SZIKSZAI ZSUZSA: BOSZORKÁNYOK ÜLDÖZÉSE – AZ INKVIZÍCIÓ

BÜNTETŐELJÁRÁSÁNAK ÉS BÜNTETÉS-VÉGREHAJTÁSÁNAK BEMUTATÁSA EURÓPÁBAN

Paulus Grillandus firenzei jogász 1584-ben a tortúra öt fokozatát különböztette meg:

A vádlottat levetkőztették, megkötözték és a csiga alkalmazásával ijesztgették.

A vádlottat rövid időre megemelték a strappadóval, de nem rángatták és nem húzták fel és

engedték le hirtelen.

Ekkor már hosszabb ideig függött a magasban, de még rángatás nélkül.

Az áldozatot a csigán lógva rángatták.

A vádlott lábára súlyokat aggattak és erőteljesen rángatták a kötelet. Az eljárásnak ez a része

már csonttöréshez vezetett, illetve a váll és a csípőizületek kiszakadtak.

Egy német dokumentum így rendelkezik a kar megkötözésének szabályairól:

„I., Rángatásra nem kerülhet sor, de a kötelet meg lehet húzni, majd meg lehet ereszteni.

Kötélcsapások először az egyik, majd a másik karra megengedettek.

II., A kötél mindig három ujjnyit fordulhat az előző állapothoz képest, és ezt a kar minden

forgatásakor be kell tartani.

III., A kötélnek a vádlott két karját körül kell fonnia.

IV., A csomó nem lehet a könyök fölött, és óvakodni kell attól, hogy a kötés meglazulhasson.

V., Tilos rángatással elérni, hogy a kötél a csontig hatoljon, de a csúsztatás megengedett.

VI., Mivel az ütlegelés gyakran felsérti a bőrt, ez a módszer attól függően alkalmas a

fájdalmat fokozni, hogy a vallató milyen erőset üt a kötéllel.

VII., Ha a kötelet az egyik oldalon elengedik, a másikon meg kell tartani a feszítőerőt.”

Akadt néhány szabályellenesen lezajló tortúra is, amikor például a vádlott orrába meszes

vizet öntöttek; szilánkos fát helyeztek a személy ujjai közé; amikor vastagon besózták a

talpát és kecskével nyalatták, de ide tartozott a tartós alvásmegvonás is. Ekkor fizikai

eszközöket nem használtak, így nem okoztak látható anatómiai elváltozásokat. Az elítéltet

időközönként jéghideg vízzel öntözték, illetve egyéb ingerekkel stimulálták, így ha le is

hunyta a szemét, azonnal felriasztották. A kialvatlanság komoly élettani következményekkel

járt: súlyos keringési problémákat, koncentrációs zavarokat, illetve orientációs zavarokat

okozott.

Magyarországon a kínvallatási módszer általában 11 fokozatból állt, és azt, hogy a vádlottnak

mennyi fokozatot kellett kiállnia, minden esetben a bíróság határozta meg.

Bíró általi kínvallatással való fenyegetés, előbb szelíd, majd kemény hangon.

Sokan, mivel tisztában voltak azzal, mi vár rájuk, már ebben a szakaszban bevallották minden

valós vagy kitalált bűnüket, nem törődve a következményekkel, csakhogy megkíméljék

magukat a kínzás gyötrelmeitől.

A hóhér a tortúra színhelyén fenyegeti meg a gyanúsítottat.

A hóhér jelenléte már önmagában is félelmet keltett, főleg akkor, amikor a szakember

részletesen elmondta, milyen válogatott kínzási módszereket fog alkalmazni annak

érdekében, hogy a vádlott részletes vallomást tegyen.

Előkészületek a kínvallatás végrehajtására (a vádlott levetkőztetése, végtagjainak

összekötözése, égő tűznek a gyanúsított testéhez való közelítése).

A levetkőztetett vádlott kiszolgáltatottság érzése hamar megtörte ellenállását. Mivel

végtagjait megkötözték, mozgásképtelenné vált. Még egyszer szemléltették a

kínzóeszközöket, ám ha az eretnek nem gondolta meg magát és nem tett vallomást, a hóhér

izzó vassal vagy tűzzel közelített a testéhez.

