1 0 NÉPSZABADSÁG K U L T Ú R A 1997. július 11., péntek

■televízió

M ű s o r s z ü n e t j ó t é k o n y s á g i c é l r aSzerda este nehéz választás elé állított a televízió. Az egyesen nemzetközi videokonferencia volt a NATO madridi csúcsérte­kezletéről, a kettesen pedig szép­ségversenyt ígértek, mégpedig mindkét nemben. Gondoltam, arról, hogy miképpen leszünk nemsokára észak-atlantiak, még sokat hallhatok és olvashatok, a szépségverseny viszont semmi mással nem pótolható vizuális élményt ígért. Azt választottam tehát. Megnéztem a Miss és Mr. Hungary című műsort.

Először az tűnt föl, hogy a szépségről alkotott elképzelé­sem alighanem erősen eltér azo- kétól, akik a döntő mezőnyét összeválogatták. Például nem hiszem, hogy a férfiszépség egyetlen kritériuma a kidolgo­zott izomzat. A szemlátomást kötelező gyermeteg vigyor pedig még annyira sem tetszik. Igazi csalódást azonban a hölgyek okoztak nekem, pedig abban a korban vagyok már, amikor az ember nem igazán tud kritikus lenni húsz év körüli kislányok­kal szemben, azaz hajlamos va­gyok csak a szépet meglátni bennük. A fürdőruhából élesen kimeredő medencecsontokat, amelyekkel akár szántani is le­

hetne, azonban még mindig nem tudom vonzónak látni. Az arc szépségéhez pedig valamilyen karakter is szükséges volna. A képernyőn nemigen láttam kü­lönbséget a versenyzők között. Ez egyébként a fiúkra is vonat­kozik. Nem is tudom, hogyan si­került a szépszámú zsüromak választani közülük.

Igaz, felöltözve a lányok leg­alább nem voltak egészen egy­formák, amennyiben különböző alkalmi jelmezeket viseltek, a fi­atalemberek viszont öltönyben úgy festettek, mintha klónozták volna őket. Még esetlen mozdu­lataik sem tértek el egymástól észrevehető mértékben. Elfogad­ható mozgáskultúrát nemigen si­került beléjük verni. Nemcsák Károly elegánsabban mozog ná­luk, amikor zongorát cipel a Szomszédokban. Márpedig az eleganciának is köze kellene hogy legyen a szépséghez.

Hamar kiderült persze, hogy az egész műsornak sincs sok kö­ze a versenyzőkhöz, s még kevés­bé a szépséghez. Sokkal inkább védnökökhöz, szponzorokhoz, rémisztő ízlésű pénzemberekhez és hivatalosságokhoz. Az ifjú szépségek éppen csak megmu­tatták magukat, a támogatók vi­

szont végigszerepelték a műsort. Nemcsak nyilatkoztak, de föl is léptek. Ismert profikkal vegyes­karban énekelték a megyei rend­őrkapitány elképesztő szerzemé­nyeit. A képernyőre ömlesztették az új magyar polgár ízlésvilágát. Mintha meztelen csigák öltöttek volna szmokingot.

Azt nem tudhatom, mindez hogyan került a közszolgálati te­levízió képernyőjére, mármint hogy ki fizetett kinek. A televízió pénzt adott vagy kapott-e érte. A lényeget illetően ugyan ez szinte mindegy. Az persze fölháborító, ha ilyesmire pocsékolják előfize­tési díjunkat és adónkat. De az sem sokkal vigasztalóbb, ha az állami tévének ide kell lesüllyed­nie, hogy a működéséhez szüksé­ges anyagiakat összeszedje. Mi­közben többé-kevésbé mégis­csak kulturális műsorokat taka­rékossági célból szüneteltet.

