Lucian BoiaMIÉRT MÁS ROMÁNIA?

Lucian Boia: De ce este România altfel?

Fordította: Rostás-Péter IstvánBorítófotó Emanuel Tânjală

Előszó[1]

A másság filozófiája: válasz néhány kritikáraÁlmomban sem gondoltam, hogy ez az esszé ekkora hatást fog kelteni: néhány hónap alatt 40 000

példány fogyott el belőle, és végeérhetetlen vita kerekedett körülötte. A saját szempontomból ideálislenne, ha nem kommentálnám önnön mondandómat, és azt sem, amit mások mondanak róla: már egy-szer kifejtettem, midőn megírtam. Meg kell állapítanom azonban, hogy kicsit túl sok értetlenséggel,olykor kimondott rosszindulattal szembesülök, így kénytelen vagyok egy sor pontosítást ejteni.

Teljesen hamis az a beállítás, amely Mircea Vasilescutól, a Dilema veche című lap főszerkesztőjé-től származik, miszerint ezt a dolgozatot jó „kiadói húzás” céljából rendelték meg: „kitűnő marketing-ötlet”, hogy pontosabban idézzek. „Azt hiszem – mondja ő –, hogy a címet Gabriel Liiceanu adta”.Mindeddig abban a hitben éltem, hogy valahol mégis képes lennék egy téma kitalálására, és szükségesetén akár címet is adhatok neki. Biztosíthatom Mircea Vasilescut, hogy a téma és a cím egyaránt azenyém: én javasoltam a kiadónak, és nem fordítva. Sohasem írtam merkantilista megfontolásokból, ésnem az én hibám, hogy az esszéből bestseller lett. Csak azt írom, amit „érzek”, amiről egy adott pilla-natban azt hiszem, hogy érdemes másokkal is megosztanom.

Ugyancsak a Dilema veche hasábjain Cristian Ghinea[2] azzal vádol (vagy ment fel?), hogy a köny-vet „dühömben” írtam. Csakis így vetemedhettem arra, hogy „szájba rúgjam Romániát” (a kecseskifejezés a sajátja – „le style c’est l’homme”). Számomra viszont úgy tűnik, hogy nem az én szöve-gem, hanem Ghinea úr cikke enervált hangvételű. Miért haragudtam volna meg? Nem voltam TraianBăsescu támogatója, egyébként is mindenfelől a „távolságtartást” rótták fel nekem. Másfelől pedig,nem szoktuk volna meg eléggé Romániát, hogy csak úgy, egykettőre feldühödjünk? Ráadásul semmiolyasmit nem állítottam, ami nem lelhető fel előző munkáimban: mindössze rövidebben fogalmaztam,és valamivel élesebb hangsúlyokkal, épp ezért szembetűnőbben.

Nem valamiféle ideges állapot stimulált, hanem ellenkezőleg, egyfajta „mulatság”. Szórakoztamazon, hogy elképzeltem, miként maradtak tátott szájjal a nyugatiak, mert semmit sem értettek abból,ami Romániában történt. Ez aztán civilizációs törés a javából! Ez jelentette a kiindulópontot. És meg-kíséreltem a történelem révén megmagyarázni, miért vagyunk másak, és miért tűnünk óhatatlanul más-milyennek a többiek szemében is. Ha most újraírnám az esszét, eltekintenék a 2012-es események túl-zottan részletes elemzésétől, szabadon hagyva a nagy képletet, a román történelem általános értelme-zését. De nem nyúlok többé a szöveghez: így gondoltam ki, így írtam le, maradjon hát így!

Cristian Ghineának van még egy fura ötlete: nevezetesen az, hogy ha igazam is lenne (bár nincs!),akkor sem kellene kimondani („ez nem a megfelelő pillanat” – a kommunista rezsim egyik mondásaszerint); eltántorítanánk a románokat éppen most, amikor végre ők is próbálnak valamibe belekezdeni.Akkor már inkább simogassuk meg a buksijukat: kicsik, még nőniük kell.

Most pedig a másról, a másság filozófiájáról. Egyszerűen megdöbbentem: ebbe a szóba botlanakbele egyes kritikusaim, közülük néhányan igencsak. Azt az újdonságot akarják megosztani velünk,mintegy a váratlan és felbecsülhetetlen felfedezés elégtételével, hogy nem csak a románok, de mindennáció más és más. Most már sajnálom, hogy a könyvemnek nem ezt a címet adtam: Miért más Romá-nia, mint ahogyan másak a többiek is mind! Lehet, hogy kevésbé lett volna kifejező, de legalább kez-dettől kiiktattam volna az értetlenség fő okát. Mégis engedjék meg, hogy felhívjam azok figyelmét,

akik átugrották a szöveg első sorait, hogy a szövegem így kezdődik: „Országok és nemzetek különböz-nek egymástól. Hasonlóak és eltérőek. A maga során Románia nyilván része a hasonlóságok és eltéré-sek eme játékának.” Vajon nem eléggé egyértelmű? Értelmem korlátozott, mint minden emberé, demerem remélni, hogy nem annyira korlátolt, hogy bárki azt hihetné, tisztessége teljes tudatában, hogynem érzékelem a mások másságát. Engem azonban a román másság érdekelt, mert – nyilván – a romá-nok a maguk módján másként másak. A többiekhez való hasonlításoknak az a szerepe, hogy pontosab-ban meghatározzuk Románia hely(zet)ét, de alapvetően nem a többiek sajátosságai, hanem a jellegze-tes honi vonások foglalkoztattak.

Mihez, kihez viszonyítva? Egy tréfás kedvű személy Ruandát emlegette (amely maga is más, ha neméppen még annál is másabb). Íme, egy valós megoldás arra, hogy Románia európaibbnak tűnjék:Ruandával kell összevetni. De inkább azt javaslom, korlátozzuk vizsgálódásunkat Európára. De ne aNyugatra – pattannak is rögtön egyesek! Legyünk elnézőbbek: hasonlítsuk össze magunkat a szomszé-dos országokkal, amelyek földrajzilag, történelmileg és fejlettségi szint tekintetében egyaránt köze-lebb vannak, és, ha lehetséges, inkább Ukrajnával, mint Magyarországgal. Elfogadom ezt az igényt is,de csak részben. Kétféle összevetés létezik. Igen jól ismerem a két (vagy három) Európa közöttitávolságokat: Nyugat-Európa, Kelet-Európa (és, közéjük ékelten, Közép-Európa). A kérdésről bővenértekeztem a Nyugatról szóló könyvemben (Occidentul. O interpretare istorică – A Nyugat. Törté-nelmi olvasat). A viszonyítás alapja a kontinens közép-keleti fele kell, hogy legyen, ahol Románia isvan. Több ízben is utaltam két ilyen támpontra: Lengyelországra és Bulgáriára. Egyesek azt szeretnék,hogy csupán Bulgáriával hasonlítsuk össze magunkat (vagy, ha lehet, inkább csak Moldova Köztársa-sággal). Mit tehetnék: Románia részben Közép-Európához is tartozik (nem róhatjuk fel a földrajznak,hogy a román valóság ezt nem tükrözi kellőképpen). De ne feledkezzünk meg a másik fajta összeve-tésről sem: mihelyt Románia a nyugatiasodás útjára lépett, a Nyugattal való összehasonlítás elkerül-hetetlenné vált. 1866-ban, az alkotmánykeresőben levő fiatal román állam nem egyebet másol le(majdhogynem azt mondtam, „plagizálja” – de ne emlegessünk kötelet akasztott ember házában), minta belga Alkotmányt (mely Európa-szerte a leghaladóbb volt). Akkor most jogos vagy sem Belgiumhozhasonlítanom az országot? A „Kelet Belgiuma” megnevezést egyébként gyakran alkalmazták Románi-ára, mintegy a kor bevett kifejezése volt. Hát a „kis Párizs”? Nem arra ösztönöz talán, hogy Romániafővárosát „az igazi” Párizshoz hasonlítsuk? Jelenleg is az egész román eszme- és intézményrendszerformálisan nyugati vétetésű. Őket utánozzuk, őket akarjuk utolérni. Úgy tisztességes, ha hozzájuk ismérjük magunkat, ne érjük be azzal, hogy a valósnál nyugatiasabbaknak tettetjük magunkat, példáulFehéroroszországhoz képest.

Tény, hogy tovább merészeltem lépni, azt sugallva, hogy Románia még ennél is másabb lenne. Érte-lemszerűen nem egy bizonyos országhoz, hanem egy művileg megalkotott, semleges, „eszményimodellhez” viszonyítva, legyen az európai vagy akár regionális. Ebben a tekintetben lehetetlen tökéle-tesen és pontosan bizonyítanunk a mondandónkat, bár különböző vonatkozásokban elegendő – elgon-dolkodtató – statisztikai adatsor áll rendelkezésünkre. A nyugatias homlokzattal büszkélkedő, kétvilágháború közötti Románia egyben az az ország, amely még a szomszédaihoz viszonyítva is tartja azírástudatlanság és a csecsemőhalandóság rekordját. Nemcsak a „minket” „másoktól” elválasztókülönbség lehet sokatmondó, de a román térségen belüli ellentétek mértéke is. A kommunizmus is –amely szintén nem értelmezhető csupán önmagában, meg kell vizsgálnunk a táptalaját is – teljesensajátosan fejlődik ki ebben az országban. Románia az az ország, amely a legkevesebb kommunistávallép be a rendszerbe, és a legtöbbel válik meg tőle. Induláskor még a kommunizmus számára egyálta-

lán nem megfelelő struktúra jellemzi (rurális, kisbirtokosokból álló ország), ahhoz, hogy az út végénitt legyen a legnehezebb megszabadulni a kommunista struktúráktól. Előbb harsány antinacionalistaideológiát hirdet meg, a következő szakaszban pedig ugyanolyan harsány nacionalista eszmerendszertkarol fel. Mikorra a kommunista államok majd mindenikében alábbhagy a „személyi kultusz”, Romá-niában éppen, hogy felerősödik ez a kurzus. Amikor a többi európai kommunista ország (Albániakivételével) bizonyos fokú nyitásra, „liberalizálásra” törekszik, Románia éppen ellenkezőleg, bezár-kózik és elszigetelődik. Ceauşescu „dinasztikus” kommunizmusának nincs európai példaképe, Észak-Koreán kívül sehol nem találni hasonlót. De míg az ázsiai országban (amint azt valaki találóan megje-gyezte) ez a kombináció az apáról fiúra való átöröklésre korlátozódott, Romániában primitívebbmódon valóságos „törzsi” vagy klánszerű kommunizmus honosodik meg, a maga teljes garnitúrájával:az apa, a fiú, de még a feleség is (és nem is akárhogyan!), ráadásul a kettejük teljes rokonsága. Vajonnem túl sok ez a sajátosság? Némelyeknek úgy tűnik, túlzok, amikor azt mondom, hogy a románok(nem mind, de többségük) megérdemelték Ceauşescut. Nem, dehogy, Isten őrizz! A britek érdemeltékvolna meg, de nem tudni, hogyan, ő mégis Romániában landolt.

Még a térképen elfoglalt helye is Románia bizonytalan helyzetére utal. Szigorúan földrajzi szem-pontból távolról sem balkáni ország (kivéve Dobrudzsát, amennyiben a Dunát tekintjük a Balkán-fél-sziget északi határának), és mégis hangsúlyosan az, a civilizációk egész szövevénye révén. Keletiország, amely nyitott az orosz alföld felé, de nem kevésbé közép-európai is, a Kárpátok túlsó oldalán.Egyetlen európai nemzet sem alakult ki ennyire sok és elkülönült darabból (Bukovina és Dobrudzsa,Besszarábia és a Bánság...). Mindezek a részek egységesek a többségben levő románok jelenléte foly-tán, de egyben el is különülnek a kisebbségek sokszínű palettája és a kulturális lenyomatok változa-tossága révén (politikai szempontból Olaszország és Németország sokkal töredezettebbek voltak, ámsokkal egységesebb civilizációs teret alkottak).

A lényeg és a forma közötti feszültség Romániában a végletekig fokozódott. Az 1900-as évek tájé-kán strukturális szempontból Románia jelentős hasonlóságot mutat Oroszországgal. Mindkét esetben„megkésett”, túlnyomórészt rurális társadalommal számolhatunk, melyet az elnyugatiasodott elit ésintézményrendszer vékony hártyája borít. Csakhogy az orosz arisztokrata vagy értelmiségi, aki lehet,hogy még nyugatiasabb, mint a román, alapvetően orosz marad, lélekben távol a Nyugattól. Mi lehetoroszabb, mint az orosz irodalom? A román elit utánzása érezhetően hangsúlyosabb volt, hogy ne isbeszéljünk az ideológiai tagoltságról és a politikai struktúrákról, amelyeket a románok lelkiismerete-sen – és formálisan – lemásoltak, miközben az oroszok, a forradalmi fordulatok dacára, kitartottak asaját autoriter vagy fél-autoriter modelljük mellett. Úgy vélem, kulturális értelemben a végletek – alegfelső és a legalsó nívó, vagy a nyugatiasodás és az annak való ellenszegülés – közötti szintkülönb-ség Romániában a leghangsúlyosabb, kelet-európai, balkáni és közép-európai viszonylatban egyaránt.Emiatt a „lényeg nélküli formák” itt a legnyilvánvalóbbak. Ezért román Caragiale, és az az idő múlá-sának dacára a legidőszerűbb román író marad.

Súlyos váddal illettek: a támadást Alex Ştefănescu irodalomkritikus jegyezte. Szerinte hitelrontástkövettem el, Romániát becsmérelve. A kifejezést, vitán felül, remekül megválasztották: az egyenesena kommunista büntető törvénykönyvből kölcsönvett terminus egyébként néhány évig tartotta magát az1989 utáni „eredeti demokráciában” is, hogy azután az Európai Unióhoz való csatlakozás folyamatá-nak beindulásával átdobják a korláton. Szerencsére a „hitelrontás” Alex Ştefănescu révén menedékettalált az irodalomkritikában. Viszont haladásként könyvelhetjük el, hogy a kritikusok, az ügyészektőleltérően, nem tudnak börtönbe juttatni.

Ugyancsak Alex Ştefănescu fogalmazza meg a történelmi „megkésettség” tudós elméletét. Eszerintnincs azzal gond, hogy a románok későn indultak, sőt, éppen jó, hogy így történt. Íme a bizonyíték: azAmerikai Egyesült Államok még később léptek a történelem színpadára, és egyáltalán nem sínylettékezt meg, ellenkezőleg. Lehet, hogy nekünk is jól megy a sorunk, csak nem vesszük észre! Annyit mégismegengedek magamnak, hogy felhívjam az újdonsült történelemteoretikus figyelmét arra, hogy kétféletípusú „megkésettséget” kavar össze, amelyeknek a közös megnevezésen kívül semmi közük nincsegymáshoz. A románok későn lépnek be a történelembe, megkésett struktúrákkal, amelyek századokonát fékezik a haladást; az amerikaiak még később startolnak, de akadálymentes terepen, a fejlődés csú-csán álló protestáns Európából érkező képzett és szabad emberekkel („a protestáns etika és a kapita-lizmus szelleme”). Azt tanácsolom Alex Ştefănescu úrnak, hogy kicsit még „finomítson” az elméletén.

Ám alighogy kilépünk az egyik elméletből, máris belegyalogolunk a másikba. A románok közönye,a mindenbe beletörődés szelleme, a reakcióhiány – szintén Alex Ştefănescu szerint – nem a gyenge-ség, hanem az erő jele. Csak a gyenge népek izgágák. Íme: a franciák, a lengyelek... a románok otthonülnek, a tévé előtt. Erős nép. (Már megint „hitelt rontok”.)

Most pedig Nicolae Manolescuról[3]. A szóban forgó cikk – mint ahogyan azt már megszoktuk –hosszas fejtegetés a témába való bevezetésről, arról, hogy mit jelent a másság. Újfent értesülünk róla,ha eddig nem lett volna számunkra elég világos, hogy az egész világ más. Mivel már meguntam ezt atémát, arra kérem az olvasót, kicsit lapozzon vissza, és keresse meg, mit mondtam e kényes intellektu-ális csörte kapcsán.

Nicolae Manolescu legfőbb sérelme az, hogy neki olybá tűnik, hogy lekicsinyeltem a román anti-kommunista ellenállást. Újból megjegyzem: minden viszonyítás kérdése. Romániában természetesenlétezett kommunista-ellenesség, de sajnos ez a mozgalom nem talált elegendő visszhangra a lakosságkörében. A hegyekben való ellenállás, meglehet, ádázabb volt, mint bárhol máshol, ugyanakkor elszi-geteltebb is. Távol állunk az olyan átfogó nemzeti mozgalmaktól, mint amilyenek Lengyelországot jel-lemezték szinte végig a kommunizmus idején, vagy mint ami Magyarországon 1956-ban, vagy Cseh-szlovákiában az 1968-as prágai tavasz idején történt. A nálunk kitört Zsil-völgyi (1977) és brassói(1987) megmozdulások elszigeteltek maradtak. Ami pedig „a kultúra általi ellenállást” illeti (amely-nek teoretikusává maga Nicolae Manolescu vált), a kifejezésben rejlő igazságot, már amennyi létezik,jó adag mitológia egészíti ki. Vajon el kell hinnünk, hogy az íróknak mindig sikerült kijátszaniuk acenzúrát? Vagy a cenzorok lettek volna ennyire ostobák? Esetleg ők is antikommunisták voltak? Akönyveket „az uraság engedélyével” adták ki (miközben az írók egyéb apró előnyöket is élveztek azértelmiségiek különféle kategóriáihoz képest). A 70-80-as évek legnagyobb szabadsága abban állt,hogy szigorú kritikával lehetett illetni az ötvenes éveket, ezt a „nyomasztó évtizedet”, ám csupán a„túlkapásokat”, magát a rendszert nem. Valamicskét kritizálták a jelenlevő valóságot is. Ceauşescumaga is támogatta egy bizonyos pontig a negatív állapotok kritikáját, éppen azért, hogy saját, „ember-séges” kommunizmusát hitelesítse ezzel. Marin Preda Cel mai iubit dintre pământeni (Halandók közta legszeretettebb) című regényének megjelenése általános izgalmat keltett. Bevallom, akkor szégyen-kezve olvastam. Ha jól emlékszem, egy ötvenes évekbeli „túlkapást” leplez le: a hőst jogtalanulnéhány év börtönre ítélik. Elég kevés, a korabeli szörnyű, kommunista terrorhoz képest! A Delirul(Delírium) című regény újra nagy szenzációt hozott: „nyíltan” beszélt Antonescuról! A marsall „fele-más rehabilitációját” – amely fel is ingerelte a szovjeteket – szintén fentről indítványozták (ezt jelziegy, a Párttörténeti Intézetben dolgozó történész tanulmánya, amelyet a maga során ugyancsak sokankommentáltak); az egyensúly kedvéért az írónak gondja volt arra, hogy beékeljen egy fejezetet, amely-

ben színre lép – bár más néven – a ifjú forradalmár Nicolae Ceauşescu is. A fejezetet 1989 utánkigyomlálták a szövegből. Miért is nem írják újra az egész regényt? De miért is kutakodjam az írókközött, mikor átadhatom a szót éppen Nicolae Manolescunak, egy apró, de vélhetően nem jelentékte-len példa erejéig. 1993-ban értetlenül álltam (ismétlem: 1993-ban), miután elolvastam Petru DumitriuCronică de familie (Családi krónika) című regényének új (a Forradalom utáni első) kiadásához írtutószavát. Annyi derült ki számomra belőle, hogy a szöveg 1989 előtt íródott, egy végül letiltottkiadáshoz. Érdekes, hogy változatlanul jelent meg 1993-ban! Kimondottan irodalmi elemzés, amely-ből a történelmi kontextusra vonatkozó leghalványabb utalás is hiányzik. Egy szó sincs az ötvenesévekről, amikor a regény született, semmi a román történelem – Roller[4] tankönyveinek szellemébenelkövetett – iszonyatos eltorzításáról, ami az irodalmi értékek dacára a narrációt teljes mértékbenbefolyásolja. Semmi, abszolút semmi, sem kommunista, sem antikommunista szempontból. Sajnosfennáll a veszély, hogy az olvasónak az lehet a benyomása, hogy Petru Dumitriunál minden rendbenvan a történelmi múltidézés terén. Amit erről el kellett volna mondani, konkrétan és részletesen szin-tén Nicolae Manolescu fejtette ki a 2008-ban megjelent Istoria critică a literaturii române (A románirodalom kritikai története) című munkájában. Magam sem tagadom, hogy a kultúrának, és elsősorbanaz íróknak köszönhetően fennmaradt a változatosságnak és a kritikai gyakorlatnak egyfajta minimuma,a szabadság homályos érzete. Ám innen egészen az antikommunista ellenállásig hosszú az út.

Ami nem fair play Nicolae Manolescu kritikáiban, az a kijelentéseimre vonatkozó antiszemita sej-tetés. Különben egykor őt magát is jogtalanul vádolták ugyanezzel. Manolescu szerint az Antonescu-rezsim iránt toleránsabb lennék, mint a kommunizmus iránt. Állítólag nem tudnék a zsidók közlésijogának megvonásáról és a közéleti részvételük ellehetetlenítéséről. Állítom, hogy tudok minderről,sőt többet, mint Manolescu úr. A Capcanele istoriei (A történelem csapdái) című könyvemben sok, alehető legjobban dokumentált oldalt szenteltem ennek a témának. De ilyen volt az Antonescu-rendszer,és nem fogok hazudozásba kezdeni csak azért, hogy teljesen befeketítsem a képet. Antonescu igenisfelelős megannyi zsidó haláláért, és ez szörnyű gyilkosság, mit lehet erről többet mondani? Hibásennél még több ember üldöztetéséért és diszkriminálásáért is, akiket nem küldött halálba. Azonbanhogy ez utóbbiak megúszták élve, az nem „cinikus” megjegyzés (ahogyan ezt Nicolae Manolescu fel-tételezi), hanem egy korántsem másodlagos történelmi tény megállapítása. Jobb lett volna, vagy egyrement volna, ha mindannyian odavesznek? És, túllépve a zsidó kérdéskört, a szellemi szabadságot1941 és 1944 között nem sértették meg nyilvánvaló módon. A legionáriusok hosszú lajstromot állítot-tak össze azokról az egyetemi tanárokról, akiket ki kellett volna zárni a felsőoktatásból; szerencsérenem maradt idejük, hogy végrehajtsák tervüket. A kommunisták még ennél is több tanárt dobtak ki,főleg 1947-48-ban (mi több, sok egyetemi oktató börtönbe került, egyesek ott lelték halálukat). Anto-nescu senkit sem távolított el az egyetemekről (a zsidó oktatókat már azelőtt kizárták); a kevés kivétela bűnügyi dossziéval rendelkező legionáriusoké, akik az 1941-es lázadásban való részvételük miattkerültek ebbe a helyzetbe. Mindezeket a dolgokat értelmezni kell, és nem itt a helye ennek (megtettema Capcanele istoriei írásakor). Akárhogy is legyen, az Antonescu által el nem követett bűnök nemmossák le a marsallról az elkövetett bűnöket. Többször elmondtam már: nem erény, ha nem gyilkolsz,az ölés viszont bűn.

Íme egy Eminescura vonatkozó mondat: „Bizonyos naiv állításokat nehéz lenne megmagyarázni: azEminescut megtagadó fiatalokat nem követték a felnőtt kritikusok, mert még az 1990-es években semlehetett szabadon írni a »nemzeti költőről«.” Nos, ez egy valóban nehezen értelmezhető naivitás. Deennél is nehezebb megmagyarázni, hogy hol talált rá Nicolae Manolescu ezekre az inkrimináló állítá-

sokra. Minden bizonnyal nem az én könyvemben. Ajánlatos lenne, ha a kritikusok előbb olvasnának,és csak azután szólalnának meg.

Végül, a Capcanele istoriei-ről lévén szó, a kritikus, kissé szokatlan módon, azzal vádol, hogykészakarva azokat az értelmiségieket említettem, akik kiváltak politikai opportunizmusukkal, hogyezáltal hitelteleníthessem a kategória egészét. Ám legyen, de amikor az írók közül az első sorba Sado-veanut, Rebreanut, Arghezit, Blagát, Ion Barbut, Camil Petrescut, G. Călinescut helyezem...”gyanús”ez a sorrend, nem az értékek egyértelmű szelekciójáról van itt szó? Vagy akár a történészek közülIorga, Brătianu, Giurescu, Panaitescu... kit kellett volna választanom, hogy reprezentatív és gerincesértelmiségi legyen? Nem az én hibám, ha a legkiválóbbak közül egyesek hajlongtak az új rezsim előtt,hogy megőrizhessék az előző rendszerben elnyert státusukat. Ilyesmi még ma is előfordul!

És ha már szóba került Eminescu, nem tudok eltekinteni annak a kritikusnak az extravagáns cikké-től, akinek, azt hiszem, szolgálatot teszek azzal, ha nem fedem fel a kilétét. „Irodalomból nulla”,sütötte rám, nyilván Eminescu okán. „Lesült volna a képemről a bőr, ha valaha is ilyen állításokatközöltem volna Eminescuról.” A poéta (általam állítólag megkérdőjelezett) felsőbbrendűsége kikezd-hetetlen bizonyítékának A csillaghoz című verset tekinti, nem csupán irodalmi, hanem tudományosokokból is. A vers olybá tűnik, mintha a tudomány és az irodalom legfelső összefonódását szemlél-tetné egy olyan időszakban, „amikor nálunk még nem léteztek csillagvizsgálók”. Más szóval, még hanem is tudott belepillantani egy látcsőbe, Eminescu megsejtette a csillagok létezését az égbolton. „Azasztrofizika – olvashatjuk a cikkben – nem volt még köznapi terminus”. Ez azt jelentené tehát, hogy a„fényévek” szintén a zseniális eminescui intuíció eredményei? Szomorú, ha valakinek el kell rabolniaz illuzióit, de el kell mondanunk, hogy az említett vers tudományos alapvetésének egésze közszájonforgott abban a korban, amikor számtalan, asztronómiát népszerűsítő, csillagokról és több ezer fény-évnyi távolságok rejtelmeiről szóló írás látott napvilágot. De mi köze mindennek az irodalomhoz?Irodalmi szempontból A csillaghoz közepes fajsúlyú vers, mondhatni kissé iskolás (ha „szabad” ezt akifejezést használnom). Még ha zseniális lenne is, ez nem Eminescu eredeti műve, hanem egy átdolgo-zás, sőt, inkább egyszerű fordítás, Gottfried Keller Der Stern című verse alapján. Lehetett volna másverseket választani, az eminescui líra valódi csúcsait. De a cikk szerzője azon igyekezetében, hogybebizonyítsa velem szemben Eminescu különlegességét (amit egyáltalán nem tagadok), éppen sajátmeglátásaim malmára hajtotta a vizet, amelyek a költőnek a német irodalomtól való függőségét iga-zolják.