Kezek és ujjak összeszorítása vékony zsineggel.

Amennyiben az elítélt képes volt zokszó nélkül végigbírni ezt a kínzást, még azzal tetézték,

hogy férfiak esetében a hímvesszővel, nők esetében a mellbimbóval folytatták. Csak vékony

zsineget használtak, semmi mást.

Létrára fektetés, a test és a végtagok erőszakos nyújtása.

Ez a csiga, amely minden kínzókamrában fellelhető volt, továbbfejlesztett változata. A

nyújtólétrára fektetett vádlottat hat oldalról csigaszerű szerkezetek rögzítették, így

hatékonyan el tudták végezni a test nyújtását.

Forró, tüzes vassal való égetés.

A harmadik fokozattal ellentétben nemcsak közelítették a vasat a testhez, hanem hozzá is

nyomták.

Az ujjak összepréselése, éles vas behelyezése a nyelv alá.

A kínzás célja, hogy az ujjakat addig szorítsa, amíg a szétrepedt testrész a körömágyaknál

szét nem nyílik. Ráadásul a nyelv alá helyezett vas az állandó rángatózás miatt szétroncsolta

az említett szervet, így az áldozat örökre néma maradt.

A test égetése gyertyával, szurokfáklyával vagy szalmával.

A fekvő helyzetben kikötözött vádlott testére égő gyertya forró viaszát csöpögtették, majd

azt ráhelyezték. A többi testrészre maroknyi szalmaboglyákat tettek, amiket meggyújtottak.

A lenyírt és leborotvált fejbőrre jéghideg víz lassú csepegtetése.

A kopasz fejbőrre azonos időközönként, éppen csak felolvadt, jéghideg vizet csepegtettek.

Ezt az illető úgy élte meg egy idő után, mintha mázsás súlyokat ejtenének a fejére, és a

cseppenések közötti időtartam enyhülés helyett rettegéssel töltötte el. Általában elborult

elmével hozták ki őket az eljárás után a zárkából.

A test forró fémmel vagy szurokkal való égetése.

Ebben a szakaszban a forró fémmel ismertették meg az áldozatot, amely mély sebeket ejtett

a testén, és fokozatosan kihűlve hatalmas fájdalmat okozott, és a sebhely örökre

megmaradt, amennyiben a vádlott túlélte a tortúrát.

A lábszáraknak éles és hegyes vasszerszámokkal való összepréselése.

A spanyolcsizma "felpróbálása" olyan maradandó sérüléseket okozott, amelyeket még a mai

orvostudomány sem tudna meggyógyítani. Az eljárás során a vádlott mindkét lábát vastag

deszkalapok közé helyezték, amelyeket rászorítottak a végtagokra. Ezt követően a láb és a

deszkalap közé ékeket kalapáltak, melynek számát a bíróság határozta meg. A feszítőerő a

térdet, a lábszárcsontot és a bokát szétroppantotta, és szilánkos törést eredményezett.

Kínzóeszközök

A kínzóeszközök végtelennek tűnő tárházát szinte lehetetlenség felsorolni és bemutatni,

hiszen az emberi elme találékonysága kimeríthetetlen e téren.

1. Korbácsolás, vesszőzés

A legegyszerűbb módszere a vallomás kicsikarásának, ráadásul bármelyik szakaszban

alkalmazható.

2. Strappado

Mindössze egy kötélből és egy csigából állt. A vádlott két karját a háta mögött a csuklójánál

összekötözték, így húzták fel minél magasabbra. Az előző fejezetben leírt fokozatokat

alkalmazták.

3. Itatás

Az itatás, mint kínzási módszer eléggé népszerű volt a tortúra folyamán, hiszen a víz mindig

kéznél volt. Igen egyszerű módszer volt, hiszen a vádlottat megkötözték, és így

kényszerítették ivásra. A Szájában tölcsért helyeztek, amin keresztül a víz akadálytalanul

áramolhatott a gyomor felé. Mivel a kiéheztetett áldozat gyomra összeszűkült, a leerőltetett

vízmennyiség hamar szétfeszítette, a felpuffadt gyomor pedig nyomást gyakorolt a körülötte

lévő szervekre.

