Margaret Peterson Haddix

Az utolsó kulcs

1. Fejezet

Amy és Dan Cahill Londonban elfelejtett poloskát keresni.

Ismerték a dörgést. Ha egy új hotelbe értek, mindig^ fel kellett túrniuk a szobát lehallgatókészülékek és más

csúcstitkos megfigyelőműszerek után kutatva, amiket ellenségeik rejthettek el. Fel kellett térképezniük a

lehetséges menekülési útvonalakat, és listázni mindent, amit fegyverként használhattak. Amy tizennégy éves

volt, Dan mindössze tizenegy, de már dörzsöltebbek voltak egy CIA-ügynöknél.

De londoni szobájukba érve Amy három lépés után az ágyra zuhant. Dan is csak a kanapéig tudta elvonszolni

magát. Leült, aztán a hátizsák súlyától hanyatt dőlt. Mintha kiütötték volna.

De nem csak őt - gondolta Amy. - Engem is padlóra küldtek. Most, hogy kiderült az igazság. Most, hogy rá-

döbbentünk, mennyi hazugsággal etettek minket, mennyi titokba nem avattak be, és milyen hatalmas feladat áll

előttünk...

Egyedül Nellie Gomeznek, a gyerekek tüsi hajú nevelőnőjének maradt annyi energiája, hogy talpon

maradjon. Még ahhoz is volt benne szufla, hogy az iPodjából szóló agyament zenére ringatózzon, miközben

becipelte a szobába útitáskájukat és a macskahordozót. Amy fején átfutott, hogy neki vagy Dan-nek illene

segítenie, de erejét most még egy sporttáska cipelése is meghaladta.

Nellie becsukta az ajtót, aztán úgy tűnt, ő is ösz-szerogyott.

Rosszul van? - tűnődött Amy.

Mielőtt Amy megmozdult volna, Nellie már talpon volt. Nem lett rosszul, csak lehajolt, hogy felvegyen

valamit a padlóról, amin ő és Dan simán átmasírozott: egy borítékot.

Úgy emelte a magasba, mint egy főnyereményt.

- Mit gondoltok, manócskák, mi van benne? Ki fogad velem, hogy a következő nyom?

Már figyelmeztették őket, hogy kapni fognak egy üzenetet: kódoltat természetesen, mert fel kellett készülni

arra is, hogy az ellenségeik kezébe kerülhet. Normális esetben a testvérek egymás kezéből kapták volna ki a

borítékot, tülekedtek volna, hogy ki bontsa ki, és ki fejtse meg az újabb feladványt. Ha erre most nem is volt

erejük, azt mindenesetre szóvá tették volna Nellie-nek, hogy őket, akiktől a világ sorsa függ, ne hívja

manócskáknak, már csak életkoruk miatt se.

De Amytől most pusztán egy vállrándításra futotta.

Dan visszafeküdt, és tovább bámulta a plafont.

- Manócskák? - ismételte kissé bizonytalanul Nellie, és kihúzta füléből az iPod-hallgatót. - Hallottátok, mit

mondtam? - Megfordította a borítékot. - Igen, ezt nektek címezték, és nekem is. Tyűha! Most már hivatalosan is

kulcsvadász lettem. Biztosan az ajtó alatt csúsztatták be, hogy megtaláljuk. - A testvérek felé nyújtotta a

borítékot. - Kié legyen a megtiszteltetés?

Egyikük sem mozdult.

Nellie megrázta a borítékot.

- Hé, srácok! Itt a friss, meleg nyomocska! - Ezt úgy mondta, mintha Saladint akarná odacsábítani egy vörös

csattogóhallal. - Nem érdekel benneteket, mi van benne? Valaki segíteni akar nekünk!

- Ha valaki tényleg segíteni akart volna, akkor minden kérdésünkre választ ad még Jamaicában! -mormolta

Amy.

Tudta, miért nem történhetett így, de túl fáradt volt, hogy belegondoljon.

- Vagy mindjárt a legelején. Mondjuk a temetésen - csatlakozott Dan.

Alig egy hónappal ezelőtt, imádott nagyanyjuk halálát követően, váratlan fordulat állt be Dan és Amy

életében. Ők is azok közé a rokonok közé tartoztak, akiknek Grace a végrendeletében különös ajánlatott tett:

választaniuk kellett fejenként egymillió dollár és egy kulcs között.

Amy és Dan a kulcsot választotta.

Ez lett a fődíj, az utána folyó hajszában azóta megkerülték a földgolyót, miközben igyekeztek túljárni cseppet

sem kedves rokonaik eszén, vagy próbáltak elmenekülni előlük, vagy egyszerűen csak jó messzire elkerülni őket.

Egy ideje már azt sem számolták, hányszor akarták megölni őket.

Eltekintve azoktól a pillanatoktól, amikor Amyt teljesen megbénította a rémület, akadtak olyanok is, amiket

kimondottan szeretett. Élvezte a bátorságát, amikor Bécsben leugrott egy tetőről. Örült, amikor Kairóban minden

csapatot megelőzve megkaparintották a kulcsot, vagy amikor felrepültek a Csomo-lungma tetejére.

De tegnap Jamaicában Amy, Dan és Nellie végre megértette, miről is szól a kulcsvadászat valójában. Az

Atlanti-óceán fölött átrepülve elég idejük volt, hogy felfogják, mennyire kegyetlen ez a feladat. Tegnapelőtt még

azt hitték, hogy nem különböznek a többi csapattól - leszámítva persze, hogy sokkal fiatalabbak, csórébbak, az

egészről jóval tájékozatlanabbak voltak, ráadásul árvák. Eddig azt remélték, legalább a céljuk ugyanaz: győzni!

Mindenkit lekörözve célba érni.

De nem - gondolta keserűen Amy. - Fiatalabbak, szegényebbek, és tájékozatlanabbak vagyunk, de nekünk

nem elég, ha csak győzünk. Ahhoz, hogy mi győzzünk, el kell érnünk, hogy mindenki mindenkinek megbocsásson.

Ötszáz évnyi hátba döfködésért, harcért, csalásért és... gyilkosságért.

De hogyan bocsáthatná ezt meg bárki is?

- Képtelenség - motyogta Amy.

- A nyom? - kérdezte értetlenül Nellie. - Nem érdekel senkit?

- Az egész kulcsvadászatnak semmi értelme - tette hozzá Dan. - Nem nyerhetünk. Úgy biztosan nem, ahogy

elvárják tőlünk. Nem is tudom, minek fáradtunk azzal, hogy eljöjjünk ide? - mutatott ki az ablakon. Mivel a

tizenkettedik emeleten voltak, csak a nagy, szürke eget látták. - Utálom Londont. Itt mindig esik?

Amynek eszébe jutott, hogy néhány héttel ezelőtt Dan mekkora izgalommal derítette fel egyiptomi hoteljüket.

Végigrohanta a szobákat, és vidáman kurjongatva leltározott: „egy levélpapír!", „egy esernyő!", „egy biblia!".

Amy bűntudattal gondolt arra, hogy a kulcsvadászat mit tett ezzel a vidám kölyökkel. Egy morgós vénembert

csinált belőle, hetven évvel korábban a kelleténél.

- Tudjátok... - Nellie hangjában volt egy kis bizonytalanság. Egy másodpercig Amy azt hitte, hogy így fogja

folytatni: „Igazatok van, manócskák, Londonban örökké esik, és ez a kulcsvadászat őrültség. Én csak húszéves

vagyok, ráadásul ti nem is vagytok a rokonaim. Hazamegyek. Most rögtön." Aztán megrázta a fejét, fekete-

fehérre festett tincsei még jobban kibomlottak. - Nézzétek, manócskák, megígértem a nagymamátoknak, hogy...

- Halott - mondta Dan ugyanazon a koravén hangon. - Halott, ahogy Lester és Irina is, és ahogy...

Apa és anya is - fejezte be Amy gondolatban. Jamaicában számba vették a halottakat, ami csak erősítette

bennük, hogy felhagyjanak a kulcsvadászattal.

Lester, akinek ártatlan kívülállóként az lett a veszte, hogy segíteni akart nekik. Irina, hajdani halálos ellenségük,

aki végül az életét áldozta, hogy megmentse őket. És a szüleik, akik inkább a halált választották, mint hogy egy

kulcs rossz kezekbe kerüljön.

Haláluk értelmetlen lesz, ha Amy és Dan most feladja.

De hogyan folytathatnák, ha a küldetés teljesíthetetlen?

Nellie először Amyre, aztán Danre nézett, mintha megpróbálna olvasni a gondolataikban.

- Haladjunk lépésről lépésre, rendben? - ajánlotta.

- Most csak figyeljetek!

Feltépte a borítékot, és hangosan olvasni kezdett:

Reményeink köddé váltak, közeledik a világvége. De nektek azért kell küzdeni, ami a szívetek közepén él. Mert a lelketek szemével láthatjátok, hogy minden teljes kört fut.

- Mond ez nektek valamit? Néhány szót aláhúztak

- talán jelent valamit.

Az üzenetet először Amy, aztán Dan elé tartotta. Amy agyában forogni kezdtek a fogaskerekek, de leállította

őket. Minek? Úgysem nyerhetünk.

- Nekem-nem mond semmit - jelentette ki Dan keserűen.

Mrrp, panaszkodott Saladin. A macska ugyanolyan morgós volt, mint a gazdája. Nellie lehajolt, és kinyitotta a

macskahordozót.

- Legalább a macskát boldoggá tudom tenni - motyogta.

De Saladin nem dörgölőzött a lábához hálás dorombolással. Megfeszítette izmait, vészjóslón morogni kezdett,

és egyenesen az ablak felé ugrott.

- Saladin! - kiáltott fel Amy, és az ablakra nézett, hogy nyitva van-e. Nyitva volt, de szerencsére szúnyogháló

volt rajta. Saladin már ugrás közben fújt rá. Nem, nem a szúnyoghálóra, hanem valamire, ami kintről figyelte

őket.

Az ablakpárkányon egy majom ült.

Amy egy pillanatra behunyta a szemét, aztán, egész váratlanul, elmosolyodott. A majomról egyik kedvenc

könyve jutott eszébe, ami Londonban játszódott: A kis hercegnő. A regényben egy kismajom a háztetőkön

átugrálva meglátogat egy magányos kislányt. Mindketten hazavágynak Indiába. A majom segítségével a lány

végül új családra lel, mivel a szülei meghaltak...

Amy arcáról lehervadt a mosoly.

Kitaláció - mondta magának. - Túl szép, hogy igaz legyen.

Ez a majom nem rágcsált jutalomfalatkát, hegyes fogaival a macskára vicsorgott, és mancsával a szúnyog-

hálóra csapott. Talán egy késsel, amit a mancsában tartott, vagy csak a karmaival, de sikerült kiszakítania a

szúnyoghálót. Átszökkent Saladinon, és a padlóra huppant. Három gyors ugrással Nellie mellett termett, és

kikapta a papírt a kezéből.

- Hé! Az a miénk! - sikoltott fel Nellie.

A majom után kapott, hogy visszaszerezze az üzenetet, de az fürgébb volt nála.

- Majd én! - kiáltotta Dan.

Felugrott a kanapéról, de megfeledkezhetett róla, hogy a hátizsák még mindig rajta van, mert abban a

pillanatban előrezuhant, és kilométerekkel elvétette a tolvajt. A majom most Amy felé rohant.

- Bízzátok rám! - rikoltott Amy.

Kissé nehezen tápászkodott fel, majd hirtelen jobbra mozdult. A majom persze rögtön balra.

Saladin leugrott a párkányról, mintha abban bízna, hogy Amyvel sarokba tudják szorítani. A majom

könnyedén elinalt közöttük.

Amikor újra a párkányon állt, visszafordult. Vicsorogva bólogatott, és kárörvendőn vihogott hozzá: „Híí-híí-

híí!"

- jól hallom, hogy éppen rajtunk röhög? - háborodott fel Nellie, és a párkány felé futott.

A majom erre még hangosabban vihogott, és mielőtt Nellie elkapta volna, egy érmét hajított a szobába, aztán

elrugaszkodott a párkányról.

Felszívódott.

Az egyetlen nyommal együtt.

2. Fejezet

Dan felkapta az érmét. Vastag volt, két oldalán egy-egy cirkalmas K betűvel.

Egy K. Mi más?!

- A Kabrák - meredt maga elé Dan sötét arccal. Amy és Dan első számú ellenségei a Kabrák voltak.

Szemérmetlenül gazdagok, és velejükig gonoszak.

- Ki másnak lenne egy parancsait végrehajtó, idomított majma? - mondta Amy komoran.

- Szerintem egy egész magánállatkertjük van - motyogta Dan.

Dan az ablakhoz ugrott, Amy utána. A majom jó pár emelettel lejjebb járt már. Fogai közt az üzenettel lefelé

ereszkedett egy kötélen. Amy, Dan és Nellie tekintetétől kísérve elérte a földet, aztán átugrált a járdán. A padka

mellett várakozó limuzinból két kéz nyúlt ki érte, és behúzta. Az ajtó bezáródott, és a fekete limuzin elhajtott.

- Isabel Kabra kezei voltak, megismertem - mondta Amy olyan óvatosan, mintha nevének még a betűi is

felsebezhetnék.

Valóban - gondolta Dan. Nem firtatta, hogyan ismerte fel Amy Isabel Kabra kezeit tizenkét emelet

magasságból. Isabel gyilkolta meg a szüleiket. Ő próbálta megölni őket Indonéziában, és halálosan meg-

fenyegetni Ausztráliában és Dél-Afrikában. Nem beszélve azokról az alkalmakról, amikor aljas csemetéit, lant és

Natalie-t küldte rájuk maga helyett. Koreában a Kabra kölykök Amyt és Dant sorsukra hagyták egy beomlott

bányában.

Ha valaki annyira és annyiszor volt kegyetlen és kíméletlen veled, akkor kifejlődik egy hatodik érzéked,

amivel megérzed, ha a közeledben ólálkodik.

Dan ugyanolyan biztos volt abban, hogy Isabel kezeit látták, mint Amy.

A fiú elfordult nővérétől, mert nem bírta az arcára kiülő szorongás látványát. Szeretett volna Isabel után

rohanni, felképelni a nőt, aztán dutyiba dugni, hogy megfizessen mindenért, amit ellenük tett. De mindez

meghaladta egy tizenegy éves gyerek erejét. A legtöbb, amit tehetett, hogy összegyűjt a szájában egy extra adag

csulát, és a távolodó limuzin után küldi.

- Dan! - kiáltott fel Nellie.

- Mi az? - kérdezte ártatlanul. - Ez a nő gonosz. A legkevesebb, amit érdemel, egy oltári nagy köpés a

szélvédőjére!

Dan látta Nellie-n, hogy majdnem elneveti magát. Ez az előnye, ha valakinek húszéves nevelőnője van.

Sokszor úgy viselkedik, és úgy beszél, mintha maga is gyerek lenne. De most sikerült komolyságot erőltetnie az

arcára.

- Bármennyire is értékelem a célzóképességed, nem vagyok benne biztos, hogy eltalálnád - mondta. -

Legalábbis ekkora távolságból.

- Azt te csak hiszed! - vette fel Dan a kesztyűt. Örült, hogy valamivel elterelheti a figyelmüket Isa-belről.

Nellie kezébe dobta az érmét. - Hajítsd ki az ablakon, fogadjunk, hogy elsőre eltalálom!

Mielőtt Dan számot adhatott volna mesteri célzóképességéről, valaki rángatni kezdte hátulról. Mi az? Valaki

megpróbálja ellopni a hátizsákját?

Dan megpördült. De csak Amy volt.

- Mi az?! - kérdezte.

- Meg kell néznünk valamit az interneten. Most azonnal.

Dan a nővére szemébe nézett. Néha eltűnődött azon, vajon valóban rokonok-e. A lány félénk volt, ő meg egy

dumagép. Amy szerette a könyveket és a csendes könyvtárakat. Ő a hangos számítógépes játékokat, és az olyan

vicceket, amiben büfögés és pu-kizás van. Mégis, voltak olyan pillanatok - különösen a kulcsvadászat alatt -,

amikor Dan úgy érezte,

ő és a nővére egyek: ugyanarra gondoltak ugyanabban az időben.

Ez a pillanat is ilyen volt.

- Oké - vette le Dan a hátizsákot, hogy Amy a laptophoz férhessen. Amy odaadta neki a kábelt. Amíg Dan

konnektort keresett, Amy a másik végét a számítógépbe dugta. Miközben arra vártak, hogy a gép bekapcsoljon,

Amy egy tollat nyomott Dan kezébe, és egy papírt a szálloda fejlécével.

- Ti meg mit műveltek? - érdeklődött Nellie, amikor Dan írni kezdett a papírra.

- Megpróbáljuk megfejteni a rejtvényt - felelte Amy. - Van egy sejtésem, de le kell ellenőriznem a neten.

- Azt hittem, feladtátok - mondta Nellie. - Mintha azt mondtátok volna, hogy reménytelen.

Dan Amyre nézett, és tovább körmölt. A magyarázkodást Amyre hagyta.

- Még most is azt hiszem, hogy reménytelen. Úgy biztosan nem nyerhetünk, ahogy a Madrigálok szeretnék.

Volt idő, amikor a Madrigál szót ugyanolyan félelemmel és undorral mondta ki, mint Isabel Kabra nevét, de

Jamaicában ráébredtek, hogy ebben a játékban a Madrigálok a jófiúk.

Jófiúk? Inkább reménytelen álmodozók! - gondolta Dan. - Azt hiszik, hogy a verseny végén az ellenségek

egymás kezét fogva a „Jöjj el hozzám, istenem"-et fogják énekelni egy tábortűz körül. Lököttek!

- Megígérted a Madrigáloknak, hogy megteszed, amit kérnek. Ahogy én is - emlékeztette Nellie.

- Igen? - Amy hangjában volt egy kis bizonytalanság. A gép betöltött, és ő rákapcsolódott az internetre. -

Akkor is képtelenség az egész. De ha már nem nyerhetünk Madrigál módra, legalább annyit érjünk el, hogy a

Kabrák se nyerjenek!

Dan felnézett a papírból.

- El tudod képzelni, mi lenne, ha hagynánk, hogy Isabel Kabra szerezze meg a világhatalmat? - kérdezte.

Szavai szinte megdermedtek a levegőben. Ezekbe végre belekapaszkodhatott. Amit a Madrigálok akartak, az

túl nagy volt és túl megfoghatatlan: béke, szeretet, megbocsátás... Ezeket a célokat Dan egy unalmas repülőúton

sem tudta fejben tartani. Soha nem fogja Isabel Kabra szemébe nézve azt mondani: „Megbocsátok". De

megakadályozni, hogy megnyerje a kulcsvadászatot, és átvegye a világhatalmat, meggátolni abban, hogy újabb

rémes halálok tapadjanak a kezéhez... ezek elérhető célok voltak, vagy legalábbis annak tűntek.

Azoknak kellett lenniük. Ebben nagyon hitt.

Odakint egyre jobban esett. A szoba még szürkébb lett. Nellie mogorva képpel megrázta a fejét.

Aztán csibészesen, mint mindig, vigyorogni kezdett. Az érmét a szája felé emelte.

- És most, kedves hallgatóink, a meccs újabb fordulatának lehetünk tanúi! - mondta, mintha sport-

közvetítő lenne, az érme meg a mikrofon. - Azoknak, akik otthonról követik a küzdelmet, elmondom, hogy a

Kabrák majomkodása visszafelé sült el, mert az elkedvetlenedett Cahill játékosokat újra gatyába rázta! Dan

fotografikus memóriájának és Amy kutatózsenijének köszönhetően már csak másodpercek választják el őket

attól, hogy megfejtsék a következő rejtvényt!

Dan befejezte az írást. A majom által ellopott üzenet pontos másolata állt előttük (annyi különbséggel, hogy

Dan sokkal rondábban írt). A fiúnak tényleg fotóagya volt, ami már sokszor kihúzta őket a csávából. Biztos volt

benne, hogy pontosan lemásolta, még az aláhúzásokról sem feledkezett el. Átnyújtotta a papírt Amynek, és

Nellie felé fordult.

- Nellie - mondta majdnem megrovó hangon. -Ez nem pusztán egy játék, ha még nem vetted volna észre!

Nellie figyelte, ahogy Amy és Dan a laptopra hajol. Biztos volt benne, hogy néhány másodperc múlva a világ

legbriliánsabb következtetésével fordulnak visz-sza, és közlik vele, hogy azonnal egy újabb izgalmas helyre kell

eljutniuk.

Titokban azt remélte, Stonehenge lesz az. Világéletében látni akarta. De talán jobb lenne, ha nem ezen az úton

kerülne rá sor. Semmi kedve nem volt az angol hatóságok előtt arról magyarázkodni, mit keres két védence egy

féltett, őskori építmény tetején.

Elképesztő volt látni - és egy kicsit ijesztő is - azt a változást, amin Amy és Dan a kulcsvadászat két hónapja

alatt átment. Nellie megpróbált visszaemlékezni tizenegy és tizennégy éves önmagára. Ha emlékezete nem csalt,

tizenegy évesen semmit sem csinált, csak a helyi uszodában lógott. Tizennégy évesen pedig orrpiercinget

lövetett be.

És... abban az évben lépett be Dan és Amy nagymamája az életébe. Nem látványosan. Annyira nem, hogy

Nellie az elmúlt évig nem is találkozott Grace-szel. De a gimi óta elkezdtek ölébe hullani a lehetőségek. „Kungfu

ösztöndíjat" kapott. Elvégezhetett egy pilótatanfolyamot. Több különóra szakadt a nyakába, mint amennyire

beiratkozott, és különös módon mindegyik tanár nagyon figyelt az orrkarikás, színes hajú lányra a leghátsó

padban.

Sokáig tartott, mire Nellie rájött, hogy kinek köszönheti mindezt. Most már tudta, hogy Grace alapjaiban

változtatta meg az életét.

És Grace a jó Cahillek közé tartozott - gondolta Nellie. Mit tehetett volna egy Isabel Kabra kaliberű ember a

hozzám hasonló szerencsétlenekkel?

Nellie az érmét tapogatta, amit Dan dobott oda neki. Kezdetben úgy tűnt, mintha Grace véletlenszerűen -

pénzfeldobással - választotta volna ki őt Amy és Dan mellé. De Jamaicában kiderült, hogy a családja generációk

óta a Cahillekhez kapcsolódik. A maga módján Nellie-nek ugyanúgy a kulcskeresés volt a sorsa, ahogy a

gyerekeknek.

És Jamaicában Nellie beletörődött a sorsába.

Tovább forgatta kezében a pénzt. Nem gondolt már családra, sorsra, csak a kezében tartott érmére, ami

hirtelen nem is tűnt érmének. Vékony vonal futott körbe a szélén. Egy repedés?

Nellie a résbe dugta a körmét, és szétpattintotta. Belsejében egy apró műszert talált.

Amy éppen akkor pördült hátra a székén.

- Megvan! A megfejtés...

Nellie Amyhez ugrott, és betapasztotta a száját.

- Ki ne mond! - parancsolta. - Már megint - mutatott szabadon maradt kezével a hamis érméből kiálló

vezetékekre - lehallgatnak!

Egysaroknyira a hoteljüktől Isabel Kabra előrehajolt a limuzinban, és feszülten hallgatta a neveletlen nevelő

szavait, amik a fejhallgatón keresztül süvítettek a fülébe: „Már megint..."

Sistergés. Semmi más, csak sistergés. Aztán még az sem.

Vagyis megtalálták a poloskát. És akkor mi van? Már így is ágyúval lődözött verebekre. Megszerezte a Cahill

gyerekeknek szánt üzenetet, és sokkal több eszköze volt, hogy megfejtse, mint nekik. Mert mindenből sokkal

több volt neki, mint amiről ezek a kölykök valaha is álmodhatnak.

Ez csak... egy apró kellemetlenség.

Már majdnem összevonta a szemöldökét - ne csináld ezt, tudod, a homlokráncok. A botox sem képes

csodákra. Ezek a kis senkiháziak nem érnek meg egyetlen ráncot sem.

Igazán nem érte meg a fáradságot, de biztos, ami biztos, felidézte magában a szánalmas kölykök szánalmas

beszélgetését, hátha talál benne valami fontosat.

„Megígérted a Madrigáloknak, hogy azt teszed, amit kérnek"... „nem nyerhetünk. Úgy biztosan nem, ahogy a

Madrigálok szeretnék." Ezek szerint szövetkeztek a Madrigálokkal, ezekkel a sötét gazfickókkal, akik Isabel ágát

évszázadok óta fenyegették. Na és? Isabel tapasztalatai szerint a szövetségek csak lehetőségek az árulásra.

Gondolatban előretekerte a beszélgetést, ahhoz a részhez, amit a fiú mondott: „El tudod képzelni, mi lenne, ha

hagynánk, hogy Isabel Kabra szerezze meg a világhatalmat?"

Isabel engedélyezett magának egy mosolyt, pedig a mosoly ugyanolyan káros a bőrre, mint a homlok-

ráncolás.

Igen. Ő el tudta képzelni. Tökéletesen el tudta képzelni a hatalmat, a dicsőséget, és hogy ennek így kell lennie.

Isabel Kabra mindenki felett állónak érezte magát. És ha megnyeri a kulcsvadászatot, ezt végre mások is belátják

majd. Ő fog uralkodni, és a földön mindenki neki fog engedelmeskedni.

Vagy ha nem - meghalnak. Ahogy megérdemlik.

Amy és Dan például határozottan megérdemli.

Isabel mosolya még szélesebb lett. Szinte hálás volt ezeknek a kis pondróknak, hogy eddig húzták, így még

kegyetlenebb halált tartogathatott számukra...

- Anyúúú - nyávogott Isabel tizenegy éves lánya, Natalie, a hátsó ülésről. - Egy kicsit ijesztő vagy...

Isabel akkor jött rá, hogy még mindig azt a gusztustalan majmot szorongatja.

- Fogjátok - dobta hátra az undorító teremtményt Natalie ölébe. - Iannel vegyétek ki a papírt a szájából, és

fejtsétek meg, mit jelent! Bizonyítsátok be egyszer az életben, hogy tényleg felsőbbrendűek vagytok, és hogy

nem volt kidobott pénz a taníttatásotok...

Isabel gyerekei jó nevelésben részesültek: Natalie kényesen félrehúzódott, mert ösztönösen tudta, hogy a

majomszőr rosszul festene fekete haute couture ruháján. Tizennégy éves fia, Ian pedig már a gondolatától is

rosszul volt annak, hogy egy köpködő majom céltáblája legyen. Ezek az ösztönök még jól jönnek egyszer, ha a

Kabra-birodalom urai lesznek - persze csak Isabel hosszú és bölcs uralkodása után. Mert egyelőre még a szolgái

voltak, akiknek mindenben engedelmeskedniük kellett anyjuknak.

- És hol marad az „igen, anya", meg az „amit csak kívánsz, anya"? - fortyant fel Isabel. - Mióta nem ugrótok

az első szavamra?

Ian motyogott valamit az orra alatt, de Isabel nem hallotta.

- Mit mondtál? - kérdezte. - Nyisd ki a szád, ne motyogj, ha velem beszélsz!

- Mi-mi-mi csak... - Ian tényleg dadogott? Ian, akit nyájas és elegáns modorra nevelt, és hároméves korától

szmokingban járatott? A fiú megköszörülte a torkát, és újra nekifutott: - Mi engedelmeskedünk, anya. Csak nem

vakon.

Isabel tenyere nagyot csattant a fiú arcán.

3. Fejezet

Amy az asztalra pakolta a poloskákat. Miután Nellie kiiktatta a Kabra-lehallgatót, a gyerekek - megkésve bár, de

- nekiálltak, hogy feltúrják a hotelt újabb poloskák után. Ezzel kellett volna kezdeniük. Három

lehallgatókészüléket találtak: egy hihetetlenül aprót a lámpában, egy elegáns darabot a képkereten (erről Amy

először azt hitte, hogy a műalkotás része), és az ágy alatt egy brutálisát, ami úgy nézett ki, mintha egy virsliujjú

rögbijátékos szerelte volna össze.

- Ekat - mutatott Amy a kicsire.

- Janus - mutatott Dan az elegánsra.

- Tomas - bökött Nellie a brutálisra, és a szemét forgatta.

- És a Kobráké a Lucián. Mind megvan - mondta Amy.

A Cahill család ágait sorolták fel, a kulcsokért folyó verseny ellenséges csapatait. Az ágakat Gideon és Olivia

Cahill viszálykodó gyermekei alapították: Kat-herine, Jane, Thomas és Luke. De csak a Madrigálok - Amy és

Dan ága - tudták, hogy a család szétesése után egy ötödik gyermek is született: Madeleine.

Az én felmenőm, gondolta Amy.

]ó volt tudni, hová tartozik. A kulcsvadászat kezdete óta vágyott rá, hogy tartozhasson valahová.

De vajon hozzájuk tartozom akkor is, ha meg sem próbálom azt tenni, amit a Madrigálok kértek tőlem? - tű-

nődött.

Dan közelebb húzta egymáshoz a lehallgatókat, és felemelte az öklét, hogy egy csapással szétzúzza őket.

- Három, kettő, egy... - számolt vissza a nagyobb drámai hatás kedvéért.

Az utolsó pillanatban, mielőtt lecsapott volna rájuk, Amy elkapta a csuklóját.

- Mi ütött beléd?! - rángatta a kezét Dan. - Megbolondultál?

- Beszélnem kell veled - mutatott Amy a fürdőszoba felé, és húzni kezdte a csuklójánál fogva. Dannek nem

tetszett a dolog, de követte. Nellie magára mutatott, és felemelte a szemöldökét, mintha azt kérdezné: „Én is?"

Amy bólintott.

A fürdőszobában Amy ütközésig csavarta a csapokat. Úgy zubogtak, mint egy vízesés. Nellie-nek és Dannek

közel kellett hajolnia, ha hallani akarta, mit mond Amy. Biztosak lehettek benne, hogy nincs olyan poloska, ami

le tudná hallgatni őket.

- Ha nem akarjuk, hogy a Kabrák győzzenek, akkor el kellene látnunk a többi csapatot egy kis információval,

nem gondoljátok? Megosszuk velük a nyomunkat? - kérdezte. - A Madrigálok is ezt várják el tőlünk, nem?

- Viccelsz? Hulljon az ölükbe, amiért mi megdolgoztunk?! - dorgálta meg Dan.

- Na és mi van akkor, ha megosztod velük a megfejtést, és mit tudom én, mondjuk a brutális Holtok győznek?

- kérdezte Nellie.

A Holt a Tomasok vezető családja volt: Eisenho-wer és Mary-Todd a három gyerekével, Hamiltonnal,

Reagannel és Madisonnal.

- Miért? Hamilton egész rendes srác - ismerte el Dan.

- Na, jó, de Eisenhower? - vetette ellen Nellie. Eisenhower Holt egy izomagyú bohóc volt.

Es ő is ott volt azon az estén, amikor anya és apa meghalt - jutott Amy eszébe. Ökölbe szorította a kezét,

mintha a Holtok ormótlan lehallgatókészülékét akarná összezúzni.

- Alistair nagybácsi sem olyan rossz - mondta Dan. - Nem is árult el bennünket... mostanában.

Az Ekatokhoz tartozó Alistair Oh-val többet működtek együtt, mint az egész Cahill családdal együttvéve. De

az is igaz, hogy sokszor átvágta őket. Abban a szörnyű indonéziai tűzvészben azonban a gyerekek testi épsége

még a sajátjánál is fontosabb volt neki, sőt úgy tűnt, mintha az életét is feláldozta volna értük, ha kell. Ennyi elég

volt hozzá, hogy mindent jó-vátegyen?

De.rögtön ezután hazudott nekünk Kínában - gondolta Amy. És ő is ott volt, amikor anya és apa meghalt.

Igaz, hogy nem ő gyújtotta fel a házukat, ahol a tűzben halálukat lelték... de meg sem mentette őket.

- Honnan tudod, hogy az Ekat-poloska Alistairé, és nem Bae Oh-é? - grimaszolt Nellie.

Bae Oh Alistair nagybátyja volt, egy kibírhatatlan vénember. Hagyta volna Amyt és Dant meghalni

Egyiptomban, ha Nellie nem menti ki őket.

Amy keze ismét ökölbe szorult. Az Ekat-poloská-nak is pusztulnia kell.

- Tehát maradnak a Janusok? - kíváncsiskodott Nellie. - Jonah Wizardot el akarjátok látni egy fülessel, hogy

számos címe és rangja mellé azt is odabigy-gyeszthesse, hogy „a világ ura"?

Jonah Wizard nemzetközi hiphopsztár volt, sikeres háromdimenziós könyvek szerzője, és egy PEZ-cu-korka-

tartó modellje. A hírnevénél csak az egója volt nagyobb.

Amy alig várta, hogy Dan Jonah mellett szóló érveit szétlapíthassa. Dan és Jonah Kínában egész szépen

összehaverkodott. De Dan csak döbbenten bámult.

- Várjunk csak! Biztos vagy benne, hogy Jonah még mindig versenyben van? Mikor is találkoztunk vele

utoljára? - morfondírozott Dan.

- Tibetben nem volt ott, a Bahamákon és Jamaic-ba sem - tűnődött Nellie. - Lehet, hogy a nagy Jonah Wizard

egyszerűen feladta?

- Arról a poloskáról ordít, hogy Janus - ellenkezett Amy.

- Lehet, hogy Cora Wizard is bedobta magát - találgatta Nellie.

Cora Wizard. Jonah anyja. Amy talán még nem is találkozott személyesen vele. Vagy mégis? Várjunk csak!

Azon az éjjelen - gondolta Amy. - Ő is ott volt a szüleink halálának éjszakáján.

Amy megmarkolta a mosdót. Érezte, hogy a vér kifut az arcából.

- Nem hagyhatjuk, hogy Cora Wizard győzzön -suttogta.

Nellie és Dan ránézett. Mindketten azonnal megértették.

- Szóval így állunk. Nem bízol egyik csapatban sem. Nem igazán. Vagy legalábbis nem minden tagjában -

mondta Nellie.

- Na és? Ezt már egy hónappal ezelőtt is tudtuk -szólalt meg Dan.

Amy arcán megcsillant valami, ami akár könny is lehetett. Bízott benne, hogy Nellie és Dan azt hiszi, hogy

csak pára, elvégre a csapokból ömlött a forró víz.

- Nem értem, hogy képzelik a Madrigálok, hogy mi összeállhatunk ezekkel a... - kezdte.

- Hatalom - mondta Dan. - Nyernünk kell. És aztán - aztán talán elég hatalmunk lesz hozzá, hogy

mindenkinek a körmére koppintsunk.

Egy másodpercig törpe-Napóleonnak tűnt, aki épp világhatalomra tör. Aztán visszaváltozott Danné, és

vidáman kirohant a fürdőszobából.

- Akkor hát összetaposhatjuk a poloskákat! Gyertek már! Mindenkinek jut egy! Enyém az első taposás!

Amy és Nellie egymásra néztek, aztán vállat vontak, és Dan után futottak. Lesöpörték az asztalról a

poloskákat, és táncolni kezdtek rajtuk, amíg a készülékek ízzé-porrá nem törtek.

Két férfi ült egy sötét szobában. Az egyiknek sasorra és savanyú ábrázata volt. A másik tetőtől talpig szürkébe

öltözött, és fejhallgató volt a fülén. Az első férfi, William Mclntyre, várakozón nézett a másikra, és megkérdezte:

- Hallja már őket?

A szürke ruhás, Fiske Cahill, hátratolta a fejhallgatót.

- Megfejtették az üzenetet. Folytatják a vadászatot. De... összetörték a poloskákat.

Mclntyre egy másodpercig hallgatott.

- Kivéve a miénket - mondta.

- Nem könnyű megtalálni egy falba épített lehallgatókészüléket - ismerte el Fiske. - Egy Madrigál-szo-bában

vannak, amit mi készítettünk elő a számukra

- rándult meg az arca.

- Mintha nem tartaná helyesnek, hogy lehallgatjuk őket - értelmezte az arcrándulást Mr. Mclntyre.

- Sok minden nem tetszik nekem a vadászatban

- válaszolt Fiske. - Játszunk a gyerekekkel. Kockára tesszük az életüket.

- Nem ezt teszi minden generáció a következővel?

- okoskodott Mr. Mclntyre.

Fiske furcsa, a kutyák néma vakkantására emlékeztető torokhangot hallatott, ami túl keserű volt ahhoz, hogy

nevetés legyen.

- Mondja ezt olyasvalaki, aki úgy döntött, nem lesz gyereke. Sajnos... én is így döntöttem. Egyel több dolog,

amit bánhat az ember - motyogta.

Mr. Mclntyre felemelte a kezét, mintha meg akarná veregetni Fiske vállát. De William Mclntyre nem szokott

senkit vigasztalóan megpaskolni. Le is engedte a kezét.

- Azt hittem, optimistább lett - vallotta be. - Fekete ruha helyett szürkét visel.

- Először is, ez sötétszürke - tudatta vele Fiske. -Csak egy nagyon kis reménykedést engedélyeztem

magamnak... - kezdett ujjával kopogni az asztalon. - Bárcsak tudnám, mit gondolnak. Miért döntöttek úgy, hogy

széttörik a lehallgatókat, de folytatják a versenyt. Biztosan megbeszélték valahogy. - Maga előtt látta, amint egy

teleírt papír jár kézről kézre, és azon üzennek egymásnak; vagy ahogy behúzódnak a fürdőszobába, és

megnyitnak minden csapot, hogy elnyomja a hangjukat. Amyt, Dant és Nellie-t ismerve bizonyára jól mulattak.

Fiske nem volt közeli ismeretségben a vidámsággal.

- Tudják, hogy a világ sorsa múlik rajta, egyesíteni tudják-e a Cahill családot - válaszolta Mr. Mclntyre.

- Maga szerint ennyi elég? Nem lett volna jobb, ha belemegyünk a részletekbe? Ha ecseteljük nekik a

következményeket - vagyis, ha elmondunk nekik mindent?

Mr. Mclntyre ellökte magát az asztaltól.

- Ugyan már! Mit gondol, mekkora terhet bír el két gyerek?! - kérdezte. Néhány pillanatig szomorúan

gubbasztott, aztán hozzátette: - Miért nem kérdezi meg tőlük, mit gondolnak? Elvégre már a kulcsokat is

megosztjuk egymással. Tudják tehát, hogy velük vagyunk.

- Igen, de... nem látja, hogy a kulcsvadászat megtanította őket hazudni? Megtanulták, hogy bizalmatlanok

legyenek mindenkivel.

Mclntyre összeráncolta a homlokát.

- Tudják, hogy az ő oldalukon harcolunk - ismételte.

- Azért ülünk itt egy sötét szobában, amíg ők hamarosan válogatott veszélyekkel néznek farkasszemet, ugye?

- makacskodott Fiske. - Veszélyekkel, amiket mi fogunk még halálosabbakká tenni...

- A megoldás pedig... - Amy néhány másodperc szünetet tartott a drámai hatás kedvéért - WiHam Shakespeare.

Dan pislogott egyet.

- Oké, oké, tudom, hogy majdnem minden könyvet elolvastál, amit írtak a világon, és hogy a szavakról meg

az írókról sokkal többet tudsz nálam, de hogyan jutottál el „a köddé vált"-tól, meg a „világvégétől", meg a „szív

közepétől", meg a többi marhaságtól Shakespeare-ig?

- Mert ő alkotta ezeket a kifejezéseket. Figyelj! - Arrébb rúgta a lehallgatókészülékek maradványait, és

kihúzta a laptop előtti széket, hogy leüljön. Megérintett egy gombot, a képernyővédő eltűnt, és megjelent

helyette az az oldal, amit Amy akkor nézett, amikor rájöttek, hogy bepoloskázták őket. - Itt van a Shakespeare

által alkotott szavak és kifejezések listája: „köddé válik", „világvége", „szíve közepe", „lelki szem", „teljes kört

fut" - itt van minden szó, ami alá volt húzva az üzenetben.

Dan figyelte, ahogy Amy végigfuttatja a listát. Jó hosszú lista volt.

- Létezett az angol nyelv Shakespeare előtt is, vagy ő találta ki az egészet?! - csodálkozott Nellie. - „Visz-

szafojtott lélegzet", „pletyka", „szökell", „mesterkélt"...

- Ne csináljátok már! Senki sem beszél így! - csattant fel Dan. - Te mondtad már valaha, hogy „minden leírás

koldus"?

- Na, jó, belátom, hogy némelyik egy kicsit furcsán hangzik, de van itt egy, amit te is előszeretettel használsz:

hányás.

- Shakespeare találta ki a hányás szót?! - kérdezte Dan.

- Bizony.

- Akkor azt hiszem... jó srác volt - vált egyből szimpatikussá Dan számára a bárd.

Eddig még nem merte bevallani Amynek, hogy a hányást a világ legtalálóbb szavának gondolta. Hangzás és

jelentés tökéletes összhangjának.

- Tudod, mennyi zseniális szó van még itt... - futott Amy szeme végig a listán, hogy valami újabb jó szót

találjon.

Dan nem volt oda a nyelvleckékért. Azt szerette, ha a kulcsvadászat kardforgatókról vagy minimum

kungfumesterekről szól.

- Oké, elhiszem - állította le az öccse. Hozzá akarta még tenni, hogy bemondásra, de eszébe jutott, hogy talán

azt is Shakespeare találta ki. - Oké, annyit már tudunk, hogy a következő kulcsunknak köze van Shakespeare-

hez, de mihez kezdjünk ezzel?

Ekkor megszólalt a telefon.

Mindhárman felugrottak, Nellie ért oda először. Felvette. Fülelt egy darabig, aztán eltakarta a kagylót a

kezével.

- A hotel ügyfélszolgálata. Azt kérdezik, szeretnénk-e jegyeket valamelyik múzeumba vagy... - emelte fel a

szemöldökét jelentőségteljesen - valamelyik színházi előadásra.

Amy elvigyorodott.

- Nem, nem kérünk, köszönjük! - nyögte Dan.

- Mit játszanak a Globe Színházban? - jött izgalomba a lány.

- Én be nem teszem a lábam egy Shakespeare-da-rabra! - kötötte ki Dan.

De Nellie meg sem hallotta.

- Igen, három jegyet kérnénk... - mondta a telefonba. A foglalás befejeztével letette a kagylót, és ábrándos

szemmel feléjük fordult.

- A Rómeó és Júliátl Istenem, a Rómeó és Júliát fogjuk megnézni a Globe-ban, Shakespeare színházában,

eredeti rendezésben...

Amy ugyanolyan ábrándos és meglepett képet vágott, mint a nevelőnő.

- Ez csodálatos! - suttogta áhítattal.

- Ez rémes! - motyogta Dan. - A legkegyetlenebb és legszokatlanabb kínzási módok egyike. Rosszabb, mint

azok a mérges kígyók és pókok Ausztráliában. Rosszabb, mint nyalókává darabolódni egy futószalagon

Kínában! Ez eddig a legrémesebb dolog, amit át kell élnünk! Senki nem értett vele egyet. Ez nem lepte meg.

4. Fejezet

Ian Kabra lábujjhegyen átosont a márványpadlón. Az utóbbi ötszáz év minden nevezetesebb kémével szegről-

végről rokonságban állt. Gyakorlatilag születése óta erre képezték ki. De sohasem hitte volna, hogy a tanultakat

egyszer a saját házukban fogja kamatoztatni.

Valahol a feje felett - talán a Kabra-ház harmadik vagy negyedik emeletén - megreccsent egy gerenda. Ian

megdermedt.

Ez egy régi ház. Állandóan recseg-ropog, nem igaz?

Normális esetben meg sem hallotta volna. Bár normális esetben nem tört volna be saját házuk egyetlen olyan

részébe, ahová Natalie-nek és neki szigorúan tilos volt a belépés: abba a szárnyba, ahol a Kabra család titkait

őrizték.

A fiú a hang irányába nézett, és keresni kezdte az áruló fénycsóvát, ami hamarosan leleplezi. Gyorsan

átismételte, mivel kell kimentenie magát: De anya - vagy apa -, miért gondoljátok, hogy én éjnek évadján azért

settenkedem itt, hogy valami rosszat csináljak? Olyat, amit tilos vagy büntetendő? Á, dehogy!

Egyszerűen megszomjaztam, és a víz idelent sokkal finomabb, mint a szobám melletti csapban. Ti tanítottatok

arra, hogy én mindenből a legjobbat érdemlem, nem? Hogy gondolhatjátok azt, hogy azért vagyok itt, mert...

többé már nem bízom meg bennetek...

Senki nem világított rá. Nem leplezte le vádaskodó szülő vagy gyanakvó szolga. Mélyet sóhajtott, és to-

vábbosont. Bármilyen óvatosan is lépett, zoknis lába halkan surrogott a padlón.

Mi van, ha elkapnak? Megéri a kockázatot?

- Csak tudni akarom az igazat - suttogta Ian. Elkeseredésében szavakat formált az ajka, és hangszálai

megrezegtek a kipréselt levegőtől. Ismét megtorpant, de semmi nem történt.

Igazság...

A szülei arra tanították, hogy az igazság képlékeny dolog. Anyja akármikor képes volt rámosolyogni egy

asszonyra, és így szólni: „Micsoda gyönyörű ruha! Elárulod, hol vetted?" Aztán a háta mögött órákig szapulni,

hogy ez az idomtalan, rút banya gusztustalanabb ruhát fel sem vehetett volna. Ian többször hallotta már az anyját

és az apját is, amint telefonon üzletfeleikkel beszélnek: „Biztosíthatom róla, hogy azt tesszük, ami a legjobb

önöknek!" Majd miután letették a kagylót, beosztottjuk felé fordulva azt mondták: „Zárassa be azt a gyárat"

vagy: „Azonnal szabaduljon meg azoktól a részvényektől!"

De így kell bánni azokkal a szerencsétlenekkel. A kívülállókkal. Azokkal, akik nem Lucianek, mint mi.

Eszébe jutott, hogyan bánt anyja Irina Szpaszkij-jal, a nővel, aki szinte végig hűséges volt hozzájuk, és csak

élete végén fordult el tőlük.

Ő nem volt Kabra. Anyának és apának külön viselkedésszabályzata van: csak a Kabrák számítottak. Ők így

működnek. Mindenkivel szemetek és kegyetlenek, de mi van ebben kivetnivaló, ha mindezt a családjukért teszik?

Natalie-ért és értem.

De akkor miért pofozta fel az anyja az autóban? És miért csinál úgy, mintha addig nem számítana, hogy élnek

vagy halnak, amíg meg nem nyeri a kulcsvadászatot? Miért van a sírás határán Natalie őőő... már hetek óta? Ian

a húgát mindig egy kicsit idegesítenek tartotta, de az utóbbi hetekben kezdte megsajnálni. Egyre

kétségbeesettebben próbált megfelelni az anyjának, akinek semmi sem volt elég jó.

Mi változott? - kérdezte magától Ian. - Mi történt? Tényleg csak az a baj, hogy... vesztésre állunk?

Megérintette az ajtógombot. Selyempizsamája zsebéből kivett egy régimódi álkulcsot, és azon igyekezve,

hogy a keze minél kevésbé remegjen, bedugta a zárba.

Szülei vérbeli tolvajjá képezték ki, nem volt olyan zár, amit ne tudott volna kinyitni, ha információkat kellett

ellopnia ellenséges cégektől, vagy családtagoktól, vagy nemzetközi kémektől. Soha nem gondolta volna, hogy

egyszer ilyen nehéz lesz eldönteni, ki az igazi ellenség.

Itt az ideje kideríteni! - mondta magának hűvösen.

A zár kattant egyet. Elfordította a csuklóját, és az ajtó kinyílt.

Hátrapillantott a válla felett, és belépett a titkos szárnyba. Aztán becsukta maga mögött az ajtót.

Jonah Wizard búcsút intett a limuzin körül gyülekező rajongóknak, és beszállt. A sofőr határozottan becsukta

utána az ajtót, aztán átfúrta magát a tinilányok tömegén, hogy visszajuthasson a volán mögé.

- Olyan szexi vagy, Jonah! - kiáltotta be egy lány, és rúzsos csókot nyomott az ablakra.

Jonah a rúzsfoltot bámulta. Az utolsó pillanatban szerveztette meg apjával a londoni koncertjét. Az elmúlt

három órában kitáncolta és kiénekelte a lelkét, még vissza is tapsolták. Sikítozó, izgatott tömeg volt a jutalma.

Éppen erre volt szüksége: bizonyítékra, hogy érdemes a szeretetre.

De akkor most miért gondolja azt, hogy a rúzsfolt egy vérfoltra hasonlít?

A kulcsvadászat az oka - mondta magának - Mert ha a rajongóim tudnák, mi az, amit majdnem megtettem...

Ha tudnák, mire akar rákényszeríteni az anyám... Ha megtettem volna...

Jonah Kína óta gondolkozott így: befejezetlen mondatokban. Nem fejezte be a gondolatokat, mert attól félt,

azzal egy lehetetlen döntést hozna. Egy megváltoztathatatlan döntést, aminek terhét élete végéig cipelnie kellene.

- Jó koncert volt - ismerte el Broderick, Jonah apja, a limuzin túlsó sarkában ülve. Mint mindig, most is a

BlackBerryjét nyomogatta: kilencvenezer fő hetvenöt font beugróval számolva, mínusz a koncert költségei, az

egyenlő...

Jonah a BlackBerry felé legyintett, és majdnem kiütötte apja kezéből.

- Mindig csak a pénz! - csuklott el Jonah hangja. Aztán összeszedte magát, és megpróbált úgy csinálni,

mintha minden rendben lenne. - Téged semmi más nem érdekel, csak a jó öreg Benjámin?!

- Erzsébet, ebben az esetben - javította ki Broderick. Jonah értetlenül bámult rá.

- Erzsébet királynő. Az ő képe van az angol fonton

- magyarázta az apja.

- Vagy úgy! - mondta Jonah. - Vágom, de...

És akkor elérkezett a következő befejezetlen mondatig.

Mit gondol apa arról, amit tenni készülök? Mennyit tud a dologhói? - tűnődött. - Mit akar tőlem? Csak minél

több pénzt, vagy...

Jonah inkább nem is akart rágondolni.

Minden túlságosan könnyen hullott az ölébe. Amikor először hangszer került a kezébe - egy gyerekgitár

- simán eljátszotta rajta a Boci, boci tarkát hallás után. (Később Boci, boci gangszta címen írt erről az egyik

háromdimenziós könyvében.) Még a kulcskeresés első szakasza is egészen simán ment. Nem volt nagy dolog

énekelgetni, turnézgatni, lemezeket felvenni, blogolni, twitterezni, promóciózni, és szinte csak úgy mellesleg

egy-egy kulcsot megtalálni. Be kellett vállalni néhány őrült húzást - némelyik elég meredek volt -, de hé,

sikerült, és ez a lényeg! Uralta a zenei piacot. A kulcsvadászat megnyerése és a világuralom megszerzése szinte

csak a következő logikus lépésnek tűnt.

így is volt ez egészen Kínáig.

Kínában ugyanis találkozott a gonosszal.

A benne lakozó gonosszal.

Majdnem feláldozta Dan Cahillt a kulcsvadászat oltárán. Csak egy hajszál választotta el attól, hogy hagyja

meghalni. Aztán ettől megrémülve úgy döntött, hogy kiszáll. Máig nem felejti el azt a nyugalmat, amit akkor

érzett, amikor bejelentette anyjának, hogy elege van a kulcsvadászatból, a rokonok ijesztgetéséből, a

hazudozásból és a titkolózásból. Abban a pillanatban úgy képzelte el egész hátralévő életét, mint egy hosszú,

boldog koncertsorozatot, egyik nagyszerű előadással a másik után - hírnév és pénz minden komplikáció nélkül.

De az anyja nemet mondott. Azt mondta, nem szállhat ki. És hogy...

Broderick BlackBerryje csipogva jelezte, hogy üzenete jött. Elolvasta, aztán Jonah elé tartotta a kijelzőt.

- Anyád szervezett neked egy kis programot holnap délutánra - mondta.

jonah az ülésbe süppedt, rosszat sejtett. Annyira összehúzta a szemét, hogy alig tudta elolvasni. Az utóbbi

néhány napban kerülte az anyját, nem válaszolt az üzeneteire, hagyta, hadd gondoljon, amit akar. Bekövetkezett?

Eljött a pillanat, amikor döntenie kell?

Keményen megdolgozott anyja elismeréséért. Ő volt jonah Wizard, a nemzetközi sztár. Lehet, hogy holnap

lesz a napja, amikor ő lesz jonah Wizard, a gyilkos?

- Apa-fiú kapcsolatfejlesztő idő! - üvöltötte Eisenhower Holt torkaszakadtából, és úgy gyomorszájon vágta fiát,

Hamiltont, hogy attól a legtöbb felnőtt összegörnyedt volna. De Hamilton kétéves kora óta szigorú, spártai

kiképzésben részesült. Még csak fel sem szisszent.

Eisenhower körbenézett. A mezőn piros-fehér mezes alakok egy gyorsan guruló labdát üldöztek. A stadion

egy emberként pattant fel a helyéről, és ujjongott.

- Angolok. A legkeményebb futballdrukkerek a világon - kiáltotta Eisenhower.

- Mi úgy hívjuk, hogy foci, haver - morogta mögöttük valaki.

Eisenhower és Hamilton megfordult. Eisenhower két méter magas volt, és fia sem sokkal kisebb. De a

mögöttük álló férfi még így is föléjük tornyosult. Félmeztelen volt, és az izmait minimum kőszikláknak lehetett

volna látni, ha nem fedte volna egész felsőtestét - rezzenéstelen arcával együtt - piros-fehér festék.

Eisenhower a férfira mosolygott.

- Jól mondod, öregfiú! - értett egyet, aztán, mint két kősziklát, összeütötték a mellkasukat. - Hajrá,

Manchester, hajrá!

Eltartott pár másodpercig - a kőszikla lassan mozog -, de a férfi végre visszamosolygott rá.

Ilyen fickó az én öregem - gondolta Hamilton büszkén. - Minden helyzetet tud kezelni, ami sporttal kapcso-

latos.

Visszafordultak, hogy tovább nézzék a meccset.

- Apa - szólalt meg Hamilton egy kis idő múlva -, téged nem zavar, hogy... őőő... elvesztettük a fonalat?

Mármint a kulcsvadászatban.

- Majd újra felvesszük, fiam - mondta magabiztosan Eisenhower. - Mi, Holtok híresek vagyunk az utolsóból

lesz az első győzelmeinkről.

A fiú bólintott, mint mindig, ha apja megosztotta vele a Holt család bölcsességeit, még akkor is, ha nem hitt

bennük.

És az utóbbi időben ez egyre gyakrabban megesett.

- Anyádnak még új tréningruhát kell vennie a lányoknak. Reagan és Madison úgy nőnek, mintha nyújtanák

őket! Talán még nálam is magasabbak lesznek! - vigyorgott büszkén. - És hogy mehetnék haza Angliából

anélkül, hogy egy futball... akarom mondani focimeccset láttam volna a fiammal?!

