyokkal és parasztnémberekkel hálj. Ó, menj, menj, nehogy elfogjanak és megkötözzenek! Soha nem leszünk mi boldogok, sohasem!

Goldmund óvatosan végigsimította a tér-dét, lopva szemérméhez érve így merészke-dett:

– Virágocskám, oly boldogok lehetnénk, hát miért ne lennénk?

Lydia harag nélkül, de erőteljesen félre-tolta a fiú kezét, és kissé odébb húzódott.

– Nem, ezt nem szabad. Nekem nem. Te, kicsi cigányom, talán nem érted ezt. Tudom, rosszat cselekszem, rossz lány vagyok, szé-gyent hozok az egész házra. De valahol benn, a lelkem mélyén mégiscsak büszke vagyok. Oda nem léphet be senki! Ezt ne vedd el tőlem, mert akkor soha többé nem jöhetek a kamrádba.

Sohasem tudta a lány egyetlen tilalmát, egyetlen kívánságát, célzását semmibe ven-ni. Maga is elcsodálkozott, milyen hatalma van fölötte. De szenvedett. Érzékei csillapí-tatlan maradtak, és szíve gyakran hevesen lázadt e rabság ellen. Néha szabadulni pró-bált. Olykor keresett előzékenységgel a kis Júliának udvarolt – de mindenképpen fontos is volt, hogy e jelentős személlyel jó vi-szonyban legyen, ha lehet, félrevezesse. Nem tudta, hányadán áll e lánnyal, aki néha

oly gyerekesen viselkedett, néha meg min-dentudónak látszott. Rendkívüli szépség volt, szebb Lydiánál, és ez – kissé koraérett, gyermeki ártatlanságával együtt – nagyon vonzotta Goldmundot: gyakran fülig szerel-mes volt Júliába. Épp ez a különös varázs, amellyel a húgocska az érzékeire hatott, döbbentette rá nemegyszer, mi a különbség sóvár vágy és szerelem között. Kezdetben mindkét testvért egyforma mértékkel mérte, mind a kettőt kívánatosnak – Júliát azonban szebbnek, csábosabbnak látta, egyaránt for-golódott mind a kettő körül, és szüntelenül szemmel tartotta őket. S íme, Lydia egészen hatalmába kerítette! Annyira szerette, hogy szerelmében még érzéki vágya beteljesülésé-ről is lemondott. Megismerte és megszerette a lelkét – kedves gyerekessége, gyöngédsé-ge, szomorúságra való hajlandósága vele volt rokon ; gyakran mélyen meglepte, elbű-völte, hogy ez a lélek mennyire tükre testé-nek, tehetett vagy mondhatott bármit, kíván-hatott vagy ítélkezhetett, szava és lelkiálla-pota teljesen szeme vágását, ujjai formáját mintázta!

Azokban a pillanatokban, amelyekben megsejtette, milyen alapformák és törvények teremtették Lydia lényét – mind testét, mind lelkét – Goldmundnak többször kedve kere-kedett, hogy valamit megörökítsen, újrate-remtsen alakjából, és néhány féltve őrzött lapon megpróbálta egy-két tollvonással em-lékezetből lerajzolni feje körvonalait, szem-öldöke vonalát, kezét és térdét.

Júliával kissé kényesre fordult a helyzet. Szemmel láthatóan megneszelte a nővérét ringató szerelmi hullámverést, és minden érzéke, telve sóvárgással, kíváncsisággal e paradicsomba kívánkozott, bár makacs agyacskája ezt el nem ismerte volna. Goldmunddal túlzottan hűvösen és elutasító-an bánt, magafeledt pillanataiban mégis cso-dálattal és vágyakozó kíváncsisággal mére-gette. Lydiához gyakran gyengéd volt na-gyon, olykor-olykor ágyába is bekéredzke-dett, és ilyenkor, pajzánul érintve a tiltott és áhított titkot, leplezett mohósággal itta ma-gába a szerelem és nemiség világának leve-gőjét. Máskor pedig szinte sértő módon éreztette, ismeri és megveti Lydia rejtegetett vétkét. Bájosan és zavaróan cikázott a szép,

szeszélyes gyerek a két szerelmes között, szomjas álmaiban titkukból torkoskodott, hol a mit sem tudót játszotta, hol pedig cinkosan értésükre adta veszélyes mindenttudását; gyerekből gyorsan hata-lommá változott. Lydia többet szenvedett ettől, mint Goldmund, aki jóformán csak az étkezéseknél látta a kicsikét. És Lydia előtt az sem maradhatott homályban, hogy Goldmund nem éppen érzéketlenül fogadja Júlia báját, s néhanapján meglátta, amint elismerő, gyönyörködő tekintete rajta meg-pihen. Nem szólhatott semmit, minden bo-nyolult lett, mindenütt annyi volt a veszély, főként Júlia kedvét nem ronthatta el, nem sérthette meg húgát. Jaj, minden nap és min-den óra felfedheti szerelmük titkát, s véget vethet – talán szörnyű véget – keserves szo-rongással teli boldogságuknak.

Goldmund néha csodálkozott, miért nem állt már réges-régen odébb. Nehéz volt ez az élet, ahogy mostanában élt: szerették ugyan, de sem szentesített, tartós boldogságban, sem szerelmi vágyát eddig mindig jóllaktató könnyed beteljesülésben nem reménykedhe-tett, így élt örökké felkorbácsolt, mindig

éhes, sohasem csillapuló ösztönökkel, s rá-adásul állandó veszélyben. Miért maradt hát itt, miért tűrte mind e kuszaságot, érzelmi zűrzavart? Megállapodott, törvénytisztelő, fűtött szobában üldögélő emberekre szabott érzések, élmények és lelkiállapotok ezek. Vajon a hazátlanok és csavargók jogán nem fordíthatott volna hátat, nevetve mind e te-kervényes finomkodást? Joga lenne hozzá, és mégis, ő, a jó bolond valamiféle otthont keres itt, fájdalom sűrűjével, kusza gondok tengerével fizet meg érte. Maradt és szenve-dett, szívesen szenvedett, titkon még boldog is volt. Ostoba és keserves, bonyolult és fá-rasztó volt ez a szerelem, de csodálatos. Csodálatos volt feketén ragyogó szomorúsá-ga, dőresége, reménytelensége, szépek gon-dolatoktól zsúfolt, szívszorongató, álmatlan éjszakái – gyönyörű és drága volt mindez, mint Lydia ajkán a fájdalom vonása, mint hangjának lemondó, megadó csengése, ahogy szerelmükről, aggodalmaikról beszélt. Néhány hét alatt talált otthonra Lydia arcán e fájdalmas vonás, hogy tollával megörökít-se, fontos és szép feladatnak látszott, érezte, e néhány hét alatt megváltozott, öregebb lett

jóval ó maga is, nem okosabb, mégis tapasz-taltabb, nem boldogabb, lélekben mégis éret-tebb, gazdagabb.

Simogató, lemondó hangján így szólt hozzá Lydia

– Ne légy bánatos miattam, hiszen csak meg akartalak örvendeztetni, hogy boldog-nak lássalak. Bocsáss meg, amiért szomorú-ságot okoztam, amiért félelmemmel, bána-tommal megmételyeztelek. Olyan furcsákat álmodom éjszakánként: nagy-nagy puszta-ságban járok folyvást, kimondhatatlanul nagy és sötét pusztában, csak megyek és megyek, és kereslek téged, de te nem vagy sehol, tudom, elvesztettelek, s tudom, örök-kön-örökké így kell vándorolnom, egyes-egyedül. Aztán, ha felébredek, arra gondo-lok: milyen jó, milyen nagyon jó is, hogy még itt van, hogy még láthatom, ha csak hetekig, ha csak pár napig is, mindegy, de itt van, itt van még!

Egy reggel Goldmund nem sokkal virra-dat után ébredt, és kis időre, elgondolkodva fekve maradt, álomképek kusza foszlányai vették még körül. Anyjáról és Narzissról álmodott, még élesen látta mindkettő alakját.

Mikor álma hálójából kibontakozott, külö-nös fényre lett figyelmes, furcsa, sajátos vi-lágosságra, amely beszűrődött a kis ablak-szemen. Fölugrott, az ablakhoz futott, és látta, az ablakpárkányon, a lóistálló tetején, az udvar kapuján és azon is túl, az egész vi-déken kékesfehéren csillog a tél első hótaka-rója. Megdöbbentette ez az ellentét a csen-des, alázatos téli világ és nyugtalan szíve között: milyen nyugodtan, megható jámbor-sággal alázkodik meg szántóföld és erdő, domb és rét napnak, szélnek, esőnek, száraz-ságnak, hónak, milyen szépen, szelíden-szenvedőn hordozza téli terhét juhar és kő-ris! Hát nem lehetnénk olyanok, mint azok, nem tanulhatunk tőlük semmit? Eltűnődve ment ki az udvarra, belegázolt a hóba, bele-markolt, érezni akarta, lement a kertig, és a vastagon behavazott sövény felett átpillan-tott a hó terhe alatt görnyedő rózsafákra.

Reggelire rántott levest ettek : mindenki az első hóról beszélt, valamennyien – még a lányok is – már jártak odakinn. Idén későn esett le az első hó, már közeledett karácsony. A lovag déli országokról mesélt, ahol soha-sem havazik. De ami ezt az első téli napot

Goldmund számára örökké emlékezetessé tette, késő éjjelig váratott magára.

Aznap a két nővér civakodott, de Goldmund erről semmit sem tudott.

Éjszaka, amint csend és sötétség borult a házra, megint eljött hozzá Lydia, némán mellé bújt, fejét mellére hajtotta, így hallgat-ta szíve dobogását, közelében így vigaszta-lódott. Bánatos volt és aggódott, félt Júlia árulásától, mégsem tudta rászánni magát, hogy kedvesének beszéljen erről, gondját szaporítsa. Némán feküdt hát Goldmundja szívén, s hallgatta, ha olykor egy-egy becéző szót suttogott, érezte haján keze futamait.

Nem sokáig fekhettek így. Hirtelen meg-rémült, szeme tágra nyílt, és felült. Goldmund rémülete sem volt kisebb, mikor meglátta, kitárul a kamraajtó, és egy alak lép be – első ijedtében fel sem ismerte azonnal. A jelenség szorosan az ágy mellett állt, fölé-jük hajolt – csak ekkor ismert rá elszoruló szívvel: Júlia. Kibújt sebtében egy szál inge fölé vetett köpenyéből, s hagyta, hogy az földre hulljon. Mintha késszúrás érte volna, jajdult fel Lydia, visszazuhant, Goldmundba kapaszkodott.

Gúnyos és kárörvendő – de kissé bizony-

talan hangon szólt Júlia:

– Nem szeretek egyedül feküdni a szo-bámban. Vagy befogadtok, és fekszünk hármasban, vagy megyek, és felébresztem atyánkat.

– Gyere csak – mondta Goldmund, és fel-hajtotta a takarót –, hiszen lefagy a lábad. Júlia bebújt, és Goldmundnak ugyancsak fáradtságába került, mire a keskeny fekhe-lyen egy kis helyet szoríthatott neki, mert Lydia, arcát párnájába temetve, meg sem moccant. Végre valahára elhelyezkedtek mind a hárman, Goldmund két oldalán egy-egy lányka, és egy pillanatra sem szabadul-hatott a gondolattól, mennyire megfelelt volna nemrégen e furcsa helyzet vágyainak. Furcsa szorongással, de titkon mégis örven-dezve érezte, amint Júlia csípője oldalához simul...

– Látni akartam már egyszer – kezdte rá újra Júlia –, milyen fekvés is eshet az ágyadban, ha a néném annyira kedveli.

Goldmund az arcát nyugtatóan, gyöngé-den hajához dörgölte, lágyan, mint aki cicá-nak kedveskedik, megcirógatta csípőjét, tér-dét, és a lány a varázslat szédült áhítatában némán, kíváncsian engedett tapogató kezé-

nek – nem tiltakozott. Amíg Júliát így igéz-te, Lydiánál is iparkodott, meghitt, szerel-mes hangokat zümmögött halkan fülébe, s lassacskán rávette, hogy legalább arcát for-dítsa feléje. Hangtalanul csókolgatta Lydia száját és szemét, ám mialatt keze odaát Júli-át bűvölte, ráébredt, mennyire elviselhetet-len és kínos, nyakatekert helyzete. Júlia csendesen várakozó, gyönyörű tagjaival is-merkedő bal keze ébresztette rá erre, játsza-dozó ujjain érezte meg először, hogy Lydiát szerető szerelme nemcsak szép és reményte-len, de nevetséges is. Mialatt ajka Lydiánál, keze Júliánál időzött, azon tűnődött – régen kedvesévé kellett volna tennie már Lydiát, vagy vándorútra kelni újra. Szeretni őt – és lemondani róla mégis, ostobaság, és jogát is sérti egyben.

– Szívem – suttogta Lydia fülébe –, hasz-talan kínokat szenvedünk. Milyen boldogok lehetnénk most, mind a hárman! Engedd hát, teljesedjék, amit vérünk kíván!

Mivel Lydia borzongva megtagadta, Goldmund vágya a másikhoz menekült, s keze oly gyönyörűséget szerzett Júliának, hogy hosszú, reszkető, kéjes sóhajjal felelt.

Amint Lydia ezt a sóhajt meghallotta, fél-tékenység szorította görcsbe szívét, mintha mérget cseppentettek volna bele. Váratlanul felült, lerántotta a takarót, a földre ugrott és felkiáltott:

– Gyerünk, Júlia! Júlia megrezzent – már e meggondolatlan,

heves kiáltás is elárulhatta volna őket –, megértette hát a veszélyt, és némán felállt.

A minden ösztönében megsértett és rá-szedett Goldmund hirtelen átölelte az ágyból kikelő Júliát, mellét csókokban fürösztve, tűzben égve suttogta fülébe: – Holnap, Júlia, holnap!

Lydia egy szál ingben, mezítláb állt a kő-padlón, lábujjai meggémberedtek a hidegtől. Felemelte Júlia köpenyét a földről, és szen-vedő, alázatos mozdulattal ráterítette. Ez a mozdulat nem veszett a sötétbe, Júlia meg-látta, meghatódott, és megbékélt tőle. Nesz-telenül surrant ki és tűnt tova a két nővér a kamrából. Ellentétes érzelmekkel eltelve fülelt utánuk Goldmund, és fellélegzett, amikor a házra továbbra is halotti csend bo-rult.

A különleges és természetellenes együttlét állapotából így került a három fiatal lélek töprengésre indító, magányos száműzetésbe, mivel hálószobájukba érve a két testvér sem talált egymásra őszinte beszélgetésben, ha-nem csak feküdt, virrasztott ágyában mind a kettő, egyedül, némán és dacosan. Mintha a balszerencse és széthúzás szelleme, az eszte-lenség magányt idéző, lelket kuszáló démo-na kerítette volna hatalmába a házat. Éjfél után aludt el Goldmund, hajnal felé Júlia. Gyötrődve, álmatlanul feküdt Lydia, míg a halovány nap a havas világ fölé nem emel-kedett. Tüstént felkelt, felöltözött, hosszan térdepelve imádkozott kicsiny, fából faragott feszülete előtt, s mihelyt meghallotta apja lépteit a lépcsőn, elé sietett, kérte, hallgatná meg. Meg sem próbált különbséget tenni Júlia szűzi erényét féltő aggodalma és félté-kenysége között, eldöntötte, véget vet immár a dolognak. Aludt még Goldmund, és Júlia is aludt még, amikor a lovag már mindent tudott, amit Lydia érdemesnek tartott a köz-lésre. Arról, hogy Júlia is részt vett a ka-landban, mélyen hallgatott. Mikor Goldmund a szokott órában az írószobában

megjelent, a lovagot – holott máskor pa-pucsban és háziköntösben irományaival fog-lalatoskodott – most csizmában, zekében, karddal felfegyverkezve találta, s mindjárt tudta, ez mit jelent.

– Tedd föl a sapkád – szólt a lovag –, utam van veled.

Goldmund leakasztotta a szögről sapkáját, s követte urát le a lépcsőn, az udvaron át, ki a kapun. Még pirkadt, talpuk alatt élesen csikorgott a fagyos hó. Némán haladt elöl a lovag, az ifjú, ahogy követte, többször hát-ranézett az udvar felé, kamrája ablakára, a behavazott, meredek tetőre, míg csak el nem tűnt, és többé már nem láthatta. Soha többé nem láthatja már viszont ezt a tetőt és ezt az ablakot, nem láthatja többé az írószobát, há-lókamráját és a két testvért. Bár régen meg-barátkozott a hirtelen búcsú gondolatával, szíve mégis fájdalmasan összeszorult. Ke-servesen fájt ez a búcsú.

Egy órát mehettek így, elöl az úr, anélkül, hogy egy szót is váltottak volna. Goldmund a sorsán töprengett. A lovagnál fegyver volt, talán meg is öli. Ezt azonban mégsem hitte. A veszély nem volt nagy; csak el kell futnia,

és az öregúr kardjával együtt tehetetlen ma-rad. Nem, az élete nem forog veszélyben. Ám ez a hallgatag menetelés a sértődött, ünnepélyes férfiú mögött, ez a néma elvezet-tetés lépésről lépésre kínosabbá vált. Végre megállt a lovag.

– Nos, innét egyedül mégy tovább – mondta karcos repedtfazék hangon –, min-dig ebben az irányban, és élheted csavargó életed úgy, mint azelőtt. De ha egyszer is meglátlak házam környékén, akkor agyonlö-vetlek. Nem akarok bosszút állni rajtad; okosabb lehettem volna, amikor fiatalember létedre lányaim közé engedtelek. De ha visz-szamerészkedsz, vége az életednek. Menj, és Isten bocsásson meg neked!

Ott állt a fakó, havas reggeli derengésben, szakállas arca halottnak látszott. Úgy állt ott, mint egy kísértet, nem mozdult, amíg Goldmund el nem tűnt a legközelebbi domboldal mögött. A felhős ég vöröses fé-nye elenyészett, nap nem bújt elő, és lassú, apró, tétova pelyhekben hullani kezdett a hó.

Kilencedik fejezet

Goldmund ismerte ezt a vidéket, néhány-szor már lovagolt erre, tudta, túl a befagyott lápon a lovag egyik pajtája áll – távolabb egy majorság, ahol ismerik, az egyik helyen megpihenhet, éjszakázhat majd. Ami holnap lesz, azt meghozza a holnap. Lassanként elfogta újra a szabadság és az ismeretlen érzése, amitől egy időre már elszokott. Ezen a jeges, zord téli napon nem kellette magát üdén az ismeretlen világ, ugyancsak nyomo-rúság-, éhség- és megpróbáltatás-szagú volt, de mégis, tágassága, nagysága, kemény kö-nyörtelensége megnyugtatóan, szinte vigasz-talóan visszhangzott elkényeztetett és zilált szívében.

Alaposan kifárasztotta a gyaloglás. Vége a lovaglásnak – gondolta magában. Ó, kerek nagy világ! Gyéren szállingózott a hó, a tá-volban szürkén egybeolvadtak az erdőhátak és a fellegek, világ végéig érő, végtelen csend honolt mindenütt. – Vajon mi lehet most Lydiával, szegény, félénk lelkecské-vel? Keservesen bánkódott miatta, gyengéd gondolatai nála időztek, mialatt a kihalt ná-

das közepén, magányosan álldogáló, csupasz éger alatt megpihent. Végül továbbűzte a hideg, megmerevedett lábbal állt fel, aztán lassacskán nekilendült, és szapora, egyenle-tes léptekkel haladt tovább – a borús nap bágyadt fénye fogyatkozóban volt. S míg vitte a lába egyre tovább a kopár vidéken át, elmaradoztak a gondolatai. Mit ér most min-den gondolkodás vagy az érzések ápolása, ha még oly szépek és kedvesek is ; most az a fő, hogy meg ne fagyj, időben érd el az éj-szakai szállást, őrizd meg magad e barátság-talan, hideg világban, akár a menyét meg a róka, s lehetőleg ne pusztulj el már most a szabad ég alatt, most ez a legfontosabb.

Csodálkozva nézett körül; mintha a távol-ból patkócsattogást hallott volna. Lehet, hogy üldözik? Megmarkolta zsebében kis vadásztőrét, és félig kihúzta hüvelyéből. Az-tán szeme elé került a lovas, és messziről megismerte a lovag istállójából való paripát, egyre csak feléje tartott. A menekülés hasz-talan lett volna, megállt hát, és várt, volta-képpen félelem nélkül, mégis pattanásig fe-szülten és kíváncsian, hevesen dobogó szív-vel. Egy pillanatra vadul átvillant agyán: ha

sikerülne megölnöm ezt a lovast, milyen jól is menne sorom; enyém lenne a lova, enyém lenne az egész világ! – Ámde, ahogy meg-ismerte Hansot, a fiatal lovászgyereket, vilá-goskék, vizenyős szemét, jóságos, badar kö-lyökképét, nevetni kezdett; kőszíve legyen annak, aki ezt a derék, kedves fickót agyon tudja ütni. Vidáman köszöntötte Hansot, és üdvözölte Hannibált, a lovat is, amely azon-nal megismerte, kedveskedve simogatta me-leg, nedves nyakát.

– Hova, Hans? – kérdezte. – Hozzád – nevetett fehér fogát villogtat-

va a fickó. – Jókora darab földet bejártál már, hallod-e! No, nem időzhetek soká itt, csupán egy üdvözletet hoztam, és ezt itt.

– Kinek az üdvözletét? – Hát a Lydia kisasszonyét. Hallod-e, ma-

giszter Goldmund, jól befűtöttél nekünk, örülök is, hogy egy kicsit elpárologhattam onnét. Pedig ha az úr megneszeli, hogy el-voltam – méghozzá megbízatásban –, nya-kam adná meg az árát. No, vedd el hát!

S odanyújtott neki egy kis csomagot, amit Goldmund el is fogadott.

– Mondjad csak, Hans, van-e egy darab kenyér a tarsolyodban, ha van, add hát ne-kem.

– Kenyér? Talán még akad egy kis héja. Végigmatatta zsebeit, majd kihalászott egy darab fekete kenyeret. Ezután újra indulni készült.

– Mit csinál a kisasszony? – kérdezte Goldmund. – Nem üzent veled semmit? Le-vélkét sem küldött?

– Semmit. Hiszen csak egy pillanatra lát-tam. Cudar idők járnak nálunk, az úr úgy kering ide-oda, akár Saul király. Mondom, csap ezt a holmit hoztam, egyebet nem. De mennem kell.

– Egy pillanatig várj még! Figyelj csak, Hans. Nem adnád-e nekem a késed? Az enyém kicsi, és ha jönnének a farkasok, vagy ki tudja... mégiscsak jobb lenne, ha valami igazi is van a kezemben.

Erről azonban Hans hallani sem akart. Sajnálná, vélte, ha magiszter Goldmundot valami baj érné. De a tőrét, azt nem! Azt soha nem adja oda, sem pénzért, se cserébe, még ha maga Szent Genovéva könyörögne érte, akkor sem. Ez így van, most pedig siet-

nie kell, jó utat kíván, és szívből sajnálja, hogy így esett.

Kezet ráztak, a fiú elvágtatott, Goldmund szíve pedig, ahogy utánanézett, még jobban sajgott, mint eddig. Aztán kibontogatta a kapott holmit, örvendezve a jó borjúszíjnak, amellyel átkötözték. Vastag, szürke gyapjú-ból kötött ujjast talált benne, minden bizony-nyal kézimunka, Lydia készíthette, s neki szánta, a gyapjúholmi közé gondosan bebur-kolva pedig még valamit rejtett, valami ke-ményet, egy darab sonka volt, és a sonkába kis nyílást metszett, amelybe fénylő arany-dukátot dugott. Írást nem talált. Ott állt této-ván a hóban, kezében Lydia ajándéka, aztán levette zekéjét, belebújt a gyapjúujjasba, érezte jóleső melegét. Majd sietősen magára kapta zekéjét, legrejtettebb zsebébe bizton-ságba helyezte az aranyat, felcsatolta a szí-jat, s indult tovább, toronyiránt; ideje volt már fedél alá érni, mert ugyancsak elfáradt. A parasztokhoz nem kívánkozott, bár ott melegebb lenne, tej is kerülne, de nem akar-ta, hogy faggassák, s fecsegéshez sem volt kedve. A pajtában éjszakázott, s kora reggel, fagyban, metsző szélben indult tovább, a

hideg jókora nekiiramodásra nógatta. Sok-sok éjen át álmodott a lovagról, kardjáról, két lányáról; sok-sok napon át nehezedett rá magány, szívére szomorúság.

Egyik este egy faluba érkezett, ahol a sze-gény parasztok kenyér híján köleslevessel kínálták. Itt lelt éjszakai szállást. Új élmé-nyek vártak rá. A házban, ahol befogadták, a paraszt felesége éjszaka gyereket hozott a világra, s Goldmund, akit kiugrasztottak a szalmából, hogy segítene, jelen volt, holott végül is más tennivalója nem akadt, csupán a bábának világított. Először látott szülést életében. Csodálkozó, izzó szemmel csüg-gött a vajúdó asszony arcán, s új élménnyel gazdagodott hirtelen. Legalábbis igen külö-nösnek találta, amit ekkor a vajúdó asszony arcán észrevett. A szurokmécs fényénél, mi-közben nagy kíváncsian bámult a fájások gyötörte vajúdó arcába, váratlanul feltűnt neki valami: a jajgató asszony eltorzult vo-násai alig különböztek a szerelmi mámor pillanatában más asszonyi arcon már annyi-szor látott vonásoktól! A nagy fájdalom ki-fejezése hevesebb volt ugyan, és jobban el is torzította az arcot, de lényegében nem kü-

lönbözött a beteljesülő nagy szerelmi gyö-nyör kifejezésétől, ugyanaz a kínba ránduló kába mosoly, ugyanaz a fellángolás és el-lobbanás jellemezte. Bámulatba ejtette az a felfedezés – ha értelmét nem is fogta fel –, hogy fájdalom és gyönyör annyira hasonlít-hat egymásra, mint két egytestvér.

Más is történt vele ebben a faluban. A szomszédasszony miatt, akire a szülés éjsza-káját követő reggelen felfigyelt, aki vágya-kozó szemének kérdésére tüstént válaszolt, még egy éjszakát töltött a faluban, s nagyon boldoggá tette ezzel az asszonyt, mivel hosz-szú idő óta, az utóbbi hetek valamennyi in-gerlő, de mindig csalódásba fúló szerelmes vágya után először nála csillapulhatott újra ösztöne. Ebből a késedelemből újabb él-mény született: ennek köszönhette, hogy a második napon a faluban cimborára akadt, egy Viktor névre hallgató vakmerő égime-szelőre, félig csuhásra, félig csibészre emlé-keztető emberre, aki latin szóvirágokkal üd-vözölte őt, és vándorló diákként mutatkozott be, holott a diákévek jócskán elszálltak már felette.

Ez a kecskeszakállú férfi bizonyosfajta szívélyességgel, akasztófahumorral üdvözöl-te, s ezzel az ifjú cimbora tetszését gyorsan megnyerte. Goldmund kérdésére, hogy hol végezte iskoláit, s merre vezet most útja, ekképp szónokolt a fura cimbora

– Árva lelkemre mondom, épp elég ma-gasiskolát látogattam, megjártam Köln vá-rosát és Párizst, s aligha mondtak a májas hurka metafizikájáról velősebbet, mint én, midőn Leydenben megtartóm disszertáció-mat. Azóta loholok, amice, szegény rühös kutya, keresztül-kasul a német birodalmon, édes lelkemet gyötrő mérhetetlen éhségben és szomjúságban; parasztok réme a nevem, és hivatásom, hogy latinra oktassam a fiatal némbereket, valamint hogy gyomromba bű-völjem a füstölőkből a kolbászokat. Célom a polgármesterné ágya, s ha a varjak idő előtt fel nem falnak, aligha kerülhetem el, hogy életemet a fölöttébb terhes hercegérseki hi-vatásnak ne szenteljem. Bizony, kicsi kollé-gám, jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok, jobb ma enni, mint holnap rókázni – végezetül pedig, nyúlpecsenye soha, sehol jobban nem érezte magát, mint az én sze-

gény gyomromban. Csehország királya test-vérem az Úrban, s Mindannyiunk Édesatyja éppúgy táplálja őt, mint csekélységemet, de azért a nehezét mégiscsak rám hagyja, ke-ményszívű ő, mint az édesatyák – tegnap-előtt is azzal akart megbecsteleníteni, hogy velem mentse meg egy éhségtől félig felfor-dult farkas életét. Ha agyon nem vágom a dögöt, bizony mondom, kolléga uram, sose lett volna abban a megtiszteltetésben részed; hogy kellemetes társaságomat élvezhesd. In saecula saeculoruna, Amen. [Századokon keresztül örökké. (lat.)]

Goldmund, aki az effajta akasztófahumort és konyhalatint nem nagyon ösmerte, kissé tartott ugyan ettől a torzonborz, nyakigláb madárijesztőtől, kellemetlen nevetésétől, amivel tulajdon tréfáit jutalmazta, mégis, valami megtetszett neki ebben a hétpróbás csavargóban, s könnyen ráállt, hogy együtt folytassák útjukat, mert akár hencegés volt, akár nem az agyonütött ordas históriája, ket-tesben mindenképp erősebb az ember, és a félnivalója is kevesebb. Ámde mielőtt to-vábbindultak volna, Viktor pajtásnak kedve kerekedett – ahogy mondani szokta – latinul

beszélgetni a parasztokkal, s bekvártélyozta magát egy parasztocskához. Ámde ő nem úgy tett, mint Goldmund eddigi vándorlása alatt, ha egy tanyán vagy faluban vendéges-kedett, hanem kunyhóról kunyhóra csellen-gett, minden asszonysággal szóba ereszke-dett, minden ajtó mögé, minden fazékba be-dugta orrát, s addig ott tanyázott, nem mu-tatván hajlandóságot a távozásra, amíg min-den ház le nem rótta neki adóját. Úgy lát-szott, mindenhol járt, mindenhez ért, a pa-rasztoknak a tűzhely mellett a taljánföldi háborúról mesélt, elénekelte a páviai csata énekét, csúz és foghullás ellen csodaszert ajánlott az anyókáknak, s az alamizsnába kapott kenyérdarabokkal, dióval, aszalt kör-tével öve fölött szakadásig tömte az ingét. Goldmund álmélkodva nézte, hogyan küzdi végig lankadatlan buzgalommal hadjáratát, ahogy a népeket hol megrémítette, hol hízel-géssel lábukról levette, ahogy hetvenkedett és csodáltatta magát, ahogy a latint kerékbe törve, hol a tudóst adta, hol pedig pimasz, tarkabarka csibészbeszéddel aratott babért, miközben meséi vagy tudósbeszéde alatt éles hiúzszeme minden arcot, minden nyíló

asztalfiókot, minden tálat és minden meg-mozdíthatót lajstromba vett. Látta, dörzsölt, minden hájjal megkent csavargó, sokat lá-tott, sokat tapasztalt ember, ki éhezhetett, fázhatott eleget, és akit nyomorúságos, ve-szélyekkel teli életéért vívott ádáz harca okossá és pimasszá tett. Ilyenné válik hát mind, aki régóta vándorol? Lehet, hogy egy-szer ilyen lesz ő is?

Következő nap útra keltek, most kóstolta Goldmund először, hogyan is ízlik a vándor-lás kettesben. Harmadnapja voltak már együtt, és Goldmund úgy látta, tanulhat Vik-tortól egyet-mást. A vérévé vált szokás, hogy mindent a csavargók hármas aranysza-bálya szerint mérlegeljen – óvd az életed, legyen mire fejed lehajtanod, gondoskodj harapnivalóról –, sok mindenre megtanította a hosszú esztendők óta kujtorgót. A legap-róbb jelből – télen is, éjszaka is egyaránt – emberlakta települések közelségére felfi-gyelni, vagy erdő-mező minden zegzugát töviről hegyire kifürkészni, pihenőhelynek, éjjeli szállásnak alkalmatos-e – a szobába lépve, máris megszimatolni, mekkora jólét-ben vagy nyomorban él a gazda, jószívűsé-

ge, kíváncsisága, esetleg félelme meddig terjed –, mindezen fogásokban Viktor mes-teri tökélyre tett szert. Egynémely leckét is adott ifjú pajtásának. Mikor egyszer Goldmund szóvá tette, miért közeledik olyan rámenős fölénnyel az emberekhez, és hogy vele, bár mind e fogásokat nem ismeri, rit-kán esett meg, hogy nyájas kérésére megta-gadták volna a vendégjogot – felnevetett a hosszú Viktor, és jóindulatúan így prédikált:

– Nos, persze, aranypofácskám, néked állhat a szerencse, olyan ifjú és csinos vagy, olyan ártatlan a képed, hogy az egymaga már jó ajánlólevél, a tyúkoknak tetszel, a kakasok meg azt gondolják: „Ó, Uramisten, oly jámbor lélek ez itt, a légynek sem lehet ártalmára.” De lásd, szép öcsém, az ember öregebb lesz, a gyerekarc szakállt ereszt, és ráncokat vet, a nadrág lyukakat terem, és ott állunk, rút, „kívül tágasabb” vendég, fiatal-ság és ártatlanság helyett éhség süt a sze-münkből; ilyenkor aztán kemény legyen az ember, és lássa hasznát mindannak, amit a világban tanult, máskülönben maholnap sze-métre kerül, és lehugyozzák a kutyák. De ahogy elnézlek, úgysem fogsz sokáig ek-

képp kódorogni, túl finom a kezed, nagyon is göndörödnek a fürtjeid, úgyis odabújsz majd, ahol könnyebb az élet, jó, meleg hit-vesi ágyba, takaros, zsíros klastromocskába, finoman fűtött kancelláriába.

Hiszen oly csinos, olyan tiszta a gúnyád is, nemes úrfinak nézhetne akárki.

Egyre csak nevetett, kezét végigszánkáz-tatta Goldmund öltözetén, és ő érezte, amint minden zsebet és varrást kitapogat, dukátjára gondolt és elhúzódott. Mesélt a lovagról, nála töltött idejéről, s hogy miként szolgálta meg latin irományaival e szép ruhát. Ám Viktor tudni akarta, hogyan hagyhatta el tél-víz idején ezt a meleg fészket, és Goldmund, mivel a hazugság nem volt kenyere, egyet s mást mesélt is a lovag két lányáról. Ekkor kapott össze először a két cimbora. Viktor úgy vélte, Goldmund páratlan szamár, ami-ért csak úgy, egyszerűen meglépett, s a várat a szüzekkel egyetemben a Jóisten kegyelmé-re bízta. Ezt jóvá kell tenni – ő majd teszen róla. Ellátogatnak szépen a várba, ahol per-sze Goldmundot senki sem láthatja meg, de csak bízzon mindent az ő gondjára. Írjon levélkét Lydiának, erről-arról, így és amúgy,

amivel majd ő, Viktor, bejut a várba, honnét Krisztus öt sebére, pénz és egyéb mindenféle földi javak nélkül ki nem teszi a lábát. Etce-tera, etcetera... Goldmund elhárította, s vé-gül dühbe jött, egy szót sem akart többet erről hallani, sem a lovag nevét, sem az oda-vezető utat elárulni nem volt hajlandó.

Viktor ekkora méreg láttán ismét nevetett, és adta a jóindulatút. – No... no – mondta –, csak bele ne törjön a bicskád. Annyit mond-hatok, hogy jó fogást szalasztunk el miattad, édesem, s ez voltaképpen nem a legszebb, nem kollegiális tőled. De ha nem, hát nem. Te gáncs nélküli lovag vagy, nemes úr, lóhá-ton térsz majd vissza a váradba, hogy a kis-asszonyt oltárhoz vezesd! Fiacskám, tele van a fejed fennkölt ostobaságokkal! No, felő-lem ugyan mehetünk tovább, hadd fagyjon le a tyúkszemünk.

Goldmund estig kedvetlenül hallgatott, de mivel aznap sem tanyára, sem emberi nyo-mokra nem bukkantak, hálásan fogadta, mi-kor Viktor éjszakai pihenőhelyet keresett, két fatörzs közé szélfogót épített az erdőszé-len, s jó csomó fenyőgallyból fekhelyet hor-dott össze. Kenyeret meg sajtot falatoztak

Viktor „terülj asztalkám” zsebéből; s Goldmund szégyellte már dühét, előzékeny volt, segítségre kész, odaadta pajtásának éj-szakára a gyapjúzekét, megegyeztek, hogy az állatok miatt felváltva őrködnek, és mia-latt a másik a fenyőgallyakra heveredett, Goldmund elvállalta az első posztolást. Hosszú ideig mozdulatlanul támaszkodott az egyik fatörzshöz, nehogy a másikat elalvá-sában megzavarja. Aztán, hogy fázni kez-dett, fel-alá járkált. Egyre nagyobb távolsá-gon járt-kelt oda-vissza, nézte a sápadt égbe hegyesen fúródó fenyőfák csúcsait, érezte a téli éjszaka ünnepélyes, kicsit szorongató, mélységes csöndjét, érezte amint forró, ele-ven szíve magányosan ver e dermedt, vissz-hangtalan csendben, és hallgatta, vissza-visszatérve, alvó társa szusszanásait. Na-gyobb erővel, mint valaha, lett úrrá rajta a hontalanság érzése, a hontalané, aki se ház-, se vár-, se klastromfalat önmaga és a nagy Félelem közé nem épített, aki pőrén és egyedül halad a megfoghatatlan, ellenséges világon keresztül, magányosan a hideg gu-nyoros csillagok alatt, a leselkedő állatok és a béketűrő, állhatatos fák között.

Nem, gondolta, ő nem lesz soha Viktor, még ha élete végéig vándorolna is. Nem, ő nem védekezik így az iszonyat ellen, ezt a módszert, e ravasz, tolvajos, önnönmagát átlopó surranást, e pimasz harsány bolondo-zást, e szájhősködő, szószátyár akasztófa-humort meg nem tanulja soha. Lehet, e vakmerő, eszes férfiúnak van igaza, lehet, sohasem válik Goldmundból hozzá hasonló, tökéletes vagány, és egy napon ismét vissza-búvik holmi falak közé. Ámde akkor is, mégis hontalan és céltalan marad, ő soha nem érezheti igazán védelemben és bizton-ságban magát, mindig körülöleli majd a ti-tokzatosan szép és talányosan félelmetes világ, neki örökké figyelnie kell a csöndre, amelynek közepében oly szorongóan, oly veszendően ver a szív. Szélcsend volt, né-hány csillag látszott csupán, de odafenn a magasban mintha útra keltek volna a felle-gek.

Hosszú alvás után Viktor felébredt – nem kellett keltegetni, –, és odakiáltott neki.

– Gyere – hívta –, aludj, mert reggelre fa-batkát sem érsz!

Goldmund engedelmeskedett, ledőlt a fe-nyőgallyakra, és behunyta szemét. Elég fá-radt volt, mégsem tudott elaludni, nem hagy-ták nyugton a gondolatok, s a gondolatai mellett egy érzés, gyanakvó, szorongó bi-zalmatlanság, amely titkolta önmaga előtt is – cimborájára vonatkozott. Nem fért a fejé-be, hogyan is beszélhetett ennek a durva, harsányan hahotázó faragatlan tréfafaragó-nak, ennek az arcátlan koldusnak Lydiáról! Dühösen rá, és dühödten önmagára, gond-terhelten latolgatta, milyen módon is szaba-dulhatna tőle könnyűszerrel.

Félig-meddig mégis elnyomhatta az álom, mert meglepetten riadt fel, mikor észrevette, hogy Viktor keze óvatosan a ruháján matat. Egyik zsebében kése, a másikban dukátja; ha Viktor rábukkan, szükségképpen ellopja mindkettőt. Alvást színlelt, álomittasan ide-oda forgolódott, megmozdította karját, mire Viktor visszahőkölt. Haragudott rá Goldmund nagyon, el is tökélte – reggel megválik tőle.

Ámde, hogy talán egy óra múlva Viktor újra csak fölébe hajolt, s megint kutatni kez-dett, Goldmund megdermedt dühében. Meg

se moccant, ahogy felnyitotta a szemét, és megszólalt megvetően: – Tűnj innét, ahol nincs lopnivalód.

A kiáltástól megrémülve a tolvaj megra-gadta, és szorongatni kezdte Goldmund tor-kát. Amint védekezni, ágaskodni próbált, még nagyobb erővel szorította a másik, és a mellére térdelt. Nem jutván levegőhöz, Goldmund egész testében vadul rángott ide-oda, s hogy így sem szabadulhatott, hirtelen értelmet adó, világosságot gyújtó halálféle-lem hasított belé. Miközben a másik tovább fojtogatta, kihalászta zsebéből kicsiny va-dásztőrét, s hevenyébe-vaktába többször a fölötte térdeplőbe döfte. Egy pillanat, s la-zult Viktor szorítása, Goldmund levegőhöz jutott, s vadul, mélyeket lélegezve kóstolta a megmentett életet. Amint megpróbált fel-egyenesedni, iszonyú nyögéssel, petyhüdten, puhán rázuhant a hosszú cimbora, s vére Goldmund arcára fröcskölt. Csak ekkor tu-dott lábra vergődni. S ekkor az éjszakai ho-mályban meglátta az összeroskadtan elterülő langalétát. Ahogy hozzáért, merő vér lett a keze. Megemelte a fejét, de az tehetetlenül, ernyedten huppant vissza, súlyosan, akár a

zsák. Melléből, nyakából mindegyre szivár-gott a vér, és torkából szakadozott, mindjob-ban gyengülő sóhajokkal elfolyt az élet.

„Megöltem hát egy embert” – gondolta, s csak erre gondolt szüntelen, miközben a hal-dokló mellett térdelt, s látta, amint arcán el-terjedt a sápadtság. – Isten irgalmas anyja, hát megöltem – hallotta saját szavát.

Hirtelen elviselhetetlenné vált ottmaradása. Felvette kését, megtörölte a gyapjúholmiban, amit a másik viselt, s Lydia kötött szíve kedvesének, visszadugta a kést fatokjába, vissza a zsebébe, felugrott, s ro-hant, ahogy erejéből tellett.

Súlyosan nehezedett lelkére a vidám va-gány halála; borzadva mosta le magáról a hóban, hogy megvirradt, mind a vért, melyet kiontott, és egy álló napon és éjszakán át tévelygett ide-oda, rettegve, céltalan. Végül is a gyomor parancsa rázta fel, s vetett véget szorongó bűnbánatának.

Fedél, út, táplálék híján, szinte alvás nél-kül, eltévedvén a sivár, behavazott vidéken, nagy szorultságba jutott, dühös vadállat – az éhség – mardosta gyomrát, többször is lefe-küdt kimerülten a nyílt mező közepében,

elveszettnek érezte magát, lehunyta szemét, és csak aludni vágyott, hogy a hóban halálát lelje. Ámde mindig, szüntelen továbbűzte az életösztön hallatlan ereje, kétségbeesetten, mohón kapott élete után, legkeserűbb ínsége közepette felfrissítette, mámorossá tette az élni akarás esztelen ösztökéje és vadsága. Hóborította borókabokorról lilára fagyott kézzel szedegette az apró, összeaszott bo-gyókat, és rágta a tűlevelekkel kevert fanyar, kesernyés vackot, rágta, csípős íze ingerelte ínyét, szomját oltani teli marék havat zabált. Kimerülten, megdermedten kezét lehelve ült egy dombon, s kurta pihenőt tartott, sóváran kémlelt minden irányba, de erdőn és puszta-ságon kívül sehol semmi, sehol emberi nyom. Felette néhány varjú röpült, mérgesen nézett utánuk. Nem, amíg maradék erő van a lábában, szikrányi meleg a vérében, addig nem falnak belőle, nem. Felállt és újra elke-seredett versenyfutásba kezdett a halállal. Futott és futott, kimerültsége és végső erőfe-szítése lázában furcsa gondolatok kerítették hatalmukba, hol némán, hol hangosan kerge beszélgetéseket folytatott. Viktorhoz beszélt, az agyonszúrt zsiványhoz, gorombán, kajá-

nul beszélt vele. „No, ravasz bátyó, hogy s mint vagyunk? Átsüt a holdvilág a beleiden, rókák ráncigálják a füleidet, fickó? Te far-kast sikerítettél vón' agyon? Gégéjét harap-tad át, vagy a farkát tépted ki, hé? A duká-tomat szeretted volna ellopni, vén pálinkásbutykos, mi? Úgy ám, de a kis aranypofácska rajtakapott, úgy ám, öreg, megcsiklandozta a bordáidat! Ráadásul min-den zsebed tele volt kolbásszal, kenyérrel meg sajttal, te disznó, te haspók!” – Effajta tréfás beszédeket hörgött és ugatott maga elé, gyalázta a holtat, diadalt ült felette, ki-nevette, amiért hagyta magát elrekkenteni, a fajankó, a hencegő semmiházija!

Ezután sem gondolatban, sem beszéddel nem bántotta többé a szegény, nyurga Vik-tort. Júliát látta maga előtt, a szépséges kicsi Júliát, úgy, ahogy azon az éjszakán elhagyta; számtalan becéző szóval illette, esztelen, szemérmetlen bókokkal próbálta elcsábítani, hogy jönne hozzá, hagyná, hadd hullana le ingecskéje, röpülne vele az égbe, egy órával még a halál, röpke pillanattal a nyomorú meggebedés előtt. Esengve és követelőzve

társalgott kicsi, hegyes mellével, lábával, hónalja göndörödő, szőke piheszőrével.

Mialatt merev, botladozó lábakkal beha-vazott csarabon csörtetett keresztül, fájdalomittasan, lobogó életvágytól diadal-masan, megint suttogni kezdett; ezúttal Narzisshoz beszélt, vele osztotta meg újdon-sült ötleteit, bölcsességeit, tréfáit.

– Félsz, Narziss – szólította meg –, dereng már, észrevettél tán valamit? Bizony, tiszte-lendő atyám, a világ tele van halállal, bizony tele van vele, ott ül minden sövényen, ott áll minden fa mögött, és nem segít kegyelmete-ken az sem, ha falakat emeltek, dormitóriumokat és templomokat, meg ká-polnákat, beles az ablakon és nevet, egytől egyig ismer mindegyikőtöket, éjféltájt hall-játok; amint kacag az ablakok alatt, s néven szólít benneteket. Zsolozsmázzatok csak, égessétek csak szépen a gyertyákat az oltá-ron, vecsernyézzetek, tartsatok matutinát, gyűjtsétek csak a gyomot a füveskamrátokba, halmozzátok a sokféle könyvet a bibliotékába! Böjtölsz-e, barátom? Megtartóztatod magad az alvástól? Ne félj semmit, a kaszás testvér majd segít neked, ő

majd mindentől megtartóztat egészen a csontodig! Fuss, drágám, fuss, fuss sebesen, ki a szabadba, ahol áll a hoppszasza, a bál, fuss és fogd össze ügyesen a csontjaidat, mivelhogy szanaszét kívánkoznak, nincs nálunk maradásuk! Ó, szegény csontjaink, ó, mi szegény gigánk és gyomrunk, ó, mi sze-gény picinyke agyvelőnk itt a koponyánk-ban! Minden odalesz, mindent elvisz az ör-dög, a fán már ott gubbasztanak a varjak, a fekete csuhások!

Régen nem tudta már többé a tébolyult, hová fut, hol jár, mit beszél, él-e, hal-e? Bo-zóton bukott keresztül, nekiszaladt a fáknak, hóba-tövisekbe markolt zuhantában. De az életösztön erősebb volt nála, mindig tovább-rántotta; mindig továbbűzte a vakon menekvőt. Utoljára abban a faluban roskadt össze, terült el fekve, ahol néhány napja megismerkedett az utazó diákkal, hol éjjel szurokméccsel világított a vajúdó asszony-nak. Az emberek odaszaladtak, körülvették, fecsegtek fölötte, de ő már nem hallott semmit. Az asszony, aki szerelmével meg-ajándékozta, felismerte, és megrémült láttán, szíve megesett rajta, s nem törődve férjeura

szitkaival, hazacipelte istállójukba a félhol-tat.

Nem tartott sokáig. Goldmund újra lábára állt, s vándorolhatott tovább. Az istálló me-legétől, az alvástól, a kecsketejtől, amivel az asszony itatta, magához tért, megint erőre kapott; mindaz, amit a minap átélt, messze került, mintha nagy idő múlott volna el az-óta. Múlttá változott minden, a Viktorral rótt menetelés, a dermesztő, ijesztő erdőbéli éj-szaka ott a fenyők alatt, a szörnyű harc a fenyőgallyakon, az árva cimbora szörnyű pusztulása, a hideg, az éhezés, a tébolyultság napjai és éjszakái, mintha mindez feledésbe merült volna; de elfeledni mégsem felejtette el, csupán átvészelte, elmúlt fölötte. Valami elmondhatatlan megmaradt, szörnyű és be-cses, tapasztalat is egyben, víz alá merült, és mégis szirtként kiálló, ínyében megbúvó íz, gyűrű a szíve körül. Alig két esztendő alatt töviről hegyire megismerte a csavargóélet minden búját és örömét: az egyedüllétet, a szabadságot, az erdei lesbenállást neszekre, ragadozókra, a kósza, hűtlen öleléseket és a keserű, halálos ínséget. Napokig vendéges-kedett napfényes mezőkön, napokig, hetekig

az erdőn, napokig a hóban, napokat töltött halálfélelemben, halálközelségben, és a leg-hatalmasabb, a legcsodásabb az volt, mikor a halál ellen védekezőben, tudatában ki-csiny, nyomorult, veszendő voltának, mégis érezte magában, a halállal vívott végső, el-szánt harcban is érezte az élet gyönyörű, rettenetes erejét és szívósságát. Visszhangja zengett, szívébe íródott mélyen, akár a gyö-nyör arca és taglejtése, melyhez a vajúdóké és a haldoklóké oly hasonlatos. Ahogy a múltkoriban a vajúdó asszony felsikoltott, és eltorzult az arca, ahogy a minap Viktor cim-bora összerogyott, és oly csöndesen, gyorsan elfolyt a vére! Ó, és ő maga, mennyire érezte az éhség napjaiban a körülötte leselkedő ha-lált, mennyire mardosta éhe, és mily nagyon fázott, mily nagyon! Hogyan harcolt, hogy orron fricskázta a halált, milyen halálféle-lemben, milyen dühödt kéjjel védekezett. Voltaképpen sokkal többet ennél – így véle-kedett – aligha élhetünk át. Talán Narzissszal beszélhetne erről – mással sen-kivel.

