A Katedrális Őrzői

Mysterious Universe antológia

2 Csak Könyvek

Az eredetileg ősi és idegen nyelven, ál-klingonul (értsd: magyarul) íródott Mysterious Universe különös

mérföldkő egy legalább 250 ezer fényévnyi, három és fél galaxison átívelő rendszer irodalmában, plusz

még pár azon túl eső falucskáéban is.

Roberto Quaglia olasz író, az Európai Science Fiction Szövetség alelnöke

Lélekkel teli, szuperhightech, és természetfölöttien furcsa: ilyen a Mysterious Universe (…) Emlékeztet

A.E. van Vogt vad szuperemberi és szupertudományos képzelgéseire (például The Pawns of Null-A)

Charles Harnessel (Ring of Ritornel) keresztezve, bár több szellemességgel és kortárs magatartással – és

ráadásként ott van még az az érdekfeszítő mitológia, ami a fikció mögött húzódik.

Ian Watson az „Ian Watson teljes Warhammer 40,000 Univerzuma”,

az „ Úr világa” és a „Nehéz kérdések” szerzője

Legyen bármilyen hihetetlen, a valóságtól bármennyire elrugaszkodott a fikció, a Mysterious Universe

világának alakjai, amikor leteszik a szupermodern fegyvereiket, ugyanolyan hétköznapi problémákkal

szembesülnek, mint mi mindannyian; néha úgy érzem, mintha itt laknának a szomszédban. Mi ez, ha nem

színtiszta realizmus?

Hódi Jenő rendező-producer

Ez az intergalaktikus mitológia a megváltás, megváltódás lehetséges útjait keresve vezeti olvasóját a

kozmoszba. A klasszikus teremtésmítoszokhoz hasonlóan építi fel azt a fantasztikus világot, amelyben

bizonyos örökérvényűnek tekinthető karakterek, mentalitások és értékek harca folyik valamely lehetséges

jövő megteremtése érdekében.

Dr. Szabó Gábor irodalomkritikus

Csak Könyvek 3

A KATEDRÁLIS ŐRZŐI

Mysterious Universe antológia

Mysterious Universe © Fonyódi Tibor és Szélesi Sándor

Mysterious Universe sorozat

http://mu.sfportal.hu

„Nélküled a jövő” ©F. Tóth Benedek, 2008.

„Kismadár aranykalickában” ©Szalai-Kocsis Tamás, 2008.

„Finomhangolás” ©Dr. Zsolnay András, 2008.

„Mentsd meg Hitlert!” © Szőts László, 2008.

„Hősök végzete” ©Mészáros László, 2008.

„A Katedrális Őrzői” ©Szélesi Sándor, 2008.

Sorozatszerkesztő: Szélesi Sándor

Borítófestmény: Chris McGrath

Belső grafika: Odegnál Róbert és Nothóf Ferenc

Korrektor: Czene István

Műszaki szerkesztő: Massár Mátyás

Kiadja: Tuan kiadó

Felelős kiadó: Hidegföldi Gyöngyi Tünde és Mórocz Tibor

ISBN 978-963-87990-2-9

A „Mysterious Universe” grafikai elemek felhasználása a Graal kiadó hozzájárulásával történt.

4 Csak Könyvek

Minden jog fenntartva.

Utánnyomás, továbbá bármiféle optikai, akusztikai és elektronikus feljegyzés, tárolás és közreadás

még részleteiben is csak a kiadó írásos beleegyezésével lehetséges.

TARTALOM

F. Tóth Benedek: Nélküled a jövő

I. M. Brod: Kismadár aranykalickában

Leonard Stansky: Finomhangolás

S. Ladislaw Cornelius: Mentsd meg Hitlert!

Dave Howard: Hősök végzete

Anthony Sheenard: A Katedrális Őrzői

A Mysterious Universe világáról

Csak Könyvek 5

F. Tóth Benedek

Nélküled a jövő

Minden nagy ívű történet egy kis lépéssel kezdődik. A közeljövőben játszódik F. Tóth Benedek

írása, aminek külön érdekessége, hogy a helyszín is ismerős: Budapest. Amikor a végére érünk, egyet ne

feledjünk: 2125-ben a gazdasági nagyhatalmak ellentétei eszkalálódnak, és egy 65 éves világháború veszi

kezdetét, amely sok mindent eltöröl. Jó és rossz emlékeket egyaránt.

1. Kötelező nap. Így hívta Baron a szombatot, mert ezen a napon a legtöbb ember, mintha csak valami

központi vezérlőelv irányítaná, vásárolni indul, elautózik a hegyekbe, beül a moziba, megnéz egy

színdarabot, vagy – jobb ötlet hiányában – meglátogatja a rokonait. Mindezt persze elintézhetné hét

közben is, munka mellett, munka után, csak a kirándulás igényel bonyolultabb szervezést, ráadásul senki

sem tiltja a keddi vagy a szerdai rokon- és színházlátogatást, a csütörtöki esti bevásárlást, vagy éppen a

kirándulást péntek délután. Így aztán, ahelyett, hogy megnyugodna végre szombaton, kialudná magát,

nyújtózkodna délig az ágyban, programot szervez magának, barátainak, családtagjainak – mondván, ott

van még a vasárnap, az úr napja a pihenésre, ám mire eljut odáig, hogy kiélvezze az egynapos szabadság

minden pillanatát, máris azon jár az esze, mi minden vár rá hétfőn, a hét legutálatosabb napján.

Baron az órájára pillantott: 8:30. Korai időpont az ébredéshez. Próbált visszaaludni, de a fejébe

beköltöztek a szombat reggeli neszek. Feltápászkodott, kinyújtóztatta tagjait, az ablakhoz lépett. Apró

szemű eső hullt az égből. Flore kirándulást tervezett erre a szombatra, de a paplanfelhő, amely a város

felett terpeszkedett, szerda óta nem akart elvonulni. Ha kisüt is a nap délutánra, aligha lesz járható az

erdő.

Odalent a járdán összegyűlt tócsákat kerülgetett néhány imbolygó ernyő, az utak ezüstösen

csillogtak a sűrű esőben.

– Töltesz egy kávét? – nyílt a fürdőszoba ajtaja Baron mögött. Flore farmerben és vékony

pulóverben lépett a szobába. Hajának vége nedves volt, sosem szárította meg.

– Máris – lépett Baron a pulthoz, s míg a kávét készítette, Flore mögé lépett, és átkarolta. –

Álomszagod van.

– A kávéd… – fordult meg Baron. Bögréstül ölelte a lányt, az meg puha csókot nyomott az állára.

– Mit csinálunk ma?

– Maradhatunk itthon is.

– Minek, úgyis felkeltünk már…

Flore kibújt az ölelésből, belekortyolt a kávéba. A kanapéra ült, a bögrét maga mellé tette.

– Majd én megmondom, hova megyünk – közölte, és magához vette a programajánlót.

Baron ismét az órára pillantott: 8:45. Máris fáradtnak érezte magát. Sok erőt kivett belőle az elmúlt

hét. Egy új, világméretekben jelentéktelen magyarországi gázlelőhely feltárásán dogozott. Mint a terület

szakértő geológusának, neki kellett elvégeznie a terepmunkát, a számításokat, s neki kellett

megmondania, milyen hatással lenne egy esetleges mélyfúrás a kőzetlemezekre.

Egyszer, régen, valamikor a 21. század elején próbálkoztak már a magyarok errefelé

próbafúrásokkal, de az akkori technikai feltételek mellett költséges feladatnak bizonyult a vállalkozás. Ma

6 Csak Könyvek

alig húsz percig tartott volna a művelet, ám Baron alapos munkát végzett, és tudta, alighanem berogyna

alattuk a fél Alföld, ha megrepesztenék a mélyben rejtőző gázlencse kőzetburkát. Baron igazolta, hogy a

gáz jó része elszökött már a semmibe, ráadásul: amióta az afrikai lemez északi irányú mozgása

felgyorsult, instabillá vált a Kárpát-medence; egy csapásra megtudta mindenki, mit is jelent, mivel jár a

kettős alábukás fogalma. Tektonikailag labilis volt a térség, még ha a mélybe bukó lemezek egymás hátán

támaszkodtak is odalent, szoros szövetségben fenntartva az egyensúlyt. Amióta viszont megnyílt a

Zágráb-Kulcs-Hernád-törésvonal, senkinek sem maradt kétsége a felől: radikálisan megváltoznak

Magyarország domborzati és vízrajzi viszonyai.

Baron jó szakember volt, tudta, ez csak a kezdet, hamarosan az egész kontinens arculata

átrendeződik. Velence, Olaszország ékszerdoboza már évtizedek óta csak búvárhajókról látható, míg

északon, a Skandináv-félsziget peremén új városok épültek olyan platókon, amelyek százhetven évvel

ezelőtt még a víz alatt áztak.

Baron hat éve hagyta el otthonát, Párizst, hogy az apjától örökölt cégével felkutassa a még

megmaradt, föld alatt rejtőző szénhidrogénmezőket. olyan korba született, amikor beteljesülnek a

jóslatok. Az ő életében ilyen volt a nem megújuló energiaforrások kiapadásának mítosza. Öt és fél év

narviki szolgálat után, miután végleg kimerültek a Norvég- és az Északi-tenger mélységi telepei,

Budapestre költözött, hogy megvizsgálja az Alföld alatt húzódó gázlelőhelyet, jóllehet tudta, ez csak

versenyfutás az idővel; több százmillió évet kellene várni ahhoz, hogy a Föld újra feltöltse magát olajjal

és gázzal – ha lesz egyáltalán ehhez elegendő szerves anyag. A kutatást ráadásul nehezítette, hogy a múlt

emberének számított mindenki, aki manapság olajat vagy földgázt keresett a mélyben, nem sorolták őket

a legjobban fizetett és megbecsült szakemberek közé.

Baron is váltani akart, be is nyújtotta életrajzát a Planetológiai Társasághoz. A Naprendszer

bolygóinak és holdjainak feltérképezése sokkal jövedelmezőbb állásnak bizonyult, a gyakorlati

értelemben használt űrkutatás számított húzóágazatnak világszerte. Sokan éltek a lehetőséggel, hogy

lelépjenek a levegőjét és természeti környezetét elhasznált Földről, s bizonyos tekintetben, köszönhetően

a kötelező légforgató és – tisztító berendezéseknek még a bolygókra, a holdakra kitelepült kolóniák

levegője is tisztább volt, mint az anyabolygó légköre.

Baron nem vágyott ugyan a Marsra, sem az Uránuszra, legkevésbé a Jupiter légkörében lebegve

száguldó kutatóbázisra, de tanulmányaiból jól emlékezett egy régi, bizonyos Cohen-tételre, amely szerint

a Föld ivóvízkészletét, valamint gabonatermelését és – felhasználását alapul véve alighanem ötmilliárd

embert bír eltartani hosszú távon a bolygó. A számítás be is igazolódott, bár némileg magasabb

határértékekkel: miután a bolygó elérte a 2102-es demográfiai csúcsot, a 24 milliárd főt, radikális

csökkenésnek indult a populáció. A tudatos, megtervezett élet a 22. század elejére meghozta az

eredményét. Az egykék világa, a megnövekedett élettartammal szemben is megoldást jelentett a népesség

problémára, ám sokkal több leánygyermek született, mint fiú, ezért előbb programozni kellett a

születendő gyermek nemét, később pedig biztosítani a születendő gyermekek számát is, mivel az ember

reprodukciós együtthatója nem érte el a két főt.

Baron és Flore is e kiszámolt világ gyermeke volt. Egy francia férfi és egy spanyol lány, 2117-ben

Budapesten, akik alig fél éve találkoztak egy bálon. Egy geológus és egy űrhajóépítő mérnök, akik egy

végigszeretkezett éjszaka után azt tervezték egy esős szombat reggelen, hogy hova menjenek szórakozni.

Baronnak nem sok kedve volt kimozdulni az esőben, de Flore rendületlenül lapozta az ajánlót, és olyan

pillantásokat vetett, amikor felnézett az olvasásból, hogy a férfinek kétsége sem maradt a felől,

hamarosan elő kell keresnie az ernyőjét, csak tudná, hova tette tegnap éjjel, amikor hazaértek a

színházból.

2.

Csöngettek. Két rövid trilla volt, de elég ahhoz, hogy megzavarja a csendet.

Baron összerándult.

– Kinyitod? – kérdezte Flore.

Csak Könyvek 7

Feleslegesen, mert a férfi már az ajtó felé tartott. Az ajtómonitor egy ismeretlen alakot mutatott a

túloldalról; egyenesen állt, kezében egy dobozzal.

– Ki az?

– Futár vagyok, Baron Flombertnek hoztam csomagot!

Baron elhúzta tenyerét a személyazonosító-konzol előtt, mire az ajtó becsusszant a falba. Piros

lámpa jelezte, hogy a biztonsági erőtér továbbra is működik, nem ajánlatos átnyúlni rajta.

– Jó reggelt! – mondta a futár. – Átadnám ezt, ha kikapcsolná az erőteret… – váltott zöldre a férfi

sapkáján a holoazonosító, amely igazolta, hogy valóban a futárcég munkatársa, kézbesítési feladatokat lát

el.

Baron megnyomott egy gombot a falon.

– Mi ilyen sürgős, amit szombaton kell megkapnom?

– Én csak kézbesítek…

– Persze, persze… hol kell azonosítanom magam? Vékony, fekete műszert nyújtott előre a futár.

– Ide nyomja a hüvelykujját!… Így ni, meg is volnánk. Jó hétvégét! Biccentett Baron is, és kezében

a dobozzal visszasétált a lakásba. Automatikusan becsukódott mögötte az ajtó, a biztonsági rendszer

élesítette magát.

– Képzeld, csomagom jött!

– Kitől?

A feladó kijelző plakettjén ez állt: Planetológiai Társaság.

Baron kibontotta a csomagot. A doboz azonnal elpárolgott. Bosszantó tulajdonsága volt ez a

szublimáló műanyagnak, nem nagyon használták már kézbesítésre, ez csak a kifutó széria példánya

lehetett; ha ugyanis szállításkor megsérült valamelyik doboz, azonnal eltűnt, felfedve a másra nem tartozó

küldemény tartalmát.

Holotesztet rejtett a csomag és egy reklámkártyát. Baron automatikusan átnyújtotta a kártyát

Florenak, majd szemügyre vette a műszert. Távfelvételi vizsgára tervezték. Ezek szerint mégis állást

kínálnak a társaságnál. A felismerés egyszerre tette boldoggá és gondterheltté. Örült, hogy kiléphet végre

az űrbe, de Flore miatt maradt volna akár olajfúró is, ahogyan olykor nevezte őt a lány.

Leült a készülék elé. Flore kíváncsian nézte, mi következik.

Kivilágosodott a monitor, fénye kivetült, és megjelent egy háromdimenziós gömb. Láthatatlan

letapogatók végezték Baron retina- és hangazonosítását, majd a vér- és neuron analízis eredményeit

küldte a műszer a központi memóriába. Ezt követte a tíz-tíz kérdéses IQ- és EQ-teszt, valamint a húsz

kérdésből álló szakmai rész.

A vizsga ideje alatt Baron végig szemkontaktusban volt a masinával, tudta, ha csak egy pillanatra

elveszi a tekintetét a kérdésekről, megbukik. A szisztéma lényege az volt, hogy a vizsgázó véletlenül se

puskázzon. Neki esze ágában sem volt megkockáztatni ezt. Villámgyorsan oldott meg minden feladatot,

és amikor végzett, a masina közölte, hogy Baron megfelel az elvárásoknak: hétfőn jelentkeznie kell a

társaság Andrássy úti irodájában.

– Felvettek.

– Hallottam.

– Lehet, hogy már hétfőn repülök…

– Ühüm.

– Csak, ennyit tudsz mondani?

– ...addig van még két napunk!

Baron nem tudta eldönteni, most szórakozik vele a lány, vagy valóban közömbös neki, hogy négy

évre elcipelik mellőle a Titánra, vagy a Szaturnusz valamelyik holdjára. De végül is mindegy volt. Nem

voltak házasok, jóllehet Baron titokban abban reménykedett, hogy ez a lány talán hosszabb időt tölt majd

az életében, mint amennyi az összes eddigi barátnőjének megadatott.

Flore felnevetett, a férfihoz lépett, karjával átkulcsolta a nyakát.

– Veled megyek bárhová… – suttogta, majd hozzátette, hogy persze csak akkor, ha a társaság fizeti.

8 Csak Könyvek

Baron erre felkapta és körberohant vele a szobán.

– Ha elejtesz, kénytelen leszek itthon maradni! Törött csontokkal tudod, ki repít el engem bárhová

is!… – kiabálta a lány, de Baron, mintha észre se vette volna, mit mondott Flore, arcát a lány hasába

fúrta, és teli szájjal trombitálni kezdett a bőrén.

Nem sokkal később kipirulva, lihegve dőltek a kanapéra.

– Le kell… mennem a konditerembe… – fújtatott Baron. Flore a haját rendezgette.

– De előbb elmegyünk a múzeumba.

– Hova?…

– A teszted mellé csomagolt reklámkártya egy meghívó a világ legnagyobb utazó tárlatára, a Jövő

Múzeumába. Csak ezen a hétvégén vannak itt. Muszáj látni, nem gondolod?

– Ez most komoly?

– Itt lesznek a gyapjas ráják – olvasta a kártyáról Flore –, látható két, földtörténeti álmából

felébresztett őshüllő, és kipróbálhatók a legkülönfélébb hiperkütyük. Nem vagy kíváncsi rájuk?

– Most ráják vagy rájuk? – mosolygott Baron, és gyönyörködve nézte Flore-t, amint leesik neki a

poén. Megcsókolta, majd így szólt: – Kapjunk be valamit, aztán induljunk, mert nem akarok sorba állni!

3.

Hatalmas sor kígyózott a Jövő Múzeuma előtt. Baron azon töprengett, hogyan tudná elcsalni innen

Flore-t, de a lány megmakacsolta magát. Beállt az utolsó ember mögé, ahogy illik, a vállára tette ernyőjét,

burája eltakarta alakját.

– Tényleg itt akarsz várni?

– Ha muszáj…

– Órákba telhet, mire bejutunk.

– Rád négy évet is várnék, mi ez a pár óra…

– Ez nem fair, Flore.

A lány Baronra nézett. A sárga ernyővel a feje fölött úgy nézett ki, akár egy óriásira nőtt gomba.

– Lehet, hogy ez az utolsó közös programunk.

Baron gyűlölte, ha zsarolják. Különösen az érzelmi zsarolást viselte nehezen, de be kellett látnia, a

lánynak igaza volt. Nem voltak házasok. Méltányossági kérelem kell ahhoz, hogy Flore is vele tarthasson,

és semmi garancia nincs arra, hogy megkapják. Meglehet, valóban ez az utolsó közös hétvégéjük.

Két óra múlva az épületben voltak. Húszfős csoportokra osztották a látogatókat, mindegyik társaság

más színű ruhát kapott. Az előttük lévők pirosba öltözve lépték át a detektoros kaput, nekik kék színű,

pamutból készült kezeslábas jutott; lábukra mamusz került. Úgy néztek ki, mint valami festők, már csak a

vödör és az ecset hiányzott a kezükből. Fejükre hálószerű sapkát húztak, kezükbe gézből készült maszkot

nyomtak, amitől aztán végképp úgy néztek ki, mint akik jelmezbálba érkeztek.

– Erre azért van szükség, hogy megóvjuk a kosztól és a portól a ruhájukat. Kérek mindenkit, ne

maradjon le tárlatvezetés közben! – mondta reszelős hangján a kirendelt idegenvezető. Magas volt,

feltűnően izmos, nő létére meglehetősen katonás jelenség. Rövidre nyírt haja csak erősítette Baronban azt

az érzést, amit a legegyszerűbben így fogalmazott meg magának: hiányzik belőle a nő.

– Uram, maga ott a végén, ne maradjon le! – A megszólítást Baronnak címezték, aki azzal volt

elfoglalva, hogy vajon milyen kosz és por vár rájuk odabent. Az előtérben olyan tisztaság volt, akár egy

műtőben. Az esőben ázott ruhákról gyorsan elpárolgott a víz, a padlózat pedig mintha önmagát tisztította

volna, nyoma sem volt sárnak, tócsának.

– Alig tudok járni ebben az izében…

– Nem is kell – mutatta Flore –, csoszogjál, mint a többiek!… Így,ni.

És a csoport, akár egy totyogó pingvincsalád, átcsúszkált a kapun. Baron úgy érezte, alighanem élete

egyik legmókásabb múzeumi látogatása lesz a mostani, mert megtapasztalta végre a mamusz lényegét, a

lapos élű korcsolyázás élményét.

Csak Könyvek 9

Van egy mondás, miszerint ha látsz egy templomot, akkor már az összest láttad. Így volt Baron a

múzeumokkal is: csak a kép más a falon. Gyerekkorában sokat járta a múzeumokat, manapság ritkán

nézte meg az állandó kiállításokat; albumból ismerte csak a legnevesebb kortárs művészek munkáit. Ez a

múzeum azonban már az első pillanatban megragadta a fantáziáját. Építészetileg is meghökkentő

volt,hiszen a kívülről hangárra emlékeztető monstrum a legtitokzatosabb belső tereket rejtette. Már az

aula kialakítása érzékeltette, hogy itt más világ fogadja, a falakból kitüremkedő holotérkép öt

másodpercenként váltakozva mutatta, milyen termek várják a látogatókat.

Lenyűgözve csoszogott a többiek után, és hitetlenkedve bámulta az első terem bejáratát, egy gigászi

zsilipajtót, majd a mögötte húzódó kiegyenlítő kamra szerkezetét. A lélegzete azonban akkor állt csak el

igazán, amikor kinyílt a másik falnyi ajtó is.

Átlátszó, üvegből épített alagút nyújtózkodott a csoport előtt. A gigászi cső falán túl mintha az óceán

terpeszkedett volna. Víz alatti felvételekről ismert kanyonok zuhantak a semmibe, és egy mélytengeri

árokrendszer fura testű, világító lényei úsztak, lebegtek a maszatos sötétben. A látogatók forgolódtak,

sehogyan sem fért a fejükbe, hogyan kerül ide ennyi víz, elképzelni sem tudták, mekkora a medence.

– Ne nyugtalankodjanak, kérem! – mondta a tárlatvezető, majd közölte, hogy a hely teljesen

biztonságos. Meg sem várta, hogy bárki kérdezhetett is volna, belefogott a kötelező múzeumi

magyarázatba, amely lényegében arról szólt – már amennyire a csoport tagjai ezt megjegyezték –, hogy a

legtöbb lény a világító baktériumoknak köszönheti fényét. Ámulva állt a csoport a látvány előtt, s míg a

tudatukba behatolt a luciferin szó jelentése, szemükkel a fura testű élőlények mozgásában gyönyörködtek.

A távolban feltűnt egy különös állat. Lomha mozdulatokkal lökte magát előre. Formára olyan volt,

akár egy rája, testét mégis szőr borította, akár egy vastag, téli bunda. Baron megszorította Flore kezét,

mire a lány bólintott, hogy látja, megérkezett a gyapjas rájája.

– Lehetetlen lény – suttogta Baron, és maga is meglepődött, amikor felharsant a katonás tárlatvezető

hangja. Mintha neki válaszolt volna, pedig ezt a megjegyzést aligha hallhatta.

– Mutáns. Az emberi beavatkozás következménye. Pár évtized, és kipusztul ez a faj is. Viszont igen

fejlett mentális képességekkel rendelkeznek, egyes elméletek szerint értik az emberek gondolatát, és arra

is képesek, hogy áthangolják az emberek agyát.

– Ugye csak viccel, kedves? – szólalt meg egy idős hölgy a csoportból. Az alagút falánál állt,

tenyerét az üvegen tartotta.

– Tegyen egy próbát, asszonyom!

A hölgy zavarba jött, és megigazította fején a sapkát, mintha csak a fodrásznál volna.

– Tengerbiológus voltam, tudja, amíg nyugdíjba nem mentem – kezdett bele mondandójába. Úgy

érezte, beszélnie kell, az megóvja majd a megszégyenüléstől. – Ismerem a rájákat. Ilyet, mint ez itt, még

nem láttam. Nem tagadom, kételkedem abban, amit maga állít. A gyapjas rája ugyanis élettanilag

értelmezhetetlen. szőrre a felszínen van szüksége az élőlényeknek, hogy megóvja őket az időjárás

viszontagságaitól, a víz alatt speciális zsírréteg alakul ki a bőrük alatt, amely nem csupán a hidegtől véd,

hanem azt is megakadályozza, hogy felázzon a testük.

A szeme csillogott, ahogyan beszélt, az arca kipirult. Bájos asszony, állapította meg Baron, és nem

tudta volna megmondani, miért, talán a nőből sugárzó szakmai elhivatottság miatt, de szimpatikus lett

neki a nyugdíjas biológus.

– Tegyen egy próbát, asszonyom! – ismételte az idegenvezető. – Nem is kell kimondania, csak

gondoljon valamire!

– Bármire? – dacolt az asszony.

– Olyanra például, hogy hova ússzon a rája, vagy, hogy mit tegyen. Az idős hölgy nem felelt.

Tekintetét a medence felé fordította. Szemében, ahogyan a lényre pillantott, megcsillant a kétkedés fénye.

Csend volt. A rája lustán lebegett. A társaság feszülten várakozott.

A tárlatvezető laza terpeszben állt, karját összefonta lapos mellkasa fölött. Baron ismerte ezt a pózt:

csak azok állnak így, akik biztosak a dolgukban.

A nyugdíjas tengerbiológus a tőlük alig négy méterre lebegő ráját szuggerálta. Az állat nem is

kérette magát sokáig. Két lebbenéssel az üveghez siklott. Éppen oda, ahol az idős hölgy tenyere pihent.

Az állat átmérője volt vagy hét méter, lenyűgöző látványt nyújtott az üveg előtt kifeszített teste. Hosszú

farokúszóját előrehajlította, s úgy tett, mintha meg akarná érinteni a hölgy kezét.

– Hihetetlen! – suttogta Flore.

10 Csak Könyvek

– Idomítás – jegyezte meg Baron. – Senki más nem ér az üveghez, csak a hölgy.

S hogy bizonyítsa az igazát, az alagút falához lépett, tenyerét a hűvös üvegre tapasztotta, és arra

gondolt, bárcsak felfalná a rája az idegenvezetőt. E vágy beteljesülésének ugyan csekély esélyét látta,

mégis muszáj volt valami olyasmire gondolnia, amitől bizonyossá válik feltételezése: az utazó múzeum

állatai alighanem olyanok, mint a vándorcirkusz ketreceiben sínylődő lények: kellőképpen háziasítottak.

A gyapjas rájáról amúgy is azt gondolta, hogy egy bundába bújtatott közönséges tojásrakó vízi lény, ám

elmélete, a legnagyobb meglepetésére, pillanatok alatt semmivé foszlott.

– Mit művel? – hallotta a tárlatvezető kiáltását. A hang irányába fordulva pedig a nő arcát is

meglátta. Ha a dühöt fotózni lehetne, alighanem ez a nő állna ehhez modellt, állapította meg Baron, ám

mire eljutott volna odáig, hogy elnevesse magát, a rája villámgyorsan hátraúszott, és egyetlen kamikaze

lökéssel az alagút falának rontott.

Tompa puffanás volt csak az üvegfalon.

Az emberek ijedten az alagút másik falához ugrottak, néhányan sikoltoztak félelmükben.

– Azonnal gondoljon valami másra! – ordította a tárlatvezető Baron arcától fél méterre, pár csepp

nyálat fröcskölve a férfi arcába.

A rája újra támadott. Ezúttal is visszapattant az üvegfalról.

– Nem tudja áttörni, nem érti, ebbe csak belepusztul! – folytatta a nő, miközben néhányan futásnak

eredtek, attól félve, hogy az állat mégis áttör. Az idegenvezető, látva, hogy kettészakadt a csoport,

felhagyott azzal, hogy meggyőzze Baront, és a menekülők után vetette magát. – Álljanak meg! Az ajtót

erőtér védi!

Elkésett a figyelmeztetéssel. Az erőtér vörösen felizzott, és a kijárat felé rohanók rongybabaként

csuklottak össze. Testük kimerevedett, végtagjaik, akár a haldokló béka lábai, kocsonyásan rángatóztak.

A rája harmadszor is nekilendült. Az alagút fala sértetlen maradt, az állat viszont ezúttal lassabban

hátrált. Mozgása sutább lett, lebegése bizonytalan, mégsem adta fel. Erőt gyűjtött a következő

támadáshoz.

Baront furcsa érzés járta át: ha ez a lény valóban tudja, mire gondol, és ráadásul végre is akarja

hajtani azt, akkor ennek legnagyszerűbb bizonyítéka az, ha elveszi a kezét az üvegről. Óvatosan hátrált a

csoport megmaradt tagjaihoz, mintha ezzel becsapná a ráját.

– Mi volt ez? – kérdezte Flore. Remegett a hangja.

– Nem semmi… – ámult el Baron. – Ez az izé olvas a fejemben, vagy tényleg gyűlöli a tárlatvezetőt!

A tengerbiológus megigézve állt az állat előtt. A rája ismét a kezénél lebegett, mintha semmi sem

történt volna. Akár egy békés háziállat, lustán csapkodott a vízben.

– Hihetetlen – motyogta az idős hölgy Baronra pillantva. – Elárulja, mire gondolt, amitől agresszív

lett?

Baron megrázta a fejét.

– Nekem sem mondod el? – nézett rá Flore, aki az elsők között szedte össze a bátorságát, és

visszalépett az öreg hölgy mellé.

– Nem tetszik nekem ez a múzeum… – Baron nem folytathatta, mert kinyílt a zsilipajtó az alagút

végén. Fegyveres őrök rohantak feléjük. Néhányan közülük lemaradtak, felszedték a földön fekvő, ájult

embereket, és kivitték magukkal. Az őrök parancsnoka, egy tojásfejű, vörös hajú ír férfi angolul kiabált,

majd megismételte tört magyarsággal is:

– Mindenki álljon az alagút közepére! Senki ne érjen a falhoz! Engedelmeskedett a társaság,

összebújtak szorosan, egymás mellé, mint a nyáj, amit a terelőkutyák egybegyűjtöttek.

– Mit csinál maga, megőrült? – A kérdés ezúttal nem Baronnak szólt, hanem a tárlatvezetőnek. –

Megrémíti ezeket az embereket, nem beszélve arról, hogy baja eshetett volna a rájának!

– Csak egy próba volt…

A parancsnok közbevágott.

– Az a dolga, hogy végigvezesse a csoportot a múzeumon, semmi más! Felel a kérdéseikre,

udvariasan.

Ezúttal a parancsnok nem tudta befejezni a mondatot, mert a tengerbiológus kilépett a csoportból.

Megállt a férfi előtt, épphogy a mellkasáig ért, és ezt mondta:

Csak Könyvek 11

– Ez egy múzeum, ha jól tudom. Minek ide fegyveres őr?

Átsuhant egy árny a férfi arcán. A rája a társaság fölé lebegett, mintha csak kíváncsi lett volna a

párbeszédre.

– Mindenki hagyja el az alagutat! – parancsolta a férfi válasz helyett. – Kettesével álljanak, egymás

mellett, mint az óvodában, és ne érjenek az üvegfalhoz!

A gyapjas rája meglebbentette vitorláit, és eltűnt a semmiben.

4.

Halk kattanással zárult mögöttük az alagút ajtaja. Egy tágas zsilipkamrában álltak, és várták, hogy

nyíljon a következő ajtó. A levegő édeskés szagú volt, akár egy almaraktárban; finom szemcsék lebegtek

az orruk előtt, mintha csak arra vártak volna, hogy kiszippantsa őket a mesterséges huzat.

Feszült volt a hangulat, nem éppen múzeumba illő, de nem is tűnt úgy senkinek, hogy múzeumi

látogatáson járnának. A csoport megmaradt tagjai szorosan egymás mellé álltak, a parancsnok valamivel

távolabb tőlük fojtott hangon magyarázott valamit a tárlatvezetőnek, aki minden mondat után röviden

bólintott, katonásan, kötelességtudóan.

Jelzett az időzár, nyílt a második ajtó. Fény tört a zsilipbe. A csoport tagjainak árnyéka fenyegetően

nyújtózott az alagút irányába. Felkúszott a zsilip ajtajára, mintha csak vissza akarna térni az alagútba.

Az idegenvezető kipirult arccal tért vissza a csoporthoz.

– Elnézésüket kérem az előbbi kellemetlenségért! – Kezével tétován a zsilip felé mutatott. –

Előfordul olykor, hogy különösen viselkednek az állatok. A bezártság, tudják, még a legszelídebb

élőlényeket is megvadíthatja. Már intézkedtünk, hogy különítsék el a ráját. A társaik jól vannak,

hamarosan visszatérnek önökhöz.

Nem is a társaink, gondolta Baron, csak egymás mellé sodort bennünket ez a szombat. Körbenézett a

csoporton, kíváncsi volt, sikerült-e megnyugtatnia bárkit is a kápónak. Elégedetten látta, ennyi

magyarázat senkinek sem elegendő. A tárlatvezető időközben már mézesmázos hangon terelte őket

tovább.

– Kérem, kövessenek! A következő teremben megtekinthetik a régmúlt fontosabb fűtőanyagait, a fát,

a szenet, a kőolajat és a földgázt, majd láthatják az egyik leghatékonyabb energiaforrás, a hidrogén

felhasználásának legújabb alkalmazásait.

Az őrök anélkül, hogy elköszöntek volna, távoztak.

Amint bezáródott az ajtó az utolsó vendég mögött, a fények kihunytak. Mint mindig, ha sötét helyre

lép az ember, óvatosan araszolt a csapat. Egymás karját markolva keresték az egyensúlyukat, és amikor

már éppen kezdtek volna zúgolódni, kigyulladt egy apró fény a távolban. Reménytelenül messzinek tűnt a

világosság, mintha órákat kellene gyalogolni ahhoz, hogy odaérjenek. Apró, csalódott sóhajok szakadtak

fel, ám két perc múlva, mintha valami csodát látna, megigézve torpant meg a társaság a fény forrásánál.

Egy szénbánya ovális bejárata ásítozott előttük.

– Trükk volt csak, ugye, ilyen gyorsan nem érhettünk ide? – szólalt meg valaki, mire azt a választ

kapta, hogy könnyű megtéveszteni az emberi szemet, mert az csupán a fények és a színek játékának

szolgája.

Baron elmosolyodott, de ezúttal nem azért, hogy vitába szálljon. Itt minden eredeti, állapította meg.

Tapasztalatból tudta, mire szolgálnak fejük felett az ívelt gerendák. Lábuk alatt sínpár futott a mélybe,

meredeken lejtett a talpfás út.

Elindultak. Néhányan önkéntelenül is a válluk közé húzták a fejüket, mások fal mellett haladtak,

megérintve olykor a gerendákat, újra csak keresve az egyensúlyukat.

Egyre nehezebb lett a levegő, szuszogott a társaság, akár az indulásra váró gőzmozdony. Pár perc

múlva vízszintes lett alattuk a talaj. Éles fény gyúlt, és ha eddig nehezen vették a levegőt a csoport tagjai,

most elállt a lélegzetük a látványtól: egy valódi szénbánya mélyén jártak.

12 Csak Könyvek

Baron agya villámgyorsan pörgött, de még csak a nyomait sem fedezte fel emlékeiben annak, hogy

Budapest alatt épült volna valaha bánya. Annak pedig még ennél is kevesebb nyomát találta, hogy

széntelepek húzódnának errefelé a mélyben.

A csoport tagjai a vitrinekben lévő tárgyakkal ismerkedtek. Néhányan kiváltak a társaságból, hogy

kipróbálják a csákányt és a vájárok fegyverét, a fúrót. A falakról zsíros fényű kőszéndarabok hullottak a

futószalagra, s még a szálló por illata is eredeti volt. Baronnak is felkínálták, hogy fejtsen magának egy

kosárra való szenet, de nem volt kedve kipróbálni. Nem úgy Flore, aki lelkesen vetette bele magát a

műveletbe.

Baron a háttérben állt. Gyönyörködve nézte a lányt munka közben. Nem akarta elhagyni őt. Attól

félt, ha egyedül kell utaznia, rámegy a kapcsolatuk a távolságra. A Naprendszer határvidékéről nem lehet

csak úgy hazaugrani. A legközelebbi munkabolygóra, a Marsra is majdnem két hónapig tart az út. Hátával

egy csillének támaszkodott, és próbált nem gondolni a holnapra. Halk zenét hallott. Mintha

szimfonikusok játszottak volna korabeli szerzők darabjaiból. ilyet a bányászok aligha hallgattak a

mélyben, hacsak nem kísérleti programban vettek részt. A zene időnként felerősödött, máskor pedig mély,

búgó hang szólt helyette, hogy aztán újra a hegedűk húrja zengjen a vonók alatt.

A tengerbiológus hölgy is kivált a csoportból. A maszkot az arcára húzta, így védekezett a szálló por

ellen. Ruhája ráncaiban így is megült a szén. Próbálta kirázni belőle, de ettől még inkább kavargott

körülötte a levegő. Felhagyott a próbálkozással.

Baron mellé lépett.

– Maga szerint kapunk új ruhát?

– Alighanem lefújják majd rólunk, nyilván lennie kell itt valahol egy légzsilipnek is.

– Különös, nem gondolja, fiatalember, nekem nagyon úgy tűnik, hogy ez egy valódi bánya.

– Mert az is – felelte kurtán Baron. Próbálta összerakni fejben mindazt, amit eddig látott, de mindig

ugyanarra a következtetésre jutott: ekkora terek nem férnek el ebben a múzeumban. A mellette toporgó

asszonyra nézett.

– Alighanem a segítségemre lehetne, kedves… A hölgy rámosolygott, és a kezét nyújtotta.

– Verőczei Klára vagyok, de szólítson csak Klárának! Baron is bemutatkozott.

– Maga tengerbiológus, biztosan felismeri a hangot a hangszóróból.

– Én csak a zenét hallom, de azt is alig-alig. Tudja, ez én koromban már annak is örül az ember, ha

meg tudja különböztetni a régi jó Corellit a modern Wengertől.

Wengert ismerte Baron, édesbús szimfonikus zenéjét sokszor hallgatta, de Corellit nem tudta hova

tenni.

– Corelli a 16. század második felében, és a 17. század elején élt barokk zeneszerző, a concerto

grosso nagymestere. Mára sajnálatosan és méltánytalanul elfeledett muzsikus.

– Köszönöm a segítséget, de ami itt, ezekből a hangszóróból árad az leginkább a bálnák énekére

emlékeztet. Hallgassa csak!…

Szinte reménytelen vállalkozás volt a fülelés, mert a bánya zajai mellett még Baron is csak alig

hallotta a különös, elnyújtott hangot. Beletörődve nézte a bányászkodó múzeumlátogatókat.

– Van a rájáknak hangjuk? – fordult Klárához.

– Nem jellemző, a mi fülünk szerint legalábbis – mosolygott a hölgy. – Bár az is igaz, hogy gyapjas

ráját sem láttam még ezelőtt.

– Miért ne énekelhetne úgy, akár egy bálna?

– Végül is… ma már minden elképzelhető. Érzik környezetük rezgésének változásait,

hanghullámokkal tájékozódnak. Gondolja, hogy a ráját hallja, fiatalember?

Baron eltűnődött.

– Nem olyan ördöngösség ez! – Flore tartott feléjük. Vidám volt és harsány. Megállt Baron előtt,

csak a szeme látszott ki a maszk és fejháló között. – Nem is mondtad, hogy ilyen érdekes a munkád!

– Maga bányász? – nevetett Klára, és végigmérte a férfit. Ezt a szakmát ötven éve törölték a

foglalkozások névtárából. A gépesítés fejlettségi szintje száműzte az embert a föld alól, ha pedig mégis a

mélybe kellett szállni valamiért, megtették azt a szondák az ember helyett.

Csak Könyvek 13

– Hát hogyne, fővájár volnék! – mosolygott a férfi, majd bemutatta Flore-t, aki egy gyors biccentés

után már rohant is a fejtéshez.

A csoporthoz időközben visszatértek azok is, akiket a zsilipből vittek el. Szemmel láthatólag nem

volt semmi bajuk. Sőt. Vidámak voltak, tettre készek, és feltűnően túlmozgásosak. Be nem állt a szájuk,

kézzel-lábbal magyarázták, milyen régóta nem érezték magukat ilyen fitten, majd, mintha valami plusz

erő szállta volna meg őket, olyan nagy kedvvel vetették bele magukat a szénbányászatba, hogy egykor

talán maguk a bányászok sem csinálták jobban.

Baron Klárához fordult.

– Komolyra fordítva a szót, elképzelhető, hogy az a rája értette a gondolataimat?

– Meglepő talán, egy magamfajta tengerbiológustól minden bizonnyal érdekes megfogalmazás, de

attól tartok, túlságosan is gyorsan változik a világ. A válaszom tehát ez: nem kizárt.

– Éppen ettől tartok, ha nem veszi zokon, hogy nem érjük utol magunkat a fejlődésben. Mintha

gyorsabban teremtenénk a körülöttünk lévő világot, mint amennyire képesek volnánk alkalmazkodni

hozzá.

– Civilizációs deficit. Én már nyolcvanhét éves vagyok, és nem állíthatom, hogy tanulatlan volnék, s

hogy ne láttam volna a világot, ne ismerném annak legalább ezer arcát. Magyar vagyok, használom az

angolt, munkámból adódóan pedig érteni vélem számos vízi állat kommunikációját. Azt azonban ne várja

el tőlem, hogy rosszul érezzem magamat csupán azért, mert nem tudom eldönteni, hogy egy mutáns rája

belelát-e a fejembe vagy sem, s hogy azon tűnődjek: egy jól megtervezett cirkuszi játék részese vagyok-e,

avagy valóban túllépett rajtam a civilizáció.

– Odabent az alagútban arra gondoltam, hogy a rája falja fel a tárlatvezetőnket, mire az állat

támadásba lendült…

– Megértem, kedves, nekem sem szimpatikus a mi kis pásztorunk – húzta résnyire cinkosan a szemét

Klára –, de ettől még semmi sem igazolja azt, hogy rája ezért viselkedett így. Mit tippel, mire gondoltam

én, amikor megérintettem az üveget?

– Odahívta magához az állatot, nem?

– Ugyan, ugyan, még csak az eszembe sem jutott. Először arra gondoltam, milyen mérhetetlenül

szerelmes voltam az én drága jó, megboldogult uramba Francia-Polinéziában, életem első óceáni

gyakorlatán, majd mindjárt arra, hogy minden bizonnyal ezért nem vettem észre, viszonya van az

asszisztensnőjével.

Nevetett Klára, és kényszeredetten nevetett Baron is.

– Fáj, tudja, fáj az emlék ma is – folytatta Klára, de a hangjában nem volt keserűség, sem bánat. –

Ráébresztett arra, hogy milyen könnyű becsapni az embert… Mit gondol, a kedvese észrevenné, ha most

maga meg én eltűnnénk egy félórára?

Baron ezúttal teljes szívéből nevetett, és gyengéden megölelte Klárát. Nézték Flore-t, amint szenet

válogat, akár egy gyerek, széles mozdulatokkal dobálta a futószalagra. Hajának egyik tincse minduntalan

a homlokába hullott, jellegzetes mozdulattal söpörte hátra. Baron szerette a lányt, és nem akart arra

gondolni, mi történne akkor, ha nélküle kellene utaznia.

Egyre távolabb került tőlük a társaság, haladtak a munkafázisokon, a csoport eleje már a

hidrogénerőművek termében járt.

– Becsülje meg jól, kedvesem, ezt a lányt, és szép, boldog élete lesz!

– Ha nem vagyok indiszkrét – köhintett Baron –, miért nem vált el, miután rájött, hogy a férjének

viszonya van egy másik nővel?

– Ezt kellett volna tennem…

– Megbánta, hogy nem tette?

– Hova gondol? Én a felesége voltam, az a másik csak a szeretője. És tudja, mi a szeretők sorsa?

– Az igazat megvallva, fogalmam sincs.

– Látja, ezzel én is így vagyok… Hatvanöt évig voltam házas.

– Nem egészen értem…

– Egyszer az uram elé álltam, nem sokkal azt követően, hogy rájöttem a kis titkára. Annyit

kérdeztem csupán, hogy mennyire becsül engem. Két hónap múlva már új asszisztense volt, egy indiai

14 Csak Könyvek

férfi, Szárim Mahabi, isten nyugosztalja őt is, egy évvel az uram előtt halt meg,. Istenem, hogy tudott

főzni… No, de siessünk, mert lemaradunk!

5.

Öten hiányoztak a csoportból: két férfi és három nő. A tárlatvezető egy csöppet sem látszott

idegesnek. Értesítette az őröket, majd vezette tovább a csoportot.

– Itt nem lehet csak úgy eltűnni – mondta gúnyosan. – Az őrök intézkednek. Nekünk tartanunk kell

az időkeretet.

A hangja és minden mozdulata teátrális volt.

– Jöjjenek, kérem, haladjunk! – hadarta sürgetően, a csoport pedig illedelmesen követte a jövő

műszereit bemutató terembe.

Baront nem érdekelték a holovetítők, a szubdermális érzékelők, a retinába épített felvevőkészülékek,

az álomrögzítő kapszulák. Egykedvűen sétált Flore kezét fogva, és arra gondolt, hétfőtől gyökeresen

megváltozik az élete.

– A legnagyobb problémát még ma is az energia tárolása jelenti – hallotta messziről a tárlatvezető

hangját. Persze, a legfontosabb kérdés: az energia. Termelni még csak lehet, különböző módozatait

dolgozták ki tudósok ezrei. Kivonható vízből, levegőből, a Nap fényéből, mozgásból, a legkülönbözőbb

elemekből a legkülönbözőbb módon, de tárolni az így nyert energiát, ez a legnagyobb kihívás – tárolni,

minél hosszabb távra, időre. Éveken, évtizedeken át, ha muszáj. Mert minden egy csapásra süllyedne

vissza a 16. századba, ha nem volna energia, amely működteti ezeket a kütyüket. Energia nélkül nincs

űrutazás, nincsenek modern városok, sem állam, semmiféle közösségi élet. Energia nélkül nincs

civilizáció – ezen a szinten, legalábbis. Az ember pedig furcsa lény. Képes ölni kőért, fáért, szénért,

fémért, olajért, bármiféle anyagért, amit a Föld termelt és tárolt évmilliókon át. Miután pedig mindezt

elhasználta, képes ölni az energiatárolás kutatásának eredményeiért, terveiért. Mert az ember nehezen

mond le az energia biztosította jólétről. Nincs is talán veszélyesebb élőlény e világon, mint az ember, ha

ragaszkodni kezd megszerzett szintjeihez. Ideológiai értelemben már így is felosztott a világ, mert bár

ugyanazt az ismeretlent áldja minden hívő, ugyanahhoz a megfoghatatlanhoz imádkozik Ázsiában,

Afrikában, Amerikában, Ausztráliában és Európában, az ember mégis képes eltakarítani az útjából azt,

aki más nyelven mormolja a szent szavakat, más néven szólítja istenét, más ételt és italt visz az oltárához,

s mindezt csupán azért, mert a különbözőség olyan erőt ad egy uniformizált világban, amely szinte

egyenértékű a fajfenntartás ösztönével. A vágy azonban az energia hosszú távú tárolásának titka után

felülmúl minden vallási dogmához való ragaszkodást, hitbéli tévelygést és fizikai erőszakot, mert

mindenki tudja, hogy bizonyos értelemben ez a jövő kulcsa. Belépőjegy az élet egy magasabb szintjére.

Fél óra múlva előkerült az öt látogató. Egy oldalajtón át érkeztek, fegyveresek kísérték őket.

Tekintetük fénylő volt, tartásuk laza, beszédük zavaros. Valamiért mindannyian úgy érezték, meg kell

magyarázniuk eltűnésük okát. Egy kövér asszonyság volt a leghangosabb mind közül, a tokája remegett

beszéd közben.

– … és akkor ott volt az az ajtó, amin bementünk, mert azt hittük, hogy a bánya egyik rejtekébe

vezet. és valami kincsre találunk, de egy folyosóra nyílt… és ott nem volt világítás, botorkáltunk, fogtuk

egymás kezét… . Még kiabáltunk is, hátha meghallja valaki, de csak egymás hangját hallottuk, és amikor

már végképp elveszettnek éreztük magunkat, megjelentek ezek a remek zseblámpás fiúk, és visszahoztak

minket ide, vissza a fényre.

Megütközve állt a társaság az öt ember előtt, de mielőtt bárki kérdezhetett volna bármit is, a

tárlatvezető ellentmondást nem tűrő hangon közölte, hogy ez nem óvoda, s ha valakinek nem tetszik,

szóljon bátran, értesíti a biztonságiakat, és kivezetik az épületből.

Baron már-már feltette a kezét, de Flore olyan szigorúan nézett rá, hogy jobbnak látta, ha csendben

marad. A mozi terem felé tartottak,ahol levetítik nekik a jövőt. A sötétben meglesz majd valahogy, s ha

szerencséje van, még aludni is tud fél órát.

Csak Könyvek 15

Így is történt. Már a Mars-kolóniák mindennapi életéről szóló film elején elaludt. Félálomban még

látta, amint páran távoznak a teremből, de nem tulajdonított ennek különösebb jelentőséget, nyilván más

is hasonlóan gondolkodott, mint ő. Hiába, nem könnyű befogadni a jövőt – különösen akkor, ha nem

sokban különbözik az a mától, és még dolgozni is kell. Látta, amint Klára is bevackolja magát a székbe.

Ez volt az utolsó kép, amire emlékezett, aztán elnyomta az álom.

Csöndre ébredt. A terem világos volt, élénk beszélgetés folyt a vászon előtti téren. Baron

megszámolta, heten voltak mindössze. Nem látta köztük Flore-t, sem Klárát. Kitisztult a feje. Felpattant, a

társasághoz sietett. A faarcú tárlatvezető fogadta.

– Felébredt végre?

– Bocsásson meg, elaludtam kissé.

– Láttuk – mondta a nő többes számban, mintha ettől nagyobb volna a férfi bűne. A többiek azonban

ügyet sem vetettek rá, folytatták a diskurzust.

– Megmondaná, hol vannak?. – fordult Baron a katonás muzeológushoz, aki nem is hagyta, hogy

befejezze a kérdést.

– Mindjárt visszatérnek. Az életre kelt őshüllők termében vannak…

– Óh, azokat én is megnézném – vágott fancsali képet Baron.

– Attól tartok, erre csak akkor lesz lehetősége, ha újra befizet egy túrára. Sajnálom, de az időkeret

szorít bennünket, minden csoportra másfél óra jut. Tíz perc múlva el kell hagynunk a múzeumot.

– Szomorúan hallom – felelte Baron, de legbelül mégsem érzett csalódást. Látta, amint az elégtétel

fénye suhan át a nő arcán.

Lehuppant egy fotelbe. Voltak napok, amikor gyűlölt emberek közé menni. Nem volt semmi baja

velük, puszta létezésük zavarta csupán. Ilyenkor nyüzsgő rovaroknak, apró állatkáknak látta az

embereket, akik nem tesznek mást, mint rohangálnak, gyűjtögetnek, állnak egymással szemben,

beszélgetnek, és úgy tesznek, mintha érdekelné őket, mit mond a másik. Máskor meg éppen hogy

szórakoztatónak tartotta az emberek nyüzsgését. Úgy próbálta elképzelni őket, mint a régi

burleszkfilmeken. Gondolatban felgyorsította mozgásukat, beszédüket. Jól szórakozott sajátos, belső

moziján.

Ám Baron ezúttal gondban volt, mert az előtte álló társaság nem tartozott egyik kategóriába sem.

Csupán annyi érzett, hogy valami nem stimmel ezekkel az emberekkel. Volt a mozdulatukban valami

kapkodás, a beszédük kiapadhatatlannak tűnt, és az sem zavarta őket, hogy egymás szavába vágnak. A

tárlatvezető ezzel szemben nyugodt volt, gesztusai lassított felvételnek tűntek.

Rossz érzés fogta el Baront. Elhatározta, mégiscsak megnézi az őshüllők termét.

– Bocsásson meg, kisasszony – emelkedett fel a fotelből –, ki kellene mennem a mosdóba. Merre

találom?

Baron úgy érezte, mintha a nő átvilágítaná a tekintetével. Végül az egyik látogató felelt helyette, egy

kopaszodó, középkorú férfi. Félig oldalra fordult, karját könyökből kicsapta, előreszúrta mutatóujját,

mintha fel akarna szúrni valamit vagy valakit a levegőben, Baron pedig illedelmesen megköszönte az

útbaigazítást, és elindult a megjelölt irányba.

Két ajtó közül választhatott. Ösztönösen lépett a jobb oldali szenzora elé, amikor felharsant a

katonás hang mögötte.

– A másik az!

Baron oldalra lépett, megvárta, míg szétcsúsznak az ajtószárnyak, és anélkül hogy hátrapillantott

volna, belépett egy gyengén megvilágított szervizfolyosóra.

6.

16 Csak Könyvek

A harmadik ajtó volt a férfimosdó, de Baron ugyanazzal a lendülettel indult tovább, ahogyan

elhaladt a másik kettő előtt is. Kijáratot keresett, ám raktárakat talált csak, kapcsolószekrényeket és

mélyedéseket, melyekben embernyi vastagságú levegő-, gáz- és vízcsövek futottak. Attól tartott,

zsákutcába jutott, és csakis ott mehet ki innen, ahol bejött. Ablakot sem látott, szellőzőrácsok sem voltak

a mennyezeten. Ötvenméternyi gyaloglás után talált egy ajtót. Sötétebb színe volt, mint a többinek.

Megállt előtte, felnézett az érzékelőre, de nem történt semmi. Pirosan villogott a konzol lámpája.

Végignézett a folyosón. Fene nagy zsákutca, gondolta, és már indult volna visszafelé, amikor halk

kattanást hallott. A konzol lámpája zöldre váltott.

Annyi ideje maradt csak, hogy beugorjon a legközelebbi mélyedés-be,mert nyílt az ajtó. Szárnyai

fémes surranással tűntek el a falban. A következő pillanatban két fegyveres őr lépett a folyosóra. Baron

tudta, aligha hinnék el, miért is feszít egy mélyedésben a csövekhez lapulva, de az őrök a másik irányba

indultak. Baron gondolkodás nélkül előrelendült, és akár egy árny, átcsusszant az összezáródó

ajtószárnyak között.

Vakító fény fogadta odaát, ösztönösen a szeme elé kapta kezét. Ujjai között vette szemügyre a

helyet. Egy újabb folyosón állt. Fehérre festett falai simák voltak, a padlózatba épített fekete pöttyök sora

mutatta, merre vezet az út.

Körülbelül húsz méterre tőle elfordult a folyosó. Sietnie kellett, fogalma sem volt, hová is

rejtőzhetne ebben a tükörsima csőben. Kocogóra fogta, s majd százméternyi futás után a kanyargó

folyosó végére ért.

Újabb ajtó állta útját. Konzolja zölden villogott, szárnyai automatikusan szétcsusszantak.

Baron belépett a terembe, majd meg is torpant a látványtól.

– Kérem, lépjen el az ajtóból! Kérem, lépjen el az ajtóból! – ismételte a falból egy női géphang.

Baron szökkent egyet, az ajtó pedig bezárult mögötte.

Egy laborban állt. Tizenhat műtőágyat számolt, tizenkettőn egy-egy meztelen ember feküdt.

Halványpiros lámpabura hajolt a testek fölé. A burából ívfények ezrei cikáztak, villámszerűen csaptak le

az alattuk fekvő lábakra, mellkasokra, fejekre. A testek megfeszültek az elektromos kisülésektől, majd

elernyedtek, és kezdődött minden újra.

Frankenstein laborjára emlékeztette a látvány; az őrült doktor villámok segítségével keltette életre a

hullák testrészeiből összevarrt, groteszk lényét. Ezek az emberek azonban nagyon is élők voltak, mert

minden kisülésnél felnyögtek, hörögtek.

Ráadásul ismerte őket.

Klára feküdt hozzá a legközelebb. Nyolcvanhét éves kora ellenére meglehetősen jó bőrben volt.

Ruhája és kék kezeslábasa a lábánál lévő kosárban pihent. A jeges rémület azonban csak akkor futott

végig Baron tarkóján, amikor meglátta Flore-t a terem közepén.

Az ágyhoz rohant, de mielőtt lekaphatta volna a lányt az ágyról, ívfény csapott ki a bura alól. Baron

elkésett, áthúzott a fény karján, és három métert repült az ütéstől. Útközben keresztülzuhant egy másik

asztalon, begyűjtve egy újabb villámcsapást.

Félig bénultan feküdt a padlón, és éppen azon volt, hogy felküzdje magát, amikor bekapcsolt a

riasztó.

– Behatolás a laborban! Behatolás laborban! – ismételte folyamatosan és szenvtelenül a női hang a

falból.

Baron megpróbált talpra állni, de úgy érezte, mintha ezer tű szúrná keresztül izmait. Visszazuhant a

padlóra. Tudta, ha itt marad, esélye sincs a menekülésre.

Legyűrve fájdalmát elkúszott az egyik üres ágyhoz, felhúzta magát a szélére, és amilyen gyorsan

csak tudott, vetkőzni kezdett. Fél szemmel az ajtót leste, és jóllehet nem volt hívő, az isten fogalma benne

leginkább az emberiességgel kapcsolatos alapvető kérdésfelvetéseket, valamint az azokra adott,

jelleméből és vágyaiból fakadó önző válaszait jelentette, halkan fohászkodott. izmaiba visszatért az élet,

ruháját a kosárba rugdosta.

Éppen ágyat ért a feje, amikor kinyílt az ajtó. Összeszorította a szemét, és azt kívánta, bárcsak

láthatatlanná válna. Lábak dobogását hallotta, hangos és rövid parancsszavak pattogtak. Résnyire nyitotta

pilláit, és nyomban vissza is zárta. Vörös színű lézerpontok pöttyözték a plafont.

Baron szíve a torkában dobogott, ziháló mellkasát alig tudta nyugalmi állapotban tartani. Szemhéját

próbálta lazán tartani, de érezte, remeg az is. Aztán megrándult, mintha az áram rázná, de valójában csak

Csak Könyvek 17

a felismerés miatt ugrott meg az ágyon: a föléje terülő bura nem bocsátott ki magából elektromos

impulzusokat. Most már biztos volt benne, hogy felfedezik. Micsoda megalázó helyzet, nem elég hogy

lebukik, ráadásul pőrén áll majd üldözői elé. Nem volt kedve szórakozni saját nyomorúságán, s bár

átkozta magát, amiért ilyen helyzetbe került, már csak az őrök figyelmetlenségében bízott.

Régi mondás az, hogy öröm az ürömben, de Baronnak ezúttal alkalma nyílt arra, hogy felismerje

ennek jelentését. Két őr állt az ágya mellett. Gyorsan, pattogó hangon beszéltek. Baron levegőt is alig

mert venni, és attól félt, ha ilyen közel állnak hozzá, meghallják a mellkasában zakatoló szívének

dobogását.

– Lehetetlen, innen nem lehet csak úgy eltűnni!

– Van másik kijárat is?

– A tervrajz szerint csak az, amin bejöttünk.

– Vakriasztás volt?

– Az érzékelő szerint valaki járt itt. Megnézem az ajtónaplót, az feljegyez minden nyitást és zárást.

Ha bejött ide valami vagy valaki, akkor az itt is van.

Az őrök elléptek Baron ágya mellől, és kis idő múlva még nagyobb tanácstalanság volt a

hangjukban.

– Gondolkozzunk! – mondta az egyik őr, és éppen ez volt az, amit Baron nem nagyon szeretett

volna.

Csend lett, csak az ívfények zizzenése hallatszott. Kékespirosan villódzott a terem, a testek

megfeszültek és elernyedtek az asztalon. Baron is homorított, visszazuhant, homorított, visszazuhant.

Még két percig bírja a különös tornagyakorlatot, ezzel tisztában volt.

– Minden őr menjen a központi elosztóba! Minden őr menjen a központi elosztóba! – szólalt meg a

hangszóró a falban. Ugyanaz a szenvtelen női hang, ugyanaz a hangsúly.

Újabb őrök érkeztek, de fordultak is azonnal.

– Te itt maradsz, a többiek jöjjenek velem! – mondta az egyik őrnek a parancsnokuk.

Ajtó csusszant, lábak dobogtak, ajtó csusszant.

Baron szorgalmasan végezte a tornagyakorlatot. Edzett férfi volt, a monoton emelkedéstől és

süllyedéstől azonban egyre keményebb lett a gerince mellett futó izom. Attól félt, begörcsöl, ha így

folytatja.

Az őr egy ideig az ajtóban állt, majd úgy döntött, szemlét tart. Várakozó álláspontjánál erősebbnek

bizonyult a kíváncsisága, amint végignézett a rángatódzó testeken. Óvatosan lépdelt az ágyak között,

meg-megállt a nők mellett, elidőzött, élvezte a látványt. Tehetetlen düh fogta el Baront. Flore is itt fekszik

valahol. Már a gondolat is fájt neki, ahogyan egy idegen bámulja a melleit, ágyékának ívét, csípőjének

formáját. Különös hasonlat jutott az eszébe, és minél közelebb járt hozzá az őr, annál erősebben hitte az

igazát: aberrált étterem a világ, ahol az ember a főétel.

A léptek lelassultak. Csoszogássá változott a csizmák koppanása, aztán csend lett megint.

Fémesen zizzentek az ívfények, csápjaikkal fürgén nyaldosták a védtelen testeket.

– Mi a fene?… – hallotta ekkor az őr hangját.

Közvetlenül mellette állt.

Baronnak nem maradt ideje végiggondolni, helyesen cselekszik-e. Felpattant a szemhéja. Tudta,

egyetlen esélye, ha meglepi az egyenruhást, második lehetőséget aligha kap. Geológus versus katona:

nem kétséges a küzdelem kimenetele. Az őr a jobbjánál állt, keze éppen az energianyalábokat irányító

gombsoron matatott. Észrevette, amint megmozdult a fekvő férfi, de már nem tudta elkerülni a fellendülő

lábat. Alulról indított félköríves rúgás volt, Baron lábfeje az őr fején, éppen a füle tövén csattant.

Az egyenruhás pupilláján átcikkant egy közeli ívfény villanása, a következő pillanatban pedig

elhomályosult előtte a világ. Nem zuhant el, csupán elvesztette az egyensúlyát, de ez éppen elég volt

ahhoz, hogy Baron leugorjon az ágyról, támadásba lendüljön, és elhelyezzen egy jól irányzott talpast

ellenfele alhasán.

18 Csak Könyvek

Az őr összegörnyedt, a feje előrebukott, és csakis reflexeinek köszönhette, hogy elkerülte Baron

térdét, amely a fülét súrolva száguldott el. Az őr megcsavarta testét, s bár láthatóan fájdalmai voltak,

kifordult a következő rúgás síkjából. Könyökét fegyverként használva csapott vissza lendületből, ám nem

számított arra, hogy ellenfele nem profi harcos, így Baron, egyensúlyát veszítve, az előző pontatlan rúgás

lendületével, teljes súlyával előrezuhant. Kétségbeesetten próbált megkapaszkodni valamiben. A

legközelebbi tárgy az ívfény kapcsolókonzolja volt. Megmarkolta, de hiába. Hosszú zsinórra kötötték az

szikrairányítót, a végét pedig közvetlenül az ívfényeket kilövellő burához kapcsolták. Baron a földre

zuhant, a zsinór megfeszült, a bura kilendült a függőlegesből.

Baron megdermedt a rémülettől.

Az őr felegyenesedett. Elővette fázispisztolyát, és nyújtott karral célzásra emelte.

– Ügyes trükk volt, nagyon ügyes… – tapogatta szabad kezével a tarkóját. – Ha megmozdulsz,

lelőlek…

Baronnak eszébe sem jutott, hogy megmoccanjon. Szélsebesen járt az agya, hogyan keveredhetne ki

ebből a helyzetből, de a pisztolycső jelentős érvnek bizonyult.

– Majdnem túljártál az eszemen – folytatta az őr. Fiatal volt, de aligha ez volt az első kézitusája.

Baron a talpában érezte a rúgás erejét, amit elhelyezett a férfin, és őszintén csodálta, amiért ilyen

fegyelmezetten viseli ellenfele a fájdalmat. Az őr homloka gyöngyözött, tüdeje zihált, de a fegyvert a

kezében olyan rezzenéstelenül tartotta, mintha csak a karja szerves része volna.

– Sajnálom – nyögte ekkor Baron, és elmosolyodott. Nem mintha nevetni támadt volna kedve,

hanem mert villámként hasított belé a felismerés. – Attól tartok, hogy mégiscsak sikerült túljárnom az

eszén.

Azzal megnyomta a kezében az ívfényirányító gombját. sisteregve csapott ki a kékespiros

energiacsáp a félrehajolt bura alól. Akár egy kobra, úgy csapott le az áldozatára. Az ívfény az őr arcába

fúródott, végigszaladt homlokától az álláig, majd vissza, mintha csak letapogatná az arcvonásait.

Azonnali bénulást okozott, s miután Baron elengedte a gombot, az őr úgy csuklott össze, mint akinek

kirántották a gerincét. Karját még fektében is előrenyújtotta, szoborrá merevedő ujjait pár milliméterre az

elsütőérintő előtt tartotta.

Baron feltápászkodott. Megnézte az őr pulzusát. Gyenge volt. Megnyugodott, nem akarta megölni.

Felöltözött, odarohant Flore ágyához. A lány öntudatlanul rángatódzott a lecsapó fénynyalábok alatt.

Baron kikapcsolta a burát. Flore teste elernyedt. Arcvonásai kisimultak, mintha csak aludna.

– Flore, ébredj!

A lány nem mozdult.

– Flore, drágám, sietnünk kell! Baron megpaskolta a lány arcát. A lány nem mozdult.

Baron megrázta gyengéden, majd erősebben. Egy pillanatig azt hitte, rosszat tett azzal, amikor

kikapcsolta a villámlövő gépet, de a lány mellkasa ütemesen süllyedt és emelkedett.

– Flore, ne tedd ezt velem, kérlek, térj magadhoz! – könyörgött Baron, és öltöztetni kezdte a lányt.

Fehérnemű, trikó, nadrág, zokni, cipő, kék egyenruha, mamusz, hálósapka. Nem sikerült tökéletesre,

a gézmaszkot sem találta, de nem törődött vele. Felnyalábolta a lányt, a vállára tette, akár egy zsákot, és

elindult az ajtó felé. Hangtalanul tárult fel előtte a folyosó.

Mégsem lépett ki a teremből. Rájött, azonosítás nélkül sosem jut át a következő ajtón. A folyosón

nincs hová bújni, nincs mélyedés, sem kapcsolószekrény, de ha lenne is, aligha maradna ideje elbújni a

magatehetetlen Flore-ral.

Megfordult. Flore testét óvatosan a legközelebbi üres ágyra tette, majd nekiállt átkutatni a termet.

Hátha talál egy rést, repedést, illesztést a falon. Pár perc kutakodás után belátta, zsákutca, istenverte

zsákutcában vannak.

Egy hatalmas tükör előtt állt, abban nézte önmagát, mögötte a villódzó ágyakat, összeránduló

testeket. Nyomorultul érezte magát. Mint az űzött vad, akit betereltek a karámba.

Ekkor Flore megmozdult az ágyon. Óvatosan felemelte a fejét.

– Hol vagyunk? – szólt gyönge hangon. Baron odarohant, átölelte, és nagyot sóhajtott.

Csak Könyvek 19

– Hála az égnek!…

Felültette a lányt, lesimította az elektromossággal teli, égnek álló tincseit.

– Baron, mi folyik itt?

Flore végignézett a termen. Zúgott a feje.

– Mit művelnek velük?

– Pár perce ugyanígy feküdtél te is. Emlékszel, hogyan kerültél ide?

Flore gondolkozott.

– ...azt mondták, átvisznek minket az őshüllők termébe. De… nem emlékszem semmire. Azt

mondod, itt feküdtem én is meztelenül. és ilyen izék rángatták a testemet?.

Elhallgatott, kezét a szája elé kapta.

– Uram isten, az ott Klára! Baron átölelte újból.

– Nyugodj meg!

– Mi folyik itt, Baron?

– Csak annyit tudok, hogy találnunk kell egy kijáratot. El kell tűnnünk innen, és szólni kell a

városbiztonságnak. Ez nem múzeum, hanem valamiféle annak álcázott kísérleti labor. Most már értem,

miért osztják csoportokra a látogatókat, de azt továbbra sem, miért nem derült ki ez eddig. Ki kell

jutnunk, érted?!

Flore az ajtóra mutatott. Baron a fejér rázta.

– Zsákutca. Ott jönnek be nemsokára az őrök, vagy a katonák, vagy mit tudom én, milyen

egyenruhások. Az egyiket sikerült elintéznem. A földön fekvő férfire mutatott.

– Meghalt? – szörnyedt el Flore.

– Elájult csak. Azt hiszem.

– De Baron, hogy tehetted?

– Flore, erre most nincs időnk, elhiszed? Ki kell jutnunk innen! Zölden villant a konzol, és Baron

tudta, a sorsuk beteljesedett.

7.

Nyílt az ajtó.

Hat fegyveres őr állt a folyosón, közöttük egy alacsony, idős asszony. Ősz haja a válláig ért, tartása

egyenes volt, tekintete melegséggel teli, arcbőre pedig… sima, akár egy csitrié. Meglehetősen groteszk

látványt nyújtott.

Baron és Flore szótlanul állt. Köröttük sóhajtozva, nyögve rándultak a testek.

– Tőlem nem kell félniük, kedveseim, orvos vagyok – hangja bársonyos volt, és nyugodt. Akár egy

lélekgyógyász szólt volna hozzájuk. – Ezek a fiúk pedig itt, körülöttem, csak arra vigyáznak, hogy ne

derüljön ki a mi kis titkunk.

Belépett a terembe a kis csapat. A hölgy megállt az egyik ágy mellett, gyengéden megérintette az

egyik látogató testét. A burából kicsapódó ívfény áthúzott rá is, de mintha csak végigsimított volna bőrén,

meg sem érezte a töltés erejét.

– Kíváncsiak arra, ugye, hogy mi ez a hely?

Baron és Flore továbbra sem mert szólni. Baron élesen emlékezett arra, mit mondott az őr, amikor

ráfogta a fegyvert, Flore pedig nem is tudta, mit feleljen. Annyira zavarban volt, hogy inkább hallgatott.

Az asszony ekkor az őrökhöz fordult, megkérte őket, hagyják el a termet. Egyetlen kérdést tett fel a

rangidős tiszt, amire bólintás volt a válasz.

Az őrök távoztak. Eszméletlen társukat magukkal vitték.

– Jöjjenek, mutatok maguknak valamit! – lépett előre az orvos. Megállt a tükörnél, elhúzta előtte a

tenyerét, mire vízszerűvé változott a tükör. Előbb gyűrűzni kezdett a felszíne, mintha kavicsot dobtak

volna a közepébe, majd a hullámok elfutottak a semmibe, és kitisztult a kép. Megjelent az űr sötétje.

Apró, remegő fénypontok voltak a csillagok.

20 Csak Könyvek

– Ez a világmindenség, ahogyan mi látjuk – mondta a nő. Mutatóujját előrebökte. – A legtöbb csillag

környezetéről elképzeléseink vannak csupán, úgy véljük, reméljük persze inkább, hogy lakható, élhető

valamelyik bolygója. Nem mintha az ember eldöntötte volna már, hogy elhagyja-e a bölcsőjét.

– Különös – vetette közbe Baron –, szerintem a bölcső a koporsója is.

A nő megfordult, a férfi szemébe nézett. Ennél tisztább kék szemet Baron még sosem látott.

– Látom, nem az optimisták közé tartozik, fiatalember.

– Ha lehetne választani, a túlélőkhöz csatlakoznék inkább, de attól tartok, még az sem biztos, hogy

van választási lehetőségem. Miért tart nekünk előadást a csillagokból?

– Persze, a lényegről kellene beszélni… Nos, nem is a csillagok a fontosak, legalábbis nem úgy,

ahogyan sokan gondolnak rájuk. Ami számít, az az energia, amely működteti őket. Az energia, amely

mindenütt ott van a világegyetemben, amely áthatja, összehúz mindent egyetlen pontba, s amely

szétfeszíti, darabjaira bontja az egészet.

Szünetet tartott a nő. Megkerülte Baronékat, az egyik asztalhoz lépett. Végignézett az ívfényben

feszülő testen.

– Nem bántjuk őket, még csak fájdalmat sem okozunk nekik. Flore nem tudta tovább magában

tartani a feszültséget.

– Csak éppen kísérleteznek velük, anélkül, hogy ehhez hozzájárultak volna!

– Megértem, kedves, hiszen pár perce még maga is itt feküdt. De hadd kérdezzek valamit: rosszul

érzi magát?

– Az nem kifejezés!

– Nem a lelkére vagyok kíváncsi, hanem arra, hogy fizikailag jól érzi-e magát.

– Ha megbocsát, lehet, hogy magánál nem, de nálam ez a két dolog összefügg.

– Mint ahogyan mindenkinél, és ha jól sejtem, maga is képes különválasztani lelki gondjait a fizikai

tulajdonságaitól.

Baron érdeklődve várta, hova fut ki a beszélgetés. A nő folytatta, Flore pedig nem vágott közbe.

– Valóban kísérletezünk, de ezzel nem teszünk rosszat senkinek, sőt… Bár – fordult Flore felé – a

maga kezelése, kedves, mert valójában ez kezelés, sajnálatos módon nem fejeződött be. A barátja, nagyon

is érthető módon meg akarta menteni magát valami olyasmitől, amiről fogalma sincs, hogy micsoda, de

azok alapján, amit látott, úgy gondolta, az csakis rossz lehet. Bevallom, nem szép látvány a vergődő

testek tusája, de a végeredmény egyszerűen fantasztikus!

– Mi volna az? – kérdezte Baron.

– Nos, ha nem is az örök élet, de talán egy lépés feléje.

– Talányos…

A nő Baron felé fordult.

– Hány éves vagyok, mit gondol?

Baron sosem szerette ezeket a női kérdéseket, mert ebből csak az jöhet ki jól, aki vagy őszinte, és

annyit mond, amennyit lát, és ezzel megússza a társalgás további részét, vagy bókolni kezd, amely

felesleges hazugság, attól ugyanis nem lesz fiatalabb az illető. Baronnak nem volt kedve mosolyt csalni az

orvos arcára.

– Száznak látom.

– Köszönöm az őszinteségét! – Baron mégis mosolyt csalt a nő arcára. – százötven éves vagyok, de

valóban csak hatvannak érzem magam!

Baron felnevetett.

– Láttam százötven éves, bebalzsamozott testeket, másként mutatnak, mint kegyed!

– Nem hiszik el, tudom – nézte a nő Flore fürkésző tekintetét –, pedig tényleg 1967-ben születtem.

Orvos lettem, az akkori besorolások szerint traumatológus. Negyven évet dolgoztam egy kórházban, majd

a férjem halála után átvettem a kutatásaink irányítását. Fizikus volt a megboldogult uram, az energia

hosszú távú tárolásának megoldása volt kutatásának fő területe. A nyersanyagok tárolása és felhasználása

kezdetben evidens volt, hiszen ahogyan a fát is, a szenet is, a gázt is, az olajat is, és a különféle

halmazállapotú alkotóelemeket is lehet tárolni, majd szükség esetén elővenni és felhasználni. A

geotermikus energia, a nap-, a szél- vagy éppen az árapály energia felhasználása hamar közkedvelt lett.

már ahol ehhez hozzáfértek. Még a félelmekkel teli atomerőműveket is megszokta az ember, jóllehet, a

nukleáris energia kinyerése valóban nem kockázatmentes. De továbbra is fejtörést okozott a már kinyert

Csak Könyvek 21

energia hosszú távú tárolása. Példa erre az elektromos energia, amelyet csak úgy tudtak tárolni, ha

átalakították például másfajta energiaformává. Az elemek, az akkumulátorok, a különféle mobil

tápegységek, kondenzátorok, vagy éppen a furmányos lendkerekes-rugós találmányok hasznos segítői

voltak az emberiségnek, ám nem nyújtottak kellő biztonságot, gyártási technológiától függően néhány

évtized alatt lemerültek, elveszítették energiatárolási képességüket. Elillant belőlük az energia. Mintha az

energia nem szeretné, ha sokáig bezárják egy helyre, vagy átalakítják.

– Kezdem elveszíteni a fonalat – mondta Flore. A nő bólintott.

– Nos, az uram talált egy érdekes megoldást. Kezdetben őrültségnek tűnt, sőt, még évekkel később

is, de aztán bebizonyosodott, hogy a felfedezése működik. Még akkor is, ha nem egészen úgy, ahogyan

azt ő gondolta. A bizonyíték erre én vagyok: százötven éve élek.

Baron és Flore hitetlenkedve hallgatta a történetet. A lány egyenesen őrültségnek tartotta. Mint

űrhajókat tervező mérnök jól ismerte az ember fizikai felépítését, szerveinek működését, a csontrendszer

gyengeségeit. Egy százötven éves asszony, ha élne is, tolószékben ülne, vagy ágyban feküdne. Az előtte

álló asszony azonban meglepően jó kondícióban volt.

– És mi volt a férje fantasztikus felfedezése? – szólalt meg Flore. A nő nem reagált a gúnyos

hangvételre. Kérdéssel felelt.

– Tudja, kedves, hányszor dobban meg egy ember szíve, ha mondjuk hetven évet él?

– Ez valami keresztkérdés?

– Két és fél milliárdszor – közölte az idős asszony. – De tudja-e, miért dobog a szív? Mi az, ami

hajtja, ami arra készteti, hogy dobogjon, akkor is, ha a gazdája alszik, ha fut, ha kirándul, ha szeretkezik?

– Nyilván valamilyen ősi kódolás az oka… – próbálkozott Baron.

– Pontosan. Jól mondja, az úgynevezett szinusz csomók ősi kódolása, amely biztosítja az

összehúzódáshoz szükséges ingerültet. De a szív csak a test motorja, arra való, hogy szétpumpálja a vért a

szervezet létfontosságú szerveihez, forrásként pumpálja az élet vizét az amúgy meglehetősen hamar

kiszáradó sejtekhez. Ám csak kevesen tudják, bár sokkal többen sejtik, hogy a lélek, amit a legtöbben

csak isteni szikrának hívnak, nem csupán a lényünk valódi arca, hanem az egyik legnagyszerűbb

energiaközpont. Hasonlattal élve: minden lélek egyetlen apró láthatatlan csillag. Folyamatosan gyűjti,

termeli és továbbítja az élethez szükséges energiát. Nos, ez az, amire a férjem rájött. Matematikai alapon

kiszámolta, mennyi energiát használ fel a lélek egy emberi test működtetéséhez. Ne kérdezzék, mi lett a

végeredmény, de segítségül: az étel és az ital, amit beviszünk a szervezetünkbe, elenyésző energiát termel

ahhoz képest, amennyit a lélek cellái őriznek és kibocsátanak magukból. A férjem úgy gondolta, hogy

ezek a cellák idővel merülnek, ám ha merülnek, tölteni is lehet őket. A legnagyobb gondot azonban az

jelentette, hogy fogalmunk sem volt arról, hogyan is nézhetnek ki ezek a cellák, s hogyan lehet azokat

feltölteni. Fura világ a matematika világa, nem is tudtuk modellezni a lelket. Azóta sem. Olyan feladat elé

állított ez bennünket, mintha csapdát akartunk volna építeni a megfoghatatlannak. S bár a férjem éjjel-

nappal azon dolgozott, hogy bebizonyítsa feltevésének helyességét, a hiábavaló küzdelemben lelkének

cellái lemerültek. Csak évek múltán nyitottam ki titkos fiókját, ahová elrejtette kutatási eredményeit a

hitetlenkedők elől. Néhány barátjával folytattam a munkáját, s végül, ahogyan láthatják is, megalkottuk a

szerkezetet, amivel feltölthetők a lélek cellái.

Baron és Flore némán állt. A történet olyannyira hihetetlenül hangzott, hogy nem is tudtak mást

tenni, mint némán állni. Az idős asszony végigsétált az ágyak között, mindegyiknél megállt egy

pillanatra, mint az orvos, aki viziteli betegeit, s akinek nincsen nagyobb vágya annál, minthogy épen és

egészségesen lássa újra őket.

– A művelet mindjárt véget ér – mondta halkan, s valóban, kihunytak a villódzó fények.

Nyílt az ajtó. Megjelent négy ápoló. A folyosón az őrök csoportja állt, köztük a férfi is, akit Baron

kiütött. Kutya baja sem volt, barátságosan beszélgetett a többiekkel. Ránézett Baronra, biccentett,

ahogyan a régi ismerősök köszöntik egymást, majd az ajtó becsukódott. Az ápolók az ágyon fekvő,

magatehetetlen embereket öltöztették, Baron pedig elkerekedett szemmel bámulta az ajtó összezáródott

szárnyait.

22 Csak Könyvek

Az idős asszony eközben Flore-hoz lépett, és megkérte, hadd nézhesse meg a pupilláit. Flore

vonakodva, de előrehajolt, és hagyta, hogy megvizsgálja a nő.

– Sejtettem – hümmögte. – Kedvesem, magánál megszakadt a feltöltés folyamata.

– Ez mit jelent?

– Annyit csupán, hogy lelkének cellái nem telítődtek, és a memóriatörlése sem történt meg.

– Memóriatörlés?…

– Mielőtt rosszra gondolna, kedvesem, csupán azt a részét töröljük az emlékeknek, amelyik a

cellafeltöltésre vonatkozik.

– De miért nem teszik ezt önkéntesekkel, ha már úgyis kísérleteznek?

– Mert ez nem olyan egyszerű. A Föld lakosainak több mint a fele vallási révületben él. Képes volna

bármit elpusztítani, csakhogy megvédje istenét, hitét, vallásának attribútumait. Vannak vallások, amelyek

ha nyíltan nem is támogatják, de túlvilági jutalmat ígérnek akkor is, ha hittestvérük megölne egy

úgymond hitetlent. Nem, kedvesem, a világunk vészesen megosztott, és nem tehetünk úgy, mintha ezt

nem vennénk észre. Ám a fejlődésnek sem fordíthatunk hátat, hiszen fajunk fennmaradásnak kérdése

legalább annyira fontos egy túlnépesedett, háborúkkal terhelt világban, minthogy hiszünk-e egy

láthatatlan erőben, egy megfoghatatlan teremtőben.

– Maguk sem látják a lelket, mégis felöltik celláit – vetette közbe Baron.

– Látja, fiatalember, ez az igaz hit lényege. Akarunk valamit, amely meggyőződésünk szerint jobbá

teszi a világot.

– Akkor is, és azon az áron is, ha ezt mások amúgy nem akarnák?…

– Akkor is, és úgy is. Mert hiszem, rejtőzzék bennünk bárhol is a lélek, hogy azért vagyunk ezen a

világon, hogy teremtsünk. Ha pedig megadatik nekünk, hogy tovább éljünk, értelmet nyer az élet

fogalma. Megtölthetjük értelemmel az éveket. Nem kell sietnünk, kapkodnunk, jut idő mindenre.

Végiggondolni, megtervezni, megépíteni és nem utolsó sorban élvezni munkánk gyümölcsét.

Körbemutatott a termen az orvos.

– Azok, akik itt fekszenek, mindannyian kétszer annyi ideig élnek majd, mint a génjük erre

predesztinálta őket. Kezdetben senki nem tudja majd, miért is nőtt meg néhány ember élettartama ennyire

drasztikusan, ráfogják majd a jólétre, a civilizációs vívmányok hatásaira.

– Akkor ez már nem predesztináció…

– Persze, nem az. Én már többször átestem a kezelésen, és bevallom, nem bánnám azt sem, ha még

ugyanennyit élhetnék. A csontszövet azonban nem frissül olyan mértékben, mint ahogyan szeretnénk, így

alighanem hamarosan át kell adnom a helyemet másnak. Semmi és senki sem él örökké, ezzel tisztában

vagyok, de kaptam némi haladékot a sorstól, amiért hálás vagyok. Gondolja meg kedvesem, mit szólna

hozzá, ha felkínálná magának valaki a lehetőségét annak, hogy láthatja a világot kétszáz év múlva is. Mit

tenne, hogyan döntene?

– Ezeket az embereket senki nem kérdezte meg…

– Megértem, de magának és a barátjának sokkal többet kínálok, mint hosszú életet. Egy geológus és

egy űrhajómérnök sok mindenre képes, ha összefog.

Baron felocsúdott.

– Mit mondott?… Honnan tudja, kik vagyunk? Elmosolyodott az ősz hajú asszony.

– Ma reggel küldtem magának egy tesztcsomagot…

– Az a Planetológiai Társaság felvételi tesztje volt.

– Kedveseim, a társaság az én cégem. Azért hoztam létre, hogy magam mellé gyűjtsem azokat,

akiket érdemesnek tartok arra, hogy tovább vigyék azt, amit a férjem elkezdett. Magát, Baron, figyelem

már egy ideje, tehetséges geológus. Elférne a csapatomban. Nem titok, nem hívok akárkit. Keresem az

arra érdemest. Az mindegy, hol él, a lényeg az, hogyan. Nem az érdekel, kicsoda az illető, hanem azt, mit

csinál. Válogatok. Csak a legjobbra van szükségem, akiben erő van és elszántság, tudás és kitartás.

Legyen az fiatal vagy idős, orvos vagy műszerész, ács, tanár, katona vagy éppen szakács. Akár egy nagy

család, olyan a cégem. A cellakezelést mindenki megkapja, kivéve a memóriatörlést. Hosszú, boldog

életünk lesz, arról nem beszélve, hogy mi irányíthatjuk az életünk menetét.

– A kártya, a ma reggeli csomagban, azt is maga küldte – szólt Flore.

– Természetesen. Nem tudtam, hogy eljönnek-e vagy sem, de találtam volna más alkalmat a

találkozásra, ha másként döntöttek volna, és mondjuk kirándulni mennek.

Csak Könyvek 23

– Kicsoda maga? – nézett maga elé Baron. – Azt hiszi, csak úgy összegyűjtheti maga mellé az

embereket? És mi történik akkor, ha valaki nemet mond?

– Senkit nem kényszerítünk semmire, fiatalember. Mindenki úgy él, ahogyan akar. Én azonban

olyan jövőt ajánlok, amire a szíve mélyén mindenki vágyik.

A csillagokra mutatott a nő.

– Mert a jövőnk ott van valahol.

– A jelenünk pedig itt – felelte Baron.

– A kettő nem zárja ki egymást.

8.

Magukhoz tértek az első látogatók. Tétován botorkáltak az ágyak között az ápolókba kapaszkodva.

Az ajtóban átvették őket az őrök, eltűntek velük a folyosón.

Hárman maradtak a teremben.

Az ablaknál álltak, és a csillagokat bámulták.

Mindegyikőjük másért hallgatott.

Flore és Baron a hallottakat emésztette, az orvos pedig hagyta, hadd gondolkozzanak.

Baron törte meg a csendet.

– Hogyhogy látjuk a csillagokat, hiszen Budapesten vagyunk egy múzeumban? Odakint nappal van,

ráadásul esőfelhőtől szürke az ég.

– Már vártam, hogy megkérdezik. Nos, egy űrhajón vagyunk, Föld körüli pályán.

Olyan hosszú volt a csend, amely közéjük telepedett, mint az odakint remegő csillagok közti valódi

távolság.

Flore ösztönösen oldalra lépett, Baron mellé húzódott.

– Hogy hol vagyunk?

– A társaság űrhajóján – felelte az asszony.

– Meg tudok különböztetni egy múzeumot egy űrhajótól – mondta Flore.

– Ebben nem kételkedem, kedvesem, de gondoljanak csak bele: nem volt szokatlan már a bánya,

vagy a víz alatti világ?

Furcsa érzés fogta el Baront. Az orvos folytatta.

– A lélek celláinak kutatása során rábukkantunk valami különösre, amit nevezhetünk úgy is, mint a

térugrás egyik módozatát. Észrevétlenül, átmenet nélkül gyalogolhatunk a térben, oda és vissza. Tudom,

ezt sem könnyű elhinni, de a rája a Csendes-óceán mélyén lebegett, az üvegalagút pedig, amiben álltak,

kilencezer méter mélyen húzódik most is a tengerszint alatt. Ezért van szükség a kettős zsilipre a

látványfolyosó két végén. Képzeljék el, mi történne, ha átszakadna a tér szövete… Egyelőre még csak a

Földön, és a közelében tudunk a térben mozogni, de a tudósaink azon dolgoznak, hogyan léphetnék ki

vele a Naprendszeren túlra.

– És a bánya? – kérdezte Baron.

– Dél-afrikai, még feltáratlan. Az egyik az utolsók közül, amelyikre még nem bukkantak rá. A szén,

amit fejtettek, valódi.

Baron tűnődve hallgatta az idős asszonyt.

– Akkor mi szükség van erre a hókuszpókuszra, erre a múzeumra? Miért nem tárja a világ elé

felfedezéseit?

– Korai volna. Talán majd maguk megteszik, ha úgy döntenek, csatlakoznak hozzám. Mert remélem,

így lesz. Talán a világ is változik, és érdemes lesz erre a felfedezésre. Remélem, ez is így lesz. De nem

kell azonnal válaszolniuk, magukra hagyom önöket. Kapnak egy kis gondolkodási időt.

– Nem hagyhatjuk el a termet? – kerekedett el Baron szeme.

– Megértik, ugye, de a titok, az titok. Ha úgy döntenek, velem maradnak, mindent megmutatok

maguknak. Ám ha a távozást választják, kénytelen leszek csordultig töltetni lelkük celláit, és törölni

24 Csak Könyvek

fogom a memóriájukból ezt a kis beszélgetést; amikor magukhoz térnek, csakis arra emlékezzenek majd,

milyen kellemes volt ez a szombati múzeumlátogatás. Aztán hétfőn, maga Baron, jelentkezik a társaság

irodájában, és négy évre elrepül a Jupiterre. Flore itthon marad. Kezdetben hosszú üzeneteket váltanak

egymással, idővel azonban ezek majd rövidülnek, és egy év múltán úgy érzik, mintha mindig is barátok

lettek volna, de semmi több. Amikor Baron visszatér, ha visszatér egyáltalán, Flore már régen másnak

adta a szívét.

– Nem gondoltam volna, hogy ennyire kegyetlen – sziszegte Flore.

– Realista csupán. A döntés a maguké. Kapnak tíz percet. Azzal kiment a teremből.

Flore Baront nézte, Baron Flore tekintetét fürkészte.

– Szerinted is őrült? – pislogott Flore.

– Ellenkezőleg.

– Hogy érted azt, hogy ellenkezőleg?

– Minden zsigerem azt súgja, hogy igaz, amit ez a nő állít.

– Hát én meg komplett bolondnak tartom.

Baron tétova mozdulatot tett. Mintha meg akarta volna fogni Flore vállát, de aztán meggondolta

magát.

– Szeretlek, Flore.

– Én is téged, Baron.

– Akkor maradjunk együtt.

– De hol, melyik oldalon? Téren innen vagy téren túl?

– Ne gúnyolódj. Nincs más lehetőségem. Ha maradok, enyém minden tudás. Ha nemet mondok,

legfeljebb csodálkozom majd azon, hogy milyen sokáig élek, de elveszítelek.

– Baron, én nem hiszek ennek a nőnek.

– Akár hiszel, akár nem, ez a választásunk.

– Ráadásul megzsarolt. Hogyan hihetnék olyasvalakinek, aki erre is képes?

A férfi hallgatott, tenyerével végigsimított a lány arcán.

– Flore, hát nem érted? Olyan lehetőséget kaptunk, amit nem lehet visszautasítani.

– A mi döntésünk, nem? A tiéd meg az enyém, ugye? Közös?… Baron elnézett a csillagokig.

– Flore, ennél okosabbak vagyunk. Visszafekszünk az asztalra, és este már a múzeumi élményeinket

meséljük a barátoknak; vagy maradunk, és együtt ismerjük meg a világ igazi arcát. Azt, amelyiket soha

nem mutatja nekünk, azt, amelyiket egyfolytában megismerni akarjuk.

Baron megfogta Flore vállát. A szemébe nézett. Próbálta kiolvasni belőle a választ.

– Ennyire könnyen lemondanál rólam? – szólalt meg a lány.

– Most te zsarolsz, Flore…

– Mindezt azért, mert egy múmia szépen nézett rád? Ennyi idő alatt, amíg vissza nem tér,

hozhatunk-e bármiféle döntést is? Kaptunk-e választ bármire is, ami segítene? Erre gondolj, Baron!

Hallgass az ösztöneidre!

– Hát éppen ez az – suttogta a férfi. – Csakis arra hallgatok…

– De Baron…

– Nem mondok le rólad, Flore. Nincs más lehetőségünk arra, hogy együtt maradjunk, minthogy

elfogadjuk az ajánlatot. Együtt maradhatunk úgyis, hogy nemet mondasz, de mennyivel jobb volna, ha

együtt, közösen élhetnénk át a felfedezés örömét, ha mind a ketten tudnánk, mit miért teszünk.

– Te bolond vagy, Baron!

– Meglehet – szólt a férfi, és remegve átölelte a lányt.

Így álltak akkor is, amikor visszatért a hölgy a laborba. Az őrök is vele tartottak.

– Nos, hogyan döntöttek?

Kemény kérdés volt, egyenes, pengeként hasított a levegőben.

– Nem hiszünk magának! – mondta Flore.

– Flore nem hisz magának – javította ki Baron.

A lány szeme szikrákat szórt. Ellépett a férfi mellől.

– Ha jól értem, Baron, maga más utat választ – közölte az asszony. Flore megsemmisülve állt.

Csak Könyvek 25

– Mi az, hogy más utat?

Baron nem szólt. A lány felé nyúlt, hogy megsimogassa, de az elhúzta az arcát.

– Baron, ez őrület. Én szeretlek, hát nem érted?! Mi történt veled? Térj már észhez!

– Döntöttem… – mondta halkan Baron. A lány szemébe nézett, és ebben a pillantásban benne volt

minden, amitől Flore rettegett. – Sajnálom, drága…

Flore úgy érezte, minden erő elszáll a testéből. Megszédült, kezével az egyik ágy felé kapott. Az

orvos és Baron egyszerre nyúlt utána. Az ágyra emelték.

– Nem teheted – suttogta a lány. – Ez nem lehet, Baron.

A férfi nem felelt. Mellkasa páncélként szorította a szívét, a tüdejét. Két ápoló lépett az ágyhoz,

levetkőztették a lányt, beállították fölé a burát.

– Sajnálom, hogy így alakult – simított végig Flore arcán az idős hölgy. – De az élete ettől még lehet

boldog.

– Nem lehetne ezt valahogyan másként? – préselte ki Baron magából a szavakat.

– Másként? – pillantott fel a hölgy. – Innentől kezdve minden azon múlik, mit is akar valójában.

Baron nem felelt. Bénultan szemlélte, amint az ápolók bekapcsolják az ívfényt Flore teste felett. A

lány könnyben úszó tekintetét nézte, és úgy érezte, hogy amíg Flore lelkének cellái lassan megtelnek

energiával, az övéiből elillan az utolsó csepp életerő is.

26 Csak Könyvek

I . M. Brod

Kismadár aranykalickában

Ross Quinlan magánhekus. A figurája több száz éves: az ember, aki nem akarja tudni az igazságot,

de bármit tesz is, minden útja afelé vezet. Néha ezért betörik a fejét, ami a Novus Ordo Seclorum (2190-

2395) korában valljuk be, nem olyan nagy dolog. Akkortájt kicsit kevesebb a törvény, bár bizonyos

szinteken sokkal nagyobb a rend.

Annának, mert nélküle nem születik meg

semmi, és az iszapba írt betűket elmosta

volna a Balaton.

1.

Vannak, akik a velük megtörténtekből sem képesek tanulni. Ilyen a másodszor is megnősülő férfi,

vagy aki többször pénzt ad kölcsön a barátainak. Ilyen a bankrabló, aki a feltételes szabadlábról döntő

bizottság előtt a Bibliára esküszik meg, hogy többé nem kocogtatja meg fegyverrel a pénztárosnő ablakát,

és mégis, első útja a fegyvernepperhez vezet.

Ilyen alak lehetett az a vékony, alacsony ipse is barna zakóban, aki már másodszorra repült ki a

Wing's ajtaján, és terült el hason az aszfalton, s természetesen ilyen hülye manusz voltam én is, mert

ahelyett, hogy egy másik kocsmát kerestem volna, beleavatkoztam valamibe, amihez addig nem volt

közöm.

A manusz nehézkesen felkaparta magát a járdáról, néhány pillanatig tétovázott, majd visszabicegett

a kocsmába. Lemertem volna fogadni, hogy megint kidobják. Az ilyen manuszok tényleg nem tanulnak

semmiből, nem fogják fel, hogy az italmérés mindig is veszélyes üzem volt. Kiszálltam a kocsiból, és

odaballagtam a kék angyalszárnyas neonreklám alá. Kicsit hátrébb léptem, nehogy ledöntsön a lábamról,

így amikor kivágódott a csehó ajtaja, az ürge előttem landolt a betonon. Tán nem is ütötte meg magát,

mert a nap már lekvárpuhára hevítette a járdát, de mivel fekve maradt, ezért gyanítottam, hogy a

padlófogása mégsem sikerült tökéletesre.

Lassan mocorogni kezdett.

A környék csendes volt, mint máskor, vasárnap délben, a néhány kába járókelő pedig oda se

bagózott az ürgémre, aki nagy nehezen feltornázta magát, visszabotorkált a csehó falához, és támolyogva

belökte maga előtt az ajtót. Hamarosan megint kicsapódott az ajtó, és ekkor zuhant ki negyedszerre,

ezúttal hasra érkezve. Alaposan odaverte magát, és fekve is maradt.

Leguggoltam mellé. Orrából vékony patakban szivárgott a vér, állán ezüstdollárnyi folt sötétlett,

inkább ököl, semmint egy vascső nyoma lehetett.

Megérintettem a vállát, ettől összerándult.

– Helló! – mondtam neki minden elhatározás nélkül. – Jól van? Valamit mormolt, amiből azt is ki

lehetett venni, hogy jól, de azt is, hogy egy leütött és földön fekvő manusztól hülyeség ilyesmit kérdezni.

Felemeltem, és eltámogattam a kocsimig. Ráterítettem a motorházra, mint egy zsebkendőt, csak épp

a ráncokat nem vasaltam ki belőle. A vér lassan lecsöpögött a zakójára és az ingére. A vér meg a plezúr

néhány évvel öregítette, de alig lehetett több mint én, feleennyi idősen. Haja kese volt, a szeme kék, szája

keskeny, feszes vonalú. Szőkés pihék nőttek a borosta helyén, egyszóval kölyök volt még, minden

makacssága ellenére.

– Magát nem kedvelik különösebben odabent – mutattam rá a tényre feleslegesen, csak hogy

elinduljon valami diskurzus, és elvezessen addig, hogy rájöjjek, mi a fenét csináljak az ipsével.

Csak Könyvek 27

– Ki maga? – szörcsögte nehézkesen. Kézháttal letörölte a vért az arcáról, majd hosszasan szemlélte

vércsíkos kézfejét. A szeme is dagadni kezdett, gratuláltam magamnak, amiért egyből megállapítottam,

hogy ököllel ütötték meg és nem vascsővel.

– Az a pasi, aki felvakarta a földről. Jelenleg az én kocsimon fekszik, remélem kényelmesen. A

nevem Ross Quinlan, hát a magáé?

– Harper. Keane Harper. Szóval magáé a kocsi?

– Pontosan. De ha más ingóságom is érdekli, van egy lakásom ide nem messze. Fél óra az egész út,

felmegy a harmadik szintre, húz egy kicsit délnek, aztán meg nyugatnak és ott is van. Nem túl fényes

különben, de megjárja.

– Mindig ilyen hülyeségeket beszél össze?!