Teljesen más minőségű Daniel Cristea-Enache[5] kommentárja, amely valóban érdekes szögbőlközelít a kérdéshez. A szerző majd mindenben egyetért az általam mondottakkal, de úgy véli, meg kel-lene mutatni az érem másik oldalát is, a hiányosságok mellett az értékeket is figyelembe kell venni.Elvben osztom a véleményét: úgy gondolom, minden egyén vagy közösség a hibáinak megfelelő érté-keket mutat fel, mint ahogyan ez fordítva is igaz. Futólag jómagam is jeleztem egyes „pozitív” vonáso-kat; nem időztem el fölöttük, mert azt kellett bizonyítanom, hogy miért nem működik Románia, miértvagyunk Európa sereghajtója. Bármikor kész vagyok megejteni a szükséges pontosításokat. A Nyugatjó oldalához tartozik, hogy szervezett és fegyelmezett; másrészt meg túl merev. A románok szervezett-sége siralmas, de tehetséggel improvizálnak. Nem okosabbak (és nem butábbak) a többieknél, mind-össze jobban feltalálják magukat. Emlékszem, ahogyan közvetlenül 1989 után az országba érkező éssegíteni óhajtó nyugati orvosokra milyen mély benyomást tettek román kollégáik készségei: az övéiketrészben olyan felszerelések helyettesítették, amilyenekkel a románok nem rendelkeztek. A románokkevésbé „korrektek politikailag”, ahogyan azt a jelenlegi nyugati modell megkövetelné, ami rossz is

lehet, de jó is, esete válogatja; egy értelmiségi vitában valahogy szabadon érzem magam Romániában.A románok utánzási képessége szintén figyelemre méltó: nem egyszerűen másolást jelent, hanem azátvett modellek újratermelését, ami gyakorta nem jár túl fényes következményekkel (például a jogál-lam hibás működése), de maga az utánzás aktusa időnként „zsenialitásról” tanúskodik (a román iroda-lom eredetisége, Daniel Cristea-Enache szerint, nem annyira az őshonos alapból eredeztethető, mintinkább a rendkívül változatos idegen források sajátos kombinációjából). Egy megjegyzést mégisengedjenek meg: ha nincs ok a kudarcok abszolutizálására, ne túlozzunk a jó oldalakkal sem; ez utób-biak dacára tény, hogy Románia egyáltalán nem működik jól, és mindenekelőtt ezt kellene szem előtttartanunk.

A becsület tekintetében azonban elhatárolom magam Daniel Cristea-Enache túlzottan prózai és szű-ken utilitarista értelmezésétől. Idézem: „Többre tartom az alakíthatóságunkat, a hajlékonyságunkat,mint a történész által egy egész fejezetben megidézett becsületet. Érdekes, hogy a nemzeti mítoszokleépítője nem érzékeli a terminus mitizálását, aminek az egyén szempontjából vagy Walter Scott regé-nyeiben van értelme, de nem egy nemzet történelme tekintetében.” Előbb tisztázzuk a „mítoszrom-boló” címkét, amelyet úgy tűnik, visszavonhatatlanul rám ragasztottak. A mítoszok dekonstrukciója,amelyet történészként becsületesen gyakorlok, nem jelenti azt, hogy szintén történészként nem értékel-ném a mítosz irdatlan erejét, és elkerülhetetlen jelenlétét az egyén és a közösségek életében... Hogy isnézne ki egy olyan világ, amelyben senki sem hisz semmiben, senkinek sincs magasztos célja a lét-fenntartáson kívül? A románok tévesen hittek az „egyesítő” Vitéz Mihályban, de jó, hogy hittek benne,mert így jött létre később Románia. Ezért nem örvendek, amikor „mítoszrombolónak” neveznek: énhiszek a mítoszokban: nem a valóságtartalmukban, hanem a funkciójukban.

Ami pedig a tisztességet illeti, az igazat megvallva, a románoknak nincs tisztességkultúrájuk, ellen-tétben a szomszédokkal, a magyarokkal, lengyelekkel, még a balkáni népekkel is. A románoknakkompromisszum-kultúrájuk van. Századok alatt fejlesztették ki a túlélési stratégiáikat. A magyarázatszintén történelmi jellegű: nem képviseltek számottevő hatalmat, de nem is tűntek el egy adott pilla-natban a térképről, ahogyan az megtörtént az összes többi szomszéddal, akiket bekebeleztek a nagybirodalmak. Mindig is apró, törékeny államocskák voltak, képtelenek a becsület művészetének gya-korlására, mert be kellett hódolniuk a túlélésért. A becsület fogalmának hiánya (hadd ne túlozzak: rit-kasága) a túlélés ára. Viszont egyáltalán nem biztos, hogy ha ellenállsz, akkor feltétlenül veszítesz.Lehet, hogy megéri kipróbálni, de akkor igazán meg kell tenni. Nem akarom ezzel azt mondani, hogy abecsület ajánlatosabb a kompromisszumnál. Lehet, hogy ez utóbbi gyakran egészségesebbnek bizo-nyul. Ám nem tehetjük meg azt sem, hogy visszakézből félretoljuk a becsületet, mint valami olyasmit,ami csak a lovagregényekbe illik, pusztán azért, mert románok vagyunk, és ritkábban gyakoroljuk. Anémet harckocsik elleni lengyel lovassági támadást gyakorta nevetség tárgyává tették. De az 1944-esvarsói felkelést? És az egész ellenállást, az egyedüli teljes, szakadatlan, antikommunista ellenállást?Egy ország, ahol a lovasság nem szállt volna szembe a páncélos harckocsikkal, valószínűleg nemhozta volna létre a Szolidaritás szakszervezetet, és nem adta volna a világnak II. János Pál pápát sem.És, elvégre, nem éppen mindegy, hogy tisztelnek vagy megvetnek.

Egy más irányból érkező, újabb megjegyzés szerint nem tértem ki eléggé az ortodox egyháznak aszerepére Románia profiljának alakításában. Említettem viszont néhány dolgot, most kiegészítem pársorral. Világos, hogy az ortodox egyház nem ösztönözte a cívis szellemet, mint ahogy a pillanatnyihatalmasok előtti gerinces magatartást sem. A szociális életben aktívan részt vevő és a közéletben isjelenlevő nyugati egyházakhoz képest az ortodox egyház (nemcsak Romániában) mindig csak a szigo-

rúan vett teológiai szférában nyilvánult meg. Ad litteram alkalmazta a jézusi mondást: „Adjátok megtehát a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené.” Az egyház mindig tisztelettel viseltetetta politikai rezsimek iránt, beleértve az ateista kommunizmust is. Nem csekély azon klérustagok száma,akik egyénileg tiltakoztak a kommunizmus ellen, egészében az Egyház azonban soha nem lépett fel(még akkor sem, amikor a templomrombolási kampány sorra tiporta el szimbólumait). Nem habozottelégtétellel elfogadni a kommunista rendszer jelentős, bár mérgezett ajándékát, a görög-katolikus egy-ház 1948-as feloszlatását, amikor majdnem az összes hívő és „az unitusok” vagyona átkerült az orto-doxia kebelébe (miközben az unitus papok alkották a bebörtönzöttek legnagyobb különítményét). 1989után pedig az ortodox egyház addig fékezte, amíg csak lehetett, a rivális egyház újbóli színre lépését,főleg az egyházi javak visszaszolgáltatásának megtagadásával. Úgyhogy Románia ortodoxabb országlett, mint amilyen volt (a lakosság majdnem 90%-áról van szó). Továbbra is igen vallásos ország (aszekularizált Nyugathoz képest). Másfelől (Romániában mindig létezik „másfelől” is) a bezárkózásravaló hajlam dacára valamennyi ortodox keresztény egyház közül a román ortodoxia maradt máig alegnyitottabb Nyugat felé. A román ortodox egyház részéről nem jegyezhetünk számottevő ellenállásta nyugatiasodás folyamatával szemben. A görögök – amint azt Neagu Djuvara megállapította –régebbi nyugati kapcsolataikra alapozva gyorsabban nyugatiasodhattak volna. Nem tették meg, ponto-san azért, mert náluk az ortodoxia ellenállása sokkal erősebb volt. A román „kétértelműség” és akompromisszumos megoldások megtalálásában való jártasság újból megvillantották „erényeiket”. Jel-képértékű esemény volt II. János Pál pápa 1999-es romániai látogatása, amelyet Teoctist pátriárkameghívására tett: első ízben látogatott el egy pápa ortodox országba. Az orosz és a görög egyház hal-lani sem akart ilyesmiről.

Még egyetlen pontosítást kell tennem „a román nép lélektanára” vonatkozóan. Néhányszor odaso-roltak Dumitru Drăghicescu (Din psihologia poporului român – A román nép lélektanáról, 1907.),vagy Emil Cioran (Schimbarea la faţă a României – Románia színeváltozása, 1936.) mellé. Határo-zottan kijelentem, hogy semmi közöm ezekhez a munkákhoz (amelyeket különben ismerek, sőt kom-mentáltam is, de teljesen más összefüggésben). Nem hiszek „a román nép pszichológiájában”, mertáltalában nem hiszek a „néplélektanban”, és Drăghicescu elméletét aberránsnak tartom. Bármikor meglehet kísérelni (nagy hozzávetőlegességgel és a megfelelő kockázatokkal) egy „pillanatfelvételt”: ígynéznek ki a románok most, összességükben (merthogy egyénenként nyilván nagyon különbözőek).Ámde nem lehet a románok „lényegi” és „állandó” pszichológiájáról beszélni úgy, mint amelyek meg-határoznák a történelmüket: a múltat, a jelent, és következésképp a jövőt. A románok gondja társa-dalmi-kulturális jellegű, és nem pszichológiai. Nem a románok sajátos létmódja befolyásolta törté-nelmüket egy adott irányba, hanem ellenkezőleg, a történelem tette őket valamilyen módon ilyennévagy amolyanná, és alapjában véve különbözőkké korszakról korszakra. Szintén a történelem fogja atovábbiakban is alakítani a románságot, mint bármilyen más társadalmat.

Végezetül még egy megjegyzés. Egyesek rettenetesen borúlátónak találtak. Ez meglep: nem érzemmagam pesszimistának, mint ahogyan derűlátónak sem. Akárhogy is, a pesszimizmust vagy optimiz-must sem a múltra, sem a jelenre nem lehet alkalmazni, csakis a jövőre érvényesek. Ám én nem hiszeka jövőben. Pontosabban nem hiszek a jövő előrevetítésének a lehetőségében, éspedig azért, mert ajövő nem létezik, hanem létezni fog – egyelőre azonban nincs mit hozzáfűznünk egy megíratlan oldal-hoz. Ahogy az esszé zárósoraiban is megvallottam, nem tudom, mi fog történni Romániával, mint aho-gyan azt is képtelen vagyok megmondani, mi lesz általában a világgal. Amiről viszont úgy hiszem,hogy biztosan tudom, az az, hogy nem létezik előre kijelölt útvonal. A történelem eddigi menete sem-

milyen módon nem kötelez. A jövő minden lehetőséget magában rejt, és bizonyára más lesz (elnézéstkérek azoktól, akik kiütést kapnak ettől a szótól!).

2013 áprilisa

Prológus. Átok ülne rajtunk?Országok és nemzetek különböznek egymástól. Hasonlóak és eltérőek. A maga során Románia nyil-

ván része a hasonlóságok és eltérések eme játékának. De nem másmilyenebb, még ennél is? Más szó-val, nem „különcködőbb-e” mindenfajta vetületében, mindahhoz mérten, ami az európai középme-zőnyt vagy a viszonylagos normalitást jelenti?

Az az extravagancia, amivel 2012 nyarának politikai pszichodrámája lezajlott, azt a benyomást kel-tette, hogy az ország meghibásodott. Ez a benyomás bizonyára jóval erősebb azokban, akik kívülrőlfigyelik a történéseket, mint a románokban, akik úgy-ahogy már megszokták saját magukat, de még aző soraikban is fokozódik az elkeseredés. Valami nem működik Romániában, nem csak fent, a politikaiosztály szintjén, és nem csak tegnaptól vagy tegnapelőttől. Átok lenne mindez?

Nem, mindössze történelem. De lehet, hogy a kettő egy és ugyanaz.

A megkésettségTetemes késéssel kezdődött el minden. A román államok – Havasalföld és Moldva – csak tova a

XIV. század közepe táján formálódnak, Európa vitathatatlan sereghajtóiként. Későig, el egészen a XIV.századig a román országok leendő területéről egyetlen szöveg sem származik, egy fia dokumentumsincs, valamennyi róluk szóló információ – az a kevéske – kizárólag külföldi eredetű: meglepő hiá-nyosság, amelyet egy adott pillanatban az immigrációs elmélet érveként használtak fel, miszerint arománok valamikor és máshonnan érkeztek ide, hogy pontosan mikor és honnan, szinte már nem isszámít. Ha a dolgok nem is állnak így, marad a kérdés: mégis mit tettek úgy az 1300-as esztendőkig?A román térségben a középkor akkor kezdődik, midőn Nyugaton már a végéhez közelít. Kezdettőlezzel a hátránnyal kellett számolni. 1300-ban a bolgár cárságnak már több száz éves története van, ésbizonyos időszakokban birodalmi ambíciókat dédelgető, regionális „nagyhatalomként” tartották szá-mon (innen az ország kormányzóinak cári titulusa is). Szerbiának is volt már történelme, Magyaror-szágról nem is beszélve: a Szent István korabeli Nagy-Magyarország már 1000 körül létezett. Len-gyelország szintén számottevő erőként igazolta létét. Csehország a Német Birodalom részét képezte,és akkor, amikor a román fejedelemségek éppen hogy megjelentek Európa térképén, a csehek királya,I. Károly a Szent Birodalom császárává koronáztatta magát (IV. Károly néven), és egyetemet alapítottPrágában (fél évezreddel a román egyetemek megjelenése előtt). A későn megalakult román fejede-lemségek kis államok, és azok is maradnak, a náluk nagyobb hatalmaktól való óhatatlan függőségben(a román uralkodók időnként ugyan legyőzhették Magyarország vagy Lengyelország királyait, de ezekvazallusai maradtak; nem haladták meg a fejedelmi státust, és pillanatig sem álmodtak arról, hogymagukat királynak nevezzék). A fejedelemségekben gyér, kevésbé fejlett társadalmi-gazdasági szerke-zetű népesség él, amelyben a vidéki lakosság aránya európai viszonylatban is a legszámottevőbb. Amegkésettségeket időnként meg lehet haladni. Ám az értékrendek általában nem borulnak egykönnyen.Sereghajtóként van „esélyed” arra, hogy továbbra is utolsó maradj.

A jelenlegi Románia területének egykori periférikus helyzete sok mindent megmagyaráz, és évszá-zadokon át nyomon követhető sajátosság marad. Az ókori görögök és rómaiak számára a civilizáltvilág észak fele haladva a Dunánál ért véget. Egyetlen írott dokumentumunk sem származik a rómaihódítás előtti Dáciából, mint ahogyan az alig másfél évszázaddal később a rómaiak által kiürítettDáciából sem. Egyébként Közép- és Kelet-Európában a rómaiak számára a Duna képezte a határvo-nalat, amely elválasztotta a birodalmat a „barbár” világtól. A. D. Xenopol[6] határozottan állította,hogy a dák területek annektálása „hiba” volt Traianus császár részéről. C. C. Giurescu[7] hazafihozméltón vitába szállt vele: a román nép nem jöhetett létre egy puszta tévedés következményeként! Hibavolt-e vagy sem, Dáciának a birodalomhoz való csatolása (valójában csak a géták és dákok laktaterület feléről van szó) nem tartott túl sokáig, a jelenlegi románok lakta terület pedig – sorsszerűen –továbbra is „kívül rekedt”, a Római Birodalmat felváltó Bizánci Birodalom peremére szorulva. Ami-kor pedig a Nyugat a történelem menetének élcsapatává válik, a román országok – vajon történhetett-emásként? – szintén a periférián maradnak. De ugyancsak a szélekre szorulnak, a kontinens másikvégéből tekintve, a nagy kelet-európai geopolitikai együttesek, az oszmán, majd később az orosz biro-dalom szempontjából is. Európának egyfajta „homályos” zónájáról beszélünk tehát, amelyet, bárhon-nan is nézzük, a határlét jellemez. Itt találkozik egy adott pillanatban a három nagy impérium, az osz-mán, a Habsburg- és az orosz birodalom. Közéjük ékelve a román fejedelemségek: megcsonkítva, fel-

dúlva, időnként leigázva, Európa e szegletének egyedüli kis országaiként, amelyek túlélték a viharo-kat.

Ennek a határhelyzetnek két, teljességgel ellentmondásos következménye lett. Hangsúlyozott bezár-kózás egyfelől, ugyanolyan hangsúlyos nyitottság másfelől. Az Európa jól körvonalazott régióin kívülrekedt térséget viszonylagos elszigeteltség jellemezte: a politikai, gazdasági és kulturális „kisugár-zási” pontoktól való távolság, és annak az igen kevéssé strukturált területnek az áteresztőképessége,amely mindenkinek útjában áll (a „veszedelmek” útjában, ahogyan a krónikás mondja). Mindez egy-részt konzervatív és kitartó, főképp rurális civilizációt eredményezett, másfelől a kívülről érkezőhatások változatossága iránti fogékonyságot – legalábbis az elit szintjén. Elfogadás és taszítás, taszí-tás és elfogadás végtelen játéka, körforgása ez. Ha ez a teljesen ellentétes előjelű kombináció nehezenérthető – annál rosszabb: nem állíthatjuk azt, hogy Románia könnyen megfejthető.

A nyitás – a teljes mértékű nyitás – a román etnolingvisztikai szintézis oly jellegzetes kevertségéveligazolható, mely távol esik a (római, dák, vagy dáko-román) tisztaság kritériumára alapozott eredet-kutatás jelenlegi mitológiájától. Az eredmény végső soron viszonylag homogén, de azok az elemek,amelyek egymással ötvöződtek a történelem folyamán, hogy végül megalkossák a „románt”, kimond-hatatlanul változatosak. A „géta-dákok”, akiket a modern történészek ezzel a mesterségesen létreho-zott, egyesítő megnevezéssel illettek, korántsem képeztek homogén népességet; a római telepesek alegkülönfélébb vidékekről érkeztek (ex toto orbe romano, ahogyan Eutropius mondja); tegyük hozzá,később egy évezreden át számtalan nép vándorolt itt át, többé-kevésbé összekeveredve a honos lakos-sággal. Nehéz megállapítani, mennyi „római vér” van a románokban, de nyilvánvaló, hogy több szlávvér csörgedez bennük, mint római (tulajdonképpen gyakorlatilag egyáltalán nincs „római vérük”;Dáciában nem Rómából származó telepesek rendezkedtek be, hanem a jórészt romanizált, de nemrómai eredetű „provinciálisok”. Még maga Traianus, a hódító császár is spanyol volt, az első olyanuralkodó, aki a provinciák egyikéből származott). Az idegenek románok közé való betelepedése nemzárult le a román államalakulatok megjelenése után sem, nem beszélve Erdélyről, amely a magyarkirályságba integráltan alapvetően hárometnikumú (román, magyar, német) struktúrára tett szert.

A román nyelv a lehető legmeggyőzőbben illusztrálja a jelentős mértékű keveredést. Nyilvánvalóanújlatin nyelv, ám e nyelvcsoportból mégis a legkevésbé latin jellegű. A nyugati latin eredetű nyelvekgermán színezetét igen kevés szó tükrözi. Ezzel szemben a román erőteljes szláv töltettel rendelkezik:számtalan, gyakorta alapfogalmakat jelölő szó szláv eredetű (annak dacára, hogy a XIX. századbanelindított „relatinizálással” sok szláv eredetű kifejezést gyakorlatilag kiiktattak, vagy a szókincs pere-mére szorítottak). A következő helyen találhatók a török eredetű jövevényszavak, közülük néhányvalószínűleg a kunoktól került át (beleértve az annyira „román, ” ‘pásztor’ jelentésű ciobant is), atöbbi pedig az Oszmán Birodalommal való sokrétű politikai, gazdasági, kulturális viszony lingviszti-kai termékeként; a XIX. századi nyelvújítás a török jövevényszavak számát is drasztikusan csökken-tette; elég sok megmaradt viszont például a gasztronómiában, ahol a románok nem tudták mellőzniezeket (ideértve a ‘töltött káposzta’ jelentésű sarmauát, a legnemzetibb kulináris specialitást). Mind-ehhez hozzáadódnak még görög, magyar szavak (a ‘nemzet’ jelentésű neam, amelyet gyakran az ősho-nosság szellemében ejtenek ki, magyar eredetű), továbbá egyéb, más eredetű jövevényszavak.

Később a „relatinizálást” szintén hozott anyagból vitték véghez: óriási mennyiségű új szó került aromán nyelvbe, nagy többségük francia átvétel.

A román elit korszaktól függetlenül masszívan kölcsönzött: minden egyes politikai-kulturálismodell importáru. Kezdetben a szláv-bizánci modellt vették át: a bizáncit szláv közvetítéssel. Valójá-

ban délszláv csatornán, pontosabban bolgáron keresztül. Az ortodox románok nem csupán a cirillbetűs írást használták évszázadokon át, akár az ortodox szlávok, de kezdetben az ószláv volt az általukhasznált kultúrnyelv is: az egyházban, a fejedelmi kancellárián, az első történelmi vagy vallásos szö-vegekben (az 1600-as évekig). Valójában az ószláv nem más, mint a „középkori bolgár” nyelv (melyetcsak azért óvakodnak így megnevezni a román történészek, mert a kezdeti függőségi viszonyt igazolnáegy olyan szomszédos országgal, amelyet a románok újabban leereszkedően kezelnek). Bizonyos érte-lemben egyáltalán nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy a felkínált modell révén, továbbá azáltal, hogyinnen származott az elit által használt nyelv, Bulgária a középkor kezdetén hasonló szerepet játszott aromán társadalom modernizációs folyamatában, mint amilyet Franciaország a XIX. században.

Az ezt követő modell a török-fanarióta, amely a XVII. században teljesedik ki. A románok (nyilvánaz elit) továbbra is a cirill betűs írást használják, immár román szövegek rögzítésére, de kultúrnyelv-ként a görögöt beszélik, és keleti, némileg törökös gúnyába öltöznek. Valójában az arisztokrácia köré-ben és a városi közegben egyre több a görög, míg végül már politikai kulcspozíciókat foglalnak el(kezdve a Porta által kinevezett, és többnyire az isztambuli görög Fanar negyedből származó uralko-dókkal), kulturális és gazdasági szempontból valóságos román-görög szimbiózis következik be. AXIX. században a fejedelemségek arisztokráciája és polgári rétege nagymértékben vegyes, görög-román eredetű volt. Majdhogynem „elgörögösödési” folyamatról beszélünk! (A kezdeti „elbolgároso-dás” után.)

A gyenge államszerkezet a román történelem egyik sajátos jellemzője volt, és többnyire az ismaradt. Az erős államot nem szabad összetévesztenünk az autoriter vagy önkényes módon vezetettállammal (az ilyen országok gyakorta gyengék, stabilitásuk csupán látszólagos). Erős állam az, amelya társadalom egészét hatékony és teljes intézményi, illetve szabályzati hálózatba képes bevonni. Egyolyan állam, amely a személyes és csoportérdekeket alá tudja rendelni a kormányzási elveknek és aközérdeknek. A román fejedelemségek túlságosan szegények voltak, túlontúl hiányos és „patriarchá-lis” szerkezettel: bojárokból és parasztokból tevődtek össze. Ezekre a túlságosan ingatag struktúrákrakívülről nagy nyomás nehezedett, így nem szilárdíthatták meg az állam szerkezetét.

A mechanizmus hibás működését leginkább a trónutódlás mikéntje tükrözi. Nem is érdemes megem-lítenünk az utódlás bizonytalan, homályos, és különben is alig-alig betartott „szabályait”. A fejede-lemségek élére végtére is mindig az került, aki erre képes volt – belső konfliktusok és külső beavat-kozások árán, amelyekhez gyakran folyamodtak a vetélytársak. A kötelező feltétel az lett volna, hogyaz uralkodó mégiscsak „uralkodói sarj” legyen, Havasalföldön a Basarabok, Moldvában a Muşatokcsaládjából. Ám mivel szóba jöhettek a házasságon kívül születettek és azok leszármazottaiis...”Örmény” János vajda például, akit „Kegyetlen” vagy „Vitéz” utónévvel is illettek, István vajdatörvénytelen fiának, s mint ilyen, III. István unokájának tartotta magát; mindebből az egyedüli bizo-nyosság az, hogy az anyja örmény volt. Ha egy havasalföldi uralkodó Basarabnak nevezi magát, való-színűbb, hogy nem az, és pontosan ezért nevezteti magát Neagoe Basarabnak vagy Matei Basarabnak.Nevezetes példa a Vitéz Mihályé, Jó Petraskó[8] fejedelem házasságon kívüli, és halála után születettfiáé. Nicolae Iorga[9] felháborodottan tiltakozott, amikor P. P. Panaitescu[10] kijelentette, hogy mindezígy nem felel meg a valóságnak. Valóban, a román fejedelemségek első egyesítőjének nem sok közevan az uralkodói eredethez, a románok nagy nemzeti jelképe egy görög nő (tehát még csak nem isromán) és egy ismeretlen apa (esetleg egy gelep, vagyis idegen kereskedő) fia volt – amennyibenhiszünk Radu Popescu[11] krónikás szavainak. C. C. Giurescu később eldöntötte a vitát, mikor arrólbiztosított bennünket, hogy Mihály „elsősorban saját tetteinek szülötte”(!). A trónra lépések teljes

rendszertelensége egyben a gyakori uralkodóváltásokat is megmagyarázza. Egymást űzték el a hata-lomról. Újabb román rekord: a két fejedelemség az összes európai ország közül politikailag messze aleginstabilabb volt. Ezt a törökök oly mértékben ki is használták, hogy mintegy bíróként dönthettek atrónkövetelők között (a „ki ad többet” elve alapján), végül pedig (az 1711-1812 közötti fanarióta kor-szakban) közvetlenül ők nevezték ki az uralkodókat, akár valamiféle oszmán tisztségviselőket.