- Igazad van - értett egyet Hamilton.

Egy ideig némán nézték a játékosok ördögi lábmunkáját. A kulcsvadászat előtt Hamilton örült volna, ha

apjával meccsre mehet, de aznap este valami megkeserítette a szájízét.

Ami a kulcsvadászatot illeti... persze, hogy nyerni szeretnék, ugyanúgy, mint apa... nem is ezzel van bajom...,

hanem azzal, ahogy nyerni próbálunk...

Dél-Afrika óta ugyanaz a kép jelent meg előtte, ha lehunyta a szemét: egy izzadó, keménykalapos férfi.

Alistair Oh, és azért csurgott róla a verejték, mert az upja megfenyegette, hogy megöli.

Néha továbbképzelte a jelenetet. Ilyenkor az apja elé állt, és rákiáltott: „Állj le, nem ölheted meg Alistair

bácsit!"

Máskor meg látta, amint Alistair meghal.

De egyik képzeletbeli jelenet sem fedte a valóságot. Az igazság az volt, hogy Hamilton tényleg köz-

beavatkozott - de titokban, apja tudta nélkül. Hamilton Dan Cahil-lel együttműködve mentette meg Alistair

életét.

így kellett tennem! - gondolta a fiú. - Nem volt más választásom! Ez nem azt jelenti, hogy elárultam a csalá-

domat! Reagan és anya sem akarta, hogy Alistair meghaljon!

De nem ez volt az első alkalom, hogy Hamilton külön úton járt. Apja nem is tudta, hányszor szövetkezett

Dannel és Amyvel, hányszor segítette őket. Sokszor jobban, mint a Holt rokonait.

Áruló lennék? - tűnődött Hamilton. - Vagy csak... azt tettem, ami helyes volt?

A kulcsvadászat előtt Hamiltonnak nem esett nehezére eldönteni, mi a jó, és mi a rossz. Az volt a jó, amit az

apja akart, minden más rossznak minősült. Bonyolultak a futballstratégiák voltak, és nem az erkölcsi döntések.

De mi van akkor, ... ha a kulcsvadászat kezdete óta... apja helytelenül cselekszik?

Hamilton megint az apjára nézett.

- Apa - kezdte -, nem gondoltál még rá, hogy...

- Soha - vágta rá Eisenhower. - Megpróbálok minél kevesebbet gondolkodni! Gátolja az izomnövekedést. -

Hangosan nevetett saját viccén.

- De őszintén... - próbálkozott ismét a fiú.

- Őszintén? - most már lehalkította a hangját. Körbenézett, hogy nem hallja-e valaki. - Őszintén elmondok

neked valamit, amit senki sem sejt rólam. A gondolkozás nem tartozik az erősségeim közé. Soha nem is

tartozott. De szeretném, hogy neked és a testvéreidnek jobban menjen a dolgotok. Ezért annyira fontos, hogy

megnyerjük a kulcsvadászatot.

Hamilton nagyot nyelt. Egy ilyen mondat után hogyan mondja el, amit akart?

Ám ekkor Eisenhower telefonja félbeszakította a beszélgetésüket.

Füléhez tartotta a mobilt.

- Igen, cukormókusom? - szólt bele.

A mellettük álló férfiak gúnyosan vigyorogva feléjük fordultak. Hamilton mérgesen meredt rájuk. Mi rossz

volt abban, ha a szülei negédes kedvességgel becézték egymást?! A világon semmi.

A drukkerek gyorsan elkapták a fejüket.

- Tényleg? - kérdezte Eisenhower, aztán ujjongani kezdett: - Juhú! - Kezével letakarta a mikrofont, és a fia

felé fordult. - Nem mondtam még? A Holtok ismét versenyben vannak! Édesanyád és a lányok rábukkantak egy

nyomra!

Eisenhower győzelmi táncot lejtett. Hamilton anyja tovább beszélt a vonal másik végén.

- Oké, oké, szóval valaki felhívott, és... - mondta, aztán majdnem kiesett kezéből a telefon. - Hová kell

mennünk?

Ian Kabra egy rakás mappa között ült. Remélte, hogy minden anyag digitalizálva lesz, és neki csak fel kell törnie

a kódot, lementenie a pendrive-jára, hogy aztán szobája nyugalmában tanulmányozhassa őket. Megfeledkezett

arról, hogy szülei paranoiásan rettegtek a hackerektől. A helyben kutatás megnövelte a lebukás veszélyét.

Ian sóhajtott egyet, és elszántan a következő mappáért nyúlt. Gyilkosság elfogadva... árulás engedélyezve...

Családja generációról generációra több ezer embert küldött a biztos halálba.

A fiú tudta, hogy a legtöbb ember szörnyülködve olvasná ezeket a dokumentumokat, de abban is biztos volt,

hogy a szülei azt várták volna el tőle, amikor -talán tizennyolc éves kora táján? - megmutatják neki az anyagot,

hogy büszkeség töltse el a lelkét. A dokumentumok egy szédítő méretű hatalomról regéltek. Nyers és lüktető

erőről, amit évszázadokon át zseniálisan irányítottak.

De Ian sem megdöbbenést, sem büszkeséget nem érzett. Semmi meglepőt nem talált. Azzal eddig is tisztában

volt, hogy családja hatalmas és könyörtelen. Mint a Lucianek általában. És ha majd eljön az idő, tőle is azt várják

majd el, hogy úgy viselkedjen, mint az ősei. Már bebizonyította - az óvoda udvarán át a nevetséges Cahill-

találkozókon keresztül a kulcsvadászatig, ahol szülei jobbkeze volt - hogy képes felnőni a feladathoz.

Ha úgyis mindent tud, akkor mit keres itt?

Ekkor vette észre, mi áll a következő mappán:

„A HOPE CAHILL ÉS ARTHUR TRENT ÜGY"

Ian szívverése felgyorsult. Felismerte a neveket. Dan és Amy szülei voltak, akik néhány éve egy tűzvészben

vesztették életüket. Baleset volt.

Vagy mégsem?

Ian gyorsan átfutotta az anyagokat. Főleg levelek voltak. Látta, hogy szülei milyen mesterien hergelik a többi

család prominens tagjait - a Janus Cora

Wizardot, az Ekat Ailstair Oh-t, a két Tomast, Eisenhower és Mary-Todd Holtot -, hogy kérjék számon Hope

(ahillen és Arthur Trenten a megtalált kulcsokat, valamint az azokkal járó hasznot. Mutatványszámba ment,

hogyan volt képes a közös cél érdekében lsabel és Vikram Kabra egyesíteni az ellenségeket.

De a számonkérés balul sült el. lsabel Kabra égő ijyufával támadt Hope-ra és Arthurra, hogy az ő szabályai

szerint játsszanak.

De... Hope Cahill és Arthur Trent inkább meghalt, minthogy átengedje neki a totális hatalmat.

Ian kezéből kiesett a papír.

Anyám okozta Amy és Dan szüleinek halálát - gondolta rettegve. A rettegés újabb hulláma akkor csapott át

rajta, amikor eszébe jutott a következő gondolat: Amy és Dan tudnak erről?

Emlékezetében megjelent Amy, aki Koreában mosolyogva hagyta, hogy flörtöljön vele, és hol elpirult, hol

dadogni kezdett a fiú udvarlásától. Kizárt dolog, hogy tudja az igazat.

De mi történt később?

Kétségtelen, hogy Amy és Dan Korea után egy kicsit ellenségesebben viszonyult hozzá, de ezt az árulásának

tulajdonította, és annak, hogy cserbenhagyta őket. Nem mintha igazi veszélyben lettek volna. (Vagy abban

voltak? Érdekelte volna, ha abban vannak? Különbözött egyáltalán valamiben az anyjától?)

Különben is, a kulcsvadászat veszélyes mesterség...

Kéretlenül egy újabb emlék rohanta meg, ami már hetek óta kínozta: a Csomolungma csúcsán történt. Ian

zuhanni kezdett a biztos halálba. Annak ellenére, hogy egy csapat serpát bérelt, hogy épségben felvigyék a

csúcsra, csak Amy volt elég közel hozzá, hogy elkaphassa. A lánynak döntenie kellett: vagy a felbecsülhetetlen

értékű Janus-szérumot tartalmazó üvegcsét menti meg, amit mindenki keresett, vagy őt.

Ian a pillanat törtrésze alatt átgondolta a dolgot, és biztos volt benne, hogy az a leglogikusabb, legésszerűbb,

legvalószínűbb, hogy Amy a szérumot választja. Legalábbis ő így döntött volna a helyében. A szérum nemcsak

felbecsülhetetlen értékű volt, de talán pótolhatatlan is. És Ian, amellett, hogy érzelmeket hazudott a lánynak, még

jó alaposan be is csapta párszor.

De Amy őt mentette meg, és veszni hagyta a szérumot.

Ian máig nem értette, hogyan dönthetett így. Ez annyira anti-Lucian volt, annyira cahilltelen.

A Csomolungmán mindenki annyira be volt öltözve, hogy egyetlen négyzetcenti bőrfelület sem érintkezhetett

a brutális hideggel. így Ian azt sem látta, milyen kifejezés ült Amy arcán abban a pillanatban. Fogalma sem volt

róla, mit érzett. Csak a szemét látta. És a szemében az tükröződött, hogy tudja.

Tudta, hogy anyám ölte meg a szüleit, mégis megmentetett.

Ez az egészet még érthetetlenebbé tette. Ian ismét felvette a Hope Cahill-Arthur Trent mappát. Talán valamin

átsiklott a szeme. Talán az anyja megpróbálta valahogy jóvátenni a bűnét.

A mappában található levelekből nemcsak a tűzvészhez vezető utat rekonstruálhatta, hanem az utóhatását is.

Az utána írt ideges hangvételű levelekből összeállt a kép: amikor a tűz megállíthatatlanul szétterjedt, a nem

Lucianek pánikba estek. Egyikük sem értette, miért akarja Isabel Hope és Arthur halálát. Alistair Oh, Cora

Wizard és Mary-Todd Holt rohant hívni a tűzoltókat. Eisenhower Holt felkapta a szomszéd locsolóslagját, és

oltani kezdte a lángokat.

Vikram és Isabel Kabra pedig azzal voltak elfoglalva, hogy eltüntessenek minden hozzájuk vezető nyomot.

- Bűntudatuk volt - suttogta Ian. - Máskülönben miért ijedtek volna meg ennyire?

Szerény vigasz volt ez, egy utolsó szalmaszál, amiben megpróbált megkapaszkodni, hogy szülei mégsem

annyira gonoszok.

Mikor elért az utolsó előtti dokumentumig, meglepődve tapasztalta, hogy a mappa nem Hope Cahill és Arthur

Trent halálával végződik, hanem anyja beszámolójával Irina Szpaszkij haláláról.

„Elárult bennünket" - írta az anyja. „Ellenszegült határozott parancsomnak, és ahelyett, hogy kiiktatta volna

Alistair Oh-t, valamint Amy és Dan Cahillt, megpróbálta őket megmenteni..."

Kiiktatni. Néhány hete anyja hidegvérrel megpróbálta megölni Alistairt, Amyt és Dant. Nem tévedésről volt

szó, nem véletlen balesetről, hanem szándékosságról. Ian átolvasta a dokumentumot, amiből kiderült, hogy a

gyilkossági kísérlettel nem csupán megfenyegetni akarta őket, hogy megkapjon tőlük valamit. Előre

megtervezett gyilkosságról volt szó. És Irina meghalt helyettük.

„Amikor láttam, mit tesz Irina, visszamehettem volna, hogy megmentsem, de minek fáradtam volna vele?!"

Annyira rideg. Egy asszony életét elintézi néhány szóban.

Nem mintha Ian annyira kötődött volna érzelmileg Irina Szpaszkijhoz. Mérgező tűknek látszó körmei

túlságosan fenyegetőek voltak ahhoz, hogy bárki a közelébe merészkedjen. De Ian emlékezett rá, amikor

kiskorában a nő vágyakozva megkérdezte tőle: „Nem szólítanál Irina néninek? Annyi idős vagy, mint az a kisfiú,

akit egyszer ismertem..."

A nő a szájához kapta a kezét, mintha véletlenül szaladt volna ki rajta a mondat. És Iannek esze ágában sem

volt Irina néninek hívni. Szülei bátorítására úgy kezelte, ahogy ők: mint egy szolgát, és alig vette emberszámba.

Pedig sok éven át hűségesen szolgálta a családját. Még Irina sem érdemelte meg, hogy halálát annyival

elintézzék: „minek fáradtam volna?!"

Ian összeráncolt homlokkal lapozgatta a három gyilkosság históriáját. Az első lapokon még felderengő

megbánás halvány jelei az Irina haláláról szóló beszámolóból már teljesen kivesztek. Mintha az anyjából kihalt

volna minden együttérzés - nyomokban sem volt felfedezhető többé sem megbánás, sem bűntudat, sem hűség.

Csak az önzés maradt.

Hogy történhetett meg ez? - kérdezte magától Ian.

Zajt hallott, és ereiben megfagyott a vér. Gyorsan eloltotta a kis olvasólámpát. A hirtelen ráboruló sötétségben

semmit sem látott. Nem tudta, hogy felugorjon-e és elrejtőzzön, vagy jobban teszi, ha mozdulatlan marad.

Biztos csak a magánállatkertből jön ez a zaj - nyugtatta magát Ian. - Lehet, hogy az a nyavalyás majom, amit

anya ma bevetett.

Újra hallotta a zörgést, és többé már nem álltathatta magát azzal, hogy nem a titkos szárnyba vezető ajtó zárja

kattant. Mielőtt megmoccanhatott volna, az ajtó kivágódott, és az elemlámpa fénye egyenesen az arcába

világított.

Valaki levegő után kapott. Ian megismerte a hangot.

- Natalie?! - kérdezte.

- Ian?! - suttogta a húga. Kiesett kezéből a lámpa, és fénycsóvája vadul forogni kezdett a szobában.

A fiú felkapta a lámpát, és a padló felé fordította, hogy minél kevesebb fény szökhessen ki.

- Ne... ne... nehogy az ablakon át meglássák! -mondta ijedten.

Natalie nagyot nyelt.

- Te meg mit keresel itt? - cincogta. Ian gyorsan hazudott valamit.

- Anya és apa megkért, hogy vigyek ki nekik egy mappát. Azért bízták rám, mert idősebb vagyok nálad.

- Hazudsz - vágta rá a lány. - Ha anyáék küldtek volna, nem aggódnál annyira a fény miatt.

Ian megfeledkezett róla, hogy Natalie ugyanazokra a logikai és analitikus tréningekre járt, mint ő. Arra várt,

hogy húga megszólaljon, „Figyelj ide!", amire ő azt mondhatná, „Te figyelj ide!", és aztán lenne ideje kitalálni,

hogyan győzze meg Natalie-t, hogy hallgasson.

De Natalie nem mondott semmit, csak szipogott egyet.

Fura volt. Ennek a szipogásnak köszönhetően döntött úgy, hogy nem árulja el Natalie-nek, mire jött rá a

szüleikkel kapcsolatban. Meg akarta kímélni attól, hogy Irina Szpaszkij haláláról olvasson.

- Menj vissza az ágyadba! Nincs itt semmi érdekes. - mondta a lánynak.

- Itt titkok lappanganak - makacskodott Natalie.

- Magyarázatok. Felnézett a bátyjára.

- Ugye, te sem bízol bennük? - kérdezte a lány. - Te is azért vagy itt?

Ian felsóhajtott. Húga néha jobban járt volna, ha kevésbé okos.

- Ne foglalkozz vele! Törődj a következő Prada táskával, amit anya vesz neked!

- Nem! - felelt Natalie. - Tudni akarom, mi történt anyával. Mitől vált olyan aljassá, hogy még bennünket sem

kímél.

Ian kétségbeesve vállat vont. A lámpát a föld felé lártva hátrálni kezdett, hogy Natalie ne vegye észre a

padlóra esett iratokat. Véletlenül nekiment az asztalnak, és elvesztette az egyensúlyát. Amikor meg akart

kapaszkodni az asztal szélében, keze hozzáért valamihez. Egy... kémcsőhöz? Ian a fénybe tartotta.

Egy kémcső volt, furcsa helyesírású szöveggel az oldalán. A fiú nem most látta először. Tudta, hogy már nem

az oldalára írt szavak számítanak. Egy instrukció anagrammája volt, amit Amy Cahill követett Párizsban

hetekkel ezelőtt. Életét kockára téve szerezte meg, hogy aztán Ian betoppanjon, és elragadja tőle.

- Szóval ifi tartja anya és apa a Lucian-szérumot

- mondta Natalie, és átpillantott bátyja válla fölött.

- Nem gondolod, hogy biztonságosabb helyet is találhattak volna neki?

Ian megrázta a kémcsövet, aminek a világ egyik legértékesebb folyadékát kellett volna tartalmaznia.

De az is lehet, hogy a legértékesebbet - legalábbis jelenleg -, mivel a Janus-szérum megsemmisült, és senki sem

tudja, mi történt a Tomas- vagy az Ekat-szérummal, hogy az eredeti szuperszérumról, melyet több mint ötszáz

évvel ezelőtt Gideon Cahill alkotott, már ne is beszéljünk. Ian biztos volt benne, hogy a kulcsvadászat

főnyereménye a Gideon-féle szuperszérum lesz. Eszébe jutott, milyen büszke volt Párizsban, amikor

megszerezte a Lucian-szérumot. Akkor még semmit sem tudott.

- Miért kellene félteni egy kémcsövet? - fordította a feje tetejére. - Nem látod, hogy üres?

Natalie aggódva nézett rá.

- Vagyis megitták. Szerinted csak anya? Vagy apa is?

- Kit érdekel? - csattant fel Ian. - Ha nekünk egy kortyot sem hagytak!

- Ez nem igazság - tért vissza Natalie hangjába az ismerős nyávogás. De most nem önmagáért, hanem a

testvéréért nyávogott. - Te találtad meg a szérumot, legalább neked adhattak volna belőle!

- Mi csak a szolgáik vagyunk - mondta Ian. - Két csicska. Olyanok, mint - nyelt egy nagyot - Irina.

5. Fejezet

Dan úgy érezte, átverték.

Nellie és Amy beadta neki, hogy el kell mennie a Rómeó és Júliára, mert ennél jobb kulcslelőhely nincs a

világon.

- Gyűlölködő családokról szól - súgta Nellie. -Nem ismerős valahonnan a téma?

De ez még nem minden! Azt is elhitették vele, hogy a darab izgalmas lesz!

- Shakespeare idejében a színház még nem a felsőbb tízezer szórakozóhelye volt - olvasta Amy a számítógép

képernyőjéről -, kifejezetten a nép szórakoztatását szolgálta. Ugyanúgy, mint mondjuk I. Erzsébet korában a

medveharcoltatás.

- Mi az a medveharcoltatás?

- Kegyetlen dolog - fintorgott Amy. - A láncra vert medvére különböző állatokat engedtek, főleg kutyákat,

hogy küzdjön meg velük. Az emberek meg kíváncsian nézték, hogy a medve öli meg a kutyákat, vagy fordítva.

- Akkoriban ez olyan volt, mint most a Survivor -mondta Nellie, aztán elkomorodott. - Vagy a kulcs- ^

vadászat.

- De nem ez a lényeg, hanem hogy rengeteget kar-doznak a darabban. Kétszer vagy háromszor is. Imádni

fogod!

így került Dan a Globe Színházba - ahol úgy érezte, hogy már vagy egy évszázada ül -, és megőrült az una-

lomtól. Tényleg volt benne kardpárbaj. Összesen egy. Azt is elmulasztotta, mert éppen Amyhez hajolt, hogy

megkérdezze: „Várj, ezek tényleg azért kardoznak, mert fügét mutatott az egyik a másiknak? Ez már vért

kíván?"

- Shakespeare korában a legnagyobb sértésnek számított - magyarázta Amy.

- Akkor hadd mutassak fügét legközelebb én is Isa-belnek! Légyszi!

Mire újra a színpadra nézett, a kardozás véget ért. Azóta más se történt, csak emberek jöttek-mentek, és

csöpögős dolgokat mondtak a szerelemről.

Épp ott tartottak, hogy Júlia kiállt a színpad fölé ugró erkélyre.

- „Ó, Romeo" - sóhajtotta -, „mért vagy te Romeo?" Dan oldalba bökte a tesóját.

- Mi baja van? Vak? - kérdezte. - Nem látja, hogy a fiúja ott áll alatta a színpadon?

- Éjszaka van - suttogta Amy -, sötét, és Rómeó rejtőzködik.

- Jobban is elbújhatott volna, ami azt illeti - jegyezte meg Dan.

- Különben sem azt kérdezte, hogy „hol vagy", hanem, hogy „mért vagy"! Rád férne egy fülmosás! - folytatta

a lány.

Ez őrület! Itt állt ez a csaj, és a fiújának még a nevét is meg akarta változtatni. Dan véleménye Shakespeare-

ről egyre rosszabb lett.

- De... - kezdte.

- Psszt! Szeretném nézni a darabot! - pisszegte le Amy.

Ezután átszellemült ábrázattal hátradőlt. A mellette ülő Nellie is olyan feszülten figyelte a darabot, mintha az

élete múlna rajta.

A fiú körbepillantott a színházban, és megállapította, hogy a közönség minden tagja ugyanolyan agyalágyult

képpel bámul fel Júliára, mint Amy és Nellie. Még a színház közepén álló emberek is, akiknek tető sem volt a

fejük fölött, és a nyakukba hullott az eső.

Amy azt mondta, hogy azok az emberek a „nép", és azért nincs tető a fejük felett, mert ez a színház

történelmileg hű mása a Shakespeare korabelinek.

Dan arra gondolt, hogy ha neki kellene szakadó esőben egy szerelemről szóló, csöpögős darabot néznie, akkor

megbocsátaná azt a történelmi hűtlenséget, hogy tetőt tettek a feje fölé.

Tekintette tovább vándorolt, és felnézett a színház három emelet magas mennyezetére. Oldalt, a színpad

közelében ültek, így Dan szemügyre vehette a zsúptetőt, ami a „népen" kívül mindenkit védett. Amy szerint ez

volt az egyetlen zsúptető Londonban - ezt is csak azért engedélyezték, mert speciális, „éghetetlen" nádfedelet

használtak hozzá.

Az eredeti Globe Színház ugyanis porig égett.

Már megint egy tűzvész - gondolta Dan. - Biztos az ellenségeskedő Cahillek gyújtották fel az 1600-as években.

Összeszorult a gyomra. Ez történt, mióta Jamaicában egy ártatlan ember halálát kellett végignéznie. Sokkot

kapott. Amyt és Nellie-t azóta sem tudta meggyőzni arról, hogy már kiheverte.

Már jól vagyok - győzködte magát Dan.

Leszámítva azokat az eseteket, amikor túl sokat gondolt Lesterre vagy a kulcsvadászat szörnyűségeire.

Ilyenkor ugyanis a gyomra összerándult, látása elhomályosult, agya leblokkolt, és nem tudta, hogy hányni fog,

elájul, vagy csak elkezd sikítani, sikítani, sikítani...

Dan azzal akarta elterelni a gondolatait, hogy alaposabban megnézi a zsúptetőt. Lehet, hogy egy kulcs van

eldugva odafent, amit megtalálhat, amíg Amy és Nellie a darabot bámulja.

Hirtelen egy kezet vett észre azon a helyen, amit nézett.

Hátrakapta a fejét, és nagyot pislogott.

Csak hallucinált? Már megint Lester futóhomokból kinyúló kezét látta maga előtt?

Újra odanézett. Nem képzelődött. A nádtetőt egy kéz markolta meg. A kéz mögött egy sötét alak jelent meg.

A színpaddal szemben valaki a zsúptetőbe kapaszkodva lefelé kukucskált.

Az első alak mellett két újabb fej bukkant fel.

Dan megrángatta Amy karját. Megpróbált nem úgy viselkedni, mint aki egy halott ember kezét hallucinálja

maga elé.

- Mondhattad volna, hogy nindzsák is lesznek -szólalt meg izgatottan.

- Ne marháskodj! Nincsenek nindzsák a Rómeó és /ú/iában!

- Már hogyne lennének! - erősködött Dan. - Nézd! - mutatott a tető túlsó felére. - Mikor fognak lemászni a

színpadra?

Amy is a tetőre pillantott.

- Jaj, ne! - nyögte.

Abban a percben, amikor Dan elfordult, a három nindzsa elkezdett átöltözni. Ugyanolyan ruhákat húztak

fekete öltözékükre, amilyet a színpadon viseltek: ketten régimódi kosztümbe bújtak, a harmadik lovaglónadrágot

és katonazubbonyt vett fel. Aztán mind a hárman elindultak a színpad fölé ugró tető felé.

- Mit keresnek? - suttogta Amy, mert a nindzsák minden lépésnél mintha botokat dugdostak volna a

nádtetőbe.

Az Erzsébet korabeli ruhákba bújt nindzsák most a fejük fölött haladtak el, és néhány pillanatra kikerültek a

látóterükből. Dan legnagyobb csodálkozására, Amy az előttük ülő emberek közé vetette magát.

- Bocsánat, bocsánat, hogy nem lát tőlem! - mondta a levegő után kapkodó és morgolódó nézőknek,

miközben lefelé tartott. Rajta kívül nincs ember a földön, aki „lesiklás" közben bocsánatot kéregetne.

A karzat széléhez érve Amy csinált egy szaltószerű-séget, a talpára esett, és már lent is volt a „köznép" között.

- Valamit az ereszbe dugnak - suttogta vissza Dan-nek.

A fiú visszapillantott Nellie-re, aki átszellemülten nézte az előadást, mintha mi sem történt volna. Dan utá-

nozta nővére vetődését, és leszaltózott a köznép közé.

- Melyik ereszbe? - kérdezte. Amy előremutatott.

A tetőről egy cső futott le a színpad szélén, amit alig lehetett észrevenni, mert olyan színűre festették, hogy

illeszkedjen a csipkés-fodros díszletekhez. Dan szerette volna felhívni Amy figyelmét, hogy nem lehet

ereszcsatorna, mivel a teteje le van zárva. De ekkor az álnindzsa levette róla a kupakot, és egy kábelszerűséget

eresztett a csőbe.

- Egy csőgörény - mondta Dan. - Ilyennel szokták kitisztítani az eldugult lefolyót...

Az eresz alsó végéből egy papírtekercs csúszott ki. Amy utána ugrott.

- Az a miénk! - kiáltotta le a lovaglónadrágos nin-dzsa.

- Csak volt! Most már a miénk! - kiáltott vissza Dan. A körülötte állók feléje kapták a fejüket, és pisz-

szegni kezdtek, de Dan nem foglalkozott velük. Biztos volt benne, hogy a papír a következő nyom. És csak ez

számított. Még az sem érdekelte, hogy a nindzsák melyik csapat képviselői lehetnek. Továbbra is a tetőn

tartózkodtak, három emelet magasságban. Bőven lesz idejük kereket oldani.

Ám ekkor a lovaglónadrágos nindzsa előhúzott egy kötelet, egyik végét beakasztotta a tetőbe, és elkezdett

lecsúszni rajta.

Dan kétségbeesve kapdosta a fejét. Nellie még mindig a helyén ült, de a darab helyett már őket bámulta.

Rémült volt, és sápadt arccal vadul hadonászott.

- Meneküljetek! - mutogatott a kijárat felé. - Kint találkozunk!

Az állóhelyes nézők a kötélen leereszkedő nindzsa felé tolongtak, közben méltatlankodva olyanokat mondtak,

hogy „ez nincs benne az erkélyjelenetben!" Dan beszorult egy férfi sörhasa és egy asszony vizes esőkabátja

közé. Még Nellie-t sem látta.

Amy megragadta a karját, és húzni kezdte.

- Erre! - kiabálta.

Csak egyfelé menekülhettek: előre. Vagyis a színpad felé.

Jonah nem kapott jó helyet a Globe-ban.

Mielőtt a darab elkezdődött volna, hogy elterelje a figyelmét anyja terveiről, SMS-t küldött az apjának:

A B/C sorból alig látni a színpadot. Remélem, ez nem történik meg a rajongóimmal az én bulimon!

De az apjának küldött üzenetet is az anyja kapta meg, mert ő válaszolt:

Nem azért vagy ott, hogy az előadást nézd!

Jonah széke éppen Amy és Dan ülőhelye fölött volt. Ők nem láthatták, de Jonah minden mozdulatukat

követhette, mióta elhagyták a székeiket. És lett volna esély rá, hogy...

Ne is gondolj rá! - figyelmeztette magát Jonah.

Az előadás elkezdődött. A színészek kacagtak, daloltak és kardoztak. Jonah szemében többé már nem

színészek voltak. Majdnem elhitte, hogy a valóságot látja. A város hercege megjelent, és bejelentette, hogy aki

újabb harcot szít, halállal lakol.

Jonah izzadni kezdett.

Onnan kezdve nem hallott mást, csak a herceg szavai visszhangoztak a fülében: „Hát az, aki még egyszer

lázad itten, / Az életével fog fizetni érte. / Mostan tehát mindenki hazatér."

Az életével fog fizetni érte... Az életével fog fizetni érte... Mindenki hazatér...

De Jonah nem tért haza. Csak bénultan ült, amíg Amy és Dan kimászott a székéből, és felkapott valamit a

színház padlójáról.

Azt nem mondhatom anyámnak, hogy túl messze voltak ahhoz, hogy megtámadjam őket... - tűnődött.

Anyja nem szerette a magyarázkodást.

Nem messze Jonah székétől egy kötél himbálózott. Nem tudta volna megmondani, hogy ott volt-e, vagy csak

most eresztették le. Behunyt szemmel odaugrott, és megragadta. Az volt a terve, hogy szépen lecsúszik rajta,

mielőtt bárki észrevenné - de a kötél előrelendült, és Jonah ijedtében elengedte.

A színpadra zuhant.

Mielőtt kitalálhatta volna, hogy most mihez is kezdjen a helyzettel, valami a hátára esett - a valami

katonazubbonyt és lovaglónadrágot viselt a nindzsa-ruhájára húzva. Jonah meg sem kísérelte értelmezni a

helyzetet. Lelökte magáról az alakot, és felpattant.

A meglepett nindzsa ismét megragadta a kötelet, és Júlia erkélye felé kezdett futni vele.

Jonah megfordult, és látta, ahogy Amy és Dan éppen felmászik a színpad oldalán. Amikor észrevették,

megdermedtek.

Anya azt hiszi, hogy megint bízni fognak bennem, de majd bolondok lesznek! - gondolta Jonah keserűen. -

Ráadásul színpadon vagyok, mindenki lát...

A közönségre nézett. Eddig nem ismerte a lámpalázat. Épp ellenkezőleg: a közönség megnyugtatta. Most is

szüksége lett volna a közönségére - a rajongóira, arra a millió és millió haverra.

A Rómeó és Júlia-kedvelők azonban nem a megszokott közönségéhez tartoztak, bár ha minden kötél szakad,

ők is megtették volna, ha nem kezdenek el dühösen fészkelődni, és olyanokat kiabálni, hogy: „Le a színpadról!

Meggyalázza Shakespeare-t!"

Ráadásul Jonah nem volt hozzászokva ilyen kis közönséghez. Még az arcokat is felismerte. Látta Alistair Oh-

t, ahogy sétapálcájával a nézőtér közepén utat törve egyenesen felé közeledik. Isabel, Ian és Natalie Kobrát - a

könyörtelen Lucianeket, akiket anyja szerint utánoznia kellett volna -, amint balról átvágják magukat a

közönségen. És a Holtokat, akik történetesen abban a szekcióban ültek, mint Jonah, csak valamivel feljebb. Most

egymás után lemásztak a faszerkezeten.

Mindenki itt van - gondolta Jonah erőtlenül.

A háta mögött Júlia sikítani kezdett.

A fiú megpördült. Örült, hogy elterelődik róla a figyelem, és hogy kap még egy másodperc döntési időt. Látta,

hogy Júlia leveti magát az erkélyről - leugrott, mert nem kívánt az egyre zavartabban pislogó nin-dzsával egy

erkélyen maradni.

- Kapj el, te marha! - kiáltotta Rómeónak. Rómeó kinyújtotta a karját, és ügyetlenül elkapta

a színésznőt, majd improvizálni kezdett:

- Ah, itt leányok hullnak az ember ölébe!

Az egész közönség - a közeledő kulcsvadászok kivételével - kacagni és tapsolni kezdett.

Jonah-nak szüksége volt erre a tapsra. Ő mindig tapsra vágyott: a rajongóktól, a szüleitől, még a csőlátású,

kulcskereső rokonaitól is. Hol Árnyékre nézett, hol a közönségre. Választania kellett.

Miért nekem kell eldöntenem, ki szeret engem? - kínlódott.

Aztán hirtelen beugrott neki, mit kell tennie.

Előrelépett.

- Ez neked szól, anya - suttogta.

- Amy! Erre! - kiáltott Dan.

A lány végre magához tért a döbbenettől, ami szinte lebéklyózta, amikor a színpadon meglátta Jonah-t. Dan

után rohant, átfutottak a színpad első, eső áztatta részén. Amy megcsúszott a vizes padlón.

- Amy! Itt vagyok lent! Segítek! A lány észrevette a tömegből integető Alistairt.

Megbízhat benne?

- Dobd le a papírt, majd én vigyázok rá! - kiáltott Alistair. - Aztán megkapaszkodhatsz a botomban! Segítek

lemászni!

Nem hiszem - mondta magának Amy. Ha Alistairt annyira érdekelné a biztonsága, nem a papírt kérné el

először.

Amy megfordult, kapkodni kezdte a fejét: hol Alistairt nézte, hol Jonah-t, hol az álnindzsákat. A nindzsa az

erkélyhez kötötte a kötelet, hogy másik két kosztümös társa is lemászhasson. Most mindhárman utánuk vetették

magukat.

Amy rákapcsolt.

Csak a színpad túlsó feléig elérnénk!

Dan is ugyanerre gondolhatott, mert ő is nekiiramodott. Előtte futott. Már majdnem elérték, majdnem

biztonságban voltak...

Amikor Dan lefékezett.

- Mi az? - kiáltotta Amy.

Dan arca szinte elzöldült. A gyomrához kapott, megpördült, és alig tudott talpon maradni.

- Csak nem a... - kezdte Amy, de aztán meglátta, amit, vagyis akit, az öccse is meglátott.

- A Kabrák - suttogta a fiú.

A színpad szélénél, ott, ahol Amy és Dan azt hitte, a biztonság vár rájuk, Isabel Kabra „emelkedett ki" a

tömegből. Amy elég közel volt hozzá, hogy lássa, az asszony valójában nem a levegőben lebeg, hanem

felmászott saját gyermekei, Ian és Natalie vállára.

Tűsarkúban.

Ez fájhatott - gondolta.

Egyszerűbb volt a cipőkre, mint Isabel Kabrára vagy a tetteire gondolni. De Amyn most ez sem segített: úrrá

lett rajta a rettegés.

Amikor utoljára találkoztunk Isabellel, Lester meghalt - jutott eszébe.

Igaz, nem a nő nyomta víz alá a fejét, de ha a gorillái nem kezdik el üldözni, akkor...

Amy egy pillanatra hátranézett, mert hirtelen jobban kezdett tartani a furcsa öltözetű nindzsáktól.

- Ide azzal a papírral! - morogta a lovaglónadrá-gos. Csak néhány lépés távolságra volt tőlük.

Amy mögött Isabel Kabra a gyermekei válláról éppen átlépett a színpadra.

- Már elnézést, de ha jól sejtem, ők az én áldozataim... - dorombolta.

Vagyis a nindzsák nem Isabelnek dolgoznak. Amy megkönnyebbült. Most már gondolkozni is tudott. Dan

markába csúsztatta a papírt, és a fülébe súgta:

- Szét kell válnunk, hogy eltereljük a figyelmüket! Rohanj! Én majd a másik irányba menekülök. Úgyis

engem fognak üldözni.

Ám akkor észrevette Isabel öntelt képét - akinek nem kerülte el a figyelmét az iménti mozdulat. Amy és Dan

Isabel és a nindzsák, valamint a jobb felől színpadra mászó Alistair bácsi közé szorult.

Talán, ha balra menekülnék, a színpad mögé...

De ahogy végiggondolta, jonah elállta az egyetlen menekülési útvonalukat is.

- Yo! - harsogta Jonah. Furcsa módon, mintha nemcsak nekik, hanem az egész közönségnek szánta volna.

Átkarolta Dan vállát.

Különös módja a nyom megszerzésének - gondolta Amy. - De... remélem, nem akarja megfojtani az öccsé-

met, itt, mindenki szeme láttára?

Volt abban valami kétségbeesett, ahogy Jonah Danbe kapaszkodott. Még Isabel is értetlenkedve nézte, mit

akar.

Amy megragadta öccse karját, és elrángatta.

- Yo! - panaszkodott Jonah Amy felé fordulva. -Nem. Ne gondolj rosszra! Én csak...

A lovaglónadrágos nindzsa mellbe lökte Jonah-t. A fiú elvesztette az egyensúlyát. Vadul csapkodni kezdett,

és közben belebotlott egy hordóba a színpad szélén. Az egyenesen Isabelnek ütközött, lelökve őt a színpadról. A

hordó a nő után gurult. Leesett a földre, és szétrobbant. A tömeg sikítva menekült a repülő fadarabok elől.

- Yo, ez nem... - kezdte Jonah, miközben megpróbálta visszanyerni az egyensúlyát.

De a nindzsák megint löktek rajta egyet, és Jonah hátraesett. Csapkodó karjával Alistairt is eltalálta.

Mindketten a feldühödött nézők közé estek.

Amy megragadta Dan karját, hogy elmeneküljenek, de a titokzatos nindzsák bekerítették őket.

Eddig csak hasznunkra voltak! - gondolkozott Amy. -Lehet, hogy mégis a szövetségeseink?

Szerette volna ezt hinni.

- Kösz, hogy megszabadítottál Jonah-tól, meg Isa-beltől... őőő... Hamilton? - találgatott Amy.

De az Erzsébet-kori ruha nem illett a Holtok stílusához, a lovaglónadrágos nindzsa pedig közel sem volt

akkora darab, mint Hamilton. És a hangja sem stimmelt. De a kulcsvadászatban csak a Holtok versenyeztek két

lánnyal és egy fiúval.

- Mi nem azok a marhák vagyunk. Ők ott vannak! - morogta a nindzsa.

Amy odanézett, és észrevette, hogy a Holtok a túloldalról megrohanják a színpadot. A lányok és Ma-ry-Todd

vadonatúj, csillogó rózsaszín melegítőt viseltek. Hamilton és az apja Manchester United-pólóban feszített.

Hamisítatlan Holtok.

- Azok kik? - kiáltott át a színpadon Hamilton. -Kinek dolgoznak?

Amy úgy döntött, nem várja meg, amíg kiderül, inkább elhúzza a csíkot. Ám ekkor a lovaglónadrágos nindzsa

negragadta a karját, és elrántotta öccsétől. A másik kettő Dant kapta el.

Hamilton abban a pillanatban ott termett, meglógta a lovaglónadrágost, és elkezdte lehúzni róla a

nindzsamaszkot.

- Hamarosan kiderül! - kiáltotta. A nindzsa hiába sikítozott, Hamilton szorosan tartotta.

- Ne! Hagyd abba! - próbált kicsúszni a keze közül. A maszk alól hosszú, gesztenyebarna haj omlott

elő.

Amy csak hápogni tudott. Találkozott már többször is a „kiesik a szeme" kifejezéssel, de most élte át először

igazán.

- Sinead Starling? - kapkodott levegő után.

6. Fejezet

Hamilton Holt elengedte a srácot - őőő... a lányt -, akit az előbb leplezett le. Hamilton gyors lábú volt. Kapj a

kezedbe egy futball-labdát vagy egy hokiütőt, és az emberek máris úgy hívnak, hogy „fürge", meg

„villámgyors". Hamiltont a kulcsvadászat döbbentette rá, hogy - nyomás alatt - nemcsak a lába, de az agya is

„fürge" és „villámgyors".

De ez az eset kivételt képzett.

A szeme és a füle azt mondta neki, hogy a kölyök, akire az előbb rávetette magát, távoli unokatestvére Sinead

Starling. Az agya azonban valahogy nem tudta felfogni.

- Nem! - ellenkezett. - Ti, Starlingok Philadelphia óta elbúcsúztatok a versenytől! A második napon! Az a

robbanás a Franklin Intézetnél... nektek évekig az ágyat kellene nyomnotok!

Hamiltonnak bűntudata támadt - ugyanis a Holtok alaposan kivették részüket a Franklin Intézet fel-

robbantásából. Ők okozták a Starling hármas ikrek sérüléseit. Igaz, csak véletlenül.

Mert valójában Amyt és Dant akartuk felrobbantani -(jondolta Hamilton keserűen. Megrázta a fejét, hogy

kitisztuljon. - Senki sem tudja - mondta magának. -Senki sem sejti, hogy mi voltunk.

Sinead gúnyosan nézett fel rá.

- Elfelejted, hogy zsenik vagyunk? A kórházi ágyban Ted, Ned és én feltaláltunk egy új gyógymódot, ami

meggyorsítja a felépülést. És - vigyorgott nagyképűen - rengeteget összeolvastunk a kulcsvadászatról, vagyis azt

mondhatnám, hogy fej fej mellett haladunk veletek. Sőt, megkockáztatom, hogy előrébb járunk! Nem igaz, Ted?

Hamilton még mindig nem tudta felfogni, hogy a lovaglónadrágos nindzsa Sinead volt. A másik kettőre

sandított, akik még mindig fekete maszkot viseltek.

- Ted meg Ned van a hacukák alatt? - kérdezte. -Nem igazán értem...

- Te Neander-völgyi! - forgatta a szemét Sinead. -Jó reggelt! Ez nemcsak álca, hanem hódolat is! Neked

gőzöd sincs Shakespeare-ről!

Ez így volt! Viszont a kulcsvadászat során sok mindent megtanult a veszélyről, és most is érezte a közelségét.

Ha még sokáig hallgatja Sineadet, Jonah visszamászik a színpadra, és újra támad. Vagy Isa-belnek lesz ideje

kivitelezni egyik újabb ördögi tervét. Vagy...

Dant elrabolják.

Tényleg ez történt. Miközben Sinead beszélt, egy mozdulattal jelzett testvéreinek, akik Dant az erkély felé

kezdték rángatni.

- Segítség! Amy! Hamilton! Valaki! - kiáltotta a fiú.

- Megyek! - ugrott utánuk Hamilton Amyvel a nyomában.

De Rómeó elállta az útjukat.

- Távozzatok! - parancsolta a színész. - Tisztuljatok a színpadról, hadd fejezzük be darabunkat, és teljesítsük

be végre a nekünk szánt sorsot!

Eisenhower Holt úgy gázolt át a csepűrágón, mint egy tank.

- Úgy látszik, más végzet várt rád... - jegyezte meg Hamilton.

Eisenhower a gallérjánál fogva felkapta a színészt, és a színpad oldalán felkapaszkodó Isabel, Alistair és

Jonah felé gurította. Bowlingbajnokokat megszégyenítő ügyességgel söpörte le a színpadról mindhárom

kulcsvadászt.

- Rómeó! - kiáltotta Júlia. És utánaugrott.

A pánikba esett közönség még hangosabban sikítozott.

- Összpontosítsatok, Holtok! - kiabálta Eisenhower, mint egy edző a félidős megbeszélésnél. - Ne vonja el

semmi a figyelmeteket! Csak a kulcsvadászatra gondoljatok!

Hamilton Dan után rohant, akit a Starling fiúk az erkélyhez kötöttek néhány méter magasságban.

Megpróbálták kivenni kezéből a papírt. Miközben a liú mindent megtett, hogy ez ne sikerüljön, igyekezett

kiszabadulni a kötelekből is.

Amy elugrott Eisenhower és Rómeó elől, és Hamilton előtt ért az erkélyhez. Megragadta az egyik Starling fiú

kezét, de az simán lerázta magáról.

- Nevetséges! - motyogta Sinead Hamilton háta mögött. - Ki hagyta ezeket a málészájúakat a kulcs-

vadászatban? Szerencse, hogy visszajöttünk, mert a többiek egy nagy rakás szerencsétlenség!

Eisenhover Holt szavai Hamilton fülében visszhangoztak: „Ne engedjétek elterelni a figyelmeteket! Csak a

kulcsvadászatra gondoljatok!"

Hamiltonnak tényleg nem kellett volna mást csinálnia, csak kicsavarni Dan kezéből a papírt, de figyelmét

máris elvonta valami: nem tudta nem észrevenni a fájdalmat és a félelmet Amy és Dan arcán, akik feléje

pillantgattak abban a reményben, hogy segít nekik.

Hamilton Ted és Ned mellé ugrott, és egymáshoz csapta a fejüket. Aztán az egyik srácot Sinead felé gurította

az apjától látott ember-bowling technikával. Sinead éppen a megfelelő irányba zuhant, így Hamilton pont el

tudta kapni. Ezután a lovaglónadrágja derekánál fogva Dan mellé akasztotta az erkélyre.

- Mutass egy kicsit több tiszteletet a haverom, Dan iránt! - hajolt az arcába Hamilton. - És Amy iránt is! A

kulcsvadászat nagy részéről lemaradtatok, és azóta megváltoztak a dolgok. Amy és Dan... ők... ők...

- törte a fejét, hogy eszébe jusson a kifejezés, amit a futballedzője használt otthon. - Ők méltó ellenfelek!

Megértetted?

- Ned! - kapkodott levegő után Sinead. - Ted! B terv! Hamilton anélkül, hogy odanézett volna, mindkét

kezét oldalra lendítette. Az egyik Starling kölyök állát balról, a másikét jobbról találta el. Összeestek a földön.

- Kösz, Ham! Megtennél még egy szívességet? -kérdezte Dan.

Hamilton ügyesen kibogozta a Starling fiúk csomóját, és leengedte Dant a színpadra.

- Oké, oké, ne tökölj, fiam! - kiáltotta Eisenhower, miközben a többi Holttal a színpadot védte. Mindenkit

visszalöktek, aki megpróbált felkapaszkodni.

- Szerezd meg a kulcsot a Holt csapatnak! Gyerünk! Hamilton keze automatikusan Dan válla fölé lendült. Ő

késve próbálta egyik kezéből a másikba áttenni a papírt, nehogy Hamilton elérje. Hasztalan: a Holt fiú

megragadta a gyűrött lapot, és győzedelmesen magasra tartotta.

- Ez az! - üvöltötte Eisenhower. Dan döbbenten pillantott fel rá.

- Ham? - kezdte, és nagyon.... csalódottnak tűnt.

- Azt hittem, hogy miután annyiszor segítettünk egymásnak...

Hamilton megdermedt. Hol ujjongó apjára, hol a kétségbeesett Danre nézett. -Őőő...

- A méltó ellenfelek még ellenfelek! - kacagott gúnyosan Eisenhower. - Szívás!

- Ó, igen? Néhány ellenfél pedig még csak nem is „méltó" - vágott vissza Sinead.

Leoldotta magát az erkélyről, és Hamiltonhoz ugrott, hogy kikapja kezéből a papírt.

A fiú félre tudott volna ugrani, ha lett volna rá ideje. Ha az agya nem lassítja le megint.

Holt csapat - jelent ez még valamit? Kisgyerekek pü-tölése - tényleg így kell győzni? Mi a fene folyik itt való-

jában?

Sinead kitépte a papírt az ujjai közül. A Holtok otthagyták a színpad szélét, és Sineadre rontottak. Aztán újabb

rokonok csatlakoztak a verekedéshez harapva, rugdosva, karmolva és sikítozva. Alistair Oh könyöke Isabel

Kabra fülében volt, Isabel keze Sinead Starling szájában, Sinead ujja pedig Madison hajában.

A papírt pedig fecnikre tépték.

7. Fejezet

- Amy! Gyerünk! - kiáltotta Dan.

- Nem! A papír! Meg kell... - mutatott Amy a birkózó Cahillek kupacára a színpadon. Úgy tűnt, mintha

vissza akarna térni a ringbe.

Dan megragadta a karját. Most az öccsével kellett megküzdenie.

A fiú nem tudta, hogyan is csinálja.

- Menjünk! Ki kell találnunk, hogyan tovább! -mondta, hátha a többiek is hallják.

Amy értetlenül nézett rá. Dan rákacsintott.

A lány most már teljesen összezavarodott. Dan körbepillantott, hogy figyelik-e őket, aztán berántotta a

függöny mögé.

- Dan, mit művelsz? - kérdezte. - Maradnunk kell, és harcolni a...

Öccse a fülébe suttogott:

- Nem, nem kell. Itt van nálam a papír néhány darabja.

Amy felkapta a fejét. Öccsére bámult, és még beljebb húzta, hogy minél távolabb kerüljenek a rokonoktól.

Bebújtak egy szobába, aminek ajtaján a „Kellékek" lubla lógott. Amy becsukta maguk mögött az ajtót.

- Itt biztonságban vagyunk - suttogta. - Most pedig áruld el... miről is beszélsz tulajdonképpen?!

- Amikor Ned és Ted az erkélyhez kötött, gondoskod-lom róla, hogy a kezem hátrakerüljön - felelt Dan. -I

udtam, hogy nem hagyják nálam a lapot, ezért kitéptem belőle néhány darabot, és a zsebembe dugtam.

- Dan! Lehet, hogy egy felbecsülhetetlen értékű dokumentum volt! - rótta meg öccsét Amy. - Lehet, hogy egy

eredeti Shakespeare-kézirat!

- De lehet, hogy ennyiből is kitaláljuk, mi a következő nyom! - vágott vissza a fiú.

Amy abbahagyta a veszekedést.

Dan néhány papírdarabot húzott ki a zsebéből.

- Láthatod, nem egy Shakespeare-kéziratról van szó, hacsak nem használt írógépet az ipse - simította ki az

első gyűrődést.

Amy egy kicsit mintha megkönnyebbült volna.

- Talán jobb lenne, ha kint olvasnánk el őket... -javasolta Dan.

- Nem! Látnunk kell, hogy elég nyomunk van-e, vagy vissza kell mennünk a harcba! - válaszolta Amy, de

látszott rajta, hogy ő is szívesebben húzna nyúlcipőt. A falon sorakozó páncélok és kardok ijesztő árnyékokat

vetettek az arcára.

A fiú babrálni kezdett a papírokkal. Amikor minden fecnit a másikhoz illesztett, Dan papírján a következő állt:

EGY SZONETT SHAKESPEARE STÍLUSÁBAN

Az vagy nekem, mint kulcsnak a tenyér,

S mint Madrigáloknak a család

upon – Avonbe elmehet

S oda, hola a bárd m

- Csak felülről és alulról téptem ki darabokat - magyarázkodott - mert tudtam, hogy az üzeneteknek mindig a

vége a lényeges... Csak hátratett kézzel nehéz volt megmondani, melyik az alja és a teteje. -Megérintette az

utolsó sor magányos m-jét. - Bocs, ez a szó kimaradt. De te talán így is meg tudod fejteni.

- Persze, hogy meg tudom! - ragyogott rá Amy arca.

- Tényleg?

- Mert találd ki, hol született Shakespeare? - kérdezte a lány.

- Fogalmam sincs, de te mindjárt elmondod - felelte Dan.

- Stratford-upon-Avonben - nyomatékosított bizonyos szavakat Amy.

- Vagyis a hiányzó szó a „megszületett"! - vonta le a következtetést a fiú, és rettegés telepedett rá. - jaj, ne,

ugye nem akarsz...

- De, igen! A ház, ahol Shakespeare ötszáz évvel ezelőtt született, még mindig áll - közölte Amy. - És mi

meg fogjuk látogatni!

Alistair Oh szinte beesett a Tate Modern szépművészeti múzeumba. Nem volt épp a modern művészet barátja - véleménye szerint a modern művészet annak a bizonyítéka, hogy a Cahillek Janus ága meghibbant. Ám a múzeum gyakorlatilag a Globe Színház szomszédságában volt, és ennél jobb búvóhelyet keresve sem talált volna. Senki sem gondolta volna róla, hogy beteszi a lábát ide.

Alistair megpróbált a tőle megszokott eleganciá-vul lépkedni, de ez igencsak nehezére esett, tekintve, hogy

krémszínű zakójának zsebe lógott, arca pedig vérfoltos volt a Globe-ban lefolyt családi veszekedésnek

köszönhetően. Mi ez? Sár van a hajában?!

Ennyi kényelmetlenség, és egy fecnit sem kaparintott meg.

Túl öreg vagyok én már ehhez - gondolta. Pedig a nagybátyja, Bae Oh jóval idősebb volt nála, és legalább

annyira megszállottja a kulcsvadászatnak, mint ő.

Alistair belépett egy szűk, sötét és üres terembe, ami történetesen egy apró vetítőterem volt.

Őrület - gondolta. - Az emberek tényleg azt hiszik, hogy a videó művészet?!

Leült egy padra, és vágyakozva gondolt az Ekatok - vagyis saját ágának - múzeumára, aminek egyiptomi

erődjük adott otthont. Mindig remélte, hogy valamelyik zseniális találmányával majd bekerül oda, és

elámítja vele a látogatókat. Ám az évek során annyira lekötötte a kulcsvadászat, hogy csak a mikrohullámú

sütőben elkészíthető burritót sikerült feltalálnia. Ráadásul a kulcsvadászat során - sok más dologgal együtt -

elpusztult vagy eltűnt jó néhány Ekat-kincs.

Elpusztult kincsek, elpusztult remények, elpusztult életek... Mikor lesz ennek vége? - kérdezte magától, mi-

közben a falon pergő képeket nézte. Ez a három szó - remény, élet, pusztulás - felidézte benne az élettel teli,

bájos Hope Cahill alakját, akit évekkel ezelőtt meggyilkoltak. Amy minden egyes alkalommal jobban hasonlított

rá, amikor újra látta.

Nem én öltem meg Hope-ot - védekezett szokás szerint az elmúlt hét évre gondolva. De most egy visszhang is

követte a gondolatot: Mégis felelős vagy érte...

Behunyta a szemét, megpróbálta kizárni a fájdalmat. Amikor újra kinyitotta, már körbevették.

- Tartozol nekünk! - vicsorogta valaki.

A hitelezők - gondolta Alistair. Nem is csoda, annyi pénz után, amit a kulcsvadászatra pazarolt!

Alistair pislogott egyet. A körülötte álló alakok három tinédzserré változtak, akik Erzsébet korabeli

nindzsakosztümjüket farmerre és pólóra cserélték: Sinead, Ned és Ted Starling.

- Elnézést, de megismételnéd? - kérdezte olyan udvariassággal, amit nem érdemeltek meg.

- Maga Ekat, mi Ekatok vagyunk... segítséggel tartozik nekünk a kulcsvadászatban - jelentette ki Sinead. -

Alistair bácsikám.

