ÉLETRE CSÓKOLNI CSIPKERÓZSIKA-ÁLMÁBÓL A HALOTT SZÖVEGET

N. Tóth Anikó beszélget Németh Zoltánnal

Az interjú megjelenési helye:

N. Tóth Anikó: A varietas öröme. Beszélgetések írókkal (Kalligram Kiadó, Pozsony, 2012)

Mi indított a humán tudományok felé? Mikor dőlt el, hogy egyáltalán irodalommal fogsz

foglalkozni?

Ezt a kérdést egy genetikusnak vagy maguknak a géneknek kellene megválaszolniuk. Nem

tudatos döntés eredménye, hogy az ember milyen irányba sodródik, és ha mégis, mindig

feltehető a kérdés, miért nem másként döntött. Miért kezd el valaki futballozni, miért kezd el

valaki militáns dolgokkal foglalkozni? Számomra rendkívül meglepő volt, amikor egy

ismerősöm arról beszélt, hogy ő tíz-tizenkét évesen késeket faragott magának, pisztolyokat, s

arról ábrándozott, hogy idegenlégiós lesz. Másvalaki egyszer csak arra jön rá, hogy női

ruhában érzi jól magát. Nekem az életben eszembe nem jutottak volna ezek a dolgok.

Te arról ábrándoztál, hogy irodalomtudós leszel?

Ilyesmiről senki sem ábrándozik, csak egyszerűen valami előttem ismeretlen oknál fogva

elkezdtem olvasni. Sokat. Volt egy viszonylag használható könyvtárunk, és már egészen kis

koromtól kezdve rengeteg könyvet olvastam. Emlékszem, hogy a Légy jó mindhaláligot

harmadikos koromban olvastam el, sőt kialakult bennem egyfajta versenyszerűség az olvasás

tekintetében.

Ezt megosztottad valakivel, vagy ez egy belső verseny volt?

Dehogy, ezt nem mondtam senkinek. Szóval mindig olvastam, mindig könyvet vettek nekem,

meg könyvet akartam vetetni, meg aztán magam is könyvet vettem. Olyanról szó sem volt,

hogy én író akarjak lenni. Aztán valamilyen okból mégiscsak megírtam egy verset tizenöt

éves korom körül, és aztán elkezdtem tudatosan olvasni. Nagy hatással volt rám például egy

kortárs német lírai antológia a hatvanas évekből, Hans Arptól Helmut Heissenbüttelig.

Iskolai hatás?

A gimnáziumi tankönyvben volt egy Henri Michaux-vers, amire ma is emlékszem. A magyar

irodalom klasszikusai akkoriban nem igazán érdekeltek, szinte kizárólag a kortárs írók,

költők. Nádas Péter, Tandori Dezső, a Próbaút antológiában megjelent szövegek. Főként

német és francia szerzőket olvastam, Rimbaud, Camus, Beckett vagy a cseh Holan volt rám

nagy hatással.

Miért pont ezeket? Mondta neked valaki, hogy ezeket kéne olvasnod, vagy csak véletlenül

jutottál hozzájuk? A tájékozódás akkoriban még nem volt olyan egyszerű, mint ma.

Abban az időben, a nyolcvanas évek közepén-végén egy egyszerű vidéki könyvesboltban is

olyan könyvekhez lehetett hozzájutni Dél-Szlovákiában, az én esetemben Zselízen, mint

Nádas Emlékiratok könyvéhez vagy Beckett trilógiájához. Egy vágyott könyv megpillantása

olyan érzés volt számomra, mint amikor szerelmes az ember. Nádas regényét 1987-ben,

Beckett trilógiáját 1988-ban vettem meg, és alig bírtam kivárni hazafelé, hogy végre

belenézhessek.

Azt mondtad régebben, hogy az első verseid lopás következtében jutottak az Irodalmi

Szemléhez.

Igen, ez már egyetemi éveim idején volt, huszonegy éves koromban, 1991 táján, amikor

Mórocz Mari ellopta a verseimet tartalmazó füzetet, legépelte, bevitte az akkor Grendel és

Hizsnyai által szerkesztett Irodalmi Szemlébe. Akkor tudtam csak meg, hogy mi a helyzet,

amikor Mari szólt, hogy Hizsnyai beszélni akar velem a verseimről.

Milyen publikálási lehetőségek voltak abban az időben?

Én nem akartam publikálni! Egy meghatározhatatlan dac miatt, hogy a verseimet ne olvassa

senki. Abszolút nem volt meg bennem, ami a mai fiatalokban talán nagyon helyesen megvan,

hogy megmutassák magukat. Épp ellenkezőleg: én totálisan elrejtettem az egész írásdolgot,

úgy gondoltam, én magamnak írok, ehhez senkinek semmi köze.

Nagyon furcsa hozzáállás.

Nem tudom, miért volna az. Én el tudom fogadni…

Egyetemi lap?

Alakult volna egy egyetemi lap, a Vitamin, de nem lett belőle semmi. A forradalom után, ’89

után indult volna. Lett volna erre reális esély, bár én akkor Pesten voltam részképzésen, nem

vettem részt benne. Egyébként a Vitamin első számainak összes anyaga nálam van, ezt

kevesen tudják.

Pozsonyi egyetemi éveid alatt volt-e meghatározó tanáregyéniség, szellemi műhely, baráti

társaság, amit mindenképpen meg kéne említeni?

Ebben is csalódás ért, végül is, mert naiv voltam, akkoriban, a szocializmusban vagy a

kommunizmusban egy tizennyolc éves gyerek szerintem sokkal naivabb volt, mint ma,

amikor az internet meg a média erős befolyása alatt állnak. Én meg különösen naiv vagyok

ma is, minden tekintetben. Én azt hittem, hogy magyar szakra olyanok mennek, akik mind

írnak, vagy legalábbis végigolvasták a világirodalmat. Irodalomról nem beszélgettünk

komolyabban. Megvoltak az ökörködések, a viccek, nagyon jó társaság volt, tényleg, de amire

én számítottam, az nem. Egyetlen élményem volt, még elsőévesen, amikor komolyan

beszélgettünk irodalomról, Mislay Edittel meg Buchlovics Petivel a Mihály-kapu alatt

beültünk valahova, vastagon hullott a hó, és a Mester és Margaritáról beszélgettünk, most is

emlékszem, az nagyon izgalmas volt.

Ennyi?

Na jó, a későbbiekben ott volt Stofko Tomi, a vele folytatott beszélgetések. De nem nagyon

volt más. Az az igazság, hogy az egyetemi képzésről se tudok nagyon jókat mondani. Össze

tudom hasonlítani a magyarországi színvonallal. Abszolút autodidakta módon történt az,

ahogy én elkezdtem pályafutásomat az irodalomtudományban.

A ’90-es évek ún. elméleti bummja téged hogyan talált? Nyilván Pozsonyban intézményesen

nem találkoztál ezzel, és hogy nem találkoztál, előny volt-e vagy hátrány?

Mindig hátrány, ha az ember nem kapja meg az alapokat. Úgy éreztem, hogy nem kapom meg

Pozsonyban az alapokat, a nulláról indultam. Én nem írtam egyetemista koromban

tanulmányokat meg kritikákat, szemináriumi dolgozatot se nagyon. Az első szemináriumi

dolgozatom viszont aztán meg is jelent a Szemlében, Milan Kundera Jakab és az ura című

regényének hangjátékváltozatáról írtam, valamikor ’93-ban. Azt is csak azért vittem el, mert

Pozsonyban szerettem volna maradni, és az Irodalmi Szemlében, mint szerkesztő. Akkor már

a Csehy Zolival elég sok időt töltöttünk együtt, ő szerkesztő volt Tőzsér mellett, innét jöhetett

az ötlet. Tőzsérnek megtetszett, betette a lapba, és maga mellé vett. Két hónapig voltam

szerkesztő. Mondhatni egzisztenciális kényszer hatására kezdtem tehát betagozódni az

irodalmi életbe.

Miért kezdtél kritikát írni?

Az akkor még kötelező katonai szolgálatot úgy sikerült csak elkerülnöm, hogy hazakerültem

tanítani. Hazamentem tehát, Kéméndre, az általános iskolába, és lehet, hogy akkor döntöttem

el, hogy elkezdek rendszeresen írni és publikálni.

Lehet, hogy éppen azért, mert kikerültél a pozsonyi szellemi környezetből?

Igen, volt egy igény magammal szemben.

Hova küldözted az írásaidat?

Verseimet leginkább a Hizsnyai-féle Kalligramba, kritikákat, tanulmányokat a Tőzsér-féle

Irodalmi Szemlébe, aztán a ’90-es évek végén jöttek a magyarországi lapok.

Konkrétan?

Első helyen a Bárkát kell említenem, úgy emlékszem, Elek Tibor keresett meg, éveken

keresztül e-mailezgettünk úgy, hogy nem is találkoztunk. Akkoriban elég sok előadást

tartottam Pozsonyban, az Írószövetségben. Fónod Zoltán, a szervezet akkori elnöke hívott

rendszeresen, egész komoly rendezvények voltak, az ún. pozsonyi irodalmi élet színe-java

összegyűlt. Valójában ott ismertem meg a szlovákiai magyar írókat, ott kerültem bele a

szlovákiai magyar irodalom kontextusába, ha lehet így mondani. Meg aztán ne felejtsük el,

hogy Csehyék akkor indították a Szőrös Kőt, és onnét is mutatkozott egy igény, hogy

foglalkozzak irodalomkritikával, a fiatal generációval. A ’90-es évek közepétől már nálunk is

egy pezsgőbb irodalmi élet volt kialakulóban, különféle csoportok alakultak ki a szlovákiai

magyar irodalomban is: az Irodalmi Szemle, a Kalligram, a Szőrös Kő körül, felkérések

érkeztek, és én úgy szerettem volna megírni ezeket a szövegeket, hogy bennük legyen az a

tudás, ismeret és tapasztalat, amely a kortárs magyar irodalomtudományban ekkoriban

megjelent.

Az első könyved, A kapus öröme a tizenegyesnél 1999-ben jelent meg, tehát éppen tíz éve.

Ezért is gondoltam, hogy szülessen ez a beszélgetés egy évtizednyi könyvtermésnek az

apropóján. Keserű Jóska azt írta ezzel a kötettel kapcsolatban, hogy te berobbantál a

szlovákiai magyar kritika légüres terébe, amit Grendel sivatagos területnek nevezetett. Vagyis

te úttörőnek számítasz. Hogy élted ezt meg? Voltak-e irigyeid, konfliktusaid? Az idősebb

generáció hogy fogadta ezt?

Abban, hogy ilyen kitüntetett figyelem irányult rám (annak idején Szeberényi Zoltán még

olyanokat is leírt, hogy megszületett a felvidéki magyar kritikus), hogy rengeteg felkérés

érkezett, a Kalligram, a Szemle, az AB-Art Kiadó és az Írószövetség részéről is,

mindenképpen nagy szerepe volt annak, hogy a szlovákiai magyar irodalmi konstrukcióból

hiányzott egy igazi kritikus.

Ráadásul az új nyelveket használó kritikus…

Igen. Ez tényleg légüres tér volt, és ebben talán tényleg nagyot szólt, érdemeimen felül is

szerintem, amit én csináltam.

Mit szóltak ehhez az idősebb generáció tagjai? Felfoghatták volna ezt egyfajta

hatalomváltásként is, nem?

Nem, sőt, Fónod mindig is támogatott, ő hívott meg az írószövetségi előadásokra. Tőzsér

ugyanúgy. Talán Zalabaival kapcsolatban éreztem némi feszültséget, de az régebbi keletű

dolog volt, még az egyetemen alakult ki. A diplomamunkámat ugyanis visszautasította, nem

javasolta megvédésre. Én úgy végeztem a pozsonyi egyetemen (talán azóta sem volt ilyen

eset), hogy nekem nem volt konzulensem, két opponensem volt. Visszamenőleg átminősítette

magát.

És ez folytatódott a doktori eljárásnál is.