A stabilitás hiányából eredeztethető az önkény, a bizonytalanság, továbbá a nagylélegzetű tervekhiánya. Az állam – a súlyos adórendszer révén – sokat követelt és keveset adott. A vajdák, már akikvalamivel hosszabb ideig voltak hatalmon, templomokat építtettek, de ebben nagyjából ki is merült aténykedésük. Egyébként a középkori építmények közül csupán a templomok maradtak fenn (bár leg-többjüket teljesen újjáépítették). Még a hercegi „paloták” is igen szerények voltak, és az a tény, hogyegyik sem maradt fenn, egyrészt az építkezés gyenge minőségére, másrészt a folytonosság szembeötlőhiányára utal.

A korszerűsödés kovászainak tekinthető városok itt lassan fejlődnek. A román fejedelemségekurbanizációs szintje jóval a Nyugat átlaga alatt van, és még a kontinens keleti felének kontextusában iscsekélynek mondható. Egy másik sajátosság a városok lakosságának etnikai összetétele, a populációhangsúlyos „nemromán” jellege. A magyar királyság részét képező Erdély városaiban a németek és amagyarok egyértelműen többségben vannak; de Havasalföldön és Moldvában is jelentős a „nemro-mán” nemzetiségűek száma: németek, magyarok, örmények, görögök, zsidók... Etnikumonként, vidé-kenként és időszakonként változó arányban, ám általában folytonosan számottevő súllyal; mindenkép-pen jórészt ők űzték a jellegzetesen városi mesterségeket: a kisipart és kereskedelmet.

Nyugatra tekintve. Külföldi hatásokElérkezünk a XIX. századba, Románia modernizálásának korszakába. A román történetírók közül

többen hajlamosak eltúlozni a korábbi nyugati kölcsönhatások jelentőségét. Ezek valósak, de kimon-dottan esetre szabottak. Nem változtatják meg a rendszert, nem hatnak ki a román társadalom szerke-zetére. A megkésett korszerűsítés legintenzívebb periódusa 1830 és 1860 közé tehető. A modernizációegyenértékű a nyugatiasodással: a világ jelenlegi civilizációja minden előnyével és hátrányávalegyütt, ideértve a technológiát, a tudományosságot, a racionalizmust, a liberalizmust, a demokráciát...és így tovább (a kolonializmust, fasizmust, vagy kommunizmust sem hagyhatjuk ki a sorból), majdnemteljes mértékben nyugati vétetésű. Mindaz, ami annak előtte volt, kevésbé nyom a latban, illetveannyiban számít, amennyiben hígítja vagy fékezi a modernizációs folyamatot. Titu Maiorescu[12]

1868-ban „keleti barbárságról” beszélt, amelytől a románok alighogy megváltak. A Maiorescunakvégletesen ellentmondó Nicolae Iorga viszont nem győzte eleget ismételni, hogy a románság ősi civi-lizációt képvisel, amelynek lényege, eredete a történelem folyamán a kontinens keleti felében kere-sendő, ahol a románok a bizánci kultúra továbbörökítői voltak. Eltérő érzelmi töltettel, másféle szó-használattal valójában mindketten ugyanazt a történelmi valóságot határozták meg. Barbárság vagyősrégi civilizáció – a románság gondja az volt, hogy valamiképpen meghaladja ezt a stádiumot, bár-hogyan is nevezzük ezt, hogy a lehető leghatékonyabban elsajátítsa a nyugati értékrendszert és eszköz-tárat. Mindezt előbb vagy utóbb, kisebb-nagyobb mértékben, több vagy kevesebb sikerrel mind-annyian átvették, Oroszországtól és Törökországtól kezdve egészen Japánig és Kínáig...

A román elit ekkor már jelentős tapasztalattal rendelkezett a külső modellek átvételében. Ezúttal isa lehető leggyorsabban zárkózott fel, és néhány évtized leforgása alatt a változás kiteljesedett, leg-alábbis látszatra. Eltűnt a keleties öltözék: előbb a nők körében, majd a fiatal férfiaknál, utánuk avalamivel visszafogottabb idősebbeknél, míg végül mindannyian átvették az európai viseletet (még-hozzá az utolsó párizsi divatnak megfelelőt). Eltűnt a kultúra nyelveként szolgáló görög is, helyét afrancia vette át. Feladták a cirill betűs írást, igaz, valamivel nehezebben, mert használata vallásoskonnotációkkal bírt: ez kötötte a románokat az ortodoxiához (a keleti keresztények közül csak a romá-nok használják a latin ábécét). Kezdetben az írás kérdése olyan újítást eredményezett, amely némilegironikus példája annak, hogyan törekedtek a románok a kölcsönzések alkalmazására. Néhány évtizedigaz úgynevezett átmeneti ábécét használták, amely a kecske-káposzta dilemmát próbálta áthidalni: abetűk egy része cirill írásos maradt, a többit már latin karakterekkel jegyezték. Meglehetősen bizarrmódszer, az eredmény pedig mindenképpen nehezebben megfejthető, mint a homogén írás. Végérvé-nyesen 1860-ban fogadták el a latin ábécét, ekkor törvénybe foglalták a használatát. Az instabilitásazonban megmaradt a helyesírásban (egy másik, újabb jeleként az általános román bizonytalanság-nak); mindegyik nemzedéknek kijutott legalább egy helyesírási módosítás (az utolsó 1989 után követ-kezett be, mert ha már nem lehetett átvilágítási törvényt hozni, legalább így jelezzék a kommunizmus-tól való elkülönülést; az i-ből és az a-ból származtatott î, illetve â betűk küzdelme volt ez: az előbbit„szlávos” külleme miatt részesítették előnyben a kommunizmusban, a másik írásforma viszont „latino-sabb”, úgymond inkább nyugatbarát!).

Egyébként az egész törvénykezés elnyugatiasodott, főleg a francia jogszabályok és intézményekmintájára, az Alkotmányt meg 1866-ban egyszerűen az 1831-es belga Alkotmányról másolták le.Románia, a maga mélységesen rurális és patriarchális társadalmával egyáltalán nem hasonlított a

városias, iparosodott és liberális Belgiumhoz, de mindez szemmel láthatóan semmiben nem akadá-lyozta ezt az országot, amely „Kelet Belgiumává” akarta kinőni magát.

Szintén nyugati típusú létesítmények az egyetemek is (Jászvásár (Iaşi), 1860.; Bukarest, 1864.),akárcsak a Román Akadémia (alapítva 1867-ben, Román Akadémiai Társaság néven). Az irodalom, aművészet mindenben követi a nyugati műfajokat és kifejezésmódokat. Az írók és művészek „imitá-ciós” készsége figyelemre méltó. De ne várjunk tőlük már a kezdeteknél túl merész alkotói szellemet– nagyon jó tanulók, de még nem magiszterek. Nicolae Grigorescu, a „nemzeti festő” a lehető legnem-zetibb témákat választja: parasztasszonyok, pásztorfiúk, „szénásszekerek” végeláthatatlan, több százfestményből álló sorozata (egyébként igen találó „országbrand” a XIX. századi Románia számára);művészeti technikája révén viszont Grigorescu egyáltalán nem román: a barbizoni iskola és azimpresszionizmus kereszteződésénél elhelyezkedő „francia” festő. A nyugati szemlélő értékelni fogjaa művész tehetségét és a vásznak szépségét, de nem talál majd ebben a festészetben semmi rendkívü-lit, semmi valóban újítót (a megjegyzés a többi jelentős román festőre is érvényes, Theodor AmantólIon Andreescuig és Ştefan Luchianig; nem lelni köztük egy Gauguint vagy egy Cézanne-t).

Mihai Eminescu, a „nemzeti költő” esete már kényesebb, hiszen a román szellemiség meghaladha-tatlan csúcsának tartott, mitikus személyiségről beszélünk. Róla nagy körültekintéssel kell szólni, mertérzékeny húrokat érinthetünk. Tény, hogy Eminescu maga is „nyugatias”, főként a német költészetbőlés filozófiából merítkezik. Vitatható és viszonylagos, hogy európai, romantikus költőként mennyiretekinthetjük eredetinek a költészetét. A románokat versei megdöbbentő zeneiségével hódította meg.Fordításban ez a titokzatos minőség elvész, így nem csoda, hogy Eminescu „exporttermékként” szintenem is létezik. Ő sem volt formabontó művész, így nincs esélye arra, hogy a világ legreprezentatívabbpoétái között tartsák számon. Most a játszma – bizonytalan – tétje mindössze az, hogy a román iro-dalmi hierarchia csúcsán maradjon. Hiszen egyre több fiatal már hallani sem akar olyan költészetről,amely nem felel meg a saját érzékenységének. Nicolae Manolescu 2008-ban kiadott, Istoria critică aliteraturii române (A román irodalom kritikai története) című könyvében az Eminescu költészetétillető, meglehetősen szigorú fenntartások jóindulatú értékelésekkel vetekednek, és talán határozottab-bak lennének, ha a téma valóban „szabad” lenne...

Gyakran hivatkoznak az „idegeneknek” a XIX. századi román társadalomban játszott jelentős szere-pére, ám némiképp „hígított” formában: hiányzik a számvetés, amely előítéletek és kisebbrendűségikomplexusok nélkül („komplexusok nélkül” – így jóval nehezebb!) határozta volna meg ténylegesbefolyásukat a nyugativá válás legintenzívebb időszakában. Ez a szerep azonban döntő volt. Nyilván,nem az idegenek döntötték el Románia nyugat felé való fordulását: objektív folyamat volt, amelyet azadott pillanatban a történelem diktált, és, amennyiben választásról beszélünk, ezt a döntést a románelit tette meg. A román elit viszont önmagában nem vitte volna sokra. Az ország híjával volt az őtmodernizálni tudó embereknek (a bármikor felidézhető kivételek mindössze a szabályt erősítik). Atársadalmat szinte teljes egészében bojárok és parasztok alkották, a fő gazdasági tevékenység a mező-gazdaság volt. Extenzív, kevéssé hatékony mezőgazdálkodás, amely úgy-ahogy, de ellátta – inkábbrosszul – a parasztokat, és valamivel jobban a bojárokat. Ahogy a román társadalom a nyugat felévezető útra lépett, az elitnek, pontosabban a fiatal bojárságnak nyugati iskolákban kellett képezniemagát ahhoz, hogy az új típusú civilizációt annak teljes eszköztárával együtt elsajátítsa – és ez meg istörtént (a fő célpont Franciaország, majd Németország volt). Kezdetben viszont csakis hozzáértő kül-földiekkel lehetett pótolni a hiányosságokat.

A XIX. században a román fejedelemségek – majd a későbbi Románia – az európai emigráció cél-

országai között sorakoznak. Számos külföldi azért érkezik ide, mert szabadabb életet sejt a románokközött, mint a szomszédos impériumokban: görögök és bolgárok az Oszmán Birodalomból, zsidók acári Oroszországból... Legtöbben viszont azért telepednek itt le, mert a román társadalomban mindentmeg kell és meg is lehet valósítani: a románoknak mindenképp szükségük van a szakértelmükre –saját kapacitásuk nem lévén, mindent el kell fogadniuk. A bevándorlók java része városon telepszikle, ott kezd el munkálkodni... és nyereségre tesz szert. A főként kereskedéssel foglalkozó görögöktöbbnyire a kikötőkben telepszenek meg, a dunai folyami kereskedelem liberalizálásával egy időben:rendkívül nagy számban leljük fel őket Brăilán és Galacon, illetve Szulinán és Konstancán. A zsidókbevándorlása a XVIII. század végén válik intenzívebbé, és nem is hagy alább a XIX. század folyamán(a Habsburg-monarchiából, elsősorban Galíciából és Oroszországból érkeznek). Kézművesek éskereskedők, akik elsősorban a moldvai városokban telepednek meg, néhol többséget alkotva (az1900-as évek tájékán Jászvásáron (Iaşi) is); nagy számban élnek továbbá Havasalföldön: az elsővilágháború küszöbén Bukarest lakosságának 13 százalékát alkotják. 1900 tájékán mintegy 50 ezernémet él Romániában (többségük Ausztria-Magyarországról érkezett, de jöttek Németországból, sőtmég Svájcból is). Nincsenek túl sokan, de nagyon képzettek és hatékonyak a szakmunkásoktól, sőtakár épp mezőgazdászoktól (utóbbiak Dobrudzsában tevékenykednek) kezdve egészen a mérnökökig,orvosokig, tanárokig... Az olaszok szintén hozzák a szaktudásukat, ők főleg kőfejtésben és útépítésbenvállalnak részt. A magyarok is jelentős hányadát képezik a lakosságnak, különösen a fővárosban;olyannyira, hogy Bukarestet „magyar” városként emlegették (az ilyenkor szokásos túlzással: Budapestután a második legnagyobb magyar városként!). Tény, hogy a XIX. század folyamán egyre mélyül aszakadék a hagyományos és etnikailag „tiszta” román falu és az egyre színesebb, kozmopolitább ésvégre a modernizáció útjára kényszerült város között.

Az iparosok és a kereskedők között a románok kisebbségben maradtak. A román fejedelemségekpolgársága, annak gazdasági szegmense jelentős nemromán többséggel alakul ki. Még a két világhá-ború közötti időszakban sem sikerül a románságnak többségbe kerülnie a gazdasági ágazatokban, bárvalamelyest már teret nyer. Az 1930-as népszámlálás adatai szerint a románok az iparban tevékenyke-dők mindössze 47 százalékát tették ki (a tulajdonosokat, az alkalmazottakat és azok családjait is ide-értve – a százalékokat jómagam számítottam ki); a zsidók 13, a magyarok 17, a németek 11%-osarányban képviseltették magukat, jóval az illető etnikumok részarányán felül. A kereskedelemben arománok jelenléte még szerényebb volt: 39,5%, miközben a zsidóké elérte a 40%-ot. Összességébena gazdasági polgárság és a „munkásosztály” (amely az illető ágazatok alkalmazottaiból állt) több„nemromán” elemet számlált, mint románt.

Az „idegenek” felsorolása itt még nem fejeződik be. A XIX. század derekáig a hazai orvosokat egykézen meg lehetett számolni; majd mindenikük külföldről érkezett. Közülük a leghíresebb CarolDavila (származása tisztázatlan – talán francia, de semmiképp sem román), aki létrehozta az országteljes egészségügyi rendszerét, és elindította az orvosképzést, kétségtelenül a modern Románia megte-remtői közé sorolható. A „kis Párizzsá” alakuló új Bukarest építészei kezdetben majdnem mind kül-földiek, főleg franciák: Paul Gottereau építi meg a királyi palota új szárnyát, a Takarékpénztár székhe-lyét, az I. Károly Egyetemi Alapítvány épületét; Albert Galleron nevéhez fűződik a Román Atheneum(Bukarest szimbólumértékű épülete)... és így tovább. A legjelentősebb történelmi emlékművek restau-rálására ugyancsak egy franciát, Lecomte du Noüy építészt kérik fel, ő újítja fel Neagoe Basarab Cur-tea de Argeş-i kolostorát (a legnevezetesebb középkori román műemléket), a jászvásári TreiIerarhi[13] templomot...

Szintén külföldiek az első művészek, akik a nyugati stílusú festészetet meghonosítják a román feje-delemségekben; az olasz Schiavoni és Levaditi, vagy a cseh Chladek (Grigorescu mestere). Korábbanezt a művészeti ágat csak a vallásos témákat bizánci stílusban feldolgozó templomfestők gyakorolták.A szobrászattal azonban még ennél is nehezebben ismerkedtek meg a románok, annál az egyszerűoknál fogva, hogy az ortodox művészetből hiányzik. Román szobrászatról csak a XIX. század utolsóévtizedeiben beszélhetünk. Mindaddig (de azután is egy ideig), főképp a köztéri szobrok elkészítésérefrancia, német, olasz művészeket kérnek fel. Vitéz Mihály szimbolikus emlékműve, amelyet Bukarestközéppontjában 1874-ben lepleznek le, a francia Albert-Ernest Carrier-Belleuse alkotása (az anek-dota szerint Jeanne D’arc egyik szobrát alakította át, hogy a rendelésnek idejében eleget tegyen, ami,bár nem igaz, jól illusztrálja a kor román-francia kulturális szimbiózisát); és szintén egy franciának,Emmanuel Frémiet-nek köszönhető III. István (Ştefan cel Mare) 1883-ban leleplezett szobra, amely ajászvásári Művelődési Palota előtt áll.

Az idegenek seregszemléje pedig folytatódik. A román fejedelemségek első modernizálása az erő-teljesen nyugatias szemléletű Pavel Kiseleff orosz tábornok műve, aki az adrianopoli békével lezárt,1828-1829-es orosz-török háborút követően, 1829 és 1834 között kormányzóként került mindkét feje-delemség élére. A románok némiképp őrzik az emlékét, legalábbis azzal, hogy a Bukarest legfonto-sabb ütőereként emlegetett promenádot róla nevezték el Kiseleff útnak (melyet egyébként az ő indít-ványára nyitottak meg). Korszerűsítő törekvéseivel, kiváló szervezőkészségével Kiseleff nevét a feje-delemségek legjelentősebb kormányzói között kellene említeni. Jórészt neki köszönhető a fejedelem-ségek korszerű jogi és intézményi rendszere, amelynek betetőzése a Regulamente Organice (Szerve-zeti Szabályzatok), a románok első alkotmánya. Figyelemre méltó erőfeszítéssel igyekezett rendbeszedni egy olyan társadalmat, amely addig alig ismerte a rendet és a szabályokat. Hogy Kiseleff célja,úgy tűnik, valójában a fejedelemségek Oroszországhoz való csatolása volt – ez már más történet (amivégül nem teljesedett be).

A „jövevények” legillusztrisabb alakja kétségtelenül maga I. Károly király. A rend és a pontosságmodelljévé akart válni hosszú (1866-tól 1914-ig tartó) uralkodása alatt: éppen azzá, ami alaposaneltért a román hagyománytól. Az első leckét pontosságból adta fel. A román bojárok addig nem ismer-ték a pontos idő erényeit: most egy német vezető révén ismerkedtek meg vele. A tanulás mégis némiidőbe tellett. Későbbi visszaemlékezéseiben a király felidézte, hogy a trónra lépése utáni első hóna-pokban miként hívott ebédre „katonai vezetőket és tíz-tizenkét személyt valamennyi politikai pártból,hogy behatóbban megismerhesse ezeket az urakat. Az idő fogalma azonban még meglehetősen fejletlenBukarestben; gyakorta előfordul, hogy a vendégek nem emlékeznek pontosan a megbeszélt időpontra,és a hercegnek nélkülük kell asztalhoz ülnie”. (Szintén a pontossággal kapcsolatban mesél el IonBălăceanu is egy mulatságos történetet: amikor Románia külügyminisztereként Ferenc József császár-nál fogadták kihallgatásra Bécsben, attól tartva, hogy elkésik, néhány perccel korábban jelentette bemagát; a császár pedig azonnal fogadta. Bălăceanu később tudta meg, hogy súlyosan megsértette azillemet: a császárnál nem lehet „később” vagy „előbb” megjelenni). Viszont Károly sem volt tökéle-tes; nem rendelkezett átfogó politikai és társadalmi vízióval. Mindenekelőtt a kötelesség embere volt– korrekt, fegyelmezett, módszeres. Alapvető gondja a politikai játék egyensúlyának fenntartása volt.Minthogy ez magától nem működhetett megfelelően, maga a király biztosította a (liberális és konzer-vatív) pártok váltakozását, midőn egymást követően bízta meg őket a kormányalakítással. A némileg abrithez hasonló, kétpárti rendszerben nem Románia lakossága határozta meg a váltásokat, hanem akirály. Lehet, hogy ugyanitt, ebben a „királyi” kontextusban érdemes megemlítenünk azt, hogy az első

világháborúban Mária királynő miként leckéztette ellenállás és következetesség tekintetében a módfe-lett „változékony” románokat. „Nem tudsz megérteni, tábornok – mondta Averescunak, amikor úgytűnt, hogy minden összeomlik, és a románok már legyőzötteknek tekintették magukat. – Én angolvagyok, és az angolok nem szoktak veszíteni”. Ismét egy figyelemre méltó magatartás.

Sajnos a magatartást nem lehet elsajátítani, ennek belülről kell fakadnia.Mindamellett a román politikusok bölcsen jártak el, amikor a dinasztikus elv mellett döntöttek, és

idegen herceget kértek fel az uralkodásra. Szükség volt valakire, aki kívülről jön, egy megfellebbez-hetetlen bíróra, ugyanakkor meg kellett határozni a folytonosság kritériumát is. Csakis így lehetettmegfékezni azt a szörnyű fejetlenséget, amely a román bojárság természetébe és magatartásába márrégóta beivódott. És I. Károly megértette, hogy neki kell bíráskodnia, neki, aki mai szemmel talán túl-zottan is fölötte áll az elbírálandóknak – mindezt egy alapvetően szükséges politikai akarat kifejező-déseként. Ahogyan „alattvalóinak” kezet nyújtott – csupán két vagy három ujjal, mindenikük rangjaszerint, de sohasem egész kézzel – jól átgondolt rituálénak felelt meg. Ugyanígy jellemzi a helyzetetLascăr Catargiu miniszterelnök reakciója, amikor egy pillanatig úgy tűnt, hogy a királyi család románvérrel „fertőződhet” (a trónörökös Ferdinánd herceg és Elena Văcărescu idilljéről van szó): „Fenség,ez nem lehetséges!” Bármi történjék is, a dinasztia maradjon a még le nem ülepedett román közeg és anyughatatlan politikai osztály fölött.

A kisebbrendűségi komplexusA román nemzet a maga kiteljesedett formájában a XIX. század terméke. Ekkor tudatosul a romá-

nokban (ekkor „találják ki” maguknak ezt a tudatot), hogy ők közös testet alkotnak, az őket elválasztóhatárok ellenére. Az egység tudata Románia megalakulásával materializálódik, Moldva és Havasal-föld 1859-es egyesülésekor, majd 1918-ban a Nagy Egyesülés révén majdnem minden, románok általtöbbségben lakott terület összekapcsolásával. A földrajzi, nyelvi és kulturális szempontból hasonló(de nem egyforma) fejedelemségek közti korábbi kapcsolatok nem tévesztendőek össze a nemzeti egy-séggel. Az egyes országok saját, külön identitása még századokon keresztül elsőbbséget élvezett. Amoldvaiak nem románok, hanem moldvaiak voltak, legalábbis így nevezték magukat, még 1859 utánis. Erdély államként pedig magyar állam volt, nem román. Ezért Vitéz Mihály „egyesítése” csupán aközépkori valóság modern fogalmakra való lefordítása, semmi köze a nemzeti szellemhez. A moldva-iak (a bojárok, hiszen ők alkották a politikai értelemben vett országot) egyáltalán nem a felszabadulásvagy az egyesülés érzését élték meg akkor; azt észlelték, hogy egyszerűen meghódították őket. Mintahogyan a havasalföldiek sem az egyesülés gondolatával indultak hadba. A román nemzet – amelylétezésének, ismétlem, a nemzeti öntudat megléte kizárólagos előfeltétele – fokozatosan jött létre, és aXIX. század közepén teljesedett ki.

A nemzeti szemlélet valamennyi támpont átértékelését magával hozta. Elsősorban a történelem tel-jes átírását az egységes román történelem szellemében, ahol a nemzeti kritérium minden egyebet felül-írt. Mindaddig a legfelsőbb princípiumot az egyház, az ortodoxia képezte. A románság közelebb álltaz ortodox szlávokhoz és görögökhöz, mint a nyugati latinokhoz. Most viszont a latinitás az ortodoxiafölé emelkedik. A franciák iránti hirtelen lelkesedéshez fokozódó görög- és orosz-ellenesség társul. Aromán elit Nyugat, és csakis Nyugat felé tekint: „latin sziget egy szláv tengerben”.

Néhány most körvonalazódó sajátosságot máig nyomon követhetünk. Itt először is a komplexusok-ról, pontosabban a kisebbrendűségi komplexusról kell szólnunk. Ha diagnosztizálnom kellene aromán társadalmat, ez lenne az első betegség, amelyet azonosítanék... A románok ekkor fedezik felsaját „jelentéktelenségüket”: mások kénye-kedvének folytonosan kiszolgáltatott kis országok. A „nem-zeti”, az ideális Románia területének jókora része közvetlen idegen uralom alatt áll (Erdély a magya-roké vagy az osztrákoké, Besszarábia az oroszoké, Dobrudzsa a törököké). Az idegenektől való tanu-lás örökös kényszere, átvenni mindazt, amit alkottak, állandóan valaki pótkocsijának lenni...

Ebből a komplexusból dölyfös építmény születik: a birodalmiság, mely arra hivatott, hogy a jelenparányiságát ellensúlyozza. A hangot az erdélyi románok adják meg, ők, akik a románok között a leg-inkább alárendelt állapotban, a magyar arisztokrácia és a Habsburg-államgépezet „talpa alatt” éltek.Az Erdélyi Iskola[14] még 1800 előtt zászlajára tűzi a latinitást. A románok a Dáciában megtelepedettrómai telepesek, és csakis azok egyenes ági leszármazottai, a dákok pedig nyomtalanul eltűntek; ésezek a telepesek fajtiszta rómaiak, akiket Itáliából rendeltek ide. Nemes és birodalmi eredet, teljesellentétben a kontinens széléről érkezett gyülevész népséget alkotó, „elfajzott” magyarokéval (aho-gyan Petru Maior érvel az 1812-ben megjelent, Istoria pentru începutul românilor din Dachia (Adáciai románok történetének kezdete) című könyvében). A legtovább August Treboniu Laurian jutottel, aki az 1853-as Istoria românilor (A románok története) című munkájában kijelenti, hogy a róma-iak és románok teljes mértékű, közös identitással rendelkeznek, a románok történelme pedig Róma i.e.753-as megalapításával veszi kezdetét.