Mikor Goldmund az istállóban, szalma-vackán magához tért, hiába kereste zsebében

az aranydukátot. Talán koplalása utolsó, iszonyatos napján, abban a félig öntudatlan, tántorgó gyaloglásban veszthette el? Sokáig töprengett rajta. A dukát kedves volt neki nagyon, fájlalta volna, ha elveszett. A pénz nem sokat jelentett szemében, értékét is alig ismerte. Ez az aranydarab azonban kettős okból volt jelentős. Lydia egyetlen megma-radt ajándéka volt, mert a gyapjúzeke künn hevert Viktorral, Viktor vérétől átitatva az erdőben. Mindenekfölött pedig ez volt az aranypénz, amelynek elorzását nem tűrhette, miatta védekezett Viktor ellen, szorultságá-ban miatta küldte őt a másvilágra. Ha a du-kát most elveszett – minden, ami azon a bor-zalmas éjszakán történt, bizonyos mértékig értelmetlenné, hasztalanná vált. Sokáig ta-nakodott magában, azután bizalmába avatta a parasztasszonyt.

– Christine – suttogta halkan –, egy arany volt a zsebemben, most pedig nincs benne már. – No lám, hát észrevetted? – kérdezte jelentőségteljes, kedves és egyben hamiská-san ravaszdi mosollyal az asszony, s ez Goldmundot úgy elbűvölte, hogy gyengesé-gét legyőzve átkarolta őt.

– Hallod-e, furcsa legény vagy te! – mondta gyöngéden. – Ilyen okos és úrfis, mégis milyen buta! Hát szabad egy csupasz dukáttal széljárta zsebben kódorogni a nagy-világban? Ó, te pólyába való legényke, ked-ves kis bolondom, te! Megtaláltam ám az aranyadat, még amikor ide a szalmára lefek-tettelek.

– Megtaláltad? Hová tetted? – Keresd – nevette az asszony, s valóban,

egy ideig hagyta is, hadd keresse, mielőtt a szoknyáján megmutatta volna azt a helyet, ahová jó erősen bevarrta a dukátot. Egy se-reg anyai tanácsot fűzött az esethez, ezeket Goldmund egytől egyig elfeledte, de szíves szerelmi szolgálatát, s azt a ravaszkás-jóságos mosolyt paraszti arcán nem felejtette el soha. Goldmund nem volt rest, hogy hálá-ját bebizonyítsa: mikor rövid idő múlva láb-ra kapott, s indult volna, az asszony vissza-tartotta, mondván, változóban a hold, s ez enyhe időt hoz majd. Úgy is volt. Amikor tovább vándorolt, szürkén, betegen roskado-zott a hó, páradús volt a lég, és hallatszott, hogy fent a magasban felzúg a vizet árasztó, langyos tavaszi szél.

Tizedik fejezet

Újra zajlott a jég a folyókon, újra illato-zott az ibolya a rothadó, tavalyi lomb alatt, újra járta útját Goldmund a tarka évszak-okon át, telhetetlen szemmel itta magába az erdőket, hegyeket, fellegeket; vándorolt fa-luról falura, udvarról udvarra, asszonytól asszonyig, néha egy-egy hűvös estén, megil-letődve, fájó szívvel leült egy ablak alá – benn láng világolt, s vörös fénye elérhetetle-nül, tündökletesen sugározta feléje mindazt, ami a földön boldogság, otthon, béke. Min-den visszatért újra meg újra, mindaz, amiről azt hitte, hogy olyan jól ismeri már, vissza-tért, de mégis mindig másképp: vissza a hosszú vándorlás mezőn, réten át, köves utakon, nyáréji alvása az erdőn, falusi kószá-lása a szénaforgatásból, komlógyűjtésből kéz a kézben hazatérő fiatal lányok csapata után, az első őszi borzongások, az első hara-pós fagyok – minden visszatért újra, vissza egyszer, vissza kétszer, vég nélkül pergett szeme előtt a színes, tarka szalag.

Eső is, hó is bőven hullott már

Goldmundra, mikor egy napon áttetsző, de már halványzölden rügyező bükkfaerdőn

keresztül, hegynek fölfelé tartott, és a hegy gerincéről szemét megörvendeztető, szívét sejtelmek, remények, vágyak áradatával el-öntő új tartomány képe tárult elébe. Napok óta tudta, hogy e vidék közelében jár, várta felbukkanását, és most, amint e déli órán meglepte, mindaz, amit első találkozásra szeme felfoghatott, igazolta, megerősítette várakozásában. Szürke fatörzsek, lágyan hajladozó ágak között barna és zöld szín völgybe látott, széles, kéklő üvegfénnyel folyam szelte ketté. Nos, tudta már, hosszú időre vége szakad a pusztákkal, erdőkkel, magánnyal teli vidékek úttalan útjainak, ahol csak ritkán bukkan fel közbe-közbe holmi tanya vagy falucska. Ott lenn áramlott a fo-lyó, s a folyó mentén a birodalom egyik leg-szebb, leghíresebb útja vezetett, gazdag, zsí-ros vidék terült el, amerre ellátott, a vízen tutajok, csónakok úsztak, s az út kedves fal-vakba, várakba, klastromokba, gazdag vá-rosokba vitt, akinek kedve úgy tartotta, na-pokig, hetekig utazhatott rajta, nem kellett attól félnie, hogy siralmas gyalogutacskák-hoz hasonlóan, hirtelen valahol rengetegbe

vagy süppedékes nádasba vész. Valami új következett, örömmel fogadta érkezését.

Már aznap este ott járt az egyik kedves fa-luban, a folyam és a nagy országút menti vörös szőlődombok között, csúcsfedeles há-zain a takaros gerendázatot pirosra mázol-ták, kapui boltívesek, kis lépcsős sikátorai kövezettek voltak, egy kovácsműhelyből rőtes tűzfény és érces üllőharangszó verődött az utcára. A jövevény minden utcát, minden zugot kíváncsian bekóborolt, nagyokat szip-pantott a pincekapuk hordó- és borszagából, a parton a hűvös, halszagú vízi levegőből, megtekintette az Isten házát és a temetőt, miközben nem mulasztotta el, hogy körül-nézzen holmi kedvező pajta után, ahová, ha kell, éjszakára bemászhat. Előbb azonban a plébánián akart elemózsiakéréssel szerencsét próbálni. Hájas, vörös képű plébános fogta faggatóra; amikor Goldmund bizonyos dol-gok elhallgatásával, bizonyos mesék hozzá-szövögetésével elmondta élete folyását, az úr barátságosan fogadta, és az estét, étel-ital bőviben, hosszú beszélgetések közepette vele kellett eltöltenie. Másnap a folyót köve-tő országúton haladt tovább. Látott tutajokat

és uszályokat, szekereket ért utol, egyik-másik egy darabon elvitte, falvak és kicsiny városok fogadták be, asszonyok mosolyog-tak rá a kertek sövénye mögül, vagy a barna televényen térdepelve palántákat ültettek, esti, falusi utcákon lányok daloltak, gyorsan, látnivalóval zsúfoltan surrantak tova a tava-szi napok.

Egy malomban a fiatal szolgáló annyira megtetszett neki, hogy két napig is a kör-nyéken csatangolt, körülötte lebzselt, s a lány szívesen nevetett, csacsogott vele. Néha úgy érezte, legjobb lenne, ha felcsapna mol-nárinasnak, és örökre ott maradna. Elüldö-gélt a halászok mellett, segített a fuvarosok-nak abrakolni, csutakolni, húrral, kenyérrel fizettek érte, és velük utazhatott. Hosszú magánya után jólesett neki a barátságos utasvilág, hosszú tépelődései után a beszé-des, elégedett emberek vidám társasága, hosszas szűkölködésre a bőséges étkek adta mindennapos jóllakás, örömest vitette magát e vidám hullámokkal, azok meg sodorták, vitték, s minél közelebb került a püspöki városhoz, annál népesebb, színesebb lett az országút.

Az egyik faluban – éppen sötétedett – a már lombjukat lengető fák alatt lement a vízhez, hogy sétáljon egyet. Csendesen, ha-talmasan hömpölygött a folyó, a fák gyöke-rei között sustorgott, sóhajtozott a sodrás, a domb felett hold kélt, s a folyóra fényeket, a fák alá árnyékot vetett. Egy üldögélő, síró lányra bukkant itt; viszálya támadt kedvesé-vel, az kapta magát, s faképnél hagyta. Goldmund melléje ült, meghallgatta panasz-kodását, megsimogatta kezét, mesélt neki erdőről, őzekről, kicsit megvigasztalta, csöppet megnevettette, s a lány kegyesen tűrte, hogy megcsókolja. Ám, ekkor vissza-jött a kincse, jött, hogy megkeresse, mert csillapult mérge, és a civódást is bánta már. Mikor ott találta kedvesénél, legott Goldmundnak esett, s két ököllel behúzott neki. Goldmund csak nehezen védhette meg magát, de végül mégis elbánt vele; szitko-zódva szaladt a legény a faluba – a lány már régen elmenekült. Goldmund azonban nem bízott a békességben, otthagyta éjszakai pi-henőhelyét, s fél éjszaka vándorolt a hold-fényben, ezüstös, hallgatag világon át, na-gyon elégedetten örvendezve erős lábának,

ment, amíg csak a harmat csizmájáról a fe-hér port le nem mosta, és hirtelen elfáradva a legközelebbi fa alá nem heveredett, ahol álomba merült. Nappal volt már régen, ami-kor arra ébredt, hogy arcát csiklandozza va-lami. Álomittasan, tapogató kézzel elhessen-tette, és újra elaludt, de csakhamar megint felébresztette a csiklandozás: egy paraszt-lány álldogált mellette, ő nézegette, fűzfa-vessző hegyével ő csiklandozta. Goldmund feltápászkodott, egymásra nevettek, bólintot-tak, és a lány egy fészerbe vezette, ahol ké-nyelmesebb alvás esik. Ott aludtak egy ideig ketten egymás mellett, majd a lány elfutott, térült-fordult, s egy rocska, még tőgymeleg, habos tejet hozott. Kék szalagot adott Goldmund a kis cselédnek – nemrég találta, tette zsebre az úton, aztán még egyszer meg-csókolták egymást, mielőtt elindult. Francis-kának hívták – nehéz szívvel búcsúzott tőle.

Ennek a napnak estéjén klastromban talált hajlékra, ahol reggel, szívében ezernyi bűvö-sen kavargó emlékkel misét hallgatott, meg-ható, otthonos illatával üdvözölte a boltívek hűvös, kőszagú levegője, otthonos hangon csattogtak a saruk a kőlapokon. Mise végez-

tével, amikor a klastromtemplom elcsende-sült, Goldmund furán, felindult szívvel to-vább térdepelt; sokat álmodott az éjjel. Vágy fogta el, bár jóvátehetné valahogy a múltját, valahogy megváltoztathatná életét, nem tud-ta, mindez miért; talán csak Mariabronn és jámbor ifjúsága emléke kavarta fel. Valami gyónni, megtisztulni űzte, számos bevallani való apró bűne, számos apró vétke akadt, de mindegyiknél súlyosabban nehezedett lelké-re Viktor halála, aki az ő keze által lelte pusztulását. Amint egy páterre talált, meg-gyónta neki ezt is, azt is, de kiváltképp a szegény Viktor nyakát és hátát lyukasztó késszúrásokat. Milyen régen is gyónt utoljá-ra! Bűneinek számát, súlyát oly nagynak látta, hogy készen állt, alapos elégtétellel kell majd vezekelnie értük. A gyóntató atya azonban ismerhette a vándorok életét, mert nem szörnyedt el, türelemmel végighallgat-ta, szigorúan, de nyájasan korholta, intette, nem emlegetett kárhozatot.

Megkönnyebbült szívvel állt fel Goldmund, és ahogy a páter kirótta rá, imádkozott az oltár előtt; már indult volna ki a templomból, mikor egy ablakszemen be-

szökő napsugár útját követve, meglátott az egyik mellékoltár mellett egy álló alakot, szinte megszólalt, oly beszédesen hívta, hogy rajongó szemmel fordult feléje, és áhí-tattal eltelve, mély megindultsággal szemlél-te. Fából faragott Mária volt, oly gyengéd-ségre hajlóan, szelíden állt ott, kék palástja, ahogy keskeny válláról leomlott, törékeny, lányos kezét ahogy feléje nyújtotta, fájdal-mas szája fölött szeme nézése, tündöklő homloka domborodása oly eleven volt, oly gyönyörű, bensőséges és átszellemült, amelyhez foghatót nem látott soha. Szája csodálásával, nyaka meghitt, kedves mozdu-latával betelni nem tudott. Úgy tetszett, íme hát előtte áll az, amit álmaiban és sejtelmes elképzeléseiben már annyiszor, de annyiszor látott, amire mindig áhítozott. Többször megfordult, és kifelé indult, de a Madonna mindig visszahívta, és ő mindig visszatért.

Amikor végül mégis indulni készült, mö-götte állt a páter, akinek az imént meggyónt.

– Tetszik talán? – kérdezte barátságosan. – Elmondhatatlanul szép – felelte

Goldmund. – Mások is ezt mondják – szólt a pap. – Némelyek pedig úgy vélik, ez nem az

igazi Mária, túlságosan újszerű és világias, mondják, minden olyan szertelen és valótlan rajta. Sokat vitatkoznak erről. Örülök, hogy neked tetszik. Egy esztendeje áll csupán templomunkban, házunk egyik pártfogója ajándékozta nekünk, bizonyos Niklaus mes-ter keze munkája.

– Niklaus mester? Ki ez a mester, hol él? Ismered talán? Kérlek, mondj valamit róla. Nagy tehetséggel megáldott, csodálatos fér-fiú lehet, aki ilyet képes teremteni.

– Sokat nem tudok róla, képfaragó püspö-ki székhelyünkön, egynapi járásra innét, s művészetének nagy híre van. Művészekből nemigen lesznek szentek, alkalmasint ő sem az, de minden bizonnyal tehetséges és mély érzésű férfiú. Láttam őt néha, és...

– Láttad is?! Ó, atyám, beszélj róla, mi-lyen?

– Úgy látom, édes fiam, egészen megigé-zett. Nos, hát keresd fel, és add át neki Bonifácius atya üdvözletét.

Goldmund lelkendezve hálálkodott. A pá-ter mosolyogva ment útjára, ő pedig sokáig ott állt még a titokzatos alak előtt, amelynek melle mintha lélegzett volna, és arcán annyi

eleven fájdalom, annyi báj lakott, hogy láttá-ra szíve összeszorult.

Újjászületve lépett ki a templomból, min-denestől megváltozott világban vitték léptei. Az a pillanat ott, az ékes, szentséges, fából faragott Mária-kép előtt megajándékozta valamivel, amiben még soha nem volt része, amit másoknál gyakran kinevetett, vagy iri-gyelt: célja született! Cél, amit talán el is érhet, amely egész zilált életének mély ér-telmet, tartalmat adhat. Örömmel és féle-lemmel töltötte el ez az új érzés, és lépteinek szárnyakat adott. A színes, vidám országút, ahol járt, már nem volt többé a tegnapi ün-nepi porond, kedélyes vendégfogadó, már csak út volt, út a városba, út a mesterhez. Türelmetlenül rótta. Még napszállta előtt megérkezett, látta a falak mögött hivalkodó tornyokat, a kapu fölött faragott pajzsokat, festett címereket látott, dobogó szívvel lépett a városba, és alig ügyelt a zsivajgó utcai to-longásra, a lovukon feszítő lovagokra, ko-csikra, díszes hintókra. Nem érdekelte se lovag, se hintó, se város, se maga a püspök. A kapu alatt mindjárt az első szembejövőtől megkérdezte, merre lakik Niklaus mester, és

mélyen csalatkozott, hogy az hírét sem hal-lotta.

Cifra házakkal körülvett térre jutott, sok-nak festett vagy díszesen faragott kép ékesí-tette homlokzatát. Az egyik kapu fölött, har-sány, nevető színekben, jól megtermett zsol-dos alakja büszkélkedett. Noha nem volt olyan szép, mint a klastrombeli szobor, még-is, ahogy ott állt, ahogy lábikráját peckesen kifeszítette, ahogy szakállas állát hetykén a világba bökte – Goldmund úgy vélte, ezt a szobrot is készíthette volna ugyanazon mes-ter. Bement e házba, ajtókon zörgetett, lép-csőkön haladt felfelé, míg végül egy prémes, bársonymentébe öltözött úrba ütközött. Megkérdezte tőle, hol találhatja Niklaus mestert. – Mi dolga vele? – felelt kérdésre kérdéssel az úr, s Goldmund nehezen állta meg, hogy csak annyit mondjon: megbíza-tással keresi. Az úr megnevezte hát az utcát, ahol a mester háza áll, és mire Goldmund végigtudakolta odáig az utat, már éjszakára járt. Elfogódottan, de mégis repeső boldog-sággal állt a mester háza előtt, felnézett az ablakokra, és már-már ajtóstól berontott. Ámde eszébe villant, késő van nagyon, iz-

zadt is, poros is az egész napos gyaloglástól, legyűrte türelmetlenségét, és várakozott. De sokáig tétovázott még a ház előtt. Látta, amint az egyik ablakban fény gyúl, és már távozóban észrevette, hogy az ablakban egy alak jelent meg, szépséges szőke lány, haján szelíden derengett át a szobából kiszűrődő ámpolnafény.

Másnap reggel, midőn újra ébredt, és zsi-natos lett újra a város, Goldmund a kolos-torban, ahol éjszaka vendégeskedett, meg-mosta arcát és kezét, leverte csizmájáról és ruhájáról a port, aztán ismét megkereste azt a bizonyos utcát, és bekopogtatott a kapun. Egy szolgáló jött elő, eleinte nem akarta a mester elé vezetni, de végül csak sikerült meglágyítani a vénasszony szívét, mert még-is beengedte. A mester, hatalmas szál, sza-kállas férfi – Goldmund negyven-ötven esz-tendősnek vélte – műhelyében, egy kisebb csarnokban állt munkakötényben. Világos-kék, éles szeme fürkészőn tekintett az ide-genre, és kurtán kérdezte, hogy mit kíván. Goldmund átadta Bonifácius páter üdvözle-tét.

– Ez minden?

– Mester – kezdte Goldmund elakadó lé-legzettel –, ott a kolostorban láttam Mária-képedet. Ne tekints rám, kérlek, ilyen gya-nakvóan, igaz szeretet és tisztelet hozott elejbed. Nem vagyok gyáva, sokat vándorol-tam, próbáltam vadont, havat és éhséget, kóstoltam ízüket, és nincs ember, akitől fél-nék. De tőled, uram, félek. Egyetlen hatal-mas vágy tölti be szívemet, szinte belefájdul.

– Miféle vágy ez? – Hogy tanítványod lehessek, és tanulhas-

sak tőled, uram. – Nem te vagy az egyetlen, ifjú ember,

akinek ez az óhaja. De van már segítségem kettő, nincs szükségem inasra. Honnét jöttél ide, és kit tisztelsz anyádnak-apádnak?

– Nincsenek szüleim, és sehonnét sem jöt-tem. Egy kolostorban voltam diák, hol latint és görögöt tanultam, aztán megszöktem, és esztendők óta mindmáig bolyongtam.

– Miért gondolod, hogy éppen képfaragó-nak születtél? Próbáltál már effélét? Rajzol-tál-e már?

– Sok rajzot készítettem, de nincsenek meg. Ám hogy miért akarom e mesterséget megtanulni, azt uram, bízvást megmondha-

tom. Számos gondolatébresztő arcot és ala-kot láttam, sokat töprengtem, s némelyik gondolatom folyvást zaklatott, nem hagyott nyugton. Feltűnt, hogy egy test alkatán belül bizonyos forma, bizonyos vonás mindunta-lan, mindenhol visszatér, homlok a térdet, váll a csípőt tükrözi, és mindez lényegében egybeforr, azonos annak az embernek lé-nyével meg kedélyével, akinek éppen ilyen a térde, válla és homloka. Feltűnt az is, mikor egy éjjel vajúdó asszony mellett segédkez-tem, hogy a legkínzóbb fájdalomnak és a legnagyobb gyönyörnek egy az arca.

A mester átható tekintettel nézte az ide-gent.

– Tudod te, mit beszélsz? – Tudom, mester, ez így igaz. Hiszen

ezért futottam ide. Éppen ez volt, amit leg-nagyobb örömömre és megdöbbenésemre a te Máriád is elmondott nekem. Ó, mennyi a fájdalom azon a kedves, tündökletes arcon, és mind e fájdalom hogyan változik át tiszta boldogsággá, csupa mosollyá. Amint meg-láttam, villám hasított belém, minden régi álmom, minden gondolatom hirtelen, úgy tetszett, beigazolódott, többé már nem volt

hasztalan; mindjárt tudtam, mit tegyek, utam hová vezet. Kedves Niklaus mester, szívem-ből kérlek, engedd, uram, hogy tanuljak tő-led.

Niklaus, bár az arca nem lett nyájasabb, figyelmesen hallgatta végig.

– Ifjú ember – mondta –, meglepően jól beszélsz a művészetről, és azt is csodálom, ha éveidet tekintem, hogy milyen sokat tudsz gyönyörről és fájdalomról. Örömömre szolgálna, ha egyszer egy este, kupa bor mellett, e dolgokról elbeszélgethetnék veled. De lásd: más egymással kellemesen, bölcsen diskurálni, és más egykét esztendőt munká-ban együtt élve eltölteni. Ez itt műhely, itt dolgoznak, nem fecsegnek, itt mit sem ér az, amit valaki kiagyal magának, és szavakba tudja önteni. Itt csak az ér valamit, amit ke-zével is megteremt. Mivel a szándékod ko-molynak látszik, nem küldelek egyszerűen tovább. Meglátjuk, vajon értesz-e valamihez. Formáztál-e már agyagból vagy viaszból?

Goldmundnak hirtelen egy régi álma me-rült fel emlékezetében: agyagból kicsi ala-kokat formált, azok fölkerekedtek, és óriássá nőttek. Ámde erről hallgatott, és tudtára adta

a mesternek, hogy ilyesmivel még nem pró-bálkozott.

– Jól van. Akkor rajzolsz majd valamit. Ott az asztal, papír és szén. Ülj neki, rajzolj, idővel ne törődj, délig, vagy akár estélig is maradhatsz. Akkor majd elválik talán, mire vagy alkalmas. No, elég a beszédből, én folytatom az én munkámat, láss te is a ma-gadéhoz.

Ott ült hát Goldmund a székben a rajzoló-asztal mellett, amit Niklaus mester kijelölt neki. Nem sürgette a munka, eleinte csak ült, várakozva, némán, akár egy ijedt diák, és kíváncsian, rajongva bámulta a félig hátat fordító, kis agyagfiguráján tovább munkál-kodó mestert. Figyelmesen nézte a férfit, akinek szigorú, kissé már deresedő fejében és kemény, de nemes lélekkel áldott kézmű-ves-kezében oly szépséges varázserők lakoz-tak. Más volt, mint amilyennek Goldmund elképzelte: öregebb, tapasztaltabb, szeré-nyebb, józanabb, korántsem annyira sugárzó és nyájasan megnyerő, s egyáltalán nem lát-szott boldognak. Kérlelhetetlen élességgel vizsgálódó tekintete most munkájához for-dult, így ettől szabadulva Goldmund a mes-

ter egész alakját tüzetesen magába fogadhat-ta. Ez a férfi – gondolta Goldmund – akár tudós is lehetett volna, szótlan, szigorú kuta-tó, aki életét szívós, hosszan tartó, soha vé-get nem érő műnek szenteli, sok emberöltő munkáját, odaadását összesűrítő alkotásnak, amit számos elődje kezdett el, és folytatása egykor utódaira vár. A szemlélődő legalább-is ekképp olvasott a mester arcáról: sok türe-lem, sok tanult tapasztalat és töprengés, nagy szerénység, minden emberi munka ké-tes értékének tisztánlátása volt arra írva, de hit is: hite feladatában. A keze másképp be-szélt, más nyelven, ellentmondott fejének. E két kéz keményen, de érző ujjakkal markolt a formálódó agyagba, úgy bánt vele, mint szerető odaadó kedvesével, eltelve gyengéd érzelemmel, mohósággal, nem téve azonban különbséget elfogadás és odaadás között, kéjesen, egyben ájtatosan, biztonsággal, mesterien, mintegy mélységes ősi tapaszta-lattal. Elragadtatva és csodálattal nézte Goldmund e nagy tehetséggel megáldott két kezet. Szívesen lerajzolta volna a mestert, ha keze és arca között nincs ez az ellentmon-dás, amely rá bénítóan hatott.

Amint így talán egy óra hosszat figyelte telítve e férfi titkát kutató gondolatokkal - a magafeledten dolgozó művészt, bensejében egy másik kép bontakozott ki és vált lelki szeme előtt láthatóvá, egy ember képe, akit mindenek közül a legjobban ismert, akit na-gyon szeretett, és mélységesen csodált; törés és ellentmondás híján való kép, holott ez az alak is bővelkedett sokrétű vonásokban, és számos küzdelemről tanúskodott. E kép ba-rátja, Narziss képe volt. Egyre sűrűsödve gomolygott egységes egésszé, egyre fénye-sebben került napvilágra a belső törvény e szeretett ember képében, szellem formálta nemes feje, szellem szolgálatában szigorúvá, nemessé szépült fegyelmezett szája, kissé szomorú szeme, az átszellemülésért vívott küzdelemtől lelket sugárzó szikár válla, nyú-lánk nyaka, halovány, előkelő keze. Soha azóta, klastromi búcsúja óta nem élt ilyen teljességgel, nem látta soha ennyire tisztán barátja képét.

Mintha álmodna, akaratlan és mégis ihlet-tel, feszítő kényszer szavára Goldmund óva-tosan rajzolni kezdett, szerető kézzel, hódo-lattal húzta meg a szívében lakozó alak kör-

vonalait, feledvén mestert, önmagát és a he-lyet, ahol volt. Nem látta, amint a műhely-ben továbbszökik a fény, nem látta, amint a mester többször odapillant felé. Lényét be-töltő, szíve parancsolta feladatát úgy végez-te, mintha áldozatot mutatna be, hogy ma-gasba emelje barátja képét, és megőrizze úgy, ahogyan ma lelkében él. Anélkül, hogy gondolt volna erre, úgy érezte, mintha adós-ságot róna le, mintha köszönetet mondana.

Niklaus az asztalhoz lépett, és megszólalt: – Dél van; ebédelni megyek, velem tart-

hatsz. Hadd lám, rajzoltál-e? Goldmund mögé lépett, ránézett a nagy

papírlapra, majd félretolta őt, és gondosan ügyes kezébe vette a lapot. Goldmund felri-adt álmából, és szorongó várakozással tekin-tett a mesterre. A mester két kezében tartván a rajzot, világoskék szeme szigorú, kissé éles tekintetével alaposan megnézte.

– Ki ez, akit itt lerajzoltál? – kérdezte egy idő múlva Niklaus.

– A barátom, ifjú szerzetes és tudós. – Jól van. Moss kezet, az udvaron a kút.

Aztán ehetünk. A legényeim nincsenek itt-hon, külső munkán vannak.

Goldmund engedelmesen elindult, az ud-varon megtalálta a kutat, megmosta a kezét, és sokért nem adta volna, ha most belelát-hatna a mester fejébe. Mikor visszatért, az már nem volt a műhelyben, hallotta, amint a szomszéd helyiségben tett-vett, aztán megje-lent – megmosakodott ő is, kötényét levetet-te, helyette becses posztókabátot viselt – ünnepélyesen, tekintélyesen. Előrement, fel egy lépcsőn, amelynek korlátoszlopait dió-fából faragott kis angyalfejek díszítették, át egy tornácon, ahol régi és új szobrok zsúfo-lódtak, így értek egy szép szobába, ahol a padló, a fal és a mennyezet keményfából volt, és az ablak előtt, a sarokban terített asz-tal állt. Egy fiatal teremtés jött be sietve, s Goldmund megismerte a tegnap esti, ablak-beli szép leányt.

– Lisbeth – mondta a mester –, tégy még egy terítéket, vendéget hoztam. A neve... no lám, még nem is tudom a nevét.

Goldmund bemutatkozott. – Tehát Goldmund. Ehetünk? – Máris, apám. Hozott még egy tányért, kisietett, és már

vissza is tért a szolgálóval, aki felszolgálta

az étket: disznóhúst, lencsét, fehér kenyeret. Ebéd alatt az apa erről is, arról is beszélge-tett a lányával, Goldmund csendesen ült, keveset evett, nagyon feszélyezetten, bi-zonytalanul érezte magát. A lány ugyancsak tetszett neki, szép, délceg teremtés volt, szinte olyan magas, mint az apja, de illedel-mesen, megközelíthetetlenül ült ott, mintha üveg mögött lenne, szóra, pillantásra sem méltatta az idegent.

Ebéd után így szólt a mester: – Én még egy félórát pihenek, menj a

műhelybe, vagy üsd el az időt odakünn, azu-tán majd beszélünk a dologról.

Goldmund köszönt, és kiment. Egy óra, de talán több idő is eltelt azóta, hogy a mes-ter látta a rajzot, és szava sem volt róla. Most még egy félórát kell várnia! Nem tehe-tett mást, hát várt. A műhelybe nem ment, nem akarta most viszontlátni a rajzát. Ki-ment az udvarra, leült a kútkávára, és nézte a csőből szüntelenül ömlő, a mély kőedénybe hulló vízsugarat, hulltában, ahogy apró gyű-rűket vetett, minduntalan levegőt szakított magával a mélybe, ahonnan az fehér gyön-gyökben vissza-visszatért, és a magasba

igyekezett. A sötét víztükörben meglátta arcát, s arra gondolt, hogy a kútból rá vissza-tekintő Goldmund régen nem a klastromi Goldmund, nem is a Lydia Goldmundja már, de nem is az erdőbeli Goldmund többé. Arra gondolt, hogy élete és minden emberi élet minduntalan változásban elfolyik, végül fel-oldódik, de művész által alkotott képe válto-zatlan, örökké ugyanaz marad.

Talán – gondolta – minden művészet és talán minden szellemi gyökere is a halálféle-lem. Félünk a haláltól, borzadunk az elmú-lástól, szomorúan nézzük őszről őszre a vi-rágok hamari hervadását, a levelek hullását, és szívünkben érezzük bizonyosságát: mu-landók vagyunk magunk is, hamar hervadók. Amikor tehát a művész kezével képeket al-kotunk a gondolkodó agyával törvények után kutatunk, gondolatokat formulázunk, azért tesszük, hogy valamit mégis megment-sünk e roppant haláltáncból, valamit odaál-líthassunk, ami maradandóbb, mint mi ma-gunk. Az asszony, akiről a mester szépséges madonnáját mintázta, talán elhervadt, talán már nem is él, nemsokára a mester is meg-hal, mások laknak majd házában, mások ül-

nek asztalához, de műve fennmarad, száz év múlva, és még sokkal tovább is ott fénylik a csendes klastromtemplomban, örökké szép-ségesen, szája körül sosem változó, éppúgy viruló, éppoly szomorú, örök mosolyával.

Meghallotta, hogy a mester lefelé tart a lépcsőn, és gyorsan a műhelybe futott. Niklaus mester fel-alá járt, többször ránézett Goldmund rajzára, végre megállt az ablak előtt, és kissé vontatott, száraz modorában így szólt:

– Mifelénk az a szokás járja, hogy az inas legalább négy esztendeig tanul, és apja azért a mesterének tanulópénzt fizet.

Mivel szünetet tartott, Goldmund azt hit-te, attól fél, nem kap majd tőle tanulópénzt. Villámgyorsan elővette kését, felhasította a varrást, és kihalászta eldugott dukátját. Niklaus álmélkodva nézte, aztán, amint Goldmund odanyújtotta neki az aranyat, ne-vetni kezdett.

– Ó, hát így értetted? – nevette. – Nem, if-jú ember, tartsd csak meg a pénzed. Hallgass hát ide. Arról beszéltem, hogy a mi céhünk-ben az inasok dolgában mi a szokás. De én nem vagyok közönséges tanítómester, és te

nem vagy közönséges tanulóinas. Mert az afféle tizenhárom-tizennégy, legfeljebb ti-zenöt esztendős, mikor megkezdi tanulóéve-it, és fele idejét műhelysöprögetéssel tölti, meg zabot hegyez. Te azonban már letörül-ted szád széléről a tejfelt, korod után régen legény vagy akár mester is lehetnél. Szakál-las inast még a mi céhünkben soha nem lát-tak. Azt is mondtam neked, nem tartok a házamban inast. De te nem is látszol olyan-nak, aki tűrné, hogy parancsoljanak neki, meg ide-oda küldözgessék.

Goldmund türelmetlensége tovább már nem nőhetett, a mester valahány szava kín-padra feszítette, rettentő unalmasnak, isko-lamesteresnek érezte valamennyit. Hevesen felkiáltott:

– Minek mondod, uram, ha úgysem gon-dolsz arra, hogy tanulósorba végy?

A mester nem zavartatta magát, szokott modorában tovább folytatta:

– Egy óra hosszat töprengtem sorsodon, most légy hát türelemmel te is, hallgass meg. Láttam a rajzodat. Vannak hibái, de mind-azonáltal szép. Ha nem lenne az, hát fél fo-rinttal megajándékoználak, menj isten híré-

vel, és elfelejtenélek. Több mondanivalóm a rajzodról nincs. Szeretnék segíteni abban, hogy művész lehess, talán ez a hivatásod. De te inas már nem lehetsz, aki pedig nem volt inas, nem szolgálta le tanulóéveit, az cé-hünkben legény és mester sem lehet. Ennyit elöljáróban. De egy próbát tehetsz. Ha mó-dodban áll, hogy egy ideig a városban ma-radj, eljárhatsz hozzám, és egyet-mást tanul-hatsz. Kötelező szó, szerződés nélkül, s ab-ban az órában akkor mégy tovább, mikor kedved tartja. Eltörhetsz nálam néhány fara-gókést, tönkretehetsz néhány fatuskót, ha meg kiderül, hogy nem vagy képfaragó, ép-penséggel másfelé fordítod szekered rúdját. Megelégszel ezzel?

Szégyenkezve és meghatottan hallgatta Goldmund.

– Szívből köszönöm, uram – kiáltotta. Hontalan vagyok, így hát a városban is meg-élek majd, éppúgy, mint az erdőn. Megérte-lek, uram, ha nem akarsz gondot, felelőssé-get vállalni miattam, mint egy inasgyerekért. Nagy szerencsének tartom, hogy nálad ta-nulhatok. Szívből köszönöm hozzám való jóságodat.

Tizenegyedik fejezet

Új képekkel ölelte körül Goldmundot a város, új élet vette kezdetét. Amilyen vidá-man csalogató, buja bőséggel fogadta e tar-tomány és e város, oly örvendeztetően, sokat ígérően várta új élete. Ha lelkében érintetlen maradt is a szomorúság és a látó tudás alap-ja, a felszínen mégis tarkán pompázott előtte az élet. Goldmund életének legboldogabb, leggondtalanabb korszaka köszöntött be. Künn a gazdag püspökváros minden művé-szete, asszonyai, ezernyi kellemetes játéka és látványossága üdvözölte; belül ébredő művészlénye ajándékozta meg új megérzé-sekkel, tapasztalásokkal. A mester közbenjá-rására a halpiacon, egy aranyozó házában talált hajlékra, s a mestertől meg az aranyo-zótól megtanulta a fa és a gipsz, festék és kence meg az aranyfüst használatának mes-terségét.

Goldmund nem tartozott a boldogtalan, nagy adottságokkal megáldott, de a kifejezés eszközét hiába kereső művészek közé. Mert akad olyan ember, több is, akinek megada-tott, hogy a világ szépségét mélyen, hatal-

masan átérezze, és lelkében nemes, jelentős képek foganjanak, ámde nem leli útját, mi-képp adhatná vissza újra e képeket, hogyan fejezhetné ki, hogyan közölhetné a többiek örömére. Goldmund nem szűkölködött e téren. Könnyedén, játszva használta kezét és tanulta meg a mesterségbeli fogásokat, forté-lyokat, éppoly könnyedén, mint munka után néhány cimborájától a lantpengetést és a táncot falusi vasárnapok táncmulatságain. Könnyen tanulta, ment magától. De azért alaposan neki kellett gyürkőznie a fafara-gásnak, nehézségekbe ütközött, csalódások érték, jó néhány takaros fadarabot tönkreha-sogatott, nemegyszer derekasan ujjába vá-gott. De gyorsan túljutott a kezdet nehezén, és ügyességre tett szert. A mester mégis gyakran nagyon elégedetlen volt vele, és így beszélt:

– Jó is, Goldmund, hogy se inasom, se le-gényem nem vagy, szerencsére tudjuk, erdő-ből, országútról vetődtél ide, ahová egy na-pon visszakerülsz. Aki azt hinné, netán pol-gár és kézműves, nem pedig hontalan kóri-cáló vagy, könnyen kísértésbe esne olyasmit kívánni tőled, amit minden mester megkíván

az embereitől. Jó munkás vagy, ha éppen úgy tartja kedved. De a múlt héten is két nap kóricáltál. Tegnap is az udvari műhelyben, ahol két angyalfej várta, hogy fényesre csi-szold, átaludtad a fél napot.

Goldmund szótlanul hallgatta, nem ma-gyarázkodott, a szemrehányás jogos volt. Tudta magáról: nem szorgalmas, és nem ép-pen megbízható. Valameddig munkája lebi-lincselte, nehéz feladat elé állította, vagy ügyessége öntudatával és örömével töltötte el, addig buzgón dolgozott. A nehéz testi munkát kelletlenül végezte, és a mesterség-gel járó nem nehéz, de időt, szorgalmat igénylő, állhatatosságot, türelmet kívánó feladatokat gyakran elviselhetetlennek érez-te. Olykor maga is csodálkozott ezen. Egy-két esztendei vándorlás elegendő lett volna, hogy ellustuljon, és megbízhatatlanná vál-jék? Vagy talán anyja egyre növekvő, benne elhatalmasodó öröksége lenne? Honnét ered hát a hiba? Jól emlékezett még első klastro-mi éveire, szorgalmas, jóravaló diákmagára. Honnét volt akkoriban ma hiányzó, oly nagy türelme, hogyan tudta oly fáradhatatlan oda-adással biflázni a latin szintaxist és mind a

görög aorisztoszokat, holott szíve mélyén valójában nem is volt neki fontos? Olykor elgondolkozott ezen. Akkor a szeretet acé-lozta meg és növesztette szárnyát, tanulása nem volt egyéb, mint Narzisst ostromló es-deklés, mivel szeretetét csak figyelme és elismerése felkeltésével nyerhette el. Akko-riban a szeretett tanító egyetlen elismerő pillantásáért órák, napok hosszat volt képes fáradozni. Azután áhított célja beteljesült, Narziss a barátja lett, és különös módon ép-pen a tudós Narziss vezette rá, hogy a tudo-mány nem az ő világa, és felidézte lelkében anyja elveszett képét. A tudomány, a szerze-tesi eszmény és erény helyett új urai lényé-nek hatalmas, ősi ösztönei lettek: a nemiség, az asszony szerelme, a függetlenség vágya, a vándorlás. Ámde meglátta a mester Mária-szobrát, felfedezte önmagában a művészt, új útra lépett, s újra megállapodott. De most mi történt? Hová vezet tovább az útja? Honnét hát az akadályok?

Eleinte nem ismerte fel. Azt értette meg csupán, hogy hiába csodálja Niklaus mestert oly nagyon, semmiképpen sem szereti úgy, mint egykor Narzisst, hiszen néha még örö-

me is telik benne, ha kiábrándíthatja vagy felbosszantja. Úgy vélte, ez a mester kettős lényével függ össze. Niklaus kezének te-remtményei – legalábbis a legjobbak – Goldmund tisztelt eszményképei voltak, a mester azonban nem volt eszményképe.

Niklaus mesterben a művész mellett, aki a legszebb és legfájdalmasabb mosolyú Istenanyaképet faragta, a látó és tudó mel-lett, akinek keze mély tapasztalatokat és sej-telmeket varázsolt látható képekké, egy má-sik Niklaus is lakozott: a kissé szigorú és aggályos családapa és céhmester, csendes házában lányával és egy rút szolgálóval nyugalmas, kissé tespedt életet élő özvegy, nyugodt, mértékletes, rendezett és tisztessé-ges életben elkényelmesedett férfiú, aki Goldmund legerősebb ösztönei ellen heve-sen védekezett.

Bár Goldmund tisztelte mesterét, bár soha nem volt hajlandó, hogy másokat róla fag-gasson, vagy mások előtt felette ítélkezzék, egy esztendő után mégis minden megtudha-tót, a legjelentéktelenebbet is, tudott Niklausról. E mester becses volt szívének, szerette és gyűlölte egyaránt, nem hagyott

neki nyugtot, és ezért a tanítvány szereteté-vel és gyanakvásával, mindig lesben álló tudásszomjával behatolt természete és élete rejtelmeibe. Látta, hogy Niklaus házában se inas, se legény nem lakott, holott szoba lett volna elég. Látta, hogy csak nagyon ritkán hagyja el házát, és éppoly ritkán fogad ven-dégeket. Megfigyelte, milyen megható és féltékeny szeretettel övezi lányát, rejtegetni próbálja mindenki elől. Tudta azt is, hogy özvegyi, szigorú, koravén önmegtartóztatása mögött még eleven ösztönök bujkálnak, és olykor, ha egy külső megbízatás útra szólít-ja, az utazás egy-két napjára csodálatosan megváltozik és megfiatalodik. Egyszer ész-revette egy idegen városkában, ahol faragott szószéket állítottak fel, hogy Niklaus mester napszállta után lopva egy megvásárolható szajhához osont, és utána naphosszat nyug-talan, haragos kedvében volt.

Idővel a tudásszomjhoz még más is csat-lakozott, ami Goldmundot a mester házában tartotta, és fejtörést okozott neki. Lisbeth volt, a mester szép leánya, aki megtetszett neki nagyon. Ritkán láthatta, a lány soha nem lépett a műhelybe, s Goldmund nem

tudta okát, vajon férfikerülő ridegségét csu-pán apja tukmálta-e rá, vagy természetéből ered. Nem kerülhette el figyelmét, hogy a mester többé nem hívta asztalához, és azon volt, hogy minden találkozásukat meghiúsít-sa. Látta, Lisbeth igen becses, féltve őrzött szűz, házasság nélkül szerelemre nála re-mény nem terem, és az is, aki őt oltárhoz vezetné, csak jóravaló szülők fia, rangos céh tagja, lehetőleg vagyonos ember lehet.

Lisbeth szépsége, amely annyira más volt, mint az asszonycsavargóké és parasztném-bereké, már azon az első napon magához delejezte Goldmund szemét. Valami, még előtte ismeretlen, valami különleges rejlett benne, amely Goldmundot hevesen vonzot-ta, s egyben mégis gyanakvóvá, sőt ingerült-té tette, valami nagy nyugalom és ártatlan-ság, illendőség és tisztaság, amely mégsem volt gyermeki, minden illem és szemérem mögött rejtett ridegség gőgje bujkált, s így ártatlansága nem hatotta meg, nem fegyve-rezte le Goldmundot (aki gyereket soha el nem csábított volna), hanem bosszantotta és ingerelte. Alighogy alakja lelkében eleven képpé, közelebbi ismerőssé változott, vágyat

érzett, hogy egyszer megalkossa szobrát, de nem mostani magáról, hanem megbolydult, érzéki, és szenvedő vonásokkal, ébren, nem a tiszta Szüzet, hanem Magdolnát. Gyakran vágyott arra, hogy e nyugodt, szép és moz-dulatlan arcot egyszer akár gyönyörtől, akár fájdalomtól feldúltan, fellapozva, titkát mez-telenül lássa.

Egy másik arc is lakott még lelkében, mégsem egészen az övé, egy szüntelen el-szökő, beburkolózó arc, sóvárogva kívánta, hogy egyszer megragadja, művészetével életre keltse. Az anya arca volt. Már régen nem az a régi, nem az, amely Narziss-szal való beszélgetései után az emlékezet sötét mélységéből újra megjelent. A vándorlás napjaiban, szerelmes éjszakákon, a vágya-kozás perceiben, a halálveszedelem és halál-közelség óráiban lassan megváltozott, gaz-dagabb, árnyaltabb lett az anya arca, már nemcsak az ő anyja volt, vonásaiból, színei-ből egy személytelen anyakép alakult ki, Éva, az Ősanya képe. Miként Niklaus mester egyik-másik madonnájában – Goldmund szemében felülmúlhatatlannak tetsző módon – a kifejezés tökéletességével és erejével

megalkotta a fájdalmas Istenanya képmását, ő azt remélte, egykor érettebb, biztosabb tudással megalkothatja majd a világi Éva-Anya képét, úgy, amint az legrégibb, legdrá-gább szentségeként szívében él. Ez a benső kép, egykor csupán anyja és hozzáfonódó szerelme emlékképe, állandó változásban nőttön-nőtt. Liese, a cigányasszony, Lydia, a lovagkisasszony vonása mind, és némely más asszonyi arc utat talált az eredeti képbe, de nemcsak ők, a szeretett asszonyi arcok alkották tovább, formálta, új vonásokkal gazdagította minden megrázkódtatás, min-den tapasztalat és minden élmény. Ez az alak, ha egykor sikerül, és láthatóvá vará-zsolja, nem egyetlen asszony személyét áb-rázolja majd, hanem az életet magát jelentő Ősanyát. Gyakran úgy hitte, látja, olykor megjelent álmaiban is. De erről az Éva-látomásról és arról, hogy mit is fejezne ki, mondani csak ennyit tudott: az életöröm, a szenvedés és a halál titkos rokonságáról val-lana.

Egy esztendő leforgása alatt Goldmund sokat tanult. Hamarosan nagy biztonsággal rajzolt, és a faragás mellett Niklaus alkalo-

madtán megengedte, hogy agyagmintázással is kísérletezzék. Első sikerült műve egy jó kétarasznyi agyagszobrocska, a kicsi Júlia, Lydia húgocskájának csábos-varázsos alakja volt. E munkáját a mester megdicsérte, de kívánságát – hogy fémbe önthesse – nem teljesítette, mondván, e figura túl buja és világi, nem vállalja a keresztapaságot. Ez-után került sor Narziss szobrának megalko-tására. Goldmund faragta ki fából, mégpedig János tanítvány alakjában, mivel a mester, ha megfelel, egy golgotacsoportba kívánta állítani, amelyre megbízatása volt, s mindkét legénye hosszú idő óta már csak ezen dolgo-zott, a végső kivitelezést a mesterre hagy-ván.

Mélységes szeretettel dolgozott Goldmund Narziss alakján, valahányszor kizökkent a kerékvágásból – és ez nem rit-kán esett meg –, ebben a munkában újra ma-gára, művészetére, lelkére talált; szeretkezé-sek, dáridók, cimborás duhajkodások, koc-kajáték, sűrű sorral dulakodások is hevesen magukkal sodorták, utána aztán egy vagy több napon át kerülte a műhelyt, vagy zilál-tan és fásultan állt munkája mellett. Ámde

János tanítvány kedves, tűnődő alakján, ahogy egyre tisztábban lépett elő a fából, csak az ihlet, az odaadás és az alázat óráiban dolgozott. Ezekben az órákban nem volt sem szomorú, sem vidám, nem tudott az élet gyönyöréről, sem az elmúlásról, visszaosont szívébe az a hódoló, fényes, tiszta hangzatú érzés, amellyel egykor boldogan hajlott ba-rátja irányító keze alá. Nem ő volt az, aki ott állt, és önszántából szobrot faragott; sokkal inkább a másik, sokkal inkább maga Narziss éltette, mozgatta az ő művészkezét, hogy a mulandóságból, az élet változékonyságából kilépve, felmutassa lénye tiszta képét.

Így születnek, érezte gyakran borzongva Goldmund, az igazi művek. A mester halha-tatlan madonnája – azóta is egy-egy vasár-napon a klastromban felkereste – szintén így keletkezett. E titokzatos, szentséges úton születtek a régi szobrok legjobbjai is, ame-lyeket a mester odafönn, a tornácon őrzött. Így születik meg majd egykor az a kép is, az egyedülvaló, a néki még rejtelmesebb, hódo-latra méltóbb másik, az Ősanya képe. Ó, ha emberi kézből csak ilyen csillag magányú mesterművek kívánkoznának elő, ilyen szent

és szükséges, szándékoltsággal és hiúsággal be nem mocskolt képek! De ez nem így van, tudta régen. Keletkezhetnek más képek is, tetszetős, bájos dolgok nagy mesterségbeli tudással, a művészet kedvelőinek örömére, templomok és tanácstermek díszére – szép dolgok valóban, de nem magasztos, nem igazi, lélek méhében fogant művek. Nem-csak Niklaustól és más mesterektől látott effajta műveket, amelyhez a találékonyság minden bája, minden gondos mívességük ellenére is csupán játékszerek voltak. Tudta saját szégyenére és bánatára, tulajdon szívé-ben, tulajdon kezében is érezte már, mit je-lent, ha a művész önelégültségből, becs-vágyból, virtuskodásból efféle tetszetős dol-gokat tár a világ elé.

