história 1980-01 · created by xmlmind xsl-fo converter. história 1980-01 minden jog fenntartva....

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1980-01

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1980-01

Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom

1. ........................................................................................................................................................ 1 1. Sztrájk III. Ramszesz korában ............................................................................................... 1 2. Képek .................................................................................................................................... 3

2. ........................................................................................................................................................ 6 1. Hogyan halt meg II. Lajos király? ......................................................................................... 6 2. Képek .................................................................................................................................... 8

3. ...................................................................................................................................................... 11 1. Európai rendezés 1815-ban ................................................................................................. 11 2. Képek .................................................................................................................................. 13

4. ...................................................................................................................................................... 16 1. Kincskeresõ parasztok ......................................................................................................... 16 2. Képek .................................................................................................................................. 18

5. ...................................................................................................................................................... 20 1. A Római Birodalom útjai .................................................................................................... 20 2. Képek .................................................................................................................................. 22

6. ...................................................................................................................................................... 26 1. A Képes Krónika története .................................................................................................. 26 2. Képek .................................................................................................................................. 28

7. ...................................................................................................................................................... 32 1. Zrínyi és a vadkan ............................................................................................................... 32 2. Képek .................................................................................................................................. 33

8. ...................................................................................................................................................... 34 1. A modern rabszolgaság gyökerei ........................................................................................ 34 2. Képek .................................................................................................................................. 36

9. ...................................................................................................................................................... 38 1. A Karády-jelenség ............................................................................................................... 38 2. Képek .................................................................................................................................. 40

10. .................................................................................................................................................... 43 1. Magyarország, 1945. Egy történész egyenruhában ............................................................. 43 2. Képek .................................................................................................................................. 44

11. .................................................................................................................................................... 47 1. A körülzárástól a felszabadulásig. Budapest, 1944. november�1945. február. Kronológia 47

12. .................................................................................................................................................... 50 1. A Nyugati pályaudvar ......................................................................................................... 50 2. Képek .................................................................................................................................. 51

13. .................................................................................................................................................... 53 1. A nagy válság ...................................................................................................................... 53 2. Képek .................................................................................................................................. 55

14. .................................................................................................................................................... 62 1. Osztriga Pannóniában .......................................................................................................... 62 2. Képek .................................................................................................................................. 62

15. .................................................................................................................................................... 64 1. A német uniópártok megalakulása ...................................................................................... 64 2. Képek .................................................................................................................................. 66

16. .................................................................................................................................................... 70 1. A német�lengyel háború és a magyar politika ................................................................... 70 2. Képek .................................................................................................................................. 71

17. .................................................................................................................................................... 73 1. A Teleki-kormány lengyel politikája .................................................................................. 73 2. Képek .................................................................................................................................. 75

18. .................................................................................................................................................... 76 1. Az 1848-as forradalom Európában ...................................................................................... 76 2. Képek .................................................................................................................................. 79

19. .................................................................................................................................................... 82 1. Emberi sors a történelemben ............................................................................................... 82

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Sztrájk III. Ramszesz korában

KÁKOSY László

„Küldjetek a fáraóhoz!”

Sztrájk III. Ramszesz korában

A Kr. e. 16. században a fáraók új temetkezőhelyet választottak maguknak. Korábban a piramis volt a

leggyakoribb királyi sírforma, a XVIII. dinasztia kezdetétől pedig hatalmas sziklasírokat képeztek ki múmiájuk

számára az akkori fővárossal, Thébával (a mai Luxor) szemben, a Nílus nyugati partján. I. Thotmesz fáraó

(1506–1494) volt az első uralkodó, aki sírhelyéül a nyugati partnak azt a nehezen megközelíthető részét

választotta ki, amely később a Királyok Völgye néven vonult be a történelmi köztudatba.

Ez a keskeny, majdnem teljesen zárt, meredek sziklafalakkal körülvett völgy kiválóan alkalmas volt arra, hogy

rejtekhelye legyen azoknak a mesés kincseknek, melyekkel az uralkodók elődeik sírját megtöltötték abban a

reményben, hogy haláluk után ők is ugyanilyen drágaságokkal felszerelve vonulhatnak be az öröklétbe. A völgy

őrzése aránylag kis létszámú rendőri, katonai erővel is könnyen megoldható volt, de a sírok bejáratát ennek

ellenére igyekeztek elrejteni, az építésben résztvevőket titoktartásra kötelezték. Kétségtelen, hogy a gizai

piramisok megépítése volt a régi egyiptomi technika csúcsteljesítménye, nem tartozott azonban a könnyű

feladatok közé ezeknek a monumentális síroknak a sziklába vájása sem. Három közülük eléri a 100 méteres

hosszúságot. A legnagyobb méretű I. Széthi király sírja, melynek teljes hosszúsága jelenleg nem ismeretes,

ugyanis a hatvanas években a régészek újabb folyosóját fedezték fel, mely koporsóteremből indul ki, de a

törmelék és a fojtó atmoszféra miatt máig sem kutatták át.

A munkástelep szervezete

A folyosók, melyeket kisebb-nagyobb termek szakítanak meg, általában lefelé haladnak. A XVIII. dinasztia

idején az alaprajz L alakban megtörik, a XIX–XX. dinasztia idején a tengely nagyjából egyenes vonalú. A sír

belső részén van a koporsó, egyes esetekben teremnagyságú helyiségben. A levezető utat számos sírban mély

függőleges aknák szakítják meg, melyek gyakorlati célokat szolgálhattak (rablók előrehaladásának

megnehezítése, esetleg a becsurgó esővíz összegyűjtése); biztos azonban, hogy az Újbirodalom második felében

vallási jelentőséget is nyertek: Szokarisz halotti istennek a barlangját jelképezték, mely felett a napisten

bárkájának el kellett haladnia.

A nagyobb sírok elkészüléséhez hosszú évekre volt szükség, a király halálának idejére készen kellett állniuk. A

nagy munkához az uralkodóknak állandóan rendelkezésre álló, szakképzett munkaerőre volt szükségük, ezért a

thébai nyugati part egy másik völgyében, nem messze a királynék temetkezőhelyétől, munkástelepet hoztak

létre. A terület mai neve Deir el-Medine, az ókorban Pa-Demi-nek (A Város) és Szet-Maát-nak (Az Igazság

helye) nevezték. A telepről származó írásos és egyéb leletanyag legnagyobb része az Amarna-kor utáni időkből

való, szervezetét, életét a XIX–XX. dinasztia idején, tehát a Kr. e. 14. század végétől a 11. század elejéig tudjuk

részleteiben tanulmányozni, biztos azonban, hogy alapítása a 16. századra esett.

Több évtizedes ásatási munka volt szükséges a telep feltárásához. Néhány éves megszakítással 1922-től 1951-ig

dolgoztak itt a francia egyiptológusok B. Bruyère vezetésével. Az ásatások során nemcsak a házak, a munkások

mindennapi használati tárgyai kerültek elő, hanem írásos dokumentumok is – papiruszok és ezerszámra

osztrakonok –‚ melyek rövid szövegeiből lassanként hatalmas mozaikként összeállt a telep életének,

szervezetének, egyes családok történetének képe. A telepet fal vette körül, a házak szorosan egymás mellé

épültek. Alapterületük kicsi, de némelyiknek pincéje és emelete is volt. Falaikat nagyrészt agyagtéglából

építették, de az alapzatnál, ajtókereteknél követ is használtak. Egyes házakban a falakat festmények díszítették.

A közösség szervezete tükröződik abban, hogy a házakat egy út két oldala mentén építették fel. A munkásokat

ugyanis feletteseik két csoportra osztották, melyek mint jobb és bal „oldal” szerepelnek az okmányokban. Az

elnevezés ősi eredetű és a hajósok szókincséből való, arra utal, hogy az evezősök a hajó két oldalán ültek.

A csoportok létszáma változó, a legfontosabb munkálatok idején általában 20–20 fő volt. IV. Ramszesz idején

viszont 120 a munkások összlétszáma. A telep teljes lakossága a családtagokkal, szolgákkal, őrökkel együtt 250

és 700 között mozoghatott. A közösség élén a két csoportvezető állt, a telepen dolgozó írnokok is alárendeltjeik

voltak. Ők tartották a kapcsolatot a felsőbb hatóságokkal, a vezírtől érkező leveleket is nekik továbbították. Az

idők folyamán gyakorlattá vált, hogy a csoportvezetői tisztség egy-egy családon belül öröklődött.

A munkások életkörülményei


Mivel az egyiptomi államgépezet működésében rendkívül nagy szerepe volt az írásbeliségnek, érthető, hogy a

telepre írnokokat is beosztottak: először kettőt, később négyet. Ezek a munka minden szakaszáról, a legapróbb

eseményekről is feljegyzéseket készítettek. Pontos listák készültek a bérekről, a reggelenként átvett

munkaeszközökről, a munkából való hiányzások okairól. Munkabérük alacsonyabb volt a csoportvezetőkénél,

de jövedelmüket kiegészíthették egyéb munkákkal, mint sírfeliratok elkészítése, levelek megírása analfabéták

számára. A két csoportvezető és egy írnok alkotta a telepet irányító testületet. A Deir el-Medine-i közösség saját

belső ügyeiben önállóan intézkedhetett, a munkások valamennyien a szabad dolgozók közé tartoztak. Életüket

nagyban megkönnyítették azok a segéderők – szintén szabadok –‚ akiket az állam a telepre küldött, hogy annak

lakóit mentesítse olyan köznapi tevékenységek alól, melyek akadályozhatták volna a sírokban végzett

munkájukat. Ők hordták a vizet, szállították az ellátmányt a telepre; de találunk közöttük favágókat,

ruhamosókat, kertészeket is.

A rabszolgák csak csekély szerepet játszottak a telep életében. Férfi rabszolgát egyáltalán nem találunk, az oda

irányított rabszolganők felett az állam rendelkezett, nem kerülhettek a telep lakóinak tulajdonába. Bizonyos

számú napot dolgoztak egy-egy családnál.

A munkások fő tevékenységének színhelye a Királyok Völgye volt. Mivel ez messze van a teleptől, addig, amíg

egy-egy síron folyt a munka, a férfiaknak a sír közelében kellett lakniuk. Minden tizedik nap lehettek együtt

családjukkal a telepen, az egyiptomiak ugyanis nem ismerték a hetet mint időegységet, hanem dekádokban

számoltak. A munkaszüneti napok számát növelték egyes istenek ünnepei is.

A hosszú folyosók, tágas helyiségek kialakítása a sziklában tervszerűséget, jó szervezést igénylő kemény munka

volt. Deir el-Medine lakosai nehéz munkájukért természetbeni juttatást kaptak éppen úgy, mint a másutt dolgozó

munkások, kézművesek. Deir el-Medine munkásai havonta általában négy zsák búzát, másfél zsák árpát kaptak.

A csoportvezető bére öt és fél zsák búza, két zsák árpa, az írnoké négy és fél zsák búza és egy zsák árpa. Ez a

két gabonaféle alkotta az alapbért, de emellett időnként hal, főzelék, ruha és testápoláshoz szükséges kenőcs is

járt nekik. Lényegesen alacsonyabb volt ennél a segédszemélyzet és a rabszolgák fizetése.

A Középbirodalom korából (Kr. e. 20. század) napi béreket ismerünk. Akkor egy kőbányába irányított expedíció

munkásai naponta tíz kenyeret és egyharmad korsó sört kaptak, szakmunkások húsz kenyeret és fél korsó sört.

Nem nagyméretű cipókról van szó, hanem az Egyiptomban ma is elterjedt kerek lepénykenyérről. A sör szerves

része volt a táplálkozásnak, a szülők a gyerekeknek is sört vittek az iskolába.

Harc a bérért

Az állam aránylag magas életszínvonalat biztosított a telep lakóinak. Voltak azonban időszakok, amikor

nehézségekkel, nyomorral, éhezéssel kellett szembenézniük. III. Ramszesz (kb. 1184–1153) uralkodásának 29.

évében a rendkívül súlyossá vált helyzet arra kényszerítette a lakosságot, hogy látványos módon,

munkabeszüntetéssel és tüntetésekkel adjon hangot elégedetlenségének. A hónapokig húzódó, fel-fellángoló

mozgalom egy-egy epizódját egy írnok szerencsénkre megörökítette naplószerű feljegyzéseiben. Nevét nem

ismerjük. A thébai nyugati parton dolgozott, a temető adminisztrációjának alkalmazottja volt. A torinói

múzeumban található úgynevezett Sztrájk-papiruszon olvashatók a napi események rövid összefoglalásai. Nem

irodalmi igénnyel, nyilvánosság számára készült beszámolók ezek, hanem hevenyészve odavetett mondatok,

melyek azonban így is érzékeltetik azoknak a hónapoknak a feszültségét, a hatóságok megdöbbenését.

„A munkáscsoportok felvonulása ezen a napon a temető öt erődjéhez, mondván: »Éhesek vagyunk! 18 nap telt

el a hónapból!« Leültek III. Thotmesz templomának hátsó részéhez.”

A béreket nem mindig a hónap elején kapták; az állam ekkor még 18 napja volt adósuk. Egész nap itt

tartózkodtak és éjszakára sem tértek vissza a telepre. Másnap újabb felvonulást tartottak, majd a hónap 13.

napjáról ezt olvassuk:

„Ramszesz templomának elérése. Alvás összevisszaságban a kapujánál. Behatolás a belsejébe.” II. Ramszesz

temploma, a Ramesszeum, egyike a terület leghatalmasabb építményeinek; a munkások először mellette

táboroztak, majd nyilván betörték a kapuját. Miután a helyzet egyre fenyegetőbbé vált, két rendőrparancsnok

kísérőkkel együtt átkelt a túlsó partra, hogy magával hozza Théba kormányzóját. Közben a Ramesszeum papjai,

hogy megóvják templomukat, tárgyalásokat kezdtek a munkásokkal.

„Hedzsnehet írnok és ennek a templomnak »istenatya« papjai (kijöttek), hogy meghallgassák szavukat. Ők így

szóltak hozzájuk: „Az éhség és a szomjúság miatt jöttünk ide. Nincs ruha, nincs kenőcs, nincs hal, nincs

zöldség. Küldjetek a fáraóhoz – élet, üdv, egészség –‚ a mi jóságos urunkhoz ezek miatt. Küldjetek ezenkívül a


vezírhez, a mi főnökünkhöz, hogy készítsenek ellátmányt részünkre! Ezen a napon kiadták részükre a tél első

hónapjainak ellátmányát.”

Az első háromnapos sztrájk és a felvonulások tehát eredménnyel jártak, a thébai hatóságok kénytelenek voltak a

jogos követeléseket kielégíteni. De ez csak a kezdet volt. A következő hónapban újrakezdődtek a tüntetések.

Ekkor – úgy látszik – átkeltek a másik partra is, hogy így még nagyobb nyilvánosságot adjanak sérelmeiknek.

Egy katonatiszt, aki kiment eléjük a város falaihoz, azt jelentette elöljáróinak, hogy a munkások két vezetője,

Kenna és Hai megtagadta társaik visszavezetését:

„Nem térünk vissza, mondd meg főnökeidnek... Bizony nem (csak) azért vonultunk fel, mert éhezünk! Nagy

mondanivalónk van! Bizony bűnöket követnek el a fáraónak ezen a helyén!“ Ez esetben nem az éhezés a fő

motívum; a munkások a nyugati part hatóságainak korruptsága miatt akartak panaszt tenni.

A helyzet azonban nem javult, és egy hónap múlva Ta vezírnek kellett állást foglalnia az ügyben. Mikor délre

érkezett, hogy a thébai istenszobrokat a király közelgő jubileumi ünnepére szállítsa, a hatóságok feltárták neki a

helyzet komolyságát. Ezek után az egyik írnoktól megkapták járandóságuk felét. A vezír nem egy nagyúr

rendreutasító, fenyegető stílusában szól a munkásokhoz, szavai sokkal inkább mentegetőzésnek hatnak.

A bért azonban a következő hónapban sem tudták kifizetni. Mikor a munkások tüntető csoportja megjelent egy

erődnél, Amonnaht írnok ezt mondta nekik: „Ne vonuljatok a kikötőhöz! Bizony adok nektek két mérő búzát

ebben az órában. Ha azonban kimentek, elítéltetlek titeket minden törvényszéknél, amelyhez fordultok!”

A válság tünete

Nem tudjuk, hogy végül is hogyan állt helyre a rend, valószínűleg fokozatosan rendezték a járandóság szabályos

kiutalását. A telep IV. Ramszesz alatti nagyarányú fejlesztése is bizonyára összefüggésben áll a munkások

erélyes fellépésével. Egyik legfeltűnőbb sajátossága ennek a megmozdulásnak a hatóságok tehetetlensége.

Mikor szorongatott helyzetbe kerültek, fizettek, tárgyaltak, ígértek. Katonai, rendőri erővel könnyen le lehetett

volna törni az ellenállást, hiszen voltaképpen nem tömegmozgalomról volt szó, de ehhez nem folyamodtak.

Ennek magyarázatát az örökkévalóságot biztosító királysírok szakrális jelentőségében találhatjuk meg.

A járandóság kimaradása az állam mély válságának egyik tünete volt. A Kr. e. 13. század végén és a 12. század

első évtizedeiben Egyiptomnak már fennmaradásáért kellett küzdenie, a tengeri népek és a líbiaiak fergeteges

támadásai csatatérré tették az északi területek egy részét. III. Ramszesz tehetséges hadvezérnek bizonyult,

győzelmei megrengetették az országot; a gazdasági helyzet azonban fokozatosan romlott, és a belpolitikai

nehézségek is egyre súlyosabb problémák elé állították az udvart.

Deir el-Medine leletei a fáraókor társadalmi viszonyainak sok kérdését tisztázták. Végleges bizonyítékot

szolgáltattak annak a régebbi felfogásnak helytelenségére, mely az egyiptomi fizikai dolgozók nagy részét

rabszolgának tekintette. Egyiptomban a rabszolgatartásnak sohasem volt döntő szerepe a termelésben. Deir el-

Medine lakosai rendelkeztek mindazokkal a jogokkal, melyek a szabad lakosságot megillették. Hangsúlyozni

kell azonban azt is, hogy kedvező helyzetüket nem általánosíthatjuk: a szabad parasztok és munkások tömegei

sokkal nehezebb körülmények között éltek. A „munkásarisztokrácia” megjelölés az ókori viszonyok kapcsán

túlságosan modernizáló, de kétségtelen, hogy a telep lakosai különleges kedvezményeket élveztek az állam

részéről. Az általános hanyatlás, korrupció azonban őket is sújtotta, szinte fizikai létüket veszélyeztette, és

Egyiptom történetében szokatlanul harcos fellépésükhöz vezetett. A Deir el-Medine-i mozgalom a

világtörténelem legrégebbi ismert sztrájkja, de nyilván korábban is voltak hasonló megmozdulások az ókori

Kelet államaiban.

2. Képek


1. Hogyan halt meg II. Lajos király?

BARTA Gábor

Hogyan halt meg II. Lajos király?

A néhai II. Lajos király mohácsi pusztulásáról már a kortársak többféle híradást ismertek, s mivel a kutatás

jobbára a csata más részletkérdéseit igyekezett tisztázni, a kétely újra és újra felmerült: vajon nem

királygyilkosság áldozata lett-e a középkori magyar állam utolsó királya?