A legkeservesebb az egészben az, hogy mindez akkor történik így, amikor már jó ideje van mé­diatörvény, amikor már csak né­hány hónap van hátra az orszá­gos kereskedelmi televíziók elin­dulásáig. Amikor már körvona­lazódnia kellene a jövőnek. S at­tól tartok, az körvonalazódik is. Csak éppen nem az a tiszta hely­

zet, a funkciók, feladatok világos elkülönülése fogja jellemezni, amit a törvényi rendezéstől vár­tunk, hanem ugyanaz a zűrza­var, ami eddig is volt. Az állami tévé továbbra is csak kereske­delmi tevékenységből tud megél­ni, a kereskedelmi csatornákra pályázóknak pedig eleve előírtak számos közszolgálati föladatot, az elbírálásnál pedig állítólag döntő szempont volt, hogy mennyi ilyet vállalnak még ma­gukra. Azaz ősztől kettő helyett négy félkereskedelmi csatornát nézhetünk, amelyeknek egyedül politikai semlegességére fognak éberen ügyelni a pártok által kézben tartott kuratóriumok. Az egyszerű politikamentes silány­ság, rossz ízlés aligha fog valaki­nek is fájni.

A szépségversenyt összefogla­ló műsor pénzügyeiről egyébként annyi kiderült, hogy a bevételt, négyszázezer forintot föl­ajánlották valamilyen nemes célra. Az ötvenöt perc műsoridő ára ennek alighanem sokszorosa. Mindnyájan jobban jártunk vol­na hát, ha a megsegítendők ezt az összeget kapják, a képernyőre pedig kiírták volna, hogy a mű­sor jótékonysági célból szünetel.

Zappe László

P á r b e s z é d a s z l e n g r ő l„Szleng az, amikor a nyelv fel­gyűri az inge ujját, beleköp a tenyerébe, és munkához lát.” Rónaky Editet idéztem, s ő már csak tudja, hiszen a Pécsett élő, nyugdíjas magyar-törté­nelem szakos középiskolai ta­nárnő négy évtizeden át gyűj- tötte-kutatta az egyik legvál­tozatosabb és legtöbbünket érintő szleng, a diáknyelv tit­kait.

A Magyar Tudományos Aka­démia 1964-ben kiírt egy pá­lyázatot Hogyan beszél ma az ifjúság? címmel, s ezt Rónaky Edit nyerte meg. Aztán ugyan­ezzel a címmel 1993-ban is megjelent egy pályázat, s en­nek újból ő lett a győztese. Utóbbi munkáját a szentlőrin­ci Kemény Gábor Iskolaszö­vetség tavaly kiadta. A boltok­ban nem árusí­tott, csakis az is­kolaszövetségtől m egrendelhető könyvecske ezer példánya gyor­san elfogyott, így idén újra­nyomták a beve­zető tanul­mánnyal ellátott d i á k s z l e n g - g y ű j t e m é n y t .Talán ha egy, a piaccal napra­kész kapcsolatot tartó kiadó rá- érez Rónakym u n k á j á n a k eladhatóságára, akkor a négyezer kifejezést, szó­lást és közmon­dást (ferdítést) tartalmazó gyűj­temény siker­könyv lehetett volna. De ne bánkódjunk, hi­szen a nyelvmű­velés elkötele­zettjei így is fel­fedezik maguk­nak ezt a köny­vet, a diákok meg enélkül is tudnak „hado­váim ”.

Rónaky Edit bevezetőjében megjegyzi, hogy ez a szertelen, magamutogató, hetvenkedő nyelv része a fiata­lok intim világának, így azt nem lehet megismerni kulcs­lyukon át leskelődve. A szerző sok időt töltött tanítványaival, s diákjai gyakorta társként ke­zelték. E jó viszonyról vall az a dossziényi - orcátlan és ke­gyetlen - karikatúra, amit nö­vendékei az idő tájt rajzoltak róla, amíg ő volt a pécsi Művé­szeti Szakközépiskola igazga­tója (vagy hogy stílusosak ma­radjunk: igázgatója). Ám hiába nyíltak meg előtte a gyerekek, gyakorta nem tudták segíteni őt a diáknyelv kutatásában.

- Számtalanszor megkér­tem őket, hogy írják le leg­újabb kifejezéseiket, de olyan­kor szinte megbénultak - mo- solyodik el az emlékező peda­gógus. - Ültek a papír előtt, és törték a fejüket, de eredmény­telenül. Aztán az egyik fiú - aki még egy sort sem írt - fel­pattant, és kikéredzkedett. Megkérdeztem, hogy hová in­dul? Mire ő azt válaszolta: me­gyek és „kigittelem a fajan­szot”, ami finoman szólva ugye annyit jelent, hogy elvég­zi a nagydolgát. Vagyis a diák­nyelvi kifejezések kitalálásá­hoz és használatához mindig egy sajátos helyzet kell.