– Csak ha zavarban vagyok.

– Maga van zavarban? – kérdezte, és lekászálódott a motorháztetőről. – Én térek magamhoz, hogy

egy idegen hapsi idegen kocsiján fekszem, és még ő van zavarban… – motyogta, de közben a Wing's

kopott ajtaját nézte, mint aki újra neki akar indulni.

– Most hogy mondja, lehet, hogy maga van jobban zavarban. De miért erősködik, ha nem látják bent

szívesen?

– Az nem a maga dolga. Nézze, hálás vagyok, hogy összekapart, de nem akarok a terhére lenni.

– Hát azzal már elkésett…

– Nem is tartom fel tovább – közölte hűvösen és elindult a csehó felé. Amikor elkaptam a zakója

nyakát, majdnem megint fenékre ült.

– Mi a fenét csinál?! – kiáltotta, miközben visszahúztam a kocsihoz.

– Magyarázom. Ha bemegy, megint kidobják. Én megint felkaparom, mert jóságos vagyok. Aztán

maga megint visszamegy, és kezdődik minden elöről. Erre nincs időm, zárjuk rövidre a dolgot. Elviszem,

ha akarja – ezt már aközben mondtam, hogy betuszkoltam az anyósülésbe. Nehezen ment, mert

mehetnékje volt. Kifele nyomakodott, de rácsaptam a térdére az ajtót, gyorsan megkerültem a kocsit,

bevágódtam az ülésbe és még azelőtt elcsíptem, hogy kicsusszant volna a másik oldalon. Blokkoltam az

ajtókat.

– Engedjen ki! – kérte halkan. – Vissza kell mennem.

– Maga betegesen kötődik ehhez a helyhez. Van ennél sokkal kellemesebb környék. Mondjuk, ahol

nem verik meg. Árulja el végre, miért akar mindenáron visszamenni?

– Bent maradt a kalapom!

2.

Odabent érezhetően működött a légkondicionáló, mert a hátamra tapadó nedves ing azonnal

megfagyott. Legalábbis így éreztem, alig húsz másodperccel az után, hogy bementem Harper kalapjáért a

Wing's-be.

Fene modern egy hely volt. Amilyeneket mostanában csinálnak. Nem nekem való helyek. Szeretem

a félhomályos, meghitt csehókat, de ez nem az volt.

A kék és fehér neonok csak fokozták a hideg hangulatot, falakról lehámlott vakolat helyére pedig

valaki lángoló angyalszárnyakat fújt dekorációnak. Lehetett vagy hat asztal odabent, de vendég alig, nem

volt nehéz elszámolnom a háromig. Ezek egy asztalnál ültek, szorosan összehajolva. Amikor beléptem,

rám néztek, arcuk közömbös volt és a hideg fénynél fakónak tűnő.

A bárpult is kék színű volt, nemkülönben a piákat megvilágító lámpák. A csapos viszont fehér volt,

szó szerint, egyedül a szeme piroslott elő az üregéből. Az albínó haja kékesfehéren világított, nem

mondom, hogy nem ment a helyhez, de az biztos, hogy nem vettem volna föl a tagot a kocsimba.

– Mi kell? – kérdezte rekedten. Kezében cigaretta füstölt.

– Whisky sour, dupla – mondtam, mert úgy éreztem az ilyen modern helyhez nem illik a megszokott

konyakom. Ahogy körülnéztem, a kalapot sehol nem láttam.

Megkaptam a poharamat. A jégkockák természetesen kékek voltak. Ittam egy nagy kortyot, és

tovább bámultam a csapost.

28 Csak Könyvek

– Nem látott még albínót? – kérdezte mereven.

– Még nem – mondtam. – A szeme miatt használ ennyi hideg fényt?

– Talált. Érzékenyek vagyunk, mint a régi filmek a fényképezőkben. Ettől a fénytől nem gyullad be

a szemem.

– Nem lesz piros?

Az albínó erre elnyomta a cigarettát.

– Ha megitta, fizessen, és mehet is. Nem kell, hogy itt poénkodjon – mondta.

– Ne haragudjon. A barátom kalapjáért jöttem. Egy barna kalap volt.

– Nem tudom, miről beszél – felelte a csapos. A hátam mögül zajt hallottam, ahogy hátratolták a

székeket.

– Valami baj van, Roger? – Az egyik vendég könyökölt mellém a pultra. Őt se vettem volna fel a

kocsimba, hanem inkább áthajtottam volna rajta százhússzal. A mancsa szőrös volt és egészen

gorillaszerű, az állkapcsa vastag és előreugró. A hekusvér azt súgta, hogy köze lehetett az ipsém

landolásaihoz

A csapos felém biccentett a fejével.

– Harper haverja.

A gorilla erre tanulmányozni kezdte az arcomat. Állkapcsa lassan őrölte a rágót. A szeme kővé

dermedt szőlőszemnek tűnt, ahogy ide-oda járatta rajtam.

– Nem úgy néz ki, mintha Harper haverja volna – dörmögte.

– Tán, mert igazából nem is vagyok az – mondtam. – Akkor ismertem meg, amikor kivágták innen,

és elterült a lábam előtt.

– Akkor meg mi a fenét akar? – Nemigen hitte el, amit mondtam.

– A kalapját. Egy barna kalapot – feleltem, mire a gorilla elkapta, és megmorzsolta a vállam. Közben

megperdített, szakszerűen végigsimított a zakómon, és körbetapogatta a derekamat. Nem súlyfelesleget

keresett.

Amikor végzett a motozással, megszólalt:

– Roger megmondta, hogy itt nincs semmiféle kalap. Se barna, se fehér, se fekete. El lehet pályázni,

Jóska. Errefelé nem csípjük az ilyen tagokat.

– Mint Harper? – kérdeztem

– Mint Harper, meg te – egészítette ki a gorilla. Közben a társaság másik két tagja is odabillegett a

pulthoz. Itt már csak szép lehettem, de okos nem, úgyhogy leráztam magamról a kezét, és kiittam a

maradék italomat. A kék jégkockák hangos csengéssel hullottak vissza a pohárba. Megfordultam.

– Távozom – jelentettem ki határozottan. A trió azonban nem adott helyet, ezért úgy tippeltem, van

még mondanivalójuk. Úgy is lett. A szőrös kezű volt a szóvivőjük.

– A haverodnak meg mondd meg, hogy legközelebb nem ússza meg ennyivel. Este nyolckor pedig

várom őt meg a lányt a holodiszkkel, különben a város összes fejvadásza őket fogja keresni.

– Megmondom neki – ígértem komolyan. Alighanem a kölyökképű sokkal nagyobb zűrben van,

mint ahogy az első pillanatra tűnt.

A kalap-ügy hirtelen zsarolásszagú sajttá vált, én pedig a kellős közepébe rágtam magam, mint egy

mohó kisegér.

– Akkor olaj – szólalt meg egy szürke öltönyös, karót nyelt alak a bal kezem felől. Nem sokat

gondolkodtam, megfogadtam a tanácsát. Kifizettem hat dollár hetvenet a piáért és a kék jégért, majd

elosontam mellettük. A tekintetüktől nem olvadt meg a hátamra fagyott ing.

Odakint a tűző naptól azonnal fájni kezdett a szemem. Hirtelen megbántam, hogy megbántottam a

csapost. Megdörzsöltem a szemem, és megvártam, hogy eltűnjenek a fekete-fehér giliszták előlem.

A levegő forró volt és bűzös, porosan fojtogató, a város zaja pedig dobhártyarepesztőnek tűnt. Los

Angeles mocska csak a nagy tavaszi felhőszakadásokkor ülepedik le, az emberi pedig tán sohasem. Erre

gondoltam, amint visszasétáltam a kocsimhoz, meg arra, még jó, hogy nem mentem ökölre a gorillával

azért az átkozott kalapért.

A kocsim természetesen üres volt, Harper elpályázott, ahová kívántam: jó messzire tőlem, hogy sose

lássam viszont.

Hazahajtottam, és istenesen leittam magam.

Csak Könyvek 29

3.

Az ajtócsengőt olyan alak tervezte, aki gyűlölhette az embereket. Főleg azokat, akik alszanak. Tán

valami alvásproblémával küzdő szerencsétlen volt, nem tudom biztosan, csak hogy engem éppen a

legszebb álmomból vert fel az átkozott berregő. Ezerszer megfogadtam, hogy mihelyt elküldöm a fenébe

az ajtó túl felén lévőt, azon nyomban kikötöm a csengőt, de természetesen rendre elfelejtem beváltani az

ígéretem. Nagy nehezen konstatáltam, hogy így történt a legutóbb is.

Közben kikászálódtam az ágyból, és az esti piának köszönhetően zúgó fejjel az ajtóhoz botladoztam.

Bekapcsoltam a monitort, de nem lettem boldogabb a látottaktól. Sem a hallottaktól.

– Los Angeles-i rendőrség, Martinez nyomozó hadnagy vagyok. Nyissa ki az ajtót, és lépjen hátra!

Hangosan kattant a biztonsági zár előbb alul, aztán felül és oldalt, végül úgy éreztem, hogy a

fejemben egy elektro-pneumatikus szögbelövővel szórakozik egy igen gonosz kis törpe.

– Ross Quinlan? – Martinez elegáns, kétsoros, szürke öltönyben csörtetett be a lakásomba. A

nyakkendője acélkék volt, vékony keretes szemüvege pedig fekete. Lábán barna papucscipő, az a fajta,

amit a jobb helyeken háromezer dollárért vesztegetnek.

Mondtam neki, hogy az vagyok, akit keres. Aztán rögtön megkérdeztem, hogy miért is van itt.

– Magáé a csukott, fekete szedán a G szint hatvanhármas parkolójában? – kérdezte.

– Az enyém.

– Legyen szíves felöltözni, és velem jönni – mondta olyan hangsúllyal, hogy nem volt kedvem

ellenkezni vele. Felrántottam magamra egy nadrágot, belebújtam a cipőmbe, aztán rájöttem, hogy a zoknit

elfelejtettem. Cipő le, zokni fel, közben Martinez érdeklődve figyelte a mutatványomat. Aztán

megpillantotta az ágyam melletti üvegeket, és mindent megértett.

– Alighanem kicsit kiütötte magát, Mr. Quinlan – nyekegte. Ingkeresés közben felébredtem, és most

helyeseltem.

– Alighanem. De már igazán elárulhatná, hogy mit akar tőlem, mert gondolom, míg aludtam, nem

lépett életbe újra a szesztilalom.

– Ismer maga egy Keane Harper nevű férfit?

Mondtam, hogy ismerek. Martinez figyelmét nem kerülte el, hogy egy pillanatra megállt a kezem a

gombokon.

– Jól ismeri Mr. Harpert? – Ezt már akkor kérdezte, amikor elindult az ajtó felé. Mentem mögötte,

mint egy kiskutya.

– Azt nem mondhatnám. Tegnap találkoztam vele először.

– Nem közeli barátja tehát?

– Ilyen gyorsan nem kötök mély ismeretségeket, hadnagy – mondtam. – Maga a gyilkosságiaktól

van?

Erre megállt a lift előtt, és visszanézett.

– Mondjuk. Miből gondolja?

– Mondjuk, a rutin. Mondjuk, nem tetszik nekem ez az egész…

– Akkor mit szóljon Mr. Harper, három golyóval a fejében? – kérdezte rezignáltan Martinez, én meg

befogtam a számat.

A kocsimnál Martinez kezet fogott egy kopasz taggal, aki nyomrögzítőként mutatkozott be. Rajta

kívül még egy Thompson nevű őrmester várakozott ránk nagy türelemmel. Nagy állkapcsa monoton

ütemben őrölte a rágót. Különben nem szólt egy szót sem. Kinyitottam az autót, és hagytam, hogy a

szakértő rácsodálkozzon a vércseppekre, amelyeket Harper hagyott maga után, amíg én a kalapjáért

énekeltem odabent. A nyominger kis üvegcsébe kapargatta a mintáit, és közben nagyon elégedett képet

vágott. Martinez szótlanul figyelte, hogy dolgozik, majd amikor az elzárta a mintákat egy táskába,

megszólalt.

– Akar valamit mondani Mr. Quinlan, mielőtt bemegyünk és megvizsgáljuk a mintákat?

– Felesleges megvizsgálniuk, az ott Harper vére – mondtam lemondóan.

– Ezt akkor most vallomásnak vehetem?

30 Csak Könyvek

– Igen, hadnagy. Azt vallom, hogy az ott Harper vére. Viszont azt nem fogja rám húzni, hogy én

öltem meg.

Erre Thompson válaszolt, vastag, dörmögő hangon:

– Erre ne vegyen mérget, Mr. Quinlan.

4.

A szobában csak hárman voltunk. Martinez jobbra tőlem, a falnak támasztotta magát, mint egy

fogas, és papucscipőjével a kapitányi asztal lábát kocogtatta. Gorman körzeti kapitány időnként

rosszallóan nézett rá, de a hadnagy nem foglalkozott vele. A kapitány az asztala mögött terpeszkedett egy

magas támlájú, karfás székben, és időnként a karfába szerelt gombokat nyomogatta. Lehetett az

holografikus rögzítő, vagy pszichotronikus igazságvizsgáló, de akár egy óriási tamagochi vezérlője is, bár

ez utóbbi nem látszott valószínűnek. Ablak nem volt a szobában, és az ajtó, amelyen beléptem, egyre

távolabbinak és elérhetetlenebbnek tűnt.

A szék, amiben ültem arra volt tervezve, hogy kényelmetlen legyen. Ennek a funkciónak tökéletesen

meg is felelt. Akkor már három órája kényelmetlen volt, és ahogy telt az idő, sem a helyzet, sem a szék

nem vált kényelmesebbé. Már végeztünk a fölényeskedéssel és a keménykedéssel, most tartottunk a

megfélemlítéses nyomásgyakorlásnál.

– Az a helyzet, Mr. Quinlan – mondta a kapitány szelíd hangon nyomkodás közben –, hogy a

jelenlegi információk alapján ez harminc évnek néz ki egy büntetőtelepen. Martinez, hol is nyitottuk meg

azt az új közösséget a múlt hónapban?

– A Nebulára gondol?

– Ó igen, köszönöm – kedélyeskedett Gorman. – A Nebula egy szép kilátással bíró állomás csak egy

köpésre a Jupitertől. Szereti maga a metánbányát?

Mondtam, hogy nem különösebben. Legfeljebb az aranybányát, azt is, csak ha az irodámban van.

– Pedig jobb, ha megkedveli. Kap egy szkafandert, négy órára elegendő levegővel, meg néhány

metáncsapdát, aztán ha négy óra alatt nem sikerül begyűjtenie az előírt mennyiséget, kint marad kicsit

túlórázni. Különben semmi az egész, a mikrometeoritoktól sem kell tartania, alig néhány százezer fog

maga körül elhúzni óránként. Megértett?

Bólogattam, hogy minden világos.

– Akkor adja elő még egyszer a mesét, de most már végre tegye oda magát! – csapott Gorman az

asztalra. Martinez ellökte magát a faltól, és lassan mögém sétált.

Elmondtam megint, hogyan ismertem meg az ipsémet, hogyan ültettem a kocsimba, és mentem

vissza a kalapjáért a csehóba. Elmondtam azt is, hogy mire kijöttem, az ürge elpályázott, és azóta sem

láttam. Elmondtam, ahogy már vagy tízszer, ugyanúgy. A Wing's-beli közjátékot azonban megint

kifelejtettem.

Gormannak tizenegyedszerre sem tetszett.

– Tehát azt állítja, nem látta többé, és nem maga lőtte le Harpert? Nem maga engedett három golyót

a fejébe, és dobta ki az ipartelepeknél?

– Úgy van – mondtam, hideget érezve a gyomromban. Ha a zsaruk ennyire nyíltan beszélnek egy

folyamatban lévő ügyről a gyanúsítottnak, az két dolgot jelenthet: már minden adu a kezükben van, vagy

csak a hecc kedvéért kellemetlenkednek, és igazából eszük ágában sincs komolyan foglalkozni velem.

Nem hittem, hogy csak kellemetlenkednének.

– Tudja, hogy a régi szép időkben ilyenkor elővettünk volna egy csomag fogpiszkálót, és szépen

egyenként betoltuk volna őket a körmei alá? Aztán egy gumicsővel addig vertük volna a fejét, amíg meg

nem jön az esze?

– Szerencsére már nem ilyen időket élünk – mondtam, mire a kapitány szomorúan intett.

– Nem bizony. Mit gondol, mihez kezdünk most magával?

– A gumicsövet tolják a körmöm alá, és fogpiszkálókkal verik a fejemet?

Martinez halkan felnevetett mögöttem. A kapitány azonban nem volt humoránál.

Csak Könyvek 31

– Hadnagy, gondoskodjon róla, hogy vicces barátunknak kellemes napjai legyenek az előzetesben!

Tüntesse el innen, mert összetöröm!

Felálltam. Kimentünk az ajtón.

– Azért a jogszerűség megkívánná, hogy értesíthessem az ügyvédemet – mondtam, útban a fogda

felé. A folyosón mellénk szegődött két egyenruhás erre felröhögött. Martinez megjegyezte:

– A legjobb ügyvéd se tudja eltüntetni Harper vérét a kocsijából. Maga teljesen kész van.

Megnéztem az aktáját, a maga múltjával a legostobább kerületi ügyésznek is csak tíz perc legyalulni a

védekezését. Gyilkosságért már egyszer elítélt, zűrös, alkoholista magánhekus. Nincs alibije, nincs

ügyvéde, nincs pénze, nincs pártfogója, nincs magának semmije – foglalta össze szomorkásan, mintha

sajnálna.

– Azért annyit elárulhatna, hogy jutottak el hozzám. – Sajnos a hadnagynak igaza volt. Nem is szólt

semmit. végiglépkedtünk a folyosón, és egyre tisztábban láttam a helyzetet.

A kerületi kapitányságon épp csúcsidő volt. A bűn szaga megülte a gyomromat. Sok százan

zsibongtak a hatalmas termekben és a folyosókon, elegáns ügyvédek rázták égnek emelt karjukat

védenceik ártatlanságát bizonygatva, arany- és ezüstóráikon megcsillant a sápadt neonfény. Kemény

éveket lenyomott, sebhelyes arcú vagányok hüppögve tejet cucliztak a hosszú padokon, és elektromos

béklyóba vert ártatlan óvodásként krokodilkönnyeket csorgattak. A kakofóniába belevegyült a holofonok

sürgető visítása, ügyészek, hadnagyok, ügyvédek ordítottak ki belőlük olyan hangerővel, hogy egy beltéri

sztatopajzs is elfüstölt volna tőlük. Az egyik szomorú arcú, táskás szemű héka unottan nézett fel a

holofon képéből, az előtte ülő, hátközépig felsliccelt ruhájú pillangó pedig rekedt hangon valami striciről

rebegett, aki szerinte megérdemelt volna néhány pofont, amiért a szerződésben meghatározott összeggel

adós maradt neki. Egy pillanatra összeakadt a szemem a hékával, a tekintete olyan emlékeket ébresztett

bennem, hogy összerázkódtam.

Beszálltunk egy liftbe. A két egyenruhás szorosan mellém préselődött, beakasztották a cipőjük orrát

a rögzítőkbe, Martinez pedig megnyomta a gombot, és a lift lezuhant a pinceszintre. Nekem nem jutott

rögzítő, így egy pillanat alatt felkenődtem a lift plafonjára. Mivel közelről láttam, jól megfigyeltem a

mennyezeten szétkenődött vércseppeket. Egy pillanatra elsötétedett a világ, arra tértem magamhoz, hogy

a két kápó röhögve kapar fel a padlóról. Martinez elnézően mosolygott.

– Bocsánat, elfelejtettem szólni – mondta.

– Azt se mondta meg, hogy kerültem a képbe – tapogattam a fejem, amin az ütésnek megfelelő

méretű púp nőtt. Akkora volt, mint a Mount Everest százszoros nagyításban, fél centiről nézve.

– Nem volt nehéz. Amikor megtalálták, hason feküdt az ipartelep kerítésének a tövében. Az egyik

keze alácsavarodott, amikor kihúzták, a maga kocsijának azonosítóját szorongatta, rajta a maga nevével

meg címével. Touche, Mr. Quinlan!

5.

Előbb két illegális szoftverletöltővel kerültem egy cellába, akiket megcsíptek néhány holomozi

lemezzel, és még a kommunikátoraikon is lopott szoftver futott. Hamarosan értük jött pár rohamosztagos,

és elvitték őket. Olyan pofákat vágtak az állig felfegyverzett biztosítók, hogy tutira vettem, a két tagot

tárgyalás nélkül azonnal kivégzik. Meg is érdemli az ilyen.

Aztán kedélyes órákat töltöttem egy Ramirez nevű mexikói, fekete hajú fiúval és kigyúrt, szőkített

szeretőjével. Ezeket valami késes kéregetés miatt hozták be, de megkenték a kápót, hogy egy cellába

kerüljenek.

A szerelem őszinte, kitartó és mindent lebíró erőt ad.

Az első tíz perc után a kapcsolatunk normalizálódott, és letettek arról, hogy bevonjanak az unalmas

órák eltöltését feloldó szerelmi kalandozásaikba. Amikor eltörtem a kigyúrt szerető karját, és belevertem

a fejét az összeszart kübli peremébe, a szép arcú mexikói nagyon gyorsan felmászott az ágyára, és égő

szemmel bámult rám. Lefeküdtem a büdös priccsre, s csak néztem az egyre gyorsabban forgó, penészes

mennyezetet. Elkezdett rázni a hideg, és bármire hajlandó lettem volna fél pint konyakért. Hamarosan a

mexikói is észrevette, hogy teljesen készen vagyok, és lecsúszott az ágyáról. Égő szemmel odalépett

32 Csak Könyvek

hozzám, de ahelyett, hogy három ujjal megragadta volna az ádámcsutkámat, és betolta volna egészen a

tarkómig, rám dobott két szúrós takarót, és maga is bemászott mellém. A tenyere, amivel az arcomat

simogatta, hideg volt és sima, mint egy nő keze. Arcát az enyémhez dugta, és a hangja lágyan csorgott,

mint egy jobbféle konyak, vasárnap délután a kandalló mellett üldögélve, poharat szorongatva.

– Édesem, ha tudom, hogy ennyire malotás vagy, nem kezdünk veled – duruzsolta. A melege szinte

perzselt, és jólesően feloldotta a csontjaimban sajgó hideget.

– Guffy kicsit heves, de már untam a hevességét. Ha akarod, te leszel az új főtökösöm, én majd a

gondodat viselem. Van pénzem, és meglátod, ásó-kapa, bíró vagy ügyész se választ el minket! – Guffy

közben magához tért, és törött karját dajkálva nyöszörgött.

A szerelem vak, rosszindulatú és legfőképp hűtlen.

Lassan félálomba merültem, az arcomon ott éreztem a mexikói kezét, de nem volt erőm tiltakozni.

Meg különben is, mindenkinek szüksége van néhány kedves szóra. Az én legjobb barátom ugyan a

Glenn's konyak, egészen kevés jéggel és főleg tisztán, de az idők változnak, még az éghajlat is melegszik.

A romantikus délutánnak a kóterkápó vetett véget, aki elektromos bunkójával végigvágott a rácson,

és beordított:

– Quinlan gyanúsított, kifelé! – Az, hogy a mexikói mellől támolyogtam fel, külön örömet adott a

hangjának

– Látom beilleszkedett, de most vége a románcnak. – Ramirez csalódott arccal nézett utánam, ahogy

kibillegtem a fogdából. Néhány gyémántszín könnycsepp rezgett íves szempilláin, és gyanúsan szipákolt.

Nem aggódtam miatta, a sebzett, fiatal szív gyorsan gyógyul.

Legalábbis gyorsabban, mint a törött kar.

A kápó jól szórakozott. Ezt meg is mondta nekem, ahogy felvitt a kihallgató szintre. Valami

változott, mert rám szólt, hogy akasszam be a lábam a rögzítőbe. Mondtam, hogy most felfelé megyünk,

és a gyomromnak nincs rögzítője, így ha turbó módba kapcsolja a liftet, kap némi gyomorsavat és

emésztett nyálat az egyenruhájára. Bólogatott, hogy érti, és olyan finoman vitte fel a liftet, mintha bomlott

egyensúlyú nitroglicerint szállítana.

Odafent átadott egy irodistának, aki kipakolta elém a zsebemből kirámoltakat, és mentegetőzött,

amiért a kocsimat lefoglalták, így kénytelen leszek gyalogosan távozni. Az idő szép, kiválóan alkalmas

egy egészségügyi sétára – mondta –, ami garantáltan jót fog tenni a sápadtságomnak.

Olyan gyorsan dobtak ki a kapitányságról, hogy mire magamhoz tértem, már be is csukódott

mögöttem az ajtó. Az idő valóban kellemes volt, a karórám szenzora negyvenhét fokot mutatott,

kilencvenszázalékos páratartalommal. Hosszan néztem a számlapot, ahol elsorjázott előttem az összes

fontosabb adat, volt ott szén-dioxid, szén-monoxid, csak az oxigén nem volt jelezve. A mellem elszorult,

és kapkodtam a forró, büdös levegőt. Az izzadság pillanatok alatt elöntött, és szédülni kezdtem.

Lefelé haladva markoltam a lépcsősor korlátját, és azon imádkoztam, hogy legalább az aljában essek

össze, mert a vízszintesről én se tudok legurulni. Elbotorkáltam az első sarokig, aztán

továbbtámolyogtam. Minden lépés kínnak tűnt, és még azt mondják, hogy aki kikerül a kóterből, az

kiélvezi a szabadság első pillanatait! Én egyre romantikusabb vágyakkal emlékeztem Ramirezre és az

ágyra, amelyben kellemes órákat töltöttünk. Csak mentem, egyik lábamat a másik után téve, ahogy azt

valaha olyan jól megtanultam.

Az emberek elhúzódtak előlem, szóval valóban igen szarul nézhettem ki.

Azt sem vettem észre, hogy egy szürke Nissan válik ki az első szint forgalmából, és lassan

leereszkedik mellém. A kocsi végigkísérte a botladozásomat, majd megállt mellettem, és kivágódott az

anyósülés ajtaja. Az ajtó szele csaknem felborított.

– Szálljon be, Quinlan! Az ég szerelmére, meg ne haljon itt nekem! – Thompson őrmester széles,

gorillaállkapcsa rágót őrölt, ugyanúgy, mint amikor a kocsimat vizsgálták át. Ugyanúgy, mint amikor

mellém könyökölt a kék neonfényű bárban.

6.

Csak Könyvek 33

Az őrmester belém erőltetett valami tejszerű, keserű löttyöt, aztán felszedte a kocsit a járda mellől,

és besorolt a második szint hullámzó forgalmába. Alattunk és felettünk végtelen sorokban kígyóztak a

színes gravoverdák, a kora esti csúcsforgalomban csak lépésben lehetett haladni, volt idő megbeszélni

néhány dolgot. A sokszínű kavalkád előbb forogni kezdett a szemem előtt, majd egy hatalmas, pulzáló

golyóvá összeolvadva lecsúszott a gyomromba. Thompson még elkapta a pillanatot, és lerántotta az

ablakomat, hogy ne a kocsiba rókázzak. A keserű lötty alaposan kitakarította a gyomromat, percekig

lógattam lefelé a fejemet hatszázról, és megöntöztem az alattunk elbillegő járgányokat. Hamarosan

kitisztult a fejem, és újra működőképesnek éreztem magam. Felhúztam az ablakomat, és hátradőltem az

ülésben.

– Be fogok valami ilyesmit szerezni – mondtam a másnaposság elleni szerre célozva. A hangom

rekedt volt a felöklendezett savtól és az erőlködéstől.

– Túl sokat iszik. A koktél meg a pia együtt kimarná a gyomrát.

– Az semmi, a napokban hallottam, hogy egy fószer fertőtlenítőszert szlopál, mert szerinte férgek

vannak a gyomrában, és azok kívánják állandóan a piát – mondtam. Thompson ráduplázott:

– Tele a város az ilyen elmebetegekkel. Két hete kaptunk egy feljelentést egy tagtól, aki azt állítja,

megerőszakolta egy wombat. Látott már maga wombatot?

Mondtam, hogy szerintem a fószer se látott, az utolsó példányokat hatvan éve lőtték ki, és adták el a

finneknek. Vodkáért. Thompson erre morgott valamit, aztán megkérdezte:

– Martineznek nem köpött a mi kis randevúnkról, igaz?

– Elfelejtettem megemlíteni – mondtam krákogva. – Ha felplankolom, hogy a helyi zsaruk könyékig

benne vannak a Harper-gyilkosságban meg valami mocskos zsarolási bizniszben, csak magamat hozom

még rosszabb helyzetbe. Maguk valahogy kimagyarázzák, nem dicsérik meg, de nem is meszelik el

magukat. A kapitánynak nem érdeke, hogy ez kiderüljön, a városháza még valami kellemetlen vizsgálatot

is elrendelne, az meg mindenkinek zavarná a köreit. És amúgy sem gondolom, hogy maguk lőtték le.

– Folytassa! – dörmögte Thompson. – Ahhoz képest, hogy piás, egész jól kiókumlálta. A

találkozónkra már el sem jött, addigra halott volt.

– Olyan ez, mint egy iszappal teli gödör. Ha egymáson keresztül, erőszakkal akarunk kimászni, tuti,

hogy ott fulladunk meg. Ha a maga vállára állok és kijutok, kihúzom magát is, mert az én szakmámban

nem jó, ha eleven szenet gyűjt az ember a fejére. Én nem dolgozhatok a helyi zsaruk jóváhagyása nélkül,

ha nem ma, akkor holnap tennének nekem keresztbe.

– Ezzel már kissé elkésett – mondta Thompson. – Martinez szagot fogott, hogy nem stimmel a

meséje, de a kapitány leállította. A legegyszerűbb, ha maga viszi el a balhét, és ezt nem lesz túl nehéz

megmalotázni.

– Tudom. Martinez is ugyanezt pöntyögte, mielőtt bevágott az előzetesbe.

– A hadnagy jó zsaru, de a kapitány megrágja és kiköpi az ilyeneket, mint maga. Nem érdekli, hogy

mi az igazság, csak hogy ne szarjanak fentről a fejére. Elvette Martineztől az ügyet, és egy Wilson nevű

hékát állított magára. Azért engedték ki, hogy minden jogszerűnek tűnjön, és minden fedve legyen a

letartóztatáshoz. Wilsonnak hetvenkét órán belül szállítania kell magát az indítékkal és a teljes megoldott

aktával együtt. Ez nekem és a barátaimnak nagyon kellemetlenné válhat, még akkor is, ha elsőre senki

nem foglalkozik azzal, mit hord össze egy rongyos valagú magánhekus. Valószínű, hogy megúsznánk, de

senki nem üzletelne velünk többé, maga meg mehet a Nebulára metánt bányászni. Egyetlen lehetősége,

hogy segít nekem meg a többieknek kimosakodni, akkor kihúzzuk magát is a szarból, világos?

Mondtam, hogy teljesen világos a kör, nem kell ezt túlmagyarázni. Thompson elégedetten morgott

valamit, és letette a kocsit az egyik bevásárlóközpont tetőtéri parkolójába. Matatott kicsit a műszerfalon,

amitől pattogni kezdett a fülem, mert felhúzott egy sztatopajzsot a kocsi köré, ami kizárta a város zajait,

és dinamikusan ellentétes irányú hanghullámokat generált kifelé, így az interferálódás miatt teljesen

lehetetlenné vált a lehallgatásunk. Rutinos hekus volt, az ablakokat is elsötétítette, hogy még szájról

olvasással se lehessen kihallgatni bennünket. Hacsak nem volt valami beltéri cucc a kocsiban, ami

felvette az odabent elhangzottakat, nyugodtan beszélhettünk.

– Teljesen őszinte leszek magával – kezdte. – Néhány barátommal nem vagyunk megelégedve a

várostól kapott fizetéssel, és időnként különféle szolgálatokat teszünk az üzleti köröknek. Nem lepődik

meg ezen? – Fordult felém az őrmester. Előreugró, gorillaszerű állkapcsa és mélyen ülő disznószemei

ellenére volt valami szomorúan őszinte az arcában. Talán a kötelékben lehúzott húsz év gyomorforgató

34 Csak Könyvek

pillanatai hagytak rajta nyomot, talán a heti fizetési csekket látva az asszony meg a gyerekek

szemrehányó pillantásai marták az arcába azokat a ráncokat, amitől annyira fáradtnak és kiégettnek tűnt a

tekintete.

Mondtam, hogy engem már csak az időjárás tud meglepni, de az nagyon.

– Maga is brancsbeli volt, tudja, hogy megy ez – mondta. – Az első alkalommal van még

lelkiismeret-furdalása az embernek, aztán elveri a könnyen szerzett pénzt, és még többet akar. Könnyű

beleszokni, az elején még plusz jövedelmet jelent, a végén már beletartozik a fizetésbe és számol vele az

ember. Otthon persze mindenki kussol, drágám, elkaptunk egy bandát, és fejpénzt kaptunk a fiúkkal,

irány Florida meg az édes élet egy hétre! irány a kaszinó, nézz magadnak valami új ruhát! Persze drágám,

a kis Tommy se járjon a cipője mellett, vegyél neki is valamit! Beiskolázás van, kell nyolcvanezer, hogy a

kölök ne a külvárosba járjon, és legyen valami emberibb jövője? Itt a guba édesem, fogjad, vidd a

gyereket valami jó iskolába, járjon tornára meg neurálképzésre, írasd be a szakkörökre is. Persze az

asszonyok se hülyék, minden hétre nem juthat fejpénz, pontosan tudják, hogy honnan van a lóvé, de ha

van, megszokják, és ha nincs… Hány és hány válás lett ebből! Csak addig vagy jó férj, pajtás, amíg

tejelsz. Ha abba akarod hagyni, akkor töketlen, mocskos hekus leszel, mert te hiába hagyod abba, a

többiek tovább csinálják, és az asszony azt látja, hogy a szomszéd felpakolt és jobb helyre költözik, amíg

ti ott ragadtatok a külváros rohadt házai között, és olyan szegények vagytok, hogy a seggetek is két

darabból van… Ez van, pajtás, hát csinálom én is, meg csinálja más is. Tettem egy esküt, amikor

beléptem és tettem egy másikat is az asszonynak, amikor elvettem. Ebben a szemét világban nem lehet

két esküt egyszerre teljesíteni. – Thompson úgy köpte a szavakat, hogy a méreg lecsorgott a szélvédőről.

Nagyon kikívánkozhatott ez már belőle, nem is szóltam közbe, nem mondtam, hogy pontosan tudom,

miről beszél. Hagytam, hogy végigkínlódja ez egészet. Az arca közben még jobban elszomorodott, és már

nem tudtam, hogy csak őt hallom, vagy a Novus Ordo Seclorum minden hekusát egy szólamban dalolva.

Amilyen én magam is voltam, sok évvel ezelőtt.

– Ha felmentést akar, tőlem megkaphatja – mondtam, mire felkapta a fejét, és rám vicsorgott.

– Nem kell a maga felmentése! Nem azért köptem. Mondtam, hogy tudom. Thompson úgy zihált,

mint egy maratoni futó, és arcára kiült a hosszútávfutó magányossága. Amikor összeszedte magát, tovább

folytatta.

– Mindegy, ez van, én választottam. Nem erről akarok beszélni. Van egy megbízónk, akinek már

tettünk néhány apróbb szívességet. Szórakozóhelyekben utazik, vásárol és átalakít, néha besegítünk

meggyőzni az eredeti tulajdonosokat, hogy érdekeltek az eladásban, érti?

Mondtam, hogy képben vagyok. A helyi zsaruk meg tudják keverni a dolgokat. Előbb néhány

figyelmeztető razzia, és jelképes összegű bírság, aztán jönnek a komolyabb dolgok, engedély

felfüggesztés néhány hétre, majd véletlenül pont a kiszemelt helyen csípnek el valakit, akinek olyan

hosszú a priusza, mint egy ügyvéd nyelve. Aztán a hely már csak akkor van nyitva, ha éppen razzia van.

A bevétel elapad, a szórakozni vágyók inkább más helyet keresnek. Ó, valóban nem kell komoly dolgokra

gondolni, vér csak akkor folyik, ha az illető nem tér jobb belátásra. Finom munka ez, régen a bandák

intézték az ilyen melókat, de így mindenkinek tisztább az ügy, nincs gyújtogatás, nincs lövöldözés. Az

ártana az üzletnek. Mármint az új tulajdonos új üzletének.

– Harper zsarolta magukat? – kérdeztem.

– Azt hittük, mi kishalak vagyunk, olyan aprók, hogy nem éri meg a horgászatunk. De valahonnan

felplankolta a dolgot. Az Aramis jól menő hely volt, az a fajta, ahova érdemes beugrani egy pénteki körre.

Kaszinó, bár, étterem, néhány kellemes, emeleti szoba, ahova a vendégek félrevonulhatnak egy-egy

lánnyal vagy férfival. A megbízónknak érdekeltsége volt az Aramisban, nem sok, csak húsz százalék.

Úgy gondolta, hogy érdemes volna átvenni a helyet, és megkért bennünket, működjünk közre az üzletben.

– Ki volt a tulajdonos?

– Egy Dan Simons nevű tag. Elbeszélgettünk vele néhányszor, és hamarosan el is adta az Aramist,

persze fillérekért. Állítólag felvette az egyik beszélgetésünket, és Harper valahogy megszerezte a diszket.

– És ki az a lány, akit a Wing's-ben említett? Akinek át kellett volna adnia a holodiszket? –

kérdeztem hátradőlve az ülésben.

– Sejtelmem sincs – mondta Thompson, és széttárta a karját. – Ő keresett meg bennünket. Felhívott,

és közölte, van egy felvételük arról, hogy megfenyegetjük Simonst. Olyan dolgokat mondott a lány,

Csak Könyvek 35

amelyek valóban elhangzottak, és ami a legrosszabb, a felvételen szerepel a megbízónk neve. Ezért nem

dicsérne meg bennünket. Meg kell szereznünk a felvételt.

– Semmit nem tudnak a nőről?

– Semmit. Védett készülékről beszélt, nem adott ki képet vagy azonosítót magáról, így nem tudjuk,

hogy néz ki, vagy mi a neve.

– Minek akart magukkal Harper találkozni a kocsmában? Gondolom, megmotozták, és a felvétel

nem volt nála, különben nem ülnénk itt – mondtam.

– A megbízónkkal akart beszélni, hogy még jobban felsrófolja az árat. Tőlünk hatvan ezret akart, a

főnöktől háromszázat – köpte ki Thompson. – Greese nem bírt magával, és lecsapta. Aztán Harper

visszajött, és megint kapott egyet. Én is kirúgtam egyszer. Aztán jött maga.

– Bár ne jöttem volna – mormoltam el csak úgy, félhangosan. Aztán megkérdeztem: – Hol van

Harper kalapja?

Thompson értetlenkedve nézett rám.

– Mit akar maga megint azzal az átkozott kalappal? Divatbolond?

– Talán nem kellett volna negyedszer is kiütni anélkül, hogy odafigyeltek volna rá. Amikor odakint

felkapartam, mindenáron vissza akart menni. Azt mondta, bent maradt a kalapja. Maguk megmotozták, és

nem találtak nála semmit, de mindenáron vissza akart menni a kalapjáért. Most sem esik le valami? –

kérdeztem, és figyeltem, hogy indulnak be a fogaskerekek az őrmester vastag koponyája mögött, majd

hogy tűnik el az arcáról az értetlenkedő grimasz.

Lassú mozdulattal bekapcsolta a motort, és felemelte a kocsit. A sztatopajzs halk pattogással bomlott

le. Az ablakok hirtelen kivilágosodtak, a szemem lüktetni kezdett a fénytől. Thompson rákapcsolt, és a

motor feldorombolt.

Félig felém fordulva csak annyit mondott:

– Alighanem igaza van, kispajtás.

7.

Messze parkoltunk le a Wing's-től, gyalogoltunk vagy egy mérföldet a fülledt, párás melegben.

Thompson nem akart a közelben megállni, így aztán sétáltunk, és a víz megint patakzani kezdett rólam.

Közben az őrmester nem szólt egy szót sem, ormótlan állkapcsa péppé őrölte a rágót, és már a saját ínyét

csócsálta, mire odaértünk a csehóhoz.

Az ajtó zárva volt, így találomra megkerültük az épületet, és a személyzeti bejáróhoz mentünk. A

séta és a gyaloglás eltompított, de Thompsonon látszott, hogy nem tetszik neki a dolog.

Benyitottunk. Nedves pinceszag kísért végig bennünket a félhomályos folyosón. Elmentünk a raktár

mellett, ládákban álltak ott a különféle piák. Csend volt, csak a lépteink kopogása és a légkondicionáló

zúgása hallatszott. Az őrmester félrehúzta a függönyt, és beléptünk a bárba. A kék neonfény és a hideg

levegő magamhoz térített, és kezdtem megérteni, hogy az őrmester miért tűnik feszültnek. Az órámra

néztem, öt óra múlt, ilyenkor szokatlan, hogy egy kocsma zárt ajtóval várja a vendégeket. Aztán

megéreztem valamit a levegőben. Kesernyés, égett szagú, nem tolakodó, hanem halk, sokáig megmaradó

illat volt, mint egy úriasszony eltitkolt böfögése a kiadós sztékvacsora után.

Thompson megállt, és lassan előhúzta a pisztolyát. Illett hozzá, kékesfekete, vaskos jószág volt,

hosszú és vastag csővel, mint egy porszívó. Nálam nem volt fegyver, de nem is volt rá szükség.

Roger, az albínó csapos a pultra hajtotta a fejét, mintha csak aludna. Igazán mélyen aludt, erről a

hiányzó koponyadarabok árulkodtak. A fényes asztallapra folyt vér majdnem feketének tűnt. Egy apró

légy sétált bele a tócsába, majd megmerevedett, mintha zavarná a fürdő hőmérséklete. Ahogy az őrmester

odalépett a halotthoz, a légy arrébb szállt, és megállapodott egy felborított, sós mogyorós tálka alján.

Thompson megérintette az albínó nyakát, no, nem életjeleket keresve. Arról szó sem lehetett egy

akkora lukkal a fején, amiben egy mezei pocok is elfért volna.

– Még meleg – dörmögte az őrmester. – Nagyon jó tipp volt, csak későn köhögte el, Quinlan. Fél

órája még nyerő lehetett volna, de Roger most már csak egy halott ötlet. – A hangja hideg volt és

kegyetlen.

Széttártam a karomat:

36 Csak Könyvek

– Mit vár tőlem? Ott volt maguk előtt mindvégig, de csak velem törődtek.

Thompson eltette a stukkert.

– Mi történhetett maga szerint?

– Egyszerű, mint egy bot: A csapos gyorsabban kapcsolt, mint maguk. Hallotta, hogy a kalapról

kérdezősködöm. Valamelyik pofontól elgurult, és beeshetett az egyik asztal alá. Roger előhalászta, és

kifaggatta. Megtalálta benne, amit maguk kerestek. Azt nem tudta, hogy mit keresnek, de amikor

megtalálta, már nem is kellett tudnia, ott volt előtte minden. Ellenőriztesse a hívásait. Meg fogja találni a

megbízójuk számát. Roger felhívta, üzletet ajánlott. Meg is kapta a fizetségét – mutattam a vértócsára.

Thompson a fogát szívta.

– Erről nem volt szó. Ez több, mint amiért megfizetnek. Két gyilkosság huszonnégy óra alatt, ez túl

sok a magamfajtának. Kiszállok.

Megráztam a fejem.

– Már késő, ezt így nem ússzuk meg, őrmester. Lehet, hogy egy metánbányában kötök ki a végén, de

magukkal gyorsabban fog telni az idő. Barátokkal jobban esik a munka is.

Thompson egy hirtelen lépéssel elém vágódott, és meglendült a bal keze. A trükköt ismertem, így

blokkoltam a jobbját. Aztán csak álltunk, és néztük egymást. Thompson arcában megrándult az ideg, de

lassan kihunyt szemében a harci tűz. Leengedte a kezét.

– Ne haragudjon! – mondta lassan, fahangon. – Elveszítettem a fejemet

– Spongyát rá! Nekem se kellett volna azt mondanom.

– Nem jól jött ki – mondta Thompson. – Ezt valahogy el kell sikálnunk. Most menjen haza, nem

akarom, hogy itt lássák. Fel fogom hívni, és kiókumláljuk, hogy mihez kezdjünk ezzel a tésztával.

– Még annyit mondjon meg, hogy kinek dolgoznak. Erre az információra szükségem van.

Az őrmester megrázta a fejét.

– Nem lehet. Meg kell beszélnem a többiekkel.

– Ha nem bízik bennem, akkor nem boldogulunk ezzel – mutattam a halottra.

– Megtárgyalom többiekkel – makacskodott az őrmester. – Ez túl sok egyszerre, és nélkülük erről

nem beszélhetek. Most szívódjon fel, de gyorsan!

Beleegyeztem, hogy este felhív, és megbeszélünk egy találkozót. Kiosontam ott, amerről jöttünk, és

igyekeztem elpárologni a környékről. Lesétáltam négyutcányit, és hívtam egy taxit. Bemondtam az

irodám címét, és fejemet az üléstámlára hajtva becsuktam a szememet. Hiába igyekeztem, a halott albínó

képe nem tűnt el a szemhéjamról, és nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy bár jobban áll a szénám,

mint két órája, mégis beletörhet a nyakam ebbe az ügybe.

Ott volt Harper vére a kocsimban, és ha beköpöm Thompsonék magánügyeit és a titokzatos

megbízót, talán kimoshatom magam a csapos halálából, de Harperéből semmiképpen. Csak abban

bízhattam, hogy Thompson megadja az indító lépést, és valahogy felgöngyölítem az egész ügyet . Persze,

el is tűnhettem volna a városból, de ha a kapitány rám állított valakit, néhány órán belül körözés lenne

kiadva ellenem, és néhány üres zsebű denveri fejvadásszal a nyomomban nem sok ideig maradnék talpon.

A taxis néhány tucatnyi szabálysértés elkövetésével ráfordult a West Castle felé menő légi sztrádára.

A sebességhatáron belül húztunk, amennyire a forgalom engedte. Többnyire nem, de így legalább volt

időm gondolkodni.

Az irodám az egyik kopott toronyház száznegyedik emeletén volt. Üzleti nyomornegyed, de annak is

drága. A folyosókon mindig otthonos a félhomály, amióta az örök üzemidejű lámpák kiégtek, és egyik

bérlő sem nyúl a zsebébe, hogy megjavíttassa.

Leparkoltunk, és kifizettem a taxist. Felkaptattam a bejárati lépcsőn, és megnéztem a postaládámat.

Nem volt benne semmi érdekes, néhány számla meg a bankomtól egy fizetési felszólítás és egy

plasztiklevél arról, hogy már nem küldenek több elektronikus fizetési felszólítást. Letiltják a számlámat,

és átadják az ügyet egy adósságrendezőnek, persze az adóssághoz hozzácsapják a levél postázási és az

adósságrendezés költségét is. A levelek abban a pillanatban azonosítottak az íriszrajzolatomról, hogy

rájuk pillantottam, és a cellulárison keresztül megküldték az átvétel tényét a pénzintézeteknek.

Begyűrtem az egészet a postaláda mellé kihelyezett megsemmisítőbe. Fellifteztem a száznegyedikre,

és tenyeremet a panelra szorítva elsuttogtam a kódot:

– Szezám, tárulj!

Csak Könyvek 37

Az ajtó halk csikorgással becsúszott a falba. Odabent csak a csóróság poros szaga fogadott. Persze

volt valódi por is bőven, részint a padlón, részint az asztalon. A vázába állított művirág is elhervadt, egy

kókadt pók hintázott unottan az egyik leveléről.

Az irodai hűtőből elővettem egy bontott palackot, és csak úgy pucéran meghúztam. A gyomrom

egyből kavarogni kezdett, de a kitörni készülő vulkánt elnyomtam még egy slukkal. Lehet, hogy mégis

van abban valami igazság, hogy férgek laknak az ember gyomrában, és azok kívánják az alkoholt. Talán,

nekem is meg kellene próbálkoznom a fertőtlenítőivással. Aztán, ha meg akar erőszakolni egy wombat,

lelke rajta.

Lezökkentem a forgószékbe, és néztem, ahogyan a legyek játékosan kergetőznek a lámpa körül. A

bal szélsőnek drukkoltam, bár ahogy forogtak és keringtek, nehéz volt megállapítani, hogy melyik a ba l

szélső. Nem volt más dolgom, csak vártam, hogy megszólaljon a holofon. Amikor beleuntam a

légyfogócskába, bekapcsoltam a számítógépet, és megpróbáltam utánanézni az Aramisnak. Nem sok

sikerrel jártam, Dan Simonsról még kevesebbet találtam. A külön dohányzóengedéllyel rendelkező

Aramis jelenleg egy Hokkaido Consulting nevű ingatlanforgalmazó cég tulajdonában volt. A Hokkaido

többségi tulajdonosa a Globe Chemicals, amit a Brandon és Sezlon Könyvkiadó tulajdonolt. És így

tovább, egy órával később a Kamper Translations környékén elveszítettem a fonalat; a cégek végtelen

láncszemekként sorakoztak, de ha a jó isten adószakértő lenne, még ő sem bogozta volna ki.

Éppen inni készültem, amikor megszólalt a csengő. Azt hittem, a holofon jelez, aztán rájöttem, hogy

az ajtó berregője szól. Felkapcsoltam a külső kamera monitorát, egy nő állt az ajtóban, ujjával a gombot

kocogtatva. Csinos darab volt, mármint nem a gomb, hanem a nő; haja barna, nyaka karcsú és finom

vonalú, zöld pántos, nyári ruhája épp csak annyit mutatott testéből, amitől a férfiak agylobot kapva

követelik a többit.

Beengedtem, és elé mentem.

A várószoba közepén találkoztunk.

– Ross Quinlan? – kérdezte a tünemény, kellemes dizőzhangon, amitől minden nemzőképes férfinak

megcsuklik a térde és elfelhősödik a szeme.

– Az vagyok. Ki maga és miben segíthetek? – Így én, megcsukló térdekkel és elfelhősödött

tekintettel.

– Robina Harper vagyok – mondta, majd a táskájába nyúlt, gondoltam a névjegyéért. Az ilyen nők

apró, aranyozott tárcát hordanak maguknál, amely ízléses, de egyszerű névjegyeket rejt. Rajta csak annyi

áll: Robina Harper, és esetleg egy holofonszám, amelyet persze egy üzenetközvetítő működtet, aki

kellemes és tisztelettudó hangon csak annyit mond, a hölgy jelenleg nem elérhető, de bármilyen üzenetet

átad a számára. Kedvem támadt felhívni egy ilyen üzenetrögzítőt, és kedvem támadt üzenetet hagyni egy

ilyen nőnek.

Robina közben előhúzta a kezét, amelyben egy apró, aranyozott pisztolyt tartott, és amelyet rám

szegezve csak annyit mondott rekedtes, búgó hangon:

– Keane Harper nővére vagyok. Adja ide a felvételt! Tudom, hogy magánál van! Ne kelljen ezt

használnom!

Miután közöltem vele, hogy nem tudom, miről beszél, és ha nem teszi el a fegyvert, eltöröm a szép

kis kezét, vállat vont és kétszer meghúzta a ravaszt.

8.

Amikor végre kinyitottam a szemem, azt nem azért tettem, mert kialudtam magam, hanem mert egy

érdes kéz háromszor durván végigsimított az arcomon. Csak a zsibbadtságnak volt köszönhető, hogy a

szemem nem ugrott ki az üregéből, és csak a saját ostobaságomon való feldühödésnek volt köszönhető,

hogy a negyedik pofont röptében elkaptam, kicsavartam, megrángattam és nekivágtam a falnak.

A hirtelen támadt zúgáson keresztül Thompson hangját hallottam, pár centire a fülemtől.

– Magánál van végre? Vagy jöhet az ötödik? – Ezek szerint a pofont mégsem kaptam el, csavartam

ki, rángattam meg és vágtam neki a falnak. Eldünnyögtem, hogy élek, és igen, már magamnál vagyok, bár

ne lennék.

38 Csak Könyvek

Thompson feltámogatott, és a belső irodában belezökkentett egy székbe. Csörgedezést hallottam,

majd koccanást. Egy pohár érkezett a kezembe, nem tej volt benne. A másodikban sem.

– El tudja mondani, mi történt itt? – Thompson összehúzott szemmel nézett végig az irodán. Volt mit

néznie, ilyen kupleráj azóta nem volt, amióta kifestettem, úgy tizenkét éve. Az iratfiókok kirángatva,

összetörve, elhajlítva, az iratok szétszórva a földön, a forgószékem kárpitja felhasogatva, és még a legyek

is eltűntek, szóval minden a feje tetején állt. Én egy székben ültem, csakúgy, mint a festés alatt.

– Ismer egy Robina Harper nevű nőt, aki a halott Harper nővérének mondja magát, és apró,

aranyozott pisztollyal rohangál?

– Nem, de kedvem volna megismerni – mondta Thompson, és maga alá húzott egy széket. Nem

zavarta, hogy szét van hasogatva a kárpit.

– Annál is inkább, mivel Harpernek nem voltak testvérei. Sőt, igazság szerint egyetlen rokona sem

ismert. Egy árvaházban nőtt fel.

– Ez némileg megnehezíti a helyzetet – mondtam meglepődéssel.

– Ha nem a nővére, akkor kicsoda, és miért lőtt rám?

– Ezt valóban nem ártana tudni – ismerte el a hekus. – Az lehet, aki a szálakat mozgatja. Akiről

akkor sem és most sem tudunk semmit. Milyen a nő?

– Vonzó, harmincas, és csapnivalóan lő – tapogattam meg a jobb felkaromat, amiben lávaként

csordogált a fájdalom. Nehezen tapogattam, mert a másik golyó a bal vállamban akadt meg. Különben

nem volt igazam, csak azért sértegettem a nő lövésztudományát, hogy jobban érezzem magam. Mielőtt

meghúzta volna a ravaszt, elvetődtem balra. Pontosabban, a vetődésem úgy öt centire sikerült, de ez az öt

centi megmentette az életemet.

– Huszonkettesnek nézem, csökkentett lőportartalmú lőszer, csak akkor veszélyes, ha a szájában sül

el – mondta Thompson a tapogatást látva. – Harpert nem ilyennel lőtték le, az harmincnyolcas volt.

Harper mellett tócsákban állt a vér, maga meg alig vérzett, jó, ha fél liter volt az egész.

– Nekem az a fél liter is hiányzik – mondtam nehezen forgó nyelvvel. – Alaposan kicsinált.

– A nők roppantul bosszúállóak… Még az irodáját is szétverte – mondta Thompson, és igaza volt.

Az iroda kopott berendezése romhalmazzá vált. Mintha mindent fejszével hasogattak volna szét.

Thompson elismerően körbenézett, majd szakértő hangon így szólt:

– Azért szívesen elbeszélgetnék a hölggyel. Ilyen munkát azóta se láttam, hogy az ultrahangfűrészes

Richmond-bandát leültettük.

Egyetértettem. Én is szeretném újra látni, a közelemben érezni, elnézni a szép, finom vonalú nyakat,

majd megragadni, és istenesen megrázni. Esetleg a falhoz csapkodni néhányszor, hátha az ostobaság

kirázkódik abból a szép fejéből. Leírtam Thompsonnak a nőt, zöld nyári ruhában, majd megkérdeztem:

– Maga hogy került ide?

– Hívtam néhányszor, hogy megbeszéljük a találkozót. Nem vette fel, rosszat sejtettem, így ide

jöttem.

– De jól tette – köszöntem meg. – Próbáltam utánanézni az Aramisnak, de nem sok sikerrel jártam.

Már megmondhatja, hogy ki a tulajdonos? Mármint a tényleges tulajdonos. Ha elkezdi a cégcsoportokat

felsorolni, oldalba hányom.

– Azért akartam beszélni magával, hogy elmondjam, bevesszük a buliba. Mindent elmondunk, amit

tudunk. Bár az nem sok, kevesebb, mint amennyi vére ma elfolyt. Azonban ez lövöldözés némileg

megváltoztatja a dolgokat.

– Amennyiben?

– Maga az egyetlen, aki tudja, hogy néz ki a csaj. A sebe rosszabbul festett, mint amilyen a

valóságban, és ha a nő rájön, hogy maga mégsem halt meg, talán megpróbál javítani a lőeredményén. Azt

hiszem, magával maradok.

– Isteni lesz együtt zuhanyozni – ismertem el. – Az előzetesben sajnos nem sikerült ezt az élményt

megtapasztalnom.

– Ne szórakozzon!

– Maga akar velem fürdeni, és én ne szórakozzak? Lesitteltek, lelőttek, fáj a karom, lüktet a vállam,

és egy masszív héká velem akar maradni, amíg az ügyész el nem választ. És én ne szórakozzam!

– Ha befejezte a panaszkodást, kéne valamit kezdeni a sebeivel. Orvoshoz ezzel nem mehetünk, ha

van néhány jó ötlete, inkább azokat sorolja, ne a sirámokat.

Csak Könyvek 39

Ebben igaza volt. Nagy nehezen összekapartam magam, és elvánszorogtam az asztalom mögötti

széfig. Thompson érdeklődve figyelte a botladozásomat. Ő az a zsaru, aki legtöbbször botladozva lát.

A széfből elővettem egy mobil orvosi szettet, és kicsomagoltam az asztalra. Levettem a véres zakót

meg az inget, és megnéztem a karomat. A seb valóban rosszul festett, de ha erősebben megnyomtam a

húst, éreztem az elakadt golyót. Persze eszem ágában sem volt nyomogatni, úgy fájt, mintha egy

karomban elakadt golyót nyomogatnék. Piszkosul.

– Úgy néz ki, mint akin átment egy hatvantonnás, kanalas markoló meg egy ultrahangos falbontó –

konstatálta a dolgokat az őrmester. A felsőtestemet borító többi golyónyomra, hegre, vágásra, égésre

gondolt. – Viharos éveket nyomott le a különlegeseknél, mi?

– Nagyon különlegeseket és viharosakat – zártam rövidre a témát. Felvettem egy szondát, és enyhén

remegő bal kézzel betoltam a sebbe. Nehezen ment, a bal vállam némileg akadályozta a műveletet, és a

szonda ide-oda mozgott, ami szintén nem esett jól. Éreztem, ahogy a szonda fémkeresője működésbe lép,

és a vékony manipulátorok kicsúsznak a testéből, és maguktól rátalálnak a lövedékre. Amikor kihúztam,

egy pillanatra elsötétedett előttem a világ.

– Nem ártott volna valami fájdalomcsillapítás? – kérdezte enyhén sápadtan az őrmester, amikor a

lövedék az asztalra koppant.

– Jég nélkül, tisztán kérem – hallottam a saját rekedt hangomat. Nem akartam erősebb szert. Amikor

lenyomtam az italt, némileg tisztábban kijelentettem: – A másikat magának kell csinálnia, a karom miatt

nem tudom kivenni a golyót a vállamból.

Az őrmester hevesen tiltakozott.

– Vegye ki, aki odatette! Nem vagyok hentes! – Végül a vártnál sokkal ügyesebben oldotta meg a

dolgot, csak háromszor csikorgott végig a szonda feje a csonton, mire a manipulátor rátalált a lövedékre.

Nyomtam némi műhúst a sebekbe, ami beleköt, mint a beton, elzárja a véredényeket, és

antibiotikumos tartalmával megakadályozza, hogy gyulladás lépjen fel. Volt benne fájdalomcsillapító is,

jó megoldás, ha gyorsan kell harcképessé tenni a sérültet, és persze, ha nem számít, hogy a helyén nem

fényes felületű heg, hanem sötétlila, szilvaszínű dudor marad. Idén nem akartam szépségversenyen

indulni, úgyhogy ez most nem számított.

A széfből kivettem egy vállszíjat, és felcsatoltam a véres ingemre. A tokba belecsúsztattam a rövid,

tömpe csövű Bull pisztolyomat, és felvettem a zakómat. Mivel kétszer lőttek rám, a vállszíj jobb

hónaljpántjára felakasztottam egy ólmosbotot, és a vesém fölé csúsztattam egy másik stukkert, ezúttal egy

halk szavú S&W lézerfegyvert, negyven lövésre elegendő teleppel. A jobb karomra egy csuklópántot is

felcsatoltam, és belecsúsztattam a belevalót. Kipróbáltam, a vékony, ultrahang élezett, szénszálas, hosszú

pengéjű tőrt fájó bal vállal is elő tudtam kapni. Az őrmester csak nézte a fegyverkezést, majd

megkérdezte:

– Nem gondoltam, hogy háborúba megyünk, Quinlan.

– Nem is. De csak egy bolond száll szembe fegyvertelenül egy nővel. – És ezzel mindent

elmondtam.

A zakóm véres elejét Thompson igyekezett kitakarni, amíg a kocsijához mentünk. Hazavitt, hogy

átöltözzem. Persze otthon újra el kellett játszanom a fegyverkezési procedúrát, de a gyors zuhany és a

sebtében összeütött étel minden fáradságot megért. Négy tojást csaptam bele két pohárba, és húsz

másodpercre betoltam a mikróba. Amíg a pirítós készült, Thompson érdeklődve körüljárt a lakásban.

Nem szóltam rá, a hekusok már csak ilyenek. Még a saját otthonukban is úgy közlekednek, mintha

bűnügyi helyszín volna. – Drágám, mit csináltál négy és hat között, amíg a gravorakétás ablakmosó

dolgozott? Látom, hogy erre dolgoztak, még nedvesek a külső párkányok. Eső meg nem volt. Csakhogy

rosszul zárták be az ablakot, némi víz is befolyt. Nem, nem lehet, hogy a mosás előtt csuktad be rosszul,

ahhoz kevés víz van a padlón. A mosás után nyitotta ki valaki az ablakot, a vízcseppek pontosan az

ablakszárny nyitási ívében vannak a padlón. Szóval kinyitottad, mert bekopogott és vizet kért? Édesem, a

száznegyvenediken vagyunk, hangszigetelt, két centi vastag üvegekből áll az ablak. Azt sem hallanád meg,

ha nekimenne egy Boeing. Úgy, tehát bevallod, hogy beengedted az ablakmosót? A vízcseppek egyenes

vonalban a hálószoba felé mutatnak, és a padlót felkarcolta valami. Talán a lecsatolt gravorakéta hátsó

stabilizátorai… Jogodban áll hallgatni, mindent, amit mondasz, felhasználhatok ellened a bíróságon. A

válópernél. Így megy ez…

40 Csak Könyvek

A gyors vacsora felett az őrmester végre elköhögte, ki a megbízójuk. Joachim Asper neve nem volt

ismeretlen a számomra, foglalkozott vele az összes hírcsatorna eleget. Az ürge szemérmetlenül gazdag

volt, számos Novus Ordo Seclorum érdekeltséget tartott a markában, mellette persze szórakozóhelyek

százait, kaszinókat és éttermeket. Nagymenő volt, aki kicsiben kezdte, aztán nagyon sokra vitte. Már ha

ezt sokra tartja valaki. Thompson szemmel láthatólag így volt vele, és kizárólag Mr. Aspernek hívta az

ürgét.

– Nem jött be a tippje, Quinlan. Lenyomoztam a csapos hívásait, és nem találtam semmit, ami Mr.

Asperhez vezetne – mondta pirítóst ropogtatva. – Mr. Aspert is aggodalommal tölti el az újabb

gyilkosság, és nem szeretné, ha a neve megjelenne az ügyben.

– Gondolom, felvonná a bal szemöldökét, mire denveri fejvadászok, hekusok és államügyészek

kezdenének el tempózni az érdekében.

Erre nem válaszolt, mit is lehetett volna mondani.

– Meg kell találnunk a nőt – mondta inkább. – Van valami sejtése, hogy foghatnánk hozzá? Ha

elcsepegtetem a személyleírását, másfél órán belül húszezer ilyen nőt találnánk, és persze a főnökeim is

érdeklődve hallgatnák a magyarázatomat. Ezzel nem megyünk semmire.

– Van egy sejtésem, hogy hol kezdjük – mondtam, mire Thompson széles, gorillaszerű állkapcsa

abbahagyta a pirítós őrlését.

– Akkor meg mit bohóckodik, és hagyja, hogy hülyét csináljak magamból?! Miért nem vagyunk

máris ott, hogy begyűjtsük és tisztázzuk magunkat?

– Azért, jó Watsonom, mert még csak kilenc óra van – feleltem nyugodtan, amivel persze még

jobban felbőszítettem. Egészen elvörösödött.

– Hagyja ezt a hogyan legyünk Sherlock Holmes játékot! Elegem van abból, hogy linkel!

– Ne húzza fel magát, őrmester! Az a gyanúm, hogy a titokzatos pisztolyos szépség dizőz. Amikor

beszéltem vele, olyan volt a hangja, mint egy bárénekesnőnek. A kiállása is olyan. Amúgy is körül

akartam nézni az Aramisban, érdemes ott kezdenünk a keresést.

Az őrmester megrágta a tésztát, és némi gondolkodás után kibökte:

– Ez eléggé hervatag, Quinlan.

– Ha tud jobbat, hallgatom – feleltem. Valóban nagyon sovány érv szólt az ötlet mellett, de valahol,

nagyon mélyen adtam némi esélyt a dolognak. A stukkeres szépség hangja nagyon ott volt. Az ilyen

hangból az értő ember megmondja, hogy énekesnő. Bár keveset beszélt, és sokat lőtt, mint egy western

hős, minden szaván éreztem a whisky és cigarettafüst ízét, a csillogás meg a pompa szagát… A

csillogásét meg a pompáét, ami soha nem volt az övé. Mint egy énekesmadár az aranykalickában. Dalol

az aranykalickában, amely nem az övé, mégis bezárva tartja őt. Talán ezért olyan szomorúak a

bárénekesnők.

Ha nem lennék nyakig az ügyben, és csak a véleményemet kérdeznék, akkor is azt mondanám, hogy

énekesnő valami jobb lokálban. Talán pont az Aramisban. Az őrmester beszélt vele holofonon, de neki

csak arra van füle, hogy ne hallja meg a tiltakozást, és buldog módjára fejét rázza a művészetekre.

Márpedig, kérem, a dizőz maga a művészet. A modern Melphomené. Szomorúságból van a hangszála.

Ezt nem lehet megmagyarázni, csak érezni.

– Ha nincs igazam, akkor sem árt az Aramis környékén körülnézni, őrmester.

– És mi ez a hülyeség a kilenc órával?

– Megnéztem, az Aramis csak tízkor nyit – mondtam, és kimentem a konyhába, hogy feltegyek egy

kávét. Egy csipet sóval, ahogy szeretem.

9.

Az Aramisban telt ház volt. Nem tudom, hogy mehetett Simons idejében, de ha Asper vette át a

helyet, akkor nem csodáltam, hogy hétköznap is tömve van. Az őrmestert lebeszéltem, hogy a jelvényével

váltson belépőt, nem kell, hogy emlékezzenek ránk. Leszurkoltuk a beugrót, és beléptünk Melphomené

világába. sokan úgy gondolják, hogy a színjátszás a művészetek királynője. Ezek még soha nem voltak

Csak Könyvek 41

igazi lokálban. A színház tud szórakoztatni, megajándékozhat nevetéssel, szomorúsággal és a katarzis ál-

fájdalmával, de azzal, amit egy profi bárénekes művel, soha nem fog tudni versenyre kelni.

Amikor lekapcsolnak az asztalok felett égő spotlámpák, minden szem a pódium fénykörébe lépő

nőre szegeződik. Nem kell társulat és jelmez. A pódiumra lépő nő persze maga a tökély. Ezüstflitteres,

testhez tapadó, kígyóbőrszerű ruhája tökéletes alakot mutat. Combja hosszú és izmos. A vádlija karcsú és

finom, apró bokákban végződik, amelyet még kecsesebbé tesz a magas sarkú cipő. A mell két félholdja

úgy domborodik elő a ruhából, ahogy csak rajzolni lehet. A fej lehajtva, a nyak íve alig látszik. Az alázat

pózából csak akkor lép ki, amikor a zenekar rákezd. Kitör, mint gubóból a színes szárnyú lepke. Életre

kel, és hódít.

Az ilyen helyeken csak élő zene szólhat. A belépés ritmusa is tökéletes. Felsír egy trombita vagy egy

szaxofon. A nő felemeli a fejét, a nyak kiegyenesedik, és megmutatja tökéletes simaságát. Az igazi dizőz

nem visel ékszert. Fülbevalót sem. Nyakláncot sem. Csak a szeme az egyetlen igazi ékszere. Az a

bánatos, füstös, hosszú szempillájú szomorú pillantás, ami az első pillanatban lecsap a hallgatóságra, mint

egy tájfun. Aztán elbúgja az első panaszos taktust. Hangja rekedtes, szomorú érzelmekkel teli.

Megsemmisítő hatású.

Thompson persze mindebből semmit nem fogott fel. Nem támadt benne a vágy, hogy megvigasztalja

a pódiumon álló nőt. Nem akarta a karjaiban tartani, és magához szorítani, hogy ne sírjon.

– Az istenit, micsoda nő! – konstatálta az őrmester. Megállapítottam, hogy nem ért a művészethez.

Azért addig ő is mozdulatlanságba dermedt, amíg a dizőz énekelt. A dal arról szólt, hogy a férfi

megütheti, megalázhatja őt, de a szerelmet, amit a nő érez, soha el nem taposhatja. A dalbeli férfi mindent

megtett azért, hogy elűzze magától, persze sikertelenül. Korbáccsal ütötte, megcsalta a legjobb

barátnőjével, elvette a pénzét, de a nő sírva arról dalolt, hogy kitart mellette a halálig. A könnyei valódiak

voltak, erre a bíróság előtt is megesküdtem volna, és a szívem eltelt azzal a jeges fájdalommal, amit csak

akkor érezhetünk, ha elveszítjük azt, akit szeretünk. A dal persze hazudott, minden egyes sora az örök

szerelemről szólt, amelyet úgy énekelt el a nő, hogy csak az érthette meg igazán, aki valóban elveszítette

a szerelmét. A dalbéli férfi már réges-rég elveszítette őt, és a dalbéli nő csak egy álomképhez

ragaszkodva marad vele. Csak a szerelem örök, aki iránt érezzük, nem.

– Körbenézek – morogta az őrmester, miután a nő elegánsan fogadta a tapsot és a felhajigált

csokrokat, majd eltűnt a függöny mögött. Thompson eloldalgott. Álltam az egyik sarokban, és nagy

szükségem lett volna egy italra. Az egyik felszolgáló levette a radarjelzésemet, és mellettem termett egy

tálcával.

– Először van itt? – kérdezte.

– Eltalálta szarva közt a tőgyit – feleltem kiszáradt torokkal.

– Akkor az első ital a ház ajándéka – mondta, és készségesen felém lebbentette a tálcát.

Megköszöntem, és levettem egy szódás whiskyt.

– A többi már méregdrága? – kérdeztem, mire felhúzta az orrát, és elvillámlott. Csak a válla fölött

vetette vissza:

– Csóringer!

Mire nagyon apránként elszopogattam az italt, Thompson is visszatért. Közben háromszor

cserélődött az énekesnő, de Robinát nem láttam felbukkanni. Thompson lehelete is whiskytől illatozott.

– Szerintem lukra futottunk – mondta.

– Nem baj – feleltem. – Megérte idejönni.

– Nem az a cél, hogy maga jól szórakozzon – dörmögte dühösen az őrmester, és épp válaszoltam

volna, amikor a fekete frakkos konferanszié felbukkant, hogy bejelentse az est főműsorát. Az Aramisban

kihunytak a fények.

– Fogadják szeretettel az aranytorkú pacsirtát, az Aramis legbájosabb és legigézőbb tüneményét,

akitől minden férfi szíve darabokra tör, Louise Starkot!

A sötétben felszikráztak a tapsok.

Amikor visszakapcsolt a színpadi lámpa, Louise Stark, alias Robina Harper állt a pódiumon. Ruhája

egyszerű, hófehér, selyemnek kinéző anyagból volt, és éppen a térdéig ért. Lábán fehér, ezüstcsatos

magas sarkú, láttam, ahogy a trombita kezdőhangjára megmozdul a bokája és megfeszülnek az izmai.

Magasnak tűnt, pedig a legutóbb, amikor láttam, épp a mellemig ért. Akkor a hangja helyett egy apró,

42 Csak Könyvek

aranyozott fegyvert használt. A haját gyöngyökkel kirakott háló szorította le, barna szeme hatalmas volt,

és magába szívta az egész mulatót. Rákezdett.

„Ősz van és peregnek a sárgult levelek,

Meghalt a földön az emberi szeretet.

Bánatos könnyekkel zokog az őszi szél,

Szívem már új tavaszt nem vár és nem remél.

Hiába sírok, és hiába szenvedek,

Szívtelen rosszak és kapzsik az emberek…

Meghalt a szeretet!”1

Mély, rekedt hangja lüktetett, lecsorgott a színpadról és végighömpölygött az asztalok között.

Thompson épp mondani készült valamit, de benne szakadt a szó. Magam is így voltam vele, bár éppen

nem készültem semmit mondani. De az első versszak után nem is tudtam volna, mert a zene és a hang egy

pillanat alatt kiragadott a lokálból, és visszarepített egy másik világba. Egy égő ház előtt térdeltem, és a

karom nem a lövés miatt fájt, hanem mert két markos egyenruhás csavarta hátra. Odabent a feleségem

égett a gyerekeimmel, idekint egy triplextől veszett bolond feküdt szétlőtt fejjel. Az odabenti az ő műve

volt, az idekinti az enyém. Elvettük egymástól, ami a legfontosabb, csak abban különbözünk, hogy az én

ámokfutásom tovább folytatódik.

Hogy visszakapcsoljam magam, ujjamat a műhús kemény dudorára szorítottam, és megnyomtam. A

fájdalom kiragadott a múltból, és nem tudtam, a könnyeim a dalnak vagy a karomban izzó lávának

köszönhetők. Úgy bámultam a színpadot, hogy egy jobb mentalista is fejet hajtott volna. A nő szeme csak

egy pillanatra rebbent meg, ahogy észrevett. Egy villanásig összekapcsolódott a tekintetünk, és úgy tűnt,

mintha csak nekem énekelné a sanzon végét.

„Még egyszer elmondom csendben az imámat:

– Uram, az emberek gyarlók és hibáznak…”

Befejezte a dalt, és meg sem várva, hogy a közönség magához térjen, az utolsó futamok alatt a tapsot

odahagyva, eltűnt a színpadról. Thompson zavart arccal nézett rám, és valamit mondott, de a tapstól nem

lehetett hallani.

– Mit mondott, őrmester? – hajoltam hozzá. A hangom kissé reszketett.

– Rúgjunk be – morogta, és felém nyújtott egy poharat. – Szarjunk erre a mocsok világra, Quinlan.

Lehet, hogy metánbányában végezzük, de tán az is jobb, mint ami idekint van.

Egyetértettem vele. Bár „idekint” alatt nem ugyanarra gondoltunk.

Kerítettünk egy asztalt. Két ügyvéd kinézetű tagot dobtunk ki hozzá. Kissé tiltakoztak, de Thompson

nem az a hapsi, akinek túl sokat számít a tiltakozás. A két nyikhaj a második keményebb beszólásra

elpárolgott. Letelepedtünk az italfoltos, kerek asztalhoz. Felettünk félhomályban izzott a spotlámpa, a

cigaretta és szivarfüst tovább tompította a fényét.

Magunkhoz intettük a pincért. Történetesen ugyanazt, aki lecsó-ringerezett.

– Fiam, öreg vagyok, szomjas és türelmetlen. Az elsőn meg az utolsón nincs módja változtatni –

közölte vele Thompson, és közben valóban türelmetlen arcot vágott.

– Whisky? – A pincér egyből levette, hogy mi a maradék lehetősége.

– Hozza!

Rekordsebességgel mozgott, pillanatok alatt két tele pohár állt előttünk. Nem a kisebb fajtából. Még

a nagyobból se.

– Pajtás, ez igen – csettintett Thompson. – Vén szaros zsaru vagyok, de élni azt tudok! – emelte rám

a poharat.

– Nem is az adófizetők pénzéből! – köszöntöttem vissza, mire elvigyorodott. Nagy, sárga fogai

voltak, amivel egy meteoritot is megrágott volna.

– Kapja be, Quinlan!

Bekaptam. Az ital legurult a torkomon. A színpadra kitoltak egy zongorát. A zongorista viharvert

volt és sokat látott, az a fajta, amilyet a legtöbb lokálban meg lehet találni. Valamikor zongoraművésznek

Csak Könyvek 43

készülhetett, talán álmában még a zenekart is maga mellett látja, de ha körbenéz, tizenegy után már csak a

magunkfajta hallgatja. Már nem zavarja, talán rájött, hogy bennünk értőbb hallgatóságra talál. Az első

futamok elcsorogtak mellettem, aztán felismertem a Sehova tanúi dallamát.

– Ez egy modern, nagyvárosi sanzon – mondtam Thompsonnak. – Figyelje meg, hogy sokkal

tömörebben jönnek a rímek. Nemcsak a sorok végén, hanem a sorok közben is összecsengenek.

– Mi maga, valami elcseszett esztéta? Kussoljon, művelődök!

„Míg én korzózom, grasszálok, valami nonstopba a Hasszánhoz,

és kiszolgáltatom magam a boltossal vagy a boltosnak.

Melyik a pontos rag? Micsoda fontos nap.

Itt a városomban, ez a helyem, véd,

mint a hajléktalant egy emlékbe

lopott selyempléd, ott az ellentét,

hogy az íveden a nevem még nem jelenlét…

Senki semerre,

hiába hiszi, hogy újít,

köszöntsd bennünk a Sehova tanúit.

Senki semerre,

hiába bújik,

üdvözöld bennünk a Sehova tanúit.”2

– Nem rossz – mondta Thompson. – Kezdem megérteni, miért járnak lokálba az emberek. A magam

részéről általában a kocsmát preferálom, de ennek is megvan a maga értelme.

– Mint mindennek.

– Úgy van. Például a pohár azért van, hogy tele legyen. Ha nincs tele, a léte értelmetlen. Mindent

elkövetünk, hogy kiürítsük, közben meg arra vágyunk, hogy mindig tele legyen – filozofálgatott az

őrmester, túl a negyedik adagon.

– Összefoglalva?

– Kispajtás, ha össze kellene foglalnom, nehezen menne, pedig nem vagyok hülye!

– Az is csavargó, aki mást mond! De tán arra gondol, hogy mi gerjesztjük magunknak azokat az

igényeket, amelyeket azért gerjesztünk, hogy a gerjesztésével gerjeszthetőek legyenek az igények? Érti,

mire akarok kilukadni? – kérdeztem nehezen forgó nyelvvel.

– Nem igazán, kispajtás. Maga érti?

– Nem igazán, kispajtás…

Hát így társalogtunk kedélyesen. Aztán megkérdezte:

– Tényleg fertőtlenítőt iszik?

– Kicsoda?

– A fószer, aki azt állítja, hogy férgek laknak a gyomrában, és azok kívánják az alkoholt.

– Sejtelmem sincs. Az ilyentől minden kitelik.

– Az már igaz – helyeselt az őrmester. – Az ilyen bármire képes.

De ha mégis igaza van, akkor nekem legalább ötméteres bélférgem van. Kisfiam! Hozhatod a

következőt! – Ez a pincérnek szólt. Aztán a többi megint nekem.

– Tudja mit, ha meglátok egy wombatot, azonnal kiluggatom a szőrös pofáját!

Ekkor pillantottam meg Robinát, aki egy magas, nagyon jóvágású, stramm pasiba karolva libegett a

kijárat felé. Mögöttük két testőrszerű testőr vitorlázott.

– Őrmester, ki az a tag?

– Melyik?

– Loiuse Stark mellett, mindjárt a kijáratnál.

Thompson a koordinációs problémák leküzdése után odafordította a fejét, aztán nagyon gyorsan

vissza, mint aki nem akarja, hogy meglássák az érdeklődését. Közben felborította a poharát. Szerencsére a

pohár épp létének értelmetlen állapotában volt, erről az őrmester gondoskodott percekkel korábban.

– Az istenit… Az ott Mr. Asper – mondta Thompson. Nocsak.

– Ő is pártolja a művészetet.

44 Csak Könyvek

– Kispajtás, az a nő belőlem is pártolót csinálna. De én kevés vagyok ahhoz, elhiheti. Az ilyen nők

az ilyen pasikkal futnak, nem a magunkfajtával. Nekünk csak a hangja jut, kispajtás. Meg a pia.

– De miért van ez így? – kérdeztem elmélázva néhány ötleten.

– Mert maga meg én más pályákon futunk. Tíz évet nyomtam le meseautókban, aztán megint tízet

nyomozóként. Ez nem az a pálya, amit megfizetnek. Nem az, ami egy ilyen nőnek vonzó. Véres,

puskaporos meló, és a végén nincs semmi jutalom. Ha megélem, harmincötnél tán kapok egy ezüstözött

órát, talán meg a bevésést is lespórolják majd róla, hogy harmincötöt lehúztam a testületben anélkül, hogy

megégettem volna magam. Aztán jön a nyugdíj, meg az üresség. Talán addigra a gyerek se ismeri meg a

pofámat. otthon ülök majd egyedül, és ha szerencsém van, lesz annyi zöldhasúm, hogy ne kelljen a boltba

eljárnom piáért. Beépíttetek egy részecskebontós gyorsküldőt a konyhába. Csak megnyomom a gombot, a

rendelés elmegy, és húsz percen belül megjelenik az asztalon a pia. szép kilátás, nem igaz?

– Láttam már rosszabbat is.

– Azt meghiszem. Két öreg zsaru egy asztalnál. Tán őszinték is lehetünk, nem igaz?

– Az őszinteség órája jön? – kérdeztem vissza gyanakodva.

– Ahogy akarja. Mi rágja magát? Olvastam az anyagát. Könyékig benne volt a bandaháborúkban.

Túlélte, aztán amikor már minden rózsaszínűnek tűnt, egy drogos seggfej kinyírja a családját. Hirtelen

felindulásból belerobbantja a tag fejét a betonba. olyan kapcsolatai voltak, hogy megúszhatta volna,

mégse vette igénybe egyiket se. Kap néhány évet a nehézfiúk között. Kiengedik, magánhekus lesz.

Néhányszor rálép a nagyok lábujjára, de eddig mindig megúszta. Pöttyös a kartonja, kispajtás. Eltűnhetett

volna, szépen, nyugodtan halálra ihatta volna magát, vagy szétdurranthatta volna a fejét egy kültelki

motelszobában. De maga még itt van, és szeretném tudni, hogy miért?

Amikor nem válaszoltam, az őrmester ujjaival kopogtatott az asztalon.

– Ne értsen félre, nem akarok a lelkében vájkálni. De magával együtt vagyok ebben a szarban,

mondhatni, társak vagyunk. Tudni akarom, hogy nem fog-e bekattanni közben. Nem akarok egy olyan

társat, akire jobban kell figyelni, mint az ellenségre.

– Ne aggódjon, kispajtás. Nem elég a zene? Mese kell? Akkor mesélek magának – mondtam. – igaza

van, öreg kiberek vagyunk. sok szart láttunk mindketten. Igaza van, könyékig benne voltam a

bandaháborúkban. '12-ben3 a Stone-Middler-törvény után egymásnak estek a bandák és a nagyvállalatok

biztonságinak nevezett katonái. Ment a harc a piacok újra felosztásáért. Állítólag a szervezett bűnözés

elleni osztály kibere voltam, mintha létezne másféle bűnözés is… Valójában rohamosztagot vezettem, és

felsőbb utasításra hol az egyiknek, hol a másiknak segítettünk be. Néha, de csak nagyon ritkán, valóban a

jogot képviseltük. Elég volt. Amikor visszavonták a törvényt, átmentem kábszeresnek. A triplex

fogyasztását akkoriban legalizálták, holott a tartós fogyasztása teljes leépülést okoz. Nézze meg, tele a

város leállt agyú zombival. Élnek, lélegeznek, de gondolkodni nemigen tudnak. Vegetálnak. Néhány

esetben a totális leépülés előtt jön a pusztítási vágy. A berserkereket csak megölni lehet, mást nemigen

lehet kezdeni velük. Egy ilyen ölte meg a családomat. Én meg őt. Mondjuk bosszúból. Mondjuk, mert

mást nemigen kezdhettem vele. Elég a meséből? – kérdeztem nehézkesen, mert az álkapcsom

összeszorult. Thompson bólintott.

– Ezt eddig is tudtam. Az a kérdés, hogy miért nem mosta ki magát?

– Nem volt értelme. Nem volt hova hazamennem.

– Most van hova hazamennie? – kérdezett rá a poharat kocogtatva. A kérdés talán nem is nekem

szólt. Elgondolkodtam, majd a szemébe néztem.

– Ha arra kíváncsi, magának még van hova hazamennie. Sokáig hallgatott, emésztette a tésztát, majd

összefoglalta:

– Akkor menjünk haza, kispajtás. De előbb fejezzük be, amit itt elkezdtünk.

10.

Be is fejeztük rendesen. Ahogy kell. Ahogy az orvos előírja, csupán két evőkanállal kúráltuk

magunkat. Éjszaka nagykanállal fogyasztottuk az életet. Két nagy evőkanállal. Az egyiket valaki

feltolhatta az agyamba, mert ébredés után hasogatott a fejem.

Csak Könyvek 45

Eltántorogtam a zuhanyig, és megnéztem, Thompson nem alszik-e benne. Szerencsére valamikor

három körül úgy döntött, hazamegy. Így vigyáz a rendőrség az emberre.

Elővettem a hűtőből egy csomag aprított szalonnát, és beledobtam egy serpenyőbe. Ütöttem rá négy

tojást, sütöttem mellé két pirítóst és csak úgy, tálalás nélkül elkanalaztam. A pirítóst rágva az estén

gondolkodtam, meg hogy van-e értelme bemennem az irodába. Nem sok kedvem volt hozzá. Nem vártam

látogatót, csak késő délutánra. Addig meg foglalatoskodhatok azzal, hogy összerámoljam, amit Robina

szétvert.

Betettem a serpenyőt a mosogatógépbe, és a többi mosatlant is begyűjtöttem a lakásból. Az üres

üvegek a porlasztóba kerültek. Egy pillanatig elgondolkodtam, hogy a mosatlant is utánuk küldöm, aztán

beláttam, bajosan ennék szalonnás tojást kézből. Remegő kézből meg pláne.

Amíg járt a gép, felöltöztem. Megállapítottam, hogy meg kellene látogatnom a mosodát is. A véres

holmimat elhelyeztem a porlasztóban, a lukakat úgysem stoppolnám meg. A kocsim még a zsaruknál

vesztegelt, hívtam egy taxit, és elsöpörtem az irodámba.

Dél körül be is értem. szomorú volt a kép, szomorú voltam én is a képben. Feltornyoztam az iratokat

az asztalra, és szétválogatva megpróbáltam az épen maradt fiókokban elhelyezni a rengeteg kacatot. Jó

logikai játéknak bizonyult, ép fiókból kevesebb volt. Felsöpörtem. A várószoba vérfoltos padlóját úgy

hagytam. Ez jó hatással lesz az ügyfelekre. Látszik, hogy nálam zajlik az élet. Vagy a halál.

A székek kárpitjával nem tudtam mit kezdeni, így nem is kezdtem velük semmit. Mire nagyjából

végeztem a pakolással, visszatértek a legyeim. Ültem, néztem a kergetőzésüket, és hamarosan elaludtam.

Öt körül ébredtem. A kommunikátorom üzenetjelzője arról adott hírt, hogy Thompson keresett

néhányszor. Hagyott is üzenetet, hogy másnapos, és nem megy be dolgozni. Talán estére magánál lesz, és

hív. Aztán volt üzenet Wilson nyomozótól, aki feltétlenül találkozni akart velem. No hiszen. Mi

mondanivalónk lett volna egymásnak? Amíg nem jön értem, én ugyan nem hívom vissza. Vagy amíg nem

tudom, hogy mibe keveredtem bele.

Fél hat körül járt az idő, amikor végre megszólalt a külső ajtó berregője. Erre a találkozóra vártam. A

Bullt csőre töltöttem, a kis lézerstukkert meg felkapcsoltam. Megnyomtam az ajtónyitó gombját, és a

Bullt a belépő nőre szegeztem. Az S&W lézert komolyabb vitára tartogatva a combomon

egyensúlyoztam. A kezében csak egy táska volt.

– A táskáját tolja ide lassan az asztalon – mondtam köszönésképpen. Robina tette, amit kértem.

Halványkék kosztümöt viselt, gesztenyeszín haja puhán omlott a vállára és folyt le a háta közepéig.

Szoknyája térd alatt végződött, harisnyás lábát csak pillanatra láttam, aztán eltűnt a látóteremből. Az a

pillanat is szívfájdító volt. Kék, gyöngyös táskája lekerült a lábam mellé.

– Vegye le a kabátját, és emelje fel a kezét. Forduljon körbe – folytattam. Erős, telt mellén

megfeszült a fehér blúz. A szoknya úgy tapadt a fenekére, hogy majdnem elsült a fegyverem. Le is tettem

a Bullt magam elé az asztalra, nehogy baj legyen. A tenyerem amúgy is izzadtan csúszkált a markolaton.

– Üljön le, kérem! Ne törődjön a kárpittal, munkaköri ártalom – mondtam végül. Erre elmosolyodott.

A legyek megálltak a kergetőzésben.

– Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek – mondta, és leült. A hangja végigvibrált a szobán, majd

becsúszott a fülembe, és végigcsorgott a gerincemen.

– Nézze, ha azért kér elnézést, mert széthasogatta a székeimet, spongyát rá.

– Azért, hogy meglőttem – felelte. – Kétségbeesett voltam, és elveszítettem a fejemet. Örülök, hogy

jól van. Örülök, hogy nem tettem komolyabb kárt magában.

– Maga azt nem tudhatja, milyen kárt tett bennem. Gondolom, azért jött, hogy finomabban

megismételje a kérését.

Robina bólintott. A szeme forró volt és sötétbarna, mint az olvasztott csokoládé.

– Szükségem van arra a felvételre. Tegnap eljött az Aramisba.

– Nem békülésnek szántam.

– Megijedtem, amikor megláttam. Azt hittem, megöltem.

– Azért ijedt meg, mert mégsem ölt meg?

– Nem akartam megölni.

– Csak át akarta kutatni az irodámat – mondtam. – Maga olyan nő, akinek ezt megengedném anélkül

is, hogy két golyót kelljen belém küldenie. – Robina tiltakozásul felemelte a kezét, mire én habozás

nélkül a Bullért nyúltam.

46 Csak Könyvek

– Nem kell félnie tőlem, Mr. Quinlan – mondta, meglátva a mozdulatot.

– Hölgyem, az ilyen nőtől minden épeszű férfi fél. Csak nem mindegyiknek van fegyverviselési

engedélye.

– Már mondtam. Össze voltam zavarodva. Azt hittem, megölte az öcsémet.

– Aki valójában nem is az öccse. Nem én öltem meg, akárki is volt – mondtam.

Robina csodálkozva nézett rám.

– Már tudja, hogy Keane nem a vér szerinti testvérem?

– Azt tudom, hogy Keane árvaházban nőtt fel. A rendőrség nem tud hozzátartozókról.

– Én is abban az árvaházban nőttem fel. Mindkettőnket nevelőszülőkhöz adtak.

– Harperékhez.

– Úgy van. Edmond Harper 2212-ben adoptált bennünket. Keane tizenkettő volt, én tizennégy.

– Ritka, hogy ilyen idős korban adják ki a gyerekeket – mondtam. Robina megvonta a vállát. A

mozdulattól melle megemelkedett és nekifeszült a blúznak.

– Nem olyan ritka. Az állam ott spórol, ahol tud. Kedvezményekkel támogatja az ilyen korú

gyerekek örökbefogadását. Persze ez a legnehezebb. Ennyi idősen beilleszkedni egy családba. Nem

kedveltük őket. Keane néhányszor meg is szökött. Tizenhét volt, amikor végleg eltűnt.

– Végleg?

– Jó néhány évig nem is láttam. Aztán felbukkant, pénzt kért, majd megint nyoma veszett.

– És maga?

Robina hangja egy fokkal hidegebb lett.

– Mi van velem?

– Maga meddig volt a nevelőszüleinél?

– Miért fontos ez? Kihallgat?

– Nem fontos. Maga kezdett erről beszélni. Beszélhetünk másról is. A felvételről.

Robina halkan kifújta a benntartott levegőt.

– A felvételről – mondta.

– De micsoda felvételről! Micsoda óriási felvételéről! A felvételek felvételéről – mondtam.

– Maga látta? – A hangja most jéghideg lett, lecsapott rám, hogy a jégszilánkok végighorzsolták a

bőrömet.

– Nem. Nem tudom, milyen felvételről van szó. – Erre felpattant. Mereven és feszesen állt, mint egy

szobor. Ijesztő volt, a kezem a Bull markolatán remegett.

Ettől dühbe gurultam.

– Nem kötünk üzletet, Mr. Quinlan – mondta fagyosan.

– Üljön vissza az imádnivaló fenekére! Elmondom magának, mi a helyzet. Maga meg az öccse, a

maga kedves szeretőjét, Joachim Aspert zsarolták. Nem szép dolog, de ez van. Asper nem az a kimondott

angyal. Nyakig benne van az ingatlanügyletekben, és számos mulatót üzemeltet. Az ilyen stramm hapsik

nem szokták a törvényeket komolyan venni. sőt, megvan az anyagi tőkéjük, hogy a törvény nekik

dolgozzon. Maga az Aramisban énekelt, feltételezem, nagyon jól ismerte Simonst – mondtam.

Szép, szabályos arcáról most nem lehetett érzelmeket leolvasni. Hatalmas szeme kifejezéstelenül

nézett rám, amikor megszólalt.

– Folytassa! Vessen meg, ha úgy érzi, attól férfi lesz.

– Nem ágy maga, hogy meg kelljen vetni, Robina. – Ahogy kimondtam a nevét, furcsa módon

lesöpörtem magamról a hálót, amit rám borított. A végzet asszonyából egy pillanat alatt esendő emberré

vált. Akikkel amúgy is dolgom van: Ross Quinlan vagyok, magánhekus, innen Los Angelesből. A

napidíjam háromszáz dollár plusz a költségtérítés: ennyit érnek az izmaim meg az a kevés működő

agysejt a fejemben. Van egy kopott, majdnem üres irodám, és egy még kopottabb autóm. Feleségem és

gyerekem már nincs, ha luxusra vágyom, öt dollárral drágább piát veszek. Folytattam hát.

– Asper néhány körzeti hekust bízott meg, beszéljék rá Simonst, adja el a tulajdonjogát. A

megbeszélés nem volt túlságosan finom. Mint Simons közeli, jó ismerőse, magának volt lehetősége, hogy

lehallgatót helyezzen el az irodájában. Az egyik megbeszélésen a hekusok fenyegetőztek. Elhangzott

Asper neve is, mint a megbízóé. Simons végül engedett. Vagy a véletlen, vagy Asper folytán öngyilkos

lett. A Központi Biztonsági Iroda hivatalból érdeklődik Asper után. A szervezett bűnözés hozzájuk

tartozik. Talán vevők lettek volna az anyagra, ha általa elkaphatják Asper tökét és ráhúzhatják, hogy

Csak Könyvek 47

Simons mégsem ölte meg magát. Maga meg az öccse tehát megpróbálták megpumpolni a helyi zsarukat,

és általuk eljutni Asperhez, aki a magukfajtával nemigen állt volna szóba. Maga felhívta a zsarukat, és

közölte, hogy átadja az anyagot a KBI-nek, ha nem tejelnek. A zsaruk persze egyből beszélnek a góréval.

De Asper nem az a fajta, akit zsarolni lehet. Az öccse ezt megmondhatja, ha maga felbérel egy jobb

médiumot. – Szünetet tartottam, hogy ha van hozzáfűznivalója, megtehesse. Meg kellett a levegő is.

Volt hozzáfűznivalója.

– Ez nem egészen így történt, Mr. Quinlan. – Jeges hangja felengedett. Mintha kicserélték volna,

nyoma sem maradt a szoborszerű merevségnek. – Joachim Asper a vőlegényem, és nem ölt meg senkit

tudomásom szerint – mondta.

Azt feleltem, hogy gratulálok, boldogságot és gyermekáldást kívánok, de közben igyekeztem

átszervezni a fejemben a dolgokat. Nem ment. Ezért megkérdeztem:

– Akkor talán maga mondja el, hogy mi történt.

– Előbb arra feleljen, hogy hajlandó-e nekem dolgozni, Mr. Quinlan. Ha a bizalmamba avatom,

tudnom kell, hogy az én érdekeimet fogja-e képviselni az ügyben.

– Van magánál ötszáz dollár? – kérdeztem meglepve. Hirtelen nem is tudtam, mi mást is

mondhatnék. El sem hittem, hogy valóban feltette nekem a kérdést, csak abban reménykedtem, hogy

megy a hangrögzítés, amit belépésekor bekapcsoltam, és ha visszahallgatom a beszélgetésünket, ugyanezt

fogom hallani.

– Ennyi a foglaló, a napidíjam pedig háromszáz dollár. Nem mondom, hogy ennyiért sittre megyek

maga miatt, de azt igen, hogy amíg a törvény engedi, képviselni fogom az érdekeit, és mindent

megteszek, hogy kikeveredjen abból, amibe belekeveredett, legyen az bármi is – mondtam végül.

Előbb elmosolyodott, amitől a legyeim boldog násztáncba kezdtek a lámpa körül, majd szomorkásan

megszólalt:

– Nincs nálam ötszáz dollár, Mr. Quinlan, de szükségem van a segítségére.

Sóhajtottam.

– Álljon fel. Gombolja ki a blúza felső három gombját, és menjen a szoba végébe, hogy jól lássam –

mondtam beletörődve.

Robina csodálkozva emelkedett fel. Ujjai a blúza gombsoránál matattak. Elhátrált az asztaltól. Végre

végigmérhettem selyemharisnyás lábát.

– Tudja a Szomorú vasárnapot?4 – kérdeztem.

– Azt akarja, hogy énekeljek?!

– Igen.

– És miért kell ehhez kigombolnom a blúzomat? – Szemében pajkos fények gyúltak. sokat ígérően,

de semmit nem adóan.

– Mert egy szexista állat vagyok – mondtam. – Na, kezdje!… Kezdte…

11.

– Nem láttam Keane-t vagy másfél éve – mondta később. Megint az asztalomnál ült, és bennem még

ott derengett a dal hihetetlen szomorúsága. Ha jól ismerem a Szomorú vasárnap történetét, háromszáz

évvel ezelőtt egy magyar zseni alkotta. Az eltelt években számos alkalommal betiltották, mert a labilis

idegrendszerre gyilkos hatással van. Öngyilkos hatással. Robinát hallgatva megértettem ezt.

– Amikor eljött hozzám, természetesen megint pénzt kért. Mindig ez volt, felbukkant és pénzt kért.

Ezúttal megmondtam, hogy nem tudok segíteni, le voltam égve. Úgy van, ahogy mondta, Dan szertője

voltam. A kapcsolat már a végét járta. Amikor elmeséltem Keane-nek, hogy Dan milyen gondban van,

megpendítette, hogy tudnánk ebből pénzt csinálni. Nem vagyok szent, belementem, hogy lehallgatót

rakjak az irodájába. Nem volt nehéz megtennem, szabad bejárásom volt hozzá. Amikor a rendőrök

konkrétan megzsarolták, Keane jó lehetőséget látott, hogy megvágjuk őket. A bajok akkor kezdődtek,

amikor Joachim átvette Simons helyét. Nem csak az Aramisban. Nálam is. Mondtam, nem vagyok szent.

Megbotránkozik, Ross? – kérdezte ártatlanul.

48 Csak Könyvek

– Én már csak az időjáráson botránkozom meg. Nem török pálcát senki felett. Ami azt illeti, senkin

nem török pálcát – mondtam.

