história 1987-01 · egyiptomiakat nevezik embereknek. a kép így azt fejezi ki, hogy az...

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1987-01

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1987-01

Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom

1. ........................................................................................................................................................ 1 1. Egyiptomiak és más népek .................................................................................................... 1

2. ........................................................................................................................................................ 5 1. Nemzeti jellemvonások? Baráti (ellenséges) szomszédok? .................................................. 5

3. ...................................................................................................................................................... 10 1. Görögök és idegenek ........................................................................................................... 10

4. ...................................................................................................................................................... 13 1. Nemzeti totemállatok ......................................................................................................... 13 2. Képek .................................................................................................................................. 13

5. ...................................................................................................................................................... 19 1. Magyarok angol szemmel ................................................................................................... 19 2. Képek .................................................................................................................................. 21

6. ...................................................................................................................................................... 23 1. P .......................................................................................................................................... 23 2. Képek .................................................................................................................................. 23

7. ...................................................................................................................................................... 25 1. A �békaevõ� franciák és a �perfid� angolok .................................................................. 25 2. Képek .................................................................................................................................. 26

8. ...................................................................................................................................................... 28 1. A gall kakas ......................................................................................................................... 28 2. Képek .................................................................................................................................. 28

9. ...................................................................................................................................................... 30 1. Sárkányölõ és hálósipka. A német Michael ........................................................................ 30 2. Képek .................................................................................................................................. 33

10. .................................................................................................................................................... 34 1. Az orosz medve nyomában ................................................................................................. 34 2. Képek .................................................................................................................................. 36

11. .................................................................................................................................................... 38 1. Az Európában található népek és tulajdonságaik rövid leírása. A 18. századi, Stájerországban

keletkezett �Völkertafel� ...................................................................................................... 38 2. Képek .................................................................................................................................. 39

12. .................................................................................................................................................... 42 1. GLATZ Ferenc ................................................................................................................... 42 2. Képek .................................................................................................................................. 42

13. .................................................................................................................................................... 52 1. Seton-Watson és a �magyarellenesség� ............................................................................ 52

14. .................................................................................................................................................... 55 1. Magyarország a békét diktáló gyõztesek szemével ............................................................. 55

15. .................................................................................................................................................... 63 1. A magyar békeszerzõdés területi kérdései .......................................................................... 63 2. Képek .................................................................................................................................. 67

16. .................................................................................................................................................... 69 1. Churchill �cetlije� Sztálin �láttamozásával� a közép- és kelet-európai érdekszférákról, 1944.

október 9. ................................................................................................................................ 69 2. Képek .................................................................................................................................. 69

17. .................................................................................................................................................... 71 1. A magyarországi szlovákok és a lakosságcsere .................................................................. 71

18. .................................................................................................................................................... 73 1. Az erdélyi fejedelemség és Oroszország kapcsolatai .......................................................... 73 2. Képek .................................................................................................................................. 75

19. .................................................................................................................................................... 77 1. Egy békülékeny hadikiállítás. 1917. szeptember ................................................................ 77 2. Képek .................................................................................................................................. 78

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Egyiptomiak és más népek

KÁKOSY László

Egyiptomiak és más népek

Minden nép többé-kevésbé saját országát tekinti a világ közepének, magát pedig mindenkinél különbnek. Ennek

az egyetemes emberi magatartásformának, a másokhoz való viszonyulásnak az adott történeti, földrajzi,

antropológiai körülmények által meghatározott, csak az adott népre jellemző sajátos vonásai és annak változásai

fontos tanulságokkal szolgálhatnak a történész számára.

Az egyiptomiak magatartását döntően a rend és káosz, műveltség és primitívség ellentétpárjai határozták meg.

Időszámításunk előtt a IV. évezred második felében a Nílus alsó folyásánál élő törzsek társadalmi szervezete,

anyagi, szellemi kultúrája még alig különbözött a szomszéd népekétől. 3000 táján, viszont aránylag gyorsan

végbemenő minőségi változás következett be: hatalmas, csaknem 1000 km hosszúságú területen egységes

államszervezet jött létre a Nílus szűk völgyében, melynek centralizált, tervszerűen irányított gazdasága

szükségszerűen teremtette meg az írásbeliséget. Rajtuk kívül csak a sumérok ismerték az írást ebben az időben;

a közbeeső területeken – főként mezopotámiai hatásra – csak később kezdődik az írásbeliség.

Egyiptom és szomszédai

Földrajzi helyzete Egyiptomot az egész ókor folyamán bizonyos mértékben elszigetelte szomszédaitól. A

hatalmas sivatagokon vagy a tengeren még a jól felszerelt reguláris hadseregek is nehezen keltek át, a gyorsan

mozgó nomád alakulatok pedig katonailag nem jelentettek komoly veszélyt. Ez a körülmény az ókori Közel-

Keleten egyedülálló stabilitást eredményezett, de sohasem vezetett Egyiptom teljes elszigetelődéséhez. A

kapcsolatteremtés fő mozgatórugója egyiptomi részről a nyersanyagszükséglet volt, de volt igény

késztermékekre és luxuscikkekre is. Mindezek beszerzése történhetett a bányák megszállásával,

zsákmányszerzéssel, adók kivetésével, de – amikor erre lehetőség nem volt – árucsere, békés kereskedelem

útján is.

A sivatagok közé szorított keskeny folyóvölgy népe így egész története folyamán intenzív kapcsolatban állt

szomszédaival, de gyakran távoli területekkel is. A rezet kezdetben a Szináj-félszigetről szerezték be, mely az

ókorban nem tartozott Egyiptomhoz. Később, mikor ezek a bányák kimerültek, Timnából (ma Dél-Izrael) vagy

Ciprus szigetéről, a vasat pedig Kis-Ázsiából szállították. Az aranyat, ami az egyiptomi hatalmi politika és

külkereskedelem egyik legfontosabb tényezője volt, hosszú ideig nagy mennyiségben ontották a núbiai bányák.

A jó minőségű faanyagot is külföldről kellett beszerezni: a tűlevelű fákat a Libanon-hegységből, az ébenfát

pedig délről importálták. A művészek által előszeretettel használt lazúrkő a mai Afganisztán területéről érkezett,

elefántcsontot, strucctollakat, állatbőrt Núbiából és Belső-Afrikából szereztek be.

Az egyiptomi szimbolika változatos formákban juttatta kifejezésre a barbárok feletti elsöprő fölényt, az

egyiptomiak győzhetetlenségét. Már az Óbirodalomtól ismeretes a „kilenc íj” fogalma, mely a fáraó külső és

belső ellenségeit jelölte. Az ellenséges népek valódi számától függetlenül a kilences, mint szent szám alkalmas

volt a teljes ellenséges világ érzékeltetésére: A „kilenc íj” közé tartoztak például Ázsia népei, Núbia, a líbiaiak

és a Földközi-tenger szigetei. Az íjak rajzát ott találjuk a királyi trón zsámolyán is, hogy a fáraó jelképesen

naponta taposhasson rajtuk.

A képeken az ellenség leggyakrabban valóságos emberi formájában jelenik meg, ahol a fáraó rendszerint

hatalmas szfinx vagy griff alakjában gázolja le őket. Templomfalak kedvelt díszítése volt a hátrakötött karú,

térdelő idegen népek sora. Más képeken a fáraó egyszerre számtalan ellenséget ragad üstökön, kezével

valamennyiük haját összefogja, hogy buzogányának egyetlen csapásával végezzen velük.

A feliratok sajátos frazeológiája is ugyanazt a szellemet árasztja, mint a templomok ikonográfiája. Núbiát

például gyakran „nyomorult Kus”-nak nevezik, olvashatunk „undorító idegenek”-ről, a hettita királyt pedig csak

„Hatti nyomorult, legyőzött fejedelme”-ként említik II. Ramszesz (Kr. e. 1290–1224/23) feliratai még az olyan

részletekben is, ahol kénytelen elismerni a hettiták sikereit. III. Szeszósztrisz (Kr. e. 1878–1840) egyik

határkőfeliratán pl. így jellemzi a núbiai ellenséget: „Ha megrohanják, visszafordul. Visszavonulás esetén

támadóvá lesz. Nem olyan emberek ezek, akiknek méltósága volna, nyomorultak ezek, összetört szívűek.”

A visszatérő jelzők funkciója elsősorban mágikus: az írás varázsereje által elő kell idézniük, hogy az ellenség

mindenkor nyomorult, legyőzött, elbukott legyen. Ha azonban a történész mindezt a valósággal szembesíti,

kiderül: ez a mágikus-vallásos elemekkel átszőtt retorika és a történeti realitásoktól gyakran távol álló


konvencionális képi sémák nem fajgyűlöletet, nem az idegenek elpusztításának vágyát takarják. Hiszen pl.

ugyanaz a II. Ramszesz, aki olyan megvetéssel nyilatkozott a hettitákról, később nemcsak békét kötött velük,

hanem szövetségesük lett, és egy látványos összebékülési ünnepség keretében feleségül vette a hettita király

lányát.

Az idegenek iránti érdeklődést tanúsítják azok a művészi ábrázolások, amelyeken – bizonyos sémák

alkalmazása ellenére – megmutatkozik a reális ábrázolásra való törekvés is, gyakran ironikus beállításban. A

borotvált, gondozott külsejű, fehér ruhát viselő egyiptomiakkal szemben a sémita ázsiaiaknak általában hosszú,

bozontos szakálla van, markáns arcéllel, tarka-barka ruhában ábrázolják őket. A líbiaiak tollat viselnek

hajukban, a tengeri népeket a jellegzetes sisakok és a fegyverzet különbözteti meg egymástól. Núbia lakóit az

Újbirodalomtól (Kr. e. 1552–1070) kezdve fekete bőrűnek festik. Nemcsak a sírok és templomok kedvelt

motívuma az idegenek megjelenítése, hanem a királyi paloták falait burkoló mázas téglákon is megtalálhatók

egyes típusaik.

Túlvilághit, istenek

Az ókor egyetlen népe sem foglalkozott annyit a túlvilági léttel, mint az egyiptomiak. A holttest balzsamozása, a

bonyolult temetési rituálé, a sírban felírt mágikus szövegek mind az örök fennmaradást szolgálták. Az

újbirodalom idején kezdte foglalkoztatni az egyiptomiakat az a gondolat, hogy mi lesz a sorsa az idegeneknek a

halál után? A Kapuk Könyve címen ismert túlvilág-leírás egyik különös részlete ad választ a kérdésre. A képen

Hórusz isten előtt tizenhat férfi áll. Négy csoportra oszlanak, amelyek neve: emberek, ázsiaiak, Núbia lakói,

líbiaiak. Az „emberek” megjelölés a tradicionális szóhasználatban csak az egyiptomiakat jelenti, idegenekre

hosszú időn keresztül egyáltalán nem alkalmazzák. A XIX. dinasztiától (Kr. e. 1306–1186) tágul a szó

alkalmazási köre: II. Ramszesz idején már a hettitákat is embernek nevezik, Merneptah (Kr. e. 1223/22–

1214/13) alatt pedig a líbiaiakat is jelölheti a szó. A Kapuk Könyvében azonban kétségtelenül csak az

egyiptomiakat nevezik embereknek. A kép így azt fejezi ki, hogy az egyiptomiakra és a külföldiekre azonos sors

vár a halál után. Ugyanez az elképzelés jelenik meg a Halottak Könyve 125. fejezetében, amelynek van olyan

verziója, ahol a lelkek túlvilági megítélésének jelenetében tolmács is szerepel. Egy másik változatban Anubisz

jelenti az isteneknek, a túlvilági bíróság tagjainak, hogy egyiptomi lélek érkezett. Ha ezt így külön közölni kell,

akkor nyilván más nemzetiségű lelkek is érkezhettek az ítélőszék elé.

Ezeket az adatokat hiba volna csupán kuriózumoknak tekinteni. Az egyiptomi ideológiának egyik legfontosabb

megnyilvánulási formája a túlvilág-irodalom. Ez a maga különös jelrendszerében sok olyan gondolatot őrzött

meg, melyeket egyéb forrásokban hiába keresnénk. A „nemzetközi túlvilág” számukra – legalábbis egy fontos

relációban – az emberek egyenlőségének tanát jelentette, akármely terület isteneit imádták is azok életükben.

A Nílus völgyében tisztelt istenek elsősorban Egyiptomra viseltek gondot, és Ré fiának, vagyis a fáraónak a

hódításai az ő hatalmukat is növelték. Az újonnan elfoglalt területeken Egyiptom istenei is hódítóként jelentek

meg. Ez közvetlenül is megnyilvánult a thétai templomi gazdaságok erősödésében. A XX. dinasztia idején (Kr.

e. 1186–1070) Amon templomának kilenc olyan falu volt a birtokában, mely Szíriában és Núbiában feküdt. Két

olyan korszak volt, amikor az egyiptomi hitvilág „etnikai vallás”-ból egyetemes vallássá válhatott volna.

Először Ehnaton (Kr. e. 1364–1347) monoteista kísérlete próbálta meg Atont, a napgömböt nemcsak Egyiptom,

hanem minden nép jóságos urává tenni. A nagy naphimnuszban ünnepélyes kinyilatkoztatásként hangzik el,

hogy Aton áldásaiban az egész emberiség részesül, bőre színétől vagy nyelvétől függetlenül. Név szerint is

megemlíti a szerző – valószínűleg maga Ehnaton fáraó – Szíriát és Núbiát. A végsőkig leegyszerűsített,

demitizált napvallás elfogadható lett volna a szomszéd népek számára is, hiszen a szoláris kultuszok az ő

vallásaikban is jelen voltak. A vallási reform gyors bukása miatt azonban Aton nem vonulhatott be a közel-

keleti népek panteonjaiba, a Nap prófétájától megálmodott nagy vallási egység nem jött létre.

Másodszor a hellenisztikus és a római korban lépett ki az egyiptomi vallás a hagyományos keretek közül. Ízisz,

Szarapisz, Anubisz és más istenek tisztelete ekkor terjedt el a görög területeken, majd az egész római

impériumban. Annak ellenére, hogy a birodalom jelentős, hivatalosan is elismert kultuszai közé emelkedett, nem

lett valódi világvallássá, egyike maradt csupán a császárkorban nagy népszerűségnek örvendő keleti

kultuszoknak. Az egyre hatalmasabbá váló kereszténységgel nem tudta felvenni a versenyt. A Kr. u. 1–3.

században szám szerint legalább annyi idegen tisztelte Íziszt és Szarapiszt, mint ahány egyiptomi.

Az ókor politeista vallásainak keretei szinte korlátlanul tágíthatók voltak, és az egyiptomiak is készek voltak a

szomszédok és a meghódított népek isteneinek átvételére. A XVIII. dinasztiától (Kr. e. 1552–1306) mutatható ki

erős keleti hatás az egyiptomi vallásra, de már korábban is találkozunk szórványosan idegen istenekkel. Ilyen

volt például As, akit Líbia urának neveztek és „Hathor, Büblosz úrnője”, aki mögött, minden valószínűség

szerint egy kánaáni Baalt rejtőzik. A piramisszövegekben pedig a núbiai Dedun is szerepel.


A hükszósz uralom, majd a korai újbirodalom nagy hódító hadjáratai az ellenséges és békés érintkezés egyre

bővülő kapcsolatrendszerét hozták létre Egyiptom és az ázsiaiak között. Egyre nagyobb számban kerültek

idegenek Egyiptomba, de az ázsiai istenek térhódításának fő oka az egyiptomiak érdeklődése volt az addig alig

ismert, számukra titokzatos hatalmak iránt. Híveiket megtalálhatjuk az alsó néprétegektől a királyi udvarig. III.

Amenhotep (Kr. e. 1402–1369) a ninuai (ninivei) Istár gyógyító szobrától remélte egészsége visszanyerését, I.

Széthi (Kr. e. 1304–1290) és II. Ramszesz pedig Baalhoz, mint hadistenhez hasonlították magukat.

A nyitott Egyiptom

Az Újbirodalom az egyiptomi történelem legnyitottabb időszaka, amikor az idegenek a legmagasabb pozíciókat

is elnyerhették az egyiptomi államigazgatásban és a hadseregben. Jelenleg folyik például Szakkarában egy

Aper-Él nevű, sémi származású vezír sírjának feltárása, aki a fáraó után következő legmagasabb tisztség-

birtokosa volt. II. Ramszesz udvarában pedig szolgált egy Ben Azan nevű pohárnok, aki – asszimilálódni

igyekezve környezetéhez – a Ramszes-em-per-Ré nevet vette fel. A XIX. dinasztia korának utolsó éveiben Bai

(egyiptomi nevén Ramszesz-hau-emnetjeru), felhasználva a királyi udvarban dúló viszályokat, megszerezte „az

egész ország nagy kincstárnoka” címet, és Tauszert királyné oldalán tulajdonképpen teljhatalmú ura lett

Egyiptomnak. A Harris papirusz egyik részletéből, ahol egy szír bitorlóról van szó, arra lehet következtetni,

hogy a trónt is megpróbálta megszerezni. Végül a bibliai József története is jól példázza, milyen lehetőségek

álltak Egyiptomban a tehetséges idegenek előtt.

Egyre nagyobb számban szolgáltak idegenek az egyiptomi hadseregben is. A hadifoglyok időlegesen rabszolgák

lettek, majd egy részüket katonai szolgálatra osztották be. Ahet Atonban, Ehnaton fővárosában például a királyi

testőrség nagy része idegenekből állt, núbiai, líbiai és ázsiai katonaság ügyelt az udvar és a város biztonságára,

csak a harci kocsizó osztag katonái voltak egyiptomiak. II. Ramszesz, miután legyőzte a tengeri népek egyik

csoportját, a sardanákat, a foglyokból testőrséget szervezett. A sardanák később is az egyiptomi hadsereg elit

alakulatai közé tartoztak.

A Kr. e. I. évezred elején a líbiaiak egyre nagyobb befolyáshoz jutottak az egyiptomi hadseregben. Olyannyira,

hogy végül a líbiai katonai arisztokrácia vette át a vezetést, és egyik nagyhatalmú tagját, Sesonkot juttatta trónra

(Kr. e. 945–924). A XXII–XXIV. dinasztiáig terjedő időszak a líbiai uralom kora (Kr. e. 945–715). Mivel a

líbiaiak tiszteletben tartották az egyiptomi hagyományokat, teljes mértékben átvették az egyiptomi kultúrát, a

nép egyre kevésbé tekintette őket idegeneknek. Ugyanez vonatkozik a napatai királyokra, akik a Kr. e. 8. század

végén délről vonultak be Egyiptomba (XXV. dinasztia, Kr. e. 716–656). Ők is az egyiptomi nyelvet használták

felirataikon, és vallási szigorúság tekintetében túltettek az őslakosságon is.

Az asszírok és perzsák viszont nyíltan hódítóként léptek fel, így érthető módon nem tudták megnyerni az

egyiptomiak támogatását. Különösen a perzsa korban ( Kr. e. 6–4. század) igyekezett a lakosság mindinkább

elzárkózni a külvilágtól, az idegenektől, perzsáktól és görögöktől egyaránt. Ez a bizalmatlanság, xenofóbia

jelenik meg túlzott, eltorzított formában a görög irodalomban. A görög irodalomnak és vázafestészetnek

kedvenc témája lett a mondabeli Buszirisz egyiptomi király. A történet szerint Egyiptomot kilenc évig

terméketlenség sújtotta. Ekkor egy ciprusi jós jelent meg a király előtt, és azt jövendölte, hogy az éhínség akkor

múlik el, ha évenként egy idegent áldoz fel Zeusz (Amon) oltárán. Az első áldozat mindjárt ő lett, és ettől

kezdve minden Egyiptomba látogató idegennek ez lett a sorsa egészen addig, míg Héraklész nem érkezett ide.

Őt is megkötözték, megkoszorúzták, az oltárnál azonban kiszabadította magát és megölte a királyt.

Nagyon érdekes ezzel kapcsolatban Hérodotosz álláspontja, aki egyiptomi utazása során (Kr. e. 5. század

közepe) közvetlen tapasztalatokat szerzett a helyi szokásokról, az egyiptomiak idegenekkel szembeni

magatartásáról. Szerinte „...egyiptomi ember vagy asszony nem csókolna meg görögöt a száján, sem görög

embernek kését, nyársvasát vagy üstjét nem használná, sem nem ízlelné meg még tiszta bikának a húsát sem,

melyet görög késsel vágtak szét.” Ennek az undornak oka szerinte az volt, hogy a görögök teheneket is

fogyasztottak, holott ez Ízisz szent állata volt. Azt azonban határozottan tagadja, hogy az egyiptomiak

embereket áldoznának, és a Héraklész-mítosz egyiptomi epizódját ostoba mesének nyilvánítja.

A görögök megítélése mindvégig ellentmondásos maradt. A XXVI. dinasztia (Kr. e. 664–525) szaiszi királyai

számára a görög zsoldosok jelentették a fő katonai erőt, Apriész királyt (Kr. e. 589–570) viszont a hirtelen

kirobbanó göröggyűlölet buktatta meg. A perzsák elleni harcban az 5–4. században athéni és spártai segítségre

támaszkodott Egyiptom. Nagy Sándort 332-ben szabadítóként fogadták, de utódai, a Ptolemaioszok alatt az

egyiptomiak másodrendű polgárai lettek saját hazájuknak. Helyzetük a római uralom alatt csak rosszabbodott.

Mikor a sorozatos felkelések sem tudták lerázni az elnyomást, az egyiptomiak körében homályos jóslatok

kaptak lábra, melyek Alexandria pusztulását és egy nemzeti király eljövetelét ígérték.


Abban az időben (Kr. e. 7–6. század), mikor a görögök szorosabb kapcsolatba kerültek Egyiptommal, és

létrejött a Deltában gyarmatvárosuk, Naukratisz, az egyiptomi tudomány egyik virágkorát élte. Az ország ősi

múltja tiszteletet keltett a görögökben, és Hérodotosz előtt is egyiptomi utazása során nyíltak meg a történelem

valódi távlatai. A hagyomány szerint a görög szellem számos kiváló képviselője (például Püthagorasz, Szolón,

Thalész, Platón) utazott Egyiptomba, hogy megismerkedjen a papi tudománnyal.

Az egyiptomi tudósok görögökről alkotott véleményét egy öreg szaiszi pap Szolónhoz intézett szavai fejezik ki

legtömörebben: „Mindnyájan ifjak vagytok lelkileg: mert nincs lelketekben ősi hagyományon alapuló régi

meggyőződés, sem időtől szürke ismeret.” (Platón: Timaiosz) Azt is észre kellett azonban venniük, hogy a

megváltozott világban a „gyermeteg” görögöké a vezető szerep politikai, katonai, sőt mindinkább kulturális

téren is. A Ptolemaiosz-kortól a papok már készek voltak átvenni a görög tudomány eredményeit, például a

csillagászatban, és egy egyiptomi pap, Manethón, görög nyelven foglalta össze hazája történetét.


1. Nemzeti jellemvonások? Baráti (ellenséges) szomszédok?

GLATZ Ferenc

Nemzeti jellemvonások?

Baráti (ellenséges) szomszédok?

Óravázlatok történelemórákhoz, amelyeket azon magyar és szomszédos országokbeli diákkorú fiatalok számára

hirdetnénk meg, akik futballmeccsen, aluljárókban, utazásaik közben a felnőtt társadalomtól örökölt, más

népeket gúnyoló rigmusokat szavalnak.

ELSŐ ÓRA

A munkavégzés és „etnikai jellemvonások”

Az embert minden korábbi és vele egy időben élt más élőlénytől az különbözteti meg, hogy tudatos

tevékenységre, munkavégzésre képes. Az emberi társulások végső soron azért jönnek létre, hogy a

munkavégzést, az önfenntartás alapfeltételét biztosítsák. (A tanulók eddigi történelmi ismereteire utalni: a 3-4

ezer évvel ezelőtti folyam menti kultúrákban áldást hozó víz szabályozása, a gátépítéshez, földmunkához értés,

az időjárás, a folyóvízszint megfigyelése, azaz a különböző tevékenységek és szakismeretek összehangolásának

szükségessége meghatározta a közösségi élet első formáit. De ugyanígy összetartója az utóbbi évszázadok

közösségeinek a modern kori mezőgazdasági vagy ipari munkafázisok, szakértelmek egymásra épülése,

összefonódása.) Könnyű belátni: adott közösségekben a szakértelmeknek olyan típusai, ágazatai alakultak ki,

amelyek napi használatát tőlük a földrajzi környezet vagy a munkapiac megkövetelte. Így illeszkedtek

egymáshoz a történelem során kezdettől az élelemtermesztés professzionista munkásai, a parasztok, a technikai

cikkek gyártói, az iparosok és a termékek cseréjét biztosító kereskedők szakértelmei. Ebben az értelemben a

közösségi formák fejlődése nem más, mint a termelő, munkavégző tevékenység szervezeteinek kialakulása,

rögzülése, bomlása és újraformálódása. A munkafolyamatok a szülői és végső soron meghatározói az

együttműködést biztosító szervezeteknek, így eddigi legtökéletesebbnek látszott formájának, az államnak. És

ahogy az egyén testtartásával, mozdulataival hozzáidomul szerszámaihoz, a végzett munkafolyamathoz,

gondolkodás-reflexeit alapvetően fejleszti és meghatározza az, úgy a különböző közösségek jellegét is

meghatározzák azon munkavégző folyamatok, amelyek a közösségre leginkább jellemzőek. (A tanulóknak

példákon bemutatni: a munkafolyamatokban való részvétel határozza meg azokat a közösségben bevett

viselkedés- és szokásformákat is, amelyeket a közösség tagjai normatívaként elfogadnak, s amelyek megléte az

emberi együttélés feltétele. [A családszerveződést, utódnevelést, a generációk helyét, az azonos településen

lakók egymás mellett lakási normáit stb.]) Ezek a közösségi életformákat mindennapjaiban szabályozó,

évszázadok alatt rögzülő viselkedésformák, szokások a népek megkülönböztetésének alapjai is voltak. És mint

arra a múlt század végétől figyel a társadalomtudomány (a tananyagban még nyomai sincsenek), ezek a

kialakult szokásrendek, gondolkodási azonosságok természetesen átalakulnak, attól függően, hogy milyen

szakértelem-keveredést kíván meg a munkaszervezet. (Utalni a tanulók korábbi ismereteire: a felvidéki faluból a

19. században Budapestre érkező szlovák etnikumú parasztlány cselédnek állva ugyanúgy átalakítja

szokáskultúráját, mint az alföldi magyar faluból érkező magyar vagy dunántúli „sváb” leány.) De mégis: az

eredetileg még szorosan a munkafolyamathoz tapadó szokásvilág, mozdulatütem, beszéd- és hanglejtésformák

rendkívül makacsul, társadalmi öröklődés folytán élnek tovább. Még akkor is tartják több évszázados

rögzüléseiket, amikor már a legújabb korral létrejön az egyének mindennapjait is átfogó állam a maga közös

viselkedésformákat sugárzó mintáival, amit az egységes iskolarendszer, majd a tömeges irodalmi, film-,

televíziós és rádiós kultúra közvetít.

Kérdés: Fel tudnál-e sorolni olyan foglalkozási ágazatokat, amelyek a történelemben megismert népekhez:

angolokhoz, franciákhoz, svábokhoz, frankokhoz, magyarokhoz, románokhoz, zsidókhoz stb. kötődnek a Te

gondolkodásodban? Találsz-e a tankönyvedben olyan népekről információkat, akikre elsősorban jellemzőnek

mondták: hajósok, kereskedők, parasztok, iparosok, pásztorok stb.?

MÁSODIK ÓRA

A nyelvről, „nemzeti sajátosság”-ról, értelmiségről


A munkavégzés, a különböző munkafázisok összehangolása csakis közös érintkezési eszköz, a nyelv

segítségével lehetséges. Ahogy halad előre a munkafolyamat differenciálódása, mind több ágazatát kell

összehangolni, s mind távolabbi területek termékcseréje válik szükségessé, úgy lesz mind nagyobb fontosságú

az érintkezésben az azonos jelrendszer, a nyelv. És úgy lesz mindinkább szükség a jelrendszer fejlesztésére,

pontosítására. Az érintkezési eszköz, a nyelv, az adott termelési, munka- és cserekapcsolatokban élő

közösségnek legdöntőbb és első pillantásra megmutatkozó azonosítója lesz. Először a beszélt, majd az írott

nyelv. (Az órán lehetőség adódik ezen az alapon a feudális és a polgári közösségszerveződések – így az állam –

egyik alapvető eltérésének megmagyarázására.) A feudális állam szerveződése a földtulajdonra, a birtokon

belüli üzemre és ezek egymásmellettiségére épült, a maga bonyolult szolgáltatás- és járadékrendszerével; az

államszerveződést is alapvetően az határozta meg, hogy az uralkodó, illetve családja hol rendelkezett (vagy

örökölt) birtokokat; a hűbéres beszélt nyelve, „natio”-ja másodlagos szerepet játszott. Ezzel szemben a polgári

államszervezet az azonos (nyelvi, szokás) hagyományrendszerűek együttélési szervezete kíván már lenni. Ez

utóbbi éppen azért „fejlettebb” formája a közösség-szerveződéseknek, mert a munkamegosztás szerves és

mindennapi működése, a terület munkaerő-bázisának, természeti adottságainak találkozása, az adott terület

különböző termelési ágazatainak (mezőgazdaság, ipar) megszervezése csakis egységes, szakszerű igazgatással,

egységes jelrendszerrel, nyelvvel és egységesített társadalmi szokásrendszerrel biztosítható. A polgári

munkaszervezet kibontakozása ezért vonzza magával a „nemzeti” fejlődést, az azonos nyelv és szokásrendszer

kulturális és politikai jogrendbe foglalását.

Kialakul az a társadalmi réteg, amelynek a munkamegosztás egészében éppen az lesz a feladata, hogy

kifejlessze az érintkezési rendszerek egységét, hogy működtesse azokat: megtanítsa a társadalmat írni, olvasni,

biztosítsa, hogy a mind fejlettebb munkafolyamatokhoz szükséges mind fejlettebb ismeretanyag a társadalom

mind szélesebb rétegei számára váljék készséggé. Ez a réteg az értelmiség. És az értelmiség, mint az immáron

egységessé kovácsolt közösségi kulturális-tudati normatívák megteremtője a felszínen a legfontosabb elemének

látszik azon folyamatnak, amelyet „nemzetté” fejlődésnek nevezünk. Vagyis az azonos nyelvet beszélők, azonos

területen lakók, azonos szokásrendekkel bírók szervezeti kerete kialakulásának. Ez a 16. századtól Európa

államaiban mind erősebb réteg természetességgel nyúl a kínálkozó, közönséget összetartó hagyományanyaghoz,

a nyelven kívül a termelési, szokásbeli sajátosságokhoz, és tünteti fel azokat nemzeti sajátosságokként. Ezzel

összetartó erőket hív létre az adott területi közösség bizonyos csoportjaiban, de egyben meg is fogalmazza azok

mástól elütő „jellegét”. (Utalni a tanulók meglévő ismeretére: a 16. századtól a kereskedelem, közlekedés,

hadművészet fejlődése során az európai termelési közösségek mind aktívabb kapcsolatba kerülnek egymással,

majd a polgári államrendek kialakulásával [19. század] mint nemzetek [franciák, németek stb.] országai

kerülnek egymással szembe.) Ez az értelmiségi réteg lesz az, amelyik szállítja az ellenségeskedéshez, az

uszításokhoz a mozgósító, „nemzeti” érveket. Költeményekbe vagy gúnyos tömegrigmusokba, ha kell

karikatúrákba rögzítve „saját” közösségének nagyszerű, a szembenállóénak „riasztó” tulajdonságait.