Mikor első ízben döbbent e felismerésre, halálosan elszomorodott. Ó, csinos angyal-szobrocskák vagy egyéb limlomok gyártása kedvéért, még ha százszor oly csinosak is, nem érdemes művésznek lenni! Másoknak, kézműveseknek, polgároknak, békés, elége-dett lelkeknek talán elég, neki azonban nem. Művészet és művészi lét neki semmit nem ért, ha nem perzselt, akár a nap, nem tom-

bolt, mint a vihar, ha csak kedvtelést, csupán kellemetlenséget, kis örömöt adott. Másra vágyott. Kecses csipkefinom mívű Mária-koronát aranyfüsttel szépen bearanyozni – nem szája íze szerinti munka volt, még ha oly busásan megfizették is. Miért fogadott el Niklaus mester minden efféle megbízatást? Miért tartott két mesterlegényt? Miért hall-gatta órák hosszat, rőffel kezében a tanács-urakat vagy prépostokat, ha portált vagy szószéket rendeltek nála? Két kicsinyes ok-ból tette: adott arra, hogy híres, megbízatás-okkal elhalmozott művész legyen, ő maga meg a pénzt halmozta, pénzt, de nem nagy vállalkozásokra, nem is nagy élvezetekre, hanem pénzt amúgy is régen gazdag lányá-nak, pénzt kelengyére, csipkegallérokra és brokátruhákra, drága takarókkal, vászonholmival teli, diófából faragott hitvesi ágyra! Vajon a szép leányzó nem próbálhat-ná a szerelmet éppoly jól akármelyik széna-padláson is!

Ilyen elmélkedések idején mélyen fel-bolydult benne anyja vére, a hontalanok büszkesége és megvetése a falak között ücsörgőkkel, a birtoklókkal szemben. Né-

melykor úgy viszolygott kézművességtől, mestertől egyaránt, akár a szálkás babtól, gyakran már-már szinte megszökött.

A mester maga is több ízben bosszúsan bánta, miért fogta pártját e megbízhatatlan, türelmét olykor súlyosan próbára tevő, ne-héz legénynek. Nem hangolta jobb kedvre az sem, amit Goldmund életmódjáról megtu-dott; közönye pénz s vagyon iránt, pazarló kedve, számos szeretkezése, gyakori duhaj-kodásai. Íme, egy cigányt, állhatatlan fickót fogadott házába. Az sem kerülte el figyel-mét, milyen szemmel méregeti ez a széltoló az ő Lisbeth lányát. Ha mégis több türelmet szentelt neki, mint amennyi jólesett, nem kötelességtudásból vagy aggályoskodásból, hanem János apostol miatt tette, akinek a szobrát keletkezőben látta. A szeretet és lelki rokonság érzésével – amit magának sem val-lott be egészen – nézte, ahogy ez az erdőből nyakára szabadult cigány a fölöttébb megha-tó, oly szép és mégis annyira ügyetlen rajz nyomán, amelynek kedvéért egykor itt tar-totta, most lassan és szeszélyesen – ámde szívósan és hibátlanul faragta ki a fából ta-nítványszobrát. Minden szeszély és törés

ellenére egyszer elkészül majd – ebben a mester nem kételkedett –, és akkor olyan mű lesz, amihez fogható egyetlen legénye kezé-ből sem került ki soha, sőt, nagy mesterek-nek is csak néhanapján sikerül. Bármennyi kivetnivalót talált is tanítványában a mester, bármennyit dorgálta, bármilyen gyakran ha-ragudott is rá – János tanítvány miatt soha egy szó említést nem tett.

Ezekben az esztendőkben Goldmundot lassacskán elhagyta mindazon ifjúi báj, fiús ártatlanság, amelyben oly sokan tetszésüket lelték. Szép, erős férfi vált belőle, az asszo-nyok nagyon, a férfiak módjával kedvelték. Amióta Narziss klastromi éveinek szelíd álmából felébresztette, amióta világ és ván-dorlás meggyúrta, kedélye, belső arculata is nagyon megváltozott. A bájos, szelíd, jám-bor és készséges, mindenki kedvence klast-romi diákból már régen merőben más ember lett. Narziss felébresztette, az asszonyok tu-dóvá tették, a vándorlás letörölte hamvát. Barátja nem volt, szíve az asszonyokhoz húzott. Azok könnyen megnyerték, elegendő volt egyetlen vágyakozó pillantás. Asszony-személynek nehezen állt ellen, a legcseké-

lyebb kihívásra is választ adott. És őt, a szépségre oly kényesen érzékenyt, aki több-nyire az egészen fiatal, tavaszi hamvas lá-nyokat szerette, a csúnyácska, már nem fia-tal asszonyok is megindíthatták, megejthet-ték.

A táncteremben olykor szánalomból fen-nakadt valamelyik vénecske, hoppon ma-radt, elszontyolodott lányon, aki nemcsak szánalmára, hanem örökké élénk kíváncsisá-gára is hatott, úgy hódította meg. Mihelyt egy asszonyt szeretni kezdett – ha hetekre vagy csak órákra is –, addig szépnek látta, addig egész szívével szerette. A tapasztalat megtanította: minden asszony szép és bol-dogító lehet, minden asszonynak titka és varázsa van, amely, ha megnyílik, üdvössé-get ad; s a jelentéktelen, a férfiszemmel le-nézett – csodás parázzsal, odaadással –, aki elvirágzott, anyás gyengédségnél szomo-rúbb, édesebb szerelemmel szerethet. Ebben minden asszony egy volt. Ahol a szépség vagy ifjúság hiányzott, mindig kárpótolta valamilyen különös arckifejezés vagy moz-dulat. De természetesen nem minden asz-szony bilincselte le egyforma hosszan. A

fiatalabbakat és szebbeket nem szerette job-ban, mint a csúnyákat, nem volt hálásabb nekik, sosem szeretett félig. De volt asszony, aki három vagy tíz szerelmes éjszaka után béklyózta csak igazán magához, és volt, akit már első alkalommal megismert, és azután elfelejtett.

Úgy érezte, hogy egyedül a szerelem és a gyönyör töltheti meg igazán melegséggel, értékkel az életet. Becsvágyat nem ismert, püspök, koldus mindegy volt neki, harácso-lás és birtokvágy nem vakította, megvetette mind, soha a legkisebb áldozatot nem hozta volna értűk, és a pénzt, amit időnként busá-san keresett, könnyelműen tékozolta. Az asszonyok szerelmét, a nemek játékát he-lyezte mindenek fölé. Szomorúságra, kedv-telenségre ha oly gyakran hajlott, magva annak az a tapasztalat volt, hogy múló és illanó a gyönyör. Az élet minden gyönyöre és minden fájdalma egyetlen képben jelent meg előtte, minden átélhetőnek egy volt a lelke: a szerelmi öröm hirtelen villanó, elbű-völő fellobbanása, röpke, sóvárgó perzselé-se, illanó ellobbanása. E szomorúságnak és e borzongató mulandóság-felismerésnek épp-

oly odaadással engedte át magát, mint a sze-relemnek, mert ez a mélabú is szerelem, ez is gyönyör volt. Miként bizonyos, hogy a szerelmi gyönyör a legforróbb, üdvösséggel teli feszültség pillanatában a következő lehe-lettel eltűnik, és meghal újra, úgy bizonyos, hogy a mélységes magányt, a mélabúba te-metkezést is hirtelen az élet napfényes olda-la utáni vágyódás, újabb rajongás nyeli el. Halál és kéj egytestvérek. Az élet anyjának neve lehet szerelem vagy gyönyör, lehet sír és lehet enyészet is. Éva, ő volt ez az anya, a boldogság forrása és a halál kútja, örökkön szülő, örökkön gyilkoló, a szerelem és a ke-gyetlenség maga, alakja példává, szent jel-képpé magasztosult, minél tovább hordozta magában.

Tudta, nem szavakkal és nem tudatosan, de vére mélyebb tudásával – útja az anyához vezet, a gyönyörhöz és a halálhoz. A szellem és az akarat, az élet apai oldala nem az ő hazája volt. Az Narziss hazája, és Goldmund most érezte át, értette meg először igazán barátja szavait, most látta meg benne önma-ga ellentétét, és ezt formálta meg, ezt hozta napvilágra készülő Jánosában. Narziss után

lehet zokogva vágyódni, lehet csodákat ál-modni róla, de elérni őt, hozzá hasonlóvá válni nem lehet.

Valamiféle titkos érzékkel Goldmund művészete titkát is megsejtette, szívbéli mű-vészet-szerelmét, néhanapján való vad gyű-löletét is iránta. Gondolatok nélkül, sejtel-mesen érezte sokféle példázatban. A művé-szet az apai és anyai világ egyesülése, a szel-lemé és a véré foganhat a teljes érzéki szfé-rában, és vezethet a teljes absztrakthoz, vagy eredhet tiszta eszmevilágból, s végződhet a legvéresebb húsban. A valóban magasztos, nem holmi talmi fénnyel csillogó művecs-kék, az örök titokkal teli műalkotások mind, miként a mester Istenanya-szobra és minden valódi, vitathatatlan mestermű, ilyen fenye-gető és egyben mosolygós, férfit és nőit, ösztönszerűt és tiszta szellemit együtt sugár-zó kettős arculatú. E kettős arculatot Éva anya sugározza majd igazán, ha egykor alakba tudja önteni.

A művészetben és a művészi létben Goldmund lehetőséget találhatott, hogy mélységes ellentmondásai megbékéljenek, vagy legalábbis meghasonlott természete

csodálatos, új meg új példázatokban kifeje-zésre jusson. A művészet azonban nem volt merő ajándék, semmiképpen se volt ingyen kapható, sokba került nagyon, áldozatot kö-vetelt. Több mint három éven át áldozta érte Goldmund a legszentebbet, a szerelmi má-mor mellett a legértékesebbet: a szabadsá-got. A szabad életet, a kószálást a határta-lanban, a vándorlás kénye-kedvét, a magányt és függetlenséget – mindezt feláldozta. Mondhatták egyesek szeszélyesnek, enge-detlennek, vagy rátartinak, ha időnként mű-helyt és munkát dühösen elhanyagolt – neki ez az élet gyakran végsőkig elkeserítő rab-szolgasor volt. Nem a mester, nem a jövő, nem is a szükség – maga a művészet köve-telte, hogy engedelmes legyen. Mennyi je-lentéktelen dolgot is igényelt a Művészet, ez az oly szelleminek tetsző istennő. Feje fölé tető kellett, kellett neki szerszám, fa, agyag, festék, arany – munkát és türelmet kívánt. Áldozati oltára kövére került az erdők vad szabadsága, a messziség mámora, a veszede-lem fanyar kéje, az ínség büszkesége, fulla-dozva, fogcsikorgatással újra meg újra meg-hozta neki ezt az áldozatot.

Az áldozat egy része megtérült, parányi bosszút állhatott mostani élete megállapo-dott, rabszolgás rendjéért, ha bizonyos sze-relmi kalandjaiban vetélytársaival ölre ment. Minden visszafojtott vadságának, lénye minden gúzsba kötött erejének füstje e szük-ség törte résen át csapott ki, hírhedt és rette-gett duhaj lett belőle. A lányokhoz menőben, vagy a táncból hazafelé, ha sötét utcán hirte-len megtámadták, és néhány botütést kóstolt a háta, ha ilyenkor villámgyorsan hátraug-rott, és védekezésből támadásba lendülhetett lihegve, lihegő ellenfelét ha magához szorít-hatta, öklével állába vághatott, haját téphet-te, és torkát alaposan megszorongathatta mindez kedvére való volt, és egy időre meg-gyógyította borongó kedélyét. Mindez az asszonyoknak is tetszett.

Amíg János tanítványt mintázta, viselt dolgai munkája napjait bőven kitöltötték, és mindennek értelme is volt. Ez a munka so-káig tartott, az arcon és a kezeken áhítatos és türelmes fegyelemmel végezte az utolsó si-mításokat. A legények műhelye mögötti kis pajtában fejezte be a munkát. És elérkezett végre a hajnali óra, mikor a szobor készen

állt. Goldmund seprőt hozott, gondosan tisz-tára takarította a pajtát, gyengéden lesöpörte Jánosa hajából a fűrészpor utolsó morzsalé-kát is, aztán sokáig ott állt előtte, egy óra hosszát, és még tovább, ünnepélyes, ritka, életében talán még megismétlődő, de talán egyetlen és mindvégig megmaradó nagy él-mény érzésével eltelve. A férfi esküvője vagy lovaggá ütése napján, az asszony első szülése után érezhet hasonló megrendülést, felemelő üdvösséget szívében, mélységes komolyságot és egyben máris valami titkos szorongást a pillanattól, amikor az a Külön-leges és Egyetlenegy – átéltté, múlttá rende-ződik, és a hétköznapok falánk egymásután-ja elnyeli.

Állt, és nézte barátját, Narzisst, tanulóévei kormányosát, amint ott magasodik a szép, legkedvesebb tanítvány szerepében, köntö-sébe burkoltan, égre emelt, figyelő arcán a nyugalom, odaadás és áhítat hajnalodó mo-solyhoz hasonló kifejezésével. E szép, jám-bor és átszellemült arc, a karcsú, szinte lebe-gő alak, e jámboran és lelkesen magasra emelt, hosszú kéz, holott telve volt ifjúság-gal és belső zenével, ismerte a fájdalmat és

halált, de nem ismerte a kétségbeesést; a zűrzavart és a lázadást. Lehetett boldog vagy szomorú a lélek e nemes vonások mögött, de összhangja tiszta volt, hamis hang nem za-varta.

Goldmund állt, és nézte művét. Szemlélő-dése kora ifjúsága és barátsága emlékműve előtt áhítattal kezdődött, de gondok és súlyos gondolatok viharával ért véget. Itt áll hát műve, a szép tanítvány fennmarad, szelíd virágzása nem hervad soha. De ő, aki meg-alkotta, búcsúzik művétől, holnap már nem az övé, nem várja többé, nem növekedhet, nem virágozhat ki keze alatt, nem lehet töb-bé menedék és vigasz, és nem jelentheti az élet értelmét. Szíve üres, így marad itt. Leg-jobb talán az lenne – úgy érezte –, ha nem-csak Jánosától venne búcsút, hanem egyben a mestertől, a várostól és a művészettől is. Itt már semmi dolga; nem élnek lelkében meg-formálható képek. A képek áhított képe, az Ősanya alakja sokáig, még nagyon sokáig elérhetetlen. Fényezzen hát újra angyalszob-rocskákat, és faragjon ornamenseket?

Sarkon fordult, és átment a mester műhe-lyébe. Csendesen nyitott be, és ott állt az

ajtóban, amíg Niklaus észre nem vette, és meg nem szólította.

– Mi jót hoztál, Goldmund? – Elkészült a szobrom, talán átjöhetnél,

uram, valamikor, mielőtt ebédelni mégy, hogy megtekintsd.

– Szívesen megyek, mégpedig tüstént. Együtt mentek át, nyitva hagyták maguk

mögött az ajtót, hadd legyen világosabb. Niklaus jó ideje nem látta már a szobrot, nem akarta Goldmundot munkájában zavar-ni. Most néma figyelemmel szemlélte a mű-vet, zárkózott arca megszépült és felderült, Goldmund örömet látott szigorú kék szemé-ben.

– Jó – mondta a mester. – Igen jó. Ez a remeked, Goldmund, most már érted a mes-terséged. Be fogom mutatni a szobrodat a céhben, és kérem majd, hogy mesterlevelet adjanak neked; megszolgáltál érte.

Goldmund nem sokat adott a céhre, de tudta, mennyi elismerést jelentenek a mester szavai, és örvendezett.

Mialatt Niklaus lassan körbejárta János tanítvány szobrát, felsóhajtott, és így szólt:

– Ez az alak merő jámborság és tisztaság, komoly ugyan, de mégis csupa boldogság és béke. Azt hinné az ember, hogy – aki készí-tette, szívében nagyon tiszta és vidám.

Goldmund mosolygott. – Jól tudod, uram, e szoborban nem ma-

gamat mintáztam, hanem legkedvesebb ba-rátomat. Övé a tisztaság és a béke, nem az enyém. Valójában nem is én készítettem ezt a szobrot, hanem ő sugallta azt lelkemnek.

– Meglehet – mondta Niklaus. – Az ilyen képek születése titok. Nem vagyok éppen alázatos, de meg kell mondanom: sok olyan művet alkottam, amely messze a tied mögött marad, nem mesterségben, nem is gondos-ságban, hanem igazságban. Nos, jól tudod, ilyen mű kétszer nem születik, nem ismétel-hető. Titok.

– Tudom – mondta Goldmund –, amikor a szobor készen állt, és rátekintettem, erre gondoltam: ilyet soha többé nem faraghatsz. Ezért úgy hiszem, mester, hamarosan megint vándorútra indulok.

Álmélkodva és kedvetlenül pillantott rá Niklaus, szeme újra szigorúvá változott:

– Erről még beszélgetünk. A te munkád még csak most kezdődne igazából, nem épp a legjobb pillanatban futnál a világba. De mára tedd le a faragókést, ebédre az én ven-dégem vagy.

Délben Goldmund megfésülve, kimosa-kodva, ünneplőben érkezett. Ezúttal tudta, mit jelent, mily ritka kitüntetés, ha a mester valakit asztalához hív. Mégis, amint a lép-csőkön fel, a szobrokkal telezsúfolt tornác felé tartott, közel sem volt a szíve telve any-nyi tisztelettel és szorongó örömmel, mint az első alkalommal, amikor dobogó szívvel lépett e csendes, szép szobákba.

Lisbeth is kicsinosította magát, ékköves nyakláncot viselt, és az asztalon ponty és bor mellett még egy meglepetés várta Goldmundot, a mester egy bőrerszényt aján-dékozott neki, két aranypénz volt benne, bére a befejezett szoborért.

Ezúttal nem hallgatta némán apa és lánya társalgását. Mindketten szóltak hozzá, és koccintottak vele. Goldmund szeme nem volt rest, élt az alkalommal, nem titkolta, mennyire tetszik neki a szép lány – és alapo-san megfigyelte előkelő, kissé gőgös arcát.

Udvariasan bánt vele a lány, de Goldmundban csalódást keltett, mert el sem pirult, neki sem melegedett. Ismét elfogta forró vágya, hogy a szép mozdulatlan arcot egyszer szólásra, titka megvallására kény-szerítse.

Ebéd után köszönetet mondott, kissé el-

időzött a tornác faragványai között, és a dél-utánt – tétova, tanácstalan csavargó – a vá-

rosban kóborolta át. A mester minden vára-kozását túlszárnyalta – nagyon megtisztelte. Miért nem boldogítja ez? Miért becsüli oly kevésre mind e tisztességet?

Egy ötlet sugallatása lovat bérelt, és kilo-vagolt a kolostorba, ahol egykor először lá-tott a mester kezétől származó művet, és először hallotta a nevét. Néhány esztendeje volt, és mégis oly elképzelhetetlenül régen. A kolostor templomában meglátogatta, meg-csodálta újra a mester Istenanya-képét, és megint elbűvölte, lenyűgözte a mű; szebb volt Jánosánál, egyenlő vele meghittségben és titokzatosságban, de művészetben, sza-bad, könnyű lebegésében fölülmúlta. Új, csak a művész szemével látható részleteket fedezett fel a művön, ruhája redőiben szelíd, lágy lebbenéseket, karcsú keze és ujjai meg-formálásának merészségeit, a fa anyagában rejlő szeszélyes véletlennek finom érzékre valló felhasználását. Mind e szépség a nagy egésszel, a vízió egyszerűségével és meg-hittségével egybevetve, semmiség volt csu-pán, mégis benne rejlett, mégis szép volt, de tehetség is csak úgy hozhat ilyet létre, ha a kézművesség minden fortélyához ért. E fi-

nomságok létrehozásához a lélekben őrzött képek nem elegendők, mesterien gyakorlott és kiművelt keze meg szeme is legyen an-nak, aki ilyesmibe belefog. Talán megéri hát mégis, hogy szabadsága árán, nagy élményei árán, egész életét a művészet szolgálatába állítja, ha csak egyszer ilyen szépségeset teremthet, amely nemcsak átélésből, láto-másból és szeretetből fogant, hanem legap-róbb részletéig mesteri tudással készült? Nagy kérdés volt ez.

Goldmund késő éjszaka tért vissza a vá-rosba hajszolt lován. Egy csapszéket még nyitva talált, ott kenyeret evett, és bort ivott, majd meghasonlottan, tele kérdésekkel, tele kétségekkel felkapaszkodott kamrájába a halpiaci házban.

Tizenkettedik fejezet

Másnap Goldmund sehogy sem tudta ma-gát rászánni, hogy a műhelybe menjen. Mint annyi más borús napján, a városban kószált. Nézte a piacra igyekvő asszonyokat és szol-gálókat, különösen a halpiac kútjánál időzött sokáig, figyelte a portékájukat áruló, ma-

gasztaló halkufárokat, durva némbereiket, nézte, ahogy a hűvösen ezüstös halakat kí-nálva kirángatják kádjaikból, ahogy a halak fájdalmasan tátongó szájjal, rettenetbe me-redt aranyszemmel, lemondóan megadják magukat a halálnak, vagy dühödten, kétség-beesetten csapkodnak ellene. Mint annyiszor már, szomorú szánalom fogta el az állatok miatt, s búsan kárhoztatta az embereket: mi-ért oly tompák és durvák, hihetetlenül dőrék és ostobák, hogy egy se látja, se halász, se halaskofa, sem az alkudozó vevő e borzal-mas, értelmetlen haláltusát, miért nem látják e tátongó szájak, halálra rémült szemek, va-dul verdeső farkak néma jajongását, e titok-zatos, csodálatosan szép állatok iszonyú át-változását, ahogy a végső halk remegés vé-gigborzong elhaló bőrükön, ahogy aztán hol-tan, ellobbanva, kinyúlva fekszenek, odate-rítve – siralmas húsdarabok – az élvezkedő zabálók asztalára. Ezek az emberek vakok és süketek, nem tudnak semmiről, nem vesznek észre semmit. Mindegy, ha szegény ártatlan pára végzi a szemük előtt, vagy ha egy mes-ter valamely szent arcán az emberi élet min-den reményét, minden nemességét, minden

fájdalmát, és minden fojtogató, sötét szoron-gását megrendítően láthatóvá varázsolja – semmit sem látnak, semmi sem rendíti meg őket. Mindnek rózsás a világ, mind le van foglalva, fontoskodnak, sürgölődnek, üvöl-töznek, röhögnek, böfögnek egymás képébe, ricsajoznak, tréfálkoznak, acsarkodnak két garason, és mind nagyszerűen érzi magát, a legnagyobb rendben, elégedetten a világgal és főleg önmagával... Disznók. Ó, sokkal rosszabbak, kártékonyabbak a disznónál. No, igen, ő is elég gyakran forgolódott kö-zöttük, vígan érezte magát a hasonszőrűek társaságában, csörtetett a lányok után, ne-vetve és irtózás nélkül evett a tányérukból sült halat. Ám hirtelen újra meg újra, va-rázsütésre, elhagyta őt vígság és nyugalom, újra meg újra lehullott róla ez a zsíros, hájas hályog, önelégültség, fontoskodás, tunya lelki béke, és vitte a varázslat magányba, tépelődésbe, vándorútra, hogy az örvénybe meredve lássa a szenvedést, a halált, minden üzelmek hiábavalóságát. Ám hirtelen az esz-telenségre, iszonyatra tekintő reménytelen odaadásból öröm virágzott, heves szenve-dély, szép dalt dalolni, rajzolni támadt ked-

ve, és ha megcsapta egy virág illata, vagy egy macskával játszadozott, visszatért gyer-mek módjára kötött barátsága az élettel. Most is visszatér majd, holnap vagy holnap-után, és a világ ismét szép és nagyszerű lesz. Amíg csak helyébe nem lép újra a másik, a szomorúság, a töprengés, a pusztuló halak, hervadó virágok reménytelen, szorongató szerelme, a bámészkodva orrukig sem látó, közönyös, ocsmányan éldegélő emberek mi-att érzett rémülete. Ilyenkor gondolt mindig, kényszerítő, kínzó kíváncsisággal, mély szo-rongással a kóborló Viktor diákra, bordái közé döfött késére, arra, akit egykor vérébe fagyva a fenyőgallyakon hagyott, és azon töprengett, azon tűnődött, voltaképpen mivé is lett ez a Viktor, vajon felfalták-e minde-nestől az állatok, vagy valami mégiscsak megmaradt belőle? A csontjai bizonyára megmaradtak, és talán néhány maréknyi haj is. Csontok – és mi lesz azokból? Ugyan, vajon meddig tart, évtizedekig vagy csak évekig, amíg alakjukat veszítik azok is; és földdé válnak majdan?

Ó, ma is, mialatt szánalommal nézte a ha-lakat, utálattal a piaci népeket, tele borongó

mélabúval, önmaga és a világ ellen forduló keserű haraggal szívében, ma is Viktorra kellett gondolnia. Talán megtalálták, és el is földelték? És ha így történt, levált-e az utol-só cafatnyi hús a csontjairól, minden elro-hadt-e, mindent felfaltak-e a férgek? Vajon van-e még haja koponyáján, és szemöldök szemüregei felett? És Viktor kalandokkal, kalamajkákkal, bámulatos csínyek és mókák káprázatos játékaival átszőtt életéből – mi maradt meg? Hagyott-e valami hírt e nem is oly hétköznapi emberi élet maga után, gyil-kosa-őrizte néhány halványodó emlékképén kívül? Álmodnak-e még az asszonyok bizo-nyos Viktorról, akit valaha szerettek? Bi-zonnyal minden odavan, minden semmivé foszlott. Mindennek, mindenkinek ez a sor-sa, gyorsan virágzó, gyorsan hervadó, azután ráhull a hó szemfedője. Mennyi minden vi-rágzott benne is, midőn néhány esztendeje, telve sóvárgással a művészet után, mély és félő tisztelettel övezve Niklaus mestert, e városba érkezett! Életben marad-e valami még ebből? Semmi, semmivel sem több, mint a szegény Viktor hosszú, hórihorgas alakjából. Ha valaki azt mondta volna neki

akkoriban, eljön a napja, amikor Niklaus őt magához hasonlónak elismeri, és a céhtől mesterlevelét kikéri, úgy érezte volna, hogy ő a világon a legboldogabb. Mindez nem több már, csak elhervadt virág, fonnyadt, örömtelen.

Mialatt erre gondolt, Goldmundnak hirte-len látomása támadt. Pillanat volt csupán, villózó villanás: meglátta, amint az Ősanya arca szépséges és irtózatos tekintetével, igé-ző mosolyával az Élet szakadéka fölé hajol, látta mosolyogni születésen, halálon, virá-gon, sodródó őszi levélen, látta mosolyogni művészet és enyészet felett.

Az Ősanya mindent egyforma mértékkel mér, minden felett, akár a holdfény, ott vilá-gít kísérteties mosolya, a búskomoran tépe-lődő Goldmund, és a halpiac kövezetén pusztuló ponty, a büszke, hűvös Lisbeth ha-jadon, és ama Viktor szétszórt csontjai, aki Goldmund dukátját egykor oly szívesen el-lopta volna – egyaránt kedves neki.

Máris elcikázott a villám, és eltűnt a ti-tokzatos Anya-arc, de hamvadó fénye to-vább villózott Goldmund lelke mélyén, élet és fájdalom, fojtogató sóvárgás dúló hul-

lámverése zúdult át szívén. Nem, a többiek, a halvásárlók, a polgárok, a serénykedő nép-ség boldogsága, teli bendője nem kell neki. Vigye el őket az ördög! Jaj, a felvillanó sá-padt arc, teljült, érett, nyárutói szája, súlyos ajkán e neve-nincs halálmosoly, szél és holdfény suhanása!

Goldmund a mester házába ment, délfelé járt, várt, amíg meg nem hallotta, hogy Niklaus odabent abbahagyta a munkát, és kezet mos. Ekkor belépett hozzá.

– Engedd meg, mester, hogy néhány szót szóljak veled, annyi idő is elegendő rá, amíg megmosod a kezed, és felkanyarítod a ze-kéd. Kortynyi igazságra szomjazom, mon-danék valamit neked, amit talán csak épp most tudnék elmondani és soha többé. Úgy áll a dolgom, hogy beszélnem kell valakivel, és te vagy az egyetlen, uram, aki talán meg-ért. Nem azzal a férfival szólok most, akinek híres műhelye van, aki a városoktól és ko-lostoroktól a megtisztelő megbízásokat kap-ja, két legénynek parancsol, és szép, gazdag a háza. Én a mesterhez szólok, aki az Isten-anyát készítette, ott künn a kolostorban, a legszebb szobrot, amelyet ismerek. Ezt a

férfit szerettem és tiszteltem, hogy hozzá hasonló lehessek, úgy éreztem, legszentebb célom a földön. Most bevégeztem a szobrot, János tanítvány szobrát, és nem oly tökéle-tes, mint a te Madonnád, uram, de hát olyan lett, amilyen lett. Más szobor, amelyet elké-szítenék, nincs, egy se vár kezemre, egy se várja, hogy létrehozzam. Azaz, él egy másik, egy szentséges távoli kép, ezt egyszer meg-formálom, de ma még nem vagyok rá képes. Hogy megtehessem, sokkal többet kell ta-pasztalnom és megélnem. Talán három vagy négy esztendő múltán valóra váltom, lehet, tíz is lesz, lehet hogy több, de az is lehet, hogy nem készítem el soha. Addig azonban, mester, nem akarok kézmíveskedni, szobro-kat lakkozni, szószéket faragni, műhelybe zártan kézműveséletet élni, pénzt keresni, hogy olyanná legyek, mint a többi kézműves mind, nem; ezt nem akarom, élni és vándo-rolni akarok, érezni a nyár melegét, tél hideg fogát, látni a világot, szépségét, minden iszonyatát. Éhséget és szomjúságot akarok, hogy elfelejtsem újra, és lerázzam magamról mindazt, amit itt nálad, uram, átéltem és megtanultam. Nagyon szeretném, ha egyszer

olyan szépségeset, olyan mélységesen szív-bemarkolót hozhatnék létre, mint a te Ma-donnád, de hogy olyan legyek, és úgy éljek, mint te, ezt, uram, nem akarom.

A mester megmosta kezét, megtörülkö-zött, majd megfordult, és Goldmundra tekin-tett. Arca szigorú volt, de nem haragos.

– Beszéltél – mondotta –, és én meghall-gattalak. Nos, legyen így. Nem foglak mun-kára, holott van belőle elég. Nem tekintelek legényemnek, neked szabadság kell. Erről is, arról is lenne veled szavam, Goldmund, kedves fiam; nem most, néhány nap múltával, addig töltsd kedvedre az időd. Lásd, öregebb vagyok nálad jóval, ezt is, azt is tapasztaltam. Másképp jár az eszem, mint a tiéd, de megértelek, és azt is megértem, amire gondolsz. Néhány nap múlva hívatlak. Beszélünk majd a jövődről, sokféle tervet kovácsoltam. Addig légy türelemmel! Tu-dom jól, mit is jelent, ha bevégzünk egy művet, ami a szívünkhöz nőtt, ismerem ezt az ürességet. De higgy nekem, elmúlik majd.

Békétlen szívvel távozott Goldmund. Ugyan, mit is segíthet rajta, ha jó szándékú is, a mester?

A folyóparton ismert egy helyet, ahol a víz nem volt mély, medrét feltöltötte a kül-város halászházaiból beledobált mindenféle limlom és hulladék. Odament, leült a part kövére, és nézte lenn a vizet. A vizet nagyon szerette, minden víz hívogatta. És ha innét valaki az áramló, kristály sugarú vízen át lenézett a derengő, elmosódó folyófenékre, itt-ott tompa aranyfénnyel felvillant, csalo-gatón megcsillant valami, felismerhetetlen dolgok, talán öreg törött tányér, elhajított, elgörbült sarló, vagy világos, lapos kavics, mázas cserép, néha odalent hátára fordult egy csík, egy kövér dévér vagy piros szemű kele, és világos hasi uszonyára, pikkelyére egy pillanatra fénysugár hullott – sohasem tudta az ember pontosan, mi is az voltakép-pen, de mégis varázslatosan szép és csaloga-tó volt az elsüllyedt aranykincs tünde, tompa villódzása a nedves, fekete iszapon. Minden igazi titok, a lélek valahány, igaz képe – úgy tetszett Goldmundnak – olyan, akár e kis vízititok: körvonal nem határolja, formája nincs, távoli, szép lehetőség sejtelme csu-pán, fátyolos, ezernyi jelentésű. Amint itt, a folyó zölden derengő mélyében, ha rebbenő

pillanatokra valami aranyos-ezüstös rejtelem villant, semmiség, és mégis oly üdvössége-sen ígéretes – egy ember félig hátulról elle-sett és már tovasuhanó arcéle is néha valami végtelen szépségről, hihetetlen bánatról ad-hatott hírt; vagy ahogy éjszaka egy fuvarosszekér alatt himbálózó lámpás a kül-lők óriásira nőtt, forgó árnyékát a falra fes-tette, múló másodpercre annyi látomás, ese-mény és történet kavaroghatott ebben az árnyjátékban, akár az egész Vergiliusban. Ebből a valószerűtlen, mágikus anyagból szövődnek éjjelente az álmok, a világ összes képét magában hordozó semmi ez, amelynek kristályában ébren él ember, állat, angyal és démon formájának örök lehetősége.

Újra belemerült a játékba, önfeledten bá-mult a hívogató víz mélyére, ahol a meder felett testetlen ragyogás reszketett, királyi koronákat, fénylő asszonyi vállakat sejtetőn. – Egykor Mariabronnban, így emlékezett: – a latin és görög betűkben látott hasonló for-maálmokat és varázslatos átváltozást. Mint-ha Narziss-szal egykor beszéltek volna er-ről? Mikor is volt az, hány száz esztendővel ezelőtt? Ó, Narziss! Ha láthatná, egy órára,

ha beszélhetne vele, foghatná a kezét, hall-gathatná nyugodt, okos hangját, örömest odaadná érte két aranydukátját.

Miért olyan szépek hát e dolgok, e víz alatti ragyogás, árnyak és sejtések, mind e valószerűtlen, tünde tünemények, miért vol-tak olyan elmondhatatlanul szépek és boldo-gítók, hiszen éppen ellentétei mindannak, ami szépet művész létrehozhat? Míg e neve-nincs dolgok szépsége minden forma híján való, és merő titok csupán, a művészet alko-tásai éppen ellenkezőleg, teljes egészükben formák, beszédjük tökéletesen világos. Semmi sem oly kérlelhetetlenül érthető és meghatározott, mint egy megrajzolt vagy fába faragott fej és száj vonala. Pontosan, hajszálnyi pontossággal le tudná rajzolni Niklaus Madonnájának alsó ajkát vagy szemöldökét; azon semmi határozatlan, csa-lóka, szétfolyó nincs.

Goldmund lázasan gondolkodott tovább. Nem értette, miként lehetséges, hogy az el-képzelhető legjobban meghatározott és leg-jobban megformált oly hasonlóan hat a lé-lekre, mint a leghatározatlanabb és legfor-mátlanabb. E gondolattorna közben egy do-

log mégis világossá vált előtte: miért is nem tetszik neki semmiképpen oly sok hibátlan és jól megmunkált műalkotás, sőt, bizonyos szépségük ellenére untatják, szinte gyűlöli őket. A műhelyek, templomok és paloták zsúfolva voltak ilyen áldatlan műemlékek-kel, ő maga is nem egy lom létrehozásánál bábáskodott. Végzetesen megtévesztőek vol-tak, mert felébresztették a vágyakozást a legszentebb után, és mégsem elégítették ki, mert hiányzott belőlük a lényeg: a titok. Ez hát, ami álomban és magasztos mestermű-ben közös: a titok.

Goldmund tovább gondolkodott: „Egy tit-kot szeretek én is, amelynek nyomában va-gyok, többször láttam felvillanását, és ha egyszer erőm lesz hozzá, művészként meg-jelenítem és megszólaltatom. A nagy Vajúdó ő, az Ősanya alakja; titka nem ilyen vagy amolyan apró részlet, mint a más szobroké, nem a különös teltség vagy karcsúság, dur-vaság vagy kecsesség, erő vagy báj, hanem az, hogy a világ egyébként egyesíthetetlen, legnagyobb ellentétei őbenne békét kötöttek és együtt élnek: születés és halál, jóság és kegyetlenség, élet és megsemmisülés. Ha

kiagyaltam volna ezt a figurát, ha csak gon-dolataim játéka lenne vagy gőgös művészi vágy, nem lenne kár érte, belátnám hibáit és elfelejteném. De az Ősanya nem gondolat, nem az én elképzelésem, láttam őt! Bennem él, újra meg újra találkoztam vele; először akkor sejtettem meg, amikor abban a falu-ban, azon a téli éjszakán a vajúdó asszony ágya fölött kellett a mécsest tartanom, akkor kezdett el bennem élni a kép. Gyakran a tá-volba vész, s köd lepi hosszú időre, de hirte-len felvillan újra, miként ma is. Tulajdon anyám képét, egykor a legkedvesebbet, tel-jességgel magába fogadta ez az új kép, úgy él benne, megváltozottan, akár cseresznyé-ben a mag.”

Világosan érezte pillanatnyi helyzetét, a döntés előtti aggodalmat. Jelentős, nem ki-sebb út előtt állott, mint régen, amikor Narzisstól és a klastromtól búcsúzott: az Anyához vezető út előtt. Egyszer talán az Anyából mindenki szemének látható, testet öltött kép lesz. Az ő keze műve. Talán ez a célja, talán ebben rejlik élete értelme. Ki tudja? Azt az egyet azonban tudta, anyja hívó szavának, anyja vonzásának engedel-

meskedve hozzá sietni, az jó, az az élet. Ta-lán soha meg nem alkotja képét, talán örökre álom, sejtés, csalogatás, szent titok aranyló felvillanása marad. Akárhogyan is, de ő a sorsa, ő a csillaga, követnie kell mindenkép-pen.

Íme, közel hát a döntés, minden világos lett. Szép a művészet, de nem istennő és nem cél. Néki nem az; nem a művészetnek, csak anyja hívó szavának kell engedelmes-kednie. Mit ér, ha ujjai egyre ügyesednek? Niklaus mester példája mutatja, hová vezet-het. Dicsőséghez és hírnévhez, megállapo-dott élethez, és a titkot feltárni képes benső érzékek elszáradásához, elsatnyulásához. Csinos, becses játékszerek, mindenféle ékes oltárok, szószékek, Szent Sebestyének, bá-jos, fürtös angyalfejecskék készítéséhez – darabja négy tallér –, ehhez vezet. Ó, meny-nyivel szebb, elevenebb, teremnyi efféle mű-remeknél kincsesebb egy ponty szemének arany fénye, egy pillangószárny sziromfinom, ezüstös hímpora.

Fiú jött énekelve a parti úton lefelé, néha-néha megszakadt az éneke, kezében nagy karéj fehér kenyér, olykor-olykor belehara-

pott. Meglátta Goldmund, és kért egy darab-kát kenyeréből, aztán ujjával kivájta belét, és apró golyókat formált belőle. Áthajolt a fal mellvédjén, és lassan egymás után a vízbe dobálta a kenyérgalacsinokat, és nézte, amint a fehér golyó lesüllyed a fekete víz-ben, nézte, amint a sebesen odarajzó halak tülekedve körülveszik, míg valamelyik táto-gó szájban el nem tűnt. Mély megelégedés-sel szemlélte, ahogy golyó golyó után le-süllyed és eltűnik. Aztán, mivel megéhezett, felkereste egyik kedvesét, aki szolgáló volt egy hentes házában; kolbászok és sonkák korlátlan úrnője – ahogy nevezte. Szokott füttyjelével a konyhaablakba csalogatta, azon iparkodott, hogy ilyen vagy amolyan elemózsiát kapjon tőle, amit majd eldug, és künn, a folyó felett, az egyik szőlőhegyen elkölt, ahol vöröslő, zsíros föld világít, telt szőlőlombok mélyzöldje alatt, s ahol tavasz-szal enyhe mandulaillatú kis kék jácintok virágoznak.

De úgy látszik a mai nap a döntések és megfontolások napja volt. Amint Kathrine vaskos, kissé durva képe felbukkant az ab-lakban, és lemosolygott, amint Goldmund

már emelte kezét, hogy a szokott jelt megad-ja, hirtelen eszébe ötlött mindaz alkalom, amikor éppen így állt s várakozott itt. Unal-mas aprólékossággal látta előre, mi történik majd a következő percekben; a lány a jelről megismerné, visszahúzódna, aztán csakha-mar a ház hátsó kapujában, kezében valami füstölthúsféleséggel megjelenne, ő átvenné, s közben kicsit magához ölelné a lányt, megsimogatná, ahogy az el is várná tőle – hirtelen végtelenül ostobának, undorítónak érezte, hogy a már annyiszor átélt ügyecske gépies futamát újra felidézze, kolbászelfo-gadó szerepét ismét eljátssza, és a begyes, felkínálkozó kebleken viszonzásképpen el-csecserésszen. Hirtelen a szolgáló jóságos, vaskos ábrázatában megszokott, lélektelen vonásokat, mosolyában valami unos-untalan látott, magához méltatlan, titka-nincs gépi-ességet vélt felfedezni. Keze a levegőben, a megszokott jel leíratlan maradt, arcán meg-fagyott a mosoly. Kedveli-e még, valóban kívánkozik-e utána? Nem, már éppen eleget járt ide, túlon-túl gyakran látta és viszonozta szívbéli vágy nélkül ezt a sohamás, egy kap-tafára húzott mosolyt. Amit tegnap még ha-

bozás nélkül megtett volna, arra ma már egyszeriben képtelen. A szolgáló csak állt, és még mindig bámult, amikor ő már sarkon fordult, és eltűnt az utcából, hogy soha többé vissza ne térjen. Csecseréssze más e keble-ket! Falatozzék más a finom sonkáiból! Mennyi mindent faltak fel, herdáltak el már, nap mint nap, e zsírtól csöpögő, élveteg vá-rosban! Milyen lusták, finnyásak, válogató-sak is tokás polgárai, akiknek kedvéért nap mint nap annyi disznót és borjat ölnek, és annyi szép, szegény halat húznak ki a folyó-ból! És ő – milyen kényes lett ő is, mennyire romlott, milyen undorítóan hasonlatos e há-jas polgárokhoz! Vándorúton, behavazott tájon egy szem aszalt szilva vagy száraz ke-nyér héja jobban esett, mint itt a jólétben egy egész céhlakoma, Ó, vándorlás, ó, szabad-ság, holdsütötte puszták, gondosan körül-cserkészett vadnyom a szürke harmatos haj-nali fűben! Itt a városban, a falak között ücsörgők körében, minden oly könnyen megy, minden olyan olcsó, még a szerelem is. Most már elege volt ebből, pökött rá. Ez az élet értelmét vesztette, olyan, akár velő nélkül a csont. Addig szép volt, és értelmet

is látott benne, ameddig a mester eszmény-kép, Lisbeth hercegnő volt; elviselhető volt, ameddig Jánosán dolgozhatott. Most ennek vége, az illat oda, elhervadt a kis virág. Ha-talmas hullámmal borította el a mulandóság felismerése, mely oly gyakran, oly mélyen megrészegítette már. Gyorsan elhervad min-den, gyorsan megvénül minden gyönyör, és nem marad utána más, csak csontok és por. Mégis valaki megmarad: az örök Anya, vén-séges vén és örökkön fiatal, szomorú és ke-gyetlen szerelem mosolyával. Meglátta, fel-villant előtte újra: hatalmas asszony, hajában csillagok, merengve ült a világ peremén, játszi kezekkel virágot tépett, virágot virág után, életet élet után, és lassan mind a partta-lan semmibe hullajtotta.

Ezekben a napokban, mikor Goldmund élete elvirágzott fejezetét halványodóban látta maga mögött, és a búcsúzás szomorú mámorában barangolt a meghitt vidéken, Niklaus mester komolyan fáradozott azon, hogy a nyughatatlan vendég jövőjéről gon-doskodjék, és mindenkorra a falak közé sze-lídítse. Rábírta a céh mestereit, írják meg Goldmund mesterlevelét, és fontolóra vette

azt a tervét, hogy nem legényeként, hanem társaként tartóztatja magánál, megtanács-kozza, együtt végzi vele a nagy megbízáso-kat mind, és részesíti a jövedelemből. Lehet, merészség, már csak Lisbeth miatt is az, hi-szen mi sem természetesebb, hogy az ifjú ember akkor rövidesen a veje lesz. De vala-hány legénye közül, ki valaha is kenyerét ette, a legkiválóbb sem készített a János-szoborhoz hasonlót, ő maga is megöregedett, mindegyre szegényebb ötletekben, gyengül alkotóereje, s hogy híres műhelye szeme láttára közönséges iparosműhellyé süllyed-jen, megérni nem akarta. Sok baja lehet még ezzel a Goldmunddal, de vállalni kell a koc-kázatot.

Így számítgatott gondterhelten a mester. A hátsó műhelyt kibővíttetné, átalakíttatná Goldmundnak, és a felső traktusban beren-deztetné a padlásszobát, céhbelépése alkal-mával pedig megajándékozza egy rend szép, új öltözékkel is. Óvatosan kitapogatta Lisbeth véleményét is, aki ama délebéd óta várt is valami ehhez hasonlót. És lám csak, Lisbethnek nem volt ellenére. Ha a legény megállapodik, és mesternek nevezik, akkor

már megfelel neki. E téren nincs hát aka-dály. És ha Niklaus mester meg a kézmívesség sem tudná teljesen megszelídí-teni ezt a cigányt, Lisbeth majd bevégzi a művet.

Így szövődtek egybe mind a szálak, és a madarat ügyesen elhelyezett csalétek várta a hurok mögött. Egy szép napon Goldmundért menesztettek hát, aki azóta nem mutatkozott, megint meghívták ebédre, meg is jelent is-mét, megfésülve, tisztára kefélt öltözetében, ott ült megint a szép és kissé túl ünnepélyes szobában, koccintott újra a mesterrel és lá-nyával, majd a lány eltávozott, és Niklaus előhozakodott nagy tervével, ajánlatával.

– Érthetően szóltam – fűzte meglepő köz-léséhez –, mondanom sem kell, soha még ifjú ember, anélkül, hogy akár a kiszabott tanulóidőt is leszolgálta volna, mesterré ily gyorsan nem emelkedett, puha fészket nem raktak neki. Megcsináltad a szerencsédet, Goldmund.

Szorongó ámulattal nézett Goldmund a mesterére, és még félig telt kupáját félretol-ta. Voltaképpen arra készült, Niklaus meg-szidja majd az átcsavargott napokért, és az-

tán felajánlja, maradjon nála mint legénye. Nos, ez hát a helyzet. Elszomorította, levert lett nagyon, hogy ezzel a férfival így szem-bekerült. Nem tudott rögtön válaszolni.

A mester, már kissé feszült és csalódott ábrázattal, mert megtisztelő ajánlatát nem fogadta azonnal örömmel és alázattal, felállt, és így szólt:

– Nos, látom, ajánlatom váratlanul ért, ta-lán még meg akarod fontolni. Kissé bánt, azt hittem, hogy örömet szerzek neked. De felő-lem akár gondolkodási időt is kérhetsz. Fon-told meg.

– Mester – mondta Goldmund a szavakkal küszködve –, ne haragudj rám! Szívemből köszönöm minden jóindulatodat, és még inkább köszönöm a türelmet, amit rám, ta-nítványodra fordítottál. Soha el nem felej-tem, mivel tartozom neked. De gondolkodási időt nem kérek, uram, már régen határoztam.

– Mit határoztál? – Még mielőtt éltem volna meghívásod-

dal, és nem is sejtettem megtisztelő ajánla-todat, már határoztam. Nem maradok itt to-vább, vándorútra megyek.

Sápadtan, komor tekintettel nézett rá Niklaus.

– Mester – esengett Goldmund. – Higgy nekem, nem akarlak megbántani! Megmond-tam, uram, mire szántam magam. Változtat-ni ezen már nem lehet. Űz, vándorútra ker-get, hív a szabadság. Engedd, uram, hogy még egyszer szívemből köszönetet mondjak, és váljunk el egymástól jó barátságban.

Sírás fojtogatta, ahogy kezet nyújtott. Ámde Niklaus nem fogadta el kezét, fehérre váltan, dühtől dübörgő léptekkel, egyre sza-porábban, egyre gyorsabban járt fel s alá a szobában. Soha nem látta őt ilyennek Goldmund.

Aztán hirtelen megtorpant a mester, iszo-nyú erőfeszítéssel úrrá lett magán, és rá se nézett Goldmundra, úgy perzselt elő a szó fogai közül:

– Jól van hát, eredj! De tüstént! Hordd el magad, hogy többé ne is lássalak! Nehogy olyat tegyek vagy mondjak, amit egyszer még megbánhatok. Takarodj!

Goldmund még egyszer felé nyújtotta ke-zét. Mintha le akarná köpni, olyan képet vá-gott a mester. Megfordult erre Goldmund,

maga is sápadtan, kiment halkan a szobából, odakünn feltette sapkáját, és kezét a faragott oszlopfejeken végigfuttatva, leosont a lép-csőn, bement a kis udvari műhelybe, pár pil-lanatra megállt, elbúcsúzott Jánosától, és szívében sajgóbb fájdalommal hagyta el a házat, mint egykor a lovagvárat és szegény Lydiát.

Legalább gyorsan ment minden! Legalább nem csépeltek üres szavakat! Ez a gondolat vigasztalta csupán, mikor átlépett a küszö-bön, és hirtelen város és utca olyan megvál-tozott, idegen arccal fogadta, milyet akkor öltenek ismerős tárgyak, ha a szívünk már elbúcsúzott tőlük. Visszapillantott a ház ka-pujára – immár neki idegen, előtte bezárult ház kapuja volt.