Később Octavian Goga versben emlékeztette a románokat: „Hogy fejedelmi sarjak ők, / Egy messziszép hazából, / S egykor övék volt, mind övék / E föld közel meg távol...”[15]

A XIX. század második felétől a dákok újból képbe kerülnek, a történészek többsége mégis kitart arómai származást előnyben részesítő előítélet mellett. Nicolae Densuşianu[16] színrelépésével és amonumentális Dacia preistorică (A történelem előtti Dácia) című művének megjelenésével (posztu-musz kiadása 1913-ban látott napvilágot) a dákok újra lecsapnak, váratlanul és látványosan. Végtéreis, a román komplexusok ki kellett, hogy termeljenek egy Densușianut is. Ő is tiszta nációnak tartja arománságot, de egyáltalán nem rómainak, hanem dáknak. Ez nem leminősítést jelent, sőt. Sok-sokévvel a rómaiak és a görögök előtt, itt, a prehistorikus Dáciában büszke civilizáció létezett, amelyszétsugárzott a világ minden tájára, de legalábbis Európa egészére mindenképp. Innen indult min-denki, a rómaiakat is beleértve. Nem a románok a rómaiak leszármazottai, hanem bizonyos módon arómaiak a románok utódai. Ami a nyelvi azonosságot is megmagyarázza: nem a román a latin nyelv,hanem a latinnak van „román” jellege. Ezek a zagyvaságok a román nacionalisták „őshonos-párti”irányzatának egyfajta bibliájává lettek. Densuşianu elméletét 1980 táján vette át a kommunista törté-netírás legprimitívebb, legnacionalistább közege, és ma is töretlen lendülettel vallják azok a romá-nok, akik a dákokkal (sajnos csupán fiktív dákokkal) szeretnék kezeltetni komplexusaikat.

Egy másik – szintén XIX. századi – mitologikus elmélet középpontjában a függetlenségért vívottküzdelem áll, amelyet a keresztény Európának az oszmán terjeszkedés elleni védelmével társítanak.Így nyert magyarázatot – a hősiességet bizonygató érveléssel – a román államok megkésettsége, afolytonos háborúk okozta kopás következményeként, másrészt így figyelmeztetni lehetett a Nyugatotarra, hogy mégiscsak tartozik valamivel a románoknak. Innen ered az a nevetséges kijelentés is,miszerint a nyugatiak a román pajzs oltalmában építették volna fel a katedrálisaikat. Néhány egyediesetre vonatkozó túlzás mellett létezik egy átfogó aránytévesztés is. A konkrét ferdítések között szere-pel: az Öreg Mircea[17] diadalával végződött rovinei csata, amely valójában erősen bizonytalan ténymarad; Călugăreni-nél Vitéz Mihály inkább veszített, mint győzött (a hegyekbe visszavonulva újra-kezdte az offenzívát erős erdélyi... vagyis magyar támogatással); III. István (Ștefan cel Mare) pedig,bármennyi szakaszgyőzelem után is, de végül elveszítette a törökökkel folytatott háborút (mint aho-gyan Moldva egy részét és Dél-Besszarábiát is).

Az általános túlzással kapcsolatban: a román-oszmán viszonyok konfliktusos része tulajdonképpenkevésbé nyom a latban, mint a román fejedelemségeknek az oszmán politikai és gazdasági rendszerbevaló több, mint fél évezredes integrációja. A románoknak azonban heroikus történelemre és dicső ere-detre volt szükségük, hogy a jelen frusztrációit ellensúlyozzák.

A külföldi hatások túlhangsúlyozása szintén a XIX. században körvonalazódó, mindmáig napiren-den levő magatartásforma. A különböző modelleket felmutató külföldiektől „bekerítve” és az ország-ban élő, hasznos munkát végző avagy harácsoló idegenek által szorongattatva, a románok alighamaradhattak közömbösek a „másik” iránt. A csodálat és az ellenségeskedés között a teljes skála meg-mutatkozik, olykor az ellentétes attitűdök vegyülékével. Tény, hogy objektív okok (a lakosság kevertjellege, a történelmi fejlődés megkésettsége) miatt Romániában az idegen jelenlétnek és hatásoknakegyfajta „túltelítettsége” is érzékelhető volt. A románok egyrészt nem nélkülözhetik mindazt, ami ide-gen, másrészt igencsak szeretnének a maguk erejéből révbe jutni – nyilván a magatartásformák korrólkorra változnak, illetve váltakoznak. A görög-ellenesség a XIX. században tetőzik, majd enyhül éseltűnik. Törökellenességről, úgy tűnik, a románok esetében nem beszélhetünk, a harcias mitológiadacára (tehát nem is voltak annyira rossz viszonyban?). Az erdélyi románságot „elnyomó” magyarok-

ról kialakult kedvezőtlen kép viszont hosszú ideig fennmarad. A maguk során az oroszok úgy jelennekmeg egy adott pillanatban, mint a kis latin szigetet fenyegető szláv veszedelem. A XIX. századi Romá-niában a számbelileg egyre gyarapodó zsidókat marginalizálják; néhány egyéni kivétellel (nem túlsokkal) csak az első világháború után kapnak román állampolgárságot. Igaz, hogy gyors és tömegesletelepedésük, főleg Moldvában, aggasztónak tűnhetett. Létezik egy küszöb, amelyen túl, bármit ismondjanak a jó szándékúak, felütik fejüket az etnikai és vallási feszültségek. Nem kevésbé igazviszont, hogy a zsidók (a többi kisebbséghez hasonlóan) vállalkozóbb szelleműeknek és hatékonyab-baknak bizonyultak az őshonos lakosságnál – akkor hát kié volt a felelősség? A románoknak nincsínyükre, ha azt állítják róluk, hogy antiszemiták, vagy hogy korábban azok voltak. Az igazság az, hogya román társadalomban meglehetősen széles körű volt az antiszemitizmus, bár egészen a másodikvilágháborúig nem öltött szélsőséges formát. A zsidóellenes megnyilvánulások távol álltak a cáriOroszország pogromjaitól. Ám ha a nácizmus előtti Németországhoz viszonyítjuk, az összevetés nemvet jó fényt Romániára: Németországban a zsidók lényegesen jobban integrálódtak (több volt avegyes házasság; jelentős a zsidó egyetemi tanárok száma, ahhoz képest, hogy Romániában milyenkevesen állhattak erre a pályára...).

Tartalom nélküli formaRománia modernizálásában a legnagyobb gondot a régi szocio-kulturális beidegződések és az

importált intézmények, szabályok összehangolása jelentette. Más szóval: a románok valóban belépteka nyugati típusú civilizációba, vagy beérték pusztán az utánzással? Részben mindkét állítás igaz. Apatriarchális vidéki világban, ahonnan indultak (és amelyet, a korszerűsített intézményrendszerdacára, még nem sikerült maguk mögött hagyniuk), az egyének közötti közvetlen és konkrét viszonyoktöbbet nyomtak a latban, mint az elégtelen intézményi vértezet. A társadalmi és politikai élet intézmé-nyesülése nem hozott radikális változást. A románok továbbra is jobban bíztak az „informális” straté-giákban, mint a törvények absztrakt erejében. Felülmúlhatatlanok maradtak az elvek és szabályokárnyékában megbúvó, különféle „elintézések” terén. A korrupció és a klientelizmus jórészt a hagyo-mányos társadalomból öröklődött át – nyilván nem így nevezték ezeket a jelenségeket, hiszen a dolgoktermészetes rendjébe illeszkedtek.

Ebben az összefüggésben a Vezér jelképes töltettel bíró, központi személyiség volt, és mindmáig azis maradt. A hatalmak és felelősségek összetett, kiegyensúlyozott rendszerének hiányában a felülete-sen szervezett „patriarchális” társadalmak masszívan befektetnek a csúcson álló jelképes személybe:bevett kifejezéssel, a Vajdába. Ő az igazságtevő, ő biztosítja az ország előrehaladását... Ilyen pre-misszák mellett bármikor számítani lehet az önkényes kilengésekre, hiszen maguk a vezetők is azthiszik, hogy a közösség mindenben támogatja őket. Az első ilyen kisodródás az önkény irányába máraz államlét hajnalán bekövetkezett, mégpedig Alexandru Ioan Cuza uralkodó 1864-es államcsínyével.I. Károly eléggé kiegyensúlyozott volt ahhoz, hogy ne éljen vissza előjogaival: kimondottan arra hasz-nálta ezeket, hogy megtanítsa a románoknak, milyen lehet egy szabályokra, és nem személyekre vagyegyezségekre alapozó állam. Sajnos saját unokaöccse, a leendő II. Károly volt az első, aki nem értettemeg ezt a leckét.

A behódolás szokása szintén a hagyomány része. Évszázadok alatt a románok tapasztalatot szerez-tek ebben: a bojár előtt porig alázkodó paraszttól a Magas Porta előtt földig hajló uralkodóig. „Alehajtott fejet nem vágja le a szablya” – egyike a leggyakrabban idézett román közmondásoknak. Abehódolás ugyanakkor kompenzáló stratégiákat is kitermel: pontosabban szólva megoldásokat nyújtarra nézve, hogyan tudod „átverni” azt, akinek látszólag behódolsz. Egyfajta passzív ellenállás ez,ami a románoknál sokkal gyakoribb, mint a nyílt ellenszegülés. A feszültségek azonban időnként (rit-kán) felgyülemlenek, és látványosan felszínre törnek. Így történt 1907-ben, amikor az elkeseredettparasztság felgyújtotta az országot – az uralkodó osztály meglepetésére, amely éppen csak a parasztoksorsával nem törődött, bár az ő munkájukból élt.

Még I. Károly uralkodása alatt is, a modernizációs erőfeszítések, a kezdetleges iparosítás dacáraRománia megmaradt hangsúlyozottan vidéki és mezőgazdasági jellegű országnak. Lakosságának ekkortöbb mint 80%-a falvakon élt, ráadásul nagyon rossz életkörülmények között. A nyugatiasodás kizáró-lag az elit szintjét érintette, és ez a szocio-kulturális szakadék elmélyüléséhez vezetett. 1859 és 1914között Románia fejlődött ugyan, de nem eléggé hangsúlyosan ahhoz, hogy a régi lemaradást csök-kentse. A globális társadalmi-gazdasági mutatók tükrében továbbra is Európa sereghajtója maradt.

A mai irányzat ellen a román kultúrában[18] című híres, 1868-ban megjelent cikkében Titu Maio-rescu a román társadalom kegyetlen látleletét nyújtotta: „Látszatra, a külső formákat számba vevő sta-tisztika szerint a románok ma birtokában vannak majdnem az egész nyugati civilizációnak. Van politi-

kánk és tudományunk, vannak újságjaink és akadémiáink, vannak iskoláink és van irodalmunk, vannakmúzeumaink, konzervatóriumaink, színházunk, sőt van alkotmányunk is. A valóságban azonban mindezholt termék, minden tartalmat nélkülöző nagyképűség, kísértet test nélkül, illúzió valóság nélkül. Aromán felsőbb osztályok műveltsége pedig egyenlő a nullával, semmit sem ér, s napról napra mélyebba szakadék, amely bennünket az alsó néposztálytól elválaszt. Egyetlen valóságos osztályunk a románparasztság, és az egyetlen valóság a szenvedés, ennek mélyéről sóhajt fel a felső osztályok képzelgé-sei miatt. Mert az ő mindennapi verejtékéből teremtődnek elő az anyagi eszközök ennek az egész fik-tív építménynek a fenntartására, amelyet román kultúrának nevezünk...” Maiorescu ezekkel a szavak-kal hirdette meg közismert elméletét a tartalom nélküli formáról. Szavaiban elég sok túlzás van mégaz 1868-as pillanathoz viszonyítva is, de jó adag igazság is: kijelentései nemcsak 1868-ra, de 2012-re vonatkoztatva is érvényesek. Az erezetben felsejlik a mai Románia, akár Caragiale meghökkentőenidőszerű színműveiben és karcolataiban, amelyek a maiorescui „tartalom nélküli forma” teória leghí-vebb irodalmi ábrázolásai. Egy nem éppen megállapodott Románia elé tartanak tükröt, egy olyanország elé, amely eljátszadozik az európai formákkal (mint „Leonida naccsás úr” a „reakcióval” és a„revolúcióval”).

Románia, a komolytalan? Igen, ez is egy lehetséges jellemzés.A feszültségek levezetésére szolgáló mindenkori szelep a humor volt, és az is maradt. Egy jellemző

népi mondás szerint a román „tréfát űz a bajból”. A „baj” elleni lehetséges stratégiák különféléklehetnek. Egyesek megpróbálnak a dolgokon változtatni, a románok viszont a maguk módján kezelik aproblémát: tréfálkozva. „Ó, gyászos ország, te merő nevetség...” (G. Bacovia)[19]

Nagy-Románia. Egységes nemzetállam?Hatékony gazdaság? Kiteljesedett demokrácia?

1918-ban létrehozták Nagy-Romániát. A „nemzeti” román értelmezések szerint ennek így kelletttörténnie. Ugyanakkor ne feledkezzünk meg Petre P. Carp[20] szavairól sem: „Romániának oly sok sze-rencséje van, hogy nincs szüksége még politikusokra is.” Az első világháború hozadékai nélkül nehézlenne elképzelni, miként alakultak volna a nemzeti viszonyok Európának ebben a szegletében. HaAusztria-Magyarország nem szenved vereséget, Erdély „leválasztása” már nem lett volna olyannyirakézenfekvő, annál is inkább, hogy a többségi románok mellett itt jelentős magyar és német népességélt (1910-ben, az utolsó magyar népszámlálás szerint Erdély lakosságának 53,8%-a román ajkú,31,6%-a magyar és 10,8%-a német ajkú volt. Lévén, hogy a bejegyzési kritérium a nyelv volt, és nemaz etnikum, a magyarok jó néhány százalékkal felkerekíthették számarányukat, elsősorban a zsidókbesorolásával; viszont az erdélyi zsidók végül is inkább magyarok voltak, mint románok). Az ideálismegoldás talán a birodalom radikális átszervezése lett volna, hogy a dualista Osztrák-Magyar Monar-chiából egyenrangú népek közössége váljék. Mihelyt ez az út járhatatlannak bizonyult, maradt az elke-rülhetetlen végkifejlet: a „nemzet”államokra való széttördelés, államokra, amelyek valójában csakmegközelítőleg vagy egyáltalán nem voltak nemzetiek. A román többségű területek esetében ez aNagy-Romániában való egyesülést jelentette. A román történészek „eldöntötték”, hogy Nagy-Romániaegységes nemzetállam volt. „Egységes”, nyilván, éspedig közigazgatási értelemben. Már Románia1859-es megalakulásakor kizárták a föderális vagy autonomista képletet, pedig ez lett volna leginkábbkézenfekvő. Tulajdonképpen éppen mivel annyira kézenfekvő volt, és mivel jelentkezett a széteséstőlvaló félelem is, a hangsúly a különböző provinciák minél erősebb összekovácsolására került, ame-lyeket nem szabad az autonómia kénye-kedvének kiszolgáltatni. Közigazgatási modellként Franciaor-szágét választották, Európa legcentralizáltabb államáét, amely autonóm régiók helyett a központbólirányított, prefektusok vezette megyékből áll. Egységes állam, igenis, egységes. De nemzetállam-e?Az is, meg nem is. Ausztria-Magyarország utódállamai közül a „legnemzetibb” Románia volt, kivévetermészetesen Ausztriát és Magyarországot, amelyek területét minimálisra csökkentették, és mindent„lekapartak” róluk, ami a szigorúan vett nemzeti területet meghaladta volna. Csehszlovákia, Jugoszlá-via és Lengyelország nyilván többnemzetiségű államok voltak, ezért nem is maradtak fenn eredetihatáraik között. Romániában az 1930-as népszámlálás szerint a lakosság 71,9%-a volt román etni-kumú, ami korántsem elhanyagolható arányú – 28%-os – kisebbséget jelent. A hozzácsatolt provinci-ákban nem éppen nemzetinek nevezhető profil körvonalazódott. Egyes tartományokban a románok ará-nya csak kevéssel haladta meg az abszolút többség küszöbét: a történelmi Erdély: 57,6% román(29,1% magyar; 7,9% német); Bánság: 54,3% román (10,4% magyar; 23,8% német); Körös-vidék ésMáramaros: 60,7% román (23,1% magyar, 4,8% német); Besszarábia: 56,2% román... Két tartomány-ban a románok csak relatív többséggel bírtak: Bukovinában 44,5%-os, Dobrudzsában 44,2%-osarányban voltak jelen. A városi lakosságot tekintve ezek a százalékok még kedvezőtlenebbek voltak, arománok szempontjából. A korábban Ausztria-Magyarországhoz tartozó városokban a magyarok és anémetek messze meghaladták a román lakosság számarányát: Erdélyben a románok mindössze 35,9%-át képezték az urbánus lakosságnak, a Bánságban 35%-át, a Körös-vidéken és Máramarosban 33,1%,Bukovinában 33%, Besszarábiában 31%-át. Még Moldvában is csupán kevéssel haladta meg a 70%-

ot a városi román lakosság aránya (a zsidók 23%-ot képeztek). Hadd ne nyújtsuk a szót: nemzetállam,vagy többnemzetiségű állam? Nemzeti is, meg multinacionális is, a választott perspektívától függően.Ha ez egy újabb ellentmondás, úgy akkor nem egyéb, mint – ismét – egy olyan ellentmondás, amelyRománia sajátja...

Valamit még meg kell állapítanunk a kisebbségekre vonatkozóan: rendkívüli változatosságukat. Akét világháború közötti Románia a legszélesebb etnikai, kulturális és felekezeti palettát felmutatóeurópai állam. Magyarok Erdélyben, németek Erdélyben és Bukovinában, ukránok Bukovinában ésBesszarábiában, törökök, tatárok, bolgárok Dobrudzsában, zsidók nagyjából mindenütt... A románságkörében pedig felerősödik a nacionalista és idegengyűlölő áramlat. Ha már létrejött Nagy-Románia,akkor ez a románoké kellett volna, hogy legyen. Különösen a városok jórészt nemromán jellege voltzavaró, és a kisebbségek túlreprezentáltságánál is jobban az a tény, hogy ők igen nagymértékben űztéka városi közeg legfőbb tevékenységeit: kereskedelem, kézművesség, ipar, bankszféra, egyéb szabadfoglalkozások. A román modernitásnak továbbra is inkább nemromán színezete volt.

Méreteiből adódóan Nagy-Románia Európa egyik viszonylag jelentős állama volt (295 000 négy-zetkilométer, ami duplája az első világháború előtti, 137 000 négyzetkilométeres területnek – jelenleg238 ezer km2). A fejlettségi mutatók szempontjából viszont a sereghajtók között tartották számon.1938-ban, a periódus gazdasági csúcsévében egyes – eléggé hozzávetőleges – becslések szerint azegy főre eső nemzeti össztermék kevéssel haladta meg a bolgár és jugoszláv szintet, de érzékelhetőenalacsonyabb volt, mint Magyarországon és Lengyelországban, és jóval a nyugati nívó alatt maradt(Románia: 76 amerikai dollár, Bulgária: 68, Jugoszlávia: 68, Lengyelország: 104, Magyarország:111, Németország: 338, Nagy-Britannia: 378). Az ipar valamelyes, de korántsem látványos fejlődés-nek indult; a mezőgazdasági termelés pedig helyben toporgott, sőt, némileg visszaesett az 1920-asagrárreformmal felaprózott birtokok és a kedvezőtlen nemzetközi konjunktúra miatt. A földhöz juttatásígy nem sokat segített a parasztság zömén. Túl sokan is voltak, hiszen a város / falu demográfiai arányváltozatlan maradt: 80%-os vidéki lakosság a 20%-os városihoz képest. A parasztok több mint felehárom hektárnál kisebb birtokon gazdálkodott, ami távolról sem biztosította a megélhetésüket. Amezőgazdaság termelékenysége a legrosszabbak közé tartozott Európában, még alacsonyabb volt, mintBulgáriában. A háború előtti időszakhoz képest csökkent a gabonatermelés, és megfogyatkozott azállatállomány is. A mezőgazdaság gazdaggá tette a bojárokat; most, hogy a parasztok kerültek sorra,őket már kevésbé tette azzá. A gazdasági szempontból legjobb évek – főképp az ipar és a városfej-lesztés szempontjából – II. Károly uralkodásának idejére tehetők. Sajnos csupán néhány esztendőrőlbeszélhetünk, az évtized elején megjelenő válság, és a vége felé kirobbanó háború közé ékelődve. Azipari termelési mutató, amely 1929-ben elérte a 100-at, 1931-ben 91-re csökken, 1932-ben 97-rekúszik fel, hogy aztán 1938-ban elérje a maximális 141-et (1939-ben ez a mutató 139 volt). Ami atársadalmi-kulturális mutatókat illeti, több közülük aggasztó képet mutat: a két világháború közöttiidőszakban Romániában a legmagasabb a születési és az elhalálozási arány, beleértve a gyermekha-landóságot is. A legtöbb analfabétát is itt tartják nyilván; 1930-ban Románia (hétévesnél idősebb)lakosainak mindössze 57%-a tudott írni-olvasni, és közülük 85,1% végezte el részben vagy teljesenaz elemi osztályokat; átlagban tíz lakosból egy folytatta a tanulást az elemi képzés után. A civilizációslátlelet tehát nem túl ragyogó. Mindez súlyos tehernek bizonyul Románia későbbi fejlődésében, akövetkezmények még ma is jól látszanak. A fentieket az alulfejlettség tipikus jegyeiként határozhatjukmeg. Számot kell vetnünk azzal is, hogy a globális mutatók mögött hangsúlyos társadalmi eltérésekrejlenek. Románia nagyon jól állt a csúcselit szempontjából, másfelől nagyon rosszul, ami a szegény-

parasztságot illeti. Ebből a szempontból Bulgária az az ország, amely viszonyításra kínálja magát,bármennyire is zavarna egyeseket ez a közelség. Bulgária kiegyensúlyozottabb volt, mivel a hosszasoszmán uralom alól felső osztállyal nem rendelkező, paraszti társadalomként szabadult fel; a közép-birtokosság jelentősebb volt, a mezőgazdaság változatosabb és nagyobb termelékenységű, a paraszt-ságot pedig összességében inkább „számba vették” azok, akik az ország sorsáról mindenkor döntöttek.A román demokrácia pedig végül zátonyra futott. A politikai rendszer csak addig működött kifogásta-lanul, amíg a zenekar igen kisszámú volt, a karmestert pedig I. Károlynak hívták. A háború után válto-zott a helyzet: a (férfiak) általános választójoga, az elemi szintű oktatás korlátozott, de valós, és vidé-ken is tapasztalható előrehaladása, a középosztály számbeli gyarapodása egyre erőteljesebb közéletirészvételt eredményezett. A politikai paletta kiszélesedett, és változatosabb lett: egyre több és többpárt jelent meg, már igen-igen sok... A korabeli sajtó – főleg a 30-as évekbeli – jól tanúsítja ezt asokszínűséget: a vélemények teljes skálája megjelenik benne, és gyakran indulatosan jut kifejezésre,el egészen a szélsőjobbig és a szélsőbalig. A választók tömege viszont amorf, és minden iránybólbefolyásolható marad. Az is megesett, hogy egy párt az egyik választáson szinte minden voksot meg-szerzett, a következő megmérettetésen pedig alig néhány szavazatot gyűjtött be. Ez a tény mindentelárul a kormányzati nyomásgyakorlásról, a mindent átható korrupcióról, de az embereknek arról aszokásáról is, hogy ösztönösen a hatalom oldalára állnak. Kire szavazzon az ember, ha nem a kormá-nyon levőkre? (Fennmaradt az a „fonák” gyakorlat, miszerint a választásokat az újonnan beiktatottkormány szervezi meg ahelyett, hogy új kabinet alakuljon a választások következtében.) Ilyen körül-mények között az 1937 decemberi eredmények valóságos szenzációt keltettek: a Gheorghe Tătărescuáltal vezetett liberális kormány elveszítette a választásokat, első ízben Romániában! Ezt akár ademokrácia felé tett lépésként is értékelhetnénk, ha nem aggasztó üzemzavarok – a pártok hangsúlyostöredezettsége, korrupciós botrányok, a király önkényeskedései, a radikális és erőszakos szélsőjobbelőretörése – közepette fordult volna elő. A románoknak tehát nem sikerült összeegyeztetniük ademokráciát a renddel és a stabilitással. Iuliu Maniu esete valósággal megindító példának tűnhet:bizonyos (1928 és 1932 közötti) kormányzati tapasztalat után ez a közép-európai műveltségű férfivisszautasított minden alkalmat arra, hogy visszatérjen a hatalomba; a törvényesség és a politikaimoralitás minimumát feltételező követelményei megvalósíthatatlanok voltak. Ilyen Románia nem léte-zett – Maniu eltévesztette az országot (Maniu egyébként annak az ellenérzésnek adott hangot, amelyetaz erdélyi politikusok széles körben osztottak, és amely az Ókirályság politikai életének „bizantiniz-musára” irányult; kezdetben inkább bizonyos fokú önállóságot szorgalmaztak Bukaresttel szemben, devégül alávetették magukat az egységes nemzetállam követelményeinek).

Az 1938 februárja és 1940 szeptembere közötti királyi diktatúra meglepően könnyen bekövetkezett;ugyanolyan váratlanul és könnyedén fel is bomlott, mintha soha nem is létezett volna. A politikusoktöbbsége, a megfelelő kivételektől – főképp Iuliu Maniutól és néhány, a régi gárdához tartozó vezető-től – eltekintve, liberálisok, nemzeti-parasztpártiak, és mások rendkívül fesztelenül tértek át az újegypártrendszerre (Nemzeti Újjászületés Frontja). Még a polgári öltözéküket is levetették, hogy kevé-lyen a „Front” egyenruháját öltsék magukra. Mi lehet nevetségesebb, mint amikor Nicolae Iorga egyilyen maskarában tündököl, ő, aki egész életében akár túlzottan is előtérbe helyezte személyiségét ésméltóságát? Ekkor derült ki, milyen könnyen be lehet Romániában vezetni egy diktatúrát, jóvalkönnyebben, mint tisztességes és felelős demokráciát gyakorolni. Nagyon látványos volt az intellektu-ális elit átállása is. Leginkább az írók (a reprezentatív szerzők többsége) dicsőítik szüntelen a királytés annak a „nemzeti újjászületést” szolgáló rezsimjét. Senki sem kötelezte őket erre. Vajon „ősi” ref-

lex lett volna?Az értelmiség egyébként már alapos gyakorlatra tett szert azoknak a hatékony stratégiáknak az

alkalmazásában, amelyek a Hatalom jóakaratának megszerzésére irányultak. 1938-ban az egyetemiprofesszorok és docensek fele valamely párt tagja volt, nagy részük a két fő kormányalkotót, a liberá-lis pártot vagy a nemzeti parasztpártot választotta (ám senki sem iratkozott be közülük a kormányzásszempontjából esélytelen szocialistákhoz, és még kevésbé a kommunistákhoz). Általában ismert éselismert nevekről beszélhetünk. Mire volt ez jó? Úgy tűnik, így inkább biztonságban érezték magukat,hiszen „védelemben” részesültek. C. Rădulescu Motru, aki a többi egyetemi tanárhoz hasonlóan(közülük Ion Petrovici esete a legmeghökkentőbb) többször is pártot váltott, lefegyverző őszinteség-gel magyarázta meg később ezt a jelenséget (igaz, a saját naplójában): „Ha beiratkoztam egy politikaipártba, azt biztosítéknak tekintettem az esetlegesen engem érő igazságtalanságok ellen... Ha nem len-nék túl idős (a bejegyzés 1944 őszéről származik), most a kommunista pártba lépnék be.” Ha az értel-miség a többpárti rendszerben egyik vagy másik párt támogatását kereste, annál inkább óhajtotta aztegy diktatórikus, egypárti rendszerben.

