1

Bevezető

2016 májusában készített egy interjút Bálint Csaba (Rockmúzeum), Radics Bélára és a Tűzkerék együttesre történő visszaemlékezés kapcsán kedves barátommal, öreg zenésztársammal, Joe-val. Az interjú megtalálható a www.oldfish.hu weboldalunkon, illetve a számos, más rockzenésszel készült interjúkat tartalmazó www.passzio.hu weboldalon is.

Joe az interjúban sok érdekes, a 60-70-es évek rockvilágáról szóló történetet említett meg, többek között megemlékezett rólam, megismerkedésünkről, közös zenei múltunkról is. Természetesen a vele készült riport alapvetően róla és Radics Béláról szólt. Azonban, mióta Joe 1974-ben disszidált, majd nevet is változtatva svéd állampolgár lett és mintegy 40-45 év után újra összejöttünk, közös stúdió munkákba fogtunk, dalokat szerzünk, hangszerelünk, valamint ehhez kapcsolódóan megnyitottuk közös Facebook és web-oldalunkat, indíttatást éreztem, hogy magam is hozzátegyem távoli fiatalságom sajátos élményeit, amiket, mint akkori reménybeli rockzenész magam is átéltem.

Joe-val együtt és külön is számos izgalmas, vidám kalandot éltünk meg a beat-rock világban, mielőtt 1972 év végén én végleg kiszálltam a nyilvános rockzenei világból, majd később, 1977-től kezdve, egészen 2007-es nyugdíjba vonulásomig elnyelt egy speciális állami gépezet. Az alábbi történetek a nyilvánosság előtt nem ismertek és lehet, hogy korosztályom rockzenész köreiben is ma már csak kevesek emlékeznek rájuk.

A történetekhez nem teszek hozzá és nem is veszek el belőlük semmit, tudom, sokan majd arra gondolhatnak, hogy a legnagyobb részét csak kitaláltam. Pedig nem! Mind megtörténtek, ahogy írom, még ha ma már hihetetlennek is tűnnek… Sajnos, vagy nem, a memóriám kiváló, de kisebb pontatlanságok azért előfordulhatnak… végül is 46 év telt el közben…

Így hát, szándékom szerint kiegészítve a Joe-val készült interjúban rögzítetteket, a következőkben leírom a saját élményeimet is, melyeket időközben weboldalunkon és a Facebookon is folytatásokban már közzé is tettem. Ha vannak ismerőseim, vagy mások között, akik kíváncsiak írói munkásságom ezen, eddig nem ismert részére, kísérjék figyelemmel írásaimat, melyeket persze mindenki számára szeretnék megismerhetővé tenni… Kezdődjön hát a történet…

2

„Hogyan lettem, hogyan nem lettem rock gitáros”

I.fejezet

A kezdetek

A lakóhelyem szerinti, Budapest IX. kerületi, Bakáts téri, Kodály Zoltán zenei általános iskolába jártam. Itt már első osztálytól kezdve, nem csak zeneelméletet, szolfézst, kottaismeretet tanítottak (kiváló zenetanárunk, Eördögh Gézáné irányításával, R.I.P.) és nem csak az iskola gyermekkórusában kellett aktívan részt vennünk (pedig hű, de utáltam a kóruséneklést), hanem kötelezően valamilyen hangszert is választanunk, tanulnunk kellett. Én (azaz inkább a szüleim) a csellót választottam, a fene tudja, miért pont azt. Később, ez jó előtanulmánynak bizonyult, mert húros hangszer, igaz nem pengetik (csak néha, ha az előjegyzés „pizigatto” a kottában), ezért könnyen és gyorsan tudtam átállni a gitárra, főleg úgy, hogy voltak zeneelméleti előtanulmányaim is. Tudomásom szerint a 28 osztálytársam közül csak kevesen lettek végül zenészek: egyikük a zeneakadémia korrepetitorra, másikuk az Operaház zenekarának hegedűművésze lett. Azt hiszem, ma már mindketten nyugdíjasok. De meg kell említenem Balázs Fecót, akivel néha még most is összejövök egy kis baráti beszélgetésre (innen kívánok Feri, még nagyon sok fellépést, koncertet és mindehhez jó egészséget Neked!).

Kb. 1963-65 környékén, mint akkor szinte mindenkit, engem is megcsapott a beatkorszak szele. Tímár Péter (a szomszédban lakó iskolatársam, gyakori csínytevéseinkben akkori jó barátom, ma elismert, sikeres filmrendező: Egészséges erotika, Csapd le csacsi, Csinibaba, stb.) irányította rá a figyelmem a Luxemburg rádió könnyűzenei adásaira. Egy másik osztálytársam (ma elismert ügyvéd) meg abban a szerencsés helyzetben volt, hogy olasz nyelvészprofesszor apja révén külföldről számos Beatles kislemez birtokosa lehetett, melyeket iskola után – néha a helyett is – rongyosra hallgattunk, apja olasz lemezjátszóját totálisan széthajtva.

Egy alkalommal valaki szólt, hogy egy marha jó zenekar játszik a Bajcsy Zsilinszky és az Alkotmány utca sarkán lévő, akkori zenés-táncos szórakozóhelyen (néhány évvel ezelőtt a Becket’s ír kocsma működött itt, majd egy bank, jelenleg meg egy USA steakhouse). Elmentünk megnézni, de fiatal

3

korunk miatt nem engedtek be, csak az ajtóból hallgathattuk ámulattal, bámulattal a zenekart, amelyről később megtudtam, hogy ott, a már akkor is profinak számító Bergendy együttes játszott. Tulajdonképpen, az ott tapasztalt feeling volt a végső lökés arra, hogy én is valami ilyesmit akarok csinálni. Így azután negligálva a csellóval való unalmas gyakorlásokat, meg minden egyéb tanulmányaimat, elkezdetem szekálni a szüleimet – újságíró apámat sikertelenül (neki teljesen más elképzelései voltak velem kapcsolatban), anyámat egy kicsit eredményesebben, hogy egy gitárra van szükségem. A szomszédunknak volt egy orosz gyártmányú héthúros, akusztikus gitárja, amit hajlandó volt olcsón eladni számunkra, ezt anyám végül is megvette nekem. Nem csodálom, hogy a szomszéd könnyen megszabadult ettől, mert ez a szovjet „hangszeripar” egy elég gyenge gyártmánya volt. Nagyon nehéz volt rajta játszani, kissé hamis is volt, meg a húrok is kb. fél centiméter magasan voltak a fogólap felett. A kezem majd lerohadt tőle. Én mindenesetre nagyon boldog voltam vele és gőzerővel kezdtem el, lényegében autodidakta módon tanulva játszani rajta. Nem ment könnyen, de nemsokára már egész tisztességesen tudtam gitározni (hála a csellónak is).

Eközben, azaz kicsit később, barátokkal, barátnőkkel, elkezdtünk különböző zenés táncos helyekre járni. Akkoriban tele volt ilyenekkel Budapest, mindenhol zenekarok játszottak és a rajongók követték őket. Elsősorban az Illés, Metro, Omega táborra gondolok, de a kevésbé ismert együttesekre is igaz volt ez. Ezzel egyidőben engem már egyre inkább a progresszív műfaj érdekelt, illetve a nyugatról beszivárgó rock. Kedveltem ezeket és megpróbáltam a technikailag egyébként elég nehéz dalaikat gitáron is megtanulni. (Cream, Jimi Hendrix, később Deep Purple, stb.) Ekkor még csak szüleimet idegesítettem ezzel, illetve az állandó gitárpengetésemmel, de elég jól haladtam. Ebben az állapotban találtam rá a Liversing együttesre, akik akkor a magyarországi underground zenei világ talán legjobbjának számítottak. Az alábbi képen még a korai felállás látható, balról-jobbra: Homonnay Zsombor, Varga László, Szendrődi Zsolt, Túry Árpád és a jobbszélen Szabó György.

4

Ez idő tájt, többnyire a zuglói, Angol utcai, Danuvia kultúrházban léptek fel hétvégente. Eleinte népszerű világslágereket, instrumentális dalokat (pl. Shadows, Duanne Eddy, Tornados, stb.), majd egyre inkább az említett kedvenc külföldi rockzenekarjaim nótáit játszották, és jól! A színpad előtt állva ámulattal néztem, hallgattam szólógitárosuk, Szendrődi Zsolt briliáns gitárjátékát és nem kevésbé csodáltam, irigyeltem a svéd rokonától kapott Hagström elektromos gitárját. Igazi Liversing fan-ná váltam, mert azután már minden lehetséges helyre, ahol felléptek, következetesen és állandóan követtem őket, amikor csak tehettem, jelentősen hanyagolva a gimnáziumi tanulmányaimat. Meg minden szüleimnek fontos más egyebet. Ma már sokaknak bizonyosan nehezen érthető, de nekem ez a környezet egy izgalmas, vágyott világnak bizonyult. Innen indult számomra minden, még az életem későbbi, teljesen más irányba fordulása is…

II. fejezet

Az indulás

Először is minden tiltás, tiltakozás ellenére megnövesztettem az akkor még igen dús és sötét színű hajam és az éppen, hogy serkedő kecskeszakállamat is meghagytam… Visszagondolva, úgy néztem ki, mint a Három Testőrből a negyedik, a D'Artagnan. Volt is bonyodalom ebből sokszor, mert akármerre jártam, a rendőrök mindig az elsők között emeltek ki, állandóan igazoltattak. (erre később még visszatérek)

Időközben annyit lebzseltem a Liversing együttes környékén, keresve a személyes kapcsolatot is velük, hogy a zenekar tagjai a végén már látásból ismerősként kezeltek. Mindenhová követtem a bandát, kaptam tőlük tagsági

5

igazolványt is, az óbudai, Lajos utcai klubjukba, de ennél közelebb akkor még nem kerültem hozzájuk.

Az én időm akkor jött el, amikor 1968 márciusában, a Liversing szerződést kapott a budai várban, a Szentháromság téren lévő, a Műszaki Egyetem kollégiumi klubjába, a „Várklubba”.

Olyan kettéosztott buliról volt szó, mely szerint 18 és 20 óra között ők játszottak, majd 20 óra és éjfél között meg még az eredeti felállású Illés együttes. Az Illés, akkor a hírneve és sikerei teljében, hatalmas közönséggel rendelkezett, de a Liversingnek szintén jelentős számú és hát eléggé fanatikus, főleg külvárosi fiatalokból álló tábora volt. Ezért aztán minden szombat kora délutántól kezdve, egész késő estig hatalmas, kettős identitású rajongói tábor jött össze a Szentháromság téren. A valóságos tömeg nagyobbrészt olyanokból állt, akik nem tudtak bejutni a klubba. Még a tér közepén lévő Szentháromság szobor is tele volt az oda felkapaszkodott srácokkal, akik onnan próbáltak az első emeleten lévő nagyterembe belesni és a koncerteket látni, hallani. A rendőröknek csak alacsony hatékonysággal sikerült a felkapaszkodottokat időről-időre leparancsolni onnan. Tényleg őrület volt…

Egyetemi tagsági híján a Várklubba persze nekem sem sikerült sokáig bejutnom és ideidézem Bródy pont erről szóló dalszövegét: „a fehér ing és nyakkendő még kötelező volt, az ajtó előtt legalább ötszáz gyerek szorongott, a lányokat persze beengedték, de engem sehogy sem…” (A szombat esti lány - Fonográf)

Egy alkalommal, sokadmagammal már kora délután én is ott toporogtam a bejárat előtt – hátha valahogy mégis csak sikerül bejutnom – nem nagyon volt rá sok remény, mert a szigorú Ifjú Gárdisták (ki emlékszik még, erre a KISZ-es, jóhírű rendfenntartó csapatra?) keményen védték a bejáratot, mint Zrínyi a szigetvári várat. Ekkor lassan, félretolva a tömeget begördült egy szürke VW mikrobusz, megrakodva zenekari felszereléssel és kiszállt belőle egy köpcös fiatalember, olyan 25 év körüli. Káromkodott, mint egy kocsis, amiatt, hogy a „road”-jai (zenekari szállítómunkások) kicsesztek (nem pont ezt mondta) vele, egyikük sem jött el és így cipekedhet egyedül. A mikrobusz oldalán meg ott a felirat: Liversing! Húú! Valahogy odafurakodtam és megszólítottam: segíthetnék? Hát persze, a francba is! Így aztán felkaptam egy Selmer énekoszlopot és a srác után menve – miközben ő meg szólt a marcona várvédőknek – gond nélkül bejutottam az épületbe.

6

Nagy örömmel segítettem neki felállítani a felszerelést a színpadon és a koncerten is végig maradhattam, mert a leszerelésénél, meg a VW-ba történő visszapakolásnál is segédkeztem. Megismerkedtünk, Vass Lászlónak hívták. Rögtön fel is ajánlotta, hogy ha van kedvem, lehetek mellette a Liversing állandó road-ja, bár fizetni nem tud (bár később rájöttem soha nem is akart), és mindenhová mehetek vele. Naná, hogy azonnal igent mondtam! Később össze is barátkoztunk, éveken keresztül sülve-főve együtt voltunk.

(Bálint Csaba –Rockmúzeum, 2013 októberében Vass Lacival is készített interjút, amely megtalálható a www.passzio.hu rockzenei weboldalon. Vass Laci, a rá jellemző módon, egy kicsit más szemszögből nézve emlékezett vissza ezekre a „daliás” időkre)

Most már tényleg közel kerültem a zenészekhez. Ebben az időben volt szerintem a legütősebb az összetétel:

A képen balról jobbra, állva a hátsó sorban:

Demjén István ének, a „100 éves” (legalább 10 évvel volt idősebb mindenkinél, emiatt ez volt a beceneve, de néha hívták „100 lábúnak” is, furcsa mozgása miatt), öccse, Demjén Ferenc basszusgitár (a Rozsi „gúnynevet” nem véletlenül, egy veszekedés során Vass Lacitól kapta, az eseménynél magam is jelen voltam, erről Vas beszélt is a vele készült interjúban), Szendrei Zsolt szólógitár.Elöl, széken ülve: Pataki László, orgona, Merczel András (aki egyébként Vas Laci unokabátyja volt) dob.

Hosszú időn keresztül ott voltam majdnem minden rendezvényükön, összebarátkoztam velük, kvázi a zenekarhoz tartoztam. Mint önkéntes „road”, már gyakran a zenekari próbáikra is lejártam, láttam, hallottam majdnem mindent, megtanultam közben még a repertoárjukat is. Egészen közelről

7

figyeltem Szendrődi Zsolt gitártechnikáját, ahogy tudtam ellestem ezt-azt, igyekeztem tanulni tőle. Egy alkalommal, jóval előbb érkeztünk Vass Lacival a próbaterembe és kezembe vettem Zsolt Hagström gitárját, pontosan ilyen volt:

Játszani kezdetem rajta, bekapcsolva az 50 W-os Selmer Thunderbird erősítőjét is.

A cucc ilyen volt:

Egy évvel azelőtt, mikor rajongóként még a színpad előtt álldogáltam, álmodni sem mertem volna, hogy ez megtörténhet. Marha jó hangszer volt és ez volt életemben a legelső, igazi elektromos gitár, amit a kezemben tarthattam. Akkor megérkezett Zsolt, látta, hogy felvettem a hangszerét, azt hittem nagyon dühös lesz emiatt (minden zenész nagyon utálja, ha illetéktelen kézbe kerül a hangszerük, erre később majd egy példát is említek), de Ő inkább hallgatta még egy kicsit, amit játszottam, majd azt mondta: na, elég jól csinálod… ez bizony komoly biztatás volt számomra.

*

Közbevetőleg:

8

(Szendrődi Zsolt, aki a Liversing kiváló szólógitárosaként, a hatvanas évtized egyik meghatározó bandájában pengette a húrokat, 71 évesen, 2014. szeptember 16-án költözött át végleg a Rockerek Örök Égi Társaságába. R.I.P.!)

Miután önkéntes, társadalmi munkában road-ja lettem a csapatnak, 1968 nyarán követtem őket a Balatonra is. A Liversing este 8 és éjfél között a Beloanisz sétahajón megrendezett „Express-koktélhajó” műsora keretében játszott hétfő kivételével, minden nap. Vass Laci segítőjeként közös feladatunk volt a balatonföldvári mólón biztosított raktárhelyiségből felpakolni a felszerelést a kikötőbe beállt hajóra, a buli után meg visszarakodni. Az Express Ifjúsági és Utazási Iroda (később fontos szerepet játszott az iroda az én zenei pályám során is), akik munkaadóként az egészet szervezték, szállást és napi egyszeri szolgálati étkezést a balatonföldvári Expressz Ifjúsági táborban biztosították a zenekarnak, illetve nekünk. Egész nap semmi dolgunk nem volt, csak az esti buli technikai háttér biztosítása.