Kamrájába visszatérve Goldmund körül-nézett, és az úti előkészületekhez látott. Sok készülődnivalója azonban itt nem akadt, más tennivalója, mint a búcsúzás, nem is volt. A falon szelíd Madonna képe függött, ő festet-te egykor, hevert és függött még szerteszét mindenféle holmi, valamennyi saját tulajdo-na: vasárnapi kimenőkalap, egy pár táncci-pő, tekercsnyi rajz, egy kicsi lant, halomnyi,

keze gyúrta agyagfigurácska, szeretőitől ka-pott néhány ajándék: csokor művirág, rubinpiros ivópohár, öreg, keményre szik-kadt mézeskalács szív, és hasonló mindenfé-le lom, minden darabja mesélt valamit, mindegyiknek története volt, szívének egy-kor kedves, de most terhes kacat valahány, egy se útitársnak való. A rubinpohárnak leg-alább hasznát vette, házigazdájával jó, erős vadászkésre cserélte el, amit a köszörűkö-vön, az udvaron élesre fent, a mézeskalács szívet szétmorzsolta, és jóllakatta belőle a szomszéd udvar tyúkjait, madonnaképét a háziasszonynak ajándékozta, amiért viszon-zásul hasznos ajándékot, kopott bőrtarisz-nyát kapott, benne bőséges útravalót. A ta-risznyába került néhány inge, néhány kisebb, törött seprűnyélre csavart rajza, és az elemó-zsia. A többi limlom ott ragadt.

Akadt a városban több asszony is, akitől illendő lett volna elbúcsúznia; még az éjjel ott hált egyiküknél, de nem árulta el, mit forgat fejében. Bizony, így húz vissza egy s más az ujjunknál fogva, ha vándorútra ke-lünk. Senki ne vegye komolyan. Nem is mondott istenhozzádot a ház népén kívül

senkinek. Este búcsúzott, hogy hajnalban, még pitymallatkor útnak indulhasson.

Mégis akadt koránkélő, aki amint éppen csendesen elhagyta volna a házat, vendégül látta a konyhában egy tejlevesre. A ház kis-asszonya volt, tizenöt éves kislány, szép szemű, csendes, de nyomorék csípőízülete miatt sántító, beteges teremtés. Marié-nak hívták. Viaszsápadt, átvirrasztott arccal, de ill ő öltözetben, gondosan fésült hajjal várta a konyhában kenyérrel és forró tejjel; látszott, bánatos nagyon, amiért Goldmund elmegy. Goldmund megköszönte, és búcsúzóul, szí-vében szánalommal, megcsókolta keskeny száját. Áhítattal, lehunyt szemmel fogadta a kislány a csókot.

Tizenharmadik fejezet

Új vándorlása kezdetén, a visszanyert szabadság szomjas szédületében Goldmund sorra-rendre megtanulta újra, miként is élje a csavargók hányatott, idő múlásának fittyet hányó életét. Ember szavára nem hajolnak, uruk csupán az időjárás, az évszakok szeszé-lye, céljuk a vak világ, fejük felett nincsen

fedél, zsebükben a semmi pénze, kitéve a véletlen kényének-kedvének, élik a csavar-gók gyermeki és bátor, szegény és kincses életüket. A paradicsomból kiűzetett Ádám fiai ők, az ártatlan négylábú párák édestest-vérei. Sorsuk az ég madaráé, Isten tenyeré-ből fogadják nap nap után, ami nékik meg-adatik: napot, esőt, ködöt és havat, hőséget-fagyot, bőséget-ínséget egyaránt, idő nekik nem létezik, sem történelem, törtetés, sem a fejlődés és haladás mindama ritka bálványa, mely előtt oly kétségbeesett hittel térdepel a falak közt lakó. Csavargó lehet kezes vagy durva, lehet talpraesett vagy ügyefogyott, merész vagy gyáva, de szívében örök gyerek marad, mindig a teremtés első napján, min-den idők kezdetén éli igénytelen életét, örökkön néhány egyszerű ösztön vezérli. Lehet okos vagy ostoba; mélyen érző tudója, mennyire veszendő és mulandó is az élet, milyen esetten, mennyi szorongással hurcol-ja minden eleven, csöppnyi meleg vérét a jeges űrön át; lehet csupán gyerekes és mohó rabja árva gyomra parancsainak akárhogy is, de mindig ellenfele, esküdt ellensége a tehe-tős, a falak között ücsörgő, aki gyűlöli,

megveti és retteg tőle, mert nem akarja, hogy eszébe juttassa minden létező hamari múlását, minden élet konok hervadását, és a világmindenséget betöltő jeges halált.

A csavargóélet gyermekisége, anyai származása, törvény- és szellemkerülése, kiszolgáltatottsága és a lesben álló halál örök közelsége régen magával ragadta, mé-lyen átformálta Goldmund lelkét. Szellem és akarat, hogy mégis lakott benne, hogy mű-vész volt mégis, tartalmassá és gyötrelmessé ez tette életét. Hiszen minden élet csak ket-tősségen és ellentmondásokon át bonthatja gazdagon virágát. Mit is érne értelem, józan-ság, a mámor ismerete nélkül, mit az érzé-kek öröme, ha nem állana mögötte a halál, és mit a szerelem, a nemek ősi, halálos harca nélkül?

Elosont a nyár, és el az ősz, keservesen vészelte át Goldmund az ínséges hónapokat, ittasan csavargott az édes, illatos tavaszban – oly sietve surrantak tova az évszakok, oly gyorsan zuhant le az égről a delelő nyári nap, újra meg újra. Esztendő esztendőt köve-tett, s úgy látszott, mintha Goldmund elfelej-tette volna, hogy éhségen és szerelmen, az

évszakok e csöndes, kísérteties rohanásán kívül más is létezik a földön; úgy látszott, teljesen elnyelte az ősi, anyai ösztönvilág. De minden álmában és valahány tűnődő pi-henőn, mikor tekintete a virágzó és a herva-dó völgyeket tallózta, tele volt látomással, művész volt, kínzó vágy gyötörte, hogy az élet tündöklő, tova kavargó értelmetlenségét szellemmel megigézze, és értelemmé változ-tassa.

Egyszer ő, aki Viktorral való véres ka-landja óta soha másként, mint egyedül nem vándorolt, egy cimborára akadt – észrevétlen mellé szegődőre, akitől jó darabig nem sza-badalt. Ámde ez a cimbora nem amolyan Viktor-féle, hanem Rómát járt zarándok volt, csuhás, nagy kalapos, még ifjú ember, aki Róbert névre hallgatott, és a Boden-tónál lakott. Ez az ember egy kézmíves fia, vala-meddig Szent-Gallen kolostorának iskoláját látogatta, már gyermekkorában fejébe vette, hogy egyszer majd Rómába zarándokol; e rögeszméjéből nem engedett soha, és amint tehette, élt is az első alkalommal, hogy való-ra váltsa. Ez az alkalom apja halála volt, akinek műhelyében mint asztalos dolgozott.

Még alig temették el az öreget, Róbert anyja és nővére értésére adta, nem állhatja útját semmi, vágyát tüstént csillapítandó, mind maga, mind atyja bűneiért vezeklendő, Ró-mába vezető zarándokútjára lép. Hiába jaj-veszékeltek, hiába perlekedtek az asszo-nyok, Róbert csökönyös maradt, és Isten gondjára bízva a két nőszemélyt, anyja áldá-sa nélkül, nővére dühödt szitkai közepette – útra kelt. Mindenekelőtt vándorkedv űzte, ehhez holmi híg levű jámborság járult, azaz – szívesen időzött kegyhelyek környékén és egyházi szertartásokon, öröme telt az isten-tiszteletekben, keresztelőkben, a temetések-ben, szerette a misét, tömjénfüstöt és a gyer-tyák lángjait. Konyított valamicskét a latin-hoz, de gyermeki lelkülete nem tudásra, ha-nem szemlélődésre, csendes rajongásra vá-gyott a templomi boltívek hűvös árnyéká-ban. Gyermekkorában szenvedélyes oda-adással ministrált. Goldmund nem vette na-gyon komolyan, de mégis szívelte, eltűrte, mert kissé rokonának érezte ösztönűzte ván-dorkedvét és odaadását, amellyel az ismeret-lent követte. Róbert tehát annak idején meg-elégedetten nekivágott, és el is jutott Róma

városába, miközben megsarcolta számtalan kolostor és plébánia vendégszeretetét, meg-csodálta a hegyeket, a déli tájat, pompásan érezte magát Róma templomerdejében és a jámbor szertartásokon, misék százait hallgat-ta, végigájtatoskodta a leghíresebb és leg-szentebb helyeket mind, élvezte a szentsé-geket tömjénfüstöt jócskán többet nyelt, mint amennyit aprócska ifjonti vétkei és apja bűnei megkívánták volna. Esztendeig, vagy még tovább élt idegenben, de mikor végre hazatért, és újból az apai házikóba lépett, nem úgy fogadták, mint tékozló fiút; nővére időközben hatalmába kerítette a házi teen-dőket és jogokat mind, szorgos asztaloslegényt fogadott, férjhez ment hoz-zá, és olyan tökéletesen kormányozta a házat meg a műhelyt, hogy a hazatért zarándok rövid otthonlét után felismerte, felesleges kerék, és nem is marasztalja senki, amikor hamarosan újra távozást, vándorlást emlege-tett. Nem vette lelkére, tűrte, hogy anyja ne-ki adja néhány megtakarított garasát, megint felcicomázta magát zarándoköltözetével, és újra útnak indult, cél nélkül, keresztül a bi-rodalmon, e fele-pap, fele-csavargó. Nagy

hírű búcsúhelyek rézérmécskéi, szentelt ró-zsafüzérek fityegtek, csörömpöltek rajta.

Így bukkant Goldmundra, vándorolt vele egy napig, meghányták-vetették csavargásuk tapasztalatait, a következő városban elvesz-tette szem elől, itt-ott rábukkant újra, végül mellészegődött egészen, alkalmazkodó és szolgálatkész útitárs. Megtetszett neki Goldmund nagyon, apróbb szolgálatokkal igyekezett megnyerni, csodálta tudását, me-részségét, szellemét, és szerette egészségét, erejét, nyíltságát. Megszokták egymást, hi-szen Goldmund sem volt összeférhetetlen. Egyet nem állhatott Róbert: ha Goldmundon úrrá lett szomorúsága vagy töprengő kedve, ilyenkor nyakasan hallgatott, és levegőnek nézte a másikat, mintha az ott se lenne – ilyenkor Róbert nem fecseghetett, nem kér-dezősködhetett, nem is vigasztalhatta, tisz-telnie kellett magányát, hagyni, hadd hall-gasson. Róbert ezt hamarosan megtanulta. Amióta észrevette, mily nagy sereg latin verset és éneket tud fejből Goldmund, amió-ta hallgatta egy dóm kapujában, miként ma-gyarázta a kapu kőalakjait, amióta látta, hogy az üres falra, mely alatt megpihentek,

hogyan firkantott vörös krétával, gyors, nagy vonásokkal életnagyságú figurákat, attól fogva cimboráját Isten kegyeltjének, szinte varázslónak tartotta. Észrevette: kenyeres pajtása az asszonyok kegyeltje is, pillantása vagy mosolya elegendő, hogy egyiket-másikat megszerezze; ez korántsem volt annyira kedvére való, de hiába, mégis meg-csodálta.

Kóborlásuk egyszer váratlan módon sza-kadt félbe. Egy napon, amint egy falu köze-lébe érkeztek, egy csomó furkókkal, botok-kal, cséphadarókkal felfegyverzett paraszt fogadta őket, és kolomposuk már messziről rájuk kiáltott, hogy forduljanak vissza tüs-tént, takarodjanak Isten hírével a pokolba a soha viszont nem látásra, mert különben agyonverik őket. Mialatt Goldmund megállt, hogy megtudja, mi történt, egy kő máris el-találta a mellét. Hiába kereste Róbertet sze-mével, az elrohant, akár a megszállott. A parasztok fenyegetően közeledtek, mit tehe-tett mást, Goldmund lassacskán a menekülő nyomába szegődött. Róbert reszketve várta egy feszület alatt a mező közepén.

– Vitézül szaladtál, pajtás – nevetett Goldmund. – De vajon mit forgathat ez a tohonya népség a hájfejében? Kitört a hábo-rú? Fegyveres őröket állítanak a fészkük elé, senkit sem akarnak beereszteni! Fölöttébb furcsállom, mi lehet emögött?

Egyikük sem tudta. Csupán másnap reg-gel, egy magányos paraszttanyán tapasztal-tak egy s mást, mely a rejtély nyitjához kö-zelebb vezette őket. Ez a kunyhóból, istálló-ból, pajtából álló tanya – magas fűvel benőtt zöld udvarát gyümölcsfák szegélyezték – szokatlanul csendesen, álmosan lapult: sehol emberi hang, sehol egy lépés, sem gyermek-zsivaj, sem kaszakalapálás zaja nem hallat-szott; az udvaron tehén álldogált a fűben, bőgött, feszülő tőgyén látszott, ideje volna már megfejni. A ház elejébe kerültek, zörög-tek az ajtón, senki nem felelt, mentek az is-tállóba, nyitva állt, üresen, mentek a pajtába, szalmafedelén rikoltó zöld moha izzott a napon, s itt sem találtak egyetlen lelket. Csodálkozva és megdöbbenve, milyen pusz-ta is ez az otthon, visszatértek a kunyhóhoz, öklükkel még egyszer megdöngették az aj-tót, de választ megint csak nem kaptak.

Goldmund találomra benyitott, és ámulatára, az ajtó engedett, betaszította hát, és a sötét szobába lépett. – Adjisten – kiáltotta hango-san, és –, van itthon valaki? – fűzte hozzá, de a csend csend maradt. Róbert az ajtón kívül állt. Goldmund kíváncsian beljebb ha-tolt. A kunyhóban rossz szag terjengett, kü-lönös és viszolygató bűz. A tűzhely tele volt hamuval, belefújt, az elszenesedett fahasáb-ok alján még felizzott a parázs. Ekkor, a fel-derengő félhomályban, a tűzhely mögött, ülő alakot látott: valaki ott ült egy széken, és aludt, mintha egy öregasszony lenne. Hiába szólította, akárha elvarázsolták volna a há-zat. Barátságosan megveregette az ülő asz-szony vállát, de az nem mozdult, és ekkor vette észre, hogy pókháló közepében ül, amelynek szálait a pók részint hajához, ré-szint térdéhez kötötte. „Ez meghalt” – gon-dolta enyhe borzongással, és hogy meggyő-ződjék róla, felélesztette a tüzet, megkotorta a parazsat, és fújta, amíg lángot nem fogott, és egy hosszú szilácsot meg nem gyújthatott. Az égő sziláccsal az ülő alak arcába világí-tott. Szürke haja alatt feketére kékült hulla-arcot látott, egyik szeme nyitva, üresen, ól-

mosan bámult. Az asszony itt halhatott meg, ültében a széken. Hiába, itt már nincs segít-ség.

Égő fáklyával kezében Goldmund tovább kutatott, és még ebben a szobában, a hátsó szoba küszöbén még egy hullát talált fekve – egy nyolc- vagy kilencéves fiúét, püffedt, eltorzult arccal, egy szál ingben. Hasmánt feküdt az ácsolt küszöbön, két kezét görcsö-sen rettentő öklöcskékbe szorította. „Ez a második” – gondolta Goldmund; s mint go-nosz álomban, úgy haladt tovább, be a hátsó szobába, ahol az ablakdeszkák nyitva álltak, és a nap fénye élesen bevágott. Óvatosan eloltotta a szilácsot, és széttaposta parazsát a földön.

A hátsó szobában három láda formájú ágy állott. Az egyik üres volt, s a durva, szürkés kendervászon alól kilógott a szalma. A má-sikban megint feküdt valaki, egy szakállas férfi, mereven a hátán, hátrafeszített fejjel, szakállas álla hegyesen a magasba meredt: a gazda lehetett. Beesett arca fakón fénylett a halál szokatlan színeiben, egyik karja le-csüngött a földig, ahol felborult üres agyag-korsó hevert, szétpatakzott vizét még nem

itta be egészen a föld, egy horpadásba futott, kis tócsába gyűlve. A következő ágyban vá-szonlepedőbe gabalyodva, a takarók közé temetkezve, hatalmas, termetes asszony fe-küdt, arcát az ágyba fúrta – durva szálú, szalmaszőke haja ragyogott az éles fényben. Mellette, őt átölelve, mintha az összecsava-rodott vászonlepedő fogta és fojtotta volna meg, egy süldő lány feküdt, ó is szalmasző-ke, arcán szederjes hullafoltok.

Goldmund tekintete egyik halottról a má-sikra tévedt. A kislány arcán, holott már ugyancsak eltorzult, még ott reszketett a két-ségbeesett haláliszony nyoma. Az anyának – aki oly mélyen és vadul belefúrta magát az ágyba – tarkója és haja dühről, félelemről és szenvedélyes menekülési vágyról beszélt. Goldmund látta, makrancos haja arasznyit sem enged a halálnak. A gazda arcára dac és keserű fájdalom fagyott: látszott, nehezen, de férfiasan halt meg, szakállas álla – csata-mezőn leterített harcosé – keményen és ko-nokul döfött a levegőbe. Szép volt ez a né-mán és dacosan feszülő, kissé visszafogott tartás, való igaz, nem lehetett hitvány és gyáva ember, aki a halált így fogadta. Meg-

ható volt a küszöbön hasmánt fekvő fiú kis hullája; arca nem mondott semmit, de ahogy ott feküdt összeszorított, aprócska gyerekök-leivel, az sok mindent elárult: gyámoltalan szenvedést, hallatlan kínokkal szembeszegü-lő reménytelen védekezést. Közvetlenül a feje mellett, az ajtóba fűrészelve, macskák járására szolgáló nyílás volt. Goldmund fi-gyelmesen szemügyre vett mindent. Bizony, meglehetősen förtelmes világ volt e kunyhó-ban, szilaj hullabűz áradt; mégis, mindez Goldmundot nagy erővel vonzotta, csupa nagyság volt minden és csupa végzet, olyan igaz, olyan hazugságmentes – valami feléb-resztette szeretetét, és a lelkébe markolt.

Időközben Róbert odakünn türelmetlenül és aggódva kiáltozni kezdett. Goldmund kedvelte Róbertet, e pillanatban mégis arra gondolt, milyen hitvány és jelentéktelen vol-taképpen egy eleven ember, félelmével, kí-váncsiságával, egész gyermekességével egyetemben, ha e halottakhoz hasonlítja. Nem válaszolt Róbertnek; belemerült a ha-lottak szemlélésébe, a szívből jövő együttér-zés és a hideg vizsgálódás ama különös ke-verékével, amely a művészek sajátja. Apró-

lékosan megfigyelte a fekvő alakokat, az ülő asszonyt is, fejüket, kezüket, a mozdulatot, amelyben megmerevedtek. Milyen néma is volt ez az elvarázsolt kaliba! Milyen külön-legesen, milyen iszonyatosan bűzlött! Mi-lyen kísérteties és szomorú is volt e hullák lakta kis emberfészek, tűzhelyén még pa-rázslott a maradék meleg, halál járta át, halál töltötte be minden zugát! Hamarosan lehull e néma alakok orcáiról a hús, és patkányok rágcsálják majd az ujjaikat. Ami más ember-rel koporsóban és sírban, biztos búvóhelyen láthatatlanul történik, az utolsó és a legsi-ralmasabb, a széthullás és elrothadás, ezt az ötöt otthonában, szobájában, világos nappal, nyitott ajtó mellett, gondtalanul, szemérmet-lenül, védtelenül éri. Goldmund látott már néhány halottat, de a halál kérlelhetetlen munkájának ilyen képével nem találkozott még soha. Lelkébe fogadta mélyen.

Végül is Róbert kiáltozása megzavarta, kiment. Aggódva nézett rá a cimbora.

– Nos, mi az? – kérdezte halkan, hangja tele félelemmel. – Hát nincs senki a házban? Ó, milyen szemeket meresztesz, beszélj hát!

Goldmund hűvös tekintettel méregette.

– Menj csak, és kukkants be magad, meg-lásd, mulatságos egy parasztviskó ez. Aztán majd megfejjük azt a takaros tehenet odaát. Indulj!

Tétován lépett be Róbert a kunyhóba, a tűzhely felé botorkált, felfedezte az üldögélő öregasszonyt, és amint észrevette, hogy ha-lott, felüvöltött és kirohant tágra meredt szemmel.

– Az isten szent szerelmére! Egy halott nőszemély ül a tűzhely mellett. Mi ez? Miért nincs senki mellette? Miért nem temetik el? Ó, édes istenem! Hiszen már szaga is van.

Goldmund mosolygott. – Hős vagy a javából, Róbert; de hamar

visszahozott a lábad. Egy halott vénasszony, ha ekképp a székben üldögél, fura látvány; de ha pár lépést tovább mégy, még sokkal furcsábbat láthatsz. Öten vannak, Róbert, öten. Három az ágyban, egy halott fiúcska a küszöbön fekszik. Egy sem él. Az egész csa-lád fekszik és halalt, az egész ház kihalt. Látod, ezért nem fejte meg senki a tehenet.

Elszörnyedve meredt rá a másik, majd hirtelen elfúló hangon feljajdult:

– Ó, most már értem a parasztokat, miért is nem eresztettek be tegnap a faluba. Édes istenem, most már minden világos előttem. A pestis az! Veszendő lelkemre mondom, ez a pestis, Goldmund. Te meg ily sokáig bent időztél, sőt, lehet, még meg is érintetted a hullákat. Menj, hozzám ne közelíts, bizonyá-ra megfertőződtél. Sajnálom, Goldmund, de mennem kell, nem maradhatok melletted.

Már futott volna, de csuhája széle fenna-kadt Goldmund kezében. Szigorúan, néma rosszallással nézett rá Goldmund, hiába ber-zenkedett, hiába ellenkezett, kérlelhetetlenül fogva tartotta.

– Kis barátom – mondta barátságosan, gúnyos hangsúllyal –, okosabb vagy, mint gondolná az ember, bizonyára igazad van. Nos, ezt a legközelebbi tanyán vagy faluban megtudjuk. Lehet, csakugyan pestis dúl ezen a vidéken. Meglátjuk majd, vajon ép bőrrel megússzuk-e. De eliszkolni, kicsi Róbert, nem hagylak téged. Irgalmas ember vagyok, lásd, lágyszívű nagyon, ha meggondolom, hogy odabenn fertőzet érhetett, én meg futni hagylak, és te a földeken haldokolva el-nyúlsz, egyedül, miként az ujjam, sehol egy

lélek, aki szemed lefogná, sírod megássa, és némi földet szórna rád... nem, barátom, ettől menten sírva fakadok. Tehát figyelj, és je-gyezd meg jól, nem mondom kétszer: egy veszélyben forgunk mind a ketten, téged éppúgy utolérhet, mint engem. Együtt mara-dunk tehát, és vagy együtt fordulunk fel, vagy együtt menekülünk meg ettől az átko-zott pestistől. Ha megbetegszel és meghalsz, eltemetlek, erre ne legyen gondod. Ha én lennék az, akinek meg kell halnia, tégy ked-ved szerint, kaparj el, vagy hordd el az irhád, nekem mindegy. De hamarább, kincsem, nem oldhatsz kereket, ezt jól vésd az eszed-be. Rászorulhatunk egymásra. Most pedig pofa be, szót sem akarok hallani többet, ke-ress az istállóban valahol egy sajtárt, hogy végre megfejhessük a tehenet.

Így történt, és ettől a pillanattól Goldmund parancsolt, Róbert engedelmes-kedett, és jól jártak mind a ketten. Róbert nem gondolt többé szökésre. Csupán ennyit mondott engesztelően:

– Egy pillanatig féltem tőled. Amikor ki-jöttél ebből a halottas házból, furcsa volt az arcod. Azt hittem, a pestist hurcolod magad-

dal. De ha nem pestistől volt, akkor is meg-változott az arcod. Mondd, olyan rettenetes volt, amit odabent láttál?

– Nem volt rettenetes – mondta húzódoz-va Goldmund. – Nem láttam ott mást, mint ami rád és rám és mindannyiunkra vár, még ha a pestist elkerüljük, akkor is.

További vándorútjukon hamarosan min-denhol találkoztak a vidéken uralkodó fekete halállal. Volt falu, ahová nem engedtek be senki idegent, volt, ahol szabadon járhattak-kelhettek az utcákon. Tanyák egész sora állt elhagyottan, temetetlen oszladoztak a halot-tak a földeken meg a szobákban. Az istál-lókban tőgyük terhétől, vagy kiéhezetten bőgtek a tehenek, máshol a földeket tiporta az elhagyott jószág. Néha egy-egy tehenet vagy kecskét megfejtek, és enni adtak nekik, néha az erdőszélen levágtak és megsütöttek egy-egy gidát vagy süldőt, bort és mustot ittak rá az elhagyott, gazdátlan pincékből. Jól éltek, bőségben. Ámde keserű mellékíze volt ennek az életnek. Róbert félelme együtt nőtt a járvánnyal, a hullák láttán rosszul lett, gyakran teljesen meghibbant a félelemtől. Minduntalan azt hitte, elkapta a ragályt, fejét

és kezét hosszasan füstölte szabadban rakott tűzük fölött (mivel úgy hitték, gyógyhatású), még álmában is végigtapogatta magát, hogy lábán, karján és hóna alatt nőnek-e már a duzzanatok.

Goldmund gyakran megszidta, gyakran kigúnyolta. Ő sem félelmet, sem undort nem érzett; feszülten, komoran járt a halál orszá-gában, hatalmas erővel vonzotta a Nagy Haldoklás látomása, lelke megtelt az Örök ésszel, szívére a pendülő Kasza éneke nehe-zült. Olykor megjelent előtte újra az örök Anya képe, sápadt medúzaszemű, merő ha-lált és fájdalmat mosolygó óriás arca.

Egyszer egy városkához értek. Alaposan meg volt erősítve, a kaputól házmagasság-ban végig az egész városfal mentében védő-sánc futott, de egyetlen őr sem állt fenn, és egy sem a tárva-nyitva hagyott kapu előtt. Róbert nem mutatott semmi hajlandóságot, hogy e városba lépjen, és cimborájának is könyörgött, ő se tegye. Eközben megszólalt egy harang, a kapun – feszülettel a kezében – pap lépett ki, és mögötte három szekér ha-ladt, kettőt lovak, a harmadikat egy pár ökör húzta, a szekerek szakadásig megrakva hul-

lákkal. Mellettük néhány poroszló baktatott, különös viseletben, mélyen szemükbe húzott csuklyával; az állatokat hajtották.

Róbert sápadt ábrázattal lemaradt, Goldmund kis távolságból követte a halot-taskocsikat, azok néhány száz lépést halad-tak, és ahol megálltak, a puszta közepében, nem volt temető, csak egy gödör; három ásónyomnyi mély, de olyan széles, akár egy terem. Goldmund megállt, és nézte, ahogy a poroszlók rudakkal, csáklyákkal leráncigál-ják a hullákat a kocsikról, és halomba mind a nagy gödörbe lökik, nézte, ahogy a pap mormogva meglengeti fölöttük keresztjét, és eltávozik, nézte, amint a poroszlók a lapos sír körül nagy tüzeket raknak, aztán sietnek némán vissza a városba, egy se akadt, aki hozzálátott volna, hogy a gödröt befedje. Goldmund föléje hajolt, vagy ötvenen, de lehet, hogy többen feküdtek ott egymás he-gyébe hányva, sokan meztelenül. Itt-ott egy kar vagy lábszár meredt panaszosan az ég-nek, s egy ing lobogott fáradtan a szélben.

Ahogy visszatért, Róbert szinte térden állva rimánkodott, menjenek már, de minél gyorsabban tovább. Alapos oka volt a ri-

mánkodásra, látta Goldmund elrévedő sze-mében a néki már annyira ismerős elmélyedt és konok tekintetet, az iszony igézte odaadás állapotát, a rettenetes kíváncsiságot. Nem tudta cimboráját visszatartani. Egyedül ment be Goldmund a városba.

Áthaladt az őrizetlen kapun, és miközben léptei visszhangját hallotta a kövezeten, em-lékezetében felderengett számos városka és számos kapu, amelyen így vándorolt át, és visszaemlékezett, hogy akkor gyermekzsi-vaj, fiúk hancúrozása, asszonypörlekedés, szépen csendülő üllőt zengető kovácsolás, kocsik zörgése, és mindenféle más hang fo-gadta – halk neszek s durva zöreje hálóba fonódott kuszasága sokféle munkát és örö-met, sürgés-forgást, vidám emberi együttlé-tet hirdetve.

Itt most az üresen kongó kapu alatt és a kihalt utcákon nem zeng semmi, nem nevet, nem kiált, minden béna, halálnémaságban lapít, itt egy csobogó kút locsogó dallama is túl hangosan, szinte lármásan zenél. Nyitott ablak mögött pék állt kenyerei és cipói kö-zött, Goldmund rámutatott az egyik cipóra. és a pék hosszú sütőlapáton óvatosan kinyúj-

totta az ablakon, várta, hogy Goldmund majd pénzt tesz a lapátra, ám hogy az idegen beleharapott a cipóba, és fizetés nélkül odébbállt, dühödten, de hangos szó nélkül bevágta kis ablakát. Takaros házacska abla-kában cserépfazekak sorakoztak, máskor virágok virítottak bennük, most elszáradt levelek csüngtek le róluk vakon. Egy másik házból zokogás és keserves gyerekjajgatás verődött ki az utcára. De a szomszéd utcá-ban Goldmund csinos lányt pillantott meg az ablak mögött, éppen a haját fésülte. Leste, nézte, amíg az a pillantását meg nem érezte, és le nem tekintett rá; elpirulva nézett le a lány, és amint Goldmund barátságosan fel-mosolygott, lassan, gyenge mosoly suhant át az ő arcán is.

– Meddig örül a fésű? – kiáltott fölfelé. Mosolyogva hajolt ki a fénylő arcocska az ablakon.

– Beteg vagy-e? – kérdezte Goldmund, s a lány nemet intett. – Akkor gyere velem eb-ből a halálfészekből az erdőbe, ott, meglásd, vidáman élünk majd.

A lány szeme kérdezően nézett.

– Ne töprengj sokáig, komolyan gondo-lom kiáltotta Goldmund. – A szüleidnél élsz, vagy idegeneknél szolgálsz? Idegeneknél? Akkor hát gyere velem, gyerekem, kedve-sem; hagyd az öregeket meghalni, mi fiata-lok vagyunk és egészségesek, nekünk még jár egy falat öröm. Gyere, kis barna, nem tréfából mondom.

Fürkészve, tétován, döbbenten nézte a lány. Goldmund lassan továbbment, végig-bandukolt a kihalt utcán, aztán egy másikon baktatott keresztül, és lassan visszatért. A lány még most is az ablakon állt, kihajolt, és örült Goldmund visszatértén. Intett neki, Goldmund lassan továbbhaladt, nemsokára utánaeredt a lány, utolérte még a kapu előtt, kezében kis motyó, piros kendő a fején.

– Mi hát a neved? – kérdezte tőle Goldmund. – Lene. Veled megyek. Nagyon rossz a városban, itt mindenki meghal. Csak menjünk, menjünk innét!

Róbert a kapu közelében rosszkedvűen kuporgott a földön. Ahogy Goldmundot megpillantotta, felugrott, ahogy a lányt meg-látta, szeme tágra meredt. Ez egyszer nem adta meg magát egykönnyen, sopánkodott és

jeleneteket rendezett. Méghogy valaki ebből az átkozott pestisfészekből egy nőszemélyt hozzon magával, és olyasmit képzel róla, hogy eltűri társaságát, ez több, mint őrület, ez istenkísértés, ő tiltakozik, nem megy ve-lük, az ő türelme is véges.

Goldmund hagyta, hadd káromkodjék, hadd siránkozzék, amíg le nem csillapodott.

– Gyerünk – mondta –, most már éppen eleget kántáltál. Velünk tartasz, és örülsz majd, hogy ilyen bájos társaságban lehetünk. A neve Lene, és nálam marad. De hadd sze-rezzek én is örömet neked, Róbert, figyelj : egy ideig most nyugalomban és egészségben élünk, nem keresztezzük a dögvész útját. Keresünk egy takaros helyet, üres kunyhót, vagy építünk egyet mi, ahol én meg Lene, gazda és gazdasszony leszünk, te pedig, aki barátunk vagy, velünk maradsz. Most egy kicsinyég éljünk szépen, vidáman. Egyetér-tesz?

Hát persze, ezzel Róbert nagyon is egyet-értett. Ha csak meg nem kívánják tőle, hogy Lenével kezet fogjon, vagy ruháját érintse...

– Ettől ne félj – mondta Goldmund –, ilyen kívánság nem fenyeget. Sőt, a legszi-

gorúbb tilalom tiltja, hogy Lenét akárcsak egy ujjal is megérintsd. Eszedbe ne jusson!

Mendegéltek hát hármasban tovább, elő-ször csak némán, majd a lány szava lassacs-kán megeredt, milyen boldog is, újra eget láthat, láthat fákat, réteket – olyan iszonya-tos volt ott, a pestisvárosban, szava sincsen rá elég. Lelkét hogy megszabadítsa a bánat s a rettegés képeitől, sorolni kezdte, mi min-dent is kellett megélnie. Elmondott néhány keserves esetet, rossz ízű históriát – maga a pokol lehetne az a városka. A két orvos kö-zül az egyik meghalt, a másik csak a gazda-gokhoz járt, volt ház, nem egy, hol már rot-hadtak a hullák, senki nem jött értük, de a szomszéd házakban fosztogattak, dorbézol-tak, kurválkodtak a hantolólegények, ne-megyszer a hullákkal együtt a még élő bete-geket is kiráncigálták ágyaikból, feldobták őket sintérkordéikra, és halottat, élőt a gö-dörbe hánytak. Volt mit meséljen rosszat eleget; egyikük sem szólt közbe. Róbert szörnyülködve és kéjesen hallgatta, Goldmund csendesen, egykedvűen, hagyta, hadd szakadjon fel a rettenet, nem fűzött hozzá semmit. De mit is mondhatna? Végül

Lene elfáradt, az áradat elapadt, kifogyott a szóból. Ekkor Goldmund lelassította lépteit, és nagyon halkan énekelni kezdett, sok stró-fájú dalt dalolt, és minden strófánál telteb-ben zengett a hangja; Lene elmosolyodott, Róbert örvendezve hallgatta, és csodálkozott nagyon – eddig még soha nem hallotta Goldmundot énekelni. Mindenhez ért ez a Goldmund. Most itt megy hát, és énekel ez a bámulatos ember. Művészien és tisztán éne-kelt, de lefojtott hangon. Lene a másik dalt már halkan vele dúdolta, és csakhamar csen-gő hangon együtt énekeltek. Estére járt, túl a pusztán erdők feketélltek, és túl az erdőkön alacsony, kék hegyek vonultak, s egyre kék-lőbb fény áradt, sugárzott belőlük. Hol vi-dáman, hol ünnepélyesen csendült lépteik ütemére énekük.

– Jókedvedben vagy ma – mondta Róbert. – Persze hogy jó a kedvem, miért is ne

lenne jó, ha egyszer ilyen takaros szeretőre leltem. De jó is, Lene, hogy a halál poroszlói meghagytak nekem. Holnap találunk majd egy kicsi fészket, ahol jól élünk, és örülünk neki, hogy húsunk és csontjaink ily takaro-san összetartanak. Mondd csak, Lene, láttad-

e már ősszel az erdőn azt a kövér gombát, amelyet úgy kedvelnek a csigák, és az em-bernek sem árt?

– Hogyne – nevetett Lene –, sokszor ta-lálkoztam már vele.

–Éppoly barna az, mint a te hajad, Lene. És éppoly jó szagú. Énekeljünk-e még egyet?

Vagy éhes vagy talán? Van ám a tarisz-nyámban egy s más jó falat.

Másnap meg is találták, amit kerestek. Egy kis nyírfásban kalyiba állt, nyers fatör-zsekből összeróva, talán favágók vagy vadá-szok építették. Üresen állt, ajtaját könnyű-szerrel feltépték, Róbert is úgy látta, megfe-lelő a kunyhó, és a környéke is egészséges. Útközben pásztor nélkül, vadon kóborló kecskékre bukkantak, az egyiket magukkal csalogatták.

– Nos, Róbert – mondta Goldmund –, ha nem is vagy ács, egykor mégis asztalos vol-tál. Itt fogunk lakni, mesterelj hát egy közfa-lat, mely palotánkat két teremre osztja, az egyik Lenének és nekem szolgál, a másikban te laksz majd a kecskével. Az ennivalónk fogytán, ma beérjük kecsketejjel, ha bőven,

ha vékonyan adja, akkor is. Építsd hát a fa-lat, mi ketten meg elkészítjük éjszakára mindhármunk fekhelyét. Holnap aztán abrak után nézek.

Legott munkához láttak mind. Goldmund és Lene elment fekhelyhez szalmát, páfrányt és mohát gyűjteni, Róbert megélesítette ké-sét egy kövön, hogy falnak való fiatal cse-metefákat vághasson az erdőn, ámde mégse készült el vele aznap, s így este a szabad ég alatt hált. Goldmund Lenében édes játszó-társra talált – félénk volt és tapasztalatlan, de mégis csupa szerelem. Szelíden ölelte mellé-re Goldmund, sokáig virrasztott mellette, hallgatta szíve dobogását, még akkor is, mi-kor a lány már fáradtan, betelten, régen aludt. Magába itta barna haja illatát és hoz-zásimult, közben pedig a nagy, lapos gödör-re gondolt, amelybe a kámzsás ördögök kocsiszám dobálták a hullákat. Szép az élet, szép és illanó a boldogság, szép és hamar hervadó az ifjúság.

A kalyiba közfala igen alkalmatosra sike-rült, végül is mindhárman munkálkodtak rajta. Róbert ki akart tenni magáért, és buz-gón magyarázta, mi mindent is mesterelve,

ha gyalupadja, szerszáma, pár sarokvasa és néhány szöge lenne. De mivel késén és két kezén kívül egyebe nem volt, beérte azzal is, hogy kivágjon tucatnyi fiatal nyírfát, és be-lőlük erős, nyers palánkot verjen a kalyiba földjébe. A hézagokat – így eszelte ki – re-kettyevesszőből font sövénnyel fedik. Időbe tellett, de otthonos lett, és szép, mindannyian segítettek. Közbe-közbe Lene bogyót keres-ni ment az erdőbe, és gondjába vette a kecs-két, Goldmund pedig kis portyázóútjain át-fürkészte a vidéket, élelem után nézett, ki-kémlelte a szomszédságot, és olykor ezt-azt magával hozott. Róbert nagy megelégedésé-re se közel, se távol nem éltek emberek, biz-tonságban lehettek mind a fertőzéstől, mind az ellenségeskedéstől, de ezt konyhájuk érezte meg, mert élelem bizony csak nagyon szűkösen akadt. Találtak ugyan a közelben egy elhagyott parasztviskót – ezúttal holtak nélkül –, Goldmund mondta is, hogy kalyi-bájukból költözzenek oda, de Róbert bor-zadva tiltakozott, és azt sem tűrte szívesen, ha Goldmund bement az üres házba, s mind-annak, amit onnan magával hozott, át kellett esnie a füstkeresztségen, meg kellett mosni

szépen, mielőtt Róbert hozzányúlt volna. Nem sok volt, amit Goldmund odaát talált, de mégiscsak hozott két zsámolyt, egy saj-tárt, néhány agyagedényt, egy fejszét, és egy napon két elröppent tyúkot is fogott a mező-ben. Lene szerelmes volt és boldog, mind-hármuk mulatságára szolgált, ha kis fészkü-ket építhették, ha nap mint nap valamit szé-píthettek rajta. Kenyérnek szűkiben szerez-tek még egy kecskét, és répaföldre is buk-kantak egyszer. Nap napot követett, elké-szült a fonott fal is, tettek róla, hogy ké-nyelmesebb fekvés essék a fekvőhelyeken, még tűzhelyet is raktak. Nem messze folyt a patak, vize áttetsző volt és édes. Munkájukat gyakran fűszerezték dallal.

Egy napon, amint éppen a tejüket itták, és otthonos életük áldásait magasztalták, hirte-len, álmodozó hangon megszólalt Lene: – De mi lesz, ha beköszönt a tél?

Senki nem válaszolt. Róbert nevetett, Goldmund maga elé nézett. Lene lassacskán rádöbbent, hogy itt senki nem gondol a télre, senki nem gondol komolyan arra, hogy olyan sokáig egy helyen maradjon; ez az

otthon nem otthon, csavargók között él. Le-horgasztotta fejét.

Ekkor Goldmund játékosan, vigasztalóan, akár egy gyerekhez, így szólt hozzá: – Te parasztlány vagy, Lene, és a parasztok han-gya módjára, jó előre gondolnak; ne félj, ha elmúlik a pestises idő – és egyszer csak el-múlik, hiszen nem tarthat örökké –, majd újra hazatalálsz. Akkor majd hazamégy a szüleidhez, ha vannak, vagy elmégy újra a városba szolgálni, és meglesz a kenyered. De most még nyár van, szerte a vidéken mindenhol a halál jár, itt meg kellemes, és jól megy sorunk. Ezért amíg kedvünk tartja, itt maradunk.

– És aztán? – kiáltott fel Lene hevesen. Aztán nincs tovább? Aztán elmégy? És én? Velem mi lesz?

Goldmund elkapta a hajfonatát, és gyen-géden meghuzigálta.

– Butácska gyerekem, te – mondta neki –, elfelejtetted volna már a halál pribékeit, a kipusztult házakat, a nagy lyukat, ott a kapu előtt, ahol a tüzek égtek? Örülj neki, hogy nem fekszel a gödörben, és nem mossa eső az ingecskédet. Erre gondolj, arra, hogy

megmenekültél, hogy a kedves élet nem szállt ki tagjaidból, és nevetni meg énekelni tudsz.

Mégsem nyugodott meg Lene. – De én nem akarok elmenni – kesergett –

, és téged sem eresztelek, nem! Hogy lehetne boldog az ember, ha tudja, nemsokára min-den elmúlik, mindennek vége szakad!

És Goldmund újra válaszolt, barátságo-san, de hangjában rejtett fenyegetés csengett.

– Ezen, kicsi Lene, már valamennyi tudós és szent törte a koponyáját. Nincs boldog-ság, mely hosszan tartana. Ám, ha mindaz, amiben most részünk van, nem elég jó ne-ked, és több örömet már nem ád, még ebben ,az órában felgyújtom ezt a viskót, és men-jen, ki merre Iát. Nyugodj meg, Lene, elég a szóból.

Maradt minden, ahogy volt, Lene megad-ta magát, de boldogságára árnyék borult.

Tizennegyedik fejezet

Még el sem virágzott a nyár, véget ért a kunyhóbeli élet, másként, mint gondolták volna. Egy napon Goldmund parittyával ke-

zében a környéken kóborolt, abban a re-ményben, hogy fogolyra vagy más vadra bukkan, mert élelmük meglehetősen fogytán volt. Lene a közelben bogyókat gyűjtött, néha arra tévedt, és Goldmund látta a bokrok felett fejét, barna nyakát, amint vászoningé-ből elővillant, vagy hallotta, ahogy dalol; egyszer még csent is tőle néhány szem bo-gyót, aztán tovább barangolt, majd egy időre elvesztette szem elől. Hol gyengéden, hol ingerülten Lenére gondolt, nemrégen újból az őszről, a jövőről beszélt, arról, hogy ál-dott állapotban érzi magát – mondta, és el nem engedi. „Nos, hamarosan ennek is vége – gondolta –, hamarosan megelégelem, aztán tovább vándorolok egyedül, s még Róbert-nek is búcsút mondok, azon leszek, hogy a tél beállta előtt újra a nagyvárosba, Niklaus mesterhez érjek, hol átvészelem a telet, de a következő tavaszon új, erős csizmát veszek, nekivágok, és addig meg sem állok, amíg klastromunkba, Mariabronnba nem érek, és Narzisst nem üdvözölhetem, hiszen tíz esz-tendeje is lesz már, hogy utoljára láttam. Látnom kell újra, ha csak egy vagy két napra is.”

Szokatlan hang verte fel gondolataiból, hirtelen tudatára ébredt, milyen messzire vitték gondolatai és vágyai, milyen messze is járt már. Az ijedt kiáltás újra felhangzott, élesen figyelt, mintha Lene hangját ismerte volna fel, követte, holott nem volt kedvére, hogy szólítja őt. Csak hamar elég közel ért – valóban Lene hangja volt, a nevét kiáltotta, mint aki nagy bajba jutott. Gyorsabban neki-lendült, még mindig kissé ingerülten, de Lene ismétlődő kiáltásaira féltés és aggoda-lom kerítette hatalmába. Mikor végre meg-látta, cafattá tépett ingben félig ülve, félig térdepelve, sikoltozva viaskodott a gazban egy férfival, aki maga alá akarta teperni. Ha-talmas ugrásokkal közeledett Goldmund, ami harag, nyugtalanság, bánat felgyülemlett benne, tomboló dühvel zúdult az idegen tá-madóra. Lene csupasz melle vérzett, mohón kulcsolta át, már szinte a földre teperte egé-szen az idegen, amikor Goldmund rajtaütött. Rávetette magát, és veszett kézzel szorította össze sovány, inas tapintású, gyapjas szakál-lal erdőzött gégéjét. Kéjjel szorongatta Goldmund, amíg a másik el nem engedte a lányt, és ernyedten nem lógott karjai között;

még fojtogatta, úgy hurcolta végig a földön az erőtlen, félig már lelke hagyott testet, né-hány, a földből kopáran kiálló, szürke szik-laszálig. Itt a legyőzöttet magasba lódította, és teljes súlyával kétszer-háromszor az éles sziklákhoz verte fejét. Törött nyakcsigolyá-val lökte félre a testet, dühe nem csillapult, ölte volna még tovább is.

Lene elragadtatva nézte. Melle vérzett, reszketett még egész testében, és levegő után kapkodott, de nemsokára magához tért, és gyönyörrel, csodálattal teli elragadtatott te-kintettel nézte, ahogy erős szerelmese elbánt a betolakodóval, ahogy fojtogatta, nyakáttörte, és hulláját félrelökte. Akár az agyonvert kígyó, úgy feküdt ott a hulla, er-nyedten és kificamodva, torzonborz szakál-las, gyér hajú, szürke orcájú feje siralmasan csuklott hátra. Ujjongva emelkedett fel Lene, s Goldmund szívére borult, de hirtelen elsápadt, a rémület még tagjaiban fészkelt, rosszul lett, és kimerülten az áfonyabokrok közé zuhant. De hamarosan vissza tudott már térni Goldmunddal a kunyhóba. Goldmund megmosta összekarmolt, véres

mellét, az egyiken seb volt – a buja nyomo-rult fogainak nyoma.

Róbertet a kaland nagyon felizgatta, felaj-zottan firtatta a harc minden apró részletét.

– Azt mondod, kitörted a nyakát? Nagy-szerű! Goldmund, te félelmetes vagy!

Goldmund azonban nem akart többet be-szélni erről, fagyossá változott; ahogy ott-hagyta a holtat, szegény nyakigláb Viktorra kellett gondolnia, íme, ez már a második ember, aki az ő kezétől nyerte halálát. Hogy Róberttől szabaduljon, így szólt:

– Te is tehetnél azért valamit. Eredj, és láss utána, takarítsd el a hullát. Ha nehezedre esik, hogy gödröt áss neki, akkor vidd át a nádasba, és lökd a tóba, vagy kővel és föld-del takard be alaposan. – Ám e kívánság visszautasításra talált, mert Róbert nem óhajtott hullákkal bajmolódni, ki tudja, me-lyikben rejlik a pestis mérge?

Lene a kunyhóban feküdt. Mellén sajgott a harapás, de hamarosan jobban érezte ma-gát, felkelt, felszította a tüzet, felforralta a tejet vacsorára; bár vidám volt, jókedvű na-gyon, Goldmund mégis korán nyugovóra küldte. Engedelmeskedett, szelíden, mint a

bárány, oly nagyon csodálta Goldmundot. Goldmund hallgatag volt és komor, Róbert ismerte már ezt, és nem háborgatta. Mikor Goldmund később végre szalmájára hevere-dett, előbb figyelmesen Lene fölé hajolt. A lány aludt. Goldmund nyugtalan volt, Vik-torra gondolt, szorongás fojtogatta, vándo-rolni, menni vágyott; érezte, vége az otthonosdinak. Valamin azonban mélyen elgondolkodott. Ahogy a halott fickót meg-rázta és elhajította, meglátta Lene tekintetét. Különös tekintet volt, tudta, soha el nem felejtheti: tágra meredt, rémült és rajongó szeméből büszkeség, diadal sugárzott, szen-vedélyes bosszú és gyilkolási vágy. Ehhez hasonlót asszonyarcon nem látott, s hogy létezhet ilyen, nem is sejtette soha. Ha ezt a tekintetet meg nem látja – így gondolta –, Lene arcát később, talán esztendők múltán elhalványítja, elmossa a feledés. Ez a tekin-tet a parasztlány arcát naggyá, széppé, rette-netessé varázsolta. Hónapok óta nem élt meg szeme semmit, amitől belenyilallt volna a vágy: le kell rajzolni! E tekintet láttán, némi rémülettel újra érezte e felcikázó vágyat.