Ezen értelmiségi tevékenység csúcsteljesítménye a nemzetkarakterológia. Alapja az, hogy bizonyos szokás- és

viselkedésformákat a most már nemzetté szervezett közösség egészére általánosnak neveznek ki. (A tanulóknak

példákat sorolni fel a magyar nemzetkarakterológia történetéből. Hogyan igyekezett a 19. századi dzsentri-

köznemesi értelmiség a maga munkamegosztásbéli, társadalmi funkcióit [katonáskodás, előjogainál fogva

vezetésre hivatottság stb.] a nemzeti jellemvonásokban döntőnek mutatni [a magyarság vitéz jellemét, „lovas-

nemzet” voltát emelve ki]; azután hogyan igyekezett ezzel szemben a 20. században erősödő, keresztény

tisztviselő-polgár értelmiség szolid erkölcsösséggel [a maga társadalmi funkciójával] a nemzeti jellemet

felruházni; és hogyan keresett [a maga munkamegosztásbéli funkciójának] helyet a zsidóság, kiemelve a

nemzeti jellemvonások között méltán pl. a kereskedő jelleget. Meggondolkodtató a 20. század végi

Magyarországon vajon a szorgalmas napi iparos-paraszti munkavégzés, mint életcél, „nemzeti karaktert” adó

tevékenység, miért – nem került „jellemvonásaink” közé?)

Kérdés: Ismersz-e tanulmányaidból olyan országokat, ahol különböző nyelven beszélő közösségek éltek

évszázadokon át? Ismersz-e olyan nyugat-európai országokat, ahol a nyelvi, szokásrendi különbségeket még az

újkor hajnalán felszámolták, illetve felszámolta a „legerősebb államalkotó” nemzet?

HARMADIK ÓRA

Munkaszervezet és nemzetek a Kárpát-medencében

A Kárpát-medence történelme a legsokoldalúbb esettanulmányt kínálja az utóbbi tíz évszázadban: hogyan

csúsztak egymásra a különböző etnikumok és illeszkedtek össze az általuk hozott termelési és szokásrendi

kultúrák. Különösen a forrásokban immár gazdagabb, a török kiverése utáni újratelepülés történelme mutatja: a

délről az ország szívébe felhúzódó szerbek kiváló állattartóként, „vitéz” katonaelemként, a nyugatról betelepülő

svábok „szorgalmas” földművesként, görögök, örmények, majd a zsidók a közvetítő kereskedelem több


évszázados professzionista munkásaiként jöttek a lélekszámban lepusztult, termőterületén leromlott térségbe.

Ahogy a 17–18. századi nagy etnikai keveredés, úgy az 1867. évi kiegyezés után ismét újabb erőre kapó

bevándorlás (németek, zsidók, csehek) és belső migráció is valójában az új, kettős monarchia

munkaszervezetének igénye volt. A politikailag rendezetté vált térségbe villámgyorsan áramlott a tőke,

megteremtődött egy élénk pénzpiac (többnyire zsidó, német etnikumú szakemberekkel), osztrák és cseh

területről „iparosok tömegei áramlanak az ugyanazon politikai államszervezet keleti felében gomba módra

szaporodó gyárakba, bányákba dolgozni; az ország északi részéről, a Felvidékről hegyi kultúrákban, fa- és

építőmunkában évszázadok óta jártas szlovák etnikumú lakosságból húzódnak le az alföldi (és mindenekelőtt a

budapesti) építkezésekre nagy számmal. Ahol a munkarend megkívánja – így a nagyvárosokban, nagyipari

üzemekben, a közigazgatásban, vasútnál, postánál –, gyors a magyar nyelvű asszimiláció; ahol ez nem

szükséges, ott maradnak az eredeti nyelvi-szokásrendi hagyományok: falun a mezőgazdaságban, vagy általában

a peremterületeken, ahol a nem magyar etnikumok élnek többségben. (A tanulóknak iparos, paraszti, polgári

családfákat sorolni fel, kérni, hogy állítsák össze saját „családfájukat”: az utóbbi száz esztendő nevekben is

nyomon követhető rendkívül erős etnikai keveredése mögött a Kárpát-medencében kialakult munkaszervezet

munkaerő-igénye húzódik meg.) Iparost, parasztot a múlt században vallási hovatartozás, netán vagyoni

különbség jobban elválasztott, mint az etnikai különbség. Magyar, szerb, szlovák, román, német lányok és fiúk,

ugyanazon munkaerőpiacról élve, a polgári együttélési formák, szórakozási keretek közé kerülve házasodnak

kezdettől össze, és személyükben évszázados termelési, viselkedésrendi szokások törődnek, simulnak

egymáshoz. Az egymáshoz csiszolódás közben, a népi megfigyelésben, kezdettől „megkülönböztetik”

szokásaikban is egymást, azaz magukhoz viszonyítva a másikat. Férj és feleség vagy barátok veszekedésében

tör ki a „spórolós, önző sváb”, „barbár oláh”, „vad rác”, „együgyű tót”, „duhaj magyar”, „önző zsidó” – vagyis a

népi idegenellenesség. Mint ahogy megszületnek családi, ház előtti, kocsmai beszélgetéseken a „pozitív”

sztereotípiák is: „szorgalmas sváb”, „okos zsidó”, „ravasz román”, „jólelkű tót”, „nagylelkű magyar”, „bátor

rác”. Mélyben lappangó, maguktól egymást oldani látszó köznapi történelmi feszültségek ezek. Mindaddig azok

maradnak, amíg nem mozgósítják e reflexeket „ideológiává”, „nemzeti ideológiává”.

És itt utalni a múlt óra anyagára: az értelmiség magát az új munkaszervezetben a közösség összetartójának,

immáron „nemzeti” vezető erejének érzi. Igyekezvén a nemzeti egységes kultúrát a társadalom elé vetíteni,

rámutogat a munkarend igénye szerint egymásba ölelkező különböző etnikumokra, egyedekre, kisebb-nagyobb

csoportokra: te magyar vagy, te szlovák, te román. A modern adminisztráció és az értelmiség a Kárpát-

medencében is kettős szerepet játszik. Részben történelmileg rövid időn belül megtanulja jól működtetni az új,

polgárosult államot; „természetesen” az állam nyelvéből következően „magyarul”. De: mivel érdeke is fűződik

ahhoz, hogy a magyar nemzeti kultúra legyen az általános, a közösség politikájában magyarosítást követel. A

napi élet szintjén azonban e törekvése szembekerül a Monarchia és Magyarország, mint gazdasági,

munkaszervezeti egység „nemzetek feletti” érdekeivel. Az írónak kell az olvasóközönség, tanítónak a diák, a

tisztviselő nem érti a szlávul, románul beszélő ügyfelet. A magyar politikán belüli ezen két érdek ütközéséből

1918-ig mégis a munkaszervezet érdekei kerekedtek az ún. nemzeti politikai célok fölé.

Ennek is következménye: a nyersanyagban gazdag és gyorsan iparosodó peremterületeken megerősödhetett egy

nem magyar etnikumú tisztviselő- és értelmiségi réteg. Ez előtt – hasonlóan a magyar értelmiségi-tisztviselő

réteg egy részének céljaihoz – olyan „nemzeti állam” céljai lebegtek, melyben ő ülhet az adminisztratív és

kulturális pozíciókban azon a címen, hogy ő „román”, „szláv” stb. És a Monarchia felbomlása után ez a vágy be

is teljesült. Szerbiához csatlakozott Horvátország és a déli részek, Romániához Erdély, a Felvidék az új

csehszlovák állam része lett. A térségben létrejött több kis „nemzeti” állam a közösségszerveződésnek új útját

jelzi a térségben: Magyarország végre „elnyerte” függetlenségét, melyet bő mellű függetlenségi politikusai

természetesen nem ilyen csonkán képzeltek el; a szomszédos kis nemzetek pedig megpróbálták egy-egy nemzeti

államalakulat kiépítését. Kísérlet a „nemzeti” piacon belül megteremteni a modern munkaszervezetet. (A

tanulók számára őszintén megmondani: nincsenek pontos adataink, csak becsléseink arról, hogy a térség

munkásainak, parasztjainak milyen hasznot hozott a Monarchia területi szétdarabolása, a kisállamiság. Egyik

oldalra csoportosulnak a tények: a nemzeti adminisztráció kibontakoztatta anyanyelvűség rendkívül segítette,

fejlesztette a többségi nemzet számára [román, cseh, szlovák] a munkához értést, magát a kulturálódást. Az

erdélyi román, a felvidéki szlovák anyanyelvű sohasem „tanulhatta” volna meg a szakmát, az együttélés

korszerű magatartásformáit igazán magas szinten, ha nem anyanyelvén kapja azt, immáron nemzeti értelmisége

közvetítésével. Másik, ellenkező oldalon az érvek: megszűnt az évszázadok alatt csiszolódott szakértelem

szabad vándorlása Közép-Európa nyersanyagban, mezőgazdaságban, természetes vízi utakban egymásra utalt

munkapiacán.) A becslés csak hozzávetőleges: fejlődési ütemük a világgazdaság csúcsaihoz képest jóval

lassúbb, mint a Monarchiában volt. Egyet azonban biztosan tudunk: a politikai és kulturális adminisztrációban

dolgozók jól jártak. Az új „nemzeti” államok nemzeti nyelvű adminisztrációt, iskolakultúrát kívántak, ami

számukra állások tömegét kínálta. Kiemelkedést, presztízst: úriemberré válást, „nem-dolgozást” a keleti paraszti

társadalmakban.


Kérdés: Fel tudsz-e sorolni olyan országokat, ahol a nemzeti kisebbségek épp azért nem tudnak illeszkedni a

társadalmi és munkarendhez, mert az anyanyelvükön való oktatás, művelődés számukra nem biztosított? Milyen

történelmi példákat tudsz felsorolni, amikor a modern államon belül a soknyelvűség, sokféle kultúra együtt

élhetett vagy élhet?

NEGYEDIK ÓRA

Közép-Kelet-Európa nemzetei és a munkaszervezet érdekei

A második világháború után látszottak remények arra, hogy a térségben létrejön a nyelvi-kulturális

hagyományok külön szerveződésének, a „nemzeti”-nek és a termelési-munkarend megkívánta közösség

szerveződésének új alapja. Nem az egyik nyelvi-szervező kultúra primátusával (korábban a német, azután a

magyar), hanem a különböző, immáron sokféle kifejlett „nemzeti” kultúrák egymás mellé szerveződésével, azok

kooperációjával. (Utalni a tanulók korábbi ismeretanyagára: Kossuth Duna-konföderációs, Jászi Oszkár és

részben az osztrák szociáldemokraták 1918–19-es szövetségi államszövetség-terveire, ugyanígy a román

Titulescu elképzeléseire az 1930-as években.) A régi politikai garnitúrában a józan és bölcs román Petru Groza,

az új kommunista vezetők közül a bolgár Dimitrov, a jugoszláv Tito komolyan tárgyalták egy új, délkelet-

európai államszövetség tervét, pontosan felismerve: a térségben az államhatárok csak negatív, akadályozó

szerepet játszanak. Akadályozzák az iparban, mezőgazdaságban és az évszázados szakértelmekben egymásra

utalt területek munkaerő- és termékcseréjét; az ún. nemzeti állami adminisztrációk emberi alapjaikban sértik

naponta az állam ún. kisebbségi nemzethez tartozó polgárait. Kísérletet kell tehát tenni fokozatosan a szabad

személyi forgalomra, közös gazdasági társulásokra, kooperációkra, kulturális nemzeti autonómiák létrehozását

segíteni az államban, sőt a termelésszervezésben is stb. Mind olyan, a térség dolgozó rétegeinek érdekét

képviselő elképzelések, amelyek megkívánták végre, hogy felismerjük a nemzeti államok 18–19. századi

„szent” eszméjének a 20. században idejétmúlt, zsákutcába vezető voltát.

1948 januárjában a térség meghatározó politikai, katonai és immáron gazdasági hatalmának, a Szovjetuniónak

központi napilapjában közlemény jelent meg, amely leszögezte: a térségben csakis a külön nemzetállamok

erősítése történhet, a konföderációs elképzelések reakciósnak bélyegeztettek. (A tanulóknak megmondani: nem

tudja még a kutatás pontosan, mennyi szerepe volt ezen elv rögzülésében a hidegháborús nemzetközi

politikának, esetleg annak, hogy az akkori szovjet vezetés kockázatosnak tartotta a föderatív út magával hozta

kezdeti torzsalkodások, viták napirendre kerülését. Vagy mennyire van mindebben része személy szerint J. V.

Sztálin államszervezési elveinek, az ún. személyi kultusz politikájának. Annyit azonban már lát a

történettudomány, hogy ez utóbbi semmi téren nem tudta elviselni az „alulról szerveződő közösségi formákat és

azok bizonyos autonómiáját, és elszakadását a központosított erőszakszervezettől, az államtól. Márpedig a

föderatív szervezet lényege éppen ezen alapelv.)

Óra végén utalni a tanulóknak: a történelem nem lezárt folyamatok együttese. A történelem tanulásának egyik

célja és értelme éppen az, hogy amikor a jelenben majd változások lehetősége következne be, lássuk a saját

közösségeink előtt a történelem mutatta reális válaszutakat. És ha erre mód nyílik, tudjunk okosan választani is

közülük.

Összegzése a négy órának

– A történelemben a „nemzeti”, „etnikai” sajátosságok nem mások, mint a munkamegosztásban kialakult és

hagyománnyá rögzült, a mindennapi életben társadalmilag öröklődő szokásrendek, illetve azok együttese.

Látványos szervező erővel, a nyelvvel.

– Az így kialakult szakértelmek és hozzájuk kötődő szokások, viselkedésformák a történelem nagy értékei. A

modern, bonyolult munkamegosztásban élő társadalmak elemi érdeke, hogy ezeknek egymás mellett élése

zavartalan legyen, hogy a munkaszervezetben a különböző hagyományú elemek „otthon” és „jól” érezzék

magukat.

A nemzeti állam átmeneti szerveződési elve (volt) a történelemnek, amely hozott előrelépéseket a

munkaszervezet fejlődésében, segítette adott térség emberi kifejlődését, mindenekelőtt az anyanyelvi kultúra

kifejlesztésével. Ez az elv – amely egyébként a térség etnikai kevertsége miatt sohasem valósulhatott meg – a

20. század végén a mi térségünkben már csak akadályokat állított.

– Az értelmiség az utóbbi négy évszázadban azért emelkedett ki Európában, hogy a közösség munkarendjét,

napi társas életét szervezze. A modern hivatalnokállam kialakulásával önmaga külön társadalmi erővé

szervezése révén kezébe jutottak a politikai intézményrendszerek. De a felelősség is. A 20. században,


betagozódva a nemzeti-állami bürokráciákba, állandó hajlandóságot mutat, hogy a nemzeti hivatalnok pózába

merevedjék. Egyúttal kitalálója és végrehajtója annak a fajta közösségirányításnak, amelyik a közösség

működését, (létfenntartási) nehézségeit idegenellenességben, nemzeti félelmek keltésében vezeti le (a

kisebbségekkel szembeni türelmetlenségben, határok lezárásával, emberek utazásának korlátozásával stb.).

– Amennyire látjuk, hogy a történelemben hogyan emelkedett ki a nemzeti-állami szerveződésekhez érdekkel

kötődő értelmiség, és lett hivatalnokká, úgy nem látjuk, milyen érdekek és a munkaszervezetben honnan hívják

létre az új értelmiséget, amelyik, képes lesz újragondolni a társas élet elöregedett szerveződéseit, s felismeri a

20–21. század egészen új típusú kérdésfeltevéseit.


1. Görögök és idegenek

KERTÉSZ István

Görögök és idegenek

Hérodotosz (Kr. e. 484 k.–425), a görög–perzsa háborúk (Kr. e. 492–449/8) kortárs történetírója, a perzsaellenes

görögök, főképp Athén dicsőségének krónikása a diadalmámortól áthatott periklészi virágkor kellős közepén így

írt a legyőzött perzsákról: „A férfierényt illetőleg következő a felfogásuk: harci vitézségen kívül az náluk a

derék vonás, ha valakinek sok gyermeke van. Akinek családja igen nagy, annak a király évenként ajándékot

küld – mert a sokban látják az erőt. Gyermekeiket ötéves koruktól kezdve a huszadikig csupán három dologra

tanítják: lovaglásra, nyílvetésre és igazmondásra. Míg a fiú be nem tölti ötödik évét, nem kerül apja szemei elé,

hanem az asszonyok közt tölti napjait. Ez pedig azért van így, hogyha a fiú nevelkedése közben meghal, az apát

semmi szomorúság ne bántsa. Én dicsérem e szokást, s dicsérem azt is, hogy senkinek, még a királynak sem

szabad ok nélkül bárkit megölni… Amit tenni nem szabad, azt mondani sem szabad. Legutálatosabbnak tartják a

hazugságot, azután pedig az adósságot; éspedig sok más okból, de leginkább azért, mert szerintük az adósság

hazugságra is kényszeríti az embert…”

Hol itt a megvetés, hol itt az elvakult gyűlölet a görög földet dúló ellenséggel szemben? Sehol. Amit Hérodotosz

a perzsa emberekről írt, azt bármelyik görög szívesen magára vehette volna. Egy emberöltővel Hérodotosz

művének megszületése után írószerszámot ragadott a perzsakirály, II. Artaxerxész (Kr. e. 404–358) egykori

ellenfele, az athéni származású Xenophón (Kr. e. 430–355) is. Ő a perzsa birodalmat a Kr. e. 6. század közepén

megalapító Kürosz (Kr. e. 559–529) élettörténetét adta közre egy „pedagógiai regény” formájában. Kürosz

neveltetése állt munkája középpontjában, de lényegében a spártai életmódot akarta dicsőíteni. Xenophón athéni

polgár volt, így jobbnak látta, ha a metafora eszközéhez nyúl, s a hazájával szemben ellenséges érzületű Spárta

általa követésre méltónak talált nevelési gyakorlatát egy részben fiktív perzsa környezetben mutatja be. Ő igazán

ismerhette a perzsákat, hiszen Kr. e. 401–400-ban részt vett az ifjabb Kürosznak bátyja, II. Artaxerxész ellen

irányuló lázadásában, majd az Ázsia belsejéből a felkelés bukása után kalandos körülmények között

visszavonuló görög zsoldosok egyik vezére volt. Ha nem tartotta eleve nevetségesnek vagy lehetetlennek a

gondolatot, hogy a spártai „mag”-nak perzsa „burkot” adjon, akkor nem lehetett rossz véleménye az Európát oly

sokszor fenyegető Ázsia urairól. Így azután a következő megállapításai – még ha Spártára gondolt is esetleg a

sorok között – Perzsiát is illethették: „Perzsa törvények szerint nevelték [Küroszt], amelyek szemmel láthatóan

másra alapozzák a közjóról való gondoskodást, mint a legtöbb államban. Ezek ugyanis polgáraikra bízzák,

miként neveljék gyermekeiket, a felnőttek is élhetnek kényük-kedvük szerint, de megszabják nekik: ne lopj, ne

rabolj, idegen házba ne törj be, ne üss senkit igaztalanul, ne légy házasságtörő, engedelmeskedj a vezetőknek, és

így tovább. Aki pedig a tilalmak ellen vét, azt megbüntetik. A perzsa törvények ezzel szemben már eleve olyan

polgárokat nevelnek, akik soha nem is vágyódnak arra, hogy aljas vagy gonosz tetteket kövessenek el.”

Az idézett szövegekből egyszerűen csak íróik bölcsessége sugárzik ki? Csupán az a felismerés, hogy saját népe

dicsőségét kisebbíti az, aki a legyőzött vagy még talpon álló ellenséget elvtelenül becsmérli, annak értékeit

devalválja, államférfiait nevetségessé teszi? Avagy a görögök valóban ennyire elfogulatlanul viszonyultak nem

görög szomszédaikhoz, ennyire nyitottak voltak azon erkölcsi értékek számára, amelyeket ellenfeleikben

fedeztek fel?

Platón Állam című művében Szókratész azt mondja, hogy „balga ember az, aki mást tart nevetségesnek, mint a

rosszat, s aki másokat úgy akar megnevettetni, hogy nem az ostobaságot és a gonoszságot, hanem valami mást

tűz ki gyúnyolódása céltáblájául”. Ezt az elvileg helyes megállapítást ugyan Platón írása már kevésbé tükrözi –

ennek okaira visszatérünk –, a szókratészi mondat mégis plasztikusan fejezi ki a Kr. e. 8–5. század között a

Mediterráneum keleti felében civilizációját kiteljesítő görögség véleményét: csak azért senki sem érdemel

megvetést, mert – mondjuk – nem athéni, hanem spártai, vagy mert nem görög, hanem szkíta vagy thrák, avagy

éppen perzsa. Elvileg a tolerancia jellemezte a görögöket egymással és az idegenekkel szemben is. Ennek a

türelemnek nyitját részben a vallási, részben az azokban tükröződő társadalmi-politikai elképzelésekben találjuk

meg.

Egy nyitott vallás

A görögség több, egymással etnikai rokonságban álló közösség összeolvadásából jött létre úgy, hogy ezek a

közösségek nem adták föl saját individualitásukat, önállóságtudatukat. Társadalmuk kiépítése közben ráadásul

állandó és szoros kapcsolatban álltak a Földközi-tenger partvidékének sokszínű népességével. Ennél fogva a

görög vallási elképzelésekben mind az etnikai-társadalmi pluralitás, többféleség, mind a más népek


hiedelmeivel szembeni nagyfokú fogékonyság felismerhető. Vallási felfogásuk szerint az emberi nem

egyenrangú összetevőkből áll. Pszeudo-Apollodórosz Mitológiájából láthatjuk, hogy így vagy úgy, a többi nép

is a görög mítoszok hőseinek köszönhette létét: „…Ió Héra papnője volt, és Zeusz elcsábította… a Nílus folyó

partján életet adott Epaphosz nevű fiának… Epaphosz Egyiptom királya lett, feleségül vette Memphiszt, Neilosz

leányát, várost alapított, amelyet felesége nevéről Memphisznek nevezett el, és leányt nemzett, Libüát, akiről

Libüa kapta a nevét. Libüa ikreket szült Poszeidónnak, Agénórt és Béloszt. Agénór átköltözött Phoinikiába [=

Fönícia], ott uralkodott, és hatalmas családnak lett az őse… Bélosz Egyiptomban maradt, ő lett Egyiptom

királya, feleségül vette Neilosz leányát, Ankhinoét, és ikrei születtek, Aigüptosz és Danaosz… Egyébként

Aigüptosz hódította meg a melampuszok országát, s a saját neve után nevezte el Egyiptomnak.”

Mint az idézetből kiderült, a görögök egyik névadója, Danaosz a mítoszban az egyiptomiak névadó héroszának,

Aigüptosznak volt a fivére. De a Mitológiából arról is értesülünk, hogy a perzsa nép névadója, Perszész, és a

perzsákat egykor leigázó médek népalapító hérosza, Médosz szintén hellén mitikus ősök leszármazottai voltak.

Ez utóbbiról a következőket olvashatjuk az aranygyapjút az argonautáknak kiszolgáltató kolkhiszi királyleány,

Médeia históriájában: „Médeia megérkezett Athénba, feleségül ment Aigeuszhoz, és szült neki egy Médosz

nevű fiút. Később azonban Thészeusz életére tört, ezért gyermekével együtt száműzték Athénból. A fiú sok

barbár népet leigázott, és az uralma alá került területnek a Média nevet adta.”

Az egyenrangú összetevőkből álló emberi nemet feltételező vallás természetszerűen nyitott és előítéletek nélküli

más népek isteneivel szemben. A Kr. e. 431–404-ig tartó peloponnészoszi háború előestéjén, a Marica folyó

környékén kiépült odrüszi thrák királysággal politikai szövetségre lépett Athénban ünnepélyes külsőségek

között bevezették a görög Artemisszel rokon harcias thrák istennő, Bendisz kultuszát. Az a tény, hogy a

thrákokkal megkötött politikai egyezséget egy vallási gesztussal pecsételték meg, amely gesztus révén a görög

panteon egy thrák istennővel bővült, kizárja azt, hogy az athéniak ekkor lebecsülték volna a thrákokat.

Barbárok

De ha a görögök – mint történetíróik példája mutatja – nem nézték le a többi népet, ha – mint azt vallásuk

némely jellegzetességéből kimutattuk – az emberiség egyneműségét vallották, akkor mégis miért nevezték már

korai időktől fogva a nem görögöket barbároknak? Egyáltalán, mit takar ez a fogalom? Sztrabón (kb. Kr. e. 64–

iKr. u. 20.) írta Geógraphika című művében a következőket: „Én azt hiszem, hogy a barbár szó kezdetben a

nehézkesen, keményen és durván beszélők utánzására jött használatba… Minthogy pedig a darabosan

beszélőket mind barbároknak mondották, ilyennek látszott nekünk az idegen népek beszéde, azaz a nem

helléneké. Azokat nevezték tehát tulajdonképpen barbároknak. Kezdetben persze csak gúnyolódásból, mint

darabos vagy durva beszédűeket, később azonban ezt mint közös népnyelvet alkalmaztuk mindazokra, akiket a

hellénekkel szembeállítottunk. A barbárokkal való gyakori érintkezés és kapcsolat következtében tehát

beigazolódott, hogy ez nem a darabos beszéd és a beszélő szervek bizonyos hibájának, hanem a nyelv

sajátosságainak a következménye.”

A „barbár” kifejezés tehát eredetileg csupán annyit jelentett, hogy „nem görögül beszélő”. Mint ahogyan

Médiszmosz című könyvében Hegyi Dolores megállapította: „A barbárok alacsonyabb rendűségéről vallott

nézet még közvetlenül a perzsa háborúk befejezése után sem mutatható ki.” Persze a nem görögökre akkor

kellett kitalálni egy – kezdetben minden értékítélettől mentes – gyűjtőfogalmat, amikor az egymással rokon

hellén etnikumokban már kialakult az összetartozás tudata. Ez a fejlemény a Kr. e. 8. századtól kezdve teljes

bizonyossággal nyomon követhető.

Ám, mint említettük, a hellénségben összeolvadt közösségek soha nem adták fel – legalábbis önként nem – saját

önállóságtudatukat. Ennek következtében a görögség nem egységes tömbként viszonyult „barbár” (azaz nem

hellén) szomszédaihoz. És mivel a görögség politikailag sem volt egységes, így az idegenekkel szembeni

állásfoglalás problémája sem korlátozódott csupán a görög–barbár viszonyra. Egy korinthoszi számára ugyanis

bizonyos fokig idegennek számított egy megarai polgár is.

Görögök egymás között

Tekintve, hogy a görög városállamok alkotmányos önállóságot (autonómia), saját hadsereg által védett politikai

szabadságot (eleutheria) és önmagát éltetni képes önellátó gazdaságot (autarkeia) mondhattak magukénak,

identitástudatuk igen magas fokon állt, és ezt soha nem voltak hajlandók feloldani valamiféle összgörög érdek

kedvéért. Ha alkalmanként összefogtak, azt azért tették, mert több városállam saját érdeke valamely ponton

csoportérdekké alakult. Tanulságos, mit ír Politika című művében Arisztotelész a városállamról: „…a

városállam a hasonlóaknak társulása, a lehető legtökéletesebb élet céljából. Minthogy pedig a boldogság a

legfőbb jó, ez pedig nem egyéb, mint az erény tevékenysége és bizonyos tökéletes alkalmazása, másfelől pedig


ebben részt lehet venni egészen, de lehet kevéssé is, sőt egyáltalában nem világos; hogy ez az oka, hogy a

városállamnak és az alkotmánynak különböző változatai vannak; ti. mindenki másképp és, más eszközökkel

törekszik a boldogságra, és így lesz azután az életmód és az alkotmány is más és más.”

Mint ebből kitetszik, a görögök – legalábbis elvben – elismerték minden városállam (polisz) jogát ahhoz, hogy

sajátos életmódnak és alkotmánynak adjon otthont, s ami a legfontosabb, a számára legüdvösebbnek tűnő

eszközökkel törekedhessék a boldogságra. Kiegyensúlyozott politikai viszonyok között, amikor egyetlen görög

állam sem tett szert túlnyomó erőfölényre a többi rovására, tartották is magukat ehhez az elgondoláshoz.

A polisz és nem az összgörögség boldogsága volt tehát a cél, és a hasonlóak kizárólag ezt óhajtották

megvalósítani akkor, amikor városállamban társultak. Ebbe az elképzelésbe semmiféle politikai altruizmus nem

fért bele. Ha egy városállam úgy vélte, hogy érdeke – vagy ahogy Arisztotelész megfogalmazta, boldogsága –

semlegességet vagy éppen behódolást követelt meg például a perzsákkal szemben, akkor kétséget kizáróan

ehhez kellett tartania magát. A görög–perzsa háborúk korában egyébként éppen ez a magatartás jellemezte a

poliszok politikáját.

A tolerancia, a mások boldogsága iránti fogékonysága, a másság tiszteletben tartása jellemezte elvben – konkrét

kivételek mindig akadtak – a poliszok egymással szembeni magatartását. A hellén összetartozás tudata együtt élt

a pluralizmus elismerésével, mint ahogy tágabb értelemben az emberiség egynemű voltáról vallott felfogás azzal

a világképpel, amelyben a hellének mellett ott voltak a barbárok is. Ez alapozta meg a perzsákról alkotott görög

történetírói vélemények példaszerű elfogulatlanságát.

Görögök és barbárok

A türelem, az elfogulatlanság, a másság tiszteletben tartása az erős társadalmak jellemzője. Amikor a Kr. e. 4.

század elején az egymással folytatott sorozatos háborúk szomorú következményeként a görög polisztársadalom

ereje megroppant, e jelenség velejárójaként feltűnt a vallási türelem hiánya (lásd az úgynevezett istentelenségi,

aszebeia pereket, melyeknek Szókratész is áldozatául esett), a városállamok önös érdekeinek lábbal tiprása és a

görögök egymással szembeni meg nem értésének folyománya gyanánt pedig a más népekkel szembeni

gyanakvás és lenézés is. Ez utóbbi jelenség már Platón Államában helyet kapott: „…az indulatosság az

egyénekből kerül az államba: olyanokból, akikről az elmondható: a thrákokról, a szküthákról, s általában az

északi vidék lakóiról; vagy például a tudományszeretet, amit főképp a mi vidékünk lakóiról lehetne

megállapítani; vagy a haszonlesés, amit nem utolsósorban a phoinikiaiakra és az egyiptomiakra szoktunk

mondani.”

Az elfogulatlan Xenophón kortársa, Platón tehát szembeállította a „tudományszerető” görögöket az „indulatos”

thrákokkal és szküthákkal, valamint a „haszonleső” föníciaiakkal és egyiptomiakkal. Ezek után nem meglepő,

hogy Platón a barbárokat már minőségileg más kategóriának tartja, mint a görögöket. Államában Szókratész

szavaival ki is mondja: „Ha… görögök barbárokkal vagy barbárok görögökkel állnak harcban, azt kell

mondanunk róluk, hogy háborút viselnek, s hogy természettől fogva egymás ellenségei…”

De ez a szemlélet már abba a korba vezet át, amelyben majd maguk a görögök is az intoleráns nagyhatalmak,

előbb Makedónia, azután Róma zsarnokságának esnek áldozatul.