Ez a 68’-as nyár egyébként fiatalságom egyik legjobb nyara volt, rengeteg élményt szereztem: először igazán szabad élet, nyár, Balaton, lányok, kaja, pia, bulik a hajón és máshol (a kötelező diszkréció okán ezt mindenkinek a fantáziájára bízom), valamint nem kevésbé, a zenekar rajongóinak ünnepléséből a ránk – mint technikai személyzetre eső – megmaradt rész. Visszaemlékezésem befejező részében szándékozom többek között erre is visszatérni, valamint a 1968 és 1973 évek között, a beatzenész világban és a számos hakni során általam megélt vidám történet-szilánkokra.

De visszatérve a vázolt folyamathoz, anyámat mindeközben tovább szekáltam, hogy nekem egy jobb, használható gitár kellene. (újságíró apámat ezek az

9

ambícióim továbbra sem érdekelték) Tapasztalható volt, hogy egyre jobban játszom szovjet gitáromon (meg a néha másoktól kölcsönkapott, jobb gitárokon) és aztán apámat kihagyva a bizniszből, kaptam tőle egy akkoriban relatíve elérhető áron megvehető, NDK gyártmányú, vadiúj elektromos gitárt, ami azt hiszem egy Gibson ES 335-ös valamilyen ahhoz hasonlatos másolata lehetett, valami ilyesmi volt, mint ez az eredti Gibson:

Ez már elég nagy ugrást jelentett, lényegében teljesen használható hangszer volt, nem volt hamis, a húrok viszonylag alacsonyan feküdtek, viszont könnyen néha elhangolódott. Persze ahová magammal vittem, mindenhol lesajnáltak vele, amikor látták, hogy csak egy közepesre sikeredett, szocialista koppintása a nagy amerikai márkának, pedig ránézésre csitti-vitti volt. Ezért más, jobb, nyugati hangszerre fájt a fogam… alakult a reménybeli rockzenész perspektívája…

III. fejezet

Felfelé a lejtőn

Most, hogy már többé-kevésbé használható hangszerem is volt, elkezdtem szervezni magam. Nem is érdekelt semmi más. A Liversinggel Balatonon töltött időben sokszor volt alkalmam, hogy Szendrei Zsolt hangszerét kezembe vegyem és gitározgassak rajta. Egyszer, a zenekart a kapitánnyal egyeztetve buli után, éjjel kiraktuk Badacsonyban (valami privát házibuli meghívásuk volt ott, egy csomó lánnyal kibővítve a társaságot), majd a balatonföldvári honi kikötőbe visszaúton, amikor már csak a hajó személyzete volt a fedélzeten, a még felállítva lévő cuccon adtam egy kis rögtönzött szóló gitárkoncertet nekik. És már elég jól ment…Ilyen azután később többször is megesett.

10

Szeptemberben Budapestre visszatérve Vass Laci, miután tapasztalta, hogy egyre inkább alkalmassá válok gitárosnak, bevezetett a beatzenészek világába (nagyon széleskörű ismeretei, kapcsolatai voltak a zenekarok között, - nomen est omen -, mindig több „vasat” tartott a tűzben, mindenféle zenekarokat menedzselt).

Nagyon sok időt töltöttünk az Országos Rendező Iroda (a zenei világ akkoriban mindenható urait tömörítő, szocialista állami intézménye) V. kerületi Semmelweis utcai (ma Magyarok Háza, vagy valami ilyesmi), majd később, a Vörösmarty téri székházának első emeleti presszójában, ami a zenészek, zenekarok, ORI rendezvényszervezők, belföldi és külföldi impresszáriók találkozóhelye, afféle „agorája” volt.

Itt mindenki megfordult, aki fontos volt, vagy annak érezte magát, vagy azzá szeretett volna válni a könnyűzenei világban. Persze egyben hangszer- és szerződésbörzeként is működött, itt köttetett egy csomó adás-vétel, meg szerződés és sokszor itt kezdődött zenekarok megalakulása, szétválása, a tagok csere-beréje. (ne feledjük, akkor még nem létezett mobiltelefon, meg internet, a hírfolyam, meg az ügyintézés többnyire személyesen zajlott)

Kb.1968 őszén találkoztam itt bizonyos Balikó Károllyal, aki azt hiszem egy ideig a Syconor együttesben ritmusgitározott, de ehhez tehetsége igazán nem volt. Viszont volt neki egy használt, de jó állapotú (nyugat) német Hofner elektromos gitárja, ami mai szemmel nézve is komoly márka volt, a múltkor az Ebay-en kb. 400-500 ezer Ft-ért láttam egy ilyet (a kép is onnan származik). Pontosan ilyen volt az is:

A srác nem igazán értett a gitárokhoz, (én akkora már éppen eléggé) de nagyon megtetszett neki az én NDK-s, egyébként kinézetre (de csak arra!) csilli-villi,

11

vadonat új, semi-acoustic gitárom. Felajánlotta, cseréljük el. Azt hiszem nem tudta mit csinál! Kicsit aggódtam, mit szól majd anyám, hogy elbartellezem az általa nehezen megvett gitáromat, de végül kézen-közön elcseréltük. (elég sokáig tartott otthon megmagyarázni, hogy a frissen, vadonatújként vásárolt gitárt miért cseréltem el, szinte azonnal egy használt, másikra) Ez értékarányban olyan bartell üzlet volt, mintha valaki egy Opelt adott volna cserébe egy Trabant-ért. Ezt a szép, egyébként jó állapotban lévő, kiváló gitárt relatíve sokáig használtam.

Később egy zenekarnélküli és ennek következtében pénztelen időszakomban értékéhez képest bagóért elkótyavetyéltem, amit a mai napig is nagyon bánok. Ekkora marhaságot ritkán csinál az ember! Manapság, mint retro cucc, ritkaságnak számít, a gyűjtők azonnal lecsapnak rá, ha véletlenül felbukkan egy példány az Ebay-en.

Egyre több kezdő és már jólismert beatzenésszel ismerkedtem meg és számos próbálkozás történt, hogy összehozzunk valamilyen zenekart. Például Tátrai Tibivel (Igen! Vajon emlékszel erre Tibusz?) és bizonyos Bölcskey Lászlóval, aki basszusgitáron játszott, már próbálni is elkezdtünk, zenekaralapítási szándékkal. Tátrai Tibi ebben az időben még egyáltalában nem volt ismert zenész. Kezdő, viszont ígéretes gitárosnak bizonyult. Megállapítottuk egymásról, hogy jók vagyunk, de lehet, még tanulnunk kellene.

Jelentkeztünk az Országos Szórakoztatózenei Központ (OSZK) VI. kerület, Aradi utcai oktató intézményébe jazz gitár szakra. Az OSZK, akkoriban szintén szocialista állami intézményként, a zenei-művészvilág egy másik szegmensének volt a mindenható főhatósága. Nagyobbrészt a cigányzenészek, népdalénekesek, valamint vendéglátós, bár, és egyéb haknizenészek, előadóművészek közvetítő irodája volt. E mellett komoly zeneoktatással, a jazz és a könnyűzene területén profi szintű zenészképzéssel is foglalkoztak, és ehhez kapcsolódóan vizsgáztatást is bonyolítottak A-B és C kategóriában, illetve hivatásos előadóművészi engedély is adtak ki. Az OSZK-s felvételit követően Kovács Andor jazzgitár művész tanítványai lettünk mindketten.

12

A világhírű gitárművész elképzelhetetlen technikával kezelte hangszerét, ami érdekes módon ugyanolyan Gibson ES 335 típus volt, csak fehér színben, mint nekem korábban NDK-s koppintásban, de az övé viszont eredeti amerikai Gibson volt. (Egy budapesti hangszerboltban, 2018-ban ez most 899 900 Ft-ba került.)

Tanárunk mindkettőnkkel egyszerre foglalkozott. Leült velünk szemben, kézbe vette a gyönyörű fehér színű, de-lux Gibsont, lejátszott előttünk egy bonyolult szekvenciát, amit valahonnan a felső G-ről indított, majd az alsó F-en fejezett be, közben mindenféle alterált akkordokkal telerakta. Na, most próbáljátok ezt utánam lejátszani! – mondta. Tibi és én akkor még nagyjából egy szinten álltunk a gitártudásunkkal (persze, hol vagy már tőlem Tibi, az egyik legjobb gitárossá váltál, ha nem a legjobbá, közel, s távol), de néztünk, mint vak ember a moziban. Próbálkoztunk, de nem nagyon (azaz inkább egyáltalában nem) ment.

Ez még párszor megismétlődött, talán nem többet, mint három-négy gitár leckét vettünk a mestertől, majd egy sör mellett eldöntöttük, hogy nincs nekünk erre szükségünk, mert Andor bátyánk ugyan király, de nem tanít nekünk Jimi Hendrixet, Eric Claptont, de még John Mayall-t sem, hogy például Jimi Page-t ne is említsem.

Valahogy, a zenekar alapítási terveink nem jöttek össze Tibivel, de mással sem igazán. Ennek több oka is volt, de leginkább a súlyos pénzekbe kerülő felszerelés, a gitárerősítők hiánya miatt. Tátrai Tibi meg közben elkezdte a saját útját járni. A kudarcok miatti apátiámból kiemelt, hogy az ORI presszójában valamikor 1968 év végén megismerkedtem nevezett, jóemlékű Varga Zoltánnal,

13

aki billentyűsként aposztrofálta magát. Volt egy olasz gyártmányú Capri orgonája. Ilyen volt és mekkora nagy szám volt ez akkoriban:

Volt még egy Laney erősítője is, meg néhány egyéb zenekari cucca. Gitárost keresett, mert éppen volt egy kb. egy-két hónapos, téli időszakra szóló szerződése az aggteleki SZOT üdülőbe, de zenekara még nem volt hozzá. Látatlanban elvállaltam (erősítőre ekkor még nem volt szükségem, mert Varga Zolinak volt). Zoli összeszedett egy alkalmi zenekart, a dobos Bakó Jenő volt, vele Aggteleken találkoztam először.

Zenészként ez volt az első szerződésem, bár valójában ez egy vendéglátós hakni brigád volt, előtte nem is ismertük egymást. Rutin és gázsiszerzésnek persze megfelelt, de, mint kiderült, borzasztóan utáltam azt a bárzenész feelinget, plusz 1969 januárjában Aggteleken meg nagyon hideg és általánosan is dög unalom volt, tehát alig vártam, hogy vége legyen az egésznek és Budapesten belevessem magam valamilyen beat-rock zenekar összehozásába…

IV. fejezet

Valami beindul

1969. február végén visszajöttünk Budapestre. Ezt követően is tartottam a kapcsolatot Vass Lacival, eljártam vele mindenhová. Már kevesebbet, de még road-kodtam számára (pl. a dunai Express hajó Liversing bulijain is, egyszer még helyettesíteni beugrottam a zenekarba Demjén Rozsit, aki a buli felére már nem volt szomjas és nem tudott kijönni a kabinból, ahol pihenőt tartott…)

14

Közben kerestem a lehetőséget, hogy az egyre jobban fejlődő gitártudásomat (Aggteleken azért szorgalmasan gyakoroltam és tanulgattam a Cream, Led Zeppelin, Hendrix nótákat, időm az volt rá bőven) ne pazaroljam el a beatzenészek által lenézett vendéglátózásra, hanem inkább rockbandában játszhassak. Vass Laci megígérte, hogy szerez számomra valamilyen nekem megfelelő zenekart és még valószínűleg erősítőt is kölcsönöz. Márciusban azonban Varga Zoli váratlanul megint megtalált, hogy van egy újabb szerződése április közepétől szeptemberig a velencei tónál, az agárdi Nádfedeles csárdába. (püff neki, néhány évvel később, talán 1978-ban hát nem leégett?)

Ajánlata szerint esténként kellene itt tánczenét játszanunk. Jobb híján ezt is elvállaltam. A dobos ez alkalommal is Bakó Jenő volt, a basszusgitárosunk Bölcskey Lászlót lett, (persze kiderült, vele már ismerjük egymást, Tátrai Tibivel való közös, hamvába holt zenekaralapítási kezdeményezésünk kapcsán) aki addigra már beszerzett egy 60 W-os Marshall-t magának.

Szándékom ellenére megint a vendéglátózásban találtam magamat. Igaz, ebben az összeállításban Bölcskey Lacival azért néha belecsempésztünk a repertoárba a népszerű olasz slágerek, meg egyéb ilyenek mellé, egy kis ütősebb, sláger beatzenét is. Leszámítva a minden esti, többnyire unalmas gályázást, egyébként jól éreztem/éreztük magunkat. A zenekar számára bérelt önálló családi ház közel a vízparthoz, tavasz, nyáreleje, strand és megint: szabad élet kaja, pia, lányok, stb. (és a hangsúly a satöbbin van). Varga Zolinak afféle árukapcsolással ott volt velünk az élettársa is, mint szerződés szerinti énekesnő. Talán nem is énekelt rosszul, főleg, ha józan volt, de gyakran az idegeinkre mentek mind a ketten. A pia, majd az azt követő állandó ordenáré stílusú veszekedés Varga Zoli és a „művésznő” között, csak egy rövid ideig volt viccesen szórakoztató. A szignifikáns mennyiségű szesz közös volt mindkettőjükben…Varga Zolinak ez évekkel ezelőtt a végét is jelentette. Ahogy hallottam, állítólag az USA-ba kapott valamilyen vendéglátós szerződést és onnan már nem jött vissza…R.I.P.

Június első hetében váratlanul lejött hozzám Agárdra Vass Laci és azt mondta, találtam neked egy megfelelő és sokkal színvonalasabb zenekart. Jelenleg éppen Miskolcon játszanak: az Avas tetején van egy szabadtéri, ifjúsági táncos szórakozóhely, oda szól a szerződésük szeptember elejéig, minden este. A gázsi is jobb lenne, mint Agárdon. Nem volt fair, de nem sokat gondolkodtam és otthagytam az agárdi csapatot. Vass Lacival együtt mentünk azonnal Miskolcra, bemutatott az ottani zenekari tagoknak, köztük Joe-nak. (öreg barátom azóta is,

15

jelenlegi alkotó és zenésztársam a jelenlegi, kétszemélyes „Oldfish” stúdiózenei társulásunkban)

Kiderült, hogy a basszusgitáros váratlanul távozott tőlük, én meg a kvalifikáció szerint szólógitárosnak érkeztem, így Joe átvette a basszer szerepét. Nagyon kevés próbával, inkább csak átbeszélve, hogy mit fogunk játszani, már aznap este, élesben is felléptem velük. Ment könnyedén. Ez a csapat már sokkal jobban megfelelt az ízlésemnek, mert népszerű külföldi beatslágereket játszottak, úgy emlékszem, elég szép vokállal. Joe énekelt is. Én aztán meg néhány Jimi Hendrix, Cream nótát is behoztam a repertoárba. Elég sikeresnek bizonyultunk, az összerakott cucc is elég jó volt, azt hiszem a Selmer Thunderbird Joe-é volt, de Vass Laci (aki fénykorában egyébként félelmetes kombinátor, „Jolly Joker” volt, minden tekintetben) biztosított egyéb zenekari felszerelést is, egy (nyugat) német Echollete basszus erősítőre:

meg valamilyen ének-cuccra határozottan emlékszem. 1969-es mércével nézve, elég jól is szóltunk. A miskolci fiatalság előtt hamar ismertté vált, hogy egy budapesti (budapesti!) beatzenekar játszik az Avasnál és nem csak hogy budapestiek, ráadásul elég jók. Szép számú közönség jött össze, szinte minden nap. Itt már volt módom arra, hogy egy kicsit fejlődjek a rockzenében. De mindenféle egyéb tapasztalatot is lehetett szerezni, mert pénzünk az ugyan nem volt (a végén egyösszegben fizettek), de azért itt is volt kaja, pia, lányok, meg minden. (a „meg mindennel” kapcsolatban a diszkréció azonban e helyt is kötelez)

Egyszer egy esős nap után, mikor még minden nedves volt a színpadon is, két szám között, balkézzel fogva a gitárom nyakát, jobbkézzel odanyúltam a Selmerhez, hogy egy kis hangerőt adjak rá, közben a gitár nyakával véletlenül hozzáértem a mikrofonállványhoz, mikor akkora áramütést kaptam, mint egy

16

lórúgás. Az eget is nagybőgőnek néztem. Az volt a szerencsém, hogy azonnal el tudtam rántani a gitárt az állványtól, de az E1 húr az így is rögtön felizzott és el is olvadt. (látványos volt) Az ujjaimon, tenyeremen meg a hat húr beleégett csíkjai maradtak. Kellemetlen, de vicces tapasztalat volt. Később, főleg ha szabadtéren léptünk fel, mindig nagyon óvatos voltam a villanyárammal.