4. Nyúzás

Igen fájdalmas kínzásnem, a vádlott általában a vérveszteségbe bele is halt. Nem a test teljes

megnyúzását rendelte el az inkvizítor, hanem egy jól hozzáférhető testrészből vágtak ki egy

darabot, ami általában a vádlott háta volt.

5. Júdásbölcső

Piramis formájú fa szerkezet, melyet a középkor embere igen leleményesen alkalmazott. A

vádlott végtagjait csigával kikötözték, és lógatták a levegőbe, majd hirtelen a piramis

tűhegyes csúcsára engedték. A férfiakat általában rectális- és heretájékra, a nőket vaginális

tájékra, de előfordult, hogy a gerinc ágyéki részére. A nyomást variálhatták a kevéstől a test

teljes súlyáig.

6. Fejtörő

Az áldozat állát ráhelyezték az alsó támaszra, majd a felől lévő „fejfedőt” egy csavar

segítségével rátekerték a koponyatetőre, ami által fokozatosan összepréselték a koponyát.

7. Körte

Az eszközt, ami gömbszeletekből álló szerkezet volt, egyaránt lehetett szájüregbe, végbélbe

és vaginába helyezni. A rajta lévő csavar segítségével maximálisan ki lehetett nyitni, ezáltal

az aktuális testnyílásban lévő finom nyálkahártya gyógyíthatatlan roncsolódást szenvedett.

8. Kínpad

Egy görgőkkel felszerelt nyújtópad volt. A vádlottat a bokájánál és a csuklójánál fogva

rákötözték a kínpad tetejére, majd a hóhérinasok a guruló padokat az ellenkező irányba

húzták, míg az áldozat izületei szét nem váltak. Néhol az áldozatot a hüvelykujjánál és a lába

nagyujjánál fogva erősítették a kínpadhoz.

9. Vallatólétra

A kínpadhoz hasonló eljárás volt, csak itt a vádlottat egy, a fallal hegyessz9get bezáró

létrához kötözték, méghozzá úgy, hogy a csuklóját hátul összegúzsolták, úgy rögzítették a

létra tetejére. A bokát a létra alján található görgőn lévő madzaghoz erősítették, majd a

görgő forgatásával nyújtották.

10. Boszorkánybölcső

Mint a nevéből kiderül, ezt a kínzási módszert elsősorban a boszorkányság vádjába esett

személyen alkalmazták. A vádlottat zsákba kötözték, majd a zsákot fellógatták egy fára és

forgatni, himbálni kezdték. Ennek elsősorban élettani hatása volt, hiszen a benne tartózkodó

teljesen elveszítette orientációs készségét, állandó hányinger gyötörte és fokozódott a

bizonytalanság érzete.

11. Tüdőtömlő

Ezt az eszközt, ami nem különbözött egy fújtatótól, csak nagyon tapasztalt hóhérok

használhatták. Az eljárás lényege az volt, hogy a tömlő végén lévő csutorát a vádlott szájába

kényszerítették, majd levegőt pumpáltak a tüdőbe. Fontos volt a levegő mennyisége,

ugyanis, ha túl sok került az említett testrészbe, a tüdőszövetek felhasadtak, kialakult a

légmell, minek következtében a tüdő összeesett, és az áldozat megfulladt.

12. Madzagnyeletés

Az eljárás során igen erős, ellenálló zsineget használtak, ugyanis annak ki kellett állnia a

gyomorsav és a lúgos bél támadásait. Az eljárás előtt éheztették a vádlottat, majd miután

bevezették a kínzókamrába és levetkőztették, lábát szétfeszítve kikötözték, faggyút

nyelettek, majd a madzagot megetették vele. Mivel a zsineg elég hosszú volt, így elindult

természetes útján, és megfelelő idő múlva a vége megjelent a vádlott végbelénél. Amikor

elegendő hosszúság távozott el, megragadták, és felváltva húzták a két végét.

13. Skeffington béklyója

A szerkezet egy nagyméretű vashurok volt, amely két félbe hajlott. A vádlottat arra

kényszerítették, hogy miközben a keze meg volt kötve, térdeljen a szerkezet alsó részébe.