1. Nemzeti totemállatok

Nemzeti totemállatok

„Az újkor beköszöntével, a nemzetállamok kialakulásának kezdeteivel alakulnak ki azok a gúnyolódó szóképek,

amelyek a szomszédos nép tulajdonságait bírálják, vagy – ha az éppen ellenfél – rágalmazzák. Kézenfekvő volt,

hogy idővel az egyes jellemző jegyeket antropomorf (ember alakú) vagy zoomorf (állat alakú) képekben

összefoglalják, hogy azokat szemléletessé és ilyképpen hatásosabbá tegyék. A népek természetét és viselkedését

meghatározni próbáló kísérletek természetesen arra is módot nyújtottak, hogy egy nép értékét és rangját más

népekével összehasonlítsák, és így meghatározzák helyét a népek hierarchiájában.” (Lásd Werner Philipp cikkét

a 15. oldalon.)

1. Miután Franciaország 1881-ben elfoglalta Tuniszt, Olaszországot a teljes elszigetelődés veszélye fenyegette.

Így Olaszország 1882. május 20-án csatlakozott az 1879-ben létrehozott német–osztrák–magyar kettős

szövetséghez. Az ezzel kialakult hármas szövetség elsősorban Franciaország ellen irányult: a felek esetleges

francia támadás esetén segítségnyújtási kötelezettséget vállaltak. A megállapodást 1887. február 20-án újították

meg.

2. Olaszország első jelentősebb gyarmati sikerét 1885 februárjában érte el, amikor csapatai – angol

jóváhagyással – elfoglalták a Vörös-tenger partján fekvő Massova kikötővárost, s ezzel megvetették lábukat

későbbi hódításaik szempontjából fontos kelet-afrikai Eritrea területén. Innen kiindulva tesznek az 1890-es

években több kísérletet Etiópia (akkor Abesszínia) elfoglalására.

3. Anglia és Oroszország gyarmatosító érdekei az 1880-as években Közép-Ázsiában találkoztak. Afganisztánt –

mely Angliának India biztonsága szempontjából volt fontos – az orosz terjeszkedés veszélye fenyegette.

Oroszország 1900-ban annektálta Mandzsúriát, így hadserege felszabadult a Távol-Keleten, Anglia erői viszont

a búr háborúban voltak lekötve. Abdur Rahman afgán emír halála (1901. október 3.) lehetőséget teremtett

Oroszország számára egy esetleges beavatkozásra. Az 1907. augusztusi angol–orosz szerződésben Oroszország

elismerte, hogy Afganisztánt érdekein kívül fekvő országnak tekinti.

4. 1888. október 3-án II. Vilmos német császár Bécsbe látogatott Ferenc Józsefhez. II. Vilmos október 4-én

köszöntötte az osztrák császárt neve napján, majd a két császár 5 napig tartó közös vadászaton vett részt. A

„sasok” – a német és az osztrák címerállatok – „ölelkezése” ezt a látogató értékeli a többi nagyhatalom

szempontjából.

5. Az orosz–török háborút lezáró San Stefano-i béke (1878. március) eredményeként Bulgária területének

kétharmad része továbbra is részleges vagy teljes török fennhatóság alatt maradt. A szétszakított területek

egyesítésére 1885 szeptemberében Philippolisban törökellenes felkelés tört ki, s Battenberg Sándor, a független

bolgár részfejedelemség uralkodója az egyesült Bulgária fejedelmévé nyilvánította magát. Oroszország 1886

júliusában az Osztrák–Magyar Monarchia, Németország és Oroszország külügyminisztereinek tanácskozásán a

status quo visszaállítását követelte. Az ezt elrendelő határozatnak azonban nem tudtak érvényt szerezni, így

1886. augusztus 21-én oroszbarát bolgár tisztek lemondatták a bolgár fejedelmet, Szófiában pedig orosz

kormánybiztos jelent meg, aki az orosz megszállás lehetőségét is kilátásba helyezte.

2. Képek


1. Magyarok angol szemmel

GÖMÖRI György

Magyarok angol szemmel

A 16–18. század angoljai lényegében három módon alkothattak véleményt a tőlük földrajzilag elég távol élő

magyarokról: hírek alapján, olyan magyaroktól, akik Angliában jártak, és saját, Magyarországra is eljutott

utazóiktól. Ami a híreket illeti, a 16. században még éles megkülönböztetést kell tennünk az angol királyi

kancellária és az átlag angol információi között. Az előbbi általában még bonyolult politikai helyzetekben is jól

tájékozódott. A mohácsi vész és az azt követő események késztethették Sir Thomas More-t (Morus Tamást)

arra, hogy Dialogue of Comfort against Tribulation (Párbeszéd a balsorsban való vigasztalásról) című

munkájában, 1534 táján így írjon: „A magyar királyság mindeddig a kereszténység nagyon biztonságos kulcsa

volt. S nem kétséges, hogy ha a török egyszer azt erősen birtokolja, Magyarország elveszett, hiszen innen

hamarosan jó út nyílik a töröknek szinte az egész maradék keresztény világba.” Az Utópia szerzője azonban

korának legszélesebb látókörű politikusai közé tartozott. A 16. század közepén még a művelt angoloknak is csak

olyan értesüléseik voltak a magyarokról, mint Andrew Boorde mesternek, aki 1547 táján főleg azt tartja

érdemesnek közölni Magyarország lakóiról, hogy keményen harcolnak a törökkel, és hogyha más népek

segítenének, sikerülne is kiűzni őket az országból. Angol részről ez a segítség csak elvétve, néhány önkéntes

katonai csapat magyarországi megjelenésében mutatkozott. Az is tény viszont, hogy nagyobb hadjáratok idején

imádkoztak a magyarokért az angol templomokban. Fennmaradt például 1566-ból egy, a canterburyi érsek által

fogalmazott imaszöveg, amit hetente háromszor mondtak el az istentiszteleteken „azoknak a keresztényeknek a

megmaradásáért, akiknek országait a török most megtámadta, Magyarországon vagy másutt”.

Nem túlzás tehát, ha azt mondjuk, hogy az angolokat 1526 és 1604 között Magyarország főleg katonai

szempontból érdekelte. A legkorábbi magyar tárgyú newsletterek (hírközlések) csatákról és városostromokról

számolnak be. Az első részletes jelentés Magyarországról Sir Thomas Seyour tollából származott, aki maga is

jelen volt az 1542. évi sikertelen hadjáraton, amikor a Habsburgok megpróbálták visszavenni a magyar fővárost.

Magyarország állandó hadszíntérként érdekelte Sir Philip Sidney-t, az angol reneszánsz híres költőjét, aki a

század hetvenes éveiben látogatott néhány hétre magyar területre. Ezért az Erzsébet-kor (1558–1603)

igényesebb olvasói kezébe is elsősorban katonai leírások jutottak el. Ilyen „harcias” szövegkörnyezetben kerül

be a „magyar” név az angol szépirodalomba is. Az első említés 1594-ben, a Robert Greenenek tulajdonított

Szelim, a törökök császára című drámában, ahol a címszereplő egy helyütt így szól: „Itt a magyar, véres

keresztjével,1 csapásokat oszt, hogy bevegye Belgrádot újra.”

Ugyancsak a törökök miatt kerültek Angliába a 16. század közepén azok a magyarok, akik koldulással remélték

megszerezni a maguk és török fogságban sínylődő társaik általában magas váltságdíját. Valószínűleg ennek

hatására alakul ki az angolban a „magyar” szó „garázdálkodó, szűkölködő, kolduló” jelentésárnyalata. Hogy

ilyen magyarok elég nagy számmal jártak Angliában, jelzi Thomas Dekker egy érdekes utalása. Dekker His

dreame (Álom) című, 1620-ban megjelent művének ajánlásában a következőt írja: „A könyvek olyanok, mint a

magyarok a Szent Pál templomban, akiknek megengedték, hogy mutogassák török történetüket, amit bárki

elolvashat. Ők maguk nem kéregetnek; a tábla szövege mindent elmond helyettük.”2 Vagyis, mivel az Angliát

végigkolduló magyarok egy szót sem tudtak angolul, felírták (latinul) vagy felíratták (angolul?) gyakran

megrendítő történetüket, így apellálva a közönség jótékonyságára.

Az első művet Angliában, ami teljes egészében a magyarokról szól, franciából fordították. Martin Fumée írta, s

a Magyarországon is járt Rooke Churce fordította angolra The troubles of Hungarie (Magyarország szenvedései)

címmel. Ez a történelmi szemelvénygyűjtemény 1600-ban jelent meg. Ennél a tudós és hitelesen informatív

műnél jóval nagyobb hatása volt azoknak a nemzettipológiáknak, amelyeket a 17. század során egyre

népszerűbb kozmográfiák, illetve lexikonok állítottak fel. Ilyeneket találunk például a skót John Barclay3 latin

nyelvű könyvében (London, 1614), amit aztán 1631-ben angolra is lefordítottak. Barclay Magyarországot

roppant termékeny, marhában, gabonában bővelkedő országnak írja le, s a jó magyar borokat a spanyol

borokhoz hasonlítja. Az ország lakóiról kevésbé pozitív a véleménye: a magyar parasztok szerinte kegyetlenek,

nemcsak az ellenséget, hanem saját katonáikat is gyakran tőrbe csalják. A nemesek nem nagyon műveltek,

szeretnek szépen öltözködni, szeretik a lovakat és féltékenyen őrzik ősi előjogaikat.

Barclay-nek a magyarországi viszonyokat jellemző egyes megállapításait az utazók is megerősítették. Az

ugyancsak skót John Lithgow 1616 táján járt Magyarországon és Erdélyben, útikalandjainak színes leírásából

nem hiányzik a népkarakterológia sem. A magyarok szerinte „tolvaj természetűek, álnokok és kétszínűek – a

nemesek – bár fényűző módon élnek – műveletlenek, és közülük sokan homoszexuálisok. Noha Erdély jobban


tetszett neki, mint a királyi Magyarország, Lithgownak nem volt errefelé szerencséje: amikor át akart kelni

Erdélyből Moldvába, a hegyekben hat magyar és moldvai útonálló támadta meg. Így aztán Lithgow 1640-es

kiadású útikönyvébe „A magyarok” felirattal egy elég ijesztő kép került. Bár könnyen lehet, hogy a haramiák

nem is magyarok voltak, hiszen ezt Lithgow hiányos nyelvtudásával a Kárpátok sötét erdejében aligha tudta

megállapítani.

A régi angolok fejében még elég nagy zűrzavar uralkodott a magyar nyelvet illetően. Igaz, számos angol

könyvtárnak van a magyar szószedetet tartalmazó „nagy Calepinus”-a, s Szenczi Molnár Albert4

grammatikájából is több példány található már a 17. századi Angliában, a vélemények nyelvünkről annyifélék,

ahány szerzővel találkozunk. A már említett Andrew Boorde (bár Oxfordban végzett és sokat utazott külföldön)

1547-ben úgy vélte, hogy „a magyarok nyelve elkorcsosult olasz, elkorcsosult görög és török”. Kereken

nyolcvan évvel később egy Gabriel Richardson nevű, ugyancsak oxfordi tudós így vélekedett a magyarokról:

„Nyelvük egyfajta szláv, de más, mint a lengyeleké.” A 17. század második felében kezdett elterjedni a nézet,

amit Otrokócsi Foris Ferenc is hangoztatott az Origines Hungaricae (A magyarok eredete) című, Franekerben

kiadott művében, hogy tudniillik a magyar a héberrel rokon. Még 1760-ban is találunk angol lexikont, amelyik

szerint: „A magyarok nyelve ennek az országnak a sajátossága. A legközelebb a héberhez áll; azt éppen úgy

pontok és vesszők vezérlik, mint emezt.” Ritka az olyan angol tudós, mint Patrick Gordon, aki 1722-ben ezt a

lényegében helytálló véleményt hangoztatta: „A magyaroknak különleges, saját nyelvük van, amelynek vagy

nincs, vagy alig van köze az őt környező országok nyelvéhez.”

Ugyancsak Patrick Gordon írta Geography Anatomized or the Geographical Grammar (A földrajz anatómiája,

avagy a földrajzi nyelv) című művének 1722-es kiadásában, hogy a magyarok „jobban hódolnak Marsnak, mint

Minervának”, azaz harciasak, de műveletlenek. Ezt a 17. század során kialakult véleményt, amíg az ország

hadszíntér volt, az angol utazók általában megértették és nem vetették a magyarok szemére. Edward Browne

például, aki több ízben is ellátogatott Magyarországra, azt írta: igaz, hogy a magyarok többnyire külföldi

egyetemeken szerzik műveltségüket, a török idők előtt nekik is volt mire büszkének lenniük, hiszen micsoda

pompás könyvtárat szedett össze Mátyás király. A következő század közepére azonban ez az érv már

használhatatlan. Így igaza van Jeremiah Milles lelkésznek, aki 1737-es magyarországi tapasztalatai alapján erre

a kivetkeztetésre jutott: „Ami a műveltséget, a művészeteket és a tudományokat illeti, Magyarország a

legnyomorúságosabb helyzetben van. Alig akad itt koronként egy-egy ember, aki számottevő tudásra tenne

szert, s aki ennek bizonyságát a világ elé tudná tárni, hiszen... a latin nyelvet sehol sem beszélik annyian és értik

oly kevéssé, mint itt.” Milles szerint a magyar elmaradottságnak két fő oka van: a túl sok háború, ami ezt az

országot annyit pusztította, és az idegen uralkodóház, amelyik nem viseli szívén a magyarok művelődését.

Legalább ilyen érdekesek a magyarokkal kapcsolatos hiedelmek is. A legmulatságosabbak közé tartozik az, ami

Fynes Morysonnak a 16. század utolsó éveiben készült útirajzában olvasható: „egyetlen magyar sem hordhat

tollat [a kalapján], hacsak nem hajtott végre valamilyen hőstettet, és ahány bátor cselekedetet mondhat a

magáénak, annyi tollat viselhet”. Ez a legenda nagyon szívósnak bizonyult. A már említett 1760-as lexikonban a

következőket olvashatjuk: „A magyar huszárok... amikor kardjukkal vágnak, fölállnak rövid kengyelükben. A

gyalogokat hajdúknak (Heydukes) hívják, és általában annyi tollat hordanak a kalapjukon, ahány ellenséget

állítólag megöltek.” Ez az állítólagos magyar szokás annyira megtetszett az angoloknak, hogy még a mai

angolban is megmaradt egy idióma: „it’s a feather in his cap” – ez olyan tettet jelent, aminek végrehajtásával

joggal büszkélkedhet az ember.5

S végül néhány szót a magyar nőkről. Az Epitome Theatri Orteliani című kis világföldrajz 1602-es angol

„zsebkönyv” kiadásában még csak annyi áll Magyarország nőnemű lakosairól, hogy „amikor a nőket férjhez

adják, csak egy öltözet ruhát adnak nekik, semmi mást”. A 17. század közepére már nagyobb az érdeklődés a

hölgyek iránt. Az 1760-ban megjelent lexikonból megtudjuk, hogy „a magyar nők utazáshoz rövid köpenyt és

fátyolt viselnek; de a jobb módúak általában a francia divatot utánozzák”. Legrészletesebben az (erdélyi)

magyar nők viseletével és szokásaival Edmund Chishull lelkész foglalkozik, aki – lord Paget társaságában –

utazott át 1702-ben Erdélyen és Magyarországon. Majd egy fél évszázaddal később megjelent könyvében, a

Travels in Turkey and Back to England-ben (Utazások Törökországban és visszatérés Angliába) ezt írja: „A

többnyire csinos és barátságos nők egy szűk pruszlikot viselnek, valamint több szoknyát, ahogy nálunk is

Angliában, de karjukat laza vászon ingujj borítja, ami egy püspök karingére emlékeztet.” Chishull leírja a

lányok pártáját, majd a nőkkel foglalkozó részt ezzel a moralizáló kitétellel fejezi be: „Ami a férjes asszonyokat

illeti, korábban törvényük nem volt hajlandó a házasságtörésre bizonyítékot elfogadni, ha az nem történt

legalább 24 tanú előtt. Egy erényes korban ez páratlan bizonyságnak számíthat az asszonyok magaviseletére

nézve, de egy romlott korban túlságos biztatásnak számít.”

Jegyzetek


1. Sir Thomas More (1478–1535) humanista író, államférfi, 1529–1535 között, VIII. Henrik lordkancellárja.

Életét vérpadon fejezte be. Főműve az 1516-ban latin nyelven megjelent Utópia, melyet 1551-ben fordítottak

először angolra.

Humanista szokás szerint nevét latinosított formában használta, ezért ismerjük Magyarországon inkább Morus

Tamásnak.

2. Ezt a szöveget először Országh László ismertette. Ő úgy vélte, itt a török elől Londonba menekült

magyarokról van szó. A földönfutók azonban ilyen messze mégsem futottak, csupán rokonaik vagy önmaguk

váltságdíjáért koldulták végig Európát. Ez a jelenség a törők háborúk mellékterméke volt.

3. John Barclay (1582–1621) skót humanista szatíraíró. Főműve az 1603–1614 között írt Satyricon, amelyben

Petronius modorában a jezsuitákat gúnyolta.

4. Szenczi Molnár Albert (1574–1634) protestáns író, az első kiemelkedő magyar műfordító. 1610-ben

Hanauban adta ki rendszeres magyar nyelvtanát, amelyről Pázmány Péter is nagy elismeréssel nyilatkozott.

Lefordította Kálvin főművét, az Inatituciót és kiadta Károli Gáspár bibliájának javított változatát.

Legjelentősebb műve Dávid 150 zsoltárának fordítása, amely Psalterium Ungaricum címmel jelent meg.

5. A kifejezés szó szerinti fordítása kb. „ez egy újabb toll a kalapján”, értelemszerűen: ez is dicsőségére válik.

2. Képek


1. P

P.

A brit oroszlán

Általában gyakran emlegettük és emlegetjük a brit oroszlánt; Viktória (1837–1901) királynő uralkodása alatt, a

brit gyarmatbirodalom kiépítése idején számtalan karikatúrán lobogó sörénnyel, villogó szemmel tör utat

magának a dzsungelben, majd az első világháború után lassan megszelidül. S ahogy csökken Nagy-Britannia

világpolitikai súlya, úgy öregszik, fárad az állatok királya. A hidegháború idején a szocialista országok

sajtójában sokat acsarkodik a nemes állat, de többnyire inkább fogait hullajtva búslakodik a hatalmas birodalom

összezsugorodása miatt.

Honnan a jelkép? Egy friss címertani kézikönyv (Ottfried Neubecker–Wilhelm Rentzmann:

Wappenbilderlexikon. München, 1974.) például 379 nagyalakú oldalon mutatja be a leggyakrabban használt

címerképeket, motívumok szerint csoportosítva. Az oroszlános címerek 45 oldalt foglalnak el, a medvének,

sasnak, elefántnak 1,5-1,5 oldal jut, és a nem állat motívumok között sincs ilyen gyakori. Az angol

uralkodócsaládok címereiben is kezdettől fogva ott az oroszlán, sőt számos kutató Geoffroy Plantagenet

nevéhez fűzi a legrégebbi fennmaradt címerábrázolást, egy hosszúkás háromszögletű pajzson négy oroszlánt

(12. század közepe). Az európai közvélemény minden valószínűség szerint csak a 19. században kezdte

egyértelműen az oroszlánnal azonosítani Nagy-Britanniát. A század végére a világ legnagyobb gazdasági és

politikai befolyású államává lett birodalomhoz jól illett az állatok világának hatalmas erejű, méltóságteljes,

ugyanakkor vad és félelmetes, végletes jó és rossz tulajdonságokat egyesítő uralkodója.

2. Képek


1. A �békaevõ� franciák és a �perfid� angolok

HAHNER Péter

A „békaevő” franciák és a „perfid” angolok

Az angolok és a franciák egymás iránti előítéletei szinte egykorúak a két nemzettel. Az angolok az 1066. évi

normann hódítást sokáig csak a reájuk kényszerített „francia iga” néven emlegették, a franciák pedig sohasem

felejtették el, hogy nemzeti hősüket, Jeanne d’Arcot az angolok égették meg.

Az angol hidegvér legendái csak a 19. században születtek meg – a középkorban és az újkorban inkább a

féktelenséget vetették az angolok szemére. Froissart francia krónikás így emlegette a brit szigetek lakóit a 14–

15. század fordulóján: „Ez a legveszélyesebb nép a világon, a legféktelenebb és a legkevélyebb.” Lotharingiai

Károly hasonlóan vélekedett 1687-ben írt Testamentumában: „Anglia népe könnyelmű, s nem tűrheti az igát!”

Ami a becsmérlő jelzőket illeti, ezekkel az angolok sem fukarkodtak. Hampden, a 17. századi forradalom egyik

vezetője, levelezésében óva intette barátait attól, hogy gyermekeiket franciaországi tanulmányútra küldjék,

hiszen „olyan nép ez, melynek nagy része a megátalkodott vallástalanságot tekinti egyetlen vallásának, ami

pedig a viselkedését illeti, minden ízében képmutató”.

A 18. században paradox helyzet állt elő. A két nemzet felső rétegeiből egyre többen kezdték nagyra értékelni a

másik ország kultúráját, a társadalom alsó szintjein viszont tetőfokára hágott a kölcsönös gyűlölködés. Az

előkelő londoni körökben népszerűvé váltak a francia luxusipar termékei, a század folyamán 161 francia

nyelvkönyv jelent meg, és egyre nagyobb divattá vált Párizsba járni. Gray angol költő az 1730-as években már

némi túlzással arra panaszkodott, hogy az angol turisták miatt alig lehet franciákat látni Párizsban. Voltaire

rajongott az angol politikai és vallási állapotokért, a francia arisztokraták körében pedig egyre többen váltak

„anglománná”: angol divat szerint öltözködtek és angol szokásokat honosítottak meg (teázás, lóverseny stb.). A

francia fiziokraták igen nagyra értékelték az angol „mezőgazdasági forradalmat”, Duhamel de Monceau

hatkötetes tanulmányban próbálta terjeszteni honfitársai körében az angol Jethro Tull agrártudományi újításait.

London utcáin eközben nyíltan inzultálták a franciákat, s Voltaire csak azzal tudott elkerülni egy alapos verést,

hogy felkiáltott: „Hát nem elég baj nekem, hogy nem angolnak születtem?!” A fenyegető tömeg erre

megéljenezte és hazakísérte. Franciaországban a híres brit utazóra, Arthur Youngra támadt rá 1789-ben L’Isle-

sur-le-Doubs község lakossága, amikor megtudta róla, hogy angol, s Ő csak egy rögtönzött szónoklattal tudta

kivágni magát.

A féktelen gyűlölködés a nemzeti hagyományokon kívül valószínűleg arra vezethető vissza, hogy a hivatásos

politikusok módszeresen szították a szegényebb rétegek angol-, illetve franciaellenes előítéleteit. Egyrészt

igazolni igyekeztek ezzel saját országuk társadalmi-politikai berendezkedését, másrészt biztosítani a tömegek

támogatását ahhoz a „második százéves háború”-hoz, amely kisebb megszakításokkal 1689-től 1815-ig zajlott a

két állam között. A 17. század végén a brit politikusoknak úgy tűnt, hogy a spanyol hegemonisztikus

törekvéseket a franciák világuralmi igényei váltották fel. Mire azonban sikerült legyőzniük XIV. Lajost,

megérlelődtek azok a gyarmati és kereskedelmi ellentétek, amelyek tartósították a konfliktust. A sorozatos

háborúk (1689–97, 1702–13, 1740–48, 1756–63, 1778–83, 1793–1802, 1803–15) felfokozták a kölcsönös

ellenszenvet a néptömegek körében.

„Nyomor, zsarnokság, katolicizmus!” – e három szóval foglalták össze az angol röpiratok mindazt, ami

honfitársaik előtt gyűlöletessé teszi a franciákat. A londoni kisemberek meg voltak győződve arról, hogy a

franciák okozták a nagy londoni tűzvészt, és Kelet-Európában ők buzdították támadásra a törököket.

„Békaevők!” – e megvető kifejezéssel állították szembe a francia táplálkozási szokásokat az egészséges, roast

beef-en és puddingon élő angolokéval. „Az a hal, amelyik átmegy egy francia szakács kezén, nem hal többé!” –

állította a közmondás. E sajátos „gasztronómiai sovinizmus”-t Hogarth fordította le a képzőművészet nyelvére:

1749-ben megfestette A calais-i kapu című képét, amelyen a sovány levesen tengődő francia határőrök

vágyakozva bámulják a szigetországból érkező, hatalmas hússzeletet. Az olcsó nyomatokon és a sajtóban jóval

vaskosabb szimbólumokkal éltek: ugrabugráló majmok vagy békák nemzetének ábrázolták a franciákat, vagy

bemutatták, hogy a díszes csipkék alatt kilóg a fenekük a nadrágból. 1738-ban és 1749-ben a Comédie Française

az állandó inzultusok miatt kénytelen volt megszakítani londoni vendégszereplését, és az angol színpadokon

nem lehetett Moliére-darabokat játszani. „Könnyelmű, szerelmes nép, telve tettvággyal, a színlelés

mesterségének igazi művészei!” – állította a franciákról Patrick Gordon földrajztudós több kiadást megért

könyvében, William Guthrie 1771-ben megjelent New Geographical Grammarjában pedig kijelentette: „Egy

francia hamarabb megválik vallásától, mint hajviseletétől!”


A válasszal a franciák sem maradtak adósok. A szilárd abszolút monarchiában élő nemzet többsége gúnyosan

figyelte a „zavaros fejű” angolok politikáját. „Valahány államot Európa magában foglal, nincs közöttük egy

sem, amelyben a kormányzati elvek gyakrabban váltakoznának, mint Angliában!” – írta 1715-ben Du Luc gróf.

„Anglia népe szabadnak hiszi magát, de alaposan téved!” – állította Rousseau, Gérard de Rayneval pedig

kijelentette: „Anglia Franciaországnak természetes ellensége, mégpedig kapzsi, dicsvágyó, igazságtalan és

rosszindulatú ellensége. Politikájának változatlan és előszeretettel ápolt célja, ha nem is Franciaország

megsemmisítése, de legalább lealacsonyítása, megalázása és megrontása!” A legáltalánosabb vád az volt a

minden lovagi és nemesi értéktől távol álló „kalmárnemzet” ellen, hogy kereskedelmi szupremáciára törekszik.

Az ír Arthur O’Connor ezt így fogalmazta meg Párizsban: „Nagy-Britannia az uralomvágyat a kereskedelmi

mohóság kielégíthetetlen szenvedélyével egyesíti.”

A nagy francia forradalom kirobbanásával úgy tűnt, változik a helyzet. Az angol liberálisok rokonszenvvel

fordultak Franciaország felé, azt várva, hogy az 1688–89. évi angol „dicsőséges forradalom” fog megismétlődni

a kontinensen. A pár év múlva bekövetkező kiábrándulás azonban ismét felszította a régi előítéleteket. „Hogy is

téveszthetett meg bennünket ennyire a francia nemzet jelleme, hogy képesnek tartottuk őket a szabadságra?!” –

kesergett levelében Samuel Romilly képviselő 1792-ben a szeptemberi börtönmészárlások hírére. Lord Robert

Stephen Fitzgerald, a svájci brit követ így írt 1795-ben Lord Grenville-hez címzett levelében : „Hozzá kell

tennem zárójelesen, hogy e forradalomnak, amely szegénységet és nyomort hozott mind a nemzetek, mind a

néptömegek milliói számára, legalább megvolt az a jó hatása, hogy felnyitotta az emberek szemét a franciák

igazi jellemére, s igaz színekben tárta a világ elé azt a leírhatatlan becstelenséget, aljasságot és bűnt, amelyet oly

sokáig sikerült udvariassággal és műveltséggel leplezniük… Mintha egy másik faj jelent volna meg a földön!

Joggal elmondhatjuk, hogy kétféle emberi lény lakja a világot: emberek és franciák.”

A forradalmi és napóleoni háborúkban Anglia bizonyult Franciaország legveszedelmesebb ellenfelének, s ez

Párizsban is gyűlölködést szült. 1793 nyarán a forradalmi kormányzat kijelentette, hogy „Anglia minden bűnt,

gyújtogatást, orgyilkosságot, romlottságot, kémkedést és árulást felhasznál a forradalom ellen. Egy napon

Európa népei megelégelik majd a kereskedelmi zsarnokságot, a politikai despotizmust és az angol kormány

szélsőséges romlottságát…, s belefáradva az elnyomásba és a tengerészeti zsarnokságba, megvalósítják Cato

szavait : A modern Karthágót el kell pusztítani!” A forradalmárok minden összeesküvés mögött Pitt brit

miniszterelnök kezét keresték, s hamarosan kimondták: a háborúban nincs kegyelem a brit katonák részére,

hiszen „Anglia képes minden bűnre az emberiség, és minden gyalázatra a köztársaság ellen”. (Az esztelen

határozatot a katonák természetesen nem hajtották végre, jól tudva, hogy ha kivégzik foglyaikat, hasonló

helyzetben ők sem számíthatnának kíméletre.)

Napóleon propagandájának kulcsszava volt a „perfid Albion” kifejezés. „Az osztrákok tompa eszűek és

falánkok – állapította meg –, nincs nép, amely kisebb fejtörést okozna, s csekélyebb veszélyt jelentene

belügyeink számára, mint az osztrákok. Az angolok azonban éppen ellenkezőleg: csavaros eszűek,

ármánykodók, nyugtalanok. Kormányunknak meg kell semmisítenie az angol monarchiát, különben őt

semmisíti meg e nyugtalan szigetlakóknak romlottsága és ármánykodása.” Az angolok iránti ellenszenv

olyannyira hatalmába kerítette a császárt, hogy 1805-ben Ulmnál, ahol osztrák seregek álltak szemben vele, így

buzdította harcra katonáit: „Ne feledjétek, hogy holnap Anglia szövetségesei ellen fogtok harcolni!”

A két nemzet egymás iránt táplált előítéletei csak a 19. század folyamán, a francia liberalizmus fellendülése, a

turizmus gyakorivá válása és a politikai szövetség fokozatos megerősödése nyomán szorultak háttérbe.

Megszűnésükről azonban korántsem beszélhetünk. Franciaország történetének egyik legsötétebb és

legreménytelenebb időszakában, 1940-ben, amikor az ország nagy része német megszállás alatt állt, és egyedül

Anglia harcolt a nácik ellen, Laval miniszterelnök-helyettes meghívta magához Robert Murphyt, az amerikai

nagykövetség munkatársát. „Laval elvitt egy gyönyörű völgyre néző kilátóba – olvashatjuk Murphy

emlékirataiban –, és elmondta, hogy nagy csata zajlott le itt azokban a napokban, amikor Jeanne d’Arc

megmentette Franciaországot a mohó brit rablóktól. Ezután bevezetett nagy fogadószobájába, amelynek egyik

falát hatalmas olajfestmény takarta el, azt ábrázolva, hogyan rohamozzák meg a brit katonák ezt a hegyet, s

hogy vetik vissza őket a francia védelmezők. Laval úgy írta le a négyszáz évvel ezelőtti francia győzelmet,

mintha csak tegnap történt volna…” És történt mindez akkor, amikor a megszállt Franciaország csak abban

reménykedhetett, hogy az élethalálharcot vívó Anglia valamilyen módon mégiscsak kitart, és egyszer talán majd

sikerül kiűznie Franciaországból is a német csapatokat… A más nemzetek ellen táplált előítéletek – sajnos – a

történelem legtartósabb ideológiai képződményei közé tartoznak.