A néhány hét alatt zeneileg nagyjából összecsiszolódtunk, Joe-val összebarátkoztunk (barátságunk is innen datálódik, azaz 69’ júniusától) és azon agyaltunk, hogy visszatérve Budapestre jó lenne egy sokkal keményebb beat-rock zenét játszó zenekart összehozni. Joe egyébként nagyon megfelelt, mint basszusgitáros, már akkor egyre jobban ment neki, nem véletlen, hogy 2 évvel később Radics Béla lenyúlta magának a Tűzkerékbe, pedig ott még Som Lajos, Demjén Ferenc és mások is megfordultak és velük Béla nem volt igazán megelégedve. (persze ennek egyéb okai is voltak, meg hát maradéktalanul leginkább csak saját magával van megelégedve az ember)

Egyébként Som Lajossal (R.I.P.) ismeretségünk, egy ideig barátságnak is nevezhető, nem a zenéléshez tartozó kapcsolatunk már az általános iskola 8. osztályos koromtól kezdődött és kb. 1980-84-ig állt fenn. (erre később visszatérek még)

Augusztus végén lejárt a szerződésünk és végre megkaptam egy félhavi, meg a július-augusztusi, egyösszegben kifizetett, mintegy 3000 Ft-os gázsimat. (1969-et írunk, ez akkor nem volt kevés pénz!) Az arcom igen vidám volt, arra gondoltam, hogy fog ez menni! Budapestre visszatérve Vass Lacival megosztottuk a tervet, benne volt. Vicces, de azt állította később, hogy az ő ötlete volt az egész zenekaralapítás és azt ígérte kézbe veszi a zenekari szervezést. Ezt el is kezdte, lassan, de azért alakult.

V. fejezet

Alakul a banda

Vass Laci szerzett próbahelyiséget. Újpesten, a Chinoin Gyógyszergyár egyik termét ingyenesen a rendelkezésünkre bocsátotta, annak fejében, hogy a vállalati bulijaikon fellépünk majd ingyen. A Miskolcon összejött zenekar szétszéledt és csak ketten maradtunk, én, meg Joe. De Vass Laci hozott egy dobost is, Döme Dezsőt:

17

Nagyon fiatal srác volt, talán akkor 16 éves, de kegyetlenül jól dobolt már abban az időben is. A vérében volt a taktus…na, ja. Külföldön cigányprímásként dolgozó apjától kapott egy komplett Sonor dobfelszerelést, valamint egy teljes Paiste (cintányér) készletet hozzá. A márka mai napig is csúcskategóriás és nem olcsó dobkészlet. Nem emlékszem, hogy mielőtt összejöttünk volna, játszott-e valamilyen zenekarban, de kétség kívül nagy tehetsége volt a doboláshoz, ami nem véletlen, hiszen zenész családból származott. Később Radics Béla elcsábította a Tűzkerék együttesébe. Úgy tudom, hogy manapság a Hobó Blues Band kiváló dobosa, már vagy húsz éve. Akkoriban az újpesti lakótelep egyik toronyházában laktak, a VII. emeleten, ahol sokszor a szobájában gyakorolt a dobszerelésén, még a földszintről is felmentek szólni, hogy hagyja abba.

’69 szeptemberében tehát elkezdtünk naponta, tényleg intenzíven próbálni, így hárman és első körben nem is akartunk bővülni, mondván, hogy ha a Jimi Hendrix Experience három taggal is csodákra képes, akkor mi is elegendően leszünk ennyien.

Cream, Jimi Hendrix, Led Zeppelin, Free, stb. nótákat tanultunk be, kiegészítve mindenféle rock and roll és blues dalokkal. Elég jól ment, egyre jobbak lettünk, ütőképes zenekarrá váltunk: dübörgött a banda… Kb. egy-két hónapos próbák után, mikorra egy nagyjából egész estére való repertoár összeállt, Vass Laci szervezésével elkezdtünk különböző helyeken fellépni. Kultúrházakban, vállalati rendezvényeken, meg több vidéki hakni is adódott. Érdekes, de arra nem emlékszem, hogy ebben a kezdeti szakaszban milyen néven működtünk, talán ekkor még el sem döntöttük.

Erősítőket időről-időre valahonnan mindig szerzett Vass Laci, de kellett volna saját cucc is. Pénzünk viszont nem volt erre. Egy alkalommal megint az ORI

18

presszójában ücsörögtünk, több zenész társaságában és épp arról volt szó, hogy kellene már valami jó erősítő. Valaki mondta, hogy épp most jött meg a Thomastic együttes (ez Máté Péter kísérőzenekara volt) egy külföldi turnéról és hoztak magukkal mindenféle eladó felszerelést. A tippadó megadta a címét, telefonszámát a banda basszusgitárosának, aki a hírek szerint egy vadonat új, 200 W-os, fullcsöves, duplaládás Laney erősítőt árult. (ez hatalmas cuccnak számít még ma is) Joe felhívta, majd együtt elmentünk hozzá (a Móricz Zsigmond körtéren lakott, egy földszinti lakásban), megnézni az árut.

Ebben az időben ilyen zenekari felszereléseket Magyarországon nem lehetett kapni, beszerzésük átlagos zenekaroknak úgyszólván lehetetlen volt, esetleg eseti megrendeléssel csak kiváltságosoknak és azoknak volt lehetséges, akik legális devizával rendelkeztek. Persze, egyes sztárbandák, például Illés, Metro, Omega és néhányan mások, akik már nyugati turnékra is eljutottak, behoztak, vagy vehettek ilyesmit, valamilyen (?)-impex nevű szocialista külker vállalaton, később a TRIÁL-on keresztül.

A csodás Laney az előszobájában volt felállítva és az a kekk pali meglehetősen hűvösen fogadott bennünket. Főleg az után, hogy elárultuk, hogy a vételár még nem áll rendelkezésünkre. Közölte, hogy az ár 48 ezer Ft, (ez hatalmas összeg volt 1969-ben! Pl. egy Zsiguli ára) alku, csere, semmiféle bartell nincs, neki készpénz kell, de az is maximum egy héten belül, mert utaznak vissza külföldre. Eléggé arrogánsan hozzátette, vegyük tudomásul, komoly érdeklődők vannak a Laney-jére és ő nem ér rá szórakozni pitiánerekkel. Úgy nagyjából kirúgott bennünket. Joe mondta OK, meglesz a pénz.

A vételárat Joe nagyon nehezen, több helyről, de végül elég gyorsan összeszedte. Közben többször telefonon, meg személyesen is beszéltünk az eladóval, nyugtattuk, hogy meglesz a pénz, aki a végén elküldött bennünket egy jó helyre (nem pont ezt mondta). Három, vagy négy nap után egyben volt a 48 ezer, csupa 100-asokban. Ez akkor látványra is egy halom pénz volt. Egy kis sportszatyorba ömlesztve az egészet, megjelentünk a srác lakásán, ráadásul „hajnali” 10-kor. A pizsamás figura, el akart zavarni bennünket, de akkor Joe széthúzta a táska zipzárját, íme, itt a pénz. Én az óta sem láttam ilyen hirtelen színe változását senkinek sem! A srác azonnal hangnemet és stílust váltott, mézes-mázosan beinvitált. Kávé? Üdítő? - miközben bankjegyről-bankjegyre, akkurátusan átszámolta az összeget, kb. olyan arcot vágva, mint az alaszkai aranyásó, mikor egy csomó aranyrögöt talált. Így aztán Joe végül megvette a cuccot.

19

Joe a dupla Laney-vel, meg egy Fenderrel Telecaster Bass-al.

Mivel duplaládás berendezés volt, a zenekar jobb hangzása érdekében Joe a felső ládát nekem szánta, illetve odaadta (Vass Laci hozott hozzá fejerősítőt, például sokszor egy 100 W-os Vox, fullcsöveset), az alsó ládát meg ő használta basszushoz, többnyire a Laney saját fej erősítőjével. Így már akár a mai igény szerint is, marha jól szóltunk és elég hangosan is. Nem emlékszem pontosan mikor és hogyan, de ez idő tájt csatlakozott hozzánk egy ügyes billentyűs-orgonista, Tilesch Zoltán is. Király cuccal érkezett, volt egy márkás VOX orgonája, (mint a képen)

meg egy 100 W-os Fender Leslei (a Hammond szabadalom Fender változata) típusú erősítője hozzá. Tovább próbáltunk, most már négyen és úgy tűnt, eleget tehetünk már jelentősebb fellépési ajánlatoknak is.

VI. fejezet

Egy progresszív szakasz

Beindult a banda, relatíve már sokszor játszottunk, a hírünk meg kezdett érdemben elterjedni Budapesten. Vass Laci, valamikor 1970. január végére,

20

Török Ádámmal (Mini eggyüttes) egyeztetve, leszervezett nekünk egy fellépést a Bem rakpartra. A hely akkor szombatonként Radics Béla előző zenekarának, a Sakk-Mattnak, vasárnaponként meg Török Ádám együttesének volt a törzshelye.

Azt a vasárnapi bulit a Mini-vel felesben, megosztva játszottuk le. A Cream, Hendrix, Led Zeppelin nótákkal a Mini törzsközönsége előtt meglepően nagy sikerünk volt. Megerősíthetem Joe visszaemlékezését: a Bem rakpart művelődési ház igazgatója, tapasztalva a zajos ovációt, jól le is szidta (nem éppen így mondta) Török Ádámot, miért hívott meg bennünket? Talán azt szeretné, hogy lecserélje a Mini-t a mi zenekarunkra?

Egyébként már ezt megelőzően is többször is lejártunk, mint zenész-megfigyelők a Bem rakparti hétvégékre, én is és Joe is itt ismerkedtünk meg Radics Bélával, meg Török Ádámmal. Ádámmal csak esetlegesen, néha találkoztunk, pár szót váltottunk, egyszer meghívtuk a Hungária szállodában megrendezett egyik vállalati bulinkra, jam sessionra is, de semmi több.

Radics Bélával viszont egyre jobban összeismerkedtem, igaz ebben volt egy közös kapcsolódási felület is, mivel Vass Laci egyéb zenekarok mellett, Bélát is segítette, szervezte.

Bélával, ha szoros barátinak nem is nevezhető, de elég közeli kapcsolat alakult ki közöttünk. Elég sok sört ittunk meg együtt a Royal Sörözőben, (a másik látogatott „Treffpunkt” - zenésztalálkozó hely volt akkoriban, na, meg szemben az Erzsébet söröző), valamint gyakran hívott meg, igaz, inkább már a Tűzkerék időszakban, különböző fellépéseikre, például a csepeli Radnóti Művelődési Házban lévő törzshelyükre. A Gyöngyösi út-Vőlegény utca sarkán lévő lakásán is jó párszor jártam. Jóval később néha kölcsön adtam neki az olasz gyártmányú, 100 W-os Meazzi erősítőmet is, melyet végül nagy nehezen sikerül megvennem.

21

.

A kép bal oldalán látszik is egy kicsit az említett Meazzi cuccom, Béla meg épp a fogával (mint Hendrix) gitározik…(a kép egy kaposvári bulin készült, ahol én is jelen voltam, mint vendég) Többször is, de mindig azzal a feltétellel adtam kölcsön, hogy ahol használja, ott én is ott akarok lenni, látni akarom, mennyire tud rá vigyázni. Ismerve Béla addigra már komoly alkoholizmusát, főleg a buli vége felé tartottam attól, hogy valamilyen baja eshet a cuccnak. Így volt ez a fenti képen is látható kaposvári fellépésüknél is, ahol már nem Joe, hanem Póka Egon volt a basszusgitáros.

A sikeres Bem rakparti koncertet követően, néha felléptünk még itt-ott, majd tavasszal Vass Laci előállt azzal, az Expressz Ifjúsági Utazási Irodával leszervezett számunkra egy egész nyárra szóló zenés-táncos helyet Nógrádverőcére, az ottani Express Táborba. Itt előttünk az Illés, és a Syconor együttes is játszott. Az 1970-es évad ez alkalommal viszont a miénk lett, május 1-től, szeptember 1-ig. Minden este, a keddi szünnap kivételével játszottunk a belföldi és külföldi fiatalokból álló népes közönségnek.

Vass Laci közben szervezte a Sakk-Matt megszűnésével létrejött Tűzkerék koncerteket is. A bandát Radics Béla 1970. január 12-ével alakította meg, és májusban mutatkoztak be a budai Ifjúsági parkban, óriási sikerrel, nagy tömeg előtt. Ez így is ment utána minden kedden. Vass Laci többször is lejött hozzánk Nógrádverőcére, egy Laci által csak Rodriguez-nek (rendes nevét közülünk senki sem tudta) nevezett akkori road-jával (ebben az időben én már nem road-kodtam neki), majd egy alkalommal váratlanul elővezette, hogy megszervezett egy fellépést nekünk a budai Ifjúsági Parkban. Előzenekarként kellene

22

fellépnünk Béla Tűzkerék együttese előtt, egy keddi napon. Ódzkodtunk ettől a fellépéstől, mert a Tűzkerék ekkor már nagyon népszerű volt, és mert a nagyszámú közönsége meglehetősen fanatikus, más bandákkal szemben határozottan elutasító volt. De Vass Laci végül rábeszélt bennünket, mondván: nyugi, elég jók vagytok, mi viszont azt a feltételt támasztottuk, hogy OK, de egy nagy és komoly felszerelés kiállításával lépünk csak fel. Ezt Vas Laci meg is szervezte, összedobta ki tudja hogyan és kitől, de 4 db. 100 W-os Selmer énekoszlopokon, 100 W-os Selmer keverő erősítővel + egy brit LEM visszhang effektel, egy dupla ládás, 200 W-os Marshall erősítőn, meg Joe saját 200 W-os dupla ládás, Laney-én szólaltunk meg, nagyon jó minőséggel és kegyetlenül nagy hangerővel. Ez az összeállítás akkoriban óriási cuccnak számított, külföldi bandák közül is csak a legnagyobbak állítottak ki ennél többet.

Jóval a kezdés előtt, a zenekari asztalnál, a Tűzkerék akkori tagjai (Radics Béla, Demjén Rózsi, - vele a Liversing időszakból jól ismertük egymást - Váradi „Vadölő” László), meg a mi zenekarunk (Joe, Döme Dezső, tenmagam, Tilesch Zoli, no meg Vas Laci, mint technikus-szervező) és néhány más, ott lebzselő rockzenész, egy csomó söröskorsó társaságában üldögéltünk, készülődtünk a fellépésünkre. Akkor Radics Béla váratlanul hozzám fordult: nem akarsz az én gitáromon játszani? (tudni kell: Béla eredeti, amerikai, mahagóni testű, Gibson SG Standard gitárja az egyetlen igazi kincse volt, soha, sehol, senkinek nem engedte, még csak kézbe se venni, nem hogy kölcsön adná…) Nem akartam elfogadni, azt hittem viccel csak, de többször is komolyan felajánlotta, hát akkor átvettem, OK, köszi.

Az Ifi Park színpadján, baloldalon, volt a zenekari asztal (ezen a képen nem látszik)

Elkezdtük a bulit, belecsaptam a húrokba, belevágtam egy G kvint-be, akkorát szólt, hogy a farmerom szára is lobogott, még magam is megijedtem egy

23

pillanatra, a visszhang nagy késéssel a Duna pesti oldaláról verődött vissza. Kezdésnél, eleinte csekély érdeklődéssel, gyanúsan méregettek bennünket, kik ezek? Mit keresnek ezek itt? De már a második-harmadik nóta után a kb. 4-5 ezres közönség, a Tűzkerék rajongói tábora tapsolt és tömegesen nagy ovációval reagáltak. Cream, Jimi Hendrix és már nem emlékszem, még milyen rock-ot nyomtunk, szóltunk, mint a gép… és határozott sikerünk volt. Ez ott és akkor nagy szó volt, mert az a közönség egyébként senkit sem fogadott el. (erre volt példa annak előtte, meg utána is).

