MAGYARORSZÁG T Ö R T É N E T E

POLGÁRI ÁTALAKULÁS ÉS NEOABSZOLUTIZMUS

1849-1867

Deák Ágnes

15

D E Á K A G N E S

Polgári átalakulás és neoabszolutizmus

1849-1867 F ő s z e r k e s z t ő R o m s i c s Ignác

K O S S U T H K I A D Ó

Írta: Deák Ágnes

Főszerkesztő: Romsics Ignác

Sorozatszerkesztő: Nagy Mézes Rita Képszerkesztő: Demeter Zsuzsanna A térképeket készttette: Nagy Béla A kötetet tervezte: Badics Ilona Kiadói programvezető: Szuba Jolanta Kiadói programkoordinátor: Winter Angéla A képek válogatásában részt vett: Vajda László

Közreműködő intézmények: Budapesti Történeti Múzeum, Magyar Nemzeti Múzeum, Magyar Országos Levéltár, Országos Széchényi Könyvtár, amelyek a sorozat képanyagát a rendelkezésünkre bocsátották.

Egyéb források: Dobó István Vármúzeum (Eger), Érseki Gyűjteményi Központ (Eger), Hermann Róbert gyűjteménye, Magyar Képek Archívum, MTA Művészettörténeti Kutatóintézet, Semmelweis Orvostörténeti Múzeum

Fotók: Bakos Ágnes, Barnaföldi Gábor, Broczkó Tamás, Czikkelyné Nagy Erika, Dabasi András, Farkas Árpád, Hapák József, Hegyi Gábor, Jaksity László, Képessy Bence, Mudrák Attila, Nagy Zoltán, Soós Ferenc Szalatnyay Judit, Szelényi Károly, Szepsy Szűcs Levente, Tihanyi Bence

ISBN 978-963-09-5693-2

Minden jog fenntartva

© Kossuth Kiadó 2009 © Deák Ágnes 2009

Felelős kiadó Kocsis András Sándor a Kossuth Kiadó zRt. elnök-vezérigazgatója Akiadó az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének a tagja Műszaki vezető Badics Ilona

Nyomdai előkészítés Veres Ildikó Korrektor Török Mária Képkidolgozás GMN Repró Stúdió

A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat több mint négy évszázados hagyományait őrző Alföldi Nyomda zRt. munkája Felelős vezető György Géza vezérigazgató

www.kossuth.hu / e-mail: kiado@kossuth.hu

Tartalom

EGY DINASZTIKUS NAGYHATALOM A MODERN NACIONALIZMUSOK KERESZTTÜZÉBEN Bevezetés • 8

1848-1849 és politikai öröksége • 9

A magyarországi politika formálódása, 1848. november-1849 késő nyara • 16

A RENDIES ÉS POLGÁRI TÁRSADALOM KERESZTÚTJAIN

Magyarország népessége a 19. század közepén • 22 Gazdasági folyamatok és gazdaságpolitikai intézkedések • 26

ÚJ ÁLLAMSZERVEZET A BIRODALMI EGYSÉG ÁRNYÉKÁBAN A katonai igazgatás időszaka • 36 Polgári igazgatás - provizórium • 40 Polgári igazgatás - definitívum • 42

EGYHÁZAK, ISKOLÁK ÉS MŰVELŐDÉSI INTÉZMÉNYEK A KORMÁNYZATI POLITIKA TERÉBEN

A felekezetek és a kormányzat • 48

Az oktatás szervezeti reformja • 52

A művelődés színterei: sajtó, színházak, egyesületek • 57

POLITIKAI DERMEDTSÉG ÉS TÁRSASÁGI AKTIVITÁS -

POLITIKAI TÁRSADALOM AZ 1850-ES ÉVEKBEN

Határainkon innen • 62

Határainkon túl • 67

ÚT AZ ÁLLAMJOGI KOMPROMISSZUM FELÉ

A birodalmi kormányzat tétova útkeresése, 1859-1861 • 72

A várakozás újabb é v e i - k i mire vár? • 86

A kiegyezés formálódása • 94

Ajánlott irodalom • 104

Egy dinasztikus nagyhatalom a modern nacionalizmusok kereszttüzében

Bevezetés • 8

1848-1849 és politikai öröksége • 9

A magyarországi politika formálódása,

1848. november-1849 késő nyara • 16

Bevezetés

Magyarország leigázása 1849-ben. Kovács Mihály olajfestménye, 1861

Az 1849 és 1867 közötti időszak nap-jainkig mint a 19. századi magyar tör-

ténelem mélypontja él a magyar történeti köztudatban. Olyan közjátékként, amely a polgári átalakulást megalapozó dicsőséges reformkor, az azt véghezvivő 1848-1849-es forradalom és függetlenségi küzdelem után az I. Ferenc József osztrák császárral-magyar királlyal kötött 1867-es államjogi kompromisszum nyomán meg­induló dinamikus gazdasági-társadalmi fej­lődést megelőzően kényszerű várakozó­pályára terelte a magyar társadalmat és a politikai elitet egyaránt. A nemzeti elnyo­matás, az önkényuralom, a stagnálás fogal­mai kapcsolódnak hagyományosan ehhez az időszakhoz.

Az elmúlt néhány évtizedben azonban sok tekintetben átformálódott a történet­tudomány képe erről a periódusról. A dua­lizmuskori impozáns gazdasági fejlődés ugyanis szervesen épült a megelőző évtize­dek gazdasági átalakulására - a gazdasági

folyamatok egyébként is csak áttételesen mutatják a politikatörténetben korszakvál­tónak tekintett események lenyomatát. Másrészt a rendi társadalom jogi keretei­nek felszámolása után 1848-1849-ben, a nemzetiségi és politikai konfliktusokkal, polgárháborús gócokkal és külső katonai támadást követő honvédő háborúval ter­helt időszakban n e m volt lehetősége a ma­gyar liberális politikai elitnek a polgári jog­egyenlőség társadalma jogi kereteinek kiformálására, s a társadalom átalakulása is épp csak megindulhatott. A reformkorban megálmodott polgári átalakulás kezde­teit az ostromállapot katonai-rendőri in­tézkedéseinek közepette, az uralkodói ab­szolutizmus Magyarországon évtizedek óta ismeretlen intézményeinek politikai nyo­mása alatt, a magyar alkotmányos-politikai hagyományok kényszerű felfüggesztésének viszonyai között kellett átélnie a magyaror­szági társadalomnak. A polgári átalakulás sémáit, ütemét és kereteit pedig a bécsi bi­rodalmi központ politikusai kívánták dik­tálni, ami a nemzeti ellenállás reakcióit hívta életre. Mégis ezek az évek a modern Magyarország születésének évei. 1867-ben a politikusok visszatérhetnek jogi fikció­ként 1848 áprilisának törvényeihez mint kiindulóponthoz az alkotmányos politikai intézményrendszer megteremtésekor, de az ország egésze csak folytathatta az új po­litikai keretek között mindennapjait, me­lyeket a megelőző közel két évtized for­mált. Ezért nem tekinthetjük zárójelbe tehető közjátéknak csupán ezt az idősza­kot, hosszú időre formálta és deformálta a gazdasági-társadalmi folyamatokat épp­úgy, ahogy a politikai közgondolkodást is. Politikai kényszerpályán ugyan, de meg­kezdődött a polgári Magyarország születése.

1848-1849 és politikai öröksége

Kelet-Közép-Európában 1848 tava­l s z á n a k forradalmi mozgalmait hár-

mas célkitűzés táplálta: a rendi ta­goltságra épülő társadalomszerveződés fel­váltása az állampolgári jogegyenlőségre épülő polgári társadalommal; az uralkodói abszolutizmus vagy a rendi alkotmányos­ság intézményrendszerének a modern libe­rális alkotmányos elvek szerinti átalakítása; valamint az állami-politikai intézmények megújítása a modern nemzeti eszme jegyé­ben: a több nemzetiség által lakott álla­mokban biztosítani az államhatalomból való kollektív részesülést a nemzeti csopor­tok számára, s ezzel együtt biztosítani a kü­lönféle nyelvek használatának szabadságát az államéletben, a felekezeti, az egyesületi tevékenységben, az oktatásban és a magán­életben. A nemzeti mozgalmak követelései a birodalom szinte minden pontján fesze-

gették az addigi politikai-közigazgatási kereteket. A birodalom kis népeinek nemzeti mozgalmai (az észak-itáliai olaszok kivételével) saját népük törté­neti fejlődése számára - a cári Orosz­ország és az egységesülés útján elindult Németország köztes erőterében - ked­vezőnek ítélték a Habsburg birodalmi keret fennmaradását, azt feltételezve, hogy két nagyhatalom köztes terében kis, füg­getlen nemzetállamok nem lennének elég erősek függetlenségüket tartósan megőriz­ni. Emellett azonban azok a nemzeti cso­portok, amelyek az állami önállóság több­kevesebb elemét megőrizték (magyarok, horvátok, csehek), igyekeztek a meglévő politikai-közigazgatási kereteket a nem­zetállamiság lehető legtöbb kellékével fel­szerelni. Az ezzel nem rendelkezők viszont a történeti jogok tagadásával, akár az előb-

Emlékérem az Osztrák Császárság újjászületésére, 1849

A bécsi Hofburg. Színezett rézmetszet

Ausztroszláv mozgalmak

A Habsburg Birodalom szláv nemzetiségeinek kulturális és politikai együttműködését hirdető irányzat legtekintélyesebb képviselője a cseh történetíró, Frantisek Palacky. Hívei elutasították a nagynémet egységet, a Habsburg Birodalmat mint önálló államot kívánták fenn­tartani. Élesen szembenálltak a valamennyi szláv nép Oroszország vezetése alatt történő kulturális-politikai egyesítésének úgynevezett pánszláv eszméjével.

biekkel szemben is a természetjogra hivat­kozva igényeltek nemzetiségük számára politikai státust az államéletben. A biroda­lom átalakítását célzó programok három alaptípusa jelent meg: a) az osztrák-német liberális és konzervatív erők által hirdetett birodalmi centralizmus Az osztrák-németek számára 1848 tavaszán­nyarán a német egység megteremtése volt a legfontosabb cél, remélték, sikerül a Habs­burg-uralkodó fősége alatt egy föderatív nagy Németországot létrehozni, melynek részét képezik a Habsburg Birodalom örö­kös tartományai. A Magyar Korona orszá­gai pedig a közös uralkodón keresztül vé­delmi közösségben kapcsolódhatnának ezen államalakulathoz, függetlenségük megőrzé­sével. Ahogy azonban 1848 őszére a nagy­német remények elhalványodtak, a meglévő Habsburg birodalmi keretek megerősítése vált elsődleges fontosságú feladattá, s eh­hez a korábbi föderatív jellegű tartományi kapcsok szorosabbá tétele, mindenekelőtt a Magyar Korona országainak szorosabb integrálása a birodalom szervezetébe. A ré­gi típusú dinasztikus birodalmat centrali-

1848:3. törvénycikk 6. §

„Mindazon tárgyakban, melyek eddig a magyar királyi udvari kancel­láriának, a királyi helytartó tanácsnak s a királyi kincstárnak, ide ért­vén a bányászatot is, köréhez tartoztak, vagy azokhoz tartozniok kellett volna, s általában minden polgári, egyházi, kincstári, katonai és általában minden honvédelmi tárgyakban Őfelsége a végrehajtó hatalmat ezentúl kizárólag csak a magyar minisztérium által fogja gyakorolni."

zált modern állami szervezettel kívánták felváltani, erős birodalmi parlamenttel és kormánnyal, amely valamennyi fontos ál­lami szektort irányítása alatt tartja, s a tar­tományok számára csak nagyon korláto­zott önkormányzatot biztosít. b) a történeti tartományokat vagy a nemzeti-etnikai tagoltság szerint kialakítandó új tartományi egységeket alapul vevő föderalizmus A föderatív átalakítás hívei az ausztroszláv eszmékkel rokonszenvező szláv nemzeti mozgalmak voltak. Arra hivatkozva, hogy a birodalom össznépességének közel 40 százalékát valamely szláv nemzetiséghez tartozók alkották, igényeltek ennek megfe­lelő politikai súlyt a birodalom vezetésén belül. Programjuk a birodalmat alkotó tar­tományok közös birodalmi ügyeként elis­merte a külügyek, hadügyek, pénzügyek és a kereskedelmi ügyek igazgatását, ezek in­tézésére birodalmi parlamentet és kor­mányt kívántak felállítani. Az államélet más területeit azonban a tar tományok bel­ső ügyének tekintették, s tartományi parla­mentek és azoknak felelős kormányok ke­zelésére kívánták bízni. A Magyar Korona országai számára szintén a többi tarto­mány számára biztosított jogkört kívánták biztosítani, s elutasították, hogy a Magyar Korona országai megkülönböztetett állam­jogi státust élvezzenek. c) a magyar „dualizmus"" koncepciója A magyar politikai elit 1848 tavaszán-nya­rán az 1848. áprilisi törvények által biztosí­tott államjogi különállást a birodalmon belül az állami szuverenitás lehető legtöbb ismérvének megszerzésével a perszonál-unió laza államjogi függésévé törekedett alakítani, amelyben a Magyar Korona or­szágait, másrészt pedig az Osztrák Császár­ságot mint független államokat csak a közös uralkodó személye (aki egyben a nagyné­met állam uralkodója is), s annak védelmé­hez kapcsolódóan védelmi kötelezettség kötötte volna össze.

1848 novemberében megalakult a Felix zu Schwarzenberg herceg által vezetett új

I. Ferenc József képmása. Barabás Miklós olajfestménye, 1853

I. Ferenc József, osztrák császár (1830-1916)

Ferenc Károly főherceg és Zsófia főhercegnő gyermeke, akit születésétől fogva az osztrák császári trón várományosaként neveltek, ma­gát Isten kegyelméből uralkodó monarchiá­nak tekintette, nem rokonszenvezett a nép­felség és az alkotmányos monarchia elvével. Gyermekkora óta szenvedélyesen vonzották a katonai erények; az uralkodást mindennapi kormányzati feladatok kötelességtudó vég­zésének tekintette. 1848. december 2-tól osztrák császár, 1854-ben kötött házasságot a bajor Wittelsbach uralkodói család egyik ol­dalágából származó Erzsébettel. 1857-ben az uralkodói pár gyermekeivel együtt kereste fel Magyarországot. 1867. július 8-án koro­názták magyar királlyá.

ausztriai kormány, majd december 2-án lemondott a császári trónról V. Ferdinánd, s helyét I. Ferenc József foglalta el. Mindez fordulópontot jelentett a politikai küzdel­mekben. Az addig politikai védekezésbe szorult Habsburg központi kormányzat minden vonatkozásban támadásba len­dült. Parlamenti bemutatkozó beszédében az új miniszterelnök alkotmányos kor­mányzást és a birodalom megrendült egysé­gének helyreállítását jelölte meg fő feladat­ként, ezt sugallta az új uralkodó választott jelmondata is: „Egyesült erővel!" (Unitis viribus!)

Az együttműködés azonban az októberi bécsi forradalom leverése után a morvaor­szági Kremsier városában összeülő alkot-mányozó birodalmi gyűlés politikai erőivel igen hamar feszültté vált. 1849 januárjában már megszületett a döntés, hogy a kor­mány a színfalak mögött saját alkotmány­tervezetet készít, mely immáron nemcsak a birodalom nyugati tartományaira terjed ki, hanem az időközben a császári csapa­tokkal nyílt háborúban álló Magyar Koro­na országaira is. Az alkotmány kidolgo­zásának fő motorja Franz Stadion gróf

belügyminiszter volt, aki miniszterelnöké­vel, valamint az ifjú uralkodóval együtt úgy ítélte meg, hogy az 1848-as európai forra­dalmi hullám elültével, az észak-itáliai há­ború sikeres befejezése után, az októberi bécsi forradalom katonai elfojtása nyo­mán, ha katonai erő\'el sikerül felszámolni a magyar politikai elit ellenállását, évszá­zadok óta a legkedvezőbb politikai pillanat következhet be arra, hogy a Magyar Korona

Franz Seraph Stadion-Warthausen gróf (1806-1853)

1841-1847 között a Tengermellék kormányzója, 1847-1848-ban Ga­lícia kormányzója, tekintélyes közigazgatási tapasztalatokkal rendel­kezett, jól ismerte a birodalom nyugati tartományainak helyzetét; a nemzetiségi kérdés szakértőjének számított, személyében a szláv nyelvhasználati, kulturális igények támogatója került a belügyminisz­teri posztra 1848-1849-ben. Galíciai kormányzósága idején a lengyel nemzeti mozgalom egyenesen azzal vádolta, hogy ő „találta ki" a ru­tén nemzetiséget. Politikai ideálja II. József felvilágosult abszolutista reformpolitikája volt. A Schwarzenberg-kormány programalkotó tekintélye, a mérsékelt liberális elvek támogatója; a kortársak egye­nesen Schwarzenberg-Stadion-kormányról beszéltek. 1849 késő tavaszán azonban idegösszeomlást kapott, s már nem tért vissza a politika színpadára.

A novarrai csata, 1849. március 23. Litográfia

országainak különállását megszüntessék. Az önálló magyar alkotmányos intézmé­nyek fennállását az ausztriai államférfiak legtöbbje évszázadok óta a birodalom nagyhatalmi állásának és egységének bizto­sítását fenyegető legfőbb akadálynak tekin­tette. A birodalom élén álló politikusok hittek abban 1848 végén s utána még leg­alább egy jó évtizedig, hogy Magyarország végre betagolható lesz a birodalom általá­

nos jogrendjébe és intézményrendszerébe, s néhány évtized alatt ugyanúgy beilleszt­hető lesz, ahogy az Csehország esetében történt a 17. században. Az alkotmányterv emellett az uralkodói hatalom megerősíté­sét és a föderatív átalakítási programok el­lenében a centralizált birodalom program­jának proklamálását is szolgálta.

Ferenc József 1849. március 4-én 01-mützben uralkodói pátens útján hirdette ki az új Ausztriának szánt mérsékelt liberá­lis alkotmányt, amely Osztrák Császárság néven egységes, oszthatatlan alkotmányos monarchiává nyilvánította a Habsburg Birodalom egészét. A birodalom egységes vám- és kereskedelmi területet alkotott, s csak egy általános ausztriai birodalmi polgárjog létezett. Az a lkotmány megerősí­tette a polgári jogegyenlőség 1848-ban már elért és törvénybe iktatott eredményeit: a rendi privilégiumok eltörlését, a közte­herviselést és a jobbágyfelszabadítást. Ki­mondta, hogy a b i rodalomban élő „min­den népfaj egyenjogú, s m i n d e n népfajnak

Az olmützi alkotmány, Olmütz, 1849. március 4. (részlet)

„IX. Fejezet. A tartományi alkotmányok- és tartományi

gyűlésekről

71. § A magyarországi királyság alkotmánya annyiban tartatik fenn, hogy azon szabályok, melyek ezen birodalmi alkotmánnyal nincsenek összhangzásban, erejöket el­vesztik, és hogy minden nemzetiségek s a tartományban divatozó nyelvek egyenjogúsága a nyilvános és polgári élet minden viszonyaiban célszerű intézmények által bizto­síttatik. Különös szabály rendezendi ezen viszonyokat.

72. § A szerb vajdaságnak oly intézkedések biztosíttatnak, melyek egyházi közösségök és nemzetiségök fenntartásá­ra régibb szabadságlevelekben és császári, a legújabb korbeli nyilatkozatokon alapulnak.

73. § A horvát- és tótországi királyságokban a hozzá tar­tozó tengermellék, továbbá Fiume városa - és a hozzá tartozó területtel egyetemben, ezen tartományoknak saját­ságos intézményeik a birodalommal ezen birodalmi alkot­mány által szabályozott összeköttetésén belől, azoknak

a magyarországi királyságtól teljes függetlenségében

fenntartatnak. Dalmácia követei fognak ezen királyságok tartományi gyűlésével a birodalmi végrehajtó hatalom köz­benjárása mellett a csatlakozás és annak feltételei iránt tanácskozni, s az eredményt a császár sanctiója alá terjeszteni.

74. § Az erdélyi nagyfejedelemség belszerkezete és alkot­mánya, a magyarországi királyságtóli teljes függetlenség s a tartományban lakó minden nemzetek egyenjogúsága alapján, ezen birodalmi alkotmánnyal összhangzólag új tartományi szabály által fog rendeztetni.

A szász nemzet jogai ezen birodalmi alkotmányon belől fenntartatnak.

75. § A birodalom integritása védelmére fennálló intézmé­nye a határőrvidéknek katonai organisatiójában fenntartatik, és mint a birodalmi hadsereg kiegészítő része a végrehajtó birodalmi hatalomnak marad alárendelve. Külön szabály a határőrvidéki lakosoknak birtokviszo­nyaira nézve ugyanazon könnyebbítóseket biztosítandja, melyekben egyéb tartományok lakosai részesültek."

sérthetetlen joga van nemzetisége és nyelve fenntartása- és művelésére". Szigorúan centralizált birodalmat hozott létre, az ál­lamélet legtöbb területét birodalmi ügynek nyilvánította, az egyes tartományok hatás­körében csak olyan kérdések maradtak, mint a földművelés, a középítkezések, a jó­tékony intézetek, a tartományi költségve­tés, a községi ügyek, az egyházi és iskolai ügyek, a hadsereg élelmezése és beszállá­solása. Az alkotmány rendkívül kiterjedt jogkört biztosított az uralkodó számára: az uralkodó „szent, sérthetlen és nem fele­lős"; a törvényhozást ugyan a birodalmi gyűléssel és a tartományi gyűlésekkel meg­osztva gyakorolja, de a végrehajtó hatalom már kizárólag őt illeti. A külügyek irányítá­sa teljes egészében az ő kezében marad: ő küld és fogad követeket, köt nemzetközi szerződéseket. Ő a hadsereg főparancsno­ka, határoz béke és háború felett. Az alkot­mány előirányzott egy egységes birodalmi parlamentet, amelynek alsóházában az ál­lampolgárok közvetlenül választották vol­na meg képviselőiket, a felsőházba pedig a tartományi gyűlések delegáltak volna. A szavazati jogot adócenzushoz kötötte az alkotmány, a szavazás nyilvános és szóbeli volt. A végrehajtó hatalom legfontosabb bi­rodalmi szerve a minisztertanács volt. Az al­kotmány ugyanakkor kimondta a miniszte­ri felelősség elvét, s tartalmazta a miniszteri ellenjegyzés intézményét is. Rendelkezett az úgynevezett birodalmi tanács felállításáról az uralkodó szűk körű tanácsadó testülete­ként. Kezdeményezési joga nem volt, csak tanácsadó funkciója a minisztertanács, illet­ve az uralkodó által hozzá utalt ügyekben. Az alkotmány előirányozta a közigazgatás és az igazságszolgáltatás elválasztását, a bírók el-mozdíthatatlanságának elvét is, a törvény­széki eljárást nyilvánossá és szóbelivé tette, politikai és sajtóvétségekben esküdtszékek felállítását irányozta elő. Az alkotmány ren­delkezése szerint először a tartományi al­kotmányokat, statútumokat kellett kidol­gozni, azután kerülhetett sor a tartományi gyűlések, s csak ezt követően a birodalmi

gyűlés, azaz a birodalmi parlament összehí­vására. A törvényhozó testületek létrejöttéig az alkotmány az uralkodót felhatalmazta a rendeleti kormányzásra. Ugyancsak már­cius 4-én Ferenc József pátensben szabá­lyozta a politikai szabadságjogokat elismerte a lelkiismereti szabadságot, a véleménynyil­vánítás szabadságát, a sajtószabadságot és a szabad egyesülés jogát. 1849. március 17-én pedig „ideiglenes községi törvény" kibocsá­tására került sor, mely a helységek autonóm igazgatásának intézményeit foglalta prog­ramba.

Az alkotmány kibocsátása után a belügy­minisztériumban megkezdődtek a mun­kálatok a tartományi statútumok kidol­gozására Alexander Bach belügyminiszter irányítása alatt. 1849 végére jó néhány el is készült, bevezetésüket azonban elhalasztot­ták arra az időre, amikor a Magyar Koro­na országaiban is stabilizálódik a politikai helyzet. Így aztán teljes egészében elmaradt a törvényhozó testületek felállítása, azaz az alkotmány soha nem lépett hatályba.

Milyen politikai programot ígért az al­kotmány az uralkodó népei számára? A kormányzat energikus meghatározó sze­mélyiségei az államélet átfogó reformját tűzték ki maguk elé, nem visszatérést hir­dettek az 1848 tavaszát megelőző viszo­nyokhoz, ellenkezőleg, a polgári jogegyen-

Az Érseki Palota, ahol 1848. december 2-án a nagykorú I. Ferenc Józsefet császárrá kiáltották ki, illetve a lőszer­tár épülete Olmützben

Felix zu Schwarzenberg herceg (1800-1852)

Diplomata, altábornagy; évtizedek diplomata

tevékenysége után 1848 nyarán maga jelent­

kezett észak-itáliai katonai szolgálatra a biro­

dalom megmentésének jegyében. 1849 no­

vemberében sógora, Alfréd zu Windisch-Grátz

herceg javasolta miniszterelnöknek. Céltuda­

tos, kemény akaratú, tehetséges politikus,

a magyar különállási törekvések elszánt el­

lenfele. Ferenc József politikai tanítómeste­

rének tekintette, s még élete vége felé is mint

legjobb miniszterelnökét tartotta számon.

1852 tavaszán bekövetkezett hirtelen haláláig

ő határozta meg a bécsi birodalmi politikát. Felix Schwarzenberg képmása

Jogeljátszás elmélet (Verwirkungs-theorie)

A magyar alkot­mány eltörlését indokló kormányza­ti elv, mely szerint a törvényes uralko­dó elleni lázadással, mindenekelőtt az 1849. április 1.4-1 Függetlenségi Nyi­latkozattal Magyar­ország eljátszotta történeti alkotmá­nyos jogait.

lőség megteremtését elfogadva, a modern gazdaság jogi megalapozását, az állami in­tézmények megújítását tűzték ki célul az állami bürokrácia által „felülről" vezérelt reformok útján. Az 1848-as forradalmi mozgalmak hármas célkitűzéséből a gaz­dasági és társadalmi intézményrendszer át­alakítását elfogadták és támogatták, egybe­kötve azt az államszervezet megújításával, az alkotmányos alapintézmények tisztelet­ben tartásával. Ezek együttesével remélték háttérbe szorítani a soknemzetiségű biro­dalom kohézióját gyengítő modern nacio­nalizmust. Sőt a „nemzeti egyenjogúsítás" programját is beépítették a hivatalos poli­tikai célkitűzések közé, az állampolgárok számára e kormányzat lehetőséget ígért ar­ra, hogy az államhatalom minden szer­vével szemben anyanyelvét használhas­sa, alsó- és középfokú tanulmányait saját nyelvén végezhesse, egyházában szabad nyelvhasználatot élvezhessen, s azon kívül szabadon egyesülhessen másokkal nyelve és kultúrája ápolására és fejlesztésére. Ígér­te a nemzeti csoportoknak, hogy a közigaz­gatásban - a községi autonómia keretében - a helyi-járási-megyei-kerületi közigazga­tás a helyi nemzeti többség nemzeti bé­lyegét viselheti magán: annak nyelve lehet a hivatalok külső, helyi-járási-megyei szin­

ten pedig a belső ügykezelési nyelve is, az ott alkalmazott hivatalnokok nagyrészt saját nemzetiségének soraiból kerülnek ki. Emellett ígérte a kormányzat a gazdasági erejüket és társadalmi-politikai súlyukat tekintve legerősebb társadalmi csoportok­hoz tartozó állampolgároknak azt a jogot is, hogy az alkotmányos intézményrend­szeren keresztül lehetőséget biztosít a poli­tikaformálásban való részvételre.

A történeti szakirodalomban mindig is vita folyt arról, hogy az olmützi alkot­mányban deklarált alkotmányos ígéretek 1849 márciusában pusztán taktikai, álcázó politikai manőver részét alkották a politi­kai döntéshozók és az uralkodó részéről, avagy csak a következő hónapok, évek po­litikai viszonyai és konfliktusai sodorták az uralkodót és politikusait az uralkodói ab­szolutizmus deklarálásának és politikai gyakorlatának útjára. Azt tudjuk, hogy Fe­renc József egészen bizonyosan n e m szim­patizált az uralkodói hatalmat korlátozó alkotmányos eszmékkel és saját magát az „Isten kegyelméből" uralkodó monarchiá­nak tekintette. Minisztériumának tevékeny­ségét ezzel szemben 1849-1850 folyamán egyfajta reformigyekezet jellemezte. Ale­xander Bach belügyminisztériumában lá­zas m u n k a folyt, Lombardia és Velence tartományok és a Magyar Korona országai kivételével m i n d e n tar tomány statútuma kidolgozásra, uralkodói jóváhagyásra, sőt kihirdetésre került 1850 tavaszáig. Beveze­tésüket azonban a birodalmi egység gon­dolatának jegyében arra az időre halasztot­ták, amikor a Magyar Korona országaiban és az észak-itáliai tartományokban is lehe­tőség nyílik hasonló intézmények beveze­tésére. S arra aztán soha nem kerül sor.

A kormányzati hatalom csúcsain ugyan­is mindvégig többféle irányzat képviselőit találjuk. A kormányzat mindennapjaiban 1849 őszétől már érezhető volt a lassú elka-nyarodás az év tavaszán még oly nagy len­dülettel hirdetett programtól. E folyamatot mindenekelőtt a már ekkor körvonalazó­dó, majd az évtized későbbi éveiben meg-

merevedő politikai irányzatok kötélhúzása befolyásolta. A felülről jövő ambiciózus re­formokat és szigorúan centralizált biro­dalmi egységet hirdető, a mérsékelt liberá­lis eszméket is akceptáló csoport mellett, amely önmagát a jozefinista hagyomány folytatójának tekintette, egyre nagyobb te­ret nyert az 1848 előtti birodalmi politiká­hoz kötődő csoport, amelynek legbefo­lyásosabb képviselője mindenekelőtt Karl Friedrich Kübeck báró volt, az 1851. április 13-án uralkodói pátenssel valóban felállí­tott birodalmi tanács elnöke. Az uralkodói abszolutizmus visszaállításának leglelke­sebb hívei ebből a körből kerültek ki. Leg­főbb érvük az volt, hogy a soknemzetiségű b i rodalomban az alkotmányos intézmé­nyek a nemzeti széthúzás színterei, a biro­dalmat csak az erőskezű abszolút uralkodó tarthatja össze. N e m zárkóztak el a kor­mányzati reformoktól, de elutasították a li­berális eszméket. A birodalmi centralizá­ciót ugyanúgy támogatták, bár éppen az 1848 előtti viszonyokhoz való szorosabb kötődés jegyében e tábor egyes tagjai bizo­nyos mértékig hajlandóak voltak tudomá­sul venni a birodalom tartományainak el­térő történelmi hagyományait és jelenbeli viszonyait. A fiatal uralkodóra az első években mindenekelőtt a kétféle irány kö­zött kiegyenlítő szerepet játszó Schwarzen­berg miniszterelnök gyakorolt erős politi­kai hatást, akire élete vége felé is mint legjobb miniszterelnökére emlékezett visz-sza. N e m tekinthetjük azonban ebben az időszakban sem önálló akarat nélküli té­nyezőnek a kormányzásban, de kétségte­len, hogy a herceg halála (1852. április) után ugrásszerűen megnőtt önállósága és politikai súlya a döntéshozatalban. Állás­pontja pedig egyre inkább a második ha­talmi csoportosulás nézeteihez közeledett. 1851 tavaszára-nyarára a kormányzati kö­rökben túlsúlyba került az az elv, hogy az alkotmányosság n e m léptethető életbe.

1851. augusztus 20-án az uralkodó pá­tensben felfüggesztette az alkotmányt, ugyanezen a n a p o n Ferenc József kabineti

Karl Friedrich Kübeck von Kübau báró (1780-1855)

1840-1848 között a bécsi udvari ka­mara elnöke, a birodalom pénz­ügyeinek felelőse; 1848-ban az al-kotmányozó birodalmi gyűlés tagja, 1850-1855 között a birodalmi ta­nács elnöke, az 1848 előtti abszolút kormányzati rendszer hagyományai­nak képviselője. A Schwarzenberg miniszterelnök halála utáni években ő volt az ifjú császár számára a leg­nagyobb politikai tekintély. Karl Friedrich Kübeck képmása

iratában visszavonta a miniszteri felelősség elvét, azaz deklarálta, hogy a miniszte­rek kizárólag neki tartoznak felelősséggel. Ugyanakkor korlátozta a miniszteri ellen­jegyzés jelentőségét is, ezután az pusztán a császári rendeletek kihirdetésének pon­tosságát igazolta. Kübeck báró elnökletével bizottság alakult az alkotmány felülvizsgá­latára, de már senkinek sem okozott meg­lepetést, hogy az az év végén az alkotmány teljes visszavonását indítványozta. Még­sem az 1848 előtti kormányzati kurzus visz-szatéréséről beszélhetünk, ezért is nevezi ezt a kormányzatot a történeti irodalom a „neoabszolutizmus" kormányzatának: mind a hatalomgyakorlás intézményei, mind eszköztára, mind pedig célkitűzései magán viselik 1848-1849 nagy történelmi viharának lenyomatait. Vitatott a magyar­országi történeti szakirodalomban, hasz­nálható-e a „neoabszolutizmus" fogalma a magyar történelem e szakaszára, vagy sem. Mivel 1848 előtt Magyarországon n e m abszolutizmus, hanem rendi alkot­mányos kormányzás volt, az 1850-es évek abszolutizmusa nem „neo", pusztán ab­szolutizmus - szól a fogalom használa­tát ellenzők legfontosabb érve. Másrészt viszont az 1849-et követő két évtizedben a magyar történelem a legszorosabban il­leszkedett a Habsburg Birodalom „biro­dalmi történeté"-nek kereteibe, ami viszont indokolja a fogalom használatát.

A magyarországi politika formálódása, 1848. november-1849 késő nyara

A Schwarzenberg herceg által vezetett új kormány megalakulása forduló-

pontot jelentett a Magyarországgal kapcsolatos politikai irányvonal kialakítá­sában is, bár már hónapokkal korábban megtörtént a szakítás a magyar politikai elit és az ausztriai kormányzat között az 1848. augusztus 31-i Államirat kapcsán. N e m volt nézetkülönbség a birodalmi ve­zetés tagjai között abban a tekintetben, hogy a rebellis magyar parlamenttel és a Honvédelmi Bizottmánnyal szemben az első lépés csakis az ország katonai meg­hódítása lehet. Ennek jegyében lépték át a határt 1848. december 13-án a császári csapatok Alfréd zu Windisch-Grátz her­ceg táborszernagy főparancsnoksága alatt. A katonai manőverek hátterében azon­ban meg kellett kezdeni az előkészületeket a majdani politikai konszolidációra, annál

is inkább, mivel n e m számítottak hóna­pokra elnyúló, hosszú harcokra. Egyrészt meg kellett kezdeni a jövőre vonatko­zó tervek kidolgozását, másrészt pedig fel kellett venni a kapcsolatot a potenciális politikai szövetségesekkel.

