I

A „Sós kávé – elmeséletlen női történetek I.”-ről írták:

A „Sós kávéban” eredeti és eredendő élettörténeteket olvashatunk, melyeket nem változtatott el sem em-lékezetpolitika, sem írói transzponálás; ezúttal nem véleményformáló publicisztika és nem is műalkotás létrehozása volt a cél, hanem az emlékezés rögzítése, a nyomot hagyás, és az élet feldolgozása. Amit azonban a „Sós kávéban” olvashatunk, az irodalom, még ha nem is professzionális írónők írták a szövegeket, hanem job-bára írástudó nők…

Radics Viktóriairodalomkritikus, Budapest–Belgrád

Az „elmeséletlen női történetek” a holokausztot túlélt magyar nők halk hangját teszik hallhatóvá. A megszó-laló nők ellenállhatatlanul bevonják az olvasót a saját, személyes világukba. Eddig is tudtuk, hogy egy korszak végén állunk. Mégis, e megrázó utazás révén a saját bőrünkön érezzük Vajda Júlia kérdésének a bizonyos-ságát: „Mi lesz velünk (…) ha ők, akik a soát megélték, már nem lesznek?” Ugyanakkor, ezek a történetek ki is vezetnek bennünket a szorongás állapotából: arra báto-rítanak, hogy képviseljük a holokauszt áldozatainak és túlélőinek az örökségét. Én ezért olvastatom el a tanít-ványaimmal a „Sós kávét”. Azt tervezzük, színdarabot is készítünk az iskolában, a könyv szövegei alapján.

Christian Lanyiközépiskolai tanár, Saarlouis, Németország

A történetek szerzőinek régi és új fotóiból válogatást talál a Facebook Lányok, anyák oldalán:http://www.facebook.com/pages/Lányok-anyák/503101736400979?ref=hl

Megrendelhető közvetlenül a kiadótól is.1132 Budapest, Victor Hugo u. 5.Tel./fax: 784-2566e-mail: novellakft@upcmail.hu

Elmeséletlen női történetek II.

Elmeséletlen női történetek II.Összeállította:Pécsi Katalin

Öss

zeál

lítot

ta:

Pécs

i Kat

alin

Elm

esél

etle

n nő

i tör

téne

tek

II.

Lányok,anyák

Lán

yok,

anyá

k

1 990.- Ft

Összeállította: Pécsi Katalin

nincs egy fésű, és nincs egyetlen szemtanú…” (Rapai Ágnes: Hazudj nekem!)

„És addig semmi baj nem lehet, és semmi szomorúság, amíg a mesélő él...”

(Niran Judit: A nagymama és az ólom)

Összeállította: Pécsi Katalin

Lányok, anyák Elmeséletlen női történetek II.

Gyűjtötte, összeállította és szerkesztette: Pécsi Katalin

Eszter Könyvek

A könyv kiadását a Német Nagykövetség Budapest támogatása tette lehetővé. További támogatónk volt: MAZSIHISZ Harald Lösch (Stuttgart)

Köszönet László Klárinak, Surányi Verának és Szekeres-Varsa Verának az önzetlenül végzett önkéntes munkájáért

© Pécsi Katalin

ISBN 978-963-9886-24-7

Megjelent a Novella Könyvkiadó gondozásában 2013-ban Felelős kiadó: Novák György

Tipográfia és borító: Dió Stúdió

A fejezetcímek forrásai: I. rész: „A dolgok valódi volta…” – Niran Judit: A nagymama és az ólom II. rész: „Mi azonban ott voltunk!” – Fahidi Éva: Gilike III. rész: „A vágyak kortalanok, a szenvedés is” – Fahidi Éva: Gilike

A szerkesztő előszava Hallgatások és elhallgatások útvesztőjében 7

László Klári Lea Anya 11

I. RÉSZ„A dolgok valódi volta…”

Jávor Lívia Chrajszesz 16 Judit Niran A nagymama és az ólom 23 Fenákel Judit Maca néni 29

II. RÉSZ„Mi azonban ott voltunk!”

Szöllős Vera Legyél Nap-néni! 47 Szekeres-Varsa Vera Főpróba, 1944-ben 65 Szász Anna Ne légy patetikus! 70 Judy Weissenberg Cohen „Egyél, egyél, mert életben kell maradnunk!” 88 Rácz Éva Kopaszra vágva 103 Rácz Éva A gettóban 108 Gartner Kati–Hollander Irma–Gur Nomi Három hangon a holokausztról 116 Vera Meisels Sírkő, fekete márványból 124 Fahidi Éva Gilike 134 Szemes Brodt Erzsi Este megkereslek 144 Szemes Brodt Erzsi „Egyetlenegy csók az életünk” 146

III. RÉSZ„A vágyak kortalanok, a szenvedés is”

Lengyel Nagy Anna Mindent anyámról 154 Rapai Ágnes Hazudj nekem! 161

Tartalom

Rapai Ágnes Anyám mesél 167 Talyigás Katalin Három generáció 171 Haraszti Klára Vencel tér 184 Pécsi Katalin Posztmodern történet, Anyával 190 Surányi Vera Bíró néni szekrénye 201 Gera Judit Haláltánc 214 Vajda Júlia Kilincsek nélkül 228 Horváth Ágnes Minden a cserépkályhánál kezdődött 242 Gál Éva Családállítás 250 Endrődi Panni Ecetfák 258 László Klári Lea Angyalok a szemklinikán 272 Turi Tímea Költözés (részletek) 279 Steinberger Salát Anna Utórezgések 298 Berkovits-Branfman Zsuzsanna Anya – dobozban 310 Lovas Nagy Anna Örök befogadott 318 Ritter Andrea Kantáta két anyamellre 324 Bárdos Katalin Tükörképdarabok 332 Nicole Katz Sábesz Liberty-vel 341 Gonda Júlia Naplótöredékek anyámról 348

Utószó helyett Gonda Júlia–Turi Tímea Diaszpóra és mindenség 368

7

HALLGATÁSOK ÉS ELHALLGATÁSOK ÚTVESZTŐJÉBEN

A szerkesztő előszava

A XX. század elejének felülmúlhatatlan női gondolkodója és írója, Virginia Woolf azt állítja híres esszéjében, a Saját szobában*, hogy nemcsak a nők – mint alkotók – hiányoznak fájdalmasan az irodalomból, hanem az elmúlt évszázadokban kimaradtak olyan alapvető témák is, mint a nők közötti barátság, az anya-lánya viszony vagy a nővérek közötti kapcsolat. Azóta, a XXI. század elejére a nőírók behozták már a mennyiségi hátrányt, ma a könyvesboltokban és az irodalmi díjazottak között egyaránt, számos nagy-szerű írónőt találunk. Azonban jó ideig kellett még várnunk arra, hogy az említett témákat az írónők beemeljék az irodalomba: először legégetőbben a saját identitásuk foglalkoztatta őket, helyük a férfiak uralta világban, és természetesen, a férfiakhoz fűződő kapcsolatuk.Számomra az első nagy élményt az a pár holokauszt memoár jelentette, melyeknek a szerzői – nők – a mindennapi életük apró részleteiről írtak: arról, hogyan élték túl a legszörnyűbb megpróbáltatásokat is, együtt az anyjukkal, a nővérükkel, vagy barátnőikkel, „lágertestvéreikkel”.

Új volt ez a nézőpont és hang a holokauszt irodalomban is, mert a „főá-ramba” került művek korábban nem erről szóltak. A nők sajátos tapasz-talataira évtizedekig senki se volt igazán kíváncsi – avagy a nők hangját elnyomta a férfiak kórusa. Mi, nő olvasók is sokáig elhittük, hogy Primo Levi, Jean Améry és Kertész Imre után már nincs mit mondani: ők túlélő-ként és nagyszerű íróként már mindent elmondtak, és egyben az „általános emberit” ábrázolták. Pedig „általános emberi”csak absztrakt módon léte-zik: konkrétan „nők” vagyunk és „férfiak” (no meg gyerekek és felnőttek, vallásosak és szekulárisak, zsidók és nem zsidók – mikor, melyik szerep-körünk kerül előtérbe leginkább). Könnyen belátható, hogy a nők – fiatal

* A Saját szoba 1929-ben íródott, magyarul az Európa Kiadó adta ki, 1986-ban.

8

lányként, feleségként, anyaként – nem ugyanazt élték át, és másképpen szenvedtek, mint a férfiak.

Rám a legnagyobb hatást néhány, az utóbbi években megjelent memoár tette: Fahidi Éváé, Judith Magyar Isaacsoné, Aranka Siegalé és Bartha Ágnesé*. Kirajzolódott belőlük egy új narratíva, aminek az alapeleme a női összetartás. A túlélő nők írásaiban egyéb, olyan témák is megjelen-nek, amelyek eddig ritkán tartoztak bele a holokauszt irodalom kanonizált tematikájába: a testi-lelki kiszolgáltatottság és az erőszaktól való rettegés szörnyű élményei mellett az életöröm, a bátorság, az összetartás és a barát-ság narratívái.

Innen, a női memoárok új élményéből jött az ötlet, hogy mi lenne, ha a Sós kávé – elmeséletlen női történetek magyarországi és külföldi sikerén felbuzdulva, olyan új, „elmeséletlen történeteket” kezdenék el gyűjteni, amelyek kifejezetten az anya-lány kapcsolatról szólnak – egyáltalán nem kizárva a nővéreket, húgokat, barátnőket, „lágernővéreket” és a szellemi/ érzelmi okokból adoptált „anyákat” sem. („Így lettem én származási átjár-ható” – definiálja magát – pót-anyás írásában Ritter Andrea, Fahidi Éva pedig a szimbolikus testvérségre teszi a hangsúlyt: „Nem tudtam, hogy nem-csak közös anya és apa tesz embereket testvérré, hanem a közös sors, az azonos szenvedés, fázás, éhezés, megaláztatás, embertelenség is”.)

Hasonlóképpen az előző antológiához, most sem az a szempont vezérelt, hogy csak az irodalmi életben már nevet szerzett írókat hívjunk meg a kötetbe – éppen ellenkezőleg. Tágra nyitottuk a kapukat: a cél az volt, hogy tekintet nélkül foglalkozásra és irodalmi előéletre, bárki úgy érez-hesse, hogy fontosat tud mondani, és személyeset erről a tárgykörről. A Sós kávé iránti folyamatos érdeklődés azt bizonyítja, hogy az olvasók is fogékonyak az elmeséletlen és máig kibeszéletlen történetekre – így szer-kesztőként, a második alkalommal már én is magabiztosabban mertem szerzőtársaimat arra buzdítani, hogy merjenek kilépni a nyilvánosság elé, és merjék feltárni személyes élettörténetüknek ezeket a fájó, sokszor nem

* Fahidi Éva, Anima Rerum – A dolgok lelke, Tudomány Kiadó, 2005. Judith Magyar Isaacson: Köszönet az életért, Novella Kiadó, 2008. Aranka Siegal: Bűnbakok, Novella Kiadó, 2010. Bartha Ágnes: Ketten, Zachor Foundation, 2010.

9

véletlenül homályban hagyott részeit. Aki maga még nem próbálta, talán nem is tudhatja, mennyire nehéz ez…

Eltérés a Sós kávéhoz képest, hogy a Lányok, anyákban a holokauszt túlélők és a gyerekeik korosztálya között elbillent az arány a 2. és 3. gene-ráció irányába. Talán nem is annyira megmagyarázhatatlan az oka, de az antológiába írt történetek a lány szemszögéből mutatják be az anyát – és sohasem fordítva. (Az egyetlen kivétel egy fiatal anya sztorija, akinek a sze-rencsés családtörténetében mást jelent zsidónak lenni, mint a holokauszt túlélők családjában).

A szerzők között vannak külföldön élő magyarok/magyar ajkúak is. Noha mindannyian remekül beszélik a nyelvet, közülük néhányan köny-nyebben írtak angolul, így írásaikat fordításban közöljük. (A magyarul író, külföldön élő szerzőink nevét a magyar helyesírás szerint írtuk; az angolul író szerzők esetében viszont megtartottuk az eredeti írásmódot).

Antológiánk műfajilag is változatos, a kifejezetten cselekmény-centrikus „történetek” mellett helyet kaptak az esszéhez közelebb álló írások, egy vers, egy naplórészlet és egy elvi kérdésekről szóló párbeszéd is, anya és lánya között. A történetek közül három, ma Izraelben élő mesélő törté-nete eredetileg nem írásban született meg, hanem egy videóra vett, hosszú életinterjúból „mentettem ki” őket.

A könyvünk anyaga úgy rendeződik, hogy az első, nagy fejezetbe kerül-tek azok az írások A dolgok valódi volta... címen, amelyek megadják a „keretet” a többihez: a zsidó életről mesélnek, illetve madártávlatból lát-tatva, érintőlegesen ejtenek csak szót a holokausztról, amely az itt közölt írásokban nem a „narrátorok” saját tapasztalata.

A második fejezet – Mi azonban ott voltunk – a holokauszt túlélők köz-vetlen „élményét” mutatja be: ki gyerekként, ki már fiatal lányként élte túl a gettót, a bujkálást, a Duna-partot vagy a lágert.

A harmadik fejezet – A vágyak kortalanok, a szenvedés is – a II. világhá-ború után született szerzőknek – a „lányoknak” – ad teret: míg a túlélők történeteiben az összetartás és a szolidaritás a kulcs motívum, itt a hiány és a hazugság/elhallgatás. Rapai Ágnes elbeszélésében így fogalmazza meg sokunk élményét: „…mert csak tizenöt éves koromig voltál képes hazudni nekem, de akkor elszakadt benned valami, és »kénytelen voltál« elmondani az igazságot. Na, köszönöm szépen, a francnak se volt szüksége a magyaráz-kodásodra. Hogy nem is így volt, hanem úgy volt, hogy amit előtte hazudtál

10

a családodról, azt felejtsem el. Hogy nem is a bombázás alatt haltak meg a rokonaid, hanem Auschwitzban”.

Három nemzedék van tehát együtt ebben az antológiában: anyák vagyunk, lányok és testvérek – fogjuk egymás kezét.

Pécsi Katalin

11

László Klári Lea

ANYA

A hálóingnekAnyaszaga van

A konyharuhánakAnyaszaga van

A Tulipán cigarettánakAnyaszaga van

Az uzsonnás csomagnakAnyaszaga van

A gettóba vitt pakknakAnyaszaga van

A hajnali menetnekAnyaszaga van

A vasúti sínnekAnyaszaga van

A vagon ajtajánakAnyaszaga van

A vagonbeli küblinekAnyaszaga van

A birkenaui rámpánakAnyaszaga van

Az égbeszálló füstnekAnyaszaga van

A barakk felső priccse felénekAnyaszaga van

A latrina gödrénekAnyaszaga van

A marklébergi lágernekAnyaszaga van

A fekete erdőből induló gyalogmenetnekAnyaszaga van

A terezíni felszabadulásnakAnyaszaga van

A hazatérésnekAnyaszaga van

A megcsókolt AnyaföldnekAnyaszaga van

A kiüresedésnekAnyaszaga van

Az anyává válás képtelenségénekAnyaszaga van

A vágynak, hogy engem szeretni tudjonAnyaszaga van

A hiánynakAnyaszaga van

AnyátlanságomnakAnyaszaga van

KönnyeimnekAnyaíze van

12 László Klári Lea édesanyja fiatalon

13

László Klári Lea 10 évesen

László Klári Lea

I. RÉSZ

„A dolgok valódi volta…”

16

Jávor Lívia

CHRAJSZESZ

Széder-este van, én itthon ülök, egyedül. Bámul rám a Macintosh. „Itt-hon”, vagyis Párizsban, az Eiffel- és a Montparnasse-torony között félúton, az UNESCO-palota árnyékában, ott, ahol a Sèvres-Lecourbe metró hídja alatt tanyáznak a hajléktalanok, kartonra fektetett matracokon, pisiszag-ban, flaskával a kezükben, télen-nyáron. Széder-este van, nem volt kedvem se a zsinagógába, se a baráti, szimbolikus Pészach-vacsorára elmenni. Az ablakom előtt, olyan közel, hogy kézzel elérem, egy óriási jávorfa. Idejár-nak a cinegék, kitettem nekik magvakat és finom bio-vajat, a vajat csipege-tik szorgosan, a magvakat fitymálják. A múltkor jött egy gyönyörű madár, megnéztem a Google-ban, mátyásmadárnak hívják.

Csütörtökön, mint minden csütörtökön, kimegyek az unokáimhoz a közeli kertvárosba, ahol laknak. Főzök majd nekik húslevest maceszgom-bóccal, sütök diótortát liszt nélkül, és kremzlit maceszlisztből. Elmesélem nekik néhány szóban az Egyiptomból való kivonulás történetét, és – ha van türelmük – azt is, milyen volt nálunk, Anyunál, otthon a Széder-este. Egyetlen lányom van és két unokám, hét és fél és tíz évesek, két aranyhajú arany-lány. Az apukájuk örmény, szép zsidó neve van: Dávid. Az unokáim öröksége e két üldözött nép tragikus sorsa, de mivel nagyon-nagyon sok szeretetet és megbecsülést kapnak kisgyerekkorukban, hát ezzel az örök-séggel is el fognak boldogulni. Dafke. Amikor a zsinagógában Szimchesz Tajrekor (Szimchát Tóra*, mondjuk itt és ma) felvonul a Tóraszekrény elé a sok szebbnél szebb, életvidám, szívet-lelket gyönyörködtető gyerek, a csecsemőtől a nagykamaszig, mindig elsírom magam, és azt mondom: ez a mi Nemes Bosszúállásunk.

* A Tóra örömünnepe – a mifelénk hagyományos askenázi, és az újabban, izraeli–amerikai közvetítéssel, Európában is népszerű, szefárd zsidó kiejtéssel.

17

Miközben ez itt íródik, én már ott vagyok a Széder-asztalnál, Aputól balra Anyuval szemben, mellettem az unokatestvérem, Gyuri, szinte ikrek vagyunk, olyan kicsi a korkülönbség (ma George Peck, festőművész New Yorkban). Anyu oldalán a két öcsém, a kicsi meg a még kisebb. Az asztal másik főhelyén, Apuval szemben Gerő néni, színezüst hajú, picike, tiptop öreg hölgy, Apu régi főnöknője, özvegy – a fogadott fia, aki orvos, nem tartja a vallást.

Nagypapa a templomban széderezett, amíg élt (tíz éves voltam, amikor meghalt, a templomba menet a járdán gyalogolt a szakállas zsidó, és egy suhanc, akinek ez nem tetszett, oldalkocsis motorral hátulról elütötte), szóval a Nagypapa nem széderezett velünk, mert a mi házunk nem volt neki elég kóser – pedig igazán kóser volt! Csak az Apu nem volt kóser, ő az egész vallást az Anyu iránti szerelemből tartotta, és a Kiddust csak úgy hallomásból tanulta meg, nem volt hibátlan a kiejtése. Az asztal közepén kristálypohárban vörösbor, Gyuri meg én folyton lestük, mennyit ivott már le belőle Elijáhu próféta.

Pészach előtt már három héttel kezdődött a nagytakarítás: először kiforgattuk a szekrényekből egyenként kivett ruhák és öltönyök zsebeit, ne maradjon bennük egy szemernyi morzsa se. Azután jöttek a függö-nyök, szőnyegek (az udvaron, prakkerral jól kiporoltuk őket, később lett porszívó), aztán a bútorok, a parketta, végül a konyha. A kredenceket kimosni, a polcokat szép fehér papírral beteríteni, az edényt elcsoma-golni. Ünnep előtt két nappal Pali bácsi és a sógora felcipelték a pincéből a ruháskosarat, amelyben tavaly óta aludt a pészachi edény. Elővettük a nagy fajansz szédertálat, ami még Nagymamáé volt, a porcelán levesestál is, és a tányérok, evőeszközök egy része is.

Nagymama nem várta meg, ami később történt, 1940 decemberében, az én kilenchónapos koromban, szörnyű szenvedések után, rákban meg-halt. Ötvenéves volt, öt gyereket felnevelt, parókás, ortodox asszony, a nagy szegénység közepette mindig finomakat főzött, a gyerekek hófehér, maku-látlan inget és blúzt viseltek, nagyon szeretett énekelni és nevetni. Amikor meghalt, Anyu teje elapadt, én kaptam egy cuclit, úgy hívták, „dodó”. (Franciául „dodo” gyereknyelven „alukálást” jelent). Később elvették tőlem a dodót, akkor sokat sírtam, pedig azelőtt szinte soha nem hallottak sírni.

A Széder-estére való főzés-sütés legalább két napot vett igénybe, akkor már kenyeret csak házon kívül ehettünk. Eljött a Nagy Este. Az asztalon

18

fehér damasztabrosz, fehér csipke futóval, az ezüst gyertyatartók, a macesz-tál hímzett selyemterítővel letakarva, és mindenkinek külön Haggada*. Apu felolvasott belőle – gyönyörűen tudott olvasni, sokszor szavalt is, meg szerepelt is színpadon. Legjobb volt a Négy Gyerek meséje: a Bölcs, a Gonosz, az Együgyű, és Aki még kérdezni se tud. A Bölcs így kérdez: meséld el, hogyan is volt, amikor MI kijöttünk Egyiptomból! A Gonosz szerint az a TI kivonulásotok vagyis önmagát kizárja. Az Együgyű: meséld el a történetet… és a kicsi, aki nem kérdez, csak hallgat. Meséld el mind-egyiknek, hogyan hozott ki bennünket az Örökkévaló Egyiptomból, erős kézzel és kinyújtott karral! Apu elmesélte. A szédertálról a megfelelő pilla-natban elvettük és elfogyasztottuk a megfelelő szimbolikus ételt. A Chraj-szesz, Istenem, milyen finom tudott lenni! Rengeteget készítettünk belőle, a szédertálra csak kevés került, de vacsora után bekebeleztük a többit. Darabokra vagdalt alma, darabos dió, fehér borban. (Ivritül: „chároszet”; a szefárd zsidók fügével, mandulával és vörösborral készítik. Az is finom).

Ez az étel a maltert jelképezi, amit őseink cipeltek a piramisok építésé-hez. Soha nem értettem, ez a szomorú szimbólum miért ilyen földöntúli ínyencség, miért ilyen jóízű?

Negyvenéves koromban, Párizsban felfedeztem egy liberális zsinagógát: két rabbi, egy férfi és egy fiatal nő; férfiak és nők együtt ülnek, nincs se karzat, se függöny. Fiúk és lányok, Bar és Bat Micva, egyformán olvasnak a Tóratekercsből, és több a tanulás, mint a sznobság vagy ortodox merevség. Megtanultam héberül olvasni, megértettem az imák szövegét (Anyu és testvérei kinyitották az imakönyvet, de kívülről mondták az imákat, sose tanultak meg olvasni), és itt, ebben a templomban föltettem a kérdést a rabbinak: miért olyan finom a chrajszesz? Ezt válaszolta: Azért, mert amíg ÉLET van, akármilyen nehéz élet, addig édes az íze. Kertész Imre ezt így mondja: „A naplemente Auschwitzban is szép volt.” Ezzel a mondattal érde-melte ki a Nobel-díjat.

Anyu olyan volt, mint a chrajszesz: alapvetően boldog és vidám, édes, mint az élet. Amikor szomorú volt, vagy sírt – mert elég könnyen sírt –, akkor is érezni lehetett, hogy boldog, amiért ezt az érzést is átélheti. Kamaszkoromban – jobb erről nem beszélni! – sokat veszekedett velem,

* Az egyiptomi kivonulás történetét és az est szertartásrendjét elmesélő könyv, gazdagon illusztrálva.

19

és sokszor fel is pofozott – Apu soha, egész életemben –, és amikor férjhez mentem egy gajhoz*, őt is megszerette, mert szép fiú volt és jószívű. A lányommal nagyon egy húron pendültek, voltak titkaik, a lányom is olyan, mint a chrajszesz. A nagyobbik unokám, úgy látom, rám hasonlít, de a kisebbik erősen emlékeztet Anyura.

Anyu nagyon elegánsan hagyta itt az életet, kora tavasszal, Pészach előtt, 77 éves korában, 24 óra leforgása alatt, nagyon rövid szenvedéssel. Meg-várta, míg én odaérek Párizsból, és eltávozott.

* gaj, goj, jiddis: nem zsidó

20

Jávor Lívia

1940-ben születtem. Az első három elemit a Wesselényi-utcai zsidó iskolában végeztem, aztán ez megszűnt. Érettségi után fel-vételiztem az ELTE magyar–angol szakára, és a Színművészeti Főiskola rendezői szakára. Mindkét felvételim remekül sikerült, a Színművészetin hat szűrővizsga volt, 900 jelentkezőből 12-en maradtunk. Az osztályvezető tanár, híres rendező, a 12-ből kihúzta a két lány nevét: „nem nőnek való pálya!”. Az angol szakra fölvettek, de csak a következő évre, előbb hat hónapot gyárban kellett dolgozni. Így hat hónapot gyárban, majd hatot irodában dolgoztam, közben megtanultam franciául, és bosszúból nem az angol, hanem a francia szakra iratkoztam be.Diploma és Európára érvényes útlevél volt a zsebemben, a vőlegé-nyemnek szintén. Összeházasodtunk, Párizsba jöttünk nászútra. Szerettünk volna itt maradni egy évig, találtam munkát és egy kis cselédszobát. A magyar konzul közölte velünk, hogy az útlevél, amibe be volt írva: érvényes két évig, igazából csak három hóna-pig érvényes, ez nincs beírva, de mindenki tudja. Maradtunk. Beiratkoztunk az egyetemre, áztunk-fáztunk-koplaltunk, de nagyon jó volt. Ma pszichoanalitikus vagyok, a hivatalos mun-kahelyemen állami gondozásba vett serdülőkkel foglalkozom, a privát praxisomban gyerekekkel, felnőttekkel. Amíg az egészségem engedi, dolgozni fogok.Itt élő egyik legjobb barátnőm tanácsa: „hát, ha azt akarod, hogy Pesten legyél eltemetve, előző nap gyorsan odautazol!” Megfon-tolandó.

21

Jávor Lívia

1940-ben születtem. Az első három elemit a Wesselényi-utcai zsidó iskolában végeztem, aztán ez megszűnt. Érettségi után fel-vételiztem az ELTE magyar–angol szakára, és a Színművészeti Főiskola rendezői szakára. Mindkét felvételim remekül sikerült, a Színművészetin hat szűrővizsga volt, 900 jelentkezőből 12-en maradtunk. Az osztályvezető tanár, híres rendező, a 12-ből kihúzta a két lány nevét: „nem nőnek való pálya!”. Az angol szakra fölvettek, de csak a következő évre, előbb hat hónapot gyárban kellett dolgozni. Így hat hónapot gyárban, majd hatot irodában dolgoztam, közben megtanultam franciául, és bosszúból nem az angol, hanem a francia szakra iratkoztam be.Diploma és Európára érvényes útlevél volt a zsebemben, a vőlegé-nyemnek szintén. Összeházasodtunk, Párizsba jöttünk nászútra. Szerettünk volna itt maradni egy évig, találtam munkát és egy kis cselédszobát. A magyar konzul közölte velünk, hogy az útlevél, amibe be volt írva: érvényes két évig, igazából csak három hóna-pig érvényes, ez nincs beírva, de mindenki tudja. Maradtunk. Beiratkoztunk az egyetemre, áztunk-fáztunk-koplaltunk, de nagyon jó volt. Ma pszichoanalitikus vagyok, a hivatalos mun-kahelyemen állami gondozásba vett serdülőkkel foglalkozom, a privát praxisomban gyerekekkel, felnőttekkel. Amíg az egészségem engedi, dolgozni fogok.Itt élő egyik legjobb barátnőm tanácsa: „hát, ha azt akarod, hogy Pesten legyél eltemetve, előző nap gyorsan odautazol!” Megfon-tolandó. Jávor Lívia édesanyja

22 Jávor Livia édesanyjával

Jávor Livia két öccscével

23

Judit Niran

A NAGYMAMA ÉS AZ ÓLOM

Csendesen mesélt, de értettem azért, hogy nem erről van szó. Az ablakban álltam, néztem a parkolót, míg ő tett-vett a konyhában a hátam mögött. De az is lehet, hogy nem értettem. Mesélte már egyszer ezt a történetet, régen, egy koncert szünetében. Vagy talán a Dohány utcai zsinagógában, miközben arra gondoltam, minek erősködtem, hogy vigyen el engem is. Akkor sem figyeltem. „Anyád biztatott, hogy házasodjak meg másodszor. Anyád ötlete volt…” Valamit válaszoltam erre, ő meg azzal folytatta, hogy rügyeznek a fák a Margit-szigeten. Erre nem tudtam mit felelni. Pedig kel-lett lennie összefüggésnek sokfelé ágazó fájdalmai és emlékei között. Ezek szerint mégsem a Dohányban volt, mert ha ott lett volna, ősz lett volna. Az őszi hosszúnapra* kísértem el egyszer. Csak egyszer, később hagytam, menjen egyedül.

Valóban tavasz volt. A szél egy percre megtorpant, kibukkantak a rügyek hegyén a zöld levél-csillagok. Szombat volt, korábban jöttünk ki az iskolá-ból. Mikor kiléptem az iskola kapuján, különös boldogság öntött el, amely homályosan valami szabadságérzettel volt összefüggésben. Most! Most enyém az utca és az idő, hétfő reggelig, vagyis felmérhetetlenül sokáig, voltaképpen a végtelenségig, az lehetek, aki vagyok. A sarkon befordulva elkapott a szél, szaladtam vele, noszogattam, simogattam, bökdöstem, éne-keltem neki, végül felpattantam rá, és Beethoven hetedik szimfóniájának témáját énekelve, karomat kitárva, repültem a magasba. Akkor még nem tudtam, hogy a dallam, amely repülésem közben, ösztönösen szakadt ki belőlem, Beethovené, mert hiszen a dolgok valódi rendje szerint nem is az övé volt, vagyis nem csak az övé. Ahogy szaladtam és énekeltem, a levegő

* Hosszúnap, Yom Kippur: az engesztelés napja, tíz nappal a zsidó újév, Rosh Hashana után

24

átalakult, csípőssé és szeszélyessé vált, mint régen, mikor kicsi voltam és az óriás bérház körfolyosóján mindig elszaladtam. Nagyanyám utánam szaladt és felkapott.

„A dolgok valódi volta…”„Egyszerre vége lett. Eleinte nem hitte az ember. Vártuk, de mikor meg-

történt, hihetetlen volt, hogy ez lehetséges … hogy szabad kimenni az utcára. Aztán jött a tavasz. A fák rügyeztek, a park gyönyörű volt, és ebben volt valami … abszurd. Meg kellene állni egy pillanatra. Kiszállni. Elgondol-kodni azon, hogy mi történt. Az ember koncertre megy, szinházba, moziba. Mi ez? Tulajdonképpen mi ez!? Dehát… másfelől meg … a múlton tovább kell lépni.”

„Mikor már biztos volt, hogy nem jön vissza … évek múltán … hosszú idő volt, de másfelől nem volt hosszú, néhány év mindössze. Bizonylatot kértem a rendőrségtől, hogy hivatalosan minősítsenek özvegynek. Anyád ötlete volt … Aztán nagyon megszerettem a második férjem. Nagyon szerettem őt. Nem jó most egyedül.”

Magamban ott tartottam, hogy „a dolgok valódi volta”, de azt mondtam, „ezt már mesélted.” Pedig nem mesélte. Bizonyosan nem mesélte, legalább is nem úgy, hogy a lényeg kiderült volna. Nem ezt mesélte, amikor az ablakban álltam, valami másról volt szó, nem emlékszem. Csak a pillanatra emlékszem, ahogy nézek ki az ablakon a kopár parkolóra, és azt mondom, hogy „ezt már mesélted”, pedig közben tudom, hogy nem mesélte, és még ha mesélte volna, akkor sem erről volna szó. Egészen másról van szó, egy titokról, amely a mélységek mélyén összefon bennünket és ugyanakkor összefüggésben van a még-éppen-nem-rügyező fákkal, a széllel, a magas-sággal, és valami dallammal.

„Figyelsz egyáltalán arra , amit mesélek?” „Hát persze, hogy figyelek.”Nagymamám a második férjével (mostoha nagyapámmal) külön ágy-

ban aludt. Egy szobában, de külön ágyban. Anyámat otthon szülte, és majdnem belehalt. Vérezni kezdett, és nem tudták elállítani. Tehetetlenül fekszik az ágyon, körülötte a család („egy régi orvos család!”), és ő hirtelen átlátja, hogy fogalmuk nincs, mit csináljanak. Érzi, megy ki ebből a világ-ból, pedig ez lehetetlen, ennek a halálnak semmi értelme, ez nem történhet meg. Ők meg csak állnak, és nézik, és hagyják meghalni. Mikor magához tért, nem emlékezett másra, sem fájdalomra, sem ájulásra, csak véghetetlen dühére. Nem akart több gyereket.

25

„Ugye baldahinos ágy volt, sötétbarna nehéz fával és csipke függönnyel?” „Ugyan, ki aludt akkoriban baldahinos ágyban? Pláne a mi családunkban.” Szavain most hirtelen átütött vidékies kiejtése. Pedig leszokott róla rögtön, ahogy Pestre került, évekkel anyám születése előtt. „Mit nézel?” Tudtam, hogy figyel hátulról, és fejében jegyzi szavaimat és hangsúlyomat. „Szóval milyen volt az az ágy?” „Na, menj már! Fontos ez?” Beszélhetett felőlem, amit akart. Nem mondott soha egy morzsányi lényeget sem. De nem volt abban a helyzetben, hogy bármit letagadhatott volna.

„Milyen üres ez a tér.” „Csak maradjon üres.” „Kár, hogy nem a parkra néz az ablakunk. Ott mindig történik valami.” „Na, ott aztán igen. Hát inkább ne történjen.” „Ugye arra nézett az ablakotok, mikor a csillagos házban lak-tatok?” Az volt a módszere, hogy elmesélte a dolgokat. Egyszerűen, tény-szerűen: előbb ez történt, aztán meg az, hétfőn ez, kedden meg az, ez ezért volt, az meg azért. Sztorikat mesélt. A lényeg sosem került szóba. Az ólom, amelyet a nyakamba akasztott születésem pillanatában, pontosabban, már jóval korábban, mikor még egy gondolat sem voltam. Az ólom előbb volt, mint minden. A tavasz is csak utána jött, sokkal később, mikor az ólom már leülepedett. Mert az ólommal, azzal „nem kell törődni, és nem kell folyton arról beszélni”. Elmúlt, elfelejtődött, „az” „szerencsére” halott ügy. Hiszen nem cipelünk mi semmit. Repülünk a széllel. Ezt tavasszal, mikor szombatonként szaladok haza az iskolából, pontosan tudom. Pontosan. A könnyedséget. Hogy minden úgy jó, ahogy van: tavasz, nyár, ősz, tél, rügyek, eső és szél. „Majd megérted, ha nagy leszel.”

Mostanra, mikor ezt írom, az ólom olyan mélységbe süllyedt, hogy többé nem találok rá. A tavasz is rég visszahúzódott magasságaiba. „Minek ez a titkolózás! A gyerek úgyis megérzi.” „Réges régen, az üveghegyeken túl, az óperenciás tengeren túl, élt egy nagy-nagy ólom…” Csak az ólom van, a többi felszín és ráadás. Csak ő él igazán. És a mesélő. A mesélő, aki nekem mindezt meséli, folyton-folyvást, ezerszer újrameséli, csendes könnyed len-dülettel, mint a szél. És addig semmi baj nem lehet, és semmi szomorúság, amíg a mesélő él…

26

Niran Frigyesi Judit

Zenetudós, népzenekutató, egyetemi docens és író vagyok. Éle-tutam földrajzi állomásai: Budapest – Párizs – Philadelphia – Princeton – New York – Jeruzsálem – Berlin – Jeruzsálem.Zenei kutatásom központjában a 20. századi zene és irodalom, valamint a zsidó ima dallamai állnak.Már a rendszerváltás előtt is foglalkoztam a tradicionális zsidó közösségekkel, ennek a munkámnak az élményeiből színházi montázst alkottam – hangból, filmből, élő zenéből –, és ezt bemutattam Berlinben, Weimarban, Budapesten, Tel-Aviv-ban és Jeruzsálemben. Az elmúlt években a zenetudományt mint sze-mélyiségformáló pszichológiai folyamatot tanítom, a társművé-szetek bekapcsolásával. A tudományos művek mellett novellákat, verseket, naplót és regényt is írok, fényképezek és filmezek; szere-tem a természetet, a balkonon összezsúfolt kertem gondozgatását; szeretek főzni, úszni, kirándulni, beszélgetni, és különösen: gyalo-golni – menni és menni és menni. De mindezeknél még fontosabb számomra: a családom.

27

Gyengő Margit fiatal korában

28 Niran Judit nagymamájával, 1956

29

Fenákel Judit

MACA NÉNI

Anyám második házassága, amibe az özvegységből menekült, egyikünket se tette boldoggá. Rajta is úrrá lett a pánik, mint annyi hozzá hasonló sorsú zsidóasszonyon, aki visszatérve a deportálásból rádöbbent, férjét és támaszát hiába várja haza, elnyelte valamelyik tömegsír. Az én apámat – ahogy sike-rült kinyomozni – Kőszegen dobták a többi munkaszolgálatos hullája közé. Szerencséje volt, írta egyik életben maradt bajtársa, nem kellett magát tovább vonszolnia Mauthausen felé.

Ami a mi szerencsénket illeti, anyu második házasságával új rokonokra tettünk szert, a régiek amúgy is megfogyatkoztak. Eleinte kölcsönösen örültünk egymásnak, találkozgattunk az újdonsült nagynénikkel és unokatestvérekkel, később azonban megkoptak ezek a kapcsolatok, ki-ki visszahúzódott a saját szűkebb családjának mindennapjaiba. Maradt azonban a kibővült családból egyetlen nagynéni, akivel évtizedeken át harmonikus rokonságban éltünk, ő hetekig vendégeskedett nálunk Szegeden, mi az ő lakásában szálltunk meg, ha Pesten dolgunk akadt. Maca néniből igazi nagynéni lett, mintha kisgyerekko-rom óta ismertem és szerettem volna.

Hosszú ismeretségünk alatt sok mindent megtudtam róla. Beszélt a kislá-nyáról, váltakozó munkahelyeiről, a láger testvéreiről, akik közül egyet köze-lebbről is megismerhettem. Végignéztem szívós, néha elkeseredett küzdelmét egy szoba-konyhás, komfort nélküli, udvari lakásért.

Aztán valamikor a hetvenes évek végén vagy a nyolcvanas évek elején (sajnos a dátumot lefelejtettem a jegyzeteimről) elhatároztam, hogy megírom Maca nénit. Az persze eszembe se jutott, hogy ezt a történetet bárhol megjelentethe-tem. Több ülésben írtam és írtam nagynéném élettörténetét. Magnóm még nem volt, nem is bíztam benne, csak riporteri rutinomra támaszkodhattam, meg arra a szokásomra, hogy beszélgetőpartnerem szövegét mindenféle rövidítések segítségével igyekeztem a leghűségesebben visszaadni. Az eredmény: húsz oldal

30

piszkozat egy nagy alakú füzetben. Ezután két évtizednyi szünet következett, majd egy regényhez (A fénykép hátoldala) kölcsön vettem Maca néni históriá-jának részleteit. Így lett az én szerzett nagynénémből regényfigura. Mostaná-ban azonban nem hagy nyugodni, hogy Maca néni – úgy ahogy leélte az életét – még mindig nincs megírva. Ezért rendetlen fiókjaim mélyéről újra előástam a nagy alakú zöld borítós füzetet, és most megpróbálom már rég halott nagy-néném szavaival, különösebb írói beavatkozás nélkül gépbe menteni, hogyan telt el egy egyszerű szegvári zsidóasszony élete a huszadik században.

Mi ott Szegváron eseménytelen, hétköznapi életet éltünk, amiben nem volt más, csak a munka meg a kínlódás. Édesapámnak nem volt mes-tersége, foglalkozása annál több volt. Próbálkozott bőrrel, tollal, fával, a végén egy rőfös üzletnél kötött ki, az tartott el bennünket a húszas évektől kilencszáz negyvenig.

Én ezerkilencszázkilencben születtem, március tizennyolcadikán. Előt-tem volt két testvér: Ilus meg szegény Franciska, utánam jött még két fiú: Kálmán és Sanyi. Előbb hat elemit végeztem. Szerencsémre volt Káro-lyi Kornisnak egy emeletes épülete a faluban, a meghalt lánya emlékére állította, polgári iskola működött benne. Szürke nővérek tanítottak. Így elvégezhettem a négy polgárit.

Az első világháború idején – ahogy vissza tudok emlékezni – nagy nyomorban éltünk. Tizenöt tavaszán apámat elvitték fegyver nélküli hadi munkásnak, tizenhét végén szabadult. Hogy addig miből éltünk, nem tudom. Ilusnak ki kellett maradni az ötödik osztályból, hogy otthon legyen a többi gyerekkel, mert anyámnak menni kellett a kenyér után. Az első három elemit úgy jártam ki, hogy ősszel három hónapot, tavasszal három hónapot. Ez meg is látszott az alapokon, egész életemben hiányzott, amit az elemiben meg kellett volna tanulni.

Nyolcan laktunk egy szobában. Velünk volt egy unokanővérem is, árva lány, dongalábú, nem tudott dolgozni, őt is tartani kellett. Apám, ahogy hazakerült, sok mindennel próbálkozott. Akkoriban mindenki feketézett, apám is fölhozott Pestre 5-6 libát, kapott értük cérnát, vastag harisnyát, amit otthon el tudott adni. A kommün előtt kezdett textillel foglalkozni, piacra járt, meg a lakásban árult. Tizenkilencben tíz éves voltam. Ebből az időből két emlékem van. Kint játszottunk a fiútestvéreimmel az eper-fák alatt, egy ágyúgolyó levitte a két eperfa tetejét, mi meg ott voltunk

31

alatta. A másik: amikor a románok elfoglalták a falut, kint volt az egész utca, néztük a románok vonulását. Apám a kapuban állt, félig belül, félig kívül az udvaron. Az egyik tiszt intett apámnak, hogy menjen ki a sarokra. Ott az a tiszt úgy nyakon vágta, hogy elesett. Én akkor annyira megijed-tem, huszonegy éves koromig nem mertem este kimenni a házból. Aztán a románok kivonultak, Horthy emberei vették át a hatalmat. Rekvirálták a lakásokat, hozzánk is betettek két tisztet, szerencsére rendes emberek voltak, de én nagyon féltem tőlük.

Huszonnégyben apám megnyitotta az üzletét. Közben Ilus tizennyolc éves korában férjhez ment. Szegváron országos vásár volt, apámnak egy orosházi barátja a két fiával nálunk szállt meg. Az egyikkel Ilus levelezni kezdett. Hamar megesküdtek, Móric bent maradt apám üzletében, meg lakni is nálunk laktak. De nem volt meg a békesség, apám kiadott egy bizonyos mennyiségű árut Móricnak, ebből megnyitotta a szabó műhelyét. Lakást is ott vettek ki bérbe a mi utcánkban.

Apám nagyon puritán, nyugodt, békességes ember volt, de nagyon kon-zervatív. Nem akarta elfogadni az idők szavát. Mikor én a négy polgárit végeztem, tanított ott egy világi tanárnő, aki engem nagyon szeretett. Köz-ben az igazgató magánúton tanította Kálmánt, az idősebb bátyámat. Azt mondta apámnak, ha ad egy vég vásznat, átengedi, ha nem ad, elbuktatja. Akkor jött az az ötletem, hogy kérjük meg Margit nénit, vizsgáztasson le, hátha elmehetnék a tanítónőképzőbe. Margit néni el is vállalt, kijárt hoz-zánk tanítani. Egyszer azt mondta apámnak, én elintézem, hogy a lányát tandíjmentesen fölvegyék a szegedi tanítónő képzőbe. Szegény apám erre fölháborodott: Én nem nevelek kurvát a lányomból! Hiába könyörögtem, hogy legalább valami ipart adjanak a kezembe, nem akarok otthon meg-vénülni. Mint ahogy meg is vénültem, huszonhét éves voltam, amikor végre férjhez mentem. Apám nem értette meg, hogy nemcsak a fiúknak kell kenyeret adni a kezébe. A fiútestvéreim tizenhárom éves korukban elmehettek a háztól. Szóval ezért mondom, jó ember volt szegény apám, békesség volt a családunkban, de nem hallotta meg az idők szavát.

A harmincas évek elején Franciska is férjhez ment egy bácskai férfisza-bóhoz. Hárman maradtunk otthon. Jöttek a sablonos napok. Én előnyom-dával próbáltam foglalkozni, szépen boldogultam vele. Csakhogy apám csődbe ment. El kellett adni a házat, bérlakásba költöztünk a főtérre. Falusi viszonylatban meglehetős lakás volt két szobával, konyhával, festett padlós

32

szobákkal. Apám itt nyílt üzletet nyitott. Én egy utazótól vettem egy elő-nyomdát, befektettem 100 pengőt, de hamar megkerestem az árát. Kicsit fölráztam apám üzletét is, de nagyon meg kellett dolgozni a boldogulásért. Apám már unta az örökös harcot, átvettem tőle a vásárlást, üzleti dolgok-ban hallgatott rám. Kálmán tanácsai is segítettek, ő tudta, mit kell csinálni egy falusi boltban. Tanultam kirakatot csinálni, vásárokra jártunk, a másik bátyám is jött segíteni. Már kezdtünk kicsit gyarapodni, de akkor közbe szólt a háború.

Harminchatban férjhez mentem. Úgy ismerkedtünk meg, hogy épült egy kis zsinagóga a faluban, a templomszentelésre átjött a másik faluból egy fiatalember. Voltak udvarlóim korábban is, volt egy gyerekkori szerelmem, de ő meghalt. Hát nézd, egy huszonhét éves lánynál már nincs az a nagy szerelem. Nem voltam szerelmes a férjembe, meg Pesten is voltak fiú isme-rősök, azokba se. Falun nincs társaság, nincs közös téma, nincs olyan, hogy elmennek táncolni, mint városban. Falun az ember magára van utalva. Szóval nem volt halálos nagy szerelem. Megismerkedtünk, aztán kaptam tőle egy lapot, megengedem-e, hogy vasárnap kijöjjön hozzánk. Ő is egy szerencsétlen ember volt, jómódú családból származott, de a szülei meg-haltak, és az egyik testvére egy éjszaka alatt elkártyázta a vagyont. A testvé-rei leérettségiztek, de neki csak hat osztálya volt. Kicsit dadogott, inkább akkor, ha idegenekkel beszélt. Bőrös szakmája volt, próbálkozott minden-félével, takarmányt is árult, utoljára elment a kendergyárba munkásnak. Ez volt az utolsó munkahelye.

Eljött vasárnap rendesen felöltözve, szürke csíkos nadrág, fekete mel-lény, hozzá kabát, betétes lakkcipő. Azután jött minden vasárnap. Azután nyilatkozott, hogy neki nincsenek szülei, a nővérénél él, szeretne már nor-mális családi életet élni. Szerelemről nem volt szó.

Tulajdonképpen részemről trucc házasság volt. Ajánlottak ilyen sathen-olt* partikat, de én nem bíztam bennük. Apám dühös lett: – Mit gondolsz, meddig leszel a nyakunkon? Mi se élünk örökké. – Erre én visszavágtam: – Jól van apuka, az első kérőhöz, aki jön, hozzá megyek. – És ő jött először.

Szerelmes regényeket persze én is olvastam. Ábrándoztam is, mint a többi lány. Courts Mahler éppen nagy divatban volt. De valahogy túl

* Házasságközvetítő – esetleg családtagok, ismerősök – által összehozott házasság.

33

reálisan gondolkoztam, meg nem is értem rá, belemerültem a munkába. Tudtam, hogy egy vidéki, tanulatlan, szegény lánynál nem olyan a való-ság, mint a regényekben. Minden vágyam az volt, hogy kijussak abból az elmaradott faluból, hogy följebb kerüljek, hogy tanulhassak. Főképpen tanulni szerettem volna. De nem volt ott semmiféle alkalmatosság. Nem lehetett ötről hatra jutni.

Szeptemberben megtartottuk az eljegyzést. Még akkor megvolt az üzlet, megadta a létminimumot. Mikor férjhez mentem, nekem volt egy szürke kosztümöm, két szövetruhám, sötétkék krepdesin ruhám, nyári ruhák, volt egy jó téli meg egy tavaszi kabátom, bársony ruhám, fehérneműm. Hím-zett ágyhuzatok, rengeteg törülköző, konyharuha. Minden, ami kellett egy lánynak, stafírungnak, nekem is megvolt. Kétévente vettem új kalapot. Arra, hogy bemenjek Szentesre vagy Szegedre színházba, arra nem telt. Azért volt ennyi holmim, mert az üzlet mellett bérmunkában kézimun-káztam. Nem nyomorogtam, csak szegény voltam. Abban az időben azt nevezték gazdagnak, akinek aranya volt, ki tudta magát smukkolni*, és az utolsó divat szerint öltözött. Hát ilyen nekem nem volt.

Kóser háztartást vezettünk, minden héten vágattunk libát vagy kacsát, de voltak hústalan napok is. Ünnepre süteményt sütöttünk, likőr is volt meg kalács, hogy legyen mivel kínálni a vendégeket. Nagymosásra, nagy-takarításra asszonyt fogadtunk, majd harminc évig járt anyámhoz egy asszony.

Novemberben megesküdtünk. Délelőtt a községházán megvolt a pol-gári esküvő,. Szürke kosztümben voltam sötétkék blúzzal, persze hozzá való kalap, cipő. Háromkor a rendes esküvő, utána gratuláció. Tíz tálca süteményt és tíz tálca gyümölcsöt készítettünk. Este kilencig mindenki elment, mi meg ott maradtunk az egyik szobában. Rá egy évre megszüle-tett a kisfiam – halva.

Azután két évig békességben éltünk. Amíg békén hagytak bennünket. Harminckilencben megszületett a kislányom. Kezdődtek a behívások, előbb három hónap, később hat hónap. Volt olyan, hogy katonának hívták be, de szabadságra már úgy jött, hogy munkaszolgálatos.

Egyszer hazajött a civil ruhájáért, biciklivel ment vissza azzal, hogy két nap múlva leszerel. Látom, egy parasztgyerek hozza a biciklijét, meg egy

* Kismukkolja magát: német, jiddis tő, magyar toldalékkal: felékszerezi magát.

34

levelet, nem jöhet, elvitték munkaszolgálatra. Negyvenegy szeptemberében üzent, vigyem a gyereket Ilusékhoz, ők közelebb laknak az állomáshoz, talán ott találkozhatunk.

A kislány éppen kanyarós volt, magas lázzal, csak annyit mondhattam, ne csókold meg, kanyarója van. Többet nem beszélhettünk, jó, ha volt öt perc a találkozás. Sírt szegény, úgy sírt, ahogy én férfit soha se láttam sírni. És már indult is a vonat velük. Még márciusban leszerelték, de januárban újra behívták, többet nem láttam. Akkor már az üzlet se volt meg, kézimunkából meg 20 pengő segélyből éltünk, amit a férjem után kaptam. A munkámért, hol egy kacsát adtak, hol lisztet, ilyesmit. Eladogattam, amit lehetett.

Negyvenkettőben, az utolsó bevonulásnál már nem volt mire várni. Feljöt-tem Pestre cselédnek. Beálltam egy nyolctagú zsidó családhoz 45 pengőért, amit ahogy megkaptam, küldtem haza. A férfi régebben főmérnök volt, de mint zsidót elbocsátották. Az asszony rettentő gonosz nő volt. Abból éltek, hogy kosztosokat tartottak. A főzésen kívül mindent én csináltam, 5 szo-bás lakást takarítottam. Csak az őszi ünnepekre, meg húsvétkor engedtek haza. Szegény apám nagy beteg lett, a két fiútestvéremet hazaengedték a munkaszolgálatból, engem a nagyságos asszony nem hagyott hazautazni. De még így is kihúztam náluk két évet.

Akkor se tudtam haza menni, mikor a németek bejöttek. Anyámék megírták, hogy gettóba vitték őket Mindszentre, de ne aggódjak, egész jól megvannak, Irmuska mindenkinek a kedvence. Közben Pesten is összeköl-töztették a zsidókat, a gazdámat SAS behívóval munkaszolgálatra vitték, az asszony a lányaival elbújt valahol. Engem is hívtak, de nem mentem, még ott is ki kellett volna szolgálnom őket. Inkább a lakásban maradtam. Összejöttünk hatan, köztünk két keresztény asszony.

Negyvenhárom legelején kaptam a férjemtől az utolsó tábori lapot. Azt írta, hogy a két lába és a bal keze lefagyott, kórházban van. Büntető század-ban volt Topolyán, aztán Kassán. Válaszoltam neki egy sűrűn teleírt lapon. Kerülő úton megírta, ne írjak ilyen sokat, mert kikötötték érte. És még azt: vigyázz a kislányra, vegyél neki meleg ruhát.

Negyvenkettőben én már tudtam, mi vár a zsidókra. A szomszédban lakott albérletben egy lengyel zsidó házaspár, ők beszéltek Auschwitzról. A lengyeleket már korábban elvitték. Volt egy fiatal orvos is a házban a feleségével meg két kicsi gyerekkel, ők is mondták, hogy a szüleiket Len-

35

gyelországba vitték. Írtam szegény apámnak, küldjék fel a kislányt, egy megbízható keresztény nővel. Az egyik keresztény lakótársam megígérte, hogy vidéken elbujtatja. De ahhoz nem volt lelkierőm, hogy bevalljam a teljes igazságot, hogy ti úgyis a halálba mentek. Jött egy könyörgő levél, miért akarom őket az egyetlen örömüktől megfosztani, Pestet bombázzák, a kislány velük nagyobb biztonságban van. Bőgtem napokig, hogy írjam meg, őket nem tudom megmenteni, legalább a gyereket… De mire elszán-tam magam, a levelet már nem kapták meg, visszajött. Aztán apám írt nagy sietve, viszik őket, nem tudni, hova, nyugodjak bele. Érezte, nem látjuk többet egymást. Állítólag ő szegény még a vagonban meghalt. Utólag tudo-másomra jutott, a szegvári kispap bement a szegedi gyűjtő táborba, hogy kihozza a kislányomat, de már nem találta ott. Még előbb a szürke nővé-rek, akik óvodát tartottak fönn a faluban, ők is el akarták vinni a gyereket, anyámék nem adták oda. Édesapám 70 éves volt, anyám 65, Irmuska 5 és fél… Mind mentek Auschwitzba.

1944. november 9-én beállított két csendőr és egy civil nyilas. Csak nekem nem volt semmilyen mentő papírom. Elvittek a tőzsde palotához, ott gyűjtötték össze az ilyen papírtalan embereket. Mikor összejöttünk olyan kétszázan, áthajtottak bennünket az óbudai téglagyárba erős nyilas kísé-rettel. Másnap gyalog útba indítottak Németország felé. Naponta 25-30 kilométert gyalogoltunk. Ezalatt kétszer éreztem biztosan, hogy itt a vég. Egyszer Dunaalmáson, ahol egymás után kétszer beleestem egy gödörbe, úgy húztak ki koromsötétben, nem is tudtam magamról. Mire észhez tér-tem, nem volt meg se a szemüvegem, se a kötött kabátom. Pedig a kabátot valaki közülünk való szedte le rólam. Másodszor Süttőn, ott a vásártérre tereltek bennünket, szabad ég alatt voltunk, megmondták, aki szökni pró-bál, azonnal lelövik, gépfegyveres katonákkal vagyunk körül véve. Győr mellett, egy biciklis fiatalember körözött körülöttem, arra biztatott, lépjek ki a sorból, menjek vele, de nem mertem megtenni. Egyszer egy teherha-jóban éjszakáztunk, mindenki arra gondolt, hogy elsüllyesztenek bennün-ket. Volt, hogy pajtában, magtárban, padláson aludtunk. Almásfüzitőn a drótkerítésen túl munkaszolgálatosok voltak. Egyikük a kerítés nyílásán átadott egy májkonzervet. Az őrök azonnal lelőtték.

Kilenc nap után holtra fáradva értünk Cündorfba. Ez alatt kétszer kaptunk enni. Eddig kísértek bennünket a magyarok. Nekem volt annyi

36

kekszem, kenyerem, hogy nem haltam éhen. A magyarok még kikísértek az állomásra, ott átadtak a német katonáknak, akik vagonokba raktak ben-nünket. Mi valósággal megkönnyebbültünk, hogy nem kell tovább gya-logolni. Türkheimbe vittek, Auschwitz akkor már felszabadult. Egy óriási láger udvarban órákig ültünk a földön, kutya hideg volt. Estig tartott a motozás, rólam leszedtek egy ruhát, elvették a kiskabátom meg a piros bőr pénztárcám. Csodák csodája a karikagyűrűmet meghagyták. Mindenkitől elvettek mindent.

Szétosztottak bennünket blokkokra. Legalább százan voltunk egy helyi-ségben, lehet, hogy többen. Priccsszerű emeletes építményen aludtunk, szalmával volt leszórva. Ami holmink, megmaradt, a fejünknél tartottuk, nehogy ellopják. A hátizsákomat is elvették. A kabátunkról a háta közepén ki kellett vágni egy darabot, és más anyaggal megfoltozni. Kaptunk egy számot, azt rá kellett varrni baloldalt a kabátra. Tíz nap óta itt jutottunk először komolyabb koszthoz, egy híg levest és valami főzeléket adtak.

Mindjárt keresni kezdtük a hozzátartozókat, kerestük a pestieket. Aztán kialakult három-négy ember között egy kisegítő barátság. Megismerked-tem egy nálam két évvel idősebb nővel, őt nagyon megviselte a hosszú gyaloglás. A férje munkaszolgálatos volt, egy öt éves kisfiút hagyott otthon. Lassan összebarátkoztunk. Január 3-ig maradtunk ezen a helyen. Először találkoztunk egy kis emberséggel. Olyan lágerführerünk volt, hogy csodál-koztunk, ilyen ember hogy lehet SS tiszt. Nekem szerencsém volt, mielőtt elvittek, hoztam haza a susztertól a durábel bakancsot frissen talpalva, azért bírtam a gyaloglást meg volt két gyógyfáslim is. De sokan már rongyokba csavarták a lábukat. A lágerführer észrevette, az egész társaságot beküldte a raktárba, kaptak cipőt és mindnyájan kaptunk szövetnadrágot.

A vasútra jártunk dolgozni. Panelelemeket raktunk ki a vagonokból. Még azt kifelejtettem, hogy amikor elszedték a szemüvegem, egy nő kivett a táskájából egy szemüveget, nézd meg, jó lesz-e. Csupa szemüveges, bete-ges külsejű asszony volt körülöttem. Ennek a nőnek nem volt a testén tenyérnyi hely, amin ne lett volna furunkulus. Ilu lett a másik láger test-vérem, mi egymást soha el nem hagytuk. Január elején jött egy parancs, 150 embernek menni kell. Lanzbergbe kerültünk a 11-es lágerba, 3 kilo-méterre a várostól. Ide azért vittek, hogy a lovak helyett kocsit húzzunk. Gyógyszert, élelmiszert, tüzelőt szállítottunk. Megint szerencsém volt, egy miskolci orvos kiválasztott 80 nőt, és megvizsgáltatott bennünket a

37

német orvossal. Nekem nagyon csúnyák voltak a visszereim, azt mondták, ilyen lábakkal nem lehet 20-25 mázsás kocsit húzni. Ilu meg azért került közénk, mert remegett keze, lába. Átkerültünk a 7-es lágerba, ahol két hét múlva kitört a flekktífusz járvány. A lágert lezárták, a németek a köze-lünkbe se mertek jönni. A konyháról mi hordtuk küblikben a kosztot, a blokkfelelős osztotta szét. Az ebéd valami híg leves volt és híg főzelék, néha hús foszlányok kerültek bele. Egyszer érkezett egy vagon krumpli, jelent-keztem behordani a pincébe, hogy pár nagyon rossz állapotban lévő láger társamnak juttassak. Volt egy kis kórház, a másik láger testvérem – azóta is így mondjuk – ápolónő volt, tudott kötszert és gyógyszert szerezni Ilunak, aki rémesen szenvedett a gennyes furunkulusoktól.

Ahogy kiértünk Németországba, elmaradt a menstruációnk. Állítólag arzént tettek az ételünkbe. Nekem jött meg először három héttel a felszaba-dulás előtt. Nagyon rosszul voltam, persze nem volt nálam vatta, és mikor hajtottak ki bennünket, háttal próbáltam lejönni a priccsről, ami szabályta-lan volt. A német a korbácsával hármat rávágott a hátamra, az egész hátam kisebesedett, Klári hozott gézt a kórházból, megkenegetett, e nélkül biz-tos meghaltam volna vérmérgezésben. Máskor lehajoltam, hogy a cipőmet megkössem, egy SS tiszt úgy pofon csapott, hogy egyszerre kiköptem két fogamat. Még Türkheimben történt, egy ember levágott a pokrócából egy darabot fülvédőnek, hogy példát statuáljanak, felakasztották érte.

Jóformán semmittevéssel éltünk áprilisig. Appel után reggeliztünk, tíz ember kapott naponta egy szögletes kenyeret és egy bögre feketekávét. Ha jókedvük volt, adtak hozzá egy darab gyümölcsízt. Akkor már nem jártunk ki munkára. A blokkunk a drótkerítés mellett volt egy gyönyörű erdő közepén. Észrevettem, egy bőrkabátos férfi minden nap cédulát dobott be a kerítésen. Kiderült, hogy híreket küldött. Így tudtuk meg, hogy a harcok már a közelünkben zajlanak, és a németek nagyon nyugtalanok.

Április közepén kezdtek bennünket egyik helyről a másikra hurcolni. Engem már akkor nem érdekelt semmi, nem féltem senkitől. Csavarog-tam egyedül, rátaláltam a konyhára, a pincében volt két mázsa krumpli. Szóltam a többieknek, megfőztük a krumplit üstben, mire innen is tovább mentünk, mindnyájunknak volt egy zsák főtt krumplija. Öt napig nyitott vagonokban hurcoltak össze-vissza, szakadó esőben. Mindenféle náció-val találkoztunk. Mellénk állt egy német muníciós vonat. Repülőgépek

38

zúgását hallottuk, kezdték bombázni a szerelvényeket. Rengeteg halott, sebesült. Leugráltunk a vonatról, bemenekültünk az erdőbe. Most kellene megszökni. De hát hova? Hogy? Ne menjetek sehova, mondta sírva az egyik fogoly társunk, visznek bennünket Dachauba! Visszakapaszkodtunk a vagonba. Szörnyű lövöldözés volt, a mellettünk levő vagon tele lőszer-rel, felrobbant. Egy másik vagonban kisgyerekes nők voltak, többen ott szülték meg a kisbabájukat. Nem volt vizünk, ki voltunk száradva. Hal-doklók között mentem vizet keresni, mindenütt nyöszörgés, sikoltozás: vizet, vizet. Még ma is borsódzik a hátam, ha eszembe jut. Szombat reggel beértünk egy állomásra, méterenként SS katonák álltak kézigránáttal. Azu-tán légi riadó, a németek öt perc alatt elpucoltak, Ez április 28-án történt, Dachauban. Szakadt az eső, egy mellékvágányon dideregtünk. Másnap megjelent egy német tiszt: akinek van ereje, három kilométerre van a láger, szedje össze a holmiját. Bevonszoltuk magunkat, és megláttuk a lágeren a fehér zászlót. Hang nem jött ki a szánkon a boldogságtól. A németek megadták magukat.

Betereltek bennünket egy mosdóba, én sejtettem, mi lehet az. Aztán hirtelen zuhogni kezdett a meleg víz a zuhanyból. Akkor rettenetesen el kezdtem sírni, nem tudtam abbahagyni. Kaptunk ruhát, pokrócot, meleg helyiségbe vittek, forró kakaót adtak meg mézes süteményt. Bejött egy német civil, ki tud németül vagy franciául. A lágertestvérem, Ilu jelent-kezett. Tud titkot tartani? Ma felszabadul a láger, de ne szóljon senkinek, mert kitör a pánik. Én egész nap bőgtem, pedig még nem értünk a végére. Másnap volt még egy Appel, kiállítottak 5000 zsidót, hogy sortűzzel lelő-jenek bennünket, de már erre nem volt idejük, a légiriadó szétzavarta a németeket.

Délután félöt előtt öt perccel láttuk meg az amerikaiakat. Dobálták le a Hitler képeket. Legalább 200 heftlingnek öltözött németet kísértek ki az épületből. Miránk ránk zárták az ajtókat, rettenetes üvöltés hallatszott, az ablakon át néztük, mi történik. Jöttek az amerikai katonák, dobálták a csokoládét. Egyszer csak megszólal valaki magyarul: vannak itt miskol-ciak? Volt három, mind a hármat kivitte Amerikába. Kezdtek bennünket oltani tífusz ellen. A harmadik oltás után rajtam kitört a flekktífusz, de azért május elsején lázasan, betegen kimentem az Appelplatzra ünnepelni. Május 9-én még láttam, hogy gúlába rakták a fegyvereket és meggyújtot-ták. Ez volt a háború befejezésének napja.

39

Egy francia orvos megállapította, hogy tífuszos vagyok. Az oltás miatt nem voltak rajtam kiütések. Három hétig a dachaui kórház súlyos betegei között feküdtem, mindent kihánytam. Aztán bevittek a müncheni kór-házba, itt csokoládéra fogtak, kiderült, ez az egyetlen étel, ami megmarad bennem.

Egyik nap bejött egy férfi, vannak-e itt magyarok. Négyen jelentkez-tünk. Arra kérném a hölgyeket, így mondta, megstoppolná-e valaki a zok-nimat. Hozza be, megcsinálom. Nem kell azt behozni, itt van a lábamon. És megmutatta a lukat, ami nagyobb volt, mint a zokni. Ettől kezdve, ez az ember nem szállt le rólam. Két hónapig folyton járt utánam. Próbált rábeszélni, maradjak kint vele, a felesége tíz évvel idősebb nála, a kislánya is tízéves, biztosan nem élték túl a sok szörnyűséget. Én mint reálisan gondolkozó ember, azt mondtam magamban, talán jobb lenne az életem, de kint maradni mégse akartam. Nekem is van férjem, ha ugyan van, volt kislányom, amíg nem tudom, mi van velük, semmi könnyelmű lépést nem teszek. Ő tényleg kint maradt, nagysokára kaptam tőle egy cégjelzéses leve-let, sajnálja, hogy nem maradtam vele, a lap alján mellékesen csak ennyi: három hete itt van a feleségem.

Egyszer Münchenben kimentünk a városba, fényképet csináltatni a lágerigazolványba. Látok egy német asszonyt, aki egy olyan szőke, göndör, kék szemű kislányt vezet, amilyen az én Irmuskám. Ordítva neki akartam menni a nőnek, hogy ez az én gyerekem. Voltunk vagy tizenöten, min-denki elém ugrott, hogy ne csináljak botrányt, de én csak üvöltöttem, mint aki az eszét vesztette.

Elvittek bennünket egy másik városba a kecskeméti magyar kórházba. A nyilas igazgató nem akarta a volt heftlingeket befogadni. Az amerikai zsidó katonák megtudták, hogy lágerlakók vannak a kórházban, nincs takarójuk, párnájuk, nincs semmijük. Hoztak ágyneműt, edényeket, nyersanyagot, mi meg ketten elvállaltuk, hogy főzünk. Az amerikaiak minden szombaton meglátogattak bennünket, úgy éltünk ott, mint Marci Hevesen. Három hónapig éltünk Ingolstadtban, Amerikába is kivittek volna bennünket, de ketten kijelentettük, nem megyünk. Haza csak úgy jöhettünk, ha előbb beköltözünk valamelyik lágerba. Összeál-lítottak egy szerelvényt, a győri munkások közé beengedtek 36 depor-táltat. A barátnőmmel leszálltunk vízért, közben elindult a vonat. Ott maradtunk egy szál ruhában, irat nélkül. Újra bevagoníroztak, de az

40

oroszok nem vettek át bennünket, le kellett szállni a vonatról. Ilu barát-nőm könyörgött, maradjunk Bécsben, de én csak haza, haza. November 9-én végre hazaértünk.

Egy nagynénémtől megtudtam, hogy senki se jött vissza a családból. Egy másik rokon jóformán tudni se akart rólam. Ennél a nagynénémnél lak-tam három hétig, kezes-lábast feküdtünk a rekamiéján. Később összeta-lálkoztam a két fiútestvéremmel, Kálmánnal és Sanyival. Azt mondták menjek férjhez, nem sokat vergődtek velem. Csavarogtam Pesten, hol ettem, hol éheztem. Aztán rátaláltam Ilus testvéremre meg a családjára. Haza mentünk Szegvárra, a sógorom nagyon rossz állapotban volt. Én nem akartam Szegváron berendezni az életem, parasztszekéren jöttem vissza Pestre. Kinyomoztam, hogy Ilu lágertestvérem a Kresz Géza utcában lakik. Becsöngettem, Ilu nyitott ajtót, szépen felöltözve, a haja is rendben, nem ismertem meg. Aztán ott ragadtam náluk, vezettem a háztartást. A férje a bányák államosításánál volt miniszteri biztos, 2 szobás lakásban laktak. Két évig cselédkedtem náluk, olyan lelkiállapotban, hogy nem tudtam magam-hoz térni. Nagy nehezen, protekcióval elhelyezkedtem a Kossuth moziban jegykezelőnek De abból megélni nem lehetett. Egy másik lágertestvérem megtanított a sálszövésre, 3 forintot kaptam egy sálért. A moziban 360 forintot kerestem, az albérletért nyolcvanat fizettem. Most már tudtam magamnak kosztümöt venni meg hernyóselyem blúzt. Persze, nem sokáig, a sálszövés hamar megszűnt.

Én csak azért dolgoztam, minden munkát elvállaltam, hogy lakásom legyen. 1960-ban eltartási szerződéssel szereztem egy szoba-konyhás udvari lakást. Ötvenegy éves voltam. Mire a lakás a nevemre került, betöltöttem a hatvankilencet.

A hatvanas években megkeresett egy újságírónő. Irmuskáról kérdezőskö-dött, hogy emlékszem-e a haja, a szeme színére, valami különös ismertető jelére. Én még a lába körmére is emlékeztem, a sóhajtására is. Kiderült, jön Varsóból egy lány, magyar származású, az édesanyját keresi. Az újságírónő nem biztatott, máris sokan jelentkeztek, ne éljem bele magam meg ilyenek. De én már akkor csak őrá tudtam gondolni. Ott voltam, mikor megér-kezett a varsói vonat, rengeteg ember tolongott, mindenféle hivatalosak is, szónoklatok, virágcsokrok, szegény kislány csak mosolygott zavarában. Aztán értesítettek. hogy én is a jelöltek között vagyok, csütörtökön meg

41

fognak látogatni. Készültem én mindennel. Pogácsát sütöttem, hókiflit, fodrászhoz is elmentem, hadd lássa, hogy az édesanyja akármilyen szeré-nyen él, nem hagyja el magát. Mert abban nem kételkedtem, hogy ő az én Irmuskám.

Csak azon imádkoztam, hadd maradjak vele kettesben, akkor mindjárt kiderül, hogy az én kislányom, senki másé. Mindjárt felismertem a fürtös haját, az apró, szép fogait, a kislányos nevetését. Kérdezgetett mindenfélét, volt-e a kertünkben barackfa, cseresznye volt, javítottam ki, de ragaszko-dott a barackhoz. Emlékezett valami nagy virágos slafrokra, tényleg volt nekem olyan. Meg apám háza is olyan volt, amilyennek lefestette.

Abban a két hétben, ami ezután következett, nem is voltam észnél. Meghívtak a búcsúünnepségre, hogy majd ott kiderül az igazság. Megint rengeteg ember, csupa dagadt lábú, gyógycipős öregasszony, mindnyájun-kat kivert a víz és mind biztosra vettük, hogy a mi kislányunk, akit elra-boltak tőlünk, de most visszakapjuk. Ő meg csak mosolygott, elmondta, hogy szeret bennünket és mind az ő édesanyja vagyunk. Aztán már vitték is, gurult vele a Volga ki a pályaudvarra. Sokáig vártam az értesítést, de senki se írt, elmúlt a nagy izgalom.

Hatvannégyben mentem nyugdíjba, de a mai napig dolgozom. Köz-ben felöltözködtem, a rossz öreg bútort is kicseréltem, komfortosra csi-náltattam a kis lakásom, van benne vécé, fürdőszoba. Nem kerültek el a betegségek, egyszer csúnyán leforráztam a kezem, megműtötték a lábam, hetvenben volt egy hasműtétem, érszűkületem van, azzal sokat kínlódok.

Tizenhét évig bent volt a telefonigénylésem, most már azt is megkap-tam. A háztartásom gépesítve van, megvan minden, ami kell egy öregasz-szonynak.

Az a két év volt a legszebb az életemben, amikor a férjemmel éltem együtt. Szegények voltunk, de megbecsülésben, szeretetben éltünk vele is, meg a szüleimmel is. És hát most a jelenlegi életem, mert nem éltem haszontalanul, megvan a 35 éves munkám gyümölcse.

A többi… a többi csupa szomorúság, kínlódás, megaláztatás. Azért most se hagyom el magam, nem látszik rajtam a hetvenöt év szenvedése. Még terveim is vannak. Az lesz a legközelebbi, hogy a két rekamiéban megcsináltatom az emelőszerkezetet, ne kelljen cipekedni. A kedélyem olyan, hogy ma is tudok nagyokat nevetni. Akármi történt velem, nem sápítoztam, talpra álltam.

42

Fenákel Judit

Elmondhatom magamról, hogy rosszkor születtem és rosszkor éltem.Egy Békés megyei kis faluból vitték el édesapámat munkaszolgá-latra, bennünket édesanyámmal Ausztriába deportáltak. Édes-apámat Kőszegen ölték meg, mi visszatértünk, és a háború után Szegedre költöztünk. Itt végeztem el a tanítóképzőt, a tanárképző főiskolát és az egyetemet. Tanítottam, újságot írtam, majd az egyetemi lapot szerkesztettem.Egy idő után be kellett látnom, hogy nem felelek meg a sztálini kor szabványainak, ekkor férjemmel és fiaimmal Budapestre köl-töztünk. Tizenhat évig a Nők Lapjánál dolgoztam, a Családi Lap olvasó szerkesztői íróasztalától mentem nyugdíjba.Közben írtam és írtam: novellákat, hangjátékokat, regényeket. Ezt teszem ma is, nem múló érdeklődéssel egy, az emberi méltósá-got megbecsülni képtelen, javíthatatlan világ iránt.

43Fenákel Judit munkaszolgálatos édesapjával

Fenákel Judit édesanyjával

44 Maca néni

II. RÉSZ

„Mi azonban ott voltunk!”

47

Szöllős Vera

LEGYÉL NAP-NÉNI!

„1937. február 21. Óvodai vizsga. Nagyon sok a dolgom. Klári nálunk van. Nem jól érzi magát. Eszembe se jut, hogy mi az oka rosszullétének, hiszen még egy hónap múlva várjuk a kis jövevényt. Délután hazamennek. – Reg-gel (22-én, hétfőn) 6 órakor jön Laci: „Kislány van!” Az izgalomtól eláll a szívverésem. – Koraszülött, 2 kg. – Délután rohanok megnézni lányomat és első unokámat. Icipici kis porcellán baba. Édes, szabályos arcocska, mindene arányos, de valószínűtlenül kicsike. – Két nap múlva légzési zavarok lépnek fel. Nem kap levegőt, a pici arc még kisebbre esik össze, elfeketedik. – Orvost! – üvöltök. Kikapják a kezemből a gyereket, elrohannak vele, egy idő múlva pirosan, élénken hozzák vissza. Az orvos megsimogat: nincs semmi baj, nyu-godjon meg. Úgy látszik, az arcomra volt írva a halálos rettegés. Ekkor jöttem tudatára, hogy életem legdrágább kincse az unokám.”

Ezekkel a szavakkal kezdődik az a feljegyzés, amit nagymamám írt a számomra 18. születésnapomra ajándékul, 1955. februárjában. A vissza-emlékezéseket egy vékony kis iskolai füzetbe írta. A címlapon ez áll: „Nagy-mama feljegyzései”. A füzetet egy szép karácsonyi papírszalvétába kötötte be. A lapok között találtam egy később odarakott tárgyat, egy papírból kivágott négylevelű lóherét, amelyet az ausztriai deportálásban kapott azoktól a gyerekektől, akik velünk voltak. De erről majd később.

Lelkiismeretesen ápoltak, tápláltak. A későbbi fényképeken már egy vidám, pufók csecsemő mosolyog a lencsébe.

Kisgyermekkorom meghatározó élménye: nagymamám. Kissé éretlen, álmodozó anyám mint egy másik, gondozandó gyerek maradt meg az emlékezetemben.

Nagymamám ekkor már a szegedi zsidó közösség ismert személyisége, a hitközségi óvoda megalapítója és vezetője. Harminc év múlva a Nagykör-úton meglett emberek kiáltanak fel boldogan láttára: Ilonka néni!

48

Az óvodát a korszerű Montessori-módszer szerint rendezték be és vezet-ték. A gyerekek világoskékre festett kis székeken ülnek apró világoskék asztalaik mellett. A bábszínház is ehhez a színhez igazodik. A falakra körben fekete táblákat festettek, a gyerekek magasságához mérten, így legálisan élvezhették a falra firkálás élményét. Rengeteg színes ceruza és kréta, papír, hajtogatós, plasztilin, tarka fűzős játék állt készenlétben. Nagy éneklések, közös játékok zajlottak, ezeket minden évben többször is bemutattuk a hitközség dísztermében ünnepekkor és az úgynevezett óvodai vizsgákon.

Korosztályomból csak néhány gyerek élte túl a holokausztot. A hetve-nes években, amikor többször jártam Szegeden, mivel fiunk Hódmező-vásárhelyen töltötte 11 hónapos katonai szolgálatát, felkerestük egy volt osztálytársamat, Herz Ferit. Sétáltunk a városban, és amikor a zsinagógá-hoz értünk, egyszerre csak rejtélyesen így szólt: – Gyere, mutatok valamit! Bevitt a hitközségi épületbe, fel a hátsó csigalépcsőn és benyitott egy sötét kamrába. – Nézd! – mondta. A zugban egymás hegyén-hátán az óvoda megmaradt világoskék bútorainak maradványai álltak. Nagymamám ekkor már nem élt. A látvány kitörülhetetlen az emlékezetemből.

„Munka után naponta elmegyek hozzájuk” – írja nagymamám – „Vera már olyan nagy és erős, hogy odaveszem magamhoz a díványra (ahova lefek-szem pihenni, és „szerelmeskedünk”: ő simogat, én meg énekelek neki. A játék vége az, hogy a hasamra áll, fogom a derekát, és ugrál erre a gyönyörű, általam költött dalra: éljen a Vera, az a kis baba, Éljen, éljen, éljen a Vera!”

Ennek a csodálatos élménynek a tudattalan emléke ösztönösen vissza-tért a saját gyerekeimmel való játékban.

„Egy téli napon Klári beteg volt (ha jól emlékszem, a sok gyógyszertől súlyos csalánkiütést és mérgezést kapott). Szokásom szerint munka után hozzájuk mentem. Vera felébredt délutáni álmából, és keservesen sírt. Nem tudtuk, mi baja, nem tudtuk megnyugtatni. Végre én ölbe vettem, felöltöztettem, és a karomon elvittem haza a Bercsényi utcából a Polgár utcába, a sötét, havas, hideg Rákóczi téren keresztül, nagy hófúvásban. Végre hazaértem. Minden fáradtságért kárpótolt, mikor Vera megnyugodva odabujt hozzám, megölelt és azt mondta: nagymamám.”

Mint utóbb kiderült, kétéves voltam ekkor. Nagymamám valószínűleg elfáradhatott, és letett kicsit a földre, mert az én emlékezetemben kézen fogva megyünk a téren keresztül. Megállok, és felnyújtom a karomat, hogy

49

vegyen fel. Tökéletesen emlékszem a biztonságnak arra a mindent elsöprő érzésére, amikor újból a karjában voltam.

Nagyon fiatalon, kétéves korom előtt bekerültem az óvodába. Nagyma-mám megkért, hogy ott hívjam óvónéninek. Lehet, hogy legtöbbször be tudtam tartani ezt, de borzasztóan élveztem, amikor a beálló teljes csönd-ben harsányan felkiálthattam: „nagymama!”

Apám a Honvéd Kórházban szerelte, javította az orvosi gépeket. A főor-vos, Széll Pál hamis papírokat szerzett a számára, amelyben a vallása refor-mátusnak volt feltüntetve, hogy vele mehessen a szovjet frontra. Részben nem akarta nélkülözni a már jól ismert szakemberét, részben neki lehettek már értesülései a munkaszolgálatosok helyzetéről. Így apám két évig Kijev-ben szolgált a hadtápnál. Mivel két év múlva leszerelték, éppen elérte a csatlakozást a deportáláshoz.

Közben nagypapát elbocsátották az állásából a zsidótörvények miatt. A nehéz helyzetben a család úgy döntött, hogy nagymamáék a mellet-tünk levő lakásba költöznek. Széll doktor engedélyével, akinek a házában laktunk, a két lakás között áttörték a falat, így egy háztartásban éltünk. A mi szoba-konyhás lakásunkból kis tapéta ajtó vezetett át nagymamáék konyhájába. Nagymama uzsonnát ad. „Szendvicset eszünk” – mondja, és a kenőmájassal megkent kenyérre rátesz néhány szelet savanyú uborkát. Ő a széken, én a sámlin ülök. Nagymama varr, stoppol, és közben mesél. A Jancsi és Juliskát nem szeretem. Micsoda szülők azok, akik kiteszik a gyerekeiket az erdőbe?! A Csipkerózsika tetszik, a Hófehérke zord törté-nete elgondolkoztat. A különleges Andersen mesék varázslatosak: a féllábú ólomkatona, a kis gyufaárus lány, a kis hableány… és jöttek az Arany János balladák fejből mesélve, különleges, költői nyelven. Amikor az iskolában találkoztam velük, már régi ismerősök voltak. Lelki szemeim előtt meg-jelent Rozgonyi Cicelle, ahogy „csalogatja csemegével Muci paripáját” és „Lepke szellő lebegteti tengerzöld ruháját” Együtt éreztem az aggódó Szi lá-gyi Erzsébettel, aki azt kérdezi, :”Ki viszi levelem hamarabb Prágába, Száz arany meg a ló teste fáradtsága”. A walesi bárdok dacosan vonultak el előt-tem „lángsírba”, de „Egy se bírta mondani, hogy éljen Eduárd”. Ez igen!

Aztán bementünk a hálószobájukba játszani.„Csaknem minden szabadidőmet vele töltöm. Mesélünk, énekelünk, estefelé

gombüzletet játszunk. Rengeteg régi gombunk van, abból gyönyörű üzletet rendezünk be. Felváltva egyikünk a boltos, másikunk a vevő. Előjáték is van,

50

anya és leánya megbeszélik, melyik ruhára milyen gombot vásároljanak. Vera fáradhatatlan ebben a játékban, nagymama pedig hősiesen kitart.”

Eljön az óvodai búcsú ideje. Anyám a fürdőszoba mélyén tanítja be nekem azt a beszédet, amit társaim nevében én mondok majd el. A sze-gedi zsinagóga bejárata előtt félkörben elhelyezett székeken ülnek a szülők, nagyszülők. Anyám nagymamám elé irányít, aki középen áll. Tudom a beszédet, nem izgulok. „Drága óvónéni, édes nagymamám!” – kezdem, és felpillantok. Nagymamám szeme könnyes. Sír. Megijedek, valamit rosz-szul mondtam? Anyám súg bőszen, én nem tudok megszólalni. Nagyma-mám lehajol, megölel és megcsókol. Körbenézek, és megdöbbenve látom, hogy mindenkinek könnyes a szeme. Hát akkor nagy baj lehet. És elsírom magam én is.

„…az egész zokogásba fulladt. Sírt a szónok, az üdvözölt, az összes mamák, apák, kollégák, egyszóval mindenki. Nem tudom én, mi volt azon sírnivaló…Talán éreztük, hogy ez az utolsó óvodai vizsga, mert egy év múlva állandóan sírhattunk volna, ha akarunk.”

Megdöbbentettek nagymama könnyei. Szerető tekintetét és szelíd mosolyát úgy éreztem magamon mindig, mint az éltető nap sugárzását. Ekkor mondtam ki ijedtemben először azt a kérést, hogy „legyél Nap-néni, nagymama!” „Mosolyogj újra, legyél továbbra is az én éltető napocskám…”

És jöttek a szörnyű idők: „Március 19-én bejönnek a németek. Néhány napig semmi baj, de április 4-én kijön a sárga csillag rendelet, az egyebekkel együtt. Utcán tartózkodási, vásárlási korlátozás, stb. Drága gyerekek! Korán megtanulták a megalázottságot és a megszomorítottságot. Igyekszünk, hogy Vera minél kevesebbet érezzen belőle. Lehetőség szerint otthon tartjuk, nehogy a csillag miatt gúnyolják.”

A gettóról és az utána következő eseményekről egy-egy felvillanó emlé-kem maradt. Nagymama szerencsére leírt mindent. „Az iskolai évnek korán vége. Nem lehet már tanítani, mert építik a gettót. Június 5-én beköltözünk. Lőw Lipót u. és Korona u. sarok. 5 család lakik egy lakásban. Ausztreweil (2 személy), dr. Balassa (3 sz.), Bálint (2 sz.) Hoffmann (2 sz.), Szöllős (3 sz.). Hoffmann és Szöllősék egy szobában laknak, szekrényekkel választjuk el a lakosztályokat. Mások elhelyezkedéséhez képest kevésbé borzalmas, mert egész-séges, tiszta lakás. Néhány napig tanyázunk a gettóban, majd jön a borzalmak éjszakája: 50 kilós csomaggal reggel 6-ra mindenki készen álljon. Nekünk semmi élelmiszerünk nincs. Lakótársaink becsületesen és nagylelkűen minden

51

készletüket összehordták és 5 (ahány család) egyenlő részre osztották. Míg a konyhában ezen dolgoztak, Vera és én lefeküdtünk, próbáltunk aludni. Verá-nak sikerült. Berohannak hozzám Klári, Laci: ‚Anyukám, itt egy katolikus pap, aki áttér, azt nem viszik el. Nagyon sokan megteszik.’ ‚Tegyetek, ahogy jónak látjátok, én nem hagyom el a süllyedő hajót’. Ők is maradtak, helyesen, mert az egész csalás volt. – Másnap reggel a hitközség házában kifosztottak mindenkit. Derék nyilas rablók elszedték a ruhákat, értéktárgyakat, pénzt. Drága Veronkám, tőled is elvették a 14 pengő 20 filléredet, amit gyűjtöttél. A rabló nagyon rosszul érezte magát ennél az aktusnál, és megígérte, hogy visszaadja legközelebb.”

Szilárd, múlhatatlan emlék. Ott állok a férfi előtt, aki egy széken ül. Markomban szorongatom az összegyűjtött aprópénzemet. Felé nyújtom a kezemet, kinyílnak az ujjaim: – Ezt is? – kérdezem. Bólint, hogy igen. Fel-nézek az arcára és érzem, hogy valami történik a fejében, mintha szégyellné magát. Átadom a pénzt.

„Aztán jött a téglagyár. Csupasz földön, bezsúfolva a téglaszárító helyekre. Itt voltunk 10-12 napig. Ami kevés holmink megmaradt, azt itt elvették. – Futball pálya következik, két szörnyű éjszaka sátorban töltve, nappal fojtó meleg, éjjel erős zápor. Harmadik napon gyalog a vasúthoz Menetelés, bevago-nírozás. 5 nap a zsúfolt vagonban. Vera valóságos hős. Egy szava, egy panasza sincs az egész úton. Éjjel Bécs alatt bombázás. Szörnyű éj. Strasshof. Dürrgem-űze*, feketekávé. Szerencsére Verának tudunk még valami pótlékot adni. Bom-bázások. Halottak fekszenek az út szélén. Az emberek félig vagy egészen meg vannak bolondulva. Egész nap jövünk, megyünk, ok és cél nélkül. Csaknem mindenki ukranitist kap (hasmenés). Az orvos kenyérért gyógyít. Azt hiszem, két hetet töltöttünk itt. Jön a hír: elvisznek bennünket, mert 30 000 pesti-nek adjuk át a helyet. Több helyen levelet írok a falra, ha testvéreim jönnek, tudjanak rólunk. Ilyen naivság! Egy napon fertőtlenítőbe megyünk: fejünket bepetróleumozzák, egy épületben ruháinkat elveszik, egész nap meztelenül jár-kálunk, gyerekek, felnőttek.”

Erre emlékszem. Adtak valami kis szappant, aztán egy sekély meden-cébe tereltek be bennünket, ami fölött sűrűn zuhanyrózsák lógtak. Férfiak jöttek be megindítani a melegvizet (mint később kiderült, a férfiaknál nők végezték ezt a műveletet). Rövid időn belül elzárták, majd hamarosan

* Dürrgeműze, dörgemüse – láger argó: „zöldségleves” fűből, falevelekből, homokból.

52

újraindították. Víztől csöpögve, vacogva botorkáltunk egy folyósón, ahol néhány sötétkék lepedőt szerezhettünk. Egy asszony letépte rólam „add ide, te gyerek vagy!” felkiáltással. Egy megvilágított helyiség ajtaja előtt sorakoztunk. Benn egy férfi ült egy széken. A nők egyenként elé járultak, és ő figyelmesen megvizsgálta a szőrzetüket minden helyen. Estefelé visz-szakaptuk fertőtlenített ruháinkat. Egy huzatos folyósón ülünk anyámmal, aki sírva egy falat szalonnát kotor elő valamelyik zsebéből, körmével tépe-geti, és így eszegetjük ketten.