A „bácsikám" szótól megrándult az arca. Eszébe jutott, hogy tinédzser korában ő is így hívta Bae Oh-t...

mielőtt megtudta volna, hogy a kulcskeresés során megölte az apját.

Aztán arra gondolt, hogy a kulcsvadászat elején még Amy és Dan is így hívta őt.

Amikor még megbíztak benne.

Megrázta a fejét, és megpróbált azokra a kölykök-re összpontosítani, akik ott álltak körülötte, nem pedig

azokra, akik megint felszívódtak.

- Honnan tudtátok, hogy itt vagyok? - kérdezte.

- Nagyon egyszerű - mondta az egyik fiú (talán Ned?). - Mivel a Kabra-ház után ez volt a második

legvalószerűtlenebb hely egész Londonban, ahol meghúzódhatott, itt kerestük először.

Alistair a családi pletykákból úgy értesült, hogy Ned ugyan tízévesen doktori fokozatot szerzett, de a

cipőfűzőjét képtelen volt bekötni, értelmesen pedig csak a kvantumfizikáról tudott társalogni. Mivel Alistairnek

nem volt hangulata a kvantumfizikához, elfordította a fejét a fiútól.

- Látja, mi ismerjük a gondolkodásmódját! - dorombolta Sinead. - Olyanok vagyunk, mint maga.

Remélem, nem! - gondolta szomorúan a férfi.

- Ha jól emlékszem, azt mondtátok, hogy nem vagytok lemaradva a kulcsvadászatban, sőt, talán még előttünk

is jártok - jegyezte meg Alistair.

- Mi mást mondhattunk volna nekik? Az ellenségeinknek? - válaszolt Ted.

- De magával, az Ekat rokonunkkal, mintha egy csapatban lennénk - hízelgett Sinead, és kivett egy

sárdarabkát Alistair hajából. - Biztos vagyok benne, hogy ha megosztana velünk mindent, amit eddig talált,

akkor fényévekkel előbbre járnánk mindenkitől -mosolygott harminckét foggal.

Egy életen át kerestem a kulcsokat - gondolta Alistair. - Ez életem munkája! És ezek azt akarják, hogy csak

úgy odaadjam nekik?

- Nem - felelt Alistair. Sinead megdöbbent.

- Mi? Inkább azt a két senkiházit, Amyt és Dant pártfogolja?! - hányta a szemére. - Nagyon jól tudjuk, hogy

eddig is ezt tette! Máskülönben hogy jutottak volna el idáig?!

- Becsületességgel - mondta halkan Alistair. - Bátorsággal. Intelligenciával. Merészséggel. És kemény

munkával.

Sinead felhorkant.

- Na, persze! Majd pont ők! A kulcsvadászat előtt egyedül még az úton sem mertek átmenni! Azt akarja,

hogy bevegyem, hogy most egymaguk körbeutazták a világot?

- Igen, mert... azóta felnőttek - mondta ki, és meglepődött, ahogy a szívébe furcsa fájdalom nyilallt a szótól. -

Ott lehettem volna mellettük - gondolta. - De az idő nagy részében nem voltam...

Sineadnek eszébe jutott, hogy mézesmázos szavakkal akarta levenni a lábáról a férfit.

- Akárhogy is - mondta a lány -, ez nem róluk s/ól. Hanem rólunk! A zseniális Ekatokról. Szüleink I/érint

maga a család esze.

Sinead ránézett, arcán hamis csodálattal. Csapnivaló színész volt, pedig még a szempilláit is rezegtette.

Tényleg nagyon próbálkozott.

Ahogyan Alistair is, egész életében.

És mégis mennyi mindent rosszul csinált!

- A család bolondja - szólalt meg Alistair -, az voltam én!

- És a mikrohullámúban elkészíthető burrito? - próbálkozott Sinead. - Maga találta fel! És milliomos lett

belőle!

- Figyeljetek, megosztok veletek egy titkot, amire az elmúlt évek alatt jöttem rá - folytatta Alistair.

Mindhárman közelebb hajoltak.

- Amikor az ember az élete végén jár... és egy magányos öregember válik belőle... rájön, mi ér a legtöbbet.

Nem a megfejtett kulcsok, nem a dollármilliók, és még csak nem is a mikrohullámúban elkészíthető burrito... Ezt

mind odadobnám egyetlen ölelésért egy olyan embertől, aki őszintén szeret.

Sinead, Ted és Ned döbbenten hallgatott egy pillanatig, aztán Sinead felpattant, és boldogan átkarolta Alistair

vállát.

- Ó, mi nagyon szeretjük, Alistair bácsi! - csacsogta.

A férfi elhúzódott.

- Dehogy szerettek!

Alistair hátratolta a padot, és felállt. Lába lemerevedett, és sajgott, de szeretett volna méltósággal távozni.

Elindult kifelé.

- Hé! - kiáltott utána Ned. De nem állt meg.

- Valamit elfelejtettünk elmondani - szólt Sinead. - Elloptuk Bae Oh kulcsait! Alistair egy pillanatig habozott, aztán lassan megfordult.

8. Fejezet

- ÁÁÁ! - kiáltotta Nellie.

- ÁÁÁ! - kiáltotta Dan is az anyósülésről.

- Mi ütött belétek? - kérdezte Amy hátulról. Felnézett a Shakespeare-könyvek kupaca mögül, amikbe egyből

beletemetkezett, mihelyst kihajtottak az autókölcsönzőből, és elindultak Stratford felé.

- Már megint elfelejtettem, hogy itt a rossz oldalon kell hajtanom! - mondta Nellie. - Vagyis, a nekik jó

oldalon... vagyis a balon, ahol ezek vezetnek, de...

- OTT EGY AUTÓ! - kiáltott fel Dan. Az autó az ő sávjukban hajtott.

- Kerüljem ki jobbról? - motyogta Nellie. - Vagyis balról? Hogy én milyen balfék vagyok! Tényleg, fé-

keznem kell! ÁÁÁ!

Nellie az utolsó pillanatban balra kapta a kormányt. Kihajtott a fűre, és csak ült ott remegve, ahogy a többi

kocsi elhúzott mellettük.

- Nem vagyok benne biztos, hogy menni fog - vallotta be végül.

- Ugyan, miért ne menne? - kérdezte csodálkozva Amy. - Nellie, nem ez az első alkalom, hogy a rossz

oldalon kell hajtanod. Gondolj csak Dél-Afrikára!

- Olyan voltál, mint egy Forma-l-es pilóta! Végigszáguldoztuk az országot! - emlékeztette Dan. - Nel-lie, te

vagy a legjobb sofőr!

Ez akkor lett volna igaz, ha a legjobb a legveszélyesebb szinonimája lett volna. A fiú számára lehet, hogy az is

volt.

- Igen, általában az vagyok - értett egyet Nellie. Amikor letörölte a homlokát, tenyere izzadságtól csillogott. -

De az egész olyan furcsa! Most minden olyan valóságos. Dél-Afrikában olyan volt, mintha egy videojátékban

lettem volna. Most már... tudom, miről szól a kulcsvadászat, és hogy mennyire fontos. Hirtelen olyan nagy lett

a... felelősség!

- Miért? Ha Dél-Afrikában, vagy bárhol máshol, egy másik kocsit vezetve kinyírtál volna bennünket, akkor is

felelős lettél volna a megölésünkért - mondta Dan. - Még akkor is, ha nem tudod, miről szól a kulcsvadászat!

- Kösz! Most már tényleg sokkal jobban érzem magam - felelt Nellie gúnyosan. Megdörzsölte kígyós

orrkarikáját, amit még azelőtt javíttatott meg, hogy eljöttek Jamaicából.

De semmi jelét nem adta, hogy vissza akarna térni az útra.

Amynek eszébe jutott, mennyire zaklatott volt a nevelőnőjük, amikor a Globe-ból kilógva újra találkoztak.

Lehet, hogy Nellie nem hisz már a sikerükben? - kérdezte magától. - Lehet, hogy azt gondolja, elkéstek?

- Nem engedhetjük, hogy Isabel győzzön, elfelejtetted? - emlékeztette Amy. - Hogy Isabel... vagy Ei-

senhower... vagy Cora... vagy Alistair...

A lány nem véletlenül sorolta fel azok nevét, akik Ott voltak szüleik halálának éjjelén. Nellie megmarkolta a

kormányt.

- Igazad van - feszítette meg elszántan az álkap-csát. - Végig kell csinálnom! Csak... ne nézzetek, oké? Ha

néztek, ideges leszek.

- Én olvasni fogok - vágta rá Amy.

- Mire jók a hosszú életű akkumulátorok? - mondta Dan, és kinyitotta a laptopját.

Amy még Saladin macskahordóját is elbarikádozta könyvekkel, hogy ő se lásson ki.

Kezdetben nagyon figyelt az autó mozgására, de aztán belefeledkezett Shakespeare-be. Szerette ezt az írót.

Művei annyira humorosak, bölcsek és... emberiek voltak.

Le sem tagadhatta, hogy Madrigál volt.

Nem született gazdagnak és híresnek. Szakértők szerint szülei még olvasni és írni sem igen tudtak.

Irodalomtörténészek szerint, mivel az apjának anyagi gondjai akadtak, Williamnek ki kellett maradnia az

iskolából. így egyetemre semmiféleképpen nem mehetett. Amikor Londonban darabok írásába fogott, a többi

szerző azzal gúnyolta, hogy tanulatlan.

Olyan volt, mint Dan és én - gondolta Amy. - Hátrányos helyzetű.

Aztán ott voltak Shakespeare „eltűnt évei", amikről nem maradt semmilyen hivatalos feljegyzés.

Biztosan elszólította a Madrigál-hivatás - vélte Amy. - Kulcsokat keresett, talán Lucianekkel és Ekatokkal

egyezkedett, titokban azon dolgozott, hogy egyik család se kerülhessen erőfölénybe.

Amy és Dan olyan régen kereste már a kulcsokat, hogy egy szempillantás alatt felismerte a Cahill-ujj-

lenyomatokat az emberiség történelmén.

- Te jó ég! - szólalt meg Dan az első ülésről. - Hogy tartozhatott ez az ürge közénk?! William Shakespeare

egy Madrigál? Kizárt dolog!

A fiú agya szokás szerint teljesen ellenkező irányba járt, mint Amyé.

- Ugye viccelsz?! - sikította Amy. Nellie elkapta a kormányt, aztán újra irányba állt. A lány félénken nézett

rá. - Bocs, Nellie, nem akartalak megijeszteni!

- Semmi probléma - jelentette ki a nevelőnő, és mereven tovább bámulta az utat. - Most már beszélhettek! Az

autópályán vagyunk, itt sokkal könnyebb. Nem jön szembe autó.

Amy visszafordult az öccséhez.

- Hadd találgassak! Szerinted Shakespeare azért janus, mert írásai a legmagasabb művészet körébe

tartoznak? Vagy csak féltékeny vagy, hogy a Madrigá-loknak nincsenek híres kungfuharcos „ürgéik", hegy-

mászóik vagy kardvívóik, mint a többi ágnak? A világon nagyjából mindenki úgy tartja, hogy Shakespeare a

legnagyobb író, aki valaha élt. Ez nem elég neked?

- Ne csináld már! Az egész életművét egy lúdtollal írta!

Amy úgy érezte, mindjárt szétrobban a feje.

- De azért - folytatta a fiú - még nagy író volt. Hirtelen elpárolgott minden, amit Amy vissza

akart ordítani.

- Tényleg... tényleg úgy gondolod? - kérdezte bátortalanul.

- Persze! - felelte Dan. - Nem láttad azokat a matricákat a Globe Színház ajándékboltjában Shakespeare

sértéseivel? Felkeltette az érdeklődésemet, és rákerestem az interneten. Ez az ember tényleg tudta, hogyan kell

megsérteni másokat! „Kösse fel magát, ronda süldisznó"; „melynek nyelve a / Nil férgeit kiveszti mérgivel";

„fekély vagy, / Duzzadt kelés, mirigyes daganat". De szívesen mondanám ezt Isabel Kobrának, ha legközelebb

találkozom vele! Vagy a Starlingoknak!

- Ha jól értem, szerinted Shakespeare azért nagyszerű író, mert jó sértéseket talált ki? - kérdezte Amy elhaló

hangon.

- Ez az egyik oka, a másik meg... Olvastad, hogy nem tudott helyesen írni? - mutatott Dan a laptop

monitorára. - Összesen hat aláírása maradt fenn, és egyiket sem írta ugyanúgy! A világirodalom egyik

legismertebb alakja, és még a saját nevét sem volt képes helyesen leírni!

- Abban az időben még nem volt szabályozott a helyesírás - védte meg Amy. - Mindenki máshogy írta a

szavakat. Ez elég zavaró lehetett.

Dan felkacagott.

- Igen, de ha élne, tutira azt a feliratos pólót viselné, amit egyszer láttam: „Világ rossz helyesírói, egy-

besüljetek!"

Amy a szemét forgatta.

- Nem tudlak követni. Azért nem hiszed el, hogy Shakespeare Madrigál, mert nem tudott helyesen írni?

- Nem - mondta a fiú türelmetlenül. - Azért, mert túl nagyszerű volt ahhoz, hogy Madrigál legyen.

Amy érezte, hogy arcára kiül a tanácstalanság.

- Végképp elvesztettem a fonalat - ismerte be. -Azt hiszem, még csak nem is kapiskálom, amit mondani

akarsz.

- Figyelj - kezdte Dan -, gondolj vissza arra, amit a mi nagy-nagybácsink, Fiske mondott nekünk Jamaicában.

Az első Cahill fickó, Gideon, feltalált egy szérumot, amitől nagyjából minden téren penge lehetett az ember, ha

megitta. A négy gyereke megkapta a szérum egy-egy részét, és amikor megkóstolták, megváltoztatta a DNS-

üket. így lettek Katherine leszármazottai mindenkinél okosabbak, Thomaséi mindenkinél erősebbek,

sportosabbak és...

- Igen, igen, ismerem a történetet - szakította félbe Amy. - Jane ága kapta a művészi és a kreativitásért felelős

géneket. Luké családjából nagyszerű stratégák és vezetők születtek. Szóval belőlük lettek az Eka-tok, a

Tomasok, a Janusok és a Lucianek, ahogy ma ismerjük és szeretjük őket - elfintorodott. - Mi köze ennek

Shakespeare-hez? Ha Madrigál, akkor nem tartozott egyik ágba sem.

- Ez igaz - mondta Dan. - A mi elődünk, Made-leine, azután született, hogy a család szétszakadt, és a

szuperszérumot alkotó alszérumok eltűntek. Vagyis ő nem kapott egyik szérumból sem. A gyerekei és azok

gyerekei sem. Vagyis az ő ága, azaz a mi águnk, a totál tehetségteleneké.

Amy tompa sajgást érzett - öccse most mondta ki, hogy teljesen átlagosak. Tehetségtelenek. Szürkék. Minden

igaz, amit mindig is sejtett magáról.

De Dan még nem fejezte be.

- Szóval hogyan válhatott Shakespeare a világ legnagyobb írójává a szérum nélkül? - kérdezte. - Jobbá, mint

a Janus írók, akiknek ott volt a csodálatos szérum a DNS-eikben?

- Nem tudom - vallotta be a lány. - Nem lehet, hogy csak nagyon-nagyon erősen próbálta?

Amy szédülni kezdett, mint mindig, ha eszébe jutott a szérum. Hatalmas csalásnak tűnt az egész! Nem mintha

a Cahillektől távol állt volna az ilyesmi: elég ideje volt már a kulcsvadászatban, hogy tudja, a csalás afféle

családi vonás. De a szérum -olyan volt, mint egy drog. Valami nagyon, nagyon veszélyes fajta.

Mióta megtudta, mi a Madrigálok szerepe a családban, titokban megkönnyebbült, hogy az ő DNS-ében

semmilyen elváltozás nincs. Ám, mielőtt ezt megtudta, Párizsban még ő is elszántan küzdött a

Lucian-szérum üvegcséjéért. Sőt, még a Csomolung-ma tetejére is felmászott a Janus-szérumért.

És úgy tűnik, hogy a kulcsvadászat fődíja maga a szuperszérum lesz - gondolta Amy. - Valahogy.

Az idegességtől nyilallni kezdett a gyomra. Ez olyasmi volt, amire nem szívesen gondolt. Eszébe jutott Dan

érvelése a hotelszobában: ha győznének, elég erejük lenne, hogy uralkodjanak a többi ágon, és elérjék a céljukat.

De illik ez egy Madrigálhoz? Grace csak azért indította el a hajszát, hogy Amy és Dan valami olyasmihez

juthasson, ami teljesen megváltoztatja őket?

Nem voltunk jók neki olyannak, amilyenek voltunk? -töprengett.

Akkor vette csak észre, hogy nyöszörögni kezd.

- Amy, megint kikészültél?

- Minden olyan bonyolult - panaszkodott. - Már egészen jól éreztem magam, hogy sikerült megfejtenünk a

Shakespeare-kódot, és hogy Hamilton „méltó ellenfélnek" titulált bennünket, a dolgok sokat változtak a

kulcsvadászat kezdete óta. Vagyis lehet, hogy van remény. De még mindig rengeteg dolgot nem értek! Hogyan

találtak meg a Starlingok ilyen könnyen? Hogy került a többi csapat ugyanabban az időben a Globe Színházba?

Mi az, amit nyernünk kell? Mit várnak tőlünk a Madrigálok? És...

- Amy - kezdte Dan nagyon komolyan -, pontosan tudom, mire van szükséged!

- Mire?

- Egy uzsonnaszünetre. Ha rajtad nem is segítene, rajtam biztosan fog! Nellie, megállnál valahol, légy-szi?

Ééhen halok!

- Rám is rám férne egy kis pihenő - vallotta be Nellie. Bekanyarodott két Volvo és egy BMW előtt. Mind-

három autó dudálni kezdett.

Amikor megálltak a benzinkútnál, Dan végigrohant a polcok között, és megcsodálta a brit gyorskajakínálatot.

- Van valamijük, amit Mega Monster Munchnak hívnak, ki kell próbálnom! - lelkendezett. - Meg a „Marha

Hulahoppkarikákat" is! És a... - kapdosta le a polcról a csomagokat.

- Dan, te gyakorlatilag már végigzabáltad az ösz-szes kontinens gyorskajáját... Nem tudom, miért hoz ez még

téged ennyire lázba! - értetlenkedett Nellie.

- Mert mindenhol máshol ugyanazt kapjuk, mint otthon, csak más nyelven felcímkézve! - magyarázta Dan. -

De ez - kapott ki egy „Ropogós Bacon-ös Rudacskákat" - valami olyasmi, amiről mindig álmodtam! Milyen

szomorú lenne, ha nem jöttem volna ide! Ez az, amiért az embereknek utazniuk kellene!

Amy elsétált Nellie és Dan mellől. Ez annyira tipikus volt! Öccse megint nem kért az aggódásból, aggódik ő

eleget kettejük helyett is.

Akkor egy hang így szólt:

- A Globe Színházban... - Amy odakapta a fejét. A hang a pénztárgép mellett álló tévéből jött.

- A ma esti előadást vandálok tették tönkre a Globe Színházban... - közölte a BBC bemondója.

Közelebb lépett, és úgy állt, hogy jobban láthassa a képernyőt.

- A nemzetközi hiphop- és valóságshow-sztárt, Jo-nah Wizardot őrizetbe vették, hogy kihallgathassák, milyen

szerepet játszott a verekedés kitörésében. A vandalizmus több ezer font kárt okozott - folytatta a bemondó. - A

Globe Színház előadásait bizonytalan időre törölték. A rendőrség még nem döntötte el, hogy Wizard, illetve

esetleges tettestársai ellen vádat emeljen-e magántulajdon szándékos rongálása miatt.

Amy egy köteg fontot dobott a pénztárosnő elé.

- Ennyi biztosan elég lesz - mondta, és a zacskókkal felpakolt Dan és Nellie felé mutatott. Tudta, hogy többet

adott, de nem érdekelte.

Útitársait kilökdöste az ajtón.

- Hé, elárulnád, mi ütött beléd?! - kérdezte Nellie, miközben Amy az autó felé taszigálta.

A lány gyorsan elmondta nekik, mit hallott a hírekben.

- Mi? Ezt nem értem - tűnődött Dan. - A kulcsvadászat során a Cahillek sorra tették tönkre a világ történelmi

emlékeit, de még egyik sem került be a hírekbe!

- Biztosan elsimítják ezt is - értett egyet Nellie. - Minden ág kipengeti a maga által okozott kárt. A Mad-

rigálok is mindig megtérítették a károkat, amit ti okoztatok!

Amy ezt nem tudta eddig.

- Miért? Mi nem is tettünk tönkre semmit, csak Velencében... na, jó... meg Bécsben.

- Jonah családjának rengeteg pénze van, hogy elsimítsák az ügyet - ellenkezett Dan. - Például amikor

Kínában összetörte azokat az agyagszobrokat... hogy megmentsen... miután csapdát állított nekem... Tudom,

hogy az apja fizetett a kínai hivatalnak, és senki sem hallott az ügyről. Most meg már az is bekerül a hírekbe, ha

jonah összetör egy hordót?!

- Valami változás történt... - tagolta lassan Amy. - Valami nagy változás.

9. Fejezet

Jonah Wizard mozdulatlanul állt. A Madame Tussaud Panoptikumban pózolt. A múzeumban mindenki vi-

aszszobrot kapott, aki az elmúlt kétszáz évben számított. Mivel Jonah szobra még nem készült el, kénytelen volt

saját maga beállni a viaszfigurák közé. A panoptikum kinyílt, és a belépő emberek sorra felkiáltottak: „Mennyire

élethűek!"

Még néhány pillanat, és megmozdul. Először valami apró mozdulattal kezdi. Mondjuk, felemeli a

szemöldökét. Aztán jöhet egy laza táncmozdulat. Zene tölti meg a termet, és fonah dalra fakad. Mindenki

boldogan felsikít majd, és körbeállják. Talán egy-két lány el is ájul.

A fiú általában szerette ezt. A zenét, a rajongókat - ez volt élete értelme. De aznap... Aznap gyűlölte az

egészet!

Mert most nem csak azért csinálta, hogy megörvendeztesse a rajongóit, vagy reklámozza a zenéjét, a tv-

műsorát, az energiaitalát, a háromdimenziós könyvét, a ruhakollekcióját. Vagy bármi mást a hatalmas és mindent

behálózó Jonah Wizard Szórakoztatóipari Vállalatban. A mai csak figyelemelterelés volt - Jonah csak egy

„aláfestő zenét" szolgáltatott. Amíg énekével és táncával magára vonja a figyelmet az egész épületben, anyja

megkeresheti azt a nyomot, amit szerinte William Shakespeare viaszszobrának cipőjében rejthettek el néhány

teremmel arrébb. Cora Wizard pár flakon mérges gázt is vitt magával arra az esetre, ha Jonah műsora nem lenne

elég nagy siker. Meg néhány gránátot. És egy fegyvert.

Valaki megsérülhet - gondolta Jonah. - Valaki meghalhat. Talán az egyik rajongóm. Miattam.

És nem tehetett ellene semmit.

Cora megzsarolta a saját fiát. Megzsarolta, hogy maradjon a kulcsvadászatban, és csinálja végig az ő

stílusában. Elkékült a dühtől, amikor üres kézzel tért vissza a Globe-ból.

- Úgy látom, téged nem érdekel, hogy megnyered-e a történelem legnagyobb díját! Valahogy máshogyan kell

ösztönöznöm téged!

- Ez nem igaz, anya! Én mindent megpróbáltam a Globe-ban - ellenkezett. - Csak tudod, mi... nem vagyunk

Lucianek. De találtam egy sokkal jobb módot a nyerésre... egy Janus-módot, hidd el...

- De nem működött, ugye? Nem akarok többet a terveidről hallani! - szakította félbe Cora. Aztán meg-

jutalmazta egy halvány, szívtelen mosollyal. - Én tudom, mi fog működni.

Aztán szépen felhívta a rendőrséget, majd Jonah-t bevitte az őrsre. Ott beállították a sorba, hogy a szemtanúk

felismerhessék.

- Most már tudod, mi közül választhatsz, ugye? -kérdezte aztán. - Vagy csinálod, amit mondok, vagy mehetsz

a börtönbe.

Most, hogy ez eszébe jutott, Jonah-nak nehezére esett a mozdulatlanság. Nem hitt ugyan benne, hogy

börtönbe kerülhet, de apja elmondta neki, mivel járhat egy picivel kevésbé kozmetikázott, rossz reklám:

tv-műsor - elmarad,

koncertsorozat - elmarad,

lemezszerződés - felbontva,

jonah-pólók - 75%-os leárazás, vagy elégetik őket, mert senkinek sem kellenek.

És ő nem tudta elviselni a gondolatot, hogy a pólói, a zenéje és a tv-műsora senkinek sem kell... Hogy ő maga

senkinek sem kell!

Ám ha azt teszi, amit az anyja mond, akkor szülei mindent elsimítanak. Megkímélik minden lehetséges

katasztrófától.

A terem túloldaláról Cora kacsintott egyet - ez volt a jel.

Jonah felemelte a szemöldökét, és az előtte álló lány sikítva hátraugrott. Ezután táncolni és énekelni kezdett,

és minden úgy ment, ahogy várta: a sikítá-sok, az ujjongó rajongók, a tömeg, egy lány még el is ájult.

Milyen különös! Most nem volt jó érzés. Még akkor sem, ha anyja nem vetette be a mérges gázt, a gránátokat

és a fegyvert.

Jonah a show után beszállt a panoptikum előtt álló limuzinba. És talán életében először úgy hajtott el, hogy

vissza sem nézett a tömegre.

- Tudom, hogy anya felhívott. Mindenről gondoskodtál? - kérdezte apját.

Broderick a BlackBerryje fölé hajolt.

- Van egy kis probléma. Az egyik szemtanú nem hajlandó visszavonni a vallomását.

- Kend meg! - javasolta Jonah. Broderick végre a fiára nézett.

- Nem kér a pénzünkből - felelte.

- Mindenki pénzt akar! - csodálkozott a fiú, akinek mintha kezdett volna visszatérni régi önbizalma. -Ajánlj

neki többet!

Abban a pillanatban majdnem közel érezte magát az apjához, mert tudta, hogy ugyanarra gondolnak: eddig

még egyikük sem találkozott senkivel, aki ne akart volna pénzt.

De Broderick a fejét rázta.

- Nem fogad el semmit. De... azt mondta, ha akarjuk, találkozik veled, hogy megbeszéljétek. Vagy úgy! Szóval egy újabb rajongó! - nyugodott meg Jonah. Felnevetett, meg sem próbálta komolyan venni a problémát. - Yo, miért nem ezzel kezdted?! - Csak egy újabb szerelmes lány, aki azt hiszi, egy találkozás a sztárral minden pénzt megér.

Ezt tökéletesen értette. Jelen pillanatban épp erre volt szüksége.

Fél óra múlva megálltak egy lepukkant hotel előtt.

- Lehet, hogy minden csáberődet be kell vetned -nézett rá az apja olyan pillantással, amit Jonah nem igazán

tudott értelmezni.

- Tudom - mondta hidegen. - Minden rendben lesz! Mint mindig.

Kiszállt a limuzinból, és elindult a repedezett járdán. A recepciónál Broderick így szólt:

- A fiamnak találkozója van az egyik vendégükkel a... „nappalijukban"?

A recepciós a kopott székekre mutatott. Jonah megpördült.

- Ide, ide, kicsi bige... Aztán ledermedt.

Egy idős hölgy ült előtte. Fehér hajú.

Annyira ráncos volt, mintha plasztikai sebészetről még nem is hallott volna.

Ölében egy retikült szorongatott - egy nagyon, nagyon olcsó utánzatát annak a retikülnek, amit II. Erzsébet

királynő tartott magánál, amikor Jonah-t fogadta.

És egy barna, poliészter... mit is viselt? Nadrágkosztümöt?

- Jonah, bemutatom neked Gertrude Pluderbotto-mot! - mondta Broderick.

Az idős hölgy lebiggyesztette az ajkát.

- Hívj csak nyugodtan Miss Pluderbottomnak! -mondta szigorú és éles vénasszonyhangon.

Tekintetével egyszerre fúrta át Jonah-t és az apját. Ezt meg hogy csinálta?

- Ha jól emlékszem, abban állapodtunk meg, hogy négyszemközt beszélhetek Jonah-val - emlékeztette

Brodericket.

- Őőő... igen... Jonah, kint várlak a kocsiban! -szabadkozott Broderick, és kimenekült.

A fiú ledobta magát a Miss Pluderbottommal szemben lévő székre.

- Yo - mondta meglehetősen bátortalanul. - Na, mizu?

Miss Pluderbottom összehúzott szemmel nézett rá. Ha ez lehetséges, így még ijesztőbb volt.

- Annak érdekében, hogy intelligens beszélgetést folytassunk, úgy értem ezt az egyébként értelmetlen

hanghalmazt, hogy örülsz, hogy megismerhettél, és szeretnéd megtudni, miben állhatsz rendelkezésemre. Ezt

akartad mondani?

Jonah hallotta saját elhaló hangját, ahogy azt suttogja:

- Igenis, hölgyem...

Egészen biztos volt benne, hogy ajkát most hagyta el először a „hölgyem" szó.

Miss Pluderbottom szipogott egyet.

- így mindjárt más - helyeselt. - Tegnap próbáltam beszélni veled a Globe-ban.

- Valóban?

- Nem emlékszel semmire abból, amit mondtam neked? - kérdezte a hölgy.

Jonah szerette volna azt felelni erre, hogy „én nem szoktam olyan emberekre figyelni, mint maga". Valami

vén szatyor karattyolt neki? Miss Pluderbottom nem volt sem fiatal, sem dögös. Vagyis nem szerepelt az A

listán. Ráadásul a kulcsvadászatban sem vette sok hasznát, és a karrierjén sem lendíthetett.

Ma talán mégis segíthet! - emlékeztette magát.

- Nagyon sajnálom - mondta annyi őszinteséggel a hangjában, amennyit csak ki tudott préselni magából.

De Miss Pluderbottom nem hitt neki. Lesöpört egy szöszt barna, poliészter mellényéről.

Jonah azon kapta magát, hogy sajnálja szegény szöszt.

- Miért voltál ott tegnap este az előadáson? - kérdezte a hölgy továbbra is összehúzott, gyanakvó szemmel.

- Ó, azért, mert rajongok Shakespeare-ért! - lódította Jonah. - Csípem a Billy gyereket!

- Hm - hümmögött Miss Pluderbottom. Aztán csak várt.

- És mert anyám azt akarta - tette hozzá.

- Természetesen - hajolt közelebb az idős hölgy. -De szerintem édesanyád azt kívánta, hogy szívj magadba

egy kis kultúrát, és nem azt, hogy elpusztítsd.

Jonah gondolatait összekuszálta a pánik.

- A legtöbb anya ezt szerette volna, de az enyém... -habogta. - Tudja, a családunkban afféle kincskeresés

folyik.

Ezt meg miért kotyogta ki? Ismerte a kimondatlan szabályt: kívülállóknak nem beszélünk a kulcsvadászatról.

És most mégis ezt tette.

- Aminek a végén nagy nyeremény vár - folytatta. - A szüleimet... vagyis az anyámat semmi más nem érdekli.

Csak a győzelem.

- Na, igen - jegyezte meg Miss Pluderbottom. Továbbra sem vette le róla a szemét.

Jonah hozzá volt szokva, hogy az emberek nézik. Gyakorlatilag az egész életét filmre vették, és sugározták

világszerte. Mindenki őt nézte. De az ilyen figyelemhez nem volt hozzászokva. Úgy érezte, Miss Pluderbottom a

veséjébe lát, olvasni tud a gondolataiban, és minden csínytevéséről tud, amit valaha elkövetett.

Vajon arról tud, hogy otthagyta Amyt és Dant Egyiptomban egy krokodiloktól hemzsegő szigeten?

Hogy Kínában halálos csapdába csalta Dant?

Tudtam, hogy Egyiptomban semmi bajuk sem lesz! -szeretett volna védekezni. - És Kínában az utolsó pilla-

natban meggondoltam magam! Életem kockáztatásával visszamentem, hogy megmentsem Dant! Látja, nem va-

gyok én olyan rossz srác!

- És az a nagy nyeremény - kezdte lassan Miss Pluderbottom - azt is megérte, hogy tönkretedd a darabot, amit

több százan élveztek? Megérte, hogy tönkretedd érte a karrieredet? Megérte hazudni miatta?

Jonah fészkelődni kezdett a székében.

- Anyám szerint igen - jelentette ki. - Ez olyan, mint egy nagy családi kincs.

- Tehát egy családi örökség - ismételte a hölgy. -Nem hallottál még arról, hogy „nincs hozomány értékesebb,

mint a becsületesség"?

- Tessék? - kérdezte.

- Shakespeare írta. A haverod, a Billy gyerek a Minden jó, ha vége jó-ban.

Egész vicces volt, amikor Miss Pluderbottom a csücsörítő szájával kimondta a haverod, meg a Billy gyerek

szavakat.

- Hadd mondjam el, miért voltam tegnap este az előadáson!

Jonah csupa fül volt.

- Tanár vagyok. Az iowai Cedar Grove-ban negyvenkilenc évig Shakespeare-t tanítottam a gimnazistáknak,

és egész idő alatt erre az útra kuporgattam. Mindennap csomagoltam magamnak ebédet, még akkor is, amikor az

iskolai étkezdében fasírtot adtak. Pedig azt nagyon szeretem! Gyűjtöttem a kuponokat. Egy idő után új ruhákat

sem vettem magamnak.

Jonah úgy tippelt, ez körülbelül 1972 óta így lehetett.

- Nem akartam mást, csak a saját szememmel látni, hol született a nagy bárd, és hogy lábaim azokat a

köveket tapossák, amit hajdan az ő lába is koptatott -folytatta Miss Pluderbottom. - Aztán amikor a Globe-ot újra

megnyitották, arra gondoltam, végre láthatnám azt is, hogyan játszották Shakespeare darabjait az ő idejében,

amikor először mutatták be őket...

- Akkor jöjjön vissza a következő alkalommal, amikor játsszák a Rómeó és Júliát - biztatta Jonah.

- Nézz rám! Gondolod, hogy van újabb negyvenkilenc évem, hogy összespóroljam az útiköltséget? -kérdezte

Miss Pluderbottom.

A fiú akkor döbbent rá, hogy apja mégis egy igazi idióta, hisz ez igenis a pénzről szól.

- Majd én kicsengetem a következő útját! - lezser-kedett Jonah. - Ha a vallomását is hajlandó megváltoztatni,

még a Globe-nak is fizetek, hogy minél gyorsabban kinyisson! Én segítek magának, maga segít nekem -

mindenki nyer!

- Nem - mondta Miss Pluderbottom. - Mindenki veszítene. Én hazudni kényszerülök, te meg azt fogod hinni,

hogy mindent megúszhatsz.

Ez a nő bolond? Ő tényleg mindent megúszhat. Vagyis... eddig mindent megúszott.

- Nem, nem, már így is nagyon sokat iskolázódtam a dologból! - ellenkezett hevesen Jonah. - Biztos egy

rakás pénzbe került az útja. - Szeme a széken tátongó lyukra siklott, amiből kilógott a bélés. - Elszállásolom egy

rendes hotelben. Egy ötcsillagosban.

- Ha az utam egymillió dollárba is került volna, te meg sem éreznéd ennyi pénz hiányát! - jelentette ki Miss

Pluderbottom, és tekintete valahogy még acélosabb lett. - És ha azt akarnám, hogy tényleg is-kolázódj a dologból

- nem mintha ebben a formában valaha is használtam volna ezt a szót -, akkor olyasmit kérnék, amivel hathatnék

rád. Mondjuk, hogy olvasd el Shakespeare összes művét. És az elkészült olvasónaplókat juttasd el hozzám.

- Megcsinálom - motyogta Jonah halkan.

Már várta, mikor kezd el vitatkozni a nő, hogy azt könnyedén megcsináltathatja mással, hogy valaki mindig

elvégzi a papírmunkát. Erre valók az ügyvédek.

Már majdnem lezárták az ügyet. De Miss Pluderbottom tekintete hirtelen meglágyult.

- Igen, Jonah! - mondta. - Istenem! - markolta meg a szívét. - A legtöbb tizenöt éves srác, akivel valaha

találkoztam, nyögne és sóhajtozna, és úgy tenne, mintha ez a feladat egy kínzással érne fel. De te... te tényleg

szereted Shakespeare-t. Látom rajtad.

Jonah előredőlt.

- Ez nem igaz! Hazugság!

Az idős hölgy újra tanulmányozni kezdte.

- Nem. Te hazudsz - mondta. - Te egy hatalmas Shakespeare-rajongó vagy!

A fiú térdre vetette magát Miss Pluderbottom előtt.

- Kérem! El ne árulja ezt senkinek! Mindent megteszek! Elutazhat a világ minden helyreállított Globe

Színházának összes Shakespeare-darabjára! Imádni fogja a tokióit! A dallasit! A rómait és a...

- Jonah - kacagta el magát Miss Pluderbottom -, nem szégyen, ha szereted Shakespeare-t!

- De teljesen lerombolja az image-emet! - felelte Jonah. - Oda az utcagyerek-tekintélyem!

Más Janusoknak be merte volna vallani, hogy szereti Shakespeare-t. És Mozartot, Rembrandtot, Beethovent,

Bachot... az összes divatjamúlt ürgét. Kínában túlságosan elengedte magát, és majdnem túl sokat kotyogott

Dannek. De úgy gondolta, utólag majd letagadja.

A rajongói sosem ismerhetik meg ezt az oldalát!

- Nem kell aggódnod! - nyugtatta meg a hölgy. - De tényleg! Shakespeare-ben és a hiphopzenészekben

rengeteg közös vonás van.

Jonah rámeredt.

- Én is... én is mindig így gondoltam - suttogta.

- Ezért használtam a te Éld a gengszteréletet! című számodat bevezetésnek Shakespeare szonettjeihez. A

diákjaim elkezdtek figyelni a szavak ritmusára -mondta Miss Pluderbottom.

A fiatal Wizard eldobta magát a padlón. Amikor újra felült, ezt dadogta:

- Maga... maga ismeri a számaimat?

- Miért?! Egy hetvenéves iowai vénlány, aki mellesleg tanár is, nem szeretheti a hiphopzenét? Az az új

számod, amit most tettél fel a netre, a Semmi családi viszály, csak riszálj!, szerintem az eddigi legjobb!

Vagyis Miss Pluderbottom mégis csak egy volt a sok rajongója közül. Meg fognak egyezni!

- Akkor mondja a rendőröknek és a médiának, hogy tévedett! - jelentette ki magabiztosan Jonah. -Hogy

összetévesztett egy másik sráccal a Globe-ban. Mondja nekik, hogy én ott sem voltam!

- Nem tehetem. Nem hallottad, amit a becsületről és az őszinteségről mondtam? - kérdezte Miss Pluder-

bottom.

- De maga... egy rajongóm!

- Ez a másik ok, amiért nem hazudhatok. Ha igazat mondok, azzal nemcsak a saját személyiségemnek teszek

jót, de a tiédnek is. „Légy hű magadhoz: így, mint napra éj, / Következik, hogy ál máshoz se lész." A...

- ...Hamletből idézte - jegyezte meg a fiú bánatosan.

Jonah ugyanúgy érezte magát, mint Hamlet: elveszettnek. Miss Pluderbottom sohasem fogja visszavonni a

vallomását. Őt elítélik vandalizmus vádjával, a karrierjének pedig vége. És a kulcsvadászat csak keményedik. .. -

amíg valakit tényleg meg kell ölnie.

- Jonah, ezek nem csak üres szavak - mondta a hölgy halkan. - Én tényleg azt hiszem, hogy hűnek kell lenned

önmagadhoz!

Talán csak arról beszélt, hogy nem kell letagadnia a világ előtt, hogy szereti Shakespeare-t. De Jonah sokkal

általánosabban értette.

Melyik énemhez legyek hű? Ahhoz, aki csapdát állított Dannek, vagy ahhoz, amelyik megmentette? - tűnődött.

- A sráchoz, aki engedelmeskedik az anyjának, vagy ahhoz, aki talált egy jobb utat?

Ki vagyok én?

10. Fejezet

Dan a bölcsőbe kukucskált. Egy baba volt benne, ami a kis Shakespeare-t jelképezte.

Lehet, hogy a következő kulcs a babában van? A ruhája alatt, vagy a bélésében?

A baba felé nyúlt...

Aztán valaki visszarántotta. Valaki elkapta a grabancát.

- Fiatalember!

A tárlatvezető volt az, aki megtévesztőén barátságosan viselkedett, amikor ő, Amy és Nellie először sétált a

szobába, ahol feltehetőleg Shakespeare született.

Most szúrós szemmel meredt rá.

- Tilos megérinteni a műtárgyakat! - jelentette ki szigorúan.

- Az előbb mondta, hogy egyik bútor sem eredeti, és...

- De akkor is több száz éves!

Vajon tovább rontaná vele a helyzetét, ha azt mondaná: „A baba nem. Nekem műanyagnak tűnik."

De mielőtt kimondhatta volna, a tárlatvezető már a másik szoba felé lökdöste.

- Kifelé!

Amy és Nellie hátramaradt. Úgy tettek, mintha nem ismernék. Talán nélküle is megtalálják a nyomot.

Ám amikor Shakespeare szülőháza mögött újra találkoztak a kertben, Amy bánatosan megrázta a fe-jét.

- Ez a nő egy „emelkedő cölöp"! - panaszkodott Dan.

- Mi ez? Egy újabb Shakespeare-sértés? - kérdezte Nellie.

- Nem, ezt egy táblán láttam néhány saroknyira: „Vigyázat! Emelkedő cölöpök!" Valami útlezáró dolog

lehet, de úgy hangzik, mint egy igazi sértés, nem?

Amy lerázta a hátáról a táskáját, és hagyta, hogy a földre essen. Egytucatnyi Shakespeare-könyvet hordott

magánál. „Hogy kéznél legyenek." A hátizsákkal mintha Dan lábát célozta volna meg, de ő elugrott.

- Most komolyan, Dan, te tényleg azt hitted, hogy a tárlatvezetővel a sarkadban bármihez hozzányúlhatsz?

Használd már az eszedet!

- Használtam az eszemet! - ragaszkodott a nézőpontjához Dan. - De azt hittem, hogy nem figyel. És a baba

volt a legjobb hely, ahová elrejthettek egy nyomot. Ráadásul nincs sok időnk. Mi lesz, ha valaki megkaparintja

előlünk a következő kulcsot?

Amy csípőre tette a kezét.

- Látsz itt ólálkodni egyetlen ellenfelet is? - kérdezte a lány.

- Nem, de...

Dan nem folytatta, mert nővére már nem figyelt rá. Zavart képpel pislogott körbe az üres kertben. A kerí-

téshez ment, és végignézett az utcán.

- Mit keresel? - kérdezte a fiú. Amy grimaszoló arccal jött vissza.

- A Cahillek... nem furcsa neked, hogy egyikük sincs itt?

Tényleg meglepő - döbbent rá Dan. A többi csapatnak tizennyolc órája volt, hogy Amyt, Nellie-t és Dant

utolérje. Amikor múlt éjszaka megérkeztek Stratford-ba, a Shakespeare-ház már zárva volt - méghozzá nagyon

alaposan, minden ablakát rácsok védték. Be kellett jelentkezniük egy hotelbe, hogy megvárják a reggelt.

- Talán nekem sikerült a legtöbbet megkaparintanom a levélből! - büszkélkedett Dan. - A többiek nem tudták

megfejteni.

- Na, igen, de Stratford-upon-Avon eléggé kézenfekvő hely, ha az ember valami Shakespeare-rel kapcsolatos

dolgot keres - vetette fel Amy. - És Shakespeare-ről mindenki tudott, különben nem lettek volna ott a Globe-ban.

Lehet, hogy valami felett el-siklottunk. Lehet, hogy a többiek egy másik Shakes-peare-házban vannak.

- Miért? Több szülőháza is volt? - kérdezte Dan. Megpróbált úgy tenni, mint aki nincs kétségbeesve. - Az

ürge csak egyszer született, és az itt történt, nem? Amy felkacagott.

- Igen, ami az általános vélekedés szerint itt történt. Ám Stratfordban négy másik Shakespeare-ház is van -

folytatta, azzal elővett egy könyvet a hátizsákjából, és belelapozott. - Ahol a felesége felnőtt, ahol az édesanyja

felnőtt, ahol a lánya és a veje élt, ahol a nagyszülei éltek...

- Jesszus, miért nem csináltak minden házból emlékházat, ahová csak betette a lábát?! - motyogta Dan.

- Ó, de jó is lenne! - ábrándozott Amy.

- Csak vicc volt, Amy - mondta a fiú. - Csak vicceltem!

- Azt hiszem, végig kell látogatnunk a többi házat is, ha biztosra akarunk menni - javasolta a lány, a könyvbe

mélyedve. - Kezdhetnénk, mondjuk a...

- Jaj, ne! - mondta Dan, és megrázta a fejét. - Emlékszel a versre? - a zsebébe nyúlt, és kihúzta a Globe-ban

szerzett papírt. Tegnap éjjel az egészet gondosan összeragasztották a hotelben. - Látod ezt a sort? - bökött a papír

egyik sorára. - „oda, hol a bárd megszü-letett". Azt mondtad, az a szó csakis „megszületett" lehet. Bele is írtuk!

Vagyis ott kell keresnünk! Pont ott, ahol Shakespeare született! Vagyis. Pontosan. Ebben. A. Házban.

- Ahol megszü-letett - kuncogott Nellie.

- így kellett mondanom, és kész! Erre kényszerített a szó.

Nellie kacagni kezdett. Aztán abbahagyta, és leesett állal rámeredt.

- Add csak ide! - kapta ki a kezéből a papírt. Elkezdett magában olvasni. A szája mozgott. A fejét úgy

mozgatta le-fel, mint amikor az iPodját hallgatja. - Jambikus pentameter - motyogta. - Ez jambi-kus

pentameternek néz ki, nem? - Előrehajolt, és elkezdett turkálni Amy hátizsákjában. - Van valami könyved,

amiben a shakespeare-i szonettekről írnak? - kérdezte.

- Nincs - mondta a lány sajnálkozva. - Nem tudtam minden könyvet megvenni. Csak ennyi hely volt a

hátizsákomban.

Nellie felugrott. Az ajándékbolt felé nézett, megrázta a fejét, és visszaugrott Shakespeare szülőházába.

Amy és Dan összenézve utánafutott.

Mire utolérték, már ismét az emeleten járt, a szobában, ahol a híres szerző született - és a tárlatvezetővel

beszélt, aki az előbb rápirított Danre.

A fiú megpróbált elbújni testvére háta mögé.

- A Shakespeare-szonett jambikus pentameterben íródott, ugye?

- Ó, természetesen! - fuvolázta a nő. - Szinte mindig. Jambikus pentameter, tizennégy sor, a rímképlete: a-b-

a-b...

- C-d-c-d-e-f-e-f-g-g - fejezte be a nevelőnő a legnagyobb egyetértésben a tárlatvezetővel.

A rímképlet is olyan volt, mint amikor Nellie elkezdett valami idegen nyelven makogni. Francia, spanyol, sőt

még az olasz is nagyon jól ment neki! Dannek pedig megint fogalma sem volt róla, miről beszél.

Ó! - döbbent rá hirtelen. - Megpróbálja elterelni a nő figyelmét, hogy átkutathassam a babát!

Miért nem mondta el neki, mi a terve? Megbökte Amyt. Ha egy kicsit jobbra állna, átkutathatná a babát, hogy

a tárlatvezető ne lássa. A lány ránézett, és Dan a bölcsőre mutatott.

Amy a homlokát ráncolta, és megrázta a fejét - aztán közelebb lépett a nőhöz és Nellie-hez.

Oké, talán így is jó lesz.

- Pentameter? - kérdezte Amy a tárlatvezetőt. - Az azt jelenti, hogy öt valami van egy sorban?

-Láb.

Még mindig költészetről beszélgetnek? De mióta van a költészetnek lába?

- Könnyebb elképzelni, ha azt mondjuk, öt ütem van egy sorban - folytatta a nő. - A legkönnyebb úgy

meghallani, ha hangosan elszavalod... ó, például próbáljuk ki a Tizennyolcadik szonettet: „Mondjam: társad,

másod a nyári nap?" Látjátok? Öt hangsúlyos szótag. Mindegyik egy hangsúlytalan szótag után áll. Ez a

jambikus pentameter.

- Tudtam én! - kiáltott fel Nellie.

Nagyon rá volt izgulva a témára! Úgy beszélt róla, mintha ez valami izgalmas dolog lenne. Mintha a jambikus

akármicsoda valami eget rengető nagy dolog lenne.

A tárlatvezető Dan felé nézett, mire ő gyorsan visz-szabújt Amy mögé.

Nellie az összeragasztott lappal babrált.

- Á... Ó... az egyik barátom megpróbált shakespeare-i szonettet írni - mondta, és megmutatta a lapot a nőnek.

Úgy hajtotta, hogy csak az utolsó sor látszódjon. - De az utolsó sor nem igazán stimmel, ugye?

- „S oda, hol a bárd megszü-letett" - olvasta fel hangosan a tárlatvezető.

Hé! - esett le Dannek a tantusz. - Vele is így olvastatja a rigmust!

Amíg a tárlatvezető a papírba temetkezett, Dan a bölcső fölé hajolt. Amy éppen akkor rántotta vissza, umikor

a nő újra felnézett.

Takarj már! - szerette volna sikítani az öccse. De talán nem is számít. Az lesz a legjobb, ha belebukik a

bölcsőbe, kikapja a babát, és olyan gyorsan elszalad, ahogy csak tud!

Kivárta, hogy a nő újra a papírra nézzen.

- Biztos, hogy ezt egy barátod írta, és nem te? -gyanakodott a tárlatvezető.

- Persze, én nem írnék ilyesmit! - felelte Nellie. Gyorsan elkapta Dant, hogy ne ugrándozzon.

A fiú most volt csak összezavarodva! Hogyan kapja ki a babát a bölcsőből és rohanjon el vele, ha Nellie fogja

a kezét? Mégis mit vár tőle?

- Ez a sor nem is rossz - ismerte el a nő. - Annyira semmiképpen, hogy összetépjék! Azt hiszitek, hogy a

„megszületett"-tel végződik? Az elrontja az egészet.

Dan lebénult.

Amiről a többiek beszéltek - valami fontos dolog volt. Az egész szövegelésnek ritmusról és szótagokról,

az volt a lényege, hogy a szó, amiben Amy annyira biztos volt, rossz. A baba, amit Dan el akar lopni, nem

számít. A következő nyomot nem ott kellett volna keresni, ahol Shakespeare született. Ott kellett volna

keresniük, ahol... valami mást csinált.

A tárlatvezető még mindig a papírt tanulmányozta.

- Biztos vagy benne, hogy a barátod azt akarta írni, hogy „megszületett", és nem azt, hogy „megpi-

henhetett"? Az jobban illene ide. A megszületett-tel már a szótagszám sem stimmel - tanakodott.

Megpihenhetett - gondolta Dan. - Hol a bárd megpihentetett. Igen. Nellie kikapta a nő kezéből a papírt.

- Milyen igaza van! Köszönöm! Köszönöm! Kezével, amivel még mindig Dant fogta, elkezdte

kifelé rángatni a fiút.

- Szívesen, de... hová mentek?

- Ihletett kaptam! Nem várhat! - magyarázta Nellie.

- Hol temették el Shakespeare-t? - kérdezte Dan. Most már nem jelentett gondot, ha a tárlatvezető

észreveszi, úgyis távoztak.

- A Szentháromság-templomban - jött a válasz. -Csak menjetek a...

De a végét már nem hallhatta, mert Amyvel és Nellie-vel átrohant a következő szobán, és hármasával szedve

a fokokat lerobogtak a lépcsőn.

11. Fejezet

Sinead Starting a Szentháromság-templom egyik padja mögött kuporgott. Ő és Alistair volt az előretolt

helyőrség. A testvérei odakint őrködtek, Sinead állítása szerint.

Nem tudja, vagy igen? - tűnődött a lány. - Talán nem vette észre, hogy a testvéreim...

Volt egy szó, amire Sinead még csak nem is akart gondolni. Összefonta a mellkasán a kezét. Még a pulóverén

át is érezte a bordáján a heget - a Franklin Intézetben történt robbanás egyik kis emlékét. Megborzongott, ahogy

újra megrohanták a szörnyű emlékek:

A villanás, a robajlás, ami olyan volt, mintha a világ akarna rá és a testvéreire dőlni... a fájdalom... a sikolto-

zás. Hányszor kiáltotta a testvérei nevét, mielőtt válaszoltak volna? Hányszor könyörgött: „Mentsd meg! Kérlek,

uram, mentsd meg őket!"

Sinead fogcsikorgatva próbált gátat vetni az emlékáradatnak.

Győznünk kell! - emlékeztette magát. - Mindenáron! Ez az egyetlen, amire gondolni szabad.

Őt és a testvéreit már így is két szerencse érte: tegnap a Globe-ról kaptak egy titokzatos tippet, ma pedig a

templomról. Persze ő azt hazudta Alistairnek, hogy nagyszerű logikája segítségével következtette ki.

- Pszt - sziszegett Alistar a Sinead fejpántjába rejtett hangszóróból. Lehet, hogy ő nem bízott a férfiban, de

volt egy közös bennük: ugyanúgy rajongott a műszaki kütyükért, mint ő és a testvérei. Vagy amennyire a

testvérei rajongtak.

- Bent vagyok - suttogta vissza Sinead. - Semmi jelentenivaló.

Nem mintha bármi fontosat szándékában állt volna jelenteni Alistairnek...

- Azt hiszem, abbahagyhatják a srácok az őrködést - suttogott Alistair a templom túlsó feléről. - Úgy néz ki,

hogy mi vagyunk a későn jövők.

- Hogy? Mit akar ezzel mondani? - suttogta Sinead. Olyan hirtelen kapta fel a fejét, hogy beverte a

padba.

Ó - Sinead sajgó fejjel megértette. - Azt akarja mondani, hogy a kulcsvadászcsapatok már itt vannak.

A Holtok katonai alakzatban meneteltek felfelé a templom folyosóján, az oltár irányába.

Jonah Wizard a fal mellett lopakodott, ujját végighúzta a köveken.

És a két aljas Kabra, Natalie és Ian Alistair felé közeledett, beszorítva őt a sarokba.

Mi Ekatok vagyunk, maga Ekat... egy csapatban vagyunk - Sinead éppen tegnap mondta ezt Alistairnek,

omikor ki akarta belőle szedni a titkait. Vajon hitt neki? Azt reméli, hogy most segíteni fog neki?

Sinead elkezdett felegyenesedni - tényleg. De a Iranklin Intézetben történt robbanás még most is ott kavargott

a fejében. Még mindig nem tudta, melyik kulcsvadászcsapatot okolja érte. Mi van akkor, ha a Kabrák tették?