Aki megélte a „Ceauşescu-korszakot”, és kíváncsiságból vissza szeretne pillantani, az 193-40-esévek sajtóját fellapozva döbbenten szembesülhet azzal, hogy valamennyi eltérés dacára mennyirehasonlóak voltak a szertartások, illetve a hatalomhoz való viszonyulások. II. Károly tömjénezése meg-előzi és mintegy előrejelzi „a nagy Kondukátor”[21] iránti végtelen hódolatot.

Tovább követve az értelmiség viselkedését, a legionárius rezsim túl szélsőséges és túl rövid voltahhoz, hogy tömeges felzárkózást érjen el. Néhány „előfutár” mégis belépett a mozgalomba, és feltéte-lezhetően mások is követték volna őket. Viszont Ion Antonescu marsall köré ismét sokan tömörülnek.Ironikusan hat, ha egymás mellé helyezzük a Revista Fundaţiilor Regale (Királyi AlapítványokFolyóirata) két, testes kötetét: az első 1940 júniusából való, és Károlyt dicsőíti; a második 1941augusztus-szeptemberében jelent meg, és Ion Antonescut ajnározza. Gyakran ugyanazok a szerzőkjegyzik a szövegeket!

Aranykor?A két világháború közötti aranykor mítosza 1989 után alakult ki. A kommunizmustól megszaba-

dulva, és őszintén vagy demagóg módon ítélkezve felette, a románok más paradigma keresésébe fog-tak, és milyen más előzményre hagyatkozhattak volna, mint a kommunizmust megelőző időszakra?Valójában – amint azt megállapíthattuk – egyes részleges megvalósítások ellenére ez a korszak semgazdaságilag, sem politikailag nem volt éppenséggel tündöklő. Bár a mai Románia is távol áll akitűnő vizsgaeredménytől – ideértve a demokrácia tantárgyat is – mégis sokat fejlődött a világháborúkközötti időszakhoz képest. A mítosz azonban nem éppen a semmiből született. Ha nem is teljességé-ben, de bizonyos szegmenseiben a 30-as évek Romániája jobban nézett ki, mint most. A Victoria út[22]

például minden bizonnyal! Tovább sorolva: a középosztály, bár számbelileg nem túl jelentős, sokkaljobb minőségű volt. És az értelmiségi elit, amelyet éppen az imént értünk tetten a politikai opportuniz-mus kirívó vétségén, most valóban kimagasló szellemi szintre jut. A nyugati modell átvétele óta elteltévszázad eredményei beértek, az értelmiség esetében legalábbis már nem beszélhetünk lényeg nélküliformákról. A 30-as évek pezsgő kulturális életet hoznak, még a politikumot megmételyező szélsőségesideológiák is hozzájárultak a maguk módján az intellektuális vita és alkotás megtermékenyítéséhez. Anyugatiasodott román alkotók már nem akarnak felkapaszkodni a Nyugat utánfutójára, saját hangjukatakarják hallatni, és a legkülönbözőbb regiszterekben szólalnak meg. A román próza és vers Sadove-anutól és Rebreanutól egészen Argheziig és Blagáig most éli legpompásabb időszakát. Román közeg-ben ekkor debütál Mircea Eliade, Emil Cioran és Eugen Ionescu, mintegy előkészülve világirodalmiés nemzetközi pályafutására. A nyugati áramlatoktól korábban jócskán lemaradó román irodalom ésképzőművészet (Eminescu az „utolsó nagy romantikus” volt – valljuk be, ez valamivel szerényebbérdem, mintha az első lett volna) most olyan előőrsöt termel ki, amely az európai avantgárdnak ismegadja a hangot. Constantin Brâncuşi a XX. századi szobrászat úttörő személyisége (művei nyilvánmár egészen máshová illeszkednek az egyetemes művészettörténetben, mint teszem azt Nicolae Grigo-rescu festészete), Tristan Tzara pedig kitalálja a dadaizmust. Az abszurdot borzoló társadalmi-politi-kai játékoktól körülvéve és a tartalom nélküli honi formákat környező szürrealizmustól stimulálva a„szürreálisnak” fenntartott fejezetben a románok már teljesen otthon érzik magukat. CaragialétólUrmuz szövegein át egészen Eugen Ionescuig tart az az ív, melynek mentén végigkövethetjük azabszurd irodalmának fejlődését (Ionescu saját román örökségéből kivonatolt abszurditás-adaggal gaz-dagította a világirodalmat).

A 30-as évek a román egyetemi élet csúcsidőszaka is. Elegendő, ha fellapozzuk a három (bukaresti,kolozsvári és jászvásári) egyetem évkönyveit, hogy olyan illusztris személyiségek neveire bukkan-junk, akik végérvényesen bekerültek a nemzeti kulturális örökségbe. Aki Bukarestben történelmetakart tanulni, Nicolae Iorga, Constantin C. Giurescu, P. P. Panaitescu, később (kezdetben a jászvásáriegyetemen oktató) Gheorghe Brătianu előadásait hallgathatta. Az egyetemi oktatás kétségkívül színvo-nalasabb volt, mint a mai, még ha bizonyára nem is állt mindenki a szellemi élet csúcsán.

A zsidók számottevő jelenléte Románia szellemi életében, főleg a harmincas években, elkendőzhe-tetlen és nem lebecsülhető jelenség – semmiben sem maradt el a gazdasági életben betöltött jelentősé-güktől. A saját kulturális szférájukba többé-kevésbé bezárkózó németekhez vagy magyarokhoz képesta zsidók teljes mértékben integrálódtak a román kultúrába, sajátos jegyekkel gazdagították, és változa-tosabbá tették azt. Ennek tudható be, hogy a román nacionalisták még veszélyesebbnek tartották őket:

a belső idegent látták bennük, a román szellem megrontóit. A tipikus románhoz viszonyítva a tipikuszsidó a politikai paletta bal oldalán helyezkedett el (hiszen a hangsúlyossá váló demokratizálódás ateljes mértékű integrációját szavatolta volna); általában kozmopolitább volt, és a kultúra területénrendkívül nyitott mindenfajta kísérletezésre. A 30-as években a zsidók jelentős szerepet játszottak aromán közvélekedés alakításában, elsősorban az Adevărul-Dimineaţa sajtótröszt révén. Ugyanebbenaz időszakban a román irodalom és művészet, főképp az avantgárd számos alkotója került ki soraik-ból (Victor Brauner, aki Párizsban jutott pályája csúcsára, Marcel Iancu, Jules Perahim, H. H.Maxy...).

De mi lesz a becsülettel?Nagy-Románia összeomlásával számos olyan vonás került előtérbe, amely már korábban is erőtel-

jesen körvonalazódott. Az „alkalmazkodás” és a „következetesség” közül a románok rendszerint azelőbbit választják, ami némileg indokolt, hiszen egy nem túl erős ország számára bölcsebb, ha akörülményekhez idomul, és ha szükséges, aláveti magát a történelemnek, mintsem hogy megpróbáljonszembeszállni vele. A heroizáló mitológiától (az ősök dicső tetteitől) függetlenül a románokra inkábba kompromisszum kultúrája jellemző, és nem az ellenállásé vagy a megingathatatlan elvszerűségé.Egyébként már a kezdetek kezdetétől is így maradt fenn ez a két kis fejedelemség a szomszédos nagy-hatalmak között...

Románia 1914-ben Ausztria-Magyarország és Németország szövetségese volt. 1916-ban hadatüzent nekik, majd 1918-ban különbékét kötött velük, és szintén 1918-ban, néhány hónappal később,újra ellenük szegült. A világháborúk közötti időszakban Franciaországgal és Angliával szövetkezett,1941-ben meg Németország oldalán lépett háborúba. 1944-ben Németország ellen fordult...

Mindegyik fordulat a nemzeti érdektől függő politikai lehetőségekkel indokolható. Viszont meg kel-lett adni az árát, mert semmi sincs ingyen ezen a világon: Románia szavahihetősége alaposan megko-pott. Lengyelország vagy Magyarország jóval kockázatosabb politikát folytatott, és több ízben is meg-fizetett érte. Éppen ezért hitelesebbek, mint Románia, és nagyobb tiszteletnek is örvendenek.

Nagy-Románia széthullásának küszöbén a felelős tényezők kinyilvánították: a határokat bármilyenáron meg kell védeni. Idézet II. Károlynak a törvényhozó testületek ülésszakának megnyitóján elhang-zott „trónbeszédéből” (1939. június 7.): „...békepolitika, de nem bármi áron, hanem csakis a szabad-ság, a függetlenség, az egységesség és a nemzeti méltóság tiszteletben tartásával. Kormányom fegy-verbe szólított több tartalékos hadosztályt, és határozottan kijelenti, hogy a szent határokat bármilyenáldozat árán meg fogja védeni. Különleges büszkeséggel állapítottam meg ezen körülmények között,hogy népem újra meglelte ősi erényeit.”

A próbatételre egy évig, 1940 nyaráig kellett várni, mikor a románok engedtek a szovjet ultimátum-nak és a német-olasz döntőbíráskodásnak: feladták Besszarábiát és Bukovina északi részét, továbbálemondtak Erdély feléről Magyarország javára – ezek után a Kvadriláter[23] visszaadása már szintenem is számított. A legkisebb ellenállás híján Románia elvesztette területének egyharmadát. A helyzet,természetesen, kilátástalan volt, ám az emberek, amint a nemzetek is, éppen a kétségbeesett helyzetek-ben bizonyíthatnak. A hasonló ultimátummal szembesülő Finnország tétovázás nélkül a Szovjetunióvalvaló háborút választotta, a két ország közötti hatalmas potenciálkülönbség dacára. Lengyelország semhátrált meg a német nyomás elől, ennek következményeként robbant ki a második világháború. A magamódján érvényes román érv a román állam megmentése volt, akár megnyirbált határokkal is. De milesz a becsülettel?

Román dilemma: volt-e vagy sem holokauszt?Meglehetősen sokan vannak, akik nem akarják elfogadni, hogy Romániának bármi köze lenne a zsi-

dóknak a második világháború idején való megsemmisítéséhez. Mivel a románok nem fogadják el,hogy antiszemitáknak tekintsék őket, számukra ebből az következik, hogy a maguk módján példásanviselkednek a „többiekkel”... Valójában a romániai holokauszt kérdésköre újfent kiemeli azt az ellent-mondásosságot, amelyet csak nehezen lehet egységes képletbe foglalni. Azt írják a románokról,néhány elismert külföldi szerzőt is beleértve, hogy a második világháborúban ugyanolyan virulensantiszemiták voltak, mint a náci Németország lakói, vagy mindenképp legalábbis a második helyrekerülhetnek ebben a tekintetben. Viszont ettől igen eltérő, a románokra nézve jóval előnyösebb véle-kedéseket is megfogalmaztak már – köztük zsidók is. Antonescu marsallról szintén megoszlanak avélemények, hogy legyilkolta-e, vagy éppenséggel megmentette a zsidókat. A válasz megint a románkultúra, mentalitás és magatartásforma kettősségét szemlélteti. Igen, Antonescu marsall zsidókat men-tett meg, és igen, Antonescu marsall halálba küldött zsidókat. Nem tudom, melyiket válasszuk ebből,ismét a román közegben tapogatózunk, amely lényegénél fogva bizonytalan. Volt-e Romániában holo-kauszt? Romániában volt holokauszt. Romániában nem volt holokauszt. Mindkét vélemény fenntart-ható, és végül arra kényszerülünk, hogy a kettőt együtt vizsgáljuk. A nyers valóság az, hogy nagyonsok bukovinai és besszarábiai zsidó veszett el a transznisztriai lágerekben, mint ahogyan Auschwitzbaküldték az – akkor Magyarországhoz tartozó – Észak-Erdély zsidóit. Románia többi részén (leszá-mítva az 1941 júniusában lezajlott, kegyetlen jászvásári pogromot) az egyébként következetlenülalkalmazott antiszemita intézkedések nem célozták a zsidó lakosság megsemmisítését. A zsidókatmegalázták, kisemmizték, évekig halálos fenyegetés lebegett a fejük fölött, ugyanakkor azonban meg-engedték nekik, hogy kulturális tevékenységeket folytassanak és fenntartsák tanintézményeiket, bele-értve a felsőoktatásiakat is. A legfontosabb az, hogy életben maradtak. Ebben az esetben a románfejetlenség jobb, illetve legalábbis kevésbé ártalmas következményekkel járt, mint a kifogástalannémet szervezettség.

Áttérés a kommunizmusra1989 után a kommunizmussal való szakítás kitermelte azt az őszintén vagy képmutatóan hangoztatott

tételt, miszerint a románok alapvetően sohasem csatlakoztak a kommunista ideológiához. Romániaezek szerint teljesen ellenszegült a kommunizmusnak, a rendszert (a szovjet terjeszkedés következté-ben) kívülről erőszakolták rá. Igaz is, nem is: újabb ellentmondás, amelyet hozzáírhatunk a románellentmondások hosszú sorozatához.

1944-ben a Román Kommunista Párt alig ezer követőt számlált. Minden bizonnyal a legjelentékte-lenebb kommunista párt volt azok közül, amelyek hatalomra jutottak Európának ebben a felében.Ráadásul a tagok többsége nem is volt román: a zsidók és a magyarok együttesen jóval meghaladták arománok számarányát. Ez a tény nagymértékben az ország társadalmi szerkezetének tudható be: kevésvároslakó, ennél még kevesebb ipari munkás, parasztok tömegei. Teljes ellentétben a régió leginkábburbánus és iparosodott országával, Csehszlovákiával, azaz Csehországgal, amely a térség legnagyobbkommunista pártját tudhatta magáénak, és ahol a legtöbben szavaztak a kommunistákra. Romániában amódosabb parasztoknak semmiféle okuk nem volt arra, hogy elcsábuljanak a kommunista ideológiá-tól: kikerekíteni szerették volna a birtokaikat, és nem elveszíteni; másfelől a szegényparasztok rette-netesen műveletlenek, jobbára analfabéták voltak, úgyhogy igen kevéssé vonzotta őket az ideológia,legyen az kommunista vagy bármi más. Idetartozik még az is, hogy a Kommunista Pártot törvényenkívül helyezték, azzal az indokkal, hogy idegen (pontosabban moszkvai) érdekeket képvisel – amikülönben tökéletesen igaz volt. Akárhogy is, a párt „nemromán” összetétele amúgy sem kölcsönzöttszámára túl sok szimpátiát a románok körében. Az ország véleményformáló, értelmiségi elitje többsé-gében a jobboldal felé hajlott, mivel inkább a nacionalista áramlat ösztönözte, mintsem a demokráciaelmélyítésének gondja.

Mindebből azonban nem lehet messzemenő következtetéseket levonni, hiszen Románia végül egyikelett a legkommunistább kommunista államoknak, és ennek a fordulatnak meg kell, hogy legyen amagyarázata. Először is el kell mondanunk, hogy a 30-as évek Romániájának kommunista potenciáljaérzékelhetően nagyobb volt, mint az apró kommunista párté. Ha a párt törvényesen működött volna, ésa romániai választásokat teljesen méltányosan rendezik meg, a „látható” kommunisták száma bizo-nyára nagyobb lett volna (még ha valószínűleg nem is „nagyon nagy”). A hangsúlyosan baloldalinézetű értelmiségiek száma nem volt éppenséggel csekély (még ha sem számarányuk, sem ismertségüknem érte el azokét, akik különböző mértékben a jobboldal felé irányultak). A Kommunista Párt taglét-száma pedig az 1944-ben számlált ezerről 700 ezerre „ugrik” 1947-ben. Nyilván nehéz megítélni,mennyi meggyőződést és mennyi opportunizmust fejez ki ez a tömeges csatlakozás, illetve mennyibenértékelhetjük úgy, hogy az emberek egyszerűen megadták magukat a hatalmat egyre jobban birtoklópolitikai erőnek. Az okoktól függetlenül az eredmény számottevő: százezrek iratkoztak be a kommu-nistákhoz, miközben létezett még, legalábbis formálisan, egyfajta politikai pluralizmus.

A fordulat kulcsa a társadalmi törésvonalakban keresendő. Románia társadalma rendkívül egyen-lőtlen volt (talán a legegyenlőtlenebb a kommunista kísérletet megtapasztaló közép- és délkelet-euró-pai országok közül); a középosztály – a modern társadalmak fő kötőanyaga – alulfejlettségében képte-len volt a szélsőségek egyensúlyban tartására. Megosztott nemzetről beszélhetünk, a különböző társa-dalmi kategóriák anyagi helyzete és kulturális hozománya szempontjából egyaránt. A kommunistaideológia iránt kezdetben igen kevesen érdeklődtek, a tan virtuális tartalékai azonban már számotte-

vőek voltak. Elegendő, ha figyelembe vesszük pusztán azt a tényt, hogy a lakosság nagy részét ajórészt írástudatlan vagy félig analfabéta szegényparasztok alkották (három elvégzett elemivel Cea-uşescu ehhez a kategóriához tartozott, mint ahogyan Elena Ceauşescu is), és hasonló helyzetben volt avároslakók egy része is. Ennek a rétegnek semmi oka nem volt arra, hogy a régi állapotok miatt bán-kódjék. Intellektuális szintjük nem ellensúlyozhatta a kommunizmus ideológiai hatását; az ő esetükbena kommunista „tanítás” szűz terepen vetette meg a lábát. Könnyűszerrel magához édesgette őket:majdnem azonnali társadalmi előrehaladást ígért nekik, olyant, amilyenről addig nem is álmodhattak.Elégtételt adott azzal is, hogy a felemelkedésükkel egy időben mások, akik addig fölöttük álltak, mostlejtmenetbe kerültek vagy tönkrementek (olyan élvezet ez, amely az emberi természet kevésbé dicsé-retes oldalához tartozik). Elmondhatjuk, hogy a kommunista egalitarizmust Románia büntetéskéntkapta a korábbi egyenlőtlenségek miatt.

Ezúttal is megmutatkozott Romániában a Hatalom előtti behódolás immár meggyökeresedett szo-kása. Természetesen nem mindenki vetette magát alá az új hatalomnak, léteztek kategorikus antikom-munista magatartások is: számos paraszt ellenállt a kollektivizálásnak, sokan a hegyekben harcoltak...A romániai folyamatokat nem elég önmagukban vizsgálnunk. A behódolás itt általában sokkal hangsú-lyosabb volt, mint más országokban: elegendő, ha az 1956-as magyarországi forradalomra, a PrágaiTavaszra (1968-1969), vagy az egyház és a lengyel Szolidaritás szakszervezet kettős offenzívájáragondolunk. Akik Romániában a rendszer „ellenében” működtek, elszigetelődtek abban a közegben,amely kevésbé kedvezett a nagyarányú, kollektív megnyilvánulásoknak.

A régi értelmiségiek voltak a hangadók. Egyesek ugyan börtönbe kerültek, de azok, akik az első pil-lanattól az új rezsimhez csatlakoztak, kitűntek opportunizmusukkal, sőt szervilizmusukkal. Sokanközülük annak idején II. Károlyt dicsőítették, most meg nyíltan, habozás nélkül a Párt politikájáttámogatják. Magánbeszélgetéseik során élesen kritizálják, és a Szekuritáté tud erről, hiszen megfigyeliőket, de nem lép fel ellenük, mert mégiscsak a rezsim előkelő értelmiségijeinek számítanak (sok pél-dát adhatunk régi, élvonalbeli értelmiségiekre, akik most hamis új intellektuelekké váltak: MihailRalea szociológus és esztéta, George Călinescu író, irodalomkritikus, Alecsandru Rosetti nyelvész,Constantin Daicoviciu régész, Victor Eftimiu író... Nem feledkeztünk meg a listavezető Mihail Sado-veanuról sem, de ő annyira jól alkalmazkodott, hogy már azzal sem fárasztotta magát, hogy a rezsim-ről pletykáljon). Tipikus román vígjáték, mondhatni Caragiale és Sztálin keveréke. A későbbi fejle-mények valamivel több szabadságot biztosítottak az értelmiségieknek, ily módon még indokoltabbávált a megfigyelésük. Sokatmondó helyzet, hogy Romániában a kommunizmus idején nem létezett ille-gális könyvkiadás (a „szamizdat” jelenség, amely éppen a Szovjetunióból indult ki). A rendszer és azértelmiség között egyfajta hallgatólagos egyezség érvényesült: a rezsim elfogadta, hogy az értelmisé-giek, elsősorban az írók elmondják a féligazságot, és ők a maguk során beletörődtek abba, hogy félha-zugságokat mondjanak, illetve írjanak (az apróbb hiányosságokat kritizálva, és megkerülve az elége-detlenség igazi forrását: magát a kommunizmust).

A csalárd játéknak Romániában jókora hagyománya volt – a kommunizmus ezt tökélyre fejlesztette.Az emberek megszokták, hogy egyet gondoljanak és mást mondjanak, és hogy még inkább diszkredi-tálják az intézményeket és törvényeket. Paradox helyzet, de könnyen megmagyarázható. A kommunistarendszer egy hozzávetőleges intézményekkel és magatartásformákkal rendelkező államot vett át, éshozzáfogott annak megerősítéséhez és fegyelmezéséhez. Ez viszont már totalitárius rendszer volt,mégpedig nem is akármilyen, hanem a lehető legátfogóbb és a legnagyobb kényszert alkalmazórezsim. Túlságosan nagy kényszert. Ez a túlságosan pedig feje tetejére állította a dolgokat. Az embe-

rek fullasztó bürokráciába, egy nehézkes gépezet kerekei közé kerültek. Olyan rendszerbe, amelybenaz elutasítás (vagy a végeérhetetlen halasztás) jóval kézenfekvőbb volt, mint a jóváhagyás. A kommu-nizmusban az alapvető javak vagy szolgáltatások megszerzése sem volt könnyű. A rendszer belsőnehézkessége a végletekig fokozódott a rezsim fennállásának utolsó évtizedében bekövetkezett gazda-sági kudarc és a bürokratikus apparátus egyre általánosabb bénultsága miatt. Röviden, a kommuniz-musban az embereket egyrészt arra kötelezték, hogy tétovázás nélkül betartsák a szabályokat, másrésztviszont arra kényszerültek, hogy ki-ki a legjobb tudása szerint találja fel magát. Kettős játék, kettősélet. A személyes kapcsolatok – a „pilák”, vagy a megvesztegetéssel megszerzett szolgáltatások még akommunizmus előtti időkhöz képest is hasznosabbakká váltak. Egy útlevél megszerzéséért (melyolyannyira áhított okmány volt) „tiszta” dossziét kértek, de szükség esetén ennél is jobban működöttegy jó „pila”. Földalatti gazdasági körforgás alakult ki, főleg a fogyasztási cikkek esetében, és ez akapcsolati hálózat a „az egész nép tulajdonát” képező, „hivatalos” gazdaság árnyékában működött. AKent cigaretta csomagja, vagy nagyobb elvárások esetén tíz csomagot tartalmazó „kartonja” éppen akicsinyesség okán vált ironikus jelképévé ennek a „párhuzamos” társadalomnak. A szóban forgó ciga-rettát legtöbbször nem is szívták el. A tanárnő megkapta a „karton” cigarettát a tanulótól, hogy ennekfejében ne buktassa meg, illetve nagyobb jegyet adjon neki, utána meg átadta mondjuk az őt kezelőorvosnak. A maga során az orvos, mivel gyerekei voltak, odaadta egy tanárnőnek (esetleg nem éppenugyanannak!). Félretéve a tréfát, a Kent cigaretta szimbolisztikája a (természetesen az államtól ello-pott) javak és pénzösszegek tetemes méretű cseréjét leplezte. Az emberek megszokták, hogy minéltöbbet lopjanak, és minél kevesebbet dolgozzanak: könnyen elsajátítható, „kettős” szakosodás,amellyel később igen nehéz lesz felhagyni: „Ti teszitek magatokat, hogy fizettek, mi úgy teszünk,mintha dolgoznánk.” A hazugság, a lopás és a korrupció tökélyre fejlődött ezekben az években.

Az 1948-as, tényleges bevezetését követő években a román kommunizmusnak „internacionalista”irányultsága volt, magyarán szovjetpárti és nemzetellenes (abban az értelemben, hogy a kulturálisörökség legnagyobb részét elvetette és radikálisan eltorzította, el egészen addig, hogy az idegengyű-lölő és reakciós Eminescunak a „forradalmi” költészetét kezdte előtérbe helyezni). Ekkoriban a pártvezetésében a románok (Gheorghe-Gheorghiu Dej) a zsidókkal (Ana Pauker) és a magyarokkal(Vasile Luca / Luka László) osztoznak a hatalmon, teszik egyébként ezt mindannyian Moszkva ellenőr-zése alatt. A párt később elrománosodik, egészen az „idegenek” kizárásáig, a csúcson csak egy-egy„szolgálatos” magyar marad meg. Román jelleget ölt az ideológia is, fokozatosan egyre nacionalis-tábbá válik. Ebben a tekintetben 1980 teljes ellentéte lesz 1950-nek, holott ugyanarról a – látszólag –abszolút igazságokat birtokló politikai rezsimről beszélünk. A leginkább nemzetellenes európai kom-munista rendszernek a legnacionalistábbá sikerült válnia. Nehéz lenne felbecsülni, vajon mit értettekmeg mindezekből az irányváltásokból azok, akik a kommunizmus előtt „nulla” kultúrával rendelkez-tek. Kétségtelen viszont, hogy sok román csatlakozott az új kurzushoz, beleértve az értelmiségieket is,köztük a „régieket”. Akárhogy is nézzük, elfogadhatóbb volt (még ha nem is feltétlenül tisztessége-sebb) a román kultúra, hagyomány, történelem felülértékelése, mint annak leminősítése vagy semmi-bevétele. Az ötvenes évek olyannyira káros antinacionalizmusa fölös alibiként szolgált a későbbinacionalista túlzásokhoz. Úgy tűnhetett, hogy a háború előtti nacionalizmus éledt újjá, bár ezúttal anacionalizmust a kommunizmus és főleg a Kondukátor parttalan ambícióinak szolgálatába állították.Kétségtelen viszont, hogy legalább két évtizeden át a kommunista rezsim azon dolgozott, mégpedigmódszeresen és minden eszközt felhasználva, hogy az emberek tudatába rögzítse a nacionalizmussalerősen átitatott történelmi-kulturális szemléletet.