Mindenekelőtt a magyar kormánnyal szemben álló, egyes vidékeken polgárhá­borús állapotokat előidéző nemzeti moz­galmak kínálkoztak megnyerhető szövet­ségesnek. A színfalak mögött megindult a Magyarország jövőbeli berendezkedését illető átfogó alapelvek kidolgozása, első­sorban Stadion belügyminiszter kezdemé­nyezésére. Közöttük a legfontosabb, Kari Ludwig Rosenfeld báró udvari tanácsosé, 1848. december 27-én került a miniszter­tanács elé. Rosenfeld erdélyi szász szárma­zású udvari kamarai tisztviselő volt, 1848 tavasza előtt az Államtanács tagja, aki már

A császári csapatok bevonulása Pestre,

1849. január 5. Litográfia

korábban is a magyarokat élesen támadó röpiratokkal lépett fel. Terve nemzetiségi megoszlás szerinti területi felosztást irány­zott elő. Az Ausztriával határos terüle­tekből egy német tartományt, egy felső­magyarországi szlovák tartományt kívánt volna létrehozni, a rutének által lakott te­rületeket illetően nyitva hagyta a kérdést, hogy azok önálló koronatartományt alkos­sanak, avagy egyesítsék őket a Galíciában lakó rutén területekkel. Továbbá felvá­zolt egy román, egy szerb tartományt (de a szerbek által igényeltnél lényegesen ki­sebb kiterjedésben), valamint egy horvát tartományt. A többi terv is mind a födera­tív típusú átszervezési programokhoz tar­tozott, s Magyarország teljes államjogi vagy közigazgatási feldarabolásának szük­ségességéből indult ki. Rosenfeld javaslatát a minisztertanács támogatta, és decem­ber végén Stadion véleményezés végett el­küldte azt az akkor már Magyarországon tartózkodó Windisch-Grätz hercegnek is. Windisch-Grätz azonban elutasította a ter­vet azzal, hogy mivel a magyarországi nem­zetiségek egymással keverten élnek, nem tartja kivitelezhetőnek a nemzetiségi elven történő szétszabdalást. Időközben Schwar­zenberg álláspontja is változott, s így leke­rültek a napirendről az effajta tervezgetések.

A magyar érdekek figyelembevételének a szándéka egyfelől, másrészről a nemzeti­ségi mozgalmakkal való óvatosabb politika (melyet erősíthetett a szláv többségű biro­dalmi alkotmányozó gyűlés és a kormány­zat közötti növekvő politikai feszültség) bi­zonyos közeledést eredményezett a magyar konzervatívokhoz. Februárban létrehoztak egy bizottságot a magyar kormánnyal éle­sen szemben álló magyar konzervatívok prominens képviselőiből Apponyi György gróf vezetésével, amely bizottság március­ban készült el javaslataival: Magyaror­szág alkotmányos különállását fenntartani kívánták, miközben a kül-, had-, pénz- és kereskedelemügyek birodalmi közösségét elfogadták. Horvátország különválását tisz­teletben tartották, ahogy Erdély külön tar­

tományi státusát is, más területi leválasz­tásról azonban hallani sem akartak. Lénye­gében némileg modernizált formában az 1848 áprilisa előtti államjogi különállást igényelték a Magyar Korona országai szá-

Osztrák gúnyrajz a magyarokról, akik a horvátoktól való félelmükben nem veszik észre az igazi veszélyt, 1848

Apponyi György gróf (1808-1899)

1846-1848 között magyar udvari kancellár, a Konzervatív Párt vezetője. 1848-1849-ben teljesen visszavonult a magyarországi politikai színpadról, később sem vállalt pozíciót. 1860 ta­vaszán az úgynevezett megerősített birodalmi tanács tagja, az 1860. októ­beri diploma egyik megalkotója. 1860 végétől 1863 tavaszáig országbíró, 1862. végi memoranduma a későbbi

államjogi kiegyezés közvetlen előfutára. Képviselő az 1865-1868. évi országgyűlésen, 1867 után a Deák-párt támogatója.

Apponyi György arcképe

Julius Haynau képmása. Litográfia

mára. Javaslataikat Windisch-Grátz herceg is támogatta.

A március 4-ei alkotmány kibocsátása azonban alapvetően megváltoztatta a politi­kai helyzetet. Bár nem deklarálta, de lénye­gében eltörölte a magyar alkotmányt. A Ma­gyar Királyságnak a koronatartományok sorában jutott szerep, nemcsak az 1848 áp­rilisában kivívott kiterjesztett jogkört, de az 1848 márciusa előtti rendi országgyűlés autonóm jogkörét is egy tollvonással meg­szűntnek minősítette. Horvát-Szlavónor-

Kossuth levele az angliai és franciaországi magyar követekhez és diplomáciai ügynökségekhez, Vidin, 1849. szeptember 12. (részlet)

„Szegény szerencsétlen hazánk elesett. Elesett nem ellenségeink ereje, hanem árulás s alávalóság által... Ó, hogy ezt megértem, s mégsem szabad meghalnom. Görgeyt felemeltem a porból, hogy magának örök dicsőséget, hazá­jának szabadságot szerezzen. És ő a hazának gyáván hóhérjává lőn.

Kossuth Lajos: írások és beszédek 1848-1849-böl. Kiadta Katona Tamás.

Budapest. 1987. SOS. old.

szagot Fiumével együtt (mely utóbbi 1779 óta közvetlenül a magyarországi igazgatás­hoz tartozó szabad kerület volt) önálló ko­ronatartománynak minősítette, ahogy az Erdélyi Nagyfejedelemséget is. Külön em­lítette, mint egy új, közvetlenül Bécsből irányított, elkülönült nemzeti-közigazga­tási területet, a Szerb Vajdaságot, de az a koronatartományok felsorolásánál nem szerepelt, mivel a horvátok követelték, azt majd Horvát-Szlavónországgal egyesítsék, s az adott pillanatban ebben n e m akart a kormány állást foglalni. A katonai határ­őrvidéket az alkotmány önálló egységként továbbra is fenntartotta, ami a szerb és horvát nemzeti mozgalmak lényeges köve­telésének visszautasítását jelentette.

Az alkotmány tehát a birodalmi centrali­záció intézményrendszerébe tagolta a Ma­gyar Korona országait. Ennek igazolására a bécsi kormányzat által a következő közel két évtizedben hirdetett úgynevezett jogel­játszás-elmélet szolgált. Ferenc József 1849. június 4-én jóváhagyta a minisztertanács előterjesztését, amely szerint Magyarorszá­gon katonai kivételes törvények és igazgatás fenntartására van szükség. Az ostromálla­pot kivételes rendelkezései aztán Magyar­országon 1853-ig, Erdélyben pedig 1854-ig maradtak fenn.

Mindenekelőtt azonban a „lázadó" alatt­valók megbüntetésének és a hűségesek megjutalmazásának feladata várt az ifjú uralkodóra és magyarországi megbízott­jaira. Július Haynau báró táborszernagy­nak, a Magyarországon állomásozó oszt­rákhaderő akkori főparancsnokának 1849. július 1-jei proklamációjának értelmében Magyarországon 1848. október 8., Erdély­ben október 18. után minden a pártütéssel kapcsolatba hozható tett haditörvények hatálya alá esett. 1849 őszének tömeges hadbírósági eljárásai folyamán két ténye­zőt tekintettek perdöntőnek a politiku­sok kompromittáltságának megállapításá­nál: az 1848. október 8-a utáni politikai tevékenységet s a Függetlenségi Nyilatko­zat kibocsátásában való bármiféle közre-

működést. Összességében 120-150 főre te­hetjük a ténylegesen kivégzettek összlét­számát (ebből formális hadbírósági íté­lettel 81 főt). A halálos ítéletek száma azonban ennél jóval magasabb, körülbelül 500 volt, de ezek egy részét aztán súlyos sánc- vagy várfogságra enyhítették (fontos kormánybiztosi vagy más politikai posztot betöltőkre 12-20 évnyi várfogság várt), kö­rülbelül 1000-1200 körülire tehetjük a be-börtönzöttek számát. Erdélyben legalább 97 főt ítéltek halálra, de jelenlegi tudomá­sunk szerint csak két ítéletet hajtottak vég­re, itt jóval enyhébb volt az ottani kato­nai főparancsnok eljárása. A törökországi emigrációban tartózkodó politikusok kö­zül 36-nak in effigie - jelképes - kivégzése is megtörtént 1851. szeptember 22-én Pes­ten, az Újépület börtönnek használt épü­letrésze előtt, azaz a nevükkel ellátott cédu­lákat az akasztófákra szegezték. Annál is inkább feltűnő volt a magyar alattvalókkal szembeni kérlelhetetlenség, mivel Észak-Itáliában a Szárd-Piemonti Királysággal kötött fegyverszüneti szerződés pontjai kö­zé augusztus elején bekerült a lombardiai és velencei forradalmároknak adott általá­nos amnesztia, 90 személyt vettek csak ki annak hatálya alól, akik n e m térhettek ugyan otthonaikba, de kérvényezhették ki­vándorlásukat külföldre. Magyarországon büntetlenséget csak a két legerősebb ma­gyarországi erődítmény, a péterváradi és a k o m á r o m i vár védői tudtak kialkudni a maguk számára. Kisebb kört érintő am­nesztiarendeletre a következő években többször is sor került, nagyobb mértékben majd csak 1854-ben Ferenc József és Erzsé­bet királyné házasságkötése kapcsán, illet­ve 1856 áprilisában. Az utolsó elítéltek azonban majd csak 1858-1859-ben szaba­dultak. A teljes amnesztiára pedig 1867. jú­nius 8-ig, Ferenc József magyar királlyá ko­ronázásának napjáig kellett várni.

1849 késő nyarán Ferenc József meg volt győződve arról, hogy az „isteni rend" ellen fellázadt alattvalókkal szembeni kímélet­len példastatuálás igazságos és a helyreállí­

tandó rend alapját képezi. A kíméletlen megtorlás fő célja a lakosság megfélemlíté­se volt, ami rövid távon sikeresnek bizo­nyulhatott ugyan, a megtorlás szülte döb­benet és gyűlölet, annak nyomán pedig az uralkodóval szembeni mély bizalmatlan­ság mély nyomot hagyott a magyar alatt­valók szívében, s ez a bizalmatlanság még nagyon sokáig a legnehezebben leküzdhe­tő akadálynak bizonyult az államjogi meg­egyezés útjában. Azt követően is évtizedek­nek kell majd eltelniük ahhoz, hogy Ferenc Józsefet a magyar szívek elfogadják legitim királyuknak.

Az Újépület. Vízfestmény

Politikai foglyok szabadon bocsátása, 1851

A rendies és polgári társadalom keresztútjain

Magyarország népessége a 19. századközepén • 22

Gazdasági folyamatok és gazdaságpolitikai intézkedések • 26

Magyarország népessége a 19. század közepén

A Magyar Korona országainak etnikai képe 1850-1851-ben

Az 1848. áprilisi törvények felszámolták a rendi tagoltságot, kimondták a job-

bágyfelszabadítást és az állampol­gári jogegyenlőséget, azaz körvonalazták a modern polgári társadalom jogi alapjait. Ám az éles politikai küzdelmekkel, majd a katonai önvédelmi harccal teli hónapok nem voltak alkalmasak a részletes jogi ke­retek kidolgozására, még kevésbé a törvé­nyekben előirányzott társadalmi alakulás kibontakozására. Átalakulóban levő társa­dalom volt ez, rendies és polgári vonások egyaránt jellemezték.

A kormányzat első intézkedéseinek egyikeként népszámlálást rendelt el a Ma­

gyar Korona országaiban. Korábban nem kerülhetett sor a népesség egészére kiter­jedő népesség-összeírásra itt, mivel egy 1802-ben hozott törvény mentesítette a nemességet és az egyházi személyeket az alól. Az 1850-1851. évi népszámlálást szá­mos korabeli és későbbi szakmai és politi­kai kritika érte. A hiányosságok ellenére azonban az első átfogó 19. századi magyar­országi népszámlálást mégis kiindulópont­nak választhatjuk a magyarországi népes­ség viszonyainak jellemzésére. 1857-ben azután újra sor került egy átfogó népszám­lálásra, amely már sok tekintetben korri­gálta a hiányosságokat.

A népszámlálás eredményei szerint a Ma­gyar Korona országainak jelen levő össz­népessége (Horvát-Szlavónországgal együtt) 13 191 553 fő (a jogi honos népesség száma pedig 12 945 838), 1857-ben pedig 13 768 513 fő volt.

Az 1850-185l-es népesség-összeírás számadatai mutatják, hogy „soknemzeti­ségű" és „sokfelekezetű" országról beszél­hetünk.

A Magyar Királyságon belül a római ka­tolikus felekezet nagyon csekély mérték­ben, de abszolút többséget alkotott (53,8 százalék), míg a két legfontosabb protes­táns felekezet, az evangélikusok (jobbára németek és szlovákok) és a reformátusok (magyarok) együttes aránya 28 százalékot tett ki. A tiszántúli területeken viszont ők alkották a relatív többséget. Emellett az or­todox felekezet hívei is jelentős számban éltek itt, s a katolikus egyházon belül a gö­rög katolikusok is jelentős tömeget alkot­tak. A legkiegyenlítettebb viszonyok az Er­délyi Nagyfejedelemségben uralkodtak, ahol a két nagy, közel azonos súllyal rendelkező, együtt abszolút többséget alkotó felekezet (görög katolikus, ortodox) mellett még négy egyház (református, evangélikus, unitárius, római katolikus) rendelkezett jelentős számú hívővel. A másik póluson Horvát-Szlavónország foglalt helyet a ró­

mai katolikus egyház egyértelmű túlsúlyá­val. A felekezeti helyi erőviszonyok tehát nagyon sokszínűek voltak, minden feleke­zetnek megvolt a maga területi és nemzeti­ségi bázisa.

Az 1850-1851-es népszámlálás nagy új­donsága volt az, hogy az állampolgárok nemzetiségi hovatartozására vonatkozóan is adatgyűjtés folyt. Az összeírtaknak, pon­tosabban a nevükben nyilatkozó család­főknek kellett nyilatkozniuk a maguk és a háznépük egyes tagjainak nemzetiségé­ről. A kormányzati célok között ugyanis

Buda-Pest látképe, 1853. Franz Xaver Sandmann színezett litográfiája

Román pár Kétegyházáról. Színezett litográfia

fontos szerepet játszott, hogy az állam pontos képet nyerjen a magyarországi nemzetiségi viszonyokról. A nemzetiségi igények kereszttüzében lévő kormánynak ugyanis nem lehetett könnyű annak felmé­rése, hogy a megfogalmazottak mennyiben felelnek meg a lakosság valódi nyelvi, nem­zetiségi viszonyainak. Panaszok áradata kí­sérte azonban ezt a kísérletet, hiszen a ve­gyes lakosságú vidékeken még nagyon frissen éltek a megelőző évek nemzeti konfliktusainak és sérelmeinek emlékei, a különböző nemzetiségűek kölcsönösen egymást vádolták az adatok manipuláció-

Magyar nemesek hagyományos ünnepi

viseletben. Színezett litográfia

jávai. Az mindenképpen tetten érhető, hogy az ország fővárosa(i), Pest és Buda német jellegének kimutatása kiemelt fon­tosságú volt a kormányzat számára, olyany-nyira, hogy a hivatalos eredmények ellen Pest polgármestere is nyilvánosan szót emelt. 1857-ben már maga a kormány is negatívan értékelte a nemzetiségi hovatar­tozás szerinti összeírás tapasztalatait, ezért aztán az 1857-es népszámlálás alkalmával már nem szerepelt az összeírási szempon­tok között nemzetiségre vonatkozó kérdés. A későbbi évtizedekben a magyar statisz­tikusok az adatok korrekciójára több kí­sérletet is tettek. Mivel azonban egészen 1880-ig nem rendelkezünk megbízható statisztikai összeírással e tekintetben, min­denképpen elfogadhatjuk kiindulópont­nak az 1850-185l-es adatokat - a lehetsé­ges torzítások mellett is.

A magyarok aránya a Magyar Királysá­gon, azaz az öt közigazgatási kerületen be­lül (a Szerb Vajdaság és Temesi Bánság, az Erdélyi Nagyfejedelemség, valamint Horvát-Szlavónország nélkül) 49 százalé­kot tett ki, miközben jelenlétük Horvát-Szlavónországban és a katonai határőr­vidéken elhanyagolható nagyságú volt. Területileg azonban igen különböző vi­szonyok tárulnak a szemünk elé, legin­kább még a pest-budai kerület tekint­hető nemzetiségi szempontból homogénnek 79,5 százalékos magyar lakosságával. A többi közigazgatási kerületben legalább két nemzetiség rendelkezett meghatározó súllyal. A kassai kerületben a szlovák, a magyar és rutén nemzetiség aránya a szlovákok enyhe számbeli relatív többsége mellett is igen kiegyenlített volt. Az adatok jól rávilágítanak a Szerb Vajdaság és Te­mesi Bánság kevert népességére is, s arra, hogy - bár elnevezésében a „szerb" nem­zetiségi megjelölést viselte - népessége kö­zött a románok és a Bánságban élő svábok is megelőzték számukat tekintve a szerbe­ket, s a magyarokkal kiegészülve az itt élő négy fő nemzetiség igen kiegyenlített vi­szonyokat mutat. Az Erdélyi Nagyfejede-

Magyarország népei. Színes litográfia, 7855

lemségben a r o m á n lakosság abszolút többséget (59,5 százalék) alkotott, itt azon­ban egyes településeken belül igen nagy volt a keveredés, nagyon sok településen vegyesen élt legalább két, esetenként há­rom vagy ennél több nemzetiség.

Az 1850-1851. évi népszámlálás során megkérdezték a megszámláltak foglalkozá­sát, de az adatokat n e m dolgozták fel. 1857-ben viszont a férfiak foglalkozását alapul véve készültek ilyen összesítéseket, 16 foglalkozási csoportba sorolták a kere­sőket. Eszerint a keresők (1,1 millió férfi) között a mezőgazdaságban foglalkoztatot­tak voltak döntő többségben, a Magyar Ko­rona országaiban összességében 46,5 szá­zalékot tett ki ez a csoport, a legmagasabb (77 százalék) Horvát-Szlavónországban volt az arányuk, a legalacsonyabb a pest-budai kerületben (32), amely a legiparosodot-tabb terület volt. Az adatok olyan agrár­jellegű ország képét érzékeltetik, ahol a kisbirtok, kisüzem és kisvállalkozás volt a domináns.

A következő évtizedek folyamán hosszú távú folyamatok indultak el a társadalmi szerkezet alakulásában: az arisztokrácia megőrizte gazdasági-társadalmi pozícióit, míg a köznemesség e tekintetben már 1848 előtt is nagyon differenciált csoportja las­san dezintegrálódott. A kereskedők és álta­lában a városi polgárság számának gyors növekedése mutatható ki, ezen belül az iz­raelita népesség gazdasági, társadalmi állá­sának megerősödése. A paraszti társadal­mon belül is meglevő differenciálódás tovább fokozódik; az ipari munkásság még kisipari keretekben működött, a szakmun­kások leginkább külföldiek voltak. A ha­gyományos nemesi értelmiség háttérbe szorult, és kialakult a modern professzio­nális értelmiség. Mindennek azonban még csak a kezdetén járt a magyar társadalom az 1850-es évek elején: a rendi társadalom jogi falai ledőltek ugyan 1848-ban, de nem könnyen alakultak ki az új jogi intéz­ményeknek megfelelő magatartásminták és normák a társadalmon belül.

Megérkezés a kastélyba. Színezett litográfia, 1861

Gazdasági folyamatok és gazdaságpolitikai intézkedések

Osztrák váltópénz. 1 krajcár, 1851

Az 1848-as tavaszi forradalom döntő ZJL áttörést hozott a hagyományos gaz-

-L. \- dasági szerkezet lebontása terén, mégis a magyarországi tőkés átalakulás legfontosabb sajátossága az, hogy a liberá­lis gazdaságpolitikai intézményrendszer bevezetésének döntő lépéseit a forra­dalmakat katonai erővel elfojtó neoab­szolutizmus hajtotta végre: megteremtette a polgári tulajdon jogi kereteit, biztosítot­ta a kötöttségektől mentes gazdasági tevé­kenység játékszabályainak érvényesülését, részletesen szabályozta a jobbágyfelszaba­dítást. Mindemellett a birodalmi egység alapelve természetesen itt is érvényesült, s a célok között szerepelt az egységes biro­dalmi piac és gazdaság kiépítése.

A bécsi kormányzat a helyi piacokat bi­rodalmi piaccá formáló egységesítés jegyé­ben megszüntette a Magyar Korona or­szágait a birodalom másik részétől a 18. század közepétől elválasztó belső vámha­tárt, s 1851. július l-jétől teljes vámunió

valósult meg. 1852-1853-ban a birodalom külső vámhatárát érintő fontos lépések nyomán megtörténtek az első lépések a vámliberalizálás felé. Sor került Magyaror­szágon a birodalom nyugati felében hasz­nálatos mérték- és súlyrendszer bevezeté­sére. Nagy szerepet játszott a közlekedés fejlesztése, mindenekelőtt a központi vas­úti vonalak kiépítése. Míg 1848 előtt össze­sen 178 kilométernyi vasútvonal épült ki az ország területén, 1866-ban már 2160 kilo­méternyi vasútvonal állt rendelkezésre, a területi megoszlás azonban egyenetlen volt. Emellett nagy arányban bővült a du­nai gőzhajózás is. Ugyanakkor a közutak állapota nem sokat javult. Lényeges ténye­ző volt viszont a centralizált posta- és táv­íróforgalom megszervezése és működteté­se is. Arra vonatkozóan, hogy az egységes birodalmi piac megteremtése milyen jelen­tőségű volt a birodalom egészének és Ma­gyarország gazdaságának fejlődési ívében, eltérnek a vélemények. A magyar történet-

A pesti indóház ábrázolása céltáblán, 1854

írás általában az 1848-as törvények megha­tározó szerepét hangsúlyozza, bár nem ta­gadja az egységes birodalmi piac előnyeit sem. Ezzel szemben az Egyesült Államok­ban élő gazdaságtörténészek elemzései azt mutatják, hogy az ív alapvetően nem vál­tozott 1848 előtt és után, de 1850 előtt és után sem, s a magyar és a monarchiabeli gazdasági változások sokkal inkább a gaz­dasági ciklusok hatását viselték magukon, mintsem az új gazdaságpolitikáét.

Az 1848. áprilisi törvények megtették az első lépést a jobbágyrendszer felszámolásá­ra, a polgári földtulajdon megteremtésé­re. A jogi keretek kijelölésén túl azonban a forradalom és szabadságharc hónapjai nem nyújtottak alkalmat a részletes jo­gi szabályozás kidolgozására. Ausztriában a birodalmi gyűlés 1848. szeptember 7-i határozata után 1849. március 4-én pátens

szabályozta a jobbágyfelszabadítást. Nem a teljes állami kárpótlást tartalmazta, az ál­lam ugyanis csupán egyharmad részt vál­lalt magára a volt földbirtokosok kártalaní­tásából negyvenéves lejárattal, egyharmad részt a volt jobbágynak kellett fizetnie húszéves lejárattal, míg egyharmad volt a nemesi földbirtokos kára. A nem úrbéres jellegű területeket (irtásföldek, bérelt föl­dek) a jobbágyoknak teljes egészében ön­erőből kellett megváltaniuk. Kivételt csak Galícia képezett, ott ugyanis az állam a pa­rasztokra eső kárpótlási hányadot is ma­gára vállalta. 1853. március 2-án jelentek meg a Magyarországra, Horvát-Szlavón­országra és a Szerb Vajdaságra vonatkozó úrbéri pátensek, amelyeket 1854. június 21-én követett az erdélyi szabályozás. Ezek fenntartották a teljes állami kárpótlás elvét, de azt szigorúan csak az egyértelműen úr-

Üvegpohár vonatábrázolás­sal, 1860 körül

Vasút-, posta- és távíróhálózat, 1867-ben

Aratás közben pihenő parasztok. Josef Heicke vízfestménye, 1848

béresnek minősülő területekre korlátoz­ták, a maradványföldeket a parasztok saját erőből megválthatták, a nem úrbéres sző­lők dézsmakötelezettségének megválthatá­sát azonban a földesúr beleegyezésétől tet­ték függővé. Elrendelték a legelők kötelező elkülönítését a volt földesúr és a közsé­gek között. Összességében az úrbéri pátens nyomán a jobbágyok a korábban általuk birtokolt földnek 66-67 százalékát állami kárpótlással kapták tulajdonként, körülbe­lül 20 százalékát önerőből váltották meg, s az is polgári tulajdonná vált, de 3-4 száza­

léknyi területet elveszítettek. Az úrbéres te­rülettel rendelkezők aránya azonban a job­bágycsaládok (1 366 749 család) között 43,7 százalék volt 1848-ban (közülük kö­rülbelül 45 fél telekkel, 40-42 százalék pe­dig negyed telekkel rendelkezett. (Egy telek nagysága 23-57 hold között mozgott a te­repadottságoktól, földminőségtől függően.) Házas zsellér mintegy 53,33 százalék, ha­zátlan zsellér pedig 7,17 százalék volt. A csa­ládtagok számát is figyelembe véve az úr­béres földdel rendelkezők aránya a jobbágy össznépességen belül körülbelül 52-54 szá­zalék lehetett. A zsellérek részére pedig ezek a pátensek - ahogy az 1848. áprilisi törvé­nyek is - csak korlátozottan kínáltak tulaj­donszerzési lehetőséget, amennyiben házuk és a házhoz kapcsolt belső terület került csak a tulajdonukba.

Ugyancsak 1853-ban szabályozták a volt nemesi tulajdonosok kártalanítását is. Úrbéres telkenként 300-700, házas zsellé­renként 50 ezüst forintban állapították meg a kárpótlást. E célra földteher-men-tesítési alapot hoztak létre, annak feltölté­sére földteher-mentesítési járulék nevű pótadót vetettek ki, ami akkor a földadó 15 százalékára rúgott, s ez az arány később

Nyomtatószérű az uradalmi birtokon.

Színes litográfia, 1855

Emléklap a Nemzeti Múzeumban tartott terménykiállításról, 1851

emelkedett. Magyarországon - ahogy Ga­líciában is - súlyosabb terhet jelentett ez a lakosság számára, mint más tarto­mányokban (a nyugati tartományokban a rendes adó körülbelül 20, a Magyar Ko­rona országaiban és Galíciában annak 50 százalékát fordították e célra), de itt az állami kárpótlás aránya jóval nagyobb volt, mint a többi területen. 1855 előtt csak kártalanítási előlegeket utaltak ki, 1856-tól kamatozó kötvényekben kapták a kárpótlást a nemesi volt tulajdonosok, a kamatokat félévenként fizették, a tör­lesztésre pedig évenként kétszeri sorsolással ötven év alatt került sor. A magyar mező­gazdaság egyik legsúlyosabb problémája azonban m á r 1848 előtt is a tőke- és a hi­telhiány volt, az állami kárpótlás meg­valósult formájában ezen n e m segíthetett, a nemesi földbirtokosok sokkal inkább adósságtörlesztésre, mint beruházásokra fordították. Eladósodottságuk enyhítése céljából ugyan a kormány - az úrbéri kár­pótlás rendezetlensége miatt - adósságaik visszafizetésére 1856-ig moratór iumot rendelt el, azt követően azonban az adós­

ságteher nyomasztó kötelezettségként új­ra a nyakukba szakadt.

Az úrbéri munkálatokkal párhuzamo­san megindult a polgári földtulajdon meg-

Vidats István mezőgazdasági gépgyárának számlája, 1853 után

A gőzgép felhasználása a mezőgazdaságban 1863-ban

teremtésének előfeltételeként a modern te-lekkönyvezés meghonosítása, az úgyneve­zett ősiségi pátens (1852) pedig eltörölte az ősiség intézményét. Ugyanakkor a hitbizo-mányok intézménye fennmaradt, ami az arisztokrata nagybirtokokon belül tovább­ra is lehetővé tette kötött birtoktestek elkü­lönítését és kizárását a birtokforgalomból. Az 1852-ben Magyarországon is bevezetett osztrák polgári törvénykönyv azután biz­tosította a jogi keretfeltételeket.

Az 1850-es évtizedben a magyar mező­gazdaság teljesítményének számszerűsít­hető mutatói igen kedvező folyamatokat mutatnak. Ennek oka elsősorban az volt, hogy az 1850-1873 közötti időszak Euró­pában a gabonakonjunktúra időszaka volt, amit tovább erősített a krími háború (1853-1856) nyomán fellépő gabonake­reslet, ami kedvező gazdasági feltételeket teremtett az árutermelő nemesi és paraszti

birtokosoknak egyaránt. Lassan intenzí­vebbé és termelékenyebbé vált a paraszti gazdálkodás: a nyomásos gazdálkodás las­san, de lazulni kezdett, terjedt a vetésforgó használata; átalakult az eszközkultúra, a fa­eke helyett elterjedt a vastestű eke, a beta­karításnál pedig a sarló helyett a kasza, az 1860-as évektől nagy ü t e m b e n szaporod­tak a gőzcséplőgépek. Némileg átalakult a termékszerkezet is a paraszti gazdasá­gokban, nőtt a búza, a kukorica és burgo­nya aránya a hagyományos rozs és zab mellett. A nemesi birtokosok legnagyobb gondja a tőkehiány mellett az ingyen job­bágymunka helyettesítése volt. összessé­gében becslések szerint az 1860-as évtized derekára a magyar ta r tományok gabona­termése legalább 20-30 százalékkal n ö ­vekedett, legnagyobb arányban a búza­termelés, ráadásul ugrásszerűen megnőtt a piacra kerülő termények aránya az össz-

termelésen belül. A gabonaexport pedig mintegy hatszorosára nőtt.

A kormányzat lényeges lépéseket tett az iparszabadság megteremtése terén is. 1851-ben Kari Geringer báró ideiglenes kormányzó rendeletében szabad és enge­délyezett iparokat különböztetett meg. Meg­tiltotta újabb céhek alapítását, s a céhekbe való belépést szabaddá tette tekintet nélkül a felekezethez, illetve nemzetiséghez való tartozásra. Az 1840. évi váltótörvények he­lyébe az osztrák kereskedelmi és váltójogot vezették be. Az 1859-ben az egész biroda­lom területére érvényes Iparrendtartás pe­dig az iparűzés jogát mindenki számára biztosította, néhány szakma kivételével el­törölte a képesítési kötelezettséget. A több­ségben lévő „szabad iparoknál" csak be­jelentési kötelezettséget írt elő, s csak az „engedélyezett iparoknál" volt szükséges előzetes hatósági engedély. A céheket a ren­delet ugyan n e m törölte el, de semmiféle hatósági jogkört n e m gyakoroltak már a továbbiakban. (Megszüntetésüket csak az 1872-es magyar ipartörvény rendelte el.)

Az ipari termelés fejlődése jóval kevésbé volt dinamikus az évtized folyamán, mint azt a mezőgazdaság esetében láttuk. Mind­azonáltal itt is fokozatos növekedés és át­alakulás jellemző, illetve az ipari forra­dalom bázisának részleges kiformálódása. Legerőteljesebben az ipari nyersanyagok kitermelése, az ipari alapanyagok előállítá­sa fejlődött, illetve az agrártermékek (cu­kor, szesz, malomipar) feldolgozása. Ezzel együtt is a kereseti adó 17 százalék esett Magyarországra az 1860-as évek elején, azaz a háziipari szintet meghaladó ma­gyarországi ipari termelés az összbirodal-mi termelés mintegy ötödét-hatodát te­hette csak ki.

A modern hitelintézmények kialakulá­sának folyamata csak vontatott ütemben haladt előre. A tőkehiánnyal küzdő mező­gazdaságnak mindenekelőtt jól műkö­dő földhitel-intézményekre volt szüksége. 1856-ban jött létre az Osztrák Nemzeti Bank jelzáloghitel osztálya, majd a bécsi

székhelyű, de elsősorban Magyarországra hitelező Bodenkredit-anstalt. 1863-ban követte azokat a magyarországi alapítású Magyar Földhitelintézet, amely azonban már elsősorban a magyar konzervatív és li­berális politikai elit összefogásának ered­ményeképpen jöhetett létre.

Az 1848. áprilisi törvények kimondták a közteherviselést és a nemesi adómentes­ség megszüntetését, modern adórendszer kidolgozására és bevezetésére azonban egyáltalán nem maradt idő. 1849 után a bi­rodalmi pénzügyi igazgatás legfontosabb feladata a háborús kiadások következté­ben földuzzadt államadósság kezelése volt, miközben hatalmas költségeket jelentett a katonaság, a csendőrség, a rendőrség és az államapparátus fönntartása. Az állam­háztartás deficitje gyorsan nőtt, mérséklé­séhez az adórendszer egységesítésére, az adók szigorú behajtására és a bevételek állandó növelésére volt szükség. A bécsi kormány­zat az újjáalakított osztrák adórendszert vezette be Magyarországon is, megteremtve ezzel a modern adózás alapjait: egyenes adókat (földadót, házadót, kereseti adót) és jövedelemadót (a kereseti adó egyfaj­ta pótléka). Az egyenes adók kivetésének alapjául a bevallás, illetve a jövedelembecs­lés szolgált. Másrészt megjelentek a közve­tett fogyasztási adók (só, cukor, hús, szesz stb.) és monopóliumok (dohányjövedék),

A diósgyőri vashámor. Ludwig Rohbock acélmetszete, 1860

Ipari vállalkozások jövedelemadója az Osztrák Császárságban 1862-ben

illetve az illetékek. Összességében az adó­terhek lényegesen emelkedtek.

Szabad György számításai szerint 1850-ben a szűkebb Magyarországról (Erdély és Horvát-Szlavónország nélkül) 11 mil­lió, 1857-ben 17-18 millió, 1864-ben már 28 millió osztrák értékű forint folyt be a bi­rodalmi kincstárba. Ezt egészítette ki a köz­vetett adókból befolyó 12 millió, 37 millió, illetve 47 millió forint. Miközben 1848 előtt Magyarország összadója nem egészen 20 millió pengő, azaz 21 millió osztrák ér­tékű forint volt. A polgárok adóterhe 1848-ban tiszta jövedelmük 4 százalékát, a következő évtizedben azonban már 16, majd 20 százalékát tette ki. Harm-Himrich Brandt viszont összehasonlítva a különbö­ző tartományok adóterheit arra a megál­lapításra jutott, hogy az adóterhelés Ma­gyarországon (1851: 4,28 forint/fő; 1859: 6,18 forint/fő) - ahogy Galíciában is - el­

maradt a birodalom nyugati felének terhe­lésétől (például Alsó-Ausztriában 1851: 22,37, 1859: 27,15 forint/fő), azaz nem te­kinthető a magyarországi terhelés megkü­lönböztetetten hátrányosnak. Mindazon­által azt is hozzátette, hogy az a sietség és érzéketlen kíméletlenség, ahogy a „most vagy soha" lendületében az adóterhelés tar­tományok közötti kiegyenlítésének célját kitűző kormányzat végigvitte Magyaror­szágon néhány év alatt a teljes adórendszer bevezetését, már magában hordta a bukás csíráját, s a bécsi kormányzattal való szem­benállás egyik legfontosabb tényezője volt.