Nem tudom, Zalabaiban miért volt meg ez az ellenérzés. Megjelent ugyan róla egy írásom,

ami mindenképpen befolyásolhatta a mi kapcsolatunkat, de az jóval az egyetemi

tanulmányaim után íródott. Zalabai egyébként nagyon érdekes figura volt, benne megvolt az a

tudás, hogy ő legyen a várva várt „kritikus”, de végül is a ’90-es évek a Verstörténés című

kötetével már inkább egy leszálló ág volt az ő pályáján. Ő sem tudott kialakítani maga körül

egy iskolát, kinevelni egy új kritikusgenerációt. De voltak olyan órái, amelyekről úgy jöttem

ki, hogy végre hallottam egy olyan előadást, ami tényleg egyetemi szintű volt. Sajnos nem a

huszadik századi irodalomról.

Most mi a helyzet? Szerinted hol tart ma az ún. szlovákiai magyar kritika? Milyennek látod

mondjuk az elmúlt 15 évet ilyen szempontból?

Nem tudom, hogy működnek-e egyáltalán ezek a keretek, hogy szlovákiai magyar kritika.

Biztosan jogosan mondják sokan, hogy az itt megjelenő könyvekre kevés figyelem irányul,

nem írnak róluk kritikát stb., stb. Viszont az, aki valamilyen elvárást támaszt a kritikával

szemben, nem az irodalom természetes folyamatai felől gondolkodik, hanem számonkérést

gyakorol.

Vannak kollégák, akik nemzedéktársaid vagy fiatalabbak, és nem feltétlenül a szlovákiai

magyar irodalomról írnak.

Igen, volt egy nagy elvárás, amikor 2000 körül megjelent az új ún. kritikusnemzedék:

Benyovszky Krisztián, Kocur Laci, Keserű Jóska és mások. Jött ez a nemzedék, és mindenki

azt várta, hogy majd ők kritikusok lesznek, s végigrágják magukat a kortárs és nem kortárs

szlovákiai magyar irodalmon. De hát kiderült, hogy mindez illúzió. Én ezt mindenképpen

pozitívumként értékelem, mert ők ébresztették rá arra a helyi íróközösséget, hogy nincsen

helye semmilyen hamis elvárásnak, hamis szolgálatkoncepciónak. Ma már egészen

természetes dolog, hogy Csehy Zoli a reneszánsz irodalommal, Polgár Anikó Catullusszal,

Benyovszky a krimivel, Keserű József Krúdyval foglalkozik. Miért is kéne helyi jelentőségű,

regionális irodalommal foglalkozni? Tágulnak a horizontok.

Első köteted, A kapus öröme a tizenegyesnél Madách-díjat hozott, ami szokatlannak tűnt,

egyrészt azért, mert első kötetre kaptad, másrészt azért, mert nem szépirodalom elsősorban,

bár azért van némi átjárás, ahogy az alcím is mondja: Esszék, tanulmányok, látomások

vannak benne. Volt a díj után valami elvárás irányodban, ami esetleg nyomasztóan hatott

rád?

Elvárás ki részéről?

Akár külső, akár belső…

Nem teljesen értem a kérdést. Nálam nem így működnek a dolgok.

Amikor a könyveidet lapozgatom, sajátos határátlépést látok a szövegeidben: a szépirodalom

meg a kritika egymásmellettiségét, vagy a kritikagyűjteményekben együtt szerepel a

verseskötetről, próza- vagy drámakötetről és mondjuk tanulmánykötetről vagy monográfiáról

szóló írás, egy köteten belül. Vagy a vírusszövegek, idiótamesék is egyfajta határátlépő

szövegek, vagy mondjuk A perverzió méltóságában nem szerzőként tünteted fel magad,

hanem szövegválogatóként és utószót szerkesztő tudósként, vagy a gyerekkönyvnek tűnő Állati

nyelvek, állati versek nem teljesen gyerekvers, vagy a Parti Nagy monográfiában a recepció

számbavételében nem teszel különbséget a kritika, tanulmány, interjú között például

műfajilag. Mennyire érzed hierarchikusnak a szövegeket?

Mindegyik eset más szerintem.

Én csak a határátlépés sokféleségére utaltam az előbbi felsorolásban.

A kapus öröme első kötet volt, ami szükségszerűen mindig heterogén. Az Olvasáserotika egy

elvetélt koncepciónak köszönhette a megjelenését. Igaza volt Keserű Jóskának, hogy az

élvezet szövegei műfaji jelölés két írásra terjeszthető ki leginkább, az Esterházyról meg a

Csehyről szóló írásra. Lett belőle tehát egy tanulmánykötet, mely végül is az előszó

koncepcióját nem teljesítette be, illetve csak bizonyos szövegek. Persze ezt a koncepciót rá

lehetne húzni magára az irodalmiság egészére is, tehát az írást eleve mint élvezetkeltést, az

olvasást mint gyönyört vagy élvezetet tárgyalni. A széttartás alakzatai egy szigorú koncepció

miatt fedte egy generáció „teljes” spektrumát. Egy generáció jelentős teljesítményeit lírában,

epikában, drámában, irodalomelméletben, irodalomkritikában. És innét érthető a

beszélgetések szerepe is, hogy próbáljuk meg ezt a gazdag területet bemozogni. A

verseskötetek általad említett határátlépése megint teljesen más okok miatt jött létre. De úgy

gondolom, hogy ezek a nem tiszta, diverzáns jelentések számomra is izgalmasabbak, és

sokkal erőteljesebb hatást gyakorolnak az olvasóra is.

Zavarba ejtik, provokálják. Ez szándékos?

Persze, tudatosan. De hogyha kényszer, akkor nagyon kilóg a lóláb, amit aztán az ember

magának se vallana be. A perverzió méltóságánál például abszolút nem egy kényszer volt,

hanem játék inkább, mondjuk a szerzőséggel.

Az irodalmi köztudatban milyen a műnemek vagy műfajok hierarchiája szerinted? Minek van

most nagy súlya: verseskötetnek, regénynek, kritikának?

Szeretném azt hinni, hogy a jó irodalomnak. Nem hiszem el másoknak, hogy létezik műfaji

rangsor. Annak van súlya, ami kivívja maga számára a befogadók kíváncsiságát.

Neked van valamiféle belső hierarchiád? Mondjuk mikor verset írsz, az ugyanolyan, mint

amikor kritikát írsz? Akkor is az működik elsődleges szempontként, hogy a szöveg jó legyen?

Ha megírsz egy zseniális kritikát, azt magasabbra tennéd, mint egy átlagos verset?

Persze. De mindenképpen többre tartom a szépirodalmi művet a saját magam számára. Ha egy

jó kritika meg egy jó vers közül kéne választanom, akkor mindenképpen a jó vers a nyerő.

Azért mégiscsak van tehát egy sorrend. Amikor besorolnak, mert besorolnak, neked mi hízeleg

jobban, ha elsősorban költőként vagy elsősorban kritikusként tartanak számon?

Nem hízeleg semmi. Vagy akkor legyen az, hogy minden.

A kritikaírás jelentős tevékenységi terület nálad. Szerinted mi a kritika szerepe, feladata,

küldetése?

Végül is nagyon sok szerepet tulajdoníthatunk a kritikának. A kánon szempontjából például

irodalmi továbbhagyományozódási és értékkiválasztási funkciói mindenképpen vannak.

Azonban amit egy napi kritika lát a műből, annak semmi köze ahhoz, hogy az élő irodalom

majd milyen úton megy tovább. Hogy mi a kritika feladata? Nincs ilyen, hogy feladata.

Kialakult egy forma, egy irodalmi forma, amelynek része a kritika, és a holt erő ezt a formát,

amiben mi élünk, hogy van kritika, ezt görgeti tovább.

A kritikus pozíciója hatalmi pozíció is, nem?

Hatalmi pozíció mindenképpen, de a könyvek is, a vers is hatalmi pozícióban van, ha

megjelenik. Minden írásmű hatalmi pozícióban van.

A kanonizátori, kritikusi szerep egyébként mekkora felelősséget jelent?

Van olyan, amikor a kritikus nem kanonizátor. Ismerünk gyenge kritikusokat is, akiknek a

véleményére senki sem ad. Olyan kritikákról is beszélhetünk, amelyek senki figyelmére nem

tarthatnak számot, a kutya sem olvassa el, mert lényegtelennek tűnnek. Általános a

szépirodalom gyengeségéről beszélni, de ugyanígy beszélhetünk a kritika gyengeségéről is.

A kritika is akkor jó, ha jól van megírva. Segítség meg ártalom is lehet, ha valakiről

megjelenik egy kritika?

Attól függ, hol, milyen lapban jelenik meg a kritika, ki írta, ki olvassa, milyen argumentáció

jelenik meg benne. Nehéz kérdések ezek, mert mind a jövőre apellálnak. Ám az értékről csak

saját félreértelmezésünk tudatában tehetünk kijelentéseket. Van egy irodalmi élet, ami most

működik, ebből következtetést levonni a jövőre meg a kánonra nézve nagyon nehéz.

Számít tehát, hogy ki szól, kinek szól, hogyan szól és miért szól. Ezt a négy kérdést te hogy

súlyoznád?

Fontos az, hogy egy kritikus azért ír egy műről, mert belső késztetést érez, vagy azért, hogy

felkérésre? Nem a végeredmény számít? Mindezek a dolgok csak arra a nem argumentálható

tényre vezethetők vissza, hogy jól van-e megírva az a kritika vagy sem. És én el tudom

képzelni, hogy ugyanarról a műről megíródhat negatív és pozitív kritika is annyira jó

argumentációval, hogy mind a kettőnek hiszek, mind a kettőt elfogadom. Csak a jól megírás

számít. Persze, feltehetjük a kérdést, mi a jól megírt kritika.

Mi tehát?

A nyelv kezelése, ahogy bánik a nyelvvel. Ezért van az, hogy amit te határátlépésnek érzel, az

tulajdonképpen nem is határátlépés, mert ugyanúgy a nyelvvel dolgozik, a nyelvet dolgozza

meg egy kritikai szöveg is, csak másképpen, más kontextusban.

Más szabályok szerint. Említetted, hogy az irodalmi életben nagy szerepet játszik a szerzői

név. A kritikusoknál is működik ez. Lehet olyan, hogy egy eddig ismeretlen kritikus, akinek

nincs neve még, ír egy zseniális kritikát, és felfigyelnek rá? Mi az esélye?

Persze, amikor Urfi Péter írt egy kritikát, mely azzal kezdődött, hogy Nádas Péter hülye,

rögtön felfigyeltek rá…

Ez eleve szentségtörésnek számít, nem?

Hát igen. Meg hát ez így eléggé durva és védhetetlen mondat, Urfi szerint is, de aztán a

kritika arról szól, hogyan fejti ki ezt az állítását. Persze Farkas Zsolt indulása is hasonló volt,

csak akkor még Balassa Péter volt a céltábla.

Kinek a kritikai munkásságára figyelsz? Kiknek olvasod szívesen a kritikáit?

Minden kritikát szívesen olvasok. Például az Irodalom Visszavágnak volt egy kritika rovata,

ahol voltak számomra vállalhatatlan és nevetséges kritikák, én azokat is nagyon szívesen

olvastam.

Szórakoztál rajtuk?

Vagy felnyomódtam. Néha úgy érzem, az embernek gyenge verseket is kell olvasnia, meg

gyenge kritikákat meg gyenge tanulmányokat, hogy lássa a különbséget. Nem csak

remekműveket kell olvasni, nem csak az jár haszonnal. Csak hát ugye kevés az idő.

Mi az, ami felbosszant téged egy kritikában?

Az igazságtalanság, semmi más. Ha kilóg a lóláb. Ha elárulja magát a szöveg.

De mi az igazságtalanság egy kritikában? Ha túldicsér vagy túlságosan lehúz valakit?

Ha nincs megfelelő argumentáció, ha látom, hogy nem a nyelvből következnek a

megállapítások, hanem valami külső tényező van jelen, ha tudok következtetni a viszonyokra,

amelyek a kritika mögött állnak.

