Hogyan tartsuk, hogyan támasszuk meg a fényképezőgépet? - 1. rész Hogyan tartsuk, hogyan támasszuk meg a fényképezőgépet? - 1. rész Ha a fényképezőgépet kézben tartjuk, testünk lesz az állvány. Ugyanolyan rezgésmentes, szilárd alátámasztást kell biztosítanunk a fényképezőgépnek, mint amilyet egy jó állvány nyújt. Az állványokkal szemben hátrányt jelent az a tény, hogy lélegzünk, ver a szívünk, fáradnak a végtagjaink, és tömegközéppontunk imbolyog, főleg állás közben. A két kéz viszont - gyakorlott fotósnál - egyben előny is, hiszen az állvány csak alátámaszt, legtöbbször csak egy helyen, míg a kezünk - persze csak az egyik - függeszteni is képes. Vigyázni kell azonban arra, hogy a függesztő kéz valóban stabilizáljon, ne pedig a berázás forrása legyen. Légzés és szívverésÁltalában érvényes az a tapasztalat, hogy kilégzés közben kell exponálni. Némi gyakorlattal a szívveréshez is lehet alkalmazkodni, azaz akkor kell exponálni, amikor a szív éppen pihen. A szív dobbanása ugyanis a végtagok mellett a mellkast is megmozdítja, márpedig a mellkason támaszkodik - felülről - a felkar, amelyet a lapocka is támaszt, ami ugyancsak a mellkasra támaszkodik - hátulról. Ez, így, elég instabilnak hangzik, és persze az is! Nem árt tehát, ha testünket ismerjük - egy kis művészeti anatómia senkinek sem árt! A biztosabb kezű fotós csak azért tud kitartani 1-2 fényértékkel is hosszabb expozíciós időt, mert figyel a tüdejére és a szívére. Valamint gyakorlottabb már a fotózásban.Persze nem minden esetben várhatjuk meg a szívverés és a légzés összhangját, hiszen sportfotónál, riportnál adott pillanatban kell fényképezni. Gyakran igaznak bizonyul ez az állítás portré és modellfotóban, különösen akkor, ha dinamikusan mozgatott felvételi alannyal dolgozunk. Ilyenkor csak annyit tehetünk, hogy rövidebb zársebességet választunk, és vállaljuk ennek következményét: magasabb fényérzékenység (ISO) és nyitottabb fényrekesz. Vegyük az elmondottakat komolyan, mert tanítási óráim alkalmával gyakran nyomom le nevetve az „L-es” Canon objektíveket a kit-objektívekkel - képélességet tekintve. Egyszerűen azért, mert mert 1) a diák nem tartja helyesen a fényképezőgépét, ezért berázza egy picit a felvételt, illetve 2) nem tudja a RAW konvertert helyesen kezelni, ezért JPEG-ben fényképez. A képek visszanézése!?Amíg a fényképezőgép zárja kattan, és a zárfelhúzó-tükörmozgató motorok működnek, a fényképezőgépet szilárdan kell tartani! Az utóbbi időben arra lettem figyelmes, hogy sok felvétel azért van berázva - akár 1/125 s-mal is - mert a diák elrántja a gépet a szeme elől, hogy megnézze a hátoldali képernyőn az elkészült felvételt. Megdöbbentő, hogy még ilyen, relatíve rövid idő esetén is megtörténik ez az egész, de hát ennyire össze van hangolva a mutatóujj („exponálóujj ☺”) a gép elrántásával. Egyébként ezt a rögzült reflexet istentelenül nehéz törölni, tehát vigyázzunk, nehogy megszokjuk ezt az elrántó mozdulatot. Szó szerint, expozícióról-expozícióra „ütni kell a fejét”, azaz rá kell mordulni a diákra egy egész gyakorlaton keresztül, és ezt hetekig kell trenírozni, hogy elfelejtse az elrántást. Kínomban már odáig jutottam, hogy fekete ragasztószalaggal leragasztottam a kijelzőt, és azt mondtam, hogy képzelje azt, hogy most filmre fényképez, és nincs képvisszanézés. Visszanézhetjük persze a képet, csak legyünk nyugodtak, és mielőtt a gépet megmozdítjuk, várjuk meg, hogy a mozgások elhaljanak a gépvázban. Karok a test mellett! Fényképezőgépet az archoz szorítani! Mindkét láb súlyt visel!A nyugodt test - és tudat, lásd az előző pontot - még nem elegendő. A karokat finoman a testhez kell szorítani, hogy a mellkason megtámaszkodjanak. A szorítás ne legyen görcsös, mert az ugyancsak növeli a berázás valószínűségét. A fényképezőgépet - ugyancsak finoman - szorítsuk az arcunkhoz, az orr csontos részéhez, a homlokhoz. Természetesen ahhoz a csontos felülethez, amelyhez a gép az adott formátumban (álló vagy fekvő) hozzáér. Meglepő, de ennyi óvintézkedés elegendő, az emberi test ugyanis megfelelően teherbíró, stabil szerkezet. További biztonságot az adhat, ha a könyököket, vagy az egész testet támasztani tudjuk egy stabil felületen. Színházi fényképezésnél például a könyökök támaszkodhatnak az előttünk elhelyezkedő szék támláján, vagy falnak támaszkodhatunk, ha erre van lehetőség. A testtartáshoz még annyit, hogy mindkét lábon legyen terhelés, ne csak az egyik tartsa a testsúlyunkat! Álljunk kis terpeszben, a vállszélességnél kicsit nyitottabban. Kerüljük a hajlított lábakat, mert ezek berázásra hajlamosítanak. A képstabilizátorA képstabilizátor általában 2-3 fényértéknyi nyereséget nyújt, a „személyre és fényképezőgépre szabott” berázási határhoz képest. Az újabbak, melyek a test imbolygását is figyelembe veszik, akár 3-4 fényértéknyi többlet-szabadságot is nyújtanak. Vigyázzunk arra, hogy minden fotós keze másképp remeg be, illetve az egyes DSLR vázak is különböző módon rezonálnak. Ismerjük hát ki saját gépünket és saját kezünket az egyes objektíveknél és képstabilizátoroknál, és ezzel a tapasztalati adattal dolgozzunk. Azaz: mérjük be saját magunkat és felszerelésünket, hogy hogyan térünk el az „1/f szabálytól”.