2. Képek


1. A gall kakas

HAHNER Péter

A gall kakas

A kakas megkülönböztetett helyet foglalt el szinte valamennyi vallás és hiedelemrendszer szimbólumai között.

Az ókori Japánban és Skandináviában egyaránt a férfiasság, a harcias erények megtestesítőjének tekintették, a

görögök és rómaiak pedig ugyanúgy a hajnal, a világosság hírnökét tisztelték benne, mint az amerikai puebló

indiánok vagy az újkori szabadkőművesek. A „gall kakas” szimbólumának kialakulása azonban nem ezzel függ

össze. A latin nyelvben a gallus főnév egyaránt jelenthet kakast vagy gall embert, s a két jelentés között az ókori

rómaiak hozták létre a kapcsolatot.

A középkor idején a kakas kissé háttérbe szorult a szimbólumok között, s az irodalomban egyre inkább a

bujaság, az ostobaság és a harag megtestesítőjévé vált. A 12. századtól a franciák gyakori ellenfelei, a németek,

a flamandok, az angolok és az itáliaiak elevenítették fel az ókori szimbólumot.

A francia uralkodók a 15. század végétől kezdték elfogadtatni a kakast a királyság szimbólumaként, amikor a

reneszánsz krónikásai megújult érdeklődéssel fordultak a gallok felé, s a humanizmus terjeszteni kezdte az ókori

jelképeket. A szimbólum I. Ferenc uralkodása idején szilárdult meg (1515–47), aki az asztrológia szerint az

emelkedő Mercurius jegyében született, s akit ezért igen gyakran ábrázoltak a fehér kakas, Mercurius és Jupiter

isten szent állata, a fény és győzelem szimbóluma képében.

2. Képek


1. Sárkányölõ és hálósipka. A német Michael

NEHRING, Dorothee

Sárkányölő és hálósipka

A német Michel

Kevés nép „karakterológiája” kristályosodott ki az idők folyamán egy-egy olyan jelképes alakban, akiben

mintegy összegződnek az adott nép tipikus magatartásmódjaiés reagálásai, illetőleg az azokról alkotott

eszményképek. Ilyen például a francia Marianne vagy a német Michel.

A német Michel a 17. században bamba, passzív, többnyire jóindulatú parasztfiúként,a 19. század óta pedig

rövidnadrágban és háló- vagy bojtos sapkábanjelenik meg az ábrázolásokon. Mivel személyében a német népet,

a német történelmet jelképezi, a mindenkori politikai helyzetnek megfelelően ábrázolják. Ebben a több

évszázados folyamatban válik ez a kevés értelemmel rendelkező parasztfiú nemzeti figurává: a harmincéves

háború idejénsikeres hadvezérré, a 17. század végén a német nyelv „megtisztítójává”, az 1848. évi

forradalmakat megelőző időszakban pedig a forradalom vagy a reakció ünnepelt vagy szidalmazott

képviselőjévé.

Naivitása teszi alkalmassá homlokegyenest ellentétes politikai célok képviseletére, megjelenítésére. A német

Michel azonban minden egyes cselekedete után pihenésre szorul, passzivitásra kényszerül. Ezzel ellentétben a

francia Marianne mindig pozitív és folyamatosan küzdő figura. Az évszázados hagyománytól gyökeresen eltér a

19. század végétől a második világháború lezárultáig alkalmazott kép. Michel ekkor mindvégig aktív és háborús

funkciót töltött be: szőke és kékszemű, ellenségölő angyalként vagy germán hősként a népi fölényt jelképezte. A

német Michel történelmi fejlődését vizsgálva ezért kiindulópontként egy pillantást kell vetnünk a bibliai Mihály

arkangyalra.

A seregek élén

Mihály arkangyal az angyalok fejedelme, az ószövetség szerint Isten legfőbb angyala, a lelkek kísérője és

mérlegelője. Isten és az emberek között közvetítő angyal. Az Újszövetségi Jelenések könyvében pedig ő az

angyalok seregének vezére, aki legyőzi az ördögöt jelképező sárkányt. Különleges szerepét a szentek között már

eleve kijelöli a mennyei malasztban való részesedése, anélkül, hogy ezt egy példás földi élet révén megszerezte

volna. Hiányzik belőle tehát a többi szent tiszteletének alapjául szolgáló élet.

A sötétség és a kozmikus szörnyek ellen harcoló hős alakja indiai, perzsa, babiloni

és görög mítoszokra vezethető vissza.A bizánci szenttisztelet révén alakult ki a kezében karddal vagy a lelkek

mérlegével ábrázolt angyal kultusza. Sok búcsújáróhely alapítása bizonyítja Szent Mihály korai tiszteletét

(Monte Gargano i. sz. 493, St. Michel's Mount Saint Cornwall 495, Mont-Saint-Michel 709). A kora keresztény

mitológiában harcias hősként jelenik meg, így nem lehet csodálkozni azon, hogy a romantika korától, a germán

mitológia kutatásával a Mihály-kultusz közel került a pogány hadisten, Wotan kultuszához, és – különösen a 19-

20. század fordulóján – az arkangyalt gyakran Wotan egyfajta „pótlékaként” értelmezték.

Keresztény és pogány forrásokból eredő hatalma alapján vált a 19. század végén a németek védőszentjévé,

jóllehet tiszteletét más országokban is széles körökben hirdették. Ekkor lett Szent Mihály a mennyei seregek

vezére és zászlósura historizáló módon – talán a birodalmi eszme folytonosságát alátámasztandó – a középkori

német birodalom védőszentjévé és zászlósurává is.

Az együgyű paraszt

A „német Michel” elnevezést (vö. a francia michelot, micquelot) először a 15. században a Mont-Saint-

Michelhez elzarándokolt német gyerekek gúnynevekénthasználták, akiket – mivel állandóan

könyöradományokra szorultak – nem nagyon kedveltek a franciák. A Michel keresztnév különösen a parasztok

között lehetett népszerű, mivel végül pejoratív, a paraszt együgyűségétjelölő mellékízt kapott.

A „német Michel”-re Sebastian Franck 1541-ben megjelent közmondásgyűjteményében található a legrégibb

utalás; ott műveletlen, durva parasztembert jelöl. Becsületességére, derék mivoltára utal viszont Michael

Moscheroch 1632-ben megjelent Philander von Sittewald csodálatos és valóságos látomásai című művében. A

17. század végén Kaspar von Stieler Német Szókincs című munkájában bárdolatlan, tudatlan, buta emberként


magyarázza. Ez az egészében inkább negatív jelentés a 19. századig megmaradt. Michel még a Grimm-féle

szótárban (1885) is „derék, jóindulatú, de gyámoltalan, tudatlan, szellemileg korlátolt ember”.

A német Michel a harmincéves háború (1618–1648) sikeres hadvezéreként is hiányosan művelt ember maradt.

Ugyanakkor azonban átvette a német anyanyelv „védelmezőjé”-nek szerepét. A harmincéves háború után

ugyanis az Európában vezető szerepet betöltő francia kultúra hatására sok francia szó került a német nyelvbe.

Számos nyelvtársaság sajnálkozott emiatt „panaszdalokban” a 17. században. Grimmelshausen például a német

nyelvbe került idegen szavak használatában a „haza lebecsülését” látta, és az 1673-ban napvilágot látott

Dicsekvés és védekezés a német Michellel című művében a következőket írta:

„Mi, német Michelek, most semmit sem értünk;

mi az, hogy masírozni, mi az, sarcsizni,

mi az, hogy flankirozni, mi az, avanzsírozní,

mi az, passzírozni, mi az,

kommandírozni,

artilléria, infantéria?

A 17. században a német Michelnek kulturális funkcióján kívül világis politikai szerepe is volt, de ezt a 18.

századra – úgy tűnik majdnem elfelejtették. Nem vett részt az ellenreformációhoz kapcsolódó vitákban sem.

Általában ábrándozó parasztfiúként, vagy derék, jóravaló, megbízható és becsületes emberként jelenik meg, s

válik nevetségessé. Irodalmi körökben a nyelvújítás korában is kulturális romlatlanságát hangsúlyozzák.

Gotthold Ephraim Lessing Antigoeze című művében (1778) gyanakodva szemléli a csak németül tudó Michel

provincializmusát. Ezzel szemben a korszak népdalaiban többnyire derék, kellemes és vidám emberként

ábrázolják, Christian Krüger Mihály herceg című regényében (1750) pedig a szolga szerepében a német

rátermettséget jelképezi, aki azonban, nem törekszik semmire, megelégszik azzal, amije van és amit tud. Talán

ez az önelégültség az oka, hogy nem képes az önálló cselekvésre, nem tud örülni a döntéseiknek, s a 19.

században majd éppen ezen tulajdonságait vetik a szemére.

A német Michel a 19. század kezdete óta az egész németséget jelképezi. Az 1848. évi forradalmakat megelőző

időszakban, amikor az egységes nemzetállam megteremtése volt a cél, Michel a német aluszékonyság,

kezdeményezőképtelenségés az alattvalói szellem szinonimájávávált. Ebben az időben kezdik ábrázolni a

képzőművészetben is. 1808-ból való Achim von Arnim Vigasztaló magány című képe, amely a német Michelt

talán első ízben ábrázolja ravasz paraszti arccal, a fején hálósipkával, amit a 19. század közepén bojtos sapka

vált fel. A kép kísérőszövege a német közönség nyersességét panaszolja. Annette von Drost-Hülshoff így ír a

közönség érdektelenségéről: „csupa ordináré ember, német Michelek, jó keresztények”.

Az alattvalói szellem, a behódolásra való hajlam vádja Heinénél még egyértelműbbé válik, aki 1840-ben az

összes németre célozva a következőképpen nyilatkozott a német Michelről: „Politikai érvkönyveket kell

kiadnom... a szenvedélyeket felkorbácsolni, a szegény német Michellel állandóan csipkelődni, hogy felébredjen:

egészséges, hatalmas álmából.” 1831-ben pedig ezt írta: „Igen, inkább mint mindenféle felsőbbségi állami

torzsalkodás és demagóg írás, a lengyelek átvonulása sokkal inkább forradalmasította a német Michelt.”

Michel megítélése a 19. század első felében azonban továbbra is ellentmondásos marad. Éppúgy jelképe a

politikai egységre törekvésnek, mint a forradalom tagadásának. Jobbára azonban a reakciót és a cenzúrát

jelképezi. Hoffmam von Fallersleben írta egyik költeményében, utalva Ernst Moritz Arndt Mi a németnek

hazája című versére:

„Mondd, hol van a német Michel hazája?

Hol van? ahol jog az ostromállapot és a nép

engedelmes szolga,

ott van, ott Michel testvér hona.”

A német Michelről az első karikatúrák Svájcban jelentek meg 1843-ban, M. Disteli hat képből álló ciklusában,

amelyeken ő személyesíti meg a német történelmet. A német fejedelemségekbeli röpirat-irodalomban és


folyóiratokban csak 1845-ben jelentek meg a karikatúrák, miután 1841-ben IV. Frigyes Vilmos porosz király

felfüggesztette a képcenzúrát. Ekkor alakult ki a német Michel napjainkban is leginkább közismert képe, a

térdnadrágos és bojtos hálósipkás parasztfiú típusa.

Útban az árja felé

Az egységes német nemzet megteremtésére irányuló törekvés egyre nyíltabban jutott kifejezésre abban, ahogy a

német Michelt a szomszéd népektől elhatárolták. E. M. Arndt A német fejedelmekhez című költeményében

(1842) Michel a németség jelképévé válik az „idegen, hazug látszattal” szemben, hősiessége elkülöníti a

„moszkoviták”-tól és a „franciák”-tól egyaránt. 1841 után jelent meg A német Michel című gúnyirat. Ebben egy

karikatúra Michelt kövér, jóindulatú emberként egy gyerekszékben ábrázolja, kezében egy tölgyfabunkóval.

Száján lakat, és 38 darabból összeállított mellénybe van öltöztetve. Egy „igazi angolfajú véreb” kihúzza

zsebéből a pénztárcát; egy francia buldog a kabátujját szaggatja széjjel, egy orosz pedig homlokon csapja. A

német nemesség eret vág rajta, a háttérben pedig éjjeliőrdárdával „egész Európa” legfőbb éjjeliőre, a pápa

őrködik.

A meghiúsult forradalom és a frankfurti parlament feloszlatása után Michel beteg, fáradt, bágyadt emberként

jelenik meg. Ismertetőjelei lánc és lakat. 1849-ben az Eulenspiegel közölte a Hogy mutatna a német Michel az

oktrojált birodalmi alkotmányban című karikatúrát. Ezen Michel lába össze van kötözve a birodalmi

alkotmánnyal és az alaptörvényekkel, kezét a választási törvény béklyózza, száját pedig az ál-sajtószabadsággal

zárták le.

A birodalomalapítás idején (1871) a német Michel alig játszott szerepet, talán mert mint a tehetetlenség

jelképének, alig volt propagandahatása. A „hősies” Michel csak a 19. század vége felé tűnik fel. A

századfordulón Michel a ponyvairodalom és a propagandairatok főszereplőjévé vált, de a polgári szépirodalom

is gyakran idézte fel alakját. A kultúrharc idején mindent megtesz, hogy megteremtse a nemzeti egyházat. Egyre

inkább elkülöníti a nemzeti érdeket a külfölditől, amíg végül kisajátítja a „hősi” szerepet minden „idegen fajú”-

val szemben. így már kézenfekvő, hogy az antiszemita és szocialistaellenes propangandairatok is az ő alakját

használták fel:

Miután már 1858-ban megvitatták, vajon nem lenne-e jobb a „Michel” nevet a „Siegfried”-del helyettesíteni, a

német Michel a századfordulón fokozatosan népi Michellé, szőke és kékszemű, sárkányölő és ellenségpusztító

arkangyallá, a Niebelung-mondakör Siegfriedjének rokonává lényegül át. Neki kell jelképeznie más

nemzetekkel szemben a német felsőbbséget. E fölényérzet ideológiájához tartozott az „északi” és „déli” faj

között feszülő ellentét is. E felfogás terjesztője, Gerhart Hauptmann az És Pippa táncol című, 1906-ban írott

színművében Michel Helkiegelnek „a német néplélekben élő” regényes alakjában „a német génius”-t állítja

szembe a „déli szépség ideáljával”. Az északi és déli eszményképnek ez a polarizálása folytatódik Richard

Delmol Michel Michael (1911) című művében. A mű elsősorban a szociáldemokraták ellen irányul, és a

„keresztény-germán emberiség fennmaradása” érdekében egy „erős újparasztság” mellett száll síkra a korszakra

jellemző agrárromantika szellemében. Ez a szemlélet megfelelt a lakosság széles körei elvárásának. A politika

átlagembereként a német Michel végül „Levegőt! Ti Istenek ott fenn, ajándékozzatok meg bennünket

háborúval!” felkiáltással elutasítja a korábbi békülékenységet. A német Michel levegőt biztosít a német szívek

számára, és bekapcsolódik a háborús propagandába.

A soviniszta és álkeresztény propaganda Michelje Szent Mihály arkangyal, Siegfried, Parsifal és Wotan, a

germán hadisten egyfajta keverékeként fegyvercsörgetve, páncélsisakban és karddal vonul a háborúba. A

mennyei seregek egykori vezére a második német birodalom hadseregének vezérlő és oltalmazó ura lett.

Az első világháború befejezését követően véget ért a német Michel ábrázolásának reneszánsza. A

nemzetiszocializmust elutasító magatartását a hálósipkás Michellel szemben jól illusztrálja az a tény, hogy

Anton Bruckner 1939-ben szerzett nyolcadik szimfóniájának eredeti, programszerű címét – A német Michel

álmodozva nézi a tájat – kihúzták. Hősként, polgári ruhában mégis gyakran felhasználják. Joseph Goebbels

Mihály útja a néphez (1937) című munkájában a német Michel a fiatal, nemzetiszocialista módon gondolkodó

ember eszményképe, aki minden életcélt sikeresen, radikálisan, anti-intellektuális módon követ, és ezáltal hidat

épít a polgárság és a munkásság között.

Ismét hálósipka

A második világháború után – mindkét német állam „kettős” Micheljeként – bojtos hálósipkás Michelként tér

vissza, egy olyan Michel, aki bár politikai múltját még nem vetette le teljesen, de a politika iránt nem érdeklődő,

jómódú polgárként az „Ohnemichel úr” (Én-nélkülem úr) név alatt válik ismertté. A Spiegel című hetilap egyik


címlapja is gúnyosan utalt a német Michelre. Egy csecsemő volt rajta fekete-piros-aranyszínű bojtos

hálósipkában a következő cím alatt: „Kihalnak a németek?” Hacsak át nem alussza a német Michel ezt a

problémát, félő, hogy egyszer ismét a népi irracionalizmus jelképévé válik.

Jegyzet

Wotan, Wodan: az ősi germán néphit szerint mint főisten, a holtak seregének vezére, a kultúra, a házasság és a

varázsló eljárások védőszelleme.

Siegfried: a germán hősmondák, a Nibelung-ének egyik központi alakja, sárkányölő, mitikus hős.

Parsifal, Parzival: középkori, kelta eredetű mondai hős.

2. Képek


1. Az orosz medve nyomában

PHILIPP, Werner

Az orosz medve nyomában

Az „orosz medve” jelkép első említésének a szakirodalom ma is Shakespeare két drámáját, az V. Henriket és a

Macbethet tartja. Angol kereskedők 1553-ban az Északi-tenger felől próbáltak kapcsolatot teremteni Kínával, s

közben „fedezték fel” Oroszországot. Ez a „felfedezés” Anglia számára politikailag és kereskedelmileg is

rendkívül fontosnak bizonyult. Ekkortól gyakran emlegették Oroszországot a felfedezésekről szóló angol

irodalomban és publicisztikában. Számos részletes angol úti jelentés ecsetelte a távoli ország természetének

vadságát, politikai civilizáltságának barbárságát, amely egyrészt felcsigázta a kortársak kíváncsiságát, másrészt

félelmet is keltett bennük. Shakespeare is így – szörnyű veszély érzékeltetésére – használta fel mellesleg az

orosz medve képét. A Banquo szellemétől kísértett, rettegő Macbeth, pl. azt bizonygatja, hogy nem félne ő

semmitől, ami emberi, sem a „torzonborz orosz medvé”-től, sem a „páncélos orrszarvú”-tól, sem pedig a „perzsa

tigris”-től (Macbeth III. 4). Az V. Henrik című drámában (III. 7.) pedig az orléans-i herceg „bolond ebek”-nek

nevezi az angolokat, akik „szemüket behunyva rohannak az orosz medve szájába; s mint rothadt almát zúzatják

szét a fejüket”. A medvének egy sor más állatnév között történő említése azt mutatja, hogy nem politikai

jelképként értelmezték. Az V. Henrik valószínűleg 1599-ben, a Macbeth 1605–1606-ban készült. Ebben az

időben, 1600-ban érkezett az első orosz követ Angliába, akit egy híradás – élvhajhász életmódjáról szólva –

„táncos medve”-ként említ. De itt is csupán az illető személyes jellemzéséről van szó, s nem valamiféle orosz

sajátosság szimbolizálásáról. Kétségtelen azonban, hogy a kortársak számára kézenfekvő kapcsolat kínálkozott

Oroszország és a „medve” között.

Az újkor beköszöntével, a nemzetállamok kialakulásának kezdeteivel alakulnak ki azok a gúnyolódó szóképek,

amelyek a szomszédos nép tulajdonságait bírálják vagy – ha az éppen ellenfél – rágalmazzák. Ezek a mondások

a bírált nép feltételezett rossz vagy megvetendő jellemvonásait szólásmondásszerűen, rímelve, tömörítve

mutatták be. Kézenfekvő volt, hogy idővel az egyes jellemző jegyeket antropomorf (ember alakú) vagy zoomorf

(állat alakú) képekben összefoglalják, hogy azokat szemléletessé és ilyképpen hatásosabbá tegyék. A népek

természetét és viselkedését meghatározni próbáló kísérletek természetesen arra is módot nyújtottak, hogy egy

nép értékét és rangját más népekével összehasonlítsák, és így meghatározzák helyét a népek hierarchiájában. E

törekvés bemutatására kézenfekvő példa az ún. stájer néptábla Kurze Beschreibung der in Europa Befintlichen

Völckern und ihren Aigenschaften (Az Európában található népek és tulajdonságaik rövid leírása).* A tabló

fejlécén tíz kiválasztott európai nép jellegzetes képviselőjét festették le korabeli ruházatban. A figurák alatt a

rájuk, a népre jellemző tulajdonságokat sorolták fel. A tábla a népek balról jobbra való sorrendjében hierarchiát

is felállít közöttük: a sort a spanyolok kezdik, majd folytatódik a franciákkal, az olaszokkal, a németekkel, az

angolokkal és a svédekkel kelet felé a magyarokig és a lengyelekig, és így jut el végül az utolsókig, a

moszkovitákig és a görögökig „vagy” törökökig. Ebből világosan látható a moszkoviták peremhelyzete az

akkori Európában: csupán az oszmán államban összevont törököket és görögöket előzik meg. Ebből következik,

hogy az „Összehasonlításuk az állatokkal” rubrikába a moszkovitáknál ezt írják: „A szamár”. Oroszország

zoomorf jelképének ez az első bizonyítható használata. Az állat megválasztása persze önkényesnek tűnik, mint

ahogy az pl. Spanyolországnál az elefánt, Lengyelországnál a medve, vagy az angoloknál a ló. Az a törekvés

azonban minden önkényesség mellett nyilvánvaló, hogy a nemzet lényegi jegyeinek teljességét az állatjelkép

révén is rögzítsék. Az oroszoknak a szamárral történő sajátos „összehasonlítása” azonban nem talált követőkre.

Ugyanerre az időre esik a medvekép első oroszokra alkalmazott használata is. 1711-ben, a svédek elleni

hadjáratban a Buck (Buken) vezérőrnagy parancsnoksága alatt álló orosz csapatok elfoglalták a németországi

Greifswaldot. A parancsnok és a greifswaldi szuperintendens, D. Mayer professzor között heves veszekedés

keletkezett, mivel a professzor felolvasta a svéd uralom alatt engedélyezett, Gebeth bey gegenwärtigen

Kriegsläuften (Imádság a mostani háborús időkben) című imát. Az orosz parancsnok felháborodott. Az ok: az

ima Izaiás (Ézsaiás) próféta könyve (37,29) nyomán a következő kérést fogalmazta meg: „Mivel ellenem

lázadtál, és kevélységed a fülemig hatolt: azért karikát teszek az orrodba, zablát a szádba, és úgy vezetlek vissza

azon az úton, amelyen idejöttél.” (Az imádságban megfogalmazott kérés Izaiásnál Isten példabeszéde a

Jeruzsálemet fenyegető asszírokról.) Vagyis igaz, hogy az „orosz medve” szókapcsolat ugyan nem fordul elő az

imában, Buck az idézetet mégis az oroszokra vonatkoztatta, és vajon mi más állatot érthetett alatta, mint a

medvét? (A karikán vezetett állat nem lehet háziállat: a bibliai szövegben is külső ellenségről van szó.)

Ugyancsak a greifswaldi egyetem teológiai kara dékáni hivatalának könyvében olvashatjuk az oroszok 1712. évi

második bevonulásáról: „városunkba az oroszok barbár népe beözönlött”. Az egyház rendjébe való beavatkozás,

az ima betiltása, az orosz parancsot teljesíteni vonakodó pap hűsége és halála – mindez igencsak elősegíthette az

ügy nyilvánosságra kerülését, és előmozdíthatta az orosz medve képének első terjedését. A következő száz


évben azonban a jelkép használata nem mutatható ki sem szóban, sem képben. Kérdéses tehát, hogy később

vajon újra elővették-e az 1711. évi vitatott bibliai idézetet, vagy ettől függetlenül bukkantak rá más alkalommal

a hasonló jellemzésre.

Egy évszázaddal később, Napóleon uralmának összeomlása után jelenik meg ismét az orosz medve képe. 1813.

március 7-i keltezésű az az angol festmény, amelyen Napóleon medvék által közrefogott vérebként jelenik meg.

A kép címe: A korzikai vérebet Oroszország medvéi kínozzák. A rajzoló a medvéket további üldözésre biztatja:

az elejtett vérebet táplálékul kiszolgáltatja Oroszország összes medvéjének. Jelenleg ezt tekinthetjük az első

olyan grafikai ábrázolásnak, ami az oroszokat medve képében mutatja. Amikor 1814 júniusában I. Sándor a

szövetséges hatalmak vezetőivel Londonba látogatott, nővérével együtt úgy gondolták, ki kell mutatniuk az

angol whigek iránt táplált szimpátiájukat, liberális érzelmüket. Mivel azonban ezt túl látványosan tették,

kormánykörökben az nagy visszatetszést keltett. Egy angol lap leír pl. egy utcai jelenetet, amint egy

„közönséges” nő megöleli és megcsókolja a cárt, „az összes orosz medve császárát”. A lap gúnyolja minden

oroszok uralkodójának azon törekvését, hogy Anglia népének is „atyja” legyen.

1830 körül az orosz medve képe már általánosan ismert volt az európai publicisztikában. Persze elmúlt az az

idő, mikor Nyugat-Európa Napóleontól való megszabadítóját mint észak világos fényét üdvözölte

Oroszországban, amely elhozta a szabadságot. Oroszország beavatkozása a görög szabadságharcba, 1828–29.

évi, területszerzéssel záruló háborúja Törökország ellen, Ecsmiadzin megszervezését eredményező 1829. évi

háborúja Perzsiával és végül az 1830–31. évi lengyelországi felkelés brutális leverése – mindez hozzájárult

ahhoz, hogy Oroszországban immár egy expanzióra törekvő, agresszív, Európát fenyegető nagyhatalmat, a

reakció mentsvárát láttak. Talán ez az átértékelés az oka a medvekép ismételt felbukkanásának.

Az Oroszország és Anglia közötti világpolitikai érdekellentét a bécsi kongresszus (1815) után a keleti kérdésben

mutatkozott meg. Az afölötti aggódást, hogy Oroszország a görög szabadságharcban a döntést magához

ragadhatja, egy datálatlan angol rajz úgy jeleníti meg, hogy a medve megszökik az összecsomagolt

Görögországgal, miközben Anglia, Franciaország és Ausztria félreállnak. A kép felirata: „Az orosz medvék

hája, avagy egy pillantás a jövőbe.” 1833 márciusában pedig az angol Herald című lap a következőket írja:

Törökországot „úgy tekintik, mint amely már az orosz medve karmai között van”. S mindez az Unkiár Iskelessi

szerződés megkötése (1833. július 8.) előtt, amely szerződés valóban Törökországnak Oroszországtól való

függését szentesítette.

Belpolitikailag a medve reakciót testesített meg. Ebben a szerepben látható a medve egy 1848. évi, a forradalmi

Ausztriából származó röpiraton.**

Illustrierte politische Karte von Österreich und den augränzenden Ländern (Ausztria és a szomszédos országok

képes politikai térképe) című, dátum nélküli, német feliratú lap számos szatirikus kis képet hoz a forradalmi

vagy ellenforradalmi eseményekről, különösen Magyarországról. (Az ábrázolt események alapján a rajz 1848

júniusának elején keletkezhetett.) A lap felső képsorában Oroszország „Porosz-Lengyelország” felé menetelő

csapatait egy két lábon álló medve vezeti. Érdemrendek és rendszalag díszítik, a fején kozáksapka, bal

mancsában egy püspöki pásztorbotot, a jobban pedig egy kancsukát tart. Szíjának felirata: „A világ leigázója”.

A lap alsó szélén is megjelenik a medve, rendszalaggal és kancsukával, a „Nagy-Szultán” audienciáján ülve.

Nyilvánvaló, hogy itt a Portánál lévő cári követre gondoltak. E képen már hiányzott az „orosz” hangsúlyozott

megjelölése – nyilván mindenki felismerte a medvében Oroszországot. A politikai és szellemi elnyomás vádja

Oroszország ellen így már a magyar felkelés leverése előtt megjelenik. Mivel a rajz cím nélküli, feltételezhetjük,

hogy a jelkép általánosan érthető volt.

A krími háború óta (1853–56), amelyben Oroszország egyedül állt szemben a nyugat-európai hatalmakkal, a

medve képét különböző összefüggésekben használták. Az általános hangulatot Daumier 1854-es grafikája, A

medvevadászat fejezte ki. Ezen egy koronával ékesített medve menekül a part felé a tengeren, ellenséges hajók

gyűrűjében. Az angol haditengerészeti miniszter pedig a „medve szemfogá”-nak nevezte a hősiesen védekező

Szevasztopolt. Teljesen más ez a kép, mint Doré Geschichte des heiligen Russlands (A szent Oroszország

története) című művében, ahol történelmének eredetét a jegesmedvék területén keresi. Az oroszok ősatyja nála

egy jegesmedve, amelynek egy atlanti nőstény rozmárral való kapcsolatából született meg az első orosz ember.

A krími háború után Oroszország belpolitikai viszonyainak kritikájában is egyre gyakrabban használják a

medveképet. Bakunyin 1870-ben írt átfogó tanulmányának, amelyben tiltakozott az ellen, hogy a forradalmár

Nyecsajevet a svájci kormány kiadja az orosz hatóságoknak a Les ours de Bern et l’ours de St. Petersbourg (A

berni medvék és a szentpétervári medve) címet adta. Ahogy írja: ha Nyecsajevet ki akarnák szolgáltatni

Pétervárnak, úgy akár a berni medvebarlangba is vethetnék. Az orosz fővárost tehát a medvebarlanggal, az orosz


állami szolgákat Bem vad címerállataival hasonlítja össze. Oroszországot tehát ismét külföldről éri bírálat, de itt

a támadó orosz, aki kipellengérezi az orosz belpolitika vonásait.

A medve jelkép tehát mind a külpolitikai, mind pedig a belpolitikai kritikában egyenlő súllyal szerepel. Az első

világháborúban – főleg a német háborús propagandában – még egyszer széles körben felhasználják. A váratlan

és sok évig nehezen megmagyarázható orosz forradalom azonban felszámolta az örökölt képet. Ezzel le is

zárhatnánk a medvekép alkalmazásának körét. Befejezésül a német Simplicissimus 1918. májusi címlapját

említjük még meg, amely összefoglalja a létrejött változásokat, és egyúttal kifejezi a német oldal tanácstalan

várakozását: az ülő, egészséges berlini medve felé közeledik a szembetűnően erősen megviselt orosz medve,

felmagasított ballonsapkával a fején, kampósbotra támaszkodva. A felirat így hangzik: Berlin és az új orosz

követség, az aláírás pedig: Fiam, fiam, hogy megváltoztál!