A lakosság pénzügyi terhelését fokozó sajátos tényező volt Magyarországon az 1848-1849-ben királyi jóváhagyás nélkül kibocsátott Kossuth-bankók kárpótlás nél­küli kivonása a forgalomból és megsemmi­sítésük. Ezáltal összesen 62-66 millió fo­rintnyi összeget veszített el a lakosság.

A magyar történetírásban igen vitatott a bécsi kormányzat gazdaságpolitikájának értékelése. Az egyik álláspont arra helyezi a hangsúlyt, hogy a birodalmi kormányzat a hazai hagyományoktól idegen, osztrák in­tézményeket vezetett be Magyarországon, a jobbágyfelszabadítás végrehajtásánál az arisztokráciának kedvezett, az adóterheket többszörösére emelte és regresszíven vetette ki, a belső vámhatár eltörlésével az ország beolvasztását kívánta elérni, ezért kiszolgál­tatta a magyar ipart a fejlettebb örökös tar­tományoknak. A másik álláspont szerint a neoabszolutizmus gazdasági koncepcióját egy logikusan felépített gazdasági filozófia határozta meg, amelyet nem vezérelt politi­kai diszkriminációs szándék a Magyar Ko­rona országaival szemben, s a birodalom min­den országában, tartományában ugyanazon elveket követte. Egyfelől a forgalom élénkí­tésére, a piacosításra, másfelől a magántu­lajdon megerősítésére, illetve privatizációra törekedtek. E kettő révén várható volt a tel­jesítmények fokozása, illetve ezáltal az álla­

mi bevételek növekedése. A nagy létszámú hadsereg fenntartása, valamint a centrali­zált birodalmi bürokrácia kiépítésének és fenntartásának hatalmas költségei folytán azonban az államháztartásra nagy nyomás nehezedett, amelyet csak az adóztatás foko­zásával tudott kordában tartani a kormány­zat. A liberális gazdaságpolitika és az ural­kodói abszolutizmus egymás mellett élése következtében a magyar társadalom mind­ezt felülről jött, „idegen" intézmények pa­rancsszóval történő meghonosításaként élte át, ami a liberális gazdaságpolitika pozitívu­mait is elhomályosította a kortársak szeme előtt, annál is inkább, hiszen a nemesi po­litikai elit a radikálisan megváltozott gaz­dasági feltételrendszer folytán - a mező­gazdasági konjunktúra kedvező folyamatai ellenére is - a kényszerű alkalmazkodás ne­héz éveit élte át. Ennek ellenére a dualizmus korának gazdasági növekedése és látványos gazdasági sikerei Magyarországon az ebben az időszakban lezajlott változások alapjaira épülnek majd. Az Óbudai Hajógyár.

Indriovics János litográfiája

Új államszervezet a birodalmi egység árnyékában

A katonai igazgatás időszaka • 36

Polgári igazgatás - provizórium • 40

Polgári igazgatás - definitívum • 42

A katonai igazgatás időszaka

A bécsi kormányra 1849 őszén a ma-gyarországi államszervezet átfogó

átszervezésének feladata várt a már­cius 4-i alkotmányban megjelölt általános elvek alapján, miközben még évekig ér­vényben volt az ostromállapot. A legfőbb célkitűzés az volt, hogy a magyar közigaz­gatást, igazságszolgáltatást teljes egészében a birodalmi államszervezet kötelékeibe ta­golják, s megszüntessék az 1848 tavasza előtt fennállt különbségeket a birodalom nyugati és keleti tartományai között.

Mindenekelőtt pontosan körül kellett területileg határolni a megszervezendő új koronatartományt, a még függőben lévő, vitatott területi kérdéseket le kellett zárni. 1849 decemberében a Muraközt, amely Zala megyéhez tartozott, de mivel lakossá­gának túlnyomó többsége horvát volt, a horvát nemzeti mozgalom Horvátország

részének tekintette, Horvát-Szlavónor­szághoz csatolták. A h á r o m part iumi vár­megyét (Zaránd, Közép-Szolnok, Kraszna megye) és Kővár vidékét pedig az Erdélyi Nagyfejedelemség részévé nyilvánították. 1849. november 18-án uralkodói pátens hivatalosan is létrehozta a Szerb Vajdaság és Temesi Bánságot, de továbbra is nyitva hagyva, hogy az tartósan önálló koronatar­tomány lesz-e vagy sem.

A magyarországi igazgatás szervezetének történetében az 1850-es években három periódust különböztethetünk meg: 1. a ka­tonai igazgatás időszakát, 2. a polgári igaz­gatás első időszakát, az úgynevezett provi­zóriumot, 3. annak második időszakát, az úgynevezett definitívumot. Az első kettőt igen nehéz időben egymástól pontosan el­határolni, mivel a civil igazgatás alapintéz­ményei a katonai igazgatás árnyékában fo­lyamatosan alakultak ki, így n e m húzható éles határvonal a két periódus között.

A katonai igazgatás időszakában a köz­igazgatási-politikai hatalom a katonai pa­rancsnokok kezében volt. Haynau tábor­szernagy a Magyarországon állomásozó III. hadsereg főparancsnokaként állt a ma­gyarországi igazgatás élén, melléje 1849 jú­niusában kinevezték Kari Geringer báró belügyminisztériumi tanácsost a polgári ügyek teljhatalmú császári biztosává. Köz­pont i irodáját Pesten rendezte be, közvet­lenül a minisztertanács irányítása alatt állt, de minden fontosabb rendelkezését a fő­parancsnokkal egyeztetve adhatta csak ki. A hadsereg-főparancsnokság keretein be­lül két osztályt szerveztek a n e m katonai jellegű ügyek vitelére. Már 1849 elejétől, az ország katonai megszállásától kezdve katonai kerületekre osztották az ország te­rületét, 1849 novemberére öt nagy kerület

Johann Kempen von Fichtenstamm báró,

a Legfelsőbb Rendőri Hivatal vezetőjének

képmása

37

maradt a Szerb Vajdaság és Temesi Bánság területét nem számítva (Erdélyben is hat kerületet hoztak létre). A katonai kerület parancsnoka volt a kerületben a végrehaj­tó hatalom vezetője, ő felelt a közrend fenntartásáért. A polgári ügyeket a mellet­te működő miniszteri biztosok intézték. A katonai kerületeket a székhelyükül szol­gáló városokról nevezték el: pest(-buda)i, pozsonyi, kassai, soproni, nagyváradi ke­rület, s mindegyiket 2-3 polgári kerületre osztották fel a földrajzi, nemzetiségi és közigazgatási szempontok alapján, de jó­részt megtartották a korábbi megyehatá­rokat. A magyar közvélemény igen nagy aggodalommal fogadta a kerületekre szab-dalást, mivel teljesen világos volt, hogy fennáll az a veszély, hogy ez a lépés csak nyitánya lesz az ország több tartományra való felosztásának.

A régi közigazgatási területi beosztást - a kerületektől eltekintve - alapjában át­vevő új igazgatás tartalmában alapvetően különbözött az 1848 előtti magyar nemesi igazgatástól. Megindult az állami bürokrá­cia kialakulása Magyarországon. A tisztvi­selői posztokat kizárólag kinevezéssel töl­tötték be (a községekben és a városokban is csak a járási vagy megyei közigazgatási ve­zető által kinevezett hivatalnokok működ­hettek). A tisztviselők elé szigorú képesítési követelményeket állítottak, szabályozták a hivatali ügymenetet, a munkarendet, a hivatalok belső felépítését, elvárták, hogy a hivatalnok rendelkezzen az adott vidéken szükséges nyelvtudással (latin, magyar és az adott környék többségi nyelve), de az is fontos volt, hogy politikailag megbízható legyen, ismerje a helyi viszonyokat, ugyan­akkor családi kötelékek, korábbi párthar­cokban való részvétel vagy saját birtokvi­szonyai ne gátolják a pártatlan eljárásban. A közigazgatás - immáron elvágva hagyo­mányos kapcsolódási pontjait a politika és az igazságszolgáltatás felé - nagy lépést tett előre a szakszerűség útján. Megindult az igazságszolgáltató szervezet kiépítése is, a három legfontosabb alapelv a bírósági és

a közigazgatási funkciók elválasztása, a jog­szolgáltatás teljes államosítása, az ügyész­ségnek a bíróságok keretéből való kieme­lése és külön szervezetbe foglalása volt. Megkezdődött a közigazgatási hivataloktól elkülönített szakigazgatási szervek (pénz­ügy-igazgatóságok, rendőr-igazgatóságok, csendőrség) létrehozása is.

Érthető módon kiemelt figyelem övezte a rendőri hatóságok működését, hiszen az állami rendőrség teljesen új intézmény volt Magyarországon, 1848 előtt a rendfenn­tartás a nemesi vármegye feladata volt. A rendőri hatóságok élére kivétel nélkül a Magyar Korona országain kívüli tarto­mányokból idevezényelt rendőrhivatalno­kok kerültek, a magyar nyelvet, hagyomá­nyokat, magát a társadalmi és politikai közeget nem ismerték. Hivatalosan kettős alárendeltségben működtek: közvetlenül a magyar helytartóság, majd a kormányzó­ság felügyelte őket, „igazi" felettesük azon­ban a belügyminiszter volt. 1852 nyarán azután létrejött a Legfelsőbb Rendőri Hi­vatal Johann Kempen von Fichtenstamm báró altábornagy, a csendőrség főparancs­nokának vezetése alatt. A magyar történeti irodalom előszeretettel idézi azt a mon­dást, miszerint a neoabszolutizmus rend­szere az álló katonák, az ülő hivatalnokok, a térdeplő papság mellett a csúszómászó rendőrségi besúgókra épült. A kortársak - s nemcsak Magyarországon - igen ma­gasra becsülték a fizetett rendőrségi infor­mátorok számát ebben az időszakban, Ma­gyarországon akár húszezres létszámról is

A magyarországi közigazga­tás szervezete I. (A katonai igazgatás időszaka) 1849. nyár-1850. december

Karl Geringer báró (1806-1889)

Erdélyi szász szár­mazású magyaror­szági nemes, 1848 előtt császári hiva­talnok Bécsben; 1848-1849-ben a bécsi belügyminisz­térium tisztviselője; 1849-1851 között a magyarországi pol­gári ügyek császári biztosa, 1851-1852 között ideiglenes kor­mányzó; az 1860-as években az uralkodó tanácsadó testületé­nek, az Államtanács­nak a tagjaként be­folyással rendelkezett a Magyarországgal kapcsolatos uralko­dói döntésekre.

Deák Ferenc (1803-1876)

A reformkori liberális reform­mozgalom kiemelkedő tagja, 1848-ban igazságügy-minisz­ter; 1849 után a liberális tábor elismert vezetője, az úgyne­vezett „passzív ellenállás" élő szimbóluma. 1854-ben eladta kehidai birtokát és Pestre, az Angol Királynő Szállodába köl­tözött. 1855-től az MTA igaz­gatótanácsának tagja, a pesti értelmiségi kör feje. 1861-ben Pest Belvárosa országgyűlési képviselőnek választotta, az országgyűlésen az ún. fel­irati párt vezetője; az ország­gyűlés után terjedt el „a haza bölcse" megnevezés. 1865-ben ismét országgyűlési kép­viselő, az 1867-es államjogi kiegyezés megalkotója; 1867 után a Deák-párt vezetője.

Deák Ferenc képmása. Györgyi-Giergl Alajos olajfestménye, 1860

suttogtak, s úgy érezték, a falnak is füle van, az államrendőrség titkos megbízottai mind a nyilvános tereken (vendéglők, színházak, egyesületek), mind a magánélet színterein árgus szemekkel figyelik legapróbb meg­nyilatkozásaikat is. Ehhez képest meglepően alacsony volt a hivatalosan nyilvántartott besúgók száma (az államrendőrség iratai­ból 1849-1861 között körülbelül három­száz személy kapcsolata bizonyítható vala­milyen formában az államrendőrséggel). Ugyanakkor az alkalmi feljelentők, bizal­mas információkat anyagi ellenszolgáltatás nélkül szolgáltatók száma ennél jóval na­gyobb lehetett.

A belső rendfenntartásért felelős másik új szervezet a csendőrség volt. A speciális katonai alakulatot 1849 júniusában hívta életre Ferenc József. Magyarországon öt csendőrezred állomásozott, ezek vették át a megszüntetett megyei karhatalmi szervek szerepét, vidéken a csendőrség volt a fele­

lős a közrend és biztonság fenntartásáért. A magyarországi csendőri állomány körül­belül 1500 főből állt. A csendőri szervezet a rendőrséghez hasonlóan szintén lényegi változások nélkül fennállt az 1867-es nagy átalakulásig.

Az új kormányzat első éveiben a köz­igazgatás és az igazságszolgáltatás helyi szintjein bátorította a helybeli hivatalno­kok alkalmazását. Igyekeztek a nemesség helyett polgári származású s n e m utolsó­sorban n e m magyar nemzetiségű helyi hi­vatalnokokat alkalmazni, például járási hi­vatalnokként. Ez utóbbinak azonban gátat szabott az, hogy ezek a nemzeti társadal­mak nem rendelkeztek nagy számban jól képzett világi é r t e l m i s é g g e l . Í g y azután a magyar tisztviselők aránya a megyei igaz­gatásban általában véve meghatározó ma­radt, sőt igen nagy arányban szolgáltak to­vább az 1848 előtt, sőt akár 1848-1849-ben is hivatalban lévő megyeiek. (Pest-Pilis-Solt megyében ekkoriban a vezető beosztá­súak 57,7 százaléka, a középvezetők 81,2, a beosztottak 17,4 százaléka rendelkezett m á r 1848 előtti hivatali múlttal , s a megye­főnök kivételével m i n d hivatalnokoskod­tak a szabadságharc legalább egy időszaká­ban.) A kortársak és az utókor emlékezete a szabadságharc leverését követő majd két évtizedre m i n t az idegen abszolút hata­lommal szembeni „passzív ellenállás" kor­szakára tekintett, amikor a magyar nemesi elit a politikai elnyomás elleni tiltakozás­ként tartózkodott az állami hivatali posz­tok vállalásától. Ezt a passzív ellenállást Deák Ferenc programjának tekintették, aki egykori 1848-as miniszterként 1849 elejé­től kezdve visszavonultan élt Zala megyei birtokán, s amikor Anton Schmerling lo­vag igazságügy-miniszter a polgári tör­vénykezés ideiglenes szabályozásának ki­dolgozására alakult szakértői bizottságban való részvételre kérte fel 1850 tavaszán, azt határozottan visszautasította. Valójá­ban azonban Deák maga sohasem „hirdet­te meg" a passzív ellenállást. Megtették ezt helyette mások, például a magyarországi

hírlapok is hírt adhattak arról, hogy New Yorkban élő magyar emigránsok felszólí­tottak a hivatalviseléstől való tartózkodás­ra. Ennek ellenére a passzív rezisztencia inkább politikai program volt ebben az időszakban, mint ténylegesen tömegesen követett gyakorlat, hiszen a jobbágyfelsza­badítás, a gazdasági feltételrendszer meg­változása folytán amúgy is nehéz pénzügyi helyzetben lévő megyei nemesség számára a közhivatal-viselés megélhetési forrást je­lentett. A fiatal, főképp a honorácior gene­ráció előtt pedig az új közigazgatási rend­szer kiépülése n e m remélt, hivatali karrier lehetőségét nyitotta meg. 1860-ban csupán 47,1 százalékot tett ki a nemesi származá­súak aránya a közigazgatási hivatalnoki karban.

Megjelentek azonban emellett - egyelő­re még csak kis számban - a birodalom más tartományaiból származó, „idegen" tisztviselők is. A kezdeményezés két irány­ból indult el. Már 1849. szeptember végén felhívta a belügyminisztérium az örökös tartományokban szolgáló hivatalnokokat, hogy magyarországi áthelyezésre jelent­kezzenek, ami hivatali előlépéssel és fize­tésemeléssel járt együtt. Másrészt a tarto­mányi vezetők - elsősorban Erdélyben és a Szerb Vajdaság és Temesi Bánságban már 1849 őszétől kifejezetten kérték idegen hi­vatalnokok küldését a bécsi kormánytól.

A hivatali nyelvhasználat az egyike a leg­többet vitatott kérdéseknek az 1849 utáni kormányzati rendszer magyarországi tör­ténetét illetően, s nem volt ez másképp a kortársak körében sem. Az első években - a nemzeti egyenjogúsítás hivatalos jelsza­vának jegyében - törekedtek arra, hogy a megyei-járási közigazgatási és igazság­szolgáltató hatóságok az adott vidék lakos­ságával azok anyanyelvét használják. A la­kossággal való kapcsolattartásban a szóbeli érintkezésnek igen fontos szerepe volt, te­kintve az analfabetizmus igen magas ará­nyát. A belső ügyvitel nyelvét illetően is -érvénytelenítve a magyar államnyelvről szóló 1844. évi 2. törvénycikket - a több-

Nemesi viselet. Vízfestmény. 19. századközepe

nyelvű gyakorlatra törekedtek a megyei és a járási hatóságok esetében. A hivatalos előírásokban ígért lehetőségek azonban nem jelentették automatikusan a tényleges megvalósulást. A helyi hivatalnokok szá­mos helyen tudomást sem vettek a felsőbb rendelkezésekről, és saját nemzetiségük nyelvét részesítették előnyben a vegyes la­kosságú területeken is. Másrészt gondot okozott a szlovák, rutén, román nyelv ese­tében, hogy nem állt rendelkezésre egysé­gesen elfogadott hivatali nyelv, ezt is ekkor kellett megteremteni, s az újonnan „terem­tett" nyelvi norma nem mindig felelt meg egy-egy község beszélt nyelvi dialektusá­nak, külön nehézséget jelentett a cirill be­tűk használata. Megkezdődött azonban már a német nyelv hivatali nyelvként való használata is, hiszen Haynau már 1849 ok­tóberében elrendelte, hogy a polgári kerü­leti főispánok egymás között, illetve bár­mely más melléjük, illetve föléjük rendelt polgári hatósággal, valamennyi katonai, il­letve Magyarországon kívüli polgári ható­sággal a hivatalos érintkezésben a német nyelvet kötelesek használni, majd 1850-től a pest-budai kerület kivételével mindenhol a német lett a kerületi hatóságok ügykeze­lési nyelve is. Erdélyben pedig már 1849. december végen utasítás született arról, hogy a kerületi tisztviselőknek lehetőség szerint a megyei és a járási tisztviselőkkel is német nyelven kell levelezniük.

Pesti Napló, 1850. április 10.

„Tegnap alkalmunk volt a lelkes magyar női jellemnek újabban is tanúi lehetni. Három köztiszteletben álló úrhölgy a Váci utcában egy boltba lép, a kereskedősegédek, szokásuk szerint, nemmagyar nyelven kérdek őket: »Mivel szolgálhatunk nagyságtoknak?« Az úri hölgyek pedig egész őszinteséggel válaszolák: »Ha itt is csak idegen nyelven vásárolhatni, úgy mi nem vehetünk, mivel az idegen nem sajátunk,«, s ezzel távozni akarának. "Bocsánatot Nagyságtoktól, szólt közbe a bolttulajdonos, tudunk mi magyarul is szolgálni.« Míg ily lelkes nők, ily derék magyar hölgyek s anyák kebleit a magyar nemzetiség szent tüze hevíti, addig a magyar nemzet bármi viszontagságok közt is élni fog, mert ily magyar hölgyek kétségen kívül derék magyar utódokat nevelendnek a hazának."

Polgári igazgatás - provizórium

A magyarországi közigaz­gatás szervezete II. (A provizórikus polgári igazgatás időszaka) 1851. január-1853. április

A provizórium időszakában - meg-kezdve a katonai és polgári ügyek

különválasztását - Geringer báró központi irodáját helytartósággá szervez­ték át. 1852 tavaszán az uralkodó uno­kanagybátyja, Albrecht főherceg került a magyarországi igazgatás élére. Létrejött a magyarországi katonai és polgári kor­mányzóság a hadsereg-főparancsnokság addigi polgári és rendőri osztályaiból, élén Albrecht főherceg katonai és polgári kor­mányzóval. A kormányzóság szervezetén belül ugyanakkor szigorúan szétválasztot­ták a katonai és polgári ügyekkel foglalko­zó szervezetet. Albrecht főherceg átvet­te a helytartói funkciókat (a helytartóság ügyeit azonban valójában a helytartósági alelnök intézte), a helytartóság minden rendeletét és intézkedését a kormányzóság felügyelte. A kormányzó hatásköre emel­lett kiterjedt a pénzügyigazgatásra, az igaz­ságszolgáltatásra, a csendőri és rendőri ügyekre is. Az öt katonai kerület kereteit megtartva öt közigazgatási kerület létreho­zását rendelték el ugyanazokkal a székhe­lyekkel. A kerületeket a kerületi főispánok igazgatták (a jász-kunsági kerület vezetője a jászkun kapitány). A kerületeken belül

megmaradtak a hagyományos közigazga­tási egységek: a megyék (élükön a megye­főnök) és a járások (vezetőjük a közigazga­tási szolgabírónak nevezett járási biztos). Erdélyben ennél lényegesebb változások történtek, az új beosztás már csak öt kerü­letet tartalmazott, fokozatosan felszámol­ták az erdélyi szászok közigazgatási auto­n ó m intézményrendszerét.

1851 végétől-1852 elejétől kezdve egyre erőteljesebben éreztette hatását a birodal­mi centralizmus célkitűzése a hivatalnoki kar összetételében is. Ahogy a hivatalos propaganda egyre inkább a népek egybe­olvadásáról s egy egységes ausztriai nem­zetről beszélt, a hivatalnoki kart illetően is a különböző területekről származó hiva­talnokok keveredésének és a tisztviselők minden nemzeti jellegen való felülemelke­désének elve kerül előtérbe. Ugyanakkor 1852 áprilisától Magyarországon és Er­délyben a birodalmi hivatalnoki egyenru-

Az úgynevezett Bach-huszárok. Színes litográfia, 1852

ha helyett nemzeti viselethez idomított, sajátos egyenruhát vezettek be (a rendőr­ségi és a pénzügyi szervek alkalmazottjai kivételével) az ekkortól majd Bach-huszá-roknak csúfolt császári hivatalnokok szá­mára. 1852 őszén viszont - a birodalom többi tartományához hasonlóan - meg­tiltják a tisztviselőknek a körszakáll és a pödört bajusz viselését, mivel a mögött nemzeti-forradalmi érzület melletti de­monstrációt véltek felfedezni.

Előrehaladt a német hivatali nyelv hasz­nálati körének szélesítése. 1851 elejére már Geringer egyértelmű kívánsága volt a nem magyarnak tekintett kerületek (pozsonyi, kassai, soproni) főispánjaival szemben, hogy kerületük megyéiben teljesen német nyelvű igazgatást érvényesítsenek. A két magyar­nak tekintett kerületben, a pest-budaiban és a nagyváradiban egy ideig még lényegé­ben zavartalanul tovább folyt a magyar nyelvű ügyintézés, a zömmel magyar tiszt­viselői kar nem kellő német nyelvtudására

Albrecht Friedrich Rudolf, Habsburg főherceg (1817-1895)

I. Ferenc József unokanagybátyja; hiva­tásának a katonai pályát tekintette, 1848-ban az észak-itáliai fronton harcolt; 1851-1860 között Magyarország katonai és polgári kormányzója, de csak Ferenc József nyomatékos óhajára vállalta el ezt a posztot; 1866-ban az olaszokkal vívott győztes csaták főparancsnoka, majd a königgrátzi vereség után az egész oszt­rák haderő főparancsnoka; a dualizmus idején is az első szaktekintély katonai ügyekben. Hadelméleti munkái elismeré­seként a bécsi Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjává választotta.

Albrecht Friedrich Rudolf, Habsburg főherceg arcképe

való hivatkozással. A pest-budai kerületben majd csak 1853-ban, Albrecht főherceg ki­fejezett utasítására tértek át a német nyelv használatára.

Erdély közigazgatása 1851-1853

Polgári igazgatás - definitívum

Emléklap I. Ferenc József 1853. évi magyarországi látogatása alkalmából

Az úgynevezett definitív közigazgatás kialakítása 1851 végéhez nyúlt visz-

sza. 1851. december 31-én ugyanis Ferenc József a szilveszteri pátensben for­málisan is visszavonta a bevezetésre soha nem került olmützi alkotmányt. Ettől kezd­ve egészen 1860. október 20-ig, az októberi diploma kiadásáig a birodalom államfor­mája nyílt uralkodói abszolutizmus volt. A törvényhozó funkciókat az uralkodó ön­

maga gyakorolta, tartományi és kerületi szinten előirányozott ugyan a pátenshez csatolt kabineti irat „tanácskozó választmá­nyokat", a rendi képviseleti szervek moder­nizált, a polgárság és a hivatalnokok képvi­selőivel kiegészített változatait, melynek tagjait az uralkodó nevezte volna ki, e testü­letek azonban törvényhozó jogosítványok­kal nem rendelkeztek volna. (Kübeck báró ellenkezése folytán azután az egész terv le­került a napirendről.) A pátens a törvény előtti egyenlőséget és a jobbágyi függéstől való mentességet megerősítette, előirányoz­ta az osztrák polgári és b ü n t e t ő törvény­könyv bevezetését valamennyi tartomány­ban. Az államszervezet terén a birodalmi centralizmust továbbra is fenntartotta. Az uralkodó Schwarzenberg miniszterelnök 1852 tavaszán bekövetkező halála után magának tartotta fenn a miniszterelnöki funkciók gyakorlását. A politikai döntés­hozatalban tovább növekedett az uralkodó szerepe, a hatalmi apparátus abszolút meg­határozó pontja az uralkodói akarat volt.

A szilveszteri pátens kibocsátása után megindult az államszervezet felülvizsgála­ta. Magyarországon végül 1853 tavaszán lé­pett életbe a definitívum, amelynek a kerü­leti hatóságok önállóságának növelése, azzal együtt az ország közigazgatási egysé­gének további gyengítése mellett a másik legfontosabb újdonsága a járásokban az igazságszolgáltatás és közigazgatás újra­egyesítése volt (kivéve azokat a járásokat, amelyek székhelyén megyei törvényszék működött , mert ott a járásbírósági teendő­ket ez utóbbi egy bírói tagja látta el). 1853 tavaszától ennek értelmében megszüntet­ték az egységes helytartóságot, és a kerületi központokban öt helytartósági osztályt hoztak létre. Az osztályokat a helytartósági

alelnökök igazgatták, a felügyeletet Alb­recht főherceg főkormányzó, illetve a bel­ügyminisztérium gyakorolta. Az ostromál­lapot megszüntetését követően 1856-ban létrehozták a katonai és polgári kormány­zóság helyett a főkormányzóságot, a név­változtatás azonban lényegi változással nem járt együtt. 1852 novemberében Ma­gyarországra kiterjesztették az 1811. évi osztrák polgári törvénykönyv hatályát; 1852-ben sor került egységes b i rodalmi bünte tő törvénykönyv kiadására, amelyet 1853-ban b ü n t e t ő perrendtar tás kiadása követett.

A definitív igazgatás a más tartomány-beli tisztviselők nagyobb számban való al­kalmazását hozta magával, most m á r teljes egészében a bécsi kormány kezdeménye­zésére. Ideküldésükben szerepet játszot­tak gyakorlati megfontolások: a többnem­zetiségű vagy tú lnyomórészt n e m magyar nemzetiségű területeken a helyi magyar ne­messég hivatalviselési m o n o p ó l i u m á n a k megtörésére jó eszköznek látszott ez, ahogy a nem magyar nyelvek, köztük persze a német nyelv hivatali használatára vonat­kozó igények kielégítéséhez is, hiszen azt feltételezték, hogy a szláv nyelvek rokon­sága folytán egy cseh hivatalnok a szlovák vagy szerb lakossággal, ha némi nehézség árán is, de képes azok anyanyelvén érint­kezni. Lényeges szempont volt emellett a megbízhatóság és egyfajta mintaterem­tés a kialakuló állami bürokrácia számá­ra, ami megteremthet te az osztrák jog­rendszer és hivatalszervezet magyarországi gyorsított meghonosí tásának alapfeltéte­leit, azaz „betanító" szerepet szántak szá­mukra. Maga Bach belügyminiszter bizal­matlan volt a magyar hivatalnokokkal szemben, egyfajta csendes ellenállással vá­dolta őket, s hogy n e m támogatják elég lelkesen a birodalmi k o r m á n y célkitűzé­seit. Az ideérkezettek már nem önkéntes jelentkezők, hanem hivatali utasítással ide­rendeltek voltak, akik maguk is abban bíz­tak, néhány év után visszatérhetnek hazá­jukba.

Hányan is voltak a más tartományból érkezettek? A kortárs becslések akár 60 000 idegen hivatalnokot feltételeztek, arányu­kat az összállományon belül 40-60 száza­lék körülire tették. 1860-ban az alkalma­zottak több mint 80 százalékának adatai szerint az országos szervek vezető beosz­tottjai között az arányuk valóban elérte az 57,7 százalékot, a közigazgatás alsóbb szintjein azonban az ennél jóval alacso­nyabb volt. Földrajzilag igen egyenetlen volt az eloszlásuk, elsősorban a többnem­zetiségű és zömmel nem magyarok által la-

Alexander Bach báró (1813-1893)

1848 előtt bécsi ügyvéd, az ausztriai

liberális ellenzék tagja, az 1848. tavaszi

bécsi forradalom ismert alakja. Ezért

ragadt rá a „barrikádminiszter" csúfnév.

1848 nyarán lett igazságügy-miniszter,

az 1848. októberi bécsi forradalom

idején asszonyruhában kényszerült

elmenekülni a városból. 1849 novem­

berétől az új osztrák kormány igaz­

ságügy-minisztere, majd 1849 nyará­

tól 1859 augusztusáig belügyminiszter.

Nagy szervezőtehetségnek tartották,

de jellemgyengeséggel vádolták ellenfelei, amiért korábbi liberális

meggyőződése ellenére az abszolút uralkodói hatalom bizalmi embe­

révé vált. Befolyása az uralkodóra különösen 1856-tól, Kübeck báró

halála után vált erőteljessé. 1859-1867 között az Osztrák Császárság

nagykövete volt a római Szentszéknél.

Alexander Bach képmása

A magyarországi közigazga­tás szervezete III. 1853. május-1860. június

Deák 1850. április 25-i levele Anton Schmerling igazságügy-miniszterhez (fordítás német nyelvből)

„Nagyméltóságú Lovag Schmerling Antal, császári-királyi osztrák igazságügy-miniszter Úrnak Bécsben

Nagyméltóságú Uram! A szíves felszólítás, amelyet Nagyméltóságod hozzám intézni kegyeskedett, s még inkább e felszólítás megtisztelő módja köte­leznek engem, hogy ezért Nagyméltóságodnak haladéktalanul köszönetet mondjak. Bármennyire hízelgő is azonban reám e megtisztelő felszólítás, kény­telen vagyok teljes tisztelettel bár, de egész határozottan kijelenteni, hogy ez ajánlatot el nem fogadhatom. A közelmúlt idők gyászos ese­ményei után oly állapotok között, melyek még jelenleg is uralkodnak, lehetetlenség, hogy én nyilvános ügyekben közreműködhessek. Meg vagyok győződve, hogy Nagyméltóságod nem fog félreérteni. Kicsinyes ürügyet használni nem vala szándékom, s úgy hiszem, ez őszinte nyíltsággal Önnek ismert jelleme iránt a legnagyobb tiszteletet tanúsítom. Fogadja nagyméltóságod kiváló tiszteletem nyilvánítását, mellyel vagyok

Nagyméltóságodnak alázatos szolgája, Deák Ferenc

Kehida, 1850. április25."

kott vidékeken alkalmazták őket. Tizenhá­rom magyarlakta megyében arányuk csu­pán 10-17 százalék közötti volt, további 8 megyében pedig 10 százalék alatt maradt. Zömmel Cseh- és Morvaországból érkez­tek, Erdélybe pedig Galíciából és Bukovi­nából. Az igazságügyben dolgozó hivatal­nokokról nem rendelkezünk ilyen részletes adatokkal, 1859-ben az 1500 főnyi bírósági alkalmazott között - a vegyes szolgabíró­ságok személyzetét nem számítva - 470 tar­tományon kívülit tartottak számon. A pénz­ügyigazgatásban, a rendőri és csendőri állományban volt a legmagasabb a más tar-tománybeliek aránya, de ennek számszerű adatai nem állnak rendelkezésre.

A centralizált összbirodalom eszmé­nye megkövetelte, hogy a hivatalok bel­ső ügyviteli nyelve egységes legyen, s így 1852—1853-tól igen erős kormányzati nyo­más nehezedett a hivatali szervezet külön­böző szintjeire a német nyelv erőltetett

ü temű bevezetésére. A kormányzat az egy­séges igazgatási nyelvet a birodalom kohé­ziója és nagyhatalmi állása alapfeltételének tekintette. Ráadásul a birodalmi vezető ré­teg körében elterjedt nézet volt az, hogy a birodalom területén csak két „kultúr-nyelv" létezik, a német és az olasz, amelyek egyedül alkalmasak arra, hogy az államélet minden területén, a t u d o m á n y o k és a mű­vészetek terén a kor igényeinek meg tudja­nak felelni. A német nyelvű hivatali ügyin­tézés az államélet m i n d e n területén és minden szintjén természetesen csak hosz-szú távú célkitűzés lehetett, hiszen az alap­vető feltételek hiányoztak ehhez Magyar­országon. A német nyelvű ügyintézés a zöm­mel n e m magyarok által lakott területeken valósult meg leghamarabb, a bíróságok esetében még az ügyfelekkel való érintke­zés nyelvét illetően is. A magyarlakta terüle­tek hivatalnoki kara erőteljesebb és eredmé­nyesebb ellenállást tanúsított , s legalábbis a külső érintkezésben fenntartották a ma­gyar nyelv használatát.