Később egy helyre kerülünk férfi családtagjainkkal, apámmal és nagy-papámmal.

„Másnap délfelé csoportok alakulnak, vonaton indulunk új állomásunk felé. Znaimban várnak bennünket a rabszolgatartók, és 60-70-es csoportot visznek Unter-Themenauba, téglagyárba. Sokat gyalogolunk. Megérkezésünk-kor meleg (téli) borsólevessel fogadnak. Széken ülünk, asztalnál eszünk. Eddig nem is tudtuk, hogy a borsólevesnél finomabb étel nincs a világon. Az egyik vezető feláll valami dobogóra, és azt mondja: »ist Suppe genug.« Leves van elég. Bizonyára állati módon estünk neki 2 v. 3 hét után az első meleg ételnek.”

A téglagyárra már jól emlékszem. A gyár egy agyagbánya mellett épült. A bánya egy nagy szögletes gödör, amelynek az oldala a különböző ásvá-nyi tartalom miatt szabálytalan módon színesen csíkozott volt. A barna és a lila színek minden árnyalat fellelhető volt benne. A bányából magas vasállványokra szerelt drótköteleken haladó csillesor vitte a nyersanyagot feldolgozásra az üzembe. A csilléket apám ürítette az emeleten álló gépbe, lenn pedig, ahol megérkeztek a formázott nagyalakú, súlyos nyers téglák, anyám és nagyapám szedték ki a gép alól, és kocsira rakva gurították a szárítóba. Gondolom, ebben a munkában mások is részt vettek, de nem emlékszem már rá, hogy a többieknek milyen munkát kellett végezniük.

A gyár különben nem csak téglákat, hanem cserepeket és fajanszárut is gyártott.

Hosszú, középen keresztben elfalazott barakkban laktunk. A barakk túlsó végét ukránok foglalták el. Azóta sem tudtam meg, hogy ezek az ukránok hogyan kerültek oda, családostul. Az biztos, hogy nagyon utáltak minket, és a gyerekeiket nem engedték velünk játszani. Ám a gyár veze-tősége bölcsebb volt náluk. Mivel a németek a kerítésen kívül őrködtek, a gyár területén álló barakk lakói számára a gyár cseh vezetőségének sikerült emberi körülményeket teremteni.

53

„Helyzetünk más lágeréhez képest nem elviselhetetlen. Kétszer naponta főtt étel, este paprikás krumpli, reggel feketekávénak nevezett valami, 25 d. kenyér, hetenként 10 d. (vagy 5) vaj, dzsem. Krémport is kapunk, abból vasárnap igyekszünk valami izgalmasat készíteni.”

Igen, emlékszem. A paprikás krumplihoz eleinte még volt cékla is. Mi gyerekek már untuk az egyhangú kosztot, ezért azt mondták nekünk, hogy aki a leggyorsabban megeszi, az kapja meg kinyalni azt a nagy konzervdo-bozt, amiben a lekvárt kapjuk.

Az igazgató első nap megkérdezte: – Van önök között pedagógus? Nagy-mamám jelentkezett. Megbízást kapott, hogy felügyelje és tanítsa a 10 ukrán és 10 magyarországi zsidó gyerekből álló csapatot. Az ukránok nem tehettek semmit ellene.

Nyári helyiségként egy fészerszerű hodályt kaptunk. Az ajtajában egy hinta lengedezett. Egy szürke, szögletes cserépdarab volt az ülőkéje. Egy reggel csak úgy pizsamában kiszaladtam hintázni. Mint utóbb kiderült, (talán az ukránok közül valaki) kátránnyal kente be az ülőkét. Egyetlen fehér pizsamámmal beleragadtam a kátrányba. Nagymamám fedezett fel. Megragadta a vállamat és haragosan leszidott. Rémülten néztem rá: – Legyél Nap-néni! – könyörögtem neki. Szegénykém elszégyellte magát: „Rettenetesen mérges lettem, megfogtalak és szörnyen megráztalak a két vál-ladnál fogva. Még most is látom a kétségbeesett, könnyes szemeidet, ahogy rám néztél. Ne haragudj, nagyon helytelenül viselkedtem.”

A barakk egy hosszú folyosóból és az abból nyíló helyiségekből állt. A folyosó elején álltak az asztalok és a padok, ahol étkeztünk, a végén emeletes priccseken aludtak a férfiak. A bejárattól jobbra-balra két kisebb szoba nyílt. Az egyikben lakott a „juden polzei” (ha jól emlékszem az elne-vezésére), egy közülünk választott zsidó ember, családjával: ő volt a kapcso-lattartó a környezetünkkel. A másikban a velünk érkezett szegedi orvos, a családjával. A kisebb szobák után nyílt kétfelől a nők két hálóterme.

Az emeletes priccseken szalmazsákokon aludtunk, kék-fehér kockás ágy-neműben. Anyámmal és nagymamámmal az egyik felső ágyat kaptuk meg. Én kettejük között feküdtem, időnként a középső ágydeszkára csúszva. Ilyenkor valamelyikük magához húzott. Még sohasem láttam ilyen kockás ágyneműt, és a strasshofi csupasz deszkapriccsek után nagyon tetszett.

Az ablakok alatt hosszú padok álltak, rajtuk a gyár termékei: barna, kerámia mosdótálak.

54

„Hárman alszunk két ágyban, emeletesben. Vera hozzám csúszik este, egész halkan énekelek neki. Azra, Loreley és legfőként a Marseillaise van műsoron. Szívünk együtt dobog.”

Szép, napos, őszi időben, a szabadban tanulunk, játszunk nagymamával. Kreatív, Montessori-tanítvány, mindenből tud játékot készíttetni velünk. Faágak, levelek, kavicsok, bogyók, bogáncsok, amelyek egymáshoz tapad-nak, mind jó alapanyagnak bizonyultak. Mindezeket a barakk mögötti füves, bokros részen találtuk. Mivel az agyagbánya a gyár területét képezte, talán nem is volt kerítés a hátsó fronton. Mindenesetre légiriadókor a bánya mellett elterülő kiserdőbe menekülhettünk.

Télre kapunk egy lécekkel elválasztott helyiséget a gyár kemencéi fölött, jó meleg helyen.

„Délelőtt tanulunk, kapunk fali táblát, krétát, papírt, ceruzát, 1-2 német ábécés-könyvet, délután agyaggal dolgozunk”

A gyárból megkaptuk az elrontott téglákat gyurmázni. Tornaórát is tar-tunk, pihenésül.

„Gyermekünnepélyeket rendezünk, magyar, német, orosz számokból. Az Egyszer egy királyfi is színre kerül, Vera a királyfi, ő tud legjobban énekelni. Nagy a siker. Meghívjuk a konyhafőnöknőt és a Lagerführert (vajon ő német vagy cseh személy volt?), akik elragadtatásuk jeléül mindenféle csemegével (kenyér, lekvár, málnaszörp) kedveskednek a gyerekeknek… Így telik az idő. Szép ősz, zimankós tél, krumplilopás, szénlopás, szombati hajmosás, karácsony. Klári anyuka gyönyörű babákat készít a cseh munkásnőknek, a főmérnöknek, a titkárnőnek. Mindenkitől szép ajándékot, sok süteményt kap. Apuka órát, rádiót javít, sok mindent hoznak neki, többek között egy pár pompás cipőt Verának. Így éldegélünk, nem tudunk semmit az eseményekről, pedig ekkor már állt az ostrom”.

A történet teljesen hiteles, bár – különösen a későbbiekben tudomá-sunkra jutott dolgokhoz képest – döbbenetesen, hihetetlenül szép. Anyám, akinek iparművészi képességei voltak, a hozott anyagmaradékokból való-ban varrt babákat. Tarkaruhás, nagykalapos hölgyeket. Apám, az ezer-mester valóban javított mindent, ami a keze ügyébe került. Viszont arról fogalmam sincs, hogy mikor és hol csinálták a szüleim ezeket a dolgo-kat. Bizonyára munkaidő után, de vajon kicsempészték őket a lágerből, vagy behozták a számukra az anyagokat, hozzávalókat? Nem tudom. Ami kristálytisztán megmaradt a fejemben, a cipőn kívül, az a művezető aján-

55

déka. Egy tálca sütemény selyempapírba csomagolva, zsinórral átkötve, és a zsinór alá fűzve egy szál fenyőgally. Nekünk, a kirekesztetteknek, a megvetetteknek, a kiraboltaknak – a világtól, az ő különálló, csodálatos, humánus világuktól!

A gyár dolgozói is odafigyeltek ránk. Az udvaron áthaladva, egy kis ételt, egy-egy almát dugtak titokban a kezünkbe.

„Februárban elhelyeznek bennünket Frainba, a duzzasztógát mellé. Felejt-hetetlen utazás. Vonaton mentünk egy ideig, azután gyalog, erdőn keresztül, majd egy fagyos, síkos, meredek lejtőn. A ködbevesző út vége úgy tűnik, mintha nagy víz lenne. Velőtrázó sikoltás. Klárinak az az érzése, hogy egyenesen bele-hajtják a csoportot a vízbe. Rémületében ő sikoltott. Keserves-kínos csúszkáló menetelés után leérünk. Pompás látvány tárul elénk. Még nagy gyötrelmünk-ben is elbűvöl mindenkit. Nagy tisztás, gyönyörű, kék vizű tó (a felduzzasztott folyó vize), menedékház-szerű faépület a parton, az egész egy völgy, körülvéve hegyekkel. A faépület a lakásunk, földön fekszünk, szalmán. Olyan hideg van, hogy éjjelre sem vetjük le ruháinkat, sőt még kabátot is veszünk fel. Vége az eddigi aránylag rendezett életnek. Az élelem kevés, fűtés nincs, a gyermek-csoportot nehéz összetartani. A táborfelügyelő goromba erdélyi szász, egy nőt megpofoz. Két hónapig vagyunk itt.”

Ennyit ír nagymama a fraini időkről. Számomra életem döntő jelentő-ségű élménye, vagy talán inkább tapasztalata volt. Olyan fontos emléknek számított, hogy a nyolcvanas évek elején férjemmel fel is kerestük ezt a helyet.

Először is én úgy emlékszem, hogy a tó be volt fagyva, bár lehet, hogy érkezésünkkor még ez nem következett be. Gondosan óvtak bennünket, gyerekeket attól, hogy rálépjünk a jégre. A faház ablakán kitekintve, a tó túlsó partján ijesztő, nagy sötét sziklák meredeztek.

Az épület deszkái között befújt a szél, a hideg számomra is emlékezetes. Éhezésre nem emlékezhetek, négy felnőtt nem hagy éhezni egy gyereket.

Lakóhelyünk, amelyről később kiderült, hogy nyári vendéglő volt, egy keskeny földsávra épült. Néhány méterre tőle ösvény futott a tó mellett, majd azután sárga palasziklák magasodtak. A tavat egy gát zárta le, amely-ben villamos vízi erőmű működött. A gát teteje hídként tartott egy asz-faltozott utat, amelynek elején német őrök álltak. Ezen az úton keresztül vitték el a felnőtteket dolgozni a túlsó oldalra, a mély völgyben elterülő faluba.

56

Az erőmű potenciális katonai célpontnak számított. A felnőttek ezt sokszor latolgatták, főleg akkor, amikor a bombázó repülők húztak el fölöttünk. Az erőmű mögötti mély völgyben látszottak a falu házai. Ha lebombázzák a gátat, a tó irdatlan vízmennyisége lezúdulna, elsöpörve az útjából mindent és mindenkit. A szüleimet is, akik lenn dolgoznak a falu-ban, nap mint nap. És hát mi sem menekülhetnénk meg, hiszen lakóhe-lyünk szinte a gátra épült.

A tél lassan a végét járta. Kisütött a nap, barkák nőttek ki a palaszik-lákból, és mi egy vasárnap felmásztunk a mögöttünk lévő hegyre. A rét telis-tele volt egy különleges virággal. Bolyhos szárán több kis kehely nőtt, és a szirmok kék, lila és rózsaszín színekben pompáztak. Előfordult, hogy egy kis virág többszínű csíkos szirmokból épült fel. Nem tudom, hogyan mehettünk oda fel, őrök nélkül. Valószínűleg tudták, hogy arrafelé csak hegyek és sziklák vannak, nincs menekülési lehetőségünk. És ha igen? Hova, kihez mehetne ez az ágrólszakadt népség?

A bombázók egyre gyakrabban jöttek. Ilyenkor nagymamám össze-szedte a gyerekeket, és futott velünk a közeli barlangba. A barlang száját már lombos bokrok és barkák fedték. Bár nem volt szabad a nyíláshoz menni, óvatosan odakúsztam, és kinéztem. A tiszta kék égen nagy robajjal bombázó repülők húztak el fölöttünk. Csöndben imádkoztam: „Édes jó Istenem, engedd meg, hogy a pilóták elfelejtsék, hogy ez itt egy katonai célpont. Kérlek édes jó Istenem, vigyázz a szüleimre!”

Egy alkalommal, amikor lefújták a légiriadót, kibujtunk a barlangból, és láttuk, hogy a csoportot hozzák vissza a munkából. Apám a sor ele-jén haladt. Megkönnyebbülésemben, hogy élnek, semmivel sem törődve rohantam hozzá, fel a hídra és kézzel-lábbal rácsimpaszkodtam, mint egy kis majom. Nagymama rémülten kiáltozva szaladt utánam, hiszen mi nem léphettünk a hídra, de mire odaért már az emberek leértek a hídról, és nem történt semmi baj.

És most kívánkozik ide az a papírból kivágott négylevelű lóhere.A mi öttagú családunkat felsőbb utasításra elvezényelték Frainból.

Apámnak valami műszaki feladatot kellett elvégezni, erről nem tudtam akkor sem többet.

A gyerekek szomorúan vették tudomásul, hogy Ilonka nénit elveszítik. Elhatározták, hogy valami emléket készítenek a számára. Hogy honnan vették a kartonpapírt? Talán egy dobozból vágták ki. Itt van a kezemben.

57

Rétegesen hajtogatott tárgy. Első széthajtásra egy szív tűnik elő. A szív közepén piros nagy betűkkel ez áll:

EMLÉK ILONKA NÉNINEK. A jobb sarokban fönn kékkel:FRAIN 1945.IV.2.

Széthajtogatom a szívet és előtűnik egy négylevelű lóhere, négy, középen összefüggő szívalakból. Minden levélen egy-egy versszak található.

Legfelül ez áll:

Búcsú Ilonka nénitőlI.Akit úgy szeretünk, s ki úgy szeret minketS ki iránt szeretet tölt meg minden szívetKi tanított minket s együtt játszott velünkAnnyit fáradozott, csak hogy mi jók legyünkSajnos elmegy tőlünk.

Baloldali szív:II.Ha végig tekintjük ezt a nyolc hónapotMely minden percében velünk foglalkozottAkkor megláthatjuk, hogy tartozunk nekiFáradozásait hogy tudnánk fizetni?Meg lehet fizetni?

Jobboldali szív:III.Mindjárt itt az idő s el fog tőlünk menniCsak egyre szeretnénk őt nagyon megkérniHa az új helyen számára tán jobb lesz a világKérjük, emlékezzen vissza néha miránkGondoljon majd reánk.

58

Negyedik, alsó szív:IV.Fáradozásáért semmit nem adhatunkBúcsúzóul csak pár rövid szót kívánunkHova vágyik, s melyért a szíve dobogOda vezesse őt a Mindenható

Aláírás: Wellesz Teréz

Megfordítottam az ajándékot. A negyedik szív másik oldalán elmosódott aláírásokat látok. Megpróbálom kiböngészni: Róth Jutka, Róth Ferkó, Sin-ger Kati, Kertész Franciska, Frank Erika, Abonyi Marika, Kertész Vera, Maj-tinszky Ágnes és még egyszer Wellesz Terézia.

Az emléket visszateszem a füzetbe. Az aláírók közül, úgy tudom, min-denki életben maradt.

„Április elején Teszvitzbe kerülünk, (csak mi öten, mert Lacit oda osztják be valami műszaki munkára. Itt még rosszabb az élet. Semmi ennivalót nem kapunk, csalánt és héjába főtt krumplit eszünk. Egy kis kenyér és feketekávé az egész juttatás. Akik kijárnak dolgozni, azok valahogyan szereznek ennivalót, így tengetjük az életünket. Vera azért nincs rossz kondícióban, az idő szépre fordult, egész nap kinn játszik a jó levegőn (ez van,) és lehetőség szerint jólla-katjuk. Alig vagyunk itt szerencsére néhány napig, 10-én alarm, összepakolni, elmegyünk. Begyalogolunk Znaimba, ott tanyázunk néhány órát. – Vissza. – Ez ismételődik háromszor. A harmadik kirándulás után nem megyünk vissza, hajtanak bennünket tovább. Retzbachban töltjük az éjszakát. Óriási légitá-madás a közeli Znaim ellen. Pokoli látvány. Rakéták, bombák, ejtőernyősök, robbanások, lövöldözések. Vera átalussza a szörnyűséget.”

Nagymama nem jól emlékszik. Felébredtem. Egy félig elkészült házban voltunk. Lépcsők helyett deszkapallókon mentünk föl az emeletre. A laká-soknak se ajtaja se ablaka nem volt még. Egy egészen kicsi helyiségben szo-rongtunk, a hideg betonon. Valahogy valóban elaludtam, de a nagy zajra felébredtem. Apám a kis ablaknál állt, ami tulajdonképpen egy szögletes nyílás volt csak a betonfalban, és kifelé figyelt. Mikor odaértem, felemelt, hogy én is kilássak, és így szólt: – Ilyen légitámadást még nem láttam… és Ő még tegnap kivezetett bennünket Znaimból. Már akkor is különösnek talál-

59

tam vallástalan apám megnyilatkozását, hiszen „Ő” nyilvánvalóan Isten lehetett csak. Ugyanakkor mélyen belém vésődött az a tudat, hogy észre kell venni a csodákat, és a megmeneküléseket.

„Reggel a hozzánk csatlakozott táborokkal (kb. 500 ember) megyünk tovább. Ez így tart 4 hétig. Nappal menetelünk, éjjel pajtában alszunk. Min-den faluban kapunk két SS kísérőt, akik jóformán nem törődnek velünk, nem bántanak senkit, legfeljebb kicsit gorombák.

Egy napon magyar katonákkal találkozunk, akiket a németek átparan-csoltak. Együtt volt a szállásunk. Estefelé egyenként szállingóztak be hozzánk: úgy hallottuk, egy kislány van itt. Hoztunk neki valamit. És mint a Három-királyok lerakják Vera ölébe a sok kockacukrot, gyümölcsízt, sajtot, friss meleg ételt.”

Töredékes emlékek.Végtelennek tűnő szürke országút, hosszan elnyúló vánszorgó embertö-

meg. Hátizsákok, batyuk, egy-egy ócska kis bőrönd. Fiatal házaspár ruhás-kosárban kicsattanó arcú kisbabát visz. Mondják, hogy hátizsákjaikban kizárólag babatápszert cipelnek, Magyarország óta. Teljesen idegen embe-rek között vándorolunk. Többen magyarázzák, hogy körbe-körbe járunk. Igen, ebben a faluban már voltunk. Egyik oldalon a németek távolodnak, másikon az oroszok közelednek. Ezt a senkiföldjét kolduljuk végig egy kis ennivalóért.

Szakadó esőben, alkonyatkor a csoport szétszéled a faluban. Mennek szerencsét próbálni. Mi is bekopogtatunk egy házba. Magányos asszony nyit ajtót. Talán utolsó levesét osztja meg velünk. Ülünk bőrig ázva a meleg konyhában, ruhánk párolog, és rettenetesen szeretnék itt megszáradni, de nem lehet. Egy huzatos pajtában gyülekezünk alvásra a többiekkel együtt.

Apám jobb kezét fogva gyalogolok, anyám a baloldalán halad. Apám hosszan mesél arról, hogy milyen szép házba lakunk, majd ha hazaérünk. Emeletes villa lesz, nagymamáék is ott élnek majd velünk az emeleten. A kertben nagy bernáthegyi kutyát tartunk. Amikor elfárad a mesélésben, fütyörészik, főleg szimfonikus művekből ismert motívumokat. Beethoven Pastorale szimfóniája negyedik tételének „szivárvány” dallama azóta is apá-mat jelképezi a számomra.

Nagymamával haladok kézen fogva. Megéheztem. Nagymama belenyúl a zsebébe, és elővesz egyet azokból a főtt krumplikból, amelyeket tegnap kapott egy háznál.

60

Szembejön az úton egy rövid, tiroli nadrágos öregúr. Kezembe nyom egy konzervet és két tojást. Ülünk az árokparton. Valahogy felbontották a konzervet. Esszük kézzel a hideg, faggyús marhahúst. Nagyon jó.

Szép, napos idő. Reggel jön egy traktor egy utánfutóval. Tegyük fel a zsákjainkat, és a gyerekek felülhetnek rá. Nem akarok felülni, de megy-győznek. Egész nap úton vagyunk, a csoport gyalogosan nem ér utol ben-nünket. Alkonyodik, a pajta előtt áll az utánfutó, a traktort már elvitték. Nézegetem a helyet, lábdobogást hallok, és a csoport eleje bezúdul. Meg-rémülök. Nem szedtem le a zsákunkat, nem lesz jó helyünk éjszakára a fal mellett, és én leszek az oka. Szembe tülekedem a tömeggel, elérem az után-futót, lecibálom a zsákunkat, és vonszolom a földön befelé. Egyszerre csak hirtelen az eszembe jut: engem elvesztettek. Ijedtemben elsírom magam a zsákra borulva. Onnan szednek fel rémült szüleim. Azontúl mindig maguk mellett tartanak.

„Május hetedikén jött a felszabadulás. Grossau nevű falu szélén tanyáz-tunk, mikor jött a hír: vége a háborúnak, szabadok vagyunk. Vége a vándor-lásnak, az éhezésnek, az üldözésnek. A megszálló orosz csapatoktól sok mindent kaptunk. Néhány nap múlva elértünk Zaimba, ahol a kórházban laktunk.”

Utolsó napok Grossauban. Egy nagy gazdaság pajtájában tanyázunk. A németek eltűntek, a tulajdonos elmenekült. A gazdaság területére befutó sínpárokon néhány megrakott tehervagon áll. A férfiak felvágnak néhány zsákot. Búzát és mákot tartalmaznak. Szabadtéri tűzhelyeken főzzük a búzát mákkal, hogy éhen ne vesszünk. Aztán megérkeznek az oroszok. Sze-ged nevű cigarettát osztogatnak, megnyitják a gazdaság raktárait, sülnek a nagy rántották a szabadtéri tűzhelyeken, de azért az anyámat éjszakára eldugják a szalmába. Nem értem miért, de a háborúban annyi mindent nem ért az ember.

Régi, szegedi ismerős férfi érkezik, jelvények nélküli, barna egyenruhá-ban, mondják, partizán. Keresi a családját. Talál egy félreállított kis autót, apámmal ketten működőképes állapotba hozzák. Az üléseket visszaszerzi egy házból, ahol azokat már fotelekként használatba vették. Hármunkat el tud vinni Znaimba. Benzin alig van, amikor lefelé gurulunk, kikapcsolja a motort. Valahol szerez egy literes üvegben benzint, így valahogy beérünk a városba. Idővel nagymamáék is megérkeznek, nem tudom, hogyan.

A segélyhelyen találkozunk egy szegedi orvosnővel, Reich Olgával, aki bevisz minket lakni a kórházba. Azt tervezi, hogy kórházvonatot szervez,

61

és mindenkit egy szép fertőző betegség diagnózisával hazavisz magával. Így is történik.

Két hétig tart az út Budapestig. „Európa az országúton” – mondja nagy-mamám, holott a vonat a síneken álldogál hosszan. Hol szén, hol sín nincs, hol katonavonatoknak kell előnyt adnunk. Anyámat rendszeresen eldugják a vonat ülése alá. Sajnálom szegényt.

Egy napon, este 10-kor ér vonatunk Szegedre. Az állomáson Pista nagy-bátyám, anyám öccse, a megmenekült munkaszolgálatos vár bennünket, egy szál piros szegfűvel. Csak felnőtt fejjel értettem meg azt a hihetetlen boldogságot, amit szüleim, nagyszüleim ott átéltek miközben nagybá-tyámmal együtt, a Boldogasszony sugárúton át, bekocsikáztunk városba, a konflislovak patáinak a ritmusára.

62

Szöllős Vera

Mint a szegedi, harmadik transzport Ausztriába szállított depor-táltja éltem túl, gyerekfejjel a holokausztot. Különleges szerencse, hogy öttagú családommal mindvégig együtt maradhattam.Fontosnak tartom, hogy megírjam a világnak háborús emlékei-met és az utána tapasztaltakat.Gyermekeim felnőttek, az unokáim Izraelben élnek.Novellákat írok, amelyek eddig zsidó újságokban, irodalmi folyó-iratokban és a Sós kávé című antológiában jelentek meg, több nyelven: egy novelláskötetem Izraelben, héberül. Az Izraeli Rádió magyar nyelvű adásában interjút készítettek velem, és többször felkértek, hogy olvassak fel írásaimból.

63Szöllős Vera nagymamája 18 évesen, 1906

64 Szöllős Vera izraeli unokákkal

Szöllős Vera nagymamájával, Szigeti Ilonával, 1937

65

Szekeres-Varsa Vera

FŐPRÓBA, 1944-BEN

1944 novemberében, csellel és pénzzel kihozták apámat a téglagyárból, ahonnan néhány nap múlva indult tovább az erőltetett menet. A szü-leim úgy döntöttek, hogy elhagyjuk a csillagos házat, és a nyáron vásárolt keresztlevelek segítségével – „Wagner Géza és családja” – „alámerülünk”.Egy távolabbi, keresztény családtagnál volt egy lakáskulcs, a keresztanyjáé, akinek a férje magas rangú katonaorvos volt – ők ugyanis a hadsereggel már nyugatra mentek. Ide kellett feltűnés nélkül eljutnunk.

Először elmentünk a közelebbi, de – kis trükkel – kereszténynek tartott rokonokhoz, amikor éppen nem volt számunkra kijárási tilalom. Semmi kis csomaggal, „civilnek” öltözve, azaz a sárga csillag nélkül indultunk el úgy, hogy elől a szüleim, néhány lépéssel lemaradva pedig mentem én a házmesterrel, aki (a pénzen kívül) ugyanazt az utasítást kapta, amit én is: ha a szüleimet netán feltartóztatnák, engem megállás nélkül vigyen tovább a rokonokhoz. (Amikor tiltakoztam, „neked még ezután lesz gyereked” – mondta anyám – s ezzel le is zárta a vitát).

Akadály nélkül értünk oda, ahol várt minket az elegáns belvárosi lakás kulcsa, egy kis élelem és némi ruhanemű, sőt, egy lovas kocsi is, amelyet egy honvéd hajtott; most már gyöngyösi menekültek voltunk. (Gyöngyös volt az egyetlen vidéki város, amelyet ismertem. Ekkor már kívülről fújtam a gyöngyösi evangélikus templom helyét, a tiszteletes nevét, a családtagok névnapjait, a nagyszüleim nevét, a Miatyánkot, stb.) Mentünk a szekéren a Kiskörúton és láttuk, hogy szegezik a zsinagóga mellett a deszkakerítést. Bejelentkeztünk a házmesternél: vitéz doktor návai Návay Aladárné, a vezé-rezredes feleségének vidéki rokonai voltunk.

Néhány nap múlva összeismerkedtem a házban lakó, velemkorú gyerekek-kel, és hol az egyikünk, hol a másikunk lakásán játszottunk. ’44 nyarán

66

kötelező volt a kapualjakban nagy táblázatban feltüntetni a lakók névsorát – zárójelben még a szülők és nagyszülők nevét is. Apám meglátta, hogy a házban lakó ügyvéd a szélsőjobboldali MÜNE (Magyar Ügyvédek Nemzeti Egyesülete) alelnöke, aki már több kitért zsidó ügyvédet denunciált. Mivel mindketten fővárosi ügyvédek voltak, jól ismerték egymást.

Amikor bezárult a budapesti ostromgyűrű, le kellett költözni a pin-cébe. Apám úgy döntött, hogy az első emeleten a harcok kisebb veszélyt jelentenek, mint az óvóhelyen a szélsőjobboldali ismerőse – tehát ő nem költözik le. Néhány nap múlva egy házbeli hölgy (mint utóbb elmondta: óvó szándékból, ezért hálából leírom a nevét: Löffler Antalné ) azt mondta anyámnak, amikor a közös sparhertnél babot főztek: – Tudja, Wagnerné, annyi butaságot beszélnek össze-vissza az emberek; azt mondják például, hogy a maga ura katonaszökevény.

Apám döntött. A következő órákban, két légiriadó közötti szünetben, anyámmal kettesben maradtunk a konyhában. Azért éppen ott, mert már csak azon volt ablak, de azért is, mert miközben anyukám ki-be járkált a konyha és a spájz között, betanította nekem, hogyan adjam majd elő, amit apukám kigondolt. Háromszor játszottam el a „jelenetet”, közben anyám instrukciókat osztogatott: a „főpróbával” végül már elégedett volt. Tehát fel kellett mennem a második emeletre az ügyvédékhez, és azt kellett mon-danom az ajtót nyitó cselédlánynak, hogy most nem a gyerekszobába sze-retnék menni, hanem azt kérem, hogy az ügyvéd bácsi irodájába vezessen. Az ügyvéd bácsinak pedig azt kellett mondanom, hogy az apukám kéri az ügyvéd bácsit, hogy rövid időre feljöhessen hozzá, és még azt is kéri, hogy az ügyvéd bácsi személyesen nyisson neki ajtót.

Apám végül valóban felment, és azt mondta:– Kolléga úr, ismeri a kislányomat, a maga kislányainak a játszópajtása.

Csak annyit kérek Öntől, hogy mi nem ismerjük egymást.Az ügyvéd megígérte. Tartotta is a szavát. Szélsőjobboldali volt – nem

hóhér.Meg aztán a Vörös Hadsereg már éppen a városba ért.

67

Szekeres-Varsa Vera

Apai dédapám a Felső-Tisza vidékén elment, amikor Kossuth Lajos azt üzente… Állítólag az ő dédapja meg Rákóczi talpasa volt. Magyarok voltunk, mi történetesen zsidók, míg mások pél-dául katolikusok.1944-ben én 11 éves kis honleány voltam. Nem szégyelltem, hogy sárga csillagot hordok, de elég hamar megértettem, hogy azokból a szavakból: itt élned s halnod kell, s amit én öntudatosan szaval-tam, rám az utóbbit vonatkoztatják. Megsértődtem.Aztán tanár lettem, és a tárgyaimon kívül – és még azoknál is fontosabbként – emberségre próbáltam tanítani gyereket és fel-nőttet.Meggyőződésem, hogy kötelességünk elmondani a történeteinket, nemcsak azért, mert mondanunk kell azok helyett is, akiknek nem csak sírjaik nem domborulnak, hanem még unokáik sincsenek, hogy leboruljanak, de még ennél is parancsolóbb az, hogy figyel-meztetve óvjuk a leszármazottainkat: Vigyázz! Ne tűrj!Három generációban hét leszármazottam van.

68

Szekeres Varsa Vera gyerekkorában

69Szekeres-Varsa Vera édesanyja

70

Szász Anna

NE LÉGY PATETIKUS!

Az otthonomban egyetlen fotó van elöl, amelyen anyám látható: másfél éves, talán kettő, ott ül a két nővére között. Álságosnak éreztem, hogy későbbi fényképeivel vegyem körül magam. Aki végigolvassa a róla írotta-kat, talán megérti.

Nincs egy első képem anyámról. Valószínűleg a születésemtől számított első két-három évben olyan erős volt a vele való szimbiózis, hogy nem láttam őt tőlem elkülönült lénynek. A fájdalom választott el tőle először. Vajon valóban emlékszem arra, hogy fekszem a fehér szanatóriumi ágyban, ők, a szüleim fölém hajolnak, és én vízért könyörgök? Két és fél évesen, az első trepanációs műtétem után. (Mert már olyan súlyos fokú volt a közép-fülgyulladás, hogy a koponyám fül mögötti részét meg kellett lékelni.) Vagy anyám oly sokszor mesélte, hogy úgy rögződött bennem, mintha emlékeznék?

A műtét az ő heroikus anyaságának volt köszönhető. Volt a lényében valami eredendően heroikus.

Nem az arca, nem az alakja az, amiről az első benyomásaim származnak, hanem amit a lényének lenyomata imprinting erősséggel hagyott bennem, mélyebben az emlékezetnél: a testének kisugárzása. Az érintése, az illata.

Nem sokkal a halála után jegyeztem föl: „A teste maga volt a bizonyos-ság. Nem igaz, hogy a halál a bizonyosság. A léte, az elevensége olyan nyomot hagyott bennem, ami legfeljebb majd elmosódik, de azt, hogy nincs – nem lehet érzékelni. Nincs itt – azt esetleg.”

Egy későbbi időpontban azt is följegyeztem: „Hiányzik abban a túltengő testiségben, ahogy nehéz volt elviselnem; terhes volt számomra és menedék.”

Anyám nem szerette a személynevét. Ki tudja miért, talán egy kék-szemű, szőke hajú távoli rokon kislány után nevezték el, ő pedig barna volt. Mélybarna szemű, barnahajú.

71

Sz. Ibolya 1908. április 29.-én született, harmadik lányként egy asszimi-láns zsidó polgári családban. Anyai nagyapám igazi 19. századi, monarchi-abeli polgár: aufklärista volt és szabadkőműves. Ügyelt arra, hogy gyerekei, a három lány után végre megszületett várva várt fiúval együtt, szépen, szabályosan beszéljenek magyarul. Hogy még véletlenül se énekeljenek olyan „zsidós” módon. A jiddist néhány közkeletű kifejezésen kívül nem ismerték, nem használták. Németül hochdeutschot beszélő német kisasz-szonyoktól tanultak.

Az Sz. család asztalánál kulturált csevegés folyt. Anyámat, aki a maga impulzív természetével azon melegében szerette volna családjával az élmé-nyeit megosztani, nagyapám számtalanszor rendreutasította: „Pongyolán fejezted ki magad, ismételd meg!”

Ugyancsak neki szólt az apai intelem: „Ne légy patetikus!” Mert anyám szenvedélyes természete már gyerekkorában megmutatkozott, nagyapám viszont méltóságteljes volt, tartózkodó, visszafogott.

Nem lehetett egyszerű harmadik lánynak lenni anyám famíliájában. Úgy emlékezett, hogy nővérei között ő volt a Hamupipőke. De az biztos, hogy nem szerették eléggé. A háború után sokat mesélt nekem a gyerek-koráról. Azokban az években, amikor a saját létezésünk is valószerűtlen volt, amikor mégis a valószerűtlent, a hiányt tényként kellett elfogadnunk, apám halálától az otthonunk pusztaságáig, amikor körülöttünk minden kettős zárójelbe került, mintha egy másik bolygóról szóltak volna törté-netei: a konszolidált polgári jólétről, az ötszobás lakásról, a szobalányt, szakácsnőt, kisasszonyt foglalkoztató háztartásról; nyaralásokról Garmisch Partenkirchenben, de legalábbis a Svábhegyen vagy a Balatonon.

Kotorászom a régi fotók közt. Egy artisztikus kép: a vállát borító lepel, tiszta, vidám arc. Még csak nyolc éves.

A belső képek még sokáig a testiségéhez fűződnek, a kisugárzásához, a jelenlétéhez.

Sűrűn voltam beteg. Megkaptam minden fertőző gyerekbetegséget, sza-márköhögéstől a mumpszig, bárányhimlőtől a kanyaróig, rubeoláig, skar-látig. De az igazán nagy fájdalommal járó betegség a középfülgyulladás.

Ezekben a betegségeimben ő volt a biztos menedék.Készültek fotók az otthonunkban. Valamikor a harmincas évek végén.

Békés polgári otthon. Apám és én. Anyám és én. Egy későbbi korszak: a fénykép 1942-ben, az utolsó Római fürdői nyaralásunkon készült –, apám

72

már munkaszolgálatosként Ukrajnában – hárman vagyunk a képen, ő, és mi ketten az öcsémmel. Anyámon és rajtam egyforma anyagból varrott dirndli ruha van, egyforma kötény. Kilenc éves voltam, az öcsém öt, ő harmincnégy. Komoly, gondterhelt.

A halála után, egy beszélgetésben a fiam megjegyezte: azért, hogy olyan közel álltunk egymáshoz anyámmal, nagy árat kellett fizetnünk. De hogy lehetett volna másképp?

A gyerekkorom a vele való szoros kapcsolatban telt. Voltak külön, ket-tesben tett útjaink. Telente, délutánonként a Maxi nevezetű sváb keres-kedő utcánkban lévő hentesboltjába jártunk friss töpörtyűért és meleg kenyérért. Nyáron, Római fürdőn mindig ugyanabban a tejcsarnokban ettünk jégbehűtött görögdinnyét. Később, apám ukrajnai munkaszolgá-lata idején magával vitt a körúti Víg eszpresszóba, ott találkoztak, híreket cseréltek a bajtársfeleségek.

Kétség sem fér ahhoz, hogy jó volt a gyerekének lenni. Életem első tíz-tizenkét évében kritikátlanul szerettem és bámultam őt. Ügyes volt, gyors és erélyes. Bármit csinált, annak támja volt. Ezt a jiddis kifejezést tőle hallottam. Tám – untám. Szerettem nézni, ahogy a konyhában kacsát bont, vagy ahogy ül a nappaliban és köt. Láttam őt háziköpenyben par-kettát vikszelni, varázslatos gyorsasággal zongorázni az írógépen, és láttam őt kezében az elmaradhatatlan cigarettával.

Amióta csak emlékszem, mindig hátrafésülve, elöl kissé hullámosítva, hátul rolniba csavarva hordta a haját, idős koráig, amikor már erősen őszült, és rövidre nyíratta.

Szolid eleganciával öltözködött. Kosztümöket hordott, blúzokkal. Nyá-ron karton ruhákat, alkalomra volt egy ruhája, bordó-fehér pettyes nyak-kendőselyemből. Egyszer láttam őt mélykék estélyiben, talán színházba, vagy hangversenyre készültek apámmal.

Ékszert alig hordott. A jegygyűrűjén kívül néhány gyűrűt, karórát. Használt kozmetikumokat, diszkréten festette az arcát, rúzsozta a száját. Néha a foga is rúzsos lett, amikor az öcsém figyelmeztette, anyám azt válaszolta: ez a szexepilem. Attól kezdve mondtuk neki: szexepiles a fogad. Biztos ízlése volt, csak engem szeretett volna csipkésebben és fodrosabban öltöztetni, mint ahogy azt én már kislányként is a saját egyéniségemhez illőnek tartottam. De ezt soha nem mondtam ki, soha nem tiltakoztam: azt hiszem, nem is fogalmaztam meg.

73

Anyám csodálatra leginkább méltó tulajdonságait a veszélyhelyzetek hívták elő.

Apámmal közös élete és a dolgok alakulása –, nem szívesen írom le, hogy a történelem, noha természetesen arról van szó – úgy hozta, hogy ezekre a tulajdonságaira: a hűségére, a gondoskodására, az elszántságára hosszú időn át szükség legyen.

Apámat először 1940 őszén hívták be munkaszolgálatra. Évvesztes lévén, én akkor kezdtem az iskolát. Nehezen tanultam meg írni, olvasni, számolni, a ceruzát is rosszul fogtam.

Anyám, noha alaptermészete szerint türelmetlen volt, szeretett ripsz-ropsz a dolgok végére járni, apám távolléte miatt még anyagi gondok is nehezedtek rá, mégis, hihetetlen türelemmel foglalkozott velem.

Tudott szálkát kiszedni a térdünkből, vagy az ujjunkból, tejfogat húzni, zsebkendő sarkával kiemelni a szemünkbe hajló szempillát, vagy a bele-hullott bogarat, nem lehet csodálni, hogy teljes mértékben megbíztam benne; mélyen meg voltam győződve, hogy minden földi bajomat képes orvosolni. És ez így volt később is, sokáig, bár a felnőttkori érzéseim iránta már bonyolultabbak, ambivalensek.

Ha mégsem voltam felhőtlenül boldog, annak a szorongásra való haj-lamom volt az oka. Számos okom volt szorongani, személyes tulajdon-ságaim miatt, mert dundi, kancsal gyerek voltam, de legfőként mégis azért, mert a mi meleg és látszólag védett otthonunkba beszivárgott a fenyegetés, a korántsem barátságos külvilágból. Az emlékezetes vasárnap délutánok Matild néninél, nagyapám nővérénél eleven példái annak a kettősségnek, amelyben a harmincas évek végétől éltünk. Matild néni hasonlított nagyapámra, de kedvesebb volt, közvetlenebb. Ő maga, a hozzá hasonlóan szeretetreméltó fiatalabbik fia, Viktor – meghalt, elpusztult ő is, a szűkebb családunk három másik tagjával egyetemben – az általa készített tea színe és illata, az ánizsos sütemény íze: mindez olyanfajta otthonosságot sugallt, amely biztonságba ringathatta volna az ember gyerekét.

Ha mi, gyerekek, az unokatestvéreim, az öcsém, meg én, Matild néniék kerek asztala alá bújva, akaratlanul is nem hallhattuk volna az angol rádiót, a jelenlétünkről megfeledkező felnőttek beszélgetéseit, olyan kifejezéseket, mint Csehszlovákia, menekülés, KEOKH. (Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság, ellenőrizte és üldözte a Magyarországra menekült zsidó-

74

kat.) Nem maguk az ismeretlen szavak, hanem a felnőttek szavak mögött megbúvó félelmei ragadtak meg.

Sokáig nem tudtam, hogy mi zsidók vagyunk. Nem tartottuk meg a zsidó ünnepeket, a szombatot sem. A szüleim és nagyapám nem jártak istentiszteletre. Nem volt otthon egyetlen, zsidó mivoltunkra utaló tárgy sem. A szót: zsidó, szitokként, egy kiránduláson hallottam először.

Az iskolában kötelező volt a vallásoktatás, a hittantanárunk jóvoltából kezdtem lassacskán megérteni, hogy mi is a zsidóság. Vagy legalábbis azt, ami az Ószövetség történeteinek egyszerűsített változatából egy gyerek számára felfogható. Ám G. tanár úr – alacsony, köpcös, inkább gro-teszk, mint prófétai figura – látva ennek az újlipótvárosi gyerekseregnek a tudatlanságát, a bibliai történetek tolmácsolásán, és az óhéber nyelven való olvasás tanításán kívül, igyekezett némi zsidó öntudatot csöpögtetni belénk. Ünnepekhez tartozó és cionista dalokat tanított, egy alkalom-mal felléptünk a Goldmark teremben. Osztogatta azokat a rózsaszínű füzetecskéket, amelyekben zsidó hősökről és mártírokról volt szó. Ha nem ért teljesen készületlenül az, ami 1944-ben bekövetkezett, azt neki köszönhetem.

Mindeközben az iskolában (községi elemi népiskola) irredenta dalo-kat tanultunk, érmelegítőt kötöttünk a fronton harcoló katonáknak, és magyar ruhába öltözve sorfalat álltunk, amikor a kormányzóné őfőméltó-sága az iskolánkba látogatást tett.

Apám első munkaszolgálata három hónapig tartott, még csak az ország-határon belül mozgatták és dolgoztatták őket. A következő évben, 1941 őszén ismét behívták, akkor már a századát a németek és magyarok által megszállt ukrajnai területre irányították. Egy szeptemberi vasárnap búcsúz-tattuk őt, valahol Gödöllő külső területén.

Különös, de apám nem játszott szerepet kisgyerekkoromban. Akkortól lettek apa-élményeim, amikor 1943 októberében, egy nappal a tíz éves születésnapom után, egészen váratlanul – nem kaptuk meg a táviratát –, hazaérkezett Ukrajnából. De apámat igazán, mélyen, több mint félévszá-zaddal a halála után, a leveleiből ismertem meg.

Leveleinek és tábori postai levelezőlapjainak megvan a maguk külön története. Anyám az 1944-es többszöri költözködés ellenére megőrizte ezeket a kordokumentumoknak is beillő beszámolókat 1940-ből, 1941-43-ból, majd az utolsó,1944-es munkaszolgálatból. Az ő halála után, ami-

75

kor félőrülten a bűntudattól és fájdalomtól bemerészkedtem a szobájába, összepakoltam az iratait, a levelezését, az öcsémről szóló újságcikkeket; mindezt belegyömöszöltem egy reklámszatyorba, majd elsüllyesztettem egy szekrényfiókba. És sikerült is teljesen megfeledkeznem róluk. Tizen-hat évvel később, egy véletlen folytán találtam meg, és még további évti-zednek kellett eltelnie, míg elővettem, keltezésük szerint sorba raktam, és elolvastam.

Még ma is megérintenek, ha beleolvasok.Anyámnak egy géppel írott, 1942. márc. 18-án kelt levele is apám leve-

lei közé keveredett. Ebben beszámol nagyanyám, apám anyjának haláláról és temetéséről, az itthoni hétköznapokról, arról, hogy folytatja, legalábbis részben apám üzleti tevékenységét, és, hogy ne aggódjon az anyagiak miatt, nyárig van tartaléka. Apám pályafutását magántisztviselőként kezdte, majd saját céget alapított, gabonabizományosként működött, tőzsdetag volt (súlyos, bevallhatatlan bűnnek számított a szocializmusban), kis hal egyébként, nem tartozott a nagyok, pláne nem a cápák közé, gyakran vol-tak anyagi gondjaik. Az, hogy anyám a helyére állt, méghozzá valamilyen szeszipari érdekeltségben – Újpestre járt ki egy telepre, rozsdás, denaturált szesszel teli hordók közé –, bőrgyárakkal tárgyalt, nem kis elszántságra vall.

Ekkoriban készülhetett róla a fotó, nagynénémék lakása előtt áll a gan-gon, noha eredendően telt volt, némileg hízásra hajlamos, itt sovány, meg-viselt.

Akkoriban én már anyámtól hallottam történeteket a kukorékoltató századokról, amelyekben a keretlegények meztelenre vetkőztették a mun-kaszolgálatosokat, és mínusz harminc-negyven fokban így kergették őket fel a fára, és ott addig kellett kukorékolniuk, amíg megfagyva le nem hul-lottak. És hallottam a Nagykátáról indított századokról, a nagykátai hóhér jelzőt viselő Muray Lipót alezredesről. Apámék százada nem volt mozgó vesztőhely, de az Ukrajnában, mínusz 30-40 fokban megtett, napi negyven kilométeres erőltetett menet sem volt sétalovaglás. 1941–42 tele itthon is kemény hidegeket hozott, térdig jártunk a hóban, anyám – apám iránti szolidaritásból – fedetlen fejjel járt. Az ő századukban a keretlegények, ha haza jöhettek szabadságra, hoztak leveleket; vittek is ugyanúgy, jó pénzért, leveleket és csomagokat a muszosoknak. Emlékszem anyám csomagjaira: egy kisebb méretű kartondoboz, benne szalonna, kolbász, mákos bej-gli, egy százas csomag cigaretta, talán borotvaszappan, és az általa kötött

76

gyapjú zokni. Minden, ami fontos, ami létszükséglet, kis helyen, roppant ökonomikusan csomagolva.

Levelek és csomagok. Az ukrajnai munkaszolgálat huszonöt hónapja alatt szétzilálódott nem egy házasság, az övék megerősödött.

Az a néhány hónap, ami apám hazaérkezésétől 1944. március 19.-ig tar-tott, különösen harmonikus, kegyelmi időszakként maradt meg az emlé-kezetemben. Apám jelenléte, a szüleim közti szeretet-szerelem kisugárzása, apám nála vagy tíz évvel fiatalabb bajtársainak, barátainak, és a hozzájuk tartozó asszonyoknak a megjelenése: színesebb, érdekesebb lett az élet.

1944. március 19. vasárnap.Azt hiszem, a szüleimet a német megszállás nem érte váratlanul. Aligha

voltak, nem is lehettek illúzióik a várható eseményekkel kapcsolatban. Egymás után hozták a zsidókat korlátozó rendeleteket, fel kellett varrni a sárga csillagot, elkezdődtek a légitámadások. Úgy gondolták, hogy leg-alább a gyerekeiket menteni kell, pénzzé tették, eladták a bútoraink egy részét. Apám századának egyik volt keretlegénye két keresztlevelet szerzett nekünk, ennek fejében a szüleim még meglévő értékes holmikat adtak át. Mire az öcsémmel megtanultuk az új nevünket a hozzátartozó adatokkal, a keresztleveleket visszakérték.

Apámat újból behívták munkaszolgálatra. 1944. június 2-án vonult be. Utolsó emlékem róla, ahogy bricseszben, bakancsban, a szürke lem-berdzsekjében, hátán az anyám által gondosan becsomagolt hátizsákkal, tetején a hengerbe csavart pokróccal, az utcáról fölnéz az ablakainkra. Mi, anyámmal látjuk őt, de ő nem vesz észre minket, és lassan elindul a körút felé.

Nem sokkal később újabb rendelet: a zsidóknak a kijelölt csillagos házba kell költözniük. A mi házunk, jóllehet, többségében zsidók lakják, nem lett csillagos, mi Anyám idősebbik nővérének Duna-parti lakásába költözünk. Nem tudom, kivételezett helyzetünk minek volt köszönhető, a három szo-ba-hallos, cselédszobás, összkomfortos lakásban mindössze heten laktunk, nagynéném, unokabátyám és unokanővérem, Nagyapám, és mi, anyám, öcsém és én.

Fülledt, forró nyár, félelmekkel, hírekkel, rémhírekkel, reményekkel, spekulációkkal és szűkre szabott kijárási lehetőséggel.

Ezen a nyáron keletkezett az anyám és a köztem lévő kapcsolatban az első hajszálrepedés. Úgy emlékszem, hogy akkor kellett a 18-40 év közötti

77

zsidó nőknek közmunkára jelentkezniük a KISOK pályán.* Anyám meg-kérdezte, hogy elmenjen-e, mire én azt válaszoltam, hogy igen, menjen. Mert létrejött bennem valamiféle önállósulási szándék. Anyám azonban volt olyan okos és józan, hogy nem hallgatott rám. Ennek a döntésének köszönhető, hogy életben maradtunk.

Apámtól gyéren jöttek hírek. Az ő sorsa most nem foglalkoztatott: a félelem, és a félelem elrejtése lekötötte a gondolataimat. Olvastam. Türel-metlenül, kapkodva. Ekkor szövődött hosszú időre szóló barátságom az unokanővéremmel. Kijárási időben átmentünk abba a közeli csillagos házba, ahol Edit, anyám fiatalabbik nővére lakott a gyerekeivel. Az ő házuk légópincéjében tartottak apácák katolikus hitre áttérítő tanfolya-mot. Elkésve, értelmetlenül. Talán a második vagy harmadik alkalommal az egyik apáca a zsidó vallásra tett valamilyen megjegyzést. Anyám akkor közölte velünk, hogy befejeztük. Emlékezetes mondata: „Bajba jutott férjet és vallást az ember nem hagy el.” Ezzel én mélyen egyetértettem.

Anyám igyekezett fenntartani az életünk megszokott rendjét, a reggeli mosakodástól az esti fürdésig, a nyolcórai lefekvésig. Szeptemberben, ami-kor rendszeressé váltak a légitámadások, mi megfürödve, felöltözve vár-tuk, míg este kilenc, féltíz tájt menetrendszerűen megszólaltak a szirénák, így vonultunk le a pincébe, a légófelszerelésünkkel. A légópincébe csak az őslakók mehettek, mi, beköltözők csak egy közönséges pincerészbe, ahol minden csattanást, minden bombatalálatot közelről hallottunk, minden detonációt érzékeltünk. Anyám, hogy ne féljünk, mesélt ilyenkor.

1944. október 15. Ez a nap nyilvánvalóan határkő. A nyilas hata-lomátvételtől kezdve három hónapon át, a felszabadulásig állandósult az életveszély. Az, hogy életben maradunk-e vagy sem, véletleneken múlt, és anyám lélekjelenlétén, bátorságán, elszántságán. Tisztában vagyok azzal, hogy voltak nők – nők is –, akik illegális szervezetekben, a saját életük kockáztatásával mentették mások életét. Anyám csak a családjáért har-colt. És mi, a gyerekei, tökéletesen megbíztunk benne, ellentmondás nélkül követtük az utasításait. Tudtuk, hogy mi a tét. Most, hatvanhat évvel később sem tudok másként, mint csodálattal gondolni arra a har-minchat éves asszonyra, aki azon a bizonyos éjszakán, aminek egy részét

* „A különböző forrásokban ennek nem találom nyomát, ezek szerint a KISOK pályán való gyülekeztetés időpontja 1944. november”. (Sz. A.)

78

az ikerház erkélyén töltöttük, olyan bátorsággal közlekedett oda-vissza a két erkély között, mintha nem lenne alatta hatemeletnyi mélység – ő is és hetvenegy éves nagyapám is –, miközben én, akit biztonsági övvel a derekán ők ketten emeltek át, halálosan féltem. Anyám volt az, aki merészelt a fölöttünk lakó, ismeretlen, nem zsidó házaspárhoz becsön-getni. Az MTI-nél dolgozó házaspár erre az éjszakára átengedte nekünk a lakását; előre nem lehetett tudni, hogy együttérzőek, nem pedig ellen-ségesek, merő véletlen az is, hogy volt egy másik lakásuk, és elbújtattak hármunkat, az unokanővéremet, az öcsémet és engem, egy ajtó fölötti gardróbszekrényben.

Anyám volt az, aki svájci védlevelet szerzett, és miközben mi, gyerekek a Kolumbusz utcai Vöröskereszt tábor szürreális világában töltöttünk vagy tíz napot, ő és nagyapám beköltöztek az Újpesti rakparton lévő, svájci védett házba. Itt kapta meg apám levelét, amelyben kéri, hogy küldjön szá-mára védlevelet. Anyám elküldte az egyetlen birtokában lévő schutzpasst, és nyilas razziától tartva bevett egy olyan gyógyszert, ami súlyos mérgezési tüneteket okozott, ám amelytől nem halt meg. Merő véletlen, hogy ekkor kereste meg őt apám barátja, Pető László (akinek a könyvéből* tudom, hogy ő közvetítő szerepet töltött be a Zsidó Tanács és Eichmannék között), és megrémülve anyám állapotától, megszerezte számunkra a spanyol véd-levelet, és a spanyol védett házba szóló beutalót.

Anyám volt az, aki a fiatalabbik nővérével együtt eljött értünk egy SS teherautón a Kolumbusz utcába. Öten voltunk ott a családból, Edit nagy-néném két gyereke, anyám öccsének kislánya, és mi ketten az öcsémmel. A történet, amelynek számos részlete elbeszéletlen maradt, úgy szólt, hogy ők ketten a valamikori környékünkön, egy trafikban találkoztak és össze-barátkoztak két fiatal SS katonával – anyám is, nagynéném is kiválóan beszéltek németül –, akik némi cigaretta fejében vállalkoztak arra, hogy a két asszonnyal együtt eljöjjenek értünk, és hazaszállítsanak.

Emlékszem, ahogy ott hasalok a teherautóban, hevedertekercsek tete-jén. Emlékszem a másnapra, amikor anyámért és nagyapámért eljött egy nyilas karszalagos férfi: Anyám azzal búcsúzott, hogy „Hazajövök, mégha

* Pető László: A végtelen menet, Sao Paulo, 1982. „P. L. apám barátja és bajtársa volt. Arról, hogy mit láthatott apám Ukrajnában, ebből a könyvből tudtam meg”. (Sz. A.)

79

át kell is úsznom a Dunát!” Késő este jöttek haza, amikor én már apatikus voltam az egész napos félelemtől, apatikus és reményvesztett. Már sötét volt, amikor elengedték őket egy rózsadombi, Mandula utcai nyilas ház-ból. Elbocsátásukról nem adtak semmiféle igazolást, így anyám, hogy ne bukjanak le az első pillanatban az utcán, felszólította az egyik pártszolgá-latost: „Tartsa csak ide azt a lámpát!”, és a zseblámpa fényénél fejtette le nagyapám, és a saját kabátjáról a sárga csillagot.

Apámtól valamikor november közepe tájt kaptuk az utolsó életjelet. Akkor mi már a spanyol védett házban laktunk, a szokásos tábori postai levelezőlapot a régi otthonunkba címezte; S. úr, az ottani házmester hozta el. Hogyan talált ránk, az megint csak egyike az akkori idők rejtélyeinek. A levelezőlapon apám tudatta velünk, hogy a Tattersallban van.

Anyám úgy határozott, hogy a spanyol védlevélbe, amelyben csak az ő, és a mi nevünk szerepelt, felvéteti apámét is. Ehhez el kellett mennünk a követségre. Kilépni az utcára: annyi, mint vállalni az életveszélyt. Engem magával vitt, mert egy asszony és egy gyerek bizalomgerjesztőbb látvány, mint egy magányos nő. Ott kellett viszont hagynunk az öcsémet, aki, ha bennünket elkapnak, magára marad. Anyámnak ismét, mint annyiszor, döntenie kellett. Elindultunk, iratok és sárga csillag nélkül, végigmentünk a Légrády Károly (ma Balzac) utcán, kiértünk a Váci útra. A mai Kossuth mozi helyisége akkoriban nyilas házként működött, épp előtte haladtunk volna el, amikor megszólaltak a légiveszélyt jelző szirénák. Nem tehettünk mást, le kellett mennünk a nyilas ház pincéjébe. Én úgy féltem, mint az óriáskígyó prédájául elevenen odavetett nyúl. Ültünk egy padon, anyám átkarolt, és mesélt félhangosan, kisgyerekkorom kedvenc figurájáról, arról a kismajomról, amelynek a modellje én voltam.

Arra, hogy anyám a bátorsága, elszántsága mellett sérülékeny, és hogy bizonyos helyzetekben és kapcsolatokban nem tudja megvédeni magát, ’44 hosszú nyarán döbbentem rá. A mi alkalmi, de mégis csak családi társulásunkban az önző és meglehetősen korlátolt Sári nagynénémé volt az uralkodó szerep – mi, és velünk szövetségben az unokanővérem voltunk a megtűrtek, a kiszolgáltatottak. Sári néni képes volt abban a fenyegetett szituációban olyasmiket mondani, hogy mi „Zavarjuk az ő private life-ját.” Ha anyám legyintett volna erre a gonosz és ostoba megjegyzésre, akkor én sem háborodom föl. De őt láthatóan megkarcolta, csak éppen nem tudott rá válaszolni.

80

Engem mélyen bántottak az anyámat ért sérelmek. A nővérei kitűnően értettek ahhoz, hogyan lehet őt ügyesen elhelyezett megjegyzéseikkel, vagy tapintatlan kérdéseikkel megbántani. Ő pedig élete végéig megadóan tűrte. Most is előttem van, ahogy idős korában, ősz hajúan, és bizony, már nem teltkarcsúan, vasárnap délutánonként öltözködik, szoknyát vesz, és makulátlanra mosott-vasalt blúzt, és a már kopottas szürke télikabátjában, fején turbánnal, kissé félretaposott cipőjében elindul a nővéreihez, hogy begyűjtse az aznapra kirótt bántás adagot. Élete végéig kiskorúként kezel-ték, noha ő volt köztük a legbátrabb és a legkreatívabb.

Anyám a nővéreivel ellentétben nem volt sznob, nem volt kékharisnya. Ő a magatartásában hordta a kultúrát. Akkor, amikor Pest felszabadulása után a családunk életben maradt tagjai – nagynénéim, nagyapám, uno-katestvéreim, velünk együtt tizenegyen – a mi régi lakásunkban verődtek össze, Edit nagynénémet súlyos sérüléssel, kétoldali tüdő-és mellhártya-gyulladással szállították oda valakik; anyám nekiállt a vécénkben feltörni a jeget, kályhát szerzett, tüzelőt. Edit nagynénémnek orvost kerített elő, aki mindennap jött, és abban az abszolút ínségben életmentő injekciókat adott. Vonattetőn hasalt, vidékre, Békéscsabára ment élelemért, vagy negy-ven kilót hozott – trógerolt – haza a hátán. És ő még akkor is megőrizte a maga emberi-asszonyi méltóságát.

Nézem a régi fotókat. Micsoda végleteket, végletes helyzeteket élt meg! A háború után, a Rákosi és Kádár – korszakban L. elvtársnő volt, ez a meg-szólítás mély ellenérzéssel töltötte el. Ő nagyságos kisasszony volt, majd nagyságos asszony.

Itt van előttem egy sorozatnyi kép: mindegyiken ugyanaz az öt fiatal nő. Anyámat persze felismerem. Ezek az ő svájci nyaralásakor készültek, egy úrilányok számára működtetett nyári intézetben: a fotók hátlapján az írásával az áll, hogy Champex, 1925. VII. 15 – VIII. 8. Hotel d’Orsay; és a társnőinek neve. A sajátja helyett azt írta: Ego. Tizenhét éves bájos lány, önfeledten belemosolyog a kamerába.

Egy évvel későbbi fotók: az egyik talán farsangi bálon készülhetett, töb-beken jelmez, anyámon egy hosszú fehér ruha. Egy másik, kissé homályos képen – hátlapján a felirat Visegrád, 1926. július –, népes társaság, felfede-zem a szüleimet, akik akkor még jegyesek sem voltak. Anyám jókedvűen kandikál ki a mellette ülő, ismeretlen nő mögül.

És amit nem örökített meg fotó, ami csak az emlékezetembe marta

81

bele magát: megrázó élmény volt őt 1945 őszén-telén depresszióba süly-lyedve látni. Sokféle dologgal próbálkozott azon a nyáron, néhány hónapig családi kifőzdével, ebben én is segítettem neki, de nem tudtunk lépést tartani az inflációval. Majd egy ügyvédi irodába ment gépírónőnek. Köz-ben figyelte a hirdetményeket a koncentrációs táborokból hazatérők név-sorával, hogy szerepel-e valamelyiken L. Richárd, az apám neve. És nem, egyiken sem. Egyszer csak összeroppant. Ült otthon, a fűtetlen szobában, a fehér horgolt kendőjébe burkolózva, olykor planta teát főzött magának az egy szem villanyrezsón. Még soha nem láttam az én mindig tevékeny, határozott anyámat így.

Apám haláláról tényszerűen, úgy rémlik, 1947-ben értesültünk. Előtte anyám már levelezett apám egy volt bajtársával, akivel együtt kerültek Buchenwaldba. Apámról utoljára 1945 márciusában hallott. Ezután ő kórházba került, amelyet a francia csapatok szabadítottak föl. M. Ferenc nem jött haza, Párizsban élt, onnan küldte anyámnak a levelet. A tényszerű közlés Hegedűs Géza írótól származott. Az ő nevelt fia osztálytársa volt az öcsémnek. Üzent anyámnak.

„Elment” – „nem jött vissza”. Ez nyilvánvaló eufémizmus: ahelyett, hogy elvitték, elhurcolták, megölték, elpusztították. És mégis igaz, legalábbis meta-forikusan. Apámat láttuk elmenni, és vártuk, de többé soha nem jött meg. Nem láttuk a holttestét. Voltaképpen soha nem tudtuk véglegesen megy-gyászolni, magunkban őt holttá nyilvánítani.

Nem olyan régen azt álmodtam, hogy valakinek magyarázom: egy apa hiánya felboríthatja a családja életét. És közben mintha zokogtam volna.

A felszabadulás után volt néhány világos év.Nem sokkal 1945 karácsonya előtt megjelent apámnak egy másik volt

bajtársa és barátja, és munkát kínált anyámnak, a csepeli, akkor még a tulajdonosról elnevezett Neményi Papírgyárban. Ettől feltámadt az élet-kedve. Megszervezte, hogy ellássanak bennünket, és járt ki Csepelre, majd vidékre. Akkoriban az elszabadult infláció miatt természetben fizették a munkásokat és alkalmazottakat, anyám beszerzőként járta a vidéket, élel-miszert vásárolt a cég megbízásából, teherautón utazott, néha napokig távol volt.

Ebből az időszakból megmaradt egy általam írott levél, amelyben bocsá-natot kérek tőle, mert megbántottam, és majdhogynem szerelmet vallot-tam neki.

82

A világos években még a régi lakásunkban laktunk, az igazi gyerekkori otthonomban. Anyám még tartja a kapcsolatokat a megmaradt családta-gokkal, barátnőkkel. A sötét évek az ötvenes évek eleje. A legsötétebb, leg-kilátástalanabb a Rákosi korszak. Akkor cseréljük el ezt a lakást kisebbre, udvarira. Aztán még kisebbre, egy emelettel lejjebb. Sötét kor, sötét a laká-sunk is.

Anyámtól való eltávolodásom – eltávolodásom és nem elszakadásom – serdülőkoromra tehető. Az öcsém szerint szörnyűséges kamaszlány vol-tam. Ösztönlény. Kétségkívül, amikor a saját testem nőivé kezdett érni, akkortól nem szerettem az ő testi megnyilvánulásait. Nem szerettem, ha megsimogatott. Kitértem az érintése elöl. Kialakult a saját életem, iskola, mozgalom, barátnők. Annál is inkább, mert ő dolgozott, és akkortájt reg-geltől késő délutánig tartott a munkaidő. Közben mégis, hiányzott nekem. Az öcsém napköziben, én délután egyedül otthon. Emlékszem, világosabb lett a szoba, amikor anyám hazaérkezett.

Nem tudom, mikor hallottam tőle először Sz. doktor nevét. Dr. Sz. Dániel jogász, „y”-ra végződő családnévvel. Számunkra, és a barátaink szá-mára Dani bácsi, a háta mögött Öregúr. Hosszú korszakot fémjelzett. Több mint húsz éven át tartott anyám és az ő kapcsolata. Nem sokkal később kezdődött az én kapcsolatom azzal a nálam alig két évvel idősebb fiúval, – első generációs értelmiségi, sokkal érettebb, mint én –, akivel azután össze is házasodtunk, és aki a fiam apja lett. Neki köszönhetem, hogy bővültek az ismereteim, tágabb lett körülöttem a világ, színházba, moziba, operába, hangversenyre, kiállításokra jártunk, kirándulni, barátok közé – de sokat ártott is nekem.

Azt gondolom, hogy kettőnk, mármint anyámé és az én párkapcsolatom sok tekintetben mutatott hasonlóságot. A férfijaink között volt hasonlóság. Nem a külsőségekben. Hanem a családunkban játszott, romboló hatású szerepükben. Mindketten igen jó képességű intellektuelek, és mindkettő-jükben volt hajlam az önsorsrontásra.

Nehéz kibogozni a családunk történetének ezekben az években összeg-ubancolódott szálait. Anyám, amilyen hősiesen viselkedett a háború, a vészkorszak alatt, olyan rosszul viselte a szűkösséget, a szürkeséget, a min-dennapos anyagi gondokat. Ő nagyvonalú volt és tékozló. Tékozolta a szeretetét, az energiáit, a javait is – amíg voltak.

114-632. Egy telefonszám, amelyet ötven év múltán sem felejtek el.

83

Ezen a számon hívtam naponta a nyugdíjazásáig, utolsó munkahelyén. Anyám néhány év kivételével különböző külkereskedelmi vállalatoknál dolgozott. Rossz üzletasszony a magánéletben, ragyogó munkaerő az export-import cégeknél. De bonyolító-diszponensségnél soha nem vitte többre, polgári származása miatt soha nem lett belőle üzletkötő.

Évekkel ezelőtt, egy telefonbeszélgetésünkben mondta anyánkról és Dani bácsiról az öcsém: „Ez szerelem volt”. Akkor jó ideje mi már csak telefonon tudtunk beszélgetni. És megerősítette: „Én láttam őket együtt.” Igen, szerelem volt, de ez a szerelem védtelenné tette anyámat.

Ahogy most elolvasom, amit eddig írtam, úgy érzem, ridegen és távol-ságtartóan ítélem meg a szerelmet. Noha a szerelem hozzátartozik az emberi létezés teljességéhez. A szerelem rebbenékenység, érzékenység, a másik iránti figyelem. Odaadás. Félelem is a másik elvesztésétől. És nem utolsósorban: szexualitás. Csakhogy anyámmal kapcsolatban a szexualitást szemérmesen vagy álszent módon, meg akartam kerülni. Bár tudom, és éppen anyám utalt rá, ha nem mondta is ki, hogy köztük erős volt a sze-xuális vonzalom, és hogy jó szeretők voltak. Szeretők, de soha nem éltek együtt. Az Öregúrnak felesége volt, akit nem tudott, nem akart ott hagyni.

Élete utolsó évtizedeiben anyámról alig készült fotó. Egy kép, még az ötvenes évek közepéről. Azután a balesete után, amikor szülői értekezletre sietett az öcsém iskolájában, elesett a lépcsőn, és csúnyán beverte a fejét. A seb helyét jelzi a homlokánál rövidre vágott haj. De még mindig szép. Még mindig mosolygós. A későbbi képein már egyre komolyabb, vagy talán komorabb. Egyetlen olyan fotó van, amely kettőjükről, róla és az Öregúrról készült: ezen mindketten derűsnek, talán boldognak látszanak. Ám húsz, vagy huszonkét év után anyám szakít az Öregúrral. Belefáradt a reménytelen kapcsolatba.

1973 áprilisában anyám öngyilkosságot követett el. Még nem töltötte be a hatvanötödik életévét: Akkor már több mint három éve éltünk egy fedél alatt.

Naivan, ostobán azt reméltem, hogy velünk együtt nyugalmas, békés öregsége lesz. Ő azonban nem erre vágyott. Ő az alatt az idő alatt, amíg a társam, a második férjem, tőlünk távol részt vett egy expedícióban – ismét heroikus anya lehetett. Nem tagadhatom, hogy a társamnak ezt a lépését én akkor cserbenhagyásnak éreztem, ott maradtam a kamasz fiammal, és a két éves kislányunkkal. El akartam válni. Anyám, a fiam, a kislányom meg

84

én: jól működő családot alkottunk. Aztán mégis: a társammal helyreállí-tottuk a kapcsolatunkat. És már nem volt szükség anyám heroizmusára. De fontosnak akarta érezni magát, egy barátnőm szerzett neki munkát: németből fordított szociológiai tanulmányokat. Izgalmas feladat volt, intellektuális kihívás. Aztán elapadt a forrás. Rettegve láttam, hogy egyre magányosabb, egyre inkább elridegedik a világtól. Szereztem neki fordíta-nivalót, vittem haza néhány folyóiratot.

Azon a bizonyos napon ezeket hagyta el. De ez csak a pohárban az utolsó csepp, az elveszítés ténye a végső lökés.

Öcsémmel nem akartuk holtan látni. Bűntudat és fájdalom. És félelem haragvó szellemétől, mert ő kezet emelt a számomra sérthetetlen testre, és úgy gondoltam, ez nekem szóló bosszú, az árulásomért.

Nem vagyok hívő. Nem hiszek semmiféle túlvilágban. Anyám halál utáni élete az én emlékezetemben zajlik. A gondolataimban. Az álmaim-ban. Régebben sokszor álmodtam vele. Néha csak villanásnyi ideig volt jelen. Néha csak tudtam, hogy ott van a háttérben. Előfordult, hogy tud-tam, álmodtam róla, de reggel nem emlékeztem a részletekre.

A legutolsó, néhány hónappal ezelőtti álmomra viszont pontosan.Mintha a régi V. utcai lakásban, a gyerekkori otthonomban lettem

volna, egy háromtagú zenekarral a gyerekszobában. De csak egy valaki játszott, mandolinon, csöndesen, és nagyon szépen, a másikkal hallgattam, a harmadik eltűnt. Közben a sötét nappali szobába belépett valaki, tudtam, hogy anyám, de megkérdeztem: – Anya, te vagy? És nehezen tápászkodtam föl. Erre ő: – Miért, mit gondoltál? Belépett a gyerekszobába, én megölel-tem, és éreztem a régi, meghitt, feledhetetlen illatát…

85

Szász Anna

Budapesten, 1933. október 10-én születtem, egy zsidó középosz-tálybeli, asszimiláns családba.Apámat a negyvenes években többször hívták be munkaszolgá-latra. Utoljára 1944 nyarán, annak az évnek decemberében a buchenwaldi koncentrációs táborba vitték, ott halt meg 1945 márciusában, Mi anyámmal és öcsémmel csillagos házban, majd a nemzetközi gettóban éltük túl a vészkorszakot.1956-ban végeztem az ELTE TTK vegyész szakán, több mint nyolc évig dolgoztam egy textilgyárban, majd tanítottam általá-nos iskolákban. 1969 óta dolgozom újságíróként. Tizenhét évig, nyugdíjazásomig voltam a Nők Lapja munkatársa. Azt köve-tően több női lapban jelentek meg írásaim. 1998–2005 között állandó külső munkatársa voltam az Esély című szociálpolitikai folyóiratnak. Jelenleg is dolgozom, a Civil Rádióban, valamint a Galamus című internetes web site-on jelennek meg jegyzeteim. Több könyvem jelent meg.Két írásommal szerepeltem a Sós kávé – Elmeséletlen női törté-netek című antológiában. (Novella Kiadó, 2007).Két felnőtt gyerekem van, három unokám, és három dédunokám.

86 Szász Anna nagymamája fiatalkorában

87

Szász Anna nagymamája

Szász Anna édesanyjával és öccsével 1942-ben a Római fürdőn

88

Judy Weissenberg Cohen

„EGYÉL, EGYÉL, MERT ÉLETBEN KELL MARADNUNK!”

Nővéreim és lágertestvéreim emlékére

Az első hét Auschwitz-Birkenauban, 1944.

Ott ültünk hát négyen, testvérek a pergamen szárazságú, poros földön, egy tál „étel” előtt, amelyet, mint valami ehetőt osztottak ki nekünk. Egyen-ként, sorban kellett volna kanalaznunk belőle. Megtagadtuk. A nálam 12 évvel idősebb Böske, gyakorlatilag a pótmamám, szó szerint befogta az orrom, hogy így kényszerítsen nyelni (ahogy otthon a libákat tömtük), idegesen ismételgetve: „egyél, egyél, életben kell maradnunk”. Egy maga faragta kanállal próbálta belém kényszeríteni ezt a birkenau módra készült dörgemüsét – ma is kiráz a hideg az undortól, ha visszaemlékszem erre a déli ”levesre”, amelynek kétes összetevői között homok, apró kavicsok, bogarak és fű volt, a fehérrépa mellett. Négyünk „kanalait” Böske faragta egy darab fából, amit valahol „organizált” – ahogy az ártatlan lopást becéz-ték. Később aztán elég éhes lettem ahhoz, hogy minden rábeszélés nélkül is egyem.

És ha az embernek nincs három nővére, hogy pajzsot tartson elé és megvédje – mint ahogyan nekem volt? Böskén kívül Klári, aki 22 éves volt, nálam 6 évvel idősebb, és a nálam 3 évvel idősebb, akkor 19 éves, hozzám korban legközelebb álló Évi. Ha a nővéreim nincsenek velem, és nem nehezedik rám a parancsoló kötelesség, nehezebb lett volna megér-nem az estét, nap nap után. Ezt az élményt átélték más, hozzám hasonlóan szerencsés túlélők is.

Igen, túl akartuk élni, magunkért és egymásért: család voltunk, még ha megtizedelve is.

89

Visszatekintés, 1934

A nővéri gondoskodás története nem Birkenauban kezdődött, amikor Böske enni kényszerített. Valójában a boldog és egészséges életünkben gyö-kerezett, amikor még kilenctagú család voltunk, és a dörgemüse-moslék még a lázálmainkban sem kísértett.

1934-ben, 6 éves koromban kezdődött, és 1944-ben tetőzött Birkenau-ban, amikor éppen betöltöttem a 16. évemet.

Iskolás életem második napján, nekem, a kis hatévesnek Böske segített felvenni az „új, már számos testvér nyűtte, bőr hátitáskát: túl nehéznek találta ahhoz képest, hogy egy kis „analfabéta” táskája volt, és megkérdezte: – Te, Jutka, mi a csuda van ebben? – Ó, csak egy pár unaloműző filmújság, hogy legyen mit „olvasnom” a szünetekben – feleltem öntudatosan. Sose felej-tem el a hirtelen kitörő, barátságos nevetését.

Késői, és valószínűleg nem tervezett gyereke voltam a már három lány-nyal és három fiúval megáldott szüleimnek. Visszaidézem a családját feltétel nélkül szerető, odaadó, gyengéd, állandóan tevékenykedő, kissé megfáradt anyánk alakját, akit tiszteltünk és mélységesen szerettünk – aki azonban kicsit távolinak látszott, és akinek a változó korban talán fárasztó is volt egy hetedik, állandóan csacsogó gyerek, az alomban az utolsó, elkényeztetett tökmag a végeérhetetlen kérdéseivel és csínyjeivel. (Három vagy négy éves lehettem, amikor egy ízben elcsentem a pénztárcáját, kivettem belőle 2 fil-lért, a tárcát meg elégettem – benne a mosónők két napi bérével –, cask, mert amikor édességre kértem, nem adott 2 fillért.) Lehet, hogy kicsit zavar-ban volt, mert nem tudta, hogy feleljen a „bolondos” kéréseimre, amikor az életciklusok mikéntjéről faggattam? Bárcsak ismerhettem volna felnőtt koromban is! – de a nácik és a magyar fasiszták hamarabb megölték…

Kicsi koromban izgő-mozgó gyerek voltam, hallgatóztam, amikor Évi és a barátnői arról suttogtak, amit maguk sem ismertek – a szexről.

Később az összes problémámmal Böskéhez fordultam. Ő kedvesen és kimeríthetetlen türelemmel (a családunkban szokásos, kis ugratásokkal tar-kítva) mindig olyan válaszokat adott, amilyeneket megérthettem.

Aztán egy nap, Böske eltűnt az életemből – évekre. Hozzáment S. R-hez, egy somérhoz*. Az őszintén vidámnak tűnő, a házunkban egész éjjel

* A HaSomer Hacair, baloldali cionista szervezet tagja; szó szerint a „somer” (héber) „őrt” jelent.

90

tartó lakodalom legemlékezetesebb momentuma a számomra az volt, hogy legnagyobb rémületemre a menyasszony rongyosra táncolta – „hórázta” – a hosszú, csipkés esküvői fátylát, pedig titokban azt reméltem, hogy majd egyszer én is felvehetem.

Az idealista ifjú pár végleg elutazott Palesztinába, vitték az óriáskelen-gyét is, azzal, hogy ott majd egy kibucban élnek, és a zsidó hazát építik.

Aztán sorjáztak a levelek, amelyeknek a tartalmát nem árulták el nekünk, kisebbeknek – ami a szokásos magatartás volt azokban az időkben –, de anyám könnyei, miközben olvasta a leveleket, azt jelentették, hogy boldogtalan. Egy idő után – amilyen önző voltam: legnagyobb örömömre –, Böske lemondóan hazatért, a férje nélkül.

Az 1938-as év

Az Anschluss éve, a cinikusan Kristályéjszakának nevezett, hasonló ese-ményeket baljósan előre vetítő németországi és ausztriai pogrom: életem első évtizede és a polgári iskolába kerülésem, meg a testem nyugtalanító változásainak éve volt.

Böske egy rohamosan változó, antiszemita Magyarországra tért vissza, ahol a zsidók élete folyamatosan romlott. A nővéremből addigra politika-ilag kiforrott, érett szocialista lett, aki sokkal jobban felfogta az európai politikai helyzetet, mint a családom bármelyik más tagja.

A háborús évek

1941: Magyarország hadat üzen az USA-nak, csatlakozik a náci Németor-szág katonai erőfeszítéseihez, a magyar katonákat főleg Szovjet-Ukrajnában vetik be, három bátyámat behívják munkaszolgálatra. Ezek a rabszolga alakulatok – fegyver és egyenruha nélkül – a hadsereg kötelékében a leg-veszélyesebb feladatokat látják el: a munkaszolgálatosok aknát szednek, és a feljebbvalóik közönyösen kergetik őket a halálba. Legidősebb bátyámat, Jenőt Dorozsicban gyilkolták meg, magyar katonatisztek parancsára. Mik-lós a Voronyezs alatti harcokban veszett oda.

A család egyben tartása anyámra és Böskére hárult. Szegény apámat demoralizálta az üzlete bezárására hozott rendelet és a következmény, hogy így nem tudta eltartani a családját; és persze az is, hogy három szeretett fiát

91

messzire ragadták, ahol állandó életveszélyben voltak, ahogy erről a ritka híradásokból értesültünk. Apám nem volt hajlandó szembenézni a valódi politikai helyzettel, Gyakran kérlelte Böskét: „Hozzál valami jó hírt,még ha nem is igaz!”

Böske viszont szilárd volt, mint a gibraltári szikla.A gyönyörű, máskor oly eleven Klári melankolikus lett, mert őt, éppen

úgy, mint Lacit, az újabb zsidótörvények megfosztották attól, hogy egye-temi hallgató legyen.

Klári barátnője édesapjának az üzletében dolgozott, könyvelőként.Mégis, annak a híresztelésnek a hatására, hogy a nácik a megszállt Euró-

pában hogyan használják a szép zsidó lányokat, biztonságosabbnak tartotta, ha Budapestre megy, és egy unokatestvér szárnyai alatt ápolónőnek tanul. Ezt az óhaját azonban apánk egy merev, vallásos gyökerű paranccsal meg-gátolta. De Klári eltökélt volt: szerzett „jó” keresztény papírokat (katolikus középiskolába járt, és még megvoltak a kapcsolatai), elutazott egy másik városba, hogy keresztény lányként „bujkáljon” nyíltan, mindenki szeme előtt.

A nagyon jó eszű, de a magasabb tanulmányok iránt nem fogékony Évit, akinek ügyes ujjai voltak, anyánk egy elegáns divatszalonba adta tanulólánynak. (A mi családunkban nem volt szabad munkátlanul üldö-gélni). Az, hogy teljes odaadással megtanult, remekül varrni, hamarosan áldott, életmentő eszköze lett a túlélésnek, majd megélhetéssé is vált egész életében.

Böske nemcsak jó adag gyakorlatiasságot szerzett a palesztinai, nehéz életkörülmények között, hanem angolul és héberül is kitűnően megtanult. Magánórákat adott, és ebből tisztességesen megélt. Oktatott angolra min-ket, fiatalabb testvéreket is – igaz, nem sok sikerrel. Fáradhatatlanul pró-bált meggyőzni bennünket, hogy nem elég csak magyarul tudni, „hiszen ez hasznavehetetlen a határon túl” – mondta – de mi nem vettük komolyan, őszinte sajnálatunkra a későbbi, kanadai években. De ki tudta ezt akkor, ott?!

Talán 42-ben, vagy 43-ban anyánk biztatta Böskét, hogy meneküléskép-pen jelentkezzék egy meghirdetett, háztartási alkalmazotti állásra – Angli-ába. Kiváló angol tudása esélyessé tette, hogy az Egyesült Királyságban olcsó munkaerő lehessen. Megvolt a fényképes útlevele, egy munkaadó várta, de amikor egy újabb rendelettel lezárták a határokat: ez a lehetőség elszállt.

92

A német megszállás

1944. március 19-én Magyarországot, a hű szövetségest, politikai okokból megszállják a németek. A németek megszállta Európából már jól ismert, brutális események gyors iramban követik egymást, a magyar kormány, közigazgatás, a rendőrség és csendőrség teljes együttműködésével. Közben a „derék” lakosság kajánul várja, mikor foszthatja ki az otthonainkat. Sárga csillag a zsidóknak; fehér csillag a frissen kikeresztelkedett szerencséseknek; értékeink elrablása; gettóba zárásunk – és mindez 57 nap alatt! –, majd betetőzésként: deportálásunk. Legtöbbünket Auschwitz-Birkenauba szállí-tották – néhány ezer szerencsés Ausztriába került. Auschwitzban a magyar zsidóság 75%-át meggyilkolták, gázkamrákban megölték – közöttük szü-leimet Weissenberg Sándort és Margitot, unokaöcsémet Pétert, sógornőmet Weiss Magdát, az ő szüleit, és sok-sok unokatestvért a csecsemőikkel, a még tipegő-, vagy kiskamasz gyermekeikkel.

Apánk búcsúlevelet írt még a gettóból, a hamis papírokkal élő Klárinak. Micsoda végzetes hiba volt! Klári eljött a gettóba, hogy elbúcsúzzék, túl soká maradt, a kapuk bezárultak, és nem volt menekvés… Klári depresszi-óba esett, és csak egy-egy rövid pillanatra élénkült fel. Amikor egy magyar rendőr kiparancsolt bennünket a házból, hogy készen álljunk a bavago-nírozásra, és meglátta Klárin az értékes kis karóráját, amelyet érettségi aján-dékként kapott a szüleinktől, és amelyet megmentett a beszolgáltatástól. Aránylag udvariasan, de ellentmondást nem tűrően követelte tőle. Klári lassan lehúzta a csuklójáról az órát, a falhoz csapta, és elégedett vigyorral, a férfi szemébe nézve mondta: – Most már a magáé lehet.

Döbbenetes, de semmi retorzió nem következett. A rendőr biztosan tudta, mi lesz Klári sorsa, néhány héten belül.

Auschwitz

A megérkezésünk után jön a szüleinktől, nagynénjeinktől és valamennyi, azonnali halálra szánt rokonunktól elszakító szelekció. Aztán az első meg-alázások sora: a meztelenre vetkőzés parancsa, a fejünket és egész testünket megkopaszító borotválás, a genitáliák fertőtlenítése, majd egy rövid, hideg zuhany után – víz egy részét szomjúságunkban mohón ittuk is –, mezte-

93

lenül és vizesen kihajtanak bennünket a zuhanyból, miközben bárki – SS legények, vagy férfi foglyok tekintetének ki vagyunk téve. Tetvetlenített, de mocskos, elnyűtt „ruhákat” kapunk. (Jó volt ránk, vagy sem, nem szá-mított, el kellett fogadnunk, mert püföltek közben, és úgy sem volt más, amit magunkra húzhattunk volna.

Rémülten néztem körül, hogy látom-e a nővéreimet: mind ott voltak, de furcsa idegeneknek látszottak. Csak a hangjuk volt ismerős. Akármilyen nyomorultak is voltunk, nevetésben törtünk ki: kopaszon, mocskos ron-gyokban tragikomikus látványt nyújtottunk. A gyakorlatias Böske, amikor meglátta, hogyan bukdácsolok a méretemnél kétszer nagyobb, valamikor talán apró virágos kék, szürkévé koszolódott hálóingben, egy alkalmas pil-lanatban lehasított egy széles csíkot az aljából, azt négy egyforma hosszú csíkká tépte: ezzel a „turbánnal” betekerhettük a kopasz fejünket, és egy csepp nőiességet nyertünk!

Auschwitz-Birkenau az emberi magatartás végső próbája volt: naponta megújuló, halálos erkölcsi teszt. Nem emlékszem, hogy mi négyen bármikor, bármin veszekedtünk volna. Mindenek fölött, inkább aggódtunk. Az egymással törődés parancsa kiállta a legundorítóbb és legnagyobb kihívásokat is. Ahogy utólagos „bölcsességgel” visszatekin-tek, látom hogyan birkózott meg mindegyikünk a megaláztatásokkal, a lealacsonyítással – a hazulról hozott felfogásunk, magatartási formáink, és szokásaink segítségével. (Persze ki lehetett igazán felkészülve arra az elképzelhetetlenre és elgondolhatatlanra, amellyel aztán szembesültünk?!) Böske rendíthetetlen volt, együttérző, mindig segített bármelyikünknek, vagy mondott legalább egy jó szót. A legjobb ember volt, akit valaha csak ismertem.

Klári sérülékeny volt. Melankóliája napról napra nőtt, és a nővérem egyre kevésbé fejezett ki bármilyen érzelmet.

Évi mindig is könnyed volt, most is rátalált réges-régi iskolatársakra, még az éhségét is feledtették valamennyire a jó kis beszélgetések, és egy régi fiú osztálytárstól váratlanul kapott tűvel-cérnával szakadt ruháinkat javítgatta, sőt, valakitől még egy valódi, rózsaillatú szappandarabkát is kapott: micsoda kincsek abban a mindentől megfosztott univerzum-ban…!

Böske pontosan tisztában volt vele, mi történik körülöttünk, és állan-dóan négyünk túlélése foglalkoztatta.

94

A rettegett, naponta kétszeri Appelek* idején, ahol órákon át ötös sorok-ban kellett állnunk, én mindig a második, vagy harmadik voltam a sorban, hogy a nővéreim mellettem így megvédjenek hidegtől, hőségtől, széltől. Nem emlékszem, ki volt az ötödik a mi sorunkban. A hangos achtung, ach-tung!** üvöltések a velőnkbe hatottak; válogatást jelentettek, ez a sejtekbe hatoló rettegés még az éhezésnél is szörnyűbb volt. Sosem tudhattuk, kit küldenek valahová munkára, kit a gázba. A legrettenetesebb félelmem az volt, hogy egyedül maradhatok. A gyomrom görcsben, a bensőm robba-násra készen, csak a nővéreim jelenthettek védelmet.

A B/III-as tábort az ott lévők Mexikónak hívták, a legprimitívebb volt az összes közül: se folyóvíz, se latrina, se emeletes priccsek; a padlón alud-tunk. „Tartalék” voltunk, ki tudja, mire. Teljes tétlenségben vegetáltunk, napközben kint, a szikkasztó napon, vagy a hajnali és esti Appelek ide-jén, vacogva. Szüntelenül üvöltöttek a kisebb-nagyobb hatalmú kápók*** is, némelyikük lelkesen hajtotta végre az SS gazdájától kapott parancsot.