Az eddig elmondottakból tehát kiderül, hogy a medve szóban és képben az oroszokat, Oroszországot vagy az

orosz rendszert jelöli. Egy olyan antropomorf jelkép, mint a brit John Bull, a német Michel vagy a francia

Mariann, Oroszország esetében nem létezett. (A második világháború utáni Németországban felbukkant és a

szovjet katonát illető megjelölés, az „Iván” nem vált „az” orosz ember jelképes alakjává.) A medvét politikai

jelképfiguraként használták, amelynek az orosz nép belső lényegét kellett kifejeznie – mint pl. a brit oroszlánnak

az angolságot, vagy a gall kakasnak a franciaságot. A medve a nyugat-európai ember számára hatalmas, sötéten

fenyegető alakban jelent meg. A medve nehézkes-mókás finnyáskodását nem feledteti vad, nehezen fékezhető

támadókedve.

Az orosz jellemet a jól megjegyezhető medvekép generációkon keresztül a fenyegető és nem igazán megfogható

lényként jelképezte. A kép félelemmel és idegenséggel töltötte el az embereket Oroszországgal szemben. Ez

ugyanakkor felfedte eredetét, nevezetesen a nyugat-európaiaknak az oroszokkal szembeni félelem- és

idegenségérzetét. Ez alapot szolgáltatott a nyugati publicisztika számára, hogy Oroszországgal politikai,

filozófiai és vallási vitát folytasson. A jelkép megfelelt az akkori alaphangulatnak, ezért ma már csak elvétve

használják.

* Lásd a színes borítón.

** A térképlapot közli Andics Erzsébet: Metternich és a magyar kérdés, Bp. 1975. 288–289. 1. című

munkájában.

2. Képek


1. Az Európában található népek és tulajdonságaik rövid leírása. A 18. századi, Stájerországban keletkezett �Völkertafel�

VÖRÖS Károly

Az Európában található népek és tulajdonságaik rövid leírása

Spanyol Francia Talján

Német Angol Sváb Lengyel Magyar Muszka

Török/görög

Erkölcseik gőgös könnyelmű a. nyíltszívű jó alakú

erős és

magas

parasztos hűtlen rosszindulatú

mint az

áprilisi idő

Természetü

k és

tulajdonság

aik

csodás kegyes és

beszédes féltékeny

egész jó a. kegyetle

n még vadabb legkegyetle

nebb jó magyaros

ifjú ördög

Értelmi

képességeik okos, bölcs elővigyázat

os éleselméjű

szellemes elbájoló

nyakas,

nehézfejű

szerény

képességű még

szerényebb a. annál is

kevesebb

Kire ütnek? férfias gyermeteg akire akarom

mindenkire nőies

megismerhe

tetlen -

középszerű vérszomjas végtelenül

durva finom,

gyengéd

Miben

tudósak? írástudók hadakozásb

an egyház

jogban világi

jogban

világ

bölcsei

szabad

művészetek

ben

különböző

nyelvekben latinban görögben

hamis

politikusságb

an

Viseletük tiszteletre

méltó gyakran

változó tisztességes

mindent

utánoz

francia

divatú bőr hosszú szines prémes nőies

Gyarlóságai

k fennhéjázó

csalárd kéjsóvár

pazarló a. babonás dicsekvés áruló igencsak

áruló még

inkább

áruló

Mit

szeretnek? hírt és

dicsőséget háborút a. ivást pompát

finom

ételeket

nemességet

zendülést verekedést

önmagukat

Betegségeik székrekedés a sajátja:

franciakór a gonosz

járvány

köszvény

tüdőbaj

vízkór hányás frásztörés köhögés

gyengeség

Országuk termékeny jól

megművelt szépséges,

gyönyörködt

ető; jó

termékeny

hegyes erdős gyümölcsbe

n, aranyban

gazdag

csupa jég

kedves


Harci

erényeik Nagylelkű ravasz elővigyá

zatos

felülmúl-

hatatlan

tengeri hős

rettenthetetl

en

fékezhetetlen lázadó a. igen lusta

Kit

tekintenek

uruknak?

egy

monarchát egy királyt atyácskákat

főpapokat

egy császárt

hol ezt, hol

azt szabad

uraságot

egy meg-

választottat olyat, akit

nem

szeretnek

egy szabad-

gondolkodás

út [Nagy

Péter] egy

önkényurat

Istentisztele

tük

legeslegjob

b

jó valamivel

jobb még

szentéletűbb

változékony,

mint a hold

buzgó

mindenféléb

en hisz hanyag a. ugyancsa

k eretnek

Mivel töltik

az időt?

játékkal

szélhámosko

dással fecsegéssel

ivással munkával

evéssel civakodássa

l naplopással alvással

betegeskedé

ssel

Miben

bővelkedne

k?

gyümölcsbe

n

árukban borban

legelőben

gabonában

zöld

ércbányába

n

fában mindenben méhekben

finom és

puha

dolgokban

Milyen

állathoz

hasonlítana

k?

elefánthoz

rókához hiúzhoz

oroszlánhoz lóhoz

ökörhöz medvéhez farkashoz szamárhoz

macskához

Hogyan

végzik

életüket?

ágyban

háborúban kolostorban

borban vízben

földön istállóban kard által hóban

csalásban

A fenti, a 18. század elején valószínűleg Stájerországban keletkezett „Völkertafel” valószínűleg korcsmákban,

útmenti fogadókban és más olyan helyeken volt kifüggesztve, ahol sokféle nép találkozott össze. Feladata a

német bennszülött számára mintegy használati utasítás nyújtása volt a betévedő idegennel való bánásmódhoz:

annak magyarázata, hogy mit lehet várni az illetőtől, mire kell vigyázni a vele való kapcsolat során – és

mindenekelőtt: miről lehet megismerni. Ez utóbbit illetőleg a viselet ábrázolása segítette az eligazodást.

A magyarok ábrázolása nem túlságosan hízelgő. Ebben része lehetett egyrészt annak, hogy a 16–17. század

folyamán a különböző magyarországi függetlenségi harcok során (az erdélyi fejedelmek támadásai alkalmával)

a stájer területek erősen ki voltak téve a magyarok, a kurucok pusztító betöréseinek. Másrészt Dél-Stájerország –

az Itáliába vezető marhahajtó úton feküdvén – lakosai a magyarok közül nem éppen a legrokonszenvesebb

embertípussal, marhahajcsárokkal kerültek kapcsolatba. Vigasztalhat bennünket, hogy kelet-európai más

sorstársainkkal szemben sem kíméletesebb a tábla. Az ilyen táblák hatása a nemzeti identitás kialakításában és

formálásában nem lehetett csekély, és mint ilyen, még további kutatásokat igényel.

2. Képek


1. GLATZ Ferenc

GLATZ Ferenc

Magyarország népeinek „tulajdonságai”

Avagy az embernek mindig a szomszédaival van baja – így is jellemezhetnénk azoknak a karikatúráknak a sorát,

amelyek az 1880-as évek elejétől a magyarság és a velük együtt élő más népek viszonyát jellemzik. Törökország

több évszázados uralma az 1870-es évek végére lassan felszámolódott a Balkánon, egymás után új

„nemzetállamok” (Románia 1859, Bulgária 1878, Szerbia 1878) jöttek létre. Az új államok – orosz, pánszláv

védnökséggel – igyekeztek kiterjeszkedni az Osztrák–Magyar Monarchia területén élő különböző szláv, illetve

román „fajtestvéreik” irányába. A magyar politikai vezetés egy része – de még gyorsabban a karikatúra – éles

szemmel figyelt fel az új jelenségre. Félelmük a nem magyar népek elszakadásától alapvetően meghatározta:

milyennek látták, ábrázolták Magyarország nem magyar népeit. – De a nem magyar népek „nemzeti

tulajdonságaira” hívta fel figyelmüket az az asszimilációs folyamat is, amelyik 1867 után az országban

felgyorsult. A leggyorsabban a németség és a jobbára német anyanyelvű zsidóság asszimilálódik a magyar

nyelvűséghez. A kereskedelem, az ipar, az állami adminisztráció kívánta ezt tőlük. Ezek a konfliktusok talán

leginkább az antiszemiták (jelen esetben Istóczyval jelképezve) és a magyarellenes nemzetiségek két tüze közé

szorult zsidóságot sújtották.

2. Képek


1. Seton-Watson és a �magyarellenesség�

JESZENSZKY Géza

Seton-Watson és a „magyarellenesség”

Az MTA Történettudományi Intézet és a londoni East-European Institute közös kiadásban készül kiadni Seton-

Watson 1918-ig terjedő iratait, amely a magyarságról alkotott 20. századi európai kép egyik lényeges

forráscsoportjába világíthat be.

Robert William Seton-Watson londoni, majd oxfordi történészprofesszor (1879–1951), vagy ahogy korai

írásaiban használt írói neve alapján Közép-Európában ismertté vált, Scotus Viator, az angol nyelvterületen a 20.

század első felében Magyarország, a Habsburg monarchia és egész Délkelet-Európa egyik legalaposabb

ismerőjének számított. Írói és szervező tevékenységével, valamint szakértői kommentárjaival a trianoni

békeszerződés talán legfontosabb szellemi előkészítőjévé, majd szívós védelmezőjévé vált.* Ennek megfelelően

magyar részről (legalábbis 1945-ig) jórészt csak a felháborodás és a harag hangján írtak róla, a történelmi

Magyarország sírásóját és a magyarság halálos ellenségét látták benne. Szomszédaink viszont a két világháború

között lelkesen ünnepelték, díszdoktorságokkal, királyi és elnöki vendéglátásokkal halmozták el, emléktáblákat

helyeztek el tiszteletére.

Munkásságának elfogulatlan tanulmányozása valószínűleg a két szélsőség között jelölné ki helyét a térség

historiográfiájában. Pályája azonban a nemzetek külföldi hírének-képének kialakulása és a külső bírálatok belső

fogadtatása szemszögéből is megérdemli a figyelmet. Hogyan, milyen hatások nyomán válik egy külföldi

érdeklődő egyes népek barátjává, lelkes és önfeláldozó támogatójává, másoknak pedig szigorú bírálójává és

bírájává? A századunkban a magyarságot ért megpróbáltatások okait keresve több mint kuriózum: történelmi

lecke nyomon követni azt a folyamatot, ahogy egy világhatalomnak a magyar 48-at lelkesen tisztelő képviselője,

a nemzeti szabadságot és kultúrát mindennél fontosabbnak tartó idealista skót fiatalember, közvetlen

tapasztalatai hatására, fokozatosan kiábrándult a magyar politikai rendszerből, és egyre határozottabban a nem

magyar (és nem német) kis nemzetek politikai aspirációinak szenvedélyes hívévé és támogatójává válik.

Mi okozta Scotus Viator pálfordulását, és hogyan alakította ki 1914 előtt a publicisztika és a történetírás határán

mozgó írásaiban azt a negatív képet a dualizmus kori Magyarország politikájáról, amely következményeiben az

egész magyarságot sújtotta? Ahogy a Társadalomtudomány egyik 1934. évi recenziójának szerzője látta: „Az

angol könyvek lapjairól az évtizedek munkájával megalapozott, céltudatos, ügyes és borzalmasan sikeres

magyarellenes propaganda öltötte nyelvét a magyar olvasóra. A nagy amerikai könyvtárak Magyarországra

vonatkozó anyaga mindenütt Scotus Viator műveinek sorozatából állt, ebből táplálkoztak egyetemi tankönyvek

írói, és a nagy enciklopédiák minden magyar kérdésben félrevezették olvasóikat. Aki tíz évvel ezelőtt

Amerikában hangot próbált adni a magyar igazságnak, fuldokolva érezte, hogy a közönség nem hisz és nem

hihet neki, mert amit mond, az ellenkezik minden szaktekintély tanításával. Minden kút meg volt mérgezve.”

Valóban tudatos kútmérgező volt „a vándorló skót”?

1905 őszén tetőpontján állt a magyarországi alkotmányos válság, jogosnak tűnt a félelem, hogy az önálló

magyar vezényleti nyelvet követelő, függetlenségi vezetésű pártkoalíció és az uralkodó konfliktusa

polgárháborúhoz vezet, így Bécsben a közhangulat a szokásosnál is erősebben magyarellenes volt. Ekkor

érkezett a császárvárosba történelmi ismeretei elmélyítésére a Kossuth-tiszteletben fölnőtt, anyagilag kedvező

helyzetű ifjú Watson, anyai ágon a skót történelemben jelentős szerepet játszó Seton család sarja. Jó német

nyelvtudása, műveltsége és az otthonról hozott ajánlólevelek mind a jobb középosztálybeli társaság, mind a

tudomány ajtaját szélesre tárták előtte. Ekkor még erősen nehezményezte osztrák ismerősei, Redlich és

Friedjung professzor és a Reichsratbibliothek könyvtárosai, vagy a rokonszenves Times-tudósító, Wickham

Steed magyarokkal szemben kritikus megjegyzéseit, erősen tanult magyarul, s 1906. május elején nagy

várakozásokkal indult el Magyarország fölfedezésére. Első kalauzai – Apponyi Albert, a koalíció egyik vezére,

Láng Lajos egyetemi rektor, volt kereskedelemügyi miniszter, Esterházy Sándor nyugalmazott jogakadémiai

igazgató – inkább kezdődő kételyeit, semmint magyarbarát érzelmeit erősítették meg benne: Gondosan vezetett

naplójából kitűnik, mi fordította a romantikus skót nemzeti érzelmű, félszeg tudósjelöltet, minden elnyomott és

elesett készséges támogatóját a magabiztos magyar úriemberek ellen. „Lángnak a nemzetiségekhez való

viszonya különösen tanulságos volt… Szilárdan hitt a magyarosítási politikában, s ennek fényes sikereként

fölidézte Sopron példáját, ahol két nemzedékkel korábban még csak a lakosság 5%-a volt magyar, míg ma 60%

vallja magát annak.” Nincs nyoma, hogy Magyarország etnikai és társadalmi történelmének itt is megmutatkozó


komoly félreértésének, de még inkább az észak-magyarországi „szlovák” nemesség elmagyarosodásáról tett

gyakori megjegyzéseknek hol van az eredete.

Nemzetiségi aktivistákkal Seton-Watson először útja következő állomásán, Nagyszebenben találkozott. Itt csak

úgy zúdultak rá a fölöslegesnek érzett magyar nyelvtanítás miatti panaszok. A szászok ajánlották be a

balázsfalvi román egyházi előkelőségekhez, ahol a Román Nemzeti Párt neves parlamenti képviselőjével,

Maniuval is megismerkedett. Aradon Russu-Sirianu, a Tribuna főszerkesztője „fanatikus nacionalista”

benyomását keltette benne, ellentétben a „határozottan józan és mérsékelt” Vasile Goldişsal. Az utóbbi

magyarázta el brit vendégének, hogyan sértik meg rendszeresen a magyarok az 1868. évi nemzetiségi törvényt.

Végül újvidéken a Matica Srpska titkára, dr. Milan Savić a szerbek sérelmeiről tájékoztatta. A sok negatív

tapasztalatot mintegy betetőzte, hogy Bécsbe visszatérve megismerkedett „a magyarokkal szemben rendkívül

heves” Karl Renner szociáldemokrata vezetővel, majd az utóbbi révén Anton Stefánek szlovák tanár-

újságíróval, akivel a parlamenti könyvtárban folytatott hosszú beszélgetések során tartós barátságot kötött.

Véleményének megváltozását Magyarország a válaszúton címen a Spectatorban vezércikként megjelent 1906.

október 20-i írása jelezte. Ebben elmarasztalta a magyar hegemóniát, de még szép jövőt jósolt a magyaroknak,

amennyiben nemzetiségeikkel az uralom helyett a primus inter pares alapjára helyezkednek. Csalódásai ellenére

Seton-Watson még évekig kitartott Magyarország területi integritásának megőrzése mellett: „Természetesen a

legkisebb szimpátiát sem érzem azok iránt, akik fel akarják osztani Magyarországot” – írta 1907 elején

Esterházynak.

Seton-Watson ifjúkori ideálja a magyarság volt, de az első szerelem a szlovákokhoz fűzte, akikkel behatóbban

1907 tavaszán ismerkedett meg. A Milan Ivánkával, Rudolf Markoviccsal, Pavel Blahoval, főként pedig

Svetozar Hurban-Vajanskyval folytatott beszélgetések, különösen pedig a Turócszentmárton környékén tett

kirándulás és a tábor, tűznél énekelt pánszláv dalok teljessé tették fordulatát, s ezen nem változtatott sem

Concha Győző jogászprofesszor, sem Chudovszky rózsahegyi ügyész, akik megerősítették, hogy a magyarok

sosem fognak engedni a nemzetiségi követeléseknek. Új barátságokat is kötött; Milán Hodža és A. Vaida-

Voevod később sem okozott neki csalódást, ellentétben a röviddel ezután megismert Hlinkával és Octavian

Gogával. Most már sűrűn jelentek meg angol hetilapjában a magyar nemzetiségi politikát, így az Apponyi-féle

iskolatörvényeket, vagy a csernovai csendőrök halálos fegyverhasználatát elítélő cikkei, Scotus Viator

aláírással.

Fölfigyelt erre a magyar sajtó is, s megindultak a támadások és gyanúsítgatások a „névtelen rágalmazó” ellen,

ami természetesen még inkább a magyar vezetőréteg ellen hangolta a becsületére kényes britet. Most már

céltudatos kampányba kezdett, újságcikkek mellett pamfletekben és könyvekben igyekezett leleplezni a

fölháborítónak talált magyarországi viszonyokat. A leghatásosabb az 1908 végén megjelent Racial Problems in

Hungary volt.

Ennek előszavában a szerző fölfedte kilétét és nyíltan bejelentette, hogy célja a magyar uralkodó klikk iránt még

mindig szimpátiát mutató brit közvélemény megváltoztatása. Dokumentációjának alapossága ellenére e

munkában már kiütköztek a jogos harag szülte elfogultság jelei is, mint a múlt egyoldalú, magyarellenes éllel

historizáló bemutatása (pl. Csák Máté tartománya a különálló Szlovákia megnyilatkozása volt), a szelektív

anyagkezelés, az olyan nyilvánvaló túlzások, mint hogy „a nem magyar nemzetiségek a civilizált Európában

példa nélkül álló elnyomó politika áldozatai”. Seton-Watson azonosult a magyarral szemben álló rivális

nacionalizmusok látásmódjával. A nemzeti érzés csak néhány évtizede létező jelenségét, s így a nemzeti

hovatartozást is öröknek tekintette. A magyar történelemben is állandóan megfigyelhető természetes, korábban

ösztönös, később pedig sok esetben szándékos, de önkéntes asszimiláció mögött elítélendő magyarosítást

keresett. Minden kimutathatóan vagy csak vélelmezhetően nem magyar eredetű személyben nemcsak

asszimilánst, de egyenesen renegátot látott, s ezek listáján Toldy Ferenc, Hunfalvy, Irányi, Munkácsy mellett

szerepeltette Petőfit és Kossuthot is.

A brit publicista mindig hangoztatta, hogy ő nem a magyar nép ellensége, csak a fönnálló politikai rendszer

ellenfele, s Jászi Oszkár e különbségtételt hangsúlyozva állt ki „az írói becsületében megtámadott” mellett.

1914-ig Seton-Watson valóban a békés reform jegyében, a Monarchia fennmaradása érdekében készítgette a

trialista vagy föderalista reformterveket, legfőbb reménye pedig Ferenc Ferdinánd trónra lépése volt, akit a

nemzetiségek őszinte és önzetlen barátjának hitt. A délszláv területek, majd Románia bejárása után is elvetette a

területi változások gondolatát, s beszélgetőpartnerei általában nem szálltak vele szembe e kérdésben. Take

Ionescu volt román miniszterelnök például az orosz veszély ellen annyira fontosnak látta a Monarchia létét,

hogy kész volt lemondani Erdély megszerzéséről. „Az egység vonzó álom, de nem áll a román nép érdekében” –

mondotta Seton-Watsonnak, aki 1914 júliusáig maga is ezt hirdette.


A világháború kitörése új helyzetet teremtett, megnyitotta az utat a radikális átalakulás előtt. Ettől a pillanattól

fogva Seton-Watson egyértelműen a Monarchia felbomlasztásán és a vérmesebb cseh, román és délszláv

ambíciók megvalósításán dolgozott, hihetetlen szívóssággal, eréllyel és önfeláldozással. Most már nem a

magyar vezetőréteggel állt szemben, hanem az ország integritásával, határjavaslatai pedig nem követték

szigorúan az etnikai elvet, hanem gazdasági, stratégiai és földrajzi megfontolásokra hivatkozva jócskán eltértek

azoktól – sosem a magyarok javára. A Trianonban megvalósult határoknál azért ő is kedvezőbbeket javasolt: pár

százezer magyarral kevesebbet szánt az utódállamoknak. Háború alatti írásaiban a dualista rendszert és a nem

magyarokkal szemben követett magyar politikát a világháború egyik fő okának tette meg, s Németországgal

egyenrangú háborús bűnösnek titulálta Magyarországot, s személy szerint Tisza Istvánt, a Monarchia egyetlen

olyan politikusát, akinek komoly fenntartásai voltak a háborús döntéssel szemben.

Az 1907-re a skót megfigyelőben kialakult és a világháborúban még sötétebb tónusokat kapott magyarságkép

Horthy konzervatív, ellenforradalmi rendszere alatt érthető módon nem változott meg. A rangos

történelemprofesszorrá emelkedett Seton-Watson ugyan szót emelt a csehszlovákiai és romániai magyar

kisebbséget érő visszaélések ellen, többek között Masaryk elnökhöz címzett bizalmas memorandumban, majd az

1931-ben megjelent Slovakia Then and Now (Szlovákia régen és ma) című könyvében is, de életművéhez, az

1919–20. évi békerendszer területi rendelkezéseihez ragaszkodott. 1934-ben rövid könyvben (Treaty Revision

and the Hungarian Frontiers – A területi revízió és a magyar határok) fejtette ki, hogy a kisebbségek helyzetének

megjavulása nem a határrevízió útján képzelhető el, ahogy Lord Rothermere javasolja, hanem a kis közép-

európai népek megbékélése, a határok jelentőségének csökkenése révén. „A nemzeti kisebbségek beolvasztására

irányuló törekvések, mint az iskolák, a kulturális és a nyelvi lehetőségek korlátozása, a szép szavak mögött

gyakran (bár nem mindig) megbúvó asszimilációs kísérletek, amelyek jóval általánosabbak, mint ahogy a

közvélemény gondolja, Európa jelentós részét elkerülhetetlenül nyugtalanságban tartják… Többre van szükség,

mint a fönnálló Kisebbségvédelmi Szerződések eredményes betartása, noha ez lenne az első, elengedhetetlen

lépés. Minden esetben ki kellene ezeket a szerződéseket terjeszteni a maximumra, s a közvéleménynek föl kell

ismernie, hogy egy ember »nemzetisége« nem azonos »állampolgár«-ságával.”

Az 1938–41 között történt területi változásokat és természetesen a nácizmus egész politikáját élesen elítélte

Seton-Watson, s a háború alatti szerényebb szakértői tevékenysége az utódállamok 1937. évi határainak

maradéktalan visszaállítását szolgálta. Ennek értelmében kedvezőtlenül fogadta a Kállay-kormány 1943-ban

megélénkülő béketapogatózásait és szövetséges-barát gesztusait. Azt remélte, hogy Németország és a

Szovjetunió közti sávban létre fog jönni egy demokratikus, polgári berendezkedésű föderáció, amely baráti, jó

viszonyt fog fönntartani a Szovjetunióval. Úgy vélte, hogy ebbe fog beletagolódni az új Magyarország

parasztságra épülő demokráciája is.

Az életmű egyértelműen azt mutatja, hogy noha a neves brit történész és politikai tanácsadó őszintén törekedett

arra, hogy a magyarokkal szemben is mindig méltányos maradjon, a fiatalkori élmények meghatározóak

maradtak: R. W. Seton-Watson szívében mindig Scotus Viator, a nem magyarok pártos híve maradt. Sajnos

mindig bőven akadtak érvek álláspontja igazolására. Haragudnunk kell ezért reá? Mint láttuk, a század eleji

magyarországi viszonyok bemutatása és a jó szándékú reformjavaslataiért személyére zúduló magyar támadások

nyomán vált Seton-Watson „magyarellenes”-sé. Az egészséges nemzeti tudatnak azonban képesnek kell lennie a

bírálatok elviselésére, még akkor is, ha megalapozatlannak érzi azokat. Az érettebb és komplexusoktól nem

gyötört nemzetek a külföldről érkező kritikát kihívásnak tekintik, kutatják valóságtartalmát, esetleg

megmosolyogják, de semmiképpen nem kiáltanak rendőrért. A kis országok számára nemcsak erkölcsi, de

gazdasági megfontolásokból is oly fontos kedvező külföldi vélemények kialakításának sem a frázisos

propaganda a legbiztosabb módja, hanem a jó politika, a belső eredmények, ahogy Illyés Gyula figyelmeztetett

1943-ban: „Nem hanggal kell felkerülnünk, hanem valódi – s immár megszaporodott – értékeink

felmutatásával.” Seton-Watson esetében a magyar társadalom nem mutatkozott eléggé érettnek, így játszotta el

egy jó szándékú megfigyelő rokonszenvét.

* Vö. Jeszenszky Géza: A „vándorló skót” és Magyarország História, 1982/4–5. szám.


1. Magyarország a békét diktáló gyõztesek szemével

TISZTELT SZERKESZTŐSÉG!

ORMOS Mária–LITVÁN György

Magyarország a békét diktáló győztesek szemével

A História 1984/5–6. számában cikket közöltünk arról: milyen szerepe volt a királyi román csapatoknak és

általában Romániának Magyarország 1918–19. évi sorsának alakulásában. Az alább közölt tanulmány

megvilágítja a már ismert magyarországi események nemzetközi hátterét: noha a központi hatalmak veresége

esetén Magyarország területi „szétszedése” már 1916 után valós alternatívának látszott a nemzetközi

politikában, a döntés mégis Párizsban esett, és megpecsételte az a francia külpolitikai vonal, amelyik éppen

előtérbe került, s amelyiknek szoros személyi kapcsolatai voltak a területszerző, agresszív román külpolitikai

irányzattal. (A szerk.)

1986 nyarán a Quai d’Orsay-n, a francia külügyminisztérium levéltárában, ahol az első világháborút követő és a

trianoni békeszerződést megelőző francia–magyar kapcsolatok dokumentumai után kutattunk, egy nemrég

megnyitott anyagrészben, Stephen Pichon akkori külügyminiszter irathagyatékában egy HONGRIE címet viselő

iratcsomóra akadtunk, amely alcíme szerint a békekonferencia számára készült.

A mintegy százoldalas dokumentumegyüttes magja egy 1919. augusztus 16-i dátumot viselő, 11 gépelt oldalas,

aláírás nélküli összefoglalás, mely tömören ismerteti a Magyarországgal szembeni francia politika, a

fegyverszüneti szerződések és jegyzékváltások, a magyar külpolitika és a magyar–román, valamint magyar–

csehszlovák viszony történetét 1918. november 3-tól 1919. augusztus 14-ig, tehát a demokratikus Károlyi-

kormányzat első napjaitól a Tanácsköztársaság 133 napján át az ellenforradalmi rendszer első napjaiig.

A dokumentum maga és a hozzá készített válogatás retrospektív, és a francia politikai világban részben

időbelileg egymás után, részben azonos időben egymás mellett képviselt különböző, egymásnak nemegyszer

szögesen ellentmondó álláspontok közül csupán egyet tükröz, azt, amelyet a külügyminisztérium éppen ekkori

vezetője, Pichon vallott. A külügyminiszter nézetét egyesek minden bizonnyal támogatták (így Laroche, akinek

része lehetett az irat összeállításában is), de nyilvánvalóan voltak a francia külügyminisztériumban a

miniszterével ellentétes, vagy legalábbis attól eltérő nézetek. így nem egyezett például annak a főtisztviselőnek

az álláspontjával, aki 1918 novemberében támaszkodni kívánt az új magyar demokráciára és a franciabarát

Károlyi Mihályra, sem a francia hadsereg azon főtisztjeinek a felfogásával, akik – mint Franchet d’Esperey,

Henry de Lobit tábornokok, Vix vezérkari alezredes; megpróbáltak ragaszkodni a novemberben aláírt

fegyverszünet és katonai konvenció szavaihoz és szelleméhez, de a pillanatnyilag hivatalos vonal mégis Pichoné

volt, s ez érvényesült a gyakorlatban.

Az irat láthatóan azzal a kettős céllal készült, hogy egyfelől eltüntesse a francia politikában nyilvánvalóvá vált

önellentmondásokat, inkoherenciát, másfelől minden felelősséget a magyar kormányokra hárítva kijelölje a

jövőben követendő francia politika útját. A kérdést az tette Pichon és környezete számára aktuálissá, hogy a

Tanácsköztársaság megbuktatása után (augusztus 1.) várni lehetett, hogy a szövetségesek egyike vagy másika

most fellép Magyarország érdekében. Mivel az év elején, a forradalom idején, amikor a békeszerződés

kidolgozása ténylegesen történt, a szövetségeseknek Magyarországgal szemben sokkal negatívabb, elutasítóbb

álláspontja volt, a „nemzetközi hangulat” Magyarországra nézve sokkal „kedvezőtlenebb”, mint most, a

forradalmak bukása után, 1919 augusztusában.

Az irat tehát nyilvánvalóan tendenciózus, és hivatkozási alapja ennek megfelelően szelektív. Alig rejtett célja

ugyanakkor, hogy a Károlyi-kormányzatot és a Tanácsköztársaságot minél-alaposabban befeketítse.*

Mi indokolja az irat közzétételét? Az egyik ok az, hogy a közép-európai békék kidolgozása idején Pichon állt a

francia külügyminisztérium élén, és így-közvetlen munkatársaival együtt módja volt arra, hogy a

békekonferencia munkáját az általa vallott nézetek, sőt talán azt is hozzátehetjük ehhez, hogy érzelmei és

elfogultságai alapján – befolyásolja. 1918 végén ő volt az, aki Franchet d’Esperey-t megtámadta a

Magyarországnak kedvező katonai konvenció megkötése miatt, aki felrajzolta a „perfid, imperialista Károlyi”

képét. Pichon volt az, aki ezen az alapon elérte, hogy a magyar demokráciával ne létesítsenek a szövetségesek

kapcsolatokat, aki megakadályozandó a Magyarországnak teendő engedményeket – azzal az az irreális

szándékkal vádolta például Magyarországot, hogy vissza akarja szerezni Boszniát és Hercegovinát (!).

Nyilvánvaló, hogy mégha Pichon vonalát többen el is vetették, ő és környezete befolyást gyakorolt a


konferencia munkájára, méghozzá nemcsak kifejtett nézeteivel, de legalább annyira azokkal a taktikai

manőverekkel is, amelyeket az iratban megragadható szellemben hajtottak végre.

A közlés másik oka az irat ideológiai jelentőségében rejlik. Noha, mint említettük, a francia politika belső

ingadozása tovább tartott, 1921 folyamán végül mégis megszilárdult az úgynevezett kisantant vonal. Ekkor

francia érdekké vált, hogy bizonyítani lehessen ennek a magyarellenes politikának eredeti voltát és

kontinuitását. E törekvésben jó szolgálatot tett a Pichon-féle politika és annak éppen ebben az iratban történt

ideologikus összegzése.