Nem tudott elaludni, felkelt hát végül, s kiment a kunyhóból. Hűvös volt, gyerekszél játszott a nyírfák között. Fel-alá ténfergett a sötétben, majd gondolatokba és mély szo-morúságba temetkezve leült egy kőre. Gyá-szolta Viktort, gyászolta azt, akit ma agyon-ütött, gyászolta lelke elveszett gyermeki ár-tatlanságát. Azért ment el hát a kolostorból, hagyta el Narzisst, azért sértette meg Niklaus mestert, és mondott le a szép Lisbeth kezéről, hogy most itt a pusztán vesztegeljen, kóbor barmot hajkurásszon, és ott, a köveken azt a nyomorult fickót agyon-verje? Volt-e mindennek értelme, értéke, érdemes volt mindezért élni? A világ értel-metlensége és az önmegvetés összeszorította szívét. Hátrahanyatlott, feküdt a hátán el-nyújtózva, bámulta a sápadt, éjszakai felle-geket, s ahogy nézte, hosszan, gondolatai elszéledtek: nem tudta már, a fellegekbe bámul, az eget nézi-e, vagy lelke borús vilá-gát. Abban a pillanatban, ahogy a sziklán elaludt, felvillant hirtelen, a gomolygó felle-gekben – cikázó villám – egy sápadt, hatal-mas arc, az Éva-arc, nézése súlyos, sorsteli felhő, de hirtelen tágra nyitotta szemét, gyö-

nyörrel teli, vérre szomjas, hatalmas szép szemét. Goldmund aludt, amíg a harmat be nem lepte. Másnapra Lene megbetegedett. Hagyták, hadd feküdjön, bár sok tennivaló akadt: Róbert reggel két birkára bukkant a kis erdőben, amelyek fürgén elhussantak előle. Goldmundot hívta segítségül, és több, mint fél napon át üldözték őket, míg végre az egyiket elfogták; alaposan kifáradtak, mire estefelé hazaértek vele. Lene rosszul volt nagyon. Goldmund megvizsgálta, meg-tapogatta, és testén pestises daganatokat ta-lált. Hiába titkolta, Róbert gyanút fogott, amint megneszelte, hogy Lene még beteg, nem volt maradása a kunyhóban. Majd keres magának odakünn éjszakára valami helyet – mondta, és a kecskét is magával viszi, hiszen fertőzés érheti azt is.

– Akkor eredj a pokolba – kiáltott rá Goldmund dühösen –, nem vágyom rá, hogy viszontlássalak. – A kecskét megragadta, és bevitte magával a sövényfal mögé. Hang nélkül, kecske nélkül párolgott el Róbert, betegen a félelemtől, félt a pestistől, félt Goldmundtól, félt a magánytól és az éjsza-kától. A kunyhó közelében tért nyugovóra.

Goldmund így szólt Lenéhez: – Ne aggódj, én veled maradok. Meg-

gyógyulsz, meglásd. Lene tagadóan rázta fejét. – Vigyázz magadra, kedvesem, nehogy

beteg légy te is, nem szabad már ilyen közel jönnöd hozzam. Hiábavaló fáradság a vi-gasz. Meghalok, és jobb is meghalnom, mint hogy egy napon üresen lássam fekhelyed, mert elhagytál. Minden reggel ezzel ébred-tem, és mindig ettől féltem. Nem, inkább meghalok.

Reggelre már nagyon rosszra fordult az

állapota. Goldmund időnként egy-egy korty vizet adott neki, miközben egy órát aludt.

Most a pirkadatban világosan meglátta arcán a közeli halált, oly hervadt volt és megtört. Egy pillanatra kilépett a kunyhóból, leve-gőzni egyet, és felnézett az égre. Édes, haj-nali ízű volt a levegő, az erdőszélen néhány görbe hátú vörösfenyő törzse már napfény-ben fürdött, de a távoli dombok még látha-tatlan burkolóztak a reggeli ég felhőibe. Járt néhány lépést, megnyújtóztatta tagjait, és mély lélegzetet vett. Szép volt a világ ezen a szomorú reggelen. Immár hamarosan újra kezdődik a vándorélet. Eljött a búcsú ideje.

Az erdőből Róbert kiáltott feléje, hogy jobban van-e Lene? Ha mégsem pestis, ak-kor itt marad, Goldmund pedig ne haragud-jék rá, mert ő azért közben őrizte a birkát.

– Menj a pokolba a birkáddal együtt – ki-áltotta vissza Goldmund –, Lene halálán van, és engem is megfertőzött a pestis.

Az utóbbit hazudta, hogy megszabaduljon tőle. Lehetett ez a Róbert akármilyen jámbor lélek, Goldmund torkig volt már vele, túl gyáva és kisszerű volt, nem hozzáillő társ e sorssal és megrázkódtatással teli időben. Róbert eltűnt végleg, s többé nem bért visz-sza. Fényesen kelt fel a nap.

Mikor Goldmund visszatért a kunyhóba, Lene aludt. Ő is elszenderedett újra, álmá-ban egykori lovacskáját, Holdast és a kolos-torbeli szép gesztenyefát látta, úgy érezte, mintha végtelen távolságból, végtelen pusz-taságból ékes, elveszett, tündöklő otthonra tekintene vissza, s ahogy felébredt, szőke szakállas orcáin könnyek csurogtak végig. Hallotta Lene gyenge hangját. Azt gondolta, őt szólítja, felkönyökölt fekhelyén, de Lene nem szólt senkihez, csak szavakat dünnyö-gött maga elé, kedveskedő szavakat, szitko-kat, kicsit nevetgélt, aztán zihálni, csuklani kezdett, majd lassanként újra elcsendesedett. Goldmund felállt, a lány már eltorzult arca fölé hajolt, szeme keserű kíváncsisággal ku-tatta a halál leheletétől oly siralmasan kusza és zilált vonásokat. – Kedves, drága gyer-mek – kiáltotta hangtalanul –, hát te is el-hagysz már? Megelégeltél engem?

Futott volna. Vándorolni, vándorolni, menni, menetelni, inni a levegőt, elfáradni – ha új képeket láthatna, talán jót tenne, talán enyhítené mélységes levertségét. De nem tehette, nem vitte rá a lelke, hogy ott hagyja egyedül a gyereket a halállal. Hosszú órák

teltek el, de kis időre is alig mert kimenni, hogy friss levegőt szívjon. Mivel Lene többé tejet nem vett már magához, megitta helyette ő maga – más ennivalójuk nem került már. A kecskét is kihajtotta néhányszor, hadd egyen; hadd igyon, mozogjon az is. Azután újra ott állt Lene fekhelye mellett, szelíden suttogott hozzá, szüntelen, rendíthetetlen nézte arcát; és vigasztalanul, de figyelmesen figyelte haldoklását. Lene nem vesztette el eszméletét, olykor elaludt, de amikor föléb-redt, szemét már csak félig nyitotta ki, szemhéjai elfáradtak, elernyedtek. Ott, a szeme és orra körül a fiatal lány óráról órára öregebb lett, üde, fiatal nyakán hamarosan fonnyadó öreganyóarc ült. Alig szólalt meg: „Goldmund” – mondta, vagy: „kedvesem” – és duzzadt, szederjes ajkát nyelvével meg-megpróbálta nedvesíteni. Ilyenkor Goldmund néhány korty vizet adott neki.

A következő éjszaka meghalt. Nem jajga-tott, nem panaszkodott, kis vonaglás volt a halála, aztán lélegzete elállt, bőrén finom remegés borzongott végig – ez a látvány Goldmund szívét felkavarta –, eszébe jutot-tak a halódó halak, amelyeket oly gyakran

látott és sajnált meg a halpiacon, éppígy lobbantak el, fényt és életet magával vivő, bőrükön átsuhanó rángással. Egy ideig még Lene mellett térdelt, aztán kiment a szabad-ba, és leült a hanga közé. Majd eszébe jutott a kecske, visszatért a kunyhóba, és kihajtotta az állatot, amely rövid keresgélés után lehe-veredett a földre. Goldmund lefeküdt mellé-je, fejét vékonyára hajtotta, és aludt, amíg meg nem virradt. Ekkor még utoljára bement a kunyhóba, a fonott sövényfal mögé, meg-nézte még egyszer, utoljára a szegény halott arcot. Nem nyugodott bele, hogy Lenét így hagyja el. Kiment a kunyhóból, szedett egy ölre való száraz gallyat, fonnyadt, kiszáradt füvet, behajította a viskóba, tüzet csiholt és meggyújtotta. A kunyhóból nem vitt magá-val mást, csak a tűzszerszámot. Ropogva kapott lángra nyomban a kiszikkadt sövény-fal, Goldmund künn megállt, és nézte tűzpirította arccal, amíg csak az egész tető lángokban nem állt, és az első tetőgerendák le nem zuhantak. Ijedten, gyászosan mekeg-ve ugrált a kecske. Rendjén való lett volna, ha megöli, ha egy darab húst megsüt és megeszi, erőt gyűjtvén a vándorlásra; de

nem tudta megtenni, a pusztába hajtotta hát a kecskét, és elment. Az égő kunyhó füstje még az erdő sűrűjébe is követte. Ily vigasz-talanul vándorútra nem indult még soha.

Mégis, mindaz, ami várt rá, rosszabb volt, mint ahogy gondolta volna. Az első tanyák-nál és falvaknál kezdődött, egyre tartott, mind bőszebb lett, minél messzebb jutott. Az egész vidékre, az egész széles tartomány-ra a halál fellege borult, iszonyat köde takar-ta, félelem és lélekfogyatkozás; de a legszörnyebbek nem a kihalt házak, a láncu-kon éhen döglött, oszladozó házőrző ebek, a temetetlenül heverő holtak, kolduló gyere-kek, nem a városok tömegsírjai voltak. A halálfélelmükben, az iszonyat súlya alatt szinte megvakult és lelküket vesztett élőknél szörnyebb nem akadt. Megdöbbentő, iszo-nyatos dolgokat látott, hallott mindenhol a vándor. Szülők a gyermeküket, férjek asszo-nyaikat hagyták el, ha megbetegedtek. A pestislegények és ispotályok poroszlói úgy uralkodtak, akár a hóhér, fosztogatták a ki-halt házakat – s ahogy kedvük hozta, hol temetetlen hagyták a hullákat, hol pedig, mielőtt utolsót leheltek volna, kirángatták a

haldoklókat is az ágyaikból, és a hullaszállí-tó kordélyokra dobálták őket. Halálfélelem űzte, riadt, elvadult menekülők bolyongtak, magányosan, szerte a világban, kerülve min-den emberi érintkezést. Másokat összeterelt a felkorbácsolt, kétségbeesett élnivágyás, tivornyáztak, táncoltak, orgiákat ültek, ahol a halál húzta a talpalávalót. Mások rongyos-lomposan, gyászolva vagy gyalázkodva, té-bolyult szemmel gubbasztottak a temetők vagy elnéptelenedett házaik kapujában. Te-tézve minden rosszat: az elviselhetetlen nyomorúságért mindenki bűnbakot keresett, mindenki ismerni vélte az átkozottokat, a ragályért felelős gonosz szándékú tetteseket. Az a hír járta, ördögi lelkű emberek gonosz élvezettel terjesztik a dögvészt, a pestises hullákból kiszedik a ragály mérgét, és a fa-lakra meg az ajtókilincsekre kenik, és meg-mérgeznek vele kutat meg jószágot. Aki e szörnyűség gyanújába keveredett, elveszett, ha nem figyelmeztették előre, ha nem tudott megszökni; vagy a törvény, vagy a csőcselék büntette halállal. A gazdagok a szegényeket, a szegények a gazdagokat okolták, vagy a zsidókra és az idegenekre meg az orvosokra

szállt a gyanú. Az egyik városban háborgó szívvel nézte végig Goldmund, amint a zsi-dósor égett, házról házra szökött a tűz, üvöl-tő csőcselék állta körül, és a jajongó mene-külőket fegyverrel űzték a tűzbe vissza. A félelem és nekikeseredés tébolyában min-denhol ártatlanokat vertek agyon, kínoztak halálra és égettek el. Undorral, dühvel nézett szét Goldmund a feldúlt és megmérgezett világban, úgy látta, sem öröm, sem ártatlan-ság, se szeretet nem lakozik többé a földön. Szerte mindenhol szólt a halál hegedűje, hamar felismerte vijjogását, gyakran merült menekülve az élvhajhászok tomboló tivor-nyáiba, gyakran vett részt kétségbeesett dor-bézolásokon, kísérte lantján vagy táncolt szurokfáklya fénye mellett lázas éjszakákon át.

Nem félt. Egyszer, azon a téli éjszakán, ott a fenyőfák alatt, amikor Viktor ujjai gé-géje köré kulcsolódtak, és néhány hóban és éhségben töltött kemény napon megízlelte a halálfélelmet. Az olyan halál volt, amellyel birokra kelhetett, szembeszállhatott, és meg is védte magát; reszkető kézzel és lábbal, mardosó gyomorral, törődött tagokkal véde-

kezett, győzött és megmenekült. Ezzel a pes-tishalállal birokra kelni nem lehetett, meg-adással kellett tűrni tombolását, és Goldmund már régen megadta magát. Nem félt, úgy érezte, amióta Lenét a lángoló kunyhóban hagyta, amióta nap mint nap a halál pusztította tartományon keresztül kó-borolt, mintha semmi sem kötné már az élethez. De irdatlan kíváncsiság űzte és tar-totta életben, fáradhatatlan nézte a kaszást, hallgatta a mulandóság énekét, sehol ki nem tért előle, mindenhol elragadta csendes szenvedélye, hogy jelen lehessen, és figyelő szemmel járhassa a pokol útjait. Evett pené-szes kenyeret kipusztult házakban, énekelt és nyelte a bort őrjöngő lakomákon, tépte a gyönyör gyorsan hervadó virágait, nézett a némberek részeg, meredt szembe, nézett a részegek bambán meredő szemébe, nézett a haldoklók kihunyó szemébe, szeretkezett kétségbeesett, lázas asszonyokkal, tányér levesért halottat hordott, ha kellett, két gara-sért segített földet szórni a meztelen hullák-ra. Sötétség és vadság lett úrrá a világon, üvöltve zengte nótáját a halál, nyitott füllel, égő szenvedéllyel hallgatta Goldmund.

Célja Niklaus mester városa volt, szívé-ben egy hang arrafelé húzta. Hosszú út volt, csupa pusztulás, csupa hervadás és halál mindenfelé. Bánatosan, mámorosan a halál dalától, átadva magát a világ harsányan ja-jongó fájdalmának, bánatosan és mégis iz-zón, mindent befogadó érzékkel vándorolt.

Az egyik kolostorban meglátott egy nem-régiben festett faliképet, amely lebilincselte figyelmét, Haláltáncot festettek itt a falra, sápadt, csontos halál táncoltatta ki az embe-reket az életből; királyt, püspököt, apátot, grófot, lovagot, orvosdoktort, parasztot és zsoldost, mindet elvitte magával, üreges csontokon játszó csontzenészek szolgáltatták hozzá a muzsikát. Goldmund kíváncsi szeme mélyen magába itta e képet. Az ismeretlen kolléga levonta itt a tanulságot mindabból, amit ő a fekete halál nyomában látott; az emberi halandóság keserű prédikációját ri-koltotta harsányan a fülekbe. Jó volt a kép, jó prédikáció, nem is rosszul látta meg és vázolta fel a tényt, ez az idegen festő, velőt rázóan és csontba metszőn zengett belőle.

De mégsem az volt, amit ő, Goldmund lá-tott és megélt. A szigorú és kérlelhetetlen

halált festették oda. Goldmund azonban más képre vágyott, egészen más hangon zengett fülében a halál vad éneke, nem csontba met-szőn, nem is komoran, hanem inkább éde-sen, csalogatóan, hazahívogatóan, anyásan dalolt. Ott, ahol a halál keze az életre tenye-relt, nemcsak metsző és harcias hangon szólt az ének, hanem mély és szeretetteli, őszies, beteljesült hang is csendült, a halál közelé-ben az élet mécse meghittebben, fényeseb-ben izzott. Lehet a halál másnak katona, bí-ró, hóhér vagy szigorú apa, néki a halál any-ja és szeretője is, hívása nászi csalogató, érintése szerelmi gyönyör. Mikor Goldmund a festett haláltáncot eleget csodálta és to-vábbindult, újult erővel vonzotta a mester és az alkotás. De mindenhol akadt, ami feltar-tóztatta, új képek és élmények, remegő cim-pákkal szívta magába a halál levegőjét, min-denhol megkövetelt tőle egy-egy órát, egy-egy napot a részvét vagy a kíváncsiság. Egy-szer három napon át kis, pityergő parasztfi-út, öt-hatéves, félig éhen halt lurkót hurcolt magával, órák hosszat cipelte a hátán, alapo-san megnövelte gondját, és csak igen nehe-zen tudott túladni rajta, végül egy szénégető

felesége fogadta a fiút magához, embere meghalt, valami elevent akart újra maga kö-rűi tudni. Máskor napokon át egy gazdátlan kutya kísérte Goldmundot, evett a kezéből, melengette alvás közben, aztán egy reggelen eltűnt. Sajnálta, megszokta már, beszélgetett vele, félórákon át intézett elmélkedő szónok-latokat az állathoz az emberi gonoszságról, Isten létéről, a művészetről és egy Júlia ne-vezetű fiatal lovagkisasszony melléről és csípejéről, akit ifjúsága idején ismert meg. Goldmund haláljárása közben okkal-joggal kissé meghibbant, hiszen a pestistartomány-ban minden ember meghibbant egy kicsit, sokan pedig egészen. Talán eszelős volt kis-sé az a fiatal zsidólány is, a szép, fekete, égő szemű Rebekka, aki miatt két napot késleke-dett.

Egy kisváros előtt, a mezőn talált rá, el-szenesedett, fekete roncshalmaz mellett guggolt üvöltve, önnön arcába vágott, és tépte fekete haját. Gyönyörű haja megigézte Goldmundot, lefogta a lány dühöngő kezét, és miközben beszélt hozzá, észrevette, hogy arca, termete is milyen szépséges. Apját si-ratta, akit tizennégy másik zsidóval együtt a

felsőbbség parancsára hamuvá égettek, ő megszökhetett, de most elkeseredve vissza-tért, és vádolta magát, amiért sorsukban nem osztozott. Goldmund türelmesen fogta le meg-megránduló kezét, szelíden lelkére be-szélt, felajánlotta segítségéti részvevőn, ol-talmazón dörmögött. A lány arra kérte, se-gítse apját eltemetni, és a még forró hamu-ból összegyűjtötték mind a csontokat, rejtve, titkon a mező közepébe vitték, ahol betakar-ták földdel. Eközben beesteledett, Goldmund éjszakai pihenőhelyet keresett, kis tölgyfaerdőben megvetette a lány fekhe-lyét, megígérte, hogy őrzi majd, és hallgatta, amint fektében tovább sírt, fel-felzokogott, amíg végül elaludt. Ekkor ő is aludt egy ke-veset, és reggelre kelve megkezdte udvarlá-sát. Így, egyedül nem maradhat, felismerhe-tik, hogy zsidó, és agyonverik, züllött csa-vargók is megbecsteleníthetik, az erdőn pe-dig farkasok meg cigányok is élnék – sorolta neki. Ő azonban elvinné magával, megvéde-né farkastól, embertől, mert szívből sajnálja, jó szívvel van iránta, hiszen nem vak, látja, tudja, mi a szépség, nem tűrné soha, hogy kedves, okos szeme, tündöklő válla állatok

fogára, vagy a máglyára jusson. Komor kedvvel hallgatta a lány, majd felugrott és elrohant. Golmund hogy utolérje, üldözőbe vette, mielőtt útját folytathatta volna.

– Rebekka – mondta neki –, láthatod, nem akarok rosszat neked. Bánatos vagy, apádra gondolsz, a szerelem most tőled messze jár. De holnap, holnapután, vagy később; meg-kérdezlek újra, addig pedig óvlak, etetlek, meg nem érintelek. Szomorkodj csak, amed-dig kedved tartja: Mellettem lehetsz bánatos vagy vidám, mindig csak azt tedd, amiben örömöd telik.

De mintha mindezt a szélbe szórta volna. Semmi olyat nem tesz – mondta a lány kese-rű haraggal –, ami örömöt szerez, csak azt teszi, ami fájdalmat terem, soha boldogságra többé nem gondol; és minél előbb falja fel a farkas, annál jobb lesz neki. Menjen hát útjá-ra Goldmund, itt semmi nem segít, eddig is túl sokat beszéltek már.

– Hát nem látod, hogy körös-körül a halál az úr – mondta Goldmund –, minden ház-ban, minden városban egyre csak halnak, haldokolnak, és minden nyomorúsággal van teli. A düh, amellyel az ostoba emberek apá-

dat elégették, sem más, mint ínség és nyo-morúság, ez a düh is csupán a túlságosan nagy fájdalmakból fakad. Lásd, maholnap minket is elvisz a halál, elrothadunk a földe-ken, és csontjainkat a görény görgeti. Hadd éljünk és szeressük egymást előbb. Ó, mi-lyen kár is lenne hófehér nyakadért, aprócs-ka lábadért! Kedves, szép leány, tarts hát velem, meg se is érintelek, csak nézlek majd, és gondodat viselem.

Így esengett még hosszan, de hirtelen ma-ga is érezte, milyen hasztalan az udvarlása, a szavak és miértek sorolása. Hallgatott és szomorúan nézte a lányt. Büszke, királynői arca elutasító, hideg volt.

– Ilyenek vagytok hát – szólalt meg végre gyűlölettől izzó, megvető hangon. – Ilyenek vagytok, ti, keresztények. Előbb segítesz a lánynak, hogy apját eltemesse, apját, akit a te néped gyilkolt meg, és akinek kisujja is többet ért nálad. Még forró a csontja, már legyen tiéd a lány, és fetrengjen veled a föl-dön. Ilyenek vagytok. Előbb még azt hittem, te talán jó ember vagy. De hogyan is lehet-nél te jó! Jaj, mocskos disznók vagytok mind.

Mialatt beszélt, Goldmund a szemében a gyűlölet mögött meglátott valamit parázsla-ni, ami mélyen megindította szívét, és meg-szégyenítette. Látta, szemében ott a halál, de nem a kényszerű, a mindenkire váró – ha-nem a vágyott, a szabad halál, Földanya hí-vását követő, csendes odaadás.

– Rebekka – mondta halkan –, igazad van talán. Én nem vagyok jó ember, de neked jót akartam. Bocsáss meg nekem. Most értette-lek meg először.

Födetlen fővel, mély meghajlással kö-szöntötte, akár egy hercegnőt, és továbbállt nehéz szívvel, hagynia kellett pusztulását. Sokáig hurcolta bánatát, és nem kívánt szól-ni senkivel. Amilyen kevéssé hasonlítottak egymásra, olyannyira emlékeztette ez a büszke, szegény kis zsidólány valamiképpen mégis Lydiára, a lovag lányára. Az ilyen asszonyok szerelme kínokat terem. Mégis, egy ideig úgy érezte, mintha soha mást nem szeretett volna, csak ezt a kettőt: a szegény, félénk Lydiát, meg a riadt, keserű zsidó-lányt.

Napokig gondolt még az izzó, fekete lányra, számos éjszakán álmodott karcsú,

boldogságra, virágzásra termett teste égető szépségéről, amely mégis a halállal volt már jegyes. Ó, hogy ezek az ajkak, e mellek a „disznók” prédájául esnek, és a földben kell elporladniuk! Hát nincs hatalom, nincs va-rázslat, amely e drága virágokat bimbójuk-ban megmentené? De van, van ilyen varázs-lat: ha lelkében tovább élnek, ha megőrzi és újrateremti őket. Döbbenettel és elragadta-tással nézte, mennyire zsúfolt a lelke képek-kel, hosszú vándorlása a halál országán át, alakokkal mennyire teleírta. Hogyan feszí-tette bensejét ez a bőség, milyen sóváran kívánta, hogy nyugalomban felidézze, áradni engedje, maradandó képekké változtassa őket. Lázasabban, szomjasabban iparkodott tovább, még most is nyitott szemmel és kí-váncsi érzékekkel, de tele heves vággyal, papír, és irón, agyag és fa, műhely és munka után.

Elmúlt a nyár. Sokan bizonygatták, őszre, vagy legalábbis tél kezdetére elcsitul a jár-vány. Vigasság nélkül jött el az idei ősz. Goldmund áthaladt olyan vidékeken, ahol teremtett lélek nem akadt, aki a gyümölcsöt leszüretelje, lehullott a fáról, ott rothadt a

fűben, más helyeken pedig városból szaba-dult, elvadult hordák durva rablóhadjáratai fosztogatták és herdálták el.

Goldmund lassan közeledett célja felé, és ebben az utolsó időben gyakran tört rá a fé-lelem, hogy most, mielőtt elérné, kapja el a pestis, és valahol egy istállóban kell végez-nie. Nem akart többé már meghalni, nem addig, amíg nem részesül a boldogságban, hogy még egyszer műhelyben állhat, és az alkotás örömét élvezheti. Először életében volt neki túl nagy a világ, túl széles a német birodalom. Egyetlen csinos városka sem csa-logathatta maradásra, egyetlen takaros pa-rasztszolgáló sem tartóztathatta magánál egy éjszakánál tovább.

Egyszer azonban templom előtt haladt el, ahol a kapuban kis díszoszlopocskák-hordozta, mély fülkeboltozatokban régi időkből való kőszobrok, angyalok, apostolok és mártírok álltak, gyakran látott már hozzá-juk hasonlót; klastromában, Mariabronaban is akadt néhány ilyenfajta szobor. Régebben, ifjonti korában szívesen de szenvedély nél-kül szemlélte őket, szépnek, méltóságtelinek látszottak, de egyszersmind túl ünnepélye-

seknek, kissé merevnek, régimódinak. Ké-sőbb azután, hogy első nagy vándorlása vé-gén Niklaus mester édes, fájdalmas Istenanyaszobra oly nagy erővel magával ragadta és elbűvölte volt, már túlontúl ne-hézkesnek, merevnek, idegennek találta eze-ket az ódon ünnepélyességű alakokat, némi gőggel nézegette őket, mestere újféle kezemunkájában elevenebb, meghittebb, lélekkel szenteltebb művészetet látott. Ámde most, ahogy tele látomással, irgalmatlan ka-landok, élmények nyomaival és hegeivel megjelölt lélekkel, fájdalmas vággyal esz-mélésre, új alkotásra a világból hazatért, hir-telen hatalmas, emberfeletti erővel szíven ütötték e szigorú, ősrégi szobrok. Áhítattal állt e tiszteletre méltó képek előtt, amelyek-ben rég letűnt idők szíve élt tovább, és régen köddé vált nemzedékek rettegése és elragad-tatása dacolt, kővé meredve, az elmúlással, még évszázadok múltán is. Elvadult szívéből borzongva és alázattal tört elő a hódolat ér-zése és az irtózat elherdált, elégett életétől. Amit időtlen idők óta nem cselekedett, meg-tette most, gyóntatószék elé járult, hogy fel-

tárja vétkeit, és bűnhődésnek vesse alá ma-gát.

Bár gyóntatószék akadt ugyan a temp-lomban, pap egyikben sem ült; meghaltak, ispotályban feküdtek, rettegve a fertőzést, megszöktek előle. A templom üres volt, kongón verték vissza Goldmund lépteit a kőboltozatok. Letérdepelt az egyik üres gyóntatószék elé, szemét lehunyta, és úgy suttogta a gyóntatórács mögé.

– Édes Istenem, lásd, mi lett belőlem. A világból térek vissza, gonosz, mihaszna em-ber, aki ifjonti éveimet tékozlóan elpazarol-tam, kevés maradt belőlük fölös. Gyilkol-tam, loptam, kurválkodtam, csavarogtam tétlenül, és elettem mások elől a kenyeret. Jóistenem, miért teremtettél ilyennek min-ket, miért is vezetsz efféle utakon! Nem va-gyunk-e a gyermekeid? Nem érettünk halt-e kínhalált fiad? Nincsenek szentek és angya-lok, hogy vezetnének minket? Vagy takaros mese minden, kitalált történet, gyereknek való, amin a papok maguk is nevetnek! Ké-telkedem Benned, Istenem, atyám, rosszul alkottad meg világodat, rossz rendet tartasz benne. Láttam házakat és utcákat, tele heve-

rő hullákkal, láttam, amint a gazdagok el-sáncolták magukat házaikban vagy elszelel-tek, és láttam a szegényeket, ahogy temetet-len hagyták testvéreiket, ahogy egyik a másikát gyanúba keverte, és a zsidókat, mint a barmot, úgy verték agyon. Temérdek ártat-lan szenvedését, pusztulását megéltem, és láttam jólétben feredő számtalan gonoszt. Megfeledkeztél hát rólunk, és magunkra hagytál egészen, megutáltad a magad művét, s pusztulásra szántad nyájadat, Uram?

Sóhajtva lépett ki a magas kapun, és látta merev redőzetű lepleikben a szikáran, előke-lően álló, hallgatag kőképeket, angyalokat és szenteket, mozdulatlanul, elérhetetlenül, emberfelettien, mégis emberi kéz és emberi szellem alkotása mind. Szigorúan, süketen álltak ott fenn szűk fülkéikben, sem kérés, sem kérdés nem ért fel hozzájuk, de ahogy ott álltak, túlélve számos letűnt nemzedéket, méltóságukból és szépségükből mégis végte-len vigasz, mégis halál és kétségbeesés felet-ti diadalmas győzelem áradt. Ó, ha Rebekka is, a szegény, szép zsidólány, ha a kunyhó-val füstté lett árva Lene, ha a kecses Lydia és Niklaus mester is közöttük állhatna! De

egyszer maradandóan felmagasodnak majd, ő állítja oda őket, Goldmund, és szívének ma szerelmet, kínt, félelmet és szenvedélyt je-lentő alakjaik késő korok élői előtt is ott áll-nak majd, névtelenül és történet nélkül – az emberi élet csendes, hallgatag jelképei.

Tizenötödik fejezet

Végre elérte célját, és ugyanazon a kapun keresztül, amelyen egykor, oly sok eszten-dővel ezelőtt, hogy mesterét kereste, először áthaladt, Goldmund az áhított városba lépett. Már útközben, közeledtében hallott néhány kósza hírt a püspökvárosról, tudta, ott is járt, talán még mindig dúl a pestis, beszéltek za-vargásokról, a nép felkeléseiről, és egy csá-szári helytartóról, aki a polgárok vagyonát, életét oltalmazandó, rendet teremteni, szük-ségtörvényeket hozni érkezett oda. A püspök ugyanis, amint a ragály felütötte fejét, el-hagyta a várost, és udvartartásával együtt messzire, egyik vidéki kastélyába költözött. Mind e hírekkel a vándor nem sokat törő-dött. Csak álljon a város és benne a műhely, ahol dolgozni akar! A többi nem fontos. Mi-

re megérkezett, a pestis már elmúlt, az em-berek a püspök visszatértét várták, örven-deztek a helytartó közeli távozásának és megszokott, békés életük beköszöntésének.

Mikor Goldmund a várost viszontlátta, szívét a hazatérés, a viszontlátás érzésének eddig még soha nem ismert hulláma öntötte el, szokatlanul szigorú képet kellett vágnia, hogy megemberelje magát. A kapuk, a ked-ves utak, a katedrális öreg, tohonya tornya, az új Mániatemplom karcsú, nyúlánk csúcsa, szent Lőrinc ércesen zengő harangszava, a nagy, sugárzó piactér – még minden, minden megvolt! De jó is, hogy várta az összes régi ismerős! Nem álmodta-e útközben egyszer, hogy megérkezik, és minden idegen, meg-változott arccal fogadja, részint feldúltan, romokban, részint új épületek, különös szo-morú jelek miatt felismerhetetlenül? Ahogy az utcákat járta, és sorra megismerte a háza-kat, sírt, ha nem is könnyeket. Hát nem irigylésre méltók-e végül mégis a falak kö-zött ücsörgők takaros és biztonságos házaik-ban, űzvén békés polgáréletüket, az „ottho-nom van” erőt, nyugalmat adó érzésével, szobáikban és műhelyükben, odahaza asz-

szony és gyerek, cselédeik és a szomszédság körében?

Késő délutánra járt, és az utca napos olda-lán a házak, a fogadók és a céhek címerpaj-zsai, a faragott ajtók és a virágcserepek me-leg, sugárzó fényben ragyogtak, semmi sem emlékeztetett arra, hogy ebben a városban is uralkodott a dühöngő halál, és az emberek őrjöngő félelmi tébolya. Hűvösen, halvány-zölden és haloványkéken hömpölygött a híd zúgó boltozatai alatt a tiszta folyó; Goldmund kis időre leült a kőpart mellvéd-jére, alant a zöld kristályban még mindig ott suhantak vagy orrukkal ár ellenében lebeg-tek mozdulatlan a sötét, árnyszerű halak, a homályos mélységben még mindig felcsil-lant itt-ott az a szelíd, oly sokat ígérő, az álmoknak oly nagyon kedvező aranyvillo-gás. Más vizekben is terem ilyesmi, máshol is akadnak szemre szép városok meg hidak, mégis úgy tetszett néki, ehhez hasonlót réges-rég nem látott, ehhez foghatót régen nem érzett már.

Két nevetgélő székálló legény borjat te-relt, tréfálkozva szemeztek egy szolgálóval, aki fölöttük a tornácon a tiszta ruhát szedte

le. Milyen gyorsan múlik is el minden! Teg-nap még pestistüzek lángoltak itt, gyalázatos ispotályporoszlók pünkösdöltek, most újra megy tovább az élet, újra nevetnek, tréfál-koznak az emberek, ő sem kivétel már, itt ül a viszontlátás bűvöletében, hálatelten, sőt még a falak között ücsörgők számára is akad a szívében hely, mintha nem lett volna nyo-morúság, se Lene, se zsidó királylány. Mo-solyogva állt fel, és indult tovább, csak ahogy Niklaus mester utcájához közeledett, s újra azon az úton járt, amelyen régen esz-tendőkön át, nap mint nap munkába ment, csak akkor szorult össze a szíve, és kezdett nyugtalanul verni. Megszaporázta lépteit, még ma felkeresi a mestert, még ma meg-tudja, hányadán áll dolga, nem tűr tovább halasztást, elképzelhetetlennek érezte, hogy másnapig várni tudjon Haragudna rá még talán a mester? Oly régen volt már az, nem lehet többé jelentősége, és ha van is, hát megengeszteli majd. Ha a mester még itt van, ő és a műhelye, akkor semmi baj. Siet-ve, mintha még most, az utolsó órában is elmulaszthatna valamit, a jól ismert ház elé lépett, megragadta a kapukilincset, és ször-

nyen megrémült, hogy a kaput zárva találta. Rosszat jelentene? Régen soha elő nem for-dult, hogy ez az ajtó világos nappal zárva lett volna. Zengve zuhogtatta a kopogtatót, és várt Hirtelen nagy aggodalom szorította össze szívét.

Az az öreg szolgáló bújt elő, aki régen, mikor először lépett a házba, fogadta. Nem lett rútabb, csak vénebb és barátságtalanabb, és nem ismerte meg Goldmundot. Aggódó hangon érdeklődött Goldmund a mester fe-lől. Bambán, bizalmatlanul bámult rá a némber.

– A mester? Itt nincs semmiféle mester. Menj, ember, isten hírével tovább. Ide senki be nem jöhet.

A szolgáló ki akarta tessékelni a kapun, de Goldmund megragadta a karját, és rákiál-tott:

– Az isten szerelmére, akkor hát beszélj, Margrit! Hát nem ismersz meg? Goldmund vagyok. Niklaus mester elé kell jutnom.

Messzelátó, vaksi szemében nem deren-gett isten-hozott.

– Itt nincs már többé Niklaus mester – mondotta elutasítóan a szolgáló. – Niklaus

mester meghalt. Jobb lesz, ha odébbállsz, nem fecseghetek itt örökétig.

Goldmund, miközben minden összeomlott benne, félretolta a vénséget, aki kiáltozva utánafutott, a sötét folyosón át a műhely felé sietett. Lakat volt azon is. A sápítozó és szitkozódó vénséggel nyomában felrohant a lépcsőn, az ismerős szoba homályában látta a Niklausőrizte, álldogáló szobrokat. Har-sány hangon kiáltozta Lisbeth kisasszony nevét.

A szobaajtó kinyílt, a küszöbön megjelent Lisbeth, és ahogy Goldmund, másodszor pillantván rá, megismerte, a látvány szívébe markolt. Ha attól a pillanattól kezdve, hogy rémületére a kaput zárva találta, a házban minden kísértetiessé, varázsverte rosszá vál-tozott, mintha szorongásteli álomban járt volna, Lisbeth láttán most valóban borzon-gás szántott végig a hátán. A büszke, szép-séges Lisbeth riadt, hajlott hátú aggszűz lett, sárgás, beteges arccal, fekete, dísztelen ru-hában állt ott, réveteg tekintettel, félénk tar-tásban.

– Bocsáss meg – mondta Goldmund –, Margrit be sem eresztett volna. Nem ismersz

meg engem, leányzó? Hiszen Goldmund vagyok. Ó, mondd, igaz-e, hogy apádurad meghalt?

A lány tekintetéből észrevette, hogy csak most ismerte meg, de egyszersmind látta azt is, emléke itt bizony nem nagyon becses.

– Úgy, hát Goldmund lennél – kérdezte Lisbeth, és Goldmund a hangjában felismert valamit hajdani rátarti természetéből. – Fö-lösen fáradtál ide, apám meghalt.

– És a műhely? – szakadt ki Goldmundból.

– A műhely? Lakat van rajta. Ha munkát keresel, máshova fordulj.

Goldmund megpróbált eszméletre térni. – Lisbeth kisasszony – mondta nyájasan –

, nem munkát keresek én, csak köszönteni akartam a mestert, és téged, kisasszony. Fáj nagyon, amit hallanom kellett. Látom, na-gyon nehéz időket élhettél meg. Ha apád-urad egy hálás tanítványa valamiben szolgá-latot tehet neked, szólj, örömmel megte-szem. Lisbeth leányasszony, a szívem sza-kad meg, hogy téged így... ilyen nagy fájda-lomban talállak.

Lisbeth visszahúzódott a szobaajtóba.

– Köszönöm – mondta vonakodva –, apámnak már többé szolgálatot nem tehetsz és nekem se. Margrit majd kikísér.

Kellemetlenül csengett a hangja, félig dü-hösen, félig riadtan. Goldmund érezte, ha lett volna hozzá mersze, csúfosan kiutasíta-ná.

Már lenn járt, már be is vágta utána a ház kapuját a vénség, már rá is tolta a reteszt. Még hallotta a két retesz kemény csattaná-sát, úgy visszhangzott fülében, mintha ko-porsófedelet csaptak volna le.

Lassan visszabandukolt a folyópartra, és leült újra régi kedves helyén, a kőpart mell-védjére, a víz fölött. A nap már lement, hi-deg fuvallat áradt a víz felől, hideg volt a kő is, amelyen ült. A folyópart kihalt volt, a híd pillérei között sistergett a sodrás, sötéten pihent a mélység, aranyfény sem villant. „Ó – gondolta Goldmund –, ha most átzuhannék a falon, és eltűnnék a mélyben!” Megtelt újra halállal a világ. Lepergett egy óra, és az alkonyat éjszakába fordult. Most végre sír-hatott. Ült és sírt, kezére, térdére hullottak forró könnyei. Siratta halott mesterét, siratta Lisbeth elveszett szépségét, sírt Lenéért, hul-

lott a könnye Róbertért, hullott a zsidóleá-nyért, egész elhervadt, eltékozolt ifjúságáért.

Később betért egy csapszékbe, ahol egy-kor gyakran mulatozott cimboráival. A fogadósnétól, aki megismerte, kért egy karéj kenyeret, az asszony adott neki, és barátsá-gosan megtetézte egy kupa borral. Se a ke-nyérből nem evett, se a borból nem nyelt egyetlen kortyot sem. A csapszékben lócán töltötte az éjszakát. A fogadómé hajnalban felköltötte, Goldmund köszönetet mondott, útközben ette meg karéj kenyerét.

A halpiac felé tartott, ott állt az a ház, ahol egykor lakott. A kút mellett egy-két halaskofa árulta eleven portékáját. Goldmund elnézegette a kádban a szépen csillogó állatokat. Gyakran látta ezt hajdan, és eszébe villant, milyen gyakran érzett részvétet e halak iránt, és milyen dühös is volt ezekre a kofákra és a vásárlókra. Egy-kor, ködlött fel előtte, egy reggelen is itt lé-zengett, csodálta, sajnálta a halakat, bánatos volt nagyon – jó ideje ennek, sok víz folyt le már azóta a folyón. Nagyon bánatos volt, erre még emlékezett jól, de hogy miért, mi bántotta akkor olyan nagyon, azt ma már

nem tudta. Így van ez: a szomorúság is el-múlik, a kín, a kétségbeesés is illanó, épp-úgy, mint az öröm, elmúlnak mind, elhalvá-nyulnak, mélységük, értékük veszendő, s végül beköszönt az az idő, mikor hiába tű-nődünk, nem jut eszünkbe, mi is volt, ami egykor annyira fájt. Virágát hullatja, herva-dó a gyötrelem is. Talán e mai gyötrelem is elhervad, gyászvirágát hullatja egykor, el-múlik a kétségbeesés amiatt, hogy a mester meghalt, és iránta érzett haraggal szívében távozott, és műhely sincs, amely várná, ahol az alkotás boldogságát ízlelhetné újra, s lel-ke látomásai terhétől megszabadulhatna. Minden bizonnyal ez a kín is, ez a keserű ínség is megöregszik, harapós foga kihull majd, bizonyára ezt is elfelejti. Semmi sem örök, még a fájdalom sem.

Miközben a halakat bámulta, és elmerült e gondolatokba, meghallotta, hogy egy halk hang barátságosan nevén szólítja.

– Goldmund – szólongatta félénken, és mikor hátranézett, látta, hogy egy kissé be-teges és törékeny fiatal lány ál! ott, de a szeme szép és sötét, ő szólította nevén. Goldmund nem ismerte meg.

– Goldmund! Tehát mégis te vagy? – mondta a félénk hang. – Mióta vagy újra a városban? Nem ismersz meg? Hiszen Marie vagyok.

De Goldmund nem ismerte meg. El kellett mondania, hogy egykori házigazdájának lá-nya, és egykor, azon a hajnalon, amikor útrakelt, konyhában tejet melegített neki. Pirulva mesélte el.

Valóban, Marie volt, a vézna, beteg csípő-jű gyerek, aki akkor olyan kedvesen, szé-gyenlősen gondoskodott róla. Emlékezett már mindenre: ő volt, aki azon a hűvös reg-gelen várakozott rá, szomorúan a távozása miatt, ő melegített neki tejet, és csókját ő fogadta oly csendesen és ünnepélyesen, mintha szentséget fogadna. Soha azóta nem gondolt rá. Akkor gyerek volt még. Azóta felcseperedett, és gyönyörű szép lett a sze-me, de most is sántított, és kissé satnya volt. Goldmund megfogta a kezét, örült neki, hogy valaki mégis ismeri és szereti ebben a városban.

Marie magával vitte, Goldmund csak gyengéden szabadkozott. A lány szülei ott marasztották ebédre a szobában, ahol még a

falon ott függött madonna-képe, és piros rubinpohara ott állt a kandalló párkányán, meghívták, néhány napig legyen a vendé-gük, örülnek nagyon, hogy viszontláthatják. Itt tudta meg, mi történt mestere házában. Niklaust nem a pestis vitte el, a szép Lisbethet fertőzte meg a ragály, halálos be-tegen feküdt, és apja, nem kímélve erejét és szívét, addig ápolta, amíg ő maga bele nem halt; meg sem érhette lánya gyógyulását. Lisbeth megmenekült ugyan, de szépsége odalett.

– A műhely üresen áll – mondta a házi-gazda –, dolgos képfaragóra szép otthon, jó summa pénz is várna ott. Fontold meg, Goldmund! Nem kapnál kosarat. Az a lány már nemigen válogathat.

Goldmund egyet-mást a pestises időkről is meghallott, elmondták neki, hogy a cső-cselék először egy ispotályt gyújtott fel, ké-sőbb pedig fosztogatva néhány gazdag házá-ra rontott. Jó ideig se rend, se biztonság nem volt a városban, miután a püspök úr elmene-kült. Ekkor a császár, aki éppen a közelben tartózkodott, helytartót küldött ide, bizonyos Heinrich grófot. Szó se róla, a gróf alkalma-

tos, vakmerő úr, néhány lovasával és katoná-jával rendet is terem tett a városban. De már bizony ideje lenne, hogy kormányzása véget érjen. Mindenki visszavárja a püspököt. A gróf a polgároktól sok mindent követelt, és ágyasát, az Agaest is megelégelték már, mert az csak a valóságos pokol küszöbe! No, hamarosan elvonulnak, a városi tanács is már torkig van vele, hogy jó püspöke helyett a császár kegyence, egy ilyen udvaronc és harcfi lovagoljon a nyakán, aki állandóan követségeket, küldöttségeket fogad, akár egy fejedelem.

Ezután a vendéget kérdezték, hol járt, mit látott, mit tapasztalt.

– Eh – mondta Goldmund szomorúan –, erről jobb nem is beszélni. Csak vándorol-tam és vándoroltam, körös-körül ragály, kö-rös-körül hullák hevertek, és az emberek szerte a világon megtébolyodtak, gonoszak lettek a félelemtől. Életben maradtam, s ta-lán mindezt egyszer majd el is felejtjük. Az-tán visszatérek, és a mesterem halott! Hadd pihenjek egyet, hadd maradjak néhány na-pig, aztán továbbmegyek.

Goldmund azonban nem azért maradt, hogy pihenjen. Maradt, mert csalódott és határozatlan volt, maradt, mert a boldog idők emléke megkedveltette vele a várost, és mert a szegény Marie szerelme jólesett neki. Nem tudta ezt a szerelmet viszonozni, nyá-jasságnál és együttérzésnél egyebet nem ad-hatott a lánynak, de csendes, alázatos rajon-gása mégis melengette a szívét. Mindennél jobban azonban égető vágya béklyózta e helyhez, hogy egyszer újra művész lehessen, ha műhely nélkül is, ha az agyagot és a fát papír, ha a műhelyt kamrája pótolja is.

Néhány napon át Goldmund egyebet sem tett, csak rajzolt. Marie papírt és pennát szerzett neki, ült hát kamrájában, s rajzolt órákon át, hol sebtiben odavetett, hol gon-dos, gyengéd vonásokkal írta tele a nagy íveket, s bensője túlzsúfolt képeskönyvéből a papírra vándoroltak az alakok. Sokszor lerajzolta Lene arcát, ahogy a csavargó halá-la után kielégülten, szerelmesen, halált szomjazva mosolygott, és lerajzolta Lene arcát utolsó éjszakáján, mikor megérintette már a formátlanba való átolvadás, a föld hí-vó szava. Lerajzolt egy parasztfiúcskát, kit

egyszer szülei küszöbén összeszorított ök-löcskékkel látott holtan feküdni, lerajzolt egy hullákkal tele kordélyt, három nyomorú-ságos gebe húzta, mellette hosszú rudakkal sintérlegények baktattak, fekete csuklyáik nyílásából sötéten sandított elő szemük. Újra meg újra lerajzolta Rebekkát, Izrael karcsú, fekete szemű gyermekét, keskeny, büszke ajkát, fájdalmas, haragos arcát, szerelemre termett, ékes, ifjú termetét, gőgös keserű száját. És rajzolta önmagát, ahogy vándorolt, szeretkezett, menekült a fenyegető halál elől, és ahogy táncolt az élethabzsolók dögvész-orgiáin. Áhítattal hajolt a fehér papír fölé, rávetette Lisbeth leányzó rátarti, kemény arcát, amilyennek még régről ismerte, a vén-séges Margrit szolgáló fintori ábrázatát, Niklaus mester szeretett és rettegett vonása-it. Olykor, többször is, vékony sejtető vona-lakkal nagy asszonyi alak ködlött fel keze nyomán, a Földanya volt, ült, keze ölében, az arcán mélabús szeme alatt halvány mo-soly.

Végtelenül jólesett neki ez az áradás, raj-zoló kezében az érzés, ahogy úrrá lett alakja-in. Néhány nap alatt telerajzolta az íveket

mind, amelyekről Marie gondoskodott. Az utolsó ívről leszelt egy negyedet, és világos, egyszerű vonásokkal rárajzolta Marie arcát, gyönyörű szemét, lemondó száját. Ezt a raj-zot neki ajándékozta.

A rajzolástól lelke megkönnyebbült, fel-szabadult a torlódó terhek, a feszített telített-ség érzésétől. Mialatt rajzolt, nem tudta, hol van, a világot csupán az asztal, a fehér papír és esténként a gyertya jelentette számára. Most felébredt, eszébe jutottak legutóbbi élményei, látta, kérlelhetetlenül új vándor-lásnak néz elébe, és szívében különös, ket-tős, félig viszontlátásból, félig búcsúzásból álló érzéssel kószálni kezdett a városban.

Kóbor sétái egyikén egy asszonnyal talál-kozott, megpillantása kusza érzelmeiben új rendet teremtett. Lován ült az asszony, len-szőke, sudár fehérnép, fürkésző kék szeme kissé hűvös fényű, tagjai kemények, fesze-sek, élvezetre, uralomra vágyó viruló arca öntudattal, fürkésző érzéki kíváncsisággal teli. Uralkodói tartásban, cseppet rátarti gőggel ülte meg barna lovát, de mégsem volt zárkózott vagy elutasító, hűvöses szeme alatt remegő orrcimpák várták a világ valahány

illatát, és látszott, széles, csalogató szája mesteri mód értheti dolgát, hogyan kell adni-venni a csókot. Ahogy Goldmund meglátta, feléledt minden ízében, és eltelt vággyal, hogy magát e büszke nővel összemérje. Meghódítani ezt az asszonyt nemes célnak látszott; ha útközben nyakát is szegné, halála nem lenne dicstelen. Megérezte tüstént, hogy e szőke nőstény oroszlán hozzá hason-ló, érzékekben, lélekben bő kézzel megál-dott, mellét minden viharnak kitáró, éppoly szilaj, mint szelíd, vérében rejlő ősi tapaszta-latokból tudója minden szenvedélynek.