A szemtanúk

A történetírók többsége Brodarics István szerémi püspöknek, II. Lajos kancellárjának leírását fogadja el

hitelesnek. A csatából szerencsésen megmenekült főpap így ír ura vesztéről:

„A küzdelem pontosan egy és fél óráig tartott. A mocsár is nem egy embert nyelt el mély örvényeiben, sokan azt

mondták, hogy a király is ott pusztult el. Azonban később egy meredek part hasadékában lelték meg Mohács

fölött, fél mérföldnyire a Csele nevű falu alatt. Ezen a helyen akkor a Duna áradása miatt a szokottnál

magasabban állott a víz: itt fulladt bele a vízbe lovával együtt, úgyhogy fel volt fegyverezve. Mások is vesztek

el itt, valamivel arrébb találták meg kamarásainak, Trepka Andrásnak és Aczél Istvánnak holttestét.”

Brodarics maga nem volt jelen, mikor a menekülő király kísérőivel beleveszett az ingoványba, értesüléseit

mégis pontosnak kell tekinteni, mivel elbeszélésében két szemtanú vallomásaira támaszkodott. Közülük az

egyik, Ulrich Czettrich királyi kamarás, saját szemével látta a balesetet, s arról már pár nappal a csata után,

1526. szeptember első napjaiban be is számolt a Budáról Pozsony felé menekülő Mária királynénak, majd

Brodaricsnak is.

A másik szemtanú Sárffy Ferenc győri várkapitány, akit – éppen Czettrich beszámolója alapján – a király

holttestének felkutatására küldtek. Ő levélben közölte a kancellárral, mit végzett: „Legyen róla meggyőződve

főtisztelendő uraságod, hogy mindaz, amit annak idején Czettrich a király haláláról mondott, színigazság volt.

Mert mikor ahhoz a helyhez közeledtünk, s még oda se értünk, már Czettrich ujjával mutatta meg azt a helyet.

Odasiettünk, s megláttuk egy ló tetemét a mocsárban. S mert Czettrich azt hitte, hogy a királyi felség holtteste is

ott van, nem törődve a mocsárral, beugrott az iszapba. De nem találta meg, hanem csak a királyi felség

fegyvereire akadt itt rá. Egy kicsit tovább mentünk, ...s megtaláltuk a királyi felség udvarmesterének, Trepkának

hulláját... Nem messze ettől a mocsártól végre egy friss sírdombot pillantottunk meg, s az alatt, mintegy isteni

útmutatásra, a királyi felség elhantolt holttestét találtuk meg. Odasiettünk valamennyien, s Czettrich rögtön

elkezdte a földet kezével kaparni. Mi is követtük példáját mindnyájan... Czettrich megragadta a holttest jobb

lábát, gondosan lemosta két kalapnyi vízzel, s ekkor fölfedezte azt a jegyet, mely őfelsége jobb lábán volt. Erre

hangosan felkiáltott: Ez itten a király őfelsége, ez egészen bizonyos... Nem volt a felség testének legkisebb része

sem feloszlóban, s nem volt rajta semmiféle seb, még egy tűszúrásnyi sem, csak egy egészen kicsinyke az

ajkán...”

Akármennyire meggyőzőek ezek a szavak, némi titokzatosság már belőlük is sejlik. Sárffyék hat héttel a csata

után jártak a helyszínen – hogyan maradhatott a holttest addig viszonylag épségben? Már előttük is volt ott

valaki, s eltemette a halottat: ki volt az, s miért nem hallott róla senki? Fölébredhet hát a gyanú: tudott-e, vagy

legalább is elmondott-e mindent Czettrich és Sárffy?

Másféle hírekben már ekkor sem volt hiány. Egy Mohácsról menekült bécsi zsoldos gyanúját már 1526.

szeptember 13-án újság-formában kinyomtatták és terjesztették. „De senki sem tudja, mi lett vele (t. i. a

királlyal). Azt hiszem, hogy néhány magyar megölte és elrejtette, mert a török nem találta meg.”

Majd két évtizeddel később másvalaki is írásban hagyta ránk különös nyilatkozatát. Tatai Miklós néven is

merjük, állítólag királyi káplán volt.

Másféle hírek

„Lajos királyt ... Szepesi (Szapolyai) György s vele Tomori Pál, aki bécsi érsek volt, a (csata végén) maga közé

vette. Békésen vezették a Csele mocsáron át, s elvitték Szekcső faluba, a plébános házába... Tomori Pál elment

szállására szolganépeivel, lámpásokkal. Azután pedig Szapolyai György mondta Lajos királynak: Te táncos

király, Te parázna király! Te igazságtalan király! Elvesztetted Magyarországot, s a mi atyai jogunkat Ujlaki

Lőrinc herceg összes birtokaira. (Az utalás az Ujlaki-örökségért folyt és Szapolyaiék által elvesztett pörre


vonatkozik. – B. G.) Megragadta a királyt dühösen a hajánál, s mindjárt jobb oldalába három helyen beledöfött a

háromélű cseh karddal. Hogy ezt hallotta a bécsi érsek, felkelt, s tombolva rohant csapatával Szepesi György

ellen, s ő viszont őt ölte meg. Hogy ezt meghallotta György hadnagya, mivel a nagyobb rész György-párti volt,

viszont az érseket ölték meg.”

Tatai végül azt is állítja, hogy a székesfehérvári ravatalozáskor látta a három sebet a holttesten.

Szavahihetőségét azonban – többek között – kissé beárnyékolja az a tény, hogy stílusa a megszólalásig egyezik

a Szerémiével, akinek munkájához csatolva maradt ránk „vallomása”. Sőt Szerémi a maga szövegében majdnem

szóról szóra követi a Tatai neve alatt ránk maradt szöveget. Lajos király haláláról azonban Szerémi másféle

„adattal” is szolgál. Azt állítja: ő már 1528-ban Lengyelországban hallotta egy paptól, hogy II. Lajost Szapolyai

György ölte meg. Másutt arról is ír, hogy 1540-ben egy Mohácsról menekült magyar katona is megvallotta neki:

a király gyilkosság áldozata lett.

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy Zsigmond lengyel király már 1526 őszén kétkedve fogadta Czettrich

beszámolóját. „Vajon igaz-e jelentése, vagy sem, ugyanis azt mások határozottan tagadják” – írja Mária

királynéhoz intézett egyik levelében.

Az is gyanúra adhat okot, hogy a királyné környezetében is furcsa hírek kaptak lábra, már 1526. szeptember

elején. Burgio báró, pápai követ, elküldve jelentését Rómába Czettrich beszámolójáról, siet ahhoz hozzáfűzni:

„Mégis sokan vannak, akik azt mondják, hogy a király túljutott azon a helyen, ahol mások szerint ez az eset

történt.” Röviddel később a királyné maga is, a Magyarországra küldött levelekben elhagyja férje neve mellől az

ilyenkor kötelező „néhai” jelzőt. Egy Kassának írt üzenetében például a következőket olvashatjuk: „Bölcs és

körültekintő uraim! Megértettük írásotokat, és tanúsítjuk a királyi felséghez és hozzánk való hűségteket,

amellyel e zavarok között, amelyekkel ő királyi felsége e napokban a keresztény hitért, országa és alattvalói

védelme érdekében elvállalt, viseltettek.” Vagyis élt egy olyan felfogás is, mely szerint a király nem a

csatatéren, még csak nem is a menekülés közben vesztette életét. Újabb hírt kapott volna Mária királyné?

Nem csodálhatjuk, hogy még olyan jeles és józan történetbúvár is, mint a múlt század elején élt Jászay Pál,

valóban bűnügyi regénybe illő fordulattal toldotta meg a történetet. Beszámol arról, hogy a szekcsői

(Dunaszekcső) apátságban, ahová a Szerémi–Tatai-féle történet szerint Szapolyai Györgyöt és Tomorit

eltemették, az ő idejében két csontvázat találtak...

A kutatás válaszútjai

Az idő múlásával azután a regényes homály lassan oszladozni kezdett. Gyalókay Jenő hadtörténész, a mohácsi

csata mindmáig legalaposabb elemzője a modern orvostudomány eredményei alapján állította: egy mocsárban,

hetekig nedves földben nyugvó tetem viszonylagos épségben maradhat. Tehát Czettrich és Sárffy hat héttel

későbbi útjukon valóban felismerhették a király hulláját.

Sokáig szinte észrevétlenül lapult az a – már a századfordulón kiadott – oklevél, melyet Báthori István nádor

állított ki 1527. június 24-én, s melynek – mostanában ismételten kinyomtatott – szövege a következő: „Mi,

Báthori István, Magyarország nádora... ezennel tanúsítjuk, hogy nemes mlatoviti Horváth Márton a néhai

felséges Lajos király urunk pecsétjét – amelyért a felséges Mária királyné úrnő őt küldte le a közelmúlt

napokban azokhoz a jobbágyokhoz, akik a néhai Lajos király úrnak az öltözékét a hácsi csatamezőről magukkal

vitték – jelenlétünkben hűségesen átszolgáltatta a királyné őfelségének, melyet ezután őfelsége a tanácsos urak

jelenlétében összetöretett.” Ez az oklevél kisegíti a nyomozást a másik nyitva maradt kérdés tekintetében. Ha

ugyanis baleset áldozata lett a király, s valóban az ő tetemét lelte meg Czettrich és Sárffy, ki temette el őt?

Az itt említett Horváth Márton feltehetően azonos azzal a hasonnevű székesfehérvári bíróval, akire 1526 őszén a

már említett Sárffy Ferenc a Mohácsról odavitt királyi holttestet bízta. A király holmiját elvivő „jobbágyok” –

kikről a fentebbi oklevél szót ejt, s kik Máriának az „öltözéket” vitték – viszont csakis Sárffyék előtt járhattak a

csatatéren, máskülönben a ruha és a pecsét ez utóbbi kezébe jutott volna. Vagyis: minden valószínűség szerint

ezek a „jobbágyok” temették el II. Lajost. Talán akkoriban, mikor Kanizsay Dorottya próbálkozott az áldozatok

elföldeltetésével. A királyi hullát a török nem találhatta meg, hiszen az a víz alá került. Mire azonban az úrnő

jobbágyai a helyszínre érkeztek, az áradás már visszavonult. Brodarics pedig erről a részletről – a jobbágyok

útjáról Mária királynénál – nem értesülhetett, meg sem emlékezhetett művében, hiszen az ő csataleírása már

1527 elején elhagyta a krakkói nyomdát.

A gyilkossági történet utóélete


A király vízbe fulladásáról szóló történet rejtélyei mindezzel megoldottnak tekinthetők. Hogy végképp

megbízhassunk benne, ahhoz viszont tisztázni kellene: mi van a gyilkossági történetek hátterében?

1. A gyanú egyik oka Mária királyné magatartása. Közelebbről tekintve azonban ez teljesen érthető. A királyné

népszerűtlen volt Magyarországon, jövője bizonytalanná vált a férje nélkül. A hatalomért induló küzdelemben –

jobb híján – sok felemás eszközzel is meg kellett próbálkoznia. Tudjuk, hogy a versengésben, akárcsak

ellenfele, a hamis érvelésektől, a tények elferdítésétől sem riadt vissza. (Például országgyűlési meghívóját hamis

dátummal bocsátotta ki.) Ilyen eszköznek tűnik fel a halott uralkodóval űzött misztifikáció, bűvészkedés is.

Amíg ugyanis híresztelni lehetett, hogy Lajos király él, addig asszonya is igényt tarthatott az ország

kormányzására…

Igen ám, de a szállongó hírekkel kezdődő, s Szerémi közvetítésével napjainkig is ható gyilkosság-variáció

közszájon maradt 1526. november 10-e, II. Lajos fehérvári temetése után is. Mi lehet ennek az oka?

Mária királyné testvére, Habsburg Ferdinánd osztrák főherceg 1526 szeptemberétől versenyben állt a magyar

trónért Szapolyai Jánossal. E versengés során mindketten éltek a hangulatkeltés eszközeivel. A bécsi udvar

eközben kürtölte világgá, hogy Szapolyai János már régen lepaktált a törökkel; hogy ő a felelős Magyarország

minden 1526 előtti kudarcáért, s hogy szándékosan késett el a mohácsi ütközetből. 1526 decemberében, a saját

királyválasztó országgyűlésének küldött nyilatkozatában Ferdinánd a következőket állította ellenfeléről: nem

ismeretlen előttünk, hogy minden magyarországi egyenetlenségnek és veszedelemnek gyermekkora óta ő (azaz

Szapolyai) volt okozója... Azt sem szükséges nektek előadni, miért hagyta el a vajda (a legutóbbi háborúban)

fejedelmét és hazáját, jó messziről, mintegy leshelyről szemlélvén az ütközet kimenetelét...

Függetlenül immáron attól: hogyan ítéljük meg Szapolyai magatartását a mohácsi ütközettel és személy szerint

II. Lajos uralkodóval kapcsolatban, tény, hogy a mohácsi csatavesztés utáni hatalmi harcokban az ellenfél

számára jó érv volt hangoztatni Szapolyai János valós vagy nem valós felelősségét Magyarország romlásáért. És

itt érkezünk a gyilkosság-legenda egyik főszereplőjéhez, Szapolyai Györgyhöz, aki állítólag a királyba döfte

cseh kardját, és aki János testvére volt. Vagyis Ferdinánd és Mária környezetének érdeke volt a Szapolyaiakról

minél több „rosszat” terjeszteni, akár a királygyilkosság vádját is. Adataink mutatják, hogy ezt meg is tették: a

német zsoldos gyilkosságról szóló visszaemlékezését Bécsben nyomtatták ki, s a Tatai elbeszélését használó

Szerémi is itt írja művét. Éppen az 1540-es években, amikor a Habsburgok újból és még mindig harcban álltak a

Szapolyai-dinasztiával.

2. Közel sem jelenti mindez, hogy a gyilkosság-legendát eleve valamiféle Habsburg-érdekből találták volna ki.

A kor telve van rémhírekkel, s a királyok halálához különösen gyakran fűződnek tarka, gyorsan kelt

gondolatfűzések, legendák. Az emberek mindig is szerették a titokzatost, a rejtélyest. II. Lajos erőszakos

halálának sok évszázadig kísértő története is ebben lelheti forrását, melyet azután a politikai érdek felhasznált és

– mint látjuk – sokáig frissen is tartott. Nem az első és nem az utolsó hasonló eset a történetírás történetében.

2. Képek


1. Európai rendezés 1815-ban

KOSÁRY Domokos

Európai rendezés 1815-ben

Napóleon uralma az oroszországi vereséget alig másfél évvel élte túl. Botcsinálta szövetségesei, előbb

Poroszország, majd Ausztria, sietve összefogtak ellene Oroszországgal, Angliával. A szövetséges hadak 1814.

március 30-án bevonultak Párizsba. Napóleon április 6-án lemondott, majd Elba szigetén kapott nyugalmas

otthont. A francia trónra XVIII. Lajos személyében visszakerült a Bourbon-dinasztia. Európa napóleoni rendje

összeomlott. Helyébe valami újat kellett létrehozni.

A 20. század emberét meglepheti, hogy a legyőzött Franciaország milyen gyors és viszonylag milyen kedvező

békét kapott. Az 1814. május 30-i, első párizsi béke értelmében megőrizte 1792-i határait, visszakapta

gyarmatai nagy részét, sőt még jóvátételt sem kellett fizetnie a hosszú, véres háborúk, a sok hódítás után. A

szövetségesek vezetői óvakodtak attól, hogy bosszúállással, az oly váratlan erőkifejtésekre képes ország

megnyomorításával nehezítsék a Bourbon-restauráció helyzetét.

A bécsi kongresszusnak így 1814. október és 1815. június között tulajdonképpen már nem a békével, hanem a

napóleoni birodalom Franciaországon kívüli hagyatékának elosztásával kellett foglalkoznia. Mint titkára,

Friedrich v. Gentz, Metternich bizalmasa írta: a szép szólamok mögött igazi célja az volt, hogy „a vesztestől

elvett zsákmányon a győztesek megosztozzanak”.

A bécsi kongresszus

Uralkodók, diplomaták, különféle delegációk, kísérőik, nagyvilági nők és kalandorok tódultak a nemrég még

válságok közt vergődő Habsburg-monarchia fővárosába, amely most egy időre a nemzetközi politika központja

lett. A rendőrkopók persze fáradhatatlanul szaglásztak mindenfelé, a papírkosarakba is belenéztek. I. Ferenc, a

császár és király, bár nem szerette a nagy társaságot, kénytelen volt a Hofburgban vendégül látni a

legelőkelőbbeket: a cárt, négy királyt, egy királynét, két trónörököst, három nagyhercegnőt, három uralkodó

herceget és mindezek népes kíséretét. Naponta 40 asztalt kellett teríteni és 1400 lovat készenlétben tartani. A

nagy mulatság a bécsi udvarnak összesen mintegy 30 millió forintjába került akkor, midőn Magyarország egész

évi hadiadója nem haladta meg az 5,2 milliót. S még külön kellene szólnunk a többi fontosabb látogatóról,

valamint a bécsi arisztokrácia, benne magyar főnemes családok, Zichyek, Esterházyak és mások palotáiban

rendezett, fényes estélyekről. A magyar mágnások – tegyük hozzá – díszes öltözetben, de inkább csak néma

szerepben pompáztak a kongresszus főrangú statisztái közt. A polgári átalakulás időszakának eljövendő vezetői

ekkor még ifjú kezdők, ha nem gyermekek. Széchenyi, aki majd a liberális reformot kezdeményezi, mint a bajor

király kísérői közé beosztott, ifjú – huszonhárom éves – császári huszárkapitány örökíti meg korai

naplójegyzeteiben benyomásait a színes forgatagról. Látja Sándor cárt, amint hozzáértően osztályozza a magyar

nőket, hogy melyik az „angyali”, az „ördögi”, vagy éppen a „kokett” szépség. De mit sem tud a kulisszák

mögötti küzdelmekről, döntésekről.

Az udvari rendezőbizottság legfőbb irányítása alatt egymást követték a bálok, estélyek, bankettek, koncertek,

olykor Beethoven személyes vezényletével, a színházi előadások és a szórakozás más válfajai. Mégsem kell

egészen szó szerint vennünk azt az egykorú mondást, amely szerint a kongresszus táncolt, de nem haladt, és

amelyet az öreg Ligne herceg hagyott az utókorra, mielőtt, nyolcvanéves korában, egy szerelmi légyotton

megfázva elbúcsúzott a földi léttől. A népes, léhűtő vendégsereg figyelmét le kellett kötni valamivel, hogy a

nagyhatalmak képviselői, egymás között, zavartalanabbul dönthessenek a jövő felől.

A hatalmak vetélkedése

A négy győztes hatalom, Anglia, Ausztria, Oroszország és Poroszország eleinte egyedül, saját kisebb

szövetségeseit, így Spanyolországot, Portugáliát, Svédországot is kizárva akart mindenről dönteni. Ha a dolog

mégsem egészen így alakult, az főleg belső ellentéteiknek volt köszönhető, amelyeket kihasználva

Talleyrandnak sikerült a legyőzött Franciaország képviselőjeként a nagyok közé bejutnia.