Másik kritikaköteted, a Penge 2009 decemberében látott napvilágot. A Penge az Új Szó

sajátos kritikai rovata. Úgy tudom, ezt a rovatot te találtad ki. Miért indítottad el?

Igen, jó az információd, 2006 júniusában találtam ki a rovatot és a címet, s nagyon örülök,

hogy Csehy Zoltán, Zólya Andrea Csilla, Radics Viktória és Csanda Gábor nyomán ma is élő

kritikai fórumról van szó. Eredetileg a szlovákiai magyar irodalmi élet visszásságai hívták elő

bennem az igényt: kimondottan a szlovákiai magyar (irodalmi) közeg számára gondoltam ki a

rovatot. Önértésként a magam számára. Hogy milyen az a közeg, ahol állami támogatással

jelennek meg tucatszámra kötetek, pusztán azért, hogy a kiadójuk meg tudjon élni belőlük – s

amely kötetekről egyetlen kritika, egyetlen jelentős értelmezés sem születik, nem véletlenül.

Hogy egy jelentéktelen szerző jelentéktelen kötetterve éppúgy állami támogatást kaphat, mint

egy jelentős alkotás – a pénzelosztás könyvkiadói logikájának köszönhetően. Hogy hiányzik a

napi kritika, amely fel meri vállalni a negatív értékítéletet is egy olyan közegben, ahol szinte

mindenki ismerőse mindenkinek. Nagyon erős kritikai igény élt bennem a szlovákiai magyar

irodalom kontextusa iránt.

A rovatban szerepel egy tízes értékskála, ami bizonyára váltott ki visszhangot, sőt indulatokat

is. Voltak, akik személyeskedésnek vették, ha nem kapták meg az általuk elképzelt pontszámot?

Bizonyára voltak ilyen írók, de annak érdekében, hogy felmutathassak egy argumentált

értékeken alapuló irodalmi hierarchiát, vállalnom kellett ennek a kockázatát. Csak remélni

merem, hogy egyetlen kritikám sem volt személyeskedő, mindig a szövegre próbáltam

összpontosítani, annak előfeltevéseit kibontani. Nem a szerző érdekelt ebben az esetben,

hanem a szöveg. És nem szabadott személyeskedővé válnom, hiszen az volt a célom, hogy

egy szűkebb közösséget – a szlovákiai magyar olvasótábort – elgondolkodtassam az irodalmi

érték és értéktelenség kérdéseiről. A pontozási rendszerre éppen ennek érdekében volt

feltétlen szükség.

Nem volt kimerítő a heti penzum?

Hát, az egy betyáros fogadalom, hogy minden héten elolvasok egy könyvet, és írok róla

másfél-két flekkes kritikát. Olvasni kellett. De ha az ember hisz valamiben, és még élvezi is,

akkor eszébe sem jut az a szó, hogy „kimerítő”. Nem volt kimerítő. Sőt: volt olyan, hogy

négy-öt könyvvel előtte jártam a megjelenésnek.

Gyártottad sorozatban?

Ezt még véletlenül sem mondanám, hiszen nem szériagyártásról van szó, ez irodalom. De ezt

a másfél-két flekkes szöveget gyakran szinte úgy írod meg, mint egy verset, egyetlen

lendületből. Igen, voltak olyan könyvek, amelyekről a kritikát egy-másfél óra alatt meg

lehetett írni, és voltak, amelyeken napokig gyötrődtem, kerestem a nyelvet.

Olyan ez, mint egy kritikai haiku?

Lehet így is nevezni, ha neked tetszik ez a kifejezés...

Elég heterogén az anyag. Te választottad ki a könyveket? Tudatosan vagy véletlenszerűen

történt mindez?

Természetesen én választottam ki minden könyvet, senki sem szólt bele sem ebbe, sem az

értékelésbe. Nem javasoltak könyveket, nem hívták fel a figyelmemet bizonyos művekre. Az

én tudatos választásaim ezek a könyvek. Voltak olyan kötetek, amelyekről feltétlen írni

akartam, előre tudtam, hogy kihagyhatatlanok. Mindenképpen szerettem volna felmutatni,

hogy mit tartok a kortárs irodalomban értéknek, és ehhez képest mi az, amit kevésbé. Az is

teljes mértékben tudatos volt, hogy legyenek olyan könyvek, amelyek tízpontosak, és

legyenek olyanok, amelyek egypontosak; én ezt így tartottam és tartom fairnek. Nem jó, nem

korrekt, hogy ha valaki elvállal egy ilyen kritikai rovatot, akkor csak hét vagy öt ponttól

fölfelé értékel. Ezt fel kell vállalni ebben a közegben is. És hát igenis fölvállaltam akár

ismerős vagy jóbarát, akár ismeretlen könyvére is az egypontos negatív kritikát is, aminek

persze voltak is következményei.

Csak nem jelentettek föl, nem bántalmaztak?

Jaj dehogy! Nem, nem! De telefonok, e-mailek azért voltak.

Számonkérések?

Szemrehányás, igen. De hát végül is ez vele jár, fel voltam készülve rá.

Az irodalmi lapok havi, kéthavi vagy negyedévi rendszerességgel közölnek kritikákat. Ez pedig

egy Új Szó-s sorozat, tehát a napi sajtóban jelent meg. Szerinted Magyarországon most

milyen színvonalú a napi sajtóbeli kritika?

Ebből a szempontból főként az ÉS-t, a Népszabadságot és a Magyar Narancsot követem

rendszeresen. A színvonal gyakran attól függ, hogy ki írja a kritikát. Az Élet és Irodalomban

színvonalas a kritikarovat, és nézegettem is ezeket a kritikákat, hogy milyen a hangnem, mit

lehet kezdeni a zsebkendőnyi területtel. Mert ez probléma volt számomra az elején: el kellett

döntenem, hogy a másfél-két flekkbe mi fér bele, miről lehet írni. Azt is át kellett gondolnom,

hogy milyen nyelvet használjak, hogy érthető legyen az Új Szó olvasói számára. Továbbá

problémaként merült föl számomra, hogyan tudom megfelelően argumentálni másfél

flekkben, hogy mit tartok a választott műben értékesnek és mit bírálhatónak. Kritikákat

akartam írni, nem recenziókat, mert nem az ismertetés volt a célom, hanem egy erőteljes

kritikai attitűd által megjelenített, hangsúlyosan értékközpontú értelmezés felmutatása. A

sorozat címe, a Penge is erre utal.

A Penge címet is te találtad ki?

Hát persze, igen. Egyrészt a szike, a sebészkés mentén értelmezhető, mint arra több olvasó

asszociált is, tehát hogy a kritika boncolja a könyveket, sőt esetleg gyógyító funkciót tölt be,

didaktikai értelemben. Persze ez így mulatságos és némiképp hamis értelmezés. Másrészt a

penge, pengés, vagyis a kiváló, kitűnő jelzőket asszociálja, azaz hogy jó esetben a kritikus

éles elmével áll a témához – mint arra például Mizser Attila hívta fel a figyelmem. Tehát ez a

szó elég sokértelmű és megfelelő is volt. Talán a 2006-os budapesti könyvhéten kattant be,

egy Szigeti Lászlóval és Gazdag Józseffel történt beszélgetés közben, után…

2006 nyarától 2007 nyaráig írtad a Penge-kritikákat. A 2009-es kötetbe rendezéskor tehát

már egy bizonyos időtávlatból nézted ezt az egészet. Módosult-e, elmozdult-e valamelyik

szöveg azóta benned? Meg hát ugyanannak a szerzőnek megjelent azóta már újabb könyve.

Hogy ugyanannak a szerzőnek megjelent egy erősebb vagy gyengébb kötete, az nem

befolyásolt, mert például az említett Mizser Attilát én nagyon jó költőnek tartom, a Penge-

sorozatban elemzett regényét viszont a szerző pályáján mellékvágánynak, egy gyenge

állomásnak fogom fel ma is. Holott tudom, hogy pályázatot nyert, olaszra is lefordították, ami

szlovákiai magyar viszonylatban egy unikum, és nálunk sajnos szinte semmilyen figyelemben

nem részesült ez a tény, illetve az Alföldben is egy nagyon pozitív kritika jelent meg róla…

Ennek ellenére fölvállaltam a véleményem, megpróbáltam argumentálni azt, úgy gondolom, a

magam szempontjából talán nem is sikertelenül, és fölvállaltam az adott pontszámot ebben az

esetben is. Én így gondoltam becsületesnek, s a barátságunk azóta is megmaradt. Ahogy

újraolvastam a kötetet, rájöttem, hogy szinte semmit sem változtatnék a kritikákon, sem a

szöveg szintjén, de még a pontokon sem, ha már mindenképpen pontokban gondolkodunk.

Nem tudom, ez most jó-e vagy sem…

Olvasói visszajelzés volt-e a sorozat megjelenésekor?

Volt, mindenféle. Nem mondom, hogy rengeteg, de hogy felkavart bizonyos állóvizeket, hogy

nyüzsgést okozott a szlovákiai magyar irodalom berkeiben, az bizonyos. Akárhová mentem,

ahol írók voltak, rögtön szóba kerültek az addig elemzett könyvek, illetve hogy ki lesz a

következő.

Áldozat?

Nem biztos, hogy áldozat, mert aki tíz pontot kapott, azt nem nevezném áldozatnak. Ráadásul

én nem szerzőkben gondolkodtam, hanem könyvekben, szövegekben. Az elemzett szöveg

áldozat? Nem inkább életre keltett bábu? A kritika ebből a szempontból herceg fehér lovon,

aki életre csókolja a halott szöveget Csipkerózsika-álmából. Aztán persze rögtön tükröt tart

eléje, kettejük elé… Mert hiszen a kritika tükre is a szöveg, amelybe belenéz.

Izgalom volt, hogy bekerüljön valaki egyáltalán?

Igen, volt olyan szerző, aki azt mondta, hogy reméli, az ő könyvéről nem írok, és ez szerintem

nagyon sokatmondó dolog. Ha egy szerző tudatában van annak, hogy amit kiadott a saját neve

alatt, az egy gyenge mű, akkor az minimum elgondolkodtató. Mert hát miért ne szeretné

minden szerző, hogy kritika szülessen a művéről? Igen, akadtak olyan írók, akik szinte

áldozatként várták a kritikát, és voltak, akik megköszönték. Egyiknek sem szabad túl nagy

jelentőséget tulajdonítani.

Mit vársz ettől a kötettől?

Egy kicsit ez is az egyetemi élettel van összefüggésben. Számtalan esetben előfordul, hogy

egy-egy szemináriumra rövid értelmezést, recenziót vagy kritikát kell írniuk a hallgatóknak,

ráadásul van egy választható kurzus nálunk, amelyen a kritikaírást lehet elsajátítani.

Reménykedem, hogy ez egy jó gyakorlati bevezetés, hogyan lehet röviden, tömören bizonyos

könyvekről írni. Tehát egy minta is lehetne akár. Azt mondjuk nem várom, hogy ennek a

kötetnek a nyomán fognak kanonizálódni bizonyos alkotások, mert ahhoz sokkal összetettebb

elemzések szükségesek. A praxist akartam bemutatni, egy folytonos önreflexiónak kitett

kritikus és önkritikus olvasói pozíciót.

A te esetedben, ha a köteteidet meg az egyéb publikációidat tekintem, a kritikusi-

tanulmányírói tevékenység túlsúlyban van a versíróival szemben.

Nem akarom magam József Attilához mérni, de ha a köteteit kézbe veszed, és a verseket

összehasonlítod a tanulmányaival és a kritikáival, ez utóbbi vaskosabb kötetet tesz ki.

Mégsem állítja a közvélemény, hogy inkább kritikus, mint költő. Ha Babits munkásságát

vesszük példának, az is hasonló. Gondolj az irodalomtörténeti munkájára, Az európai

irodalom történetére és az esszéire, tanulmányaira, kritikáira. Nem, Anikó, én úgy látom,

hogy a költő mindig kritikus is, tehát az lenne a furcsa, ha egy költő nem írna kritikákat.