Goldmund az ellovagló asszony után né-zett, látta szőke göndör haja és kék bársony-gallérja között elővillanó fehér nyakát, erő-teljes volt az és büszke, de mégis gyermeki-en selymes bőr feszült rajta. A legszebb asz-szony volt, akit eddig látott. Kezében akarta érezni ezt a nyakat, kiolvasni szeméből hűvöskék titkát. Nem kellett sokat kérdezős-ködnie, ki volt, akit látott. Hamarosan meg-tudta, hogy a várban lakik, ő a helytartó sze-retője, Ágnes; nem csodálkozott ezen, lehe-tett volna akár maga a császárnő is. Egy kút medencéjénél megállt, fölé hajolt és tükör-

képét nézte. A kép bár elvadult, mégis test-véri mása volt a szőke asszonyénak. Még abban az órában fölkeresett egy borbélyt, régi ismerősét, jó szóval rávette, nyírja meg és fésülje fényesre haját meg szakállát.

Két napig követte az asszonyt. Ágnes ki-lépett a várból – a szőke idegen a kapuban csodálattal a szemébe nézett. Ágnes a bás-tyák körül lovagolt – az égerfák közül elébe toppant az idegen. Aranymíveshez ment Ágnes, amint elhagyta a műhelyt, szembeta-lálkozott az idegennel. Egy pillanatra rávil-lantotta gőgös szemét, orrcimpája játékosan megremegett. A következő reggelen, hogy első lovaglására indult, és újra lesen állt az idegen, kihívóan rámosolygott.

A grófot, a helytartót is látta Goldmund, délceg és merész férfi volt, semmiképp sem lebecsülendő, de haja már őszes, arcán gon-dok nyoma; fölényben érezte magát.

Ez a két nap boldoggá tette, visszanyert ifjúsága sugárzott róla: Szép volt e magát felkínáló harci kihívás. Szép, hogy e szép-nek szabadságát odavetheti. Szép és mélysé-gesen izgató kockajáték, hogy életét erre az egyetlen dobásra teszi fel.

A harmadik nap reggelén Ágnes egy lo-vász kíséretében kilovagolt a várkapun. Szeme nyomban üldözőjét kereste tele harci kedvvel és kissé nyugtalanul. Jól van, várja már. A lovászt valami megbízással útnak eresztette, egyedül léptetett lassan tovább, lassan az alsó hídkapuhoz ügetett, és átpo-roszkált a hídon. Csak egyszer pillantott hát-ra. Látta, hogy az idegen követi. A Szent Vitus templomához vezető zarándokúton, mely ez idő tájt néptelen volt, bevárta köve-tőjét. Két fertályórát is kellett várnia, mert az idegen lassan baktatott, nem akart kifogyni a szuszból. Frissen, vidáman ballagott, szája szögletében élénkpiros csipkebogyó-ágacska virított. Az asszony leszállt a nyeregből, ki-kötötte lovát, és a repkénnyel befuttatott, meredek pillérhez támaszkodott, úgy nézett közeledő üldözőjére. Szemtől szembe, sap-káját levéve állt meg előtte Goldmund.

– Miért jársz utánam, mit akarsz tőlem? kérdezte az asszony.

– Ó – mondta Goldmund –, sokkal inkább megajándékozni szeretnélek, nemhogy va-lamit elvennék tőled. Magam kínálom aján-

dékképpen, fogadj el, szépasszony, aztán tégy velem kedved szerint.

– Jól van, meglátom majd, mit ér az aján-dék. Ámde ha azt hitted, hogy itt a szabad-ban veszélytelen téphetsz egy virágocskát, akkor bizony csalatkoztál. Én csak olyan férfit szeretek, aki a veszélyben életét kocká-ra teszi.

– Rendelkezz velem. Az asszony lassú mozdulattal levette nya-

káról vékony aranyláncát, és átnyújtotta ne-ki.

– Mi is hát a neved? – Goldmund. – Jól van, Goldmund, megízlelem majd,

hogy valóban arany-e a szájad? Figyelj jól: estefelé mutasd föl ezt a láncot a várban, és mondd azt, hogy találtad. De a kezedből ki ne add. Magam akarom visszakapni tőled. Így gyere, ahogy vagy, még ha koldusnak néznek is. Ha valamelyik cseléd rád förmed-ne, maradj nyugton. Tudd, hogy a várban csak két megbízható emberem van: Max, a lovász, és a komornám, Berta. Kettőjük kö-zül az egyiket keresd meg, és vezettesd hoz-zám magad. Mindenki mástól, a grófot se

feledd, óvakodj, ellenség valamennyi. Fi-gyelmeztettelek. Életeddel játszol.

Csókra nyújtotta kezét, mosolyogva fo-gadta Goldmund, gyengéden megcsókolta, arcával szelíden hozzásimult. Aztán elrejtet-te a láncot, és továbbment lefelé a lejtőn, a foldó, a város felé. A szőlőhegyek már kopá-rak voltak, egymást kergették a fákról hulló sárga levelek. Goldmund, amint a városra letekintett, mosolyogva csóválta fejét, oly kedvesnek és szeretetreméltónak találta. Né-hány napja még bánatos volt, bánatos még azért is, hogy a baj és a fájdalom sem mara-dandó. Lám, most valóban elmúlt a bánat, lehullott, akár az ágak arany lombja. Úgy érezte, soha szerelem így még nem sugárzott rá, mint ebből az asszonyból, akinek sudár termete, élettől duzzadó, mosolygó szőkesé-ge anyja képére emlékeztette, arra a képre, amelyet egykor Mariabronnban, kisfiú korá-ban a szívében hordozott. Két napja még nem hitte volna, hogy a világ még egyszer ilyen vidáman a szemébe nevet, hogy még egyszer vérében érezheti az élet, az öröm, az ifjúság sodró áramát. Milyen szerencse,

hogy életben maradt, hogy az elmúlt keser-ves hónapokban elkerülte a halál!

Este beállított a várba. A várudvaron pezsgett az élet. Lovakat nyergeltek le, hír-nökök futkostak, papok és egyházi méltósá-gok kis csoportját inasok vezették a belső kapun keresztül, fel a lépcsőn. Goldmund utánuk iparkodott, de az ajtónálló visszatar-totta. Elővette az aranyláncot, mondván, senki másnak kezéből ki nem adhatja, csak magának az úrnőnek vagy a komornájának. Egy inas kísérte tovább, aztán sokáig kellett várakoznia a folyosón. Végül feltűnt egy csinos, fürge asszonyka, aki előtte elhaladva halkan megkérdezte: „Goldmund vagy?” – és intett neki, kövesse. Halkan beosont egy ajtón, kis idő múlva újra megjelent, és intett, menjen utána.

Egy prémektől és édes parfümöktől illato-zó kis szobában találta magát, ruhákkal és köpenyekkel volt tele, botokon női kalapok pihentek, nyitott ládákban sokféle cipő he-vert. Jó félóra hosszat állt és várakozott itt, beszívta a ruhák illatát, megsimogatta a prémeket, s kíváncsian mosolygott a körös-körül csüngő csinos holmikon.

Végre kinyílt a belső ajtó, de nem a ko-morna tért vissza, égszínkék ruhában, nyaka körül fehér prémkoszorúval maga Ágnes lépett be. Lassan, lépésenként közeledett a várakozóhoz, komolyan tekintett rá hűvös kék szeme.

– Várnod kellett – mondta halkan –, most azt hiszem, végre biztonságban vagyunk. Papi küldöttség van a grófnál, velük étkezik, és bizonyára még sokáig tárgyalnak, a pa-pokkal folytatott tanácskozások mindig so-káig tartanak. Ez az óra a mienk. Légy üd-vözölve, Goldmund.

Goldmundhoz hajolt, sóvárgó ajka Goldmund ajkát kereste, némán üdvözölték egymást az első csókkal. Lassan átfogta ke-zével az asszony tarkóját. Ágnes átvezette az ajtón ágyasházába, magas szoba volt, gyer-tyák lángjától fényes. Az egyik asztalon va-csora várakozott, leültek melléje, az asszony gondosan kenyeret, vajat, húst adott elébe, és egy szép, trékló pohárba fehér bort töltött neki. Ettek; ittak mind a ketten, az egyetlen kékes fényű kehelyből, kezük játékosan is-merkedett.

– Szép madaram, honnan repültél hoz-zám? kérdezte az asszony. – Harcos vagy-e vagy lantos, vagy csak szegény csavargó?

– Az vagyok, akinek ismerni akarsz – ne-vetett halkan Goldmund. – Egészen a tied vagyok. Ha akarod, hát lantos, és te vagy az én édes lantom. Ha kezemmel nyakad átfo-gom, és ujjaim játszanak vele, angyalok énekelnek majd nekünk. Gyere, szívem, nem azért jöttem, hogy kalácsodat egyem, és fi-nom fehér borodat igyam, miattad jöttem egyes-egyedül.

Gyengéden leoldotta nyakáról a fehér prémet, és becézgetve csalogatta le testéről a ruhát. Tanácskozhattak odakünn udvaroncok és csuhások, surranhattak a szolgák, eltűnhe-tett a fák mögött a hold vékony sarlójának utolsó csücske is, a szerelmesek erről nem tudtak semmit. A paradicsomban jártak, egymáshoz simulva, egymásba fonódva el-nyelte őket illatos éjszakája, látták felderen-gő rejtelmes fehér virágait, gyengéd és hálás kezekkel szedték sóvárgott gyümölcseit. Nem játszott a lantos soha még ilyen lanton, nem zengett a lant még soha ilyen erős és mesteri ujjak alatt.

– Goldmund – suttogta parázslón fülébe –, varázsló vagy te, kedvesem! Tőled, te édes aranyhal, gyermeket fogannék. De még szí-vesebben meghalnék öledben. Igyál ki, ol-vasszon el tüzed, ölj meg, szerelmem!

Goldmund torkában mélyen felzümmö-gött egy boldog hang, amint meglátta, hogy az asszony hűvös szemében felenged és el-olvad a jeges keménység. Ellobbanón, mint ezüstös borzongás a halódó hal bőrén, ara-nyos tompa fénnyel, mint a varázsos ragyo-gás felvillanása a folyó mélyében, szelíden suhant át az elhaló reszketés az asszony szeme mélyén. Úgy érezte Goldmund, e pil-lanatban sűrűsödött össze minden boldog-ság, amit ember megélhet.

Nyomban ezután, mialatt Ágnes lehunyt

szemmel, remegve pihent, Goldmund halkan

felkelt, magára öltötte ruháit. Sóhajtva súgta kedvese fülébe:

– Gyönyörű kincsem, elhagylak téged. Nem szeretnék meghalni, nem szeretném, ha a gróf ma agyonütne. Szeretném, ha előbb még egyszer ilyen boldogok lehetnénk, mint amilyen boldogok ma voltunk. Még egyszer, még nagyon sokszor!

Mialatt felöltözött, némán feküdt az asz-szony. Ezután óvatosan betakarta, és meg-csókolta a szemét.

– Goldmund – mondta ekkor –, bár ma-radnál még! Gyere holnap újra! Ha veszély fenyeget, ne félj, figyelmeztetlek. Gyere új-ra, gyere holnap megint!

Meghúzta a csengettyűzsinórt. A szo-bácska ajtajában, ahol a ruhákat látta, a ko-morna fogadta, aki kivezette a várból. Szíve-sen adott volna neki egy aranyat; most szé-gyellte szegénységét.

Éjféltájban ott állt a halpiacon, és felné-zett a házra. Későre jár, senki sem lesz már ilyenkor ébren, minden bizonnyal a szabad-ban töltheti az éjszakát. Ámulatára azonban a ház kapuját nyitva találta. Halkan besur-rant, és bezárta maga mögött a kaput. Kam-

rájához a konyhán kellett keresztülmennie. Ott világosságot látott. A konyhaasztal mel-lett apró olajmécses fényénél Marie üldö-gélt. Éppen elbóbiskolt, két-három órája vá-rakozott már. Ahogy Goldmund belépett, riadtan felugrott.

– Marie, te még fent vagy? – kérdezte. – Fenn vagyok – felelte a lány. – Mert kü-

lönben zárva találtad volna már a kaput. – Sajnálom, Marie, nem kellett volna vár-

nod. Késő van már nagyon. Ne haragudj rám.

– Nem haragszom én rád, Goldmund, csak kicsit szomorú vagyok.

– Ne légy szomorú. Miért is lennél az? – Ó, Goldmund, nagyon szeretném, ha

egészséges, szép és erős lehetnék. Akkor nem kellene éjnek idején idegen házakba menned, és más asszonyokat szeretned. Ak-kor talán egyszer nálam is maradnál, és egy kicsit szeretnél.

Szelíd hangjában nem csengett remény, de keserűség sem, csak bánat. Megilletődve állt mellette Goldmund, sajnálta nagyon, nem tudta, mit mondjon. Gyengéden meg-simogatta a haját, a lány csak állt csendesen

és hallgatott, remegve érezte haján a férfi kezét, sírt egy kicsit, aztán felegyenesedett újra, és szégyenlősen szólt:

– Menj hát aludni, Goldmund. Ostoba dolgokat fecsegtem, álmos voltam nagyon. Jó éjszakát.

Tizenhatodik fejezet

Boldog türelmetlenséggel teli napja a dombok közé űzte Goldmundot. Ha lova lenne, ma a kolostorba lovagolna, mestere szép madonnájához, vágyott arra, hogy még egyszer lássa, és úgy rémlett neki, az éjjel Niklaus mesterről álmodott. Nos, majd sort kerít erre is. Ha boldog szerelme Ágnessel talán rövid életű lesz is, ha talán gonosz vé-get is ér, ma még virágzik, ma nem mulaszt-hat belőle egy pillanatot sem. Ma nem akart embereket látni, nem akarta, hogy lelke bé-kéjét bármi megzavarja, kinn a szabadban tölti el ezt a szelíd őszi napot a fák és felle-gek alatt. Szólt Marie-nak, kedve támadt járni egyet a környéken, ha lehet, adjon vele az útra egy jó karaj kenyeret, este pedig mi-atta ne várakozzék, későn tér csak haza.

Marie nem szólt semmit, megtömte zsebét almával és kenyérrel, lekefélte öreg zekéjét, amelynek tátongó sebeit még az első napon megfoltozgatta, és útjára eresztette.

Átsétált a hídon a folyó felett, át az üres szőlőhegyeken, meredek lépcsős utakon, hegynek fel, eltűnt fenn az erdőben, és meg nem állt, kaptatott felfelé, amíg a csúcsra fel nem ért. Langyos napfény derengett a kopár fák töasei között, rigók menekültek a bozót-ba léptei elől, félénken lapultak, fénylő feke-te szemük kikandikált a sűrűből; messze lenn a folyó kék íve áradt, kis játékszer-város pihent a partjain, hang fel nem szökött onnét más, csupán az imára hívó harangszó. Itt a magasban régi pogány időkből maradt, fű benőtte földhányások, dombok süppedez-tek, talán erődítmények, talán sírok lehettek. Letelepedett az egyik halomra, hol a zizegő őszi fűben száraz ülés esett, a tekintet bejár-hatta ismét a messzi völgyet és túl a folyón mind a dombokat, hegyeket, láncot lánc há-tán, ameddig csak hegy és ég kéklő játékban felismerhetetlenül egybe nem olvad. Mind e messzi vidéket, és még távolabb, hová sze-me el sem látott, mind e tájat, most Távolsá-

got és Emlékezést jelentőt, mely egykor Kö-zelség volt és Jelen, bejárta már a lába. Ezekben az erdőkben aludt, ki tudja hány-szor, evett bogyót, éhezett, fázott, e hegyge-rinceken és e pusztákon vándorolt, volt vi-dám és szomorú, volt friss és fáradt – ki tud-ja, hányszor. Valahol a messziségben, túl a láthatón, pihennek a jó Lene elégett csontjai, valahol arra róhatja még egyre vándorútját Róbert cimbora, ha a pestis el nem vitte; va-lahol, künn, arrafelé pihen a halott Viktor, és távol, elvarázsoltan a messziségben, valahol ott pihen ifjú éveinek kolostora, ott áll a lo-vag szép leányokkal boldog vára, arra fut űzötten, árván, vagy vesztette életét szegény Rebekka. E számtalan messzi szétszórt vi-lág, puszták és erdők, városok és falvak, vá-rak és klastromok, ezek az emberek mind – tudatából ki nem hulltak – élnek, vagy meg-haltak, emlékezetében, szerelmében, bánatá-ban, vágyaiban egymással összefonódtak. Ha pedig holnap őt is elviszi a halál, asz-szonnyal, szerelemmel, nyári reggelekkel és téli éjszakákkal teli képeskönyve széthull lapjaira, és hamu lesz belőle. Haj, ideje len-

ne valamit még tenni, valamit alkotni, maga mögött hagyni, ami túléli majd.

Ebből az életből, vándorlásaiból, világba indulása óta eltelt évei sorából mind a mai napig kevés gyümölcs termett. Néhány figu-ra, amelyet egykor a műhelyben készített, mindenekelőtt Jánosa, és még ez a képes-könyv, e fejében élő, testetlen, emlékezései-szőtte szép és fájdalmas képvilág. Vajon sikerül-e valamit megmenteni ebből a titkos világból, hogy a külső világ szeme elé tár-hassa majd? Vagy így megy ez örökké to-vább: városok városokra, új tartományok, új asszonyok, új élmények, új képek torlódnak egymásra halomba, és nem terem belőle semmi más, csupán e nyugtalan, éppoly kín-zó, mint gyönyörű túláradás a szívében?

Alávaló, ahogy az élet rászedi az embert, sírni való és nevetséges! Vagy élsz, szaba-don csapongó érzékekkel, teleszívod magad az ősi Évaanya mellén, akad akkor néhány felséges öröm, de nincs oltalom a mulandó-ság ellen; élsz, akár gomba az erdőn, amely ma szép színekben pöffeszkedik, de holnap-ra elrohad. Vagy védekezel, magadra zárod a műhelyajtót, hogy illanó életednek em-

lékművet emelj – de akkor lemondás az élet, és nem vagy más, csak faragókés, igaz, a halhatatlanság szolgálatában, de kiszáradsz, elvész a szabadságod, el az élet minden örö-me, teljessége. Niklaus mesternek is ez volt a sorsa.

Haj, ennek az egész életnek akkor van csak mégis értelme, ha mind a kettő elérhe-tő, ha nem hasítja ketté ez a sivár vagy-vagy! Teremteni, hogy ne az élet adja meg az árát! Élni, anélkül, hogy lemondanánk az alkotás nemes öröméről! Hát lehetetlen ez?

Talán akad szerencsés ember, akinek sike-rül. Talán akad házasember és családatya, akinek a hűség nem lopja el érzéki kedvét? Talán van falak között ücsörgő, akinek szí-vét nem aszalta meg a rabság és a biztonság? Talán. Látni még nem látott egyet sem.

Mintha minden lét a kettősségen, az ellen-téteken nyugodna: vagy asszony, vagy férfi az ember, vagy csavargó vagy nyárspolgár, lehet értelmes vagy érzelmes, a be- és kilég-zés, a férfiasság és nőiség, a szabadság és a rend, ösztön és szellem egy időben át nem élhető, az egyiknek mindig a másik az ára, és az egyik éppoly fontos és kívánatos, mint

a másik! Az asszonyoknak e téren talán könnyebb a dolguk, őket a természet úgy alkotta, hogy gyönyörük magában hordja gyümölcsét, és a szerelem boldogsága gye-reket terem. A férfinép ezt az egyszerű ter-mékenységet nem ismeri, örök sóvárgás he-lyette a sorsa. Vajon Isten alkotta volna mindezt így, gonoszságból vagy ellensége-sen, kárörvendőn nevetve saját teremtmé-nyein? Nem, aki őzet és szarvast, halat és madarat, erdőt, virágot, évszakokat terem-tett, az nem lehet gonosz. De szakadék bont-ja meg alkotását, talán mert balul ütött ki, talán tökéletlenné vált, talán mert az emberi élet tökéletlensége és ez a vágyódás éppen-séggel Isten különös céljait szolgálja, talán mert az Ellenség, az Eredendő Bűn hintette el magját? De mért lenne ez a vágyódás, mért lenne ez az elégedetlenség bűn? Amit az ember szépet és szentet alkotott, és Iste-nének hálaáldozatként visszaadott, nem eb-ből jött-e létre mind?

Gondolatai terhétől hogy szabadulna, a városra nézett, tekintete a vásárteret, a halpi-acot, a hidakat, templomokat, tanácsházát tallózta. Ott volt a vár is, a büszke püspöki

palota, ahol most Heinrich gróf az úr. Tor-nyai és hosszú tetői alatt él Ágnes, ott lakik királyi kedvese, aki szemre oly gőgös, és mégis olyan odaadóan, magát feledve szeret. Boldogan gondolt rá, boldogan és hálásan emlékezett az elmúlt éjszakára. E boldog éjszakát, hogy megélje, hogy e csodálatos asszonyt ily boldoggá tegye, ahhoz egész eddigi élete kellett, asszonyok körében töl-tött inasévei, minden nyomora, minden ván-dorlása, minden átvándorolt havas éjszaka, bizalmas barátsága állatokkal, virágokkal, fákkal, vizekkel, halakkal és a pillangókkal. Megkívánta ez az éjszaka gyönyörben és veszélyben edződött érzékeit, hontalanságát, az esztendők hosszú során át lelkében ha-lomba gyűlt képeket. Ameddig élete olyan kert, amelyben Ágneshez hasonló varázsvi-rágok nyílnak, panaszra nincs joga. A napot fenn az őszi magasban töltötte, járt, pihent, ette kenyerét, Ágnesére és az estérre gon-dolt. Ahogy az idő alkonyatba fordult, újra a városban volt, és a vár felé közeledett. Hű-vös lett, a házak csendes, vöröses ablak-szemükkel pillantottak rá, találkozott egy csapat éneklő fiúval, rudakon kivájt répákat

lengettek a magasba, a répáknak arca volt, és égő gyertyák lobogtak bennük. A kis maskarásmenet körül már a tél illata lengett, mosolyogva nézett utánuk Goldmund. Soká-ig keringett a vár körül. A papi küldöttség még most is ott tartózkodott, itt-ott az abla-kok mögött néha feltűnt egy egyházi úr alak-ja. Végre sikerült belopózkodnia a belső várba, és Bertát, a komornát is megtalálta. Újra elrejtezett a ruháskamarában, várt, míg Ágnes meg nem jelent, és kedvesen szobájá-ba vezette. Gyönyörű arca szelíd volt, de csöppet sem vidám. Szomorkodott, gondter-helt volt és aggodalmas. Nagy fáradságába került Goldmundnak, hogy cseppet felvidít-sa. Csókjaira, becéző szavaira lassan kicsit bizakodni kezdett.

– Oly kedves tudsz te lenni, madaram mondta hálásan –, ha gyengéd vagy, ha tur-békolva duruzsolsz, oly mélyen zengő hang bujkál torkodban. Szeretlek, Goldmund. Ha valahol messze, ha nem itt lehetnénk! Már nem jó nekem itt, nemsokára úgyis vége, a grófot visszahívták, hamarosan megérkezik az az ostoba püspök. A gróf ma ugyancsak haragos, a csuhások felingerelték. Jaj, csak

meg ne lásson! Ütne az utolsó órád. Aggó-dom érted nagyon.

Goldmund emlékezetében félig elmerült hangok csendültek fel, mintha régen már hallotta volna ezt a dalt. Így beszélt egykor hozzá Lydia, ilyen szerető, szorongó han-gon, ilyen szelíd-bánatosan. Így osont be éjjelente kamrájába, eltelve szerelemmel, félelemmel, eltelve gonddal, kínzó rémké-pekkel. Szívesen hallgatta ezt a szelíd-bánatos éneket. Mit érne a szerelem titkoló-zás nélkül! Mit érne a szerelem, ha nem kí-sérné veszély?

Szelíden magához ölelte Ágnest, megsi-mogatta, kezébe fogta kezét, csöndes csodá-kat zümmögött fülébe, csókolgatta szemét. Elbűvölte és meghatotta, hogy oly nagyon aggódik érte, és félti őt. Hálásan, szinte alá-zattal fogadta az asszony Goldmund becéz-getéseit, szerelmesen simult hozzá, de fel nem vidult.

Ágnes hirtelen hevesen megrezzent, a kö-zelben ajtó csapódott; és sietős léptek köze-ledtek a szoba felé.

– Jaj, istenem! – kiáltotta kétségbeesetten. Ez a gróf. Gyorsan, a kamrán keresztül el-menekülhetsz. Gyorsan! El ne árulj!

Már be is tuszkolta a kamrába, a ruhák közé; egyedül állt ott, és tétován tapogató-zott a sötétben. Hallotta, amint a szomszéd szobában a gróf nagy hangon Ágnessel be-szél. A ruhák közé gabalyodva a kijárat felé botorkált, nesztelenül, lépésről lépésre ha-ladt. Már a folyosóra nyíló ajtóhoz ért, óva-tosan lenyomta a kilincset. Ebben a pillanat-ban riadt meg ő is, vadul és fájdalmasan kezdett verni a szíve – az ajtót zárva találta. Lehetett bajt hozó véletlen is, hogy valaki, amióta ide belépett, az ajtót kívülről bezárta. Ebben azonban nem hitt. Csapdába került, elveszett; valaki meglátta, amint besurrant. Ez most a fejébe kerül. Megremegett a sö-tétben, és eszébe villant Ágnes búcsúszava „El ne árulj!” – Nem, nem árulja el. A szíve kalapált, de elhatározása megszilárdította, dacosan harapta össze fogát.

Pillanatok alatt játszódott le mindez. Most kinyílt a túlsó ajtó, és Ágnes szobájából bal-jában gyertyával, jobbjában kivont karddal belépett a kamrába a gróf. E pillanatban

Goldmund gyors mozdulattal a körben lógó köntösök, köpenyek közül összemarkolt né-hányat, s karjára vetette. Tartsák tolvajnak, az talán kiút.

A gróf azonnal észrevette. Lassan közele-dett. – Ki az? Mi dolgod itt? Felelj, vagy odadöfök.

– Bocsáss meg! – suttogta Goldmund. – Szegény ember vagyok, te pedig gazdag vagy! Lásd, uram, visszaadok mindent, amit elvettem, nézd!

És a köpenyeket a földre dobta. – No lám, hát loptál? Kár volt, nem volt

okos dolog egy öreg köpenyért az életedet kockáztatni. Városi polgár vagy?

– Nem, uram, hontalan vagyok. Szegény, vándorló utas, tudom könyörületes leszel...

– Hallgass! Nem adnám sokért, ha tud-nám, vajon nem voltál-e oly pimasz, és nem akartál voltaképp az úrasszonnyal erősza-koskodni? De mivel így is úgy is felköttet-lek, firtatni felesleges. Loptál, s ez elegendő.

Hatalmasan megdöngette a bezárt ajtót és kikiáltott:

– Hé, itt vagytok!? Kinyitni!

Az ajtó kitárult, három fegyveres legény állt ott készenlétben.

– Kötözzétek meg jól – harsogott a gróf, hangjában gúny és gőg recsegett. – Ez itt egy csavargó, akit lopáson értem. Lakat mö-gé vele, holnap hajnalban pedig bitón lógjon a csirkefogó.

Goldmund nem védekezett, tűrte, hogy kezét összekötözzék. Így vezették el végig a hosszú folyosón, le a lépcsőn, át a belső ud-varon, elöl egy szolga világította viharlám-pával az utat. Félköríves, megvasalt pinceaj-tó előtt megálltak, nem találták a kapukul-csot, káromkodtak és civódtak, végül is va-lamelyik darabont átvette a viharlámpást, és a szolga a kulcsért futott. Álltak hát, és vá-rakoztak a kapu előtt, a három fegyveres és a fogoly. Amelyik a lámpást tartotta, kíváncsi-an a megkötözött arcába világított. Ebben a pillanatban a várban vendégeskedő számos pap közül kettő arra haladt. A várkápolnából jövet megálltak a kis csoport mellett, és fi-gyelték az éjszakai jelenetet; a három po-roszlót s a megkötözött férfit, amint ott áll-tak és várakoztak.

Goldmund nem vette észre a papokat, őri-zőire sem nézett. Nem látott mást, csak az arcába világító, szemét vakító, csendesen lobogó lángot. És a fény mögött, az iszony-nyal telt homályban, még valamit látott, va-lami alaktalant, nagyot, kísértetiest: a szaka-dékot, a véget, a halált. Merev tekintettel állt, nem látott, nem hallott semmit. Az egyik pap jelentőségteljesen suttogott a da-rabontokkal. Amint megtudta, hogy a férfi tolvaj, és halál vár rá, megkérdezte, vajon meggyónt-e már? Nem – felelték –, hiszen csak az imént érték tetten.

– Úgy hát holnap a hajnali mise előtt elvi-szem neki a szentségeket, és meghallgatom gyónását. Ti kezeskedtek érte: addig el ne vezettessétek. A gróf úrral még ma beszélek. Lehet ez az ember tolvaj, de akkor is megil-leti minden keresztény joga, hogy meggyón-hasson, és a szentségekben részesedjék.

A darabontok nem mertek ellenkezni. Is-merték ezt az egyházi urat, a küldöttség tag-jai közül való volt, több ízben látták a gróf asztalánál. Aztán miért is ne gyónhasson meg utoljára egy szegény csavargó?

Az urak továbbmentek. Goldmund csak állt, mereven nézett. Végre visszatért a szol-ga a kulccsal, és kinyitották az ajtót. A fog-lyot boltozatos pincébe vezették, botladozva támolygott le egy-két lépcsőfokon. Néhány háromlábú támlátlan szék állt szanaszéjjel meg egy asztal, valamikor borospince előte-re volt ez. Az egyik széket az asztal mellé taszították, és ráparancsoltak: üljön le.

– Holnap hajnalban jön egy pap, annak még meg is gyónhatsz – mondta az egyik. Aztán elmentek, nagy gondosan bezárták a nehéz kaput.

– Hagyd itt a világot, pajtás – kérte Goldmund.

– Nem, testvérkém, azt nem, azzal még valami csintalanságot csinálhatsz. Jó lesz ez így is, légy okos, és törődj bele a sorsodba. Meg aztán, meddig lobog egy ilyen lángocs-ka? Egy óra és ellobban. Jó éjszakát.

Egyedül maradt hát a sötétben, ült a kis széken, fejét az asztalra hajtotta. Rossz ülés esett így, csuklóját fájdalmasan vágta a kö-tél, de mindez csak később hatolt tudatába. Elsőbb csak ült, fejét az asztalra hajtva, úgy, mintha hóhér tönkjére hajtaná, valami arra

kényszerítette, hogy testével és érzékeivel is átélje azt, amit a szívére mértek; átengedje magát az elkerülhetetlennek, megadja magát a kényszerű halálnak.

Így ült egy örökkévalóságon át, nyomo-rultan meggörnyedve, elszántan, hogy befo-gadja, belélegezze, megértse sorsát, és eltel-jen azzal, amit ráróttak. Estére járt, éjszakára fordul, és az éjszaka vége élete vége is lesz egyben. Ezt kellett megértenie. Holnap már nem él. Lógni fog, élettelen tárgy lesz, amire madarak ülnek, amit madarak csipegetnek; az lesz belőle, ami Niklaus mesterből, a kunyhóban elégett Lenéből, az lesz, amivé mindazok lettek, akiket a kihalt házakban és a megrakott halottaskordékon heverni látott. Nem volt könnyű felmérni ezt, és megbékél-ni gondolatával. Éppenséggel lehetetlen volt. Sok minden akadt még, amitől nem szakadt el, nem vett búcsút. Az éjszaka volt rá az utolsó alkalom.

Búcsúznia kellett a szépséges Ágnestől, soha többé nem látja már magas alakját, fé-nyes napsugaras haját, hűvöskék szemét, szemében a gőg rebbenő gyengülését, soha többé illatos bőre édes aranypihéit. Isten ve-

led, kék szem, élj boldogan, harmatos, re-megő száj! Remélte, gyakran csókolhatja még. Ma is még fenn a dombokon, a késő őszi napsütésben hányszor gondolt rá, hány-szor érezte magát egynek vele, mennyire vágyódott utána! Lám, búcsúznia kell a domboktól is, a naptól, a kéklő, fehér felle-ges égtől, búcsúzni fáktól és erdőtől, vándor-lástól, napszakoktól és évszakoktól. Marie talán még mindig ébren üldögél, szegény, jóságos szemű, bicegő járású Marie, ül és vár, bóbiskol a konyhában, aztán felébred újra, és nincs Goldmund, aki többé hazatér-ne.

Hej, papír meg irón, kezéből kikívánkozó valahány alakja, reménye! Odavan, oda. És a reményről, hogy láthatja újra Narzisst, a kedves János tanítványt, arról is lemondhat.

Búcsúznia kell kezétől, tulajdon szemétől, ételtől, italtól, a szerelemtől, lantjátéktól, alvástól, ébredéstől – mindentől búcsúznia kell. Holnap madár röppen a levegőben, és Goldmund nem látja többé, lány dalol az ablakban, és nem hallja már, mit énekel, hömpölyög a folyó, úsznak némán a sötét halak, szél kerekedik, söpri a földön a sárgu-

ló lombot, kisüt a nap, felragyog a csillagos ég, legények vonulnak táncba, pihen az első hó a távoli hegyeken – minden megy tovább, vetik a fák árnyékukat, vidáman vagy szo-morúan, eleven szemmel néznek az embe-rek, kutyák ugatnak, a falvakban az istállók-ban bőgnek a tehenek, minden megy tovább nélküle, semmi sem az övé már, mindettől megfosztják.

Érezte a puszta hajnali illatát, ízlelte édes újbor és friss, kemény diók ízét, szorongó szívén átsuhant az emlékezés, a tarka világ fellobbanó visszfénye, süllyedőben-búcsúzóban még egyszer átragyogott összes érzékén a kusza élet szépsége; meggörnyedt elszabaduló fájdalmában, és érezte, amint könny könny után végigfolyik az arcán. Zo-kogva vitette magát a fájdalom hullámain, hevesen patakzott könnye, összeroskadva adta át magát végtelen bánatának. Hej, ti völgyek és erdős hegyek, zöldellő égerfák alatt surranó patakpajtások, ti lányok, holdas esték a hidakon. Ó, te szép, sugárzó képvi-lág, hogyan is hagyjalak el? Vigasztalan gyerek sírt az asztalra borulva. Szíve ínségé-

ből sóhaj, esengő panasz szakadt fel: anya, ó, anya!

Mintha varázsigét mondott volna, emlé-kezete mélyén megjelent egy kép: anyja ké-pe. Nem a gondolataiban és művészálmai-ban élő anya alakja, hanem édesanyja szép és eleven képe, olyan, amilyennek klastromi évei óta nem látra már. Neki panaszkodott, neki sírta el kényszerű halálán érzett kegyet-len fájdalmát, hozzá menekült, neki ajánlotta fel az erdőt, a napot, szemét és kezét, az ő anyai kezébe adta vissza lényét és életét.

Könnyek közepette elaludt; kimerültség és álom anyásan karjába vette. Aludt egy órát vagy kettőt, nyomorúságától a megsza-badító álom ragadta el.

Amikor újra felébredt, kínzó fájdalmat ér-zett. Összekötözött csuklói kegyetlenül tü-zeltek, szaggató fájdalom hasogatta hátát és tarkóját. Fáradtan egyenesedett fel, magához tért, és újra tudatára ébredt helyzetének. Ko-romsötét vette körül, nem tudta, meddig al-hatott, nem tudta hány órát élhet még. Talán már a következő pillanatban jönnek, és vi-szik meghalni. Ekkor eszébe jutott, papot ígértek neki. Nem hitte, hogy szentségei so-

kat segítenének rajta. Nem volt bizonyos benne, vajon a legtökéletesebb feloldozás és bűnbocsánat is megnyitná előtte a mennyek kapuját. Nem tudta, vajon van-e egyáltalán mennyország, lakozik-e benne Jóisten, van-e Ítélet és Örökkévalóság. Régen elveszítette már minden bizonyosságát e dolgokban.

De akár van Örökkévalóság, akár nincs, nem vágyott utána, mást nem akart, csak ezt a bizonytalan mulandó életet, a lélegzést, bőre otthonosságát, csak élni akart. Szilaj dühvel ugrott fel, imbolyogva tapogatózott a sötétben a falig, felegyenesedve nekitámasz-kodott, és töprengeni kezdett. Lehetetlen, hogy ne lenne menekülés. Talán a pap hoz-za, talán meggyőzheti ártatlanságáról, talán szót emel érte, vagy segítségével időt nyer-het, ki tudja, meg is szökhet. Lázasan, újra meg újra beleélte magát e gondolatokba. Ha mindez nem sikerülne, akkor sem adja fel, nem veszítheti el a játszmát. Először tehát megpróbálja a papot megnyerni, fáradságot nem kímélve, megigézi, megindítja, meg-győzi, hízeleg neki. Ebben a játszmában a pap az egyetlen nyerő lap, a többi lehetőség álom, semmi más. Véletlenek, végzetszerű

rendelések akadhatnak ugyan, adódhat holmi előre nem várt mentsvár, kaphat kólikát a hóhér, a kötél is leszakadhat.

Szó, ami szó, Goldmund semmiképp nem óhajtott meghalni. Hasztalan próbált sorsába belenyugodni, hasztalan próbálta elfogadni, nem sikerült. Védekezni fog, végórákig har-col, elgáncsolja az őrt, leteperi a hóhért, utolsó pillanatig, utolsó csepp véréig küzd életéért. Ó, ha a papot rávehetné, hogy kezé-ről a kötelet leoldja, végtelenül sokat nyerne.

Kínjaival mit sem törődve, megpróbálta elrágni a kötelet. Dühödt erőlködései, ke-gyetlenül hosszú idő alatt annyit elért, hogy lazábbnak érezte szorításukat. Zihálva állt börtöne éjjelében, dagadt karja és keze na-gyon fájt Amint újra lélegzethez jutott, ván-szorogva végigtapogatta, lépésről lépésre átkutatta a nedves pincefalat, vajon nem bukkan-e kiugró élre. Ekkor eszébe jutott a lépcső, amelyen ide, tömlöcébe lebotorkált. Keresni kezdte, és meg is találta. Letérdelt, megpróbálta, hátha elvásik a kötél, ha az egyik kőlépcsőhöz dörzsöli. Nehezen ment, a kötél helyett minduntalan csuklóját érte a kő, úgy égette, akár a parázs, érezte, vére is

kiserken. Nem hagyta abba mégsem. Az ajtó és a küszöb közötti résen át már látszott a hajnali szürkület siralmas, vékony sávja, mikorra sikerült. Elvásott a kötél, elszakít-hatta, szabad lett újra a keze! Ezután ujját is alig tudta megmozdítani, keze megduzzadt, zsibbadtan elhalt, karja a válláig görcsösen megmerevedett. Erőnek erejével gyakorol-tatta őket, hogy újra keringésnek induljon bennük a vér. Jónak tetsző terve támadt.

Ha semmiképpen el nem nyerheti a pap segítségét, akkor hát, ha csak egy pillanatra is magára hagyják vele, agyonüti. Valame-lyik szék megteszi. Ahhoz, hogy megfojtsa, kezében és karjában nem érzett elég erőt. Agyonüti hát, szaporán felölti csuháját, és elmenekül benne. Mire a többiek a holtat megtalálják, ő már kint van a várból, és az-tán gyerünk! Marie beengedi, és elrejti majd. Meg kell kísérelni. Remény rejlik ebben.

Soha életében Goldmund ilyen türelmet-lenül, vágyódva és mégis félve nem várta még a hajnali derengést, mint ezen az órán. Feszült elszántság remegtette, úgy leste, hi-úzszemekkel, amint a nyomorúságos fény-forgács a kapu hasadékában lassan-lassan

világosabb lett. Visszatért az asztalhoz, gya-korolta, tud-e úgy guggolni a zsámolyon, két kezével a térde között, hogy ne vegyék észre mindjárt, nincsen rajtuk béklyó. Amióta ke-ze kiszabadult, nem gondolt többé a halállal. Eltökélte, keresztülvágja magát, még ha az egész világ darabokra törik, akkor is. Élni akart mindenáron. Orrcimpái izgatottan re-megtek a szabadság és az élet utáni vágytól. Ki tudja, talán a falon túlról jön a segítség? Ágnes asszony ugyan – hatalma nem terjed messzire, talán bátorsága sem – lehet, ki is szolgáltatta őt. De szerette, s talán mégis tehet érte valamit. Talán Berta, a komorna éppen künn lopakodik, s nem emlegetett egy lovászt is, akiben megbízhat? Ha pedig még-sem jön érte senki, nem kap jelt, akkor vég-rehajtja tervét. Ha balul ütne ki, agyonveri zsámolyával az őröket is, kettőt, hármat, mindet, aki jön. Tudta, hogy előnye van: szeme hozzászokott a pince sötétjéhez, a homályban félig-meddig már megsejti min-den alak és tárgy körvonalát, míg a többit, ha belép, vaksötét fogadja.

Lázasan kuporgott az asztal mellett, meg-fontolta pontosan, mit is mondjon a papnak,

hogy segítségét elnyerje, mert ez az első lé-pés. Mohón leste közben a fénypászta gyatra növekedését. Sóvárogva áhítozta azt a pilla-natot, amelytől órákkal ezelőtt oly nagyon rettegett, alig várta már; ezt a hihetetlen fe-szültséget sokáig elviselni nem lehet. Hiszen ereje, figyelme, elszántsága és ébersége előbb-utóbb elernyed. Bár jönne már az őr a pappal hamarosan, ameddig e felajzott ké-szenlét, elszánt menekülési kedve még vi-rágjában van.

Végre felébredt künn a világ, végre köze-ledett az Ellenség. Lépések visszhangzottak udvar kövén, kulcs zörrent, fordult a zárban, minden nesz úgy zengett a hosszú, halálas némaság után, harsányan, akár a mennydör-gés. És most, lassan résnyire megnyílt a ne-héz kapu, megcsikordult sarokvasa. Egy pap lépett be kíséret nélkül, őrök nélkül. Egyma-ga jött, kezében gyertyatartó, két szál gyer-tya világolt benne. Lám, megint minden másképp történt, mint ahogy a fogoly elkép-zelte.

Milyen különös, milyen megrendítő: a be-lépő pap, aki mögött láthatatlan kezek beta-szították az ajtót, a mariabronni kolostor

szerzeteseinek öltözetét hordta, az ismerős otthoni kámzsát, amit egykor Daniel apát, Anselm atya és Martin páter viselt.

A látvány olyan különös erővel ütötte szí-ven, el kellett fordítania tekintetét róla. En-nek a csuhának megjelenése jót ígérhet, sze-rencsét hozó jel lehet. De talán mégsem akad más kiút, mint a gyilkosság. Összeszo-rította a fogát. Nehezére esne nagyon, ha ezt a szerzetestestvért meg kellene ölnie.

Tizenhetedik fejezet

– Dicsértessék a Jézus Krisztus – mondta a páter, és az asztalra helyezte a gyertyatar-tót. Maga elé meredve mormolta rá a választ Goldmund.

A pap hallgatott. Várakozva állt ott, és hallgatott. Goldmundot nyugtalanság fogta el, és szemét fürkészőn az előtte álló férfira vetette.

Ez a férfi, vette észre megdöbbenésében, nemcsak a mariabronni atyák kámzsáját, hanem az apáti méltóság jelvényeit is viseli.

Ekkor az apát arcába nézett. Sovány, ke-mény és tiszta metszésű arca volt, szigorú,

keskeny ajka. Ezt az arcot ismerte. Meg-igézve nézte Goldmund a szellem és akarat formálta vonásokat. Bizonytalan kézzel nyúlt a gyertya után, felemelte, és az idegen arcába világított, hogy megláthassa szemét. Meglátta, és a gyertyatartó megremegett, amint az asztalra visszatette.

– Narziss! – suttogta alig hallhatóan. Ke-

rengett, forgott körülötte a világ.

– Igen, Goldmund, egykor Narziss vol-tam, de már régen levetettem ezt a nevet, bizonyára elfelejtetted. Beöltözésem óta Já-nos a nevem.

Goldmund szíve mélyéig megrendült. Megváltozott hirtelen az egész világ, és em-berfeletti feszültségének feloldódása fulla-dással fenyegette; reszketett, szédült, min-den vér kiszállt a fejéből, gyomra összeszo-rult. Égette szemét a feltörni készülő zoko-gás. Felzokogni és összeroskadni, könnyek-ben eszméletét vesztve, ez volt az, amire e pillanatban minden ízében vágyott.

De Narziss láttára felbukkant ifjúsága el-varázsolt emlékezete mélyéről egy figyel-meztetés: egyszer, még ifjan, ez a szép, szi-gorú arc, e sötét, mindenttudó szempár sírva, összeroppanva látta. Ez többé meg nem tör-ténhet. Íme, élete legkülönösebb pillanatá-ban újra megjelent ez a Narziss, mint egy kísértet, minden bizonnyal, hogy életét megmentse – és most zokogjon, vagy ájultan essen össze újra? Nem, nem és nem. Meg-emberelte magát. Megfékezte szívét, rápa-rancsolt gyomrára, elűzte fejéből a szédülést. Most nem mutatkozhat gyengének.

Mesterségesen nyugodt hangon szólalt meg: – Meg kell engedned, hogy most is Narzissnak nevezzelek.

– Nevezz hát annak, kedvesem. De kezet nem nyújtasz nekem?

Goldmund újra magára parancsolt. Köly-kösen dacos és kissé gúnyos hangon vála-szolt, éppúgy, mint néhai diákkorában.

– Már megbocsáss, Narziss – mondta hű-vösen és kicsit egykedvűen –, látom, apát lett belőled. Én azonban még most is csa-vargó vagyok. Egyébként pedig társalgá-sunk, bármennyire jólesik nekem, sajnos, nem tarthat sokáig. Mert lásd, Narziss, bitóra ítéltek, egy óra, vagy annyi sem, és lógni fogok. Csak azért mondom ezt, hogy a hely-zettel tisztában légy.

Narzissnak arcizma sem rándult meg. A barátja viselkedésében bujkáló kölykös het-venkedés nagy mulatságára szolgált, de meg is hatotta. A mögötte rejlő büszkeséget, amely Goldmundnak megtiltotta, hogy zo-kogva mellére boruljon, megértette azonban, és szívből méltányolta. Bizony ő is másképp képzelte el ezt a viszontlátást, de e kis ko-médiával cinkosan egyetértett. Semmivel

sem lophatta volna Goldmund gyorsabban újra a szívébe magát.

– Nos, igen – mondta, és megjátszotta ugyanúgy a közönyöst. – A bitó dolgában egyébként megnyugtathatlak. Kegyelmet kaptál. Megbízatásom, hogy közöljem veled, és magammal vigyelek. A városban nem maradhatsz. Lesz hát időnk elegendő, egy-másnak ezt-azt elmesélni. De hogyan is ál-lunk hát: kezet fogsz-e velem?

Kezet szorítottak, hosszan, keményen, mélyen meghatva mindketten, de szavaikban még jó darabig továbbra is nyersek, komédi-ások maradtak.

– Jól van, így hát búcsút mondhatunk e nem éppen tisztességes menedéknek, én pe-dig, Narziss, kíséretedhez csatlakozom. Visszatérsz Mariabronnba? Pompás. Ho-gyan? Lovon? Nagyszerű. Tehát az van még hátra, hogy nekem is adjanak egy lovat.

– Megkapjuk, amice, két órán belül útnak indulunk. Ó, de milyen a kezed! Istenem, csupa seb, dagadt, és merő vér! Ó, Goldmund, hogy elbántak veled!

– Nyugodj meg, Narziss. Én magam lát-tam el a baját. Hiszen megkötöztek, és vala-

hogy szabadulnom kellett. Mondhatom, nem egykönnyen sikerült. Egyébként ugyancsak bátorságra vall, hogy így, minden kíséret nélkül léptél be hozzám.

– Miért lenne ez bátorság? Hiszen nem fenyegetett veszély.

– Ó, nem, csak az a kicsinyke veszély, hogy agyonütlek. Így eszeltem ki a dolgot. Mondtál, papot küldenek. Gondoltam, meg-ölöm, és csuhájában elmenekülök. Nagysze-rű terv volt.

– Tehát nem akartál meghalni?... Véde-keztél volna?

– Minden bizonnyal. Nos, hogy éppen te leszel a pap, azt persze nem is sejthettem.

– Akárhogy nézem – mondta Narziss ha-bozva –, voltaképpen nagyon rút terv volt. Mondd, hát igazán agyonütöttél volna egy papot, aki gyóntató atyaként jön hozzád?

– Téged nem, Narziss, semmiképpen. És talán a pátereid közül valót sem, ha a mariabronni csuhát viseli. De bármilyen más papot, ó, igen, ezt elhiheted.

Hirtelen szomorú lett a hangja és komor. – Nem ő lett volna az első, akit megölök. Hallgattak. Kínosan feszengett mind a kettő.

– Ezekről a dolgokról – mondta Narziss hű-vös hangon – később beszélünk. Egyszer meggyónhatsz nekem, ha kedved tartja. De anélkül is mesélhetsz életedről. Nekem is van miről, én is mesélek majd. Már előre örülök... Indulhatunk?

– Egy pillanatig várj még, Narziss! Eszembe ötlött, hogy egyszer már nevezte-lek Jánosnak téged.

– Nem értelek. – Hogyan is értenéd? Hiszen nem tudsz

semmiről. Esztendőkkel ezelőtt történt, hogy egyszer a János nevet adtam neked, és ez a neved örökké megmarad. Régebben ugyanis képfaragó, szobrász voltam, s remélem, egy-szer újra leszek. Akkoriban készült legjobb szobromat, egy természetes nagyságú, fából faragott ifjút, rólad mintáztam, de nem Narziss a neve, hanem János. János tanít-vány a kereszt alatt.