– Megszerettem Joachimot. Nem olyan, mint amilyennek mondják. Nem gyilkos. A gondomat viseli,

és a tenyerén hordoz. Feleségül akar venni.

Megint sok boldogságot és gyermekáldást kívántam nekik, de fel se vette. Valahova a jövőbe révedt.

Nem tudom, mit láthatott ott, de bizonyosan nem egy kopott magánszimatot, széthasogatott kárpitokkal.

– Dan halála után Keane kivárt, amíg beindult az üzlet az Aramisban, aztán felhívatta velem a

hekusokat. Nehezen beszélt rá, akkor már közünk volt egymáshoz Joachimmal, és nem akartam ellene

tenni. Keane mégis rávett, amit azóta is bánok.

Nem voltam hajlandó Aspert Joachimozni.

– Ha Asper megtudja, hogy maga benne volt, fuccs az esküvőnek és a sírig tartó boldogságnak, igaz?

soha nem lesz Mrs. Asper.

– Ezért voltam annyira kétségbeesve – bólintott rá. – Ezért akarom visszakapni azt a felvételt.

Eltüntetem, és nyoma sem marad az árulásomnak.

– Szereti őt?

Egy pillanatnyi tétovázás nélkül felelt.

– Igen, Mr. Quinlan. Szeretem őt. Talán úgy, ahogy még senkit nem szerettem.

– Megéri embert ölni egy esküvőért? – kérdeztem erre. Robina megrázta a fejét.

– Én nem akartam megölni, Mr. Quinlan. Azt hittem magánál van, és nem olyannak tűnt, aki

önszántából visszaadja. Azt hittem, hogy zsarolni fog. Meg kell értenie, kétségbe voltam esve.

– Spongyát rá. Azt mondja meg, hogy ha nem Asper, akkor ki ölhette meg az öccsét? A rendőröktől

tudom, hogy Keane megbeszélt egy találkozót velük, ahol átadja a felvételt. A megbeszélésre nem ment

el, nem is mehetett, mert addigra halott volt. Maga azt mondja, a szívszerelme nem gyilkos. Én ebben

nem hiszek. Egyedül neki állt érdekében, hogy megölje Keane-t. Talán nem okozott volna neki gondot a

felvétel, de az, hogy Keane halott, engem arról győz meg, hogy talán mégis terhelő rá nézve.

Robina a fejét rázta.

– Nem hiszem el, hogy Joachim ilyet tenne.

– Az egyedüli, ami ez ellen szól, hogy maga még életben van, és boldog ara. Ha Asper intézte volna

a dolgokat, Keane elköpi, hogy maga benne van. Akkor aztán fuccs az esküvőnek, és fuccs magácskának

is.

Erre felszívta magát. A harag pírja egészen a nyakáig kúszott, sőt, még annál is tovább. Láttam, mert

elfelejtette visszagombolni a blúzát.

– Nem értem, miért ragaszkodik ahhoz, hogy Joachim képes embert ölni. Nem is ismeri!

– Elég azt tudnom, hogy miben utazik. Abban a szakmában pedig kevesen vannak a missziós

lelkészek, Robina. Nem lebeszélni akarom az esküvőről, dehogy is. Ugyan, mit nyújthatna magának egy

tisztességes pasas? Adóhátralékot meg nyaranta egy hetet Long Islanden?

– Ne beszéljen így!

– Ne haragudjon! A szerelme magának Grál-lovag, de a zsaruknak egy gengszter. Aki felelős lehet

az öccse és Simons halaláért.

– Dan öngyilkos lett!

– Talán. Talán a felvétel másképp magyarázza. Maga hallotta a felvételt? – kérdeztem.

– Nem, Keane elvette tőlem. Aztán közölte, mit kell mondanom a zsaruknak.

– Erről van szó, látja. Bármi hangzott ott el, az megölte az öccsét. Magának azt kell eldöntenie, hogy

mit akar tenni. Felfogadott. Azt akarja, hogy találjam meg az öccse gyilkosát, vagy azt, hogy szerezzem

vissza a felvételt, és maga hozzámehessen Asperhez? – kérdeztem.

Robina hallgatott. Én is hallgattam. A legyeim pláne hallgattak. Ha a hallgatás arany, kisebb vagyont

halmoztunk fel, míg végül megszólalt.

– Azt akarom, hogy szerezze meg a felvételt – mondta, és ezzel minden el volt döntve.

Elmondtam neki, amit a kalapról tudtam. Hogy Keane ragaszkodott hozzá. Hogy a kalapban lehetett

valami, nem hiszem, hogy a felvétel, hanem esetleg egy megőrző vagy tároló rekesz kódja. Amikor

megkérdezte, hogy meg tudom-e szerezni a kalapot, nem mondtam el az igazságot, hogy a kalapért még

egy embernek meg kellett halnia, és hogyha akarnám, se tudnám, hol keressem. Annyit mondtam, hogy

utána fogok nézni.

Csak Könyvek 49

Amikor Robina elment, nem éreztem ürességet vagy hiányt. Csak az illatát éreztem halványan a

levegőben, ami olyan volt, mint a nárciszmező eső után, ahogy a nap rásüt és felszáll a pára.

Csak ültem, gondolkodtam. Minden el volt döntve.

12.

Thompson nem tűnt boldognak, amikor felhívtam. Bár korábban azt mondta, egész nap otthon és

ágyban marad, egy kocsiból beszélt. Útban volt a kapitányságra.

– Kispajtás, Martinez berendelt magához – recsegte. A hangja aggódó volt. – Ez nem jó jel.

Alighanem most megropogtatják a mogyoróimat.

– Szorítsa össze a combjait, kispajtás, akkor nehezebben férnek oda az erővágóval.

Nem értékelte a humoromat. Elmondott sok mindennek, a felét nem is értettem. A kültelki zsaru

szleng már csak ilyen. Megakasztottam a szitokáradatot.

– Azt köhögje ki, hogy Harper melyik árvaházban nőtt fel! – Erre végre elhallgatott, és szinte

magam előtt láttam, hogy forognak a fejében a rozsdás fogaskerekek. Végül kibökte:

– Maga tud valamit, kispajtás. Legyek háti rakétás forgalomirányító a légisztrádán, ha nem csípett

fel valami információt!

– Ne kérdezősködjön, gondoljon az erővágóra! Hol nőtt fel Harper?

– A Szent Anna Nevelőotthonban, Sunny Beachben. Szép neve van a helynek, de különben egy

rozzant porfészek az egész. Kisvárosi környék, nagyvárosi nyomor.

– Tudom, hol van – mondtam. – odamegyek kérdezősködni kicsit.

– Nehezére esne elköpni, hogy minek?

– Találkoztam a nővel, őrmester – mondtam, mire megint szitkozódni kezdett. Kivételesen nem

velem ordított, hanem a forgalommal. A hangokból kiindulva meglepetésében elsodorhatott néhány

verdát.

– És elengedte?!

– Zártam volna be az irodámba?

– Elment magához?!

– Kivételesen fegyver nélkül, őrmester. Elbeszélgettünk.

– Azonnal mondja meg, hogy kicsoda! – Thompson most velem ordított. Kegyetlenül.

– Maga is ismeri, kispajtás. Tegnap találkoztunk vele meg a maga jótevőjével, Asperrel. – Erre

Thompson félrenyelte a nyelvét.

– Louise Stark? Nem mondja komolyan!

– De bizony, Mr. Asper menyasszonya.

– A jóistenit!

– A jóistenit bizony! Kapisgál már valamit, kispajtás?

– Maga igen?

– Nem igazán, kispajtás… De valami nagyon büdös nekem. – Elmeséltem Robina sztoriját. Ami

valóban büdös volt. Értékelte magában. Sokáig tartott. Végül azzal köszönt el, hogy megfogadta, nagyon

összeszorítja majd a combjait, amíg én utánajárok néhány dolognak. Majd hozzátette:

– Öreg, fáradt hekus vagyok, kispajtás. A combizmaim nem a régiek, nem tudom, meddig vagyok

képes összeszorítani őket. igyekezzen!

Megígértem, hogy sietni fogok, mint egy férj, a harmincadik házassági évfordulóra dukáló szex

közben. Mivel a holomonitor kivetítőjét Robina letörte a nagy kutatás közben, és a kommunikátoromról

nem fértem hozzá a nyilvántartáshoz, elrongyoltam a legközelebbi információs központba. Csak

kétutcányit kellett gyalogolnom a hőségben, de az ingem a hátamra tapadt, és a homlokom meg a tarkóm

úszott a nedvességtől. Az információs hipersztráda helyi templomában vagy hatvan pozitrontárú

számítógép működött, mindegyik web 8-as hozzáféréssel. Kitúrtam egy ötvenes nőt az egyik gép elől,

azzal a szöveggel, hogy elfelejtettem az imádott nő születésnapját (Washingtonban él az én drágám, és

egy disznó vagyok, hogy nem köszöntöttem meg!), és kellene tíz perc gépidő, hogy csatlakozzak a

neurálblogjához, és kiengeszteljem. A nő persze végig kíváncsian a vállam felett próbálta megnézni, hogy

50 Csak Könyvek

küld el az én drágám a fészkes fenébe, majd amikor rájött, hogy átvertem, disznónak nevezett, és pufogva

elvonult.

Kellett fél óra, amíg megtaláltam, amit kerestem. Hívtam egy taxit, és hamarosan útban voltam

Sunny Beach felé. A Rio Cab taxiscég sárga kocsiját kivételesen nem ember vezette. Az újfajta, golyófejű

robotsofőr merev, csillogó fémarccal köszöntött, majd bekérte a címet, és felkapta a verdát. Jobban

vezetett, mint egy ember, de hát pontosan ezért is tervezték őket. A mesterséges intelligencia erősen le

volt butítva, ezzel talán a hagyományos taxisokhoz akarták hasonlatossá tenni. Néhány udvariaskodó

kérdéssel később azzal zártam le a beszélgetést, hogy megkérem, mondja ki hatszor gyorsan egymás után

a taxiscég nevét.

– Riocabriocabriocabriocabriocabriocab – sorolta monoton hangon, aztán az Mi rájött, hogy

hülyének van véve, és egy gyors sértődési rutint lefuttatva elhallgattatta a robotot. Az út további részén

csendben maradt, és meg sem köszönte a borravalót.

Talán túlságosan is hasonlatos lett egy emberi taxishoz.

A címen egy koszos, málló vakolatú bérház várt. Az utcán szomorú arcú emberek mentek a

dolgukra, férjek, feleségek sétáltak csendes hallgatásba burkolózva. Nyoma sem volt a Los Angeles-i

életnek, mintha egy másik világba hozott volna a taxi. Nem tudtam, hogy melyik világ az igazi,

mindkettőben otthonosan rosszul éreztem magam. Az egyik fertő, a másik tán már a fertőhöz se elég jó.

A hatvankét emeletnyi kudarc messziről szaglott a rosszul leélt életektől, és arra gondoltam, ha én

lennék az ördög, biztos, hogy ilyen helyről szedném a megkísérthető lelkeket. Nem volna bonyolult a

meló, az biztos. Ó, nem akarok én felvágni. A Novus Ordo Seclorum világában milliárdnyi ember él így.

Én is. Pontosan azért dühített a dolog. Amióta a nemesi rend és a tőke nászágyából felkelt az új világrend,

egyre több rosszul leélt lelket vihet magával az ördög. Fogyassz, és dolgozz! Dolgozz, hogy fogyassz!

Másra már nem jut idő, az ember olyanná vált, mint az a robot, akit kigúnyoltam. Ő egy foknyival tán

mégis jobb ember, nem érzi magát attól többnek, ha kigúnyolja a fajtáját.

A harmincnegyedik emeleten megzörgettem az ajtót. A külső kamera petyhüdten lógott a tartókarról,

és a berregő is ki volt kötve. Ez is egy közös tünet, egyre többen kötik ki az ajtócsengőt, mintha tudnák,

jót ne várjanak érkezni. A rossz meg úgyse az ajtót használja, felesleges a biztonsági kamera.

Arnold Z. Smitheram először nem is akart beengedni. Az ajtón keresztül faggatott, hogy mi a fészkes

fenét akarok tőle ilyenkor. Meg úgy általában, mi a fészkes fenét akarok tőle egyáltalán bármikor is?

– Maga volt a Szent Anna Nevelőotthon igazgatója 2210 és 16 között? – kérdeztem.

– Nem – mondta rá kapásból.

– Mr. Smitheram, Andreas Davidson vagyok, ügyvéd a Cityből – mondtam találomra. Egyszer

ismertem egy ilyen nevű ügyvédet, akit etikátlan magatartás miatt kizártak a kamarából. – Egy

végrendelet miatt vagyok itt. ismert egy Keane Dunstan nevű fiút a Nevelőotthonban?

– Mondtam már, nem tudom, miről beszél.

– Mr. Dunstan sajnos elhalálozott, és tetemes összeget hagyott magára – mondtam. Az ajtó erre

azonnal kinyílt. A kapzsiság örök.

Az ajtó kinyílt, és én beléptem. A következő pillanatban egy fotonvágóval megrövidített dupla csövű

puska szaladt a hasamba. Aztán távozott a hátamon, és magával vitte a gyomromat. Legalábbis így

éreztem. A levegő sípolva szökött ki a lukon, és a fájdalom ködén át hallottam Smitheram hangját.

– Fiam, maga akkor ügyvéd, amikor ez egy lézerepilátor, amit a gazdag hölgyek használnak

negyednaponként a lábukra. Teljesen hülyének néz?!

– Távolítsa el a fegyvert a gyomromból – kértem, nehezen véve a levegőt. – Vagy szőrtelenítse vele

a lábamat!

– Addig nem, amíg el nem mondja, ki a fene maga, és mit akar tőlem. Csak egy rossz mozdulat, és a

szembeszomszéd hozza vissza a beleit, megértette?

Smitheram hatvan körül járt, és sajnos nagyon jó erőnek és egészségnek örvendett. Azt kívántam,

üsse meg a guta, de azonnal, különben nekem kell, és akkor esetleg meghúzza a ravaszt. Kék szeme

okosan csillogott a vékony szemüveglencsék mögött, hegyes, ezüstszínű kecskeszakálla volt, és ráncos,

barázdált arca. Haja egyáltalán nem volt, a feje apró volt a nyakához képest, úgy ült rajta, mint egy botra

tűzött sárgadinnye. Azonban odabent nem dinnyemagok voltak, ez biztosnak tűnt.

– Na, ki vele, ki maga, fiam? – kérdezte megint. – A neveltem nem lehetett, ahhoz túl idős. Nem

azért jött, hogy leverjen rajtam egy régi szobafogságot, igaz?

Csak Könyvek 51

– Ross Quinlan vagyok, magánhekus a Cityből. Smitheram bólintott.

– Nagydarab, erős pasas, annyi szent. De nem valami szép szakma a magáé.

– Elvenné a fegyvert a beleim közül? Nehéz így beszélni.

– Mutasson valami papírt, ami igazolja. De csak lassan mozgassa a kezét, barátom!

Elővettem a tárcámat, és lassan az orra elé tartottam az igazolványomat. Alaposan megszemlélte,

majd leeresztette a fegyvert.

– Látja, így már más – mondta, de a puskát lövésre készen tartotta. – Jöjjön be!

Odabent kedélyes rendetlenség uralkodott és rengeteg könyv. Az öreg körülvette magát a

könyvekkel, mintha csak erős falak lennének, a külvilágot visszatartani hivatottak. Mindenütt könyvek

voltak, a falra szerelt polcokon, az asztalokon, a sárga, frottírszerű szőnyegen és a hatalmas,

elterpeszkedő, a nappalit csaknem elfoglaló kopott zongorán is. Smitheram helyet csinált az egyik

fotelban: az ott heverő köteteket ledobta a padlóra a többi közé.

– Üljön le. Fáj még a gyomra?

– Megéreztem – mondtam az igazsághoz híven.

– Sajnálom, a fals dumája megijesztett. Most mesélje el, hogy mit is akar tőlem valójában! – mondta,

és felém fordulva helyet foglalt a zongoraszéken.

– Mint említettem, magánnyomozó vagyok – kezdtem.

– Én meg mondtam, hogy nem szép szakma.

– Valóban nem az. Azért kerestem meg, mert információkra lenne szükségem egy 2212-es

örökbeadással kapcsolatban.

Smitheram szemöldöke felugrott a kopasz feje búbjáig.

– Mr. Quinlan, az nagyon régen volt.

Igazat adtam neki, de nem azért, mert a puskát az ölében tartotta.

– Keane Dunstan – mondtam. – Tizenkét éves volt, egy Harper nevű orvos fogadta örökbe.

– Nem emlékszem, Mr. Quinlan. Sok száz gyerekről gondoskodtunk, legalább háromszáz örökbeadó

szerződést írtam alá. Nem emlékezhetek ennyi névre.

– Egy nyilvános adatbázisban megtaláltam a nevelőszülő nevét. Nem szokatlan ez? Mármint, nem

gondoltam, hogy ez ennyire nyilvános és hozzáférhető adat.

– Tizenkét évesen nem szokatlan, Mr. Quinlan. ilyen korban már nincs értelme a titkolózásnak. Ez

egy nyílt, szerződéses örökbefogadás lehetett. Ne keverje össze a hagyományos örökbefogadással. A

nevelőszülő szerződésben vállalja, hogy húsz éves korig eltartja az örökbevettet, és kész.

Adókedvezményt kap és jelentős támogatást az államtól, cserébe, hogy nem a nevelőotthonnak, vagyis az

államnak kell gondoskodni a gyerekről. sokan csinálják ezt, mert a támogatás valóban jelentős. Persze az

államnak még így is megéri, olcsóbban megszabadul az árvától. A szerződéses örökbefogadási törvény

azonban úgy rendelkezik, hogy egy magánszemély csak egy gyereket fogadhat örökbe, hiszen tudni kell

megfelelően gondoskodnia róla. Az állam így védi magát attól, hogy valaki szerződéses alapon magához

vegyen hat gyereket, hatszoros támogatást kapjon, majd egyszerűen bejelentse, hogy nem tud

gondoskodni róluk, és visszaadja őket a nevelőotthonoknak. Aztán az állam meg futhat a pénze után.

számolgattam, majd rákérdeztem.

– Nem hiszem, hogy ennyi idősen valóban be tud illeszkedni a gyerek az új családba.

Smitheram szeme dühösen megvillant a vékony szemüveglencsék mögött. Aztán a harag, amilyen

gyorsan jött, tovább is állt, mintha csak azért támadt volna, hogy emlékeztessen egy öreg tanárt a

hivatására. Smitheram megvonta a vállát.

– Pedagógus vagyok, nem közgazdász. Illetve, pedagógus voltam. Nyugdíjas vagyok, láthatja –

mutatott körbe a könyveken –, én már csak az olvasásnak élek.

– Mr. Smitheram, milyen volt a nevelőotthon?

Smitheram szemében megint megjelent a harag. Nehezen mondta ki.

– Milyen lehet egy hely, ahova összezárnak hatszáz négy és tizenhat év közötti gyereket?!

Árvaházról beszélünk, Mr. Quinlan. Azt hiszi, ez olyan, mint a romantikus könyvekben? A gyerek csak

vár és álmodozik, hogy egyszer megjelenik az apja, és magával viszi, aztán valóban belép egy magas,

őszes halántékú, gazdag úr, és közli: – Luke, én vagyok az apád! Gyere velem, együtt bármire képesek

leszünk!

Megrázta a fejét, és szomorúan folytatta.

52 Csak Könyvek

– Az az igazság, Mr. Quinlan, hogy egy árvaháznál nem sok pokolibb helyet lehet elképzelni. Nincs

családi szocializáció, csak több, egymással szemben álló érdekközösség. Néhány nevelő egyenesen

terrorizálja a gyerekeket, nem ritka a fizikai vagy a szexuális erőszak. Nemcsak a nevelők részéről

mindennaposak ezek, hanem a nagyobb gyerekek is terrorizálják a kisebbeket. Amíg ott voltam,

harmincnégy bántalmazási vizsgálatot kellett lefolytatnom. Tizennégy nevelőt küldtem el, részint

szexuális erőszak miatt, részint mert bántalmazta a gondjára bízottakat. Persze, a gyerekeket sem kellett

félteni, volt eset, amikor a nevelő esett áldozatul egy kisebb bandának, akik megelégelték a verést.

Összefogtak és megkéselték a nevelőt. Mit lehet ilyenkor tenni?! Nem lehet ilyen környezetben nevelni,

csak fogva tartani és fegyelmezni. Erőszakkal, büntetéssel. Ezért is mondtam le, elég volt, nem bírtam

elviselni, hogy tehetetlenek vagyunk. Lehet, hogy nem voltam alkalmas igazgatónak – mondta végül

szomorúan.

Nem akartam a szavaiban bujkáló kudarccal foglalkozni. Az öreg pontosan illett a környékre, és ezt

ő maga is tudta. Ezért menekült el a könyvek közé, mert nem akart azzal foglalkozni, ami volt.

– Mr. Smitheram, egy volt neveltje, Keane Harper ügyében nyomozok. Megölték két nappal ezelőtt.

A nyilvántartásban megtaláltam, tizenkét évesen adták örökbe. Az eredeti neve Keane Dunstan volt.

Megismertem egy nőt, aki azt állítja, hogy Keane-nel együtt fogadta örökbe Harper, de a nyilvános

iratokban erre nem találok semmi megerősítést. Semmi nyoma annak, hogy Harper két gyereket fogadott

volna örökbe.

– Mr. Quinlan, szerződéses örökbeadásról beszéltünk. A törvény kimondja, hogy egy személy, csak

egy, nyolc és tizenhat év közötti gyereket vehet szerződéses alapon örökbe. Így egész egyszerűen Mr.

Harper nem szerződhetett két örökbevételre.

– Akkor a nő hazudik – mondtam ki a már régen megfogalmazódott gyanúmat. Meglepetésemre

azonban Smitheram elmosolyodott.

– Ez nem feltétlenül van így, Mr. Quinlan. Kiskapuk mindenhol vannak.

– Megnéztem az adatbázisban, Mr. Smitheram. 2212. május 4-én doktor Edmond Harper csak egy

gyereket vett örökbe. Keane Dunstant.

Smitheram még mindig mosolygott.

– Lehetséges. De emlékezzék: egy magánszemély, egy gyerek. Így, ha az illető mégsem hazudik, a

másik gyereket minden bizonnyal Mrs. Harper vette örökbe. Így szokták csinálni, Mr. Quinlan. Kiskapuk

mindenhol vannak.

Ezúttal nem robottaxis vitt vissza a városba, hanem igazi. Nem is tudtam gátat vetni a locsogásának.

Alig negyven perc az út Sunny Beachből a Citybe, de legalább két órának tűnt. Mindennel

megpróbálkoztam, de a taxis nem hagyta abba. Elmesélte, hogy filmszínésznek készült, aztán elütötték

egy sorozatszereptől, és annyira megorrolt a filmvilágra, hogy inkább taxisnak állt. A filmvilág azóta is

visszasírja a tehetségét.

A filmsztárok kiválóságát ismerve, ebben akár igaza is lehetett. Thompsonnal egy kávézóban

futottam össze. Egyenesen járt, nem terpeszben. A mogyorói még egyben lehettek. Ezt meg is erősítette.

– Martinez egy nyomozási anyaggal kapcsolatban akart konzultálni – mondta kissé merev arccal. –

Ettől függetlenül nincs sok időnk, mert Wilson letartóztatási parancsot kért maga ellen. Meg is fogja

kapni, ebben biztos lehet. Legkésőbb holnap begyűjti.

– Ha nem talál meg, néhány óra alatt körözést adat ki ellenem, igaz?

Helyeselt.

– Ha lenne egy kis esze, azzal kezdené. De nagyon igyekszik mindennek törvényes látszatot keríteni.

Ha nem találja meg, akkor nyolc órán belül körözés lesz érvényben maga ellen.

Számolgattam magamban, és megállapítottam, hogy nagyon szoros lesz a futam.

– Talán elég lesz az idő – mondtam. – Ide figyeljen, kispajtás, menynyi idő alatt tud nekem

információt szerezni egy Edmond Harper nevű dokiról?

Thompson összehúzta a szemét, ettől gorillaszerű állkapcsa még vaskosabbnak tűnt.

– Fél óra, ha megsürgetem húsz perc.

– És ha nagyon megsürgeti?

– Minek kell az magának? Mit tudott meg? Elmagyaráztam neki, hogy ha nagyon akarja, én mindent

elmondok, de akkor joggal fogja Wilson vagy a többi dekás azt firtatni, hogy vajon miért nem számolt be

ezekről az információkról a folyamatban lévő nyomozás vezetőjének.

Csak Könyvek 53

– Elég sáros már így is, kell még több? – kérdeztem, mire nemet mondott és gyorsan felhívott

valakit, akit nyuszikámnak hívott, és elkérte Edmond Harper anyagát, ha ugyan van. Nem szívesen

ismerkedtem volna meg azzal, akit az őrmester nyuszikámnak hív.

Hamarosan megjött az anyag, Thompson beleolvasott, majd szótlanul felém nyújtotta a

kommunikátorát. Átfutottam én is, és nem lett tőle jobb kedvem. Edmond Harper jól menő plasztikai

klinikát tartott fenn Sunny Beachtől néhány mérföldre egy farmon. Aztán néhány bemart, új arcú és

ujjlenyomatú zuhanós5 azt állította, hogy Harper operálta át az arcukat és a kezüket jó pénzért, és egy

razzia során a klinika alagsorában megcsíptek két pucolóst, akik épp az operációkra vártak. Ennyi volt a

jól menő klinikának, Harper megtapogatta a maga tégláját a sitten. Két évet húzott le, persze jobb

kapcsolatokkal távozott, mint korábban volt neki. A klinikát ugyan bezárták, de a felszerelés jó része

megmaradt, így Harper a saját házának pincéjében tovább folytatta az átalakító üzletet. Rászokott az

italra, néhány asszonyverés után a felesége elhagyta. Pár évvel később valaki két golyót küldött belé,

majd rágyújtotta a házat. A rendőrség arra gyanakodott, hogy vagy egy elégedetlen, vagy egy olyan

ügyfél volt az elkövető, aki minden szálat el akart varrni.

– Szép história – mondtam az őrmesternek. Thompson épp a negyedik kávéját töltötte magába, és

látszott a szemén a végiglumpolt éjszaka.

– Az – közölte tömören. – De még mindig nem értem, minek ez magának? A csaj meg a halott

Harper jóféle családba került, az biztos, de hol van ez kapcsolatban velünk?

– Először is, amikor örökbe fogadta a gyerekeket, a doki még köztiszteletnek örvendő plasztikai

sebész volt, másodszor meg, ha elmondom, jön velem a sittre. Akarja?

Megrázta a fejét.

– Csábító, mert ha maga is ott van, a sittesek fele magával akar majd aludni, így nekem csak a másik

fele jutna, de jó nekem otthon a feleségemmel.

– Na, akkor menjen haza a feleségéhez, és vigye el vacsorázni. Biztos, ami biztos, legyen még egy jó

estéjük.

Thompson néhány válogatott gorombaság után távozott. Tényleg nem kisterpeszben járt, úgyhogy a

mogyorói még a helyén voltak. Ez kissé furcsa volt, Martinez helyében én jó mélyen feltoltam volna az

erővágót.

Ittam még egy kávét, majd fizettem és távoztam. Az iroda felé vettem az irányt, de előtte még

beugrottam az információs központba. Esti műszak ment.

Odabent a holografikus képek villózását vagy harminc ember bámulta, fejükön neurotranszmitter-

sisakokkal. Ez egy újfajta kommunikációs forma kelléke, az agyi kémiai folyamatokat lehetett

összekapcsolni a számítógépekkel. Egy vaskos aranytömböt két talicska majomszar ellenében, hogy

virtuálszexhez használták, mindegyik pasi volt, és mindegyiknek olyan vigyor ült a képén, hogy az felért

egy válóperrel.

Találtam egy szabad gépet, a ragyás arcú operátort elhajtottam a fenébe a sisakkal együtt. Nekem

információra volt szükségem, nem bitekből álló vaginára. Alaposan kifaggattam az adatbázisokat, és meg

is találtam, amit kerestem. Amióta bevezették a Merras-féle keresőoptimalizálási algoritmusokat, az

összekapcsolt adatbázisok az információk végtelen tárházát biztosítják. Régebben az összes érintett

adatcsoportot át kellett volna nézni, ráment volna két napom, de hála a technológiának, a magamfajta

mezei dekás is sokkal többet tudhat meg, mint amit régen kibendzsózott volna az informátorokból.

Nagy szükségét éreztem egy cigarettának. Éppen a hetvennegyedik leszokási periódusomat éltem,

megvettem az összes könyvet a témában, de most szükségem volt a füstre és az érzésre (az érzés csak

beképzelt, az agyad védekezik ezzel az ingerrel a tudatos önpusztítás legalizációja érdekében), hogy

rendezni tudjam a dolgokat. Az információval az a baj, hogy ha van, rendszerezni kell, anélkül szart sem

ér az egész.

Cigaretta nélkül meg az egész se ér szart se. Vissza is léptem hat szintet a leszokási programban, és

vettem egy csomag cigit a sarki trafikos-robotnál. Alig vártam, hogy végre rágyújtsak, és átgondolhassam

a dolgokat.

Rágyújtottam, és átgondoltam a dolgokat.

Ross Quinlan, öreg, szomorú, mezei dekás! Azt hiszed, hogy zsarolási ügyről van szó? Hát jól

hiszed, de nem Asper az, akit zsarolnak, és nem azzal, amivel gondolod, hogy zsarolnak. Mint a

tombolánál, minden a barna kalapban volt, csak az a kérdés, hogy ki húzta ki a főnyereményt? Nem nyúl

54 Csak Könyvek

az, és nem a nyúlon túl, a főnyeremény egészen más volt. Mert a végzet asszonya, az igazi nő úgy tudta,

hogy a felvétel nálam van. Ezt összesen három ember közölhette vele.

Ebből egy nem tudhatta biztosan és halott, egy, aki tudta, hogy egyáltalán nem igaz, és egy pedig be

lett ugratva, de ő is halott. Hát így elmélkedtem, cigarettával a kezemben, a trafikosrobot oldalának

támaszkodva. Az félreértve a közeledésemet, újságokat szeretett volna eladni nekem. Meggyőztem, hogy

a kapcsolatunk egyszeri volt, egyéjszakás és csak a cigarettára korlátozódott. Nem nevezett rohadéknak,

nem hívott disznónak, vagy férfinak, beletörődött, hogy nekünk csak ennyi jutott. Szeretem a

trafikosrobotokat. Megértőek és tapintatosak. Igen ritkán féltékenyek. És ami a legfőbb: nem hasogatják

fel a kárpitomat.

Az iroda helyett mégis inkább hazamentem, de mielőtt lefeküdtem aludni, felhívtam Thompsont.

Megint nem örült nekem. Egy étteremben volt a feleségével. Remélve, hogy az Aspertől kapott piszkos

pénzt költi a feleségére, megkértem, hogy szervezzen meg egy találkozót a góréval. Azt mondta, hogy

majd jelentkezik.

Levetkőztem és lefeküdtem. Az álom lassan és nehezen jött. Aztán, amikor jött, szerepelt benne egy

énekesnő, aki ketrecbe volt zárva, de nem is akármilyenbe. Az ismerős arcú és hangú nő az aranyketrec

rácsait markolva sanzonokat énekelt. Egy kismadár volt aranykalickában.

14.

Tuti, hogy az ajtócsengőt olyan alak tervezte, aki gyűlölhette az embereket. Főleg azokat, akik

alszanak. Biztosan egy alvásproblémával küzdő szerencsétlen volt, és már megint a legszebb álmomból

vert fel az átkozott berregő. Ezeregyedszer megfogadtam, hogy mihelyt elküldöm a fenébe az ajtó túlfelén

lévőt, azon nyomban kikötöm a csengőt, de természetesen ezeregyedszerre is elfelejtem beváltani az

ígéretem. És el fogom felejteni ezerkettedszer is.

Kikászálódtam az ágyból, és odavánszorogtam az ajtóhoz. Bekapcsoltam a monitort, de nem lettem

boldogabb a látottaktól. sem a hallottaktól.

– Martinez hadnagy. Beszélnünk kell.

– Tudom, nyissam ki, és lépjek hátra az ajtóból – sóhajtottam.

– Ha be tud engedni, hogy az ajtóban áll, felőlem maradhat – közölte a hadnagy.

Erre hátraléptem, és beengedtem.

Ma fekete kasmíröltönyben volt, kék ingben és lila nyakkendőben. A lábán fekete papucscipő, az se

az olcsóbbik fajtából. Martinez benyomult a lakásba, elment mellettem, és megállt a konyha előtt.

– Innék egy kávét – mondta. – Már, ha megkínál. Feltettem a kávét, és amíg lecsorgott,

megkérdeztem:

– Letartóztatni jött?

– Nem kértem erősítést, Quinlan – mondta. – Leülhetek? – mutatott az egyik műanyag székre. A

műanyag szék az emberiség legnagyobb tévedései közé tartozik, mindjárt az atomfegyverek és a

demokrácia után, viszont tagadhatatlan előnye, hogy nem lehet felhasogatni a kárpitját, mint az irodai

székeimnek. Vagy a demokráciának. Aki meg egy atomfegyvert akar felhasogatni, az magára vessen.

Mondtam neki, hogy ez csak természetes, és érezze otthon magát. Amikor elhelyezkedett, válaszolt a

kérdésemre.

– A Harper-gyilkosság nem az én ügyem, tehát letartóztatni sincs jogom.

– Akkor minek köszönhetem? – kérdeztem a látogatására célozva.

– Talán, hogy ne aggódjon a letartóztatás miatt. Tárgytalanná válhat.

Ezen meglepődtem, de csak egy fél pillanatra. Azután megkérdeztem:

– Talán összekapták magukat?

A kávéba tettem egy csipet sót. Martinez elismerően nézte, majd elismerően csettintett, amikor

szervíroztam és belekóstolt.

– Kiszedték a golyókat Harperből, és összehasonlították az elmúlt évek operatív anyagaiban

szereplőekkel. Mit ad isten, találtak egy lezárt, bár nem megoldott ügyet, ahol ugyanazzal a fegyverrel

gyilkolt valaki.

Csak Könyvek 55

Rákérdeztem.

– Talán csak nem Edmond Harperből szedtek ki ugyanilyen fegyverből kilőtt golyókat?

Martinez bólintott, mint aki meg sincs lepődve.

– Pontosan. Ugyanarról beszélünk. Mind a kettőt ugyanazzal a pisztollyal lőtték le, csak jó néhány

év különbséggel. Nincs az az ügyész, aki magát összefüggésbe hozná Edmond Harper meggyilkolásával

kapcsolatban, és nincs az a bíró, aki a jelen információk alapján magát ítélné el.

– Keane megölésével kapcsolatban sem? – kérdeztem, majd belekortyoltam a kávéba. Egyből

megkívántam a cigarettát (A reggeli kávé és cigaretta szertartása a szakrális és profán tér, az álom és a

valóság elkülönítésére szolgál. Éld úgy az életed, hogy a mindennapjaid is a szakrális érben-időben

teljenek, és megszabadulsz az elkülönítés kényszerétől.). Vissza is léptem még két lépcsőfokot a

programban.

– Zavarja, ha rágyújtok? – Martinez mutatta, hogy nyugodtan, sőt, átnyúlt az asztalon, és kivett egy

szálat. Tüzet adtam neki, és békésen pöfékelni kezdtünk.

– Maga is tudja, hogy mindkét gyilkosságot ugyanaz a személy követte el – mondta Martinez. – Így

maga kiesik a képből.

– Köszönöm, hogy ezt elmondta. Megkönnyebbültem.

– Igazán nincs mit. A rendőrség szolgál és véd.

– De maga nem rendőr, kispajtás – mondtam, mire széttárta a kezét, tanácstalanul, mint aki minden

lapját kijátszotta, majd elmosolyodott.

– Maga a Központi Biztonsági Iroda tisztje – folytattam. – Joachim Asper után nyomoz, aki már

régóta szúrja a szemüket. Túl hangos, túl rámenős és túl nyilvánvalóan veszi meg a helyi zsarukat

strómannak.

Martinez bólintott.

– Odabent igencsak lebecsülik magát, Mr. Quinlan, annak ellenére, hogy néhányszor kellemetlen

meglepetést okozott nekünk. Legutóbb Weight nagyherceg6 ügyével kapcsolatban éppen hogy megúszta a

sittet, de ne higgye, hogy mindig szerencséje lesz. Azért jöttem, hogy megkérjem, szálljon le az Asper-

ügyről. Fogja fel úgy, hogy nincs ügy. Menjen szabadságra, élvezze a tengert és a napot. Megteheti,

Wilson nyomozó felsőbb utasításra lezárja az ügyet.

– Azt, ami maga szerint nincs is? – kérdeztem egyből vissza, mire Martinez arca roppant szigorú

kifejezést öltött.

– Ne kekeckedjen velünk, Quinlan! – mondta fenyegetően. – Értsünk szót egymással. Nekem Asper

kell, és el is fogom kapni, még ha ehhez magát le is kell csukatnom.

– Maga volt az, aki megszerezte Harper kalapját, igaz? Csak maga lehetett. Négyen tudtunk arról,

hogy abban a kalapban van valami. Harper, aki beletette, én, aki furcsának találtam a ragaszkodását ahhoz

a kalaphoz, maga, akinek a kapitány irodájában elmeséltem a sztorit, és jó szimattal ugyanúgy levette,

hogy a kalapban kell keresni a válaszokat és természetesen az, aki lelőtte Harpert.

– Elfelejtkezik a kapitányról, Quinlan – mondta Martinez merev arccal.

– A kapitány ki nem mozdulna az irodájából semmi pénzért. Még a végén kapcsolatba kerülne a

valódi világgal. Maga volt, aki, míg én a sitten ültem, elment a csehóba, és kimasszírozta a csaposból a

kalapot. Aztán rávette, hogy bárkit, aki a kalapot keresi, etessen meg azzal a maszlaggal, hogy nálam van.

Csaléteknek használt, és be is jött a dolog – mondtam egyre dühösebben –, mert a gyilkos elment, és

beszélt a csapossal. Roger szépen leadta a sztorit, hogy a kalap nálam van. Meg is kapta érte a jutalmát.

Ugyanabból a fegyverből, amivel Harperrel meg a nevelőapjával is végeztek. Nem gondolja, hogy kissé

furcsa módszereket használ, hadnagy?

Martinez szótlanul nézett vagy egy percig, közben azon járt az agyam, hogy nem mentem-e túl

messzire, és nem kevertem-e Thompsont még nagyobb bajba azzal, hogy elköptem, tudok az albínó

lelövéséről.

– Ne várja, hogy mentegetőzzek, vagy bocsánatot kérjek! Az a feladatom, hogy kapjam el Aspert, és

meg is fogom tenni. A módszerem célravezető, és csak ez számít. Nem gondoltam, hogy maga, pont

maga növeszt rózsaszín angyalszárnyakat, Quinlan. Maga azt hiszi, hogy már kiszállt a háborúból? Csak

mert nincs a keze alatt rohamosztag? Csak azért, mert egy kis lukban lakik, és kisemberek kis ügyeiben

szimatol? Attól, hogy homokba dugja a fejét, még nem változott semmi. Ugyanaz a helyzet, mint amikor

56 Csak Könyvek

zsaru volt. A bűnüldözés nem szike, hanem bunkósbot, és ha azt hiszi, hogy egy bunkósbottal lehet agyat

műteni, akkor jobban megbolondult, mint gondoltam. Operáltassa meg magát! Egy bunkósbottal.

– Maga lenne a bunkó, igaz hadnagy? – kérdeztem, mire Martinez arca megrándult, de aztán nem

vette fel a sértést. Talán nem tartott méltónak, hogy megsértsem, vagy biztos volt az igazában.

– Egy háborúban mindig vannak ártatlan áldozatok. A szükséges rossz. Így működik a világ –

mondta végül.

– Nem fogok erkölcsi vitába szállni magával, mert nincs miért. Igaza van, minden háborúban vannak

áldozatok. Nem attól erkölcstelen a háború, mert vannak ártatlan áldozatok. Attól válik erkölcstelenné,

hogy akik kirobbantják őket, soha nem válnak áldozatokká vagy résztvevőkké. Maga is könnyen prédikál

nekem. Nem magát rángatták bele tökig. Persze, mondhatja, hogy nem vagyok ártatlan áldozat, hiszen

magamtól akartam segíteni valakin. Ettől válik ez erkölcstelenné, Martinez. Volt lehetősége, hogy

beavasson. Nem tette meg. Csaléteknek használt. Ezek után ne várja, hogy együtt akarjak működni

magával. Belekevert, és amikor már magamtól ki tudok mászni a szarból, segédkezet akar nyújtani, és jó

messzire elküldeni, nehogy szagolnia kelljen. Ez az erkölcstelen, hadnagy.

Martinez arrébb tolta a kávéscsészét, mint akit zavar a kilátásban. Lassan felemelkedett az asztaltól.

– Akkor nem fogunk megegyezni, igaz? – kérdezte metsző hangon.

– Megegyezni lehet. Együttműködni azonban nem fogok magával. Martinez visszaült. Mindketten

tudtuk, hogy a színjáték mögött nincs más lehetősége.

– Akkor mit akar, Quinlan?

– A felvételt. Kiszedett a kalapból egy csomagmegőrző kódot. Magának volt lehetősége, hogy

kiderítse, melyik csomagmegőrzőről van szó. Elment a felvételért, de nem azt találta, amit várt, igaz?

– Tölt még egy kávét? Jó ez a trükk a sóval – mondta. Felálltam, és töltöttem neki még egy

csészével. sót is kapott bele. Éppen csak egy csipettel. Van, aki tojáshéjat is tesz bele, de az már nekem is

sok.

Két slukkra beküldte. Én meg folytattam.

– Talán arra gondolt, hogy elcseréli a felvételt arra, amit tényleg fel tud használni Asper ellen. Aztán

rájött, hogy ezzel nem sokra menne.

– A jogtanácsosaink szerint ezzel semmissé tenném a bizonyítékot. Illegálisan megszerzettnek

nyilvánítaná a bíróság, és annulálná az esetleges perből – mondta dühösen. Valóban nagyon el akarta

kapni Aspert, és ennek fényében nagyon is érthető volt a bíróság elleni dühe. Ez komoly zsaruprobléma

volt mindig is, a bíróságok formai hibára hivatkozva olyan bizonyítékokat is kizárhattak, amelyek

egyértelműen a bűnösség mellett szóltak.

– Adja nekem a felvételt!

– Azzal meg mit érek? Ha maga cseréli el, az attól még ugyanolyan nyomásgyakorlással, zsarolással

megszerzett bizonyíték lenne.

– Nem feltétlenül, hadnagy. Akkor nem az, ha megbízásom van tőle, hogy szerezzem meg a

felvételt.

Martinez furcsán nézett rám. Meglepve.

– Azt tudtam, hogy magánál járt, de azt nem, hogy megfogadta. Nem tudtam, hogy Robina Harper

az ügyfele.

Elmosolyodtam. Beigazolódott két gyanúm. Martinez figyeltette az irodámat, és jobban bánik az

erővágóval, mint hittem.

– Kisemberek, kis ügyek, ahogy maga mondta.

– Nem akartam megbántani.

– Nem is sikerült – mondtam. – Egyszerű az üzlet. Keane felvételéért cserébe megkapja azt az

anyagot, ami bizonyíthatja, hogy Asper sáros az Aramis átvétele körüli üzletben. Hogy zsarolt, és

fenyegetéssel vette rá Simonst, adja el neki áron alul az érdekeltségét. Hogy talán felelős Simons

halálában.

– És mit kér maga cserébe? – kérdezte Martinez, immár mosolyogva.

– Thompsont. Meg a társait. – Erre megrázta a fejét.

– Nem értem miről beszél.

– Maga erkölcstelen, de nem hülye. Tudom, hogy figyeltette az irodámat. Tudott arról, hogy

Thompson nálam járt. Behívatta magához. Az őrmester azt mondta, valami nyomozati anyag miatt

Csak Könyvek 57

kereste, de az, hogy ma beállított hozzám, és le akart állítani, azt bizonyítja, hogy Thompson combizmai

nem a régiek – mondtam.

Amikor értetlenkedett, folytattam.

– Kigyurmázta belőle, hogy mi a szerepe az ügyben. Tudja, de talán eddig is tudta, hogy az őrmester

rajta van Asper fizetési listáján. Hogy benne volt Simons megzsarolásában. Thompson elmondta, hogy

utánajártam a Harper kölkök örökbefogadásának, és hogy olvastam az öreg Harper anyagát. Ezért jött el

hozzám, hadnagy, mert a felvétel nélkül is csaknem minden összeállt, és tudta, hogy ha nem állít le,

keresztbe teszek magának.

Martinez megint széttárta a karját, mint akinek minden aduja az asztalon van.

– Thompson azt nem mondta el, hogy Robina Harper az ügyfele.

– Mert nem tudta – mondtam. – Volt némi sejtésem, hogy az őrmester nem az a titoktartó fajta, és

nem avattam be mindenbe.

– Akkor sem tehetek érte semmit. Nem akarok azzal jönni, hogy bemocskolódott és korrupt. Minek

jönnék ilyesmivel? Ezzel az erővel a helyi zsaruk nagy részét pellengérre állíthatnám. Legyen ez a belső

ellenőrzés gondja. De Thompson meg a társai nyakig benne vannak az ügyben, és a hangjuk szerepel a

felvételen. Nem lehet elkerülni, hogy a vádlottak padján kössenek ki.

– Akkor nem lesz üzlet, hadnagy – mondtam.

– Magának ki az ügyfele, az őrmester vagy a lány? – kérdezte dühösen.

– Gyakorlatilag mindkettő. Etikailag azonban az őrmester, mert ő kérte előbb a segítségem –

feleltem eltöprengve. Ezen nem gondolkodtam még, de ahogy kimondtam, nem tűnt logikátlannak.

– Elmondom, mit tudok ajánlani – mondta szintén némi gondolkodás után Martinez. – Nem

helyeztetem őket vád alá. A tárgyaláson tanúskodniuk kell. Aztán eltüntetem őket, talán új életet is

kezdhetnek. De a rendőrséghez nem lehet közük többé. És mélyen hallgatunk az egészről, mert nem

szeretném, ha az összes korrupt zsaru tanúvédelmet meg új életet kérne. Belerokkanna a Novus Ordo

Seclorum kormányzata, nem is beszélve a KBi-ről.

– Elfogadható.

– Akkor megegyeztünk? – kérdezte Martinez a kezét nyújtva. Megszorítottam, hogy gyöngyözni

kezdett a homloka. Zsibbadt kezét rázogatva felkelt, és elindult kifelé. A kávéscsészéje mellett átlátszó

tokban egy apró holodiszk feküdt. Martinez az ajtóból még visszaszólt.

– Azt azért tudja, hogy nagy balek maga? Thompsonnal már tegnap megegyeztem a tanúvédelemről.

Ez volt a feltétele annak, hogy beszél.

A becsukódó ajtót bámulva konstatáltam, hogy valóban egy balek vagyok.

15.

A kidobó nem akart kidobni. Beengedni nem akart bennünket. Thompsonnal az Aramis bejárata előtt

ácsorogtunk. Fél három múlt, hívta fel a benga kidobó a figyelmünket a tényre, és a hely csak tízkor nyit.

– Mr. Asperhez jöttünk – mondta Thompson szigorúan. – Fél háromra várt bennünket.

A kidobó erre megveregette az őrmester arcát, mintha csak egy rossz kisfiút akarna meginteni. Nem

sok embert ismertem, aki Thompson ábrázatát látva megengedett volna magának egy ilyen gesztust, de a

kidobó még nála is vaskosabb volt. Úgy két fejjel magasabb is, engem bármikor a hóna alá csapott volna,

mint egy vekni kenyeret.

– Hapsikám, tuggya hányan akarnak jegy nélkül bejutni? Ha mindenkit beengednék, aki ezzel jön,

tönkremennénk. Jöjjenek vissza tízkor, ma Pezsgőkoktél is fellép, ő a legjobb sztripper a városban –

mondta kissé üveges tekintettel.

Thompson az arcveregetéstől ellilult fejjel felfeszített. A kidobó megérezte, hogy még a város

legjobb vetkőző táncosnője sem fogja lenyugtatni az előtte álló lila arcú tagot, és dinnyényi öklét

felemelve hátralépett. Thompson hangja recsegett.

– Pete Preisler, a Bivaly! Fel kellett volna, hogy ismerjelek, akkora nagy barom vagy! Hova tettem a

szemem?! Négy éve varrtunk be illegális izomfejlesztő szerek csempészése miatt. Akkor se voltál kis

darab, de azóta jól megnőttél. Azt hittem, hogy még a sitten gyúrsz. Mikor engedtek ki?

Thompson felém fordulva magyarázott.

58 Csak Könyvek

– Majdnem ketté akartuk vágni, mert nem fért bele a meseautóba. Kiskorától zabálja a gyurmaport,

attól ennyire kicsi az agya. Másról meg ne is beszéljünk.

– Maga meg ki a fene? – kérdezte a kidobó. A hangjából ítélve nem örült a népszerűségnek.

Thompson elé tartotta az igazolványát.

– Marvin Thompson őrmester a kerületi kapitányságról. Hát nem emlékszel rám? Négy éve ott

voltam a tárgyalásodon, amikor Gentry bíró rád húzta a hat-tizennyolcast meg a négy-negyvenhármast.

Tiltott, testi elváltozást okozó szerek tartása meg egészségre káros szerek kereskedelme. Úgy sírtál, mint

egy csecsemő, akinek kicsavarták a cumit a szájából, amikor a kóter mellett még elvonóra is küldtek.

Pete leeresztette az öklét. Csodálkozva nézett az őrmesterre, mint aki először látja. Hogy felismerte,

abban nem vagyok biztos.

– Az őrmester úr tényleg Mr. Asper vendége? – kérdezte még mindig üveges tekintettel. Némi

értelem azért megmozdult benne, mert félreállt, hogy bemehessünk.

– Na végre! – Thompson eldübörgött a kidobó mellett. Azért még visszafordulva odadobta neki:

– Az arcveregetésért még megmázsállak egyszer, Pete! Legközelebb meg, ha jövök, magadtól

félreállsz, nem kell majd áriáznom neked, ugye?

– Úgy lesz, őrmester – ígérte a kidobó, de ahogy elmentem mellette, megragadta a galléromat. –

Apafej, a hely csak tízkor nyit. Akkor gyere vissza. Pezsgőkoktél is fellép ma este, ő a legjobb sztripper a

városban – mondta, és kipenderített az ajtón.

A földön ülve tanácstalanul néztem az őrmesterre. Thompson sóhajtott egy nagyot, felnyúlt, elkapta

Pete fülét, és lehúzta a fejét magához. Egy perc alatt sikerült vele megértetnie, hogy együtt vagyunk. Pete

előzékenyen felsegített és leporolt. Persze a sérült vállammal kezdte.

Odabent a korai időpont ellenére nagy volt a sürgés-forgás. Főleg a színpad környékén voltak sokan.

Éppen egy tánckar próbált. A székek még az asztalok tetején sorakoztak, néhány takarító az előző este

szeméthalmait, padlóra szórt csikkeket, kiömlött italok foltjait igyekezett a padlóról eltávolítani. Két apró,

hordótestű robot is körbe-körbesiklott az asztalok körül, ezek forró gőzzel igyekeztek felpuhítani a

mocskot, amit aztán a takarítók feltöröltek vagy felkapartak.

A tánckar koreográfusa, egy vézna, csapott vállú ürge a színpad elé húzott széken üldögélt, és

ordított. Főleg a lányokkal, de néha a robotokkal, akik mellette elhaladva forró gőzt fújtak a cipőjére. A

táncosok szomorúnak tűntek és fáradtnak, elmázolódott sminkjük alatt unottság vibrált. Tudtam, ha este

felgyúlnak a fények a színpad felett, ezek a lányok a város legkívánatosabb nőivé válnak. Ez a színpad

varázsa.

– Mr. Asper vár bennünket – mondta Thompson két jól öltözött testőrnek, akik erre félrehúztak egy

vörös brokátfüggönyt, és bekísértek a személyzeti folyosóra. Ők már megismerték az őrmestert. A kinti

zajok tompává szelídültek, ahogy végighaladtunk a folyosón. Elöl az egyik testőr, mögötte az őrmester

meg én. A második brávó annyira igyekezett rám tapadni, hogy a lehelete szétfújta hátulról a

választékomat. Amikor megálltunk egy aranycirádás, rézkilincses ajtó előtt, a brávó nekem ütközött.

Az első testőr bekopogott.

– Mr. Asper, Thompson őrmester van itt.

A választ hallva lenyomta a nagy rézkilincset, és besorjáztunk az igazgatói szobába. Asper egy

hatalmas cseresznyeszín asztal mögött ült elegánsan, strammul. Fekete volt a haja, fekete a szeme. A képe

divatosan sápadt és sima, csak vékony, határozott vonalú szája piroslott elő az arcából. olyan piros volt,

mintha vért nyalogatott volna, vagy mintha most csókolt volna meg egy erősen kirúzsozott nőt. Felállt.

Magas volt és karcsú, a vállán megfeszült a fekete zakó. Nem viselt nyakkendőt, lekerekített gallérú

mályvaszín inge ujját lehúzogatta, mielőtt kezet nyújtott.

– Mr. Quinlan, sokat hallottam már önről. Jókat és rosszakat. Megfogtam a kezét, szorítása erős volt

és határozott. stramm fiú volt, az utolsó inggombig. Lentről küzdötte fel magát, előbb erőszakkal és

fegyverrel, aztán a stukkert félrerakva jogászokkal, tanácsadókkal, pénzügyi manőverekkel.

– Én is hallottam már magáról, Mr. Asper – mondtam. – Jókat és rosszakat.

Elnevette magát. Barátságosan kezet nyújtott az őrmesternek.

– Marvin, nem hazudott. Tényleg fene egy becsületes képe van, és tényleg nem ajánlatos lekezelően

bánni Mr. Quinlannel. Henry, lennél szíves megmotozni őket? – nézett a brávóra, aki mögöttem lihegett a

folyosón. Majd hozzánk fordult. – Ne haragudjanak, de ugye megértik, hogy biztosra kell mennem.

Csak Könyvek 59

Mondtuk, hogy megértőek vagyunk, és égnek emelt kézzel hagytuk, hogy a brávó végigtapogasson.

Elvette az őrmester vaskos, porszívó-csövű fegyverét, tőlem meg elkobozta a lézerstukkert meg a Bullt.

Letette őket Asper elé az asztalra. Aztán elővett egy kézi szkennert, és azzal is végigsimogatott, aktív

kimenő jeleket keresve.

– Tiszták, uram. Nincs rajtuk poloska. Asper bólintott.

– Elmehettek. – A testőrök távoztak. – Italt, uraim? – kérdezte, miután becsukódott a nagy,

rézkilincses ajtó a testőrök mögött.

Én nem kértem, de Thompson elfogadott egy jeges whiskyt. Nagyot nyeltem, ahogy eltüntette.

– Thompson őrmester úgy tájékoztatott, hogy magának, Mr. Quinlan, van némi információja egy

zsarolási üggyel kapcsolatban – mondta Asper. Várakozóan nézett rám, elegáns, manikűrözött ujjait

egymásba fonva az asztalon.

– Pontosítsunk egy kicsit – kezdtem. – Magát, Mr. Asper, még nem zsarolták. Az őrmestert és

néhány kollégáját azonban egy Keane Harper nevű tag meg akarta vágni egy olyan felvétellel, ami azt

bizonyította, hogy a kerületi rendőrök alaposan benne voltak egy homályos üzleti tranzakcióban, mert

arra kényszerítették Dan Simonst, hogy adja el magának az Aramist – mondtam. – Harper halott, lelőtték.

Asper megvonta a vállát.

– Tudom, hogy így történt, de nem én voltam, Mr. Quinlan. Nem így intézem az ügyeimet.

– Az őrmester szerint a felvételen elhangzik a maga neve is. A felvétel akár bizonyíték is lehet maga

ellen, hogy Simons az eladás után mégsem öngyilkos lett.

Asper nyomatékosan kijelentette:

– Semmi közöm nem volt Dan halálához. Nekem nem volt ügyem vele, azután, hogy megvettem a

helyet.

– Én nem állítottam az ellenkezőjét. Csak elmondom, hogy kezdődött az egész.

– Rendben. Folytassa.

– Egy ismeretlen nő felhívta az őrmestert, és közölte, felvétele van arról, hogy megzsarolják

Simonst. Természetesen pénzt akart cserébe a holodiszkért.

– Erről is tudok – mondta Asper. – Marvin beszámolt nekem erről.

– Marvin sok mindenkinek beszámolt – néztem az őrmesterre, aki csendben rágta a rágóját, és nem

szólt semmit. – Keane megkereste őket, és pénzt akart. De már nem csak a felvett anyagért. Volt valami

más is a kezében, amit kifejezetten magának akart eladni. Háromszázezret kért érte.

– Nem hiszem, hogy lenne bármi, ami megérne nekem ennyit – mondta Asper. – Nem tagadom,

régebben benne voltam egy-két dologban. Ha jól tudom, maga abban az időben a bandák megfékezésére

életre hívott egységekben szolgált. Akár találkozhattunk volna, és akkor most az egyikünk nem ülne ennél

az asztalnál.

– Akár – mondtam. – Úgy gondolom, hogy az az anyag valóban megért volna ennyi pénzt. Harpert

valaki lelőtte, és nem a zsaroló felvétel miatt. A magának szánt anyag miatt.

– Maga tudja, hogy mi lehetett az? – kérdezte Asper.

– Pontosan tudom, Mr. Asper. Mivel nálam van. De előbb elmondom, hogyan került hozzám. Harper

elment az őrmester és cimborái törzshelyére. Természetesen pénzt akart. Egyszer a rendőröktől, hogy ne

plankolja fel a magával folytatott üzleti viszonyt, illetve, hogy magának esetleg köze volt Simons

halálához, egyszer pedig magának üzent, hogy van még valami értékesebb a birtokában. Nem hallgatták

meg, és a rendőrök nem bántak kesztyűs kézzel vele. Alaposan átkutatták, majd helybenhagyták és

kidobták. Harper azonban visszament. Megint megverték és kidobták. A Wing's előtt feküdt, amikor én

rátaláltam. Eltámogattam a kocsimhoz, de mindenáron megint be akart menni. Amikor megkérdeztem

miért, azt mondta, bent maradt a kalapja. Megígértem, hogy bemegyek érte. Majdnem én is megkaptam a

magamét, Harper pedig kereket oldott a kocsimból. Alaposan összevérezte az ülést, és megpattintotta a

kocsim azonosítóját, amin rajta volt a nevem meg a címem. Az is, hogy magánhekus vagyok. Néha jól

jön az azonosító, néha a járőrök nem bírságolnak meg, ha tilosban parkolok.

Harper elvitte, és később meg is találták nála. Akkorra már halott volt. Engem vittek be, mint

gyanúsítottat, és egészen ma reggelig úgy is gondolták, hogy én lőttem le.

– Érdekes, amit mond, de nem értem, hogy kapcsolódik ez hozzám?

60 Csak Könyvek

– Hadd folytatom. Azért ragaszkodott annyira a kalapjához, mert volt benne valami. Egy kalap nem

ideális rejtekhely, ha egy teherautót akarunk eltüntetni, de egy papírszeletet, rajta egy csomagmegőrző

kombinációjával simán el lehet rejteni a bélése alá, és nemigen gondolnak a kalapra, mint rejtekhelyre.

– Tehát a kalapban volt a csomagmegőrző kódja – mondta töprengve Asper, és nagyon csúnyán

nézett az őrmesterre. Az meg úgy tett, mintha nem látná, és igyekezett elkerülni Asper pillantását.

– Amikor bevittek, eldaloltam mindent a zsaruknak. Kivéve, hogy Thompson meg pár körzeti zsaru

is ott volt. Erre jó okom volt, mert ha belekeverem a zsarukat, azonnal a belső ellenőrzés veszi át az

ügyet, azok pedig nem kispályások, elhiheti. Ráadásul azt sem tudtam, mibe keveredtem, de abban biztos

voltam, hogy nem vet rám jó fényt, ha korrupt rendőrökre mutogatok az ügyben. A kapitány meg az

ügyészség nagyon gyorsan feltett volna egy fegyencjáratra, csak hogy a városháza ne kaparja meg az

ügyet. Az őrmester is tudta, hogy bajban vannak, és csak együtt keveredhetünk ki az ügyből. Elmentünk a

kocsmába, ahol találkoztunk, hogy beszéljünk a csapossal, és megkeressük a kalapot. A csapost holtan

találtuk. Valaki megelőzött bennünket. A kalapnak persze semmi nyoma.

Asper köhintett.

– Maga tudja, hogy a Wing's is az én tulajdonomban van? – kérdezte.

– Nem. Részvétem a csaposért. Nehéz lesz pótolni. Hol talál még egy albínót? – Erre Asper dühösen

az asztalra csapott.

– Ne játsszon velem! Roger jó ember volt, és az én emberem. Az én tulajdonom a hely, és az én

emberemet lőtték le! Ez egyáltalán nem humoros, Mr. Quinlan. Amikor az őrmester beszámolt, hogy ott

jártak és Rogert holtan találták, megfogadtam, hogy elkapom, aki kicsinálta, akkor is, ha ezer mérföldre

szalad előlem!

– Talán nem kell olyan messzire mennie érte, Mr. Asper – szólt az őrmester. A hangja szomorú volt

és bizonytalan, mintha nem hitt volna nekem, és előre mentegetőzne azért, ami következik. Asper

rámeredt. Fekete szeme mintha behatolt volna Thompson vastag koponyája mögé, hogy kifürkéssze, mit

akarunk előadni. Amikor megelégelte, rám nézett.

– Köpjön! De gyorsan, nagyon gyorsan – ezt már suttogta, és olyan kegyetlen volt a hangja, hogy

egy csapásra megértettem, hogyan juthatott ilyen magasra. Egy pillanat alatt levetette az úriember külsőt,

és visszaváltozott olyan kemény vagánnyá, akiket annak idején ismertem.

– Messziről kell kezdenem – mondtam. – Emlékszik egy Edmond Harper nevű plasztikai sebészre? –

kérdeztem. Asper sima arcán bizonytalanság futott végig.

– Harper – mondta.

– Edmond Harper, Sunny Beachben volt a klinikája. Nagyon jól menő praxisa volt, főleg, mert

pucolós bűnözőket operált át, és tüntetett el a zsaruk elől.

– A név… csak véletlen azonosság? – kérdezte.

– Nem, Mr. Asper. Keane nevelőapja volt, aki tizenkét évesen örökbe fogadta.

– Még mindig nem értem, mi az összefüggés – mondta Asper.

– Az öreg Harpert később lelőtték, és rágyújtották a házat. Az ügyet lezárták, a tettes ismeretlen.

Arra gyanakodtak, hogy egy rossz kuncsaft végzett vele, aki nem akarta, hogy tanúja maradjon az

átalakulásának. Az ügyet tán újra előveszik, mivel ugyanazzal a fegyverrel lőtték le a nevelt fiát és a

maga csaposát, mint a dokit. Hadd kérdezzem meg, maga ugye boldog vőlegény?

Asper megrázkódott az oda nem illő kérdéstől. Csodálkozva nézett rám.

– Mi a fenét akar ez jelenteni? Ember, összevissza hadovál! Részeg?!

– Kivételesen teljesen józan vagyok, Mr. Asper – feleltem.

– Akkor mi a fenét akar a menyasszonyomtól?

– Én semmit, de ha maga végezni akar Roger gyilkosával, akkor nem sokáig lesz boldog vőlegény.

Inkább most tegye meg, mint később, mert özvegynek lenni mostanában nem sikk.

16.

A pisztoly úgy jelent meg a tenyerében, mintha egy varázsló intette volna oda a pálcájával.

Esküszöm, nem láttam, hogy megmozdult volna a keze, mégis, mire észbe kaptam, egy hosszú csövű

stukker nézett a szemem közé. Asper arca olyan dühöt sugárzott, hogy egy pillanat alatt vagy tíz fokot

Csak Könyvek 61

esett a szoba hőmérséklete. Thompson kissé sápadt lett, és én is komolyan megijedtem. Még

fénykoromban sem tudtam így fegyvert előrántani, pedig hosszú órákat gyakoroltatták velünk a kiképzés

alatt. Rákészülve, zakó nélkül, rugós tokból talán… De Asper nem készült rá, zakó volt rajta, a rugós

tokok pedig már kimentek a divatból, mint a magamfajta, beijedt magánkopók.

– Ember, most…- Asper nehezen vette a levegőt, de a keze nem remegett meg.

Thompson dünnyögve nyögdécselt.

– Uram, hallgasson meg bennünket… kérem!

– Kuss Marvin! Neked kuss van! Quinlan, pofázzon, fél percet kap!

Nagy levegőt vettem.

– Louise Stark. Nem az eredeti neve. Talán egyáltalán nincs eredeti neve. Keane és ő egy

árvaházban nőttek fel. Harperékhez kerültek. Majdnem testvérek voltak – mondtam, aztán arra

gondoltam, hogy tényleg csak majdnem.

A fegyvercső továbbot intett.

– Keane pénzzel pumpolta a lányt. Robina Simons szeretője volt, és amikor nem tudott pénzt adni,

elmondta Keane-nek, hogy hekusok zsarolják Simonst. Keane jó üzletet látott benne, és rávette, hogy

rakjon poloskát Simons irodájába. Aztán később, amikor maga átvette a helyet, és Simons meghalt,

felhívatta a lánnyal az őrmestert.

Asper leeresztette a fegyvert, de nem engedte el.

– Tudtam, hogy Dan nője volt. De ez így még kamu. Ócska blöff, hogy beugrassanak valamibe.

– Nem kamu. De van ennél sokkal rosszabb is – mondtam, mire valami gonosz mosolyfélére

húzódott a szája.

– Maga azt a nőt vádolja előttem, akit szeretek. Ne gondolja, hogy simán megússza a linkelést,

Quinlan.

– Hát abban biztos lehet, hogy ő is szereti magát.

– Mire céloz?

Elmondtam neki, hogy Robina eljött hozzám, és hogy két golyót küldött belém egy apró, aranyszínű

pisztolyból, mert nem adtam oda a felvételt, amiről azt hitte, hogy nálam van. Elmondtam, hogy amikor

másodszor találkoztunk, megbízott, szerezzem vissza azt a felvételt. Nem azért kezdett hinni, mert

megbízott bennem és nem is azért, mert elmondtam, felvettem a beszélgetésünket.

– A pisztolyt… tőlem kapta – mondta, és sápadt arca még haloványabb lett. – Eljegyzés után. Hogy

ne csak a testőrök vigyázzák.

– Csökkentett lőporú, huszonkettes kaliber – mondta Thompson gépiesen. – De Keane és Roger

testéből harmincnyolcasból kilőtt golyókat vettek ki. Csakúgy, mint Edmond Harper megégett testéből.

Ugyanaz a fegyver, a próba kimutatta.

– Milyen bizonyítékokat akar még? – kérdeztem.

– A rendőrség… tudja, hogy ő volt?

– Hivatalosan nem. Még nem. Nem tudhatják, mert Louise Stark sohasem létezett. Csakúgy nem

létezett, mint Robina Harper.

Erre már Thompson is meglepődött, akinek nem számoltam be a Martinezzel folytatott

beszélgetésről és arról sem, hogy nálam van a felvétel.

– Nézze meg ezt – vettem elő a zsebemből a holodiszket. – Ez volt az, amiért Keane meghalt, nem a

maga üzlete vagy a zsaruk meg-vágása.

Asper elvette a lemezt, és egy gombnyomással aktivizálta a holomonitort. A lejátszó előbújt az

asztallapból, és Asper behelyezte a diszket.

Némi villódzás után megjelent a képen egy kopaszodó, borostás férfi. A tekintete kissé zavaros volt,

szeme pedig véreres. Edmond Harper. Színtelen, orvosi hangon magyarázott. Átalakításról és alanyról

beszélt.

Asper értetlenkedve nézett rám.

– Mi akar ez lenni?

– Nézze tovább!

A kamera elfordult, és egy vékony, lányos arcú fiút mutatott. Nem lehetett több tizenhét évesnél. A

szempillája hosszú volt és sűrű, az orra finoman metszett és fitos, a szája kissé kifelé forduló és duzzadt,

mintha megcsípte volna egy darázs. A bőre egészen tiszta, nem volt nyoma a kamaszkori pattanásoknak

62 Csak Könyvek

vagy tág pórusoknak. ismerősnek tűnt. Csak az arcán futó vékony, biztos kézzel meghúzott vonalak

zavarták a képet. A fiú egy műtőasztalon feküdt, sötétbarna szeme nyitva volt.

Asper megállította a lejátszást.

– Ki ez? – kérdezte.

– Egy Philip Rowle nevű fiú. Nehéz volt megtalálni a nevét, mert őt nem Harper fogadta örökbe,

hanem a felesége, a leánykori nevét használva. A nő neve Robina Stark volt.

Asperből valami furcsa, ide nem illő hang szakadt fel. Már tudta, hogy miről van szó. A hang

valahonnan nagyon mélyről jött fel, talán a gyomrából, talán a szívéből. Volt benne undor és volt benne

fájdalom is.

– Igen Joachim, ő Robina Harper – mondtam. – Vagy Louise Stark, ahogy maga ismeri.

Megsajnáltam Aspert, az az igazság. Ilyesmivel egyetlen szerelmesnek sem lenne szabad

szembesülnie, még akkor sem, ha valamikor gengszter volt, és tán ma is az egy kicsit.

Egyetlen szó nélkül nézte végig a felvételeket.

Harper valóban páratlan kezű plasztikai sebész volt. A felvételek az átalakító műtét fázisait

örökítették meg. Átszabta az arcot, az orrot, de meghagyta a szájat. Ahhoz nem nyúlt, csókolni való volt

az már akkor is. Végignéztük, ahogy felnyitotta a torkot, és láthatatlanná faragta a gégeporcot. Eltüntette

az ádámcsutkát, amitől a fiú nyaka még karcsúbb és kecsesebb lett. Elmagyarázta, hogy a jelen műtéti

sort egy-két év múlva meg kell ismételni, hogy a növekvő test vonalaihoz alakítsa a művet. Amikor a

nemi szervhez ért a bemutató, Asper megint felnyögött. A péniszt és a heréket Harper egy monitorhoz

kapcsolt manipulátorral egyszerűen kivágta, majd egy protézist ültetett be. Hosszasan beszélt az

idegszálak bekötéséről, mintha csak számítógépet rakna össze. Megtudtuk, hogy a szerves protézis

beültetése sokkal valósabb eredményt hoz, mintha a pénisz befordításával alakítaná ki az új szervet. A

sebszélekből megformálta a szeméremtestet, valami fehér, rostos anyaggal kiegészítve, ahol kell.

Thompson öklendezni kezdett, és nekem is kavargott a gyomrom, pedig egyszer már végignéztem az

egészet ma délelőtt. Hát ezért nem ittam, nem voltam biztos benne, hogy újra megnézve nem teszem-e ki

a taccsot. Végül az őrmester is visszanyelte a kitörni készülő vulkánt. Kapkodta a levegőt egy darabig,

mintha el akarná szívni előlem az utolsó molekuláig.

– Az utolsót. ugorjon az utolsóra – nyögtem ki nehezen, savval a torkomban. Asper kábán

engedelmeskedett. Az utolsó rész már egy gyönyörű, fiatal nőt mutatott. Meztelenül állt a kamera előtt.

Az arca már egészen olyan volt, mint Loiuse Starké. Néhány korrekciós műtét még következhetett, mert

az arccsontja még nem domborodott úgy, mint ma, de egyértelműen a fiatal Louise-t láttuk. A teste olyan

volt, mint a legtökéletesebb szobor. A combja izmos volt és hosszú, a hasa lapos, a melle pedig kerek és

telten ágaskodó. A szája mosolyra húzódott, de a szeme… A száj mindig hazudik. A szem soha. Edmond

Harper belépett a képbe, és átkarolta a lányt.

– A lányom, Robina Harper – mondta, majd felkuncogott. A felvételek és pláne a nevetése alapján

egyértelműen őrült volt.

– Ő fogja a gondomat viselni, helyetted, Robina! – nyekeregte bele a kamerába.

Asper lekapcsolta kivetítőt. A csend úgy terült fölénk, mint a vihar előtti szürkeség. Lassan

mozogva, de mindent elborítva.

– Ez iszonyatos – hörögte az őrmester. Nagy arca egészen kivörösödött, és verejtéktől ragyogott.

Asper szeme mellett vékony ér futott le. Én hallgattam. Tudtam, hogy a felvétel nélkül nem hitt volna

nekem. Ugyan, melyik férfi hitt volna nekem?

– Ezt a felvételt akarta mindenáron megszerezni – mondtam sokára. – Nem akarta, hogy maga

megtudja.

Asper két percig maga elé meredt, látszott, hogy minden erejét össze kell szednie, hogy a vékony,

gyémántszínű ér elapadjon. Lenyomta a belső kom gombját.

– Kéretem Louise Starkot az irodámba. Azonnal!

A hangja nem reszketett, meglepően nyugodtnak tűnt.

– Italt, uraim? – kérdezte. Az őrmesterrel becsápoltunk vagy három felnőtt adagot, és Asper is töltött

magának. Csak a jégkockák csörgése hallatszott egy ideig.

Kopogtak.

– Gyere be! – Asper felemelkedett az asztaltól. Sima arca fénylett, mint az üveg. szája szinte

egyenes vonalra húzódva vöröslött.

Csak Könyvek 63

Loiuse belépett. Barna lovaglónadrágját fényes fekete csizmába tűrte. Blúza napsárga volt, haját

szorosan hátrafogva viselte. Amikor meglátott, a kezét a nagy rézkilincsre tette, mintha kifelé indulna.

– Ülj le… Philip! – mondta Asper, és úgy vágott a hangja, mint az alkaromhoz szíjazott fotonélezett

tőr, amit a motozásnál nem vettek észre, mert a kezem a magasban volt.

Louise elsápadt, és reszketni kezdett. Szinte rázuhant a székre, amire Asper mutatott. Hallgattunk

egy darabig. Asper meg csak állt a nő fölé magasodva és addig nézte, amíg a szeme mellől újra elindult a

vékony, gyémántszín ér. Majd feltette a kérdést, amit az idők kezdete óta sokmilliárd férfi tett már fel

sokmilliárd nőnek.

– Miért?!

Louise erre elmosolyodott. Nem, nem megjátszott grimasz volt. Tényleg mosolygott. Szomorúan,

beletörődve mindenbe. Ahogy a haldokló küld egy búcsúpillantást az ágya körül állóknak.

– Mert szeretlek.

Asper erre felhörrent, mint akit meglőttek. A pisztoly ott termett a kezében, mintha csak egy

varázsló intette volna oda a pálcájával. Thompson nagy teste megrezzent mellettem. Tudtam, hogy semmi

esélyünk megakadályozni, hogy lelője a nőt. Az az igazság, hogy talán nem is akartuk.

Louise mosolyogva nézte a fegyvert rászegező férfit. Már nem félt, nem volt mitől. Amitől rettegett,

már bekövetkezett.

– Lőj csak, Joachim! – mondta szinte kedvesen. A hangja ugyanúgy körülfolyt, mint amikor énekelt.

– Ugyan, mit számít ez már, nem igaz?

Asper kezében megremegett a fegyver. Előbb csak apró rezgésnek tűnt, aztán a fegyvercső mintha

nagyon lassan körbejárt volna. Louise folytatta.

– Nekem csak te voltál. Ha csak kicsit is szerettél, lőj le, mert nagyobb fájdalmat okozol, ha életben

hagysz. Lőj csak le, Joachim, mert megaláztalak és becsaptalak. Nem mondtam el, mi vagyok, vagy ki

voltam. Elárultalak, mert segíteni akartam valakinek, aki fontos volt egy másik életben. Bajt hoztam rád,

mert nem akartam, hogy megtudd, ki voltam, és ellökj magadtól.

Asper leengedte a fegyvert. Teste mintha összezsugorodott volna és a válla előreesett. Leült. A

fegyvert maga elé tette. A hangja megtört volt.

– Tudni akarom az egészet. Az operációkat. A gyilkosságokat.

– Biztos vagy benne?

– Azt hiszem, jogom van hozzá.

– Gondolom Mr. Quinlan már jórészt elmondott mindent – mondta kérdő hangsúllyal Louise, és

felém fordult.

– Nem, nem mindent – mondtam, és a hangom rekedt volt. – Megnéztük az operációkról készült

felvételeket, és elmondtam, hogy maga ölte meg Keane és Edmond Harpert. Kérem, beszéljen neki az

árvaházról, Louise! Meg kell tudnia miért, és hogy kezdődött az egész.

– Rendben. Akkor mesélek maguknak a Szent Anna Nevelőotthonról. Keane-nel mindketten ott

nőttünk fel. sok verést kaptunk, a nevelőktől és az idősebb gyerekektől. A gyerekek sokkal

kegyetlenebbek tudnak lenni, mint a felnőttek. Nem érzik a tettek súlyát. Amikor odakerültünk, voltak

nálunk sokkal idősebbek is. Tizenkettő lehettem, amikor megerőszakoltak. Négyen voltak, mind idősebb

és sokkal erősebb. Lefogtak, és egymás után megtették. Keane nem tudott segíteni. Elszaladt. Másnap

mindent elmondtam az egyik nevelőnek.

Nem törődött vele, azt hiszem. Miért is tette volna? Velünk nem kellett elszámolni senkinek. Aztán

voltak mások is. Nevelők. Vékony voltam és gyenge. Nem tudtam védekezni. Talán a végén már nem is

akartam. Talán a végén már nem is úgy gondoltam magamra, mint egy fiúra, akit megerőszakolnak. Talán

a végén már úgy tekintettem magamra, mint ők rám. Lányként – mondta halkan Louise. Nem volt

gyűlölet a hangjában, csak tapintható fájdalom, mint a szomorú vasárnap sorai között. Asper nem szólt

közbe. Thompson néha szívott egyet az orrán, és a szeme vörös lett.

– Aztán eljött a megváltás. Annak hittük, amikor Robina és Edmond Harper elvitt bennünket. Harper

nem akarta az egészet, ezt meg is mondta az első este. Robina sorra elvetélt, nem született gyerekük.

Aztán már nem akart kisbabával vesződni, a szerződéses örökbefogadás sokkal egyszerűbb volt. Ő

választott ki bennünket, és azt hiszem, tényleg megszeretett. Én tizennégy voltam, Keane tizenkettő.

Mivel egy személy csak egy gyereket vehet örökbe, ezért Harper Keane-t, Robina pedig engem adoptált.

Jó életünk volt. Harpert lefoglalta a klinika, Robina pedig törődött velünk. Sokat énekeltünk együtt. Aztán

64 Csak Könyvek

jött a nap, amikor Harpert letartóztatták. Elítélték, és a klinika bezárt. Két évvel később Harper hazajött,

és az maga volt a pokol. Kötekedő lett és erőszakos. Rendszeresen ütött bennünket, mintha mi tehettünk

volna a lebukásáról. Robina nem sokáig bírta, csak egy levelet hagyott Keane-nél, hogy bocsássunk meg

neki, amiért elmegy. Harper aznap este nagyon megvert. Egy kötéllel. Összesodorta és bevizezte, hogy

jobban fájjon. Hát fájt is. Le kellett vetkőznöm, és rá kellett dőlnöm a kanapé oldalára. Nagy, fekete

bőrkanapé volt. Mindig átmelegedett és hozzám ragadt, ha beleültem. Ráfeküdtem letolt nadrággal, és

nekilátott megverni. Amikor elkezdtem sírni, azt kiabálta, hogy csak a lányok sírnak. csak a lányok.

Aztán belém hatolt. Ha lány vagyok – mondta –, akkor úgy is fog bánni velem. onnantól majdnem

minden este vele kellett aludnom. Újra kezdődött az egész.

Nem mehettünk sehova. Tulajdonképp a foglyai voltunk. Keane nehezen tűrte, néha kiszökött.

Harper ilyenkor is engem vert meg. Minden este elmondta, hogy Robina miattunk ment el. Mert rosszak

voltunk. Mert én rossz lány voltam. Közben a pincében berendezte a műtőt. Sokan jöttek, hogy

változtassa át őket. Egyre többen. Egyre több pénze volt. Tizenhét voltam, amikor elkezdte velem a

műtéteket. Azért hogy megint legyen felesége. Mert én üldöztem el a feleségét, nekem kell pótolnom.

Persze mindenkinek úgy mutatott be, mint a lányát. Alighanem azt gondolták, hogy felszedett egy fiatal

szeretőt. Ugyan, kit érdekelt? Jöttek, és új arccal távoztak. Egy-két hetet töltöttek az emeleti szobákban,

nekünk oda tilos volt felmenni. Keane egyszer fellopózott, és az egyik bekötözött arcútól ellopott egy

pisztolyt amíg aludt. Eldugtuk. Féltünk, hogy rájönnek, de nem történt semmi. Ezzel a fegyverrel lőttem

le, amikor húsz lettem. Addigra Keane megszökött, én pedig végleg nő lettem. Ezt akartad hallani,

Joachim? – emelte tekintetét Asperre, ahogy befejezte.

Asper nem válaszolt, és Louise felelet nélkül is tovább mondta.

– Los Angelesbe jöttem. Keane egy bárban felismert. Boldog voltam, hogy újra együtt vagyunk. De

állandóan bajban volt, mindig pénzre volt szüksége. Jó időre eltűnt, de tudta, hol érhet el. Amikor

visszajött a városba, már Dannel voltam. Nem szerettem, de szükségem volt rá, a segítségére. Keane

belekeveredett valamibe, és megint pénz kellett, hogy végleg eltűnhessen. Talált egy sebészt, ak i

megoperálta volna az arcát, de nagyon sokat kért. Nem tudtam adni, de elmondtam neki, hogy Simons

bajban van. Kitalálta, hogy juthat hozzá a pénzhez, és hogy tűnhet el örökre. Adott egy lehallgatót, amit el

kellett helyeznem. Könnyen ment… Az őrmester többször járt Dannél – mutatott Thompsonra. –

Megvártam, amikor következő alkalommal megjött, az ajtóhoz mentem, és bekapcsoltam a lehallgatót.

Hallottam, hogy kiabálnak, és rólad beszélnek, Joachim. Este elhoztam a felvételt. Keane Mexikóban

volt, valami szállítmányt kísért. Amikor néhány hónap múlva visszajött, Dan már halott volt, te pedig

Joachim, már fontos voltál nekem. Azon az estén, amikor először meghívtál vacsorázni, emlékszel? –

mondta szinte suttogva. – Rögtön éreztem, hogy ez valami más lesz. Mindenki félt tőled, de én nem.

Asper elmosolyodott. Őszintén. Egy pillanatra eltűnt szeméből a fájdalom.

– Gyönyörű voltál, Louise. Kék blúz volt rajtad, sárga és piros virágokkal.

A nő keze megrebbent, mintha át akart volna nyúlni az asztal felett, és megsimogatni a másik kezét.

A mozdulat azonban megtört, és a pillanat tovaszaladt.

– Megmondtam Keane-nek, nem akarom, hogy zsaroljon. Szerettelek. Nem adtam oda neki a

felvételt. Otthon őriztem. Egyik este Keane betört hozzám, és átkutatta a lakást. Nem találta meg… csak

ezt – mutatott Louise a holomonitor halványan izzó sziluettjére.

– Miért tartotta meg, Louise? – Thompson szinte kiesett a székből, úgy hallgatta a történetet. –

Amikor eljött Harpertől… miért hozta el?

– Talán, hogy mindig emlékezzek, mi voltam – mondta bizonytalanul a nő. – Néha, amikor

boldognak éreztem magam, elővettem és megnéztem. Hogy tudjam, ha boldog is vagyok, ez a boldogság

gyűlöletből és gonoszságból fakad. Hogy soha ne felejtsem el, nem bízhatok senkiben.

– De bennem bíztál, Louise – mondta halkan Asper. – Legalábbis azt hittem.

A nő megrázta a fejét.

– Bízni akartam, de még mennyire akartam! De ott volt Keane, akivel együtt mentünk át a sok

kegyetlenségen. Benne is bíztam, és mégis elárult. Ellopta a diszkemet, hogy odaadjam neki, amivel téged

meg az őrmestert zsarolhatja. Pénzért árult el engem! Azt mondta, ha nem adom oda neki, amit felvettem,

megmutatja neked mi voltam.

Asper arca megint elkomorodott.

– Ezért lelőtted. Ugyanazzal a fegyverrel, amivel végeztél Harperrel.

Csak Könyvek 65

– Felhívtam, és azt mondtam neki, hogy találkozni akarok vele. Hogy odadoblak téged, magamért.

Találkoztunk, kint az ipartelepeknél. De az én felvételem nem volt nála. Egy csomagmegőrzőbe tette a

Lincoln pályaudvaron. A kódszámsort felírta, és a kalapjába rejtette. Azt hitte, hogy meg is tanulta a

kódot, de a számokkal, ha csak nem pénzösszegekről volt szó, nehezen boldogult. Maguk – mutatott az

őrmesterre –, megverték, és a kalapja ott maradt a bárban. Amikor este találkoztunk, elmondta, hogy

megpróbálta kivenni a megőrzőből a diszket, de rosszul emlékszik a számsorra. Elveszítettem a fejem.

Kiabáltunk. Akkor mondta, hogy egy magánhekus bement a kalapjáért, de én pont akkor hívtam, és

elrohant kivenni a diszket a csomagmegőrzőből. Arra gondolt, hogy tudja a kódot, és ha kiveszi a lemezt,

akkor a kalapnak most nincs jelentősége. Ott hagyta. Később akart érte menni, vagy a bárba, vagy

magához, hogy ne maradjon nyom. Megmutatta az azonosítóját, Mr. Quinlan. Akkor is azt szorongatta,

amikor lelőttem.

Thompson akkorát nyelt, hogy visszhangzott. Louise szomorúan folytatta.

– Már nem az a Keane volt, akit ismertem. Nem tudtam úgy gondolni rá, mint az öcsémre, akit meg

kell védenem. Zsarolni akart téged Joachim, és engem is. Tudtam, hogy másképp nem szabadulhatok meg

tőle. Mindig szipolyozni fog.

Asper szinte szelíden válaszolt.

– Bolondság volt azt hinned, hogy engem meg lehet zsarolni. Miért lőtted le a csapost a Wing's-ben?

Tudtad, hogy az a hely az enyém, és ezzel bajba keverhetsz.

Louise a szelíd hangtól sírni kezdett. Nem nagyon, talán az őrült Harper kiverte belőle a legtöbb

könnyet. Talán eleget siratta már magát.

– Elmentem a bárba. Roger azt mondta, hogy a kalapot elvitte egy magánhekus. Maga – nézett rám

fátyolos, barna szemmel. – Felismert, és telefonálni akart neked. Lelőttem – mondta Louise.

Asper rám nézett. Kérdés nélkül mondtam:

– Nem nálam volt, hozzám csak később került. Az a zsaru, aki kihallgatott, egy Martinez nevű

hadnagy ment el a kalapért, mert ő is rájött, hogy lehet benne valami, ami érdekelheti. Egyébként nem

közönséges rendőr – folytattam, mire az őrmester fészkelődni kezdett. – A Központi Biztonsági Iroda

tisztje, és hivatalból maga ellen nyomoz. Úgy gondolta, hogy ha megfigyeltet engem, eljuthat addig, aki a

szálakat mozgatja. És így is történt. Martineznek nem volt nehéz lenyomoznia, hogy hol van a holodiszk.

Azt hitte, hogy így elkaphatja magát.

– Honnan tudott Martinez a lehallgatásról? Maga nem beszélt neki róla – nem kérdezte, hanem

állította. Közben Thompsonra nézett. Az őrmester nagy, vaskos teste szinte láthatatlanná zsugorodott attól

a nézéstől. Asper nem is kérdezett többet, csak megjegyezte, hogy erre még visszatérnek. Nem irigyeltem

az őrmestert, de ennyi azért kijárt neki. Talán több is, de ha a hadnagy nem linkelt, a cimboráival együtt

biztonságban lesznek.

– Mivel figyeltette az irodámat, tudott arról, hogy az őrmester járt nálam – mondtam. – Én akkor

éppen eszméletlen voltam, mivel Louise kissé erőszakosan követelte rajtam a felvételt. Martinez

elbeszélgetett az őrmesterrel, és kivette a megőrzőből a diszket. Nem azt találta, amit keresett. Az utolsó

képeken felismerte Louise-t, hogy őt is látta bemenni az irodámba. Louise bizonytalan volt, ki akarta

deríteni, hogy mit tudok a diszkekről, aztán amikor rájött, hogy én is azt hiszem, Harper az őrmestert és

magát zsaroló diszket rejtegette, falból megbízott, hogy szerezem vissza. Martinez hadnagy közben azon

töprengett, mihez kezdjen. Arra gondolt, hogy kicsikarja Louise-ből a terhelő bizonyítékot maga ellen.

Több lap is volt a kezében, a felvétel alapján tudta, hogy kicsoda Louise, és hogy ki ölte meg Keane és

Edmond Harpert. A lőpróba alapján világos volt, hogy ő lőtte le Rogert is. Aztán rájött, hogy így nem

használhatná fel bizonyítékként maga ellen. Az ügyvédei azt szirénázták volna, hogy zsarolással jutott

hozzá, és a bíróság nem fogadta volna be bizonyítékként. Ekkor jött el hozzám. Megállapodtunk, hogy

mivel Robina Harper az ügyfelem, aki arra bérelt fel, szerezzek vissza egy felvételt, legfeljebb az

engedélyemet vonnák be, ha én cserélem el vele.

– Megismerkednék ezzel a Martinez hadnaggyal – mondta Asper jéghidegen. A düh, mint a konyak,

csakis jéghidegen az igazi.

– Erre jó esélye van, szerintem hamarosan vendégül láthatja – mondtam, mire csak bólintott. Közben

Louise úgy nézett rám, mintha csótány lennék a menyasszonyi tortán.

– Akkor mire volt jó ez az egész színjáték? – kérdezte a nő. – Minek kellett visszahozni a múltat?

soha nem adtam volna ki Joachimot!

66 Csak Könyvek

– Pontosan ezért, Louise – mondtam. – Akkor nyilvánosságra hozta volna a felvételt magáról.

inkább így jusson a vőlegénye tudomására, mint az újságok hasábjairól. Mert megtette volna, ebben

biztos lehet. Magát elítélik a három gyilkosságért, és mindenki megtudta volna a titkát.

– Ez tönkretett volna – mondta Asper. – Legalábbis üzletileg – toldotta meg néhány másodpercnyi

csend után. – Nem értem, Mr. Quinlan, hogy magának mi ebben a bolt? – kérdezte meg végül. – Minek

csinálta ezt végig?

Louise miután felfogta, hogy miről van szó, értetlenkedve nézett rám.

– Talán, mert azt akartam, hogy a kismadár szabad legyen.

– Mit akar ezzel mondani? – kérdezte Louise.

– Egyszer megmondtam magának, hogy nem tudom megvetni. Engem nem érdekel Keane vagy

Roger halála. Nekem ők senkik. Maga érdekel, Louise. Maga nem kerülhet börtönbe megint, eleget élt

bezárva. Akkor sem, ha gyilkolt. Nem romlottságból tette vagy anyagi haszonért. Az a maga számára nem

is volna büntetés. A büntetésnek csak akkor van értelme, ha jobbá lesz általa az ember. Különben csak

értelmetlen kínzás. Felesleges és megrontó.

– Elmondhatta volna csak nekem. Nem kellett volna megaláznia mások előtt.

– Ha elmondom, elment volna? Magától? Megértette. Kinyitottam neki a kalitka ajtaját.

– Nem, nem tudtam volna elmenni – mondta.

– Ezért hoztam ilyen helyzetbe, Loiuse. Ha akarja, most már kisétálhat és eltűnhet. Ez az egyetlen

esélye. A vőlegényének is – tettem hozzá végül.

A mosoly úgy ragyogott fel az arcán, ahogy a dal megárad és körbevesz. Lassan, édesen. Asper

közben felemelte az asztalról a fegyverét. A csövénél fogta, mintha csak azt mutatná, hogy megadja

magát.

– Mr. Quinlan, nem gondoltam, hogy egy magánzsaru ennyire szentimentális lehet – mondta Louise.

– Ne gondolja! Talán túl sok sanzont hallgattam. Talán Joachim Asper nem az az ember, aki eltűrné,

hogy elárulják, vagy megalázó helyzetbe hozzák. Talán arra vártunk, hogy lelövi magát, Louise.

Akkor Martinez hadnagynak lenne egy jó napja, ha ketten is a szemtanúi vagyunk.

– Marvin, magának igaza volt. Ez tényleg fene egyenes ember – mondta Asper. A nő közben csak

nézett, barna szeme végigperzselt és magába szívott.

– Ha igaz, amit mond, köszönettel tartozom magának.

– Ne köszönje meg – mondtam. – Ne köszönjön semmit. Tudja, hogy csak egyetlen lehetősége van.

A nő Asperre nézett.

– Elmegyek, Joachim. Eltűnök a városból. Talán a kontinensről is. Nem hallasz többé rólam.

Asper ujjai a pisztoly markolatán doboltak. Az arca sima volt és áttetsző. A hangja megint

fájdalommal és haraggal teli.

– El kellett volna mondanod. Segítettem volna. Én végig őszinte voltam hozzád.

Louise felemelkedett.

– Ha elmondom, mi voltam, együtt maradtál volna velem? Asper egyetlen másodpercig habozott

csak. Egyetlen másodperc volt csupán, de mindent jelentett. Az a másodperc volt, amit minden férfi

elhibázik. Későn mondjuk ki az igent. Csak egyetlen másodperccel később, de az is elég, hogy mindent

elrontson.

Louise szó nélkül kiment. Nem köszönt el, csak elment. illata még sokáig közöttünk lebegett. Mint a

nárciszmező eső után, ahogy a nap rásüt, és felszáll a pára.

17.

Thompsonnal odakint ültünk az Aramis egyik műviesen kopott, italfoltos asztalánál, és a dizőzt

hallgattuk. Egyik pohárral ittuk a másik után. Már jócskán túl voltunk a részegségen, de még vártunk

valakit, hogy teljes legyen az este.

Louise után Asper is távozott. Ő nem köszönte meg, csak kezet nyújtott. Thompsonon végignézett,

de nem szólt hozzá. Bedobta a porlasztóba a diszket, és némán kiment a szobából. Egy darabig néztük

egymást Thompsonnal, majd mi is távoztunk. Leültünk odakint, és elkezdtünk inni.

Végül az őrmester nehezen formálva a szavakat, megszólalt:

Csak Könyvek 67

– Ez pontosan olyan, mint a maga sanzonjai, kispajtás. Szomorú egy história sok sírással. És a végén

a nő elhagyja a férfit.

– A sanzonokban nem szerepelnek korrupt és hazudós kiberek – mondtam kissé mérgesen.

Bosszantott, hogy így fogja fel.

– Nem értem. Maga végig tudta, hogy Martineznek gyónok? – kérdezte. Azért persze nem kért

elnézést, hogy köpött.

– Volt ilyen sejtésem. De biztosan csak akkor tudtam, amikor a hadnagy elmondta.

– Az a szemét!

– Maga meg ne játssza a sértődött óvodást, akinek elvették a gravo-dömperét! szépen megegyezett

vele, amikor megcsavarta a mogyoróit.

Thompson széttárta a karját, hogy most mit mondjon erre? Közben úgy hátba verte a mögöttünk lévő

asztalnál ülő egyik tagot, hogy az majdnem lefejelte az asztallapot.

– Öreg vagyok már, nehezen szorítom össze a combjaimat.

– Egy frászt, maga szar stüszivadász! – mondtam dühösen a képébe.

– Az elejétől fogva köpött neki. Ő küldte utánam, amikor kiengedtek a kóterból. Akkor se lepődnék

meg, ha maga a belső ellenőrzés hékája lenne.

Keresztet vetett, elűzve még a gondolatot is.

– Na olyan mocskos még én se vagyok, kispajtás – mondta. Mögöttünk megszólalt egy jól ismert

hang.

– Az őrmester annyira hülye, hogy vétek lett volna nem kihasználni.

Martinez maga alá húzott egy széket.

– Látom, iszogatnak – mondta. Össze kellett dugnunk a fejünket, mert rákezdett a zenekar. Martinez

elegáns arcvizének illata megtöltötte az orromat.

– Jól látja. Ünnepelünk – mondtam.

– Ha jól gondolom, nem azt, hogy Asper lelőtte a nőt, és maguk készek tanúskodni.

– Nem azt. Sem azt, hogy odaadhatom a felvételt, amivel sittre vághatja az ürgét.

– Nem szeretem ezt a hangot, Mr. Quinlan – mondta a hadnagy. – Nem szeretem, ahogy intézi az

ügyet.

– Én meg azt, ahogy maga intézi az ügyet, hadnagy.

– Nyögje már ki, mi történt, ember! – Miközben regéltem, Thompson a poharát nézegette, mintha

valami rendkívül érdekeset látna benne. Nagyjából felvázoltam a történteket. Minél tovább beszéltem,

annál jobban torzult Martinez arca. Végül megjegyezte:

– Ezért mindketten ülni fognak. Maga bűnpártolásért, mert futni hagyott egy többszörös gyilkost.

Maga meg, őrmester, készülhet a belső ellenőrzés kínzókamrájára. Garantálom!

– Nem garantál maga semmit, hadnagy. Semmi nincs a kezében. Meg akar vádolni? Ugyan mivel?

Lezáratta a nyomozást Keane ügyében, nehogy a gyilkosságiak belerondítsanak a piszkos kis játékába.

Két ütőkártyája lenne, ha megtalálná a nőt, és kiszedné belőle az igazságot. Ez nem fog megtörténni, ezt

én garantálom magának. Ugyanígy semmi esélye, hogy a kezébe kaparintsa a felvételt, amit Robina

készített. Annak a nővel együtt nyoma veszett néhány órája. Ahogy a nőt, úgy a diszket se találja meg,

kispajtás – mondtam neki egy szuszra.

– Csak ne bízzon ennyire abban a nőben, Quinlan! El fogom kapni, ha addig élek is.

Erre Thompson kijött a kussból, és azt dörmögte:

– Abban biztos lehet, hogy csak addig él, hadnagy.

Martinez odakapta a fejét. Elértette, hogy az őrmester Asperre gondol.

– Magának pofa be, barom! Maga is a sitten fog megrohadni! Thompson felfeszített. Martinez hátra

is kapta a fejét.

– Elég volt. Öreg zsaru vagyok fiam, lehet, hogy nem a legjobb, lehet, hogy alaposan bemocskoltam

magam, de bármennyi szart is kenjek magamra, soha nem fogok úgy bűzleni, mint a maga pofája,

seggfej! Tűnjön el az asztalomtól, különben kihajíttatom!

Martinez keze meglendült. Elkaptam, és szelíden megráztam. Az őrmester a nyakánál fogta meg, és

lelökte a székről. Mivel szorosan tartottam a karját, akkorát esett, mint egy télikabát. Pete, a Bivaly jelent

meg mellettünk.

– Valami gond van őrmester úr? – kérdezte, és a dörmögése szinte elnyomta a zenekart.

68 Csak Könyvek

– Dobd ki innen ezt a szart, fiam!

Pete felkapta a földről a tiltakozó hadnagyot és kicipelte. Martinez úgy lógott a karján, mint egy

törölköző.

– Azért ez túlzás volt, kispajtás – mondtam neki, ahogy visszaültünk a helyünkre. – Ezért még

megütheti a bokáját. Mégis csak a KBI tisztje – mondtam. – Meg ott lóg a levegőben az is, hogy Asper

nem örül túlságosan, hogy kijátszotta. Védelem kéne magának.

Közben Pete intett, hogy minden rendben. Elindult az asztalunk felé üres kézzel. Martinezt elhagyta

valahol.