A fellépés utáni szünetben visszaültünk a zenekari asztalhoz és visszaadtam Bélának a Gibsonját. Az mondta: „B… meg! Na, Neked többet nem adom oda a gitáromat” – ez nem a miatt hangzott el, mert bármilyen kárt tettem volna a hangszerében. Ez inkább a nem várt sikerünknek szólt. De természetesen ettől még továbbra is jó viszonyban maradtunk. Azután ott maradtunk, hallgattuk Béla zenekarát. Persze tényleg jók voltak…

Vicces epizód ugyanezen az estén: később az egyik kör után Béla letette a gitárját és sörösüveggel a kezében, meg cigarettával a szájában jött le a színpadról. A zenekari asztalhoz ekkor odajött az Ifi park igazgatója, Rajnák László elvtárs, aki alacsony, tömzsi figura, korábban első osztályú birkózó volt és nem kicsit selypített. Odaszólt Radicsnak: Bélám! Cásszor megmondtam, zenécek a cinpandon nem icnak, nem dohányosznak. Meg egyébként isz, Bélám micoda dolog esz? A f@cával akar gitároszni? (Radicsnak ugyanis elöl le volt csúszva a zipzárja). Persze óriási röhögés, Béla meg a hóna alá vette Rajnákot (kb. addig ért fel neki), jól van Laci bátyám, nem icok többet a cinpadon! Röhögés kórusban…

Jóemlékű Rajnák elvtárs…

24

Rajnákról jó tudni, hogy egy durva, agresszív személy volt, a fiatalokkal nagyon durván bánt, a szerinte renitenskedő srácokat számtalanszor pofozta lapát tenyerével. Pribékjeivel sokszor verték halomra azokat a srácokat, akik nem jutottak be és fentről, a domboldal irányából próbáltak beugrálni a parkba. Évekkel később Ifi parki ügyei miatt, meg sikkasztásért le is csukták. Majd 1985. október 25-én Rajnák elvtárs elhalálozott (RIP).

Persze örültünk a sikernek, de irány vissza Nógrádverőcére és csak ismételhetem magamat: nyár, vidám zenés esték, buli, kaja, pia, lányok, stb. és a történet itt persze egyáltalában nem ért véget.

VII. fejezet

Oszlásban a banda…

Az Ifjúsági Parkbéli sikeres fellépésünk után, egy ideig ment is minden rendben Nógrádverőcén. Esténként játszottunk (ezt igazán élveztük is), napközben meg miénk volt a világ. Napfény, úszómedence, gyönyörű környezet, hideg sörök, lányok, stb. Személyzeti ételellátásunk nem volt valami bőséges, pénzünk meg nem nagyon volt (itt is a végén fizettek egyösszegben), ezért mindenféle egyéb módon láttuk el magunkat. Például a pincérekkel egyezkedve „cédulás” söröket ihattunk, azaz bónokra írták fel italtartozásainkat, a gázsiosztás után, a végén meg egyben kicsengettük.

Forró nyár és teltházas nemzetközi tábor lévén, sokszor volt ismerkedési est rendezve a magyar és a döntően a szocialista béketáborból jött fiatalok között. Elsősorban a Szovjetunióból érkezett gimnazista-egyetemista korú fiúknak-lányoknak rendeztek ilyen vidám estéket, melyeket mi egymás között csak „drúzsbának” hívtunk. Ez számunkra azért nagyobbrészt a tánczene szolgáltatást jelentette, a több sorban felállított asztalokon, a szépen felhalmozott ételekből, italokból nekünk nem járt. Így aztán buli végén, mielőtt a személyzet eltakarította volna a maradékokat, felosztottuk egymás között az asztalsorokat: ez a tied, ez az enyém, majd végig mentünk és az üvegek alján, meg a poharakban hagyott maradék vodkákat, meg egyéb italokat szépen sorjában pikk-pakk felhajítottuk. Kaja, az szinte sohasem maradt, így mire a sorok végére értünk, már igen jó hangulatba kerültünk, a sor végén már össze is ölelkeztünk, mondván: „drúzsba” van, vagy mi…

Egy alkalommal népes, nagyobbrészt szép és csinos orosz, ukrán, türkmén lányokból álló csoportból négy fiatal lány buli után a bungalow-jukba invitálták

25

Joe-t. Morogtunk is, hogy vajon mi lesz ott, meg hát b…meg, mi még a zenekari felszerelést rakodjuk össze, ez meg már megint csajokkal tárgyal… A banda aztán visszament a tábor hátsó részén lévő saját szálláshelyére, oszt’ épp hogy elkezdtünk a még ki nem fizetett gázsink terhére, snapszer-t (zenészkörökben is kedvelt, időűző, ősmagyar kártyajáték) játszani. Még az első leosztásnál tartottunk, talán 15-20 perc telhetett el, mikor az annak előtte színjózan Joe pocsolyarészegen beszédült és szó nélkül azonnal ágyba zuhant. Másnap délelőtt 11-kor még mindig változatlanul ugyanabban a pózban találtuk. Embert én az óta sem láttam ilyen rövid idő alatt lerészegedni. Később elmondta, hogy a lányok nagyon kedvesek voltak hozzá, de mielőtt tényleges „drúzsbá-ra” került volna sor, azonnal vodkával kínálták, méghozzá egy 2 decis bádogbögrével. Joe oroszul nem tudott, de kézzel-lábbal magyarázta, hogy éhes, inkább először enne valamit, sekélyes nyelvtudásával érdeklődött: „agyin malenykíj zsíros hleba jeszty?” Lányok mondták: „da, da, konyecsno, hleba jeszty, ho pérvüj raz dveszto gram vodka”. A poharat még gyors egymásutánban kétszer is megtöltötték, ezután már kenyérre nem volt szükség és másra sem kerülhetett sor. Ez az aktus, gyors volt, mintegy 15 perc alatt lezajlott.

Hát valahogy így tengettük napjainkat a Nógrádverőcei Express Táborban, abban a szép nyári időben, végsősoron háttérben a KISZ Központi Bizottságának erkölcsi és anyagi támogatásával.

Dobosunk, Döme Dezső aztán két-háromnaponta délelőttönként, titokzatoskodva vonattal felutazott Budapestre, estére visszatért, furcsállottuk is, de nem mondta meg, miért. Úgy a nyár közepén, egyszer csak bejelentette, hogy kilép a bandából és Radics Béla hívására csatlakozik a Tűzkerék együtteshez. Kiderült, hogy hetek óta délelőttönként már a megkezdett zenekari próbák miatt járogatott Budapestre.

Kiderült az is, hogy Radics Béla a sikeres Ifi Park-i fellépésünk során nézte ki magának Dömét és a háttérben, azt hiszem már aznap meg is állapodtak. Döme távozása után nem sokkal, Joe elmondta, hogy Radics őt is kinézte magának és el is hívta. Joe erre igent is mondott, de ő korrekt módon, kilépését csak a nógrádverőcei szerződésünk lejárta után látta megvalósíthatónak, mivel nem akarta a bandát cserbenhagyni, ellehetetleníteni.

Sajátos módon Béla engem nem hívott. (ha..ha..ha…) Azt hiszem, saját magát azért nyilvánvalóan nem akarta lecserélni. Ez elég vicces is lett volna… Elismerését gitártudásommal kapcsolatban azért burkoltan kifejezte azzal, hogy

26

nekem többet soha nem ajánlotta fel Gibson gitárját. (Igaz, nem is kértem) Egyébként sem volt az a típus, aki más, mondjuk riválisának tekinthető gitárost érdemben valaha is elismert volna néha, legfeljebb odavetett félmondattal utalt előttem arra, hogy talán értek valamit a gitárhoz. Ez gondolom később Tátrai Tibire is igaz lehetett, hiszen nem sokáig fért meg a „két dudás egy csárdában”.

Természetesen nem örültünk Döme távozásának, a banda már eléggé együtt volt addigra zeneileg (is), de az aktuális probléma megoldódott azzal, hogy Vas Laci szervezésében Váradi „Vadölő” László, aki addig a Tűzkeréknek volt dobosa, azt hiszem még aznap, azonnal lejött és a szép zöld színű, kiváló Ludwig dobkészletével beszállt a bandánkba. Tulajdonképpen helyet cseréltek Dömével.

Vadölő egyébként eszméletlenül jó, igazi virtuóz dobos volt, talán sokkal többet is tudott, mint ami szükséges lehetett egy rock bandában. Valószínűleg ez is oka lehetett, hogy Radics Bélával nem igazán jöttek ki. Béla később egyszer azt mondta, hogy „túldobolta” a nótákat. Így aztán színvonalbeli romlást ez a csere nem okozott. A repertoárunkból Vadölőnek semmit sem kellett megmutatni, mindent tudott, azonnal teljes értékűen felléphettünk vele, már az első este is. Viszont kijelentette, hogy ő augusztus végéig marad velünk, csak ideiglenes jelleggel ugrott be Döme helyére és ősztől neki ezt követően más elképzelései vannak.

A fenti képen, balról jobbra: Radics Béla, Váradi „Vadölő” László, Döme Dezső, Demjén Rozsi (azt hiszem ez a Tűzkerék kép a „dobos és basszusgitáros” csere után készülhetett, valószínű, hogy ekkor már Joe-val is próbáltak, mivel a háttérben már ott van Joe Laney-je is)

Kis kitérő: csak egészen a közelmúltban tudtam meg, hogy Váradi „Vadölő” László, a rendkívül tehetséges dobos, 2007. november 08-án meghalt. (RIP). A

27

Tűzkerék után, ahogy említettem, 1970. augusztus végéig velünk volt, majd egy rövid ideig a Metróban nyomta Póka Egonnal és Zoránnal. Sajnos, kezdett egyre jobban lecsúszni, és 1971 végétől már végleg abbahagyta a dobolást, egy személyvonaton lett büfés. Ekkor már keményen ivott, hát ezzel is méltó párja volt Bélának. Ahogy Radics Béla is az anyjával, meg „Szuszuka” nevű kutyájával a Vőlegény utcában, hasonlóan Vadölő is anyjával és a fekete-fehér foltos foxterrier kutyájával élt haláláig, a Szív utca 54-ben. 1970 nyarán, Nógrádverőcén elég jól összebarátkoztunk, később sokszor voltam a lakásukon, sok sörök társaságában. Vadölőnél hallottam először Brian Auger and the Trinity-t, Julie Driscoll-al, Areta Franklint (RIP), meg a Colosseum együttest és más hasonló underground zenét. Sokat tanultam tőle a ritmusszekcióról, ritmizálásról, meg egy kis dobtechnikát is, bár nem voltam dobos. A tanultakat ma is beépítem, amikor VST-t használok (pl. Addictive Drums) a dob alapokhoz, jelenlegi házi stúdiónkban.

Én akkor úgy gondoltam, hogy ha a banda szét is esik, akkor is folytatom, valamilyen zenekar csak össze fog jönni. Ekkorra már elég jól gitároztam, bizonyos mértékig a hírem is elterjedt a budapesti zenészkörökben, a visszajelzések szerint, szereztem is némi respektet, jegyeztek, mint rockgitárost. Megfelelő hangszerem már volt (a Hofner jól szólt, jól szolgált), állandó, saját gitárerősítőm hiánya viszont aggasztó volt és jelentősen lecsökkentette esélyeimet, hogy más, már működő bandákhoz csatlakozhassam… Objektív és szubjektív okokból otthonról nem számíthattam anyagi (erkölcsire se nagyon) támogatásra. Mindegy, gondoltam, valahogy ezt is megoldom majd. Tettem is aktív lépéseket.

VIII. fejezet

Egy kis vákuum, majd biztató előjelek

28

1970. szeptember elején visszajöttünk Budapestre és Joe is csatlakozott Bélához.

Tátrai Tibor, Joe, Radics Béla és elöl, ülve Döme Dezső a Tűzkerék együttesben

Az orgonista Tilesch Zolival így ketten maradtunk a bandából. Zoli meglehetősen jól szituált családi háttérrel rendelkezett, anyagi gondjai nem igazán voltak. Őt különösebben nem rendítette meg, hogy a zenekar felbomlott és kereset nélkül maradt. Egyébként is más elképzelései kezdtek kibontakozni és azok nem feltétlenül a zenei pályával voltak kapcsolatban. Elég nagylábon élt, rendszeresen kijárt pl. az Ügetőre, gyakran fogadott, hol nyert-hol veszített, de a veszteség nem zavarta. Engem is kicsábított egyszer-kétszer a lóversenyre, de én nem igazán érdeklődtem a lósport iránt. Egy jó darabig tartottuk a kapcsolatot, 71’ kora tavasszal lehívott magához a család balatonlellei nyaralójába egy hétre. Jobb dolgom nem volt, így lementem. Itt a kevés pénzem hamar elfogyott, a Hofner gitárom meg nálam volt és egy gyenge pillanatomban meggondolatlanul elfogadtam Tilesch Zoli ajánlatát és mélyen áron alul eladtam neki a hangszerem, a kapott készpénz egy részét helyben el is vertem, ahogy kell.

Ez később valóban nagy hibának bizonyult, mert elég nehezen tudtam a Hofner helyett másikat beszerezni. Mindenféle gitárral próbálkoztam, több eladóval is tárgyaltam, vettem egy úgyszólván használhatatlan, tré Jolana Futurama gitárt névrokonomtól, Totyától (Szűcs Antal: Skorpio együttes), Závodi Jánostól meg egy valami másikat, aztán jóval később Szigeti Ferenctől (Corvina, később Karthago) vettem meg egyik elég jónak bizonyult Framus gitárját, amit végül két extra pick-up-al, meg egyéb hardverekkel feltunningolva, egészen 1972 év végéig, pályafutásom befejeztéig használtam is.

29

Nem pont ilyen, de nagyon hasonló volt:

Szigeti Ferivel abban az időben sokszor üldögéltünk sörök mellett, a Royal Szálló sörözőjében, meg akkori törzshelyén a Kárpátia sörözőben. Felületes, eseti, de jó kapcsolatban voltunk egymással akkoriban.

Nem igazán jött össze semmi. Próbálkoztam mindenféle amatőr formációval, de a nekem is megfelelő zenekari lét még váratott magára. Számtalan esetben ugrottam be alkalmi társulásokba, mindenféle vidéki haknikra.

Tercs Ferenccel jól ismertük egymást, kiváló basszusgitáros volt és időről-időre előállt ilyen eseti haknikkal. Sokszor előfordult, hogy szólt, ráérek-e a hétvégén, mert van valami szerződése ilyen, vagy olyan szüreti, vagy egyéb farsangi bálokra. Összeszedte az alkalmi bandát szabadúszó zenészekből és gyakran változó összetételben hakniztam vele mindenfelé az országban. Feri szintén szép zenészpályát futott be és mai napig is a zeneiparban tevékenykedett, esetenként még fel is lépett basszusgitárjával itt-ott. Sajnos, ennek hirtelen vége szakadt, mert 2018. augusztus 17-én, életének 66. évében, váratlanul elhunyt. Két nappal korábban, 15-én még telefonon beszéltünk egymással. RIP Feri!

Karvaly Lajossal (RIP) – aki később, 1973-tól a Recorder, 1981-től a Missió együttes kiváló basszusgitárosa volt – és másokkal próbálkoztunk összehozni egy zenekart, próbálgattunk is, jó is volt a banda, ráadásul Lajossal már saját szerzeményekkel is foglalkoztunk, de tulajdonképpen érdemi fellépési lehetőségek híján, ez sem valósult meg.

Megjegyzem: most tudatosult bennem, hogy a történet folyamatában egyre többször kell leírnom, hogy RIP! Ez elszomorító, de mit tehet az ember, ha 1951-ben született…

30

1970 őszétől 1971 év elejéig a pénztelen pangás időszaka volt számomra. Előfordult, hogy hetekig napi egy liter tej és négy kifli (sokszor a Marx téri Tejbüfében) volt a kajám. Meg is utáltam a tejet annyira, hogy legalább 15 éve egyetlen kortyot sem ittam.

Megpróbáltam erősítőt venni magamnak, egy hétig kipróbálásra - már nem emlékszem kitől - de vételi szándékkal nálam volt egy vadonatúj 75 W-os, VOX Conqureror erősítő. Ez volt a brit VOX cég első tranzisztoros, FET-es erősítője, a Beatles együttes promóciós célból kapott a gyártól egy ilyet és ezt használták a Revolver c. nagylemezük stúdiófelvétele során. Eszméletlen jó cucc volt, de a 40 ezer Ft-ot még kölcsönökből sem tudtam összeszedni. Sajnos vissza is kellet adnom. Ilyen volt:

Valamikor 71’ január végén a sors megint összehozott a vendéglátózásból már megismert Varga Zolival. Kapacitált, hogy alakítsunk zenekart. Mondtam neki: elvileg benne vagyok, mert éppen állás nélküli zenész vagyok, de vendéglátó szintű dolog nem érdekel. Csak akkor vagyok hajlandó társulni, ha rockzenét, de minimum rock and roll-t, vagy valami ilyen jellegű slágerzenét fogunk játszani. Varga Zoli megint behozta a tervezett bandába dobosnak, a már jól ismert Bakó Jenőt (ők a jelek szerint össze voltak nőve). Így már megvoltunk hárman, de még nem volt stabil basszusgitárosunk. Varga Zoli hozott néhány srácot, de nem bizonyultak tartósnak. Ebben az időszakban valóban nagyon sokat és intenzíven próbáltunk több helyen is, pl. a XIV. kerületi Várna utcában, valamilyen Munkásotthon kultúrházban, meg később a IX. kerületben, a Soroksári úton, a Hazai Fésűsfonó és Szövőgyár kultúrházának exkluzív nagytermében is.