Az irat egyes részelemei az idők során megjelentek a konferencia vitáiban és a külügyminisztérium által

készített dokumentumokban. E részletekben olykor felmerültek az itt közölt irat szempontjain kívüli, bizonyos

értelemben azon túlmenő „érvek” is. így például valamivel később, akkor, amikor már bizonyosra lehetett venni,

hogy az angol és az olasz kormány felveti a békefeltételek újravizsgálását és enyhítését, Pichon azt az

„ellenérvet” is papírra vetette, hogy magyar nemzet voltaképpen nem létezik: mindössze 15 000 birtokos

családból áll. Ha tehát a nagybirtokot megszüntetik, úgy megszűnik egyúttal a nemzet is. Francia részről e

találmányt a konferencia londoni vitájában (1920. március) megpróbálták felhasználni, de a 15 000 fős magyar

nemzet tételét senki sem hitte el – feltehetően még az sem, aki előadta.

Mindenesetre a Pichon által megfogalmazott ideológia, amely egy bizonyos fajta közép-európai politika alapjául

szolgált, 1921-től megszilárdult és – kisebb-nagyobb további ingadozást leszámítva – végigvonult a francia

politikán a második világháborúig. A francia külpolitikának ez a vonala eredetileg abból indult ki, hogy

Franciaországnak a legrigorózusabb biztonsági politikát kell folytatnia legyőzött ellenfeleivel szemben, és

minden támogatást megadnia azoknak az államoknak, amelyek a leendő szövetségi bázist alkotják. Magától

értetődik, hogy ez a külpolitikai vonal eltért a békekonferencia általános ideológiájának demokratikus, az

önrendelkezést és etnikai elvet érvényesíteni akaró törekvéseitől. E soviniszta francia nézet legfőbb oszlopa

Poincaré akkori köztársasági elnök volt, oldalán a katonai vezetők többségével és a politikai világban éppen a

Pichon képviselte körrel. E kör nagy vitája Clemenceau-val azon alapult, hogy Clemenceau mind a német, mind

a közép-európai kérdésekben kompromisszumkész volt, és valóban tett is engedményeket. Létezett végül a

francia gazdasági és politikai világban egy olyan nézetrendszer is; amely az egységes Közép-Európa

koncepcióra épült, és amelyben Magyarországnak, mint gazdasági, kereskedelmi, pénzügyi és kulturális

centrumnak, jelentős szerep jutott.

A külügyminisztérium itt következő belső dokumentumában a „politikacsinálás” tanulságos esetével állunk

szemben. Ennek sajátosságát megmutatandó, a dőlt betűvel szedett dokumentum bekezdései közé tördelve, álló

betűvel szedve – a teljesség igénye nélkül – rögzítünk néhány „száraz” tényt.

DOKUMENTUM

1919. augusztusa 16.

1918. november 3-án a szövetségesek a (padovai) Villa Giustiban fegyverszünetet kötöttek az osztrák–magyar

állammal. Ez a fegyverszünet a kettős monarchia egész területére érvényes volt.

Franchet d’Esperey tábornok, aki erről a fegyverszünetről nem tudott, november 13-án Belgrádban Károlyi

gróf küldötteivel új fegyverszünetet kötött.1 Ezt úgy kell tekinteni, mint a tényleges hatóságokkal kötött helyi

egyezményt, amely kiegészíti az általános fegyverszünetet, mivel ez utóbbi nem tartalmazott külön előírásokat a

keleti frontra vonatkozólag. A belgrádi dokumentum elnevezése tehát: „Katonai megállapodás a Szövetségesek

és Ausztria–Magyarország között aláírt fegyverszünet Magyarországra való alkalmazási feltételeinek

szabályozására.”

1. Franchet pontosan informálva volt a padovai fegyverszünetről, erről hivatalos távirataiban ismételten szó

esik. A belgrádi katonai konvenció szövegét pedig éppenséggel Párizsból kapta. E konvenció ellen – Beneš

sürgető kérésére – Pichon hadjáratot indított, mivel az túlságosan kedvezett Magyarországnak. December elején

kétszer is felelősségre vonta Franchet-t, amiért e szerződéssel de facto elismerte Károlyi kormányát, továbbá

meghagyta magyar közigazgatás alatt az ország egész régi területét, a francia katonai megszállás alá eső déli

részek kivételével. Ekkor fejtette ki, hogy a fegyverszünet valójában semmisnek tekintendő, de további

bonyodalmak elkerülése érdekében ezt mégsem deklarálják.

A magyar államférfiak ezután ahhoz a taktikához folyamodtak, hogy látszólag mindenféle szolidaritást

megtagadtak a korábbi kormányzattal, és úgy léptek fel, mint akik a szövetségesek jóindulatát bírják.2 Károlyi

gróf úgy próbálta értelmezni a november 13-i megállapodást, mint amely szentesíti uralmát Szlovákia felett.3


Azzal az ürüggyel, hogy meg kell védenie honfitársait, meg akarta újítani diplomáciai kapcsolatait

Németországgal.4 Végül pedig rendszere ultrademokratikus homlokzatával igyekezett elfedni valódi célját, a

nem magyar nemzetiségek leigázásának fenntartását, méghozzá látszólag a szövetséges nagyhatalmakkal

egyetértésben. Franehet d’Esperey tábornok azonban azt az utasítást kapta, hogy „a magyar alkotmányt

egyszerű helyi hatóságként kezelje, és vele való kapcsolataiban szorítkozzon arra, amit a katonai helyzet

feltétlenül megkövetel”.

2. Károlyi, aki 1916-ban nyíltan háborúellenes és antantbarát pártot alapított, 1917-ben Svájcban tárgyalt

antantdiplomatákkal, 1918-ban pedig a forradalom élére állt. 1918. november végéig bírta az antant jóindulatát.

Ettől éppen Pichon (és Beneš) szívós vádaskodása fosztotta meg.

3. Szlovákia ekkor annyiban létezett a nemzetközi jog szerint, hogy a Szövetségesek elvileg elismerték

Csehszlovákia önálló államiságra való jogát, ez azonban alkotmányosan még nem jött létre és így nemzetközi

elismerése sem lehetett. A belgrádi fegyverszünet – a béketárgyalásokig – meghagyta a Felvidéken a magyar

közigazgatást.

4. Károlyi németellenes beállítottságú volt. A Monarchia keretében Budapesten csak konzulátus működött, és

ennek fenntartását a térségbeli francia vezetők helyeselték, elsősorban a szénellátás érdekében. November 26-án

a magyar hadügyminiszter kérte Franchet-tól a diplomáciai kapcsolat újrafelvételének engedélyezését a

Németországban tartózkodó magyar állampolgárok érdekében. Pichon, eltúlozva az ügyet, egyrészt egy

felháborodott körtávirattal reagált, leleplezve „a magyar kormány manővereit”, másrészt utasította Franchet-t,

hogy ne vegyen tudomást a magyarok átiratairól, ha azok nem közvetlenül a fegyverszünet végrehajtására

vonatkoznak, mert a magyar kormány célja a háborús felelősség alóli kibúvás.

Decemberben a magyar kormány a svájci kormány közvetítésével szerette volna felújítani közvetlen kapcsolatait

a szövetséges hatalmakkal, hangoztatva, milyen nagy erőfeszítéseket tesz arra, hogy megtartsa „a fiatal

köztársaságot a demokratikus rend keretei között”, hogy mennyire veszélyezteti a rendet a magyar területek

cseh, szerb és román megszállása, s megjelölve, hogy milyen kérdésekről kívánna tárgyalni. Ennek a

manővernek azonban semmiféle eredménye nem lett. A magyar kormány kiküldöttei mindenfelől azt

hangoztatták, hogy ha Magyarországot feldarabolják, akkor német gyarmattá lesz, s a magyaroknak nem marad

más hátra, mint az irredentizmust szítani elszakított honfitársaik között, különben pedig a bolsevizmus prédái

lesznek.5

5. A Károlyi-kormány tisztában volt vele, hogy a területi integritás fenntartása lehetetlen. Viszont bízott az

antant és különösen Wilson elnök – korábbi ígéreteiben, a nemzeti önrendelkezésen és a népszavazáson alapuló

demokratikus rendezésben, s addig is igyekezett a méltányosság és a tényleges etnikai viszonyok alapján

megállapodni az országban élő nemzetiségekkel. Önként lemondott a Dráván túli területükről. Novemberben

tárgyalást kezdett a Román Nemzeti Komité vezetőivel, svájci típusú megoldást ajánlva a kevert lakosú Erdély

számára. Egyezményre jutott Milan Hodža szlovák megbízottal a szlovák autonómiáról s egy olyan demarkációs

vonalról, amely nagyjából követte az etnikai határokat.

Mindezen erőfeszítések kudarca után is sikeres megállapodást kötött a hazai németek és a kárpátaljai rutének

autonómiájáról.

A valóságban Magyarországon létezett egy erőteljes magyar nacionalista áramlat, és voltak bolsevista üzelmek,

amelyeket a kormány igyekezett fenyegetésként az antanttal szemben kijátszani. Miután a fentebb említett

próbálkozások kudarccal végződtek, az elégedetlenség az antant, különösen pedig Vix tábornok missziója ellen

fordult. Vixet és kíséretét Franchet d’Esperey tábornok küldte Budapestre a fegyverszünet végrehajtásának

biztosátására.6

6. A kormánynak nemzeti kötelessége volt az ország és a magyar lakosság érdekeinek védelme. Ezt igyekezett

különféle nemzetközi fórumokon és pl. – svájci közvetítéssel érvényesíteni, miután megbízottait nem küldhette

Párizsba, a béketárgyalások színhelyére, Budapesten pedig egy alezredes (és nem Vix „tábornok”!)

közvetítésével „tárgyaltak” vele, pusztán katonai és technikai kérdésekről, a politikai problémák kizárásával. (A

Vix-misszió eredeti fő feladata egyébként a magyarországi stratégiai pontok – elsősorban Budapest – francia

megszállásának előkészítése volt.) Vix megállapította egy decemberi jelentésben, hogy a magyar sérelmek

jelentős része megalapozott. „A megszállt országot leigázott országként kezelték” – írta.

A magyar kormány, szóban és írásban, csakugyan gyakran, hivatkozott az „anarchia” és a „bolsevizmus”

veszélyeire, amennyiben ez a bánásmód tovább folytatódik.


Január elejétől fogva a magyar Fegyverszüneti Bizottság átiratai már arcátlanná váltak, és Franchet d’Esperey

úgy látta, hogy a Vix-misszió tekintélye csökkenőben van, sőt, még biztonsága is gyenge lábakon áll.

Ugyanakkor a szövetségesek bukaresti követei tudomást szereztek arról, hogy a magyar minisztertanács

elhatározta magát a csehek és a románok megtámadására, azzal a indoklással, hogy „a harc folytatása és az

esetleges gerillaháború meg fogja győzni az antantot arról, hogy nem teremthet békét a magyar integritás

megőrzése nélkül.7 A nacionalista agitációt még tetézte a bolsevista agitáció, olyannyira, hogy a budapesti

semleges konzulok úgy látták, nekik kell gondoskodniuk a szövetségesek védelméről.

A berlini Spartacus-csoport veresége egy időre a magyarországi agitátoroknak is elvette a bátorságát.

Eközben a románok mindenképpen azon voltak, hogy elfoglalhassák Erdélyt, ahol, mint mondták, a magyarok

sanyargatják a román lakosságot. A román csapatok fokozatos előnyomulása tovább növelte az izgatottságot

Magyarországon. A békekonferencia február 26-i ülése ezért úgy határozott, hogy az összetűzések elkerülése

érdekében Erdélyben olyan semleges övezetet létesít, amelyben nem tartózkodhatnak sem magyar, sem román

csapatok, s amelynek fontosabb pontjait szövetséges csapatok tartanák megszállva, ezeket pedig szükség esetén

szövetséges bizottságok segítenék, amelyek a fegyverszünetben lefektetett feltételeknek megfelelően ellenőriznék

a helyi közigazgatás tevékenységét.

7. Teljes valótlanság, hogy a magyar kormány 1919. januárban elhatározta volna a csehek és a románok

megtámadását. Ezt a Bukarestben felröppentett hírt de Lobit tábornok, a Magyarországi Francia Hadsereg

parancsnoka a „tucatszámra terjesztett hazugságok legnagyobbikának” nevezte. Cáfoló levelében leszögezte:

Magyarországnak egyáltalán nincs hadserege. Maga Károlyi csak március elején gondolt először fegyveres

ellenállásra az erőszakkal szemben.

Ez a döntés vérfürdőkben megnyilvánuló őrjöngést váltott ki a magyarokból.8 Amikor március 19-én

hivatalosan a magyar kormány tudomására hozták a határozatot, a kormány lemondott, azt állítva, hogy azt sem

elfogadni, sem végrehajtani nem képes. A polgári pártok képviselőt Vix tábornok előtt kijelentették, hogy ők azt

javasolták: az antanttal kell szövetkezni a bolsevikok ellen, feltéve, hogy a szövetségesek visszaállítják a régi

demarkációs vonalakat, és csapatokat küldenek Budapestre. Hozzátették, hogy amennyiben javaslatukat nem

fogadják el, a bolsevikokkal fognak szövetkezni. Károly lemondott, és proklamálta, hogy a hatalmat átadta a

proletariátusnak. Ezek után szovjet kormány alakult, amely nyomban megüzente a háborút a csehszlovákoknak,

a románoknak és a szerbeknek, s kezet nyújtott az orosz bolsevikoknak.9

8. Az izgatott erdélyi légkörben néhány véres incidens mindkét részről előfordult, de a magyarok ekkor már

nem voltak abban a helyzetben, hogy „sanyargathassák” a román lakosságot.

Henri Berthelot tábornok volt az, aki ama törekvésében, hogy Romániának nagyobb kedvet csináljon az

oroszországi intervencióhoz, önkényesen adott engedélyt a román csapatoknak a demarkációs vonal átlépésére.

Ezek, Franchet és Vix tiltakozása ellenére, karácsonyra elérték Kolozsvárt, ahol letartóztatták Apáthy István

erdélyi főkormánybiztost. Az erdélyi semleges övezet létesítése francia részről eredetileg jóindulatú elgondolás

volt a vérontás elkerülése és a helyzet stabilizálása érdekében. Végrehajtása azonban további román

előnyomulást tett lehetővé, az övezet kijelölése pedig felébresztette azt a magyar gyanút, hogy a végleges határ

a zóna felezőjével vagy egyenesen nyugati vonalával esik egybe.

9. A tanácskormány nem üzent háborút a szomszédoknak, de elhatározta, hogy a jövőben ellenáll a

benyomulóknak. Egyébként a tanácskormány tárgyalási javaslatokat nyújtott át Vixnek, Borghese hercegnek,

Roth Ottó útján de Lobit tábornoknak, Brown amerikai professzor útján pedig Franchet-nek, majd békeajánlattal

fordult közvetlenül a szomszéd államokhoz is.

Franchet d’Esperey tábornok információt szerint már a konferencia határozatának ismertetése előtt készen

álltak azok a plakátok, amelyek a területi integritás megőrzése érdekében a bolsevikokkal való szövetkezés

mellett érveltek. Károlyi egyébként már februártól arra törekedett, hogy rádiókapcsolatot létesítsen Moszkvával,

és a forradalmat Berlinnel egyetértésben, készítette elő.10

10. A Károlyi-rendszer nem készíttetett bolsevik plakátokat és sem Moszkvával, sem Berlinnel nem

szövetkezett a szocialista forradalomra.

A Kun Béla által létesített kommunista kormány azonnal kimutatta a maga határozottan nacionalista és

antantellenes jellegét. A különböző antant-missziókat előbb internálták, majd kiutasították, kivéve az olasz

missziót, amely külön tárgyalásokba bocsátkozott a magyar kormánnyal.11 A magyar kommunisták

elhatározták, hogy Románia ellen támadást indítanak.12


11. Az antant-missziókat nem internálták, és nem is utasították ki. Előbb őrséget rendeltek ki melléjük, hogy

védve legyenek a népharagtól, majd saját kérésükre hagyták el az országot. A sorsukkal kapcsolatos rémhírek a

Magyarország elleni hangulatkeltés részét alkották.

12. Nem felel meg az igazságnak, hogy a tanácskormány elhatározta Románia megtámadását. Csak hónapokkal

később, júliusban döntött a Tisza vonalán álló román csapatok (és nem Romániai) megtámadása mellett, amikor

az északi magyar visszavonulás után a román kormány nem tartotta magát a békekonferencia határozatához, a

nem vonta vissza csapatait.

Ugyanakkor a mérsékelt elemek arra hajlottak, hogy nem szabad továbbfeszíteni a húrt, és tárgyalni kell az

antanttal. Róth úr, a volt temesvári főispán ilyen céllal kereste fel de Lobit tábornokot, a Magyarországi

Francia Hadsereg parancsnokát. Ez esetben is a Magyarországot Romániától elválasztó demarkációs vonalról

volt szó. Maga Kun Béla a jelek szerint időt akart nyerni. Róth úr visszatérte után radiogram útján felajánlotta

de Lobit tábornoknak, hogy kezdjenek tárgyalást az antant március 19-i jegyzékének alkalmazásáról. Ezt az

ajánlatot később a bécsi magyar követség útján is megismételték.

A Szövetséges és Társult Hatalmak [ezután) Budapestre küldték Smuts tábornokot, azzal a megbízatással, hogy

érje el a november 3-i és 13-i fegyverszüneti szerződések, valamint a békekonferencia február 26-i

határozatának végrehajtását… Meg kellett magyaráznia a magyar kormánynak, hogy a semleges övezetet

csupán a vérontás elkerülése érdekében állították fel, nem pedig azért, hogy ezzel elébe vágjanak az

országhatárok esetleges rendezésének. Smuts tábornoknak egyszersmind az is feladata volt, hogy megállapítsa,

miként bántak a szövetséges missziókkal a kormányváltás óta [Magyarországon]. A tábornok április 5-én

fogadta a magyar kormány tagjait, akik a semleges övezetet illetően kijelentették, hogy nem fogadhatnak el más

demarkációs vonalat, mint amit a november 13-i fegyverszünet állapított meg.13 A tábornok nyomban elutazott,

Kun Béla viszont igyekezett úgy feltüntetni Smuts misszióját, mint kormánya kvázi-elismerését az antant

részéről.

13. Smuts tábornok arra volt felhatalmazva, hogy a semleges zónát keletebbre helyezze, úgy, hogy annak ne a

keleti pereme, hanem felezővonala essen egybe a leendő határral.

Ugyanakkor a román kormány az erdélyi lakosság kérésére parancsot adott csapatainak, hogy foglalják el azt

az övezetet, amelynek megszállását a békekonferencia február 26-i határozata rájuk bízta. Április 15-én a

magyarok megtámadták a románokat, mire ezek 16-án offenzívába kezdtek, és katonai biztonsági okokból a

Tiszáig nyomultak előre.14 A csehszlovák kormány, a rendfenntartása érdekében, csapataival elfoglaltatta a

Tisza bal partján, Csap és Munkács térségében, a magyarok által kiürített területeket.

14. A magyarok nem támadták meg a román erőket. A román és a francia főparancsnokság egyezett meg abban,

hogy a román erők a február 26-i határozatban megjelölt vonalon túl is folytatják az előnyomulást.

Ennek az offenzívának a sikere Budapesten is nyilvánvalóvá tette Kun Béla kormányának gyengeségét. A nem

bolsevista magyarok közül számosan keresni kezdték a kapcsolatot az antanttal, abból a célból, hogy akár

koalíciós, akár mérsékelt alapon egy másik kormányt alakítsanak. Aradon, majd Szegeden meg is alakult egy

komité [sic!]. A románok a szövetséges csapatok segítségét kérték, hogy bevonulhassanak Budapestre. Mivel ezt

a segítséget nem kapták meg, május elején megállították csapataikat a Tiszánál, és fegyverszünetet ajánlottak

fel.15 A magyar kormány azonban, felbátorodva az offenzíva megállításán, visszautasította a román

fegyverszüneti feltételeket és megtámadta a csehszlovák hadsereget, amelyet demoralizált a gyenge olasz

parancsnokság és a titkos olasz–magyar szövetség híre.16 Ez az offenzíva eredményes volt, és a katonai sikerek

május végére megszilárdították Kun Béla hatalmát. A közvélemény előtt Kun hasznot húzott a Budapesten

állomásozó, nagy létszámú olasz misszió jelenlétéből, a bécsi olasz katonai misszióval, valamint bizonyos olasz

katonai körökkel fenntartott közvetett kapcsolataiból és Morgari olasz képviselő propagandájából is.

15. Abban, hogy a románok megálltak a Tiszánál, szerepet játszott a besszarábiai front és a május elsejei szovjet

ultimátum, továbbá az a körülmény, hogy a Tiszán túl már nem voltak román követelések. A román

fegyverszüneti ajánlat ugyanaz volt, mint amelyet augusztus elején a szövetséges hatalmak is elutasítottak.

16. A támadó az északi fronton sem a magyar, hanem a csehszlovák hadsereg volt. Április 27-én indult az

offenzíva, és az első napokban jelentős csehszlovák sikerekkel járt. A tanácskormány ekkor békeajánlatot tett,

majd a május eleji kormányválság után megszervezte a Vörös Hadsereget, amely aztán sikeres ellentámadást

hajtott végre.


Június első felében a francia katonai misszió segítségével a csehszlovákok feltartóztatták a magyar

előnyomulást. Helyzetük azonban továbbra is ingatag maradt. A Szövetséges és Társult Hatalmak Legfelsőbb

Tanácsa ezért ultimátumot intézett Kun Bélához és felszólította, hogy szüntesse be a hadműveleteket, és ürítse ki

Szlovákiát addig az új határvonalig, amelyet a békekonferencia állapított meg Csehszlovákia és Magyarország

között.17

17. A csehszlovák hadsereget május végén Piccione olasz tábornok helyett Pellé francia tábornok

főparancsnoksága alá helyezték, de a helyzetet neki sem sikerült megfordítania. Ezért szólította fel a

békekonferencia a tanácskormányt a Vörös Hadsereg megállítására és a június 11-én rögzített határvonal

elfoglalására.

Kun Béla válaszában Romániára és Csehszlovákiára hárított minden felelősséget a bekövetkezett helyzetért,

nem ismerte el a február 26-i demarkációs vonalat, és budapesti tárgyalásra hívta meg az antantot.

A Legfelsőbb Tanács június 13-án azzal válaszolt, hogy egy időben értesítette a magyar, a csehszlovák és a

román kormányt a három ország jövendő határairól, és felszólította őket, hogy vonják vissza csapataikat e

véglegesen megállapított határok mögé. A magyarok négynapi határidőt kaptak a rájuk vonatkozó rendelkezések

végrehajtására, ellenkező esetben a szövetségesek úgy tekintik, hogy szabad kezet kaptak a Budapestre való

bevonulásra.

Kun Béla június 16-i válaszában elfogadta, hogy tárgyalásba bocsátkozzon a csehszlovákokkal és a

románokkal, de a határok kérdésében fenntartásoknak adott hangot.

Ezek után június 21-én a Legfelsőbb Tanács tudatta Kun Bélával, miként kell végrehajtani egyfelől a magyar,

másfelől a romák csapatok visszavonulását.

Június 19-én a Tanácsok Országos Gyűlésén Kun Béla kijelentette, hogy kész a tárgyalásokra, de [csak] a

Magyarországot körülvevő valamennyi ellenséges állammal, abból a célból, hogy eme országok Proletárjainak

[segítségével] kompromisszumra jusson velük. „Ez a béke nem lesz hosszabb, mint a breszt-litovszki vagy a

bukaresti béke volt”, mondta. Ezután olyan határozatot fogadtatott el a kongresszussal, mely a nemzeti

integritásnak és a társadalmi osztályok megszüntetésének elveit proklamálta. Június 21-én elrendelték az

általános mozgósítást.18

18. Az antant Legfőbb Tanácsában Clemenceau megállapította, hogy a helyzetértékelésben Kun Bélának volt

igaza. Kun viszont megkérdezte, valójában melyik is az a vonal, ahová a magyar csapatoknak vissza kell

vonulniuk. A február 26-i döntés ugyanis az északi frontot nem érintette.

Kun ezenkívül garanciát kért arra nézve, hogy a Tanács határozatát mások is végrehajtják. Ezt szóban meg is

kapta, a románok azonban, mint a dokumentum következő oldalán olvasható, „nem engedhették meg

maguknak”, hogy lemondjanak a Tisza nyújtotta védelemről és „egy veszedelmes visszavonulást hajtsanak

végre”.

Pesten ezekben a napokban zendülési kísérletre került sor. A Tanács kormány úgy döntött, hogy ezt terrorral

fojtja el. Június 24-én a kormány valamennyi szocialista tagját erőszakos kommunistákkal váltották fel.

Megkezdődtek a kivégzések.

Romanelli alezredes, az olasz katonai misszió parancsnoka, az antant nevében tiltakozást jelentett be. Kun erre

arcátlan választ adott, utalva az „Olaszországot a Magyar Tanácsköztársasághoz fűző baráti kapcsolatokra…

Romanelli alezredes kemény hangú válasza után azonban a kivégzések abbamaradtak.

A Legfelsőbb Tanács ultimátuma és a Pellé tábornok és Böhm tábornok [!] közti, az ultimátum végrehajtásával

kapcsolatos megbeszélések után Kun Béla június 21-én azt táviratozta Clemenceau úrnak, hogy parancsot adott

a megszállt területek (Szlovákia] kiürítésének megkezdésére.

Cerruti úr, a június 28-án Bécsbe érkezett új olasz megbízott azonban úgy ítélte meg a helyzetet, hogy az

ellenforradalmi mozgalom elfojtása megerősítette Kun Bélát, és nem látszik lehetségesnek semmiféle komoly

reakció ellene, ha az nem részesül legalábbis erkölcsi támogatásban az antant részéről. Kun Béla egyébként,

fennmaradása érdekében, szította a magyar nacionalizmust és megreformálta a hadsereget.

Július 13-án a Külügyminiszterek Tanácsa megbízta Foch marsallt egy Kun Béla elleni katonai akció tervének

tanulmányozásával.


Mivel a magyarok a Tiszán áloffenzívát készítettek elő, a románok nem engedhették meg maguknak, hogy

lemondjanak a folyó nyújtotta védelemről, és egy veszedelmes visszavonulást hajtsanak végre.

A magyar hadsereg július 20-án indította meg támadását, de 26-án már visszavonulásra kényszerítette a román

ellentámadás.

A Szövetséges és Társult Hatalmak ugyanaznap [július 26-án] elhatározták, hogy nyilatkozatot adnak ki a

magyarországi eseményekről és ama kívánságukról, hogy békét kössenek a magyar néppel, amint

Magyarországnak olyan kormánya lesz, amely a népet képviseli és végrehajtja a szövetséges kormányokkal

szemben vállalt kötelezettségeit. Kun Béla erre olyan kiáltvánnyal válaszolt, mely felszólította a világ

proletáriátusát, hogy siessen segítségére, és győződjön meg a szovjet rendszer munkájáról, amelynek sikerét

csak az imperialista blokád akadályozza.

Eközben győzelmesen folytatódott a román előnyomulás, s ez siettette Kun Béla bukását. Augusztus 1-jén

Romanelli alezredes jelentette a Legfelsőbb Tanácsnak a Tanácsköztársaság kormányának lemondását és egy új

kormány megalakulását, s továbbította ennek az új kormánynak nyilatkozatát, mely szerint kész a leszerelésre és

szeretne harmonikusan együttműködni a szövetségesekkel.

A Legfelsőbb Tanács azt válaszolta, hogy nem kíván beavatkozni a Magyar Köztársaság belpolitikájába, s hogy

a Szövetséges és Társult Hatalmak és Magyarország kapcsolatának elismert alapjai csakis a következők

lehetnek: 1. az 1918. november 13-i fegyverszünet; 2. a békekonferencia június 13-i értesítése a katonai

megszállást szabályozó demarkációs vonalakról. A Legfelsőbb Tanács még hozzáfűzte, hogy kérni fogja a

román kormányt, állítsa meg csapatait az addig elfoglalt állásoknál, de visszavonulásukat a június 13-án

rögzített vonalra csak akkor fogja kérni, ha a magyar kormány aláveti magát a fegyverszüneti feltételeknek.19

Augusztus 4-én a Legfelsőbb Tanács közölte a román kormánnyal azt az elhatározását, hogy tábornoki missziót

küld Budapestre: a bizottság fogja ott a békekonferenciát képviselni, és fog ennek nevében intézkedni. Egyben

felhívta a román kormány figyelmét arra a felelősségre, amelyet mindennemű magyarországi incidensért

viselnie kell.

19. Az 1918. november 13-i belgrádi fegyverszünet még Magyarország számára sokkal kedvezőbben jelölte ki a

demarkációs vonalakat, mint ahogy a békekonferencia tette 1919. június 1-jén.

Augusztus 5-én a Legfelsőbb Tanács értesítette a magyar, a román, a csehszlovák és a szerb–horvát–szlovén

kormányt a négy tábornokból álló misszió kiküldéséről, és ismertette a rájuk ruházott feladatkört.

Augusztus 6-án a Legfelsőbb Tanács a román kormányhoz intézett táviratában elutasította a román

főparancsnok által kikényszerített fegyverszünet elismerését.

Augusztus 7-én a Legfelsőbb Tanács emlékeztette a román kormányt korábbi üzeneteire, amelyekre mindaddig

semmi választ nem kapott, tiltakozott a román csapatok magyarországi magatartása, a szocialista kormány

megdöntése és József főherceg hatalomra kerülése ellen, s felszólította a román kormányt, tegyen nyilvánosan

bizonyságot arról, hogy kész a békekonferencia által megállapított politika jóhiszemű végrehajtására.

Augusztus 8-án Beneš úr arra kérte a békekonferenciát, védje meg a román kezdeményezések által

veszélyeztetett csehszlovák érdekeket.

Augusztus 12-én a három [!]20 Budapestre érkezett tábornok táviratilag jelentette, hogy a román teljhatalmi

megbízott kijelentése szerint a román kormánynak nem áll módjában elfogadni a tábornokok szövetséges,

bizottságától eredő utasításokat. A tábornokok ugyanaznapról kelt második távirata viszont már egy Diamandi

úrral folytatott kielégítőbb megbeszélésről számolt be.

Augusztus 13-án a Legfelsőbb Tanács felhatalmazta a Tábornoki Bizottságot, hogy kapcsolatot tartson

bármiféle tényleges kormánnyal, kitartott azonban ama álláspontja mellett, hogy a főherceg kormányát az

ország nem fogadta el.

Augusztus 14-én a román békedelegáció átnyújtotta a román kormány válaszát a békekonferencia üzenetére.

A Legfelsőbb Tanács még ugyanaznap válaszolt a román kormánynak és leszögezte, milyen magatartást kell

tanúsítania Romániának.21


20. Graziani francia tábornok – a fentebb említett négy tábornok egyike – egy nappal később érkezett

Budapestre, ezért származott a jelentés három tábornoktól

21. A román megszálló csapatok csak novemberben vonultak ki Budapestről, és csak a következő év, 1920

tavaszán Debrecenből és a Tiszántúlról.