– Ne féltsen engem, kispajtás! – mondta az őrmester. – A felvétel nélkül Martinez semmit nem tud

bizonyítani. Mr. Asper ma még haragszik rám, holnapra majd megbocsát. Miért ne tenné? Kell neki, aki

elvégzi helyette a piszkos munkát. Tetszik itt nekem, kispajtás. Lehet, Pete mellé elkel itt valaki. Talán

holnap leadom a jelvényemet, és gatyába rázom ezt a nagy mamlaszt – mutatott a hegynyi izomra és

csontra. – Az öreg Thompsont nem kell félteni. Meg fogom találni a számításomat. Talán elmegyek

magánhekusnak – tette hozzá és rám villantotta nagy, sárga fogait.

– Na kapja be, őrmester!

Thompson szomorúan mutatta az üres poharát.

– Nincs mit, szimatkám. Nincs mit.

Pete közben visszaért az asztalunkhoz. Hatalmas mancsából az asztalra pottyantott egy átlátszó

műanyag tokot.

– Ezt Mizz Stark küldte magának – tette a kezét a vállamra. Persze a sérültre.

Thompsonnal az asztalon heverő holodiszket néztük meredten. Pete folytatta.

– Azt mondta… hogy… azt mondta, hogy… – Pete itt elakadt. – Valamit mondott még különben

mielőtt elment – morogta végül.

– Nyögd már ki, fiam! – Thompson megbökdöste a lemezt, mintha valami döglött rovar lett volna.

– Na valami olyat mondott, hogy a papagáj elrepült – mormogta Pete.

Egymásra néztünk az őrmesterrel.

– Talán, hogy a kismadár szabad… Pete hordónyi feje rábólintott.

– Hát azt mondtam én is! A kismadár szabad.

Leonard Stansky

Finomhangolás

A Novus Ordo Seclorum erős kézzel kormányzott világában a technikai fejlődés létkérdés az

egymással is hadakozó pearl-öknek. És a csendes küzdelemben minden eszköz megengedett. A

legnagyobb hatalom persze akkor is a Katedrális marad, hiszen kezében az időutazás lehetősége, amivel

megbolygatja a mágikus erőket is. Az Új Világrend nemesei duplán nem tudják, kivel kezdenek ki…

1.

Maho szellemképes, szürke formák egymásba olvadó masszájaként érzékelte az anyagi valóságot.

Az égbe törő épületek, a belőlük kinyúló gravoplatformok, hidak a köztes lét perspektívájából is

felismerhetőek voltak, és csaknem tökéletes színtelenségük segített könnyen meglátni a lényeget: az

előttük, körülöttük és bennük vibráló légies fényszövedéket.

Mint korábban mindig, Maho ezúttal is céltudatosan cselekedett. Úgy tűnt, mintha a városdíszletet

rejtett kottaként átrezgő finom energiaszálak régi ismerősként integetnének felé, ahogy a sorsával régen

megbékélt ember nyugalmával felvértezve haladt célja felé.

Csak Könyvek 69

A felhőkarcolók jókora, pompás dísz kutakkal, NOS-barokk szoborcsoportokkal és neogótikus

toronypavilonoknak álcázott kommunikációs transzmitterekkel tűzdelt parkot öleltek körül. Normál

tudatállapotban azonnal ráismert volna a helyre, de lényének ebben a valóságban lebegő részének teljesen

érdektelen volt a név, amit az emberiség a parkra és az azt körülölelő városra aggatott. Őt csupán a

középen elterülő tölgyliget, pontosabban az ott összefutó energiaszálak foglalkoztatták. A

famatuzsálemek körül örvénylő éteri fényindák itt egymás erejét meghatványozva fonódtak össze,

energiájuk a környező tárgyakhoz képest ragyogóan eleven színekbe öltöztette a növényóriásokat.

Maho tudta, hogy a fizikai világban most éjszaka van – nem utolsósorban éppen ezért választotta

mindig ezt az időpontot a kísérletekhez. Így valószínűtlennek látszott, hogy emberek zavarják meg:

segítői könnyedén máshová irányították annak a néhány embernek a figyelmét, akik ezen a késői órán a

parkba tévedtek.

A férfi a tölgyliget közepén, az erővonalak metszéspontjánál állapodott meg. Érzékei lassan

kiterjedtek, ahogy munkába vette az energiaszálakat. A transz kiteljesedésével párhuzamosan a

fényszövedék lüktetése fokozatosan sebesebbé, izzása egyre erőteljesebbé vált. Maho érezte, hogy ezúttal

közelebb került a sikerhez, mint korábban bármikor.

A megnövelt erejű fényhúrok egyre intenzívebb vibrálását egy lénye mélyéről felzengő, hosszan

elnyújtott alaphanggal vette munkába, majd hipnotikusan lüktető kántálásba fogott. Szavai az éteri síkon

rezegtek, érintetlenül hagyva az anyagi világ tartományát.

A különös szavak mágikus ritmusban hangzottak el újra és újra. Az energiaszövedék magába itta,

átvette erejüket, és minden ismétléssel erősebbé vált a fény. Ragyogó energiaimpulzusok száguldottak

végig a csomópont felé, hogy egyre tündöklőbbé hizlalják a fókuszban növekvő éteri gócot. A levegő

előbb finom, majd egyre gyorsabb hullámzásba kezdett a liget körül, akár a sivatagi látóhatár a hőségben.

Amikor úgy érezte, hogy az erők már-már fölé kerekednek, Maho kimondta a nyitóformulát, irányt

adva a felduzzadt energiáknak. Nem maradt benne kétség, hogy ezúttal sikerült elérnie a kritikus

töltésszintet. A kéken ragyogó fényszövedék örvényleni kezdett, összesűrűsödött, és egy vakító

villanással feltárult a Kapu.

2.

Benedetto Francese bíboros intésére fiatal titkára összehúzta a vastag bársonyfüggönyöket,

kirekesztve a nyári Rómát hevítő napsütést a jókora dolgozószobából. Az Opus Dei feje elégedetten

hunyorogva fordult az ébenfa intarziás íróasztal túloldalán ülő vendégéhez.

– Tehát ha jól értem, Wilson testvér, ön azt gyanítja, hogy a Perkins házaspár nem csak kvantum- és

erőtérfizikával, hanem okkult praktikákkal is foglalkozik?

– Ez a határozott véleményem, excellenciás uram, és ez több mint puszta gyanú.

– Olvastam a jelentését, és egyetértek a következtetéseivel. A kérdés csak az, hogy lépjünk-e az

ügyben, és ha igen, mennyire avatkozzunk bele. Kíváncsi lennék rá, van-e kialakult elképzelése.

– Azt javaslom, helyezzük szoros megfigyelés alá a tudóspárt. Ki kellene derítenünk, hogy

transzcendens érdeklődésük összefüggésben van-e a Perseus Projekttel.

– Elképzelni sem tudom, mi köze lehetne hozzá, de mindenre fel kell készülnünk. A Gillian-ügy óta

nem lehetünk elég óvatosak a parafenoménekkel, főleg, ha jó kapcsolatot ápolnak a felsőbb körökkel.

Márpedig Perkinsék nem kapták volna meg Ázsia pearljének támogatását, ha holmi habókos

szobatudósok lennének csupán, nem is beszélve arról a temérdek NOS-dollárról, amit a Perseus Projekt

felemészt.

– Excellenciád engedelmével már ki is választottam azt a testvért, akit az üggyel megbízhatnánk.

Tervem szerint a Perseus Projektet felügyelő Waikato Egyetem gazdasági dékánhelyettese mellé

építhetnénk be, ahol a megjelenése nem adna okot felesleges kérdésekre.

– Magára bízom a részletek kidolgozását, Wilson testvér. Minden fejleményről azonnal

tájékoztasson.

– Természetesen, excellenciás uram.

– Van itt még valami. A jelentéséből nem derült ki pontosan, menynyire van közel a befejezéshez a

Perseus Projekt. Bár ezt az eshetőséget nem tartom valószínűnek, de számításba kell vennünk, hogy

70 Csak Könyvek

valami összefüggés lehet Perkinsék kutatási céljai, és természetfeletti iránti érdeklődésük között. Ha ez

bizonyítást nyer, elképzelhető, hogy csak a Perseus Pajzs aktiválása előtt lesz lehetőségünk beavatkozni,

ha ez válna szükségessé. Azt akarom, hogy ezt figyelembe véve készítsen terveket az ügy kezelésére.

– Ahogy méltóságod óhajtja.

Benedetto Francese felállt, jelezve, hogy az audiencia véget ért. Kinyújtotta a kezét, hogy a másik

csókkal illethesse a rubinköves bíborosi gyűrűt. Jonathan Mortimer Wilson érsek, az Opus Dei óceániai

műveleti igazgatója előrehajolt, ajka az alkalomhoz illő áhítattal érintette az O és D betűkkel metszett

ékkövet, majd sietve elhagyta a dolgozószobát.

3.

Az új-zélandi Hamilton felett hasas, szürke felhők úsztak lomhán, havas esőt ígérve a ködbe

burkolózó város lakóinak.

Dr. Maho Perkins végigsétált a campus tavacskája, és a modern művészetek tanszékének otthont adó

három ódon, a XX. századi Bauhaus stílusában készült épület között kanyargó gyalogúton, és belépett a

dékáni hivatalba.

Reménykedett benne, hogy a megbeszélés nem fog sokáig elhúzódni, mert a Perseus Pajzs

főpróbáját megelőző tesztsorozat bőségesen ellátta tennivalókkal. Ennek ellenére hiba lett volna nem

megjelenni – még egyetlen hasonló alkalmat sem mulasztott el –, hiszen ilyenkor nyílt rá lehetőség, hogy

kielégítse a pajzsfejlesztés felett bábáskodó hatalmasok kíváncsiságát, és meggyőzze őket: dollárjaik jó

helyre kerültek.

A földszinti tárgyalóban a legtöbb meghívott már elfoglalta helyét a jókora ovális asztal mellett,

mire megérkezett. Biccentéssel viszonozta a köszöntéseket, majd ő is leült.

Dr. William McIntire, az egyetem gazdasági dékánhelyettese az utolsók között futott be, és a Maho

melletti széket választotta. Miután mindenki elhelyezkedett, McIntire megköszörülte a torkát, és sietve

belekezdett mondókájába.

Röviden ismertette a Perseus Projekt – vagy ahogyan maguk között emlegették, „a PP” – pillanatnyi

állapotát. Beszámolója hátteréül egy, a központi kivetítőn látható animáció szolgált. A film a

Pajzsállomást, az antarktiszi földi bázissal összekötő űrliften felfelé vándorló konténerek mozgását

mutatta be. A többség már unalomig ismerte.

Maho végigtekintett az egybegyűlteken. Gyakran voltak új arcok, ezúttal is talált néhány ismeretlent.

Alapossága nem engedte, hogy a projektet átjáró háznak használó, többségében a NOS különböző

érdekcsoportjai által szalajtott tisztségviselőket, képviselőket, pénzügyi tanácsadókat és ügyvédeket ne

vegye figyelembe. Megszokta már, hogy az emberek jönnek-mennek, de mindegyiküket személyesen is

meg akarta ismerni, még akkor is, ha csupán egyszer jelentek meg. Ki tudja, melyikük lehet hatással a

projektre.

Időközben McIntire áttért a pénzügyi jelentés ismertetésére. Maho nem lepődött meg, hogy az

anyagiak ezúttal is megelőzik a tudományos kérdéseket. A NOS urai minden dollárjuk felhasználását

nyomon követték.

– Mint tudják, a PP abba a fázisba került, hogy augusztus elsejére kitűzhetjük a pajzs első

próbaaktiválásának időpontját – folytatta a dékánhelyettes. – Dr. Perkins, kérem, számoljon be a tesztek

jelenlegi eredményeiről és a kilátásokról!

– Jelenleg a pajzsgenerátorok finomhangolásánál tartunk. Ha jól tudom valamennyi jelenlévőhöz

eljutott a legutóbbi összefoglaló jelentés, ezért most csak néhány dolgot emelnék ki – vette át a szót

Maho. – Mint tudják, az erőtér felépítése az általunk kidolgozott kvantumrezonancia-elmélet alapján

történik. A szubatomi rezgési frekvenciák egymást erősítő összehangolása kulcsfontosságú. A legjobban

egy szimfonikus zenekar által létrehozott összhangzathoz lehet hasonlítani a végeredményt. A cél az,

hogy a különböző szinteken ható rezgések kölcsönhatását kiismerve megtaláljuk azt a „dallamot” amely

kiváltja az általunk kívánt válaszreakciót, nevezetesen a napszelet alkotó nagy energiájú, rövid

hullámhosszú sugárzás optimális visszaverését.

– Rájöttünk, hogy nem célszerű a teljes spektrum visszaverése, ahogy eredetileg gondoltuk, ehelyett

egyes hullámhossztartományok sugárzását beengedjük. Ezeket azután a „hangszerek”, vagyis a

különböző frekvenciákra hangolt pajzsgenerátorok oly módon transzformálják, hogy a kapott energiát

Csak Könyvek 71

felhasználhassuk a Perseus összteljesítményének növelésére, tehát paradox módon a pajzs „repedései”

csak tovább erősítik azt.

– A tesztelés jelenlegi fázisában azt igyekszünk kitapasztalni, hogy melyek azok a hullámhosszok,

amelyek a leghatékonyabban képesek növelni a pajzs teljesítményét, tehát azt szeretnénk kideríteni, hogy

milyen legyen a „repedések” elhelyezkedése, melyik a legmegfelelőbb „partitúra” a zenekar játékához.

Lényegében itt tartunk most. Van esetleg kérdésük?

– Professzor úr, ha megengedi… – szólt közbe egy középkorú, szőke férfi.

– Ő Bernard Dobson, most csatlakozott a NOS-backup teamhez, ezért még nem ismerheti. Ázsia

pearljének kutatási főtanácsadója mellett dolgozik – súgott előzékenyen McIntire Mahónak.

– Ha jól tudom Muranovszkij a „repedésekkel” kapcsolatban egyáltalán nem osztja az ön

álláspontját – mondta Dobson.

Maho elmosolyodott.

– Az idősebb Muranovszkij tekintélye nem jelenti, hogy a fia tévedhetetlen lenne. Ő elsősorban a

masszív gamma-sugárzás és lökéshullám elhárító pajzsot igyekszik tökéletesíteni, ami némileg más

megközelítést igényel. Mindazonáltal én meg vagyok győződve róla, hogy a „repedések” használata egy-

két módosítással ott is remekül beválna.

Dobson bólintott, de látszott rajta, hogy még rengeteg kérdése lenne. Maho elhatározta:

alkalomadtán meghívja egy munkaebédre, hogy megadhassa neki a válaszokat.

Kapott még néhány kérdést. Miután tömören megválaszolta őket, visszaadta a stafétát McIntire-nek.

A dékánhelyettes nem szaporította tovább a szót, hanem mindenkinek megköszönte a részvételt, jelezve,

hogy a megbeszélés véget ért. Az emberek felálltak. Volt, aki dolga után sietve hamar elhagyta a

tárgyalót, mások beszélgetni kezdtek. Maho körbejárta a termet, mindenkivel váltott néhány szót, szerény

mosollyal fogadta a biztatásokat és a jókívánságokat. Bernard Dobson köszönettel elfogadta az

ebédmeghívását, és a lehetőséget, hogy jobban megismerheti a PP elméleti hátterét.

Rajta kívül csak egy ismeretlen maradt, Maho nem mulasztotta el, hogy bemutatkozzon neki. Dr.

Alejandro Shackley Európában végezte matematikai tanulmányait, hogy azután egy japán

kutatóintézetben kamatoztassa tudását. Később komoly eredményeket ért el a haladó húr-elmélet

gyakorlati alkalmazása területén, így sikerült felhívnia magára Masaru Okawa figyelmét. Immár két

évtizede élvezte Ázsia pearljének bizalmát, biztosítva ezzel a kutatásaihoz szükséges bőséges forrásokat.

Érdekelte, hogy Perkinsék kvantumrezonancia-elmélete összeegyeztethető lenne-e az ő kutatási

eredményeivel. Maho elnyomva magában a tesztsorozat időigényére figyelmeztető hangot, neki is ígért

egy konzultációt.

Este nyolc is elmúlt, mire végre útnak indult. Sötétkék Mitsubishi gravója az egyetem elkülönített

VIP parkolójában várta. Beszállt, megadta az úti célt a fedélzeti számítógépnek, és elindította egyik

kedvenc Bach-kantátáját. Szemét lehunyva átadta át magát a varázslatos orgonamuzsikának, miközben a

gravó egyre gyorsulva elérte az utazómagasságot.

4.

A Cook-szigetekhez tartozó Mangaián a téli hónapokban is csak ritkán fordult elő, hogy a hőmérő

higanyszála 20 Celsius-fok alá essen, ez a nap pedig különösen kellemes időjárással kényeztette el az itt

élőket.

A pajzsgenerátorok tesztsorozata után a Perkins házaspár lopott magának egy szabad délutánt, hogy

együtt lehessenek végre: a Waikato Egyetem által a Perseus tesztek kiértékelésére rendelkezésre bocsátott

nagy teljesítményű számítógépek egyelőre nélkülük is kiválóan boldogultak a kapott adattömeg

kiértékelésével.

Egyik kedvenc helyük, a Tiriara-tó, a sziget egyik gyöngyszeme, félórányi sétával volt elérhető az

otthonuktól. Elidőztek itt pár órát, a piknikkosárban hozott finomságok és a XX. század derekán palackba

került Chateau Beaucastel csak tovább fokozták az együttlét, a kikapcsolódás és a paradicsomi környezet

keltette összhatást. Amikor az amúgy jól kézben tartott érzékeiket izzásig hevítette a szépség, az együtt

töltött idő ritka öröme és a finom ízekkel összhangban előadott évődő játék, előbb követelőző,

szenvedélyes türelmetlenséggel, majd forrón, végül az időtlenség ragyogó óceánjának mélységébe

72 Csak Könyvek

merülve szeretkeztek. Miután a kéj hullámai elcsendesedtek, egymás karjában engedték át magukat a

jóleső pihenésnek.

Amikor a napkorong a horizont közelébe ereszkedett, kéz a kézben sétáltak le a tótól a tengerpartra,

hogy megcsodálják a trópusi sziget egét díszbe öltöztető alkonyi színorgiát. Amikor a nap már eltűnt a

szemük elől, és sötétedni kezdett, még mindig egymás karjában élvezték a hullámokat tápláló lágy esti

szellőt. Egyiküknek sem akarózott még hazaindulni.

A csendet végül Laura törte meg:

– Mit gondolsz az új jövevényekről?

Maho csak hosszabb hallgatás után válaszolt, mintha lénye csak lassan akarna visszatérni a

gondolatok, hangok, megoldandó feladatok és követendő stratégiák világába:

– Dobson és Shackley? Sokkal inkább szolgálják saját nagyra hízott egójukat, mint Okawát.

Mindkettejükben van valami feneketlen éhség, mintha fel akarnák falni a világot, bár tökélyre vitték

mohóságuk elkendőzését.

– Pontosan mit akarnak tőlünk?

– Dobsont a résmintázatok érdekelték. Úgy tűnik, elsősorban arra kíváncsi, hogy Muranovszkij

eredményei összeegyeztethetőek-e a mi repedésrajzolatos elképzelésünkkel.

– Lehet, hogy tévedek, de ezen a Dobsonon Craig Fich szagát érzem.

– Amerika pearlje? – gondolkodott el a férfi. Ez beleillene a képbe.

– Kérlek légy nagyon óvatos vele!

Maho elmosolyodott, és beleegyezése jeléül bólintott.

– És a másik? Shackley?

– Azt hiszem, őt sem csak a tudományos érdeklődés hajtja. Bár nagyon finoman játszott, de egy

kérdése elárulta, honnan fúj a szél.

– Ez kezd bonyolult lenni…

– Szívem, ez sosem volt egyszerű! – nevetett Maho, majd folytatta:

– Rákérdezett, hogy honnan származik a keresztnevem.

– Ó, hát erről van szó! És mit mondtál neki?

– Őszinte voltam vele. Meséltem neki Mahoihoiról, a nagy maori varázslóról, aki után a szüleim

elneveztek.

– Elment az eszed?! Még jó, hogy nem kezdtél neki pentagrammákat rajzolgatni!

– Ugyan édesem, ez csak egy kis kultúrtörténeti kitekintés volt. A végén már a maori tetoválásokról

és a hagyományos táncokról csevegtünk. Amúgy meg ki akartam ugrasztani a nyulat a bokorból.

– Sikerült?

– Úgy látszik, Dr. Alejandro Shackley professzor úr sokkal agyafúrtabb annál, hogy ilyesminek

bedőljön. De ne aggódj, a fél szemem rajta fogom tartani – mondta Maho, és futó csókot lehelt Laura

ajkára.

– Önjelölt mágus lenne?

– Könnyen lehet. Úgy vélem, alaposan ismeri az ezoterikus bölcseleteket, bár mindent megtesz

annak érdekében, hogy ez nehogy kiderüljön róla.

– Gondolod, hogy Okawa titokban az okkult tanok iránt érdeklődik, és ilyen szempontok szerint

válogatja a kutatásvezetőit?

– Ez bizony előfordulhat. Még az is lehet, hogy Shackley irányította ránk Okawa figyelmét. Aki tud

olvasni a sorok között, a publikációink alapján gyanút foghat.

– Hallottam egy pletykát, miszerint a pearl többször is találkozott Nathan Gilliannel. Persze nem ő

lenne az első NOS-oligarcha, aki a rejtett valóság után érdeklődik.

Maho hümmentett egyetértése jeléül.

Egy darabig átengedték magukat a hullámok morajából és az aludni térő madarak énekéből szövődő

természetes szimfónia élvezetének.

– Valamit el kell mondanom – szólalt meg végül Laura.

Maho figyelmesen hallgatott, és nem mozdult, de pillanatok alatt teljesen éberré vált.

– Valaki járhatott tegnap a házban. Nem vagyok benne teljesen biztos, de amikor hazaértem, valami

idegenszerűt éreztem. Azután alaposan körülnéztem, és egy-két dolgot nem egészen úgy találtam, ahogy

hagytam.

Csak Könyvek 73

Maho pontosan értette, hogy párja mire gondol. Laura egy pofonegyszerű, ám hatásos „biztonsági

rendszert” eszelt ki ráadásnak a technikai eszközök mellé. Bizonyos tárgyakat – melyeket egy behatoló

kénytelen elmozdítani, ha alaposan át akarja kutatni otthonukat –, egészen precízen helyezett el,

milliméter pontossággal megjegyezve helyüket, mégis megőrizve a látszatot, mintha az a dolog minden

különösebb átgondolás nélkül csak úgy oda lenne téve, ahol van. Ahogy ő mondta, ez a rendszer „bolond

biztos”, hiszen még a legprofibb kém sem ügyelne arra, hogy hajszálpontosan ugyanoda helyezzen vissza

mindent, ahol találta. Mahónak ez önmagában elég volt, hogy higgyen a feleségének, de tudta, hogy

Laura intuíciói is rendkívül megbízhatóak.

– Akkor jártak is. Ilyesmiben soha nem tévedsz – bólintott a férfi.

– Azt hiszem, kezd a helyzet igazán komolyra fordulni.

– Ne félj, hamarosan véget ér ez az egész. Laura felkacagott:

– Kedves maori varázslóm, hát mikor láttál engem utoljára cidrizni, he? – mosolygott a férjére.

Szemében pajkos tüzek gyúltak.

– Milyen szerencsés is vagyok! – nevetett Maho, ráébredve, hogy előbb felvillanó aggodalma milyen

ostobaságot mondatott vele.

Felpislákoltak az első csillagok, és lassan a zenit fölé emelkedett a hold. Bár hűvösödni kezdett a

levegő, egymás testének heve még sokáig elegendő volt, hogy ne kelljen felcserélniük a mangaiai éjszaka

csodás panorámáját otthonuk melegével.

5.

Dr. Alejandro Shackley szitkozódott a pocsék időjárás miatt. Aucklandet sűrű köd borította, ráadásul

kitartóan szemetelt a havas eső, latyakos pocsolyákat hagyva a város alsó szintjét borító aszfalton.

Elegáns, kisebb vagyont érő cipőjébe utat talált a fagyos víz. Kétszer is megbánta már, hogy gyalog indult

el, de a legutóbb tudomására jutott fejlemények megkövetelték, hogy lehetőséget adjon magának

gondolatai rendezésére, és erre a séta eleinte alkalmasnak tűnt.

Perkinsékkel kapcsolatban legsötétebb gyanúit látta igazolódni, és a kapott utasítások megerősítették

meggyőződését, hogy jól mérte fel a helyzetet. A döntés megszületett: tudományos eredmények ide, vagy

oda, a házaspárt mihamarabb ártalmatlanná kell tenni, még mielőtt késő lesz!

– Dr. Shackley? – hasított egy ellentmondást nem tűrő hang a párás levegőbe, közvetlenül a háta

mögött. A matematikus megpördült, és ijedten mérte végig a kérdezőt.

– Maga?! Hogy kerül ide? Úristen, tudja, hogy halálra rémített?

– Nyugodott meg, kissé, amikor felismerte ki az.

– Nézze el nekem, kérem! – mondta Bernard Dobson. – Követtem, hogy egy nyugodt helyen

beszélgethessünk.

– Ez egy nyilvános hely, hiába elhagyatott! Itt bárki lehallgathat minket.

– Aktiváltam egy interferenciapajzsot.

– Mi a fenét akar tőlem?

– Nos, egyrészt úgy tűnik, hogy valamennyire közös a problémánk. Másrészt pedig… nem

szeretném, ha a pearl érdekeit sértő megoldáson törné a fejét, kedves doktorom! – mosolyodott el Bernard

Dobson minden vidámság nélkül. Akár egy éhes farkas, amikor bégetést hall.

– Maga fenyegetni merészel?! – Shackley engedte erőre kapni ingerültségét. – Én Ázsia pearljének

bizalmasa vagyok, maga mitugrász senki!

– Kérem, ne izgassa fel magát, professzor úr! Beszélgessünk.

– Ezek után végképp nincs beszédem magával, maga idióta! És biztos lehet benne, hogy a

karrierjének befellegzett! Gondoskodom róla, hogy Okawa san értesüljön erről az incidensről! Hálás

lehet, ha egyszerűen csak kipenderíti magát, de ahogy ismerem, jobban jár, ha elkezd könyörögni az

életéért!

– Ó, én biztos vagyok benne, hogy könyörgésre nem lesz semmi szükség. Legalábbis az enyémre

nem. Szerintem a pearl érdekesnek fogja találni az üzenetemet, amelyben kitérek az ön vatikáni barátaira.

Shackley elsápadt.

74 Csak Könyvek

– Nahát, doktor úr, úgy látom, most már hajlandó lesz velem beszélgetni – villantott Dobson egy

újabb farkasmosolyt a halálra vált matematikusra. – Örülök neki!

– Higgye el, én hűen szolgálom Okawa sant. A vatikáni kapcsolataim csak értékesebbé teszik a

szolgálataimat, amelyeket neki nyújthatok

– Válaszolta Shackley, és igyekezett minél magabiztosabbnak tűnni.

– Nagy ívben leszarom Okawát. Fejezze be a seggnyalást, és térjünk a tárgyra, hogy mehessek végre

szaunázni! – reccsent rá Dobson.

Shackley szeme elkerekedett, most már nemcsak rettegett, hanem teljesen össze is zavarodott.

Dobson határozottan élvezte a helyzetet, igazán elemében érezte magát. Úgy gondolta, ennyi igazán jár

neki a hosszú hónapokig tartó fáradságos munka után.

– Engem az érdekel, hogy mire jutott Perkinsékkel kapcsolatban. A matematikus értetlenül pislogott.

– Mire gondol?

– Doktor úr, kérem, ne kezdje játszani a hülyét. Ön pontosan tudja, hogy mire gondolok. Meglepne,

ha kiderülne, hogy Francese bíboros úr a szabadidejét fizikai kísérletekkel üti agyon, és ezért érdeklődik a

Perseus Projekt iránt.

– Úgy látom, ön igazán jól értesült, Mr. Dobson, bár gondolom nem ez az igazi neve.

– Briliáns következtetés, doktor úr, nem hiába koptatta az egyetem padjait annyi éven át!

A matematikus belátta, hogy vereséget szenvedett, és kénytelen feladni az ellenállást – legalábbis

látszólag. Úgy látszott, rejtélyes fenyegetője eleget tud ahhoz, hogy ne lehessen félrevezetni, de talán

blöfföl is valamennyit.

– Ám legyen. Elmondom, amire eddig rájöttem, de kérem, árulja el, kinek dolgozik. Az

információim nem kerülhetnek illetéktelen kezekbe!

– Csak annyit mondhatok, hogy a NOS legfelsőbb köreinek érdekét védem. Esetleg majd többet is

elárulok, ha meghallgattam a mondandóját, de jelen pillanatban egyáltalán nincs abban a helyzetben,

hogy feltételeket szabjon! Ennek ellenére biztosíthatom, hogy értesülései a legmegfelelőbb helyre fognak

kerülni. És most ne rabolja tovább a drága időmet, mert az én türelmem is véges!

– Jól van hát – sóhajtott Shackley, és beszélni kezdett.

– Az Opus Dei a Gillian-ügy óta különösen odafigyel a NOS-oligarchák köreiben felbukkanó

spiritisztákra. A pearl mellett az egyik fontos feladatom, hogy az ilyen fenyegetések felbukkanásáról

minél előbb tájékoztassam a Vatikánt, és higgye el, ez nem csak a mi érdekünk, hanem az egész fennálló

hatalomé! A legtöbben képtelenek felmérni az ilyen alakok jelentette veszély mértékét, mert csupán

földhözragadt keretek között képesek gondolkodni, a természetfeletti jelenségek pedig túl vannak ezeken

a határokon… . Ön talán azzal is tisztában van, hogy Róma régóta azt az álláspontot képviseli, hogy az

ilyesféle tudás veszélybe sodorhatja az egyszerű emberek hitét és világról alkotott felfogását, ezért

komoly erőfeszítéseket tettünk és teszünk a mai napig is, hogy a transzcendens valóság bizonyos

aspektusai csak a tudás befogadására alkalmas és felkészült személyek előtt válhassanak ismertté.

– Megható ez a gondoskodás, de kérem, hagyja a rizsát, és térjen a lényegre! – szakította félbe

Dobson.

– Máris! – fintorodott el dr. Shackley. – A Perkins házaspár publikációit tanulmányozva felfigyeltem

néhány összefüggésre, amelyek az okkult tudományokban való tájékozottságra utaltak.

– Nevezetesen?

– Nem akarom elméleti fizikai és ontológiai kérdésekkel fárasztani…

– Csak fárasszon nyugodtan, ezért kapom a fizetésemet. De csak tömören!

– A hullámterjedéssel és a szubatomi rezonanciákkal kapcsolatosan olyan megközelítést

alkalmaztak, és olyan magabiztosan léptek át a hagyományos fizikai gondolkodás bizonyos korlátain,

amit csak az tesz meg, aki pontosan tudja, hogy miről beszél, és hová tart a fejtegetése. Általánosságban

ennyit tudok mondani erről, a többi talán már nehezen érthető lenne.

– Azt hiszem, értem. Olyanok, mint a bennfentes tőzsdei kereskedők, akik tudnak valamit, amit a

többség nem.

– Kiváló hasonlat.

– Rendben, erről ennyi elég is. Inkább arról beszéljen, hogy ezután mit lépett!

– Amikor felismertem a veszélyt, egyrészt felhívtam Okawa figyelmét a két fizikus munkáira,

másrészt tájékoztattam a Vatikánt a felfedezésemről, és kidolgoztam egy tervet a fenyegetés kezelésére. A

Csak Könyvek 75

pearl érdeklődik a titkos tanok iránt. Az Opus Dei Okawa érdekszféráját egyfajta kivetett hálónak

használja, amiben a Perkins-félék fennakadnak.

– Ügyes! – biccentett Dobson.

– Az én ötletem volt – mosolyodott el a matematikus, majd folytatta: – Ezenkívül persze a

tudományos eredményeiket is érdekesnek találtam. Elintéztem, hogy a pearl meghívja Pearkinséket, és

támogatást ajánlottunk nekik. Persze én mindvégig a háttérből kísértem figyelemmel az eseményeket,

nehogy feleslegesen felhívjam magamra a figyelmüket.

– Perkinsék nagyon hamar, mondhatnám gyanúsan hamar előálltak a Perseus Projekt ötletével, amit

én persze közvetett eszközökkel bátorítottam. Abban reménykedtem, hogy így elárulják magukat, és

kideríthetem valódi szándékaikat, és akár még arra is lesz lehetőségem, hogy fülön csípjem őket.

Okawának nagyon tetszett az ötlet, egyrészt azért, mert így utolérheti Craig Fitch Muranovszkij-

csoporttal elért eredményeit a pajzsfejlesztésben, másrészt az egész köré egy remek PR-kampány

kerekíthető, tekintve, hogy a Perseus Projekt megoldást kínált az ózonlyuk jelentette problémára. A pearl

ezzel népszerűbbé válhat a probléma által elsősorban sújtott angolszász alattvalói körében, akik finoman

szólva nem éppen a legkedvezőbben ítélik meg japán urukat. Így két legyet üthetett egy csapásra, és

mindeközben az Opus Dei is lehetőséget kaphatott a veszély elhárítására.

– Ez gyönyörű, de árulja már el, miért fosik a Vatikán ennyire ettől a párocskától?

– Kérem, ne essen abba a hibába, hogy bedől az ártatlan képnek, amit mutatnak magukról. Az

effélék mindig valamilyen nem evilági hatalomtól nyerik a tudásukat és erejüket, ezért óriási veszélyt

jelentenek a számunkra.

– Miért, nem ezt mondják maguk is? Vagy az a baj, hogy elmondják a népnek mi mindent titkol

előlük az egyház?

– A római katolikus egyház felelősségéhez tartozik a hívek lelki üdvének védelme, de itt nem csak

erről van szó. A veszély sajnos komolyabb, de kérem, kíméljen meg attól, hogy itt és most bevezessem a

démonológia alapjaiba.

– Áhá, tehát Perkinsék az ördöggel cimborálnak, aki remek tippeket szállít nekik a kutatásaikhoz?

– Látom, önt kétségei a szarkazmus védőpajzsa mögé hajszolják, de higgye el nekem, az ilyesfajta

fenyegetés nagyon is valós! Ez persze egyházi ügy, nem várom, hogy megértse.

– Rendben, ez a maguk dolga. Most arról beszéljen, hogy mit gondol a két feketemise között

kidolgozott kvantumrezonancia-elméletükről és a repedésmintázatos újításukról. Használhatóak?

– Konzultáltam Perkinssel, és áttekintettem az eredményeit. Ezek alapján azt gondolom, hogy

helytállóak a következtetései.

– Tehát a résmintázatok valóban növelhetik a pajzs hatékonyságát?

– Méghozzá komoly mértékben.

– Mit gondol, össze lehetne ezt a technológiát fésülni Muranovszkij eredményeivel?

– Talán igen, de ahhoz, hogy ebben biztos legyek, további analízisekre lenne szükség – válaszolta

Shackley elgondolkodva. Most már szinte biztos volt benne, hogy ez a faragatlan alak kinek a szekerét

tolja. – És most elárulná mi a terve? Ellopja a dokumentációkat, és elviszi Craig Fitchnek?

Dobson válaszul csak elvigyorodott. Shackley felsóhajtott, és folytatta:

– Nézze, engem nem igazán érdekel, hogy Amerika pearlje ráteszi a kezét a technológiára, de

figyelmeztetem, hogy bajba sodorhatja magukat, ha felhasználják! Nekem az a lényeg, hogy Perkinsék ne

okozhassanak kárt.

– Önben egy inkvizítor veszett el, kedves doktorom. Abba, hogy Lord Fitch mit tesz, vagy nem tesz

a technológiával, ön a legkevésbé sem szólhat bele, de azt megígérhetem, hogy gondom lesz a vérivó

gerlepárocskára is. Nekünk sincs szükségünk elvarratlan szálakra és okvetetlenkedő tudósokra.

Shackley sóhajtott. Nagy kő esett le a szívéről.

– Mit szándékozik most tenni?

– Mint mondtam, elvarrom a szálakat.

– Nos, úgy látom az érdekeink lényegében azonosak. Remélem, segítségére voltam, és az ügy

mindannyiunk számára megnyugtató módon fog lezárulni.

– Minden rendben lesz, ne aggódjon! Ami a beszámolóját illeti, igazán elégedett vagyok önnel,

doktor úr! Nagy segítségemre volt, irgalmatlanul hálás vagyok önnek! – vigyorodott el Dobson, majd

76 Csak Könyvek

előhúzta kezét a kabátzsebéből. Egy Heckler&Koch gyártmányú nagy teljesítményű sugárpisztolyt tartott

benne, a legfrissebb sorozat egy példányát.

Maximális fokozatra kapcsolta a fegyvert, és füstölgő lyukat robbantott a döbbent Shackley

mellkasába. A matematikus rongybabaként csuklott össze. Ezután Dobson körültekintő, alapos munkával

nekilátott hamuvá égetni a holttestet, csak a jobb alkart és kézfejet kímélte meg, ahová a NOS-elit

tagjainak biztonsági azonosítóchipjét ültették. A kart egy fóliazsákba tömte, és eltüntette a kabátja alatt a

fegyverrel együtt.

Elégedett volt: most, hogy a konkurenciát eltakarította az útból, az akció első része sikeresen

lezárult. Áttérhetett a második fázisra.

6.

Az ezüstszínű Chrysler luxusgravó közel végsebességen tört előre a Csendes-óceán felett a Hawaii-

szigetek irányába. Egyetlen utasa Kelly Mason – akit az óceán nyugati felén Bernard Dobsonként

ismertek – elégedetten dobolt a műszerfalon ujjaival, miközben egy réges-régi együttes – bizonyos Queen

– „We are the champions” című száma szólt csaknem teljes hangerővel. Úgy érezte, ez a zene – egyike a

kedvenceinek – tökéletesen illik az alkalomhoz, ezért már vagy hatodjára hallgatta meg indulás óta, nem

egyszer együtt énekelve a refrént Freddy Mercuryval.

A digitális kalendárium augusztus másodikát mutatott: egy nappal korábban kezdte meg működését

a Perseus Pajzsállomás, hogy megvédje Masaru Okawa déli alattvalóinak érzékeny bőrét a nap ibolyántúli

sugaraitól, és az elkövetkező évek során fokozatosan annyi ózont juttasson a légkör felső rétegeibe, hogy

a természetes védelem helyreálljon. Az Antarktiszon felépített földi bázist az alacsony orbitális pályán

keringő pajzsállomással összekötő űrfelvonó lassan emelkedő konténerei mostantól kezdve napi tíz tonna

sűrített ózont szállíthatnak a megfelelő magasságba. Ráadásul a pearl egy elsőrangú teherűrállomást nyer

az ózonpajzs helyreállítása után – azaz hosszú évek múlva –, amit a Perseus átkalibrálásával akár katonai

bázisnak is használhat.

Mindez persze Kellyt hidegen hagyta, az új pajzs működésével járó vatikáni aggodalmak pedig

fikarcnyit sem izgatták. Valahányszor eszébe jutott az ostoba Shackley figyelmeztetése, miszerint óriási

veszélyeket rejt magában az ellopott technológia használata, nevethetnékje támadt. Egyszerűen

elképesztő, hogy milyen babonákban képesek hinni egyesek, annak ellenére, hogy egyébként

természettudományos szaktekintélynek számítanak. Hihetetlen!

Legfeljebb azt tartotta elképzelhetőnek, hogy Perkinséket valami idegen faj támogatta, bár már ezt a

lehetőséget is inkább a holofilmek világába sorolta volna. Lelki szemei előtt megjelent egy vörös szőrű,

rücskös szarvakat viselő, patás idegen, aki Maho Perkins fülébe suttog, Shackley pedig ezt meglátva

lángoló feszülettel ront rá az összeesküvőkre. Kirobbant belőle a röhögés.

Időnként azzal szórakozott, hogy lekapcsolta a robotpilótát, és zuhanórepülésben megközelítette az

óceánt, majd pár száz méterre a hullámoktól felkapta a gravó orrát.

– We are the champions! – bömbölte ilyenkor.

Visszatérve eredeti gondolatmenetéhez meg kellett állapítania, hogy a Perseus átállítása komoly

nehézséget vethet fel, tekintve, hogy a Perkins házaspár vezette laboratórium egy sajnálatos üzemi baleset

során a levegőbe repült, maga alá temetve a kutatócsoport szinte összes tagját, köztük Dr. Alejandro

Shackleyt, akinek csak elszenesedett karját találták meg a romok között – szerencsére éppen azt, amelybe

azonosítóchipjét ültették –, és Bernard Dobson felismerhetetlenségig összeégett holttestét. Egy darabig

aggódott, hogy nem sikerül megfelelő hullát kerítenie a célra, de szerencsére a Triádok hongkongi

szervezetére megfelelő díjazás ellenében mindig lehetett számítani.

Craig Fitch ügynöke maradéktalanul büszke volt az eredményekre, és még az sem zavarta

különösebben, hogy az áldozatok között sem Dr. Maho Perkinst, sem a feleségét nem sikerült azonosítani,

de a fél kilo-tonnásra becsült robbanásban nem csak őket nyilvánították eltűnt személlyé. Komoly gondot

persze nem okozott Perkinsék hiánya, hiszen a Perseus Projekt teljes kutatási dokumentációját tartalmazó

holodiszkek utolsó létező példánya a Chrysler csomagtartójában egy biztonsági fémtáskában várta, hogy

Kelly átadja Amerika pearljének.

Csak Könyvek 77

Muranovszkij csoportja biztosan jó hasznát fogja venni, hiszen a résmintázatok segítségével éppen

az a probléma lesz kiküszöbölhető, amely a nagyobb méretű pajzserőterek generálásának útjában állt. A

repedések alkalmazásával ugyanis megkerülhetővé vált az a probléma, amelyet az egyre nagyobb erőterek

exponenciálisan növekvő energiaigénye okozott, így ugyanis a felvett energiamennyiség a korábbi

négyzetes növekedés helyett egyszerű lineáris növekedéssé szelídült. Ezt a forradalmi újítást nevezte

Maho Perkins szerényen „teljesítménynövekedésnek”.

Perkinséket végső soron senki sem hiányolta igazán, hiszen a munkát elvégezték, és a végeredmény

használható maradt Okawa számára is. A feltaláló általában pótolhatatlan, eredményeit azonban a

kevésbé tehetséges kollégák is képesek alkalmazni.

Összességében tehát Kelly Masonnak minden oka megvolt az elégedettségre.

– „We are the champions!” – gajdolta ismét, ahogy maximális sebességre gyorsítva az óceán felé

fordította a Chrysler orrát egy újabb zuhanórepülés kedvéért.

7.

Bár a Perseus Projekt laboratóriumában történt pusztító erejű robbanást hivatalosan balesetnek

minősítették, az orbitális pályán keringő Pajzsállomáson és az antarktiszi földi bázison is fokozott

biztonsági protokollt léptettek életbe. A különleges intézkedések azonban nem készíthették fel a

személyzetet a behatolásnak azon módjára, amit a Perkins házaspár alkalmazott.

Két nappal a Perseus Pajzs aktiválása után teljesen észrevétlenül léptek a Föld körüli pályán keringő

állomás fedélzetére. A fizikusok körében néhány teoretikus játszott csak el a gondolattal, amit Perkinsék

rutinnal alkalmaztak a gyakorlatban. A „helyet” ahol éppen tartózkodtak egyesek „köztes térnek”,

„fázison kívüli állapotnak”, „negyedik térdimenziónak” vagy egyszerűen „mezsgyének” nevezték. Maho

és Laura kevesebbet törődött az elméleti megközelítésekkel – legyen ez bármilyen furcsa is egy tudósnál

–, inkább csak használták ezt az állapotot, elfogadva, hogy a „mezsgye” az univerzum azon jelenségei

közé tartozik, amelyeket pusztán elmével nem lehet leírni.

Az uralkodó természettudományos paradigma azonban szigorúan az elme keretei között írta le a

természet jelenségeit, így természetesen az ennek a nézőpontnak alárendelt ipar sem volt képes olyan

eszközöket előállítani, melyek lehetővé tették volna az univerzum más oktávjainak érzékelését. Így vált

lehetővé, hogy a Perkins házaspár testének anyagát egy különleges transzállapot segítségével áthangolva

észrevétlenül bejusson előbb az antarktiszi Csillagfelvonó-bázisra, hogy onnan potyautasként „itt és ott

is” a magasba emelkedve beléphessenek a Pajzsállomásra. Mindezt azonban még ők sem tehették volna

meg ilyen egyszerűen. A tölgyesben nyitott Kapun utat talált éteri energia bősége segítette őket

megmaradni állapotukban.

A neheze azonban csak ezután következett: a Perseus céljaiknak megfelelő átkalibrálásához ki kellett

lépni a felsőbb dimenzióból, mivel fizikai hatások előidézésére onnan csak nagyon korlátozottan nyílt

lehetőségük.

Az irányítóközpont ügyeletes éjszakás személyzete egy pajzstechnikusból és két biztonságisból állt,

akik a vezérlőkonzoloknál foglaltak helyet. Maho keresett egy olyan pontot a teremben, ami kívül esett a

látóterükön, majd elkezdett fokozatosan kilépni a transzból, így lassan visszacsúszott a fizikai valóságba.

A testét behálózó energiarendszer fókuszát finoman elmozdította, hogy új irányba terelje az éteri erőket.

Laura enyhe aggodalommal figyelte ténykedését: ez volt akciójuk legkockázatosabb része. Ha

észreveszik a férjét, biztosan megpróbálják elfogni, lehetetlenné téve, hogy elvégezzék, amiért jöttek.

Ráadásul a dimenziólépés ideális esetben is legkevesebb félórás meditációt igényelt, így Mahónak már

nem lenne ideje újra eltűnni a szemük elől.

A maori mágus előbontakozott a magasabb sík valóságából, teljesen visszatérve a fizikai világba.

Figyelmét befelé fordította, kizárva a vezérlőterem műszerei és a három ügyeletes keltette neszeket.

Tudata kiterjedt, ahogy ismét transzba került, ám ez az állapot már más célt szolgált, mint a korábbi.

Hagyta, hogy előbb az irányítóközpontban tartózkodók, majd a Pajzsállomáson szolgálatot teljesítő

valamennyi ember kisugárzása utat találjon tudatába. Homloka gyöngyözni kezdett, ahogy pulzusa

megemelkedett, és testét átjárták a tölgyliget Kapujához vezető finom fényszálon érkező

energiaimpulzusok. Megnyitotta magát, hogy minél jobban feltöltődhessen. Amikor már úgy érezte,

78 Csak Könyvek

többet nem képes befogadni, megálljt parancsolt az áramlásnak, és megrezgette lénye belsejében azokat a

hangokat, melyek a megfelelő módon alakították át az energiát. Amikor az átalakulás végbement, nagy

sóhajjal útjára bocsátotta a testébe fogadott erőket.

Az egyik technikus meghallhatta az erőteljes kilégzés hangját, és megfordult. Szeme meglepetten

kerekedett el, és szólásra nyitotta a száját, de már elkésett a figyelmeztetéssel. Szemhéja elnehezült és

ellenállhatatlan, ólmos fáradtság vett erőt rajta. Feje előrecsuklott, ahogy eszméletlenségbe zuhant. Két

társa is pillanatokon belül követte: a biztonságis a padlóra hanyatlott, a másik technikus pedig a

vezérlőkonzolra roskadt. Mellkasuk lassan emelkedett és süllyedt – mély álomba merültek, ahogy az

állomás személyzetének többi tagja is.

Maho az irányítópulthoz lépet, és dolgozni kezdett a billentyűzeten. A Pajzsállomás operációs

rendszerének programozásakor beépített egy kiskaput, ami erre a napra várva észrevétlenül lapult a

kódsorok között. A férfi begépelte a kiskapuhoz tartozó jelszót, és belépett a hálózatba. Előbb kikapcsolta

a biztonsági rendszert, majd hozzálátott a pajzs áthangolásához. Közben Laura is visszatért a normál

térbe, és csatlakozott férjéhez. Hosszú ideje dolgoztak együtt, így tökéletes összhangban végezhették el a

Perseus újraprogramozását.

– Mindjárt készen is vagyunk – mosolyodott el Laura, majd döbbenten felkapta a fejét, mintha

hallott volna valamit.

– Mi az? – kérdezte Maho.

Laura pár pillanatig adós maradt a válasszal, de amikor megszólalt, a férfi ereiben meghűlt a vér:

– Van itt valaki – mondta, és a férje felé hátrált, aki eléje lépve testével takarta el Laurát a láthatatlan

jövevény elől.

Maho egy nagy sóhajjal kiürítette tüdejét, és pár pillanatnyi koncentrációval kiterjesztette tudatát. A

fantom így számára is érzékelhetővé vált: éteri kisugárzása határozottan emberi lénynek mutatta.

A behatoló számára nyilvánvalóvá válhatott, hogy a házaspár láthatatlansága ellenére is képes

érzékelni őt, ezért deaktiválta álcázását. Éjfekete rohampáncélos alak jelent meg Perkinsék csodálkozó

szeme előtt. A jövevény sisakja szilárd állapotát meghazudtolva félrefolyt az arc elől, majd az egész fejről

visszahúzódott, feltárva viselője vonásait. Harmincöt körüli, fekete hajú, kék szemű férfinek bizonyult.

Laura kezében ekkor már ott volt az egyik biztonságis fegyvere, egy Stockbauer pisztoly… Az

idegen felé irányozta a csövét.

– Ki maga? – kérdezte Maho bizalmatlanul. A másik kifejezéstelen arccal nézett a házaspárra.

Vonásai semmit nem árultak el, de végül megszólalt:

– Jean-Francois Grimoir őrnagy vagyok, a Katedrális beavatkozó tisztje.

8.

Az őrnagy nem nyúlt a fegyveréhez.

Maho csodálkozva emésztette a hallottakat néhány pillanatig.

– Bevallom, alaposan meglepett, márpedig ez csak keveseknek szokott sikerülni. Sok mindenre fel

voltam készülve: a NOS oligarcháinak bérgyilkosaitól az Opus Dei ügynökéig, de erre nem. Minek

köszönhetjük a jelenlétét?

– Be kell gyűjtenem bizonyos adatokat – válaszolta a látogató.

– Nem is miattunk van itt?

A páncélos férfi töprengeni látszott. Kétségkívül őt is meglephette a tudóspár felbukkanása.

– Elmondhatok valamennyit, ha már így alakult – válaszolta. – Korábban a ténykedésük észrevétlen

megfigyelésével bíztak meg, dr. Perkins, de a Waikato laborjának pusztulásakor szem elől veszítettem

önöket. Itt és most a legkevésbé sem számítottam magukra.

– Értem… Csak néhány pletyka terjeng a Katedrálisról. Mint fizikus, az időutazás lehetőségét

lebilincselőnek találom, de attól tartok ez az a témakör, amiben hiába is várnék öntől válaszokat, őrnagy

úr.

Az intervenciós kimérten bólintott.

Csak Könyvek 79

– Sebaj! – mondta Maho. – Talán meglepi, de ezt most nem is tartom annyira fontos kérdésnek.

Mondjuk úgy: elég konkrét elképzeléseim vannak az időfizikáról. A kvantumrezonancia-elméletünk

rugalmassága miatt képes a tér-idő bizonyos szabályszerűségeire is magyarázattal szolgálni.

– Ez a tény nem kerülte el elemzőink figyelmét, dr. Perkins – válaszolta az őrnagy szárazon,

elhallgatva, hogy főleg ebből az okból küldték ide.

– Ez logikusan hangzik. Tehát, ha jól értem, az érdeklődésüknek ez csak az egyik oka.

– Valóban. Maguk ketten nem éppen hétköznapi tudósok. Hogyan jutottak be ide? Valamilyen

teleporttechnológiát használtak? A műszereim különös adatokat mértek.

– Mondja csak ki nyugodtan, amire gondol! – nevetett Maho.

– Mágia? – kérdezte a másik olyan hangsúllyal, mintha nehezére esne kipréselnie magából a szót.

– Mágia! Milyen ostoba kifejezés! Annyi tévhit, babona és képzelgés tapad hozzá. Ugyanazok az

alapvető törvények működtetik az univerzum minden szintjét. Aki ismeri és összhangban mozog velük, a

többiek számára szokatlan cselekedeteket vihet végbe. De talán azt is tudja, hogy a „mágus” szó honnan

ered…

– Vizsgáztat? – kérdezte Grimoir. – A szó a Krisztus előtti 7. századi Mezopotámiából származik. A

zoroasztrizmus beavatott papjait nevezték így, akik „Istentől származó valódi tudással” rendelkeztek.

Amúgy éppen a terület alapos ismerete tett kételkedővé. Meg sem próbálom összeszámolni, mennyi

csalóval találkoztam eddig.

– A kételkedés hasznos, ha egyensúlyban tartja a hittel, de ha túlteng, éppoly pusztító lehet, mint a

vakhit. A mester pedig útja elején gyakran lelkes amatőr, akit egyesek talán csalónak néznek. – Maho

Laurához fordult. – Kedvesem, azt most már leteheted!

Grimoir különös mosollyal nézett a Stockbauer pisztolyra. Nem törődött vele, mert ez a Stockbauer

semmilyen veszélyt nem jelentett rá nézve. A fegyver nagyot csattanva hullott a padlóra. Laura furcsán

nézett a kezére, amiben eddig szorongatta, mintha őt is meglepte volna, hogy az előbb egy halálos eszközt

tartott benne.

– Pontosan mi volt a céljuk a Perseus Projekttel? – érdeklődött az intervenciós. – Feltételezem, hogy

nem csak az ózonlyukat szerették volna befoltozni.

– Valóban nem – mosolyodott el a fizikus. – Jelentős események ritkán történnek csupán egyetlen

okból, és ez ebben az esetben is így van. Lényegében mi is azoknak az értékeknek a letéteményesei közé

soroljuk magunkat, mint a maguk Katedrálisa vagy eredetileg az egyház, bár elismerem, ez különösen

hangzik. volt egy sejtésem, amit a találkozásunk megerősített, de nem kívánom felfedni ön előtt a

Katedrális vezetőségének lapjait, majd ők megteszik, ha jónak látják. De hogyan is nevezik a legfőbb

vezetőjüket? Bíborosnak, ugye?

– Úgy van – erősítette meg Grimoir, és ellenőrizte a mentális pajzsainak állapotát. A rendszer nem

jelzett behatolást. Maho tényleg csak beszélgetni akart, nem tett közben semmit.

– Nos, nekünk is volt egy megbízatásunk, nem csak önnek. Nevezetesen az, hogy közvetett módon a

megfelelő mederbe tereljük az emberiség pajzsfejlesztési törekvéseit. Ezzel nemcsak azt értük el, hogy a

további kutatások elkerüljék az egész földi civilizáció számára katasztrofális következményekkel járó

vakvágányokat, hanem azt is, hogy olyan irányba léphessenek előre, ami végül szükségszerűen feltár

majd az emberiség előtt bizonyos összefüggéseket. Reményeink szerint ezek a felismerések az ember

saját magáról alkotott képének teljesebb megértését fogják szolgálni.

– Mégis kik bízták meg ezzel? – vonta fel a szemöldökét csodálkozva az őrnagy.

– Ha helytálló a következtetés, amire az imént jutottam, akkor helyesebb, ha ezt a kérdést nem

nekem teszi fel. De ha megengedi, vissza is térnék az eredeti témához… Mint az a Katedrális előtt is

nyilván világos, a tudás csak fokozatosan adható át. Hogy egy egyetemi példával éljek: ha egy másodikos

fizikahallgató beülne a posztgraduálóknak szánt haladó hullámelméleti előadásra, kevés esélye lenne a

megértésre. És nincs ez másként akkor sem, ha nem egy emberről, hanem emberek egy csoportjáról, vagy

népekről van szó. Amíg pedig nincs igazi tudás, csak sejtések, féligazságok és félelem az ismeretlenről,

addig forgalomban maradnak az afféle szavak, mint „varázslás” és „ördög”.

– Ezt akár az elemzőink is mondhatták volna. És most mit akarnak tenni?

– Feltéve, ha nem akar lelőni minket, odébbállnánk – vette át a szót Laura.

– Nem kaptam rá parancsot, hogy feltartóztassam magukat, tehát mehetnek. De mégis hogyan

akarnak kijutni innen? Az egyetlen kivezető út a lift, mivel űrjármű nincs a közelben.

80 Csak Könyvek

– Van más megoldás is. A Perseus.

– Ha féregjáratot akarnak vele generálni, akkor azt kénytelen leszek megakadályozni. Ebben a

korban ez nem történhet meg, ezt maguk éppen olyan jól tudják, mint én – emelte fel a fegyverét Grimoir.

– Látom, pontosan tudja, mi mindenre lehet alkalmas egy kellően flexibilis erőtér, ezért nyíltan

megmondom, mit akarunk tenni. – válaszolta Laura, nem véve tudomást Maho villámló tekintetéről. –

Abban nem téved, hogy egyfajta kaput akarunk létrehozni. Ez azonban nem jár azzal a kockázattal, hogy

túl korán kerül ismertté egy kulcsfontosságú technológia. Az átjáró ugyanis csak itt és most, és csak

nekünk kettőnknek nyílik meg.

– Ezt jól kifundálták. És mégis hová lenne a séta? A nő megmondta.

– Senki nem mondta még önnek hölgyem, hogy ne szórakozzon olyan katonákkal, akik fegyvert

fognak magára?

– Gondoljon, amit akar, de már nincs sok időnk arra, hogy használjuk a kaput, ezért arra kérem,

döntsön minél előbb. Ha azonban úgy dönt, hogy nem enged át minket, akkor inkább lőjön, mert a

halálnál is rosszabb lenne, ha itt maradnánk.

9.

– Elégedett vagyok a munkájával, őrnagy. Kérem, kövessen! – állt fel a Katedrális Bíborosa a

semmiben lebegő székéből, ami szolgálatkészen visszaolvadt a nemlétbe. Tett néhány lépést, és egy

pillanattal később ő is eltűnt. Grimoir úgy érezte, mintha magára maradt volna az űrben. A feje felett csak

az Orion csillagköd lenyűgöző színorgiája és egy közeli vörös szuperóriás tündökölt, más nem volt

látható. Se falak, se bolygófelszín, se űrállomás. Vetett egy utolsó pillantást a lenyűgöző látványra, és

követte a Bíborost.

Egy társalgónak berendezett, kellemes kis helyiségbe jutott, ahol a Bíboros már elfoglalt egy fotelt,

és bátorítóan az őrnagy felé intett, hogy üljön le ő is.

– Tudja, a fogadóterem nyújtotta lehetőségek gyakran a segítségemre vannak. Inspirálják a távlati

gondolkodást – magyarázta a Katedrális feje. – A Kronoszi Rend tagjait is ott szoktam összehívni, ha

olyasféle döntéseket kell meghoznunk, mint amire doktor Perkins is utalt.

– Sajnálom uram, de még mindig nem értem önt.

– Ne is törődjön vele! Elég, ha annyit megért, hogy a Katedrális, bár látszólag mindentől és

mindenkitől függetlenül folytatja tevékenységét, időnként szövetségeket is köt. Persze ez csak kivételesen

és nagyon ritkán fordul elő. Inkább azt mondja meg, hogy megértette-e már a saját döntését.

– Attól tartok, nem teljesen. Képtelen lettem volna őket csak úgy lelőni, ezért nem tehettem mást,

minthogy félreállok az útjukból és hagyom, hadd menjenek. Úgy éreztem, egyszerűen ez a helyes döntés.

Mintha befolyásolt állapotban lettem volna, pedig hozzá sem értek a mentális pajzsomhoz.

– Nem lehet, hogy egyszerűen csak megkedvelte őket? – nevetett a Bíboros. Látszólag felettébb

szórakoztatónak találta az őrnagy feszengését.

– Uram, ha ilyen könnyen befolyásolható lennék, már régen kérnem kellett volna a leszerelésemet.

– Nehogy azt higgye! Az ő fajtájuk igazán elbűvölő tud lenni. Számunkra komoly dilemmát jelentett

ez az elemi erejű kedves báj, ami belőlük sugárzik. Pont a befolyásolás miatt.

– Értem.

– Dehogy érti! De talán ért belőle valamennyit, és ez elég is lesz. Ugyanis magát fogjuk kijelölni egy

feladatra, ahol hasonló személyekkel fog találkozni.

Grimoirnak ezt emészteni kellett pár pillanatig, majd megkérdezte:

– Kik ők tulajdonképpen?

– Nevezzük őket Testvériségnek. Egyébként könyveket lehetne megtölteni azokkal a nevekkel,

amiken nevezték őket. A szükséges információkat meg fogja kapni. És gratulálok!

– Mégis mihez, uram?

– Tagja lett a kiválasztottaknak. Ha úgy tetszik bejutott a Katedrális sekrestyéjébe – mosolygott a

Bíboros.

– Uram?

– Nem így terveztem, de most már maga is benne van, és alkalmas a feladatra.

Csak Könyvek 81

– Köszönöm uram. Igyekezni fogok.

– Azt el is várom. Ha nincs több kérdése, most távozhat. Pihenje ki magát a következő feladat előtt.

Szüksége lesz rá!

Az őrnagy szótlanul felállt, és a kijárat felé indult, amikor a Bíboros utána szólt.

– Maga mostantól a legkülönösebb úton jár, amit ismerek, őrnagy. Ezért úgy búcsúzom magától,

ahogy maga köszönt el Perkinséktől: bon voyage!

S. Ladislaw Cornelius

Mentsd meg Hitlert!

Ha Isten útjai kifürkészhetetlenek, akkor úgy a Katedrális bíborosának szándékai még inkább azok.

Történetünk a Novus Ordo Seclorum korában játszódik – kivéve persze, amikor nem ott, hanem a náci

Németországban. Az időutazás azonban veszélyes móka: soha nem tudhatjuk, ki van velünk, és ki

ellenünk.

1.

1943. március 13, Szmolenszk

Miközben a Führer ellépdel a díszszázad előtt a repülőgép felé, én Tresckow tábornokot várom, mert

az utolsó pillanatban jutott eszébe a konyak.

A hideg orosz szél utat talál a gallérom alá, hópelyheket sodor az arcomba, könnyeket csal a

szemembe. A gép egyhangú zakatolása, a rövid parancsszavak és a szél vigasztalan süvítése

összemosódik, s ezzel zord, szürreális befejezést kölcsönöz a napnak. Idegesen toporgok a hidegben,

semmi kedvem nincs Hitler monológját hallgatni arról, hogy ez háború, és nem gyerekek felelőtlen

játszadozása, és hogy a szent német nép többre hivatott annál, semhogy a Vezérük egy üveg vacak

konyak miatt várakozzon a járó motorú repülőgépben, különben is, szükség van minden csepp

üzemanyagra a fronton. Ezt én is tudom, és sajnos azzal is tisztában vagyok, hogy a katonák meleg ruha

és ennivaló helyett csak egy fényképet kapnak szeretett vezérükről azzal a szöveggel, hogy étel nincs, ki

kell tartani a végsőkig… de ez már egy másik történet.

Tresckow az ebédnél kért meg, hogy vigyek el két palack különleges örmény konyakot Stieff

tábornoknak, és én természetesen igent mondtam; közben fél füllel hallottam, amint Hitler megkérdezi

Schlabrendorff főhadnagyot, örült-e a felesége annak a gyöngysornak, amit legutóbbi berlini látogatása

alatt vásárolt neki. Szerencsétlen főhadnagy csak pár pillanatnyi hápogás után vette a bátorságot a

válaszadáshoz, mivel, mint utóbb kiderült, nem szolgálati úton járt a fővárosban. Ez is csak egy trükk volt

Hitler eszköztárából, amivel mindentudásának legendáját táplálta, és a fegyelmezetlen tiszteket igyekezett

némileg megregulázni. Ma elég nyugodt, jó kedélyű volt a Führer, Tresckow beszámolójára is csak annyit

kérdezett: nem túlságosan borúlátó ön, vezérőrnagy úr? Pedig mindenki, aki behatóan foglalkozott az

orosz front helyzetével, tudta, hogy a vezérőrnagy még szépített is a tényálláson. Még hogy borúlátó?

A fogolytábor szögesdrót kerítése mögött összegyűlnek az elfogott szovjet katonák, jönnek látni a

Sátánt, amint szemlézi csapatait. A nagydarab, magas SS-katonák sorfala között elhaladó alacsony alak

bárki más esetében komikus lenne, Hitlert azonban körülveszi a hatalom és erő aurája, a természetes,

királyokkal született gőg, és a hihetetlen akaraterő szinte természetfeletti kisugárzása. Az embernek olyan

érzése támad, hogy Hitler szó szerint bármit képes elérni, és aki vele tart, az a mennybe jut.

82 Csak Könyvek

Inkább a hadifoglyokat nézem, amint sóváran bámulják az elérhetetlen szabadságot, a meleg ruhába

öltözött, jóllakott német tiszteket, és nem látok bennük semmi félelmetest, vagy alacsonyabb rendűt.

Egyszerű falusi parasztok, akiket besoroztak, kihajtottak a csatatérre, sokszor fegyver, lőszer nélkül, és ha

egy lépést hátráltak, akkor a saját tisztjeik lőtték agyon őket. Ha most szabadon engednénk minden

oroszt, holnap Sztálin lövetné halomra őket, mindet, kivétel nélkül, egyszerűen azért, mert hagyták

magukat elfogni. Éhes tekintetükön látom, hogy egy falat ételért, vagy egy korty piáért odaadnák további

életük felét.

Végre megérkezik von Tresckow is, kezében csomag, alakja két üveget formáz.

– Akkor ahogy megbeszéltük, kedves Heinz, lekötelezne, ha átadná ezt Stieff tábornoknak.

Biztosítom róla, hogy megteszem, de közben azon gondolkodom, milyen rossz bőrben van az én

öreg barátom. Sápadt, ideges, keze remeg, de betudom elhúzódó influenzájának, a hideg orosz télnek, a

pocsék körülményeknek, a katasztrofális hadi helyzetnek; és akkor még idejön Hitler is okoskodni, akit a

vezérkari tisztek – köztük főleg Tresckow – egyértelműen taktikai analfabétának tartanak. Az tény, hogy

vannak jó meglátásai, a megérzései pedig hihetetlenül élesek, de ha nem ezek alapján dönt, hanem a saját

feje után megy, akkor bizony marhaságot csinál. Szerintük Hitler egy felkapaszkodott senki, politikusnak

megfelel, de hadvezérként egy nagy nulla. Ennek ellenére támogatják, mert a hadsereg lételeme a háború,

és azt a Führer biztosítja nekik. Még azok is, akik a belső ellenállást szervezik, mint Tresckow barátom,

csak azért akarják Hitlert eltávolítani, hogy nyugaton békét köthessenek, és a felszabaduló haderőt

átcsoportosítsák keletre, ahol aztán kedvükre háborúzhatnak. Nem tudják, hogy ez eleve kudarcra ítélt

ötlet, Churchill és Roosevelt csak a feltétel nélküli megadást fogadja el alternatívaként.

Fölösleges volt a sietség, Hitler még mindig a gép lépcsőjénél áll, mereven előrelendített karral,

arcán gőg és elszántság. Megint játszik, ez is csak egy az előadásai közül, így akar példát statuálni a

didergő katonáknak, megmutatni, hogy ő bírja a hideget, együtt érez velük, de minden áldozatra kész a

szent hazáért. Végül leereszti a karját, szúrósan néz Tresckowra, még ebből a távolságból is érződik

paranoid pillantásának ereje. Magam is megindulok a gép felé, mire odaérek, a Führer beszállt, egy

segédtiszt elvette a kabátját, leverte róla a havat, a motorok járnak, pillanatok kérdése az indulás. Mégis

maradunk, Hitler összehúzott szemmel áll az ülés mellett, majd előremegy a pilótához; beszélgetés

hangjait hallom, aztán elmegy hátra, hívatja a gép őrizetével megbízott SS-osztag parancsnokát, vele is

beszél, visszajön, és mint egy veszélyt szimatoló róka, lassan körbefordul.

Én addigra a csomagot letettem egy ülésre, rádobtam a kabátom, és egy jelentést kezdtem olvasni,

most mégis felnézek, és összeakad tekintetem a Führerével. Ettől megnyugszik, kisimulnak ráncai,

parancsot ad az indulásra. Ő is iratokat pakol elő az aktatáskájából, és igyekszik elmélyedni a

munkájában, mert igaz, hogy profi sofőrrel szereti a száguldozást – ő maga nem tud vezetni –, de repülni

nagyon utál.

A gép rövid nekifutás után elrugaszkodik, és belemerül az Oroszhon egét borító piszkosszürke

felhőtakaróba. Az az igazság, hogy én sem rajongok a repülésért, főleg a felszállást szenvedem meg,

amikor a gyorsulás és a gravitáció együttes ereje az alfelem felé préseli a gyomrom.

Nem szeretek eltávolodni a biztonságot adó földtől, ráadásul útközben légvédelmi ütegek leshetnek

ránk, s mindennek tetejébe most a hófelhőktől alig látszik valami az alant elterülő tájból.

A beszámoló nem mond semmi újat, hamar le is teszem, és azon kapom magam, hogy a csomaggal

az ölemben elgondolkodva bámulok ki a repülőgép ablakán, és miközben átgondolom a nap eseményeit,

ujjaimmal szórakozottan dobolok a konyakos palack oldalán.

Azt hiszem itt az ideje lépni, mielőtt túl késő lenne.

Derékszíjamhoz nyúlok, az övcsaton bekapcsolom a parányi műszert, néhány gombnyomással

beállítom, és elindítom a szkennelést. Az eredményt mentálisan közvetíti a komputer: az egyik palack

konyak helyett bomba van a csomagban.

Így már érthető Schlabrendorff főhadnagy zavara, azt hitte, leleplezték őket, és Hitler most játszik

velük, mint macska az egérrel… hiszen nem nyakéket venni ment Berlinbe. ott adták át neki az

angoloktól zsákmányolt időzíthető bombát, ő szállította le Szmolenszkbe, ahol továbbította a

főnökének… aztán Tresckow az utolsó pillanatban visszament érte az irodájába. Nem felejtette el, hanem

akkor indította az időzítőt, és utána gyorsan átadta nekem. Ezért volt sápadt, ideges.

Csak Könyvek 83

Maga a bomba nagyon egyszerű: adva van egy acélhuzal, amit erős savval maratnak szét. A huzal

elszakad, a biztosítószeg lecsap a gyutacsra, az gyújtja a hexitet, ami robban. Ekkora mennyiség épp elég

lenne a repülőnk megsemmisítéséhez, de ezt nem fogom megengedni, és egyáltalán nem magam miatt.

Ismét állítok a műszeren, megvárom, míg egy koncentrált energianyaláb megváltoztatja a sav

molekuláris szerkezetét, aztán reménykedve dőlök hátra az ülésen. Ha nem sikerült az operáció, az

nagyon hamar ki fog derülni… de mint tudjuk, Hitler gépe nem zuhant le 1943 márciusában.

El tudom képzelni, mit érzett Tresckow, amikor megtudta, hogy mintegy két óra repülőút után

egészben érkeztünk meg Rastenburgba. Hihetetlen sebességgel intézkedett, rám telefonált, hogy ne is

adjam át a palackot, sajnálatos csere történt, a következő futárgéppel küldjem vissza. Még aznap

megérkezett Tresckow segédtisztje, Schlabrendorff főhadnagy, visszakérte a csomagot, elnézést kért a

kellemetlenségekért, aztán kutyafuttában távozott. Nem tudta, miért nem robbant föl a csomag, és szerette

volna minél előbb szétszerelni… amit meg is tudok érteni.

2. Elég sűrű hónapok köszöntöttek a német hadvezetésre. A keleti fronton a helyzet nem javult, ezért

Hitler parancsot adott egy átfogó hadművelet kidolgozására, amellyel magunkhoz ragadjuk a

kezdeményezést.

Afrikában április elején Stauffenberg konvoja belefutott a szövetségesek egyik légitámadásába, az

alezredes rendkívül súlyos sérüléseket szenvedett… Mivel tudtam, hogy az ő Hitler-ellenes tevékenysége

eredményeképpen fogok meghalni 1944 júliusában, figyelemmel kísértem a sorsát. Aztán májusban az

egész afrikai front összeomlott; ott már elvesztettük a háborút, de ezt senki nem merte kimondani.

Zeitzler végül kidolgozta Kurszk térségére a támadási tervet, amit „Citadella” fedőnéven indítottak

volna útjára július ötödikén. A probléma az volt, hogy mindjárt az első hajnalon a szovjet nehéztüzérség

óriási erejű csapást mért a német vonalakra, ezzel egyrészt sikerült összezavarnia a támadást, másrészt

bizonyította, hogy ismeri a német csapatok helyzetét, erejét, és az egész támadási tervet. Kém férkőzött a

vezérkarba, méghozzá nagyon magas szinten, valószínűleg Hitler közvetlen környezetében rejtőzködött.

Persze tudtam, hogy a fedőneve Harkály, és Svájc közvetítésével küldi üzeneteit Moszkvába, de a

titokzatos hírszerző kilétéről fogalmam sem volt.

Mindössze öt nappal a „Citadella” indítása után, július tizedikén, angol-amerikai csapatok hídfőállást

létesítettek Szicíliában. Hatalmas pofon volt ez a német vezetésnek. Aztán jött a következő: ugyanezen

hónap végén letartóztatták Mussolinit. Ezzel nyilvánvalóvá vált, hogy az olaszok kilépnek a náci

szövetségből, és ha nem is állnak át a másik oldalra, a továbbiakban semmiképpen sem lehet számítani

rájuk. Közben azonban történt egy-két dolog, amire ki kell térnem.

3.

1943. május, Rastenburg, Wolfschanze

A föld alatti bunker tárgyalótermében hárman ülnek: Heinrich Himmler7 SS birodalmi vezető, Ernst

Kaltenbrunner8, aki nemrég vette át a Birodalmi Biztonsági Főhivatal irányítását, és persze Adolf Hitler.

A helyiséget csupasz villanykörték világítják meg, a falakon kopott, agyonjelölgetett térképek, ám most

nem a hadi helyzet a téma; Hitler előtt csak egyetlen nagy alakú, 20x30 centiméteres színes fénykép

fekszik. Éppen Himmler beszél.

– A tulajdonos, Arthur Mitchell-Hedges hallani sem akart az eladásról, pedig anyagi nehézségei

miatt kénytelen volt zálogba adni a… műtárgyat. Tárgyaltunk a múzeummal is, amelyik ezt kihasználva

kiállította, de ők sem hajlottak a megegyezésre. Sem fenyegetésre, sem pénzre nem reagáltak.

Kaltenbrunner nem hazudtolja meg önmagát, idegesen fölhorkan.

– El kell tenni láb alól a fickót és kész, nem értem, mit tökölnek annyit… – de Himmler leinti a

brutális arcú SS-tábornokot. Ő és Adolf Hitler ezt megteheti.

– Ez nem olyan egyszerű. Az illető angol, ami nem is lenne akadály, de épp expedíciót vezet valahol

Brazília őserdejében Mire megtalálnánk, megnyerjük a háborút… – Kaltenbrunner tudja, hogy ez a vézna,

84 Csak Könyvek

alacsony, aktakukac külsejű férfi már készült a témában, sőt, a háta mögött valószínűleg tett bizonyos

lépéseket is. Végzetes hiba lenne lebecsülni ezt a jelentéktelennek tűnő alakot, mert ha megtenné, hamar a

föld alatt találná magát, és Himmler nyilván azzal a jellegtelen, fűzöld ceruzával írná alá a halálos ítéletét,

amivel most is jegyzeteket készít a tennivalókról. Ugyanakkor azt is tudja, hogy a birodalmi vezető tart

tőle, miként Hitlert kivéve szinte mindenki, de ez a félelem csak veszélyesebbé teszi őt. Legalább már

nem emlegetik Heydrichet9, gondolja némi elégtétellel. Nagyon utálta, ha az elődjét dicsérték.

– Készítsenek egy tervet, hogyan lehetne megszerezni ezt! – mutat a képre Hitler.

– Épp ezért fordultam önhöz, mein Führer – válaszolja Himmler –, van lehetőség megszerezni a

szobrot – bök a képre –, de az akció kidolgozásához az ön engedélyére is szükségem van. Brazília, mint

Latin-Amerika nagy része ellenünk fordult Pearl Harbour, de főleg Szovjetunió megtámadása óta. – Nem

merte kiejteni a Führer előtt Sztálingrád nevét, a 6. német hadsereg pusztulásának említése mindig

dührohamot váltott ki Hitlerből, pedig igazából az volt a fordulópont. – Vargas, ez a köpönyegforgató

nem nézne jó szemmel egy rablást a fővárosában, komoly diplomáciai bonyodalmakhoz vezetne. A

Különlegesektől kell embereket kérnem, olyan profikat, akik nem buknak le.

Hitler fölragadja a képet. Hát igen – morfondírozik magában –, mit lehet várni egy olyan országtól,

ahol önként felszabadítják a fekete rabszolgákat? Ahol Vargas Mussolini mintáját követve építi fel az

államát, aztán az első nehézségeknél példaképe ellen fordul. A német népnek nincs szüksége ilyen

szövetségesekre! Castillo Argentínája bezzeg kitart mellettük. Nem tudhatta, hogy 1945 tavaszán aztán

Argentína is hadat fog üzenni nekik, de addigra már minden mindegy lesz.

Fölkapja a fejét, és Kaltenbrunnerre néz.

– Az engedélyt megadom. Hozzák el nekem, minél hamarabb. Az akció sikeréért személyesen maga

felel, Ernst.

– Értettem, mein Führer, nem fog csalódni bennem. – Kaltenbrunner ültében is kihúzza magát, épp

csak bele nem pirul a büszkeségbe.

– Ajánlom is – motyogja Hitler –, ajánlom is. Mert ezzel olyan hatalomra teszek szert, amivel

könnyedén térdre kényszerítem akár Amerikát is… és Roosevelt a kezemből fog enni…

A két beosztottja már rég távozott, amikor Hitler még mindig a fényképet bámulja némán, csak a

szeme ragyog, mint két korhadt, penészes gyémánt.

4.

1943. július, Berlin

Az egész küldetés legfurcsább beszélgetése 1943 júliusában folyt le, amikor Stauffenberg10

gróf –

tudom, hogy nem ildomos ezt a rangot használni, én azonban valami ismeretlen oknál fogva csak így

tudtam rá gondolni – visszatért a kórházból, ahol az elmúlt három hónapot töltötte.

Épp a berlini Főparancsnokságon voltam, amikor a dolog történt. Július elején jártunk, a fülledt

meleg szinte fojtogatott, mégis, a kellemetlen időjárás és a háború ellenére a fővárosban pezsgett az élet.

A színházakban minden este előadásokat tartottak, a mozik megteltek – főleg a képes híradók miatt, az

emberek azokat bámulva nem is sejtették, hogy Goebbels ügyeskedéseinek esnek áldozatul –, a kaszinók,

bárok egész éjjel nyitva tartottak… . Igaz, az egyszerű embereknek enni is alig volt mit, és szaporodtak

az utcákon a keleti frontról hazaküldött rokkantak – a kozákok például egyszerűen levágták a németek

megadóan feltartott kezét –, ez azonban a vezetők közül senkit nem zavart. Az előrelátóbbak már

elkezdték kimenteni javaikat a svájci bankokba, így állhatott elő az a különös helyzet, hogy pont a náci

vezetők beszélték le Hitlert ennek a kis, független országnak a megszállásáról.

Még csak 1943 nyár közepe volt, de ott lógott a levegőben a vereség kellemetlen előérzete.

Schellenberg11

kimutatást készített, mely szerint Németország gazdasági ereje nem veheti fel a versenyt

az USA-val, de ez a memorandum nem jutott Himmlernél tovább. Ez volt a kémfőnök szerencséje.

A megbeszélésen, ami miatt Berlinbe utaztam, csak a hadi helyzet a téma – politika szóba sem jöhet

–, de látni lehet a feszengő, ideges főtiszteken, hogy ők is tisztában vannak a körülményekkel: ez a

háború elveszett. Egyetlen kiút lehetne: békekötés az egyik hadviselő féllel, de miután Szovjetuniót

egyértelműen az Egyesült Államok látja el pénzzel és hadianyaggal, az pedig Anglia szövetségese, ez sem

Csak Könyvek 85

jöhetett szóba. Persze már csak azért sem lehet ezt az ötletet felvetni, mert az ilyen vállalkozó szellemű,

bátor egyént rögtön főbe lőnék. Néha nem tudtam eldönteni, Hitler ki ellen is visel hadat: saját polgári

lakossága a cél, a zsidók, vagy a „szláv csürhe”… akik egyébként szép számmal jelentkeztek a német

hadseregbe, csak hogy a gyűlölt kommunisták ellen tudjanak harcolni.

Ezeknek a kisegítő csapatoknak a bevetése is téma a megbeszélésen, de mivel a tartalék hadsereg

most kap új vezérkari főnököt, elhalasztjuk a kérdés megtárgyalását. Csak most értesülünk – mármint a

többiek, és nem hivatalosan – arról, hogy Stauffenberg alezredes felgyógyulása után ezt a posztot fogja

betölteni.

Mire befejezzük a szószaporítást, esteledik, és még rengeteg munka vár rám, úgyhogy szólok Haften

hadnagynak, készítse össze a Kurszk környékén állomásozó tartalék csapatok bevethetőségéről szóló

adatokat, és egy fél óra múlva hozza fel az irodámba. Megszokták már, hogy nem vagyok tekintettel a

beosztásokra, hajlamos vagyok mindenkinek feladatot adni, ha az illető nincs valamilyen módon fölém

rendelve, így a hadnagy nem is reklamál.

Miközben a lépcsőn fölbaktatok az apró irodáig, azon gondolkozom, Haften hadnagy vajon

megpróbálna-e helyben agyon lőni, ha véletlenül Kerwin századosnak szólítanám… Arra a megállapításra

jutok, hogy ez lehetséges.

Ha jól emlékszem, Kerwin valamikor a 2280-as évek elején szolgált századosi rangban, akkoriban

előszeretettel kutatták a második világháború történetét, és végeztek is néhány apróbb beavatkozást. Most

épp adatgyűjtési feladattal bízták meg, és fogalma sincs, ki vagyok én, aminek őszintén örülök. Nem

lenne jó, ha tudná, honnan jöttem.

Nem lep meg különösebben, amikor az irodában Stauffenberg alezredest találom, amint a sarokba

állított fotelben ül, és az ablakon át a lassan homályba burkolózó várost nézi. Berlin átélt pár

légitámadást, az utolsó 1942 januárjában volt, de aztán a szövetségesek lemondtak a bombázásokról. Nem

érte meg: túl mélyen be kellett hatolni az ellenséges területre, túl veszteséges vállalkozás volt, ráadásul

kevés eredményt hozott. A főváros megkönnyebbült, és most még senki nem sejtette, hogy augusztustól

újraindulnak a légitámadások, és Berlint másfél év alatt a földdel teszik egyenlővé.

Bár Stauffenberg alezredes sebesülései elég elrettentők – jobb kezét csukló fölött amputálták, ezt

fekete kendővel felkötve hordja, bal szemét szintén kendő fedi, és bal kezén csak három ujja maradt –,

mégis szilárdan tartja magát. Egyenes háttal, emelt fővel ül a fotelben, nem vesztett szinte emberfeletti

energiájából, amivel beosztottait az őrületbe kergeti. Nem követel többet, mint amit maga is elbír végezni,

de nem veszi figyelembe, hogy saját munkabírásának határai messze az átlag felett húzódnak.

Amint belépek, föláll, baljával ügyetlenül tiszteleg, amit viszonozok. Az, hogy nem az előírt

karlendítéses „Heil Hitler” köszönéssel üdvözöl, eléggé árulkodó. Nem csak von Tresckownak van elege

a Führerből a főtisztek közül.

– Meglepett alezredes úr! Úgy tudtuk, csak a hét végén érkezik. – Megkerülöm az asztalt, és

leteszem a kezemben tartott mappákat. Kifordítom a széket, hogy szembe kerüljek Stauffenbergel, és

kényelmesen leülök.

– Az is volt az eredeti tervem, de minél hamarabb beszélni szerettem volna magával. Így aztán kicsit

siettem.

– Von Haften mindjárt fölhozza a tartalékok bevethetőségéről szóló. – Egy elhárító kézmozdulattal

megállít.

– Nem erről van szó.

Fölvonom a szemöldököm. Úgy tűnik, a beszélgetés rövidesen érdekes fordulatot vesz. Aztán

rájövök valami igazán döbbenetes dologra: Stauffenberg zavarban van.

Felállok, és a hátam mögött lévő szekrényből előhalászom a rejtett konyaktartalékot, valamint két

poharat.

– Iszik velem? – kérdezem, de az alezredes csak megrázza a fejét. Tudom, mire gondol. Még egy

vezérkari ezredes sem engedhetné meg magának, hogy az irodájában alkoholt tároljon és fogyasszon, de

tekintettel érdemeimre és koromra, nem szól. Ráadásul a Courvoisier márka afféle célzás is volt

részemről, mert amikor Tresckow nálam járt, és meglátta milyen konyakkal kínáltam meg, kis híján

megfulladt az első kortytól.

– Még elég sok gyógyszert szedek, nem szabad innom. Bólintok, töltök magamnak egy nyeletet, és

visszaülök a székbe, de a plusz poharat nem teszem el. Kikérdezem egészségi állapotáról, a kórházi

86 Csak Könyvek

körülményekről, és amikor lefutjuk az udvariasság által megkövetelt tiszteletköröket, Stauffenberg vesz

egy mély levegőt.

– Ahhoz, hogy érthető legyen, amit mondani akarok, kicsit korábbról kell kezdenem a történetet.

Gyerekkoromban vallásos nevelést kaptam, rendszeresen jártam, és járok most is templomba,

kereszténynek érzem magam. Neveltetésem felkészített a halálra, bár soha nem hittem komolyan sem a

pokolban, sem a mennyországban.

Megakad, összepréseli a száját. Látszik, hogy viaskodik saját magával.

– Mégiscsak kérnék egy kis konyakot… köszönöm, elég lesz. Kérem, értse meg, meglehetős

zavarban vagyok, olyan dolgokról beszélek, amelyek még számomra is fölfoghatatlanok. Pedig én átéltem

azt, amiről beszélni szándékozom… – Világosság gyúl a fejemben, úgy gondolom, értem miről beszél.

– Tudja – mondom, és előredőlök a székben –, elég sok időt töltöttem a fronton, és nem egy katona

beszámolt arról, hogy sebesülése után elvesztette az eszméletét, és már csak arra emlékszik, hogy a teste

felett lebegett. – Megvonom a vállam. – Nem tudom, mit jelent ez, de valami biztosan van a dologban,

úgyhogy nem fogom bolondnak nézni, ha önnek is hasonló élményei voltak. – Észreveszem, hogy

megváltozik a légzése. Az ezredes válla kicsit lejjebb ereszkedik, és mélyebben veszi a levegőt, mint

eddig. Úgy látszik, némiképp megnyugodott. Most már igazán érdekel, hová vezet a társalgás.

– Szóval – folytatja – amikor az autóm találatot kapott és felborult, azt hittem végem. Jött a

következő repülőgép, és a géppuskasorozat engem is telibe kapott. aztán ott lebegtem a felborult gépkocsi

és a testem felett, és fényt vettem észre. Kicsit csodálkoztam, hogy nem érzek fájdalmat, de ugyanakkor

kíváncsi is voltam, és vonzott a ragyogás, így egyre közelebb kerültem hozzá. Végül eltűnt az addigi

környezet, és egy hideg, puszta sivatagban találtam magam, velem szemben pedig egy. lehet, hogy

kinevet, de szerintem csak angyal lehetett az a hihetetlenül fényes alak, akit láttam. – Elnéz valahová

mögém, nagyon messzire. Aztán halkan szólal meg, de hangja valami különös zengést kap. – Éreztem,

hogy mindent tud rólam a lény, az ő szemével láttam magam. Láttam a hibáim, tévedéseim, bűneim…

aztán az angyal megszólalt. Azt mondta, a neve Szenoi. Nem lehet leírni az érzést, mintha szétrobbanna

az ember, végtelenné válna, megszűnne létezni. Lehetetlen szavakkal pontosan visszaadni azt a

beszélgetést, de a lényeget megpróbálom összefoglalni. Azzal kezdte, hogy vissza kell térnem ide, mert

még vannak teljesíteni való feladataim. Erre a szóra határozottan emlékszem, azt mondta: feladat. Aztán

mutatott egy koponyát, ami… nem üvegből volt, azt tisztán éreztem, de a fényt millió színre bontotta.

Ilyen színek nem léteznek a valóságban… – Hitetlenül néz rám, és megcsóválja a fejét. – Azt mondta a

lény, hogy ezt Hitler nem szerezheti meg. Mindenáron meg kell védeni. Megkérdeztem, hol van, miért,

hogyan kell védeni. Erre mutatott egy arcot, sőt még nevet is mondott: Heinz Brandt. Azt is mondta,

Himmlert kell kérdezni, a válaszok nála vannak. Aztán megáldott, és visszaküldött. Rám pillant, most már

jobban emlékeztet régi önmagára.

– A következő emlékem, hogy a kórházban magamhoz térek, és a feleségem sír az ágy mellett.

Mindenre pontosan emlékeztem. Nem tartom valószínűnek, hogy megbolondultam volna, tehát nyilván

történt ott velem valami, és ebből az következik, hogy maga nem az, akinek mondja magát. vagy valamit

eltitkol. És tudja, az első, akibe belebotlottam az előbb, Kaltenbrunner volt, tökrészegen támolygott a

mellékhelyiség felé, és ahogy meglátott, azt kezdte magyarázni, hogy el kell lopni valami koponyát egy

múzeumból, és hogy Himmler tökhülye, mert szerinte Brazíliában portugálul beszélnek. Többet nem

mondott, mert elbotlott a küszöbben, és lehányta az egyenruháját.

– Sütött a gúny az alezredes hangjából. Ki nem állhatta ezeket a felkapaszkodott, szadista, senkiházi

pártembereket, amivel magam is egyet tudtam érteni. Egyébként nem is tudtam, hogy Kaltenbrunner

Berlinben van.

– Amennyire én tudom, Hitlernek van egy kristálykoponyája – mondom –, de az nem eredeti,

Németországban, Idar-Oberstein városában készítették kristályművesek.

– Amit én láttam – mondja tűnődve Stauffenberg –, hogy abból a tárgyból erő sugárzott… Nincs rá

szó, nem lehet elmondani milyen volt.

– A pohárért nyúl, és a maradék konyakot is megissza. Elgondolkozva forgatja kezében az üres

poharat.

– Ki maga, ezredes? Miért magának kellett átadnom ezt az üzenetet? Mit válaszolhattam volna erre?

A helyzetet Haften hadnagy menti meg, aki pontosan ebben a pillanatban kopog, és nyit be az

irodába.

Csak Könyvek 87

Miután lefutottuk a kötelező udvariassági köröket, és a gróf von Haftennel az oldalán – aki már

tudta, hogy Stauffenberg segédtisztje lesz – távozott, leadtam egy sürgős hívást személyes

kapcsolatfelvételre.

Nekiláttam, és Brandt szálkás írásával papírra vetettem a jelentésem

– Valódi papírra, valódi kék ceruzával, mivel a golyóstollnak ekkor még csak az ötlete létezett egy

magyar fejében –, de közben azon járt az eszem, hogy amikor hazamehetek, vajon mennyit fogok

megtartani Heinz Brandt személyiségéből, szófordulataiból, mozgásából.

Amikor felkértek erre a munkára, figyelembe vették színészi képzettségemet, hasonlóságomat a

célszemélyhez, anyanyelvi szintű német nyelvtudásomat, történelmi tanulmányaimat, személyiségemet.

vagyis szinte mindent. Mondhatnám, isten is erre a szerepre teremtett, bár azért megizzasztottam a

csapatot, amikor nem engedtem Brandtot egyszerűen lelőni. Végül megegyeztünk, a férfit kimentették, és

nekem lett igazam, az ezredes nagyon jó szolgálatot tett a cégnek.

Mire idáig értem gondolataimban, be is fejeztem az írást, és percek múltával megérkezett a

segédtisztem, Hans Jürgen. Most az összekötőm játszotta a segédtiszt szerepét, akit – akármilyen

hihetetlen is

– Szintén Hans Jürgennek hívtak. Még az éjszaka folyamán rövid üzenet érkezett: az ügyben semmi

tennivalóm nincs, a Bíboros már intézkedett.

Hosszan bámultam ki az ablakon az elsötétített városra. Személyesen a Bíboros intézkedett?!

5.

1943. augusztus, Rio de Janeiro

Latin-Amerika külpolitikája a második világháború alatt finoman szólva is ellentmondásos volt.

Argentína teljes mellszélességgel támogatta a náci Németországot, Chile és Peru inkább félelemből állt

mellé. Brazíliában Vargas kezdetben fasiszta jelszavakkal dobálózott, aztán ahogy romlott a németek

helyzete a fronton, úgy került egyre messzebb tőlük. Amikor aztán Japán megtámadta az USA-t, Rio de

Janeiróban került sor a pánamerikai külügyminiszterek találkozójára. Vargas, mint igazi reálpolitikus

felismerte, hogy az USA gazdasági kapcsolatai többet érnek számára, mint holmi kóbor náci eszmék, így

aztán megszakította a diplomáciai kapcsolatot a fasiszta országokkal. Ez odáig fajult, hogy végül 1942-

ben hadat is üzent a Hitler által vezetett tömbnek.

Vargas állami elefántcsonttornyába nem hallatszott fel a gyászolók sírása, a sebesültek jajgatása, a

rokkantak átkozódása. Ő megfelelő árnak tartotta azt a közel harmincezer embert az USA támogatása

fejében, akiket az olasz frontra küldött meghalni, megnyomorodni.

A fővárosban csak a turisták számának megfogyatkozásán lehetett észrevenni, hogy világháború

tombol, meg persze a reptéren bevezetett szigorított ellenőrzéseken, gyanakvó tekinteteken, megerősödött

titkosszolgálatokon. Akik üzleti ügyben érkeztek, ugyanúgy beültek a drótkötélpályára erősített kabinba,

hogy közel másfél kilométer életveszélyes utazás után megállhassanak a Cukorsüveg hegy tetején

berendezett kilátóban, mint a sima turisták, a külföldiek továbbra is elautóztak a Corcovado tetején

felállított harminc méter magas Krisztus szoborhoz, vagy kifeküdtek sütkérezni a Copacabana strandjára.

Persze a karnevált sem szabad elfelejteni! A háború alatt is minden évben megtartották a híres-

hírhedt riói karnevált, így 1943 tavaszán is a város egyik legelőkelőbb sugárútján, a Presidente Vargason

hullámzott az éneklő, táncoló tömeg, mit sem sejtve a névadó két évvel későbbi csúfos bukásából.

Ezek a körülmények járultak hozzá, hogy Hitler a szobor ellopása mellett döntsön. Ha Argentínában

van a műtárgy, akkor elég kérnie, és megkapja; de Brazíliában nem így működtek a dolgok. Nácikat nem

szívesen engedtek be az országba, ha mindenképp muszáj volt, akkor mozgásterüket erőteljesen

korlátozták, és a gyanúsabb személyeket megfigyelés alá helyezték.

A két német ügynök hiteles svájci papírokkal érkezett, ugyanis az SS által létrehozott hamisító

irodák a világ összes igazolványáról, útleveléről, okmányáról képesek voltak a valódival megegyező

minőségű másolatot készíteni. Ha valahova nem volt tanácsos német dokumentumokkal érkezni, akkor

általában svájci papírokhoz folyamodtak, mert ezt a semleges országot a világon mindenhol elfogadták,

88 Csak Könyvek

így nem kellett az ügynököknek idegen nyelvet tanulni, ami ebben az esetben kifejezetten előnyös volt. A

német börtönökben nem hemzsegtek a portugált anyanyelvi szinten beszélő profi betörők.

A két német börtöntölteléket a köztörvényes bűnözők közül kaparták elő a háború elején, az SS

ugyanis pontos kimutatásokat vezetett a jó képességű szakemberekről, és céljaik eléréséhez néha ilyen

különleges képzettségű emberekre is szükség volt. Így összeszedték a jó grafikusokat a hamisító

műhelyek számára, a betörőket, hazudozókat, kleptomániásokat az operatív akciók lebonyolítása céljából,

amelyeket persze az alanyok nem szoktak túlélni. Ők ketten elég ügyesek voltak, felfigyeltek rájuk a

titkosszolgálatnál, kiképzést kaptak, és szépen emelkedtek a ranglétrán, végül a különleges feladatok

végrehajtására létrehozott akciócsoportban kötöttek ki. Nem sejtették, hogy ez a megbízatásuk garantálja

számukra a háború túlélését.

A repülőtéren az Auslandsorganization egyik ügynöke várta őket, aki civilben minden gyanún felül

álló, jól menő brazil üzletember volt. Ez a német szervezet tömörítette soraiban a Latin-Amerikában náci

érdekben ügyködő beépített embereket, és visszafogott becslések szerint is száz-százötvenezer személy

alkotta az apparátus gerincét. Elsősorban a hívek toborzása tartozott feladataik közé, másodsorban

minden lehetséges módon segíteniük kellett a nácik által indított titkos akciókat Dél-Amerikában.

A „svájci üzletemberek” számára egy nem túl előkelő szállodában foglaltak szobát. A következő

napokban bejárták Rio nevezetességeit, s közben az Auslandsorganization jól álcázott ügynökeivel

tárgyaltak, és természetesen végigjárták a Museu Historico Nacional kiállítótermeit, megszemlélték Dél-

Amerika művészetét, a múzeum biztonsági felszereltségét, és a kiállított régészeti leleteket. Pár nap után

tervet készítettek, amibe – tudtán kívül – bevontak egy kissé elhanyagolt, az intézmény egyik irodáján

porosodó titkárnőt is, megtervezték a behatolást, a tárgy ellopását, és a gyors távozást. Első ötletük az

volt, hogy a szobor helyett otthagynak egy hasonmást, de amikor közelről szemügyre vették azt, és

konzultáltak – persze német származású – hozzáértőkkel, letettek róla. Komoly szakemberek szerint

lehetetlen pontos másolatot készíteni a műtárgyról, és a „hogyan készült” kérdésre csak bizonytalan

vállrándítás volt a válasz.

– Annak a dolognak nem lenne szabad léteznie. Mi nem tudunk ilyet készíteni – mondta az egyik

szakember.

– Akkor több ezer évvel ezelőtt hogyan sikerült? – tette fel a költői kérdést a tolvajok egyike.

Aztán eljött az akció végrehajtására kijelölt éjszaka, amikor a két feketébe öltözött alaknak be kellett

hatolnia a Museu Historico Nacional épületébe. Fennakadás nélkül hatástalanították a riasztókat,

hangtalanul lopakodtak keresztül a sötétbe borult termeken. Időnként keskeny fénypászmát vetett

zseblámpájuk a vitrinekre, de csak pillanatokra merték fölvillantani az izzót, egyiküknek sem hiányzott,

hogy egy brazil börtönben rohadjon meg. Amikor célhoz értek, mindketten hátrahőköltek pár pillanatra.

– Kapcsold már le! – sziszegi németül az egyikük.

– Basszus, ez pont engem bámul – A másik leplezné, de remeg a hangja, amikor lekattintja a lámpát.

Az utcáról beszűrődő fény hajlékony árnyakat vet a falakra, ebben a félhomályban látnak munkához. A

nagy nehézségek árán beszerzett kulcs természetesen nem nyitja a vitrint, így előkerül egy üvegvágó,

vastag, kátránnyal bekent papír, a vitrin üvege halkan reccsen, aztán hirtelen éles csörömpöléssel

darabokra hullik.

– Mit csinálsz?! – suttogja idegesen az egyik árny.

– Nem én voltam…

– Akkor tán anyád?