De hát van egy csomó olyan költő, aki nem ír kritikát, sőt.

Hát, gondolod? Mondjuk kire gondolsz?

Szerintem általában nem írnak.

Hosszú névsort tudnék mondani a kortárs irodalomból, Schein Gábortól Borbély Szilárdig,

Csehytől Kukorellyig, Garaczitól Esterházyig. Mindnyájan kritikusok és esszéírók is.

Szerintem aki az irodalomban mozog, annak a számára mindenképp szükséges egyfajta

önreflexió, önmaga kontrollja is egyébként, illetve az írásnak a kiterjesztése, tehát hogy a

kritikaírás egy bizonyos nyelvet tesz lehetővé. Ráadásul nem lehet megspórolni a

szembenézést mások szövegeivel. Az óhatatlanul visszaüthet saját szépírói nyelvére is. Csak

bizonyos önjelölt vátesz költők gondolják úgy, hogy megírják a nagybetűs verset, és akkor ők

megtették, amit megkövetelt a kor meg a haza, és nincs tovább. És nincs egyetlen olyan

szövegük sem, amely az irodalom folyamataival szembenézne. Szlovákiai magyar „költők” és

„írók” hosszú sorát tudnám neked felsorolni, akiktől nem telt egyetlen oldalnyi önreflexióra

sem. Vagy a másik példa, amikor megszólal, és találkozol az esszéiben, kritikában egy

hihetetlenül egysíkú, egyszerű, monoton, kétpólusú, primitív irodalmisággal. Persze

véleményem szerint kimondottan jó, hogy megszólalt ebben a műfajban is, mert ezáltal

lehetőséget ad saját költészete „értékeinek” újraértelmezésére…

Azért attól még lehet valaki jó költő, ha nem végez ilyen háttérmunkát, nem?

Nem tudom, Anikó. Lehet jó költő, de a többség nem az. Ott nincs meg az elemi igény, hogy

valamiféleképpen nyilvánossá tegyék a szöveg és alkotás mögött álló gondolati folyamatot,

lírafelfogást, mert nincs ilyen gondolati folyamat, vagy éppen harmatgyenge. És ha mégis

megnyilvánulnak esszében, kritikában, akkor még érdekesebb a helyzet. Hiszen nem egy

példa van arra, hogy az ilyen alkotók szépirodalmi szövegeit egy-egy kritikus felértékeli. De

akkor én kíváncsian várom, hogyan birkózik meg ugyanezen alkotó esszéinek, kritikáinak

szellemi szakadékaival. Mert akkor felvetődik a kérdés: ez van a „sokrétűen” értelmezett

szépirodalmi teljesítmény mögött? Akkor a szerző szépirodalmi szövegeinek értelmezése nem

túlértelmezés? Egy Babits-irodalomtörténetet, Pilinszky-esszét, Nemes Nagy Ágnes-

tanulmányt évtizedek elteltével is elmélyülten olvashatunk, míg a kérdéses szerzők esszéi,

kritikái már megírásuk pillanatában gondolatszegénységben fuldokolnak.

Különleges állapot az, másképp olvasol, mondjuk egy olyan kritikát, amit elsősorban szépíró

ír? Különbség van például egy Kulcsár-Szabó Zoltán- vagy egy Márton László-kritika között?

Nem olvasom másként. Abból a szempontból persze mégiscsak másként olvasom, hogy

utóbbi esetben tudok vonatkoztatni a költő vagy író szépirodalmi műveire is, és ebből a

szempontból van egy plusz mozzanat, amivel ki tudom egészíteni a kritikát, illetve a szépírói

tevékenység jellemzőit. De nem veszem kevésbé komolyan vagy kevésbé komolytalanul,

éppúgy használható mindkettő. A kritika nyelvére és felismeréseire összpontosítok, nem az

életrajzi szerző tevékenységére.

Egyetemi oktatóhoz méltó módon megjelentettél két bevezetést. Az egyik bevezetésed A

széttartás alakzatai. Ez egy olyan antológia, amelyik vállaltan a fiatal irodalomról szól, és

olyan ambícióval fogtál bele, hogy a Csipesszel a lángot antológiához hasonlót tegyél le az

asztalra, mely a ’86 után fellépő nemzedék műveit elemzi. Ott több szerző szólal meg, itt meg

egyedül vállalkoztál a feladatra. Miért volt ez számodra fontos? Egyáltalán: miért érdekelnek

a kortárs irodalmi folyamatok?

Említettem, hogy elég sok felkérés érkezett korábban különféle lapok részéről, és nem csak

szlovákiai magyar szerzőkkel kapcsolatban. Ezek a felkérések általában fiatal írók, költők

köteteire vonatkoztak. Magyarországi ismerőseimmel beszélgetve a Csipesszel a lángot

mindig egy viszonyítási pont volt, és akkoriban a JAK-közgyűléseken is többen fölvetették,

hogy meg kéne csinálni az új Csipesszel a lángot-kötetet. De valahogy ezt nem sikerült

összehoznia egyetlen szerkesztőnek sem. A szigligeti táborok is nagy hatással voltak rám,

elég sok mindenkit megismerhetett ott az ember, nagyszerű beszélgetések részesei voltam.

Aztán ahogy átgondoltam ezt az egész fiatal irodalom-problematikát, rájöttem, hogy szinte

öntudatlanul is nagyon sok olyan kritikám és tanulmányom született, amely ebbe a témába

sorolható. Utána már tudatosabban kezdtem foglalkozni azzal, hogy csinálok egy új

Csipesszel a lángot-kötetet, ami persze el is tér a mintától, hiszen ebben beszélgetések is

vannak. A 3+1-es tagolódás is eltérő, hogy tanulmányok, kritikák, interjúk foglalkoznak a

témával, illetve a végén van egy destruáló ökörködés is. Én eredetileg egyébként valami

hasonló formátumban szerettem volna megjelentetni, mint ahogy a Csipesszel a lángot

megjelent, de aztán Szigeti lebeszélt erről, hogy nekem erre nincs szükségem, hogy ez a

koncepció önmagában is megáll. Végül is nem bánom, mert vizuálisan egy nagyon szép

kiállítású könyv lett belőle, Hrapka Tibornak köszönhetően.

Ebben a kötetben persze egyáltalán nem arról van szó, hogy valami egységes nemzedéki

fellépésről beszélnél, mint ahogy a címmel utalsz is erre, a nemzedékként való láttatásmódot

tudatosan elkerülted tehát. A nemzedéki szemlélet elég sokáig uralta a magyarországi

tudományos beszédmódot, nálunk szlovákiai magyar berkekben meg különösen jellemző, az

antológiák mentén való értelmezés, nem? Miért nem jó az egyébként?

Most gyorsan erre rávágnám, hogy mert nem így működik az irodalom, hanem inkább

beszédmódok meg nyelvek felől értelmeződik. Az irodalom nem generációs kérdés, nem

generációs projektum. Habár az is igaz, hogy vannak markáns generációk, amelyek gyakran

leváltanak egy megelőző nemzedéket, mondjuk a Nyugat nagyon jó példa erre, és most is

hallani hasonló hangokat a Telep-csoport kapcsán, de ők meg saját magukat számolták fel, az

egyéni teljesítményekre koncentrálva.

A széttartás alakzatai betölti azt a szerepet, amit felvállaltál vele? Voltak hangok, melyek

szerint az egyetemeken kötelező olvasmányként kellene használni, és vannak is

olvasmánylisták, amelyeken valóban megjelenik, láttam magyarországi egyetemi kurzusok

neten hozzáférhető ajánlott szakirodalom-jegyzékén.

Ennek örülök, de szerintem biztos nem tölti be azt a szerepet, mert a Csipesszel a lángot egy

kultikus könyv, A széttartás alakzataiból meg nem lett kultikus könyv.

Lehet, hogy később lesz, nem?

Á, nem hiszem. Meg arra is kell gondolni, hogy abban a kötetben egy egész generáció

mozdult meg az irodalomtudomány területéről is, az irodalmi élet jelentős spektrumát

mozgósította a kötet.

Lehet, hogy ott viszont kevesebb szépíróról volt szó, mint nálad.

Lehetséges, de én úgy gondolom, hogy mivel ez a virtuális irodalmi társadalmon belül egy ún.

össztársadalmi munka volt, óhatatlanul nagyobbat is ütött, mivel többen vettek benne részt.

De én elégedett voltam ezzel a kötettel, amikor összeállt. Persze vannak vakfoltjai, van egy-

két szerző, akit nem szabadott volna kihagyni belőle, így utólag úgy gondolom.

Mondanál konkrét nevet?

Például Dragomán Györgyöt említhetném. Abban az évben már megjelent az azóta sok

elismerést kiváltó regénye, ott is volt a könyvespolcomon, tervben is volt, de a könyv

megjelenéséig egyszerűen nem volt időm már elolvasni és írni róla. De hát azzal vigasztalom

magam, hogy minden könyvnek van valamilyen vakfoltja.

A másik bevezetés pedig A bevégezhetetlen feladat, amelybe szándékoltan a szlovákiai

magyar irodalomról szóló szövegeid kerültek be. Ez egy visszatérő motívum nálad, egyáltalán

a szlovákiai magyar irodalom fogalmával való foglalatosság, viaskodás.

Igen, de lehet, hogy én soha az életben nem néztem volna szembe azzal a kérdéssel, hogy mit

jelent a szlovákiai magyar irodalom, ha a környezet, a kontextus, az engem körülvevő

emberek részéről nem merült volna fel igényként, hogy akkor na válaszolj erre a kérdésre. A

90-es évek közepéig én abszolút nem foglalkoztam ezzel, nem érdekelt. De aztán újra és újra

szembe kellett néznem az engem körülvevő irodalmárok egy részének kérdéseivel, és elég sok

írásom született válaszként erre a kérdésre. A Somorjai Disputa nevezetű konferencia-sorozat

kimondottan emiatt jött létre.

Tehát volt egy olyan szándék, hogy meg fog születni majd az ún. szlovákiai magyar irodalom

története, és aztán lett belőle egy konferenciasorozat?

Hát ez egy kollektív tudattalan volt, mert a benne résztvevők sem mindig tudták, hogy ebből

egy ilyen irodalomtörténet fog megszületni, de végül is megszületett….

Egy alternatív irodalomtörténet.

Mondhatjuk. Bár én az irodalomtörténetet másként gondolom el, mint egy konferenciakötetet,

de hát a kötet sem nevezte magát irodalomtörténetnek. Néhány szerző részéről, akik főként az

idősebb generációhoz is tartoztak, erős ellenérzést tapasztaltam a szlovákiai magyar irodalmat

tárgyaló írásaim kapcsán. Viszont akkor említhetek egy másik, szintén az idősebb

generációhoz tartozó szerzőt, Tőzsér Árpádot, aki még nálam is élesebben fogalmazott a

szlovákiai magyar irodalommal kapcsolatban. Valahogy úgy, hogy ha van is szlovákiai

magyar irodalom, elég baj az neki. Én ilyesmit sosem mondtam, bár sokan az én nevemhez

kötik azt a megállapítást, hogy nincs szlovákiai magyar irodalom. Véleményem szerint úgy

nincs, ahogyan például Zalabai Zsigmond vagy Alabán Ferenc gondolta, hogy ez egy

specifikus irodalom lenne. Hogy a szlovákiai magyar irodalom valami speciális, különös

tapasztalatot közvetítő irodalom, amely a magyar meg a szlovák irodalom között helyezkedik

el, valamiféle kultúraközi helyzetben. Én ezt nem látom, tehát az én olvasási tapasztalatom

nem azt mutatja, hogy a szlovákiai magyar irodalomra óriási mértékben hatott volna a

szlovák irodalom, illetve hogy többségben lennének az olyan szerzők, akiknél megjelenik a

szlovákiai magyar lét specifikus tapasztalata. Duba Gyulánál megvan, Grendel Lajos

műveiben is, de Talamon Alfonznál és Gazdag Józsefnél nincs, Fábián Nóránál meg

éppenhogy angliai tapasztalat van. A lírában még kevésbé van jelen a speciális szlovákiai

magyar nézőpont, például Csehy Zoltán latinos verseiben, Polgár Anikó mitológiai

költészetében, Mizser Attila nyelvjátékos szonettjeiben nehéz felfedezni. Nem lehet

kiterjeszteni az irodalom egészére, nagy általánosításként azt mondani, hogy a szlovákiai

magyar irodalom az egy specifikus irodalom, és ebben és ebben eltér a magyarországitól, mert

épphogy nem így van. Bizonyos szerzőknél van ilyen specifikum, de nagyon sok szerzőnél

nincs, sőt vannak kimondottan olyan szerzők, akik úgy akarnak írni, hogy még véletlenül se

legyen. Vagyis a helyzet sokkal összetettebb, mintsem hogy egyetlen szempontból

általánosíthatnánk. Gondolj a Mizser Attila-féle költészetre, amelyben magyarországi, főleg

pesti szleng jelenik meg, de semmiféle helyi, coloure local nincs, viszont ebből a szempontból

Hizsnyai Zoltán költészetében megtalálhatjuk a helyi színt, a gömöri verseiben mondjuk.