Felállt és az ajtó felé indult. – Hát gondoltál még rám? – kérdezte hal-

kan Narziss. Hasonlóképpen halkan felelte Goldmund. – Ó, igen, Narziss, gondoltam rád. Min-

dig, minduntalan.

Hevesen taszította ki a súlyos kaput, fakó reggel tekintett rájuk. Nem szóltak többet. Narziss magával vitte vendégszállására. Kí-sérője, egy fiatal barát az úti málhák csoma-golását fejezte be éppen. Goldmund elé ételt tettek, kezét megmosták és bekötözték. Ha-marosan elővezették a lovakat.

Amint lóra szálltak, így szólt Goldmund: – Van még egy kérésem. Ejtenénk utunk-

ba a halpiacot, lenne még ott valami dolgom. Ellovagoltak, és Goldmund feltekintett a vár minden ablakára, hátha valamelyik mögött meglátja még Ágnest. De nem látta többé. Átlovagoltak a halpiacon, Marie aggódott érte már nagyon, Goldmund elbúcsúzott a leány szüleitől, köszönetet mondott ezerszer, megígérte, hogy egyszer visszatér, és ello-vagolt. Marie ott állt a kapuban, amíg a lo-vasok el nem főntelt. Aztán lassan visszabi-cegett a házba.

Négyesben ügettek – Narziss, Goldmund, a fiatal barát és egy felfegyverzett lovász.

– Emlékszel-e még a lovacskámra, Hol-dasra? – kérdezte Goldmund. – Ott állt nála-tok a klastromistállóban?

– Persze. De már nem találod ott, bizony-nyal nem is vártad. Hét vagy nyolc esztende-je, hogy el kellett rekkenteni szegény párát.

– Hát még erre is emlékszel! – Igen, emlékszem. Goldmund nem szomorkodott lovacskája

halálán. Örült, hogy Narziss, aki soha álla-tokkal nem törődött, és bizonyára soha más klastromi lovat nevéről nem ismert, ilyen sokat tudott Holdasa sorsáról mondani. Megörvendeztette ez nagyon.

– Kinevethetsz – kezdte rá újra –, hogy kolostorotokban az első lény, akiről kérde-zősködtem, a szegény lovacska. Nem volt szép tőlem. Voltaképpen mások felől akar-tam érdeklődni, mindenekelőtt Dániel apát-ról. De gondoltam, meghalt, hiszen te vagy az utódja. Halálról pedig nem akartam be-szélni, nem akartam mindjárt ezzel kezdeni. Mostanában nem szívesen beszélek a halál-ról, az elmúlt éjszaka miatt, és a pestis miatt sem, túlságosan sokat láttam belőle. De ha már itt tartunk, legyen, egyszer úgyis túl kell esnünk rajta. Mondd hát, mikor és hogyan lelte halálát Dániel apát, akit tiszteltem na-gyon? Mondd meg azt is, Anselm és Martin

páter élnek-e még? Minden rosszra elkészül-tem. Elégedett vagyok mégis, mert legalább téged megkímélt a pestis. Jóllehet a te halá-lodra soha nem is gondoltam, bízvást hittem, találkozunk még. De hite megcsalhatja az embert, sajnos tapasztaltam már. Mestere-met, Niklaust, a képfaragót, sem tudtam vol-na holtan elképzelni, bizton számítottam rá, viszontláthatom újra, és dolgozhatom nála megint. Mégis halott volt, mire visszatértem.

– Röviden elmondhatom – mondta Narziss. – Daniel apát már nyolc esztendeje halott, halála könnyű volt, betegség s fájda-lom nélkül való. Én nem az ő utódja vagyok, esztendeje lettem csak apát. Utódja Martin páter, egykori iskolafelügyelőnk lett, aki tavaly ment el, közel hetvenesztendős korá-ban. Anselm páter sincs már többé közöt-tünk. Kedvelt téged, gyakran emlegetett. Az utolsó időkben már járni sem tudott, és a fekvés nagy gyötrelmet okozott neki; vízibe-tegség vitte el. Igen, a pestis nálunk is járt, sokan meghaltak. Ne beszéljünk róla! Van-e még kérdeznivalód?

– Hogyne lenne, nagyon is sok. Először is, mi dolgod volt a püspökvárosban és a helytartóval?

– Hosszú história, politika dolga, alkal-masint untatna nagyon. A gróf a császár ke-gyence, és néhány ügyében teljhatalmú megbízottja. Ez idő tájt a császár és rendünk között akad egy s más egyengetnivaló. A rend megbízott egy küldöttség vezetésével, amely a gróffal tárgyalt. Kevés eredmény-nyel.

Elhallgatott, és Goldmund sem faggatta tovább. Nem is fontos megtudnia, hogy teg-nap este, amikor Narziss a gróftól Goldmund életét kérte, életéért néhány engedménnyel fizetett a kemény úrnak.

Lovagoltak; Goldmund hamarosan elfá-radt, nehezen tartotta magát a nyeregben.

Jó idő múlva megkérdezte Narziss: – Igaz, hogy lopásért fogtak el? A gróf azt

állította, besurrantál a várba, a belső termek-be, s ott lopni akartál.

Goldmund nevetett. – Nos, valóban, az volt a látszat, mintha

tolvaj lennék. A gróf ágyasával volt talál-

kám, most már látom, tudhatott róla. Egye-nesen bámulom, hogy mégis futni enged.

– Nos, lehetett alkudni vele. Aznapra tervezett útjukat nem tudták

megtenni. Goldmund kimerült nagyon, ke-zéből ki-kicsúszott a gyeplő. Megszálltak hát egy faluban, ott Goldmundot ágyba fek-tették, és mert láza is volt egy kevés, a kö-vetkező napon sem indultak tovább. De harmadnapra már lovagolhatott. Ahogy keze hamarosan meggyógyult, ugyancsak kedvét lelte a nyargalásban. Milyen rég nem ült már nyeregben! Feléledt, megfiatalodott és kivi-rult. Versenyre kelt a lovásszal, és a közlé-kenység óráiban ezernyi türelmetlen kérdés-sel ostromolta barátját, Narzisst. Higgadtan, mégis örömmel fogadta ezt Narziss; Goldmund újra megigézte, szerette heves, gyerekes kérdéseit, amelyekben ott feszült a barát szellemét, eszét tisztelő bizalom.

– Kérdeznék én valamit, Narziss. Égette-tek már ti is zsidókat?

– Zsidókat? Hogyan égettünk volna? Hi-szen nálunk nincsenek zsidók.

– Igaz. De mondd, képes lennél-e zsidókat elégettetni? El tudnád-e képzelni magad ilyen helyzetben?

– Nem, mért is tenném? Fanatikusnak tar-tasz?

– Érts meg hát, Narziss! Azt kérdezem, képesnek tartanád-e magad, hogy egyáltalán parancsot adj zsidók megölésére, vagy jóvá-hagyásoddal megpecsételd azt? Hiszen oly sok herceg, polgármester, püspök és másféle hatalmasság adott már efféle parancsot.

– Efféle parancsot nem adnék. De kerül-hetek olyan helyzetbe, hogy végig kell néz-nem, és tűrnöm kell az ilyen kegyetlenke-dést.

– Eltűrnéd tehát? – Bizonyára, ha nem lenne hatalmam,

hogy megakadályozzam... Ugye, Goldmund, te már láttál zsidóégetést?

– Bizony, igen. – Nos, megakadályoztad?... Nem?... No

látod... Goldmund elbeszélte neki részletesen

Rebekka történetét, és mialatt beszélt, feliz-zott benne a szenvedély.

– Mondd hát – fejezte be hevesen –, mifé-le világban is élünk? Hát nem maga a pokol ez? Nem vérlázító, nem gyalázatos?

– Úgy bizony. A világ ilyen. – Úgy! – kiáltott Goldmund haragosan.

Milyen gyakran bizonygattad régebben a világ isteni eredetét, a szférák nagy harmó-niáját, amelynek közepén trónol a Teremtő, és ami van, az jó, soroltad tovább. Úgy mondtad, Arisztotolészben áll ez, vagy Szent Tamás írja. Kíváncsi lennék, hogyan magya-ráznád meg ezt az ellentmondást.

Narziss nevetett. – Emlékezőtehetséged bámulatos, de

mégis kissé félrevezetett. Én mindig a Te-remtő tökéletességét dicsőítettem, de a Te-remtést soha. Sohasem tagadtam a világ go-noszságát. Azt, hogy a földi élet harmonikus és igazságos, az ember pedig jó lenne, igazi gondolkodó még soha nem állította, kedve-sem. Írva vagyon a Szentírásban, hogy jóval inkább az emberi szív vágyai meg törekvései a gonoszak, és ezt nap mint nap igazolva is látjuk.

– Remek. Végre már látom, hogyan is gondoljátok ti tudósok. Tehát az ember go-

nosz, a földi élet tele van aljassággal és mo-csokkal, ezt elismeritek. De valahol emögött – gondolataitokban és tantételeitekben – igazságosság uralkodik és tökéletesség. Lé-tezik, bebizonyítható, csak éppen senki nem gyakorolja.

– Sok harag gyűlt össze benned ellenünk, teológusok ellen, kedves barátom! De belő-led még mindig nem lett gondolkodó. Min-dent összegabalyítasz. Egynéhány dolgot meg kell még tanulnod. Miért mondod, hogy nem gyakoroljuk az igazságosság eszméjét? Mindennap és minden órában ezt cseleked-jük. Én például apát vagyok, kolostort veze-tek, és ebben a kolostorban éppoly kevéssé tökéletes és bűntelen az élet sora, mint oda-künn a világban. De mégis mindig és mind-untalan szembeszegezzük az eredendő bűn-nel az igazságosság eszméjét, igyekszünk hozzáigazítani tökéletlen életünket, iparko-dunk jóvá tenni a rosszat, és keressük a módját, hogy életünkkel szüntelen közeled-jünk Istenhez.

– Ó, igen, Narziss, de én nem rólad beszé-lek, mintha te nem lennél jó apát. Rebekkára gondolok, a máglyán égett zsidókra, a tö-

megsírokra, a nagy dögvészre, az utcákra és a szobákra, ahol a pestises hullák hevertek és bűzlöttek, az egész iszonyatos pusztaság-ra, az ágrólszakadt, árván maradt gyerekek-re, a láncukon éhen veszett házőrző ebekre... s ha erre gondolok, ha felrémlik ez a láto-más, belesajdul a szívem, és úgy érzem, hogy anyáink reménytelenül kegyetlenek, ördögi világba szültek minket, jobb lett vol-na, ha elvetélnek, jobb, ha Isten nem teremti meg e rettentő világot, és a Megváltó nem feszítteti magát keresztre érte, hasztalan.

Helyeslően bólintott Narziss barátja sza-vaira.

– Teljesen igazad van – mondta melegen –, ki vele, mondj csak el nekem mindent. Egyben azonban nagyon tévedsz. Azt hi-szed, hogy amiket elmondottál: gondolatok. Pedig ezek érzések! Olyan ember érzései, aki küzd a létezés iszonyával. De ne feledd, e szomorú és elkeseredett érzésekkel szem-ben ott áll a homlokegyenest ellenkező vég-let! Ha vidáman megülöd paripádat, és szép tájakon vágtatsz keresztül, vagy ha – elég könnyelműen – estefelé besurransz a várba, hogy a gróf szeretőjének udvarolj, más képe

van akkor a világnak, és sem a pestises há-zak, sem az összes elégett zsidó nem állja útját örömödnek. Igaz-e?

– Így van. De mert a világ oly nagyon el-telt halállal és iszonyattal, azért keresem szí-vem vigaszát, szedem a szép virágokat, ott, hol e pokol közepette fellelem. Ha gyönyör-re találok, elfelejtem egy órára az iszonyatot. De attól az iszonyat nem fogyatkozik.

– Nagyon ügyesen fogalmaztad meg. Úgy érzed hát, hogy a világban halál és iszonyat vesz körül, ezért aztán a gyönyörbe mene-külsz. De a gyönyör mulandó, magadra hagy újra a sivatagban.

– Valóban így van ez. – A legtöbb embernek ez a sorsa, csak

kevesen érzik át ezt oly erővel és indulato-san, mint te, csak kevesen érzik szükségét, hogy érzéseiket tudatosítsák. De mondd csak, a gyönyör és borzalom közötti kegyet-len ide-oda vetődésen, az életöröm és halál-félelem hinta-palintáján kívül nem kerestél-e még valamiféle más utat?

– De igen, kerestem. A művészettel pró-bálkoztam. Említettem már neked, sok egyéb között művész is lett belőlem. Egy

napon – talán három éve éltem már odakünn a világban, s szinte folyton csak vándorol-tam – egy kolostor templomában fából fara-gott Istenanya-szoborra leltem, oly szép volt, látványa oly nagyon megindított, hogy meg-kerestem a mestert, aki faragta. Megtalál-tam, híres mester volt, tanítványának sze-gődtem, és néhány esztendeig dolgoztam a keze alatt.

–Idővel majd többet is mesélsz nekem er-ről. De mi volt az, amit a művészet adott és jelentett neked?

– A mulandóság feletti győzelmet. Lát-tam, hogy az emberi élet bolond farsangolá-sából, haláltáncából valami fennmarad, és túléli azt: a műalkotás. A műalkotások is elpusztulnak ugyan valamikor, elégnek, szétmállanak, vagy szétverik őket. De mégis nemzedékeket élnek túl, átlépik a pillanat határát, és megteremtik a képek és ereklyék csendes birodalmát. Úgy tetszett, ha ebben munkálkodom, örömet és vigaszt lelek. Mert olyan ez, mintha örök életet nyerne a mu-landó.

– Jó ezt hallanom, Goldmund. Remélem, számos szép mű dicséri még kezed munká-

ját. Hiszek a te erődben, nagyon. Remélem, hosszú ideig leszel vendégem Mariabronnban, és megengeded, hogy mű-helyt rendezzek ott be neked; kolostorunk már régen nem büszkélkedett művésszel. De azt hiszem, a művészet csodáját még nem meríti ki definíciód. Úgy vélem, a művészet célja nem csupán az, hogy kővel, fával, szí-nekkel valami létezőt, de halandót a haláltól elragadjon, és maradandóbb életet adjon ne-ki. Láttam már néhány műremeket, néhány szentet és madonnát, de azt hiszem, nem egyetlen hajdan élt ember képmásai csak, akinek formáit vagy színeit a művész meg-örökítette hűségesen.

– Igazat szólsz – kiáltott Goldmund fel-buzdulva. – Milyen tájékozott is vagy a mű-vészetben, nem hittem volna soha! A jó mestermű képe nem valódi eleven alak, bár az indítékot adhatja az is. Az ihlető kép nem hús és nem vér, hanem szellemi. Olyan kép az, amely a művész lelkében leli hazáját. Bennem is élnek, Narziss, ilyen képek, re-mélem, egyszer megeleveníthetem és meg-mutathatom neked őket.

– De szép is ez! Lásd, kedvesem, anélkül, hogy tudtad volna, a filozófia kellős közepé-be csöppentél, és szavakba foglaltad egyik titkát.

– Te mulatságod leled bennem. – Ó, dehogy. Az imént „ihlető képekről”

beszéltél, képekről, amelyek sehol másutt nem léteznek, csak az alkotó szellemben, de az anyagban megvalósíthatók, és láthatókká válhatnak. Mielőtt a mű látható lesz, és való-sággá válik, már létezik a látomás, már él a művész lelkében! Ez a kép, ez az „ihlető kép” hajszálra az, mint a régi filozófusok „ideája”.

– Valóban, ez egészen hihetően hangzik. – Nos, amikor kiállsz az eszmék és az ih-

lető képek mellett, beléptél a szellemi világ-ba, a mi filozófus és teológus világunkba kerültél; elismered, hogy az élet kusza és fájdalmas csatamezején, a testi lét e végtelen és esztelen haláltáncának forgatagában fel-lelhető a teremtőszellem. Lásd, e benned lakozó szellemhez fordultam mindig, amióta ifjúként hozzám jöttél. Ez a szellem nem a gondolkodó, hanem a művész szelleme. De a szellem, és ő az, aki az érzéki világ kusza

zűrzavarából, a gyönyör és kétségbeesés közötti örökös hányódásból kivezet. Ó, ked-vesem, boldog vagyok, amiért ezt a vallo-mást hallottam. Erre vágytam az időtől fog-va, amióta elhagytad tanítódat, Narzisst, és vállaltad, bátran, hogy önmagad légy. Most újra barátok lehetünk.

Ezen az órán úgy tetszett Goldmundnak, élete értelmet nyert, mintha hegy tetejéről tekintené át, világosan látná sorsa három nagy lépcsőfokát: Narzisstól való függését és szabadulását – a szabadság és a vándorlás idejét – és a visszatérés, a magábaszállás, az érés, az aratás reggelét.

A látomás szertefoszlott újra. De most megtalálta az utat, amelyen Narzissához jár-hat, többé már nem a függés, hanem a sza-badság és kölcsönösség útja volt ez. Meg-aláztatás nélkül lehetett immár e fölényes szellem vendége, hiszen a másik felismerte benne az egyenrangút, az alkotót. Egyre nö-vekvő sóvárgással örvendett, hogy föltárhat-ja magát, művekben láthatóvá teheti lelke világát barátja előtt. Néha azonban kételyei támadtak.

– Narziss – figyelmeztette barátját –, attól tartok, nem tudod, voltaképpen kit is viszel magaddal kolostorodba. Nem vagyok szer-zetes, és nem is akarok az lenni. Ismerem ugyan a bárom nagy fogadalmat, s az önkén-tes szegénységgel még szívesen egyetérte-nék, ámde sem a szent tisztaságot, sem a szent engedelmességet nem kedvelem; ezek az erények – úgy tetszik – nem túlságosan férfiasak. Jámborság pedig egy szikrányi sem maradt bennem, esztendők óra nem gyóntam, nem imádkoztam, nem áldoztam.

Narziss arca meg se rebbent. – Úgy látszik, pogány lett belőled. De et-

től nem félünk. Nem kell számos bűnöddel továbbra is büszkélkedned. Közönséges vi-lági életet éltél, őrizted a disznókat, akár a tékozló fiú, nem tudod már többé, mi a tör-vény és a rend. Bizonyára nagyon rossz szerzetes válna belőled. De én nem azért invitállak, hogy belépj a rendbe, csupán azért hívtalak, légy a vendégünk, és rendezd be nálunk műhelyed. És még valamit: ne feledd, egykor, ifjúi éveinkben én voltam az, aki fölébresztettelek, és engedtem, hogy a világi életbe menj. Akár jóravaló, akár go-

nosz ember léttél, te utánad mindjárt én fele-lek érted. Látni akarom, mire vitted; meg-mutathatod nekem szavakban, életeddel, műveidben. Ha már megmutatkoztál, és úgy találnám, hogy házunkban nem lehet mara-dásod, én leszek az első, aki arra kérlek: menj ismét utadra.

Goldmund eltelt csodálattal, valahányszor barátja így beszélt, apátként, csendes bizton-sággal, a világi embereket, a világi életet fricskázó enyhe gúnnyal. Ilyenkor megmu-tatkozott előtte, akivé változott: Narziss, a férfi. A férfi, a szellemé és az egyházé ugyan, finom kezű, és tudós arcú, de csupa biztonság és bátorság, vezető, akinek vállán felelősség terhe nyugszik. Narziss, a férfi, nem volt már az egykori ifjú, nem volt többé a szelíd, meghitt János tanítvány, ezt az új, férfias és lovagi Narzisst is meg akarta min-tázni. Mennyi alak várt a kezére: Narziss, Dániel apát, Anselm páter, Niklaus mester, a szép Rebekka, a szép Ágnes, és még annyi sokan, barátok és ellenségek, elevenek és holtak. Nem, belőle nem lesz szerzetestest-vér, sem jámbor, sem tudós, – alkotni akar;

boldogsággal töltötte el, hogy e művek ott-hona ifjúsága hajdani otthona lesz.

Lovagoltak a hűvös késő őszben, és egy napon, amelynek reggelén a csupasz fák ágait sűrű dér ülte meg, hegyes-dombos tá-jon ügettek át, kopár, vöröslő, lápos vidéken, és a messzire elhúzódó dombvonulatok kör-vonalai furcsán, figyelmeztetően, múltból derengően villantak elő, aztán magas kőris-erdő következett, egy patak medre és egy öreg pajta, láttukra Goldmund szívét boldog szorongás fájdalma járta át; felismerte a dombokat, ahol egykor Lydiával, a 1ovag lányával lovagolt, és a pusztaságot amelyen át valamikor űzötten, mélységes bánatával a lassan szállingózó hóban továbbvándorolt. Fölbukkantak az égerligetek, a malom, a vár; furcsa fájdalommal ismerte fel az író-szobácska ablakát, ahol hajdan a legendás ifjúkorban hallgatta a lovag zarándokútjának történetét és latinját korrigálta. Belovagoltak az udvarba, útjuk előre meghatározott állo-másai közé tartozott. Goldmund megkérte az apátot, itt ne szólítsa nevén, és engedje, hogy a lovásszal a cselédek asztalánál ehes-sen. Így is történt. Nem volt már többé öreg

lovag, és Lydia sem volt De akadt még né-hány vadász és szolga a régiek közül, a ház-ban pedig egy szép, büszke, rátarti nemes-asszony élt és uralkodott férje oldalán: Júlia. Csodálatosan szép volt még mindig: szép, és kissé haragos; sem ő, sem a cselédek nem ismerték meg Goldmundot. Falazás után az alkonyatban leosont a kertbe, átnézett a sö-vényen a már télies virágágyakra, az istálló-ajtóhoz lopakodott, és bekukkantott a lovak-hoz. A lovásszal aludt a szalmán, az emlék-esések terhe ránehezedett mellére, sokszor felriadt. Ó, milyen szétdaraboltan, terméket-lenül hevert mögötte élete.

Csodálatos látomásokban gazdagon, de oly sok cserépre szertehullva, milyen kevés érték, milyen kevés szeretet is szégyenkezett benne! Reggel, amikor továbblovagoltak, szorongva lesett föl az ablakokra, talán még egyszer megláthatja Júliát. Nemrég így né-zett körül a püspöki rezidencia udvarán, hogy talán még egyszer megpillanthatja Ág-nest. Ágnes nem jött, és Júlia sem tűnt fel az ablakban. Íme hát, ilyen volt az egész élete. Búcsúzott, menekült, álldogált üres kézzel és vacogó . szívvel – elfeledve. Egész nap ül-

dözte ez, szótlanul, komoran ült a nyereg-ben. Narziss hagyta, nem zavarta.

Végre azonban közeledtek céljuk felé, és néhány nap múlva el is érték. Mielőtt feltűn-tek volna a kolostor tetői, mielőtt felbukkant volna tornya, átlovagoltak a köves tarlókon, ahol Goldmund, ó, milyen régen is, csúzfü-vet keresett Anselm atyának, és ahol Liese, a cigányasszony férfivá avatta. Ezután belo-vagoltak Mariabronn kapuján, és a geszte-nyefa alatt leszálltak lovukról. Goldmund gyengéden megsimogatta a fa törzsét, és fel-vett a földről egyet a széthasadt, barna, fony-nyadtan, hervadtan szanaszét heverő tüskés gesztenyehéjak közül.

Tizennyolcadik fejezet

Goldmund az első napokban benn lakott a klastromban az egyik vendégfogadó cellá-ban. Aztán kérésére a gazdasági épületek egyikében – amelyek, akár egy nagy vásárte-ret, vették körbe az udvart – kapott szállást, szemben a kováccsal.

A viszontlátás oly heves varázzsal igézte meg, hogy maga is csodálkozott. Csak az

apát ismerte itt, senki más, nem tudták, ki-csoda ő; az itteni népek, a testvérek és vilá-giak szigorú rendben éltek és tevékenyked-tek, nyugalmát nem zavarták. De ismerték az udvar fái, ismerte őt kapu és ablak, ma-lom és vízikerék, a folyosók kockakövei, a keresztfolyosó elhervadt rózsabokrai, a gó-lyafészkek, a csűr és a refektórium. Minden szögletből múltja, kora ifjúsági édes és meg-ható illata szállt felé, a szeretet űzte, hogy mindent megnézzen sorra, minden hangot újra halljon, a vecsernyére hívó harangszót, a vasárnapi harangozást – a szűk, mohás medrében surranó sötét malompatak sustor-gását, a saruk csattogását a kőlapokon, a kulcscsomó estéli csörrenését, mikor a ka-pustestvér elindul, hogy bezárja a kaput. A kővályú mellett, amelybe a laikusok refektó-riumának tetejéről lecsurgó esővíz ömlött, még ugyanazok a kis gyomok burjánoztak, gólyahír és útilapu, és a kovácsműhely kert-jében az öreg almafa éppoly tekervényesen nyújtogatta terebélyes ágait, mint akkor. De mindennél jobban meghatotta, ha megszólalt a kis iskolaharang, és a klastromi diákok seregestől zúdultak a szünetben, le a lépcső-

kön, ki az udvarra. Milyen fiatal, buta és bájos volt gyerekarcuk – ő is ilyen fiatal, ilyen esetlen, kedves és gyerekes volt vala-mikor?

Ámde a jól ismert klastrom mellett egy szinte ismeretlen klastromra is talált, már az első napon a szemébe ötlött, egyre fonto-sabbnak érezte, és csak lassan kapcsolódott a jól ismert világhoz. Ha nem is változott itt semmi, ha minden éppen úgy állt, mint egy-kor tanulókorában, ahogy száz és ki tudja, hány esztendővel ezelőtt. Goldmund már nem a diák szemével látott. Látta és érezte az építmények tömérdek tömegét, a temp-lomok boltozatát, a régi festményeket, az oltárok, kapuzatok kőből és fából faragott alakjait, és bár nem látott olyat, ami nem lett volna már akkoriban is a helyén, mégis most találkozott először e dolgok szépségével, és a szellemmel, amely létrehozta őket. Látta a felső kápolna régi kőből faragott Madonná-ját; már mint ifjú is szerette, le is rajzolta, de csak most nézte először nyitott szemmel, most látta, remekmű az, legjobb, legsikerül-tebb munkája sem múlhatja felül soha. Hoz-zá hasonló csoda akadt száz is, egy sem volt

öncélú, véletlen műve, egytől egyig mind egyazon szellemtől származott, és úgy állt az öreg falak, oszlopok és boltozatok között, mintha természetes világban állna. Amit e helyen néhány száz esztendő alatt építettek, faragtak, festettek, éltek, gondoltak és taní-tottak, mind egy törzsből, egy szellemből sarjadt, összeillett, akár egy fa ágai.

E világban hát, e csöndes, hatalmas egy-ség közepében, kicsinek érezte Goldmund magát nagyon, és soha jobban nem érezte törpeségét, mint amikor János apátot, barát-ját, Narzisst, e hatalmas és mégis meghitt nyugalmú rendben tevékenykedni, kormá-nyozni látta. Lehetett a tudós, keskeny ajkú János apát, és az egyszerű, jóságos, szerény Dániel apát személye között mégoly nagy különbség is, mindegyikük mégis ugyanazt az egységet, gondolatot, ugyanazt a rendet szolgálta, attól nyerte méltóságát, és annak áldozta életét. Ez éppoly hasonlatossá tette őket egymáshoz, akár a szerzetescsuha.

Kolostora középpontjában Narziss félel-metesen nagyra nőtt Goldmund szemében, pedig nem bánt vele másként, csak mint ba-rátságos pajtás és vendéglátó gazda.

Goldmund hamarosan alig merte már méltó-sága nélkül és „Narziss” néven szólítani.

– Hallod-e, János apát – mondta neki egy-szer –, lassacskán új nevedhez kell szoktat-nom magam. Nem tagadom, jól élek itt kö-rötökben. Szinte kedvem támad, hogy alapo-san meggyónjak neked, és a kiszabott peni-tencia elvégzése után felvételemet kérjem a laikus testvérek közé. De lásd, akkor barát-ságunk végéhez érne, te apát lennél, én meg laikus testvér. De azt, hogy csak így éldegél-jek melletted, nézzem a munkádat, magam pedig senki módjára semmit se tegyek, ezt tovább el nem viselem. Szeretnék dolgozni én is, megmutatni neked, ki vagyok, mit érek, lásd, megérte-e vajon leesdekelni nya-kamról a kötelet.

– Örvendek ennek – mondta Narziss, és még pontosabban és szabatosabban fogal-mazta meg szavait, mint máskor. – Bárme-lyik órában hozzákezdhetsz, hogy műhelyed berendezd. Azonnal utasítom a kovácsot és az ácsot, álljanak szolgálatodra. Ami anyag munkádhoz e helyen fellelhető, rendelkezz vele! Amit kívülről, fuvarosokkal kell ho-zatni, készíts lajstromot. Most pedig halljad,

hogyan gondolkozom rólad és szándékaid-ról. Adnod kell egy kis időt, hogy kifejthes-sem mondanivalóimat: tudós vagyok, és megkísérelem a dolgot a magam gondolatvi-lágán keresztűt megvilágítani, más nyelven nem tudok, csak ezen. Figyelj hát rám még egyszer, úgy, ahogy azt régebben oly gyak-ran, türelmesen megtetted.

– Megpróbállak követni. Beszélj hát. – Emlékezz arra, amit már tanulóéveink-

ben néhányszor mondtam neked: művésznek tartalak. Akkoriban úgy véltem, költő lehet-ne belőled; az olvasás és írás tanulmányozá-sa közben idegenkedtél a fogalmitól, és at-tól, ami absztrakt, de különösképpen kedvel-ted a beszéd érzékletes-költői kvalitású sza-vait és hangzásait, tehát a képzeletünket megmozgató szavakat. Goldmund közbe-szólt:

– Bocsáss meg, de a te becses fogalmaid és absztrakcióid nem elképzelések, képek-e szintén? Vagy a szavak nyomán, amelyeket elmélkedéseidben használsz és kedvelsz, valóban semmi képzet nem kerekedik? Le-het-e hát gondolkodni, anélkül, hogy közben valamit el ne képzelnénk?

– Jó, hogy kérdezed! Bízvást lehet! A gondolkodásnak a képzelettel semmi dolga. A gondolkodás nem képek, hanem fogalmak és képletek sorozata. Ahol a képek meg-szűnnek, éppen ott kezdődik a filozófia. Hi-szen erről vitatkoztunk egykor ifjan is oly gyakran: neked a világ képekből, nekem fo-galmakból állt. Mindig mondtam, gondolko-dónak alkalmatlan vagy, de mondtam azt is, értékedet ez nem kisebbíti; cserében fejede-lem lehetsz a képek tartományában. Figyelj, megmagyarázom. Ha akkoriban nem mégy világgá, mint gondolkodó szerencsétlenség kútfeje lehettél volna. Bizonyára misztikus válik belőled. A misztikusok kurtán, kissé gorombán szólva olyan gondolkodók, akik nem tudnak megszabadulni az elképzelések-től, tehát egyáltalán nem gondolkodók. Tit-kos művészek ők: poéták – vers, festők – ecset, muzsikusok dallam nélkül. Akadnak közöttük nagy tehetséggel megáldott, nemes szellemek, ám egytől egyig mind boldogta-lan. Ilyen lehettél volna te is. De istennek hála, ehelyett művész vagy, hatalmadba ke-rítetted a képvilágot, ahol teremtő és úr le-

hetsz, nem ragadtál gondolkodóként az eredménytelenség sarába.

– Félek – mondta Goldmund –, nem sike-rül fogalmat alkotnom a te gondolatvilágod-ról, ahol elképzelések híján van a gondolko-dás.

– Ó, dehogynem, tüstént megérted. Egyelj. A gondolkodó a világ lényegét logi-kával próbálja megismerni és megértetni. Tudja: értelmünk és szerszáma, a logika, tökéletlen instrumentumok – éppúgy, ahogy az okos művész is tudja jól, hogy ecsetje vagy vésője soha nem fogja tökéletesen kife-jezni egy angyal, vagy szent sugárzó lényét. Mégis megkísérli mindkettő; a gondolkodó, meg a művész is, a maga módján. Nem tud-ja, és nem teheti másképp. Mert az ember a legnagyobb, és egyetlen értelmes dolgot, amit tehet, akkor cselekszi, ha természetadta képességeivel önmaga megvalósításán tö-rekszik. Ezért mondtam régebben oly gyak-ran neked : ne a gondolkodó vagy az aszkéta példáját másold, hanem légy önmagad, töre-kedj önmagad megvalósítására!

– Félig-meddig értelek. De voltaképpen mit is jelent ez a megvalósítás?

– Filozófiai fogalom, amit másképp nem tudok kifejezni. Nekünk, Arisztotelész és Szent Tamás tanítványainak minden fogal-mak között a legmagasztosabb: a Tökéletes Létezés. A Tökéletes Létezés az Isten. Min-den egyéb, ami van, csak befejezetlen, rész-leges, keletkező, zavaros lehetőségekből álló. Isten azonban színtiszta, egyedülvaló, nem lehetőség, hanem maga a Tökéletes Va-lóság. Mi azonban mulandók vagyunk, ke-letkezünk, lehetőség vagyunk, tökéletesség, teljes Lét nekünk nem adatott meg. Ott azonban, ahol a képesség cselekvésbe, a le-hetőség megvalósulásba megy át, részese-dünk az igazi Létből, és egy arasszal hason-latosabbak leszünk a Tökéleteshez, az Iste-nihez. Ezt jelenti az önmagunk megvalósu-lása. Hiszen ismerheted ezt a folyamatot a magad tapasztalatából is. Művész vagy, fa-ragtál már egynéhány szobrot. Nos, ha egyik szobrod igazán sikerül, ha esetlegességeitől meg tudod szabadítani egy ember arculatát, és tiszta formába öntöd, akkor mint művész megvalósítottad ezt az emberi képet.

– Megértettelek.

– Te engem olyan helyen és tisztségben találsz, barátom, Goldmund, amely termé-szetemnek bizonyos mértékig megkönnyíti önmagam megvalósítását. Olyan közösség-ben és hagyományok között láthatsz, ahol minden megfelel és segít nekem. A klastrom nem mennyország, csupa tökéletlenség, de mégis a magamfajta embernek a tisztességes klastromélet ezerszer hasznosabb, mint a világi. Nem akarok erkölcsiekről beszélni, de a tiszta gondolat, amelynek gyakorlása és tanítása feladatom, már gyakorlati okokból is bizonyos világtól mentes védettséget kí-ván. Nekem tehát házunkban jóval köny-nyebb volt magamat megvalósítanom, mint neked. Amiért utadat mégis megtaláltad, és művész lett belőled, csodállak nagyon. Hi-szen sokkal nehezebben ment sorod.

Goldmund a dicsérettől, zavarában, de örömében is, elpirult. Ezért, hegy elterelje arról a szót, közbevágott:

– Legnagyobb részét megértettem annak, amit mondani akartál. Valami azonban még most sem fér a fejembe: a te „tiszta gondo-latnak” nevezett, tehát ama bizonyos, képelt

fűfán való gondolkodásod, és a képzeletűn-ket meg nem mozgató szavak.

– Nos, egy példa megérteti veled. Gondolj csak a matematikára. Miféle elképzeléseket tartalmaznak a számok? A plusz és a mínusz jel? Milyen kép rejlik az egyenletben? Semmilyen! Ha megoldasz egy aritmetikai vagy algebrai feladatot, nem a képzeletet hívod segítségül, hanem megtanult gondolati formákon belül elvégzel egy formális műve-letet.

– Igazad van, Narziss! Ha felírsz egy sor számot és jelet, minden képzelet nélkül megbirkózom velük. Hagyom, hogy a plu-szok és mínuszok, a négyzetek, zárójelek, meg mind a többi vezessenek: és megoldot-tam a feladatot. Azaz – egykor megoldot-tam. Ma már sehogy sem menne. De nem hiszem, hogy az efféle formális feladatokban más érték is rejlene, minthogy a tanulóknak értelemgyakorlatul szolgálhatnak. Hiszen számolni tanulni egészen jó dolog. De ér-telmetlennek és gyerekesnek tartanám, ha egy ember egész életén át effajta számtan-feladatok mellett üldögélne, és papírját örökké számsorokkal róná tele.

– Tévedsz, Goldmund. Te feltételezed, hogy ez a szorgalmas számoló örökké új meg új iskolai feladatokat old meg, amelye-ket a tanító felad neki. Pedig önmagának is feladhat kényszerítő erővel keletkező kérdé-seket. Jó néhány valódi és fiktív tér matema-tikai kiszámítása és megmérése szűkségen, mielőtt gondolkodóként neki merünk vágni a Tér problémájának.

– Nos, igen, de a Tér problémáját, mint tisztán gondolati kérdést, sem tartam valójá-ban olyan tárgynak, amire egy ember mun-káját és éveit elfecsérelhetné. A „Tér” szó nem mond nekem semmit, üresen cseng, ameddig nem képzelek mögéje valódi teret, például csillagokkal ékes eget; e tér megfi-gyelése és felmérése már semmiképpen sem méltatlannak tetsző feladat.

Mosolyogva szólt közbe Narziss. – Volta-képpen azt mondod hát, hogy a gondolko-dást semmibe se veszed, de a gondolkozás alkalmazását a gyakorlati és látható világra – elismered. Erre is megfelelek: Gondolkodá-sunk alkalmazására alkalom és szándék akad bőven. Gondolkodása tanulságait például Narziss a gondolkodó, barátjára,

Goldmundra, és szerzeteseire százszor meg százszor alkalmazta már, és megteszi min-den órában. Hogyan „alkalmazna” azonban bármit is, ha előtte nem tanulta, nem gyako-rolta volna? Hiszen a művész is folyton gya-korolja szemét és fantáziáját, mi pedig elis-merjük ezt a gyakorlatot, még ha kevés igazi mű is az eredménye. Nem vetheted el a gon-dolkodást magát, ha „alkalmazását” méltá-nyolod! Az ellentmondás nyilvánvaló. Hagyj hát engem békén gondolkodnom, és ítéld meg gondolkodásomat eredményei alapján, hiszen én is műveidből fogom megítélni művészetedet. Te most nyugtalan és felajzott vagy, mert jövendő műveidtől még akadá-lyok választanak el. Seperd félre őket, keress vagy építs műhelyt magadnak, láss az alko-táshoz! Sok kérdés megoldódik aközben magától.

Goldmund sem kívánt jobbat ennél Az udvari kapu mellett talált egy éppen

üresen álló, műhelynek kínálkozó helyisé-get. Megbízást adott az ácsnak, készítsen rajzolóasztalt és egyéb eszközöket, és mintá-jukat pontosan előrajzolta neki. Lajstromba vette, hogy alkalomadtán mi mindent hozza-

nak magukkal a közeli városokból a klast-romi fuvarosok, hosszú lajstrom volt. Meg-tekintette az ácsnál meg az erdőben található összes kivágott fát, számos rönköt kiváloga-tott, egymásra rakatta a műhelye mögötti elkerített rétre, hol száraz helyűk akadt, és saját kezűleg ácsolt tetőt fölébük. A kovács-nál is sok tennivalója volt, teljesen megigéz-te és meghódította magának a kovács fiát, egy fiatal, álmodozó lelket. Vele töltött most félnapokat a fújtató, az üllő, az edződézsa és a köszörűkő mellett, ahol elkészítették mind a fa megmunkálásához szükséges görbe és egyenes faragókéseket, vésőket, fúrókat, vakaróvasakat. Erich, a kovács fia, ez a húsz év körüli ifjú, Goldmund barátja lett, csupa izzó készséggel és kíváncsisággal, minden-ben segített. Goldmund megígérte, megtanít-ja lanton játszani, ami szíve vágya volt, és engedi majd, hogy a faragással is próbát te-gyen. Ha Goldmund a klastromban, vagy Narziss mellett ötödik keréknek érezte ma-gát, ha szomorú volt a kedve, Erich, aki fél-tőn szerette és felettébb tisztelte, fel tudta vidítani. Gyakran kérte Goldmundot, mesél-jen neki Niklaus mesterről meg a püspökvá-

rosról. Goldmund néha szívesen meg is tette, aztán hirtelen elcsodálkozott, hogy lám, úgy üldögél itt, akár egy öregember, múltbéli utakról, tettekről mesél, noha élete voltakép-pen most kezdődne igazán.

Senki nem vehette észre, mennyire meg-változott az utóbbi időben, hogy jóval öre-gebbnek látszott éveinél, hiszen azelőtt nem ismerték. A csavargás ínsége, bolyongó élete már régebben is sorvaszthatta egy sornyit; de aztán a pestises idők temérdek rémülete, végül pedig fogsága, az a bizonyos kegyet-len éjszaka a várpincében, ott a grófnál, mé-lyen megrázta, és hagyott egy s más nyomot: ősz szálakat szőke szakállában, vékony re-dőket ábrázatán, nyugtalanul töltött éjszaká-kat, és szívében néha azt a fáradtságot, ked-ve és kíváncsisága ernyedését, az „elegem van”, s a „torkig vagyok” tompa, lanyha ér-zését. Munkája előkészítése közben, ha Erichhel beszélgetett , ha a kovácsnál és az ácsnál foglalatoskodott, felvidult, felenge-dett, élénk lett és fiatal, mindenki csodálta és kedvelte, de eközben nemegyszer ült félórák meg órák hosszat fáradtan, mosolyogva, ál-

modozón, közöny és egykedvűség révületé-ben.

Sokat latolgatta, fontos kérdés volt, mivel is kezdje munkáját. Első itt készülő műve, amellyel a klastrom vendégszeretetét akarta meghálálni, nem lehet alkalmi, bárhol kí-váncsi szemek elé állítható alkotás, hanem, a ház öreg műremekeihez hasonlóan, a klast-rom épületéhez és életéhez kell tartoznia, együtt kell lélegzenie vele. A legszívesebben oltárt vagy szószéket faragott volna, de nem volt rá sem szükség, sem hely. Ezért másra gondolt. Az atyák refektóriumában volt egy magasabban álló fülke, ahol az egyik fiatal testvér az étkezések alatt a legendákból ol-vasott elő. A fülkét nem díszítette semmi. Goldmund elhatározta, hogy az olvasópulpi-tus feljáratát és azt magát szószékhez hason-lóan faragásokkal ékes faburkolattal burkol-ja be félig kiemelkedő és néhány, szinte egé-szen szabadon álló alakkal. Közölte gondo-latát az apáttal, aki dicsérte, és örömmel fo-gadta.

Mikor munkáját végre elkezdhette – ha-vas volt a világ, és elmúlt már karácsony –, Goldmund élete megváltozott. Mintha eltűnt

volna a klastromból, senki se látta többé, nem várta a tanítási órák végén a diákhadat, nem kószált az erdőn, nem bolyongott többé a keresztfolyosón. Ettől kezdve a molnárnál étkezett – már nem az a molnár volt, akit az egykori diák oly sokszor meglátogatott. Mű-helyébe nem léphetett be senki, csak Erich, a segítőtárs, de őnéki is kijutott néhány hallga-tag nap.

Az olvasópulpitus tervét hosszas töpren-gés közepette dolgozta ki: a kettős tagolású mű egyik része a világot, másik Isten igéjét jelenítené meg. Az alsó rész, vaskos tölgyfa-törzsből kinövő és azt körülfutó lépcső, a teremtést, a természet képeit és a pátriárkák egyszerű életét ábrázolja majd. A felső rész-re, a könyöklőre, a négy evangélista képe kerül. Az egyik evangélistának a boldog em-lékű Dániel apát, a másiknak, utódja, a bol-dog emlékű Martin páter alakját szánta; Lukács evangélista képében mesterét, Niklaust akarta megörökíteni.

Nagy nehézségekbe ütközött, nagyobba, mint gondolta volna. Gondot okozott, de édes gondot; elragadtatva és kétségbeesetten hódította meg művét, akár egy konok asz-

szonyt, küzdött vele elkeseredetten, küzdött gyengéden, akár a horgász egy hatalmas csukával, minden ellenállásból okult, érzékei kifinomultak. Elfelejtett mindent, feledte a klastromot, még szinte Narzissról is megfe-ledkezett. Ő néha betévedt hozzá, de rajzok-nál egyebet nem láthatott.

Viszonzásképpen egy napon Goldmund meglepte azzal a kéréssel – hallgatná meg gyónását. – Eddig nem tudtam rászánni ma-gam – vallotta be –, nagyon semminek érez-tem magam, már éppen eleget álltam meg-alázottan előtted. Most már könnyebb ne-kem, van munkám, és nem vagyok többé senki. És ha már egyszer klastromban élek, hadd alkalmazkodjam rendjéhez.

Úgy érezte, ütött az óra, és nem akarta to-vább halogatni. És az első hetek szemlélődé-seiben, a viszontlátás, a felidézett ifjúság bűvöletében, Erich kérésére elmondott elbe-széléseiken is, bizonyos rendszerben, vilá-gosságban pillanthatott vissza életére.

Narziss ünnepélyesség nélkül fogadta gyónását. Csaknem két órán át tartott. Az apát mozdulatlan arccal hallgatta barátja ka-landjait, szenvedéseit és bűneit, néha egy-

egy kérdést intézett hozzá, soha nem szakí-totta félbe, és higgadtan hallgatta a gyónás-nak azt a részét is, amelyben Goldmund Is-ten igazságába és jóságába vetett hite szerte-foszlását vallotta meg. A gyónó némely val-lomása meghatotta, látta, mennyi megráz-kódtatásban és rémületben volt része, milyen közel járt olykor a pusztuláshoz. Aztán újra mosolygásra késztette és megindította barát-ja érintetlen gyermeki ártatlansága, mert azt kellett látnia, hogy olyan nem éppen jámbor gondolatok miatt terheli gond, és érez bűn-bánatot, amelyek a maga kételyeihez és gondolati vívódásaihoz képest ártatlanok voltak.

Goldmund bámulatára, sőt csalódására, a gyóntató atya voltaképpeni bűneit nem tar-totta nagyon súlyosaknak, de megkorholta, és kíméletlenül penitenciát rótt rá az imád-kozás, a gyónás és a szentáldozás elhanya-golása miatt. Kiszabta, hogy áldozása előtt négy hétig mértékletesen és önmegtartózta-tóan éljen, minden reggel vegyen részt a hajnali misén, és minden este imádkozzék három Miatyánkot és egy Mária-himnuszt.

Utána így szólt hozzá:

– Intelek és kérlek, ne vedd könnyen ezt a vezeklést. Azt sem tudom, vajon ismered-e még jól a mise textusát. Kövesd szóról szó-ra, teljes odaadással. Még ma együtt elimád-kozzuk a Miatyánkot és néhány himnuszt, útmutatással szolgálok neked, mely szavak-nak és jelentőségeknek szentelj különös fi-gyelmet. Ne úgy mondd és hallgasd az imádságok szavait, mintha hétköznapi sza-vakat mondanál és hallanál. Valahányszor azon éred magad, hogy a szavakat csak gé-piesen darálod – ez gyakrabban esik majd meg, mint hinnéd –, emlékezz erre az órára és intelemre, kezdd újra, és mondd úgy a szavakat, fogadd őket úgy a szívedbe, mint ahogy majd megmutatom.

Szerencsés véletlen volt-e, vagy az apát lelkekben való jártassága hatolt oly messzi-re, ez a gyónás és vezeklés Goldmundnak a megnyugvás és a béke mélységesen boldogí-tó idejét hozta el. Feszültségben, gondokban és megnyugvásokban bővelkedő munkája közepette minden reggel és este az egyszerű, de lelkiismeretesen végzett vallásos gyakor-latok segítségével megszabadult a napi iz-galmaktól, egész lényével átadhatta magát

egy magasabb rendnek, amely kiszakította az alkotó veszedelmes magányából, és gyermekként Isten országába vitte. Művéért érzékei és lelke minden szenvedélyével, tel-jesen magára hagyatva kellett harcát meg-vívnia, de az áhítat órái újra meg újra visz-szaadták ártatlanságát. Munka közben gyak-ran gőzölgött dühösen és türelmetlenül, vagy szinte mámoros gyönyör ragadta el – a jám-bor ájtatosság hűvös, mély vize, ha beleme-rült, lemosta róla lelkesültsége és kétség-beesése gőgjét egyaránt.

De ez nem mindig sikerült. Olykor, eset-ként, izzó munkaórák után, nem lelte nyu-galmát, fegyelme odalett, egyszer-kétszer megfeledkezett gyakorlatairól, és többször, amikor hiába próbált elmélyedni, gátját-vetette, kínozta az a gondolat, hogy imádko-zása végül is gyerekes fáradozás egy olyan Isten kedvéért, aki nincs, vagy ha van, rajta úgysem segít. Ezt elpanaszolta barátjának.

– Folytasd – mondta Narziss –, megígér-ted és meg kell tartanod. Nincs mit töpren-gened azon, vajon meghallgatja-e Isten imá-dat, vagy hogy az Isten, akit magadnak el-képzelsz, van-e egyáltalán. Azon se töp-

rengj, vajon fáradozásaid gyerekesek-e. Ah-hoz mérve, akihez imáinkkal fordulunk, va-lamennyi tettünk gyermekes. Ájtatosságaid közben vesd el írmagostól e dőre és gyerme-kes gondolatokat. Imádkozd a Miatyánkot és Üdvözlégyet, olyan odaadással, töltekezz szavaikkal úgy, miként éneklés vagy lantjá-ték közben sem kergetsz holmi bölcs gondo-latokat, hagyod a spekulációt és tisztán, tö-kéletesen, ahogy csak lehet, sorjázol fogásra fogást, hangra hangot. Ha énekel, nem gon-dol az ember arra, vajon hasznos-e, csak énekel. Ekként imádkozz.

És újra sikerült. Újra elcsendesült feszült és sóvárgó énje a tágas boltozatú Rendben, újra átsuhantak rajta, át- meg átjárták lelkét a tiszteletre méltó szavak, akár a csillagfény az éjszakát.

Nagy megelégedéssel tapasztalta az apát, hogy Goldmund vezeklő idejének letelte és az áldozás után hét- és hónapszám tovább folytatja napi ájtatosságait.