Ebben az időben vette fel, vagy inkább vette át a zenekar a Pannonia nevet. 1972-őszéig, a végleges felbomlásig ezen a néven futottunk. Ilyen néven korábban a Szilárdi Béla vezette népszerű, ismert, jól futó (támogatott)

31

slágerzenekar működött (ismertebb dalaik: Sose halunk meg, Tüskét szúrtál a szívembe, Szerelemben nincsen szimultán, stb.) Szilárdi Béla váratlan disszidálása után a zenekart ORI rendezvényeken, rádió-tv-lemez felvételeken letiltották. Így az eredeti Pannonia persze oszlásnak indult. Varga Zoli, saját soha nem ellenőrzött állítása szerint, egy nagyon rövid időszakban – mielőtt az eredeti Pannonia tagok évekre leszerződtek nyugatra vendéglátózni – beszállt a bandába billentyűsnek. Ahogy állította, távozásuk előtt megállapodott velük, hogy ha zenekart alapít, akkor használhatja a Pannonia nevet, aminek a jogbirtokosa egyébként is a disszidált zenekarvezető, Szilárdi Béla volt. Ezt a névhasználatot egyébként Varga Zoli ténylegesen be is jelentette, regisztráltatta az ORI-ban, OSZK-ban is. Abban a korszakban nem úgy nézett ki, hogy a disszidált Szilárdi Béla nyugat-Németországból nehezményezhette volna a névhasználatot. Később, szerződéshiányos időszakunkban, esetenként Tercs Feri meg én, Feri néha Mogyorósi Lászlóval (kiváló szólógitáros volt, későbbi kéz-betegsége már lehetetlenné tette gitározását) megegyezéssel szintén használtuk/használták a Pannonia nevet.

Azaz nem két, különálló Pannonia együttesről van szó, hanem egy és ugyanazon formációról. Ezért pontosítanám is a Pannonia együttes történetére vonatkozó, Wikipédia bejegyzést:

https://hu.wikipedia.org/wiki/Pann%C3%B3nia_(egy%C3%BCttes

Varga Zolival, mint rendesen, már órák óta egyetlen kávé mellett üldögéltünk az ORI presszójában és azon agyaltunk, hogy kellene egy énekes, mert abban is hiány volt a bandánkban. Megint csak jelentkezett egy tippadó: menjetek ki Budaőrsre, az ottani kultúrházban minden vasárnap játszik egy amatőr zenekar, amelyik ugyan kutyaütő, nagyon gyengék, de az énekesük marha jó. A következő vasárnap este Varga Zolival kimentünk Budaőrsre, leültünk hátul, hallgattuk a bandát. Valóban kegyetlen gyengék voltak, amit előadtak, az csörömpölésnek tűnt, de az énekesük – aki inkább nézett ki birkózónak, vagy súlyemelőnek, mint rock énekesnek – valóban kiemelkedett a zenekarból, leénekelte őket a színpadról. Azonnal eldöntöttük, ez a srác kell nekünk. A második kör után, a szünetben megszólítottam, meghívtam egy „kevert”-re (ez akkoriban népszerű pancsolt kocsmaital volt: rumból és császárkörtéből), majd elővezettem ajánlatomat, hogy egy sokkal színvonalasabb, perspektívákkal, leendő fellépési lehetőségekkel rendelkező zenekarhoz csatlakozhatna. Két nap gondolkodási időt kért, lejött a próbánkra, majd igent mondott. Hozta magával a két Selmer énekoszlopát, meg a hozzátartozó, több csatornás Selmer ének

32

erősítőjét, mikrofonját is. Ez kiváló, márkás cucc volt. A newcomer énekesünket Vikidál Gyulának hívták. Gyula – vagy, ahogy akkor mindenki ismerte: „Pitkin” – elementáris énektudással, hatalmas „voche”-vel (tüdővel, énekhangi hangerővel) rendelkezett, ösztönös adottsága volt a rock énekléshez, mint ez a későbbi években, a szépen felfelé ívelő énekesi-előadóművészi, majd színészi pályáján tapasztalhatóvá is vált. (akkoriban álmunkban nem gondoltuk volna, hogy „Pitkin” végül a színészi pályára lép, de azt gondolom ő maga sem) Érkezésével a zenekar színvonalában jelentős javulás következett be, mivel olyan rock nótákat, meg más dalokat is bevállalhattunk, melyeket azelőtt képtelenek voltunk mi magunk elénekelni. „Pitkin”-nel folytattuk az intenzív zenekari próbákat és egyre jobbak lettünk. 1971 májusában további pozitív események következtek be a banda életében.

IX. fejezet

És megint Miskolc

Joe, ahogy a vele készült riportban (Rock múzeum, www.passzio.hu) maga is megemlítette, különböző okok miatt: Radics Béla egyre súlyosbodó alkoholizmusa, meg nem kevésbé a gázsik ismételten inkorrekt elszámolása miatt, 1971 májusában eljött a Tűzkerék együttesből.

Átjött hozzám, hogy elmondja ezt. Nagyon közel laktunk egymáshoz Pestlőrincen és a Tűzkerék időszaka alatt, ha ritkábban is, de végig tartottuk a baráti kapcsolatot (mai napig is). Mondtam neki, a legjobb pillanatban érkeztél, mert Vas Laci megint szerzett valami szerződést 1971. június 01. és augusztus 31. közötti időszakra, Miskolcra, egy Katowitze nevű zenés-táncos helyre és éppen megfelelő basszusgitárost keresünk.

A Katowitze egyébként nagy belső térrel, táncparkettel rendelkező szocreál stílusú étterem volt, ami akkoriban a miskolci fiatalság egyik kedvelt szórakozóhelye volt. (addigra az Avas-i kilátónál ugyanis már megszűnt az a szabadtéri hely, ahol 69’ nyarán először játszottunk) Joe tehát visszatérve, beszállt a bandába.

A kép már Miskolcon készült:

33

Balról jobbra: Bakó Jenő dob, Joe basszusgitár, Varga Zoltán orgona, Les (azaz tenmagam) szólógitár, Vikidál Gyula ének.

Néhány zenekari próba után, irány Miskolc. Munkaadó a Miskolci Vendéglátóipari Vállalat volt (munkakönyves foglalkoztatás volt ez is, mint az előzőek, milyen jól jött ez is 2006-ban, a nyugdíjam megállapításánál). A szerződésben benne volt a napi kétszeri személyzeti kaja, szállásunk meg a Miskolci Nemzeti Színházzal pont szemben lévő, Arany Csillag szálloda II. emeletén volt biztosítva:

A második emelet baloldali két ablaka a zenekarunk szobájának ablaka. E helyt sok minden megtörtént, számtalan csínytevésünk és vicces események helyszíne volt azon a nyáron. Hétfő kivételével minden este játszottunk, elég jól összejött a banda, egyre többen voltak, főleg hétvégén volt rendszeres teltház. Miskolcon

34

hamar elterjedt a hír, hogy ismét egy jó budapesti zenekar van a városban. Többen még emlékeztek az Avason fellépő együttesünkre is.

Egyik este lejött a bulira néhány 16-17 év körüli fiatal srác, a hangadójuk bemutatkozott: Pataki Attilának hívták. Elmondta, hogy ők egy helyi beatzenekar, nemrégen alakultak és örülnének, ha meghallgatnánk őket egy zenekari próbájuk során. Természetesen elfogadtuk a meghívást, Hejőcsabán valami kultúrházban próbáltak, meghallgattuk őket. Nem is játszottak rosszul, kicsit még széteső, de ígéretes volt a zenekar, alapvetően tetszett, amit előadtak. Csak jóval később tudatosult bennem, hogy ez az amatőr zenekar a későbbi Edda előzménye-kezdeménye volt. Amíg Miskolcon voltunk, Pataki Attilával tartottuk is a kapcsolatot, én voltam például a lakásukon többször is, a Miskolci Rendőrfőkapitánysággal szemben lévő katonai lakótelepen lakott a szüleivel. Úgy emlékszem, Pataki Attila zenekarával néha már fellépett a Miskolci Ifjúsági Parkban, így volt kapcsolatuk az ottani vezetéssel. Erre alapozva, Patakiék meghívtak bennünket, illetve felvetették, hogy a hétfői szünnapunkon fellépnénk-e ott. (barátságos rendezvény keretében, azaz ingyen)

Elvállaltuk, miért-ne. A hírre elég sokan összegyűltek a helyszínen, még olyanok is eljöttek, akiktől inkább távol tartottuk volna magunkat. A koncert elég jól sikerült, jó volt a rock, jól is szóltunk, jó volt közönség, meg a hangulat is.

A színpad előtt volt egy elkülönített asztal a zenekar számára. A szünetben kis csapatunk ipari mennyiségű csapolt sörök társaságában ott üldögélt, amikor az asztalhoz lépett egy háromajtós szekrény termetű, elég rosszarcú srác, mögötte meg hozzá hasonló, három másik. (mint később kiderült, ezek voltak a miskolci alvilág hírhedt helyi főnökének, Oszkó-nak a katonái, azaz „Luksi” meg a verőlegényei, akik enyhén szólva, jól ismert, kipróbált alakok voltak a helyi rendőrség előtt) Odaszólt az általában csendes, szerény viselkedésű Vikidál Gyulához, aki békésen iszogatta sörét: „na, hallottam te vagy itt a bandában az erős gyerek! Akkor mutasd is meg, gyere szkanderozzunk!” Gyula válaszolt: „Én nem szkanderozok, de látom, te aztán tényleg nagyon erős vagy!” A kihívás egyre agresszívebben elhangzott még, vagy kétszer-háromszor, míg végül Gyula ráállt. Félretolták a korsókat, nekikészültek, de Gyula (akinek olyan karja volt, mint nekem a combom) azonnal, koppanásig lenyomta a gyereket. Újra! Megcsúszott a könyököm! OK, de Gyula másodszor is, azonnal levitte koppanásig. Erre, mondta a srác: „ja, látom jobb vagy, mit isztok?” Innentől barátságukba fogadták az egész zenekart.

35

Főleg azt követően, amikor leültek az asztalunkhoz és Luksi megkérdezte: ki az a torzonborz figura, ott arrébb, a színpadon? (ez én voltam és éppen az elszakadt E1-es húrt cseréltem ki a gitáromon) Mondták neki: ja, az ott a Lacika. Milyen Lacika? Hát ő a Lacika! Lacika? Csak nem a budapesti, Almássy téri Lacika, a nagy márázkodó? (sic: verekedő) Mert neki, itt Miskolcon is híre van… Mondták neki (persze poénból, de komoly arccal) dehogynem, ez ő. Ez? Ez a nyeszlett figura? (akkor még csak 53 kg. voltam, vasággyal együtt) Ez hát! Igen? Ki sem néztem volna belőle!

Na, Joe akkor még rátett egy lapáttal: „nagyon vigyázz vele, fel ne idegesítsed, ne is nézd, mert azt utálja, és ha kiakad, akkor nem ismer se istent, se embert, nekimegy ez mindenkinek, még az anyja torkát is elvágja, ha feldühítik. Ezért nem is ült ide közénk.”

Hihetetlen, de a poén az, hogy Luksi és társai ezt mind el is hitték. Valószínűleg arra gondolhattak (hááát, olyan „egyszerű” gondolkodású fiúk voltak), hogy ha ebben a zenekarban olyan erős az énekes, hogy Luksit csont nélkül, azonnal lenyomja, akkor akár a gitáros is lehet a hírhedt verekedő, mivel budapesti is egyben. Főleg úgy, hogy főnökük, Oszkó is egy vékony alkatú, de gátlástalan, mindenre képes figura volt, akitől még Luksi és társai is féltek, tartottak. Egy biztos, ettől kezdve teljes biztonságban és védelemben érezhettük magunkat Miskolcon bárhol, éjjel és nappal. Ha megláttak bennünket a városban valahol, már messziről üdvözöltek.

Szóval, Miskolcon megint elvoltunk egyébként, mint a befőtt, este játszottunk, utána az éjszaka, meg a nappal mind a mienk volt, a szokásos módon… erről többet nem írok: diszkréció… így telt el a nyár, néha még új nótákat is próbáltunk, majd szép reményekkel, tervekkel augusztus utolsó napjaiban visszajöttünk Budapestre. Erről a miskolci bandánkról egyébként Vikidál Gyula, 70 éves születésnapja alkalmából, a vele készült interjújában, maga is megemlékezett. 1971 szeptemberében, Budapesten nemsokára azonban további változások és lényegében – ahogy vesszük – kedvező fordulatok következtek be a zenekar életében.

X. fejezet

Másképpen, másokkal

Alig, hogy visszajöttünk Miskolcról, 1971 szeptemberében Radics Béla valahogy mégiscsak visszacsábította Joe-t a Tűzkerékbe. Azt ígérte, változtatni

36

fog mindenben és az elszámolást is korrekten fogja kezelni. Ahogy Joe erről nekem később beszámolt, Béla egy-két hónapig valóban visszafogta magát az ivásban és Joe-val korrekten el is számolt mindig. Azonban Döme Dezsőt rendszeresen becsapta, kevesebbet adott neki, mint amennyi járt volna, gyakran össze is vesztek ezen, ilyenkor Béla nem egyszer vágta képébe családi származását, noha az megegyezett a sajátjával…

Ott álltunk basszusgitáros nélkül és fellépési lehetőségeink is szépen elfogytak. Bakó Jenő, dobosunk bevétel hiányában rövidtávon kilátástalannak ítélte a banda helyzetét és szintén kilépett, később elment valahová Balatonra vendéglátózni. Lényegében Varga Zoli, Vikidál Gyula, meg tenmagam maradtunk meg a bandából.

Jobb híján, én ebben az időben is, esetenként alkalmi haknikat bonyolítottam le Tercs Ferivel (RIP) és másokkal szerte az országban, mindenféle jobbfajta és lepusztultabb vidéki kultúrházakban, hogy némi keresethez jussak.

Ezzel a pangással elment egy kis idő, kb.1972. január-februárjáig. No, de közben azért nem adtuk fel, elkezdtünk tagokat keresni. E helyt most fel nem sorolt, jobb-rosszabb zenészekkel próbálkoztunk, végül Vikidál elhozta budaörsi földijét, barátját, Nyitrai Gábort basszusgitárosnak. Gabinak elég jó cucca volt: egy 100 W-os Fender Solid State Bass erősítője, meg valami márkás német basszusgitárja. Nem volt kifejezetten virtuóz basszusgitáros, de azért alapvetően használhatónak bizonyult. Nem emlékszem már, hogy 1971 őszén ki hozta, vagy ki ajánlotta, azaz hogyan jöttünk össze Veress „Pufi” Lászlóval. Talán a távozó Bakó Jenő ajánlotta maga helyett. Innen is üdvözöllek, és jó egészséget kívánok Neked Pufi! Veress Laci kifejezetten jó, stabil dobos volt (azt hiszem, ma is az), nem volt gond, hogy ledoboljon lényegében bármit. Ráadásul kiváló, nagy márkának számító Premier dobkészlete volt, szép kék színben és, még ami elég ritka volt akkoriban dobosok között, megvolt hozzá a teljes, elegáns dobtok készlete is. Veress Lacival egészen 1972 őszéig, a banda végleges felbomlásáig együtt is maradtunk. Így kiegészülve újra összejött egy szépreményű rockbanda. No, de a felbomlásig még történt egy és más…

Vikidál, budaörsi lévén és még a korábbi, amatőrzenekari kapcsolatát, helyi ismeretségeit felhasználva, próba és fellépési lehetőséget szerzett ugyanabban a budaörsi kultúrházban, ahonnan éppen mi hoztuk el, az addigra már megszűnt helyi bandából.

37

Szóval, megint csak folyamatos zenekari próbák, melyeket én elég agresszíven állandóan szorgalmaztam. Tapasztalatom szerint, a zenészek nem nagyon szeretnek hosszasan próbálni, pedig szerintem elengedhetetlen. Azért haladtunk és minden vasárnap fellépési lehetőség is volt a budaörsi kultúrházban.