Az igazgatási reformok eredményekép­pen az 1848 előtti rendi állami intézmény­rendszer helyébe m o d e r n állami bürokrácia épült ki Magyarországon. Az átszervezés pozitívumai között megemlíthetjük az igazságszolgáltatás és a közigazgatás egy­mástól való - ha n e m is teljes - elválasztá­sát és a szakszerű igazgatás normarendsze­rének és intézményeinek megteremtését. Igyekeztek leszámolni az 1848 előtti neme­si megyei igazgatás közismert negatív olda­laival, a korrupcióval és a nepotizmussal is. A kisebb-nagyobb döccenők, elmaradások ellenére sem vitatható, hogy a hivatali ügy­menet az igazgatás minden ágában sokkal szervezettebbé, kiszámíthatóbbá és szak­szerűbbé vált. H á r o m tényező azonban a pozi t ívumokat is sötét megvilágításba helyezte a lakosság szemében: egyrészt az 1848 előtti saját intézményrendszert most a birodalmi állami szervek expanziója vál­totta fel. Szigorúan felülről vezérelt, tekin­télyuralmi igazgatás volt ez, amely az ön­kormányzatiság szinte m i n d e n korábban

ismert elemét kiiktatta az igazgatási gya­korlatból. Az „idegen" intézmények teste­sítették meg - a függetlenségi küzdelem leverését közvetlenül követő véres leszá­molás után - az ország erőszakos meghó­dításának elővédéit a magyar lakosság szemében, még akkor is, ha nem sírták vissza az 1848 előtti nemesi igazgatás ren­dezetlenségét és visszaélésekre alkalmat adó szabályozatlanságát. Másrészt a ke­rületi szint létrehozása és megerősítése az igazgatás minden ágában a definitív rendezés során állandóan ébren tartotta a magyar lakosságban a megalapozott ag­godalmat a megmaradt országrész területi egységéért. Harmadrészt a nyelvi egyenjo-gúsítási igény egyfelől, másfelől a német bevezetése a birodalom egységes hivatali nyelveként az igazgatás egyes szintjein igen szövevényes, átláthatatlan viszonyo­

kat eredményezett. A nyelvi egyenjogúsí-tási program legfőbb akadályát a magyar­országi nem magyar nemzetiségek vilá­gi értelmiségének vékony és többségében nem jogi-közigazgatási képzettségű volta, valamint e nyelvek hivatali nyelvként való használatának hiányzó tradíciói jelentet­ték. A különböző nemzetiséghez tartozó alsóbb hivatalnokok egymás közötti ri­valizálása ugyancsak nehezítette a helyze­tet. A németnyelvűsítést pedig gátolta az e nyelven hivatalnokoskodni képes hiva­talnokok csekély száma, a lakosság min­den nemzetiségén belül a nyelv csekély ismerete, valamint az annak hivatalos használatával szembeni ellenszenv. Ezzel együtt is a neoabszolutizmus első hónap­jai, évei tanulságos kísérletet jelentettek a többnyelvű helyi igazgatás bevezetésére és szabályozására.

A Magyar Korona országainak közigazgatása 1854-1860

Egyházak, iskolák és művelődési intézmények a kormányzati politika terében

A felekezetek és a kormányzat • 48

Az oktatás szervezeti reformja • 52

A művelődés színterei: sajtó, színházak, egyesületek • 57

A felekezetek és a kormányzat

A kormánynak mindenekelőtt e terüle-ten is 1848-1849 örökségével kellett

leszámolnia. A magyar kormány ál­tal kinevezett, de az uralkodó által meg nem erősített katolikus püspököket nem ismerték el, s lemondásra szólították fel őket. Több püspököt, illetve érseket halál­ra vagy hosszú börtönbüntetésre ítéltek, majd az ítéletet országon kívüli kolosto­ri száműzetésre változtatták. Lemondásra kényszerítették a gyengekezűnek tekintett Hám János esztergomi érseket, a magyar­országi katolikus egyházszervezet fejét. Utóda, Scitovszky János igyekezett min­dent megtenni, hogy papjait kivonja a had­bíróságok hatóköréből. A megtorlás nagy

számban érintette a protestáns egyházak lelkészeit, védelmükben József nádor

özvegye járt közben.

A Magyarországon érvényesülő egy­házpolitikát az egész birodalomra vo­natkozó általános alapelvek határozták

meg. Az olmützi alkotmány magában foglalta a keresztény felekezetek egyenjo­

gúságának elvét, s a szilveszteri pátens is megerősítette az elismert felekezetek sza­bad vallásgyakorlatát, önálló igazgatásukat, saját egyházi és oktatási intézmények tulaj­donát. Ennek megfelelően még 1849 elején

L Stadion igen szabadelvűén szabályozta \ a keresztény felekezetek közötti áttérést.

A katolikus egyházat illetően a legfon­tosabb tényező a határozott szakítás volt az úgynevezett jozefin egyházpolitikával,

amely szigorú állami ellenőrzés alá vonta annak működését. A katolikus egyházat az uralkodó és kormányzata természetes poli­tikai szövetségesének tekintette, s igyeke­zett gazdasági-társadalmi pozícióját meg­erősíteni. Ferenc József 1850. április 18-i pátense eltörölte a II. József által felújított

Scitovszky János esztergomi érsek képmása

placetum regium jogát. A még 1773-ban a birodalom területéről kitiltott jezsuita rend újra megkezdhette működését. 1855. augusztus 18-án került sor a IX. Pius pápá­val kötött konkordátum aláírására, mely szintén tartalmazta a királyi tetszvényjog-ról való lemondást, az egyházi javak auto­n ó m igazgatásának biztosítását, továbbá a törvény előtti egyenlőség jogának korlá­tozásával az egyháziak elleni peres ügyeket külön egyházi bíróságok elé utalta, ahogy a családjogi pereket is. Az alsó- és középfo­kú oktatásban az egyháznak döntő befő-

Placetum regium

Királyi tetszvényjog: a pápai bullákat csak az uralkodó engedélyével volt szabad kihirdetni; Zsigmond 1404. évi dekrétuma után II. József újította meg.

A Szentszék és az Osztrák Császárság közötti konkordátum emlékérme, 1855

Protestáns egyházak autonómiája

A protestáns egyházak autonómiáját Magyarországon az 1791. évi 36. tör­vénycikk biztosította a bécsi és linzi bé­kekötések (1606) alapján: az egyházak szervezeti, kormányzati kérdéseikben szabadon döntöttek, lelkészi és világi kerületi elöljáróikat, ahogy az egyes egyházközségek lelkészeiket is szaba­don választották, oktatási intézményeik ügyeiben is szabadon dönthettek.

lyást biztosított. Az állami kárpótlást kiter­jesztette Magyarországon a katolikus egy­ház által elvesztett úrbéri jellegű földbir­tokra is. Egyházi tulajdonná nyilvánította a magyarországi vallás- és tanulmányi alap földbirtokállományát. A felső hierarchia tagjainak kinevezési jogát azonban az ural­kodó továbbra is magának tartotta fenn. A bécsi kormányzat tervezte a magyaror­szági katolikus egyházszervezet alárendelé­sét az ausztriai egyházszervezetnek, de ezt a magyar főpapoknak sikerült megakadá­lyozniuk. Az évtized során igen kétarcú volt a kormányzat és a katolikus egyházi vezetők viszonya, mivel az utóbbiak több­sége a magyar konzervatívok politikai el­veit osztotta.

A protestáns egyházakat illetően a kor­mányzat törekvéseinek fő iránya épp ellen­tétes volt: ezen egyházak történetileg kiala­kult autonómiáját gyengíteni kívánták, hogy megteremtsék a működésük feletti állami ellenőrzés jogi kereteit és intézmé­nyeit. Magyarországon ráadásul a refor­mátus egyházat a kormányzat a magyar forradalmi lázadás egyik fő intézményes „fészkének" tekintette. 1850. február 10-én Haynau a protestáns egyházak szigorú ál­lami felügyeletét rendelte el: az egyete­mes és kerületi felügyelők és főgondnokok, azaz az egyházkerületek élén álló világiak állásait megszüntette, feladatukat a szuper­intendensekre bízta - azaz kizárta a vilá-

Kehely, 1865

giakat az egyházi vezetésből, a megürese­dett szuperintendensi helyeket általa ki­nevezett adminisztrátorokkal töltötte be; egyháztanácsi gyűlést csak kirendelt kor­mánybiztos jelenlétében lehetett tartani. Rendelete már azt is előirányozta, hogy a hagyományos négy-négy egyházkerületi beosztást az ország katonai kerületi be­osztásához kell közelíteni. Bécsben pedig megkezdődtek a munkálatok a protestáns egyházak szervezetének szabályozására Leo Thun gróf vallás- és oktatásügyi miniszter irányításával. 1855-ben az elkészített tör­vénytervezetet az egyházkerületekhez meg­vitatásra küldték ki. A tiltakozások ellenére 1859. szeptember l-jén megjelent a Pro­testáns Pátens. Ez a felekezetek legfelsőbb felügyeletét a vallás- és oktatásügyi mi­nisztérium egy protestáns személyek bői felállítandó osztályára bízta volna. A protestáns lelkészeket is kivette a vi­lági bíróságok hatásköre alól, s a családjogi pereket is az ő hatáskörükbe utalta. Elemi iskoláikat felügyelhették, a közép- és felső­fokú intézmények állami felügyeletét pedig csak azonos felekezethez tartozó személy láthatta el. Minden intézményben a tanári kar alkalmazása az adott felekezet jogköré-

Leo Leopold Thun und Hohenstein gróf (1811-1888)

1847-1848 között Galícia helyettes kormányzója a későbbi belügyminisz­ter, Stadion gróf hivatali ideje alatt; csehországi német arisztokrata család tagjaként a cseh és általában a szláv nemzeti mozgalmak nyelvi-kulturális igényeinek támogatója az 1840-es években, a felvidéki szlovákok nyelv­használati törekvései jegyében nyíltan bírálta a magyar liberális reformmoz­galom nemzetiségpolitikai elveit. 1849 nyarától 1860. októberig vallás- és ok-

Led Thun arckepe tatásügyi miniszter, konzervatív poli­tikus, a birodalmi centralizmus ellensúlyaként a föderatív történeti hagyományokhoz való korlátozott visszatérés programját képviselte.

Szuper­intendens

A magyarországi pro­testáns egyházakban a kerületi egyházi elöljáró, aki püspöki hierarchikus hatalom­mal rendelkezik.

A görög katolikus egyház szertartásaihoz használt pecsételők a nyíregyházi Görög Katolikus Egyház­művészeti Gyűjteményből, 19. század

hez tartozott, de a tanároknak le kellett tenniük az állami tanítóvizsgát. Az iskolák­ban csakis a minisztérium által jóváhagyott tankönyveket volt szabad használni. Bizto­sította a pátens az egyházak számára az egyházi, oktatási alapok feletti rendelkezési jogot, a minisztérium főfelügyelési jogá­nak fenntartásával. Az egyes egyházközsé­gek szabadon választhatták lelkészeiket és tanítóikat. Hatévenként zsinatot tarthattak királyi biztos jelenléte nélkül. Az egyházke­rületek élén álló szuperintendenseket és vi­lági gondnokokat szabadon választhatták. A szuperintendesek éves állami pénzügyi támogatásra is számíthattak. A pátens út­ján tehát kaptak olyan jogokat is ezek az egyházak, melyeket korábban nem élvez­tek, bár teljes jogegyenlőségről a katoli­kus egyházzal még nem lehetett beszélni. Ugyanakkor azonban a pátens elrendelte az egyházkerületi határok módosítását a közigazgatási kerületi beosztásnak meg­felelően, azaz az addigi négy kerület helyett hat kerület létrehozását. A zsinatokat is a miniszter hívta egybe, határozataik még szétküldetésük előtt a vallás- és oktatás­ügyi minisztérium elé voltak terjeszten-dők, mely azokat, ha törvényellenesnek vagy illetéktelennek ítélte, felfüggeszthette. A pátens tehát az autonómia jelentős kor­látozását és az állami ellenőrzés erősítését irányozta elő, s önmagában az, hogy az ál­lami-uralkodói hatalom pátens útján jogot formált az egyházak alkotmányának meg­határozására, sértette az autonóm egyház elvét. Az egyházközségek és kerületek ezt követő hangos tiltakozó hulláma jelentet­te 1849 óta az első országos kiterjedésű, szervezett kormányellenes demonstráció­sorozatot. Végül az uralkodó 1860. május

15-én az egyes egyházközségek választá­sára bízta, hogy a pátens rendelkezéseit

elfogadva szervezik-e meg magukat, avagy nem, tehát tulajdonképpen visszavonta a pátenst, s a protestáns egyházakat visz-

szahelyezte 1848 előtt élvezett jogaikba. A magyar nemzeti mozgalom első nagy politikai sikereként ünnepelte ezt az or­

szág egész - protestáns és katolikus - köz­véleménye.

Az ortodox egyházzal kapcsolatban két fő probléma foglalkoztatta a kormányza­tot. Egyrészt igyekeztek érvényesíteni az uralkodó jogát a püspökök kinevezésére és áthelyezésére Josip Rajacic szerb pát­riárkával szemben. Másrészt a román hí­vek saját román metropolita kinevezését és a román egyházkerület elkülönítését igé­nyelték. Végül erre csak 1864-ben kerülhe­tett sor. További konfliktusokhoz vezetett Erdélyben a görög katolikus és az ortodox felekezet konfliktusa az 1848-1849-ben, il­letve azt követően az ortodox egyházba „visszatért" egyházközségek és azok temp­lomai, vagyontárgyai fölött támadt vi­ták tekintetében. A kormányzat ugyanak­kor pénzügyi segélyekkel elősegítette az 1848-1849-ben megsérült ortodox temp­lomok újjáépítését Erdélyben, a Bánátban és a Vajdaságban.

Az izraelita felekezetet a kormányzat szintén a lázadás fészkének tekintette. Hay-nau 1849-ben a magyarországi izraelita hit­községekre 2,3 millió forint hadisarcot vetett ki. Az uralkodó azonban 1850 szeptemberé­ben engedélyezte, hogy az időközben 1 mil­lió forintra leszállított összegből izraelita is-

Josip Rajacic képmása

kólák állami segélyezésére szolgáló alapot hozzanak létre, melyből egy rabbiképző in­tézet és minden kerületben egy-egy minta főelemi iskola létesítését határozták el. A gazdasági tevékenység liberalizálása az év­tized folyamán, valamint az osztrák polgári törvény bevezetése Magyarországon kedve­ző gazdasági feltételeket teremtett a magyar­országi zsidóság számára is, főképp az ipar területén. Ugyanakkor 1853 őszén az ural­kodói pátens az egész birodalomra vonat­kozóan újra életbe léptette az 1848. január 1-je előtt fennálló szabályokat, amelyek til­tották izraeliták számára ingatlanok és föld­birtokok szerzését, de a már megtörtént in­gatlan-tulajdonszerzés jogérvényét a pátens elismerte. A korlátozás 1860 elejéig állt fenn, ekkor felszámolták a letelepedésüket és szabad foglalkozásűzésüket korlátozó

A pesti Dohány utcai zsinagóga. Színezett litográfia, 1860 köríjl

utolsó rendelkezéseket is. 1849-ben a zsidó községek autonómiáját felfüggesztették, fel­számolták az elöljárók választását. 1851 -ben azokat hitközségekké alakították, azaz mű­ködésük ezután csak a hitélet szervezésére, jótékonysági és tanügyi kérdésekre terjed­hetett ki. Igen dinamikusan fejlődött az évtized folyamán a zsidó iskolaügy, az 1850-ben létező 50 iskolával szemben az évtized végére már több mint 300 iskola műkö­dött, ám a katolikus papság felügyelete alatt, s belső tan­rendjük a keresztény iskolák működését követte.

Szédertál, a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár anyagából,

19. század közepe

Az oktatás szervezeti reformja

Iskolából hazatérő gyermekek

A T h u n miniszter irányításával folyó oktatáspolitikáról egymástól igen el-

térő értékelések olvashatók. Az azt pozitívan értékelők mindenekelőtt az ok­tatás színvonalának emelésére és az iskola­rendszer megújítására tett erőfeszítéseket tartják szem előtt, elsősorban a középfokú és felsőfokú oktatás terén. Másfelől azon­ban a német oktatási nyelv bevezetésének igénye és gyakorlata az oktatás minősége terén elért eredményekre is árnyékot vet.

Az elemi iskoláztatást illetően nem vál­tozott lényegesen a szabályozás az 1777-es Ratio Educationis rendelkezéseihez viszo­nyítva. Az iskolaköteles életkor továbbra is 6-12 év volt, a szülők pénzbírság terhe alatt kötelesek voltak gondoskodni gyer­mekeik iskolába járatásáról. A bírsággal való fenyegetés eredményeképpen sikerült lényegesen javítani az iskolalátogatási mu­tatókat. 1858-ban a német lakosság eseté­ben az iskolakötelesek 63-92 százaléka lá­togatta az iskolát, a magyarok esetében ez 48-68 százalék között mozgott, a legala­csonyabb érték a román népességet jelle­mezte 34-58 százalékkal, de a területi meg­oszlás is igen sokszínű volt. Erdélyben ezek

a mutatók egészen bizonyosan még alacso­nyabbak voltak. A leánygyermekek iskola­látogatása mintegy 15-20 százalékkal ma­radt el a fiúkétól.

Az elemi oktatási intézmények fenntar­tása az egyes egyházközségek feladata volt, állami támogatást csak Erdélyben, a román népiskolák esetében látott a kormány in­dokoltnak, amely más tekintetben is ösztö­nözte az addig hátrányos helyzetű nemze­tiségek (mindenekelőtt a román és a rutén) alapfokú oktatásának fejlesztését, új isko­lák létesítésének elősegítésével, hiányzó tankönyvek készíttetésével és képzett taná­ri gárda kialakításának terveivel. Az elemi iskolák oktatási nyelve a diákok többsé­gének anyanyelve volt, de a negyedik osz­tályban előírták a német nyelv kötelező tárgyként való oktatását. Az elemi iskolák túlnyomó többsége azonban csak legfel­jebb két osztállyal működött . Az oktatási kormányzat igen fontos kérdésnek tekin­tette a tanítóképzés színvonalának egysé­gesítését és emelését is, állami tanítóképző intézetek létesítését, illetve a már működők átszervezését; a már működő, de tanítói oklevéllel nem rendelkező tanítókat is kö­telezték a vizsga letételére.

A középfokú oktatásban teljesen új in­tézményi rendszer jött létre, ami közel száz évre megalapozta a magyarországi oktatási rendszert. Thun 1849 őszén a birodalom egészében új szabályozást vezetett be, az úgynevezett Entwurfot, amely azonnal al­kalmazásra került Magyarországon is. A ko­rábban létező hatosztályos gimnáziumok helyett nyolcosztályos főgimnáziumok jöt­tek létre a 10-18 éves korosztály részé­re (illetve négyosztályos algimnáziumok a 10-14 évesek számára), a képzés érettségi vizsgával zárult. Emellett létrejött a reális-

kólák hálózata a mérnöki és a gyakorlati orientáltságú (például közgazdaságtan) tárgyak tanítására, bevezették a középfokú intézményekben a szaktanári rendszert. A rendelet pontosan meghatározta a taná­rok létszámát, a kötelező és választható tár­gyak körét. Óratervmintát tartalmazott, amelyet követve az intézmények alakíthat­ták ki saját tanmenetüket. A megfelelő tan­könyvek kiválasztását a tanárokra bízták, a kormány csak jóváhagyási jogot gyako­rolt. Az új szabályozás bevezette az úgyne­vezett nyilvánossági jogot. Nyilvános jogú intézménynek az a gimnázium számított, amely az Entwurf előírásainak minden te­kintetben megfelelt, s a kormányzat csak az ilyen intézményekben szerzett bizonyít­ványt ismerte el. Az Entwurf az anyanyelvű oktatás mellett foglalt állást, vegyes lakos­ságú területeken akár két oktatási nyelvet is megengedett vagy osztályonkénti, vagy szak­tárgyak szerinti bontásban, a magánintéz­mények oktatási nyelvét pedig az alapító határozhatta meg. Minden iskolában taní­tani kellett a diákok anyanyelvét és annak irodalmát, valamint lehetőséget kellett biz­

tosítani a német nyelv és a tartományi nyel­vek elsajátítására. A katolikus gimnáziu­mok irányításába, az oktatás tartalmába és szervezetébe, a tanárok alkalmazásába a kormányzat a létrehozott tanfelügyelői hálózaton keresztül közvetlenül is beleszól­hatott, a protestáns intézmények felett az egyházi autonómia folytán csak általános felügyeleti jogot gyakorolhatott. Ezek ese­tében a nyilvánossági jog megadása, illetve megtagadása jelentett hatékony eszközt.

Az Entwurf tartalmilag is megújította a középfokú oktatást, átrendezte a tantár­gyak közötti arányokat, s a klasszikus nyel­vek, az irodalom és a történelem mellett nagyobb súlyt helyezett a matematikai és a természettudományos műveltségre, ami feltétlenül előrelépést jelentett az 1848 előt­ti viszonyokhoz képest. A tartalmi újítások fogadtatása azonban igen ambivalens volt: egyrészt konzervatív-katolikus oldalról éles támadások érték a kereszténység szelle­miségét nem kellően előtérbe állító jellege miatt, másrészt tetten érhető volt az okta­tási kormányzat azon célkitűzése, hogy az állampolgári tudat kialakítása szempontjá­

A budai főreáliskola épülete. Színezett litográfia

„ Tudósítvány a pesti hegyes tanítórendi nagy gymna-siumról...", 1857

Tanodái bizonyítvány, 7866

A királyi katolikus egyetemi főgimnázium tanári kara, 7862

ból fontos szerepet játszó tárgyakon (anya­nyelvi irodalom, történelem, földrajz) ke­resztül a nemzeti tudat helyett a birodalmi összetartozás-tudatot és az összbiroda-lom eszményét igyekezzenek belecsepeg­tetni a tanulókba.

Nagy súlyt fektetett az oktatási kor­mányzat a tanárok felkészültségének javí­tására. Vizsga letételére kötelezte őket, de a vizsgát egészen 1862-ig csak Magyaror­szágon kívül lehetett letenni, s a vizsgakö­vetelmények tartalmazták, hogy képesek legyenek tantárgyukat németül is oktatni. A német tannyelv részleges bevezetése megkönnyítette más tartományokból ér­kező tanárok alkalmazását egyes intézmé­nyekben, átfogó kimutatásokkal azonban nem rendelkezünk e téren.

A középiskolákkal kapcsolatos kor­mányzati politika legvitatottabb kérdé­se kétségtelenül az oktatási nyelv volt. Az 1844. évi 2. törvénycikk, az úgynevezett nyelvtörvény előírta a magyar tanítási nyelv bevezetését a középfokú oktatásban, de egy helytartótanácsi rendelet tizenhét, zömmel nem magyarok által lakott terüle­ten működő gimnázium számára engedé­lyezte a latin oktatási nyelv megtartását, néhány azonban nem élt a lehetőséggel, és bevezette a magyar nyelvet. 1849 után az

első években az irányelv az volt, hogy az adott vidék többségi nemzetének nyelve le­gyen a gimnázium tannyelve. 1849 őszén, 1850 folyamán a katolikus gimnáziumo­kat meghatározott „nemzetiségű" intéz­ményeknek nyilvánították a magyarorszá­gi kerületekben éppúgy, ahogy Erdélyben vagy a Vajdaságban is, s ennek alapján igyekeztek meghatározni az oktatási nyel­vet. Az intézmények túlnyomó többségé­ben egyébként 1850-185l-ben nem válto­zott a tanítási nyelv az 1840-es években kialakult gyakorlathoz képest, lényegében a már 1844-ben is külön elbírálás alá eső intézményekben állították le a magyar tannyelvűséget, illetve váltották fel a latin tannyelvet leginkább a némettel, egyes esetekben a szlovákkal. A vegyes lakossá­gú területeken igen nagy eltérések voltak: a szlovákok lakta felvidéki területeken jó néhány intézményben bevezették a szlová­kot egyedüli vagy második tannyelvként, a Szerb Vajdaság és Temesi Bánságban már ekkor a német tannyelv bevezetése kezdő­dik el, Erdélyben a szászföldi intézmények kivételével marad a magyar oktatási nyelv. A megszervezett állami reáliskolákban kez­dettől német nyelvű oktatás folyt. A pro­testáns intézmények oktatási nyelvében -köszönhetően a szigorú korlátok között, de mégiscsak működő autonóm intéz­ményrendszernek - ekkor még lényeges változás nem történik. 1853-1854-től kez­dődően azután a kormányzat a felsőfokú tanulmányokra való előkészítés szükséges­ségére hivatkozva megkezdi mindenhol az áttérést a német oktatási nyelvre. 1855 ele­jén miniszteri rendelet a német nyelvet az algimnáziumokban kötelező tárggyá mi­nősítette, a főgimnáziumok első osztályá­tól kezdve pedig néhány tárgy németül való oktatását írta elő. E tantárgyak számát azután a magasabb osztályokban növelni kívánták, s az érettségi vizsgán is a tanuló­nak mindkét oktatási nyelven számot kel­lett adnia tudásáról. Az év végén újabb rendelet jelent meg, amely előirányozta, hogy ahol lehet, a felső osztályokban a hit-

Az eperjesi evangélikus líceum. Litográfia, 1866

tan és az anyanyelvi nyelvtan és irodalom kivételével m i n d e n tantárgyat németül ad­janak elő. 1856 márciusában egy újabb rendelet az erre való áttérésére hároméves határidőt szabott, ezt azonban ugyanezen év decemberében négy évre változtatták. E rendeletek természetszerűleg kiterjedtek a nyilvánossági joggal rendelkező vala­mennyi intézményre, így a protestáns isko­lákra is, amennyiben azok nyilvánossági jogra igényt tartottak. Az iskolák egy sora igyekezett nyíltan vagy bújtatottan ellen­állni, például az úgynevezett segédnyelvek alkalmazásával. Korabeli visszaemlékezé­sekből tudjuk, hogy a tanárok nemritkán a látszat kedvéért néhány német m o n d a t o t m o n d t a k az órák elején, majd áttértek va­lamely más nyelvre, amit a diákok jobban értettek. T h u n végül 1859 augusztusában visszavonni kényszerült e rendeleteket, bár a német írásbeli és szóbeli vizsgát továbbra is fenntartotta az érettségin.

A felsőfokú oktatás legfontosabb intéz­ményei a Pesten m ű k ö d ő egyetlen tudo­mányegyetem és a hároméves jogi képzést nyújtó állami, illetve felekezeti jogakadé­miák voltak. A pesti egyetemen az oktatás nyelve a hagyományos latin mellett a ma­gyar volt. 1849 után megmaradtak a ha­

gyományos intézményi formák, de az ok­tatás tartalma átalakult. Új intézményként a reáltudományok fejlesztésének igényével 1850-ben létrejött a József ipartanoda és a bölcsészkari mérnöki intézet egyesítésé­vel az úgynevezett polytechnikum, ame­lyet 1856-ban műegyetemmé szerveztek át. Felmerült még egy erdélyi egyetem alapí­tásának terve Nagyszebenben, de az n e m valósult meg.

Az egyetemi képzés területén T h u n célja a szakszerűség és az oktatás színvonalának emelése, ugyanakkor a hallgatók választási szabadságának érvényesítése volt. A felvé­telt a gimnáziumi érettségi vizsga letételé­hez kötötték. A már említett elv alapján, miszerint kizárólag a német és az olasz nyelv elég kiművelt tudományos ismeretek átadására és befogadására, T h u n az egyete­mi oktatás túlnyomó német nyelvűségéhez ragaszkodott, bár - igaz, átmenetinek te­kintett - engedményekre is hajlandó volt. Az évtized végéig három nyelven, magya­rul, latinul és németül folytak az előadá­sok, de állandó nyomás nehezedett az ok­tatói karra a nemet nyelvű előadások számának szaporítása érdekében. Az ál­lamvizsgákat az 1855-1856-os tanévtől kezdve már németül kellett letenni (legfel-

I. Ferenc József fogadása Orosházán, 1857.

Színezett litográfia

A pesti orvosi kar díszbotja

jebb egy tárgy kivételével). Az egyetemi ad­minisztráció miniszteri utasításra németül folyt. Ugyanakkor az egyetemen működött egy-egy tanár a magyar, a német nyelv és irodalom és a szláv nyelvek és irodalom mű­velésére. A hallgatók már 1857-ben, az or­szágba érkező uralkodói pár látogatása alkalmával is fontolgatták egy petíció fo­galmazását a magyar nyelvű oktatás érde­kében, 1859 októberében aztán a jog- és orvostanhallgatók valóban kérték az ural­kodótól, hogy a magyar legyen a kizárólagos oktatási nyelv. A kérvényt azonban Alb­recht főherceg nem volt hajlandó átvenni, egy joghallgatót a szervezők közül elbo­csátottak. A tanári karban az évtized ele­jén politikai szempontú alapos tisztogatást végeztek. Elbocsátották a szabadságharc so­rán valamilyen formában kompromittáló­dott tanárokat. 1850 elején felmerült még az a terv is, hogy az egyetemet a renitensnek te­kintett Pestről a lojális Budára telepítik át, de végül ez nem valósult meg. A nemzeti szempontokon felülálló tudományosság je­gyében megindult más tartománybeliek al­kalmazása is az intézményben.

A jogakadémiák számát jelentősen csök­kentette Thun, elsősorban politikai meg­

fontolások miatt, mivel a jogakadémiai ta­nulóifjúság a liberális politikai erők legel­szántabb támogatóinak számított koráb­ban is. Mivel elsődlegesen a jogakadémiák képezték a leendő állami hivatalnokokat, a német nyelvű oktatás bevezetése itt a né­met hivatali nyelv bevezetése elengedhetet­len előfeltételének számított. A megfelelő tanerők hiánya, az intézmények vonako­dása azonban itt is csak nagyon lassú előre­haladást tett lehetővé.

összességében megál lapí tható, hogy az oktatás m i n d e n k é p p e n az 1849 utáni ma­gyarországi kormányzat egyik sikerágaza­ta volt: sikerült a tanulólétszámot számot­tevően növelni, az oktatás szervezetét középfokon és felsőfokon részben meg­újítani, s emelni az oktatás színvonalát. Ugyanakkor a felső- és a középfokú okta­tásban a közigazgatáshoz és az igazságszol­gáltatáshoz viszonyítva is erősebb nyomás nehezedett az intézményekre a németnyel-vűsítés érdekében, s e tekintetben mintha el is veszítette volna realitásérzékét a kor­mányzat, amikor úgy vélte, 3-4 év alatt szinte teljesen át lehet térni a német okta­tási n y e l v r e . Í g y aztán a kudarc is igen lát­ványos volt.

A művelődés színterei: sajtó, színházak, egyesületek

Az ország lakossága előtt a politikai cse-lekvés útjai bezárultak 1849 őszén. Ahogy a politikai remények az al­

kotmányosság életbe léptetésére 1851 fo­lyamán végképp szertefoszlottak, a nemzeti eszméhez való ragaszkodás és a kormány­zattal szembeni érzelmek demonstrálásá­nak elsődleges terepe a társasági-kulturális élet lett. A magyar nyelv művelése, a társa­dalmi érintkezésben való használata, az irodalom, a magyar nyelvű színjátszás pár­tolása a nemzeti célkitűzések megvalósítá­sának - a politikai tevékenységet is részben pótló - formái lettek újra. A sajtó rendsze­resen ostorozta a nemzeti nyelvet elhanya­goló, az irodalomért áldozatokat nem ho­zó polgárokat, s m i n d e n pozitív példát nagy lelkesedéssel fogadott. A legszebben talán Deák Ferenc fejtette ki ezt a gondola­tot egy levelében 1857-ben: „...csak egy kincsünket m e n t h e t t ü k meg: nemzeti­ségünket. De ez is a hatalom folytonos megtámadásainak van kitéve, s leszorítva a nyilvános élet teréről, csak ott ápolhat­juk, ott tarthatjuk fenn azt, hová a hatalom

szava nem hat, a társas élet magánkörében, s ha itt is elhanyagoljuk, elvész az örökre s visszahozhatatlanul." De n e m volt ez másképp a nem magyar lakosság körében sem. Valamennyi nemzeti csoport elitje igyekezett hasonló intenzitással kihasznál­ni a civil társadalom szerveződési formái nyújtotta lehetőségeket. Tisztában volt ez­zel a kormányzat is, s e szféra szigorú ellen­őrzésére törekedett annak érdekében, hogy a civil szerveződések ne lehessenek vele szemben ellenséges politikai törekvések menedékhelyei. Különösen három terület szabályozása bírt jelentőséggel: az egyesü­leti tevékenység, a nyomtatott sajtótermékek megjelentetése és a színházak működése.

1852 novemberében jelent meg az egye­sületek működését szabályozó császári pá­tens. Ez tiltotta bármely „a törvényhozás vagy közigazgatás körébe eső" célokat ki­tűző, azaz bármely politikai egyesület m ű ­ködését. Egy egyesület megalakulásához az alapszabálynak és a szervezet jogi képvise­lői névsorának benyújtása után a helytartó engedélye kellett. 1853—1854-ig azonban

Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története. Pesi, 1851

Az épülő Vigadó a pesti Duna-parton, 1863 körül

A Magyar Tudományos Akadémia épülete.

Slowikowski Ádám színezett litográfiája, 19. század

második fele

a még érvényben levő ostromállapot spe­ciális rendelkezései is korlátozták az egye­sületek tevékenységét. Az egyesületi moz­galom mint az állampolgári öntevékenység szervezeti kerete nem állt összhangban a te­kintélyelvű uralkodói abszolutizmus politi­kai intézményrendszerével, ezért az egyesü­letek működését jól érezhető kormányzati gyanakvás kísérte. Ráadásul - törvényes politikai játéktér és autonóm helyi közigaz­gatás híján - működésük valóban elkerül­hetetlenül rejtett politikai törekvésekkel te­lítődött. 1848-ban körülbelül 500 egylet működött Magyarországon, míg Erdélyben körülbelül 100, legtöbbjük kaszinó, olva­sótársaság volt. Lényeges számbeli vissza­esés 1849 után csak Erdélyben következett be, de a működési feltételek a kormányzat szigorú ellenőrzésének árnyékában sokkal kedvezőtlenebbek voltak, mint a megelőző évtizedben. Nem a dinamikus fejlődés, in­kább a stagnálás jellemezte ezeket az éveket ebből a szempontból. Minden létező egye­sületnek újra be kellett nyújtani alap­szabályát, hogy működésük újrakezdését engedélyezzék. A Magyar Tudományos Akadémia például csak 1858-ban kezdhet­te meg újra működését, mivel a kormány­zat ragaszkodott annak a pontnak a törlé­séhez, hogy az intézmény a tudományok magyar nyelven való művelésének előmoz­dítását célozza.