Eközben műve előrehaladt. A csigalépcső tömör fájából alakok, növények, állatok és emberek burjánzó kis világa tört elő, köze-pében szőlőlombok s fürtök között Noé

apánkkal; a teremtés szépségét dicsőítő ké-peskönyv – játékosan, szabadon burjánzó, de mégis titkos rend és fegyelem igazgatta. Ezekben a hónapokban a segédkező Erichen kívül, akinek más vágya nem volt, mint hogy egyszer művész lehessen, senki sem látta a művet. Volt nap, amikor ő sem léphe-tett a műhelybe. Más napokon Goldmund, örvendve, amiért hívőre és tanítványra talált, oktatta őt és engedte, hadd kísérletezzék. Ha elkészül és sikerül a mű, úgy gondolta, elké-ri apjától a fiút, és állandó segítőtársat nevel belőle.

Az evangélisták alakjain csak legjobb napjaiban dolgozott, ha minden egyezett, és lelkét nem árnyékolta kétely.

A legjobban, így látta, az sikerült, akinek Dániel atya vonásait kölcsönözte ; nagyon szerette, arcáról ártatlanság és jóság sugár-zott. Niklaus mester figurájával már nem volt ennyire elégedett, holott Erich ezt cso-dálta a legjobban. Ez az alak meghasonlott-nak, bánatosnak látszott, telve volt magasz-tos, alkotó tervekkel, de telve egyben az al-kotás hiábavalóságát ismerő kétségbeesett

tudással, és szomorúsággal az elvesztett egység és ártatlanság miatt.

Amikor Dániel apát alakja elkészült, megparancsolta Erichnek, takarítsa ki a mű-helyt. A mű főbbi részét leplekkel borította, és csak ezt a szobrot állította a fénybe. Ez-után Narzisshoz ment, és mivel azt teendői nem engedték, türelmesen várt a következő napig. Ekkor déltájban műhelyébe, a szobor elé vezette barátját:

Narziss állt és nézte. Állt, nem törődött az idővel, a tudós figyelmével és gondosságá-val szemlélte az alakot. Goldmund mögötte állt, hallgatott, és viharzó szívét próbálta csitítani.

„Ó – gondolta –, gonosz dolog lenne, ha most valamelyikünk nem állná meg a helyét. Ha a művem nem elég jó, vagy ha ő nem érti meg, akkor minden munkám hiábavaló. Vár-nom kellett volna még.”

A pillanatok óráknak tűntek, eszébe jutott az óra, midőn Niklaus mester kezébe vette első rajzát; izgalmában izzadó kezét tördelte.

Narziss feléje fordult, és ekkor mindjárt fellélegzett. Barátja keskeny arcán valamit hajnalodni látott, ifjúsága óta nem virult már

ott: mosolyt, szinte félénk mosolyt látott e szellemmel és akarattal áthatott arcon, a sze-retet és odaadás mosolyát, fénylő derengést, mintha egy pillanatra magánya, büszkesége felszakadna, és nem sugározna más belőle, csak szeretettel teli szív.

– Goldmund – mondta Narziss halkan, még most is méregetve szavait –, ne várd tőlem, hogy hirtelen műértő legyek. Nem vagyok az, tudod jól. Nem mondhatnék mű-vészetedről semmit, amin nem mosolyog-hatnál. De valamit hadd mondjak el: az első pillanatban megismertem ebben az apostol-ban a mi Dániel apátunkat, és nemcsak őt, hanem mindazt, amit egykor nekünk jelen-tett, a méltóságot, jóságot, egyszerűséget. Ahogy a boldog emlékű Dániel atya ifjúi tiszteletünkben élt, úgy áll újra itt előttem, és vele mindaz, ami akkor szent volt nekünk, és azokat az időket feledhetetlenné teszi. Gaz-dagon megajándékoztál, barátom, ezzel a pillanattal, nemcsak Dániel apátunkat adtad vissza nekem, hanem első ízben tártad fel magadat is előttem teljességgel. Most már tudom, ki vagy. Ne beszéljünk többet erről,

nekem nem szabad. Ó Goldmund, hogy megérhettük ezt az órát.

A tágas helyiségben csend volt. Goldmund látta, barátja szíve mélyéig felin-dult. Zavarában összeszorult a torka.

– Igen – mondta kurtán –, örülök ennek. De itt az ideje már, hogy ebédelni menj.

Tizenkilencedik fejezet

Két esztendeig dolgozott Goldmund ezen a művön, és a második esztendőben melléje adták Erichet, aki immár tanítványa lehetett egészen. A lépcső faragványába kis paradi-csomkertet álmodott, gyönyörrel alkotta meg a fák, lombok, növények szelíd vadonát, az ágakon madarak ültek, és állatok teste, feje bukkant elő itt-ott a sűrűből. E békésen bur-jánzó őskertben a pátriárkák életének néhány jelenetét ábrázolta. Szorgalmas élete ritkán siklott ki medréből. Ritkán volt olyan napja, amikor a munka nem ment semmiképpen, amikor nyugtalansága vagy rossz hangulata kedvét művétől elvette. Ilyenkor tanítványát ellátta munkával, kiballagott vagy kilovagolt a szabadba, magába szívta az erdőben a sza-badság és a csavargóélet hívogató illatát, itt vagy ott felkeresett egy parasztmenyecskét,

vadászott, hevert órákig a fűben, bámult az erdő kupolájának lombboltozatába, bámulta a páfrány és rekettye sarjadzó rengetegét. Egy napnál, kettőnél tovább sosem maradt távol. Utána új szenvedéllyel látott művéhez, faragta gyönyörrel buján burjánzó növénye-it, óvatosan, gyengéden csalta elő a fából az emberarcokat, erőteljes metszéssel metszett szájat, szemet, redőző szakállat. Erichen kí-vül csak Narziss ismerte a művet, gyakran betért a műhelybe, idővel a legkedvesebb helye lett klastromában. Örömmel, ámulattal figyelt. Íme, szárba szökkent, amit barátja nyugtalan, dacos és gyermeki szíve rejtett, nőtt és kivirágzott szeme láttára, teremtés volt, kis hemzsegő világ, játék talán, de minden bizonnyal nem rosszabb, mint a lo-gikával, grammatikával és teológiával való játszadozás.

Töprengve mondta egyszer: – Sokat tanulok tőled, Goldmund. Lassan

megértem, mi is a művészet. Régebben a gondolkodással és a tudománnyal ha össze-vetettem, úgy tetszett, nem éppen komoly dolog. Valahogy így gondoltam. Ha már egyszer az ember szellem és anyag kétes

keveréke, ha a szellem tárja föl előtte az örökkévalót, az anyag azonban lehúzza, és a mulandósághoz bilincseli, törekedjék, távo-lodva az érzelmektől a szellemi felé, hogy életét magasztosabbá tegye, és értelmet ad-jon neki. Hangoztattam ugyan megszokásból a művészet nagyrabecsülését, de voltakép-pen gőgös voltam, és lenéztem azt. Most látom először, milyen sokféle is a megisme-rés útja, és nem a szellemé az egyetlen, talán nem is a legjobb. No persze, ez az én utam, nem térek le róla. De látlak téged az ellenke-ző úton, az érzékek útján, látom éppoly mé-lyen megragadod, és sokkal elevenebben kifejezed a lét titkát, mint a legtöbb gondol-kodó.

– Felfogod-e már – mondta Goldmund –, hogy miért nem értem meg a képzelet nélkü-li gondolkodást?

– Régen felfogtam már. A mi gondolko-dásunk szüntelen absztrahálás, elfordulás az érzékitől, a tisztán szellemi világ felépítésé-nek kísérlete. Te azonban a legállhatatlanab-bat, a leghalandóbbat fogadod szívedbe, és a világ értelmét éppen a mulandóban hirdeted. Nem tágítasz attól, ami veszendő, átadod

magad neki, és odaadásod által magasztossá válik, hasonlatossá az Örökkévalósághoz. Mi, gondolkodók elvonatkoztatjuk Istentől a világot, úgy közeledünk Hozzá. Te azáltal közeledsz Istenhez, hogy Teremtését szere-ted és újra alkotod. Ez is, az is emberek al-kotása, múlékony mindkettő, de a művészet ártatlanabb.

– Nem tudom, Narziss. De az élettel zöld ágra vergődni, elhárítani a kétségbeesést, úgy tetszik, néktek gondolkodóknak és teo-lógusoknak mégiscsak jobban sikerül. Régen nem irigyellek már a tudományodért, de irigylem, barátom, a nyugalmadat, higgadt-ságodat és békédet.

– Ne irigyelj engem, Goldmund. Béke, olyan, amilyennek te képzeled, nincs. Van béke, minden bizonnyal van, de nem az, amely örökké bennünk lakozik, és velünk marad. Béke csak egy van, szüntelen har-cokban kell újra meg újra, nap mint nap megvívni érte. Te nem látod küzdelmeimet sem stúdiumaim közepette, sem a cellámban imádkozás közben vívott harcaimat nem is-mered. És jó, hogy nem ismered. Azt látod csupán, szeszélyem nem uralkodik annyira

rajtam, mint a tiéd rajtad, s azt hiszed, ez a béke. Pedig ez harc, küzdelem és áldozat, mint minden igaz élet, mint a tiéd is.

– Ezen ne vitatkozzunk. Te sem látod va-lahány küzdelmemet. Nem tudom, megér-ted-e, mi megy végbe szívemben, ha arra gondolok, hogy nemsokára elkészül itt ez a munka. Aztán elviszik, felállítják a helyén, mondanak néhány dicsérő szót, én meg visz-szatérek csupasz, üres műhelyembe bánato-san, mindazért, ami művemben nem sikerült, és amit ti többiek meg se láttok, visszatérek, és oly üres, kifosztott leszek, akár a műhely.

– Igaz lehet – mondta Narziss –, egyikünk sem képes a másikat e téren teljesen megér-teni. De minden jó akaratú ember egyben közös: munkánk, befejeztével megszégyenít, újra és újra elölről kell kezdenünk, újra meg újra meg kell hozni az áldozatot.

Néhány hét múlva Goldmund nagy mun-kája elkészült és felállították. Megismétlő-dött, amit már régebben átélt, műve mások tulajdona lett, szemlélték, bírálták, dicsérték, hírét keltették és tisztelték érte; szíve, és műhelye azonban üresen állt, nem tudta töb-bé, vajon megérte-e az áldozatot. Műve le-

leplezése napján meghívták az atyák aszta-lához. Ünnepi lakoma volt, a ház legvénebb borát itták; Goldmund nyelte a jó halat és a finom vadpecsenyét, de az óbornál is jobban melegítette Narziss együttérzése és öröme, amellyel művét és személye megtisztelését üdvözölte.

Az apát kívánságára és rendelésére már elkészült az új munka terve, oltár a neuzelli Mária-kápolnának, amely a klastromhoz tar-tozott, és ahol egy mariabronni páter végezte a papi teendőket. Ehhez az oltárhoz Goldmund Máriaszobrot kívánt készíteni, hogy megörökítse benne ifjúsága egyik fe-ledhetetlen alakját, Lydiát, a szép, félénk lovagkisasszonyt. A megbízatás egésze nem volt szívének fontos, de alkalmasnak tartotta arra, hogy Erich elkészíthesse remekét. Ha Erich beválik, akkor benne mindig jó segítő-társra lelhet, aki helyettesítheti, és szabad időt teremthet mindennél kedvesebb munká-ihoz. Kiválogatta Erichhel az oltárhoz szük-séges fákat, és rábízta az előkészítést. Gyak-ran hagyta őt magára, újra kószált, és járta hosszan az erdőket; egyszer több napig nem tért vissza. Erich jelentette az apátnak, és

maga az apát is aggódott kissé, hogy Goldmund örökre kereket oldott. De aztán mégis visszajött, dolgozott egy hétig a Lydia-figurán, majd újra kószálni kezdett.

Gondok emésztették; amióta nagy munká-jával elkészült, élete kizökkent rendjéből, nem járt el a hajnali misére, nyugtalan volt és elégedetlen. Gyakran gondolt mostanában Niklaus mesterre, vajon nem lesz-e nemso-kára olyan, mint amilyen ő volt, szorgalmas, jóravaló, ügyes, de szolga életű, és öreges. A minap egy apró élmény gondolkodóba ejtet-te. Kószálás közben fiatal parasztlányra, Franciskára bukkant, aki megtetszett neki nagyon, azon fáradozott hát, hogy megigéz-ze, és valahány régi udvarlófortélyát meg-csillogtatta előtte. A lány szívesen hallgatta duruzsolását, jókedvűen kacagott tréfáin, de ostromát elhárította; először érezte Goldmund, hogy egy fiatal fehérnép öregnek tartja. Többet nem járt utána, de nem felej-tette el. Franciskának igaza volt, megválto-zott, ő maga is tudta; nem pár szál koraősz haja és szeme alatt a néhány ránc okozta, mélyebben rejlett az, valahol lényében, ke-délyében; öreg volt, úgy érezte félelmetesen

hasonló Niklaus mesterhez. Bosszúsan szemlélte önmagát, s tehetetlenül megrándí-totta a vállát: szolga életű lett, falak közt rostokol, nem sas és nem nyúl már, jámbor háziállat vált belőle. Ha künn kódorgott a szabadban, sokkal inkább régi vándorlása emlékét, a múlt ízeit kereste, mint az új csa-vargás, új szabadság örömét; sóvárogva és bizalmatlanul fürkészte, akár a kutya az el-veszett szimatot. Ha azonban egy vagy két napot a szabadban töltött, kicsit kóricált és ünnepelt, valami kényszerű erővel mindig visszahúzta, bántotta a lelkiismeret, várta a műhely, a megkezdett oltár, az előkészített fa, felelősséget érzett értük és a legényért, Erichért. Nem volt többé szabad, nem volt már fiatal. Szilárdan eltökélte: ha elkészül a Lydia-madonna, megint útnak indul, és meg-kóstolja újra, milyen a vándorélet. Nem jó ilyen sokáig klastromban élni csupa férfi között. A barátoknak megteszi, neki azonban nem. Férfiakkal lehet szépen és bölcsen tár-salogni, eszűk is van a művész munkájához, de minden más, a locsogás, kedveskedés, a játék, a szerelem, a kellemes semmittevés, mindez férfiak között nem tenyészik, ehhez

asszony, csavargás – kószálás, mindig új képek kellenek. Itt a klastromban körülötte minden kissé szürke és szigorú, nehéz és férfias, meg is fertőzte, vérébe ette magát.

A vándorút gondolata megvigasztalta; de-rekasan végezte munkáját, hogy minél előbb szabaduljon. És ahogy a fából lassan kibon-takozott előtte Lydia alakja, ahogy ruhája szigorú redői nemes térdéről keze nyomán lefelé hullottak, titkos és fájdalmas öröm bűvölte el, bánatos szerelemmel szerette e képet, a szép, félős leány alakot, múltjának emlékeit, első szerelmét, elfő útjait, ifjúsá-gát. Áhítatosan dolgozott a kecses képen, egy volt az mindennel, ami drága volt lelké-nek, ifjúságával, leggyengédebb emlékeivel. Boldogság volt, ha hajlékony nyakát for-málhatta, kedves, bánatos száját, nemes mí-vű kezét, karcsú ujjait, szép ívelésű körmeit. Csodálattal, hódoló szerelemmel nézte Erich is, amilyen gyakran csak tehette.

Amikor már jóformán elkészült, megmu-tatta az apátnak. Narziss így szólt:

– Ez a legszebb műved, kedvesem. Nincs hozzá fogható egész klastromunkban. Meg kell vallanom, ezekben az utolsó hónapok-

ban néhányszor aggódtam miattad. Láttam, nyugtalan vagy, szenvedsz, ha eltűntél, és egy napnál tovább elmaradtál, gondterhelten gondoltam néha talán vissza se tér. És íme, faragtál egy csodálatos szobrot! Boldoggá teszel, és büszke vagyok rád!

– Igen – mondta Goldmund –, egészen jól sikerült a szobor. De most hallgass meg, Narziss. Egész ifjúságom, vándoréletem, szerelmeim, asszonyok körüli számos szép-tevésem kellett ahhoz, hogy e szobor kike-rüljön. Ez volt a forrás, amelyből merítet-tem. De a forrás hamarosan kiapad, szívem kiszikkad. Befejezem a madonnát, de aztán jó időre szabadságot veszek, nem tudom, mennyi időre, de felkeresem újra ifjúságo-mat, és mindent, ami egykor oly kedves volt nekem. Megérted ezt?... Nos, jó. Tudod, vendéged voltam, és munkámért fizetséget soha nem kértem...

– Gyakran felajánlottam – vetette közbe Narziss.

– Úgy van, de most elfogadom. Új öltöze-tet csináltatok magamnak, és ha elkészül, kérek tőled egy lovat, néhány tallérnyi pénzt, és a világba vágtatok. Ne szólj,

Narziss, semmit, és ne szomorkodj. Nem azért megyek, mintha itt nem lenne jó he-lyem, máshol sem menne jobban dolgom. Nem erről van szó. Teljesíted-e hát kérése-met?

Többé erről nemigen beszéltek. Goldmund egyszerű lovaglóruhát varratott magának, és egy pár csizmát. Mire a nyár közeledett, elkészült a madonnakép, oly sze-rető vigyázattal végezte kezén, arcán, haján az utolsó gondos simításokat, mintha utolsó műve lenne. Talán úgy is látszott, mintha húzódozna az útrakeléstől, mintha a szobron végzett végső, finom munkálatokkal szíves örömest újra meg újra késleltetné egy kicsit az indulást. Nap napot követett, és még egy-re akadt ilyen, amolyan igazítanivalója. Narziss, noha a közeledő elválást nehezen fogadta, olykor mosolygott Goldmund sze-relmén, madonnájához ragaszkodó, vég nél-küli készülődésén.

De aztán egy nap Goldmund mégis meg-lepte, hirtelen jött, hogy elköszönjön. Egyik napról a másikra döntött. Új öltözetében, új barettel ment Narzisshoz búcsút venni. Már korábban meggyónt és megáldozott. Most

istenhozzádot mondott, és úti áldását kérte. Mindkettőjüknek nehezére esett a búcsú, de Goldmund keményebbnek és közönyösebb-nek mutatkozott, mint amilyen szívében volt.

– Látlak-e még? – kérdezte Narziss. – Ó, persze, ha takaros paripád nyakam

nem szegi, biztosan láthatsz még. Hiszen nem lenne akkor senki, aki téged itt még Narzissnak nevez, és a lelkednek gondot okoz. Bízhatsz ebben. Ne feledd, egyik sze-med tartsd Erichen. És a madonnámhoz sen-ki ne nyúljon! A kamrámban maradjon, ahogy megmondtam, és ki ne add kezedből a kulcsot.

– Örülsz-e utadnak? Goldmund hunyorított. – No, örültem neki, ez már így van. De

most, amikor nyereg alatt a paripa, már nem olyan mulatságos, mint ahogy képzeltem. Kinevethetsz, de nem könnyen szakadok el innét, és ez a ragaszkodás nincs ínyemre. Olyan, akár a betegség, fiatal és egészséges ember nem szenved tőle. Niklaus mester is így volt. Eh, ne fecsegjünk fölöslegesen! Add áldásodat, kedvesem, indulni akarok.

És ellovagolt. Narziss gondolatai gyakran jártak barátja

körül, aggódott érte, vágyódott utána. Visz-szatér-e hozzá az elröppent madár, a kedves berkenillanó? Íme, újra járja kusza, szeszé-lyes útjait ez a különös, kedves ember. Íme, újra szeli a világot mohón és kíváncsian, követi vad, sötét ösztöneit, viharosan és te-hetetlenül e nagy gyerek. óvja Isten, bár ke-rülne egészséggel vissza. Íme újra röpköd keresztül-kasul a pillangó, vétkezik újra, csábítja az asszonyokat, megy vére után, talán újra gyilkosságba keveredik, veszede-lembe, rabságba kerül és elpusztul. Mennyi gondot okoz az embernek ez a szőke fiú, aki öregedésről panaszkodik és kerek gyermek-szemekkel tekint a világba! Mennyire félteni való. És mégis örült Narziss szíve. Volta-képp tetszett neki nagyon, hogy e dacos gye-rek oly nehezen fékezhető, hogy ilyen a sze-szélye; íme, újra kitört, és forr, tisztul, akár a must.

Nap mint nap bizonyos órában az apát gondolatai vissza-visszatértek barátjához, szeretettel és vágyódással, hálával, gonddal, néha kétellyel és önmagának tett szemrehá-

nyásokkal is. Talán nem árulta el barátjának eléggé, mennyire szereti, mily kevéssé kí-vánja változását, mily gazdaggá tette barát-sága és művészete? Keveset beszélt neki erről, talán nagyon is keveset ki tudja, talán itt tarthatta volna?

Goldmund azonban nemcsak gazdagabbá tette. Szegényebb is lett miatta, szegényebb és gyengébb, bizonyára jó is, hogy ezt titok-ban tartotta előtte. Barátja gyakran megren-dítette, és kétségessé tette a világot, amely-ben élt, hol otthona volt, világát, klastromi életét, tisztségét, tudományát, szép tagolású gondolat-építményét. Kétségtelenül a klast-rom, az értelem és morál talapzatáról nézve az ő élete jobb, igazabb, állandóbb, rende-zettebb, példaszerűbb volt, rendnek és szigo-rú szolgálatnak szentelt élet szüntelen áldo-zat, megújuló törekvés a Tisztaságra és az Igazságra, sokkal tisztább és jobb, mint egy művész csavargó, asszonycsábító élete. De onnan fentről nézve, Isten szemében vajon a mintaszerű élet rendje és fegyelme, a világ-ról és az érzéki örömről való lemondás, a szenny és a vér elkerülése, a filozófia és áhí-tat csigaházába húzódó élet valóban jobb-e,

mint a Goldmundé? Valóban arra született-e az ember, hogy regulázott életet éljen, amelynek óráit és kötelezettségeit az imára szólító harang jelzi? Vaióban Arisztotelést és Aquinói Szent Tamás tanulmányozására lenne teremtve az ember, arra, hogy görögül tudjon, érzékeit elsorvassza, és elmenekül-jön a világ elől? Vajon Isten nem érzékeivel és ösztöneivel, véres indulataival, bűnre, gyönyörre, kétségbeesésre hajló képességei-vel együtt alkotta-e meg? E kérdések körül keringtek az apát barátjánál időző gondola-tai.

Igen, s talán nemcsak gyermekibb és em-beribb a goldmundi élet, hanem végül is bát-rabb és nagyszerűbb a kegyetlen áradat és zűrzavar hullámaiba zuhanni, vétkezni és vállalni keserű következményeit, ahelyett, hogy távol a világtól, tisztára mosott kézzel tiszta életet élnénk, harmóniával teli árnyas gondolat-kertet ápolnánk, és őrzött ágyásai között bűntelen andalognánk. Talán nehe-zebb, merészebb, nemesebb rongyos bocs-korban erdő sűrűjében és az országúton ván-dorolni, napot, esőt, éhséget, ínséget tűrve,

az érzékek örömeivel játszadozni, és kínok-kal fizetni érte.

Akárhogy is, Goldmund bebizonyította neki, hogy a nagyra hivatott ember mélyen elmerülhet az élet véres, mámoros kavargá-sában, bepiszkolhatja magát vastagon porral és vérrel, mégsem válik törpévé és közönsé-gessé, nem öli meg magában, ami isteni, tévelyeghet sötét éjszakában, lelke szentsé-gében mégsem lobban el az isteni fény és az alkotó erő. Mélyen belelátott Narziss barátja hányatott életébe, de sem szeretete, sem be-csülése nem fogyatkozott. Ó, nem, és amióta látta Goldmund bemocskolt kezéből a ki-bukkanó csodálatos csendes-eleven, belső formától és rendtől áthatott alkotásokat, e bensőséges, lelket sugárzó arcokat, ártatlan növényeket és virágokat, az esdeklő, vagy megáldott kezeket, mind e merész és szelíd, büszke vagy szent mozdulatot, azóta tudja jól, fény és isteni kegyelem gazdagsága la-kozik ebben az állhatatlan művész- és asz-szonycsábító szívben.

Látszólag könnyűszerrel gyűrte le beszél-getéseikben barátját, és szegezte szembe szenvedélyével fegyelmét, gondolatrendsze-

rét. De nem volt-e bármelyik goldmundi fi-gura minden kis mozdulata, szeme, szája, isihájának ránca, egy goldmundi növény indája több, valóságosabb, elevenebb és pó-tolhatatlanabb, mint mindaz, amire a gon-dolkodó képes? Nem állította-e mai és szám-talan eljövendő ember elé ez a művész, aki-nek szíve annyira tele van ellentmondással és ínséggel, önnön ínségünk és törekvéseik jelképeit, alakokat, amelyek elé megszám-lálhatatlanok sora járul majd áhítattal és hó-dolattal, szív szorongva, sóvárgón, hogy bennük vigaszt, igazolást találjanak, belőlük erőt merítsenek?

Mosolyogva és bánatosan emlékezett Narziss sorra minden jelenetre kora ifjúságá-tól kezdve, amikor barátját vezette és tanítot-ta. Goldmund hálásan fogadta, mindig en-gedte érvényesülni fölényét és vezetését. És egyszerre a legnagyobb csendben elébe állí-totta ostorozott élete viharából és szenvedé-seiből született műveit: nem szavakat, okta-tást, nem magyarázatokat, figyelmeztetése-ket, hanem igazi, magasztos életet. Milyen szegény is ő e mellett minden tudományával, klastromi fegyelmével, dialektikájával!

E kérdések körül köröztek gondolatai; ahogy egykor, sok esztendővel ezelőtt, meg-rázón és figyelmeztetően belenyúlt Goldmund ifjúságába, és életét új mederbe terelte, úgy állította őt visszatért barátja új feladatok elé, így rázta fel, így kényszerítene kételkedésre és önvizsgálatra. Egyenlőek lettek; semmit sem adott Goldmundnak, amit ne kapott volna többszörösen vissza.

Az ellovagolt Goldmund hagyott időt a gondolkodásra. Múltak a hetek, régen elvi-rágzott a gesztenyefa, sötét, feszes és ke-mény lett a tejeszöld bükkfalomb, régen ki-költötték, röpülni tanították már fiókáikat a kaputornyon fészkelő gólyák. Minél tovább időzött távol Goldmund, annál jobban érezte Narziss, mit is jelentett neki. Volt néhány tudós atya a házban, az egyik Platon ismerő-je, a másik jeles grammatikus, egy-két szub-tilis teológus, volt a barátok között néhány hűséges, jóravaló lélek, komoly szándékúak. De magafajta, akihez igazán mérhette volna magát, nem akadt egp sem. E pótolhatatlant csak Goldmundban találta meg. Nehezére esett most nélkülözni újra. Vágyódva gon-dolt a távol járóra. Gyakran ment át a mű-

helybe, felvidította Erichet, aki tovább dol-gozott az oltáron, és nagyon várta már mes-tere hazatértét. Néha az apát kinyitotta Goldmund kamráját, ahol a madonna állt, óvatosan felemelte a leplet a figuráról, és elidőzött előtte. Nem tudott semmit róla, Goldmund nem mesélte el neki Lydia törté-netét.

De mindent megérzett, látta, sokáig élhe-tett e lányalak barátja szívében. Talán elcsá-bította, talán megcsalta és elhagyta őt. Lel-kében azonban magával vitte, megőrizte, hűségesebben a leghűségesebb férjnél, és végül, talán hosszú évek után, megalkotta e szép, megindító leányfigurát, és arcába, tar-tásába, kezébe belefaragta a szerelmes min-den gyengédségét, csodálatát és sóvárgását. A refektórium pulpitusának alakjairól is le-olvasott egyet s mást barátja históriájából. Csavargó és ösztönember históriája volt, hazátlan és hűtlen emberé, de ami belőle itt fennmarad, az jó és hű, csupa eleven szere-tet. Milyen titokzatos is volt ez az élet, mi-lyen zavarosan és vadul zúgott áradása, de milyen nemesen és tisztán magasodnak eredményei!

Narziss küzdött. Győzött végül, útjához hű maradt, nem mulasztott semmit szigorú szolgálatából. De szenvedett a veszteségtől, és szenvedett a felismeréstől, hogy szíve, mely csak Istené és hivatásáé lehet, mily nagyon csüng barátján.

Huszadik fejezet

Elbandukolt a nyár, elhervadt és lehullott pipacs és búzavirág, konkoly és csillagvirág, elhallgattak a békák a tóban, pedig a gólyák magasan kerengtek, búcsúra készülőben. Ekkor jött vissza Goldmund!

Egy délután érkezett, csendes esőben, be se lépett a kolostorba, a kaputól egyenest műhelyébe ment. Gyalog jött, nem volt lova.

Erich megrémült, amint meglátta. Bár el-ső pillantásra megismerte, és a szíve felé repesett, mégis másik embernek látszott az, aki visszaérkezett: nem az igazi Goldmund volt, sok évvel idősebb, szinte élettelen, po-ros, szürke arcú, arcán beesett vonások, be-teg, szenvedő vonások, ámde mégsem fájda-lom volt azokra írva, hanem inkább mosoly, jóindulatú, öreges, türelmes mosolygás. Fá-

radtan járt, vonszolta magát, betegnek lát-szott és nagyon fáradtnak.

Csodálkozva nézett ez a megváltozott, idegen Goldmund fiatal legénye szemébe. Nem csinált nagy hűhót visszatéréséből, úgy tett, mintha csak a szomszéd szobából jönne, és az imént még itt lett volna. Kezet fogott vele, és nem szólt semmit, nem köszönt, nem kérdezett, nem mesélt, csak annyit mondott: „Aludni akarok.” Rettentő fáradt lehettett. Erichet elküldte és a műhely mel-letti kamrájába ment. Levette sapkáját, hagy-ta, hadd essen a földre, lehúzta lábbelijét, és az ágyhoz lépett. A szoba mélyében meglát-ta leplekkel takart madonnáját; bólintott ne-ki, de nem ment oda, nem vette le leplét, hogy köszöntse. Ehelyett felkönyökölt az ablakocska párkányára, meglátta künn a za-vartan várakozó Erichet, és odakiáltott neki:

– Erich, ne mondd senkinek, hogy haza-jöttem. Nagyon fáradt vagyok. Ráér regge-lig. Aztán ruhástól feküdt az ágyra. Egy idő múlva, mivel még nem tudott elaludni, fel-kelt, nehézkesen a falhoz cammogott, ahol egy jcis tűkör függött, és belebámult. Fi-gyelmesen szemlélte azt a Goldmundot, aki

a tükörből nézett vissza rá: fáradt Goldmund volt, fáradt, öreg, hervatag ember, erősen megőszült szakállal. Vén, kissé ágrólszakadt ember volt az, aki a kis, homályos tűkörből vele szembenézett, jól ismert, de idegenné vált arc, nem is volt igazán jelen, nem sok köze volt hozzá. Emlékeztette egy-két isme-rős arcra, kicsit Niklaus mesterére, kicsit az öreg lovagéra, aki egykor apródruhát varra-tott neki, és egy kicsit a templombéli Szent Jakabra, a vén, szakállas Szent Jakabra, aki zarándokkalapja alatt olyan öreg-öregnek, ősznek, és voltaképp mégis vidámnak, jónak látszott.

Gondosan olvasgatta tükörképe vonásait, mintha az lenne szándéka, hogy erről az ide-gen emberről megtudjon valamit. Bólintott neki, és megismerte újra: igen, ez ő maga, megfelelt érzésének, az volt, amit magáról gondolt. Nagyon fáradt, kissé eltompult öregember tért vissza útjáról, egy jelentékte-len férfi, nem volt mit büszkélkednie vele, de mégis elfogadta, mégis tetszett neki: volt az arcában valami, ami a régebbi, nyalka Goldmundból hiányzott, minden fáradtsága és ziláltsága közepette, egy új vonás, az elé-

gedettség vagy talán a közöny vonása. Csendesen maga elé nevetett, és látta, a tü-körkép vele nevet: szép kis fickót hozott itt útjáról haza! Gyönyörűségesen elnyűtten és elhasználtan tért haza kis lovaglásáról, ahol nemcsak paripája, útitarisznyája és tallérja veszett oda, más is elkallódott, más is el-hagyta: az ifjúság, egészség, önbizalom, arca rózsája és tekintetének ereje. Mégis tetszett neki a kép: ez az öreg, keshedt tükörbéli fic-kó kedvesebb volt szívének, mint az a Goldmund, akit oly sokáig cipelt magával. Öregebb volt, gyengébb, siralmasabb, de ártalmatlanabb, elégedettebb, jobban meg-fért vele. Nevetett és hunyorított egyet meg-ráncosodott szemhéjával. Aztán újra vissza-feküdt ágyára, és végre elaludt.

Másnap ült a kamrájában, asztala fölé ha-jolt, és rajzolgatni próbált, amikor belépett Narziss. Megállt az ajtóban, és így szólt:

– Elmondták nekem, hogy megérkeztél. Istennek hála, nagy az én örömem. Mivel nem kerestél föl, eljöttem hozzád magam. Nem zavarlak munkádban?

Közelebb lépett, Goldmund fölemelkedett papírja mellől, és kezet nyújtott... Bár Erich

már előkészítette, szíve mélyéig megrendült barátja láttán. Goldmund barátságosan mo-solygott rá.

– Igen, újra itt vagyok. Légy üdvözölve, Narziss, egy ideje nem láttuk egymást. Bo-csáss meg, amiért még nem kerestelek fel.

Narziss szemébe nézett. Ő is meglátta ezen az arcon az élettelenség és siralmas hervadás mellett a másikat, a higgadtság, sőt szinte egykedvűség, a megadás és jóságos öreges kedély különös kellemes vonását. Jártas lévén az emberi arcok olvasásában, észrevette azt is, hogy e megváltozott, és oly idegenné lett Goldmund már nem egészen a jelenben jár, lelke eltávolodott a valóságtól, és álomutakon bolyong, vagy már a másvi-lág kapujában áll.

– Beteg vagy? – kérdezte vigyázatosan. – Igen. Az is vagyok. Már utam kezdetén

megbetegedtem, már az első napokban. De te megérted, hogy nem akartam rögtön haza-térni. Szépen kinevettek volna, ha oly sebe-sen sarkon fordulok, és lehúzom a lovagló-csizmát. Nem, ezt nem akartam. Tovább-mentem hát, és egy cseppet kószáltam még, szégyelltem utam balsikerét. Túl sokat mar-

koltam. Jó, tehát szégyelltem magam. Nos, igen, megérted már, hiszen te ésszel élő em-ber vagy nagyon. Bocsáss meg, kérdeztél valamit? Mintha megbabonáztak volna, mindig elfelejtem, voltaképpen miről is van szó. De az édesanyámmal akkor azt jól elta-láltad. Igaz fájt nagyon, de...

Mormogása elhalt egy mosolyban. – Meglásd, Goldmund, meggyógyítunk

újra, semmiben ne legyen hiányod. De hogy mért nem tértél nyomban vissza, amikor so-rod rosszra fordult! Előttünk igazán nem kell szégyenkezned. Rögtön vissza kellett volna fordulnod.

Goldmund nevetett. – Igen, most már tudom. Nem mertem

olyan hirtelen meghátrálni. Mondom, szé-gyen lett volna. De most megjöttem. Most már megint jó vagyok.

– Nagy fájdalmaid voltak? – Fájdalmaim? Igen, fájdalmam van elég.

De lásd, a fájdalom nem is rossz, észre térí-tett. Most már nem szégyellem magam töb-bé, előtted sem. Amikor fogságomban felke-restél, hogy életemet megmentsd, akkor ala-

posan össze kellett a fogamat harapnom szé-gyenemben. Ez most már elmúlt egészen.

Narziss a karjára tette kezét, erre Goldmund tüstént elhallgatott, s mosolyogva lehunyta szemét. Békésen elaludt. Feldúltan rohant az apát a ház orvosáért, Anton páte-rért, hogy vizsgálja meg a beteget. Mikor együtt visszatértek, Goldmund rajzasztalára borulva aludt. Ágyba fektették, s az orvos mellette maradt.

Halálos betegnek találta. Az egyik beteg-szobába vitték, s Erichet bízták meg, legyen mellette állandóan.

Útjának teljes története soha nem került napvilágra. Egyet s mást elmondott, egy s más kiderült. Gyakran csak feküdt közönyö-sen, néha lázában félrebeszélt, néha öntudat-nál volt, ilyenkor mindig Narzissért küldtek, akinek ezek az utolsó beszélgetések nagyon sokat jelentettek.

Goldmund közléseiből és vallomásaiból néhány töredéket Narziss őrzött meg, néhá-nyat a legény.

– Hogy mikor kezdődtek a fájdalmaim? Még utam elején. Erdőben lovagoltam, és lovammal együtt felbuktam, egy patakba

estem, és egész éjszaka a hideg vízben fe-küdtem. Itt benn, ahol a bordáim eltörtek, itt fáj azóta. Akkor még nem jártam nagyon messze innét, de nem akartam visszatérni, gyerekes dolog volt, de gondoltam, nevetsé-ges lenne. Továbblovagoltam hát, és mikor már nem tudtam a nyeregben megülni, mert annyira fájt, eladtam a lovacskát, és hosszú ideig ispotályban feküdtem.

– Most már itt maradok, Narziss, vége a 1ovaglásnak. Vége a csavargásnak. Vége a táncnak és az asszonyozásnak. Ó, különben még sokáig elmaradtam volna, évekig. De amint láttam, hogy odakünn nékem több öröm nem terem, úgy gondoltam: mielőtt föld alá kerülök, rajzolok még egy kicsi-nyég, csinálok néhány figurát, valami öröm csak kell az embernek.

Narziss így szólt hozzá: – Boldog vagyok, hogy visszajöttél. Na-

gyon hiányoztál nekem, mindennap gondol-tam rád, gyakran féltem, nem jössz vissza többé.

Goldmund fejét rázta: – Nos, nem lett volna nagy veszteség.

Narziss szívét fájdalom és szeretet égette,

lassan lehajolt hozzá, és íme, megtette, amit barátságuk hosszú éveiben soha nem tett, ajkával megérintette Goldmund haját és homlokát. Először álmélkodva, majd meg-rendülten vette észre Goldmund, mi is tör-tént.

– Goldmund – suttogta barátja, közel ha-jolván hozzá egészen. – Bocsáss meg, hogy nem tudtam előbb megmondani neked. Meg kellett volna mondanom, amikor rabságod-ban akkor a püspökvárosban felkerestelek, vagy amikor első szobraidat megláttam, vagy akármikor. Hadd mondjam meg neked ma, mennyire szeretlek, mi minden voltál mindig nékem, milyen gazdaggá tetted éle-temet. Neked ez nem sokat jelenthet. Te sze-retethez szoktál, neked ez nem ritkaság, sok asszony szíve kényeztetett. Nálam másként van. Az én életem szegény volt szeretetben, az hiányzott a legjobban. Dániel apátunk mondta egyszer, hogy gőgösnek tart, minden bizonnyal igaza lehetett. Nem vagyok igaz-ságtalan az emberekhez, fáradozom, hogy igazságos és türelmes legyek velük, de sze-retni soha nem szerettem őket. Két tudós közül a klastromban a többet tudó kedve-

sebb nekem: sose fordult elő, hogy netán egy kontár tudóst kontárságát feledve meg-kedveltem volna. Ha mégis tudom, mi a sze-retet, neked köszönhetem. Téged tudtalak szeretni. Egyedül téged az emberek között. Nem tudod felmérni, mit is jelent ez. Forrást a sivatagban, virágzó fát a vadonban. Tiéd az érdem egyedül, hogy szívem nem száradt el, és maradt benne egy kis hely, ahová a Kegyelem elérhet.

Goldmund boldogan és kissé meghatottan mosolygott. Csöndes, nyugodt hangján, ahogy világos perceiben szokott, így szólt:

– Amikor annak idején a bitótól megmen-tettél, hazafelé ügetőben, Holdas lovamat kérdeztem tőled, és te válaszoltál rá. Láttam akkor, hogy te, aki különben alig különböz-teted meg egymástól a lovakat, törődtél a lovacskámmal. Gondoltam, csak miattam tehetted, és örültem neki nagyon. Most lá-tom, valóban így volt, valóban szeretsz. Én is szerettelek téged mindig, Narziss, életem fele érted vívott ostrom volt. Tudtam, te is szeretsz engem, de soha nem reméltem vol-na, hogy egyszer te, büszke ember, kimon-dod ezt. Most kimondtad, abban a pillanat-

ban, amikor már semmim sincs többé, ami-kor csavargás, szabadság, világ és asszony cserbenhagyott. Elfogadom, köszönöm ne-ked.

Lydia-madonna ott állt a kis szobában, és nézte őket.

– Te mindig a halálra gondolsz? – kérdez-te Narziss.

– Igen, arra gondolok, no meg arra, amivé életem lett. Ifjan, még tanítványod voltam, azt kívántam, bár lehetnék hozzád hasonlóan a szellem embere. Te vezettél rá, nem arra voltam hivatva. Ekkor az élet másik oldalára vetődtem, az érzéki világba, hol az asszo-nyok megkönnyítették, hogy gyönyöröm teljen, oly készségesek és mohók. Mégsem akarok lenézően szólni róluk, sem az érzé-kek gyönyöréről, hiszen gyakran igen bol-dog voltam. És boldogított, amikor megél-tem: az érzékiséget is átszellemítheti a lélek. Ebből sarjad a művészet. Most azonban mind a két láng ellobbant. Nincs részem többé a gyönyör állati örömében – és akkor se lenne benne részem, ha még ma is futná-nak utánam az asszonyok. Műveket teremte-ni se kívánok többé, elég szobrot csináltam,

nem azon múlik, hogy hányat. Itt az ideje, meghalhatok. Kész vagyok rá, és kíváncsi is.

– Kíváncsi? – Nos, bizonyára bolond dolog ez tőlem.

De valóban kíváncsi vagyok. Nem a túlvi-lágra, Narziss, arra nincs sok gondom, és ha nyíltan szólhatok, nem hiszek már benne. Nincs túlvilág. A kiszáradt fa halott örökre, a megfagyott madár nem támad fel, és épp-oly kevéssé az ember is, ha egyszer meghal. Egy darabig még gondolnak rá, ha odavan, de az sem tart sokáig. Nem, a halálra csak azért vagyok kíváncsi, mert hitem vagy ál-mom, hogy még mindig úton vagyok anyámhoz. Remélem, a halál nagy boldog-ság lesz. Olyan nagy boldogság, akár első szerelmi örömöm. Nem tudok lemondani arról a gondolatról, hogy a kaszás halál he-lyett anyám lesz az, aki újra magához fogad, és a nemlétbe, az ártatlanságba hazavezet.

Egyik utolsó látogatásakor, miután Goldmund több napon át nem beszélt már, Narziss újra ébren és beszédesnek találta.

– Anton páter úgy véli, gyakran lehetnek nagy fájdalmaid. Hogyan viseled,

Goldmund, oly nyugodtan őket? Úgy érzem meglelted békédet.

– Békémet Istennel... erre gondolsz? Nem, azt nem találtam meg. Nem akarok békét vele. Rosszul csinálta meg a világot, nem érdemel dicséretet, és nem is törődik vele túlságosan, vajon dicsérem-e, vagy sem. Rosszul csinálta meg a világot. De a fájdalmakkal itt a mellemben békét kötöt-tem, ez igaz. Régebben nehezen tűrtem a fájdalmakat, és ha néha azt hittem, könnyen halok meg, mégiscsak tévedtem. Amikor komolyra fordult, azon az éjszakán, Heinrich gróf rabságában, kiderült: egyszerűen nem tudtam meghalni, túl erős és vad voltam még, minden porcikámat kétszer üthették volna agyon. Most azonban másképp áll a dolog.

A beszéd elfárasztotta, hangja gyengült. Narziss kérte, kímélje magát.

– Nem – mondta –, el akarom mondani neked. Régebben szégyelltem volna elmon-dani. Nevetni fogsz rajta. Mikor nyeregbe szálltam, és ellovagoltam innét, nem vaktá-ban vágtam neki. Fülembe jutott, Heinrich gróf újra a tartományban jár, és vele szerető-

je, Ágnes. Nos, jól van, te ezt nem érezheted fontosnak, ma már én sem tartom annak. De akkoriban lángra lobbantam a hírre, nem gondoltam másra többé, csak Ágnesre; ő volt a legszebb asszony, akit ismertem és szerettem, látni akartam újra, hogy még egy-szer boldog lehessek vele. Lovagoltam, és egy hét múlva ráakadtam. Ott abban az órá-ban változtam meg. Megtaláltam hát Ágnest, szép volt, mint mindig, ráleltem, és volt al-kalom, hogy lásson, és beszélhessek vele. Gondold el, Narziss: nem akart már tudni rólam! Túl öreg voltam hozzá, nem voltam már elég takaros és vidám, nem remélt már tőlem semmit. Ezzel utam voltaképp végé-hez ért. De tovább lovagoltam, nem akartam így, csalódottan és nevetségesen hozzátok visszatérni, és ahogy lovagoltam, elhagyott erőm, el ifjúságom, eszem is egészen, mert lovastól egy szurdokba buktam, egy patakba, s törött bordával ott feküdtem a vízben. Ak-kor tudtam meg először, mi az igazi fájda-lom. Még zuhantam, amikor 'tüstént érez-tem, mellemben valami elpattan, de ez a tö-rés örömet szerzett, szívesen fogadtam, elé-gedetten. Feküdtem hát a vízben, tudtam,

meg kell halnom, de minden másképp volt, mint akkor a tömlöcben. Nem volt ellenem-re, nem láttam már gonosznak a halált. He-ves fájdalmat éreztem – azóta is gyakran meglátogat –, és álom vagy látomás, vagy nevezd aminek tetszik, kísérte. Feküdtem, tűz égette, úgy fájt a mellem, védekeztem, üvöltöttem, és ekkor kacagást hallottam, egy hangot... gyerekkorom óta nem hallottam soha. Mély asszonyi hangot, tele gyönyörrel és szeretettel, anyám hangja volt. És akkor megláttam, ő volt, az anya járt nálam, ölébe vett, megnyitotta mellem, és ujjával mélyen bordáim közé nyúlt, hogy szívemet megold-ja. Amint ezt láttam és megértettem, már nem is fájt. Most is ha visszatér, nem fájda-lom, nem is ellenség, anyám keze az, amint szívemet helyéről kiragadja. Szorgos ő eb-ben, néha megszorítja, és felsóhajt gyönyö-rében, néha nevet, gyöngéd hangokat züm-mög. Néha nincs is nálam, fellegek között látom arcát, olyan nagy az is, akár a felleg. Ott úszik ő szomorú mosolyával, szomorú mosolya mellemre tapad, szívja, delejezi magához szívemet.

Újra meg újra róla beszélt, az Anyáról.

– Emlékszel még? – kérdezte utolsó nap-jai egyikén. – Egyszer elfelejtettem anyámat, de te újra elém varázsoltad. Akkor is fájt, keservesen fájt, mintha állatpofák marcan-golták volna beleimet. Akkor még ifjak vol-tunk, szép fiatal fiúk, azok voltunk mi. De már szólított anyám, és követnem kellett. Ő mindenhol jelen van. ó volt Liese cigányasz-szony, ő volt Niklaus mester szép madonná-ja, ő volt az élet, a szerelem, a gyönyör, a félelem is ő volt, meg az éhség, az ösztön. Most ő a halál, s mellembe vájja ujjait.

– Ne beszélj sokat. kedvesem – kérte Narziss –, várj reggelig.

Goldmund rátekintett mosolygós szemé-vel, útjáról magával hozott, oly öreges és fáradt, néha kissé hibbantnak tetsző moso-lyával, amely néha mintha csupa jóságot és bölcsességet sugárzott volna.

– Kedvesem – suttogta –, nem várhatok holnapig. Búcsút kell vennem tőled, és bú-csúzóul még mindent el akarok mondani. Hallgass rám egy pillanatig. Az Anyáról akartam még mesélni neked, meg arról, hogy ujjai átkulcsolják szívemet. Néhány esztendő óta legkedvesebb és legtitkosabb

álmom volt, hogy megfaragom az Anya szobrát, minden képek között a legszentebb nekem ő volt, magammal vittem, bármerre jártam, szeretettel, titokkal telt alakját. Nem-rég elviselhetetlennek látszott még a gondo-lat, hogy meghalhatok, mielőtt szobrát elké-szíthetem; egész életemet hiábavalónak éreztem volna. És íme, lásd, milyen furcsán jártam vele: nem az én kezem formálja, ala-kítja őt, ő az, aki engem formál és alakít. Az ő keze van az én szívem körül, kitépi azt, és könnyűvé bővül, ő csábított a halálba, és velem hal álmom is, a szép alak, az örök Éva-anya képe. Még látom öt, és ha kezem-ben lenne erő, alakot adhatnék neki. De ő nem akarja ezt, nem akarja, hogy titkát lát-hatóvá tegyem. Inkább akarja halálomat. És én szívesen halok meg, mert megkönnyíti nekem.

Megrendülten hallgatta Narziss e szava-kat, mélyen barátja arca fölé kellett hajolnia, hogy megérthesse. Néhány szavát csak el-mosódva, néhány szavát jól értette, értelmük előtte mégis rejtve maradt.

És ekkor a beteg még egyszer felnyitotta szemét, s hosszan barátja arcába tekintett.

Szemével búcsúzott tőle. És egy mozdulat-tal, mintha fejét akarná megrázni, így sutto-gott:

– Hogyan akarsz majd egyszer meghalni, Narziss, ha nincs anyád? Akinek nincs any-ja, nem tud szeretni. Akinek nincs anyja, meghalni sem tud.

Amit ezután mormogott, nem volt már érthető. Utolsó két napjában Narziss ott ült ágya mellett, éjjel-nappal, s nézte mint lob-ban el. Goldmund utolsó szavai égették szí-vét, akár a tűz.