De közben jár a kezük is, a koponyát és a különálló állkapcsot egy erre a célra készített speciális

zsákban helyezik el, azonban ezzel egy időben felsírnak a riasztócsengők.

– Azt mondtad, hatástalanítottad!

– Ahogy te a vitrint.

– Ne arra, onnan jönnek!

A két alak most már tényleg ideges, de tartják magukat a tervhez. Egyenesen végig ezen a termen,

jobbra, nem sokára ott a folyosó az irodákkal, és a ma éjjelre nyitva felejtett ablak, a menekülés záloga.

Közben őrök rohannak elölről és hátulról, zseblámpák villognak, portugál és spanyol kiáltások

harsannak; a németek bevágódnak a mellékfolyosóra az irodák felé, de két őr túl közel ér hozzájuk,

úgyhogy a csomag nélküli betörő úgy dönt, feltartja őket. Otthon évekig bokszolt, a börtönben tovább

csiszolta tudományát, nem fog nehézséget okozni neki a két fickó.

Csak Könyvek 89

Megperdül, az egyik brazilt egy jól irányzott jobbhoroggal ledönti a lábáról, közben társa eltűnik az

ajtó mögött. Nem ér rá ennek örülni, nyakán a másik őr. Villámgyorsan megsorozza az ürgét, de

legnagyobb döbbenetére csak a levegőt püföli, ellenfele hihetetlen hajlékonysággal és reflexekkel hárít,

aztán egy furcsa mozdulatot tesz, és a német búgó-csigaként fordul meg tengelye körül, bár könyökkel

sikerül egy ütést bevinnie, amitől kiszabadul a keze. Lendületből üt a brazil felé, de az egy lehetetlen

mozdulattal megpördül, ugrik, vízszintesen kaszáló lába a körív csúcspontján találkozik a német

halántékával… Először jönnek a csillagok, aztán a sötétség.

Csak a börtönben tudja meg, hogy amit a félhomályos folyosón látott, az egy capoeira nevű afro-

brazil harcművészet néhány mozdulata volt.

Nem sejti, hogy társa, amint beront az irodába, egy férfi sziluettjét látja felmagasodni a csukott ablak

előtt… és a fickó kezében fegyver, amivel pont az ő fejét veszi célba. Rögtön hasra vágja magát, az ajtó

mögött várakozó alak pedig a hátán terem, és pisztolyt szegez a fejének. Rövidesen ő is egy brazil

börtönben találja magát, ahonnét aztán a háború végéig nem is szabadul ki.

6.

A júliusi beszélgetés után igyekeztem elkerülni Stauffenberget. Reméltem, hogy lassan elhalványul

benne a halál közeli emlék képe, csak a legvégső esetben szándékoztam törölni az emlékeit. Azért vagyok

itt, hogy megvédjem Hitler életét, nem pedig azért, hogy lépten-nyomon megváltoztassam a történelmet.

Szerencsére az alezredes lassan elfelejtette a látomást, nem maradt belőle több, mint amennyi az elmúlt

éjszakai álmokból szokott földerengeni a déli órákban.

A háború folytatódott tovább, egyre kegyetlenebb formában, egyre reménytelenebbül. Miután

Normadiában lezajlott a partraszállás, és megindult a szovjet offenzíva, mindenki előtt nyilvánvalóvá vált,

hogy nem győzhetünk, mégis tovább küzdöttünk, mégis befogtuk a szemünket. Nehéz leírni azt a levert,

álreménykedő hangulatot. Mindenki álltatta magát valamivel, keveseknek adatott meg a bátorság, hogy

szembenézzenek a kilátástalan valósággal, holott valahol mélyen mindenki tudta, hogy nincs messze a

vereség. Németország egymagában nem győzhet a világ ellen.

Stauffenberg már nem sokkal beszélgetésünk után összeköttetést létesített a többi összeesküvővel,

elsősorban az akkori vezetővel, Tresckow tábornokkal ápolt jó kapcsolatot, és röviddel később már ő

irányította a társaságot. Hiába hangoztatta Himmler, hogy tudomással bír a hadsereg tisztikarán belül egy

lázadó klikkről, nem tudta, kik is tartoznak közéjük. Történtek ugyan letartóztatások, kisebb-nagyobb

sikereket elért a Gestapó, de a Hitler-ellenes csoport egyre növekedett. A vezérkar gyanútlanságát az is

bizonyítja, hogy von Stauffenberget 1944 májusában kinevezték ezredesnek, és mint a tartalék hadsereg

parancsnoka, rendszeresen megjelent a haditanácsokon.

Az összeesküvőket csak nehezen sikerült meggyőzni Hitler megölésének szükségességéről, mivel

sokan közülük megelégedtek volna egy államcsíny végrehajtásával, és a bukott diktátort át akarták adni a

nyugati hatalmaknak. Ez azonban nem Olaszország volt, a Führer fanatikus hívei nem engedtek volna

meg egy ilyen megoldást, arról nem is beszélve, hogy a katonák egyenesen Adolf Hitlerre esküdtek föl, és

akármennyire elégedetlenek voltak a rendszerrel, nem szegték volna meg esküjüket. Ez még

Stauffenbergnek is nehézséget okozott, talán ezzel magyarázható az összeesküvők hosszú tétovázása, bár

jó kifogást mindig találtak. Egy ideig Stief tábornoknál volt a robbanóanyag, de amikor nem tett semmit,

a gróf magához ragadta a kezdeményezést… és a savas bombát. Eredetileg akkor akartak robbantani,

amikor jelen van Himmler és Göring is, de mivel ez az alkalom nem jött el, az idő pedig sebesen szaladt,

1944 júliusában úgy döntöttek, végleg megoldják a Harmadik Birodalom legégetőbb problémáját:

megölik Adolf Hitlert.

7.

1944. július 20. Rastenburg, Wolfschanze

90 Csak Könyvek

Oly sokan és sokféleképpen dolgozták fel ezt a napot, régi 2D filmeken, könyvekben, sőt manapság

holofilmeken – értem ezt a saját időmre –, hogy szinte fölöslegesnek érzem írni róla. Azért teszem mégis,

mert én ott voltam, nem régi, hitelét vesztett forrásokra hagyatkozom: amit elmesélek, első kézből

származik. Persze csak a saját nézőpontomat tudom előadni, de az is több a semminél. Lássuk először a

helyszínt!

A Farkasodú egy többszörösen biztosított bunkerrendszer, ahol a merényletektől rettegő Führer

berendezte a főhadiszállását. Bejárat csak egy van, az út két oldalán szögesdrót kerítés, de mindez nem

elég, a belépőnek három ellenőrzési ponton kell átmennie. A marcona őrök fekete zubbonyán ezüsttel

hímzett felirat: „Leibstandarte Adolf Hitler”; ide csak a többszörös válogatáson átesett legmegbízhatóbb

katonák kerülhetnek. Senkit nem engednek át ellenőrzés nélkül, legyen bármilyen rendfokozata,

szolgáljon bármilyen magas beosztásban. A szögesdrót akadályok között harckocsi csapdák, 88

milliméteres légelhárító ütegek, őrtornyok, géppuskaállások és vagy félmillió akna rejtezik, lehetetlenné

téve a behatolást. Pokolbéli, elrondított, csupa acél táj, pusztításra kiképzett embertelen szörnyek lakják,

pontosan tükrözve ezzel a náci vezérkar lelkületét.

Kemenceforró, fülledt idő volt, mindenki pilledten igyekezett elvégezni kötelességeit, az emberek

szabad perceikben izzadtan kóvályogtak, és csak arra vártak, hogy végre kicsit megszabadulhassanak az

egyenruhától. A Führer erre a napra várta a Duce látogatását, még egy új nadrágot is beszerzett ez

alkalomra; a robbanás után felháborodottan fogja elpanaszolni, hogy tönkrement. Az aznapi – teljesen

felesleges – értekezletet áttolták 12.30-ra, és igyekeztek azt is rövidre fogni, mivel Hitler Mussolini elé

akart menni. A melegre való tekintettel nem a föld alatti bunkerben tartottuk a megbeszélést, hanem egy

fabarakkban, ahol legalább ablakot lehetett nyitni, a kereszthuzat pedig kellemesen hűsített

mindannyiunkat.

A terem közepén súlyos tölgyfa asztal magasodott, lehetett négy és fél méter hosszú, és másfél méter

széles. Nem lábakon állt, mint az elvárható lett volna egy ilyen térképasztaltól, hanem két végén tömör

tölgyfa lapokon nyugodott. Az asztal bejárattól távolabb eső végén foglaltam helyet, az asztalfőn Hitler,

valamint Keitel és Jodl tábornokok helyezkedtek el, velem szemben Warlimont és a főnököm, Häusinger

ültek. Nem akartam a Führer nyakára mászni, ezért nem toltam ki székem egész az asztal sarkáig, így

történhetett, hogy a frissen megkezdett tanácskozásra késve betoppant Stauffenberg – nem törődve Keitel

villámló tekintetével – egyenesen közém és Hitler közé telepedett le. Néhány pillanatig tanácstalanul

keresett helyet a kezében tartott aktatáskának, majd nekitámasztotta az asztal vaskos lábazatának,

Hitlertől úgy fél méterre.

(hat perc)

Épp Häusinger tartott beszámolót, szemléltetésként a hatalmas térképen mutogatta a keleti front

helyzetét, Hitler előrehajolva egy nagyítóval tanulmányozta a kérdéses területet.

Az övemhez nyúltam, és aktivizáltam az asztalba épített védelmi berendezéseket. Ekkor nyílt az ajtó,

és von Haften hadnagy lépett be, majd bocsánatkérő arccal Stauffenberghez sietett. Keitelt kis híján

megütötte a guta ilyen példátlan függelemsértés láttán, míg a kopaszodó Jodl csak megcsóválta a fejét.

Von Haften félhangosan Stauffenberg tudomására hozta, hogy Berlinből keresik halaszthatatlan ügyben,

legyen szíves azonnal a telefonhoz fáradni.

(négy perc)

Az ezredes bosszankodva feltápászkodott, és kisietett. Hitler eddig egyetlen pillantásra sem méltatta,

olyannyira lefoglalta a Dünaburg környéki helyzet, hogy szinte ráhasalt az asztalra.

Odébb toltam a székem, és kinyújtottam a lábam, ezzel sikeresen fel is rúgtam a Stauffenberg által

otthagyott táskát. A puffanásra megint csak Keitel reagált hevesen, ha tekintettel ölni lehetett volna, akkor

ott helyben holtan fordulok le a székemről. Bosszúsan hajoltam le, és a táskát áttettem a lábazat másik

felére, az asztal alá. Így most a vastag tölgyfa lábazat az irattáska és Hitler közé került. Rajtam kívül senki

nem tudta, hogy az éjszaka folyamán az embereink kicsit átépítették az egész barakkot és a térképasztalt,

így például az a falap molekulárisan megerősített anyag, ami ellenáll egy viszonylag erős robbanásnak is.

Csak Könyvek 91

(egy perc)

Häusinger beszámolójából egyetlen szót sem hallottam, annyira összpontosítottam.

(harminc másodperc)

Kezemmel az övemen vártam az utolsó pillanatot..

(két másodperc)

és egyetlen másodperccel korábban kapcsoltam be az energiapajzsot, de senkinek nem volt ideje

észrevenni a halvány derengést körülöttem…

(MOST)

Villanás és dörrenés, egy ellenállhatatlan erő fölkapott és kivágott a barakk falán keresztül a

napfényre. de akkor már nem volt sehol a fal. Az épület romokban állt, áthatolhatatlan porfelhő

gomolygott, szinte semmit nem lehetett látni, így észrevétlen maradt az időkabin is, ami halványan

vibrálva landolt mellettem. Két szinte láthatatlan alak villámgyorsan kiemelt egy összeroncsolt emberi

testet – tudtam, hogy egy szintetikus az –, és a lefektette a földre. Én felpattantam, bedobtam magam a

kabinba, mire a technikusok elfoglalták helyüket, már bekötöttem magam az egyik ülésbe. A műszerre

pillantottam, ami a célt mutatta: 2395. június 15. Végre, irány haza. Mire felbőgtek a szirénák, mi már

úton voltunk.

Brandt ezredes számára ezzel véget ért a háború.

Legalábbis ekkor még ezt hittem.

2395. június 20. Katedrális, Tess Gordon irodája

Tess Gordon márványarcú, szőke, csodaszép nő volt, bár a belőle áradó ridegség riasztó módon

hathatott a környezetére. Tekintetét nem sokáig állták az emberek, és semmi nem maradt rejtve előtte.

Egy átlagember számára felfoghatatlan dolgokat látott, ezért a beosztottai igyekeztek a lehető legrövidebb

időt egy légtérben tölteni vele, és nagyon kevés ember akadt, aki megpróbált volna hazudni neki. Azok is

hamar rájöttek, hogy ez lehetetlen feladat.

Irodája teremnek is beillett volna, a falakon a festményeket különös színekben áztatta a festett

ablakokon beáradó napfény. A helyiség eredeti, ám harmonikus keveréke volt egy középkori katedrális

belső terének és egy ultramodern irányítóközpontnak. Középen egy hosszú tárgyalóasztal foglalt helyet,

melynek végén egy irányítópulthoz hasonlatos félköríves íróasztal állt, felette egy térben kivetített

virtuálmonitor lebegett.

Tess valakivel beszélgetett, de az illető nem adott magáról képet.

– Attól tartok, a jelen helyzetben nincs más választásunk – mondta Tess Gordon. – Szenoi

egyértelműen Himmler nevét mondta. Leslie Corneliusra gondoltam, eddig ő játszotta Brandt ezredes

szerepét, személyesen ismeri Heinrich Himmlert, így az adott pszichológiai helyzetben szóra tudja bírni.

Egy személytelen, modulált férfihang válaszolt.

– Gondolja, hogy annyira fontos az a koponya?

– Őszintén szólva, nem tudom, de minden lehetőséget meg kell ragadnunk, és ez az egyik a sokból.

Azonkívül, mivel személyesen Szenoi hívta fel rá a figyelmünket…

– Ennyire bízik benne?

– Ön nem találkozott vele élő valójában. Én igen. Száz év után is kiráz a hideg, ha rá gondolok, de

tudom, hogy az emberi történelem felügyeletére tette fel az életét, ha szabad így fogalmaznom, és

hiszek… benne. De ez a von Anstetten… tömény iszonyat. Tudja jól, hogy én látom.

– Na, igen – válaszolta a férfi. – Tegyünk egy próbát, de szeretném, ha tudná, hogy engem nem

győzött meg végérvényesen.

92 Csak Könyvek

9.

2395. június 22. New York

Amint visszatértem saját koromba, rögtön megkaptam a megérdemelt háromhetes szabadságomat,

ám ennek ellenére nem mentem el pihenni. Azonnal kihallgatást kértem a Bíborostól, mivel nem hagyott

nyugodni a kristálykoponya rejtélye. A cellulárison minden fellelhető anyagot átkutattam, de sokkal

okosabb nem lettem.

A mai modern vizsgálatok egyike azt mutatta ki, hogy egy több ezer éves eredeti műtárggyal állunk

szemben, egy másik meg azt, hogy modern kori hamisítványról van szó. A szakértők cikkeikben

egymásnak ellentmondó adatokkal dobálóztak, az egyszerű laikus meg csak néz: ezek ennyire nem állnak

szóba egymással? Még nem is beszélve arról, hogy rengeteg koponya létezik, ma már tényleg lehetetlen

eldönteni, melyik mikor készült, honnan került elő. vajon miért volt olyan fontos ez a tárgy, hogy

személyesen a Bíborosnak kellett foglalkoznia a kérdéssel? Ki – vagy mi – volt Szenoi, aki

figyelmeztetett minket a veszélyre, és miért pont Stauffenberget bízta meg az üzenet közvetítésével?

Beható kutatással annyit sikerült megtudnom, hogy egy arkangyalt hívtak így a héber misztikában, de

hogy ez hogyan kötődött a Katedrálishoz, arra ötletem sem volt.

Ilyen, és ehhez hasonló kérdések zsongtak a fejemben, és közben önkéntelenül is felidéződött

bennem az egész küldetés kezdete.

Színészként kezdtem pályafutásom, és bár soha nem váltam világhírűvé, szívesen alkalmaztak a

legkülönfélébb produkciókban. Negyven fölött már jó hírem volt a szakmában, egyre több háborús

holofilmben szerepeltem, ez volt a fő profilom. Az utóbbi időben valamiért divatos lett a második

világháború története, és én ideális figura voltam ilyen szerepekre, hiszen ismertem a körülményeket,

nyelvet, kort, mivel hobbiból foglalkoztam a történelem ezen szakaszával. Közben színművészetet

kezdtem tanítani, az sem ment rosszul, végül az egyik ismerősöm munkát ajánlott, akiről csak jóval

később tudtam meg, hogy a Katedrális ügynöke… Elvállaltam, azután már a Cégnél oktattam az

ügynököket, hogy minél pontosabban tudják munkájukat ellátni „odalent” – és persze tanulmányi

kirándulásokat tettem a 20. századba. Már csak ezért is megérte itt dolgozni.

Aztán az egyik elemzőnek feltűnt, hogy a Hitler körüli sikertelen merényletek valamilyen módon

mindig kapcsolódnak Brandt ezredeshez, ezért nyomozni kezdett. Az ügynökök jelentéseiből az derült ki,

hogy Heinz Brandt nem szimpatizált a Führerrel, már a háború elején kilépését tervezgette, és ha ezt

megteszi, minden másképp alakul.

Egyértelművé vált, hogy a háború nagyobbik részében egy ügynök helyettesítette őt, így aztán én

lettem az a szerencsés, akinek le kellett váltani az ezredest. A Cégnek is kapóra jött a dolog, mivel valaki

mindig Hitler közelében volt, vigyázott rá, és szállította az információkat; nem is beszélve arról, én

mennyit tanultam ez idő alatt.

Hitlerre pedig vigyázni kellett, mert mióta – közel száz éve – divatba jött az időturizmus, a

legkülönfélébb alakok próbáltak visszajutni egy-egy kiválasztott történelmi alakhoz, jobb esetben azért,

hogy találkozhassanak rajongásuk tárgyával, rosszabb esetben megpróbálták megölni.

Amikor 1936-ban Hitler beszédet mondott az olimpiai játékok megnyitóján, a Katedrális egyik

ügynöke elfogott egy férfit, aki távcsöves puskával próbálta lelőni a Führert. A fickó a 24. század elejéről

származott. Vagy ott volt 1939 novemberében a müncheni Udvari Sörfőzde pincéjében történt

robbantásos merénylet, ahol nem hexit volt a robbanóanyag, hanem semtex, amit csak a hatvanas évek

közepén fedeztek fel.

Így lettem én a biztonsági tartalék 1944. július 20-ig Hitler mellett.

A Bíborostól nem kaptam kihallgatást, viszont a főnököm pár nap múlva hivatott, és megbízott egy

újabb második világháborús küldetéssel. Nem mondhatom, hogy elöntött volna az öröm, de amikor

tudomásomra hozták, hogy személyesen a Katedrális élő legendája, Tess Gordon ajánlott engem, igent

mondtam. Nem is nagyon mondhattam volna nemet a Bíboros kívánságára, bár… a pletykák szerint Miss

Gordon csak afféle „köztársasági elnök”, a valódi Bíboros az ismeretlenség jótékony homályába

burkolózik. Végül nem bántam meg, hogy önként vállaltam a küldetést: Himmlerből kellett kiszednem

mindent, amit a kristálykoponyáról tud.

Csak Könyvek 93

– Miért nem megy vissza egy intervenciós, és húzza ki belőle az adatokat mondjuk pszichoszondával

vagy igazságszérummal? – kérdeztem.

– Ismeri a mondást, hogy akinek csak egy kalapácsa van…

– … minden problémát szögnek lát? Ismerem.

– A felső vezetéstől ezt az utasítást kaptuk, idézem: „minimálisra kell csökkenteni a technikai

beavatkozások számát a 20. században”. Ez van. A szükséges információkat átküldtük a gépére, a

felkészülést egy órán belül kezdje meg! Végeztem.

Kezet fogtunk, és távoztam.

Az irodából kilépve Martin Bormannal találtam szembe magam. Döbbenettől leesett állal bámultam

rá.

– Üdvözlöm Herr Brandt – nyújtott kezet. Önkéntelenül is elfogadtam. Derűsen nézett rám, látszott

jól mutat meglepetésemen.

– Cornelius – javítottam ki – S. Leslie Cornelius.

– Elnézést, úgy tűnik, összetévesztettem egy régi ismerőssel. – Félrebillentett fejjel méregetett.

– Mi történt az eredeti Martin Bormannal? – kérdeztem.

– Én vagyok az eredeti – mondta halkan. Kikerült, és továbbment a folyosón. Összehúzott szemmel

néztem utána. Az a pillantás, ahogy félrehajtott fejjel méricskélt. olyan volt, mint egy.

– Harkály! – mondtam ki hangosan. Bormann lassan megfordult. – Maga volt a Harkály.

Néhány pillanatig szótlanul nézett rám, aztán beleegyezőn bólintott.

– Igen. Én voltam – mondta halkan, majd faképnél hagyott.

Egy darabig hitetlenkedve ráztam a fejem, de legalább megértettem, miért kell közvetlenül

Himmlerhez fordulni. Valószínűleg olyan információ van a birtokában, amit rajta kívül senki nem tud a

náci vezérkarban. Ez így logikus, hiszen Himmler rajongott az okkult dolgokért, minden elérhető anyagot

és műtárgyat begyűjtött ezen a téren. Kivéve a Mitchell-Hedges-féle kristálykoponyát…

10.

1945. május 20. Németország, Weiher

A falu szélén álló elhagyott csűrben már korán reggel megindult a mozgolódás. A menekülők kis

csoportja feltápászkodott a penészes szalmáról, néhányan hátizsákjukban kotorásztak élelem után, mások

az épület mögé vonultak könnyíteni magukon. Kedvetlen félszavakat váltottak egymással, fanyalogva

majszolták száraz kenyérből álló reggelijüket, miközben valószínűleg a maguk mögött hagyott pompa és

hatalom járt az eszükben. Minden elveszett…

Egy ütött-kopott fekete Opel Olympia zötykölődött a sáros úton, majd a gyanakodva figyelő

csoporttól tisztes távolban megállt. Az autó oldalára festett vörös kereszt sem nyugtatta meg a férfiakat,

hiszen pont az ő fejükből pattant elő a koncentrációs táborokba mentőautóval szállítandó Zyklon-B ötlete.

A kocsiból ketten szálltak ki, egy civil ruhás alak és egy tábori csendőr. A civil elindult a csoport felé, a

másik az autónál maradt. Amikor a férfi odaért a csűrhöz, a csapat egyik tagja – fél szemét fekete

kendővel lekötő, a tábori csendőrök szürke vízálló köpenyébe burkolózó alak – döbbenettől hápogva

nézett rá.

– Brandt? Heinz Brandt? – kérdezte reszelős hangon.

Nem tévedett. Én voltam az.

– Megőrült maga?! – mordultam rá az alakra. – Ezeket a neveket felejtse el! Én Bruno Ferch vagyok

a német Vöröskereszt ügyintézője.

Hetek óta keresem önt Herr Himmler, hogy biztonságba jutassam. Ön túl fontos ahhoz, hogy csak

úgy a pusztában kóboroljon.

– De… maga meghalta

– Nem annyira, mint látja. A robbanás hagyott némi nyomot az arcomon – érintettem meg a

műsebhelyeket –, kicsit sántítok, de egyébként jól vagyok. A többit majd a kocsiban elmesélem, erre most

nincs időnk.

94 Csak Könyvek

Odaintettem a másik alakot. Amikor Himmler meglátta ki az, a szeme még tágabbra nyílt a

meglepetéstől. Kevesen mondhatják el, hogy szemtől szemben álltak saját magukkal.

– Egy hasonmás, mostantól ő helyettesíti önt. A halkan sugdolózó csoport felé fordultam.

– Amint lesz szabad kapacitásunk, önökre is sort kerítünk, de egyelőre a legfontosabb személyeket

gyűjtjük össze. Remélem, tudják, mivel jár, ha valamelyikük elszólja magát.

Csak bólogatást és helyeslést kaptam válasz gyanánt, láttam, hogy feléled bennük a remény.

– Egy pillanat Herr Brandt! – emelte fel a kezét Himmler. – Emlékszik még arra, amikor

Szmolenszkben egy üveg brandyt bízott önre Tresckow tábornok? Meg tudja mondani mit szóltam én a

dologhoz?

Az alacsony, vékony férfi zord, számonkérő arccal állt előttem, hangjából sütött a gyanakvás.

– Nagyon jó hírszerző hálózata és memóriája lehet Herr Himmler, mivel nem is tartózkodott

Rastenburgban aznap, amikor az eset történt.

A hasonmás tulajdonképpen egy programozott szintetikus volt, neki kellett az utolsó pár napban

helyettesítenie Himmlert. A szinti magával hozott egy zsákot is, amit a habozó férfi kezébe adtam.

– Mostantól ön Rolf Kanies katolikus pap, aki a Vöröskeresztnek dolgozik, én pedig a sofőrje

vagyok. Öltözzön át gyorsan, minél hamarabb indulnunk kell. Papírokat talál a csomagban, az úton majd

megtanulja az adatokat.

Amíg Himmler félrevonult öltözködni, Alois Brunner, Adolf Eichmann vo lt asszisztense

kérdezősködni kezdett.

– Milyen szervezet ez? Mi van a többiekkel? Mikor…

– Sajnálom! – emeltem fel a kezem. – Nem árulhatok el semmit. Az óvatosság mindenek felett. De

akit csak lehet, mindenkit ki szeretnénk menteni.

Láttam rajta, hogy nem tetszik neki a válasz, de közben megjött Himmler is – röhejesen festett a

kopott, sáros csuhában –, én pedig nem voltam hajlandó tovább foglalkozni a nácikkal. Pont elég volt

belőlük az elmúlt pár évben.

– Teljes körű tájékoztatást kérek! Mi a franc folyik itt? – támadt nekem a kocsiban Himmler.

– Néhány tehetős szimpatizánsunk még tavaly létrehozott egy Odessza nevű szervezetet, amelynek

az a dolga, hogy a háború elvesztése esetén kimentse a párt bajba jutott vezetőit. Engem a kórházban

kerestek meg, és miután igent mondtam, egy beavatott orvos segítségével halottá nyilvánítottak –

magyaráztam, miközben indítottam, és óvatosan megfordultam az úton. Nem volt könnyű mutatvány,

tekintve az összetöredezett aszfaltot és a hatalmas kátyúkat.

Miközben az üszkös, lerombolt házak között haladtunk, Himmler rosszkedvűen csóválta a fejét.

– Már tavaly? Ez hazaárulás, főbelövés járt volna érte…

– Szerintem előrelátás, aminek sokan köszönhetjük az életünket – morogtam, aztán a lényegre

tértem. – A terv a következő: most észak felé fogunk menni, Erfurt környékén átadom a kollégáknak.

Velük valamikor holnap eléri Cuxhaven kikötőjét. Ott vár egy halászhajó, ami elviszi önt egy

tengeralattjáróhoz, ami Dél-Amerikába szállítja. Az ottani ügynökök segíteni fogják a beilleszkedésben.

A volt náci vezér nem lett jobb kedvű szavaim hallatán. Savanyú arccal bámult ki az ablakon a

rommá lőtt falura.

– Cserbenhagytak minket – motyogta. – A német nép nem érdemelte meg a Führer nagyszerű

vezetését… – Olyan arckifejezéssel fordult felém, hogy azt hittem mindjárt elsírja magát. – Mindent

megtettünk, hogy a német nép újra nagy legyen! Felélesztettük a Teuton Lovagrendet, és tessék!

Elárultak, cserbenhagytak!

Erősebben kellett szorítanom a kormányt, nehogy szájon vágjam. Egy darabig némán autóztunk a

szétbombázott, lánctalpaktól szabdalt úton, kerülgettük a menekülők kisebb csoportjait.

– Mit tud a többiekről? – kérdezte Himmler egy idő után. Jellemző! – gondoltam. – Van három

gyereke két asszonytól, de őt a náci barátainak sorsa érdekli.

– Bormann és Gestapo-Müller nyomtalanul eltűnt, és amennyire tudom, a Führer a bunkerben

öngyilkos lett három hete.

Himmler megrázta a fejét.

– Kizárt. Egy éve megcsináltattam a horoszkópját, az azt mutatta, hogy az áprilist túléli. Vagy

valamikor a napokban fog meghalni, vagy 1950-ben, ez a két pont mutatott komoly veszélyt rá nézve. Bár

amilyen állapotban volt, szerintem csoda, ha még él.

Csak Könyvek 95

– Aha! – bólogattam. – Ön foglalkozott okkult dolgokkal. Erről jut eszembe, hogy valamikor '43-ban

találkoztam Kaltenbrunnerrel Berlinben. Nagyon részeg volt, és arról magyarázott, hogy valami

kristálykoponyát kell elrabolni Brazíliából.

Himmler dühösen a műszerfalra csapott.

– Barom! Soha nem volt képes tartani a pofáját. Minden másként lett volna, ha Heydrich óvatosabb.

– Ő nyilván el tudta volna hozni a koponyát… – terelgettem Himmlert a megfelelő irányba.

– Az az alkoholista állat háromszor próbálta meg, és minden esetben kudarcot vallott!

– Ilyen fontos lett volna?

A férfi felélénkült, végre ismét elemében érezhette magát.

– Ismeri a koponya történetét? Honnan ismerné, talán én vagyok az egyetlen, akinek sikerült

kibogozni a legendákból és mondákból a koponya valódi históriáját. A világ minden tájáról gyűjtöttem

adatokat, azokból raktam össze a történetet. Atlantisz idején még éltek felsőbbrendű emberek a Földön,

ők eredeti, tiszta vérvonalból származtak… ők az árják ősei. Csakhogy nem voltak egyedül, ellenségeik

mindenáron el akarták őket pusztítani, ezért az übermensch tudósok, akik tulajdonképpen mágusok voltak

a szó mai értelmében, létrehozták a koponyát. A kristálykoponya segítségével lehet befolyásolni, vagy

akár megölni a célszemélyt, de akár nagyobb tömegek irányítására is alkalmas. Ennek az eszköznek a

segítségével már sikeresen szálltak harcba az árják ősei ellenségeikkel. A nagy háború során Atlantisz

teljes mértékben megsemmisült, de ez nem volt nagy ár a végső győzelemért. Az árják ősei ekkor a Föld

különböző területein telepedtek le, és tanítani kezdték az ott élőket… aztán vegyes házasságok születtek,

így elkorcsosult a tiszta árja vérvonal.

– És kik voltak az ellenségek? Igen erősnek kellett lenniük…

– A kínai mítoszok szerint sárkányok… persze én alig hiszem, hogy a mesék tűzokádó sárkányai

valaha valódiak voltak. Ez egy allegória lehetett, ami a gonoszságot és az erőt szimbolizálta.

– Ezért kellett a kristálykoponya a Führernek? Hogy befolyásolja a világ vezetőit?

– Természetesen. Megfelelő szellemi koncentrációval elérhető ez is. De akár meg is lehet az illetőt

ölni vele. Sokat kísérleteztünk akaratátvitellel, ez egy létező dolog, csak éppen túl gyenge a gyakorlati

felhasználáshoz. A koponya úgy működik a szellemi erők terén, mint egy nagyító, ha napfénybe tartjuk.

Segítségével elérhettük volna…

Hagytam hadd fecsegjen, a harcászati rendszer úgyis teljes kép és hangrögzítést végez, az anyagot

pedig továbbítja az intervenciósoknak, akik közvetlen kapcsolatban álnak a 24. századdal. Majd ők

eldöntik, mi legyen Himmler sorsa.

Amit akartam megtudtam, de roppant csalódott lettem. Felsőbbrendű ember, sárkányok. csupa

mendemonda, egy valóságtól elszakadt elme rémálma. Ezt akarta Szenoi a tudomásunkra hozni? Hát ha

gróf Stauffenbergnek elmondja, akkor ő aligha jön oda hozzám ezzel a mesével.

Hallgatagon vezettem tovább. Lerombolt falvak maradtak mögöttünk, kiégett autók, elpusztult

állatok, temetetlen halottak. Néhol földúton kellett zötykölődni, mert az aszfalt utakat vagy lebombázták,

vagy tankok tették tönkre, teljesen járhatatlanok lettek. Egy-egy ellenőrzőponton megálltunk, és tört angol

nyelven előadtam a mesém a vöröskeresztről és a papról. Mivel az irataink jók voltak – vatikáni

útlevelekkel könnyű közlekedni, ezekben a hetekben a legtöbb háborús bűnös ilyen okmányokkal lépett

meg –, sehol nem támasztottak akadályokat.

Erfurt környékén lekanyarodtam egy erdősávba, itt vártak minket az intervenciósok, természetesen

ők is helyi civilnek öltözve. Egy ütött-kopott, piszkosszürke Mercedes-Benz 770 mellett álltak és

cigarettáztak. Odadöcögtem melléjük – itt a földút még rosszabb állapotban volt, mint másutt –, és

leparkoltam.

– Ők a kollégák, akik tovább fogják kísérni – intettem a két férfi felé, miközben kiszálltam a

kocsiból. A lengyel szülőktől származó Marek Debskyt már ismertem, a másik, magas, rövid szőke hajú

alakot még nem láttam. Jelszót váltottam a Marekkel, aztán kezet fogtunk, és megvártuk, míg Himmler is

kikászálódik az autóból, és odajön hozzánk.

– Bocsássa meg nekünk, hogy nem köszöntjük illendően Herr Himmler, de most az óvatosság a

legfontosabb. Kérem, üljön be a kocsiba, velünk utazik tovább – mondta kifogástalan németséggel a

magasabbik férfi.

96 Csak Könyvek

Himmler gyanakodva méregette őket, de mivel látta, hogy én megbízok bennük, tett egy lépést a

Mercedes felé. Marek előzékenyen az ajtóhoz lépett, és kinyitotta, a másik férfi felém fordult, mintha

mondani akarna valamit, és egy apró hangtompítós pisztolyt húzott elő a zsebéből. Himmler megtorpant.

– Maguk nem… – kezdte, de a velem szemben álló intervenciós visszafordult, és precízen tarkón

lőtte. Himmler egyetlen szó nélkül esett össze. Soha nem fogom megtudni, mi keltett gyanút a valamikori

Reichsführerben.

– Köszönjük a segítséget Mr. Cornelius! A kabin pillanatok múlva megérkezik, az ön küldetése

véget ért. A Bíboros szerint kiváló munkát végzett – mondta Marek, és bevágta a Mercedes ajtaját.

Csak bólintottam, miközben hányingerrel küszködve támaszkodtam az autónak. Soha nem értettem,

hogyan lehet ilyen hidegen, érzelemmentesen ölni. Elfordultam, ne is lássam, amint a két intervenciós

ultrahanggal elporlasztja a hullát, így azt sem vettem észre, mikor érkezett meg az időkabin. Nyomott

hangulatban szálltam be az apró fülkébe, bekötöttem magam, és becsuktam a szemem. Egy időre elegem

volt az időutazásból.

11.

2395. június 26. New York

Amint visszatértem a saját időmbe, folytatni akartam a nyomozást a kristálykoponya után, de az első

hír, ami a cellulárison fogadott, az volt, hogy a felbecsülhetetlen értékű műtárgyat aznap reggel egy

futurisztikus páncélba öltözött alak ellopta. Egy szemtanú szerint egyszerűen átsétált vele a falon… Ennyi

erővel kirakhatott volna magára egy „Intervenciós vagyok” feliratú kitűzőt is.

Kihallgatást és a koponyára vonatkozó kutatási engedélyt kértem a Bíborostól, de amikor

továbbításra átadtam a főnökömnek, ő egyszerűen bedobta az iratmegsemmisítőbe, aztán közelebb hajolt,

és azt mondta:

– Tudja Cornelius – elhagyta a „mister” megszólítást, ezt a közvetlenség jeleként értékeltem –, most

mindenki meglehetősen ideges az ügy miatt, egyelőre inkább ne bolygassuk! Csak nem hivatalos

formában értesültem a dologról, de különböző jelek arra utalnak, hogy… nem mi voltunk.

Összehúzott szemmel néztem rá, aztán megráztam a fejem. Ha nem mi loptuk el a kristálykoponyát,

akkor ki?

Talán a mesebeli tűzokádó sárkány jött el érte, hogy többé ne használhassák ellene?

Dave Howard

Hősök végzete

Egy legenda születésének leszünk szemtanúi, ám tudjuk: a legendák vérben születnek. A Dominatus

korában (2405-2680) járunk, amikor az ember által lakott világegyetemet a von Anstetten császárok

uralják kegyetlenül és misztikus magasságokból. És habár a császárnak csak az árnyéka ér el a Rosanig,

itt is külön kell megvívni minden egyes csatát.

1.

„Aki még félni is gyáva, nem érdemel könyörületet.”

Csak Könyvek 97

Fúria

Ennyim maradt. Csak a bosszú.

Háromszáz méterrel a város utcái felett mindig ez jár a fejemben, amint figyelemmel követem az

éjszakai ég alatt szunnyadni látszó metropolisz mocorgását. A város két vége szemmel nem látható

messzeségben fekszik egymástól. Az egyik széle a Keleti-óceánba nyúlik, a másik oldalon pedig a

Tarajos-hegységbe fúrja magát. Nézem az alant futó utakat, a fényeket, a sötéten mozduló alakokat.

Ebben a magasságban már nem hallani az utca zaját, csak a szél dühöng idefent. Vihar tombol

bennem is. Nyugodt pillanatok? Ritkák. Álmomból is üvöltve ébredek, csoda hát, hogy nyughatatlan

éjszakáimat azzal töltöm, hogy maszkot húzok, és lesem, merre lelhetnék pillanatnyi megnyugvást?

Igen, a megnyugvást keresem, ami tudom, sosem jön el. Vadászom a gonoszra, az állandóan

újjászülető démonokat irtom. Hasztalan. Sosem lesz vége. Az irracionális elme ennek ellenére folyton

kiutat keres a valóság szövedékéből, egy kisajtót, ami utat nyit oda, ahol minden a kedvemre való, és ahol

végre nyugalomra lelhetek. Már el sem húzom a szám, mosolyt színlelve. Nem érdekel. Életeket akarok,

igazságot, de mindenekelőtt: bosszút!

Stella City ölén keresem a bosszút, a Rosan legnagyobb városában, a fővárosban, amit a legtöbben

csak a „Kövér nő”-nek csúfolnak. Stella City fél éve ismer engem. Negyvenkétmillió értelmes lény.

Emberek, roodok, villnegronok, sőt, egy rohadt negyed musgorokból is. Mindenki ismer engem, aki

legalább egyszer a fél év alatt híradót nézett, vagy újságot olvasott. Szóbeszéd és pletykák, helyi legendák

szólnak rólam. Én vagyok a Fúria.

Volt nevem, emlékszem rá. Fél évvel ezelőtt még volt, ami azt jelentette, ember voltam. De már

régóta nincs meg. Eldobtam magamtól. Elvetettem, kiűztem. Próbálok megszabadulni tőle. Az

emlékektől, amik hozzá kötnek. Eddig még nem sikerült. És fogalmam sincs, sikerülni fog-e valaha is.

Eh, elég!

Stella City alattam hordozza mocskát, áldozataimat, akik még élnek, lélegeznek. Nem látom őket, de

lelki szemeim előtt megjelennek, boldog önelégültségben, téveszmés képzelgéseikben. Hamarosan

bevégzi mind.

Mielőtt a törvény lecsapna rájuk, ítéletet mondok felettük, rájuk kényszerítem, amiben hiszek,

értékrendemet – általuk fel nem fogható, látszólag érthetetlen indítékból. Nem értenek még most sem, fél

év után, amikor kijelentettem: nem érzek szánalmat irántuk, és féktelen dühömben nem fogom nézni, ki

kevésbé bűnös.

Értékelje őket a bíróság, a jog megerőszakolt alkalmazója!

Lábam alatt a vízköpő, Rút Bobby feje. Két szarva közt guggolok, fekete-ezüst ruhámban, arcomra

húzott maszkomban, és azt gondolom: Rút Bobby, bár fogaid valószínűleg feltépik saját torkod, azért ne

haragudj rám, én csak elrugaszkodom a fejedről, nem én faragtalak ki Durnho' szikláiból.

Ugrom. A ruhámba épített huzalozott technológia belekapaszkodik a térbe. A zuhanásból siklás lesz,

majd egy sikátor peremén érek földet. Gondosan választottam helyet, most vagyok a legközelebb

célomhoz. Látom kiszállni a gravójából. Önelégült mosollyal az arcán karol bele társnőjébe, egy

luxusribancba. A kurva ruhája mindent takar, mindent mutat. A fazon vágyfokozót dob a szájába, majd

ráhajol a bige ajkára, és beleharap. A ribanc szisszenni sem mer. Azért fizetik, hogy élvezze, bármit

tegyenek is vele.

Taylor „Tapír” Carson viselkedésében egyetlen pillanatra felismerni vélem a bizonytalanságot. Az

áldozat ősidők óta hordozott végzetgénjét.

De a pillanat elsuhan. Belemarkol a csaj seggébe, majd bevezeti a szálloda bejáratán. A biztonsági

rendszert sem aktiválja, élénkvörös színű sportgravóját kint hagyja a forgalmas és lámpafényben fürdő

utcán. Vigyáz rá a hatalom, ami töri és zúzza mások életét. Emberek, inhumán lények és nyugtalan

árnyak között rejtőzik a biztonság, a pénzért vett húsbástya. A negyvenfős testőrség láthatatlanul követi

Carsont.

A szag elnyomja a szél tiszta illatát. Hulladék és alig élő létformák rejtekéből nézek ki. Eggyé válok

az árnyékokkal, nem látnak.

Carson eltűnik, ahogy átlépi a küszöböt. Optikai tértorzítás. Felnézek. A négyszázötven méter magas

Stella Unique Hotel. Ismerős. Voltam már itt, nem is olyan régen. Alig több mint fél éve, egy másik

életben.

98 Csak Könyvek

Carson eltűnt, de sejtem hová tart. Ő és a luxusribanc előre megjósolható céllal indult neki a

kétszázhuszonötödik emeletnek. Követem őket. Nem görbítek teret, nem szórakozom a gravitációval,

nehogy felfedezzen a testőrség. Egy mentális paranccsal megváltoztatom a kesztyű tapadási

tulajdonságait, és mászok a falon, mint a fiam egyik kedvenc képregényhőse. Eltérítem a gondolataimat,

nem akarok emlékezni.

A harmincadik emelet után elfogy az épület. A Unique Hotel igényeit kielégítendő, a szomszédos

épületek tetejét parkokkal, ligetekkel, szobrokkal és emlékművekkel díszítették. Egy ilyen ligetbe lépek,

körülöttem zöld fa és rideg fém.

Felnézek. Viharfelhők gyülekeznek a város nyugati végén, néhol már villámok cikáznak, bevilágítva

az acélépületek csúcsait. A Unique Hotel sem kerülheti el sorsát, fél órán belül hatalmas acélvázába

millió megawattok fognak becsapódni.

Még két épületet mászom meg, mire majdnem egy magasságba kerülök az Unique Hotel csonka

tornyával. Majdnem egy magasságba. Ötven méter felfelé és hatvan méter vízszintesen. Egy kevés még

hiányzik az üdvösséghez.

Egy körömnyi vasgolyót veszek a tenyeremre. Utasítom a rendszert, hogy határozza meg a

gravitációs vonal nullpontjának. Felfüggeszkedem rá. Fel kell gyorsulnom, hogy azon a ponton túl, ahol

vége lesz a gravitációs vonalnak, már repüljek. Harmincöt métert kell megtennem a levegőben, úgy, hogy

a landolás ne kerüljön az életembe. Nem fog.

Kivárom a pillanatot, míg egy gravotárcsás repülő elhúz a hotel felett. Vele egy időben indulok,

anomáliának álcázva magam. Vége a vonalnak. Repülök. Harmincöt méteres súlytalan ív, majd a

könnyed landolás. Fent vagyok a Stella Unique Hotel csonka tornyán.

Behatolok az épületbe, erőszakot téve egy üveglapon. Cseppfolyósan csöppen a földre, majd

üvegtócsává szelídül. Átlépem. Az üvegbeton szerkezet láttatni engedi az alant fekvő geometrikus

művészeti remekművet, a részleteiben elvesző, megvalósult építészeti csodát. Hamarosan vérrel festem

falait.

Carsonra jellemzően, a tér minden pontjára jut egy testőre. Csendesen likvidálom az utamba esőket.

Az egyik fejére vákuumlabdát dobok, ami egy pillanat alatt kiszívja a tüdejéből a levegőt, ezzel egy

időben megszakít a harmadik és negyedik nyakcsigolya között minden kapcsolatot. Semmit sem bíz a

véletlenre. Egy másik testőrt egy szellőzőbe gyűrök be. Az emberekkel nincs semmi gond.

Egy bionikus droidot direktbe kötök az elektromos hálózattal. Carson szobája előtt, az utolsó

testőrnek irányított EMi-t sütök el a háta mögött. Mozdulatlan bábbá dermed, csak a szeme pörög

veszettül. Bionikus paralízis.

A ribanc munkaköri kötelessége, hogy ne vegyen észre, amikor belépek az ajtón. Elragadottan

sikoltozik, fejét hátraveti, hogy ne legyen látható az arcán egy cseppnyi közöny vagy unalom.

Begyakorolt hangszálgyakorlat minden egyes sóhajtása és sikkantása, miközben előre-hátra csusszan

Carson arcán.

Melléjük lépek, és egyszerűen leemelem Carson arcáról a ringyót. Hozzávágom a falhoz, és mire

padlót fog, már csak szunnyadó, meztelen obszcenitás.

Carson rögtön felugrik, férfiassága kis késéssel követi mozdulatait. Carson elrugaszkodik az ágyról,

az éjjeliszekrény felé veti magát. Lemarkolom a levegőből, és erőszakos mozdulattal a földre hajítom.

Kiszakad belőle a sóhaj.

– Tapír! – sziszegem felé.

Carson összehúzza magát, majd egy váratlan mozdulattal kirobbanni készül a magzatpózból, hogy

menekülhessen. A szándék első pillanatában cselekszem, és a bordáira lépek. Kettő kérlelhetetlenül

reccsen, majd pattan. Carson szűköl.

– Mit akarsz tőlem? – sikkantja férfihoz nem méltón. A szeme sarkában a félelem könnyei. El-

elpillant mellettem, mintha ezzel megszűnnék rémálma lenni. – Mit… Mit akarsz tőlem?

Rápillantok, majd az ablakra. Megint rá, megint az ablakra. Nem érti.

– Halj meg!

Talán ekkor tudatosul benne igazán, hogy teljesen ki van szolgáltatva nekem. Testőrei meghaltak,

vagy mozgásképtelenek. Semmi sem védi meg, a húsbástya összeomlott, a falak már nem állnak. Senki

nem ugrik elé, senki sem fog többé meghalni helyette.

Csak Könyvek 99

– Kérem! – nyögi sírva, és orra váladéka nyálával keveredik. Nem fogom banális ostobaságokkal

tömni a fejét. Minek is? Meg fogom ölni. Könyörgése elszáll a fülem mellett, nem érint meg. Egy

csöppnyi igazság mégis jár neki.

– Megszülettél, a galaxis nagy bánatára. Élősködtél másokon, hízelegtél, simultál, nyálas és ragadós

mosollyal arcodon mások kárára, szenvedésén és életén át lettél közönnyel az, aki most vagy. Egy

jellemtelen senki, aki többet vett el, mint jussa lett volna. Meg fogsz halni.

Carson zokogva próbálja átölelni a lábam. Mit remél? Kegyelmet? Megbánási ceremóniát színlel,

miközben mindketten nagyon tudjuk, hogy csak látszatát kelti, élete utolsó színjátékát játszva, kritikát

nem érdemlő teljesítménnyel remélve a bocsánatot.

Megrúgom. Fél métert csúszik hátra. Kiáltása elhal, csend borul a szobára. Carson, a Tapír, ájulást

színlel. Nem tud becsapni. A rendszer jelzi rendszertelen, visszafogott lélegzését, az adrenalin áramlását

az ereiben. Agyának elektromos hullámai is éber állapotról tanúskodnak, felfokozott tevékenységről téve

bizonyságot.

– Aki még félni is gyáva, nem érdemel könyörületet.

Megragadom Carsont, felemelem, és kivágom az ablakon. Utána pillantok. Sikoltozva tűnik el,

meztelenül, ahogy született, és ahogy pár másodperc múlva meg fog halni.

A Fúria vagyok. Ismét megöltem egy embert. Rászolgált.

Hazatérek.

Régi bölcsesség, hogy az otthon ott van, ahol álomra hajtod fejed.

Számomra viszont már nincsenek álmok. Öntudatlan állapotban töltöm az alvás óráit, s ha mégis

álmodnék, messzire űzöm, tudatalattim legmélyére. Néha ordítva ébredek, s nem emlékszem, miért. Nem

kell emlékeznem rá, hisz mindent tudok róla.

Fáradt vagyok, de pihennem nekem is kell. Letépem arcomról a maszkot. Ráakasztom a csapra, majd

két kézzel vizet merítek, és arcomra locsolom. Nem nézek a törött tükörbe, megfordulok, kilépek a

fürdőből, és az arcomról csorgó vízzel nem törődve, ledobom magam az ágyra. Lecsukom a szemem.

Ragyogóan süt a nap, és a kert a vadrózsák illatával telt. Fiam kint játszik, egyik bokorból a másikba

ugrál, és Doktor Doomot üldözi. Feleségem mellettem fekszik a nyugágyban, kezemet fogja, és mosolyog,

együtt figyeljük David ugrándozását.

– Soha nem nő már fel ez a gyerek? – kérdezi anyám a hintaszékből. Mellette apám, ősz bajsza alatt

pipa füstölög.

– Hisz még csak nyolc éves! – kiált fel nevetve kedvesem. – Hadd játsszon!

– Betty, más korabeli gyerekek már a jövőjükkel foglalkoznak. Neurálimplantokat kérnek

karácsonyra, nem pedig ósdi, négyszáz éves képregényeket.

– Szépen is néznénk ki, ha az unokámnak verziószámokat kellene adnom! Fiam – teszi a fater a

vállamra a balját –, nehogy béta verziózd az unokám! Se pont egy, se pont kettő, hisz lassan arra

ébredünk, hogy a pápát is félévente frissítgetik! Inkább csinálj még egy lurkót, a hagyományos módon!

– Donald! – Hördül fel anyám, miközben Betty megszorítja a kezem. Kedvesem apám kedvére tenne,

és hagyományozna velem. Anyám apámhoz fordul: – Vedd ki a pipát a szádból egy pillanatra! Donald, ne

beszélj mellé! Tudom, hogy a legutóbb is tőled kapta az unokám azt a köteg Pókember képregényt. Egy

hétig ki sem jött a szobájából! Ne hidd, hogy nem tudom, miért tűnt el négyhavi nyugdíjad! Elkényezteted

a gyereket! Inkább beszélgess el vele az élet értelméről, és hogy mit kell egy férfinak megtennie az

életben, és hogy mindenre idejekorán fel kell készülnie!

– Még csak nyolc éves! Mit csináljak vele? – háborodik fel a fater, mire a pipa kiesik a szája

sarkából.

– David azt tesz, amit akar, amíg kiválóan teljesít az iskolában. – Felkelek, és egy csókot nyomok

édesanyám homlokára. – Remélem, egész hétvégére maradtok. A Stella City Részeg Tűzoltóinak emlékére

rendezett felvonulás és ünnepély az eddig beharangozottak alapján az utóbbi húsz év legnagyobb

eseménye lesz. Kimegyünk mi is, és jót iszunk az egészségükre!

– Na persze! És mi lesz az ebéddel, amit holnapra terveztem? – háborodik fel anyám. Persze örül,

hogy itt lehet nálunk, és azt sem bánja, ha elmarad a főzés. Ki nem állhatja apám pipafüstös kerti

partijait, amikor a fater spontán arra ébred rá, hogy jobban főz anyámnál. Ha a szabad ég alatt, élő tűz

100 Csak Könyvek

fölött főzheti meg a húst egy kondérban, mellette pedig flekkenezhet egy üveg bor mellett, istennek érzi

magát. Anyám a plafonon van ettől, de szereti apámat. Csodákat tud művelni az élet. David persze

odavan ezért, és mindig örül, ha az őseim nálunk töltik a hétvégét.

– Tudtad, hogy Davidnek már van saját képregényhőse? – Kérdezi Betty apámtól. – Le is rajzolta.

– Ühüm – pöffent egy nagy adag ezüstszínű, édes illatú pipafüstöt a fater. – Első dolga volt, hogy

berángasson a szobájába, amikor megérkeztünk.

– Fúriának nevezte el.

– Igen, mondta. És amikor megkérdeztem tőle, hogy miért így nevezte el, tudod, mit mondott?

– Mert mérges! – kiáltották szinte egyszerre, és nagyot nevettek utána.

– Csak egy gyerek tudja ilyen tisztán kifejezni magát, kincsem. – Beleborzoltam Betty hajába. – Én

még nem láttam a rajzot. Még nem mutatta meg.

– Azt mondja, hogy még javítgatja egy kicsit. Ha úgy érzi, hogy kész, megmutatja neked is.

– Imádom a kölyköt! Soha nem akar csalódást okozni nekem. Pedig ha tudná, hogy a töredéke is

elég annak, amit csinál!

– Akkor miért nem mondod neki?

– Persze! Hová tenné akkor az ambícióit? Legyen csak büszke arra, amit csinál, és azt csinálja is

jól! Mi lesz az ebéd? Ja, jut eszembe! Holnap este pár órára be kell mennem a céghez, de tízre itthon

leszek. Egy kis túlóra sosem árt…

Ragyogóan süt a nap, és a kert tele a vadrózsák illatával. Fiam kint játszik, egyik bokorból a

másikba ugrál, és Doktor Doomot üldözi. Mi kint a ház teraszán, apám, anyám, kedvesem és én.

Jókedvűen beszélgetünk, veszekszünk, és jól érezzük magunkat.

– Ébren vagy?

A kölyök hajol elém. Feje búbját a párnán pihenteti, azon van minden súly.

– Egyszer már majdnem megöltelek.

– Tudom – feleli. – Azóta remélem, már tanultál az esetből!

– Igen, legközelebb nem gondolom meg magam.

– Érzéketlen vagy. Hoztam kaját.

Ellököm a srácot. Kiesik kezéből a csomag, de nem zavartatja magát. Lehajol, felveszi, és az asztalra

borítja a csomag teljes tartalmát.

– Megint loptad? – kérdezem, miközben kikászálódom az ágyból. Nem válaszol rögtön.

– Na és? – rántja meg végül a vállát. – Attól nem lesz kevesebb benne a tápérték.

– Rostokban gazdag túlélés… – sóhajtom, és leülök az asztal másik oldalára. Péksütemény és

néhány gyümölcs van az asztalon.

– Te, meg a hülye dumáid!

Nem válaszolok, a srácot nézem. A haja gondozatlanul a szemébe lóg. Kék a szeme, és fájón tekint a

világba. A legfájóbb mégis az, hogy annyi idős most, mint az én fiam lenne, ha élne. És egy kicsit

hasonlít is rá. Ezért utálom annyira, ha itt van.

– Ha végeztél, tűnés! – mondom.

– Szemét alak vagy. De legalább nem dobsz ki, ha alszom. Már itt sem vagyok.

A kölyök felmarkol egy pár kiflit, meg egy kék narancsot, és egy kis fügét rágva kisiet az ajtón.

Sohasem kérdeztem a nevét, ő soha nem mutatkozott be. Elfogadtuk egymást. De azt hiszem,

tolerancia tekintetében magasan felettem áll.

2.

„A fiam szerint te hős vagy.”

Reptil százados

Fél éve üldözöm az árnyakat. A lelkem mélyén rejtőző fenevadakat és Stella City démonait. Nem is

tudom, melyik a reménytelenebb.

Csak Könyvek 101

Mintha a bennem rejlők erősebbek lennének, láthatatlanok és kézzel nem fogható entitások. Egyetlen

fegyverem ellenük a közöny, amit pallosként lengetek magam körül, folyamatosan, megállás és pihenés

nélkül. Ez a pallos soha nem volt éles, és egyre csak csorbul.

Stella City pedig egyre csak termeli a bűnözőket. Az sem rettenti el őket, ahogyan velük bánok. A

rendőrség sem bánik velük kesztyűs kézzel, de ők még mindig népszerűbbek a bűnözök körében, mint én.

A rendőröket le lehet fizetni, el lehet menekülni előlük, információt szerezni tőlük, és ami a legfőbb: őket

lehet látni.

Én rejtőzöm, és lecsapok. Én nem figyelmeztetek, hanem cselekszem. Árny vagyok az árnyak

között. Én vagyok a vérszomj a sötétségben. Rettegnek tőlem.

Ugrom. Magasan az utcák felett járok, nem vonz a lenti nyüzsgés. Jobban érzem magam itt fent, ahol

nem veszek részt az életükben, de jól látom őket.

A rendszer folyamatosan szkenneli és analizálja a terepet. Maszkom érzékelői tökéletesen vetítik a

retinámra a képet. Szabadon futó programon van, de most megunom, és egy mentális intéssel

inaktiválom. Landolok egy üvegfalú irodaépület oldalán. Rögzítem magam.

Ezüst-fekete ruhám elrejt, ugyanúgy folyik el rajta a fény, mint az üvegablakon. Ruhám fekete

anyagán az ezüst területek állandó mozgásban vannak, mintha élnének. Amikor nem mozdulok, akkor is

folytatják ezt a rendszertelen vándorlást. Soha nem állnak le, örökösen változnak, nyolctenyérnyi ezüst

foltok ezek. Ez a ruhám. Intelligens, tud pár trükköt, de nem fegyver. Magam vagyok a fegyver.

Nézem a város fényeit és pihenek. Franky Woodruff jár az eszemben. Már egy ideje el akarom

kapni, de eddig hihetetlen szerencséje volt. Vagy nekem akadt más dolgom, vagy amikor rá vadásztam,

mindig eltűnt a városból. Stella City talán legnagyobb bűnbandájának egyik alvezére. Sok mocskos tett

szárad már a lelkén, nem egy gyilkosságot a saját kezével követett el. Idén már ebben a naprendszerben is

kiadták ellene a körözést. Földi bevándorló, az ottani Chicagóból érkezett. Az ilyenek mind azt hiszik,

nekik mindent lehet. Nos, tévednek.

Megkoccan mögöttem az üveg. Azonnal aktiválom a védelmi rendszert, de nincs okom az

aggodalomra. Egy késő estig dolgozó irodista áll az üveglap másik oldalán, és furcsán csodálkozó arccal

néz rám.

Ököllel vágok az ablakra. Nem törik be, de a túlórázó irodista nagyot ugrik hátra ijedtében. Holnap

lesz mit mesélnie a kollégáinak.

A mélybe vetem magam. A rendszer maximumra kapcsol. Ezernyi információ árasztja el az agyam.

Kora este van, a szokásos műszakváltási ceremóniák zajlanak ilyenkor, és aki teheti, a munkaidő

lejártával szórakozni megy, vagy haza aludni. A rendszer ezt vektorokkal ábrázolja, és koordinátákkal

egészíti ki. Rögtön passzívra állítom az analizáló egységet, nem érdekelnek a piros, zöld és kék jelek.

Sokkal inkább érdekel az a csápos rovar, amit pár háztömbbel odébb érzékelt a rendszer a Diamonds

and Pearls kiállítótornyának épületén.

Hatalmas, három méter hosszú test, karcsú potrohhal, és a négyméteres ízelt lábakkal. Egy eltévedt

musgor araszol egyre feljebb egy felhőkarcolón. Amint közelebb érek, már ki tudom venni méregzöld

színben játszó testét. A feje mögött a toron szinte mélységbe tűnik a zöld, míg potroha olyan fekete, mint

maga a vak végzet. Csápok ereszkednek ki a mellkasából, előre tapogatózva felfelé, amerre a fekete

gombszemek tekintenek. A musgor mozgása nem rovarszerű, sokkal inkább hasonlít balettező kígyóéhoz.

Ez a dög jól karban tartja magát. Közelharcban valószínűleg nem sokan bírják ellene pár másodpercnél

tovább.

– Hé, rovar! Bezárt már az ékszerkiállítás! – vonom magamra a figyelmét.

A fekete gombszemek rám villannak. A kígyószerű fej utánam fordul.

– Skssussyyks! – sziszegi felém. A rendszer fordít. A musgor nem nyeri el a rokonszenvem.

– Itt a Rosanon akkor is a standard angol a hivatalos nyelv, ha a te agyad százszor fejlettebb az

enyémnél, kalkulátor!

Mint ahogy az acélsodronynak sincs támadható pontja puszta kézzel, úgy nincs semmi értelme egy

musgor csápjaival megküzdeni. Átugrom a szomszédos épületre, kikerülve egyszerre négy csáp útjából.

Nem okos dolog túl közel kerülni egy musgorhoz.

– Tudommm, ki vaggy – kiáltja felém a rovar. – Te a Fffúria vaggy!

– Talált, csápos. És én vagyok a mai napod mélypontja is.

102 Csak Könyvek

A gyilkosokkal kegyetlen vagyok. A kegyetlenekkel könyörületet nem ismerő. És mégis felépítettem

magamban valami értékrendet az utóbbi fél évben. A mestertolvajok valahogy mégis kilógnak a sorból. A

musgor az első, akivel találkozom. De nem az első, aki azt hiszi, hogy félreállíthat.

Elrugaszkodik a falról, és hálót lövell ki a potroha végéből. Kitérek, és átugrom felette. Helyet

cseréltünk. Megint ugrik, ezúttal köp is, megvárja, míg elrugaszkodom, csak aztán küld egy újabb adag

hálót. Utasítom a rendszert, hogy képezzen védelmi mezőt, így a hálóanyag a testemtől öt milliméterre

beleütközik a megszilárdult levegőbe, majd ártatlanul hull alá a mélybe, a forgalmas utcára. Lesz lent jó

néhány behálózott járókelő. De ez legyen a legnagyobb bajuk ma estére!

A musgor kilő egy sor hálót, de nem mozdulok. Ártatlanul folyik le rólam. A musgor megijed, ezért

támad. Egyszerre rugaszkodunk el, és félúton találkozunk. A musgor súlya nagyobb, ezért az ő lendülete

sodor vissza. Nyolc ízelt láb mar bele az épület falába, négy nyálas csáp ölel át és szorít a gilisztapók

testéhez. A tűhegyes fogak egy centire csattannak össze az orrom előtt.

– Megvaggy, Fffúria! – kiált győzelemittasan a mestertolvaj.

– Sokan hitték már, csápos.

Ekkor veszem észre: fél év óta először szórakozom. Ezen olyannyira megdöbbenek, hogy ki sem

térek a támadás elől. A rovar hatalmasra nyitott szájjal mar belém. Alsó sor fogai az állam alatt, a felső

sor pedig a koponyám tetején. Egyenesen a musgor torkába bámulok. Szerencsémre a ruha és a beleépített

technológia megóv attól, hogy a gilisztapók feldarabolja a fejem.

Összeszedem magam. A musgor meg akar ölni. Átgondolom a helyzetet. Szonikus erősítést

parancsolok a maszk elejére, és belekiáltok a rovar torkába.

A gilisztapók megremeg, gyomrából ételmaradék robban elő. Ezzel egy időben elernyednek a

nyálkás csápok, én pedig szabadesésben zuhanok. Húsz emelettel lejjebb kapaszkodom meg ismét az

épület falában. A rovar lefelé fordul, és mindent kiad magából. Látni, ahogy remeg az egész teste, ízelt

lábai remegve kapaszkodnak, de néha fogást vesztve csúszik lejjebb pár métert.

Végül megnyugszik. Hatalmas, összetett gombszemeivel méreget. Feladta már rablási terveit, és

talán most fontolgatja a visszavonulást, mint lehetőséget. Jól is teszi, mert azzal a harapással elérte, hogy

ne bánjak vele finoman.

Elrugaszkodom. A mestertolvajnak meglepődni sincs ideje. Felütöm az állkapcsát, átkarolom a

kígyónyakat, majd beletérdelek az idegdúcba. Egy pillanat alatt megdermed, és ízelt lábai elszakadnak a

faltól. Zuhanunk.

Ellenfelem vaktában hálófolyadékot lövell ki potrohából. Zuhanása hirtelen megakad, de nem örül

neki. Egyik ízelt lábát markolva zuhanok tovább, azt sikerült kitépnem a testéből. Eldobom magamtól.

Utasítom a rendszert, hogy egy gravitációs parabolát hozzon létre. A zéró ponttól hirtelen felfelé ível

a pálya. Immár toronyiránt száguldok. Kitárom kezem, és nem sokkal a musgor mellett érek falat. Liheg,

rángatózik. Megviselte egyik lába elvesztése.

– Skussyy Issk Guo! – köp felém a gilisztapók.

A rendszer ismét fordít, de már nem érzem úgy, hogy reagálnom kellene rá.

A tolvajpók felhagy sértegetésemmel, és bal első ízelt lába felső tagjáról leakaszt egy zsákszerű

dolgot. Csápjával belenyúl, elővesz belőle valamit. Rátapasztja az üvegre. Fél másodperc múlva az

acélüveg porrá omlik. A pók eltűnik az épület belsejében. Követem.

Lakóépületbe jutunk. A musgor ráeszmél tévedésére, és a legrövidebb úton igyekszik kifelé. Útjába

kerül konyha, nappali, hálószoba, illemhely, folyosó, nem beszélve a lakókról. Sikongató és üvöltöző,

rémült és felháborodott lakók.

Utolérem a pókot, és egy lendületes rúgással parancsolom ki egy nyitott ablakon. Nem féltem, hogy

halálra zúzza magát. Mire utána ugrom, már egy pókhálóba kapaszkodik. Visszakerültünk a

kiállítótoronyhoz.

Maximumra engedem a rendszer futását. Harcászati jelentések futnak be, értékelések, javaslatok, és

néhány önálló döntés is érvényre jut. Megközelítem a musgort. A ruha önálló éltre kelve a

legérzékenyebb fokozaton működik, előre olvas a gondolataimban, és mindent megtesz. Elrugaszkodom a

falról, egyenesen a musgor felé. Öt méterre vagyok tőle, amikor felém nyújtja ízelt lábai végét,

előrefordítva tűhegyes sarkantyúit. Ekkor a bolygó tengelyéhez képest elmozdít a rendszer, kis

ablakocska nyílik meg a vállam mellett, amelybe belecsusszan a gilisztapók egyik csápja. Az ablakocska

hirtelen bezárul, eltűnik. Pontosan a musgor potroha végénél érkezem meg. A pókfajzat döbbenten bámul

Csak Könyvek 103

megcsonkított lábára. Nem hisz a szemének, de agya veszettül jár. Ott, ahol könnyedén oldódnak meg

húsz ismeretlenes egyenletek, most átveszi az uralmat az ösztön és a vér szava. A mestertolvaj öntudatlan

utcai harcossá válik, és veszettül csapkod csápjaival. Mindent szétzúz maga körül. Acélüveg csörren egy

rosszul illesztett pánt miatt, és felsikít egy másik üveg, amikor egy ízelt láb megcsikordul rajta.

Nem hagyom sokáig tobzódni tombolásában. Felfokozott sebességű tudatom parancsot ad az

izmoknak. Jobb alkarom megfeszül, hárít egy hihetetlen sebességgel közeledő csápot, egy

könyökfordulás után megakaszt, és ezzel megroppantja a musgor második pár jobb ízelt lábát, ami aztán

az első ízülettől bénultan lóg. Tenyérrel rácsapok az osztott gombszemekre. Nincs szemhéj, ami védje

őket, a pókszörny csak sikítani bír, és a koordinálatlanul verdeső mellcsápok akkor is eltalálnak, ha nem

akarom. Ezután két lábbal kicsavarom egy másik ízelt lábát. A mellkasból előtüremkedő csápok érintés

útján tájékozódnak. Rám tekerednek, de már nem tudnak megakadályozni abban, hogy befejezzem a

küzdelmet.

Belemarkolok az iszonyat fészkébe, és egy rántással kitépem a musgor idegcsatornáját.

A musgor sikoltása elhal. A kezemben tartott idegdúcot beletömöm kitátott, tűhegyes fogakkal

keretezett kígyószájába. A csápok elernyednek, elengednek, és bénultan lógnak alá. Az ízelt lábak

összeesnek, nem kapaszkodnak már tovább a falba.

A gilisztapók élettelenül lóg tízméteres hálója végén, a szél játékszereként.

Nem hoz szerencsét, ha pókot ölsz, tartja a mondás. Áll ez a musgorokra is?

– Mi hír Franky Woodruffról?

A zsaru felkapja a fejét. Rood pofáján alig fedezhető fel emberi vonás. Hajdanán ők lakták a

szomszéd naprendszert, míg ide nem ért az emberi kolonizációs sereg, első von Anstetten császár címere

alatt. Azóta társbérlőként viselkedik a császári uradalom alatt élő emberiség és a rögtön behódoló rood

faj. A szimpatikus idegen kategóriába tartoznak. Nagy, barátságos, szeletelt szemük van, mindegyik

barázdában egy pupillával. Orruk leginkább a földi macskafélék orrához hasonlatos, amit hosszú

szőrszálak gazdagítanak. Kiváló a szaglásuk.

A szájuk még emberi, de a bőrük hüllőszerű, bár tapintásra semmiben sem különbözik az emberitől.

Kicsit melegebb, ez minden.

– Egyszer köszönhetnél is, Fúria! – Lenyeli a shusit. A roodok imádják a japán konyhát. Reptil

százados a közeli japán étteremből rendeli, egyenesen Stella City Rendőrkapitányságának portája elé. –

Nem kéne egyből a pisztolyom után kapnom.

– Meg sem mozdult, Reptil százados.

– De gondoltam rá. Amióta ismerlek, azóta gondolok rá. Megakasztom a bájcsevejt.

– Mit tudni Woodruffról?

– Visszatért a városba. És neki legalább van szaga. – A százados arra céloz, hogy nem érez engem.

A ruhám elfolyt minden kipárolgást.

– Helyes. Még valami?

– Most hoztak be egy szajhát.

– Ha ez izgatja, százados.

Reptil százados nem vevő az emberi cinizmusra.

– Woodruff szeretője. Illegális kéjelgésért hozták be. Nemrég végzett vele Terk, a villnegron

kihallgató tiszt.

– Mit tudott meg?

– Nem igazán emlékszem. Sajnos nem olyan jó a memóriám, mint a szimatom. Ezért is van nálam a

kihallgatás jegyzőkönyvének a másolata. Jó helyen, a farzsebemben.

– El is kérhetném…

– Az nem a te stílusod, Fúria.

– Van más útja is.

– Ezért feledkezem meg róla, hogy kivettem a zsebemből, és ide raktam az asztalra. Talán elfújta a

szél… – Reptil elnéz a távolba, végigtekint a Morkway sugárúton, majd fel az égre. Egyetlen szeletelt

szeme sem néz felém. Most hogy nem rám néz, bátrabban szólal meg. – A fiam szerint te hős vagy.

– A hősök hamar meghalnak – felelem.

104 Csak Könyvek

– Majd finoman közlöm vele – mondja Reptil visszafordultában, és meglepődik, jobbra-balra

kapkodja a fejét. Nem lát engem.

– Fúria! – sóhajtja. – Az isten verjen meg!

Könnyebb gyors búcsút venni. Figyelem őt, amíg elbattyog furcsa rood járásával a kocsijához.

Beszáll, és fejét csóválva elindul. Talán haza. Valakinek még érdemes.

Mentális parancsot adok, a ruha anyaga ismét láthatóvá válik.

Elolvasom a kihallgatási jegyzőkönyvet. Megtudom, amit tudnom kell.

3.

„Akkor jöjjön a vérfürdő!”

Fúria

Ha nem gondolok semmire, akkor is a bosszú foglalkoztat. Bosszú, mindenkivel szemben. Mindenki

ellen, aki árthatott, és ártani fog. Nem a kötelesség vezet, nem. A vérszomj.

Nem beszélek, mégis, Rút Bobby tökéletesen megért. Négyszázötven méter magasan ülök két szarva

között, és szemléljük a várost. Kőből vésett szeme előre, a távolba tekint. Rút Bobby szelíd vicsorgása

torz mosolyt sejtet, az elkövetkezendő ítéletet várva meg sem cselekedett tettei felett. Ő tudja jól, a nem

cselekvés is bűn.

Néma párbeszédeink a csillagok alatt történtek, ritkán a hajnal sugaraiban, többször a Stella Cityt

sújtó viharokban.

– Vajon tisztára mossa lelkem a bosszú? – kérdezem. … vicsorgás… – érkezik a válasz.

– Maga alá gyűr az elmém? … fogcsikorgatás…

– Elég lesz valaha is?

… a vadállat halált ígérő tekintete…

– Akkor jöjjön a vérfürdő! – Megveregetem Rút Bobby fejét, majd a mélybe vetem magam.

A Pokolpagoda a legnagyobb bár a Bowman negyedben, Stella City erkölcstelenségben fürdő jóléti

tobzódásában, ahol a névadó testvérpár magasztos és művészi ábrázolásban öleli egymás márványba

faragott meztelen testét. Nemcsak írók, költők, színészek, festők, szobrászok, és magukat művésznek

nevezők tanyája ez, hanem a szajhák, stricik, svindlerek, tolvajok, a bűn posványában dagonyázóké is ez

a pagoda, ahol a felső szinteken ugyanúgy képviselik magukat a bűn világának irányítói, mint a város és a

nagyvilág megbecsült és tiszteletre méltó polgárai is.

Az alkohol, a szintetikus kábítószer, az ajzószerek és a nyers majomagyvelő mind szerepel a

kínálatban, előételként és aperitifként. A részeg zsivaj önfeledt gondolatokból és erkölcstelen szavakból

született, fenyegetéssel és hízelgéssel tölti be a Pokolpagoda teljes légterét, minden köbméterbe

belesűrítve egy teljes emberi tragédiát, szerencsét, vagy sorscsapást.

Kiélhetetlen vágyak szűrődnek át a Pokolpagoda falain. A mulató fényei hívogatóan fénylenek,

elhalványítva az öntudat utolsó szikráját, ami a belépés ellen szegülhetne. Törzsvendégek és hirtelen

ötlettől vezérelt egyalkalmi látogatók lépnek át a küszöbön, megfizetve a belépőt egy emlékezetes estére.

Ma én leszek a fő műsorszám, a meglepetés, a nem várt attrakció, a bosszúvágytól őrült Fúria!

A Pokolpagoda nem szükségszerűen épült ilyen alacsonyra. Öt emelet magas csupán, és összesen

ezer négyzetmétert foglal el a Bowman térből, mégis uralja az egész környék arculatát. Frontja egyenesen

a meztelen mozdulatlanságba fagyott Bowman testvérekre néz. Piros színű cserepek borítják a tetőt, és

minden szinten újabb szemöldök fut végig a pagoda oldalán. A falak zöldek, feliratok, képek díszítik.

Vendégek sétálnak a hosszú erkélyeken, beszélgetnek, enyelegnek.

A pagoda hátsó oldalához érkezem. A harmadik szinten észrevétlenül surranok át a biztonsági

rendszer hatékony védvonalán.

Átnyúlok a falon. Öklöm nyomán kirobban a fal, és a mögötte álló biztonsági őr, a monitorszoba

egyedüli lakója ájulatba zuhan a tarkójára mért ütés után. Továbbmegyek. A rendet vigyázó kidobók

közül egy sem marad öntudatán, aki az utamba kerül.

Csak Könyvek 105

Franky Woodruffig szajhákon és kisstílű bűnözőkön át vezet az út. Előbbiek az ágyában teljesítenek

szolgálatot, utóbbiak pedig sofőrként, testőrként és hízelgő barátként. De ezek közül egy sincs felkészülve

rám.

Franky Woodruff a nagymenő bűnöző, az Isten, akit körül lehet venni, rajongani, gőgösen

pöffeszkedik egy hatalmas asztal mellett. Hátradől a bőrdíványon, két karjában bögyös, bután vihogó

szőkék. Mellettük a rajongók, az idiótán vigyorgó talpnyalók. Nyíltan babrálják a fegyvereiket, kis esti

álomhozóikat. Egy sem szól, amikor Woodruff felteszi a lábát az asztalra.

Felkeltem a figyelmüket. A magasból érkezem, egyenes az asztal közepére. Szétrobban körülöttem

az üveg és poharak serege, nedves meglepetést fröccsentve az asztal körül ülőkre. Azonnal csend támad.

– Woodruff! – szólok.

A meglepetés addig tart, amíg a fegyverek önálló életre nem kelnek, a lomha agyak pánikszerű

reakciójaként. Komplex energiapajzs feszül körém, szanaszét szórva a szilárd, a fény és a plazma alapú

lövedékeket.

Woodruff első meglepetése elmúlik. Eltaszítja magától a szajhákat, fegyvert ránt. Tüzelni nem

marad ideje. Lendületből érkezem, kirúgva magam alól az üvegasztalt, amit golyók és energiahullámok

zúznak szét. Woodruff csuklójával együtt markolom a fegyvert, egy földi Ingram 11-est. Előbb Woodruff

csuklója reccsen, majd csendben pattan el egy ín. Franky „Mocskos” Woodruff felsikolt.

– Segítsetek!

Szólnia sem kell, a tüzelés nem enyhül. Rendet teszek. Elsőként Woodruff lábát töröm el, majd

bevetem magam a sűrűjébe. Elmarkolok két fegyvert tartó kezet, egymásba vezetem őket, és amikor

egymással néz szembe a két halálra rémült fegyveres, meghúzom a ravaszt. Otthagyom összecsukló

testüket.

Egy magát nagyra tartó, sebhelyes arcú alak egyszerre két fegyverből tüzel. A Heckler and Koch

páros egyik új fejlesztésével állok szemben, adja tudtomra a rendszer. Normális ember nem vesz olyan

fegyvert, ami csak akkor hatásos, ha csak a párjával egyszerre tüzelve ér el vele hatást. A HK-ikrek

szétzilálják ugyan a körém feszülő energiamezőt, jobban, mint a többi fegyver együttvéve, de nem tud

meg- hátrálásra kényszeríteni. A sebhelyes próbálja követni a mozgásomat, ahogyan elrugaszkodva a feje

fölé ugrom. A rendszer utasításomra cselekszik. Amint a sebhelyes feje fölé érek, a rendszer a talpamat

határozza meg gravitációs zéró pontnak. Innentől kezdve úgy cselekszem, mintha talpon állnék.

Lenyúlok, megragadom ellenfelem nyakát, majd annál fogva felrántom magam mellé a levegőbe.

Megfordítom, majd elengedem. ordít, majd fejjel érkezik a padlóra.

Megkegyelmezek a körülöttem állóknak. Gyorsan, de hatékonyan intézem el őket. A kiérkező

rendőrök majd joggal viszik őket a törvény szolgái elé, hogy ítéletet hozzanak felettük. Rehabilitáció. Új

program az agynak, részleges emléktorzítás.

A Pokolpagoda gyenge idegzetű vendégei fejvesztve rohannak kifelé, a még gyengébb idegzetűek

sokkosan merednek előre. Woodruff menekülne, de törött lába akadályozza. Kúszik a padlón, székek,

asztalok fedezékében, sűrűn hátrapislantva, kezére támaszkodva, melyből már sűrűn patakzik a vér az

üvegcserepek nyomán. Szűköl fájdalmában. Néha feltekint a negyedik és ötödik emeleti karzatokra.

Mozdulatlan mindenki, segítséget nem fog kapni.

– Woodruff! – szisszenek.

Franky, a „Mocskos”, rettenve torpan meg. Idáig kúszott, üvegcserepeken át, hagyva, hogy a tenyere

egy merő cafat legyen, és mindez hiába! Ott termek előtte, és lehajolok, maszkom kifejezéstelen

szemlencséjében a saját rettegését pillantja meg. Összeroppan.

Megmarkolom a vállát, a magasba emelem, hogy a lába fél méterre van a padlótól.

– Engedj el! Tegyél le! – követeli.

Belekapaszkodik a kezembe. Belemarkol, megpróbálja belemélyeszteni a körmét a karomba. Nem

megy neki.

– Materializációs – osztom meg vele a nyilvánvalót.

– Mit akarsz tőlem?

Mindig ez a kérdés. Nem fogok dilemmázni. Szemtől szemben az áldozattal? Miben különbözik ez

attól, hogy a célhoz vezető út során rengeteg emberét öltem meg? Attól kevesebb lesz egy gyilkosság, ha

nem nézek az áldozat szemébe?

– A halálodat vagy megbánást.

106 Csak Könyvek

– Hallottam már a megbánást tanúsító áldozataidról – kiáltja. – Mindegyik a bíróságon végezte, majd

egy kurva telepen, ahol csorgó nyálú idiótaként basszák el minden átkozott napjukat!

Választott. Fogást váltok, és nekivágom egy oszlopnak. Leomlik róla, felkiált, és törött lábát

markolva üvölt.

– Kinek képzeled magad? Egy kibaszott szuperhősnek? – ordítja. Fiam képe tűnik fel lelki szemeim

előtt, ahogy a képregényeit bújja.

A rajz, ami az általa kitalált hőst ábrázolta, Franky Woodruff szeméből néz vissza rám. Nem tudom,

hányszor ütöm meg, de mire befejezem, Woodruff arca eltűnt.

Végeztem. Felállok, indulni készülök.

– Ez a Fúria! – szól egy hang a karzatról.

– Nincs kegyelem. Nem érez semmit – válaszol rá egy másik. Felnézek. Két férfi, emberek.

Látszik rajtuk a tapasztalat, tartásuk egyenes, tekintetük nyílt. Ölni akarnak.

A rendszer szerint nincs náluk semmi, veszélytelenek. Én mégis óvatosan figyelem őket. Egyikük

kilép a karzat korlátján, majd leugrik. Nyolc métert zuhan, de mégis úgy érkezik le, mintha csak fél méter

lett volna. A másik nem ennyire színpadias, a gravoliftet használja, öt másodperc, és ő is leért.

Összenéznek. Bólintanak.

A rendszer felvisít.

Két ZX-2700 típusú materializációs rendszer aktivizálódik. Teljes töltésen. A két emberre rárobban a

páncél. Az egyik zöld, a másik kék földi inváziós páncél. A ZX-ek egy katonai szállítmányból

származhatnak, ami elveszett valahol félúton.

A rendszer újabb visítást hallat. Herdenek.

Kár volt azért a musgorért.

Ugrom. Nem menekülök, támadok. Ez az egyetlen esélyem két teljes töltésű materializációs rendszer

és két Herden 60-as ellen.

Aktiválok egy ikonablakot. Kiragadok belőle egy aprócska eszközt, aminek körömnyi méretű

atomreaktor dolgozik a belsejében.

Leejtem, majd parancsszóra egy energiagömb aktiválódik. Szétszórja ellenfeleimet, akiknek a

testpajzsa villámokat szórva szegül ellen az energiagömbnek, de mégis tehetetlen bábukként sodródnak

tova. Saját energiapajzsom frekvenciájára hangolt pajzsgenerátor nekem nem árthat.

Ellenfeleim töltése viszont megcsappant. Legalábbis ami a materializációs rendszert illeti. A

Herdeneknek nem esett bajuk. Megszólalnak.

Két oldalról érkeznek a lövések. Jobb ötletem nem lévén, tenyérrel védem a Herdenek okádta

pusztító energiát. Tenyerem azonnal elzsibbad, a csuklóm hátrafeszül. Rendszerem logikát nélkülöző

cselekvésbe kezd, és különböző módokon próbálja útját állni az energiazápornak. Amint az egyik védelmi

rendszer összeomlana, felépíti a másikat.

A lecsorgó energiahullámok tisztává égetik körülöttünk a pagoda gyülevész népség által látogatott

nyílt bárját. Az üvegasztal cserepei szétszóródnak a teremben, élőbe, holtba, tervezőasztalon született

dolgokba csapódnak. Felforr a kiömlött alkohol, meggyullad, és fellobbanva égeti tisztára a padlót.

Ragyogó dicsfényben fürdöm, energiapajzsom fellobbanva óriási töltést süt ki, és ezzel egy időben

hasra vetem magam. A Herdenek energiazuhataga egymásba fonódik, majd egy pillanat alatt megszűnik.

Oldalra gördülök. Szétzilálom a lángtengert, az égő díványra ugrom, fekete füstjébe rejtőzöm.

Egyetlen gondolatomra átalakul kezemen a ruha, ujjaimra feszül, és gyémántkemény anyaggá változik.

Éles acélkarmok ezek. Előbb az üvegasztal acélvázát, majd egy hullát dobok zöld páncélos ellenfelem

felé, miközben kitérek a másik lövései elől. Az égő bőrkanapéba vágom a sarkam, ami a hátam mögött

lévő fegyveres felé zuhan. Egyetlen pillanatra kapja csak félre a fegyvert, de szem elől téveszt.

Kihasználom az alkalmat. Feltartott tenyérrel ugrok a zöld inváziós ZX páncélt viselő alak felé.

Intelligens harcos. Két lépésre vagyok tőle, amikor kilő egy szigonyt, ami elszáguld kinyújtott

kezem mellett, egyenesen a bal vállamba. A ruha megfogja a lövedéket, nem engedi áthatolni, de a lövés

energiája megtaszít, és egy pillanatra kibillent egyensúlyomból. Estemben gyomron rúgom, alulról

csapok fegyvert tartó kezére. Átkarolom a lábát, megemelem, és kifordítom. Pörögve zuhan oldalra.

A kék színű ZX-et viselő ellenfelem sem tétlenkedik. Egy tükörképben látom, amint célba veszi

tarkómat a Herdennel, és ujja megrezdül a ravaszon. Egyenesen a feltápászkodni igyekvő másikra vetem

magam, miközben a halálos lézersugár elvéti a fejemet. Kiragadom kezéből a Herdent. A fegyver csövét

Csak Könyvek 107

rányomom a zöld inváziós páncél övének közepén fénylő apró kockára, majd tüzelek. A ZX szétrobban,

és a zöld páncél megszűnik létezni. A férfi alsógatyában fekszik tovább a lángok között, eszméletlenül.

Társa nem foglalkozik vele. Lő. Beleállok a lövésbe, pajzsom felizzik, és a rám zúduló energia két

méter sugarú körben vágódik félre. Eltűnök.

Ellenfelem hitetlenül bámul maga elé, nem hisz a szemének. És itt követi el a hibát. Mire a

materializációs katonai rendszer figyelmeztetné, már a torkát szorongatom. Egy gondolat, és újra látható

vagyok.

Megismétlem az előbbi mutatványt, közvetlen közelről lövöm szét a ZX modulját. A materializációs

rendszer kiég, összeomlik. Előtűnik a szőke haj, a sima, borotvált arc, és a fennakadó szemek. Eldobom

magamtól az öntudatlan férfit.

Összeszedem a Herdeneket. Nem célszerű itt hagyni őket, a Pokol-pagoda vendégei amúgy is elég

veszélyes elemek.

Itt állok a szétvert és háborús terepnek tűnő bár közepén, és nem mozdulok. Ruhámon az ezüst

foltok rendszertelenül kavarognak, kerülgetik egymást. Nem mozdulok, mégis a mozgás örvénylő

látszatát keltem. Két kezemben két Herden. Felnézek. Újabb jelentkező nem akad, aki el akarna bánni

velem.

Senki sincs, aki utamat állná. A Fúria távozik.

A kölyök. Már megint itt van.

– Értékelhetetlen vagy – jegyzi meg, amikor belépek az ablakon. Nem feszegetem a témát. Mintha

ott sem lenne, átvágok a szobán, bemegyek a fürdőbe, és fél órán át folyatom magamra a hideg vizet.

– Megint írtak rólad – kezd új témába a srác, amikor ledobom magam a fal mellé. Hosszú hajfürtjei

közül vet rám egy pillantást, majd lapoz. – Stella City polgármestere fontolgatja, hogy értesíti a

Birodalombiztonsági Szolgálatot.

– Nem teszi meg – felelem gondolataim közül.

– Ja, gondoltam én is, hogy sáros a fickó. Amúgy hogy vagy? Nem felelek.

– Nem hallom! – mondja, majd megvonja a vállát. – Jól van, majd jövök.

Bólintok. Mindig jön.

4. „Lehet, hogy téves információim vannak erről

az életnek nevezett jelenségről, de én így csinálom.”

a Kölyök

Kellemes délutáni szeretkezés volt. Bettyvel kihasználtuk az alkalmat, amíg az őseim elvitték Davidet

az állatkertbe. Izzadtan fekszünk egymás mellett, a nyitott ablakon át kellemes tavaszi szél fújt be. Betty

hirtelen fölém kerekedik.

– Muszáj bemenned holnap este?

– Figyelj, drágám. Már megígértem a főnöknek, és a kollégáknak.

– Miért kell mindig megtartani a szavad?

– Mert olyan szavatartó emberféle vagyok, drágám.

Betty abbahagyja kényeztetésemet, ami abból állt, hogy a nyelvével és fogaival izgatta

mellbimbómat.

– Ha te nem leszel itthon, akkor majd a szomszéddal fogok szeretkezni!

– Betty, a múltkor sem voltál valami jó véleménnyel róla.

– Te meg közben rosszul érzed magad.

– Hát most majd világgá kürtölöm, micsoda szerető!

– Mert így nem fogom? – néz rám durcásan.

Mosolygok és megvonom a vállam.

– Bepótoljuk, megígérem!

Erre beleharap a mellbimbómba. Felkiáltok.

108 Csak Könyvek

– Hagyd abba, te szuka! Majd adok én neked! Kihozod belőlem a férfiállatot!

Végigízleljük egymást, a tavasz illatát és ízét fedezve fel egymáson és egymásban.

A paplan fölött szeretkezünk. A délutáni nap átsüt a kert határán álló csipkebokrok felett, fénye

megcsillan izzadt testünkön. Aranyszínben folyik el kedvesem hátán, végigfut fenekétől kezdve a gerinc

ívén, fényes, fekete hajában tűnve el végleg, miután ezernyi színben lobban fel.

Aztán könnyed szél borzolja Betty haját, sóhajai vele szállnak, megtermékenyítve a szoba csendjét

elsuttogott szavakkal. Kedvesem szeme csillog, felülről néz rám, boldog, élvezi, ahogy teste porcikáit

ingerlem, és mindent, amit vele teszek.

– Éhes vagyok – mondom, amikor felkelek róla.

– Nem csodálom – lihegi ő is. – Ez egy maratoni szeretkezés volt.

– Szeretkeztünk? Nem dugtunk?

– Hülye vagy! – nevet kedvesem. – Összedobok valami kaját. Meztelenül készíti el és szervírozza a

késő délutáni szendvicseket, amiket a lemenő nap fényében fogyasztunk el az összegyűrt lepedőn.

A nap éppen eltűnik, amikor az ősök megérkeznek Daviddel. Szüleim kicsit fáradtak, amit nem

csodálok. Fiunk, az örökmozgó, ha nem éppen a képregényeit bújja, fáradhatatlanul kérdezősködik,

rohangál, és nyüstöli felvigyázóit.

David hozzám rohan. Beletúrok a hajába, barackot nyomok rá.

– Milyen volt az állatkert?

– Jó! – mondja. Nem vitatkozom vele, elhiszem neki. Nem egyszer bejártam már vele az állatkertet,

tudom, miről beszél. David az anyjához rohan, bezzeg neki minden másodpercről beszámol. Mosolygok.

– Remélem, kitettél magadért, fiam, és kilenc hónap múlva kétszeres nagypapa leszek. – A fater rám

vigyorog, és tüntetőn elfordul a hálószoba résnyire nyílt ajtajától.

– Donald! – sikkant fel anyám, aki éppen becsukja a háló ajtaját.

No, igen, erről megfeledkeztünk kedvesemmel. Betty elpirul, és velem nevet.

– Most mi van? – értetlenkedik David, aki az anyjának tartott élménybeszámoló miatt mindenről

lemaradt.

– Majd ha nagyobb leszel, elmagyarázom! – ígéri a fater a csupa fül gyereknek. Felelőtlenül.

– Most! – követeli a gyerek.

A fater pipáját tömve menekül ki a kertbe. Ott kint költjük el a vacsorát is.

Megbontunk egy üveg bort, azt kortyolgatjuk. Vörös, száraz, de tökéletes utózöngét ad a vacsorának.

Iszogatunk, beszélgetünk, hallgatjuk a tavaszi este hangjait. David felragad egy üdítősüveget, és azzal

vonul vissza a szobájába.

– Remek ez a bor, fiam. De nekem inkább hozz ki egy üveg sört! – kéri a fater, majd egy karikát fúj

az égre.

– Valaki még valamit? – kelek fel és nézek a többiekre.

– Még egy ilyen napot! – szorítja meg Betty a kezem.

– Még csak az kéne! Lejártam a lábam az állatkertben – zsörtölődik anyám, de apám közbeszól:

– Csak egy sör lesz!

Rendelés felvéve. A tárolóhoz megyek, kiveszek belőle egy sört, és indulok vissza. Az emeletre vezető

lépcsőnél David ragadja meg a karom.

– Apu.

– Igen, fiam? – nézek le rá. Mutatni szeretne valamit, látszik rajta a türelmetlenség. Tétovázik.

– Mutatni akarok valamit.

Aha, gondolom, befejezte a rajzot. Azért rákérdezek.

– Mi lenne az?

– Gyere, megmutatom.

– Oké – mondom. Füttyentek, és a sört egy elegáns mozdulattal kihajítom a lakásból, egyenesen a

fater kezébe.

David felvezet a lépcsőn, el nem engedné a kezem. Végigvonszol a folyosón, benyit az ajtón,

beinvitál a szobájába. Fiúszoba. Kulturált rendetlenség, cipő a fogason, pólók a földön, a nadrágok

szerteszét. Az ágy bevetetlen, néhány tankönyv, füzet hever rajta. A holo-tévé némán serceg, a házi

médiatárból Wagner-rock szól. – Davy, nem gondolod, hogy rendet…

– Oké, oké! Később megcsinálom, oké? – türelmetlenkedik. – Különben is, majdnem rend van!

Csak Könyvek 109

– Hmm – Ennyi telik tőlem. Én is voltam gyerek.

– Itt van.

David odahív a képregénysarokhoz. Egy rajzasztal társul a képregényektől roskadozó polcokhoz. Itt

bezzeg rend van, makulátlan.

– Na, mit akarsz mutatni? – kérdezem, pedig árulkodó feleségemtől és apámtól már tudom.

Ráhagyom a gyerekre az örömöt.

– Ezt!

Hihetetlen büszkeség vibrál a hangjában.

Lehet is. Tökéletesen rajzol. Határozottak a vonalak, egyöntetű a színezés, az árnyékok határozott

fényforrásról árulkodnak.

A képen egy magas alak látszik. Izmos és arányos testalkatú, mint minden képregényhős. Szembenéz

velem. Valami furcsát érzek, nem tudom, mi az. Az alak tetőtől talpig fekete ruhába bújt, és ezen a fekete

felületen ezüst foltok vannak. Aztán rájövök. A maszk szemrésének a vonala. Haragról árulkodik.

– Ki ez? – újabb kérdés, amire tudom a választ.

– Ő a Fúria! – kiáltja a gyerek boldogan.

– Miért hívják így?

– Hát… mert mérges!

– Mérges?

– Mérges.

– Miért?

– Hmm – rántja fel a vállát David. – Azt még nem tudom.

– És milyen képességei vannak? – játékosan oldalba bököm a fiam. – És nehogy azt mond nekem,

hogy különlegesek, mert kilógatlak az ablakon!

– Hát… olyan, hogy magasra tud ugrani, meg hogy mindenfélét meg tud csinálni! Ha akarja,

láthatatlan lesz, ha akarja, nem lehet megsebezni! – A gyerek rám sandít, figyeli, ahogy a képet nézem. –

Meg olyan különlegesek! – kiáltja.

Veszem a lapot. Kilógatom az ablakon.

Anyám felsikkant, majd szidalmazni kezdi az ő hülye fiát, a fater röhög a nevetve visongató

gyereken, Betty pedig fel sem mer nézni. David boldog, és fejjel lefelé lógva kacag le mindenkire, kezében

a rajzlapról bámuló szuperhőssel, akit Fúriának nevezett el.

– Megint motyogtál álmodban.

– Én nem álmodok. A kölyök pofátlan.

– Álmodsz. Nem baj, másokkal is előfordult már.

– Tünés innen!

– Francokat!

Oldalra rántja fejét, mire sötét tincsei eltakarják az arcát.

– Nem látlak, te sem látsz.

– Megöllek, meghalsz!

– Ezen túl vagyunk már! – legyint a kölyök. Nem tudok vele mit kezdeni.

Megterít. Az asztal nem látott még ennyi finom étket egyszerre.

Loptad? – kérdi tekintetem.

Minek kérdezed, ha úgyis tudod a választ? – néz velem farkasszemet a kölyök.

– Ezt kóstold meg! – lök elém egy aranybarna panírban rejtőző combot. – Mikrózva az igazi, de

hidegen sem rossz.

– Egyszer elkapnak.

– Soha! – feleli tele szájjal. – Én vagyok a legjobb, senki sem lát, de egyszer csak azt veszik észre,

hogy valami nincs meg.

– Egyszer…

– Ne kezd el nekem a szenteskedő dumát! Ha én nem lennék, már éhen haltál volna!

Esze. Kéknarancs levét iszom. Táplálék, semmi több. Az íz nem érdekel. Tartson életben, ez

minden.

A kölyök rám vigyorog. Tele a szája, levegőt venni is alig bír, de boldogan habzsolja az ételt.

110 Csak Könyvek

A kölyök számára természetes jelenség vagyok. Egy hős, aki vigyáz az emberekre. Én vagyok az

Erő, ami vigyáz rá. Vajon csak a gyermeki rajongás ez, vagy egy iszonyatosan erős vágy, hogy a világ

jobb legyen? Képtelen vagyok eldönteni, de amikor a kölyök rám néz, ezt látom a szemében.

Nézem a kölyköt, és egy másikat látok.

Lenyelem a falatot, kiürítem a poharat. Felállok az asztaltól, elindulok a fürdő felé.

– Egy köszönömöt azért megérdemelnék – szól utánam a kölyök. Megtorpanok. Csak a fejemet

fordítom oldalra, hogy lássa a szemem, majd egy kurta bólintással letudom a dolgot.

Fekete tincsei közül néz rám égszínkék szemével.

– Lehet, hogy téves információim vannak erről az életnek nevezett jelenségről, de én így csinálom –

közli tele szájjal.

Ez a kölyök. Lehet, hogy egy nap nem jön haza. Haza. Ez neki az otthon, ahova csak azért jár, hogy

aludjon. Mi másért? Lopott étel a szállásért, ennyi.

Amikor kilépek a fürdőből, már nem találom itt.

A nap már lement, amikor a vízköpőhöz érek.

Rút Bobby jó ismerősként fogad. Most sem szól semmit, de nincs is mit mondania. Minden este

ugyanazért nézzük a város felgyulladó fényeit. Nem zavarjuk egymást.

Ahogy a nap utolsó vörös sugarait szórja szét az ég alján, úgy lesz egyre több ragyogó csillag a

fejünk felett, és odalent, Stella City negyedeiben lámpást gyújt az alvilág. Mert minél vakítóbb a fény,

annál sötétebbek az árnyak.

Figyelek. Nyugtalanságot és pattanásig feszülő várakozást érzek a levegőben. Felnézek. Az ég tiszta,

de délen mintha viharfelhők gyülekeznének. A szél nem mozdul. Vihar előtti csend.

Valami nem hagy nyugodni. Mit akart tegnap az a két fickó? Nem Woodruff védelmére keltek, mert

csak akkor léptek színre, amikor Woodruff már menthetetlen volt. Ki akartak tűnni? Hírnevet akartak?

Mindenestre nem érte meg nekik.