Meg a te halálverseidben a szlovák szövegek.

Hát igen, bizonyos értelemben én is fölhasználom ezt. Másrészt ezek a specifikumok

utánozhatók, imitálhatók, ahogy a Csehy Zoli imitálja a Pacificus Maximus figuráján

keresztül a latin nyelvű költészetet meg a reneszánsz nyelvet, ugyanúgy egy magyarországi is

tudja imitálni a szlovákiai magyar tapasztalatot. Mint például Bánki Éva Esőváros című

regényében.

Vagy mint a Belga nevű zenekar.

Igen, ez egy nagyon jó példa. Tehát nem kérdés, hogy van olyasmi, amit szlovákiai magyar

tapasztalatnak nevezhetünk.

Főleg tartalmi értelemben?

Nyelvi értelemben is. Az viszont egészen más kérdés, hogy megjelenik-e ez a szlovákiai

magyar alkotók szövegeiben. Merthogy nem találni meg minden szövegben, sőt, éppenhogy

kevesebb az efféle textus.

Milyennek látod az itthoni irodalmi életet? Változott a 90-es évekhez képest?

Ha a szlovákiai magyar irodalom fogalmának hasznosítása szempontjából nézzük, akkor két

stratégia figyelhető meg. Az egyik felhasználja a szlovákiai magyar irodalom fogalmát vagy

ennek a különösségét, könyvek, esetleg életművek, intézmények épülnek erre. Grendel Lajos

regényei, a New Hont-tapasztalat tipikusan kisebbségi sorban lévő szubjektumnak a

tapasztalata. Vagy mondjuk H. Nagy Péter munkásságának egy jelentős szelete, hiszen

például írt szlovákiai magyar líratörténetet. Vagy a Forum Intézet tevékenysége, a Somorjai

Disputa, Csanda Gábor szervezésében. Vagy leginkább a SZMÍT, mint intézmény, Hodossy

Gyulával az élen, amely a szlovákiai magyar irodalmiság erősítésében érdekelt, díjakkal, a

Forbáth Imre-díjtól a Talamon Alfonz-díjon át az Arany Opus-díjig. Tehát vannak, akik

megpróbálják ezt a fogalmat felhasználni, tartalommal megtölteni. A másik stratégia viszont a

szlovákiai magyar irodalom fogalmát megpróbálja teljesen figyelmen kívül hagyni, egyfajta

határtalan irodalomban gondolkodik, a természetes kanonikus kapcsolódások mentén azt

próbálja érzékeltetni, hogy élő irodalomban nem a földrajzi kötöttségek uralkodnak, hanem a

természetes értékviszonyok. Én ezt látom Tőzsér Árpádnál, Csehy Zoltán és Polgár Anikó

tevékenységében, költészetében, de akár arra is utalhatnék, hogy a már említett fiatal

kritikusgenerációt sem nagyon érdekli a szlovákiai magyar irodalom. Nem azért foglalkoznak

szlovákiai magyar szerzőkkel, mert szlovákiaiak. Azt látom, hogy egyre kevesebb a látványos

konfliktus a két stratégia között, egyre kevésbé generációs jellegű. Ez a poétikai és

önreprezentációs stratégiák választásának a kérdése.

A tanulmánykötetek közben két monográfia is született a Kalligram Kiadó Tegnap és Ma

sorozatában, az egyik, a korábbi Talamon Alfonzról szól, a másik pedig Parti Nagy Lajosról.

Ezek is felkérésre születtek, vagy magad ajánlkoztál, és miért volt számodra fontos ezt a

munkát elvégezni?

Mindkettő felkérésre született.

Milyen tapasztalatokat szereztél menet közben?

Talamon Alfonz egy kevéssé kanonizált, fiatalon elhunyt, kevés szöveggel rendelkező szerző,

ráadásul még nem kristályosodott ki körülötte a recepció. Mint téma sokkal inkább igényelt

egyfajta úttörő szerepet, szorosabb olvasást. Az jelentett terhet, hogy kevésbé értelmezett

életműről van szó. Volt a szlovákiai magyar közegben egy erős igény arra, hogy kijelölhető

legyen a szerző helye, az életmű ereje a kortárs magyar irodalom kontextusában is, mert

Talamon a halála után egy félig-meddig kultikus szerzővé vált nálunk, mint a legtöbb fiatalon

elhunyt szerző.

Talán furcsa is volt, hiszen a sorozatban nagy nevek voltak.

Igen, találkoztam egy-két negatív kritikával, hogy Talamont nem kellett volna beválogatni

ebbe a sorozatba, de ez nem az én döntésem volt. Az egyezség úgy szólt, hogy ha megfelelő

argumentációval meg tudom írni, miért jelentős szerző Talamon, akkor bekerül a sorozatba. A

felkérés Szigeti Lászlótól érkezett, de Szegedy-Maszák Mihály döntött ez utóbbi kérdésben.

Parti Nagy Lajos esetében viszont, ha lehet, még nagyobb volt a teher, bár éppen fordítva,

mert egy rendkívüli módon dokumentált életmű az övé, nagyon sokat írtak róla, óriási a

recepciója, éppen ezért mindent végig kellett olvasni, mindent fel kellett gyűjteni. Tehát

rendkívül időigényes volt, ráadásul Parti Nagy esetében egy összehasonlíthatatlanul nagyobb

közeg volt kíváncsi, illetve várta a monográfiát, mert Talamonnak – valljuk be – egy

szlovákiai magyar kontextusban van jelentősége, de Parti Nagy Lajos a kortárs magyar

irodalom hatásában legerőteljesebb szerzői közé tartozik. Sokkal szerteágazóbb

viszonyrendszerekben, sokkal nagyobb méretekben, sokkal tágabb kontextusokban kellett

gondolkodni.

A Parti Nagy-monográfia radikális kísérlet, a monográfia műfajának provokációjaként is

olvasható. Tulajdonképpen itt két könyv is van, az egyik fut a páros oldalakon, a másik a

páratlanokon, van egy monografikus jellegű, ami a szerzői életmű kronológiáját követi, a

másik meg mintha egy posztmodernről szóló kézikönyv lenne.

Pontosan az a kettősség izgatott engem, amiről az előbb beszéltem az irodalomtörténet

kapcsán, a poétikai kulcskérdések mentén haladó tanulmánykötet és a hagyományos

monográfia szembeállítása. Míg az előző lehetőség esetében tartottam az olyan típusú

támadásoktól, mint amilyennek A magyar irodalom történetei volt kitéve, a másik, a kötetről

kötetre haladó mintegy klasszikus monográfia nem mondom, hogy egy kicsit unalmas volt a

számomra, de a biztonságnak a hamis illúzióját nyújtotta volna, ha végigmegyünk az

életrajzon, az életmű minden állomásán, akkor szépen rendszerbe tudjuk katalogizálni az

életművet. S akkor úgy gondoltam, egyszerre is lehetne működtetni a két stratégiát. Innét jött

ez a kettős szerkezet. De azért ez nem volt ilyen egyszerű, mert könyvészetileg is bonyolult

probléma. A kötet szerkesztője H. Nagy Péter volt, tőle kérdeztem, hogy szerinte lehetséges-e

ilyen, ő pedig kérdezte, hogy én már láttam-e ilyen könyvet, hogy a páros oldalakon egészen

más szöveg fut, mint a páratlanokon, merthogy ő még nem. Aztán Kiss Ágival, a tördelővel

értekeztünk erről a kérdésről, és ő meggyőzött, hogy lehetséges ez a forma. Ha nem lehetett

volna megoldani a párhuzamos tördelést, akkor valószínűleg egymás után következett volna a

két önálló szöveg.

Voltaképpen itt az olvasás linearitása van felmondva vagy felszámolva. Nem volt ez nehezítése

az olvasásnak?

Számomra vagy az olvasó számára?

Az olvasó számára.

Én ebbe nem gondoltam bele. Parti Nagy Lajos említette, hogy volt egy ismerőse, aki

megvette a monográfiát, és említette neki, hogy hibás példányt kapott, mert rosszul van

tördelve. Bár én rögtön az első oldalon felhívom a figyelmet erre a nem hagyományos

tördelésre, nem mindenki az elején kezdi olvasni a könyveket. Talán lehet, hogy végül is

nehezebb így olvasni, de megnyugtattam magam, hogy egyáltalán nem biztos, mert ha az

ágyon hanyatt fekve vagy akárhol olvas az ember, akkor sokkal könnyebb csak az egyik felén

olvasni a könyvnek, mint mindig újra meg újra megtörni a könyvet, és átmenni a másik

oldalra.

Sok tíz oldalnak kell ahhoz elolvasódnia, hogy rászokjon az ember.

Mindenesetre örülök. A könyv mint médium örök kihívás, a forma, s hogy az írás hogyan

képes megjelenni, hogyan tudja tágítani a forma kereteit. Ez tehát egy tágító lehetőség volt.

Állandó kísérletezés az, amit te folytatsz, minden könyv egy kicsit másmilyen. Még Parti

Nagynál maradva: szerkesztettél egy kötetet, mely a legfontosabb Parti Nagy-kritikákat vagy

tanulmányokat tartalmazza, ez a Tükördara. Te hogy definiálnád ezt? Mert vannak olyan

értelmezések, hogy ez egy harmadik könyv, ami a te nevedhez fűződik Parti Nagy Lajossal

kapcsolatban, ha a monográfiát két könyvnek vesszük.

Pálinkás György, a Kijárat Kiadó vezetője szólított meg, hogy készítsünk egy ilyen kötetet.

Ez egy sorozat egyébként, a Kijárat Kiadó kiskönyvtár-sorozata, amelyben például Kertész

Imréről, Nádas Péterről jelentek meg tanulmányok, tehát mindenképpen figyelembe kellett

vennem ennek a sorozatnak a szabályait, illetve a kötetnek a nagyságát, hiszen mondtam, a

Parti Nagy-recepció irdatlanul nagy, kb. 300 kritika, tanulmány, recenzió szól a munkáiról,

ebből kellett kiválasztanom azt a néhányat. 15-16-ot. Valamelyiknek csak részlete jelent meg.

Mindenképpen azt is szerettem volna, hogy minden kötet szóba kerüljön, és Parti Nagy

Lajosnak sok könyve van, tehát ez is eleve behatárolta a lehetőségeket.

A kiadó beleszólt ebbe, vagy teljesen szabad kezet adott?

Teljesen szabad kezet kaptam, én válogattam.

A szerzővel egyeztettél?

Nem, egyáltalán nem. A monográfiát egyébként még megjelenés előtt elküldtem a szerzőnek,

aki átolvasta, volt egy-két megjegyzése, de nem volt mit javítanom, eszerint elfogadta.