A sajtótermékek felügyeletére vonatko­zóan 1852 tavaszán lépett életbe az új ideig­lenes sajtórendtartás, amely szerint a már kinyomtatott újságokat egy órával, egyéb nyomtatványokat pedig h á r o m nappal a megjelenés előtt az illetékes rendőri ható­ságok mellett m ű k ö d ő könyvvizsgáló bi­zottságnak be kellett mutatn i , s ha az nem emelt kifogást, a sajtóterméket forgalomba lehetett hozni. Az esetleges nagy anyagi veszteség elkerülése érdekében természete­sen maguk a kiadók és szerkesztők igyekez­tek öncenzúrát alkalmazni. A hatóságok meginthették a megítélésük szerint az elő­írások ellen vétő lapokat, h á r o m megintés után ideiglenesen vagy véglegesen vissza­vonhatták a kiadási engedélyt. Ez a szabályo­zás kisebb módosításokkal egészen 1867-ig életben maradt Magyarországon (sőt Er­délyben még tovább, 1871-ig). Igen magas kaució letétele volt szükséges politikai la­pok indításához. 1852-ben egy hivatalos rendelet megtiltotta az újságok egyedi áru­sítását, ettől kezdve csak előfizetők számára lehetett forgalmazni. Mindez biztosította a kormányzat számára a sajtó közvetlen kézben tartását. A könyvkiadást illetően meg kell említenünk ugyanakkor azt a ren­delkezést, amely a kiadókat a megjelentetett kiadványokból egy kötelespéldány beszol­gáltatására kötelezte a Belügyminisztérium könyvtára számára, a kötelespéldány-rend-

szer bevezetése ugyanis jelentős mértékben hozzájárult a modern könyvtári állomány gyarapodásához. Az évtized az időszaki saj­tó terén bizonyos vonatkozásokban előre­haladást is hozott magával a birodalom egészében, de Magyarországon is. Bár a po­litikai sajtótermékek száma 1848-hoz vi­szonyítva lényegesen csökkent, a szépiro­dalmi és a szaklapok vonatkozásában viszont igen impozáns fejlődésnek lehe­tünk tanúi. A kormányzat a birodalom né­pei nyelveinek mindegyikén létrehozott, il­letve támogatott egy-egy hivatalos újságot a német nyelvű sajtón kívül, amelynek ki­emelt finanszírozását természetesen szin­tén nagyon fontos feladatnak tekintették. A kormányzat igyekezett a könyvkiadás te­rén is támogatni a nem magyar nyelvű nyomdatermékek megjelentetését.

A magyar irodalom és művelődés felté­telei az 1849-et követő első években érezhe­tően kedvezőtlenebbekké váltak. A megelő­ző évtized nagyjai kényszerűen elhallgattak, a magyar irodalmi életet is alapjaiban meg­rázta 1848-1849 nagy történelmi sokkja. Az évtized második felére azonban kon­szolidálódott a helyzet, s a kormányzati nyomás árnyékában a magyar irodalom új­ra a nemzeti tudat őrzője és fenntartója lett, ahogy az a reformkor hajnalán is volt.

A színházak és színházi társulatok mű­ködési feltételeit a belügyminisztérium 1850. novemberi színházi rendszabálya határozta meg. Minden új b e m u t a t a n d ó darab előadásához az adott ta r tomány ve­zetőjének engedélye kellett. De ha m á r a b e m u t a t ó r a valamely településen sor ke­rült, ugyanazon tar tományon belül újabb bemutató alkalmával n e m kellett engedé­lyért folyamodni. Ugyanakkor az engedélyt bármikor vissza lehetett vonni . A helyi rendőri hatóságok hatáskörébe tartozott az egyes előadások felügyelete, jogosultak voltak azok az egyes előadásokat megtilta­ni, sőt m á r megkezdett előadást is felfüg­geszteni. Az előadásokból pedig száműzni kellett mindent , ami az uralkodó iránti lo­jalitással és a fennálló államrenddel nem

egyeztethető össze, vagy ami a közerköl­csöt vagy a vallást sértené. A rendelkezések megsértőinek pénzbüntetéssel vagy akár h á r o m hónapnyi fogsággal kellett számol­niuk. 1851-ben az öt magyarországi ke­rületben összesen 16 színház működött , Erdélyben három, a Szerb Vajdaság és Temesi Bánságban pedig kettő. A színház - a szépirodalomhoz hasonlóan - már a reformkorban is a nemzeti nyelv és kul­túra ápolásának és megőrzésének fontos eszköze volt a magyar társadalom számá­ra. Még nagyobb szerepet kapott 1849 után, a mindennapos apró csatározások­ból álló küzdelem a magyar közönség és a kormányzati szándékok között a leglát­ványosabban a színházügy területén bon­takozott ki, a magyar közvélemény számá­ra a magyar szó szentélye lett a színház. Magyar színházba járni mintegy politikai állásfoglalásnak is számított. A rendőrsé­gi jelentések tele voltak az előadásokon történt nemzeti szellemű demonstrációk híreivel: a szándékos és félreérthetetlen színpadi bakik és áthallások történetei­vel, nyílt demonstrációkkal: dörgő tapsok­kal és füttyszókkal. A kormányzat viszont igyekezett a nagy kerületi központokban a német nyelvű színjátszást titkolt állami szubvenciókkal is segíteni - n e m sok si­kerrel.

Remény. Irodalmi és művészeti évkönyv. Pest. 1861

Gróf Nákó Kálmánné egy jótékonysági hangversenyen a Nemzeti Színház színpadán, 1860

Politikai dermedtség és társasági aktivitás -politikai társadalom az 1850-es években

Határainkon innen • 62

Határainkon túl • 67

Határainkon innen

Kézbilincs formájú karkötő

Az 1850-es évek kormányzati politikája a magyar politikai társadalom egy-

öntetű elutasításába ütközött. A nagy nemzeti vállalkozás kudarca 1848—1849-ben, majd az azt követő kivégzés- és be­börtönzéssorozat nagy megrázkódtatást jelentett a magyar társadalom számára. Mondhatni , a fegyverletétellel szinte egy időben megindult a forradalmi időszak mítosszá válása. A szabadságharc katonai letiprása természetesen hívta életre a köze­li újrakezdés varasát éppúgy, mint a bűn­bakkeresés lelki mechanizmusait. Kossuth Lajos és a külföldre távozott magyar veze­tők is osztották ezeket az érzéseket és re­ményeket, s igyekeztek tudatosan is ébren tartani azokat a magyarországi közvéle­ményben. Kossuth vidini levele, amelyben Görgei Artúr árulásának tanával igyeke­zett megalapozni a legyőzhetetlen, csak belső árulás folytán elbukott forradalom mítoszát, széles körben ismertté vált. 1849 őszén még nem volt világos, hogy az 1848-as európai forradalmi mozgalmak korá­nak vége, s nemcsak a magyar emigráció remélte, hogy a következő év egy újabb forradalmi hullámot hozhat magával, s annak hátszelében alkalom nyílik majd a függetlenségi harc újrakezdésére. Már a

szabadságharc idején egyfajta kultusz alakul ki Kossuth, „a magyarok Mó­zese" személye körül. Ez a Kossuth-

kultusz élt tovább a népköltészet ha­gyományaiba ágyazódva a következő

évtizedekben.

A társadalom széles rétegei nem az aktív ellenállást, hanem „a lemondás nélküli hallgatás"-t választották, nem véletlenül Vörösmarty Szózata vált mintegy nemzeti himnusszá ezekben az években, amelynek nyilvános éneklését a kormányzat tiltotta

és büntette. A magyar társadalom alapél­ménye ebben az évtizedben a magánélet köreibe való visszahúzódás volt, a már em­lített passzív rezisztencia jegyében a köz­ügyekben való véleménynyilvánítástól való tartózkodás, a „rémhírterjesztés", a nem­zeti színek hangsúlyozott használata a női és férfiviseletben, a Kossuth-kalap, a tiltott körszakáll viselete, az állami dohánykeres­kedelmi m o n o p ó l i u m elleni tiltakozás­ként a pipázásról való önkéntes lemondás, a forradalmi időszakra emlékeztető relik­viák, bilincset formázó karperecek viselete az Aradon kivégzett honvéd tábornokok nevének monogramjaival, fegyverek rejte­getése, a forradalomra emlékező versek, apokrif imádságok másolása és terjeszté­se mind újra és újra felbukkanó esemény a rendőrségi jelentésekben. A vendéglők esti óráiban némileg „felborozva" gyakran hangzott fel egy-egy „Éljen Kossuth!" kiál­tás, a Kossuth-nóta vagy a Rákóczi-induló dallamai, családi Lajos-napi köszöntésnek álcázva gyakran került sor Kossuth névnap­jának megünneplésére. A bálokban a csár­dás vált közkedvelt demonstrációs formává, többszöri ismétlését a rendőri hatóságok tiltották, de erre a tánc időtartamának megnyújtásával válaszolt a közönség. A kor­mányzat igyekezett minél gyorsabban és szigorúbban megtorolni ezeket a vétsége­ket. 1851 decemberében kiterjesztették a rendőrség büntetést kiszabó jogkörét.

Szigorúan tiltott volt a politikai szervez­kedés minden formája, s a korabeli sajtóvi­szonyok sem tették lehetővé a szabad véle­ménynyilvánítást. Az évtized során papírra vetett politikai programok túlnyomórészt tükrözték a társadalom idegenkedését és el­utasító véleményét a kormányzati célkitű­zésekkel szemben. Immáron a konzervatí-

vok is élesen szembehelyezkedtek a magyar alkotmányosság eltörlésével, bár az uralko­dóházhoz és személy szerint a császárhoz fűződő lojalitásukat igyekeztek minden le­hető alkalommal kifejezésre juttatni, ezzel is hangsúlyozva a kormányzó politikusok­kal szembeni fenntartásaikat. Az egyeden prominens konzervatív vezető, aki magas politikai pozícióba került, Szőgyény László, az 1848 előtti magyar alkancellár volt a bi­rodalmi tanács tagjaként. A többiek a hát­térbe vonultak, Somssich Pál röpiratát Ma­

gyarországnak és királyának törvényes joga

címmel (1850) a magyarországi közvé­lemény sérelmei legőszintébb és legken-dőzetlenebb összefoglalásának tekintette. A konzervatív tábor két alkalommal (1850, 1857) is vállalkozott arra, hogy az uralko­dónak átadandó m e m o r a n d u m formájá­ban a nemzeti sérelmek közvetítője legyen az uralkodó felé. A második memoran­d u m közel százharminc aláírója között megtalálhatjuk a katolikus klérus vezetőit, élükön Scitovszky János esztergomi érsek­kel, a konzervatív arisztokrácia legtekinté­lyesebbjeit, de a liberálisok egyes ismert személyiségeit is. A konzervatívok Magyar­ország kívánatos önkormányzatának ki­terjedésére vonatkozóan az 1848. áprilisi törvények előtti viszonyokat tekintették irányadónak. Bár elfogadták a modern al­

kotmányosság népképviseleti elvét, de a fe­lelős parlamentáris kormány intézményét elutasították, s az 1848 tavasza előtti kor­mányszéki rendszert kívánták újra felállíta­ni. Nagy energiákkal fordultak a gazdasá­gi, kulturális szervezetek támogatása felé, e területen zökkenőmentes együttműkö­dés alakult ki a liberális vezető személyisé­gekkel. A Magyar Tudományos Akadémia igazgatótanácsában például az elnök, Des-sewffy Emil gróf helyetteseként Eötvös Jó-

Somssich Pál képmása

Kossuth-nóta kottája

Eötvös József báró (1813-1871)

A reformkorban a liberális ellenzéken belül az ún. centralista cso­port tagja, regényíró. 1848-ban a magyar kormány vallás- és okta­tásügyi minisztere. 1848. szeptember végén Lamberg Ferenc báró altábornagy pesti meggyilkolása után családjával Bajorországba távozott, újságcikkeivel igyekezett segíteni a magyar szabadság­harc ügyét a németországi sajtóban. 1850 végén tért haza Magyar­országra, röpirataiban szakítást hirdetett 1848 perszonáluniós célkitűzéseivel, és a Habsburg Birodalom föderatív átszervezését hirdette. Írásait a magyar olvasóközönség nagy felháborodással fogadta. 1861-ben Deák köréhez csatlakozott. 1867-1871 között az Andrássy Gyula vezette kormány vallás- és oktatásügyi minisz­tere, ő volt az egyedüli személy, aki a Batthyány-kormány tagjai közül ismét miniszter lehetett.

Eötvös József. Madarász Viktor olajfestménye, 1873

zsef báró, az igazgatótanács egyik tagjaként pedig Deák Ferenc tevékenykedett.

A reformkori liberális mozgalom ve­zérkarának legtöbb vezető személyisége külföldre távozott, illetve a megtorlás ál­dozataként életét vesztette, avagy éve­kig börtönbüntetését töltötte. A két legna­gyobb tekintélyű vezető a két korábbi miniszter, Deák Ferenc és Eötvös József báró volt. Deák - ahogy erről már szó esett - 1849 elején nem önként, de visszavonult a közélettől, s vidéki visszavonultságát ön­ként fenntartotta a szabadságharc további hónapjaiban, ahogy a neoabszolutizmus első éveiben is. Kortársai mint a program­alkotás következetességét a körülmények­kel számoló, „bölcs mérséklettel", gyakor­latias politizálással párosító politikust méltatták. Deák emellett m á r 1848 előtt is szerénységéről, egyszerű életviteléről, ki­kezdhetetlen erkölcsi autonómiájáról volt híres. Közkedvelt társasági ember, aki mert köznapian közvetlen lenni személyes érint­kezéseiben. Országos ismertségét tovább növelte, amikor eladta Zala megyei birto­kát s Pestre, az Angol Királynő Szállóba költözött. Sok látogatót fogadott, ajtaja délelőttönként nyitva állt, bárki felkeres­hette, szívesen fogadta szivarfüstös beszél­getések, anekdotázások közepette. Kerülte a nyílt politizálást, de a politikai passzivi­tást közéleti aktivitással párosította: szinte minden gazdasági, irodalmi, közművelő­dési kezdeményezés támogatói között ott találjuk. Deák „hallgatása" a politikai kér­désekről az 1848-as örökség szimbólumá­vá vált a magyar politikai közvélemény számára. A liberális tábor egyes személyi­ségei, például az említett Eötvös József bá­ró tollából megjelentek ugyan más progra­m o k is, de az 1848-as törvényekhez való ragaszkodás vált egyre inkább „a" liberális tábor általánosan vallott - ha a nyilvános­ság előtt egyelőre még n e m hirdethető -programjává.

A Magyarországon élők közül a fegyve­res vagy politikai szervezkedésig csak keve­sen jutottak el az évtized során. Noszlopi

Dessewffy Emil gróf (1814-1866)

A Konzervatív Párt egyik vezetője 1848 előtt és után, igazi „szürke eminenciás", aki állami vezető pozíciót sohasem vállalt, de a konzervatívok programalkotó teoretikusaként több évtizeden keresztül lényeges befolyással rendelkezett; 1848-1849-ben a bécsi politika meghatározó személyiségei­hez intézett memorandumaiban kíméletlen leszámolást hir­detett a magyarországi forradalom és függetlenségi küzdelem vezetőivel, támogatta az orosz intervenció tervét. 1856-1866 között a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, a Magyar Földhitelintézet felállításának kezdeményezője. Az 1860. évi októberi diploma egyik megalkotója.

Dessewffy Emil arcképe. Vasárnapi Újság, 1862

Gáspár (dunántúli kormánybiztos 1848-1849-ben) 1849 őszén gerillacsapatokat szervezett a Bakonyban, hogy az újabb for­radalom kitöréséig is rajtaütésekkel, kisebb akciókkal nyugtalanítsa a császári csapato­kat, s ébren tartsa az ellenállás szellemét. Makk József (honvéd tüzérparancsnok, egykori k o m á r o m i kapituláns) Kossuth megbízólevelével Törökországból tért haza s látott hozzá egy földalatti szervezet létre­hozásához Magyarországon és Erdélyben 1851 őszétől. Ez volt a legnagyobb szabású mozgalom. Céljuk az volt, hogy előkészü­leteket tegyenek egy majdani újabb függet­

lenségi küzdelemre. Pesten Kossuth nő­vére, Meszlényi Rudolfné Kossuth Zsu­zsanna lakásán jött létre egyfajta központ, fiainak nevelője, Jubál Károly fogta össze a szálakat. E szervezkedés tagja volt a fe­rences szerzetes, Gasparich Killit is. Er­délyben a Székelyföldön mintegy hatvan szervezkedőt tartóztattak le 1853 őszén, vezetőjük Török János, a marosvásárhelyi református kollégium tanára volt. A szer­vezkedés leleplezése után körülbelül hu­szonöt személyt végeztek ki. Ugyanez lett a sorsa az ugyancsak Kossuth megbízásá­ból Bécsbe érkező Piringer Mihálynak és

Az Angol Királynő Szálló Pesten. Rudolf Alt vizfestménye, 1848 körül

Julián Goslarnak. Emellett meg kell emlí­tenünk Teleki Blanka grófnőt és az általa Pesten fenntartott lánynevelő intézet ne­velőnőjét, Lővey Klárát, illetve volt tanít­ványát, Erdélyi Erzsébetet. A grófnő pári­zsi emigrációban élő nővérén keresztül kapcsolatot tartott a magyar emigránsok­kal, hadbírósági eljárás elől bujdosókat rejtegetett, könyvterjesztő egyesületet ké­szült szervezni, gyűjtötte a forradalom időszakára emlékeztető relikviákat, vala­mint a forradalmárok életrajzi adatait. Te­leki grófnőt tízévi, Lőveyt pedig ötévi vár­fogságra ítélték. 1853-ban Libényi János szabólegény kísérelt meg merényletet Bécsben Ferenc József ellen, s bár tettét magányos merénylőként követte el, a ha­tóságok hajszát folytattak esetleges bűn­társai ellen, szabólegények százait gya­núsítva. Bár e szervezkedések elszigetelt egyének vagy viszonylag kis csoportok te­vékenységére épültek, széles rétegek csen­des egyetértésével találkoztak. A lakos­ságot a kormányzattal szembeni zsigeri bizalmatlanság hatotta át, ahogy egy 1858 elején született rendőrségi hangulatjelen­

tés fogalmaz: „ . . .nem létezik olyan rossz, amit a publ ikum a kormányról el ne tudna hinni." A birodalom állampolgárai - s nem csak Magyarországon - hátuk mögött 1848-1849 történelemformáló két eszten­dejének politikai tapasztalataival és élmé­nyeivel n e m voltak hajlandóak azonosulni az uralkodói abszolutizmus elveivel és gya­korlatával. Az indirekt morális és a köz­vetlen kényszer változatos eszköztárával szembesülve leginkább a kormányzati rend­szer represszív voltát érezték a bőrükön. A tettleges ellenállás helyett a társadalom nagy többsége Magyarországon is a csen­des, de makacs várakozást választotta. S az évtized végén valóban elérkezett az új re­mények időszaka. A neoabszolutizmus rendszerét nem a passzív rezisztencia törte meg, h a n e m mindenekelőtt a külpolitikai válsághelyzet és az államcsőd közeli pénz­ügyi instabilitás. De a passzív rezisztencia ahhoz hozzájárult, hogy a magyar politi­kai elit emelt fővel térhessen magához 1849 őszének sokkja után, s a reményteli jövőbe vetett szilárd hit és türelem hosszú éveit túlélhesse.

Kufstein vára

Határainkon túl

A függetlenségi küzdelem politikai ve-zetői nagyobbrészt Törökországba

menekültek 1849 augusztusában, körülbelül ötszáz volt a menekültek száma. Törökország Ausztria követelése ellenére sem adta ki őket, ám internálta Kis-Ázsiá­ba, majd Anglia nyomására Kossuth Lajos és az emigránsok nagy része 1851-ben el­hagyhatta az országot. A magyar emigráció az évtized folyamán körülbelül 1200-1500 főt tett ki, h á r o m nagy emigrációs központ létezett: Párizsban, Londonban, valamint New Yorkban. Kossuth, aki 1849-es kor­mányzóelnöki címét továbbra is használva igényt tar tott arra, hogy a magyar politikai emigráció egyszemélyi vezetője legyen, Londonban telepedett le.

A magyar emigráció vezetése az 1849. április 14-i Függetlenségi Nyilatkozatot te­kintve irányadónak, azt vallotta, hogy a Habsburg Birodalmat csak erőszakkal le­het fenntartani, s a német és az olasz egy­ségmozgalom történelmi energiái elkerül­hetetlenül fel fogják bomlasztani azt. Kezdetben még egy újabb európai forra­dalmi hul lámban reménykedtek, Kossuth kapcsolatokat épített ki Giuseppe Mazzi-nivel és a Londonban m ű k ö d ő Európai Központi Demokrata Bizottsággal. Az első évek kihűlt reményei után azonban a reál­politika jegyében az európai nagyhatalmak politikájához igazított irányvonalat kellett kialakítaniuk. Az olasz és német nemzetál­lam megalapításának még lezáratlan folya­matai reményt kelthettek: sikerülhet az azokban érdekelt nagyhatalmak támogatá­sát megnyerni a magyar függetlenség ki­vívásához. Mindenekelőtt III. Napóleon francia császár lehetett számukra szövetsé­ges, hiszen a Bécs elleni fellépés egy politi­kai táborba hozta a magyar emigránsokat

a Lombardia-Velence tartományok el-szakításáért szövetkező Franciaországgal és a Szárd-Piemonti Királysággal. Kossuth törekvése az volt, hogy az Osztrák Császár­sággal vívott jövőbeli háború célkitűzései közé - a magyar emigráció katonai és po­litikai támogatásáért cserébe - vegyék fel a Habsburg Birodalomtól különvált, füg­getlen Magyarország megteremtését. Ma­gyarország jövőjét alternatívaként a dunai népek demokratikus elvek alapján felépülő konföderációjában képzelték el.

A közép-európai népek konföderációjá­nak gondolatával a magyar emigráció kü­lönböző vezetői szimpatizáltak, a Párizs­ban, majd Svájcban élő Teleki László gróf, Klapka György, az emigráció legnagyobb katonatekintélye és Kossuth Lajos is. Legis­mertebbé Kossuth 1862-ben az Allianze cí­mű olaszországi lapban publikált terve vált. Eszerint Szerbia, Románia, Magyar­ország és Horvátország alkotna egy laza ál­lamszövetséget, évente váltakozó főváros­sal. Az állam hivatalos nyelve a francia lenne, alakulna egy szenátus a külügyek, hadügyek, legfelsőbb pénzügyek és keres­kedelemügyek koordinálására. Minden ál-

Kossuth Lajos megérkezése Londonba, 1851. október 10. Litográfia

Klapka György. Párízs, 1860-as évek

Teleki László gróf (1811-1861)

1848 előtt az Ellenzéki Párt egyik vezető­

je, 1848-1849-ben a magyar kormány

párizsi megbízottja. Távollétében halálra

ítélték. Párizsban élt, 1859-ben a magyar

politikai emigráció vezető szerve, a Ma­

gyar Nemzeti Igazgatóság tagja. 1860

decemberében hamis útlevéllel Drezdába

utazott, ott a szász rendőrség elfogta

és Ausztriába toloncolta. Váratlanul

az uralkodó elé vitték, aki kegyelemben

részesítette azzal a feltétellel, hogy meg­

szakít minden érintkezést a magyar emig­

rációval és egy időre távol tartja magát

a politikától. A nagyabonyi választókerü­

letben azonban országgyűlési képviselőnek választották, s az 1861.

évi magyar országgyűlésen az úgynevezett határozati párt vezetője­

ként lépett fel. 1861. május 8-án önkezével vetett véget életének.

Sokan a bécsi rendőrség merényletéről suttogtak.

Teleki László képmása. Barabás Miklós olajfest­ményének részlete, 1861

lam azonban emellett saját hadsereget tar­tana fenn, saját diplomáciai karral is ren­delkezhetne, belügyeikben pedig teljesen önállóak maradnának. Kossuth terve azon­ban Magyarországon egyöntetű elutasítással találkozott minden politikai csoport részé­ről, s nagymértékben hozzájárult szemé­lyes befolyásának csökkenéséhez a magyar­országi politikai elit soraiban.

A magyarországi belső politikai állam­berendezkedésre vonatkozóan Kossuth úgynevezett kütahiai alkotmányterve vá­zolta fel a legrészletesebb elképzeléseket. 1848-1849 politikai fordulatokkal zsúfolt hónapjaiban Kossuth mérsékelt liberális politikusból demokrata politikussá vált, a liberális állampolgári jogegyenlőség elvé­re és a demokrata, a férfiakra kiterjedő ál­talános választójog intézményére alapozva vázolta fel az alkotmányos berendezkedést. A községi-megyei önkormányzatokon ke­resztül kívánta a n e m magyar nemzeti moz­galmak kollektív politikai jogokra vonat­kozó igényeit kielégíteni, elzárkózva attól, hogy akár az ország politikai szerveit, akár a közigazgatást nemzeti jellegű föderatív

egységekre bontsák fel. Ehelyett egyéni és kollektív nyelvhasználati jogokat és kultu­rális autonómiát kínált az itt élő nemzeti csoportoknak. Ezzel szemben Teleki László gróf szakított a magyar korona országai történeti egységének és a magyar nemzetál­lam megteremtésének koncepciójával, s az államszervezetet a nemzeti jellegű közigaz­gatási kerületekre épülő föderatív koncep­ció alapján javasolta újjáalakítani.

A szüntelen várakozásban telt évek után 1859-1860 jelentette a magyar emigráció legaktívabb időszakát. 1859-ben a háborús előkészületek jegyében megalakult az itáliai magyar légió, létrejött Párizsban az emig­ráció vezető szerve, a Magyar Nemzeti Igazgatóság Kossuth, Teleki és Klapka rész­vételével. A magyarországi közvélemény tekintélyes része is izgatottan várta, hogy a magyar emigráció csapatai magyar földre lépjenek. A III. Napóleonnal folytatott tár­gyalások azonban n e m vezettek sikerre. Kossuth az aktív magyar közreműködés fel­tételéül szabta, hogy csak akkor kerülhet sor új Habsburg-ellenes függetlenségi harc meghirdetésére Magyarországon, ha fran-cia-szárd-piemonti csapatok az ország te­rületére léptek. Ilyen biztosíték hiányában ugyanis Kossuth n e m látta biztosítottnak, hogy a „magyar ügy" ne csak ütőkártya le­gyen a francia császár kezében, anélkül, hogy az Magyarország függetlensége mellett ténylegesen elkötelezze magát. Az 1859 nya­rán az Osztrák Császárság ellen folytatott háború során a látványos francia győzel­mek után kötött gyors fegyverszünet aztán igazolta gyanakvását és óvatosságát. 1860. szeptember elején azonban a magyar emig­ráció legnagyobb diplomáciai sikereként Camillo Benső Cavour gróf szárd-piemonti miniszterelnök formális szövetségi szerző­désre lépett a Nemzeti Igazgatóság tagjaival, a piemonti kormány a tervezett olasz-oszt­rák háború céljai között elismerte Magyar­ország függetlenségét, a felek kötelezték magukat, hogy nem kötnek különbékét. A piemonti kormány vállalta 30 000-40 000 főnyi piemonti királyi segélysereg dalmáciai

Kossuth dunai konföderációs terve, 1862

partraszállását a jövőbeli magyarországi függetlenségi felkelés esetén, lőfegyverek rendelkezésre bocsátását és pénzügyi támo­gatást. A háború azonban elmaradt, s 1861 nyarán nagy veszteséget jelentett a magyar emigrációnak Cavour halála, mivel utódai már n e m a magyar emigrációval szövetség­ben folytatták az Ausztria elleni készülő­dést. Az 1860-as évtized első évei egyre in­kább nyilvánvalóvá tették, hogy a magyar emigráció politikai cselekvési tere beszű­kült: a nagyhatalmi politika - legyen szó bármelyik országról - egyre kevésbé tekin­tette partnernek a forradalmi demokrata mozgalomban fogant magyar emigrációt. Poroszország és Olaszország 1866-os hábo­rúja során az Osztrák Császárság ellen még egyszer kísérlet történt Klapka vezetésével Poroszországban egy kis magyar expedíciós csapat szervezésére, amely a porosz győzel­mek nyomán be is nyomult Magyarország területére, de értetlen közönnyel kerülve szembe néhány nap után visszatérni kény­szerült Poroszországba. A kudarc láthatóvá tette: a magyarországi lakosság sem támo­gatja már egy újabb fiiggedenségi háború folytatását. Ezen folyamatok szorításában

aztán a magyar politikai emigráció lassan felmorzsolódott: sokan amnesztiát kértek az uralkodótól s hazatértek, mások felhagy­tak a politikai ambíciókkal, s integrálód­tak választott nyugat-európai vagy észak­amerikai új hazájuk társadalmába. Kossuth Lajos maga az 1848-1849-es demokrata függetlenségi eszme élő szimbólumaként a száműzetésben maradást választotta élete végéig, s az 1867-es államjogi megállapodás kérlelheteden kritikusaként lépett fel.

Magyar emigránsok New York-i gyűlésének határozata, 1850. április

„Minden hazánkfiait, vagy bárkit is felszólítunk miszerint: említett Habsburg-Lotharíngi Ferenc József vagy egész családjának Magyar­országra vonatkozó tetteire nézve segédkezet nyújtani, rendeleteinek engedelmeskedni, bitorló okiratai tartalmát végrehajtani, zsarnok kormányában részt venni, hivatalokat, adományozások', címek' vagy bárminemű jutalmakat a magyar nemzet rovására elfogadni, elkobzott javakat megvásárolni vagy bűntényeiben bármi módon is részt venni, legszigorúbban óvakodjanak, mivel mi annak idejében, melyet hazánk helyreállítására az egek igazságos ura bizonyára ismét elő fog idézni, az ily egyéneket mint honárulókat, a bitorlás részeseit és idegen tulajdon rablóit kérlelhetetlenül fogjuk megbüntetni."

Út az államjogi kompromisszum felé

A birodalmi kormányzat tétova útkeresése, 1859-1861 • 72

A várakozás újabb évei-ki mire vár? • 86

A kiegyezés formálódása • 94

A birodalmi kormányzat tétova útkeresése, 1859-1861

Krími háború

1853-1856 között Anglia, Franciaország és Törökország há­borúja Oroszország ellen annak érde­kében, hogy meg­akadályozzák, hogy Oroszország a gyen­gülő Török Birodalom rovására területeket és politikai befolyást szerezzen a Földközi­tenger keleti partvi­dékén. Az Osztrák Császárság semle­gességet deklarált, lényegében azonban a háttérből támogatta a nyugati hatalmakat Oroszország ellené­ben. Az 1856-os pá­rizsi békében Orosz­ország elismerte vereségét.

Az Osztrák Császárság nagyhatalmi te-kintélye 1859 nyarán mélypontra süly-

lyedt: az olasz nemzetállam megte­remtését célként kitűző Szárd-Piemonti Királyság a Francia Császárság támogatá­sával egy vesztett háború után arra kény­szerítette Ferenc Józsefet, hogy lemondjon Lombardia tartományról. A krími háború idején végrehajtott külpolitikai irányvál­tás, a szoros orosz szövetséggel való sza­kítás folytán az évtized végére teljes kül­politikai elszigeteltségbe jutó Habsburg Birodalom újjászervezésére volt szükség. A fenyegető államcsőd, a lakossági támo­gatás hiánya a birodalom minden pont­ján, de leginkább a renitens tartományok­ban, azaz a Magyar Korona országaiban és Észak-Itáliában nyilvánvalóvá tették, hogy kudarcot vallott a nagy álom, hogy az ural­kodói abszolutizmus eszköztárával m o ­dern, egységes, centralizált állammá ková­

csolják össze a birodalom tartományait és nemzeteit. E kudarc beismeréseként 1859 augusztusában az évtized markáns, jel­legadó személyisége, Bach belügyminiszter s vele együtt a régi rendszer másik szimbó­luma, Kempen rendőrminiszter is távozott posztjáról. Óvatos útkeresés indult meg a birodalmi kormányzat köreiben. Az ál­lamjogi kísérletezés hosszúra nyúlt soroza­ta a magyar politikai elittel kötött kiegye­zéssel (1867) jut majd nyugvópontra, de majd csak 1871-ben, a cseh államjogi ki­egyezési kísérlet meghiúsultával zárul le.

Az 1859 ősze-1860 ősze között i egy évet a heves kormányzati viták és a kevés döntés időszakának nevezhetjük. 1860. március 5-én uralkodói pátens szervezte újjá a korábban pusztán tanácsadó szervként m ű k ö d ő bi­rodalmi tanácsot, rendkívüli tanácsosok­kal egészítette ki, s bizonyos képviseleti jel­leget is kívánt adni a testületnek. A tanács

A villafrancai fegyverszünet megkötése, 1859. július 10.

tagjai lettek az uralkodói ház főhercegei, néhány egyházi méltóság, az uralkodó által kinevezett, a polgári vagy katonai szolgá­latban ki tűnt személyek, valamint az újra tervezett országképviseleti szervek dele­gáltjai. A testület tanácsadó jogkört gyako­rolt volna az állami költségvetés megállapí­tásában, illetve az állami zárszámadások átvizsgálásában, egyetértési jogot új adó­nemek bevezetésében és a meglevő adóne­mek összegének felemelésében. Kezdemé­nyezési jogkörrel azonban továbbra sem rendelkezett, kizárólag az uralkodó által eléje utalt ügyeket tárgyalhatott. Az or­szágképviseleti szervek felállítása azonban ezúttal is kudarcba fulladt, így a testület ki­zárólag csak az ura lkodó által meghívott személyekkel kezdhette meg rövid, 1860. szeptember végéig tartó működését .

A magyarországi igazgatásban csak ke­vés változás történt, pedig az 1859 nyarára kialakult belpolitikai feszültség és nyílt elé-

Franciaország és a Szárd-Piemonti Királyság háborúja az Osztrák Császárság ellen (1859)

Franciaország és a Szárd-Piemonti Királyság Lombardia és Velence tartomány elszakítását kívánta elérni az Osztrák Császárságtól. Sike­rült elérniük, hogy a formális hadüzenetet Ferenc József kezdemé­nyezte. Két nagy győztes csata után (1859. június 4.: Magenta, június 24.: Solferino) III. Napóleon hirtelen fegyverszünetet kötött Ferenc Józseffel, amelyben az beleegyezett Lombardia tartomány elsza­kadásába, miközben Velence tartomány továbbra is az Osztrák Császárság része maradt.

gedetlenség itt n e m csitult. A közvélemény továbbra is újabb háborúban és a külföldi magyar légió esetleges betörésében remény­kedett. A fő figyelem kétségtelenül a Pro­testáns Pátens keltette hangos, helyen­ként viharos ellenszegülésre irányult, de sor került más, a magyar nemzeti elkötele­zettséget reprezentáló rendezvénysorozat­ra is. 1859. október 27-én, Kazinczy Ferenc

A Kazinczy-centenárium ünneplése, 1859. október. Litográfia

Gyászhangok Széchenyi halálára. Kottacímlap, 1860

születésnapján például tizennyolc város­ban tartottak megemlékezéseket. A nyelv­újítás vezető személyiségeként Kazinczy alakja alkalmas volt a magyar nyelv és kul­túra melletti nyílt demonstrációra. Ber­zsenyi Dániel-emlékünnepségekre is sor került. S persze nem maradhattak el im­m á r o n a nyílt politikai rendezvények sem. 1860. március 15-én a tizenkét évvel az­előtti nagy nap emlékére pesti egyetemi

Szécsen Antal gróf (1819-1896)

A Konzervatív Párt egyik vezetője 1848 előtt és után, felesége az 1848. szeptember végén meggyilkolt Lamberg Ferenc báró altábornagy leánya; 1860-1861-ben a magyar ügyekért felelős tárca nélküli minisz­ter; történetíró, 1866-tól a Magyar Tudományos Akadémia igazgatóta­nácsának tagja, később a Magyar Történelmi Társulat elnöke; 1895-ben nyilvánosan tiltakozott Kossuth Lajos ünnepélyes temetése ellen.