Eddig jutok, amikor a rendszer riaszt. Kérdés nélkül aktiválja ez erőteret, és azonnal rááll a

szuperszonikus rakétára. Jegyzi a típust. Közli velem az eredményt. Egy végsebességgel kilőtt TRX-650-

es Ösvényrakéta. A rakéták pontlövő családjának egy jól sikerült, de immár tíz éve elavult példánya.

Becsapódáskor ötméteres körben rombolnak, maximális hatásfokkal. Anyagbontó molekulái csak a

szerves anyagot támadják, de áthatolnak a legtöbb erőtéren és szervetlen páncélon.

A becsapódáskor Rút Bobby szétrobban. Magasra repülök, megemel a légnyomás, de az anyagbontó

molekulák már nem érnek el.

Rászkennelek a kilövési pontra. Hatvanöt méterre, a szomszédos felhőkarcolóból érkezett az

Ösvényrakéta. Egy automata lézerfegyver ül az állványon a füstölgő rakétakilövő mellett. A lézertüzet

szétszórja a pajzsom, összesen egytized százalék energiát pazarolva el.

Három alakot azonosítok be a lézervető mellett. Egyes, kettes és a hármas. Induljon a

visszaszámlálás!

A hármas számút Rút Bobby egy darabjával homlokon dobom a szétlőtt ablakon át. A kő megül,

áttörve a koponyacsontot, beékelődik. Egyes és kettes menekülőre fogja.

Másodpercek alatt átszelem a két torony közötti távolságot. Egyenesen az automata lézervető mellett

érek földet, ami kétségbeesetten próbál újra befogni. Elmarkolom a felhevült csövet és elhajlítom.

Meglepően könnyen intézem el a másik két alakot. Egy perc alatt utolérem, és néhány ökölcsapással

ártalmatlanná teszem őket. Ott hagyom öntudatlan testüket a kiérkező rendőröknek.

Alig telik el pár perc, amikor újabb támadás ér.

Egy gravosikló vesz tűz alá. Az orrába szerelt ágyú felkelti ugyan a rendszer érdeklődését, de

számottevő problémát nem lát benne. Ugyanakkor a téves lövések rengeteg kárt okoznak mindenfelé.

Nem vagyok szent, de ártatlanok halálát nem akarom.

Két háztömb között cikázom, majd egy irodaház előtt lévő zászló-rúdon megpördülök. Meglepem a

gravosikló vezetőjét. Félrerántani sincs ideje a kormányt, ott termek a gravo szélvédő erőterén. Mentális

parancsot adok, mire a rendszer semlegesíti számomra az energiamezőt.

Könnyedén átnyúlok rajta, megragadom a sofőr nyakát, majd megrántom. Feje nagyot koppan az

erőtéren.

Csak Könyvek 111

A gravo irányítatlanul zuhan. A másik fickó, aki tehetetlenül szemlélte az előbbi eseményt az

anyósülésből, most kétségbeesetten kapkod, hogy hozzáférjen a vezérléshez. Blokkolom a gravosikló

biztonsági rendszereit. Nem várom meg, amíg becsapódik.

Érkezik a következő meglepetés. Három páncélozott musgor.

Harcászati és materializációs rendszereket érzékelek.

A gilisztapókok szökkennek, falon másznak, hálót szőnek, és unalmukban egyenleteket gyártanak és

oldanak meg. Nem tudni, mivel kezdik, de a materializációs rendszerek okozhatnak meglepetést.

A musgorok páncélja szelvényes, egymásra épülő lapokból áll. Rugalmasan körülölelik a

kígyónyakat, az ízelt lábakat. A toron és a potrohon viszont merev a páncél. A mellkasból kinyúló

állandóan mozgó, és testbe visszahúzódó csápokat viszont csak a materializációs rendszer ezred

másodpercenként frissítő számítógépe képes védelmezni.

Két musgor szalad egyenesen felém, míg a harmadik felugrik, és a levegőből egy nagy hálót lő

felém.

Ha megtévesztésnek szánta, akkor most hiba csúszott az egyenletbe. Nem ugrom félre, nem

védekezem hiábavaló módszerekkel. A háló lefolyik rólam.

Viszont az energialövedékek elől kitérek.

Hihetetlen sebességgel cikáznak körülöttem a musgorok. Energiavetőik folyamatosan szólnak,

körülöttem és a pajzsomon folyamatosan robbannak szét az ezerszínű energiagömbök. Kezdenek elfajulni

a dolgok. Emlékeztetem magam, hogy én vagyok, aki ilyenekre vadászik, és nem fordítva. Magasabb

intenzitásra kapcsolok.

Két musgor között surranok át, oda, ahol ezelőtt nemrég lezuhant a gravosikló. Felemelem. odabent,

vérző fejjel és furcsa szögben álló karral ébredezik az anyósülésen fekvő alak. Szeme megrebben, amint

megmozdul a gravo, majd felpattan, amikor a magasba emelem. Kiáltásra nyitja száját. Nem okoz

nehézséget elhajítani. Kétségbeesett tekintettel távolodik a gravóval együtt.

Az egyik musgor nem képes kitérni. A nekicsapódó gravo megrogyasztja ízelt lábait. Mellkasából

előtörő csápjai kinyúlnak alatta.

Egy árnyék vetül rám. Azonnal reagálok, és oldalra vetem magam. Ahol voltam, energiazuhatag

csapódik be, majd egy másodperc múlva nyolc páncélba bújt ízelt láb. Nem várom meg, hogy a musgor

kikövetkeztesse, mit teszek. Előretartott lábbal érkezem meg oldalról a torára. A materializált páncél

behorpad, a kígyónyakú fej késve kap utánam. Fent vagyok a dög hátán.

Csápok vágódnak utánam. Megragadják jobb és bal lábam és a bal kezem. A jobb kezem szabadon

marad. Minden erőmet összeszedem, és ököllel vágok a musgor koponyájára. Ez még akkor is megviseli,

ha materializált páncél van rajta.

A rovar csápjai mozdulatlanná feszülnek, majd elernyednek. Megcsuklanak az ízelt lábak, majd

szétcsúsznak a sugárkerámia borította úttesten.

Két mocskos musgor öntudatlanul fekszik. De hol a harmadik?

A rendszer nem talál aktív materializációs, illetve harcászati rendszert. Viszont azonosít tizenhét

gilisztapókot százméteres körzeten belül. okos dög az utolsó. De nem, mégsem.

Előbb két gravo, majd tucatnyi ember és rood repül felém. A musgor arra apellál, hogy az ártatlanok

védelmében cselekszem, őket mentem, és nem védekezem, amikor támadásba lendül. Meglátom, két

újabb ártatlan járókelőt hajít felém. Egy sikongató ember nőt, és egy üvöltöző villnegron férfit. sajnos,

túlságosan feldühített a musgor.

Kitépem az egyik zászlórudat a helyéről, és agyoncsapom vele a rohadt dögöt!

Sorra becsapódnak az elhajítottak. Van, aki könnyebben megússza, van, aki súlyosabb sérüléseket

szerez.

Két utcával odábbról szirénaszó hallatszik. Vijjogva közelednek a rendőrség, a mentők, és a tűzoltók

egységei.

A híradóskocsi viszont megelőzte őket. Egy elegáns, jól fésült riporter ugrik a kamera elé. Háta

mögött a szétloccsant musgor, a kráteressé vált sugárkerámia, a roncsgravók, és a még ki nem aludt tüzek.

Ebbe a képbe keveredett bele a jajgató sebesültek hangja, a segítséget kérő, magasba tett kezek.

– Ez a szuperhősök mindennapi élete – kezdi a riporter. – A bajba jutottak segítése, a gonosz

likvidálása. De mint látják, nem feltétlenül ebben a sorrendben.

Nem várom meg a tudósítás végét. Eltűnök az éjszakában.

112 Csak Könyvek

5.

„Kibaszott tragikus hős vagyok. Nemde?”

Fúria

Ezen az éjszakán még négyszer támadtak rám.

Kíváncsi vagyok, mi állhat emögött, de már van egy kósza sejtésem.

A Rosan napja hamarosan felkel. Füst száll fel egy közeli negyedből, a tűzoltóknak akadt dolguk ma

este… Az utolsó összecsapásnál megjelent Stella City Különleges Harci Egysége is, és a lehető

legszerencsétlenebb módon avatkoztak bele a küzdelembe, így a katasztrófavédelem is kivonult egy

összeomlani készülő házhoz.

A ma éjszaka nem tartozik a legszerencsésebbek közé. Elfáradtam, és a rendszer is igényli már a

töltést. Megpihenek a rendőrkapitányság épületének tetején.

Az előbb beszélni akartam Reptil századossal, azt kérte, találkozzunk a tetőn. Ennek már tíz perce.

Bízom Reptil századosban, nyoma sincs benne ártó szándéknak. Sokszor beszélgettünk már, és bár sosem

tartott tovább pár percnél, mégis jólesett valakivel megosztanom néhány gondolatom. Ő az egyetlen zsaru

a városban, aki eddig beszélt velem. Nem adott fel, nem vert át, és talán őszintén aggódott értem. Nem

ismerte a múltamat, nem is beszéltem róla soha, de biztosra veszem, azért nekiállt nyomozni. Ha jutott is

valamire, nem közölte velem, és nem is élt vissza vele. Jó rood, meg kell hagyni.

A tetőre vezető ajtó egy surranó hang kíséretében kinyílik. A rood nyomozó lép ki rajta.

Egyenruhája sima, nyoma sincs rajta gyűrődésnek.

Atomilag stabilizált, kincstári darab. Ehhez mérten viselkedik benne Reptil százados. Leül a

tetőpárkányra.

– Jelentést tettem a főnökömnek az éjszakai esetekről, amik a városban történtek – kezdi köszönés

helyett. Nem rovom meg érte, ő már megtette elégszer. – Téged akar.

– Ma mindenki engem akar.

– Úgy van. Holtan. Ma csak kóstolgattak téged. Reptil százados mondani akar valamit. Várok.

Folytatja:

– Egy informátorom érdekes dolgot mondott ma nekem. Alig hittem a fülemnek, pedig már egy ideje

számítottam rá. Az alvilág vadászik rád. Elegük lett abból, hogy rettegniük kell tőled.

– A sarokba szorított vad.

– Jól mondod, Fúria. A félelem tettekre sarkalta őket. És mindenüket ellened fordítják. Pénzt,

fegyvert, rosszindulatot. Zsoldosok érkeznek, fejvadászok.

– Megoldom.

– Örökké te sem élheted túl. És a harcokban rommá lesz a város.

– Felelőssé tesz?

– Mert az is vagy. igaza van.

– Az alvilág nem körültekintő, nem küld felderítőket, nem zár le kerületeket biztonsági kordonnal.

Ahol, és amikor vagy, ott történnek a dolgok.

– Vádol engem, százados?

– Megteszem. Ugyanolyan vétkes vagy, mint ők, ha nem teszel ellene valamit. Tűnj el egy időre!

Reptil százados komolyan gondolja. Osztott rood szemében remegnek a pupillák, lélegzetét

visszatartja, izmai megfeszülnek.

– Ne akarjon megállítani százados!

– Képtelen lennék rá. Csak kérhetlek. Hagyj fel őrült ámokfutásod-dal, amivé a bosszúd változott! A

bosszúvágy fanatizmus, egy őrült idea, amely szent célként lebeg az ember szeme előtt, és minden mást

félretaszít az útból. Csökkenti a fontos dolgok jelentőségét, és eltereli a figyelmet arról, amiért igazán

küzdünk.

– Százados, önt mi motiválja?

– Nekem nincs motivációm. Hivatásom van – mondja a zsaru. Baromság! Ez üvölt minden egyes

hangból, amit kiejt. De most ő sem mondhat mást. Tudja, amit mindketten. Nem állíthat meg.

Csak Könyvek 113

– Ebben a világban nincs helye álarcos hősnek – mondja meggyőződéssel, és rám emeli az ujját. –

Te egyszerűen nem létezel.

– Nem tartja helyesnek, amit teszek?

– Nem azzal van gondom, Fúria. Hanem ahogy teszed. Te nem tartozol sehova, és ez nagy baj.

– De nekem léteznem kell.

– Nem, neked élned kellene!

Ezt már szinte kiáltja, aztán csalódottan elhallgat. Legyint.

– Ha ma éjjel is kimész, romba dől a város. Mindenki rád fog vadászni. Minden fegyver, aminek egy

csepp értelem lesz a másik végén, téged vesz célba.

Nem felelek.

Reptil százados sajnálkozón néz rám.

– Meg fogsz halni, Fúria. És ettől semmi sem ment meg.

– Akkor óvja meg a városát, százados… – Nem folytatom. Mit mondjak neki? Meg fogok halni.

– Ha a mai napod túl is éled, jön egy következő…

… és egy következő…

… még egy…

majd a végső.

Az utolsó!

Hajnalban érek haza. A srác ébren van. Látom, le sem feküdt, fekhelye ugyanolyan érintetlen, mint

amikor elmentem.

A kölyök szeme vörös, táska gyűlt a szeme alá. Hátát a falnak vetve néz maga elé, kezét tördeli.

Rám pillant, de csak egy villanásra méltat. Valami megcsillan a szeme sarkában.

– Segíts nekem! – kér.

– Igyál valamit! Kapar a torkod.

– Francokat kapar. sírtam, tudod? Félek!

– Mindenki fél.

– De engem meg fognak ölni.

– Rossz embertől loptál?

– Azt hittem, nem veszik észre. De észrevettek. Üldöztek, de nem sikerült elkapniuk. Utánam

kiáltották, hogy tudják, ki vagyok, és ha elkapnak, meg fognak ölni.

– Helyi banda?

– Igen. Ki sem merek menni.

– Pihenj pár napot! – Lefekszem az ágyra, és becsukom a szemem. Ásítok egyet. – Kergettek már

máskor is.

– De ez most más. Segíts nekem! Rendezd el őket!

– Hagyjál, fáradt vagyok! – Magamra húzom a takarót. – Nem foglalkozom kiskorúakkal.

– Én sem érdekellek? Tudod, mit, Fúria? Dögölj meg! Nem hozok többet kaját.

– Legalább nem lopsz többet, kölyök.

– Tudod is te, miről beszélsz. gyilkos! Felülök az ágyon. Kezd bosszantani a gyerek.

– Fogd be a szád!

– Nem fogom be! Azt hittem, normális alak vagy! De tévedtem. Csak kihasználsz. Utállak! Ha a

gyereked volnék, inkább meghalnék!

Megütöm. A srác hanyatt esik, átbucskázik a fején. A fal fogja meg.

Feláll. Vérző szája sarkához nyúl, letöröli a vért. Rám néz.

– Rezonálj a problémámra! – követeli.

– Hagyj békén!

– Önző állat vagy!

– Fáradt vagyok.

– Akkor majd holnap beszélünk róla. Morgok valamit. Nem hangzik igennek.

Stella City Részeg Tűzoltóinak emlékére rendezett, hagyományosan minden évben megtartott

fesztivál az idén sem ígérkezett kisebbnek, mint volt előtte bármelyik évben.

114 Csak Könyvek

Kora reggel indult, már akkor karneválillat terjengett a levegőben. Zene szólt, tűzoltó-egyenruhát

idéző kollekciókba öltözött táncosok özönlötték el az utcát, és táncoltak megállás nélkül, pörögtek,

forogtak. Amikor elfáradtak, mások vették át a helyüket. Egy teljes negyedet elfoglalt a lassan vándorló

tömeg.

– Drágám, el ne veszítsd Davidet! – Feleségem önfeledten táncol a tömeg közepén, kisebb gyűrű

alakult ki körülötte.

– Fogom a kezét! – hallom anyám hangját, négy emberrel mögöttem.

– Az apját már két perce nem látom.

– Megvagyok! – kiáltom. – Perecért voltam.

– Nekem mit hoztál? – kérdezi a fater.

– Kifogásokat. Nem volt sör.

– Miféle parádé ez? Még egy normális ital sincs ezen a részen?

– Azt mondják, hogy a következő saroknál lesz. – Mutatom merre. A fater lábujjhegyre áll, és

nézelődik.

– Ja, látom már. Kellemes kis tömegverekedés van kialakulóban.

A Részeg Tűzoltók emlékére rendezett felvonuláson rendszeresek voltak ezek a kisebb

tömegverekedések, átérezve annak komikumát, amikor az illuminált tűzoltók összeverekedtek az égő

toronyház előtt. Egyik verekedés sem torkollott erőszakba, játékos pofozkodás volt az egész, kisebb-

nagyobb zöld és kék foltokkal emlékbe.

– Itt egy perec, kölyök! – nyomok Davy kezébe egy nagyobb darabot.

David élvezi ezt az egészet, imádja a tömeget, a hangos zenét. A nagymamája már nincs hasonlóan

elragadtatva a helyzettől. David kezét szorongatja, és folyton aggodalmaskodik.

– Mi lesz, ha elveszik a gyerek?

– Ne aggódj, van rajta nyomkövető! – nyugtatja le a fater az anyámat.

– Nem tudod, hová raktam a pipadohányt?

David nyújtózik, kezét lengeti apám orra előtt, kezében egy apró tasakkal.

– Ma én vigyázok rá, Donald papa!

Elfordulok tőlük, és Bettyt nézem. Átszellemülten táncol, jól áll rajta a tűzpiros ruha és a

tűzoltósisak. Mögé lépek, és a szemére húzom a sisakot. Átkarolom, összefonom hasán a kezemet.

– Lángra lobbanok, ha táncolni látlak.

– Felperzsel az érintésed! – Betty hátrafordul, a szemembe akar nézni. A sisak ellenzője nagyot

koppan a homlokomon.

– Tönkreteszel! – nevetek. Csókot nyomok a szájára. David furakszik közénk.

– Én is táncolni akarok veletek!

– Gyere, te űrpilóta! – Kedvesem David bal kezét fogja, én a jobbat. Körbeállunk, így táncolunk.

Betty a gyerek fejébe nyomja a tűzoltósisakot, én a vállamra kapom. Perecmorzsa hullik a fejemre.

– Magasabbra! – követeli a gyerek. Mit tehetnék? Az apja vagyok.

– Most már elég magas lesz?

Nem elég magas neki, pedig a fejemen áll. Azért sem rakok rá antigravitációs övet. Még fiatal hozzá.

Apám és anyám pár méterre táncolnak, visszafogottabb ritmusban, mint a körülöttük állók, de teszik

mindezt látható élvezettel.

– Tegyél le! – kéri a gyerek. Toporog a fejemen. – Itt van Amanda! Szinte úgy ugrik le a fejemből,

eltűnik a tömegben. Kérdőn Betty felé nézek.

– Az osztálytársa – közli velem.

David egy csinos, ugyancsak nyolcéves kislánnyal tér vissza. Amandán derékig érő csizma van,

tűzpiros, a hozzá való, egyéni rendelésre varrt, tűzvész jellegű ruhával, és egy hatalmas sisakkal. Remek

párost alkotnak ők ketten, David és Amanda. Egyik se lát ki igazán a sisak alól.

– Szia! – köszön a kislány.

– Szia apa! Ez itt a barátnőm, Amanda – mutatja be David a kislányt.

Kezdi a kölyök, kezdi!

– Szia Amanda! Tetszik a felvonulás?

– Nagyon.

Csak Könyvek 115

– Tudod, Amanda, azért vonulunk fel, és táncolunk, és ünnepelünk, mert így emlékezünk a város

részeg tűzoltóira, akik meghaltak. – David nagy okosan magyaráz a kislánynak. – Tudták, hogy meg

fognak halni, mégis belevetették magukat a lángok közé.

– Miért? – kérdezi Amanda.

– Mert úgy gondolták, hogy akik odabent vannak, számítanak rájuk, és ők, még ha részegek voltak is,

tűzoltók voltak.

– Nyolc részeg tűzoltó – kezdi David.

– Felszerelés nélkül – folytatom.

– A lángoknak rohan.

– Elnyeli őket a tűz.

Most nem magyarázom el a kislánynak egy EMP robbanás lényegét, tanulja az iskolában. Lényeg,

hogy ehhez a tűzhöz kivonult az összes létező tűzoltó és katasztrófavédelmi egység. Aztán megtörtént a

robbanás. A nyolc szabadságon lévő és kerti partit tartó, és tökrészeg tűzoltó volt már csak bevethető. De

az EMP robbanásnak köszönhetően nem működött a tűzoltók materializációs rendszere, sem az

energiapajzsaik. Védtelenül és halálra ítélten szólította őket a lángok közé a kötelesség.

– Feláldozták magukat azért, hogy segítsenek azokon, akik képtelenek erre, és csapdába esve várták

a halált. De szembeszálltak a tűzzel, ami erősebb és hatalmasabb, mint ők voltak. Józanul és teljes

szerelésben sem veszélytelen vállalkozás, de részegen, és minden segítség nélkül maga az öngyilkosság.

Mégis megtették.

A kislány komolyan bólint, majd elragadja mellőlem a fiamat. Eltűnnek a tömegben. A fater int, ne

aggódjak, nagy a gyerek, különben is, nála van a nyomjelző. David bármerre is megy, tudunk róla.

Délre érünk Stella City Részeg Tűzoltóinak Emlékművéhez. Már mindenki fáradt, alig néhányan

táncolnak csak a tömegben. A fater benyomott két sört, ami a délelőttre való tekintettel kissé meg is

nyomta fejét, úgyhogy most fáradt vigyorral tekintget jobbra-balra. Nyakamban Daviddel, oldalamon

Bettyvel, mögöttünk anyámmal és apámmal nézzük a nappali tűzijátékot. David el van ragadtatva, a

tűzijáték hangeffektusai mellé nagyokat kiált.

A polgármester beszédet mond, majd megkoszorúzzák az emlékművet. A tűzoltó-parancsnokság

ezredese egy rövid adoma után tisztelgésre emeli poharát, majd letegezi az egész tömeget. Mindenki vele

iszik.

Felébredek. Végigaludtam a napot. Sok idő óta először emlékszem az álmomra.

Elönt a keserűség. Fájnak a csodálatos emlékek.

Hogyan tudnék megszabadulni tőlük? Egyáltalán, akarom-e, hogy elvesszen minden? A legjobb

lenne semmire sem emlékezni. Amennyire felejteni akarok, olyannyira ragaszkodom is a múlthoz.

Veszteségeink tesznek azzá, amik vagyunk.

Felkelek. Kimegyek a fürdőszobába, és a csap alá hajtom a fejem. Zsibbad a tarkóm a hideg víztől,

ami lecsorog a nyakamon, az arcomon át a lefolyóba. Örvénylik, majd a feneketlen sötétségbe tűnik.

A szétvert tükörben megpillantom a szemem. Hideg, fáradt, kiégett. Arcomon izom sem rezdül.

Kibaszott tragikus hős vagyok. Nemde?

Tompa nyomást érzek a szívem körül. Még élek.

Mentális parancsot adok. A bőrömre tapadó különleges harcászati rendszer materializálja rajtam a

Fúria öltözékét. Fekete alapon az ezüst foltok. A végén a szemem előtt anyagiasul a Fúria szemlencséje.

Ezüstszürke színű, nem látszik át rajta a szem.

Választottam. Én vagyok a Fúria.

6.

„Nem vagyok győzhetetlen, nem élek örökké.”

Fúria

Csak nézem Rút Bobby szétlőtt maradványait. Szemben vagyok, a Császári Kereskedelmi Központ

tornyának tetején. Rút Bobby nincs többé. Miattam szűnt meg. Elvesztettem, bár sosem volt az enyém. Jó

116 Csak Könyvek

barát volt, akivel megoszthattam a gondolataimat. Ma őérte indulok harcba. Bár lehet, nem így akarná. Én

mégis megbosszulom. Ha engem akarnak, megkapnak!

De érzem, nem ez a nap az, amikor vége lesz mindennek. Elindulok. Megmutatom nekik, mire képes

egy felkészült és dühös Fúria!

A harcászati rendszert maximumra állítom. Máris rengeteg célpontot azonosít.

Kíváncsi vagyok, mennyit tud felvonultatni ellenem az alvilág. Toborzott zsoldosok, áron felül

beszerzett szuperfegyverek?

És rádöbbenek. Akaratlanul sikerült elérnem, hogy az alvilág egyesüljön. Összevonják erőiket, és

lelkiismeretlen hadsereggé válnak.

Mintha a rendőrség is megérezné a bajt. Az összes létező járőrüket kiküldik, harcászati rendszerek és

élesített fegyverek pásztáznak. A város felett egy kilométerrel robot őrszemszondák alkotnak hálót.

Aktiválok egy gondolatvezérlésű énképező hologramot. A hologramtechnika az, amikor elhitetjük a

térrel, hogy van ott valami. Megzavarja az atomok szabad vándorlását a térben, irányt ad neki. Valójában

manipulációról van szó, amikor töltést adunk a részecskéknek. Harcászati rendszeremen egyetlen apró rés

nyílik, azon keresztül vezérlem a hologramot.

A másolat Fúria előtűnik egy banképület második emeleti sarkánál, de csak egy pillanatra. Felfedi

magát a tetőn posztoló, HK RedMark 52-es mesterlövészpuskával ácsorgó őrszemnek, két, gravitációs

parallokkal ügyködő roodnak, és a páncélozott erőterű Bentleyben várakozó, négy rosszarcú

gengszternek.

Az orvlövész és a gengszterek nyugton maradnak. A roodok viszont idegesek lehetnek, mert amint

megpillantják a hologramot, célra fordítják a kisbolygók kitermeléshez használatos gravitációs parallt, és

aktiválják.

Egy jó darab kiszakad a banképület oldalából, és a parallok előtt gyűlik össze a törmelék. Az egyik

rood rögtön az elemző monitor felé fordul. Csalódottan közli társával, hogy nincsen szerves anyag a

gömbbé formálódott törmelékben.

Amint kapkodni kezdik fejüket, előttük termek. Megrettenve lőnek rám kis kézi lézerfegyvereikkel,

hiába. Ugyanakkor a hátam mögött célra áll a HK RedMark, és az orvlövész meghúzza a ravaszt. A

lövedék a nyakszirtnél csapódik be, de akadály nélkül halad tovább, egyenesen az egyik rood szívébe.

Döbbenten bámulja a fekete lyukat, amin keresztül átlátni a testén. Barázdált szemében elfolynak a

pupillák, feketére festik az íriszt. A rood eldől. Társa elmenekül.

Ekkor már az orvlövész háta mögött vagyok. Gyorsan végzek a tető szélén hasaló alakkal.

Kiragadom kezéből a fegyvert, és ezzel egy időben fellendítem a lábát. Pörögve és ordítva zuhan alá a

mélybe, kétségbeesetten próbálva megkapaszkodni az ujjai közül kifolyó levegőben.

A Bentleyben ülő gengszterek feladják várakozó álláspontjukat, megélénkülnek, ketten kipattannak a

kocsiból, és az égre emelik a plazmaköpőket.

Rossz helyen keresnek. A gravitációs parallpár mellett állok, kezemben tartom a banképület

darabjaiból formálódott golyót. Egy üzenet is keveredett a romok közé, kilátszik a vége, amire annyit írt

valaki: Ki van rúgva!

A gengszterek csak annyit észlelnek, hogy valami nagy dolog hihetetlen sebességgel közeledik

feléjük. A golyó becsapódik, alaktalanná formálva a két gengsztert. A Bentley erőtere megakadályozza,

hogy a gravóban bármi kár essen. A volán mögött ülő kalapos, szemüveges gengszter szájából kiesik a

szivarvég, miközben bénultan bámulja, amint a golyó szép lassan elgurul a gravo mellett, láthatóvá téve

engem.

Benyúlok a Bentley erőterébe, kiveszem a tag öléből a plazmaköpőt. Pánikba esik. olyan gyorsan

indít, hogy a gravo intelligens vezérlése egy darabig kitartóan küzd a sofőr ellen, majd feladja. Teljes

sebességgel száguldanak bele a gravitációs parallok közé, lassú halálra ítélve magukat.

Továbbállok. Képtelen vagyok eldönteni, hogy miképp cselekszem helyesen. Ha Reptil századosra

hallgatok, és eltűnök, magamat árulom el. Ha maradok, és folytatom a harcot, a százados jóslata szerint

belerokkan a város.

Feladjak minden küzdelmet, elfelejtve a bosszút, és azt, amiért küzdök?

Miért harcolok? Azt a világot védelmezem, ami már soha többé nem lehet az enyém.

Csak Könyvek 117

Nem fogom megváltani a világot, de kiveszem belőle a részem. Képtelen vagyok mindent

megváltoztatni, nem tehetem meg nem történtté a múltat. A múltam meghatároz, az tesz engem Fúriává.

És a Fúria dolga, hogy bosszút álljon.

Önigazolás? Lehet, de biztos pontot ad ahhoz, hogy folytatni tudjam.

A rendszer értesítést ad arról, hogy rám álltak a rendőrök, egy utca távolságból követnek. Felosztják

maguk között a várost, és én vagyok a csali.

Csali, mint tegnapelőtt Franky Woodruff. Most már biztos vagyok benne, hogy az első próbálkozók

voltak, akik lopott materializációs cuccal és Herdenekkel estek nekem. Az alvilág feláldozta egy futóját.

A vezérek figyeltek, fent a Pokolpagoda ötödik emeletén, a karzat erőtérrel védett biztonságából.

Kíváncsiak voltak. Mégsem hangzott fel taps. Senki sem ujjong, amikor a bika szarva beleszalad a

matador testébe.

Woodruff egy tudatlan bábu volt, akit könnyű szívvel áldoztak fel. Halála megérte volna a pénzt. És

a pénz még nem fogyott el. És ha el is fogyna, az alvilág számára még a veszteség is elfogadható, hiszen

könnyen pótolható. És ha már ez a helyzet, a kalandvágy és a becsvágy olyan cikkek, amikért ritkán

kérnek ellenszolgáltatást. A hiúság rám uszítja alattvalóit, a legyőzhetetlenre. És így hamarosan

ellenfelemre fogok akadni. Nem vagyok győzhetetlen, nem élek örökké.

Hogy igazamról biztosítson a Végzet, belemosolyog az éjszakába, kárörvendő vigyorral villantja ki

fogait, amiken megcsillan Rosan égi kísérőjének, az Élvhajhásznak a fénye. A telehold fényudvarában

egy furcsa alak áll a Császárság tér közepén.

Száz méter közelségbe érek hozzá, majd megállok a levegőben. Felnéz rám. Sisak van rajta, derekán

harcászati öv, két kezében ostor. Lassan lengeti az ostort, előrelép párat. Kiismerhetetlen. Inaktívak a

rendszerei, csak egy alapjáraton tartott személyi erőtér védi, ami pillanatok alatt maximumra kapcsolhat.

Lassan a derekához nyúl, megnyom egy gombot. Muranovszkij aktivizálódik.

– Nem menekülsz, Fúria! – mondja mély torokhangon ezt abban a tudatban, hogy a Muranovszkijon

át csak az képes távozni, aki ismeri a pontos frekvenciáját. Szóval, rajta kívül senki. Csak egy szupernóva

energiája képes kitörni belőle.

– Eszemben sincs.

– Reméltem is, hogy emlékezetes csata lesz! 250 Mysterious Universe

Csattint egyet az ostorával. Felugrik hozzám, ötven méter magasba, és ehhez nem használ semmit.

– Az izmaim huzalozottak, a csontjaim erősítést kaptak. Úgy hívnak, az Ostor!

Megsuhintja az ostorokat, és végigszántja velük a ruhámat. Szikrák pattannak ki

– Ki nem találtam volna.

Megragadom az elektromos energiától duzzadó fegyvert, majd kitépem a kezéből.

– Erről ennyit.

Ellenfelem nem esik kétségbe. Felkapcsolja harcászati rendszerét, személyi erőtere felizzik. Nekem

ugrik. Kitérek előle. Oldalra repülök, két méterre állok meg a Muranovszkij méregzöld színű

energiaburkától. sztatikus zaj, ózonillat.

– Készülj! – üvölt felém az Ostor. Ha nem az lennék, aki vagyok, jelenleg sikoltozva fetrengenék a

földön a röhögéstől. Exhibicionista, feltűnősködő idióta! Mit képzel? szót sem vesztegetek rá.

Azért megdöbbenni marad időm. Ellenfelem kezéből színtiszta energiazuhatag tör elő. Látványos

próbálkozás. Megsuhintja az energiát, mint nem is rég az ostort. Azzal ellentétben ez használ is valamit.

Nekem csapódik, nekivág a Muranovszkijnak, az atompajzs pedig ezt az energiát megduplázva visszavág.

Egy pillanatra megzavarodik a rendszerem. ingadozik az irányítás, de egy fél másodperc múlva újra

rendben vagyok. Csakhogy ekkor már rohamosan közeledik a Császárság tér kövezete. Tompítom az

esést, háromszor gördülök át a vállamon, mire megállok. ostor diadalmasan tartja magasba a kezét. Talán

el is hiszi, hogy győzhet.

Felállok. Jelképesen letörlöm magamról a port.

Az Ostor leereszkedik a földre, harminc méterre tőlem. Felém emeli a kezét, némán mozog a szája.

Rám mutat, körbetekeri a fejét, és lép felém párat.

– Te! – kezdi. – Nem volt elég?

Nem felelek. Hallgatásom tovább bőszíti.

– Fúria! Megdöglesz! Megöllek! Kicsinállak!

118 Csak Könyvek

Szavait tettekre váltaná. Két ökle forrongó energiagóc, lüktet, pulzál. Felém csap. Az energiaostor

feltépi a tér kövezetét, árkot mar bele, feketére éget mindent. Sistereg a levegő, olvadt kőzetgázok

csapnak fel, ég az oxigén. Nem ugrok el, egy helyben maradok. Némán tűröm, hogy többször lecsapjon

rám ellenfelem. Hatástalanul.

Sikertelensége tovább fokozza kudarc szülte haragját. Megáll, és minden energiáját a jobb kezébe

fókuszálja. Már nem csak az ökle vész el a vörösessárga energiagócban, az alkarja is elmerül benne. Kezd

túltölteni. Kisülések csapnak ki belőle, de mielőtt koordinálatlan láncreakcióvá fajulna a dolog, mindent

rám zúdít.

Maszkom alatt közönyös arccal várom a becsapódást. Untat és dühít ostor.

Beleállok az ostorcsapásba. Az energia végigcsap rajtam, eltaszít, de talpon maradok, csupán pár

lépésnyit csúszok hátra.

A Muranovszkijon át a Rosan holdja zöldre vált arccal bámul le ránk. Eleve vesztesnek tartja a

szitkozódó Ostort, aki tanácstalanul böngészi fegyverarzenálját.

– Puszta kézzel! – kiáltja, kevéssé sem olyan magabiztosan, mint amikor mély torokhangon közölte

velem, hogy nincs menekvés.

Megrántom a vállam. Rohanjon a végzetébe.

Ostor felém rohan. Egyet lépek csak előre, majd elrugaszkodom. Felemelem a talajról, majd olyan

erővel vágom földhöz, hogy kiszakad belőle minden sóhaj. Letépem róla sisakot. Aztán nem érdekel,

hogy ki van alatta. Ahogy az sem érdekel, hogy kegyelmet kérő esdeklő tekintettel néz rám. Aztán ő is

meglátja, amit én. A Császárság tér kövezete alól egy taktikai atomgránát emelkedik ki, és egy kattanással

élesíti magát.

– Most miért? – nyögi Ostor.

Aztán mindketten elveszünk egy lefojtott atomrobbanásban.

Abban a pillanatban térek magamhoz, amikor a Muranovszkij elnyeli a robbanás minden energiáját,

és kikapcsol. Kráter született a Császárság tér helyén, mély és omladékony. A kráter aljához közel

fekszem. Felkelek. Ellenőrzöm személyi erőterem, alig pislákol, másodpercek alatt emésztette fel minden

fellelhető energiáját. Alig pislákol a tartalék. inaktiválom. Csend fogad, és eszméletlen forróság. ostor

sehol. Megsemmisült, porrá omlott.

Alig élek. Amíg az atomrobbanás tartott, rengetegszer csapódhattam a lökéshullámok hátán a

Muranovszkijnak, oda-vissza, a földre, majd a kráter mélyére. Eközben válhatott porrá ellenfelem is. Nem

tudom sajnálni. Reszket minden tagom, a fejem veszettül fáj.

Felbotorkálok a kráter oldalán. A város csendes, nem mer tudomást venni arról, ami benne folyik.

Rendben tűri, hogy legyen, aminek történnie kell.

Reptil századosnak igaza van. Tönkremegy a város. De az atomgránátot nem én használtam. Ki volt

az?

Ekkor száznyi energiafegyver zúdít rám tüzet. Körbevesznek. Menekülni!

Sem erőm, sem energiám, hogy válaszoljak a támadásra. Nyúl módjára futok, rejtőzöm az árnyékok

közé. Föld alá bújok, menekülök, csatornában iszkolok, mint a patkányok.

Mégsem érek rá szégyenkezni. A szégyen most luxus. Ami most fontos, az élet. A túlélés. Mindegy,

miért.

Hazatérek. Inaktiválom a materializátort, leomlik rólam a ruha.

Fáradt vagyok. Eszméletlen fáradt. Kimerült. Sajognak a csontjaim, izmaim a túlerőltetéstől

remegnek. Holnap mozdulni sem bírok majd.

Elterülök a fekhelyemen, arra sem vesztegetem az erőm, hogy magamra húzzam a takarót.

Lecsukom a szemem. Mindjárt elalszok… Nyögés. Nyögést hallok. A kölyök?

Kinyitom a szemem. Ólomnehéz. A kölyök ágya az előtérben van. Fülelek. Még egy nyögés.

Nyugtalan légzés.

Felkelek, bár visszaomlanék, és napokig aludnék egyfolytában. Kimegyek az előtérbe. A kölyök

fejtetőig betakarózva, csak egyik keze látszik ki a takaró alól. Véres.

Letérdelek mellé. Lehúzom róla a takarót. Az arca véres, kék és zöld. Bevérzések vannak a szeme

alatt. Egyik fülét mintha megtépték volna, beszakadt az aljánál. Orra sincs teljesen rendben.

Csak Könyvek 119

Megpróbálja visszahúzni magára a takarót, de félúton megáll, keze lehanyatlik. Ismét felnyög.

Kitapintom, nem érzek nyílt törést, de a kölyök fájdalmasan felkiált.

– Menj innen! – kéri, követeli. Nincs erő a hangjában.

– Segítek.

– Most?

Hallgatok. Mindkettőnknek szar napja volt.

– Menj innen! – mondja ismét.

– Inkább viszlek.

– Menj innen! – kiáltja, és eltaszítana magától. Szinte meg sem érint, máris ájultan zuhan vissza

almára. Nem csak felületes sérülései vannak.

Gondolkodóba esem. Kórházba kellene vinnem. Onnét viszont azonnal megszökne, amint magához

tér. Visszakerülne az utcára, és nem biztos, hogy ide vissza is jönne. Használhatnám a ruhám medikus

rendszerét, de annyi energia sincs benne, hogy egy horzsolást ellásson. Döntöttem.

Elviszem a Mesterhez.

Karomban tartom a kölyköt, egy takarót tekertem köré, hogy ne fázzon, hidegek a hajnalok. Gyalog

indultam el, civil ruha van rajtam. Egyszerű nadrág, egyszerű ing, egyszerű cipő. semmi materializált

cucc.

Fáradt vagyok, lépni is alig bírok, de megyek. A csillagok elhalványulnak, ahogy az éjszakából

hajnal, a hajnalból pedig reggel lesz. A nap vörösbe burkolja az ég alját, majd lassan felkel. A kölyök

egyszer sem mozdult meg, amióta elindultam vele. Másfél óra és négy mérföld múlva megállok.

Stella City egy csendes kertvárosának szélén álló kétszintes családi ház előtt állok. Nincs kerítés,

csak az alacsony sövény, mögötte a zöld gyep. Az ajtóig Durnho' szikláiból metszett színes kőlapok

vezetnek. Az ajtó hangjelzést kér.

– Ma kifejezetten nincs jó napom.

Mondhattam volna akármit, de ezt mondtam. Az ajtó felismer, és értesíti a háziakat. Kisvártatva

nyílik az ajtó.

Ian mester álmos arccal áll az ajtóban. Hatvanöt éves, de még mindig olyan energikusnak látszik,

mint aki fél kézzel odébb rak egy gravokamiont. De háta már kezd meghajolni. Amióta ismerem, mindig

lehajtott fejjel sétálgat, elgondolkozva. Tőle tanultam mindent. Ő oktatott a harcművészetre, mestere az

aikidónak.

– Te vagy az? – kérdezi. – szarul nézel ki. Nem firtatom a nyilvánvalót.

– Hoztam valakit, Ian mester.

– Ne mesterezz engem! Már rég túlnőttél rajtam. – Rápillant a karomon szuszogó kölyökre. – Már

túl öreg. De azért hozd be!

Ian mester összevonja sűrű szemöldökét, és int, hogy tegyem a gyereket a kanapéra. A kölyök

felnyög, ahogy lerakom. Alágyűrődik, lecsúszik róla a takaró. Meg akarom igazítani.

– Hagyd! – kéri mesterem. – Majd én. Munkához lát. Először is kimossa a kölyök sebeit.

– Csúnyán ellátták a baját. Mit tanult eddig?

– Semmit. Az utcán élt.

– Az jó alap.

– Mester, majd meghalok a fáradtságtól, ha megbocsát, ledőlnék valahová!

Végigmér, majd bólint.

– A vendégházban ellehetsz. Ma nem várok senkit. Elvonulok a régi edzések helyszínén át a

vendégházba. A kertben oktatott Ian mester a harcművészetre. Ha esett, ha fújt, ha rekkenő hőség volt,

mindig illett megjelenni az edzésen. Nem volt sok tanítványa, de én az egyikük voltam. A legjobb.

Egyedül engem jutalmazott meg a titkos tannal.

Belépek a vendégházba. Körül sem nézek a takarosan berendezett, egyszerű házban, csak félhomályt

kérek a házi számítógéptől, és máris ledőlök az ágyra. Magamra húzom a takarót, lecsukom a szemem…

A május mindig csodálatos Stella Cityben. A Rosan napjának sugarai áttörnek az atmoszférán,

átszöknek a légkörön, megmerítkeznek a Keleti-óceán vízében, meglovagolják a tajtékos hullámokat, majd

szétterülnek a város felett. Délről a szél a virágzó gyümölcsfák illatát hozza. A felhők is csak kilátogatnak

120 Csak Könyvek

az óceán fölül, majd szállnak is tova, hogy a Tarajos-hegyeknél gyűljenek össze könnyű tavaszi esőt

hozva.

Betty és én a főváros panorámájában gyönyörködünk, a Kövér nő legszebb arcát mutatja. Egy

kőkorlátra támaszkodunk, ami előtt turisták, pózőrök, olykor modellek, vagy éppen fiatal

tengerészgyalogosok szoktak családtagjaikkal fényképezkedni, első kimenőjük idején, a két hónapos

alapkiképzés után. Ez a vasárnap is gyönyörű.

Átkarolom Bettyt, és a tömegre fittyet hányva szenvedélyesen megcsókolom. Visszacsókol, átkarol.

– Ha este hazaérsz, szeretnék mondani valamit – mondja kedvesem.

– Mi lenne az?

– Meglepetés. – Elmosolyodik. – Majd este megtudod.

– Súgd meg most! – követelem az ajkát harapva.

– Nem. Majd este.

– Kíváncsian várom.

Sajnos ráébredek arra, hogy innen dolgozni megyek, még ha csak pár órára is. Miért is kellett

elvállalnom? Mert olyan átkozottul rendes alak vagyok.

Körülnézek. David és a fater kissé ideges anyám előtt pózol, aki egy holokamerát tart a szeme elé, és

instruálja a vidám párt. Ők azonban csak azért is ellenkezőleg tesznek mindent, mint ahogy anyám

mondja. David felmászik kőkorlát tetejére, ott egyensúlyozik, anyám pedig a szívéhez kap, és

leparancsolná a fiamat a kőkerítés tetejéről. Odaát százötven méteres szakadék van, amitől csak az óvja

meg a fiamat, hogy a fater a kezében tartja a gravitációs övet. Ezt anyám nem látja, én is csak véletlenül

veszem észre. Azért az én szívem is gyorsabban kezd dobogni. Mire Betty is odanézne, Davy már a fater

nyakában trónol, és onnan nyom egy csattanós puszit anyám arcára.

Elkezdődik a légiparádé.

A rosani űrvédelem vadászgépei lassan vonulnak el felettünk, majd 256 Mysterious Universe

felkapcsolnak, és színes füstcsíkokat hagyva maguk mögött, eltűnnek az égben. Lassan ereszkednek vissza,

háromezer méter magasba. Ott kiugranak a pilóták a gépekből. Kétezer-hétszáz méter szabadesés után

pedig visszakapaszkodnak a pilótafülkébe, merthogy a vadászgép auto-pilótája hűséges kutyaként követte

őket.

Ezt követően a Rosant védelmező erők zászlóshajója, a hatalmas csatahajó, a Bosszúálló ereszkedik

alig száz méterrel a tömeg feje fölé. Körbefordul a tengelye körül, megforgatja lövegtornyait, és minden

egyes forgással vadászgépek tucatjait engedi ki a másfél mérföld hosszú testéből. Rakétákat lő ki, amiket

a vadászgépek semlegesítenek, majd ionlövéseket küld a világűrbe. Amint ezzel végez, eltávolodik, majd a

Keleti-tenger habjaiba süllyed.

Oldalra pillantok. Anyám látványosan unatkozik. Átkarolja ugyan az égi látványosságot bámuló

Davidet, apám kezét fogja, de nem az eget nézi, hanem engem. Rám mosolyog, amikor elkapom

pillantását. Tudom, tátogom neki, de Davy annyira élvezi. Anyámnak az a boldogság, ha örülni lát

minket. Önfeláldozó asszony volt világéletében, akinek egy homlokcsókkal mindent vissza tudtam fizetni.

Sosem tudtam megérteni, hogy áraszthat valaki ennyi szeretetet magából. Anyám a Földön született, és

Londonban nőtt fel. Számára még mindig idegen a rosani szabad erkölcs. Szemérmességgel és állandó

nemtetszéssel fejezi ki ellenérzését. Aranykeresztjét naphosszat szorongatja, és este imával az ajkán

fekszik. Szinte még ki sem mondja az Áment, már alszik is. Vallásos szellemben nevelkedett, de nem tudott

ellenállni a fater vonzerejének, amikor a földön a császári hadi alakulatok tartottak díszszemlét. Ott

látták egymást először, vagy harmincöt éve. Másnap ki is lépett a rendből. Apám pedig egy év múlva

századosként szerelt le a galaxisban is híres rosani tengerészgyalogos kötelékből. Aztán jöttem én, mint

házassági indok.

– Gyertek, ott egy szabad pad! – intek a többieknek, amikor véget ér a bemutató. Davy a nyakát

masszírozza, a fater a pipáját tömi, Betty csukott szemmel karol belém, az arcát sütteti a nappal, anyám

pedig szorgos tyúkanyóként siet a pad felé, lefoglalva nekünk. Elmosolyodom, amikor lefújja a port az

asztalról, a kőszékekről meg letakarítja a koszt. Szeretem, no!

– Frenetikus volt! – összegzi élményeit David. – Jövőre is eljövünk, ugye? Ugye? Ugye-ugye?

– Hát persze, kisunokám. Minden évben. Amíg fel nem nősz, és apád idegeire nem mész.

– Sosem megyek! – ígéri David. – Ugye, apa?

– Naná, kölyök!

Csak Könyvek 121

– Tudtam! – kiált fel David, és majdnem leesik a székről. – Tudjátok, mi leszek, ha nagy leszek?

– Csak nem képregényhős? – kérdezi apám, és a zakója alól egy kisebb táskát vesz elő, és a gyerek

orra alá dugja.

– Nem, dehogy! – feleli David, lankadó hangerővel. – Tengerészgyalogos leszek.

– Az is szép foglalkozás – dünnyög a fater. – A világot ezerszer is megmentheted, önmagadat még

többször keverheted bajba. Ha szerencséd lesz, beléd szeret a Császár lánya is. No meg, a korai nyugdíj

sem utolsó szempont…

Ekkor végez David a csomag kibontásával.

– A Sikoltás! – ugrik apám nyakába. – Hihetetlen! Pókember klasszikus! Hogy szerezted meg?

David örül, kibújna a bőréből. Apám alig győz magyarázkodni, hogy csöppet sem eredeti, gyenge

utánzat csupán, igaz, így is I. von Anstetten idejéből való replika, de hát akkor is!

Anyámat kevéssé sem érdekli az egész, arra vigyáz, ki ne borítsák az asztalra kirakott elemózsiát.

Előre elpakolt mindenféle jót, gyümölcslevet, szendvicseket, süteményt. Beszélhet az ember az anyjának!

– Donald, most már üljetek vissza! – parancsol anyám a faterra. – Tálalva van.

Apám lefejti magáról az unokáját, hóna alá kapja, és körbefordul párszor, hogy megszédítse. Mégis

ő adja fel korábban. Elszédül, oldalra lép kettőt, és újra a földön találja magát, nyakában Daviddel.

– Valahol itt van a pipám… – tapogat körbe maga körül a fűben. David hamarabb megtalálja.

Elvigyorodik. Szájába kapja a pipát, és kifújja belőle az illatos pipadohányt. Parázs repül szerteszét.

– Tudtam, hogy jól szelel – dörmög a fater –, nem kell ellenőrizni.

– Donald, ülj már le! – ragadja fülön apámat mindannyiunk nagy derülésére anyám, és a padra

vonszolja. Majd ugyanezt eljátssza a fiammal is. – Davy, kedvesem, te is. Komolyan mondom, mint két

rossz gyerek!

Betty maga mellé húzza a rakoncátlan gyereket, és leülteti. Kezébe adja a poharat. Kiderül, Davy

majd eleped, a májusi hőség sokat kivett belőle, rettentő gyorsan eltüntet három deci mézkörte levet. Kér

még.

– Egyél is, attól lesz benned annyi erő, hogy lenyomd az egész tengerészgyalogos vezérkart! – Betty

átmegy anyaállatba, ölére vonja Davidet, és elé tol egy szendvicset. – Tessék, ezt én csináltam.

– Nem vagyok éhes – ellenkezik Davy.

– Mondd ezt egy villnegronnak, ne nekem! Megeszed, különben nem engedlek a toborzóirodába!

David szájába kapja a szendvicset. Nagyot harap, rág, majd nyel. Hihetetlen gyorsan eltünteti a

szendvicset. Soha nagyobb céltudatosságot!

– Nemsokára kezdődik a céllövészet. – Olvassa a fater a műsorfüzetet. – Igyekezzünk, hogy

odaérjünk! Szlobodan Djokics lesz a fő attrakció!

Sajnos, nekem mennem kell. Felállok, és elbúcsúzom tőlük. Csókot adok Bettynek, a többiektől

elköszönök. Davidnek megígérem, hogy sietek haza, ő cserébe autogramot ígér Djokicstól. Kissé

szomorkásan indulok munkába.

Elindulok, lefelé a dombon. Nagyon szép ez a májusi nap. A délutáni nap ragyogó fényében fürdik az

egész világ. Stella City még sosem látszott ilyen nyugodtnak, a Rosan ilyen békésnek. Az egész bolygó

egyetlen öntudatlan boldogság, az eufória kozmikus kivetülése.

Mögöttem a családom, amíg el nem takar a tömeg, engem figyel, majd kedvük szegetlen folytatják a

május vasárnap délutáni programjukat. Elindulnak az ellenkező irányba, hogy tanúi legyenek Szlobodan

Djokics páratlan tudásának. Davy Betty kezébe kapaszkodva követi apámat, aki anyámba karol, és vezeti

a füvön át. Majd eltűnnek a domb mögött.

– Neee… eee!

A szoba sötétje visszabámul rám. Átaludtam az egész napot. Lement a nap. Profán dolog: éhes

vagyok.

Lezuhanyozom magamról a rémálom sokkját, nem nézek a tükörbe. Kilépek a vendégház teraszára,

és mélyeket lélegzem.

– Maradj ma ember! – fogad a mester, amikor belépek az ajtón. – Maradj ma ember, és egyél

valamit.

– Mester.

– Abban a világban, ahol egy gyerek azért lop, hogy éhen ne haljon, nem érezheti jól magát senki.

122 Csak Könyvek

– Mester?

– Győzd le önmagad! Ha magadat legyőzted, nem lesz ellenfeled. Erre már nem felelek.

A mester tálal. Lapostányérba tölti a rizst, a párolt zöldségeket, a húst, mellé aszalt gyümölcs kerül.

– Ne is hallgass rám! Több már bennem a bolondéria, mint a bölcsesség. vagy még nem értem meg

rá, hogy érthetően közöljem, amit mondani akarok?

– Ha azt akarja mondani, mester, hogy egyedül rajtam áll, hogy folytatom-e, értem.

– Ennek örülök. Mindettől függetlenül majd elmeditálok ezen. Bólintok.

Mielőtt magam elé húznám a tányért, megkérdem:

– A kölyök?

– A kölyök? Michael jól van. Nemrég felébredt, evett, majd visszaküldtem aludni. sok pihenésre van

szüksége.

Michael.

– Mester, kérnék valamit!

– Igen?

– Nevelje fel!

Ian mester egy pillanatra elfelejt rágni. Majd nyel.

– Nem az én felelősségem.

– Felelősség?

– Te ismerted, te hoztad ide. A felelősség a tied. Nekem csak lehetőségeim vannak.

– A mester gyógyította, és adott ételt neki.

– De te döntöttél felőle. Ha nem hozod ide, már halott volna.

– Mester! Akinek megadatott a lehetőség, azzal együtt jár a felelősség is, hogy éljen vele! Én nem

tehetem. Én vagyok a…

– … Fúria. Tudom. Én csináltam ezt belőled. Te az én felelősségem vagy.

Csend borul ránk.

– Együnk! – szól végül a mester. Eszünk. Csendben.

7.

„Önkínzó gondolatok közé menekülök,

és tervet szövök a világ végéről.”

Fúria

– Te meg mit keresel fent a tetőn? Ian mester a szilfa mellől néz fel rám.

– Ne is válaszolj! – legyint. – valami emelkedett dolog miatt vagy ott fent, mi? Felül akarsz

emelkedni magadon. Olyan belső távlataidat szeretnéd felfedezni, amik eddig rejtve maradtak előled?

Felejtsd el! Egy tető ehhez nem elég.

– Innen látom a várost.

– Oltári – mondja Ian mester fapofával. – Erre nincs semmilyen bölcsességem. És segít az

összpontosításban? Elért már a megvilágosodás?

– Legjobb védekezés a támadás – válaszolom. A város látványa valóban nem ad választ belső

káoszomra. Ihletet várok.

– Ez nem az én bölcsességem – szegezi nekem. – Ámbár másként vélekedni hiba lenne. Egy nem

bölcsességgel vetekedni, olyasmi, mint öngyőzelmet várni másoktól.

Egyetértek.

– De ez sem bölcsesség.

– Nem, igazad van.

Ian mester nagyot szippant a levegőből, nyújtózkodik.

– Érzed ezt? – kérdezi. Ő érzi a világot. – Szippants egyet a levegőből! Tudod, mi ez? Nézd ezt az

almafát! Ősszel elhullajtja leveleit, megpihen. Tavasszal, amikor elég meleg lesz, megindul a keringés,

életre kel. A legmagasabb pontján rügyet fakaszt. Leveleket növeszt, és most, május idején, virágok

Csak Könyvek 123

nőnek, szirmaik közt nektár gyűlik. Ez az illat az élet. Ezért alszik most bent az a gyerek, akit a nyakamra

akarsz sózni.

– Ő már jó helyen van – felelem. – Most minden mást is helyre kell tennem.

– Fejezd be! Fáradt mosolyt öltök.

– Nem tehetem.

– Bármit megtehetsz. Akár abba is hagyhatod. Megteheted. A nem cselekvés is cselekvés.

– A nem cselekvés bűn.

– Hajtogasd csak – legyint mesterem. – De mássz már le a tetőmről! Leugrom.

– Most megyek.

– Éld túl, kérlek! Ne érts félre, nem féltelek. Magam miatt kérlek.

– Nem ígérek semmit. De ma éjjel mindent befejezek. Ian mester a ház felé néz.

– Reggelre a gyerek rendbe jön – mondja, és lassú léptekkel elindul a ház nyitott tornáca felé, ami a

hátsó kertből nézve egy takaros és szépen rendezett, térkövezett barlangbejáratnak tetszik a szilfák és

japánrózsák között. – Kialussza magát, és tele lesz energiával. Amint felébred, nekiállok a képzésének.

Hosszú évek következnek, mindkettőnk számára. Ha valami véget ér, egy új dolog kezdődik, tudod?

számára véget ért a reménytelenség.

Már messze járok, nem hallom Ian mester szavait. visszatérek a városba, a felhőkarcolók világába.

Önkínzó gondolatok közé menekülök, és tervet szövök a világ végéről. Egyre feljebb érzem, kúszik

a gerincem mentén, a nyakamon érzem, kapar, karcol és húsomba mélyed, az izmaimat feszíti a vágy.

Tenni fogok valamit, egy dolgot, amelynek cselekvés a neve. Meg- harcolok a fogalommal, a tett

cselekvésével, az önmagában fogant, és önmagát szülte válasszal. Okozat szülte okot teremtek a

következetlenségben. A dolgoknak üzenem, hogy valaki megteszi őket!

Hagyom eluralkodni magamon az őrületet, a bosszúvágyat. Felmászom a legmagasabb épületre

Stella Cityben. A Baxter Kereskedelmi Központ csúcsáról szemlélem a város déli peremén fekvő

űrkikötőt, ahol folytonos a fel- és leszálló űrkompok forgalma. A várost óvó szonikus pajzsok elfogják a

dübörgést, a hangsebességet átlépő hajók vákuumrobbanásának hangjait, de figyelmen kívül hagyják a

nyugati Tarajos-hegységből érkező vihar mennydörgéseit. Negatív és pozitív villámok sülnek ki; hol a

talajból indulnak a gomolygó felhőtornyok közé, hol láthatatlan magasságból érkezik a mennykőcsapás.

A város nyugati szélén felizzanak védelmező erőterek, ahogy elvezetik a tomboló vihar energiáit. Még

egy óra, és az egész város a vihar alá fekszik majd.

Ma ismét én leszek a vadász, a zsákmányra leső rosszindulat.

A terv formálódik, az akarat és a cél építi fel minden egyes gondolatmorzsájában, építőköve én

vagyok. A Fúria ma este beteljesíti végzetét.

Elrugaszkodom a Baxter Kereskedelmi Központról. Harcászati rendszerem észleli az engem befogó

rendőrségi és alvilági szkennerek aktív sugarait. Mentális parancsot küldök, és a sugarak lepattannak

rólam, nem találnak, képtelenek észlelni engem. Nemcsak láthatatlanná válok a műszerek számára,

hanem ezzel egy időben fel is gyorsulok. Eggyé válok a széllel, a levegő átsuhan rajtam.

Az alvilág központjába tartok, ahol egyesültek ellenem a bűn királyai.

Visszatérek a Pokolpagodához. Zárva.

A magasból érkezem, egyetlen sztatikus villanás vagyok, amint átlépem a Pokolpagodát védő

energiamezőt. Berobbanok a tetőn át, szétverődik körülöttem az anyag, akárha meteorcsapás érné az

épületet.

Jól sejtettem, legalább hatvanan vannak itt, gyülekeznek, távolról figyelve az eseményeket. A Fúria

élő show. Száz holokép, térmonitor és kijelző mutatja a kamerák pásztázta várost. Csak én hiányzom a

képekről, az engem kereső biztonsági egységek és rejtőző orvcsapatok tanácstalanul figyelik az eget és a

város egész területét.

Nem haragszom érte. Ezért nem. De ezenkívül van miért. Dühös vagyok.

Tombolok. Nekiugrok az első utamba kerülőnek. Emelni sincs ideje a Heckler & Koch NegevZero

TX21-et, rácsapok, mire reflexszerűen mozdul az ujja, és a széles sugár elpárologtatja a padlózat nagy

részét, beleértve a cipője orrát és a lábfeje elülső felét. Hangtalanul omlik össze, és rettegve bámulja az

előtörő felforrósodott vért. Az első áldozatra mindig jól emlékszem, a többi elmosódott emléktöredék

csupán.

124 Csak Könyvek

Átugrom egy méter széles holokivetítőn. Az előtte ülő alakok biztonságba vetett hite másodpercek

óta vészesen fogy, immár a félelem dominál, és egymást akadályozva esnek hanyatt székeikkel együtt,

menekülni szándékozva. Közéjük ugrom, és pillanatok alatt szabadítom meg Stella Cityt négy embertől,

akik a szervezett bűnözés vezérei voltak. Négy kerületben kiújulhat a vezetői pozícióért vívott harc.

A következő ugrásnál már a Pokolpagoda minden részéről érkeznek felém a halálos sugarak.

Egyelőre jól bírom, nem fáradok, a pajzsenergia kitart.

Ám elérem, amit akarok. Észreveszem azt a két alakot, akik a lehető legnagyobb védelmet élvezik a

Pokolpagodában. A vézna agytröszt, aki a briliáns rablások kitervelője és ehhez mérten dúsgazdag Mr.

Meadowse, és a kövér, rosani szenátorból lett, az alvilág korlátlan urának címéért küzdő Dominic

Burnette. Tíz-tíz gorilla védi őket, és energiafal, no meg a két leghíresebb személyi testőr, akiknek

fegyverzetét még senkinek sem sikerült kiismernie.

Fabian „Patkányhasú” Winter és Jack DeWitt Dedmon.

Előbbinek valóban egy patkány fészkel a hasfala mögött, utóbbinak pedig ötven százaléka

újrahasznosított alkatrész. Patkányhasú kegyetlen, körszakállú és lófarkas, aki állandóan térd alá érő,

atomilag stabilizált sötétbarna színű bőrkabátban jár. Dedmon pedig a fegyvermániás, pusztítási

kényszerben szenvedő őrült, aki az arcizmait is meghuzaloztatta, fejét kopaszra borotválta, és egyik

szeme sem a normál színspektrumban lát. Kettőjük párosa felér egy apokaliptikus jelenéssel.

A Patkányhasú int, Meadowse testőrei előrelépnek.

– Tűz – szól.

Megvetem a fegyvereket. Elhallgatnak.

Nem átkot szórtam rájuk, hanem interferenciát. A tűzvezérlést nem nehéz ilyen közelről blokkolni.

Fenntartani az interferenciát, és uralom alatt tartani a számítógép-vezérlést, nehezebb.

Dedmon nagyot horkant, mire minden harceszköze életre kel. „Patkányhasú” Winter elvigyorodik,

elővesz egy ismeretlen típusú fegyvert, és ő is tüzel. Nem várom meg, hogy minden energianyaláb rajtam

és pajzsomon keresztül akarjon átalakulni. Félreugrom. Messze.

Körülöttem minden a pusztulás útjára lép. A Fúriafürkész kommunikációs központtá átlényegült

Pokolpagoda nem hasonlít már arra a szórakozóhelyre, ami percekkel ezelőtt volt. Véres helyszíne egy

pokoli színjátéknak. Amerre elhaladok, arat a halál, fröccsen az energia.

DeWitt Dedmon és a Patkányhasú nem hagyják annyiban. Érdektelenségbe és szenvtelenségbe

fullad a segítségért kiáltók sikolya. Akik az alsó szinten vannak, nem számíthatnak immár arra, hogy a

felső szintek urai megmentőik legyenek. Én vagyok a célpont, de nincs esélye annak sem, aki a

közelembe kerül. Cél és vérdíj elsöprik a veszteséglistát.

Dedmon elrugaszkodik a tíz méter magas karzatról, és közben tüzel. Jobbjában egy Gigant

kézifegyver, személyes igényeire átalakítva, hogy a fegyver energiatelepei rácsatlakozhassanak a

mellkasában helyet kapó reaktorra. Szinte kifogyhatatlan energiával rendelkezik. Emberei azonnal

követik. Nem csoda, bal oldali halántékukon egy mentálszinkronizátor kapott helyet. Dedmon funkcionál

a központi számítógépként, és hálózatként kezeli embereit. Minden utasítása reflexként nyilvánul meg,

amit azonnali akció követ.

Körberohanok a Pokolpagoda első szintjének karzatán, miközben a Patkányhasú is elhagyja

őrhelyét. Bízik abban, hogy a megmaradt testőrök képesek lesznek uraikat megvédelmezni. Fabian

Winter őrült ugyan, de nem hülye. Energiapajzs-falak állják utamat, kétméterenként. A közelségtől

interferenciahullámok lángolnak, látható tartományba taszítva az energiafalakat. Túl erősek, hogy

áttörjem őket.

Dedmonék sarokba akarnak szorítani, és eddig sikeresnek is látszik tervük. Nem vesztegetem tovább

az időt. Jelentékeny energiát vesztve ugyan, de szembefordulok velük, és fúriához méltó módon küzdök.

Lelassítanak a pajzsomba csapódó energiasugarak, de nem állítanak meg. Elsiklok a fegyverek elől,

kiszámíthatatlan mozgással kerülök közel a fegyvert tartó kezekhez. Hiába tartoznak egyetlen tudat

irányítása alá, sikerül zavart keltenem köztük.

Dedmon átlátja ezt, ezért szorosabbra vonja embereit. Kikapcsoltatja velük a személyi erőtereket,

így elég közel kerülhetnek egymáshoz, annak veszélye nélkül, hogy túltöltve a pajzsokat, egymást tegyék

ártalmatlanná. De elkésett.

Közéjük dobok egy asztalt, önkéntelenül is félreugranak, utat hagyva nekem. Lehetőséget adnak a

pusztításra, és én élek vele.

Csak Könyvek 125

– Meghaltok! – üvöltöm. – Mind meghaltok!

Jár a kezem, titkos harci formuláknak adok teret, ahogy az ösztönössé vált, unalomig ismételt

mozdulatok átveszik az irányítást a küzdelemben. Kegyetlen és halálos művészet ez.

Dedmon és a Patkányhasú egymás mellett állnak, figyelve a küzdelmet, amit az embereikkel vívok.

Három másodpercig sem tart az egész.

– Ezt védd ki!

Oldalra kapom a fejem, harcászati rendszerem felsikolt, és az utolsó pillanatban reagál.

A két szupertestőr egymás mellett áll, és nyit tüzet rám. Mindkettejük fegyveréből energia tör elő, és

a maximális teljesítményre kapcsolt pajzsom csak annyit tehet, hogy megpróbál életben tartani.

Ahogy az energiasugarak eltalálnak, körülfonnak, megemelnek, és hihetetlen erővel vágnak neki a

legközelebbi pajzsfalnak, majd azt átszakítva, kisülésektől és egy telep robbanásától kísérve préselnek át

a Pokolpagoda vörös téglafalán.

Harminc métert repülök. A Bowman tér márványkövei nagyot ütnek rajtam, amikor koordinálatlanul

csapódok be. Két rakéta indul útjára a Pokolpagoda belsejéből, magasra szállnak, majd célt találva

száguldanak felém. Becsapódnak. Egyik a gyomrom felett, a másik az arcomba csapódva robban fel.

Hiába az erőtér, a személyi pajzs, a harcászati rendszer, úgy érzem, ez már a purgatórium, a pokol

előszobája. szenvedéseim megkezdődnek.

Kimászom a kráterből, és szembenézek végzetemmel.

Fabian „Patkányhasú” Winter és Jack DeWitt Dedmon kilépnek a Pokolpagoda árnyékából.

Kíséretük a megmaradt egységek.

Patkányhasú elvigyorodik. Felkacag. Elővesz egy kisebb pisztolyt, és az ég felé lő. Magasra szálló

füstoszlop tetején robban a vörös csillag. Bevilágítja az eget, majd lassan a föld felé ereszkedik a világító

felhő. Fogalmam sincs, miért.

Ekkor a hátam mögött, a Bowman szobor mögül előtűnik egy fegyveres csapat. Élesítik

fegyvereiket, céloznak. Jelre várnak.

– Most végre leszámolunk veled, Fúria! – Patkányhasú hangja a győzelemtől ittas. – Ennyi voltál,

nem több. Egy kis fejezet Stella City történelmében. Egy lap, amit kitépünk.

Körülnézek. Felnézek az égre.

– Ennyi lettem volna? Nem hiszem. A Rosan emlékezni fog rám. Veletek ellentétben, akik csak

töredező fájlok lesztek egy adatbankban.

– Fúria! – kiált fel csalódottan a Patkányhasú. – A gyászbeszédet én mondom, te csak statisztálsz

hozzá! Jól van! Most pedig engedtessék meg nekem, hogy e rövid beszéd után baráti társaságunk körében

én legyek az első, aki megöl téged!

A Bowman tér szélein elkezdenek feltűnni a Fúriafürkész csapatok. A vörös csillag egy jelzés volt,

ami mutatta, hol vagyok. És most nincs hely kitérni, tökéletesen körülvettek. Nem érdekel. Jöjjenek csak!

– Mindenki itt van? – kérdezem.

– Hogy lássák a halálod.

Minek válaszoljak? Azzal nem teszem emelkedettebbé a hangulatot. Patkányhasút és az embereit

már ez sem érdekli.

Egyszerre tüzelnek minden irányból. A Bowman tér megelevenedik.

Az ösztöneimre hallgatok. Mit sem ér már a technológia, a számítógépes harcászati elemzés, a

taktika? Feledje ég a tudományt! Az akarat, a véletlen és az ösztön számít csupán, amikor a vég keze

letarol mindent a színről.

Robbanások mindenfelől, energiazuhatag, technológia szülte halálos csapások.

Egy eltévedt rakéta mély krátert vág száz méterre, és egy hatalmas robbanás kíséretében semmisíti

meg a közeli pajzsgenerátorhoz vezető kábelrendszert. Stella City Bowman tere felett megszűnik a

haragvó ég mennykőcsapásait távoltartó mező.

A félig kiborgtestű Dedmonba csap bele elsőként egy villám. Ám Dedmon szinte meg sem érzi,

miközben mellette eszméletlenül esnek össze katonái. Dedmon tüzel, a Patkányhasú kacagva lő.

Mindenki a halálomat akarja.

Eljutok hozzájuk. A Patkányhasút egy rúgással teszem ártalmatlanná. Hanyatt esik, kiejti kezéből a

fegyvert. De Dedmon ugyanekkor lő, és az arcom előtt suhan el a sugár. A rendszer felszisszen, én pedig

126 Csak Könyvek

oldalra ugrom. Kihasználom a pillanatnyi szünetet, egyik halott katonáját magam előtt tartva emelkedem

talpra, majd hajítom felé. Dedmon arra sem vesztegeti az idejét, hogy oldalra lépjen.

Leomlik róla a hulla. Rögtön utána érkezem, oldalra söpörve a fegyvert a félkiborg kezéből. Ütök.

Dedmon közvetlen közelről bámul a maszkomba. Kifejezéstelen arca nem árul el semmit. Erőfeszítés sem

látszik rajta. Átkarol, és a puszta erejét használva akar összeroppantani.

Az ellenfelem szeme helyét elfoglaló implantok visszatükrözik a maszkom, és az egész Bowman

teret. Az ölelkező Bowman testvérpár körül már több száz fegyveres gengszter, kalandor, és orgyilkos

gyűlt össze. Nézik a végkifejletet. Bár sokan még mindig célra tartják fegyvereiket. Ki tudja, mi történik

még?

A Patkányhasú eközben felkel. Látom, de nem tehetek ellene semmit. Bármivel is próbálkozom,

DeWitt Dedmon szorításából egyelőre képtelen vagyok szabadulni. A Patkányhasú felemel egy HK

Negev-Zero-t, és meghúzza a ravaszt. A másodperc törtrészével cselekszem előbb. Ívben hátrahajlok,

kockáztatva, hogy Dedmon elroppantja a gerincem. Nem sikerül neki.

A lövés pontosan a két szeme közt éri. A villámcsapás után alacsony intenzitáson üzemelhetett a

személyi pajzsa, mert a szemimplantok kisülnek, elfüstölnek. Jack DeWitt Dedmon működésképtelenül

omlik a földre, és ránt magával engem is.

– A francba! – káromkodik a Patkányhasú. – Hogy a crolnaxi őrült orosz báróherceg húzatna téged

karóba! Szakadj meg te, Fúria! Miattad kinyírtam a legjobb haveromat!

Képtelen vagyok szabadulni a halott félkiborg szorításából. Mellkasa mögött még teljes intenzitással

dolgozik a reaktor, és karjai présként tartanak.

– No, de sebaj – folytatja az őrült Fabian Winter. – Ismerkedj meg az én titkos fegyveremmel!

végszóra sikerül kiszenvednem magam szorult helyzetemből. Felpattanok. Winter mögött egy hajlott

hátú, hosszú farkú humanoid lény, egy kopasz, és hosszúkás koponyájú, gonosz szemű hüllő tűnik fel,

ahogy kilép az árnyékok közül. A Patkányhasú mellé csoszog, nem siet, és ahogy rám szegezi pillantását,

mintha megbűvölne.

– Ez egy…

Nem tudom befejezni a mondatot. Képtelen vagyok bármit is tenni. Agyam lebénul, testem nem

engedelmeskedik, elsötétül minden.

… A Keleti-óceán sós illata az éj leszálltával beszivárog Stella City utcái közé. Tiszta az ég, a szél

alig fúj, kellemesen hűvös az este. Gyalog indulok el, magam mögött hagyom Stella City Közigazgatási

Központját. Néhány ablakból még mindig fény szivárog, dolgoznak még páran, pedig a hét csak holnap

kezdődik. Felnézek, a holdújév nemsokára elkezdődik, az Élvhajhász teljes gömbjében ragyog,

aranysárgán, háromszor nagyobb holdudvara közepén.

Kevesen vannak az utcán, mindenki pihenni tér, készülnek az új hétre. Letérek az útról, átvágok a

Bon Zen parkon, hűvös füvén lépkedek, mellettem halkan susognak a bokrok. Mintha követne, úgy lengeti

a szél a leveleket, különös lihegő hangot hozva felém.

A Bon Zen park után kénytelen vagyok mágnesvonatra szállni, hogy elhagyjam a zsúfolt belvárost.

Pár kilométer után leszállok, magára hagyok egy vidám társaságot, akik a Részeg Tűzoltók indulóját

éneklik. Amikor végre a belváros és a kertváros határának számító Lily-tó partjához érkezem, már csak

negyed óra gyalog. Órámra nézek, kilenc negyvenöt. Pontos leszek, Betty örülni fog.

Mintha egy árny is leszállt volna a vonatról, de talán csak a szemem csalt meg.

Már öt perce sétálok, amikor robbanást hallok, majd pár másodperc múlva szemből, az utat

szegélyező földi juharfák között egy füstölgő, fekete-piros páncélgravo tör utat magának. Elsuhan a fejem

felett, majd elveszik az éjszakában. Odébb, két kilométerrel nyugatabbra, a Tarajoshegyek irányából

rendőrségi fények közelednek.

Valami iszonyatos balsejtelem kerít hatalmába. Rohanni kezdek. Futok, mint az őrült, a lélegzetvétel

másodlagos dologgá lényegül. Befordulok a sarkon.

Háromháznyi területet fekete korom borít, a füst megül a föld felett, ködként veszi körbe az

elszenesedett maradványokat.

Fogalmam sincs, mit teszek, botorkálok előre, szám értelmetlen szavakat formáz, és csak nyögések

hagyják el ajkaimat. Belém ég a kép. Ez nem valóság! Lehetetlen! Nem történt meg!

De igen!

Csak Könyvek 127

Elállt a szél. Nem mozdulnak az ágak, a levelek rezdülni sem mernek. Megfagyott a világ. Úgy

érzem, szétreped a mellkasom.

Ez az én házam. Előtte zöld gyep, madárcsiviteléstől hangos cserjék, kis dísztó, alacsony, fehér

fakerítés. Fekete, üszkös, halott föld!

Odabent vár engem a családom. Édesanyám, édesapám, a feleségem, Betty és a fiam Davy!

Bemegyek.

Negyed óra múlva kitántorgok az ajtó maradványain, és sugárban kiokádok magamból mindent.

Térdre esem, elvonszolom magam az út széléig, hátam mögött a múltam.

Miért?

Ez jutott neked!

Térdemre hajtom a fejem.

Egész testemen érzem, végigfut rajtam a hideg, bizsereg a bőröm, világrobbantó energia költözik

belém, még sincs erőm.

Hányingerem van. Kirobban belőlem, ököllel ütök a földre. Ég a szemem, port hord bele a feltámadt

szél.

Kezemben lobog a lap, tartanom kell, a szél magáénak akarja. Egyetlen dolog maradt épen.

Egyetlen dolog.

A fiam rajza. Rápillantok.

Mert mérges!

Fiam, nincs arra szó, amit érzek.

Fiam?

Felpillantok. Az út másik oldalán egy különös alak áll. Hajlott hátú, kopasz, hosszúkás koponyájú

hüllő figyel engem. Mi ez? Ki ez?

A hátam mögött megreccsen a gerendázat. Hallom, amint beroskad a tető.

Felállok. Elindulok. Megyek. Valahová. Innen el. A füst szaga messzire elkísér.

Hová mész?

Megállok egy ajtó előtt. Kinyílik. Ian mester áll velem szemben. Elmegyek mellette.

Kérdez valamit. Válaszolok. Összefüggéstelen, ahogy beszélek. Ne makogj! – rivall rám. Felnézek rá,

és elmosolyodom. Megüt.

Beszélek, és közben a rajzot gyűrögetem. Beszélek, és mindent elmondok, sírva, zokogva, ordítva,

csendesen, rekedten.

Ian mester hallgat. Ad valamit, elalszom…

…reggel felébredek.

Kinyitom a szemem. Ian mester ül velem szemben, a szoba sarkában pedig ott áll az a furcsa alak,

akit tegnap este is láttam. Érdekes.

– Ébren vagy? – kérdezi mesterem. – Hogy érzed magad?

Ian mesterrel akkor találkoztam először, amikor új aikidomestert kerestem, mert az előző sajnálatos

módon nyolcvankilenc éves korában elhunyt. Ian mester éppen fél éve alapított iskolát, alig pár

tanítványa gyakorolt még a tatamin, amikor először csatlakoztam az edzésekhez. Nem voltam több mint

egy új tanítvány…

– Ölni tudnék – felelem. – Meghalok.

– Helyes. Adok neked valamit. De előtte elmondok magamról valamit, amit senki nem tud rólam. –

Ian mester hátradől a székben, karját a karfára teszi, és kitekint az ablakon. – Én már halott vagyok. –

Nem értem, amit mond.

Ki ő?

– Talán hallottál a Minor incidensről. A fél hold megsemmisült, vele együtt legjobb barátom is. A

kutatásunkra kivezényelt birodalmi osztagok nem találtak semmit és senkit, ami, és aki túlélhette a

robbanást. Ott és akkor lemondtak rólam. Oltári, mi? A védelmi rendszeremnek köszönhetően két napig

sodródtam az űrben, amikor egy napbárka összeszedett. Egy öreg fószer, aki jót mulatott rajtam, és

csöppet sem érdekelte ki vagyok. Nem is tudtam felvilágosítani, mert fél évig amnéziában szenvedtem. Az

öreg egy remete volt, csak a napbárkája érdekelte, semmi más. Keringett a nap körül, és a nap kincseire

vadászott. Időközben visszatért az emlékezetem. Sok mindent láttam, amit jobb lenne elfelejteni, és annál

több dolognak voltam részese, amit megtenni sem kellett volna. Sokat gondolkodtam, és úgy döntöttem,

128 Csak Könyvek

nem térek vissza. Az öreg halála után leszálltam az ütött-kopott napbárkával a Rosanra. Az öreg nevét

viselem most.

Ki ő?

– Évekig voltam Ian mester tanítványa, és egyre többet fejlődtem. Egyszer meghívott magához

vacsorára. Ian mester magányosan élt, egyedül lakta a házat, de ennek ellenére, vagy éppen ezért

rendkívül takaros és tiszta volt az otthona. És meglepően jól főzött. Beszélgettünk, főleg rólam és a

családomról. Majd szólt, hogy álljak fel, és támadjam meg. Megtettem, és megdöbbentem. Sosem látott

mozdulatsor alkalmazásának köszönhetően kerültem a földre. Még egyszer! – mondta a mester. Ugyanaz

lett a végeredmény. Akkor mondta el a mester, hogy szeretné, ha én lennék az, akinek továbbadhatja ezt a

tudást. Nem nevezte nevén a módszert, vagy stílust, de azóta átadta tudását…

– Letelepedtem itt, Stella City kertvárosában, és jól érzem magam. Élvezem a nyugalmat. Legalábbis

eddig élveztem. Most adok neked valamit, ne kérdezd, miért. Amit eddig tanítottam neked, az aikido

mellett, az nem más, mint a praetorianus harcművészet. Praetorianus gárdista voltam a Császár

testőrségében.

Nem lehet!

– Tudod, mi ez? Ez egy praetorianus harcászati rendszer.

Ez nem lehet igaz!

– Egy kicsit átalakítottam neked. Amikor idekerültem, és végre mindenre emlékeztem, sokat

töprengtem azon, megtartsam-e, vagy megsemmisítsem. Az előbbi mellett döntöttem. Átkonfiguráltam a

modult, új jelrendszert adtam neki, így már semmi sem ismeri fel rajta praetorianus harcászati

jellemzőket. Fegyvereket viszont nem adhatok neked. Ha valaki elsüt egy kincstári, praetorianus

alapfegyvert, az nem marad titokban. A Herden 70-es fegyvercsaládot eltüntettem. Felszálltam egy

komppal, és a Rosan napjába hajítottam őket. Biztos, ami biztos.

A szoba árnyékos sarkában ott áll a hosszú koponyájú hüllő. Liheg, meredt tekintettel néz, hosszú

farkával csapkod, nyelvét öltögeti. Láthatóan izgatott. Átok rád! – sziszegi.

Ian mester elém tol egy apró lapot. Hosszúkás, alig pár milliméter vastag fémdarab.

– Aktiváld! Érintsd meg! Megérintem.

– Most már a tied.

Ian mester nézi, ahogy felépül rajtam a PHR materializációs rendszere. A tükörben látom magam.

– Jól látod. Ugyanolyan, mint a rajzon.

A rajz az asztalon. Előttem. Gyűrött. A Fúria. Én!

– Ajándék.

– Átok!

– Rengeteg hasznos dolog van benne. Idővel kiismered. Hallgatok.

– Ez egy PHR. Mondjuk, hogy értek hozzá. Megpiszkáltam. Van mentálpajzs is. Most éppen

használod. Képes vagy vele könnyedén eltüntetni ezt a purgoszi nyálas pszichikust is – mutat Ian mester a

hüllő felé.

A szoba sarkából kitörni készül a hüllő, ki akarja törni az ablakot, de az ellenáll minden akciójának.

A hüllő menekülne, de az ajtón láthatatlan energiafal feszült. A purgoszi hüllő felsikít. Azt akarom, hogy

haljon meg. Az utóbbi pár percben tisztába kerültem a helyzettel, és ráébredtem, hogy ez most nem a

valóság. Ebben a pillanatban is a Bowman téren vagyok.

Azon a napon is, mint most, bosszút akarok állni, kitölteni a dühömet, pusztító áradatként,

démonként, öntudatlan tombolásban.

A purgoszi hüllő felsikolt, majd eltűnik. számomra véget ért egy élet. Nincs már családom többé,

nincs miért élnem. Sosem térek már vissza. Ennyim maradt. Csak a bosszú.

… Fabian „Patkányhasú” Winter döbbenten bámulja felhasadt koponyájú csodafegyverét.

Alig pár másodperc telt el összesen, de óráknak éreztem.

A Bowman tér lett a gyűjtőhelye Stella City minden mocskának. És a mocsok maga alá akar temetni.

A pszichikus halálával újra kezdődik a háború. A Patkányhasú átkokat szórva tüzel. Megölöm!

Pajzsom eltéríti a lövéseket, némelyik el sem talál, de vészesen fogy az energiám. oldalra pillantok,

alig ötven méterre a lehetőség. Nekirohanok a tömegnek. ordítva vetem magam rájuk, kegyetlen és

rosszindulatú haláltáncot járok, minden mozdulatomban a végzet akarata.

Csak Könyvek 129

Rengetegen vannak, fel sem mérem, mennyi esélyem van. Azzal rögtön elveszíteném a küzdelmet.

Csak a mozdulataimban létezem, mindig egyetlen pillanatba sűrítem a jelent. A következő ütés egy újabb

élet, egy következő döntés. Nem számít.

A vihar rám zúdítja minden keserűségét, szél korbácsolja a Bowman teret, az eső ostorként suhint

végig rajta. Istencsapásként születő villámok fényében zajlik a küzdelem. Itt mindenki a részese akar

lenni a halálomnak.

Egyszerre három különböző típusú rakéta robban a hátamba. Szétszórja ellenfeleimet is, darabokra

tépve őket. Húsz méterre dob a detonáció, a pajzsenergiám vészesen csökken. Zúg a fejem, kettőt látok,

alig bírok térdre emelkedni.

A Patkányhasú belém rúg, és a tarkómba tolja a NegevZeró-t. Rálép a hátamra, a földre présel.

Hirtelen csend borul a térre.

– Apa…

Hallom, de nem hiszek a fülemnek. 274 Mysterious Universe

– Apa. – A hang sóhaj a szélben, visszacseng emlékeimben. Fáj mindenem, a nyakam recseg, de

felemelem a fejem.

– Davy?

– Itt vagyok, apa. És végre meglátom.

David csintalan mosollyal az ajkán lép ki Jack DeWitt Dedmon ócskavassá vált korpusza mögül. A

fiam rám mosolyog, és a mozdulatlan rosszfiú könyökébe kapaszkodik. Rá akarok szólni, hogy jöjjön el

onnan, veszélyben van. De észreveszem, hogy megállt az idő. Az esőcseppek beleragadtak az éjszaka

sötétjébe, a szél megfagyott a ruhákban, és a Pokolpagoda fényei is csak tompán ragyognak. Levegőt sem

kell vennem.

Fel akarok állni, de nem megy.

– David! – kiáltom.

Le akarom venni a maszkom, de ez sem megy. Davy átugrik egy hullát, majd odalép hozzám,

leguggol elém, hogy ne kelljen kitekernem a nyakam.

– Szia!

– Hello, kölyök!

Davy hirtelen előrelendül, és a nyakamba borul. Nem érzem a súlyát.

Elsírom magam.

– Miért történt minden?

– Megtörtént.

– Miért történt mindez? – kérdezem ismét. Davy beleszusszan a nyakamba.

– A mama szerint az Ég akarata volt, a papa szerint ilyen az élet. Tudod, milyen a mama! Eleve

elrendeltetettséget lát, míg a papa szerint a sors olyan, amilyennek alakul, alakítod. Ha minden el lenne

rendezve, unalmas lenne, szerinte. De ugye nem akarsz okokról meg okozatokról hallani tőlem, ugye,

apa? Nem erősségünk a teológia – David elmosolyodik. Rengeteg el nem mondható tudás és igazság

látszik a szemében, amit a háttérbe szorít a sugárzó szeretet.

– Ennek akkor sincs semmi értelme. A veletek történtek oktalansága bőszít. Nincsen miért, csak a

van van. Akkor én miért élek még?

– Mert élned kell. Lehet az Ég akarata, a sors, vagy akár csak véletlen műve. De hidd el, apa, így kell

lennie. A múltat ne zargasd, jó? Talán azért történt mindez, hogy te az lehess, aki most vagy, vagy az

legyél, aki lenni fogsz. Fogadd el. Azt hiszed, értelmetlenül történt minden? Nem. oka volt mindennek.

– Mi volt az oka, fiam? Mi volt az oka? – Elerednek a könnyeim, torkom kapar, fájnak az emlékek,

fáj, hogy most nincs semmim.

– Anya megkért, hogy ne mondjam el… Szeretném, mert büszke vagyok, tudom, mit teszel most és.

majd.

– Édesanyád? – Oh, ha láthatnám Bettyt! – Ő is itt van? – Betty említésére minden kérdés kiúszik a

fejemből. – Hol van?

– Ő most nem lehet itt. De tudja, hogy szereted. És arra kér, engedj el minket végre!

– Elengedni?

130 Csak Könyvek

– Igen, apa.

– Miattatok? Miért?

– Nem miattunk, apa. Miattad.

– Nem megy.

– Engedj el minket!

Mintha Betty hangját hallanám. Felkapom a fejem, körülnézek, de nincs itt. Csak David mosolyog

rám. Neki mondom:

– Megpróbálom.

– Én, pedig azt szeretném, ha a Fúria is meghalna. Nem te. Mert te nem ő vagy. De a Fúriának meg

kell halnia. Mutasd meg, hogyan hal meg egy hős! Mert a hősök végzete, hogy meg kell halniuk. Az

embernek pedig tovább kell élnie.

Elmosolyodom. Ilyen bölcs is az én fiam. Nem gondolok bele, hogy a halál tette-e ilyen bölccsé,

okos volt ez a gyerek mindig is. Büszke vagyok rá.

– Szeretlek.

– Mennem kell – mondja ő is szinte ugyanakkor. – Én is szeretlek, apa. A szívem szakad meg.

– Látlak még? – kérdezem. Azt hiszem, soha nem volt ennyi remény a hangomban.

David csak elmosolyodik, nem válaszol. Értem. David körülnéz a Bowman téren.

– De a Fúriának ma este még be kell fejeznie utolsó harcát!

– Tudom – felelem. – viszlát, fiam. És légy jó! David felnevet.

– Szia, apa! szép lassan elhátrál, és már majdnem eltűnik Jack DeWitt Dedmon hullája mögött,

amikor még utoljára visszaszól:

– És tudod, pont ilyennek képzeltem el a Fúriát! – kiáltja. Széles, ragyogó, boldog mosoly ül ki az

arcára, de szeme sokkal boldogabb.

Egy másodperc alatt áttetszővé válik, majd teljesen eltűnik.

Mellbe vág a valóság.

– Egy senki vagy… – mondja a Patkányhasú. Bakancsa orra a tarkómba fúródik.

Én vagyok… a Fúria! Nem adom fel!

– Egy nagy nulla…

Én vagyok a Fúria! Nem veszíthetek! …mert mérges vagyok! Fiam!

– Egyszerű áldozat csupán, semmi más!

– ÉN VAGYOK A FÚRIA! – ordítom. Megpördülve kitépem a fegyvert a megdöbbent Patkányhasú

kezéből, lerúgom magamról a lábát, és tombolni kezdek. Nincsen semmi, ami megállíthat.

Szemem elé vörös köd úszik, mozdulataim a tudatlanság homályába vesznek. Képek maradnak

csupán.

Felém tör valaki. Belefut kitárt tenyerembe, a torkába markolok. Vér. Elhajítom a gégéjét,

könyökkel zúzok be egy halántékot. Roppanás. szemei kidüllednek, füléből vér folyik.

A Patkányhasú menekülne. Elkapom.

– Én vagyok a Fúria! – kiáltom magam elé rántott arcába. Lefejelem, és egy rúgással messzire

küldöm.

Valaki élesít egy kis hatótávolságú EMP gránátot. A PHR egy pillanattal előbb érzékeli ezt, és

kikapcsol. Robban az EMP.

Jönnek az ellenfelek. Az energiafegyverek nem működnek, de annyi mindent alkotott már ember és

természet, amivel fájdalmat lehet okozni pusztán a rosszakarat kiteljesedéseként, hogy nem kell félnem,

hogy üres kézzel érkeznek. Feszítővasakkal, a tér macskaköveinek darabjaival, késekkel, kardokkal.

Nálam semmi. Puszta kézzel, és a dühöngéstől félőrülten várom őket.

Alkarral hárítok egy ütést, elhajolok egy kard útjából. Elfordulok, a kardos nyakszirtjébe belevezetek

egy tőrt. Egy feszítővas ekkor töri be a magam elé rántott koponyát.

A Bowman testvérpár a szeme sarkából figyeli küzdelmünket. Egyiket sem érdekli a végkifejlet,

ahhoz túl elfoglaltak egymással, hogy mozduljanak. A tér megtelik ellenfelekkel. A felhőkarcolók

magasában rohamosztagos rendőrök repülnek felénk, akik elég távol voltak ahhoz, hogy ne érje őket az

EMP kisülés. Lemaradnak a mészárlásról.

Csak Könyvek 131

Utcai harcosok rémálma közeledik felém. Egy musgor harcművész. Kígyónyakú fején sárga kendő.

A rituáléhoz tartozhat, mert a musgor nem izzad. szétrebbennek körülöttem ellenfeleim. Messziről még

felém hajítanak pár követ, de aztán a musgorra bíznak. Hiába.

Ember nem ölt még ilyen gyorsan pókot.

Kezdenek életre kelni az energiafegyverek, én is visszakapcsolom a PHR-t.

Annyira lemerültem, hogy kétséges, kibírom-e a következő összecsapást. Körbenézek. Vesztésre

állok. Lehet, hogy bele is halok, de a Kövér Hölgy nem látott még olyan küzdelmet, mint ami ezután

következni fog.

A kráterben megsercen egy millió wattos energiát szállító vezeték szétszakadt teste. szikrák csapnak

ki onnan, az ömlő eső gyilkos tócsát szül körülötte.

Már vészenergián vagyok, amikor hátamba csapódik egy rakéta. A légnyomás felemel, a PHR

vörösre festi a retinámat, és közli, öt másodperc, és itt a vég.

A harmadik másodpercnél becsapódok a kráterbe. A negyediknél megemelem a fejem. Az ötödiknél

két kézzel markolok bele a fél várost energiával ellátó szétszakadt vezetékbe. Töltés – parancsolom.

Alig van ideje töltődni a rendszernek. Ellenfeleim körbeállják a krátert, és folyamatos tűz alatt

tartanak. Ahogy áramlik belém az energia, úgy használja is fel a pajzs. Alig jutok plusz energiához.

Minden megszerzett tartalékot felhasználok, és kirepülök a kráterből.

A Patkányhasú pechjére épp elé érkezem. Reflexből még lő egyet, ami véglegesen lemeríti a PHR-

em pajzsait, de már nem számít. Kitöröm a nyakát. Fabian Winter oldalra bicsakló nyakkal esik hanyatt,

és nem mozdul többé.

Ekkor érkezik meg a rohamosztagok előőrse. Stella City Különleges Harci Egysége

ionimpluzusokkal lövi a teret, aminek köszönhetően lemerülnek az energiafegyverek.

A Patkányhasú gyomrából előbújik kedvence, egy ezüstszőrű rosani folyami díszpatkány. Miután

kikukucskált a fedőlap mögül, nagy fekete, csodálkozó szeme gazdája arcát fürkészte. Az nem mozdul,

tágra nyílt szemmel bámul az égre, a viharfelhőkre, a város feletti energiapajzsokon kisülő villámok

fényébe. A patkány halkan nyüszít, amikor megérzi gazdája halálát. Kegyeletsértő módon megszimatolja

Winter orrát, majd lakmározni kezd annak szeméből.

Rám veti magát a Bowman tér minden gonosztevője. A vihar és Pokolpagoda fényében gyűr maga

alá a tömeg. Már sem helyem, sem erőm nincs védekezni.

Értelmetlenségben születtem és halok meg Fúriaként.

Tonnányi súly nehezedik rám. Alig jutok levegőhöz.

– Itt van! – kiált egy rohamosztagos, aki épp leemel rólam egy hullát. – szanitéc! Nézd meg, mi van

vele!

Ketten kihúznak a regimentnyi hulla alól. végigtapogatnak, előbb a rohamosztagos, majd amint

regisztrálja, hogy nincs nálam fegyver, utat enged a szanitécnek, aki szakértő mozdulatokkal vizsgál át,

majd az orvosi szkennert is végigfuttatja felettem.

– Ennek van egyáltalán ép pontja? – sóhajtja. – Levenné valaki a maszkját? Meg kell néznem a

szemét.

– Ne merje!

Ah, Reptil százados is megérkezett!

– De uram, meg kell…

– Nem kell! Nézze meg, hogy szállítható-e, aztán máris visszük a legközelebbi kórházba.

A szanitéc elteszi a szkennert.

– Vihetik. Minél gyorsabban.

Érzem, ahogy a százados a homlokomra teszi a kezét.

– Mindketten megtettük, amit kellett…

Elvesztem az eszméletem. Reptil százados vigyáz rám…

A kórház fényeire térek magamhoz. Átsüt a szemhéjamon, így is vakít. Ég a mellkasom.

– Rendben van. Sikerült. Visszajött, van pulzus – hallok egy izgatott női hangot. – vihetik a műtőbe.

– Egy pillanat! – Ez a hang is ismerős.

– Ki maga?

132 Csak Könyvek

– Egy barát.

– Akkor sincs itt semmi keresnivalója!

– Csak pár szó…

– Tűnjön el innen! Őrség… umph!

Sikerül kinyitnom a szemem. Egy ősz fej takarja el a fényt.

– Hello, Fúria! Van nálad valami, amit nem lenne jó, ha megtalálnának. – Ian mester elmosolyodik.

– Rettentő szarul nézel ki. De ne aggódj, Michael jól van. És még valami: Engedd el őket végre!

Őket?

Lehunyom a szemem. Betty, Davy, apám és édesanyám. Mindenem…

– Hogy van? – kérdezi egy mély férfihang.

– Végtagtörések, gerinctörés, belső vérzések, agyalapi törés és zúzódás. Nem súlyos, semmi nyolc

napon túl gyógyuló. Most visszük a műtőbe. Ha az agya nem sérült, pár napon belül elengedhetjük.

– Rendben, köszönöm, doktor. Reptil százados!

– Igen, Mr. Craft?

– Ön foglalkozott a Fúriával. – Ez kijelentés volt. – Kérek róla minden összegyűjtött anyagot, amit

otthon tart. Az irodájából már elhoztunk mindent.

– Van erre felhatalmazása, uram? – háborodik fel Reptil százados.

– Nincs rá szükségem.

– Mégis, milyen jogon utasít erre?

– Olvassa el. Ez az igazolvány elég lesz?

– Igen, Mr. Craft! – feleli döbbenten Reptil százados. – Árulja el, mit szándékozik tenni vele?

A mély, határozott hangú férfi nem válaszol. Reptil százados mellém lép.

– Nem tudom, mi lesz veled… – mondja halk hangon. – Viszlát, Fúria!

Betolnak a műtőbe. Magamon érzem a százados tekintetét, majd döndülve záródik az ajtó.

8.

„Hehe”

Herites

10 év múlva. 2670.

Évek teltek el. A világ megváltozott, de a Rosan ugyanaz maradt. Egy egész világ, egy egész élet

mementója. Elhagytam. Néha visszatérek ugyan, de csak akkor, ha szükséges. Most már nem Stella City

utcáit és felhőkarcolóit járom utam során, hanem az egész ismert galaxist. Nem vagyok már hős. Ember

lettem.

Ezen a világon IV. von Anstetten császár uralkodik, és minden az ő érdekét szolgálja. Az ő érdeke

pedig a világ érdeke, ahogyan propagandistái állítják. Erejét a praetorianus testőrség igazolja, hatalmát

pedig a birodalmi flotta. szolgái emberek, a kedvenc faja, ahogy egyszer kiismerhetetlen módján

megjegyezte. Én is a szolgája lettem, még ha csak közvetve is. A Birodalombiztonsági Szolgálatnak is be

szoktunk segíteni. Alkalomadtán.

A Shark&Lez Agency terrorelhárító és fejvadász cég, ahogyan társam említi minden alkalommal.

Számára ez munka, amit kiválóan teljesítünk.

Thomas Craft tíz éve vett be társnak. Emlékszem rá, egy kórházban feküdtem, éppen műtét után. Bár

kedvem lett volna hozzá, mégsem a fejemnek szegezett energiafegyver miatt mondtam igent. Miután

felépültem, megszületett az SLA. Mára pedig nemcsak szervezet, hanem fogalom is. Az SLA rettegést

jelent.

A Shark&Lez Agency az egyik legpusztítóbb erő a galaxisban. Teszünk érte, hogy ez így is

maradjon.

Ma egy kötelező találkozóra érkeztünk vissza a Rosanhoz. A Császári Birodalombiztonsági Hivatal

idézése a császári palotába szól.