Egyébként Parti Nagy ajánlott Pálinkás György figyelmébe, valószínűleg a monográfia miatt.

Tehát valóban egyenes következménye volt ez a monográfiának. Meg ez azt is jelenti, hogy

Parti Nagy elfogadott téged.

Csak remélni merem. Azt tudni kell, hogy Parti Nagyot rengetegen szeretik, szinte kultikus

szerző.

De életrajzi figuraként is kellemes ember.

Igen, nagyszerű ember is, nemcsak költőként az. Rendkívül közkedvelt, nagy figyelem irányul

rá, s ez az embert hozzászoktatja ahhoz, hogy szakszerű, komoly munkát végezzen, mert

olyan szerző, akivel valószínűleg még évtizedekig gyürkőzni fog az irodalomtörténet. Sokkal

felelőtlenebb játék – ha úgy vesszük – olyasvalakivel foglalkozni, aki kevésbé jelentősnek

tűnik.

Korábban többször eljátszottál azzal a gondolattal, hogy írnál egy szerzői nevek nélküli

irodalomtörténetet. Ez a radikális változat nem készült el, viszont kora ősszel megjelent egy

összefoglaló munkád, melynek címe A magyar irodalom története 1945-2009. Egyetemi

jegyzetről, belső használatra szolgáló kiadványról van szó. Miért született meg ez a változat?

Bár ez a könyv a besztercebányai Hungarisztika Tanszék hallgatói számára készült, akiknek

harmada sosem tanult magyar irodalmat, végül is egy „normális” irodalomtörténet, csak kissé

alaposabban tárgyal bizonyos kérdéseket, illetve populárisabb témák felé is nyit. Az

irodalomtörténet mint műfaj egyébként minden irodalmár számára „erős” kihívás, hiszen az

elmúlt évtizedekben éppen az egy nézőpontból elbeszélt, objektív irodalomtörténet lehetősége

kérdőjeleződött meg. Sőt: sok értelmező magát az irodalomtörténet műfaját temette. Talán

paradoxon, hogy a kilencvenes évek magyar irodalomtudományának egyik legjelentősebb

teljesítménye mégis ebben a műfajban született meg: Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténetére

gondolok.

Ez minta volt számodra? Esetleg kísérlet a túlhaladásra?

Természetesen minta volt, és természetesen én sem mentesíthettem magam a „hatásiszony”

pozitív kihívásaitól… De félretéve a humort: túlhaladásról nem beszélnék, más nyelvet is

használok. Viszont a Kulcsár Szabó-féle irodalomtörténet kapcsán olyan vélemény is

elhangzott, hogy amikor a szerző a legérdekesebb részhez, a kortárs irodalomhoz ért, éppen

akkor hagyta abba munkáját. De hát mikor is kellett volna befejeznie, a jövőben? –

válaszolhatnánk maliciózusan az ilyen felvetésekre. Viszont azóta eltelt húsz év, s az én

irodalomtörténetemben külön fejezet foglalkozik Kukorelly Endre, Kovács András Ferenc,

Garaczi László és Parti Nagy Lajos szövegeivel, s mivel az utolsó két fejezetben

folyamatszerűségében értelmezem a kortárs magyar irodalmat, 2009-es kötetre utalok benne.

De ugyanígy minta és kihívás volt a Gintli Tibor – Schein Gábor szerzőpáros

irodalomtörténetének 2007-es, második része, a Szegedy-Maszák Mihály által szerkesztett,

szintén 2007-ben megjelent, monumentális A magyar irodalom történetei is. Mint láthatod, az

utóbbi években az irodalomtörténet-írás szinte reneszánszát éli – ha jól tudom, az Akadémiai

Kiadó is készül egy irodalomtörténettel, s Grendel Lajosnak az Irodalmi Szemlében közölt

sorozata is várhatóan az idén jelenik meg a Kalligram Kiadónál. S ha már itt tartunk: ha a

Kalligram kismonográfia-sorozatának darabjait egymás mellé tesszük, abból is egy „rejtett”

irodalomtörténet rajzolódik ki.

Aminek két fejezetét te írtad meg – Talamon Alfonzról és Parti Nagy Lajosról.

Irodalomtörténeted egyetemi jegyzetként nagyon kis példányszámban jelent meg, nem is

kapható könyvesboltokban. Tervezed nagyobb nyilvánosság elé is vinni, vagy olyan

példányszámban megjelentetni, hogy más egyetemeken is fel lehessen használni?

Utólag elképzelhetőnek tartom, hogy készítek belőle egy átírt verziót, ami nem egyetemi

jegyzetként, hanem könyv formában jelenne meg egy másik kiadónál.

Mi okozott nehézséget? Hiszen korábban ilyen jellegű munkát nem írtál.

Vannak olyan részei az irodalomtörténetnek, még az 1945 utáni irodalomban is, amelyek

mára konstans, lezárt fejezeteknek számítanak. Itt kérdésként vetődött föl a számomra, hogy

mit tudok hozzátenni ehhez, hogy ne csak a kötelezőt mondjam fel. Viszont még ezekben az

esetekben is próbáltam olyan nézőpontokat kiemelni, amelyek számomra fontosak. Az igazán

„radikális” (természetesen csak irodalomtörténeti szempontból) értelmezések azonban inkább

a jelen felé haladva jelennek meg – főként a posztmodern hármas stratégiájának elmélete,

amelynek kidolgozására az utóbbi években elég sok energiát fordítottam.

Akkor ez egy új posztmodern-elmélet is?

Igen, annak szánom, és főként a magyar irodalom kontextusában lehet radikális.

Összefoglalnád?

Ez azt jelenti, hogy a magyar posztmodern irodalom nem homogén formáció, nem egységes

stratégiát követ, hanem legalább háromfélét figyelhetünk meg, amely egyszerre van jelen a

kortárs magyar irodalomban. De a történetiség is beleszól, mert korai vagy univerzális

posztmodernnek nevezhetők azok a szövegek, amelyek a kései modernség bizonyos elemeivel

is élnek, de már felbukkannak bennük posztmodern jellegzetességek, mint a nagy

elbeszélések vége-koncepció, a maszkkal folytatott játék, az imitáció, az önreflexív szöveg,

vagyis az írás folyamatára tett utalások. Viszont ezekben a szövegekben megmaradnak olyan

modernista attitűdök vagy jellegzetességek, mint az irodalmi nyelv kitüntetettsége, dignitása,

a metafizikai indíttatás például. Ezért én a posztmodern megjelenését a magyar irodalomban

sokkal korábbra helyezném, mint általában a szakirodalom. Ez a kötet egyúttal rejtett vita is

mind a Kulcsár Szabó-féle koncepcióval, mind a közfelfogással, hiszen a magyar irodalmi

közgondolkodás szerint a posztmodern a prózafordulattól, a ’70-es évek végétől, körülbelül az

Esterházy-féle Termelési regénytől datálható. A másik dátum pedig 1986, vagyis a

posztmodern két „Bibliájának”, a Bevezetés a szépirodalomba és az Emlékiratok könyve

megjelenésének éve.

Kulcsár Szabó Mészöly Alakulások c. szövegétől származtatja.

Igen, a ’75-ös szöveget is már annak veszi, de végül is a ’70-es évek fordulatát tartja

fontosabbnak. Én a posztmodern korszakhatárt nem a hetvenes évek prózafordulatától, az

Esterházy-Mészöly-Nádas-vonulat színre lépésétől számítom, hanem 1959-től, Ottlik Géza

Iskola a határon című regényétől, illetve a lírában Weöres Sándor 1972-ben megjelent Psyché

című maszkos kötetétől. Ráadásul a mára kanonizálódott Esterházy-Nádas-vonulatot is

összetettebben szemlélem, pontosabban elkülönítem egymástól, egészen más posztmodern

stratégia és nyelvhasználat mentén értelmezve a két életművet. A korai-metafizikus, a

nyelvjátékos-parodisztikus és az antropológiai-identitáskereső posztmodern stratégiák mentén

tárgyalom az ide sorolható szövegeket.

Mészöly más generáció is.

Ezért is jut Ottliknak és Weöresnek rendkívül fontos szerep ebben az irodalomtörténetben. A

második posztmodern poétikája eltér ettől. Itt megnő a nyelvjátékos-areferenciális-

autoreferenciális nyelvmunka jelentősége, ami főként Esterházy Péter a nevéhez fűzhető, és

amelyre ráépülnek olyan életművek, mint Garaczié, Kukorellyé, Parti Nagy Lajosé, és ha

még tovább megyünk, a Varró Dániel-féle, ez a poénos, nyelvjátékos, parodisztikus, ironikus,

humoros nyelvformálás. Ezt tartja egyébként a magyar irodalomtörténetírás hagyományosan a

posztmodern irodalomnak. A harmadik stratégia pedig az ún. kulturális fordulat utáni

posztmodern irodalom, amely nyíltan politikus, nem abban az értelemben persze, ahogy a mi

tájainkon elképzelik. A politika az amerikai irodalomtörténet-írásban elterjedt fogalom,

mondjuk ha Linda Hutcheonnál központi fogalom, sokkal általánosabb, a stratégia

értelmében. A harmadik, antropológiai posztmodern szövegei nem annyira a nyelvre

koncentrálnak, hanem inkább a társadalmi különbözőségekre, a marginalitás problémájára.

Ilyen a női irodalom például, a nemi kisebbségeknek a problémája, a meleg irodalom vagy a

nyelvi-etnikai kisebbségek kérdésköre. Tehát a marginálisnak, az elnyomottnak a hangját

próbálják megszólaltatni. Ami újdonság a könyvben, hogy az első és az utolsó fejezetben

mindezt megpróbálom elméleti alapba ágyazni, és arra is rámutatni, hogy ez a háromféle

posztmodern stratégia a kortárs irodalomban, a ’89 utáni irodalomban egyszerre van jelen.

Úgy tűnik, hogy párhuzamosan születik két irodalomtörténet is nálunk, az egyik a tiéd, a

másik Grendel Lajos már említett irodalomtörténete; ő mondjuk az egész 20. századra

terjesztette ki vizsgálódásait. Az, hogy milyen irodalomtörténetet ír, szerinted visszahat az ő

szövegeire valamilyen szinten? Lehet, hogy a Grendel Lajos-értelmezéshez segít hozzá mint

magánkánon?

Olvasva Grendel folytatásos irodalomtörténetét arra jutottam, hogy nála egészen másféle

irodalomtörténetről van szó, mint az én esetemben. Míg én leginkább – szépirodalmi és

irodalomelméleti – folyamatokat és konkrét alkotásokat elemzek, addig Grendel, mint azt

bevezető soraiban közli, az alkotások „egzisztenciális tét”-je felől olvasta újra a 20. századi

magyar irodalmat. Míg nálam feszített és sűrített a tér, hiszen 13 fejezetbe szorítottam

szövegem, addig Grendelnél van idő a hosszabb megállókra, nagyobb a szépirodalmi merítés.

Míg én a rögzített kánonból, a szinte megkérdőjelezhetetlen életművekből indultam ki, addig

Grendel elfeledett alkotókat fedez fel és értelmez újra. Míg az én irodalomtörténetemben

többek között egy új elmélet „tesztelése” figyelhető meg, addig Grendelnél többek között

saját alkotói habitusa is a boncasztalra kerül, s tesztelődik. Azt hiszem, nem szükséges

folytatnom…

Az Olvasáserotikáról írta Keserű Jóska, hogy olyan szövegek, tanulmányok, kritikák, amelyek

vitára ingerelnek, kérdéseket vetnek fel, és a saját pozíció állandó felülvizsgálatára

kényszerítenek. Ez a későbbi könyveidre mennyire érvényes szerinted?

Hát ez nagyon hízelgő, remélem, hogy a későbbiekre is vonatkoztatható ez a megállapítás.

Merem remélni, hogy A széttartás alakzataiban, A bevégezhetetlen feladatban és a Parti

Nagy-monográfiában is vannak olyanok, amelyek vitára ingerelnek és elgondolkodtatnak.