Szécsen Antal képmása

hallgatók hirdettek megemlékezést, s a ka­tonaság közbeavatkozása nyomán halálo­san megsebesült egyikük, Forinyák Géza, akinek a temetése nyílt politikai tüntetéssé vált. Ezt követte azután április elején Szé­chenyi István gróf nagycenki temetése és a Széchenyi-emlékünnepségek egész so­ra. Széchenyi 1848. szeptemberi idegösz-szeomlása után a Bécs környéki Döbling­ben magánszanatóriumban tartózkodott. Az évtized második felében egyre aktívab­bá vált a társasági érintkezésben és a poli­tikai kiadványok háttérből történő tá­mogatásában. Ein Blick auf den anonymen

Rückblick nevű, Angliában névtelenül meg­jelent, a bécsi kormányzatot kíméletlenül bíráló röpirata miatt azonban bírósági el­járás vagy állami ideggondozó intézmény­be való toloncolás lehetőségével kellett szembenéznie, s az öngyilkosságot válasz­totta. Halála az egész országot megrázta. Ezekben a h ó n a p o k b a n az országban élő különböző nemzeti csoportok jól látható közelítő gesztusokat tettek egymás felé a közös ellenféllel szembeni összefogás je­gyében. A társasági élet, színházi előadá­sok, koncertek m i n d - m i n d kedvező alkal­mat teremtettek a kéznyújtásra.

A birodalmi tanács átszervezéséről in­tézkedő pátens a Magyar Korona országai­ból is új tagok részvételét irányozta elő, azok kinevezésére azonban csak május 1-jén került sor. A kinevezettek elsősorban a magyar konzervatív táborból kerültek ki, de szerepelt köztük például Eötvös József báró is. Ő azonban két konzervatív szemé­lyiséggel, Vay Miklós báróval és Somssich Pállal együtt n e m fogadta el a megbízást. A kinevezettek között ott voltak továbbá a n e m magyar nemzetiségek egyes pro­minens személyiségei is. A konzervatívok többsége, élükön Apponyi György gróffal és Szécsen Antal gróffal éltek a lehetőség­gel, azt remélték, a b i rodalmi tanácson belül sikerül a maguk számára politika súlyt biztosítani. Albrecht főherceg továbbra is a magyarországi közigazgatási szervezet érintetlenül hagyása mellett kardoskodott,

az uralkodó azonban április 19-én döntött felmentéséről, s további intézkedésig Be­nedek Lajos altábornagyot bízta meg a po­litikai igazgatás és az országos főparancs­nokság teendőivel. 1860. július l-jével megszűntek a közigazgatási kerületek, és Budán újra helyreállt a kormányzóság, melynek tisztviselőit Benedek már elsősor­ban országbeliekből nevezte ki. Erdélyben is átszervezték a közigazgatást: tíz megye, öt székely, kilenc szász szék, két szász ke­rület alakult. N e m lényegtelen változások ezek, de a politikai irányvonal alapvető fe­lülvizsgálatát igénylő magyarországi köz­véleményt ezek persze n e m elégíthették ki.

A tétova útkeresés közepette Ferenc Jó­zsef 1860 augusztusában - nyilvánvalóan megelégelve a bizonytalankodó aprólépé­seket - határozott irányváltásra szánta el magát. 1859-ben már sor került a magyar konzervatív politikusokkal való politikai eszmecserére, de akkor az eredmény nélkül zárult. Most Ferenc József felújította a tár­gyalásokat, s az 1860. október 20-án ki­adott októberi diplomában meghirdette az alkotmányos elvekhez való korlátozott visz-szatérést. Az októberi diploma a biroda­lom egésze számára meghatározta a közös ügyek körét: a pénz- és hitelügyek, az álla­mi költségvetés meghatározása, a zárszám­adás elfogadása, a vám- és kereskedelmi ügyek, a posta, a távírda, a vasúti ügyek. Ezen ügyek intézését egy birodalmi tanács­ra bízta, amelynek tagjait az egyes tartomá­nyi, illetve országgyűlések választották meg. A diplomához csatolt kabineti iratá­ban az uralkodó az országgyűlések által de­legált birodalmi tanácsosok számát százra emelte fel, de a diploma a birodalmi tanács pontos szervezetét nem rögzítette. A közös ügyek és az uralkodó számára fenntartott ügyeken (például a külügyek) kívüli ügyek az egyes tar tományok hatáskörébe kerül­tek, amelyek intézésére tartományi, illetve országgyűléseket hoztak létre. A diploma ugyanakkor előirányozta, hogy a birodal­mi tanácsra n e m tartozó ügyekben a biro­dalom nyugati felében egy, az adott tarto-

Az októberi diploma első oldala

mányok birodalmi tanácsosaiból álló szű­kebb birodalmi tanács határozzon. Eb­ben a birodalom két nagy részre tagolásá­nak dualista körvonalai is benne rejlettek. A végrehajtó hatalom ugyanakkor teljes mértékben az uralkodó rendelkezési köré­ben maradt. 1861. február 4-én Ferenc József újra kinevezett miniszterelnököt, mégpedig az uralkodóház egyik főherce­gét. A diploma kibocsátása után a birodal­mi minisztertanácsban megszűntek azok a posztok és azok a minisztériumok (bel­ügyminisztérium, igazságügy-minisztérium, vallás- és közoktatásügyi minisztérium), amelyek korábban a most tartományi ha­táskörbe került ügyeket igazgatták. Hatás­körüket a birodalom nyugati tartományait illetően az újonnan szervezett államminisz­térium vette át. Fennmaradt viszont a rend­őrminisztérium és a pénzügyminisztérium az egész birodalomra kiterjedő hatáskör­rel. A minisztertanács Szécsen Antal gróf személyében kiegészült egy tárca nélküli miniszterrel, aki a Magyar Korona or­szágainak ügyeivel foglalkozott. A magyar konzervatívok által ajánlott út tehát a cent­ralizált birodalmi abszolutizmus helyett a történeti jogot tiszteletben tartó föderatív

Vay Miklós báró (1802-1894)

1848 előtt a Konzervatív Párt tagja, 1848 júniusá­ban erdélyi kormánybizto­si posztot vállalt az Erdély­ben szerveződő román szabadcsapatok megfé­kezése érdekében, nép­felkelést hirdetett ellenük. 1850-ben ezért a „rebellis gyanánt üldözött udvari ember"-t hadbíróság elé állították, halálra, majd uralkodói kegyelemmel négyévi várfogságra ítél­ték. Néhány hónapot töl­

tött börtönben, majd az uralkodó amnesztiában részesítette. 1859 őszén-1860 tavaszán a Protestáns Pátens elleni tiltakozó mozgalom egyik vezéralakja; 1860-1861 -ben magyar udvari kancellár, meg­tagadta, hogy kézjegyével lássa el a februári pátenst; 1865-1867 között Borsod megye főispánja; a kiegyezés után a Deák-párt híve.

Vay Miklós képmása

berendezkedés egy korlátozott alkotmá­nyos változatát kínálta a magyar politikai elitnek. Szakítást követelt az 1848-1849-ben hirdetett perszonálunió programjával, lemondást Horvát-Szlavónország, vala­mint az Erdélyi Nagyfejedelemség Magyar­országgal való egyesítéséről, s lemondást a liberális alkotmányosság következetes ér­vényesítéséről, mindenekelőtt a parlamen­táris kormányzatról. Továbbá közös biro­dalmi parlament és kormány elismerését kívánta, miközben a lehető legnagyobb mértékig biztosította az uralkodó politikai túlsúlyát. Miközben tehát érezhető javu­lást kínált a nemzeti érdekek érvényesítése, a belső autonómia biztosítása terén, súlyos áldozatokat is igényelt az ország politikai közvéleményétől.

A diplomához fűzött, Magyarországot érintő uralkodói iratok visszaállították az 1848. április 11-ét megelőzően fennálló kormányszékeket: a magyar királyi udvari kancelláriát Bécsben a főkancellár vezeté­sével és a helytartótanácsot - mivel nem

volt nádora az országnak - a főtárnokmes-ter vezetésével. A pénzügyek birodalmi ügyeknek minősültek, azokat továbbra is a bécsi pénzügyminisztérium irányította, ezért külön magyar kamara felállítására nem került sor. Erdély és Horvát-Szlavón­ország külön-külön udvari kancelláriát és saját kormányszékeket kapott. A kormány­székek hivatalnokait az uralkodó nevezte ki, s kizárólag neki tartoztak felelősséggel. Az uralkodó kinevezte Vay Miklós bárót magyar kancellárrá, Majláth Györgyöt fő-tárnokmesterré.

Alapvető változások történtek a ma­gyarországi államszervezetben. 1860 de­cemberében uralkodói pátens szüntette meg a Szerb Vajdaság és Temesi Bánság különállását, de Szerem megye illoki já­rását egyúttal Horvátországhoz csatolták 1861 januárjában sor került Muraköz visz-szacsatolására is Zala megyéhez. A Partium-beli megyéket is visszacsatolták a magyar­országi igazgatáshoz. Visszaállították a régi, hagyományos megyehatárokat, a korábbi területrendezés hatályát vesztette. 1860. no­vember vége és 1861 márciusa között újjá­szervezték a megyei önkormányzati ha­tóságokat: az uralkodó újra főispánokat nevezett ki a megyék élére, 1848-as mintára megyei bizottmányok jöttek létre, válasz­tott megyei tisztviselői kar, a hagyományos hivatali posztokkal. Visszaálltak a hagyo­mányos járási hatóságok is, élükön a szol­gabíróval. Az újjászervezett megyei hatósá­gok minden tekintetben az 1848. évi és az azt megelőző jogkört követelték maguknak: nemcsak közigazgatási szervnek tekintették magukat, hanem a rendi tradícióknak meg­felelően a politikai véleménynyilvánítás, az igazságszolgáltatás, a belső rendfenn­tartás funkcióit is maguknak igényelték. Az új megyei bizottmányokat megválasztó, meglehetősen indulatos és érzelmileg fű­tött hangulatban tanácskozó megyegyűlé­sek lecserélték a korábbi kinevezett hiva­talnoki kart, a „tiszteletbeli hazaárulók"-at erkölcsi halottnak kiáltották ki. Ennek elle­nére a legújabb vizsgálatok azt bizonyítják,

hogy bár a más tartományból érkezett hi­vatalnokok, illetve a más megyéből szár­mazott hivatalnokok valóban m i n d poszt­juk elhagyására kényszerültek, a helybeli tisztviselők, ha korlátozott számban is, a helyi erőviszonyok, családi kapcsolataik stb. függvényében esetenként maradhattak hivatalukban. Még a hagyományosan a li­berális vezérmegyének tekintett Pest-Pilis-Solt megyében is 15,9 százalék volt a „to­vábbszolgálók" aránya.

Az igazságszolgáltatásban is alapvető változások tör téntek. 1861. j a n u á r - m á r ­cius között az ú jonnan kinevezett ország­bíró, Apponyi György gróf vezetésével az országbírói értekezlet dolgozta ki a tör­vénykezés alapelveit és szervezeti vonalait. A résztvevők fő törekvése az volt, hogy az osztrák polgári és bünte tő törvénykönyv hatályon kívül helyezett rendelkezései he­lyett, ahol csak lehet, visszatérjenek az 1848 előtti magyar joghagyományokhoz; az úrbéri és az ősiségi pátenst, a telekköny­vi rendtartást és némi módosítással a bá­nyaügyi pá tens t is azonban érvényben hagyták, ahogy a b ü n t e t ő p e r alapjául az 1850-es években meghonosí tot t modern szóbeli eljárást is. Az értekezleten született „ideiglenes törvénykezési szabályokat" az 1861. évi magyar országgyűlés megerősí­tette, s az ura lkodó is elfogadta, törvény­erőre azonban a megoldatlan államjogi helyzet miat t n e m emelkedhettek. Ennek ellenére szokásjogi alapon az elkövetkező években a magyarországi törvénykezés alapjául szolgáltak. Az 1848 áprilisa előtti bírósági szervezet állt helyre.

Az államéletnek volt azonban két fontos területe, amely - birodalmi ügyként - n e m került az újjáalakult magyarországi hatósá­gok jogkörébe. Egyrészt fennmaradt lénye­ges változások nélkül a pénzügyigazgatósá­gok szervezete a bécsi pénzügyminisztérium irányítása alatt, s a kerületi felosztás emlékét őrző kerületi pénzügyigazgatóságokat is csak 1866-ban számolták fel. Másrészt to­vább m ű k ö d t e k a rendőr i szervek is. Újjá­szerveződtek ugyan a városi kapitányságok,

Majláth György (1818-1883)

1847-ben Baranya megye főispánja, a Konzervatív Párt egyik vezetője. 1860-ban az úgynevezett megerősí­tett birodalmi tanács tagja, az októ­beri diploma egyik megalkotója. 1860-1861 -ben főtárnokmes-ter, a helytartótanács vezetője, 1865-1867 között magyar udva­ri kancellár, 1867-1883 között a főrendi ház elnöke és országbíró. Majláth György arcképe

melyek átvették az állami rendőri hatósá­goktól a helyi rendfenntartás funkcióit, de az államrendőrségi feladatokat: az egyesü­letek, a sajtó, a színházak és az idegenek felügyeletét, a politikailag kompromittál­tak nyilvántartását, valamint a „közhan­gulat" figyelemmel kísérését továbbra is a bécsi rendőrminisztériumból vezényelt rendőr-igazgatóságok végezték.

Az októberi diploma kísérő iratainak egyikében az uralkodó a magyarországi ha­tóságok ügykezelési nyelveként a magyart írta elő, de kinyilvánította, hogy a községek

I. Ferenc József, 1860-as évek. DoctoresKozmata felvétele

belső ügyeiket, iskolájukban az oktatást a maguk választotta nyelven vihetik, s a ha­tóságoknak a községekkel azok nyelvén kell érintkezniük. Az állampolgárok számára is biztosította azt a jogot, hogy saját nyelvü­kön lépjenek kapcsolatba a különböző álla­mi szervekkel. A rendőri és a pénzügyható­ságok ügykezelési nyelve a német maradt.

Az uralkodó 1861. április 2-ára össze­hívta a magyar országgyűlést, tizenkét év után újra megnyílt a legitim politizálás te­repe a magyarországi politikai elit előtt. A magyar konzervatívok azt remélték, a me­rev abszolút centralizáció évei után a ma­gyar társadalom megkönnyebbüléssel és felszabadulás érzésével fogadja majd prog­ramjukat, igyekeztek a liberális vezető sze­mélyiségektámogatását is megnyerni. 1860. december 27-én maga az uralkodó is audien­ciára hívta Eötvös József bárót és Deák Fe­rencet - ez volt az első alkalom, hogy Ferenc József a magyar liberálisok vezetőivel sze­mélyes kapcsolatot keresett. Támogatás he­lyett azonban már a diploma nyilvánosság­ra hozatalával egy időben elégedetlenség és nyílt tagadás jellemezte a közhangulatot. A Deák Ferenc körül kialakult politikai kör azt vallotta, hogy a felkínált politikai teret el kell foglalni, anélkül azonban, hogy el­

kötelezzék magukat a konzervatív program támogatása mellett. A megyék aztán sorra választottak hűtlenségért elítélt emigrán­sokat országgyűlési követnek, megtagadták a közreműködést a nyíltan törvénytelen­nek hirdetett adók behajtásában, ahogy az együttműködést is a korábbi rendszer hiva­talnokaival, nem ismerték el a kancellária és a helytartótanács törvényességét sem. Különösen súlyosan érintette a kormány­zatot az adófizetési kötelezettség tömeges megtagadása, amelyben a helyi megyei ha­tóságok aktívan közreműködtek, több adó­szedőt bántalmaztak, bör tönbe vetettek a tavasz folyamán. 1861. március végéig az esedékes közvetett adó csupán 10 száza­lékát tudták a pénzügyi hatóságok behajta­ni, de a közvetett adóknál is 75 százalékos volt az elmaradás. A megyék megtagadták az engedelmességet a kormányszékeknek, 1860 decemberére-1861 januárjára nyilván­valóvá vált, hogy a konzervatív politikusok n e m tudják kezükbe venni az események irányítását, de még csak befolyásolni sem igen tudják azokat.

1860. december 17-18-án Scitovszky Já-nos esztergomi érsek elnökletével az ural­kodó által meghívott p r o m i n e n s konzer­vatív és liberális politikusok részvételével tanácskozás zajlott le az országgyűlési vá­lasztások választójogi előfeltételeire való javaslattétel céljából. Deák Ferenc n e m fo­gadta el a meghívást, m o n d v á n , nincs mi­ről tárgyalni, a választások csakis az érvé­nyesnek tekinthető magyar választójogi törvény alapján történhetnek. A tanácsko­zás résztvevői aztán tú lnyomó többséggel szintén az 1848:V. törvénycikk választójogi rendelkezéseinek alkalmazását javasolták, amit az uralkodó jóváhagyott, annak egyet­len rendelkezését minősítette csak elfogad­hatatlannak, azt, amely a választhatóságot a magyar nyelvismerethez kötötte.

A Deák-kör szócsövének tekintett Pesti

Napló Kemény Zsigmond báró szerkeszté­sében már október végétől kezdve nyíltan hirdette az 1848-as törvények helyreállí­tásának programját, de nem zárkózott el

Deák Ferenc, 1860-as évek. Simonyi Antal felvétele

Kemény Zsigmond, 1865 körül

azok egyes rendelkezéseinek országgyűlési felülvizsgálatától. Mit is jelentett ez az 1848-as program? Deák számára megkér­dőjelezhetetlen tétel volt, hogy Magyaror­szág fennmaradásának s a magyar nemzeti fejlődés biztosításának alapkövetelménye a Habsburg Birodalom fennmaradása, s még kedvező külpolitikai tényezők esetén sem tartotta kívánatosnak Magyarország kiszakadását ebből a birodalomból. A '48-as jelszó és program mögött többféle elképze­lés is meghúzódhatott . A ragaszkodás ma­gához a törvények betűjéhez nem jelentett egyértelmű programmeghatározást, hiszen éppen a perdöntő vonatkozásban, Ma­gyarország és Ausztria államjogi viszonyát illetően a törvények nem tartalmaztak sza­batos körülírást, éppen ezzel könnyítve meg mindkét fél számára 1848 késő tava­szán-nyarán, hogy saját értelmezését pró­bálja meg érvényre juttatni. Ezért az 1848-as program jelenthette a Batthyány-kormány tevékenységének fő irányaként az áprilisi törvények kereteit puszta perszonáluniós keretekké tágítani kívánó törekvéseket is, de jelenthetett kevesebbet is. Úgy tűnik, ezekben a hónapokban maga Deák is bi­zonytalankodott még ebben a tekintetben, annál is inkább, hiszen nem lehetett még tudni , tényleg sor kerül-e újabb háborúra Velence birtoklásáért 1861 tavaszán, ahogy azt sem, hogy a bécsi döntéshozók mi­lyen politikát kívánnak követni, mennyire őszinte az alkotmányos útra térés és a biro­dalmi centralizációról való lemondás. Az őszi-téli bizonytalankodásnak aztán véget vetett a februári pátens kibocsátása 1861 februárjában. Az uralkodó látva az októbe­ri d ip loma hangos negatív fogadtatását Magyarországon, s bizonyos fokig sértve is érezve magát „nagylelkű" gesztusának ér­tetlen fogadtatása miatt, 1860. november közepétől m á r újabb irányváltást hajtott végre. 1860 decemberében államminisz-terré nevezte ki az osztrák-német liberáli­sok tekintélyes személyiségét, az egykori miniszter Anton Schmerling lovagot, aki a birodalmi centralizáció programjához

való visszatérés programját képviselte, ám az uralkodói abszolutizmust elutasító, al­kotmányos formában. Az újabb pátens az októberi diploma kiegészítéseként jelent meg ugyan, de már az alkotmá­nyos birodalmi centralizáció jegyé­ben. A birodalom különálló tartomá­nyaiként nevezte meg a Magyar Királyságot, az Erdélyi Nagyfejede­lemséget és Horvát-Szlavónországot, ezzel tagadva a magyar liberálisok igé­nyét a Magyar Korona országai államjo­gi-közigazgatási egységének helyreállítá­sára. Kétkamarás parlamentet hozott létre, ami elfogadhatatlan volt a magyarországi liberális erők számára: a bizonytalan kör­vonalú birodalmi tanács mellett még re­ménykedhettek, hogy a magyar országgyű­lés valamilyen módon beleszólást kaphat a közös ügyekként deklarált ügyekben is a döntéshozatalba, a Schmerling-féle par­lament felállítása ezt mereven kizárta. Ezen túlmenően az uralkodói pátens törvény­erejét sem ismerhették el Magyarországon (ezért is nevezték az októberi diplomát „diplomának", ami államjogi szempontból

Anton Schmerling lovag (1805-1893)

1848 előtt bécsi ügyvéd, az auszt­riai liberális ellenzék ismert alakja; 1848-ban a frankfurti német par­lament által megválasztott biro­dalmi miniszter, 1849-1851 között osztrák igazság-ügyminiszter, látva azonban, hogy az alkotmá­nyos ígéretek megvalósítására egyre kisebb az esély, 1851 elején maga mondott le miniszteri poszt­járól, ez alapozta meg tekintélyét az osztrák-német liberális tábor­ban. Az 1860-as évek elején őt tekintették az ausztriai alkotmá­nyosság atyjának; 1860-1865 között államminiszter, 1865-1891 között az osztrák Legfelső Bíró­ság elnöke.

Scitovszky János esztergomi érsek címere

Anton Schmerling képmása

A magyarországi közigazga­tás szervezete IV. (Az 1860-1'861-es alkotmá­nyos időszak és a Schmer-ling-féle provizórium) 1860. október-1867. február

A budai királyi palota látképe, 1866

sokkal képlékenyebb fogalom volt). Ezután megszűnt bármiféle kompromisszum lehe­tősége. Jól látták ezt a magyar konzervatí­vok is, Vay kancellár végül (Szécsen gróffal ellentétben) megtagadta, hogy kézjegyével ellássa az iratot.

A pátens megjelenése után Deák ak­tuális feladatának az általa vállalható ma­ximális program minden kompromisz-szumtól mentes felmutatását tekintette -mintegy a jövő számára. Nyilvánvaló volt, hogy a politikai párbeszéd csak kudarccal végződhet, de a lehetőséget, hogy a ma­gyar országgyűlés tizenkét év után a nem­

zeti akarat letéteményeseként újra tanács­kozhasson, továbbra is fontosnak tartotta, s a párbeszéd megszakításának felelősségét a bécsi kormányzatra kívánta hárítani. Az országgyűlésre 1861. április 2.-1861. au­gusztus 22-e között került sor. Az uralko­dó kisebb habozás után engedélyezte, hogy azt - az 1848. áprilisi törvények ren­delkezéseinek megfelelően - Pesten tart­sák, de ahhoz ragaszkodott, hogy az ünne­pélyes megnyitó a budai Várban legyen. Ennek következtében a képviselők jelentős része bojkottálta az ünnepséget, bár Deák maga demonstratívan részt vett azon. Az uralkodó az országgyűlés fő feladataként az októberi diploma és februári pátens el­fogadását és törvénybe iktatását, a biro­dalmi parlament alsóházába a képviselők megválasztását s az államjogi rendezés szimbolikus lezárásaként magyar királlyá koronázását jelölte meg. H á r o m fő politi­kai csoport kristályosodott ki az ország­gyűlés vitáiban: a konzervatívok kicsi cso­portja, akik közjogi tekintetben az 1848. április 11-e előtti állapotok visszaállítása-

nak programját vallották továbbra is az ok­tóberi diplomának megfelelően; az úgyne­vezett felirati és határozati párt liberálisai ezzel szemben az 1848. áprilisi törvé­nyek jogfolytonosságának elvéből kiindul­va azok maradéktalan helyreállítását köve­telték, az országgyűlés kiegészítését Erdély, Horvátország, a Határőrvidék, Fiume és a Tengermellék képviselőivel. A felirati párt vezére Deák Ferenc volt, aki ezen az országgyűlésen a „haza bölcseként" meg­kérdőjelezhetetlen népszerűségre és vezér­szerepre tett szert. Két nagy országgyűlési felirati javaslata (1861. májusl3. , 1861. au­gusztus 8.) a magyar liberálisok államjogi programjának kifejtését adta: Magyaror­szág és a b i rodalom „másik" felének köz­jogi törvényes viszonya a perszonálunió, a b i roda lom alaptörvényeként elismert Pragmatica Sanctio is ezt tartalmazza -a magyar különállási igényeket az uralkodó számára fenntartott külügyek kivételével az államélet m i n d e n területére kiterjesztet­te. Kizárta, hogy a közösség elve alatt bár­miféle b i rodalmi par lament vagy biro­dalmi k o r m á n y joghatóságát elismerjék Magyarországon. A birodalom másik felé­nek népeivel csak a parlamentek által ki­küldött biztosokon keresztül eseti politikai érintkezést tartott lehetőnek, elutasítva bármiféle állandó közös intézményt. Mél­tányosságból azonban Deák a birodalom államadósságai egy része átvállalásának szükségességét hirdette - e részben revi­deálva a Batthyány-kormány 1848. tavaszi elutasító álláspontját. Az 1848. áprilisi tör­vények egyes pontjainak esetleges felül­vizsgálatát n e m zárta ki, de hangsúlyozta, az csak a „nemzet" és az „uralkodó" egybe­hangzó akaratával történhet, hatalmi szó­val nem, s n e m lehet az a magyar alkot­m á n y helyreállításának e l ő f e l t é t e l e . Í g y aztán a feliratok élesen elutasították az ok­tóberi d ip loma és a februári pátens elfoga­dását és képviselők küldését a birodalmi par lamentbe. Deák is tudta, ez a program elfogadhatatlan és semmiféle érdemi tár­gyalás alapja n e m lehet az adott pillanat-

Deák Ferenc második országgyűlési felirati javaslata, 1861. augusztus 8. (részlet)

„Lehet, hogy nehéz idők következnek ismét hazánkra, de a megszegett polgári kötelesség árán azokat megváltanunk nem szabad. Az ország alkotmányos szabadsága nem oly sajátunk, melyről szabadon rendel­kezhetnénk, hitünkre bízta a nemzet annak hű megőrzését, s mi fele­lősek vagyunk a haza s önlelkiismeretünk előtt. Ha tűrni kell, tűrni fog a nemzet, hogy megmentse az utókornak azon alkotmányos szabad­ságot, melyet őseitől öröklött. Tűrni fog csüggedés nélkül, mint ősei tűrtek és szenvedtek, hogy megvédhessék az ország jogait; mert amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahoz­hatják, de amiről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemon­dott, annak visszaszerzése mindég nehéz s mindég kétséges. Tűrni fog a nemzet, reményivé jövendőt, s bízva ügyének igazságában."

ban az uralkodó és a bécsi kormányzó elit számára. A feliratok funkciója nem is a tár­gyalási pozíció meghatározása volt, hanem programhirdetés a magyar politikai társa­dalom számára.

A határozati párt hívei a szászországi rendőrség által elfogott és Ausztriába to-loncolt Teleki László gróf, majd annak ön­gyilkossága után Tisza Kálmán vezetésé­vel országgyűlési beszédeikben szintén az 1848. áprilisi törvények helyreállítását tűz­ték zászlajukra, valójában azonban közel

„Milyen baj". Karikatúra Deák Ferencről. Bolond Miska, 1861. július 14.

Tisza Kálmán (1830-1902)

Az ország egyik leggazdagabb köznemes családjának tagja, Teleki László gróf unokaöccse. 1861 -ben az utóbbi halála után átvette a határozati párt vezeté­sét. 1865-1875 között a balkö­zép vezetője, országgyűlési képviselő. 1875-1890 között a bal közép és a Deák-párt egyesülésével létrejött Szabad­elvű Párt vezetője és miniszter­elnök.

Tisza Kálmán képmása

Az első magyar bűnügyi felvétel az öngyilkos Teleki Lászlóról, 1851. május 8.

álltak a külföldi magyar emigráció prog­ramjához, s egy jövőbeli újabb nemzetközi háborútól a Habsburg-ellenes függetlensé­gi harc újraindítását remélték - ám ezt nyíltan nem hirdethették.

A rejtett programbeli eltérések folytán élesen eltért a két csoportosulás véleménye

az országgyűlésen követendő eljárás te­kintetében. A feliratiak az uralkodóhoz in­tézett országgyűlési felirat hagyományos formájában kívántak követeléseiknek han­got adni, míg a határozatiak ünnepélyes manifesztum vagy határozat elfogadásá­nak szükségességét vallották, azzal érvel­ve, hogy a magyar királlyá nem koronázott Ferenc József nem legitim uralkodó Ma­gyarországon, nincs kihez feliratot intézni, ők minél előbb véget akartak vetni az or­szággyűlésnek, hogy megakadályozzanak egy esetleges államjogi kompromisszumot, márpedig manifesztum vagy határozat dek­larálása nyilvánvalóan az országgyűlés azon­nali feloszlatását eredményezte volna. Po­zíciójukat azonban a várt itáliai háború elmaradása és egyre bizonytalanabb jövő­be tolódása jelentősen gyöngítette annak ellenére, hogy az alsóházban egyértelmű számbeli többséget alkottak híveik. Ezért aztán maguk nyitottak utat a Deák által ja­vasolt két országgyűlési felirat alsóházbeli elfogadása előtt.

Az államjogi kérdések vitatása mellett az országgyűlés még h á r o m fontos téma tárgyalására készült. Egyrészt megerősítet­ték az országbírói értekezlet határozatait. Másrészt valamennyi politikai irányzat egyetértett abban, hogy a magyar és nem magyar nemzetek együttélését törvényben kell szabályozni. Az 1859-1860 folyamán tapasztalható közelítő gesztusok után azon­ban 1861-ben újra az ellentétek kerültek előtérbe. 1861 tavaszán a n e m magyar nemzetiségi mozgalmak sorra megjelentet­ték programjaikat, sor került Karlócán egy szerb nemzeti kongresszusra, Turócszent-mártonban egy szlovák nemzeti gyűlésre, Balázsfalván egy értekezletre a r o m á n nemzeti mozgalom vezetőinek részvételé­vel. E programok az 1848-1849-ben vázolt követeléseket fogalmazták újra: a nemzeti egyenjogúság elvének kimondását, a köz­igazgatás nemzetiségi alapú önkormány­zati kerületekre osztását (felső-magyar­országi szlovák nemzeti kerület; Szerb Vajdaság), a törvények többnyelvű kiadá-

sát. Az országgyűlés a felirati párti Eötvös József báró vezetésével nemzetiségi bizott­ságot választott egy törvényjavaslat ki­dolgozása céljából. Az elkészült javaslat el­utasított bármiféle formális deklarációt a nemzeti csoportok egyenjogúsításáról, egyéni és kollektív nyelvhasználati jogokat biztosított a n e m magyar anyanyelvű ál­lampolgárok számára: az állampolgárok saját nyelvükön érintkezhessenek vala­mennyi hatósággal, a települések, valamint azon tú lmenően a megyék közgyűlései is szabadon választhassák belső igazgatási nyelvüket, de a megyék egymás között magyarul levelezzenek (de ha ugyanaz a belső ügykezelési nyelvük, választhassák azt a nyelvet is), a felső hatóságokkal a le­velezés magyarul folyjon. Tartalmazta azt is a törvényjavaslat, hogy az államhatósá­gok biztosítsák, hogy a különböző hivata­lokra - s külön kiemelte a megyei főispáni hivatalt - kellő számban alkalmazzanak egyéneket a különböző nemzetiségek kö­réből. Az országos szervek - beleértve az országgyűlést - nyelvének a magyart nyil­

vánították, de a törvényeket valamennyi nyelven publikálni kívánták. Biztosítot­ta továbbá a törvényjavaslat a kulturális autonómia intézményrendszerét: évenkén­ti nemzeti gyűlések tartását kulturális, felekezeti ügyeik tárgyalására, minden fe­lekezet állíthat közép- és felsőfokú oktatá­si intézményeket, amelyekben a nyelvet az alapító határozza meg. A bizottság kisebb­ségben lévő, nem magyar nemzetiségű tagjai azonban kisebbségi törvényjavas­latot nyújtottak be, mely elvi deklará­ciót tartalmazott az országban lakó „nem­zetek" egyenjogúságáról, a községek és a törvényhatóságok igazgatási nyelvét a la­kosság többségének nyelvhasználatához igazították volna, s szavazást csak kétséges esetekben rendeltek volna el, a megyék és a járások határait nemzetiségi viszonyok szerint újrahúzták volna, hogy lehetőség szerint nemzetiségi szempontból h o m o ­gén közigazgatási területi egységek jöj­jenek létre. A törvényjavaslatok parlamenti tárgyalására azonban már nem kerülhetett sor.

Szlovák küldöttség 1861-ben a pesti országgyűlés­nél. Litográfia

Lónyay Menyhért gróf (1822-1884)

1849-ben magyar pénzügyminiszteri államtitkár, rövid időre emigrál, Párizsban közgazdaságtant tanul, majd uralkodói engedéllyel hazatér; az 1850-es években lónyai birtokára visszavonulva él, az 1850-1860-as évek fordulóján politikai kapcso­latokat ápol valamennyi magyarországi politikai erővel és az emigrációval is. Az 1861. évi országgyűlésen Deák szű­kebb körének tagjaként a felirati párt híve, a gazdasági és pénzügyek elismert tekin­télye. 1867-1870 között pénzügyminiszter, 1870-1871 között az Osztrák-Magyar Monarchia pénzügyminisztere, 1871-1872 között magyar miniszterelnök.

Lónyay Menyhért fiával, 1865. Schecker Ignác felvétele

Az izraelita állampolgárok emancipá­ciójára vonatkozó törvényjavaslat kidol­gozására a parlament szintén választott egy bizottságot a felirati pártbeli Lónyay

Menyhért vezetésével. A javaslat a z o n b a n nem teljes egyenjogúsítást, csak lakhatási engedélyt irányzott elő. Érdemi vitára azon­ban már erről a javaslatról sem került sor.

A felsőház ülésterme. Vasárnapi Újság, 7867

Az országgyűlési viták nyomán a kon­zervatív politikusok politikailag teljes lég­üres térbe kerültek: az uralkodó már nem bízott politikájukban, idehaza sem akadtak támogatókra. A politikai nyomás közepette néhányan felülvizsgálták állás­pontjukat. Dessewffy Emil gróf és Ap­ponyi György gróf eljutott addig a felis­merésig, hogy az 1848-as törvényeket mint jogalapot el kell fogadni, hogy azok re­víziójához megnyithassák az utat, sőt az utóbbi a felelős parlamentáris kormány felállítását is elképzelhetőnek tartotta már. Július 18-án Ferenc József felmentette hi­vatalából Vayt és Szécsent, az új kancellár Forgách Antal gróf lett. Augusztus 22-én pedig feloszlatta az országgyűlést, maga is belátva: a politikai zsákutcából az adott pi l lanatban n e m ígérkezik kiút. Ugyanak­k o r a feloszlató pátens ígéretet tett egy újabb országgyűlés hat h ó n a p o n belüli összehívására.