Csak Könyvek 133

A császári palota most a Rosan körül kering. A felszínről még nappal is szabad szemmel kivehető

hatalmas alakja. Délben a nap elé kerül, és részleges napfogyatkozást okoz. Emberek és roodok

félelemmel vegyes tisztelettel tekintenek fel az égre. Esett a levegő hőmérséklete, fázósan húzzák össze

magukat. A Rosan holdja, az Élvhajhász is csak pislantani mer a császár lakhelyére, sápadtan húzza meg

magát az égbolt peremén.

Különös emocionális hullám veszi körül a Rosant. A császárság lelke rányomja bélyegét a körülötte

lévő térre. A császár, IV. von Anstetten hatalmas, jelenlétét millió mérföldekre érezni, tartják a

galaxisban, szerte az ismert univerzumban. A császár családja, két lánya, Gwandolyn és Caroline-

Blindamoor is a hajón van, és ez újabb izgalomra ad okot szerte a bolygón. Vajon leszállnak-e,

tiszteletüket teszik-e valahol… Megvesznek valamit? Valakit?

Óránként, percre ugyanakkor, a végeláthatatlan menetek mindegyike, a császári haderők gépként

menetelő tengerészgyalogos egységei ugyanazt üvöltik: Dicsőség a császárnak!

De vannak páran, akik mindezeket figyelmen kívül tudják hagyni. Nem kell ehhez sok, csak annyi,

hogy az ember a GAMMA12

főhadiszállásán legyen, a császári palota egyik rejtett részlegében. A

GAMMA a Birodalombiztonsági Hivatal kommandója. Vezetői, a két domináns hím, Gabriel Herites és

Peter Chisi. Ha a pokol és a GAMMA közül kellene választani, a többség biztosan a poklot választaná

alternatívaként. És ha a GAMMA és az SLA közt? A választ hagyjuk meg a kritikusoknak.

Társam, Thomas Craft, az SLA alapítója hidegen tekint előre, és nem adja semmi jelét, hogy

értékelné Gabriel Herites humorát. Hozzá hasonlóan én sem nevetek fel. Craft beszél.

– Ne tagadja Herites, hogy élvezi, hogy felügyeleti szervként a nyakunkba akasztották magukat egy

teljes hónapra!

A GAMMA főhadiszállása a hologramtechnológia álcájába merül. Körülöttünk csupán pár méter

látható terület, a többi sötét árnyékban van. A szavak némán tűnnek el a semmiben, visszhangot semmi

sem vet. A gyufa sercen egyet, amikor Herites rágyújt egy cigire. Megvilágítja Herites arcát, borostáját

vörösre színezi. Peter Chisi komoran áll mellette, fekete egyenruháját bármelyik nemzeti gárda

megirigyelné. Elnéz a vállunk felett, nem kezdeményez szemkontaktust.

Herites kifújja a füstöt.

– A Birodalombiztonsági Hivatal úgy gondolja, hogy az SLA túl nagy fenyegetést jelent a

császárság számára.

Thomas Craft, és én, Brad Butcher, Heritesékkel szemben állunk. Nem kínáltak hellyel, igaz, széket

sem materializáltak a tiszteletünkre. Ez nem tárgyalás, nem kihallgatás, csupán tényközlés. Craft nem

mutatja, hogy ideges lenne.

– És ön ezt sem cáfolni, sem megerősíteni nem szándékozik. Herites Peter Chisire pillant. Az

elővesz egy nagy halom papír- paksamétát. Köhint egyet, és elkezd olvasni.

– Az SLA megsértette a Birodalombiztonsági Törvények két paragrafusát, két évvel ezelőtt, amikor

a Minor halmaz Bétáján kockára tette több állami tisztviselő életét és biztonságát, és majdnem idegen

kézre juttatta őket.

Herites felemeli egyik ujját, jelezve: egy.

– Az SLA a Császári Testőrség két küldetésen lévő katonájával összetűzésbe került a Denexen, arra

hivatkozva, hogy a jelenleg folyamatban lévő ügyük prioritást élvez egy császári paranccsal szemben.

Herites felemeli egy másik ujját is, jelezve: kettő.

– Semmi kifogás? Komolyan mondom, Craft, legalább egy kicsiny replikára azért számítottam. És

maga, Butcher, semmi?

– Megjelentünk, ahogy a Birodalombiztonsági Hivatal, és a császári utasítás is meghagyta, de többet

ne várjon el. És háromnál eltöröm az ujját.

– Hehe – jegyzi meg Herites. Azért őt se fenyegesse senki. Chisi lapoz.

– Az SLA nem jelenik meg a Birodalombiztonsági Hivatal utasítására. Az értük küldött egységet

ártalmatlanítják. Kifogásként folyamatban lévő ügyüket hozzák fel, miszerint az értük küldött egység

megzavarta volna egy nem császári felkérésre folytatott fejvadászatukat.

Újabb lap.

– Az SLA a Farghon peremkirályság bukását készítette elő, amit terrorcselekmények támogatásával

gyanúsítottak. A Császári Közlekedési Ágazat egy fontos útvonalán okoztak dimenzionális instabilitást,

ami fontos szállítmányok késését okozta.

134 Csak Könyvek

– Az SLA ez év elején brutális kegyetlenséggel leszámol a Wen terrorista sejttel. sőt, nemcsak a

szellemi vezetőket, a fanatikus papságot, és a terrorista eszméket terjesztőkkel és kiképzőkkel számol le,

de magát a vallást is eltünteti.

– Az SLA egy, a Birodalombiztonsági Hivatal felkérésére végzett fejvadászat során túllépte a

hatáskörét, és elpusztította a célpontot. A BH által támogatásként kiküldött kommandót félrevezette, és

hamis információkkal látta el.

Peter Chisi Gabriel Herites utasítására elhallgat, elteszi a paksamétát. Még csak pár lapot tett hátra,

és volt még ott sokkal több is, de immár feleslegesek.

Nem tagadom, kevés dologra vagyunk tekintettel munkánk során. Amire felkértek, amit elvállaltunk,

végrehajtjuk. Ha nem tartanánk fontosnak a munkánkat, nem lenne érdemes felvállalni a fejvadászatot és

a terrorellenes munkát. Pillanatok alatt másod, majd harmadrangú bürokrata irodává válnánk, és nem

tudnánk a tükörbe nézni. Ha valakinek nem tetszik, hogy alkalomadtán kegyetlenek vagyunk, olykor más

birodalmi szervezetek tevékenységét lehetetlenítjük el, kérem, lehet panaszt tenni. Mi nem kérünk

elnézést. Nem fér bele a munkakörünkbe.

Nem az egyszerű munkákat vállaljuk el. Arra ott vannak a magánnyomozati szervek, a helyi

rendfenntartó egységek, vagy akár az ügyvédek. A megkeresések egytől egyig Crafthoz futnak be, ő

szortíroz, értékel és választ. Craft ösztönből választ, de ridegen, tényekre alapozva dönt. Ez egyfajta

kettősség nála. Thomas Craft személyes motivációja mind ez idáig még előttem is rejtve maradt, de

annyit már tudok róla, hogy minden munkát kutatásként él meg. ismerjük egymást, tudjuk, mit várhatunk

a másiktól, ezért vagyunk sikeresek.

Mindenki velünk akar dolgoztatni, de csak kevesek lesznek jogosultak a szolgáltatásainkra. És az

sem tesz igazán elérhetővé bennünket, hogy nem dolgozunk olcsón. intergalaktikus szervezet lévén az

utazási és kommunikációs költségek is magasak. Profitorientált cég vagyunk.

Feladataink mögött néha sokkal több van, mint amit Peter Chisi felolvasott. A BH nem tud

mindenről, mert nem számolhatunk be azokról a dolgokról, amit nem értenének meg. Amiről mégis

tudnak, azt a SLA-be beépített kémjeiktől tudják. Mi viszont tudunk róluk, mert nekünk is vannak

kémeink a BH berkein belül. Valószínűleg ők is tudnak erről.

Legyen bármilyen indokuk is rá, nem vesszük jó néven a császári parancsot, de ez ellen most nem

ágálhatunk. El kell viselnünk, amíg Heritesék egy teljes hónapon át minden lépésünket figyelik, minden

cselekedetünket átvilágítják. Nem könnyítjük meg a dolgukat. Ismerve Heriteséket, őket is

belekényszerítik ebbe a helyzetbe. De ha ez a feladat, ezt is a lehető legkomolyabban végzik el.

Végiggondolom mindezt, de Heritesen és Chisin látszik, tudják, mi a véleményünk, és őket sem

érdekli. A Birodalombiztonsági Hivatal magyarázatokat kér, a GAMMA nem.

Konfrontatív hónap elé nézünk.

Anthony Sheenard

A Katedrális Őrzői

Ezredvég (2974-3010). Már uraljuk az egész világegyetemet, meghódítottunk sok idegen bolygót és

megvívtuk a háborúnkat a mutánsokkal, de a legnagyobb titkot még nem ismerjük. York Ketchikan

azonban egyre közelebb jár hozzá, ott van az oldalán több ezer éves segítőtársa, aki a Jacques de Molay

nevet viseli. Nem mindig sikerül azonban az, amit elterveznek, s néha becsúszik egy kis kitérő…

1.

Csak Könyvek 135

Sosem láttam még ennyire üres űrrepteret, legfeljebb katasztrófa sújtotta bolygókon. Ámbátor még

azokon is található pár szétszerelt űrhajó, vagy űrhajóroncs, itt azonban egyetlen egy hajódarab se akadt,

sőt még alkatrészek se. Egy üres váz se. Semmi. A föld fölött két kilométerrel lebegve, a páncélzaton

keresztül is éreztem a hullaszagot.

– Légi irányítás sincs – állt fel de Molay az űrdromon vezérlőpultja mellől. – Automatára van

kapcsolva, és a hívásokra is csak egy kiborg válaszol.

– Legalább kiborgok vannak – morogtam.

– Nem kiborgok… csak egy kiborg! Említette is, mennyire magányos.

– Kérdezted, hol vannak a többiek?

– Csak panaszkodott. Mást nem lehetett belőle kihúzni.

– De azért van élet a bolygón, nem? Csak a reptér kihalt… – Én vezényeltem a landolást, és

előrefigyeltem. Néztem az űrrepteret, ahol semmi nem mozdult, aztán az érzékelőket oldalra fordítottam a

megapoliszra, amely fölött a légifolyosók is üresek voltak, az utcák, a parkok és a partvonal is. Sehol egy

fürdőző, sehol egy gyalogos, sehol senki. Ráközelítettem a házakra: az ajtók, kapuk, ablakok bezárva.

Néhány kóbor állatot láttam csak, illetve automatákat, amelyek a programjuknak megfelelően gondozták

a köztéri virágágyásokat, tisztogatták a szobrokat.

Egy szellemvárost láttam a magasból.

Ami ilyen lakatlan, az gyanús, és nem szerettem volna semmilyen meglepetést. Közben de Molay

oldalt a helyi adatbázisokat kezdte böngészni. A beérkező információk között kutakodott, megpróbált

rájönni, mi is történt a bolygón, illetve az alattunk elterülő mega-poliszban.

– Az adatok szerint Akabán negyvenötmillió embernek kellene lennie, illetve kilencmillió egyéb

létformának. A lakosság harmada itt él a fővárosban, Lawrence-ben. E helyett összesen háromszázezer

létformát észlel a számítógépünk a belátható féltekén.

– Szállodai szobában nem lesz hiány – morogtam. – De tudod mit? Keress a kormányzati negyedben

egy pofás kis palotát!

– Több helyen tüzek égnek – jegyezte meg de Molay. Akkor már én is a hőképeket néztem, és láttam

a tüzeket.

– Fosztogatók?

– Hát ha csak nem fáznak harmincfokos melegben a lentiek… Ideges vagy?

– Szoktam?

De Molay csak legyintett.

– Nem szoktam – nyomtam meg minden egyes szótagot. Akármi is történt itt, az felborította a

terveimet. Keresek valakit, aki nagy valószínűség szerint már nincs is itt. Legalábbis matematikailag igen

kicsi az esélye.

De Molay azonban kötözködős kedvében volt. És vigyorgott hozzá.

– York, sosem értettem, hogy te, aki annyi harcművészetet és filozófiát elsajátítottál, miért és hogyan

hagyod eluralkodni az érzelmeidet.

– Nem hagyom.

– De igen.

– Nem hagyom.

– De igen.

– Ha nem hagyod abba, szájba verlek.

– Ugye megmondtam!

Csendben landoltunk a sylionkerámia reptér terminálközeli részén. De Molay szótlanul kinyitotta az

ajtót, majd felkerekedett. Megvárt a zsilipajtóban, és együtt léptünk ki a fogadócsarnok előterébe.

A hatalmas csarnok üres volt, üresebb, mint Guericke másfél évezreddel ezelőtti kísérleti félgömbjei.

Ekkor már kezdtem kényelmet- lenül érezni magamat: sosem szerettem a megfejtetlen talányokat.

Keresztrejtvényt sem fejtettem például soha, mert idegesített, ha nem tudtam a megoldást.

– Hahó! – kiabálta körbe de Molay. A hangja visszhangot vert a magas boltozat alatt. – Hahó! – De

Molay a második hahózás után megunta a kiabálást, így aztán elindultunk kifelé a csarnokból.

Szó se róla, a hely nagyon rendben volt: arannyal futtatott márványoszlopok, modern domborművek,

térhatású installációk. A magasban hiánytalanul égtek a lámpák, és forogtak a néma reklámfeliratok. A

136 Csak Könyvek

pénztárak zárva, a boltok többségén energiarács, némelyiken igazi. Egy helyen különböző padok voltak

feltornyozva az üzlet elé. Ezt leszámítva azonban rend uralkodott, mintha az esti zárás után, reggel

elfelejtettek volna kinyitni.

– Vírus? – kérdeztem.

– Ellenőriztem. Nem az – ingatta a fejét de Molay gondterhelten. – És nincsenek hullák. Ha vírus

lenne, mindenütt halottak feküdnének.

– Elmenekültek. Aki tehette, elmenekült innen. De miért? – mondtam, és egy mozdítható

légitargoncát beletoltam egy bolt lézerrácsába. A lézer aktiválta a bolt erőterét, és a targonca

visszavágódott. Hasra vetettem magam, elrepült felettem, és nagy csörrenéssel ért földet távolabb.

De Molay lenyúlt értem.

– Ne kísérletezz! – ajánlotta jóindulatúan.

– Az adatbázisok semmit nem árultak el, miért tűntek el a lakosok?

– Nem. Mindent töröltek. A kitelepítés megszervezése nem lehetett kis munka, ám arról sem

találtam semmit. Sem azt, mikor mentek el, sem azt, hogy hova.

– A fenébe! – morogtam magam elé. – Ekkora pechem nem lehet.

– Mikor ment veled kapcsolatban valami is egyszerűen?

– Öt éves korom előtt.

– Nem is emlékszel rá!

– De akkor még normális volt a világ.

– Csak hiszed… A világ sosem volt normális. Nem vitatkoztam vele. Nyilván igaza van.

Megálltunk egy térkép előtt, és áttanulmányoztuk a reptér alaprajzát. Kacskaringós út vitt a kijáratig,

megjárattak bennünket több tucat bolt és iroda között. Ahogy néztem: az utazókat még utoljára – vagy

elsőként – fogyasztásra ösztönözték. Szinte mindent meg lehetett itt venni, ami szem-szájnak ingere.

Normális esetben persze, amikor a boltok nyitva vannak, és a mélyükön ott ülnek az eladók, hús-vér

avagy szintetikus formában.

– Hát… – mondtam – háromszázezren még élnek itt, egyikükre csak rábukkanunk.

Megálltam egy italbolt előtt, aminek a kirakatában dupla üveg mögött egy összetéveszthetetlen

formájú bordó színű palack állt.

– Te, az nem szkaff?13

– kérdeztem de Molay-t.

– Úgy látszik.

– Nem hittem volna, hogy itt a világ végén is találok szkaffot. A Baelbac legalább nyolcvanezer

fényévre van innen.

– Nem akármilyen hely ez – morogta de Molay. Körbenézett. – Nemcsak itt nagy a luxus, de a

városban is. Akárkik is éltek itt, jólétben éltek.

– Lehet, hogy megunták…

De Molay hirtelen csendre intett.

– Hallod? – kérdezte.

Hallottam. Szöszmötölés volt, mint amikor egy nagyobb kutya keresgél a külvárosok szeméthegyein.

Intettem de Molay-nak, hogy kövessen, és a hang forrása felé osontunk.

Az egyik élelmiszerboltnál egy kis fickó kutakodott a hűtőben: a készleteket dézsmálta. Egy óriási

antigrav talpas kofferbe dobálta bele a hosszabb szavatosságú kajákat és energiaitalokat. Láttuk a lyukat

az energiarácson, a bolti szarka egy impulzusfegyverből kiszerelt alkatrésszel bolondította meg a

rendszert. Lecsaptunk rá, majd de Molay fél kézzel felemelte a magasba.

Az emberke fejhangon visított, és úgy tűnt, nem akarja abbahagyni.

– Majd én beszélek vele – tolt hátrébb de Molay, amikor közelebb léptem.

– Jó.

Kicsit megpofozta az emberkét, aki erre elhallgatott, és csak lógott a magasból, miközben vizenyős

szemekkel bámulta társamat.

– Mit. mit akar? – nyögte ki aztán. De Molay barátságosan elmosolyodott.

– Információt.

Jacques de Molay-nak volt érzéke az ilyesmihez. Elég sok mindent megélt már, kevés dolog tudta

kihozni a sodrából. És – amit a legjobban csodáltam benne – ennyi ezredév után is emberbarát maradt.

Tudta, ha én faggatnám a fickót, nem gyógyulna nyolc napon belül.

Csak Könyvek 137

– Milyen információt? – nyögte az emberke.

– Mi történt itt?

– Maguk most jöttek?

– Igen. Pár perce szálltunk le.

– Akkor menjenek el! – hadarta a kis fickó. – És vigyenek el magukkal engem is.

De Molay bólintott.

– Mi történt itt? – kérdezett rá ismét türelmesen.

– Elhagyták a bolygót – válaszolta a fickó. – Mindenki elhagyta a bolygót. Ezek az ételek és italok

senkinek nem kellenek már. Csak nekem. Csak nekem. El kell bújnom, és készletet kell gyűjtenem.

– Miért hagyták el a bolygót?

– Mert jön az ellenség.

– Miféle ellenség?

– A midionik. Ezer és ezer hajó, millió és millió harcos. Mindent elfoglalnak, kirabolnak, és amit

nem tudnak elvinni, azt elpusztítják.

– Midionik. – De Molay rám nézett.

Én még nem találkoztam velük, de hallani már hallottam róluk. Részt vettek a gilleth-mutáns

háborúban, természetesen a mutánsok oldalán. Naná, hogy az első pillanattól utáltam őket. Nekem ugye a

gillethek fizettek túszkodásért, de nem is ez volt a lényeg. A mutánsoktól pénzt sem fogadtam volna el.

– Ezer és ezer hajó? – kérdeztem.

– Nem aprózzák el – felelte de Molay, és az emberkéhez fordult.

– Mindenki elmenekült? Háromszázezer életjelet fogtunk Lawrence-ből. – Letette a földre, de azért

szorosan tartotta.

– Kitelepítettek mindenkit. Mindenkit, akit tudtak. Engem itt hagytak. És vannak még páran, akik

így jártak. Ez a vég.

– Miért?

– Miért? – A fickó szemét elfutotta a könny, arcbőre vörösbe váltott. – Miért? Mert miután a

gazdagok elmenekültek a bolygóról a saját űrjachtjaikon meg a személyi űrrepülőgépeiken, az állam

végre módszeresen nekiállt kitelepíteni a lakosságot. Rájöttek, hogy nem tudnak megvédeni senkit, nincs

elég fegyverünk és katonánk. Menekülni kell. Összeszedtek minden űrhajót, kértek segítséget a szomszéd

rendszerektől, és a csillaghajók jöttek és mentek, és jöttek és mentek, vitték a lakosságot… Hogy a

kitelepítés ne pánikban folyjon, név szerint szállították el az embereket. Név szerint, előbb a nőket és a

gyerekeket, aztán a betűrend szerint a férfiakat, és a végére elfogytak az űrrepülők. Értik? És a midionik

három nap múlva itt vannak, és már senki nem fog ide jönni, senki.

– Végére? Minek a végére fogytak el? – kérdeztem közbe.

– Az ábécé végére! Engem Walkernek hívnak! – A mellét verte, de olyan hevesen, hogy de Molay

jobbnak látta elengedni. – Én itt maradtam. Engem itt hagytak. Az U-s férfiak még elmehettek, ők még

elmehettek. Nő és gyerek nincs itt, de mi itt vagyunk, U utániak.

– Sírt. Aztán a fickó hirtelen megragadta de Molay karját. – Az isten áldja meg magukat! vigyenek

el innen! vigyenek el!

De Molay rám pillantott.

– Kit is keresünk?

– Zoran – mondtam mogorván. – Zoran Xavier. Van három napunk. Maradunk.

Az emberke zokogva borult a lábunk elé.

2.

– Egy ötvennégymilliós bolygó fővárosában van háromszázezer ember vagy valami más… –

számolgatott de Molay. Elkötöttünk egy üres légikocsit, és a város felett repültünk Xavier otthonát

keresve.

– Valószínűleg mind búvóhelyet keres magának, és készleteket gyűjt. A midionik katonai

berendezkedésű társadalomban élnek, de inkább amolyan rablófajta. Jönnek, pár hónapig maradnak, aztán

továbbállnak. Marad itt helyőrségük, egy kicsit még heveskednek, aztán egy-két évtized múlva eltűnnek.

138 Csak Könyvek

– Visszajönnek később is?

– Százévente egyszer mindent lerabolnak.

– Tehát most az itt lévőknek az időleges túlélés a cél.

– Igen… A midionik által meghódított bolygók egyébként vissza-vásárolhatók… Az itteniek

könnyen adták a magukét. Talán éppen ezért. Majd kifizetik a bolygóért a váltságdíjat.

– A gillethekben volt harci becsület – mondtam. – Ezt tiszteltem bennük. Ők katonák…

– Nos, a midionikban nincs becsület. Ha a tulajdonosai visszavásárolják a bolygót, a midionik akkor

is újra elfoglalják. – De Molay eltöprengett. – De talán ha az itt élők kötnek a midionikkal egy

megnemtámadási szerződést, akkor megúszhatják a dolgot. Persze azért is jó árat kell fizetniük. Annyira

jót, hogy ne érje meg ismét megindulni a bolygó ellen. vagy zsiványbecsületből. Ki tudja.

– Persze, te tudod mi az a zsiványbecsület, hiszen végigraboltátok a Közel-Keletet. Mennyi kincs

ragadt akkor a kezetekhez?

– Most miért rám haragszol?

Legyintettem, és bocsánatot kértem. Tényleg nem voltam jó passzban. Pár hete még meg tudtam

volna ölni de Molay-t. Nehezen tettem túl magam az árulásán… És persze azon is, hogy nem kért

bocsánatot.

Lepillantottam Lawrence-re. A város utcái félelmetesen üresek voltak, sehol semmi nem mozdult.

sehol egy ember, egy sétáló alak, meglibbenő függöny. Viasszerű dermedtségbe süllyedtek a negyedek,

ami ilyen közelről még kísértetiesebbnek hatott.

Pedig szép hely volt, ízlésesen megtervezett és felépített megapolisz. Az utcák szabályos rendben

szaladtak szét egy gigászi palotákkal és hivatalokkal beépített középpontból. A negyedek színei

harmonizáltak a nagy egésszel, és a házak stílusa belepasszolt a negyedek hangulatába. Látszott, hogy

gazdag város fölött repülünk, mely törődik az élet milyenségével, polgárai érzéseivel, és szeretné jólétben

tudni őket. Talán ezért is válhatott a midionik célpontjává. Túl szép volt, túl ígéretes, túl. Ínycsiklandozó.

– Ha nem találjuk meg a lakásában, adhatnánk fel üzenetet a cellulárison. Rátehetnénk a helyi

hálózatra. Szerintem nem sok új letölthető dolog van, berakhatnánk a hírek közé.

– Nem akarom, hogy Xavier megtudja, hogy keressük.

– Mondjuk azt, hogy ki akarjuk menekíteni innen.

– Szerinted nem fog gyanút?

– Az életét ajándékozzuk neki. És tudja, hogy csak három napja van.

– Túl sok a bizonytalansági tényező. Ha él még, ha hallgatja a híreket, ha bízik bennünk.

– Ha nem figyelmeztették az érkezésünkre…

– Igen, ezt kihagytam.

– Tudod, mi jut eszembe? – kérdezte de Molay hirtelen.

– Nem vagyok gondolatolvasó.

– Palo. Tisztára olyan a helyzetünk, mint Palóban.

– Nem olyan – ellenkeztem. – Ott minden forrongott, és lőttek ránk. Lázadás volt.

– Viszont ott is kerestünk valakit, és légitaxival kutattunk utána.

– Igen, de nem mi vezettünk, hanem egy kedves taxislány. Talán emlékszel még Líviára.14

Bólintott.

– Hogyne emlékeznék?! Múlt héten beszéltünk a szupercellulárison. És képzeld.

– Te beszéltél vele a szupercellulárison? – Hitetlenkedve fordultam de Molay felé az ülésben. – Mi

az istenért?

– Szeretem tartani a kapcsolatot azokkal az emberekkel, akiket megkedveltem. Szeretem tudni róluk,

milyen irányt vett az életük. Néha felhívom őket, nem csak Líviát, hanem mindenkit.

– Nem értelek – válaszoltam. – Én feleslegesnek tartom zaklatni azokat, akiket magam mögött

hagytam.

– Persze – riposztozott de Molay –, mert akiket te magad mögött hagysz, azok kilencven százaléka

lazán kinyírna téged, ha legközelebb találkoznátok.

– Engem csak próbálnak. Téged ki is nyírtak.

– Igen, de tizenötezer év alatt statisztikailag ennyi erőszakos halál bárkinek kijár. Pár gyilkosság

belefér az életeimbe. Te azonban harminc év alatt szedtél össze annyi ellenséget, amennyit én tizenötezer

év alatt. Érzed a különbséget?

Csak Könyvek 139

– Matematika. És engem még nem nyírtak ki.

– Biztos vagy benne?

Ránéztem, egyenesen bele a tekintetébe. Most szórakozik velem, vagy komolyan beszél? Nem

bírtam eldönteni, és ettől még idegesebb lettem.

– Könnyen beszélsz, amikor a tizedét nem mondod el annak, amit tudsz.

– A tízezredét – helyesbített. – De most egyet pont el akartam. Azt, hogy beszéltem Líviával, és

elmondta, hogy terhes.

– Nem mondod? – Meglepődtem, és elfeledkeztem a szóváltásunkról. Remek kibúvót adott a téma.

– De. Pár hónapja férjhez ment egy olaszhoz, és most várják a kis bambinát, ahogy ő fogalmazott.

Három hónap múlva meg is lesz, és lány lesz.

– Mint az anyja?

– Ennyire ne légy ideges!

Elvigyorodtam, mire de Molay halkan felnevetett.

– Jól van, és Palo is a régi életét éli. Elmesélte, hogy újraépítették a várost, és minden rendben. És

bevezettek egy új időszámítást arrafelé. Ketchikan előtt és Ketchikan után.

– Mész te a fenébe!

Ekkor már együtt röhögtünk. Sajnos sikerült Palót szétlövetnünk, ami kevéssé vet jó fényt ránk,

viszont lenyomtunk pár Vaskesztyűst, ami határozottan megemelte az ázsiómat a világegyetemben. És ezt

lehet egyszerre legendaként is értelmezni és a fejemre kitűzött vérdíj összegeként is.

Nem mindenki szeretett arrafelé.

Mondjuk, az olaszok némelyike nagyon nem.

– És ki a férje?

– Nem ismerjük.

– Az jó, akkor nem bántottuk.

– Aha. Ezt Lívia is megemlítette. Mármint, szerencse, hogy a pasas nem találkozott velünk.

Egyébként egy jóravaló olasz kereskedő. Ruhákkal üzletel, van egy meglehetősen jól menő szabósága.

– Szabósága?

– Az olaszok ragaszkodnak a hagyományaikhoz.

– Értem.

Visszafordultam a város felé. A fedélzeti komputer becsipogott, ami azt jelentette, hogy a célnál

vagyunk, megtaláltuk Xavier lakhelyét. De Molay megkezdte az ereszkedést a tömbház tetején kialakított

parkolószintre.

Az épület húsz emelet magas volt. Az adatbázis szerint Xavier a tizenhetediken lakott.

Reméltem, hogy még ott van, de nagyon kevés esélyt adtam neki. De Molay-nak is ez járhatott a

fejében.

– És mi lesz, ha három nap alatt sem sikerül megtalálnunk? – kérdezte. – Visszajövünk, ha

rendeződött a helyzet?

– Nem, annyi időm nincs. Nekem most kell Xavier. De Molay elhúzta a száját. Értelemszerűen nem

tetszett neki, hogy megint megbolygatok valamit, ami visszavezet az emberiség múltjába. Éppen csak

túlléptünk azon az apró problémán, amit a titokzatos Stoicheia jelentett a barátságunkban.

– És mi lesz, ha nem találjuk meg három nap alatt? – tette fel ismét a kérdést, és némi kárörvendő

hangsúlyt éreztem kicsengeni a szavaiból.

– Igazad van – mondtam. – Akkor arra is fel kell készülnünk, hogy megvédjük a bolygót, amíg rá

nem akadunk.

– A midionikkal szemben? Mi ketten? – Felnevetett.

– Igen.

Leolvadt arcáról a mosoly.

– Ez még tőled is sok, York.

– Na, ne mondd! Bámult, aztán bólintott.

– Még szerencse, hogy a barátom vagy. Én is így gondoltam.

3.

140 Csak Könyvek

A lakás persze üres volt. A gazdája pedáns rendben hagyta itt, ami arra utalt, hogy régóta nem járt

erre. Vagy nem volt szüksége az itt hagyott cuccokra vagy végleg feladta és öngyilkos lett. Reméltem,

hogy az előbbi.

De Molay belevetette magát az egyik fotelba, és felpakolta a lábát egy üvegasztalra.

– Narancslé – mondta, mire a transzporter a keze alá szervírozta. Nem tudom, honnan tudta, hogy itt

ez járja, de nem kérdezősködtem.

– Whisky – mondtam én. – Jéggel.

Előbb megjelent a pohár a polcon, ami előtt álltam, majd kis csobbanással landolt a whiskyben két

jégkocka. Elegáns program volt. De Molay gondolkodott.

– Mivel is foglalkozik a fickó?

– Művészettörténész.

– Amikor feladjuk a hirdetést, ne áruljuk el, hogy kik vagyunk. Mondjuk azt, hogy Zoran Xaviert a

Művészettörténészek Galaktikus szövetsége akarja kimenekíteni, és annak vagyunk az emberei.

– Ekkora hülyeséget régen hallottam.

– Csak ötletelek, hátha eszedbe jut valami, amiről nekem eszembe jut valami, és végül találunk egy

egyszerűbb megoldást annál, hogy ketten szálljunk szembe a midionikkal.

Felhajtottam a piát, hátha jobban fog tőle az agyam. Vagy legalábbis ellazulok.

– Rendben, legyen hír belőle! Keressük Xaviert, adjuk be, hogy a Stoicheiától vagyunk. Elvisszük

innen. Adjunk neki huszonnégy órát.

– Nem lesz kevés?

– Nem te mondtad, hogy a Stoicheia félelmetesen gazdag szervezet? Ezernyi lehetőséggel és

rejtélyes támogatókkal?

– Csak el akartalak riasztani attól, hogy megkeresd őket.

– De nem sikerült.

– Miért is gondoltam? – De Molay ültében vállat vont. – Szóval huszonnégy óra?

– Whisky jéggel – feleltem.

– Mondjuk azt, hogy minden nap este hatkor várjuk az űrreptér bejáratánál – szőtte tovább az ötletet

de Molay. – Ha nem figyel fel a hirdetésünkre első nap, még mindig van esélyünk találkozni vele másnap

vagy harmadnap. Bár nem tudom, ha három napig várunk, lesz-e időnk elmenekülni a midionik elől.

– Dupla whisky – mondtam, hátha ki tudom tágítani a helyi technikai mágia határait.

– Szerinted?

– Szerintem jó – feleltem két pohárral a kezemben, és összeöntöttem a tartalmukat. – Én se tudnék

jobbat ajánlani magamnak.

De Molay úgy döntött, megjutalmazza magát az ötletéért.

– Vodka-narancs fahéjjal.

Ezután kiderült, hogy Lawrence-ben nem tudják, mi az a fahéj. Legalábbis azt hiszik róla, hogy

kéregdarabok…

Végre volt pár remek pillanatom ezen a szaros bolygón.

4.

Katasztrófa volt az első nap estéje. Közel tizenegyezer Zoran Xavier jelent meg az űrreptér

bejáratánál. A tolongásban és a verekedésben, ami ennek nyomán kitört, száznyolcvankét Zoran Xavier

halt meg. Ebből tizenhét még csak nem is volt ember.

– Reméljük, hogy nincs benne abban a százhatvanöt áldozatban a mi Xavierünk – mondta de Molay.

Egy kilométerrel az űrreptér fölött lebegve néztük az eseményeket, és nem tudtunk mit tenni. Láttam

de Molay arcán, hogy fizikálisan fáj neki az, ami lent történik, és ez komoly elgondolkodásra késztetett.

Itt van egy ember, aki nem is ember, hanem egy szupercivilizáció emberi alakot öltött képviselője. Aki

végigkísérte a földi történelmet, aki képes volt feláldozni magát értünk nem egyszer. és aki még mindig

szereti az embert, pedig megégették, lefejezték, lelőtték előző életeiben.

Lehet, hogy nekem sem akart rosszat, amikor el akart tántorítani a Stoicheia megkeresésétől?

– A midionik ennél többet meg fognak ölni – mondtam halkan.

Csak Könyvek 141

– Tudom – felelte.

– De ez az út sehová nem vezet.

– Azt is tudom.

– Nem találjuk meg Xaviert három nap alatt. Felpillantott.

– Védjük meg a bolygót? – kérdezte sóhajtva.

– Igen.

– Ketten a vérszomjas rablókkal szemben? Ezer és ezer hadihajóval szemben? Milliós hódító

sereggel szemben?

– Nincs más választásunk.

– Rendben. – Éreztem a lemondást a hangjában. – Találjuk ki! Megveregettem a vállát.

– Sejtettem, hogy belemész – feleltem.

– York, egyszer ki fogsz nyíratni engem. Mit tegyek?

– Bocsáss meg érte.

– Ámen… Na, menjünk innen!

Bedöntöttem a légisiklót, és visszahúztunk a városba.

Először is kellett egy helyet találnunk, amely segített a gondolkodásban. A megfelelő hangulat

fontos. Szükséges a haditervek kidolgozásához egy bizonyos aura, a hely szelleme. Ehhez nem csak én

ragaszkodtam, hanem de Molay is.

Találtunk is egy külvárosi, parkkal övezett palotát, amit kineveztünk harcálláspontnak, és

berendeztünk a tulajdonos – mint kiderült hercegi sarj – rögbipálya méretű dolgozószobájában. A

hercegnek saját műholdjai és bolygófelszíni megfigyelőrendszerei voltak, amiket távozásakor letiltott, de

mi ismét üzembe állítottunk. Ezzel együtt a szupercelluláris híreit és egyéb szolgáltatásait is igénybe

véve, pontos képet alkothattunk a midionik inváziós elképzeléseiről.

Nem örültem.

A midionik inváziós hadserege hatezer csillaghajóból állt. A csillaghajók hordozók is voltak,

mindegyik fedélzetén ezerötszáz vadász és négyszáz csapatszállító kapott helyet. A csapatszállítók

befogadóképessége nyolcvan fő volt. Kicsik voltak, fürgék és szinte lelő-hetetlenek. Elméletileg 192

millió midionit tudtak velük letenni a bolygóra. Sem Lawrence-nek, sem a többi városnak nem volt esélye

ekkora szárazföldi hadsereggel szemben, amely ilyen erős tüzérségi támogatással van megerősítve. El

lehet képzelni kilencmillió vadászt a felhők alatt? Kilencmillió vadász tisztítja meg a terepet 192 millió

katona előtt.

Ezt kell visszavernünk.

– Egy jó terv kell, egy jó terv – sulykolta de Molay, és körbejárt a teremben. Megvizsgálta a

könyvespolcokat és a műtárgyakat. Semmi hátsó szándék nem volt benne, ő szerette a könyveket és a

művészetet. – Csak egy jó terv…

– A mélyűrön át érkeznek – mondtam. – Ezt kellene kihasználnunk. Tudsz valamit, ami segítene?

A fizikai tudására gondoltam. Egy wrajknak mégiscsak illenék többet tudni a világegyetem

működéséről, mint egy magamfajta földhözragadt fazonnak.

– Nem.

– Biztos? Mondjuk a kilépés pillanatában felrobbantjuk az első hajót.

– York, te hallottál már ilyenről? Be kellett vallanom, hogy nem.

– Látod. Találjunk ki mást!

– Most te jössz – mondtam. – Nekem volt már egy ötletem. Most te mondj egyet!

– Talán segítene, ha megtámadnánk a midionik anyabolygóját. Amikor értesülnek a támadásról,

visszafordulnak, és Lawrence megmenekül.

– Úgy érted, hogy ketten támadjuk meg az anyabolygójukat?

– Aha. Nézd csak! Találtam szivart!

– Ez őrültség!

– Nem mondtad, hogy kivitelezhető ötlettel kell előállnom. Mindenesetre nem sokkal nagyobb

őrültség, mint az inváziós haderő feltartóztatása.

Kicsit felhúzott.

– Szeretném, ha komolyan vennéd a dolgot – intettem meg.

– Egy-egy – mondta. – Most te jössz! – És rágyújtott a szivarra.

142 Csak Könyvek

– Ez nem verseny.

Leültem egy bőrfotelbe, és sorra vettem a lehetőségeket. De Molay odajött a szivarosdobozzal, és

megkínált.

Kivettem egyet, tüzet adott, majd leült szemközt velem. Csendesen szivarozgattunk.

– Óriási ez az épület kettőnknek – mondta a gomolygó füstköd közepéből de Molay. – El kellene

hozni a kiborgot a reptérről. Ő nem lenne egyedül, nekünk meg nem kellene az ital után szaladgálnunk.

– Miért? Hol a bárszekrény?

– Nem találtam meg. Szerintem a konyhában.

– És hol a konyha?

– Két emelettel lejjebb, a keleti szárnyban.

– Ajaj!

– Szerintem is.

Ekkor eszembe jutott valami.

– Nem vagyunk egyedül a bolygón – mondtam. – Van itt háromszázezer férfi. Szervezzünk belőlük

hadsereget!

– Nem hiszem, hogy sokáig ellen tudnánk állni. Kicsit számoltam.

– Most egy a kilencvenhatmillióhoz az arány. Akkor egy a hatszáznegyvenhez lenne. Határozottan

jobban éreznénk magunkat.

– Fegyvereket honnan szerzünk?

– Csak van fegyvergyár valahol. Vagy katonai bázis. Keressünk egy helybélit! Azt tudjuk, hogy az

itt ragadtak nyomon követik a cellulárist. Ez kiderült, amikor az a sok Zoran Xavier összegyűlt… Kérjünk

segítséget az itt hagyott emberektől, vessük fel nekik az ötletet!

– A celluláris használata legutóbb sem volt valami jól sikerült ötlet. Ennek ellenére de Molay letette

a szivart, és a központi konzolokhoz lépett, ezt egy sötétbarnára pácolt óriási faasztalba építettek bele. Az

asztal tömzsi kis lábakon állt, amit egy ismeretlen futónövény finoman faragott levelei díszítettek, a

szélén pedig elegáns, geometrikus mintákból álló szegély futott végig. Állt rajta pár személyes apróság,

egy kis ezüstszobor és semmi más. De Molay életre keltette a vezérlőpultot, ikonok nyíltak ki fölötte,

ablakok jelentek meg, és az asztal felszínén, mint valami virtuálfényből szőtt terítő, kibomlott egy

nagyobb űrhajó irányításához elegendő műszeregyüttes. A felvilágosodás korabeli hangulatból egyszerre

az ultramodern valóságban találtuk magunkat.

– Megnézem, milyen fegyverpotenciállal rendelkezik a bolygó – mondta de Molay.

– Előbb mutasd meg, merre van a konyha!

Rám nézett, aztán kitett elém egy holotérképet az asztalra. odasétáltam mellé, és megpróbáltam

memorizálni az útvonalat.

– Rendben – mondtam aztán. – Nézd meg a fegyvereket, aztán tedd közzé a felhívást.

– És te mit csinálsz addig? Ugye semmi hülyeséget?

– Én elmegyek a kiborgért a reptérre. Mire visszaérünk, tudd meg, mivel lőhetünk a midionikra! –

Elindultam kifelé, de vissza kellett fordulnom. – Ja, és keresd a legeslegnagyobb fegyvert!

5.

A kiborg egy elegáns bőrcsomagolású lány volt, szemre huszonkét éves, szőke és nagy mellű. Kis

kalapka ült a fején, és fehér csipkés blúzt hordott, melltartó nélkül. A szoknya a combjáig sem ért le, és

fekete lakkcsizma volt a lábán, amelyen vékony, fénytorzító harisnya feszült. Beépített parfümfiolája

lehetett, mert az illatfelhőt, ami körülvette, még ellenszélben is lehetett érezni.

– Annyira szörnyű, hogy egyedül hagytak – nyafogta a légikocsiban. – Engem alapvetően közösségi

létre terveztek. Ha nem beszélhetek valakihez, lekapcsolok az idegtől.

– Ez nagy gond – feleltem, és igyekeztem vezetés közben másfelé is nézni. Volt automatika a

kocsiban, de nem kapcsoltam be, úgy éreztem le kell foglalnom magam valamivel. Túl hosszú időt

töltöttem de Molay-val kettesben ahhoz, hogy egy melltartó nélküli női testet nézegessek közvetlen

közelről, bonyodalmak nélkül. És amilyen szerencsém van: Lawrence-ben egy kiborg testesíti meg az

egész női világot. – De most már lesz társasága.

Csak Könyvek 143

– Az jó – örvendezett. – Csak hogy tudják, mindent, de mindent megteszek, amit kérnek.

– Igen?

A palotának külön kis leszállópályája volt, oda tettem le a légikocsit, majd egy minijárgánnyal

felautókáztunk a dolgozószobába. De Molay a negyedik szivart szívta, és valamilyen rostos lét

szopogatott mellé.

– Megtaláltam a minibárt – közölte. – Belső transzportere van, egyenesen a konyhából.

– Belső transzporter?

– Aha. Az ital a hűtőben jelenik meg, a pohár felette a bárszekrényben. A szintetikus inast is be

lehetne transzportálni, de azt úgy látszik, a háziak elvitték magukkal. Neked magadnak kell töltened.

– A kisasszony, akivel beszéltél a bolygóra érkezéskor – mutattam be neki a szőke kiborglányt.

– Csak Zsazsa – nyújtott kezet elbűvölően a lány, én meg mentem a bárszekrényhez, és azon

gondolkodtam, hogy brómot kérek a whiskymbe.

– Hogy állsz? – kérdeztem visszatekintve.

– Utánanéztem a fegyvereknek. A déli negyed szélén van egy belügyi kaszárnya, és az a helyi

légvédelem központja. Ott találtam egyedül akkora tűzerőt, amely ideig-óráig megvédi a várost.

– És a helyiek?

– Népfelkelést hirdettem.

– Jól van.

– Még senki nem jelentkezett.

Kértem whiskyt és sört, de amikor tölteni akartam magamnak, egy finom női kéz a kezemhez nyúlt,

kivette belőle az üveget és a poharat. Zsazsa rám mosolygott, láttam gyönyörű, fehér fogait.

– Ez én dolgom – lehelte. – Maga csak lazuljon el!

– Épp azt szeretném – morogtam, majd elengedtem az üveget és a poharat. – Töltse tele! Kérem!

– A fegyverrel csak időt nyerhetünk, győzni nem fogunk – sóhajtotta de Molay. – Sőt, arra kell

számítanunk, ha bevetjük, a midionik feldühödnek, és jóval nagyobb pusztítást szenved el a város.

– Minden perc számít – mondtam magabiztosan.

– Miért is?

– Hát hogy kitaláljuk a tervet.

– Ha már lőnek ránk, késő lesz tervezgetni. Legyintettem.

– Tudom.

Whiskyvel és sörrel a kezemben visszamenekültem a bőrfotelekhez. Leültem és ittam. Most jöttem

rá, hogy szomjasabb voltam az egészségesnél.

– Ki fogok találni valamit – ígértem. Zsazsa ringó léptekkel közeledett.

– Megmasszírozzam a nyakát? – kérdezte lágyan. – Jót tesz az agy vérellátásának és a

gondolatoknak.

De Molay vigyorgott, én meg felugrottam a fotelből. Annyi időt nem ültem benne, hogy a testem

lenyomatot hagyjon.

– Menjünk, nézzük meg azt a kaszárnyát! – mondtam de Molay-nak, aztán a kiborglány felé

fordultam. – Hamarosan jövünk…

– És én mit csináljak addig?

– Ha jelentkezik valaki a felhívásunkra, szállásolja el a palotában.

– Megteszem – mosolygott. – De siessenek vissza, kérem! Nem tudom, mi lenne velem maguk

nélkül. – Rámvillantotta tekintetét. – Maga nélkül.

6.

Kifelé menet belebotlottunk az első önkéntesünkbe, aki meglepő módon a kis tolvaj volt az

űrreptérről. Walker. Hozzánk csapódott, mint egy hűséges öleb.

– Mit keres itt? – kérdeztem tőle menet közben.

– Tudtam, hogy maguk azok – ragyogott fel az arca. – Segíteni akarok.

– Mi nem lopni jöttünk ide.

144 Csak Könyvek

– Ugyan már! Én jól fizetett biotechnológiai üzemmérnök voltam egy biozselé gyárban. nem vagyok

tolvaj!

– Hol?

– Bocsánat. Csak mi nevezzük így. Intelligens biozselé. Tulajdonképpen kópiagyár, tudja, átmenet a

hologram és a kiborg között. Értek a gépekhez is, meg a logisztikához. Sokat tudok maguknak segíteni.

Persze remélem, hogy cserébe elvisznek magukkal holnapután a dromonjukon egy békésebb bolygóra.

– Ki mondta, hogy elmegyünk? – kérdezte de Molay.

Egy kis időre, de tényleg csak egy kis, időre sikerült megakasztania Walkert.

– Hehe. Nem hiszem, hogy vannak olyan elmebetegek, hogy megvárják a midionik inváziós

haderejét.

– Milyen Walker is maga? – érdeklődtem.

– Aaron Walker. De szólítson Walkernek, az Aaron nem segített rajtam a menekítéskor, pedig

megpróbáltam vezetéknévnek eladni. Azt hiszem, ha vége ennek az egésznek, hivatalosan is meg fogom

változtatni.

– Walker, mi most az ellenállást megyünk megszervezni. Velünk jön?

– Ez valamilyen próba lesz?

Nem válaszoltam. Elértük a légikocsit.

– Benne vagyok – mondta. – Persze, hogy benne vagyok. Magukkal tartok akárhová…

– Akkor üljön be hátra!

Miután beült, olyan vigyort akasztott ki az arcára, hogy a repülési magasság elérésekor már

legszívesebben kivágtam volna a járműből.

– Ne nézz hátra! – mondta nekem de Molay a sofőrülésből.

– Teljesen üres az égbolt – válaszoltam. – Kapcsold ki a kocsi ellenőrző rendszerét, és repüljünk

alacsonyabban.

– Meg akarsz nézni valamit?

– Nem – feleltem. – Csak minek betartani a szabályokat, amikor egyedül vagyunk a légtérben.

Csak azért sem ment lejjebb.

– Jut eszembe – mondtam. – Miért nem transzportálunk? Gyorsabb lenne.

Walker előrehajolt, és a fejét közénk dugta.

– Az emberi transzportálás tiltva van nálunk – mondta. – Egy kétszáz éves egyházi állásfoglalás

szerint az emberi lélek nem transzportálható.

– Vallási okokból ülünk most légikocsiban?

Lawrence nemesi negyedén túl az üzleti negyed félkörívének felhőkarcolói következtek. Dél felé a

várost lágyan hullámzó dombság övezte, erdőfoltok és tisztások váltakoztak a messzeségben.

– Hova repülünk? – kérdezte Walker.

– A belügyi kaszárnyához.

– Nem találnak a Berónál senkit. Ők is elmenekültek az utolsó hullámban.

– Bero?

– Belügyi Rendvédelmi Osztag.

– Nem is értük megyünk, hanem a fegyvereikért. Elrepültünk a felhőkarcolók fölött, között, beláttam

egy-két irodába: pedáns rend uralkodott bennük, csupán a dísznövények kókadoztak egy kicsit. Aztán jött

a kertváros, ahol a felhőkarcolókban dolgozók éltek: messzire elnyúló házsorok, úszómedencék, közöttük

parkolótornyok, melyek a föld mélyébe nyúltak le. A szórakozó negyed tányérfejű központjai balról

látszódtak, illő távolságban a családi fészkektől.

– Ez nekem túl szabályos – morogtam. – Lehet, hogy csak jót tennének a midionik az itt élőkkel, ha

az egészet földig rombolnák. Elkelne itt egy kis káosz.

Walker előremutatott.

– Ott van a Bero bázisa.

Meresztettem a szemem, és láttam valami sötétzöld pacát a világoszöld dombság alján.

– Ekkora az egész?

– Ó, bent van a dombok alatt…

Tényleg bent volt. Kívülről háromstadionnyinak nézett ki, belülről százstadionnyi volt: egy egész

katonai komplexum, egy külön város a föld mélyén. Az is kiderült, hogy egy alagútrendszer innen

Csak Könyvek 145

kiindulva gyűrűbe fogja a megapoliszt. Az alagútban gravitációs siklók közlekedtek: az embert és a

fegyvert percek alatt bárhova el lehetett juttatni – Lawrence bármely pontjára.

– Most már értem, miért van itt ekkora rend – mondtam a kapufülkében a térkép felett állva. A fülke

előtt landoltunk, és de Molay gyorsan feltörte a biztonsági rendszert. Walker csak félve lépett be az üres

bázis üres kapufülkéjébe, a Berónak meglehetett a rossz értelemben vett híre.

Néztem a holotérképet, és valami nagyon nem tetszett. Valami, amit nem tudtam szavakba foglalni.

– Itt kellene bemennünk – mutatott egy vékony folyosóra de Molay. – Ezen át bejuthatunk a

főcsarnokba, ahonnan a légvédelmi plazmaágyúkhoz és a rakétarendszerekhez mehetünk tovább.

Elindulunk?

– Csak úgy besétálunk? – kérdezte Walker, kimondva azt, ami engem is zavart.

De Molay kutakodott kicsit az adatbázisban, majd az érintőszenzoros képernyőn átállított valamit. A

holomaketten felvillant egy köteg vörös vonal és vörös csomópontok, amik aztán szép lassan színtelenné

váltak és eltűntek megint.

– Nincs veszély – mondta de Molay.

– Ezt hányszor mondtad, mielőtt meghaltál? – kérdeztem.

– Bízz bennem!

– És akik ezt hallották, azok közül hányan haltak meg?

– Nem foglalkozom veled.

Halk kattanással tárult fel a karnyi vastag fémajtó, amely a hegy belsejébe vitt.

– Maguk nem viccelnek – nézett egyikünkről a másikunkra Walker. – De fegyverük van?

Mindketten megvillantottuk a kézifegyverünket.

– Ez egy Syntax – veregettem meg az enyémet.

– És az?

De Molay is elővette a magáét, és Walker felé nyújtotta.

– Tessék!

Walker utána nyúlt, mire a fegyver szétfolyt de Molay kezén, és eltűnt az ingujjában. A gallérjánál

jelent meg ismét, mint valami visszataszító zselé, és de Molay oldalán visszacsorgott a tokjába, ahol újra

alakot öltött.

– Mi az isten ez? – kérdezte döbbenten Walker.

– Pontosan – felelte de Molay, és az élre állt.

A vastag fémajtón túl kopár folyosó fogadott minket, beépített világítótestekkel, amelyek körülbelül

méterenként követték egymást. Libasorban mentünk végig a folyosón, majd túlhaladtunk egy villogó,

sercegő lézerzáron.

– Két védelmi rendszert találtam – szólt hátra de Molay. – Viszonylag könnyű volt őket kiiktatni.

– Azok voltak azok a vörös vonalak a holomaketten? – érdeklődött Walker, miközben majdnem

belezuhant egy sugárba. Elkaptam a könyökénél fogva, és visszabillentettem az egyensúlyába.

– Igen.

Egy kis csarnokba jutottunk. Ennek hosszúkás oldalán számos tárolószekrény húzódott, és egy

különös emelőrendszer, amellyel a magasabb helyek tárolószekrényeit alulra forgatták.

– Szeretik a mechanikus dolgokat – jegyezte meg de Molay.

– Ez mit jelent? – kérdeztem. – Kevéssé szellemi a civilizáció?

– Akár – vont vállat. – Az energia jobban befolyásolható bizonyos spirituálisnak nevezett

képességekkel.

– Értem. Ezek szerint itt ismernek titeket?

– Igen – vallotta be az én emberbőrbe bújt wrajk barátom, és láttam, hogy kényszeredetten teszi. –

Van némi fogalmuk arról, hogy valójában mik is vagyunk.

– Beszélj csak a magad nevében!

A hosszú csarnok végén egy ellenőrzőkamrán mentünk át, amelynek rendszerét de Molay szintén

működésképtelenné tette, majd egy nagycsarnok következett, amolyan föld alatti katonai pályaudvar.

– A mindenit! – bámult körbe Walker. – Ezt nevezem! Középen három gravitációs vájat futott,

mindegyik mellett egy-egy rakodórámpával. A magasban szállítósínek, oldalt a falban különös vájatok. A

boltíves mennyezet legalább harminc méterrel volt a fejünk felett, a szemközti fal pedig legalább kétszáz

méterre. A terem hosszúságát meg se mertem becsülni, mert a bal oldali fele sötétbe burkolózott, és nem

146 Csak Könyvek

láttam a végét. Targoncák álltak mindenütt, dobozok és csomagok, karbantartó és szállítógépek, és

szervizaknák jobbról. Láttam teleportfülkéket is, amik kisebb tárgyak továbbítására szolgálhattak. A

magasba több lépcsősor és nyitott lift vezetett fel, lehet, hogy a szállítósínekhez, lehet, hogy még följebb.

És persze mindez mozdulatlanságba dermedt, olajszagú Csipkerózsika-álmát aludta.

– Most merre? – kérdeztem de Molay-t. Biztos voltam benne, hogy memorizálta a holomakettet, és

pontosan el fog igazítani bennünket.

– Két lehetőségünk van. – felelte. – Vagy felmegyünk, és megpróbálunk leszerelni egy-egy

légvédelmi plazmaágyút, hogy a palotában felállítsuk őket, vagy az egész helyet működésbe hozzuk.

– Annak van értelme úgy, hogy nincs senki, aki működtesse?

– Nem sok – vallotta be. – Felhúzhatunk egy védelmi pajzsot a fontosabb városrészek fölé, de

valószínűleg a többit cseppfolyóssá fogják tenni a midioni fegyverek, és a pajzzsal védettek is

elsüllyednek majd a plazmatengerben.

– Akkor leszerelünk pár nagyágyút.

– Ez tűnik a leglogikusabbnak. És szereljünk ki egy pajzsot is a palota köré, mert ami a palotának

van, az legfeljebb egy helyi banda ellen nyújt fedezéket.

– Rajta!

De Molay vigyorgott.

– Szúnyogfullánkkal megyünk elefánt ellen. Szerettem a földi hasonlatait.

– De legalább úgy érzem, teszünk valamit.

– Az más. Az jó, ha nyugodtan alszol… Én is elvigyorodtam.

– Én mindig nyugodtan alszom.

Ebben a pillanatban tucatnyi gigantikus robot materializálódott körülöttünk, egyenként akkora

tűzerővel, amellyel egy szigetet a tenger alá robbanthatott volna.

És felvillant az első fegyver is.

Az enyém.

7.

Lábra mentem. A Syntaxszal egyszerűen szétlőttem az egyik támadó robot lábát, amely megbillent,

és nekidőlt a mellette állónak. Nem késlekedtem, megragadtam Walkert, és a legközelebbi robotlábhoz

penderítettem, kis híján alá is zuhant.

– Másszon föl! – üvöltöttem és tettem én is, amit tanácsoltam neki. Folyamatos tűz alatt tartva a

távolabbi robotokat, egy másik, közeli felé vettem az irányt, és felugrottam a lábára. De Molay-nak nem

kellett mondani semmit, egy ütemre járt az agyunk, neki is az jutott eszébe, ami nekem: a robotokon kell

menedéket keresnünk. Máshová nem bújhatunk.

Ez vagy beválik, vagy két másodperc múlva halottak vagyunk. Bevált.

A robotokon nem volt semmilyen külső dizájnelem vagy fémpáncél, a mozgató hidraulika, a csövek,

a fém, a fegyverek a maguk csupasz brutalitásában látszódtak. A fémcsontvázon kapaszkodtam, lüktető

csövek között és két kézzel öleltem át a menedéket nyújtó euticénium-titán inakat.

Walker szemben visított, ahogy a robot megpróbálta lerázni.

A robotok nem lőttek egymásra, ez volt a szerencsénk. Még akkor sem, amikor rajtuk voltunk, ez

nyilván a programjuk része volt. A tűzerejüket nem használták, viszont a fogókarjaik nem voltak annyira

precízek, hogy megcsípjenek bennünket. Ezért aztán helyben topogtak. táncoltak.

Láttak már tizennégy-tizenöt méter magas fémkolosszusokat táncolni?

Lőttem rájuk, de addigra felhúztak valami pajzsszerűséget, mert a Syntax energiája szétsugárzott, és

bár leszakított a mennyezetről pár szállítósínt, és felrobbantott oldalt két teleportfülkét, a támadóinkban

semmi kárt nem okozott.

De Molay nem is erőlködött, hogy lőjön.

– Segítség! – visította Walker. – Segítsenek!

– Kapaszkodjon! – üvöltöttem feléje, aztán megnéztem de Molay-t.

Éppen felfelé bámult.

Csak Könyvek 147

Szinte egyszerre indultunk meg a fémvázon fölfelé, a fej irányába. A mozgékony csövek,

fémcsontok, drótjainak egyenetlen felszíne, egymásba csatlakozása lehetőséget nyújtott erre, ám a

robotok mozgása erőteljesen megnehezítette a dolgunkat. Aztán a szemem sarkából láttam, hogy de

Molay hirtelen kilendül oldalra, és lefelé céloz MMX Art of Liquidjével, majd lő is, és cseppfolyóssá

varázsol lent a talajszinten mindent.

Lepillantottam, és ezernyi karbantartó robotkát láttam közeledni, mint rusnya áltrilobitákat. Nyilván

a rendszer mozgósította őket, hogy lefejtsenek minket a fémgólemekről. Nekik nem volt pajzsuk, így

megtizedeltük őket, fél kézzel, vaktában tüzelve. A Syntaxszal jobbra lőttem, az Art of Liquid szisszenése

balról hallatszott. Jobbról égett a padló, balról hullámzott és tajtékot vetett. Száraz és hideg lábbal

semerre sem kelhettünk volna át.

A gólemjeinknek azonban meg se kottyant. Talpuk alatt törött a padló és freccsent az izzó fém.

Emiatt aztán Walker is megpróbált feljebb mászni, de minduntalan visszacsúszott. Én kapaszkodtam

feljebb és lőttem, mentem és lőttem. De Molay is igyekezett.

– Én fogok először felérni – üvöltöttem felé. – Egy titokba fogadok!

– Ez nem verseny! – üvöltötte vissza, de azért jobban igyekezett. Minél feljebb értem, annál nagyobb

volt a robotgólem kilengése, és amikor már el tudott érni a kezével, megpróbált lesöpörni, mint valami

bogarat.

Mentális paranccsal toló energiára állítottam a Syntaxot, és azzal tartottam távol a kezeket. Csak

addig, míg a könyökvonalba nem érek, mert akkor már mit sem tud kezdeni velem.

De Molay máshogy oldotta meg: egészen a legbelső rendszerekig bebújt, ami lassította a haladását,

viszont a robotgólem nem érte el, mert akkor kárt okozott volna magában. Csak tehetetlenül csapkodott

maga körül.

Én értem fel elsőnek, és rögtön ráültem a gigász vállára. Úgy ültem a nyakában, mintha egy óriásba

kapaszkodnék. A gerincváz koponyába csatlakozásánál beláttam a hatalmas fémburokba, sőt, a résen át

be is fértem volna oda. Azonban nem másztam be teljesen, csak derékig, annyira, hogy mint egy hús-vér

parazita elérjem a vezérlőközpontot. Rácsatlakoztattam a Syntax mentális vezérlését, és így egy gólem-

fegyver-ember kör jött létre. Éreztem a mozdulatokat, és a Syntaxon keresztül urává váltam a fémgólem

fegyvereinek és védelmi rendszerének.

De Molay Art of Liquidje hihetetlen zseniális fegyver volt, bizonyos tekintetben az MMX Art of-

sorozat legzseniálisabb tagja, ám erre nem volt képes. Mégsem féltettem de Molay-t, az ő mentális ereje

legyőzi a vezérlést, ha rájön, hol nyúljon bele…

Ha megtudod az ellenfeled gyenge pontját, már könnyen végezhetsz vele.

A robotgigászt a társai ellen fordítottam. Kiterjesztettem a pajzsát, hogy a többieket is alá vonjam, és

a fémkéz alsó felére szerelt fegyverekkel szilánkokra lőttem a bal oldali szomszédját. A másik monstrum

izzó fémhulladékká csomósodott össze, majd lépésre kényszerítettem a robotomat, és megközelítettem

egy harmadik gólemet.

De Molay is elkezdte a pusztítást: fém sikoltott, csövek szisszentek, gigászi euticénium-titán

végtagok szakadtak le. Daraboltunk és tüzeltünk egyszerre, csonkoltunk és pusztítottunk. A fegyverek

zajában nem hallottam semmit, még Walker egyre erősödő sikoltozását sem, sem a robotok zúgását,

tömör lépéseit, a falak recsegését, a mennyezet megpattanó repedéseit.

A precíziós sebészeti munkát de Molay vállalta magára: Walker feje fölül ellőtte a fémgólemet. A

kis fickó kidagadó erekkel és vöröslő fejjel üvöltött, amikor fölötte harminc centivel egy tizenkétezer

fokos löveg átszakította a fémet, és a robot felsőteste lassan hátradőlt, bele a fortyogó titántóba.

A végén már csak ketten maradtunk. De Molay felém fordította óriás játékbábuját. Én meg feléje az

enyémet.

– Ki lesz az? – üvöltötte ki a fémkoponya orrüregén keresztül.

– Állat vagy növény? – ordítottam vissza.

– Állat.

– Mongúz.

– Sas.

Ő nyert. De Molay mindig becsületesen játszott, most sem volt okom kételkedni.

Kimásztam a fémfejből, felálltam a robot vállára, majd letekintettem a tizennégy méternyi

mélységbe.

148 Csak Könyvek

Ugranom kellett.

Megláttam egy láncot, amely az egyik szállítófülkéről lógott alá. Nekiveselkedtem, és elugrottam a

fémgólem válláról. Elkaptam a láncot, de kilengtem, így egyelőre csak tartottam magam. De Molay

közben szilánkokra lőtte a robotomat.

Amint a lánc lengése csillapodott, felmásztam a szállítósínre. Végigszaladtam rajta, s hallottam,

hogy de Molay ismét tüzel, a gólemjével önnön magát pusztította el. Szép lassan elolvasztotta a lábait,

majd a derekát és mellkasát. Ellőtte a bal kezét, majd felrobbantotta a fegyvert a jobbjában. Ezzel véget is

ért a harc. A robot vállon ülő fejét forgatva kétségbeesetten nézett jobbra-balra, várta a segítséget, ami

persze nem jött. Mire én egy fémlétrán földet értem, lényegében de Molay is padlót fogott: elég volt

lelépnie tehetetlen robotja válláról.

Közben megszilárdult a padló, és Walker is előmerészkedett.

– Mi volt ez? – kérdezte. Húgyszagot éreztem, de nem tettem szóvá.

– Csapda – felelte komoran de Molay. – Beengedtek minket ide, csak hogy porrá lőjenek.

– És most már minden rendben?

– Fogalmam sincs.

– Merre megyünk?

– A fegyverekért. A terv nem változott.

Végighordoztam a tekintetemet a csatatéren. Még néhány végtag és fej mozgott, de a többségük

heveny izzásban volt, vagy beleolvadt a talajba.

– Ez nem lehetett a fő csapás – mondtam.

És igazam volt: amint megmozdultunk, jött a második hullám.

Egy lézersugár sepert végig derékmagasságban a helyiségben, szerencsére az első felvillanással egy

időben De Molay mindkettőnket ellökött. A földre hasaltunk, amíg az ibolyaszín fénysugár legyező-

szerűen szétterült fölöttünk.

– Gyorsabb vagy a fénynél is – mondtam de Molay-nak. Még időben aktiváltam a testpajzsomat. A

Pheselton engem megvédett volna, de ha a társam nem lök egyet Walkeren is, akkor a kis fickó már két

darabban fekszik a földön.

– Tudom.

Aztán eltűnt a fény, és a szemközti fal eleve gyanúsnak tűnő lyukaiból rakétavető ágyúk dugták ki a

fejüket. A rendszer felkészült arra, hogy az egész csarnokot elpusztítsa – értelemszerűen velünk együtt.

Felpattantam, és magam után húztam Walkert.

– A gravitációs csatornákba! – üvöltöttem.

Az első rakéta mögöttünk öt méterrel robbant, és felemelt a magasba. Előretaszított vagy tíz métert,

közvetlen a csatorna szélére. Belefordultam, legördültem finoman ívelt oldalán, és csak reménykedtem,

hogy Walker és de Molay is ezt teszi. Pár másodpercig nem láttam semmit, és még hosszú percekig nem

hallottam.

Azon a helyen, ahol egy pillanattal előbb voltunk, legalább négy másik rakéta csapódott be,

törmelékekkel és finom kerámiaporral beterítve minket.

Egy kéz húzott fel: de Molay volt.

– Előre! – üvöltötte, amit éppen csak hallottam, mintha öt ajtón jött volna keresztül a hangja. Pedig

láttam falporos arcát: öt centire a fülemtől.

Most ő húzta-vonta Walkert.

Mentem utána, egy rakéta becsapódás megint megdobott, de ez most nem volt vészes. A védelmi

rendszer látatlanban bombázta a csarnokot. A talaj folyamatosan remegett, de egyik becsapódás sem volt

vészesen közel. Rájöttem: a közel három méter mély gravitációs vájat alján a rendszer nem észlel minket.

Hirtelen egy sötét tömeget láttam magam előtt tornyosulni, majd egy rést alatta, ahová

automatikusan bevetődtem. De Molay mellém vetődött, és mászott előre. Követtem. Pár méter után a

hátára fordult, felnyúlt és egy csapóajtót nyitott ki. Bemászott. oda is mentem utána.

Egy szállítókocsiban voltunk. Felhúztuk Walkert is, aki elfeküdt a padlón és zokogott. Én megint

éreztem a fejemet. Rohadtul fájt, de végre tudtam gondolkodni.

– Húzzunk el innen – mondtam, és mintha egy búvárharangból jött volna a saját hangom.

De Molay szájáról leolvastam a választ.

– Én is ezt terveztem.

Csak Könyvek 149

Hagytuk Walkert csendesen zokogni, és a szállítókocsik során át előrerohantunk. A fülkék a külső

robbanások miatt úgy hullámzottak a vájat antigravitációs mezője felett, mintha csak egy viharos tengeren

lennénk. Elöl aztán ráakadtunk az automatizált irányítófülkére, aminek az ajtaját de Molay lazán berúgta.

A vezérlőpult felett nem sokat tökölt: három másodperc alatt élesítette a tolómotort, és egy villanással

elhagytuk a csarnokot: belesuhantunk a csővájatok egyikébe.

Ekkor kicsit hátradőlhettünk.

– Hova tartunk? – kérdeztem.

– Körbemegy a város körül – felelte, és miután szóltam neki, hogy kicsit hangosabban, üvöltve

megismételte.

– És mi lesz a következő megálló? – kérdeztem ezután.

– A fegyverraktár.

– Értem.

A fegyverraktárban azonban már vártak minket. Mivel itt nem alkalmazhatott a védelmi rendszer

plazmát, hát megpróbálta eltorlaszolni a járatot. Három fémajtót eresztett le elénk, mint valami

zsiliprendszert. vörösen villogó figyelmeztetés jelezte a problémát.

De Molay felélénkült, és megpróbálta a vezérléssel felülírni a parancsot. Gyorsan dolgozott, a

gondolat gyorsaságával, ám láttam, hogy nem fogja vinni semmire. Átnyúltam felette, és a maximumig

toltam a szállítóvonat sebességét.

– Mit művelsz?

– A nyers erő néha hatékony… gyerünk!

Most én ragadtam meg, és húztam visszafelé. Nem kapálózott, jött utánam. Rohantunk vissza az

utolsó kocsiba. A rendszer volt annyira jó, hogy tíz másodperccel az ütközés előtt figyelmeztetett

bennünket.

– Ütközés várható – közölte a női géphang. – Kérem, óvják testi épségüket! Tíz, kilenc.

Hasra vágtuk magunkat Walker mellett, és lehetőség szerint középen. Háromnál

összekapaszkodtunk, mint három ivócimbora, majd egynél betapasztottam Walker száját.

Az ütközés egészen a mennyezetig dobott minket, majd oldalra vágott. A fülke is fordult: a lent

hirtelen oldalt lett, gurultunk és ide-oda csapódtunk. Aztán jött a második ajtó, a második csattanás, és az

egész alkotmány rázkódott és megroppantak a falak. A harmadik ütközésnél még vitt bennünket a

lendület, de a fülke már nem bírta, összegyűrődött, mint egy tangóharmonika: a fém pattogott, kísérteties

hangot hallatott, nyöszörgött, hullámokban torlódott föl, mintha csak vékony lemez lenne. A testpajzsom

igyekezett távol tartani tőlünk a falakat, a falak viszont igyekeztek összepréselni minket. A feltorlódó

fémélekre hullva még a Pheselton tompítása ellenére is úgy éreztem, hogy a csontjaim megrepednek, és

ha csak öt másodperccel tovább tart, az egész testfelületem belilul.

De végül csak csend lett, éppen időben. Csend lett, de a lágy remegés még legalább fél percig tartott:

addig, míg a jármű megnyugodott. Akkor vettem észre, hogy a fejem a fülke egyik végét érinti, a lábam

pedig a másikat. Az egész kocsi akkorára tolódott össze, mint egy ember.

De Molay felült, és az oldalát fogta.

– Eltört egy bordám – jelentette be.

– Nyiss kijáratot! – mondtam én.

Az Art of Liquid segítségével leolvasztotta a fejünknél a fémfalat. Kibotorkáltunk, mint két

öregember. Ki ezt a testrészét fogta, ki a másikat. Aztán kihúztuk Walkert.

A fegyverraktárban voltunk. A szállítójármű öt fülkéje egyetlen gyűrött fémgolyóvá állt össze, tömör

lövedékké, és miután a csőből kivágódott, elhagyta a gravitációs vájatot is, és széles utat vágott a ládák

sűrűjében.

De csupán egy fél percünk volt kilihegni magunkat.

A magasban elfogó robotvadászok jelentek meg. Leginkább ragadozó madarakra hasonlítottak. Az

első Walkerre csapott le, azt sikeresen leszedtem, de a második már felhúzta a pajzsát, és megint csak

tolóüzemmóddal hatottam rá: belerobbantottam a mennyezetbe.

A gravitációs vájatból fura zümmögő hang hallatszott.

– Utánunk küldtek valamit – ismertem fel a hang okát.

Lábra kaptunk, és a ládák között a fejünket behúzva rohantunk előre.

– Most hova? – siránkozott Walker.

150 Csak Könyvek

– Ott egy másik szállítósín – üvöltötte de Molay. Bevágódtunk egy másik vonatba, és most én

rúgtam be a vezérlő ajtaját. De Molay rutinból indított, én meg kilőttem a Syntaxszal a vezérlő elülső

üvegét, és előretartottam a fegyvert.

– Most nincs az a zsilip, ami megállítson minket – fogadkoztam. És így is volt. Amint megláttam az

elsőt, szétlőttem. Aztán a másodikat is, és a harmadikat is.

– A legénységi szállás – mondta de Molay a következő csarnoknál, mintha csak valami idegenvezető

lenne.

Aztán már be is suhantunk a következő alagútba.

Őrült egy száguldás volt, a huzattól alig kaptam levegőt, a szemem könnybe lábadt. A Pheselton-

pajzs most is segített, de most is csak részben. Energiahullámokra, plazmára, lövedékekre, rakétákra volt

tervezve, nem szembeszélre.

Walker ugrott mellénk.

– Hátulról jönnek – üvöltötte.

– Ne kiabáljon! – mondtam neki, majd de Molay-hoz fordultam. – Ezt elvezetem én, te menj hátra és

lődd ki őket!

De Molay Walkerrel a nyomában rohant hátra.

Egy perccel később hallottam, hogy az egész barlangrendszer berobban mögöttünk.

De Molay hamar visszajött, éppen időben ahhoz, hogy lássa, amint az újabb zsilipajtókat rapityára

lövöm.

– Most megint egy harcálláspont jön – közölte. igaza volt: egy nagy csarnokba siklottunk be megint.

A két oldalsó vájatból különös hernyók bukkantak fel velünk együtt, a nyomunkba küldött

gépteremtmények voltak. Elöl a már ismert fémgólemek álltak. De Molay a mennyezetre lőtt, amely

szakadozni kezdett, s rájöttem, hogy csak ez menthet meg minket.

– Be ne robbantsák előttünk az utat – siránkozott Walker, mi pedig a leomló mennyezet alatt

suhantunk előre. A szembecsapó finom törmelék olyan volt, mint űrhajónak a meteorzápor, éreztem, hogy

karcolja az arcomat. Be kellett hunynom a szememet, mert féltettem a látásomat. Vakon vezettem, de

Molay meg vakon lőtt a hernyók felé: az egyiket sikerült kisiklatnia és elcsapott két fémgólemet, majd

szemközt a falnak rohant.

Mi megint besiklottuk egy gravitációs csőbe és sikerült kicsit kinyitnunk a szemünket.

– Húzz előre, York! – mondta de Molay. – A negyediknél lesz egy külső pályaudvar, ott kijuthatunk

a szabadba.

– Még négy ilyen? – siránkozott Walker, mire rákapcsoltam a járművet.

Ha gyorsan megyünk, előbb kijutunk.

8.

Túléltük.

Még három csarnokot robbantottunk be, majd átszakítottunk egy rakodórámpát, és kiugrattuk a

vonatot a gravitációs vájatból. Repültünk kicsit, én a Syntaxszal morzsányira forgácsoltam a szemközti

falat, majd földet értünk és megint repültünk, átugrattunk a résen, és megint földet értünk, és repültünk…

mint a kacsázó kavics a víz felszínén. A végén a jármű megállapodott, ekkor de Molay már kívülről

kapaszkodott, mert kifordult a szétlőtt ablakon át a vezetőfülke külső felére. Walker szerencsére

elvesztette az eszméletét, így csendben maradt.

A szabadban voltunk, egy rozsdaszínű mezőn, pár régen leselejtezett gép és egy frissen tönkretett

vonat társágában. Kikászálódtam a vezetőfülkéből, majd kihúztam Walkert, és lefeküdtem a fűre. De

Molay mellém ült, és hallgatott.

A hátunk mögött lepottyant az utolsó földgöröngy és gazcsomó is az égből, lassan elült a beomlott

csarnok kavarta porréteg.

Jó érzés volt az eget nézni, a friss, gyenge szelet érezni az arcomon és a madarak énekét hallgatni. Jó

érzés volt a fűben heverészni úgy, hogy senki nem lő rád.

– Néha jólesik a csendet hallgatni – mondtam de Molay-nak.

– Aha – válaszolta erre.

Csak Könyvek 151

– De nem úgy, mint a robbanás után, amikor azért hallgattam, mert semmit se hallottam.

Csendben maradt.

– Jössz egy titokkal! – mondtam.

– Nem fogadtunk.

– Mesélj!… Úgyis behajtom.

Erre hátradőlt ő is, és a karját a feje alá tette.

Behunytam a szemem, mert már bántotta a napfény. A szemhéjamon keresztül így is láttam a fényt,

de most már jólesett, melegítette a bőröm. olyan békés volt minden.

Mint a teremtés kezdetekor a paradicsomban.

– Tudod, az itt élők egy kiválasztott csoportja tényleg ismeri a wrajkokat – törte meg a csendet de

Molay. – Tudják rólunk, hogy az ősi civilizációk egyike vagyunk. De ez olyan titok, amit őrizniük kell.

– Jártatok itt is? Akárcsak a Földön?

– Nem éppen úgy… – éreztem, hogy felül, és megnézi Walkert. A fickó még ájult lehetett, mert de

Molay visszafeküdt és folytatta. – Egy megaira telepedett le itt, és megpróbált dinasztiát alapítani.

– A megairák gyakran tesznek ilyet? – kérdeztem. A szupercivilizációk létéről kevesen tudnak, és

nekem is fel kellett borítanom két naprendszer érzelmi egyensúlyát, hogy megtudjak valamit. Minden

egyes információmorzsa, amit megszereztem, több milliónyi biztosítási összegbe került, és a végén

majdnem meghaltunk: de Molay is és én is, és kivételesen egymás kezétől.

Mostanra némiképp rendeződött a helyzet, én pedig megtudtam, kik azok a megairák és mi a bajuk a

wrajkokkal.

– Néha előfordul velük. Renitensekkel, száműzöttekkel, vagy olyan nagyravágyókkal, akik saját

birodalmat akarnak és rabszolgákat.

– Ez van, ha valaki bele tud bújni más bőrébe – mondtam. – Én megtiltanám, hogy emberi formát

öltsetek. Na, mondd tovább. Mi történt?

– Kis híján sikerült neki, és ha nem indít támadást a szomszédos rendszerek ellen, akkor még ma is ő

vagy a sarjai vezetik ezt a bolygót.

De nem elégedett meg egy bolygóval, és megtámadott pár másik lakott helyet és civilizációt…

például a midionikat is.

– Mikor is volt ez?

– Kétezer éve.

– És ezeket honnan tudod? itt voltál? Kicsit elhallgatott. Nyilván visszaszámolt.

– Akkortájt a Földön, Európában próbáltam meg letelepíteni egy népet. De a von Anstettenek utáni

években elég sokat utazgattam, és felszedtem azokat a történéseket, amikből kimaradtam.

– Jó. És mikor jelentetek meg ti?

– Nem volt „ti”… Csupán két Őrző jött ide, és kiűzte Lawrence-ből a megairákat. Akik

elmenekültek, és egy midioni sereggel tértek vissza, ami éppen hódítani indult valahova, de itt kötött ki.

Aztán az Őrzők elsöpörték a midioni sereget is, amorf fémtömbökké olvasztották az űrhajókat.

– Két wrajk Őrző az egész sereget legyőzte? – támaszkodtam föl.

– Igen.

– Honnan volt ekkora erejük?

– Az Őrzők a wrajkok beavatottjai. Eredetileg a Földön volt feladatuk, de az itt megtelepedő

megaira korábban a Földön is megfordult, és elhozott magával valamit, ami, finoman szólva, nem volt az

övé.

– A Katedrális Őrzőiről beszélünk?

– Később. Az csak később volt. Akkortájt még nem volt Katedrális.

– Te el tudnád söpörni a felét?

– Én nem vagyok Őrző. Csak egy egyszerű, emberi alakban újjászülető wrajk.

– Legalább a barátodnak ne kamuzz.

– Nem tudom elsöpörni a midionikat, és nem akarom elsöpörni, és különben pedig nem ismersz

minket.

– Á, van valami gyengéd?

– Te is tudod, hogy nem léphetek ki teljesen a bőrömből.

– Persze. Akkor nekem hogyan sikerült a múltkor mégis elérnem?

152 Csak Könyvek

– Fogalmam sincs – és hallottam a hangján, hogy a dolog említése kicsit felmérgesíti. – illetve

pontosan tudom, hogy hogyan, de ha azt még egyszer megteszed, akkor visszamegyek a gyerekágyadhoz,

és a párnáddal fojtalak meg.

– Ó, középkori módszerek!

Visszahanyatlottam a fűre, és az égre néztem. Egy bogár elkezdett körözni a fejem felett, de csak

akkor zavartam el, amikor már túlságosan elszemtelenedett, és rá akart szállni az orromra.

Jacques de Molay is hallgatott, talán a múlton töprengett, talán azon, hogy milyen lehetne az élete az

Őrzők között. ha levetné emberi testét, és ha elfogadná a végső beavatást. Neki volt választása. nem úgy,

mint az embereknek.

Őszintén szólva, becsültem a választásáért, de ezt nem mondhattam el neki. Még nem. Egy kicsit

még mindig nehezteltem rá.

– Ez a mostani támadás lehet a midionik bosszúja? – kérdeztem egy kis csend után.

– Nem. Ez a mostani támadás színtiszta rablóhadjárat. Semmi köze ahhoz a kétezer évvel ezelőtti

esethez.

– Ezt hányszor és hány helyen hallottam már!

– De így van – erősködött de Molay. – Azóta már legalább tucatszor voltak itt.

Kicsit feküdtünk még, aztán amikor Walker nyöszörögni kezdett, úgy véltem, ideje indulnunk.

Összeszedelőzködtünk, és már éppen azon kezdtünk tanakodni, hogyan jutunk vissza a palotához, amikor

megérkezett egy légikocsi.

Fegyverrel a kézben vártam, hogy landoljon és kinyíljon az ajtaja, de feleslegesen, mert senki nem

volt bent.

A műszerfal fénymonitoráról viszont Zsazsa mosolygott ránk.

– Küldtem egy kocsit önöknek – mondta édesen. – Nem baj?

– Honnan vette az ötletet? – kérdeztem vissza. Egy bűbáj volt a mosolya. Kacéran megrántotta a

vállát, és azt mondta:

– A reptéren is mindig sokan kértek taxit. Beletartozik a munkakörömbe, hogy kitaláljam a vendégek

gondolatait.

És kacsintott. Mi meg felszálltunk.

9.

A palotában egy félszázadnyi ember várt ránk.

– Az első osztályúakat a vendégszobákban, a másodosztályúakat a személyzeti szálláson helyeztem

el – fogadott minket Zsazsa. Egészen elragadta a lendület, a kiborglány sürgött-forgott, intézkedett. –

Keressen egy magára való cipőt! – szólt rá lendületesen egy nyilván másodosztályú önkéntesre. – Be ne

jöjjön sáros cipővel a herceg dolgozószobájába!

– Mennyien vannak? – kérdeztem.

– Ötvenheten – mondta. – És van köztük egy orvos is. – Megállt, és aggódva méregetett. – Jó lenne,

ha megvizsgáltatná magát.

Én éppen zuhanyozni szerettem volna egy jót, jéghideg vízzel és hosszan. Ezt el is mondtam neki,

mire elkísért a zuhanyzóhoz, és felajánlotta, hogy levetkőztet, majd később elviszi tisztítóba a ruháimat.

Azt mondtam neki, hogy nagyfiú vagyok, és le tudok vetkőzni egyedül is. Erre a hátamat akarta

megmosni.

– Nagyon figyelmes – mondtam. – De nem. Kicsit szomorú volt, amikor elment.

A zuhanyzóból kilépve a doktor várt rám.

– Doktor Xorad – mondta, és kezet nyújtott. – Mindig másfél órát fürdik?

– Ki mondta, hogy meg kell várnia? – kérdeztem mogorván.

– Zsazsa.

– Na persze.

Lekísért a kórházrészlegbe, merthogy a palotának ilyenje is volt, megvizsgált, bekent, besugárzott,

bekötözött és utamra bocsátott. Rögtön mentem a dolgozószobába, ahol de Molay szivarozott ötvennyolc

pasas társaságában. De Molay keze is be volt kötve, innen tudtam meg, hogy az orvos mégsem várt rám

másfél órát a zuhanyzó előtt.

Csak Könyvek 153

A dolgozószoba belső oldala mellett nyolc összetolt asztal állt, rajta mindenféle étellel: tésztákkal,

süteményekkel, hússal, de egyetlen egy tál zöldséggel sem. A toborzásunkra jelentkezők többsége az

asztalok mellett ácsorgott és evett, egy kisebb csoport a bárszekrénynél csoportosult, mások az

ülőgarnitúrában, fotelekben tespedtek és szivaroztak. Mint egy elégedett haveri kör egy legénybúcsún.

végignéztem a társaságon, és megállapítottam, mennyire siralmas helyzetben vagyunk. Nem harcosok

voltak, hanem szerencsétlen itt hagyottak: mindennapi fickók a maguk kispolgári életéből.

– Maga hol dolgozik? – kérdeztem egyiküket, aki a sarokban ücsörgött. Aprócska, helyes orra és

kerek feje volt, tekintélyes tokával. Látszott rajta a jólét és a sport teljes hiánya: pocakos testét két pókláb

hordozta.

– Csak dolgoztam – válaszolta. – A szórakoztatóiparban.

– Melyik részében?

– Meccsekre árultam jegyeket. Női olajosbirkózás…

A következőről kiderült, hogy fagylaltboltja van öt kerülettel arrébb.

– Tele vagyok jeges fagyival, tejes fagyival és dulárés fagyival… de már fosok tőle. – Egy

fokhagymás kuglófszeletet nyomott be éppen a fejébe. Mindene méreten felüli volt, mint egy óriási,

felfújt babának.

– Azért lettem fagylaltos, mert szerettem, de most már nem szeretem. És különben is, kinek adjam el

ebben az üres városban? Nem hiszem, hogy a midionik kedvelnék a fagyit.

– Ki tudja? – szállt be a beszélgetésbe egy kopasz, ösztövér alak.

– Lehet, hogy maga megmenthetné a várost. Mérgezze meg a fagyiját, és azt árulja a midioniknak.

– Kétszázmillió gombócom azért nincs…

Feladtam, és de Molay mellé vánszorogtam, aki a hercegi íróasztal mellett ült egy antigravitációs

székben. Délelőtt még nem ez volt itt, valami kényelmesebb helyről szerezhette be.

– Ezekből nem lesz hadsereg – mondtam neki.

Aaron Walker lebegett oda mellénk egy másik AG-székkel.

– Hát nem egy Bero – jelentette ki öntudatosan. Egyszerre de megjött a hangja!

– Akkor miért vannak itt? – kérdeztem.

– Igazából nem akarnak harcolni, csak rájöttek, hogy az utolsó két napjukat sokkal kényelmesebben

is eltölthetik, mint azokban a lyukakban, ahova elbújtak. Esznek-isznak, aztán visszamennek.

– Remek.

– A maguk felhívása ébresztette rá őket erre.

– Igazán jó embernek érzem magam.

De Molay rátenyerelt a dolgozóasztalra, és előhívott egy térbeli műholdképet. Láttam a várost

kicsiben. Felhőkarcolókat, tornyokat, a szabályos utcákat és a szabálytalan külvárosi kerületeket. És a

dombságot, amely a város körül mintegy harmadrészén olyan volt, mintha valaki felhasította volna egy

éles fegyverrel, és emiatt aztán leeresztett, mint holmi felfújhatós gumialak.

– Tulajdonképpen tönkretettük a védelem nagy részét – mondta de Molay, és végigvezette tenyerét a

kipukkadt dombság felett. – Ezzel már semmire sem megyünk. És szerintem a többi folyosószakaszban,

ami ellenétes irányban épen maradt, ugyanolyan csapdák várnak minket.

– Ezen gondolkodsz másfél órája? – kérdeztem vissza.

– Egyél valamit! – mondta de Molay barátságosan. – Rég ettél, és szerintem leesett a vércukrod.

– Hozzak egy fagyit? – érdeklődött a fagylaltárus barátságosan. A teremben állók egy része körénk

gyűlt, miután látták, hogy valaki a hercegi asztalon matat.

– Itt lakom – mutatott egy felhőkarcolóra egy öltönyös alak.

– Ki maga? – kérdezte egy szögletes arcú pasas.

– A transzportvállalat aligazgatója.

– És magát is itt hagyták?

– Zerobszky vagyok.

– Zihor.

– Örvendek.

De Molay félbeszakította az ismerkedési estet.

– Meg akarjuk védeni Lawrence-t – mondta nekik. – Ki segít nekünk ebben? Minden ötletet és

elképzelést szívesen veszünk. Hiszen maguknak van helyismerete.

154 Csak Könyvek

Gyorsabban eltűntek, mint ahogy végigmondta.

– Én megmondtam – vont vállat fölényesen Walker.

– Én állandóan mondom – tettem rá egy lapáttal. – Emberre itt ne számíts! Ez még házibulinak is

lapos, nem hogy mentőakciónak. Ötvenkilenc férfi és egy kiborgnő… Mire számítottál?

A végszóra feltűnt Zsazsa. Minden szem feléje fordult, ami nem csoda. Utolsó találkozásunk óta

átöltözött, és egy halászháló többet takar, mint a ruha, ami rajta volt. igencsak erőltetnem kellett a

szemem, hogy felfedezzem rajta a bugyit, pedig minden átlátszott a ruhán, és a bugyi is ott volt.

Egyenesen hozzám lebegett. A bőrömön éreztem a hirtelen csöndet.

– Elkészítettem a vacsoráját – mondta nekem.

– Te ezt tudtad? – kérdeztem de Molayt.

– Befogott egy szakácsot a társaságból. – De Molay megmutatta a fickót. Egy száraz sütivel a

kezében topogott, és amint meglátta, hogy nézem, elkapta a tekintetét. – Azt az olajos bőrű fickót.

– Egy szakács, aki két nappal egy mindent elsöprő támadás előtt vacsorát készít nekem, miközben ő

kekszet eszik?.

– Igen – lehelte Zsazsa. – Benne van a működési leírásomban, hogy nagyon jó a meggyőző erőm.

Na, velem jön?

– Ne legyen béna! – súgta nekem Walker, és tízig kellett számolnom, hogy le ne üssem.

– Menjünk! – mondtam aztán meglehetős nyugalommal. Két okom volt rá. Az egyik az, hogy

tényleg éhes voltam, a másik pedig hogy minél előbb el akartam tűnni ebből a kasztrált társaságból. Ja

igen! A harmadik ok az volt, hogy nem akartam de Molay vigyorgó arcába bámulni. – Mire megjövünk,

csinálj belőlük hadsereget! – mondtam de Molay-nak. – vagy zavard őket vissza a lyukaikba! Akármit,

csak ne ezt találjam itt, amikor visszajövök, mert csúnya világ lesz.

– Te csak magaddal törődj!

– Egy óra múlva itt vagyok…

10.

A vacsorát Zsazsa egy kis apartmanrészben szervírozta. Azt hittem, valami óriási lovagteremben

vagy ultramodern neoszecessziós, transztechnikával felszerelt fémszagú helyiségben terített meg, és mi

egy húszméteres asztal két felén ülünk majd, vagy legalábbis én… de ehelyett egy vendégek számára

fenntartott, teljesen felszerelt lakrészben tálalt nekem. Hangulatos kis lyuk volt, bensőségesen elegáns,

amolyan fontos, de kívülálló vendégeknek, esetleg távoli családtagoknak. Lyuk, mondom én, de számos

bolygót ismerek, ahol a polgári középosztály kisebb helyen lakik.

Zsazsa átszállíttatta a kitisztított ruháimat az egyik hálóba. Történetesen oda, ahol egy kétszemélyes

lávaágy szolgálta a kényelmet.

– Mindent elrendeztem – mondta bűbájosan egy pillanattal azelőtt, hogy kitárta volna előttem a

lakrész ajtaját.

Beléptem a fényűző lakrészbe, és egy pillanatra megugrottam: Zsazsa a fenekembe csípett.

– Üljön le az asztalhoz, hozom a friss salátát! – mosolygott rám. Elegáns patellateríték fogadott, és

zseniális illat. Nem kérettem magam, helyet foglaltam az egyetlen teríték mellett. Zsazsa feltűnt oldalt

egy salátatállal: kis köténykét vett fel az alkalomhoz, amely még jobban kiemelte derekát és hosszú

combját. Csábosan letette elém a mandulaszín olajjal leöntött salátát, majd a kezembe adta a villák

egyikét, mintha én nem tudnám fölvenni.

– Köszönöm, innentől menni fog – mondtam neki.

– Tudom.

A salátából semmilyen zöldséget nem ismertem fel, sem pedig a szószt, de kellemesen fanyar és

fűszeres íze volt. Lassan elrágtam, minden falatot élvezve, és igyekeztem nem nézni az ajtó felé, ahonnan

Zsazsa leplezetlenül figyelt. Amint készen voltam a salátával, tálalta az előételt, apró, babszer ű húsokat.

Ennek eredetét nem firtattam, talán bogarak lehettek, amíg éltek. Kaptam mellé egy kis zöldmártást is,

amiben felismertem a borsot: ez a fűszer a világegyetem egészét meghódította. Miközben ropogtattam,

Zsazsa feltett valami zenét, és lágy, romantikus dallamok kúsztak elő a sarokból. Arra gondoltam,

mennyire rafinálta Kiváltképp, hogy ő maga nem jött elő, míg az utolsó falatkát le nem nyeltem.

Csak Könyvek 155

Akkor aztán egy cisitállal jelent meg, fedővel takart sült hússal, amely egészen nyúlszerű volt.

Felálltam, húztam még egy széket az asztal mellé, és kerestem egy tiszta tányért és étkészletet is hozzá

ott, ahonnan Zsazsa jött: egy barátságos konyhácskában. Megterítettem a kiborglánynak, aki erőtlenül

tiltakozott, majd végül leült mellém.

– Miért csinálja ezt? – kérdezte. – Tudja, hogy én nem eszem.

– Az illúzióért.

Mosolygott, és a kedvemért vett a tányérjára. A saláta és a bogarak meghozták az étvágyamat, így

bőségesen ettem.

– Jó látni – mondta Zsazsa –, hogy ennyire ízlik. Sikerült örömet okoznom magának?

– Remekül instruálta a szakácsot.

– Köszönöm. Szóljon csak, ha hiányzik valami!

– Bor?

– Ó, azt az étel után akartam hozni.

– Jó lesz most is.

– Maga nem ismeri a helyi szokásokat.

– Ennél jobbat mondok. Fütyülök rájuk.

– Jaj, de izgalmas!

– Az egész bolygó az.

Zsazsa Mona Lisát megszégyenítő mosollyal állt föl, és hozta ki a borospalackot és a metszett

poharat.

– Kettőt – mondtam. visszaszaladt még egy pohárért.

Ezek után koccintottunk. Ittunk, majd megtöröltem az aranyszegélyes szalvétába a számat és a

kezemet, majd rámosolyogtam.

– Azt hiszem, beszélnünk kell.

– Hozhatom a desszertet?

– Nem, köszönöm. Ennyi elég volt.

– Biztos?

– Halálbiztos.

– És biztosan beszélgetni akar? Nem valami egyebet?

– Na erről akarok beszélgetni! – Közelebb hajoltam hozzá. – Azt hiszem, amit maga szeretne, az

nem fog menni.

Az arcára határtalan sajnálkozás ült ki.

– Csak nem beteg? – kérdezte aggódón. – A doktornak vannak olyan tablettái vagy injekciója,

amivel.

– Elég! Mindenem működik. Megnyugodhat, semmi bajom nincs azon a téren. És más téren sem.

Megrázta a fejét, és a homlokát ráncolta. Egész aranyos volt.

– Akkor miért nem? Nem értem.

– Mert… – Azon gondolkodtam, hogy hogyan magyarázzam el, hogy két dolgot sosem tettem

életemben: egyrészt sosem fizettem érte, másrészt a kiborgokkal, robotokkal és egyéb gépi létformákkal

nem feküdtem még le. – Mert nem akarom.

– Nem akar engem? – Ez olyan ártatlanul hangzott, hogy már majdnem megtörtem.

– Nem erről van szó – feleltem. – Nem akarásról. illetve dehogynem… De nem magát nem

akarom…

Zsazsa nézett, csak nézett, aztán túlkombinálta a dolgot.

– Maga fél tőlem? – kérdezte tágra nyílt szemmel.

– Dehogyis!

– Megijesztettem? Túl rámenős voltam?

– Nem, nem.

– Mert akkor szolidabb leszek.

– Felesleges. illetve jó lenne.

– És akkor lehet szó arról, hogy mi ketten?.

– Nem hiszem.

– De miért?

156 Csak Könyvek

– Ez inkább csak. afféle elv.

– Elv?

– Gépnővel nem fekszem le. És különben is, minek egy űrreptérre a kommunikációhoz egy olyan

kiborg, aki ilyen igényt is kielégít?

– Régen ez nem volt kötelező a hús-vér titkárnőknél? – kérdezett vissza.

Ó, csodás programozás, gondoltam. Ezen a bolygón túl kifinomult a politikai, gazdasági elit, ha még

egy reptéri kiborgban is ilyen program fut.

– Nem mindenhol – feleltem nagyjából őszintén.

– Idegen létformák nőstényeivel szemben is megvan ez az. elve? – kérdezte provokatívan.

Be kellett vallanom, hogy nem mindegyikkel, mire elnézően ingatta a fejét.

– Maga válogatós fiú.

– Nézze! – mondtam én is a tőlem telhető legvisszafogottabban, legkedvesebben. – Maga nem azért

akar lefeküdni velem, mert tetszem.

– Valóban?

– … nem azért. Ez amolyan beprogramozott ösztön. Olyan, mint amikor a tojásból kikelő állatok azt

tartják az anyjuknak, akit először meglátnak.

– Én nem az apámként nézek magára.

– Ez csak egy hasonlat. Én mentem el a reptérre magáért, engem látott meg először, természetes, ha

vonzódik hozzám. De csak ezért.

– Hadd döntsem el én, miért vonzódom – dorombolta, és hozzám simult. – Én nem tojásból keltem

ki. Olyan modern gyártósort szerintem még maga sem látott.

Eltoltam. Éreztem, hogy az erőm már nem sokáig tart, és arra gondoltam, hogy a következő utamra

fel kéne venni női stopposokat vagy akárkit. Még fizetni is fizetnék, csak ne tartson olyan sokáig az út, és

ne Jacques de Molay legyen az egyedüli társam a féregvezetékek mentén.

Megköszörültem a torkom, és finoman hátratoltam a székem.

– Tényleg, mindent de mindent köszönök. De most vissza kell mennem a herceg dolgozószobájába,

hogy ütőképes sereget kovácsoljunk mintegy hatvan kispolgárból. Nagy munka, és úgy érzem, ez az

éjszaka kell a csodához.

Felálltam.

– Mikor jön vissza ide? – kérdezte. 332 Mysterious Universe

– Hát, megeshet, hogy ma este nem alszom. Pontos terv is kell a kétszázmilliós midioni haderő

visszaveréséhez. Némiképp sötétben tapogatózom még ezt illetően, de majd meg fogom oldani.

– Jó – mosolygott Zsazsa csábosan, és finoman megoldotta a kötényét, amitől rögtön elöntött a víz,

és a menekülési inger olyan erős lett, mintha csak a Pheselton-pajzsom akarna motiválni.

– Viszlát. – intettem, és rohantam kifelé. – Még találkozunk.

– Alig várom.

Lihegve vettem a lépcsőfokokat a dolgozószoba felé, át emeletek és folyosók során. Kicsit

keveregtem, mert úgy éreztem, le kell vezetnem némi feszültséget. Amikor viszont betoppantam a

dolgozószobába, hátratántorodtam: egy zenekar játszott a sarokban és a hatvan férfi vendég hatvan nővel

táncolt. A gond csak az volt, hogy mindegyik nő ugyanúgy nézett ki.