Lényegében jó bulik voltak, hálás volt a „hazai”-nak mondható közönség (a banda két tagja budaörsi volt, így mindenki ismerte őket, később már persze bennünket is), rendre megtelt a táncparkett, elöl meg egyre többen hallgatták produkcióinkat.

Vas Laci ez idő tájt már csak felületesen, néha-néha foglalkozott velünk, de azért esetenként kijárt a bandánknak ezt-azt. Néhány - talán több is, mint néhány - vidéki fellépés, koncert, mindenfelé az országban.

Éppen a növekvő konjunktúra miatt, itt volt az ideje, hogy végre már saját erősítőt is szerezzek magamnak. Otthonról nem igazán számíthattam anyagi támogatásra (említettem, erkölcsire se nagyon), így kénytelen voltam magam előteremteni a szükséges, nem kevés pénzt. Szám szerint, összesen 9 különböző helyről kértem kölcsön, hogy megvehessek egy alkalmi vételnek számító, olasz gyártmányú 100 W-os, Meazzi gitárcombót. (Korábban már említettem, ezt adtam azután többször is kölcsön Radics Bélának)

Valami bárzenész, aki éppen külföldről jött vissza, hozta be és árulta a cuccot. Ez tényleg alkalmi vétel volt, mert jóval piaci áron alul, 25 ezer Ft-ért jutottam hozzá (1972-ben azért ez még mindig nagyon sok pénznek számított). A legnagyobb kölcsönrészt, 10 ezer Ft-ot egy kedves barátnő – és tényleg csak barátnő, semmi több – máig érthetetlenül önzetlen adománya képezte, aki képes volt arra, hogy személyi kölcsönt vegyen fel az én megsegítésemre. Szégyellem is magam, mert már a lány (manapság nyilván már nagymama korú hölgy) keresztnevére sem emlékszem. Innen kérek elnézést Tőle.

Az 555-ös Meazzi erősítőm, nagyon jól szólt, strapabíró cucc volt, mindent kibírt, egyszer még csúnyán meg is ázott a mikrobusz tetőcsomagtartóján. Kiszáradt, semmi baja nem lett, használtam tovább:

38

Jó kis erősítő volt!

Azt hiszem (de ebben nem vagyok 100%-ig biztos), hogy az Ifjúsági Magazint Vas Laci kereste meg és hozta el hozzánk. Kijárta, hogy egy újságíró, meg egy fotóriporterük ki is jött a budaörsi kultúrházba riportot készíteni velünk. Egy rövid kis cikk és egy standfotó, a már Pannonia néven nyomuló bandánkról meg is jelent valamelyik számban. Sokáig őriztem egy példányt ebből a számból, de az évek során sajnos valahogy elkallódott a többi, a bandánkról készült néhány más fotóval együtt. (Most milyen jó lett volna néhányat mellékelni)

Más. Akkoriban lehetőség kínálkozott, hogy nem csak egyéni előadóművészek, énekesek szerezhettek névre szóló ORI működési engedélyt, hanem un. csoportos engedélyt is lehetett szerezni, amit elsősorban beat-rock és egyéb zenekarok számára állítottak ki. Ez egy olyan, az ORI által kiállított, hivatalos, pecsétes igazolvány volt, amelyet a rendőrök már elfogadtak és nem firtatták a KMK (közveszélyes munkakerülés) büntető törvénykönyv szerint tényállásának fennállását a zenészekkel szemben. Az engedély megszerzéséhez az ORI vizsgabizottsága előtt kellett az adott zenekarnak vizsgát tenni. Ez döntően abból állt, hogy az előre megadott, a bizottság előtt előadni kívánt két-három számot a zenekar eljátszotta, és ha tetszett, vagy megfelelőnek ítélte ez a szigorú bizottság, akkor az igazolvány, illetve az engedély kiállításra került. Ezt nem volt nagyon könnyű megszerezni, persze még attól is függött, kinek milyen kapcsolatai voltak az iparban, illetve az ORI-ban, vagy más fontos helyen. Persze a zenei teljesítmény is kívánatos volt azért. Elhatároztuk, hogy a mi bandánk is folyamodik ehhez az engedélyhez. Varga Zolinak jó kapcsolata volt bizonyos Futár András (RIP) ORI műsorszervezőhöz, akiről az a pletyka járta, hogy a fiatal, különösen a csinosabb énekeslányok karrierjéhez Bandi bátyánk irodáján keresztül, a bezárt ajtó mögött vezet az út. Varga Zoli kérésére, Bandi bátyánk segítséget nyújtott nekünk a vizsga előkészületeiben, ennek keretében azt a később végzetesen elhibázottnak bizonyult tanácsot adta, hogy énekesünk,

39

Vikidál Gyula mutassa be hatalmas hangját, énektudását és ennek prezentálására a zenekar kíséretében énekelje el Koós János egyik akkori nagy slágerét, a Kapitány c. dalt. Nem szívesen, ímmel-ámmal fogadtuk ezt el, ilyen típusú (általunk nyálasnak ítélt) dalok, enyhén szólva távol álltak tőlünk. De végül Gyula, meg a banda mégis megtanulta a dalt és egy másik rock and roll slágert is vizsgadarabként megjelölve, jelentkeztünk a vizsgára. A Kapitánnyal kezdtünk, ez a dal nem igazán passzolt Gyula kemény rock stílusához, érdes hangjához, bár azért elég tisztességesen előadta. A bizottság egy idő múlva szólt, jó lesz, játsszuk el a másik vizsgadarabunkat is. Megtettük. Mit mondjak, látva a fanyalgó arcokat, nem arattunk a Kapitánnyal kapitális sikert előttük. Ráadásul, ha jól emlékszem valami Bill Halley számot adtunk elő még, ami meg elég jelentős kontrasztot mutatott Koós János slágerével. Futár Bandi bácsi ugyanis előzetesen viszont határozottan lebeszélt bennünket arról, hogy Jimi Hendrix-el, vagy valami Deep Purple nótával álljunk elő, mondván, hogy arra biztosan nem lesz vevő a kifinomult, szocialista ízlésű bizottság. Így azután végül indoklás nélkül nem kaptuk meg az ORI engedélyt. Ma már tudom, hogy sokkal jobban jártunk volna, ha a saját, kipróbált stílusunkkal indulunk és nem ilyen holmi „Kapitány”-al. Szó, ami szó meglehetősen röhejes is volt, még számunkra is. Egészében véve, végül is nem jelentett semmit az ORI engedély hiánya, mert megléte nem jelentett semmi lényeges előnyt, garanciát arra, hogy az ORI foglalkoztatott volna bárkit is annak birtokában. (Kivétel mindig akadt persze) Gondoltuk, majd később megismételjük a folyamodást, de arra már nem került sor.

Mindeztektől függetlenül, jártuk az országot, mindenféle farsangi, arató, szüreti, Katalin, meg hasonló bálokon játszottunk. A rendszeres fellépés mindig jó egy zenekarnak, persze a zenekari próbák is nélkülözhetetlenek, de a színpadon való játék, az rutint ad, összeáll a banda és előbb utóbb félszavakból is érthetjük egymást. Viszont sok zenekar szétválását éppen a monotónia, az állandó szereplés, az állandó utazás a szűk mikrobuszban, meg hát az egymással való összezártság okozza. Szerencsések voltak azok a bandák, akik stúdióhoz, rádió, vagy horribile dictu, lemezfelvételekhez juthattak. Ehhez persze ebben az időben már elkerülhetetlenné kezdett válni saját szerzemények előállítása is, egyre kevesebb lett a nyugati rockzene bármilyen tökéletes másolása. Tulajdonképpen ez probléma volt Radics Bélának is, aki briliáns gitártudására és szorgalmára alapozva 1-az 1-ben lekoppintott Jimi Hendrixet, Cream-et és így tovább, de nem volt igazán vevő a saját nótákra, legalábbis ebben az időszakában. Joe elmondta nekem, számtalanszor állt elő Bélánál ilyen-olyan

40

szerzeményeivel, Béla meghallgatta, majd annyit mondott: ja, igen, elég jó… De soha nem került rá sor, hogy a zenekara meg is valósítsa ezeket, igaz, hogy ekkor még nem nagyon állt elő ő maga sem saját számokkal. Később, már voltak szerzeményei, pl. a Taurus együttesben, majd máskor is, de ez az időszak már nem az én történetem idejére esik…

Így már mi is elkezdtünk saját dalokkal is kísérletezni, többnyire én és Vikidál írtunk dalokat. Budaörsi kultúrházi időszakunkban már több szerzeményünket játszottuk, mondhatni kedvező fogadtatással kísérve.

Lassan-lassan, számos mindennapi akadállyal szembe találva magunkat, még hivatalos, vagy egyéb támogatás hiányában is beindulni látszott a biznisz.

XI. fejezet

Megy a meló, ezerrel

Nem emlékszem már hogyan-kitől, de váratlanul felkérést kaptunk a Magyar Televízió könnyűzenei-ifjúsági műsor-szerkesztőségétől a Pajtás Újság akkor éppen 25 éves fennállását megünneplő, egy órás TV showműsorban fellépő előadóművészek (pl. Bodrogi Gyula, Voith Ági, meg jó néhányan mások) kísérésére, sőt a műsor nyitó-záró szignáljának (zene-szöveg) elkészítésére. Meg is csináltuk, a „Szervusz Pajtás” - eléggé banálisnak (nem, sokkal inkább röhejesnek!) nevezhető címen. Ezt az „opus”-unkat a mindenható Sanzonbizottság is csont nélkül elfogadta, regisztráltan engedélyezte – tudniillik, akkor engedélyeztetni kellett minden közzéteendő szerzeményt - pedig igazából nem volt egy nagy szám. Nem is tehettek mást, mert a dalt az MTV rendelte meg. A műsor rendezője az akkor a szórakoztató műsorok terén sokat foglalkoztatott, Szitányi András volt (Szitányi 1968-ban a Magyar Televízió Szórakoztató osztályán kezdett dolgozni, több dokumentumfilmet, zenei témájú portrét, rock- és népzenei műsort, showműsort, operát, operettet és tévéjátékot rendezett. Később disszidált, utána le is tiltották minden műsorát. - 2007 februárjában meghalt. RIP). Az egy hétig tartó felvételek a régi Kör-jégcsarnokban zajlottak, ma már az épület nincs meg, a Thököly út és a Dózsa György út sarkán lévő területen volt, lakóházak épültek a helyére. Elég fura volt nekünk, beat-eknek, rockereknek, de ez volt a rendező találmánya. Elképzelése szerint, mind az ötünknek galambszürke szmokingot készített a TV szabóműhelye, gyorsan, mindössze három nap alatt. Ezt kellett felvennünk a

41

műsor forgatása során. Rajtam kifejezetten jól állt a szmoking (elég „slank” voltam akkor, semmi pocak, mint most) és a többieken is, de mindenki elképzelheti, hogy Vikidálon úgy állt, mint tehénen a kombiné. Gyula nem magas, viszont igen szélesvállú, jelentősen domborodó mellkassal és elég brutális karizmokkal: szóval, igen nagy gondban voltak a szabók az ő esetében a testre szabással. A felvételre, ahol egyébként élőben kellett játszanunk, nem play back-ben, a TV műszaki raktárjából kihoztak 3 darab, vadonat új, duplaládás, egyenként 200 W-os Marshall erősítőt, a zenészek jól tudják mit jelentett ez akkor (meg akár mainapság is)… a nyálunkat csorgattuk használatuk közben. Persze, a forgatás végén vissza is vitték. A műsor mindenesetre sugárzásra került egy adott vasárnap délután a TV-ben. Sajnos, akkor még nem tudtuk rögzíteni, hogy legalább emlékként megőrizhettük volna. Az MTV meg elzárkózott a másolat kiadása elől, sőt a ránk szabott szmokingokat is be kellett adnunk a végén a MTV ruhatárába, pedig mindkettőért folyamodtunk.

Igyekeztünk minél több fellépést megszerezni (elég nehezen ment, csak ritkábban sikerült) és természetesen ezzel pénzt keresni. Szükségem is volt rá, mert az erősítővásárlásomból adódóan tele voltam tartozással, aminek törlesztését minden körülmények között elsődlegesnek tartottam. Így aztán sokszor megint jött az utálatos napi egy liter tej, meg a négy kifli. Na, azért egy-két sörre mindig jutott a Royal sörözőben. Vas Laci tudva, hogy szinte soha nincs pénzem, sokszor meghívott egy Csülök Pékné-re, sok hagymával, meg szemben, az Erzsébet sörözőben Sonkával töltött sertésjava, dupla tartárral-ra… ezek mai napig is a kedvenceim, manapság gyakran reprodukálom ezeket magam is otthon a konyhában (ez idő szerint már szinte profi szintre fejlesztettem elkészítésüket).

Jelentősebbnek tekinthető, több okból is emlékezetes fellépést sikerült abszolválnunk az Egri Tanárképző Főiskola nagyszabású, igen puccos farsangi (vagy gólya?) báljára. Professzorok, tanerők szmokingban, feleségeik nagyestélyiben, meg a bulizó tanulóifjúság, a patinás intézmény összes termeiben. Kaja, pia meg doszt! A bulira megosztva, két zenekart szerződtettek: bennünket, a Pannoniát, meg az akkor már eléggé népszerű, Neoton együttest. Ezen a rendezvényen futottam össze Balázs Fecóval, aki ebben az időben még a Neoton tagja volt. Miután az általános iskola után útjaink szétváltak, akkor már több éve nem találkoztunk. Manapság, ha nem is nagy sűrűséggel, de tartjuk egymással a személyes kapcsolatot. E helyt kívánok Neked Fecó, jó egészséget! A buli egyébként emlékezetes volt abból a szempontból is, hogy Varga Zoli élve

42

az ingyen pia lehetőségével, bőségesen töltekezett mindenféle szeszipari termékből, következésképpen már idejekorán, gyalázatos módon lerészegedett. Alig tudtuk elvonszolni pl. a rektor és vele karöltve sétáló felesége elől, mielőtt mondjuk egyéb higiéniai szempontból is megítélhető, nemkívánatos, rendkívüli eseményt produkált volna. Szerencsére 10 órakor leváltott bennünket a Neoton, így a továbbiakban legalább a színpadon nem keletkezett bonyolultabb helyzet.

A Pannonia együttes, 1971. szeptember -1972. április között

Balról jobbra: Varga Zoltán, Veress László, Szűcs László, Vikidál Gyula, Nyitrai Gábor (a kép megjelent az Ifjúsági Magazinban)

Már nem emlékszem ki által és hogyan, de sikerült egy állandó klubbot is szereznünk. kb. 1971 szeptemberétől már minden vasárnap játszhattunk a VII. kerületi Eötvös utcában lévő, - azt hiszem a Pest megyei Rendőrfőkapitányság - tulajdonában lévő kicsi, de nagyon hangulatos klubjában. Szép és kulturált hely volt, gyönyörű, faragott tölgyfaburkolattal, kicsiny színpaddal, a táncteremben kb. 100-140 fős befogadóképességgel. Vasárnaponként a hely nyitott volt külső vendégek számára is, így lett a környék fiataljainak törzshelye. A szűkös méretekből adódóan szinte mindig teljes teltház volt. Egy-két évvel előttünk ez a hely egy ideig a Record együttes, Som Lajos korábbi amatőr/félprofi zenekarának állandó klubja volt. Egy finoman szólva, meglehetősen pikáns, vicces, de mondhatnám úgy is, hogy botrányos, Som Lajos-hoz közvetlenül köthető esemény miatt - erről, bár szem és fültanúja voltam az egésznek, nem

43

írhatok – de azon a vasárnapon a Record zenekart páros lábbal azonnal kirúgták onnan.

Som Lajossal (RIP) sokáig, egészen a kb. a 80’-as évek közepéig tartó, jó barátságban voltam, gyakran hívott meg lakásukra, klubjukba, fellépéseikre. Barátságunk nem is a zenei életből, hanem jóval korábbról, még 8. általános iskolás koromból származott. Történetesen, egyik osztálytársam Andrea nevű, (nehéz-) bombázó, dús kebelű, hosszú, vöröshajú nővérével járt és Lajost, a számos, közös házibuli során ismertem meg, ahol Andreával gyakran voltak együtt. Mi, mint 8-os osztálytársak, csak a nyálunkat csorgattuk, mikor Andrea a látóterünkbe került, különösen, ha lengén öltözötten volt szerencsénk látni (volt!). (Később Andrea az NSZK-ba disszidált, ma, mint már nyilván koros szépasszony, jelenleg Németországban él)

Mivel életutam 1977-től más irány vett, Lajossal személyes kapcsolatunk lassan elhalt, bár távolról mindig figyelemmel kísértem szépen felfelé ívelő zenei pályafutását. A hírek alapján szomorúan tapasztaltam leépülését, amit én döntően kőkemény alkoholizmusának tulajdonítok. Ennek már a korai, házibulis időszakban és később fokozódóan megvoltak az előjelei. Gyakran ittunk együtt mindenfelé szeszt éppen eleget, de Lajos sajnos egyre kevésbé tudta a mértéket.