Ide tartozik az is, hogy a berázási határon túl 1-2 fényértékkel készíthetünk éles képeket kézből, ha gyakorlottan dolgozunk kezeinkkel, légzésünkkel és szívverésünkkel, valamint lehetőségünk van arra, hogy több felvételből válasszuk ki a legélesebbet. Ez a többlet-záridőtartomány persze semmiképpen sem működik az ¼ s-nál hosszabb záridőknél, de képstabilizátoros fotózásnál is rendelkezésre áll. Az általános tapasztalatok szerint a berázási határhoz képest 1 fényértékkel hosszabb expozíciós időnél 3-4 felvételből lehet egy tűéleset lőni, míg 2 fényértékkel hosszabb expozíciós időnél 8-12 felvétel között lesz egy tűéles. Kézben tartott gép - fekvő formátumJobb kéz a markolatot fogja, míg a bal kéz alulról támasztja az objektívet. A bal kezet sokan rosszul tartják! Oldalról nyúlnak be a gépváz elé, és csak a bal kéz hüvelykujja támasztja alulról az objektívet. Így a gép bal kézzel is csak függesztve van, ami instabillá teszi a géptartást! A helyes tartás szerint: 1) a bal kezet az objektív alá toljuk, 2) a bal tenyeret felfelé fordítjuk, és 3) a tenyérbe illesztjük az objektívet. A bal kéz így alátámaszt, míg a jobb kéz függeszt, ami biztosabb tartást ad. Ha a gépváz kis méretű, vagy nincs fent a vertikális markolat, akkor a jobb kéz kisebb ujjai alulról is támasszák meg a gépet.

Itt hívom fel a figyelmet arra, hogy a mai gépek képminősége gyakran csak lehelletnyit tér el az egyes árkategória-szintek szerint. Az éles képek oltárán ezért érdemesebb annak alapján választani, hogy ki, melyik vázat tudja jól fogni. Most persze sokaknak ökölbe szorult a keze, de sajnos több tízévnyi tapasztalat alapján beszélek, és van egy ember-gép összhangot megteremtő terület is: az ergonómia. Nos, az én nagy kezeim a legnagyobb kisfilmes vázakat tudják jól fogni (például Canon 1D), illetve a belépő szintet (például Canon 1100D, Canon 500D). A nagy váz nagy fogantyúja ideális a kezeimnek, mert a nagyméretű ujjaim nem ütköznek fel a gépvázon, olyan nagy a markolat sugara. A belépő szint kis méretű vázai pedig olyan picik, hogy a kezeimbe szinte „becsomagolom” a gépet, a jobb kéz két ujja a vázat alulról is támassza, és az ujjaim tulajdonképpen nem is a markolaton, hanem a gépvázon fekszenek fel. Ugyanúgy, mint a régebbi, még markolat nélküli vázak esetén. Ellenben az üzlettársam kisebb kezeinek ugyanaz a problémája a belépő szintű Canonokon, mint nekem a középosztály vázain (például Canon 60D, Canon 7D): az ujjai pont olyan hosszúak, hogy kicsit túllógnak a fogantyún, azaz felütköznek a vázon. De annyira már nem hosszúak, hogy a vázon jó fogást vegyenek fel. Így az ujjpercek végei és a körmök találkoznak a vázzal, ami biztos fogást nem eredményez, ráadásul kényelmetlen is a fotósnak, ami a berázási hajlamot növeli. Kissebb kézzel viszont jól kezelhetők a nagyon nagy vázak, bár találkoztam már olyan fotóssal is, akinek a csúcsgépek markolatai már kezelhetetlenül nagyok voltak. A testméret-különbségek egyébként máshol is megmutatkoznak a géptartásban.