Deák javaslatára az országgyűlés óvást fogalmazott meg, amely már a korábbi törvényellenes „abszolút" rendszer felújí­tásáról szólt, s a közvélemény számára h i rdete t t cselekvési programot . Deák má­sodik feliratának záró soraival együtt ez az óvás a következő néhány évben a magyar polit ikai elit által i m m á r o n nyíltan hirde­tett passzív ellenállás a lapdokumentumá­nak számított .

Néhány hónapos átmeneti időszak kö­vetkezett. Forgách kancellár igyekezett a megyéken belül konszolidálni a helyze­tet, s elismertetni azokkal a magyarországi kormányzat i szervek fennhatóságát. Ám a megyék tisztikarai sorra ünnepélyesen tiltakoztak az országgyűlés feloszlatása el­len, fogadalmat tettek, hogy a törvénytelen kormányzatot n e m szolgálják, nyílt enge­detlenségi kampányba kezdtek, azaz igye­keztek m o z g a l o m m á szervezni a passzív rezisztencia híveit. Forgách erre a renitens megyei b izot tmányok feloszlatásával vála­szolt. N o v e m b e r 3-án az uralkodó felmen­tette Majláth Györgyöt a helytartótanács vezetése alól, s a helytartótanácsosok egy

Forgách Antal gróf (1819-1885)

1848 előtt a Konzervatív Párt híve, 1850-1854 között kassai kerületi főispán, mivel azonban túlságosan magyar szelleműnek ítélték, áthelyezték, s 1855-1859 között Csehország helytartója volt, 1859-1860-ban a bécsi bel­ügyminisztérium osztályfőnöke. 1861 -1864 között magyar udvari kancellár.

Forgách Antal arcképe

része követte őt. Erdélyben az uralkodó szeptemberben leváltotta Kemény Ferenc báró erdélyi kancellárt is. November 5-én azután Forgách indítványára az uralkodó rendeleti kormányzást vezetett be Magyar­országon, miközben hangsúlyozta, mindez csak átmeneti intézkedés, s az októberi diploma által helyreállított alkotmányos kormányzás elvét továbbra is irányadó­nak és érvényesnek tekinti. Felfüggesztette a megyei és városi önkormányzatok mű­ködését, korlátozta a helytartótanács jog­körét. Katonai törvényszékeket állított fel egyes büntetőjogi, valamint a sajtó- és po­litikai vétségek tárgyalására. A helytartóta­nács élére helytartó minőségében Pálffy Mór gróf altábornagyot nevezte ki, a kor­mányba pedig tárca nélküli miniszterként Esterházy Mór gróf került, bár ő politi­kai nézeteit tekintve közel állt a magyar konzervatívokhoz. Ezzel kezdetét vette Magyarországon az úgynevezett Schmer-ling-provizórium időszaka. Miközben a bi­rodalom nyugati tartományaiban - ha korlátozásokkal is - folyamatosan működ­hettek az alkotmányos intézmények, a Ma­gyar Korona országaiban újra az uralkodói abszolutizmus politikai eszköztára került bevezetésre, de az 1860. októberi diploma által átalakított intézményi keretek formai meghagyásával.

A várakozás újabb évei ki mire vár?

Az 1861. évi országgyűlés vezető politikusai. Litográfia, 1861

Schmerling nyíltan visszatért a jogelját­szás elvéhez, s az államjogi rendezés egyetlen lehetséges kiindulópontjá­

nak a februári pátenst tekintette. A köz­igazgatás és főképp az igazságszolgáltatás terén energikus reformok bevezetésétől re­mélte, hogy megtörheti a magyar politikai elit ellenkezését. A magyarországi refor­mok az ő elképzelései szerint az 1860. ok­tóberi kitérő után újra visszatérítették vol­na a magyarországi államszervezetet az 1850-es évek polgárosultabb, modernebb, de egyúttal persze a birodalmi centrum által közvetlenül és szigorúbban ellenőr­zött változatához. Emellett úgy vélte, si­kerülhet a Magyar Korona országait (Erdély, Horvát-Szlavónország) idővel becsalogat­nia a birodalmi tanácsba, s azzal majd a magyarországi politikai elitet is rászo­ríthatja a februári pátens által kijelölt po­litikai keretek elfogadására. A magyar poli­tikai elitre nehezedő nyomásgyakorlás további eszközeként szövetségesnek tekin­tette a magyarországi nem magyar nemze­ti mozgalmakat. Nem utolsósorban pedig nyilvánvalóan abban bízott, hogy a külpo­

litikában a nagynémet program megvaló­sítása terén elért esetleges sikerekkel, az ál­lamháztartás helyzetének stabilizálásával, illetve az alkotmányos intézményrendszer megszilárdulásával a birodalom nyugati felén megerősítheti pozícióját, ami szintén gyengíteni fogja Magyarországon az ellen­állást. A „mi várhatunk" jelszót hirdette, abban a meggyőződésben, hogy az idő a bi­rodalom alkotmányos centralizációja hí­veinek dolgozik.

A Magyarország viszonyait, politikai hagyományait és politikusait ismerő For-gách kancellár véleménye jóval reálisabb helyzetfelismerésen alapult. Ő is várako­zásra rendezkedett be, azt remélve, hogy az 1860-1861-es év viharos hónapjai után a közigazgatás-igazságszolgáltatás viszonyai­nak rendes kerékvágásba zökkenése majd a politikai kompromisszumok felé terelhe­ti a magyar konzervatív és főképp a liberá­lis elitet, s gyengülni fog az emigráció által hirdetett és képviselt radikális közjogi program vonzereje Magyarországon. Azt jól látta, hogy a Schmerling által remélt fordulat - hogy a februári pátens elfogadá­sára rá lehet szorítani a magyar politikai elitet - bekövetkezte nagyon valószínűtlen, de remélte, az októberi diploma eredeti koncepciójára még felépíthető lesz a köl­csönös kompromisszumokon alapuló meg­állapodás. Kancellári hivatalát eleve azzal a feltétellel fogadta el, hogy az államjogi rendezés majd a magyar országgyűléssel folytatott egyezkedés, azaz parlamentáris úton fog bekövetkezni. Amikor azonban letelt a hat hónap az országgyűlés feloszla­tása után, ő is úgy ítélte meg, hogy még nem érkezett el az idő újabb megegyezési kísérletre. Mint ezen időszak valamennyi magyarországi hivatalnoka, maga is provi-

zórikusnak tekintette kormányzatát, de re­mélte, az idő meghozza majd a kompro­misszumkészséget, csak k i kell v á r n i . Í g y aztán, bár az uralkodó maga szemmel láthatólag igyekezett volna siettetni a po­litikai konszolidációt Magyarországon és az újabb rendezési kísérletet, tanácsadói a magyar ügyekben néhány éves provizó­rium fenntartására készültek. Fő felada­tuknak az államjogi megállapodás előfel­tételeinek megteremtését tekintették, így a parlamenti eljárást nélkülöző rendeleti szabályozást igyekeztek a feltétlenül szük­séges körre korlátozni, s ahol csak lehet, az 1848. áprilisi törvényeket megelőző jogál­lapot és intézmények restaurációját to­vábbra is biztosítani. Épp ezért óvakodtak minden rendeleti úton bevezetendő köz­igazgatási és bírósági reformtól, ezért aztán a jogalkotás szinte teljesen leállt Magyaror­szágon ezekben az években. A helytartó, Pálffy M ó r gróf és Forgách kancellár viszo­nya n e m volt konfliktusoktól mentes. Pálffy a követett politika fő vonalaival egyetértett (bár állásfoglalása a februári pá­tenssel kapcsolatban nem volt olyan egy­értelműen elutasító, mint Forgáché, aki a pátenst következetesen csak mint a biro­dalom nyugati tartományainak alaptör­vényét ismerte el), de a valamikori siker előfeltételeként keménykezű rendteremtést és szigort látott kívánatosnak a kormány­zati szándékokkal nyíltan vagy passzívan ellenszegülőkkel szemben. Azt azonban mindketten lényegesnek tartották, hogy si­kerüljön megbízható kormánypártot létre­hozni az októberi diploma alapjain, mi­előtt majd az államjogi egyezkedés újra megindul.

Az uralkodó 1861. november 5-i rende­lete felfüggesztette a megyei autonómiát és valamennyi választott megyei és városi bi­zot tmány működését. A megyei bizottmá­nyok engedelmeskedtek a feloszlató pa­rancsnak, de sorra nyíltan meghirdették a passzív rezisztencia programját: A tiszti karok tekintélyes része feloszlatásuk előtt ünnepélyes nyilatkozatot fogadott el, mely-

A februári pátens első oldala

ben kimondták, az országgyűlés „óvását" tekintik irányadónak, s mindazokat, akik a rendeleti kormányzás ideje alatt hiva­talt vállalnak, hazaárulónak bélyegzik. Az 1860 végén kinevezett főispánok nagy ré­szét az uralkodó leváltotta, másokat ugyan egy ideig még hivatalban hagyott, de he­lyettük főispáni helytartókat, illetve királyi biztosokat nevezett ki. A választott tiszt­viselők helyett a megyei és járási posztok újra kinevezett állami tisztviselők kezébe kerültek, ugyanakkor a közigazgatás szer­vezeti felépítése nem változott. A tisztvise­lői kart egyrészt az 1860 őszén rendelkezési állományba került hivatalnokok újraalkal­mazásával, az 1850-es években még ko­rábban szolgált, akár már nyugalmazott tisztviselők mozgósításával, illetve az igaz­ságszolgáltatásban dolgozók „átvezény­lésével" állították fel. Igyekeztek a hiva­talnokok számára védelmet nyújtani a lehetséges fizikai és morális támadásokkal szemben.

Igen kiélezett politikai küzdelem folyt a hivatalos nyelv kérdésében. A Schmer-ling-kormány több alkalommal is elköte­lezte magát a nemzeti egyenjogúság elve

Pálffy Mór gróf (1812-1897)

Altábornagy, az elsó magyarországi csendőrezred pa­rancsnoka. 1861-1865 között Magyar­ország helytartója, ezt követően a Mor­vaországban állomá­sozó osztrák csapa­tok főparancsnoka.

Ortodox templom Erdélyben

Horvát pár. Színezett litográfia

mellett. Kiemelt szerepet játszott az erdélyi románok és nyelvük egyenjogúsításának támogatása, mivel Schmerling számára életkérdés volt, hogy sikerüljön a bécsi bi­rodalmi tanács kiegészítését elérni az Er­délyi Nagyfejedelemség országgyűlésének küldötteivel, s azzal végre nemcsak a szű­kebb birodalmi tanács működése kezdőd­hessen meg. 1863 nyarán ült össze az erdé­lyi országgyűlés, itt két törvényjavaslatot terjesztett elő a bécsi kormány. Az első el­ismerte a román nemzetet negyedik erdé­lyi nemzetként (a magyar, székely és szász mellett), illetve a görög katolikus és az or­

todox egyházat egyenjogúsította a ko­rábbi négy bevett felekezettel (római katolikus, evangélikus, református, unitárius). A másik törvényjavaslat a magyar, német és román nyelvet egymással egyenjogú országos nyel­vekké nyilvánította: az állampol­gárok számára biztosította, hogy saját nyelvükön forduljanak vala­mennyi állami hivatalhoz, a me­gyék, járások, a települések belső ügykezelési nyelvüket szabadon vá­laszthatták, ahogy az iskolafenntar­

tók is az oktatási nyelvet. A magyar képvi­selők demonstratív távollétében az ország­gyűlés mindkét törvényjavaslatot jóvá­hagyta, de míg az első szentesítésére már 1863 őszén sor került, addig a második ese­tében ez csak 1865 januárjában történt meg. A rendelkezések tényleges érvényesí­tésére azonban - a m á r folyó kiegyezési or­szággyűlési tárgyalások árnyékában - már nemigen maradt idő.

Magyarországon az állami hatóságok nyelvhasználatát az uralkodó 1860. október 20-ai rendelkezései határozták meg, ám igen gyakoriak voltak a panaszok a n e m ma­gyar nemzetiségű állampolgárok részéről. Az idevágó császári kabineti irat magyar nyelven való közzététele 1860 októberében pontatlan volt, mivel abból úgy tűnhetett, mintha a községek csak iskolai és egyházi ügyeikben, igazgatásukban azonban nem használhatnák szabadon az általuk válasz­tott nyelvet, s mintha a bírói szervekre nem vonatkozott volna az, hogy rendelvényeiket kötelesek a községekhez azok nyelvén in­tézni. Az újjászervezett - zömében a he­lyi magyar elit által dominált - hatóságok kezét pontos végrehajtási utasítás nem kö-

Román szekeresek. Színes litográfia, 1855

törte, s a nemzeti program lelkesültségében a magyar hivatali nyelv visszaállítása az egyik legfontosabb, szimbolikus értékű fel­adatnak számított, s annak hevében való­ban háttérbe szorult a többi nemzetiség anyanyelvhasználata biztosításának szem­pontja. Forgách kancellár is a magyar ál­lamnyelv érvényesítésének híve volt, Pálffy nála nagyobb súlyt helyezett a nem magyar csoportok nyelvhasználati igényének kielé­gítésére. Az igen gyakori tiltakozó akciók közül a legnagyobb visszhangot harminchá­rom Arad megyei román értelmiséginek az uralkodóhoz benyújtott memoranduma váltotta ki 1862-ben. Román nemzetiségű főispán kinevezését kérték, községi ügyek­ben nyelvhasználati jogaik biztosítását. Az uralkodó ennek kapcsán utasította For-gáchot egy törvényjavaslat kidolgozására a nem magyar anyanyelvű állampolgárok nyelvhasználati jogait és „nemzeti fejlő­désüket" biztosítandó. Forgách álláspontja azonban továbbra is az volt, hogy ahol nincs panasz, ott nem kell külön intézkedni, s nincs szükség általános szabályozásra, s az­után a későbbi ismételt sürgetések ellenére hagyta aludni az ügyet.

A nyelvi igényeken túllépő, területi­közigazgatási elkülönülési igények közül a birodalom vezető politikai testületei a legtöbbet a Szerb Vajdaság ügyével fog­lalkoztak. Schmerling 1861 decemberében kezdeményezte egy szerb közigazgatási ke­rület újra elkülönítését, de immáron nem külön koronatartományként, hanem a ma­gyarországi közigazgatáson belül. Forgách azonban a kérdés elnapolását támogatta, s visszautasított minden kezdeményezést e kérdés érdemi vitájára.

A magyarországi igazságszolgáltatás tar­talmilag a már említett országbírói értekez­let 1861 elején kidolgozott rendelke­zésein alapult. Apponyi György gróf országbíró hivatalában maradt, fő célja az volt, hogy legalább az állam­igazgatás ezen ágát kivegye a provi­zórikus viszonyok alól s állandósítsa az októberi diploma szellemében le­zajlott intézményi átalakulást. Na­gyon sok panasz érkezett azonban. Az alispánok és a járási szolgabírók - akik egyszerre voltak közigazgatá­si és bírósági alkalmazottak - a köz­igazgatás teendői mellett keveset

Békéscsabai szlovákok. Színezett litográfia

Zichy Hermann gróf (1814-1880)

1848 előtt a Konzer­vatív Párt híve; 1861-1864 között Vas megye főispáni helytartója, 1864-1865 között magyar udvari kancellár, a bécsi birodalmi centralizáció híve.

Ferenc József 1 koronása, 7858

tudtak foglalkozni az igazságszolgáltatással, lassú és kiszámíthatatlan volt az ügyme­net, nehézségekbe ütközött a hagyományos eljárásjog követelményeinek megfelelni, időnként bestiális testi fenyítésekről is ér­keztek hírek, az 1848 előtt született s most felújított törvényi rendelkezések sem felel­hettek meg a kor igényeinek. 1862 augusz­tusában az uralkodó elrendelte a polgári és büntetőjog minden ágát átfogó, a bírósági szervezet felépítését is felölelő törvény­javaslatok előkészítését, hogy azokat majd a jövendő országgyűlés elé terjeszthesse ki­rályi javaslatokként. Apponyi azonban visz-szautasította ezt azzal, hogy csak az állam­jogi rendezés után lehet ilyen nagyszabású intézményi szabályozást kidolgozni. Ezt követően az uralkodó Forgáchot bízta meg ezzel a feladattal 1863 novemberében, de majd csak Forgách utódja, Zichy Hermann gróf állt neki az átszervezés alapelvei kidol­gozásának 1864-ben. A tiltakozások nyo­m á n azonban az uralkodó 1865 elején leál­lította az előkészületeket.

Ezeknek az éveknek egyik legvitatottabb kérdése az adóbehajtás volt. A súlyos adó­fizetési hátralékok miatt még 1861. április végén elrendelte az uralkodó az úgyne­vezett kivételes adóbeszedési eljárás beve­zetését: az adót a pénzügyigazgatóságok speciális bizottságai hajtották be katonai, csendőri segédlettel. Ha három nap után a bizottság nem járt sikerrel, a község kato­nai megszállása következett, mely addig tartott, míg a községben esedékes adómeny-nyiség legalább 2/3 részét be nem hajtották zálogba vétel, elárverezés útján. Az adóhát­ralékos köteles volt a beszállásolás idejére etetni-itatni a hozzá beszállásolt katonákat. Az akció pénzügyileg egyértelműen sikeres­nek bizonyult, ugyanakkor igen kiélezett

incidensekhez vezetett a katonai asszisz­tencia, olyannyira, hogy a kivételes adó­beszedés befejezésére először katonai vezetők tettek javaslatot. Végül 1862 áprilisában az a döntés született, hogy

bár az adóbehajtás továbbra is a pénz­ügyigazgatóságok hatáskörében marad,

de a katonai segédletet csak a nyílt ellensze­gülés eseteire korlátozták.

Pálffy helytartó kiemelt szerepet szánt az egyházaknak - mindenekelőtt a katolikus egyháznak - a kormányzati politikát támo­gató bázis megteremtésében. A katolikus egyházi hierarchia azonban óvatosan bár, de kifejezésre juttatta fenntartásait a rende­leti kormányzással szemben. Haynald Lajos erdélyi püspököt például 1864 szeptem­berében a Szentszék fölmenteni kényszerült tisztéből, mivel Magyarország és Erdély unióját követelte. A protestáns egyházak ve­zetőit Pálffy is egyértelműen a kormányzat ellenfeleinek táborába sorolta. A Protestáns Pátens keltette, még lezáratlan konfliktusok következtében a Felvidéken, főleg Turóc és Árva megyében a Protestáns Pátens hívei és ellenfelei, az úgynevezett patentalisták és az autonomisták között folyó éles küzdelem osztotta meg az evangélikus egyház híveit és vezetőit, ami egyúttal a magyar és szlovák nemzeti mozgalom egymásnak feszülését is jelentette. Az uralkodó 1861. május 15-i pá­tense ugyanis azon gyülekezetek számára, amelyek a Pátens mellett kitartanak, zavar­talan működést ígért, s ennek alapján 1860 nyarán létrejött a pozsonyi szuperintenden-cia 28 gyülekezettel, Karol Kuzmány püs­pökkel az élén. A hagyományos egyházke­rületi szervezet csak 1867-ben állt helyre.

Az államigazgatás és a törvénykezés mel­lett az oktatásban is erősen jelentkezett a neoabszolutizmus teremtette intézmény­rendszer és szabályozás eltörlésének igénye. A nagyobb városokban visszaállították az ötosztályos főelemi iskolákat. A tanügyi ál­lami felügyelet lazulása és a szülőket iskola­köteles korú gyermekeik iskolába járatására kényszerítő törvényi szabályozás eltörlése folytán lényegesen csökkent az iskolák láto­gatottsága. Több község egyszerűen bezárta iskoláját, a tanítót elbocsátotta, a helytartó­tanács pedig elvetette velük szemben esetle­ges kényszerítő eszközök alkalmazását. Az elemi iskolai tanfelügyeletet névleg az egy­házmegyék esperesei látták el, valójában az teljesen megszűnt. A középfokú oktatásban

jórészt megtartották az Entwurf teremtette szervezeti kereteket a katolikus intézmé­nyekben, ám egy 1861. október 21-i hely­tartótanácsi rendelet a gimnáziumok alsó két osztályában ismét az osztálytanítás rendjét írta elő, s csak a harmadik osztálytól alkalmazták a szaktanári rendszert. Számos protestáns intézmény visszatért az Entwurf előtti hatosztályos gimnáziumi rendszerre. A sokszínűséget a tanügyi kormányzatnak csak az 1880-as években sikerült mérsékel­ni. A két legfontosabb törekvés a magyar oktatási nyelv visszaállítása volt, s hogy a magyar történelem és a földrajz tárgyak ke­retében az oktatás nemzeti tartalommal kötődjön. A legkényesebb kérdés azonban - ahogy korábban is - az oktatási nyelv volt.

Az októberi d ip lomához csatolt egyik kabineti irat Vay kancellár számára ren­delkezett arról, hogy a pesti egyetemen a nyelvviszonyok tekintetében az 1848 előt­ti állapotok legyenek az irányadók. A gimná­ziumi oktatási nyelvet illetően előírta az uralkodó, hogy a helytartótanács konzultál­jon az egyházi és illető közigazgatási hatósá­gokkal, valamint a tanári testületekkel, s an­nak alapján tegyen javaslatot a szükséges módosításokra. A helytartótanács 1861 ok­tóberében a magyar nyelvet nyilvánította oktatási nyelvnek, de két kategóriát különí­tettek el: a kizárólagos magyar tannyelvű in­tézményeket (14 főgimnázium, 19 algimná­zium) és a vegyes tannyelvű intézményeket (13 főgimnázium, 6 algimnázium), ame­lyekben a tannyelv ugyan szintén a magyar volt, de a szükségletek szerint a tanári ma­gyarázatok, a felelés más hazai nyelven is folyhatott. A belényesi főgimnázium nyelve maradt a román, a segédnyelv a magyar volt. Az igen hangos tiltakozások nyomán azon­ban módosították a rendelkezést: négy in­tézményt átsoroltak a vegyes tannyelvűek közé, s ekkortól már kéttannyelvről szólt a hivatalos nyelvhasználat. A legtöbb reálisko­lában is magyar lett az oktatási nyelv. Az álla­mi intézményekben rendelkezési állományba helyezték a magyarul nem tudó tanárokat. A német nyelvet az 1861. őszi rendeletek

Jókai Mór. Barabás Miklós litográfiája, 1854

rendkívüli tárgyként jelölték meg, 1862 ele­jén pedig a negyedik osztálytól kezdve kö­telező tárggyá nyilvánították a német nyelv és irodalmat (ugyanezen év júliusában ezt kiterjesztik az 1-3. osztályra is). Mindemel­lett egyes intézményekben részlegesen fenn­maradhatott a német oktatási nyelv.

A provizórium éveit a művelődéspolitika tekintetében mindenekelőtt a politikai saj­tóval szembeni kíméletlen fellépés, a hadbí­rósági eljárások és ítéletek tucatjai jellemez­ték, lényegében újra a megelőző évtized sajtópátensének rendelkezései érvényesül­tek. A politikai sajtó mellett elsősorban az irodalmi kiadványokat sújtotta a szigorú el­lenőrzés. 1861. november és 1863. május között sajtóvétségek miatt összesen ötven fő ellen indult hadbírósági eljárás. A legna­gyobb port az kavarta fel, amikor Zichy N á n d o r grófot, illetve A Hon című lap szerkesztőjeként Jókai Mórt 1863 február­jában egyévi börtönre ítélték egy olyan cikk megjelenéséért, mely az 1848-as ápri­lisi törvényeket hirdetve kiindulópontnak az esetleges közös ügyek intézésére elfo­gadhatatlannak nyilvánított bármiféle közös birodalmi kormányzati szervet. A korábbi évtizedhez képest megélénkült az egyesüle-

Inségbazár. Vasárnapi Újság, 7864

ti tevékenység - bár a hatósági ellenőrzés szigorú volt e téren is. Különös jelentő­séggel bírtak a megyei Gazdasági Egyesü­letek és az Országos Gazdasági Egyesület, melyek a nemesi elit tagjait egyesítették, s rendezvényeik valóban a helyi és orszá­gos politizálás fórumaiként is szolgáltak. A nem magyar nemzetiségek körében lét­rejött kulturális egyesületek közül a leg­nagyobb az 1863-ban létrejött Matica Slo-venská volt.

A birodalmi és az országos politika ve­zetői várakozásra rendezkedtek be. Az uralkodó azonban, úgy tűnik, jóval türel­

metlenebb volt. Láthatóan számot vetett azzal, hogy az államjogi rendezés a biroda­lom létfeltételeinek talán legfontosabbika. A kezdeményezések, az újabb politikai megoldáskísérletek rendre tőle indultak ki. 1862 tavaszán-őszén jó néhány jóin­dulatot demonstrálni célzó gesztust tett: a magyarországi árvízkárosultak javára adományozott, jóváhagyta a már régóta tervezett Nagyvárad-Kolozsvár vasútvo­nal építésének tervét, nagy összegű segély­ben részesítette a Magyar Nemzeti Mú­zeumot és a Nemzeti Színházat. Sor került a már 1859 óta tervezett Magyar Földhi­telintézet megalakulásának engedélyezé­sére is. Novemberben pedig Erzsébet csá­szárné névnapja alkalmából az uralkodó amnesztiát hirdetett az 1861. november 5-i pátens rendelkezéseinek alapján a katonai törvényszékek által politikai és sajtóperek­ben elítéltek, illetve a vizsgálati fogságban lévők számára, az amnesztia összesen 366 személyre terjedt ki.

Az uralkodó 1862 végén felkérte Appo-nyi országbírót, hogy terjessze elé javas­latait az általa lehetségesnek és kívánatos­nak tartott politikai-államjogi megoldásra. Apponyi memorandumában a perszonál-unió helyett reálunióként jellemezte a Ma­gyar Korona országainak és a birodalom másik felének államjogi viszonyát, azaz kö­

zi Nemzeti Múzeum épülete, 1859

zös állami ügyeket elismerő föderatív vi­szonyként, melyben azonban az „egyenjo­gú dualizmus" alapján a két szerződő felet azonos jogok illetik. Az irat elkészítésében a konzervatívok más vezető személyiségei is részt vettek, s azt elkészülte után bete­kintés végett Deák Ferenchez is eljuttatták. A közös ügyek körét Apponyi az októberi diploma rendelkezései szerint vázolta fel, azok alkotmányos tárgyalására - a birodal­mi parlament intézményét és a két birodal­mi fél „esetenkénti érintkezését" egyaránt kikerülendő - javaslatban hozta a paritásos delegációkat a két birodalmi fél országgyű­léseinek küldöttségeiként, bár azok tárgya­lási módja még hasonlított volna egy biro­dalmi törvényhozó testület körvonalaira. Állást foglalt Apponyi az 1848-as törvé­nyek jogfolytonossága és ennek részeként önálló magyar kormány kinevezése mel­lett, n e m zárva ki persze e törvények néme­lyikének későbbi országgyűlési módosítá­sát. Az uralkodó a program megvitatására Bécsbe rendelte a magyar ügyekért felelős tanácsadóit, aztán elutasította a javasla­tot. Ezután n e m sokkal sor került Ap­ponyi leváltására az országbírói tisztről. Schmerling pozíciója átmenetileg tovább szilárdult. Ekkor született a döntés a már említett erdélyi országgyűlés összehívásá­ról, s a Magyarországgal kapcsolatos ter­veket az ura lkodó levette a napirendről . A Nagyszebenben tanácskozó erdélyi or­szággyűlés helyszíne - a hagyományos Ko­lozsvár helyett - önmagában szimbolikus üzenetet hordozot t . A magyar nemzetisé­gű képviselők demonstrat ív kivonulása és távolmaradása mellett elfogadta az or­szággyűlés az októberi diplomát és a feb­ruári pátenst, s megválasztotta képviselőit a birodalmi tanácsba. Igen nagyjelentősé­gű volt emellett a m á r említett két tör­vényjavaslat az erdélyi országos nyelvek, nemzetek és felekezetek egyenlősítéséről. Ezt követően 1864 elején megkezdődtek az előkészületek a horvát-szlavón ország­gyűlés összehívására is, végül azonban ar­ra n e m került sor.

1864 tavaszától az uralkodó már joggal nem bízott a Forgách által képviselt bizony­talankodó, kivárásra berendezkedő irány­vonal valamikori sikerében. Minden bizony­nyal hozzájárult ehhez a tavasszal leleplezett földalatti szervezkedés is Beniczky Lajos és Nedeczky István vezetésével, akik a magyar emigrációval kapcsolatokat tartva fegyver­vásárlásokon, a volt honvédek összeírásán és mozgósításán keresztül megtették a poli­tikai és katonai előkészületeket egy újabb fuggetlenségi felkelés folytatására. A szer­vezkedésbe beépült Asbóth Lajos volt hon­véd ezredes árulása folytán azonban a rend­őrség a szervezetet felgöngyölítette. Április 22-én az uralkodó felmentette hivatalából Forgáchot, s utódjául Zichy H e r m a n n gró­fot nevezte ki, Esterházy Mór gróf viszont megőrizte posztját, ahogy a helyén ma­radt Pálffy helytartó is. A személycserével a Schmerling képviselte alkotmányos biro­dalmi centralizáció politikája átmenetileg „zöld utat" kapott az uralkodótól - az elkö­vetkező hónapokban a bírósági reform ürü­gyén elindult az első nagyszabású támadás annak érdekében, hogy a magyarországi ál­lamszervezetet az októberi diploma kiadása előtti vágányra tereljék vissza. Alig néhány hónapot ad azonban Ferenc József ennek a kísérletnek, hiszen 1865 januárjában már újabb politikai fordulat kontúrjai rajzolód­nak ki - nyitás egy harmadik lehetséges út: a magyar liberális politikai elit alkotmányos dualizmusának koncepciója felé.

Nagyszeben látképe. Ludwig Rohbock acélmetszete, 1864

Esterházy Mór gróf (1807-1890)

1848-1856 között az Osztrák Császárság szentszéki nagyköve­te, politikai nézetei a magyar konzervatí­vok nézeteivel roko-nították. 1861-1866 között a magyar ügyekért felelős tárca nélküli miniszterként igyekezett elősegíteni az államjogi megálla­podást az októberi diploma alapján az uralkodó és a magyar politikai elit között.

A kiegyezés formálódása

A provizórium éveiben a magyar politi-kai társadalom Schmerlinghez ha-

sonlóan várt és makacsul őrizte megszerzett pozícióit. Deák Ferenc maga újra a nyelv- és irodalompártolás felé for­dult. Elutasított mindenféle politikai állás­foglalást: a Schmerling-féle alkotmányos centralizmus csődöt fog mondani, akkor majd Bécs kezdeményez, amíg azonban ez n e m következett be, idő előtti bármiféle tervezgetésekbe bocsátkozni. Meg volt róla győződve: az idő a magyar politikai elitnek dolgozik.

1864 őszén érkezett el az a pillanat, ami­kor a magyarországi politikai élet újra fel­pezsdült, többféle tényezőnek köszönhe­tően. Mindenekelőtt a külpolitika terén történtek fontos események a megelőző hónapokban és évben. 1863-ban a német fejedelmek Ausztria által kezdeményezett drezdai konferenciáján újabb kísérletre ke­rült sor a nagynémet egység ügyének elő­mozdítására, a határozott porosz ellenál­lás azonban meghiúsította azt; 1864-ben a schleswig-holsteini válság átmenetileg közelítette ugyan egymáshoz az ausztriai és

Schleswig-holsteini háború (1864)

Schleswig és Holstein tartományok a 15. századtól kezdve perszo-nálunióban álltak Dániával. 1848-1849-ben felkelés tört Itt ki annak érdekében, hogy az alakulóban lévő német állami egységhez csatla­kozhassanak, a felkelést a Német Szövetség hadereje is támogatta. Az 1852-ben megkötött londoni béke azonban helyreállította a koráb­bi államjogi viszonyokat. 1863-ban Dánia bekebelezte Schleswlget, 1864-ben a Német Szövetség két legnagyobb hatalma, Porosz­ország és az Osztrák Császárság hadat üzent Dániának, s ennek nyomán 1864 októberében a dán uralkodó lemondott a két herceg­ségről. Az 1865. augusztusi gasteini szerződés szerint Porosz­ország Schlweswiget, Ausztria pedig Holsteint szállta meg.

a porosz kormányt, de viszonyuk hamaro­san újra kiéleződött. Nem sikerült Schmer-lingnek a belpolitikában sem megvalósíta­nia célkitűzéseit, a politikai stabilizáció nem következett be az osztrák-német örö­kös tartományokban sem: továbbra is csak a szűkebb birodalmi parlament működött, de nem vettek abban részt a csehek, illetve a lengyelek sem; Schmerlingnek folyama­tosan szembe kellett néznie a parlamenta­rizmus továbbfejlesztésére, a kormányzati felelősség megteremtésére irányuló követe­lésekkel saját táborán belül is; a nyomasztó államháztartási helyzetet sem sikerült sta­bilizálni. 1864 novemberében a birodalmi tanács harmadik ülésszakának kezdetétől éles támadások kereszttüzében állt.

Augusz Antal báró, egykori pesti kerüle­ti főispán, Deák személyes jó ismerőse még az 1848 előtti időkből decemberben felke­reste Deákot, s beszélgetésük nyomán fel­jegyezte a Deák által a lehetséges államjogi megállapodás alapelveiről elmondotta­kat. Nem tudjuk, akciója kitől indult el valójában: saját maga kezdeményezte azt Danielik János helytartótanácstag aktív tá­mogatásával, avagy Esterházy Mór gróf, Albrecht főherceg vagy maga az uralko­dó állt a háttérben. Deák mindenesetre pontosította, illetve gondosan javítgatta Augusz feljegyzéseit, és aláírásával hitelesí­tette. Ekkorra már kialakult elképzelések­kel rendelkezett. Február közepén Ferenc József a tárgyalások folytatására hatalmaz­ta fel Auguszt, aki még két alkalommal, február végén, majd április elején kereste fel Deákot. Ezek után Deák húsvéti cikke a Pesti Napló hasábjain 1865. április 16-án már a magyar közvélemény felé jelezte a küszöbön álló fordulatot: az újabb kapcso­latfelvételt az uralkodó és a magyarországi

politikai elit között - Schmerling megke­rülésével. Az uralkodó és tanácsadó köre i m m á r o n számot vetett azzal, hogy állam­jogi konszolidációt csak a liberális politikai tábor lehet képes keresztülvinni Magyar­országon, velük kell tárgyalniuk. A húsvéti cikkben Deák a birodalom biztonságát mint legfontosabb politikai célkitűzését jelölte meg, mellyel össze kell egyeztetni a magyar alkotmányos igényeket - sorai je­lezték a kompromisszumokra való hajlan­dóságot, anélkül azonban, hogy program­ját részletesen ismertette volna. Eredetileg n e m tervezte elképzeléseinek pontosabb formulázását a nyilvánosság előtt, a prog­ramhirdetést a magyar országgyűlés hivatá­sának tekintette, de lépéskényszerbe került, mivel húsvéti cikke sokféle értelmezésre adott alkalmat, s az ausztriai politikai sajtó m á r azt harsogta, Deák elismerte a birodal­mi par lament intézményét. Így aztán Deák elfogadta a magyar konzervatívok bizalmi emberének, Ludasi Mórnak, a Bécsben megjelenő, Die Debatte und Wiener Lloyd

című lap szerkesztőjének ajánlatát, aki Deák­kal folytatott többórás eszmecsere után megjelentette lapjában az úgynevezett má­jusi p rogramot május 7-9. között.