Ahogy előzőekben említettem, már saját számokkal is foglalkoztunk. Nekem is és Vikidálnak is voltak dalkezdeményei. Fellépéseink alkalmával játszottuk is ezeket rendszeresen. Gondoltunk egyet, lekottáztuk, demo-felvételeket is csináltattunk saját költségünkre a József kőrúton lévő RTV Hangstúdióban (ez még 1990 után is működött egy darabig BOSE Stúdió néven, de ma már nem létezik, csak a pusztuló kirakat látható, a képen az 1972-es állapot)

és hivatalosan benyújtottuk, vagy 5-6 szerzeményünket a Sanzonbizottságnak, engedélyeztetésre. Tudvalévő, hogy ez a lényegében cenzor-ként működő, az MSZMP kulturális irányításának megfelelően tevékenykedő testület elfogadása,

44

jóváhagyó pecsétje sokáig előfeltétele volt, hogy egy szerzeményből esetleg rádiófelvétel készüljön, horribile dictu még egy kislemez is legyen belőle. Persze, mi nem voltunk jóban Erdős Péterrel, mi nem voltunk „olyanok” és Erdős is egyértelműen inkább Csepregi Évát preferálta jobban, azt hiszem…

Ezzel a cenzor-testülettel már ismert dal, de főleg szöveg szerzőknek is gyakran meggyűlt a baja, erről nagyon sokan, pl. akár Bródy János is tudna mesélni (egy korábbi TV interjújában meg is tette). A legtöbb és főleg nem ismert szerző, zenekar benyújtott dalait rendre elutasították. Mindenféle szakmainak beállított, banális indoklással: „a szöveg és/vagy a zene nem eléggé invenciózus, tartalmát tekintve nem aktuális (úgy értendő: politikailag nem kívánatos), vagy nem szolgálja az ifjúság szocialista szellemben való nevelését, ízlésromboló, átdolgozandó”, stb. Persze, közismert volt köreinkben, ha valakinek sikerült ismert zene- vagy szövegíróval (például: S. Nagy István, Bágya András, Payer András, stb.) megállapodni és társszerzőként benyújtani a szerzeményét, akkor tulajdonképpen bármilyen sz@rt elfogadtak. Sorolhatnám, hány ilyen felejthető rádiófelvétel, sláger született mindenféle jobb-gyengébb zenekarokkal, énekesekkel a 70’-es években ezzel a gyakorlattal. Ja, kérem a jogdíj, az mindig jól jön. Ezeket a rádiófelvételeket, illetve a szerencsés kiválasztottak nótáit azután például Komjáthy György a Vasárnapi Koktél rádióműsorában rendre leadta.

Na, ez nekünk nem jött össze, pedig nyomultunk ezerrel, ahogy tudtunk, még a Táncdalfesztiválra is benyújtottuk két szerzeményünket, de bebizonyosodott, hogy mint feltörekvő és a hivatalos trendbe nem illő outsiderekként esélyünk sem lehetett.

1972 nyár elején, emlékezetem szerint megint csak Vas Laci állt elő egy elég jónak tűnő szerződés lehetőségével.

XII. fejezet

Mindenhol jó, de legjobb útközben

1972 tavaszán Joe barátom végleg otthagyta Radics Bélát és Tűzkerék együttesét. Ahogy beszámolt róla, Béla alkoholizmusa tovább súlyosbodott és bár vele többé-kevésbé elszámolt a gázsival, csak néha derült ki, hogy lenyúlta egy részét a zenekari pénzeknek. Vas Laci szólt neki, hogy Béla sumákol a pénzzel. Dobosát, Döme Dezsőt, továbbra is rendszeresen becsapta. Sokszor alakult ki veszekedés közöttük, Dezső ennek ellenére végig kitartott Béla

45

mellett. Ez a helyzet, meg súlyos italozása koncertek előtt, alatt és utána, már a zenekar színvonalának és közérzetének rovására ment. Ebből lett végleg elege. Megint jó pillanatban érkezett, mert addigi basszusgitárosunk, Nyitrai Gabi, ha jól emlékszem éppen nősülni készült és végleg letette a lantot, így éppen megint basszusgitárosra volt szükségünk.

Jeleztem, hogy Vas Laci az előző részben már említett ORI műsorszervező, Futár András támogatásával egy szerződést készít elő a Pannonia együttes számára (na persze, nem ingyen, hanem jutalékért, de erről nem tudtunk, csak sejtettük) a KISZ Központi Bizottságának szervezésében. A szerződés szerint 1972. június-júliusában országos koncertkőrutat, illetve turnét kellene lebonyolítanunk, a két hónap alatt mintegy 50 előadást. Szórakoztató műsort biztosítanánk az ország majdnem összes KISZ építőtáborában, az ott lévő, ott gályázó gimnazista-egyetemista korú fiatalok számára. A műsor első részében népszerű előadóművészeket, slágerénekeseket kellene kísérnünk, a másik részében saját koncertprogramunkat adhatnánk elő. Az ajánlott gázsi is kifejezetten jónak ígérkezett (úgy emlékszem, összesen 25 ezer Ft volt fejenként, ebből a végén ki is tudtam fizetni minden, még meglévő tartozásomat). A lehetőség Joe-nak is megfelelt, tehát be, illetve visszalépett a bandába. Szerencsésen megkötöttük a szerződést, melyben a KISZ szervezése alapján országosan biztosítva volt a régiók szerinti ingyenes szállásunk, napidíjként külön kaja pénzt is vettünk fel, a szállításra meg külön szerződés kötettett egy nagy Ford Tranzit mikrobusszal rendelkező sráccal, Attilával (vele már korábban is hakniztunk, illetve jártuk az országot, mindenfelé). Összeraktunk egy megfelelő, mobilizálható zenekari cuccot, valamilyen korabeli színpadi világítást (ma már kezdetlegesnek tűnne), meg amire még szükség volt és beindult az országjárás. De ezt közvetlenül megelőzően mi történt velem? Hát az alábbiakban összegezhető:

Az 1972-es év még javában sajátos, szigorú viszonyai, majdnem betettek az ígéretes koncert körutunknak. Egy alkalommal, talán azon év februárja lehetett, valahonnan egy vidéki, azt hiszem Polgár nagyközség farsangi bulijáról érkeztünk vissza Budapestre. Én az Astoriánál kiszálltam a mikrobuszból, mondván, hogy az 52-es villamossal (ami akkoriban, éjszakánként egészen a pestlőrinci Béke térig járt) majd gond nélkül haza tudok jutni, a pestlőrinci Lakatos úti lakótelepre, ahol annak idején szüleimmel laktam. Kb. hajnali 3-4 óra lehetett, lebattyogtam az aluljáróba, a villamosmegálló irányába. Egy lélek sem volt ott, de átellenben éppen akkor jött le a lépcsőn két rendőrjárőr.

46

Természetesen egyből kiszúrtak, magukhoz intettek: Jöjjön csak ide! Személyi igazolványt! Nyilván nem lehettem valami bizalomgerjesztő jelenség a vállig érő hajammal, csapzottan, félig mólésan, bár a kezemben gitártok volt és nem betörőszerszámok. Akkurátusan és fejcsóválva lapozgatták hosszasan a SZIG-et: Fiatalember, itt bizony baj van, nagy-nagy baj, maga nem dolgozik több mint két éve! Előállítjuk.

Közbevetőleg: ekkor még kötelező foglalkoztatás volt és egy hónap állt rendelkezésre, hogy az ember elhelyezkedjen valahol, különben elkövette a közveszélyes munkakerülés (KMK) vétségi alakzatú bűncselekményét.

Magyarázkodtam: De hát én zenész vagyok! Meg is mutattam az éppen átvett gázsimról szóló kultúrházi nyugtát. Elbizonytalanodtak egy kicsit, mondták, jó, jó, akkor rendben, eltávozhat, haladjon tovább! De azért „für alle felle”, mégiscsak felírtak (azaz kitöltöttek egy rendőrségi RKL lapot rólam). Az egész kellemetlen incidenst már régen el is felejtettem, mikor kb. április végén kaptam egy idézést a XVIII. kerületi Rendőrkapitányságra, bűnügyben, gyanúsítottként. Nem kell mondanom, rendesen be is rezeltem, vajon hol és mit csinálhattam, de hát semmilyen, általam elkövetett, lényegesnek ítélhető disznóságom nem jutott eszembe.

A kapitányságon a posztos kapuőr megnézte az idézésemet, majd durván rám szólt: Álljon ide félre! Telefonált valakinek: Főhadnagy elvtárs, megjött a „jómadár”. Ettől nem lettem nyugodtabb. Lejött értem egy 30 év körüli civilruhás nyomozó, leültetett az irodájában maga elé, szemben az ablakkal (mint a filmeken), maga elé vett egy dossziét és elborult tekintettel (ma már tudom, ez csak színpadias taktikai játék volt, hogy megadja előttem az alaphangulatot) lapozgatta sokáig, elölről-hátra, hátulról-előre, közben a fejét csóválta. Ültem, hallgattam, mint a sült hal. Sokáig nem szólalt meg, majd végül kibökte: Szóval látom, maga egy, a társadalomra veszélyes bűnöző, munkakerülő, nem dolgozik több mint két éve. Persze, megint magyarázkodtam, hogy én szabadfoglalkozású zenész vagyok, és a fellépésekből tartom el magamat, meg még a szüleim is támogatnak (na, ez utóbbi ugyan nem volt igaz!). Egyáltalában nem érdekelte a főhadnagyot, hogy mit hadoválok, kimondta a verdiktet: Most pedig ilyen-meg ilyen törvénycikk alapján, KMK miatt, határozatban (már előre meg volt írva, lepecsételve, ott lobogtatta a kezében) 30 nap elzárást szabok ki önre, amelyet azonnal végre is hajtanak, a rendőrségről egyenesen visznek azonnal Baracskára. Teljesen pánikba estem, de valahogy kinyögtem, hogy ezt ne csinálják velem, mert éppen aznap, a délutáni

47

órákban írjuk alá a szerződést a KISZ Központi Bizottságával, meg az Expressz Ifjúsági Utazási Irodával az egész nyárra. Magyarország összes KISZ építőtáborát járnánk végig egy koncert körút során, neves fellépő művészeket kísérnénk, a táborban dolgozó fiatalok szórakoztatására. Jeleztem, botrány lesz, ha az előzetes egyeztetések ellenére, miattam meghiúsul az egész KISZ-es rendezvénysorozat.

Látni kellett volna a jelenetet: a főhadnagy keze megállt a levegőben. Az arcán lehetett látni a meglepődést, de azonnal színt és hangot váltott. Becsukta a (kamu) dossziét: Na, jól van. Ha holnap reggel 9 óráig be tudja mutatni az aláírt szerződésüket, akkor eltekintek a baracskai szakszervezeti „beutalótól”. Szerencsére a szerződés délután megkötetett, másnap délelőtt bemutattam, így megúsztam az egy hónap elzárást. Na, ilyen jól hangzott akkoriban a „KISZ”, mint varázsige említése. Így azután büntetett előéletűvé sem váltam.

Mivel nem kerültem sittre, június 1-ével megkezdtük az országjárást. A Liversing-es nyarat (mikor még road-ként voltam a zenekarral a balatonföldvári Express táborban, egy-két évvel azelőtt) leszámítva, talán ez volt az egyik legjobb nyaram, zsenge ifjúságom idején. De hogy és mi történt abban a két hónapban, arról majd a következő fejezetben lesz szó.

XIII. fejezet

Utolsó tangó, de nem Párizsban

Tehát, 1972. június 1-ével elindult az országos rendezvény körút. Szerződött zenekari szállítónk, Attila mikrobuszával bejártuk Tolnát-Baranyát. Majdnem mindennap volt egy fellépés valahol, valamelyik KISZ építőtáborban. Általában szabadtéri színpadokon, de sokszor zárt, mindenféle rendű-rangú kultúr-helyiségekben játszottunk, a helyi tábor körülményeihez igazodva. Ez persze sok utazással, a cucc mindennapos fárasztó és macerás, be és ki, fel és lerakodásával járt együtt. Bár velünk volt egy road is, azt hiszem Vas Laci cimborája, bizonyos Rodriguez (ahogy említettem már, valódi nevét egyikünk se tudta), de ez azért a bandának is sok cipekedéssel járt. 50 kg-os versenysúlyom miatt, a mikrobusz tetejére való felmászás általában az én reszortom volt, a tetőcsomagtartóról adogattam le hangfalainkat. Kiskőrösön rezervált szálláshelyünkre, a Szarvas szállodába délután megérkezve, elkezdvén kirakodni a zenekari felszerelést (nem akartuk a másnapi fellépésig a mikrobuszban

48

hagyni), felmásztam a csomagtartóra, hogy egyenként leadom a két 50 W-os Selmer énekoszlopot Vikádál Gyulának. Leadtam egyet, ezt Gyula a jobb vállára vette, erre azt mondja, add le a másikat is, ne cicózz, azt meg a bal vállára. Na ne! Elég nehéz volt egyenként is, de Gyula szaladt a két oszloppal, gond nélkül.

E közben látjuk ám, hogy Joe 50 méterrel arrébb, már két-három lányt is kapacitál… pedig még csak fél órája érkeztünk meg. Nehezményeztük is, hogy Joe, megint ügyesen kivonta magát a cipekedésből. Aznap este már nem is került elő… A Szarvas szálló 1972-ben:

Utazgattunk az Alföldön, mindenféle termelőszövetkezetek által fenntartott táborokba. A program kb. másfél-két órás volt, az első felében különböző központilag szervezett, változó összetételben fellépő előadóművészeket, énekeseket (ahogy emlékszem, döntően másod-harmadrendű táncdalfesztiválosakat, de neveket nem említenék…) kísértünk. Legtöbbször nem is tudtuk, ki lesz aznap a fellépő, ők külön érkeztek és csak a helyszínen találkoztunk. Hozták magukkal a kottájukat, kirakták elénk, na, ezt kell lejátszani. Itt vettem hasznát, hogy komolyzenét is tanultam, a kottát képes voltam azonnal olvasni, így lényegében a bandánkból ketten, én, meg billentyűsünk, Varga Zoli tudott „blattolni” Mi vittük a zenekart, a többiek meg rutinból, „filhallás” alapján követtek. Ennek ellenére nem volt semmilyen lényeges probléma az előadások során, ment minden flottul. A műsor második felében, kb. 30-40 percben meg saját repertoárunkat adtuk elő, ez már azért rockzene volt, a táborlakókkal végeztetett, döntően unalmas és fárasztó mezőgazdasági munkák után, a bulira kiéhezett fiatalság gyakori őrjöngésével kísérve.

Júliusban, ország dunántúli részére érkezve, központi szálláshelyünk a balatonföldvári Nemzetközi Express Ifjúsági táborban volt biztosítva. Innen

49

támadtunk ki fellépéseinkre mindenfelé a térségben lévő KISZ mezőgazdasági, vagy építőtáborokba. Furcsa volt, hogy ugyanarra a helyre, ahol néhány évvel korábban még tejfölösszájúként ingyen road-kodtam a Liversing együttes számára és csak fantáziáltam arról, hogy egyszer majd én is valami hasonló rockzenész leszek, mint ők, most már, mint gyakorló zenekari tag kerültem vissza. Ráadásul, ha nem is országos csúcs-sztárként, de azért élvezhettem/élvezhettük a beat-rock zenészek iránti rajongói érdeklődést, főleg a lányok általi megkülönböztetett figyelmet. Az Express táborba bandánk a lejátszott bulik után, általában este 11 óra körül ért vissza. Nyár és főidény lévén a táborban teljes teltház volt és ekkor még nagy élet folyt ott javában, az ottani zenés bulik minden nap hajnalig tartottak. Mondanom sem kell, tele belföldi és külföldi fiatalokkal, még a nyugati országokból is, persze sok szép és tényleg kedvesnek bizonyuló lánnyal (persze barátságos, vidám fiúkkal is, de azok bennünket természetesen hidegen hagytak).