Ekkor a hóhér a hátára támaszkodva a földre nyomta, és a bilincs másik felét lezárta

csavarral. Ahogy meghúzta a csavart, úgy préselte egyre jobban össze a testet, a mellet a

térdhez, a hasat a combhoz, a combot az alsó lábszárakhoz. A gerinc fokozatosan megtört, a

mellcsont és a bordák szilánkosra törtek.

14. Hüvelykszorító

Ez egy diótörőre emlékeztető préselő szerszám, amely az inkvizíció idején két farúdból állt.

Az áldozat hüvelyujját a két rúd közé helyezték, majd a csavar segítségével összepréselték.

15. Spanyolcsizma

A vádlottat egy padra ültették, és mindkét alsó lábszárának külső és belső feléhez egy-egy

deszkalapot illesztettek meglehetősen szorosan. A két középső deszka közé ékeket vertek,

melynek számát az inkvizítor határozta meg, de általában négy éket rendeltek el. A fájdalom

igen éles volt, a csontok szilánkosra törtek, és ha a vádlott nem vallott és elengedték, élve

maradt ugyan, de lábra soha nem tudott állni. Később tökéletesítették az eszközt, vasból

készítették, a belsejéből tüskék álltak ki, és csavarok segítségével rögzítették a vádlott

lábához, és zúzták össze a benne lévő csontokat.

16. Vasszűz

Vaslemezből hajlított hengeres test volt, amelyet egy főkötőt és nyakfodrot viselő női fejjel

fedték be. Az elülső részén ajtó volt, amelyen keresztül a vádlottat elhelyezték a belsejében.

Az ajtó belső felszínéből tüskék álltak ki, és miután rázárták a benne lévőre, azok a testébe

fúródtak.

17. Vasszék

Az eszköz vasból készült szék, melynek ülő részén és háttámláján visszahúzható horgok

voltak. A hóhér, miután a vádlottat beleültette és hozzákötözte, az inkvizítor jelzéseire várve

belemélyesztette a horgokat a benne ülő testébe. Amikor a horog visszahúzódott, fájdalmas

sebeket ejtve egy darabot is kitépett az izomzatból.

A vizsgálat

Kezdetben az inkvizíció gyorsan meghallgatta a vádlott ügyét és döntött. Később azonban

kétségbeejtő huzavonába kezdtek. A vádlott bármikor kérhetett kihallgatást, amit meg is

adtak neki. A legelső alkalommal megeskették, hogy az igazat mondja, valamint le kellett

adnia nevét, életkorát, születési helyét, foglalkozását, és azt, hogy mióta van a börtönben.

Ezek után kérdés tettek fel megkeresztelkedéséről és vallási szertartásairól: keresztet kellett

vetnie és be kellett számolnia eddigi életéről. Végül megkérdezték, tudja-e, miért

tartóztatták le, amire ha nemmel felelt a vádlott, az ún. figyelmeztetés következett:

Ez általában hatásos volt, hiszen a fogoly nem is tudta, mivel vádolják, úgy vetették a

börtönbe, hogy nem mondták meg, mi a bűne. A figyelmeztetést háromszor hajtották végre.

A középkori inkvizíciónál nem engedélyezték a védőügyvédet, hiszen a kánoni jog kimondta,

hogy az az ügyvéd, aki az eretnek védelmét elvállalja, maga is eretnek. Ha ennek ellenére

mégis akadt olyan, aki elvállalta a védelmet, nem adtak lehetőséget a felszólalásra. Később,

az igazságosság fitogtatása miatt az inkvizíció ragaszkodott az ügyvéd jelenlétéhez. Amikor a

vádiratot felolvasták, felszólították a foglyot védőügyvéd választására. Egyes esetekben két

ismeretlen nevet, de gyakran csak egyet olvastak fel neki, és miután beleegyezett a vádlott,

beszólították a készenlétben lévő ügyvédet.

Amennyiben a fogoly megtébolyodott a titkos börtönben, beszámíthatatlannak minősítették

és kórházba szállították, de előtte a Suprema véleményét ki kellett kérni. A korabeli kórházak

azonban nem voltak felkészülve az ilyen betegekre, így gyakran a törvényszék máglyára

küldte az illetőt.