Ian a zsebébe nyúlt.

Talán fegyvert keres? - tűnődött Sinead. - Vagy valami rosszabbat - egy kézigránátot vagy egy detonátort?

A lányt ismét megrohanták az emlékek. Egy újabb robbanás esetén vajon ki tudna érni, hogy megmentse a

fivéreit?

Ian előhúzott egy... papírdarabot.

- Mennyi kulcsa van, Alistair bácsi? - kezdte kedvesen, és a papírra nézett. - Nekem elárulhatja, köztünk

marad. Hencegjen csak! Hányja a szemünkre, hogy az Ekatok okosabbak a Lucianeknél!

Alistairre mosolygott kedvesnek szánt, de - Sinead szerint - pusztán kétségbeesettre sikeredett mosollyal.

A kétségbeesés valami olyasmi volt, amit át tudott érezni.

- A hiúságomra hatva akarsz megfogni? - kérdezte Alistair. - Könyörgöm! Azért ennél tényleg okosabb

vagyok!

- Tizennégy kulcsa van, igaz? - kérdezte Natalie. - Tizenöt, ha beleszámítjuk azt is, amit a Starlingok loptak

el Bae Oh-tól, és megosztották magával. Ebből hat olyan, amivel csak az Ekatok rendelkeznek. Ugye?

Alistair pislogott egyet.

Alistair bácsi! - gondolta Sinead. - Nem tudna egy kicsivel jobban színészkedni? Most ismert be mindent!

- Nem! - jelentette ki Alistair a hihetőnél egy kicsivel nagyobb határozottsággal. - Tévedtek!

Ian a papírra firkantott valamit.

Sinead előkapott egy kontaktlencsét, és a szemébe tette - egyike volt azoknak a teleszkópos lencséknek, amit

együtt tervezett a testvéreivel. Gyorsan az Ian kezében tartott papírra fókuszált vele. Kezdőbetűk, számok és

kérdőjelek kavalkádját látta rajta. A legtöbb ember semmit sem értett volna belőle. Ám Sinead mindig a számok

nagy barátja volt. Ráközelített arra az oszlopra, ahová Ian a 6-os számot írta. Fejben összeadta a számokat, és

kétszer leellenőrizte.

Mindkétszer ugyanannyi jött ki: harmincnyolc. És tudta, mit jelent: Ian Kabra úgy gondolta, hogy a

kulcskereső csapatoknak összesen harmincnyolc kulcsuk van.

Rosszabbul állunk, mint gondoltam - esett kétségbe Sinead. - Már csak egyetlen kulcs maradt.

A hegei fájni kezdtek, a feje lüktetett. Kivette a teleszkópos kontaktlencsét, és a háta mögötti ajtó felé

kukucskált. Észrevette a templomkert sírkövei mögött rejtőző Tedet és Nedet.

Nem érdekel, mit kell tennünk - gondolta Sinead. -Ha kell, hazudunk, csalunk, lopunk, vagy eláruljuk az ösz-

szes rokonunkat... de akkor is nekünk, Starlingoknak kell megszerezni az utolsó kulcsot!

Hamilton a templom elejében őrködött, amíg anyja megvizsgálta Shakespeare sírkövét. Nem a sírkertben volt,

hanem a templom belsejében - a padló alatt, egy kötelekkel elkerített részen, az oltár közelében.

Hamilton észrevette, hogy Ian és Natalie Kabra túl közel merészkedik.

- Húzás! - parancsolta Hamilton. - Belépés csak Holtoknak!

Tudta, hogy egy becsületes küzdelemben mindkét Kabra kölyköt simán padlóra küldené. De a Kabrák nem

ismertek olyat, hogy „becsületes küzdelem". És Dan sem volt itt, hogy segíthessen. Eisenhower Holtot aznap

reggel egy titkos akció máshová szólította Stratfordban. Mielőtt kisétált volna az ajtón, sonka nagyságú kezével

megveregette Hamilton vállát, és ezt mondta:

- Számítok rá, fiam, hogy kézben tartod majd a dolgokat!

Ez azt jelentette, hogy be kell mosnia egyet Iannek, mielőtt az újra levegőt vesz?

A Kabra fiú ártatlanul felemelte a kezét. Álártat-lanság volt ez, természetesen.

- Csak egy egyszerű kérdés - kezdte. - Tizenegy kulcsot találtatok, jól mondom?

Hamilton rásandított. Próbálta kitalálni, mi járhat a fejében.

- Ugyan, miért árulnám ezt el neked? - kérdezett vissza. Vajon most kéne kiütnie?

Mary-Todd melléjük lépett.

- Miért, szeretnél információkat cserélni velünk? -kérdezte lant halkan. - Eljött az együttműködés pillanata?

- Nem - mondta a másik, és hátrálni kezdett. Maga után húzta testvérét. - Nem. Semmi ilyesmi. Én csak...

Hamilton csodálkozva nézett az anyjára. Információcsere? Együttműködés pillanata? Ezeket meg honnan

szedte?

Mary-Todd Holt idegesen pislogott a kulcsvadászcsapatok felé. Sinead a túlsó falnál Alistairrel pusmogott.

Ian és Natalie úgy lopakodott Jonah felé, mint két prédája után kúszó kígyó.

- Minek törődnénk azokkal, akik nincsenek itt? -búgta Mary-Todd.

- Mi?! - kérdezte Hamilton. - Mindenki itt van apán kívül. És...

Amyn, Danen, valamint Isabel Kabrán kívül.

Hamilton megpördült, és a Kabra kölykök után ugrott. lant a nyakánál fogva felemelte, és a falnak nyomta.

Olyan jó volt végre csinálni valamit!

- Hol vannak? - kérdezte. - Mit művelt az a gonosz anyád Amyvel és Dannel?

Natalie hasztalan rángatta Hamilton karját.

- Engedd el! Anya nem csinált semmit velük! Anya itt sincs!

- Pontosan. Nincs itt, és Amy és Dan sincsen... Osz-szeáll a kép! Mindenki tudja, milyen az anyátok! Cá-

pákkal akarta megetetni Amyt. Dan mondta, hogy mérges kígyókat és halálos pókokat eresztett rájuk. í:ive

akarta elégetni őket! Azt parancsolta nektek, hogy robbantsátok rájuk a barlangot. Most mire készül? Mit akar

csinálni a kis barátommal és Amyvel?

- Örp... ulp... blöff - fuldoklott Ian.

- Megjöttek! - kiáltott fel Natalie. - Amy és Dan éppen most sétált be a templomba!

Hamilton biztos volt benne, hogy csak figyelemelterelés, olyan, mint amikor a bunyó közben az ellenfeled azt

mondja, hogy „kioldódott a cipőfűződ", és ha elég hülye vagy, hogy lenézz, bemos neked egyet. De mivel

Hamilton nem ijedt meg attól, hogy Natalie esetleg behúz neki egyet, odanézett.

Amy és Dan berohant az oldalajtón az őrült frizu-rájú nevelőnőjükkel a nyomukban. Arcuk piros volt, mintha

sokat futottak volna.

Hamilton elengedte lant, és a fiú a földre esett, akár egy krumpliszsák.

- Később folytatjuk! - zárta le a témát. Elindult, aztán meggondolta magát. Közel hajolt hozzá, az orra alig

néhány centire volt Ianétől. Bízott benne, hogy a büdös angol sajt, amit reggelizett, még most is érződik a

leheletén. - Mondd meg „anyucinak", hogy tartsa magát távol Amytől és Dantől, vagy különben...

Ian hátrahúzta a fejét.

- Nem kell aggódnotok, az anyánk nem csinál senkivel semmit - jelentette ki Natalie, és a csavart

karkötőórájára nézett. Ilyen ékszert Madison és Reagan a világért sem vett volna fel. - Anyáról gondoskodtunk.

Csak időben fejezzük be a kulcsvadászatot. - Újra az órájára nézett. Pedig tíz másodperc sem telt el azóta, hogy

ellenőrizte. - Sietnünk kell!

- Gondolod, hogy... gondolod, hogy Amy és Dan segít megtalálni a nyomot? - kérdezte Ian elhaló hangon.

- Talán... Ha soha nem próbáltad őket megölni -figyelmeztette Hamilton.

- Na, igen - morogta Ian szomorúan. - Én is ettől tartottam!

Sosem hitte volna, hogy valaha megsajnál egy Kabrát.

Miért rejtegetett a kulcsvadászat annyi meglepetést, aminek köze sem volt a kulcsokhoz?

12. Fejezet

Utoljára értünk ide! - gondolta Amy levegő után kapkodva, a templomba lépve. - Már megint miénk az utolsó

helyezés!

Ned és Ted Starling a temető sírkövei mögött bujkált. Jonah Wizard egy padban gubbasztott - különös módon

nem volt vele BlackBerry-függő apja. Hamilton és a Kabra gyerekek a fal mellett álltak. Mary-Todd, Reagan és

Madison Holt a templom elejében a padlón keresett valamit. Sinead Starling és Alistair az oltár közelében

sugdolózott.

Úgy látszik, újabb szövetségek alakultak, amiből bennünket kihagytak - morfondírozott Amy. - Talán már a

kulcsot próbálják megfejteni, mi meg még Shakespeare sírját sem láttuk!

- Nagyszerű! - örvendezett Dan. - Úgy látom, minden csapat itt van még!

- Megőrültél? - kérdezte Amy. - Te örülsz neki, g hogy a tegnap történtek után látod az ellenségein- ket?

Azok után, amik a kulcsvadászatban történtek? - Nem. De az ittlétük azt jelenti, hogy még senki sem sejti, mi a következő állomás.

Igaza volt.

- De hol van Isabel Kabra? - kérdezte Amy.

- És hol van Eisenhower Holt? - kérdezte Nellie. Dan vállat vont.

Szerinte Isabel és Eisenhower a következő kulcsot kereshette - a Kabrák és a Holtok talán csak megté-

vesztésül voltak itt.

De így legalább - gondolta Amy - nem kell szembenéznünk a legmegátalkodottabb emberekkel, akik ott voltak

a szüleink halálánál.

A lány vett egy nagy levegőt: a többiekkel még mindig szembe kellett néznie.

Nem engedhetjük a többieket nyerni - emlékeztette magát. - Nem engedhetjük, hogy ezen szörnyű emberek

egyike legyen a világ ura. Mert akkor ártatlanok is elpusztulhatnak. ..

Eszébe villant Lester kedves, mosolygó arca Jamaicában. És felidéződött, hogy tűnt el az a mosoly örökre a

világból...

Lester emlékéért kell nyernünk! - gondolta. - Anyáért és apáért. És Grace-ért...

Amy egy lépést tett az ellenségei felé, akik közte és Shakespeare sírja között álltak. Ez nem olyan volt, mint a

Globe-ban, ahol az ellenségeik jobbról-balról támadtak, és nekik csak menekülniük kellett. Ez még annál is

keményebb volt! Amíg közeledett, volt ideje gondolkozni, emlékezni arra, hogy ezek az emberek itt, a

templomban, mennyi pusztítást okoztak, és milyen sokan próbáltak már végezni velük.

És a Madrigálok azt akarják tőlünk, hogy ezekkel barátkozzunk össze! - csodálkozott.

- Yo! A spanjaim! Amy és Kicsi Dan? Mi a pálya?

Jonah Wizard híres hangja harsant át a templomon. Amy az öccsére pillantott, aki olyan jól összehaverkodott

Jonah-val Kínában.

A fiú sápadt arccal, mereven nézett előre.

- Yo! Ugyan már, csipások! Semmi örök hari! - kiáltotta feléjük. Eléjük suhant, és halkabban folytatta: -

Figyu, akár bocsánatot is...

Nellie Amyék előtt termett, és oltalmazón széttárta a kezét.

- Nem kellene őrizetben lenned? - kérdezte. -A Globe-ban történtek miatt? Vagy a kínai eset miatt? Netalán

az egyiptomi miatt?

Ahogy rámeredt, tekintete olyan éles volt, mint a lézer.

Amy elgondolkozott azon, hová lett a „minden mindegy" nevelőnőjük? Jonah hátrébb lépett.

- Nem, nem, azok csak... félreértések voltak - habogta. Aztán összeszedte magát annyira, hogy rájuk villantsa

híres mosolyát. - Ami pedig a Globe-ot illeti, a szüleim mindent elrendeznek. - A mosolya szélesebbre húzódott.

- Mit hittél? Én Jonah Wizard vagyok!

Csak Amy képzelte, vagy a szája sarka tényleg megremegett? A szeme is valami szokatlan dolgot tükrözött:

aggodalmat? Kétséget? Félelmet?

A nagy Jonah Wizard?! - tűnődött Amy. - Soha.

- Azt hittem, kiszálltál a kulcsvadászatból - lépett elő Dan bátran Nellie oltalmazó karjai mögül. - Nem ezt

közölted a mamáddal Kínában?

- Yo-hogy! - bólintott Jonah. - Az igazság az, hogy... igen is meg nem is. Most új módszertant adaptáltam a

metódusba. Egy kísérleti kulcsvadászati módot, ha fogalmazhatunk így.

Mintha nem is ő beszélt volna. Nem mintha eddig nem beszélt volna értelmetlenül. Ám „módszertan", meg

„metódus"? Ez nem hiphopduma!

Jonah észrevehette a lány csodálkozását, mert fél szívvel még hozzátette:

- Yo, Yo-hogy.

Amynek nem volt rá ideje, hogy tovább tanulmányozza. Elfordult tőle, és azonnal beleütközött Ian Kobrába.

- Amy! - ragyogott fel a fiú képe. - Úgy örülök, hogy nem sérültél meg tegnap a Globe-ban!

Ian borostyánsárga szeme csupa aggodalom volt.

Ó, nem! - gondolta Amy. - Azok a szemek nem tesznek többé bolonddá!

Összehúzta a szemét. Megpróbált ugyanolyan hideg dühvel nézni rá, ahogy Nellie fonah-ra. A düh jobb érzés

volt a félelemnél.

- El az utamból! - vágta oda a fiúnak.

- Nem, hallgass meg, kérlek... - könyörgött Ian. Kapkodni kezdte a fejét, és megrándult az arca, amikor

észrevette, hogy Dan, Nellie és Jonah milyen veszélyesen közel áll hozzá. - Szeretnék veled négyszemközt

beszélni...

- El akarsz csalni a gonosz anyádhoz? Valami csapdába? - vágott vissza Amy. - Mégis mekkora bolondnak

képzelsz te engem?

- Ez nem anyáról szól! - bukkant fel Natalie a fivére mellett. - Mi nem... vagyis ő itt sincs. Tudjuk, mennyi

kulcsotok van, és...

Amy otthagyta őket. A szíve vadul kalapált. Arra számított, hogy Ian megüti, elkapja, és valami újabb

rémálomszerű Kabra-kínzás veszi kezdetét.

De nem történt semmi.

Tett még egy lépést, aztán megkockáztatott egy gyors hátrapillantást. Ian nem üldözte. Natalie és ő az

ellenkező irányba indult, az ajtó felé.

Aztán... távoztak.

Amy szíve még gyorsabban zakatolt. A pániktól botladozni kezdett.

Lehet, hogy a Kabrák már meg is találták a következő kulcsot?

Mire Dan és Amy a templom elé ért, a többi kulcsvadász már kifelé tartott.

- Majd dumálunk, öcsi! - intett Hamilton az ormótlan kezével.

- Hé! Találtatok itt valamit? - kérdezte Dan. - Vagy feladjátok?

- Őőő... csak korán ebédelünk - jegyezte meg Ha-milton, mintha zavarban lett volna.

Kilépett az ajtón.

- Mi az?! Rajtunk kívül már mindenki megtalálta a kulcsot? - kérdezte Amy kétségbeesve.

- Mindenesetre skicceljük fel ezt a Shakespeare-szob-rot, hátha segít! - javasolta Nellie szokatlanul hangosan.

- Van nálatok jegyzetfüzet, amit kölcsönkérhetnék?

Amy kivett egyet a hátizsákjából. Dan a nevelőnő ijedt arcára gondolt. Mi üthetett belé?

Nellie néhány másodpercig firkált a jegyzetfüzetbe, aztán feléjük nyújtotta.

- Nem is lett rossz, ugye? - kérdezte olyan hangosan, hogy a teremőr rájuk nézett.

Dan a papírra nézett. Macskakaparással ez állt rajta: „BEKAMERÁZTÁK!"

- Persze, Shakespeare őőő... Anglia leghíresebb fickója - állapította meg Dan. - Persze, hogy vannak

biztonsági...

Elhallgatott, és körbenézett. Nellie nem a biztonsági kamerákra gondolt. Hanem kémkamerákra. Olyanra,

amit a Shakespeare-szobor könyökhajlatába rejtettek, meg amilyet az oltár mellé, illetve amilyet a kóruson

dugtak el. És az első padsorban.

A többiek nem azért távoztak, mert megtalálták a kulcsot, éppen ellenkezőleg! Azt akarták, hogy Amy és Dan

találja meg helyettük.

A lány előrehajolt, és kivette Nellie kezéből a ceruzát.

- Szerintem, a szemét nagyobbra kellene rajzolni -mondta. - Mondjuk ilyenre.

Amy rajzolgatás helyett ezt írta a papírra: „TEGYÜK TÖNKRE ŐKET?"

- Értem - vette vissza a ceruzát Nellie. Aztán ezt írta: „NE! AKKOR MINDENKI VISSZAJÖNNE. SZÍ-

NÉSZKEDTÜNK!"

Dan az életnagyságú Shakespeare-szobor felé indult, amit az oltár melletti falba mélyeszteti szentélyben

helyeztek el. A költőóriást deréktól felfelé ábrázolta, a kezében egy papírt és egy lúdtollat tartott.

- Biztos vagyok benne, hogy itt van a kulcs! - kiáltott fel Dan. Titokban arra gondolt, hogy fontos lehet, hogy

Shakespeare nem a papírra, hanem előre bámul. Lehet, hogy a kulcs a szemközti falban van?

- Vagy az alatta lévő szövegben - tette hozzá Amy. A Shakespeare-szobor alatt néhány latin szó állt,

és egy vers, amit Nellie máris elkezdett hangosan felolvasni.

- „Állj meg, vándor, ne rohani el, / Nézd meg, az irigy halál, kit vitt el!" - Nellie fintorogni kezdett. - Hoppá!

Ez aztán a rossz vers!

Dan biztos volt benne, hogy ez az igaz véleménye - most nem színészkedett.

- Lehet, hogy a kulcs a helytelenül írt szavakban rejlik - elmélkedett a fiú. Talán a többi csapat nem tudta,

hogy Shakespeare korában senki sem tudott helyesen írni. - „Sir" rövid i-vel. „Velle" két 1-el... Legjobb lesz, ha

lemásolom!

Magához vette a jegyzetfüzetet, és leírta, amit valóban gondolt: „MINDIG V-T ÍRTAK U HELYETT? LE-

HET, HOGY AZ U A KÓD?

- Add ide, majd én megcsinálom! - ajánlotta fel Amy. Ezt írta a papírra: WS IDEJÉBEN AZ ANGOL ABC

24 BETŰBŐL ÁLLT. MINDEN U=V. MINDEN J=I.

Nem semmi - gondolta Dan. - Shakespeare-nek csak huszonnégy betűvel kellett dolgoznia, mégsem tudott he-

lyesen írni.

Majd hangosan hozzátette:

- Tudjuk, hogy a kulcs nem a sírjában van, de megnézem, hogy azon mit írtak helytelenül!

Biztos volt benne, hogy ezzel jól megtéveszt mindenkit, aki a kamerát figyeli. A sírkő elé állt, és alaposan

végigmérte. Annyira egyszerű volt és dísztelen, hogy az ember majdnem elment mellette.

Mindössze pár fenyegető sor állt rajta:

KEDVES BARÁTOM AZ URBAN,

NE ÁSS SOHA E PORBAN,

ÁLDOTT LÉGY, HA KÖVEM BÉKÉN HAGYOD,

ÁTOK REÁD, HA CSONTI'IMAT BOLYGATOD ! EZT SHAKESPEARE ÍRTA, AZT AKARTA , HOGY EZ

ÁLLJON A SÍRKÖVÉN - firkantotta Amy a jegyzetfüzetre. Fél szemöldökét felemelte, és a fiú tudta, mire

céloz. - Vajon miért aggódott annyira a csontjai miatt, hogy megátkozza azokat, akik bolygatják?

Valami Madrigál-ügy - gondolta Dan. - Ez lesz a nyom.

Anagrammákat kezdett keresni a furcsán írt szavak között.

Semmi! Vagyis semmi, ami használható lenne.

Lehet, hogy ez is szótagok kérdése volt?

Megpróbálta megszámolni a szótagokat, de nem volt benne biztos, hogy a „csonti'imat" három, vagy négy

szótagnak kéne számolni. Meg itt volt a „reád" is. Ez most rád, vagy reád?

Amy és Nellie úgyis rájönne, ha ez is egy verstani probléma lenne - nyugtatta magát.

De a lányok legalább olyan zavartak voltak, mint ő maga.

És biztos volt benne, hogy ezt most nem csak megjátsszák.

Átok reánk - gondolta Amy.

Órák óta a Shakespeare-sírkő körül lógtak. Annyiszor elolvasta már a feliratot, hogy biztos volt benne, az már

beleégett a szemhéjába. Úgy érezte, soha nem fogja megfejteni.

Nellie egyszer távozott a templomból. Azért surrant ki, hogy élelmet szerezzen nekik. A Shakespeare arcát

mintázó kekszek nem hatottak olyan inspirálóan, mint remélte. Aztán Dan is kiment a vécére. A lány úgy érezte,

mintha örökre a sírkő mellett kellene ücsörögnie.

Még Grace sírköve mellett sem ültem - gondolta. - És Beatrice nagynéni soha nem vitt bennünket anya és apa

sírjához.

Vajon Miss Alice állított sírkövet Lester sírjára? És Irina Szpaszkij sírjára tett-e valaki?

Ne gondolj most erre! - figyelmeztette magát. Biztos volt benne, hogy Nellie most olvassa el billiótrillió-szor

a sírfeliratot, és ő is ugyanezt tette. - Kedves barátom az Úrban...

Lépteket hallottak, amik meglepően vidáman kopogtak.

- Nézzétek, mit találtam! - kiáltotta Dan a hátuk mögött.

Amy és Nellie megpördült. A lány a szájára tette az ujját, a nevelőnő pedig a körülöttük lévő kamera-

kollekcióra mutatott.

- Bocs... semmi köze a kulcsvadászathoz! - mondta a fiú akkora izgalommal a hangjában, hogy Amy azt

gyanította, hogy hazudik. Oda akarta adni a jegyzetfüzetet, amin üzenetet váltottak egymással, de öccse

megrázta a fejét.

- Tényleg nincs! - állította. Egy nagy szatyrot mutatott feléjük. - Találtam egy nagyszerű helyet, a Stratfordi

Rézsatírozó Központot. Éppen a vécé mellett... Na jó, le kell menni egy kis ösvényen, de nincs messze tőle...

Nézd, mit vettem!

Kinyitotta a szatyrot.

Amynek eszébe jutott, hogy a fiú egyik furcsa mániája a sok közül a satírozás volt. Bostonban szombatonként

kibuszozott a közeli temetőbe, kiválasztot-ld a neki legjobban tetsző sírkövet, rátett egy lapot, és átsatírozta a

feliratot. Azt is tudta, hogy útban a nagymamájuk temetésére Dan azt remélte, átsatírozhatja az ő sírkövét is. Úgy

sejtette, hogy a rézsatírozás is valami hasonló dolog lehet, csak profibban. Dan nagy, fekete papirosokat húzott

elő, valamint király-, lovag- és sárkányfigurákat a satírozáshoz.

- Láttál már ennél állatibb dolgot a világon?! - kérdezte ragyogó arccal. Amyről Nellie-re nézett, aztán

leeresztette a vállát. Elkezdett mindent visszapakolni a szatyorba. - Persze, nem most akarom őket átsatírozni.

Majd, a kulcsvadászat után.

Leroskadt a két lány mellé.

Ez olyan, mint egy átok - gondolta Amy, és folytatta a sírfelirat olvasgatását.

Az idő telt-múlt. Dan megint kiment, és némi ropogtatnivalóval tért vissza. Nellie visszament a hotelbe, hogy

megetesse Saladint. Aztán a teremőr mögéjük állt, és így szólt:

- Sajnálom, de meg kell kérnem, hogy távozzatok. Öt perc múlva zárunk.

Egy egész napot elvesztegettek. És még a megfejtés közelébe sem értek.

- Maradnunk kell! - ellenkezett Dan, és még egyszer a sírra nézett, arra az unalmas kődarabra, amit Amy és

Nellie egész nap bámult. - Még egy egészen kicsit!

A teremőr rámeredt.

- Húsz éve dolgozom itt - kezdte az idős férfi. - És sok Shakespeare-őrülttel találkoztam. De még senkit sem

láttam, akit ennyire érdekelt volna a sírköve, mint benneteket. Az egész napot itt töltöttétek, ugye?

- hitetlenkedve megrázta a fejét.

- Mit mondhatnánk... fanatikusok vagyunk! - motyogta Dan.

- Akkor talán gyertek vissza máskor - közölte a teremőr. - Ám a bárdtól most el kell búcsúznotok!

Dan vonakodva felállt, aztán elindult az ajtó felé. Összenézett a nővérével. Az arca megrándult az ag-

godalomtól, és biztos volt benne, hogy azt gondolja: Nem mehetünk el a kulcs nélkül! És mi van ha... más már ki

is találta?

A fiú kétségbeesve megpördült.

- Kérem, uram, tudom, hogy ezt általában nem szokták megengedni, de... átsatírozhatnám egy papírra a sírkő

szövegét?

Remélte, hogy Amy most büszke rá, hogy nem csak úgy, engedély nélkül ugrott oda. Megfogta a legnagyobb

lapot, amit a rézsatírozó központban vásárolt, és felvette legártatlanabb, legmegindítóbb arckifejezését.

Az idős férfi habozott.

- Rendben! - állt rá végül. - Jó látni, hogy egy ilyen ifjú legénykét, mint te, ennyire érdekel a fennkölt iro-

dulom!

A férfi az asztalához ment. Dan megpróbálta kilesni, hogy a biztonsági berendezést kapcsolja-e ki, de nem

látta jól. Aztán az őr felemelte a kötelet, és átengedte rajta a fiút a sírkőhöz. Odébb kellett raknia néhány

virágcsokrot, hogy leguggolhasson, és elkezdhessen satírozni.

A kőre helyezte a papírt, és nekilátott a munkának egy ezüstszínű viaszkrétával.

jelent meg a lapon. A papír közepére csúsztatta a vi-aszrudat, és fel-le húzgálta rajta.

- Hé! Te meg mit csinálsz? Valami műalkotást? -kiáltotta egy hang. Dan ijedtében ugrott egyet, a krétát

végighúzta a lapon.

Hamilton Holt volt az.

Hát persze - gondolta Dan. - Ha a Holtok mindent láttak a kamerán, akkor most biztosak benne, hogy a

nyomot akarja lemásolni. Mekkora hülye vagyok!

Szerencsére Amy máris válaszolt neki.

- O, ez csak Dan egyik furcsa hóbortja! Szeret sírköveket másolni - vonta meg a vállát. - Ennyi az egész.

- Klassz - értékelte Hamilton. - Csinálnál egyet nekem is?

- Meg nekem is? - jelent meg mögötte Jonah.

- És nekem is? - Ez Sinead volt.

- Tényleg, srácok, ez egyáltalán nem fontos! - ellenkezett Dan felnézve, majd folytatta a satírozást.

- Akkor biztos velünk is megosztod - mondta Ian, miközben eltüntette az oltárra helyezett kamerát.

Lehet, hogy nem csak azért jöttek be, mert látták, hogy a sírkő előtt térdelek - tűnődötta Dan. - Össze akarták

szedni a kamerákat, hogy a teremőr ne találja meg őket záráskor!

Ettől sajnos nem lett kevésbé ideges.

Mi ebben olyan nagy dolog? - kérdezte magától. -Nem találtam meg a nyomot. Csak le akarom másolni ezt a

verset, hogy Amy, Nellie és én újabb hat-hét órát bámulhassuk. Miért rontanám el vele mások estéjét is?

- Természetesen mindenki kap egy másolatot belőle! - jelentette ki végül tettetett nagylelkűséggel. -Minden

csapat!

Visszafordult a papír felé. Automatikusan járó keze elég hanyag munkát végzett, amíg nem figyelt oda.

Aztán elérte a vers utolsó sorát. Most jött az a rész, amit eddig a virágok eltakartak.

Ez úgy sem lett jó másolat - gondolta Dan. - Miért ne adnám oda, valamelyik csapatnak?

Akkor vette csak észre, hogy az utolsó sor után újabb szavak jelennek meg. Szavak, amik olyan finoman

voltak belevésve a kőbe, hogy látni sem lehetett őket! Csak a satírozással bukkantak elő. De határozottan ott

voltak! Shakespeare sírkőverse nem csak négy sorból állt - volt egy titkos strófája is...

És az ötödik sor, amit eddig csak Dan olvashatott, így kezdődött:

HA MADRIGÁL VAGY...

13. Fejezet

Dan ledermedt.

Ne! - csitította magát. - Senki sem láthatja meg, hogy találtál valamit!

Erőt vett magán, és tovább satírozott a krétával. Ám arra ügyelt, hogy a kréta elkerülje a titkos szavakat.

Ráhajolt a papírra, mintha a legtávolabbi szót akarná elérni: „az Úrban". Valójában viszont a térdével próbálta

takarni a vers titkos sorát.

Csak képzelte, vagy mindenki túlságosan közel állt? Klausztrofóbiásán közel? Ki fogja először kiszúrni? Ian

veszi észre az egyik oldalán a „Ha"-szót, amit bal térde nem egészen takart el? Vagy Jonah látja meg a másik

oldalról a „vagy"-ot, amit a jobb térde nem tudott teljesen befedni? Miért nem zabált egész életében, hogy

sonkásabb lábai legyenek?

Dan viaszrúdja majdnem kifutott a papírról. Az óvodában satírozott utoljára ilyen rosszul.

Ez az! - jutott eszébe. - Megvan a megoldás!

Elrántotta a lapot a sírról, és elkezdte darabokra tépni.

- Elrontottam - közölte, és megpróbált közönyösen hangzani. - Bocs!

Az összegyűrt papírokat a lába alá dugta.

- Amy, adnál egy másik lapot? - kérdezte. Nővére szeme találkozott az övével. Biztos volt

benne, hogy a lány tudja, hogy talált valamit, csak megpróbálja elrejteni a többiek elől.

- Persze - mondta, és átnyújtott egy új lapot.

Amíg nagyon-nagyon óvatosan újra satírozni kezdett, hogy csak az első négy sor látszódjon, Amy nekiállt

kiselőadást tartani:

- Volt valaki Shakespeare szülőhelyén? - kérdezte, hogy elterelje a többiek figyelmét Danről. -A szobákban

festett szövet borítja a falakat. Az idegenvezető elmondása szerint ez olyan, mint az olcsó tapéta. Elég ízléstelen.

És az 1800-as években a látogatók még felírhatták a nevüket a falakra és az ablakokra is. Aztán vita alakult ki,

hogy kié legyen a ház, majd újrafestették a falakat, de akadnak még olyan ablakpárkányok, amiken nevek látha-

tók, köztük olyan híres embereké is, mint Sir Walter Scott...

Ja, és John Adams Thomas Jeffersonnal látogatta meg az emlékhelyet 1786-ban, ha jól emlékszem, és

mindketten írtak a vendégkönyvbe néhány sort...

Amy szemmel láthatóan mindenkit halálra akart untatni.

Dan végzett két lappal, majd átnyújtotta leendő tulajdonosainak. Hamilton távolodni kezdett az ajtó felé. Ian

is.

Ám Sinead még mindig ott lihegett a nyakukban.

- Én is olvastam róla! - mondta a lánynak.

- És tudtad, hogy P. T. Barnum Shakespeare szülőházát 1847-ben megpróbálta megvásárolni? - folytatta

Amy. - Hajón akarta elvinni az Egyesült Államokba, hogy ott aztán kerekekre rakva körbemutogathassa az

országban. Mintha a cirkusza része lenne.

- Ez szörnyű! - jegyezte meg Sinead.

A fiú újabb lapokat nyomott Sinead és Jonah kezébe.

Oké, Amy - gondolta Dan, és remélte, hogy a lány ismét olvasni tud a gondolataiban. - Most indulj el kifelé a

többiekkel, hogy lesatírozhassam a titkos sorokat is.

- Nekem is csinálnál egy képet? - hajolt közel Alis-tair.

Dan felugrott. Annyira koncentrált Amyre és Si-neadre, hogy észre sem vette Alistair érkezését.

- A-azt hittem, hogy most már egy csapatban van a Starlingokkal - felelte Dan. - Egy csapatnak csak egy

jár...

- Ugyan már, mi az, hogy csapat, most őszintén? - kérdezte a férfi sejtelmesen. - Shakespeare azt írta, hogy a

rózsa bármilyen más néven is ugyanúgy illatozna. Ez vajon igaz a csapat szóra is? Vagy a... családra? Mit

jelentenek igazán a szavak?

Az biztos, hogy Alistair elvesztette. Hogy megszabaduljon tőle, készített egy újabb másolatot, és átnyújtotta

neki. Most már csak a teremőr állt Dan mellett.

- Fiatalember - figyelmeztette. - Elmúlt hat óra. Az első négy sort kutyafuttában átfirkálta, épp

hogy látszódjon. Aztán helyzetet változtatott. Most az utolsó részt, a titkos részt satírozta a papírra, fejjel lefelé,

háttal a teremőrnek. Dan bízott benne, hogy az öreg nem kukucskál a válla fölött. A hideg futkosott a hátán, ha

arra gondolt, mi lenne, ha a férfi észrevenné, mi jelenik meg a papírján, és hangosan felkiáltana: „Te, nagy bárd

a mennyekben! Eddig nem is sejtettem, hogy ez áll a sírköveden!"

Dan annyira koncentrált arra, hogy a teremőr ne vegye észre, hogy a szavakat szinte nem is nézte. Amikor a

sírkő aljára ért, eldobta a krétát. Aztán olyan gyorsan összehajtotta a papírt, ahogy csak tudta.

- Kösz! - fordult a teremőrhöz.

Ahogy kiért az ajtón, félrevonta Amyt. A többiek előtte jártak, de ő képtelen volt várni. Kihajtotta a papírt,

hogy a testvére is lássa.

- Szép lett, nem? - Megpróbált úgy hangzani, mintha csak a satírozással büszkélkedne.

Az ezüstkréta derengett a lemenő napban.

És Dan végre teljes egészében elolvashatta a Shakespeare-verset, a titkos strófával együtt, mindenestől:

- Klassz! Ez egy olyan vers, amit még én is értek! Ráadásul olyan izgi dolgot kér! Shakespeare arra kérte őket, hogy ássák ki a sírját.

14. Fejezet

Ez szörnyű! - gondolta Amy Dan satírozására meredve. - Nem áshatjuk ki Shakespeare-t! Egyszerűen nem, és

kész!

Nem mintha a kulcsvadászat eddig nem kényszerítette volna őket sírásásra... De ez mégis csak a nagy William

Shakespeare volt!

- Amy - kezdte az öccse nagyon-nagyon halkan, hogy senki se hallja. - Ha mi nem tesszük meg, megteszi

majd más! Végül úgyis megtalálják a verset, vagy csak ásni kezdenek, mert jobb nem jut az eszükbe.

A lány körbenézett. Az előttük lépkedő Jonah telefonon beszélt valakivel, talán valamelyik szülőjével:

- Igen, láttuk a sírkövet. Még egy rajzot is kaptunk róla Dantől. Már megírtam egy jelentést. Hamarosan

elküldöm!

Ha jonah Wizard úgy dönt, hogy feltúrja Shakespeare sírját, lehet, hogy először megveszi az egész

templomot, buldózerekkel lerombolja, és markolókat hozat az ásatáshoz... aztán szétszórja Shakespeare

maradványait a szélben!

Ha a Holtok ássák fel a bárd sírját, akkor lehet, hogy focizni kezdenek a koponyájával. Nem, mintha előre így

terveznék, de a Holtoknál úgyis minden sporttal végződik!

Ha meg a...

Ám Amy több ijesztő lehetőséget nem akart végiggondolni.

- Miért van az, hogy a kulcsvadászatban mindig két rossz közül kell választanunk? - kérdezte a testvérét.

- Tudtam, hogy beleegyezel! - ragyogott fel öccse arca.

- De a kellő tisztelettel csináljuk! Csak ahhoz nyúlunk, amihez szükséges. Aztán mindent visszarakunk, úgy,

ahogy találtuk...

- Csak a következő kulcsot nem...

Fiske Cahill és William Mclntyre az Avon-folyó partján ült, egy étterem különtermében. A kilátás csodás volt - a

fák, az ég, a vízen ringatózó csónakok -, de a férfiak szinte észre sem vették. Mclntyre a mobilján beszélt. Fiske

azt kívánta, hogy bátor és határozott testvére, Grace bárcsak élne még! Nem új kívánság volt ez - mióta meghalt,

kétségbeesetten hiányzott neki. De most a kulcsvadászat legveszélyesebb pillanatai közeledtek. Fiske-nek kellett

meghoznia a döntéseket, amik megmenthettek vagy tönkretehettek mindent.

- Te mindig jobb voltál az efféle dolgokban, nővérkém...

Eszébe jutott, hogy Amy és Dan sokkal közelebb állt hozzá, mint ő. Igazságos ez? Mr. Mclntyre így szólt:

- Igen, köszönöm. Viszhall! - és lecsukta a mobil-ját.

- A barátunk a templomból azt állítja, mindenki távozott - jelentette Mr. Mclntyre. - Úgy gondolja, hogy az az

agyafúrt Dan volt az egyetlen, aki megtalálta a kulcsot. Ám valaki minden csapatból jelen volt. És senki sem

esett egymásnak.

A másik férfi kurtán bólintott. Ezt haladásnak értékelte.

- Ezek szerint nem is volt annyira kockázatos, hogy minden csapatot odacsődítettünk a templomba - tette

hozzá Mclntyre majdnem boldogan.

Fiske felállt, és az ablakhoz lépett. Azt kívánta, bárcsak látta volna Amyt és Dant kilépni a templomból!

Boldogok voltak? Elégedettek? Izgatottak? Vagy a kulcsvadászat kiszívta minden energiájukat?

Ugyanúgy elpusztulhat ragyogó, fiatal életük, mint a szüleiké?

- Ez még nem lefutott kör - mondta. - Nézze meg, mi történt, miután kiosztottuk a Globe-ba szóló jegyeket!

- Tudja, hogy erőnek erejével közelíteni kell egymáshoz a csapatokat - vágta rá Mclntyre. - Nincs más

választásunk! Hogy is mondja Shakespeare? „Az emberek dolgának árja van, / Mely habdagálylyal boldogságra

visz." Az iskolában az egész szöveget meg kellett tanulnunk. Ez a kulcsvadászat olyan, mint a Madrigálok

„habdagálya". Ötszáz év óta nem volt ilyen jó alkalmunk a Cahillek egyesítésére. És maga is tudja, hogy soha

nem volt még ilyen fontos, hogy sikerüljön - komorodott el újból az arca. - Ez az utolsó esélyünk!

Fiske soha nem brillírozott az iskolában. Túl félénk volt és ügyetlen az iskolapadhoz, de még egy magántanító

asztalához is.

Ám abban biztos volt, hogy a Shakespeare-idézet következő sora valami szörnyű hibáról szól.

- Tudja, hogy ez a sor a Július Ceasarból való, és azt is, hogy hogyan végződött a darab. Tragédiával - je-

gyezte meg Fiske. - Nincs igazam?

- El kell mondanunk Nellie-nek! - pusmogta Amy.

- És vissza kell mennünk a hotelbe néhány eszközért - suttogta vissza Dan.

- Addigra sötét lesz, és visszasurranhatunk a templomhoz - zárta le a témát a lány.

Megvárták, amíg a többiek eléggé eltávolodnak, aztán kacskaringós úton visszamentek a hotelhez. Úgy tűnt,

mintha az egész falu lehúzta volna a rolót éjszakára.

Egy háztömbnyire a hoteljüktől befordultak egy sarkon - és a járdán az Alistairrel beszélgető Nellie-be

ütköztek.

- Igazán kedves öntől, hogy meghívott magához egy kis sült kolbászra és krumplipürére! - rebegte Nellie.

Amy és Dan kétségbeesetten rázta a fejét Alistair háta mögött.

- De már nagyon fáradtak vagyunk - folytatta a nevelőnő változatlan arccal. - Azt hiszem, rendelünk valamit a

szobaszerviztől, aztán korán ágyba bújunk.

Megnyugodva bólintottak, aztán eltűntek a sarok mögött. Az egész tömböt megkerülték, hogy visszajussanak

a hotelhez. Minden sarkon megtorpantak, és hogy ismét bele ne fussanak valami ismerősbe, bekukucskáltak az

utcákba.

A szobában Saladin egy mérges Mrrp.'-pel fogadta őket, ami határozottan azt jelentette: Egész nap egyedül

hagytatok, és már megint el akartok menni?

Dan megragadta az elemlámpát. Amy felkapta a legjobb szerszámot, amit a szobában talált: egy fém

körömreszelőt. A hotelből kilépve elővette a telefonját, hogy felhívja Nellie-t.

- Nem láttad, Alistair milyen közel állt hozzá? -kérdezte Dan.

- De láttam - mondta szomorúan Amy, és elrakta a telefont.

- Visszajövünk, mielőtt hiányozni kezdenénk neki! - jelentette ki a fiú.

Lassan visszaértek a templomba. Lábujjhegyen settenkedtek, minden sarkon bekukucskáltak. Amikor ablak

előtt kellett elmenniük, először mindig benéztek, hogy nem leskelődik-e mögüle valamelyik kulcsvadászcsapat.

Ahogy sötétedett, úgy nőttek az árnyak, és mintha fenyegető alakokat rejtegettek volna.

Miután elérték a templomkert temetőjét, Dan bekapcsolta a zseblámpáját. A gyenge fény mintha csak még

sűrűbbé és fenyegetőbbé tette volna a sötétséget. Hátborzongató kiáltások visszhangoztak a fák koronái között.

Baglyok? Denevérek?

Csak képzelődsz! - rótta meg magát Amy.

Az épület oldalajtójához értek. Az illetéktelen behatolókat egy tábla figyelmeztette a templom kiváló

biztonsági rendszerére. Amy csalódottan nézett a kilincsen lógó vastag láncokra.

- Dan... ha bejutnánk is, a rendőrség még azelőtt itt lenne, hogy elkezdenénk kiásni a sírt - sóhajtotta.

- Majd gyorsan ásunk - makacskodott a fiú.

Megérintette a láncot, ami elkezdett lecsúszni a kilincsről. A nagy láncszemek hangosan csörömpöltek, aztán

leestek a földre.

Végül újra csend lett. A lánc ott feküdt egy kupacban a lábuk előtt.

- Miért rak valaki láncot az ajtóra, ha nincs rajta lakat? - értetlenkedett Dan. - Miért akarták, hogy úgy tűnjön,

az ajtó zárva van?

- Valaki megelőzött bennünket! - döbbent rá Amy.

Annyira hülyék voltak - autóval bárki gyorsabban visszaérhetett náluk a templomba. De az is lehet, hogy

Isabel és Eisenhower abban a pillanatban besurrant, amint mindenki elpárolgott.

Hibáztak, ami lesújtotta a lányt.

- Valaki megelőzött - nyögte. - Megszerezte a következő kulcsot, és távozott.

Dan megnyomta az ajtót.

- Nem - javította ki a testvérét. - Akkor visszazárták volna maguk után, hogy eltüntessék a nyomokat.

Az ajtó nyikorogva kinyílt.

- Látod? - kérdezte. - Akárki van is itt, még nem ment el...

15. Fejezet

Amyt elfogta a félelem: dadogni kezdett, hogy nagyon-nagyon óvatosnak kell lenniük.

- Aki besurrant, hallotta, hogy leesett a lánc, és most résen van - suttogta. Az elemlámpa sápadt fényében az

arcuk kísérteties és riadt volt. - Lehet, hogy csapdát állított. Vissza kell mennünk Nellie-ért, hogy segítsen!

Esetleg Hamiltonnak is szólhatnánk! Máskor is segített, talán most is fog. Csinálunk egy tervet, felállítjuk a saját

csapdánkat...

- Mi?! És hagyjuk, hogy az illető meglógjon a kulcscsal? Arról szó sem lehet! - korholta le Dan.

Beléptek az ajtón, és azonnal elnyelte őket a sötétség. Abban a pillanatban eszébe jutott valami: Amy-nek

igaza volt, a lánc tényleg túl hangosan csörgött. De talán ezt is a javukra fordíthatják!

A zseblámpát a templom belseje felé fordította.

- Rendőrség! - kiáltotta. - Tegyék fel a kezüket! Senki sem moccant.

Gyorsan körbeforgatta a lámpát a templomban. Azt hallgatta, nem zihál-e valaki rémülten a padsorok között.

Fejével az ajtó felé biccentett:

- Gyere nyugodtan! Tiszta a levegő!

- Te őrült! - motyogta a lány. - Marha!

De Dan látta, hogy nővére besétál a templomba, majd becsukja az ajtót.

- Elfelejtettél „te hitvány vívó-tőr"-nek vagy „pohos mérges varangynak" szólítani, de legalább nem vagyok

„galambepéjű", mint te!

- Újabb Shakespeare-sértések? - érdeklődött Amy.

- Akarod, hogy folytassam? Bevágtam az összesét!

- közölte vidáman a fiú.

- Nem - jött a válasz. - Azt akarom, hogy maradj csöndben, hogy hallhassuk, ha valaki közeledik!

Ez Dan szerint is jó ötlet volt. Lakatot tett a szájára, aztán mindketten a sír felé osontak. A fiú lefelé fordította

a lámpát, hogy megvilágítsa vele az egyenetlen padlót, ám a zseblámpa fényén túl mintha a legkülönfélébb

veszélyek leselkedtek volna rájuk.

Ha nem valamelyik versenytársunk jött kiásni a sírt -akkor ki hagyta nyitva az ajtót? - tűnődött. - Lehet, hogy

ez tényleg egy csapda?

Nem tehetett mást: folytatta útját a sír felé.

- Shakespeare 1616-ban halt meg - suttogta Amy.

- Remélem, hogy azóta senki sem maiterezte újra! A négyszáz éves malter biztosan könnyen porlik, simán

kikaparjuk a kövek közül. De ha ez a malter újabb, akkor...

- Megoldjuk - suttogta vissza Dan.

Most már mindketten a sírkőnél álltak. A fiú lehajolt, és újból odébb tette a virágcsokrokat. Ujját végighúzta a

titkos szavakon, amik csak a satírozás-nál bukkantak elő - halvány, alig látható vésetek a kőben. Nem csoda, ha

az elmúlt több száz évben senki sem vette észre!

Amy az ajkába harapott.

- Nehogy eltörd a követ, vagy ilyesmi! - figyelmeztette.

- Amy, ez egy kő! Hogyan törhetném el?

- A szupererőddel? - próbált viccelni a lány, ameny-nyire az erejéből futotta.

Nem mintha a helyzet valójában vicces lett volna.

Dan végighúzta ujját a sírkő előtti résen. Ki akarta tapogatni a maltert a repedésben - aztán visszahúzta a

kezét.

- Amy! - suttogta. - Ez nem is malter! Ez egy malterutánzat!

-Mi?!

Nővére kezét a hamis malterhez nyomta, hogy ő is érezze.

- Ez csak... gumi? - kérdezte. - Ami rücskös malterra hasonlít?

Dan elkezdte kihúzni a gumimaltert. Hosszú csíkban feljött.

- Csak óvatosan, lehet, hogy egy másik kulcsvadászcsapat tette ide, hogy eltakarja a nyomokat. Lehet, hogy

robbanószer van alatta...

- Vagy valaki nagyon megkönnyítette a dolgunkat - felelte a fiú. A zsanérokra mutatott, amiket a gumicsík

takart. A körömreszelőt emelőként használta.

A kő egyik oldala nyikorogva felemelkedett, és most már a saját súlyától mozdult.

Dan levilágított zseblámpájával a sírba.

Felkészült rá, hogy valami rémes csontvázzal találja szembe magát, de csak egy koporsót látott.

Valami megcsillant a tetején: egy különös alakú fémrúd. Szavak futottak körbe rajta újra meg újra. Dan

fordított egyet a rúdon, és látta, hogy ugyanaz az öt szó ismétlődik: Madrigál Erőd - Cahillek Ősi Fészke -

Madrigál Erőd - Cahillek Ősi Fészke...

- A következő uticél ! – suttogta Dan.

- A Madrigál Erőd! - olvasta Amy. - Hát persze!

A kulcsvadászat során eljutottak az összes csapat erődjéhez: a Lucianekéhez Párizsban, a janusokéhoz

Velencében, az Ekatokéhoz Egyiptomban és a Torna-sokéhoz Dél-Afrikában. Evidens volt, hogy a Madrigál

főhadiszállás sem maradhat ki!

- A Cahillek Ősi Fészke? Az a hely lehet, ahol Gide-on Cahill és Olivia Cahill élt? - kérdezte Dan.

- Igen. Az utolsó hely, ahol a Cahill család együtt volt - tette hozzá a lány szomorúan. - Természetes, hogy a

Madrigálok ott építették fel az erődjüket!

Dan ismét megforgatta a rudat, és az oldalán futó szavakat nézte.

- Oké, nagyszerű! - felelte. - Az egész nagyon szimbolikus. Mintha egy vers lenne vagy olyasmi. De hol lehet

a Madrigál ősök otthona? Elfelejtették megadni az irányt!

Amy átvette öccse kezéből az elemlámpát, és a koporsó résére irányította, amit Dan eddig nem vett észre.

Beledugta a körömreszelőt, és feszíteni kezdte. Pontosabban, kihúzott belőle valamit.

Egy szalagot.

- Azt hiszem, ez a feladvány két részből áll - állapította meg. - És én még Shakespeare-ről hittem, hogy rossz helyesíró!

A padlóra helyezték a foszló anyagot, és alaposan megnézték:

- Látsz valami ismétlődő mintát? - kérdezte Amy. - Valami anagrammát, vagy...

- Viccelsz? Ebben a káoszban? - mérgelődött Dan, aztán felnyögött. - Miért nem tudtál egy szép, köny-nyű

számkulcsot adni?! Koszi, Shakespeare!

- Nem! Inkább „köszönjük, Dan és Amy!" - szólalt meg mögöttük egy hang.

Mindkét gyerek megpördült. Nem valamelyik versenytársuk állt mögöttük. Hanem az idős férfi, aki a

templomban dolgozott. Az, aki Dannek engedélyt adott a sírkőmásolásra.

- Mindent megmagyarázunk! - hadarta a fiú. Legalábbis bízott benne, hogy a nővére mindent megmagyaráz

majd.

Az idős ember megbocsátón legyintett.

- Nem, nem, én már tudom a magyarázatot! Én csak hálás vagyok kettőtöknek, hogy...

Megállt és körbenézett. Arcára zavarodottság telepedett.

- Hol vannak a többiek? - kérdezte.

- A többiek? - kérdezte Amy értetlenül.

Az idős ember a templom túlsó végébe nézett. Dan még a homályban is látta, ahogy a férfi elsápad. A teremőr

hátrálni kezdett:

- Én nem így gondoltam... - mondta. - Én azt hittem... azt hittem...

Újból eltűnt a homályban.

A fiú felállt, és arrafelé fordította a fejét, amerre az öreg nézett. Évekkel ezelőtt, két nevelőnő között,

Dannek volt egy horrorfilmnéző periódusa - olyan filmeket nézett, amiket a kábeltévén vetítenek az éjszaka

közepén. Olyanokat, amiket a vele egyidős gyerekeknek szigorúan tiltanak a szüleik. Olyanokat, amikben a

feldühödött falusiak csoportja villákkal és fáklyákkal jelenik meg, hogy feltrancsírozzon valakit.

A fiú úgy érezte, mintha most ugyanazt a feldühödött tömeget nézné a templom túlsó végében. A többi

kulcsvadászcsapat is befutott.

16. Fejezet

Amynek olyan érzése volt, mintha legkevésbé kedvelt Shakespeare-hősei megelevenedtek volna. Beárnyékolt

arcukkal Mary-Todd, Reagan és Madison Holt a Macbeth három boszorkányára emlékeztették. Alistair az őrült

Lear király, aki azt a lányát büntette meg, aki legjobban szerette. Hamilton Brutus a Július Caesarból, az

állítólagos barát, aki csatlakozott a gyilkos összeesküvéshez. Jonah a kétarcú III. Richárd, aki megjátszotta a

jófiút, és közben egyik rokont ölte a másik után. Sinead pedig...

Ám eszébe jutott, hogy nem angolórán van. Nincs most arra ideje, hogy folytassa a hasonlítgatást.

Talán még arra sem volt idejük, hogy Dannel mentsék a bőrüket.

A lány a padlóra dobta a zseblámpát, ami megvilágította a többi csapatot. Testvérével a sötétben maradt.

- Amy, Dan, nem akarunk bántani benneteket! -kiáltotta Alistair.

- Persze, hogy nem! - válaszolta Amy. - Ahogy a szüleinket sem akarták hét évvel ezelőtt! - felelte, de a

hangja megremegett. Ráadásul a füle is csengeni kezdett, így nem hallhatta, hogy Alistair mit válaszolt -ha

válaszolt egyáltalán.

Most ne gondolj erre! - intette magát Amy. - Fojtsd el az érzéseidet! Inkább... találj ki valamit!

Lehajolt, és felvette a földről a selyemszalagot, aminek a vége már foszlani kezdett.

- Dan! - suttogta. - Alaposan megnézted? Memorizáltad a betűket?

- Azt hiszem - suttogta vissza. - Vagyis biztos vagyok benne.

- Annyira, hogy megsemmisíthetem? - kérdezte Amy. Dan gyorsan a szalagra pillantott.

- Annyira! - suttogta.

A lány a szalag egyik végét egy virágcsokrot tartó váza alá tette. Megragadta a fémrudat a koporsó tetején, és

átadta az öccsének.

- Csapd le őket, ha szükséges! - biztatta elszántan. Aztán felvette az elemlámpát, és a fénycsóvát a

szalag végére irányította, amit továbbra is a kezében tartott.

- Ez a következő nyom - kiáltotta a rokonainak. -Ha időben ideértek, talán még marad belőle valami nektek!

Meghúzta a szalag egyik végét, mire a másik vége engedékenyen foszlani kezdett. Az épen maradt véget

erősen szorította az ujjai között. Aztán eldobta a zseblámpát, és megragadta Dan kezét.

- Meneküljünk! - kiáltotta.