Első köteted, A kapus öröme a tizenegyesnél úgy kezdődik, hogy „Női szöveg. Egy igazi női

szöveg. Itt szuszog mellettem, puhán, melegen, lágyan. Megpróbálok odaadó lenni én is.” A

női szöveg, női írás régóta foglalkoztat téged, talán régebbtől, mint ahogy divatossá vált,

erről többet beszélnek, mint 5-6 évvel ezelőtt. Ez miért érdekel, miért foglalkoztat, mondjál

olyan ismérveket, melyek jellemzőek, vagy amelyek számodra izgalmassá teszik a női írást.

Én ebben az esszében nem a női írásról beszélek, hanem arról, hogy a szöveg és az olvasó

viszonyában van valami a csábításból, az élvezetből, a gyönyörből. Tehát fölveszi ezeket az

attitűdöket az olvasó, a szerző és a szöveg kapcsolata. Vagyis hogy a szöveggel olyan játékok

alakíthatók ki, mint a nemek közti interakcióban. De lehet, hogy ez egy totál hibás analógia.

Ha kiragadom a kontextusból, és ettől a magyarázattól elszakítom, akkor mint valami

előrejelzést olvasom.

Viszont egyébként ettől függetlenül a női tapasztalattal többször is foglalkoztam valóban, A

széttartás alakzataiban is.

Nemcsak női szerzők női szövegei, hanem férfi szerzők női szövegei is érdekelnek.

Nem, a szöveg úgy jelenik meg ebben a gondolatkörben, mint nő, tehát egy vággyal teli,

érzéki terület. Abból kiindulva, hogy az írással való foglalatosságba, az írásba a nem beleszól,

a nemi kérdés átfonja.

De nem mint értékrend vagy hierarchia…

Nem, inkább mint vágy- és szerelemfilozófia.

Milyennek látod a kortárs irodalmat? Nem a fiatal irodalomra gondolok, hanem úgy

egyáltalán. Margócsy István talán 2004-ben Szigligeten azt mondta, hogy olyan színes,

pezsgő, változatos, izgalmas a kortárs magyar irodalom, mint a Nyugat korában.

Nagyon gazdag, sokrétű. Egyetértek ezzel. Az a legjobb, amikor vannak olyan olvasási

élményei az embernek, melyek nem mondom, hogy átkódolják az irodalomról való

gondolkodásomat, de tényleg óriási hatást gyakorolnak rám. Emlékszem Borbély Szilárd

Halotti pompájára, vagy legújabban A Testhez című kötetére. Mindkettő megdöbbentő

élmény volt. Vagy akár a kortárs fiatal irodalom: Csobánka Zsuzsa, Nemes Z. Márió, Csehy

Zoltán, Szécsi Noémi, Krusovszky Dénes, Sopotnik Zoltán. Nem tudom, meddig tágítsuk a

kortárs irodalmat, de Spiró Fogság című regénye is nagyot szólt számomra, nem mint

nyelvhasználat, hanem mint profi regény. Rengeteget lehet belőle tanulni. Az Esterházy-féle

nyelvkezelés majdnem minden művében elkápráztat. Vagy a Parti Nagy-féle nyelv, például a

színdarabfordításai, amiről kevesebb szó esik, de hihetetlen, hogy milyen szövegmunka van

egy ilyen átiratban. Vannak zsigeri élmények a kortárs magyar irodalomban

Magyar irodalomról publikálsz főleg, de nyilván olvasol nem magyar irodalmat is. Olvasol-e

cseh vagy szlovák irodalmat?

Néha.

Mennyire van rálátásod a szlovák irodalomra?

Nem ásom bele magam, de azért kicsit mégis igen, a magam örömére. Amikor felkértek hogy

Szigligeten tartsak előadást a kortárs szlovák irodalomról, akkor muszáj volt készülnöm, de

egyébként tanulmányokban nem foglalkozom a témával.

Volt viszont egy beszélgetésed Vilikovskýval.

Volt igen, a pesti Szlovák Kulturális Intézetben, és arra is kellett olvasni, készülni. Van egy-

két szerző, akire figyelek, tudatosan vásárolom a könyveiket, például Michal Habaj vagy

Michal Hvorecký.

A világirodalom? Van időd egyáltalán?

Kell, hogy legyen. Az utóbbi időben főként a versek érdekelnek, Durs Grünbein

Koponyaalaptantárgy című verseskötete, amellyel nem tudok betelni, Michael Donhauser

versei. Óriási élmény volt John Fowlestól A francia hadnagy szeretője. Tulajdonképpen

Fowles volt az, aki, illetve az általam ismert recepciója döntő hatást gyakorolta rám a

tekintetben, hogy Ottlikot posztmodernként értelmezzem. A lepkegyűjtő és A francia hadnagy

szeretője nagyban hasonlít az Iskola a határon szerkezetére, a felhasznált napló, a kint is

vagyok a szövegből, bent is vagyok típusú narrációs séma, a regény a regényben, a több

nézőpontúság, mindeközben bizonyos elemeiben szándékoltan realista, viktoriánus kori.

Olvasói élményként is, irodalomtörténeti jelenségként is nagy játék. Az angol posztmodern

költőket, például Bob Perelmannt, John Ashberyt eredetiben próbálom olvasni, sőt

Besztercebányán, fordítói szemináriumon foglalkoztunk is az amerikai posztmodern

költészettel, s nagy örömömre a műhelymunka eredményeképpen néhány fordítás meg is

jelent a Kalligramban és a Szőrös Kőben. Aztán ne feledkezzek el Carol Ann Duffy A világ

felesége című kötetéről, amely szintén nagy kedvenc az utóbbi időben.

Meg A repülő hegy, nem?

Hát igen, Christoph Ransmayr lírai prózája. Magam is próbálok valami hasonlót, ezt az

izgalmas műfaji lehetőséget, narratív szabadverseket írni. Bár Ransmayr könyve prózaként,

regényként van elkönyvelve, de én a műfaji skálán a másik végéről indulok el. Regény, de

versként tördelve. Ez egy narratív szöveg, és éppen mivel nagyon mély és éles metafizikai és

egzisztenciális kérdéseket vet föl, a líra felől is területeket hódít meg. Engem az érdekel, hogy

mi van, ha a líra felől próbálnánk hódítani a prózából. És persze nem ilyen nagy formában

gondolkodva, háromszáz oldalnyi szövegben, hanem mondjuk háromszáz sorban: engem az

epikus vers izgat az utóbbi időben.

Négy verseskötetet jegyzel, A szem folyékony teste, A perverzió méltósága, A haláljáték

leküzdhetetlen vágya, Az állati nyelvek, állati versek köteteket. Ha egy szót akarnék mondani,

ami persze nagyon leszűkíti, mondhatnánk azt, hogy testköltészet, testversek?

Nem, mert szerintem az Állati versekben szó nincs testről. Az első kötetben se nagyon, csak

bizonyos elemeiben.

Miért érdekel téged a test poétikája? Mert azért ez téma.

Lehet, hogy beleszól a szöveg neme-koncepció, amely a szöveget egy másik nemű

formációként, identitásként kezeli. A szöveg mint lény, mint identitáshalmaz, mint virtuális

nemiség. Ez az a viszony, amelybe a vágy és a csábítás beleírhatják magukat, s ennek

kialakításában mindenképpen fontos szerepük van a különféle testképzeteknek.

A Haláljáték-kötetben a testnek való kiszolgáltatottság a legfontosabb téma. Ennek vannak

bizonyos életrajzi élmény-alapjai.

Igen, az a narratív dolog, amiről beszéltem, itt kezdődött. Hogyan leírni eseményeket, az

identitás megélt történeteit, történetelemeket versben, miközben a szöveg cserben is hagy.

Rezdüléseket?

Nem rezdüléseket, ezek történetek. Azokra a dolgokra épül, amelyek kőkeményen

megtörténtek egy énnel. Mert ha vannak is nem narratív rezdülések, ha van is önreflexió, de a

történet primátusa vitathatatlan. Ha visszagondolok, onnét eredeztethető az az érdeklődés,

amely az utóbbi időben kitölti a versről folytatott belső vitáim. Persze az Állati versek ezt

megszakította, ott nincsenek ilyenek. Most próbálok visszanyúlni.

A Haláljátékban egy triptichon-szerű hármas szerkezet van. A harmadik rész nagyon

elkülönül az előző kettőtől.

Szerinted elkülönül? Miért?

Az első két szakasz kórházi témakör, inkább a test dominál, a harmadikban meg nem a test.

Szerinted nem kéne oda? Ez érdekes, hogy az indiai napló mennyire megosztja az olvasókat.

Ott van még a talált kézirattal való játék. Azt Tomi írta valóban?

Igen, természetesen. Persze volt olyan kritikus, Rácz I. Péter, aki a Stofko Tamás névből

levezette a Talamon-féle Stofek Tamás nevet, mintha ezt a fiktív nevet én kölcsönöztem volna

Talamon Borkopf-regényéből, azzal, hogy a fiktív név alatt saját szövegemet publikáltam

volna. A kritikus nem tudhatta, hogy tényleg létezik Stofko Tamás, aki könyvemhez az

utószót is írta, és a helyzet éppen fordított, vagyis Talamon fikcionalizálta és torzította a

Stofko nevet regényében.

Van ebben egy olyan játék is, hogy ez egy posztumusz kötet, tehát hogy meghalt a szerző.

Ez egy régi játék a talált kézirattal, Goethe Werthere is ugyanebbe a narratív szituációba

sorolható, vagy Kármán József Fanni hagyományai című regénye is ilyen.

Igen, lehet, hogy ez egy belemagyarázás, de A széttartás alakzataiban, az O. Nagy Zoltánnal

készült beszélgetésben volt egy ilyen megállapításod, hogy lezártad a fiatal korodat, én a

Halálnaplót is egy kicsit ilyennek érzem.

Minden könyv egy lezárás. Mert azt a nyelvet valamiféleképpen folytathatatlannak ítéled

meg. Minden kötet befejezése maga az egzisztenciális halál, már amennyiben a költészet

egzisztenciális játék. Nem gondolkodom kötetekben, bár ha belegondolok, hogy az első

verseskötetem kivételével (de az első kötet mindig egy massza) mindegyik mintha különálló

nyelv lenne, mintha kötetként írtam volna meg, és nem különálló versekként. De a vers

implikálja a nyelvet, és kirajzolódik egy nyelvi világ, amelyben ezek a versek végül is

valahogy összetartoznak. És innét alkotok meg egy koncepciót, és utána már bizonyos

mértékig a koncepció szüli tovább a verseket, és fejezi be a kötetet.

A perverzióban is eljátszottál ezzel. A Haláljátékban volt ez a talált kéziratos dolog, de

igazából a Perverzió is majdnem talált kéziratosdi, mert ott is válogató és utószóíró vagy.

Igen, A perverzió méltóságában úgy vagyok jelen csupán, mint szerkesztő, illetve az utószó

írója. Eredetileg az volt a terv, hogy antológiaszerűen oldom meg.

Különböző nevek alatt?

Igen, mint ahogyan az Esterházyról szóló tanulmányomban az Olvasáserotikában. Igen,

mindegyik név alá nyolc-tíz-tizenkét vers került volna.

Identitásokkal való játék, maszkos játék lett volna?

Igen, de nem ez lett belőle végül is, csak egy nagyon lightos változatban. Az Állati nyelvek,

állati versek-kötetből is hiányzik kb. húsz-huszonöt vers, ami belekerült volna, ugyanis a

kötetcímnek az állati versek része arra utalt eredetileg, hogy lettek volna a könyvben a

mostani kötetkompozícióba illesztve állatok eltérő nyelvi kompetenciájú versei. Szajkó versei,

lappantyú versei, borz versei stb. Mind teljesen más nyelv, egymástól is elkülönülve, amelyek

nem az állatokról szóltak, hanem egy-egy lírai nyelvkísérletről. Aztán ezeket a kötet

szerkesztője, Csehy Zoltán, illetve kiadója, Szigeti László tanácsára kihagytam. Zoli azóta is

kérdezgeti, mikor fognak azok a versek megjelenni, de valószínűleg nem fognak. Önálló

kötetre ez nem elég, és egyelőre sehol nem is jelentek meg. Egy ilyen nyelv lett volna, a

Jelenkorban megjelent, Új Szó által újraközölt vers rontott, torzított, szlovák–magyar

kontaktusjelenségekből felépülő nyelve.