Az inkvizíciótól még a holtak sem voltak biztonságban. Bár az eltávozottakat nem lehetett

megkínozni, de a gyónást sem végezhette el. A rájuk kimondott ítélet nagyon hatásos volt.

Kijelentették, hogy a halott eretnekként élt és úgy is halt meg. Ezek után pedig ássák ki

csontjait, hogy megkülönböztethetők legyenek a hűséges keresztények földi maradványaitól

és adják át az igazságszolgáltatásnak, hogy nagy és súlyos vétkeiért égesse el. És ha van

felirat a sírján vagy ha címere fel van tüntetve, vakarják le a sírjáról, hogy a bűnösnek emléke

se maradjon ezen a földön.

Továbbá megparancsoljuk, hogy gyermekei vagy unokái, férfi ágon örökre megfosztassanak a

hivatalok vezetésétől, szintúgy a lóháton való lovaglástól, a fegyverek viselésétől."

Az ítélet

Az inkvizíciós törvényszék ténykedésének tetőpontja az ítélet volt, amely a vádlott sorsáról

döntött.

Kétféle alakja volt az ítéletnek, az első hosszasan leírta a vádlott bűneit, a második viszont

csak annak jellegét említette meg.

A foglyokat rendszerint az auto de fé-ig nem tájékoztatták arról, hogyan fog alakulni sorsuk.

Az inkvizítornak, a korai szakaszban, amikor kimondta az ítéletet, jogában állt azt enyhíteni

vagy szigorítani. Az inkvizíció fejlődésével azonban ez a joguk megszűnt, és a Suprema

hatáskörébe került.

A legcsekélyebb ítélet a dorgálás volt. Ez alól egy vádlott sem mentesült, még akkor sem, ha

ártatlansága bizonyítást is nyert. A többi ítélet már nem volt ennyire emberséges. Ilyen volt a

száműzetés, a gályarabság, a megkorbácsolás, a pecek, a sanbenito viselése, illetve a halál.

A Római Szent Inkvizíció ebben különbözött a Spanyol Supremától, mivel ott a bírák a

vádlottat átadták a világi hatóságnak, hogy ítéletet mondjanak felette. Ennek oka az volt,

hogy létezett egy zsinati határozat, amely még 1889-ben, a Corpus Iuris Canonici idején is

hatályban volt, hiszen ebbe a törvénykönyvbe is kodifikálták:

„Egyházi emberek vérontási tilalma

A IV. lateráni zsinat 18. kánonja 1215-ben

Friedberg, 1889, Corpus Juris canonici lib I. tit. L. cap. 9.

Egyetlen klerikus se mondjon ki és ne hozzon halálos ítéletet, semmilyen véres büntetést ne

gyakoroljon, és ne vegyen részt ilyen ügyekben.

Ha valaki ezen tilalom okából az egyház embereinek, klerikus tagjainak kárt okozni merészel,

legyen az egyházi hivatal által megbüntetve.

Továbbá egyetlen klerikus sem diktálhat és nem szerkeszthet olyan írást, amelynek tárgya

véres megtorlás, következésképpen a fejedelmi bíróságokon ezt a feladatot ne klerikusokra,

hanem laikusokra bízzák.

Egyetlen klerikus sem lehet portyázók, poroszlók, fegyveresek s más vérontó emberek

vezetője.

Sem diakónus, sem archidiakónus, sem pedig pap nem gyakorolhatja a sebészetnek azt a

részét, amely kiégetést vagy kimetszést igényel.

Senki nem végezhet hideg- vagy forróvíz-, illetve tüzesvas-próba szertartásánál áldást vagy

megszentelést.”

Az ítélet végrehajtása

Az itt felvázolt módszerek korántsem jelentik a teljes listát, csupán szemléltetni szeretném a

középkori emberek leleményességét e téren.

Mivel e fejezethez nem találtam szakirodalmat, ezért felhasználtam a saját gyűjtésemet,

amelyet 2002-ben Szilvásváradon készítettem egy panoptikumban.