Dan már a templom oldalhajójának felénél járt, amikor rájött, mire készül a nővére. Tudta, hogy ha lefejti a

szalagot, akkor nyomot hagynak maguk után, hogy merre futottak. De mi a csudáért?

fa, vagy úgy! - gondolta. - Azt akarja, hogy mindenki a templom elejébe fusson, hogy megmentse a szalagot,

ahelyett, hogy őket üldöznék. Időt akar nyerni, hogy elmeneküljünk!

Vajon sikerülni fog neki?

Dan és Amy elérte az ajtót anélkül, hogy a fiúnak egyet is kellett volna csapnia a fémrúddal.

Jól csinálod, Amy! - gondolta, és majdnem megbánta, hogy „galambepéjű"-nek szólította.

- Rejtőzzünk el a temetőben! - sziszegte Dan.

- Nem, fussunk tovább! - suttogta a lány. - Vissza kell jutnunk Nellie-hez! El kell menekülnünk Stratfordból!

Dan fel nem foghatta, hogy mindez miként sikerülhetne nekik. Az igaz, hogy a többi kulcsvadász még nem

kapta el őket, viszont akármelyik Holt gyorsabb futó náluk. Lehet, hogy még Ian, Jonah és a Starlingok is

beérnék őket. Ha mindenki rákapcsol, veszteni fognak.

Átrohantak a temetőn, és a kapun át kirobbantak az utcára. Dan máris hallani kezdte a hátuk mögül közeledő

lábdobogást.

- Balra! - suttogta Amynek. - Mindenki azt hiszi majd, hogy jobb felé futottunk, átejtjük őket!

A lány hátrapillantott.

- De ha valaki olyan közel van, hogy meglát?

Az utcán egy autó váratlanul rájuk szegezte vakító fényszóróját.

- Jaj, ne! El a fényből! - kiáltotta Amy. Egy alak szállt ki a kocsiból.

- Amy! Dan! Erre! Nellie volt az.

Az idős férfi a nyitott sír mellett ült. Arcát a kezébe temette.

Tizenöt generáció.

Ennyi ideje dolgozott a családja a Szentháromságtemplomnak. Az apja, a nagyanyja, az ükanyja, a szépapja...

egészen az 1600-as évektől kezdve. Mindannyian Shakespeare sírját és a Madrigálok titkát őrizték.

A Cahill-ügy persze lassan haladt. Családjuk, ami a Madrigálok oldalága volt, nem hajtott saját Shakespeare-t.

De mégis generációról generációra hűséges volt, dolgos és becsületes. Erre büszke volt.

Ötévente kicserélte a foszladozó szalagot egy újabbra, miután pontosan átmásolta rá a betűket. Néha az is

előfordult, hogy stratégiai döntéseket hoztak a modernizálást illetően, és felfrissítették a szalagra írt

információkat.

De leginkább - tizenöt generációja - csak vártak.

Az idős ember biztos volt benne, hogy ez lesz az az éjszaka, amire vártak.

Felvett egy rojtot, ami még mindig ott lógott a sír-kövön.

Romokban - gondolta. - Minden reményünk romokban.

Ám a családjuk megtanult csalódni a reményeiben, ahogyan ismerték a B tervek értékét is. A templomi

szuvenírbolthoz ment, benyúlt az asztal alá, és elővett egy ugyanolyan hosszú szalagot. Aztán a titkos

rejtekhelyhez ment, és kivett belőle egy lemezt, ami egyetlen fájlt tartalmazott: a régi szalagról készült fotót.

Kemény munka állt előtte, de holnap reggelre Shakespeare sírja újra a 39 kulcs utolsó kulcsához vezető nyomot

fogja rejteni. A fémrúd visszaszerzése vagy reprodukciója egy kicsivel tovább fog tartani.

A férfi vállára árnyék vetődött.

- Ezt elviszem - szólalt meg egy hang a háta mögött. Egy kéz kinyúlt, és megragadta a CD-t.

17. Fejezet

Nellie csikorgó kerekekkel fordult be a sarkon.

- Balra tarts! Vezess a bal oldalon! - adta ki az utasításokat Dan.

- Ja, tényleg! - mondta Nellie. Visszakanyarodott a sávjába, és majdnem nekiment egy parkoló autónak.

- Honnan tudtad, hol vagyunk? - kérdezte Amy.

- Több mint egy hónapja a hét minden napján nonstop veletek vagyok, ti ütődöttek! - válaszolta a nő. - Látom

az arcotokon, mikor titkolóztok. Most is rá volt írva, hogy „azt tervezzük, visszaosonunk a templomba".

Amy az ülésbe süppedt.

- Mindenki tudta, hogy vissza akarunk menni a templomba - motyogta. - Csak tettették, hogy nem.

- Ahogy Shakespeare mondotta volt: „Színház az egész világ" - elmélkedett Nellie, majd a visszapillantó

tükörbe nézve hozzátette. - Le a kalappal Ha-milton előtt! Jól nyomja!

Amy megpördült a székében. Az említett férfi a kocsijuk mögött száguldott, alig néhány méterre tőlük. Ha

meg kell állniuk egy piros lámpánál, utoléri őket.

- Bevárjam? - kérdezte a nevelőnő, és lassítani kezdett.

Amy észrevette a Hamilton mellett ülő nagydarab figurát. - Ne! Az apja is vele van! - sikította. Nellie befordult egy másik sarkon.

- Menjünk vissza a hotelbe a cuccainkért! - javasolta a lány. - Aztán...

- Azon már túl vagyok! - felelte Nellie. Elengedte egyik kezével a kormányt, és a padlóra

mutatott. Amy csak ekkor vette észre, hogy Saladin macskahordója és a nő táskája ott van mellette.

- Miután Alistairt leráztam, összepakoltam, és kijelentkeztem - magyarázta a nevelőnő. - Aztán elindultam a

templomhoz. Az időzítésem egész jó volt, nem gondoljátok? - Nellie megdöbbentően nyugodtnak hangzott,

pedig gyakorlatilag szlalomozott a keskeny út szélén parkoló kocsik között. - Ez hihetetlen! Eisenhower úgy

integet, mintha elég hülyék lennénk ahhoz, hogy megálljunk!

- Az autópályára! - utasította Amy.

- És azután hová? - kérdezte Nellie.

- Még nem tudom. Van ollótok?

- Ó, a svájci bicskám mindig nálam van! - válaszolta a nő. - A táskám alsó zsebében megtalálod. Jobboldalt.

Amy kivette a bicskát, majd a saját táskájába nyúlt, hogy kivegye a Bostoni Egyetem-pólóját, ami a

kulcsvadászat alatt kicsit lerongyolódott. Elkezdett csíkokat vágni a póló aljából. Extrahosszú szalagot készített,

biztos, ami biztos. Aztán áthajolt az első ülésen, és odaadta Dannek egy filctoll kíséretben.

- írd fel rá! - mondta.

A fiú vett egy nagy levegőt.

Ezért ült itt olyan kukán - gondolta Amy. - Már megint azt gyakorolja, meddig képes visszatartani a lélegze-

tét, hogy ki ne jöjjön a gyakorlatból.

A kulcsvadászat során észrevette, hogy az öccse fénykép-memóriája voltaképpen nagy koncentrációt igényelt.

Dan csak úgy tett, mintha csípőből menne neki az egész.

- Megvan - mondta egy kicsivel később. Feltartotta a szalagot. A szélei felkunkorodtak a

vágás mentén.

Összekunkorodik - gondolta Amy. - Egy spirál. Egy...

- Még mindig nem értem! - tette hozzá az öccse. -Minden betűre emlékeztem a szalagon. Még az üres

helyekre is, minden egyes betűközre. De még mindig nem vágom, mit jelenthet.

- Csavard a szalagot a rúd köré - utasította a lány. - Shakespeare korában az angol falvakban mindig nagy

Szent Iván-éji bulikat rendeztek, ahol a lányok táncoltak, és a májusfára szalagokat tekertek különböző

mintákban. Szent Iván éjjelén nagy mulatság lehetett Stratfordban, amit Shakespeare hiányolhatott, miután

Londonba költözött. Ez bizonyára az otthonára emlékeztette.

Otthon - gondolta Amy. - Erró7 szól ez a kulcs. A Ca-hillek otthonáról. Mint a nyom, amit Londonban talál-

tunk: „minden teljes kört fut".

- Shakespeare egyik színjátékának Szentivánéji álom a címe - mondta Nellie jobbra-balra rángatva a kor-

mányt. - Elég fura, ezzel a...

- Állj! - kiáltotta Dan. - Mindketten! Ne dumáljatok!

- Azt hittem, talán segíthet megfejteni - mondta a nevelőnő sértetten.

- Már megfejtettem - emelte fel a rudat. - Ezek végül is számok, csak szavakban.

Amy áthajolt az első ülésen, hogy láthassa. A fiú a rúdon látható feliratokra csavarta a szalagot: Madrigál

Erőd - Cahillek Ősi Fészke - Madrigál Erőd - Ca-hillek Ősi Fészke...

Ahogy a szalagot a rúdra csavarta, a betűk értelmetlen halmaza értelmes szavakat adott ki az egyik oldalon:

- „Ötvenhárom oÉ hat oNy" - olvasta le Amy. - Ez meg mit jelent? Ó...

- Az nem oÉ és oNy - mondta Nellie a rúdra pillantva. - Ez...

- Északi szélesség - folytatta Dan.

- És nyugati hosszúság - tette hozzá Amy.

- Hosszúsági és szélességi fokok - fejezte be Nellie. Egyszerre találták ki. A szalag a Madrigál Erőd

pontos koordinátáit adta meg.

A nő a műszerfalon lévő hordozható GPS-hez kapott, és hátradobta Amynek.

- Szerencse, hogy extrahosszú távra kölcsönözhettem ki a járgányt, most, hogy már nem kell titkolnom, hogy

Madrigál-pénzt költünk - fecsegett Nellie, miközben beütötték a koordinátákat. - Mi az úti cél?

Amy a derengő képernyőre nézett.

- Egy olyan hely, ahová még több Madrigál-pénzre lesz szükség - motyogta, azzal Nellie mobiljáért nyúlt, és

tárcsázott. - Halló? Mr. Mclntyre? Szeretnék bérelni egy helikoptert!

18. Fejezet

Fiske fel-alá sétált, amíg Mr. Mclntyre telefonált.

- Amy és Dan kitalálta, hová kell menniük - jelentette a férfi, és tenyerével eltakarta a telefon mikrofonját. -

Sietnek. Egy helikopterre van szükségük.

- A templomi emberünk még nem jelentette, hogy ment a dolog? - kérdezte Fiske.

Mr. Mclntyre megrázta a fejét, és folytatta a telefonálást.

- Biztosak vagytok benne, hogy ti és a többi csapat elég jól... összefogtatok? - kérdezte. - Úgy gondoljátok,

hogy a stratfordi akcióval és azóta is a megfogalmazott céljaink felé haladtok?

Fiske mindig meg tudta mondani, hogy társa mikor ideges. Ilyenkor egyre inkább úgy beszélt, mint egy

ügyvéd.

- Igen - folytatta a férfi. - A Cahill család egyesítésére céloztam, az ötszáz éve tartó ellenségeskedés,

gyűlölködés és harc befejezésére.

Fiske közelebb sétált, hogy hallja, mit válaszol Amy a mobiltelefonban.

- Mindent megteszünk, amit tudunk, Mr. Mclnt-yre! - felelte. - Dannek van egy tervfélesége.

Grace egyszer azt mondta Fiske-nek, hogy ez a fiatal lány rá emlékezteti. Ezért a férfi a kulcsvadászat alatt

megpróbált Amy és Dan cipőjében járni.

Bátrabbak nálam - gondolta újra és újra. - És mindig annyira magabiztosak.

De most, hogy a lány hangjából kihallotta a félelmet, tudta, hogy tévedett. Amy retteg. És nem biztos a

sikerben. De ő és az öccse mindig a legkeményebben küzdöttek, megtettek minden tőlük telhetőt már a

legelejétől fogva.

Vajon Fiske elmondhatja ugyanezt magáról?

Most itt volt az ideje, hogy ő is a legjobbat hozza ki magából.

Kivette a telefont Mr. Mclntyre kezéből.

- Hiszünk bennetek! - mondta rekedten. - Ha odaértek, nem tudtok velünk kapcsolatba lépni, de mi...

megbízunk az ítéletetekben. Minden rajtatok múlik!

Mr. Mclntyre szúrósan bámult rá. Ő óvatos ember volt. Nem szeretett megbízni az emberekben - különösen

nem gyerekekben, akik túl fiatalok és forrófe-jűek, hogy előrelátóan cselekedjenek.

- A pénz miatt ne izguljatok - bökte ki Fiske. - Most már nyugodtan elmondhatjátok a többieknek, hogy egy

oldalon álltok velünk. Ez a végállomás! Hamarosan itt lesz az idő, hogy minden kiderüljön. Fel a fejjel!

Amy alig kapott levegőt a vonal túlsó végén.

Fiske folytatni akarta. Ez különös volt - nem volt szokása a magyarázkodás, a megnyugtatás és a bátorítás.

Most sem jutott eszébe semmi megnyugtató vagy bátorító. Csak figyelmeztetések.

Sietve becsukta a telefont, és az asztalra dobta. Mr. Mclntyre őt figyelte.

- Nekünk is meg kell szerveznünk az utunkat - jegyezte meg.

Fiske csak állt ott, és bámult kifelé a sötétségbe, ami lassan rátelepedett az Avon-folyóra.

A telefon ismét csörögni kezdett az asztalon. Mr. Mclntyre felvette.

Néhány másodpercig hallgatott, aztán felkiáltott:

- Mi történt?! Ki lopta el a nyomot?

A készülék kiesett a kezéből, és koppanva ért a padlóra. Fiske érte nyúlt.

- így túlságosan veszélyes lett az egész! Le kell állítanunk...

- Nem állíthatunk meg semmit! - felelte Mr. Mclntyre. Most ő bámult ki a sötétbe. - Most már kicsúszott a

kezünkből az irányítás...

19. Fejezet

- Higgyétek el, hogy nincs ott semmi! - kötötte az ebet a karóhoz a pilóta. - Nem találtok ott semmit!

- Maga meg azt higgye el - makacskodott Nellie a férfi arcába hajolva -, hogy egy rakás dohányt fizetünk

magának, ha odavisz!

A pilóta a számítógép-monitorra mutatott.

- Hadd ismételjem meg, hátha nem hallottátok jól! - mondta tettetett türelemmel. - A térkép ötvenhárom

fokra északra, és hattal nyugatra csak vizet jelöl! - Ráközelített az adott pontra, és csak egy nagy, kék folt

látszódott. - Távol esik Írország partjaitól, és még egy nagyobb szikla sincs ott! Semmi, amire leszállhatnánk!

- Majd kiugrunk ejtőernyővel - válaszolta a nevelőnő.

A férfi felhorkant.

- Tudjátok ti, mekkora bajba sodrom magam? Kidobok két kölyköt, meg egy tinédzsert az ír-tengeren?!

- háborgott. - Elveszíthetem a repülési engedélyem!

- Kikérem magamnak! Nem vagyok tini, huszonegy éves vagyok! - kapta fel a vizet Nellie.

Mintha órákig veszekedtek volna, oda-vissza riposztozva egymásnak, amíg Dan és Amy kései ebédjüket

fogyasztották, amit a helikopter-leszállópálya automatájában található ételekből állítottak össze. A fiú a Ropogós

Bacon utolsó darabkáit ette egy zacskóból.

- Mi lenne, ha hozzácsapnánk kétezer dollárt az ajánlathoz? - kérdezte.

Mindenki megfordult, és ránézett.

Mi van? - csodálkozott Dan. - JVem lehetek én az egyetlen józan és okos ember a teremben?

Most jött rá, hogy a kulcsvadászat előtt nem sokszor mutatta meg ezt az oldalát.

Persze eddig nem is jutott hozzá akkora összeghez, amivel bárkit lefizethetett volna.

- Rendben - döntött a helikopterpilóta. - Elviszlek benneteket erre az őrült útra. Csak hogy lássátok, nincs ott

semmi. Nem fogunk leszállni a hullámokon, nem fogtok kiugrálni ejtőernyővel, és addig egy ablakot sem

nyithattok ki, amíg azt nem mondom, biztonságos!

Feszült repülés volt. Nellie azt ajánlotta a gyerekeknek, hogy próbáljanak meg aludni, de Dan ahányszor csak

lehunyta a szemét, ellenségei vérszomjas hordáját látta maga előtt a templomban. Ha elaludt, arra riadt fel, hogy

a kulcsvadászok villákkal és fáklyákkal üldözik. A másik rémálma az volt, hogy Shakespeare kikel a sírjából, és

utánaimbolyog. A harmadik, hogy Isabel Kabra hirtelen feltűnik, és... és...

- Ott van! - kiáltotta Nellie.

Dan felriadt. Pislognia kellett a hirtelen fénytől: a nap éppen feljött a tenger felett. És odalent, az ágaskodó

hullámok között feltűnt egy fekete pont.

- Látja? Nem megmondtam?! Ott van egy sziget! -jelentette ki a nő diadalmasan vigyorogva.

- Ez nem lehet! Megeszem a kalapom! - ámuldozott a pilóta. - Biztosan... - lenézett a műszerfalra.

Megütögette az egyik órát, majd egy képernyőre nézett, ami a GPS helikopteres változata lehetett. - Ez

lehetetlen! Nem jelöl szigetet egyik térkép sem!

- Tipikus Cahill-búvóhely! - suttogta Amy az öcs-csének. Elég halkan beszélt ahhoz, hogy a pilóta ne

hallhassa a propellerek zúgásától. - Lehet, hogy ötszáz év óta lefizetik a térképkészítőket, hogy titokban tartsák a

szigetet. Azon gondolkozom, hány hajó futott zátonyra emiatt!

- Ez olyan, mint Lesterrel - tette hozzá a fiú halkan. Kibámult a görgő hullámokra, és elképzelte, hogy

a hajótörés áldozatai ugyanolyan kétségbeesetten kapálóznak a vízben, ahogyan a futóhomokban süllyedő Lester

Jamaicában.

- Ezért kell nyernünk! - suttogta vissza Amy.

Ugyanezt mondta Lester halála napján is: a kulcsvadászatot azokért az ártatlan, hétköznapi emberekért kell

megnyerniük, akik a Cahill-csatározások során meghaltak vagy megsérültek szerte az egész világon. Dan

egyetértett, de... ő nem akart hétköznapi lenni! Klasszabb volt irányítani, és dollár ezreket szórva haladni a cél

felé.

Könnyebb volt nem gondolni az áldozatokra.

És - morfondírozott Dan - különben sem számít, miért; Lesterért, a Madrigálokért, Grace emlékéért, a

szüleink emlékéért, vagy csak azért, hogy a többi csapat nehogy túl nagy hatalomra tegyen szert... Nem számít,

miért: egyszerűen nyerniük kell.

- Látja, a sziget elég nagy ahhoz, hogy leszálljunk!

- jelentette ki Nellie önelégülten a pilóta mellett.

A férfi szó nélkül ereszkedni kezdett. Dan a torkában érezte a gyomrát - az volt a halvány gyanúja, hogy a

pilóta ennél sokkal finomabban is le tudna szállni.

- Várjon! - kiáltotta a fiú. - Ott! Ott kell leszállnunk! A sziget széles, lapos, kavicsos partja magas füvű

rétben folytatódott, aminek a végében hatalmas, puszta sziklaszirt magasodott egy egészen keskeny

leszállóhellyel a tetején. Dan el sem tudta képzelni, milyen furcsa természeti erők alkothatták meg ezt a helyet -

lehet, hogy az egészet mesterségesen hozták létre. Talán a sziget egész felszíne Cahill-találmány volt. Tehát amit

most észrevett, az sem természeti képződmény volt, hanem egy vasajtó, amit a fémpanelen lévő gombokkal

lehetett kinyitni.

- Szálljon le az ajtó mellett! - kiáltotta Dan. A pilóta idegesen felsóhajtott.

- Ti tényleg nem tudtok semmit a helikopterekről?

- kérdezte. - Ha megpróbálnék leszállni rá, a propel-lereim az ajtónak csapódnának, lezuhannánk a szikla

tetejéről, és nekünk annyi lenne.

- Akkor eresszen le bennünket egy kis kötélhágcsón, olyanon, amiket a moziban szoktunk látni - javasolta

Amy.

A fiú el sem hitte, hogy ezt az ő nővére ajánlja.

- Van nektek fogalmatok arról, mennyi gyakorlás kell ahhoz? - tudakolta a férfi. - Az olyanokat, mint ti,

akiknek nincsen ebben gyakorlatuk, elkapná a szél, és a halálba sodorná.

- Ha nem a sziklának ütközünk - motyogta Dan. Ez a pilóta aztán „fel tudta deríteni az embert".

- Akkor az ejtőernyővel... - kezdte Nellie.

- Kifújna benneteket a tengerre - érkezett a válasz. - És nekem kellene megmentenem benneteket.

- A kötélhágcsón meg nekivágna bennünket a sziklának a szél, és meghalnánk - motyogta ismét Dan.

Amy összehúzott szemöldökkel nézett rá, és megrázta a fejét.

- Kérem - hajolt előre -, nem lenne mégis valami módja, hogy...

- Leszállok a parton. Sehol máshol! - mondta a férfi határozottan. - Már ez is sokkal több annál, mint amit

eredetileg ígértem.

El kellett fogadniuk.

A helikopter leszállt. Dan a szikla lábához sétált. A fű a térdét és a mellkasát verdeste, majd belerúgott valami

keménybe.

-Aú! Aúü

Hátraugrott, és észrevette, mibe ütközött: egy magas, vékony kőbe, amit eddig elrejtett szeme elől a fű.

Mellette Amy egy hasonló kőről simította el a füvet.

- Dan, ezek sírkövek - kiáltotta. - Ez egy újabb temető. - Kifutott az arcából a vér.

- Jaj, ne! Amikor Fiske azt mondta, hogy ez lesz a végállomás, csak nem arra gondolt, hogy...

Dan szétnézett, és egy pillanatig nem hallotta, mit mond a testvére. Most már látta a fűben az ismétlődő

foltokat - egy egész sornyi sír jeleit.

Halál - gondolta. - Ez az egész kulcsvadászat csak a halálról szólt. Halott szülők, halott nagymama, halott

ősök, a kulcsok meg mind sírokban, síremlékekben és kriptákban...

Megrázta a fejét, mintha ezzel kizárhatná a halállal kapcsolatos gondolatokat.

- Szedd össze magad! - ripakodott rá Amy élesen.

- Ne csinálj úgy, mintha most lennél először temetőben! Amikor Fiske azt mondta, ez lesz a végállomás, arra

célzott, hogy itt találjuk meg az utolsó kulcsot. Győzni fogunk!

A fiú előrenyúlt, és megérintette az egyik követ. Régi volt, és annyira lekoptatták az időjárás viszontagságai,

hogy képtelenség volt elolvasni. Ám a vésetek megmaradtak, amelyekből kitapinthatták az évszámokat.

- Amy, erre 1432-t vagy 1482-t véstek, ha jól érzem

- mondta.

- Akkor ez a Cahillek ősi, családi temetője - válaszolta a lány. Hátralépett, ránézett a sírkövekre, aztán

végignézett a mögötte terpeszkedő széles mezőn.

- Gideon és Olivia Cahill háza itt állt. Kerítés vette körbe. Láttam képeket róla abban a régi családi könyvben

Alistairnél, még Koreában.

- De az a ház ötszáz éve leégett - derengett Dan-nek. - Gondolod, hogy az utolsó kulcs ott van valahol a

mezőn?

- Nem - töprengett a lány. - Minden képen felfelé mutató nyilak voltak. Akkor nem értettem, de most már...

Emlékszel, hogy Fiske azt mondta, fel a fejjel? Ez is egy utalás lehetett.

A szirt felé fordult, és csak nézett fel, fel és fel. A szikla olyan magas volt, mint egy felhőkarcoló -eltakarta a

napot.

- Valahogy fel kell jutnunk az ajtóhoz! - vágta rá a fiú.

A nővére bólintott.

- Azt hiszem, vissza kell mennünk a hegymászó felszerelésünkért. - Grimaszolt egyet, és hozzátette: -Vagy

egy pilótáért, aki leereszt bennünket kötélhágcsón, és nem fenyeget azzal, hogy meg fogunk halni.

- Az egy örökkévalóságig tartana! - ellenkezett a fiú.

Amy a szigetet körülvevő kietlen víztömegre nézett.

- Lehet, hogy van időnk. Csak mi láttuk a szalagot. Az öccse a fejét rázta. Nem mintha nem lett volna

igaza a lánynak, csak türelmetlen volt. Most akarta befejezni a kulcskeresést! A helikopterre nézett, amiben

Nellie és a pilóta megint veszekedni kezdett. Mennyi ideig tartana a férfit rávenni egy új tervre?

Ekkor meghallotta egy hajómotor pöfögését.

Összehúzott szemmel a távolba kémlelt. A körülöttük lévő víztükör nem volt többé kietlen. Valami feléjük

tartott.

Egy hajó.

Amy szintén odanézett.

- Lehet, hogy csak egy halászhajó - közölte. - Lehet, hogy semmi köze hozzánk, a szigethez vagy a

kulcsvadászathoz.

Dan még jobban összehúzta a szemét. A hajó feléjük közeledett.

- Akkor azért lóg ki az egyik ablakból Hamilton Holt, és integet felénk, igaz? - kérdezte.

20. Fejezet

A Holtok mószófelszereléssel érkeztek. Kötelekkel, hegymászó csákányokkal és karabinerekkel felszerelkezve.

- Ez meg hogy lehet?! - kérdezte megrökönyödve Amy. Kínszenvedés volt látni, hogy a másik csapat

mennyire felkészülten közeledik a sziklához.

- Mizu, Amy? - állt meg egy pillanatra Hamilton csomóellenőrzés közben.

- Hogyan oldottátok meg a feladványt néhány rojtból? - érdeklődött a lány. - És honnan tudtátok, hogy ide

kötél kell, meg ilyenek?

- Amy, mi nem oldottunk meg egy deka feladványt sem! - közölte Hamilton. - Mi csak benneteket követtünk!

- Tettünk egy nyomkövetőt Nellie bérelt kocsijára -mondta Madison résnyire húzott szemmel.

- A helikopter-leszállópályán csak meg kellett néznünk a repülési tervet - mondta önelégülten Reagan.

Nem - szeretett volna ellenkezni Amy. - Ez nem igazság! Ez a mi nyomunk volt!

Ám Stratfordból túlságosan kapkodva távoztak ahhoz, hogy nyomkövetőket keressenek. A biztonságmániás

pilótát pedig nem tudták volna lebeszélni a repülési tervről.

Esélyük sem volt.

- Mi különben sem megyünk egy lépést sem hegymászó felszerelés nélkül - tette hozzá Hamilton. -Vannak

egyáltalán ilyen felelőtlen emberek?

Észrevette a döbbenetet Amy és Dan arcán.

- Azt hiszem, vannak - motyogta, és visszafordult a köteleihez. - Szegénykék!

- Ahogyan a híres Shakespeare-idézet is szól... -vágott közbe a közelben ügyködő Eisenhower, aztán

összehúzta a szemét, mintha nagyon erőltetné az agyát: - „Légy résen!"

- Ez nem Shakespeare-idézet! - ellenkezett Dan. -Hanem a cserkészfiúké!

- Meg a cserkészlányoké is! - tette hozzá Amy. Eisenhower ugyanolyan önelégült képet vágott.

- Na, igen, de mire mentek azzal a fene nagy műveltségetekkel? - kérdezte. - Mi, Holtok, itt hagyunk

benneteket a porban. Mivel mi felmászunk a csúcsra! - Úgy mutatott a szikla tetejére, mintha az maga lenne a

mennyország. - Miénk lesz a fődíj! A Holtok fogják uralni az egész világot! - Hegymászó kalapácsát az első

sziklarésbe csapta. - Kíváncsi leszek, hogy utána ki mer majd röhögni rajtunk!

- Tudja - gondolta Amy. - Tudja, hogy ez az utolsó állomás. Az utolsó esély a győzelemre. Amiből... mi

kimaradunk.

- - Mi van akkor, ha jobban másztok nálunk?! - kiáltotta Dan, amikor a Holtok elindultak felfelé. - Nehogy

azt higgyétek, hogy a díj ott vár majd benneteket a szikla tetején, hogy simán megkaparintsátok! Lesz ott előbb

egy ajtó, meg egy billentyűzet is! Lefogadom, hogy az ajtó zárva lesz! Fogadjunk, hogy egy másodfokú egyenlet

nehézségével fog felérni a kód megfejtése, és ti vissza fogtok mászni, hogy sírva könyörögjetek a segítségemért!

- A Holtok folytatták a mászást.

- Ez életem legszebb napja - gondolta Eisenhower Holt.

- Több száz méter magasban lógott egy kötélen, friss tengeri szél csapott az arcába, oldalán felesége és gyer-

mekei. Az erőfeszítés, a meghitt, családi együttlét, az ereiben pumpáló vér - már maga a közös hegymászás ténye

is elég volt ahhoz, hogy nagyszerű napja legyen.

- A mai élete legjobb hegymászásának ígérkezett. Tegnap szörnyű apa volt, de legalább értékes in-

formációkhoz jutott. Tudta, hogy a végső győzelem odafent várja a csúcson. Családja most készül megszerezni a

legnagyobb díjat, amit valaha nyertek - a legnagyobbat, amit bárki valaha nyerhetett.

- Igaz, fogalma sem volt róla, mi lesz a kulcsvadászat végső díja. De abban biztos volt, hogy kárpótolni fogja

minden bukásáért. Azért, hogy kirúgták a West Pointról; hogy elvesztette biztonsági őr állását, amiért véletlenül

a saját hátsójába viperázott; hogy a többi Tomas kiröhögte - hogy mindenki kiröhögte.

- És bebizonyosodott, hogy életének kedvenc mondása, mégis igaz: „Ez nem az a hely, ahol kiütöttek, ez az,

ahonnan fel kell állnod."

- A nagyszerű futballedző, Vince Lombardi aranyköpése volt ez. Mindig szerette volna, ha a kulcsvadászat

során bedobhatja valamelyik mondását, mert mindet kívülről fújta: „A győzelem nem minden; hanem az

egyetlen dolog." „Ha a győzelem nem minden, minek nézzük a meccset?" És...

- Apa - szólalt meg mellette Hamilton halkan. - Nézd! Eisenhower olyan szilárdan állt, amennyire ötcentis

hegymászó tüskéin lehetett, és elfordította a fejét. A meglepetéstől majdnem elengedte a kötelet: egy jachtról

Jonah Wizard lépett a partra. A Kabra kölykök ejtőernyővel ugráltak ki egy magánrepülőgépből. És Alistair

most bukkant fel a vízből egy tengeralattjáróhoz hasonlító tárggyal. Az ellenfeleik befutottak.

- Ezek szerint nem csak nekünk jutott eszünkbe a nyomkövető - motyogta Hamilton.

- Lemegyünk a lányokkal, hogy feltartóztassuk őket - ajánlkozott Mary-Todd. - Eisenhower, mézesmackó, te

Hamiltonnal szerezd meg nekünk a díjat! A férfi a feleségére és lányaira mosolygott, akik nyomban megkezdték a leereszkedést.

- Látod, ezt nevezem csapatmunkának! - mondta Eisenhower a fiának. - Édesanyád tudja, mit kell tennie, és meg is teszi! Minden a csapatról szól! És ebben a családban a család a csapat. Vagyis a csapat a család. Azaz...

- Tudom, mit akarsz mondani, apa - felelt Hamilton, ami nagy megkönnyebbülést jelentett Eisenhower

számára, mert belezavarodott a dologba.

Hamilton hallgatott egy darabig. Ha más gyerekről lett volna szó - nem egy Holtról -, Eisenhower azt

gondolhatta volna, hogy azért hallgat, mert egy puszta sziklafalon mászik felfelé, és a haláltól alig valamivel

több választja el egy kötélnél és néhány karabinernél. De a fiú egy ilyen kis, öreg sziklát álmában is megmászott

volna.

- Vonszold a segged! - vakkantotta az apja, mert szerinte így kellett a duzzogó gyerekekkel bánni.

De Hamilton tovább függött a hegymászó csákányán. Felsóhajtott.

- Emlékszel, amikor kicsi voltam, és te eljöttél megnézni a meccseimet? - kérdezte. - Emlékszel, mit

mondogatott a többi szülő?

- Arra gondolsz, hogy „Holt, a te gyerekeid a csapat ászai"? - büszkélkedett Eisenhower. Pedig a szülők

általában inkább ezt hajtogatták: „Holt, állítsd le a kölyköd, hogy ne verje össze az én kölykömet!" Vagy ezt:

„Holt, ígérem, hogy életed végéig fizetheted a gyerekem orvosi költségeit!" De Eisenhower jól tudta, mire

gondolnak valójában a szülők.

- Nem - mondta Hamilton. - Másra gondoltam. Valami olyasmit mondtak, hogy: „Nem az számít, hogy

nyersz vagy veszítesz, hanem, hogy hogyan játszol".

- Vagy úúúgy! - világosodott meg Eisenhower. -Vagyis arra gondoltál, mit mondtak a bénák szülei, hogy

elhitessék magukkal, hogy veszteni normális dolog. Ki merne kiállni az olyan nyerőgépek ellen, mint mi, ha a

lúzerek nem áltatnák ezzel magukat?

- Mi van, ha nem erre céloztak? - kérdezte a fiú. -Mi van, ha... a győzelem semmit sem ér... ha csalsz?

Abban a szent pillanatban a legenyhébb szellő is le tudta volna fújni a szikláról Eisenhowert.

A fiam... a fiam azt gondolja, hogy csaltam? - tűnődött.

Kiderült, hogy mégis ez Eisenhower legrosszabb napja.

- Et tu, Hamilton? - tátogta fia felé.

- Apa? - kérdezte Hamilton fojtott hangon. - Te Shakespeare-t idézel?!

Eisenhower remélte, hogy igen. Majdnem kicsattant a büszkeségtől, hogy a híres bárdtól is tud idézni. Még ha

csak két szót is. De mit ért a büszkeség, ha a fia szégyelli?

Bármi volt is a kulcsvadászat fődíja, nem ért semmit, ha Hamilton nem lesz büszke rá. A fia és a lányai -

Eisenhower értük akart nyerni.

- Azt gondolod, hogy... - tátogta. - A kulcsvadászatot... nem becsületesen nyerjük meg?

- Amy és Dan jött rá, hol kell keresni az utolsó kulcsot - válaszolta a fiú. - És így volt ez szinte végig. Egy

csomó dolgot, amiről azt hitted, én jöttem rá... ők súgtak. Nem mi érdemeljük meg a díjat. Hanem ők.

Eisenhower egy pillanatig úgy érezte, mintha a semmi felett lebegne egy cérnaszálon, és hideg szél fújná a

hátát. Ami gyakorlatilag így is volt, szemtől szemben a sziklával, meg a többivel. De ő eddig meg sem érezte a

szél csípését; az alatta ásító mélység nem érződött ennyire üresnek és hatalmasnak.

Aztán eszébe jutott, hol téved Hamilton.

- Ham, Ham, Ham - kacagott fel. - Te úgy fogod fel a kulcsvadászatot, mint egy játékot a sok közül. A

legtöbb dologgal én is így vagyok. Ám van itt egy nagy különbség. A játékoknak szabályai vannak. A

kulcsvadászatnak pedig nincsenek. Nincs csalás, ha nincsenek szabályok!

- De mi van azokkal a szabályokkal, amiket követni kell az életben? Azokkal, amiktől tisztességes ember

leszel? - kérdezte Hamilton.

Eisenhower a fiára meredt. Hallott már olyan szülőkről, akik nem értik meg a gyerekeiket, de ezt eddig nem

élte át.

Most eljött a pillanat!

- Nem azt mondom, hogy csak úgy hagyjuk nyerni Amyt és Dant - folytatta gyorsan Hamilton, és odébb

csúsztatta lábát a hegyoldalon. - Én csak azt mondom... osztozhatnánk.

- Csak nem... döntetlent akarsz? - kérdezte Eisenhower hitetlenkedve. - A fiam ki akar egyezni egy dön-

tetlenben?!

- Nem erről van szó - válaszolta a fiú. - Ez olyan, mint... amikor a baseballcsapatokba új játékosokat

verbuválnak a fősulikból minden évben. Vagy játékosokat vesznek. - Valamilyen furcsa okból teljesen

abbahagyta a mászást, és csak lógott a szikla oldalán. - Mi lenne, ha igazolnánk Amyt és Dant?

- De a mi csapatunk a családunk! Nekünk nem kellenek idegenlégiósok! Mi nem veszünk be senkit!

Hamilton mélyen az apja szemébe nézett.

- Megy az, csak akarni kell - állította. - Amy és Dan is a családunkba tartozik.

- Nem - mondta makacsul Eisenhower. - Nem. Te tévedsz. - Olyan erősen megrázta a fejét, hogy majdnem

elengedte a sziklát. - Ők nem Holtok! Én vagyok a csapatkapitány! Én vagyok az apád! Senki sem lesz a

csapatunkban, amíg én azt nem mondom!

Ez szörnyű volt. A fia majdnem úgy beszélt, mint azok az alakok tegnap abban a sötét teremben - azok az

alakok, akik elcsalták a családjától egy pluszkulcs és némi pluszsegítség ígéretével, ha együttműködik. Azok,

akik gyakorlatilag elrabolták, és rabként tartották. Beszéltek a kulcsok számáról, és hogy melyik csapat vezet, és

hogy egyik csapatnak sincs elég kulcsa ahhoz, hogy egyedül nyerjen...

Ám Eisenhower tudta, mit jelentenek ezek a szavak: a kulcsvadászatnak majdnem vége, és el vannak

kenődve, hogy a Holtok fognak nyerni.

De akkor miért engedték el a végén? Mért nem verték - vagy ölték - meg inkább ahelyett, hogy figyelmeztették: „Figyelni fogunk"?

- Apa, gondolkozz! - kérte Hamilton. Ami elég kegyetlen kérés volt azután, amit a Manchester United-

meccsen elárult neki. - Ha nem állunk össze Dannel és Amyvel, veszíthetünk. Mi van, ha a többiek összefognak

ellenünk? Te nem láttad, hogy viselkedtek a templomban. Még csak nem is harcoltak egymással! A múlt

éjszakáig legalábbis.

- Mindenki megjátszhatja magát - húzta el a száját Eisenhower.

Megjátszani...

Jó gondolat volt. Nem, briliáns gondolat volt! Különösen, ha valaki nézte őket.

Madison Holt hátravetett fejjel felnézett a sziklára.

- Anya! - kiáltotta. - Miért jön vissza apa és Hamilton? Már félúton megtalálták a díjat?

Hamilton megérti majd a végén - morfondírozott, miközben lefelé mászott. Egy másodpercig azt sem tudta,

felfelé vagy lefelé tart. Aztán automatikusan újra mászni kezdett. Miután nyerni fogunk, megérti majd, miért nem

lehet Amy és Dan a csapatunk tagja. Büszke lesz rá, mennyire kicseleztem mindenkit. Még őt is.

21. Fejezet

- Ne bízz bennük!

Nővére utolsó szavai csengtek Dan fülében. Minden olyan gyorsan történt: Hamilton és Eisenhower leugrott a

szikláról, a fiatalabbik Holt megragadta őt, Eisenhower a csákányát lengette a többiek felé, és így szólt: -

Magunkkal visszük Dant, hogy megszerezzük a díjat! A többiek maradjanak itt!

Amy sírva futott a fiúhoz:

- Hadd adjak a testvéremnek egy búcsúcsókot! -Fúúúj - és Dan máris tudta, hogy valamit a fülébe akar súgni.

Arra számított, hogy egy újabb Shakes-peare-maszlaggal akarja teletömni a fejét, vagy valami tanácsot akar adni

a biztonságos hegymászáshoz. De erre a „Ne bízz bennük!"-re nem számított.

Hamilton felmászik velem a sziklára. Több száz méter magasban leszünk a levegőben. Ha elenged, nekem any-

nyi. És ne bízzak benne?!

Dan megbízott Hamiltonban - ha tisztességes távolságban volt az apjától. Ám most alig pár méter választotta

el tőle, ott mászott a sziklán a fia mellett. Eisenhower simán átnyúlhatott volna, és elmetszhette volna a

köteleket, amelyek Dant Hamiltonhoz rögzítették. Vagy utasíthatta volna a fiát, hogy tegye ugyanezt. A fiú

megborzongott.

- Nem bánnám, ha kevésbé ficánkolnál - kérte Hamilton. - Zavarsz a mozgásban.

Kődarabok hulltak a mélybe a szikláról. Amikor Dan borzongott, Hamilton lába megcsúszott, és köveket

rúgott vele a mélybe. A Holt fiú most mindösz-sze két ujjal kapaszkodott a falba.

Dan lélegzet-visszatartva várta, amíg Hamilton újabb réseket talált mindkét lábának.

- Ezt meg ne próbáld még egyszer! - vakkantotta Eisenhower Dannek. - Ne merészeld veszélyeztetni a

fiamat!

A fiú felsóhajtott. Eszébe jutott, milyen lehet, ha az embernek van egy apja, aki így védelmezi.

Nem mintha ez lett volna a megfelelő időpont az árvaságán való szomorkodásra. Mert könnyen ilyenek

csúszhattak ki a száján: „Tudja, én is a saját apámmal mászhatnom most a sziklát - ha történetesen nem öli meg."

Eisenhower tekintete keményebb lett, és Dan egy pillanatig azt hitte, biztosan elkottyantotta magát.

Nem, csak erőlködik, hogy elérje a következő kapaszkodót - mondta magának a fiú. - Nyugi! Biztonságban

vagy, amíg feljuttok a sziklára.

Rájött, hogy a Holtok azért jöttek vissza érte, mert belátták: szükségük van rá, hisz bármilyen feladvány

várhatja őket odafent.

De mi lesz azután?

Vajon Eisenhower hogyan dönt a sorsa felől?

Hosszú és lassú mászás volt.

Miután félig felmászott, aztán vissza, és megint fel, ráadásul Dannel a hátán, Hamilton eljutott egy olyan

fázisba, ahol már semmire sem tudott gondolni a sziklákon kívül. Sziklák felette, sziklák alatta, sziklák

nyomódtak az arcához, miközben egyre feljebb araszolt.

Aztán eljött végre a pillanat, amikor felért, és keze a szikla helyett csak a levegőt tapogatta. Végre le-

ereszthette karját, és kinyújthatta zsibbadt ujjait.

Fent voltak.

Most hogyan tovább?

Hárman megoldjuk a feladványt - biztatta magát Hamilton. - Megnyerjük a fődíjat, és megosztjuk Dannel és

Amyvel. Apa megígérte.

Ő és Eisenhower óvatosan felmászott a keskeny sziklapárkányra, ami az ajtó előtt futott. Aztán felhúzták a

köteleiket, és kicsatolták a karabinereket. Amint megszabadult a kötelektől, Dan az ajtó felé egyensúlyozott.

- Jo-jobb, ha minél előbb elkezdem megfejteni - javasolta vékony, sipító hangon. A szája teljesen kiszáradt

mászás közben. - A-aztán fogadjunk, hogy az ajtón túl újabb feladványok várnak ránk! Lehet, hogy Amy és

Nellie segítségére is szükségünk lesz.

A fiú megbotlott, mintha a lába elmacskásodott volna a mászástól, pedig Hamilton mászott helyette. Aztán

előrebukott.

Dan az ajtó felé kezdett zuhanni előrenyújtott karral. Jobb kezével beletenyerelt a billentyűzetbe, és véletlenül

benyomta a gombokat...

Az ajtó kinyílt.

- Tévedtél! - horkant fel az ifjú Holt, és felnézett a kötelei közül. - Fogadjunk, hogy semmilyen speciális

trükk nem kellett hozzá! Ehhez nem kellett jó rejtvényfejtőnek vagy matekosnak lenni.

Dan úgy rántotta vissza a kezét a billentyűzettől, mintha megrázta volna. Megpördült, szeme kerekre nyílt a

rémülettől. Eisenhowerre pillantott, aztán Hamilton felé kezdett futni.

- Nem! - kiáltotta. - Szükségetek lesz rám később! Még mindig szükségetek van a segítségemre!

Megragadta Hamilton karját, hogy elbújjon mögé.

Hamiltonnak kutya baja sem lett volna, ha nem lett volna annyira meglepve. Vagy ha nem kellett volna

megmásznia egy sziklát. Vagy ha Dan nem mozdította volna ki az egyensúlyából.

Csakhogy Dan egy kicsit túl erősen találta megrántani, és a fiúnak az ellenkező irányba kellett dőlnie, ha nem

akart leesni a keskeny párkányról. Ám olyan hirtelen mozdulattal tette ezt, hogy mindketten elvesztették az

egyensúlyukat. És elkezdtek lezuhanni...

A szikla széléről.

22. Fejezet

Dan összeszorította a szemét, hogy ne lássa a feléjük száguldó földet - a feléjük száguldó halált.

Amy nagyon szomorú lesz - gondolta. - Nellie is. Remélem, egy kicsit dühösek is lesznek rám, az majd enyhíti a

fájdalmukat...

Csak ekkor jött rá, hogy egy zuhanó embernek mennyi ideje is van a gondolkozásra.

Aztán azt vette észre, hogy már nem is zuhannak.

- Hö? - értetlenkedett Hamilton. - Még szerencse, hogy nem csatoltam le a mászóhámomról a kötelet.

Végül nagy nehezen kinyitotta a szemét.

Megint a szikla mellett lógtak. Dan látta az alattuk elterülő temetőt. Aztán felnézett: Hamilton fölötte lógott,

és ugyanolyan erősen markolta a kezét, ahogyan ő szorította Hámét.

Mert Dan nem viselt hegymászóhámot. Őt nem tartotta semmilyen kötél.

Még mindig lezuhanhatok - gondolta Dan. - Ha a kezem kicsúszik, vagy ha Hamilton elenged...

Nem mert még egyszer lenézni. Nem akarta látni a közte és a temető között tátongó űrt - a mélységet, amibe

olyan könnyű lezuhanni.

- Nem megmondtam, hogy ne veszélyeztesd a fiamat?! - üvöltötte Eisenhower fölöttük, miközben a fia

hámjához csatlakozó kötél másik végét fogta.

- Apa, mi lenne, ha előbb felhúznál bennünket, és aztán kezdenél kiabálni?! - kérdezte Hamilton.

Higgadtan beszélt, de Dan érezte, hogy a keze csúszni kezd. A tenyere izzadt, síkos lett. Már alig tudott fogni

vele.

- Amilyenek ezek a kötelek, nem biztos, hogy mindkettőtöket meg tudlak menteni! - őrjöngött Eisenhower.

Köteleket rángatott, és pluszcsatokat keresgélt, mire Hamilton és Dan lejjebb zuhant néhány métert. - Nem

megy...

- Mennie kell, mert Dant nem hagyom leesni! -erősködött Hamilton.

A fiú füle csengeni kezdett az ezt követő szóváltástól. De a kötél végre elindult felfelé. Aztán már csak

Eisenhower kezét látta, ahogy felhúzza a biztonságot jelentő párkányra. Erre olyan messzire iszkolt a peremtől,

amennyire csak lehetett. Át a sziklán, be a sziklába vájt, nyitott ajtón. Eszébe sem jutott azon gondolkozni, hová

vezethet. Már a kulcsvadászatra sem gondolt többé. Hagyta, hadd csukódjon le ismét a szeme.

Biztonság - gondolta. - Biztonságban vagyok. Nem fogok meghalni. Hamilton nem hagyott leesni. Eisenhower

sem hagyott. Nem is akart bántani. Csak én pánikol-tam be.

Akkor aztán az idősebb Holt alaposan képen törölte.

- Megölhetted volna a fiamat! - üvöltötte Eisenhower.

Most, hogy mindenki biztonságban volt, végre kidühönghette magát. Megragadta Dan vállát, és megrázta,

amitől a fiú feje a földnek csapódott. Kótyagosan nézett Eisenhowerre, mint egy hátvéd, aki túl sokat kapott.

- Majdnem elvesztettem miattad Hamiltont! - ismételte a férfi. Meg kellett vele értetnie, hogy ez mennyire

szörnyű lett volna, és hogy Dan milyen közel állt hozzá, hogy mindent tönkretegyen.

A fiú pislogott egyet.

- Úgy érti, ahogy én elvesztettem a szüleimet? -kérdezte.

- Apa, hagyd abba! - kiáltotta Hamilton, aztán megragadta az apját, és lelökte Danről.

Eisenhower elengedte a fiút.

Dan azt hiszi, hogy az én lelkemen szárad a szülei halála? - tűnődött magában. - Ez nem igaz, de... vajon

Hamilton ugyanezt hiszi?

- Apa, mi ütött beléd?! Dan a mi csapatunkban játszik! - kiáltotta a fia, majd apját valami falféleségnek lökte.

- Nem, nincs velünk! Valójában nincs!

Hogy gondolhatta, hogy hazudhat a saját fiának?

Vajon, mit lát Hamilton, ha rám néz? - tűnődött Eisenhower. - Nem tudja, hogy mindent, amit teszek és tenni

fogok, azért csinálom, hogy büszke legyen rám?

A férfi úgy érezte, mintha a világ elsötétülne körülötte, és lassan elnyelné. Mintha minden, amiben hitt,

szétesett volna, és beomlana a föld a lába alatt.

De várjunk csak... Tényleg sötét lett, és a föld tényleg süllyedni kezdett.

- Mi ez, földrengés?! - kiáltott fel. - Sziklacsuszam-lás? - megragadta fia vállát. - Gyorsan! Fedezékbe!

- Apa, ne komplikáld túl, csak egy lift - mondta Hamilton, és ellökte magától.

Eisenhower fejében összeállt a kép. A sötétséget az összecsukódó ajtók eredményezték, és a „zuhanás" lassú

volt, és egyenletes.

Tényleg. Pont, mint egy liftben.

- Rendben! - közölte mogorván. - Csak tesztelni akartalak, fiam!

Minden rendben lesz. A lift kétségtelenül a fődíj felé viszi őket. A Holtok még mindig győzhetnek! A lift

megállt, és az ajtó kinyílt. Visszajutottak a tengerszintre. Vissza a temető mellé.

23. Fejezet

Teljes lett a káosz Amy körül.

- Nézzétek! Kinyílik a szikla!

- Ott egy ajtó!

- Nem vettük észre eddig... annyira el volt dugva a...

- Rohanjunk!

Amy nem tudta volna megmondani, melyik mondat, kinek a száját hagyta el. Nem volt idő gondolkozni

ilyesmin. Az egyik pillanatban még ott ültek Nellie-vel a fűben, és a nyakukat nyújtogatták, hogy lássák, mi

történik a szikla tetején. A következő pillanatban már Madisonnal és Reagannel rohant a kinyíló ajtó felé. Olyan

volt, mintha a teste előbb tudta volna, mit kell tennie, mint az agya felfoghatta volna, mit lát: Ajtó. Lift. Dan.

Hamilton. Eisenhower. A két Holt és Dan egymástól távol, elnyúlva feküdt a lift alján. Amy nem értette, mi történt, és addig nem is érthette meg, amíg a sírköveket kerülgetve rohannia kellett.

- El az útból, bénaság! - mondta Reagan, és könyöké- § vei megpróbálta eltalálni. - Hamilton és apa értünk

jött!

Dan meg értem! - válaszolta a lány, és behúzta a ^ nyakát az ütés elől.

Mivel már úgyis lehúzta a fejét - és úgyis ott volt a nyílásnál - úgy döntött, beugrik a liftajtón. Valaki a hátán

landolt: Reagan? Nem - Natalie. Aztán Reagan és Madison is betuszkolódott, és beljebb nyomta Amyt.

A lány jobb arca így a falnak tapadt, és Natalie keze alaposan eltalálta a bal fülén. De azért még hallotta a

gépies csipogást, és az automata hangot: „A lift csak azután indul el, ha minden Cahill-ág legalább egy

képviselője jelen van. Lépjenek a tükörhöz a retinaazonosításért! Ekat?"

- Ha megbocsátotok! - mondta hűvösen a lift előtt álló Alistair. Mozgolódás támadt. Amy látta, hogy Mary-

Todd kilép, hogy beengedje a férfit.

A lift megint csipogott.

- Azonosítva. Janus?

- Utat a királynak! - jelentkezett Jonah.

Amy nem látta, de elképzelhetőnek tartotta, hogy kirángatta Madisont és Reagant a liftből, hogy befu-

rakodjon.

- Azonosítva - szólalt meg az automata hang. -Lucián?

- Jelen - mondta Ian.

Bizonyára már a szkenner elé is állhatott, mert a hang folytatta:

- Azonosítva. Tomas?

- Nem, nem! - ellenkezett Eisenhower. - Már most két Lucián van a liftben, mert Natalie elbújt valahol

hátul! Ez nem igazságos. Egyiküknek távoznia kell!

- Talán az igazságos, hogy két Holt van? - kérdezte Alistair. - Maga és Hamilton.

- Az egészen más - jelentette ki a férfi. Amíg Eisenhower tovább tiltakozott, fia a tükör elé állt.

- Azonosítva. - Jegyezte meg az automata. - Madrigál?

- Tessék?! - csattant fel Alistair. - A Madrigálok nem tartoznak a Cahill-ágak közé!

- Madrigálok?! - szólalt meg Eisenhower is. -A Madrigálok gonoszak!

- A Madrigálokat mindenki utálja! - kiáltotta Ian. Hangok kavarogtak, minden szóval nagyobb lett

a felháborodás és a düh. Ekkora összetartásra ötszáz éve nem volt példa a Cahillek között.

Leszámítva, amikor egyesült erővel megölték a szüleinket - gondolta Amy, megborzongva. Szeretett volna

felkiáltani: „Én is utálom a Madrigálokat!" - csak hogy megtévessze a többieket.

- Ez a Dan fiú, arról vakerolt nekem a ferdeszemű-eknél, hogy ő Madrigál - szólalt meg Jonah, akinek

színpadhoz szokott hangja kitűnt a többieké közül. -Dan, nem akarod magad még egyszer Madrigálnak kiadni?

Hátha ki tudod játszani a liftet!

Hazudj - gondolta Amy kétségbeesetten. - Tagadd le! Színészkedj! Most még nem biztonságos elárulni nekik!

A lift hátuljába szorulva nem látta az öccsét. Bízott benne, hogy elég magas ahhoz, hogy lábujjhegyre állva

titokban belekukucskáljon a retinaazonosítóba.

- Madrigál vagyok - harsant fel ekkor Dan bátor hangja a lift ajtajából. - Az egész családom Madrigál, sőt,

még Nellie is! De nem olyanok vagyunk, amilyeneknek hisztek bennünket. Mi...

Megpróbálta megmagyarázni. Amy zakatoló szívvel hallgatta testvérét. Annyira bátor volt! Annyira bolond.

A morgolódás még gonoszabb lett, még fenyegetőbb.

- Nem! - mennydörögte Eisenhower. Hangja erő-sebb volt a többiekénél. A lift elejében állt, de megfordult. -

Nem vagyok hajlandó egy liftben tartózkodni egy Madrigállal! Kikérem magamnak!