 Kézben tartott gép - álló formátumEzt a helyzetet sokan NAGYON elrontják! Általában úgy fordítják a fotósok a gépet, hogy az exponálógomb felülre kerül. Ennek viszont az a következménye, hogy a jobb kéz eltávolodik a mellkastól és szabadon lebeg. Ez az instabil jobb kéz pedig berázza a felvételt. Különösen akkor, ha a bal kéz is rosszul fogja a gépet (lásd fentebb). A helyes fogás az, amikor a jobb kéz is alulról támaszt. 1) a gépet fordítsuk úgy, hogy az exponálógomb alulra kerüljön, 2) a jobb kéz tenyere forduljon a mellkasunk felé, majd 3) ragadjuk meg a markolatot. Exponálni a hüvelykujjunkal kell. Ezt meg lehet szokni, és mivel a vállunkat nem emeljük meg ebben a testhelyzetben, nem is fáradunk el olyan hamar. Megjegyzem,ez a géptartás még biztonságosabb, mint a fekvő gép tartása, ugyanis mindkét kéz alátámaszt, egyik sem függeszt.

Kézben tartott gép - fekvő formátum - grippel (portrémarkolattal)A gép tartása megegyezik a fogantyú nélküli gépek tartásával.

Kézben tartott gép - álló formátum - grippel (portrémarkolattal)A vertikális grip tulajdonképpen fekvő formátumban is lehetővé teszi az álló formátumban már megszokott géptartást, éppen ezért a géptartás az előző ponttal megegyezik.

 Kézben tartott gép, hosszabb zoomok vagy teleobjektívek esetén - könyöktámaszA fényképezőgép súlypontja nagyon előre kerül ebben az esetben. Ilyenkor a kisebb testméretű fotósok használhatják a könyöktámaszt. A bal kéz vízszintesen van tartva, és a könyökhajlatba fekszik bele az objektív fényellenzője, illetve eleje. A bal kéz a jobb kéz alkarját fogja. Harántterpeszben állunk ilyenkor: a bal láb előre lép, a jobb hátul támaszt. Meglepően biztos ez a fogás, melyet lövészek is használnak, ha pisztollyal kell messzebbre lőni.

 A vaku a prizmán - fekvő formátumA vaku ilyenkor az objektív felett villan, ami a legtermészetesebb hatást nyújtja. A géptartás megegyezik a fekvő gép tartásával, csupán annyival egészíthető ki, hogy a vaku testét a homlokunknak támaszthatjuk, ezáltal biztosabb fogást nyerünk.

 A vaku a prizmán - álló formátumbanItt nagy a baj! A vaku az objektívhez képest oldalt villan, ami nagyon természetellenes árnyékokat szül. Emiatt volt a Pentaxokon egy ideig, valamint az Olympus IS-1000-esen, és a Nikon F1, F2 és F3-ason a markolaton, vagy a filmvisszacsavaró gombon a vakupapucs. Így jobb volt a súlyelosztás, a jobb kézbe jobban belesimult a vakuval szerelt gép, valamint álló formátumban is az objektív felett villant a vaku. Ezért jobb a nyeles vaku is, és ezért vannak vakutartó keretek is.

Arra kell figyelnünk, hogy az árnyék a felvételen szereplők mögött legyen, ne pedig előttük. Különösen esküvői fotónál! Ehhez úgy kell fordítanunk a gépet, hogy a párhoz képest, vagy egyéb illusztris személyekhez képest, a vaku az objektív túloldaláról villanjon. Cégvezetők és politikusok sem szeretik, ha fizimiskájuk, adott esetben nem esztétikus orruk még egyszer rajta van a felvételen: a falon, árnyék, sziluett formájában. Az orr-kérdés pedig kardinális a menyasszonyoknál. Vagyis azt mondom, hogy a vaku felülírja a gép függőleges tartásánál mondottakat, és adott esetben másik irányba kell fordítani a vakuval szerelt gépet, hogy az árnyékképződés megfelelő legyen a fotón.

 A vaku a prizmán - álló formátumban - grippel (portrémarkolattal)Hiába a grip, hiába minden! Ha a vakut pont az ellentétes oldalról kell villantani, akkor a grippel szerelt gép pont úgy fordul, hogy bal kézre esik a grip, rajta pedig lefelé áll az exponálógomb. Ilyenkor a gépet grip nélkülinek kezeljük, és a vertikális formátumnál leírt módon mindkét kézzel alulról támasztjuk.

A vaku a prizmán - álló formátumban - vakutartó kerettel („flash bracket”)A vakutartó kereten kényelmes markolatot találunk, és a kereten belül fordul álló vagy fekvő formátumba a fényképezőgép. A keret a gép biztos fogását segíti jobb kézzel, míg az objektívet a bal kéz - a fentebb tanult módon - alulról támasztja. Akár álló, akár fekvő a formátum, a jobb és a bal kéz ugyanott marad, a vaku pedig felülről villan. Ez a legtökéletesebb megoldás, esküvői fotósok számára elengedhetetlen. Török Györgyműszaki és reklámfotográfus