Anglia, amelyet Bécsben a hidegen konzervatív Castlereagh képviselt, mindenekelőtt tengeri fölényét és

kereskedelmi érdekeit akarta biztosítani. Ezért sietett pozícióit megszilárdítani a Földközi-tengeren, Málta

megszerzésével, valamint északon, ahol nagy része volt abban, hogy Dánia sürgősen kényszerült Norvégiáról a

svédek javára lemondani. Ezért szorította rá az általa visszaültetett spanyol kormányt egy olyan szerződés

aláírására, már Bécs előtt, amely megnyitotta előtte Spanyol Amerika piacát. Franciaországot, a hagyományos


versenytársat, amely az imént lezajlott háborúban oly nagy erőfeszítéssel próbálta őt Európa piacáról kizárni,

természetesen továbbra is féken akarta tartani. Egyrészt gátak emelésével a francia határokon. Ilyen lett

délkeleten a szárd–piemonti olasz királyság, keleten a semleges Svájc, északon pedig az új Németalföld,

kibővítve Belgiummal, mely utóbbiért a Habsburgoknak Itáliában kellett kárpótlást kapniuk. Még nagyobb

szerepet szánt azonban Anglia, a másik oldalon, a hatalmi egyensúly elvének. Ennek értelmében ugyanis

Európát úgy kell a nagyhatalmak közt felosztani, hogy azok egymást nagyjából ellensúlyozni tudják, és hogy

egyikük se legyen képes a többit maga alá gyűrve egy újabb napóleoni típusú egyeduralmat kiépíteni.

Anglia tehát Európa közepét, a német hatalmakat, Ausztriát és Poroszországot igyekezett megerősíteni, az egyik

oldalon Franciaország ellensúlyaként, ha az ismét felütné fejét, de Oroszország ellensúlyaként is a másik

oldalon, hiszen az, Napóleon visszaverésével, a kontinensen szerzett pozícióval, Európának kétségkívül

legnagyobb szárazföldi hatalmává emelkedett.

Oroszországot a kongresszuson tulajdonképpen maga I. Sándor cár képviselte, hiszen az ő minden szeszélyesség

ellenére is céltudatos, erőteljes egyénisége mögött háttérbe szorult Nesselrode külügyminiszter és a többi

tanácsadó. A cár ismert volt a török birodalom ellen irányuló terveiről. Ekkor azonban mindenekelőtt a három

részre osztott Lengyelországot akarta saját uralma alatt egyesíteni, miután Napóleon által felállított Varsói

Nagyhercegség napja leáldozott. Csapatai máris a helyszínen voltak. A porosz király, a tétova III. Frigyes

Vilmos pedig, aki 1806-os veresége óta amúgy is, joggal, utolsónak érezte magát a nagyok sorában, belement

ebbe az elképzelésbe, azzal együtt, hogy Poroszországot az így „elvesztett” területekért Szászországgal

kárpótolják.

Ez a terv azonban így Ausztria és Anglia ellenállásába ütközött.

Ausztriát, házigazdaként, Metternich kancellár képviselte. E Rajna vidéki német főnemes drezdai, berlini, majd

párizsi diplomáciai posztok után nemrég vette át a Habsburg-monarchia külpolitikájának irányítását, amelyet

azután évtizedeken át, egészen 1848 forradalmáig tartott kezében. A 18. századi Európa régi rendjének híveként

a „klasszikus” diplomácia arisztokratikus és racionalista hagyományain nevelkedett.

Metternich szerint a Habsburg-monarchia érdekei megegyeztek az angol érdekekkel a hatalmi egyensúly

elvének alkalmazásában, vagyis abban, hogy Európa közepét, mindenekelőtt Ausztriát kell egyrészt

Franciaországgal és másrészt, főleg, Oroszországgal szemben megerősíteni. Ellenezte hát a cár lengyel terveit,

de azt sem kevésbé, hogy a régi rivális: Poroszország Szászország megszerzésével túl nagyra nőjön.

Az ellentét a két hatalmi tömb között rövidesen szinte háborús feszültségig fokozódott. Talleyrand javaslatára

Anglia, Ausztria és Franciaország egymással 1815. január 3-án titkos katonai szövetséget kötött. A cár, ha erről

nem is tudott, felismerte, hogy az ellentábor megszilárdult. Így hajlandó volt kompromisszumot elfogadni.

Metternichék hozzájárultak ahhoz, hogy a cár Lengyelországot, ha nem is teljesen, de nagyobb részében saját

uralma alatt fogja össze. Ahhoz is, hogy Poroszország némi lengyel terület megtartása mellett Szászországból és

Vesztfáliában, a Rajna vidékén kapjon kárpótlásul kisebb részeket. Franciaország viszont vesztes félből

szövetségessé emelkedett.

A Száz Nap és következményei

Ezt a helyzetet borította fel Napóleon, midőn 1815 márciusában Dél- Franciaországban partra szállt, és

rövidesen visszafoglalta trónját.

E fordulat első és legfőbb következménye az volt, hogy a már kettészakadt koalíció egysége helyreállt. A négy

nagyhatalom – Franciaországot ismét félretolva – sietett közös álláspontját szerződésileg megújítani. A

szövetséges haderők újra mozgásba jöttek és Waterloonál 1815. június 18-án végleg legyőzték Napóleont, aki

most már a távoli Szent Ilona szigetén, száműzöttként, őrizet alatt fejezte be életét. A közjáték így csak száz

napig tartott.

Másik következménye az volt, hogy Ausztriának sikerült itáliai pozícióit tovább erősítenie. Lombardiát, Milánót

már előbb visszaszerezte. Most Nápolyból is elűzte a rosszul helyezkedő, Napóleon-rokon Murat királyt, és

helyébe ültette saját hívét, IV. Ferdinándot. Toszkána, Modena élére osztrák főhercegek kerültek. A Habsburg-

ház döntő befolyásra tett szert a széttagolt Itáliában.

A harmadik, nem kisebb következménye s száz napnak az volt, hogy a kongresszus gépezete gyorsabb

mozgásba lendült. A különböző bizottságok sorra bevégezték munkájukat. Végleges formát kapott, a már

kialakult módokon, a lengyel és szász, a dán, a németalföldi, az Itáliai, és végül a német kérdés, a történelmi

távlatból nézve legsúlyosabb.


A rég elavult és 1806-ban felszámolt német–római császárságot a régi rend hívei sem tartották már

visszaállíthatónak. De egy nemzetibb jellegű, egységesebb, erősebb német államszervezetet sem óhajtottak

helyette létrehozni. A különböző német középállamok, mint Bajorország vagy Württemberg, ragaszkodtak

külön szuverenitásukhoz. Metternich pedig a konzervatív társadalmi és politikai „stabilitást” és a Habsburg-ház

befolyását a német széttagoltság fenntartása, a kisebb egységek laza összekapcsolása útján tartotta leginkább

biztosíthatónak. S ebben más hatalmak is támogatták, főleg a németek szomszédai. A kongresszus 1815. június

8-i döntése értelmében tehát a német töredékállamok száma tovább csökkent ugyan, de a megmaradt 5

királyság, 28 hercegség és 4 szabad város, vagyis Ausztriával együtt 38 szuverén egység mindössze egy olyan

„örökös konföderációt”, szövetséget, Bundot alkotott, amelynek közös szerve a különböző államok

megbízottjaiból álló frankfurti diéta volt, Ausztria elnökletével.

Végül pedig, miután az első párizsi békét a vihar elsodorta, a négy hatalom a kongresszus befejezése után, 1815.

november 20-án Franciaországgal egy újabb, második békét kötött. Ez már szigorúbb volt a korábbinál, bár a

szenvedélyessé vált német, porosz bosszúvágy most sem talált meg hallgatásra. Franciaországot valamivel

kedvezőtlenebb határokkal látták el, tartósabb idegen megszállás alá helyezték és 700 milliós jóvátétel fizetésére

kötelezték.

Az új nemzetközi rendszer

Az új nemzetközi rendszer alapjait az 1815. november 20-i négyhatalmi szerződés rakta le. Ennek segítségével

Anglia, Oroszország, Ausztria, Poroszország, majd a később közéjük felvett Franciaország alapjában véve

ellenőrző szerepet kapott az európai politikában. A szerződés VI. cikkelye szerint a hatalmak képviselői

„meghatározott időközökben” találkozókat rendeznek, hogy tanácskozzanak „közös érdekeikről”, meg „a

nemzetek nyugalma, prosperitása és Európa békéje” érdekében alkalmazandó rendszabályokról. A szervezett

nemzetközi politikai együttműködés gondolata kétségkívül újszerű volt és magában véve hasznos is; de a jelen

esetben főleg azt jelezte, hogy a forradalomtól való közös félelem közös védekezésre késztette az érdekelt

hatalmakat. Az egy ideig egymást követő európai kongresszusok (1818, 1820/21, 1822), valamint a fegyveres

intervenciók Itáliában és Spanyolországban egyértelműen ezt mutatták. Főleg Metternich Ausztriája érezte

szükségét az ilyen kollektív nemzetközi támogatásnak, hiszen a német és olasz területek ellenőrzésével, a

különböző nemzeti mozgalmak eltorlaszolásával különösen nagy tehertételt vállalt magára. A két polgári állam,

Anglia, majd Franciaország persze egy idő múlva lerázta magáról a nyomasztó kötöttséget. A három keleti,

feudális hatalom azonban, amely egymásnak egyszerre volt riválisa, ellenfele és segítőtársa is, tovább folytatta

azt a haladásellenes politikát, amelyet jó ideig „szentszövetséginek” volt szokás nevezni. A „Szent Szövetség”

persze, tudjuk, szerződésben nem szerepelt, hanem csak egy olyan, 1815. szeptember 28-án kelt, fellengzős

felhívásban, amelyben a cár, mint kezdeményező, meg az osztrák és porosz uralkodó fejtette ki véleményét a

vallás szent elveiről és a testvéri összefogásról a politikában. Ez azonban persze mit sem változtat magán a

retrográd politikán.

Az, hogy 1815 nemzetközi rendszere e súlyos tehertételek ellenére viszonylag tartósnak bizonyult és csak fokról

fokra alakult át, végső fokon a közép és kelet-európai polgári-nemzeti fejlődés egyenlőtlen, lassú voltából

érthető. Alapjában véve ugyanis a hatalmi egyensúly sakkmesterei számára is ez tette lehetővé, hogy a régi

rendet korszerűsített formában helyreállítsák. Ezt az államrendszert nem az veszélyeztette leginkább, ha egy

saját, önálló, nemzeti államkereten belül győz a polgári forradalom, mint Franciaországban 1830-ban és 1848-

ban. A fő veszély ott jelentkezett, ahol a meglevő államalakulatok határaikkal keresztezték a kibontakozó

polgári-nemzeti mozgalmakat. Vagy úgy, hogy részekre szabdalták őket s ezzel gátolták egységüket. Vagy

pedig úgy, hogy egy nagyobb, közös keretben, másokkal együtt, külső vezetésnek rendelték alá. E két tünet,

tudjuk, főleg a Habsburg-monarchiát jellemezte. A legsúlyosabb problémát azonban itt sem a Duna-vidéki,

kisebb népek képviselték. A restauráció nemzetközi államrendszerének fő válságzónáját Németország és Itália

alkotta. 1815-ben a német és az olasz nemzeti mozgalmak is jóval gyengébbek voltak még, mint utóbb

önmagukról feltételezték. De azután ezek a mindinkább erősödő és – főleg a német esetében – nagy potenciális

erőt magukban rejtő nemzeti mozgalmak váltak az európai politika legtöbb átalakítást követelő problémáivá.

1815 nemzetközi egyensúlyi rendszere végül is részben az olasz, majd főként a német egység létrejöttével borult

fel teljesen a 19. század második felében.

2. Képek


1. Kincskeresõ parasztok

VÖRÖS Antal

Kincskereső parasztok

A néprajztudomány igen részletes és sokoldalú leírásokat adott annak a paraszti világnak a tájanként változó

szokásairól és művészetéről, melyet az előző cikkünkben ismertettünk. A népművészet aprólékos és szakszerű

bemutatása mellett azonban úgyszólván semmit sem tudott mondani azokról a gazdasági és társadalmi

viszonyokról és arról a paraszti életmódról és mentalitásról, amelyek talaján mindez kibontakozhatott. Így

minden szakszerűsége mellett a kései romantika jegyeit viselő népművészet hátteréül akarva vagy akaratlanul is

egy idealizált, romantikus paraszti világot festett.

Az eladósodás veszélyei

Pedig valójában addig ismeretlen veszélyekkel és buktatókkal teli időszak volt a parasztság számára az 1848-as

felszabadulást követő három vagy négy évtized. A veszélyek forrása abból fakadt, hogy a parasztság a

megváltozott gazdasági és társadalmi körülmények közepette is a feudalizmus századaiban kialakított életmódja

és szemlélete szerint élt tovább, és sokan csak későn vették észre, hogy a szabad tulajdonhoz a könnyű

elveszítés szabadsága is hozzátartozott. A mezőgazdasági konjunktúra nemcsak kedvező gabonaárakat és

keresletet teremtett, hanem a hagyományos gazdálkodás és életmód mellett a bukás lehetőségeit is növelte. A

nyomásos gazdálkodásnak – midőn a rosszul művelt talaj termőerejét elsősorban pihentetéssel igyekeztek

fenntartani – természetes velejárója volt a hozamok szélsőséges ingadozása. A terméseredmények inkább az

időjárásnak, mintsem a paraszt termelőmunkájának voltak a függvényei. Ha bőséges volt az égi áldás, a

vetőmag ötszöröse és hatszorosa is megtermett, ha viszont korai fagy vagy májustól aratásig tartó aszály húzta

keresztül a termelők számításait, még a kétszeresét sem igen takarították be. Az árak pedig követték a hozamok

szeszélyes ingadozásait.

Mindez nem volt új és szokatlan jelenség a parasztság életében, de 1848 előtt, midőn a parasztság – a kedvező

piaci fekvésű tájaktól eltekintve – értékesítési gondokkal küzdött, nem okozott különösebb problémát. A helyzet

kényszere folytán maradtak tartalékok a bő termésű évekből, és aki nagyon megszorult, új fejében kölcsönt is

könnyen szerzett egyik vagy másik szomszédjától. A konjunktúra e téren teremtett fordulatot. Mindenki eladta

fölöslegét, hogy a korábban annyira nélkülözött pénzhez jusson és kifizethesse megnövekedett pénzbeli adóját

és kielégítse ugyancsak fokozódó igényeit. A pénznek szinte részegítő hatása lett, és csak kevesen gondoltak

arra, hogy szűk esztendő is jöhet.

Bármennyire is furcsán hangzik ma, e korszak parasztsága nem igen ismerte a takarékosság, az előrelátó

beosztás fogalmát. Táncsics egy 1858-ban a nép számára írott munkájában nem győzte korholni a „maga sorsú

paraszt gazdákat” a „cifra hiábavalóságokra” történő költekezés, a divat utáni kapkodás miatt, mit a

tönkremenetel egyik okának tekintett. Szerencsétlenség, természeti csapás – fejtegette – mindenkit érhet, amikor

a bajba jutott kölcsönre szorul. Mégis úgy látta, hogy „az emberek többségére nem szerencsétlenség, hanem

gondatlanság, könnyelműség miatt jőnek oly nyomasztó helyzetbe, hogy hitelben kell egyet mást venniök: igaz,

egyébiránt, hogy a gondatlanság maga elég szerencsétlenség. Sok ember, mikor valamije bőven van, nem

gondolja meg, hogy több a nap mint a kolbász, hanem míg benne tart, van dínom dánom, s hegyen völgyön

lakodalom”. A Magyarországon járt bajor közgazdásznak szintén feltűnt a takarékosság hiánya, és ezt két

történelmi okkal magyarázta: egyrészt a parasztságnak hosszú időn át nem volt módja beruházásra, ezért

kialakult a könnyelmű költekezés szokása, másrészt a terményeknek nem volt piaca és csak úgy váltak haszonra,

ha termelői elfogyasztották. A konjunktúra ugyan piacot teremtett és a beruházás akadályai is elhárultak, de „a

megszokottság ingere” erősebb annál, hogy „a takarékosság ösztönét érvényre hagyná jutni”.

Az uzsora, és ami mögötte van

Ebben az összefüggésben válnak érthetővé a korabeli sajtóban az egyre gyakoribb panaszok a parasztság között

terjedő uzsora és eladósodás miatt. A nyílt vagy burkolt antiszemitizmustól sem mentes tudósítások főként a

falusi zsidó kereskedők állítólagos uzsoráskodása miatt panaszkodnak. A Gazdasági Lapok somogyi levelezője

például 1854 tavaszán a nép hanyag gazdálkodása miatt kesergett, majd megjegyezte, hogy falvakat tudna

felsorolni, ahol a felszabadult jobbágyok egyhatoda a zsidó kocsmárosok adósa.

A kérdés történeti irodalma a kor általános tőkeszegénységével és a falusi hitelviszonyok fejletlenségével

magyarázta az uzsora elterjedését. Mindezt kiegészítette azzal az ugyancsak vitathatatlan megállapítással, hogy

a falusi uzsorások nemcsak a zsidóság soraiból, hanem a társadalom más rétegeiből is szép számmal


verbuválódtak, legfeljebb a zsidóság, foglalkozásánál fogva, nagyobb arányt képviselt. Mi mindezek mellett a

probléma gyökereit az előbb vázolt mélyebb társadalmi összefüggésekben keressük, és azt is kétségbe vonjuk,

hogy ténylegesen uzsora volt mindaz, amit egy tradicionális, a feudalizmus századaiban kialakult mentalitás

képviselői a megváltozott viszonyok között annak neveztek.

1848 előtt a parasztság körében elő forduló „hitelügyletek” leggyakoribb formája a terménykölcsön volt. A

terménykölcsön visszafizetésének formáját évszázados gyakorlat, szokásjog szabályozta. Ezek ugyan

kimerítették a modern értelemben vett uzsora fogalmát, de mivel más értékrend közepette alakultak ki, a

szereplőkben fel sem merült, hogy uzsorának tekintsék. Gabonakölcsönnél például általános gyakorlat volt,

hogy a tavasszal kölcsönvett egy mérő gabonáért aratás után egy mérő egy fertályt adtak vissza. E látszólag

magas kamatot az aratás utáni gabona nagy nedvességtartalmával indokolták. Így kölcsönöztek a kor filantróp

intézményei a takarékmagtárak is, hivatkozva még a szárítási és kezelési költségek nagyságára.

A konjunktúrától ösztönözve gyorsan kialakult és az egész országot behálózta az a kereskedelmi szervezet,

amely a legtávolabbi falvakban is megteremtette az értékesítés lehetőségét a tradicionális gazdálkodású és

mentalitású paraszti termelőket összekapcsolta az európai tőkés piaccal. A nemzetközi terménykereskedelemben

kialakult szokásjogot pedig az 1853-ban létesített és a tőzsde funkcióját betöltő pesti Gabonacsarnok, illetve

1864-től áru- és értéktőzsde szabályai honosították meg. A vidéki gabonaforgalom legnagyobb részét a falusi

zsidó kereskedők bonyolították le, akiknek már 1848 előtt is – a földszerzés és iparűzés lehetőségeiből kizárva –

a falvak áruellátásában (kocsmabérlők, szatócsok, vándorkereskedők) oroszlánrészük volt. E réteg figyelme az

1850-es években a gabonaértékesítés felé fordult. Megtakarított tőkéikkel vágtak bele a fokozódó termelés

értékesítésének a szeszélyes áringadozások miatt nem kis kockázatába.