A többiek elhúzódtak Eisenhower dühe elől, és Amy végre láthatta, mi történik. A férfi megragadta Dant,

felemelte, készen állva rá, hogy kipenderítse a liftből.

- Ne! - ugrott előre a lány.

A hangját elnyomta a géphang:

- Azonosítva. Mindenki jelen van. Mindenki azonosítva.

Eisenhower véletlenül a megfelelő szögben húzhatta el Dant a retinaszkenner előtt.

A Holtok feje meglepődhetett, mert egy lépést tett hátra, amivel félig kint volt a liftből.

Utána minden olyan gyorsan történt.

Nellie elugrott Mary-Todd Holt előtt, és valamit Eisenhower jobb karjába szúrt. Amy ezüstös villanást látott.

Lehet, hogy a nő a kígyó-orrkarikáját használta fegyverként?

Nellie felkiáltott:

- Azonnal tegye le Dant!

A pilóta megkopogtatta Eisenhower jobb vállát.

- Kérem, uram... - kezdte a pilóta.

Ezek megőrültek? - tűnődött Amy. - Azt hiszik, hogy holmi orrkarikával, meg jó modorral megállíthatják

Eisen-howert?

Ám Eisenhower elengedte Dant, aki puffanva földet ért. Aztán hátralépett, hogy szembenézzen a támadóival.

Megfogta Nellie-t és a pilótát, mintha ösz-sze akarná csapni a fejüket.

- Nellie! - kiáltotta a lány, és előrefurakodott. Még nem tudta, miként fog nekik segíteni, de meg kellett

próbálnia.

Elkésett.

Nem azért, mert Nellie máris megsérült. És nem is azért, mert a nő a saját erejéből kiszabadult.

Elkésett, mert abban a pillanatban a lift ajtaja becsapódott.

És emelkedni kezdtek.

24. Fejezet

- Aú! Ó! Ne! Ne lépjen a kezemre! - kiáltotta Dan a sötétben.

- Dan... Dan! Itt vagy? - hallatszódott Amy hangja a háta mögül.

- Igen - mondta, és megpróbálta kihúzni az ujját egy cipő alól. Aztán nagy nehezen sikerült felállnia, bár az

arca a liftajtónak nyomódott. - Itt vagyok!

A morgolódás sugdolózássá halkult, de ez valahogy még ijesztőbb volt: „Madrigálok. Dan és Amy Madri-

gálok."

- Apa! Apa! Itt vagy? - kiáltotta Hamilton. Semmi válasz.

- Reagan? Madison? Anya? - próbálkozott, pedig látta, hogy mindannyian kiszálltak a liftből.

Továbbra sem érkezett válasz. Egyedül vagyok - tudatosodott Hamiltonban. - Elvesztettem a családomat.

Elvesztettem a csapatomat.

Csak Amy és Dan maradt. De lehetnek-e egy csapatban velük, ha Madrigálok?

- Natalie? - hallatszott Ian hangja a sötétben.

Tudta, hogy valahol ott kell lennie a lánynak mögötte. Arra várt, hogy nyávogni kezdjen, amiért a liftben

összegyűrődött a valamelyik híres divattervező által tervezett ruhakölteménye, vagy mert a tengeri levegő

tönkretette a frizuráját, vagy azért, mert kifutnak az időből.

De semmi ilyesmi nem történt. Testvére előrenyúlt, és némán megfogta a kezét.

Kölykök - gondolta Alistair. - Itt maradtam egy rakás kölyökkel.

Arra gondolt, hogy soha sem értett a gyerekek nyelvén. Különösen azóta hitte ezt, mióta a Starling hármas

ikrek egy szó nélkül otthagyták Stratfordban. Aztán itt van Amy és Dan - vajon tényleg Madrigálok? Lehetséges

ez?

Vajon mi fog még kiderülni?

Nyugi - csitította magát Jonah. - Nyugalom.

Megszorította a táskát, amiben a kulcsai lapultak. Tisztában volt vele, hogy most nem szabad pánikba esnie.

Nem szabad, ha meg akarja mutatni az anyjának, hogy egyedül is képes a győzelemre.

Gondold azt, hogy a többiek csak a közönséged! -mondta magának.

De a rajongói szeretetet árasztottak. Ők meg gyűlöletet.

A lift megállt. Az ajtó kinyílt. Visszaértek a szikla tetejére.

25. Fejezet

- Valaki nyomja meg a földszint gombot! - kiáltotta Amy, mert elfelejtette, hogy ezek után senki sem akar majd

nekik segíteni. - Ki kell mentenünk Nellie-t Ei-senhower kezei közül!

Hiába nyomogatta a telefonját, hogy felhívja a nevelőnőjüket, ugyanazt a választ írta ki a mobilja, mint a

liftezés elején: „A szolgáltatás nem elérhető".

Hamilton ugyanígy járt a saját telefonjával, és bosszúsan a földhöz vágta.

- Igen! Vissza kell mennünk! Meg kell mentenünk az apámat a... - Zavart képet vágott, mert eszébe jutott,

hogy az apját egy nevelőnőtől és egy pilótától nem kell megvédenie. Hacsak nem tényleg Madri-gálokról van

szó, akik a földkerekség leggonoszabb emberei. Aztán végül csak ennyit mondott: - Vissza kell mennünk a

családomért!

Alistair tapogatni kezdte a liftfalat.

- Igen, igen, hát persze, hogy valamelyikőtök visz-sza akar menni. - Mondta fanyarul. - Majd én segítek

15 benne! Csak előbb én jussak ki innen... - Alistair fél

lábbal kilépett a liftből. - Hmm. Mivel lehet irányítani ezt a liftet?

Hamilton kirontott a liftből, és verni kezdte a kinti billentyűzetet.

- Vissza! Vissza! Vissza! - kiabált. A lift meg sem mozdult.

- Ham... a családod lift nélkül is fel tud jutni ide -emlékeztette Dan.

- Hö? Tényleg - adott neki igazat Hamilton bénultan.

- Szerencsére az eltart egy darabig - jegyezte meg Alistair. - Addigra már...

Addigra már valaki más fogja megkaparintani a díjat - gondolta Amy.

Mindenki ugyanezen a lehetőségen gondolkozott, és a figyelem elterelődött madrigálságukról. Mindenki

előretódult.

- Ne! Ne lökdössetek! Le fogok zuhanni! - kiáltotta Jonah. - Szükségetek van rám! Szükségetek van egy

Janusra!

Amikor Amy a lift ajtajához ért, megértette, miért van ennyire megijedve Jonah: csak egy keskeny szik-

lapárkányt látott, és azon túl egy mély szakadékot, aminek az alján a temető terült el. Amy kilépett a liftből, majd

gyorsan oldalra lépett, és a sziklafalhoz tapadt.

- Amy? - kérdezte halkan a mellette álló Dan.

A lány felkészült rá, hogy öccse a tériszonyával kezdi ugratni, ám amikor a fiúra nézett, látta, hogy Dan

ugyanolyan sápadt és rémült, mint ő.

- Talán... - suttogta - megkapaszkodhatnánk egymásban.

Megint telepatikusan beszéltek egymással. Amy tudta, hogy öccse és ő ugyanarra gondolnak: mi van akkor, ha

a többiek annyira utálják a Madrigálokat, hogy úgy döntenek, lehajítják őket a szikláról?

De testvére gondolatához egy lábjegyzet is járult: minden ágból szükségük van valakire - még, ha az illető

Madrigál is-, hogy a lift elinduljon. Lehet, hogy újra szükségük lesz egy Madrigálra. De egyikünk is elég.

Szóval... legjobb lesz, ha a biztonság kedvéért összeragadunk!

Amy megragadta a testvérét. Látta, hogy Ian és Natalie ugyanolyan kétségbeesve csimpaszkodnak egymásba.

Ugyanebből az okból - gondolta Amy -, a Lucianek közül is csak egyre van szükség. Alistair elgondolkozva nézte

Jonah-t.

- Egy Janusra is szükségünk van - motyogta. - Talán... - fordult a Hamilton mellett lévő billentyűzethez. -

Talán, ha az öt ág egyszerre érintené meg... Vajon mi történne akkor?

Senki sem válaszolt. De a következő pillanatban mindenki megrohanta a billentyűzetet.

- Gyerünk! Ugorjunk vissza a liftbe! - kiáltotta Dan, és rángatni kezdte Amy karját, amikor megérintette az

irányítópanelt.

Le kell mennünk - morfondírozott Amy. - Nem a temető szintjére, de egy alsóbb emeletre, ahol a fődíj lehet...

A lány átbukott jonah lábán; Dan Natalie-re esett. Alistair volt az utolsó, aki visszamászott a liftbe.

Ezt biztosan előre eltervezte - gondolta Amy. - Hogy első lehessen a kiszállásnál. Az első, aki megkaparintja

a díjat.

De a lift nem mozdult.

- Talán a hipotézisem téves - jegyezte meg Alistair.

Akkor a lift hátuljából zúgás hallatszott. Amikor megpördült, hogy lássa, mi történik, észrevette, hogy az

egész hátsófal eltűnt.

26. Fejezet

Hamilton először csak még több sziklát látott. A lift hátsó ajtaja egy hatalmas barlangba nyílt.

Rendben - gondolta, miközben az újabb sziklafalat nézte. - Itt is a Holt-képességekre lesz szükség! Elő a

hegymászó felszereléssel!

Aztán a kívülről beszűrődő félhomályban észrevett egy csigalépcsőt a fal mellett.

Az első gondolata az volt, hogy a többiek elé kellene rohannia. Gyorsabb volt, és erősebb is náluk - biztosan a

többiek előtt érne a díjhoz. De hogyan viszi ki innen a díjat a családja segítsége nélkül?

Amyvel és Dannel? - tűnődött. - A Madrigálokkal?

A két kölyökre pillantott, akik zseblámpájukat előhúzva késlekedés nélkül a lépcsők felé indultak. A fiú arca

koszos volt, és a jobb szeme egy kicsit bedagadt, ahol Hamilton apja megütötte. A lány idegesen tekergette haját

az ujja köré. Nem tűntek gonosz Mad-rigáloknak. Olyan ártatlanok voltak, mint Bambi. Mint a húsvéti nyúl.

Mint a...

Ám Hamilton gyerekkora nem a cuki, dédelgethető, ártatlan teremtményekről szólt, így ki is futott a

példatárból. Különben sem számított. Lehet, hogy Amy és Dan nem gonosz, de nem is elég erős ahhoz, hogy

lenyomja a többieket, ha a díjért kell küzdeni. Ehhez izmosabb szövetségesekre volt szüksége. Hamiltonnak a

családjára volt szüksége.

- Megyünk, Ham? - kérdezte Dan óvatosan, mintha megpróbálná kitalálni, egy csapatban vannak-e még. Ők

már a lépcső tetején álltak, Jonah, Ian és Na-talie mögött.

- Őőő... Egy pillanat! - Hamilton megfordította a fejét, és kinézett a sziklára.

- Miért nem mész ki, hogy megnézd, a családod elkezdett-e felmászni a sziklára a lift túloldalán? -ajánlotta a

Holt fiú könyöke mellett álló Alistair.

- Ha megtenném, biztosan bezárná mögöttem az ajtót! - ellenkezett a fiú.

- Nem, nem, én ekkora galádságra sohasem vetemednék - jegyezte meg a férfi, egy tökéletesen álnok vigyort

villantva Hamiltonra.

A fiú látta, hogy Alistair már rá is tette valamire a kezét a lift mellett - egy újabb gombra?

Ez játszik velem - gondolta. - Ha engem nem zárhat ki, megvárja, amíg feldühödök, és előrefutok, és akkor a

családommal teszi ugyanezt.

Hamilton még a sportban is rühellte az észjátékot. De hallgatott, arra várva, hogy Alistair feladja álnok tervét,

és elkezdjen lesétálni a lépcsőn.

A férfi nem mozdult.

Hamilton sem.

Alistair nem mozdult.

Addigra már Ian, Natalie, Amy és Dan jóval előttük járt. Hamilton biztos volt benne, hogy a díjra fenik a

fogukat.

Gondolkozz! - kényszerítette magát. - Nem győzhetsz mindig izomerővel!

Ekkor eszébe jutott valami.

Leguggolt, azzal a szöveggel, hogy le kell takarítania a cipőjéről a koszt. A padló közelében félhomály volt.

Guggolás közben összeakasztott néhány hegymászó karabinert, és beékelte a liftajtóba. így, ha be is csukódik,

nem fog bezáródni teljesen.

Aztán - és Hamilton szerint, ez volt az egész terv leg-briliánsabb része - felállt, és várt néhány másodpercet.

- Oké, talán még utolérem a többieket - mondta, mintha az egész kulcsvadászat nem is érdekelné.

Visszakötötte a hegymászó felszerelését, és elkezdett leereszkedni a lépcsőn a sötétbe. Miután kikerült

Alistair látóteréből, felkapcsolta a zseblámpáját, és ellenőrizte, hogy a dzsekije zsebében ott van-e még a

tizenegy ezüsttubus - melyek a Holtok által talált kulcsok mintáit tartalmazták.

Szükségünk lesz rájuk, ha ez tényleg a kulcsvadászat vége - tűnődött a fiú. - Nem igaz?

Még mindig többes számban gondolkozott.

Jönni fognak! - bátorította magát. - A családom hamarosan itt lesz!

Hallgatózva, lassan elindult. Alig tett meg néhány lépést, és a háta mögül zúgás, majd kattanás hallatszott.

Aztán Alistair bizonytalan léptei kezdtek kopogni a lépcsőn.

A kattanás azt jelentette, hogy a karabinerek beálltak - gondolta Hamilton.

Előreengedte Alistairt, és fülelni kezdett az újabb zúgásra, ami azt jelentette volna, hogy a családja

megérkezett.

Tessék! Ez volt az? - kérdezte magától Hamilton. -Vagy... ez?

Nehéz volt úgy hátul maradni, hogy közben a többieket se veszítse szem elől, és a szülei érkezését jelző

zajokra is figyelhessen.

Egy halk léptet hallottam? - tűnődött. - Valaki lábujjhegyen közeledik?

A Holt család nem a lábujjhegyen tipegésről volt híres, sem a lopakodásról, ám a kulcsvadászat rávette őket,

hogy szokatlan dolgokat tegyenek.

Hamilton azon gondolkozott, miként jelezhetne a családtagjainak.

Mi lenne az a jel, amit csak ők ismernének fel, senki más? - töprengett. - Igen, megvan...

Elkezdte a Wisconsini Egyetem csapathimnuszát kopogtatni a lépcső sziklakorlátján.

Jonah gyanakodó pillantást vetett rá néhány lépcsővel lentebb.

- Mi az? Dobos akarsz lenni? - kérdezte, aztán ösz-szehúzott szemmel körbenézett.

Ekkor az első kő eltalálta Hamilton tarkóját.

27. Fejezet

- Állj! Ki dobál?! - kiáltott fel Jonah, amikor kavicsok kezdtek záporozni a fejére. - Felvilágosítalak benneteket,

hogy ez az arc be van biztosítva!

Automatikusan a testőreit kezdte keresni. Elfelejtette, hogy lemondott róluk, amikor a szülei engedélye nélkül

elszökött. Amikor eldöntötte, hogy hű lesz önmagához.

Jonah maga elé képzelte gúnyolódó anyját: Csak nem hitted azt, hogy egyedül is győzhetsz?

Ian és Natalie egyszerre kuporodott le a lépcsőn, amikor az első kő becsapódott.

- Ez nem lehet ő... ez nem lehet ő... - mantrázta Natalie. - Istenem, add, nehogy ő legyen!

- Persze hogy nem - felelte Ian. - Az lehetetlen. - Az órájára nézett. - Még van időnk.

Újabb kő pattogott el mellettük.

- Ez csak a csőcselék, ugye? - kérdezte idegesen Natalie.

- Igen - értett egyet Ian.

Soha sem gondolkozott még el rajta, milyen kedves szó is a csőcselék.

A csőcselék az ő látóhatára alatt volt. Nem számítottak, nem árthattak neki, mert ő felettük állt minden

tekintetben.

De mi van, ha a csőcselék most legyőzi Natalie-t és őt a fődíjért folyó küzdelemben?

Dan bekapcsolta a zseblámpáját, amikor Jonah és a Kabrák kiabálni kezdtek mögötte.

Kövek hullottak a magasan lebegő párkányról, ahol a lift volt. Dan nem aggódott miattuk. Őt az a sötét alak

aggasztotta, aki elindította a kőzáport - az az alak, aki most elsuhant egy kötélen a lépcső mellett.

- Ne! Ne! Ez a férfi vagy nő, vagy akárki, megelőz bennünket! - kiáltotta Dan.

A fekete alak tökéletes ívet írt le, és a lépcső alján landolt, néhány lépésre az ajtótól. Aztán megfordult, és

odarohant.

- Ne! - kiáltotta Dan. - Mi! Nem! Veszthetünk!

Hamilton zavarodottan pislogott. Neki miért nem jutott eszébe, hogy kötelet akasszon valahova, és átlendüljön a

lépcső fölött?

Nem láttam, hol van a lépcső alja - gondolta. - Túl sötét volt.

Akkor vette észre, hogy az ajtónál álló alak ugyanolyan éjjellátó szemüveget visel, mint a katonák szoktak.

Büszkeség töltötte el, hogy családtagjai közül -Reagan? Madison? Anya? - valaki ilyen jól felkészült.

- Várj! Megyek én is! Egy csapatban vagyunk! -kiáltott utána.

Félrelökte Alistairt, aki még mindig visszafelé pillantgatott.

Ianen, Natalie-n és Jonah-n könnyű volt átugrálni, mert mindannyian a lépcsőre kuporodtak.

- Én is megyek! - kiáltotta Dan.

- Addig nem, amíg itt kövek hullanak - mondta Hamilton, és elugrott a Cahill kölykök mellett. Bár azt nem

gondolta végig, hogy védeni akarja-e Dant, vagy csak feltartóztatni.

Öt hatalmas lépéssel Hamilton elég közel jutott ahhoz, hogy elkapja a sötét alak karját.

- Reagan? Madison? - kérdezte. - Várj! Én vagyok! Hol vannak a többiek?

Már vagy ezerszer elkapta életében húgai karját, még akkor is, ha csak azokat az eseteket számítjuk, amikor a

földre teperte őket, és addig nem engedte fel, amíg meg nem ígérték, hogy megteszik, amit akar. Miközben

megszorította a sötét alak karját, erre gondolt: nem elég izmos, hogy Reagan vagy Madison legyen. De még anya

is izmosabb. És kizárt dolog, hogy apa legyen.

Ez a kar határozottan csontos volt. És - ijesztő.

- Te nem vagy Holt! - vádolta meg Hamilton.

- Már hogyne lennék! - suttogta az alak. - Ham-my, őőő... tesó! Én előre megyek! Te meg tartóztasd fel a

többieket!

A lány megpróbált meglógni, de Hamilton erősített a szorításán.

- Nem, te nem vagy Holt! Te... te... - Hamilton gondolatban végigfutott az összes csontos karon, amit az évek

során megszorított. A karok általában wisconsini kiskölykökhöz tartoztak, akik neki szerették volna adni a

zsebpénzüket. Valahogy nem szeretett erre gondolni. Most azokra a csontos karokra szűkítette a kört, amiket a

kulcsvadászat alatt fogott meg. A Globe Színházban, a lovaglónadrágos nin-dzsa... - Te Sinead Starling vagy!

Hirtelen megértette, miért érez hegeket a ruhája alatt.

Tényleg megsérült a Franklin Intézeti robbanásnál -gondolta bűntudatosan. - Aminek az én családom volt az

oka...

Elengedte a lány karját.

28. Fejezet

Sinead elhúzódott Hamiltontól, de addigra már az egész csapat körbevette. Dan lekapta a fejéről az éjjellátó

szemüveget, és a párkány felé kukucskált vele, ahonnan a lány leugrott.

- A testvérei... - kapkodott levegő után Dan. - Lehet, hogy követik...

- Ó, nem! - mondta Sinead fapofával. - Nedet és Tedet Stratfordban hagytam. Egyetlen Starling vert át

benneteket, szerencsétlenek!

Remélte, hogy senki sem hallotta, amikor megremegett a hangja, amikor inkább nem mondta ki ezeket a

szavakat: biztonságos helyen hagytam őket. Tudtam, hogy ez lesz a kulcsvadászat legveszélyesebb része.

És ezt a veszélyt a többiek hideg pillantásából máris érezhette.

- Kössük ki, és hagyjuk itt! - ajánlotta Ian.

- De ha a testvérei idejönnének, hogy kiszabadítsák. .. - kezdte Natalie.

- Nem tudod, hogy hazudok, vagy igazat mondok, ugye? - kötekedett Sinead.

Arra számított, hogy kitör a bunyó, mint a Globe-ban, és akkor simán elslisszolhatna mellettük. De mindenki

csak dermedten állt, miközben gyanakodva pislogtak egymásra és rá.

Legalább túl gyanakvóak ahhoz, hogy összefogjanak ellenem - gondolta Sinead.

- Különben is, hogy kerülsz te ide? - követelte a választ Dan.

- Megfejtettem a stratfordi templomban talált rejtvényt - világosította fel Sinead. - A többiekkel ellentétben,

akik egyszerűen csak követték Amyt és Dant. - A Cahill kölykök kivételével mindenki bűntudatosan lesütötte a

szemét. - Aztán feltaláltam egy ultrakönnyű repülőt, amivel ideszálltam, és a szikla tetején landoltam. Tudtam,

ahhoz, hogy egy ilyen kis helyen leszálljak, új technológiára van szükség. Az ajtó biztonsági rendszerét

gyerekjáték volt feltörni, és már bent is voltam.

Úgy döntött, inkább nem köti az orrukra, hogy ő csak ellopta a templomból a CD-t, és Ted volt az, aki

megfejtette. Meg azt, hogy az ultrakönnyű gépet még jóval a kulcsvadászat előtt Ned tervezte. Az ajtó biztonsági

rendszerének feltörése pedig teljes hazugság volt, de legalább rájött, ki támasztotta ki karabinerekkel az ajtót.

Hamilton arca halványrózsaszín lett. Szóval te voltál - gondolta Sinead.

- Biztos vagyok benne, hogy szükségetek van a segítségemre, ha meg akarjátok szerezni a díjat - hencegett

Sinead. - Nézzétek! Itt van egy rejtvény, amit, biztos vagyok benne, hogy egyikőtök sem tudna megoldani! A

táblára mutatott, amit eddig még csak ő vett észre.

DARABOKRA TÖRT CSALÁD HAGYTA EL A SZIGETET.

DE A SZIGETRE VISSZATÉRVE MÉG ÚJRA EGY LEHET.

- A második rímhelyzetnél van egy szótagtöbblet, ha versnek fogjuk fel, és elemezni kezdjük. A „szigetre

visszatérve" szókapcsolat sziszegő sz-ei talán a bibliai Évát megkísértő kígyóra utalnak, ami az álnokság

szimbólumaként fogható fel, és...

- Sinead, nem zavar, hogy ez nem rejtvény? - kérdezte Amy. - Ezek konkrét tények. Ez az, amit... a Madri-

gálok szeretnének.

Ellépett Sinead mellett, és belökte az ajtót:

- Na, látod!

29. Fejezet

Amy keze remegett, miközben az ajtót tartotta. Aggódva hátrapillantott a többiekre.

- A Madrigálok a kezdetektől azt szeretnék, hogy a család újraegyesüljön - mondta halkan. - Mi Made-leine

leszármazottai vagyunk, Gideon és Olivia Ca-hill ötödik gyerekéé. És...

- Nem is öt gyerekük volt! - ellenkezett Hamilton. -Csak négy!

A többiek morogva bólogattak, a Holt fiúval értettek egyet, nem Amyvel.

Nagyot nyelt, és erőt vett magán, hogy folytatni tudja:

- Olivia már terhes volt, amikor Gideon meghalt. Madeleine azután született, hogy a többiek összevesztek

egymással, és a család szétesett. Nem lett volna biztonságos nagydobra verni a születését. - Amy sem érezte

biztonságban magát. Igyekezett hát rövidre fogni. - A lényeg az, hogy a Madrigálok véget akarnak vetni a

harcoknak. Harmóniát akarnak. Békét. Megbo... megbo...

Nehezére esett kimondani a megbocsátás szót Alis-tair előtt, aki segített megölni a szüleit, fonah, Ian és

Natalie előtt, akik megpróbálták eltenni láb alól őt és Dant. De még Sinead előtt is, pedig ő nem tett semmit

ellenük az aljasságokon kívül.

- Kiderült, hogy mi vagyunk a jófiúk - csipogott közbe Dan.

- Na, persze - gúnyolódott Ian. - A Madrigálok ezért lopják el mások kulcsait, és hiúsítják meg a terveinket...

- Meg akarják akadályozni, hogy valamelyik ág túl nagy hatalomra tegyen szert - magyarázta Dan. - Az

egyensúly kedvéért.

Amy nem tudta volna megmondani, hogy valaki hitt-e nekik. A zseblámpáját az ajtó felé fordította. A fény egy

másik ajtóra és újabb irányítófalra esett. A gombok elég egyértelműek voltak. Az irányítófal öt gombja az öt

címer volt, és mindegyik alatt ott állt a családok neve is:

Madrigál Lucian Tomas Ekaterina Janus

Madrigál, Tomas, Janus, Ekaterina, Lucián.

- Nézzétek meg ezt! Nem bizonyíték ez arra, hogy a Madrigálok azt akarják, hogy megbékéljünk egymással?

Ahhoz, hogy átmehessünk, minden ágnak képviseltetnie kell magát...

Senki sem válaszolt. El voltak foglalva azzal, hogy ki ér elsőnek a gombokhoz. Alistair és Sinead egymást

lökdöste az Ekat gombért, de a férfi eközben lant, Natalie-t, Amyt és Dant is figyelte.

A lány szíve összeszorult.

Attól tart, hogy a gombok visszaüthetnek, és az ágakon belül is viszályt szíthatnak, ahelyett, hogy bármit

egyesítenének - gondolta Amy. - És igaza van. Visszaüthet. Nem a mi esetünkben, de más csapatoknál...

Az ajtó kattanva kinyílt, mindenki betódult rajta, aztán gyanakodva méregették egymást.

Amy a falhoz szorult. Véletlenül hozzáérhetett egy gombhoz, mert a terem hirtelen fénybe borult.

- Egy újabb múzeum? - nyögött fel Dan. Tényleg az volt.

Mint a többi ág erődjében - jutott eszébe Amynek.

Amikor a vitrinekben kiállított tárgyakra nézett, megnyugodott. Nem hasonlított a káprázatos műalkotásokkal

villogó Janus-múzeumra, sem a rémisztő és szédítő találmányokkal telezsúfolt Ekat-kiállítás-ra. Az itt látható

tárgyak egyszerűek voltak. A terem közepén, a főhelyen, puritán asztal állt.

Amy elindult felé.

Az asztal tetején egy vitrint talált, amiben két papír feküdt: az egyik szemmel láthatóan ősi volt, és egy

különös, régies nyelven íródott - talán keltául? A másik egy ropogós, fehér papírra gépelt szöveg volt ezzel a

címmel:

OLIVIA CAHILL EREDETI FELJEGYZÉSÉNEK FORDÍTÁSA

Amy levegő után kapott, aztán olvasni kezdte:

Családunk ebédlőasztala egyike azon kevés tárgynak, ami az 1507-es szörnyű tűzvészből megmaradt.

Megmaradását a puszta véletlennek köszönhette, mert azon a napon megkértem Thomast és Luke-ot, hogy

vigyék ki az udvarra, hogy letakaríthassam a napon. Még nem tudtam, hogy milyen sötét idők köszöntenek

ránk. Az asztalra nézek, és eszembe jutnak a boldog Idők: amikor a férjem, a gyerekeim és jómagam együtt

voltunk, és jókedvűen nevetgéltünk vagy beszélgettünk a bableves vagy a kása fölött. . . Most már csak

Madeleine-nel ülök itt, ő a lekváros kenyerével, én meg a bánatommal, és azt mondom neki: „Hozd őket

vissza! Gyűjtsd össze őket ismét!" Tudom, hogy Gideont ebben az életben többé nem láthatom, de a

legdrágább kívánságom, hogy Luké, Katherine, Thomas, Jane, Madelelne és én együtt ülhessünk Ismét az

asztal körül. Kérlek, Madelelne, kérlek...

A szavak itt megszakadtak, aztán valamivel később - talán több évvel is - így folytatta írója a levelet:

Legdrágább kívánságom soha nem válhat valóra! Made-leine kutatásai csak újabb halálokról hoztak hírt

a világ minden tájáról. Nem fogok beszámolni róluk - túl fájdalmas lenne. Képtelen vagyok elfogadni, hogy

a gyermekeim olyan távol haltak meg tőlem, és ráadásul egymás keze által, mintha nem is testvérek lettek

volna! Madeleine azzal vigasztal, hogy majd a túlvilágon találkozom velük - ott majd újra boldogok

lesznek, megbocsátóak és békések. Az igazat megvallva, semmire sem vágyom már jobban. Öreg vagyok,

közeledem a túlvilághoz. De még mindig félek, és egyben reménykedem. Tudom, hogy a férjem ambíciói

és eredményei a pusztulást és a rettegést szabadították a családunkra; legnagyobb félelmem az, hogy a

viszálykodás túlnő a családon, és az egész világra pusztulást hoz - ha már el nem kezdődött... Tudom, hogy

ennek csak akkor szakad vége, ha a családom ismét egyesül, és elfelejti a múltat. Luké, Katherine, Thomas

és Jane számára már túl késő, de talán a gyerekeik, vagy a gyerekeik gyerekei... Van egy újabb, nagy

kívánságom. Az, hogy a gyerekeim leszármazottai - Madeleine-é is - egyszer majd üljék körbe együtt e

családi asztalt. Borítsanak fátylat a múltra. És csak azt vigyék tovább magukkal, ami a jövőre nézve

hasznos lehet. És a Cahill családra újra béke köszönthet.

Amy szemébe könnyek gyűltek, mire befejezte az olvasást. Ujját végighúzta az asztal lapján - az asztalon, aminél évekig egy boldog család étkezett, amíg a tragédia és az árulás fel nem borította az életüket. Eszébe jutott, milyen nehéz volt az anyja szíve, amikor kiskorukban veszekedni kezdtek Dannel.

Olivia Cahill is ilyen anya lehetett. Nem akart mást, csak hogy a gyerekei, illetve azok leszármazottai békében

éljenek egymással.

Darabokra tört család hagyta el a szigetet. Ám a szigetre visszatérve még újra egy lehet - elmélkedett Amy. -

Lehet olyan egyszerű, mint együtt leülni egy asztal köré?

Sietve letörölgette a könnyeit, aztán megfordult, hogy az asztal köré ültesse a többieket, de valami

megállította ebben.

A legrosszabb dolog, amit Dan és én tettünk, hogy játékokon veszekedtünk - gondolta. - Apróságokon, és anya

gyorsan kibékített bennünket. De Olivia Cahill - és a Madrigálok - most azt kérik, hogy „borítsunk fátylat" egy

gyilkosságra?

Érezte, hogy a szíve kemény lesz, a szüleik halála miatt érzett fájdalma még Olivia Cahill kívánságánál is

erősebb volt.

Ez nem ilyen egyszerű - tűnődött magában. Visszatérő gondolata volt ez Jamaica óta.

Ekkor morajlást hallottak fentről, mintha a menny dörgött volna. Még a padló is beleremegett.

Sziklák zuhantak alá a mennyezetről.

30. Fejezet Amy Olivia asztala alá bújt.

- Dan! Ide! - kiáltotta. - Hamilton!

A fények kialudtak, és a terem teljes sötétségbe borult. Amy most már csak hallotta a lezuhanó sziklákat, látni

nem látta őket.

Ez még rosszabb volt.

- Dan! Dan! Dan! - kiáltozta.

Hallotta, ahogy Hamilton és Dan őt szólongatja, Ian és Natalie pedig egymást.

- Mindenki az asztal alá! - kiáltotta Amy a többieknek is. - Ez a legbiztonságosabb hely!

Aztán hallotta, hogy valami nehéz az asztalra zuhan. Az asztal lába, amit szorongatott, megrepedt.

Mi van akkor, ha nincs biztonságos hely?

Dan megfogta Hamilton kezét, és abba az irányba kezdte húzni, ahonnan testvére hangja érkezett. - Erre! -

kiáltotta.

Sziklák csapódtak be és robbantak szét körülöttük porfelhőket eregetve.

Dan lélegezni sem tudott.

- Menj nélkü... - próbálta kiáltani.

De Hamilton nem figyelt. Felkapta a fiút, és vinni kezdte.

- Ez ő! - sikoltotta Natalie hisztérikusan. - Ez ő!

- Csak fuss! - kiáltotta Ian vissza a testvérének. Hallotta, hogy Amy valami biztonságos helyre

akarja felhívni a figyelmüket. Futni kezdett a hang irányába.

Alistair tántorogni kezdett, aztán elbotlott, sétapálcája kiesett a kezéből. Gyorsan megnézte, hogy mindegyik

titkos rekesze a helyén van-e, és nem esett-e ki belőle valami. De akkor már kezdett elködösödni a tudata - úgy

érezte, mintha a sziklás talaj felugrana, és megütné. És tovább ütötte.

Talán azért volt ez, mert a levegő is tele volt sziklákkal.

- Nem tudok - motyogta. - Nem tudok mozogni. A koreai barlangban olyan jól megjátszotta a halottat, hogy

Amy, Dan és Bae is elhitte neki. Lehet,

hogy a sors most furcsa tréfát űz vele, és tényleg egy barlangban fog meghalni, közvetlenül a cél előtt?

-Nem... halhatok... meg... most... - suttogta.

- Ne féljen! - szólalt meg felette egy hang. Karok ragadták meg a vállát, és elhúzták a sziklák útjából. - Nem

hagyom meghalni!

Sinead volt az.

Alistair ajka újabb szót formált: Miért? Miért akarja őt bárki megmenteni?

Jonah egyedül volt, távol a többiektől.

Amikor a világ elkezdett összeomlani, hallotta, hogy neveket kiáltanak a levegőbe: „Dan!", „Amy!",

„Hamilton!", „Ian!"

De az övét senki sem mondta.

Egy szikla eltalálta a vállát, és ledöntötte a lábáról.

Több százezer ember kiabálja a nevemet estéről estére: Jonah! JONAH! JONAH!

A sziklák zuhogásának ritmusából kihallotta a tömeg ismert skandálását.

Egy szikla a lábát találta el, és a földhöz szögezte.

Én vagyok a világ egyik legnagyobb sztárja - morfondírozott magában. Újabb kövek hullottak rá. - És mégis úgy

halok meg, hogy a kutya sem törődik velem.

31. Fejezet

Hamiltonnál még mindig ott volt a zseblámpa. Amikor a sziklák hullani kezdtek, elővette, és Danre irányította.

A fiú levegő után kapkodott.

- Szüksége van a... szüksége van a... - kezdte Hamilton.

- Az inhalálójára! - fejezte be helyette Amy. Kétségbeesve elkezdte feltúrni öccse zsebeit. Őt is

zavarta a levegőben kavargó por. Csípte a szemét, összehúzta a tüdejét, és elszorult tőle a torka. Vagy ezt a

félelem okozza? Pánikrohama van?

- Csak Dant ne! - suttogta. - Csak Dant ne!

- Ez az? - kérdezte Hamilton, amikor feltartotta az inhalálót, ami néhány centire elgurult.

Amy kikapta a kezéből, és az öccse szájába dugta.

- Lélegezz! - suttogta. Dan lélegezni kezdett.

Amy visszadőlt az asztal lábának. - Mióta hordja magánál Dan az inhalálóját, ahelyett, hogy Nellie-re bízná?

- tűnődött. Nagy nehezen legyőzte a késztetést, hogy lehajoljon, és a testvérét ölelgetve így kiáltson fel:

„Köszönöm, hogy ilyen előrelátó voltál!" Öccse utálta volna!

Amy túlságosan szédült ahhoz, hogy gondolkozni tudjon. Erőt kellett vennie magán, hogy megnyugodjon, és

szétnézzen. Olivia ebédlőasztala biztonságos búvóhelynek bizonyult. Csak néhol pattant le róla egy-egy forgács,

és itt-ott faszilánkok álltak ki belőle. Körülöttük jókora szikladarabok hevertek - sziklák, amik bármelyiküket

megölhették volna.

Kieresztett egy remegő sóhajtást, aztán Hamilton-ra nézett.

- Megmentetted Dan életét - szólalt meg. - Ahogyan az enyémet Ausztráliában.

Arra számított, hogy Hamilton átmegy macsóba, és azzal kezd hencegni, hogy simán arrébb hajigálná a több

száz kilós sziklákat, ha kellene. De ehelyett a fiúból is egy remegő sóhaj szakadt fel:

- Tartoztam nektek. Mindkettőtöknek. Azok miatt a dolgok miatt, amit a családom tett ellenetek a kulcs-

vadászat elején. És mert... - megrándult az arca. - Attól tartok, hogy a sziklák a családom miatt potyogtak a

nyakunkba. Mert robbantással próbáltak bejutni a liftaknába. A robbanás ereje pedig egészen idáig elért.

Amy Hamiltonra bámult, aki legalább annyira aggodalmas képet vágott, mint Dan.

Régebben valóban simán berobbantották volna a liftet a Holtok. De mintha most már ritkábban nyúltak volna

ilyen radikális eszközökhöz.

Ó - lepődött meg Amy. - És mindez Hamilton hatásának köszönhető. Most sem velük volt, vagyis...

- Lehet, hogy csak egy mezei földrengés - jegyezte meg a lány. Vicces, hogy egy természeti katasztrófa a

jelen helyzetben mennyire megnyugtató tudott lenni. - Előfordul az ilyesmi.

- Csak nem Írországban - mondta a Hamilton mellett kuporgó Sinead. - Itt ritkaságszámba megy.

Megpróbált olyan megvetően beszélni, ahogy csak tudott, de a hangja megremegett, és majdnem zokogni

kezdett.

- A Madrigálok - motyogta a Sinead mellett hasaló Alistair. Amy még a zseblámpa fényében is látta, hogy az

arcán kiütközött a hideg veríték, és legalább úgy zihált, mint Dan. - A Madrigálok megbüntetnek bennünket.

- Nem - rázta a fejét makacsul Amy. - A Madri-gáloknak nem ez a feladatuk! Tudom, hogy nehezen hiszitek

el, de a Madrigálok tényleg békét akarnak.

Alistair arckifejezése nem változott.

- Akkor egy másik ellenfél - mondta Natalie. Hangja egészen elvékonyodott a pániktól.

Amy akkor vette észre, hogy Ian és Natalie is ott kuporog Alistair szomszédságában, az asztal szélénél.

Ennek talán örülne Olivia Cahill? - kérdezte magától. - Igaz, hogy nem körülültük, de alá kuporodtunk mind-

annyian: Madrigálok, Tomasok, Ekatok, Lucianek és... és...

A szemét résnyire húzva a sötétbe nézett.

- Lehet, hogy Sinead öcsikéi robbantottak - találgatott Ian feszült hangon. - Vagy Cora Wizard. Lehet, hogy

nem bízik meg többé Jonah-ban.

- Nem. Nem, nem - mondta Amy. Kivette a zseblámpát Hamilton kezéből, és a fénycsóvát az omla-dékra és a

sziklákra irányította. - De hol van Jonah?

Egy kőrakás alatt találtak rá. Felsőteste egy jókora vitrin alá szorult, amin a következő címke állt: „Mad-rigál-

küldetés a békéért".

Lester - gondolta Dan. Még mindig kótyagos volt az asztmarohamtól. Vagy más volt az oka. - Lester, Irina,

anya és apa. És most...

- Lélegzik! - jelentette ki Hamilton, és levette róla a sziklákat.

- Tényleg?! - kérdezte meglepetten Dan.

- Alig - hajolt a fiú fölé Sinead. Elkezdte nyomkodni és tapogatni. - Ha magához tér, nagy fájdalmai lesznek.

Mindkét lába eltört, és talán egy-két bordája is, és...

- Pofozzuk helyre annyira, hogy meg ne haljon, aztán menjünk! - vetette fel Ian.

- Mi?! - kapkodott levegő után Amy. - Nem hallottad, mit mondott Sinead? Segítségre van szüksége! Orvosi

segítségre! Valakinek vissza kell szállítania!

- Na, és kinek? - gúnyolódott a fiú. - És hogyan? -mutatott rá a problémára. - Az ajtót, amin bejöttünk,

elzárták a sziklák.

Dan csak most vette észre ezt, mivel először az foglalta le, hogy levegőhöz jusson, aztán meg Jonah keresése.

Ám most Hamilton egyetlen működő zseblámpájukat a bejárat felé fordította. Teljesen betakarták a sziklák.

- Már csak egyfelé mehetünk - mutatott Ian a terem túlsó végébe, arra, amerre a padló lejteni kezdett. - A

túlsó vége felé...

- Akkor miért nem rohansz előre? - gúnyolódott Alistair. - Hagyd hátra vérző szívű rokonaidat, hadd

ápolgassák Jonah-t, te meg addig kaparintsd meg a díjat!

- Mert a Madrigálok nem engedik - nézett szúrósan Amyre és Danre. - Ők tervezték ezt a helyet, nem?

Dan látta, hogy a nővére alig láthatóan bólint.

- Már megvizsgáltam a másik ajtót - mondta Ian.

- Mind az öt ág ujjlenyomatára szükség van a kinyitásához. Elkeseredetten nézett Jonah-ra. - Szerintetek Jonah

ujjlenyomatát akkor is használhatnánk, ha beadja a kulcsot?

- Teljesen meggyűlöltetsz bennünket a többiekkel -suttogta Natalie a testvére fülébe. - Azt hiszik, hogy

megölnéd Jonah-t és őket is. Nem emlékszel, mit mondott anya? Először bájologni, aztán...

- Ne gyere nekem anya idézeteivel! - morogta Ian. Natalie visszapislogta a könnyeit.

Azt hiszed, én nem hallom a fejemben a hangját állandóan? - szerette volna visszakiáltani. Nehéz volt

eltávolodni mindattól, amit anyjuktól tanultak, és elhinni, hogy önálló gondolataik is lehetnek.

Hátranézett, ahol a többiek Jonah törött lábát saját hátizsákjaikkal rögzítették, aztán az egyik vitrinből

kikölcsönözték az Egyesült Nemzetek zászlaját, és hordágyat csináltak belőle. Nem volt kérdéses, hogy a

Madrigálok támogatták az Egyesült Nemzeteket -ahogyan minden más békéért dolgozó szervezetet is az elmúlt

ötszáz évben.

Újabb hazugságok - gondolta Ian. - Mindegy. Most már nem lényeges.

- Igyekezzetek! - sürgette a többieket.

Dan, Amy és Hamilton a másik zseblámpa után keresgélt a törmelékek között. Sinead és Alistair drótokból,

kötelekből, elemekből, vitrinvázakból és a törött éjjellátó szemüvegből elkezdett összeszerkeszteni valamit -

talán egy új elemlámpát akartak összetákolni?

- Erre most nincs idő! - makacskodott Ian. - Gyertek már!

A keresgélő Alistair felnézett egy vitrin mögül:

- Gyanús, hogy így hajtasz bennünket... - morogta. - Csak nem valami csapdába akarsz terelni?

- Nem! Csak minél messzebb akarok kerülni tőle! -vágott vissza Ian.

Natalie vadul megrázta a fejét, hogy leállítsa lant.

- El kell mondanunk! - felelte Ian. - Különben nem hisznek nekünk.

Natalie nyelt egyet.

- Becsaptuk anyát - kezdte remegő hangon. - Mielőtt Stratfordba mentünk volna, azt mondtuk neki, hogy a

következő nyom a washingtoni Folger Shakespeare Könyvtárban van.

- Ugyan, benneteket is magával vitt volna! - hitetlenkedett Hamilton.

- Meg is próbálta! - felelt Natalie. - De magának első osztályra vett jegyet, nekünk meg csak... fapados jutott.

A fapados szót úgy suttogta, mintha túl kínos lenne hangosan kimondani.

- Ő felszállt a gépre, mi meg megszöktünk, és irány Stratford - magyarázta a fiú. - Csak annyi időnk van,

amíg Washingtonba repül, rájön, hogy átvágtuk, és visszatér.

- Igen, vissza Angliába. De nem tudhatja, hogy ti ifi vagytok - állapította meg Dan.

- Gyorsan rá fog jönni - világosította fel Natalie. -Ijesztően jó az ilyesmiben.

- Megnéztük a repülőmenetrendet. Kétlem, hogy már itt lenne, de soha nem lehet tudni... - mondta Ian.

- Ijesztően jó az ilyesmiben - suttogta Amy.

Mindenki hallgatott. Arcukra árnyék vetült a derengő zseblámpa fényében.

- És akkor mi van? - Hamilton hangja úgy mennydörgött, hogy Ian arca megrándult. - Ha itt van a szigeten,

akkor sem tud bejutni!

Az ajtót elbarikádozó sziklákra mutatott.

- Robbanószert fog használni - közölte Ian. - Megint.

A fiú látta, hogy a többiek most azt gondolják: Isa-bel okozta az első robbanást.

Nem fogja érdekelni, ki sebesül meg vagy pusztul el a következő robbanásoktól.

Nem biztonságos itt maradnunk, ha megpróbál utat törni magának.

- Hamilton és Ian, ti viszitek Jonah-t! Ti vagytok a legmarkosabbak. Dannél lesz az elemlámpa. De fogd

erősen!

Ian nem akarta jonah-t cipelni. Azt akarta, hogy szabad legyen a keze, és hogy csapot-papot hátrahagyva

rohanhasson, ha a fődíjhoz érnek. Ám most az volt a legfontosabb, hogy kijussanak innen.

Felemelte az Egyesült Nemzetek zászlójának egyik végét, Hamilton pedig a másikat. Aztán botladozva és

dülöngélve elindultak. Az ajtónál Ian volt az, aki feltartotta Jonah ujját, hogy megnyomja vele a janus gombot.

Az első után természetesen egy újabb ajtó várta őket. Egy jókora tábla állt rajta. Dan feltartotta a lámpát, hogy

elolvashassák:

A KULCSVADÁSZAT UTOLSÓ PRÓBATÉTELE

KÖVETKEZIK, AMIT ÚGY TERVEZTÜNK, HOGY TESZTELJÜK A CAHILLEK TUDÁSÁT.

AZ ISMERETEK ÉS FELFEDEZÉSEK, VMIKRE A KULCSVADÁSZAT SORÁN SZERT TETTEK, NÉLKÜLÖZHETETLENEK LESZNEK AHHOZ, HOGY TÚLÉLJÉK AZ AKADÁLYPÁLYÁT. MINDEN ÁG KÉPESSÉGEIRE ÉS TEHETSÉGÉRE SZÜKSÉG

LESZ!

CSALÁS KIZÁRVA.

Ian gúnyosan elmosolyodott. Csalni mindig lehet - gondolta. Aztán a mosoly leolvadt az arcáról. Erre az anyja

tanította? Vagy ő is így gondolja?

- Te megbízol Ianben? - suttogta Dan Amynek.

- Dehogy! - suttogta vissza. - De egyelőre... nem tehetünk mást, vagy igen?

A fiú látta, hogy előttük Ian és Hamilton azon ügyeskedik, hogy átemelje jonah-t egy különösen nagy

kőrakáson. Egy keskeny alagútban jártak, mindenfelé csak köveket láttak. Dan zseblámpája kísérteties

árnyékokat vetített a falakra.

Mikor befordultak a sarkon, újabb ajtó magasodott előtte, ezúttal három táblával:

Ahhoz, hogy beléphessenek az ajtón Válaszolniuk kell erre a kérdésre: Mi volt Mozart n ővérénak neve ?

De az ajtó már nyitva volt, és a pántjáról félig leszakadva lógott.

Senki sem suttogta a választ, hogy „Nannerl", amikor áthaladtak.

A csapat egy újabb ajtóhoz ért, amin újabb gombokat láttak az ágak neveivel.

Ezt az ajtót is felfeszítették.

- Biztos vagyok benne, hogy találunk még zárt ajtókat is - borzongott meg Amy. - Ahol mindenki tudására

szükség lesz, még Jonah-éra is...

Dan megpróbálta elkapni testvére pillantását.

Előreszaladhatnánk - gondolta telepatikusan. - Nálam van az egyetlen lámpa. Ha az összes ajtó nyitva lesz, a

többieket itt hagyhatnánk a sötétben, és...

Ám ekkor újra megremegett a föld, és a mennyezetről megint kövek hullottak le.

Csak most nem volt hová bújni...

32. Fejezet

Dan ösztönösen lekuporodott, és amíg fejét a kezével védte, a lámpát a hóna alá dugta. Valaki megveregette

a hátát. - Ne így! Állj fel! - kiáltotta Alistair a fülébe. -Hogy minél kisebb felületen sebesülhess meg!

Ebben volt ráció.

Dan feltápászkodott a zuhanó sziklák között. - Lapulj a fal mellé! Ott a legvédettebb! - kiáltotta a férfi.

A fiú a kemény kőfalnak passzírozta a hátát. Körbevilágított a lámpával, és látta, hogy a többiek már a fal

mellett állnak. Jonah kivételével, természetesen, de őt is olyan közel húzták hozzá a rögtönzött függőágyában,

amennyire csak tudták.

Dan látta, hogy egy hatalmas szikla testvére arcától mindössze néhány centiméternyire húz el. A sziklák

robaját is túlharsogta Sinead jajveszékelése:

- Ne! Ne! Már megint kezdődik!

Aztán Alistair kezét érezte a vállán. Mintha erőt

akart volna önteni belé. - Tartsd minél messzebb a zseblámpát a szikláktól!

- kiáltotta Alistair. Aztán közelebb hajolt: - Ha akarod, szívesen tartom én! - Nem, köszönöm! - vette át rögtön Dan a lámpát a másik kezébe, majd a háta mögé dugta.

Ellépett Alistair mellől.

Esze ágában sem volt megvédeni, vagy az életemet óvni - dühöngött a fiú. - Csak megpróbált úgy helyezkedni,

hogy megkaparinthassa a lámpát, amikor ennek vége van! Ő is előre akart szaladni, akárcsak én!

A kőzápor alábbhagyott, aztán teljesen elállt. - Re-rendben van mindenki? - kérdezte Amy remegő hangon.

Ian mindenkit végigmért. - Néhány súrolás és horzsolás, de semmi komoly!

- mondta. - Gyerünk!

Kőrakás állta el az útjukat. Hamiltonnak és Ian-nek odébb kellett görgetnie néhány nagyobb sziklát, ha tovább

akartak haladni.

Grrr! A robbanások miatt együtt kell maradnunk - töprengett Dan.

Legalább ezt Alistair is belátta.

Megveregette Dan vállát, és nem próbálta meg elvenni a zseblámpát. - Tudtam, hogy túléljük! - mondta Alistair. - Tudod, egyszer azt ígértem a szüleidnek, hogy...

A fiú Alistair elé toppant. - Nehogy nekem ígéretekről kezdjen itt papolni! Azt sem tudja, mi fán teremnek!

KI VOLT SHAKA ZULU?

MIÉRT TŰNIK KÉPTELENSÉGNEK A MÖBIUS-SZALAG?

AZ ŐSI EGYIPTOM KEVÉS SZÁMÚ NŐI FÁRAÓI KÖZÜL KI URALKODOTT A LEGHOSSZABB IDEIG?

A robbanások folytatódtak, és ők egymás után léptek át a feltört ajtókon. Még Amy sem bajlódott többé azzal,

hogy elolvassa a kérdéseket. Csak annyi ért el ködösen a tudatáig, hogy a Madrigálok a kérdésekkel is össze

akarták hozni az ágakat.

Na, igen. Egy normális családban játszhatnak „Kérdezz! Felelek"-et. De a Cahillek? Soha.

Egy újabb ajtóhoz értek, amin újabb tábla állt:

BENJÁMIN FRANKLIN NYOMDÁSZKÉNT V FELTŰNÉS NÉLKÜL RENDELHETETT NAGYOBB ADAGOT

EBBŐL AZ ANYAGBÓL. DE A KULCSVADÁSZOK, AKIK A NYOMÁBA EREDTEK, TUDJÁK, HOGY

VALÓJÁBAN AZ ŐSE, GIDEON CAHILL SZÉRUMÁT AKARTA ELŐÁLLÍTANI.

MELYIK ANYAGRÓL VAN SZÓ?

- Vasoldat - gondolta Amy automatikusan. - Ez volt az első kulcs, amit találtunk.

Szóval a Madrigálok arra számítottak, hogy a kulcsvadászok lesznek olyan kedvesek, és önként és dalolva

felfedik egymás előtt a kulcsaikat?

Arra aztán várhatnak! - gondolta Amy.

Harminchat - számolt magában Ian. - Harminchét. Harmincnyolc.

Azóta számolta az ajtókat, mióta bejutottak az alagútba. Biztos volt benne, hogy a harminckilencedik ajtó az

utolsó lesz.

Egyik kezével Jonah betegszállító kendőjét tartva kilépett a zseblámpa fény csóvájából a sötétbe, és

megérintette Natalie karját.

A lány nagy, kérdő szemmel nézett fel rá.

Vajon megértette? - kérdezte magától Ian. - Amint belépek az utolsó ajtón, a többiekhez vágom Jonah-t, aztán

megszerzem a zseblámpát Dantől, és futni kezdek Natalie-vel, hogy mi érjünk először a célba.

Nem volt benne biztos, hogy a lány tudni fogja, mit kell tennie. Bele kellene suttognia a fülébe, de az

túlságosan feltűnő lett volna. Mindegy. Idejük sem lesz reagálni - gondolta Ian.

Előrenyúlt, és belökte az utolsó ajtót.

De az ajtó meg sem moccant. Zárva volt.

És a rajta lévő kérdésre Ian nem tudott válaszolni.

33. Fejezet

A KÍVÜLÁLLÓK AZT HISZIK, HOGY SHAKESPEARE EZEN ELVESZETT DARABJA VALAMELYIK

VÍGJÁTÉKÁNAK A FOLYTATÁSA. CSAK A MADRIGÁLOK TUDJÁK, HOGY SHAKESPEARE EBBEN A

DARABBAN

VALÓJÁBAN A MADRIGÁLOK VÁGYÁT ÍRTA MEG A CSALÁD-ÚJRAEGYESÍTÉSRŐL,

Ml VOLT A DARAB CÍME?

Dan Amyre nézett, és várta mikor kiáltja el győzedelmesen a választ.

Ám a lány csak a száját rágta.

- Nem tudom. Bocs - szólt, és arca a lámpa sápadt fényében olyan fehér volt, mint egy kísértete. - Csak két

napom volt Shakespeare tanulmányozására. Alistair, nem tudja véletlenül? Vagy Sinead?

- Én azt sem tudtam, hogy Shakespeare Cahill volt - mondta dühösen Alistair. - Én egy öreg burritoké-szítő

vagyok, nem irodalomtudós!