– Mi a frász?… – kérdeztem, de Walker rögtön elkapott.

– Már végzett is? – kérdezte lendületesen, ám nem várt választ, mert folytatta is. – Na milyen bulit

csináltam?

– Ezt maga csinálta?

– Bizony ám! – Büszkén a mellkasára ütött. – Mondta, hogy rossz a buli, tehát elrepültem a

kópiagyárba… Említettem, hogy ott dolgozom, ugye? Persze, hogy mondtam. szóval átrepültem Mr.

Zerobszkyval, lehúztam a gyártósorról egy kópiazenekart és egy luxustáncosnőt, aztán áttranszportáltuk

ide őket.

– Egy luxustáncosnőt?

– Hát a memóriatárolókat megbütyköltük, és a táncosnőt kicsit többször transzportáltuk… Őt lehet…

nincs lelke… csak formázott biozselé, ugye? A kópiáknak a teste is csak látszat.

– Emlékszem. Nincs lelke. vallási okok.

Csak Könyvek 157

– Igen. – Húzott befelé. – Na jöjjön! Táncoljon! Érezze jól magát! Úgyis ez az utolsó előtti

éjszakánk itt! vettem egy mély levegőt, aztán lefejtettem ujjait a karomról. Elővettem a Syntaxot, és lazán

szétlőttem a kópiazenekart. A kópiabábuk, mint túlhevített vattacukrok olvadtak össze.

Hirtelen csend lett.

– És most – álltam ki középre – a bulinak vége! Mindenki eltűnik a palotából!

– De miért? – kérdezte valaki.

– Mert ha reggel meglátok itt valakit, lelövöm! Értve vagyok? Előbb a lábát lövöm el, aztán a kezét,

végül gyomorba lövöm, hogy sokáig szenvedjen.

Nem vártam meg a választ, elhagytam a termet. Éreztem, hogy többen nyugtalanok lettek.

11.

Kimentem a városba, és egész éjszaka ott bóklásztam. A kihalt utcákon, parkokban. Becsületesen

bevallom, hogy két helyre is betörtem: az egyik lakásból egy üveg bort és egy poharat hoztam el, egy

irodából pedig egy memolapot. Az egyik téren leültem egy sellőalakot formázó szökőkút mellé, és a vízi

játék fénye mellett ittam és jegyzeteltem. Csend volt, és ez megnyugtatott. Se férfiak, se nők nem jöttek,

nem voltak mozgó járművek vagy bármi, ami valahonnan valahová haladt. Egy fura állatka szaladt át

csupán a téren, gyűrűs páncéljai finoman csattogtak, ám amikor az állatka meglátott engem, riadtan

nagyobb sebességre kapcsolt, és eltűnt egy csatornalyukban.

Egész éjszaka ötleteltem, és csak hajnalban indultam vissza a hercegi palotába. Már láttam a napot a

házak felett, amikor megéreztem.

A palota kovácsoltvas kerítésajtaja és mögötte a kapu is nyitva állt, ami elégedettséggel töltött el.

Amint beljebb mentem, és csupán lépteim vertek visszhangot a magas falak között, az elégedettségem

csak nőtt. Aztán boldogságomnak egy csapásra vége szakadt. Az egyik oszlop mögül Walker toppant

elém.

– Helló, Mr. Ketchikan! Kicsit feszültnek látszott.

– Mit keres itt? – dörrentem rá. – És ilyen korán reggel?

– Nem sokat aludtam…

– Gondolom, csomagolt.

Nevetett, mintha egy rossz viccet mondtam volna.

– Hehe… Csak viccelt, ugye, amikor azt mondta, hogy mindenki távozzon a palotából.

– Nem.

– Ugyan már! Annyi mindenen átmentünk. Nem akarhatja, hogy én is elmenjek. Hiszen barátok

vagyunk!

– Ne essünk túlzásba! – morogtam, majd hirtelen elöntött a nagylelkűség. – Tudja, mit, Walker?

Maga maradhat. szerintem a kialvatlanság volt az oka. vagy csak le akartam rázni?

– Köszönöm! – ragyogott fel Walker arca, és közelebb lépett, hogy hálából megöleljen.

Kitartott kézzel állítottam meg.

– Ha hozzám ér, kitöröm a nyakát.

– Hát persze. Persze – táncolt vissza. – Remek csapat vagyunk mi ketten, de csak két lépésről…

Köszönöm a lehetőséget, Mr. Ketchikan, csak szóljon, ha valami kell, vagy kitalált valamit! otthagytam,

és de Molay hálójába mentem.

De Molay a lóbőrt húzta. Mélyen aludt, mintha bizony holnap nem szakadna ránk az ég. Tiszta volt a

lelkiismerete, és ránézésre is baromian kényelmes a hercegi ágy.

– Ébresztő!

Lerántottam róla a takarót, majd az egyik ablak elől elhúztam a sötétítőfüggönyt.

– Ablakzár ki – nyögte de Molay, mire tényleg világos lett.

– Ez a függönydolog csak sznobizmus? – kérdeztem.

– Mit vártál? – kérdezett vissza, majd megdörzsölte a fejét. Ásított. – Mit keresel itt?

– Van pár ötletem, amit meg akarok beszélni veled.

– Felöltözhetek?

– Minek az? Megadóan sóhajtott.

158 Csak Könyvek

– Hallgatlak.

– Egész éjszaka gondolkodtam – mondtam –, és arra jutottam, hogy ketten nem vagyunk elegen

Tehát segítséget kell szereznünk.

– Eddig jó.

Kimászott az ágyból, és elindult a fürdőszoba felé, amelynek hirtelen eltűntek a falai, és az egész,

csupaszon maradt mosdóblokk közelebb csúszott a hercegi ágyhoz. De Molay nem lepődött meg, ő

nyilván számított erre, én azonban megdöbbentem, és hátralépve leültem az ágy szélére.

– Na mondd már! – szólt de Molay, és a lába elé sikló fürdőkabinba lépett. A szoba azon fele rögtön

átalakult: a díszes szőnyeg lágy hullámzással visszahúzódott, és a helyén hófehér csempe maradt. Egy

mellkasig érő füstüveg választófal nőtt ki aztán a csempéből, eltakarva de Molay-t, és persze a kabint.

– Rendben. Szóval azon gondolkodtam hajnalban, kik olyan erősek, hogy visszariasszanak egy ilyen

méretű haderőt.

– És kiket találtál?

– Hát… vannak páran. Mit szólnál első körben a Vaskesztyűsökhöz?

– Segítőkész társaság – morogta, majd masszázszuhanyt kért a hercegi fürdőtől, amit meg is kapott.

– Kiváltképp neked fognak nagy örömmel segíteni – kiabálta ki nekem.

– Van lekötelezettem a Vatikánban.

– Lehet, de te sem feszítheted a végtelenségig a húrt. Ráadásul bármilyen lekötelezetted lehet a

Vatikánban, a vaskesztyűsök szervezete lényegében önálló rend. És ennek a rendnek a tagjai nem nagyon

kedvelnek téged… talán emlékszel rá, amikor keresztbe tettél nekik.15

Miközben beszélt, valami szürke dolog lekente a hátát, lábát és a karját. Nem láttam pontosan mi az,

mert a zuhanykabin üvege kicsit elsötétedett, és hullámzó felülete megtörte a fényt.

– Biztos van ott is széthúzás, és egyesek örülnek annak, ha másoknak a seggébe rúgnak – mondtam.

– Nem, nincs – közölte de Molay. – A Vaskesztyűsök ugyan valaha emberek voltak, de az már rég

volt. Most már annyira nem azok, hogy ne is keress széthúzást közöttük. York! Űrhajó nélkül

közlekednek az űrben!

– Jól van, na! Értem!

Pár percem volt, hogy végiggondoljam, mert a zuhany igazán beindult, és hosszan verte, masszírozta

de Molay testét. Valamilyen antigravitációs technikával kombinálták, így nem csupán felülről lefelé

zuhogott, de mindenhonnan és minden irányba is, ugyanakkor egy csepp víz se ment félre: a kabinon

kívül minden száraz maradt.

Én közben lemondtam a Vaskesztyűsök segítségéről.

– Zseniális – dugta ki de Molay a fejét a zuhanyzóból a végén. – Próbáld ki! Megérte ez az egész

fejlődés! A jeruzsálemi kalandozások idején néha egy kanna víz volt a boldogság netovábbja… Ha akkor

van egy ilyen zuhanyszobám, le tudom állítani az egész keresztes hadjáratot.

Aztán visszabújt a zuhany alá száradni.

Míg súlytalanul lebegett a meleg légáramlatok közepén, én tovább gondolkodtam. Természetesen

hangosan.

– És a Szentek? Adalbert és Klára is jönnek nekem eggyel.

– A Föld nagyon messze van innen. Még a féregvezetékek mentén is.

– Ezek szerint úgy véled, hogy érdemes lenne megkeresni őket?

– Nem.

– De most mondtad…

– Klára talán segítene, de a politikai viszonyokat tekintve a Vatikán nem engedné el. Őt se, nem

hogy mindkettejüket. Klára nem egy bármikor bevethető bomba vagy csodafegyver. A Harcos Szentek

szimbólumok, és nem lehet őket ilyen profán küzdelemben bevetni. Lejáratnák a hitet, a szentségeket és a

Vatikánt is. Átadni őket, neked, kimerítené a simónia fogalmát.

– Nem fizetnék érte.

– Akkor meg egyenesen hülyeség lenne. Valamit valamiért, York. Tudod, hogy gondolkodnak

arrafelé. Az a Föld, az emberiség bölcsője, a civilizáció és a korrupció melegágya. A Vatikán pedig nem

jótékonysági szervezet.

– Volt valamikor is az?

– Ó, még a legelején, Nagy Konstantin uralkodása előtt…

Csak Könyvek 159

– De akkor nem úgy hívták.

– Akkor még nem. Szóval nyugodtan letehetsz arról, hogy a Szentszék felől segítséget kapj. Nem

szeretnek téged, és nem is akarsz fizetni.

– Persze… – morogtam. Tökéletesen igaza volt. Hajnalban én is végiggondoltam a lehetőségeket, de

fel kellett vessem őket, hátha de Molay máshogy lát valamit. sajnos nem így volt.

A szárító kikapcsolt, a zuhanykabin falai eltűntek, ahogy az egész fürdőszoba is a lakosztály

közepéről. A szőnyeg visszakúszott de Molay alá, és ő mintha csak egy láthatatlan hintaágyból ugrana

talpra, megállt a szoba közepén. Oldalról láthatatlan szekrények nyíltak ki, ruhafogasok sorjáztak elő,

felajánlották a rajtuk tárolt öltözékeket.

– Piros, rózsaszín, barack és narancs vissza – mondta de Molay. A nevezett színű ruhák eltűntek,

kivéve a barackot. A rendszer nyilván nem volt tisztában a barackkal, mint olyannal.

De Molay nekiállt válogatni a mintegy ötszáz komplett öltözékből, ami itt maradt.

– Milyen érdekes ez a szoba – mondtam kételkedve. – Az enyémben semmi nem mozog. Ez a

kényelemfokozat viszont már ijesztő…

– Átnéztem a hercegnői lakosztályba – mondta de Molay. – Na az tényleg félelmetes… Kiket találtál

még? Nem hiszem, hogy egyedül csak a Vatikán segítségére akarnál támaszkodni. vagy istenére?

– Rendben, lépjünk túl a Vatikánon – morogtam. – De igazad van. Szándékosan a leglehetetlenebbel

kezdtem. de arra gondoltam, elmondom, hátha megvalósítható valamelyik.

– Nem. Nem hiszem.

– Jó. A következő, ami eszembe jutott, hogyha tudnánk szerezni két Stockbauer rombolót, azzal is

megoldhatnánk a gondokat.

De Molay rám pillantott a ruhák közül.

– Te most a megvalósíthatatlan ötletektől a megvalósítható felé haladsz? Úgy érzed?

– Valahol csak kint vannak, és valahogy csak rájuk lehet akadni.

– Miért is vagyunk itt? – kérdezte de Molay. Ezen kicsit gondolkodnom kellett.

– Hát hogy visszaverjük a midioni sereget.

– De miért akarjuk visszaverni a sereget?

– Mert támadnak.

– És?

– És? – kérdeztem vissza. – Hova akarsz kilyukadni? Nem válaszolt, csak bámult.

– A francba! – Hirtelen eszembe jutott. – Egy embert keresünk. Xaviert. A nagy háborúsdiban

teljesen kiment a fejemből.

– Igen. Így van. És szerintem, ha most elkezdjük átkutatni a bolygón élő ötvennégymillió akárminek

az otthonát, hamarabb ráakadunk Xavierre, mint a Stockbauerekre a galaxisban.

– Szóval tűt a szénakazalban?

– Nem hittem, hogy ismered ezt a szólásmondást.

– A lehetetlen fogalmát nem ismerem.

– Igen, tudom. Csak nem élsz elég hosszú ideig ahhoz, hogy ezt be is bizonyítsd!

– Rendben. Értem a célzást. Egyszóval semmi ötleted vagy információd nincs arról, hol lehetnek a

Stockbauerek?

Hallgatott.

– Nos?

– Nem kivitelezhető az ötlet – mondta aztán. Talált egy csipkés ujjú, világoskék ruhát, kiemelte, és

felém fordította. – Ez milyen?

– Fogadjunk, hogy hordtál már ilyet – feleltem.

– Igen, XIV. Lajos udvarában… Már akkor is kényelmetlen volt

– Húzta el a száját. – Csak van valami modern és kényelmes ruha is

– Morogta maga elé.

– Igazából egy kis időutazás is megteszi – mondtam. – Ha nincs Stockbauer, akkor egy röpke

időutazással elintézhetjük a midionikat. Visszamegyünk kétezer évet, a wrajk támadáshoz, és

meggyőzzük az Őrzőket, hogy tegyék lakatlanná a midioni bolygót.

– Nem hiszem el, hogy kiirtanál egy egész civilizációt egy emberért.

160 Csak Könyvek

– Nem akarok ítélkezni, de hány ártatlan embert és nem embert öltek meg a midioni rablóhadjáratok

során?

De Molay talált egy visszafogott öltözéket, aminek megmérte a vállát. Úgy tűnt, hogy jó rá. A barna,

szürke és fekete szín együttesből összeállított ruha mellé egy halovány, homokszín ing járt, furcsa

gallérral, és a szokásos csipkékkel.

De Molay azzal kezdte, hogy az ujjak végéről letépte a csipkéket. Közben közölte a meglátását is.

– Ez nem lehet érv.

– De igen, ez tökéletes érv – riposztoztam. – De nem kell kiirtani őket, elég, ha a civilizációt

visszaküldjük az őskorba. Ha nincs csillagközi űrutazás, nincsenek rablóhadjáratok sem.

– És még mennyi más nincs!

– Hiányozna? – kérdeztem. – Nem hiszem. Sőt, lehet, hogy az amúgy legyőzött bolygók a fejlődés

egy szebb és magasabb szintjét érnék el.

– Nem szeretem az időutazásos megoldásokat – fanyalgott de Molay, miközben belebújt a nadrágba.

– Miért is? – kérdeztem. – Félsz visszanézni, mit csináltál a múltban?

– Minden felelősségteljesen gondolkodó ember tisztában van vele, hogy az időutazás megbontja a

világegyetem szövetét. Még én sem látom át teljesen, mihez vezet egy aktív beavatkozás a történelembe.

Akárcsak egy kis ponton megtörtént változtatás is civilizációkat tüntethet el.

– Nem is nagyon osztottátok meg a technikát az emberiséggel – morogtam. – Csak a Katedrális…

– A Katedrális egy hiba volt.

– Te csak tudod.

– Igen, én csak tudom. Mindazonáltal a te időutazásos megoldásodnak egyetlen nagy hibája

ugyanaz, mint a stockbaueresnek, mármint hogy szerintem közel s távol nincs egyetlen egy időgép sem.

– Villnegronok? Nekik van időgépük.

– Villnegronok sincsenek a közelben. Mellesleg, ha belenéznek a szemedbe, nincs az a szöveg,

amellyel azok után te kiszednél belőlük egy időgépet.

Beadtam a derekam. Ő pedig magára kanyarintotta az inget.

– Akkor segíthetnél te – mondtam. – A midionik félnek a wrajkoktól. Ijeszd meg őket!

Megállt, rám pillantott, majd megrántotta a hercegi ing gallérját, amely kicsit csálén állt a nyakán.

– Ugye viccelsz,? – kérdezte komoran.

– Nem – válaszoltam. – Az az ing a vicc, amit most felvettél. Keress másikat, és menjünk, nézzünk

körül a környéken, hátha mégis ráakadunk egy icipici stockbauerrre!

12.

A „körülnézés a környéken” alatt én egy húsz fényéves körzetet értettem, vagy bármit, amit tíz óra

alatt elérhetünk egy féregvezeték mentén. Ehhez a hercegi adatbázist vettük igénybe, amely az

elvárásaimnak megfelelően a végsőkig alapos és naprakész volt. Az információ lekérésére használhattam

volna a szubdimenzionális neuroncsatlakozókat, amelyek pár hónapja még a harcászati rendszerem részét

képezték, de a de Molay-val megesett affér miatt nemrégiben kénytelen voltam ezt a beépített modult

eltávolítani a testemből. Kis híján megölt rajta keresztül.

Kicsit morogtam a hercegi vezérlőpult felett, és felhánytorgattam de Molay-nak az esetet. Azt is

említettem, hogy tizedannyi idő alatt végeznénk, ha az én modernebb lehetőségeimet használnánk.

– Ne sajnáld! – legyintett de Molay. – A technikai megoldások néha határozottan károsak az ember

embernek maradása szempontjából. Stockbauert nem találtunk, sem ötödik generációsat, sem

Renegátokat. Azt hiszem, ennek az én tizenötezer éves barátom határozottan örült.

– Még az első generáció kezelhető volt – mondta –, de aztán Richard Bauer a fekete mágia felé

fordult, és Stock is vevő volt a dologra, aztán mind a ketten megőrültek. Nem jó a sötétségbe belenézni.

– Ismerted őket?

– Susie Kleint is. Az egész elmebeteg, szociopata bagázst. – Most dühöt hallottam kicsengeni de

Molay hangjából. Határozott és erős dühöt, ami azért volt meglepő, mert a második generációs

Stockbauerek óta azért eltelt hatszáz év.

– Nem voltak a kedvenceid.

Csak Könyvek 161

– Nosztalgikus hangulatban vagyok.

– Figyelem is.

– Felejtsük el a Stockbauereket! Amúgy sem biztos, hogy mi használnánk őket. Azoknál sosem lehet

tudni, hogy ki használ kit. És ez is idegesít.

– Van más megoldás is… Mondjuk, ha segítséget kérnék a gillethektől… – gondolkodtam el a

hercegi asztal mellett. Az AG-székben ültem, felreppentem négy méter magasba, és az asztal fölé

kivetített csillagtérkép ellentétes oldalára repültem – Valahol itt kell lennie egy bázisuknak. szóval

valaminek, ami átnyílik a gilleth háttérvilágokra.

– A midionik a mutánsok oldalán harcoltak – emlékeztetett rá de Molay. – Egy ilyen gilleth

beavatkozással azt kockáztatjuk, hogy kiújul a gilleth-mutáns háború.

– Van, ahol még be sem fejeződött – rántottam meg a vállam.

– Ebben a világegyetemben vége van – mondta de Molay. – A többi most per pillanat nem érdekel.

– Pedig a gillethekre biztos számíthatnánk.

– Úgy gondolod, hogy odamész a bázisra, bekopogsz és kérsz tőlük pár ezer űrhajót?

Kicsit elgondolkodtam, aztán bólintottam.

– Úgy.

De Molay mellém lebegett.

– Ugye nem mondtál még el magadról mindent?

– Te sem – feleltem neki. – Sőt, úgy kell fogadások során kiszednem belőled.

– Rendben, majd egyszer mindent elmesélek – bólintott. – A gilletheket azonban akkor sem

kérhetjük meg, hogy kölcsönözzenek egy pármilliós haderőt, lényegében korlátlan tűzerővel. Még egy

galaktikus háborút nem bírnánk ki.

– Őszintén szólva én sem szeretnék még egyet – vallottam be. – De ez egy végrehajtható terv volt,

ellentétben az eddigiekkel.

– Elhiszem. Mit találtál még ki?

– A stoicheia szerint van egy ötödik szupercivilizáció is.

– Igen. Ott voltam, amikor ezt kiderítetted.

– És fegyvert fogtál rám, emlékszem. Te mondtad akkor, hogy az ötödik szupercivilizáció erősebb

mindenkinél. A wrajkoknál, a megairáknál és a kylingoknál is… És ott vannak mindenütt.

– Felejtsd el!

– Nem tudom. Mi lenne, ha beszélnél róla?

– Nos, ez az én titkom marad.

– Az előbb azt mondtad, egyszer mindent elmesélsz majd.

– Magamról, persze. De a világegyetem titkairól nem volt szó.

– Még akkor sem, ha ezzel megmenthetnénk az itt rekedt háromszázezer embert?

– Sajnálom, York, ez nem fog menni. Megrántottam a vállam.

– Akkor te jössz!

– Ezek voltak a remek tervek? – dörmögte de Molay. – Vaskesztyűsök, szentek, Stockbauerek,

időutazás meg a gillethek?

– És az ötödik szupercivilizáció.

– No, meg az.

– Az?

– Ne vonj le messzemenő következtetéseket a szóhasználatomból!

– Ó, hogyne! – Legyintettem. – Előbb-utóbb úgyis mindent megtudok.

– Egyébként olyan megoldást én is tudok szállítani, mint amiket te hoztál.

– Nocsak.

– Sőt, az enyém még használhatóbb is. Gyere ide!

Átrepültem az AG-székkel közvetlen melléje. A hercegi asztal fölött kiterülő csillagtérképen, ott,

ahol de Molay lebegett, éppen egy hatbolygós naprendszert láttam.

– Nézd csak! – mutatott egy kis piros foltra de Molay. – Ott viszik a végső megoldást.

– Mi lenne az? – hajoltam közelebb, mintha csak a piros pontocska közepébe láthatnék.

162 Csak Könyvek

– Egy pannoni űrflotta. A magyar Szent Koronát járatják meg. Egy mendemonda szerint egyszer a

Magyar szent korona egyszerre győzte le a kozmokatolikusokat és a Harcos Szenteket. Ha ez ment neki,

akkor a midionok sem állhatnak ellent.

– Ezt te komolyan mondod? – kérdeztem hitetlenkedve.

– Nem – felelte de Molay. – Ezt akár te is felvethetted volna. Annyira komoly, mint a te ötleteid.

– A koronának van ekkora hatalma? Hallgatott, tehát nyilván igen a válasz.

– Mi felhasználhatnánk?

– Csak elméletben javasoltam.

– Mennyien őrzik?

– Csak elméletben…

– Mennyien? Lemondóan sóhajtott.

– Hét turáni csillagromboló, rajtuk szentfogadalmas harcosok és az OPOS tagjai.

– Plazmaíjászok és misztikusok. – Hallottam róluk. – Kicsit idejétmúltnak tűnnek. Mennyi idő alatt

érnénk oda?

– Mit akarsz?

– Ellopni a Szent Koronát.

– Nem vagy fáradt?

– Nem kell legyőzni mindenkit, csak beosonunk és elhozzuk.

– Menj aludni!

– Most mi a gond a tervemmel? Te hívtad fel a figyelmet a magyarok koronájára.

– Először is, kellene egy fej, amire rá lehet tenni, és a te fejed nem az a fej.

– Honnan veszed?

– Ezt meg se hallottam. Aztán azért, mert a turáni háborúból vesztesként jöttek ki a magyarok, ne

vonj le korai következtetéseket a technikájukról, a szellemi tudásukról meg egyáltalán ne gondolj semmit,

mert minden, amit gondolsz, az eleve téves.

– Érdekes hely az a Pannon.

– Az. – De Molay a csillagtérképre mutatott. – És azok a csillagrombolók ott mennek, amerre

akarnak. A közelükbe se szagolunk.

– Értem… Jacques. – Hátratolattam, és témát váltottam. – Zsazsa hol van? Láttad ma már?

De Molay alaposan megnézett magának, és nem vigyorgott.

– Kiverted a fejedből?

– Már teljesen. Mit is?

– York, ne szórakozz!

– Persze, hogy kivertem. Tisztán értettelek. Tisztán értem, mit akarsz. A turáni csillagrombolóknak a

közelébe sem megyünk.

– Talán még alszik. Megzavarodtam.

– Kicsoda?

– Zsazsa.

– Gondolod? Gondolod, hogy a kiborglányoknak is kell az alvás?

– Tényleg – húzta az agyam. – Teljesen elfelejtettem, hogy kiborg. Olyan hús és vér. tiszta gyönyör.

– Ez gonosz volt tőled.

– Csak egy kicsit.

– Mennyi idő múlva lövik ki alólunk a bolygót?

– Körülbelül harmincnégy óra.

– Tényleg elmegyek aludni.

– Most?

– Egész éjszaka gondolkodtam… Rám fér egy kis pihenés.

– Nem sok minden jutott eszedbe!

– Szép a város… És csendes. Megfogott a hangulata. De pár ötletem azért volt. A semminél több, ezt

elismerheted! Majd lesz még, csak pihennem kell.

– Menj a hercegi lakosztályba! Próbáld ki!

– Rendben. De a zuhanyfülkébe be nem szállok.

– Te tudod!

Csak Könyvek 163

Megveregettem a vállát, és padlószintre navigáltam a székkel. Valahogy jobb szerettem volna a

lábaimat használni, miközben végigjárom a folyosókat.

– Jöjjenek gyorsan! – robbant be a terembe Walker éppen akkor, amikor már az ajtónál voltam. –

Baj van.

Zsazsa is feltűnt mögötte. A mi kis kiborglányunk arcán félelem ült. Valamilyen gyümölcsöt

szorongatott a kezében. Mint később kiderült gyümölcstálat csinált nekem.

– Mi a baj? – kérdezte de Molay.

– Lázadók. Körbevették a palotát. Lehetnek vagy tízezren. És a maguk űrhajóját akarják.

13.

Csak ezren voltak, Walker tehát erőteljesen túlzott. viszont komoly fegyvereket lóbáltak, és

elszántnak tűntek. Rájöttek, hogy a menekülésre az egyetlen esélyük, ha ellopják az űrhajónkat. Jelen

pillanatban az sem zavarta őket, hogy ha az ágy alá, a szekrényekbe, és a létfenntartó rendszerek közé is

bebújnak, akkor is csupán hatvanan férnek be az űrdromonba. visszamentem a bárszekrényhez,

betranszportáltam két üveg konyakot, majd az egyik toricinmázas szoborba töltöttem a tartalmukat. A

szobor másfél méter magas volt és egy derékig érő márványtalapzaton állt. Egy idegen tündérszerűséget

ábrázolt, meztelenül, négy mellel, a lábánál egy macskával, a kezében egy tállal. Ebbe a tálba állítottam

bele a fegyverem csövét.

– Mit csinál? – kérdezte Walker de Molay-tól.

– Felkészül – mondta de Molay Walkernek.

– Mire készül fel?

– Lövöldözni fog.

– De miért tölt abba a vályúba konyakot?

– Mert a Syntaxról az a hír járja, hogy lövöldözés után nem árt italba mártani a csövét. Akkor nem

hajlik vissza a következő alkalomkor a gazdája kezére.

– Ez amolyan… babona? – kérdezte Walker. Megelégeltem a hátam mögötti szóváltást. Odaszóltam.

– Csak úgy, mint az, hogy az emberi lélek nem transzportálható.

– Az nem babona.

Zsazsa nem a hátam mögött beszélt ki, hanem egyenesen odajött hozzám.

– A kezembe adná a fegyverét? Ha olyan különleges?. Elővettem a Syntaxot.

– Majd később.

– Szaván fogom.

De Molay szintén kiszállt az AG-székből, félretolta Walkert, majd egy másik szobor mellé sétált.

– Alkalmazz cselt! – ajánlotta. – Most az egyszer ne erővel oldjuk meg!

– Arra gondolsz, hogy ne használjam a Syntaxot?

De Molay bólogatott. Walker közben odament a tündérszoborhoz, megdöntötte, majd ivott a

konyakból.

– Nem bírom a stresszt – mondta aztán, amikor észrevette, hogy figyeljük. Tartotta még egy kicsit a

szobrot, majd megint megszólalt. – Nem segítenének visszabillenteni? Már nem bírom sokáig.

De Molay segített, kettőnk közül ő volt az emberbarát. Én az ablakhoz léptem.

A palota dolgozószobája egy sétálóútra nézett, amit kétoldalt fák szegélyeztek. Az úttól a palotát egy

vékonyka elülső kert és egy vasrács választotta el. A vasrács díszes volt, de korántsem olyan magas, hogy

számottevő akadály legyen a behatolók előtt. Ugyanakkor, amikor egy férfi fel akart mászni rá, egy erőtér

messzire hajította.

Meglepett, hogy a háznak van védelme, de láttam, hogy nem sokáig fog tartani. Egy fiatal suhanc

már lőtte a kaput.

– Milyen a helyzet? – kérdezte de Molay.

– Egy erőtér visszatartja őket.

– Ki kapcsolta be?

– Én – állt mellénk Zsazsa. – Kiképeztek a reptéri vészhelyzetekre, és az első direktíva mindig a

biztonsági rendszer élesítése. Majd a Bero riasztása.

164 Csak Könyvek

– De Bero nincs.

– Nem baj, azért én riasztottam őket.

Walker is odalépett az ablakhoz. Mellénk. Mellém. Kezdett a csoportos bámészkodás zavarni.

– Ilyenkor a légvédelmi automatika bekapcsol – mondta a kis emberke. – Ezért nem légikocsival

jönnek, hanem elölről próbálkoznak.

– Menj ki, beszélj velük! – mondtam de Molay-nak.

– És mit mondjak?

– Amit akarsz. Húzd az időt!

– Miért?

– Hogy kitaláljam a cselt, amit annyira akarsz. Kell egy kis idő, és mivel te úgy általában kedveled

az arra érdemtelen embereket is, hát minden bizonnyal fel tudod tartani őket még egy kicsit.

De Molay csak legyintett, majd elindult a balkon felé, ahonnan személyesen szólhatott a feldühödött

tömeghez.

– És ha megölik? – aggodalmaskodott Walker.

– Ő nem olyan – nyugtattam meg a kis emberkét.

Belepottyantottam a Syntaxot a maradék konyakba, majd visszamentem a hercegi asztalhoz, és

töröltem fölüle a csillagtérképet. Helyette felraktam a palota háromdimenziós képét. Gyorsan átpörgettem

a védelmi rendszerek leírását, erősségét, majd a hivatalos protokollokat. Tudni akartam, hogy mire

számíthatok.

Légtér, a környező épületek, utca, hercegi park, csatornák… hirtelen eszembe jutott valami és

megnéztem, mire is épült a palota.

– Siessen! – szólt vissza az ablakból Zsazsa izgatottan. – Éppen most lőttek rá a barátjára.

– Nem tartott sokáig – morogtam. De Molay fordult be a balkonajtón.

– Ennyi volt.

– Nekem is. – Kinyújtottam a kezem. – Add ide az Art of Liquidet!

– Csak semmi fegyver!

– Nyugalom. Ameddig megúszhatom, addig nem fogok lőni rájuk. Megkaptam a fegyvert, és

begyűjtöttem a Syntaxot is. Talán eleget ázott már a konyakban ahhoz, hogy gond nélkül használhassam.

– Egyedül csinálom – mondtam. – Ne kövessetek!

Felkaptam az AG-székre és kirepültem vele a dolgozószobából. Végigsuhantam a folyosón, majd az

épület jobb szárnyánál kisuhantam egy ablakon. Arra gondoltam, hogy majd közvetlen a föld fölött fogok

haladni, de a szék áthúzta a számításaimat. Alighogy elhagytam az épületet, leállt az antigravitációs

rendszere. Négy emelet magasságából kettőt még siklottam előre, majd két emeletet zuhantam. szerencse,

hogy a puha betétek némiképp felfogták a becsapódást.

A végén kivágódtam a székből, és hasra zuhantam. A fűbe haraptam, a szó kevéssé klasszikus

értelmében.

A gond azonban nem ez volt, hanem hogy a palota támadói észrevettek.

És ők persze rögtön lőni kezdtek rám.

Először elátkoztam Jacques de Molay-t, aki megkeseríti az életemet, majd rohantam az életemért.

Aktivizáltam a Pheselton-pajzsot, így pár lövést sikeresen túléltem még úgy is, hogy egyenesen telibe

találtak. Közben a támadóink átjutottak a kerítésen, és páran a nyomomba vetették magukat. A többség

azonban rögtön a palotakaput kezdte ostromolni.

Tudtam, hogy nincs sok időm, de csak egy kilométert kellett kocogni felfelé, az enyhe, egy-két fokos

emelkedőn, párhuzamosan a sétálóutcával. Amit kerestem, az a díszkert északi sarkában volt. A

holotérképen a park nem látszott túl nagynak, mégiscsak a város szívében épült.

Pár lövés után megelégeltem, hogy állandóan megtaszítanak hátulról, így a Syntaxot

dezintegrálóként használva akadálytelepítésbe kezdtem: elpárologtattam a mögém került fák törzsének

tövét. A fák rögtön megdőltek, így fedezve a hátamat a támadók elől, akik mivel nem láttak, nem találtak

el többet.

Kicsit megritkítottam a díszkert növényzetét. Egy-két fát komolyan sajnáltam: igazán remek, ősöreg

teremtménynek látszódtak. De az igazán nagyok valóban jó szolgálatot tettek.

Az üldözőim kicsit lemaradtak, mivel innentől kezdve kerülgetniük kellett őket, átmászni felettük,

vagy porrá égetni a törzsüket. szereztem pár perc előnyt.

Csak Könyvek 165

A háttérben, a palota felől felugatott egy fegyver, és sikoltásokat hallottam. Biztos voltam benne,

hogy de Molay valamilyen élettelen tárgyra lőtt, de azt elég félelmetesen. Nem nagyon érdekelt a dolog,

megvolt a magam feladata. szedtem a lábam, ahogy csak tudtam.

Egészen addig, míg meg nem állítottak.

– Állj! – hallottam hirtelen egy hangot oldalról. A dolog úgy meglepett, hogy rögtön

engedelmeskedtem. Megtorpantam, és megfordultam. – Kezeket fel!

Egy nyakigláb figura állt ott. Egy, az üldözőim közül. Csak kicsit lihegett, ami azt jelentette, hogy

nagyon-nagyon jó formában van.

– Mi maga? Hosszútávfutó? – kérdeztem mérgesen.

– Igen. Püff neki.

– Remek.

– Nem annyira, mert kizártak a szövetségből. – A nyakigláb megpróbált komoran nézni, de vajon

mennyire komoran nézhet egy hosszútávfutó? El tudják képzelni?

– És miért zárták ki? – kérdeztem én társalkodó hangnemben. Lehiggadtam, és csak kicsit voltam

ideges, azt is leginkább azért, mert attól tartottam, hogy többen is utolérnek, és azok között lehet, hogy

lesz egy profi is, akivel nehezebben bánok el.

Pedig az idő most fontos tényező.

– Doppingolásért. sejthettem volna, hogy csak úgy, tisztességes módon nem érhetett volna utol.

– Terepfutó is vagyok – tette hozzá, és közelebb jött, szigorú fegyelemmel tartva rajtam a fegyvere

csövét. A fegyvert néztem, Merani Théta-5-ösnek tűnt, abból a fegyvercsaládból, amely párméteres

körzetben kivonja a levegőt körülötted. vagy azért, mert kell az oxigén az égéshez, vagy, mert kell a pajzs

lelohasztásához.

Őszintén szólva, utáltam az ilyen fejlesztői megoldásokat.

– Remek.

Megvillantott két bőrszárnyat, amitől tátva maradt a szám. Nem elég a doppingolás, de még

siklószárnyai is vannak…

– Maga az én túszom! – jelentette ki a támadóm. – Dobja el a fegyvert! Csak akkor ölöm meg, ha

nem fogad szót.

– Nem akarok túsz lenni – válaszoltam. – Rossz emlékeket ébreszt bennem.

– Túszul ejtettem, ez tény, ezen nincs mit vitatkozni. És most elmondom a feltételeimet. Felvisz az

űrhajójára, és akkor szabadon engedem.

– Egy frászt viszem fel – Most én léptem közelebb. – Tegye le a fegyvert, és akkor elmehet!

– Álljon meg! – intett a fegyverrel. – Ott, ahol van.

– Ha elporlaszt, egy darabka túsza nem lesz. Még közelebb léptem, mire idegesen a lábam elé lőtt. A

Pheseltonom a lövés nyomán bemérte a fegyver beállításait. Ezek után mentális parancsot adtam neki a

testpajzs kiterjesztésére. A pajzsvezérlés hasonlóképp gondolati úton felhívta a figyelmemet arra tényre,

hogy a következő lövéskor ketten porladunk el: a támadóm is meg én is. Ennek ellenére megerősítettem a

parancsot, majd leléptem abba a füstölgő szélű gödörbe, amit a Théta-5-ös vájt a földbe.

– Maradjon ott, ahol van! – kiabálta támadóm.

– Ha lő, magát is megsüti – mosolyogtam.

– Nem érdekel.

– Maga nem öngyilkos típus – mosolyogtam tovább. Tapasztalatból beszéltem.

Remegő kezekkel próbálta átállítani a fegyvert egyszerű pontlövésre. Én azonban gyorsabb voltam,

elé ugrottam, és két hatalmas pofonnal hátrébb küldtem. Közben fogtam a Thétát, ami a kezemben

maradt.

Volt ugye egy Syntaxom meg egy Art of Liquidem, így a Théta nem kellett. Eldobtam.

– Ne közelítsen… – kiabálta riadtan a bőrszárnyas. – Maga… maga. bandita.

Megesett rajta a szívem.

– Egy hosszútávfutó ne vegyen fegyvert a kezébe! – ajánlottam, és úgy döntöttem, életben hagyom.

Alig tettem meg azonban pár lépést, teljesen logikátlanul a nyakamba zuhant, és fojtogatni kezdett.

Kénytelen voltam egy fa alá tenni.

Akkor azonban már a többi üldöző is közel járt, sok időt elvesztegettem, sietnem kellett. A

nyakamba szedtem a lábam, és futottam tovább. A célom egy fúrt kút volt a park sarkában. A

166 Csak Könyvek

díszkupolás, oszlopok övezte hercegi kutat és víztisztítót előbb kerti tornacsarnoknak néztem, és azt

hittem, meg kell kerülnöm. Aztán rájöttem, hogy nincs tovább park, és én ezt kerestem.

Berobbantottam az ajtót.

Belülről már hasonlított némiképp egy víztisztítóra, leszámítva a kupola alá festett mitologikus

freskót, amelyet füstablakokon át világított meg a fény. Lendületből ugrottam fel a berendezés körül futó

márványkávára, körbeszaladtam rajta, majd egy díszes fémlétrán felmásztam a tetejére. A Syntaxot

használtam, amikor lefejeztem, ajtóstól, biztonsági zárostól, manódíszestől együtt. Belebújtam, és a poros

félhomályban félvakon kerestem a mélybe nyúló csöveket. Tucatnyi volt, tucatnyi leágazással. Akár

bújócskázni is lehetne köztük. Halk remegést éreztem: a szerkezet működött.

Egy rutinos fegyverhasználónak pillanat csak, míg módosítja a fegyvere beállításait. Én az Art of

Liquid hatókörét fókuszáltam, és rányomtam a legnagyobb energiát. Akkorát, amellyel egy szélessávú

utat vághattam volna egy hegy belsejébe.

Kiabálásokat hallottam, amik furán visszhangoztak: innen tudtam meg, hogy az üldözőim is beléptek

a víztisztítóba. Csengő léptek… valaki jön felfelé a fémlétrán, méghozzá vasalt cipőben. A hülye.

A Syntaxszal vakon a létra felé lőttem, egészen magasra. A lövés átütötte a falat, és elpárologtatta a

létra felső részeit. A mászót nem találtam el – nem is volt szándékomban – de a létra kiszakadt a falból, és

a támadóm azzal együtt dőlt hátra.

A lyukon fény áramlott be, végre láttam is valamit.

Az Art of Liquidet benyomtam a lefelé futó csövek közé, majd rányomtam az energiát. Halk,

visszhangzó dübbenéseket hallottam, mély hangú recsegést. A fotonfegyver sugara átszakított mindent,

amit talált. Közben kúp alakú tolósugárrá bővítettem, és próbáltam tartani. Ahogy tágult a sugár lent, a

fegyver úgy kelt életre a kezemben, rázkódott, tolt hátra. Hamarosan már kétkezes lett, le kellett tennem a

Syntaxot. Mielőtt azonban erre sor került volna, párat még lőttem, ki a lyukon, és szétrobbantottam a

víztározó külső falát. Egy félpercnyi haladékra volt szükségem, és reméltem, hogy ezzel megkapom.

– Gyerünk! – morogtam, és két marokra kaptam az Art of Liquidet. Így is alig bírtam vele. Közben a

talaj a lábam alatt elkezdett remegni, mintha földrengés lett volna. A csövek a fejem mellett kilengtek,

összekoccantak. A megrongált külső fal megremegett, valahol leomlott. Csak a hangját hallottam.

– Földrengés! Földrengés! – üvöltözött kint valaki.

Nem volt tovább, sem én, sem az Art of Liquid nem bírtuk már. Éppen idejében kapcsoltam ki, egy

arc tűnt fel a falrésben. Odaugrottam és ököllel orrba vertem. A fickó csak annyit látott, hogy a benti

sötétségből visszafoghatatlan erővel érkezik valami kemény. Vér fröccsent szét az orrából, ő meg üvöltve

dőlt hátra, elsodorva a mögötte kapaszkodót is.

Akkor már az egész alkotmány remegett, ahogy a fegyver vájta mesterséges barlangból jött felfelé a

víz. De ez még mindig kevés volt nekem. Megint fogtam az Art of Liquidet, és lefelé fordítottam.

Mindent, ami ott volt párálló gőzzé alakítottam át.

A falhoz húzódtam, és a Pheselton védelmében lényegében mindent apró fémgolyócskákká lőttem

szét. Rést nyitottam a víznek, majd a Syntaxot használva egy nagy lyukat robbantottam az épület

oldalába. Kint már senki nem volt, mindenki fejvesztve menekült, amerre látott.

Nos, ha valaki tüzes pokolban gondolkodik, akkor bizony erősen téved. Ami itt következett, az maga

volt a vizes pokol. Dobhártyarepesztő dübörgéssel tört fel a víz, sziszegett, csapkodott, mintha csak egy

vulkán kürtőjéből szabadult volna ki.

Az egész épület felrobbant. Én elszálltam, és egy kiforduló fa lombozata fogott meg. A Pheselton

tompította a zuhanásomat, és tekintettel volt a hallásomra is, csökkentette a robbanások hangjának erejét.

Gőz szállt a magasba, óriási gejzír és a rés, amin jött elő, folyamatosan tágult. Az Art of Liquidet a

jobbomban, a Syntaxot a balomban szorongatva próbáltam meg messzebb jutni a helytől, ahol

felszabadítottam a természet erőit, bár amit produkáltam, az inkább tántorgás volt, mint futás. A park már

nem azt a gondozott képét mutatta, mint tíz perccel korábban: faldarabok, fémdarabok, kifordult

földdarabok borítottak mindent, és hamarosan minden mocskosul összeázott, a magasból ugyanis csak

úgy dőlt a víz. Felfelé menekültem: a park külső falának védelme leomlott. Átmásztam, és elfeküdtem a

fal tövében. Odasimultam, miközben nem messze tőlem fortyogott, tombolt a víz. A Pheselton elnyelte a

hőt is, így rám hideg cseppek hullottak, de pillanatok alatt szétáztam. Pár perc múlva a gőzt némiképp

hűvösebb vízfolyam váltotta fel.

El se tudtam képzelni, mi lehet lent, folyásirányban.

Csak Könyvek 167

Ember talpon ott nem maradhatott.

14.

A hercegi adatbázis szerint Lawrence víztározó rétegében hatvanezer köbkilométernyi víz van. Ez

egy kisebb tenger mennyiségének felel meg. A víz egy órán keresztül dübörgött elő a mélyből,

folyamatosan bontva le a földet és tágítva a kürtőt. Ezzel együtt csökkent a nyomás is, mígnem

egyensúlyba jutott, és egy hatalmas tó formájában ki nem alakult a nyomásegyensúly.

Amikor feltápászkodtam a fal romjai mellől, alig kétlépésnyire voltam a tavacskától, amely

fenyegetőn hullámzott, bugyborékolt, ellenőrizetlen örvények forogtak a tetején, s gyanúm szerint a

mélyében is.

Csend lett, de olyan mély csend, mint a világűrben. Se madarak, se állatok, még levélsuhogás se

hallatszott.

Előretekintettem: csak sarat és pusztulást láttam. A hercegi palota állt, jó alapokra épült. A

környékbeli házaknak nem volt ilyen szerencséjük, a közelebbieket egyszerűen elnyelte a feneketlen tó, a

távolabbiakat a vízsugár megrogyasztotta vagy letépte a tetejüket. Csak nagyon messze látszottak egészen

ép épületek. Fák egyáltalán nem voltak, legfeljebb csak néhány csonk. És mindent vastagon borított a sár.

Levettem a cipőmet és kis gondolkodás után a nadrágomat is. A kezembe fogtam őket, akárcsak a

két kimerült fegyvert, és kisgatyában visszacaplattam a palotához.

Beléptem egy törött földszinti ablakon át, és a legelső szobában, ahol fürdőrész volt, lefürödtem.

Találtam egy köpenyt, azt kanyarintottam magamra, és egy kényelmes házi lábbelit.

Fent a hercegi dolgozószobában de Molay és Walker csendesen iszogattak. Zsazsa a díványon

feküdt, és a fejét a bőrülésbe fúrta. Se nem látott, se nem hallott.

Odamentem a whiskysüveghez, és töltöttem magamnak.

– Ez cseles volt? – kérdeztem de Molay-t.

– Nem – rázta meg a fejét. – Az embereket kimosni az utcából nem számít cselnek.

– Nekem ez is jó volt, és aki tudott úszni, az életben maradt. Ezzel nem tudott vitatkozni.

15.

Ránk köszöntöttek az alkonyati órák, azaz kevesebb, mint egy napunk maradt a midioni támadás

kivédéséig. Nem jutottunk közelebb a megoldáshoz.

Zsazsa értő kézzel masszírozta a vállamat, miközben a midioni rombolók technikai megoldásaival és

felszereltségével ismerkedtem. Hajtóművek, kommunikációs csatornák, fegyverrendszerek. Rakétasilók,

amelyekből egy komolyabb atomcsapást is útjára lehet indítani. Tucatnyifajta energiaágyú, lövegtornyok,

vadászok ezrei… A hercegi adatbázis segített ebben is, és örültem, hogy végül is itt szálltunk meg.

Minden kéznél volt.

– Szigorú parancsnoki lánc – morogtam magam elé. – Precíz kommunikáció. Még a lehetőségét is

elkerülik a keresztutasításoknak. semmi fejetlenség. Lehetetlen megkavarni őket.

Arra gondoltam, hogy a hajókat egymásnak fordítom, de ez az ötlet is kivitelezhetetlennek tűnt. Nem

tudok a rendszerbe hamis információt csempészni. Képtelenség bekerülni, olyan szigorú szolgálati

rendjük van.

A szék karfájára csaptam tehetetlenségemben.

– Lazítson! – súgta Zsazsa a fülembe, amitől hirtelen szétesett a koncentrálóképességem.

– Nem tehetem – súgtam vissza, holott csak ketten voltunk a dolgozószobában. – Mert ha lazítok,

holnap nagy valószínűséggel meghalunk.

Megsimogatta a fejem.

– Olyan szörnyű lehet néha élőnek lenni – mondta vigasztalóan. – Nem tudják visszakapcsolni

magukat.

– Ezek már filozófiai mélységek – sóhajtottam. – Ezekre végképp nincs energiám.

– Majd én adok…

168 Csak Könyvek

Folytatta a masszázst, én pedig a midioni csillagrombolók pajzsadatait és külső integritását kértem le

az íróasztal fölé.

– Itt jó? – kérdezte Zsazsa a lapockám fölött masszírozva, és a figyelmem megint darabokra hullott.

– Tökéletes – válaszoltam.

– Ha hasra fekszik, a derekát is megmasszírozom. Érzem a hátában húzódó feszültséget.

– Nem tehetem!

– Ugyan már. Hiszen lehet, hogy holnap meghal.

– Nem halok meg.

– Maga mondta.

– Hogy ha nem koncentrálok, lehet, hogy meghalunk. Ezért is akarok koncentrálni.

– Tudok valamit, ami jól levezeti a feszültséget, és növeli a koncentrációt.

– Nem szedek be semmit.

– Nem is kell. – A fülemhez hajolt, és súgott bele valamit. Elvesztettem a türelmem, és feléje

fordultam.

– Már megmondtam, hogy. Éppen kibújt a blúzából. Felemeltem az ujjam, hogy megrójam.

– Ezt nem…

Ledobta a kis szoknyát is.

– Az elvek… – kezdtem, mire féloldalt megoldotta a bugyi pántját is.

– Miféle elvek? – dorombolta. – Ez az a pillanat, amikor minden előítéletet levethetünk magunkról.

– Azt látom… – Egy próbát azért még tettem. – De a csillagrombolók most fontosabbak.

Elsétált mellettem, félig megoldott bugyival, formás fenékkel, lágy léptekkel, és a hercegi asztalhoz

ment. Eltüntette a midioni hajók adatait a levegőből, majd végigfeküdt az asztalon.

– Én milyen látvány vagyok? – kérdezte cinkos mosollyal.

– Gyönyörű – mondtam. Átgondoltam az életemet, az elveimet, és úgy az egész világegyetemet egy

másodpercben.

Aztán felálltam a székből, és az asztalhoz sétáltam.

Zsazsa felült, és amikor melléálltam, megoldotta a fürdőköpenyemet. Közben lábát bedugta a lábam

közé, és finom mozdulatokkal húzta föl és le, masszírozta a combomat, és izgatta a... szóval izgatott.

Rólam is lecsúszott a köpeny, és a lány magához húzott, előbb csókolgatta a mellem, majd

harapdálta. A keze azonban másfelé is járt. végül magára húzott a hercegi asztalon, és én már nem

ellenkeztem. Hiszen mindent ki kell próbálni az életben, nem?

Nem bántam meg azt sem és azt sem, ami ezután következett. Feldúltuk a hercegi asztalt, saroktól

sarokig, a küzdelem végén már a hátamat nyúzta a lakkozott fa, mert tisztességesen odaragadtam hozzá,

míg Zsazsa felülről kényeztetett. Aztán kis pihenő következett, és a lány megint kezelésbe vett… és nem

tiltakoztam, volt mit bepótolnom.

A harckészültség csúcsán azonban adott egy csókot, és azt mondta:

– A hercegnői szobában várlak… És eltranszportált mellőlem!

Olyan csúnya szavakat nem hallottak még azok a falak, amik a számon kicsúsztak akkor és később

is, míg magamat takargatva a folyosón szaladtam, illetve próbáltam meg felizgatott állapotban szaladni.

Azonban amikor berobbantam a hercegnői lakrészbe, rögtön elszállt a haragom: a második lépéssel

már az ágyban voltam, kezemnél pezsgő és mindenféle érdekes dolog, Zsazsa pedig felkészülve várt egy

olyan izgató ruhában, hogy nem csupán a pillanatnyi gondolatok, de a hosszú távú emlékezetem egésze

törlődött az agyamból.

Ami ezután történt, az egyszerre volt egy pillanat és egy örökkévalóság. És megesküszöm

mindenkinek, hogy a kiborglányok nem különböznek az igaziaktól. Hacsak abban nem, hogy nem

fogynak ki az energiából.

Hajnali egykor ájultam álomba, és alig másfél órát aludtam, mélyen és egészségesen, amikor egyik

pillanatról a másikra felpattant a szemhéjam. Felébredtem.

– Mi van? – dorombolta lágyan Zsazsa. – Folytatjuk?

– Aludj csak! – súgtam.

– Folytassuk, York!

– Nyugalom. Ahogy most kinéz, még évekig folytathatjuk majd. Felkeltem az ágyból. volt egy

ötletem.

Csak Könyvek 169

Talán megálmodtam, talán tudat alatt régen érett már. Egyszerűen tudtam, hogyan verhetjük vissza a

midionikat. Elmondjam?

Nos, elég sokat olvasok a repülőutakon, vigyen az a mélyűrben vagy a féregvezetékek valamelyike

mentén. sokat és gyorsan. szeretem a krimiket is, és az egyik kedvenc főhősöm ezen a ponton mindig a

következőket mondja: „Önök is tudják már, mi és hogyan történt, ugye? A könyvben mindent önök elé

tártam, bejárták azt az utat, amit én. Ha elgondolkodnak, tudniuk kell a megoldást.”

Segítek, mert egy dolog még homályban maradt. A megoldáshoz az is kellett, hogy az őseim között

legyenek indiánok.

Ugye tudják már, mit fogok tenni?

16.

A midioni sereg érkezése előtt egy órával felszálltunk Lawrence űrrepteréről. Csak ketten: de Molay

és én. De Molay az első tíz percben hallgatott, majd amikor már elhagytuk a légkört, és megállapodtunk a

mélyűrből való kilépés feltételezett pontja előtt pár százezer kilométerrel, akkor rákérdezett, hogy mi is a

tervem. Pontosabban szólva…

– Van egyáltalán valamilyen terved? – kérdezte de Molay. – Bármi?

– Van. Be akarsz szállni?

– Lenne szerepem?

– Igen.

– Nem tudod egyedül intézni?

– Tudnám, de segíthetsz. Elvégre a barátom vagy.

– És ha segítek, akkor visszafordítjuk az inváziós haderőt?

– Ha nem segítesz is megteszem, de ketten hatékonyabbak vagyunk. Ez tény.

De Molay hátradőlt az irányítószékben.

– Még meggondolom.

– Kábé negyed órád van. vigyorogtam, mert tudtam, hogy nem fogja kibírni addig. Teljes

hetvennyolc másodpercig csöndben maradt, aztán kitört belőle a kíváncsiság.

– Na meséld csak el, mit találtál ki!

– Szoktál izzadni?

– Mi van?

– Én úgy vettem észre, hogy nem nagyon izzadsz.

– Ez hogy jön ide?

– Izzadnod kellene. De úgy teljes erőből. Csorogjon rólad a víz!

A midioni sereg impozáns rózsaformációban lépett ki a mélyűrből. Hatezer csillaghajó, egymás

körül, egyre szélesebb sugarú félkörben – mint a rózsa szirmai. Egymást fedezték, és megerősítésül a

kilépéskor több száz vadászt bocsátottak ki magukból. A vadászok, mint kopók a nyáj körül, úgy

keringtek, aztán észleltek minket, és tucatjával száguldottak felénk.

De Molay talált valahol valami rágcsálnivalót, és azt majszolgatta.

– Ismeretlen hajó… adja meg magát – reccsent fel egy hang a vezérlő légterében.

– Ismeretlen hajó a midioni flottának… – mondtam én. – Kérem, forduljanak vissza, különben

kénytelenek leszünk elpusztítani magukat.

Egy hosszú másodpercig csak a világegyetem zajait hallhattuk.

– Adják meg magukat! – ismételte meg ezután a hang rendületlen hittel. – A vadászaink bekísérik a

dromonjukat a zászlóshajóra. Segerdsson admirális látni kívánja önöket.

– Szívesen fogadjuk Segerdsson admirális meghívását egy diplomáciai egyeztetésre. Szeretnénk

elkerülni, hogy e felesleges harc áldozatokat szedjen.

De Molay megérintette a karom.

– Ne vidd túlzásba! – suttogta.

Oké – biccentettem.

– Minden bizonnyal önöknek is érdekük egy erős egyezség… Inkább, mint egy elvesztett háború.

De Molay égnek emelte a szemét, én pedig elégedetten hátradőltem.

170 Csak Könyvek

Besoroltunk a vadászok közé, és mentünk a zászlóshajóra. Megadni a végső csapást az ellenségnek.

17.

Segerdsson admirális igazi midioni volt, a nagyobbik, szebbik fajtából. Tiszteletre méltó testi erővel

rendelkezett, kékeslila bőrrel, két szemmel az arcának elülső felén, és két rejtett szemmel kétoldalt. Kezén

hat-hat ujj ült, és a gerince a koponyája tetején kis taréjban végződött. Egy százkilencvenkétmilliós

támadó haderőt vezetett, s ehhez mérten volt öntudatos.

Amikor bekísértek minket a zászlóshajó fedélzeti hídjára, és meglátott kettőnket, felnevetett, majd

intett a katonáinak, hogy eresszék le a fegyverüket. Mi ennek ellenére feltartott karral álltunk egészen

addig, amíg át nem kutattak kézzel és fél tucat ismeretlen eszközzel. De Molay mindeközben izzadt, mint

egy meghajtott ló.

– Annak van egy testpajzsa – mutatott rám egy katona.

– York Ketchikan – mondtam meg a nevemet, majd leeresztettem a kezem. – Nem „annak”. York

Ketchikan a nevem.

– Ketchikan – ízlelgette az admirális. – Miféle név ez?

– Indián.

– Az melyik bolygó?

– Nem bolygó. Az őseim a Földön éltek. De Molay is leeresztette a kezét.

– A másik tiszta – tette hozzá a katona a hirtelen beálló csendben, majd biztonságos távolságba

hátrált. Segerdsson admirális lila szájának sarkában lekicsinylő mosoly ült.

– A Földön. A nagy és híres Földön.

– Egy gé arrafelé a nehézkedés… – vontam vállat. – Nem nagyobb, mint az átlag. De pontosan egy

gé… mivel az az etalon az egész világegyetemben.

Az admirális tekintete megvillant.

– És mit keres itt egy ember az Etalonról? Megint csak vállat vontam.

– Közvetíteni jöttem, hogy ne legyenek áldozatok. És mit kapok? Barátságtalan fogadtatást – róttam

meg az admirálist. – De tekintsünk el tőle, hiszen önöknek csupán százkilencvenkétmillió katonájuk van,

így van mitől félniük.

A pofátlanságom hatására az admirális szája sarkából eltűnt a mosoly, és egy leplezetlen pillanatra

brutális indulat ömlött szét vonásain. Pontosan tudtam már, miféle személyiséggel állok szemben.

Gyermekkoromban, a gilleth – mutáns háború poklában ezer és ezer ilyen lényt láttam, tábornokokat,

kormányzókat, hadurakat, hercegeket. mindegy volt, hogy emberek vagy mutánsok, vagy hüllők. A

hatalom önelégültté, elbizakodottá, nagyzolóvá tesz. Az ellenőrizetlen hatalom pedig elsöpri a folyamatos

önellenőrzéshez szükséges kétkedést. Ez a midioni hatalmasság azt hiszi, bármit megtehet. Nem tűri az

ellenszegülést, és csak addig állunk meg előtte, amíg azt hiszi, hogy játszik velünk. Játszani akar velünk,

mint macska az egérrel. Mi vagyunk az előétel, és a bolygó alattunk a főfogás.

A brutalitás eltűnt az arcáról: most nem mutathat dühöt, nem lehet ideges. Hiszen ő egy játékos. Ő az

Admirális.

– Kivégeztethetném magukat – mondta. – Nem is tudom, miért nem lövettem szét azt az ócska kis

dromont, amikor a katonáim meglátták.

– Mert lehet, hogy van egy védőangyala – feleltem én. – Nincs itt egyébként egy hűvösebb terem? A

társam nem bírja a meleget.

– Mi viszont ezt szeretjük – felelte az admirális. – Egy percet kapnak, aztán kilöketem

mindkettejüket az űrbe. Ott általában hűvösebb az idő.

A tisztek illedelmesen vigyorogtak.

– Bőven belefér egy percbe – válaszoltam. – Azért vagyunk itt, hogy megkérjem önöket arra,

lépjenek vissza a mélyűrbe. Ha ezt nem teszik, el kell pusztítanunk a midioni flottát.

– Ez a lawrence-i bolond – szólalt meg egy tábornok oldalt.

– Igen, ez is egy lehetőség. Lehet, hogy bolond vagyok – mondtam a tábornoknak vidáman. – De az

is, hogy tele van a bolygó wrajkokkal.

Csak Könyvek 171

Erre a szóra mindannyian lefagytak, és éreztem, hogy a levegő hőmérséklete legalább tíz fokkal

lehűl. Érzékeny pontra tapintottam, erre akkor is rájöttem volna, ha történetesen nem vagyok tisztában a

helyzettel.

Azt vártam, hogy ki lesz az első, aki kimondja a „blöff” szót, de senki nem mert dobálózni vele.

Egészen a tábornok elé sétáltam.

– Nem két wrajkról beszélek, mint hajdanán – mondtam neki halkan. – Hanem két tucatról…

Akiknek az egyikét felengedték a zászlóshajójukra. Segerdsson tekintete de Molay-ra villant. De Molay

nem hallhatta, amit mondtam, és őszintén szólva, nem is akartam, hogy hallja. A játékban leosztott

szerepéről úgy véltem, jobb, ha nem tud. Ha tudott volna, nem száll fel velem.

Persze ennek később meglesz számomra a böjtje, de én mindig is a jelenben éltem, és kevéssé

izgatott a „később”.

– Nevetséges – böffentette az admirális.

– Nem az – biccentettem. – A társaságomban tartózkodó Mr. Jacques de Molay a wrajkok titkos

nagykövete a Lawrence-en. Amikor kiderült, hogy a midionik mire készülnek, a nagykövet úr értesítette a

Katedrális Őrzőit, akik haladéktalanul elindultak, és meg is érkeztek. Jelen pillanatban lent várják a

bolygón az ön döntését. Jön és veszít, vagy megy, és megmarad a serege. Magának nem kell egy ilyen

fiaskó, ugye, admirális?

Most érkeztünk el a legérzékenyebb ponthoz. Segerdsson rám bámult, majd felnevetett. A nevetése

nem nekem szólt, hanem a tisztjeinek.

Körbe is fordult a termen, hogy mindenki lássa, milyen vidám percet okoztam neki. A tisztjei, bár

nem hallották, mit mondtam, engedelmesen mosolyogtak. A világegyetemben szinte mindenhol kötelező

a beosztotti mosoly, ha a főnök nevet. Segerdsson felemelte két kezét, és szólt hozzájuk:

– A wrajk mese életre kelt… Ezek a lawrence-iek azt hiszik, a midionik a gyermekeiket küldték el

hozzájuk hódítani.

– Ahhoz képest elég gyorsan elhagyták a bolygót – szólalt meg valaki, mire most már az egész terem

nevetett.

Néztem őket, és kicsit mérges lettem. Nagyon nem szeretem, ha rajtam nevetnek.

Segerdsson az általános vidámság közepette felém fordult, és azt kérdezte:

– Ha így lenne, miért nem söpörtek már el minket? Akkor, amikor kiléptünk a mélyűrből. Miért nem

lőtték szét a rombolóinkat?

– Mert a wrajkok tisztelik az életet.

– Ó, milyen barátságosak!…

– De csak addig, amíg agressziót nem tapasztalnak.

– Fenyeget? Közelebb hajoltam.

– Milyenek a wrajkok a maguk… gyermekmeséikben, admirális?

– Nevetségesen egyszerűek. Lángoló fehér alakok, szárnyakkal és perzselő tekintettel. se izmok, se

harci öltözék, semmi félelmetes. Nálunk is legfeljebb csak a legkisebbek tartanak tőlük, amíg meg nem

kapják az első játékfegyvereiket.

– Nézzen le a bolygóra! Nézze a magas helyeket a főváros körül!

– Miért is?

– Nézze meg alaposabban a bolygót, amit el akar foglalni!

Segerdsson göcögött egy kicsit, majd lekezelően megveregette a vállamat, és felballagott a

parancsnoki hídra. Kényelmesen sétált, a tisztjei mosolyogva bámultak rá, én meg visszaballagtam de

Molay mellé.

– Hogy megy? – érdeklődött de Molay nagyon-nagyon halkan. – És mi volt ez a wrajk utalás?.

– A második szakasz jön…

– Abban meghal valaki?

– Nem. Itt még mindenki jól érzi magát… – helyesbítettem. – Én jól érzem magam, ők kicsit

kényelmetlenül.

– És én?

– Te a felszállás óta kényelmetlenül érzed magad.

– Tévedés. Azóta, hogy megismertelek.

– Jó. Maradjunk ennyiben!

172 Csak Könyvek

Segerdsson a parancsnoki híd magasságában parancsot adott a tisztjeinek a bolygó pásztázására. A

vezérlő gigantikus virtuálernyőjén megjelent Lawrence térképe, amelyből lassan kinőttek a felhőkarcolók,

paloták, tornyok. Azonos idejű műholdkép volt, korlátlanul nagyítható. A kutyaürülékből ki lehetett volna

mutatni az élősködőket. A kép aztán szétoszlott tizenkét szeletre, a szeletek tízszeresére nőttek, és

feltűntek az alakok is a szeletek közepén: lángoló angyalok álltak ott, pallossal és fénylő, aranyszín

aurával, mindennapi valójukban.

Wrajkok.

De Molay sóbálvánnyá vált, akárcsak a parancsnokiban állók. Segerdsson lefagyott a hídon: az

angyalok látványa olyan volt számára, mint bibliai pillantás Szodoma és Gomorra felé.

De Molay eszmélt előbb, de valljuk be, előnyben volt a midionikkal szemben. Ő ismert engem.

– Ki foglak nyírni – súgta felém –, hogy csináltad?

– Ha ezzel elkerüljük, hogy áldozatok legyenek, akkor rendben – súgtam vissza.

De nem úsztuk meg ennyivel. Segerdsson is feleszmélt, előbb, mint bárki más: nem véletlenül volt ő

az admirális, a többiek meg csak tábornokok és ezredesek, és egyéb, ágyútöltelék-tisztek és tisztesek.

Nem tudom, valóban rájött-e, hogy blöffölünk, vagy egyszerűen csak ő is blöffölni akart, de hirtelen

előrántotta a fegyverét, és ránk szegezte.

– Ez benne van a tervedben? – kérdezte tőlem de Molay. Nem örült volna a válaszomnak.

igyekeztem meggyőzően beszélni Segerdssonhoz.

– Huszonhárom wrajkot számolhat össze… Ahogy mondta: lángoló alakok, szárnyakkal. Akar

próbát tenni, admirális? Akarja, hogy a neve egy legyen a totális vereséggel?

Segerdsson összeszorította a fogát. Láttam, hogy egyre nehezebben lélegzik. Megpróbálta

megfékezni a benne tomboló értetlenséget, csalódottságot, dühöt. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy

csata előtt gondolkodjon. Valljuk be, ha nekem 192 millió emberem lett volna, én se sokat gondolkodtam

volna.

Ezen a ponton múlott minden.

Meg akartam könnyíteni a döntését.

– Forduljon vissza, és a wrajkok eltűnnek – mondtam. – Ez nem megfutamodás, hanem egy józan

döntés, amellyel nemcsak a sereget, de a bolygóját is megmenti. És minden mehet a régi kerékvágásban

tovább.

Rám nézett, és tudtam, hogy döntött, de rosszul. Ahogy fordult, vette is elő megint a fegyverét, és

rám emelte. Nem hátráltam, egy pillanatig összekapcsolódott a tekintetünk. Erő és düh volt az övében, és

valamiféle erőből táplálkozó ravaszság. A fegyver csövét hirtelen rólam de Molay felé fordította.

– Lássuk, igazak-e a mesék – böffentette, majd meghúzta a ravaszt. Felvillant a fotonfegyver, és

mellkason találta de Molay-t. A lövés hátradobta de Molay testét, aki kicsavarodott pózban ért földet,

fekete, füstölgő mellkassal. Nem mozdult.

– A mesék nem léteznek! – üvöltötte Segerdsson, és a parancsnoki terem személyzete vele üvöltött.

Úgy tűnt, elszámoltam magam.

18.

Az admirális ismét felém fordította a fegyvert, és eltávolodott pár lépést. Ördögi gyorsasággal

kergették a fejemben a gondolatok.

– Na mi lesz? – kérdezte. – Megvédi magát? Felkapcsolja a testpajzsát?

Rögtön tudtam, hogy ez az, amit nem szabad tennem. Körbepillantottam a termen, láttam a belső

fedélzeti fegyvereket, és egy monitoron a szemem sarkában a vezérlőpultot is. Felismertem a tucatnyi

vezérlő közül. Rám fókuszáltak egy külső energiapajzsot, amibe egy hajtóműnyi energiát átvezethetnek.

Ezzel a Pheseltonom se tudna mit kezdeni.

Ha felkapcsolnám a testpajzsom, ropogósra sülnék. És ahogy a midionikat a leírásokból ismertem, az

admirális lassan sütne meg. Lassan és élvezetesen.

– Nincs szükségem testpajzsra – mondtam.

Csak Könyvek 173

Elsütötte a fegyvert. A pontsugár átütötte a vállamat. A fájdalom egy pillanat múlva belém mart.

Úgy éreztem, mintha a sérülés helyén egy izzó drótdarabot húzogatnának. valószínű, hogy megrándult az

arcom, egy pillanat lehetett nem több, de az admirálist ez is elégedettséggel töltötte el.

– Fáj! – kiáltott fel. – Persze, hogy fáj. ide jönnek ketten egy mesével, és azt képzelik, hogy

elhiszem. Nem tudom, kik állnak ott lent, de ha wrajkok, akkor miért nem avatkoznak közbe?

– A hírhozókat meg lehet ölni, de azzal nem lehet megnyerni egy háborút – mondtam hidegvérrel.

– A hírhozók egyike nem wrajk? – kérdezett vissza fölényesen. – Ezt mondta, nem? De egy mesével

nem állíthatnak meg egy győzedelmes flottát!

– De igen – szólalt meg de Molay hátul, és lassan felült.

Egy vattába burkolt mázsás kő esett le a mellkasomról, amikor meghallottam a hangját. Az

örömömet szerencsére jobban sikerült palástolnom, mint egy fél perccel korábban a fájdalmamat.

– Mi a kevert istenekre? – hördült fel Segerdsson, és újfent de Molay-ra emelte a fegyverét.

Ekkor azonban már repültem felé, és abban a pillanatban, amikor lőtt, ledöntöttem a lábáról.

De Molay is talpon volt már, és kiizzadta magából az MMX Art of Liquidet, ami az előbb

cseppfolyós formában is megvédte az életét. A fegyver összeállt a kezében, és ő végigpásztázott vele a

vezérlőn, cseppfolyóssá téve minden élő szövetet. A midioni tisztek és őrök egy tócsába gyűltek össze a

parancsnoki híd padlóján, míg a műszerek épek maradtak. Segerdsson közben megpróbált lelökni

magáról, de én belekapaszkodtam a nyakába. A midioniak fiziológiáját alapul véve nem középen, hanem

kétoldalt kellett szorítanom, így az ujjaim mint kriolitkapcsok zárultak rá ereire. Az admirális szédült, és

kék pólusai kitágultak: igazán ronda képet vágott.

Az ereje azonban nem hagyta el, felemelt, és megfordult velem együtt. Rám zuhant, és megpróbálta

a szuszt kinyomni belőlem. Elengedtem a torkát, és lerúgtam magamról. Erre nem számított: messze

röpült.

– Földre! – üvöltötte de Molay, és én leszegtem a fejem. Segerdsson felállt, éppen akkor, amikor az

Art of Liquid sugara odaért. A midioni haderő parancsnoka elegáns, kék lefolyóöblítőhöz hasonlatos

cseppekre hullott szét.

De Molay még javában tüzelt, amikor én már a parancsnoki híd felé rohantam. Lőttek rám, de

kockáztattam: nem húztam fel a Pheseltont, nem tudtam, a rendszer nem süt-e meg automatikusan. Olyan

gyorsan rohantam, ahogy csak tudtam, és közben olyan kicsire húztam össze magam, amilyenre csak

tudtam.

El kellett érnem a hidat. Ha a szolgálati útvonalba nem tudok beépülni, akkor teljes mértékben

leblokkolom: ez volt a terv harmadik szakasza. sajnáltam, hogy idáig eljutottunk, de ez már nem rajtam

múlt.

De Molay közben végzett a vezérlő egész személyzetével. Ezután egy pillantással felmérte a

problémámat, és szétlőtte a rám állított pajzsgeneráló kimeneteit.

Rögtön a Pheseltonom alá vontam a vezérlő egészét, és leállítottam a zászlóshajó összes kimenő

cellulárisvonalát, egy kivételével. Meg akartam mutatni a többi ötezer-kilencszázkilencvenkilenc

csillaghajónak a wrajkokat.

Láthatják, mi fogadja őket a bolygón. Most már csak példát kellett statuálni.

– Gyerünk azzal a fegyverrel! – üvöltöttem de Molay-nak, aki máris rohant utánam.

Berobbantak a vezérlő ajtajai, és midioni katonák rontottak be: a hajó vészrendszere a lövöldözés

alatt riasztotta őket.

Felkaptam egy kék folyadékban ázó, gazdátlan energiakarabélyt a földről, és fedeztem de Molay

rohanását. széles energiahullámokkal bombáztam az ajtókat: a támadóink lángra kaptak és üvöltve égtek

el. A fal mögöttük megolvadt, és alaktalanná torzult.

Nem szeretem az ilyen csatákat. Akárki, akármit is állít rólam, nem szeretem őket. Régen

megundorodtam tőlük, idejét nem tudom, mikor. Talán ötévesen. Talán akkor, amikor a mutánsok

elfoglalták a szüleim új-aquitániai palotáját, és mindenkit megöltek. De nem volt más választásom:

tüzeltem, és igyekeztem nem szívemre venni a halálsikolyokat.

Amikor de Molay felért, fegyvert cseréltünk. Ő fedezett engem, én meg az Art of Liquid segítségével

megpróbáltam a midioni zászlóshajó külső burkát cseppfolyósítani. Gyors mozdulatokkal csatlakoztattam

a fegyver vezérlését a parancssorba, és küszöböltem ki bizonyos védelmi protokollokat. Nem volt

bonyolult: a midioni hajók egyikét sem készítették fel egy belső átalakításra: a győztes rablóhadjáratok

174 Csak Könyvek

sora elbizakodottá tette a támadókat, eszükbe se jutott, hogy valaki majd a saját vezérlőjükből fogja

megtámadni őket.

Az Art of Liquid programozása a maximálisra hevítette a hajó energiapajzsát. Egy izzó fémcseppet

akartam a hajóból létrehozni – ahogy az a legendákban szerepel. A fegyver rácsatlakozott a rendszerre, és

megkezdte az átalakítást. semmi mást nem tett, mint amiért létrehozták: mindent cseppfolyósított.

Éreztem, ahogy hullámzik a lábam alatt a vezérlő, és alulról megcsapott a hőség.

De Molay ugyanakkor folyamatosan tüzelt: a midionik kitartó népség voltak, a katonák pedig csak

egy lehetőséget ismertek. Törtek előre gondolkodás nélkül.

– Siess már! – üvöltötte fel de Molay a hídra.

– Nyugalom, csak harminckétezren vannak a hajón…

Ott kellett hagynom az Art of Liquidet az átalakulás közepén. Nem volt választásom.

Én is felkaptam egy energiafegyvert, és de Molay-val az oldalamon kitörtünk a vezérlőből. Akkor

már nemcsak a fegyverünk, a cipőtalpunk is füstölt.

Ha a falhoz értünk volna, megégünk.

– Mennyi időnk van? – kérdezte de Molay egy fegyvercsere pillanatnyi csendjében.

– Öt perc múlva elolvadunk a hajóval együtt.

– A hangár felé?

– Aha.

Az űrhajónkhoz kellett átvágnunk, ez volt a terv leggyengébb része. De ahogy mondják, az

optimizmus hegyeket pakol arrébb!

Egyszerűbb dolgunk volt, mint a Bero bázisán: itt csak midionik álltak elénk, a belső védelmi

rendszer – ha volt egyáltalán olyan – nem okozott problémát.

Egymást fedezve haladtunk előre, miközben éreztem, hogy a padló veszít szilárdságából. Láttam a

lábnyomaimat magam mögött, sőt, amikor a falnak vetve fedezéket kerestünk, a ruhám megperzselődött.

– Gyorsabban! – üvöltöttem, miután a lábam beleragadt a fémrácsba.

De Molay rohant, én a nyomában. A leszállódokkoknál a vadászpilóták sorába ütköztünk. A

gépeiket védték. Gyors fejszámolás következett: ezerötszáz vadászgép öt fedélzeten, azaz szintenként

háromszáz. Két pilótával számolva az azt jelentette, hogy minimum egy hatszáz fős sereg volt köztünk és

az űrhajónk között.

– Várj csak! – állítottam meg de Molayt.

– Mire? – nézett vissza.

– Hatszáz midioni nagy falat nekünk is.

– York! – mondta. – Pár percen belül egy olvadt fémcsomó lesz ez a hajó. Mit akarsz? Piknikezni?

– Csak várni.

Két lövés után elcsendesedett a folyosó. visszaszámoltam. Fél perc múlva a pilóták üvölteni kezdtek.

– Mi a…? – De Molay értetlenül nézett rám.

– Ugrálj, Jacques! – javasoltam neki. – Gondolj valami countryzenére!

Akkor már ő is érezte: lassan merült bele a padlóba. Megragadtam a kezét, és kirántottam. Én

ugráltam. Mint valami hülye gyerek, egyik lábamról a másikra.

– És most? – nézett rám.

– Countrytánc és fegyvertűz. A vadnyugat legszebb ideje. Jártál arrafelé az ezernyolcszázas

években?

– Most mit akarsz? Történelemórát tartsak?

– Nem, dehogy! Emlékszel valamilyen dallamra?

– Hogyne!

– Dúdold!

. és dúdolta!

Elkaptam a könyökét, és fordítottam, mintha csak táncolnánk. Kiugrottunk a sarok mögül, és ahogy

forogtunk, úgy tüzeltünk. Mire a pilóták észbe kaptak, már halottak voltak vagy magatehetetlenek. Ha

emelték a fegyverüket, akkor elsüllyedtek a cseppfolyóssá váló fedélzetben. Ha kapálóztak, elsüllyedtek a

fedélzetben. Ha csak álltak… szintén elsüllyedtek a fedélzetben.

Csak Könyvek 175

Mi forogtunk de Molay-val és lőttünk. mint valami tornádó vágtuk át magunkat a pilóták során.

Átkozódások, halálsikolyok kísértek minket, nem volt szép élmény. De nem volt időnk átgondolni, mert

ha csak egy pillanatra leállunk, mi is elsüllyedünk.

A hangárban a vadászok közül magasan kiemelkedett a hajónk, de nem azért, mert nem süllyedt el

félig-meddig, hanem mert egy dromon hét-nyolcszor nagyobb volt, mint egy midioni harci gép. Amikor

már nem kellett tüzelnünk, elengedtük egymás karját, és fürge magaslábemeléssel rohantunk a hajóig. A

cseppfolyósság rá nem terjedt ki, így külön élvezet volt szilárd rámpát érezni a lábunk alatt. De Molay

rohant elöl, mentálisan indította be a hajtóművet, majd bevágódott a pilótaülésbe, és húzta a

kormánybotot.

– Segíts!

Mögé álltam, és én is beleadtam minden erőmet. A hajónk kiemelkedett a dokk padlójából, majd

energiát nyomtunk a hajtóműbe, és kitörtünk a dokkból.

Ez volt az a pillanat, amikor a zászlóshajó egyetlen olvadt cseppé állt össze mögöttünk.

– Ez volt a bemutató – mondtam a barátomnak, és lezuhantam a másik vezérlőszékbe. – Mutassunk

erőt, és küldjük a többi hajót haza!

De Molay közös csatornát nyitott, és átküldte a lawrence-iek ultimátumát.

És mivel a midioni hajókon látták a két tucat lángoló angyalt, és látták, mivé vált valami ismeretlen

erő folytán a zászlóshajójuk, a távozás mellett döntöttek.

Győztük.

19.

A hercegi palotát nem hagytuk el ezután sem. Akkor sem, amikor megjelent a herceg. Volt kis

erőfitogtatás, főképp a hercegi gárda részéről, de miután laposra vertük őket és elmagyaráztuk, miért is

vagyunk itt, kiemelt vendégek lettünk. A lakosok visszatértek a bolygóra, és volt némi zavargás, miután

rájöttek, hogy a Bero nincs a helyzet magaslatán. A politikai rendszer azonban maradt a régiben, már csak

azért is, mert az itt élők a hercegségnél nem tudtak jobbat elképzelni.

– Azt mondja el, honnan jutott az eszébe ez az egész! – kérdezte tőlem a herceg. Magas, vékony férfi

volt, utódok nélkül. Nem is csoda: a fiúkat szerette.

Amikor erről beszélgettünk, akkor egy lovagi étkezőben ültünk egy húszméteres asztal körül

négyen: Jacques de Molay, a herceg, a herceg édesanyja és én. Aaron Walker már nem volt közöttünk,

lelépett, amikor megkezdődtek a visszatelepítések. Azt mondta, nem vágyik hírnévre.

– Indián őseim gyakran alkalmazták azt a cselt, hogy a seregüket nagyobbnak láttassák a

valóságosnál, hogy bábukat állítottak fel a dombokra, az ellenséges harcosok köré – mondtam a hercegi

kérdésre. – Ez ugyan több mint ezer éve volt, de csupán a fegyverek lesznek erősebbek, a haditechnika

semmit sem változik.

– De honnan szerzett wrajkokat?

– Ó, én láttam már wrajkot, és az egyik alattvalójuk segítségével sikerült egy kópiagyárban

összehozni egy mintapéldányt, amit aztán huszonnégy különböző helyre eltranszportáltunk.

– Milyen ötletes! – örvendezett a herceg. – És milyen érdekes, hogy tényleg léteznek wrajkok! Én

azt hittem, hogy az a régi történet az Őrzőkkel csak mese…

– Igen, feltételeztem, hogy a midioni vezetés is így fog reagálni, és nem hisznek nekem. A terv

gyenge pontja az volt, hogy ha bizonyítanunk kellett volna a wrajkok tényleges jelenlétét.

– Mit tett volna akkor? De Molay-ra pillantottam.

– Mindent meg lehetett volna oldani. De szerencsére a nyers erő többet ért. És elértük azt, hogy a

midionik is elkezdtek hinni abban a régi mesében. A zászlóshajójuk megsemmisülése után elmentek, és

nem is fognak visszajönni jó ideig.

– Remek! – nevetett a herceg. – De mit csináljunk azzal a fémgömbbel a bolygó felett?

– Világítsák ki! szervezzenek rá turistautakat. Akármit. A herceg tapsolt.

– Nagyon jó ötlet! Maga igazán talpraesett fickó. Meg fogjuk hálálni a segítségét.

– Tulajdonképpen segíthetne is – bólintottam. – Egy Zoran Xavier nevű embert keresek.

– Utána fogok nézetni.

176 Csak Könyvek

Megtartotta a szavát, és utánanézetett. Mire a hercegi parkot rendbe tették – három nap kellett hozzá

– addigra megjött a keresés eredménye is, amit a herceg személyesen tolmácsolt.

A balkonon álltunk, és néztük, miképpen helyezik be az utolsó fákat a sétány gödreibe.

– Sajnálatos módon Zoran Xavier a midioni támadás előtt három héttel elhagyta a bolygót – mondta

szomorúan a herceg. – Úgy tűnik, egy magánrepülőgépen mentették ki innen.

– Milyen magánrepülőgép volt?

– Ez hihetetlen, de még a Berónál sem tudták megmondani. Az engedélye alapján egy Neontigers

nevű bolygóról jött, de Neontigers nevű bolygó nincs a galaxisban.

– Akkor milyen engedély volt az?

– Látja, kedves barátom, ez jó kérdés. Mondja, maga szerint jól fest az a szürkecirk az örökzöldek

között?

Úgy véltem, többet nem tudok meg a hercegtől, mert kapcsolatok ide vagy oda, amiről nincs mit

megtudni, arról nem is lehet többet megtudni.

– Ugye nem te voltál? – kérdeztem később egy hercegi légikocsiban de Molay-t. Alattunk az utcákon

most ezer és ezer ember hullámzott, körülöttünk pedig őrületesen nagy volt a légiforgalom. – Nem te

vitetted el Xaviert?

– Paranoiás vagy – jelentette ki de Molay. – Én veled voltam egész idő alatt, nem emlékszel? Előtte

is, közben is, és most is.

– Ne vakíts! Küldhettél egy üzenetet előre, hogy menekítsék ki innen Xaviert, mert York Ketchikan

jön, elkapja és majd a Stoicheiáról fog érdekes kérdéseket feltenni.

– Ugyan már!

Nem nagyon hittem neki, de nem vitatkoztam, mert elérkeztünk az űrreptérig, és még előttem állt

egy szomorú búcsúzás. De Molay rögtön a dromonhoz ment, én pedig a jegyirodába, ahol Zsazsa

boldogan ugrott a nyakamba.

– Gyere velem! – mondtam neki.

– Ugyan, York – felelte vidáman. – Mit kezdenék én az űrben! Itt van a munkám, itt vannak a

szerelőim meg a programfrissítések félévente. Tudod, hogy nem mehetek.

– Rendben, megértem.

Adott egy csókot, és ugyanolyan bájosan mosolygott, mint amikor először megláttam. Gyanítottam,

hogy ha húsz év múlva visszatérnék ide, akkor is így mosolyogna.

Ő is adott egy csókot, én pedig a jól végzett munka elégedettségével elindultam de Molay után.

Csak Könyvek 177

A MYSTERIOUS UNIVERSE VILÁGA

Jelenkor

(-2125-ig)

A világon őrködő Amerikai Egyesült Államok, a széthúzó Európa, a birodalmi terveit fel nem adó

Oroszország, a gazdaságilag és politikailag megerősödő kínai kommunista rendszer, illetve a forrongó

Közel-Kelet – mindezt nem kell bemutatni a jelenben élőknek, elég csak egy napilapot elővenni vagy a

tévében megnézni a híreket. Mégis: ez a világ is a Mysterious Universe része.

Szigetek és űrállomások épülnek, földrészeken átívelő sztrádák, egyre hatalmasabb felhőkarcolók.

Az országok műholdakat lőnek fel, az emberi testbe nanorobotokat injekcióznak és a szerveket

műszervekkel helyettesítik. Ám a technikai fejlődés egyenesen arányos az elidegenedéssel, a jog erejének

megerősödése a tradíciók kihalásával. Társadalmi szerződések árnyékában hanyatlik az egyéni erkölcs,

értékrendek csapnak össze napi politikai színezetben. És mindeközben, míg a világ felén azt hiszik, így

van ez jól, a másik felén nincs még béke.

És mi tudjuk: nem is lesz soha…

Az energiaháborúk kora

(2125-2190)

A világűr felfedezése és gyarmatosítása lassan haladt, az ember – úgy tűnt – bezárva marad a

Naprendszerben, míg azonban technikai tudásának nincsenek határai. A 21. század fejlődése egyre

gyorsabb és gyorsabb volt, a gazdasági élet résztvevői egyre befolyásosabbak lettek. A Föld készletei

azonban kimerültek: az ivóvíz épp úgy, mint a kőolaj- és földgázkincs. s habár alternatív energiahordozók

szép számmal akadtak, a változásokat nehéz volt feldolgozni.

A legelső összecsapásoknak a gazdasági hátterében ez áll, ideológiai hátterében pedig kelet és

nyugat kultúrájának összeférhetetlensége. A rakéták és műholdas fegyverek ellen nem lehet száz

százalékos hatékonysággal védekezni, mint ahogy a beszivárgó terrorista-sejtek ellen sem. Az első

légicsapások után modern szárazföldi seregek indultak egymás ellen. A háború korlátozottan zajlott a

Föld egyes pontjain, de senki nem húzhatta ki magát belőle.

Hatvanöt kegyetlen év alatt az egész bolygó politikai-társadalmi térképe megváltozott, semmi nem

maradt a régiben.

178 Csak Könyvek

Novus Ordo Seclorum

(2190-2395)

A háborúban hihetetlen vagyonok halmozódtak fel, amik az újjáépítés során erős politikai tőkét

jelentettek. A technokrácia és a gazdasági világ összefonódásából kiemelkedett egy új nemesi rend, mely

hatalmát egyaránt köszönhette a kapcsolatainak és pénzének és a megsokasodó spirituális emanációknak.

A NOS-korában különleges események és csodák ezrei, tízezrei jelezték az emberek felé, hogy a világ

csupán nem fizika és matematika. Csak kevesen tudták, hogy ennek a hátterében egy különös faj és egy

még különösebb szervezet állt – a Katedrális. A tényleges gazdasági és politikai hatalmat 2245-től az

időutazás technológiáját birtokló, titokzatos Katedrális gyakorolja; látszólag semmi nem állhat annak

útjába, hogy megkezdődjön a galaxis meghódítása.

Az Új Világrend bukását a 17-es űrrepülőraj felfedezései hozták el: alighogy megjelentek az első

hipertér-utazásra alkalmas űrhajók, egy parafenomén testvérpár ismeretlen szupercivilizáció nyomaira

bukkant a galaxis távoli szegletében. A magukat megairának nevező von Anstettenek szembeszálltak a

legyőzhetetlennek hitt Katedrálissal, és a „Bowman”-testvérek segítségével győzelmet aratnak fölötte.

Hónapok leforgása alatt megszállják a Földet s a lakott világokat, dicsőséges hódításukkal kezdetét veszi

a Dominátus kora, amely egészen a 27. század végéig tart.

A Dominátus

(2405-2680)

A NOS bukását követő egy évtizedes átmeneti kor után az emberiséget igába hajtotta a megaira

származású von Anstetten család. I. von Anstetten eltörölte a mágikus tudományokat és megalapította a

feketecsuklyás testőrséget. Közel három évszázados uralmuk alatt egy erős kézzel kormányzott emberi

birodalmat hoztak létre, amelyben nem volt helye – a császári udvaron kívül – okkult hatalmaknak és

ellenszegülésnek. Talán csak a Pannonon…

A Katedrális már a korszak első éveiben elhagyta a Földet. A megairák okkult hatalmának és az

irányított médiának köszönhetően lassan feledésbe merült. Legendája alig három emberöltő elteltével

mítosszá, majd mesévé szelídült, amit IV. von Anstetten, a Démoncsászár korában már csak a gyerekek

és a „megszállottak” hittek el.

A 27. század derekán megszületett egy férfi, aki mindenkinél közelebb került ahhoz, hogy lerántsa a

leplet a despotaként uralkodó von Anstettenekről. Brett Shaw, a császár praetorianus gárdájának ezredese

kalandos utazásai és izgalmakban bővelkedő küldetései során lépésről-lépésre megismerte a von

Anstettenek és az emberi történelem legnagyobb titkait. Életének meghatározó pontján halálmegvető

bátorsággal fordult szembe a galaxis császárával, s ezzel akarva-akaratlan olyan világtörténelmi és

kozmikus események sorát indította el, amelyek döntően befolyásolják a későbbi századok történéseit, és

előkészítették a Katedrális dicsőséges visszatérését.

A felfedezések kora

(2680-2799)

Csak Könyvek 179

A 27. század végén, a von Anstettenek démoncsászárságának eltűnésével, az erős kézzel összetartott

megaira-birodalom történelmi léptékkel mérve iszonyatos gyorsasággal hullt darabokra. A von

Anstettenek bukásával számos titkolt ismeret jutott az emberiség kezébe, többek között a féregvezetékek

mentén való utazás technikája is, amely lehetővé tette a több tízezer fényévnyire lévő világok gyors

elérését.

A világegyetem méretei hirtelen összezsugorodtak: megindult a Tejútrendszer benépesítése. Ekkor

bukkant fel a tér és idő távoli szegletéből a mutáns fajok többsége, s mellettük ezer és ezer új faj.

Történetüket egyelőre még homály fedte, felfedezésük lépésről lépésre zajlott, sokszor erős ellenállásba

ütközve. A bátor felfedezők és őrült kalandorok ideje ez.

Emellett a spiritualitás is új lendületet vett: ez az Új Alkímia kora, amikor az ember ismét felfedezi

okkult erejét és hatalmát. Ez azonban felborzolta a szupercivilizációk kedélyét, mire mintegy válaszul

megjelent Nathanel népe, hogy ellensúlyozza a szupercivilizációk hatalmát.

A kolóniaháborúk kora

(2799-2908)

Az ember egy hosszú évszázad alatt feltérképezte a Tejútrendszert, és igyekezett mindenütt

megvetni a lábát. Ennek több következménye is lett. Az első, hogy számos új civilizációt fedeztek fel,

amely civilizációk nem mindig békések, és nem mindig gondolkodnak emberien. A második, hogy a

letelepedő emberiségre sokan ellenfélként kezdtek tekinteni. A felfedezések így vezettek el a

kolóniaháborúkhoz.

Százezer fényéves körben lakta be a világot az emberiség, de még ez is kevésnek bizonyult. A fajok

közti összeütközések kisebb-nagyobb háborúkba torkoltak. Némelyikben csak egy bolygó, másokban

egész naprendszerek vettek részt. A Tejútrendszer politikai egyensúlya megborult, idegen fajok között a

régi ellentétek ismét kiújultak.

A korszak végén már nem beszélhetünk egyetlen, egységes emberi birodalomról, mint a von

Anstettenek idejében. A birodalmak kora leáldozott, idegen fajok közé beékelődött ezer féle emberi világ

alakult ki: császárságok, cárságok, királyságok, köztársaságok, kaganátusok, sogunátusok, szövetségi

rendszerek, diktatúrák és anarchiák.

Gilleth-mutáns háború

(2908-2974)

A kolóniaháborúk kicsúcsosodása a gilleth-mutáns háború volt. A mutáns fajok terjeszkedésük

közben botlottak bele a húsz naprendszert uralmuk alatt tartó katonai szervezettségű gilleth fajba. Amit

nem tudtak: a gilleth fajok a párhuzamos dimenziókban több ezer bolygót laktak be. És amikor a

mutánsok egy csapással meg akarták semmisíteni a gilleth birodalmat, tíz és tízezer csapat rajzott elő a

háttérvilágokból. Pár éven belül a galaxis egésze belebonyolódott a háborúba, amelynek úgy látszott,

sosem lesz vége.

A világegyetem egyik legnagyobb háborúja lett a gilleth-mutáns háború, amely csaknem hetven évig

zajlott – ebben a világegyetemben. Másutt évezredekig. Az emberiség nem maradhatott ki ebből a

háborúból, a mutánsok nem hagyták.

Ekkor merült föl elsőként az – egyelőre még csak az idegen kultúrákat vizsgáló történészek körében

–, hogy a mutáns fajokat valamiféle különleges kapcsolat fűzi az emberiséghez, a Földhöz.

180 Csak Könyvek

Ezredvég

(2974-3010)

Egy titokzatos megegyezés következtében erre a világra beköszöntött az ezredforduló előtt két és fél

évtizeddel a béke. Lezárultak a kolóniaháborúk és számtalan felfedező lépte át a Tejútrendszer határát,

hogy más galaxisokban barangolva új létformákat és lakható bolygókat keressen.

A 30. századra egy sok színű, átláthatatlan világban éltek emberek, mutánsok, idegen fajok, és

szupercivilizációk. Egy ilyen világban óhatatlan a von Anstettenek alatt fénykorát élő okkult hatalom

keveredése a technikai csodákkal. A világ tovább tágul: háttérdimenziók, zsákvilágok, héliumrejtekek

mélyére jut el az ember és szabadítja ki az ott megbúvókat.

York Ketchikan a század derekán születik, a háború zűrzavarában, egy nemesi család sarjaként. Öt

éves korában elragadják szüleitől, és túsz lesz. Hamarosan tovább adják, és York hivatásává válik az,

amibe a sors belesodorta. Ezek alatt az évek alatt azonban sokat megtanul, több ismeretet felszed, mint

egy átlagos ember. Ám York nem is átlagos. Hozzá hasonló mindössze kilenc van a világegyetemben.

1 Seress Rezső: Vége a világnak

2 Fiáth Titanilla és Fiáth Marianna (Luddita): A Sehova tanúi 3 Quinlan 2212-ről beszél. A Stone-Middler-törvény engedélyezte, hogy a multinacionális vállalatok biztonsági

személyzete csaknem hatósági engedéllyel működjön. Életbe léptetésétől azt várták, hogy a multinacionális cégek fegyveresei

segítsenek a törvénynek érvényesülni, de az eredmény olyan világméretű erőszakhullám lett, amit a rendőrség és a különleges

egységek nem tudtak elfojtani. A bandaháborúkban kb. százhatvanezren vesztették életüket, végül Andrew Moore, Los

Angeles bárója kiegyezett a klánokkal és a vállalatok képviselőivel. A törvényt visszavonták. 4 Seress Rezső és Jávor László dalát Billie Holiday jazzénekesnő tette világhírűvé Gloomy Sunday címmel 1941-ben 5 Visszaeső rosszfiú vagy rosszlány 6 I.M. Brod: Tüske a köröm alatt, regény, Graal, 2006. 7 Himmler, Heinrich (1900-1945) SS-Reichsführer, az általa szervezett alakulat vezetője, a politikai rendőrség főnöke,

belügyminiszter. 1944-től németországi főparancsnok. Fogságban öngyilkos lett. 8 Kaltenbrunner, Ernst (1903-1946) Osztrák ügyvéd, SS-Obergruppenführer. Az osztrák SS vezetője, Heydrich

meggyilkolása után a Birodalmi Biztonsági Főhivatal irányítója. A háború után kivégezték. 9 Heydrich, Reinhard Tristan Eugen (1904-1942) Német SS-vezető, Himmler helyettese. Először a Gestapo, majd a

Birodalmi Biztonsági Főhivatal (RSHA) vezetője. Később Cseh- Morvaország birodalmi protektora. 1942-ben cseh ellenállók

ölték meg Prágában. 10 Stauffenberg, Claus Schenk von (1907-1944) Gróf, német ezredes. Szolgált Lengyelországban, Franciaországban,

Észak-Afrikában, 1944-től a német tartalék haderő parancsnoka. Bekapcsolódott a Hitler-ellenes tisztek mozgalmába, 1944.

július 20-án ő vitte be a bombát a főhadiszállásra. A merénylet után kivégezték. 11 Schellenberg, Walter (1910-1952) Német jogász, SS-vezérőrnagy. Reinhard Heydrich bizalmasaként a legfiatalabb

német tábornok. 1944-től az egységes hírszerzés és elhárítás vezetője. 1950-ben szabadlábra helyezték, Olaszországban hunyt el.

12 GAMMA: – 2670 – amit Herites-Chisi-csoportnak is hívnak, a modernkori hadviselés legkorszerűbb fegyverekkel

felszerelt és döbbenetesen hatékony kommandója. Egy nukleáris csapásmérő rohamosztag, amelynek a harcértéke közel

azonos a Praetorianus Gárdával. Egyetlen kommandós a hirosimai töltet húszezerszeresét hordozza. 13 szkaff: A Baelbac bolygó trópusi vadonjában élő pókfajta váladékából készül vodkával és narancslével. A pók

legfeljebb napi tíz cseppet présel ki magából, egyenesen bele a pohárba. A szúrós szagú, lényegében mérgező váladék a pók

halálával lesz teljesen érett. 14 Lásd a Misztériumharc című regényt, amely történetünk előtt pár évvel játszódik Palóban. 15 A Vaskesztyűsök Rendje spirituális genetika és kibernetika végeredménye. Az alkímiával kacérkodó XIII. Sándor

pápa – eredeti nevén Calogero Dieci – fejéből pattant ki az ötlet. A katolikus anyaszentegyház mártírjainak és szentjeinek testét

klónoztatta a fellehető ereklyetöredékekből, és a hitelt érdemlően bizonyítást nyert testekbe megidéztette lelküket. Amire Jacques de Molay most utal, azok a Palón történt események (Misztériumharc)