Ott, Birkenauban mondta el Böske, hogy miért is tért vissza Magyar-országra, a boldogtalan házasságának a történetét, ami az „ál-férjéhez” kötötte, aki nem akarta tartani magát ahhoz a titkos megállapodásukhoz, hogy csak látszatházasságot kötöttek. Böske, habár kiábrándult a cioniz-musból és a közösségi kibucéletből, gyakori maláriával is kínlódott, de szocialista maradt. Orosz fogolytársainktól elkezdte a nyelvet tanulni, hogy a szovjet felszabadítóinkat a „munkát és kenyeret” jelszóval köszönthesse. (Vagy fordított volt a szavak sorrendje?) Megtörhetetlen optimizmusa ragadós volt, de Klári veleszületett pesszimizmusa még ennek is ellenállt: ő soha, egy percig sem hitte, hogy bármelyikünk is felszabadulhat.

1944. augusztus elején Évit és Klárit kiszelektálták. A szörnyű bánat és aggodalom ellenére, én még mindig biztonságban éreztem magam Böské-vel. Azt remélem, hogy én is nyújtottam neki némi vigaszt.

A folyamatos és kegyetlen éhezés, a félelem és a brutalitások következté-ben beteg lettem, nem tudtam állni az Appeleken, és a Rewier-be, az úgy-nevezett kórházba kerültem, ami általában a véget jelentette. A rettegésem csak erősödött. Haldoklók és halottak között feküdtem, akiket éjjelente

* Appel, ném.: Létszámellenőrzés, névsorolvasás.** Achtung!, ném.: Figyelem!*** Kápó, ném.: a lágerban a fegyelmezési és munkavezetői feladatokra kijelölt fogoly.

95

kirángattak a priccsről, amikor megérkezett a hullaszállító kocsi, amely-nek vakító lámpái riasztó árnyékokat vetettek a barakkra. Csípő-ízületi gyulladással küzdöttem – 16 évesen –, de a napi három aszpirintől, amit mindenki kapott, váratlanul meggyógyultam.

Böske naponta látogatott, mindig hozott egy szelet kenyeret, amit nem fogadtam el, mert azt hittem, hogy az ő adagját adja nekem.”Egyél, muszáj megenned!” – kiabált velem. Csak akkor adtam meg magam, amikor elmondta, hogy extra adagot kapott, mert segített délben a kondérokat cipelni.

A kenyeret meg kellett ennem. Böske addig ott volt velem, és nézte, hogy tényleg megeszem-e. Félt, hogy csonttá soványodom, és a gázba kül-denek. Önzetlenségével és kitartásával ismét megmentette az életemet.

Eljött 44. október eleje, és vele egy rettegett szelektálás. Ezúttal én vol-tam a legrosszabb helyzetben: hasmenéssel és magas lázzal, delíriumosan alig tudtam, mi történik körülöttem. Az SS tiszt rám nézett, és intett, hogy üljek a földre meztelenül, a többi csont és bőr lánnyal. Böske tehetetlen volt. Sírva búcsút intett nekem – delíriumomban úgy gondoltam, hogy nagyon messziről –, és csodálkoztam, miért sír.

Sosem tudtuk meg, miért nem gázosították el a nyomorúságos kis cso-portunkat, amely nyilvánvalóan erre volt kijelölve. Ehelyett „friss” mocs-kos ruhát kaptunk, fatalpú vászon bocskort, ami törte a lábam, és egy éjszakára a C-táborba küldtek minket. Böske sosem tudta meg, hogy nem gázosítottak el. Másnap elszállítottak bennünket Hannover mellé, a ber-gen-belseni lágerbe. Semmire nem emlékszem ebből az útból.

Szeptemberben, a gázkamrák árnyékában töltöttem be a 16. évemet. Októberben testvértelen maradtam. Mindvégig ettől rettegtem: beteg, vigasztalan, rémült, végtelenül reménytelen – kinek számít, ha én meg-halok?

Lágertestvéreimmel

Elképzelni sem tudom, hogyan maradtam volna életben, ha a bergen-bel-seni úton nem találkozom a Feig nővérekkel, Sárival és Edittel – ők is deb-receniek. Edit osztálytársam volt a polgáriban, a nálunk hét évvel idősebb Sárival randevúzott korábban Miklós bátyám. Sári, látva a nyomorúságos helyzetemet, lágertestvérséget ajánlott nekem; szerencsém volt, az hiányzott

96

a legjobban, hogy érezhessem, én is tartozom valakihez. Túlélésem megha-tározó eleme ez volt.

Mi hárman elválaszthatatlanok lettünk. Vigasztaltuk és bátorítottuk egymást, hogy kibírjuk a beázó sátrakban a hosszú esős időszakot, ami-kor a takaróink sosem száradtak meg, az állandóan kínzó éhség remény-telenségét. Editnek szép hangja volt, gyakran énekeltünk, hogy elűzzük a csüggedésünket.

Később, 1945 januárjában egyetlen lehetőségünk nyílott, hogy dönt-sünk a sorsunk felől – és mi meg is ragadtuk ezt az alkalmat. Önként jelentkeztünk, hogy elhagyjuk a tífusz szaggatta Bergen-Belsent, és elme-gyünk dolgozni egy repülőgép gyárba. Egy civil férfi keresett az üzemébe ötszáz fiatal és erős, női rabszolgát. A drapp kabát és barna fedora kalap, amit hordott, kevésbé volt ijesztő számunkra, mint az SS egyenruha. Feig-re cseréltem a nevem, és „három nővérként” jelentkeztünk.

Ascherslebenbe, Lipcse mellé kerültünk, egy kisebb, kényszermunka táborba, amely Buchenwald altábora volt. Az itteni jobb körülmények lehetővé tették, hogy túléljük. Jól döntöttünk, holott napi 12 órás rab-szolga munkában, a jól ismert Junkerek alkatrészeinek gyártását végeztük. Az eddigi legjobb ennivalót kaptuk – ez persze nem jelent sokat –, de ez sem volt sohasem elég. Vigaszként, nemcsak a gyárat, hanem a barakkokat is fűtötték. Áldás volt ez a kegyetlen hideg télben a vékony kabátban, a meztelen lábamon a fatalpú vászonbakanccsal, ami eddigra már szétesett, csak dróttal körültekerve maradt úgy, ahogy egyben – hasonlított valami szájkosárra – amin az SS őrök mindig röhögtek, amikor a bombariadók idején futnom kellett benne.

Élveztük a napi, meleg zuhany elképzelhetetlen luxusát (!), amivel távol tarthattuk a tífuszterjesztő tetveket. A hatalmas gyárban mindenféle náci-óhoz tartozó foglyokkal dolgoztunk együtt, voltak közöttünk 8-10 éves orosz gyerekek is – ’44-45 telén már akkora volt a munkáshiány a náci Németországban! Az én munkavezetőm egy francia hadifogoly, Argo volt, aki alig hallhatóan elénekelte a Marseillaise-t, ha látta, hogy vigaszra szo-rulok. Titokban még apró csokoládédarabkákat is adott, amikhez a Vörös-keresztes csomagjában jutott. Fenséges volt!

Életünk ebben a viszonylagosan biztonságos rabszolgamunkával telt, amíg végül egy áldott napon, az amerikai hadirepülők szét nem bombázták az egész ipari zónát, olyan precizitással, hogy a barakkokban a foglyok-

97

nak nem esett baja. Rabszolgaságunk véget ért, de a bajaink súlyosbod-tak. Ahelyett, hogy hagytak volna felszabadulni – amiben pedig nagyon reménykedtünk –, egy Buchenwaldból jött magas rangú SS oberscharführer elindított minket egy értelmetlen gyalogmenetben – a semmibe –, amiből aztán valóságos halálmenet lett.

Néhány éve, egy régi német térképről kiszámította nekem egy férfi, aki annak idején abban a régióban lakott, hogy legalább 110 kilométert tet-tünk meg étel, ital nélkül, a legelemibb egészségi és biológiai szükséglete-ket kielégítő elhelyezés nélkül, legtöbbször erdőkben éjszakázva, holttestek között, csak a koszos és szakadt „csíkosban”.

Igen hamar képtelen állapotban voltunk: mocskosak, tetvesek, végsőkig lefogyva, számunk napról napra fogyatkozott. Ez a leírhatatlanul brutális helyzet kétségtelenül lakmuszpapírja a kapcsolatoknak. Az állandó „nem állhatsz meg, gyere tovább, ne add fel, jön a szabadulás, már közeliek a bom-bázások ” támasz és bátorítás volt egyben, az egyetlen erő, amely rábírt, hogy menjek és keressek bármit, ami ehetőnek látszik: szeméttartályban, vagy a földből kikaparva. Emlékszem egy német asszonynak a nem várt nagylelkűségére, akinek az ajtajában szégyentelenül koldultam, és aki egy lekvárral megkent kenyeret adott – aztán hármunk között, morzsányi pon-tossággal osztottuk szét ezt a kincset.

Másnap felszabadultunk.Biztosan tudom, hogy Böske, Klári, Évi, Sári és Edit támogatása nélkül

ma nem élnék.

Felszabadulás

Felszabadultunk, talpra álltunk, felépültünk; a lelkesedésünk reménnyel keveredett, és szorongással tele, de keresni kezdtük a családtagjainkat. Bíz-tam abban, hogy valahol életben találom a testvéreimet. Elsőnek Lacit találtam meg Magyarországon, majd hónapok múltán Évit. Felemelő, ugyanakkor tragikus találkozás volt: egymástól tudtuk meg irtózatos vesz-teségeinket. Hallgattuk Évi szívszaggató beszámolóját, hogyan próbálta Klárit megmenteni, akinek a testén borzalmas kelések támadtak, és az éhezéstől megvakult; és arról is, hogy Böske éhezéssel társult, kezeletlen tüdőgyulladása mindkettőjük halálához vezetett a stutthofi koncentrációs táborban, ahol Auschwitz kiürítése után, csodával határos módon, összeta-

98

lálkoztak. Böske ott is azért küzdött, hogy egymást életben tartsák.Évi, minthogy jól tudott varrni, többedmagával egy táboron kívüli

gyárban foltozott német katonai egyenruhákat. Így a helyiekkel tudott „seftelni”. Kétségbeesetten próbálta Klárit és Böskét megmenteni, az „organizált” cigarettákat krumplira, répára, bármely zöldségfélére cserélte, este a kabátja bélésében csempészte be a táborba. Egy ideig sikerült is. Egyébként az összes nő ezt csinálta. Az SS azonban rájött, mi történik. Egyik este, amikor visszaértek a lágerba, a kerítés mellett felsorakoztatták őket, velük szemben ugyanannyi SS-legény, idomított kutyáikkal. El lehet képzelni, Éviék halálra váltan várták, mi lesz velük. A kutyáikat rájuk eresz-tették, a dögök cafatokra tépték a ruhájukat, véresre marták a testüket, és az összes csempészett ennivaló a földre szóródott. Azt hitték, a megvadult ebek széttépik őket. De visszaparancsolták őket, még mielőtt átharapták volna a nők torkát. Az ételkiegészítés azonban drasztikusan véget ért. Klári gyakorlatilag Évi karjaiban halt meg. Böske is, később, ’45 márciusában – azt hiszem. „Jutka, higgy nekem, én tényleg megpróbáltam megmenteni őket!”, zokogta keservesen. „Elhiszem, elhiszem, ne érezz bűntudatot, nem a te hibád” – ölelgettem, vigasztaltam. De Évit egész életére traumatizálta, hogy a szeme láttára halt meg a két nővérünk. Nekem legalább ezt nem kellett átélnem.

Nem csodálom, hogy Évi hősies erőfeszítései ellenére, a gyönyörű, 22 éves Klári „nem bírta hát” – hiszen már a legelején feladta. Böske éhhalálá-nak a kínzó sokkjától hetekig kóvályogtam. Mindig azt tervezgettem, ezer-szer is meg fogom köszönni neki, hogy megmentett engem. Nem maradt rá alkalmam. Böske a mai napig hiányzik nekem.

Évi alig akarta elhinni, hogy én élek. „Böske azt mondta nekünk, hogy Auschwitzban a gázba küldtek!” és napokig nem eresztett el a szeme elől.

Már kinőttük a gyerekkori civakodásainkat, most Évi lett a pótmamám a bergen-belseni hontalanok táborában, ahol még 2 évig maradtunk. Évit a brit hadsereg szabadította fel Észak Németországban, gondos ápolással szinte a halálból hozták vissza a neustadti kórházban – onnan került, még mindig nagyon gyengén, Bergen-Belsenbe, a DP táborba*.

Csüngtünk egymáson – szeretetet, biztonságot, vigaszt jelentettünk

* DP: „Displaced Persons”: olyan volt foglyok, akiket átmenetileg egyik állam se fogadott be.

99

egymásnak. Csodálatosan, ügyes ujjai téli kabátot varázsoltak a katonai pokrócokból, csinos ruhákat használt, amerikai holmikból – eleinte kézzel öltögetett, aztán kölcsönkapott egy varrógépet. Olyan volt, mint anyánk: sohasem ült tétlenül. Állandóan, nosztalgiával emlegettük a tábor előtti időket (talán, hogy a sérült lelkünket gyógyítsuk): – Emlékszel, amikor egyszer mérges lettél, mert Anyuka rád bízott engem? Hosszú sétára vittél, aztán azt mondtad, hogy ott a világ vége, és most ott hagysz – én persze hazáig bömböltem.

– Hát arra emlékszel-e, hogy „csikónak” csúfoltál, mert folyton mögötted ugráltam?

Ilyenkor nagyokat nevettünk.

Kanada

Szoros testvéri kapcsolatunk Kanadában is megmaradt, Montrealban együtt laktunk, én csak akkor költöztem át Torontóba, amikor férjhez mentem.

A távolság nem számít, később is gyakran töltöttük együtt a vakációkat, sokszor jött hozzánk Torontóba, különösen azután, hogy megszülettek a gyerekeim. Persze, hogy ő varrta a ruháikat, amíg kicsik voltak.

Évi 1989 februárjában halt meg: egy ritka bőrrák vitte el, 63 éves korá-ban. Most már örökre nővér nélkül maradtam. Mindahányan hiányoznak.

Öt évvel később Laci is meghalt tüdőrákban. Vele a valamikori nagy családom utolsó tagja is elment. Nincs kivel feleleveníteni a családi törté-neteket, tréfákat, az örökös „emlékszel, amikor…?” eseteket.

Az űrt már csak a halványodó emlékeim töltik be.

Fordította: Szekeres-Varsa Vera

100

Judy Weissenberg Cohen

Debrecenben születtem 1928 szeptemberében, 7 testvér közül a legfiatalabbként. Szüleim Weissenberg Sándor és felesége, született Klein Margit, Nagybajomból. Apám vaskereskedő volt, anyám meleg otthont teremtett a kilenctagú családnak.1944-ben a legtöbb családtagommal az Auschwitz-Birkenau haláltáborba deportáltak. A szüleimet azonnal meggyilkolták.Túléltem Auschwitzot, és a következő lágereket is: Bergen-Belsent, majd Buchenwald altáborát, a Lipcse melletti kényszermunka tábort, Ascherslebent is. Egy halálmenetté vált erőltetett menet során szabadította fel a csoportunkat az amerikai hadsereg egyik egysége, 1945 május 5-én.1948-ban Kanadába emigráltam, eleinte a ruhaiparban dol-goztam. Miután üzleti szakképesítést szereztem, irodai munkát kaptam.Torontóban mentem férjhez, két gyermekem van. Gyermekeim cseperedése időszakában különböző egyetemi kurzusokat látogat-tam, majd még tizenkét évig dolgoztam.Lányom ismertetett meg a női esélyegyenlőségért folyó küzdel-mekkel, fiam pedig bevezetett az internet és számítógép világába. Hálás vagyok nekik ezért a kiegészítő oktatásért, amely mérhetet-lenül gazdagítja nyugdíjas életemet.1993 óta, amióta nyugdíjba vonultam, önkéntes munkát végzek. A Torontói Holokauszt Emlékközpontban és az Emanuel Reform Zsinagógában különféle funkciókat is elláttam. Bekerültem egy torontói, neonáci, holokauszt-tagadó csoport ellen harcoló cso-portba. Innen egyenesen vitt az utam a holokauszt és az antirasz-szista oktatás területére; tapasztalataimról és kapcsolódó témákról tartok előadásokat. Létrehoztam a „Nők és a Holokauszt” nevű weboldalt, a holokausztban meggyilkolt nők elbeszéletlen törté-netei emlékére. Ma széles körben használják fel az itt publikált anyagot, ennek az elhanyagolt témának a tanításakor.

101„Camp Sisters”

Judy Weissenberg Cohen testvéreivel gyerekkorában

102 Judy Bergen Belsenben, 1945

103

Rácz Éva

KOPASZRA VÁGVA

– avagy hogyan lett egy copfos kislányból kisfiú

Ködös novemberi idő volt, minden szürke, és valami esett is, csípte az arcomat, fájt tőle a bőröm.

1944 novembere volt. Anyut éppen most vitték el a nyilasok, és én teljesen egyedül maradtam a sokak között – ugyanis a Tátra utcai hallban, ahová beköltöztettek minket, voltunk vagy tizenketten. Én nagyon féltem, bár nem is tudtam, hogy pontosan mitől, hiszen már annyi minden történt velünk az utóbbi hét hónapban, hogy a félelem fölösleges luxusnak bizo-nyult! Arra gondoltam, hogy mivel Anyu már nincs velem, akkor inkább elmegyek Apuhoz, aki átmenetileg szintén a Tátra utcában tartózkodott, munkaszolgálatosként.

Amikor oda értem, a csapatot nagy készülődésben találtam, Apu azt mondta, hogy másnap Németországba viszik őket. Érdekes volt számomra, hogy Apu mintha örült volna a hírnek – bár én mint kislány, ezeknek a dolognak az értelmét még egyáltalán nem fogtam fel. Mondtam neki, hogy jobb lenne, ha inkább velem maradna, majd elbújunk valahol, és megvár-juk, hogy Anyu megszökjön, ahogy azt már többször is megtette. De Apu teljesen értelmetlenül, hallani sem akart erről a lehetőségről: a bajtársa-kat emlegette, hogy esetleg kivégzik őket, ha ő megszökik – ellenben arra gondolt, hogy engem is magával vinne Németországba. A baj csak az volt, hogy leánynak helye ott, a férfiak között nem volt. Sovány kislány voltam, rossz evő: Apu úgy gondolta, eladható ez a leány fiúnak is. (Apám amúgy is szeretett volna fiúgyermeket, de én lánynak sikerültem). Így Apám úgy gondolta, ha a hajamat levágatja, kitűnő fiú lesz belőlem. A tizenkét évem nem látszott meg rajtam – lány voltomról csak a kar vastagságú, két cop-fom árulkodott.

Aztán jöttek a „tanácsadók”, és azt mondták: „Le kell vágatni a kislány haját, és akkor eladható lesz fiúnak is”. Én ezt a dolgot nem igazán vet-

104

tem jó néven, mert büszke voltam a szép, hosszú hajamra – persze csak akkor, amikor a fésülködésen már túl voltam, mert nem kis szenvedés volt a hosszú, göndör hajamat kifésülni, és bekényszeríteni a copfokba. A fésülködésre egyedül soha nem is voltam képes, valaki mindig segített, mert a hajam befonása nagy és körülményes tevékenység volt. A hajam volt az egyetlen szép, kedves és mutatós dolog rajtam – így tartottam akkor –, igaz, mindenki más is dicsérte. És Apu most le akarja vágatni! Nem tetszett az ötlet, el sem tudtam képzelni, hogy fogok én kinézni copfok nélkül! De ebben a szörnyű világban, amit akkor a németek és hű, magyar csatlósaik, a nyilasok ránk hoztak, már semmin sem lehetett csodálkozni, így az ember leánya mindenbe beletörődött, csakhogy életbe maradjon.

Kicsit azért vitatkoztam még Apuval, hogy nem lehetne-e mégis meg-szökni, és valahol elbújni – hátha akkor jobb lesz. Apu hallani nem akart az ötletemről, és azt mondta: nem így nevelt engem, hogy mások kárárára akarjak cselekedni! Sőt, még őt is olyan rossz dologra biztatom, amitől neki lelkiismeret furdalása lenne, és egész életében csak erre tudna gondolni. Arra intett, hogy szálljak magamba, és gondoljam át: a rosszat mindig el kell kerülnünk, csak jót szabad cselekednünk, a körülmények pedig nem számítanak.

Az azóta eltelt hatvanhét év alatt már rádöbbentem, és sokszor, nagyon sokszor gondoltam rá, hogy szegény Apunak, aki a negyvenötödik évét sem érte meg, mennyire nem volt igaza! Mert az ember lánya (vagy fia), min-dig hallgasson a józan eszére, és cselekedjen akár még rosszat is, ha ezzel a saját életét könnyebbé teheti. De akkor ezt még nem láthattam előre, és így, kénytelen voltam az Apura hallgatni. Engedelmesen leültem hát, jött egy bácsi ollókkal, és nekiesett a copfjaimnak. Aztán a copfom már nem volt meg, ott hevert a földön, szomorúan és elkeseredetten – éppen mint amilyen én magam is voltam –, de még mindig volt hajam. A bácsi erre azt mondta: – Kell még vágnom belőle, mert ez a gyerek még mindig lánynak néz ki! Ezután megszületett a parancs: elő kell venni a nullás gépet, és aztán talán már fiúsabb lesz a kislány! Elő is vették.

Mire elkészültem, valahogy egy megkopasztott csirke képe lebegett a szemem előtt. Bár tükör nem igen volt, el tudtam azért képzelni, hogy az egyetlen szép dolog nélkül, ami eddig rajtam volt, most hogyan nézhetek ki. A fejem is fázott, a kabáton lévő kapucnit ráhúztam – de még így is fáztam – nem is tudom, hogyan bírtam ki sírás nélkül; bár azt hiszem,

105

addigra már az összes könnyem elfogyott, annyi sírnivalóm akadt – az ember ezt el sem tudja képzelni. Tehát szipogva álltam ott, mint egy csirke, akit éppen most kopasztottak meg forró vízzel – hangosan sírni persze nem igazán mertem, hiszen apukám csak jót akart: féltett, és nem akart egyedül hagyni.

Éppen itt tartottunk, amikor keresték Aput: az egyik nagynéném jött, akinek nem volt gyereke, és azt javasolta, Apu esetleg adjon oda neki, talán én majd megvédhetem a nyilasoktól. Szegény Ila néni felsikoltott, amikor meglátott kopaszon – pedig egy gyerek kopaszon is gyerek! Apunak jó szíve volt, és ezt mindenki tudta is – sőt azt is, hogy ha bárki segítségre szorul, rá mindig számíthat. Ezt válaszolta: – Nézd, Ila, Évát magammal akartam vinni, mert még kislány ahhoz, hogy egyedül küzdjön ebben a viharban – de ha te vigyázol rá, és gondját viseled addig, míg valamelyikünk, Stefi (Anyu) vagy én át nem tudjuk venni tőled, akkor csak vidd! Ha szerinted a kislánnyal nagyobb esélyed marad az életben maradáshoz, akkor én ebben nem foglak megakadályozni”.

Sok-sok puszival búcsúztam el Aputól – akkor láttam őt utoljára. Azóta hatvanhét év telt el, és én nap mint nap gondolok rá, és arra, hogy ha velem maradt volna, mennyire más életet élhettem volna. De ez sajnos nem így történt: apám 1945. április 15-én éhen halt Mauthausenben. Haláláig megőrizte a copfos fényképemet, azok a társai hozták haza, akik a 25 kg-ra lefogyott apámat eltemették.

A nagynénémet az első sarkon, a Tátra utcában a nyilasok elfogták, és belökték a halálmenetbe, én pedig megint egyedül maradtam – így vissza mentem oda, ahol eddig laktunk. Nem sokkal később, a nyilasok, akik még ott maradtak, nagy kiabálás és ordítozás közepette, elhajtottak ben-nünket a közeli Duna-partra. A többit már kitalálják, hogy mi is történt*.

Én megmaradtam, csoda és a Jó Isten segítségével, talán mert volt fel-adatom. Anyut később – nagyon betegen – megtaláltam a gettóban, hét évig ápoltam otthon.

Jelenleg én is beteg vagyok, de remélem meg fogok gyógyulni, mert úgy érzem, vár még rám feladat, amit teljesíteni szeretnék.

* Arról, hogy mi történt Rácz Évával a Duna-parton, lásd a „Tizenkétévesen” című írását, a „Sós kávé – Elmeséletlen női történetek” című antológiában. (Novella Kiadó, 2007).

106 Rácz Éva 5 éves

107Rácz Éva 12 éves

108

Rácz Éva

A GETTÓBAN*

Amikor nyilasnak öltözött segítőim bekísértek a gettóba, elég tanácstalanul kezdtem az utcákat róni. Láttam, hogy az emberek hosszú sorokban állnak a boltok előtt – kenyérért, almáért, minden ennivalóért, amit akkor még egyáltalán kapni lehetett.

Az egyik sorban ismerős arcot pillantottam meg. – Anyu! – kiabáltam, mire sokan felém fordultak, majd csalódott arccal fordultak vissza. Nem engem vártak… Az én anyukám ellenben nem nézett rám – úgy látszik, már lemondott rólam, vagy talán elfelejtett – amit én persze lehetetlennek tartottam, hiszen én az egyetlen lánya lennék! Amikor a közelébe értem, és a vállára tettem a kezemet, megkérdezte: – Mit akarsz, kisfiú? Én erre sírni kezdtem, ami pedig nem volt szokásom. Anyukám rám nézett, és láttam rajta, nem ismer meg. Felmerült bennem, hogy talán én tévedek, és ez az asszony nem is az én anyukám, de ez teljesen lehetetlennek tűnt, mert a kabátja és a kendője is ismerős volt. Igaz, ami igaz, amikor utoljára láttuk egymást, két hosszú copfom volt, amit minden reggel ő bontott ki, és fésült rendbe – miközben én teli torokból ordítottam, mert a fésűvel húzta a hajamat. Anyu nem győzött szidni: már igazán megszokhattam volna, hogy ez a művelet nem éppen kellemes.

Ott álltam a Wesselényi utcában, a bolt előtti sor mellett, egy szál magamban, szedett-vedett ruhákban, fejemen egy svájcisapkával – alatta

* Tizenkétéves korában Rácz Évát a nyilasok a Dunába lőtték – de a kislány csodával határos módon életben maradt. Erről az Elmeséletlen női történetek 1. kötetében, a Sós kávéban olvashatunk (NovellaKiadó, 2007). Az itt olvasható írás a történet fonalát – a Duna-parti traumatikus élmény kihagyásával – ott veszi fel újra, hogy az egyedül maradt, és fiúnak álcázott kislány a gettóban keres menedéket magának.

109

meg a kopasz fejem! Anyu mit sem tudott arról, hogy Apu magával akart vinni Németországba, és azért vágatta le nullásgéppel a hajamat, hogy fiú-nak nézzenek, és vele utazhassak a vagonban. Végül a nagynéném rimán-kodására odaadott neki – de aztán a nagynénémet már az első sarkon elhajtották mellőlem, és én ott maradtam újra, egyedül. Ezek után nem volt más választásom, mint bemenekülni a gettóba…

Anyám ott, a bolt előtt mégis csak megszánta a síró gyereket, és vigasz-talóan mondta: – Nincs anyukád, kisfiú? Nekem kislányom van – vagy csak volt – és az ő szemét is elfutotta a könny. Én meg csak hüppögtem tovább, és azt bizonygattam, hogy én igenis az ő kislánya vagyok; és akkor Anyu-kám felkiáltott : – Ilyen csúnyán csak az én Évám tud sírni! Ilyen artikulátlan hangokat csak ő tud magából kipréselni – mert csakis nevetni szeret, és fogalma sincs arról, hogy az élet milyen szomorú! Mindketten sírtunk, Anyukám levette a fejemről a svájci sapkát, és elborzadva nézte : – Hova lett a hajad!? Elmondtam, hogy apu miért nyíratta le. Én nem akartam egyedül itthon maradni, mert féltem – inkább apuval utaztam volna Németországba. Sze-gény anyukám elképedt, és még jobban zokogott: – Ez borzasztó, hát mit csináltál volna ott Apuval?! – Dolgoztam volna – vágtam rá –, hiszen már nagylány vagyok, a tizenharmadik évemben! A Dunából is kiúsztam, és úgy, vizesen menten Guszti bácsiékhoz, de aztán féltem, hogy felkoncolják őket, amiért engem, és még egy pár zsidó asszonyt bujtatnak, és én ezt nem akartam. Inkább Zitáéknál próbálkoztam, de Zita kidobott, pedig azt hittem, hogy miután Apu fizette az esküvője költségeit, és hozzájárult a házuk megvételéhez is, csak elbujtat egy pár napra. De nem…!

Ekkor már Anyu is keservesen zokogott, sokan körül álltak minket, és szörnyülködtek, hogy mindez hogyan is lehetséges.

Jókedvem lett újra, hiszen már nem voltam egyedül: mégis csak él az Anyukám, aki majd megvéd engem, és ápol, ha beteg vagyok, meg finom ebé-deket főz, és megszid, ha valami rosszat teszek – vagyis gondoskodik rólam, és nem magamnak kell mindezt megtennem. Bár ez akkor még nem volt egészen világos számomra, csak később jöttem rá, hogy milyen nehéz egy elkényeztetett, egyke gyereknek az élet egyedül! Felidéződtek bennem a közeli emlékek a zsidó házból*, ahol sokan voltunk gyerekek együtt, és

* „Zsidó ház”: bizonyos kerületek erre kijelölt házaiba zsidókat összeköltöztettek – egy lakásba több családot is.

110

egész nap társasjátékot játszottunk, olvasgattunk – és az egész valahogy jó volt, mert nem kellett már iskolába járni, nem kellett tanulni, külön órákra járni, félni, hogy rossz véleménye lesz rólunk a tanárunknak, ne adja a jó Isten, rossz osztályzat csúszik be a bizonyítványba – mert a szülök ezt nem díjazták már akkor sem. Szabadságnak tűnt az a néhány hónap számunkra, – közben fogalmunk sem volt arról, hogy családtagjainkat és ismerőseinket éppen most gázosítják el… Lehet, hogy éreztük, lehet, hogy valahol bujkált bennünk a rossz érzés, de aztán elaltattuk, és csak nevetgél-tünk, játszadoztunk… Közben kisebb kalandok és gyerekes szerelmek is szövődtek, amelyeknek jelentősége ugyan nem igazán volt, de a felnőttek szomorúságától, gondjaitól, félelmeitől távol tartott bennünket. Tudtunk örülni a mának, és élveztük a hosszú vakációt.

Nem igazán zavart bennünket senki, a felnőttek el voltak foglalva a maguk gondjaival, bajaival, és ők is örültek, ha velünk sincs különösebb gondjuk. Anyukám és a többi vele egyidős asszony Nostradamus köny-veit bújták, és papírra rajzolt betűkön poharakat tologattak, arra kérve a kedves, megjelent szellemeket, hogy mondják meg, mit hoz a jövő. A szellemek természetesen, Cassandraként, kétértelműen válaszolgattak, attól függően, hogy éppen ki tologatta a poharakat. Ezeken a szeánszokon – ahogy Anyuék nevezték –, mi gyerekek is részt vettünk. Itt minden jól végződött: a családtagok sorban hazatértek, és mi ragyogó új életet kezd-hettünk, és minden jó, ha a vége jó…

Azt reméltem, ez majd a gettóban is így lesz, és azt a novemberi „fürdő-zést”* én sokszor el fogom itt mesélni – de Anyukám óva intett: – Nehogy beszélj róla, mert holnap a nyilasok majd újra érted jönnek, és végül aztán csak sikerül téged is elpusztítaniuk, mint a többieket!

Én megkérdeztem Anyámtól, hogyan lehetséges az, hogy a szellemek mind csupa jót ígértek, és ennek pont az ellenkezője történt… Azért – magyarázta –, mert a szellemek a mi vágyainknak megfelelően válaszoltak, és bizony azok a valóságtól igen messze vannak… Mindenesetre megkérdez-tem: hol lakunk most? Anyu elvezetett egy sötét ház még sötétebb szobá-jába, ahol rajtunk kívül még négy-öten laktak. Asszonyok, leányok, akik nem igazán örültek az új lakótársnak. A szobában nagy rendetlenség és piszok volt, és bizony, még bogarak is akadtak.

* Rácz Évát a nyilasok a Dunába lőtték – lásd az előző lábjegyzeteket.

111

Pár napig ott maradtunk, bár én nagyon rosszul éreztem magam – de szerencsére Anyuval voltam, és ő nem győzött nyugtatgatni, hogy majd csak vége lesz az egésznek, és örüljünk, hogy fedél van a fejünk felett, és nem kell a hóban, hidegben az utcán bolyonganunk, és a bombákról meg egyéb lövedékektől rettegnünk.

Én nyughatalan gyerek voltam, és sokat járkáltam a gettó utcáin: egy alkalommal az egyik nagynénémet pillantottam meg, két kisgyerekkel. Odamentem hozzá, és nagyon megörültünk egymásnak. Akkor mindenki örült minden féle-fajta ismerősnek, rokonnak, mert az élet nagyon olcsó volt, egy rossz lépés – és már el is múlt. Karola néni Anyu középső báty-jának a felesége volt, és kézen fogva vezette a nálam hat évvel fiatalabb unokaöcsémet, és a húgának a kislányát pedig a karján tartotta. Rögtön velem jött, összepakolta Anyut és engem, és magával vitt bennünket a Dob utca 27-be, ahol egy egyszobás lakásban lakott, a húgán, a 8. hónapban járó Jutkán kívül még egy másik nénivel, valamint egy fiatalabb és egy nagyon öreg bácsival.

Az előzö lakásunkhoz képest ez mégis, fényűző lakásnak, valódi luxus-nak bizonyult, mert volt benne fürdőszoba, WC és konyha. Igaz, víz nem volt, de állt a szobában egy kis vaskályha, azon lehetett főzni és vizet melegíteni – ezt a hóból olvasztottunk ki. Nemsokára egy újabb lakó, Józsi bácsi is beköltözött, aki az akkori zsidó rendőrség tagjaként mutat-kozott be. Hogy ő milyen szolgálatot látott el, az sajnos sem akkor, sem később nem volt és nem is világos előttem. Kétségtelen tény viszont, hogy rohamsisakot hordott, és esténként ebben a sisakban babot, borsót és néha konzervet hozott haza – ezek valóságos kincsnek számítottak. Anyutól azt kérte cserébe, hogy neki is főzzön – ami szinte magától értetődött az adott körülmények között.

Így a napok szinte vidáman teltek, én néha harmadik gyerekként a nagy-nénémmel tartottam, aki az őrt álló nyilas „testvéreknek” nagy sírás-rívás közepette előadta, hogy három gyermekének nem tud mit enni adni és így muszáj kimennie, hogy volt barátaitól, vagy kollégáitól valamit kolduljon. Néha ezek a kirándulások nagyon izgalmasak voltak, mert amint a gettó falain túl jutottunk, levettük a sárga csillagot, és szabadon jártunk-keltünk az ostromlott Pesten. Ami ugyan minden más embernek veszélyes vállalko-zásnak számított, de mi, gyerekek nem fogtuk fel a veszélyt, csak örültünk, hogy csupán órákra bár, de szabadon járkálhatunk a városban. Ilyenkor

112

a barátoktól, kollégáktól néha zsírt, cukrot, esetleg lisztet is kaptunk, és utána a gettóban „nagy lakoma” várt ránk. Józsi bácsi rohamsisakja és Karola néni ügyessége megteremtette a napi eledelünket, ami akkoriban már igazi csoda számba ment.

Teltek-múltak a napok, és észre sem vettük, hogy már karácsony is elmúlt, és az új évben jártunk, 1945 telén. Unokaöcsém és én egy napon születtünk, január 5-én. Karola néni mindent felülmúló leleménnyel kis csokoládét varázsolt, Anyu lángost sütött, így ünnepi, szülinapi vacsora várt mindenkire. Csodás volt! Én azóta sem ettem olyan finom lángost és olyan édes csokoládét! Az ízét még néha, ennyi év után is érzem, épp úgy, mint a régen meghalt nagymamám által készített újkrumpli ízét, amit azóta sem tudok, és más sem pont olyan ízűre elkészíteni …

Én Józsi bácsival sokat eljártam a Wesselényi utca 44-be, a mai zsidó iskola helyére, ahol akkor a kórház volt, és segítettem mindenben, ami-ben tudtam. Találkoztam ott pár osztálytársammal, akik szintén önkéntes segítők voltak. Tele voltunk aktivitással és tenni akarással. Nem riasztott a halál látványa, és még az érezhető közelsége sem. A napok egyformán teltek: reggel mosakodás az olvasztott hóban, utána valami munka, ami inkább kaland volt számomra, hazatérés már sötétben, kissé félve, végül a nap fénypontja: az evés.

Egy reggel éles lövést hallottunk, Józsi bácsi figyelmeztetett: ez valami akna lesz, és vigyázzunk, mert nagyon közelről hallhattuk a becsapódását. Kinéztem a folyósora nyíló, különböző fortélyokkal összetákolt ablakon, ahol ugyan sok látnivalót nem láthattunk a ragasztások miatt, de miután az ajtót is kinyitottam, észrevettem, hogy valóban egy akna van, pont az ablakunk előtt, a gangon. Szóltam Józsi bácsinak, aki azt mondta: – Vegyél egy vödröt, tedd bele az aknát, vidd le az utcára, és imádkozzál, köszönd meg a sorsnak, vagy akinek akarod, hogy nem robbant fel itt, az ablakunk előtt! Jó messzire vidd a háztól, és keressél egy hóbuckát, abba temesd bele!

Elindultam lefelé a lépcsőn, vonszoltam magam után a nehéz vödröt, benne a fel nem robbant aknával, ami ide-oda ütődött minden lépésnél. Kiléptem a kapun, egy teremtett lelket nem láttam sehol, mert az egész ház a pincében tartózkodott, csak mi nem. (Mi az első emeleten laktunk, és mindannyian elhatároztuk, hogy inkább a lakásban maradunk: ha meg kell halni, ez megtörténik, akárhol vagyunk is – így aztán a pincébe, ahol bogarak is voltak, inkább nem mentünk le). Az utcán lépkedtem már, a

113

nehéz vödrömmel a kezemben, és mit látok?! Idegen egyenruha, idegen beszéd… Ó, Istenem, csak nem?! Itt vannak az oroszok!

El nem mondható, mit éreztem…! A vödröt ledobtam a ház előtt, rohantam a katonák felé, és teli torokból kiabáltam: – Csak hogy itt vagy-tok! Mégsem hagytátok, hogy elpusztuljunk!

Nem is tudom leírni, mit éreztem: mint a halálra ítélt, aki már a sira-lomházban várja a hóhért, és akkor megjön a kegyelem…

Vasárnap volt, kora reggel, már világosodott, és én csak kiabáltam: Itt vannak, megmenekültünk! Adjunk hálát a Jó Istennek!

114

Rácz Éva

A felszabadulás után a Zsidó Gimnáziumba jártam. Férjhez mentem, egy fiam született – ma már két felnőtt unokám is van. A mai napig könyvelőként dolgozom, a saját kis cégemet vezetem.Büszke vagyok rá, hogy a Sós kávé című antológiában megjelent „elmeséletlen történetem” bekerült a magyar, női holokauszt túlélő nőkről szóló, nemzetközi utazó kiállítás („…együtt maradni…”) anyagába is, néhány kislánykori fotómmal együtt.

Rácz Éva 2013. május 7-én, hirtelen elment közülünk – e könyv bemutatóját már nem várhatta meg. (A szerk.)

115

Rácz Éva

A felszabadulás után a Zsidó Gimnáziumba jártam. Férjhez mentem, egy fiam született – ma már két felnőtt unokám is van. A mai napig könyvelőként dolgozom, a saját kis cégemet vezetem.Büszke vagyok rá, hogy a Sós kávé című antológiában megjelent „elmeséletlen történetem” bekerült a magyar, női holokauszt túlélő nőkről szóló, nemzetközi utazó kiállítás („…együtt maradni…”) anyagába is, néhány kislánykori fotómmal együtt.

Rácz Éva 2013. május 7-én, hirtelen elment közülünk – e könyv bemutatóját már nem várhatta meg. (A szerk.)

Rácz Éva (XXXX - 2013. május 6.)

Rácz Éva 18 éves

116

Gartner Kati – Hollander Irma – Gur Nomi

HÁROM HANGON A HOLOKAUSZTRÓL*

1.Gartner Kati

ZSUZSI

Öten voltunk testvérek, én sok évvel fiatalabb a nővéreimnél. Az egyik nővérem, Zsuzsi már terhesen érkezett meg Auschwitzba.

Mi négyen minden lehetőt megpróbáltunk, hogy megmentsük őt a sze-lekciótól. Az elsőnél sikerült is. A végelláthatatlan Appelleken, ahol mez-telenül kellett állnunk órákon át, mi, testvérek mindig együtt maradtunk, és próbáltuk a saját testünkkel fedezni Zsuzsi hasát. De ahogy a hasa nőtt, egyre nehezebben lehetett titokban tartani a terhességét, és egy újabb sze-lekciónál a kórház barakkba küldték szegény Zsuzsit.

Ahogy vége lett a szelekciónak, mi négyen azonnal berontottunk a kór-ház barakkba, és megkértük a lengyel nővért – ő is fogoly volt, mint mi –, hogy segítsen kimenekíteni Zsuzsit. Nem akart segíteni –, mire mi szó, se beszéd, nekiszorítottuk a falnak, és megfenyegettük, megöljük itt helyben, ha nem segít…!

* Eltérően az antológiában olvasható többi történettől, ez a három szóban hangzott el először. Elmesélőik ma Izraelben élnek. 2010-ben, egy hosszabb kutatóutam során találkoztunk, és készítettem mindhármukkal több órás életinterjút. Ezek a történetek már első hallásra is szíven ütöttek, és azóta még jobban értékelem bennük a női összetartásról szóló mozzanatokat. Most, a Lányok, anyák antológia összeállításakor fontosnak tartottam, hogy Irma, Kati és Nomi tömören elmesélt történetét is megismerje az olvasó – hiszen anyákról, nővérekről és barátnőkről szólnak. (A szerk.)

117

Aztán segített. Sikerült kituszkolnunk Zsuzsit a nagy hasával a vécéab-lakon – egyikünk kintről húzta, a többiek meg bentről tolták. Zsuzsi élet-ben maradt ezután a szelekció után. Visszatért a mi barakkunkba, megint együtt voltunk

A következő szelekción aztán elküldték a gázkamrába.

2.Hollander Irma

GRÓF, GERŐ ÉS HOLLANDER

Életem legboldogabb időszaka volt az a hat hónap Birkenauban, májustól októberig, amikor egy priccsen aludtunk anyámmal, és éjjelente minden-féléről beszélgettünk, egymás fülébe suttogva.

Otthon anyám túl sokat dolgozott, és túl nagy teher nehezedett a vállára ahhoz, hogy ráérjen velem cseverészni – ő volt az egyedüli családfenntartó. Egy kozmetikai szalont vezetett, és talán éppen a kozmetikának köszön-hette, hogy fiatalabbnak nézett ki negyvennél, és az első szelekciónál ő is a munkaképes fiatalokkal tarthatott…

De aztán, a következő szelekciónál őt is kiválasztották, és a gázba küld-ték.

Ordítottam és a földön fetrengtem a fájdalomtól… Anyám elvesztése után nem akartam én se tovább élni. Csak feküdtem a földön, és sírtam, sírtam.

Akkor odajött hozzám egy lány, Gerő Kati – kicsivel idősebb, mint én –, és megdicsérte a szememet. Hogy már máskor is megfigyelte, milyen szép. Hívott, hogy „álljak sort vele” – vagyis legyünk együtt az ötös sorban. Aztán csatlakozott hozzánk Gróf Mari is, egy korombeli lány: mondta, hogy az ő anyja is itt, a lágerban halt meg, éppen úgy, mint az enyém…

Mi hárman, Gróf, Gerő és Hollander ezután már elválaszthatatlanok voltunk: együtt maradtunk egészen a felszabadulásig, sőt még utána is egy jó darabig, a hazafelé tartó, hosszú úton. A két lágertestvérem tartott életben: törődtünk egymással, támogattuk egymást. Gróf Mari jól mesélt, és nagyokat lehetett nevetni vele – elfeledkeztünk ilyenkor még az éhségről

118

is. De Mari sírni is éppen olyan jól tudott, mint én – ugyanolyan maflák voltunk mi mindketten! Gerő Kati pedig a „mamánk” lett: figyelmeztetett, hogy menjünk fürödni, még hidegben is, hóban is…

1945 januárban, a halálmenetben Mari talpához fadarabot kötöztünk, úgy húztuk magunkkal Gerővel, mert már nem volt cipője, és jártányi ereje se.

Aztán mind a hárman valahogy hazaértünk…

3.Nomi Gur

A SORS KIFÜRKÉSZHETETLEN ÚTJAI

Apámat munkaszolgálatra vitték, én anyámmal, a testvéremmel és a nagy-szüleimmel maradtam. Apám főnöke szerzett nekünk menlevelet, bevo-nultunk egy svájci védett házba, a Pozsonyi útra. Egy szobasarkot kapott a család maradéka. Első este borzasztóan hideg volt, levettem a sárga csil-lagot, és hazaszöktem a pehelypaplanért, sikeresen vissza is jutottam vele.

Másnap aztán nyilasok törtek be a házba, a család összes védlevelét hamisnak találták, csak az enyémet hitték igazinak. Mindenkit elvittek, csak engem hagytak a lakásban egyedül. Épp csak tizennégy éves voltam! Kétségbeesetten rohantam az utcán anyám után – a nyilasok már terelték is a tömeget, ki tudja, hova! –, és kétségbeesetten kiabáltam: anyu, anyu! Anyám odafordult egy rendőrhöz, és nyugodt hangon azt mondta: – Ez a bolond kislány azt hiszi, hogy én vagyok az anyja, – de én még az életben nem láttam! A rendőr erre visszazavart az üres házba. Borzasztó érzés volt egyedül maradni, de Anyukára nem haragudtam.

Másnap újra jöttek a nyilasok, akkor már az én védlevelem se volt jó nekik, és engem is elvittek; a csoportot a Duna-partra hajtották. Bor-zasztó nagy volt a káosz, várakoznunk kellett. Jött egy kisteherautó, ami-ből egy „úriember” szállt ki – később kiderült, Raoul Wallenberg volt –, és egy hangosbemondóban kihirdette, hogy akinek svéd menlevele van, jelentkezzen.

Tudtam, hogy az egyik nagynéném svéd védett házban lakik: gondolko-

119

dás nélkül bemondtam az ő nevét a magamé helyett – ma se tudom, hon-nan jött a hirtelen ötlet és vakmerőség. Amikor bemondtam a nevemet, az „úriember” belenézett a listába, amit a kezében tartott, rábökött egy névre, és megkérdezte: – Ez te vagy? A mai napig se tudom, hogy a nagynéném neve tényleg szerepelt a listán vagy sem. Wallenberg akkor úgy nézett rám, hogy határozott igennel válaszoltam…

A nyilas rám ordított: – A papírokat! Papírjaim nem voltak, de elkezd-tem kotorászni a táskámban, és akkor a nyilast hangosbeszélőn keresztül elhívták valahova, Wallenberg pedig megragadta a kezemet, és odafutott velem a teherautóhoz.

Elvittek egy irodába – valószínűleg a Vöröskereszté lehetett, ahol már bevallottam az igazat: nem az a nevem, amit bemondtam, és egyáltalán nincs svéd menlevelem. A Vöröskeresztnél nagy volt a zsúfoltság, ott sem-miképpen nem maradhattam; elküldtek hát a nagynéném védett házába, a Pozsonyi útra – de ott se maradt már egy talpalatnyi hely se, még egy olyan vékony kislány számára se, mint amilyen én voltam.

Végül más lehetőség híján, elgyalogoltam a gettóba, hogy megkeres-sem a családom maradékát. Ott, a Klauzál utcában egyből összefutottam anyámmal: őket ugyanis a gettóba vitték, és nem a Duna-partra, mint engem.

Ez maga volt a csoda! Anyám meg akart menteni engem a Duna-parttól – ezért zavart vissza a lakásba. Erre engem másnap mégis csak a Duná-hoz vittek, és kis híján múlt csak, hogy nem lőttek bele. Az ő csoportjuk viszont a gettóba került, és így mindnyájan megmenekültek…

Hát ki mondja meg, melyik a jó, és melyik a rossz választás?

Gartner Kati – Hollander Irma – Gur Nomi

Az itt olvasható három történet mindegyike eredetileg egy több órás, videóra vett életinterjú része. Annyiban különböznek a gyűj-teményünk többi írásától, hogy eredetileg szóban elmesélt, és nem megírt történetek voltak. (Az életinterjúkat 2010 augusztusában, Izraelben Pécsi Katalin készítette).

120

Gartner KatiAz öt Gartner-lányból négyen túlélték a lágert. Kati Allendorf-ban, Buchenwald egyik melléktáborában szabadult fel. Azonnal Palesztinába készült, de társaival Bergen-Belsen angol szektorá-ban kellett várakoznia a lehetőségre. Évekig próbálkozott ille-gálisan átjutni különböző határokon, de nem sikerült kijutnia Európából, végül 1947-ben, már Haifánál fordították a hajóju-kat a britek Ciprus felé. 1948 óta él Izraelben, a Kibuc Hahot-rimban.

Hollander IrmaKét elválaszthatatlan barátnőjével túlélte a halálmenetet, majd visszajött Pestre megnézni, él-e még esetleg a családjából valaki. Csatlakozott egy cionista csoporthoz, velük alijázott (vándorolt ki) Palesztinába. Csak 1947-ben sikerült az országba bejutnia, mert az angolok ’46-ban, Haifánál visszafordították a kivándor-lóhajójukat, a fedélzeten 4500 árván maradt gyerekkel. Ezután Németországban kellett várakozniuk az újabb illegális hajóútra. Izraelben egy darabig kibucban élt, majd Tel-Avivban óvónőnek tanult, ott ismerkedett meg a férjével is. Később a Kfar Glykson Kibucban telepedtek le – Irma jelenleg is ott él.

Gur NomiA pesti nagy gettóban szabadult fel, anyjával együtt. Amikor újra-kezdődött a tanítás a Zsidó Gimnáziumban, ő megint iskolába járt, majd egy barátnője hívásara csatlakozott a baloldali cionista fiatalok Hasomér Hacair csoportjához. Hamarosan „madricha”, ifjúsági vezető lett: gyerekeket nevelt és tanított Lillafüreden, egy „gyerekházban”. Közben leérettségizett, és összeházasodott sze-relmével, az embermentő fiatal cionisták legendás vezetőjével. 1949 tavaszán a csoportjával illegálisan távozott Magyarország-ról. Izraelben egy ideig kibucban élt, majd pszichológiát tanult különböző izraeli egyetemeken. Jelenleg férjével Ramat Ganban,-Tel-Aviv mellett él, pszichológusként dolgozik, tanít az egyetemen, és könyveket ír.

121Hollander Irma

Izraelben

Gartner Kati/Miriam Weiszer fiatalkorában

122 Nomi Gur és David Gur az aliya előtt

Hollander Irma „camp sister”-e, Gróf Mária

123Nomi Gur Izraelben

Nomi Gur hugával

124

Vera Meisels

SÍRKŐ, FEKETE MÁRVÁNYBÓL

Anyám minden vágya és reménye ellenére, egyáltalán nem az történt, amire számított. Második terhessége nagy csalódással végződött: megint lánya született. Anyám épp úgy, mint az egész család, fiút akart. El se tud-ták volna képzelni másként, minthogy öt évvel Aliska nővérem születése után, most egy fiúgyereken van a sor. De én már akkor, a méhében se felel-tem meg anyám elvárásainak. Csúnya voltam, amikor világra jöttem, és a bőröm sötét, mint az agyag – visszataszító teremtés, aki ráadásul lány! A csalódás olyan keserű volt, hogy anyám kétségbeesetten zokogott, akárcsak a rokonok. Anyám könnyei még jó ideig nem apadtak el, és továbbra se tudott megbirkózni a helyzettel. Apámat viszont megvigasztalta az a tény, hogy mindenem megvolt, így aztán kijelentette: – Az a fő, hogy a baba egészséges. Minthogy a család nem tartotta a vallást, az a koncepció se szá-mított, hogy minden családban szükség van egy fiúgyerekre, aki Kaddist* mond majd a szüleiért a sírjuknál.

Anyám soha nem tudta túltenni magát azon a kudarcon, amit én jelen-tettem számára, és egyértelműen Aliska lett a kedvenc gyereke, miköz-ben én csak egy felesleges, késői jövevénynek számítottam. Biztos vagyok benne, hogy anyám nem szánt szándékkal bánt velem rosszabbul, de ahogy nőttünk, a nővérem egyre jobban kezdett anyánkra hasonlítani – míg én kiköpött apám lettem. Ennek aztán az lett az eredménye, hogy apám min-dig az én oldalamon állt, bármilyen konfliktusról legyen is szó, és kényezte-tett, ahogy csak tudott, anyám pedig ugyanezt tette a nővéremmel. Anyám igazságos volt abban a tekintetben, hogy az ünnepekre mindkét lányának vett új holmit, ugyanakkor az év többi részében csakis a nővérem kapott új ruhatárat, én meg mindig csak azt hordtam, amit ő már kinőtt.

* Kaddis: zsidó gyászima

125

Anyám értelmiségi családból származott, apja bölcsészprofesszor volt, aki a lányát jó iskolákba járatta. Apám viszont nem volt tanult ember, de kifejezetten sármos férfi, és a szerelem feltehetőleg jótékonyan elfedte a különbségeiket. Ahogy teltek az évek, a házasságban a szerelem meg-szokássá változott. Anyám kezdett úgy nézni rám, mintha apámat látná. Szarkasztikus megjegyzések céltáblája lettem – ezeket valójában apám-nak szánta, csak nem merte egyenesen neki célozni. Nővérem, anyám kedvence, kapott ékszereket is, amelyek viseléséhez én mindig túl kicsi – később túl fiatal – voltam. Ezek a körülmények eltávolítottak az anyám-tól, csaknem egész életemre.

A mai napig nem tudom megmagyarázni magamnak, miért akart anyám odaadni engem a sógornőjének, a seredi szelekciónál. Engem, a kicsit, és nem Aliskát, aki elmúlt már tizenkettő is. Hirtelen döntése a véletlen műve lehetett? Vagy inkább mélyről, a tudatalattijából tört elő? Saját magát akarta megmenteni? Vagy inkább engem? Egy eset beleégett a lelkembe, örök életemre.

1944 végén jártunk, Szlovákiában, a seredi lágerban éltünk, amikor hir-telen összeterelték több ezrünket azon a téren, ahol a szelekciók zajlottak. A mi családunk addigra már túl volt egy több hetes, erdei bujkáláson* is. Amikor elfogyott minden ennivalónk, otthagytuk a búvóhelyünket. (Az utolsó időkben Anyuka havat olvasztott fel, abba tett kis füvet és fenyő tűlevelet, azt ittuk teaként). Ahogy lejöttünk a hegyről, az alultápláltság-tól legyengülten, már alig álltunk a megfagyott lábunkon. Természetesen azonnal elkaptak bennünket, és a seredi koncentrációs táborba szállítottak. Mire anyámmal, apámmal és Aliskával oda kerültünk, addigra én már hozzászoktam a nehézségekhez és a hirtelen fordulatokhoz, egyaránt.

A Szelekció Terén a családok szorosan összebújtak, és igyekeztek együtt maradni. Ott történt, hogy anyám azt a felejthetetlen ajánlatot tette a nagynénémnek. Sokan voltunk, öregek, középkorúak, fiatalok és persze gyerekek. Csoportokra osztottak bennünket. Az egyik oldalra küldték az időseket és az anyákat a gyerekeikkel, a másikra a férfiakat. Különválasz-tották a többiektől a harmadik csoportot: a gyerektelen nőkét. Apám és nagybátyám rögtön a férfiak között állt. Anyám, a nővérem és én az öre-

* Erről Vera Meisels a Sós kávé című novellájában ír, amely megjelent a Sós kávé – elmeséletlen női történetek című antológiában (Novella Kiadó, 2007)

126

gekhez csatlakoztunk, míg a nagynénémet, akinek nem volt gyereke, a gyerektelen, fiatal nők csoportjába küldték. Anyám egy töredék pillanat alatt próbálta rábeszélni a nagynénémet, hogy maradjon velünk, fogja meg a kezemet, és tegyen úgy, mintha én az ő kislánya lennék – úgyis ugyanaz a családneve neki is, mint nekünk. De a nagynéném – elég hangosan ahhoz, hogy én is jól halljam – visszaszólt neki: „Miért mennék én a ti Verkátok kedvéért az auschwitzi gázkamrába? Erős vagyok, tudok dolgozni, és életben akarok maradni!” Őt a csoportjával Ravensbrückbe küldték. Sose láttuk többet.

Bennünket anyámmal és nővéremmel bepréseltek egy marhavagonba, aminek az úti célja Auschwitz volt. 1944 december 19-ét írtuk. Mire odaértünk az Arbeit Macht Frei* feliratú kapuhoz, a gázkamrák már nem működtek (a krematóriumok még igen), így elég szerencsések voltunk ahhoz, hogy a transzportunkat, hosszú várakoztatás után és szelekció után, tovább küldjék Therezienstadt-ba. (Novemberben már elindítottak egy csoportot Seredről Auschwitzba – akik abba kerültek, mind a gázban végezték).

Terezín korábban, mielőtt még a lakóit kiköltöztették volna, álmos kis-város volt. A németek alakították át gettóvá, az európai zsidóság számára. Itt, a Therezienstadti Gettóban – ahogy a németek nevezték Terezínt – nagyobb esélyünk maradt az életben maradásra. Engem a Kinderheimbe – a Gyerekotthonba – tettek, és nyolcévesen, életemben először, független lettem a szüleimtől. Nem bántam, hogy elszakadtam a családomtól, azt mondhatom, inkább boldog voltam ott, mert végre volt mit ennem, a nevelők dédelgettek, törődtek és foglalkoztak velem: rajzoltam sokat, és színházi darabokat is bemutattunk.**

A háború után megint együtt élt a családunk, két éven át – de anyám akkor már nem volt ugyanaz, mint korábban. Soha többé nem láttam

* Arbeit Macht Frei: „A munka szabaddá tesz”.** Izraelben, a Terezín Gettó Túlélőinek a Kibucában a múzeum falán látható Vera

Meisels néhány rajza és kollázsa, amelyeket nyolcévesen, a Gyerekotthonban készített. A Terezínben előadott színdarabokról és koncertekről több publikáció is megjelent már. Ahogy az egyik művész túlélő megfogalmazta naplójában: „Terezín egyedülálló volt abból a szempontból, hogy éjszaka koncertet adhattunk egy háztetőn, másnap reggel pedig mindenki elindult a halálba vezető úton” (Alfred Kantor, Terezín Napló). (A szerk.)

127

mosolyt az arcán, vigasztalhatatlan volt, miután elvesztette mindkét szü-lőjét és imádott nővérét – mindhárman elpusztultak a holokausztban. Emlékszem, hogy anyám folyton ugyanazt a kopott, mosatlan pongyo-lát viselte, egyfolytában a rádió előtt ült, és a Rokonainkat keressük című rádióadást hallgatta, abban a reményben, hogy a szerettei hátha mégis élnek valahol. Úgy tette a dolgát, mint valami távirányítóval működte-tett robot: ellátta a legszükségesebb háztartási teendőket, de ennél többre nem volt képes. Szomorú otthon volt a mienk, és megkönnyebbültem, amikor elvittek nevelőszülőkhöz a nagyvárosba, középiskolába, mivel a mi kisvárosunkban csak elemi iskola működött. Ebben az új életemben már megint messzire kerültem az anyámtól, és ez a felállás maradt fenn akkor is, amikor még gyerekként, egyedül, Izraelbe kerültem, egy, a fiata-lok bevándorlását segítő szervezet segítségével.

Mai szemmel nézve furcsának tűnik, hogy a családunk négy tagja négy külön időpontban érkezett Izraelbe. Az alijába* izraeli kiküldöttek hatására vágtunk bele: rábeszélték a szüleimet, hogy vándoroljunk ki, mert zsidó-ként ott a helyünk. Különös, hogy a szüleim nem ragaszkodtak hozzá, hogy mindannyian együtt induljunk útnak. A nővérem ment el elsőként, ő aztán a Maanit Kibucba került; majd én következtem, két hónappal később, és a Kfar Masaryk Kibucban telepedtem le.** Anyám jött harma-dikként: ő egyedül érkezett, nem csoporttal, egy évvel utánam. Apám pár évig még otthon maradt, hogy elrendezze az üzleti ügyeit. Amikor anyám megérkezett, felfedeztem, mennyire jól tud alkalmazkodni az új, nehéz helyzethez. Noha nem panaszkodott, el tudom képzelni, mennyire szen-vedhetett egy idegen országban, egyedül. Egy időre sikerült felvetetnie magát a Masaryk Kibucba, ahol az unokatestvére is a kibuc tagja volt. Ugyanabban a kibucban éltünk anyámmal – én az ifjúsági szektorban –, mégsem kerültünk ott se közel egymáshoz. Nem tudom pontosan, miért alakult ez így: talán, mert én éppen a kamaszkorban voltam, vagy talán, mert nehezen birkóztunk meg a kimerültségünkkel, és ráadásul közben mindketten egészen más dolgokkal voltunk elfoglalva.

* Alija: szó szerint: „felmenni”. A zsidók kivándorlását jelenti Izrael Földjére.** A kibucokat – akárcsak a cionista ifjúsági csoportokat – életkor szerint szervezték,

Vera és Aliska a köztük levő 5 év korkülönbség miatt nem kerülhetett egy helyre. (A szerk.)

128

Amikor apám végre megérkezett – közben pár hónapra le is tartóztatták Csehszlovákiában, így aztán üres kézzel jött, semmit se tudott magával hozni a család ingóságaiból –, ők ketten anyámmal északra, Nahariyába költöztek. Anyám másfajta életszínvonalhoz szokott Szlovákiában, mint ami ott fogadta: panel kunyhóban laktak, volt benne egy jégszekrény és egy „Primus” vaskályha – villany viszont nem. Apám minden létező mun-kát elvállalt, ami adódott, és anyám mindenben segített neki, csakhogy minél több pénzt keressenek. Anyám a lábbal hajtott Singer varrógépén, amit még a nagyanyámtól örökölt, műanyag kötényeket és bicikli taka-rókat kezdett varrni. Érzelmileg ugyan távol álltunk egymástól, mégis csodáltam őt, amiért ennyi erőt és energiát tudott mozgósítani a hosszú betegsége után, ami annyira leverte a lábáról. Szüleimnek sikerült annyi pénzt összegyűjteniük, hogy apám nyithatott egy bicikliboltot és műhelyt, aztán épített egy elég nagy, emeletes házat is, amibe később a nővérem is beköltözött a férjével, amikor otthagyták a kibucot.

Amikor az első fiú unokája megszületett, anyám büszke volt és boldog. Aztán apám hirtelen meghalt, szívelégtelenségben. Anyám megint moz-gósította az összes erejét és energiáját, és beállt apám helyett az üzletbe.

Egy hónappal a halála előtt, anyám azzal az ötlettel állt elő, hogy meg-látogatna Tel-Avivban, ahol éltem: töltsük együtt a Rosh Hashanát*. Le is foglalt szobákat egy szállodában hármunknak: magának, a férjemnek és nekem, meg egy éttermi asztalt az ünnepi vacsorára. Boldog voltam a gondolattól, hogy együtt töltjük majd az ünnepet. Anyám megérkezett, és kettesben leültünk egy kávéra a hotel bárjában. Őszinte beszélgetés alakult ki köztünk, életünkben először. Nem tudom, mi történhetett: anyám, úgy látszik, hirtelen felfedezte, hogy van még egy lánya, akiben megbízhat, és akinek kiöntheti a lelkét. Olyan elegánsan volt öltözve, mint egy üzle-tasszony, ellentétben a korábbi évekkel, amikor – még megözvegyülése előtt – ütött-kopott göncökben járt. Amikor a pincér odatolta hozzánk a zsúrkocsit a tortákkal, jólesett, hogy anyám emlékezett, melyik tortát szeretem. Hirtelen teljesen az ő kislánya lettem.

Kényelmesen belesüppedtünk a fotelbe, szürcsöltük a kávét, és anyám belekezdett a monológjába: – Tudod, Verka (apám szokott Verkának

* Rosh Hashana: zsidó újév, valamikor szeptemberben vagy október elején – hold naptár szerint. Az egyik legnagyobb családi ünnep.

129

becézni!), Aliska és a férje fütyülnek rám. Szeretnék egy fekete, dupla márvány sírkövet állíttatni apádnak és magamnak. Aliskáék erre azt mondják, hogy ne túlozzak, az apátok nem a Herzl Tivadar volt, vagy egy másik, kiemelkedő személyiség, akinek csakis fekete márvány dukál. Szerintük egy olyan egyszerű, szürke márvány is megteszi, amilyet a panelházak konyháiban használnak, a konyhapulton. Verka, pedig itt arról a pénzről van szó, amit apátok olyan nehéz munkával keresett meg, és tett félre későbbre! Tehetetlen vagyok egyma-gamban, ők ketten vannak, és nekem nincs erőm vitázni velük.

Hiába támogattam a remek elképzelését, nem tudtam anyámat lecsil-lapítani. Láthatólag minden problémáját és panaszát meg akarta osztani velem most már, így aztán türelmesen hallgattam tovább, noha ez nem iga-zán jellemző rám. – A valaha nyugodt házamat csatatérré változtatták, most éppen mindent modernizálni kezdtek, és kidobták a régi bútoraimat – azt a masszív asztalt is, amit még Csehszlovákiából hoztam magammal, és amihez úgy hozzászoktam az elmúlt huszonöt évben! Emlékszel arra a nagy asztalra, mindig azon pasziánszoztam, és fejtettem keresztrejtvényt. Vettek helyette egy alacsony dohányzóasztalt, amihez le se tudok hajolni…

Nem bírtam megszólalni. Együtt éreztem anyámmal, közben tehetet-lennek éreztem magam. Világos volt számomra, hogy a drága sírkő nem azért olyan fontos számára, mert másoknak akar imponálni vele, hanem azért, mert ezzel akarja kifejezni a férje iránti elismerését, és talán még a szerelmét is. Ahogy apámról beszélt, abból megértettem, hogy addig talán nem jól ítéltem meg a kettőjük viszonyát. Legnagyobb bánatára, anyám-nak nem sikerült megérni semelyik sírkövet. Néhány héttel az Újév után elment ő is, szintén szívelégtelenségben, mint az apám. Talán a halála előtt azért maradt valamennyi reménye, hogy teljesül majd a kívánsága, és dupla sírkő lesz a közös sírjukon, fekete márványból. (Nem lett).

Szóval, élete legvégén, hirtelen más fényben kezdtem el látni az anyá-mat: másmilyennek tűnt hirtelen, mint amilyennek egész életemben kép-zeltem. Első ízben életemben, akkor kaptam tőle forró, anyai ölelést és csókot. Mind a ketten sírtunk: én a meghatottságtól, ő pedig bánatában és csalódottságában.

* * *

Találtam jó pár évvel ezelőtt egy felbontatlan levelet – anyám írta nekem, ötven évvel korábban. Amikor megkaptam, nem bontottam fel, nem érde-

130

kelt, mi állhat benne; azt gondoltam, anyám elég furcsa teremtés, úgyis csak a maga bánatával van elfoglalva, engem úgyse szeretett soha, nem kényeztetett, nem dédelgetett – kamasz voltam éppen. Aztán, ahogy ötven évvel később, végül mégis csak elolvastam a levelet, megéreztem benne mindazt a feszültséget és drámát, amit anyám magába fojthatott egy életen át. Maga a kézírása is mélyen megindított, ráadásul egy olyan nyelven írt nekem, amit az én gyerekeim nem is ismernek. Anyám sokáig olvasatlanul maradt levele hirtelen erőt adott nekem, és vigasztalást.

Angolból fordította*: Pécsi Katalin

* A héber eredetit angolra fordította: Riva Rubin. A magyar fordító/szerkesztő az alábbi írások felhasználásával állította össze a történetet: A Change Of Destination; Thought about Lilly, my mother; The unopened letter.

131

Vera Meisels

1936. június 11-én születtem Presovban, Csehszlovákiában – vagyis éppen e könyv kiadásának az idején leszek 77 éves.Nyolcéves koromban a Theresianstadti Gettóba kerültem.1949-ben emigráltam Izraelbe. Kibucban éltem, majd szobrásza-tot tanultam az Avni Institutban. Felnőtt életemet Tel-Avivban éltem le. Verseket, novellákat írok és szobrászkodom.Két gyerekem és négy unokám van.Egész életemben kényszeresen kutatom a holokauszt történetét, leginkább az érdekel, mi is történt Terezínben.Idén áprilisban meghívtak az Amerikai Egyesült Államokba, a Michigan Egyetemre (MCU), ahol fiatalok előadták azt a színdarabot, amiben én is szerepeltem nyolcévesen, Terezínben. A darab egy gyerekmesét dolgozott fel Fireflies – Szentjánosbogarak címen*. Én akkor a katicabogár szerepét játszottam benne, most viszont, Michigan-ben az előadás narrátora voltam, aki a darab eredeti előadásáról mesélt az egyetemistákból és tanáraikból álló közönségnek. Nagy érdeklődést váltott ki az öt alkalommal előa-dott színdarab, és a túlélő, aki kommentálta a látottakat. Azt hiszem, ez volt életem legnagyobb élménye.A Sós kávé– elmeséletlen női történetek című kötetben nem-csak, hogy szerepel egy írásom, de az én elbeszélésem inspirálta az antológia címét.

* Tudjuk a Brundibar című gyerekopera theresienstadti előadásairól, hogy szerette a főleg gyerekekből álló közönség. A Brundibárt 1944. szeptemberig (kb. 50 hét alatt) 55-ször adták elő a gettóban, nem számítva a „nem hivatalos” előadásokat a folyosókon, az udvar végében, padláson stb. Ahogy az előadókat elvitték koncentrációs táborokba, mindig újak adták elő a szerepeket. A gyerekoperát az elmúlt években Budapesten is bemutatták a MÜPÁ-ban és a Holokauszt Emlékközpontban. (A szerk.)

132 Vera Meisels kislánykorában

133Vera Meislels, édesanyja és nővére

134

Fahidi Éva

GILIKE

Magyar nyelvünk nem egy szava, kifejező erejében utolérhetetlen. Bár az unokáim azt mondják egymásra, hogy „tesóm”, az alapszó, amiből ezt kiforgatták, a testvér, egyszerűen és hűen kifejezi a lényeget: testem és vérem. Hát még, ha ezt birtokos raggal is el lehet látni, és azt lehet mondani: a testvérem! Az én testem, az én vérem, az enyém, majdnem én vagyok, de azért mégis más, én vagyok kisebben, vagy nagyobban, ugyanaz az anyánk és apánk. Az édes anyatej ízét ugyanabból az emlőből ismertük meg, a mindennapi esti mese tündér szavai ugyanabból az apai szájból bűvöltek el bennünket. De még az a kis kunkor is a hajunkban ugyanott van, de nemcsak nekünk, anyánknak, nagyanyánknak, sőt még egy-két unokatestvérünknek is, nagyon gazdagok vagyunk, egy család vagyunk! Nem vagyunk egyedül a nagyvilágban!

Amióta tudom, hogy Gilikéről írni fogok, megkérdeztem sok kortársa-mat (80-90 év körül), mire vágyott életében először, kisfiú, vagy kislány korában annyira, hogy még most is emlékszik rá.

A kisfiúk villanyvonatra, gőzgépre, összerakható Märklin játékra emlék-szenek. A kislányok francia babára, babaházra, királykék bársonyruhára, velencei csipkegallérral.

Amikor gyerekkoromban, minden ajándékozási lehetőségnél – szüle-tésnap, névnap, karácsony, húsvét – megkérdezték tőlem, mit szeretnék kapni, nem adtam valami széles választási lehetőséget. Mindenkinek: nagy-mamának és nagypapának, nagynénikéknek és nagybácsikáknak, követ-kezetesen és egybehangzóan azt válaszoltam: élő babát szeretnék kapni, azt akarom, hogy testvérkém legyen.

Nyolc hosszú esztendőt kellett várnom, amíg az igazi élő babám meg-jött.

Negyedik elemista nagylány voltam már, és bár a szülők akkor nem

135

tartották sürgősnek gyerekeik felvilágosítását, eleget voltam tanyán ahhoz, hogy a legfontosabb részleteket ismerjem. Már előre tudtam, hogy útban van, nemsokára megérkezik az én várva várt élő babám. A „gyereknek” ahogy én is hívtam, lehetett már előre énekelni, sőt mesélni és rajzolni is. Nagyon fontos volt nekem ez a megszólítás, hiszen addig én voltam a gyerek, egyeduralmam volt, anyai ágon én voltam az első, a legkedvesebb a hét unoka közül. Apai ágon csak egy elődöm volt, az is nyolc évvel idősebb, az én példaképem, akin áhítatos csodálattal csüggtem, és akit mindenben követendő nagytestvéremnek tekintettem. (Csak zárójelben említem, hogy Borbála lévén Bocinak becéztük, és amikor kitalálta, hogy az uborkasaláta patkányméreg, akkor mi, összes kisebb unoka, beszüntet-tük az uborkasaláta evését. Most sincs egyetlen alkalom, amikor uborkát reszelek salátának, hogy eszembe ne jutna.)

Az a nap, amikor Gilike megszületett, hiába volt 80 évvel ezelőtt, nekem olyan, mintha tegnap lett volna. Ha rágondolok, most is átélem azt a boldogságot, ami akkor töltött el, azon a ragyogó napsütéses Szent György napon, április 24-én, 1933-ban. Amikor megpillantottam bölcső-jében édesanyám ágya mellett, égő vörös, vastag „kakassal” a feje búbján, éppen aludt. Amikor szemét kinyitotta, a legkökényebb kékség is eltörpült fénylő csillogása mellett. Hányszor jutott azóta eszembe, hogy miért kap-tam ezt a felbecsülhetetlen ajándékot, ha ezt is el kellett veszítenem? Miért kellett megismerni a boldogságot, ha ilyen törékenynek bizonyult? Mintha csak növelni kellett volna a veszteséglistát, próbára tenni, hogy mit lehet még kibírni… Ha egyszer az ember legforróbb vágya teljesül… A vágyak kortalanok, a szenvedés is.

Édesanyámnak volt egy keményfedeles füzete, a tetejére szép betűkkel ráírta: GILIKE. Ebbe a füzetbe születése után minden nap beírtunk vala-mit. Először azt, hogy mennyit szopott. Az akkori babanevelési elvek sze-rint ez nélkülözhetetlen adat volt egy csecsemő egészséges felneveléséhez. Ma már senki nem tartja fontosnak, mégis milyen gyönyörűek a babák!

Én egyszerre rettentő jelentős személyiség lettem és rengeteg dolgom támadt. Nekem jutott az a feladat, hogy afelett őrködjek, hogy minden arra érdemes dolog belekerüljön a „Gilike” feliratú füzetbe. (Édesanyám nem titkolt célja az is volt ezzel, hogy szépnek nem éppen mondható kézírásomra jobban odafigyeljek). Az első szó, amit Gilike kimondott – édesanyám enyhe rosszallására –, nem „mama” volt, vagy „papa”, hanem

136

„Enna” vagyis Erna, Gilike nevelőnőjének a neve. Erna volt valóban, éjjel és nappal Gilike állandó felügyelője. Waldorf kiképzése volt, mint elődjé-nek is, aki engem nevelt – mellesleg azóta sem találtak ki ennél jobb gye-reknevelési módszert –, a gyereknevelés csínját-bínját gyakorlatban pedig Erna megtanulta édesanyámtól.

Gilike gyorsan és szépen fejlődött, akkor még nem tette tönkre a gye-rekek lelkét (mint most), ha beletrafálnak a bilibe, mi inkább büszkélked-tünk azzal, hogy a mi Gilikénk egy esztendős kora körül már szobatiszta volt. Az akkori babadivatnak megfelelően akkorka szoknyácskát hordott, hogy kilátszott belőle a bugyikája, amiben, nagy büszkeségünkre, nem volt pelenka.

Ami nekem a legjobb volt, hogy Gilikét rettentő hamar meg lehetett tanítani mindenre, ami nekem fontos volt. A kisebb testvérek különben is utánozzák a nagyobbakat. Az élő babámban egyenlő társra vágytam, partnerre, aki megért, feltétel nélkül követ mindenben, még a csínytevése-imben is. Gilikénél nem volt ideálisabb társ.

Amikor együtt repültünk a hintán, Gilike az ölemben ülve teljes biza-lommal belém kapaszkodott, és amikor, minden tilalom ellenére, termé-szetesen olyan vadul hajtottunk, hogy átfordultunk és lepottyantunk, Gilike még csak nem is sírt, hanem azt mondta: ne félj, nem árullak be Édesanyának. Amikor mindenben utánzott, és éppen úgy akarta csinálni, mint én, akkor még nem tudtam, hogy nemcsak a testvérem, de a soha meg nem született lányom is. Mert Auschwitz-Birkenau nemcsak egész családom temetője. Ott szakadt meg az a DNS-lánc is, melyet nekem kellett volna tovább fonnom. Nekem, akitől ha bármikor megkérdezték gyerek korában: – mi leszel kislányom, ha nagy leszel? – azt válaszoltam: anyuka, és öt gyerekem lesz! Nekem a családommal együtt Auschwitz-Bir-kenauban maradt az a reményem is, amire mindenkit és mindent, ami nőnemű a földön, primér ösztön sarkal: hogy ő is anya legyen, továbbvigye önmagát, az anyját, apját, nagyszüleit, kinézetüket, tehetségüket, családi betegségeiket és rossz tulajdonságaikat. Tőlem Auschwitz-Birkenau a meg nem született gyerekeimet is elvette. Nekem soha nem lett saját gyerekem, akinek átadtam volna családi mondásainkat, családi receptjeinket, szoká-sainkat, anyám gesztusait, apám mosolyát…

Mintha a mi családunk soha nem is létezett volna.De még azért is, hogy ne tengjek-lengjek a nagyvilágban árva cingár

137

fűszálként, amit a legkisebb szellő is ide-oda cibál, nagy árat fizettem. Az élet elvette tőlem az utolsó szalmaszálamat is, amibe kapaszkodni tud-tam, egyetlen barátomat, Kende Évát. Barátomat, nemcsak barátnőmet. Tíz évesek voltunk, amikor megismerkedtünk. Ötvenévesek, amikor Éva meghalt. Vele éltem át azt, amit tőlem a sors megtagadott: láttam fia és lánya fejlődését, már első perctől kezdve az én gyerekeim is voltak, együtt nevelgettük őket, együtt örültünk sikereiknek, terveztük jövőjüket. Nem is csodálkoztam azon, hogy halála után leánya – leányom –, Judit férjemet és engem választott pótszülőnek. Most nagyszerű családom van, unokáim vannak, és ha nem is annyira, mint szeretném –, de gondolom, ezzel mi nagymamák általában így vagyunk –, nagyanyai hajlamaimat is kiélhetem.

Az a bizonyos nyolcvanéves távlat és az a mindössze tizenegy esztendő, amit Gilikével leéltem, visszahozhatatlansága, megismételhetetlensége miatt és főleg folytatása híján felmagasztosult, gyerekkorunk, szüleink, családunk ködbetűnő emlékével együtt.

Gilikéről emlékfoszlányokat őrzök.Látom, amint csecsemőből kislánnyá cseperedik. Két éves, amint tojást

gyűjt a csirkeólban nagymamával, külön kis kosárkája van, azt kell előbb teleszedni.

Gilike hároméves, látom, ahogy Mókust, az ügyeletes kedvenc kiscsikót eteti sárgarépával. Látom, amint őt is beíratja édesanyánk Perczel Karola* néni tánciskolájába, Debrecenben, a Piac utcán, ő itt a legkisebb – mint én voltam az ő korában, mikor engem íratott be –, ott bukdácsol a sor végén, és nagyon igyekszik, hogy utánozza a többieket, akik már legalább ötévesek.

Gilike elmúlt már öt, iskolába megyünk együtt. Amikor csak lehet, biciklivel. Gilike nagyon büszke arra, hogy ő töri nekem az utat az óriási debreceni forgalomban, ő megy elöl. Veszélyes is, mert talán jön minden tíz percben egy autó, és hárompercenként egy lovas kocsi. Én is nagyon büszke vagyok, mert ilyen talpraesett testvérem van, és mert én mint nagy, vigyázok rá, mert látom, mi történik vele előttem.

Gilike hatéves, ügyesen zongorázik. Apró, puha keze van, minden ujjacskája fölött egy gríberli. Már növendékkoncertre is készül, azt a kis mandolinszerenádot gyakorolja, amit Don Giovanni – akkor még úgy

* Perczel Karola: a híres mozdulatművész és művészitorna tanár, Perczel Sári édesanyja.

138

mondtuk: Don Juan – ad elő donna Elvira cselédlányának ablaka alatt. Látom, ahogy kiteszi a vekkert a zongorára, beállítja a napi kötelező gya-korlás idejét: fél órát, és amikor a vekker megcsördül, taktus közben abba-hagyja a gyakorlást.

Látom, amint Gilike boldogan rohangál a kertben Mukival, a német juhásszal, „akit” akkor farkaskutyának hívtak, és nem tudta még, hogy mennyire kompromittálják majd társait, amelyekből vérebet nevelnek Németországban, hogy Häftlingeket** marjanak halálra. Hogy tudhatta volna Muki, hogy belőlünk is Häftling lesz nemsokára!? Muki csak azt tudta, hogy mi vagyunk a gazdái, hozzánk kell dörgölnie a pofáját, hogy megsimogassuk a fejebúbját, nekünk kell visszahoznia a botot, ha azt mondjuk neki: apport schön, két lábra kell állnia, ha azt mondjuk neki: hepp, hogy kockacukrot kapjon. Sem a mukik, sem társaik nem születnek gonosznak, még ha farkaskutyák, akkor sem. A mi Mukink olyan szelíd volt, mint egy bárányfelhő a májusi égbolton. Mert olyannak neveltük. És miért lettek vérebek az SS-kutyák? Mert emberbőrbe bújt vérebek nevelték őket magukhoz hasonlónak.

A gettóban vagyunk. Gilike nagylány, mindössze 11 éves, de nem érti, mi történt vele. Hol van a kert? Hol a hinta, a gyűrű, a korlát, a homo-kozó, hová lett Muki, hol a tanya, a lovak, a kedves játszópajtások? Négy négyzetméter! Négy négyzetméter élettere van. Ennyi jut rá. A gettóban ez is nagy luxus. De ő szabadon szeret rohangálni, tornázni, ugrálni, jóked-vűen nevetni. Négy négyzetméter élettérben lehervad ajkáról a mosoly, a szeme egyre szomorúbb, vádol bennünket, hogy ebbe a helyzetbe hoztuk, nem érti, miért nem szerettük annyira, hogy megkíméltük volna az ért-hetetlen változástól, édesapámmal együtt olyanok, mint a ketrecbe zárt vadállatok.

Aztán a vagonban vagyunk. Annyit utaztunk mindig, és milyen jó volt! Utaztunk nagypapához a tanyára, minden évben ott töltöttük az augusz-tust, pont akkor, amikor a gólyák már több százas csapatokban gyakorla-toztak a nagy útra, és mi elképzeltük, hogy utazunk velük. A gólyákat is nagyon szerettük, és figyelmesen megnéztünk minden gólyát, hátha köz-tük van a Gólyakalifa. Mert azt is tudtuk, hogy a „mutabor” egyszerűen csak passzív formában ragozott „változom”. És mi biztosan nem felejtet-

* Häftling, ném.: fogoly.

139

tük volna el, amikor vissza kellett volna változnunk kalifává. De most „a” vagonban vagyunk. Rajtunk kívül még hetvenkilencen. Nem mi akartuk ezt az utazást, ide hajtottak minket, rúgással és pofonnal, és nem a tanyára megyünk nagypapához, hanem a semmibe. Nem tudjuk, hogy hova visz bennünket a vagon, amiben mi lovat szoktunk szállítani, meg kukoricát, meg kora tavasszal kamillát a gyógyszergyárba, ősszel cukorrépát a cukor-gyárba – nem mi szoktunk marhavagonban utazni.

Gilike már nagylány. Gilike nem sír. Gilike velünk együtt szomjazik, mert nincs víz. Gilike sem kap levegőt, mert már levegő sincs. Csak bűz van, ordítozás, szitkozódás, Gilike nem szól egy szót sem.

Gilike csak néz.Mi van a tekintetében? Fájdalom, értetlenség, a ki nem mondott kér-

dések: hogy kerülök ide, miért nem tudtatok megvédeni, én ezt nem érdemlem meg! Hová lett Gilike csilingelő kacagása? Hová lett szeme derűs ragyogása? Egy megtört öreg, szenvedéssel, váddal teli szempár néz ránk döbbenten és csodálkozva a családi, mélyen fekvő szemgödörből. Ezt a tekintetet látom, amíg élek.

Aztán már nem látom Gilikét. Csak tudom. Hogy a Ciklon B nehezebb fajsúlyú, mint a levegő. Hogy nagyság szerint öl a gázkamrában. A legma-gasabbak és legerősebbek bírják legtovább. De amíg élek, látom, amint Gilike belekapaszkodik édesanyánkba, látom Gilikét, amint megfullad.

Amikor nyolcesztendősen saját testvérkémre vágytam, nem tudtam még, hogy nem is telik többe röpke tíz évnél, és mennyi testvérem lesz. Azt sem tudtam, hogy „lágertestvéremnek” nevezem majd őket. Azt sem, hogy nemcsak közös anya és apa tesz embereket testvérré, hanem a közös sors, az azonos szenvedés, fázás, éhezés, megaláztatás, embertelenség is. Azt sem tudtam, hogy engem éget majd az a pofon, hátbavágás, korbácsütés, amit lágertestvérem kapott, én érzem annak a zsáknak a súlyát, amit cipelt, én viszem a latrinához Auschwitz-Birkenauban azt a küblit, ami ráömlött, én tudom, hogy mit érzett, amikor a kápó a krematórium füstjére mutatott, válaszképpen arra a kérdésére, hol van most az édesanyja.

Ez a testvériség felér a vér szerintivel.A legmélyebben ül a lelkünk gyökerénél.Mi tudunk egymásról valamit, amit csak mi tudunk.Nem kell ezt senkinek sem tudnia, a világ legelvetemültebb bűnözője

sem érdemli meg, hogy ezt tudja.

140

Mi azonban ott voltunk.Mi tudjuk.Hozzánk képest mindenki kívülálló, még saját vérszerinti testvérünk is,

ha olyan volt hozzá a sors, hogy nem küldte velünk együtt Auschwitz-Bir-kernauba.

Vérszerinti testvérem nem maradt.Ti vagytok nekem a testvéreim, AUSCHWITZ-BIRKENAUIAK!

141

Fahidi Éva

Nagyszerű dolog sokáig élni. A hosszú időbe minden, és minden-nek az ellenkezője is belefér. Melyik az igazi?Milyen szerencse, ha a kezdet szeretetteljes családi környezet!Első unokának lenni is kiváltság, ő lesz a „bezzeg”. Neki kell pél-dát mutatnia.Mélyen ül ez a felelősségtudat. Kitart egy életen át. Segítenie kell mindenkinek és mindenütt: Auschwitz-Birkenauban és az allendorfi munkatáborban a családjává vált ötös sorának, hogy egymásba kapaszkodjanak, ne felejtsenek el énekelni és verset mondani. Hogy minden nap mosakodjanak, és hogy ha éhen is halnak, ne nyalják ki a tányért, mert megmaradt az emberi mél-tóságuk, mert csak így lehet életben maradni….Aztán a kettétört „élet”, ami két év betegség után, reményekkel és tettre vágyással csak megindul. De az ember nem légüres térben, hanem a történelemben él. A koncepciós perek idejében, amikor építőipari segédmunkásként Dunapentelén építi a magyar szoci-alizmust, és benne a „magyar vas és acél” országát. Aztán, derűs fricska élet elvtárstól, hogy az acél lesz a foglalkozása: több évti-zeden keresztül, a jó magyar acélt árulja a világ egyik sarkától a másikig. Még az a különleges öröm is éri, amit egy saját működ-tetésű vállalatocska jelent, először önállóan, majd munkatársával, Guti Péterrel alapított, 82 éves koráig fenntartott külkereskedelmi cégecske.Az élet telik, a tapasztalat gyűlik, egyszerre megvilágosodik, mi az, ami fontos.Fahidi Évának 59 év hallgatás után a Soá lett a legfontosabb. Ha megkérdezik tőle, mi a foglalkozása, azt mondja: holokauszt akti-vista. Azt akarja, mindenki annyit és úgy tudjon a holokausztról, ahogy ő megélte. Meg is írta: „Anima Rerum – a dolgok lelke” címen magyarul (Tudomány Kiadó 2005 és 2006) és „Die Seele der Dinge” címen németül (Lucas Verlag Berlin 2011).

142 Fahidi Éva tornázik

„camp sisters” 1945

143Fahidi Éva

Fahidi Éva 40 éves

144

Szemes Brodt Erzsi

ESTE MEGKERESLEK

Csengettek, váratlanul, hosszan. 1944 áprilisát írtuk. A kaposvári Korona utcai gettó egyik lakásának szobájában hatan néztünk egymásra, döbben-ten. Azokban a napokban vagy puskatussal verték meg az ajtót, vagy csak egyszerűen berúgták, hogy újra és újra durva szidalmak között nézzék át, nincs-e két váltás ruhaneműnél több, nem rejtegetünk-e aranyat, ezüstöt, több élelmiszert a megengedettnél. A csengetés a régi otthonunkra emlé-keztetett. Édesanyánk az ajtóhoz lépett és kinyitotta, kérdezés nélkül. Az ajtóban egy csinos, zöld színű önkéntes ápolónői ruhát viselő hölgy állt, katonai kísérettel. Az akkori városparancsnok, Krizsanics ezredes felesége volt. Édesanyámhoz fordult és azt mondta, hogy szüksége lenne a kishú-gomra, Ágikára, néhány órára elviszi, és majd visszahozza. A húgomhoz lépett, letépte a ruhájáról a kézzel felvarrt sárga csillagot, és elindultak. Szólni egyikünk sem tudott, úgy álltunk ott, mint akiket villámcsapás ért. Egy pillanatra felmerült bennünk a remény, hátha megmenti kishúgomat, s mi felnőttek pedig majd dolgozunk, és valahogy talán túléljük. Én akkor 17 éves voltam, édesanyám 41.Az ezredesné kérése tulajdonképpen nem volt váratlan vagy meglepő. Kaposvár katonai garnizon volt, csendőrparancsnoksággal – Horthy ked-ves városa. A háború kitörése után az iskolákat a városban hadikórházakká alakították át, megindultak a frontról a sebesültekkel teli vonatok, s a tisz-tikar hölgyei, a város előkelő asszonyai katonai ápolónői ruhába öltöztek, ez volt az akkori sikk.