Ezzel párhuzamosan zajlott Románia erőteljes románosítása is. A kommunizmusból kilépő Romániaérzékelhetően románabb, mint amikor belépett a rendszerbe. Nyilván, ekkor éppen elveszítette Bessz-arábiát, Észak-Bukovinát és a Kvadrilátert, ezeket a többnyire más nemzetiségek által lakott provinci-ákat; Dobrudzsából már elmentek a bolgárok és a németek, mint ahogyan a törökök egy része is. Akommunizmus a maga kényszerítő eszközeivel és korlátozásaival emigrálásra késztette (sokukat a szószoros értelmében „darabra” vásároltak meg nemzettársaik) a zsidókat és a németeket, ezt a két, nagylétszámú etnikai közösséget, amelyek jelentős szerepet töltöttek be a román társadalom kulcságazatai-ban. A változás főleg a városokat érintette: elveszítették a kommunizmus előtti jórészt nemromán, delegalábbis mindenképp határozottan kozmopolita jellegüket, és szinte teljesen elrománosították őket(nemromán többséggel már csak néhány nem túl nagy város bír a főleg magyarok lakta Kovászna ésHargita megyében). Furcsa érzés manapság egy-egy hajdani német város jellegzetes házakkal szegé-lyezett utcáin sétálni, hiszen egyetlen szót sem hallasz a település alapítóinak nyelvén. (Nem tudommegállni, hogy ne említsem meg ezt az „apró részletet”: Kolozsvár Kolozsvár-Napocává (Cluj-Napoca) való, fölöttébb kínos átkeresztelését, hogy dák, római vagy ki tudja, miféle régi és őshonoshelynévvel enyhítsék a „magyar” elnevezést. Természetesen ez így is maradt, bár érdekes, hogy alakosok továbbra is „csak” kolozsváriaknak (clujean) nevezik magukat).

Románabb Románia, az őshonosságot bizonyító elmélet folytán még nacionalistább románokkal,mint annak előtte. Ám a külföld, elsősorban a Nyugat – és általában minden, ami idegen – egyre job-ban frusztrálja az országot, elmélyíti kisebbrendűségi komplexusát. A XIX. században a Nyugat von-zereje kimondottan kulturális jellegű volt: kizárólag az elitre vonatkozott. Most átfogja a társadalomjó részét, de okai a legtöbb esetben már a köznapi élethez kötődnek. A 80-as években, a kommuniz-mus utolsó szakaszának nyomorában majdnem minden, ami idegen, a felsőbbrendűség levegőjétárasztja. Így történhetett meg – szélsőséges példával élve –, hogy a Romániában tanuló arab, zömük-ben palesztin diákok, vagyis akik ebből a világviszonylatban nem éppen a leggazdagabb országbóljöttek, néhány dollárral a zsebükben kis potentátoknak tűnnek. Az ország déli részén élő románokpedig alaposan nekifognak a bolgár nyelv tanulmányozásának, mihelyt elfordítják antennáikat, hogy abolgár televízió műsorait befoghassák; eközben Jászvásár Chişinău felé tekint; a kiváltságos temesvá-riak pedig – mily fenséges élvezet – a szerb és a magyar műsorok közül válogathatnak. A nacionalistamitológia tehát a külföld mitológiájával fonódik össze, és mindkettő a végletekig korbácsolja a kedé-lyeket: olyan keverék ez, amely aggasztó módon kikezdheti a józan észt.

Ceauşescu: a dinasztikus kommunizmusCeauşescu szintén jellegzetesen román jelenség volt, melyet elsősorban a Hatalom hagyományos

megszemélyesítésére és a paternalizmusra való hajlandósággal magyarázhatunk – természetesen mind-kettő szerves része lett a kommunista totalitarizmusnak. A „Lenin-modell”, mely szerint a hatalmategy csekély számú vezetőcsoport ragadja magához, gyakori volt a kommunizmusban. A „Sztálin-modell” viszont mindenki más fölé emeli az egyetlen, nagy, zseniális vezetőt. Románia újabb különösismérve, hogy ez utóbbi modell jóval Sztálin eltűnése után jutott tökélyre, mikorra már (Albániátkivéve) majdnem minden európai kommunista országban elvetették a személyi kultuszt, és visszatérteka „kollektív” vezetéshez. De ez még nem minden. Miután elsőbbséget biztosított magának, Ceauşescuátruházott egyet-mást a kiváltságaiból... saját családtagjaira, megalapítva ezzel a dinasztikus kommu-nizmust. Feleségi minőségében Elena Ceauşescu ellenőrzése alá vonta az állami és pártügyek jelentősrészét, ezen felül háromosztályos képzettsége dacára orcátlanul akadémikusnak és „világhírű tudós-nak” titulálta magát; fiukat, Nicu Ceauşescut pedig lehetséges örökösnek tekintették, mi több, a rezsimliberalizálásában reménykedő románok közül sokan már várták, hogy bekövetkezzék az utódlás: sze-rencsétlen megoldás lett volna, mindenesetre! Ilyesmi sehol nem fordult elő Európában, nemzetköziszinten az egyedüli hasonló eset az észak-koreai. Mondjuk ki köntörfalazás nélkül: ez a kisiklásRománia szégyenfoltja marad. Nem lehet egyszerű történelmi balesetként elkönyvelni, hiszen jólismert tényezőkből fakadó üzemzavarról van szó: a politikai maturizálódás hiánya, az ellenállás kul-túráját felülíró behódolás kultúrája, a paternalista beidegződés... A románok (nem mind, de sokan)azért kapták Ceauşescut, mert megérdemelték. Mindegyik társadalom azt kapja, amit megérdemel.

És a románoknak jutott az az elégtétel (amelyért megfelelő árat fizettek), hogy részesei lehettekRománia (és valószínűleg bármely más, hasonló méretű és jelentőségű ország) lehető legambiciózu-sabb politikájának. A kisebbrendűségi komplexus most megbosszulta magát, mégpedig éppen azzal,amivel kompenzálni szerették volna: a nagyravágyást kielégíteni hivatott megoldásokkal. Ceauşescuegy Isten háta mögötti falu peremén álló, szegényes házból indult; rájött – természetesen! –, hogy meg-dicsőülését a világ legcsillogóbb palotájában kell megérnie. A Nép Háza nem más, mint a Scorni-ceşti-i házikó által fogant, szörnyűséges kitüremkedés. És itt már nemcsak Ceauşescuról van szó. Azőt körülvevők közül a legtöbben (mint általában a kommunizmus által létrehozott új elit) hasonlópályát futottak. Kezdeti frusztrációikra pompás gyógyírt találtak. Valószínűleg a románok többségeeleinte hazafias elégtétellel figyelte az ország kirobbanó megnyilvánulását. Az elégtétel viszont kisséalábbhagyott, amikor még az élelemről is le kellett mondaniuk ahhoz, hogy az ország – a bevett meg-fogalmazás szerint – „a fejlődés és a civilizáció új csúcsaira” emelkedjen.

Ceauşescu uralmának huszonöt éve alatt többet építkeztek, mint az összes addigi uralkodó idejénegyüttvéve – a dák királyoktól a vajdák korszakán át el egészen a modern Románia vezetőiig. Azországot ellepték az ipari létesítmények. A szükséges nyersanyagok majdnem teljes hiányában, deazokat importálva Románia odáig jutott, hogy az egy főre eső acéltermelése nagyobb volt, mint azolyan régi kohászati hagyománnyal rendelkező országoknak, mint Nagy-Britannia vagy Franciaország,a végeláthatatlan tömbháznegyedek pedig teljesen eltüntették a hagyományos városképet (mely, az iga-zat megvallva, nem volt mindenütt valami ragyogó). Mindent összevetve Romániának urbánus ésmonumentális országgá kellett válnia. Egészen pontosan a hagyományos Románia, a falvak és szerényépítmények országának ellenpólusává. Az egyetlen korábbi próbálkozás – mely arányaiban sokkal

kiegyensúlyozottabb, és tényleges megvalósulásaiban is korlátozottabb – II. Károly kézjegyét viseli(ennek tanúja néhány monumentális, fővárosi épület: a Katonai Akadémia, a Belügyminisztérium,mely később a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának székhelyévé vált, a MinisztertanácsPalotája...). Most viszont mindent, ami régi, el kellett tüntetni, hogy felszínre kerülhessen az új, impo-záns külsejű Románia. A városok korszerűsítése természetesen szükséges volt, és senki sem vitatjapéldául az ebben az időszakban elkészült bukaresti metró jelentőségét. Csakhogy mindez igen hamartúljutott a jóérzés határain – franciául ezt a tünetet „la folie des grandeurs”-nek nevezik. Feltételez-hető, hogy amennyiben Ceauşescunak még lett volna rá tíz éve, és a szükséges források is rendelkezé-sére állnak, a régi Bukarestből majdhogy semmi sem maradt volna. A legaberránsabb tervet eddignem is említettük, ez a falurombolási projekt volt: mindegyik falunak el kellett volna tűnnie, hogykisebb, urbánus jellegű agglomerációk váltsák fel őket (például vezetékes víz nélküli tömbházak, merthonnan is lenne a falvakon vízhálózat; a tömbházbeli parasztnak négy emeletet kellett volna legyalo-golnia, hogy kijusson az udvarra, az illemhelyre). Legalábbis megszabadultunk volna a falusi szárma-zás „szégyenétől”.

Románia nemzetközi ténykedése szintén méltó volt a globális projekt arányaihoz. Ceauşescu koraegyik nagy világszereplőjeként nyilvánult meg, mint az egyetlen vezető, akinek olyan ország élén sike-rült nagypolitikát művelnie, amely nyilván egyre nagyobb szeretett volna lenni, de valójában pontosanakkora volt, amekkora. Tagadhatatlan intelligenciáról és biztos intuícióról tett tanúságot, mihelyt atörésvonalak mentén eszményi közvetítőként avatkozott be: az Egyesült Államok és a Szovjetunió, aSzovjetunió és Kína, Izrael és az arab országok... Ceauşescu mindenütt ott volt. Legfelsőbb elisme-résként még a brit királynő hintójában is sétakocsikázott.

Mire volt jó mindez? Semmire. Nemcsak, hogy nem használt, de irdatlan árat kellett fizetni érte. Arománokban – már akik hagyták magukat bevonni a játékba – azonban azt az újszerű benyomást kel-tette, hogy jó úton haladnak afelé, hogy fontos országgá váljanak, olyan állammá, amelyet egyenlő fél-ként kezelnek a világ hatalmasai.

Miközben a többi kommunista államban (még a kommunizmus hazájának tekintett Szovjetunióbanis) polgári mozgalmak fejlődtek ki, és megjelentek a rendszeren belüli disszidensek, a románok nyug-ton maradtak, és a saját dolgaikkal törődtek, elsősorban azzal, hogy boldoguljanak, mindenki a magamódján. Körülbelül 1980-ig az elégedetlenségnek nem voltak komolyabb okai (bár minden totalitá-rius rezsim önmagában is elégedetlenség forrása kellene hogy legyen). A konkrétabb okok közöttmégis ott szerepelt az abortusz 1966-tól való betiltása, miközben a fogamzásgátló eszközök majd-hogynem egzotikus portékának számítottak Romániában (az intézkedés célja az ország „megnövelése”volt, a lakosság számának gyarapításával), továbbá a külföldi utazások végletes megnehezítése. Arománok viszont akkor sem tiltakoztak, amikor a helyzet súlyosbodott, 1980 után pedig már évről évrerohamosan romlott. Az élelmiszerüzletek kiürültek (az étel utáni rohangálás valóságos nemzeti sporttávált), télen „a tömbházban” kegyetlenül szenvedtek a hideg miatt, és időről időre a villanyáramot iselvették, amitől meg gyászosak lettek az esték. A románok pedig továbbra sem tiltakoztak, és ezt nemlehet pusztán a Szekuritáté mindenütt való jelenlétével magyarázni. A Szekuritáté is azért volt erős,illetve azért látszott még erősebbnek, mint amilyen valójában volt, mert a románok hagyták, hogy azlegyen, vagy hogy annak tűnjék. Ellenállásra ugyan volt példa, de ezeket a spontán jellegű és egyéniakciókat gyorsan elfojtották az amorf társadalmi közegben. Amikor Ceauşescu megkezdte a templo-mok lerombolását, mert azok nem illeszkedtek a városképbe (legjobb esetben elköltöztette, hogyegyéb épületek mögé rejtse őket), az ortodox egyház semmilyen módon nem állt ellen. Mindazok, akik

ma az egyház nevében erről beszélnek, mondhatnak, bizonygathatnak bármit: tény, hogy az egyházakkor nem tiltakozott. Pedig olyan intézményről beszélünk, amely úgy-ahogy megőrizhette az államha-talomtól való függetlenségét. Ha az egyház nem tiltakozott, mit mondhatunk a teljesen atomizált társa-dalom reakcióhiányáról? Mi történt volna Lengyelországban, ha a kommunista rezsim hozzáfogottvolna a templomok lerombolásához? Egy ilyen feltételezés abszurduma mindent elmond a két országközti óriási különbségről.

Természetesen mindez nem azt jelenti, hogy a románok mindent helybenhagytak. Egyre kevésbé tet-ték ezt, viszont túlságosan beléjük ivódott már a behódolás kultúrája. Egyedüli fegyverük a humormaradt: futószalagon gyártották a „vicceket”, látszólag ez volt az egyetlen alternatív diskurzus. Sokkalinkább, mint bármikor, a románok „tréfát űztek a bajból”. „Ó, gyászos ország, te merő nevetség...”

Egyre gyakrabban hangzott el a mondás: „A puliszka nem robban.” Még a külföldiek is csodál-kozva nézték a románok apátiáját. A rezsim megkergült, de úgy tűnt, hogy a románok mindent elfogad-nak anélkül, hogy a legkevésbé is tetszene nekik. A megítélés téves volt: a puliszka igenis tud rob-banni. A román kultúrából hiányzik a demokratikus önszabályozás napi gyakorlata, amely a dolgokategyensúlyban tarthatná, és kiküszöbölhetné a veszélyes kisiklásokat. A románok nem avatkoznak be,kollektív megoldások helyett személyes megoldásokat keresnek, így viszont semmi lényeges eredménynem születhet, a feszültség pedig egyre csak gyűl. 1989 decemberében a minimális párbeszéd, tiltako-zás és a legcsekélyebb kompromisszum hiánya vezetett el a hatalmas robbanáshoz. A volt kommunistaállamokban aránylag békésen zajlott le az átmenet, és habár a Szovjetunióban is jegyeznek erőszakosfejezeteket ebből az időszakból – mint amilyen a moszkvai puccs volt – ezek nem hasonlíthatókhevességükben és véráldozatban ahhoz, ami Romániában történt. Románia újból a „többiektől eltérő”országként nyilvánult meg.

Kiút a kommunizmusból: a hazugság stratégiájaA románok többsége megszokta a kommunizmust. Nem ment különösebben jól a soruk, de nem is

túlságosan rosszul (legalábbis 1980-ig). Nem biztosítottak nekik sok mindent, de nem is görnyedtekmeg a munkától. Közepes jövedelmüket az állam vagyonából „kivont” pótlékkal egészítették ki. Voltennivalójuk, tömbházban laktak (nagyjából mindenki hasonló körülmények között, frusztráló társa-dalmi különbségek nélkül), egyesek „meghúzták a nadrágszíjat” („joghurton élve” – ahogy akkoribanmondták), és boldog gépkocsi-tulajdonosokká váltak, a gyerekeik iskolába, egyetemre jártak... A tár-sadalmi stabilitás, a munkahely és a holnap biztonsága jórészt kompenzálta a középszerű állapotokat.A kommunizmus egyik legfőbb büszkesége az volt, hogy a kapitalizmustól eltérően nem ismerte amunkanélküliséget. „Munkanélküliséget akartok?” – kiáltotta Ceauşescu utolsó érvként akkor decem-berben a több százezer tüntetőnek, akik másvalamit kértek, ők maguk sem tudták pontosan, hogy mit.

Persze nem álltunk jelesre a „szabadság” fejezetből, de az efféle „árnyalatnyi finomságok” a több-séget nem érdekelték. Még az értelmiség is megelégedett a Hatalom bizonyos apró engedményeivel,amelyekért a saját kompromisszumaival fizetett. Nem, a kommunizmus nem filozófiai jellegű indokok-ból omlott össze. „Élelmezési” okok miatt dőlt össze: egy adott pillanatban már nem tudta biztosítani„a mindennapi kenyeret”. A gazdaság elakadt. Marxnak itt igaza volt, amikor a gazdaságot a társada-lom életének legfőbb tényezőjeként jelölte meg. Viszont egyáltalán nem volt igaza, amikor azt kép-zelte, hogy a kapitalizmus ellentmondásaitól mentes kommunista gazdaság hibátlanul fog működni.Romániában a kommunista gazdaság egyszerűen a saját súlya alatt omlott össze: túl sok acél, túl sokcement! Túl sok utópia!

A legtöbb román nem a kommunizmusra haragudott: az életkörülményeik romlása ejtette őket két-ségbe. Erről később úgy vélekednek, mint a kommunizmus elkerülhetetlen következményéről. Termé-szetesen ez így is van, de az emberek nem így látták: számukra az ideális megoldás a jóléti kommuniz-mus lett volna, sokkal inkább, mint a kapitalizmus. Vagy legalábbis egy olyannyira „visszafogott”kommunizmus, ami az 1970 körüli esztendőket jellemezte.

Amikor Ion Iliescu, Románia új vezetője azzal vádolta Ceauşescut (ezek voltak a hatalomátvételutáni első szavai), hogy „bemocskolta a kommunizmus nemes ideáljait”, nem követett el hatalmasbakit, mint ahogyan most hajlamosak lennénk megítélni, hanem egy olyan többséghez szólt, amelyalapvetően így gondolkodott. Idővel árnyalta álláspontját, de az ő projektje lényegében a lassú, éslehetőleg soha ki nem teljesedő átmenet volt. Ami gazdasági téren mindössze korlátozott magántulaj-dont engedett volna meg, politikai síkon pedig egyfajta szintézist (a románoknál minden lehetséges!)jelentett volna az egypártrendszer és a többpártiság között. Ez volt a híres, szerencsére korán elhalá-lozott „eredeti demokrácia”; a korábbi időszak képtelenségei után a románok nem átallottak rátennimég egy lapáttal: létezett volna az uralkodó párt (a Nemzeti Megmentés Frontja), árnyékában külön-féle pártokkal, és főleg „pártocskákkal”, minél többel és minél kisebbekkel, hogy ne legyenek aztán kitudja, miféle elvárásaik.

Az 1990-es választásokat tekinthetjük az egyetlen olyan véleményfelmérésnek, amelynek adataibólkövetkeztetést vonhatunk le arról, hogy a románok milyen mértékben csatlakoztak a kommunizmushoz.A kommunista periódusban lezajlott választásoknak ilyen értelemben nyilván semmi értékük. Akkori-ban nem készültek közvélemény-kutatások sem, és ha készültek volna, akkor sem tükrözték volna avalóságot. 1990-ben természetesen nem a kommunizmusra vagy ellene szavaztak; Iliescura és az ő

égisze alatt kezdeményezett kurzusra, vagy ellene voksoltak. E két magatartástípus közé nem lehetéppen egyenlőségjelet tenni, de arányaiban nincs túl nagy különbség köztük. Iliescut nemcsak a kom-munizmus pártolói részesítették előnyben; mégis meg kell itt említenünk, hogy igen kevesen voltakképesek ráütni a pecsétet azok közül, akik valóban ellenségesen viszonyultak a kommunizmushoz. Ili-escu a szavazatok 85%-át szerezte meg. Természetesen a sok félretájékoztatás is közrejátszott ebben:a „történelmi” pártok (Nemzeti Liberális és Nemzeti Parasztpárt) és a képzeletbeli „legionáriusok”ellen undorító kampányt folytattak. De ez sem elegendő „mentség”: a félrevezetés éppen azért műkö-dött, mert kedvező talajra talált. Egyébként a csalás, mely valószínűleg megkerülhetetlen a románok-nál, mégis „elfogadható” határok között zajlott, úgyhogy a választásokat „szabadnak” és „korrektnek„lehetett tekinteni. Következésképp: az antikommunista románok kisebbségben voltak.

Méreteiben és hatékonyságában a hazugság megdöbbentő volt. A hazugság, vagy eufemisztikusabbkifejezéssel a félretájékoztatás, mely elválaszthatatlan a politikától, mióta csak világ a világ. Ademokrácia is hazugsághoz folyamodik, hiszen hogyan lehetne valaki sikeres a választásokon, hacsupa kellemetlen dolgot mond? A demokráciában mégis inkább póteszköznek, és nem lényeges adott-ságnak számít. A románoknál azonban 1989 decembere után a hazugság a posztkommunista Romániaeredetmítoszába csempészte be magát. Mi volt igaz, és mi volt hamis a Forradalomból – senki semtudja. Léteztek-e „terroristák” avagy sem, ez csupán értelmezés kérdése lett (jelenlétük és agresszivi-tásuk nyújtott egyedül „okot” a vérfürdőre, amely nem a Ceauşescuval való konfrontálódáskor zajlottle, hanem a megdöntése után). A tévében „élőben közvetített Forradalom” hatalmas manipulációnakbizonyult (és tömény hazugságexportnak az egész világ részére). A Ceauşescu-házaspár pere méltatlanés gyászos paródiának nevezhető, a Kommunista Párt feloszlatása pedig egyszerűen szemenszedetthazugság volt. A régi kommunisták másnapra új demokratákká váltak, és semmit nem lehetett a sze-mükre hányni, mihelyt aligha voltak kommunisták – azon egyszerű oknál fogva, hogy már nem létezetta Kommunista Párt. Ilyen stratégiát egyetlen posztkommunista országban sem alkalmaztak. Romániá-ban az utólag Szociáldemokrata Párttá alakult Nemzeti Megmentés Frontját sokan – főképp ellenfeleik– a Kommunista Párt utódjának tekintik, de a születési bizonyítványában ilyesmi nem szerepel. Nemcsak a párt élt tovább, miközben azt a látszatot igyekezett kelteni, hogy már nem létezik: az államösszes intézményét változatlan formában vette át az új rezsim, és csak időközben újították meghellyel-közzel ezeket. A Szekuritáté nevet változtatott, lehet, hogy a szokásai is módosultak, de kez-detben hosszú évekig ugyanazokat az embereket – főképp a vezető beosztásúakat – foglalkoztatta.Hogy más példával is éljek, az egyetemekről senkit sem tettek ki; vajon nem ez lett volna a megfelelőpillanat, hogy egy kis takarítást hajtsanak végre? A Román Szocialista Köztársaság Akadémiája újraRomán Akadémia lett, de ugyanazokkal a tagokkal (Elena Ceauşescut leszámítva); egészen máskéntzajlott ez a kommunizmusban, amikor a régi Akadémiát feloszlatták (több tagját bebörtönözték, volt,aki oda is veszett).

A kommunizmusból való kilépéskor sehol sem nyilvánult meg ekkora eltérés a kinyilatkoztatott sza-kítás és a tulajdonképpeni folytatás között. A kommunista hazugságzuhatag után – nem beszélve a tar-talom nélküli forma és a fedezet nélküli szó őshonos betegségéről – a román közszellemnek nemhiányzott ez a „kezelés”.

Bizonyos, hogy a kommunista „elit” úgy döntött: bármi áron az ország ura marad. Miután a hatalomés a vagyon miatti versengés befejeződött, résnyire megnyílt a kapu a kevésbé „eredeti” demokráciafelé is. Addig viszont a félretájékoztató apparátus a hatalom minden visszaélését szükségesnek ésindokoltnak tüntette fel. Így következhetett be a bányászjárás: néhány alkalommal, a fővárosban levő

rendetlenség miatt „felháborodott” bányászok husángot kaptak a kezükbe, és eljöttek, hogy lecsende-sítsék az embereket. Újabb román premier: egy totalitárius rezsim az állambiztonsági csapatokat vagya hadsereget mozgósította volna; az „eredeti” demokrácia nem kevésbé eredeti megoldáshoz folyamo-dott: husánggal felszerelkezett bányászokkal védette meg a jogállamot.

Mindez jónéhány éve történt, ám a mai Románia „eredendő bűnét” képezi. „Ballábbal” indultunk.Az országban belviszály dúlt, a külföld pedig megdöbbenve fedezte fel ezt a zavaros Romániát, aholminden megtörténhet, és ahol nehezen lehet a valót a hazugságtól elválasztani.

Az erőltetett iparosítás dacára a kommunizmusnak nem sikerült behoznia Románia gazdasági meg-késettségét. 1989-ben az egy főre jutó nemzeti össztermék szempontjából Románia Albániával kerültholtversenybe az európai sereghajtó nem túl dicsőséges helyezéséért. 1938-hoz képest az élbolyhozviszonyított távolság változatlan maradt, vagy éppenséggel nőtt. A látszólag hatásos, nagy befekteté-sekkel fenntartott ipar híjával volt a termelékenységnek, a minőségnek, hatékonyságnak és versenyké-pességnek.

A 90-es évek katasztrofálisak voltak, jórészt a nagyprivatizáció késlekedése és a külföldi tőkeinfú-zió aránylag szerény volta miatt: a megkésettség a kommunizmusból átörökölt gazdasági elit érdekeitszolgálta, amely meg akarta tartani saját előjogait, és igyekezett minél többet kifacsarni az államivagyonból. Gazdasági szempontból csak a 2002 és 2008 közötti időszak nevezhető kedvezőnek, ekkorerőteljes növekedés volt tapasztalható – ezt az is magyarázza, hogy igen alacsony szintről indultunk.Ekkor sikerült valamicskét lefaragni az európai átlaghoz viszonyított lemaradásból, de a dolgok ittmegrekedtek, ha nem éppen visszaestek 2008-hoz képest. Röviden, Románia Bulgáriával versengveaz Európai Unió sereghajtója marad. A XIV. századtól kezdve egészen máig úgy tűnik, hogy a románokhelyben topognak: egyetlen lépést sem tettek a többi európai országhoz képest.