1. Auto de fé

A korai időszakban az eljárás egyszerűbb volt. Az első auto de fé-n, amely Toledóban, 1486.

augusztus 16-án volt, az áldozatokat gyalog, hátrakötözött kézzel vezették a vesztőhelyre, a

Plaza-ra, sárga sanbenitókat viseltek, rajta a nevükkel, fejükre mirtát tettek. Hármasával

felsorakoztatták őket egy lépcsőzetes állványon, az inkvizítorok velük szemben helyezkedtek

el. Egyenként, személyre szabottan felolvasták az ítéletet, amely elég hosszadalmas volt.

Ennek befejeztével az elítélteket felvezették elégetésre. Kegyetlen eljárás volt, mert maga az

auto de fé-n való megjelenés igen szigorú büntetés volt, és később zártkörűvé vált, hogy a

kisebb vétségeket elkövetők megmeneküljenek a nyilvános megaláztatástól. Az auto de fé

megtartását a törvényszék belátására bízták, az megegyezett az ítéletben, és kijelölt egy

napot. Idővel e felett is a Suprema gyakorolta a felügyeletet. Az auto de fé megtartása tilos

volt, ha a két inkvizítor közül az egyik hiányzott, ám ahol hárman voltak, ott az egyik távolléte

nem okozott gondot. A kiszemelt nap mindig ünnepnap volt, általában vasárnap, hogy a

nézőközönség száma nagyobb legyen. Az inkvizítorok teljhatalmat kaptak, fel voltak rá

hatalmazva, hogy a kivégzések helyén állványokat építtessenek, szabályozzák a rendőrség

intézkedéseit erre a napra, és kijelölhessék az egyházi és világi méltóságok helyét, sőt, még

tetszésük szerint kiutalhatták a magánházak térre néző ablakait

A nyilvános kivégzéseket általában vásári napokon, nagy tömeg előtt hajtották végre. Ennek

hátterében szakrális okok álltak, nem kizárólag az a barbár öröm, ahogy látnak letávozni egy

embert az árnyékvilágba. Maga a hit a jézusi időkre vezethető vissza, amikor Jézus a

keresztre feszítve átvette az alant állók bűneit, ezért úgy gondolták, hogy a haldokló

ugyanígy magával viszi a bámészkodók bűneit.

2. Fojtópánt

Ezt az eszközt ritkán használták önmagában. Kivételt képezett a nagyon veszélyes bűnözők

köre, akiktől hamar meg akartak szabadulni. A fojtópánt főleg a máglyán történő

megégetésekkor funkcionált. Elvileg azt a célt szolgálta, hogy az elevenen megégetett elítélt

szenvedésein könnyítsen, így a hóhér hátulról megfojtotta, mielőtt a tűz fájdalmas égési

sebeket okozott volna.

3. Karóbahúzás

A karó a kegyetlen, lassú halált célzó eszköz. Ehhez a kivégzési módszerhez viszont komoly

anatómiai ismeretek kellettek a hóhér részéről, hiszen az áldozatot úgy kellett karóba húzni,

hogy semmilyen fontosabb szervet ne érintsen. A kivégzendő egyén lábait szétfeszített

állapotban kikötözték, hogy a végbélnyíláson keresztül a karót a testbe nyomják. Eleinte kézi

erővel történt, később igavonó állatok végezték el ezt a munkát. A karó szétroncsolta a belek

jó részét, és iszonyatos fájdalmat okozott. Ezek után a testtel ékesített karót függőleges

helyzetben, a gondosan előkészített talajon rögzítették.

4. Akasztás

Az inkvizíció idején Angliában a boszorkányokat és egyéb eretnekeket nem máglyán égették

el, hanem akasztották. Az eljárás eredete valószínűleg bibliai eredetű, hiszen Júdás is fára

akasztotta fel magát.

Eleinte élő fára akasztottak, később ácsolták a bitófát. Látványos és igen gyors kivégzés volt

az, amikor az áldozatot a vártoronyból lelökték nyakán egy kötéllel. Voltak azonban olyan

eljárások is, amikor az áldozat haláltusáját hosszasan megnyújtották azzal, hogy kézi erővel

hol felhúzták, hol leengedték azt. Ilyenkor egy kis levegőhöz jutott a vádlott.