A májusi program körvonalazta a későb­bi rendezés alapelveit és a megegyezés Deák által elfogadhatónak tartott menetrendjét is. Elfogadta immáron Deák a reálunió prog­ramját, amit a Pragmatica Sanctióból veze­tett le. Közös ügynek nyilvánította az udvar­tartást és a külügyeket, ezzel természetesen bejelentve az igényt a külügyek alkot­m á n y o s kezelésére. A hadügyeket illetőleg k o m p r o m i s s z u m o t ajánlott: elismerte az egységes birodalmi hadsereg és hadvezetés szükségességét, ugyanakkor az újonclétszám, a szolgálati idő, a hadsereg elszállásolása és elhelyezése kérdésében továbbra is a magyar parlamentnek kívánta fenntartani a döntés jogát. A pénzügyeket is birodalmi és országos ügyekre kívánta bontani . A vám-, kereske­delem- és adópolitikában az önállóság mel­lett az alapelvek összehangolásának követel­ményét hangoztatta - de elutasította, hogy

Augusz Antal képmása

azokat közös ügynek ismerje el, s ugyanez volt az álláspontja a birodalmi államadós­ságok kérdésében is. A közös ügyek kezeié-

Deák Ferenc húsvéti cikke, Pesti Napló, 1865. április 16. (részlet)

„Nem hozzuk mi kétségbe a birodalom szilárd fennállhatásának fon­tosságát. Hiszen az 1861 -i országgyűlés felirata is kijelentette, hogy azt a magyar nemzet veszélyeztetni semmiképpen nem akarja. De véleményünk szerint a birodalom szilárd fennállhatását nem akképp kell biztosítani, hogy félrelökve minden ünnepélyes szerződéseket, törvényeket és jogokat az ezek által biztosított magyar alkotmány egészen azon mintába öntessék, melybe a február 26-i alkotmány öntetett, hanem mindenekfelett szem előtt tartva a birodalom biz­tosságát, melyet a sanctio pragmatica is szem előtt tartott, arra kell törekedni, hogy mind a birodalom biztossága teljesen eléressék, mind a magyar alkotmány alaptörvényei a lehetőségig fenntartas­sanak, mind a Lajtán túli országok alkotmányos szabadsága kifej­tessék és teljesen blztosíttassék.

Egyik cél tehát a birodalom szilárd fennállása, melyet nem kívánunk semmi más tekinteteknek alárendelni. Másik cél pedig fenntartása Magyarország alkotmányos fennállásának, jogainak, törvényeinek, melyeket a sanctio pragmatica is ünnepélyesen biztosít, s melyekből többet elvenni, mint amit a birodalom szilárd fennállhatásának bizto­sítása múlhatatlanul megkíván, sem jogos nem volna, sem célszerű."

A képviselőház épülete Pesten. Magyarország és a Nagyvilág, 7865

Emlékérem az országgyűlés megnyitására, 7865

sere javasolta a magyar és az ausztriai par­lament által választandó delegációk rend­szerét, miközben az egyes országgyűlések számára is befolyást akart biztosítani azzal, hogy a delegációkba választott képviselő­ket előzetes utasításokkal láthassák el. Úgy vélte, egy közös birodalmi parlament né­hány év alatt teljesen háttérbe szorítaná a két országos parlamentet, ezért annak létrehozása elől továbbra is határozottan elzárkózott. Elengedhetetíen feltételnek mi­nősítette, hogy az uralkodó szólítsa fel az erdélyi és horvátországi országgyűlést, hogy küldje el képviselőit a magyar parla­mentbe, ugyanakkor meghagyta annak le­hetőségét, hogy az érintett parlamentek szabadon döntsenek arról, eleget tesznek-e ennek. A másik Deák által állított feltétel a magyar minisztérium kinevezése volt.

Milyen tényezők vezették Deákot arra, hogy 1861-től eltérően államjogi engedmé­nyekre alapozott programmal lépjen elő?

A magyar történetírásban erről máig vita folyik, hiszen maga Deák fennmaradt do­kumentumokban nem nyilatkozott erről. A legnagyobb súllyal feltehetően külpoli­

tikai tényezők estek a latba. Az emigráció vezetői is tudták, a nemzetközi viszonyok kedvező konstellációja nélkül Magyaror­

szág nem elég erős saját erővel kivívni álla­mi függetlenségét. Deákék 1861-ben szin­tén külpolitikai folyamatokban, leginkább a nagynémet egység létrejöttében bízhattak a birodalmon belüli magyar különállás kül­politikai garanciájaként, hiszen az olasz egy­ség ügye jórészt már lezárult, s a német egy­ség volt az utolsó nagy európai átalakulás az adott időszakban, amitől várható volt a Habsburg Birodalom létfeltételeinek radi­kális átalakulása, s annak hátszelében a ma­gyar különállás elfogadtatása. Lassan tudo­másul kellett azonban venniük a nagynémet törekvések valószínűsíthető kudarcát. 1865 elején az Augusszal folytatott megbeszélé­sek meggyőzhették Deákot a bécsi egyez­kedési készség meglétéről. Ahogy 1861-ben a kérlelhetetlen jogvédő pozícióját tartotta egyedül lehetségesnek, 1865-ben, amikor reményt látott - s a későbbiek igazolják, he­lyesen - valamiféle kompromisszum eléré­sére, s a hatvanas évek politikai vitái ráadá­sul már körvonalazták az engedmények lehetséges szervezeti kereteit is, köteles­ségérzete éppolyan magától értetődően a kompromisszumkötés megkísérlésére in­dította. Személyes feddhetetlensége mellett épp ezért lehetett fordulata hiteles és elfo­gadható a közvélemény előtt.

Közben Bécsben is folytak az előkészítő lépések. 1865 elején a minisztertanács dön­tött a magyar országgyűlés összehívásáról, az uralkodó júniusban Pestre látogatott. Június 8-án sor került a katonai bírásko­dás felfüggesztésére és a helytartótanács jogkörének helyreállítására, azaz a provi­zórium felszámolására. Az uralkodó nem állította azonban vissza ez alkalommal a városi, megyei önkormányzatokat, mivel attól tartott, hogy 1860-1861-hez hason­lóan a megyei tisztikarok kormányozhatat­lanná válnak. Június 26-án felmentette hi­vatalából Zichy kancellárt, Nádasdy Ferenc gróf erdélyi kancellárt, s magyar kancellár­rá újra a magyar konzervatívok egyik pro­minensét, Majláth Györgyöt nevezte ki. Július közepén aztán távozott Pálffy hely­tartó is, s főtárnokmesterként az irányítást

Az országgyűlés megnyitása, 1865. december 14. Litográfia

a szintén a magyar konzervatívokhoz tarto­zó Sennyey Pál báró vette át. Június 27-én Schmerling benyújtotta lemondását.

Szeptember 1 -jén az uralkodó feloszlatta az erdélyi országgyűlést, s novemberre Ko­lozsvárra hívta újra össze. Az országgyűlés aztán december 9-én állást foglalt a Ma­gyarországgal való unió mellett, az uralko­dó 1866 elején feloszlatta a testületet, s a ma­gyar országgyűlésre történő választásokat rendelt el. Ugyancsak novemberre napolta el az uralkodó a horvátországi országgyűlést is. Szeptember 17-én sor került a magyar országgyűlés összehívására. Szeptember 20-án pedig császári pátens felfüggesztette a februári pátens hatályát.

1865. december 14-én az uralkodó sze­mélyesen nyitotta meg az országgyűlést. Deák - korábbi szokásával ellentétben - az országgyűlésen azonnal magához ragadta az irányítást. A különböző bizottságokban - mindenekelőtt az 1866. március l-jén vá­lasztott 67-es bizottságban, illetve annak 15-ös albizottságában, amelyet a közös ügyekre vonatkozó törvényjavaslat kidol­gozásával bíztak meg - kész tervezetekkel, javaslatokkal érkezett, s ha esetenként he­

ves vita után is, de általában érdemi m ó ­dosítás nélkül elfogadták azokat. „Valódi diktátora" volt a képviselőháznak, fogal­maznak a kortársak. A megállapodás az uralkodóval azonban még messze volt, a kölcsönös gyanakvás és bizalomhiány so­káig akadályozta annak létrejöttét, s mind­két félnek jelentős engedményekre kellett még elszánnia magát. A hosszan elhúzódó politikai vita a következő kérdések körül forgott: az októberi diploma túlságosan szélesen húzta meg a közös ügyek körét, Deák szerint ezt csakis a feltétlenül szüksé­ges körre volt szabad kiterjeszteni. Más­részt Deák elzárkózott az 1848-as törvé­nyek előzetes revíziójától, hangsúlyozta, az uralkodónak el kell ismerni azok jogér­vényét, ki kell neveznie a felelős magyar kormányt, s majd azután terjesztheti a ma­gyar országgyűlés elé javaslatait egyes tör­vénycikkek felülvizsgálatára. Az uralkodó viszont e törvények egy részének előze­tes módosításához kötötte azok fennmara­dó részének újra életbe léptetését. (Minde­nekelőtt a kiterjesztett nádori jogkörre vonatkozó, az uralkodónak az országgyűlés feloszlatási jogát korlátozó, a felelős mi-

Az 1865-1866. évi országgyűlés emléklapja

a vezető politikusok képeivel. Litográfia

nisztériumon belül az önálló hadügymi­niszteri poszt felállításáról is rendelkező cikkely, a megyei intézményeket érintő rendelkezések, valamint a nemzetőrség fel­állításáról intézkedő cikkelyek eltörléséhez, illetve módosításához ragaszkodott.) Köve­telték a Deák által szövegezett országgyűlési feliratok továbbá a megyék, városok al­kotmányos önkormányzati intézményei­nek helyreállítását is, de azt nem szabták a párbeszéd feltételéül, ezenfelül amnesztiát kértek a politikai elítéltek, mindenekelőtt az emigrációban élő politikusok számára.

Három politikai csoportosulás kristá­lyosodott ki az országgyűlési viták első hó­napjaiban. A számbeli többséget immáron mindkét házban Deák tábora alkotta. A bi­zottsági viták eredményeképp bizonyos részkérdésekben módosult a közös ügyek javaslata Deák eredeti elképzeléseihez ké­pest: a közös ügyek köréből kikerült az ud­vartartás; még nagyobb súlyt nyert annak hangsúlyozása, hogy a delegációk hatáskö­re nem terjedhet ki a vám- és kereskedelmi ügyekre, valamint az államadósságokra,

s azokban a két birodalmi fél országgyűlé­seinek kell megállapodnia. Andrássy Gyula gróf, a Deák Ferenc által kiszemelt remény­beli miniszterelnök javaslatára bekerült a javaslatba, hogy a két delegáció közös ta­nácskozást nem tarthat (nehogy idővel bi­rodalmi parlament válhasson belőle), csak véleménykülönbség esetén ülhetnek össze közös szavazásra, viszont kikerült a javas­latból az, hogy a két parlament utasítások­kal láthassa el a delegációk választott tag­jait. Június 25-én mind a 15-ös albizottság, mind a 67-es bizottság többsége elfogadta a javaslatot és nyilvánosságra hozta.

A másik számottevő politikai erő a bal­közép volt az 186l-es határozati párt poli­tikai örököseként Tisza Kálmán, Ghyczy Kálmán, Nyáry Pál és Ivánka Imre vezeté­sével. Álláspontjukat a tizenötös bizottság kisebbségeként igen határozottan kinyil­vánították: Elfogadták a külügyek közös ügy voltát, ám a hadügyeket illetően önálló magyar hadsereg felállítását követelték. Másrészt határozottan elutasították a dele­gációs javaslatot, s azt hirdették, a közös

Poroszország és Olaszország háborúja az Osztrák Császárság ellen (1866)

ügyekben is a két birodalomfél parla­mentjeinek kell dönteni, illetve egymással egyezkedni. Áthidalhatatlan nézetkülönb­ség esetén azonban kénytelenek voltak az u r a l k o d ó n a k fenntartani a döntés jogát, amit viszont Deákék alkotmányossági szem­p o n t b ó l el fogadhatat lannak minősítettek.

H a r m a d i k erőt képezett a nagy számbeli kisebbségben lévő szélsőbal, amely tovább­ra is az 186l-es országgyűlésen kifejtett perszonáluniós p r o g r a m o t vallotta, az ese­ti érintkezésen kívül elutasított bármiféle közös ügyi szervezetet.

A politikai erőviszonyokat a pártok kö­zött az 1866. évi nyári háború sem ren­dezte át. Az uralkodó még június 26-án el­napolta az országgyűlést, s majd csak november 19-én indultak meg újra a tár­gyalások, de a háború hírei természetesen felbolygatták az ország közvéleményét. A balközép és a szélsőbal erői úgy érezte, Ausztria katonai veresége alapvetően új, az előzőnél lényegesen kedvezőbb tárgyalási pozícióba juttatta a magyar politikai elitet, s elérhetővé vált a puszta perszonáluniós kapcsolat kikényszerítése az uralkodótól. Deákra figyelt a közvélemény újra, ő azon­b a n - szokásos nyári vidékre költözését ki­használva - mintegy elmenekült a nyílt ál­lásfoglalás elől. Az uralkodó azonban -ahogy Andrássyt is - Bécsbe hívatta. A jú­lius 19-i audiencián Deák békekötést aján­lott a poroszokkal Ferenc Józsefnek, s az­után felelős magyar k o r m á n y kinevezését Andrássyval az élen. Szembeszegülve az addigi p r o g r a m módosítását követelő han­gokkal továbbra is a két országgyűlési felirat és a közösügyi bizottság többségi javaslatát jelölte meg k i indulópontnak, m o n d v á n , kikényszerített megállapodás n e m lehet tartós. Augusztusban Andrássy és Lónyay Menyhért, a Deák-párt pénzügyi szakértője Bécsben tárgyalt, de az igazi áttörést csak 1867 elején sikerült elérni. Szerepet játszott ebben az uralkodó által október végén kinevezett új külügyminisz­ter, Friedrich Ferdinánd Beust gróf ko­rábbi szászországi miniszterelnök, aki de-

1866 tavaszán Olaszország és Poroszország katonai szövetséget kötött. Poroszország 1866. június 7-én felmondta a gasteini egyez­ményt, s csapatai benyomultak Holstein tartományba. Kitört a há­ború, az osztrák haderő az olaszok ellen győztes csatát vívott (1866. június 24: Custozza), de a porosz haderőtől súlyos vereséget szenvedett (július 3: Königgrátz). A július 26-án aláírt nikolsburgi elő­zetes békében Ausztria lemondott Velence tartományról és Holstein­ről is, s kilépett a Német Szövetségből. Ezzel megnyílt az út a „kis-német" egység megteremtése előtt.

cember végén Pest-Budára látogatott, s fel­kereste Deákot is. Január elején Beust kez­deményezésére Andrássy, Lónyay és Eötvös újra Bécsben tárgyaltak Richárd Belcredi gróf miniszterelnökkel, Beusttal, Majláth kancellárra] és Sennyey Pál báróval a 15-ös bizottság javaslatáról, és kölcsönös k o m p ­romisszumokat sikerült elérni. A végső szót azonban Deáknak kellett k imondani . Deák azonban heves ellenállást tanúsított, elsősorban két kérdésben: ragaszkodott ahhoz, hogy a felállítandó magyar minisz­tériumban legyen honvédelmi miniszteri poszt, míg ezt a bécsi politikusok kategori­kusan ellenezték; másrészt ragaszkodott ahhoz, hogy a kért változtatásokat a hat-

Friedrich Ferdinand Beust gróf (1809-1886)

Szászországi miniszterelnök, akit Po­roszország térnyerése kényszerített hivatalának elhagyására. 1866-tól az Osztrák Császárság külügymi­nisztere, céljának a Poroszországgal szembeni fellépést, az elszenvedett háborús vereségért való visszavá­gást tartotta, ennek előfeltételének tekintette az Osztrák Császárság belpolitikai helyzetének rendezését. 1867-től osztrák miniszterelnök, majd birodalmi kancellár 1871-ig. 1870-ben szorgalmazta az Osztrák-Magyar Monarchia hadba lépését Franciaország oldalán Poroszországgal szemben.

Ferdinand Beust arcképe

Andrássy Gyula gróf (1823-1890)

1849-ben a magyar kormány törökországi diplo­

máciai megbízottja, ezért hadbírósági eljárás so­

rán halálra ítélték és in effigie kivégezték. A „szép

akasztott" párizsi emigrációban élt, majd 1856-

ban uralkodói engedéllyel tért vissza Magyaror­

szágra, 1860-1861 -tői Deák szűkebb politikai

körének tagja. Deák az 1860-as évek elejétől már

mint a lehetséges új magyar miniszterelnökre

tekintett rá arisztokrata származása, tekinté­

lyes vagyona, közkedvelt egyénisége folytán.

1867-1871 között magyar miniszterelnök, majd

1871 -1879 között az Osztrák-Magyar Monarchia

külügyminisztere.

Andrássy Gyula, 1860-as évek. Simonyi Antal felvétele

vanhetes bizottság csak a minisztérium ki­nevezése után tárgyalja. Az első kérdésben Deák lehetséges kompromisszumként né­hány héttel később saját bécsi útja alkal­mával elérte az uralkodónál, hogy ugyan legyen honvédelmi miniszteri poszt a kor­mányban, de azt a miniszterelnök töltse be. A sorrend kérdésében viszont Deák hí­vei is a fordított sorrendet támogatták, arra hivatkozva, nem vállalhatnak miniszteri posztot az államjogi rendezés fő vonalai­nak előzetes elfogadása nélkül. Deáktól garanciát kértek arra, hogy elfogadja az ál­taluk Bécsben tett engedményeket, s elkö­telezi magát a majdani magyar kormány nyílt támogatása mellett. Deák csak na­gyon nehezen, néhány napos habozás után szánta el magát hívei „ult imátumának" el­fogadására, miután azok ellenkező esetben a jövőbeli miniszterelnöki-miniszteri meg­bízás el nem fogadásával fenyegetőztek, s Deák nem akarta, hogy az áttörés pillana­tában ő hiúsítsa meg a rég várt kormány kinevezését. Január 28.-február 6-a között - Deák intenzív részvételével - tárgyalta aztán a hatvanhetes bizottság a tizenötös bizottság javaslatát a Bécsben kialkudott változtatásokkal együtt, s elfogadta. Ezt

követően kerülhetett sor február 17-én az új magyar kormány kinevezésére Andrássy Gyula gróffal az élen.

Ezt követően tovább folytak a tárgyalá­sok Bécsben és Pesten, i m m á r o n az áprilisi törvények revíziójáról. A magyar politiku­sok sikereket is elértek, de jórészt valóban érvénytelenítették, illetve módosították az uralkodó által kifogásolt cikkelyeket. Ezen túlmenően a tárgyalások során Andrássy megállapodott az uralkodó úgynevezett előszentesítési jogáról is, vagyis arról, hogy a kormány csakis az uralkodó előzetes jó­váhagyásával terjeszthet be törvényjavasla­tot az országgyűlés elé.

A képviselőház heves vita után március 30-án 257:117 arányban elfogadta a 67-es bizottság többségi javaslatát a részletes vita alapjául, majd május közepén sor került az 1848-as törvények módosítására is: a ná­dori kiterjesztett hatáskör felfüggesztésére, a nemzetőrségről szóló törvénycikk, vala­mint a király személye körüli és a hadügy­miniszter ellenjegyzési jogára vonatkozó rész elejtésére, továbbá az uralkodó korlá­tozás nélküli jogának rögzítésére az ország­gyűlés feloszlatására vonatkozóan. Az ural­kodónak azt is sikerült elérnie, hogy nem

került sor nádor választására. 1867. június 8-án végre sor kerülhetett Ferenc József­nek és nejének, Erzsébetnek magyar király-lyá és királynévé koronázására. A szélsőbal kis csoportján kívül az országgyűlés politi­kusai közül csak egy hiányzott a fényes ün­nepség résztvevői sorából: Deák Ferenc nem jelent meg a koronázáson, feltehetően nem kívánt e szimbolikus ünnepi gesztus szemtanúja és részese lenni. Finoman bár, de elhatárolódott a „mű"-től, ezzel mint­egy szolidaritást vállalt a kiegyezést ellen­zőkkel is, saját személyében igyekezve helyreállítani a nemzet egységét: az ünnep­lőkét és a nemzeti függetlenség reményét siratókét - akik szép számmal voltak.

Az ő érzelmeik és véleményük nyert ki­fejtést Kossuth Lajosnak 1867 májusában Deákhoz intézett nyílt levelében, az úgyne­vezett Kasszandra-levélben, melyben Kos­suth a Habsburg Birodalmat pusztulásra ítélt államalakulatként bélyegezve, elítélte az államjogi megállapodást, s az 1849-es függetlenségi eszmék zászlaját emelte ma­gasba. A szélsőbal erői intenzív politikai

agitációba kezdtek, megindult a Demokra­ta Körök szervezése.

Deák az uralkodónak azt tanácsolta, a koronázási ajándékot az egykor ellene harcolt honvédek árvái, özvegyei, munka-és keresetképtelenné vált rokkantjai segé­lyezésére fordítsa, ezzel is szimbolizálva a „kibékülést" az uralkodó és „népe" között. Június 9-én az uralkodó amnesztiát hirde­tett a politikai és sajtóvétségekben elítéltek számára, s az emigránsoknak is lehetővé tette a hazatérést, de az uralkodó iránti hű­ségre és az ország törvényeinek tiszteletben tartására vonatkozó ünnepélyes ígérettétel­re kötelezte őket. Június 12-én Andrássy bemutatta a képviselőházban a kiegyezést rögzítő szentesített törvénycikkeket.

Az úgynevezett gazdasági kiegyezés alapelveinek kidolgozására a képviselőház 1867. június végén bizottságot választott, amely az időközben, 1867 májusában is­mét összeült osztrák birodalmi tanács ha­sonló küldöttségével tárgyalásokat folytatott augusztus-szeptember folyamán. Hossza­dalmas és nehéz tárgyalások után sikerült

Az 1867. évi törvénykönyv első és utolsó oldala

Kossuth Lajos: Nyílt levél Deák Ferenczhez. Páris, május 22-kén 1867. Magyar Újság, 1867. május 26. (részlet)

„Most szólok, és hozzád, és nyíltan szólok, mert úgy látom - s az

évek és szenvedések terhe alatt meghiggadt ítélet tekintetével látom

úgy -, hogy nemzetünk a jogfeladások sikamlós meredélyén veszély­

be, több, mint veszélybe, halálba sodortatik... A jogvisszaszerzés

álláspontjáról a jogfeláldozás sikamlós terére jutottál, s mert minden

álláspontnak megvan a maga kérlelhetlen logikája, e téren annyira lá­

tom víve a dolgokat, hogy mély fájdalommal kell kérdenem, mi marad

még feladni való a nemzet önállásából? Mi marad még feladni való

mindazon jogokból, melyek az alkotmányos állami élet lényegét s biz­

tosítékait képezik, s melyek hazánk sajátlagos helyezetében még

sokkal nagyobb beccsel bírnak, mint oly országokban bírhatnának,

melyeknek fejedelme nem más országoknak is uralkodója, melyek

tehát nincsenek azon veszélynek kitéve, hogy idegen érdekeknek

eszközeivé süllyesztessenek? ... Magyarország mindazon magasabb

attribútumokból kivetkőztetik, melyek egy országnak állami típust

adnak; hogy a legfontosabb ügyekben idegen avatkozástól menten

önállólag nem intézkedhetve idegen érdekek vontató kötelére

akasztatik; hogy a nagyon alárendelt szerepre kárhoztatott magyar

minisztérium többé teljességgel nem független, s hogy ezen jogfel­

adások mellett a magyar országgyűlés alig lehet egyéb, mint egy

megszaporított megyegyűlés.. ..Tudom, hogy a Cassandrák szerepe

hálátlan szerep. De Te fontold meg, hogy Cassandrának igaza volt!"

annak végére is pontot tenni: meghatároz­ták a tízévenként megújítandó vámszer­ződés alapelveit, a közös ügyek költségei­nek fedezésében való részesedés arányát (Magyarország: Ausztria = 30:70 százalék), a közös államadósságok terheinek ugyan­ilyen arányban történő viselését. A két biro­dalmi fél pénzügyminisztereinek vöslaui tit­kos megállapodása pedig szeptemberben a jegybank egységét állapította meg.

Május végétől kezdve az ausztriai bi­rodalmi tanácson belül is folyt a vita az államjogi rendezésről, ekkor nyílt először alkalmuk az ausztriai politikusoknak be­kapcsolódni az államjogi konszolidáció fo­lyamatába. Az osztrák-német politikusok végül fanyalogva bár, de mint kész tényt tudomásul vették a magyar politikai elit és az uralkodó között kimunkált megállapo­dást, remélve, a jövőben még adódik alka­

lom egy-egy elemének reformjára, legin­kább a delegációk birodalmi parlamenttel való felváltására. Nem így a birodalom nyugati felének szláv mozgalmai, amelyek az ausztroszláv föderatív program taga­dását látták a megállapodásban, s egyér­telműen elutasították. Az uralkodó által 1867. december 21-én szentesített decem­beri alkotmány ennek ellenére Ausztria alaptörvényei sorába iktatta - ha más szö­vegezésben és szerkezetben is - a magyar kiegyezési törvénycikkek rendelkezéseit.

A kiegyezés nyugvópontot jelentett azon államjogi kísérletek sorában, melyeken ke­resztül Ferenc József a neoabszolutizmus kudarca nyomán 1860-tól kezdve a biro­dalom politikai konszolidációjának lehet­séges útjait kereste. A magyar politikai elit számára biztosította 1848-1849 nagy cél­kitűzéseiből a már az előző két évtizedben intézményesített polgári jogegyenlőség to­vábbi érvényesülése mellett a liberális al­kotmányos politikai intézményrendszer újra kiépülését, bár az uralkodó befolyási köre jóval kiterjedtebb lett, mint ahogy azt az áprilisi törvények az akkori egyedi törté­nelmi szituációban megszabták. A nemzet­állami szuverenitás megteremtése tekinte­tében az 1867-es kiegyezés nem nyújtott kevesebbet, mint az áprilisi törvények, de lemondást igényelt az 1848-as perszonál­uniós tervekről. A közös ügyek intézésére létrehozott intézmények (delegációk, kö­zös minisztertanács) azonban nem a másik birodalmi félnek rendelték alá Magyaror­szágot, hanem sokkal inkább az uralkodói akaratnak, hiszen hatékony alkotmányos kontroll hiányában a közös ügyek terüle­tén az uralkodó és mindenkori tanácsadói köre befolyása meghatározó súllyal érvé­nyesülhetett. Mindemellett lehetőség nyílt a Magyar Korona országainak újra kivívott államjogi egységén belül a nemzetállami intézmények megteremtésének kísérletére.

Ferenc József sokat kényszerült engedni korábbi álláspontjához képest: mindenek-

előtt el kellett fogadnia a parlamentáris felelős kormányzatot, mely ellen oly el­szántan hadakozott még az 1860-as évek­ben is. Cserébe viszont az államélet végül közösnek elismert területein - amelyek a nagyhatalmi dinasztikus politika számá­ra kulcsfontosságú területek voltak - a ki­egyezés biztosította az uralkodói akarat meghatározó súlyát az alkotmányos díszle­tek ellenére is. Emellett a b i rodalom egy­sége - ha két b i rodalmi központtal is -továbbra is biztosítva volt, s a politikai konszolidáció nyomán úgy tűnt , adottak a feltételek ahhoz, hogy a Habsburg Biro­dalom, i m m á r o n Osztrák-Magyar Monar­chia néven ismét Európa egyik számottevő nagyhatalmává váljék. Az ausztriai szláv nemzeti mozgalmak elutasító álláspontja nyomán azonban azzal is tisztában lehetett az uralkodó, hogy Ausztrián belül a politi­kai konszolidáció még megteremtendő célkitűzés csupán. Ezért sem tekinthette le­zártnak a b i rodalom államjogi újrasza-básának feladatát. 1870-1871 folyamán, a csehországi fundamentális artikulusokról folyt vita kapcsán még egy további kísérle­tet tett, hogy a dualista államberendezke­dést összeegyeztesse a föderatív elképzelé­

sekkel. A kiegyezést féltő magyar politikai elit azonban, amely ráadásul attól tartott, hogy a föderatív elv ausztriai térnyerése megerősíti a magyarországi n e m magyar nemzeti mozgalmaknak az ország belső közigazgatási-politikai intézményrendsze­rének föderalizálására vonatkozó igényeit, s így közvetíenül akadályozza nemzetállami aspirációit, meghiúsította a cseh nemzeti mozgalom vezetőivel kötött államjogi meg­állapodás életbe léptetését.

Ezt követően a birodalom története év­tizedeken keresztül az 1867-ben lefektetett államszervezeti keretek között folyt, mely keretek gazdasági konszolidációt hoztak magukkal, a polgári társadalom viszonyai­nak kibontakozását, továbbá biztosították a modern alkotmányosság érvényesülését. Mindemellett azonban a nacionalizmusok kereszttüzében továbbra is heves politikai összecsapások jellemezték a belpolitikai vi­szonyokat e soknemzetiségű birodalom­ban, a Lajta mindkét oldalán. A nemzeti mozgalmak aztán évtizedekkel később - az első világháborúban győztes nagyhatalmak szövetségeseiként - szétbontották a birodal­mat, s az önmagukat nemzetállamoknak te­kintő kisállamok korszaka köszöntött be.

Ferenc József kardvágása a koronázási dombon, 1867

Ajánlott irodalom

Forrásközlések

Berzeviczy Albert: Régi emlékek 1853-1870. Budapest, 1907.

Csengery Antal hátra hagyott iratai és feljegyzései. Bevezetőt írta: Wlassich Gyula. Közzéteszi: Csengery Lóránt. Budapest, 1928.

Deák Ferenc beszédei. Szerkesztette: Kónyi Manó. 2-6. köt. 2. kiadás. Budapest, 1903.

Idősb Szőgyény-Marich László országbíró emlékiratai. 1-3. köt. Budapest, 1917.

Lónyay Menyhért naplója 1860-1861. Sajtó alá rendezte: Berkes Hajnalka-Laszli Mariann-Nagy Anita. Szerkesztette: Deák Ágnes. Budapest, 2004.

„Naplójegyzetei Krasznay Péter kemecsei lakosnak..." Visszaemlékezések 1830-1861. Sajtó alá rendezte: Forrai Ibolya-Árva Judit. Bevezetőt írta: Benda Gyula. Budapest, 1998.

Spira György: Kossuth és alkotmányterve. Debrecen, 1989.

Tóth Gyula (Szerk.): A föld megőszült. Emlékiratok, naplók az abszolutizmus (Bach) korából. 1-2. köt. Budapest, 1985.

Szakirodalmi feldolgozások

Benedek Gábor: „A bürokratizáció történetéhez: az 1853-54. évi definitív rendezés személyi következményei". In: Kövér György (Szerk.): Zsombékok. Középosztályok és iskolázta­tás Magyarországon a 19. század elejétől a 20. század köze­péig. Budapest, 2006. 240-252. old.

Berzeviczy Albert: Az absolutismus kora Magyarországon. 1-4. köt. Budapest, é. n.

Czieger András: Lónyay Menyhért 1822-1884. Budapest, 2008.

Deák Ágnes: „Nemzeti egyenjogúsítás". Kormányzati nemzetiségpolitika Magyarországon 1849-1860. Budapest, 2000.

Deák Ágnes-Molnár András: Deák Ferenc. Budapest, 2003.

Gerő András: Ferenc József, a magyarok királya. Budapest, 1988.

Hanák Péter: 1867 - európai térben és időben. Sajtó alá rendezte: Somogyi Éva. Budapest, 2001.

Hermann Róbert: Megtorlás az 1848-49-es forradalom és szabadságharc után. Budapest, 1999.

Hermann Róbert (Szerk.): Vértanúk könyve. A magyar forradalom és szabadságharc mártírjai 1848-1854. Budapest, 2007.

Kaposi Zoltán: Magyarország gazdaságtörténete 1700-2000. Budapest-Pécs, 2002.

Kosáry Domokos: Magyarország és a nemzetközi politika 1848-1849-ben. Budapest, 1999.

Kövér György: Iparosodás agrárországban. Budapest, 1982.

Lukács Lajos: A magyar politikai emigráció 1849-1867. Budapest, 1984.

Lukács Lajos: Magyar függetlenségi és alkotmányos mozgalmak 1849-1867. Budapest, 1955.

Pap József: Magyarország vármegyei tisztikara a reformkor végétől a kiegyezésig. Szeged, 2003.

Sarlós Béla: Deák és a kiegyezés. Budapest, 1987.

Schlett István: Eötvös József. Budapest, 1984.

Somogyi Éva: Abszolutizmus és kiegyezés 1849-1867. Budapest, 1981.

Somogyi Éva: Ferenc József. Budapest, 1989.

Szabad György: Forradalom és kiegyezés válaszútján (1860-61). Budapest, 1967.

MAGYARORSZÁG T Ö R T É N E T E

Főszerkesztő Romsics Ignác

1. Őstörténet és honfoglalás

2. Államalapítás 970-1038

3. Válság és megerősödés 1038-1196

4. Nagy uralkodók és kiskirályok a 13. században

5. Az Anjouk birodalma 1301-1387

6. Luxemburgi Zsigmond uralkodása 1387-1437

7. A Hunyadiak kora 1437-1490

8. Mohács felé 1490-1526

9. A három részre szakadt ország 1526-1606

10. Romlás és megújulás 1606-1703

11. A Rákóczi-szabadságharc 1703-1711

12. Megbékélés és újjáépítés 1711-1790

13. A nemzeti ébredés kora 1790-1848

14. Forradalom és szabadságharc 1848-1849

15. Polgári átalakulás és neoabszolutizmus 1849-1867

16. A dualizmus kora 1867-1914

17. Világháború és forradalmak 1914-1919

18. A Horthy-korszak 1920-1941

19. Magyarország a második világháborúban

20. Demokráciából a diktatúrába 1945-1956

21. Az 1956-os forradalom és szabadságharc

22. A Kádár-korszak 1956-1989

23. A Harmadik Magyar Köztársaság 1989-2009

24. Időrendi áttekintés

KOSSUTH KIADÓ www.kossutri.rtu