Mi a Zárda utcában laktunk, néhány háznyira volt tőlünk a Ranol-der nővérek által vezetett iskola, s a kishúgom odajárt. A Kedves Nővérek folyamatosan rendeztek előadásokat, szavaló versenyeket, és az egyik leg-tehetségesebb szavalójuk éppen Ági húgom volt: különösen vidám verse-ket és történeteket szeretett előadni. Sokat jártak a hadikórházakba, kicsit

145

szórakoztatni a sebesülteket. A szervezést az ezredesné végezte, s nagyon szerette Ágit, többször magával is vitte már, a kishúgom mindig nagy sikert aratott.

Az ezredesné ígéretéhez híven, Ágit három órával később visszahozta – aztán ez még néhányszor ismétlődött –, májustól azonban már nem láttuk többé az ezredesnét.

Utolsó találkozásunk alkalmával megkértük, hogy nem tudná-e Ágit a zárdában elhelyezni. Az akkori apácafőnöknő válasza az volt, hogy amit az Isten csapásként ránk mér, azt el kell viselnünk – és nem fogadták be a kishúgomat.

Június 29-én a gettóból a tüzérlaktanya istállóiba vittek bennünket. Ezekben a hónapokban Ági történetei és tréfálkozásai tartották bennünk a lelket. Egyszer gulyáságyúban főzött, hagymás, zavaros lét kaptunk enni, mire ő azzal vigasztalt bennünket, hogy ha máskor is kapunk legalább ilyen levest, akkor biztosan túléljük – és csak ne kényeskedjünk, mert ettől az ételnek nevezett valamitől is erősek lehetünk! Ő maga nagyon erős volt, és nagyon hitt.

Július 3-án bevagoníroztak bennünket, és július 7-én este felé érkeztünk meg Auschwitzba. A vagonokból azonnal ki kellett szállnunk, a sorbanállás következett – és az ítélet. Édesanyám, Ági kezét fogva, halálra ítéltetett, én meg életre. Mielőtt eltűntek volna a szemem elől, még utánuk kiáltottam: este megkereslek benneteket!

Estére már füstté váltak.Mindkettőjük születésnapja augusztus 11-én volt, – július 7. pedig a

közös haláluk napja lett. A húgom a halálozási listán nem is szerepelt, egyszerűen édesanyám, Ungár Anna nevéhez írták Ágotát is. Kit érdekelt egy kislány?! Még a saját személyazonosságot is elvették tőle…

(A Yad Washem csillagtermében, Jeruzsálemben azért elhangzik a teljes neve, ott megőrzik az emlékét, mindörökre).

146

Szemes Brodt Erzsi

„EGYETLENEGY CSÓK AZ ÉLETÜNK”

1945 áprilisát írtuk Leimsfeldben, Hessen tartományban, ahová az ame-rikai parancsnokság elhelyezett bennünket, miután kiürített részünkre néhány magánházat.

Nem tudtunk betelni a szabadság ízével, a hatalmas levesestálakban kínált sárgarépás krumplifőzelékkel és a sok-sok édességgel. Egyszerre csak észrevettük, hogy megint van alakunk, hajunk már a fülünkre simul, s ha az országúton a közeli kisvárosba gyalogolunk, kongát táncolva, a mel-lettünk elsuhanó dzsipek megállnak, és a vezetőik néhány lépést velünk táncolnak.

Az Első Amerikai Tankhadosztály katonái rövid pihenőn voltak a környékünkön, mielőtt a japán frontra küldték volna őket. A katonai parancsnokság engedélyezte számukra, hogy bennünket, zsidó lányokat meglátogassanak, és táncos rendezvényt szervezzenek: feledtetni akarták velük a rajnai átkelés borzalmait. (Tőlük hallottuk, hogy német nőkkel tilos volt kapcsolatot tartaniuk).

Most lettek csak gondjaink! A részünkre összeszedett ruhák mindenre alkalmasak voltak, csak arra nem, hogy abban kívánatosak legyünk. Láza-san kutattuk, mibe is öltözhetnénk. Azután megtaláltuk a megoldást. Ott volt a kék és piros kockás ágynemű, meg sok-sok lepedő, találtunk kelme-festőt, a lepedőket kékre, pirosra festettük, a kockás vánkosokból blúzok lettek, a kék szoknyás nemzeti viseletből igazi szoknyák; egyik társunk édesanyja tudott szabni: szorgos kézimunkával teltek a napok. Kaptunk cipőjegyet, szandálokat vásároltunk. A hajunkat papirosra csavartuk, és mire mindennel készen lettünk, nem ismertünk magunkra, csinos, fiatal lányok lettünk megint, akiket bizony megnéztek a fiúk.

A parancsnokság klubot szervezett, a táncos összejöveteleket ott tartot-ták. Kevesen voltunk lányok, sok volt a lovag, akik közben arra számít-

147

hattak, hogy bármelyik pillanatban átvezényelhetik őket a japán frontra. Addig azonban élni akartak, szórakozni, akárcsak mi: „Csak egy nap a világ, egyetlenegy csók az életünk” – érezték, bár a magyar slágert nem ismerték. Nagy-nagy szerelmek születtek Leimsfeldben a felszabadulás utáni hetek-ben-hónapokban: akinek ott volt az édesanyja, bölcs tanácsokat és komoly támogatást kapott, hogy az ismeretségből majd házasság szülessen; aki egyedül volt – mint legtöbbünk –, megismerte a szerelmet, a gyengédséget. Sokan döntöttek úgy, hogy nem térnek vissza Magyarországra.

Az én jó barátom, udvarlóm egy fiatal New York-i mérnök volt, ortodox fiú, aki megírta édesanyjának, hogy szerelmes egy kis magyar lányba, és feleségül akarja venni. Nagyon kedves levelet kaptam a mamától: szeretet-tel várja azt a lányt, akit a fia ennyire szeret.

Én azonban először haza akartam jönni, mert biztos voltam benne, hogy édesapám otthon vár rám. Reményem nem teljesült, egy szál magam maradtam Magyarországon, Összetörtem.

Az emlékek viszont máig élnek bennem, csodálatos hónapokat éltem át, nem felejtem el soha, hogyan kezdtük újra az életünket közvetlenül a felszabadulás után, az amerikai katonák társaságában.

Ma már a gyermekeim, unokáim és dédunokáim tesznek boldoggá, és az, hogy valóra válthatom a fiatalkori fogadalmamat: mindenkinek elmon-dom, mit éltem át a lágerekben, hogy soha ne ismétlődhessék meg mindaz, ami tulajdonképpen elmondhatatlan.

148

Szemes Brodt Erzsi

A felszabadulás után hazajöttem a lágerból, és mivel család nélkül, egyedül nem voltam képes élni, férjhez mentem egy volt munkaszolgálatoshoz. Lett két szép gyermekem: egy fiú és egy lány. Volt egy kis divatáru üzletünk, visszakaptuk férjem szü-leinek a jó lakását. De a házasság nem sikerült, elváltunk, két gyermekem nálam maradt.Közben elvégeztem a Belkereskedelmi Főiskolát, folyamatosan tanultam, este. Okleveles könyvvizsgáló lettem; nappal pedig szer-veztem a belkereskedelmi vállalatokat. Sikerem volt, így én lettem az 1958-as brüsszeli világkiállítás főkönyvelője. Ott ismerkedtem meg a Külkereskedelmi Minisztérium kiküldött kormánybiztosá-val, a hat nyelven beszélő kitűnő diplomatával, akivel aztán 37 évig éltünk együtt, a legnagyobb boldogságban.Elvesztése után, mindenért kárpótolt az élet: született 3 unokám, 4 dédunokám – szépek és tehetségesek.Alapítottam egy könyvelőirodát, minden családtagom ott dolgo-zik, a munkában a mai napig aktívan részt veszek. A Magyar és a Nemzetközi Auschwitz Bizottság vezetője, illetve tagja vagyok, emlékbeszédeket tartok, és folyamatosan járok iskolákba, hogy elmondjam a fiataloknak az elmondhatatlant. Ezt fogadtam meg Auschwitzban, és halálomig betartom – ezért maradtam életben.

149

Szemes Brodt Erzsi

A felszabadulás után hazajöttem a lágerból, és mivel család nélkül, egyedül nem voltam képes élni, férjhez mentem egy volt munkaszolgálatoshoz. Lett két szép gyermekem: egy fiú és egy lány. Volt egy kis divatáru üzletünk, visszakaptuk férjem szü-leinek a jó lakását. De a házasság nem sikerült, elváltunk, két gyermekem nálam maradt.Közben elvégeztem a Belkereskedelmi Főiskolát, folyamatosan tanultam, este. Okleveles könyvvizsgáló lettem; nappal pedig szer-veztem a belkereskedelmi vállalatokat. Sikerem volt, így én lettem az 1958-as brüsszeli világkiállítás főkönyvelője. Ott ismerkedtem meg a Külkereskedelmi Minisztérium kiküldött kormánybiztosá-val, a hat nyelven beszélő kitűnő diplomatával, akivel aztán 37 évig éltünk együtt, a legnagyobb boldogságban.Elvesztése után, mindenért kárpótolt az élet: született 3 unokám, 4 dédunokám – szépek és tehetségesek.Alapítottam egy könyvelőirodát, minden családtagom ott dolgo-zik, a munkában a mai napig aktívan részt veszek. A Magyar és a Nemzetközi Auschwitz Bizottság vezetője, illetve tagja vagyok, emlékbeszédeket tartok, és folyamatosan járok iskolákba, hogy elmondjam a fiataloknak az elmondhatatlant. Ezt fogadtam meg Auschwitzban, és halálomig betartom – ezért maradtam életben. Szemes Brodt Erzsébet 1945-ben

150 Szemes Brodt Erzsébet lányával és unokájával

151Szemes Brodt Erzsébet

III. RÉSZ

„A vágyak kortalanok, a szenvedés is.”

154

Lengyel Nagy Anna

MINDENT ANYÁMRÓL

Böhm Etelka nekikeseredetten vikszolta a parkettát. Ezen a héten ő volt a soros takarító. – Ez egyszerűen lehetetlen! – gondolta magában dühöd-ten. – Itt képtelenség tisztaságot tartani! Hogy néz ki ez a lakás? Csinálhat akármit az ember…, szemetelnek, koszolnak…

Hát, ebben volt valami. A Hollán utcai csillagos ház második emeleti, háromszobás lakásában momentán harminchatan éltek, csupa asszony, öreg, és gyerek, összesen hét, többtagú, idegen család osztozott a földre terített matracokon. A kölkök randalíroztak, a nők lábosokon és kredenc-polcokon veszekedtek a konyhában, vackukra megtérve meg azért imád-koztak, hogy végre hírt kapjanak a munkaszolgálatban eltűnt férjükről vagy fiukról…

– Nem egészséges dolog ez az együttlakás – dohogott Böhm Etelka amint keze fejével hátrasimított egy rakoncátlan, göndör fürtöt a homlo-kából, hogy tovább folytassa a padlófényesítést. Csinos fiatalasszony volt, harminckét éves. Tisztaság- és rendmániája már gyerekkorában is meg-nyilvánult – bár, ha lehet, az a helyszín, a Haller utcai prolitelep még reménytelenebbnek bizonyult, mint ez itt. Az egyetlen szobában szüleivel és négy, felnőtt korú testvérével együtt osztoztak egy keskeny ágyon és két sezlonon, amelyek teljesen megtöltötték a helyiséget. A szobakonyhás lét zsúfoltságánál csak a szürkés konyhakövön és az öreg sezlonokban meg-búvó poloskák és svábbogarak voltak tűrhetetlenebbek, meg a falakból, sőt még az ágyneműből is áradó, kiirthatatlan káposztafőzelék-szag.

A tizenöt éves Böhm Etelka egy héten egyszer kizavarta szüleit a szo-bából, és a fivéreivel széttologatta a bútorokat, majd kicsike, összespórolt pénzéből vásárolt fertőtlenítővel-gyökérkefével nekilátott a hajópadlónak.

Ezt makacsul csinálta évekig, de a svábbogarakkal való küzdelmében mindig alul maradt. Azért megpróbálta újra és újra.

155

Mióta az eszét tudja, saját, önálló, fürdőszobás kis lakásról ábrándozott, olyanról, ahol minden ragyog, s amiben, édes istenem, még előszoba is van!

Meg is szerezte vagy öt éve, amikor férjhez ment Fekete Andráshoz. Annácska már abba a tipptopp, kis egyszobás, komfortos bérlakásba szü-letett, a Nürnberg utcában, és talán az idők végezetéig maradt volna ez a kombináltszekrényes boldogság, de bejöttek a németek, aztán meg Szála-siék, és a fene megette, költözni kellett, ide, a csillagos házba – de nyugod-tan nevezhetné őrültek házának is –, ebbe a káoszba, miközben az isten tudja, hol van a férje, hónapok óta nem kapott arról se hírt.

Bizonyos dolgok azért eljutottak az emberek fülébe. Állítólag egy szökött munkaszolgálatos mesélte a szomszédos házban lakóknak, hogy a nyáron marhavagonokba rakott vidéki zsidókat nem munka-, hanem megsemmisítő táborokba hurcolták, Lengyelországba meg Németországba, és hogy ott gázkamrákban megölték, aztán meg elégették őket. Azt meg éppen Schwarz Mórtól, a mészárostól hallotta Böhm Etelka, hogy itt Pesten meg összegyűjtik, kihajtják, és egyenként a Dunába lövik a zsidókat.

Böhm Etelka nem dőlt be ilyesfajta híreknek. Háborúban persze sok minden szörnyűség megesik, s látott ő is már nem is keveset, de azt, hogy itt, a szülővárosában, ahol játszanak a mozik, lassan mindenki a karácsonyi bevásárlásra készülődik, járnak a villamosok meg a buszok, működnek a telefonfülkék, ahol még lehet élelmiszert, sőt tisztítószereket is kapni – szó-val, ahol tulajdonképpen még béke van, megtörténhetne, hogy a járókelők szemeláttára, ártatlan embereket, gyerekeket lőnek tarkón a Duna-parton, azt egyszerűen képtelenségnek tartotta…! – Hülyeség, nem létezik, erre még a nyilasok sem képesek – jelentette ki a hentesnek, ellentmondást nem tűrően Böhm Etelka –, egészen biztosan erős túlzás vagy hisztéria.

Általában sem tűrte jól, egész lényével elutasította az ésszerűtlen dolgo-kat. A sárga csillagot is annak tartotta, de hát azt muszáj volt viselnie, nem olyan bolond, hogy ne hordja és ezzel az életét kockáztassa! – Ennek a cir-kusznak is vége lesz egyszer – hajtogatta a szüleinek, akiket persze magával hozott ide is, a Hollán utcába, nehogy idegenek közé kerüljenek egy másik csillagos házban. Böhm Ignác és Regina, harminchét évnyi Haller utcai lét után, megzavarodva, bénultan tűrte a kényszer-kiköltöztetést, amely szemmel láthatólag, jobban megviselte őket, mint maga az egész háború.

Most éppen átvitték Annácskát a szomszédba, legalább van ideje vala-

156

mit főzni. Elővette a kis rezsót, a fene fog tülekedni meg veszekedni abban a konyhában, négyüknek itt is meg tudja főzni az ételt, nem kell abból akkora faksznit csinálni. – Ma tarhonyát készítek – gondolta –, van még egy kis hagymám, zsírom meg pirospaprikám. A húst meg majd hozzá-képzeljük…

Elszorult a szíve. Hogy szerette a férje, egyenesen imádta az ő jó kis pap-rikásait, pörköltjeit, az egész főztjét! Hol lehet most? Talán Ukrajnában… vagy…? A szobát kezdte betölteni a zsíron piruló hagyma illata….Böhm Etelka önkéntelenül is megrázta a fejét. – Nem, az ő Andrásának semmi-képpen nem eshet baja! Vissza fog jönni és addig is, ők, a kicsi Annával együtt szépen várnak rá… Felvillanyozódva nyúlt a paprikás doboz felé.

Ekkor hallotta meg a zajt. A dübörgő, csizmás, bakancsos lépteket a lépcsőházból. A hangok egyre erősödtek, kiáltások, parancsszavak, németül és magyarul, aztán berontottak a lakásba.

Körülbelül tízen lehettek, náci suhancok, csendőrök és mindenkit összetereltek a házból. Böhm Ignác riadtan kapta magára a rossz télikabát-ját, Annát meg ő öltöztette fel gyorsan, aztán a nyakába dobott egy meleg sálat, és már hajtották is őket lefelé, az összes emelet összes lakóját, ki a kapun, végig az utcán, a Szent István parkig.

A mindenfelől odahurcolt, összegyűjtött embereket csoportokba osztot-ták, aztán megkezdődött a várakozás.

Hideg volt, valami havaseső-féle is esett. A házuk egymást jól ismerő lakói, köztük Böhm Ignácék is, összebújva, dideregve vártak a sorsukra. Távolabbról néha mintha lövéseket hallottak volna. Hosszú órák múl-tak el így. Délutánra besötétedett, és nedves, sűrű köd lepte el a parkot. Annácska fázott, félt, és sírni kezdett az anyja karjaiban.

Böhm Etelka soha életében nem rendelkezett veszély- vagy félelemérzet-tel. Ahogy hiányzott belőle annak a képessége is, hogy módszeresen, annak minden kockázatával együtt, átgondoljon egy veszélyes tervet. A hősies bátorság is távol állt a természetétől.

Ő csak azt látta, de azt aztán nagyon, hogy ez a várakozás a hidegben túl hosszú és teljesen értelmetlen.

– Kérem szépen –, fordult a kakastollas csendőrhöz, aki a fák mellől őrizte őket –, itt vagyunk reggel óta, és nem történik semmi. Nézze meg, a kislányom még csak kétéves, sír, biztosan felfázott. Azonkívül reggel óta nem ettünk semmit. Tessék minket hazakísérni, nem lakunk messze! – A

157

rohadt anyádat, te zsidókurva! – ordította a csendőr –, Talán még meg is simogassalak? – És teljes erőből odavágott neki a puska tusával, alig tudott az ütés elől elhajolni. Visszamenekült a többiek közé. Mikor már bizton-ságos távolságban érezte magát tőle, riadtan hátrapillantott, és ekkor vette észre, hogy az egyre sűrűbb ködben és a sötétben, még pár méterről sem tudja kivenni a csendőr alakját.

A zsigereiből jött az ötlet: egyetlen határozott mozdulattal letépte magá-ról a sárga csillagot, s a szüleit, meg vagy tíz ismerős lakót a házból gyorsan maga mögé rendelve, néma csendben hazavezényelte a csapatot a Hollán utcába. A rövid úton senkivel sem találkoztak.

A többit egy órával később a Dunába lőtték.

158

Lengyel Nagy Anna

Sok minden történt… Apám megjött a munkaszolgálatból, rög-tön elfoglalta helyét egy kis nyomdában, ahol szakmáját folytatva, kéziszedőként dolgozott. Anyám soha többé nem akart proli lenni. Egész gyerekkoromat ez a hatalmas ambíció határozta meg. Ott-hon, a vitrinünk polcaira csipkék és porcellán figurák kerültek, engem és a húgomat német- és zongoraórákra zavart. Később egyetemre mentem, angol–magyar szakos tanár lettem – heted-íziglen a legelső diplomás ebben a munkáscsaládban.Sokáig felnőtteket tanítottam angol kiejtésre, nyelvtanra, beszédre, és ez jó volt. Aztán sok-sok véletlen folytán a Magyar Rádióban találtam magam. A hetvenes évek közepén olyan sorozatot indít-hattam útjára, mint az Embermesék – és ki tudta akkor, hogy még majd harminc további éven át, minden hónapban sugároz-zák ezeket a vallomásszerű emberi sorsokat! Számtalan egyéb műsor gazdája is voltam az évtizedek során. Közben beutaztam a fél világot, éltem egy kicsit Amerikában, Ausztráliában is, ebből az időszakból való a Fehér ember a lyukban című, 2005-ben megjelent mozaik-regényem.Egyik legnagyobb teljesítményemnek mégis a harmincnégy éves fiamat tartom. Amit én tudok a családunk történetéről, azt min-dig is megosztottam vele. Anyám, Böhm Etelka, ahogy ez tőle elvárható volt, kilencvennyolc éves koráig élt, aktívan, sorsát (és másokét) az utolsó pillanatig kézben tartva.

159Lengyel Nagy Anna édesanyja fiatalon

Lengyel Nagy Anna édesanyja fiatalon

160 Lengyel Nagy Anna édesanyjával

161

Rapai Ágnes

HAZUDJ NEKEM!

Én nem tudom, ki ez a nő. Sápadtan áll a napfényben. Törökmintás pon-gyolája csillog. Sovány. Göndör haja a válláig ér.

A nő illata betölti a konyhát. Azt hiszem, tavasz van. Március, vagy április.

Semmi nem vet árnyékot. A gang üres. A ház lakásaiból semmi nesz. Félelmetes. Miért nem mond valamit? Miért bámul ki? Miért nem vesz észre? Ki vagyok én neki, és ki ő nekem? Nem tudok beszélni. Nem tudok odaszaladni hozzá.

Ki ez a nő?Aztán megindul a konyhaasztal, csúszom az ágy felé. Érdekes. A csil-

lár himbálódzik. Nem látom. Érzem. Kinyílik a szekrényajtó. Nyikorog. Háború van, mondja Tera néni. Azért kellett lejönni a pincébe, egyik nap te alszol a szánkón, a Márta meg a kiságyban, utána a Márta a szánkón és te a kiságyban. Mérges vagyok. Én minden nap a rózsaszín kiságyban akarok aludni! Tera néni szomorú. Apu nem jön le? Az elvtárs nagyon bátor, súgja, ő az egyetlen, aki fennmaradt a lakásban. Sokan vagyunk. Szénszag van.

Aztán kinn állunk az utcán. A szürkeségben. Egy hatalmas teherautó mellett tolongunk. Meghozták a kacsát! Odafönt a házmester. Dobálja le a kacsát. Nekünk is adjon, kérleli Tera néni. Éhen halnak a gyerekek, ha nem ad, jaj, mi lesz ezekkel a szegény gyerekekkel, már mindenünk elfogyott! Kommunistának nem adunk! Rám mutat. Szégyellem magam. Biztos rossz voltam.

A nő estefelé megjelenik. Aztán elmegy a szerkesztőségbe.Ki ez a nő?Attila nem jöhet többé, mert lelőtték. Át akart szaladni hozzánk. Még

csak ötéves volt az a szerencsétlen, mondja a mellettem ülő asszony.

162

A szerelmemet lelőtték, de nem csodálkozom. Olyan, mintha mindezt már átéltem volna. Mintha visszaemlékeznék a házunk előtt felakasztott férfira, a pincébe rontó szovjet katonára. Tudom, hogy tőle nem kell fél-nem. Visszaemlékszem a folyosón rohanó, izgatottan kiáltozó kamaszra, valamilyen egyenruhát viselt. Aki ki akar jönni Bécsbe, az jöjjön! Van még néhány hely a teherautón! A vállán puska. Behúzódom a konyhába.

Most először megyünk ki a játszótérre!A Béke téren senki sincs. Néhány nappal ezelőtt itt osztották az

IKKA-csomagokat. Utálom a margarint. Süt a nap, moccanatlan a város. Nővérem hirtelen sikoltozni kezd. Nézd! Nézd! Bőgve rohan vissza, s akkor én is meglátom a homokozó közepén álló tankot, rajta vörös zászló. Ez szovjet tank, mondom Mártának, ne sírj, nem kell tőle félni. De Márta rémülten szalad hazáig.

Könnyű vagyok, mintha egy pillanat alatt tíz kilót fogytam volna. Tudom, hogy ez csak álom. A Hercegprímás utcán megyek álmomban, jobban mondva suhanok vadonatúj téli kabátomban, amit decemberben vettem Prágában. Igaz, kölcsön kellett kérnem, de legalább nem hiába utaztam nyolc órát oda, nyolc órát vissza vonaton, egy felolvasás miatt. Európa leghülyébb sapkája a fejemen, úgy nézek ki benne, mint egy bar-bibaba rózsaszín usánkában. Lebegek a járda fölött, ezen a csípős januári délelőttön, a szembejövők azonban nem vesznek észre. Pedig mióta meg-vettem ezt a színes, virágokkal teli kabátot, nagy feltűnést keltek, gondo-lom, ami az én koromban bizony nem egyszerű dolog, néha már-már azt kell hinnem, csak akkor figyelnének fel rám, ha mondjuk egy bilit raknék a fejemre.

Nemsokára odaérek az orvosi rendelőhöz álmomban, talán be kellene mennem, feliratni altatót. Jönnek-mennek az emberek, meglátom anyám szomszédasszonyát, Lilit, aki nyolcvanéves kora ellenére szinte elrohan mellettem. Köszönök neki, nem vesz észre.

Sose érettem, miért van anyám megjelölve. Gyerekkoromban néha megkérdeztem tőle, mi az a két lyuk a fülcimpáján, de örökké elhárította a választ.

Rajtam most jött ki ez a dolog, hogy nem létezem, gondolom álmom-ban, valami titokzatos betegség lehet, amire még nem talált magyarázatot az orvostudomány, pedig az az érzésem, hogy öröklődik, anyámnak is ez a baja, vagy valami hasonló. A gondolataim teljesen összekuszálódtak, és újra

163

az jut eszembe, hogy anyám meg van jelölve. Nem hordott sose fülbevalót, viszont mindkét fülcimpáján van egy mélyedés. Nincsen egyetlen rokona, sem egy iskolatársa, bárki, aki igazolni tudná, hogy gyerekkorában tényleg hordott fülbevalót.

Ha megkérdezik, mikor született, elgondolkodik. Hááááát….Többször előadta azt a mesét, hogy a szülei nem tudtak dűlőre jutni

a születésnapja ügyében, apja szerint május 11-én született, anyja szerint május 12-én. A személyi igazolványába, azt hiszem, 11-e van beírva, de ebben sem vagyok biztos, mivelhogy mindig rejtegette előlem az igazolvá-nyát. Csak egyetlen alkalommal sikerült a kezembe venni, úgy nyolcéves lehettem, amikor kivettem a táskájából, és beleolvastam, de anyám kitépte a kezemből, amikor azt mondtam: – De hülye neve volt az anyukádnak! Feldúltan kirohant a fürdőszobába, és bezárkózott vagy két órára.

Semmi, senki nem tudja bizonyítani, hogy anyám létezett, gondolom álmomban. Nincs egy gyerekkori fotó, nincs egy csorba bögre, nincs egy fésű, nincs semmilyen tárgy, és nincs egyetlen szemtanú.

Nem tudom, ki vagyok. De arra már gyerekkoromban rájöttem, hogy a hazugság a legfinomabb desszert, az igazságnál viszont semmi sem utá-latosabb.

Bárcsak anyám is megtartotta volna magának az igazságot!Múltkor megfenyegettem, hogy felveszek mindent, amit mond, mesélje

csak szépen el az életét. Elegem van az igazság morzsáiból, amiket úgy szór elém, mintha nem is a helyes utat akarná megmutatni. Megint félre fogsz vezetni, gondoltam, és olyan elveszettnek éreztem magam, mint még soha életemben. Rágcsálta az almát, bal kezében a szokásos kávéscsészét egyen-súlyozva lépkedett az ágya felé, ahol az Élet és Irodalom várta. Rendben van, de Auschwitzról nem fogok beszélni, kislányom, arról az egyről nem akarok semmit mondani. De könyörgök, szóltam volna legszívesebben, mi az, hogy arról az egyről! Ez a rohadt zsidóság dúlta szét az egész életemet, minden hülye helyzetbe emiatt kerültem, illetve miattad, anyukám, mert csak tizenöt éves koromig voltál képes hazudni nekem, de akkor elszakadt benned valami, és „kénytelen voltál” elmondani az igazságot. Na, köszö-nöm szépen, a francnak se volt szüksége a magyarázkodásodra. Hogy nem is így volt, hanem úgy volt, hogy amit előtte hazudtál a családodról, azt felejtsem el. Hogy nem is a bombázás alatt haltak meg a rokonaid, hanem Auschwitzban.

164

Nem szoktál bejönni hozzám, olvasol a másik szobában, vagy a cikke-det írod. Most pedig közeledsz az ágyamhoz. Vajon mi történt? Felnézek rád a könyvemből. Napsütötte arcod fakó-sárga, az ismerős, zöld szemek-ben azelőtt valami elnéző kedvesség pislákolt, most azonban a félelemtől kemény a tekinteted. Ezt a dacot, ezt az erőt nem ismerem. Gyorsan kere-sek egy megnyugtató pontot. A kezed! Még nem értél ide, de már érzem a kezed illatát. Finom púderillata van. Megrémülök. Mert itt élt mellet-tem egy idegen, akiről jóformán semmit nem tudtam, mégis elfogadtam olyannak, amilyen. Az idő hozzászoktatott ahhoz, amit a körülmények sugalltak: te vagy az én anyám.

De az asszony, aki az ágyamnál áll, egyáltalán nem hasonlít rá. Ő fiatal volt, és ártatlan. Ő nyugodtan hevert a másik szobában, folyóiratot vagy regényt olvasott, kortyolta a forró feketét. A nap nagy részét ebben a biz-tonságos kuckóban töltötte. Néha kiment a konyhába, letépte a kenyér héját, s nagy élvezettel beleharapott. Szürke heverőjén zsebkendő, haris-nyanadrág, újság, kistányéron almacsutka, folyóiratok, könyvek. Ő mindig elnéző volt. Sose ripakodott rám. Csak néha úgy tett, mintha bántaná a viselkedésem. Ám én tisztában voltam azzal, csakis pedagógiai szempontok vezetik. Rosszalkodásom egyáltalán nem tudta kibillenteni abból a titok-zatos egykedvűségből, amit az idők során annyira megszerettem. Ő volt.

– Úgy érzem, meg fogok halni – szólalt meg –, de nem akarok úgy meg-halni, hogy ne tudd az igazságot. Nem a bombázás alatt haltak meg a roko-naim, hanem Auschwitzban. Zsidó vagyok.

– Na és? – kérdeztem olyan hangsúllyal, mint egy jó keresztény, s talán még azt a megalázó mondatot is hozzáfűztem, hogy nem baj. Valami olyas-mit gondoltam, hogy szegény anyunak milyen borzasztó lehetett abban a táborban. Egy szempillantás alatt föléd kerültem azon a bizonyos társa-dalmi ranglétrán, ami zavarba ejtett és elidegenített tőled.

Minden délután elsétáltam veled a Tettyéig. Csak az irodalomról beszél-gettünk, legkedvesebb, talán egyetlen búvóhelyedről. Tóth Árpád, Ady, Kosztolányi, József Attila verseket szavaltunk egymásnak, mindkettőnket megnyugtatott a kitaláció széppé kerekített világa, a költészet, amely maga a formába öntött hazugság.

– Meg akarok beszélni veled valamit – mondtad olyan váratlan komoly-sággal, hogy megrémültem a hangodtól. Azt gondoltam, ez az Auschwitz sztori, amit múltkor előadtál, nem is igaz, voltaképpen az a helyzet, hogy

165

örökbe fogadtál, és nem is vagy az anyám.– Már összecsomagoltam, délután elmegyek.– Hova mész? – kérdeztem, s valami megmagyarázhatatlan nyugalom

áradt szét bennem.– Szerelmes vagyok. Neked mi a véleményed? Elmenjek?– Igen. Hogyha szerelmes vagy, akkor menj el.Ez a mondat jött ki belőlem, mintha nem is a gyereked lennék, hanem

az anyád, aki semmi mást nem kíván jobban, mint a lánya boldogságát.– És mi lesz apáddal? És mi lesz a nővéreddel? Hogyha elmegyek, akkor

minden összeomlik, amiért eddig éltem!Nemsokára odaérünk a Tettyére, csak most veszem észre, hogy kivirá-

goztak az orgonák az út két oldalán. Érdekes, ilyenkor, kora délután senki se szokott a Tettyére sétálni. Csak a 33-as busz zötyög el mellettünk néha. Épp azon gondolkodom, vajon azért világosított fel anyám a zsidóságáról, mert a szerelem elvette a józan ítélőképességét? De nem tudok választ adni a kérdésemre, muszáj rá figyelnem.

– Téged egyáltalán nem izgat, hogy el akarok menni! – csattan fel – Hogy itt akarlak hagyni titeket! Téged nem érdekel az apád. Mi lesz vele, hogyha én elmegyek? Tudod, hogy van egy pisztolya, le fogja lőni magát!

Csak ekkor esik le, hogy beleéltem magam egy új, eddig ismeretlen szerepbe, amelyet életem végéig játszanom kell, különben csalódást okozok neki. Nézem anyám kipirult arcát, és azt válaszolom, amit elvár tőlem.

– Akkor ne menj el.Anyám elmosolyodik, úgy néz rám, mint egy rendező a kedvenc színé-

szére, aztán, mintha mi sem történt volna, azt mondja:– Jó. Veletek maradok. Most pedig szavald el a „Párizsba tegnap beszökött

az ősz”-t.„Csak egy szép mondatot szeretnék hallani”.Ezt a furcsa bejegyzést fedeztem fel a minap anyám noteszében két név,

s a hozzájuk tartozó telefonszám között: „Csak egy szép mondatot szeretnék hallani”. Nagyon hasonlítok rád, mondtam volna legszívesebben anyám-nak, de csak hallgattam, mert valahogy úgy éreztem, olyan titokra buk-kantam, amiről nem szabad beszélni. Hiszen nekem sem kellenek az igaz mondatok, csak a jól hangzók, az igaznak tetszők, én sem vágyom másra, csak a kegyes hazugságra.

166 Rapai Ágnes édesanyja a dédunokájával

Rapai Ágnes édesanyja Gáti Piroska, fiatal korában

167

Rapai Ágnes

ANYÁM MESÉL

Van egy visszatérő álmom. Kijön a kápó, egy szlovák származású nő, aki már a negyedik évét töltötte Auschwitzban. Nem tudom, mennyi idős lehetett, még a húszévesek is ötvennek látszottak. Kegyetlen, gúnyos vigyorral az arcán mutatott felfelé, az égre, oda, ahol a fehér füst szállt. Émelyítő szag terjengett. Azt mondta, nézzétek, ott száll az anyátok!

*

Erről a kápóról most még az is eszembe jut, hogy a bejárat melletti szo-bájában egy tízéves forma kisfiút rejtegetett a szekrényében, akit állítólag azért szeretett meg, mert a gyerek fekete hajában egy nagy ősz folt volt.

*

Mikor a gettóban voltunk, a nagypapám már az első napokban elkezdte csinálni nekem a lapos sarkú félcipőt. Kiválasztotta a legjobb anyagokat hozzá, és két nap múlva el is készült vele. A téglagyárba már ebben men-tem, innen vittek a vagonba. Amikor megérkeztünk Auschwitzba, mindent le kellett vetni, és odaadni, kivéve a cipőt. A saját cipőjét mindenki meg-tarthatta. Egész végig, amíg haza nem jöttem, ezt hordtam. Vera barátnőm minden este, akármilyen késő és hideg volt, kiráncigált abba a barakkba, ahol a vízcsapok sorakoztak. Jéghideg vízzel lemosakodtunk, törölközőnk nem volt. Mosakodás után felvettük azt a rongyot, amit a ruhánk helyett kaptunk. Vizes lábbal léptem a cipőmbe, ennek ellenére megtartotta a formáját. Én voltam az egyetlen, aki a saját cipőjében jött haza! Ilyen jó suszter volt a nagypapám!

*

168

Óriási textilüzembe jártunk dolgozni. A mellettünk lévő teremben lengyel hadifoglyok voltak. Egyik valószínűleg megsajnált, és hozott nekem egy tányér levest. De nem tudtam azonnal megenni, mert jött az SS nő, ezért a levest gyorsan betettem a fakkomba. Pechemre a német nő belenézett, és magából kikelve ordítozni kezdett: Kié ez? Odaálltam elé és megmondtam, hogy az enyém. Mutasd meg, hogy kitől kaptad! – ordította. Erre úgy tettem, mint aki nem érti, mit kérdez. Nyugodtan lelőhetett volna. De nem lőtt le, hanem a gumibottal rácsapott a fejemre. Egyenesen a szemébe néztem, ami meglephette, de azért még egyet rávágott a karomra. Azután bement a lengyelekhez, hallottam, hogy óriási patáliát csapott. Másnap három szem krumplit kaptam a lengyelektől, amit valószínűleg úgy adtak össze. Ettől kezdve, amíg ott dolgoztam, minden nap kaptam három kis főtt krumplit. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy életben maradtam.

*

Éjszakánként kétségbeesett kiáltozást lehetett hallani: Ellopták a kenyere-met! Ellopták a kenyeremet! Egyik nő, aki olyan vezéregyéniség féle volt, kijelentette, hogy kenyeret lopni tilos. Ha valakit mégis rajtakapnak, oda-lökik a drótkerítéshez. Meg is tették, csak nem tudom, hányszor, mert nagyon sokan úgy vetettek véget az életüknek, hogy nekimentek az áram-mal töltött kerítésnek.

*

Az egyik rabnak elefántlábat csináltak az orvosok. Arra kényszerítették, hogy meztelenül végigszaladjon a hosszú úton. De a szerencsétlen nő nem tudott futni, csak igyekezett minél gyorsabban emelgetni óriásira dagadt lábait.

*

Elfáradtam. Ma többet mesélni erről nem tudok.

169

Rapai Ágnes

Harminc éve írok verseket, néha prózát is. Öt verseskötetem jelent meg Magyarországon, Svájcban kettő.Férjemmel tizenöt éves koromban ismerkedtem meg, azóta együtt vagyunk. A fiam a reklámszakmában dolgozik, sikereire nagyon büszke vagyok.Anyám egész rokonságát Auschwitzban ölték meg, egyetlen fotó sem maradt utánuk.

170

Rapai Ágnes édesanyja

Gáti Piroska 65 évesen

Rapai Ágnes

171

Talyigás Katalin

HÁROM GENERÁCIÓ

Ebben a kötetben azoknak az édesanyáknak a történetét mondjuk el, akik a II. világháború alatt fiatal lányok, asszonyok voltak, mi mesélők pedig csöppnyi gyerekek, vagy még csak remélt gyerekek voltunk. Az én történe-tem nemcsak édesanyámról és rólam szól, hanem a lányomról is – hiszen mindaz, ami anyámmal és velem történt, végső soron meghatározta gye-rekeim életét is.

Anyám, Weisz Olga 1910-ben született Debrecenben, egy nagycsalád ötödik gyermekeként. Heten voltak testvérek: Ilus (családjával együtt Auschwitzban halt meg); Gizi, aki túlélte a háborút, mert a nagy gazdasági válság idején férjével Amerikába ment, ott élt majdnem 100 éves koráig. Sándor, akit munkaszolgálatban öltek meg; Bözsit szintén elhurcolták és megölték családjával együtt; Manci Budapesten élte túl a vészkorszakot, miközben férjét munkaszolgálatban megölték; Miklós pedig a legfiatalabb testvér, aki ma is él Kanadában, ő Auschwitzban szabadult fel. Nagymama a budapesti gettóban éhen halt, a nagyapám, aki pék volt, már korábban, 1939-ben halt meg.

A 20-as évek végén anyám gyönyörű lány volt, sokan udvaroltak neki, többek között apám is, aki azonban a numerus clausus miatt külföldre ment tanulni. Anyám szép és okos lányként egy kiskunhalasi zsidó ember felesége lett, ahogy a vallás ezt megköveteli: szép esküvőjük volt a Rum-bach Sebestyén utcai zsinagógában, 1928-ban. Azonban a házasság nem sikerült, mert a fiatal lány ráébredt, hogy férje bár nagyon szereti, de nem él házaséletet vele. Anyám mesélte, hogy a családja nem világosította fel, milyen a házasság, így majd egy évig nem értette, hogyan is élnek, míg egy orvos el nem magyarázta, hogy a házassága érvénytelen, így anyámat a család visszafogadta Debrecenbe.

Ezekre az évekre úgy emlékezett vissza, mint aki boldog volt: tanulha-

172

tott, dolgozott, olvasó- és színkörbe járt, apámmal és barátaival találkozott. Petőfit, Aranyt, Adyt, Kiss Józsefet, Szép Ernőt ő szavalta a legszebben, több mint 100 verset tanult meg, és adott elő Gizi nővérével. Anyám tisztviselő lett, segítette a családját, 1934-ben már Budapesten dolgozott az American Oil Company-nál, mindent gyorsan megtanult, felfelé ívelt a karrierje, és mivel nagyon okos és tájékozott volt, látta mi következik.

Apám, Neuländer Ferenc ekkor Brünnben tanult, de levelezett anyám-mal, és változatlan hevességgel ostromolta. Apám szülei hallani sem akartak anyámról: gazdag, mélyen vallásos családba nem illett a modern eszméket valló, gyönyörű, vörös hajú, elvált fiatalasszony. Apám a brünni évek alatt sok más társával együtt baloldali és antifasiszta lett, részt vett az illegális mozgalomban. Amikor már világossá vált, hogy a spanyol polgár-háborút megnyerték a francoisták, itthon pedig a zsidótörvények egyre több jogfosztással sújtották a zsidóságot, és kitört a második világháború, 1939-ben barátaival együtt Bolíviába menekült. (Megkérdeztem apámat, miért éppen Bolíviába mentek. Itthon üldözték őket – hangzott a válasz, s oda kaptak a leggyorsabban és a legolcsóbban vízumot).

Az öt mérnökfiú La Pazba egy-egy bőrönddel érkezett, két év alatt sikeres vállalkozásba kezdtek (még ma is működik Bartos-Varga néven a világ egyik legnagyobb útépítő vállalkozása), s ahogy lehetett, feleségüket, párjukat kimentették Európából. Apám anyámnak küldte el a hajójegyet, amiért apai nagyszüleim nagyon megharagudtak: miért nem a két testvérét menti a kisgyerekeikkel?! Apám hajthatatlan maradt: szerelme minden-nél előbbre való volt, az összegyűjtött pénzből anyám utazhatott álnéven, hamis papírokkal, Németországon keresztül. Anyám nemcsak szép és okos volt, de bátor is: vállalta, hogy egy távoli, idegen országban új életet kezd, száz veszély árán is. Harmincéves volt, mindenre elszánt asszony, és apámat ő is teljes szívéből szerette.

A két hónapig tartó utazás mély nyomokat hagyott benne. Ahogy a németek többször igazoltatták, minden alkalommal remegett belül a lelep-lezéstől, de képes volt felülemelkedni a félelmén, és Mocsári Magdolna néven tovább utazhatott. Barcelonában hajóra szállt, végig hányingerrel küszködött, de hitte, hogy a hajó neve jó ómen: Buena Esperanza – jó reménység, neki is reményt nyújtott. A hajón átélt izgalmak után a 4000 m magasban lévő La Pazba érkezve alig kapott levegőt, napok, hetek kellet-tek az akklimatizálódáshoz. 1941 decemberében első útjuk apámmal az

173

anyakönyvvezetőhöz vezetett, s a bolíviai törvények szerint örök hűséget fogadtak egymásnak.

Sorra születtek a barátok, a Szenes, Bartos, Varga, Sebestyén család babái, és a Neuländer házaspár sem késlekedett: 1942. október 12-én megszü-lettem én is. Anyám, amíg engem várt, a többi asszonyt segítette, akiknek éppen úgy nehéz volt az átállás az európai életmódról, mint neki. Mindent újra meg kellett tanulni, és szokni: a nyelvet, a várost, az ételt és a vizet. Szenes Ödön felesége belehalt egy fertőzésbe, anyám vigyázott a további-akban a pár hónapos Mártikára, addig, amíg ő is kórházba nem került. Koraszüléssel jöttem a világra, anyám majdnem meghalt a szülés közben. Magyarul kiabált, a környezete nem értette, s mivel apámat politikai okok miatt letartóztatták, nem tudott segíteni. Őt a Titicaca-tóban lévő Isla de la Lunán (a Hold szigetén) tartották fogva, anyám nyelvismeret és hely-ismeret nélkül próbált nekem mindent megadni, hogy életben maradjak. Anyám újra bátornak bizonyult: otthont teremtett, elment a börtönigaz-gatóhoz, és kiharcolta apám szabadon bocsátását. Mikor apám kiszabadult, azonnal kiutasították, és újra anyám oldotta meg a helyzetet: Gizi testvére, aki akkor már New Yorkban élt egy ideje, befogadó nyilatkozatot adott a Neuländer családnak.

Így 1944-ben újra hosszú út várt rájuk, ránk. 1944 tavaszán megér-kezett családunk New Yorkba. Apám azonnal kapott mérnöki munkát, anyám pedig aktívan részt vett az Amerikai Magyar Szó szerkesztésében, és az európai zsidók számára szervezett adománygyűjtésben. És újra otthont teremtett, ahová jó volt apámnak hazamenni. New Yorkban döbbentek rá, mi történt családjaikkal: apám teljes családját deportálták, nagyapámat még a debreceni pályaudvaron agyonverték, nagyanyámat lányaival hur-colták el, csak a nagyobbik lánya, Margitka élte túl Buchenwald poklát. A lányok férjeit, gyerekeit megölték, kivéve Margitka Zolika fiát, akit a lágerből hazatért fiatal anyuka csak 1949-ben talált meg, egy gyermekott-honban.

Azt hiszem, New Yorkban szüleimnek nem volt egyetlen nyugodt napja sem: apám és időközben kialakult, új baráti köre egyaránt lelkiismeret furdalást érzett, amiért életben maradtak, és egyetlen céljuk volt hazatérni, hozzájárulni a világ megváltoztatásához. Ha mindezt meg lehetett tenni Európában, a kultúra bölcsőjében, akkor nincs Isten, és új világot kell építeni, ahol soha többé nem lehet embereket származásuk, vallásuk vagy

174

politikai nézeteik miatt gyilkolni. Minden pénzt félretettek, azért hogy minél előbb visszatérhessenek, és azt a bizonyos új világot építsék. Anyám még testvérével is összeveszett, miután Gizi megkérdezte tőle, hogy képes visszamenni egy pici gyerekkel – velem – egy földig lerombolt országba, ahol a családját kiirtották, és ahol pár hónappal ezelőtt még tombolt az antiszemitizmus, ahol nem ismert a demokrácia, és ahol nincs otthona. „Magyarországon semmitek nem maradt, itt meg Ferinek jó állása van, szép az otthonotok, itt mindannyian szeretünk benneteket; és egy szabad országban éltek!” – mondta Gizi, aki imádott engem. A két nővér mindent megadott nekem, szépen fejlődtem, már angolul is jól beszéltem, óvodába jártam, elégedett gyerek néz vissza a képekről ma rám.

Apámat azonban nem lehetett visszatartani – pedig voltak negatív jelek. Rákosi Mátyás 1946-ban New Yorkban részt vett az ENSZ közgyűlésen, találkozott apámékkal, és cinikusan közölte velük: zsidókra nincs szükség otthon („elegen vagyunk már, akik otthon vagyunk”), az elképzelhetetlen ugyan, hogy újra napirendre kerüljön a zsidókérdés, de ha hazajönnek, semmilyen segítségre ne számítsanak. Apámék naivul válaszoltak: „Hiszen mi segíteni akarunk, hogy soha többé ne történhessen meg az, ami megtörtént! Mi egy új szabad, demokratikus világ megteremtésében vagyunk érdekeltek”. Négy-öt család a figyelmeztető jelek ellenére összefogott, hogy visszatérje-nek Magyarországra.

Sokáig nem értettem, mi hozta vissza őket, hogy mertek engem, kis társaimmal együtt hazahozni a semmibe. Ennyi év után, ma úgy gondo-lom, a politikai naivitás mellett súlyos bűntudat is vezérelte anyámékat, azért mert életben maradtak. Próbáltak a lelkükben rendet rakni: tudták, hogy Manci és Margitka is él, nekik közvetlenül és azonnal segíteni kell, úgy gondolom, nekik is nagy szerepük lehetett abban, hogy útnak indul-tak. Anyám újra rákényszerült, hogy feladja az éppen csak megalkotott otthonát, ismét csomagolnia kellett. Most nagyon sok csomaggal utaztak: hoztak magukkal penicillint nagy mennyiségben, és mindent, de mindent, amit majd szét lehet osztani. Mielőtt elindultak, anyám a Vöröskeresztnél dolgozott: adományokat gyűjtött, csomagolt, vitte a postára, küldte haza a nagy csomagokat.

1946-tól a magyarországi asszimilált, baloldalivá vált, nyugatról visz-szatért zsidó értelmiség életét élték. A nevünk megváltozott, apám illegális neve lett a vezetéknevünk: Talyigás, anyám neve pedig Fehér Olga lett.

175

Apám mérnökként kapott munkát, később anyám is elkezdett dolgozni: a demokratikus nőszövetség munkájába kapcsolódott be. Anyám azonnal megtalálta, és meggyógyítatta testvérét, aki élet és halál között lebegett a gettó után; ugyanígy apai nagynénémnek is sokat segítettek, de soha nem eleget, ahhoz, hogy közöttük a feszültség megszűnjön. Csak felnőttként értettem meg, mit nem bocsátott meg Margitka soha apámnak: egész éle-tében haragudott testvérére, amiért nem őt és családját, hanem anyámat mentette meg.

Szüleim igyekeztek beilleszkedni az egyre zordabbá váló új világba. Minden nehézség ellenére, anyám úrrá lett a helyzeten, mindig mosoly-gott. Amerikában megtanult sminkelni, körmét lakkozni, nem adta fel itthon sem ezt a szokását, a legsötétebb 50-es években sem, amikor ezt a munkahelyén számon kérték rajta. Örült második babájának, Andris test-véremnek, aki 1948-ban született; úgy érezte, végül is egészen jól alakultak a dolgaik. Arról, hogy ők megbízhatatlanok lennének, mert nyugati emig-rációból tértek vissza, és mellesleg zsidók is, soha nem beszéltek előttünk. Ez utóbbi ráadásul – a zsidóságunk – olyan tabu téma volt, amit ki sem ejtettek a szájukon. Ha erről beszélt anyám, kódolt nyelvet használt: „X, Y is „zs” – mondta, mi meg nem értettük, miről is van szó. Ugyanakkor a környezetemben élő felnőttek sírva mesélték el a deportálásuk törté-netét, amiről soha nem beszéltünk otthon, de éjszaka, rémálmaimban a történetek engem hosszú éveken át kísértettek. A vidám gyerekkor felszíne alatt apám állandó idegességét éltem át, csak néha vettem ki szavaiból az elégedetlenséget és értetlenséget mindazzal kapcsolatban, ami körülötte történik. Barátaik sorra tűntek el, kerültek börtönbe, vesztették el munká-jukat. Nekem leginkább az tűnt fel, hogy nekünk nincsenek nagyszüleink, nincsenek nálunk nagy családi ünnepségek, mi mindig négyen vagyunk. Ritkán jött el Manci az új férjével, még ritkábban Margitka az új család-jával, csak fiát, Zolikát vártuk minden vasárnap a kirándulásra és az azt követő ebédre, de ő sem a múltról mesélt, hanem az aktuális napi dolgok-ról, no meg irodalomról, mert írói készsége akkor már megmutatkozott.

Csak 1956-ban, 14 évesen tudtam meg, mit jelent zsidónak lenni, miközben erről soha nem beszéltünk otthon. Osztálytársaim közül volt, aki nekem támadt: „kommunista, zsidó, miattatok halt meg az apám, nekünk nem felszabadulás ’45, hanem orosz megszállás”. Értetlenül álltam előtte: én nem vagyok zsidó, én ateista vagyok, a szovjetek meg igenis felszabadították

176

az országot, sírtam. ’56 azonban rádöbbentett, nem olyan egyszerű a világ, mint ahogy azt képzeltem. Pasarét a régi és az új elit lakhelye volt. Mi, a különböző családokban nevelkedett gyerekek együtt jártunk iskolába, és volt, hogy meg is szerettük egymást, amíg a szülők el nem tiltottak egy-mástól…

1957 után több osztálytársam édesapja börtönbe került, anyám most is bátor volt: soha nem hitt bűnösségükben, és ahogy tudott, segített nekik. Megértettem, hogy árnyaltabb világkép szerint kell gondolkodnom. Laká-sunk olyan otthon volt, amelyben a külső viharok ellenére is harmónia, tisztelet és megbecsülés uralkodott. Találkozóhely volt: a legkülönbözőbb társadalmi rétegből származó gyerekek jártak hozzánk, anyám pedig ver-seket mondott. Hihetetlen, mennyi verset tudott, énekelt, és még attól sem riadt vissza, hogy sportjátékokban is részt vegyen. A társasági élet hozzátartozott életünkhöz, sokszor hangos viták hallatszottak ki a késő esti beszélgetésekből.

Mire a szüleim idősebbek lettek, ráébredtek arra, hogy álmuk – egy szabad, független, demokratikus Magyarország, amely az egyenlőséget nemcsak hirdeti, de meg is valósítja – hiú ábránd marad. Apám az elit-hez tartozott, az elit jellegzetes vonásai nélkül: nem ivott, nem éjszakázott máshol, mindig hazajött anyámhoz, és csak ő meg mi voltunk fontosak számára. Apám nyilvánvalóan látta a szocializmus kudarcát, anyám viszont mindvégig kitartott az igazsága mellett: a debreceni szociáldemokrata olvasó- és színkörben tanultakhoz utolsó napjáig hű maradt.

Mire én felnőttem, és megtanultam, hogy egy olyan klubhoz tartozom, amelyiknek nem szívesen vagyok a tagja, s megértettem apámék hazaté-résének kudarcát – hosszú évek teltek el… Tanulmányi éveim alatt végig, de azt követően is mindig, mindenben meg akartam felelni anyámnak és apámnak, ami mindig kisebbségi érzéssel töltött el. Soha nem leszek olyan szép és vonzó, mint anyám, s az életemet sem tudom úgy élni, ahogy ők szeretnék: legyek mindig kitűnő, mindenben legyek kiváló, első, miköz-ben maradjak olyan szerény, mint anyám. Apám hihetetlenül szigorú volt velünk, hangos szavától, dühös reagálásától mindig féltem, jaj, csak apa meg ne tudja, ha rossz fát tettünk a tűzre! – anyám meg fedezte csíny-tevéseinket. Mindig arra ösztönöztek, hogy jól tanuljak, a tudás a leg-fontosabb, így órákon keresztül magoltam a der, die, das ragozását, az érthetetlen matematikai függvényeket, a fizikát, amitől a legjobban féltem.

177

Anyámhoz menekültem minden bánatommal, gondommal. Versmondás-sal, könyvekkel, mesékkel oldotta ilyenkor a hangulatot. Végül is elhittem, hogy a tudás igazi érték, ezáltal válhat hasznossá az ember, mert hasznára kell lenni a világnak, ez az élet célja.

Miközben baloldaliak, ateisták lettünk, szüleim természetesen az ő szü-leik mintája szerint neveltek bennünket: anya külön választotta a tejes és zsíros fazekakat; gyönyörűen öltözködött, még akkor is, ha a bizományiból vásárolt: nyakig begombolt, hófehér blúza és hosszú szoknyája titokzato-san széppé tette őt; hol kendőt, hol meg kalapot viselt – nagyon tetszett nekem az eleganciája. Nagyon szerette a pászkát, nekünk fogalmunk sem volt a vallási tartalmáról, ő egészségesnek tartotta – erre hivatkozva volt otthon macesz. Ünnepek előtt a nagytakarítás természetes feladat volt, bár nem tudtunk a zsidó ünnepekről. Gyerekkori szavak megragadtak bennünk, anélkül, hogy értettük volna. Abszolút monogám volt apám és anyám is, kölcsönösen tisztelték egymást: apám kötelességének érezte, hogy gondoskodjon rólunk, de különösen anyámról, mindig ő volt az első, ha ajándékot hozott haza, mi gyerekek csak anyám után következtünk. És természetesen anyám is megadta apámnak a tiszteletet, aki mindig az asztalfőn ült, s a tálból ő kapott anyámtól elsőnek, neki szánva a legjobb falatokat. Apám bármennyire is feszült, ideges vagy haragos volt, anyám csendesen mosolygott, és kiváló problémakezelő képességgel oldotta apám idegességét. Anyám a villámhárító volt, és a családi béke őre.

Mikor már „eladósorba” kerültem, úgy másodéves egyetemi hallgató koromban, egyszer csak az én modern felfogású, ateista anyám azt mondja nekem: – Lenne egy jó parti számodra, egy rendes, okos zsidó fiú, végzett közgazdász, éppen hozzád való, akinek a szüleivel már megbeszéltük a részle-teket is, nagyon fog tetszeni neked. – Miért kellene nekem egy ismeretlen zsidó fiúhoz hozzámennem?! – kiáltottam felháborodva, majd én megtalálom az igazi páromat! Anyám soha nem beszélt hangosan, vagy ingerülten, most is csak halkan annyit mondott: – Katikám, azt gondoltam, ez lenne a legjobb számodra. Fogalmam se volt róla, hogy tisztes zsidó családokban a kiházasí-tás a szülők felelőssége és dolga. Mivel olyan elemi erővel utasítottam vissza anyám „matchmaker” szándékát, többször nem próbálkozott.

Később szerelmes lettem egy Budapesten élő, bolíviai egyetemi hall-gatóba, Bernardóba. Abban bíztam, szüleim azonnal el fogják fogadni a szerelmemet, hiszen ez sorsszerű: én Bolíviában születtem, és így a párom

178

is bolíviai lesz. Anyámék nem mondták el újra, hogy jobb szeretnének egy zsidó fiút, de éreztem, nehezen fogadnak be egy katolikus család-ban felnőtt vőt. Idővel azután teljes szívből megszerették. Bernardóval megváltozott az életem: bár továbbra is anyám jó kislánya voltam, egyre több olyan helyzetbe kerültem, ami a mi családunkban ismeretlen volt. Ütköztek alapvető szokásaink – persze nem az értékeink. Kezdve az étke-zéstől: ő sósan szeretett mindent, a mi családunk édesszájú volt. Mikor először készítettem káposztás kockát, és cukorral megszórtam, majdnem rosszul lett – de ez így volt a főzelékekkel, amit én mindig édesítettem, ő pedig csak sósan ette meg. Életvitele teljesen eltért a mi otthon meg-szokott, dolgos hétköznapjainktól: az, hogy a napot végig kell dolgoz-nunk hajnaltól késő estig, szorgalmasan, szerinte kispolgári szokás: ő is keményen dolgozott, ha kellett késő éjszakáig, de reggel hagyjam őt aludni, ameddig csak fel nem ébred! – És ha délben ébredsz? – A munkát elvégeztem, akkor mért ne!? A mi családunkban soha, senki nem ivott. Ha Bernardo megivott mondjuk két pohár bort, már féltem, nehogy aztán részeg legyen – holott csak lazábban vette a szabályokat és az akadályo-kat, mint én. Soha sem szorongott, miközben én folyamatosan – ő meg nem értette, miért. (Magam sem értettem, csak sokkal később, amikor megismertem Virág Terit**, értettem meg, mi miatt féltem annyit, és főleg, miért féltettem annyira a gyerekeimet). Bernardo csak nevetett: – Hagyd felmászni a játszótéren, ettől erősödik a gyerek, ne szaladj folyton oda, ne védd túl minden pillanatban.

1976-ban életünk fordulóponthoz érkezett: apám meghalt, viszonylag fiatal volt még, de feladta az egész életen át tartó feszültséget, stresszt, és elfogadta a rák halálos ítéletét. Neuländer Andor fia soha nem tudta fel-dolgozni családja elvesztését, bár haláláig nem beszélt apjáról, testvéreiről. Anyám hűségesen ápolta, az utolsó pillanatig mellette volt. Azután kibé-kült testvérével, Gizivel. Útlevelet kért, amit nagy nehezen meg is kapott, és meglátogatta nővérét Amerikában és az öccsét Kanadában. Amikor visz-szajött, csak annyit mondott nekem: – Amerikában nem volt honvágyam.

Bernardo úgy döntött, hogy visszamegyünk Bolíviába, én meg úgy érez-tem, férjem mellett a helyem, és a két gyerekkel, La Pazba költöztünk.

* Virág Teri: Virág Teréz pszichológus, a holokauszt túlélők és gyermeikeik traumáival foglalkozó rendelő és kutatócsoport megalapítója.

179

Megkerestem azokat a helyeket, ahol a szüleim éltek, ahol születtem, s arra gondoltam, igaz a Szondi-teszt: megismételjük szüleink sorsát.

Alkalmazkodtam az új életemhez. Sokszor eszembe jutott anyám, és még jobban szerettem amiatt is, hogy tudott itt is, New Yorkban is, Budapesten is otthont teremteni. Ahogy benne, bennem is a honvágy erősen működött, vissza akartam költözni budapesti otthonunkba. Ellentétben a mi családunk-kal, amelyik befogadta és megszerette Bernardót, engem a Bullain család nem fogadott be. Pontosan látták, idegen vagyok, más értékekkel, szoká-sokkal, mint anyósomék. Az ünnepek, a karnevál, a fények, a ruhák helyett, én minden pénzt Nilda lányom iskoláztatására akartam fordítani. Ez családi ellenállásba ütközött: miért akarom a gyereket az Amerikai Nagykövetség isko-lájába járatni drága pénzért, miért nem elég a La Paz-i katolikus leányiskola?! – A legjobb oktatást szeretném nyújtani a gyerekeimnek – azt tanultam a szüle-imtől, hogy csak a megszerzett tudást nem vehetik el az embertől – mondtam. Anyósom erre ezt vágta rá: – Itt éltek, spanyolul is alig beszéltek, Nildának bőven elég lesz, ha spanyolul megtanul, és a vele hasonló helyzetben lévő családok gyerekeivel jár iskolába. Mit keresne Nilda egy amerikai iskolában, amerikai gyerekek között?! Egyszerre spanyolul és angolul is tanuljon? – Ha angol nyelvű országba költözünk, ott is folytatni tudja a tanulást. Az amerikai iskolahálózat, pedig az egész világon egységes standardek szerint működik. Bernardo a kiéle-zett vitában mellém állt, és sok áldozatot vállalt hogy előteremtse a tanítás költségeit. Rájöttem, ugyanazt akarom, amit anyám: gyerekeink legyenek mindenben a legjobbak, s ehhez teremtsük meg a feltételeket. Mindent tanuljanak meg, amivel több és jobb lesz az életük, mint az enyém. Arra is ráébredtem, hogy az „otthon” szó, több mint egy berendezett lakás: lelke van, s az, hogy milyen az otthonunk – rajtam múlik. Azt is megtanultam, hogy én is belátással legyek férjem és családja iránt, mint ahogy anyám is minden esetben engedett apámnak. Megszerettem La-Pazt, munkámat a San Andres Egyetemen, és próbáltam beilleszkedni új hazám életébe.

Azután kaptam egy levelet otthonról, barátoktól: „anyád beteg, sokat van egyedül, szüksége lenne rád, gyertek haza”. Azt hiszem, ilyesmit érezhetett anyám, amikor tudta, csakis ő mentheti meg életben maradt testvérét. Nem sokáig gondolkodtam, 1979 utolsó napjaiban hazajöttem a gyere-kekkel, azzal az elképzeléssel, hogy majd Bernardo is visszajön, és itthon folytatjuk az életünket – vagy, ha nem lehet, mert ő külföldi állampolgár, akkor legfeljebb Bécsbe költözünk.

180

A 80-as évek számomra még nehezebbek lettek, mint az addigiak. Apám halála, anyám betegsége, a két gyerek nevelése olyan helyzetet teremtett, hogy éreztem: felnőtté váltam végérvényesen. Azután jött a sokkoló hír: Bernardó meghalt egy balesetben… Mi lesz velünk? Milyen világban élünk? Milyen jövőt nyújthatok a gyerekeimnek? Kétségbeestem, csak az adott erőt a túléléshez, hogy éreztem a felelősséget a gyerekeim és anyám iránt. A barátaim mellém álltak, éppen úgy, mint ahogy szüleimnek is annak idején a barátok segítettek. Volt tanszékvezetőm az ELTE-re hívott tanítani. Az egyetemen eltöltött évek hozzájárultak zsidó identitásom tisztázásához is.

Ezután izgalmas fordulat következett be az életemben: elvállaltam a Magyarországi Zsidó Szociális Segély Alapítvány vezetését. Ez a munkám életem legnagyobb kihívása lett: több ezer holokauszt túlélő életét ismer-hettem meg, történetük beleivódott életem minden részletébe, a gyerekeim nevelésébe is. Talán ennek is lett eredménye, hogy Nilda és Viktor tudatosan vállalták zsidó származásukat, és megértették a nagyszüleik sorsát. Bennem is sok minden tisztázódott: leginkább az, hogy mindent, mindig megbeszélek a gyerekeimmel. Engem gyerekkoromban féltettek az igazság megismerésétől, védték a gyerekkoromat, s ennek az lett az eredménye, hogy a folyamatos aggódás, szorongás feloldhatatlanul a természetemmé vált. A gyerekeimnek nehezebb sors jutott: apa nélkül nevelkedtek – őket viszont egy olyan közös-ség fogadta be, ahol a szolidaritás abszolút alapérték.

És amikor otthon, 90 éves anyámnak az unokái hanuka dalokat éne-keltek, anyám egyszer csak felidézte saját gyerekkorát – amit korábban soha nem tett meg –, és legnagyobb megdöbbenésemre ő is a gyerekekkel énekelt. Halála előtt Kiss József verseit olvastatta unokáival, a gyerekko-ráról mesélt, és büszke volt rám, a lányára, hogy olyan munkát végzek, ami valóban értelmes és hasznos. Az, hogy vállalható a sorsunk, az eredeti nevünk és a családtörténetünk, a gyerekek számára is fontos lett. Vik-tor építészmérnöknek tanult, és Bostonban, zsidó tradíció szerint kötött házasságot. Nilda különlegességével mindig is kitűnt környezetében: már huszonévesen a kultúrák közötti közvetítést, a társadalmi szerepvállalást tette életcéljává; ma Washingtonban egy nemzetközi emberjogi intézet vezető tisztségviselője, követte nagymamáját, teljesítve példáját, bátorság-ból, emberségből egyaránt.

181

Talyigás Katalin

1942-ben születtem Bolíviában, iskoláimat Budapesten végez-tem.Először a Szövetkezeti Kutató Intézetben dolgoztam. 1976-tól La-Pazban kecsua és aymara fiatalok képzési lehetőségeit kutat-tam a San Andreas Egyetem szociológia karán. 1981-től az Eöt-vös Lóránd Tudomány Egyetem adjunktusaként részt vettem a magyarországi szociális munkásképzés bevezetésében, 1989-től pedig az Esély Családsegítő Központ igazgatójaként a VII. kerü-leti szociális ellátásért voltam felelős. 1992-től a JOINT Magyar-országi Zsidó Szociális Alapítványának főtitkára voltam, több mint 10 évig, elsősorban a holokauszt túlélőkért dolgoztam.Miriam ben-David izraeli pszichológussal vezettem a Párbeszéd a Toleranciáért projektet. Ezzel párhuzamosan 1992-től kiala-kítottam munkatársaimmal az otthon-ápolási rendszer (Home Care Szolgálat) magyarországi és Kelet-Európai bevezetését. 2002-től az Esélyegyenlőségi Kormányhivatalban részt vettem az Esélyegyenlőségi Törvény előkészítésében. 2004-től az Európai Parlament szakértője voltam Brüsszelben, és dolgoztam a Roma Európai Parlamenti Fórum kialakításában. 2005-től a Szociális Innováció Alapítvány ügyvezető igazgatójaként felelős szervezője vagyok számos projektnek. Az ORZSE-n több mint 10 éve taní-tok szociális munkásokat. Tevékenységemhez kapcsolódóan számos publikációm jelent meg.

182 Talyigás Katalin édesanyjával

183Taliygás Katalin

Talyigás Katalin 4 évesen

184

Haraszti Klára

VENCEL TÉR

Késői gyerek voltam. Anyám harminchét, apám negyvenhat éves volt, ami-kor születtem. Apámnak második, anyámnak első házasságából. Tizenegy évvel a háború után. Ha távol voltam szüleimtől, akár rövid, akár hosszú időre, sosem éreztem magam biztonságban. Sokat szorongtam gyerekko-romban, anélkül, hogy pontosan értettem volna az okát, vagy hogy erről bárkivel tudtam volna beszélni. Egy ízben a 15-ös busszal hazafelé tartot-tunk anyámmal. Négyéves lehettem. Ő leszállt és nyújtotta értem a kezét, de ekkor a buszvezető becsukta az ajtót, és én fent maradtam a buszon. Máig emlékszem arra az iszonyatos rémületre.

Gyerekkoromban heti rendszerességgel fordult elő, hogy anyám kia-bálva ébredt fel, olyankor apám felgyújtotta a kislámpát, és anyám zak-latottan elmesélte neki, mit álmodott, apám mondott rá valamit, majd eloltották a villanyt és visszaaludtak. Nekik sosem jutott eszükbe, hogy a szomszéd szobában én is felriadhattam a kiabálásra, én meg sosem mer-tem szólni. Abból, amit anyám mondott, nem sokat értettem, de éreztem, hogy nem szólhatok. Hogy valami sötét titok lappang a kiabálások mögött, amiről én nem tudhatok. Ilyenkor még sokáig ébren feküdtem a sötét szobában, a torkomban kalapált a szívem, szakadt rólam a víz. De nem szóltam, nem kérdeztem. Felnőtt fejjel sokat gondolkoztam azon, hogy-hogy nem jutott eszükbe, hogy én is felébredhettem, hogyhogy soha nem néztek be hozzám.

Az évek során a titok lassan körvonalazódott, de kérdezni még mindig nem mertem. A zsidó szót a jelenlétemben többnyire franciául hallottam: juif. Ez is félelmet, bizonytalanságot keltett bennem. Arról tudtam, hogy anyám édesanyja nagyon fiatalon halt meg leukémiában 1924-ben, és hogy három kislányt hagyott maga után. Két ötévest – anyámat, Alice-t és iker-testvérét, Máriát –, és a hároméves Klárit. Azt is tudtam, hogy nagyapám

185

sokkal később újra megnősült, és hogy az új házasságból egy angyali szép-ségű, szőke, kék szemű kislány született, Ilike. Éppen úgy hívták, mint nagyapám első feleségét, a három kislány édesanyját.

Marcsi nagymamát, nagyapám második feleségét jól ismertem, lejár-tunk hozzá Szegedre, kitűnően főzött, remek tortái voltak. Születésna-pomra mindig küldött nekem postán száz forintot, amit én néhány soros levélben rendre megköszöntem, és egyben biztosítottam róla, hogy idén is kitűnő lesz a bizonyítványom, mert tudtam, hogy ez neki nagyon fontos. De nagyapámról vagy Ilikéről soha senki sem beszélt.

Aztán a hetvenes évek végén egy ízben szüleim a Börzsönyben nyaral-tak két hetet. Én már egyetemista voltam, vizsgaidőszak volt, és hétvégén felmentem hozzájuk egy napra látogatóba. Elindultunk kirándulni, meg is tettünk tíz-tizenöt kilométert. Apámban még volt erő, ő tovább ment, mi anyámmal leültünk egy réten pihenni, hogy megvárjuk, míg ő visszatér.

És akkor anyám minden átmenet nélkül egyszer csak beszélni kezdett. Én dermedten hallgattam. Elmesélte, hogyan vitték el az egész családot Szegedről, hogyan állította őt ki a sorból Dr. Mengele, hogyan szakadt ki ikertestvéréből, Máriából a kiáltás, hogy „Meine Zwillingschwester!”

Nem derült ki, mi volt az oka annak, hogy az ikerkísérleteiről hírhedt Mengele nem hallotta meg a kiáltást, de anyámat félrelökték, külön cso-portba állították. Mária azt hitte, a gázkamrába viszik, s egészen a háború végéig biztos volt benne, hogy anyám már régen nem él. Valójában anyá-mat azért tették külön csoportba, mert ő soványabb volt, és másfajta mun-kára osztották be. Marcsi nagymama, Mária és Klári együtt maradtak. Ilikét a gyerekekhez vitték, ott, a sorban látták utoljára. Akárcsak édesap-jukat, akit imádtak.

1945 májusában anyámék táborát az oroszok, testvéreiét az amerikaiak szabadították fel. Mindkét táborból Prágába vitték a túlélőket, ott kellett jelentkezniük a Vöröskeresztnél. Elsőként anyám érkezett az irodába, és ott más szegediekkel is összefutott. Nem sokkal azután, hogy elintézte a papír-jait és távozott, a család megmaradt tagjai is megérkeztek: Klári, Mária, és Marcsi. Máriát meglátva az egyik szegedi ismerős megkérdezte, miért jött vissza a Vöröskeresztbe. Mária rögtön megértette, miről van szó, és amint végeztek, elrohant a városba. Nem sokkal később, a Vencel téren anyámba ütközött. Azonnal veszekedni kezdtek. Teljesen abszurd mondatokat vág-tak egymás fejéhez: „Hogy kerülsz Te ide? Miért nem szóltál, hogy itt vagy?”

186

Marcsi nagymama Szegedre ment, anyámék hárman pedig Pestre, építész nagybátyjukhoz. Anyámon pár nap múlva kitört a flekktífusz, de orvosi segítséggel hamar rendbe hozták.

Anyám elhallgatott, ültünk a réten. Aztán még annyit mondott, hogy erről soha többet nem akar beszélni.

Anyám és Mária férjük halála után, hetvenháromévesen, összeköltöztek. Egyik nap a lakásukban, a cselédszobában kerestem valamit, és egy ovális, aranykeretes képet találtam az ágy alatt. Rajta hétéves forma, szőke kislány. Kiderült, hogy a kép Ilikét ábrázolja, de anyámék jobbnak látták, ha eldug-ják, hogy ne is lássák. Ilikét hazahoztam, azóta is ott van a hálószobám falán – ő, a nagynéném, aki sohasem öregedett meg.

Anyám élete utolsó tíz évében megvakult. Glaukómája volt. Kilenc-venéves korában, ebben a helyzetben nem tudtuk megoldani, hogy ő és Mária továbbra is együtt lakjanak. Anyámat magunkhoz vettük. Ez volt Auschwitz után az első olyan alkalom, hogy külső kényszer választotta el őket. Nagyon fájdalmas volt látni a kétségbeesésüket. Anyám nem egé-szen egy évvel élte ezt túl. De utolsó napjaiban, félig önkívületi állapotban is egyre csak apját és az ikertestvérét hívta. Egyfolytában valami vonatot emlegetett, kereste a ruháit. Két évvel később Mária is utánament.

Nemrégen a kezembe került egy angol kifestő könyv, benne a dátum: 1943 karácsonya. Ilike kapta a nagybátyjától, Tibor bácsitól, akihez a háború után anyámék kerültek. Angol gyerekruhák vannak benne, rövid szövegekkel. Gondolom, tanult angolul és szeretett rajzolni. A könyv képeit körülbelül a feléig kiszínezte, nagyon nagy műgonddal, jó ízléssel. A könyv második fele érintetlen. Amikor néhány éve a Yad Vashemben jártam, sokáig álltam egyedül a gyerekek termében, vártam, hátha meg-hallom a nevét.

187

Haraszti Klára

1956-ban születtem Budapesten. 1974-ben érettségiztem a Tre-fort utcában, 1979-ben angol–orosz szakos diplomát szereztem az ELTE Bölcsészkarán.10 évig az ELTE alkalmazásában dolgoztam, 5 évet középiskolai tanárként, majd újabb 5 évet egyetemi tanársegédként.Azóta Budaörsön élek és tanítok, valamint 25 éve vezetek egy nyelviskolát. A két nyelven kívül beszélek még németül és fran-ciául.Fiam idén végez az orvosi egyetemen.

188 Haraszti Klára édesanyja Alice és testvérei

Haraszti Klára édesanyja és az

ő ikertestvére

189Haraszti Klára

190

Pécsi Katalin

POSZTMODERN TÖRTÉNET, ANYÁVAL

„Még a legrettenetesebb időkben is akadtak boldog pillanatok” – mondta Anya, nem is egyszer.

Hajlamos volt inkább csak a szépet, a felemelőt, a példamutatót meg-látni mindenben, még a vele megesett, nem kifejezetten derűs történetek-ben is. De az is jellemző volt rá, hogy csakis azt mesélte el, amit pontosan akart, a „belső cenzora” ugyanis keményen dolgozott még otthon és béke-időben is.

Anya mindig is mesélt nekünk, a két gyerekének, legalábbis, amióta az eszemet tudom. Esténként leült az egymás végébe tolt ágyaink elé, középre húzta a fotelt, mindkettőnktől pont egyenlő távolságra, nehogy bármelyi-künknek is, az öcsémnek vagy nekem, méltatlankodásra adjon okot, lete-lepedett, és feltette az obligát indító kérdést: „Könyvből vagy kalandot…? Meg se vártuk a mondat végét, máris torkunk szakadtából ordítottunk: – Kalandooot!!!

Könyvből felolvasott mese vagy ifjúsági regény nem vehette fel a ver-senyt anyánk valóban megélt, és igen dinamikusan, néha színpadiasan előadott kalandjaival. (A két keze külön életet élt: minden szavát széles gesztusok kísérték; én megbűvölten figyeltem ezt a bonyolult koreográfiát követő kéz-beszédet is, bár magam, amikor „nagy” lettem, valamiért kép-telen voltam gesztikulálni: talán éppen a túl erős anyai hatásnak akartam, a kéz-némaságommal is, ellenállni…) A fontosabb részeknél fel is pattant a fotelból, mert a hitelesség kedvéért az illető mozdulatait és járását is be kellett mutatnia; s mondanom se kell, hogy mindig annak a szereplőnek a hangján beszélt, akiről éppen szó volt, legyen az férfi vagy nő, öreg vagy fia-tal; a tyukodi asszonyok – anyám száján keresztül – tájszólásban beszéltek, és nagyokat szipákoltak is, a nyomaték kedvéért. (Ez már sok volt nekem gyerekként is: a tyukodi kiejtés és szóhasználat valamiért nyomasztó érzést

191

keltett bennem és elbizonytalanított, mintha az anyám már nem is az én anyám lenne…)

Kalandból akadt többféle típus, Anya ezeket az aznap esti hangulata – vagy a fáradtsági foka – szerint váltogatta.

Volt megszámlálhatatlanul sok története Tyukodról és a gyerekkori csa-ládjáról. Ezek még nem is igazán „kalandok”, de azért elég izgalmasak voltak, mert egy „ősrégi”, színes, és számunkra teljesen ismeretlen világról szóltak.

Aztán volt egy másik, meglehetősen érdekes kollekció abból az időszak-ból, amikor fiatal lány létére faképnél hagyta a szülőfaluját a családjával együtt, és fittyet hányva a helyi – no meg a hagyományos zsidó – szoká-sokra és elvárásokra: arra, hogyan is kellene élnie (rövidesen még inkább: halnia) egy tizennyolc éves, jócskán eladósorba érkezett lánynak, lelépett otthonról, és feljött Pestre, Erzsi nővéréhez. Gyári, kemény fizikai munká-ból tengődött, éhezett sokat, és hol albérlőként, hol csak „ágyrajáróként”* ismerte meg Pest különböző kerületeit; hétvégenként pedig töretlenül járt az „ifikkel”**** túrázni, evezni, röplabdázni vagy síelni, az évszaknak meg-felelően. Hét közben, esténként mozgalmi fejtágítókon ült, vagy lelkesen hallgatta a Zeneakadémián Török Erzsi zongorakísérettel előadott népdal feldolgozásait, meg Major Tamás és Ascher Oszkár szavalását – akkoriban ezek forradalmian újszerű előadások voltak. József Attila is fellépett, és egy-szer még kirándulni, és az erdei tisztáson szemináriumot vezetni is elment a fiatal munkásokkal, vasárnap…

Voltak Anyának történetei a gyárról, jófej, vagány, megtörhetetlen mun-kásnőkről, akik megleckéztették a munkásnyúzó művezetőket. (Egyikük aztán, teljes testi valójában fel is bukkant az általános iskolámban, a negye-dik osztályos évnyitón, az új osztálytársnőm mamájaként. Anyáink, amint

* Amíg az ágy egyik bérlője dolgozott, addig a másik aludt – aztán a műszakváltással jött az ágyváltás is.

** Az „ifik” egyfelől a szakszervezetekben aktív, másfelől a „szocdem”, vagyis a Szociáldemokrata Párt fiataljainak a mozgalmi elnevezése volt: az „ifik” kerületi csoportokba rendeződtek, de nagyobb rendezvényeken és a hétvégi túráikon vagy nyaranta a gödi táborozásokon, nagyobb körből verbuválódott a társaság. Jelentős részük az illegális kommunista pártban is tevékenykedett, és a szocdem mozgalmárság leginkább csak fedő tevékenységként szerepelt – no meg a mozgalmas társas életre is jó lehetőség volt számukra.

192

felismerték egymást, sírva-nevetve borultak egymás nyakába, és azt ismé-telgették kórusban: „CSAK harminc éve ismerjük egymást!” Frissen szerzett legjobb barátnőmmel ez lett a közös, titkos jelmondatunk, évekre…)

Még millió más sztorija is volt Anyának: például a mozgalmi társakról: diplomás optikusokról és emigrációról álmodozó kifutó fiúkról, akiktől nemcsak életszemléletet, tartást vagy közgazdaságtant lehetett tanulni, de alkalom adtán még franciául is… (Azt viszont már nem mesélte el, majd csak évtizedekkel később, élete utolsó éveiben, amikor az ön-cenzúrája némileg meglazult, hogy nemcsak franciául, de akár héberül is tanulhatott volna a vasárnapi kirándulásokon: ezek a mozgalmi társak ugyanis mind „haverok” is voltak egyben, akik Anyához hasonlóan, a HaSomer Hacair, baloldali cionista csoportból igazoltak át a „zsidótlanított” baloldalra – ahol a zsidóság problémáiról soha, egy árva szó nem esett. A jó barát, „Möszjő Daki” Párizsból tért vissza, ám jó páran közülük: Zsigmond Laci, „Optikus Laci” és más harcostársak viszont tel-avivi kitérővel kerültek be az ifi-csoportba. Már magam is kétgyerekes családanya voltam, mire kide-rült: Anya Erzsi nővére és Kálmán bátyja is köztük volt, példának okáért. Mire anyám (a 8. testvér, születési sorrendben) Tyukodról Pestre szökött, addigra egy fivére és nővére már megjárta az utat Palesztinába, és vissza: 1933-ban távoztak egy csoporttal, illegálisan (Erzsi a Nyíracsádba való fér-jével is ott találkozott), majd baloldaliságuk és angol-ellenes tevékenységük következményeként, 1936-ban a britek kizsuppolták az egész társaságot, rövid börtön intermezzo után… Az átmeneti „cionista megtévelyedés” azonban akkora szégyen és tehertétel volt az antifasiszta és anti-imperi-alista múltjukon, hogy erről a szálról aztán végképp senki nem beszélt a családunkban: Anya is biztonságosan kifelejtette ezeket a történeteket a jó éjszakát puszi előtti „kalandok” repertoárjából. (Később Erzsi nagynéném-ről, akit én már csak idős, összeaszott, beteges özvegyasszonynak ismertem, elő is került egy „bűnjel”: a kis, fekete-fehér fotón „bombázónak” néz ki a karcsúságát kiemelő, fekete úszódresszben, ahogy a tel-avivi strand homok-ján napozik. Cirka 1934-et írhattak).

Anya túrabakancsban és szépen kivasalt, feltűrt ujjú férfiingben lépdel fel a vörös szőnyeges, márványlépcsőkön az Opera kakasülőjére – ha éppen vasárnap estére szól a jegye –, vagyis a túra utánra; neki a Karády Katalin frizura divatja idején is fiúsan rövidre van vágva a haja, mert a hajnali keléshez, meg az úszás-evezés-túrázás közben az a legkényelmesebb… (A

193

fehér inget Kálmántól kapta kölcsön – Anya azt is mesélte, hogy a másik pesti bátyja viszont, Gyula, aki diplomás tanító lett, és egy polgári csa-ládból való, jómódú menyasszony oldalán járt az Operába, nagyon nem akarta megismerni a húgát, amikor egyszer, az előcsarnokban egymásba botlottak…)

És Anya szemrebbenés nélkül cigizett is az utcán, ami akkoriban hatáso-sabb polgárpukkasztásnak számított, mint amit ma bármelyik punk vagy rapper ki tud találni… e gesztusok merészségét én már copfos úttörőko-romban is nagyon tudtam méltányolni!

A háborús évek sem tették kevésbé izgalmassá Anya életét – irigykedtem is rá kicsit gyerekként, ez az igazság! A mozgalmi munkával természetesen a német megszállás után se állt le, hamis identitásait váltogatva élte túl ’44–45-öt. Fiús frizuráját kicsit nőiesebbre kezdte növeszteni, világosbarna haját ki is szőkíttette, majd igazolványait hanyagul a Duna-part lépcső-jén hagyta egy sikkes, női retikülben, hogy a rendőrséget jól megtévesz-sze, aztán a mozgalomtól kapott, új papírjaival „alámerült”. Ezek voltak ám a kalandok! Például, amikor csak a bombázás mentette meg az életét, mert a rendőrség kénytelen volt félbeszakítni a razziázást a légópincében, ahol anyánk egy légtérben tartózkodott azzal az ártatlan nővel, akinek az eltulajdonított, személyi adataiból hamisították az ő igazolványát. Vagyis mindketten hajszálpontosan ugyanazt a nevet viselték, és persze a lakcímük és az anyjuk neve is azonos volt… A másik, csaknem-lebukás történetét is szerettem sokszor meghallgatni: szobalányként helyezkedett el egy bizton-ságosnak vélt helyen, ám kis híján lelepleződött, amikor a házi „nagysága” egyszer váratlanul benyitott a cselédszobába, és fennakadt a szeme a köny-vek láttán, a szobalány polcán: Ady és József Attila…

A „kalandok” korszaka akkor ért véget, amikor a felszabadulás és a heroikus országépítés évei után, eljött a konszolidáció időszaka, (későbbi) apánk pedig váratlanul megkérte (későbbi) anyánk kezét – ő pedig, várat-lanul igent mondott, noha soha, de soha nem akart férjhez menni!

Csak jóval később, már felnőttként kezdtem el érezni a hiányt: kima-radtak bizonyos témák és szálak ezekből a történetekből! Egy árva szó nem hangzott el, például arról, hogy az a tyukodi család (az otthon maradt szülők, testvérek, sógorok, sógornők és kicsi gyerekeik, akik – anyánk szűkszavú közlése szerint – mindannyian „elpusztultak a II. világháború-ban”) – bizony, zsidó volt! Anya csupán annyit mondott nekünk, hogy az

194

egyik bátyja fehér bő gatyában, paraszti munkát végzett, együtt a szomszéd legényekkel. Az anyjuk viszont, eltérően a tyukodi szomszédasszonyoktól, tudott és szeretett is olvasni, nemcsak magyarul (Pestről járatta a Pesti Naplót), de még héberül is a latin és görög mellett – ezekre a holt nyel-vekre, még fiatal lány korában, Verbőcön, a helyi református plébános tanította…

(Fotót természetesen nem láttunk róluk, nem maradt – anyánk halála után került csak elő kettő, mégis: az egyik fiók béléspapírja alatt lapul-tak. Az egyiken a két szülő ül, feszesen, maga elé meredve – beállított fotó, Debrecen egyik fényképész műterméből: az anya bili formájú, barnás kalapban, mellette az apa, szakállasan, széles karimájú, fekete kalappal a fején…

A másik kép amatőr felvétel, a legidősebb fiútestvér portája előtt készült: ott áll anyám anyja is – csaknem nagyanyám –, ezúttal otthoniasan hátra kötött kendőben, előtte két, négy-hatéves forma fiú unokája (az unoka-testvéreim!): mindkettő fehér ingben, fekete öltönyben és kalapban áll a kiégett fűben az udvaron, a falusi porban, a tűző napon…)

Nemcsak, hogy egyes darabkák hiányoztak a családtörténetünk és a „kalandok” nagy puzzle-jából, de az újabb és újabb rétegek, amelyek a különböző időkben elmesélt történetekre rárakódtak, a későbbiekben el-elcsúsztak egymáson, és így izgalmas, de nehezen fixálható, „mozgó” narratívák jöttek létre: ha így fordítom a kaleidoszkópot, ezt a varázsla-tos alakzatot kapom, de ha kicsit megmozdítom a kezemet, máris egé-szen más formát mutat az ábra…! Tiszta posztmodern! Sehogy sem lehet összerakni az elbeszélés minden elemét úgy, hogy konzisztens történetet kapjunk!