Ezek a bedekkerszerű, turisták számára szóló szövegek?

Igen, az egyik, mondjuk szajkó verseként... Egy másik állat verse pedig egészen más

poétikára épült volna.

Ja, hogy ezek nem egységesek, hanem még egymástól is eltérőek lettek volna?

Persze, mindegyik madárnak, állatnak más nyelve van. De ezt aztán kivettük, mert az volt a

vélemény, hogy nem illik bele a kötetbe, ez így egységes, így egész. Én mondjuk

bonyolítottam volna inkább.

Csehy Zoli azt írja, hogy egyedülálló nyelvpoétikai rendszert valósítasz meg. Hungarikumnak

tartja ezeket a verseket. Nyelvsorsokba zárt lényekről beszélt. Nagyon poétikusan fogalmazott.

Nem tudom, olvastad-e az interjút, amit Mislay Edit készített velem, ott beszélek erről, hogy

van ebben valami megalázottság, hogy az állatoknak nincs nyelvük, és úgy is bánunk velük,

mint nyelvtelen lényekkel, annak minden következményével együtt. Miközben lehet, hogy

nyelvet lehetne nekik adni, ami persze önmagában egy komikus szituáció. Ez a tragikomikus

attitűd is megjelenik a kötetben. Egyébként a fiamnak köszönhetem ezt az egészet.

Igen, fel is tüntetted, hogy jelöletlen Németh Márton-idézetek vannak a kötetben. Írt

állatverseket?

Mondatokat, ötleteket, amiket aztán beledolgoztam. Elloptam. Marci egyszer beteg volt, és

valamivel próbáltam szórakoztatni, és a kéméndi helyi folklórhoz tartozik a poén a bégető

birkákról: Beveszitek Marcit? Beee, beee. Ebből az alapszituációból jött létre a kötet, nem

véletlenül neveztem el lírai idiotizmusnak. Aztán gyártottuk a hasonló poénokat együtt azon a

délelőttön, délután meg leírtam, azután pedig tudatosan kezdtem gyűjteni.

Elkezdtél játszani ezzel. Ahogy a gyerek a nyelvtanulás során a nyelvet félrehallja, félreérti,

az is benne van egy kicsit. A gyerekversek sajátosságai is tetten érhetőek, de ezek nem

gyerekversek.

Nem, szerintem se, bár a grafika efelé is elviszi. A Kalligram nagyszerű kiadó, sokat

köszönhetek neki, Hrapka Tibor vizuális világa mindig nagyot lendít a könyveimen. Ebben az

esetben viszont Fero Liptákot emelném ki, akinek, ha jól tudom, ez volt az első munkája a

Kalligramnál. Olvastam egy magyar folyóiratban vizuális szempontból írt kritikát

gyerekkönyvekről, ahol a szerző külön felhívta a figyelmet a számára eddig ismeretlen Fero

Lipták Állati versek-illusztrációira, hogy milyen nagyszerű. Ez nagy boldogság, nagy öröm

volt számomra.

Igen, a dizájn is beleszól.

Jobbak a képek, mint a versek.

Nem hiszem, hogy jobbak, inkább kiegészítik egymást. Nagyon érdekes az is, hogy egyszeriben

az állatversek mennyire népszerűek lettek, hiszen más fiatal szerzők is írnak ilyesmit, a Kerge

ABC-re gondolok vagy Tóth Krisztina Állatságok című kötetére.

Ezek teljesen párhuzamosan születtek, egészen más a nyelvkezelés is. De mondjuk az is

nagyon érdekes volt, hogy Lackfiék a honlapjukra feltettek egy pályázatot, melyre ilyen

típusú szövegeket is vártak, azt hiszem, a vízilovas versemet adták meg mintául.

Persze gyerek is olvashatja ezeket a verseket, az én gyerekem például nagyon szereti.

Ez nekem olyan meglepő, mert őszintén megvallva nem számítok arra, hogy valaki ezeket a

verseket hangosan mondja, és nagyon megdöbbentő volt, mikor Rimaszombatban az országos

versmondó versenyen első, illetve harmadik helyezést értek el velük. Az egyiket ráadásul

hallottam is. Ez nagyon furcsa.

Miért?

Mert nincs hozzászokva az ember. Legalábbis nekem soha nem jut eszembe, hogy az én

szövegeimet valaki olvasni vagy mondani fogja. Ez abszolút személyes dolog, egyáltalán nem

is gondolok arra, hogy valaki elolvassa. Az már nem is az én dolgom, nem az én területem, én

ezt írom, van egy kiadó, amelyik nem is tudom, hogy miért, de ki akarja adni, és ez a

szerkezet működik, innét már furcsa. Amikor Ipolyságon például Gál Tamás mondta ezeket a

verseket, megdöbbentő volt. Erre nem tudtam felkészülni. Soha nem hallottam, soha nem

olvastam föl magamnak hangosan.

Versekkel kezdtél annak idején, vagyis első írásod vers volt. Ez, amit most mondasz,

ugyanolyan szemérmesség, mint amit az első verseiddel kapcsolatban mondtál. Mennyire

gondolod fontosnak a tevékenységedben a versírást? A hierarchiában mit tennél a

legmagasabbra?

Mindenképpen a vers áll hozzám a legközelebb.

A tanulmányok pedig kiegészítő terepmunkák?

Hát igen. Csak talán megtévesztő lehet, hogy tudományos regiszterben születnek. De sok

példát említettem már pár órával ezelőtt…

Nem nagyvárosban élsz, nem az irodalmi élet központjában, hanem egy kis faluban. Mi a

véleményed a centrum és a periféria viszonyáról? Úgy tűnik, annak ellenére, hogy

Ipolybalogon élsz, nem jutsz kevesebb lehetőséghez.

Szerintem sem. Az internet korában, amikor egyetlen globális faluban élünk, abszolút

eltűnnek ezek a dolgok.

Van egy csomó szerző, aki nyafog, hogy el van temetve kis helyen, semmi lehetősége, esélye

nincs, de mondjuk olyan nyafog, aki nem is próbál kimozdulni.

Nem ismerem ezt az érzést, mert én sose nyafogtam, nem szeretek, nem kultiválom. Az

internet korában több száz kilométerre élő emberekkel lehet kapcsolatba kerülni, így voltam

Elek Tiborral, O. Nagy Zoltánnal, éveken keresztül nem találkoztunk, csak leveleztünk, vagy

Bedecs Lászlóval, Balázs Imre Józseffel, L. Varga Péterrel is a csetelés és levelezés jelenti a

kapcsolatot egy-egy találkozás gyakran hónapokig tartó szüneteiben. Igen, elég sok

irodalmárral levelezek, ha nem is állok napi kapcsolatban. Persze ez nem helyettesíti a

személyes találkozást, mégiscsak jobb leülni valahova beszélgetni. De ez sem gond

számomra, hiszen te is tudod, hogy Ipolyságról kb. annyi leugrani Pestre, mint a külvárosból

bemenni a központba. Egy székelyföldinek, kolozsvárinak, de akár pécsinek, szegedinek már

egy kicsit más a helyzete.

Szoktál számvetést készíteni a saját munkáidról?

Igen.

Most tíz éve publikálsz.

Ja így, hogy tíz év, nem.

De vegyük azt, hogy tíz év alatt 13 kötetet publikáltál. Két év kivételével minden évben

megjelent egy-egy, sőt, bizonyos években két köteted is. Nagyon termékeny időszak van

mögötted. Te hogy látod ezt? Lehetnél termékenyebb is?

Nem a termékenységről van itt szó, a színvonal sokkal jobban megérint. De én nem szeretek

ilyen tíz éves ciklusokban gondolkodni. Persze úgy is lehetne beszélni, hogy egy Parti Nagy-

monográfia előtti korszak, és az utána következő. A széttartás alakzatai előtti és utáni korszak,

amikor azt mondtam, hogy lezárult valami. Vagy végre írtam egy irodalomtörténetet. El

szoktam gondolkodni, hogy ami tervben volt, abból mi az, amit megcsináltam. Nekem is

hihetetlen néha.

Világos, hogy nem neked kell értékelned. Egy belső mérce azért mégiscsak kell, hogy legyen.

Mire mondanád, hogy jó mulatság, férfimunka volt?

Semmire.

Egyikre sem vagy különösebben büszke?

Nem. Ilyen vagyok, ez nem büszkeség kérdése.

Sikeres embernek tartod magad?

Minden bizonnyal.

Miben látod a sikert? A díjakban, abban, hogy hivatkoznak rád?

Érdemtelenül kapok díjakat!

Melyiket kaptad érdemtelenül?

Mindet! Szerintem könyvekért nem kéne díjakat adni. Minek?

Akkor miért kéne?

Hát nem tudom.

Életműdíjakat kéne adni?

Nem, azt sem. Én erről nem tehetek, én ezt csinálom.

Nem kuncsorogsz különböző bizottságoknál, hogy neked ugyan bizony adjanak már díjat. Te

viszont benne voltál ilyen-olyan bírálóbizottságban.

Persze, nagyon sokban, először bizottságokban van benne az ember, hogy utána megkapja…

Jó, ez csak vicc volt! A Madách-díj bizottságban is többször, a Posonium-díjéban meg már 9

éve. Egy vasutast megkérdeznek-e, vagy egy állatgondozót, hogy milyen díjakat kap a

munkájáért? Nem kap! Az író miért kap? Nem értem. Jó, ha most azt mondanám, hogy nem

örülök a díjaknak, az hülyeség lenne. Örülök, de úgy érzem, hogy nem érdemlem.

A régi beszélgetésünkben azt mondtad, hogy a Bárka-díjnak örültél.

Mindegyiknek örültem.

Ha az írói honlapokat vagy adatbázisokat nézed, akkor mindenképpen feltüntetik a díjakat.

Mérce, hogy milyen hosszú a díjak sora? Díjbegyűjtők az írók?

Nem, nem mérce, viszont szerintem talán van olyan jó a magyar kritikai közvélekedés, hogy

olyan életművek, könyvek ne kapjanak díjat, amelyek nem érdemlik meg.

Ez kapcsolatokon múlik, nem?

Nem tudom. Lehet, hogy múlik, de próbálom nem feltételezni. Lehet, hogy van nyomás, de

nem akarom elképzelni.

Vannak díjfóbiás szerzők, akik mindig azért keseregnek, hogy nekik ez meg az nincs meg, és ez

milyen méltatlan.

Nekem nincs díjfóbiám.

Még mindig mánia az olvasás?

Már nem is azt mondanám, hogy mánia, ez a foglalkozásom.

Meg a hobbid is.

Igen. Kénytelen leszek más hobbit is találni.

Főállásban olvasol. De ennek örülsz, még jó a szemed. Van olyan, amit megbántál, hogy

megjelent?

Mindent! :)

Amit nagyon melléfogásnak érzel? Nem az egész kötetekre értem, hanem részletkérdésekre is

akár.

Nem.

Vállalod, amit leírtál?

Mindent, az utolsó betűig.

Mi várható tőled a közeljövőben?

A terveimről nem mondok egy szót se, mert már volt olyan, hogy annyit szövegeltem róla,

aztán semmi nem lett belőle. Úgy van, ha az ember sokat beszél róla, akkor...

Elveszti azt a feszültséget?

Lehet.

A saját belső kíváncsiságodat a téma iránt?

Talán. Vagy amiatt, hogy elveszít engem a szöveg, amely már egyszer megtalált…

Ipolyság, 2010. január 7.