Sinead is megrázta a fejét.

Ian egy ijedt pillantást vetett hátra, a sötétségbe, ahol a robbantások tovább folytatódtak. Mintha egyre

közelebbről hallatszottak volna.

- Át kell jutnunk - mondta. - Kevés az időnk! Letette Jonah hordozókendőjének végét a földre,

és elkezdte nyomogatni a billentyűket. Az ajtónak betűkkel ellátott gombjai voltak, mint egy mobiltelefonnak.

- Beütöm a „családegyesítés" szót, hátha... - motyogta. - Nem nyert. A „békét". Az sem. - A billentyűkre

csapott. - Ez a hülye, vacak, használhatatlan...

- Lehet, hogy az a címe, hogy Rómeó és Júlia II., avagy a veronai pite - találgatta Dan.

- Dan, felhomályosítanálak, hogy a Rómeó és Júlia nem vígjáték, hanem tragédia - világosította fel Amy. -

És mivel mindketten meghalnak a végén, folytatása sem nagyon lehet.

A fiú ezt nem tudta, és azt kívánta, bárcsak meg sem tudta volna. - Nagyjából az egész fiatal generáció kihal a darabban - egészítette ki Sinead.

Dan körbenézett. Gyakorlatilag az egész fiatal Ca-hill-generáció itt van, bezárva ebbe a barlangba. - Talán Jonah tudná a választ - mondta Dan rekedt hangon.

Odalépett hozzá, és gyengéden megrázta a vállát. Jonah felnyögött, az arca eltorzult a fájdalomtól. Natalie

lehajolt, hogy életre pofozza. - Jonah, fel kell ébredned, és válaszolnod kell egy kérdésre!

A sebesült fiú szemhéja megremegett.

- Mi... mi... - kezdte elhaló hangon - ...zu?

- Mit tudsz Shakespeare „elveszett" darabjairól? -kérdezte Natalie.

- Ne áruljátok el... a... rajongóknak... de sokat -motyogta.

- Akkor mondd el nekünk is - sürgette Ian -, ha nem akarsz itt elvérezni!

Elvérezhetne? - lepődött meg Dan. Még a homályban is látszódtak a lábán a vérfoltok, amik átütöttek Sinead

rögtönzött kötésén. Jonah sok vért veszthetett.

- Kettős hazugság - suttogta Jonah fájdalomtól rángó arccal. - Cardenio története. És Jóvátett lovagok.

- A Lóvátett lovagokat mindenki ismeri! - gúnyolódott Sinead.

- Nem lóvátett, hanem jóvátett...

- Megpróbálhatjuk - sietett Amy a billentyűkhöz. Beütötte a választ. Az ajtó kattanva kinyílt.

A következő pillanatban valaki kitépte kezéből a lámpát. - Hé! - kiáltotta.

Natalie elrohant mellette, és magasra tartotta a lámpát, mint valami díjat. A fénycsóva ide-oda járt.

Megvilágította a mennyezetet, aztán az ajtón túl található terem padlóját.

Dan levegő után kapott. - Ne! Natalie! Várj! - kiáltotta. - Vészé...!

Natalie továbbrohant, amikor beugrott az ajtón, úgy érezte, mintha egy szakadékba ugrott volna. Dan

kétségbeesetten utánanyúlt, és sikerült elkapnia a sarkát, de Natalie testének lendülete őt is a sziklafal felé húzta.

A fiú Amy kezét érezte a cipőjén, ám a nővére is csúszott velük együtt lefelé.

- ÁÁÁ! - kiáltotta Natalie.

- Segítség! - sikította Dan.

- Valaki! Kérem! - könyörgött Amy.

Dan látta, ahogy a zseblámpa lezuhan a mélybe. És csak esik, esik, esik... Aztán minden elsötétedett.

34. Fejezet

- Natalie! - sikította Ian. - Natalie, ne!

A fiú vakon előreugrott, abba az irányba, ahol utoljára látta testvérét, Dant és Amyt. Az ajtóban testekbe

ütközött. Egy könyök volt a fülében, egy térd a hátában, és egy arc a karjának nyomódott. Legutóbb a Globe-ban

találkozott ennyi végtaggal, amikor mindenki a következő nyomért harcolt.

Ám most mindenki Natalie-t, Amyt és Dant akarta megmenteni.

- Meg fogok halni! - sikította Natalie valahonnan lentről.

- Nem, nem fogsz! Tartalak! - kiáltotta Dan kétségbeesve valahonnan Ian alól. - De segítségre van szük-

ségem...

- Itt jön a mentőangyalod! - mordult fel Hamilton Ian füle mellett.

Ian súlyt érzett a hátán - minden valószínűség szerint Hamilton mászott rá. - Ne! - sikította Ian. - Ha előrehajolsz, mindannyian lecsúszunk a sziklán! Le fogsz bennünket lökni!

- Akkor mit csináljak? - morogta Hamilton.

- Tartsd a bokámat - felelte Ian. - Te leszel a vasmacska!

Legnagyobb meglepetésére Hamilton lemászott róla, és azt tette, amit kért tőle.

A Holt fiú testének ellensúlyával a lábán Ian előrenyúlt Natalie hangjának irányába. Elkapta a sarkát. Keze

Dan keze mellett volt. Mindketten egyszerre húzták.

És Natalie hamarosan ott ült a többiekkel együtt a bejárat előtt. Zokogott a sötétben.

- Meghalhattam volna - jajgatott. - Azt hittem, hogy meghalok...

- Most már minden rendben - ölelte át Ian. - Biztonságban vagy.

Érezte, hogy testvére karjáról és arcáról lehorzsoló-dott a bőr, és szivárog belőle a vér. Lehet, hogy őt is

teljesen összevérzi. De nem érdekelte.

Dan megmentette Natalie-t, ahogy Amy megmentett engem a Csomolungmán - gondolta. Bűntudat fogta el,

amikor eszébe jutott, mit akart tenni.

Hogy mit akar még mindig tenni.

De erre most inkább nem gondolt. Átengedte magát a megkönnyebbülésnek.

- Biztonságban vagy - ismételte Natalie-nek. Egy darabig.

Amy a sötétben ült, és hallgatta a többieket. Most, hogy nem látta az arcukat, a hangjuk egészen másnak tűnt.

Ijedtebbnek, sebzettebbnek, leharcoltabbnak, fájdalmasabbnak és aggodalmasabbnak - éppen olyannak, ahogy

Amy érezte magát.

- Most mit tegyünk? - kérdezte Dan remegő hangon.

- Anya közeledik - kezdte sorolni Natalie -, elejtettem a lámpát, egy szakadék van előttünk, amit még csak

nem is látunk, és nem tudunk továbbmenni... ide fog érni, mielőtt...

- Kovakő - szólt közbe Sinead.

- Mi?! - kérdezte Hamilton. Amy értetlenséget hallott ki a hangjából. - Nem ásványgyűjtésen vagyunk!

- Nem gyűjteni akarom - mondta Sinead.

- Hanem tüzet akar csiholni vele - tette hozzá Alis-tair. Ó - gondolta Amy. - Talán van esélyünk...

- Ha jól emlékszem, az alagútban láttam is belőle... - mondta Sinead. - Ha köveket ütögetnénk a falhoz, és

egy madzaggal el tudnánk kapni a szikrát...

- Akkor fáklyákat készíthetnénk! - fejezte be Alis-tair. - Kár, hogy nincs nálunk benzin vagy petróleum, hogy

átitassuk vele a madzagot.

- A parfüm is jó? - siklott oldalra Natalie. Hihetetlen, de a retiküljét még akkor sem engedte el, amikor a

mélység fölött lógott.

- Te vagy az egyetlen, aki egy lakatlan szigetre is parfümöt hozna magával - élcelődött Amy. - Nem, anya is... - de elharapta a mondatot. - Szóval nem én vagyok az egyetlen.

Amy tudta, mit akart mondani: Nem, anya is hozna magával!

Nem volt egyszerű, de a sötétben keresgélni kezdtek, és hamarosan néhány madzagdarab feküdt előttük a

földön. Natalie elkezdte átitatni őket a parfümjével.

Amikor az illata megütötte Amy orrát, hátrahőkölt.

- Ez ugyanaz a parfüm, amit... - öklendezett Dan.

- Tudom. Amit anya is használ. Sajnálom! - siránkozott Natalie.

Az illat olyan volt, mintha Isabel szelleme megjelent volna, hogy a fülükbe suttogja: Eljövök értetek! Soha

nem győzhettek le! Én öltem meg a szüleiteket. Nem tudtátok, hogy veletek is végezni fogok?

Ám Amy nem tehetett mást, ellenérzését legyűrve felkapott egy parfümmel átitatott kötelet. Vadul csapkodni

kezdett a falhoz egy követ. Körülötte mindenki követte a példáját. - Túl zajosak vagytok! - figyelmeztette őket Ian. -Idevezetitek anyát!

Egy pillanatra mindenki szünetet tartott. A gonosz illat tovább terjengett körülöttük. - Az alagút egyirányú - szólalt meg Alistair halkan. - Ha igaz, hogy Isabel utánunk jön, nem a zajok alapján

fog tájékozódni.

Folytatták a csapkodást. Ütötték, ütötték és ütötték a köveket...

Hamiltonnak sikerült először szikrát csiholnia -talán mert ő ütötte legerősebben. Azon ügyeskedett, hogy a

következő szikra már a parfümbe áztatott kötélre pattanjon. - Tartsd közelebb! - ajánlotta Dan. - Bontsd ki a kötél végét, válaszd szét a szálait! -tanácsolta Alistair. - Gyorsabban! - sürgette Ian. - Ti meg fogjátok be! - parancsolta Hamilton, és még erősebben csapkodta a követ.

Amy erőtlenül a falhoz hajolt. Tényleg közeledő lépteket hall, vagy csak Hamilton csapásai visszhangzónak?

Az alagútban mindenhol Isabel illata terjengett. Amy úgy érezte, mindjárt belefullad. Belefullad Isabel

parfümjébe, a félelembe, a sötétségbe, és Isabel gonosz... Nincs remény - gondolta.

És akkor Hamilton kötele lángra kapott.

Amy a saját kötelét Hamilton lángjáról gyújtotta meg, és a többiek is a fiú köré sereglettek. - Hé, vigyázhatnál! - intette a kötelével hadonászó Dant Hamilton. - Még a végén felgyújtasz!

A kötelek túl hajlékonyak voltak ahhoz, hogy valódi fáklyaként használhassák őket. Nem lehetett őket

egyenesen tartani. Amy óvatosan oldalra vonult a sajátjával, miközben a lángok veszélyesen nyaldostak a keze

felé.

A tüzet legalább annyira utálta tartani, mint a parfüm bűzét szagolni. Minden lángnyelv arra a szörnyű

éjszakára emlékeztette, amikor szülei meghaltak, és arra a másik rémes éjszakára, amikor Irina meghalt.

- Minek ide fáklya, ha úgyis szakadék van előttünk? - morogta Natalie.

- Mert van egy párkány - tartotta maga elé a fáklyáját Alistair. - A szakadék szélén. - Kilépett rá, és a

szakadékba lógatta az égő kötelet. - Hogy kerül ide ez a kráter, ha a robbanások felülről hallatszottak? Azon

tűnődöm...

- Min? - kérdezte szorongva Ian. - Mit jelent ez az egész?

- Nem tudnám megmondani - ismerte be Alistair. Még az égő kötelek ellenére is túl sötét volt ahhoz,

hogy Amy olvasni tudjon a férfi arcáról. Nem tudta eldönteni, vajon tényleg tanácstalan, vagy csak visz-szatart

előlük bizonyos információkat, ami nem az első eset lett volna.

Előrearaszoltak a párkányon.

Ne gondol) a sötét, tátogó lyukra - mondogatta magának Amy. - Ne gondolj arra, hogy végzed, ha megcsúszik

a lábad. Ne gondolj arra, hogy végezheti Dan, ha megcsúszik a lába. Ne gondolj a tűzvészre és a halálokra.

Gondolj a... - Jonah? - kiabált a sötétbe, pedig abban sem volt biztos, hogy magánál van. - Hogy vagy?

- Yobban - érkezett a válasz elhaló hangon. Ha-milton és Ian tovább cipelték, de a szakadék fölé kellett lógatniuk, ha nem akarták, hogy valamelyik kiálló sziklának csapódjon.

Amy most, hogy figyelt rá, hallotta, ahogy a fiú néhány méterenként halkan feljajdul, amikor törött csontjai

véletlenül megrázkódnak.

Melyik a kegyetlenebb? Ha itt hagyják Jonah-t, vagy ha továbbviszik?

És engedjük, hogy Isabel rátaláljon? Az lenne a legkegyetlenebb megoldás - még a gondolattól is kirázta a

hideg.

A párkány meredeken lejteni kezdett, és olyan hosz-szú volt, mintha soha nem akarna véget érni. Amy azon

tűnődött, hogy elérték-e már a tenger vagy a temető szintjét. Talán már mélyebben is jártak. Lehet, hogy az

óceán alatt. - Egy újabb zárt ajtó! - kiáltotta Hamilton a sor elejéről. - És egy újabb billentyűzet, amit mind az ötünknek

meg kell nyomni.

Mozgolódás támadt, amíg minden ágból valaki előre nem csúszott. Benyomták a gombokat, és vártak. - Valamit rosszul csináltunk? - kérdezte Dan. - Ez nem...

De ekkor az ajtó hirtelen mégis kinyílt.

Ez alkalommal mindenki nagyon óvatos volt. Alig lépték át a küszöböt, Amy máris meg tudta mondani, hogy

ez a sötétség nagyobb teret rejt, mint a szűk alagút, amiben egész nap haladtak. A lába alatt szikla helyett végre

járólapokat érzett. A padlón fol tok sötétlettek. Hamu? Egy tűz emléke?

- Nézd! - suttogta a mellette álló Dan.

Feltartotta az égő kötelet, hogy Amy is elolvashas sa a falon lógó táblát.

Ennyi maradt Gideon Cahill

Laboratóriumából 1507

35. Fejezet

- Ez az a hely, ahol Gideon Cahill elkészítette a szérumát - sziszegte Dan. - Vagyis itt kell lennie a fődíjnak is!

Későn döbbent rá, hogy ezt halkabban is közölhette volna. Talán nem is számított - úgyis mindenki a táblát

nézte. - Nekünk kell lennünk az elsőknek! - ragadta meg Dan a nővére kezét, és beljebb húzta a sötétbe. - Nekünk

kell!

Ian és Hamilton egyszerre dobta el Jonah-t, aki felkiáltott fájdalmában. - Bocs, pajti - motyogta Hamilton -, majd egyszer. . .

Mit fog tenni majd egyszer? Jóváteszi? Az lehetetlen. Csak ha elfelezné Jonah-val a díjat, de nem állt ilyesmi

a szándékában.

Hamilton tehát nekiiramodott, és hátrahagyta Jonah-t.

- Natalie! - kiáltotta Ian. - Meg kell előznünk a többieket! Tudod, mi a dolgod!

Szinte tébolyultan meredt előre, de a kis fáklya nem világított elég messzire. Lábánál üvegszilánkok hevertek.

Annyira gazdag volt, annyira jóképű, tehetséges és okos... Szörnyű volt rájönni, hogy egyik tulajdonsága sem

garantálja a győzelmet.

A fájdalom elviselhetetlen volt.

Hagyd az egészet, haver! - mondta magának Jonah, el-elvesztve az eszméletét, miközben azt hallucinálta,

hogy fények táncolnak a teremben.

Azóta harcolt azért, hogy a világ legnagyobb sztárja lehessen, mióta fel tudta emelni a mikrofont. Nem volt az

a feladós fajta. És ez a küzdelem még a világsztárságnál is többet ért. Hasára fordult, és kúszni kezdett.

- Értetek teszem, Ned és Ted - suttogta Sinead. Egy állványra nézett, amin valaha kémcsövek sorakoztak - vagy ki tudja, hogyan hívták őket 1507-ben. Lehet, hogy valami fontos nyomot talál a ráfolyt és megdermedt viaszban. Vagy talán valamilyen anyag beszívódott az állvány alatt álló, megfeketedett asztalba.

Túl sok lehetőség - gondolta kétségbeesetten Sinead. - Túl sok, hogy ilyen gyorsan válasszak.

De meg kellett találnia a szérumot. Ez volt Ned és Ted egyetlen esélye. A gyerekek gyorsabbak nálad - ismerte be magának Alistair. - Csak ravaszsággal győzheted le őket. Amíg a többiek fejvesztve rohangáltak, a férfi körbenézett pislákoló fáklyájával. Egy asztal a terem közepén - gondolta. - Egy fal jobbra. De mi van balra? Bármilyen messzire merészkedtek a többiek bal felé, Alistair nem látott másik falat, mintha nem lett volna vége a térnek. Vagyis arra kell menni - gondolta. Egy kicsit odébb settenkedett a többiektől. - Nézd, merre megy Alistair! - kiáltott Amy Dannek. Öccse bólintott és bal felé kanyarodott. Majdnem koromsötét volt, de Dan érezte, amint a tér kitárul - talán egy másik terem? Kikerült egy újabb megszenesedett asztalt és egy lehullott gerendát. A fal felé fordult, és észrevett rajta egy másik fémtáblát.

William Shakespeare vezetésével a Madrigálok nagy erőfeszítést tettek

a család egyesítésére 1611-ben ebben a laboratóriumban. Próbálkozásuk elbukott.

Egy újabb laboratórium - gondolta Dan. - A Madrigálok akkoriban is próbálkoztak, ahogyan most is. Lehet,

hogy egy egész sor laboratórium van előttünk. Meg kell találnom a legújabbat!

Futni kezdett. Homályosan érzékelte, hogy mások is futnak vele. Néha megelőzték, néha lemaradtak. Újabb

szobák suhantak el újabb táblákkal: 1783-BAN MEGKÍSÉRELTÉK... ÚJRA PRÓBÁLTÁK 1848-BAN... MÉG

EGY PRÓBÁLKOZÁS 1914-ben... Nem állt meg, hogy végigolvassa őket, úgyis tudta, hogy mind hasonló

szavakkal végződik: „ELBUKOTT... MEGHIÚSULT... HATALMAS BUKÁS..."

Az összes terem, amin áthaladt, a pusztítás nyomait viselte: szétvert, felégetett, felrobbantott laboratóriumok.

A Madrigálok újra és újra megpróbálták kibékíteni az ágakat, és mindig kudarcot vallottak.

Dannek hamarosan le kellett fékeznie, mert ledőlt falakon, elgörbült fémvázak és ormótlan szerkezetek

maradványain kellett átmásznia. A pusztítás és a bukás minden próbálkozás után nagyobb volt, és drámaibb.

Most nem bukhatunk el - gondolta Dan, és még elszántabban mászott át a romokon. - Amynek és nekem

nyernünk kell.

Hirtelen átjutott a törmelékeken. A padló felé irányította égő kötelét. Tiszta és sértetlen linóleumborítást

látott. Aztán előretartotta a fáklyát, és a sötétségből mintha valami válaszképpen visszavillogott volna neki.

Talán valami üveg veri vissza a fényt.

Nem egy egyszerű üveg... - vette észre Dan összehúzott szemmel. - Egy lombik. Egy nagy lombik. És valami. ..

folyadék van benne.

Biztosan a szérum.

- Ezt kerestétek? - dorombolta egy hang a sötétben.

Dan pislogott egyet, és a következő pillanatban az egész terem éles, vakító fényben úszott. Valaki felkapcsolta

a világítást.

Most már látta, ki az. Hogy ki beszélt az előbb. Látta, ki tartja kezében a lombikot. Isabel volt.

36. Fejezet Ez nem lehet! - kiáltott fel Amy, és átzuhant a romokon. - Nem! - Ian és Natalie azt mondta... - hogy Isabel nincs itt!

- Mi is csak reméltük - javította ki Ian, akinek mintha földbe gyökerezett volna a lába. Amy csodálkozott,

hogy nem rohan oda a tiszta, modern laboratóriumban álló anyjához.

Isabel hátborzongató hangon felkacagott.

- Benneteket olyan könnyű átverni! - mondta azon a kulturált, könnyeden magabiztos hangon, amit Amy

egykor annyira csodált. Most azonban hallani is fájt. - Még a Madrigálok sem gondolták, hogy valaki hátulról

hatol be a kis alagútrendszerükbe, hogy robbanószereket helyez el megtévesztésül a stratégiailag fontos

pontokon, aztán csak várja a kellő pillanatot...

- A robbantások! Megölhetted volna vele lant és engem is! - panaszkodott Natalie.

- Hé! Most Natalie és Ian Isabellel van, vagy sem? - kérdezte Dan.

- - Kit érdekel? - kiáltotta Hamilton. - A Lucianek mindenképpen túl sokan vannak, csapjunk szét közöttük!

- Futni kezdett Isabel felé.

- Amy előbb hallotta a fegyverdörrenést, mint meglátta volna magát a pisztolyt.

- Hamilton hirtelen előrefutott, hogy bemutassa élete legjobb szerelését.

- Kár, hogy apa ezt nem látja - gondolta.

- A következő pillanatban mintha valamit kihúztak volna a kezéből - nem, valami gyakorlatilag elporladt a

kezében.

- Lenézett - a fáklya, amit vitt, semmivé lett.

- Isabelre nézett.

- - Ez csak egy figyelmeztető lövés volt - mondta a nő. - A következő alkalommal már vér fog folyni.

- Hamilton kiáltásokat hallott a háta mögül, de nem figyelt rájuk, ahogy a meccsen is kizárt minden zajt, ha

egy mesteri szereléshez készülődött. Isabelre koncentrált. Látta, ahogy letette a lombikot, hogy megfoghassa a

fegyvert. Látta, mekkora pisztoly volt, hogy biztosan több lövésre is képes, és hogy a nő milyen szakavatotton

forgatja.

- És akkor látta, hogy hová céloz vele. Pontosan a szívére.

- A Holtok képviselője úgy döntött, nem fut tovább.

- A többiek meg dobják azokat a primitív, szánalmas fáklyákat a mosogatóba! - parancsolta Isabel, és elő-

remutatott. - Egyenként, hogy mindenkit jól lássak! Alistair menjen utoljára, és nyissa meg a csapot!

- Mindenki úgy vergődött át az utolsó, lerombolt laboratórium törmelékein, mintha meg lett volna

babonázva. Alistair is engedelmeskedett, kivárta a sorát, aztán Isabelre nézett. A nő is őt figyelte.

- Észrevette, hogy amint Hamilton elfordult, nem célzott többé a szívére.

- Talán nem is akarta megölni - tűnődött Alistair. -Talán... szüksége van rá? Szüksége van mindegyikünkre?

- Alistairnek eszébe jutott, hányszor találkoztak az alagútrendszerben olyan ajtóval, aminek a kinyitásához

mindegyik ág képviselőjére szükség volt.

- De Isabelnél van a szérum. Miért nem lógott meg vele, mielőtt ideérünk? Teljesen berobbanthatta volna az

alagutat, és már az elején végezhetett volna velünk.

- Miért nem tette?

- Amy Alistair elé ugrott. A férfi megragadta a karját, és szigorúan megrázta a fejét.

- JVe próbálkozzatok még semmivel - szerette volna tanácsolni a lánynak és a többieknek is. - Most csak

figyeljünk! Mielőtt bármit tennénk, lássuk, mire készül Isabel!

- Ám ezek rémült és türelmetlen gyerekek voltak. Vajon meddig bírják ki, hogy ne csináljanak semmi

őrültséget?

Alistair gondolatban végigpörgette a lehetséges terveket.

Ha esetleg... nem, ez nem jó. De ha... ez még rosz-szabb.

Bár számtalan terve volt Isabel legyőzésére, egyik sem garantálta, hogy végül ő kaparintsa meg a lombikot.

- Menj vissza Gideon laboratóriumába, és hozd ide Jonah-t! - parancsolta Isabel Iannek. - Azt akarom, hogy mindannyian itt legyetek!

- Nem - ellenkezett a fiú. - Nem vagyok a szolgád! És az igazat megvallva a fiad sem akarok lenni többé!

Én... én... a saját lábamra álltam. Natalie és én... szóval mindketten.

- Mindketten! - ismételte Natalie.

Ian átkarolta testvére vállát. A lány reszketett. Ian lábai is remegtek, de a fiú remélte, hogy ezt az anyja nem

veszi észre.

A fiú azóta tervezte, mit fog mondani az anyjának, mióta Londonban meglógtak a reptérről. Csak abban

bízott, hogy erre a szérum megtalálása után kerül sor. Miután megfosztják szüleiket a Lucian-tróntól, és átveszik

a hatalmat.

Nem gondolta, hogy kis beszédét úgy fogja előadni, hogy közben saját gyengeségét kell rejtegetnie.

Nem hitte, hogy a hangja el fog csuklani.

Isabel felemelte a fegyverét, aztán Ianre és Nata-lie-re fogta.

- Anya! - kiáltott rémülten Natalie.

- Nem kell elhagynotok, mert én magam tagadlak ki benneteket! Hülyék! - Közelebb hajolt, majdnem

kéznyújtásnyira volt a gyerekeitől. - Ti semmit nem tanultatok tőlem? Nem láttátok, hogyan adtam nektek egy

újabb esélyt, egy lehetőséget, hogy hazudjatok, és módot arra, hogy visszatérjetek hozzám?

Valami megcsillant Isabel szemében. De Ian tudta, hogy nem lehetnek könnyek. Valódiak biztosan nem.

- Mi nem akarunk visszamenni hozzád - válaszolta ridegen. Tudta, hogy életveszélyes stratégiát folytat.

Tudta, hogy anyja most azt várná tőlük, hogy térden állva könyörögjenek, és hazudják, hogy ő a világ legjobb

anyja, és hogy mennyire hiányzott nekik.

De annyira jólesett kimondani az igazat.

Isabel hátralépett, mintha ott akarná hagyni lant és Natalie-t, bár az is lehet, hogy csak megfelelő távolságba

akart kerülni, hogy mindenkit ledurranthasson, ha szükséges. Az egész csapat a fegyvere előtt állt.

- Mindegy - mondta összeszorított fogai közül. -Ian, te akkor is idehozod Jonah-t! Most. Vagy lelövöm

Natalie-t.

- Nem - dacolt Ian. - Nem megyek. Úgysem tennéd meg.

Késő, Ian észrevette, hogy anyját sarokba szorította.

Itt az alkalom, anya - gondolta Ian anyja csillogó szemébe nézve. - Visszakozz! Állj le! Mutasd meg, hogy

fontosabbak vagyunk neked a szérumnál!

Mutasd meg... hogy mégis szeretsz bennünket...

Kinyitotta a száját, hogy ugyanezt hangosan is kimondja. De már az első szónál elcsuklott a hangja:

- Mu-mutasd...

Mert az utolsó szeretetre utaló jel is kiveszett anyja tekintetéből. Nem látott mást az arcán, csak kegyetlenséget

és elszántságot. A lelkében sem élt már más.

Ian pontosan leolvasta róla, mit fog tenni.

- Ne! - ugrott kétségbeesve előre. - Ne! Nem teheted!

Elkésett.

Isabel meghúzta a ravaszt.

37. Fejezet

Mindenki felsikoltott.

- Lelőtted a lányodat! Lelőtted a saját lányodat! -ismételgette egy magas hang újra és újra.

Dan nem tudta volna megmondani, hogy Amy, Sinead vagy Natalie hangját hallja. A fülei nem működtek

rendesen. Érezte, hogy ugyanaz a bénult sokk vesz rajta erőt, ami Lester halálakor. Tekintete elhomályosult.

Nem - gondolta Dan a bénultság és a sötétség ellen küzdve. - Isabel éppen ezt akarja. Hogy lebénuljunk a

döbbenettől. És akkor bármit megtehet velünk.

Látása tisztulni kezdett. Újra látta Isabelt, aki továbbra sem engedte le fegyverét. Látta, hogy Ian Natalie

földön fekvő teste fölé görnyed.

Emberfeletti erőt kívánt, de Dan odabotorkált Ian-hez és Natalie-hez.

- A többiek majd vigyáznak rá - mondta elhaló hangon. - Te hozd ide Jonah-t, mielőtt Isabel újra lő.

- Igaza van. Újra meghúzom a ravaszt, ha nem engedelmeskedsz - mondta a nő olyan kemény és hideg

hangon, mint az acél. - Ez csak Natalie lába volt. A következő alkalommal... - Isabel körbeforgatta a fegyvert: először Amy fejére célzott, aztán Alistair mellkasára, majd Natalie hátára. - Ki tudja, mi lesz?

Levegő után kapkodva, vagy inkább zokogva, Ian elbotladozott.

- És igyekezz, mert hamarosan újra elsütöm a fegyvert! - fenyegetőzött Isabel.

Dan letérdelt Natalie mellé. Divatos cipőjén egy lyuk tátongott, vér szivárgott belőle. De legalább nem patakzott.

- Nem fáj - suttogta Natalie. - Talán csak súrolt a golyó. Csak megjátszom, hogy fáj, hogy becsapjam anyát.

Dan úgy döntött, nem mondja el a lánynak, hogy csak a sokk miatt nem érez fájdalmat. Viszont túljárni Isabel

eszén, ez határozottan jó ötlet volt.

Mielőtt ki tudott volna eszelni valami tervet, Ha-milton kiáltását hallotta a háta mögül.

- Segítek Iannek elhozni Jonah-t! Gyorsabb lesz, ha ketten megyünk!

- Nem! - sütötte el újra a pisztolyt Isabel, de most Hamilton és Ian közé lőtt, hogy visszatartsa a fiút. -Nem

szeretném, hogy kettesben kiterveljetek valamit ott hátul!

Amy letérdelt Dan mellé.

- Szükség lesz szorítókötésre, hogy elállítsuk Natalie vérzését, vagy elég egy sima kötés? - kérdezte

hangosan. Aztán suttogva hozzátette: - Van valami terved?

Alistair egy lépést tett Isabel felé. Felemelte a kezét, mintha megadná magát.

Dan nagyon bízott benne, hogy Alistair kitalált valamit, és csak úgy tesz, mintha megadná magát.

Ám máskor is összeállt már Isabellel, például a szüleink halálakor - gondolta. - És talán most is...

Alistair csak egy kérdést tett fel:

- Miért? Már nálad van a szérum. Nyertél. Miért kínzód a többieket? Miért nem hagysz bennünket elmenni?

- Ó, nálam van a szérum, valóban? - gúnyolódott Isabel, arca visszataszítóan megvonaglott. - A Madrigálok

is ezt akarják elhitetni velem. Azt akarják, hogy bedőljek az ócska kis trükkjeiknek!

- Trükköknek? - kérdezte a férfi kifejezéstelenül.

- Te tényleg ilyen hülye vagy? - veszítette el a türelmét Isabel. - Vagy engem hiszel annak?

A nő elfordította a pisztoly csövét, de most mintha megtalálta volna a megfelelő célpontot. Kiválasztott

valakit. És az a valaki...

Dan volt.

Isabel rászegezte a fegyvert.

- Fiatal Cahill uraság - mondta majdnem olyan gügyögő, cukormázas hangon, ahogy a felnőttek beszélnek az

egészen kicsi gyerekekkel. - A kulcsvadászat során te bizonyultál a Cahill család egyik legfényesebb csillagának.

Mondd el nekem, mit láttál újra meg újra ezen a hülye Madrigál-akadálypá-lyán? A bezárt ajtók mellett... Vagyis

csak szerették volna, hogy zárva legyenek, mert én kinyitottam őket.

Dan képtelen volt gondolkozni, amíg fegyver szegeződött rá, és amíg Isabel mereven a szemébe bámult.

Amy átkarolta a vállát. Támogatta. Védelmezte.

- A billentyűzetekre gondol? - próbálkozott a lány. Bár a hangja megremegett, válasza nagy lelkierőről

tanúskodott. Dan is erőt meríthetett belőle. A feje kitisztult.

- A billentyűzetekre, amiket mindig öt embernek kell megnyomni. Egynek minden ágból - felelte a fiú.

- Ó, helyes, ti ketten együtt dolgoztok - gúnyolódott Isabel. - Segítitek egymást. Ez annyira megható! - Arca

megrándult, mintha megbánta volna, hogy egyedül maradt. Dan biztosan csak képzelte ezt. Pislogott egyet, és

amikor felnézett, Isabel pillantása ugyanolyan acélos volt, mint mindig.

Gyáva dolog volt, de Dan örült neki, hogy nővére keze még mindig a vállán nyugodott.

- Azok a billentyűzetek végig a folyosókon... - tűnődött Isabel. - Azok a biztonsági rendszerek... Aztán csak

úgy ott áll az állítólagos szérum egy nagy üvegben?! Semmitől sem védve? Bárkinek elérhetően?

- A-a billentyűzetek... - dadogta Amy. - A Madrigálok azt gondolták, hogy ennyi védele...

Isabel megrázta az üveget.

- Csak színezett víz! - kiáltotta. - Nincs benne semmi más!

Csak ne lőj! - fohászkodott Dan. - Kérlek, ne lőj! Valaki zokogni kezdett hátul. Amy olyan erősen szorította az öccsét, hogy az szinte fájt Dannek. De nem érdekelte.

Isabel mozgatni kezdte a pisztoly csövét. Mintha most már nem csak Danre, hanem mindenkire célzott volna.

- De engem még azok a trükkös Madrigálok sem vernek át! - mondta. - Órákon át tanulmányoztam ezt az

üveget. Sokkal előbb rájöttem a gyermekeim árulására, mint gondolták volna! Vagyis volt rá időm. Ez az üveg

olyan vastag... és ezek a Madrigálok rajonganak az ujjlenyomatokért. Biztos ebben az esetben is valami

ilyesmire van szükség. De attól még, hogy öt ember kell a titok leleplezéséhez, az nem jelenti, hogy mind az ötöt

megilleti, nem igaz?

Bár az agya még mindig a rettegés ködében úszott, Dan homályosan érteni kezdte, mire gondol az asz-szony.

Isabel szerint az üveg maga is egy újabb billentyűzet volt. Ha a Cahill-ágak képviselői egyszerre megérintik,

talán megjeleníti az üzenetet - vagyis a kulcsot. Az utolsó kulcsot.

Kényszeríteni fog bennünket, hogy segítsünk neki -gondolta Dan. - Aztán...

Halk pihegést hallott maga körül. Lassan a többiek is megértették, miről van szó, és levegő után kapkodtak. Hamilton előrelépett.

- Nem tudsz rávenni mindannyiunkat, hogy megérintsük az üveget! - dacolt a Holt fiú. - Mert egyszerre

mindenkire úgysem célozhatsz! Ha megölnél bennünket, lehet, hogy az ujjlenyomataink sem működnének!

- Ó, nyugodj meg, rá tudlak venni benneteket, hogy megérintsétek az üveget! - felelte Isabel. - Rá tudlak

venni benneteket bármire.

- Hogyan? - szállt szembe Hamilton. - Nekem nincs itt a húgom, hogy megfenyegess a lelövésével!

- Itt tényleg nincs - mondta Isabel. Hátralépett és megnyomott a falon egy gombot. Dan ekkor vette csak észre a falba épített nagy képernyőt. Most bekapcsolódott, és mozaikszerűen, egyszerre mutatta az alagút különböző pontjait, amin már áthaladtak.

Az egész közvetítést élőben nézte - borzongott meg a fiú.

A nő megnyomott egy másik gombot, a képernyőről eltűntek a kockák, és egyetlen helyszín maradt: a sziget -

a kavicsos tengerpart és a temető. A helikopter, a Holtok hajója, Jonah jachtja, a Kabrák ejtőernyői és Alistair

elhagyatott tengeralattjárója a kép sarkában. Isabel csinált valamit, amitől a kamera ráfókuszált a sírkövekre.

A Holt család többi tagja a sírkövekhez volt kötözve.

A helikopterpilóta is.

És Nellie is.

Dan nem is akart ennél többet látni.

Isabel feltartott egy távirányítót, amit eddig a fegyver mellett dugdosott.

- Ez a távirányító több robbanószerrel áll kapcsolatban, amiket a temetőben ástam el - mondta. -Mindegyik

sírkő mellé jutott egy - ajka lassú és gonosz mosolyra húzódott. - Mindent meg fogtok tenni, amit akarok! Vagy

megölöm a szeretteiteket!

38. Fejezet

Nellie - gondolta Amy, és szeme párás lett a hirtelen előbuggyanó könnyektől. - Nem hagyhatjuk meghalni Nellie-t... Csak ez számított! A tv képernyőjén látták, hogy Nellie szorosan a sírkőhöz kötözve ült. Fejét magasra tartotta, állkapcsa előreugrott. Orrkarikája csillogott a napfényben, tüskés haja úgy meredezett felfelé, mint a napsugarak. Ő nem adta fel. Gondolkodj! - biztatta magát Amy.

- A-a Madrigálok... - bukott ki belőle. - Soha nem fogják hagyni, hogy elmenjen ezzel.

Miféle Madrigálok? - mosolygott gúnyosan Isabel. - Úgy érted, ti? Két kölyök? - fitymáló tekintetétől Amy olyan tehetetlennek és jelentéktelennek érezte magát, mint egy bolha. - Vagy azok az idős férfiak, akik a sziget irányítótermében rejtőztek? Megint állított valamit a képen, és a kamera végigpásztázott a sírköveken. Fiske nagybácsi és Mclntyre is a kövekhez volt kötözve. Nellie-vel ellentétben mintha teljesen megadták volna magukat a sorsnak: rongyosak voltak, véresek, és vastagon borította őket a kőpor.

- Úgy kellett kirobbantanom őket az irányítótermükből - mondta könnyedén Isabel. - Véletlenül egy kisebb

krátert okoztam vele az alagútban.

Kráter? - gondolkozott Amy. - Az, amibe Natalie majdnem beleesett? És Isabel csak annyit mond, „vélet-

lenül"?

- A szigeten nincs rajtatok kívül több Madrigál. A többiekre pedig már bérgyilkosokat uszítottam a világ

minden részén. Elvégzik a munkát, amint megadom nekik a jelet. - Egyenesen Amy szemébe nézett. -

Folytathatjuk?

A lány látta, hogy Isabel csak arra vár, hogy Ian visszatérjen Jonah-val. Már fel is tűntek. Ian fáradtan

vonszolta át Jonah-t az utolsó felrobbantott laboratóriumon. Jonah mintha alig lett volna magánál.

Amy rossz jelnek tekintette, hogy Isabel egyikük szemét sem akarta bekötni, amikor összegyűltek az üveg

körül.

Nem érdekli, mit látunk - gondolta Amy -, mert megöl bennünket, ha megkapja, amit akar.

A nő utasította őket, hogy guggoljanak le, mert Natalie és Jonah nem tudott felállni. A Madrigálokat Amy

helyett most Dan képviselte. De a lány is közel hajolt, amikor Alistair, Hamilton és Isabel Jonah-val és Dannel

együtt megérintette az üveget. Látta, hogy a lombik oldala vibrálni kezd, és...

Szavak jelentek meg rajta, egy hologram:

Gideon Cahill szérumához:

Egy porció = egy uncia, vagyis 28,35 gramm

Vegyünk egy porció vizet.

Adjunk hozzá minden összetevőből 1/8-ad porciót,

melyek Luke Cahill listáján szerepelnek.

Adjunk hozzá minden összetevőből 1/16-od porciót,

amiket eredetileg Jane Cahillnek árultak el. Majd ....

Az utolsó kulcs, amit mindenki keresett, nem újabb összetevő volt a szérumhoz.

Ez maga volt a szuperszérum receptje.

39. fejezet

Alistair majdnem összeesett a megkönnyebbüléstől, amikor meglátta az üvegen ezüstösen felderengő szavakat.

Akkor még van idő - gondolta.

Isabelnek ki kell zsarolnia egyenként mindegyikőjükből az ágak kulcsait. Még mindig szüksége volt rájuk, hogy

kikeverje a szérumot.

A férfi úgy sejtette, Hamilton fog legelőször megtörni, mivel attól kellett tartani, hogy meghúzódik a fiú

nyaka, ha ilyen vadul kapkodja másodpercenként a tévé felé, miközben ezt hajtogatja: „Nem hagyhatom

elpusztulni a családomat... Nem hagyhatom elpusztulni a családomat..."

Alistair megpróbálta elkapni valamelyikük pillantását - Amyét? Dánét? Sineadét? -, akivel együttműködve le

tudnák győzni Isabelt. De a többiek is legalább annyira a tévére tapadtak, mint Hamilton.

Tekintete véletlenül Isabelével találkozott.

- C... c... c... - ciccegett játékosan a nő, mintha tudná, mi jár Alistair fejében, és csak mulatna rajta.

- Remélem, nem hiszed, hogy valaki még megbízik benned? Ehhez már túl késő.

Isabel túlságosan jól ismerte őt. Mindannyiukat túl jól ismerte!

- ...kakukkfű, csont, üröm, cin - fejezte be Hamilton a felsorolást. Halkan mondta, hogy csak Isabel hallja. Még

mindig reménykedett, reménykedett...

- Ó, nagyon jó! - mormogta Isabel. Vajon bevette?

Isabel arca megrándult, hangja megkeményedett.

- Nagyon jó... ahhoz, hogy kinyírasd a családod! -vicsorogta éppen annyira hangosan, hogy a többiek is

hallják.

Felemelte a távirányítót, ujja az egyik gomb fölött lebegett. Hamiltonra meredt.

- A Madrigál-kulcs, amit a családoddal New Yorkban találtatok, nem kakukkfű volt! - mondta gúnyosan

bámulva a fiút. - Hanem rozmaring. Nem tudtad? Engem ne akarj átverni! Átlátok rajtad!

Csak azért tud a rozmaringról, mert a Lucianek is megtalálták azt a kulcsot - védte magát Hamilton. Honnan

tudhatta volna, melyik kulcs van Isabel birtokában, és melyik nincs? Különösen, amikor egész családja az ő

kezében van.

A fiú jobban izzadt, mint a legkeményebb mécsesén.

- ja, és cink az utolsó, nem cin! És többet tényleg nem hazudtam! Becs' szó! Eskü! Kérem, ne ölje meg a

családomat!

Isabel mosolygott.

És... nem nyomta meg a gombot.

- Jonah - duruzsolt egy dallamos hang a sztár fülébe.

Jonah-nak szörnyű álma volt. A színpadon állt, de csak egy ember volt kíváncsi rá: egy asszony. Egy asszony,

aki valami furcsa módon az anyja és Isabel Kabra keveréke volt.

- Dalold csak el a kulcsokat! - követelte a nő. Aztán kettévált: Cora és Isabel két különálló személy lett. Cora

azt kiabálta: „Ne! Ne! Ne árulj el neki egy szót sem, mindegy, mivel fenyegetőzik!" Isabel pedig ezt: „Áruld el a

kulcsokat, különben..."

jonah felriadt, és egyáltalán nem színpadon állt. Egy üres, hideg, járólapokkal borított padlón feküdt.

- Nagyon fáj? - búgta a dallamos hang együtt érzően.

A fájdalom egy szörny volt, ami fel akarta falni őt kívülről és belülről. A fájdalom egy bombarobbanás volt,

amitől Jonah megrázkódott, ahányszor csak levegőt vett.

Nem hitte volna, hogy valaki túlélhet ekkora fájdalmat.

- Ez majd segíteni fog - mondta a hang.

Szúrást érzett a karjában, és a fájdalom enyhülni kezdett. Nem tűnt el teljesen, de Jonah agya kitisztult

valamennyire. Látta, hogy Isabel Kabra hajol fölé.

Anyját sehol sem látta.

- Szükségem van a kulcsaidra - duruzsolta Isabel.

- És te el fogod árulni őket.

Légy hű magadhoz - gondolta Jonah. - Légy hű magadhoz.

- Én nem olyan vagyok, mint maguk - motyogta.

- Nem Lucián. Janus vagyok. Anyám nem érti meg, hogy máshogy kellene megnyerni ezt a versenyt... Janus

módra. Művészien.

- Művészien? - mosolygott gúnyosan Isabel. A fiú tudta, mikor veszti el a közönségét.

- Mint a Globe-ban - mondta egy kicsivel erősebb hangon. - Egyszer csak megértettem, egy pillanat alatt.

Énekelni fogok. Arról, hogy a Cahill-ellenséges-kedés csak ártott az egész családnak, de, ha mondjuk,

megosztanánk egymással a kulcsokat és a díjat, akkor talán, talán...

Isabelből kegyetlen kacaj szakadt ki. Olyan volt, mint egy néző, aki csak azért van ott, hogy gúnyolódjon,

heccelődjön, és tönkretegye az előadást.

- A Cahillek nem osztozkodnak - mondta. Elkapta Jonah karját, és megrázta. Lehet, hogy valamelyik karja is

eltört? Mert Isabel újra rászabadította a fájdalom szörnyetegét, méghozzá újult erővel.

- El fogod árulni a kulcsaidat... most! - parancsolt rá.

- Nem fogom - felelte Jonah. Valami olyasmiből merített erőt, ami több volt annál, mint hogy anyja kedvében

járjon, vagy hogy lenyűgözze a rajongóit. Még a Janus-létnél is erősebb volt. Lehet, hogy valódi lénye ott élt

benne, csak eddig nem vette észre?

- El fogod, különben... - kezdte Isabel.

- Jonah egyedül érkezett a szigetre - szólalt meg valaki. Ian vagy talán Dan. - Nem zsarolhatod meg a

szeretteivel!

Egyedül vagyok - gondolta Jonah. - Mint az ujjam.

- Igen, Jonah egyedül jött ide - mondta Isabel. -De tudjátok, milyenek a szülők... Csak a gyerekükért élnek,

azért a koloncért a nyakukban, és mindent megtennének érte... Hát nem aranyos a jó öreg, haszontalan

Brodericktől, hogy idetalált?

Isabel felemelte Jonah fejét, amitől újabb fájdalomhullámok söpörtek végig a testén. Jonah látta a tévé

képernyőjén, hogy Isabel az ő apját is egy sírkőhöz kötötte. Broderick arcán könnyek peregtek, és mozgott a

szája. Valamit mondott, amit a fia nem hallhatott, mert a tévén nem volt hang. Nem - Broderick énekelt. Jonah

elég jól olvasott szájról, hogy rájöjjön, mit.

Jonah fiú, barátom,

Jonah fiú, jó társam, kisfiam...

Ez volt az első dal, amit életében megtanult - egy dal, amit ő és Broderick közösen írt.

Apja nem azért követte a szigetre, mert kolonc volt a nyakában. Azért jött, mert féltette. Mert szerette!

Miért nem tudta ezt Jonah eddig? Miért nem bízott jobban az apjában?

- Végzek apáddal, ha nem árulod el a kulcsokat!

- fenyegette meg Isabel az arca előtt rázva a távirányítót.

Ne mondj neki egy szót sem! Mindegy, mivel fenyeget!

- kiabálta az álombéli Cora Wizard a fejében.

Ám Jonah látta éneklő apját, ismerte igazi énjét. Ismerte az apjáét is. Ebből tudta, milyen döntést kell hoznia.

- Gyöngy - suttogta Jonah Isabel fülébe. - Méz, kén...

Jonah már a Globe-ban is együtt akart működni velünk

- mondta telepatikusan Dan Amynek. - Az, amit ő akart, nagyjából megegyezik azzal, amit a Madrigálok

szeretnének.

Érdekes módon mutatta ki - gondolt vissza Amy a színházban történtekre. - És most különben sem ő a legjobb

partner egy lázadásra a törött lábaival...

Mi a helyzet Hamiltonnal? - kérdezte Dan telepatikusan. - Hárman együtt talán...

Ám az említett fiú csak a tévét bámulta idegesen, és ugyanazokat a szavakat tátogta újra és újra: „Anya. Apa.

Reagan. Madison." Szinte nem is látta Isabelt.

Amy is a tévé felé fordult, és Nellie-t kereste.

Dan felsóhajtott. Miután Isabel végzett Jonah kínzásával, Amyt és őt vonta félre. A fiú már sorolta is:

- Szerecsendió, liliom, réz...

Mintha minden újabb szóval azt árulta volna el, amiért az egész kulcsvadászat alatt dolgoztak. Nemcsak a

kulcsokat, de elárulta Grace bizalmát, a Madrigálok velük kapcsolatos reményeit, és az álmot is, amiért szüleik

az életüket áldozták. A lehetőséget, hogy Lester, Irina és szüleik önfeláldozásának emlékére megnyerjék a

versenyt.

De Nellie élete mindezeknél többet ért.

- Melyik testvéremet találta meg a repülőgépen elbújva? - kérdezte Sinead, és összehúzott szemmel a képernyőn látható kikötözött emberekre nézett. - Nem jól látom...

- Miért? Egyiket jobban szereted a másiknál? - kacagott Isabel. - Melyik nyomorékot kedveled jobban?

- Az én öcséim nem nyomorékok! - kiáltotta Sinead, és a nő felé ugrott. - Ne merje ezt a szót a szájára venni!

Isabel hátralépett.

- Nem? - kérdezte zavartalanul. - Miért, hogy szólítsam őket? A Franklin Intézetben történt robbanás óta Ted

megvakult. Pedig milyen pontos épület- és gépterveket tudott rajzolni...! Hamilton a terem túlsó végében levegő után kapott.

- Ted nem vak! - kiáltotta Sinead. - Csak... látássérült. Érzékeli a fényt és a sötétet!

- Ah, szóval a világosat és a sötétet! - motyogta Isabel, és megrázta a fejét. - És Ned... mit szól az őt kínzó

fejfájásokhoz? „Nem tudok gondolkozni, szétmegy a fejem!" És az orvosok sem tudnak segíteni... - ciccegett

megjátszott együttérzéssel. - Egy ekkora géniusz, és még gondolkozni sem képes többé...!

- Meg fog gyógyulni! - kiabálta Sinead. - És Ted újra látni fog! Ha megszerzem a szérumot...

- Nem - hajolt közel Isabel. - Nem. Te nem fogsz megszerezni semmiféle szérumot. Mert az az enyém. Az

öcsikéid soha nem fognak meggyógyulni. Egyetlen dolgot tehetsz: elárulod a kulcsokat, és ezzel megmented az

életét. Nedét vagy Tedét - kit érdekel, melyikét?! Sinead a zokogástól megszólalni sem tudott. Isabel ujja közeledett a gomb felé.

A két Starting fiú ennyire megsérült? - tűnődött Alistair Sinead és Isabel szóváltását hallgatva. - Igaz lenne? Az

egyik vak, a másikat szörnyű fejfájások kínozzák?

Azon tűnődött, miért nem vette észre ezt a Tate galériában, vagy a Szentháromság-templomban, vagy

valamelyik étkezésük során, amit a három Starling-gal költött?

Ned nem sokat beszél. Máskülönben a két fiú gyakorlatilag egy - gondolta.

Akkor aztán megértette. A két fiú egymás fogyatékosságait leplezte: Ned volt Ted szeme, Ted pedig álcázta

Ned agybénító fájdalmát.

Ezért annyira elválaszthatatlanok - gondolta Alistair. -És.. . ezért érdekli Sineadet annyira, hogy melyik

öccsét kötözték a sírkőhöz.

Egyik fiú sem tudott elrejtőzni a gépen a másik nélkül.

Vagyis, ha csak egy gyerek van kikötözve, a másik elrejtőzött valahová, amikor Isabel megjelent. Valahol itt

volt a szigeten, és talán éppen keresztülhalad a folyosón, hogy megmentse Sineadet.

Lehet, hogy Ned, és talán fejfájása sem lesz - reménykedett Alistair. - Az a gyerek egy zseni. Tudni fogja, mit

tegyen, ha ideér.

A férfi akkor döbbent rá, hogy mindez azt jelenti, még van esélyük.

Ha elég sokáig fel tudja tartani Isabelt.

Látta, hogy a nő ujja még mindig a gomb fölött lebeg, készen arra, hogy megölje Sinead egyik öccsét.

- Hagyd békén Sineadet! - kiáltotta Alistair. - Egy kulcsot sem ismer a cinken kívül, azt is Bae Oh-tól lopta!

Most már mindenkiből kiszedted a kulcsokat, csak belőlem nem! És nem is fogod soha!

- Nem? - kérdezte Isabel.

- Persze hogy nem - felelte a férfi. Meglepte, milyen nehéz határozott hangon beszélnie. - Nekem nincs

senkim odakint a temetőben, akit meg kellene óvnom. Ha idehoztad volna Bae Oh-t, akkor is azt mondanám:

„Pusztuljon!" Különösen Bae Oh esetében mondanám! Nincs senki, akit szeretnék! Nincs senki, aki szeretne!

A végén azért mégis elcsuklott a hangja.

- A temetőben tényleg nincs - értett egyet Isabel. -De... - leengedte a távirányítót, és felemelte a fegyvert. - Itt

bent annál inkább... Akarod, hogy megfenyegesselek azzal, hogy megölöm Amyt vagy Dant vagy Sineadet?

Vagy éppen mindhármukat?

Alistair szíve gyorsabban vert, amikor látta, hogy lengeti a pisztolyt a gyerekek előtt.

Isabel egy Lucián - gondolta Alistair. - Olyan dolgokat is észrevesz, amik felett mások elsiklanának - dolgokat,

amikkel manipulálni tud, és hatalmat ad a kezébe.

Most is észrevett valamit, ami még magában a férfiban sem tudatosodott?

A szíve még gyorsabban vert; mintha ki akart volna ugrani a mellkasából, vagy egyszerűen csak össze akart

volna törni.

De.. . a kulcsok - gondolta Alistair vágyakozva. -Egész életem annak szenteltem, hogy összegyűjtsem őket.

Semmit nem akartam rajtuk kívül. Semmi másnak nem volt értéke a szememben.

Hazudott magának. Mióta a kulcsvadászat elkezdődött, becsapta önmagát. Ha elképzelte, hogy golyó fúródik

Amybe, Danbe vagy Sineadbe - vagy akár Jonah-ba, Hamiltonba, Ianbe vagy Natalie-be - a kulcsok nyomban értéküket vesztették. Akármelyik kulcsát odaadta volna, ha meggyógyíthatja Na-talie lábát vagy Jonah összetört csontjait.

És ha feltámaszthatná Hope-ot vagy Arthurt? Melyik kulcs érne többet ennél?

Megértette, hogy választás előtt áll, ugyanúgy, ahogy sok évvel ezelőtt azon a bizonyos éjszakán, amikor Hope

és Arthur meghalt. Annyi volt a különbség, hogy most már képes volt látni a következményeket.

Isabel ujja megérintette a ravaszt.

Úgyis meg akar ölni mindannyiunkat - mondta magának Alistair, és az agya ezt zsongta vissza: - De még van

idő! Még van esély!

- Ezüst - bökte ki végül. - Foszfor. Víz...

40. Fejezet

Isabel összekeverte a szérumot. A laboratóriumban megannyi álösszetevő között megtalálta a Madrigálok által

ismerteket. Azután megzsarolta a többi ágat, hogy adják elő a hátizsákjaikban, zsebeikben vagy - Alistair

esetében - sétapálcájukban lapuló összetevőket.