Volt például Anya „illegalitásos” alaptörténete: amikor csaknem lebu-kott az álruhás szobalány, József Attila és Ady-szenvedélye miatt… De egy idő után kiegészült a mese egy újabb epizóddal: a szobalány éppen abla-kot pucolt, és a szomszéd lakásból kihallatszott a BBC hírműsora. Anyám elfeledkezett a szerepéről, megállt a kezében a rongy, és mélyen kihajolt az ablakon – annyira izgatta, mint mondanak az angolok a háború kime-neteléről… A szomszéd nem sokkal később leszólította a „szobalányt”, és odasúgta neki, nyugodtan menjen át hozzájuk bármikor, amikor csak rádiót szeretne hallgatni… Anyám az esti meséiben ezt a felajánlást soha-sem kommentálta, nem pazarolt egy árva szót sem a vakmerő szomszédra,

195

aki bömböltetni merte az ellenséges rádióadót az ablakban, és még a szom-szédék szobalányát is a BBC hallgatására buzdította…

Később felfejtődött a történetnek egy újabb rétege is, elég megma-gyarázhatatlan egy pesti gyerek számára minden egyes eleme. A „fiatal nagysága” hazavárja Németországból, a Bosch cégnél dolgozó urát, és az idősebb „nagysága” felszólítja a szobalányt, hogy vágjon le egy tyúkot a hazalátogató vő tiszteletére rendezett ebédhez. Anyám azonban a leghatá-rozottabban visszautasítja ezt a feladatot – ő aztán le nem vágja!

Megteheti ezt ’44-ben egy szobalány, aki hamis papírokkal bujkál…?! Csodálatos módon nem rúgják ki, a nagysága pedig végig próbálkozik az egész házzal: de nincs senki, aki hajlandónak bizonyulna erre a feladatra, saját magát és a lányát, a „fiatal nagyságát” is beleértve. Végül a vő megér-kezik, és kénytelen saját maga elnyisszantani a levesbe való tyúk nyakát… Felteszem, anyám a cionista korszakának a lezárulása után nemcsak simán szakított a zsidó múlttal, de még emlékezni se akart rá („a múltat vég-képp eltörölni…!”) – itt mégis mintha arról lenne szó, hogy egy ortodox, a kóserságot szigorúan megtartó, falusi családban felnőtt lány nem vághat le maga egy tyúkot, a sachter helyett… De a házigazda „nagyságák”, vajon miért nem…?

Már felnőtt vagyok igencsak, amikor Anya újból előveszi ezt a törté-netet, akkor persze már nem elalvás előtt mesél, hanem miközben együtt ebédelünk, és valahogy terítékre kerül, egy másik téma kapcsán. Várat-lanul, egy elejtett „mi”-ből kiderül, hogy valójában ketten éltek abban a házban, illegalitásban – egy „elvtárs” mint férj is ott lakott – vagyis egy férj, aki elvtárs …

Aztán, néhány meséléssel később, a BBC-s szomszéd portréja így egészült ki: anyám illegális sokszorosítógépének eltört a nyele, e nélkül a masina nem tekerte a papírt (a géppel „nyalókákat”, falra ragasztható röplapokat gyárt és terjeszt anyám, amikor szobalányként a napi munka-ideje már lejárt). Jobb lehetőség híján, udvariasan bekopog a szomszédhoz, hogy nem segítene-e megjavítani ezt az „izét” – a nevét persze nem ejtheti ki a száján, mert azonnal lebukna. A szomszédnak kis műhelye van Pesten, a Nyugati Pályaudvar mögött, anyámnak oda kell bevinnie a sokszorosító gépet. A „kis műhelyről” a helyszínen kiderül, hogy valójában gyár, aminek a szomszéd az igazgatója. Az igazgató saját kezűleg veszi át, majd javítja meg az „izét” a műhelyben, nehogy valaki még kitalálja, mi az. „Most jövök

196

rá, hogy az a szomszéd egész rendes ember volt – mondja anyám ebéd köz-ben, nyolcvanöt évesen, a konyhaasztalnál –, érdemes lenne kideríteni, él-e még, és tanúsítanom kellene, hogy valóban segített nekem…”

Már jönnék el anyámtól, egy másik alkalommal, és kabátban búcsúz-kodom tőle a nyitott lakásajtóban, amikor váratlanul belekezd egy újabb históriába: „Meséltem már Neked, hogy a két nagysága mennyire rettegett a csen-getéstől? Megkértek engem, ha valaki csengetne, mindenképpen én nyissam ki az ajtót, ők meg addig gyorsan elbújnak a leghátsó szobában… Én értetlenkedem, hogyhogy? Anya korábban más optikában láttatta a szituációt: a jómódú, és a kiszolgáltatottak iránt érzéketlen két „nagysága”, az egész miliővel együtt, amelynek a közepén anyám elrejtőzött, eddig az „ellenség birodalmának” tűnt: a „szobalánynak” vigyáznia kellett minden lépésére és szempillantására – mit jelenthet akkor ez az újabb csavar? – Csak nem voltak ők is zsidók??? – hüledezek. – Mi mások lettek volna?!– mondja magától értetődő természe-tességgel anyám –, rég be kellett volna már költözniük a gettóba…

A történet nem folytatódott, és anyám attitűdje, majd évtizedekkel később, az elbeszélői pozíciója jottányit se módosult: mit sem számított a szemében, hogy a háziak éppen úgy zsidók, mint ő, a valódi személyazo-nossága szerint. Zsidóüldözés ide vagy oda: anyám szemében azok nagysá-gák voltak, ő meg proletár.

„Még a legrettenetesebb időkben is akadtak boldog pillanatok” – kezdte a történetét Anya.

Már nem vagyok gyerek, és már ő sem az a lendületes és dinamikus Anya, akiről gyerekként úgy gondoltam, hogy mindenre képes. Emlé-kezetproblémái vannak, gyógyszereket kellene szednie, de elfeledkezik róluk, beleszólni viszont nem enged az életébe, és ebből adódnak időn-ként feszültségek köztünk… most pedig tétován magába süppedve ül a konyhaasztalánál.

Ezt a történetet még soha nem hallottam.„Már erősen bombázták a várost, de azon a téli vasárnap délelőttön

csend volt, és a nap olyan melegen és simogatóan sütött, mintha már tavasz lenne. Felgyalogoltunk gyorsan a budai hegyekbe, leültünk egy szik-lára, én kigomboltam a blúzomat, úgy napoztam. Maga volt a boldogság…

De akkor hirtelen, feldübörögtek az angol bombázók, és egy csapásra véget ért az idill”.

197

Szép a kép: látom magam előtt a hegyoldalt és a két fiatalt, ahogy önfe-ledten napoznak; érzem a lehunyt szemhéjamon a tavaszi napsütés mele-gét, átélem a pillanat békességét és nyugalmát. De nem tudom jól kivenni azt az arcot, ott, az anyámé mellett…

– Anya, kivel voltál? – kérdezem kíváncsian, csak hogy a képzeletem kiegészíthesse a mellette üldögélő alak képét. – Hogyhogy, kivel?! – kérdez vissza kissé bosszúsan, mint akit ostoba kérdésekkel akarnak kizökkenteni a mondanivalójából. – Hát apáddal! – Az lehetetlen! – vágom rá meggon-dolatlanul, azonnal: – Apa akkor Auschwitzban volt –, ráadásul Ti ketten csak a háború után kerültetek össze… – Akkor biztosan az első férjemmel… Emlékeztetem Anyát, hogy az első férjét 1942-ben látta utoljára, amikor be kellett vonulnia munkaszolgálatra… Nem sokkal korábban mesélte el ezt is, szinte véletlenül bukott ki belőle a „vallomás”: egy szentendrei kocsma udvarán volt a gyülekező, s egyben a végső búcsú. (A kocsma udvara ma a szabadtéri Szoborkert. Kamaszkoromban, nyári vasárnap délutánokon sokat sétálgattunk a modern szobrok között a szüleimmel és az öcsémmel, tölcséres fagyival a kezünkben… Anya egy árva szóval sem árulta el akkor, hogy mit jelent neki az a helyszín…)

– Akkor nyilván Kálmán bátyámmal voltam… – próbálkozik tovább Anya, de nem nehéz belátnia, hogy ez is képtelenség: Kálmán még abban az évben, amikor visszajött Palesztinából, jelentkezett Spanyolországba, az önkéntesek Nemzetközi Brigádjába. Egy darabig még levelezett a család-dal – a leveleit egy barátján keresztül, párizsi feladóval küldte –, aztán a kapcsolat megszakadt. Kálmán még abban az évben meghalt.

Elképzelem Anya történetét egy „posztmodern” filmen: a női figura lenne az állandó, statikus (bár néma) szereplő, míg a mellette ülő férfialak arca folyton megváltozna, majd az arcot nyert férfi hirtelen – huss! – kire-pülne a képből…

Aztán Anya rövidre zárja a témát: – Fogalmam sincs, ki ült mellettem a sziklán…

De miért fontos ez ma már?

198

Pécsi Katalin

Eddig még soha nem írtam magamtól és magamról: irodalom-történészként mások írásairól szoktam írni, szerkesztőként mások szövegeit gondozom. Önként és szabadon legfeljebb email-eket és blogbejegyzéseket alkotok – igaz, azokat nagy élvezettel.AZ ELTE BTK magyar–francia szakán végeztem, esztétikából írtam „kisdoktori” disszertációmat, a kandidátusit pedig iro-dalomelméletből. Irodalommal többféle módon is foglalkoztam: voltam kiadói lektor, tanulmányok szerzője, antológia összeállí-tója, középiskolai tanár, egyetemi oktató, konferencián előadó, kerekasztal beszélgetésen vendég – néha moderátor…Az EszterTáska Alapítvány, majd az EszterHáz Egyesület egyik alapítója voltam: civil szervezetünk a zsidó nők specifikus problé-máival foglalkozik: a nőtársadalomban zsidóként – a zsidó közös-ségen belül pedig női mivoltukban.Az elmúlt másfél évtizedben leginkább a „szenvedés neme” foglal-koztat: a holokauszt visszaemlékezések – női hangon.2007-ben jelent meg a „Sós kávé – Elmeséletlen női történetek” című antológiám, aminek a sikere arra biztatott, érdemes foly-tatni a felfedező- (és múzsa-) tevékenységet, hiszen a női tapaszta-lat és mesélőkedv kiapadhatatlan forrás – csupán a kereteket kell megteremteni az újabb történetek elmeséléséhez.2012-ben kiállítást szerveztem Berlinben a holokauszt poklait megjárt, magyar nők között tapasztalt szolidaritásról – ez a három nyelvű, személyes történet gyűjtemény és fotóanyag „…együtt maradni…” címen Budapesten is látható volt, 2013. januárjában–februárjában.Budapesten élek, két fiam és egy fiúunokám van.

199Pécsi Katalin édesanyja Margit és Erzsi nővéreivel

200 Pécsi Katalin öccsével

Pécsi Katalin édesanyjával

201

Surányi Vera

BÍRÓ NÉNI SZEKRÉNYE

A mi családunkban nem volt szokás egymást ölelgetni és simogatni. Egy-szer egy évben, karácsonykor csókoltuk meg egymást, miközben motyog-tunk valami olyasmit, hogy boldog karácsonyt, de hogy ez milyen ünnep, arról már fogalmunk sem volt. Hát olyan, hogy az emberek egymást meg-ajándékozzák. Ebben maradtunk. A zsidó szó tizenhat éves koromban for-dult elő először a családban. Én ugyanis azt kérdeztem anyámtól, kicsit provokatívan, mert ez valami homályos csúnya szó volt: hát zsidók vagyunk mi? Mire legnagyobb megdöbbenésemre anyám, kis hallgatás után azt mondta: igen. S aztán röviden rám zúdította a történteket a koncentrációs táborokról. Többet erről egymással nem beszéltünk, de én elkezdtem bújni a könyvtárakat és sok év múlva az általa írott naplók részleteit…

Gyerekkoromban anyámmal a kapcsolatunkat leginkább a kényszeres-ség jellemezte. Emlékszem, még kislány voltam, talán hétéves, amikor a villamoson az ölébe ültem, de nem mertem teljes súlyommal ránehezedni, nehogy túl nehéz legyek, így aztán félig a levegőben lógtam, lábujjhegyre támaszkodva. Alig bírtam felállni, úgy elzsibbadt a lábam. Kölcsönösen gyanakodtunk egymásra. Én azért, mert biztos megint nem tetszik neki, amit csinálok; ő pedig azért, mert biztos olyat csinálok, aminek ő nem örülne. A két dolog erősítette egymást az idők során. Igyekeztem eltit-kolni előle azokat a dolgokat, amiket, szerintem elítélne. Például a fiúk-kal való csókolózást. Tizenöt éves voltam ekkortájt, és kilencre legkésőbb, szigorúan haza kellett mennem. Ez a szabály hétvégére vonatkozott, mert hétköznapról szó sem lehetett, akkor tanulni kellett. Így aztán sokszor kilógtam az ablakon kilenc után (földszinten laktunk).

Ha viszonyunkat akarom érzékeltetni, vagy legalábbis érthetővé tenni némileg, vissza kell kanyarodni a múltba. Valahogy anyám is érezte, hogy kapcsolatunk nem kielégítő, és ezért naplót írt, részletenként, töredékek-

202

ben kezdte nekem átadni ezeket az írásokat, huszonhat éves koromtól kezdődően. Halála után még további feljegyzésekre bukkantam, ugyanis semmit nem dobott ki, még macskájának az oltáskönyvét is megőrizte. Lehet, hogy mégis abban bízott, kezdek majd ezekkel a feljegyzésekkel valamit? Mert ugyan ki, ha nem én?!

Ugorjunk hát egy nagyot visszafelé az időben, 1937-be, amikor anyám tizenhét éves volt.

1937 (anyám naplójából)

„… A béke utolsó nyara, mondogattuk 1937 nyarán. Esténként együtt ban-dáztunk, halasiak és Halason nyaraló rokongyerekek, tizenhat és huszonhat év között. Vacsora után sétálni indultunk, és valahol összetalálkoztunk, vagy a cukrászdában, vagy a Kossuth utcán, vagy már kint, a hősök parkjánál, aztán nyolcan-tizen laza csoportokban vitatkoztunk, politizáltunk, iroda-lomról vitatkoztunk… Aki központba akart kerülni, valamiféle „szerepre is szüksége volt, irodalmi ismeretre, zenei tehetségre. Ez is valamiféle próbája volt a társasági életnek…”

1940 (anyám naplójából)

„…1940 Szilveszterén otthon ünnepeltem. Összeverődött mindenki, aki a régi bandából otthon volt, vagy épp otthon töltötte a szabadságát. Úgy beszéltük meg, hogy mindenki hoz valami italt. Az én szobám – hátul a folyosó végén, jól befűtve, felcicomázva várta a vendégeket. A vaskályha teteje pirosan izzott. Nagy rézüstbe öntöttünk minden alkoholt, amit csak hoztak, pálinkát, pezsgőt. Felforraltuk, befőttet vágtunk közé és forrón ittuk, csészéből. Szörnyű bájital volt, hamar berúgtunk. Mindenki máshogy. Engem elöntött a bánat, elsirat-tam minden barátomat, akiről nem kaptunk hírt. Nem bírtam abbahagyni a sírást. Kimentem. A nyitott veranda lépcsőjén ülve, hátamat az oszlopnak vetve sírtam, vonítva, arcomat a hideg holdra szegezve, úgy tűnik, órákon át. Azt hiszem gyerekkoromat sirattam el azon az éjszakán…”

1942-ben anyám és apám házasságot kötött Budapesten. Az egész famíli-ának mélyen megvolt a véleménye a sehonnai, jöttment vőlegényről, aki-nek még rendes útlevele sem volt. Nem voltak beavatva a titkokba, azt

203

csak anyám tudta, hogy pár éve Komáromból, illegális kommunistaként szökött át a határon. A házassági anyakönyvben a vőlegény „nemzetisége megállapíthatatlan” volt feltüntetve. Házasságukból egészséges fiúgyermek származott, Óbecsén született 1943-ban, neve: Andris.

1944 (anyám naplójából)

„…Pistát (apámat – S. V.) munkaszolgálatba vitték, a többi kiskunhalasi zsidó férfival együtt. Pár hónappal később 1944. június 17-én az asszonyokat, gyerekeket és idős embereket a szegedi téglagyárba gyűjtötték össze. Pajtákban laktunk. A földre terítettünk egy pokrócot, azon aludtunk felöltözve, ott rak-tuk szét a legszükségesebb holmit, ott ettünk, ott vártuk a sorsunkat. Szökni nem lehetett – körül csendőrök, drótkerítés. Több ezren voltunk, családosok, család nélküliek. Az otthonról hozott útravaló romlandó részéből csipegetünk, és naponta kétszer kapunk valami meleg moslékot. Nincs emlékem arról, hogy ebben a tíz-tizenkét napban „gyötört” volna bennünket az éhség.

Nagyon elfoglaltak voltunk. Folyt a szervezkedés. Minden okosnak volt tippje, hogyan kell csoportokat összeállítani – mert ilyen parancsot kaptak –, hogy családokat ne kelljen szétszakítani, de olyan munkaképes csoportok ala-kuljanak, amelyek képesek a munkaképtelen kisgyerekeket és az alig munka-képes öregeket kiváltani. Mindez csak spekuláció, hisz senki nem mondta, nem is tudja, milyen munkára megyünk. Naphosszat járjuk a pajtákat, fülelünk, mérlegelünk. Akik egy helységből valók – halasiak, vadkertiek, kiskőrösiek, szegediek – többé-kevésbé ismerik egymást, csoportokba verődve tanácskoznak, hová csapódjanak, milyenek az esélyek. A ravaszok ravaszkodnak, a gyámolta-lanok gyámoltalankodnak. Pollák Lilivel, akkori legjobb barátnőmmel együtt járjuk a téglagyári lágert.

Nekem kisgyerekem van, négy és fél hónapos, de én erős, munkabíró fia-talasszony vagyok (…) Mi a szegediekhez csapódunk. Ez a „mi” a halasiak közül páran, a Büchler lányok, a Schőnheim lányok, a templomudvariak közül néhányan.

A szegediek erős csapat. Közülük kerül ki a vezérürü, Acél Alfréd. Ne legyen nyugta a föld alatt se! Mi a jó: ha előbb vagy ha később áll össze a csoport és kéri az indítást? Már hallottunk szörnyűségeket lengyelországi lágerekről, hisszük is, nem is. De hisz mi erősek, munkaképesek vagyunk, és hajlandók vagyunk dol-gozni. Ránk szükség van. Mi meg majd kitartunk addig, míg Hitler megbukik.

204

Naphosszat folyt a cserebere. Mint egy nagy lengyel piacon. Aki úgy érezte felesleges holmija van, el akarta cserélni más, fontosabbnak tűnő holmira, pénzre, ékszerre.

Hullámokban vonultak át a téglagyáron a rémhírek: a pénzt le kell adni, ékszert nem lehet vinni, csak dugva, egyszerűen mindent elvesznek, csak a rajtunk valót és valami élelmet hagynak. Jártuk az „utcákat” és azon tűnőd-tünk, hogy tudtak az emberek ennyi felesleges holmit magukkal hozni. Persze kereskedők, jómódú emberek, nagy háztartások nehezebben tudnak határozni a legszükségesebb felől. Volt, aki bőrkesztyűt árult, nem ám egy párt, tizen-öt-húsz párat. Volt, aki ezüst kanalakat. Mi hiába pakoltunk volna, még a hivatalos harminc kilót sem hoztuk, sem anyám, sem apám nem bírt cipelni. Én a gyereket hoztam egy ruháskosárban, egyik fülét én fogtam, a másik fülre rendszerint akadt egy jótét lélek, emellett egy hátizsákot, amiben kettőnk leg-szükségesebbje feszült. És hogy mi a legszükségesebb? Ki tudja.

A gettóban, ahol az utolsó halasi heteket töltöttük Büchlerék házában, mindenki szépen szétrakta a holmiját, és úgy csomagoltunk, hogy minden fontos dologból jusson mindenkinek. Főleg meleg holmi, jó cipő, száraz élelem. Kint az udvaron, a virágoskertben folyt az osztozkodás. Kora tavasz volt, a nárciszok nyíltak, és bimbós volt az orgona. Büchler Tercsi rábeszélt, hogy az ő télikabátját vigyem, idén csináltatta. Valóban tiszta gyapjú, vatelinos, prémes kabát volt, bokámig ért. Abban mentem. Büchler Joli az én csizmámat húzta fel. És sütötték, sütötték a mézes tésztát, ami eláll bármeddig, a rántást, kis dobozokban, tisztogatták a diót, mogyorót, ameddig csak volt belőle.

Én még elvittem a gettóba egy csomó fényképet, levelet – a „fontos” dolgok között. De amikor a hátizsákba kell csomagolni, az ilyesmi végül is kimarad. Ott maradt a szekrény aljában, mint a puccosabb ruhák, magas sarkú cipők. Azt az ócska, időpróbált drapp gyapjúpulóvert vittem magammal, amit még lánykoromban hordtam korcsolyázáskor: kályhameleg, ronda darab. Hányszor áldottam az eszemet, hogy nem a másikat – szerintem nagy része volt abban, hogy életben maradtam. Haza is hoztam, csak azután dobtam ki. Számtalan tetű megfordult benne, legalább egy darabkát el kellett volna tenni belőle, mint a berlini falból – ereklyének.

Látom magamat is a tükörben Büchlerék szobájában, indulás előtt. A hátizsákba már semmi se fér. Kupacban hever a földön a könyv, és közben azt gondolom, hogy könnyű és meleg, mindegy, hogy nyár jön. Takarónak is jó lesz. Ha a fejem bekötöm azzal a sötét kendővel, anyám sem ismer rám…

205

Aztán látom magam a sorban, az állomásra menet, apámmal ketten visszük a ruháskosarat, benne a kisgyereket”.

Bátyám 1945-ben, másfél éves korában halt meg, a Terezínből Budapest felé haladó vonaton, tífuszban. Amikor sikerült egy Pest felé haladó zsúfolt vonatra felküzdeniük magukat, Andris állapota már napok óta válságos volt. Anyám számtalanszor füléhez emelte az erőtlen, apró felsőtestet, hogy hallja, ver-e még a szíve. Nagykőrösön temették el, nagyapa segítségével, amikor egy hosszabb ideig állt a vonat az állomáson. A vonat már lassan elindul, mikor még az utolsó pillanatban sikerült felkapaszkodni, ki tudja, mikor jön a következő. Anyám megérkezett Kiskunhalasra, hirtelen apám hangjára lett figyelmes, akit ekkor már egy éve nem látott. Ő szerencsésebb volt, 1944. szeptemberében a Borból Németország felé indított második magyar munkaszolgálatos csoportot kísérő németeket Tito partizánjai sza-badították fel, és így túlélték a háborút. Mikor anyám megérkezett Tere-zínből, ő már hónapok óta otthon volt, és kezdett beilleszkedni a politikai helyzetbe, fontos pozíciókat kapott a városban. Amikor megpillantották egymást, anyámra rátört a szorongás. Apámnak ez volt első kérdése: „…és a gyerek?”.

Részlet anyám apámnak írt leveléből, 1946 januárjában

„…Amikor hazajöttünk, üres voltam, nem éreztem semmit. Csak a hiányt. Ahogy múlt az idő, egyre kínzóbbak lettek az álmaim. Hideg verejtékben fürödve, fulladozva riadtam fel. Te tudod, hányszor sírtam magyarázat nél-kül. Még mindig nem tudok beszélni róla. Talán majd akkor, ha újra gyereket tartok a karomban, el tudom majd mondani, hogy milyen szép volt, domború, magas homloka, fekete szeme. A te vonásaid piciben, arányos kecsességében. Látom, hogyan játszik komolyan, elmélyedten egy gombbal, ahogy a kenyeret két kezével a szájához emeli…”

Anyám érezte, ez a kapcsolat nem jön már helyre. Apám sosem fogja meg-bocsátani neki, hogy fiukat nem hozta haza. Hogy így volt, vagy sem, nem derült ki, de az biztos, hogy találkozásuk után kilenc hónappal anyám lánygyermeket szült, engem.

Az esemény éjjel kettőkor történt, igen zavaros körülmények között,

206

mesélte egyszer anyám. Az éjszaka kellős közepén indult el a kórházba, de orosz katonák állították meg, ugyanis 1946-ban Sopronban kijárási tilalom volt. Mikor végre megértették, mi van, elkísérték anyut a legközelebbi apácák kórházába. Az apácák a kis figyelő lyukon puskatussal dörömbölő orosz katonákat láttak, így nem akartak ajtót nyitni. Kis híján a kapu előtt születtem. Nem csoda, hogy anyám vallásomként „római katolikust” dik-tált be az anyakönyvi kivonatba.

Amikor április 20-án megszülettem, apám ki tudja merre járt, és csak pár héttel később nézte meg először újszülött leánygyermekét.

Anyám el nem küldött, többször folytatott levélféléje apámnak, 1946-ban

„Talán hat hete már, hogy nálam voltál. Néma vagyok, és nem tudok beszélni, neked tudom csak elmondani, amit látok, gyűlölöm az üres szobát, a hideg, csúf falakat. Sokszor percekig tétovázok a kilincsen kapaszkodva, hogy le tud-jam győzni az iszonyt az egyedülléttől.

Magyarázom ennek az értelmetlen asszony-létemnek, hogy aki másokért él, tesz, munkál, az sosem lehet egyedül, a tartalma több, mélyebb, teljesebb, mint holmi személyes vágyak a gyengédségre, magánéletre. Folynak a könnyeim, nem tudom elhitetni magammal. A siker jó, a győzelem boldogság, de kivel beszéljem meg? Hiányzik, hogy gúnyolj, mert midig valami „nagyot” akarok. Erővel szaggatom le magamról a gyerekkoromat és a lágerélményeimet, a nehe-zébe merülök meg a munkának, így tisztálkodom.

Igyekszem mindig jobb lenni, igaz és igazságos, emberi és eszmei tisztaságot akarok átörökíteni a gyerekembe. Sokat akarlak nézni, azt akarom, hogy rád hasonlítson, így csak felidézlek, és csak az álom tudja legyőzni a távolságot, hogy végre rád kapcsolódjam.”…

Anyám levele öt nappal a születésem előtt, apámnak, 1946. április 14.

„Nézzünk a dolgok mélyére! Mi a baj? Mert baj van, érzem, letagadhatat-lan. Egyszer-másszor voltunk már válságban, de ez súlyosabb. Ha tudnám az okát, talán tudnék segíteni. De bezárkóztál. Minden egyoldalú érzés beteges. Én pedig végzetesen egészséges vagyok. Nem fogom így soká bírni. Beszéljünk őszintén, amíg nem késő. Megcsúnyultam? Formátlan vagyok? Az első terhes-

207

ségem alatt úgy látszik, jobban szerettél, gyengédebb, jobb voltál, mint egyéb-ként. Most egyszerűen menekülsz. Azt hittem, hogy te is nagyon akarod a gyereket, annyira, mint én…Vannak dolgok, amik akaratunktól függetlenül történnek, ezért senki sem felelős. A szemedbe tudok nézni, és végig tudlak hallgatni, ne félj hisztériától, hisz ismersz. Kérlek, szánj rám egy negyedórát, birkózzunk meg”.

Találkozásra már nem került sor köztük, és én április 20-án megszülettem. Anyám szerint apám tényleg csalódott volt, fiút várt, a másik, „haza nem hozott” helyett.

Anyám levele hozzám (2005-ben, a halála után találtam meg)

„…1946. április 14–15. éjjel apád fejtágítóra utazott Pestre. Nagyon nehéz volt egyedül maradni, április 18–20 között vártalak. Ezt a levelet megírtam, a lakásban hagytam feltűnő helyen, amikor bementem a kórházba 20-án éjjel. Megszülettél. Sosem tudtam meg (Pista) mit gondolt, amikor elolvasta. Kibe-szélésre nem került sor. Néhány hónap múlva mi ketten felmentünk Pestre, apád akkor már Pécsen volt, a pécsi Dunántúli Napló főszerkesztője.”

1949-ben, hároméves koromban, anyám ás apám elváltak. Anyámmal közben felköltöztünk Budapestre, a Rottenbiller utcában kaptunk egy-szoba-konyhás, földszinti, udvari lakást. Az egereket „cicának” hívtam, miközben a felnőttek sipítoztak, ha egyet is megláttak. Halvány emlékeim vannak egy fekete autóról és egy tábla csokoládéról, amit apám adott a kezembe.

Négyéves lehettem, amikor a Damjanich utcai, hatos társbérletbe, ahol anyámmal laktunk, betoppant hozzánk egy férfi, három összeszíjazott könyvvel a hóna alatt (Ady Endre és József Attila – mesélte anyám később). A kis pakkot lecsapta a konyhaasztalra és azt mondta: ezt hoztam!

Másnap reggel komoly fejtöréssel vizsgáltam az anyám takarója alól kilógó négy lábat. A bácsi hozzánk költözött, és hamarosan már az ő nevét viseltem. Tehát lett egy második apám, az első helyett. A lakásban élveztem az állandó zűrzavart. A konyhában mindig nagy veszekedés folyt, senki sem tartotta be az előre beosztott időt, mindig torlódás volt. De felvo-nuláskor az óriási lakás összes lakója besereglett Bíró néniék balkonjára, a

208

béke helyreállt. Kiláttunk a Hősök terére. Én általában valakinek a nyaká-ban. Lévén a legkisebb, mindenki gyereke voltam, mert anyám és új apám sosem voltak otthon, alig találkoztunk.

Ünnepnek éreztem, ha anyámmal valahova együtt mentünk. Gyors-talpaló tanárképző főiskolára jártak mindketten, és rengeteget dolgoztak. Anyám újságíró, második apám ifjúsági vezető volt.

A labirintusszerű, óriási lakásban engem Bíró néni titokzatos, hosszú és mindig zárt előszobaszekrénye izgatott a legjobban. Egyszer véletlenül nyitva hagyta az egyik ajtaját, és hihetetlen kincsek tárultak szemem elé: gyöngyös fátyol, kalapok és porcelánbabák. A felnőttek derültségére a szobaajtókat nyitni tudtam egy tűsarkú cipő sarkával, de az a szekrény kifogott rajtam. Zárták az ajtót, kulcsra. Mindig reméltem, hátha kinyílik újra, de nem.

Aztán onnan is elköltöztünk, a Kisfaludy utcába. Az „első” apámról csu-pán egy fotóm maradt, azon huszonhárom éves. Égő fekete szem, értelmes, megnyerő arc, ívelt sűrű fekete szemöldök. Ha felidéztem, mindig ez az arc jutott eszembe.

Talán húszéves koromban, 1966 táján tört rám a vágy, hogy megismer-jem eltűnt apámat. Tudni akartam, miben hasonlítok rá, milyen életet élt, miért ült börtönben 1950-ben. Miben hitt, milyen vágyai és kudarcai vol-tak, és persze legfőképpen az érdekelt, hogy miért hagyott el bennünket.

Anyám alig tudott valamit róla, és valahogy éreztette velem, hogy ez az én dolgom. Boldog házasságban élt második apámmal, a házasságból született öcsém neve: Andris. Végül is valóban igaz, apám engem érdekelt. Évtizedekig kerestem, nyomoztam utána. Itthon és külföldön, legkülön-bözőbb emberekkel találkoztam, akik mind életének egy-egy állomásában voltak jelen, de semmivel nem jutottam előbbre. Alakja homályba veszett, a rendőrségi nyilvántartás szerint: „1957. februárban külföldre távozott”. Gondolom, ekkor jelentette a házmester, hogy régen nem látták kijönni a Visegrádi utcai lakásából. Láttam kémnek, akit agyonlőttek, kettős kém-nek, akit mindenhol üldöztek, és álnéven rejtőzött (mondjuk Argentíná-ban), vagy mint éhező, francia verseket álnéven író, beteg költőt.

Sok évvel később kiderült, hogy az „álnév” igaz volt: más nevet vett fel, ezért nem találtam rá. Angliában 1957-ben családot alapított, két lányával és magyar feleségével az angol polgárok életét élte, és egy lapot szerkesztett. Egy véletlen folytán a lányok találtak rám az interneten keresztül, 2004-

209

ben. Az én nevem nem változott, és ők ezt anyjuktól tudták. Addigra apám a High Gate temetőben – közel Marx sírjához – végső nyugalomra lelt…

Sosem találkoztunk.

Anyám levele hozzám (2005-ben, a halála után találtam meg)

„Miért nem beszéltem neked az 1944-45-ös évről, csak nagyritkán, félmon-datokban?

…Az a görcs a torkomban, még most is… Gondoltam, hogy majd lerakódik a pohár aljára az a keserűség egyszer. De nem oldódik. Még mindig nem tudok gátlástalanul múltat idézni. A szavak csak szavak. Nem elég jók, hogy látni is, érzékelni is tudjátok, ami történt. Eleinte szégyelltem beszélni. Szégyell-tem, hogy megeshetett velem, hogy nem haltam meg inkább. Szégyelltem az emberiség nevében, hogy képes volt végignézni. Szégyelltem, hogy én élek, hogy bennem nagyobb volt az életösztön, mint azokban, akik jobbak, fontosabbak voltak, többet értek nálam, akik a föld alá mentek, vagy csak szétszórta a poraikat a szél. Szégyelltem, hogy ha beszélek, banálisak lesznek a szavak, vagy szentimentálisak, mint az „emlékezőké”. Amit mondani tudok, csak ugyanaz, amit már annyian elmondtak. Megnéztem minden filmet, elolvastam minden könyvet, amit elértem, kínlódva, fuldokolva, hogy lássam: tehettem volna-e másként? Meg tudok-e valaha szabadulni az akkori szégyentől?

Ez az életem alapélménye, kitörölhetetlen és jóvátehetetlen… A háború csak látszólag adott lehetőséget a hősiességre. Tömegeket mozgató parancsok, behívó, kiürítés, átkelés, menekülés, áttelepítés, összeköltöztetés, vagonírozás… Kény-szer mozgatta az embert, gyorsan, csak gyorsan. Miközben elveszett minden személyes holmi, minden kedves tárgy, barátok, elveszett az identitásunk. Már nem voltunk ugyanazok, mint előbb. Már csak egy adat lettünk a tömegből, múlt nélkül, megfosztva árván, érzelmektől, gyökerektől. Ez a körmönfont lecsupaszítás lassanként gyilkolt fronton, megszállt területen, blokád alatt, karanténban és a KZ-ben. Az ember elsorvad belül. Teszi, ha parancsolnak neki, gép lesz. Ha megússza, kezdi elölről, lélek nélkül, mert nem maradt már semmije, amiért érdemes élni…”

Ezt a levélrészletet, miként a naplótöredékek és feljegyzések többi részét, számtalanszor elolvastam. Anyámmal az utolsó évben, amikor már szinte fel sem kelt az ágyból, nagyon közel kerültünk egymáshoz. Olyan dolgok-

210

ról beszélgettünk, mint azelőtt soha. Nem érzelegve, hanem természetes egyértelműséggel. Lehet, hogy hihetetlenül hangzik, de azt kívántam, bár-csak sokáig tartana ez az állapot…

211

Surányi Vera

Sopronban születtem véletlenül, mivel a háború utáni zűrzavar-ban a szülők nem tudtak rögtön dönteni, hol telepedjenek le.Művészeti pályára készültem, ötvös akartam lenni, de nem vettek fel, így sok kanyaron át eljutottam a Hungarofilmbe. A magyar filmek külföldi bemutatásával foglalkoztam, fesztiválokon, filmheteken, segítettem a rendezők és filmek média-szereplését, szerveztem az itthoni Játékfilmszemléket. Közben elvégeztem a Külker. Főiskolát, tanultam filmesztétikát. Szerveztem külföldi filmheteket, zsidó fesztiválokat, kulturális eseményeket a Magyar Filmarchívum Örökmozgó Filmmúzeumában. Rendszeresen jártam a berlini, Karlovy-Vary-i és más filmfesztiválokra, film-kincsek után kutatva. Írtam különböző lapoknak, főleg filmes témában: interjúim, írásaim jelentek meg a Filmkultúrában, a Szombatban és máshol, szerkesztettem a Minarik, Sohnenschein és a többiek című kötetet a magyar film zsidó vonatkozásairól, valamint egy kézikönyvet a holokauszt filmes oktatásáról.Az Eszterház Egyesület egyik alapítója vagyok. Nyugdíjas freel-ance-ként Budapesten élek, esetenként cikkeket, interjúkat írok, filmklub-programot szervezek.

212 Surányi Vera édesanyja (Kun Anna) és nagymamája (Sugár Róza), 1942

Surányi Vera nagymamája, Sugár Róza (kisebbik) és testvére

213Surányi Vera és édesanyja (Kun Anna)

Surányi Vera öccsével, Andrissal

214

Gera Judit

HALÁLTÁNC

1.

2011. május 19: majdnem négyéves, gyötrelmesen lassú szellemi és fizikai leépülés után végleg itthagytál. Sokszor elképzeltem, mi lesz majd velem, ha elmész. Azt hittem, hogy az alapos előkészítő tanfolyam, amelyről aka-ratodon kívül gondoskodtál nekem, valóban megkönnyíti majd a dol-got. Hiszen halálod már egyfajta nemlét után következett be. Mert az, aki három és fél évig a Zsidó Szeretetkórház 104-es szobájában feküdt, már csak maradványaiban volt az, aki te voltál. Lassan olvadtál el, s én azt hittem, a végső eltűnés már csak egy apró változás, egy röpke pilla-nat lesz, amit majd átvészelek valahogy. Tévedtem. Halálod olyan súlyos, mozdulatlan és kegyetlen, hogy úgy éreztem, magam is utánad költözöm hamarosan. Pedig tudtam, hogy nem így lesz. Ordítani, zokogni egész nap nem lehet, süvét ülni nem tudok, mert nem vagyok vallásos zsidó. Különben sem vagyok egyedül, férjem van és két felnőtt gyerekem. Van-nak barátaim is. De mégis, mégis nagyon egyedül vagyok. Ezt a fájdalmat csak én érzem, és nem hívhatlak fel, hogy megvigasztalj. Te lennél pedig az egyetlen. Idéznéd nagyapámat, aki a nehéz pillanatokban a következő „bölcsességgel” vigasztalt téged mindig: „Nézd, Lili, vannak jó napok és vannak rossz napok. Ez a rossz nap is elmúlik egyszer.” Ezt mondanád, meg hogy ez az élet rendje, te előre megmondtad, hogy nem élsz örökké, hát most szedjem össze magam. Fáj, fáj – de majd elmúlik.

Ekkor még persze nem is tartottam ott, hogy elmúljon, mert mind-össze két hete történt akkor, hogy elmentél. Ezért próbáltam addig is, amíg elmúlik – ha elmúlik –, leveleket írni neked, Anyu, hozzád, ha már fel nem hívhatlak a régi számon: a túlvilágra – ha van túlvilág. Bízom benne, valahogy eljutnak hozzád ezek a sorok. Szerettél levelet

215

kapni, s mi is rendszeresen leveleztünk, ha én nem voltam veled. Ezek a régi levelek több, megfakult, ócska kartondobozban lapulnak, mert te mindent eltettél, megőriztél magadnak – és talán nekem is. Most aztán itt vannak mind, csalogatnak, „olvass el újra”, hogy lehúzzanak a múlt kavargó mélyébe, az emlékek fájdalmas bugyraiba. Nem, akkor már kezdjük tiszta lappal. Anyu, hallod? Most mindent, még egyszer elmesélek, magamnak, és egyúttal neked is, hogy újra átéljünk mindent. Hogy túléljek mindent. Figyelj!

2.

2007 nyarán kezdődött. Kibírhatatlan kánikula dühöngött, heteken át harminc fok feletti hőmérséklettel. Mi a férjemmel és a gyerekekkel már egy fél évvel korábban elhatároztuk, hogy házilag kifestjük a 110nm-es, tetőtéri lakásunkat, melynek alig van egyenes falfelülete, mindenütt fer-deségek, egyenetlenségek, repedések. Amikor férjem a múlt század nyolc-vanas éveinek elején, szinte egyes egyedül megépítette ezt a lakást, te lenézően kakasülőnek nevezted, nem voltál megelégedve az otthonunkkal, nem felelt meg a te polgári lakásról kialakult elképzeléseidnek. Mi viszont nagyon szerettük, mert a mi igényeink szerint tervezte meg a férjem, és így a család minden tagja számára adottak voltak a közös együttlétek és a visszavonulás lehetősége egyaránt.

Anyu, amióta férjhez mentem, és külön költöztünk tőled, nem múlt el nap, hogy ne hívtuk volna egymást telefonon. Így történt ezen a fullasztó nyáron is. Sokszor kértél, költözzek hozzád a festés alatt, nem nekem való az ilyesmi. Féltettél. Arra talán nem gondoltál, hogy mégsem léphettem ki a közös munkából, és nem hagyhattam férjemre és a két gyerekre mindent. De valahogy a hívásodban más is volt, persze lehet, hogy ezt csak utólag gondolom így. Mintha azt akartad volna mondani, hogy ez lesz a mi közös, utolsó nyarunk.

Így is lett. Mert még ugyanezen a nyáron történt, hogy olykor nem hívtál fel, sőt, észrevettem, hogy ha én nem hívlak, te nem hívsz fel sosem. Ez kopernikuszi fordulat volt, teljességgel érthetetlen. Haragudtam rád, azt hittem, meg vagy sértve, mert amúgy sokszor voltál megsértve, megbántva, (sokszor okkal, sokszor oktalanul). Hívtalak hát, mi van veled, miért nem jelentkezel. Csak nevetgéltél a telefonba. Nem tűnt adekvát reakciónak.

216

Aztán kérdeztem, bevetted-e a gyógyszereidet? Tizenhétféle gyógyszert írt elő neked undok és valószínűleg kevéssé kompetens háziorvosod, ame-lyeket te halálpontosan, mindig ugyanabban az időben vettél be. A válasz megint csak kislányos vihogás volt. Aztán azt mondtad, nem, azt hiszed, még nem vetted be. És egyáltalán, miféle gyógyszerekről van szó. Ekkor mégis csak úgy döntöttem, egy hétvégét veled töltök, hogy lássam, mi tör-ténik. Nagyon boldog voltál. Hogy majd megint együtt reggelizünk, mint régen. Szép ágyneműt adtál. Éjszaka arra ébredtem, hogy valami hosszú, de érthetetlen monológot tartasz. A hangszín nem volt a tied. Mintha egy másik lény beszélt volna belőled. Egy félelmetes, másik személy. És a monológ hosszan tartott, nem akart vége szakadni. Mikor reggel megjelen-tél a szoba ajtajában, hálóingben, és mondtam neked, milyen élénk életet éltél éjszaka, persze már semmire sem emlékeztél. Főztem egy jó erős kávét, valóban úgy reggeliztünk, mint régen: vasárnapi békében, jókedvűen, már előre élvezve a nyomasztó kötelességek boldogító hiányát. Reggeli után, még azonmód hálóingben, kiültünk az apró balkonra. Épp csak két fehér műanyagszék fért el, de nem is kellett nekünk több. A túloldalon felfedez-tünk egy fiatal fácskát, mely ártatlanul bontogatta üde zöld lombját. Bol-dogan gyönyörködtünk benne. Valahogy elérzékenyültünk az öntudatlan, új, fiatal élet szépségének láttán. Aztán bementünk árnyékos lakásod hűvö-sébe, felöltöztünk, bevetettem az ágyam, a tied már régóta mindig csak egy takaróval volt letakarva, hogy ne kelljen az ágyazás számodra már megold-hatatlan napi feladatát elvégezni. És akkor valahogy felmerült a gyógysze-rek kérdése, és neked fogalmad nem volt, melyek azok a tabletták, amiket reggel kell bevenned. Sőt, az esténkénti inzulint sem adtad be magadnak, amit pedig professzionálisan csináltál már évek óta. Szégyenszemre én sem tudtam, miből, mennyit kell bevenned reggel. De valahol egy papírra te gondosan felírtad, mert ilyen voltál, előrelátó és pontos, így a reggeli adag mégis csak célba ért. De ettől kezdve minden összezavarodott.

Lélekszakadva rohantam másnap a patikába egy gyógyszeres szekrény-kéért, melyen hét fiókocskán díszelegnek a hét napjai és amelyet egy hétre előre bekészítettem neked. De így sem ment a dolog. Egyre gyengébb lettél, vizet alig ittál. A zuhanyozáskor elfelejtetted, hogy a csap megnyitása után, milyen művelet következik. Amikor véget ért a zuhanyozás egyre hosszabbá nyúló szertartása, úgy elfáradtál, mintha a Himaláját másztad volna meg. Ott ültél a több mint száz éves tonett széken, és alig tud-

217

tad magadra húzni a hálóinget. A mikróban ottfelejtettél két krumplit, melyek szénné égtek, és fojtogató bűzt terjesztettek a lakásban. Akkor jött az ebédmegrendelés hosszú időszaka, minden vasárnap megbeszéltük a heti menüt, ami azért volt életfontosságú, mert sem cukrot, sem tejes dolgokat nem ehettél. Interneten fizettem elő neked, megszerveztem a házhoz szál-lítást. Aztán az lett volna a feladatom, hogy én adjam be neked az inzulint. Amikor nagy nehezen megtanultam a patikában erre a célra árusított fecs-kendővel, egyszerre csak ez a fecskendő kikerült a forgalomból, és valami toll jött helyette. A János kórházba mentem, hogy megtanuljam ezt az új eszközt. De nem ment. Végtelenül szorongtam emiatt. Próbáltam házi ápolást szervezni, de ez sem járt sikerrel. Csak a MAZSIHISZ-től sikerült szerezni valakit, aki kétszer egy héten eljárt hozzád, beszélgetni. Ezt az asszonyt mindketten mélyen a szívünkbe zártuk. Még a te halálod előtt meghalt, szerencsére te már nem tudtad felfogni. Jött a MAZSIHISZ-től egy szakképzett ápolónő is, de te nem tűrted magad mellett: fő kifogásod az volt ellene, hogy zuhanyozáskor a mellbimbódnál emeli fel a melledet, hogy alatta is beszappanozzon. Ezt mérhetetlenül undorítónak és meg-alázónak tartottad. Úgyhogy ennek a fiatal nőnek fel kellett mondanom. Aztán múltak a hetek, az ágyból már alig keltél fel. Esténként én jártam hozzád, hogy segítsek tisztálkodni.

Egyszerre csak azt gondoltam, itt az ideje orvost hívni. Az undok és inkompetens háziorvos nő persze szabadságon volt. Helyettese azonnal megállapította, hogy kiszáradtál, s lévén cukorbeteg, ez végzetes lehet. Azonnal kórházi beutalót írt. Egy szempillantás alatt eldöntöttem, hogy az Amerikai úti Zsidó Szeretetkórházba megyünk. Különben is, ott ren-del az az orvos, aki a cukorbetegségedet évek óta kitűnően kezelte. Ott majd ellátnak, aztán hazahozlak. Nem így történt. Illetve nem egészen így. De még bújjunk vissza múltad elmesélésének biztonságos melegébe. Csak maga az elmesélés aktusa kínál meleget, a mese maga nem.

3.

Anyu történeteit kettős lencsén látva kell elmondanom. Az ő emlékei jelentik az első lencsét, hiszen akikről mesélt, már régóta nem voltak élet-ben, illetve már minden kapcsolat megszűnt a még esetleg életben mara-dottakkal, és sok idő eltelt azóta, hogy átélte mindazt, amiről mesélt. A

218

második lencse pedig az én emlékezetem: mit tudok felidézni abból, amire ő emlékezett, és mennyire pontosan. Most már a halála óta is majdnem két év telt el. A sok-sok apró részlet és történet nyilvánvalóan torzul e kettős lencsén át. Próbálom élesre állítani az egymás mögött elhelyezkedő lencsé-ket, mint ahogy egykor anyu a diavetítő lencséjét, amikor gyerekkoromban vetített és mesélt nekem.Történeteit remek előadókészséggel mesélte el újra meg újra. Nagyon kép-szerűen tudta előadni őket, s a szereplők egytől-egyig hús-vér figurákként jelentek meg. Nemcsak vizuális, hanem akusztikus felidéző képessége is kitűnő volt: minden egyes szereplő hanglejtését, hangsúlyait, hanghordo-zását, jiddis fordulatait elementáris színészi képességekkel jelenítette meg. Történeteinek érdekessége ismét csak kettősségükben rejlett: egyszerre vol-tak nagyon mulatságosak és tragikusak. Mindegyikben ott rejtőzött egy vígjáték és egy tragédia egyszerre. Ez okozta, hogy magukat a történeteket időről időre menthetetlenül elfelejtettem, mert inkább az előadásmódra figyeltem: a humorra és a mélyben rejtőző, vészhelyzetekre. Ennek egyik mintapéldája, amikor az elemi iskolában, ahol a különböző felekezethez tartozó gyerekek csak a hittan órán különültek el, a magyar nyelv- és iro-dalmat tanító apáca kérdésére, ki, milyen idegen szavakat ismer, anyu egyik osztálytársa, egy vörös hajú, szeplős kislány nagy komolyan jelentkezett, és ezt felelte: „azószer”. Az apáca elsápadt és csak annyit mondott: „Ezt a szót én nem ismerem. Leülhetsz.”

1956-ban kétéves voltam. Anyu október 23-án rémülten csukta be a Fő utcára nyíló erkély ajtaját: a földön ülve ugyanis azt ordítoztam, amit az utcáról hallottam: „Vesszen Rákosi”! Anyu nem akart már több bonyo-dalmat az életében, mely valahogy nagy nehezen épp ezekben az időkben konszolidálódni látszott éppen. A háború után – noha zongoraművészi karrierje 1942-ben egy Zeneakadémiai koncerttel, ahol Liszt Haláltáncát adta elő Komor Vilmos vezényletével, szép reményekkel kecsegtetett – nem engedték, hogy a művészképzőn fejezze be tanulmányait az Akadé-mián: „a Ránki Lilinek jó lesz a tanári diploma is!” – mondta ki a verdiktet valaki, minden indoklás nélkül. Pedig a Haláltánc-koncertről – akkor még Rottmann Lili néven játszott, de valaki figyelmeztette, ilyen névvel nem lehet többé pódiumra lépnie, s akkor magyarosított – elragadtatott kri-tikák jelentek meg, szinte valamennyi akkori napilapban. Az egyik lap a koncert előtt meg is interjúvolta:

219

„Hatéves korom óta tanulok zongorázni – mondta –, mesterem, Szathmáry Tibor. Vele együtt választottuk ki hosszas töprengés után Liszt Haláltáncát. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy a Szimfónikusok immár híressé vált hangversenyein Komor Vilmos vezénylete mellett léphetek először a közön-ség elé. Noha ez az első, nyilvános szereplésem, egyáltalán nem félek. Hogy a Haláltánc férfifeladat? Lehet. De ma már a nő mindenben egyenrangú a férfival.” Nagyon büszke vagyok erre az igazi feminista nyilatkozatára, s utólag látom, többnyire milyen következetes maradt ebben a vonatkozás-ban. Pedig akkor sokkal nehezebb volt.

Amikor még a Ponty utcában laktunk, nem tudatosult bennem, micsoda harcban állt azzal a két férfival, akivel együtt éltünk: apámmal és nagyapámmal. Apám azt várta tőle, hogy karrierjét feladva mindenben kiszolgálja őt. Akkoriban anyu még sokat gyakorolt otthon, és azt hiszem, még rendszeresen járt a rádióba is koncertfelvételekre – de ideje legna-gyobb részét már tanítással töltötte. A nagypapám pedig, aki gyűlölte az apámat, mert nem tartotta megfelelő partinak anyám számára, állandóan közéjük állt. Vasárnap reggel kopogtatás nélkül bement a szobájukba, fel-húzta a rolót, és rájuk rivallt:”eleget lustálkodtatok, ki az ágyból!” Rengete-get veszekedtek mind a hárman. Anyám és (egyébként nem zsidó) apám hétévi házasság után – én hatéves voltam akkor – elváltak.

Nagyapám igazi nyárspolgár volt, úrhatnám attitűdökkel. Mindenkin, így anyámon, apámon, de még rajtam is uralkodni szeretett volna, meg volt győződve arról is, hogy ő tartja el a családot, holott anyám is, apám is pénzkereső emberek voltak.

Amikor anyu és apu elváltak, én nagyon szégyelltem magam. Akkor jár-tam első általánosba, a Batthyányi utcai iskolába. Egyik napról a másikra anyu már nem az asszonynevét, hanem a lánykori nevét használta. Én ezt a névváltozást rettenetes szégyenként éltem át, valami billogként cipel-tem magamon. Most ugrik be anyu kényszerű névcseréje, az a másik, az a korábbi megaláztatás.

Anyu visszaemlékezéseiből tudom, hogy már a vészkorszak előtt is a Pozsonyi út 40-ben laktak: a nagypapám a feleségével, annak édesany-jával, és egy szem leánygyermekükkel – az én leendő mamámmal –, egy gyönyörű, két szobás, polgári lakásban. Csillagos ház lett belőle, s hama-rosan összeköltöztették az embereket. Anyuék lakása is zsúfolásig megtelt idegenekkel. A velük lakó nagymama csak jiddisül tudott, ezért a lelkére

220

kötötték, tettesse süketnémának magát, ha jönnek a nyilasok. Ezt a szere-pet, amikor szükség lett rá, kitűnően játszotta. Mert persze a Pozsonyi út 40-be is betörtek a nyilasok, ordítva követelték, minden zsidó jelentkez-zen, akkor nem lövik őket a Dunába. Nagyapám a Monarchiában meg-tanult tartásmorál, de nyilván a félelem parancsára is már indult volna le a lépcsőn. Anyu volt az, a maga húsz évével, aki előkapta apja egykori I. világháborús kitüntetéseit, hiszen ezek, egy ideig legalábbis, mentességet jelentettek a Dunába lövés alól. Ekkorra azonban ez is érvényét vesztette. Anyám is tudta ezt, de nem adta fel. Kopogott a piros szegedi papucs le a lépcsőn, a gyönyörű kanyargós lépcsőházban, majd a temperamentumos, szép, fiatal lány odapenderült az ordítozó, fiatal nyilas elé, kezében apja kitüntetéseivel. Nemzsidós külseje, sugárzó kék szeme, hullámos, szőke haja tette, vagy talán különös szerencséje volt azzal a nyilassal – soha nem tudjuk meg –, de megúszták, életben maradtak. Így mentette meg anyu a családját.

Második általánostól az úgynevezett „új” Sziget utcai iskolába jártam, az Újlipótvárosban. Emlékszem, egyszer bizonyos osztálytársaim egy nagy „Zs” betűt írtak fel egy papírra, és miközben lobogtatták egymás felé, ujjukkal rámutattak egyesekre. Egyszer aztán felém irányult az egyik mutatóujj, miközben magasba lendült a „Zs”. Fogalmam sem volt, miről van szó. Otthon elmeséltem anyunak, mi történt. Amikor megkérdezte, melyik osztálytársam nyújtogatta felém az ujját, megkönnyebbülten, szív-ből felnevetett, és elmagyarázta: a „Zs” a papíron annyit jelent: zsidó. Kér-deztem, mi tényleg azok vagyunk-e. Anyu persze azonnal megerősítette, igen, hát hogyne. Azzal a szégyenérzettel szemben, ami a szüleim válásakor kerített hatalmába, most valami jó érzés töltött el: végre én is tartozom egy nagyobb családhoz. Mindebben az volt a legboldogítóbb, hogy anyu ekkor kezdett hosszabban mesélni tulajdon édesanyjáról, Hammel Vilmáról, akit én már nem ismerhettem személyesen, mert 1947-ben, szívrohamban meghalt. Anyu huszonhárom éves volt akkor.

Anyu édesanyja a morvaországi Prossnitzból származott. Családja és környezete csodás álomvilágként jelent meg anyu meséiben. Az 1918 utáni Prossnitz a fiatal, polgári demokratikus Csehszlovákia fontos város-kája volt, méghozzá éppen annak az iparágnak egyik központja, amelyben anyám családja kiemelkedő szerepet játszott: a textil- és konfekcióiparé.

Hammel Vilmának – mesélte anyu –, két leánytestvére volt, Giza és

221

Ilonka. Giza „remek partit csinált”, hozzáment az ugyancsak prossnitzi textilmágnás, Bruno Sborowitzhoz. Bruno apja, Gustav Sborowitz, egyszerű szabócska volt, akihez az I. világháborúban egyszerre csak ömleni kezd-tek a megrendelések, hiszen rengeteg katonai egyenruhára volt szükség. Ebből építette hatalmas családi házukat Prossnitzban, melyben együtt élt az egész família: Gustav a feleségével, Cillivel és négy fiukkal: Jannal, Brunóval, Fritz-cel és Max-szal, akik mind a Sborowitz & Sons nevezetű textilgyárban dolgoztak. Anyu is ezt szerette volna mindig: ha férjemmel és gyerekeimmel egy nagy házba összeköltözünk – de hát mi már más idő-ket éltünk…! Mégis, ma már értem pontosan, mi után vágyakozott olyan hevesen. Ő, Budapesten, az áporodott levegőjű, horthysta Magyarországon magányos egyke volt, kiszolgáltatott gyerekként cseperedett fel apja porosz drilljében, szemben a prossnitzi, tágas családi házban uralkodó toleráns, szabad szellemű, derűs légkörrel. Ezt a nagycsaládi hangulatot, ezt az egy házban lakást, ezt a boldog összetartozást szerette volna velünk újra meg-élni. De erre ő maga bizonyult, sajnos, a legképtelenebbnek.

A prossnitzi (ma: Prostejov) ház ma is áll, most is Olomouckának hívják az utcát, homlokzatán ott ékeskednek Gustav Sborowitz nevének kezdő-betűi. Kertjében hatalmas úszómedence is volt. Esténként, vacsora után, a nyári melegben az egész társaság többször is körbe sétálta az úszóme-dencét. Amikor Prossnitzban a zsidóknak megtiltották, hogy nyilvános uszodába járjanak, a Sborowitz-család megnyitotta számukra kertjüket, és rendelkezésükre bocsátották elegáns úszómedencéjüket. Az Anschluss után a ház kiürült, a medencét felszámolták, anyu szavaival a Sborowitzok „szétspricceltek” a világ minden részébe, mindenki eltűnt: ki Dél-Ameri-kába, ki Izraelbe menekült, kit Auschwitzban égettek el, vagy máshol öltek meg. Örökre elsüllyedt a vidám, jómódú, és anyu számára sem azelőtt, sem azután, soha nem ismert családi melegséget árasztó Sborowitz-világ.

Hammel Vilma és második leánytestvére, a nála 16 évvel fiatalabb Ilonka – akit gyakorlatilag ő nevelt, mert a mamájuknak már nem volt türelme hozzá –, imádták egymást. Amikor Vilma férjhez ment a nagy-apámhoz, és Budapestre költözött, egyszerre Ilonka is elvágyódott a kis-városi, prossnitzi miliőből. El is ment Pestre, és kalapos kisasszonynak tanult, a Váci utcai, híres kalapszalon tulajdonosnőjénél, Sopousek Karo-lánál. Ilonka Budapesten anyuéknál lakott, de nagyapám, a szigorú csa-ládfő, aki mindig a pénztárcájával hadonászott, és azt ordította: „nélkülem

222

mind koldusbotra jutnátok!” (ezt még nekem is volt szerencsém hallani), egy idő után hazazavarta: „Én nem az egész családdal kötöttem házasságot!” Így Ilonka visszament a szüleihez, Prossnitzba, a Vápenicére, ahol „Chapeaux Ilona” néven nyitotta meg saját kalapszalonját, a lakás cselédszobájában. Műhelye a konyhában volt.

Lett volna még egy alkalom, amikor Ilonka Pesten maradhatott volna. Amikor 1938-ban meghalt Vilma édesapja, és amúgy is érezhető volt a közelgő tragédia, Vilma elment, hogy édesanyját és húgát, Ilonkát Pestre hozza. A mama maradhatott, de Ilonka hiába könyörgött, hideg-rideg nagyapám ismét hajthatatlan volt: Ilonkának megint csak vissza kellett mennie Prossnitzba. Ha ő is Pesten maradhat, talán megússza. Soha nem derült ki, hová lett, valószínűsíthető, hogy egy besztercebányai barlangban bujkált többed magával, ahol a nácik megtalálták, és azonnal agyonlőtték. Sokszor szakadt fel anyuból a sóhaj: ha apja akkor nem kergeti el a pesti lakásból, Ilonka talán túléli a háborút. Csak egy bőrből készült neszesszer és néhány ékszer maradt utána. Egyik gyűrűjét én hordom, egy karkötőjét a lányomnak ajándékoztam, az esküvőjén. Anyu csináltatott emlékére egy ezüst falevelet a Dohány utcai zsinagóga mögötti emlékfára.

4.

Ketten, egymásra utalt magányban éldegéltünk a Sziget utcában, miután a nagypapa 1966-ban meghalt. Anyu, először a te hangodon szólaltak meg minden magányos, és sokat betegeskedő gyerek örök vigasztalói, a mesék, s ezek sok mindenért kárpótoltak. Pedig hányszor megkergettél, hogy ala-posan meghúzd a hajam, vagy lekeverj egy pofont. Körbe-körbe szaladtunk a te szobádból az enyémbe, onnan a fürdőszobába, majd a hallba, onnan megint a te szobádba. Aztán hirtelen szembefordultam veled, és a helyzet komikuma elfeledtette veled mérgedet. Soha nem nevettünk akkorákat, mint ilyenkor. Volt gála-ruhám és gála-cipőm, ki érti ma már ezeket a fogal-makat. Csalódtál bennem sokat, mert nem volt kedvem zongorázni, hiába járattál ahhoz a kolléganődhöz, akinél „a Schiff is tanul”. Akkor persze a Schiff még nem volt „a Schiff”, de anyu zongoratanárnő lévén, már tudta, hogy van egy nagyon tehetséges kisfiú, aki a Vadász Bözsinél tanul – nyil-ván nekem is oda kell járnom. De végül egyezséget kötöttél velem: ha nem a zongora, akkor legyen az angol. És lett az angol, és lett még más is.

223

5.

Hátra hanyatlik a feje. Oldalról nézem. Hófehér tincsek a füle körül. Hófehér barázdált bőre alatt kéken lüktet az ér. Én is meghalok egyszer, mondja. Hitetlenkedve nézem az áttetsző bőr alatt kitartóan lüktető eret. Nem halhat meg. Itt van. Még itt van.

Fújja a szél a zsenge fát a túloldalon. Nézd, milyen szép! Csöpp kis erkély, egymással szemben ülünk, gyönyörködünk a fiatal fában. Levelein megcsillan a fény. Ez egyik utolsó, közös, nagy élményünk, de ekkor még nem sejtjük. Vagy mégis?

Maradj még! Máris mész? Most jöttél! Kegyetlenül megyek kifelé, szo-kásától eltérően nem kísér ki. Ül az asztalnál, néz maga elé. Mit fogsz csi-nálni, ha elmentem? Nem tudom, nem tudom. Keresztrejtvény, pasziánsz elárvultan várják finom ujjainak érintését. Mutatóujja kissé elgörbült. Bőre bő lett a testére, ezer, apró barázda szántja. Egyedül van, egyedül marad. Látom, és mégis becsukom magam mögött az ajtót. Csak most látom, hogyan töltheti estéit.

„A testem elhagyott, de a fejem megvan még.” Nem tudta: három és fél év vár rá – fej nélkül, teste foglyaként.

Összezuhanva ül a kórház „teraszán”, azaz az étkezőben, lába csont sovány, élettelenül nyugszik a tolószék lábtámláján, sötétvörös sebek borít-ják, teste roncs, szelleme elszállt. Kétségbeesetten, üres tekintettel néz rám. Tudja, kétségbeejtő a helyzet, de ennyit tud, többet nem. Szemének kékje, amiben gyerekkoromtól kezdve fürödtem, üres. Hiába nézek bele, visz-szanéz ugyan, de nem lát. Hagyja, hogy szép lassan kicsusszanjon alóla, belőle az élet. Három és fél éven át búcsúzkodunk.

Anyu, Anyu! Ha vagy valahol, mondd meg, hogyan éljek tovább! Nem illik hozzám ez a gyász. De gyász minden napom, minden órám, percem, pillanatom. Hiányzol. Ne hallgass már olyan konokul.

6.

Négyen ballagtunk dísztelen talicskán szállított, dísztelen koporsód után a Rákoskereszturi temetőben. Elvitted a sok történetet, elvittél egy már jóval korábban amúgy is letűnt világot. Egyedül maradtam szégyenteljes, otthontalan fél-zsidóságomban, s értem most már a pofonokat, amiket

224

tőled kaptam. Csak továbbadtad az ütést, amit anyád gyűrűs kezével mért rád, amikor az egyik zeneakadémiai koncert után felsóhajtottál: „de szeret-nék egy gramofont!” Repült a pofon, nagyravágyónak minősíttettél. Értem, hogy miért költöztél utánunk Pestről Budára: nem akartál a másik város-részben maradni, mert az ostrom alatt épphogy átsétáltál a Margit hídon, amikor felrobbantották mögötted. És te féltél, megismétlődik, és elvész a híd közöttünk, nem jutsz el hozzám többé. Értem a furcsa kettősséged, amivel kitártad előttem a szívedet, és befogadtad legféltettebb titkaimat, hogy az első adandó veszekedéskor csúnyán visszaélj velük, és egy más értelmezésben, a fejemhez vágjad őket. Apa és anya akartál lenni egyszerre és olykor szerepet tévesztettél. Imádott, egyetlen, világszép kislányod vol-tam, és rút kiskacsa is, akiben elvált férjed, az apám minden külső és belső csúfságát felfedezni vélted. Értem, hogy ezer szállal próbáltál mindörökre magadhoz láncolni, miközben folyton arra biztattál, hagyjam el ezt az országot örökre. Értem, hogy nem sok bizalmad volt a képességeimben, amikor téged, az ígéretes zongoraművésznőt megalázták, félredobták és megtagadták tőled a művészdiplomát. Értem, hogy rettegtél a házassá-gomtól, hiszen – milyen paradox! – első férjedhez kényszerűségből mentél, nem szeretted, zsidó volt – s egy ideig akkoriban azt ígérték, nem bántják a zsidókat, ha egymás közt házasodnak. Aztán persze ezt sem tartották be… Második férjed pedig, akibe meg a háború után, vesztedre beleszerettél, nem volt zsidó, hamarosan el is váltál tőle, mert rájöttél: külön bolygón éltek, nem egy nyelvet beszéltek.

Koporsóba zárt, élettelen tested sokáig úgy kísértett, mint Holbein Halott Krisztusa. Láttam, ahogy csontjaidról foszlik a bőr, hallottam a fér-gek halk neszezését. Melléd feküdtem, nem kaptam levegőt. Most már csak a negyven évvel ezelőtt tőled kapott aquamarin gyűrű kékjében látom szép szemed. És történeteidben kereslek, kutatok utánad. Keresem Brunót, Ilonkát, a Sopousek Karolát. Rádiós koncertjeid elveszett hangfelvételeit. Hiába, hiába. Mi egymást szültük: te életre engem, én halálra téged. Te is éltél nélkülem, hát most én is élek nélküled.

225

Gera Judit

1954. május 2-án születtem, Budapesten. Anyám – nem vallásos, de egyre öntudatosabbá váló – zsidósága határozta meg életemet és gondolkodásmódomat. A holland kultúra iránti érdeklődésemet is sok tekintetben köszönhetem édesanyámnak.Előbb a szegedi József Attila Tudományegyetemen, majd az ELTÉ-n tanultam, magyar–angol–holland szakon. Végzés után a Magvető Kiadó idegen nyelvű irodalmakkal foglalkozó csoportjá-ban dolgoztam szerkesztő-lektorként. Ebben az időszakban indult műfordítói tevékenységem. 1989-ben a holland kultúra terjesz-téséért Beatrix királynő az Orániai-Nassau Lovagrenddel tünte-tett ki, 2001-ben megkaptam a Martinus Nijhoff-díjat, mely a legjelentősebb holland műfordítói elismerés. 1984-ben az ELTE BTK néderlandisztika tanszékére hívtak, melynek jelenleg veze-tője vagyok, egyetemi tanár. Modern holland nyelvű irodalmat és kultúrát, valamint műfordítást tanítok. Publikáltam a festészet és az irodalom párhuzamairól, irodalom és ideológia kapcsolatáról. Hollandiában is jelentek meg könyveim, ezek egyike egy szerző-társsal írt holland irodalomtörténet.

226Hammer Ilona

Gera Judit mamája

Kertvendéglő

227

Gera Judit kislányként, édesanyjával

Gera Judit édesanyja

228

Vajda Júlia

KILINCSEK NÉLKÜL

Sokszor elképzeltem anyámat kilenc-tíz éves kislányként, ahogy áll a hóban Holló utcai házunk udvarán, meztelenül, s nagyanyám mosdatja a pisz-kosfehér hóval, ő meg ordít, hogy hideg, és a jéghideg kéz engedje már el, hagyja már abba. A kép persze nem stimmel. A helyszín valójában nem a Holló utca. Nem gyerekkori udvarunk hátsó frontja. A pince, ahonnan feljöttek, nem az a pince, ahonnan mi hoztuk gyerekkoromban a fát meg a szenet, s aminek a szagát ma is az orromban érzem, ha rágondolok. Nem az a pince, ahová féltem lemenni. Anyám és nagyanyám pár házzal, utcával arrébb laktak a gettóban negyvennégy-negyvenöt telén. S a hó akkor talán még a városban is fehér maradt.

Nagyanyámnak az volt az elve, hogy naponta mosdani kell. Ha más nincs, hát a hóban. Eleinte biztos még felolvasztott, talán meleg, vagy legalább lan-gyos hólében mosdottak. Aztán már csak a hideg hó maradt. De mosdani akkor is kell, mondta ő, mert csak így lehet elkerülni a tetveket. S naponta meg kell enni egy szem diót, ha van. Mert az elég az életben maradáshoz. Nem tudom, de úgy képzelem, diójuk egy idő után már biztos nem lehetett. Nem tudom, az ostrom utolsó napjaiban egyáltalán volt-e még bármi, amit magukhoz vehettek. Valahogy azért mégis életben maradtak.

Anyám soha nem mesélt a gyerekkoráról. Már húszas éveim utolsó har-madába léptem, amikor meghalt. Ő nem mesélt, én meg nem kérdeztem. Nagyanyámtól tudom, amit tudok. Mert ő mesélt. Nagyjából egyszerre haltak meg. Nagyanyám egy fél évvel korábban. Mintegy engedélyt adva anyámnak, hogy most már neki is szabad. Most már ő is meghalhat. Neki nem kell megvárnia, amíg megöregszik. Mert annál jobban talán semmitől sem félt.

Nagyanyám mesélt. Nem volt életidegen, tulajdonképpen élvezte is az életet, a jelent, de jobbára mégis régi történeteiben élt. A saját gyerekko-

229

rában, meg az anyáméban. Akkor is, amikor gyerek voltam, de később is, amikor már a fiam volt a gyerek a háznál. Lélekben otthon volt a szüleinél, valahol Erdélyben, talán a Kőrösök vidékén, meg a Felvidéken, talán Nyit-rán, esetleg Galántán – ennél pontosabban máig sem tudom. Csakhogy járták Nagy-Magyarországot aszerint, hová hívták „apukát”, a dédapámat ecetgyárat építeni.

Mindig azt mesélte, hogy dédapám nagyon vallásos ember volt, de sza-kállat mégsem volt hajlandó hordani. Mert az csak „porfogó”. S hogy ő, a nagyanyám, amikor gyerek volt, félt, hogy elesik a jégen. És hogy ilyenkor Móric, a bátyja mindig érte ment az iskolába. Meg hogy Móric nyaklövést kapott az első háborúban. És hogy attól kezdve nem tudta forgatni a fejét.

Móricék aztán harminckilencben elmentek Jamaicába. Talán nagya-nyámékat is hívták, de ők nem mentek. És mire negyvennégyben kérték az affidavitot, már nem lehetett kapni. De ezt már nem a nagyanyámtól tudom. Ez a papírokból derült ki, amiket egyszer, sok évvel az ő, meg az anyám halála után nézegettem.

Dédanyámat, nagyanyám anyját mindig pici, törékeny, halk szavú asszonynak képzeltem. Akiben sokkal több az elegancia, mint a férjében. Még a fülembe cseng, ahogy nagyanyám maga is kicsit csücsörítve, finom-kodó hanghordozással, picit affektálva is, azt mondja, hogy az anyja „finom asszony” volt, „igazi Bródy lány”. Vagy Bródi? És az mit jelent egyáltalán? Ezt a kérdést nem lehetett feltenni. Vagy tán inkább fel sem merült. Egyér-telmű volt, hogy maga a megtestesült finom elegancia.

Nagyanyám meséiben mindig ott volt két fiatalabb testvére is. Margit, a húga, aki fotós volt. Már akkor, a múlt század elején. Meg Feri, az ele-sett, talán kicsit mulya öccse is, akiről csak annyit tudok, hogy tán már Pozsonyban élt, mikor a szülőket elvitték, s így úszta meg Auschwitzot. Szemben Margittal, aki velük ment a gázba. De persze ezt nem is tudom. Csak gondolom, hogy nem lehetett másképp.

Nem tudom, Auschwitz mint földrajzi hely, vagy csupán mint szim-bólum jelent meg. Talán nem is hangzott el soha, hogy őket oda vitték. Csak hogy volt a deportálás, meg voltak rossz emberek Auschwitzban, akik becsapták a társaikat: „gyógyszer helyett falvakarékot adtak el nekik”. Hogy akkor, gyerekkoromban, mit mondott nekem az, hogy deportálás, meg hogy Auschwitz? Soha, senki el nem magyarázta. S hogy a szüleim tudták-e, hogy a nagyanyám örökké ezekkel a történetekkel traktál? Nem

230

tudom. Talán annyi állhatott nekem össze, hogy mindez a gonosz németek műve, s hogy akiket deportáltak, azok már nincsenek – hogy az halálos. De ennél több? Nem hiszem. Aztán később – de már akkor, amikor úgy-mond „tudományosan” foglalkoztam a témával –, egyszer csak összeállt. Hogy nem lehetett másképp. Hogy ha deportálás, valahonnan a Felvi-dékről, esetleg Kárpátaljáról, akkor a végállomás szinte biztos, hogy csak Auschwitz lehetett. De ez már jóval a nagyanyám halála után történt.

Akkoriban ugyanis ez még nem foglalkoztatott. Vagy legalábbis nem voltam tudatában, hogy foglalkoztat. Mert persze olvastam ilyeneket. Visz-szaemlékezéseket. Már amennyire ezek akkoriban, a hetvenes, nyolcvanas években, elérhetőek voltak. S mindig jött az a kényelmetlen érzés, hogy én erre nem lettem volna képes. Hogy én nem bírtam volna fizikailag. Hogy engem biztos agyonlőttek volna. Emlékszem, a fiammal voltam terhes, s a folyosón kellett várni a nőgyógyásznál, míg a rendelés megkezdődött. Primo Levit olvastam, az „Akik odavesztek és akik megmenekültek”-et. És ezen gondolkodtam. Hogy én kibírtam volna-e. Hogy lett volna-e erőm, hogy végigcsináljam. Meg aztán később, de ez már inkább manapság van, az is, hogy én nem biztos, hogy olyan önzetlen tudtam volna lenni, mint egyik vagy másik interjúalanyom. S akkor jön az ezzel járó szégyenérzet is. Hogy én miért nem vagyok, volnék adott esetben képes erre. S per-sze mondhatom – nyilván nagyon szépen hangzik –, hogy milyen nemes dolog, hogy én elgondolkodom ezen a kérdésen, hogy én mit tettem volna akkor, ott az ő helyükben, meg hogy beismerem, hogy nem vagyok biztos magamban. De ez azért édeskevés a felmentéshez.

Pár hónappal ezelőtt a lányommal beszélgettünk ilyesmiről. Hogy anyák és lányaik, no meg apák és fiaik együtt a lágerben. Hogy volt, aki elette a gyereke elől azt a keveset is, amijük volt. Meg hogy hazatérve ellopta a gyereke kenyérjegyét. De hogy olyan is volt, aki úgy tett, mintha nem lenne éhes, vagy mintha már egy egész picivel jóllakott volna, csak hogy a gyerekének adhassa a sajátját is. S hogy a gyerek – nem tudva, vagy legalábbis magának sem bevallva, hogy tudja ezt – megehesse szüleje adag-ját is. És akkor a lányom megkérdezte, hogy én mit csinálnék. Hogy én mit csináltam volna. S csak azt tudtam mondani, hogy csak remélhetem, hogy képes lennék, lettem volna az utóbbira. Iszonyúan fájt, de szégyelltem volna azt állítani, hogy biztos vagyok benne, hogy én az utóbbiak közé tartoztam volna.

231

Anyám soha nem mesélte el ugyanazokat a történeteket a saját gye-rekkoráról. Nem emlékezett volna rájuk? Olyan erősen elfojtotta volna őket? Az sem került elő soha, hogy a Lipóton, ahol az apját látogatták negyvennégyben, ő nem mehetett be hozzá a kórterembe. Meg az sem, hogy miután a hidakat lebombázták, a Duna is végérvényesen elválasztotta őket. Ahogy az sem, hogy egy olyan folyosón kellett várnia az anyjára, aki – vele ellentétben bemehetett az apjához, a férfihoz, akit ő imádott, akitől az anyja viszont rettegett –, ahol kilincs helyett minden ajtón gomb volt. És hogy ő ott, ebben a kilincs nélküli világban nagyon félt. Hogy nem jön érte senki. Hogy örökre ottmarad. Egyedül. Tudom – de már nem tudom, kitől –, hogy a halála előtt, amikor be volt csavarodva és pszichoterápiába járt, ott ez előjött. Vagy még az is lehet, hogy valamikor kicsit korábban. Most persze már a pszichoterapeutáját sem lehet megkérdezni. Már ő is meghalt. Meg hát az sem biztos, hogy válaszolna. És amúgy meg mindegy is talán. Nekem mindenesetre mindezt nem mesélte. Ahogy egyáltalán semmi mást sem a gyerekkoráról.

Apám mondta mindig, hogy neki nincsenek gyerekkori emlékei. Mégis, az ő gyerekkoráról sokkal többet hallottam tőle magától, mint amennyit anyámtól az övéről. Vele ez valahogy soha nem volt téma. Persze, nem csak a gyerekkora. Igazából az egész, apám előtti élete. Igaz, az korán, már húsz éves korában véget ért. Csak egy-egy jelenetet emlegetett néha a tanítókép-zőből. De hát addigra már nagykamasz volt.

A gyerekkorát elzárva tartotta. Az apja miatt, akit tíz évesen elvesztett? S akinek elvesztése nagyanyámnak megkönnyebbülés lehetett? Aki talán már vérbaj eredetű őrülete előtt is agresszív volt – utána meg egészen biz-tosan? S aki – nagyanyám elbeszélésében – „olyan fess” volt, hogy más nők irigyelték érte, s hangosan tették rosszindulatú megjegyzéseiket, hogy jobbat érdemelne egy ilyen „semmi kis nőnél”, mint az én nagyanyám? S aki biztosan „operaénekes lett volna”, ha nem zsidó? Aki, ki tudja milyen isteni ihlet – esetleg váratlan történés? (nem tudok róla. de tudnék, ha lett volna?) – folytán, odahagyva kántori állását negyvennégy tavaszán, család-jával beköltözött Mátyásföldről a VII. kerületbe?

Meg amúgy is, ha kettesben voltunk – úgy emlékszem, ez nem volt gyakori –, nem tudott fölengedni igazán. Akkor aztán meg pláne nem, ha nagyanyám – az ő anyja – ott volt harmadiknak. Az apám kellett hozzá. Vagy esetleg valaki más, biztonságos „felnőtt”, akit ő annak érzett. Aki állt

232

a lábán. Aki nem szorongott úgy, mint ő. Vagy inkább, akinek jelenlétében ő nem szorongott úgy, mint egy elveszett kisgyerek. Én persze, aki magam is csak szoronghattam a szorongó anya mellett, ehhez kevés voltam.

Persze, ez csak azután lett világos, hogy becsavarodott. Akkor már én is elég lettem neki. Mert akkor egyáltalán nem tudott egyedül maradni. És akkor már bárki ismerős jó volt neki, akkor már bárki tudott neki bizton-ságot adni – csak a saját anyja nem.

Úgy fél évvel a halála előtt kezdtem analízisbe járni. A halálán túl leg-alább annyira megviselt, amikor nem sokkal később kezdtem azt érezni, elértem oda, hogy eleget értsek a kapcsolatunkból ahhoz, hogy már el tudjam fogadni őt. El tudnám fogadni, ha még élne. Fáj valamiért, de nem tudom már felidézni, akkor hogyan interpretáltam a történteket.

Ma, hogy már eltöltöttem vagy tizenöt-húsz évet a leszármazottakkal való interjúimmal, s majd tíz éve túlélőkkel is interjúzom, szóval hogy szakmai tevékenységnek álcázva idestova húsz éve azzal foglalkozom, hogy megértsem a magam zsidóságát, a magam holokauszt traumáját (van nekem ilyen? és trauma ez egyáltalán? vagy a szülő mindenképp valami feldolgozandó?), nyilván van egy kikerekített magyarázat verzióm. Ma valahogy úgy fogalmaznék, hogy azt éreztem akkor, hogy már képes volnék megbocsátani neki. Képes volnék rá, hogy megbocsássak neki, amiért nem engedte, hogy én legyek a gyerek kettőnk közül. Vagy legalábbis azt, hogy ő nem volt felnőtt, s ezért én nem lehettem gyerek. Hogy ő nem tudott nekem, a gyerekének, biztonságot adni. Akkor sem, amikor nem csak a gyereke, de még tényleg gyerek is voltam. Hogy ma, ha a gyerekkoromból ismert arcát felidézem, maga a megtestesült szorongás az, ami visszanéz rám. Akkor, ott, az analízisben tényleg ezt éreztem? Magam sem tudom már.

Pár évvel korábban, amikor a hetvenes évek végén Németországban vol-tunk, én kamaszon, ő már valamivel negyven fölött, kiborult a kelet-német határőrök látványától. Hogy azok olyanok, mint az SS volt. Éreztem, hogy ennek súlya van, de igazán, azt hiszem, csak sokkal később értettem meg. Hogy valahol, a lelke mélyén, ő mindig is abban az időben maradt. Abban, ahol – így nagyanyám –, nagyapám azt mondta neki, Hitler nyelvét nem beszéljük többé, s ezért átváltottak a magyarra. Pedig, nagyanyám elbe-szélése szerint, anyám előbb németül tanult meg. Tényleg Hitler nyelve lett volna ez? Tényleg német? Vagy jiddis esetleg? Nem tudom. Meglepne,

233

ha tényleg német lenne. Miért beszéltek volna ők németül egymással? Ez nem illik bele a róluk alkotott képembe. Az meg mégannyira sem, hogy a német, az a nyelv, amit én szeretek, az Hitler nyelve lenne. De persze ez most amúgy sem tartozik ide.

Anyám mindenesetre elfelejtette ezt a nyelvet, nagyanyám meg később németül biztosan tudott. Hogy jiddisül is tudott-e? Nem tudom. Nagy-apám biztosan tudott. Őrzök néhány levelet, hártya vékony papírra vannak írva ceruzával, héber betűkkel, jiddisül. Úgy emlékszem, valaki azt mondta egyszer, nagyapám kapta őket az anyjától. Hogy ki mondta? Nem tudom. Persze, elolvasni nem tudom őket. Lehetséges lenne, hogy nagyanyám sem tudta? Egyszer kellene, találjak majd valakit, aki elolvassa őket nekem.

Igen, Németországban Hitler nyelvét kellett beszélnie neki is, kellett beszélniük mindkettejüknek, hisz pár hónapig nagyanyám is velünk volt ott. Neki is, s anyámnak is, aki ottmaradt abban az időben. Neki, akinek a német talán mindörökre Hitler nyelve maradt. Neki, akinek a német talán soha nem tudott Goethe nyelvévé válni. Neki, aki ottmaradt abban az időben, amikor szakítottak ezzel a nyelvvel. S ahol az anyja őt, az életét, a hóban mosdatással, a napi egy szem dióval, meg amikor aztán az elfo-gyott, ki tudja még mivel, csak-csak meg tudta védeni, de ahol az anyja, a nagyanyám, hagyta azt, hogy az ő – mármint anyám – rajongásig szeretett apja, a nagyapám, mindörökre eltűnjön. Hisz a tíz éves kislány szemében egyre megy, hogy a Lipóton valójában mi is történt. Hogy az SS, vagy a nyilasok jöttek-e oda, vagy tán tényleg a betegség, esetleg egy szívroham végzett a férfival. Neki e régmúlt idők tapasztalatából csak az maradt, hogy egy ilyen anyában, aki ezt a rémséget megengedte, nem lehet megbízni. Hogy egy ilyen anya nem ad biztonságot.

S akinek nem ad az anyja, az anyaként maga sem tud adni. És akkor én? Becsapom magam, amikor azt állítom, hogy az én gyerekeim nem szoron-ganak? Vagy az analízis tényleg csodaszer? És ha anyám időben analízisbe megy, akkor tényleg minden másképp lehetett volna? De hát van értelme ennek, hogy mi lett volna, ha?

Egész kamaszkoromat végig veszekedtük. Mindig azt éreztem, hogy értelmetlen hülyeségekkel szekál. Hogy piszkos a nyakam. (Ez lehet, hogy korábban volt.) Meg hogy kövér vagyok. (Pedig ő sokkal kövérebb volt ugyanannyi idősen. Én, ahogy manapság a fényképeken látom, nem is vol-tam kövér. Igaz, sovány sem.) Az analízisemben arra jutottunk, az zavarta,

234

hogy gyerekből nő leszek. Ezt a projektet egyáltalán nem támogatta. Hogy miért? Nem tudom. Manapság azzal magyarázom, hogy az én felnövekvé-sem (ahogy a születésem is, meg később a fiam születése is) arra hívta fel a figyelmét, hogy öregszik. Hogy nem tudja megállítani az időt.

De szerette volna. S tán ezért felejtett el időben tájékoztatni arról is, hogy a lányok egyszer csak menstruálni kezdenek. Hogy az altestükből távozó vér sem nem szégyellni való, sem nem halálos betegség jele. Azt hiszem, akkor még nem haragudtam rá ezért. Még akkor sem, amikor apámnak ebéd után hirtelen eszébe jutott, hogy szóljon, anyám reggel, pizsamámon a vérfoltot meglátva, pánikba esett. E közlés, és a ráadásként kezembe adott könyv (Hirschler valamiféle, nálam sokkal felnőttebbeknek szóló, felvilágosító irodalma) legalább megnyugtatott. Analízisbe kellett mennem ahhoz, hogy felismerjem a helyzet abszurdumát, s haragudni kezdjek. Igazából – ma úgy látom, igazságtalanul – csak anyámra hara-gudtam. Valószínűleg sokszor máskor is, épp ily igazságtalanul.

Igazságtalanul? Ennek nincs értelme. Ma már tudom, a konkrét apró sérelmek, melyeket elszenvedtem tőle, lényegtelenek, azokat tán nem kellett volna, tán nem is vettem volna a szívemre, ha nincs a mindent eluraló szorongás. Az örök rettegés és bizonytalanság. Hogy addig nincs igazi nyugalom és béke őbenne, s ezáltal bennem se, amíg apám meg nem érkezik. Ez volt az ő vétke, s ez volt az, amiért az én biztonságomat is apám jelentette.

Furcsa, hogy mindez most milyen világosan és tisztán rajzolódik ki előttem. Nem tudom, mióta van ez így. Az analízis kellett hozzá, de hogy elég volt-e? Nem tudom. Hisz már annak is több mint tíz éve, hogy azt befejeztem. Azóta felnőttebb lettem. Felnőttebb? Nem szeretem ezt a szót. Hisz ma sem érzem magamat felnőttnek. Talán soha nem is fogom. De sok minden történt. Sok mindent, főleg sok veszteséget, megéltem. Egyesek meghaltak, másokkal csak elveszítettük egymást.

Anyám volt az első igazi halottam. Nagyanyám fél évvel korábbi halála nem rendített mélyen meg. Kilencvenegy éves volt. Az az élet rendje volt. De anyám csak ötvenhárom. Csak négy évvel volt idősebb, mint én most. Akkor is tudtam, hogy nagyon fiatal még a halálhoz. Most meg egyenesen abszurdnak érzem. Mert, hogy még oly sokan vannak a nálam öregebbek is. Nem is csak az egy, de még a két nemzedékkel idősebbek is. Hisz kilenc-ven fölött vannak sokan, akikkel interjúzom. Akik nem csak a gettót élték

235

meg, mint anyám, de a lágert is megjárták. S ennek ellenére jóval fittebbek nálam is.

Lehet annyira félni az öregségtől, hogy abba bele kelljen halni? Mitől fél az, aki az öregségtől fél? A betegségtől? A tehetetlenné válástól? Az elhülyüléstől? Az ezek okozta kiszolgáltatottságtól? Igen, ezek mind félel-metesek. De hát ezek egyike sem fenyegette még. És különben is, állítólag (többen is állítják, akik már akkor is ismerték), már az én születésemtől is becsavarodott. Aztán azt, hogy a fiamétól még inkább, azt magam is megéltem. Nem tudott mit kezdeni az újabb generációk felbukkanásával. Pedig engem is szeretett, meg a fiamat is. De akkor meg miért? Tényleg attól félt, hogy az öregedés vége a halál? Azt érezte, amit a fiam két és fél évesen az ő halálakor? Hogy „nem akarok óvodás lenni, nem akarok nagy lenni, nem akarok meghalni”? S a halál elől menekült a halálba? Paradoxan hangzik, mégis, mintha igaz lenne. Mintha nem volna más magyarázata annak, miért kellett egyszerre megőrülnie, s daganatot növesztenie.