A kincskeresők

A megváltozott körülmények között a beosztani nem tudó, a jövővel nem számoló parasztok egy-egy rossz

termésű évet követő télen vagy tavaszon nem igen fordulhattak az egyik vagy másik szomszédhoz, hanem

rendszerint csak a kereskedőtől kaphattak kölcsönt új fejében. A falusi kereskedők ismerték a parasztság

körében szokásos kölcsönzési formákat és maguk is alkalmazták. De a kereskedő már függött a fejlett tőkés piac

törvényeitől, árhullámzásaitól és nem maradhatott meg a primitív terménycsere időszakában kialakult

szokásoknál. Előfordult ugyanis, hogy tavasszal, midőn a megszorultak, egy vagy két mérőt kölcsönkértek, 6

forint volt egy mérő búza ára, az aratás utáni visszafizetés idejére pedig felére esett. A kereskedők tehát a

szokásos természetbeni kamat mellett visszafizetéskor a két ár közötti különbséget is kérték. Ez volt az a

kölcsönzési forma, melyet a hagyományos mentalitású közvélemény uzsorának minősített és amiért a polgári

társadalom üzleti életének közvéleményeihez alkalmazkodó kereskedőket elmarasztalta és e

terménykölcsönöket a tőkehiány miatt kétségtelenül meglévő uzsorával azonosította.

A feudális kötöttségek alól történt felszabadulás, a megváltozott viszonyok azonban nemcsak a könnyű

eladósodás lehetőségét teremtették meg, hanem a gyors felemelkedését is. „Mert végül is minden attól függ –

írta 1858-ban Táncsics – meg fogja-e maga a gazda a dolog végét? szorgalommal lát-e hozzá? nem bízza-e

csupán cselédeire a munkát? tud-e takarékoskodni? nem hányja-e ki pénzét hiábavalóságokra, divatra? Szóval,

aki úgy tesz, mint a józan okosság súgja, gazdászatában okvetlenül boldogulnia kell.” Táncsics úgy látta, hogy a

polgári erények, az addiginál nagyobb szorgalom, gondosabb beosztás és racionálisabb gazdálkodás mellett

nemcsak elkerülhetők azok a szakadékok, amelyeket az 1848-at követő évek teremtettek, hanem a felemelkedés

útja is nyitva áll. Valóban, ezekben az évtizedekben új parasztfamíliák emelkedtek fel a régi egésztelkesek

mellé, vagy azok helyére, s nem egyszer eladósodott nemesi birtokok és porták kerültek e feltörő családok

kezébe. De a birtokok gazdáit már nem a kényelmes munkaritmus jellemezte, hanem a látástól vakulásig tartó

kemény munka az árak ingadozására történő spekuláció és a fogakhoz vert garas, azaz a parasztság körében még

új, korai polgári mentalitás. Korait kell mondani, mert a parasztság zöme a maga hagyományos életmódja és

mentalitása mellett értetlenül nézte e felemelkedéseket és szinte mindenütt megszületett a magyarázat: kincset

találtak. Talán nem is volt olyan, ebben az időben összeizzadt nagy parasztbirtok, amely mögött ne lenne ott a

kincstalálás legendája.

E néphit is a feudalizmus korának öröksége. A jobbágysorból tehetséggel és rátermettséggel kitörő és magasabb

rendi státuszba emelkedő parasztok köré a kincstalálás vagy rablás legendáját tűzték. Gondoljunk Miroslav

Krležának a Glembay családról szóló regényére, ahol a felemelkedés elindítója, a muraközi jobbágyból előkelő

csáktornyai polgárrá lett Franz Glembay egy ékszerkereskedő állítólagos meggyilkolásával teremtette elő a

felfelé ívelés induló tőkéjét. Az 1799-ben született Táncsics Mihály önéletrajzában mondja el telkes jobbágy

apjáról, hogy midőn látta gazdaságának hanyatlását, kincskereséssel akarta sorsát jobbra fordítani. Valószínű,

hogy a feudalizmus bomlásának időszakában egyre többen akartak ezen az úton boldogulni. A reformkor írói,

Fáy, Kölcsey, Vörösmarty már komoly társadalmi problémának tekintették a kincskeresés babonás hiedelmét,


mivel nemcsak a jobbágyság, hanem az elszegényedett nemesség soraiból is sokan – munka helyett – elásott

kincsek után kutatva próbáltak felemelkedni. Vörösmarty a „Kincskeresők” c. drámájában ítéli el e társadalmi

mentalitást.

A parasztság az 1848 utáni időkre is átörökítette a kincstalálás legengáját a hetediknek született gyerekek köré

szőtt mitikus kincslátó tehetséggel és a látás gyakran szertartásszerű eljárásaival. A korabeli sajtó tudósításai

szerint az 1850-es évek végétől a parasztság körében szinte országszerte fokozódik a kincskeresési láz.

Felerősödésének több oka is volt. Az új területek feltörése és a mélyebb szántás, valamint a vasútépítési

munkálatok sok régészeti emléket, köztük arany, ezüst ékszeréket, pénzeket hoztak felszínre. Részint ez, részint

a szociális mobilitás meggyorsulása, az új famíliák feltörése teremtette meg a táptalaját a legenda

megerősödésének. Akik aztán az új körülmények között nehezen boldogultak, vagy a bukás felé tartottak, azok

kincskereséssel igyekeztek sorsukon változtatni. Elszaporodtak a „látók” és „nézők”, akiknek tehetségük volt a

földben rejtőző kincsek megtalálására.

Csökken a láz

Az 1860-as években a régészek egyre-másra panaszkodtak, hogy az országban pusztító „halom ásási” és „dúlási

kedv” miatt a régészeti emlékek egész sora megy tönkre. A kiegyezés után törvényjavaslatot is készítettek a

„dúlók” megbüntetésére. Bármilyen titokban dolgoztak ugyanis a kincskeresők, az esetek zöme, ha utólag is, de

kitudódott. A kincsásók pálmáját bizonyára a Somogy megyei Patosfa vitte el, ahol a kiegyezés évében – az

egyik újság tudósítása szerint – 50 hiszékeny ember ásott nagy igyekezettel és kereste a boldogulásukat

megalapozó kincseket.

A néprajztudomány a kincskeresés esetében is szakszerű leírásokat adott a kincslátás hiedelmeiről, de a jelenség

mögött meghúzódó társadalmi problémákat nem vette észre. Csupán az írók figyeltek fel a kérdés ilyen

összefüggéseire. A kincskeresés láza az l880-as évek végére az ország fejlettebb vidékein visszaesett. A

kincskeresők csalódásai, a parasztság általános műveltségének emelkedése és a racionálisabb gazdálkodásra

egyre nagyobb számban áttérők példája eloszlatták a paraszti boldogulásnak ezeket az illúzióit, egy idejét múlt

életforma krízisének korcs kinövéseit.

A kincskeresés ugyanúgy nem oldotta meg a parasztság anyagi gondjait, mint a betyárvilág idején ugyancsak

gyakran emlegetett orgazdaság. A felszínen maradás vagy a felemelkedés útja nem lehetett más, mint szakítás a

múltból hozott életmóddal és szemlélettel, az ésszerűbb gazdálkodásra történő áttérés és a korábbinál

keményebb munka. Mindezt az 1870-es évek végén már nemcsak a józan belátás, hanem a gabonakonjunktúra

hanyatlása is megkövetelte.

2. Képek


1. A Római Birodalom útjai

FIGYELŐ

MARÓTI Egon

A Római Birodalom útjai

A közelmúltban jelent meg Ürögdi György könyve, a „Hogyan utaztak a régi rómaiak?” Alábbi cikkünk ennek

témájához kapcsolódik.

„Minden út Rómába vezet” – mondja a közismert szállóige. Ez a ma általában már képletesen, átvitt értelemben

használt megállapítás arra a tényre is utal, hogy az egész Appennini-félszigetet, az ókori Itáliát átfogó

úthálózatnak Róma volt a központja, a félsziget – és idővel az egész birodalom – minden tájáról, minden

irányból megközelíthető volt a város a közutak (viae publicae) valamelyikén. Különben a történeti fejlődésnek

jobban megfelelne egy olyan megfogalmazás, hagy minden út Rómából indul ki. Tudniillik a nagyszabású

útépítkezés Róma lassú terjeszkedésével párhuzamosan, fokozatosan haladt előre a félsziget teljes

meghódításáig. A Rómából sugarasan szétfutó, illetve a tőlük távol eső fontosabb településeket egymással

összekötő útszakaszok építésére csak ezt követően került sor. Ez a tevékenység azonban sok évszázadon át, a

császárkor végéig folyamatosan tartott, s az Itálián kívüli hódítások nyomán az egész birodalomra kiterjedt;

összességében idővel elérte a 150 ezer kilométert, s ebből magát Itáliát több tízezer kilométernyi közút szelte át.

Elmondhatjuk, hogy a rómaiak építő, szervező és civilizációteremtő tevékenysége során – a vízvezetékek,

fürdők és csatornák létrehozása mellett – közúti hálózatuk kiépítése volt a legjelentősebb teljesítmény.

A kezdetek persze szerények voltak. A korai utak rövid, döngölt – esetleg murvával felszórt – földutak voltak.

Nevüket vagy arról a településről nyerték, amelyet Rómával összekötöttek, mint pl. a Nomentumba vezető via

Nomentana, vagy pedig rendeltetésük, funkciójuk volt a névadás alapja, mint pl. a tengerparti sólepárló

telepekhez vezető via Salaria esetében, amelyen a táplálkozáshoz nélkülözhetetlen sót szállították a városba.

A közúti hálózat nagy, gondosan kivitelezett útvonalai építtetőjük, az építésüket kezdeményező állami

tisztségviselő (magistratus) nevét viselték. – Ilyen volt mindenekelőtt a via Appia, amelynek első szakaszát még

Kr. e. 321-ben, az első samnis háború idején kezdte el építtetni a kor neves politikusa, Appius Claudius Caecus.

Az út idővel átszelte az egész félszigetet, s Campania központján, Capuán, a Pyrrhos elleni háborúk során

nevezetessé vált Beneventumon (ma Benevento) és a jelentős görög gyarmatvároson, Tarentumon (Taranto) út

Brundisiumba (Brindisi), a Balkán-félszigetre induló hajók kikötővárosába vezetett.

Az útépítés céljai

A Kr. e. 2. század végén épült meg a via Appiából Capuánál dél-kelet felé elágazó via Popilia, amely Nuceria

(Nocera), Atinum, Muranum (Murano) és Consentia (Cosenza) érintésével a Szicíliával átellenben fekvő

Rhegium (Reggio di Calabria) kikötővárosba vezetett. Később Traianus császár (98–117) építtette meg a

Beneventumnál elágazó és Canusium (Canossa) érintésével Apuliát átszelő via Traiana-t, amely Barinumnál

(Bari) érte el az Adriai-tengert. Fontos útvonal volt a Rómából északnyugat felé induló, a Tyrrhen-tenger

partjának vonulatát követő via Aurelia, amely Etrurián és Ligurián át egészen Gallia Narbonensis tartományába

vezetett. Észak felé a via Flaminia volt a legjelentősebb összekötő út az Adria felé. Ennek folytatásaként épült

északnyugati irányban a via Aemilia, amely Ariminiumnál (Rimini) elkanyarodott a tengerparttól, s a szárazföld

belsején át vezetett a Po-síkságra Bononia (Bologna) Mutina (Modena) és Placentia (Piacenza) érintésével.

Szerteágazó viták forrása volt ennek a nagyszabású útépítésnek a célja. Egyes kutatók a katonai, mások a

gazdasági meggondolásokat hangsúlyozták; voltak, akik egyeztető álláspontot foglaltak el, megint mások

korszakonként más és más indítékokat feltételeztek. Az az elgondolás látszik a legelfogadhatóbbnak, amely

szerint a római úthálózat katonai és politikai meggondolásoknak köszönheti létrejöttét, gazdasági

szempontoknak állandó meghosszabbítását és tökéletesítését. Az útépítés ugyanis az árucserét és a gazdasági

élet mozgását általában jelentősen előmozdította. A kérdésben való állásfoglalás elválaszthatatlan az egyes utak

létrejötte datálásának kérdésétől, s általában az útépítés intézményesítésének felfogásától.

A hagyományos álláspont az volt, hogy a köztársaságkori útépítés két nagy szakaszra oszlik, amelyeket a

második pun háború vége (Kr. e. 201) határol el egymástól. Azt megelőzően a censorok, azt követően pedig a

consulok hatáskörébe tartozott a közutak építésének intézése. Sajátságos körülmény azonban; hogy bár igen

nagy számban kerültek elő nagyméretű, a távolsági adatok mellett az építtető nevével is ellátott köztársaságkori


mérföldkövek, ezek közül egyetlen egy sem tünteti fel azt, hogy az illető útépítője censor lett volna. Figyelemre

méltó körülmény az is, hogy a közutakkal foglalkozó egyetlen jogászi tudósításunk, Ulpianus fejtegetése sem

tud censori utakról, Itália területén csak consuli, a tartományokban pedig – a helytartók által épített – praetori

utakról beszél. Alaptalan tehát a különböző római nemzetségek nevét viselő itáliai közutak megépítését egy-egy

4–3. századai censor személyéhez kapcsolni; ezek általában az illető nemzetség egy-egy későbbi consuli

méltóságot viselt leszármazottjának emlékét örökítették meg. (Kivétel a via Appia, amelyet, mint láttuk,

névadója censor korában kezdett építeni; kivétel annyiban is, hogy az út a politikus előnevét, személynevét

[praenornen] viseli.)

Hogyan épültek?

A rómaiak közútjaik egyes szakaszait a terepviszonyoktól függetlenül lehetőleg minél egyenesebb vonalban

igyekeztek vezetni a következő célállomásig. Ez magától értetődően tetemes külön munkát okozott: dombokat

kellett elegyengetni, mélyen fekvő, nem egyszer mocsaras területeket feltölteni, hidakat építeni, alagutat fúrni

stb. Maguk az utak több rétegből álltak. (L. az ábrát.) Az utak ágyát legalább 1 m mélyre ásták meg, ám ha a

talajviszonyok úgy kívánták, e feltöltés meghaladta a 3 métert is. Az út alapját (pavimentum = az ábrán: 1.)

homok és mész keveréke alkotta; erre került egy agyaggal vagy „cementtel” (caementum = kőzúzalékkal kevert

mészhabarcs) megkötött darabos kőréteg (statumen = 2.); efölött helyezkedett el a rudus (= 3.), egy összesajtolt

kavics- és mészréteg; ezután következett a legerősebb réteg, az ún. nucleus (= 4.), amely föld, homok, tégla és

mész összesajtolt keverékéből állt; az egészet legfelül nagyméretű, egymás mellé illesztett kőlapokkal borították

be, amelyek hézagait ledöngölt kavics törmelékkel, murvával egyengették el: ez volt az út felszíne, háta

(sutnmum dorsum = 5.). Az így megépített út neve via strata (szó szerint letakart, beborított, burkolt út) volt;

ebből származik az olasz strada, a német Strasse, az angol street és a mi sztráda szavunk is. Az úttest különben

enyhén domború volt, hogy az esővíz lefolyhasson róla a kétoldalt húzódó, gondosan karbantartott vízlevezető

árkokba. Az utak szélessége általában 4–7 méter között ingadozott, de mindig legalább olyan széles volt, hogy

két ellentétes irányban haladó kocsi elférhessen egymás mellett.

Látnivaló tehát, hogy az ilyen jó minőségű utak megépítése óriási mennyiségű munkaerőt és nyersanyagot

igényelt. Tudjuk, hogy az utak építéséből és karbantartásából derekasan kivette részét a római hadsereg, s

hozzájárultak a környék birtokosai is, akiknek feltétlenül hasznuk volt az úthálózat – a viae publicae és a

bekötőutak – megépítéséből, hiszen ez növelte földjeik értékét, megkönnyítette mezőgazdasági termékeik gyors

értékesítését. Még fogadókat is érdemes volt építeniük ez utak szélén, hiszen itt pl. a saját termésű boraikat is

kimérhették. Mindezek ellenére nyilvánvaló, hogy az útépítés terhe, költségei zömében az államkincstárat

terhelték, mégpedig nem is csekély mértékben. Az útépítés költségeit tovább növelték a nagyméretű, olykor

több mint 2 m magas mérföldkövek (miliarii, miliaria), amelyek, mint említettük, feltüntették az építtető nevét s

a Rómától mért, ill. a következő településig hátralevő távolságot (lásd a képet). Ennek mértékegysége volt a

közel másfél méteres kettős lépésnek, a passusnak az ezerszerese (milia passus), ami tehát kb. másfél

kilométernek (pontosan 1479 m) felelt meg. Mai napig fennmaradt e távolságmérés emléke a mérföldben,

amelynek angol neve miles, németül Melle stb.

Fontos támpont az itáliai úthálózat kialakulásának datálásához az utak építésmódja, minősége mellett az ezek

alapján kikövetkeztethető építési költség.

Mikor kezdődött?

Sajátos módon nincsenek egykorú adataink arra vonatkozóan, hogy mibe került egy meghatározott új útszakasz

megépítése. Annyit azonban tudunk, hogy Hadrianus császár korában (117–136) egy római mérföldnyi út

felújítása csaknem százezer sestertiusba került. Egy hasonló méretű új útszakasz megépítése nyilvánvalóan

ennek sokszorosát igényelte, tehát már a félszigetet átfogó úthálózat első fontosabb vonalainak megépítésekor is

sokmilliós kiadással kell számolnunk. Kérdés, mikor került a római állam olyan helyzetbe, hogy ekkora

összegeket tudott ilyen célokra fordítani. Ne felejtsük el ugyanis, hogy az ókori pénz értékét a pénzérmék

effektív nemesfém- (általában ezüst-) tartalma határozta meg kiadásukhoz tehát jelentős nemesfémkészletre volt

szükség. Márpedig Itália területén nem voltak számottevő ezüstbányák. Róma számára tehát a szükséges

nemesfém egyenletes beszerzése, illetve a megfelelő készletek felhalmozása mindaddig nem volt lehetséges,

amíg az államkincstár nem jutott stabil nemesfémforrásokhoz akár a meghódított területek városaira,

lakosságára kivetett rendszeres adóbevételek, akár bő hozamú bányák révén. Ez a kívánalom csak a második

pun háború során, ill. azt követően valósult meg, amikor kiszorították a punokat az Ibériai-félszigetről, a

bennszülöttekkel vívott szakadatlan harcok közepette megszerezték maguknak a terület gazdag arany-, ezüst- és

rézbányáit.


Nagyobb szabású útépítkezések Itália területén tehát csak a második pun háború után kezdődhettek. Ez a

tevékenység különösen Kr. e. 190 után élénkült meg, azt követően, hogy a rómaiak keleti hadjárataik során

megismerkedtek pl. a Seleukida birodalom kitűnő, úgynevezett királyi útjaival, amelyek katonai jelentőségét

nyomban felismerték.

A császárkorban aztán tovább folytatódott az itáliai és a tartományi utak kiépítése, s ezek átszelték a birodalmat

Britanniától Szíriáig, Hispaniától Illyricumig: gyakorlatilag a Földközi-tenger egész medencéjének partvidékét.