- De vajon mi kell ahhoz, hogy egy diáknyelvi kifejezés fennma­radjon, sőt áttelepüljön a köznyelv­be? - faggatom tovább a pedagó­gust.

- Ez számomra egy megfejt­hetetlen titok - ismeri el kész­ségesen. - Százával maradnak fenn olyan nem túl ötletes ki­fejezések, amelyeknél a sok­kalta szellemesebb szóképzé­sek pillanatok alatt elhalnak. Egy kifejezés népszerűsége nyilván attól is függ, hogy mi­lyen tárgyra, fogalomra vagy jelenségre használják. Példá­ul, hogy a „bunkofon” szó gyorsan elterjedt, abban an­nak is szerepe volt, hogy a rá­diótelefonálás nagyon rövid idő alatt tömeges és némiképp lenézett szokássá vált. Ugya­nakkor, ha egy diákkifejezés népszerűvé válik, azzal ki is esik a diákszlengből, mert a sűrű használattól az a kifeje­zés elkopik, unalmassá válik, és már nem biztosít kü­lönállást. Ott van a szia esete.

Amikor mór mindenki sziával köszönt, akkor jöttek az új kö­szöntések: a csók, csóközön, csocsi, cső, háj.

- Az megállapítható, hogy a di­áknyelvnek melyek a forrásai, ám az vajon megfejthető-e, hogy ha a diáknyelv merít valamely forrás­ból, miért éppen abból merít?

- Ez is nagy titok. Az persze érthető, hogy a Valahol Euró­pában című film nyomán az argó szavak benyomultak a di­áknyelvbe. A mai angol sza­vaktól hemzsegő, komputeres, angol tévécsatornás világunk­ban a diáknyelv is sok angol szót magába szív. De a diák­szleng százszámra átvett orosz, szlovák, olasz, német, latin, héber és cigány szavakat. A di­áknyelv néha népieskedik, né­ha irodalmias fordulatokat használ, néha finomkodik,

máskor viszont szándékosan elhibázott ragozással állít elő új mondatokat. Hogy mit, mi­kor, miért csinál egy-egy kife­jezés megalkotója, azt szinte csak az adott kifejezés születé­sekor lehet tetten érni. Mert az függ a kifejezés megszületése­kor jelen lévő társaság összeté­telétől, műveltségétől, hangu­latától, az utoljára látott film vicceitől és ezernyi más ténye­zőtől.

- A felnőttek vádja, hogy a diák­nyelv durva...

- Néha tényleg az, hiszen a fiatalokban mindig ott lapul a felnőttpukkasztás szándéka, s ennek egyik módja a durva­ság. No meg, ha az egyik diák durván szólal meg, akkor má­sik késztetve érzi magát, hogy ő arra még durvábban vála­szoljon. Emiatt még kár lenne a diáknyelvet lekezelni, érték­telennek nyilvánítani. Pedig mi, tanárok hajlamosak va­gyunk erre, mivel az iskolát szentélynek, a nyelvet szent ügynek tüntetjük fel. Azt kell észrevenni a diákszlengben, hogy mennyi benne a tűz, a le­lemény, a szellem, az életkedv. Ha egy kövér nőre azt mond­ják a fiúk, hogy tonna madon­na, dús hús, hájbáj, tömör gyönyör, akkor abban nem feltétlenül a sértő szándékot kell látni, hanem a nyelvi já­tékot és - igenis! - a költésze­tet, vagy azt, hogy annak a lánynak a méretei vonzóak, kívánatosak.

- Amúgy kik a „legmenőbb” di­áknyelvújítók?

- A rosszul tanuló fiúk. Az iskolában gyengén produkál­nak, az órán hallott „vaker, szabvány szöveg, kincstári du­ma, lejárt lem ez” annyira unalmas, hogy „azt már Noé sem vitte be a bárkájába, és nem veszi be a számítógép”, ezért a tananyag helyett kere­sik a maguk mondandóját, nyelvét és sikerélményét. Egyedi, izgalmas, szellemes szófordulatokat találnak ki, ami arról tanúskodik, hogy nem az eszükkel van a baj, ha­nem a szorgalmukkal, türel­mükkel és talán az iskola tü­relmével és tehetségápoló ké­pességével.

Ungár Tamás

/>A V