Amikor úgy három évvel ezelőtt megkeresett Kanadából a nyolcvan-hoz közeledő, debreceni születésű Judy, hogy föltenné a holokauszttal foglalkozó honlapjára azt az írásomat, ami a túlélőkkel való interjúzásom élményéből született, mert hogy felkavarta, megrendítette, megrázta, azt írtam neki: „ez egy kicsit olyan nekem, mintha anyám tért volna vissza, hogy elmondja, tetszik neki, amit csinálok”. Hiszen őt is Juditnak hívták. Meg nem is volt sokkal fiatalabb Judy-nál. Legalábbis akkor, amikor még ő is élt. Judy lelkesen válaszolt, hogy boldogan vállalja a pótmamaságot. Rövid ideig még feldobottan leveleztünk. Aztán a levelezésünk – azt hiszem, az én hibámból – elhalt. Nem Judy-val volt a baj. Rövidke, de tartalmas levelezé-sünk alapján, róla igazán csak a legjobbakat mondhatom. Igazából nyilván nem akartam pótmamát. Ma már persze, több mint húsz év távolából, anyámat sem akarnám föltámasztani. Hová is tenném azóta oly mássá vált életemben! S mit is kezdhetne ő magával ebben a megváltozott világban! De néha nagyon fáj még ma is – bár hogy mi, azt pontosan nem tudom. Ugyanakkor Judy-nak elküldtem ezt a szöveget is. Fel akarja tenni a hon-lapjára. Az angol fordítást ellenőrizve értettem meg, vigyáznom kell, el ne veszítsem őt is. Hisz szerethetem akkor is, ha nem teszem pótmamává.

Részben biztosan az fáj, hogy nem kérdeztem. Hogy későn jutottam el oda, hogy rájöjjek, kérdeznem kellene. Hogy miért? Mert nem tudtam, nem értettem még, nem voltam elég érett ahhoz, hogy felismerjem, saját

236

múltamat, s ezáltal saját jelenemet is csak az ő múltjából – meg persze apá-méból – tudom felépíteni. S hogy az ő múltjához csak úgy tudok eljutni, ha nagyanyámhoz, az ő anyjához, meg nagyapámhoz, az ő apjához is elju-tok. És hogy ez egy végtelen lánc. Vágyni kezdtem rá, hogy megismerjem, „lássam” azt a kárpátaljai kis közösséget is – így képzelem, az lehetett –, ahonnan nagyapám, az ő apja jött. Meg azokat a helyeket, ahol dédapám ecetgyárai épültek, s ahol nagyanyám, az ő anyja volt gyerek. Meg a háború előtti Mátyásföldet, ahol anyám gyerekkorában éltek, s ahol nagyapám volt a kántor. Ahol ők ortodox kóser háztartást vezettek, míg apámék, pár utcával arrébb csupán, már nemcsak, hogy a nagy ünnepeket nem tartot-ták, de még karácsonyfát is állítottak. Részben talán ettől ekkora a hiány. Hogy ugyanis ezt a másik oldalt, az asszimilált zsidót, jobban ismerem. Ezt el tudom képzelni. No, persze, a hiány itt is jelen van. Hisz apai nagyapám ágán az asszimiláció már nem olyan evidens. Meg hát, róluk is keveset tudok. De legalább nem kevesebbet, mint tudhatok. Mert apám megérte, mire eszméltem. Megérte, mire felfogtam, hogy kérdeznem kell. S őt kér-deztem, máig is kérdezem. De ez a történet most nem róluk, nem róla szól.

Anyámat nem kérdeztem. De mi lett volna, ha kérdezem? Elkezdett volna beszélni? Tulajdonképpen nem hiszem. Csak az kérdezhet, akinek azt szabad. Akinek az meg van engedve. S nekem, azt hiszem, nem volt erre engedélyem. Az a tíz éves kislány, akit a nagyanyám az anyámnak nevezett, s akiről ő mesélt, az nem ugyanaz a kislány volt, aki az általam ismert anyámmá nőtt fel. Az a kislány mintha nem is létezett volna. Mintha az a kislány nem nőtt volna fel. Mintha az anyámban csak az a kislány lett volna jelen, legalább az én számomra elérhetően, akivé az apám mellett élő, felnőtt Judit vált akkor, amikor szorongott. Akkor, amikor apám nem volt jelen, amikor nem volt mellette, vagy amikor már az ő jelenléte sem volt elég ahhoz, hogy biztonsága megmaradjon.

A nagyanyám lefestette kislány az erős szálú, fekete hajával, sötét, jel-legzetesen zsidós tekintetével olyan szép és harmonikus, amilyen azon a néhány képen, ami megmaradt, vagy talán egyáltalán készült róla. Ez a kislány boldogan hintázik unokabátyjával a kertben, s persze, ha télvíz idején hóval mossák le a testét a szabadban, akkor tiltakozik – de nem szorong. A másik viszont maga a testet öltött szorongás. A szorongás attól, hogy elveszíti azt, vélhetően azt a férfit, aki a biztonságát adja. Ennek a kislánynak az arca merev, tekintetéből rémület süt, rettegés, mely képte-

237

lenné teszi arra, hogy elengedje magát, s környezetével kapcsolatba lépjen. Teljesen egyedül van.

Nyilván, mondom én ma, mindkét kép hamis. Hamis annyiban, hogy az a kislány, akit negyvennégy-negyvenötben láthattunk volna, ha arra járunk, ahol az a gyerek élt, aki később – biológiai, fizikai, vagy nem is tudom, milyen értelemben – az anyámmá lett, nem volt sem egyik, sem másik. Valószínűleg inkább egyik is, meg másik is volt. De nagyanyám csak az egyikről beszélt, én meg csak a másikkal találkoztam. S ma pró-bálok rájönni arra, hogy meddig létezett az egyik, ha egyáltalán létezett, s szeretném rekonstruálni azt a – nyilván drámai – folyamatot, amely a másikat szülte, s elképzelni azt a talán köztest, akivel az ostrom idején találkozhattunk volna. Vagy már akkor is csak a nagyanyám emlékeiben élt a harmonikus kislány arc? Addigra már teljesen eltűnt volna? Vagy akkor eltűnt, de aztán még visszatért, hogy aztán a felnőtt nőben élő kislány már csak a szorongást hordozza?

Nem csak anyámat nem kérdeztem, amíg élt. Bár már sok-sok éve rész-ben nyilván azért hallgatom mások holokauszt történeteit, hogy az övét, az övéket megértsem, s bár már sok-sok éve tudom, hogy a Yad Vashemnek van egy nyilvántartása az elhurcoltakról, pár napja néztem meg először, hogy a nagyanyám szülei, húga, esetleg a nagyapám szülei szerepelnek-e benne. Persze, nem is számítottam rá. Nem azért, mintha tudtam volna, amit ma már tudok, hogy a lista jobbára rokonok, ismerősök bejelentései, és sokkal kevésbé a haláltáborokban a nácik által gondosan vezetett listák alapján készült. (Hogy miért? Hogy azok elvesztek, megsemmisültek? Vagy senki nem dolgozta fel őket? Nyilván mindhárom tényezőből van benne valami). Ezek szerint nagyanyám nem jelentette be őket? Nem is tudom, tudta-e, hogy bejelenthetné. És ne lett volna senki más, aki ezt megtette, megtehette volna? Hisz Móric és a családja távol bár, de élt. Mert per-sze Feri negyvenkilencben meghalt. De az özvegye? Aki ráadásul Móric feleségének a testvére volt, tehát két szálon is kapcsolódott a nagyanyám családjához? Hogyhogy senkinek nem jutott ez eszébe? S én hogy tudnám ezt pótolni? Nem is tudom, hogy tudok-e olyan iratokat találni, amikből meg tudnám adni pontos születési adataikat.

Amikor interjúalanyokat kerestünk a projektemhez, jelentkezett egy bácsi, talán az egyik olyan levelünkre válaszolt, amit a Claims Conferen-ce-en keresztül küldtünk ki. Aztán amikor egyik tanítványom elment

238

hozzá, kiderült, hogy valójában nem akar mesélni. De kiderült az is, hogy úgy tudja, vagy véli valamiből, hogy távoli rokonom. Fölhívtam. Kiderült, hogy valószínűleg tényleg rokonságban állunk. Bródy-szálon. Valakije neki is Bródy. Vagy Bródi. Akárcsak dédnagyanyám. Megbeszéltük, valamikor meglátogatom. Azóta (vagy másfél-két éve) se tettem. Vajon miért? Magam sem értem. Mégsem akarom megismerni ezt a múltat? Vagy magamat rej-tegetem?

Vagy azt akarom, hogy én teremthessem meg ezt a múltat, szabadon, azt a néhány morzsát felhasználva, amit ismerek? Talán erről szól ez a szöveg. És ezért aztán nem is tudom, szól-e ez az írás bárkihez is rajtam kívül. Hogy érdekes-e másnak is. Hogy van-e értelme, hogy írom, hogy négy évvel ezelőtt megírtam.

Azóta „behoztam” anyámat, ő pedig legyőzte az időt. Hisz eztán már – hangozzék ez bármily abszurdan is – mindörökre ő marad kettőnk közül a fiatalabb.

239

Vajda Júlia

1960-ban születtem Budapesten. Gyerekként matematikusnak készültem, de végül szociológus, majd pszichológus is lettem. Az ELTE-n az előbbi szakmában tanítok, s mellette pszichoterápiát is folytatok. „Tudományos munkámban” a két szakma határmezs-gyéjén mozgok, s leginkább a soá utáni zsidóság különböző nem-zedékeinek identitásáról írok – szerintem mély, de nem száraz, tudományos stílusú, reményeim szerint „fogyasztható” szövegeket. Írásaim jobbára saját magam készítette narratív élettörténeti interjúkon alapulnak. Azok, amelyeket túlélőkkel készítettem, részét képezik annak több mint háromszáz narratív élettörténeti interjút magába foglaló gyűjteménynek is, amelyet tanítványaim közreműködésével hoztunk létre, s amely az OSA archívumában került elhelyezésre.

240 Vajda Júlia édesanyja, Háber Judit és öccse Háber Tibor

241Vajda Júlia

Vajda Júlia édesanyjával, Háber Judittal, 1966

242

Horváth Ágnes

MINDEN A CSERÉPKÁLYHÁNÁL KEZDŐDÖTT

Minden a cserépkályhánál kezdődött. Mindig ott ültünk. Csak később tevődtek át a családi beszélgetések a konyhai vasárnapi asztal, majd a szü-lők szobájába, a 60-as évek tipikus szocialista dohányzóasztala köré. Már más témákkal, más hangulatban.

Egy közbevetés: nekem gyerekkoromtól sok bajom volt az anyám nevével: Hahn Klárának hívták. Mikor a nevét be kellett diktálni hivatalos helye-ken, mindig ki kellett betűznöm a nevét: há-a-há-en, majd fonetikusan, így: hahhhn. De sehogyan sem értették. Vagy Hánn, Hann, vagy Hán lett belőle, de sohasem Hahn. Mintha nem léteznék. Csak nem az anyámmal van, volna baj?

Másrészt nagy-nagy szerencsém volt, mint ez lassacskán, más holo-kauszt-gyerekek (sic!) élményeiből lassan világos lett a számomra.

Mikor iskolába mentem, én már tudtam, hogy zsidó vagyok. Tudtam, és nem megtudtam! Ráadásul a zsidóságomra büszke is voltam. Ezt a büsz-keséget kicsit sem kezdte ki, amikor a sárgás, meleget és biztonságot árasztó cserépkályhánál hallottam a szüleimtől, hogy…, szóval hallottam azt, amit így mondunk: Auschwitz. Még ekkor is alsós voltam, és körülbelül annyit fogtam föl, hogy Auschwitz – zsidó – Hitler. Hogy ez utóbbi pontosan ki volt, azt nem tudtam. De azt igen, hogy összefügg a Mami karján lévő számmal.

Amit (a számot) kifejezetten szerettem, ahogy az arcának a bőrét is. Én akkoriban a karon lévő szám és az arcbőr milyensége szerint szortíroztam (!) a néniket „mami-típusú” anyákra, és nem „mami-típusú” anyákra. Meg az is kiderült számomra, hogy Judittal, a nővéremmel nekünk azért csak egy nagy-szülőnk van, mert a Mami szülei Auschwitzban „elpusztultak” – ahogy otthon mondták. A másik nagyapánkat 1941-ben agyvérzés „vitte el”. Ő meghalt, nem elpusztult.

243

A kályha körül 1956 után is folytatódtak a „mesélős esték”. Hogy milyen sűrűséggel, arra egyáltalán nem emlékszem. Naponta, hetente vagy havonta? Vagy még ritkábban, esetleg éveken át? Az elbeszélés két forrásból bugyogott elő, mégis egyetlen kör köré épült, valahogy úgy, ahogy a vízbe dobott kavics körül fodrozódik a víz. Mesélt anyám, mesélt apám. És soha nem versengtek. Ez valódi csoda, ahogyan ma visszaemlékszem erre. Nem versengtek, nem akarták túlszenvedni egymást. Auschwitz és Ukrajna. Kon-centrációs tábor és munkaszolgálat. Nálunk, a mi családunkban: az anya és az apa, a nő és a férfi. Ebben a sorrendben volt valami csöndes alázat. Az egyik a rettenet, a másik az embertelenség. A rettenet fölfoghatatlan, túl van rajtunk, embereken. Az embertelen, a kifordult emberség még őrzi kapcsolatát az emberrel.

Az anyám, Mami köré a rettenet meséje szövődött. Lassanként megtud-tam, hogy Auschwitz jelkép, az ördög a részletekben, egész pontosan Birkenau-ban rejlik. Auschwitz munkatábor, Birkenau megsemmisítő tábor – ezt anyám mindig hangsúlyozta. Kicsit túlzónak találtam akkor ezt a precizitást. Pedig, mint később megértettem, a kérdés ez volt: van krematórium, vagy nincs.

Maga a mese csupa állóképből áll: Appelplatz, barakk, szelektálás, fekete-kenyér, priccs, krematórium, gázkamra, Sonderkommando, a rikoltozó cigá-nyok – itt hang is van –, lengyelek, zsidók… és csak nagyon kevés emberi: bajtársnők, barkochbázás Stefkával – egyikük Jézusra, a másikuk Mózesra gondol. Elmerültek a játékban, másnap Appelra mentek, majdnem oda-vesztek.

Ám Auschwitzban Jézusra gondolni, barkochbázva! Mózesre, az még jó. De hogy Jézusra? Akkor, amikor épp a keresztények…? De épp ez az, nem a keresztények, hanem az árják. Akkor ez nekik majdnem az életükbe került, nem jelentek meg időben az Appelplatzon, és nem tudom, hogyan úszták meg, hogy elbarkochbázták az időt. Elbarkochbázták az időt, elfeledkeztek maguk-ról! Nekem ez nagyon tetszett. Ezt is megtanultam: a zsidónak nem a keresz-tény az ellentéte.

Meg hát gyerekként az is tetszett, hogy Mamit majdnem lelőtték, mert ugye, úgyse, juszt se lőtték le, hiszen megszült engem, szóval itt van, a maga valójában. Az ember gyerekként így gondolkodik. Fenét gondolkodik! Érez.

Az Auschwitz név mellé lassan odakerült a Mengeléé. Aki egyszer meg-vizsgálta. A szó: megvizsgálta – évekig, évtizedekig kísértett, kísért ma is. Ahogyan a Birkenaué. A mamám – Mami – beteg volt, és „a Mengele”

244

megvizsgálta – de ő megúszta. Tehát nem. Nem mi? Lehet, hogy meg sem vizsgálta, hanem „csak” ránézett? Ha az ördögnek kell ősképet keresni, akkor nekem ez ugrik be. Még most is félek tőle. Mami soha, semmilyen borzalmat nem mesélt. Éheztek, fáztak, ezt tudtuk. Mindig azt mondta, hogy a szürkeség, meg a sár. Ezt a Kertész Imre is leírja. Abban teljesen ráismertem mindarra, amit az anyám mesélt. Mert ez nem Auschwitz, hanem Birkenau, ahol krematórium volt. És a szürke, a mindent beborító sár. Őneki a halálfélelme a cigányok visításán keresztül jelent meg. Az szívszorongató volt.

Tehát van a fázás, az éhezés, a sivítás, a negyedik pedig a Mengele.Mi, gyerekek számoltuk, hogy ki volt a családból külföldön. És külföld

akkor a határ, a vasfüggöny volt. Megkérdeztük Judittal, hogy beleszámol-hatjuk-e Auschwitzot. Hogy Mami ne maradjon le az apám mögött, aki volt már külföldön.

Bécsbe ment ki egy barátjával, ahol „udvari énekes” volt: bérházak udvará-ban énekeltek, remélve, hátha ledobnak nekik pár pfenniget.

Gyerekként még arra is gondoltam, hogy Mami „csak” kilenc hónapot töltött a táborban, Api szegény huszonhetet muszosként.

Az én szüleim nagyon jól éltek, nagyon szerették egymást. És nem volt köztük semmifajta rivalizálás. Ezt persze akkor nem fogalmaztam így meg, csak utólag visszagondolva látom, hogy egyáltalán nem volt olyasmi, hogy ha az apám mesélt, akkor az anyám jelentkezett volna, hogy de bezzeg Auschwitz! Apám mesélt, anyám mesélt, vagy mind a kettő. Ha az egyik mesélt, a másik teljesen ott állt mögötte. Az apám meséi mindig napsüté-sesek voltak, mert férfiak voltak, munkaszolgálatosok.

* * *

Közben fölnőttem. Mamival elváltunk. Nem elváltunk, hanem élni kezd-tem a magam életét – mondtam talán neki. Ő meg így mondta: „Te mész a magad útján, én meg baktatok utánad.”

Én már huszonvalahány éves voltam, amikor Mami egyszer csak előállt avval, hogy tanítsam héberre. Én akkor már tanultam héberül a mára világ-hírű Komoróczy Géza professzortól. Mami gyakorlatilag a nulláról kezdte. De azért héberül olvasni tudott. Ahogy én, mikor elkezdtem a tanulást, nem. És akkor egyszer az alapimát, a sh´má-t olvastuk. Ő járt hozzám. Egy csomó mindent megértettünk. Nem nyelvtanulás volt igazán, inkább zsi-

245

dótanulás. Vagy: „visszafelé tanulás”. Az anyámat tanítottam héberre. Neki is, nekem is nagyon fontos volt. Egy ellopott gyerekkor után.

A „visszafelé tanuláshoz” idemásolom azt a levelet, amit mindössze pár évvel a halála előtt kaptam tőle, de csak a halála után értettem meg:

Születésnapomra

Megszülettem, hogy megszüljelek – látni kezdtem, hogy láthassalak – érezni kezdtem, hogy megérezhesselek – álmodtam, hogy legyenek álmaid – élek, hogy élhesd az álmaidat! Az ajtóm sarkig tárva, hogy Téged várjon, ablakomon beengedem a fényt, s jöttödre meggyújtom régmúlt emlékeim Ünnepi Gyertyáit, mert Fénnyel akarlak várni mindig, ünnepi Fénnyel. Te gyakran elmégy (mert a „felnőttek” gyakran elmennek), s ilyenkor szorosra zárod ajtómat, s elviszed magaddal Fényeimet. Ünnepi Gyertyáim csonkig égnek ilyenkor, s bezárt ajtó, fénytelen ablak közé szorított sötét szobámban egyedül maradok.

(A zárban kettőt fordul a kulcs, a léptek zaja már elhangzott a fénytelen ablakok alatt, s a gyerek a szorongó félelem nyirkos verítékében fürödve tapad az ágyhoz. Elmentek a Felnőttek, egyedül maradt. Ez mindig így van, tudja ő ezt már! A Felnőttek sokszor elmennek, s egyedül hagyják a gyereket, a gyere-ket, ki Felnőttek közé született gyereknek, s felnőni már nem volt ideje. A szoba sötét, a csendet a hosszúra nőtt árnyak csontos kezeinek ropogása teszi még félelmetesebbé. A gyerek fekszik nyirkos-mereven, aludni szeretne, álmodni, de még nem lehet! A messzi konyha homályos csendjében a kis cseléd írja „örök” levelét messzi otthonába: kedvesjó szüleim remélem levelem jóegésségben talá-lya magukat mejhez hasonlót irhatok magamrul is hálistenek jól megy sorom ((Ich! bin! Gesund! Und! Es! Geht! Mir! gut! „megnyugtató, boldogító” nyom-tatott betűk! Ó, nincs semmi baj! A Wagonok ajtaja szorosra zárva, nem eshe-tünk ki! Az ablak elérhetetlen magasan – nem jön be rajta fény se, levegő se, s sűrű rácsai oly apró darabokra szabdalják a még látható EGET, hogy vannak pillanatok, hogy azt képzeljük, abban el sem férhet az ISTEN)) A gyerek elfá-radt, elnyomja az álom, puha kezek halkan nyitják az ajtót, a szobába beárad a Fény, s két drága kéz szótlan-csendesen meggyújtja az Ünnepi Gyertyákat, s áldó simogatással pihen meg a gyerek álmodó fáradt fején.)

Vigyázz! ha elmégy, ne csapd be zajjal az ajtót, hátha felriad egy álmodó gyerek!? Lépteid zaját nyelje el az ablak fényes, puha csöndje. De mikor vissza-jössz, koppanjanak lépteid hangosan ablakom alatt, hogy álmomból ébredve is

246

kitárhassam Neked ajtómat! Fénnyel várhassalak, Ünnepi Gyertyák Fényével, melyek alá lehajthatod felnőtt életedben elfáradt gyerekfejedet, egy simogatásra. (Így talán nem lennének többé Isten Nélküli Pillanatok!?)

p.s. Születésnapomra írom ezt Neked, mert születésnapomon Neked gon-doltam! ez nem Mű, nem Alkotás, csak úgy írtam egyszerűen, mert eszembe jutott. Neked írtam, mert Neked jutott eszembe. Talán lehetne egy naplótö-redék, mit kimásolhatnék naplómból (ha írnék ilyet). Ha szentimentálisnak éreznéd, gondolj arra, hogy egy gyerek írta, egy Gyerek, ki Felnőttek közé szüle-tett, s már nem volt ideje felnőni. Egy gyerek sohasem tud szentimentális lenni, legföljebb naiv, őszinte és egyszerű. Lehet kevés, amit írtam, de azt hiszem, ha megérted, lehet Minden is! Tégy vele, amit akarsz, ez most már csak a Tiéd! Megtartod, vagy eldobod, emlékezel rá vagy elfelejted, a Te dolgod!

Születésnapom van. Gyere! Ünnepeljünk! Gyújtsuk meg az Ünnepi Gyer-tyákat, s Azoknak Fényében (ahogyan már szokás) kívánjon minden jót a Gye-rek-Felnőtt a Felnőtt-Gyereknek, vagy a Felnőtt-Gyerek a Gyerek-Felnőttnek.

JÖVOREHEHO ADAUNOJ – AZ ÖRÖKKÉVALÓ ÁLDJON MEG TÉGED

Amen.

247

Horváth Ágnes

Budapesten születtem, és mindig is itt éltem. Máig meghatározó élményeim az örökölt, tehát nem utólag rám ragadt zsidóságom – ennek minden következményével. Avval is, hogy a szüleim „kijár-ták” a magyar zsidó sors adta csapásokat, a szó út és tragédia értelmében, apám muszos**, anyám birkenaui élményeivel, az asszimilációs törekvésekkel stb. De avval is, hogy francia–orosz szakos hallgatóként héberül kezdtem tanulni. Hogy még mi szólít meg? Mire kapom föl a fejem? Először is Dosztojevszkijre, utána a francia irodalom és a francia nyelv egy-egy tüneményére, de az utóbbi jó tíz évben az Európai Iskola mint mozgalom és mint művészet alkotóira, akikből néhányat volt szerencsém ismerni, és akiknek képei között nőttem fel. Mindez – és itt ér össze gyerek- és felnőttkorom: a zsidóságnak az a forró igenlése és tágassága, amit Tábor Bélától kaptam, valamint a Szabó Lajos-i mozgalom-kö-zösség-hagyomány hármasság.

* Muszos: munkaszolgálatos, rövidítés.

248 Hahn lányok - szülők, nagyszülők

249Horváth Ágnes

Horváth Ágnes édesanyja

250

Gál Éva

CSALÁDÁLLÍTÁS

Nemrég megnéztem egy kiállítást, amely a magyarországi holokauszt tör-ténetét olyan nők személyes elbeszélésein keresztül meséli el, akik kamasz-lányként vagy fiatal nőként élték túl a gettót, a bujkálást vagy valamelyik lágert. A tárlatvezetés után páran még leültünk beszélgetni az intézmény kávézójában, és a spontán alakult kerekasztal mellett hangzott el a követ-kező kérdés: „Én nem vagyok zsidó, és nagyon érdekelne, tényleg igaz-e, hogy a zsidó családokban, ahol a szülők keresztül mentek a rémséges holokauszton, nem beszéltek erről a gyerekeiknek. Nem értem, hogyan lehetséges ez…”

Ez a kérdés támasztotta fel bennem a vágyat, hogy elmeséljem anyám és családja történetét – mert ez a kérdés az én egész életemet is végigkíséri.

Anyukám egy igen különleges asszony volt. A környezete okos, bölcs, jókedvű, jószívű és segítőkész asszonynak látta, és valóban ez mind ráil-lett, de én mint a kislánya valami mást éreztem. Valami nem stimmelt: nem tudtam szeretni. Akkor úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy azért, mert a bátyámat jobban szereti, mint engem. Hogy én csak egy mellékter-mék vagyok. Néha rémes hisztiket csaptam, levágtam magam a földre, és teljesen kezelhetetlen voltam, de ezenkívül külső szemlélő nemigen vehette észre, hogy bármi gond van. Anyám foglalkozott velem, mindig ott ser-tepertéltem mellette a konyhában, segített, ha valamit kértem, elmesél-hettem neki bármit, ami velem történt. Ideális anya-leány kapcsolatnak látszott a viszonyunk, és mégis állandóan az volt az érzésem, hogy engem nem szeretnek. Felnőtt koromban fogalmazódott meg bennem, hogy valami mély szomorúságot láttam mindig az anyám arcán – még talán akkor is, amikor jókedvűen nevetett.

Még később, amikor elkezdtem önismerettel foglalkozni, és magamban is felfedeztem ugyanezt a rejtett szomorúságot, ami szintén láthatatlan volt

251

a külvilág számára, akkor láttam meg tisztábban, hogy honnan jön ez.Mivel én sem éreztem jól magam így, hogy hurcolok valamit, ami nem

is az én fájdalmam, és az is inspirált, hogy a lányomnak ne adjam tovább ezt az „örökséget”, kerestem a módját, hogy kitisztíthassam magamból. Úgy látszott, hogy az önismereti technikák végülis mindig ide vezettek vissza, és szép lassan felszívódott belőlem ez a fájdalom, és szabad utat nyitottam magamban az anyám iránti szeretetnek.

Nemrégen történt, hogy egy konfliktus egy kollégámmal olyan mérhe-tetlenül felizgatott, hogy kénytelen voltam elgondolkodni, hogy talán, a mélyben még mindig valami nagy düh vagy félelem mozgat, mert a felhá-borodásom és a kiborulásom aránytalanul nagyobb volt, mint az a „bűn”, amit a kollégám elkövetett. Csupán annyi történt, hogy egy jól megbeszélt programot, amit együtt vezettünk volna, és ami több embert is érintett, kolléganőm az utolsó pillanatban hirtelen lemondott, valami más tenni-valójára hivatkozva, ami akkor neki sokkal fontosabbnak tűnt. Rémesen reagáltam, ordítani kezdtem vele, hogy ezt nem teheti meg, ez cserbenha-gyás, hogy nem lehet rá számítani, hogy becsapott stb. stb., – aztán még sokáig sírtam, és rémesen sajnáltam magam, és csak kérdezgettem, hogy miért történhet ez meg velem, és hogy én soha sem tennék ilyesmit stb. Csak nem jött meg a válasz, ezért aztán bejelentkeztem családállításra*.

Már szokásommá vált, hogy ha megakadok, és nem tudok saját erő-ből továbblépni egy állandóan ismétlődő problémán, akkor családállításra megyek. Itt az történik velem, hogy hirtelen rálátok valamire, amit addig egyáltalán nem láttam. A problémám nem ott és akkor oldódik meg általá-

* Családállítás: Bert Hellinger felfigyelt arra, hogy testi-lelki bajaink kialakulását nem lehet csak a saját életünk eseményei alapján megérteni. Úgy tűnik, mintha sorsunk elválaszthatatlanul összefonódna a kibővített családunk tagjainak sorsával. „Azt mindannyian tudjuk, hogy családunk erősen hat az életünkre, ám nagyon keveset látunk abból, hogy hogyan. A családot közös lélek mozgatja, amely igen távoli családtagok sorsa közt is szoros kapcsolatot teremthet. Sok terhünket saját életünkben szedtük magunkra, ám egy másik részét a család vagy egyes tagjai iránti hűségből hordozzuk, anélkül, hogy sejtenénk. A Bert Hellinger német terapeuta által kidolgozott családfelállítás onnan kapta nevét, hogy a csoport tagjai a térben megjelenítik, „felállítják” az adott család viszonyait, mégpedig a valóság olyan mély rétegét, amely a hétköznapokban felfedhetetlen. A rátekintés a lélek valóságára egyúttal gyógyulást is hoz.” Földes György, http://hellingercsaladfelallitas.hu

252

ban, (bár néha ez is megtörténik), de körülbelül fél év múltán, amikor visz-szanézek, megállapíthatom, hogy az a probléma már nem probléma többé.

A fenti élethelyzetet tártam röviden a vezető és a csoport elé, és, hogy keresem a választ – és esetleg a megoldást is –, hogy az ilyen váratlanul kellemetlen helyzetek ne tegyenek ennyire kiszolgáltatottá. A vezető zse-nialitása és a csoport közreműködése végül különös állapotba juttatott.

Felállt a színpadra az „anyám” (Fini), az ő két „lánytestvére” (Edit és Trúde), Ernő a „bátyjuk”, az apám, (Hugó), és a „bátyám” (Tamás). Egy lány a „zsidóságot” személyesítette meg. Később a színpad egy távoli sar-kába felkerült az „anyai nagyanyám” is (akit Auschwitzba érkezésük után azonnal elválasztottak a lányoktól, és elégették a krematóriumban. Nagya-nyám utolsó mondata az volt a lányoknak: „Maradjatok együtt!”. Együtt is maradtak, és így mindhárman túlélték a borzalmakat).

Engem is megszemélyesített valaki, tehát „én” is ott voltam a színpadon. Ott kucorogtam a három lánytestvér lábánál, és sóvárogva néztem anyámat. Ő szomorúan nézett engem. Se a bátyámra, se az apámra (a férjére) nem figyelt. Ott ült a szomorúság az arcán, oldalán a nővérei, és engem nézett.

Volt egy pillanat, amikor a vezető megkérdezte, hogy akar-e valamit nekem mondani – akkor ezt mondta: „Kislányom, nekünk, zsidóknak 200%-ot kell teljesítenünk ahhoz, hogy elégedettek legyenek velünk”.

Éreztem, hogy ez nagyon ült. Hogy én ezzel a tudattal élek, anélkül, hogy tudnám ezt a „törvényt”. (Hogy talán ezért olyan nehéz elviselnem (látni), ha valaki hirtelen megszegi a szavát, és felrúgja az egyezséget)

Ott állt az anyám a testvéreivel, akikkel átélték a koncentrációs tábor összes rémségét, és akiknek a segítsége nélkül anyám nem tudta volna túlélni ezeket a hónapokat.

Anyám beteges volt, gyenge, egy gyerekkori betegségét félrekezeltek, és abból visszamaradt valami, ami miatt ő szorult leginkább a testvérei segít-ségére. Többször előfordult, hogy az appelnál, a sorakozónál úgy kellett őt támogatni, hogy az őrök ne vegyék észre, hogy alig áll a lábán, mert az a végét jelentette volna. Anyám már akkor jól tudott varrni, ő varrta be a vászonruhákba a belső zsebeket, hogy a kenyeret észrevétlen ki lehes-sen csempészni a konyhából. Edit a fáma szerint jó szakácsnő volt (bár a vízbefőtt marharépához nem kellett mesterszakácsnak lenni), őt sokat osztották be a konyhára. Trúde orvostanhallgató volt, mikor elhurcolták: ő a betegszobára volt beosztva, és onnan tudott sokat segíteni a többieknek.

253

Megértettem, hogy milyen szoros szálak kötik össze ezt a három asszonyt.

A felszabadulás azt hozta, hogy ők hárman, három felé kerültek. Trúdét Franciaországban várta a férje, Editet Palesztinában – a későbbi Izraelben, és Fini, az én leendő anyukám azt a hírt kapta, hogy Hugó itthon van Magyarországon – úgyhogy ő erre vette az irányt. (Edit vele jött, és csak utána vándorolt ki Palesztinába, mert nem hagyta egyedül a testvérét ilyen legyengült állapota miatt. Anyám a táborban már a felszabaduláskor súlyos flekktífuszt kapott, aminek a következményét egész életében hurcolta.)

A szocializmusban lezárták a határokat, és ezzel együtt az információ áramlást is. Letiltották a levelezést, anyám nem tudott kapcsolatot tartani a testvéreivel. Titkolnia kellett, hogy rokonai vannak külföldön.

Megértettem, hogy elszakították a legszorosabb szálait, teljes magányba taszították. Az még kérdés számomra, hogy az apámhoz milyen lelki kötő-dés fűzte. Ott a családállításon felmerült bennem, hogy valami trauma érhette férfi(ak) részéről, ez lehetett az oka, hogy ennyire keresztülnézett minden férfin. (A „bátyja”, a „férje” és a „fia” álltak ott mellette, a színpadon)

A 60-as évekig tartott ez a teljes elszakítottság. Akkor lazult a helyzet, és végre el tudtak jönni hozzánk a rokonok. Megismertem Editet, Trú-dét, a férjeiket, Mancut és Egont, és a gyerekeiket, az unokatestvéreimet. Mindkettőjüknek lett két-két lányuk. Nagyon összebarátkoztunk, és ez a kötelék máig is tart.

(Később felmerült bennem a nagy kérdés, hogy a rémségek után, ami-kor legyengülve és rettenetes élményeikkel a lelkükben hazakerültek, hogy voltak képesek gyerekeket szülni? Micsoda lelkierőre volt ehhez szükségük. Alkalomadtán megkérdeztem ezt Trúdetól, és a válasza nagyon meglepett: „Nem kellett lelkierő hozzá, meg akartuk mutatni a Hitlernek, hogy minket nem lehet kipusztítani!” Először nagyon meghökkentem, haragot éreztem, és nem akartam „bizonyíték” lenni – de aztán megbékéltem, és nagyrabe-csülöm mindhármukat, amiért helyt tudtak állni, és hálás vagyok a szüle-imnek, hogy élek).

Ekkor kezdtem a holokausztról is hallani valamit, mert bár többnyire németül folyt a társalgás, hogy a Juli néni (Ernő bátyjuknak a bolgár szár-mazású felesége) is értse, valahogy eljutottak foszlányok hozzám is. (Juli néni és Ernő egy Palesztinába tartó, menekülőket szállító hajón kötöttek névházasságot, hogy Juli néni is partra tudjon szállni; aztán nekik is lett

254

két gyerekük, és 40 évig éltek együtt, Juli néni haláláig.)A nagymamáról nem sok szó esett, még ezeken a közös családi beszél-

getéseken se. Azt gondolom, az ő elvesztése túl erős trauma volt mindhár-muknak.

A nagymama csak állt a színpad távoli sarkában, háttal a történéseknek, kicsire összehúzva magát. Sokáig senki ügyet sem vetett rá. Én éppen azon vol-tam, hogy megkérdezem, mi van vele, mikor a foglalkozást vezető tanár meg-kérdezte tőle, hogy érzi magát. Visszafordult (helyes fiatal kislány játszotta), és elmondta, hogy nagyon fázik, és valójában ez, ami itt történik, őt nem érdekli. Ezek itt, a lányai azt hiszik, hogy ők szenvedtek igazán – pedig ők élnek! „Én szenvedtem – mondta –, engem elégettek! Az egyetlen, aki még érdekel, az Éva” – és rám mutatott, aki a színpadon kívül álltam, megrendülve figyelve az eseményeket.

Abban az időben készültem a nagymamaságra, és rémesen meg voltam szeppenve, hogy mi lesz velem, fogalmam se volt, milyen nagymamának lenni, hogyan kell nagymamának lenni. (Ezzel zaklattam a menyemet is, hogy majd én milyen nagymama leszek. Mi több, a saját anyukája is be volt rezelve, mert neki is az első unokáját hordta a menyem a pocakjában. Egyszer aztán megelégelte a nyafogásunkat, és figyelmeztetett, hogy ő lesz anya, hagyjuk őt békében, és majd megoldódik a mi problémánk is).

Abban a pillanatban, mikor a Nagymama rólam érdeklődött, valami nagyon mély érzelmi kapcsolódást éreztem vele, és akkor ott, hirtelen lett egy nagymamám. Egy hétre rá született meg Dávid, az első unokám, aki aztán a világ legboldogabb nagymamájával találkozhatott. Nem tudom, hogy mennyi köze volt a családállításnak ehhez, de azt éreztem, hogy ott valami megoldódott. Most is úgy érzem, a hosszú távollét után, a nagy-mama visszaköltözött a családunkba.

255

Gál Éva

1949-ben születtem, és az utóbbi 64 évet boldogságkereséssel töl-töttem. Közben kiváló élettársammal 3 gyermeket neveltünk fel, akik most szintén boldogságkereső foglalkozást űznek. Voltam sok minden: külkereskedő, zeneműbolti eladó, játékszervező, marke-tingigazgató, és intézményvezető. 46 éves koromban egy elég nagy váltást hajtottam végre, jógázni kezdtem és kineziológussá lettem, elhagytam a multi cégeket, és lényegesen tudatosabban folytattam a boldogságkeresést. Most a nyugdíjamat élvezem, és közben jógát tanítok más boldogságkeresőknek, fiataloknak és idősödőknek egy-aránt.Az, hogy anyám megjárta a koncentrációs táborokat, apám a munkaszolgálatot, két nagyanyám és egyik nagyapám Auschwitz-ban pusztult el, biztosan rányomta bélyegét az életemre. Igyek-szem kutatni a sorsukat, hogy jobban értsem a magamét és a gyerekeimét.

256Horváth Ágnes és testvére édesanyjukkal

Horváth Ágnes édesanyjával

257Horváth Ágnes – a nagy család

258

Endrődi Panni

ECETFÁK

1. Múlt a jelenben

Amennyire vissza tudok emlékezni a gyerekkoromra, az nem volt kétséges számomra, hogy mi zsidók vagyunk. Ezt a szót azonban csak néhány éve vagyok képes kimondani.

Szüleim dédnagyapám, Weisz Mendel kóser vendéglőjében ismerked-tek meg, nem sokkal azután, hogy visszatértek a lágerből. (Az említett vendéglő a Wesselényi utca 20. szám alatt, 1917-ben nyílt meg, majd a háborút követően, az államosításáig üzemelt). Szüleim 1945-ben csak azt követően tudtak házasságot kötni, hogy édesapám lágerben „elhunyt”első feleségét halottá nyilvánították. A családomból a szüleimen és a bátyámon kívül senkit nem ismertem – illetőleg, bizonyos okok miatt nem ismerhet-tem. Anyukám szülei és nagyszülei, valamint kishúga és öccse a gettóban vészelték át a háborút. Édesanyám, Scheer Ibolya tizenkilenc évesen tért vissza Berlin Spandau-ból, és nemsokára két nővére is megjött a halál tor-kából: Bergen-Belsenből és Auschwitz-Birkenauból.

„Szerencsés család a miénk. Mindenki túlélte a fasizmust. Sajnos ezzel nem sok zsidó család dicsekedhet”. Erre a kijelentésre anyukám egyik írásában találtam rá, ám sajnos csak részben igaz. Az élet kegyetlen dolgokat tud produkálni, akár – úgymond – békeidőben is. Freedman Ella, anyai déd-nagymamám, még csak tizennégy éves volt, mikor rábízták öt és hatéves kistestvéreit, hogy vigyázzon rájuk, amíg a papa, mama és a három nagyfiú szekéren átmennek Ölyvösről a szomszéd faluba, egy esküvőre. Másnap jött a rettenetes hír, hogy az esküvőről hazafelé tartva, a részeg kocsis a bakon elaludt. A szekér egy 30 méter mély szakadékba zuhant. A tragédiát senki sem élte túl. Borzasztó és egyben megrázó lehetett, amikor az összez-úzott tetemeket a család és a falubeliek hazavitették, majd eltemették az öt

259

koporsóban a szülőket és három fiukat. Ella és Weisz Mendel (a segédből lett üzletvezető), összeházasodtak, hogy az életben maradt kistestvéreket ne vigyék el a családtól. Nehéz és megpróbáltatásokkal teli évek következ-tek számukra. Nyolcvan évet éltek együtt. 12 gyerekük született, akikből kilencen maradtak életben, szerte a világban.

Dédszüleim, akiket sajnos nem ismertem, nagyszüleim, és az ő egyetlen fiuk, 1950-ben nekivágtak a bizonytalan és viszontagságos utazásnak Erec Izraelbe, az Ígéret Földjére. Nagymamám, határozottan kijelentette, hogy ő nem fogja egy ilyen országban leélni az életét. Nagyon kemény asszony volt. Már fiatalon is sokat dolgozott. A törvényeket szigorúan betartó, val-lásos életet élt. Nem tudta megbocsátani a lányainak, hogy a háború után ateistákká váltak. Scheer Ferenc és felesége, Weisz Róza itt hagyták négy fiatalasszony lányukat, azok férjeit, valamint nyolc unokájukat. Amikor tizenöt éves voltam, a nagymama még egyszer visszajött Magyarországra, hogy meglátogassa az itt élő családját. Nekem akkor nem sikerült közel kerülnöm hozzá. 1970-ben, amikor még éltek a nagyszüleim, édesanyám elhatározta, hogy kivisz magával a családjához, Izraelbe. Az 1967-es háború után a magyar hatóságoktól azonban nem kaptam útlevelet. Abban az idő-ben a fiatalokat nem igazán engedték ki az országból. Anyukám így nélkü-lem utazott el 1971-ben, hogy lássa még egyszer, talán utoljára a családját. (Azóta nagyszüleim már Tiberias temetőjében nyugszanak).

Édesapám vidéken élő családját szinte mind elvesztette. Szülei, nyolc test-vére, az első felesége, Mariska, csecsemő nővérem, Zsuzsi, és még körülbelül 25 rokona nem tért vissza a haláltáborokból. Ma már értem, hogy édesapám miért nem beszélt a múltról, és miért óvott engem még a széltől is.

Amikor kicsi voltam, édesanyám, sokat mesélt a közelmúlt borzalmai-ról, az ellenállási mozgalomról, a börtönről, a haláltáborról és a kényszer-munkáról.* Bátyám 1947-ben, én 1949-ben születtem. Nagyon frissek voltak még anyánk számára a fiatalon átélt események. Akkoriban a filmek és a híradók is megfelelő anyaggal szolgáltak ahhoz, hogy kellőképpen féljek, és asszimilált lelkületű zsidó kislány legyen belőlem. Minderre még jócskán rásegített az arcom „zsidós” jellege és a hosszú, fekete, hullámos hajam. Az volt még a legkevesebb, hogy az utcasarkunkon ücsörgő srácok

* Scheer Ibolya több írása is megjelent a Sós kávé – elmeséletlen női történetek című antológiában. (Novella Kiadó, 2007).

260

rendszeresen Cigusnak vagy Cinka Pannának szólítottak. A lelkemet igazán megsebző dolgok azonban az iskolai kiközösítések és – időnként – verések voltak, melyek általában egy kapualjban zajlottak, hogy azért a dolog ne legyen feltűnő. Erről nem beszéltem soha senkinek, mert azt hittem, hogy valami rosszat tettem, és ezért történik ez velem.

Rettenetesen féltem a lakásunk sötét helyiségeiben is, mert azt képzel-tem, hogy a sarokban ott áll egy német katona, fején a jellegzetes páncél sisakkal… Nem voltam képes végignézni azt a svéd dokumentumfilmet sem, aminek „Soha többé!” volt a címe. A varsói gettó jeleneteinél bero-hantam a szüleim nagy ágyába, és magamra húztam a vastag és nehéz dunyhájukat, hogy ne halljak semmit a filmből. A könyvespolc takarítását édesanyám mindig rám bízta. Ott volt az a bizonyos könyv is, aminek a címe „Halálgyár” volt. Még ma is emlékszem a könyv lapjaira, az abban látott borzalmas fotókra. A borítója barna színű volt, fehér csíkokkal, és azon az a híressé vált fotó, melyen a marhavagon nyílásán, a szögesdrótok közül néhány, a félelemtől, és az éhségtől eltorzult nő arca volt látható. Ez a kép beleégett az emlékezetembe. Annak ellenére, hogy csak úgy voltam képes a későbbiekben a könyvet leemelni a polcról, és letörölgetni, hogy becsuktam a szemem, majd a portörlés után visszahelyeztem, a szépiro-dalmi kötetek közé. Ettől a mutatványtól még az sem riasztott vissza, hogy akár le is eshettem volna a székről portörlés közben, amint csukott szem-mel egyensúlyoztam.

Apai nagyszüleimet megsemmisítették a lágerek valamelyikében, anyai déd- és nagyszüleim pedig Izraelben éltek, így a szüleim kénytelenek voltak időnként idegenekre bízni, a bátyámmal együtt.

A nyári hétvégék szinte mindig a szüleink nélkül teltek, mert rendszeresen vidékre utaztak, dolgozni. Vásárokba jártak kereskedni, hogy a sok adóságot ki tudják fizetni. Apukám ugyanis 3 évig – a lágerben összeszedett csont TBC-je miatt – szanatóriumban volt, és anyukám ez idő alatt éjjel-nappal dolgozott, de így is nagyon szegényesen éltünk. Néha éheztünk is. Szüleim, a vásárokra már éjszaka elindultak, ponyvás, nagy teherautókon utaztak, hogy már reggelre odaérjenek a távoli, vidéki helyszínekre. Ilyenkor, vasárnap reg-gel szomorúan néztem utánuk a földszinti ablakunkból – bár addigra ők már rég a portékájukat árulták valamelyik vásárban. Sosem tudom elfelejteni, azokat a vasárnapokat, mikor a kiürült és elcsendesedett utcákon feltűnt egy-egy család, amint családlátogatásra, kirándulásra vagy strandra igyekezett. Én

261

meg egy díszpárnán ücsörögve bámultam az utca életét a rácson keresztül – ez volt az én hétvégi színházam.

A nyarakat is hasonlóképpen, otthonról távol, idegenekre bízva töltöt-tük a bátyámmal. Nem voltunk túl jó testvérek, de mégis a legrosszabb az volt, mikor még az egyetlen társam, a testvérem sem volt velem, így még inkább kiszolgáltatott lettem. Gyakran meg is szöktem, mikor már nagyobb voltam. Elmentem a postára, és felhívtam az anyukámat, hogy vigyen haza. Ezeken a pénzért vállalt üdültetéseken, kivétel nélkül nem zsidó emberekhez kerültem. Volt, hogy a szememre vetették az ottani fel-nőttek, hogy mi feszítettük keresztre Jézust. Fogalmam sem volt arról, hogy miről beszélnek, de egyet tudtam: azt, hogy sütött belőlük felém a gyűlö-let. Ezt az érzést máig nem felejtettem el, és felismerem a rejtett gyűlöletet, bármilyen irányból érkezik is.

Több alkalommal Nagykátán, egy kovácsmester családjánál nyaraltam, akikre ma is szeretettel gondolok vissza. Ott, és általuk ismerkedtem meg a falusi élettel, munkával, ünnepekkel, és persze a katolikus vallással. A szoba, ahol estéként aludtam, tele volt szentképekkel. Azt persze nem tud-tam, hogy azok a lepelbe öltözött emberek, a képeken, eredetileg zsidók, csak éppen keresztényekké lettek. A kovács felesége megtanított imád-kozni, szenténekeket énekelni, és velük mentem a templomba is. Zsina-gógába azonban először csak húszévesen jutottam el. Egyszer megkérdezték tőlem, hogy hol van az én nagymamám. A válaszomat, körülöttem a sok szenttel, bizony nagyon meg kellett gondolnom. – Keresztinában – vála-szoltam. Mit is válaszolhattam volna, ott és akkor, én, az asszimilált, félős és egyben tudatlan kislány, hiszen a nagymamámról csak annyit tudtam, hogy egy távoli országban él, amelynek Palesztina a neve.

Zsidó identitással, de a tudás és a tapasztalás teljes hiánya okán, fogal-mam nem volt a vallásunkról, ünnepeinkről, szokásainkról és a hagyomá-nyainkról. Néhány, a szüleim által használt jiddis kifejezés, családi történet, és az édesanyám által főzött ételek – mint a sólet – jelezték a hovatarto-zásomat. És még valami más is. A személyi igazolványom kiváltásához szükségem volt az anyakönyvi kivonatomra, mely időközben elveszett, így újat kellett kérnem. Az ügyintézés megkönnyítése érdekében, anyukám kezembe adta azt a kis igazoló szelvényt, melyet a kórházban állítottak ki, a születésem után. A legfontosabb születési adatokon túl, szerepelt azon egy fontos információ: vallása: izraelita.

262

Néha, mikor a Bethlen moziba mentem, láttam a szemben lévő zsi-nagóga előtt a sok, fekete ruhás embert, de ehhez a közösséghez semmi közöm nem volt. Nekem az ünnep a Karácsony volt, Hanukáról nem is hallottam. A zsidó ünnepek nevével és jelentésével csak sokkal később ismerkedtem meg.

A serdülőkor, a fiúk és a szórakozás rövidesen meghozta számomra a maga pofonjait, amelyektől aztán magamhoz tértem. Nem voltam csúnya lány, de a fiúk mégis elkerültek. Persze, mert a neveltetésemből adódóan, nem a magamfajta, büszke, zsidó fiatalokkal töltöttem a hétvé-géimet. A barátaim között nem volt egyetlen zsidó lány és fiú sem – vagy talán mégis? Nem kellett sokáig várnom a válaszra, mert az hamarosan megérkezett, éppen az első szerelmemmel. Akkoriban a szombat estéin-ket a Rákóczi úton lévő Metró Klubban töltöttük. A Metró Együttest hallgattuk, és ismerőseinkkel beszélgettünk éppen, amikor a barátom, se szó, se beszéd, kirohant a teremből. Nem tudtam mire vélni a dol-got, ezért utána szaladtam, és faggatni kezdtem. Az arca megmereve-dett, láttam rajta, hogy majd szétveti a düh. Nehezen tudtam rávenni, hogy elmondja, mi zaklatta fel ennyire. Nagy nehezen elárulta. Egy srác odament hozzá, és azt kérdezte: – Mi az, rászálltál erre a zsidó csajra? Döbbent csend következett. A válasza hidegzuhanyként ért. A barátom duplán kibukott, mert mint kiderült, az édesanyja zsidó, az édesapja pedig arisztokrata származású volt. Ő nem az édesanyja sémita vonásait örökölte. Arra is csak évek múltán jöttem rá, hogy minden barátja zsidó volt.

2. Karók híján, egyedül

1967-ben érettségiztem, és tettem le a szakmunkás vizsgát egy olyan iskolá-ban, ahová nem önszántamból mentem. „Szakmát kell tanulnod, kislányom – mondták a szüleim, mert ha bármit hoz az élet, netán egy háborút, ne kelljen éhen halnod”. A jeles szakközépiskolai érettségim ellenére, esélyem sem volt a továbbtanulásra. A középiskolai évek alatt pedig igyekeztem mindent magamba szívni, amit csak lehetett. Egyetemi színpad, filmklub, színház, színjátszó kör, irodalmi presszó, TIT Szabadegyetem… Sok min-den érdekelt, de pont ez volt a legnagyobb problémám is, mert semmiben sem tudtam igazán elmélyedni: „csak a híd közepéig” jutottam el.

263

A hiányosságaim még rá is tettek egy lapáttal az „asszimilált zsidólány” komplexusomra. Ugyanakkor, mindezzel homlokegyenest szemben állt a harcosságom és az önállóságra törekvésem. Az emberi gonoszsággal és az antiszemitizmussal azonban, akkor még nem tudtam felvenni a har-cot, ilyen esetekben egyszerűen lebénultam és megnémultam. A részleges fordulatot egy régi, családi tradíció megismerése hozta meg számomra. A történetet anyukám írta le, valószínűleg a nagyapa meséi alapján. A hagyomány szerint a családunkban született sok gyerek közül a család nagy tiszteletnek örvendő tagjai mindig kiválasztották a legjobb eszű gyereket, akit elküldtek a Jesívába** tanulni. A többi gyerek pedig olyan szakmát tanult, mellyel a család vállalkozása minden téren folytatható és tovább örökíthető volt. A legokosabb gyerek taníttatásának a költségeit a család magára vállalta. Így volt ez évszázadokon keresztül, attól függetlenül, hogy éppen melyik országba is vetette őket a történelem vihara. Negyven év után kaptam meg a választ arra, hogy miért nyomasztott annyira, amiért nem mehettem egyetemre. A bátyámmal ketten voltunk testvérek – egy-szóval a kocka el volt vetve. A bátyám tovább tanult, egyetemre ment, amihez meg is volt a nem mindennapi tehetsége – én meg az álmaimmal együtt egy varrodába kerültem. Sokszor vetettem édesanyám szemére, hogy nem tették sínre az életemet, de a családi hagyomány felől nézve ez csak részben volt igaz.

Szerettem volna legalább a munka mellett tovább tanulni, így kerültem 18 évesen egy szövetkezethez, bérelszámolónak. Szerencsém volt, mégpe-dig azért, mert egy olyan csodálatos közösségbe kerültem, ahol végtelenül türelmesek voltak velem. Az egyetemet vagy főiskolát nem mertem bevál-lalni. Kishitű voltam, vagy realista? Talán mindkettő. Ekkor már udvarolt nekem az a fiú, akinek 1970-ben a felesége lettem. (Férjemmel immáron 43 éve élünk boldog házasságban, minden nehézség dacára). Jelentkez-tem hát egy kiegészítő közgazdasági érettségit megcélzó, Dolgozók Esti Iskolájába. Továbbá bekapcsolódtam a szövetkezeti fiatalok, akkor KISZ-nek nevezett ifjúsági mozgalmába. Itt rövid időn belül helyettes vezetőnek neveztek ki 19 évesen. Okoskodó, másként gondolkodó, meggondolatla-nul szókimondó, talán sokak számára elviselhetetlen zsidó lányként, gyor-san kivívtam egy-egy vezetőképzőn az ottani társaim ellenszenvét, mely

* Felsőfokú vallástanulmányokkal foglalkozó, zsidó intézmény – fiúk számára

264

végül abban csúcsosodott ki, hogy kiközösítettek. Mit szépítsem a dolgot? Ez volt az igazság.

Amikor elültetnek egy fiatal fát, mindenképpen mellé tesznek egy, vagy akár három idősebb fát karónak, hogy támasza, védője legyen, amíg a saját törzse megerősödik. A családban többek között ezt a szerepet töltik be a nagyszülők. Nekem ez nem adatott meg, így sokszor nagyon egyedül éreztem magam a világban. Nagyon nehéz volt ezeket a helyzeteket is fel-dolgoznom. 18 évesen elhatároztam, hogy ennek az állapotnak véget vetek, és kezembe veszem a sorsom, az életem, és önkritikusan szembe nézek önmagammal. Tudatosan belevágtam a saját önfejlesztésembe. Ekkor jött a segítségemre az az álom, melyet már említettem, és amely alapvetően meg-változtatta a dolgokhoz való viszonyomat. Az álomban valójában nem a történés volt különös, csupán a tanulság volt fontos, amit levontam belőle. Éveken át az új célom megvalósulásán dolgoztam. Az álmomban annyi történt, hogy a Fővárosi Nagy Cirkusz porondján álltam, körülöttem több száz ember, és én a porond közepén állva, másfél órán keresztül beszéltem – értelmesen, tudatosan, és hatásosan. Felébredtem, és majdnem mindenre emlékeztem. Nem meséltem el senkinek, csak megpróbáltam megfejteni, és a jelentését a magam javára fordítani.

Az volt a legmegdöbbentőbb az álmomban, hogy erre a produkcióra éber állapotomban soha nem lettem volna képes. Akkoriban még ret-tenetesen szegényes volt a szókincsem, hadarva beszéltem, és szinte egy mondatomat sem sikerült értelmesen befejeznem. A második dolog, amire rájöttem, az volt, hogy ha erre álmomban képes vagyok, akkor mindent el kell követnem, hogy képessé váljak, nappal is.

A további iskolák, vizsgák, mások előtt tartott előadások, prezentációk, tárgyalások, stb. mind azt célozták, hogy ezt a képességemet a felszínre hozzam. Észrevettem, hogy hatni tudok másokra.

Arra azonban csak sokkal később jöttem rá, hogy mit, illetőleg kit jel-képeztek a nézők a cirkuszban. Ebben egyértelművé vált számomra, hogy a nézők azok az emberek voltak, akik az életpályám során, csak addig tap-soltak nekem, és buzdítottak, amíg az ő szekerüket húztam. Amint kon-kurenciát láttak bennem, a vesztemet kívánták. Ennek érdekében minden módszert, eszközt és embert bevetettek. A legkézenfekvőbb, bevált recept a zsidózás volt. Először csak suba alatt, majd később már nyíltan – akár az irodai folyosót is végig üvöltve.

265

3. Életre születve – halálra ítélve

Kétgyermekes fiatalasszony voltam már, túl a harmincon, amikor először léptem át a Kozma utcai Neológ Zsidó Temető kapuját, férjem nagyma-májának, a temetésekor. Akkor láttam és hallottam először zsidó szertar-tás szerinti búcsúztatót és temetést. Korábban a mi családunk nem járt temetőbe, sírt ápolni vagy temetésre. Ennek több oka is volt. Édesanyám apukája valahonnan Lengyelországból jött Magyarországra, a családjáról pedig semmit sem tudunk. Az édesanyja Kárpátaljáról költözött Pestre, hogy a testvérével szerencsét próbáljon a dédpapa eszmei és némi anyagi támogatásával. A két fiatal lány kemény munkája, szorgalma és tehetsége eredményeként nyílt meg 1917-ben a kóser vendéglő a zsidó negyedben, mely rövid időn belül megélhetést biztosított a lányoknak, és a közben Pestre költöző Weisz Mendelnek és feleségének, Ellának.

Első alkalommal a temető nagyon mély benyomást tett rám, hiszen lát-tam a sok parcellát, melynek sírköveit évtizedek óta benőtte a borostyán, és már szinte átjárhatatlan bozóttá alakultak ezek a kegyeleti helyek – hiszen a sírokat nem gondozza már senki. Ki is gondozná? Akik túlélték a vész-korszakot? Azok már vagy nem élnek, vagy itt hagyták a diaszpórát, ahogy a nagyszüleim. Fiatalokat ilyen helyen nemigen látni.

A halál számomra nem a temetővel kapcsolódott össze, hanem a haláltá-borokban testileg és lelkileg megnyomorított, majd elgázosított és a krema-tóriumban elégetett áldozatokkal, vagy a végtelen halálmenetekben lelőtt emberekkel. Soha nem sírra gondoltam a halottak kapcsán. Sírt csakis akkor láttam, mikor a Wesselényi utcai Hősök temploma mellett busszal elhaladva bekukkantottam a kerítésen túli, belső udvarba. Akkor, gyer-mekként még nem tudtam, hogy egy sír akár több száz ember értelmetlen halálának is állíthat emléket: oda temették el ugyanis azt a több ezer zsidó halottat, akik már nem élhették meg a gettó felszabadítását. Azt a tényt gyerekként nem tudtam akkor még, hogy az épületegyüttes tervezője egy nagy, vízzel teli dísz medencét is tervezett ebbe a kertbe, amilyet Spanyol-országban láttam később, az Alhambrában. Ő sem sejtette, hogy az a kert, melyet arra a célra tervezett, hogy ott zajos és vidám élet folyjon, egyszer majd hittársainak a tömegsírhelye lesz. Egyet azonban éreztem: azt, hogy nekem nagyon is közöm van azokhoz a sírokhoz. Nemrégiben ott jártam a gettó felszabadulásának az évfordulóján, és összeszorult szívvel jártam

266

körbe azt a helyet, amelyet gyerekként midig csak a busz ablakából láttam.A gyerekeim a 70-es években születtek, és nem mondtuk el nekik, hogy

mi – vagyis akkor ők is – zsidók vagyunk. Egyszer a kisfiam feljött a lakó-telepi játszótérről, és beszámolt az ott történtekről.

A „zsidót” szitokszóként használta. Eljött hát az ideje, hogy tisztázzam vele és nővérével a származásunkat és a családunk múltját.

Miután a nagyszülők meghaltak, a temetések már számukra is egyértel-művé tették, hogy zsidók vagyunk. Magyarországon élünk, így nem kellett sokáig várni arra sem, hogy a gyerekeinket is kemény atrocitások érjék az iskolában vagy másutt. Eleinte őrjöngtem, harcoltam, vitáztam, kikértem magunknak ezt a megkülönböztetést, de a tény attól még tény maradt. Tehetetlen voltam. Le kellett vonnom a következtetést: semmi nem válto-zott, és a gyerekeimet sem tudom megóvni a piszkos előítéletektől.

1989-ben a rendszerváltás felszínre hozta a nyílt antiszemitizmust. A falak tele voltak Dávid-csillagokkal, horogkeresztekkel és mocskos felira-tokkal. Az újságok hasábokon keresztül taglalták, hogy a médiában konk-rétan kik és hányan zsidók. Ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttem, hogy az én családom nem fogja mindazt átélni, amit a szüleim. Megbeszéltük az akkor már idős, beteg szüleinkkel a tervet. Megkérdeztük őket, velünk tartanak-e, ha megkapjuk a kivándorlási papírokat, és alijázunk* Izraelbe. Válaszuk „igen” volt. Hosszas utánjárás után a kezünkben voltak már a papírok, és az egész család beleélte magát, hogy elhagyjuk Magyarországot. Helyesebben: a férjem, én és a gyerekek. Ugyanis, amikor már a lakásun-kat akartuk felszámolni, jött a leforrázó hír, miszerint a szüleink mégsem akarnak utánunk jönni Izraelbe.

Hátra arc! – döntöttünk. Nem hagyhatjuk itt a beteg, özvegy édesanyá-mat és a férjem idős szüleit. Igen, de ezt az új döntést hogyan fogadják majd a gyerekek? Lelkileg az életünknek ez egy nagyon nehéz időszaka volt.

Azt viszont elhatároztuk a férjemmel, hogy vége az asszimilált zsidó éle-tünknek, és ettől kezdve nyíltan felvállaljuk a zsidóságunkat. Elhatározá-sunkat a gyerekekkel is megbeszéltük – de így sem volt könnyű. Továbbra sem voltunk vallásosak, de a gyerekeinkkel meg akartuk ismertetni a zsidó hagyományokat, a választás lehetőségét pedig rájuk bíztuk. Fiamnak volt

* Alija: a zsidók visszatérése Izrael földjére.

267

Bár Micvója, lányomnak pedig Bát Micvája*. Aztán lányom, életében először, kibuc táborba utazott Izraelbe, fiam pedig átiratkozott egy zsidó iskolába, a Wesselényibe. Később egy tanévet az USA-ban töltött, szin-tén zsidó iskolában. Fiamat lelkileg nagyon megerősítette a zsidó iskola, lányomban mélyebb nyomokat hagytak a negatív élmények, akárcsak ben-nem. Nagyfiam később két évet Izraelben tanult. Felnőtt lányom pedig a tengeren túlra ment férjhez, és hüpe** alatt tartották meg az esküvőjüket. Férjével aláírták a hagyományos zsidó házassági szerződést, a Ketubát. Ők sem hívők, de erős a zsidó identitásuk.

Mondhatnánk, hogy jól alakultak a dolgok, de ez így nem igaz. Amikor anyukám pár évvel ezelőtt a haláltusáját vívta, talán az fájhatott neki a legjobban, hogy már nem tud bennünket megóvni a bármikor bekövetkez-hető szörnyűségektől. Ő, aki tizenkilenc évesen járta meg a poklok poklát, nem azt érdemelte, hogy annyit kelljen szenvednie, még az utolsó óráiban is! Még akkor is küzdött, mint ahogy egész életében.

Néha a tükörben anyukám arcát vélem fölfedezni, pedig régen nem rá hasonlítottam, hanem inkább apukámra. Ők már mindketten elmentek. Én nem félek a haláltól, azt azonban már most tudom, hogy nem akarok, kint a hideg temetőben feküdni. A vallási törvényt megszegve, én azt kér-tem a családomtól, hogy a Duna-parton, a „Cipők” emlékműnél szórják bele a hamvaimat a Dunába, bárhogyan is tiltakoznak ellene. Talán leg-inkább azért, mert a családom nagyobbik része sem a földben nyugszik. Egyes rokonaim füstként szálltak fel a levegőbe, mások hajóra szálltak, Palesztina felé…

Itt valójában be is fejezhetném az írást, de az ecetfát illetően egy válasszal adósa vagyok még az olvasómnak.

A VII. kerületben, ahol felnőttem, szinte minden udvaron ez a fa nőtt, néhol még a fal terméskövei között is. Igen nagy a tűrő és alkalmazkodó

* Bár Micvó, Bát Micvó: a felnőtté avatás örömünnepe. A hagyomány szerint a 13 éves fiúkat zsinagógai szertartás keretében, a közösség teljes jogú tagjává fogadják, A reform irányzatok hatására ma már széles körben elfogadott a 12 éves lányok megünneplése is.

** Mennyegzői sátor.

268

képessége – ennek ellenére soha nem kedveltem az ecetfát. Az utolsó munkahelyem közelében, egy elhagyott üres telken megfigyeltem, hogy ezek a fák milyen gyorsan növekednek, a mostoha körülmények dacára, és viszonylag rövid idő alatt egy kis erdőt alkotnak. Arra gondoltam, hogy a telkünk közelében, a senki földjén cseperedő ecetfák közül egyet-kettőt el kéne ültetni a kerítésen belülre, hogy majd árnyékot adjanak a kert egyik szegletének.

Elhatározásomat tett követte, és be is ültettünk néhány csemetét a kertbe. Amikor a szomszédunk számára nyilvánvalóvá vált, hogy milyen fát ültettünk a kertünkbe, gyorsan felvilágosított, mekkora hibát követtünk el azzal, hogy „beengedtük” ezt a „büdös és kiirthatatlan” fát a többi „kul-túrnövény közé”. Határozottan és nyomatékosan kijelentette, hogy ezek-től a fáktól minél gyorsabban meg kell szabadulnunk. Ki kell vágni még az írmagját is! Ez egy olyan átkozott egy fafajta, mely még a gyökerei által is képes, újra és újra kinőni, és növekedésnek indulni. Kilátásba helyezte még a hernyókat is, melyek el fogják lepni a növekedésnek indult ecetfáinkat. Vettem egy jó nagy levegőt, megköszöntem a jó szándékú tanácsait, majd inni adtam a szomjazó fáknak. Sőt, a kerítésünk előtt vadon kinőtt fát is jól meglocsoltam. Nőjön csak szabadon, adjon árnyékot a többi növénynek a tikkasztó szárazság idején, és ne engedje be a kertünkbe azt a sok piszkot, amit a „motorosok” felvernek az útról.

269

Endrődi Panni

1949-ben születtem Budapesten. Szüleim holokauszt túlélők vol-tak.1967-ben szakközépiskolai, 1971-ben technikumi érettségit sze-reztem. Dolgoztam varrodában és irodában.1970-ben férjhez mentem, két gyermekünk született. Család és munka mellett letettem a középfokú, majd a felsőfokú külker áruforgalmi szakvizsgát. Később középvezetőként, majd osztály-vezetőként dolgoztam egy nagy, állami vállalatnál. 1992-től értékesítő, majd értékesítési vezető lettem egy osztrák, végül egy holland cégnél.Tanítottak, tanultam és tanítottam.2007-ben beléptem az elfoglalt nyugdíjasok táborába. Kiváló emberekkel ismerkedtem meg szabadidőmben, akik közül sokakat barátaimnak nevezhetek.Az Ecetfák a Lányok, anyák antológia számára készült, de idő-közben egy változata megjelent az amichai.hu webmagazinban is, Ecetfák a porondon címen, 3 részben:http://amichay.hu/ecetfa-a-porondon

270 Sheer lányok

Endrődi Panni – édesanyja családja

271

Sheer lányok édesanyjukkal, 1964

Endrődi Panni – Edit rajza a nagyszülőkről

272

László Klári Lea

ANGYALOK A SZEMKLINIKÁN

Már hónapok óta beszéltünk arról, hogy anyámnak valamikor fel kell jön-nie – illetve Esztergomból nézve le kell jönnie – Pestre, hogy az egynapos szürkehályog műtétjét elvégezzék a Mária utcai Szemklinikán.

Felmenni Pestre. Ez gyerekkorom izgalmas mondata volt. Legtöbbször orvoshoz jöttünk. Anyám előző nap kisütötte a kis csirkecombokat, s reg-gel elindultunk. Mindig vonattal. Anyám a nagyanyámtól tanult mód-szer szerint utazott. Csak az állomástól messze álló, még mozdony nélküli vonaton tudtak elkezdeni utazni. És a vagonoknak állni kellett, mikor beszállunk, s utána még sokáig állni, hogy hozzászokjunk.

Soha nem mondták, sem anyám, sem nagyanyám, hogy ez összefüggne az Auschwitzba induló vonatokkal, melyek egyikén ők is oda utaztak. Nem mondták, és nem is utaltak rá. Ancsikával, legkedvesebb unokatestvérem-mel csak felnőtt korunkban jöttünk rá, hogy mit jelentett ez. És mit tett velünk ez. Azt tette velünk, hogy állomásfrászunk lett. Nem vonatfrász, hanem állomásfrász, ami abból állt, hogy ha elutaztunk, vagy megérkez-tünk egy vasútállomásra, mert legyűrhetetlen szorongásunkban és izgal-munkban azonnal a WC-t kellett keresnünk. Mert mi is történt velünk ezekben az állomásoktól messze álldogáló vagonokban?

Először a Nagyanyám módszerét kell elmesélnem, ugyanis nagyanyánk rituáléja bonyolultabb volt, mint anyámé. Mondjuk, ha Ancsikával együtt utaztunk, vagyis kettőnket vitt Esztergomból Tatabányára, ahová Julika nagynéném férjhez ment, s ahol unokatestvéreim születtek és éltek, akkor felszállás után elővette a két kicsi, szép, virágokkal telehímzett fehér, egy-forma kendőcskénket, amit időjárástól függetlenül mindig fel kellett ven-nünk, mikor beszálltunk a vagonba – mert ki tudja, mikor ered el az eső, vagy kezd el esetleg havazni? Az utazási ruhakészlethez tartozott még két kis esőkabát, bár ezekkel kapcsolatban voltak engedmények. Csak eső ese-

273

tén kellett a vagonban felvennünk, s abban utaznunk. Egy nagy táblára is emlékszem: a WC-t csak mozgó vonaton lehet használni. Aztán jött nagya-nyám utasítása, hogy ha majd alagútba érünk, azonnal öleljük át egymást szorosan, mert sose lehet tudni, mi történik a sötét alagútban. A táskánkat pedig fogjuk meg erősen, mert jöhet valaki a sötétben, aki elveszi. Törté-netesen volt egy alagút Almásfüzitő táján, s mi engedelmesen betartottuk a szabályokat.

Hogy ez mit tett velünk? Hát azt tette velünk, hogy ha egymás mellett ülve elkezdtünk televíziót nézni, s ott valami szomorúra fordult, azon-nal átöleltük egymást, és sírni kezdtünk, általában a film végéig. Kedvenc átsírós filmünk volt az Emberi sors, Szergej Bondarcsuk főszereplésével. Moziban ugyanez volt, bár kissé nehezebben tudtuk szorosan átölelni egy-mást, a korabeli székek kényelmetlensége miatt. És még azt tette velünk ez, hogy máig is fogjuk kezünkben kis óvodai uzsonnás táskánkat, mint ott, az alagútban.

Szerencsémre anyám utazási rituáléja egyszerűbb volt, mint nagya-nyámé. Érvényes volt a korai beszállás az állomástól még messze álló vagonba, érvényes volt a kis kendőcske, de a többi utasítás szerencsére hiányzott. Az ő rítusa a visszaúton bontakozott ki. Vele a Pestről visszain-dulás előtt még sokkal, de sokkal korábban ki kellett mennünk a Nyuga-tiba, mint reggel, az induláskor Esztergomban, mert az állomás nagyobb, és a helyzet bonyolultabb volt. Ott aztán hosszasabban kellett keresni a messze-messze álldogáló esztergomi vonat mozdony nélküli, néma és moz-dulatlan vagonjait. Mindeközben a sínek között kellett botorkálnunk. Az egész napos gyötrelmektől fáradtan rogytunk le a néptelen kocsik ülésére. Az ablakok piszkosak voltak, a levegő rossz szagú. Akkor elővettük a picike csirkecombokat, kivettük az átzsírosodott szalvétákból, s a szárazra fáradt zsemlékkel együtt harapdálva, jóízűen megettük.

Múlt évben anyám feljött végül Pestre. Busszal. 86 éves volt, és nagyon picike. A kisszobában aludt, már felnőtt unokái egyikének ágyában – gyerekágyban –, de még abban is szinte elveszett. Két szatyorral érkezett, melyek tele voltak hasznos és haszontalan dolgokkal. Az egyik szatyorban szatyrok és nylonzacskók voltak, rongyzsebkendők és papír zsebkendők. Mindegyikből sok. A másikban némileg hasznos dolgok: hálónemű, fehér-nemű. Ezeket éjjel suttyomban kimostuk, és a hiányzó dolgokat is pótol-tuk.

274

A reggel meseszerű volt. Anyám korábban kelt, mint mi, és a konyhai asztalra varázsolta gyerekkorom csodáját. A mai napig sem tudom leutá-nozni, ahogy a reggeli asztalt már este elkészítette. Megterített az öblös teáscsészékkel, alattuk tányér, bennük a cukor, s még a kanál is beletéve. A teáskanna vízzel telve a gáztűzhelyen, csak alá kell gyújtani. Kenyeres kosárban a konyharuhával letakart kenyér, mellette a vágódeszka, s a kés. A vaj, hogy puha legyen, vajtartóban előkészítve, mellette méz és lekvár. Csodás reggeli volt.

Aztán elindultunk. Taxival. Anyám azonnal szóba elegyedett a reggel miatt még kicsit morcos taxisofőrrel. Elmesélte, hogy Esztergomból jött, ami az ő imádott városa, nem csak a Bazilika miatt, hanem azért is, mert ott nem volt, nincs, és nem is lesz soha antiszemitizmus, Hogy Serédy herceg-prímás karonfogva szokott sétálgatni a rabbival a Kis-Duna partján, s ha ő a mamájával, 5 éves korában véletlenül arra ment, mindig megsimogatták a fejét, mert picike volt, és gyönyörű. Fekete göndör fürtjeivel, kreol bőrével olyan volt, mint egy négerbaba. A taxisofőr természetesen meglágyult anyám meséitől, majd óvatosan kisegítette az autóból, és jó egészséget kívánva elrobogott.

A Mária utcai szemklinika folyosója hihetetlenül zsúfolt volt. Zsúfolt és feszültséggel teli. Ahogy beléptünk, anyám félhangosan megszólalt: – Ilyet már láttam. Tömegből elegem van.

Bár nem folytatta, tudtam, mire gondol. Egész életében – Auschwitz utáni időszámítás szerint számolva – kerülte a tömeget, de még a kisebb csoportosulásoktól is távol tartotta magát. Ezt jól át is ragasztotta rám is, olyannyira, hogy még az egyszerű sorbanállás is hallatlan kínokat jelent számomra, a megállókban álldogáló emberektől is távolabb szoktam meg-állni, s a mozgólépcsőn képtelen vagyok belekeveredni a tömegbe, mindig megvárom, amíg az utolsó ember is rálép s csak akkor indulok el. Anyám is megtorpant most, ahogy megpillantotta a zsúfolt folyosót, de aztán karon-fogtam, s lassan odaértünk a rendelő ajtajához.

Két fekete ruhás, berliner vállkendős parasztasszony ült az egyik padon. Viseletük nógrádi, palóc eredetükre utalt. Anyám annyira szorongott, hogy szokásától eltérően nem szólalt meg, csak egy biccentéssel fordult az asszo-nyok felé, akik ezt széles mosollyal viszonozták. Szerencsére gyorsan men-tek be egymás után a betegek, így reméltem, hogy anyám hamarosan sorra kerül. Rutinvizsgálat lesz, ahhoz, hogy be tudjon feküdni az egy napos,

275

szürke hályog műtétre. Anyám szemészeten dolgozott, asszisztensként az esztergomi kórházban. 20 év alatt szinte orvosi tudásra tett szert, kénye-sebb vizsgálatokat is elvégzett, orvosi kontroll mellett szemüvegrecepteket is írt fel. Városszerte ismerték, becsülték. Örömtelen életének talán ez volt az egyetlen kiteljesedése. Büszkén elmosolyodott, mikor úgy emlegették, az a kicsi, ősz asszony a szemészetről. Tudott tehát mindent, hogy mi fogja várni, mégis szorongott. Nem akarta, hogy bekísérjem, egyedül tűnt el az ajtó mögött, mikor sorra került. Nem tudom, mi történhetett odabent, de pár perc múlva kivágódott az ajtó, anyám rohant kifelé, mögötte egy asszisztens, aki „De tessék visszajönni, nem fog fájni!”… kiáltással próbálta anyámat beérni. De hasztalan. A fürge kis alak már le is huppant mellénk a padra, s magából kikelve, mint egy gyermek méltatlankodott: …még hogy szemmosás, hát mit képzelnek, az nagyon fáj, szó sem lehet róla!

Alig kapott levegőt, remegett, a sírás fojtogatta. A két asszony kicsit ijedten, tanácstalanul nézett. Én is megijedtem, és tehetetlenül próbáltam megnyugtatni, karját simogatva. Egyszer csak megszólalt az egyik asszony:

– Ne tessék annyira félni, biztosan jót akarnak odabent az orvosok.A másik meg hozzátette:– Mi is jó messziről, Balassagyarmatról jöttünk ide, mert bennük itt

nagyon bízunk.Anyám, mint akit áram ütött, hirtelen elnémult, pupillái kitágultak,

arca felderült, s megkönnyebbült hangon odafordult az asszonyokhoz:– Balassagyarmatról? Hát én minden nyaramat ott töltöttem a háború

előtt az én imádott Eszti nénéméknél. Üvegüzletük volt a főtéren, a piac sarkán.

Óvatosan odapillantottam, megnézve az asszonyokat, vajon éltek-e már abban az időben, amiről anyám beszél? Bár tudhattam volna fekete öltöze-tükből, hogy elég idősek már. Megkönnyebbültem.

S megtörtént a csoda. Mintha angyalok szálltak volna le az égből, hogy anyámat megnyugtassák, felvidítsák, felbátorítsák, Egymás szavába vágva idézték fel a régi Balassagyarmat városát, az üvegüzletet, a piacot, a zsidó kereskedőkkel teli utcákat. Mindhárman kipirultak, az asszonyok újra balassagyarmati kis parasztlányok lettek, anyám pedig az a serdülő bakfis, akit a gyermektelen nagybácsi-nagynéni nyaranta, kis hercegnőként babus-gatott, kényeztetett. Ők hárman most filmet láttak, egy együtt megélt, lüktető, eleven világról. Ismertem ezt a világot anyám meséiből. Ezek a

276

mesék elbűvölőek voltak, de mindig úgy végződtek, hogy: „…és őket is elégették”. De most itt, a szemklinika folyosóján, Eszti néni és Miksa bácsi élt. Újra éltek. S ők mindhárman ragyogtak az emlékektől. Aztán hirte-len elhallgattak. Anyám felállt, és rákacsintott a két asszonyra. Bemegyek, mondta, és nyugodt léptekkel elindult a rendelő ajtaja felé.

Én meg ottmaradtam az angyalokkal.

277

László Klári Lea

Második generációs holokauszt túlélő vagyok. Apai családomból mindenki elpusztult, anyai családtagjaim hazajöttek a lágerek-ből. Büszke zsidó identitásomat kisvárosi származásomnak és családom hagyománymegtartó erejének köszönhetem.Filozófia, szociológia és judaisztika tanulmányaimat követően, kutató- és gyakorlati munkámat a holokauszt emlékének megőr-zése határozta meg. Virág Teréz tanítványaként kezdtem el holo-kauszt túlélők első és második generációs csoportjaiban dolgozni. Ez mind a mai napig legfontosabb tevékenységem. Holokauszt túlélők gondozását tanítom az Országos Rabbiképző Zsidó Egye-temen.Két gyermekem és négy unokám van.

278 László Klári Lea

László Klári Lea X éves

279

Turi Tímea

KÖLTÖZÉS (részletek)

Ha író lennék, írnék egy regényt.Ha író lennék, mint ahogy nem vagyok, írnék egy kis- vagy nagyre-

gényt, nem tudom, mennyire volna hosszú, de a címe ez volna: Költözés.Ezt mondja Anyám az ódon szoba falának dőlve, az átellenben lévő

falrepedéseket figyelve.Írnék egy regényt, címe: Költözés.Mondja, elmegy a lebontott házfal előtt, miközben kiirthatatlan gaz

fedi be az esővíztől foltos fakerítést.Írnék: Költözés.

* * *

A kertes házban lehetett ordibálni, ki lehetett nyitni a szájat, nem kel-lett artikulálni se: énekelni, kiabálni viszont jó volt, repedjenek csak a falak. Volt egy kert, ahova nem mentem ki, kiment viszont Anyám, beült a virágnak becézett gaz közé, és aludt. Meditált. Néha elordította magát, repedjenek csak a falak, gyere ki a kertbe, és itt a nevemet mondta. Nem mentem, bár a tévé előtt ülve is hallottam a kiáltozást.

Költözés.A panelben meg nem a menny, nem az úristen lakik a fej felett, hanem

a szomszéd. A felsőszomszédnéni. Már el vagyunk költözve, amikor mégis visszamegyek a régi házba költözködni: aki megvette e kertes házat, adott haladékot. Köztes idő, purgatórium. Én meg szeretnék egyet ordibálni, mintegy nosztalgiából, hiszen a panelban nem lehet, de itt sem tudok, mert nem tudok a repedező plafonra úgy nézni, hogy oda ne a felsőszom-szédnénit érezném.

* * *

280

Egyszer, még régebben, mikor két hetet töltök otthontól távol, Pesten, vagy talán a Balatonnál is, úgy megyek haza, hogy minden idegen lesz körülöttem. Az út a vasútállomástól a régi házig, az utca előttünk, a fák súlyos árnyai, a szoba tompa fénye, a terítő apróra kopott virágmintája, a bili megviselt fehérje. Nem mondom el senkinek, hogy idegen vagyok otthon. Várom, hogy elmúljon, mint a migrén reggelre.

Anyámnak sokat fáj a feje, és nem múlik reggelre. Csak nekem múlik el mindig az alvással, majd a panelban, ahol eleve fájni kezd, előtte sosem. Anyámnak viszont nem múlik el az új helyen sem, nem veszem át tőle a fájdalmat, az érgörcs nem staféta. Anyám mindenhol erre ébred, én meg ezzel alszom. Anyám feje fáj a régi házban, két napig nem lehet hozzá szólni, fekszik az utcai szoba kinyitott heverőjén, leeresztett redőny mögött, én mellette a rácsos ágyban. Anyám két napon át jajgat, nem lehet hozzá szólni. Reggel kidob a rémes óvodába, aztán ott hagy. Az óvo-dában. Rémes.

* * *

Az ember elköltözik egy háztól, de nem költözik el magától. Én már sok helyen nem aludtam. Azt mondják, első éjjel a kórházban már ordítottam, pedig reggel születtem, mint a normálisak, igaz, nem önszántamból, csak úgy kiemeltek. Így anyámat sem rázta meg különösen a dolog, pár napi depresszióval meg egy rosszul visszavarrt hassal megúszta. Megúszott. Én ordítok éjjel egyedül. Nem emlékszem, mesélték, nagyon valószínű. Azt mondják, sárga a bőröm, a sárga, az biztos kreol meg sápadt egyszerre, betesznek egy kétszemélyes pici dobozba, inkubátor, bekötik a szemem, ordítok, kirúgom a doboz ajtaját, nem tesznek be mellém senkit. Pedig legalább tudtam volna ismerkedni. Micsoda ziccer. Bömbölök.

Oviban nem tudom megkülönböztetni az alvást az ébrenléttől. Anyám kedvenc tőlem származó mondata: álom vagyok-e. A lelkemre köti, ezt nem hagyhatom ki a Költözésből. Már ha megírom. Én. Nem hagyom. Jó, hogy emlékszik rá, innen legalább tudom, hogy tőle, és nem egy álomkép-től kérdeztem. Már ha most is ébren vagyok. Ezt inkább hagyjuk.

Nem tudom megkülönböztetni az álmot a valóságtól, ez legfőképp azt jelenti, hogy azt hiszem ébren, hogy álmodom. Ettől frusztrált leszek, estére paranoiás, és nem merek elaludni. Hajnali kettőt mutat az óra, anyám az olajkályha előtt jellegzetes állásban: egyik talpát a másik comb-

281

jának támasztja, és aggódik. Én jobban. Attól félek, reggelre csigává válok, vagy minden nap ugyanazt a napot élem tovább, esetleg az idők végezetéig a Mindent vagy semmit műsorát kell néznem Vágó Istvánnal és Mártával, aki folyton rábeszél egy turmixgépre.

Félek az örökkévalóságtól.

* * *

Anyu fél Aputól. Apu pék. Van róla egy kép, fehér atlétatrikót meg olyan vicces kis sapkát visel, miközben teszi be a sütőbe a hószínű cipót. Van ez a kép, talán csak elképzeltem. Apu pék, de én nem szeretem a kenyeret. Helyette abonettet eszem, ropog a fogam alatt az extrudált. Apu, ha éjsza-kás, nappal alszik, az elsötétített utcai szobában. Ilyenkor az udvari szobá-ban vagyok, és halkan megválaszolhatatlan kérdéseket teszek fel Anyunak, csakhogy elteljen az idő. Bemegyek leellenőrizni, bent van-e még Apu. Az utcai szobában. Bent sötét van, kint hiába nappal, bent akárha éjjel lenne, a szoba közepén hatalmas szuszogó árnyék, az én Apukám. Felébresztem, nem haragszik, de gyorsan visszaküld a fénybe.

Anyu gyakran fél Aputól. Apu iszik. Anyu meg apu sokszor veszek-szenek esténként, egymás szavába vágva kiabálnak. Az egész nagyon szó-rakoztató. Az utcai szobában kezdik, én átmegyek az udvariba, észre se veszik. Összekuporodok és kuncogok, míg nem hallom Anyám hangjának erősödését, mivel közeleg, utána Apu. Mire körém érnek, visszaslisszolok az utcai szobába, a rácsos ágy szélére kuporodok, sötét van, nem oltom fel a lecsapott villanyt, a szomszéd szobából szűrődik felém a zaj meg a fény. Átjönnek megint az utcaiba, átslisszolok az udvariba. Jönnek, átmegyek, kuporgok. Megint jönnek, visszamegyek, kuncogok.

Mondom, az egész roppant szórakoztató.Ha Apu még nem érkezik meg késő este, pedig nem is éjszakás, Anyám

aggódik. Tördeli a kezét, sóhajtozik, nem lehet hozzászólni, mint amikor egyszer két napig fájt a feje. Hej, egyet se bánkódj, édesanyám, mondom mégis, és előszedem a zöld műanyag indiánfiguráimat a zöld műanyag puskáikkal, és az ágyam rácsainak tetejére helyezem őket, hogy a fröccsön-tött puskacsövek egyenesen a fotel felé célozzanak, ahová Apám érkezése várható.

* * *

282

Sokáig Anyámon mérem le, hogy mennyit növök. Anyámon, aki úgy hiszem, változatlan. Eléállok, mint egy méterrúd elé, és figyelem, a szok-nya mely csíkjával vagyok egy vonalban. Nagy izgalom, mikor érek Anyám hasáig. Tényleg itt voltam? Itt benn? Anyám nem hiteget holmi gólya-mesékkel. Mondjuk mással sem, egyáltalán. Születésem tizenharmadik évfordulóján megajándékoz a Férfi és Nő könyvsorozat első darabjával: a szexualitásról kilenctől tizenegy éveseknek. Néha szemrehányást teszek neki, hogy a sorozat vásárlása itt megszakad, de a megvásárolt kötet a pubertás idején is szolgál újdonságokkal.

Ami jobban bánt: Anyám, érthetetlen módon, nem beszél velem régi szerelmeiről. Hát milyen barátnő az ilyen? Ha kérdezem, a panel beépített szekrényének rendbetételébe menekül, és sietősen elharapja a választ: majd, ha nagyobb leszel. Pedig elég öreg vagyok már, éveim száma kétjegyű, az első szám nem egyenlő egyel. Nem tudom, mitől fél. Talán, hogy megírom.

Van egy kínai kutyafajta, az állatos lutrámban olvasom, mely ránco-san születik, matuzsálem ábrázattal, és sima, fiatal képpel öregszik meg. Bár élete folyamán növekszik csontozata és minden szerve, de a bőre, az mindvégig változatlan marad, így a természet hasznos segítségével már csecsemőként rendelkezik a majdan felnőttre öregedett csontozatra illő bundával. Így az évek során semmi más dolga nincs, mint hogy belenőjön saját irhájába.

Esténként Anyám ruháit próbálgatom a régi ház utcai szobájában, és semmi jel nem mutat arra, hogy egyhamar beléjük nőnék. Mondjuk nem is a sajátjaim. A legjobban a kendők meg az övek tetszenek, amiket a leg-különbözőbb módon tudok magamra aggatni, hogy majd átszaladva az udvari szobába elkápráztassam anyámat, és megcsodáljam magam a tük-rökben.