A katonai felvonulás, a kereskedelmi szállítás mellett a birodalom terjeszkedéséve külön jelentőségre tett szert a

hivatalos állami postaszolgálat (cursus publicus) létrehozása. A főútvonalak mentén meghatározott távolságokra

postaállomásokat (stationes) építettek, ahol a császári futárok megpihenhettek, lovat válthattak. Ilyen módon a

birodalmat fenyegető „barbár” mozgolódások híre a határvidékekről is gyorsan eljuthatott Rómába, a megfelelő

császári parancsok pedig ugyancsak gyorsan megérkezhettek a birodalom legtávolabbi területeire.

Ezeknek az utaknak maradványait az egykori római birodalom számos területén feltárták. Egyes útszakaszok – a

burkolat felújításával – ma is használhatók!

2. Képek


1. A Képes Krónika története

KRISTÓ Gyula

A Képes Krónika története

Az újévi képes naptárak között kétségtelenül annak volt legnagyobb a sikere, amelyet a 14. századból származó

Képes Krónika iniciálénak képeiből állított össze a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata.

A könyveknek is megvan a maguk sorsa. A régi latin mondás kétszeresen áll arra a kódexre, amelyet

Budapesten az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára őriz; s amelyet Képes Krónikának hívunk. A kódex és

a benne található szöveg története szempontjából egyaránt döntő fontosságú az a mondat, amellyel a Képes

Krónika kezdődik: „Az Úr ezerháromszázötvennyolcadik évében, ugyanazon mi Urunk mennybemenetele

nyolcadában, kedden kezdtem el ezt a krónikát a magyarok régi és legújabb tetteiről, eredetükről és

növekedésükről, diadalaikról és bátorságukról; egybeszedegettem azt többféle régi krónikákból, kiírtam onnan

ami igaz, és mindenképpen megcáfoltam, ami hamisság.” Vagyis a szerző 1358. május 15-én látott hozzá annak

a krónikaszövegnek a megalkotásához, amelyet, egyebek mellett, e kódex is tartalmaz. E szöveg a magyarok

történetét a biblikus eredeztetéstől a magyarokkal azonosnak tekintett hunok történetén, a magyarok legrégebbi

és Árpád-kori históriáján át a 14. század 30-as éveiig kíséri végig.

A szövegőrző kódex

Régóta ismert, hogy a Képes Krónika kódexe nem az 1358 májusában elkezdett, ún. 14. századi

krónikakompozíció eredeti kézirata, hanem annak „csak” káprázatos szépségű illusztrációkkal bőven ellátott

másolata. Kezdőszavaiból annyi látszik bizonyosnak, hogy a szöveg 1358-ban nyerte el ma ismert formáját, s

csak ezt követően készülhetett el a díszes másolat, a Képes Krónika gondos tervezésű, művészi kivitelezésű

kódexe.

A krónika szerzője az a Márk lehetett, akit családi birtoka, a Veszprém megyei Kált után Kálti Márkként

ismerünk. Életére 1336-tól éppen 1358-ig vannak adataink. Egyházi pályán működött; előbb Károly Róbert

király feleségét, Erzsébet királynét szolgálta, majd Károly fiát, I. Lajos királyt. 1352. évi adat szerint a királyi

kápolna őre volt, aki e tisztségéből adódóan használhatta a királyi levéltárban őrzött anyagokat is.

A szerző maga sem titkolja, hogy krónikája szövegét „többféle régi krónikákból” szedegette össze, az tehát a mi

felfogásunk szerint sem saját szellemi alkotása. Például a magyar honfoglalók hét kapitányáról szólva „némely

kódexek”-re, a békési Vata és fia, Janus kapcsán pedig „a magyarok tetteiről szóló régi könyvek”-re hivatkozik.

Ugyanakkor viszont Kálti, középkori szokás szerint, nem tartotta szükségesnek, hogy forrásait pontosabban

megjelölje, sőt, szövege nem különül el szerzők szerint sem. Így aztán a kutatás csak a Képes Krónika és a más,

ránk maradt magyar krónikák aprólékos összevetésével tudja kimutatni az előbbi valódi forrásait, azokat a

különböző korokban keletkezett részeket, amelyekből a krónika összeállott.

A 13. századi előzmények

A visszafelé történő nyomozást megkönnyíti az a körülmény, hogy önálló formában ránk maradt Kézai Simon

1282–1285 között készült krónikája. A Kézai-krónika, valamint a 14. századi krónikakompozíció (a Képes

Krónika) közti szöveg bizonyossá tették, hogy az utóbbi számos ponton éppen Kézai szövegét hasznosította.

Még ha Kézai különböző külföldi forrásokból, továbbá önállóan szedegette is össze anyagát, a szorosan vett

magyar történeti események elmondásában maga is korábbi krónikás minta után indult. A Lél- (kürt) mondáról

szólva a „krónikák könyvei”-t említi, amelyek már szintén megemlékeztek e mondáról. Hogy eme, a

kalandozások korára utaló, becses mondaanyag magyar krónikákban csak a 13. században került lejegyzésre, azt

viszont Anonymus bizonyítja, aki 1210 táján írott gesztájában megemlíti ugyan Botond és a kalandozó

magyarok bizánci vitézkedéseit, de részletezésétől eltekint, „mivel ezt a históriaíróknak egyetlen könyvében

sem találtam, hanem csupán a parasztok hamis meséiből hallottam”. Vagyis: a Lél- (kürt) és a Botond-monda

valamikor 1210 és 1282 között került lejegyzésre.

A kutatás ilyen és hasonló nyomok alapján derítette ki, hogy Anonymus és Kézai között egy további

krónikaíróval kell számolnunk, aki V. István korában (1270–1272) dolgozott. Ennek szerzőjét, Ákos mestert is

ismerjük. Róla 1235/1240–1272 között vannak adataink. Főúri család sarja volt. IV. Béla király öccsével,

Kálmán herceggel együtt nevelkedett. Egyházi pályán tevékenykedett, előbb Pesten volt plébános, majd

székesfehérvári őrkanonokként a királyi kincstárat őrizte, végül haláláig, óbudai prépostként működött. Tagja

volt a királyi kápolnának, egy ideig IV. Béla feleségének, Mária királynénak a kancelláriáját vezette.


Sokkal kevesebb biztosat tudunk az Ákos mester előtti krónikaírásról. Amikor az 1230-as években a

magyarországi domonkosok figyelme a keleten maradt magyarok felé fordult, azok lakhelye és a hozzájuk

vezető út felől magyarországi történeti műveket kezdtek vallatni. Egy kortárs domonkos szerzetes két ilyenről

emlékezik meg: az egyiket a magyarok gesztájának, a másikat pedig a régiek írásának nevezi. Tudjuk, hogy az

1210 táján a magyar honfoglalásról önálló történeti művet író Anonymus szintén használt magyarországi írott

forrásokat, azokat, amelyekben éppen nem akadt rá a kalandozók mondájának nyomára. Mivel Kálti Márk nem

ismerte és használta Anonymust, az Ákos mester 1272 körüli krónikaírásától visszafelé számított egy évszázad

fehér folt a Képes Krónika szövegtörténetében. Lehet, hogy az 1172–1272 közti száz évben – Anonymus

kivételével – egyetlen krónikaíró tevékenységével sem számolhatunk. (Ezt látszik erősíteni, hogy a Képes

Krónika szövegében éppen ennek a száz évnek a kidolgozása a leginkább elnagyolt.) De az sem kizárt, hogy

ugyanebben az időben több, kisebb jelentőségű krónikás is rajta hagyta keze nyomát a több átíráson, másoláson

átment krónikás hagyományanyagon.

A 11. századi ősgeszta

Alig kevesebb a kérdőjel az 1112-t megelőző évszázad krónikaírásában is. Hogy a Kálmán király öccsétől,

Álmos hercegtől származó királyok – I Béla, II. Géza és III. István (1131–1172) – sorából egy vagy akár több

uralkodó alatt is készült krónika, az elsősorban tartalmi okokból bizonyos. A jelentős királyaink közé számító

Kálmánról ugyanis a krónikás szöveghagyomány rendkívül elmarasztaló képet rajzolt: „Kálmán idejében sok

rossz történt. Testalkatára nézve hitvány volt, de ravasz és tanulékony, borzas, szőrös, vaksi, púpos, sánta volt és

selypített”. Uralkodásának krónikabéli megörökítései valóságos vádirat Kálmán ellen: nem engedte át a

kereszteseket az országon, sőt sereget küldött ellenük; Oroszországban oly nagy vereséget szenvedett, amilyet a

magyarok történetük folyamán ritkán; második feleségét házasságtörés bűnén kapta; végül pedig megvakíttatta

öccsét, Álmost és annak kicsiny fiát, Bélát. Mindebből kétségtelen, hogy a megvakított Álmostól eredő királyok

láttatták ilyen sötétnek Kálmán országlását, eredendően azért, mert erős kézzel számolt le a hatalom

megszerzésén mesterkedő öccsével, a későbbi magyar királyok ősapjával.

Évtizedek óta vitán felül áll, hogy az Álmos hercegtől származó királyok érdekében készült egy vagy több

krónika nem a legkorábbi a 14. századi krónikakompozícióba foglalt „betétek” közt. E legkorábbi krónikáról, az

úgy nevezett ősgesztáról sikerült bizonyítani, hogy szerény terjedelmű és kvalitású munka volt, amely mindent

szigorúan egyházias felfogás alapján tárgyalt. Emiatt ítélte el a pogány magyarokat, ezért eredeztette őket Noé

megátkozott fiától, ezért mutatta be ősi lakóhelyüket kietlen pusztaságként. Az ősgeszta keletkezési idejéül I.

András (1046–1060) és Kálmán (1095–1116) között szinte minden magyar király kora számításba jöhet.

A 14. századi krónikakompozíció – és így a Képes Krónika – szövegtörténete tehát 250–300 évet fog át. A 11.

század második felétől kezdve 1358-ig fél tucatnál több, különböző korban élt szerző – szándéktalanul kollektív

– munkája eredményeképpen állt össze a magyarok krónikája. A középkori krónikások egyszerre bővítették és

kurtították a rájuk hagyományozódott anyagot. A nekik, koruknak (vagy inkább körüknek), uralkodójuknak nem

tetsző, korszerűtlenné, túlhaladottá vált részeket elhagyták, a régi eseményeket „újszerűen” értelmezték, az új

idők történéseit saját ízlésüknek megfelelően mondták el. Éppen ez az állandóan folyó, ideológiai és politikai

szempontoknak alárendelt krónikaszerkesztési, szövegátrendezési munkálat adja magyarázatát annak, hogy a 14.

századi krónikakompozíció ma ismert szövegvariánsaiba a különböző korokban készült alkotások nem

„betétként”, más szövegektől jól elkülönülő módon illeszkedtek be, hanem mintegy feloldódtak az idegen

szövegekben, hogy azok aztán megint szinte észrevétlenül illeszkedjenek újabb idegen szövegekhez.

Amikor Kálti Márk „többféle régi krónikákból” egybeszedegette a magyarok történetére vonatkozó anyagot, az

enyészettől mentette meg a kallódó, szétszórt szövegeket. Az általa készített eredeti kézirat is elveszett,

krónikakompozíciójának szövege azonban különböző időpontokban készült másolatokban megőrződött. E

másolatok sorában a legbecsesebb a Képes Krónika kódexe, amelyet illusztrációi, miniatúrái a korabeli európai

képzőművészet élvonalába is emelnek.

A krónika képanyaga

A kutatás kiderítette, hogy Anjou királyainkat egy festő-család három generációja szolgálta. A nagyapa, Hertul,

talán Nápolyból behívott olasz mester volt, s Károly Róbertnek dolgozott. Az apa, Miklós, Lajos király

szolgálatában állott. Ő 1373-ban már halott, míg fia, Miklós, ugyanekkor még kiskorú, viszont 1385-ben már

nem élt. Számosan a család második nemzedékébe tartozó Miklósban látják a Képes Krónika festőjét, s

felteszik, hogy az 1360-as évek elején kezdte el a festést, vagy esetleg, az írással szorosan együtt, azaz az 1350-

es évek végén.


Ezzel szemben azok, akik kormeghatározó szerepet tulajdonítanak a Képes Krónika díszes címoldalán a

szövegkezdő „A” iniciáléjába rajzolt miniatúrának, a festés datálásában más nézetet vallanak. E képen ugyanis

Lajos király és felesége, Erzsébet, Alexandriai Szent Katalin előtt térdepel és imádkozik. Szent Katalin a királyi

házaspár Katalin nevű leányának volt védőszentje, aki viszont 1370-ben született. Eszerint a Képes Krónika

képanyaga nem keletkezhetett 1370 előtt, és 1376 (Katalin halála) után. Ezt a keltezést két további mozzanat is

valószínűsíti. Az egyik: kiderült, hogy a Képes Krónikának mintegy „testvére” egy, az oxfordi Bibliotheca

Bodleianában őrzött kódex; ugyanis a két kódex festője kétséget kizáróan azonos. Márpedig az eredetileg

Magyarországon készült oxfordi kódexet a címlapján látható lengyel címer 1370–1382 közé datálja, amikor I.

Lajos egyszerre volt magyar és lengyel király. A másik: a 14. századi krónikakompazíció egyik szövegvariánsát

őrző, 1462-ből való Teleki-kódex kolofonja a következő becses felvilágosítást adja: „Ezt a krónikát Tamás N.-i

pap kezdte el, és én, ...Endrefalvi Antal fejeztem be. A Szentpétervásárára való szováti plébános, Benedek Úr

számára írtuk le az Úr 1462. évében a despota krónikájáról, amelyet a felséges fejedelem, Franciaország királya

adott fényes ajándékként a despota úrnak”. Valószínű, hogy az a krónika, amely az 1462. évi másolat, a Teleki-

kódex mintájául szolgált, a már szépen díszített Képes Krónika volt.

Eszerint a nagy értékű kódex Franciaországba került, ahonnan VII. Károly francia király (1422–1461)

adományaként jutott a „despota”, azaz Brankovics György szerb fejedelem (1427–1456) tulajdonába. Vajon

mikor és hogyan került a Képes Krónika Franciaországba? Az a feltevés, amely kormeghatározó funkciót

tulajdonít Alexandriai Szent Katalin szerepeltetésének, természetes magyarázattal szolgál erre. Az 1370-ben

született Katalin az 1374-es szerződés szerint az akkori francia király másodszülött fiának, Lajos orléans-i

hercegnek a jegyese lett. Vagyis Szent Katalin a kis menyasszony védőszentjeként került rá annak a Képes

Krónikának a címoldalára, amely Katalin eljegyzési ajándékként 1374–1376 között el is juthatott

Franciaországba.

A krónika utóélete

A Képes Krónika kódexének további történetében is sok a bizonytalanság. Mutatnak nyomok arra, hogy a kódex

1419-ben is Magyarországon volt. Abból a körülményből, hogy magyar vonatkozású török glosszák olvashatók

benne, a kutatás arra a következtetésre jutott, hogy a 15. század vége és a 17. század eleje között a kódex egy

törökül igen jól tudó magyar ember tulajdonában volt. Utóbb Bécsbe került; mindenesetre Sebastian Tengnagel

az udvari könyvtár kéziratairól 1608–1636 között összeállított katalógusában már említi azt. Hosszú

évszázadokon keresztül Bécsben őrizték, innen ered az elvétve még ma is használatos (régebben általánosabban

elterjedt) Bécsi Képes Krónika elnevezés. Nemzeti kultúránk és történelmünk e felbecsülhetetlenül becses

emléke az 1932. évi velencei egyezmény keretében került vissza Magyarországra. 1964-ben napvilágot látott

remekbe szabott hasonmás kiadása, s ezzel széles körben megnyílt a kutatás lehetősége. Mert kutatnivaló még

temérdek van. Számos fehér folt tátong a krónika szövegtörténetén és a kódex históriáján, amelynek eltüntetése

jövendő történeti, irodalomtörténeti, művészettörténeti, könyvtörténeti stb. kutatások feladata.

2. Képek


1. Zrínyi és a vadkan

BENDA Kálmán

Zrínyi és a vadkan

Rónai Mihály András „Pákozd után” címmel szenvedélyes hangú cikket írt a Népszabadság 1979. szeptember

30-i számában. Mondanivalójának lényege az, hogy irtsuk ki történetírásunkból azokat a szemléleti

maradványokat, amelyek nem a magunk belső nemzeti fejlődése, hanem az egykori bécsi udvar és a birodalmi

politika szempontjából ítélik meg múltunk jelenségeit. A történész csak hálás lehet a nemzeti önismeret

tisztaságáért síkra szálló írónak, ha a múltban maradt szemléleti torzulásokra felhívja a figyelmet. Melyek ezek a

szemléleti torzulások? Idézem a cikket: „Tanultunk Zrínyiről, Teleki Lászlóról, Széchenyiről. Bevágtuk a

csáktornyai vadkan regéjét, a pesti és a döblingi öngyilkosságot: oly alaposan, hogy még tanítjuk is pedig amit

tanultunk, nem más, mint amit minderről annak idején a hivatalos verzió, a császár hatóságé közölt.” Ezek

volnának hát nemzeti szemléletünk torzulásai? Nem politikai irányzatok, kimagasló személyek működésének

megítélése körül van a baj, pusztán haláluk körülményeinek tisztázásával? Múltunk helyes vagy helytelen

megítélése attól függ, hogy az említettek (meg az utóbbi időben nemzeti hőssé előléptetett István nádor)

haláláról hogyan vélekedünk? És ha nem azt valljuk, hogy valamennyiőjüket Bécs gyilkoltatta meg,

történetírásunk a császári sárga-fekete ideálok hirdetőjévé válik?

Elgondolkoztató ez a szemlélet (megvolt a polgári korban, s tovább él a marxizmus világában is), amely

makacsul behunyja a szemét a tények előtt, s ki nem mondva is azt sugallja, hogy diadalmasan szárnyaló

fejlődésünket mindannyiszor a Habsburg orgyilkosok gáncsolták el. Jól ismerjük ennek a szemléletnek

kardinális pontjait. Rónai Mihály András név szerint csak Zrínyit, Teleki Lászlót, Széchenyit és István nádort

említi az orgyilkosok áldozatai közül, de hozzáteszi, hogy nevük csak kiragadott példa, erre a sorsra jutott

mindenki, akitől a magyar nemzeti erők összefogását lehetett várni. Nyilván Hunyadi Mátyásra gondol, akit

felesége, Beatrix mérgezett fügével ölt volna meg, beletaszítva ezzel az országot a mohácsi katasztrófához

vezető útba és a Habsburg járomba: továbbá Bocskai Istvánra, akit szintén Habsburg-bérenc lassan ölő mérge

tett volna el az útból győzelmes szabadságharca csúcsán, amikor már szinte fölébe magasodott a bécsi

császárnak s új irányba fordíthatta volna a magyar fejlődést. Az, hogy nagyjaink közül egyesek életben

maradtak, mint a név szerint említett Kossuth Lajos, csak a véletlennek, az orgyilkosok ügyetlenségének

köszönhető. Hol lennénk ma már – sugallja ez a felfogás –‚ ha nem élünk évszázadokon át gyilkosok között,

akik legjobbjainkat megölték.