5. Vízbefojtás

Ezt a halálnemet elsősorban olyan nőkön alkalmazták, akiket boszorkánysággal vádoltak. A

nőt ilyenkor megkötözve a folyóba vetették, majd figyelték az isteni beavatkozást, ami

rendszerint elmaradt. Az eljárás azon a hiten alapult, hogy a bűnös nő testét még a víz is

kiveti magából. Ám mire bizonyítást nyert a vádlott ártatlansága, addig az meg is fulladt.

6. Kerékbetörés

Az egyik legkegyetlenebb kivégzési módszer volt, s egyben ez volt a legelrettentőbb erővel

bíró módozat. A meztelenre vetkőztetett elítéltet vízszintes helyzetben kifeszítették, karját,

lábát karókhoz, vasgyűrűkhöz kötötték, ám arra nagyon vigyáztak, hogy a test ne szenvedjen

komolyabb károsodást, a csukló, a könyök, a boka, a térd és a csípő alá pedig erős fa

alkatrészeket helyeztek. A hóhér megragadta a már előre odakészített kereket, és

módszeresen összetörte az összes izületet, kezdve a csuklótól a csípőig, ám a tapasztalt

szakember ilyenkor még kerülte a halálos ütéseket, egészen addig, amíg az elítélt az ütések

hatására már csak egy alaktalan, csontszilánkokkal keveredő hústömeg volt. A test végül a

hollók martalékává lett.

7. A kerék

A foglyot a vesztőhelyre szállították, levetkőzették, csak egy ágyékkötő maradt rajta. Ezután

odakötözték az állványzaton heverő kerékhez, és kinyújtották a küllők és a kerékagy mentén.

A hóhér ekkor már forgatni kezdte a vasrudat. Az eljárás menete az volt, hogy a végtagokat

fokozatosan összetörje, így a végére a kar és a láb csontjai szilánkosra törtek. Az igazán

gyakorlott hóhér úgy fejezte be a tevékenységet, hogy az áldozatnak még a bőrét sem

sértette fel. E kivégzési módszert súlyosbíthatták azzal, hogy például a tűz fölé rakták a

kereket, ezzel az áldozat kínjait megsokszorozták.

8. A fűrész

Roppant egyszerű módon alkalmazott, meglehetősen hatékony kivégzési módszer.

Az eljárás a következő volt: a hátrakötözött kezű elítélt lábaira kötelet hurkoltak, majd egy

megfelelő gerendára fejjel lefelé felhúzták, és lábait szétfeszítve rögzítették. A fűrészelést

pontosan a vádlott lába között kezdték. A fejjel lefelé fordított pozíciónak köszönhetően az

agy vérellátása biztosítva volt, így az áldozat hosszú ideig eszméleténél maradt.

9. Az inga

Az ingát többnyire eretnekséggel vádolt személyeknél alkalmazták. Maga a szerkezet nagyon

pontos, óraműhöz hasonló volt. A legfontosabb része a mereven rögzített, borotvaéles bárd

volt, amely ingamozgást végezve ereszkedett alá.

A lemeztelenített eretneket hanyatt fektetve kikötözték egy padhoz, majd beindították a

fölötte lévő ingát. A hanyatt fektetett elítélt farkasszemet nézett a lassan ereszkedő, éles

bárddal, amely megállíthatatlanul közeledett felé. Az inga, mikor először érte el a nyakat,

csak vékony sebet ejtett, majd visszalendült, és az előző vágás vonalán végigszaladva

mélyebbet eredményezett. Az elítélt fizikai erejének és lélekjelenlétének függvényében egy

darabig képes volt megőrizni öntudatát, ám az egyre fokozódó, éles fájdalomtól, a

vérveszteségtől és a halálfélelem által kiváltott pszichés sokktól előbb-utóbb bekövetkezett

az ájulás. A bárd folyamatosan, apránként haladt, elvágta a bőrt, majd elmetszette a

légcsövet, a nyaki ütőereket, a nyelőcsövet és a csigolyákat, míg végül az áldozat feje levált a

testéről és a földre esett.