Az évek folyamán, ha néha meg is látom magam az utcai szoba hatalmas tükreinek egyikében, soha nem jut eszembe e nagy üveglapokra tükrök-ként gondolni. Ami hozzám viszonylag arányos, csupán az udvari szoba két szekrénybe ágyazott tükre, egymással szemben, melyek tükrözhették volna boldogan magukat a végtelenségbe a végtelenségig, ha nincs köztük a szoba, és legfőképp: ha nem vagyok köztük én. Onnan tudtam, hogy növök, hogy lassan megláttam magam bennük.

* * *

283

Dusimama beteg, de nem tudom, mi a baja. Dusimama az udvari szobá-ban, a rádió és a hűtőszekrény között található, a könyvespolc alatti ágyon, közel az ajtóhoz, ami már az utcai szobába vezet. Dusimama alszik, eszik, kiabál, ahogy anyám egy régi feljegyzése alapján két évesen megállapítom. Dusimama érthetetlen szavakat mond nekem,

csillagom,kiáltja felém, meg hogyegyem a szíved,amitől még jobban megrémülök, mint az egyéves születésnapi tortám-

tól: ha megeszik a szívem, mi marad nekem belőle, és különben is, a csil-lagok az égen tündökölnek, és nem egy szőnyegen toporognak, topánban.

Az első születésnapi tortám az egyik első emlékem. Anyám keze a hasa-mon, az ölében tart, körülöttem biztató, mosolygó arcok, Apám, Turi-mama, Dusimama, és mintha mindenki várná, hogy örüljek én is, talán épp az előttem lévő, még nem korhadt asztalon trónoló tárgy miatt, mely egy sötéten fénylő korong, melynek színét és állagát csak egy dologhoz hasonlíthatom: ahhoz, amit a piros műanyagbilimben hagyok minden nap, a kakimhoz tehát, amelynek megevésére késztetnek az idétlen felnőt-tek, s arra, nevezzem csokitortának.

E napról, s rémületbe torzult arcomról készül is ekkor egy fénykép – megmagyarázhatatlan undor idétlen csecsemőarcomon.

Nem tudom, ki vési házunk falára az idétlen szót, pontosabban tudom, de nem mondom el. Felsős vagyok már, mikor felelőtlen verseket írogatok nem csak magamról, de osztálytársaimról is, körömlakkozási szokásokról, az értelmetlennek tetsző nevetgélésekről és a menzesz irigység voltáról: azokról a hétköznapi dolgokról tehát, melyeket, hiszem, feledésre ítélne az emlékezet, ha nem menteném meg őket a szavaimmal. Felelőtlen verseket írok, hőseim neve akár a valóságban, így uzsonnaszünetben majd meddő elméleti szabadkozásokba keveredek barátaim előtt, akik felelősségre von-nak, mert a saját életükre

máshogy emlékeznek,mindig máshogy,mint ahogy az én emlékeimben látják viszont magukat.

284

Egyszer az anyák napi kötelező iskolaünnepségről írok,anyám azt mondja, hogy idétlen vagyok,igen, így kezdem, a vers zárlatában tablóvá bővítve a megállapítást:én és az osztályom, mi idétlenek, –a fene gondolná, hogy ez bánthatna bárkit, ha engem sem, mígnem egy

reggel iskolába menet fekete feliratot látok az okker házfalon:ANYÁD AZ IDÉTLEN, NÉZZ RÁ!,anyám az ajtó mögött áll, mikor indulok, épp veszekszünk valamin –

mindig veszekszünk valamin, – mikor észreveszem a mondatot,hülye bunkó,sziszegem a feliratra, és elindulok az iskolába, jelzőtlen osztálytársaim

közé, anyám meg sírdogál egy kicsit, ha már lehülyebunkózta a lánya, aztán este tisztázva a félreértést megpróbáljuk lekaparni a fekete nagybe-tűket a házunk faláról.

Persze nem megy.Igazából nem is a mi házunk fala. Pontosabban egy ideig nem volt az.

Mikor anyám elszántan próbálja bennem feléleszteni a családi érdeklődés szerinte hamvadó szikráját, mely szerint meg kéne írni a ház történetét, a régiét, ami csupa múlt, csupa érdekesség, gyakran felvázolja előttem a hajdani tervrajzot: ezt a házat,

ezt dédapád építtette, hallod?,dédapád, Lőwinger Miksa,aki fakereskedő volt, kereskedelmi-kamara elnök, jómódú polgár, renge-

teg gyerekkel és jóindulattal, hiszen építtetett ő zsinagógát is, meg iskolát is, tudod, mint a vers is mondja, ne hagyjátok a templomot,

a templomot s az iskolát,szóval ezt a házat, ezt a régit is ő építtette, egészen a sarokig, igen, a

szomszédnéni háza és azok a házrészek, ahol most a vaskereskedés és a vetőmagüzlet meg a bútorbolt van, az is mind-mind a miénk volt, pon-tosabban nem is a miénk, hanem a dédapádé és családjáé, melybe, no, szegről-végről te is beletartozol, meg a cselédek is itt laktak, akik amúgy nagyon szerettek dédapádnál dolgozni, tehát

a ház a mi családunkévoltegészen,amíg nem államosították,

285

hallod?,úgyhogy ahol most lakunk, az utcai szoba, az a hálószoba volt régen,

az udvari meg a gyerekszoba, nagyanyád gyerekszobája is egyben, szóvalfigyelsz te egyáltalán?!

* * *

Minden furcsa, ha az ember nem ott van, ahol kellene. Anyám nem enged kirándulnom. Félt a kullancsoktól. Elképzelem, ahogy kisbuszra száll az osztály, az osztályom, hogy majd virágot szedjenek a töltés lankáin, vagy azokon túl is akár, a szikár elnevezésű Lődombokon. Elképzelem ezt az udvari szobában, ahol vagyok, fehér kis asztalom előtt ülök, mely egybe van építve a fehér kis székkel, és a Fürkész Könyvek Vadvirágok kötetének lapozgatom apró, de vastagra kötött oldalait. Molyhos napvirág, pirítógyö-kér, kardos peremizs, varázslófű, erdei turbolya, szalmagyopár – olvasom vörösre ázott, de már száradó szemeimen keresztül, először halkan, szinte magamban, majd hangosan kiáltva is, a békülés jeleként, hogy anyám is hallja, aki kölcsönös kifakadásunkat a kert frusztrált csöndjében szándék-szik kipihenni: ERDEI TURBOLYA! SZALMAGYOPÁR!, de minden hasztalan, ha anyám dühös, csak az idő segít.

Pedig volt már, hogy kirándultam az óvodával, sárga műanyagkulacsot pakoltam az egérfejű, vízhatlan hátizsákba, hogy a gyereknapot az egész óvodai kompániával együtt valahol a Maros-parton ünnepeljem, sárga és zöld fények, meg friss fűszag közepette, hajó alakú hintán ikrekkel ringa-tózva, hogy majd árnyat adó fák vastag törzsének dőlve fújjam ki magam-ból a fiatal test könnyű fáradtságát. Minden kirándulás idilli, mert már a jelenben átérezhető a pontosan megfogalmazott tudás billogja nélkül is, igen, már az örök jelenben érezhető:

a legapróbb részlet sem mehet veszendőbe,nem mintha a részletek részletekként válnának megmásíthatatlanul

emlékezésre méltóvá, Lidi piros szoknyája fehér pöttyökkel vagy annak az ismeretlen középső csoportos fiúnak a szelíd mosolya uzsonna közben, ó nem, a részletek csak úgy értékesek, ahogy engedelmes mozaikdarabkaként

az egészbe illeszthetők –kirándulni jó, mert közben átérezhető a legnagyobb hatalmú igazság:soha nem térhetünk vissza az egyszeri mostba,ami persze a legpimaszabb hazugság, mert bármikor visszaereszkedhe-

286

tünk az elmúlt mostokba az emlékezés kötélhágcsóján, hiába festjük át a képeket újra meg újra, hiába változtatom meg folyton a fák levelében a zöld és a sárga keveredésének arányát,

a sok egymás után sorjázó mostot, mint megannyi gyöngyöt, az emlékezés damiljára fűzöm,

ó igen, az emlékezés damil, mert átlátszó, és nem fonál, és legfőképp nem Ariadnéé, mert nem fénylik és nem mutat utat, ellenkezőleg, egyre beljebb vezet a labirintusba, a tévelygés mámorába, mely voltaképpen a jelenbe torlódó emlékezésé, hogy majd az emlékezés is emlékké váljon, és így tovább.

Kirándulni jó, mert mindig vissza lehet térni otthonunkba, hiszen a kirándulás nem más, mint visszavonható érvényű költözés.

Anyám sokszor nem enged kirándulni, félt a kullancsoktól. A gimnázi-umban ez megváltozik, több napos túrákra is elenged a betonozott civili-záció városaiba, ha megígérem neki, a közbeeső erdei túrák során hordom vászonkalapom. Anyám félt a kullancsoktól, általános iskolában egyszer csak azért enged el kirándulni, mert vihar van, eső, és biztosra veszi, nem megy az osztály sehova, persze délután a szemerkélésre szelídült esőben mégis nekivágunk a partnak, hogy majd a homokba tolt műanyag aszta-lok körül játsszunk kentkupét, nem törődve azzal, hogy vizes asztallapon átáznak a magyar kártya lapjai, Reding Itell már amúgy is el van szakadva, elrontva a játékot, hiszen már a hátlap is felismerhető. Hátam mögött piszkosan örvénylik a szürke Maros, megszerzem a makk ászt, ha meg-fordulnék, elolvashatnám a táblát: fürödni tilos. Délután már visszafelé biciklizünk a betonúton, ekkor látom meg Anyámat, kölcsönkért biciklin pedáloz felénk inogva, pedig ekkor már úgyis mindegy.

Az elszalasztott kirándulások miatt, az emlékek abortálását jóváteendő azért esdeklem Anyámnak, kiránduljunk mi magunk, ha máshogy nem, ismeretlen városunkbeli utcákon. Amíg kicsi vagyok, felcsap a bicikli cso-magtartójára, hogy csöndes makói utcákat lássak, hallgatagra vakolt házak-kal, míg a mi utcánk, s így főleg az arra nagy szemű ablakaival nyíló utcai szoba, csupa zaj és nyüzsgés, főúton elsuhanó kamionzaj. Anyám nem enged állatot a lakásba, a hivatalos verzió szerint a ház nincs olyan állapot-ban, ám én régtől sejtem, saját emlékei miatt, mivel kislánykorában neki volt szeretett kiscicája, aki még kisebb cicákat is szült, hogy egy délután az én kislány anyukám egy nap arra toppanjon haza az iskolából jövet, a

287

macska felfalta saját kölykeit.Nyolcévesen kapok egy szív alakú lufit, az akkor divatos fajtából, amilyet

a Balatonon is árulnak: ezüst borítás színes mintával, zsineg helyett pálca tartja a légteli testet. A lufimon Snoopy, nagyon meg vagyok hatódva, úgy érzem, van egy kiskutyám. Többnapi munkám eredményeképpen pedig rábeszélem Anyámat, menjünk ki a töltésre, ahol még rövidre taposott a fű, de már nyílnak ilyen kis lila virágok, melyekre nem találok nevet a Fürkész könyvek Vadvirágok kötetében. Kiviszem a lufit is. Legeltetem kutyámat, Snoopyt. Tompa fény, bizonytalan boldogság.

Snoopy éveken át az udvari szoba barna kredencén marad, egy vázába tűzve, levakarhatatlan mosolyával. A barna kredencben Anyám és Dusi-mama cipői, hatalmas talpú barna szandálok vannak, amikre nem látok esélyt, hogy egyhamar belenőnék. Snoopy mosolyára az évek során egyre több por rakódik, ahogy a jelen a múltra. A barna kredenc fölött pedig egy fekete vonal. Kiskoromban épp, hogy észreveszem, a barna kredenc akkor csak arra volt jó, hogy sötét színével láthatóvá tegye az előtte fényesen örvénylő, ablakfény által megvilágított szöszöket, meg hogy érthetetlen asszociációkat keltsen fel bennem, nem mintha lehetne értelmes.

Nézem a kredencet, és arra gondolok, nem tudom, milyen nap van ma.Nézem a kredencet, és arra gondolok, a vasárnap vásárnap.Egy fekete fecskére gondolok.Egy szitára gondolok.De lehet, hogy csak egy fekete fecske és egy szita képére gondolok.És ekkor azt mondom magamban: szerelemcsütörtök.

Ezek a legszemélyesebb emlékeim.

* * *

Amúgy nemigen hiszek a családok létében. Kiskoromban, mely már régeb-ben történt a tegnapnál, elmélyült gyönyört okozott családfák rajzolása, miközben anyámtól percenként kérdeztem, kinek ki a gyereke. De ha igazán át akarom látni, miféle család is az enyém, egyet sem tudok meg-nevezni, csak családokat. Van egy Apám. Van Anyám. Nekik is anyjuk és apjuk, és így családfám apai és anyai ágak kibogozhatatlan hálójaként értelmezhető. Rokonaimnak olyan rokonai lehetnek, akikhez nekem nincs is közöm.

288

Lelkes eggyé így…Istenkáromló gondolat?Anyám sokat emlegeti apja anyját, régi levelek, naplók, képeslapok fölé

hajolva, vagy csak úgy, látszólag ok nélkül,dédanyád, Barber Franciska,ha figyelsz egyáltalán,ugyanis zongoraművésznő volt, aminek én, dédunokája készültem haj-

danán, kalandos életű asszony – szül két fiút: az egyik, Károly tizenhét évesen Goethéről publikál a Nyugatban, de apja jogásznak szánja, így majd Makóra kerül betétszerkesztő díjnoknak és filozófiai tanulmányok írása mellett beleszeret a főbérlője unokahúgába (a nagyanyámba), aki majd megszüli anyámat, pár hónappal azelőtt, hogy (nagyapámat) egy olyan munkaszolgálatba hívják be, melyről már nem tér vissza – a másik fiú pedig, László, majdan Laci bácsi, bár emlékei szerint mindig is irigykedik bátyjára, táncos lesz, és bohém életet él,

mi muzsikus lelkek, mi bohém fiúk,akinek bevallása szerint ezt a dalt róla írták, vagy vele együtt, már nem

tudom, szóval világjáró táncos lesz, aki Ausztráliában telepedik le, és ren-geteg történetet hagy majd nem csak szintén táncos feleségére, hanem ked-velt unokahúgára és így részben annak lányára (rám) is, hiszen öregségében leginkább regénynek nevezett emlékiratok írásával múlatja az időt, hogy néha egészen az az érzésem támadjon,

ez egy ilyen család,ilyen emlékirat-irogatós,hiszen nem ő az egyetlen, bár rokonaim, akik szintén görcsös íráskény-

szert éreznek, ha életükre gondolnak, és mi másra is gondolhatna az ember életében, mint az életére, hm, szóval szintén emlékirat-irogatós rokonaim nem rokonai Laci bácsinak, ott van például anyám anyai ági unokabátyja, aludni, azt nem tud éjjelenként, de mint egy önmagát túlélt Szindbád, megírja szerelmei történetét (vajon ugyanúgy írja-e meg a rajzszakkör-ta-nárnénit, mint a rajzszakkör-tanárnéni őt?), hát efféle génállomány kering bennem is, több ágról, és

efféle örökség figyelmeztet szüntelen önuralomra,mégha ez nem is látszik olykor, mert lehet, hogy összetévesztem az

önuralmat épp annak hiányával, ó,ha megkérdezném Istent, szabad-e mindent elmondanom, válaszolna-e?,

289

vagy válasza hiánya késztetne újra beszédre?, de akkor sem mondaná meg senki, kinek érdemes beszélnem, kicsoda nem nézi önzésnek,

ha a kígyó nem tud más farkába harapni,mert a kígyó, tehát az ember is, inkább árt magának, mint másnak,

ugye, és az emlékirat-irogatás sem más, mint kisebb-nagyobb sebeket ejteni saját testünkön, mert ez van kéznél, és bízunk abban, hogy

éveink tarka regények…

Csak meg kéne írni.

* * *

Mi a halál? Engem nem nyugtatnak a mély álom meséjével, bár még nem is félek a haláltól, ahogy most sem félek tőle, csak az örökké tartó időktől rettegek. Számomra más meséket tartogatnak. A fényverte udvari szobában vagyunk, mikor apám beszélni próbál a halálról. Anyám soha nem beszél velem erről, ráadásul erről nem is írnak gyerekkönyveket, mint a szexről, Anyám nem beszél a halálról, mikor pedig már megtenné, akkorra csak az örökkévalóságról vesz tudomást.

Tudod, Dusimama elköltözött, néz rám Apám, a fekete fotelben ül, én előtte állok, így majdnem egymagasak vagyunk.

Hová, kérdem.De az igazság inkább az, hogy elutazott, igen, és ezért nincs itt, folytatja.

Elutazott, akár egy másik városba.Mikor jön vissza, kérdem.Anyám Apám mögött áll aggódva, én meg értetlenül nézek apámra,

mindent tudok, minek mesékkel összezavarni.

* * *

Talán azért nem úgy félek a haláltól, ahogy kellene, vagy ahogy illene, mert nem ismerem, mi az. Sokan haltak meg körülöttem, mióta élek, sőt szüle-tésem előtt is olyanok, akikre mindig élőként tekintek, ahogy mindenkire, aki bár meghalt, de valaha élt, úgy kell vagy illik tekinteni. De én soha nem láttam halottat, én soha nem voltam temetésen.

A halál, az valami olyasmi lehet, mint amikor Anyám kézhez kap egy levelet a kórházból, ahol tudja, az anyját kezelik, és ő kinyitja ezt a boríté-kot, és elolvassa, amit írnak. A halál, az valami olyasmi lehet, hogy állok

290

az udvari és az utcai szoba közötti ajtóban, az utcai felé nézve, ahol Anyám áll, és olvas, és áll, és olvas, egy örökkévalóságnak tetsző ideig, majd nagyon lassan, de határozott elkeseredéssel, úgy, mint aki nem akarja és nem is fogja abbahagyni többé, elkezd sírni.

A halál, az valami olyasmi, hogy a halálhírt hozó levelet bár a hozzátar-tozónak szánják, de a halott nevére címzik. Hivatalosan.

De hivatalos dolog-e a halál?Anyám pár nap múlva bevisz a rosszemlékű kórházba, és akkor is aggódva

csoszog a folyosón, amikor engem egy büdös lufival altatnak el, hogy a tes-tembe való minden eddiginél izgalmasabb és brutálisabb beavatkozásból semmit se érezzek, és semmire ne emlékezzek, kivéve ezt a semmit.

A halál: egy büdös lufi.

* * *

Én a Balatonon növök fel, mert ott mindig ugyanannak hiszem magam, mint akit tavaly a parton hagytam, hogy egy idő után rájöjjek, mindig másvalakiként térek vissza. Szeretek a vízben lenni, pedig nem tudok úszni, de nem nyel el a víz, ahogy a múlt vizén is úgy-ahogy elevickélek, nem nyel el a víz, fenntart az úszógumi. Megfulladni térdig érő tóban is lehet, ha felbotlik az ember egy vasmacskában. Szeretek a vízben lenni, ezért nem ez a fontos. Hanem az, ahogy ülök az emberekkel teledobált parton, némán, egyedül, hiába vesznek körbe a véreim, igen, az a fontos, hogy ülök, és nézem a tavat, ami kék, akár a tenger, de én még nem láttam a tengert, és nézem, ahogy a fénytől súlyos ég semmiként lebeg a víz fölött, nézem a vizet, benne emberek, karúszók és láthatatlan kisgyerekpisik, hatalmas víz, el lehet benne veszni, hiszen távol, az északi part felé már nem is úsznak, csak a bátrak, Dóra például, ő késő délutánonként egészen mélyre tempóz, odáig, ahol már nem ér le a láb, de

ő se jut innen az északi partra,a párába burkolózott zöld erdők felé, ahol otthonos az idegenség,ő sem úszhat el oda, ahova én elláthatok,ahova persze elláthat akárki is, de attól nekem még nem lesz rosszabb –

Anyámtól úgy tanultam, minden látvány bármikor emlékünkbe idézhető,ha sokáig nézzük, majd becsukjuk szemünket,igen, így tanította nekem Anyám, ahogy ő tanulta ezt húszévesen táncos

nagybátyjának szintén táncos feleségétől egy tengerparti nyáron, hiszen

291

Anyámat számtalan helyre vitték a táncos rokonok: Nizza, Bécs és a pesti Fészek, ahol egyszer ránézett a Kálmán György; írt is az utazásaiból egy regényt, a címe Ablakok, de visszadobták a Szépirodalmitól, többek között azért, mert a kapucínert kapucsínónak nevezte, ilyen szó márpedig nem létezik, szóval van Anyámnak egy regénye,

– mondom, ez egy ilyen család,ilyen emlékiratirogatós –amibe majd én is belenézhetek, mire húszéves leszek, hogy három

oldalnyi olvasás után Anyám kicsavarja kezemből a kéziratot, nem bírván hallani, ahogy nyerítve röhögök, fuldokolva könnyeimtől; nem tudom, hozzá vagyok-e kegyetlen, mivel röhögök, vagy magamhoz, mivel mindezt bevallom, mindenesetre Anyám is szokott röhögni magán, pontosabban azon, aki volt valaha, azt mondja, voltak, akiknek kifejezetten tetszett a szöveg, igaz, azok az ismerősei voltak – ettől félek mindig, ha írónak kép-zelvén magam

írok egy kis- vagy nagyregényt, nem tudom, mennyire lesz hosszú, de a címe ez lesz: Költözés,

szóval én is ettől félek, hogy ismerőseimen kívül nem lesz mit monda-nom bárkinek, bár nem felejtem el, mindenki ismerősöm, az összes ember, de legalább az a néhány száz vagy ezer, aki engedte, hogy figyelhessem őket bármikor, például miközben a Balatonban fürödtek, és

úsztak helyettem is.

* * *

Anyám sokat beszél, és sokat hallgat a múltról, míg egyszer diktafont tolok az orra alá, hogy beszéljen az életéről, hiszen efféle interjút kell vinni az egyetemre, Ábel szemináriumára, házi feladatot csinálok tehát Anyám éle-téből, s így végső soron a sajátomból is… Persze nem kéne feltétlenül az Anyámmal beszélnem, de az egyszerűség kedvéért

Anyámra fanyalodom;a feladat szerint ugyanis kell egy ember, aki elmondja az életét, és én

gyáva vagyok messzire menni mást keresni, otthon pedig csak Anyám van kéznél, no meg én magam, de hát

nem vagyok beszélőviszonyban önmagammal,ami végül is érthető, Anyám pedig, aki amúgy a legváratlanabb pilla-

natokban szokta rámzúdítani a családi múlt aprólékos részleteit, amit már

292

figyelmetlenül is ismerek, elmondani azért mégse tudnám, szóval Anyám nézi a diktafonban forgó szalagot és

bár beszél, inkább nyögvenyel,láthatóan meg van illetődve, saját élete helyett a szülei életéről kezd

mesélni meg azoknak a szüleiről,olyan dolgokról szól, melyek az emlékezet számára elérhetetlenek,s így érthetetlenek egyben, és borzasztó hosszú szüneteket iktat a meg-

gondolt szavak közé,nehogy valami kicsússzon a száján,valami óvatlan, személyes, zavarba ejtő, nem publikus,Timi, letelt már az a húsz perc, ameddig beszélnem kell,kérdez kétségbeesetten, na jó, mondjuk letelt, mondom, de mindezzel

nincs még a történetnek vége.Az ember nem arról beszél, amiről lehet, hanem arról, amiről tud.

* * *

Anyámat meséltetem az életéről, búgva forog a diktafon szalagja. Arról beszél, amire nem emlékszik, annyit beszél, amennyit megenged magának, én meg a házi feladat rejtekéből olyan dolgokat kérdezek, amit tudnom kéne, és mégsem tudok, bár szinte csak ilyen dolgok vannak,

amit ismerek, kicsúszik a kezemből,amit nem, elkaphatatlan,Anyám azonban tudja, merre az arra, legalábbis tudni véli: aki nem csa-

ládtag, az idegen; buszsofőrrel összevész, pincért szemmel ver, sebtapaszos eladótól árut nem vesz át,

te pedig lányom, mindig mással értesz egyet,ami azonban nem igaz, én nem értek egyet soha senkivel, a viták szem-

lélését sokkal szórakoztatóbbnak találom, nekem nincs véleményem arról, amit látok, Anyám életét pedig nem nehéz máshogy szemlélnem, mint a saját történetem előzményét; a diktafont le is kell állítanom, amikor Dusimama betegsége felől kérdezek, a baj az baj, a kórház az kórház, de a végére megenyhül,

olyan vagy, mint egy adatfelvevő,mint lányomnak mást is mondtam volna,ez a végszó, lehet elemezni.

* * *

293

Ottó, anyám unokatestvére már évtizedek óta Kanadában él, amikor meg-látogat minket a régi városban; nehézkesen mesélek neki az iskoláról, nem ismeri a tornacsuka szót. Nem ért, néha én sem értem. Mikor bejön a régi házba, megáll az utcai és az udvari szobát elválasztó és egyben összekötő ajtóban. Én az udvari szobából figyelem, ahogy vállát a széles ajtófélfának veti, néz be a régi szobába, a rengeteg elfelejtett bútorra, mert mindenki itt hagyott valamit, mielőtt elmentek, és talán Aranka néni idegesítő sellő-festményét is nézi, a sarkok repedéseit és a magas falak szegletébe ült finom pókhálókat, csupa tárgyszerű dolgot tehát,

mégis sír,rázza a zokogás, és sem Anyám, sem én nem érzünk elég erőt ahhoz,

hogy meg tudnánk vigasztalni. Pár perc alatt azonban összeszedi magát, megtörüli a szemeit, és megfordul,

innen el kell költöznötök,mondja.

És mi elköltöztünk. Aki megvette a házat, eladta bútorboltnak. Persze nem a mi bútorainkat árulják, a mi valaha volt, egyszeri és megismételhetetlen bútorainkat, mert azok egyszeri és megismételhetetlen módon romlottak, használódtak, enyészedtek el, ó nem, ők – vajon kik is? – csupa új bútoro-kat árulnak, nem is bútorokat, hanem bútorok ideáját, és nem is árulják, csupán megmutatják őket, ugyanis nem is bútorbolt ez, hanem bemu-tatóterem. Nehezen veszem a bátorságot, hogy majd belépjek a régi-új házba, félek a megrázkódtatásoktól, a zokogás rázkódásaitól, ami Anyámat is elkapta, amikor engem titokban megelőzve előbb mert bemenni,

egykori házunkba, a bútorboltba,elképzelem, ahogy áll az utcai és az udvari szobát elválasztó és egyben

összekötő ajtófélfánál, balra néz és jobbra néz,és honját nem lelé a lakásban,és rázza a zokogás, és nem árulja el senkinek, hogy miért van itt.

De mikor én megyek vissza, nincs szerencsém. Az eladónő ismer, és bizalmaskodva hagy magamra,

járkáljak csak, életreítélt,körben a házban. És én megyek, és megyek, és nézem a gyönyörű búto-

rokat, amelyek senkié,

294

amilyenek között mindig is szerettem volna,és próbálok eligazodni, mi hol lehetett, de annyira más lett minden,

hogy még meghatódni se tudok,egyedül az ajtófélfa,az maradt változatlan, a fehér széles ajtófélfa,de már az ajtó is hiányzik belőle,ez hiányzik, az ajtó, hogy átléphessek valahonnan valahová, vagy vala-

honnan valahova vissza, de nem, mintha kitörték volna az óra mutatóját, nem értem, merre haladnak a fogaskerekek,

már sebek sincsenek,a falakon eltűntek a repedések, a sarkokból eltűnt a por,én nem ilyen tisztaságot akartam,persze ez a tisztaság, ez már rég nem az enyém.

295

Turi Tímea

1984-ben születtem Makón. A szegedi bölcsészkaron kommu-nikáció és magyar szakon végeztem 2003-ban, később ugyanitt tanultam az irodalomtudományi doktori iskola PhD-hallgatója-ként. Dolgoztam szabadúszó kritikusként, egyetemi és kulturális újságíróként, a Bartók Rádiónak riporterként és szerkesztőként. 2012. februárjától a Magvető Kiadó szerkesztője lettem.2012. októberében – két gyerekkori verseskötet után – megjelent az első „felnőtt” verseskönyvem Jönnek az összes férfiak címmel a Kalligram Kiadónál, valamint ugyanebben a hónapban szültem egy gyereket is, jelenleg főleg vele foglalkozom.

296

Turi Tímea édesanyja, Gonda Julia

Turi Timea és Dusi mama

297

Turi Timea 12 éves

Turi Timea a Balatonon

298

Steinberger Salát Anna

UTÓREZGÉSEK

I. Halló!

– Halló! Anya?– Tudom, hogy ott vagy, nem baj, hogy nem szólsz a telefonba. Lega-

lább most végre nem csapod le! Boldog szülinapot! Ma vagy 82 éves!Csend. Szuszogás.– Ne tedd le, kérlek, ne tedd le! Most az egyszer végre hallgass meg!

Tudom, az én nagy bűnöm az, hogy kivándoroltam Izraelbe. De látod, visszajöttem. Nem gondoltam, hogy örökre megharagszol. De azt hiszem, akkor is kimentem volna, ha tudom, hogy többé nem állsz velem szóba! Beleszerettem az ORSZÁGBA. Ez mindennél erősebb szerelem volt, bocsáss meg! Elhagytam a tanításodat, nem tudtam mást tenni. Próbáld túltenni magad, nekem nem megy az általad sokat emlegetett egyetlen megoldás, az asszimiláció. Bocsáss meg végre!

Csend.– Látod, visszajöttem, megint itt vagyok! Megöregedtél – én még éle-

terős vagyok. Szeretnék veled törődni. Sétálni menni veled, ebédet főzni neked.

Megígértem, hogy senkinek nem szólok a zsidóságunkról. Meg is tartot-tam. Tőlem ugyan nem tudta meg senki. Rólad persze tudják az emberek, látják rajtad – már akit érdekel. Például onnan tudják, hogy olyan nagyon csendben vagy a szüleiddel kapcsolatban. Mert érzik, hogy valamit néha azért említhettél volna, ha nem ülne rajtad ez a kényszeres csend.

– Ne tedd le, kérlek! Ne! Teljesen érthető, hogy elszaladtál, amikor vit-tek benneteket.

Vittek…! Vonultatok a sorban… Te megérezted, hogy ennek milyen vége lehet…, elfutottál. Én megbocsájtok helyettük – ők is ezt tennék.

299

Biztos. Nem kéne, hogy furdaljon a lelkiismeret, amiért otthagytad a szü-leidet. Menni meghalni… Te fiatal voltál, erős, futóképes. És futottál. Ez így volt rendben. Élned kellett.

Ne gondold, hogy nekem nem fáj az elvesztésük. Különösen, amióta nagymama lettem. Látom, hogy mennyit adhatok az unokáimnak – és én ebből a gyengéd szeretetből semmit nem kaptam! Érzem, mennyi figyelem, odaadás, ragaszkodás jön az apróktól – ezt a lelki részt rólam is levágták. Lelki amputáció. Az is, hogy most éppen Izrael miatt nem beszélsz velem. Legalább te ne amputáltad volna le magadat rólam! Nem lehetek se kínai, se svéd, vagy finn, ha egyszer zsidónak születtem, értsd meg! Csak azóta van egyenesben a lelkem, amióta ezt nem tagadom sehol, senki előtt – legfőképp önmagam előtt.

Hidd el, vannak zsidók, akiket csak szeretni lehet: Chagall, I. B. Singer – és sokan a nem híresek közül. És vannak köztük mindenfélék, éppúgy, mint a nem zsidók között.

– Látod, már lassan tizenöt éve nem beszélsz velem. Ha levelet küldök, nem válaszolsz. Értem én: zsidóság = halál. Te így érzed. Pedig nem így van, tudom – ezt meg én érzem.

De eszedbe jut néha az a kilenc hónap, amit benned töltöttem, az a szü-lés, amit együtt küzdöttünk végig? Vagy csak arra a kellemetlen kamaszra gondolsz, aki voltam? És a zsidóvá visszatért lányodra, akit te nem ilyennek neveltél? Asszimiláció! – mondtad olykor – és én sokáig azonosultam a gondolattal. Később csak próbálkoztam vele. De nem ment, értsd meg, tartozni kell valahová! És megtaláltam a helyemet. Van egy egész világra kiterjedő, nem megszervezett, de létező, láthatatlan közösség, ahol szívesen fogadnak, ahol étellel, jó szóval és szálláshellyel is várnak. Bármikor, szinte bárhol. Kiderült az utazásaim során. Péntek esténként különösen szépek ezek az együttlétek. Látod, öröm is van a zsidóságban, csak ebből neked nem jutott.

– Abba a családba nem tartozhattam, ahol te nem álltál mellém, ahol a férjed vissza akarta venni az adoptált nevemet, azzal, hogy ő nem zsidót nevelt. Mindezt 40 éves korom után. Hol voltál akkor. Anya?

Csend.– És hol voltál akkor, amikor annyiszor megalázott és bántott az az ember?

Csendben kisomfordáltál a szobából. Ott voltál a másik szobában. Ott.Csend.

300

– Én megbocsájtok mindent, azt is, hogy ti ketten intézetbe adtatok, mert feleslegessé vált a zsidó gyerek, arcán az erős sémi vonásokkal. De úgy látszik, te nem tudsz megbocsájtani magadnak. Haragszol magadra, és ezt rám vetíted. Még most is én kapom a büntetést. Nem volt elég a sok kirekesztés? A családból? Sokan nem is tudják az ismerőseid közt, hogy van egy idősebb gyereked is, csak a többiekről tudnak – akik azt gondolják magukról, hogy nem zsidók. Én tényleg megbocsájtok, csak álljunk már szóba egymással! Nem kell sülve-főve, de legalább néha!

Csend. Kattanás. A telefont letették a másik oldalon.

II. Annamária

Annamária ’45-ben született, szinte a felszabadulás pillanatában. A neve második felét egyenesen Szűz Máriáról kapta, és ez bebiztosította őt, hogy az első benyomás alapján soha ne nézzék „zs”-nek. (Ugyanakkor egész gye-rekkorát át meg átjárta anyja méltatlankodása, amiért nem „Anna Mária-ként” anyakönyvezték, pedig ő megmondta a kórházban, hogy a kislánynak két neve legyen, külön írva: Anna és Mária. Ezért Annamária sokáig gyűlölte a nevét, mert szinte neki szólt anyja haragja).

Sajnos azonban, ahogy cseperedett, egyre nagyobb lett az orra az arcának arányaihoz viszonyítva, amiből édesanyja arra a következtetésre jutott, hogy minden hiába, bármilyen névre megkereszteltethette volna – a „zs”- jelleg azért maradt. Rajta a gyerekén. Az anya gyakran legel-tette szemét a gyerek orrán. Vajon nőtt-e a múlt hónap óta, az elmúlt fél évben…? No, nem a gyerek, hanem az orr. Annamária nem értette, miért bámulja anyukája annyira. Talán ismét nem mosta meg az arcát rendesen? Vagy megint a fésülködéssel lenne baj? Megkérdezni sosem merte. Az ilyen tekintetekkel egyidejűleg, nem volt ajánlatos bármiről is érdeklődni.

Így kezdődött el a CSEND. A csend, mely sok mindent felölelt. Anna-mária lassan-lassan ráébredt, hogy a csend fontos része a család életének. Olykor egy-egy tekintet vagy összenézés mindig jelezte, hogy most, na most kell jönnie! (Mármint a csendnek) Még nagyon sokáig nem tudta volna szavakba önteni, hogy mi válthatja ki, de kezdte érezni. Kezdte érezni, mikor jönnek a fájdalmas-kemény-szigorú tekintetek. Amitől az embernek megfagy a vér az ereiben, és összeszűkül a gyomra. Vagy kiszárad

301

a szája, vagy eláll a lélegzete kis időre. No meg a szívverés, ami szapora és erős lesz. Ezektől Annamária rettegett.

A csend, mint valami nagy fekete lepel, eljött éjszakánként is. Olyan-kor valami leírhatatlan hangja is volt. Valahogy belülről kiabált. A kislány fázott a hangtól. Ahogy éjszakánként az ablakon kilátott, a nagyfejű sziréna nézett rá, a még nagyobb szemeivel (Amely még a háború idejéből maradt, már funkció nélkül a ház tetején). Most már a csend együtt kiabált a sziré-nával – úgy belülről. Valahogy így: …úúúúúúú…úúúúúúúúúúúúúúúúj.

Az egyik ilyen fázós éjszakán felkelt, reszketve kiment a fürdőszobába, ahol a kis szekrényben talált egy testszínű lufit. Már nem is fázott annyira, és felfújta a lufit. (Vajon miért nem piros, vagy kék? De mindegy is – gon-dolta). Örült a lufis játéknak, felmelegítette. Még sosem volt saját lufija, csak más gyerekeknél és az árusoknál látta eddig. Majd visszabújt az ágyba, és édes álomba merült.

Reggel nagy baj lett a dologból. Kiderült, hogy ő egy tolvaj! Megtalálták a lufit a pizsama kabátjának a felső zsebében. Nagy kiabálás, veszekedés lett. Mindenki haragudott rá. Annamária szégyenkezett. Nem gondolta volna magáról, hogy ilyen aljas lett, egy igazi tolvaj! Csak sok évvel később jött rá, hogy a lufi valójában nem lufi volt, hanem egy felnőttek számára készült „játék”.

Most akkor már ő is bűnöző lett. Mint az apja, akit csak úgy emleget-tek, hogy mindenki a foga közt sziszegve ejtette ki a nevét. Az ő neve is a „ki nem szabad mondani szavak” közé került. Annamáriára időnként azt mondták, pont úgy néz ki, mint az apja – de ezt a ”mint az apját” azért nem mondták ki, csak a hangsúllyal érzékeltették. Afféle gúnyos, nemsze-retem hang volt ez. Vagy ami még rosszabb, az az „olyanmintazapja”, és pláne az olyanleszmintazapja volt.

Eddigre már bizonyossá vált, hogy az apa – a távollévő –: „disszidens”. (De vajon mi lehet az a disszidens?, töprengett a kislány –, hogy jó nem, az egészen biztos. Bizonyára valami gonosz, piszkos, valami nagyon szégyellni való dolog! Valójában épp azzal a csenddel hasonlatos, ami a szirénával együtt szokott jönni éjszakánként. Valami nagyon sötéten homályos dolog és személy is egyben. Színre fekete, az biztos – épp úgy, mint a „zs”.

Annamária álmában így folytak össze a disszidens és az apa a fekete és homályos dolgokkal. Örvényszerű füstté vált így, együtt, mely átölelte, körülgomolyogta, és fojtogatta, szorította éjszakánként.

302

Az orra pedig egyre nagyobb lett. Már a tükörben is látta: az orra min-den nap nőtt egy keveset. Nőtt és nőtt. Húsos, nagy, legalább kétszer akkora már, mint a többieké az iskolában. Leginkább a Balázsik Marikáét szerette volna magának inkább, mert az pici, fitos – és szőke haja is van hozzá. Ami, mint tudjuk, csakis nem zs-knél fordul elő. A nem zs, az tiszta, szép és becsületes. Na, pont egy ilyen kis pici orr lenne jó – és már-már el is hitte, hogy neki is olyan van… Majd benézett a tükörbe – és nem történt változás! Újabb időkre cipelnie kellett ezt a végtelenül nagy orrot.

Annamária rossz gyerek lett. Midig csak a baj volt vele. Az iskolában is állandóan bohóckodott. – Persze, csak hogy figyeljenek rá – mondta a tanárnő, és vele a szülők. Annamária apja – mármint az az apuka, aki velük lakott egy családban, nem a másik, aki disszidált – sokszor mondta kétségbeesve, hogy neked adtam a nevemet is te hálátlan, mégis hogy visel-kedsz? Hiába kérlek, nem csukod be az ajtót magad mögött! Százezerszer meg-kértelek, mégsem teszed! Az orrod! Az is folyik megint! (Már megint az orr! – gondolta Annamária) – Nincs sosem kifújva, undorodom, ha rád nézek! Anyukája is undorodott, rossz volt neki is ránéznie a kislányára.

A nevével mit csináljak? – töprengett magában – Nem én kértem, vajon hogy lehetne visszaadni neki? – Nem tudta. Aki rossz gyerek, az jobb, ha nem is kérdez, főleg, nem kér semmit. Abból biztos megint baj lenne, ha ezt a név dolgot kérné. Vissza a régit. A kisbaba korit. Azzal talán nem lenne semmi baj. De nem meri szóba hozni. Így marad a már megszokott, utána a sok megszokott nótával: Neked adtam a nevemet… stb.

Anyuka is undorral mondta, hogy vettem neked egy taftruhát is, és te mégse mosakszol rendesen…, csuka-szürke a nyakad mindig… Igaz, vett taftruhát, azt ugyan Annamáriának nem volt hová felvennie, ám anyuka cipőt, csak nyárit vett… A kislánynak elfagyott a keze, lába egy nagyon mínuszos télen, orvoshoz is kellett járnia. Sokat kellett hideg-meleg vízbe rakosgatnia és faggyúval kenegetnie, így aztán egy idő múlva szerencsére teljesen rendbejöttek az elfagyott végtagok.

Csak az orra nőtt egyre nagyobbra és nagyobbra. Álmában egyszer úgy járt, hogy az orra folyamatosan nőt és nőtt, majd egyszer csak akkora lett, mint egy kar, mint egy láb, és ahogy az utcán ment, vonszolta maga után kilométereken keresztül. És akkor mindenki látta az orrán, hogy ő „zs.” De akkorra már olyan nagy súlya volt az orrának, hogy kezdte már nem is érdekelni, hogy ennyire látszik rajta, hogy „zs”-nek született.

303

Annamáriából később Mária néni lett. Visszanőtt az orra, normál mére-tűre. Vagy talán az arca nőtt hozzá az orrához. Ki tudja. Mária néni úgy emlékszik vissza fiatal korára, hogy nagyon tetszett a fiúknak. Mindenkit elvarázsolt, aki a közelébe került. Igaz, a szemével, nem az orrával. De még olyan szerelme is volt, akinek külön, kifejezetten a kedves orra tetszett a legjobban.

III. Judit néni

Annamáriának egyszer csak elege lett abból, hogy körülötte mindenkinek vannak rokonai, neki pedig senkije nincs. Ez nem lehet! Először azon mes-terkedett, hogy szerez magának mű rokonokat. Kinézett magának egy-egy kedves nénit, bácsit, és elképzelte, hogy örökbe fogadja őket anyának, apá-nak, nagynéninek nagybácsinak. Évekig játszott a gondolattal, majd egy alkalommal megérett benne az elhatározás, és a soron következő nénivel „kikezdett”.

A néni öreg volt, eléggé süket is. Ezáltal megfelelőnek tűnt a szerepre. Gyönyörű, palotának mondható lakásban lakott, hatalmas, termes szo-bákkal és szép panorámával a Dunára. Annamária mindig is így képzelte: az édesanyja csakis valami előkelő, tehetős hölgy lehetett, gazdag múlttal, antik bútorokkal, és rengeteg élménnyel a háta mögött. Dobozokkal, és fénykép albumokkal, a régmúlt emlékeit idézve. A néninél minden így volt, az álmoknak megfelelően, minden a helyén. A falon régi festmények a szülőkről, nagyszülőkről és más rokonokról. Régi újságok, a vészkorszak előtti időből. A néni megmutatta a sárga csillagot is, amit viselnie kellett annak idején. Így vált teljessé Annamária vágya: a zsidóságát is vállaló műanyával.

Műanya is örült Annamáriának. Megkérhette különféle szívességekre, mivel neki már nemigen volt ereje, félt is, hogy eltéved a városi rengeteg-ben, vagy elfelejti, hová is indult.

Ahogy teltek a napok, egyre több feladatot vállalt Annamária, és a néni mindig újabbakat talált ki. Például a kis táskarádióját vitte javíttatni. – Emlék – mondták mindketten, s bár ilyet már rég nem hallgatott senki, egyetértettek a rendbehozatalt illetően. Megíratta e-mailen a „fontosabbnál fontosabb” leveleket, és Annamária a hivatalos ügyeit is elintézte. Mind-ketten boldogok voltak. Műanya már rég nem kérhetett senkitől, és Anna-

304

mária sem adhatott, nem nyújthatta a kezét idősödő szülei felé, ahogy azt másoknál látta – csak a vágy volt erős benne ez iránt.

Műanya az idő teltével kezdett mohó lenni. Talán az öregséggel jár – gondolta Annamária. Egyre lehetetlenebb kérései voltak, és Annamária kezdte úgy érezni, hogy balekká vált. Egy szép őszi napon a néni örök álomra szunnyadt, s a szomszédok telefonáltak, hogy a továbbiakban min-dent elintéznek a néni körül.

Annamária újabb műszülő után nézett. Idősotthonokba járt, meg kór-házakba, kereste, hol az „igazi”. Nem sok sikerrel, mert minden élettörté-net sántított egy kicsit. Vagy nem volt elég intelligens a jelölt, vagy nem elég jó lélek, vagy ami a legfőbb, nem volt eléggé zsidó. Már pedig neki egy sorsát és hovatartozását vállaló, idős zsidó hölgyre vagy úrra volt szüksége.

Ekkor pattant ki agyából a tökéletes megoldás. Nem baj, ha nem szülő az illető, de legalább rokon legyen! Igazi, vér szerinti. Az már valami lenne! Most már erre kezdett nagyon vágyódni. Hallotta, hogy vannak kutatók, intézmények, amelyek a holokauszt alatt eltűnt embereket keresik, és sokuk nevét meg is találják… vagy az élők, vagy a holtak között.

Így jutott el Annamária az Emlékmúzeumba. Egy fiatal kutatóhoz irá-nyították, aki szívesen fogadta. Izgalmas beszélgetés kezdődött. Annamária az édesanyja felőli ágról mesélt egy történetet: a szülők – valami zsidó okból kifolyólag – a gyerekükkel nem álltak szóba. Aztán néven nevezte őket. Sajnos a kutató nem találkozott a Hochsberger névvel. Ám eszébe jutott egy nagyon hasonló történet, ahol szintén nem állt szóba anya a lányával. Megkérdezte, nem említette-e Annamária az imént a Cohen nevet? De igen! – mondta, ez az apai nagyszüleim családneve. A kutató erre felhívta telefonon a rokonokat, és rögtön meg is beszéltek egy találkozót.

Két nap múlva Cohenéknál üldögélt. Annamária akár az Északi sarkra (vagy ami még valószínűbbnek tűnt: akár Ausztráliába) is elment volna, hogy láthassa új-régi családtagjait, de csak néhány villamosmegállót kellett utaznia Budáról, az Újlipótvárosig. Az első találkozásra már felkészülten érkezett. Az interneten elolvasott minden fellelhető forrást. Megtalálta hát a „nénijét”, az igazit, akinél igazibbat nem találhatott volna a földkerek-ségen sehol!

Három nagy találkozásuk volt. A nénit Juditnak hívták. Apja és Anna-mária nagyapja voltak testvérek. Úgy beszélgettek, mint ha örökké ismer-ték volna egymást. Úgy értettek egyet a dolgokban, mint két egymást

305

nagyon jól, és nagyon régen ismerő ember. Mindent megbeszéltek az első két találkozáskor, ami valaha is fontos volt az életünkben. Titkokat cserél-tek. Nevetgéltek, szomorkodtak, újra nevetgéltek.

A második találkozásnál Judit néni megígérte, hogy előkeresi a családi fotókat. Annamária fényképezőgépet vitt, hogy legalább lefotózza a régi fényképeket, amiket előzőleg csak kutyafuttában tudott végignézni. A képeket elkérni nem akarta, ne tűnjön úgy, hogy csak a képek miatt jött. De mivel nagyon vágyódott ősei fotóira, ezt a fényképezőgépes – nem túl korszerű – megoldást választotta.

Amikor a megbeszélt időpontban felhívta, Judit néni fizikai fájdalomtól szenvedett. „Fájok – mondta – de azért mindenképpen gyere!” Ott voltak előkészítve egy fiókban a fotók, de Annamária nem volt képes a szenvedő Judit mellett a saját fénykép és rokon-kereső mániájával foglalkozni.

Negyedszer már nem tudtak beszélgetni. Judit kórházba került. Attól kezdve Annamária majdnem minden nap meglátogatta. Fogta a kezét, mint egy szerelmes, aki megtalálta az igazit. Tudta, hogy ezt az igazit már soha nem lehet elvenni tőle.

Időközben Judit néniből Mami lett. A család természetesnek tartotta, hogy az új-régi családtag is úgy szólítsa őt, mint a többiek: Maminak.

Szíve megtelt finom virágok illatával, meleg napsütéssel, bár a kórház kertjében szakadt az eső. Szomorúsággal vegyes boldogság ült közöttük, sok-sok órán át. Közben Mamiról nem lehetett tudni, mikor Mami, és mikor csak egy test. Mindegy is volt. Jó volt fognia a kezét. Eleinte doho-gott magában, miért csak most találkoztak, aztán megbékélt, mert ráéb-redt, milyen nagy csoda, milyen nagy szerencse, hogy egymásra találtak, még így is …

Útban a kórház felé, Annamária friss gyümölcsöt vett Maminak a pia-con – éppen eperszezon volt –, és magának is gyakran vásárolt valami szép holmit, hogy a találkozásuk ünnepélyes legyen,. Igaz, nem lehetett tudni, Mami majd értékeli-e, de néha-néha észrevette, és akkor nagy dicséret járt a jó ízlésének. Mami már csak tudta, mi a szép, hiszen hajdan mérnöki pontossággal készített megannyi szebbnél szebb ruhát – varrónő volt.

Mami még mesélt néha, németül, mert visszaképzelte magát a gyerek-korába. Annamária itta minden szavát.

Mami néhány hónap múlva aztán elment. Éppen olyan volt, mint ami-lyennek Annamária megálmodta: elegánsan egyszerű, nagyszívű, intelli-

306

gens nő, kellő humorérzékkel megáldva. Ugyanazon a hullámhosszon, mint ő. Lakása klasszikusan polgári, a falakon régi festmények, már rég nem élő rokonokról. Ezer apró tárgy – mind ízléses, csecsebecsék utazá-sokról, és talán még a régmúltból. A bútoroknak, szinte mindnek története volt. Nagy lehetett a család egykor.

Amikor a lakását felszámolták, a fotókat valaki tévedésből elvitte, vagy kidobta. De hiába tűntek el a fotók, emlékük, s a találkozás rendkívüli élménye megmaradt.

Korábban Mami tartotta a zsidó ünnepeket, ilyenkor összetrombitálta a családot – ahová most már Annamária is tartozott. Mostanában Mami szerepét, a családi összetrombitálást ünnepekkor a fia vette át – aki amúgy kiváló építész –, folytatván Mami tervezői tehetségét.

Annamária Mami gyerekeivel, unokáival is összejár: régi új rokonoknak nevezik egymást.

307

Steinberger Salát Anna

1946-ban születtem, Budapesten.Pedagógusként, majd színtársulat vezetőként dolgoztam és dol-gozom.1989-ben alijáztam Izraelbe, majd 5 évvel később visszatelepül-tem Magyarországra.A Bálint Házban létrehoztam egy zsidó színtársulatot, először „Marguliesz”, majd 2005-től „Átváltozások Színházda” néven. Társulatommal elsősorban – de nem kizárólag – zsidó tárgyú műveket viszünk színre. Kiképzett pszichodramatista vagyok, melynek technikái a színházvezetésemben is érvényesülnek.Egy írásom szerepelt a Sós kávé – elmeséletlen női történetek című antológiában (2007).

308

Steinberger Salát Anna, 1950

Steinberger Salát Anna

309

Steinberger Salát Anna izraeli katona

Steinberger Salát Anna

310

Berkovits-Branfman Zsuzsanna

ANYA – DOBOZBAN

Rám nézel, és arra gondolsz: ez itt Anya – dobozban. Még ha próbálkozol is, hogy ne vegyél észre, amint itt kucorgok az íróasztalod alá lökve, tudom, hogy ezek járnak a fejedben: itt van Anya – egy dobozban. Mindaz, ami Anya – itt van egy dobozban. De… ki is van a dobozban? Miért keresed a választ éppen most, hiszen régen rám sem hederítettél? Miért nem törődtél velem akkor, amikor még szó sem volt dobozról…, amikor még szabadon elmondhattam (volna), hogy mi fáj. Honnan e kíváncsiság pont most, amikor már nem maradt belőlem más, mint amit ebben a vacak kartondobozban tartasz és – ami azt illeti, elég trehány módon. Na, nem mintha meg lennék lepve az eljárásodon. Egyébként is, annyiszor akartak engem már ilyen-olyan módon bezárni. Sose sikerült nekik, sose! Érted? Mindig és mindig kiszabadul-tam. Senki fia nem tudta elvenni az életemet –mostanáig.

Nagyon tévedsz, Anya – itt a dobozban, óriásit tévedsz. Mindig is az volt a vágyam, hogy megismerjelek, amíg az Anyám voltál is, és nem csak egy doboznyi. Bármimet odaadtam volna, csak hogy megtudhassam, ki is vagy te, hogy testközelből megismerhesselek, megérinthesselek, beszélgethessek veled életről–halálról, szeretetről–gyűlöletről, háborúról–békéről; és gyógyítgat-hassam sebeid. Mennyire át akartalak ölelni, hogy arcon csókolhassalak és öledbe hajthassam a fejem. Lányos szeretetemet kínáltam sóvárgó lelkednek, de te kirekesztettél szívedből, sőt titkon még a lelkedből is száműztél. Csak a hiányosságaimat vetted észre; máskülönben átsiklott rajtam fagyos tekinte-ted. Miért hoztál a világra, ha életet nem akartál adni. Még, hogy én nem akartam, hogy élj? Hálátlan kölyök! Na de mit is várhatnék tőled? Istenem, mekkora barom voltam, hogy feláldoztam ezért az életemet! Te voltál az életem lényege, miattad volt erőm újrakezdeni, éppen a te érdekedben termett erőm arra, hogy megint éljek, azok után, hogy annyian kívánták halálom. De nem engedtem, hogy a halálmenetbe lökjenek. Igenis azt akartam, hogy beleszüless

311

ebbe a világba, pontosan azért, hogy megmutassam nekik…, hogy az élet mindent legyőz, a halált is. Ha tényleg tudni akarod, pont azért, hogy meg-cáfoljam őket, mindahányat, és hogy – ha megtudják – az őrületbe kergessem őket, hogy képtelenek engem egyszerűen kiradírozni a Föld színéről. És, igen, úgy is lett, hiszen itt vagy, élsz! Akkor pedig valójában miért nyávogsz?

Anyaként sosem szerettél, Anyaként csak rosszindulat áradt felőled, Anya-ként azt mutattad be, hogy a halál az, amely mindent legyőz, még az életet is. Állítólag hús vagyok a húsodból, vér a véredből, de te mégis erőnek erejével olyan távoli helyekre kényszerítettél, ahol számomra nem volt se levegő, se fény, se érzelem; számodra azok a helyek az „otthont” jelentették, és ami bennünket ott fogadott, szerinted „szeretet” volt. Ha pedig vettem a bátorságot, hogy egy kicsit hátat fordítva neked, süttessem magam a nappal, büntetésből arra kényszerítettél, hogy szemébe nézzek a Medúzának. Meg is dermedtem, és a szívem porrá omlott. Ez az, ami nekem annyira fáj, Anya. És azt is jó, ha tudod: örülök, hogy már csak a dobozban létezel.

Mindörökre megváltozott az életem, amikor beléptem Anya lakásába. Temetése egy hónappal korábban volt szülővárosomban, Budapesten, de én nem voltam hajlandó hazautazni ezért. Most meg, tessék, azon kapom magam, hogy földi léte tárgyi emlékeit csomagolom. Vonakodva keres-tem fel a lakást, torkomban kalapált a szívem, amikor ajtaja elé értem. Csak beugrom, és már ott se vagyok! – gondoltam –, legyek mielőbb túl az egészen. Amikor beléptem térben és időben lefagyott másvilág foga-dott. Viszont a szag, az ismerős volt: Anya kölnije, vagyis annak áporodott árnyéka. Imádta azt az illatot – én ki nem állhattam. A baleset óta lélek se járt itt – villant ekkor belém. A konyhaasztalon régi napilap, mellette olvasószemüveg, a mosogatóban kávéscsésze, alján penészfolt, a hűtőben felfúvódott tejes karton, egy szatyorban ruhadarabok, amelyeket halála napján viselt. A szatyrot még Judit lányom dobta a méretes franciaágyra, a kórházból jövet. Arra gondoltam, hogy e végzetes esés milyen hirtelen szakított meg egy életet. Anya élete lángját oly hirtelen oltotta ki, hogy módja sem volt felkészülni arra, hogy szenvedésteli létezésének egyszer vége szakad. Vagy talán mégis – gondoltam, miközben fel-alá járkáltam a lakásban. Felötlött bennem, hogy mindig azzal fenyegetődzött: csattanós esemény vet majd véget életének, nehogy bennünket abba az áldatlan álla-potba hozzon, hogy gondoskodnunk kelljen róla. „Isten mentsen attól,

312

hogy bárkitől függj!” – volt szavajárása. És valóban így alakult élete, vagyis keserű halála.

Fogalmam sem volt, hol kezdjek a pakoláshoz. Találomra a ruhái átné-zésével kezdtem. Gondos rendben rakva találtam rájuk a beépített szekré-nyekben. Amint kinyitottam az első tolóajtaját, mintha villámcsapás ért volna. A megrázkódtatás azonban nem kívülről, hanem belülről, tudatom legmélyéről jött. Sóbálvánnyá válva álltam Anya ruhásszekrénye előtt. Az egész olyan váratlanul, felkészületlenül tört rám, akár egy sötétben sétáló szarvasra az arra száguldó kocsi reflektorcsóvája. Nem is Anya ruhásszek-rényének ajtaját nyitottam ki, hanem (öntudatlanul) magát Pandóra sze-lencéjét. E mozdulat az egész életemet megváltoztatta.

Néhány hónappal korábban Anyától szokatlan e-mailt kaptam. Már maga a nekem továbbított levél tárgymegjelölése is teljesen szokatlan volt: szeretettel gondolok rád. A „szeretettel gondolok rád” fordulat hiányzott Anya szótárából. A PowerPointban írt mellékletet nem tudtam kinyitni, valami szoftvergondom támadt. Nyugtalanság fogott el; úgy éreztem, hogy ez fontos levél. Zavaromat leküzdve e-mailben kértem meg, hogy ugyan mondja már el, mi volt a továbbított melléklet tartalma. Választ azonban nem kaptam. Másnap Judit zokogva hívott fel Budapestről, hogy beszá-moljon Anya combnyaktöréses balesetéről. Pár órával később pedig már arról, hogy miközben a kórházban műtétre készítették elő a kórházban – maga is praktizáló orvos volt –, váratlanul meghalt.

Amikor letettem a telefont, olthatatlan vágy fogott el, hogy megtudjam, mit rejt Anya üzenete. András fiam laptopjára küldtem el: nyissa már meg azt a PowerPoint mellékletet! Amint aztán a visszaküldött fájlt olvastam, lapról lapra döbbenet fogott el. Minden oldala rólam, vagyis e továbbított üzenet címzettjéről szólt; hogy én micsoda jó és szeretetre méltó ember vagyok, meg hogy milyen felemelő velem kapcsolatot tartani és engem sze-retni. E fájl olvasása olyan szürreális élményt jelentett, hogy önkéntelenül is ellenőriztem, valóban Anya volt-e a feladó. Ő volt. Ekkor eszméltem rá, hogy Anya meghalt – és én következem a sorban.

Mint akit darázs csípett meg, lázas telefonálásba kezdtem: felhívtam Apát, Juditot és Anya sebészét. Mit mondott Anya a kórházban? Mit mon-dott, mielőtt betolták a műtőbe? Említett-e engem? Küldött-e bármilyen üzenetet nekem? NEKEM, hiszen én vagyok az egyetlen gyermeke! Hogy nem, semmilyen üzenetet nem küldött? Azt akarják mondani, hogy egy

313

szót sem szólt? Biztosak ebben? Egészen biztosak benne, hogy csak ott feküdt némán, kétségbeesve, rettegve attól, hogy már nem kerül ki élve a műtőből, és hogy erről orvosként egészen pontos képe lehetett. Hogy mi? Azt állítják, hogy egyszerűen csak feküdt az ágyán, megtört szemmel, rémülten, és rólam egy kurta szót sem tett? Ez egyszerűen le-he-tet-len! Pedig így volt. Fokról fokra döbbentem rá, hogy a halál előszobájában a gyógyító, a megmentő, ő, aki annyi ember számára a bizonyosság sziklája volt, megint – s oly sokadszor – egyedül találta magát az életére törő erők-kel szemben. Ezúttal azonban, ahelyett, hogy visszaüthetett volna, meg-adásra emelte karját és kegyelemért könyörgött. Hiába.

Miután kipakoltam Anya szekrényeit, figyelmem az íróasztala, köny-vespolcai és iratokat rejtő sublótjai felé fordult. Izgatott lettem, amint átnéztem fiókjait, megnyitottam dossziéit, borítékjait. Még a kezem is beleremegett, ahogy Anya életének újabb és újabb szelete tárult fel előt-tem. Az volt a legkülönösebb, hogy semmi különöset nem találtam. A precízen rendben tartott közüzemi számlák, gondosan elrendezett hiva-talos levelezés, hibátlanul nyilvántartott orvosi dossziék és folyóiratok, a háztartási berendezések garanciapapírjai ábécé sorrendben stb. – mind-mind képtelen volt bármit is hozzátenni ahhoz, amit már addig is tudtam Anyáról: azt, hogy igen rendszerető ember volt, sőt, emlékeim szerint, talán mániákusan is az. A munkájában és magánemberként is. Kell még lennie ott valaminek, gondoltam. Ahogy az órák teltek, kutatásom egyre lázasabb, szenvedélyesebb lett. Amint egyre világosabb lett, hogy semmi „olyat” nem találok, az „igazi” Anya utáni kutatásom egyre indulatosabb, ijedtebb és görcsösebb lett.

Amikor egy kis szünetet adtam magamnak, felberregett fejemben az emlékmozi. Hányan, de hányan akarták Anyát elveszejteni, és ő mind-annyiszor, bűbájjal elorozta magát előlük. Nos, akkor én, aki sehol nem vagyok egykori üldözői mögött, miért remélem, hogy elfogom?

Au contraire, nem én vagyok az üldöző, a foglár! Anya volt az, még ha távolról is. A létemet irányító zsinórokat olyan pódiumról rángatta, ame-lyet sosem érhettem el. Ha másért nem, azért bizonyosan, mert a létezésé-ről sem tudtam. Anyát mindig közelinek éreztem, sőt, közelebbinek, mint ami jó volt nekem. Ha viszont én nyúltam felé, hogy megérintsem, rög-tön elhúzódott. Pandóra szelencéje előtt állva megfogalmazódott bennem, hogy Anya azzal, hogy feloldhatatlanul magához láncolt, megakadályozta,

314

hogy valaha is megtudhassam milyen is valójában Klára (Anya). Amint Klárának soha sem adatott meg soha, hogy megtudja, milyen valójában Éva, (Nagyanya), s ahogyan Judit soha sem tudhatja meg soha, milyen is (az anyja, vagyis én,) Zsuzsa.

Fülemben feldübörgött a „történelem hallgatása”, amely összeköti Nagyanyát, Anyát, a lányomat és magamat. Ősasszonyi sikoltás kíván-kozott ki belőlem: elég ebből! Miért nem tettem eddig semmit ez ellen? Miért nem érdeklődtem kitartóbban? És vajon most miért érdekel ez az egész annyira? Bárcsak ne lettem volna akkor olyan infantilis, énközpontú, gyűlölködő és folyton-folyvást panaszkodó! Hiszen akkor minden más-ként is történhetett volna! Anya nekem szörnyeteg volt, de Klára, nos, Klára az teljesen más volt. Mi nem szerettük Anyát, de tudomásom sze-rint mindenki más szerette Klárát. Hogy ezt honnan tudom? A legna-gyobb meglepetésemre, sőt megdöbbenésemre, Anya halála után tucatnyi betege, munkatársa és orvostanhallgató keresett meg. Hihetetlen törté-neteket soroltak arról, hogy Klára miként mentette meg az életüket, volt csodás orvosi példaképük, hogy micsoda mentor és oktató volt, meg hogy mennyi együttérzéssel viszonyult embertársaihoz, és hogy a világ is bizo-nyosan jobb lenne, ha több ilyet hordozna a Föld. Döbbenten hallgattam e beszámolókat. Egyre csak azt kérdeztem: Ki volt valójában ez az ember? És: én miért nem ismertem őt? Most már nem is ismerhetem meg; erre soha többé nem lesz lehetőségem. Pedig most mennyire jó lenne ez. Hogy miért? Talán azért, mert az élettel előbb megajándékozott, majd azt tőlem visszavette, és tudni akarom, hogy miért. Talán azért, mert tisztelni akarok egy csodálatos életet, amelyet magam soha sem ismerhettem meg, és így soha sem becsülhettem igazán. Talán, mert elegem van abból, hogy gyűlöl-jem őt. Talán egyszerűen szeretni akarom Anyát. Ha pedig arra már nem is tudom rávenni magam, hogy Anyát szeressem, legalább szeretni akarom Klárát. Ha pedig szeretni tudom Klárát, akkor – egyszer majd – talán Judit is szeretni fogja Zsuzsát. Akkor – talán, végre – megtörik a „történelem hallgatása”.

Angolból fordította: Sellei Iván János

315

Berkovits-Branfman Zsuzsanna

Három országban nevelkedtem, tanultam, dolgoztam, s éltem (Magyarország, USA, Anglia), így lettem kétnyelvű és három-kultúrájú. Anya nemzetközileg elismert belgyógyász-endokrino-lógus volt. Életét először Raoul Wallenberg mentette meg, 1944 novemberében. Tizenhat éves koromig fogalmam sem volt róla, hogy zsidó családból származom. Anya burokban nevelt fel, tör-ténelmi és családi traumája mégis generációkon átívelő, fájdalmas lelki örökségként tört felszínre, felnőtt életemben. Íróként eleddig „elmeséletlen történeteimen” keresztül (is) e trauma feltárására, kioltására, meghaladására törekszem. Az „Anya – dobozban” (eredeti angol címén: „Mother-in-the-Box”) egy készülő, nagyobb lélegzetű memoir nyitó fejezete.Eredetileg angol–történelem szakos bölcsész vagyok (ELTE BTK), majd Európai Szociálpolitikát hallgattam (Msc, London School of Economics). Jelenleg könyvírással, újságírással (ELLE Magyaroszág, Pacific Coast Business Times, The Santa Barbara News-Press), illetve fordítással foglalkozom. Tíz évig Washington DC-ben illetve Kaliforniában éltem, amerikai férjemmel. Jelenleg hosszabb ideje Budapesten tartózkodunk, ahol két felnőtt gyerme-kem is él. Feministaként alapító tagja voltam a magyarországi Feminista Hálózatnak (1990), majd a NANE Egyesület által a bántalmazott nők és gyermekek számára indított, első honi segély-vonal ügyvezetőjeként tevékenykedtem.

316

Berkovits Zsuzsa édesanyja, Megyesi Klára

Berkovits Zsuzsa édesanyjával gyerekként

317Berkovits Zuzsa gyermekével

Berkovits Zsuzsa édesanyjával kamaszlányként

318

Lovas Nagy Anna

ÖRÖK BEFOGADOTT

Az utolsó képeimet anyámról készítettem. Anyám csontvázáról. Senki sem tudja, kié az a kupac csont, kié az alig felismerhető árnyéktest, ami a cson-tokat övezi. Én sem tudom. Csak elképzelem anyám. Nem maradt semmi belőle, nem hagyott semmit, csak a képzeletemet, és a képzeletem nem tud megnyugodni.

Harmincévesen lejöttem anyámról. Olyan régen nem jutott eszembe, magam is elcsodálkoztam, amikor a Külügyminisztériumból levelet kap-tam, legyek szíves időpontot egyeztetni édesanyám ügyében. Álltam Verá-val szemben, aki behozta a postát, szortírozta a leveleinket, és nem értettem a fogalmat sem. Ki az? Édesanya? Ráadásul az enyém. Ki az, aki sosem volt? Ki az, aki örök befogadott Svájcban vagy Olaszországban. Ki az, aki átadta a születéstől meglevő idegenséget – fattyú vagy, zsidó fattyú – mondta a nevelőanyám. Kurva leszel te is! – mondta a nevelőanyám.

Biztosan te vagy az anyám? – kérdezte a lányom, és csak a striák győzték meg a hasamon, mert a szavak akármit elbírnak – hiába mondtam, test vagy a testemből.

Az emlékezetem legszélén áll a homályos alak. Gyönyörű a ruhája. Meg-fordulnak utána a férfiak, és nem engedi, hogy hozzáérjek, mert tisztátalan vagyok, mint a gyerekek általában. Le van verve a térdem, vérzik, és gusz-tustalanul folyik a takony az orromból, ahogy kétségbeesetten bőgök, mert nem engedi, hogy hozzáérjek. Valami megsúgja legbelül, mi mindenről nem szabad beszélnem. Úgyis mindig panaszkodnak rám, hogy folyton beteg ez a gyerek, fene az úri belét, enni se kaphat azt, mint a többi, mert egy gramm tojástól kelések borítják el a testét. Amúgy sem akar enni. Minden falatot úgy kell leimádkozni a torkán, meg hányós. Nem lehet felszállni vele a buszra. A legkisebb széltől belázasodik, gennyes lesz a mandulája, éjjel kétség-beesetten kapkod a levegőért. Nem hagyja a többit aludni.

319

Anyám ritkán látogat. Akkor is ezt kell hallgatnia. Ezért nem mondom el, ami mostanában a legjobban izgat. Nem merek beszélni. Kis lények lak-nak bennem. A kis lények egész nap hallgatnak. Én is hallgatok, hátha jelet adnak odabentről, a hasamból. Csak este adnak jelet. Viszket a kakilólyuk, vakargatnom kell, és a körmöm alatt vékonyka fehér szálacskák tekereg-nek. Ez az, amiről nem szabad beszélni. A cseresznyemagot nem szabad lenyelni, mert vakbélgyulladást kapok tőle. A hajam végét sem szabad rág-csálni, mert az is halálos. A keszeg ropogósra sült uszonyát nem szabad megenni, a szálkájától megfulladnak az ügyetlen gyerekek. Lehetetlen a kenyeret elég gyorsan utána tuszkolni. Vagy csak egyszerűen átfúrja a tor-kom a szálka, és kifolyik belőlem az élet, mint zacskóból a tej. Vagy meg-némulok. Még nem vagyok négyéves, de már elképesztően aggódom az életemért. Az életem fehér cérnaszálon függ. Valami olyan lakik bennem, ami senkiben. Vagy senki nem beszél róla. Akkor meg szégyenletes, mint az olyan dolgok, amikről nem illik beszélni. Csinálni sem. Orrba nyúlkálni, büdös dolgokat kiereszteni a fenekünkből. Ezért nem is kakilok. Néha egy hétig sem. Engem nem zavar. Akkor jön a nagy ribillió, ülni kell a bilin, nem engednek ki az igazi felnőtt vécére, azt mondják, olyan kicsi vagyok, beleesnék. Persze nem jön a kaki. Csak a beöntés, ami fájdalommal jár. Szétszaggatja belülről a hasam. Fetrengek a földön, és nem engedem ki a kakit, mert az még nagyobb fájdalommal jár. Aztán beletörődnek, ennek a gyereknek a beöntés se használ. Délután megyünk rokonlátogatóba. A rokonoknál, ott jön a kaki, hiába nem akarom. Olyan, mint egy robbanás a háborús filmekben. Állok megkövülve, mint a szobros játékban, terpesz-ben a lábam, ami már nem húsos és kövérke, mint a régi fényképeimen. Vége az angyalkaságnak. Cérnavékony lények tekeregnek abban, ami kijött belőlem. Anyám nincs itt, és jó, hogy nincs itt a szégyenben. Talán soha nem engedné meg, ezek után, hogy megérintsem.

Az egyik rokon néni elképedt arcot vág, és üvöltözni kezd a nevelőanyámmal, parasztlány létére hogy nem vette észre, csupa giliszta ez a gyerek. Nem csoda, hogy ilyen nyeszlett és vértelen! A lemosdatás után kereszt-ben a térdére fektet, és a fenekembe dug egy gerezd fokhagymát. Eszelősen sírok. Még az úton is. A buszon hányok, és nem lehet megnyugtatni.

Közel húsz év múlva, Lili este vakargatja a fenekét. Belenézek. Vékonyka szálak tekeregnek. Ölbe veszem és elmesélem mi fog történni. Vele és a fokhagymával. Még nem sír, csak érdeklődik. Mi ez? A cérnagiliszta szóra

320

riadtra tágul a szeme, vigasztalhatatlanul sír. Kérdezem, mi baj? Hiszen meggyógyítom, megígérem. Azt mondja: „Elviselhetetlen, hogy idegen életek élnek bennem.”

Tehát Verával olvasom a levelet, egyszer csak átsuhan rajtam az elte-metett kép, és átsuhan a váratlan meggazdagodás. Mi másért keresnének a külügyből: örököltem Franciaországból! Csak így lehet. Kép alkotódik, látom a provence-i kastélyt, a kertet és magunkat is, ahogyan sétálgatunk, anyák és lányaik, hosszú, fehér ruhában, na jó, Vera nadrágban, és naper-nyőt tekergetünk, mint valami megható, kosztümös filmben, és elképzel-hetetlen gazdagság és jólét övez. Vera jön, bekapcsolódik, szőjük a jövő képeit, és ölel szorosan önmagához, mert látja, az eltemetett emlékek lábra keltek, és zörög odabent a csontzene.

Nem lett provence-i kastély, se busás örökség. Egy nőt akarnak hoz-zám csatolni a franciák. Egy rémisztő boszorkát. Egy kísértetszerű, eleven csontvázat, akit nem ismerek. Aki lelépett, mielőtt értelemmel szólhattam volna. Azt mondják, hajléktalan. Azt mondják, prostituált. Az elméje elbo-rult. Azt mondják, a St. Margaretben ápolják a kedves nővérek. Vera meg kifehéredett ujjakkal markolja a hivatalnok íróasztalát. Megemelkedik. A hivatalnok arcához hajol. Sistereg, úgy mondja: „Akkor az Ön feladata lesz tájékoztatni az ottani kollégáit és tudatni velük, épp elég francia fasz járt benne, kiérdemelte, hogy öregségére, elbutultságában és kiszolgáltatottságában a francia állam viselje gondját.”

321

Lovas Nagy Anna

Negyvenkilenc éves vagyok. Körbelaktam Budapestet, de éltem Izraelben is. A legtöbbet a nyolcadik kerület Magdolna utcájá-ban, a város legszegényebb részén. Ott született meg az első kiál-lítás, az első illusztrált kötet, az első szépirodalmi publikáció. Onnan indultam el megalakítani – többedmagammal – az első magyar leszbikus egyesületet, a Labriszt. Onnan indult a polgár-jogi aktivizmusom, a feminizmusom, onnan költözött el a gyere-kem. Aztán én is elköltöztem, hetedik éve Budán nyaralok. Ennyi ideje vezetem a Zártkörű Lányok című műsort a Tilos Rádióban. Budáról indultam az első regényem, a Verazélet bemutatójára. Itt, Budán született meg a Nők Lázadása, a 2012-es év új női mozgalma. Itt van a mézeskalácsműhelyem, amiből élek, a macs-káink, a kutyánk és a nő, akivel élek.A készülő regényből adtam a készülő antológia számára ezt az írást, évekkel ezelőtt.

322Lovas Nagy Anna lányával, 1988

Lovas Nagy Anna 3 évesen

323Lovas Nagy Anna

324

Ritter Andrea

KANTÁTA KÉT ANYAMELLRE

„Fekszem az ágyonMégis épp olyan messze vágyom, hová csak a szél jut elCsábít az álomÉs én eljutok minden áron, ahova te nem viszel”

„Fekszem az ágyon” – monomániásan dúdolgatom ezt a dalt, ezt az egy sort, amit tudok, és közben fekszem az ágyon, pszichológusom és egyben újmamám mögöttem ül, hallgatja mondókámat, néha megsimogat, mikor már nagyon fáj. Együtt sírunk, értünk és gyászolunk. Kitartunk. Megyünk vissza, vissza, már lassan csecsemő vagyok, már újszülött, aztán magzat, visszabújok anyám hasába, ott jó lesz nekem, de most újmamáméba, akit felnőtten kaptam, őt választom hasnak és anyaölnek. Lehet anyaölet is választani, igazán és nem virtuálisan, a virtuális igazzá válhat. Az érzékelé-sek nem becsaphatóak, hanem valóban vannak, itt és most, az anya szeret.

Fekszem az ágyon újmamámnál, sírok, sírok, néha kiabálok a fel-fel-tűnő fantomokkal, az emlékeim fantomokká lényegültek bennem, de még most is üldöznek. Jönnek sötéten, felugrom, mert annyira valóságosak, kirohanok, ki a kertbe, az utcára, fel a buszra, „hagyjatok már békén!”, még emlékezni sem bírok, pihegek és kapaszkodok, a végállomásról indulna a busz, ez elég plasztikus kép is egyben, de ez nem elég, újmama fehér köpenye tűnik fel az ajtó előtt. Félrehajtja a fejét, mosolyog, ez egy belém vésődött testtartása, és a kezét nyújtja. Leszállok, mint egy rossz gyerek, akit az anya szeret, átölel és visszavezet. Döbbenetes, mikor az anya sze-ret. Ez a kép azóta is az én kismackóm, esti vigaszom, átmeneti tárgyam képzelet és valóság között, mikor elhagyatott vagyok. Milyen szép, ha az emlék vigasz a valóságra.

„Fekszem az ágyon” – még nem ismerem ezt a dalt, gyerek vagyok, és sírok a kiságyamban, anyám sehol. Úgy képzeli, még ezt tanítják, hogy a gyereket nem kényeztetjük öleléssel és szeretettel, mert nem lesz életképes, márpedig az fontos, a külvilág veszélyes. Talán a származás miatt. Igen a származás miatt, és mindenkinek. De most a nem dúl a tudatban. Még ha fiúnak születtem volna, akkor talán nem bírná ki, megölelne, mosolyogna

325

rám, hogy „nincs semmi baj, fiú vagy, szépreményű, látod, teljesítettük apa vágyát, ő is szeret. És ezért már jogosan várhatjuk el, hogy apa nem lesz veszélyes ránk, mert megtettük.” De nem tettük meg, lány vagyok, anya sehol, harcol tán épp apával.

Szülőanya hat hét után inkább dolgozni megy, csak ne lássa tovább azt a hiányt, amit biztosan nem pótolhat már. Már a nagyanya hallgat napköz-ben, vegyen fel ő, ha akar. Van melle, de nem szoptat. Nagyanya gondos, egész életében tejbegrízt főzött szerintem, vagy hétszer élte végig az értelem nyílását. Fehér haja emblematikus, egy sötét hajszál nem vegyül közé. Már nagy voltam persze, mikor megkérdeztem, hogy van ez? Hol a haja színe? Az történt, mondja, hogy harmadik gyereke születése után nagyon beteg lett, már a halálra készült, és kihullott az összes haja, de aztán inkább itt maradt, és fehér hajat növesztett. Felnevelte a gyerekeket, nem luxus ez, mindennapi. Felnevelte az unokákat, nem luxus ez, mindennapi.

Anyám velem terhesen lett beteg. Ha rémisztő képet akarnék festeni apámról, azt mondanám, hogy belerúgott, de nem, terhességi toxikózis – vagyis belerúgott. Régen ez más volt. A félidős anyát felfektették az asz-talra, és azt kérdezték; „Asszonyom, elhajtó vagy megtartó injekciót tetszik?” Anya hezitálás nélkül a megtartó mellett döntött. Hála neki.

Amikor az idő elérkezett, fél óra alatt kibújtam anya öléből aztán, és a családi mítosz szerint azonnal szopni akartam. És rögtön legalább 90 grammot, az valóban sok, azóta fiamnál láttam ezt. „És már vért szívtál, de még mindig szoptál!” Mesélte mindig anyám, én meg kis akaratos vér-szívóként detektáltam magam, tele tehetetlenséggel, amiért ilyen iszonyú agresszor voltam már rögtön itt a világban. Úgy 25 év múlva meséltem ezt újmamámnak az ágyon fekve, csak hallgatta, hallgatta, talán Ő is annak tart?! Csak annyit mondott: „Olyan nincs.” Hazahajóztam hát egy kis pon-tosításért, vámpír voltom addigra már úgyis szakadozott, hiszen egy másik kiságy szeretett, és valóban. Valóban?! Nem vért szívtam én, hanem az anya melle alatti furunkulus vérzett csupán, ami tényleg fáj, de nagy szerencse, hogy ilyen kis vehemensen szívtam, mert így hamarabb gyógyult, tisztult.

Fekszem az ágyon újmamánál, és azon gondolkodom, milyen jó is ez a dívány, hogy én itt fekszem és fekhetem, hogy ezeket a sors-meghatáro-zottságokat itt csak úgy lepöccintjük, vámpír helyett gyógyító, azért ezt mégis más kimondani. Egyszer meg határozottan átéltem, ahogy újmama megszül engem, nem képekben, hanem zsigerekben, teljesen biztos voltam

326

benne, hogy Ő is ezt éli át éppen, könnyű volt és szép, szép ami kijött, újjá-született a lelkem. Éreztem, mintha puha takaró ölelne körül, és teljes nyu-galomba ringatna, „csecsemőkori regresszió, óceáni érzés”, mondta újmama, de nem zavar ez a párhuzamos ölelés–magyarázat, mert már magam is gyógyítónak készülök, kell a tudás is. Anyaöl leszek, sok-sors-segítő.

Gyerekkoromat a valóságban ilyen zavaros körülmények között töl-töttem a nagyváros külvárosában, az élet nekem inkább túlélendőnek, mintsem élvezhetőnek tűnt. Falu volt ez inkább, gyárváros, ahol nálunk a veszély nem a társadalomtól vagy a származás miatt érkezett, hanem a csa-ládból. Később aztán sokat töprengtem ezen. Hogy hogyan csapódik le az anya ölelésében és az apa haragjában – az állam APA mintája. Már tudom, az elemi dühök bár messziről jönnek, a most-nak szólnak. Otthon verem le, ha indulóra vonulok, és bár azt a köz-ért teszem, a gyerek csak engem lát. Hogy vérszívó vagyok vagy kedves gyerek, azt nem csak a család, de a nagy APA is megmondhatja. A kiválasztott kitaszítottság eredménye a sejtekbe kódolt rettegés. Tán ez látszott rajtam, tán a származás, ki tudja ma már? Jó, hogy volt második anyaság, hogy mindezt megértsem. De aztán ha felnövünk, részévé válunk a Nagy Alakításnak.

Így lettem én származási átjárható.Sikeres túlélőként aztán a nagyvilágról semmit nem tudva mentem be

a nagyváros főiskolájára. Minden új volt, az utcák, a villamos, a társaság. Összeverődtünk, akkor már mindenhonnan. Szinte habzsoltam az életet, a fiúk rajongtak értem. Csodálkoztam, eddig ott a külvárosban nem vol-tam ilyen népszerű. Megkérdeztem hát az egyiket, mi lehet ennek az oka? „Mert olyan szép, neurotikus zsidó lány vagy!” – válaszolta. Meglepődtem, nem tudtam a származásomról, soha nem beszéltünk róla. Vagy tán annyit, mint mindenki, hogy tipikus sváb kerület, tipikus sváb történetekkel. Zsi-dókról szó sem esett, a megkülönböztetés nem volt téma. Nem is tudtam erről sokat, szinte semmit, pedig az első igazi szerelmem ott a faluban egy gyönyörű, szefárd zsidó fiú volt. Azóta is így van ez, csak már tudok róla.

Abban az időben történt az is, mikor a kocsmákat jártuk rendszeresen az iskolai fiúkkal, megkapva a felnőttség áldását. Délutánokat és estéket töltöttünk ott, jó volt ez így akkor. Egy este egy belvárosi kocsmában lan-doltunk, rögtön az árlistát böngészve. Nem volt elég szék a kiszemelt asz-tal körül, odamentem hát egy másikhoz, ahol épp a pincér rendezkedett. „Szabad-e ez a szék, akkor elvinném?” – kérdeztem. „Zsidókat nem szolgá-

327

lunk ki!” – mordult rám az ember. És akkor, abban a pillanatban zsidó lettem. Nem csupán romantikus szolidaritásból, bár az előzmények után és azóta is, erre nagy hajlamom van, hanem mert identitást nyert a szen-vedésem. Hirtelen összekötődött a személyes és a kollektív sors bennem. „Hát persze, én zsidó vagyok! Annak látnak az emberek, a szenvedésnyomok az arcomra ültek!”

Azért volt ezzel teendő, hazamentem, és akár a vérszívós történetnél, megpróbáltam utánajárni. Elég zavarodott voltam a sok új identitástól, még a régit sem emésztettem meg, máris kaptam egy újat. Anyámat vet-tem elő, hogy meséljen a családunkról, ne intézzük el azzal a summázott sváb származással. Olyan szépen bonyolult egy család története. Ahogy kibomlanak a generációk, sorsok, karakterek, tragédiák és történelem. A gyenge pontot többek között nagyapámnál találtam meg, akinek az apja még a belvárosban volt fa- és szénkereskedő, ám hirtelen fiatalon meg-halt, a dédnagyanya a négy gyerekkel pedig kénytelen volt kivándorolni a külvárosba, hogy valahogy megéljenek. Nagyapámból azonban láthatóan nem lehetett kiirtani a polgári létformát, még emlékeimben is él, sosem engedte nagyanyámat dolgozni, kajakozott, túrázni és focimeccsekre járt, úriemberként öltözködött. Tipikus zsidó nevét fia levetette. Anyám nem, Ő férjhez ment.

Újmamámnak is elmeséltem a híreket. Az élményt, ami a kocsmában ért, meg az otthoniakat is. Zavarodott voltam és zaklatott, megviselt ez a kitaszítás. Az összekötődések aktívvá váltak, részese lettem a kollektív bántalmazásnak, miközben egyéni életem sebei is könnyeztek. Azóta sok hasonló jelzés érkezett rólam, nekem. Újmamám értett mindent. Szen-vedésem az Ő szenvedése is volt. Ami nekem egy pillanatra a kocsmában beszűrődött, neki az élete volt. Átélt és megoldandó kérdés egyben. „Az a zsidó, aki annak érzi magát.” – mondta. Így értettem meg saját kínjaimmal a kollektív szenvedést is. Harmonikusan összeforrt kerek egész lett, meg-értéssé érett bennem a szenvedéstörténet. Köztes létemből következően, amelyben a generációk fedik el származásom, de saját történetem mégis a jelenbe emelte az ősök szenvedéseit is. Teljes világossággal látom a lélek változásait. Rá is nézek értő részvétemmel, segítek, de nem merülök el benne, mert nem pont az az én történetem.

Újmamám egyszer elolvasta nekem a saját levelét, amit az anyjának írt gyerekként, és egy pokrócban becsempészte a gyűjtőtáborba neki, mielőtt

328

indultak volna a Nagy Utazásra. Hogy szereti őt, az anyát, és bár még gyerek, vigyázni fog húgára. Köszöni az eddigi életet és biztosan talál-koznak majd. A levelet elvitte az anyja, és a barakkban minden nap fel-olvasta a többieknek is. Azt mondta később, hogy ez mentette meg. Ez meg az Ő kapaszkodó mackója volt. Nagyon értettük, így értettük egymás szenvedését. A sejtekig hatoló halálfélelmet. A sejtekben nincsenek már történetek, és származás. Csak a létet kérdező megsemmisülés félelme. Ezt együtt tanultuk meg, újmamám és én. Üldözöttsége szabadította ki üldözöttségem, hogy aztán zsidó identitásomban címkézzem. Jó nekem így, mert otthon vagyok minden rezdülésben, minden fájdalomban, az összes emberében.

Évtizedek óta megkaptam már az engedélyeimet mindkét mamámtól, újjászülettem és a szülőanya is megengedte magának, hogy ne azt mondja „miért akarsz te olyat tanulni, amihez nem vagy elég okos?”, hanem inkább félszeg-büszkén újságolta a falujában, hogy az ő lánya gyógyító lett, „pedig mennyi szörnyűséget éltünk mi át, de minket nem lehet eltaposni!”. Így min-den taposásra ítélt segítőjeként tapintottam ki második identitásomat, büszkén és boldogan, a sok mindent tudás örömével. Most, így már ennél is később, túl a harmadik teljes átalakuláson, ami az anyaság körül forog, mondom, micsoda tapasztalat az élet minden perce! Hogy tényleg nem tudhatjuk, egy másik élethelyzet mit mutat meg nekünk: az anyák útnak indítanak, és tényleg csak útnak indítanak – de hát egyáltalán nem mind-egy, hogy hogyan.

Neked írom ezt a dalt, és közben szülőanyám telefonál. Már idős, öreg néni, rossz lábakkal, nem futkározik rég elhunyt üldözői elől. Újmamám is rég meghalt már. Itt hagyta nekem a szakmát és a szenvedési-származási identitást. Amennyire lehet, rendet raktunk benne. Sokszor úgy érzem, azzal, hogy ilyen korán elment, még egy esélyt adott nekem. Méghozzá azt, hogy szülőanyámat is meglássam. Meghatározottságok, döntések, élet-tör-ténetek által. Ok-okozat kérdezése nélkül, hiszen a létezés számít ma már. Így abban a kapcsolatban is rend van.

„Fekszem az ágyon”, korábban sosem gondoltam rá, hogy az ágy olyan erős szimbólumokat hordoz az életemben, mint ahogy most látom, vagy tán a refrén kedvéért jutnak eszembe épp ezek a történetek, amikor az ágy hozzátartozik emlékeimhez. Ma már nem én fekszem az ágyon, hanem a fotelomban ülök, és hallgatom a szenvedőket. A falakon életem emlékei,

329

köztük anyámról egy festmény, amit még apám festettetett róla udvarlásuk idején, és újmamám fényképe, kezében virágcsokor – nomen est omen. Szerepük kerek egésszé vált, méltó helyükre kerültek életemben, és mikor egy nehéz történetet hallgatok, rájuk pillantok, ők pedig biztatóan moso-lyognak rám.