Értékek zűrzavara. A román mahala[24]

A politikai, gazdasági, értelmiségi elit (a fogalom technikai, értékítélettől mentes értelmében) job-bára a kommunizmus teremtménye, korábban a társadalomnak ez a rétege meglehetősen szűkkörű volt.A kommunizmus ennek csak egy részét, az értelmiségi komponens kisebb hányadát hasznosította(egyesek elhagyták az országot, az itthon maradottakat „leminősítették”, és gyakran megjáratták velüka börtönöket, ahol egyébként a politikai elit csúcsán levők odavesztek). Ha valamikor majd rendsze-res kutatásokat végeznek a kommunizmus utáni elit tagjairól, mindegyikük pályakezdési pontját ponto-san meg tudják határozni; tény, hogy túlnyomó többségüknek úgymond „jó káderlapjuk”, „egészségesszármazásuk” volt, más szóval a társadalom alsóbb rétegeiből törtek fel, Románia lakosságának sze-génységbe és tudatlanságba süppedt feléből. A jelenlegi elit körében nyilván kisebbségben vannak a„középosztályból” érkezettek, vagy akik a régi értelmiség soraiból kerültek ki, hogy a nagytőkés vagyarisztokrata eredetűekről ne is beszéljünk.

Itt egy megkerülhetetlen, és sajnos megoldhatatlan kérdéssel szembesülünk. Bármilyen lentről isindulna egy ember, saját érdemeinek köszönhetően a legmagasabb csúcsra is feljuthat. Ám egy társa-dalmi kategóriának nincs esélye hirtelen teljesen átváltozni. Főleg így, hogy nem állt előtte a valódielit példaképe, és a „kulturalizálódási” folyamat a zárt kommunista rendszerben zajlott, a maga óha-tatlan torzulásaival és hiányosságaival. Idővel természetesen új nemzedékek jelentek meg, de ennek aszociokulturális bukfencnek ma is meglátszanak a nyomai. Röviden szólva, a román elit egy nagykeverék. Bárki láthatja, hogyan néz ki az ország politikai osztálya, ha az élő közvetítéseket követi atévében. Sok politikus a legjobb jóindulattal sem nevezhető pallérozottnak, ami pedig az intellektuálisszintet illeti...

Az értelmiségi elit is egyenetlen, beleértve az egyetemi közeget is, egészen a professzorok felsőszintjéig. Döbbenetes, hogyan jutottak egyesek oda, ahol éppen vannak; nem nyújtottak túl sokat asaját szakterületükön ahhoz, hogy megérdemeljék pozíciójukat, mihelyt pedig elérték a céljukat, mégkevesebbet ténykedtek – miért is igyekeztek volna? A kiválóság és a csalás jól megférnek egymásmellett Romániában. A (kezdetben legalábbis tisztán merkantilista okokból) gomba módra elszapo-rodó magánegyetemek még lejjebb helyezték a lécet: ezek az intézmények a politikusok és az őketkörülvevő emberek fő diplomaszállítóivá váltak. Viccen innen vagy túl, kijelenthetjük, hogy Románi-ában csak az nem lesz egyetemi professzor, aki foggal-körömmel védekezik ellene.

Victor Ponta (aki „történetesen” Románia miniszterelnöke is) doktori disszertációjának nemréglezajlott botránya kissé fellebbentette a fátylat a doktorátusok és mesteri képzések „iparáról”. Akiváló munkák kétes, vagy annál is rosszabb doktori dolgozatokkal kerülnek egy halomba. Nehézelképzelni, hogy egyedül a kormányfő követett el valaha plágiumot. Számba kell venni itt a hamisítás-nak azt a különleges kategóriáját is, amikor maga a szerző sem tud róla, hiszen nem ő írta meg a dol-gozatot. A „Ponta-ügyben” felparázslott vita kimondhatatlanul kínos volt. Két tábor – egyik pro, amásik kontra – ütközött össze ebben a látszólag olyannyira kényes kérdésben, hogy végül számtalanértékelő bizottságot kellett összehívni, „nemzetközi” részvétellel. Elfogadhatónak minősült az azérvelés (még a vádlott részéről is), miszerint tíz évvel ezelőtt másak voltak az akadémiai normák éselvárások; ebből mintha az következne, hogy 2002-ben a plágiumot melegen ajánlották. A szóbanforgó dolgozat esetében kétségtelenül bebizonyosodott: egyharmadát más munkákból másolták (szórólszóra, idézőjelek és az illető dolgozatokra való utalás nélkül). Plágium ez vagy sem? Még megvárunk

néhány bizottságot. Ha ez a helyzet egyes doktorátusokkal, fölösleges is szóba hozni a rendszerintfutószalagon készülő mesteri dolgozatokat. Nehéz lenne bizonyítékokkal is alátámasztani, csak talál-gatni lehet, hogy tulajdonképpen mi lehet emögött. Lehet, hogy naiv vagyok, de nem hiszem, hogymindezek elsődleges oka a korrupció lenne. Valószínűleg sokkal inkább a szigor és a felelősség akuthiánya, ami egyre terjed a román társadalomban, beleértve az akadémiai közeget is.

A jelenség banalitását jól illusztrálja egy ellenzéki hölgy zamatos vallomása. Nemrég minisztervolt, és nyilván ő is „egyetemi oktató” az egyik – nyilván – magánegyetemen. Elismerte, hogy a magasorán ő is plagizált: nem egy doktori tézist, csak egy szerencsétlen cikket. Hozzátette: „Meg fogomdorgálni a barátaimat, akik ezt a szöveget írták. Íme, ezért is nem akartam doktori képzésre felirat-kozni: ez azt jelentette volna, hogy a barátaim és a tanáraim írják meg a tézisemet.”

Az értékválasztás csak erősen sántítva, de többnyire egyáltalán nem működik a román társadalom-ban. A személyes kapcsolatok vagy a csoportviszonyok elsőbbséget élveznek az intézményi elvárá-sokkal szemben: olyan régi betegség ez, amely a kommunizmusban fejlődött ki teljesen, és amely1989 után nyakló nélkül terjedhetett. A totalitarizmus bilincseiből kitörve szabadfogású verseny kez-dődött az első sorbeli székekért, valamiféle önző vadság megnyilvánulásaként. A versengésből nemfeltétlenül a legjobbak és a legbecsületesebbek kerültek ki győztesen, és a jól elhelyezkedett nyerte-sek barátaikat és kegyenceiket is maguk mögé állították. Ha ez a helyzet az elittel, a néptömegek semállhatnak jobban. A fő probléma az, hogy Románia hagyományos társadalma ugyan felbomlott, de alakosság nagy része még nem modernizálódott, legalábbis semmiképpen sem a nyugati típusú moder-nizáció szempontjából. Megrekedt egy „köztes”, meghatározatlan állapotban. Mindenekelőtt érdekesmegállapítanunk, hogy a kommunista iparosítás és urbanizációs offenzíva dacára az ország vidékilakosságának aránya továbbra is 45% körüli maradt. A kommunizmus előtti 80%-hoz képest nyilván-való a változás, de továbbra sem elégséges. A harmadik évezred elején Románia az arányaiban igenjelentős (45%-os) falusi lakosságával az Európai Unió (Bulgáriát is beleértve) legkevésbé urbanizáltországa. Mi több, a román falvak nem sokban hasonlítanak a nyugati, hasonló méretű településekre; afalvak zömében nincs vezetékes víz, egyesekben még villanyáram sem működik. A parasztoknakvisszaszolgáltatták a földjeiket, de mivel egyebük nem volt (a kisajátításkor minden mezőgazdaságifelszereléstől megfosztották őket, ezekből semmit sem kaptak vissza), a felaprózott birtokokon be kel-lett érniük a megélhetési gazdálkodással. A fiatalok így elhagyják a falvakat, és tömegesen külföldremennek dolgozni. A falu szerkezete pedig megbomlott, és egyre inkább a külvároshoz hasonlít. Csaknéhány elszórt szöglet emlékeztet arra, ami egykor a vidéki civilizációt jelentette. Miközben a falumár nem falu, a városok lakossága is csak részben integrálódott az urbánus jellegű kultúrába. Ebbenaz „átmeneti”, nehézkes, végtelen átmeneti térben terül el diadalmasan a mahala. Azzal fenyeget,hogy ellepi az egész országot. A kulturálatlanság és az ízléstelenség mindössze apró vétkei ennek aszociális közegnek: ennél jóval rosszabb, ha a dzsungel telepszik meg ott, a maga törvényeivel. Amahalabeli egyed legértékesebb erénye a dörzsöltség és az agresszivitás, és utolsó gondja a másikember és a közjó iránti tisztelet. Mindehhez a zenei aláfestés sem hiányzik: az összetéveszthetetlendallamvilágú manele[25] már lassan a nemzeti zenéjévé fejlődött.

A dzsungel még az Otopeni repteret is elözönlötte, amely elvileg az ország legjobban felügyelt ésellenőrzött helye. Itt évek óta háborítatlanul működik a szállítási maffia: áltaxisok, akik „foglyul ejtik”és kifosztják a naiv vagy kevésbé éber utasokat. A hatóságok természetesen mit sem tudtak erről egé-szen a minapig, amikor egy ilyen alak megerőszakolt, kirabolt és meggyilkolt egy japán diáklányt. Ajapán nagykövetség erélyes fellépése kellett ahhoz, hogy az illetékesek ellenőrzést rendeljenek el,

amelynek nehéz lenne megmondani, hogy lesz-e valami foganatja (a bukaresti Északi pályaudvaronbizonyára nem, ahol hasonló a helyzet, de eddig még éppen nem öltek meg senkit). A dolgok azonbanennél is rosszabbul állnak: kiderült, hogy a tettes sorozatgyilkos volt, számtalan nemi erőszakkal, rab-lással és gyilkossággal a rovásán. És itt nincs vége: a legképtelenebb az egészben az, hogy a rendőr-ség több ízben már kihallgatta, és mindannyiszor elengedték azzal, hogy „menjen a dolgára”. Hátbor-zongató belegondolni, hogy a hatóságok minden „tehetetlensége” valószínűleg nem csupán erre azegyetlen ügyre koncentrálódott. Vajon hány betörő, gyilkos és nemi erőszakot elkövető szaladgálháborítatlanul Romániában? És miért? Nemtörődömség, inkompetencia, cinkosság? Amennyire csaktehetik, a románok elkerülik már az államhatóságokat. Ezek a szerencsétlen események meg egészenbiztosan nem fogják növelni az intézményekbe vetett bizalmukat.

Országbrand: egy zöld levél.Nemzet-e még a román?

Általában véve a románok valószínűleg nem kevésbé képzettek, mint a nyugatiak, viszont mindenbizonnyal kevésbé műveltek. A képzés bizonyos ismeretrendszer elsajátítását, a műveltség pedig egyszabályrendszer felvállalását jelenti: a családban és társadalomban való viselkedésbeli szabályoktólel egészen a minimális állampolgári öntudatig. Egészen megdöbbentő, hogy a románok körébenmennyire nem létezik polgári magatartás, és ez a legapróbb gesztusokból is kiviláglik. A románt nemérdekli a másik ember, s ha ez esetleg mégis előfordulna vele, akkor a közösséggel nem foglalkozik(meglehet, kissé túlzok ezzel az általánosítással). Szimbolikusnak nevezhető az a mód, ahogyan a sze-metet készakarva, vagy mindössze pofátlanságból mindenfelé eldobálják, a városok utcáitól egészen ahegycsúcsokig.

Utat tör magának egy szokatlan, de jogos kérdés: nemzet-e még a román? Nem elegendő, hogy egy-azon nyelvet beszélj, és időnként legorombítsd a magyarokat ahhoz, hogy nemzet legyél a szó legszo-rosabb értelmében. Ez a töredezett, atomizált ország nem képes saját arcélét beazonosítani – megle-het, azért, mert nincs is neki. Hosszas fontolgatás után, íme, megjelent a híres „országbrand”. Egy zöldlevélnél nem találtak egyebet. Vagyis hát semmit! (A látványtervező nyilván tetemes összeget vágottzsebre; bőven meg is érdemli.)

Egy úriember valamikor dühtől forrongva mutatott nekem egy francia nyelvű könyvet az európainépekről és országokról. Romániáról két képet közöltek benne: az egyik egy cigányszállást, másik asegesvári várat ábrázolta. Az úriember felháborodása az első képre vonatkozott: hogy lehet ígyillusztrálni Romániát? Felhívtam rá a figyelmét, hogy a segesvári vár (amely egyáltalán nem zavarta,sőt) legalább annyira nem román, mint a cigányszállás. Elvégre nem a cigányok kiválasztása voltnyugtalanító (a kép nyilván az egzotikuma miatt került be a kötetbe), hanem az, hogy Románia ábrázo-lására semmilyen sajátosan román elemet nem találtak. Való igaz, hogy a hagyományos falu kivételé-vel alig léteznek jellegzetesen román civilizációs elemek. Az ország legszebb városai Erdélyben van-nak, és mások keze nyomát viselik. A főváros jelképének tekintett Román Athenaeumot francia építésztervezte (és nem valamiféle „román” stílusban). Drakula – az idegenforgalom nemzeti hőse! – Írszerző tollából született. Románia mindenféle darabokból összeeszkabált ország – varázsa, máramennyi van, éppen ebben az eklektikusságban rejlik. A „kis Párizsként” emlegetett Bukarest építé-szeti összevisszaságával inkább Párizs ellenpólusaként hat. Meglehet, Románia legeredetibb„brandje” az, hogy egyetlen brandje sincs.

A románok nemrégiben kialakult obszessziói között különleges hely illeti meg a cigányokat. Elő-ször is ezek az emberek romáknak kezdték magukat nevezni, mivel a régi megnevezést sértőnek vélték.Mit tehettek volna a románok, változtatták volna meg ők is a nevüket? A rromaként[26] való írásmódbevezetése eléggé ostoba trükknek bizonyult, és nem tudta eloszlatni a nyugat-európaiak fejében ural-kodó zűrzavart, akik egyre kevésbé észlelik a románok és romák közötti, számukra túlságosan szubti-lis különbséget. Már csak azért sem, mert a Nyugaton előforduló romák nagy része Romániából szár-mazik, tehát tulajdonképpen románok, legalábbis állampolgárként mindenképp azok. Amikor a cigá-nyok Párizs utcáin lopnak vagy kéregetnek, a „kéregető” címkét egyszerűen a románok homlokáraragasztják. Koldusnemzet! (Ezen a témán jól el is szórakoztak az egyik francia tévéadón.)

A románokat nem ajánlatos ingerelni, ha a kisebbrendűségi komplexusaikról van szó, mert azokbármikor a felszínre törhetnek. Van, aki „szégyenkezik” amiatt, hogy román (bár, ha valami szégyenle-tes, akkor az éppen maga a „szégyenkezés”!). A dolgok egészen addig fajulnak, hogy egyes külföldöntartózkodó honfitársaink elrejtik származásukat, és más nemzetből valónak adják ki magukat. Egy, azértelmiségi elithez tartozó hölgy bevallotta nekem (titoktartás pecsétje alatt, úgyhogy nem fogom fel-fedni a nevét), hogy Olaszországban lengyelként mutatkozott be. Vajon eszébe jutna-e egyetlen lengyelnőnek is, hogy románnak vallja magát?

Túl sok a cigány, a románok szerint, akik egy ideje arra is rádöbbentek, hogy németből, és lehet,hogy zsidóból is túl kevés maradt. Ki ezért a hibás? Vajon nem a románok azok, akik „egységes nem-zetállamként” akarták, illetve akarják magukat meghatározni? Akkor hát úgy legyen! Az igazság perszeaz, hogy e két kisebbség igencsak hiányzik Romániának, mert mindazon túl, amihez nagyon jól értet-tek, most kiváló hidakat képeznének az ország és a nyugati világ között.

Napjainkban egyre jobban körvonalazódik az a mítosz, amelyet az ország „rendben tartásának”képtelensége táplál. A „németet” szervezettség, fegyelmezettség és hatékonyság jellemzi, ezek aromán szellemre oly kevéssé ráillő sajátosságok. Figyelemre méltó I. Károly emlékének az utóbbiévekben tapasztalható redivivusa. A kommunisták majdhogynem kitörölték a történelemből, az elsőposztkommunista évtizedben még szerény népszerűségi indexszel rendelkezett, most pedig egyből aromán Pantheon csúcsára lendül. Szobra (sajnos nem az eredeti Meštrović-alkotás) újra elfoglaljahelyét a Palota téren, és a „Nagy románok” témával indított, országos közvélemény-kutatásban III. Ist-ván (Ştefan cel Mare) mögött a második helyre kerül. (Nem ellenőrzött értesüléseink szerint tulajdon-képpen az első helyen állt, de kissé kozmetikázták az eredményeket, nehogy egy németet kiáltsanak kia legnagyobb románnak. Ám legyen, III. István sem tudta magáról, hogy román!) I. Károly után szinténa mítoszokban való gondolkodás hozott előtérbe egy mai szereplőt: Klaus Johannis nagyszebeni pol-gármestert (egyike azon kevés németnek, aki még az országban maradt), akit szintén „németes” okok-ból egy pártkoalíció (sikertelenül) miniszterelnöki pozícióba igyekezett taszítani. Hogy rendbe hozzaaz országot.

A román közönyRomániában a lehető legnehezebb dolog közösségi akciót indítani. Még ha nincs is ínyére az, ami

az országgal és saját magával történik, a román ember lenyeli a gombócot, és a lehetőségekhez mértenegyéni megoldásokat keres, hogy kijusson a zsákutcából. Ezt nemrég is láthattuk, amikor egyetlen toll-vonással nem kevesebb, mint 25%-kal csökkentették a fizetéseket (szándék szerint ez a vágás a nyug-díjakat is érintette volna). Nem magát az intézkedést vitatom: hogy lehetett volna-e vagy sem máskéntcselekedni. A gond itt az emberek reakciója, jobban mondva (majdnem) teljes reakcióhiánya. Másállamokban a legdrasztikusabb bérnyesések sem haladták meg az 5%-ot, mely elegendő volt ahhoz,hogy Spanyolországban vagy Görögországban százezrek vonuljanak az utcára. Franciaországban tré-fának tűnne, ha valakinek eszébe ötlene a béreket mondjuk akár egy százalékkal csökkenteni. A nyug-díjkorhatár (mely Franciaországban amúgy is egyike a legalacsonyabbaknak) megemelésének terve-zete két éve nagyarányú tiltakozásokat váltott ki. A románok fogcsikorgatva ugyan, de nyugton marad-tak. A hivatalban levő kormányfő érdekes magyarázatot nyújtott a jelenségre: az emberek azért nemprotestáltak, mert megértették a fájdalmas, de elkerülhetetlen döntés szükségességét, hiszen csak ígylehet a válságból kilábalni. Vajon a románok bölcsebbek lennének az összes többi európainál? Nap-nál is világosabb, hogy nem bölcsebbek, és a bércsökkentést sem kedvelik jobban. Mindössze közö-nyösebbek. A fentieket igazolja, hogy azóta sokan neheztelnek Traian Băsescura, akinek az a szeren-csétlen ötlete támadt, hogy ő maga jelentse be – látszólagos elégedettséget sugározva! – a drákóiintézkedéseket. Viszont tüntetni fárasztó, mi több, fölösleges, mert tévéközvetítésen úgyis végignézhe-ted a tiltakozást. Odajutottunk, hogy két-háromszáz fő gyülekezését már nagyarányú megmozdulásnaktekintenek Romániában.

Gyors történelmi áttekintésünk során több ízben is találkoztunk Lengyelország példájával. Nincsebben semmilyen, előre megfontolt szándék: így következtek a dolgok a maguk rendjén. És mindenegyes alkalommal antitézis körvonalazódott: a történelmi Nagy-Lengyelország, a kis román fejede-lemségek. Nálunk a templomrombolás, náluk az ellenálló egyház. Az ő gyors átmenetük és a végelát-hatatlan román átmenet. Következzék most egy másik apró történet, az Európai Unióról. „Szeretnémlátni – mondta akkoriban egy lengyel diplomata –, hogyan képzelik el az Európai Uniót Lengyelországnélkül!” Tény, hogy a lengyelek a csatlakozás minden egyes pontját makacsul végigtárgyalták, minthanem is annyira ők, hanem inkább a többiek óhajtanák a belépést. Hogy még egyértelműbbé tegyék azüzenetüket, az utolsó pillanatban feje tetejére állították az egész csatlakozási ceremóniát, amelyre azutolsó estén Koppenhágában Dánia királynője jelenlétében került volna sor. Igazából még volt tár-gyalni valójuk, úgyhogy egészen hajnalig tárgyaltak. Madártávlatból is látszik, hogy felsőbbrendűségikomplexussal van dolgunk. Kérdés, hogy mennyire indokolt, és nyilván milyen mértékben helyénvaló,de úgy tűnik, előnyösebb, mint a románokra oly jellemző kisebbségi komplexus (mely, hogy még har-sányabb legyen, időnként megújuló nemzeti büszkeségrohamokkal keveredik). Ugyanebben a helyzet-ben, a csatlakozási folyamat során a románok meg sem mukkantak, feltétel nélkül mindent elfogadtak.Később értelemszerűen úgyis a maguk feje szerint intézték a dolgaikat, mert azt meg kell hagyni, hogya román sohasem hódol be csak úgy egyszerűen, hanem előbb aláveti magát, majd úgy tesz, minthanem értette volna meg eléggé a lényeget.

Európai uniós csatlakozása után Románia meglehetősen szürke, egyéniség és kezdeményezés nél-küli tagnak bizonyult, amely rendszerint elfogadja a többiek döntését. Még az új státusával járó elő-

nyöket sem tudta kihasználni, mihelyt a vissza nem térítendő uniós alapokból a 2014-es határidőhözközeledve mindössze 10 százalékot tudott lehívni. Ez az arány unió-szerte messze a legalacsonyabb,Lengyelország (ismét Lengyelország!) lehívási aránya: 100%.

Bulgária az egyetlen európai ország, amelyhez Románia hasonlítható. Bulgária, amely még szegé-nyebb, és amely egy adott pillanatban az államcsőd szélére került, de amely ugyanakkor Romániáhozképest szemernyivel több felelősségről tett tanúbizonyságot. A bolgárok eljutottak addig, hogy egy-fajta német gazdasági protektorátust fogadtak el, és sokkal komolyabban, a nemzeti érdek nagyobbfokú felismerésével vitték véghez a reformot (legalábbis Romániához képest, de akár a sokkal hatéko-nyabb államokhoz viszonyítva is). Nevetséges ellentét alakult ki az idegenforgalom megszervezésekapcsán, nevezetesen a bolgár szervezettség és a román szétziláltság ellentéte. Romániában mégebben a leginkább nyereségesnek ígérkező ágazatban is összevisszaság uralkodik, és a megkerülhetet-len személyes érdekek felülírják a közérdeket.

A politika komédiájaA román politikai élet a „hiteltelenség” benyomását kelti. A tartalom nélküli (vagy a látszólagostól

eltérő tartalmú!) formák megerősödve kerültek ki a kommunizmusból. A politika színháza nagyrésztkevésbé látható, ám igencsak valóságos versengést rejt a színfalak mögött: a források utáni hajszát. Apénzről beszélünk itt, mely annyira valós és oly jelképes egyben. Ez nem kommunista vagy posztkom-munista találmány, viszont elmondható, hogy a kommunizmus jelentősen stimulálta a jelenséget. Azemberek természetes „birtoklási” vágyára ráerőszakolt hosszas „diéta” mohó nyerészkedési vágyatgerjesztett; a nemzeti vagyon (amely majdnem teljesen az államé volt, vagyis „az egész népé”, tehátsenkié) a legjobb zsákmánynak bizonyult, miután a kommunizmus a tisztességgel kapcsolatos aggályokjava részét is felszámolta. Ebből a szempontból a politikai osztály a román társadalom hű tükörképe-ként jelenik meg. Mindazok, akik az állam ügyeit igazgatták – leszámítva néhányukat, akiket kivétel-ként tisztelhetünk –, nem feledkeztek meg önös érdekeikről. A román politikus egyben üzletember is,vagy ha nyilvánosan nem is az, akkor egy-egy hozzá közel állót használ paravánként. Velük együttRománia „tőkéseinek” jó része ugyancsak az állami vagyont csapolta meg.

Ebben a helyzetben az ideológiák, más szóval – konkrétan és pontosabban – az ország javát célzóprojektek némileg kevesebbet nyomtak a latban. Romániában semmi sem természetesebb a pártváltás-nál, még akkor is, ha az illető pártok – legalábbis elvileg – a politikai paletta eltérő zónáiban helyez-kednek el. A nyíltan felvállalt pártszínezet többnyire csak máz. Elsőként a Nemzeti Megmentési Frontbizonyította ezt, a nagy alapítópárt, amelynek két, egyenes ági leszármazottja a Szociáldemokrata és aDemokrata Párt volt. Az ízig-vérig kommunistákból lett szociáldemokraták ajándékozták meg elsőízben gazdag politikusokkal az országot. Feltalálták a nyilván mások által is átvett jelszót: „nem erényszegénynek lenni”, bár a gazdagságot aligha tarthatjuk a legfőbb erénynek egy olyan párt esetében,amely a közemberek jólétének szenteli magát. A Demokrata (később Demokrata-Liberális) Pártugyanolyan fogantatású: évekig a Szocialista Internacionálé tagja volt. Amikor a nemzeti-parasztpár-tiak hirtelen eltűnésével megürült a „keresztény-demokrata” vagy „néppárti” pászma, bejöttek a„demokraták” számításai: baloldalon a mozgástér leszűkült a szociáldemokraták miatt, a jobboldalonviszont bőven akadt hely. És így, egyik napról a másikra a Demokrata Párt „szocialistából” átvedlett„népivé”, baloldali pártból jobboldalivá vált. Szükséges még megjegyeznünk, hogy ugyanilyen gyor-san változtak a meggyőződések is?