* A történelem fintora, hogy az összeállítást a francia külügyminisztérium egyelőre csak nagyon rövid időre

vehette alapul, mert 1920 elején Millerand lett a francia minisztertanács elnöke, a külügyek élére pedig

márciusban Maurice Paléologue került. A következő hónapok során a külügyben egészen más szellemű

dokumentumokat dolgoztak ki. Magyarországot ekkor már Közép-Európa szívének tekintették, messzemenő

gazdasági együttműködésre készültek vele, és készek voltak felajánlani a francia jószolgálatokat olyan

tárgyalásokban, amelyek célja a békeszerződés „igazságtalanságainak” megszüntetésére vezethetett. Ekkor

azonban a „dolgok már eldőltek”.


1. A magyar békeszerzõdés területi kérdései

ÉVFORDULÓ

VIDA István

A magyar békeszerződés területi kérdései

Negyven évvel ezelőtt, 1947. február 10-én írták alá Párizsban a Luxemburg-palotában az új, demokratikus

Magyarország és a szövetséges nagyhatalmak, Nagy-Britannia, az Egyesült Államok és a Szovjetunió képviselői

a magyar békeszerződést. Balogh Sándor előző számunkban megjelent cikkének* leadása után érkezett

szerkesztőségűnkhöz Vida Istvánnak több új levéltári adatra támaszkodó írása. (A szerk.)

A békekötést a náci Németország kisebb szövetségeseivel – Bulgáriával, Magyarországgal és Romániával – az

angol kormány kezdeményezte 1945. június elején, alig egy hónappal Németország kapitulációja és az európai

háború befejezése után. Az angol kormány tudatában volt: semmilyen eszközzel sem rendelkezik ahhoz, hogy a

Szovjetunió kelet-európai befolyását, a térség feletti ellenőrzését meggyengítse. Úgy vélte, hogy gyors

békekötéssel, amely a szovjet csapatok visszavonásával jár, a világháborúban vesztes kelet-európai országok

visszanyerhetik kül- és belpolitikai önállóságukat, s mód nyílhat Nagy-Britannia számára elvesztett pozícióinak

visszaszerzésére. Amerikai kormánykörökben ezzel szemben az a felfogás uralkodott, hogy a volt „csatlós”

országokkal a békekötést a fegyverszüneti periódus után kell napirendre tűzni, amely több évig is eltarthat, s az

Egyesült Államok számára jelenleg ennél sokkal fontosabb a távol-keleti háború mielőbbi befejezése, a japán

fasizmus katonai leverése. Ez a vélemény azonban, főként a külügyminisztérium, a State Department nyomására

hamarosan megváltozott. Bár az amerikai kormányzat elismerte: a Szovjetunió érdekei Kelet-Európában

elsődlegesebbek, mint az Egyesült Államokéi, és fenn kívánta tartani az együttműködést a világ első szocialista

nagyhatalmával, mégis elfogadta, hogy a Szovjetunió kelet-európai befolyásának megváltoztatására nincs más

eszköz, mint a gyors békekötés és a szovjet csapatok mielőbbi kivonása a térségből.

Bár a korai békekötésre a volt kisebb „csatlós” államokkal Moszkvában ez idő tájt nem gondoltak, a szovjet

kormány nem emelt kifogást az ellen, hogy a kérdéskör a szövetséges nagyhatalmak közelgő potsdami

konferenciájának napirendjére kerüljön.

Potsdamban (1945. július 17.–augusztus 2.) megszületett a döntés, hogy Németország volt szövetségeseivel,

Olaszországgal, Bulgáriával, Magyarországgal, Romániával és Finnországgal az antifasiszta nagyhatalmak

békét kötnek. Amerikai javaslatra elhatározták, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa öt állandó tagja, Nagy-

Britannia, az Egyesült Államok, Franciaország, Kína és a Szovjetunió külügyminisztereinek részvételével

felállítják a Külügyminiszterek Tanácsát (KT), azzal a céllal, hogy kidolgozza és az Egyesült Nemzetek elé

terjessze a Németország volt szövetségeseivel megkötendő békeszerződéseket, és „javaslatokat dolgozzon ki az

európai háború befejezésével kapcsolatban felmerült területi kérdések rendezésére”. A kormányfők

megállapodtak abban is, hogy a békeszerződések kidolgozásában csak azon államok képviselői vesznek részt,

amelyek az érintett országgal a fegyverszüneti egyezményt aláírták. Magyarország esetében ez azt jelentette,

hogy a szerződés feltételeit és szövegét Nagy-Britannia, az Egyesült Államok és a Szovjetunió megbízottai

készítik el. Megegyeztek abban is, hogy bár más államok képviselőit is meghallgathatják, a szerződés egyes

pontjait érintő kérdésekben döntési joga kizárólagosan a Külügyminiszterek Tanácsának van.

A potsdami csúcstalálkozó Németország volt szövetségeseit érintő döntései Magyarországon nagy visszhangot

váltottak ki. Az Ideiglenes Kormány, a demokratikus pártok és a közvélemény örömmel fogadta, hogy a győztes

nagyhatalmak Magyarországgal is békét kötnek, sőt a békekötés után felveszik az ENSZ-be.

A külügyminisztérium a határokról

A magyar kormányzat már Potsdam előtt tett bizonyos lépéseket, hogy felkészüljön arra az időre, amikor

napirendre kerül a magyar békeszerződés ügye. 1945 júniusában megalakult a külügyminisztérium

Békeelőkészítő Osztálya, amelynek élére Kertész Istvánt nevezték ki, aki a háború alatt a külügyminisztérium

németellenes, angolszász orientációjú csoportjához tartozott, s aki 1942–43-ban a külügyminisztérium részéről

részt vett a Kállay-kormány által kezdeményezett, gróf Bethlen István által is támogatott béke-előkészítő

munkálatokban. A Békeelőkészítő Osztály feladata volt, hogy állami vonalon irányítsa a béketárgyalásokra való

felkészülést, dokumentációt gyűjtsön össze, memorandumokat, javaslatokat dolgozzon ki. A munkában

minisztériumok, állami főhatóságok mellett tudományos intézetek (pl. a Teleki Pál Tudományos Intézet) is részt

vettek, s mintegy száz szakértő, tudós, állami főtisztviselő működött közre. A külügyminisztérium arra készült

fel, hogy megakadályozza a trianoni békeszerződés megismétlődését, s azt gondolta a jövőbeli


béketárgyalásokon nem a vesztesek felelősségre vonásáról, megbüntetéséről lesz szó, hanem általános európai

rendezésről, s abban az Egyesült Államoknak döntő szava lesz.

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány Dálnoki Miklós Béla aláírásával 1945. július 4-én adta át az első – béke-

előkészítéssel foglalkozó – jegyzéket G. M. Puskinnak, a Szovjetunió magyarországi képviselőjének, amelyben

tájékoztatta a szovjet kormányt a magyar gazdasági helyzetről, felhívta figyelmét a Csehszlovákiában

kibontakozó, a magyar nemzetiségek ellen irányuló atrocitásokra, s a területi kérdések rendezési alapelveinek az

etnikai elv alkalmazását, illetve a népszavazást ajánlotta. Szovjet részről erre nem érkezett válasz, aminek

valószínű oka: a náci Németország korábbi szövetségeseivel történő békekötésről még nem volt nemzetközi

megállapodás.

A potsdami konferencia után a magyar külügyminisztérium már a három szövetséges nagyhatalomhoz fordult.

Az első jegyzéket 1945. augusztus 14-én adta át Gyöngyösi János külügyminiszter Nagy-Britannia, az Egyesült

Államok és a Szovjetunió budapesti képviselőinek. A területi kérdések rendezését illetően megismételte a július

4-i memorandumban már említett elveket, azzal a kiegészítéssel, hogy a magyar kormány véleménye szerint a

csehszlovák részről ez idő tájt felvetett lakosságcsere nem lehet a nemzetiségi kérdés megoldásának útja, s

Magyarország számára a lakosságcsere csak területi kompenzációval együtt képzelhető el. Ezzel – ha óvatosan

is – Csehszlovákiával szemben területi igényeket jelentett be. Gyöngyösi befejezésül felvetette: a nagyhatalmak

intézményesen oldják meg az ENSZ égisze alatt a nemzeti kisebbségek védelmét. A jegyzékre a nyugati

hatalmak nem válaszoltak, Puskin szóban közölte: nem ért egyet az abban foglaltakkal. A jegyzéket sem az

Ideiglenes Nemzeti Kormány, sem a koalíciós pártok nem vitatták meg előzetesen. A demokratikus pártok

szeptember közepén kapták meg, s amint várható volt, a Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt

elutasította a területi kérdések bármiféle felvetését. Az egyetértés hiánya miatt a külügyminisztérium az év

végéig mindössze három jegyzéket készített és küldött el a béke-előkészítés tárgyában, s azok is

részletkérdésekkel foglalkoztak.

1946. január 25-én a külügyminisztérium előzetes pártközi megállapodás nélkül – ismét jegyzékkel fordult a

három szövetséges nagyhatalomhoz, amelyben javasolta, hogy nevezzenek ki egy szakértőkből álló bizottságot,

amely megvizsgálná a magyar békeszerződéssel összefüggő politikai és területi problémákat. Február 1-jén

újabb jegyzék átadására került sor, amely Magyarország második világháborús szerepével foglalkozott, s az

angolszász orientációjú csoportok korábbi érveivel próbálta bizonyítani, hogy Magyarország csupán

„vonakodó” szövetségese volt a fasiszta Németországnak. Utalva a felszabadulás után lezajlott demokratikus

változásokra, annak a reményének adott hangot, hogy „a békekötés nem a bosszúállás szellemében, hanem egy

jobb jövő felépítésének jegyében fog történni”.

Közben a külügyminisztérium összeállított egy dokumentum-tervezetet, amely először foglalkozott részletesen

területi problémákkal, különösen Erdély kérdésével. Lényege az volt, hogy Közép- és Délkelet-Európában olyan

területi rendezés kell, amely biztosítja, hogy Magyarország területe és a magyarság aránya összhangban

legyenek, azaz Magyarország politikai és néprajzi határai egybeessenek. Gyöngyösi március 6-ára pártközi

értekezletet hívott össze a jegyzék megvitatására. Ezen az MKP és az SZDP delegátusai erőteljesen kifogásolták

a jegyzék revizionista tendenciáit, s helytelenítették elküldését. Révai azzal érvelt, hogy nem szabad gyengíteni

„Groza demokráciáját”… A jegyzéktervezet irattárba került, s a külügyminisztérium béke-előkészítő

diplomáciai tevékenysége két hónapra gyakorlatilag megbénult.

A pártok a határokról

A béke-előkészítés alapvetően azért jutott holtpontra, mert a demokratikus pártok – a közöttük lévő ellentétek

miatt nem tudtak megegyezni a békecélokban. Bár a Nemzeti Parasztpárt már 1945 augusztusában

kezdeményezte egy pártközi béke-előkészítő bizottság életre hívását, ez azonban 1946 tavaszáig nem jött létre.

A koalíciós pártok – főként az 1945 őszi választások, a Tildy-kormány megalakítása s egyéb belpolitikai

problémák miatt – külpolitikai kérdésekkel alig foglalkoztak. Egyedül a Független Kisgazdapárt készített

részletes javaslatot Magyarország békecélkitűzéseiről, az SZDP csak egy tervezetet dolgozott ki, míg az MKP-

nak és NPP-nek nem volt részletes programja a párizsi béketárgyalásokra való felkészülésre. Amíg az MKP

csak a csehszlovákiai nemzeti kisebbség kérdését kívánta felvetni, s területi kérdéseket egyáltalán nem, addig az

SZDP egyetértett Romániával szemben bizonyos területi igények előhozatalával, a kisgazdapárt pedig nemcsak

Romániával, hanem Csehszlovákiával szemben is megfontolandónak tartotta bizonyos területi követelések

hangoztatását. Nem volt egyetértés a Párizsban szóba hozandó gazdasági kérdéseket illetően sem.

A béke-előkészítést a Magyar Kommunista Párt kezdeményezése lendítette ki a holtpontról. A párt Politikai

Bizottsága 1946. március 12-én határozatot hozott: kérni kell a Szovjetuniótól, hogy magyar kormányküldöttség

utazhasson Moszkvába a magyar-szovjet kapcsolatokkal, a jóvátételi szállításokkal és a béketárgyalásokkal


összefüggő kérdések tisztázására. A kisgazdapárt kezdeményezésére a koalíciós pártok elhatározták, hogy

Moszkvában területi kérdéseket is felvetnek. A kormánydelegáció elutazása előtt Tildy Zoltán köztársasági

elnöknél tartott pártközi értekezleten megállapodtak abban, hogy Erdéllyel kapcsolatban alternatív javaslatot

terjesztenek elő: az egyik változat szerint 22 ezer km2, a másik 11 800 km2, lényegében a határ menti tiszta

magyar lakosságú vidék visszakérését indítványozta.

A Nagy Ferenc vezette kormánydelegáció április 9–18-a között tartózkodott Moszkvában. A tárgyalások

gazdasági téren jelentós eredménnyel zárultak, a területi kérdésben azonban a kormánydelegáció nem kapta meg

a remélt támogatást. A szovjet vezetők egyetértettek azzal, hogy Csehszlovákiában biztosítani kell a magyar

nemzetiség egyenjogúságát, s ígéretet tettek arra, hogy a magyar kormány a béketárgyalásokon területi igényeit

előterjesztheti, de Erdély ügyében semmiféle konkrét segítséget nem ígérnek, s azt ajánlották, hogy a magyar

kormány kétoldalú tárgyalásokon próbálja rendezni szomszédaival a függőben lévő kérdéseket.

A moszkvai út lendületet adott a hazai béke-előkészítő munkálatoknak. 1946. április 24-én a nemzetgyűlés

külügyi bizottsága – egyebek mellett – megvitatta a béke-előkészítés helyzetét. A koalíciós pártok egyetértettek

abban, hogy Magyarországnak a közelgő béketárgyalásokon alapvetően két célt kell elérnie: nemzetközi jogi

garanciákat kell szereznie a csehszlovákiai magyar kisebbség egyenjogúságának biztosításához, s kérnie kell a

trianoni béke értelmében Romániához került területek egy részének visszaadását. A konkrét területi

követeléseket illetően a kormány és a demokratikus pártok felfogása azonban eléggé eltért egymástól. Abban

közös volt a felfogás, hogy Magyarországnak nincsenek területi igényei Jugoszláviával szemben. Csehszlovákia

tekintetében azonban nem volt egységes vélemény.

Párizsban

1945. május 7-én Párizsban a KT ülésén – a román békeszerződés vitáján – olyan döntés született, amely egy

csapásra szertefoszlatta Magyarország esélyeit egy kedvező békére. Ennek előzményei a háború időszakára

nyúltak vissza.

A szovjet politikai és katonai vezetés magatartása Magyarországgal szemben 1941 után lényegesen

megváltozott. Sztálin és környezete a háború alatt úgy vélte, hogy Magyarországot, főként a magyar hadsereg

által szovjet területen elkövetett atrocitások miatt meg kell „büntetni”. 1944 augusztus–szeptemberében, a

román fegyverszüneti egyezmény tárgyalásakor a szovjetkormány Erdély nagyobb hányadát Romániának

kívánta juttatni, de végül is olyan formulát fogadtak el, miszerint „Erdély egészét vagy egy részét” Románia

kapja a béketárgyalások kimenetelétől függően. A felszabadulás után az új demokratikus Magyarországgal

szemben a szovjet külpolitika ismét lényegesen átalakult, a támogatás, segítségnyújtás jellemezte, területi

kérdésekben azonban nem változott. 1945 szeptemberében a szovjet kormány a KT londoni ülésén a magyar

békeszerződés általa előterjesztett, de akkor meg nem vitatott tervezetében azt javasolta, hogy a bécsi döntéseket

érvénytelenítsék, s „egész Erdély”-t Románia kapja meg. Ezt a szovjet küldöttség 1946 márciusában a londoni

külügyminiszter-helyettesi, majd a KT párizsi ülésén is fenntartotta. E magatartás politikai háttere: Románia

politikai, katonai és-stratégiai szempontból ekkor fontosabb volt a Szovjetunió számára, mint Magyarország; a

szovjet kormány közvetlen segítséget kívánt nyújtani a támogatásával hatalomra jutott első baloldali és

demokratikus román kormánynak, a Petru Groza vezette kabinetnek.**

Amerikai részről 1943–1944-ben Magyarország háború utáni határainak rendezését és Erdély sorsát illetően

többféle elképzelés merült fel. Többszöri módosulás után, 1945 szeptemberére az amerikai kormányzat

elfogadta, hogy az első és második bécsi döntést meg kell semmisíteni, s vissza kell állítani Magyarország 1938

előtti határait, de azt Románia tekintetében módosíthatónak tartotta a két állam követeléseinek

figyelembevételével. A londoni külügyminiszteri értekezleten (1945. szeptember 11–október 2.) előterjesztett

amerikai békeszerződés-tervezet ilyen értelemben foglalt állást. Byrnes amerikai külügyminiszter nyíltan ki is

jelentette, hogy „az erdélyi határ kismértékű módosításával vissza lehetne adni félmillió magyart”. 1946

áprilisára azonban az amerikai álláspont annyiban módosult, hogy elsődlegesnek a bécsi döntések semmissé

nyilvánítását tekintette, s azt javasolta, hogy a román és a magyar kormány közvetlenül tárgyaljon egymással a

határ olyan mértékű kiigazításáról, amely „jelentősen csökkentené az idegen uralom alatt élő személyek

számát”.

Az angol kormány 1945 szeptemberéig az amerikai felfogással értett egyet Magyarország jövőbeli határait

illetően. A londoni konferencia után azonban a szovjet állásponthoz közeledett, közölte a román királlyal, hogy

nincs szándékában a trianoni határok megváltoztatását javasolni vagy támogatni, de ha az érintett két kormány

megegyezésre tud jutni, készek elfogadni az így létrejött határmódosítást. Az angol vélemény megváltozását az

motiválta, hogy London mérsékelni akarta az ellentéteket a Szovjetunióval a londoni külügyminiszteri értekezlet


után, siettetni akarta a békeszerződések kidolgozását, ellenszolgáltatást várt szovjet részről az olasz

békeszerződést illetően, s szerette volna a minimális romániai befolyását megőrizni.

A KT 1946. május 1. délelőtti ülésén Molotov megismételte a korábbi szovjet javaslatot, hogy ti. Erdély egészét

Románia kapja. Byrnes is visszatért a kétoldalú tárgyalásokra vonatkozó amerikai indítványhoz. A

külügyminiszter-helyettesek által megfogalmazott szöveg a következőket tartalmazta: „Az 1940. augusztus 30-i

bécsi döntés rendelkezései semmisek és meg nem történtnek nyilváníttatnak. A Magyarország és Románia

közötti határ ezennel visszaállíttatik, amint az 1938. január 1-jén fennállott (s ezzel egész Erdély területéhez

csatoltatik]. [Ugyanakkor a szövetséges és társult hatalmak készek elismerni a román–magyar határ minden

olyan kiigazítását, amelyben a közvetlenül érdekelt felek utólag kölcsönös megállapodásra jutnak, és amely

jelentős mértékben csökkentené az idegen uralom alatt élő személyek számát.] Az első zárójel a szovjet, a

második az amerikai módosítást rögzítette. Byrnes, látván Molotov hajlíthatatlanságát, váratlanul bejelentette,

hogy kész visszavonni az amerikai indítványt, ha a szovjet fél is visszalép az első zárójelben lévő javaslatától.

Mivel az a lényeget nem érintette, hisz a második bécsi döntést az első két mondat semmissé nyilvánította,

Molotov elfogadta amerikai kollégája ajánlatát. Ma még nem tisztázott, hogy az amerikai külügyminiszter miért

tette váratlan kezdeményezését, de nyilvánvalóan arról volt szó, hogy – az amerikai tárgyalási taktikának

megfelelően – siettetni akarta az ügyeket, az ellentéteket okozó vitás kérdések rendezésével lehetővé akarta

tenni, hogy mielőbb megnyithasson a párizsi békekonferencia, mielőbb meglegyenek a békeszerződések és a

szovjet hadsereg kénytelen legyen kivonulni a felszabadított közép- és délkelet-európai országokból. Az

amerikai kormányzat ezzel feladta azt a kísérletét, hogy etnikai alapon valamelyest módosítsa a román–magyar

határt, s elfogadta a szovjet álláspontot. Mivel a KT határozata egyhangúlag született, lényegében eldöntötte

Erdély hovatartozását.

A KT 1946. május 7-i döntése általános megdöbbenést keltett Budapesten, s ha nem is egyformán, de

valamennyi politikai pártot és csoportot megrázta. A kormánykörökben is zavarodottság lett úrrá. Gyöngyösi

azzal a kéréssel fordult a szovjet kormányhoz, hogy a párizsi döntés megvitatására Moszkvába utazhasson.

Puskin követ május 21-én azonban közölte vele: szovjet részről az utazást nem tartják időszerűnek. Molotov

1946. május 18-i nyilatkozatában leszögezte: a Párizsban kijelölt határok véglegesek.

A kisgazdapárt kezdeményezésére 1946. június 8-án Nagy Ferenc miniszterelnök vezetésével magyar

kormányküldöttség utazott az Egyesült Államokba és Angliába, hogy gazdasági kérdések mellett a magyar

békekövetelésekről is tárgyaljon, s megkísérelje megszerezni a nyugati hatalmak támogatását a május 7-i párizsi

döntés felülvizsgálatához. Washington gazdasági téren nagyvonalúnak mutatkozott, de politikai kérdésekben

minden támogatástól elzárkózott, nem volt hajlandó tárgyalásokba bocsátkozni Erdélyről, illetve a szomszédos

országokban levő magyar kisebbség sorsáról. Byrnes – nem kis cinizmussal – azt mondotta Nagy Ferencnek,

hogy „ha a Szovjetunió felveti Erdély kérdését, az Egyesült Államok nem zárkózik el Magyarország

követéléseinek támogatásától”, jóllehet tudta, hogy a szovjet kormány azt nem fogja megtenni. Londonban a

tárgyalások légköre szinte már az udvariatlanságot súrolóan hűvös volt. Az angolok elutasították a

Magyarország számára oly fontos, a magyar békeszerződéssel kapcsolatos javaslatokat – akárcsak az

amerikaiak. Ellenezték, hogy a magyar kormány Erdély kérdését a KT előtt ismét felvesse, s a május 7-i

döntésért a felelősséget egyoldalúan a Szovjetunióra próbálták hárítani: Megismételték a korábbi angol

véleményt: amennyiben Románia és Magyarország kétoldalú tárgyalásokon rendezni tudja a függőben lévő

kérdéseket, Anglia támogatni fogja a megállapodást.

A magyar békedelegáció Gyöngyösi János vezetésével 1946. augusztus elején érkezett Párizsba. Lényegében

három célt kívánt elérni: a magyar–román határ kisebb módosítását, de már nem 22 ezer, hanem csupán 5 ezer

km2-rel, a szomszédos országokban lévő magyar kisebbség állampolgári jogainak biztosítását, s az újabb

kitelepítések megakadályozását Csehszlovákiából, valamint a jóvátételi terhek csökkentését. A magyar

delegáció 15 jegyzéket nyújtott át a békekonferencia résztvevőinek, amelyekben ismertette a magyar kormány

álláspontját a napirenden lévő kérdésekben – nem sok sikerrel.

A területi kérdésekben Magyarországnak kevés reménye volt a sikerre. A magyar–román területi és politikai

bizottság együttes ülésén, 1946. augusztus 31-én hallgatták meg a magyar képviselőt. Auer Pál követ ismertette

az Erdéllyel kapcsolatos elképzeléseket, s a május 7-i döntés tudatában tovább mérsékelte a magyar igényeket, 5

ezer helyett már csak 4 ezer km2-t kért vissza, amely kb. félmillió embert, 67%-ban magyar lakost, s a határ

menti városokat érintette volna. Emellett javasolta, hogy Székelyföld kapjon széles körű helyi önkormányzatot

az ENSZ garanciája mellett. Tǎtǎrescu román külügyminiszter szeptember 3-i felszólalásában ellenezte a

magyar kívánságok teljesítését, s a trianoni határok visszaállítása mellett érvelt. Bár az ausztrál küldött

megpróbálta újratárgyaltatni Erdély ügyét, a bizottság szeptember 5-én 10 szavazattal két tartózkodás mellett

jóváhagyta a békeszerződés-tervezetben szereplő, a KT által május 7-én elfogadott, Erdély egészét Romániának

ítélő pontot. Molotov a békekonferencia október 10-i plenáris ülésén kijelentette „a békeszerződés megkötése


Romániával nagyjelentőségű esemény Európa békéje szempontjából. Románia most demokratikus állam és

lényeges, hogy Erdély kérdése a román nép megelégedésére oldódott meg.”

A béketárgyalások során még egy területi kérdés merült fel. Szeptember 10-én Clementis csehszlovák

külügyminiszter-helyettes javasolta, hogy Pozsonnyal szemben, a Duna jobb partján lévő öt magyar községet

csatolják Csehszlovákiához. A Szovjetunió, Ukrajna, sőt Jugoszlávia is támogatta a „pozsonyi 1. hídfő”

kiszélesítésére vonatkozó igényt, amíg az Egyesült Államok és Anglia nem helyeselték. Hosszas tárgyalások

után végül kompromisszum született: Rajka és Berenye maradt, Horvátjárfalu, Oroszvár, Dunacsún

Csehszlovákiához került.

A 21 nemzet békekonferenciájának nem volt joga a döntésre, csupán ajánlásokat tehetett a Külügyminiszterek

Tanácsának. A békeszerződések szövegének végleges jóváhagyására a KT New York-i ülésén 1946 november–

decemberében került sor. A magyar békeszerződés szövegén lényeges módosítást már nem eszközöltek.

A magyar békeszerződést 1947. február 10-én írták alá Párizsban, a magyar nemzetgyűlés 1946. június 24-én

iktatta törvénybe. Az Egyesült Államok elnöke 1946. június 14 én, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa augusztus

29-én ratifikálta. 1947. szeptember 15-én lépett életbe.

Az új, demokratikus népi Magyarország nem olyan békét kapott, amelyet várt, csupán azt sikerült

megakadályoznia, hogy újabb terheket ne rójanak rá. Ez nem azért történt, mert a magyar diplomáciai

előkészületek lassúak, nem elég körültekintőek voltak, a pártok nem tudtak időben megegyezni a békecélokban,

vagy hogy Magyarország nem tudott időben kiugrani a háborúból. A náci Németország egykori

szövetségeseivel kötött békeszerződések feltételeit és tartalmát a nagyhatalmak érdekei határozták meg. Anglia

és az Egyesült Államok fő célja az volt, hogy Olaszország számára érjenek el kedvező békét, s ezért hajlandók

voltak engedményeket tenni a Szovjetunió javára Közép- és Délkelet-Európa esetében. Ahol az érdekek

ütköztek, mint pl. Trieszt hovatartozásának kérdésében, éles vita és késhegyig menő diplomáciai csatározások

következtek be, míg más, esetleg súlyában nagyobb, milliós tömegeket érintő kérdésekben viszonylag

könnyedén megszületett a megállapodás.

Felhasznált irodalom

Balogh Sándor: A népi demokratikus Magyarország külpolitikája 1945–1947. Bp. 1982.

Fülöp Mihály: A Külügyminiszterek Tanácsa és a magyar békeszerződés. Külpolitika, 1983. 4. sz. 124–136. 1.

Kertész, Stephen O.: Between Russia and the West. Hungary and the Illusion of Peacemaking, 1945–1947.

University of Notre Dame Press, Notre Dame. 1984.

Kertész, Stephen O.: The Last European Peace Konference – Paris 1946. Values in Conflict. University Press of

America. Lanham. MD. 1985.

Teherán, Jalta, Potsdam. Dokumentumgyűjtemény. Bp. 1969.

Várkonyi Péter: Magyar–amerikai kapcsolatok 1945–1948. Bp. 1971.

Zsignya, K. L.: Podgotovka i zaklucsenylje mirnih dogovorov az Bolgarijej, Vengrijej i Rumínyije) poszle

vtoroj mirovoj vojni. Nauka, Kisinyev. 1981.

* Vö. Balogh Sándor: A „magyar kérdés” a párizsi békekonferencián, 1946. História, 1986/5–6. szám

** Petru Grozáról vö. Lipcsey Ildikó: „Egy békésebb jövő jegyében” História 1982/4–5. szám

2. Képek


1. Churchill �cetlije� Sztálin �láttamozásával� a közép- és kelet-európai érdekszférákról, 1944. október 9.

Érdekszféra-megállapodás

A mellékelt kis „cetli”, amely az angol állami levéltárból, a Public Record Office-ból származik (PREM/3 66/7).

A II. világháború időszakának egyik leghíresebb, s egyben talán a leghírhedtebb dokumentuma. A világ először

1954-ben Churchill emlékiratai hatodik, Győzelem és tragédia című kötetének megjelenésekor szerzett róla

tudomást. 1974-ben került elő, amikor Churchill miniszterelnök és a War Cabinet iratai hozzáférhetővé váltak.

A lapon az országnevek és a számok Churchill kézírásával íródtak s a Románia fölötti határozott vonás Sztálin

kék ceruzájának nyoma. Eredeti források (közötte szovjet is) bizonyítják: a dokumentum 1944. október 9-én

este Moszkvában készült. Az angol politikus a Balkánról szólva kifejtette: mivel a Szovjetuniónak Romániában,

Nagy-Britanniának Görögországban primérebbek az érdekei, hogy a két nagyhatalom összeütközését el lehessen

kerülni a térségben, próbáljanak egymással megállapodásra jutni. Míg szavait fordították, egy féloldalnyi

papírdarabra felskiccelte, hogy százalékos formában hogyan képzeli el a politikai felelősség és az érdekeltség

megoszlását. Azzal nyújtotta át, hogy ez bizony egy —csúnya dokumentum („naughty document”), s az

amerikaiak meg lennének döbbenve, hogy milyen „durván” terjeszti elő; de szerinte Sztálin realista politikus, „ő

maga sem szentimentális”. A szovjet kormányfő kék ceruzájával láttamozta, de érdemi megjegyzés nélkül

visszaadta a papírdarabot Churchillnek. Megegyeztek viszont, hogy a részleteket a két külügyminiszter,

Molotov és Eden tisztázza. Tárgyalásaik során az arányok Magyarország esetében jelentősen módosultak

(80:20%) a Szovjetunió javára, míg Bulgária esetében Anglia részesedése emelkedett 10%-ról 20%-ra.

Churchill javaslata, melyet előzetesen nem tárgyalt meg sem kormánya tagjaival, sem a parlamenttel, sőt még

Edennel sem, szovjetellenes célokat szolgált. A szovjet csapatok ekkorra Közép- és Délkelet-Európa jó részét

felszabadították s közeledtek a náci Németország határaihoz. Az angolok – ha már katonai eszközökkel nem

voltak képesek rá – diplomáciai eszközökkel próbálták megakadályozni a Szovjetunió befolyásának kiterjedését

a Balkánra. Egyúttal arra törekedtek, hogy megvédjék a brit érdekeket Görögországban és Jugoszláviában,

azokban az országokban, amelyek az angol gyarmatbirodalom s a Földközi-tenger feletti monopólium

megőrzése szempontjából fontosak voltak.

Az egyezmény, amely kétoldalú szóbeli titkos megállapodásnak tekinthető, Görögországot kivéve nem volt

hosszú életű. Előnyös volt a Szovjetunió számára is, mert a hadműveleti területek elhatárolásával segítette a

szovjet hadsereg erőinek mozgósítását a háború mielőbbi befejezése érdekében.