Adatokkal alátámasztva nem egyszer megírták, hogy Széchenyi István öngyilkosságához nem fér kétség (a

sorozatos rendőri zaklatások persze hozzájárultak ahhoz, hogy idegei nem bírták el a megterhelést). Megírták,

hogy Teleki László halála körül valóban akadnak gyanús mozzanatok, de ha mindenáron orgyilkos végzett vele,

akkor nem annyira Bécs, hanem inkább a 48-as emigráció jöhet gyanúba, amely árulót látott Telekiben és példát

akart statuálni a további behódolások meggátlására. Elmondották, hogy szegény, emberileg is nagyon szürke

István nádor (aki egyébként olyan nagy magyar volt, hogy amikor 1848 szeptemberében az országgyűlés

felszólította, hogy nádori tisztének megfelelően álljon a honvédsereg élére és vezesse azt az országba betört

Jellasich ellen, Bécsbe szökött) hosszas betegeskedés után természetes halállal halt meg, s az erőszakos halál

(amit „csak most legutóbb vallottak ki a sírleletek”) csupán egy elhamarkodott szakértői véleményből levont

téves következtetés. Az adatok, a bizonyítékok egyszerűen leperegnek a mindenütt orgyilkost szimatolókról,

ahogy Rónai Mihály András sem tartja érdemesnek valamivel is bizonyítani állítását.

Szándékosan hagytam a végére Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér halálát. Az előző esetekben még mondhatjuk,

hogy a viták korábban folytak, elkerülték a szerző figyelmét. Zrínyi haláláról azonban csak az elmúlt évben is

több megnyilatkozás hangzott el a Rádióban, illetve jelent meg a sajtóban. Ezek rendre bizonyították, hogy a

végzetes vadkanvadászat szemtanújának, Bethlen Miklósnak leírását nincs okunk kétségbe vonni. Az az

ellenérv, hogy Bethlen Önéletírásában az udvartól való félelmében nem merte az igazat meg írni

elfogadhatatlan. Hiszen a vadászat elején Zrínyi által elmondott adomát is, amely ugyancsak nem kíméli a

Habsburgok érzékenységét, el kellett volna hagynia, vagy mással helyettesítenie. Egyébként is tudjuk, hogy

Bethlen nem a nyilvánosság számára írta Önéletírását, de ha attól félt, hogy kéziratába avatatlanok is

beletekintenek, az egész vadászatot ki is hagyhatta volna, elintézhette volna néhány sablonos szóval, nem kellett

volna ilyen aprólékos részletességgel tárgyalnia.

A kortársak közt persze akadtak, akik nem akarták elhinni, hogy a híres vitéz és nagy vadász ilyen körülmények

közt pusztult el, nem egy levelet ismerünk viszont, amely Bethlennel a lényegben azonosan mondja el az

eseményeket. A Bécsben élő, jó értesült diplomaták, köztük a Zrínyivel titkos kapcsolatot tartó francia követ,


egybehangzóan vadászszerencsétlenségről írnak. Az, hogy Zrínyi bizalmasának, Vitnyédy Istvánnak a bán

haláláról szóló levele mindeddig nem került elő, nem bizonyít semmit. Az az ellenvetés, hogy Vitnyédy iratait

halála után, 1670-ben a kormány lefoglaltatta, s akkor megsemmisítették volna az udvart kompromittáló

leveleit, már csak azért sem fogadható el, mert az elküldött levelek aligha lehettek a hagyatékban. És mit

szóljanak az öngyilkosság „tárgyi bizonyítéká”-hoz, mármint ahhoz az 1945-ben elpusztult puskához, amelyre

ezüstözött lapon 1755-ben (csaknem száz évvel az eset után) Benyovszky Pál latinul ezt vésette: „Én vagyok az

a flinta, amelynek gyilkos golyójával 1664. november 9-én a muraközi erdőben a vadkan által űzött Zrínyi

Miklós grófot fővadásza, Póka Miklós átlőtte”. Ahogy Jakab Géza írta a vadászszerencsétlenséget cáfoló

tanulmányában: nem adjuk fel a reményt, hogy majdan előkerülő tények cáfolhatatlanul bizonyítani fogják az

orgyilkosságot. Rónai Mihály András viszont így összegezi a történetírók érveit: „Zrínyi, Bécsnek nyugságot

szerzendő meghívta a vadkant”. Ha a történészek ezt mondották volna, valóban megérdemelnék, hogy az író

„együgyűségnek” bélyegezze érvelésüket. Miután azonban ezt soha senki nem mondotta, a jelző visszafordul

írójára.

Száz szónak is egy a vége: harcoljunk történetszemléletünk torzulásai ellen, de a tényeket fogadjuk el

tényeknek! Ne akarjuk nemzeti önismeret helyett azt sugallni, hogy a magyar történelem minden baját a

Habsburgok okozták, akik gyilokkal és méreggel ki oltották legjobbjaink életét.

2. Képek


1. A modern rabszolgaság gyökerei

URBÁN Aladár

A modern rabszolgaság gyökerei

Az ókori világ rabszolgatartása és rabszolgaszerző háborúi, a török hadak gyakorlata: a lakosság rabszíjra fűzése

és elhajtása a mai ember számára vagy a régmúlt jellegzetességének, vagy a nem európai népek barbár

szokásának tűnik. Egészen másként reagál azonban a közvélemény a modern rabszolgaság tényére, hiszen az a

keresztény világ aktív részvételével bontakozott ki, és szinte elengedhetetlen része lett a 18. század végén

nekilendülő textilipari forradalomnak. Ezért olvas (vagy néz) kortársaink nagy része értetlenséggel vegyes

döbbenettel olyan történeteket, amelyek az alig egy évszázada megszüntetett amerikai néger rabszolgasággal

kapcsolatosak. A gőzgép és az erőszakkal kikényszerített rabszolgamunka együttes létezése valóban furcsa

jelenség, legalább olyan ellentétes, mint a választójog egyre nagyobb kiterjedése és emberek teljes

jogfosztottsága, kiszolgáltatottsága. Mindezek nemcsak időben, de térben is találkoztak: egy államon, illetve

államszövetségen belül az Amerikai Egyesült Államokban.

Az amerikai földrész első meghódítói, a spanyolok és a portugálok az ott talált őslakosságot több-kevesebb

sikerrel rá tudták kényszeríteni arra, hogy a mezőgazdasági munkát vagy a bányaművelést az ő számukra

végezze. Az egy évszázaddal később érkező angoloknak és franciáknak ezt nem sikerült elérniük az észak-

amerikai területek nomád indiánjaival. Így a 17. század elején létrejött amerikai angol gyarmatok állandó

munkaerőhiánnyal küzdöttek, amin nem segített az, hogy az ültetvényesek vagy hajóskapitányok

„megelőlegezték” az arra vállalkozóknak az útiköltséget, amelynek fejében ezek a szegénysorsú telepesek egy

időre ún. adós-rabszolgaságot vállaltak. Kézenfekvő volt tehát az is, hogy az angol anyaországban elítélt

bűnözőket kényszermunkára a gyarmatokra szállítsák, ahol – büntetésük letöltése után – szalad emberekké

váltak. Mivel a költséges visszatérést fedezni nem tudták, „őfelsége utasai” a gyarmatok lakói maradtak, és

amint elegendő pénzzel rendelkeztek, kifizették valamelyik vállalkozó kedvű „tisztességes hajadon”

útiköltségét, és családot alapítottak.

A LAKOSSÁGNAK ez a gyarapodása azonban lassúnak tűnt, főleg Virginia területén, ahol a talaj kitűnő volt a

dohány termesztésére. Sir Walter Raleigh mint a virginiai indiánok ajándékát juttatta el az angol udvarba a

dohánylevelet, amelynek élvezete ott, majd szerte Európában, gyorsan terjedt. A hosszúszárú pipából való

füstölés, majd magasabb körökben a burnót szippantása, a köznép – főleg a tengerészek – között a bagó rágása

rövidesen mindennapos jelenség lett. A dohány, „az ördög növénye” egy csapásra fontos kereskedelmi termékké

vált, az európai piac minden mennyiséget felvett. A munkaerőhiányt sürgősen meg kellett oldani. A spanyolok

gyakorlata, akik már a nyugat-indiai szigetek cukornád- ültetvényein és a szárazföld bányáiban alkalmaztak

afrikai néger rabszolgákat, kellő példát nyújtott.

Tudomásunk szerint az észak-amerikai angol gyarmatok területére 1619-ben holland hajó szállította az első

afrikait. Az angolok azonban rövidesen magukhoz ragadták a kezdeményezést. Megalakult a Royal African

Company, amely királyi szabadalomlevéllel és a rabszolga-kereskedelem monopóliumával rendelkezett,

utóbbival 1696-ig. A rabszolga-kereskedelem olyan jövedelmező volt, hogy 1713-ban a spanyol örökösödési

háborút lezáró utrechti békében Anglia 33 évre megszerezte magának az asiento jogát, amelynek értelmében

évente 4800 rabszolgát szállíthatott a nyugat-indiai spanyol birtokokra. Az angol kereskedelmi flotta erősödése

egyben meghozta az angol rabszolga-kereskedelem fölényét is. A viszonylag kevés befektetést igénylő

vállalkozás nagy hasznot hajtott, így egyre több angol hajó szelte a tengereket Afrika nyugati partvidéke és a

nyugat-indiai szigetek vagy az atlanti partok között, fedélzetén az embertelenül összezsúfolt élő áruval. A

tengeri úton gyakran elpusztult a négerek negyede-harmada, de a kereskedők így is megtalálták számításukat. A

felgyülemlett haszon jelentős szerepet játszott az ún. eredeti tőkefelhalmozásban, majd az ipari forradalom

vállalkozásaiban.

A rabszolga-kereskedelem a piac igényeihez igazodott, s az észak-amerikai gyarmatok egyre több „beszélő

szerszámot” igényeltek. A dohány mellett elterjedt a rizs, a cukornád és az indigó termesztése, így egyre több

munkaerőre volt szükség. Mindennek eredményeként 1776-ban, a Függetlenségi Nyilatkozat idején a 0,5 millió

néger az USA-t alapító 13 állam lakosságának 20%-át adta. (Ennek fele Dél-Carolinában és Virginiában élt.)

Bár a függetlenségi háborút irányító politikusok egy része időlegesnek tekintette a rabszolgaságot, a déli

ültetvényesek tiltakoztak az ellen, hogy a Függetlenségi Nyilatkozat a király vétkeit elsorolva elítélje az asiento

jogát, a rabszolga-kereskedelemnek a király által biztosított monopóliumát.


A FÜGGETLENSÉGI HÁBORÚ idején sajátos helyzet állott elő. Az angolok, hogy nehezítsék az anyaország

ellen felkelt gyarmatok küzdelmét, szabadságot ígértek a hozzájuk menekülő rabszolgáknak. Óvatos becslés

szerint a négereknek mintegy 10–15%-a élt ezzel a lehetőséggel. A kutatások szerint ugyanakkor mintegy 5000

– többnyire szabad – néger harcolt az angolok ellen, illetve látott el valamilyen katonai szolgálatot.

A függetlenségi háború győzelme után sor került az Egyesült Államok alkotmányának kidolgozására. Az

„alapító atyák” a rabszolgaság kérdéséről nem szóltak az alkotmányban. (Meg kell jegyeznünk azonban, hogy

az egyidejűleg publikált francia Emberi Jogok Nyilatkozata sem szüntette meg a rabszolgaságot a francia

gyarmatokon.) A rabszolgaság tényét azonban hallgatólagosan elismerte az alkotmány akkor, amikor a lakosság

arányában történő képviselet, az egyes államok által küldhető képviselők számának megállapításakor a fehér

lakossághoz hozzáadni rendelte a néger rabszolgák számának három-ötödét. Az alkotmány egyben kimondta,

hogy 1808-ig nem lehet megtiltani olyan személyek „behozatalát”, akiket a tagállamok „alkalmasnak találnak a

bebocsátásra”. A szemérmes fogalmazás a néger rabszolgákra vonatkozik, és sejteni engedi azt a szándékot,

hogy azt követően megtiltják a rabszolga-kereskedelmet, és – ha fokozatosan is – talán elkövetkezik a négerek

felszabadítása.

Jefferson, a Függetlenségi Nyilatkozat fogalmazója maga is rabszolgatartó ültetvényes volt, de azon kevesek

közé tartozott, akik ellenezték a rabszolgaságot, és hitt abban, hogy az emberiesség és a morális késztetés végül

annak megszüntetéséhez vezet. Az egyes tagállamok 1776 után készült alkotmányai között számos olyan volt,

amely vagy azonnali hatállyal, vagy fokozatosan – például csak az újszülöttek esetében – bevezette a rabszolgák

felszabadítását. Az amerikai néger rabszolgák sorsát azonban megpecsételte az angol ipari forradalom. A 18.

század végére sikerült gépesíteni a pamut szövését, majd fonását is. Ezzel jelentősen olcsóbb lett és egyre

jobban fogyott a pamutszövet. A piac bővülése növekvő mennyiségű nyersanyagot igényelt Az Egyesült

Államok déli területein az 1780-as években meghonosították a nyugat-indiai szigetekről származó hosszabb

szálú gyapotot, amelyet könnyebb volt géppel feldolgozni. Már csak az okozott nehézséget, hogy a gyapot

tisztítása, a magoknak a szálak közül történő eltávolítása hosszadalmas kézi munkával történt. 1793-ben ez a

nehézség is megoldódott, amikor a Harvard Egyetem egy frissen végzett diákja, Eli Whitney Dél-Carolinában

megismerkedett a problémával, és napok alatt szerkesztett egy igen egyszerű gyapotkártoló gépet. A könnyen

kezelhető készüléket tanulás nélkül bármelyik néger használhatta, elkészítésére bármelyik kovács

vállalkozhatott. Eddig egy néger napi teljesítménye egy font gyapot megtisztítása volt, most ezt a gép

ötvenszeresére emelte. Így született meg az ipari forradalom melléktermékeként Whitney gépe, és így vált az

olcsó néger munkaerő annak feltételévé, hagy az angol textilipar kielégítse az egyre növekvő igényeket.

AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK déli területein – az indiánok elüldözése után – elegendő „szabad föld” volt, tehát

semmi sem állott útjában a gyapottermesztés gyors növekedésének. Az egy növényre berendezkedett

(monokulturális) mezőgazdasági művelés azonban, minthogy nem ismerte a talajjavítást, a földeket hamar

kizsarolta, így az ültetvényesek egyre újabb földeket fogtak művelés alá. Délnyugaton egymás után alakultak az

új államok, amelyek gyorsan vezető helyet szereztek a gyapottermelésben. Így jött létre a „Gyapotkirályság”,

amelynek középpontjává egyre inkább a Mexikói-öböl államai lettek.

Az Egyesült Államok kongresszusa 1808-ben megtiltotta a rabszolgabehozatalt, 1820-tó1 pedig kalózkodásnak

minősítette a rabszolgák csempészúton való behozatalát. Mindez azonban nem akadályozta meg sem a

rabszolgák számának növekedését, sem azoknak az államszövetségen belüli forgalmát. 1790-ben 0,7, 1810-ben

1,1, 1830-ban 2,0 és 1850-ben 3,2 millió volt az Államok déli területein élő néger rabszolgák száma. A

növekedés zömében a természetes szaporulatból származott, de a becslések szerint legalább negyedmillióra

tehető azoknak a száma, akiket 1808 után vittek be Afrikából. Ezt bizonyítják azok a szökött négerekről szóló

hirdetések, amelyek az ismertető jegyek között afrikai eredetű tetoválásra hivatkoznak.

A néger rabszolga nemcsak munkájával tartozott gazdájának, de személyében teljesen ki volt szolgáltatva. Saját

tulajdona nem lehetett, tilos volt megtanulnia írni, olvasni, és csak gazdája írásos engedélyével hagyhatta el az

ültetvényt. Munkavezetői és felügyelői a legkisebb engedetlenségért megkorbácsolhatták és ha az áldozat ebbe

belehalt, azt a törvények nem tekintették gyilkosságnak. A négerek élelmezéséről és elhelyezéséről is a

tulajdonos gondoskodott, ennek követelményeit törvények vagy előírások nem szabályozták. A munkanap

hossza, nők és gyermekek dolgoztatásának mikéntje is a gazda belátásától függött.

A NÉGEREK HELYZETÉRŐL szólva a korabeli beszámolók ugyanúgy különböznek egymástól, mint a mai

tanulmányok. Abban azonban megegyeznek, hogy az észszerűség határt szabott a négerekkel való

kegyetlenkedésnek, éheztetésüknek vagy agyondolgoztatásuknak. A rabszolgák behozatalának tilalma és a

gyapotkultúra terjedése ugyanis növelte a rabszolgák értékét. Az 1850-es évek körül átlag 300 dollár volt egy

fiatal, mezőgazdasági munkára alkalmas néger ára, az 1850-es évekre ez már meghaladta az 1200 dollárt is. Így

elfogadható az az érvelés, hogy a Tamás bátya kunyhójá-nak szadista felügyelője nem általánosítható jelenség, s


talán az is, hogy egy emberségesebb gazda rabszolgái esetleg nem éltek rosszabbul mint egyes kelet-európai

területek emberszámba sem vett jobbágyai. Az tény, hogy a szabad munka – mint ezt a megfigyelők ugyancsak

megállapították – 30–50%-kal volt hatékonyabb. Dél azonban a világpiaci követelmények hatása alatt felépült

gazdasági rendszerétől nem tudott szabadulni hiszen tőkéjének nagyobb része a „beszélő szerszám” volt. (Mikor

1852-ben meghalt az amerikai Dél leggazdagabb ültetvényese, rabszolgáinak értéke 1 millió dollár volt, s

vagyonának többi része: a föld, az épületek, a birtokában volt kötelezvények és értékpapírok együttesen tették ki

a másik milliót.)

Az amerikai történészek többsége szerint az ültetvényeken gyakran „családias” volt a kapcsolat a gazda és

rabszolgák között. Ez azonban inkább a tulajdonos és családja körüli szolgaszemélyzetre: kocsisra, dajkára,

szakácsnőre érvényes. A napkeltétől napnyugtáig robotoló, zsúfoltan elhelyezett és esetleg nem is kielégítően

élelmezett négerek között érthető volt a mindennapi feszültség, amelyet egy-egy különösen kegyetlen büntetés

vagy a családok szétszakítása forrpontra juttatott. Ezért kísérik végig az amerikai rabszolgák történetét nemcsak

a szökések, hanem a kisebb-nagyobb szervezkedések és megmozdulások, amelyek miatt állandó félelemben

éltek az ültetvényesek. A legjelentősebb fejlemény 1831-ben adódott Virginiában, amikor Nat Turner néger

prédikátor áll a szervezkedés élére. A 60 fehér és 120 néger halálát okozó események megrázták az egész Délt,

amely állandó őrjáratokkal, az eddigi engedmények szigorításával – például a négerek tanításának teljes

tilalmával – reagált.