Közvetlenül 1989 decembere után újra megjelent a két történelmi párt: a liberális és a nemzeti-parasztpárt. Tulajdonképpen egy harmadik, kissé jelentéktelen alakulat is, a Szociáldemokrata Párt,amely viszont szintén történelmi volt. Ez utóbbi szerepe csupán arra korlátozódott, hogy hitelessétegyen fontosabb, ám nem éppen kimondottan tiszteletre méltó pártokat, amelyek a Szocialista Interna-cionáléba való felvételükre vártak. A Szociáldemokrata Párt előbb a Demokrata Párthoz társult, ame-lyet bevitt magával az „Internacionáléba”, majd, miután ezt a feladatot teljesítette, elszakadt tőle, ésegyesült – valójában hagyta magát felfalatni – a Ion Iliescu pártjával (hogy ne kavarodjunk túlságosanbele az igen gyakran váltakozó megnevezésekbe). Nászajándékként két értékes dolgot hozott a frigybe(mindössze ennyi maradt neki): a történelmi nevet és a Szocialista Internacionálé tagsági minőségét.A Nemzeti Parasztpárt és a Nemzeti Liberális Párt is némileg mesterségesen kelt újból életre, a régipárttagok alkotta magok köré csoportosulva. A szinte ötven évvel azelőtti tagok túlélték a kommuniz-mus évtizedeit, majd’ mindenikük megjárta a börtönöket, ahol – főleg a parasztpártiak közül sokan –

valóságos „rekordokat” értek el a rájuk szabott esztendők számával. Óhatatlanul különféle „új” embe-rek csatlakoztak hozzájuk: a családi hagyomány révén, vagy személyes meggyőződésből magukatparasztpártinak vagy liberálisnak vallóktól egészen a telivér opportunistákig. Mindenesetre a legbi-zarrabb a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt esete: szokatlanul hosszú neve már a kezdetekkoris bizonyos ideológiai hozzávetőlegességet sugallt, bár jogelődje, a Nemzeti Parasztpárt a kommuniz-mus előtt sem volt túlságosan strukturált. A 90-es években, Corneliu Coposu meggyőzőerejénekköszönhetően rövid ideig nagy párttá nőtte ki magát: formátlan, mesterségesen felpumpált, és annálgyorsabban lelohadó politikai erővé. Azt, ami megmaradt belőle – vagyis majdnem semmi – egyimmár negyedik pártjánál tartó politikus vezeti, ami nyilván felhatalmazza arra, hogy teljes mértékbenazonosuljon a párt történetével és doktrínájával. A Nemzeti Liberális Párt meg, amely kezdetben úgytűnt, hogy jobban körvonalazott doktrínával rendelkezik, végül nem habozott kimondottan választásihatékonyságra hivatkozva összeállni az úgynevezett Konzervatív Párttal, mely nem egyéb, mint egytévécsatorna körül összeeszkabált kétes alakulat. A liberálisok következő lépése az évekig fő politi-kai ellenfélnek tekintett Szociáldemokrata Párttal való szövetségkötés volt.

„Hiteltelennek” bizonyult végül a kommunizmus ünnepélyes elítélése is. Traian Băsescu elnök kez-deményezésére egy szakértő bizottság fáradozott azon, hogy a letűnt rendszer törvényszegéseit és túl-kapásait feltárja (ami nem is volt oly nehéz). A zárójelentést a Parlament ünnepélyes ülése megsza-vazta, a kommunista rezsimet illegálisnak, törvénytelennek és gyilkosnak nyilvánította. Ennél határo-zottabb megválást és egyértelműbb ítéletet nem is lehetett volna elképzelni. Nem tudom, milyen jogikövetkezményekkel kell járnia annak, ha egy rezsimet az ország legmagasabb szintű képviselői tör-vénytelennek minősítenek. Logikus lenne, ha a rendszer minden egyes aktusát semmisnek nyilváníta-nák, kezdve a köztársaság kikiáltásával. Nyilván senki sem gondolt ilyen merészet, de valószínűlegakadtak, akik abban reménykedtek, hogy mindez többet jelent a puszta szóbeli kijelentéseknél. Valójá-ban semmi sem történt. Az időközben nyugalomba vonult szekusok továbbra is felvették „pofátlan”nyugdíjukat, bár egy „törvénytelen és gyilkos” rezsimet szolgáltak, és gyakran annak legmocskosabbügyeit intézték. A hajdani lakástulajdonosok zöme továbbra is reménytelenül várja, hogy visszaszol-gáltassák az ingatlanjaikat, amelyeket ugyanaz a „törvénytelen és gyilkos” rendszer sajátított ki.Románia volt az az ország, amelyik, noha megkésve, a legkeményebb szavakkal ítélte el a kommuniz-must. Ugyanennek az országnak az élén túlnyomórészt ma is kommunista vétetésű politikai és gazda-sági osztály áll.

És mi történt az átvilágítási törvénnyel? A kommunizmus összeomlása utáni első hónapokban beter-jesztett törvény (a Temesvári Kiáltvány híres 8. pontja) akkor nyert volna értelmet, ha már a kezdetkezdetén hatályba lép, hogy a kommunistákat kulcspozícióikból, felelős beosztásaikból eltávolíthas-sák, és ezzel utat nyissanak az új politikai osztálynak. Az új hatalomnak azonban ez nem állt szándéká-ban, ellenkezőleg. Az átvilágítás kérdése újra napirendre került, jókora késéssel, másfél évtizeddel arezsimváltás után, amikor már nem lett volna sok haszna: ez olyan dolog, amit ha nem oldasz meg azelején, vagy legalábbis nem túl későn, akkor inkább ne is kezdd el. Még így is a törvénytervezetet ötéve sétáltatják a Parlament és az Alkotmánybíróság között. Hogy minél alkotmányosabb legyen,különféle kategóriákat kiiktattak belőle: már nem érinti a diplomatákat, a Kommunista Ifjúsági Szö-vetség volt aktivistáit (ez az intézkedés nyilván kategóriák és személyek védelmét szolgálja, beleértveaz egykori, valamikor funkciót viselő miniszterelnököket is). Mindennek a tetejébe a törvény nemhatna ki „a nép választottjaira” (honatyák, polgármesterek), hanem csak különböző tisztségekbe kine-vezett személyekre. Más szóval Románia elnöke lehet egy volt aktivista, de ugyanaz a személy már

nem nevezhető ki államelnöki tanácsosnak. Mindezek viszont a legcsekélyebb jelentőséggel sem bír-nak, mihelyt úgy tűnik, hogy a törvény nem arra ítéltetett, hogy valaha is érvénybe lépjen.

„Mint minden pártatlan román-román”[27]

De ki játszik korrektül Romániában?Mindazok, akik nem ismerik Romániát, vagy (mint az európai vezetők) csak madártávlatból figye-

lik, értetlenül álltak a 2012 nyarán kirobbant politikai (és szélesebb értelemben össztársadalmi) vál-ság előtt. Dacára annak, hogy Ceauşescutól a Forradalmon át egészen a bányászjárásokig a román„kivétel” már aligha nevezhető titoknak.

Mivel ebben a társadalomban minden kétértelmű, az Alkotmány sem lehet más: túl nagy teret hagyaz értelmezéseknek, a hatalom mérlegének nyelvét hajlamos a Parlament felé billenteni, vagy épp for-dítva, ha kell, elismeri az elnök egyáltalán nem mellőzhető szerepét is. A félelnökinek nevezhetőrendszer inkább parlamenti, mint elnöki, ám a legtisztább, „legegységesebb” legitimitás az elnöké,akit közvetlen általános szavazással választanak meg. Régi hagyomány szerint a románok számára ahatalom a lehető legszemélyesebb. Az élen állótól várnak el mindent, mint ahogy őneki kell majdfizetnie, ha szükséges, a kudarcért is.

Ez a paternalista hajlandóság jó alapul szolgált egy hajóskapitány képzettségű, „vezérléshez” szo-kott elnöknek, hogy kénye-kedve szerint gyakorolja készségeit. Traian Băsescu – a „játékos elnök”,ahogyan saját magát meghatározta – türelemmel szőtte meg a hálóját, és lassacskán közvetlen autori-tást biztosított magának az állam fő intézményei felett. A kormány az elnök csatolmányává silányult, amaga során magához ragadva a parlamentet is, ahol az ellenzéki pártokból való szenátorok és képvi-selők „kiszakításával” megszerezte a szükséges többséget. (Romániában ez semmiféle nehézségbenem ütközik, lévén, hogy a „pártváltás” kimondottan parlamenti sportág). A törvénytervezetekről valóvégtelen vitákra ráunva a kormány eldöntötte, hogy felelősségvállalással futószalagon fogadja el azo-kat (több mint tucatnyi törvényról van szó, gyakorlatilag valamennyi fontos jogszabályról). Ezáltalkizártak mindenféle vitalehetőséget és kompromisszumos megoldást, a Parlament pedig egyfajta ikta-tóhivatallá alakult. Ha szükség volt rá, mert a dolgok történetesen nem a tervek szerint alakultak, meg-ismételték a szavazást, hogy a „helyes” eredményre jussanak (mint az Alkotmánybíróság egyik kulcs-figurájának esetében), vagy a látszat dacára (merthogy a jelenetről felvétel készült) a ténylegesenleadott igenlő szavazatok dupláját számolták össze. Korai lenne megállapítani, hogy mindezek a„bocsánatos” kisiklások – ahogy egyesek fenntartják – az állam, és főleg az igazságszolgáltatás valósreformjának számlájára írandók. (Némi hasonlóságot állapíthatunk meg itt Cuza autoriter uralkodásá-val, amely lehetővé tette a modern Románia alapjait megvető átfogó reformok véghezvitelét.)

Megsértette Traian Băsescu az Alkotmányt? Ha nem is annak betűjét, de a szellemét igen, midőntúlontúl az elnöki rendszer irányába tolta el a dolgokat. Pengeélen táncolt, időnként átlépve a határo-kat, még az elnöknek egyébként kedvező Alkotmánybíróság értelmezése szerint is, merthogy Băsescu-nak ebben a testületben is sikerült megszereznie a többséget. Traian Băsecu tehetsége végső soronabban nyilvánult meg, hogy minden szálat a kezében tartott anélkül, hogy ez a demokratikus felépít-mény formális architektúráját sértette volna. Nyilván, nem volt korrekt játék. De ki játszik korrektülRomániában?

Az Európai Bizottság és a különféle egyéb európai politikai tényezők azonban nem az elnökrenehezteltek, hanem azokra, akik le akarták őt váltani. Ez utóbbiak is az Alkotmány és a törvényekhatárait feszegetve játszottak, mert – ismétlem – Romániában ez így megy. Az ellenzők sürgősségi

kormányrendeletekkel függesztettek fel törvényeket, alkotmányos előírásokat, és így tovább. Néhánynap alatt leváltották a nép ügyvédjét és a két ház elnökét, sőt magát Băsescu elnököt is felfüggesztet-ték tisztségéből. Jegyezzünk itt meg újból egy szintén sajátosan román jelenséget: ugyanaz a Parla-ment, változatlan összetételben, mukkanás nélkül támogatta a „Băsescu-kormányok” túlzottnak tartottintézkedéseit, hogy aztán később ugyanolyan fegyelmezetten felfüggessze az Elnököt. Ha a szükségúgy hozza, megfelelő létszámú honatya egyszerűen átszavaz a másik oldalra. „Mint minden pártatlanromán-román” – fogalmazta meg a lehető legpontosabban Caragiale. A „pártatlanok” most a RomániaHaladásáért Nemzeti Egyesületbe tömörülnek (azt is mondhatnánk, mindenekfelett az erkölcsi haladá-sért); középre játszanak, előbb elárulták a szociáldemokratákat, akiktől elszakadtak, majd Băsescudemokrata-liberálisait hagyták cserben. Băsescu leváltási kísérletét „puccsként” vagy „államcsíny-ként” emlegették: annyira volt „államcsíny”, amennyire a Băsescu-rezsim „diktatúrának” nevezhető...vagyis a semminél inkább, de nem sokkal!

Az Európai Bizottság, amely Băsescu kisiklásait még elnézte, az újabb kilengéseket már nem tole-rálta. A magatartásbeli eltérés elsősorban az idő tényezővel magyarázható. Traian Băsescu fokozato-san és óvatosan, éveken át építgette politikai konstrukcióját, míg az „államcsíny” szerzői mindent ken-dőzetlenül, mindössze pár nap alatt követtek el.

A Brüsszelbe szólított Victor Ponta miniszterelnök egy „11 parancsolatot” tartalmazó listát kapott,és kötelezte magát arra, hogy azokat pontosan és időben teljesíti. Akarva-akaratlanul is újra Lengyel-országra gondolok; mi történne, ha hasonló, ultimatív rendelkezéseket továbbítanának a lengyel kor-mányfőnek? Hogyan reagálna? A románok azonban, régi szokásuk szerint elfogadják a parancsokat,hogy aztán, amennyire csak lehet, eltekintsenek tőlük. Legmesszébb ebben a tekintetben akkor mentekel, amikor Victor Pontát még az Otopeni reptéren tartózkodó, átszálláshoz várakozó brit külügymi-niszter is magához rendelhette. Utóbb a kormányfő, és a nála is harsányabban megnyilvánuló CrinAntonescu ideiglenes államelnök úgy vélte, hogy visszavágnak azzal, ha mindenféle tréfát engednekmeg maguknak az európai vezetőkkel szemben. Különösképpen Angela Merkel kancellárt céloztákmeg, akit arra bátorítottak, hogy vigye magával Băsescut, ha már olyan nagyra tartja őt. Egyidejűlegvagy alternatív módon a románok alávetett helyzetben levőnek, de a „méltóságukra” szörnyen érzéke-nyeknek láttatják magukat. Nem ártana megtalálni a középsodort, kevesebb hajlongással és egy adagvisszafogottsággal, amikor bizonyos kifejezéseket használunk. Nyilván a Demokrata-Liberális Pártüdvözölte Európa közbelépését, miután pár hónappal azelőtt az éppen ellenzékben levőket pontosanazért vonta felelősségre, mert külföldi bíráskodást igényeltek volna.

A konfrontáció hevessége erősen ellentétes az ideológiai töltet gyengeségével, valamint a Románi-ára vonatkozó, valós alternatív projektek hiányával. Inkább személyek és csoportok ádáz birkózásavolt, mintsem különböző elvek egymásnak feszülése. A felek földbe akarták döngölni egymást: TraianBăsescu demokrata-liberálisai már egy ideje „be akarták kebelezni” a liberálisokat, a liberálisokpedig a maguk során, a szociál-demokratákkal vállvetve (a Szociál-Liberális Unióban) egy olyanpolitikai konstrukcióról álmodtak, amelyben csak e két párt marad talpon – egyiküknek a jobboldaljutna, míg a másik elfoglalná a baloldalt. Az összeütközés egyébként koncentrált formában felszínrehozta a román politika és közéleti szellemiség rossz beidegződéseit: a hatalom túlzottan személyesjellegét, az önkényuralomra való fokozott hajlandóságot, a szabályok mellőzését vagy kijátszását, aszennyes kiteregetését a külföld előtt, amelyet helyzettől függően hol támogatónak, hol meg ellenfél-nek tekintenek.

A felfüggesztésére kiírt referendum relatív sikere, de jogi kudarca (íme, egy újabb román kétértel-

műség) következtében Románia elnöke visszatérhetett a Cotroceni-i Palotába, ahol néhány nap múlvaLitvánia elnök asszonyát fogadta. A litván államfő rövid és lényegre törő üzenete Băsescu torkára for-rasztotta a szót: „Nőjetek fel, és viselkedjetek felelősségteljesen.” Ilyen megjegyzéseket nem szokásennyire magas szintű hivatalos látogatások során tenni, de ma már senki sem fárasztja magát protokol-láris formaságokkal, amikor Románia képviselőivel beszél. Mindez azt jelzi, hogy milyen mélyresüllyedt az ország, vagy legalábbis mások hogy látják ezt kívülről. A nyugatiakat – akik civilizációju-kat éppen egy norma- és szabályrendszer felvállalására, betartására alapozták – kétségbe ejti az, aho-gyan a románok a szabályokkal játszanak: előbb úgy tesznek, mintha betartanák, hogy aztán méginkább megkerüljék azokat.

A politikai osztály kicsinyes, eredménytelen iszapbirkózásai az utóbbi időben a monarchia felérté-kelődéséhez vezettek. Újabb megkésettség: úgy tűnik, a románok „az elszalasztott helyzetekre” szako-sodtak. A lehető leghiggadtabban átgondolva elképzelhető, hogy a dinasztikus és alkotmányos monar-chia lenne a legmegfelelőbb rendszer a mindenkori román társadalom számára. Biztosítaná számáraazt a jelképértékű személyiséget, akire szüksége van, és aki a bíró szerepét is betöltené a politikaiharcokban; a román társadalom krónikus fejetlenségében egyetlen választott, és óhatatlanul pártoselnök sem válhat a felek által elfogadott döntőbíróvá, a tisztán parlamentáris rendszer pedig valószí-nűleg csak elmélyítené a hazai állapotok ziláltságát. Ám az történt, hogy miután a románokat (sikere-sen) monarchistákká nevelték, bekövetkezett a republikánussá való (szintén sikeres) átnevelésük. Afejükbe verték, hogy a királyság elévült államforma (mely ugyan megfelel az olyan elmaradott orszá-goknak, mint Nagy-Britannia vagy Belgium)... Egy olyan Románia, melynek 1990-től Ion Iliescuhelyett Mihály király áll az élére, más pályát futott volna be. Nyilván mindez meddő szófecsérlés: elősem fordulhatott volna ilyesmi, már csak azért sem, mert a románok nem spanyolok. A kérdéstovábbra is hiábavaló marad, hiszen Mihály király a román uralkodói család utolsó, kétségtelenüllegitim tagja. Úgy tűnik, rajta kívül nincs más, aki hitelesen, kellő szimbolikus töltettel képviselhetnéa monarchikus megoldást.

Epilógus. A történelem sodrábanA jelen a múlt műve. Románia a maga sajátos módján jött létre: ezért olyan, amilyen. Történelmét

futtában átlapozva jellegzetes vonások hosszú sorát azonosíthatjuk, melyek többé-kevésbé távol áll-nak az európai „átlag”-léttől, és amelyek maguk is ellentmondásos összefüggésekbe foglaltatnak. E(túlságosan is sok) sajátosság láncolatából jött létre a mai Románia. Egy ország, amely makacsulkitart másmilyensége mellett. Ez természetesen olykor sikert is jelent, nem pusztán beteljesületlensé-get és üzemzavart. Csakhogy az a gond, hogy ami egy társadalomban nem működik, előbb-utóbb aszerkezet működő részét is elrontja. Nem erény, ha helyesen jársz, fogyatéknak számít, ha félrelépsz.Mi lehet aggasztóbb annál, hogy a fiatalok közül sokan, és egyre többen, köztük a legígéretesebbek,kizárólag Románián kívül képzelik el a révbejutásukat? Mindenekelőtt kritikai, és a lehető legkímé-letlenebb szemléletre van szükségünk, hogy egyszer s mindenkorra elkülönítsük az értéket a közép-szertől és a csalástól. Moslékba velük! – kiáltott fel Titu Maiorescu 1886-ban. Olyan próbálkozás ez,amelyet időszerűvé kellene avatni. Romániának vajon sikerül-e megtennie?

Ami engem illet, nem tudok megoldást ajánlani, és nem is hiszem, hogy egyáltalán létezne megoldásazon kívül, mint amit az idő fog meghozni. Sok minden függ attól, hová fejlődik az emberiség egésze.Fogalmunk sincs arról, merre halad Európa, merre tart a világ. A történész illetékessége, mely a maganemében viszonylagos, a mai napnál nem terjed tovább. A holnaphoz már nincs köze.

Könyvészeti jegyzetEgy túlnyomórészt személyes rálátást kifejező esszé, mint amilyen ez is, nem követel föltétlenül

könyvészeti utalásokat, kivéve akkor, ha egy bizonyos szerzőtől közvetlenül átvett információkrólvagy gondolatokról van szó. Elsősorban saját könyveimből merítettem: Történelem és mítosz aromán köztudatban (magyarul megjelent: Kriterion, 1999.), România, ţară de frontieră a Europei(Románia, Európa határországa), Capcanele istoriei (A történelem csapdái), Elita intelectualăromânească între 1930 şi 1950 (A román értelmiségi elit 1930 és 1950 között)... Árnyalataibannéhány részletet átértelmeztem, az olvasó lehet, hogy nem is fog felfigyelni ezekre. Egyébként a legin-kább „kizsákmányolt” könyv, amelyhez adatokért és a gazdasági értelmezésekért folyamodtam, Bog-dan Murgescu munkája, a România şi Europa. Acumularea decalajelor economice (1500-2010)(Románia és Európa. A gazdasági különbségek halmozódása (1500-2010). Polirom, Iaşi, 2010. ElenaSiupiur szintézise – Emigraţia: condiţie umană şi politică în sud-estul european (Az emigráció:politikai és emberi létforma a délkelet-európai térségben). Editura Academiei Române, Bucureşti,2009. – hasznos perspektívát nyújt arról a tényről, amelyet megpróbáltam kihangsúlyozni: az „idege-nek” hozzájárulásáról a modern Románia létrejöttéhez. Ugyanebben a témakörben gondolatébresztőlehet Alexandru Florin Platon munkája is: Geneza burgheziei în Principatele române (A román pol-gárság genézise a Fejedelemségekben). Editura Universităţii „Alexandru Ioan Cuza”, Iaşi, 1997. Egyidegen közösség román közegben való megtelepedéséről Hilda Hencz írt könyvet: Bucureştiulmaghiar (A magyar Bukarest). Editura Biblioteca Bucureştilor, Bucureşti, 2011. Ami az „első”román átmenetet illeti a nyugati civilizáció felé, megkerülhetetlen Ştefan Cazimir könyve: Alfabetulde tranziţie (Átmeneti ábécé). Humanitas, Bucureşti, 2006. (első kiadása: 1986). A román kommuniz-mus értelmezési javaslatai magukba foglalják Daniel Barbu egyes szempontjait is, amelyeket a Desti-nul colectiv, servitutea involuntară, nefericirea totalitară: trei mituri ale comunismului românesc(Kollektív sors, önkéntelen szolgaság, totalitárius boldogtalanság: a román kommunizmus hárommítosza) című cikkében fejtett ki, és amely Lucian Boia szerkesztésében a Miturile comunismului (Akommunizmus mítoszai) című könyvben jelent meg (Nemira, Bucureşti, 1998, 175-197 old.). A romántársadalom jelenlegi állapotaira vonatkozóan említésre méltóak azok a szociológiai adalékok, ame-lyek a Cătălin Augustin Stoica és Vintilă Mihăilescu által koordinált kötetben jelentek meg: Iarnavrajbei noastre. Protestele din România, ianuarie-februarie 2012 (Viszályunk tele. A romániai tilta-kozások 2012 január-februárjában). Paideia, Bucureşti, 2012.

(2012 szeptember-októbere)

Jegyzetek

[1] Ez a fejezet a második román nyelvű kiadás előszavaként jelent meg. (A kötetben szereplő valamennyi lábjegyzet a fordítótólszármazik.)

[2] Cristian Ghinea politológus, újságíró.[3] Nicolae Manolescu irodalomtörténész, a Román Írószövetség elnöke.[4] Mihail Roller (1908-1958) történész, az ötvenes években kiadott iskolai tankönyvei tulajdonképpen a marxista-leninista tanok alapján

szerkesztett pártpropaganda-anyagok voltak.[5] Daniel Cristea-Enache irodalomkritikus, a Bukaresti Tudományegyetem docense[6] Alexandru Dimitrie Xenopol (1847-1920) történész, filozófus, író, nevéhez fűződik az első román történeti szintézis.[7] Constantin C. Giurescu (1901-1977) akadémikus, történész.[8] Örmény” János vajda (Ioan Vodă „Armeanul”, „cel Cumplit”, „cel Viteaz”), uralkodott: 1572-1574; István vajda (Ştefăniţă): 1517-

1527; III. István (Ştefan cel Mare): 1457-1504; Neagoe Basarab: 1512-1521; Matei Basarab: 1632-1654; Vitéz Mihály (Mihai Vite-azul): szül. 1558., megh. 1601.; Jó Petraskó (Petraşcu cel Bun): uralkodott: 1554-1557.

[9] Nicolae Iorga (1871-1940) történész, politikus, a román történetírás és a két világháború közti közélet egyik legjelentősebb személyi-sége.

[10] Petre P. Panaitescu (1900-1967) történész, akadémikus.[11] Radu Popescu (1655?-1729) udvari krónikás, Havasalföld uralkodóiról írt átfogó művet.[12] Titu Liviu Maiorescu (1840-1917) irodalomkritikus, esszéíró, a Román Akadémia megalapítója, politikus.[13] A három szent főpapról elnevezett templom – a ford.[14] Erdélyi Iskola (Școala Ardeleană): XVIII. századi, a felvilágosodás eszméit hirdető kulturális mozgalom, mely az újonnan alakult

görög-katolikus egyház megalakulását követően jött létre.[15] Németi Rudolf fordítása.[16] Nicolae Densuşianu (1846-1911) jogász, történész, a Román Akadémia levelező tagja.[17] Mircea cel Bătrân – havasalföldi uralkodó: 1386-1394 – a ford.)[18] În contra direcţiei de astăzi în cultura română. Dávid Gyula (szerk., ford.): Bírálatok, vitacikkek, tanulmányok. Kriterion, 1985.[19] Kiss Jenő fordítása.[20] Petre P. Carp (1837-1919) konzervatív párti politikus, diplomata, az első világháború idején támogatta Románia belépését a tengely-

hatalmak oldalán.[21] Kondukátor – a conducător szó jelentése vezető, vezér, az idézett formában magyarul is elsősorban Nicolae Ceauşescura alkalmaz-

ták.[22] Calea Victoriei – Bukarest belvárosának egyik patinás főútja.[23] Kvadriláter – dél-dobrudzsai, vitatott hovatartozású terület, mely az 1877-es függetlenségi háborútól 1913-ig Bulgária része, a máso-

dik Balkán-háború után Romániához csatolják, 1940-től ismét Bulgáriához tartozik.[24] Török jövevényszó a románban, jelentése: külváros. Átvitt értelemben (de mahala): útszéli, vulgáris, faragatlan.[25] Népzenei alapú populáris zenei műfaj a Balkánon, különösen Romániában népszerű (főleg vidéken, illetve szegény városi környezet-

ben).[26] A 90-es évek elején Romániában felvetődött, hogy a két népnév minél jobb megkülönböztetése érdekében a roma lakosság nevét

rom helyett a rrom szóval jelöljék. Jelenleg mindkét változat használatban van.[27] Ion Luca Caragiale: Az elveszett levél. Seprődi Kiss Attila fordítása.

TARTALOM

Előszó[1] A másság filozófiája: válasz néhány kritikáraPrológus. Átok ülne rajtunk?A megkésettségNyugatra tekintve. Külföldi hatásokA kisebbrendűségi komplexusTartalom nélküli formaNagy-Románia. Egységes nemzetállam? Hatékony gazdaság? Kiteljesedett demokrácia?Aranykor?De mi lesz a becsülettel?Román dilemma: volt-e vagy sem holokauszt?Áttérés a kommunizmusraCeauşescu: a dinasztikus kommunizmusKiút a kommunizmusból: a hazugság stratégiájaÉrtékek zűrzavara. A román mahala[24]Országbrand: egy zöld levél. Nemzet-e még a román?A román közönyA politika komédiája„Mint minden pártatlan román-román”[27] De ki játszik korrektül Romániában?Epilógus. A történelem sodrábanKönyvészeti jegyzetJegyzetek