A többiek készültek - gondolta Amy letörten. - Soha nem fogunk nyerni.

Isabel a laboratórium közepére állt a lombikkal a kezében, bedugaszolta a tetejét, és még egyszer alaposan

összerázta.

Amikor Isabel kihúzza a dugót - gondolta Amy -, egy pillanatra leveszi a szemét rólunk. Talán még a távirá-

nyítót és a fegyvert is elengedi. Akkor kell rátámadnunk, együttes erővel.

De nem volt módja rá, hogy jelezzen a többieknek. Nem tudta elmondani nekik a tervét, addig nem, amíg Isabel

ennyire figyelte őket. Amy egymaga semmit sem tehetett.

A nő feltartotta az üveget, és megvizsgálta a folyadékot.

Isabel meg fogja inni a szérumot - gondolta. - Isabel lesz a világ leghatalmasabb embere.

Végleg elbuktak.

- Erre a pillanatra vártam egész életemben - mormogta.

- Anya, ne idd meg! - kiáltott fel a földön kuporgó Natalie. - Kérlek! Ártani fog neked!

- Tessék? - engedte le egy kissé az üveget. - Te nagyobb bolond vagy, mint hittem!

- Megittad a Lucian-szérumot, és gonosszá tett -folytatta Natalie. - Gonosz lettél mindenkivel, még velem és

Iannel is. Megölted Irinát, és nem érdekelt, hogy...

- Csak azután ittam meg a Lucian-szérumot, hogy végeztem Irinával. Én mindig gonosz voltam. A Lu-cian-

szérum csak megmutatta, hogyan legyek még hatásosabb ahhoz, hogy... nyerjek! Ezért tartom most a kezemben

a teljes Cahill-szérumot!

Diadalittas tekintettel a folyadékba nézett.

Megitta a Lucian-szérumot?! - esett kétségbe Amy. -A részszérumot, amit Párizsban találtam? Akkor... már ő

a legnagyobb stratéga, cselszövő és haditervkészítő a világon. Soha nem cselezhetjük ki! Most már nincs

remény.

- Ha belegondolok, hogy ezt valaha meg akartam osztani a gyermekeimmel...

Natalie arca megrándult, Ian beletörődve nézte az anyját.

Isabel egyik kezével megragadta a dugót, hogy kihúzza, ám a másik kezével továbbra is rájuk célzott.

Ekkor a szeme sarkából Amy mozgást vett észre az előző laboratórium romjai közt. Lehet, hogy csak egy

papírdarab volt? Valami aprósággal játszik a huzat?

De itt nincs huzat - jutott eszébe.

Megpróbálta megállni, hogy ne kezdje nyújtogatni a nyakát, ne kezdjen el forgolódni, vagyis ne tegyen semmi olyat, amivel a nő figyelmét felhívná a mozgásra.

Valaki eljött, hogy megmentsen minket! - könnyebbült meg, miközben ügyelt arra, hogy arckifejezésére ne üljön ki a reménykedés. - Akárki is az, óvatosan kell közelednie. Talán hátulról meglepheti Isabelt, hogy ne vegye észre a támadást.

Zaj hallatszott a törmelékek felől.

Amynek most már oda kellett néznie. Ned Starling volt az, és egy ledőlt lombikos rekesz fölé hajolt. Meg-

ragadta a fejét, és felnyögött.

Isabel a fiú felé pördült. Felemelte a fegyverét, és gondosan célzott - egyenesen Ned szívére.

A lány akkor vette csak észre, hogy Isabel eddig csak játszott velük, csaíc úgy tett, mintha le akarná lőni őket. De ez most halálosan komoly volt. Ez valóságos volt. Most tényleg le fogja lőni.

Amy rávetette magát.

Nem számított, hogy nem volt ideje megtervezni a támadást. Nem számított, hogy egyedül nem tudja legyőzni

Isabelt. Még az sem, hogy gyakorlatilag alig ismerte Ned Starlingot.

Csak az számított, hogy ne nézze végig tétlenül, amint Isabel újra öl.

Ezt a szüleim, Lester és Irina emlékére teszem - gondolta rohanás közben. - Még akkor is, ha nekem is meg

kell halnom...

Ekkor észrevette, hogy Dan is támadásba lendült, ahogyan Sinead, Hamilton, Alistair, Ian, sőt még Natalie és

Jonah is, bár az utóbbi kettő csak sziszegve vánszorgott a fájdalomtól. Ahogyan egykor a négy ág összeállt

Isabellel - most ugyanúgy fogott össze ellene. Mindenki egy emberként mozdult, és ezt kiáltotta: - Ne! Ne tegye!

Egyszerre csapódtak neki. A földre nyomták, kicsavarták a kezéből a távirányítót és a revolvert. A fegyver a

dulakodás közben elsült ugyan, de a golyót elnyelte a sötétség anélkül, hogy bárkinek baja esett volna.

- Megcsináltuk! - kiáltott fel Amy.

De akkor már csak Amy, Dan és Sinead fogta le Isabelt. A többiek az elgurult üveg után futottak. Ian ért oda

először.

- Ezt... el... kell... pusztítani! - kiáltotta, és a feje fölé emelte a szérummal teli üveget. - Mielőtt még több

gonoszságot szülne!

Földhöz akarta csapni, de Hamilton és Alistair elkapta a karját, hogy megkaparintsák maguknak az üveget.

Most már Sinead is felugrott, és előrelendült.

- Ne! Az a testvéreimnek kell!

Most mór tényleg csak Amy és Dan fogta le Isabelt, aki könnyedén lerázta őket, felpattant, majd a fegyverért

és a távirányítóért nyúlt.

- Az az én szérumom! - őrjöngött.

A fegyverrel a szérumért harcolókra célzott.

- Mindannyiótokat megöllek! - fenyegetőzött.

Ám akkora volt a kiabálás, hogy meg sem hallották. Hamilton kicsavarta Ian ujjai közül az üveget. Azután a

lombik egyik kézből a másikba vándorolt, ahogy kapdostak utána. Végül ismét a földre esett, és gurulni kezdett.

Most Isabel kapott utána.

Nem tudjuk megállítani - gondolta Amy, miközben megpróbálta visszahúzni Isabelt a karjánál fogva. -Csak

Dan és én maradtunk a világ legdémonibb asszonyával szemben!

Nem. Más szemszögből kellett nézni a dolgot. Amy és Dan állt szemben Isabellel - vagyis ketten egy ellen!

A fiú Isabel arcába vágott az öklével - olyan volt, mintha egy lány ütött volna, de annyit elért vele, hogy

elterelte az asszony figyelmét. Isabel gyomron vágta a fegyver markolatával.

Dan összegörnyedt, mintha hatalmas fájdalmai lennének. Amy egyik kezével megpróbálta elhúzni Isabelt a

testvérétől, a másikkal a padlót tapogatta... keresett valamit, bármit, amivel megóvhatta az öccsét. Ekkor a kezei

hozzáértek valamihez: a szérum volt az.

Felemelte, és teljes erőből Isabel fejéhez vágta.

- Ne bántsd Dant! - kiáltotta. - Soha többé ne merészelj senkit se bántani a családomból!

A vastag üveg szilánkokra tört. Isabel hajáról üvegdarabok peregtek le, a szérum a nyakába folyt, és

végigcsurgott a hátán.

Aztán az asszony eldőlt a földön. Már nem árthatott senkinek.

41. Fejezet

Egy másodpercig mindenki megdermedt.

Aztán Dan hallotta, hogy Sinead ezt suttogja:

- Amy megmentett bennünket.

- És megsemmisítette a szérumot - tette hozzá Alistair szédelgő fejjel.

- Nem tehettem mást - védekezett a lány. - Isabel megölt volna minda...

- Nem, nem - intett Alistair, mintha egy félreértést próbálna eloszlatni. - Nem kritizálni akarom a döntésedet. Helyesen cselekedtél. - Isabel szilánkok közt fekvő testére nézett, és az elfolyt szérumra. - Helyesen cselekedtél... - ismételte.

- De nekem szükségem van a szérumra, hogy meggyógyíthassam vele a testvéreimet! - suttogta Sinead könnyes szemmel.

- Én... - kezdte Dan, aztán megállt, mert még végig kellett gondolnia a dolgot.

Senki sem hallotta meg a fiút, mert mindenki Ha-miltonra figyelt.

- Kötözzük meg a bestiák királynőjét, mielőtt magához tér, és újra ránk támad!

Amy óvatosan felemelte Isabel távirányítóját, és a pultra helyezte, lehetőleg minél messzebb a nőtől. Dan a

fegyverbe rúgott, ami a padlón egészen a romokig csúszott.

Senki sem tett kísérletet egyik fegyver megkaparintására sem.

Ez jó jel, nem? - gondolta Dan. - És mindenki szeretné meggyógyítani Sinead testvéreit. Legalábbis most.

Aztán...

Agya túl kába volt ahhoz, hogy gondolkozni tudjon. Arra koncentrált, hogy Hamiltonnak segítsen. Köteleket

húztak ki a zsákjából, és jó erősen összekötözték Isabel végtagjait.

- Ez még kevés! - rettegett Ian. - Ha magához tér, kiszabadul!

- Kemény helyzetek kemény megoldásokat követelnek - mondta Alistair, és elővett egy fehér tablettát. - Egy

barátom fejlesztette ki, Irina Szpaszkij. Jó ideig eszméletlen lesz tőle. És... - emelte fel a szemöldökét

jelentőségteljesen - ...a szer garantálja, hogy amikor felébred, semmire se emlékezzen a mai napból.

Arra sem fog emlékezni, hogyan készítette el a szérumot - könnyebbült meg Dan.

- Ez azt jelenti, hogy Natalie-nek és nekem újra el kell mondanunk, hogy nincs többé szükségünk rá -mondta

Ian kemény hangon. - Élvezni fogom!

Elszántnak hangzik - gondolta Dan. - Nem hiszem, hogy meghátrálna.

A Cahill fiú figyelte, ahogy Alistair Isabel fölé ha-jol, és a szájába teszi a tablettát. Aztán masszírozni

kezdte a torkát, ahogyan Dan szokta Saladinnal lenyeletni a gyógyszereket.

Ned Starling közben kimászott a romok közül, és a nővéréhez támolygott.

- Nagyon fáj, ugye? - kérdezte a lány, és lágyan megérintette Ned homlokát. A fiú szeme összeszűkült, arca megrándult a fájdalomtól.

- Sinead... - kezdte Dan újra. Megint megállt, és Amyre nézett.

Most mit tegyünk? - kérdezte tőle hangtalanul. -Megbízzunk bennük? Elmondjam nekik?

Nővére oldalra döntötte a fejét, és elhúzta a száját, mintha ezt mondaná: Azt hiszem, Sineaden kívül mindenki tudja már, csak tettetik, hogy nem.

Dannek elege volt már a tettetésből.

- Sinead, nekem fényképmemóriám van - mondta. - Minden szóra emlékszem az üvegen lévő recepten. Nem

hallottam minden összetevőt, de mindenki emlékszik a sajátjára. Ha összedolgozunk, újabb szérumot

állíthatnánk elő, és...

Senki nem fogadta kitörő örömmel az ötletet.

Hamilton nem emelte fel a tenyerét, hogy össze-pacsizzanak. Jonah nem nyújtotta az öklét, hogy összeütköztesse

az övével. Alistair nem karolta át barátságosan a vállát, és nem mondta, hogy: „Dan, drága fiam, mindig tudtam,

hogy hasonlítasz a bácsikádra!"

Senki sem mozdult, csak Sinead grimaszolt egyet.

- Dan, én... - kezdte. - Nem is tudom. Azután, amit tettem a szérum megszerzéséért... még Ned életét is kockáztattam érte... Lehet, hogy nem is csak a testvéreimen szeretnék segíteni vele? Lehet, hogy... túlságosan hasonlítok rá? - Mutatott a földön fekvő és megkötözött Isabelre.

Alistair felkapott egy cetlit az egyik asztalról, és felírta rá a kulcsai listáját, aztán Dan kezébe nyomta.

- Megbízom benned és Amyben - mondta. - De magamban nem! Tegyétek azt a szérummal, amit jónak

láttok!

Ian elvette Alistair kezéből a tollat, és leírta a saját összetevőit. Ő is Dannek adta a papírt.

- Natalie és én egész életünkben anyánkra hallgattunk - mondta. - Mindent elhittünk, amit mondott nekünk...

- De most már nem hisztek neki! - ellenkezett Amy. - Megváltoztatok! Ha nem így lenne, segítettetek volna

neki... hogy megöljön mindenkit.

- Miért nem pártoltunk el tőle előbb, mondjuk már Koreában? - kérdezte Ian. - Vagy Ausztráliában? Dél-

Afrikában? Jamaicában?

- Még nem változtunk meg teljesen - szólalt meg Natalie vékony, fájdalmas hangon. - De... dolgozunk rajta.

Jonah kapta meg a tollat, és írni kezdett. A papírt a földre tette, és fájdalmak közt előrehajolt.

- Ne, Jonah - mondta Dan. - Te sohasem...

- Ha tudom, hogyan kell elkészíteni a szérumot, akkor az anyám ki fogja szedni belőlem - szakította félbe a

fiú. - Mert az anyám, sajnos... túlságosan hasonlít az övékére - mutatott Ianre és Natalie-re.

Befejezte az írást, és híres Jonah Wizard-mosolyát megvillantva átadta Dannek a papírt.

- Különben is - folytatta -, én a szérum nélkül is a világ leghíresebb zenésze leszek!

Most Hamilton nyúlt a papírért és a tollért.

- Mi az? - kérdezte meglepetten Dan. - Hamilton, neked nem kell felírnod! Mi megbízunk benned! Egy csapat vagyunk! Te...

- Én is a szérumot választottam Ned élete helyett, ahogyan a többiek is - mondta gondterhelt arccal Hamilton. - Mindenki azt választotta, rajtatok kívül.

Lehajtotta a fejét, és írni kezdett.

- Nem mintha mi szentek lennénk, vagy ilyesmik -mondta Dan. - Csak mi sokkal később tudtunk meg róla

bármit, mint ti, szóval nem épült be az ösztönünkbe, hogy a „szérum mindenek felett"!

- Dan! Grace éppen ezért akarta, hogy részt vegyünk a kulcsvadászatban! - mondta meglepetten Amy,

mintha erre csak most jött volna rá. - Ezért nem beszélt nekünk senki a családunkról Grace halálig!

- Hogy az ösztöneitek ne torzuljanak el - mondta Alistair halkan. - Azzal nyertétek meg a versenyt, hogy az

emberi életet többre értékeltétek a kulcsoknál! Ironikus, nem? Grace mindig kedvelte az iróniát.

- Hé, várjunk csak! Nyertünk?! - kérdezte hitetlenkedve Dan.

- Tökfej. Ott van a kezedben az összes kulcs - mondta Hamilton, és a fiú kezébe nyomta a saját papírját.

Hátbaveregette Dant, egy Holthoz képest meglehetősen gyengéden - vagyis csak két lépést kellett előre-

tántorognia ahhoz, hogy visszaszerezze az egyensúlyát.

- Mondtam én az apámnak, hogy ti egyedül és tisztességesen fogjátok megnyerni a versenyt! - tette hozzá. -

És... milyen igazam volt!

Dan még mindig döbbenten pislogott. Lenézett a kezében tartott listákra, az összetevőkre, amiket először

ötszáz évvel ezelőtt gyűjtöttek össze - és azóta alaposan megváltoztatták a történelem menetét.

De mit fognak tenni a jövővel?

- Hamilton, várj! - kezdte, mert további segítségre volt szüksége. - Gondolj arra, hányszor mentetted meg az

életünket! Gondolj arra, hogyan másztál fel velem a sziklára! Gondolj arra, hogy...

- A családom hogyan égette porig Grace házát -fejezte be helyette Hamilton. - Hogyan öltük meg majdnem

Alistairt Dél-Afrikában. Hogy... a mi hibánk, amiért a Franklin Intézetben megsérültek a Starling ikrek - nézett

Sinead szemébe. - Nagyon sajnálom - mondta.

A Starling lány aprót biccentett. Nem mondhatni, hogy a megbocsátás gesztusa volt, de talán az első lépés

afelé.

- Bocsánatot kérek - pislogott Alistair Amyre és Dan-re. - Mindenért.

- Megbocsátunk - suttogta Amy.

Dan a nővérére bámult, és ezt gondolta: Tényleg?

Meg kell - gondolta Amy. - Nem tölthetjük úgy a hátralévő életünket, hogy másokat gyűlölünk.

Mint egy kisgyerek az őt megnyugtató kis kendőt, úgy kereste magában Dan a bosszúvágyat, ami a

kulcsvadászat során végig hajtotta. Még mindig ott élt a lelkében, de már valahogy halványabban. Alig

érezhetően.

Talán egy nap majd teljesen eltűnik.

- Odaadta Isabelnek a kulcsait, hogy bennünket megmentsen - mondta Dan bizonytalanul Alistair-nek.

- Na, igen - hangzott a felelet. - De még mindig túlságosan hasonlítok Isabelre, Corára és... Eisenho-werre.

- Az én apámnál nincs jobb apa! - védte meg Ha-milton. - De... - a kezeire nézett. - Nem szeretnék olyan lenni, mint ő.

Alistair bólintott.

- Amikor felnőttem, rájöttem, hogy a bácsikám, Bae mennyire gonosz - mondta. - De továbbra is szerettem volna a kedvében járni. Az ő céljait tettem a saját céljaimmá. - Hangosan megköszörülte a torkát. - Ti, gyerekek, sokkal bölcsebbek vagytok nálam. Ti a jobbik utat választjátok.

Könnyek csillogtak a szemében.

Ez igaz - gondolta Dan. - Tényleg győztünk. Mindannyian. Együtt.

Eszébe jutott, amikor Londonban azt ígérte Amy-nek, hogy nyerni fognak, és akkor majd mindenkinek az

orrára koppintanak. Ám ez egy olyan terv volt, amit már ötszáz éve próbáltak a Madrigálok, és eddig sohasem

sikerült. A mód, ahogyan ők nyertek, teljesen új volt: azért nyertek, mert mindenki azt akarta, hogy ők

nyerjenek.

Már alig várta, hogy elmondja Nellie-nek.

- Ó! Nellie! - kiáltott fel. - Meg kell mentenünk mindenkit a temetőben! - a papírokat, amiket a többiektől

kapott, begyűrte a zsebébe. - Minden más várhat, most ez a legfontosabb, aztán...

- És hogy Natalie és Jonah megfelelő orvosi ellátást kapjon - tette hozzá Alistair. - Őt meg... - nézett mogorván

az öntudatlan Isabelre - ...ideje átadni a hatóságnak!

- Az emberek hosszú ideig maradnak dutyiban gyilkossági kísérletért, nem igaz? - kérdezte Amy aggódva. -

Azok a robbanószerek...

- Ó, nem csak gyilkossági kísérlettel fogják vádolni! Megteszem azt, amit hét évvel ezelőtt kellett volna.

Tanúsítani fogom, hogy ő ölte meg a szüleiteket.

- Ez azt jelenti, hogy... - kezdte Amy.

Alistair majdnem elmosolyodott.

- Hogy Isabel élete végéig börtönben marad.

42. Fejezet

Ned Starling átvezette őket azon a titkos folyosón, amin Isabel is érkezett. Lassan haladtak, mivel Jonah-t és

Natalie-t is vinni kellett. Először csak Ian lépett ki az alagútból, hogy félrevezesse Isabel segítőit. - Anyám azt parancsolja, hogy távozzanak a szigetről! Most! - vakkantotta feléjük, és a trükk bevált.

Amikor a csoport többi része felbukkant, mindenki ujjongani kezdett a temetőben.

- Amy, Dan! Túléltétek! - sikította Nellie. - Picinyeim!

- A mi picinyeink is! - kiáltotta Fiske nagybácsi szinte rögtön utána. Aztán egy kissé zavartan Mr. Mclntyre-

re nézett. - Miért, nem azok?

- Nem látom... Sinead és Ned is ott van? Sinead és Ned is ott van? - kiabálta Ted. Valaki megmondhatta neki,

hogy igen, mert így ujjongott fel: - Ez jobb, mint új számjegyet találni a píben!

- Ha-my! Ha-my! Ha-my! - skandálták a Holtok.

- Jonah?! Megsérültél! - feszült a kötélnek Brode-ri ck. - No para - válaszolt a fiú, és fájdalmas erőfeszítést tett, hogy kimosolyogjon a hevederből, amin cipelték. - De micsoda dalt írok én ebből az élményből!

Alistair és Sinead mindenkinek a lelkére kötötte, hogy addig nem léphetnek a temető területére, amíg ők

ketten nem aknátlanítanak. - Igaza van - mondta helyeslően a helikopterpilóta. - Szerintem is így lesz a legbiztonságosabb.

Hamilton a parton állva elordibált mindent a szüleinek.

Vagy - majdnem mindent. - Szóval Amy és Dan nyerte meg a versenyt, de Amynek meg kellett semmisítenie a szérumot, hogy megvédjen bennünket! - kiáltotta. - Apa, tudom, hogy pipa vagy rám, hogy nem én nyertem a Holt csapat nevében, de...

Várta, hogy Eisenhower a szokásos módon leüvölt-se a fejét, de nem így történt. A férfi kinyitotta a száját, arca

megrándult, majd nyelt egy nagyot, és újra nekiveselkedett.

- A győzelem nem minden! - mondta elhaló hangon. - Néha többet ér, ha a családodat egészségben és

biztonságban tudhatod!

- Ezt most Vince Lombardi mondta - kérdezte Reagan -, vagy Shakespeare?

- Egyik sem. Ezt én mondtam - felelte az apja.

Miután mindenkit kiszabadítottak, Amy és Nellie úgy megölelte egymást, mintha egymillió éve nem

találkoztak volna. Dan most nem akart belebonyolódni az ölelkezésbe, mert égett a vágytól, hogy Fiske

nagybácsival és Mr. Mclntyre-rel beszéljen.

Később - nyugtatta magát. - Ha majd mindenki távozott. ..

Kissé csalódottan a Starlingok felé indult. Ted éppen megérintette nővére arcát. - Hallottam, hogy Hamilton azt mondta, megsemmisült a szérum - mondta. - Ne aggódj, Sinead! Nem számít. Ned és én majdcsak meggyógyulunk valahogy.

- Ó, de... - kezdte Sinead.

- Nem, figyelj - folytatta Ted. - Amíg ide voltam kötözve, gondolkoztam azokon a kísérleti stádiumban lévő

műtéti módszereken, amiket Nednek és nekem ajánlottak. Eszembe jutott néhány ötlet, amivel

komplikációmentesebbé tehetnénk a beavatkozásokat. Reagan Holt még le is rajzolta nekem a diagramokat! -

húzott elő kabátja zsebéből egy lapot. -Nézd!

- De elő tudjuk állítani a... - kezdte Dan a Starlin-gokhoz hajolva.

Sinead felnézett a rajzból, és figyelmeztetően megrázta a fejét. - Ted javaslata sokkal jobb! - mondta. - Ha a műtétek sikerülnek, nem csak Nednek és Tednek, de emberek millióinak segíthetünk! így elkerüljük azokat a... mellékhatásokat és komplikációkat. Mert láttam, mivé lett Isabel Kabra, pedig csak a szérum egy részét itta meg!

- Lehet, hogy igazad van. - Hirtelen érezni kezdte a zsebébe dugott papírok súlyát. Hogyan lehet néhány papír

ennyire nehéz?!

Jonah majdnem elájult, amikor a többiek a helikopterbe emelték. A hátsó ülésen megpróbált egy kicsit

pihenni, de hirtelen újra megfeszült a teste.

- Apa! - kiáltott fel. - A vandalizmus vádja a Globe Színházban történtek miatt... Nem fognak letartóztatni a

kórházban?

- Ó, nem! - mondta Broderick. - Már el is feledkeztem róla. Az ügyet ejtették. Miss Pluderbottom visszavonta

a vallomását.

- Yo! Miss „Soha nem hazudok" Pluderbottom hazudott? - kérdezte döbbenten. - A kedvemért?

- Nem - felelte Broderick. - Nem hazudott. Csak egy másik igazságot mondott. Bement a rendőrségre, és azt

mondta, hogy te egy kedves fiatalember vagy, aki soha nem tenne kárt szántszándékkal semmiben, ami a nagy

bárdhoz kötődik.

Az igazság megváltozott - gondolta lonah. - És... én is megváltoztam. Hű voltam igazi önmagamhoz. - Miss Pluderbottom a spanom - mormogta álmosan. Felszálltak, és a helikopter emelkedni kezdett. -

Azt hiszem, megkérem, hogy segítsen színpadra állítani a Rómeó és Júlia hiphopváltozatát. Átütő siker lesz!

Te is segítesz benne? Nem lehetek tinisztár egész életemben, te is tudod. El kell kezdenünk gondolkozni a

továbblépésen, a következő korszakon... - Ahogy szeretnéd - válaszolta Broderick.

Még magasabbra szálltak, a felhők közé. És mintha Jonah agya is elfelhősödött volna. Talán újra álmodni

kezdett, vagy mégis hallotta apja hangját a propellerek kerepelése közben, ahogyan ezt mondja: - És azt mondjuk anyádnak a szérumról, amit te szeretnél.

Sinead Alistairrel és a továbbra is eszméletét vesztett Isabellel a fedélzeten felszállt a gépével. A Starling

ikreket Ian és Natalie vitte el Jonah jachtján a kórházba.

- Tudod, hogyan kell jachtot vezetni? - kérdezte Mr. Mclntyre aggódva lant.

- Én ezzel a képességgel születtem - felelte, aztán ijedt képet vágva megkérdezte: - Maga szerint Jonah

kifizette a jacht bérleti díját?! Mert ha apánknak tudomására jut a dezertálásunk, egyből letiltatja a

bankkártyánkat.

- Vagyis lehet, hogy máris... szegények vagyunk? -kapkodott levegő után Natalie. - Nincstelenek - vágta rá mogorván a testvére.

- Valójában - kezdte Mr. Mclntyre - még a többiek távozása előtt el kellett volna ezt mondanom. Grace egy

kiegészítést csatolt a végrendeletéhez azok számára, akik átjutnak az akadálypályán. Nyolcan voltatok - a

kétszeresét kapjátok meg annak, amekkora összegről lemondtatok, amikor a kulcskeresésnek nekivágtatok.

- Az egymillió dollár volt - mondta Ian. - Szóval kapunk fejenként kétmillió dollárt?! Azt hiszem, abból

szépen eléldegélünk!

Natalie arca felragyogott.

- Mekkora megkönnyebbülés! - sóhajtotta. - A szegénység nem is olyan szörnyű, mint gondoltam, de azért...

- Miről beszélsz?! Jó, ha két másodpercig voltatok szegények! - ellenkezett Dan a szemét forgatva.

- Dan... az a pénz bennünket is megillet - mondta Amy bódultan.

Ó, igen! - gondolta Dan. - Fejenként kétmilkó, az ösz-szesen négymilkó...

Valahogy nem tudta felfogni. Addig biztosan nem, amíg a felbecsülhetetlen titkot rejtő papírok ott zörögtek a

zsebében.

Ian, Natalie, Ned és Ted elindult. A Holtok éljenezni kezdtek, amikor megtudták, hogy Hamilton kétmillió

dollárt nyert. Aztán azon ujjongtak, hogy így elmehetnek valami világhírű csapat focimeccsére, ami Írországban

kezdődik egy órán belül... Elindultak, csak Hamilton csüngött ki a hajó ablakából, öklét kinyújtott hüvelyk- és

kisujjával a füléhez tette, így jelezte, hogy majd beszélünk telefonon, mert kíváncsi vagyok a fejleményekre!

- Nem tudtok lerázni! - kiáltotta búcsúzóul. Most már csak a Madrigálok maradtak a szigeten. Dan egyenesen

Fiske nagybácsihoz és Mr. Mclntyre-

hez lépett. - Most mi lesz? - kérdezte. - Mi volt Grace akarata, mit tegyünk a szérummal?

43. Fejezet

- Te-tessék? - dadogta Mr. Mclntyre. - Dan, Amy, könyörgöm, áruljátok el, tényleg nálatok van a szérum receptje? Tényleg ismertek minden összetevőt? - kérlelte őket Fiske. - Szerintem igen, mert csak játszottatok a csalódottat, amíg a többiek itt voltak, és...

Amy úgy döntött, nem hagyja tovább kínlódni szegény bácsikájukat.

- Igen - kezdte, aztán a két idős úriembernek és Nellie-nek is elmesélte azokat a részleteket, amiket Hamilton

kihagyott a beszámolójából.

- Vagyis minden feladatot teljesítettetek, amit kiadtunk nektek? - csodálkozott Fiske.

Teljesítettük volna? - kérdezte magától Amy. - De...

- De Isabellel nem kötöttünk békét - hívta fel a figyelmüket erre az apróságra. - Sem Cora Wizarddal. Vagy...

De a gyerekeikkel igen - felelte Mr. Mclntyre. - És Alistairrel is, és a Starlingokkal is. Vagyis egy ág képviselője

sem maradt ki. Ugye, nem gondoltátok, hogy azt várjuk el tőletek, hogy minden egyes Cahill-lel barátok

legyetek?!

De, az az igazság, hogy azt hittük - szerette volna mondani a lány.

Úgy érezte, Mr. Mclntyre hatalmas súlyt vett le a válláról.

- Békét kötöttetek azokkal, akikkel tudtatok -mondta Fiske. - A többi meg megkapta, amit megérdemel, így

tettetek, nem?

Amy biztos volt benne, hogy mások e két úriember helyében már ugrálnának örömükben. Éljeneznének, mint

a Holtok, és ölelgetni kezdenék őket. De Fiske csak jobbra-balra nézett, és mintha kevésbé lett volna zavarban,

mint általában. Mr. Mclntyre pedig majdnem mosolygásra vetemedett.

- Nos - dőlt Mr. Mclntyre megkönnyebbülten egy sírkőnek.

- Nem, nem - korholta őket Nellie. - Ö-ö-ő! Ennyire béna válasszal nem érjük be! Mondják csak el Amynek

és Dannek, hogy megmentették a világot! Köszönjék meg nekik, hogy kiiktatták a világ leggonoszabb nőjét, és

hogy összehozták a világ legszéttartóbb családját! És kérjenek bocsánatot tőlük minden egyes ütésért, zúzó-

dásért, horzsolásért, szívfájdalomért és szomorúságért, amit elszenvedtek, amíg idáig értek! És aztán - fejezte be

Nellie -, de csak aztán, válaszoljanak Dan kérdésére!

- Nagyon köszönjük. És nagyon sajnáljuk, ami történt. És... mi is volt a kérdés? - kérdezte Mr. Mclntyre, ami

csak a szokásos ügyvédi késleltető praktika volt.

- Mit tegyünk most? - kérdezte Dan. - Nálunk van a szérum. Mit tegyünk vele? Igyuk meg, és uralkodjunk a

világon? Amikor még Olivia Cahill is azt gondolta erről, hogy túl kockázatos? Vagy osszuk meg a többi

Madrigállal? Vagy a többi Cahill-ággal? Vagy mindenkivel a világon?

Amy csodálkozva nézett az öcsére. Dan tényleg ennyire alaposan végiggondolta ezt? Ha a kulcsvadászat

elején találta volna meg a szupererőt adó receptet, habozás nélkül felhajtotta volna, miután összekeverte.

Ám most csak állt, és újabb kérdései voltak.

- Miért lett ennyire fontos a kulcsok megtalálása most? Miért volt Grace, és gondolom a többi Madrigál is

annyira kétségbeesett, hogy még azt is kockáztatta, hogy Cora Wizard, Alistair, a Holtok, vagy, uram bocsa',

Isabel szerezze meg a szérumot? Miért, ennyi évszázad után?

- Grace haldoklott - mondta Mr. Mclntyre. - Nem sok választása volt.

Tekintete félresiklott, mintha nem akart volna a szemükbe nézni.

- Grace meghagyhatta volna a végrendeletében, hogy a kulcsvadászat később vegye kezdetét. Ha én és Dan

felnőttünk - csatlakozott Amy a beszélgetésbe. - Vagy ha Isabel meghalt. Vagy ha...

- Könyörgöm - nyújtotta ki a kezét Fiske kétségbeesve -, mi lenne, ha a győzelmeteket ünnepelnétek? Ha

örülnétek? Ha csak sütkéreznétek elképesztő sikerete

fényében? És... nem tennétek fel újabb lehetetlen kérdéseket?

- Tudják, mielőtt felteszem a bohócsüvegem, szeretném tudni, mit ünneplünk... - jegyezte meg Nellie

gúnyosan.

Fiske nagybácsi és Mr. Mclntyre összenézett.

- Ezt a hármat képtelenség lerázni - motyogta Mr. Mclntyre.

Amy a szérumra gondolt. Fiske nagybácsi azt mondta neki Jamaicában, hogy Gideon Cahill eredetileg nem

szándékozott szuperhatalmat adni a családjának. Azért kezdett el kísérletezni, hogy megmentse az embereket a

pestistől.

A lány levegő után kapott.

- A szérum - mondta. - A pestis. Ugye... nem jön valami újabb járvány?

A két idős férfi egyszerre húzta össze a szemöldökét.

- Nem... nem erről van szó - kezdte Mr. Mclntyre bizonytalanul. Biztosan észrevette, hogy Nellie milyen

keményen néz rá, mert így folytatta: - Egy másik család fenyeget...

- Lucianek? - találgatta Dan.

- Valamelyik Ekat? Bae Oh? - próbálkozott Amy. Mr. Mclntyre a fejét rázta.

- Látja? Megtanítottuk rá őket, hogy minden gonosz dolgot a világon a családjukból eredeztessenek

- jegyezte meg Fiske.

- Ez egy teljesen másik család - mondta Mr. Mclntyre.

- Nem állunk velük rokonságban. Sokkal titkosabbak a Cahilleknél, és azt kell mondanom, hogy sajnos Isa-bel

Kabra hozzájuk képest egy Teréz anya! Amy megborzongott.

- Már régóta érdeklődnek a Cahill-erő iránt - mondta Fiske. - Néhány évvel ezelőtt elkezdték keresni a

kulcsokat. Talán ti is érzékeltétek titkos jelenlétüket a kulcsvadászat során.

Amynek eszébe jutottak azok a pillanatok, amikor úgy érezte, valaki figyeli őket, azok a percek, amikor úgy

érezte, valaki a nyomukban van, mert gyanús lépteket hallott a sötétben. De aztán mindig kiderült, hogy vagy

Irina volt, vagy Isabel, vagy maga Fiske - akkor, amikor még csak a fekete ruhásnak ismerték.

Vagy mások is követték őket?

- Nem sokkal Grace halála előtt az egyik Madri-gál-ügynök elfogott egy üzenetet, amit a másik család küldött

- folytatta Fiske. - Egy levelet, ami a legkülönfélébb fenyegetéseket tartalmazta... Fel kellett készülnünk.

- Akkor nyomás, keverjük össze a szérumot! - ugrott fel Dan.

Meg akarja inni - gondolta Amy. - Csak valami ürügyet keresett rá, hogy ne tűnjön olyan gonosznak, mint

Isabel, akit csak a világuralom érdekelt!

- Nem - mondta szigorúan Mr. Mclntyre. - A szuperszérum receptjének birtoklása már maga is nagy

előrelépés. Annyira veszélyes a használata, hogy csak a legvégső esetben választjuk ezt a megoldást.

De hála nektek, vannak egyéb lehetőségeink is. Most már kézben tartjuk az ügyet. Dan grimaszolt egyet.

- De mit csináljunk mi, Amy és én? - kérdezte kétségbeesetten.

- Gyógyuljatok - mondta Fiske. A fiú monoklijára nézett, aztán a mindkét gyereket borító horzsolások-ra és

zúzódásokra.

- Várjatok - folytatta Mr. Mclntyre. - Legyetek gyerekek! Nőjetek fel!

Dan még jobban grimaszolt.

- Most már hagyjuk szóhoz jutni Grace-t is... - biccentett Fiske Mr. Mclntyre-nek.

- Grace-t?! - suttogta Amy.

Dan jobbra-balra kapkodta a fejét. Látta, hogy Amy is ugyanarra gondol, mint ő: hogy talán még Grace temetése

is csak színjáték volt. Hogy talán az egész kulcsvadászat a világ legnagyobb átverése volt! Hogy talán... talán

Grace mégis életben van?

De szeretett nagyanyjuk nem sétált feléjük a kavicsos parton, és nem vitorlázott feléjük a vízen. Mr. Mclntyre

leguggolt egy sírkő mellé, meghúzott egy titkos emelőkart, aztán benyúlt a sírkőbe.

- Már lekopott a felirat, de ez Madeleine Cahill sírköve - magyarázta. - Grace az üzeneteit szerette elrejteni

ebben a titkos rekeszben.

Kivett belőle egy fémdobozt, és kinyitotta. Átpergette a lepecsételt borítékokat.

-Nem ez... nem ez... ez sem... - motyogta. - Grace imádott minden eshetőségre felkészülni.

Végül átnyújtott Amynek és Dannek egy krémszínű borítékot, rajta a felirat Grace kövérkés betűivel: „A

legjobb forgatókönyv esetére". Amy csak állt ott, és úgy tartotta kezében a borítékot, mintha ez lett volna a

legnagyobb kincs, amire a kulcsvadászat során bukkantak.

- Azt hiszem, Grace azt akarta, hogy ne csak nézzük, hanem olvassuk is el - motyogta Dan.

- Ó! Bocs! - mentegetőzött a lány. Mindketten letelepedtek a fűbe. Dan megfordította

a borítékot, és ujjával felnyitotta. Amy kivette a levelet, és széthajtotta. Közösen olvasni kezdték.

Szeretett Amym és Danem!

Ha Mr. Mclntyre-től megkaptátok ezt a borítékot, az azt jelenti, hogy legnagyobb vágyam valóra vált.

Nem. Ez így nem egészen igaz. Hadd kezdjem a legelején!

Amikor még kicsik voltatok, az volt a legnagyobb vágyam, hogy te és Dan kimaradhassatok ebből a komplikált c&alédi ügyből. Azt akartam, hogy soha ne legyen közötök hozzá.

De, ahogy tí is tudjátok, ez nem lehetett így. Annyira kicsik voltatok, amikor a szüléiteket elvesztettétek. A gyász és a veszteség idején számomra az volt a legfontosabb, hogy mellettem legyetek, hogy ne kelljen elengednem benneteket. Egyik s.zökés.i tervet gyártottam a másik után. Jegyeket vettem hármunknak a déli tenderekre, a svájci Alpokba, és olyan apró falvakba, amiket a térkép nem jelöl. De egyik megoldás sem volt „igazán" megfelelő. Szívem legmélyén sejtettem, hogy mindegy, hová rejtőznénk, valamelyik veszélyes rokon idővel úgyis megtalálna. Tudtam, hogy a szeretetem ereje nem elég hozzá, hogy megóvjalak benneteket.

és... ezekben a veszélyes időkben nem hagyhattam el a fedélzetet. Nem csak kettőtökért voltam felelős,, hanem az egész világért is.

Ezért aztán a legbiztonságosabb - noha számomra legfájdalmasabb - lehetőség mellett döntöttem. Az ádáz

tekintettel figyelő, vérszomjas rokonok miatt el kellett hitetnem a legundorítóbb hazugságról, hogy igaz-, hogy

nem is jelentetek olyan sokat nekem. nekem. Csak így óvhattalak meg bennete ket attól, hogy megöljenek, hogy

felhasználjanak a szörnyű játékukban! Meggyőztem az egyébként közönyös testvéremet, Beat-ríce-t, hogy

fogadjon benneteket örökbe, bér ő egy nagy...

Grace itt egy szót áthúzott, és addig satírozott, amíg olvashatatlanná nem vált. Azután nyilat húzott egy

lapszéli jegyzethez. „Ha igaz, hogy halottról nem illik rosszat mondani, akkor talán az is igaz, hogy egy

halottnak sem szabad rosszat mondania egy élőről. Elégedjetek meg annyival, hogy a véleményem Beat-rice-ről

semmivel sem jobb a tiéteknél."

A levél folytatódott.

Rávettem Beatríce-t, hogy fogadjon örökbe titeket, mivel őt érdekelte legkevésbé a családi viszály, így akkor is meg tudott védeni benneteket, amikor én már nem.

Ó, akkoriban csak a közösen eltöltött hétvégékért éltem!

A Cahílí-ágak közötti küzdelem során sok olyan dologra kényszerültem, amikre nem vagyok büszke. De semmit nem bántam meg annyira, mint azt, hogy lemondtam rólatok!

Legnagyobb meglepetésemre soha nem hánytátok a szememre a hibámat! Még a gyászotokban is kedvesek és

elbűvölőek maradtatok... és szomjasak a tudásra! Még mindig bíztam benne, hogy meg tudlak menteni

benneteket a Cahílí-örökség legrosszabb oldalétól. Ám - meglehet önző módon - szerettem volna veletek

megismertetni' a Ca-híllek vívmányait. Shakespare-darabokat néztünk, zongoraórákra járattalak mindkettőtöket,

hogy megismerjétek Mozart muzsikáját. De egyikükről sem árultam el, hogy a rokonaink voltak. Akkoriban az

volt a legféltettebb álmom, hogy addig ne is tudjatok a családi háborúról, amíg az véget nem ér.

Reméltem, hogy hamar véget ér, még azelőtt, hogy felcseperednétek, hogy vísszave-hesselek benneteket Beatríce-

től, és együtt élhetünk.

Ez az álmom sem válhatott valóra.

Aztán megtudtam, hogy rákom van, és menthetetlen vagyok - de más viharfelhők is gyűlni kezdtek az égen. A

harc, amit vívtunk, veszélyesebb lett, mint valaha.

Mi, Madrigálok, ráébredtünk, hogy a világ addig nincs biztonságban, amíg a Cahílíek össze nem fognak egyszer és mindenkorra. Soha nem volt még ennyire fontos,, hogy az ágak békét köbének egymással, és egységesen lépjenek fel az újabb fenyegetéssel szemben, ami készülődik ellenünk.

- Vagyis... senki sem maradhat ki a másik család dal való konfliktusból? - kérdezte Dan. - Minden Ca hill benne lesz?

- Eddig is akadtak barátaink a másik ágakból -mondta Mr. Mclntyre. - De most sokkal több emberre lesz

szükségünk.

- De néhány ember az alagútban - Alistair, Sinead, Ian és Natalie - még magában sem bízott, amikor a szérum

közelébe jutott - vetette fel Amy.

- Ez így is fog maradni - mondta sötéten Mr. Mclntyre.

Dan inkább folytatta az olvasást, mert a zsebét megint nyomni kezdték a benne lapuló papírok.

Ha ezt a levelet olvassátok, az azt jelenti, hogy elértétek azt, amit immáron ötszáz éve egyik Cahíllnek sem sikerült. Nagyon büszke vagyok rátok!

Ám ha ezt olvassátok, az azt is jelenti, hogy olyan teher nyomja a vállatokat, amit egy tizenegy éves vagy tízen négy éves gyereknek sem szabadna cipelnie.

Dan csak pislogott. Mintha Grace tudta volna, mit érez!

A Madrigálok Qídeon Cahíll eredeti szérumának csak egy részét birtokolták. Ötszáz év alatt sem tudták

kideríteni, mik a többi ág kulcsai. Mí mindig is úgy hittük, hogy a kulcsok birtoklásánál sokkal fontosabb a

család újraegyesítése, és az, hogy a szérum ne kerüljön rossz kezekbe. Mi nem Qídeon szérumát akartuk!

De az új fejlemények arra kényszerítettek bennünket, hogy változtassunk a fontossági sorrenden.

Amikor elkezdtem azon gondolkozni, hogy elindítok egy hatalmas kulcsvadászatot, nyomban szembesülnöm kellett azzal, hogy ismét csak rossz lehetőségek közül választhatok. Nagyon szeretem a testvéremet, Fís-ke-et, de ő lenne az első, aki leszögezné, hogy képtelen egyesíteni a Cahílleket. Tisztelem Mr. Mclntyre-t és a Madrigál barátaimat, de tisztán láttam, hogy ők magukban bukásra lennének ítélve.

Az egyetlenek, akikről el tudtam képzelni, hogy elérik a Madrigálok céljait, ti voltatok: épp az a két ember, akiket a leginkább szerettem volna megkímélni ettől. Tudtam, hogy ha megkérlek rá, mindketten elvállal-játok a feladatot, hogy megmentsétek a világot - még te is, Amy, pedig azt hiszed magadról, hogy gyáva vagy.

Pedig itt csak én vagyok a gyáva.

Abban a néhány napban és hétben újra és újra el szerettem volna mondani mindent, hogy figyelmeztesselek a rátok váró veszélyekre. De tudtam, hogy nem tehetem anélkül, hogy rátok ne ije^zek, és hogy ne ijeszteném meg vele magamat is. Gyengülni kezdtem. Nem csak a rák miatt. Féltem attól; amit tenni készülök, amit tennem kell a világ érdekében.

Kernelem, most már olyan helyzetben vagytok, hogy meg tudjátok bocsátani azt a sok rosszat, amit ellenetek

elkövettem.

- Ugyan már, Grace, azt nem bocsátottuk volna meg, ha kihagysz bennünket a kulcsvadászatból! - jegyezte meg

Dan.

De könnyű volt így gondolkodni most, hogy túl voltak rajta!

Utasítottam Mr. Mclntyre-t, hogy próbáljon segíteni nektek a saját belátása szerint. Lelkére kötöttem, hogy a temetésem után mondja el, hogy senkiben se bízzatok. Ez a kulcsvadászat első részére nézve, amikor még csak sötétben tapogatóztatok, jó tanácsnak tűnt. De bíztam benne, hogy rájöttök, azt nem szeretném, ha az egész életeteket ennek a tanácsnak a szellemében élnétek le. Sokan cserbenhagytak benneteket - még én is, aki az életemnél is jobban szerettelek titeket. Elmondhattam volna, hogy többször törik össze a szíveteket azok az emberek, akiket szerettek, mint azok, akiket gyűlöltök. De nem szabad fé lnetek a szeretettől! A jutalom megéri a kockázatot.

Dan felnézett, és látta, hogy Amynek könnyek gördülnek le az arcán.

- Az egész a szeretetről szólt, mint Shakespeare szerelmes versei! - motyogta a lány. - Grace tudta, hogy

azzal fogunk győzni, ha törődünk másokkal. Mert viszonzásul mások is törődni fognak velünk. És tényleg így

történt!

- Ez olyan csöpögős... - mondta Dan.

Amy szipogott. A fiú úgy gondolta, legjobb lesz, ha oldalba böki - talán az segít.

Nővére visszabökött, és Dan tudta, hogy a lány máris jobb kedvű. Ettől ő is jobban érezte magát.

Bárcsak elmondhatnám, mivel kell most szembenéznetek, de nem tudom, hogy a veszélyek mennyit növekedtek a

halálom óta. Bízom benne, hogy jó döntéseket fogtok hozni'. És abban ís, hogy tudni fogjatok, kiben bízzatok

meg, kí fog nektek segíteni.

Tudom, hogy a kulcsvadászat során szörnyű igazságokra bukkantatok - bizonyára rájöttetek az igazságra a

szüléitek halálát illetően ís, arra, amit nekem nem volt bátorságom elmondani nektek. A gonosz áldozatai

voltatok. De ti ugyanúgy, mint én, nem csak áldozatok vagytok! Biztos vagyok benne, hogy a kulcsvadászat

ráébresztett benneteket arra, milyen erősek, bátrak és jószívűek vagytok.

Szeretlek benneteket. A szüléitek büszkék lennének rátok!

Ölel benne teket : Grace

Amy és Dan egyszerre nézett fel a levélből.

- Vagyis tovább kell küzdenünk - foglalta össze a lány. Egy olyan emberhez képest, akinek könnyek

patakzanak az arcán, hihetetlenül nyugodt volt a hangja. - A szérummal vagy...

- Nem - emelte fel a hangját Mr. Mclntyre. - Még nem. Egyelőre pihenjétek ki magatokat.

A kalandjainknak még nincs vége - gondolta Dan. -Csak egyelőre...

Furcsa volt ennyire megkönnyebbültnek és letört-nek érezni magát egyszerre.

Egy pillanatig csak mozdulatlanul álltak.

Aztán Nellie megszólalt:

- Na. Indulhatunk haza?

- Haza? - ismételte Amy olyan hangon, mintha soha nem hallott volna erről a helyről. - De nekünk... már

nincs hová hazamenni. Elfelejtetted?

- Négymillió dollárotok van. Ennyiből bárhol vehettek magatoknak egy házat, bárhol a világon!

A lány arcára álmodozó arckifejezés ült.

- Élhetnénk Párizsban! - ábrándozott.

- Vágy Kínában, ahol tökéletesíthetném a kungfu-tudásomat! - folytatta Dan.

- Velence, meg a kanálisok!

- Ausztrália. Sheppel megint szörfözhetnénk - álmélkodott tovább a fiú is.

Nellie vállat vont.

- Mindenben benne vagyok - nyugtázta. - A lényeg, hogy a Sorbonne vagy a Sydney Egyetem fogadjon

cserediákokat. Mert... nem szabadultok meg a...

- Csak azt ne mond, hogy a „bébiszitteretektől"! -ellenkezett Dan. - Azt utálom!

- Valójában azt akartam mondani, hogy a „nővéretektől" - vigyorgott Nellie.

Ez tökéletesen hangzott!

Dan Amyre nézett. A gondolatátvitel most akadálytalanul működött közöttük.

- Massachusetts - mondta ki a fiú Amy helyett. A lány bólintott.

- Grace házát újraépíthetnénk nektek - kezdett tervezgetni Mr. Mclntyre. - Még nem említettük, de rátok

hagyta a telket, ti vagytok az első számú örökösei. És szerencsére a ház biztosítva volt.

- Köszönjük, de... már úgy sem lenne az igazi Grace nélkül - válaszolt Amy. - A régi házunk is megteszi, de

tényleg. Nem akarjuk, hogy Nellie elveszítse a kredit-pontjait, mert otthagyja a Bostoni Egyetemet.

- Épp amikor rájöttem, mi érdekel igazán! - szólt közbe a nő.

- Tényleg? - kérdezte Dan. - Mi?

- A nyelvek? - találgatta Mr. Mclntyre.

- Nem, bár annyit meg szeretnék tanulni, ameny-nyit csak tudok - válaszolta Nellie. - Először azt gondoltam,

tolmács leszek, de akkor mindig azt kellene mondanom, amit mások már elmondtak előttem. Nekem sokkal

inkább feküdne a diplomácia!

- Tessék?! - tátogott Dan. - Te vagy a világ legkevésbé diplomatikus embere, akit csak ismerek!

- Miért? Végigcsináltátok úgy a kulcsvadászatot, hogy nem öltétek meg egymást. Kell ennél jobb aján-

lólevél? - kérdezte. - Irány az Egyesült Nemzetek Szervezete!

Dan szinte látta maga előtt, amint az Egyesült Nemzetek Szervezetében hamarosan mindenki orrkarikával az

orrában ül.

- De több tanulmányi kölcsönt kell felvennem -töprengett a nő. - Most már elkapott az utazási láz... Szeretnék

Párizsba vagy Jamaicába repülni egyszer-kétszer.

- Nem fogsz - mondta Mr. Mclntyre.

- Miért? Bárhová el tudok repülni! - ellenkezett Nellie.

- Nem az utazásra mondtam nemet - mondta Mr. Mclntyre. - Hanem a tanulmányi kölcsönre. - Benyúlt a

Grace leveleit tartalmazó dobozba, és kihúzott belőle egy másik borítékot. Nellie-nek nyújtotta. - Most már te is

olyan gazdag vagy, mint Amyék. Ez testvérek között így igazságos. És Grace is így akarta.

Nellie a borítékba pillantott, ami túl vékony volt ahhoz, hogy tele legyen tömve pénzzel, de egy bank-

számlaszám még megbújhatott benne.

- Tényleg! TÉNYLEG! CSODÁS! - ragyogott fel az arca. - Akkor az első bérleti díjat én fizetem! Hú!

Nagyszerű érzés ilyeneket mondani!

- Ó! De ha visszamegyünk Bostonba... - kezdte Amy. - Nem küldi ránk Beatrice néni a gyámügyet?

Mr. Mclntyre ismét a dobozhoz fordult, amiből az előbb kivette Grace levelét és Nellie csekkjét. Most egy

paksaméta papírt húzott elő.

- Ezek a papírok arról szólnak, hogy a gyámságotokat Fiske Cahill és Nellie Gomez veszi át - mondta. - Elég

szokatlan a dolog, de én ismerek egy bírót, aki ezt jóvá fogja hagyni.

- Úgy érti, hogy Fiske nagybácsi olyan lesz nekünk, mint a nevelőapánk? - hitetlenkedett Dan.

Fiske elpirult, és a földre nézett.

- Nincs sok tapasztalatom az apaság terén - ismerte be.

- Rengeteg fagyi, ez a kulcs! - javasolta a fiú.

- Késői lefekvés - tette hozzá Nellie.

- Szeretet - mosolygott kedvesen a férfira Amy.

- Akkor vissza Bostonba! - mondta Nellie. - Talán még néhány késő ősszel induló kurzust el tudok csípni.

Amy ijedt képet vágott.

- ÁÁÁ! - kiáltott fel. - Milyen nap van ma?

- Szeptember... őőő... - nézett Mr. Mclntyre a hónapokat is jelző órájára. - Szeptember 27-e.

- Három hete elkezdődöt t a sul i ! - kiá l to t t fe l Amy. - Annyira fé lek a gimi tő l . . . Az

ember annyi t ha l l ar ró l , hogy a gó lyákat az öl tözőszekrénybe zár ják, kiver ik a könyveket a

kezükbő l , meg.. .

Ám ekkor eszébe jutot t , hogy mirő l is beszél vo l taképpen.

- Amy, te tú lé l ted a kulcsvadászatot ! - nyugtatta meg Nel l ie. - A gimnázium neked már

gyerekjáték lesz!

Dan a szemét forgatta. Nem merte beval lani , hogy személy szer int ő is tar t k issé a

heted ik osztálytó l .

Új iskolaév - gondol ta. - A régi lakás. A régi barátaim. Saladin boldog lesz, hogy végre egy helyben

maradhat. Végre kipróbálhatom a Stratfordban vett satírozó készletemet. Kiakaszthatjuk az Olaszországban

szerzett kardot a falra. Visszavásárolhatom az összes baseballkártyámat.

Nagyszerűen hangzot t , hogy visszatérhetnek a normál is é letbe - legalábbis egy darab ig.

Tudta, hogy olyan lesz ez, mint egy vakác ió va laminek a kezdete e lő t t , ami még a 39

kulcsnál is nagyobb és fontosabb.

Tizenegy éves vagyok - gondolta. - Megérdemlem, hogy addig élvezzem a vakációt, amíg lehet.

- Rendben - mondta Dan Amynek és Nel l ie-nek -, i rány haza!