A rabszolgaság nemcsak áldozatait alacsonyítja le, de azok gazdáit is, hirdették már a 18. század végén a

quakerek szektájának tagjai, de nem sok eredménnyel. 1817-ben megalakult az American Colonization Society,

amely Afrika nyugati partjain területeket szerzett és megalakította Libériát. Célja az volt, hogy a felszabadított

négereket ide telepítse vissza s ezzel oldja meg az amerikai négerkérdést. A terv nem baráti érzelmekből

született, és nem talált igazi visszhangra, sem a szabad négerek sem a rabszolgák között. A generációk óta az

Államokban élő négerek joggal érezték, hogy az ő gyökereik már elszakadtak a fekete kontinenstől, s nem

óhajtottak úttörők lenni őseik hajdani lakóhelyén. A rabszolgák őszinte barátai egyszerűen a rabszolgaság

megszüntetését követelték, nem zárva ki a tulajdonosoknak fizetendő kártérítést sem. A felszabadítás (az

abolíció) híveinek tábora egyre nőtt, és 1830-tól már jelentős sajtója volt. Az első párt, amely a négerek

felszabadítását tűzte ki célul 1840-ben alakult és jelöltet is állított az elnökválasztáson.

RABSZOLGATARTÓK ÉS ABOLICIONISTÁK így megjelenő ellentétei azonban nemcsak az egyéni

állásfoglalások, hanem – és már ennél korábban – az Uniót alkotó államok szintjén is jelentkeztek. A déli

államok rabszolgaságra alapított gazdaságának érdekei ugyanis merőben ellentétesek voltak az északi, iparosult

és a nyugati, szabad farmergazdaságokra épülő államok érdekeivel. (Jó példája ennek a vámtarifák körül időről

időre megújuló vita, mivel a nyersanyagot exportáló Dél nem ellenezte volna az angol iparcikkek behozatalát,

míg Észak a maga fejlődő iparának érdekében védővámot követelt.) A rabszolgatartás mint morális és

humanitárius probléma körül kiéleződő konfliktus mögött, tehát alapjában két gazdasági rendszer ellentétei

feszülnek egymásnak. Nem volt közömbös ezért egyik fél számára sem az, hogy az Unióba belépő új államok

képviselői a rabszolgatartók a vagy az abolicionisták táborát fogják-e szaporítani. Egyelőre, 1820-ban még csak

kompromisszum született: az úgynevezett Missouri Kompromisszum, amely kimondja, hogy a Mississippin túli

területekről Missourit felveszik ugyan az Unióba rabszolgatartó államként, de ezentúl csak ennek az új államnak

a déli határát képező 36° 30’ szélességi körtől délre lesz szabad a rabszolgaság.

A Mexikói Államszövetségből kiszakadt Texas 1845. évi csatlakozása megnövelte a rabszolgatartók

terjeszkedési lehetőségét, de a Mexikótól 1848-ban háborúval szerzett új területek ismét kiélezték a vitát. A déli

politikusok, látva az északi területek ipari túlsúlyát és a „szabad földeken” megalakuló új államokat,

amelyeknek lakosságát egyre növeli a bevándorlók áradata, egyre jobban érezték, hogy a gazdaságilag külön

utakon járó Dél nem sokáig tudta a Kongresszusban megvédeni politikáját. Ezért került előtérbe az a követelés,

hogy az alkotmány biztosítsa az „egyenlő jogokat”, vagyis mondja ki a rabszolgaság fennmaradását – mielőtt

még Dél az Unión belül teljesen kisebbségbe kerülne. Mivel pedig ezt nem sikerült elérniük, inkább

megkísérelték a különválást, a kilépést az Unióból s az önálló, a rabszolgaságot fenntartó állam megalakítását.

Így került sor az 1861–65. évi véres polgárháborúra, amely a rabszolgaság körüli ellentétek miatt keletkezett

ugyan, de elsősorban két gazdasági rendszer összecsapása volt, és amelyből Dél rabszolgáit elveszítve került ki.

2. Képek


1. A Karády-jelenség

VÖRÖS Károly

A Karády-jelenség

1939 decemberében Európa nagy része már háborúban állt. Éjszakánként sötétségbe borultak a légitámadásoktól

rettegő városok. A budapesti hirdető oszlopokon és falakon akkoriban egy új magyar film plakátjai jelentek

meg: róluk egy női arc nézett le, egy eddig szinte teljesen ismeretlen színésznő és egy nagyon is jól ismert író

nevével hívogatva a közönséget. Az író Zilahy Lajos volt, a színésznő Karády Katalin és a film a Halálos tavasz.

Egy karrier elindul

A filmszakma amely – ahogyan Zilahy később elmondta – semmiféle sikert nem jósolt a filmnek, óriásit

tévedett. A Halálos tavasz az évtized legnagyobb magyar filmsikere, az ismeretlen színésznő pedig szinte egy

csapásra a II. világháború éveinek legsikeresebb magyar filmszínésznőjévé, valódi filmcsillaggá vált, aki 1939-

től 1943-ig, alig négy év alatt, 18 további magyar film főszerepét játszotta el. A filmben énekelt dala hosszú

évek egyik legismertebb magyar slágere, ő maga pedig ez esztendők legnépszerűbb magyar táncdalénekesnője

is. Népszerűsége csúcspontján már az egész országot behálózták a Karády Katalint Kedvelők Körének

szervezetei: a színházi lapok rendszeresen közölték a színésznőhöz hasonló, vagy legalább reá emlékeztetően

fésült leányarcok fényképeit Soprontól Székelyudvarhelyig és Beregszásztól Nagykanizsáig.

A sikerhez több-kevesebb bizonyossággal mindenképpen szükségesnek látszik, hogy a sikerre pályázóban a

társadalom olyasvalamit érezzen meg, amit ő maga is érzett már, de nem tudott tudatosítani; akart, de nem tudott

kifejezni; amivé válni és amit maga körül látni kívánt volna – de mindeddig hiába, siker és eredmény nélkül. Ezt

ki is lehet számítani, jelentkezését előre be lehet mérni: a sikerek nem is kis hányada keletkezik és keletkezett

így. De az igazi, nagy hatású sikerben mindig van valami ki nem számított és ki nem számítható – olyan elem,

amely váratlanságával mintha magát a közönséget is meglepné, sőt éppenséggel csak akkor ébresztené rá még

magának az eddig fel nem ismert igénynek meglétére is. Ezekből lesznek az igazi nagy sikerek, függetlenül

immár attól, hogy mi az objektív művészeti értékük. Mint ahogy e két fogalmat, sikert és értéket, két külön

szféra termékeinek tekintve, következetesen külön is kívánjuk kezelni.

A Halálos tavasz siker lett, nagy siker, valódi tömegsiker. Olyan nagy, amekkorára a film írója és producere,

Zilahy Lajos sem számíthatott még akkor sem, ha előzőleg nyilván maga is felmérte a társadalom várható

igényeit. De valóban valamely társadalmi igényre válaszolt ez a film? S ha, igen, milyenre? A válaszhoz a

társadalmat kell megismernünk.

Társadalom és tömegkultúra

A magyar társadalomban a két világháború között igen jellegzetes változások mentek végbe. Az egyik

módosulást Budapest súlyának növekedése jelentette: az új határok közé szorult ország lakosságának 1920-ban

Budapest és a főváros körül kialakult elővárosi övezet együttes népessége egyszerre több mint tizenöt százalékát

tette ki, és az új országterület legtávolabbi pontjai is a fővárosnak nem csak közelségébe, hanem vonzásába is

bekerültek: olyan vonzásba, melyet az 1920-as évek végétől a rádiónak és a tömegtájékoztatás új eszközeinek

rohamos elterjedése csak tovább erősített. Ez a kisugárzás pedig már egy nagyváros ízlését, magatartás-

modelljeit és sajátos elvárásait közvetíti immár nemcsak a vidékre Pestről nagyritkán hazalátogató, vagy a

vidékről még ritkábban a fővárosba utazó egyének meséinek, benyomásainak útján, hanem állandó kapcsolatot

és befolyást biztosító, technikai újszerűségüknél fogva is rendkívül hatékony eszközök révén. Ez a kapcsolat a

fővárosi sajtó egyre közvetlenebb hatása révén fokozottan erősödött.

Megerősödött azért is, mert a két háború közötti társadalmi változás a kispolgárság, pontosabban a kispolgári

magatartású és igényű rétegek megerősödéséhez vezetett, kiváltképpen Budapesten. Az országos központi

funkciók a társadalomban elsősorban ezt az elemet erősítették meg: a kishivatalnoki, az altiszti réteget; a

fővárosi közlekedés sok ezer alkalmazottat mozgósító gárdáját; a rendőrt, a postást, a házmestert; a sokféle kis

fixest és – igaz, jóval kisebb mértékben – az önálló kiskereskedőt és kisiparost. Ugyanez a mozgás a falusi

társadalomban egyfajta jellegzetes falusi intelligenciát erősített: több tanítót, több kishivatalnokot igényelt és a

polgárosodás hullámának sodrába felfelé törekvő közép-paraszti rétegeket rántott be. Ehhez járult ezenkívül

hatalmas tömegeivel az ipari munkásság, vidéken is egyre városiasabb életvitelében, ugyancsak a kispolgári felé

mutató igényekkel.


Sokféle szálból összefonva olyan társadalmi réteg ez, amely új helyzeténél fogva országszerte alkalmas, hogy

befogadja, majd egyre erősebben igényelje mindazon hatásokat, melyeket a film, a rádió és a sajtó Budapesten

mint a nagyvárosi tömegkultúra egy fajta szűrőjén átbocsátva közvetít számára.

Ez a tömegkultúra maga is jelentős változásokon ment át a harmincas években. A gazdasági válság elsöpörte az

optimizmust a biztonságérzést. A húszas évek harsány vidámsága helyett a magatartásokban egyfajta melankólia

lett érezhetővé. Lefojtottan izzottak a szenvedélyek is, néha már irracionálisan.

A befelé forduló, megrémült ember tanácstalan megoldáskeresése nyomán a századforduló nagy felfedezése, a

mélylélektan, a pszichológia kezd (persze vulgarizálódva) behatolni a tömegkultúrába is és (megfelelően e

tömegkultúra természetének és társadalmi bázisának) belépni annak a tömegek hétköznapjai tükröző termékeibe

is: elsősorban a filmbe. A film révén a rejtély, a feszültség, a sors és a szenvedély most belép a kispolgár, a

mindennapi ember életébe is, ennek mindennapi, s e midennapiságot hangsúlyozandó, egyenesen túlzó

naturalizmussal ábrázolt környezetébe. 1939 augusztusában a világ filmgyártásának utolsó nagy békebeli

filmszemléjéről, a velencei filmfesztiválról beszámolva, a magyar tudósító megrökönyödve állapítja meg, hogy

Európa filmgyártásában, úgy látszik, elhatalmasodott a szomorúság: a filmek rossz hangulatot, néha egyenesen

kellemetlen érzéseket árasztanak a néző felé.

A „Halálos tavasz” titka

E meglepetés azért is indokolt volt, mert a kor magyarországi tömegkultúrájában, így mindenekelőtt a filmben, a

tánczenében, de még a kommerciális irodalomban, különösen a ponyvaregényben, a világ és a közönség e nagy

változásaiból a 30-as évek közepéig még nem sokat lehetett észre venni. A hazai szerzők – akár a környezetet,

akár a magatartástípusokat, akár a szituációkat tekintve – a magyar világ ábrázolásában mindvégig

megmaradtak a régi, jól bevált sablonoknál: a hajdani népszínmű soha nem is volt falusi-paraszti idilljénél, az

operett „békebeli” csillogó világánál, a városi polgári lét kedélyes vagy érzelmes apró konfliktusainál.

Darabjaik, írásaik szinte kötelezően happy enddel végződtek – s a bánat, de még a jóízű könnyeket fakasztó

szomorkodás is legfeljebb az édesbús magyar nóta vagy legfeljebb (kirobbanó világsikerével a társadalmi

pszichikum változásáról is sokat sejtetően) a végletesen morbid Szomorú vasárnap közvetítésével és formájában

jelent meg. A Halálos tavasz sikerének alapvető tényezőjeként a most, az új világhelyzetben megerősödő

társadalmi rétegben jelentkező új, történetileg nagyon is motivált, a pszichológiára, a tragikumra, a végzetre

irányuló igényre talált rá – talán maga is inkább ösztönösen és véletlenül, mintsem tudatosan, előre kiszámítva.

Milyen eszközökkel érte el ezt ez a film? Zilahy Lajost csak némi túlzással lehetne a két világháború közötti

korszak legjelentősebb magyar írói között emlegetni. Kétségtelenül el kell ismerni azonban nyitottságát a kort

foglalkoztató kérdések iránt, s e kérdésekkel szemben egyfajta, őt a politikába is bekapcsoló társadalmi

felelősségérzetét is – ha válaszában nem tudott is átlépni a polgár világának korlátjain. Ez a nyitottság

szépirodalmi munkásságában is megérződött: jó pszichológiával és bizonyos objektív elfogulatlansággal nyúlt

hozzá a hazai polgárság és kispolgárság konzervatív tömegei számára korábban irodalmi tárgyalásban

elképzelhetetlennek tartott konfliktusok ábrázolásához. Világosan, közérthetően és helyenként kétségtelen

erotizmusa mellett is ízlésesen mutatva be azokat; pontosan úgy, hogy a kispolgári és az ennek mentalitását

átvevő még szélesebb rétegek is még képesek legyenek felfogni és megérteni. Így pl. a Halálos tavasz a két nő

között választani nem képes, de a jóval szemben végzetesen a rosszhoz vonzódó, s a dilemmát végül

öngyilkosságával feloldó férfihősének problémáját és lelkiállapotát.

A sikerben azonban nem csekélyebb szerepet játszott a kor kitűnő és invenciózus táncdalszerzőjének, Polgár

Tibornak a tehetséges, irodalomtörténetileg is nyilvántartott költő, Nadányi Zoltán szövegére írott nagy slágere,

az „Ez lett a vesztünk”. Annak ellenére, hogy a szöveg nem kapcsolódott a film cselekményéhez (Nadányi a

verset korábban is írhatta, a filmtől függetlenül), a zene mind a szöveghez, mind a cselekmény atmoszférájához

kiválóan alkalmazkodva, roppant mértékben képes volt felerősíteni ezek hatását.

A sikert döntően mégis a főszereplő Karády Katalin teremtette meg, aki képes volt valóban meggyőzően

megeleveníteni a film szenvedélyes, de felelőtlen és romlott női főhősét, és ilyenként meggyőzően elénekelni

ezt a dalt. „A Halálos tavasz olyan új színésznőt reverált (!)‚ aki eddig bizony nagyon, de nagyon hiányzott a

magyar filmgyártás égboltjáról. Karády Katalinnal nemcsak egy új női szféra, új arc, hanem talán új játékstílus

is bevonult a Gyarmat utcai stúdióba. Izgalmasan érdekes ez az asszony, akinek minden mozdulata mérgezően

forró, s akinek filmbeli romlottsága olyan megbabonázóan lenyűgöző, hogy ez a színésznő méltán játszhatja

ezen túl az ún. Zilahy-filmek „végzetes asszonyát”, aki öl, akiért ölnek és aki mindent felperzsel, de maga is

elég a szerelem tüzében” – írta az egykorú névtelen kritikus a bemutató után. Az erősen reklám ízű rajongás

egyfajta jogosultságát a siker igazolta.


A Karády Katalin alakításának értékét és perspektíváit is jól meglátó megállapítást körülindázó üres

frázishalmaz stílusa és színvonala öntudatlanul, de világosan visszautal arra a társadalmi rétegre – a kritikus

magazinjának legszélesebb olvasóközönségére – és arra a tematikára is, melynek vonzásában e réteg ízlése és

egész mentalitása a film sikerét biztosította. De nemcsak a Halálos tavaszét, hanem ettől kezdve most már

Karády Katalin többi filmjéét is, újabb bizonyságot téve ezáltal annak a társadalmi pszichikumnak, életérzésnek

valóságáról, létezéséről is, melyről már ez újabb filmek címei is oly jellegzetesen árulkodnak: Hazajáró lélek;

Kísértés; Ne kérdezd, ki voltam; Külvárosi őrszoba; Csalódás; Halálos csók; Egy szív megáll; Valamit visz a víz

(ez szintén Zilahy-regényből készült); Ópiumkeringő stb.

A jobboldal Karády ellen

E filmeknek összes hibáját, összes álságát, azok gyökereit ismerve is helytelen lenne, ha nem emelnők ki két

vonatkozásban, ha viszonylagosan is, de éppenséggel „pozitív” szerepüket. Elsőnek azt, amelyet a városiasodó

kispolgár igényszintjére most emelkedni kezdő tömegek tudatának formálásában játszottak. Karády filmjei

humanizálják és ennek során feloldani segítik azt az ellentmondást, mely egyrészt a mentalitást befolyásoló régi

értékrendek és ízlések, más részt az újjáalakuló emberi és társadalmi viszonylatok, s a sokszor csak

külsőségekben, de már feltartóztathatatlanul városiasodó (vagy még csak külvárosiasodó) környezet között

kifeszült, s mely feloldatlanul maradva, vagy a szükségesnél csak lassabban oldódva, egész társadalmi rétegek

identitás-zavarához vezethetett. Ezek a többnyire giccsbe fulladó történetek és őket aláfestő dallamok torz képet

adtak a világról és a fennálló társadalomról. De e torz képet kétségtelenül egy valódi világról és valódi

társadalomról adták – e ponton tagadhatatlanul előrelépést jelentve a tömegkultúrának ahhoz a vonulatához

képest, melynek már világa és társadalma sem volt reális – akár a dzsentri és áldzsentri, akár a falu és a paraszti

viszonyok világának e kultúrában oly meleg színekkel ábrázolt „derűjére” gondoljunk is.

De hogy ennek a Karády Katalin filmjei által sugallt életérzésnek más – igaz, hogy hasonlóan ellentmondásos és

csupán viszonylagos – pozitívumai is voltak, azt azon a dühödt és egyre dühödtebb támadássorozaton mérhetjük

le, mely a Halálos tavasz bemutatásától kezdve egyre kíméletlenebbül és durvábban irányult e filmek és Karády

Katalin személye ellen. E támadások a politikai élet jobb és szélsőjobboldaláról indultak ki, és látszólag

legnagyobb súllyal e filmek erotikája és általában a hagyományos valláserkölccsel szembenálló világnézete: a

polgár tabui ellen irányultak. Valójában persze ennél többről – és főleg másról – volt szó: e filmek a háború

alatti évek rohamosra gyorsult jobbratolódásának idején az érzéki szerelem, a lappangó szenvedélyek, s

egyáltalán az egyéni, nemegyszer tragikus problémák és érzelmek központba állításával egyre élesebb ellentétbe

kerültek azzal a harcosan optimista és kollektív töltésű esztétikával, mely a háborús propaganda szolgálatába

állított filmpolitika számára egyedül látszott elfogadhatónak. (A fasiszta Olaszországban a Halálos tavaszt már

csak a főhős öngyilkossága miatt sem lehetett bemutatni.)

Karády Katalin azonban nemcsak e köztudottan személyére, egyéniségére szabottan készült filmek és dalok, a

háborúnak így természetszerűen hátat fordító, és rajongóit öntudatlanul is így befolyásoló magatartása miatt lett

egyre gyűlöletesebb a jobboldal előtt, hanem azért is, mert nem volt hajlandó megszakítani kapcsolatait baráti

körének izraelita vallásuk vagy származásuk miatt jogfosztottá vált tagjaival: zeneszerzőkkel, filmesekkel. A

hajsza tetőpontját a nyilas hatalom átvétel után a gyűlölt színésznő letartóztatása és rendőri felügyelet alá

helyezése jelentette.