Az 1944. októberi moszkvai ún. érdekszféra megállapodás részletei itthon nem ismeretlenek. Juhász Gyula a két

háború közötti magyar külpolitikáról írt könyvének második kiadásában, 1975-ben nyilvánosságra hozta az

egyes országokra vonatkozó százalékokat.

2. Képek


1. A magyarországi szlovákok és a lakosságcsere

LÁZÁR György

A magyarországi szlovákok és a lakosságcsere

1945 nyarán a magyar sajtóban közlemény tudósított arról, hogy a Belügyminisztérium rendeletet készít elő a

nemzetiségek egyenjogúságáról. A közlemény szerint a rendelet többek között garantálni fogja a nemzetiségi

nyelvek szabad használatát a magán- és közéletben, s kimondja: az állam a nemzetiségi iskolákat a magyar

iskolákkal egyenlő mértékű anyagi és erkölcsi támogatásban részesíti. 1945 őszén meg is jelent a nemzetiségi

oktatás helyzetét szabályozó miniszterelnökségi és a végrehajtási utasításaként kibocsátott miniszteri rendelet. A

köztársasági államformáról szóló 1946:I. törvénycikk bevezetője leszögezi, hogy az emberi és szabadságjogokat

„a magyar állam valamennyi polgárának minden irányú megkülönböztetés nélkül, a demokratikus államrend

keretein belül, egyformán és egyenlő mértékben biztosítja”.

A magyarországi szlovákok nagy részét ott találjuk a demokratikus pártokban. Közülük számosan vezető

funkciót is betöltöttek a felszabadulás után újjászerveződő közigazgatásban. Erre elsősorban a dél-alföldi

településeken került sor, ahol a szlovákok tömbökben éltek, s megtartották sajátos történelmi-társadalmi

hagyományaikat, s nemzetiségi öntudatuk is erős volt. Szlovák származású volt például Szobek András, Békés

megye akkori főispánja, Gyuska János, a kommunista párt megyei titkára. A kommunista párt vezetőségének

Békéscsabán ugyancsak számos szlovák nemzetiségű tagja volt. Boldóczky János – aki később prágai magyar

nagykövet, majd külügyminiszter lett – is Békés megyében kezdte pályafutását. Hirka János – aki a

közelmúltban hunyt el 1945-ben a tótkomlósi földigénylő bizottság elnöke volt.

A dél-alföldi szlovákság körében, ahol erre a lakosság igényt tartott, már a vonatkozó rendeletek megjelenése

előtt – Tótkomlóson és Pitvaroson 1945 elején – megkezdődött a nemzetiségi oktatás. Ugyancsak Tótkomlóson,

1945 őszén szlovák nyelvű pártiskola nyílt, a kommunista párt pedig, a felszabadulás után közvetlenül,

kétnyelvű tagsági könyveket bocsátott ki. A községben kétnyelvű közigazgatást vezettek be.

Ismeretes azonban, hogy a demokratikus, a nemzetiségi jogokat elismerő politika realizálása a felszabadulást

követő első esztendőkben komoly akadályokba ütközött.

Egyrészt súlyos tehertételt jelentett a nemzeti ellentétekben „gazdag” múlt, másrészt az, hogy a háború

következményeként elindult népmozgások, a kitelepítések és lakosságcserék a magyarországi nemzetiségeket –

köztük elsősorban a németeket és a szlovákokat közvetlenül is érintették.

A németek kitelepítősére vonatkozó rendelkezések a szövetséges hatalmak határozataiból indultak ki, de a

magyar közvélemény tekintélyes része is nyomást gyakorolt a kormányra, hogy az úgynevezett „sváb kérdést”

kitelepítéssel oldja meg. A csehszlovák–magyar lakosságcserét viszont már szomszédunk, Csehszlovákia

kormánya kezdeményezte.

Noha a magyar kormány ellenezte a lakosságcserét, az adott helyzetben nem zárkózhatott el napirendre tűzése

elől. Álláspontja az volt: a maga részéről senkit sem kényszerít távozásra, de aki önként akar távozni, nem

gátolja. Egyidejűleg leszögezte: a magyarországi szlovákság részére maradéktalanul biztosítja a nemzetiségi és

az állampolgári jogaikat. A vonatkozó egyezményt 1946. február 27-én írták alá Budapesten. Ennek értelmében

Csehszlovákiából Magyarországra annyi magyar nemzetiségű lakost jelölnek ki áttelepítésre, ahány

magyarországi szlovák önként hajlandó áttelepülni Csehszlovákiába. Az egyezmény lehetővé tette, hogy a

Csehszlovák Áttelepítési Bizottság a magyarországi szlovák lakosság körében propagandát fejthessen ki az

áttelepülés érdekében.

A magyarországi szlovákság két táborra szakadt: az áttelepülni szándékozók és a maradni akarók táborára. Viták

robbantak ki a magán- és a közélet területén egyaránt. Vitáztak rokonok, barátok, ismerősök. De sokszor az

egyes családokon belül is komoly nézeteltérések támadtak, amelyek nemegyszer a generációs ellentét formáját

öltötték: az idősek többnyire, ragaszkodtak megszokott környezetükhöz, a fiatalok inkább hajlottak az

áttelepülésre. A vita átterjedt – és ezzel már politikai jelleget is öltött – az Antifasiszta Szlávok Frontjára is.

Az Antifasiszta Szlávok Frontja 1945. február 18-án jött létre Battonyán. 1946 tavaszáig két tagozata működött:

szlovák és délszláv. A szlovák tagozat elnöke Francisci Mihály békéscsabai evangélikus lelkész volt. Vajon

igaz-e, hogy a felszabadulás döntő fordulatot hozott a nemzetiségek életében Magyarországon? Igaz-e, hogy a

nemzetiségi jogok biztosítása a magyar dolgozókkal való összefogás útján érhető el – tette fel a kérdést a Front,

mintegy meg is kérdőjelezve az új, demokratikus politikát. Nemzeti alapon állva azt hirdette, hogy minden


öntudatos szlováknak, pártállásra való tekintet nélkül, soraiban van a helye, és az áttelepülésben látta a

nemzetiségi kérdés igazi megoldását. A Front támadást intézett újságjában, a Slobodában és más fórumokon

azok ellen, akik nem osztották a szervezet nézeteit.

Mi motiválta az áttelepülni szándékozók elhatározását? Az áttelepülés mellett kétségtelenül sokan döntöttek,

akik emlékeztek a Horthy-rendszer idején, vagy még korábban elszenvedett valós vagy vélt, sérelmekre. De

sokan – szociális és gazdasági szempontok mérlegelése alapján távoztak. Egy részük – akik itthon kimaradtak a

földosztásból – azt remélte, hogy Csehszlovákiában földhöz jut, mások – közöttük többnyire munkások,

tisztviselők, tudva, hogy Csehszlovákiában jobbak a gazdasági lehetőségek, magasabb az életszínvonal, abban

reménykedtek, hogy kedvezőbb életkörülmények közé kerülnek.

Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a korabeli csehszlovák közvélemény széles körében élt az a

vélemény, hogy a szlovákokat Magyarországon „változatlanul elnyomják. E tekintetben hiábavalónak

bizonyultak a kormány erőfeszítései a nemzetiségek helyzetének demokratikus szellemű rendezésére. A

lakosságcsere, a vele járó vita és sok bizonytalanság az áttelepülni, de a maradni szándékozók, életét is gyakran

megkeserítette, és megbontotta a közel kétszáz éve kialakult közösségeket. (Ilyen köznapi kérdések közé

tartoztak az áttelepüléssel járó vagyonjogi problémák, az az ellentmondás: ha valaki éttelepülés előtt

csehszlovák állampolgárnak számít, milyen magyarországi munkajogi következményekkel kell számolnia stb.)

A távozni és a maradni szándékozók közötti ellentétek oldódásának első jelei 1947 őszétől figyelhetők meg.

1947 őszén Tótkomlóson szlovák gyűlést tartottak. A gyűlés szónokai a magyar és a csehszlovák nép közötti

megbékélés szükségességét hangsúlyozták. Hirka János a maradni szándékozó szlovákok nevében kijelentette,

hogy az öntudatos magyarországi szlovákok nem szlovákul beszélő vagy szlovákajkú magyaroknak tartják

magukat, hanem szlovák nemzetiségű magyar állampolgároknak, akik tudatában vannak annak, hogy ez

nemcsak jogokkal, hanem kötelességekkel is jár. A magyarországi szlovákok mondotta Hirka János –

síkraszállnak a két nép barátságáért, s a „béke aranyhídjának úttörői” akarnak lenni. A Magyarországi

Szlovákok Demokratikus Szövetségének alakuló kongresszusa 1948 decemberében ismét hitet tett amellett,

hogy az itt élő szlovákok Magyarországot tekintik hazájuknak, de nem feledkeznek meg anyanyelvük és

kultúrájuk ápolásáról sem.

1948-ban Magyarországon és Csehszlovákiában azonos irányt vett a politikai fejlődés: mindkét országban az

egyesült munkáspártok vették kezükbe a hatalmat. Végül is a hatalomváltás vetett véget a lakosságcseréknek.

Az új csehszlovák politikát jelezte az a tény is, hogy a csehszlovákiai magyarok 3 éves hontalanság után

visszakapták állampolgárságukat. 1949-ben megalakult a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete,

magyar újságok, folyóiratok jelentek meg, megkezdődött a magyar iskolák hálózatának kiépítése. A huzavonát a

lakosságcsere körüli és a nemzetiségpolitikai vitákban 1949. április 16-án Magyarország és Csehszlovákia

barátsági és együttműködési szerződése zárta le.


1. Az erdélyi fejedelemség és Oroszország kapcsolatai

KÖZÖS DOLGAINK

SUSARIN, V. P.

Az erdélyi fejedelemség és Oroszország kapcsolatai

A magyar–orosz kapcsolatok közép- és kora újkori történetének egyik legfontosabb eseménye volt a diplomáciai

kapcsolatok helyreállítása az erdélyi fejedelemség és Oroszország között 1628–1630-ban, abban az időben,

amikor Erdély élén Bethlen Gábor állt (1613–1629), Oroszországban pedig Mihail Fjodorovics Romanov

(1613–1645) uralkodott.

Az első találkozás Konstantinápolyban zajlott le, ahová 1628 júniusában vagy júliusában, egyes források szerint

augusztus l-én érkezett meg az orosz küldöttség, Szemjon Jakovlev nemes és Pjotr Jevdokimov írnok.

Az orosz küldöttség legfontosabb célja az volt, hogy a szultán erősítse meg az 1627. december 13-án

Moszkvában – éppen a török fél kezdeményezésére, kifejezetten lengyelellenes éllel – kötött szerződést.

A követség feladata volt az is, hogy felvegye a kapcsolatot Bethlen diplomatáival és magával a fejedelemmel is.

Bethlen Gábor írja 1628. október 21-én, konstantinápolyi követéhez, Toldalagi Mihályhoz küldött

instrukcióiban: „Fel kell venni a kapcsolatot az orosz követtel.” Alább pedig utal azokra az utasításokra,

amelyeket egy titkos memorandumban csatoltak az instrukcióhoz. Ebben Bethlen kifejti: abban az esetben, ha

Lengyelország királyává választják [III. (Vasa) Zsigmond ekkor halálos beteg], akkor az „nem kevés hasznot

hoz” a szultánnak, s úgyszintén „mind muszkának, tatárnak, svecusnak, danusnak hasznokra lenne”. Bethlen

kérte követét, tudósítsa a török fél reagálásáról. Aztán így folytatja: „Az muszka császárnak is mostan ott bent

levő követe Thomas uram nevű, volt szemben Balás deákkal, jelentett neki némely titkos dolgokat, kévánna

velünk tractalni, és ura nevével végezni, kinek írtunk egy credencionális levelet, mely mellett legyen szemben

véle, nevünkkel salutálja és tudósítsa, a minemű dolgokról ott bent levő hívünkkel Balás deákkal tractalt,

minekünk értésünkre adta hűségesen, mely dolgokról mi idegenek nem vagyunk, sőt mint olyan nagy

méltóságos fejedelemnek, örömmel kívánjuk ismeretségünket, ha különben nem lehet is, csak követink és

confoederátiónk által. Bizonyos legyen ezért a követ úr, s ő általa az felséges muszka fejedelem, hogy mi

bennünk álhatatos jóakaratot talál, örömest készek leszünk vele confoederálni, s azokról tractálni az melyekről

kévánja.”

Ily módon a konstantinápolyi tartózkodás után az orosz követek helyreállították a személyes kontaktust Bethlen

Gábor képviselőivel, akiktől maga a fejedelem is információkat kapott az orosz fél kívánságáról. Ezek alapján

készült a fent idézett memorandum.

Az orosz követség konstantinápolyi működéséről tudomást szerzett a Bethlen udvarában tartózkodó svéd követ

is. Erről a svéd követnek a cári követhez írott 1628. október 23-i leveléből győződhetünk meg. Ebben az is

megemlítődik, hogy a moszkvai követnek megbízatása van a Bethlennel kötendő szövetségre: „A mi pedig a

szövetséget illeti, melynek megkötésével, mint hallja, megbízva vannak, annak teljes szívéből örvend, s

létesülését a legfőbben óhajtja.” A Moszkva által javasolt szövetség jellegéről a svéd diplomata már felismeri: a

cári politika célja szövetségest szerezni a lengyel király ellen.

Ezzel a levéllel az erdélyi fejedelem megbízta Toldalagi Mihályt a moszkvai követekkel való tárgyalások

folytatására (valószínűleg erről a levélről van szó a titkos instrukcióban).

A moszkvai követek szóbeli javaslatairól, amelyeket azok a cár utasítására tettek – erre minden bizonnyal

utaltak is a közlés alkalmával –, Bethlen megemlékszik abban a levélben is, amelyet a cárhoz írt 1629. március

1-én (ennek orosz fordítása maradt fenn) : „Azok után, hogy őfelsége követei megérkeztek a Szultáni városba a

múlt év júniusában, és beszéltek alattvalóinkkal az őfelségétől kapott utasítások értelmében okosan mindennemű

dolgokról, amelyeket mi jó szívvel és szeretettel fogadtunk, mivel az jó ok a köztünk lévő barátság és szeretet

kinyilvánítására…”

Az orosz követek is megjelentek Erdélyben. Ott-tartózkodásukról és az üzenet tartalmáról Kemény János

önéletrajzából tudunk. Az üzenetről a moszkvai külügyi hivatal (Poszolszkij prikaz) gyűjteményében, a

fejedelem követeinek későbbi, 1630. június 6–16-i fogadásáról készített beszámoló egyik része is tudósít. „A cár


– szól a nevezetes részlet – konstantinápolyi követei írtak az ő királyukhoz, Bethlen Gáborhoz …három

dologról: 1) hogy ő cári felsége nagy és hatalmas fejedelem, gazdag kincstárral bír, s ellenségei ellen 18 évi

háborút képes viselni és kitartani; 2) hogy barátság és szövetség köttessék az ő fejedelmükkel, Bethlen Gábor

királyukkal úgy, hogy közös barátjaik és közös ellenségeik legyenek; 3) hogy ő cári felsége, a nagy fejedelemné,

Eudokia Lukián leánya is barátságban és levelezésben óhajt állani Bethlen Gábor nejével, úgy, mint férjeik.”

A gyűjteményben található ezen irat tanúsága szerint is Bethlen Gábor válaszában egyetértett a szövetség

tervének gondolatával. A jegyzék ezután Bethlen válaszáról is tudósít: elfogadja a moszkvai követek által

ajánlott szövetséget.

A szóbeli értesülés már elegendőnek bizonyult Bethlen számára ahhoz, hogy előkészületeket tegyen a

követküldésre Moszkvába. Március 1-jén a moszkvai követekhez írott levelében követként a francia Rousselt és

Talleyrandt ajánlja.

Ezzel befejeződik a cár és az erdélyi fejedelem közötti párbeszéd első szakasza, amelyet a szövetségesi viszony

kérdésében folytattak. A következő szakaszt, amely az erdélyi követség konstantinápolyi és moszkvai

működéséről szólna, most nem kívánom áttekinteni. A források tanúsága szerint a kapcsolatok kezdeményezői a

cár képviselői voltak Konstantinápolyban. Ők kísérletezték ki a magyarokkal történő kapcsolatfelvétel különféle

diplomáciai formáit is.

Bethlen Gábor és a svéd követ levelei minden kétséget kizáróan bizonyítják, hogy a moszkvai követek a cár

utasításával rendelkeztek arra vonatkozóan, hogy kapcsolatba lépjenek Bethlennel és tudósítsák őt uralkodójuk

kívánságáról a „béke és barátság” megkötésére.

Ha választ keresünk arra a kérdésre, mik voltak a moszkvai elhatározás okai, amelyek arra késztették a cárt,

hogy szövetségesi kapcsolatot keressen Bethlennel, meg kell vizsgálni: milyen értesüléseik voltak a moszkvai

kormánynak a bethleni államról és magáról a fejedelemről.

Mindezt azoknak a külföldről szerzett információknak birtokában tehetjük meg, amelyeket a külügyi hivatalban

gyűjtöttek és fordítottak le annak idején.

A híradások leginkább a foglyoktól, kereskedőktől, a külföldi pravoszláv egyháziaktól érkeztek.

Legfontosabbak ezek közül az ún. szerződtetett, vagy előre e feladattal megbízott tudósítók voltak; ezt a

szerepet alapvetően a külországi kereskedők töltötték be.

Az 1620. évből fennmaradt híranyag tanúsága szerint a moszkvai kormányzat tudott Bethlen első hadjáratának

(1619. augusztus–1621. vége) hadmozdulatairól. Bizonyítja ezt, hogy a „hírek” anyaga tartalmazza az ezekre

vonatkozó értesüléseket. A Prágából érkezett egyik hír pl., amely ezen év április végén kelt, úgy említi a magyar

Bethlen Gábort, mint a cseh királlyal, a császárral és a szultánnal egyenrangú uralkodót. A február és március

folyamán Kassáról kapott tudósítások megemlítik, hogy Bethlenhez „tatár követ” érkezett, „s azt mondta a

követségben, hogy a fejedelem őfelsége engedje át őket Lengyelországba, máskülönben a tatárok itt állnak

Erdélyországban, a határon”.

A Bécsből származó márciusi tudósítás alapján arról tudunk, hogy ott voltak Bethlen Gábor követei, s arról,

hogy 14 ezer magyar érkezett a morva földre; Bethlen maga személyesen Stíriába készül „és azt akarják, hogy a

hitük szabad legyen”.

Erre a korszakra vonatkozik az a tudósítás is, hogy az „ugor” Bethlen Gábor még „Kassán áll és országos

gyűlést tart”. Március 10-én Bécsből arról írtak, hogy a császár követeket küldött Bethlen Gáborhoz. A

Breslauból novemberben érkezett hírek szerint Bethlen gondolkodik a „lengyel erők” felől.

Így elmondhatjuk, hogy Oroszországban már a 20-as évek elején úgy ismerték Bethlen Gábort, mint a magyar

állam vezetőjét, aki igen aktív szerepet játszik a Habsburg-ellenes táborban. 1621-ben a hírek ismét Bécsből

tudósítanak (március 1-jéről) a Bethlennek nyújtott szultáni segítségről: Ő (Bethlen) „igen erős lesz a török cár

segítségével” – írják. Moszkvában ismertek voltak annak a nyomtatásban megjelent röpiratnak az adatai,

amelyet Bécsben adtak ki (1622. február), s amelyben arról van szó többek között, hogy Bethlen ebben az

időben (a nikolsburgi béke megkötése [1621] után) városokkal rendelkezik az „ugor földön”, maga a fejedelem

pedig Kassán állomásozik, „ide pedig megjött a török csausz, akitől olyan hír hallatik, hogy 30 ezer török harcos

állomásozik az erdélyi földön, ahol táplálják őket”.

1626-ban, még Bethlen harmadik hadjárata előtt (1626. augusztus–december) Moszkvában tudtak róla, hogy

követe „illendően kéri” a szultán segítségét, hogy Bethlen diplomáciai kapcsolatba lépett a szász


választófejedelemmel, és hogy Nyugat-Európában olyan hírek vannak, miszerint a brandenburgi választóval is

szövetségi kapcsolat jött létre. Mindezek az erdélyi fejedelem nemzetközi kapcsolatokban játszott szerepéről

tanúskodnak.

A „hírek” arról is tudósítanak, milyen események fűződnek Bethlen Gábor „magyar király”, „erdélyi fejedelem”

harmadik hadjáratához, amikor Mansfeld megsegítésére indult, „és magával ezer marhát hajtott és a felsőmagyar

földeken haladt”. Arról is írtak, hogy Bethlen „hadifoglyokat” ejtett.

1627-ben a külügyi hivatal rendeleteiből kiolvashatjuk: tudnak róla, hogy Bethlen továbbra is támaszkodik a

szultán segítségére, s az ő utasítására készül a háborúra, valamint hogy Bethlen szövetségben áll a svéd királlyal.

A következő évben Bethlen Lengyelország elleni támadási tervéről értesülnek, amelyet a krími tatárok és a

szultán segítségével tervezett.

Visszatérve az 1628–29. évi orosz–erdélyi tárgyalássorozathoz, megállapíthatjuk: a Konstantinápolyba irányított

követeknek adott utasítások konkrét és reális elképzelésekre alapozódtak, amelyek az erdélyi fejedelemről

érkezett hírek alapján annak fontos szerepét állapították meg a Habsburg-ellenes koalícióban és a Portán. Az

orosz vezetés elhatározása, hogy közeledik az erdélyi fejedelemhez, annak elismerését is jelentette a nemzetközi

politikában.

A források tanúskodnak róla, hogyan alakult ki a kapcsolat Oroszország és az erdélyi fejedelemség között,

következésképp adatokat tartalmaznak arra vonatkozóan is, milyen jelentős periódus a magyar állam, a feudális

erdélyi fejedelemség történetében Bethlen Gábor uralkodása.

2. Képek


1. Egy békülékeny hadikiállítás. 1917. szeptember

LŐRINCZ László

Egy békülékeny hadikiállítás

1917. szeptember

„Az öreg császár-király halálát kevesen várták, noha tudták, bármikor bekövetkezhet. Mint ahogy azt sem

tudták: az öreg király koránál fogva is képtelen már arra, hogy váltson évtizedek alatt kialakított kül- és

belpolitikai vonalán. Vagyis bárki jött volna évekkel korábban is – megrázkódtatást, de életképességet is

hozhatott volna. Így a személy szerint rendkívül jó szándékú, a háborút befejezni akaró és így változásra kész

IV. Károly már későn került trónra.” (Részlet a hamarosan megjelenő, Históriánk a 20. században című

könyvünkből.)

Az I. világháború hadieseményei még a frontokra korlátozódtak, így a k. u. k. hadsereg jó pénzen árusíthatta ki a

háború borzalmait – mint múzeumi látványosságot – a hátországi érdeklődőknek. Mű-bombatölcséreket és mű-

lövészárkokat, roncsokat és dioráma-csatajeleneteket mutogattak a civileknek a birodalomszerte megrendezett

hadikiállításokon.

Ezek egyike, József főherceg 1917–18. évi margitszigeti kiállítása a közreműködők és méltatók személye,

illetve az egész rendezvény iránya és hangvétele miatt különös figyelmet érdemel.

„Ha nem figyelmeztetne rá a téma – írja a kiállításról egyik kritikusa –, bizony azt hinnék, hogy itt egy békés

kiállításon járunk, pavilonokban, amelyek értékes és izgalmas emlékeket őriznek szomszédos és távoli idegen

népekről. Szerbiai, román, ukrajnai orosz, tatár emlékek mindazokról a népekről és nemzetekről, amelyekkel oly

furcsán érintkeztünk a legutolsó esztendőkben, véresre marva és horzsolva egymást… Úgy fest ez a kiállítás,

mint a béke előszobája.”

A kiállítás első idénye 1917 szeptemberétől októberéig, második idénye 1918 májusától novemberéig tartott.

Fővédnökasszonya Zita királyné volt, kiötlője és rendezője pedig a korabeli tudósítások szerint Bartha Albert

vezérkari alezredes, későbbi hadügyminiszter. A rendezésben játszott tényleges szerepe azonban alig haladhatta

meg a királynéét és a főhercegét, hiszen a munkálatok alatt javarészt el sem hagyta a frontot.

Annyi bizonyos, hogy a kiállítással kapcsolatos valamennyi munkát – tisztek irányításával – katonák és

hadifoglyok végezték közösen, s így már az előkészületeket is az a minden ellenségeskedést nélkülöző hangulat

jellemezte, ami a nyitva tartás idejére is megmaradt. A katonák között számos, éppen hadiszolgálatot teljesítő

művész, tudós dolgozott. Így például, a mutatós, fából ácsolt kiállítási pavilonokat Medgyaszay István, a

modern magyar építészet kimagasló egyénisége tervezte. Az épületek java része egy korábbi galíciai

hadikiállítás számára készült, ezeket állították itt fel változatlan formában. Medgyaszay számos, később sikerrel

alkalmazott szerkezeti, formai megoldást ezeken a pavilonokon kísérletezett ki.

Az elhelyezett kiállítási anyag meglehetősen vegyes volt, egészében azonban valóban azt a békebeli hangulatot

sugallta, melyet a fentebb idézett cikk ismertet.

Az anyag egyik rétege – a főépületben és környékén – a dinasztikus személyi kultuszhoz kapcsolódott: szobrok,

képek az uralkodócsalád tagjairól, valamint József főherceg sapkái, fegyverei, használati tárgyai. Már itt is lehet

meglepő kiállítási tárgyakkal találkozni, így például azokkal a húsvéti tojásokkal, melyeket – a katalógus

szövege szerint – „a Fenséges úr hadtestével szemben állott orosz csapatok küldtek húsvéti ajándékul a Fenséges

Úrnak”.

Egy másik csoportot alkottak a szokványos hadikiállítási tárgyak: fegyverek, felrobbantott és helyreállított híd,

feltört postaláda, gránáttölcsér, benne vízzel; ágyúállás, fedezékrészlet, sebesültszállító kocsi; légi, földi és vízi

csatajelenetek domborműveken és diorámán. Külön pavilon mutatta be a vöröskereszt, a hadtápszolgálat és a

posta munkáját. Mindez semmivel sem volt irányzatosabb, mint egy mai szakmai jellegű hadtörténeti kiállítás.

Ám a valódi érdekességet a művészi és néprajzi gyűjtemény jelentette. A Műcsarnok nevű pavilon anyagát

berukkolt képzőművészek – egyebek között Medgyesi Ferenc, Pásztor János, Kisfaludi Stróbl Zsigmond,

Mednyánszky László és Vértes Marcell művei közül válogatták. Bár részben háborús témájúak, egyik sem

készült heroizáló propagandastílusban, sőt, több közülük szenvedő „ellenséges” hadifoglyokat és katonákat


ábrázolt. Az anyag rendezői között volt Vértes Marcell, Rónai Dénes fényképész és filmrendező (Lumière

tanítványa, egy sor közismert íróportré alkotója) és Blattner Géza, majdan világhírű bábművész.

Az első időszakban csak egy néprajzi pavilon volt látható, az ún. Tatár kioszk, melynek anyagát dr. Kunos

Ignác, ismert turkológus három nyáron át gyűjtötte oroszországi tatár hadifoglyok között. Javarészt olyan

tárgyak voltak ezek, melyeket a rabság idején készítettek tradicionális módszerekkel és stílusban. Voltak itt

szőttesek, hímzések, dobozok, apróbb használati tárgyak, hangszerek, kártyák, ördöngösen mozgatható színes

fakígyók, madarak, halak. Elkészítették házaik, templomaik modelljét is, s láthatóak voltak családi fényképeik,

háborús naplóik, tábori folyóirataik, gazdasági eszközeik is. A nézők személyesen is találkozhattak a foglyokkal

a kiállításon, ahol maguk árulták készítményeiket.

A néprajzi anyag a második kiállítási szakaszban tovább gazdagodott a szerbiai katonai főkormányzóság

kiállításával. Ennek egy része a szerb népművészetet és háziipart mutatta be: egyebek között felépítettek egy

szerb kocsmaépületet és egy halászkunyhót, teljes berendezéssel, halászbárkával, csónakkal. Szerb hadifoglyok

scsevabcsicát készítettek és árultak. Az anyag egy másik része a császári és királyi hadsereg szerbiai építő

tevékenységéről tudósított: aggastyán- és gyermekmenhelyek képei, útépítésekről szóló tudósítások sorakoztak.

Ismertették a bányászat, az egészségügy és iskolaügy helyzetét. Ennek az anyagnak is volt egy harciasabb része:

a Fekete kéz és a komitácsik tevékenységéről, mindez azonban – ebben a környezetben – meglehetősen

háttérben maradt, s nélkülözött minden gyalázkodó propagandát.

A második időszak újdonsága volt az eszperantó nyelv szerepéről szóló részleg is. Itt mindenféle füzetke volt

látható, melyek a különböző nemzetiségű katonák, valamint az orvosok és sebesültek érintkezéséhez szükséges

legfontosabb eszperantó kifejezéseket tartalmazták.

A kiállítás számos, cseppet sem harcias programmal várta a látogatókat. Területén volt színpad, vurstlipavilon,

étterem; gyakran rendeztek itt alkalmi ünnepségeket. A szabadtéren felállított ügyességi játékok közül a

legérdekesebb az volt, melyet egy Vértes-karikatúra alapján készítettek a Műcsarnokot rendező festők. Azaz: az

épületeket nem csatajelenetek díszítették. Kövér hadimilliomosokat ábrázoló bábuk sorakoztak egymás melletti

síneken, s egy-egy tekerővel mozgathatták őket a játékosok. Az nyert, akinek a bábuja előbb ért a „Börtön”

felirattal ellátott célba…

Nyilvánvaló, hogy a hadikiállítás, mint vállalkozás, szeretett volna minél jobban megfelelni a bevételt hozó

közönség igényeinek; olyan látványosságokkal szolgálni, melyek minél több nézőt csalogatnak ki a szigetre. (A

bevételt elvben a hadikárosult Erdély segélyezésére fordították volna, a pénz kezelésének és elosztásának

módjáról azonban sehol sem esik szó.) Az is természetes, hogy tendenciózus szólamokkal, piros-fehér-zöld és

sárga-fekete drapériákkal 1917-ben már nem nagyon lehetett volna közönséget csábítani. A kiállítást rendező-

építő katonák és hadifoglyok békevágya is érthető. Mégis meglepő, hogy egy világháborút kirobbantó, s azt

három éve elkeseredetten vívó ország legfelső katonai körei által rendeztetett hadikiállítás az ellenséges népek

kultúrájának, a frontbarátkozásoknak és az eszperantónak csinál propagandát, a hadivállalkozók ellen izgat,

barátságos találkozót rendez ellenséges foglyok és a civil lakosság között, díszes katalógusában pedig a

békekötést, nemzetek összeborulását és a földosztást sürgeti. Civilek és katonák hangulatán kívül bizonyára az a

IV. Károly trónra léptével (1916. november 21.) kezdődő új politika is tükröződik mindebben, mely egyre

inkább eltávolodott a harcias német vonaltól, s a minél előbbi és minél kevésbé hátrányos békekötés lehetőségét

kereste.

2. Képek

história 1987-01 · egyiptomiakat nevezik embereknek. a kép így azt fejezi ki, hogy az...

Documents