330

Ritter Andrea

A 60-as évek elején, Budapest egyik külvárosában születtem. Szüleim a gyárváros fél-értelmiségi státuszát töltötték be, anyám könyvelt a „Nagy Gyárban”, apám építésvezető volt. Anyámmal való kapcsolatomról ebben a könyvben olvashatnak, apámat is megírtam már.Gyerekkoromban sosem lehetett tudni rólam, hogy okos vagyok-e vagy éppen együgyű, hogy amikor bambulok, a fizikai betegsé-gek gyötörnek-e, vagy a környezet. Az iskolában elvarázsolt a matematika és a fizika szeretete, a kvantumfizika hiánya ma is fáj, bár rég elfelejtettem már. Érettségi után nem mertem az egyetemet és a fizikát választani, építőipari főiskolán lettem mély-építő. Eközben találkoztam a pszichológiával, második gondolati szerelmemmel. Azóta analizálok, megértek, elemzek és szinteti-zálok. Segítek. Az élet egy-egy furcsa helyzetének megértése felér számomra egy izgalmas fizika példa megfejtésével. Kielégít, ha látom, hogy a másik érti már, ami vele történik.Zsidó vagyok „gondolatban, szóban, cselekedetben…”, amióta csak felnőttem. Mondhatnám, hogy a zsidó identitás tudatos dön-tés kérdése nálam, de azt hiszem. én addig is az voltam, csak nem ismertem hozzá a címkét. Először rám aggatták, aztán megértet-tem, hogy csak felismerték. Ma ez már teljesen lényegtelen kérdés számomra. Mindig kicsit idegenként éltem, csoporton kívüliként. Ez sosem tett jót a csoporton belüli létformáimnak.A történetek mostanában írásra kényszerítenek, pedig sosem akar-tam író lenni. Eddig csak hallgattam őket, és ha tudtam, segí-tettem megszelídíteni annak, aki elmondta. Tisztelem mindenki történetét és az élet lehetőségeit, amelyek a mi kezünkben vannak, származástól függetlenül.

331

Ritter Andrea édesanyja, Ritter Andrea és Virág teréz

332

Bárdos Katalin

TÜKÖRKÉPDARABOK

Ahogy anyám halála óta múlik az idő, egyre többször érzem, hogy ami-kor reggel, álmosan a tükörbe nézek, nem csak magamat, hanem anyut is látom. Mintha ő nézne rám – vagy még inkább azt gondolom, egyre job-ban kezdek rá hasonlítani. 70 volt, amikor meghalt, én most múltam 60.

Ezt a hasonlóságot nem csak a külsőnkben érzem. Sokszor veszem észre a hanglejtésemben is, hogy ezt vagy azt ugyanígy az anyu is mondhatta volna. A szakmánk is hasonló –, de életünk alakulásában is sok hasonlóság volt és van.

Az ezredforduló anyámat, érzelmileg nagyon megmozgatta, így öröm-mel tett eleget annak, amikor egy napilap különböző szakma képviselői között, őt is felkérte, hogy írja le gondolatait, „Ön hogyan élte meg az elmúlt ezer évet…” címmel. Persze, amit írt – mint általában ezt oly sokszor tette –, rögtön megmutatta nekem. De az írása a napilapban végül nem jelent meg, sőt ezt a számára nevezetes szilvesztert már ő sem élte meg. Egy hónappal korábban, 2009. december elsején, nagyon hirtelen, nagyon váratlanul meghalt.

A napra is pontosan emlékszem. Aznap délután lakásukhoz közel, a Szent István körúton néztem meg egy kiállítást. Utána arra gondoltam, hogy felugorhatnék hozzájuk. Inkább majd felhívom őket, gondoltam, és felpattantam az épp a megállóba érkező, 6-os villamosra. Aztán, amikor hívtam, a telefont Péter vette fel, hangja zavart volt, éreztem, hogy nagyon nagy baj lehet. De Péter a sokktól nem tudta elmondani, mi történt.

– Add az anyut – kértem.– Most nem tudom.– Akkor odamegyünk…– Ne, ne gyertek…!Persze Jánossal rögtön autóba ültünk, és mentünk. Anyu akkor már

333

nem élt. Olyan nyugodtan feküdt az ágyban, mintha csak aludt volna.Sokáig gondoltam arra, hogy mi lett volna, ha mégis odamegyek. Talán,

akkor nem halt volna meg….Amikor újra olvastam, már máshogy hatott rám, mint először. Tükörké-

pem darabjait fedeztem fel benne, élettörténeti hasonlóságokat.

I.

„1930. október második hetének első napján, déli 12 órakor láttam meg a napvilágot. Anyám 23, apám 30 éves volt, alig egyéves házasok. Úgy tűnik, érkezésem nagyon megbolygatta az ifjú pár anyagi biztonságát. Apám újpesti munkáscsaládban nőtt fel, anyám szülei budai kereskedők voltak. Első – és egyben utolsó – közös otthonunk Angyalföldön egy szoba-konyhás manzárd-lakás volt, melyben anyám a szülők budai lakása után, sohasem érezte magát igazán otthon. Első emlékeim szerint a lakásunkhoz vezető, L alakban elhe-lyezkedő 10+6 lépcsőn repülve közlekedtem. A konyhaajtónál kezdődő 6 lépcső tetejéről startoltam, és kezeimet széttárva repültem a lépcsőfordulóig, majd irányt változtatva, átrepültem a további 10 lépcsőfok felett. Így értem a lakás udvari bejáratához. A gyermekfantázia mögött valóságos élmény húzódott meg: a felügyelőék két fia, Emil és Henrik vitorlázó repülő volt. Innen jött vagy jöhetett az ötlet”*.

Októberben születtem én is, de a hónap végén. Azt gondolom, hogy az akkor nagyon fiatal szüleim életét az én érkezésem is megzavarta. Kap-csolatuk már a megszületésem előtt, és utána is meglehetősen viharos volt. Többször elváltak, majd közös életüket próbálták folytatni, újra rendezni. Anyám 16, apám 20 éves volt, amikor először összeházasodtak. Mindket-ten túl a vészkorszak megpróbáltatásain. Apám Auschwitzból jött vissza, anyám, szinte még gyerekként, alig fiatalabb húgával élte át a szörnyű-ségeket. A háború után hirtelen kellett felnőtté válniuk, de ehhez még bizonyára nem voltak elég felkészültek. Egymásba kapaszkodtak. Házas-ságukat anyáik ellenezték. Apáik akkor már nem éltek. Amikor meghaltak a holokauszt előszele már érezhető volt.

Szüleim esküvői fényképén anyám fehér pamut zokniban, elegáns nyári

* A dőlt betűs részek anyám, Virágh Teréz írásai.

334

ruhában áll öltönyt viselő, dús fekete hajú apám mellett. Kapcsolatukat viharosnak mondtam, mert nemcsak bennük, hanem körülöttük is nagy indulatok kavarogtak.

Bár épp a Ratkó-korszak leszálló ágában születtem, anyám mindig hangsúlyozta, hogy engem nem emiatt vállaltak, és születésemet nagyon várták. Azonban talán épp a viharos körülmények miatt – mindemellett egy Rózsa Ferenc utcai szűk albérleti szobában laktak –, a tervezettnél majd két hónappal korábban születtem meg.

Inkubátorba kerültem, és pici súlyom miatt két hónapig kórházban tartottak. Ennek ellenére anyám több mint 9 hónapig szoptatott. Arra mindig nagyon büszke volt, hogy a hosszú kórházi tartózkodásom elle-nére – bizonyára mert ezt akkor még „csak” ösztönösen oly fontosnak tartotta – vigyázott arra, hogy a szopási reflexem ne múljon el, és hogy ő is sokáig tudjon szoptatni. Azért írtam, hogy „ösztönösen”, mert amikor megszülettem, anyám még nem volt pszichológus. Akkor a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem hallgatója volt, később pedig politikai gazdaságtant tanított egy szakközépiskolában.

Anyámhoz hasonlóan én is „kerülő úton” lettem pszichológus. Először a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola pszichopedagógia szakára jártam, épp oda, ahol a háború után a Joint irodája működött. Ez a épület az ő életében is meghatározó jelentőségű volt.

II.

„1945. május elseje előtt nagy nyugtalanság fogott el. Úgy éreztem, haza kell mennem Pestre, mert anyánk, ha hazatér, nem talál meg bennünket. Vonatte-tőkön utazva április utolsó napjaiban érkeztem Pestre, ahol anyai nagynéném fogadott be társbérleti szobájába. A Bethlen téren, abba az épületben, ahol ma a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola van, volt az amerikai Joint iro-dája. Mindennap elmentem oda, a széles bejárat falain sorakoztak a nevek, kik tértek haza a deportálásból, ki kit keres. Egy napon ott volt anyám neve is. Első találkozásunkra nem emlékszem; amit emlékezetem őriz, az csonttá soványodott testének látványa. Nem volt kopasz, ez Ravensbrückben nem volt divat, de testéről eltűnt minden, ami nem csont vagy bőr volt. Mellei helyén két üres bőrdarab lógott, ülni nem tudott, mert eltűnt ülőpárnáit ez a kevés súly is súlyosan terhelte”.

335

Ezt a történetet anyám, nekünk, gyerekeinek, nem mesélte el. Azt tud-tam, hogy a Főiskola a háború előtt a hitközség épülete volt, és a mellette lévő zsinagógában volt a szüleim, sőt a nagyanyám esküvője is, de – ő hasz-nálta ezt a szót – az „elszenvedett” múltról sokáig ő sem tudott beszélni. Az épület egyébként 2001-től visszakerült a zsidó hitközséghez, és a Főiskola az Ecseri útra költözött.

Bár anyai nagyanyám templomba járó zsidóasszony volt, ahogy vissza-emlékszem, sok akkori fiatalhoz hasonlóan, mi sem mindig tudtuk, hogy zsidók vagyunk. Valahogy otthon erről sokáig nem esett szó. Aztán, amikor anyám elkezdett a holokauszttal foglalkozni, bár az is lehet, hogy koráb-ban, ez a zsidóság egyszer csak úgy beszivárgott az életünkbe. Anyámnál hosszú folyamat volt, ahogy a felejtés – hallgatás – emlékek felidézése, majd az erről való beszélés számára fontossá vált.

Erről a lelki folyamatról az „Emlékezés egy szederfára” című önéletrajzi írásában ír:

„A múlt – talán túlzás nélkül mondhatom – elfelejtődött. Anyám szeretett volna beszélni szenvedéséről, de nem hallgattam meg: „Elmúlt, örüljünk, hogy együtt vagyunk” – mondtam. Aztán a 1981 januárjában ott álltam sírgödre felett, és csak a halála után figyeltem fel arra, hogyan őrződik meg a múlt, a vészkorszak szörnyűsége még a harmadik generációban is. […] Kitörölhetem-e emlékezetemből annak az útnak a borzalmait, melyet üvegszemű nagyapám, hat gyermeket szült nagyanyám, Mariska, Irma néném, Sanyi bátyám, szeder-stigmájú 14 éves Vili unokatestvérem és az L alakú ház többi lakója végigszen-vedett? Mikor 15 évesen eljutott hozzám haláluk híre, öregnek és a halálhoz közelinek éreztem őket, unokatestvéreimet meg nagyon távoli hozzátarto-zómnak. Sorsuk távolkerült tőlem. Lassan, majd 40 évi „lelki érzéstelenítés” után kezdett meggyilkolásuk fájni. Magamtól kérdeztem: akartam-e felejteni? Nem, az emlék felejtődött. 40 év után vajon akartam-e emlékezni? Nem, az emlék felidéződött. Arra már pontosan emlékszem, hogyan is jelentkezett az „elfelejtett” emlék. A 10 éves Emese 1980-ban éjszakai asztmás rohamai miatt – kezelőorvosa ajánlására – került pszichoterápiába. Emese éjszakánként „fulladt”. Egy álma során került ki titka: cigány származása. Ő sem beszélhe-tett származásáról. Most egy álmát idézem, melynek segítségével össze tudtam magamban ötvözni a ma szenvedéseit nagyszüleink szenvedéseivel. „Egyszer rosszat álmodtam a kórházban. Éjjel volt, későn tudtam elaludni és féltem.

336

Anyával együtt lágerbe vittek, és jött Hitler és azt parancsolta a katonáknak, hogy vessenek a tűzre. Akkor először anyut dobták tűzbe, hirtelen felébredtem – akkor még engem nem öltek meg, mert hallottam anyukám sikítását.” […] Emese álma óta sorsommá vált az emlékezés és az emlékeztetés. Egyre többször jelent meg előttem két, felfoghatatlan rettenetes szám: a 600 ezer és a 6 millió. Ahogy mennek azon az úton, melyről nincs visszatérés”.

III.

Anyámat, mint sok éve praktizáló gyermekpszichológust, Emese, az aszt-más cigány kislány – aki Hitlerről álmodott* – álmai segítették abban a felismerésben, hogy a lélek megbetegedéséhez a társadalmi traumák is vezethetnek. „Emese már félreérthetetlenül jelezte – vonja le anyám a követ-keztetést – hogy a múltban más személyek által átélt félelmek megjelennek a gyermek életében.”

Anyámtól tanultam, hogy holokauszt túlélők esetében vannak szavak, amelyek a többséghez képest mást jelentenek. Ilyenek a gáz, tábor, füst, tűz, vagon, vonat, sín. Mivel ezekhez félelmek, szorongások tapadnak, ezért a tudattalanban a gáz a gázhalállal, a tábor a koncentrációs táborral, a füst a krematórium füstjével, a tűz a tűzhalállal, a vagon a bevagonírozással stb. közel kerülnek egymáshoz. Ezeket nevezte ő „összetapadt” félelemnek, melyeket nekünk, pszichológusoknak, szét kell egymástól választanunk.

IV.

1978 novemberében anyámmal együtt feküdtünk a Péterffy Sándor utcai kórházban. Ő a belgyógyászati osztályon, én két emelettel feljebb, a szü-lészeten. Anyám egy igen súlyos immunbetegségből felépülőben, én első gyermekünkre várva, épp ott, ahol 26 évvel azelőtt én is megszülettem. Azonban Zsófi a kiírtnál még egy kicsit később, és nálam épp két kilóval

* Emese álma: „Anyával együtt lágerbe vittek, és jött Hitler, és azt parancsolta a katonáknak, hogy vessenek a tűzre. Akkor először az anyut dobták a tűzbe, aztán engemet. Mikor anyukámat bevetették a tűzre, hirtelen felébredtem – akkor engem még nem öltek meg, mert hallottam anyukám sikítását, és befulladtam, és kaptam két spray-t.”

337

nehezebben látta meg a napvilágot. A születésnapján anyám szinte min-den alkalommal visszaemlékezett kettejük „közös” születésére. Akkor ő újjászületett. 22 éves volt, amikor engem szült, és saját újjászületését pont 22 évvel élte túl.

„A mai ‚öregek’ megérték, hogy a népirtás nem sikerült, túléltük az Endlösun-got. Előttünk vannak apává és anyává érett gyermekeink, unokáink, déduno-káink. Megértük annak örömét, hogy megalakult Izrael állama. Egyaránt van tehát okunk a teljesség átélésére. Ehhez a „teljesség-élményhez” társul a halál gondolatával való kibékülés. Erikson szerint ez az a kor, amikor át kell élnünk annak az örömét, hogy „azok vagyunk, amit magunk után hagyunk”. És itt nem csak szellemi – és legkevésbé sem anyagi – javakra gondolunk. Magunk után hagyhatunk egy-egy elültetett fát, egy szépen gondozott kertet, és legfőkép-pen azt hagyhatjuk magunk után, amit a szakirodalom túlélési manővernek nevez. Erikson szavaival: „Az vagyok, ami fennmarad belőlem.”

Anyám „túlélési manővere” többszörösen sikerült. Hiszen ő az elültetett fái, szépen gondozott kertje mellett apává, anyává érett két gyermekét és négy unokáját „hagyta maga után”.

338

Bárdos Katalin

Budapesten születettem, gyógypedagógus, klinikai szakpszicholó-gus, pszichoterapeuta vagyok. 1976-tól 2000-ig nevelési tanács-adókban, kezdetben családgondozóként, később pszichológusként dolgoztam, emellett 1994 óta veszek részt a Virág Teréz és Kardos Péter által alapított KÚT Alapítvány Pszichoterápiás Rendelő munkájában. Itt elsősorban holokauszt túlélők és leszármazottai-nak nyújtunk pszichoterápiás segítséget, de felkereshetnek minket mindenfajta társadalmi üldöztetést elszenvedettek. E témában tartottam előadásokat, cikkeim és tanulmányaim is megjelentek. Két felnőtt gyerekem, és négy unokám van.

339

Négy generáció

Bárdos Kati édesanyja Virág Teréz, 1946

340 Virág Teréz, 2008

341

Nicole Katz

SÁBESZ LIBERTY-VEL

Amikor a kislányunk megszületett, boldogan éltem Budapesten. Még most is némi meglepetéssel írom le azt, hogy „boldogan” és „Budapesten”. Eredetileg Magyarországról származó családom javarészt megsemmisült a holokauszt katasztrófájában. Sydney-ben, a világ másik oldalán felnőve, Magyarország egyszerre taszított és vonzott. Apám csak 1989 után kezdett el megint Budapestre utazni. Kíváncsi természetemből fakadóan, Magyar-országra is kíváncsi voltam, így többször én is vele tartottam. Korábbi fenntartásaim ellenére, izgalmasnak találtam mindazt, amit tapasztaltam, legyen az bármily hétköznapi, ijesztő vagy abszurd. A város aurája elha-nyagolt, fényét vesztett ezüstre emlékeztetett, különleges szépsége átsejlett az olykor áthatolhatatlannak tűnő szürkeségen. Az egyik ilyen úton lettem szerelmes Zoltánba: egy helyes, vidéki zsidó fiúba; ritka kincsre leltem. Így történt, hogy ugyanabban a városban, mely egykor tönkretette a csa-ládomat, találtam meg a szerelmet, és született meg egyetlen kislányom. Liberty 2007. augusztus 30-án érkezett, dupla tikkun olam*, ha mondhat ilyet az ember.

Liberty életének első két évében az Újlipótvárosban éltünk, a főváros másik „gettójában”**. Pestiként mindenhova gyalog jártunk a gyerekekkel. Az egyik dunaparti sétánk során, éppen a belvárosban toltam a babako-csit, amikor a gyermekeink oktatására terelődött a szó. Abban egyetértet-tünk Zoltánnal, hogy nem szeretnénk a gyerekeket zsidó iskolába adni. Alapvetően nem a zsidósággal volt problémánk, hanem a szervezett zsidó

* Tikkun olam: a világ jobbá tétele: zsidók számára az első számú (belső) parancs.** Az első és nagyobbik gettó a VII. kerületben volt, az Újlipótvárosban az ún.

„nemzetközi gettó” működött. A kortárs, újlipótvárosi szóhasználatban az itt lakók a negyedet egymás közt továbbra is „gettónak” nevezik.

342

oktatástól idegenkedtünk. Nem akartuk, hogy megszakadjon kislányunk szíve a zsidó történelem horror-történeteitől. Nem akartuk elméjét a vallás megválaszolhatatlan kérdéseivel terhelni. Legalábbis egyelőre még nem. Eljön annak is az ideje, majd ha tud racionálisan gondolkodni, és kérdé-seket föltenni.

Bármennyire is boldog voltam Pesten, mindig is éreztem, hogy egyszer majd hazavisszük Liberty-t és bátyját, Amirt Sydney-be, és ott fogjuk őket iskolába járatni. Mivel Liberty első születésnapján kiderült, hogy ikreket várok, így indulásunkat immáron két bennem élő kicsi szív dobbanása is sürgette. 2009. januárját írtuk ekkor. Az első évem otthon – tíz év távollét után – testileg is, lelkileg is megterhelő volt, de ugye az ikerterhesség már csak ilyen. Nem is találtam vissza korábbi önmagamhoz egészen addig, amíg Cyrus és Luis szoptatását be nem fejeztem, egy jó évvel később. Igazá-ból ekkor kezdődött el közös zsidó családi életünk formálódása. Én is nagy családból származom, négy gyerek közül harmadikként születtem. Csak a szűk családunk manapság húsz főt számlál, tizenegy unokával, akikből hét zsidó iskolába jár. Egyedül csak a mi gyönyörű kis kvartettünk jár a környék állami óvodájába és iskolájába.

Mint a generációmból oly sokan, én is ellentmondásokkal teli környe-zetben nevelkedtem. Sok szempontból liberális, világias nevelést kaptam, otthonunk ugyanakkor hagyományosan zsidó is volt. Minden péntek este Sábeszt tartottunk, és mindkét Széder estén végigénekeltük a teljes Hagadát*. Megtartottuk a Purimot, Szukotot, Hanukkát, és természetesen Rosh Hashanát és Jom Kippurt. Többnyire kóser háztartást vezettünk, eltekintve a tiltott tengeri gyümölcsöktől és kínai ételektől, amiket viszont papírtányérokról ettünk a kertben. Mindnyájunknak saját ülése volt a zsi-nagógában, nevünk réztáblákon csillogott. Zsidó iskolába jártunk, Tóra és héber oktatással, napi imádkozással. Iskolai ünnepélyeken a Hatikvah-t és az ausztrál himnuszt is énekeltük.

A hagyománytisztelet forrása apám volt, aki ortodoxként nevelkedett, de később már kevésbé ragaszkodott annyira erőteljesen a valláshoz. Anyá-mat, akárcsak engem, mindig is inkább a művészetek érdekelték. Anyám

* Az egyiptomi kivonulás történetét és szertartás rendjét tartalmazó, díszes könyv, amelyet a zsidók a Pészah előestéjén, a Széderen (és a diaszpórában még a második estén is), használnak.

343

Marosvásárhelyen született és nevelkedett, minimális zsidó nevelést kapott. Anyai ágon bözödújfalui székely szombatosoktól származik, akik betért-ként a kereszténység és zsidóság különös keverékét gyakorolták. Hagyomá-nyos neveltetés ide vagy oda, nem gondolom, hogy családomból bárki is igazán vallásos lenne. „Hit és hagyomány két különböző dolog” – mondaná erre az apám. Nem egyszerű, ugye?

Az első közös, családi Shabbat vacsorák egyikén, amikor Liberty még „buli”-nak hívta ezeket az estéket, a hároméves unokahúgomat figyeltem, ahogy a gyertyára mondott áldást megismételte. Amikor mindenki meg-dicsérte, kis arca büszkeségtől ragyogott. A következő alkalommal már én is eltakartam Liberty szemét, és együtt mondtuk el a brachát. Szerencsére nem kért magyarázatot, én pedig nem siettem vele. Mit is mondhattam volna? Annyit tudtam csak, hogy akarva-akaratlanul is, de elkezdődött kislányom zsidó neveltetése. Elégedettnek éreztem magam, de az apám távolról sem volt az. Számára a zsidó nevelésnek csak egy útja létezik, és az a zsidó iskolán keresztül vezet.

Ezzel apám és köztem nehéz és kellemetlen beszélgetések sora kezdődött el arról a döntésünkről, hogy Liberty-t és testvéreit a helyi állami iskolába adjuk. Hangos, olykor bántó szavak röpködtek a levegőben, mint a viharos szél által felkavart, hideg tengerparti homokszemek. Egy ilyen, feszültség-gel teli estén Zoltán kiviharzott a szüleim házából, felmászott a kerítésre, átugrott a kapun, és eltűnt. Mindannyian csalódottnak és megbántottnak éreztük magunkat. Mindeközben anyám, rá nem jellemző módon, csak hallgatott.

Hónapokig tartó veszekedés és keserűség után, egyszer csak az Ema-nuel iskola nyílt napján találtam magam Zoltánnal, és az akkor már közel négy éves Liberty-vel együtt. Ha már vallásos iskola, akkor legalább legyen reform! – gondoltam. Én a régi, ortodox Moriah College-ba jártam, ami máig a legnagyobb, a leggazdagabb és a legjobb iskola, a létesítményeit és a tanulmányi eredményeit tekintve, egyaránt. Az Emanuel újabb, kisebb és rugalmasabb iskola, ahova vegyes házasságból származó, és nem zsidó, filoszemiták gyermekei is járnak. Liberty csendben sétált közöttünk, kíván-csian vizsgálgatva új környezetét. Az egyik osztályterembe lépve egy magas, szakállas rabbit pillantottunk meg, aki éppen a Tóra-másolás művészetét magyarázta. Vállain hófehér táleszt viselt, és a kezében lévő madártollal mutogatott, mint egy egzotikus, szárnyas karmester a kis zenekara előtt.

344

Elnéztem, ahogy Liberty megbámulja a rabbit. Eleven, mosolygós arca tele volt kíváncsisággal.

Az összes gyermekem közül Liberty a leginkább kötelességtudó. Min-dig szót fogad, és azonnal megsúgja nekem, amikor a többiek nem. Szereti elismételni mindazt, amit mondok, és siet megosztani testvére-ivel. „Anya azt mondta, ne ugráljatok az ágyon!”, „Nem, Amir, anya azt mondta, nem ehetünk csokit vacsora előtt!” Ő az én saját kis szócsövem, segítőm. Liberty nagyon tisztaság- és rendszerető, talán ez is az oka, hogy soha nem akart kúszni-mászni. Még most is nagyon ügyel rá, hogy ne piszkítsa össze a ruháját. Néha elgondolkodom azon, hogy ennek a külö-nös rendszeretetnek mi vajon köze lehet a komoly névhez: a Liberty-hez. Eddig nem sok. Pedig a Liberty* név az első perctől kezdve, ahogy Pesten először megláttam egy utónév könyvben, nagyon megragadta a képze-letemet. Ezelőtt még soha nem neveztek senkit Libertynek a családom-ban – bárcsak azt mondhatnám, hogy lett volna valaki! Bárcsak legalább egyetlen nőt ilyen játékosan, ugyanakkor ambíciózusan neveztek volna el a családunkban, ahogy én őt! Legalább lett volna egyetlen nő, aki nem élt át kínzó szegénységet vagy kimondhatatlan kegyetlenséget! Csak egy, aki kicsit szabadabban lélegezhetett volna. Egészen az én generációmig, egyetlen nőnek sem volt lehetősége rá, hogy kibontakoztassa a személyi-ségét. Még mindig túl korai lenne megmondani, hogy Liberty mennyire lesz képes felnőni a saját nevéhez. Ha esetleg mégsem teljesen sikerülne neki, akkor ott lesz a Luna**, a második neve, mely már most is teljesen illik rá, a kerekded arcú, fehér bőrű, csillogó, kerek szemű és állhatatos kislányra.

Bár még mindig bizonytalan vagyok Liberty zsidó taníttatását illetően, látom, hogy ő már elkezdte megmutatni nekem az irányt. Időnként kéri, hogy menjünk el a zsinagógába az unokatestvéreivel, és elmeséli, hogy milyen jól érzi magát a nagy, családi Sábeszeken: „Anya, mikor megyünk megint?” Elkezdett érdeklődni aziránt is, hogy a látogatóba érkező baráta-ink zsidók-e, avagy sem. A gyertyára mondott áldást is gyakorolja, hogy ő is olyan jól tudja majd, mint az unokatestvérei.

* Liberty: szabadság (latin eredetű, angol szóból lett név).** Luna: hold (latin eredetű szóból lett név).

345

Múlt péntek este nővéremékhez mentünk Sábesz vacsorára, Watsons Bay-be. A ház a csendes öböl közelében áll, az óceán illatát érezni lehetett a nyitott ablakokon át. Liberty szeme elé tettem a kezemet, ő pedig a két kis kezét az enyémre tette. Együtt mondtuk el az áldást. Pár perccel később, amikor a meleg challah-t, a sábeszi fonott kalácsot körbe adtuk, odafor-dultam Liberty-hez: „Mondjuk el együtt az áldást a challah-ra!” Megrázta a fejét, felkapott egy darab kalácsot, és nevetve kiszaladt a kert sötétjébe.

Fordította: Waldner Zoltán, Párkányi Orsi és Czakó Gergely

346

Nicole Katz

Ausztráliában, Sydney-ben születtem és nőttem fel, ott is éltem az életem nagyobbik részében; jelenleg a férjemmel és a 4 gyerekünk-kel. Közben évekig éltem – tanultam, dolgoztam – New Yorkban, Londonban és Budapesten. Sokféle érdekes dologgal foglalkoztam eddig, a virágkötészettől a színházig és a filmezésig. Jelenleg éppen a regényemen dolgozom, ami a mai Budapesten játszódik.

347

Nicole Katz

Ausztráliában, Sydney-ben születtem és nőttem fel, ott is éltem az életem nagyobbik részében; jelenleg a férjemmel és a 4 gyerekünk-kel. Közben évekig éltem – tanultam, dolgoztam – New Yorkban, Londonban és Budapesten. Sokféle érdekes dologgal foglalkoztam eddig, a virágkötészettől a színházig és a filmezésig. Jelenleg éppen a regényemen dolgozom, ami a mai Budapesten játszódik. Nicol Katz kislányával

Nicol Katz kislányával

348

Gonda Júlia

NAPLÓTÖREDÉKEK ANYÁMRÓL

2007. febr. 6. Béth Chahajim

Ma kibicikliztem a temetőbe.Elég viszontagságos volt megszerezni a kulcsot, a hosszú, rázós útról nem is beszélve. De hogy ott kint micsoda békesség és nyugalom van! „AZ ÉLŐK HÁZA” (BÉTH CHAHÁJIM) Mert a lelkek örökké élnek.

Anyu sírkövének a sarka letört. Előbb azt hittem, egy látogató helyezte oda emlékezése jeleként – virág helyett, ahogy zsidóknál szokás –, aztán láttam, hogy az a sírkő sarkából hiányzó, letört darab. Én virágot vittem. Cserépdarabbal rögzítettem kicsit… A letört darabot meg a zsebembe tet-tem, hogy majd visszahelyeztessem, meglegyen. De nagyon furcsa érzés… Tudom, hogy anyu nem a kő alatt van, illetve ami örökké él belőle (mert így kell lennie), annak a helye nem (csak) ott lehet. De mégis… Szóltam hozzá, keresésem közben, nem mondhatom, hogy beszél(get)tem vele, és mégis az én szavaimba, a beszélő énemtől függetlenül két héber szó kevere-dett bele, válaszul(?). ez: LOAJLOM VOED… ÖRÖKKÖN ÖRÖKKÉ…

ÖRÖKSÉG VAGYUNK.

2007. szept. 20. Jiddische mámék

Ma ki se mentem itthonról egészen délutánig. Észre se vettem, hogy eltelt az idő. Kicsit később kezdtem a napot, az igaz, mivelhogy tegnap későn – azaz tulajdonképpen már ma, korán – fejeztem be. Ma már valamivel kevesebb alvásra van szükségem, mint a klasszikus nyolc óra, de sokáig ennél is többre volt szükségem. Hihetetlennek tűnt, hogy mire én felébredtem, anyukám

349

már megjárta a piacot – pedig később is feküdt le, mint én, de azt mondta, hogy idősebb korban már nincs annyi alvásra szükség. Tényleg, már látom, nincs. De én nem is járok piacra korán reggelente. Pedig azt kéne. Anyukám majdnem mindig egy-egy szép csokor virágot is hozott magával a piacról, amit még aznap délelőtt szép vázába téve, még frissen, le is festett. Hogy megmaradjon. Azaz elajándékozta. Mindig szeretett adni. Unokája – azaz lányom – születésekor is az orvosomnak egy gyönyörű, nagyméretű csendé-letet: egy vázányi virágcsokrot ajándékozott, bekeretezve. Talán a legszebb festményét. Azt mondta, mindegy, hova rakja, de neki ezt oda kell adni, hálája jeléül, eleve neki készítette. Olyan boldogan rohant be lányom szüle-tésének hírére a kórházba, hogy útközben elesett, eltörte az orrát, s napokig bent tartották a kórházban, elmúlni nehezen akaró orrvérzésével dacolva, nagy örömére, mert így egy emelettel feljebbről, a fül-orr-gégészetről lesé-tálva a szülészetre, bármikor láthatta unokáját. Amikor már hazamentünk, akkor fedeztem fel a taxiablakból a kórházudvaron hányódó biciklimet – kiderült, hogy arról esett le az én drága anyám, csak nem merte bevallani, mert nem engedtem, hogy biciklire üljön, féltésből, a veszélyessége miatt. Csakhogy ő minél előbb be akart érni, látni újszülött unokáját, s esetleg újdonsült anya lányát is – merthogy ő is féltett engem.

Tulajdonképpen én is ma is ugrok, ha a lányomról van szó. (S de meny-nyire fogok, ha majd az unokámról!) Mi már ilyenek vagyunk. Jiddische mámék.

2008. jan. 10. Előestem

Holnap dél körül szület(t)em meg.Nem akarom magam túlünnepelni, bár egyik unokanővérem már emlé-

keztetett rá(m), Kanadából, meg a lyányom, itt mellettem az előbb tett célzást rá, hogy ne énekeljünk éjfél után? Gondolom, a Happy birth dayre célzott.

Igaz, hogy születésnapkor tulajdonképpen az anyát is kéne ünnepelni, aki világra hoz; az én anyukám kívül-belül megszenvedve, üldöztetésben, háborúban…

Jó az, amikor ez még egyszerre lehetséges: és a gyerek kifejezheti háláját anyjának az életért, és az anya örülhet élete gyümölcsének – mert talán így

350

igazán igazi: kettős ünnep; hát még ha három generáció van együtt: anya, nagyanya, unoka! Mert az életnek ez a lényege: a továbbadás.

Van is egy nagyon kedves fotóm, 1987-ből: én középen, s egyik oldala-mon az anyukám, másikon a 3 éves kislányom, akit imádott a nagyanyja. Örültem, hogy megérhette az unokáját.

Azért születünk, hogy továbbadjuk az életet.Amióta van gyerekem, 41 éves korom óta, már nem is zavarnak az évről-

évre növekvő évszámok, pedig a születésnapi tortán már 65 gyertya lehetne.Van egy másik kedves, régi fotóm, amin még egyéves sem vagyok: a kép

hátlapjára ez van írva, anyukám írásával: Julika 8 hónapos, és a dátum: 1943. szeptember. A kép azért is ilyen ütött-kopott, mert elég viszontagságos útja volt (neki is), úgy került vissza hozzánk, évek múlva, anyukám egy régi barátnőjétől és munkatársától, a miénk elveszett. (Nemcsak ez.) Ugyanilyen fénykép volt apukámnál, a bori munkaszolgálatban, ezt nézegette, meglehe-tősen gyakran, mondták túlélő visszatérő társai. Ő nem térhetett vissza. Az ő igazolványképét meg anyukám vitte el (velünk) a deportálásba, a melltar-tójába rejtve, meg is tört. Apukámat csak erről a képről ismerhettem szinte, sokat nézegettem is, rakosgattam, dugdosgattam, a kép el is veszett, úgy eldugtam féltésemben… Apám most lenne 100 éves, ha lehetne, de 37 sem lehetett… Most rá is emlékezem. Anyukám mesélte, hogy mikor megszü-lettem, hogy gyönyörködött bennem, a kezemben, hogy milyen parányi és milyen tökéletes. Az élet a legnagyobb csoda. Sajnos, amikor születtem, erről éppenhogy sokan megfeledkeztek. („Jaj, apuka, jaj, apukám! / Meggyilkolt szavaktól vérzik a szám. / Nem volt nekem ÉDESAPÁM. / Mit vétettem, s ő mit vétett?! / Épp azt sírtam ki, hogy ÉLET, / s köröttem dúlt a HALÁL. / Mért nem mondott senki ÁLLJ-t?! / Éppenhogy csak élni kezdtem, / halni vitték kiből lettem, / Most nem tudom, ki vagyok, /mert nem tudom, ő ki volt, /s azt se, vagyok-e igazán, / félig én is veleégtem / ’zerkilencszánegyvennégyben, / nem sokkal születésem után.” – írtam ’77-ben.)

2008. máj. 4. Kettős (gyerek-anya) ünnep

Sokáig aludtam. Felébredtem ugyan hét körül, de még álmosnak érezve magam, visszafeküdtem, meditáltam egyet, már rég tettem, aztán nagyon mélyen újra elaludhattam, mert jó későn ébredtem fel újra. Álmodtam

351

is: anyukám volt benne. Most is, a hiány(zás)a volt egy főmotívum, nem találtam otthon, s sehol, és telefon híján nem tudtam felhívni se, kerestem mindenfelé, majd egy zsúfolt étteremhelyiségbe benézve észrevettem bent, a pultnál, oldalt fordulva, fizetett épp, nagyon jóleső érzés volt látni, reme-kül nézett ki. De aztán valahogy nem igen kerültünk kapcsolatba, mintha terhére lettem volna (ami az életében sose fordult elő), mintha azt sugallta volna, hogy (már megint, mint mindig) fölöslegesen aggodalmaskodok miatta, s míg ez zajlott, észrevettem, hogy már nem is néz ki olyan jól, mintha az imént még örömmel felfedezett fiatalosan-telt arca megnyúlt, elszomorodott, megtört volna.

Aztán ébren jutott eszembe, hogy ma Anyák napja van.Eszembe jutott az az elég idétlen, rögtönzött vers is, amit kislány-

ként egyszer egy az udvarunkban letépett szál orgona kíséretében adtam oda anyukámnak, mintegy kompenzációként, szégyenkezve-pironkodva, anyák napi ajándék gyanánt. Mégis becsben tartotta, úgy örült neki, a holmijai közt találtam meg gondosan összehajtogatva. Azóta sajnos elrámoltam valahova, mióta kisebb lakásba költöztünk, de valahogy így hangzott:

„Csak egy szál virágot adok neked, / de kicsi ajándék, nagy szeretet.Csak egy szál virágot adok neked / de százszor megcsókolom a kezed.E kis virág sokat mond, / de hogy mit, leírni nagy gondNem lehet elmondani szeretetem, / se meghálálni a te szeretetedE kis virág erről beszél, / s ezt suttogja a bukszuslevélEzért hát könny ne borítsa szemed, / mert egy szál virágot adok nekedCsak egy szál virágot adok neked, / de kicsi ajándék, nagy szeretet”

Lányomtól kaptam ma, anyák napjára egy szép teásbögrét, rózsa díszítéssel. Verset nem, de kiskorában igen, nem is csak anyák napjára.

AnyámŐszülő haján csillog a szemüveg,de a szeme már nem.Ránccal teli arcátse krém se rúzs nem tarkítja.A fogsora se ép,

352

de a nyelve a helyén van.Egy picit lefogyott,de azért csinos.Szereti mindenkiÉn is szeretemDe ő csak engem…(1993. augusztus 2. )

Van különbség a két írás közt. De a szeretetben – remélem – nincs.Jó lesz majd a gyönyörű bögrében teázni. Bár lehet, hogy félteni fogom,

nehogy lekopjon róla a rózsa, vagy pláne: nehogy eltörjön…

2008. máj. 14. Tele van a város akácfavirággal…

„Tele van a város akácfavirággal, akácfavirágnak bűvös illatával…”Előbb éreztem az illatot, előbb bódultam tőle, aztán láttam meg fejem

fölött a dús akácvirágfürtöket az úton…A házunk előtt, az egész (Szegedi) utcában is ez volt (van?)„Akácos út, ha végigmegyek rajtad én, eszembe jut sok régi szép emlék…”Anyukám szerette ezeket a dalokat, én bizony nem sokra tartottam,

lenéztem, giccsesnek, szentimentálisnak tartottam a magyar nótát. Nem voltak „divatban”. Anyámat viszont nem érdekelték a divatok, a szívére hallgatott, magyar nóta ügyben is. Néha énekelt is, kicsit hamisan, de azért nem kellett volna rászólnom, hogy jaj, anyu, ne…

És most, bevallom, másképp érzem én is (még ha Szabolcska Mihályé is a szöveg), mikor tele van a város akácfavirággal.

És az akácos utat, ha végigmegyek rajta én… Anyám hangján hallom, tisztán.

Azt a dalt is, amit száz szál piros rózsa kíséretében gimnazista osztály-társa szerenádozott neki:

„most még hideg van, fagyos a virág, most még titokban gondolok reád) most még rózsa sincs, virág se terem, / most még tilos a csók s a szerelem…. „

Csak ketten voltak lányok az osztályban, anyu és a barátnője, 1926-ban, az érettségi tablón a fiú képe, aki később férje lett a barátnőnek, anyu képe mellett, a száz piros rózsás fiú képe meg anyu barátnője mellett: direkt

353

felcserélték őket, szemérmesen, játékosan, de mindenki tudta, hogy kik is tartoznak össze valójában. De anyu nem lett a felesége.

Emlékszem, amikor egyszer 2. általánosban a tanító néni azt a lec-két adta fel, hogy hozzunk otthonról valami dalt, akkor anyukám a Vén cigányra tanított meg (nem a Vörösmartyéra persze, hanem egy szép-szo-morú magyarnótára. De csodálkozott is a tanító néni: nem ilyesmit vár-hatott a „mint a mókus fenn a fán” dalok korában.

És ha már anyám dalait idézem, van még egy másfajta, ami most már az én dalom is, anyámról, anyámhoz:

Egy ősz hajú asszony… jiddische máme/ Kezedet nem foghatom már, / Jiddishe Máme. / Búvóhely szo-bámban nem vár. / Őriztél, féltettél, ahogy senki még, / Most az emlékek árja sötét és mély, / Édes, törékeny Jiddishe Máme, / Máme – Anyám

2008. jún. 20. Anyu 100

Anyu ma lenne 100 éves.Már (nem is) egy hete csak a mamára gondolok mindig… meg egész úton

hazafelé azon gondolkodám, hogy méltó módon emlékezzek meg róla, valami különleges bejegyzéssel is, azt terveztem, hogy összegyűjtök egy csomó fotót, kiskorától nagymamakorig, vagy amiken együtt vagyunk rajta mi ketten: anya és lánya – a múló idő folyamán, mert azt beláttam, hogy muszáj válogatni, mind nem lehet. Átnéztem majdnem mindet, és a képek elém hozták őt. A képek sárgulnak, de emléke örökzöld, sőt nem is emlék, több annál, valami állandó jelenlét.

Azért a képek mégis csak közelebb hozták, segítettek körvonalat adni az emlékeknek is; sok képet csináltam róla, némelyiken az arckifejezésén kicsit lát-szik, ha terhére volt, de soha egy képen sincs semmi negatív, semmi harag vagy rosszallás, ellenkezőleg: csupa kedvesség, jóindulat, szeretet, ahogy belenéz a kamerába illetve a mögötte állóra. Mondta is, hogy egy képről le lehet olvasni, milyen érzésekkel van az illető a képet készítő irányába, ily módon láthatat-lanul ott van a kép készítője is a képen. Jó érzés ezeket a képeket újranézni, mert látom rajtuk, milyen szeretettel néz rám az anyukám, szívet melengetően.

354

Ahol pedig nem egyedül van a képeken, hanem társaságban, beszélgetve, ott is látszik, hogy csupa barátságosság, szívélyesség, kedvesség, szeretet – legyenek a testvérei, rokonai vagy szomszéd gyerekek, hát még a saját unokája! – körü-lötte. Nem hiába emlékszik mindenki úgy rá, hogy milyen kedves és barátságos volt… Volt? Nem szeretem a múlt időt. Nem is fogadom el. Van.

Anyu ma 100 évesÉljen!

2008. júl. 17. Vasútállomáson

Délben kikísértem lányom a vasútállomásunkra, a vonathoz, és a szinte üres pályaudvaron, ami félig meddig már be is van zárva. Eszembe jutott, amikor még – vagy fél évszázada – az én anyukám kísért ki engem. Iskolából jöttem, ő meg otthonról hozta a hegedűmet, kicseréltük az iskolatáskámra, s hetente kétszer vonatra szálltam, s jártam be Szegedre, a konziba hegedű-, szolfézs-, olykor zeneirodalom- meg összhangzattan- (vagyis zeneszerzés-) órákra, vagy két évig. Aztán egy év (érettségi) szünet után, öt évig, az egyetem évei alatt heti gyakorisággal, többnyire vasárnap esténként, Szegedre utaztam, a kol-légiumba. Voltak közben nagyobb elutazások is, húszévesen az első külföldi út, Lengyelországba az egyetemi énekkarral, azon a hétvégén, anyum véletle-nül(?) fent is maradt a búcsúzkodó-beszélgetés közepette a vonaton, így elkí-sért egész a szomszéd faluig. Nekem is eszembe jutott ez, amikor felugrottam a vonatra én is a lányom után, megvan-e minden táska; de még jó időben leszálltam. Amúgy is késve indult a vonat, meg kellett várnia a szembejövőt. Nem is igen láttam be az ablakon túlra a kinti verőfényből, a motorzúgástól már beszélni se lehetett, legfeljebb mutogatni, integetni, amíg kitolatott a vonat, és egyedül maradtam az állomáson. Megint Anyu jutott eszembe. Milyen rossz lehetett neki mindig, minden elutazás után egyedül maradnia.

2008. aug. 3. Pakol(gat)ás közben

Pakol(gat)ok, próbálok rendet csinálni, nehezen megy.Nincs meg a dolgoknak a helye ugyanis.Kevesebb a hely, mint a „dolog”.

355

Ha keresek valamit, még mindig régi házunk már nem létező, régi helyein keresem, keresném, az van beidegződve, ott még anyukám ala-kította ki a dolgok rendjét, mértani pontossággal. A szekrényében is úgy voltak összehajtogatva a fehérneműk, ágyneműk, törölközők, konyharu-hák, terítők, glédában; a kiadáskönyveibe gyöngybetűkkel beírva sorban a napi kiadások, dobozban összegyűjtve a pontosan befizetett csekkek (azok is, amiken havi részletekben, kis nyugdíjából, visszavásárolta az igaztala-nul államosított családi háznak azt a lakrészét, amiben születésétől kezdve laktunk).

Kedvesen, de rám szólt, ha egy ránc volt a beágyazásom során az ágy-takarón, mert az úgy nem rendes; azért is, ha egyik cipőmmel letapostam örökké keresztbe tett lábammal a másikat, és azt is megszámolta, hogy egyetemi-kollégiumi éveim alatt összesen hét és fél pár kesztyűt hagytam el. Hiába, én mindig is „rendetlen” voltam, hozzá képest biztosan, bele is törődött, bár azt is mondta fiatal lánykoromban, kissé értetlenkedve, hogy más lánynak terem a rend a keze nyomán, nálam fordítva. Ezt megfigyel-tem, ma is így van. Sőt, még inkább.

Anyukám azt is mondta, és ez egy vezérelv is volt, de gyakorlat is: hogy mindig úgy kell elmenni otthonról, hogy tökéletes rendet hagyjunk magunk után.

És én mostanában arra gondolok, még tágabban értelmezve ezt a mon-datot, hogy rendet kell hagyni magam után…. mert… szóval… még mielőtt elmegyek… (Persze, szeretek arra gondolni, és bízni abban, hogy addig az ember nem mehet el, amíg dolga van…)

De azért, mindenesetre, addig is, pakol(gat)ok…

2008. okt. 8. Szabálytalanul

Kol Nidrét kellene most hallgatnom, Szegeden, a zsinagógában. Engesz-telőnap előestje van; Erev Jom Kippur. Holnap van hosszú nap, de mint minden ünnepünk, előtte való este kezdődik, az első csillag feljöttével, és tulajdonképpen már újév, Ros Hasono óta tart; a két nagy ünnep közötti napok a „félelmetes” vagy „bűnbánó” napok, amiknek teljes betetőzése a mostani, a 25 órás böjttel, aminek célja a teljes megtisztulás.

A két ünnep közt szokás a temetőbe is kimenni, ma ebéd után el is

356

indultam, de a kulcsot őrző gondnokkal elég nehezen tudtam megértetni, hogy csak pár óra múlva jön be az ünnep, addig visszaérek. Persze, ideadta a kulcsot, sőt azt tanácsolta, másoltassak egyet magamnak, akkor bármikor kimehetek, amikor csak akarok, de mondtam, elég felelősség nekem a saját lakáskulcsom is, azt is örökké keresem, nemhogy egy egész temetőé! – amúgy is évente csak egyszer megyek ki. Egy pillanatra megijedtem, hogy ő ismeri jobban a naptárt, és hogy lekéstem a böjtöt; anyu egyszer egy nappal előbb tartotta meg – akkor én most később? Eszembe jutott, hogy anyu húga egyszer, amikor nálunk volt, már nyolcvanon túl, milyen frissen sietett előre, lehagyva bennünket a kislányommal, hogy mielőbb odaérjen abba a szobába, ahol zsinagóga híján, imádkozni lehetett Jom Kippurkor; meg anyu nővére, amikor itt volt Romániából, évtizedek után, viharban is milyen elszántan kereste fel, agyonázva is, szülei – az én nagyszüleim – sírját, míg én, tizenévesen, csak nyafogtam; anyu öccse is, amikor tavasszal nyakig sárosan jöttünk haza a biciklinkkel a temetőből, fel se vette az utat.

Én most alig találtam oda, előbb levágtam a város szélén egy kis utcába, de aztán a következő utca végén hiába kerestem a pléh Krisztust, ami min-dig mutatta az utat a zsidó temető felé, most kicserélték valami anakronisz-tikusan újra, mert már nagyon tönkrement, méhek költöztek bele, mondta az öreg, aki kicserélte, de ezt is arrébb fogja vinni, a paphoz, mert a háztu-lajdonosnak nem kell. Hát akkor ki fogja mutatni az utat nekem a teme-tőbe? Maga zsidó vallású, ugye, mondja az öregember kicsit bizalmatlanul és kíváncsian méregetve. Az vagyok, mondom, ahogy Jézus is az volt, nézek fel a kis szoborra, az öreg kételkedve néz rám, pedig ott van a szobron, Jézus feje felett a felirat: INRI, a zsidók királya. Hát nem látja?!

Olyan göcsörtös, rázós a traktorkerék vájta út, hogy muszáj leszállnom a bicikliről. Távgyaloglok. A zsebemben kövek, a kezemben virágok, egy-szerre próbálok megfelelni mindenfajta szokásnak. De a lényeg nem az, ami a kezemben meg a zsebemben van, hanem ami a szívemben. A teme-tőkapu felé közeledve én is, automatikusan gyorsítani kezdek, akár anyu romániai nővére, de nekem most könnyű, gyönyörűen tűz a nap. A kulcs fordítva nyit, mintha bezárnám a kaput. A külső ortodox és a belső neo-lóg temető közt a fal már alig áll, így szinte az egész temető előttem van, méltóságteljes sírköveivel.

Anyu sírjához majdnem úgy megyek, mintha hozzá s haza. Nem „szabá-lyos”, de úgy ülök le a sírjára, mint – nem is olyan rég? már húsz éve – az

357

ágya szélére. Mindig rám tör a sírás, de fokozatosan meg is nyugszom, az ő sugallatára, érzem, ő nyugtat: „minden úgy jó, ahogy van”. A sírkő végére felkúszott a borostyán, csak későn veszem észre, hogy kivágott elszáradt csipkebogyó ágak is odakeveredtek közé, mikor már belemarkoltam az egyikbe, ki is serked a vér az ujjamból.

A közelben van anyu unokatestvérének faragott rózsákkal díszített sír-köve, ott is leszedem a borostyánokat, s akkor látszik a felirat, a név és alatta a két évszám: 1912–1928, s amit sokan nem értettek; „Az Isten tudja, miért”, de hát mit is írathatott volna fel az anya, aki 15 éves kislányát veszítette el, mert elkapta az agyhártyagyulladást az osztálytársától, akit korrepetált. A nagyszüleimhez megyek még, nagymamára még töredékesen emlékszem, nagyapámat, csak fényképről, dokumentumokból és legendák-ból ismerem, de nagyon közel érzem őket is magamhoz.

Kicsit elfáradtam, mire visszaértem a több kilométerre levő városunkba, itthon egyből el is aludtam, ülve, az íróasztalnál. Mikor felriadtam, már csak 10 perc volt, amíg még enni lehet, azt se tudtam hirtelen, hol vagyok. Ezzel el is dőlt, hogy nem megyek be Szegedre, Kol Nidrére, majd holnap – bár valószínű csak a díszterem lesz nyitva, ami nekem nem tudja ugyanazt jelenteni, mint a zsinagóga, aminek csillagos kupolája emlékeztet a mi – már nem létező – zsinagógánkra, és főleg a csillagos égre.

Ez az egész napom teljesen szabálytalan lett, meg amúgy is, ha a szabá-lyokat nézzük, utazni se volna szabad, ugyancsak teljesen szabálytalanul, de mindkettőnk örömére, mobilon megáldottam a harminc kilométerre levő lányomat…

Hallgatom az esti kezdőimát, a Kol Nidrét, a fülhallgatóval a fejemen, a számítógépen, és a záróimát, az Ovinu Malkénut is.

Délután, a temetőből jövet, mikor már sejtettem, hogy itthon mara-dok, elhatároztam, hogy – végre – előveszem a hegedűm, és elhegedülöm én rajta a Kol Nidrét, hiszen valamikor tudtam, megvan a kottája is, saját kezemmel másoltam le annak idején.

Persze „közösségben” lenne az igazi, hiszen mindannyiunkért imádko-zunk:

„Ovinu Malkénu…. Atyánk, királyunk, nincs más Urunk, csak Te…. hozz ránk jó évet! … Jegyezz be minket a boldog élet könyvébe!… Fogadd kegye-sen és irgalommal imádságukat!… Nyisd meg a menny kapuit imádságunk előtt!… Bánj velünk jóakarattal és szeretettel, és segíts meg minket!”

358

2008. dec. 29. Üzenetek

Leírom egy álmom, hogy megmaradjon, ha már reggel is emlékeztem rá.Anyukámat láttam álmomban, hosszú idő után. A drapp ballonkabátjá-

ban, egy csokor virággal, azt hiszem orgonával a karján. (Az udvarunk tele volt orgonával; húsz orgonabokrot ültetett annak idején a nagyanyám, és anyu, ha jött valaki hozzánk vendégségbe májusban, sose engedte el egy-egy gyönyörű, frissen szedett orgonacsokor nélkül.) Most a kezében volt egy csokor, és egy vízparton állt, közvetlenül a beszakadó szélén, én szem-ben vele talán a túloldalon, és nagyon megrémültem, hogy beszakad alatta a part, hogy belecsúszik a vízbe. Jajveszékeltem is felé, kinyújtott karokkal, hiába, de ő természetesnek vette a helyzetét, mintha a víz, amiben elsüly-lyedt volna, de legalábbis lebegett, lenne a természetes közege. Szomorúan néztem. Most is szomorúan idézem vissza az álmom. Bár örültem, hogy láttam újra az anyukámat, akit már mindjárt 20 éve láttam utoljára való-ságosan.

A napokban meg – épp akkor, amikor elment a hangom – az unoka-nővérem telefonált Kanadából, aggódva, s kicsit zavartan emlegette, hogy mintha álmában az anyukája figyelmeztette volna, hogy vigyázzon, figyel-jen oda ránk, ezért is hívott, hogy mi van velünk. Ők ketten: az én anyu-kám és az övé olyan jó testvérek voltak, mintha ikrek…, úgy hasonlítottak is egymásra, összetévesztették őket az idegenek, és mindketten – földrész-nyi távolságban is – állandóan egymás nevét szólították, álomból felriadva, vagy betegen, a halálos ágyon is. Anyukám 20 éve ment el, a húga tavaly. Annak az évnek a nyarán, amikor anyukám elment, együtt mentünk ki a sírjához nagynénémmel, s eltávolodóban a sírtól, még hallottam, ami-kor azt mondta anyunak, a nővérének, ránk utalva a kislányommal, hogy: „vigyázni fogok rájuk, amíg tudok.”

Úgy látszik, még mindig, „odaátról” is tudnak „vigyázni”, figyelni ránk, üzenni.

Valaki azt mondta az álmomra, hogy ne szomorkodjak, mert a víz az Örökkévalóságot jelenti.

Azt mindig is tudtam, hogy anyám örökké velem, velünk lesz, marad („Loajlom voed” – nekem ezt sugallta a sírjánál – a héber kifejezés jelenté-sének már otthon kellett utánanéznem).

359

Azt is tudom (már), hogy az „örökkévalóság” nem csak odaát van, hanem itt és most is, és nincsenek olyan éles határvonalak, még a part és a víz közt sem.

2009. febr. 18. „Mama”…

Tegnap – napközben – visszafeküdtem az ágyamba; ez a megfázás szó szerint „levett a lábamról”, s közben a Duna tévét hallgattam, épp kívánságműsor volt, tehát semmi durva hír, csupa szeretet, szívből jövő jókívánságok, megilletődöttség, nem is nézem, a fal felé fordulok, bódul-tan vagyok beteg, a szemem is csukva – de valami megfordít, felébreszt, megríkat; egy dal: „Mama”…

Anyunak tegnap volt 20 éve a temetése! – Azóta is az eszemben van ez az évforduló, ahogy anyu is mindig az eszemben (meg a szívemben) van, csak nem tudott igazán felszínre jönni bennem az érzés. Most ez az érzel-mes, de őszinte dal előhozta.

„…emlékszem, hogy integettél mindig, akármikor indultam is el…”Úgy integetett nekem Anyu – akit lányom hívott „mamának” –, mint

én most a lányomnak.Mintha az én örökös integetéseimben ott lenne valamiképp anyu

(„mama”) is. Nem is tudom, de olyan fontosnak és elmaradhatatlannak érzem mindig, mint egy áldást.

Most „integetek” akkor anyunak is, aki már nagyon messze van, és mégis valahogy itt:

„legyen áldott…!”

2009. máj. 3. Anyám napja

Nem elírás, igaz, hogy már nem köszönthetem fel „személyesen”, illetve „valóságosan”, de ragaszkodom hozzá, hogy ez a nap: anyák napja az én anyám napja is legyen!

Fel kell köszöntsem őt, emlékezni rá (ezen a napon is), hiszen, hogy engem felköszönthetett a lányom, anyaként, azt is neki köszönhetem, többszörösen, hiszen ő adott életet, és nevelt fel, annyira nehéz időkben, annyi nehézség közt.

360

„Találtam” egy rokonunktól visszakapott fotót, kettőnkről ’46-ból, a hátlapján ezek a magyarázó kísérősorok anyu szép, szabályos írásával:

„….szeretettel az 1 éves évfordulóra abból az alkalomból, hogy szerencsésen és csodálatos módon meglett az elveszett gyermek.Egyúttal emlékére felgyógyulásomnak.Makó, 1946, aug.23.”

Az egy évnyi deportálásból hazatérve, Pestre, ahol a bori munkaszolgálat-ból hiába vártuk vissza apámat, egy szombat délután az óvodából „elvesz-tem”, napokra. Anyu kicsit később hónapokig volt klinikán. A háborús viszontagságainknak nem lehetett egy csapásra vége, de a kép viszont elég idillinek tűnik: már és még.

Aztán egy hasonló, újabb kép került a kezembe, 43 évvel később, 1989. augusztusában készült (20 éve!); anyuról az unokájával, azaz a lányommal: őt nézi rajta…

2009. máj. 4. Talált levél

Pakolok, szortírozok.Befejezhetetlen „költözésünket” az ősi házból próbálgatom ha nem is

befejezni, de legalább elrendezni, szétválogatni a még ömlesztve elhozott dolgokat, kézbe venni mindent, mielőtt bármit is kidobok – mert sokszor a látszatra-tapintásra leghaszontalanabbnak tűnő papírdarab hordoz kincset.

Most is egy sárguló, gyűrött lap: tegnapi, anyák napi bejegyzésem utó-iratának is tekinthető akár; egy elküldetlen levél, anyu írta az öccsének Pestre. Panaszolja benne, hogy ritkán ír, de mindig azt hiszi, hogy javulni fog ez a – reszketős keze miatti – rossz – szerintem még így is jó – írása, de hiába, (talán ezért is nem lett elküldve), de érdekes, írja, hogy rajzolni még inkább tud így is; meg hogy milyen hóviharokat vészeltünk át szerencsésen, meg hogy sokszor gondol rá, hogy milyen jó lenne ha egy hétvégére lejönnének a feleségével, hogy jól kibeszélhessék magukat, és aztán ezt olvasom:

„Megírom a nagy örömet, valószínű Nagymama leszek.”Milyen érdekes! Ahogy jobban megnézem a kézírást, feltűnik, hogy

ettől az örömteli mondattól kezdve megszűnt a reszketés! Szépek, egyenle-

361

tesek, lendületesek, kiegyensúlyozottak, szabályosak lettek a betűk. Nem lehet véletlen.

2009. szept. 21. A tövis

„Már nincs benned a régentalpadba tört tövis.És most szívedből szépenkihull halálod is.”

– jutott eszembe a temetőből hazafelé karikázva az először egyetemi általá-nos nyelvészeti előadáson hallott versszak. (Persze ez is József Attila.)

Ugyanis anyu és a nagyszüleim sírja közt beleléptem: úgy, hogy a cipőm gumitalpán is átfúródott a tövises ág, úgy kellett kihúznom a talpamból, s a vége valószínű bele is tört. De tényleg nem találom… „már nincs ben-nem”?… vagy lehet, hogy nem is volt? Hanem eleve le volt törve a vége…?

és a halál(om)?„hol a te fullánkod”?Tavaly a tenyeremet sebezték föl a tövises ágak, miközben anyu sírját

szabadítottam fel tőlük, most nem terjedtek rá, tiszta volt a sírkő teljesen. Felkavaróan jó volt „megtisztulni” is, a sírján ülve, mint még, azaz már 20 éve a betegágyán.

2010. febr. 21. Zajin adar és anyám

Ma zajin adar van, Mózes születésének és halálának évfordulója. E napra esik anyu halálának évfordulója is. Úgy hogy én főleg őrá emlékezem ma.

De a templomban szép volt a megemlékezés Mózesről, sőt a kállói csodarabbiról is, (akihez a Szól a kakas már… kezdetű dal … ) fűző-dik – neki is ma van a jáhrzeitja**… ezt mindenki tudja és ünnepli a világon; anyut csak én, de annál inkább… azaz tegnap, az előestkor, Budán, a Frankel zsinagógában lányom is emlékezhetett a nagyanyjára,

* Jáhrzeit, jiddis: az elhalálozás évfordulója.

362

ott akkor volt a halvacsorával egybekötött ünneplés, mi meg Szegeden, ma tartottuk.

De én is már elkezdtem tegnap, egy más jellegű tévéműsor révén. Müller Péter esti műsorában épp az anyákról, az anyaságról beszélt. A saját anyjáról. És én is a sajátomra gondoltam (persze gondolok én nap-jában többször is rá, csak ez már a jahrzeit jegyében történt, mint valami különös egybeesés. Sok egybeesést találtam Müller anyasággal kapcsola-tos gondolataival is. Hogy az anyja több volt, mint egy anya. (Valószínű sokan vagyunk ezzel így, mert anyának lenni eleve többet jelenthet egy szerepnél, az anya attól is lehet anya, hogy kiterjeszti magát, a gyerek köré.) Barát, bizalmas, tanítómester, gondviselő: ő maga a gondviselés – Müller szerint (is).

És hogy ez meg is marad, valamiképp, hogy most is úgy érzi, hogy sok-szor kap segítséget tőle, amikor ír, vele van, érzi a jelenlétét: akárcsak én.

És beszélt a mosolyról, ami független attól, hogy valaki milyen sorsot él meg. Eszembe jutott, hogy az én anyám, nagyon betegen, még a halálos ágyán is mosolygott, ha meglátta a kis unokáját.

És elmesélt Müller egy furcsa esetet, mozzanatot az életükből, hogy kisgyerekként hogy élte túl a háborút, miután a házuk összeomlott, és tulajdonképpen egy gödörben „lakott”, ami valahogy le volt fedve… És mégis úgy emlékszik vissza erre az időre, mint élete (egyik) legboldogabb időszakára. Mert anyja mágikus jelenléte, gondoskodása vette körül.

Én nem emlékszem arra, hogyan vészeltem át a háborút, 1-2 éves kis-gyerekként, mindenesetre azon a fényképen, amit a deportálásból haza-jövet, 1945-ben, a Rózsadombon csinált rólunk anyu unokatestvére, akit ott meglátogattunk, nem úgy nézek ki, mint aki boldogtalan lett volna. 20 kilót fogyott anyu a lágerban, de a képen is mosolyog, és csupa szeretettel vonja magához a gyerekét (engem), akit sikerült hazahoznia, pedig halálra szánták, vele együtt. De meg tudta menteni, az anyasága erejével.

Voltak hullámvölgyei, nehéz élete volt mindig is, de mindig felülkereke-dett. Csak egyszer nem, legvégül. Halála előtt egy hónapig borús idő volt, annyira vártuk, hogy újra süssön a Nap, akkor egyszer nem tudta kivárni. De akkor is, még a halála előtti napon is, mosolygott a kórházi ágyán, amikor meglátta a kis unokáját…

Sőt, halálában is mosolygott, ott maradt a mosoly az arcán, mint egy lenyomat, földön túli üzenet, bíztatás.

363

És a halálon túl is erőt tudott adni, ő adott erőt, s annak bizonyosságát is, hogy „nincs halál”, hogy nincs elszakadás, hogy megmaradhat valami összeköttetés azután is, csak másképp, de örökkön örökké (löajlom voed).

2010. márc. 31. Anyu levele a múltból, a jövőről

Pakolás közben most megint egy olyan levél bukkant elő, amit anyukámtól kaptam, nincs rajta dátum, de az Irinyi János Kollégiumba van címezve. Egyetemista voltam akkor. „Irtó hideg” van, tehát tél lehet: 61-től 65-ig, bármelyik. Anyu is várja a meleget (akárcsak én szoktam): „…érzem, hogy ha melegebb lesz, nekem is több kedvem lesz mindenhez.” Engem is arra biz-tat, hogy: „legyél jókedvű, ha fiatal korodban többet is mért rád a sors, mint amit el lehet viselni teljesen nyomtalanul, mindenért kárpótlást kell kapnod, mert mélyen érző, melegszívű vagy.” (…) „Csak jónak, szépnek kell jönnie. Ugye így lesz?” (…) „Ugye Julikám meghízol s jókedvű leszel, én is szót foga-dok, minden erőmmel csak azon vagyok, hogy szépnek, biztatónak lássam a jövőt, a te életed kialakulását.” (…) „Pihenj ebéd után, s ne éjszakázz.” (…)

Elsírtam magam az olvasása közben.Pedig az a levélnek is az egyik fő motívuma, hogy legyek jókedvű.És az az itt emlegetett jövő is már rég (el)múlt.De az anyai szeretet, féltés és aggódás és jónak látás és jót akarás mégis

itt maradt…

364

Gonda Júlia

1943. január 11-én születtem Makón.1944-45-ben Zlabingsban, Theresienstadtban voltam anyukám-mal, apám pedig a bori munkaszolgálatban, ahonnan nem tért haza.Makón végeztem általános és középiskolai tanulmányaimat, közben Szegeden jártam konzervatóriumba, majd a szegedi böl-csészkaron végeztem magyar nyelv és irodalom, valamint orosz szakon. A makói József Attila Gimnáziumban tanítottam 30 évig. Színjátszó-csoportvezetői oklevéllel diákszínpadot is vezet-tem, nyugdíjazásom után irodalmi rovatot írtam és szerkesztet-tem. Megjelent egy „elmeséletlen történetem” a Sós kávé című antológiában. Lányom, Turi Tímea költő, író, szerkesztő – az ő írása is szerepel ebben a kötetben.Egy fiú unokám van.

365Gonda Júlia édesanyja fiatalon

366 Gonda Júlia édesanyjával, 1946

Gonda Júlia, Makó, 1944

367A három generáció

Gonda Júlia édesanyjával

368

Utószó helyettGonda Júlia – Turi Tímea

DIASZPÓRA ÉS MINDENSÉG

Anya és lánya beszélget

LÁNY: Mostanában, hogy elkezdted írni a blogjaidat és – próbáltam elkerülni ezt a szót – a visszaemlékezéseidet, az interneten többen a dolgok megosztha-tóságáról-megoszthatatlanságáról kommentelnek-kommentálnak. Számomra – bár valószínűleg, mivel te neveltél fel, sose volt kérdéses, hogy lehet-e beszélni a zsidóságunkról vagy a családunk történetéről, amibe a soá is – hogy is mond-jam – beleszólt.

Én a zsidóságot mint családi hagyományt eleinte a legtermészetesebb dolog-nak tartottam – például meglepődtem, amikor kiderült, az óvó néni nem zsidó –, később pedig, mikor a család történetének – ettől elválaszthatatlanul pedig a zsidóság és a 20. század történelmének – tragédiáit is megismertem, a zsidóságom azt a súlyt jelentette, hogy ha egy kicsit előbb születek, vagy a tör-ténelem egy kicsit késik, akkor minden további nélkül kiirtható lettem volna. Tudom, hogy nem szereted, ha ilyen erősen fogalmazok, de én igen könnyen ki tudom mondani mindezt, talán a túlélők könnyelműségével is. Te, akit egyéves kislányként mindez valóban veszélyeztetett, mégis nagyvonalúbban beszélsz minderről. Mintha a vádaskodás és a megbocsátás egyaránt felesleges lenne.

ANYA: …mármint úgy érted, hogy nincs bennem se ez, se az…? Még nem gondoltam erre, de akkor, azt hiszem, jól látod – a láthatatlant. Ahogy Radnóti – bár ő, szegény, nem vállalta (bár nem is menekült előle), és mégis vállaltatták vele a zsidóságát mint mártíromságot – mondta: „szí-vemben nincs harag már, bosszú nem érdekel”… Milyen furcsa, napok óta az ezt megelőző mondat jár a fejemben: „merengj el egy percre e gazdag életen”… Nem tudom, hogy igazán „gazdag”-e, mármint ezúttal az enyém,

369

de „merengek” rajta, és némileg merengtetek másokat is – a múltidéző blogjaimban, úgy látszik. „Csak az elmesélt élet – élet.” Szeretném azzá tenni, a mögöttem levő hatvanöt évet, egy kicsit úgy, hogy beledolgozom, beleélem, az őseimét is… És próbálom átadni – adni valami tanulságot. Jó, ha még idegeneknek is. De persze elsősorban neked, a gyerekemnek, aki valamiképp genetikailag is továbbvisz, „örökít”. Az a sok felmenő ős – zsidó ős – mind itt dörömböl bennem, „ők fogják ceruzámat”. Bár nem „verset írunk”, csak írunk. És talán jogos a többes szám. Bár többet is tudnék róluk, tényszerűen is!

Épp most olvastam a Judapesten*, egy friss bejegyzésben a kvázi körkér-dést, számos kommenttel: „Te hogyan tudtad meg, hogy zsidó vagy?” Nem hittem volna, hogy ennyien csak úgy véletlenül, eltitkolások után tudják meg a származásukat, az identitásukat. Hogy lehet eltitkolni azt, hogy kik vagyunk: magunk előtt, gyerekünk előtt? Számomra ez a felfoghatatlan. Az ember az, ami. Nem lehet más. Hogy mások ehhez hogy viszonyulnak, hogy sajnos többnyire „a zsidó”-hoz előítéletesen, ellenségesen, nem a mi problémánk kellene, hogy legyen. Sajnos a történelemben súlyosan azzá lett. Azzá tették. Tudjuk. De reméljük is, hogy nem ismétlődhet meg. Kép-telenség, hogy megtörtént – megtörténhetett –, ami megtörtént: ahogy Pilinszky mondja, „a század botránya”, de legalább olyan képtelenség lenne valamiféle megismétlődése. Önmagunk elől meg nem futhatunk el – de miért is tennénk?!

LÁNY: A zsidósággal szembeni előítéletnek szerintem sem a mi problémánk-nak kellene lennie – de valahogy mégis az. Miközben az előítélettel, az antiszemitizmussal szerencsére én még ritkán találkoztam – vagy csak nem vettem észre? Mindenesetre én nem is az antiszemitizmussal, hanem inkább a zavarral szoktam találkozni a saját zsidóságommal kapcsolatban. Bár talán épp azért vannak egyesek zavarban, hogy ne tűnjenek antiszemitának. Aki tudja, hogy zsidó vagyok, óvatosan beszél bizonyos témákról – például a karácsonyról –, vagy óvatosan kérdez más dolgokról, mintha olyan nagy különbség lenne köztünk. Aki pedig nem tudja, hogy az vagyok, az valami furcsa, bizonytalanságot leplező mosollyal ütközik meg azon, ha a lehető

* Judapest.org: népszerű zsidó blog, szekuláris témákról vagy szempontból, 2004–2009-ig. Az archívuma azóta is megtalálható az interneten.

370

legtermészetesebb módon – hogyan is tudnék máshogy! – beszélek arról, hogy zsidó vagyok. Lehet, hogy nem kéne most ezt a párhuzamot vonnom, de mégis: a további párbeszéd afféle zavara telepszik ilyenkor közém és a másik ember közé, ami ahhoz hasonló, amikor a félárvaságomról beszélek, arról, hogy még kicsi koromban meghalt az apám. Pedig az én esetemben az apám halála és a saját zsidóságom két különböző tény; nálad azonban e két dolog, hogy is mondjam, összefonódik.

ANYA: Ez túl sok mindent felkavar bennem. Mindezt most képtelenség is lenne „artikulálni”. A felszín persze egyszerű képlet: én – apám már-tíromsága révén – talán még zsidóbb le(he)ttem, te viszont, apád révén, származásilag, hogy úgy mondjam, kevésbé vagy zsidó, azaz egészen ponto-san: „félzsidó” lennél, ha ilyen létezne, de mivel az anya révén számíthatsz zsidónak, „egészen” az vagy, sőt a gyerekeid is mindenképpen azok lesznek.

Én – lehet, hogy nem helyesen – nem tudom másképp, mint hagyo-mánynak tekinteni a zsidóságot, őseink kvázi-továbbéltetéseként, hozzájuk való hűségként. Lehet, hogy ebben a szemléletben van némi „nacionalista” (netán cionista?) árnyalat – de amíg nem megy más „nációk” rovására – és miért is menne?! – nem lehet baj. Szerintem zsidónak lenni nem egysze-rűen egy vallás vállalása, hanem beleszületés egy több ezer éves kultúrába, hagyományba, örökségbe, egy „népbe”, még akkor is, ha ez egybeesik egy másik kultúrába, másik népbe való beleszületéssel is. Miért is ne lehetne mindkettőt vállalni? Zsidónak és magyarnak lenni. Egyszerre. Egymást gazdagítva. (Netán másokat is. Annyi példa van rá!)

LÁNY: Hát igen, ez a fél vagy negyed – tört? – zsidóság igen érdekes dolog. Nem tudom, lehet-e félig lenni bármi is – mondjuk zsidó –, szerencsére a zsidóság szempontjából nincs is ilyen. Az igazán komolyan vett zsidóság szem-pontjából azonban, azt hiszem, többszörös identitás sincsen, tehát nincs az, hogy zsidó vagyok és még valami más is, tehát valóban tartozom ehhez a nép-hez, kultúrához, de mindemellett itt, az ideszülettem országban is „élnem-hal-nom” kell.

Úgy tudom, Dusi mama, a te anyukád is értelmetlennek találta volna azt, hogy innen elmenjünk, miután visszajöttetek a deportálásból. Azt hiszem, én is így gondolkodtam volna, és ma is így gondolkodom, noha egyre gyakrabban rossz a hazai – mondjuk így –: közérzetem. De mégis úgy érzem, vagyok zsidó

371

és vagyok sok minden más is: ezek az identitásdarabok mégsem egy egész részei, mint szeletei a tortának, hanem egy egész és még egy egész és még egy.

Persze lehet, hogy ezzel az érzéssel némileg igazságtalan vagyok azokhoz, akik „csak” egy egészek, bár ha jobban belegondolok, mindenki annyi minden más is, mint aminek egy nemzet leírhatná. Talán innen is a zsidók elleni évszázados ellenszenv, mert zavarba ejtő, hogy valaki ennyire lehet egyszerre több is? Ahogy a chaszid zsidó gondolkodás egyszerre néz több nézőpontból, mint egy kubista festmény.

És még valami mindehhez: a minap, mikor egy 1868-as Pesti Naplót lapozgattam, döbbentem rá, érvekkel mennyire nem meggyőzhető, mert csakis ürügyet kereső indulat az antiszemitizmus. Levelében arra panaszko-dik egy olvasó, hogy utazásai során találkozott egy magát magyarnak valló emberrel, aki nem tudott magyarul – igen, zsidó volt. Az „emancipáció” évtizedeiben tehát azon berzenkedik a levélíró, hogy a magukat magyarnak vallók igazán bírhatnák e nyelvet – s manapság, mikor falfeliratokon Izra-elbe küldenek minket, ezt a nyelvet – az anyanyelvünkké váltat – kívánják megtagadni tőlünk.

ANYA: Az embernek lehet egyszerre több identitása, vagy inkább aspek-tusa vagy szerepe anélkül, hogy ez meghasonlottságot okozna, vagy valami-féle eleve-képmutatásból, netán horribile dictu: tudathasadásából eredne. Nem csak „népileg” tartozhatunk többfelé. Valójában miért ne lehetne az egész Föld az otthonunk? A kozmoszból tekintve, egy földönkívüli bizo-nyára amúgy is abszurdnak tartaná a Föld lakóinak a mindenféle széthúzá-sát – most háborúkról akár ne is beszéljünk; bár miért is ne, az is témánkba vág, sajnos.

Persze, ha már ott, oda születtünk, ahova, az a hely már a hazánk lesz, függetlenül attól, hogy őseink, több száz évre visszamenőleg hol voltak, hova születtek – bár örök nosztalgia húzhat bennünket oda is.

Amikor én Prágában jártam, már vagy negyven éve, átutazóban egy fél napot, csak úgy átsétáltam a zsidónegyeden, szinte öntudatlanul, és csak utólag, évtizedekkel később jöttem rá, s tulajdonítottam neki jelentőséget, mikor megtaláltam egy általam készített fotót Kepler órájáról, ami bizony ott van. S akkor még nem hallottam apai nagybátyámtól híres prágai ősünkről, a Gólem-készítő Lőw rabbiról. Ha ma járnék Prágában, biztos elmennék a temetőbe is. Emlékezni rá, tudatosan is. De amikor héberórán

372

egyszerre csak, szinte olvasás nélkül, villámgyorsan tudtam a reggeli áldást elmondani, biztos vagyok benne, hogy rabbi őseim – mert többen is vol-tak – szólaltak meg bennem az öröklődés titokzatos, rejtélyes útjain, mint ahogy te is saját magadat tanítottad meg héberül olvasni egy héber ima-könyvből, 12 éves korodban, hogy megtarthassuk „házi” Bát Micvádat*.

De az anyanyelvünk mégiscsak a magyar. És az ember – jól mondta Kosztolányi, de nem csak a költő, a nyelvművelő, az esszéista is – csak az anyanyelvén lehet igazán az, aki. Engem hetedik általánosban akart iskola-társam Izraelbe küldeni. Akkor mélységesen megsértett ezzel a kitoloncolni akarással.

Pedig a Mizrachiból**, ahova jártam a háború után, úgy jöttem egyszer haza, hogy hátizsákot követeltem anyámtól, mivel hogy Erec Jiszraelbe*** készülődtem én is, anyám nagy riadalmára. Amiatt rettent meg, mert ő „haza” hozott engem a deportálásból. Még akkor is, ha ez a „haza” kilökött bennünket. Attól még a hazánk.

A „haza” is sokféle lehet, összetett, többrétegű. Én határozom meg, mi a hazám. Hova s miért megyek haza. S vigyázok rá, hogy többé ne fordul-hasson elő, hogy el akarják venni tőlem, engem tőle.

Persze Izraelbe is jó lenne egyszer kijutni. Megtapasztalni, milyen ősi hangok kelnének fel bennem, szólalnának meg a Siratófalnál. Lehet, hogy onnantól kezdve azt érezném, hogy mégis csak az az én igazi hazám, mint ahogy sokan erről a katarzisról számolnak be, akik már megjárták Jeruzsá-lemet, amit „nem felejtünk”…

LÁNY: A diaszpórában élést én soha nem éltem meg tragédiának, Izrael iránt pedig inkább kíváncsiságot érzek, semmint fantomfájdalomszerű honvágyat, amit talán illene éreznem. Nem tudom. Azt hiszem, a zsidóságomat ugyano-lyan természetes dolognak tartom, mint a diaszpórát, nem tudom, hogy csak azért-e, mert ebbe születtem bele.

De a saját, otthoni Bát Micvánkkal kapcsolatban számomra az volt iga-zán különös, hogy amikor megtanultam kibetűzni a héber ábécé szerint egy

* Bát Micvá: tizenkét éves lányok felnőtté avatása és a közösség teljes jogú tagjává válása, zsinagógai ünnepség keretében.

** Mizrachi: cionista ifjúsági csoport, vallásos színezettel.*** Erec Jiszrael: Izrael Földje, a cionisták szerint minden zsidó hazája.

373

szöveget, az Imakönyvet találomra felütve, hosszú percek fáradalmával épp a következő szavakat sikerült kibetűznöm: sömá jiszroel. Nekem ez a pillanat volt – engedtessék meg a nem kóser hasonlat – az én „tolle-legém”*.

ANYA: Ha a Bát Micvád nem is volt teljesen szabályos, nemsokára meglesz az igazi névadód is. Reméljük, összejön a minjen*** hozzá, de annyi ember már nem, biztosan nem lesz, hogy a zsinagógában lehessen megtartani – csupán a díszteremben. Pedig a szegedi zsinagógához is sok szállal kötő-dünk, elsőként a dédszüleidnek, Lőwinger Miksának és Bárány Máriának volt ott az esküvője, éppen akkor, amikor az ükszülők, Lőwinger Salamon és Rosenfeld Josefa aranylakodalma is volt.

Ami a diaszpóra létet s annak okát, célját, szükségszerűségét illeti, olvas-tam erről egy érdekes okfejtést; miszerint a zsidóság épp így tud(hat)ja nemes küldetését („kiválasztottságát”) teljesíteni a népek között, így tudja elhinteni azokat az isteni eszméket, amik a sajátjai, a többi nép között is. Hogy ez mivel, többnyire milyen áldozatokkal jár, jól tudjuk. De úgy tűnik, talán ez a sorsunk. Meg az is igaz, hogy ennek nem mindenki és nem mindig tesz, tehet eleget.

Persze, mi ebbe születtünk bele, a diaszpórába, így nem is érezhetjük annak igazán, ha csak nem az üldöztetések révén. De azért van bennem nosztalgia sose látott „hazám”, Izrael után, még akkor is, ha sose látnám a valóságban. Bennem van. Mint ahogy a zsidó embereket is valahogy rokonaimnak érzem, tudva persze, hogy az egész emberiségbe tartozunk, hogy a mindenség az otthonunk. De ezen belül kell egy kisebb terület, ami körülölelhető, amiben igazán otthon lehetünk, kívül-belül egyszerre.

Az pedig nyilván nem véletlen, hogy épp a Söma Jiszroelnél nyílt ki az imakönyv: „Halljad Izrael!” Hallgass erre a belső hangra! Nagyon mélyről szól, nagyon mélyről szólít: „Adonaj elajhénu, adonaj ehod…” „Az Örök-kévaló, a mi Istenünk, az Örökkévaló Egy.”

Ott van bennünk, talán ott a mi igazi otthonunk, ahol ő is lakozik.

* Tolle Lege: Szent Ágoston leírja híres „vallomásában”, hogy gyerekeket hallott énekelni a kertben, és ezeknek az ismételgetett szavaknak – „vedd fel és olvasd!” – a hallatán tért meg.

** minjen v. minjan: legalább 10 férfi szükséges a közös imádkozáshoz.

374 Gonda Júlia

Turi Timea

375Gonda Júlia gyermekével

A címlapfotóhoz:Tizennyolc éves voltam, amikor a régi ház előtt anyám a kezembe nyomta a dédanyám bekeretezett, hatalmas fényképét. Az akkor kilencvenkilenc éves felvétel 1903-ban készült Bárány Máriáról, az esküvője alkalmából, amit az akkor felépült szegedi zsinagógá-ban tartottak Lőwinger Miksával, a dédapámmal, az ő szüleinek, Rozenfeld Jozefának és Lőwinger Salamonnak az aranylakodal-mával egybekötve.A régi házat még a dédapám építtette. Amikor ez a kép készült, innen költöztünk éppen.

Turi Tímea

A hátoldali fotóhoz:Gyerekkoromban sokat búsongtam azon, hogy jó, jó, Európában születtem, de miért nem egy nagyobb országban; jó, jó, Budapes-ten élünk, de miért „külterületen”, ahogy az időjárás-jelentésekben külön mondták; és jó, jó, a Hungária körúton, de miért annak is egy megtalálhatatlan és bonyolult számú házában. 87/c/2?! Ez pont olyan, mint anyám neve: Hahn. Képtelenek leírni, mindig spellolni kellett: há-a-há-en, vagy: ha-h-n – megnyomva a há-t. Jó, jó, sok könyv van nálunk, de se Mami, se Api nem értelmiségi.Később aztán, az iskolában úgy vágtam bele barátságokba, hogy ezt mondtam: az apám nem párttag (mert nem szabadott dicse-kednem avval, hogy szocdem volt!), és zsidók vagyunk. És jött, és máig itt van a büszkeség évada: magyar zsidó vagyok, az apámtól az oppozíciós mozgalmat kaptam, anyámtól pedig az adó-befo-gadó szeretetet. Erre a talajra hullott Tábor Béla és Szabó Lajos közösség-, mozgalom- és gondolkodásközpontú szabadsága.És most itt állok, és nem tehetek másként.

Horváth Ágnes

A címlapfotóhoz:Tizennyolc éves voltam, amikor a régi ház előtt anyám a kezembe nyomta a dédanyám bekeretezett, hatalmas fényképét. Az akkor kilencvenkilenc éves felvétel 1903-ban készült Bárány Máriáról, az esküvője alkalmából, amit az akkor felépült szegedi zsinagógá-ban tartottak Lőwinger Miksával, a dédapámmal, az ő szüleinek, Rozenfeld Jozefának és Lőwinger Salamonnak az aranylakodal-mával egybekötve.A régi házat még a dédapám építtette. Amikor ez a kép készült, innen költöztünk éppen.

Turi Tímea

A hátoldali fotóhoz:Gyerekkoromban sokat búsongtam azon, hogy jó, jó, Európában születtem, de miért nem egy nagyobb országban; jó, jó, Budapes-ten élünk, de miért „külterületen”, ahogy az időjárás-jelentésekben külön mondták; és jó, jó, a Hungária körúton, de miért annak is egy megtalálhatatlan és bonyolult számú házában. 87/c/2?! Ez pont olyan, mint anyám neve: Hahn. Képtelenek leírni, mindig spellolni kellett: há-a-há-en, vagy: ha-h-n – megnyomva a há-t. Jó, jó, sok könyv van nálunk, de se Mami, se Api nem értelmiségi.Később aztán, az iskolában úgy vágtam bele barátságokba, hogy ezt mondtam: az apám nem párttag (mert nem szabadott dicse-kednem avval, hogy szocdem volt!), és zsidók vagyunk. És jött, és máig itt van a büszkeség évada: magyar zsidó vagyok, az apámtól az oppozíciós mozgalmat kaptam, anyámtól pedig az adó-befo-gadó szeretetet. Erre a talajra hullott Tábor Béla és Szabó Lajos közösség-, mozgalom- és gondolkodásközpontú szabadsága.És most itt állok, és nem tehetek másként.

Horváth Ágnes

A „Sós kávé – elmeséletlen női történetek I.”-ről írták:

A „Sós kávéban” eredeti és eredendő élettörténeteket olvashatunk, melyeket nem változtatott el sem em-lékezetpolitika, sem írói transzponálás; ezúttal nem véleményformáló publicisztika és nem is műalkotás létrehozása volt a cél, hanem az emlékezés rögzítése, a nyomot hagyás, és az élet feldolgozása. Amit azonban a „Sós kávéban” olvashatunk, az irodalom, még ha nem is professzionális írónők írták a szövegeket, hanem job-bára írástudó nők…

Radics Viktóriairodalomkritikus, Budapest–Belgrád

Az „elmeséletlen női történetek” a holokausztot túlélt magyar nők halk hangját teszik hallhatóvá. A megszó-laló nők ellenállhatatlanul bevonják az olvasót a saját, személyes világukba. Eddig is tudtuk, hogy egy korszak végén állunk. Mégis, e megrázó utazás révén a saját bőrünkön érezzük Vajda Júlia kérdésének a bizonyos-ságát: „Mi lesz velünk (…) ha ők, akik a soát megélték, már nem lesznek?” Ugyanakkor, ezek a történetek ki is vezetnek bennünket a szorongás állapotából: arra báto-rítanak, hogy képviseljük a holokauszt áldozatainak és túlélőinek az örökségét. Én ezért olvastatom el a tanít-ványaimmal a „Sós kávét”. Azt tervezzük, színdarabot is készítünk az iskolában, a könyv szövegei alapján.

Christian Lanyiközépiskolai tanár, Saarlouis, Németország

A történetek szerzőinek régi és új fotóiból válogatást talál a Facebook Lányok, anyák oldalán:http://www.facebook.com/pages/Lányok-anyák/503101736400979?ref=hl

Megrendelhető közvetlenül a kiadótól is.1132 Budapest, Victor Hugo u. 5.Tel./fax: 784-2566e-mail: novellakft@upcmail.hu

Elmeséletlen női történetek II.

Elmeséletlen női történetek II.Összeállította:Pécsi Katalin

Öss

zeál

lítot

ta:

Pécs

i Kat

alin

Elm

esél

etle

n nő

i tör

téne

tek

II.

Lányok,anyák

Lán

yok,

anyá

k1 990.- Ft