1972-őt írunk, akkor kis hazánkban még elég keményen épült a szocializmus, még működött a vasfüggöny, ennek ellenére, valahogy a táborban egy Nyugat-német rock zenekar volt leszerződtetve, a minden esti táncos bulikra. Még a zenekar nevére is emlékszem: X-down-Q - fura nevű, elég jó rock-csapat volt. Szinte azonnal megismerkedtünk velük (ti is zenész - mi is zenész alapon). Arra az egy-két hétre alkalmi barátság alakult ki közöttünk, nem egyszer iszogattunk mindenfélét velük. Egyikük egy alkalommal, valami cigarettával kínált, elfogadtam, bár nem igazán dohányoztam akkor még. Nem ismertem a márkát, azt láttam, hogy saját sodrású, de ma már tudom, az bizony egy rendes füves staub volt. Elég furán éreztem magam később, de akkor nem gondoltam, hogy a cigaretta miatt, inkább arra gondoltam, hogy az az utolsó konyak már nem kellet volna. Soha többet ilyet nem próbáltam, de soha nem is éreztem semmi ilyesmi iránt kívánatot.

Erre a két hónapra vonatkozóan, már nem emlékszem hol és szám szerint pontosan hány helyen léptünk fel. Szinte mindenhol lelkes fiatal közönséggel találkoztunk, de volt olyan hely is ahol ez fokozottan jelentkezett. Valahol Siófoktól délre, kb. 20-30 km-re, egy TSZ mezőgazdasági munkákat (a táborlakók ipari mennyiségben kukoricát címereztek) végző nagylétszámú KISZ táborban aznap nagyon jól sikerült a buli. E helyt jelentős felhozatal volt lányokból, talán 6-700 gimnazista, egyetemista, valóban kedves, lelkes lánycsapattal szemben, talán csak 100-150 fiú állományból állt a közönség. Nem részletezném hogyan alakult az a forró, nyári éjszaka a műsor után, a

50

kukoricatáblában szana-széjjel, de megjegyezném, én akkor már egy bizonyos lila ködben elkötelezett voltam, mely körülmény egyrészt előre vetítette az igazán még ki sem fejlődött zenészi karrierem végét, másrészt azon az éjszakán inkább voltam karthauzi, szentéletű barát, mint élvhajhász kicsapongó.

Augusztus elején visszajöttünk Budapestre és hiába töltöttük el serényen a június-július hónapot, megint csak a lehetőségek hiányával találtuk szemben magunkat. Addigi klubunkban már más zenekar játszott, aktuálisan nem volt semmi biztató előttünk, Vas Laci is inkább már a Syrius-al, KEX-el és egyebekkel foglalkozott, számunkra már nem tudott és nem is nagyon akart semmivel sem előállni.

Kicsit talán meg is untuk egymást és Vikidál Gyula is kifelé kacsingatott a zenekarból, nem is igazán titkolta, hogy már korábban is, esetenként lejárt Schuster Lóri zenekarához, a Gesarol együtteshez, nem egyszer már próbáltak is együtt. Egy kicsit később, 1973 áprilisában rövid közlemény jelent meg az Esti Hírlapban, hogy a Gesarol együttes 1973. május 1-től P. Mobil (Perpetuum Mobile) néven lép fel. Ugyan hivatalosan Gyula csak 1974 év legelején csatlakozott a P. Mobilhoz (a Gesarol utódjához), de neki végül ez az együttes hozta meg az országos ismertséget, ahol kis megszakítással egészen 1979-ig énekelt. Innen is üdvözöllek öreg cimbora, Gyula!

Én viszont augusztus elején váratlanul spontán szerződési ajánlatot kaptam közvetlenül az Országos Szórakoztatózenei Központtól. Balatonfüreden kellett volna bárzenészként vendéglátóznom, gitárosként beugranom az egyik balatonfüredi szálló bárjában játszó zenekarba, mivel az addigi gitárosuk kilépett tőlük. Mivel kilátástalannak láttam a helyzetet, keresetre meg persze szükségem volt, ráadásul elég jó gázsit is ígértek, azonnal elvállatam. Fogtam a cuccaimat és még aznap leutaztam Balatonfüredre, egy ismerősöm autóval levitt, már este játszottam is a bandával (itt is jól jött, hogy tudtam kottát olvasni). Talán egy hét telt el, Vikidál és Varga Zoli megjelentek nálam Füreden és azzal álltak elő, hogy az augusztus 20-i nagy bulira, közvetlenül a Park felkérésére, fellépési lehetőséget kaptunk budai Ifjúsági Parkban (1970 óta ez lett volna a második alkalom számunkra, lásd: VI. fejezet).

Én arra az álláspontra helyezkedtem, hogy egyrészt nekem a bárban fix szerződésem van, jó gázsiért, nem akarom az itteni zenekart, mint az elődöm, én is cserbenhagyni. Másrészt alapos előkészület, megfelelő zenekari próbák, kidogozott program nélkül én nem akarom magamat és a zenekart lejáratni.

51

Mivel, ha egy ilyen jelentős helyen, nagyszámú közönség előtt kellene ismét kiállnunk, én ragaszkodom a minőséghez. Joe is közben más, a polgári élet irányba váltott, lényegében ő is letette a basszusgitárját, már eladás alatt állt gitárja, basszuscucca is. Harmadrészt magánéletemben már a bandatagok által is ismert (és részükről nem igazán jó szemmel nézett) női személy által jelentős befolyás alatt álltam, a tekintetben, hogy be kellene fejeznem ezt a fajta teljesen bizonytalan (zenész) életet.

Majdnem veszekedésig fajulva próbáltak meggyőzni, hogy azonnal menjek velük, a cuccommal együtt máris visznek (mikrobusszal jöttek értem), mert ez egy nagyon fontos fellépés lenne a zenekar perspektíváját tekintve, de én hajthatatlan maradtam és maradtam. Kikiáltottak persze árulónak, hogy cserbenhagyom a bandát (de akárhogy is döntök, valamelyik bandát mindenképpen cserbenhagytam volna), de végül dühösen távoztak. Jóval később azután belátták, hogy talán igazam lehetett, mivel nyilvánvalóan nem ezen múlott a Pannonia zenekar további sorsa, azaz végleges felbomlása.

Hiszen, nem sokkal később Vikidál már a Gezarol-al, illetve a P Mobil-al lépett fel, eleinte csak esetenként, később meg tagként is csatlakozott hozzájuk. Gyulával azért barátságunk végül is sokáig megmaradt. (Gondolom ez még akár ma is érvényes lehet) Már régen egész mást csináltam, de rendszeres vendége, meghívott látogatója voltam jó darabig a P Mobilnak, illetve Vikidálnak. Mostanában már nem nagyon találkoztunk, útjaink szétváltak, utoljára több évvel ezelőtt, az István, a Király Nemzeti Színházi előadásának egyike után ültünk le dumcsizni egy kicsit a Berlin sörözőben, meg későbbi szolgálati helyem egyik ünnepi rendezvényén futottunk össze - ahol Gyula másokkal együtt, meghívottként fellépett – és persze egy pohár bor mellett nosztalgiáztunk egy keveset.

Maradtam tehát még egy rövid ideig, ideiglenes bárzenész és közben az életem kezdett lassan, de biztosan teljesen más irányba fordulni. Szeptember közepén lejárt a balatonfüredi szerződésem, visszajöttem Budapestre. Bár ekkor még nem tudatosult bennem, de ezzel lényegében azelőtt befejeződött zenészi karrierem, mielőtt igazán kibontakozhatott volna. Pedig ekkora már tényleg rutinos és többek véleménye szerint meglehetősen ügyes, figyelmet érdemlő rockgitárossá váltam.

52

De, hogy ténylegesen miért, milyen konkrét okok miatt változott meg minden körülöttem, és milyen irányba fordult a sorsom ezután, erről majd a befejező részben teszek említést.

Jöjjön tehát az utolsó, XIV. fejezet, mert egyszer tényleg mindennek vége lesz.

XIV. befejező fejezet

A bulinak vége lett, de kezdődött egy teljesen másik

Szeptember végére lényegében szétesett a zenekarunk. Mindenki más irányba indult, basszusgitárosunk, Joe barátom is a polgári életben keresett boldogulást, később az országot is elhagyta, ahogy a vele készült riportban maga is elmondta. (Az interjú megtalálható a saját www.oldfish.hu weboldalunkon, illetve a számos, más rockzenésszel készült interjúkat tartalmazó www.passzio.hu weboldalon is)

Vikidál Gyula ment a P. Mobilba, Veres „Pufi” Laci azt hiszem valami más bandába, Varga Zoli, meg emlékezetem szerint megint megtalálta Bakó Jenőt (említettem már, nekem úgy tűnt, ők össze vannak nőve), majd talán vendéglátóztak is valahol, de ezeket a történéseket én már akkor egyáltalában nem követtem. (Varga Zoli néhány évvel ezelőtt az USA-ba szerződött, majd ott meg is halt. R.I.P.)

Nem látszott semmi perspektíva, vagy érdemi zenekari lehetőség és sötéten láttam a zenei pályám jövőjét. Persze lehet, hogy jobban nyomulnom kellett volna, illetve több türelemmel ki kellett volna várnom a megfelelő pillanatot, illetve valamilyen banda, hívó ajánlatát. Elvileg és gyakorlatilag lett volna nekem is lehetőségem más bandákhoz csatlakozni, hiszen már volt erősítőm, gitárom, egyebeim és zeneelméleti tudásom, rutinom is (azt mondják, ez idő tájt jegyeztek az akkori budapesti gitárosok között) és addigra már ki is fizettem minden tartozásom. Azaz, ha zenészként folytatom, akkor ezt követően a gázsit már tényleg tisztán zsebre kerestem volna meg.

Az aktív zenéléstől való elfordulásomban azonban döntő befolyással volt rám nem sokkal később (1973 februárjában) első feleségemmé vált lány, no, meg a már említett lila ködszerű vakság (hoppá, ez egy anakronizmusféle), ami ilyen esetekben nagyon-nagyon sok fiatal, tapasztalatlan fiú-lány életét fordítja jó, vagy rossz irányba.

53

Rafinált ösztönzéssel befolyásoltan úgy döntöttem (tényleg én döntöttem?), hogy összeházasodom azzal a lánnyal, akit a vasárnapi, Eötvös utcai klubunkban ismertem meg, sajátos körülmények között, kb. 1972 év tavaszán, jóval a nyári, országos turnénk előtt, így:

Az első lejátszott kör utáni szünetben, gondoltam iszom már egy Bambit (he…he…he) és elindultam kifelé, a büfé irányába. Az üres táncparkett közepére érve, odalépett egy ismeretlen srác hozzám és megszólított: bocsi, de egy társasággal vagyunk itt és van egy lány közöttünk, akinek nagyon tetszel, de nem mer megszólítani. Kérdeztem: és melyik az? Mutatta: ott a terem végében, az a hosszú fekete hajú csaj.

Távolról felületesen megnéztem, aztán mondtam: figyelj, én most nem érek rá ilyesmire, ha a csaj annyira szeretne valamit, itt a telefonszámom, ha akar, majd felhívhat. Aztán otthagytam és aznap már nem is érdekelt az egész incidens. Pechemre, a lány másnap délelőtt felhívott, aztán összejöttünk. Na, itt kezdődött a gitáros karrierem vége.

Majd 1972 év végén eladtam a gitárom, minden cuccom (lényegében ebből rendeztem magamnak esküvőt), nemsokára össze is házasodtunk, majd gyors ütemben három és fél év után el is váltunk. Ezt követően még, vagy 23 évig fizettem gyerektartást is, és a „jóemlékű” feleség olyan volt, mint a pakliban a piros ász: mindent vitt. (Ma már izraeli állampolgár)

1972 év késő őszén – mikorra már eladtam minden zenekari cuccom – készült ez az alábbi kép rólam, egy balatonfüredi szüreten, nagyjából egy lityi bor után:

Ha ma ránézek erre az ismerősnek tűnő pofára, egyrészt röhögnöm kell, másrészt elmélázok távoli fiatalságomon és eszembe juttatja az idő kegyetlen és gyors múlását.

54

Nem részletezném, mi mindent csináltam 1973 és 1977 között eltelt, kb. négy éves időszakban, több-kevesebb sikerrel mindenféle módon igyekeztem pénzt keresni a családi élet hirtelen jött kötelezettségeihez.

Válásommal nagyjából egyidőben, mélyen a gödörben, egy családi ismerős nyomására és egy kis segítségével, elképzeléseimmel nem teljesen egyezően 1977 nyarán bekerültem a Belügyminisztérium Központi Állományába, azaz az Állambiztonsági Szolgálat Kémelhárítási Csoportfőnökségére.

Átélve minden, itt el nem mondhatót (a titoktartási kötelezettség jelenleg is fennáll, kötelez), mindenféle változást (a rendszerét is), az eltelt hosszú évek alatt alulról-felfelé haladva, végig járva majdnem minden lehetséges szakmai fokozatot, megszerezve az elérhető, szükséges végzettséget, felkészültséget, tapasztalatot, majd bejárva a fél világot, végül 30 év titkosszolgálati múlttal a hátam mögött, jelentős felsővezetői beosztást, ezredesi rendfokozatot elérve, a Nemzetbiztonsági Hivataltól harmadik számú vezetőként, 2006 év végén nyugdíjba vonultam.

Nem álltam azonban le, mivel nyugdíj mellett az utóbbi, mintegy 12 évben is folyamatosan dolgoztam/dolgozom, mai napig is jelentősebb beosztásokban, feladatkörökben. De ennek a kb. 40 évnek eseménydús történései, már valóban a nyilvánossá nem tehető hivatalos és privát szférámat érintik, melyek persze akár egy önálló, igen terjedelmes és gondolom széleskörű érdeklődésre számot tartó anyagmennyiséget képezhetnének, ha egyáltalában lenne szándékom megírni. (Nincs, de lehetőségem se lenne rá)

Az elektromos gitárt azonban ezen időszak alatt soha nem tettem le, mindig volt otthon egy, amivel gyakoroltam, magamat szórakoztattam, ezzel esetleg a környezetet idegesítettem. Ma már több gitárom is van otthon, változóan 5-6 db, sőt, nemrégen pusztán csak azért, hogy legyen, vettem egy 130 W-os LINE 6 fej- erősítőt is, ládával, noha fellépési szándékom egyáltalában nincs. A LINE 6-os cucc:

55

Családomon, illetve második feleségemen kívül, új szakmai környezetemben soha, senki sem tudta, hogy volt rockzenész múltam is. Ez nagyjából még jelenleg is így van bár most, hogy írásaimmal, meg zenei weboldalunkkal, Facebook közléseinkkel kiléptem egy kicsit a nyilvánosság elé, ez persze változott.

Az eltelt évek távlatában azonban már tudom, hogy egészében véve sokkal jobban jártam, hogy nem folytattam rock zenészként.

Kalandosnak is tekinthető előéletemhez képest, számomra is hihetetlen módon, 180 fokos fordulattal, az említett hivatásban-szakmában szép és valóban sikeresnek ítélhető pályaívet futottam be és ez által mára már biztos egzisztenciát tudtam teremteni magamnak, családomnak. Ezt rockzenészként – küszködve azon a szép, de nehéz, rögös terepen, mint sokan mások – nem biztos, hogy elértem volna. Második, csodálatos házasságommal, 37 éve szerető, kiváló feleséget és saját tükörképemként két, nagyon sok mindenben rám hasonlító, mára már felnőtt fiaimat nyertem el. (imádom is mindhármukat) Néhány éve megengedhettem már magamnak, hogy a családi költségvetésből le-lecsípve (kedves feleségem legnagyobb „örömére”) kiépítsek magamnak egy kicsi, de jól felszerelt házi stúdiót:

Pár éve, mintegy 40 év után, ismét összejöttem 1974-ben idegenbe szakadt, öreg zenésztársammal, barátommal, Joe-val és elkezdtünk kizárólag saját (esetleg környezetünk) szórakoztatásunkra dalokat szerezni, a házi stúdiómban rögzíteni, sőt az utóbbi időben néhányat már a világhálón itt-ott közzé is tenni. De mindez már öreg rockerekként (lásd: oldfish: öreghal) csak hobby és semmi más, bár kedvező visszajelzéseket kaptunk „opus”-ainkkal kapcsolatban nem egyszer, külföldről, még a tengerentúlról is…

56

Így a megírható és közzé is tehető történetem végén, visszaemlékezésem címére visszautalva, a türelmes és mindvégig kitartó olvasó eddig eljutva, talán már érti és tudja: „Hogyan lettem, illetve hogyan nem lettem rockgitáros.”