Egy társadalmi mozgás humanizálása és egy politikai irányzat tagadása: ha e filmek vagy dalok művészi értékét

e két pozitív mozzanat sem növelheti, de jó példaként szolgálhatnak arra, hogy meghatározott körülmények

között merőben funkcióik révén művészileg kérdéses értékű, vagy legalábbis jelentéktelen alkotások milyen

nagy és pozitív jelentőségre tehetnek szert. Karády példája azonban azt is mutatja, hogy a körülmények

megváltozásával e darabok milyen gyorsan veszítik el jelentőségüket akkor, ha ez a politikai funkció és fedezet

már nem áll mögöttük. Mert 1945-től kezdve, mikor Karády Katalin műfajai a társadalmi és politikai viszonyok

teljes megváltozásával elvesztették immár szükségtelen (s korábban is inkább csak vélt, mintsem valóságos

alkotói szándékból kinőtt) funkcióikat és mikor a társadalmi mozgás céljai is átalakulnak, a politikailag

különben nagyon is tisztán álló Karády Katalin színészi népszerűsége rohamosan hanyatlott. Az a szerepkör,

mellyel négy év alatt oly tökéletesen azonosult, már nem hordozott mondanivalót az új viszonyok között,

viszont nem engedte azt, hogy hordozója kilépjen korábbi megszokott keretei közöl. Talán e dilemma

feloldhatatlanságát ismerte fel Karády Katalin akkor, amikor 1949-ben külföldre távozott.

2. Képek


1. Magyarország, 1945. Egy történész egyenruhában

SZEMTANÚ

DJAKOV, A. V.

Magyarország 1945 – Egy történész egyenruhában

Bár a háborús veszély erősödött, az emberek élete a maga módján folyt tovább. 1941-ben én diák voltam; az

utolsó évfolyamot kezdtem volna a történelem-levéltár szakon a moszkvai főiskolán, és az volt a vágyam, hogy

majd aspirantúrára megyek; június 14-én volt az esküvőm a szeretett lánnyal. De megkezdődött a háború.

Önként jelentkeztem a Vörös Hadseregbe, s részt vettem a nyugati, a doni és a sztálingrádi frontokon a

harcokban, háromszor megsebesültem. 1944 novemberében alhadnagyi rangban a Malinovszkij marsall vezette

2. Ukrán Fronton voltam tüzértiszti tartalékállományban. A csapatok után haladtunk, alig maradva el tőlük.

Magyarországon az első település, ahol tartalékállományunk megállt, Békéscsaba volt.

A ház, amelybe engem és egy társamat beszállásoltak, egy pravoszláv papé volt, aki családjával elhagyta a

várost, a házat pedig a személyzetre bízta: egy tizenhat éves cselédlányra és egy szakácsnőre, akinek volt egy

kislánya. A háziak könyvtárában sok orosz nyelvű könyvet és folyóiratot találtam, s a háborús évek hosszú

könyvínsége után mohón vetettem rájuk magam. A házban nem fűtöttek, a villanyszolgáltatás is akadozott.

Amikor nagyon elgémberedtem a pap karosszékében, vagy éppen nem volt világítás, olyankor csatlakoztam a

társamhoz – egy beszédes, szangvinikus típusú idős tiszthez – aki főleg a konyhában tartózkodott, mivel ez volt

a ház egyetlen meleg helyisége. A hideg elől ide húzódott a ház minden lakója. Itt keltett először elkezdenem az

ismerkedést a magyar nyelvvel. Nulláiról indultam: rámutogattam egyes tárgyakra, és igyekeztem megjegyezni,

amit erre feleletként hallottam. Aztán kezdtem feljegyezgetni is a szavakat, végül külön kis jegyzetfüzetet

nyitottam erre a célra. Természetesen meglehetősen nehéz volt hallás után pontosan megérteni a teljesen

ismeretlen hangzású magyar szavakat, nem is szólva arról, mennyi anekdota számba menő félreértést

eredményezett ez a rámutogatásos nyelvtanulás. Ezek a nehézségek egészen váratlanul véget értek egy napon,

amikor a szakácsnő a piacról hazatérve egy káposztafej és kukoricacsövek alól egy könyvecskét húzott elő,

amelynek ez állt a borítóján: Magyar–orosz szójegyzék.

Nem tudok mondani semmit arról, hogy ki készítette, ki adta ki ezt a kis magyar–orosz szótárt, amelyben

minimális magyar szókészletet adtak közre orosz fordításukkal együtt úgy, hogy az orosz szavakat – kiejtésük

szerint – a magyar ábécé betűivel írták át. Nem emlékszem, hogyan szerezte ezt a szótárt, de tudom, hogy láttam

más szovjet katonák kezében is, akiknek, mint nékem is, sokat segített ez a szótár a magyarokkal való

érintkezésben. Az így kapott szótár segítségével nyelvtanulásom új formát öltött, s mivel akkor éppen volt rá idő

is, készítettem saját használatra egy orosz–magyar „zsebszótárat” is, amelybe néhány száz szót írtam össze.

Segítségükkel időnként egész bonyolult beszélgetéseket is sikerült folytatnom. 1944 decemberében például

Miskolcon, a félig lerombolt városban találtam egy megfelelő mesterembert, és megállapodtam vele, hogy egy

zsákmányolt német írógépet cirill betűsre átszerel. Ezzel a mesteremberrel, néhány napos ismeretségünk alatt

annyira összebarátkoztunk, hogy meghívott magukhoz karácsony estére vacsorára. December 24-én késő este

vele együtt mentem a város szélén levő szállásuk felé. Koromsötét, teljesen kihalt utcákon, mellékutcáikon

haladtunk, sötét, lerombolt, üresen álló házak között, mígnem elértünk ahhoz a nagy pincéhez, amelyben a

családjával és néhány rokonával együtt meghúzódott. Szerény, de szívélyes vendéglátásban volt itt részem.

Voltak kisgyerekek is, akik ugyanolyan jókedvűek voltak, mintha nem is lenne háború, mi felnőttek pedig arról

az időről beszélgettünk, amikor már vége lesz a háborúnak, és lehetséges lesz minden, még Miskolc

futballcsapatának és a moszkvai Dinamónak a barátságos mérkőzése is. Volt egy kicsi, de szépen feldíszített

karácsonyfa is, amely mellett engem lefényképezett valaki a jelenlévők közül villanó segítségével. Engem akkor

a legjobban az hatott meg, s azóta is emlékezetes maradt, hogy a fényképet, amelyet csak elutazásom után

hívtak elő és csináltak meg (másnap már elhagytuk a várost), ezek a jóemberek haladéktalanul elküldték a

családomnak abban a borítékban, amelyet megcímezve én hagytam ott nekik. Családom végtelenül örült ennek

az ajándéknak, különösen a feleségem, aki éppen akkor szülte meg első kislányunkat.

Hamarosan tartalékállományból harcoló egységbe kerültem, s szakaszparancsnokként részt vettem

Magyarország északnyugati részének felszabadításában, a Székesfehérvár alatti súlyos harcokban, s a szovjet

csapatok sikeres előrenyomulásában Pápa–Sopron–Bécs irányában. Ebben az időszakban nemigen volt

lehetőségem a helyi lakossággal kontaktusba kerülni, de éppen azért jól emlékszem minden ilyen alkalomra.

Emlékszem pl. Salgótarján bányászvárosra, ahol egy öt éves kislány, Ágika, kétnapos ott-tartózkodásom alatt

jelentősen hozzájárult kis zsebszótáram kiegészítéséhez; emlékezetesek számomra a Székesfehérvár–Sopron


közötti úton, országutakon, bekötőutakon lezajlott találkozásaink magyar parasztokkal. A háború nehéz és

kegyetlen; de akkor már tavaszodott, és mi kikerülve a dermesztő, nyirkos lövészárkokból, gyorsan nyomultunk

előre, már valahol egészen közel látszott a győzelem, a várva várt béke, a hazatérés szeretteinkhez. Talán ezért

is esett olyan jól a magyarok kedvessége, szívélyessége.

2. Képek


1. A körülzárástól a felszabadulásig. Budapest, 1944. november�1945. február. Kronológia

KRÓNIKA

GYARMATI György

A körülzárástól a felszabadulásig

Budapest, 1944. november – 1945. február

Alig telik el két hét Szálasi hatalomátvételétől, amikor a „nemzetvezető” a front Budapesthez való gyors

közeledése következtében kénytelen kiadni a parancsot a kormányszerveknek a fővárosból történő

kitelepítésére. Miután Hitler eleve elutasított minden olyan kezdeményezést, amely Párizs és Róma mintájára

Budapestet is nyílt várossá kívánta nyilvánítani, a magyar főváros nem kerülhette el az erődharc borzalmait, s

így – a korabeli megfogalmazás szerint – „második Sztálingráddá” vált. Budapest az ország egészének

felszabadulását követően, a világégés okozta sokk oldódásának heteiben, az ideiglenes kormány és

nemzetgyűlés idetelepülése nyomán nyeri vissza székesfővárosi rangját és fontosságát.

1944. november 4. A Vörös Hadsereg október 29–31-én kibontakozó hadművelete, elérvén a Budapest keleti

részét övező védelmi vonal (Attila-vonal) legkülső lépcsőjét, a heves német ellenállás következtében elakad.

1944. november 9. Bizonytalan időre elnapolják a Képviselőház üléseit

– A Fórum és a Deák filmszínházban a „Gazdátlan asszony” c. új magyar film premiere.

1944. november 11. „Budán minden a régi” – adja hírül a Duna jobb parti kiskocsmákból a „Pest” tudósítója.

– A Vígszínház újra műsorára tűzi a „Mesebeszéd”-et.

1944. november 12. A labdarúgó Hadi Bajnokságban (HB) az elmúlt két napban 4–4 mérkőzést játszottak.

1944. november 14. A Szálasi-kormány megállapodik a német kormánnyal magyar javak Németországba

szállításáról.

1944. november 22. A nyilas Nemzeti Számonkérő Szék nyomozói Budapesten letartóztatják a Magyar Nemzeti

Felkelés Felszabadító Bizottságának vezetőit.

1944. november 23. A német főhadiszállásról érkezett parancs szerint a magyar fővárost erődítménynek kell

tekinteni, a védelmi harcoknak Budapesten házról házra kell folyniuk, tekintet nélkül a civil lakosságra.

1944. november 25. A Budapest I. rádióállomás beszünteti adását.

1944. november 29. Parancsot adnak a csepeli Weiss Manfréd Acél- és Fémművek Rt. berendezéseinek

leszerelésére és Németországba szállítására.

1944. december 2. A belügyminiszter elrendeli a fővárosi zsidóság gettóba költöztetését.

1944. december 4. Szálasi látogatása Hitlernél. Budapest harctérré válása megpecsételődik.

1944. december 4–6. A csepeli munkások megakadályozzák a község kiürítését. 1944. december 5-től a

budapesti ostromgyűrű bezárulását megelőzve a kormányszerveket a nyugat-dunántúli határterületekre telepítik.

1944. december 9. A szovjet csapatok Vácnál áttörik az Attila-vonal külső övezetét.

– Budapest területén közös német–magyar rögtönítélő bíráskodás lép hatályba.

1944. december 10. Az illegális kommunista párt felhívást intéz a főváros lakosságához: „Ha élni akarsz, harcolj

a német ellen.”

1944. december 21–22. Debrecenben összeül az Ideiglenes Nemzetgyűlés és megalakul az Ideiglenes Nemzeti

Kormány.


1944. december 24. A Szálasi-kormány Sopronkőhidán kivégezteti Bajcsy-Zsilinszky Endrét, Pataki Istvánt,

Pesti Barnabást és Kreutz Róbertet.

1944. december 26. Befejeződik a főváros katonai körülzárása, s megkezdődik a Budapesten maradt német és

magyar egységek elleni erődharc.

1944. december 29. A Budapestet körülzáró 2. és 3. Ukrán Front főparancsnokai ultimátumot intéznek Budapest

német és magyar helyőrségéhez. A németek az ultimátumot visszautasítják, a szovjet parlamentereket megölik.

1944. december 31. Szálasi csonka nemzetgyűlésének színhelyén, Sopronban a „honatyák” arról tanácskoznak,

hogy „1945. január 1-től kezdve középületek és lakóházak szokásos fellobogózása alkalmával a piros-fehér-zöld

trikolór mellett minden egyes esetben, ugyanolyan méretben a hétsávos régi magyar nemzeti lobogó is

kitétessék”.

1945. január 4. Debrecenben megjelennek az Ideiglenes Nemzeti Kormány első rendeletei a közigazgatás

ideiglenes rendezéséről, a közalkalmazottak igazolási kötelezettségéről és a közbiztonság helyreállításáról.

1945. január 9. újpesti partizánok felrobbantják a nyilas-házat.

– A XIV. kerületben megalakul a kommunista párt első fővárosi pártszervezete.

1945. január 16. Megkezdődik a MÁV Északi Főműhely helyreállítása.

1945. január 17. Felszabadulnak a budapesti gettók, ahol csaknem 100 000, zsidónak minősített magyar

állampolgárt tartottak őrizet alatt.

1945. január 16. A pesti városrész katonai felszabadításának befejezése.

– Megalakul a csepeli WM üzemi bizottsága.

– A Szociáldemokrata Párt Conti utcai székházában újjászerveződik a párt ideiglenes intézőbizottsága.

1945. január 19. Megjelenik a főváros első új, demokratikus napilapja, a „Szabadság”. Szerkesztik: Darvas

József, Kállai Gyula, Zilahy Lajos.

1945. január 21. A demokratikus pártok képviselőiből Tildy Zoltán elnökletével megalakul a Budapesti Nemzeti

Bizottság. Dr. Csorba Jánost kinevezik a főváros polgármesterévé.

– A Budapesti Nemzeti Bizottság rendeletben szólítja fel a közhivatalnokokat, hogy munkahelyükön jelenjenek

meg és vegyék fel a munkát; hatályon kívül helyezi az összes zsidótörvényt.

1945. január 26. A nyilasok a budai Várban kivégzik Braun Évát és társait.

– Újsághír. „Élelmet adok annak, aki forgalmas helyen üzlethelyiséghez juttat”.

1945. január 26. A Budapesti Nemzeti Bizottság „ötös bizottsága” kimondja a Népbíróság felállítását.

– Az első „Szabadság-matiné” a Magyar Színházban (a mai Nemzeti Színház). Kállai Gyula beszédét követően

Kodály Zoltán „Galántai táncok” c. műve hangzott el, majd Major Tamás, Várkonyi Zoltán, Székely Mihály és

Gobbi Hilda lépett fel.

1945. január 31. Megkezdte működését a Rókus-kórház.

1945. február 1. Csernisov tábornok, Budapest katonai parancsnoka 400 tonna élelmiszert juttat az éhező

fővárosi lakosságnak.

1945. február 2. Polgármesteri rendelet tiltja meg, hogy a továbbiakban tereken vagy közterületen temessenek.

1945. február 4. Az első népbírósági halálos ítéletek nyilvános végrehajtása az Oktogonon (ma: November 7.

tér).

1945. február 6. Csepelen az első kommunista nagygyűlésen Gerő Ernő szónokolt.


1945. február 9. A Györffy István kollégium megtartotta első közgyűlését, s felvételt hirdetett tehetséges,

szegényparaszti származású fiataloknak.

1945. február 13. A budai városrészek felszabadulásának eredményeként egész Budapest újra szabad. –

Szálasiék rádióadója a nyugati határszélről a következőkkel kezdi műsorának sugárzását: „Csakazértis Rádió

Budapest”.

1945. február 15. A miniszterelnök Vas Zoltánt nevezi ki Budapest közellátási kormánybiztosává.


1. A Nyugati pályaudvar

ÍGY ÉPÜLT

TÓTH Ede

A Nyugati pályaudvar

A már az ipari forradalom technikai vívmányain alapuló modern építészet a 19. század közepétől az acél, majd

később a beton felhasználásával túlszárnyalta az emberiség korábbi építészeti csodáit. A 19. század közepén, az

előregyártott vaselemes csarnoképítés teljesen új utat tört, és új funkciók építészeti kiszolgálásához új

lehetőségeket nyitott meg. Az ennek jegyében keletkezett alkotások sorában méltó helyet foglal el a budapesti

Nyugati pályaudvar. Építése a francia ipari építészet nagyvállalkozásainak sorozatába illeszkedik. Az építésén

alkalmazott íves csarnokszerkesztési módszert használták fel nem sokkal előbb a Párizsi Világkiállítás

gépcsarnokának építésénél is.

Magyarország építészettörténetében a Nyugati pályaudvar az első nagy személypályaudvar. A tervezést végző

franciák mellett a 19. századi magyar vasipari nagyüzemek teljesítőképességét és a magyar kivitelező

szakemberek hozzáértését dicséri.

A Nyugati pályaudvar első épülete szerepe, keletkezése óta napjainkig, szinte állandóan szakmai viták tárgya

volt. Sorsát három tényező határozta meg. Elsőként a talán legdöntőbb: Budapest városfejlődése, mely egyre

nagyobb és teljesítőképesebb pályaudvarokat igényelt. A második: a már megépült pályaudvar egyre nagyobb

szerepe a nemzetközi, országos és helyi forgalomban. Ehhez harmadikként, az utóbbi évtizedekben fokozódó

mértékben, járult egyre jobban elismert műtörténeti jelentősége.

A Nyugati pályaudvar első épülete az első magyarországi vasút pesti végállomása volt. Teljesítőképessége még

több évig kihasználatlan volt, hiszen a Bécsig tervezett vasútvonal csak az 1850-es évek közepén készült el. A

fejpályaudvar típusú épületet Paul Sprenger bécsi építész tervei alapján Zitterbarth pesti építész építette. 1846.

július 15-én adták át a forgalomnak.

Az épület keresztezte a mai Nagykörút vonalát: csarnoka a mai pályaudvarral szemben még most is álló MÁV

(később BKV) épülettel volt egybeépítve; vágányai elvágták a későbbi Újlipótvárost a Terézvárostól. Többen is

már korán áthelyezését követelték; 1871-ben Feszl Frigyes a fejpályaudvar helyett, a Városliget mögött, a jövő

követelményeinek, megfelelőbb átmenő pályaudvar építését javasolta. Az eredeti hely megtartása mellett szólt

viszont az évtizednyi környezetátalakító hatása révén, a pályaudvar két oldalán letelepedett gyárüzemek egész

sora és azok kedvező szállítási körülményei. A pályaudvar jelentőségét fokozta az országos vasúthálózat

kiépülése és annak összekötése a pályaudvarral.

Az 1871: 42. tc. alapján kezdődő nagy körúti építkezés során 1874-ben az új út tervezett nyomvonalát

keresztező épületét lebontásra ítélte. 1874-ben a pályaudvar csarnoképületét lebontották, és August W. De

Serres az Osztrák–Magyar Államvasutak bécsi központi építészeti tervezőjének tervei alapján új pályaudvart

építettek. Az új pályaudvar építését a vasúti forgalom zavartalan üzemét fenntartva valósították meg; a régi

épületet csak akkor bontották le, mikor körülötte és felette már ott állott az új csarnoképület. A kivitelezés

irányító mérnöke Gyengő László Viktor volt. Az új fejpályaudvar építése 1877-ben fejeződött be. Árkádos

oromfalai és galériasoros motívumai az első épületre emlékeztetnek. Az építkezés kivitelezői

részvénytársaságok voltak: a francia Schneider, Fives-Lille, Eiffel cégek, és a Vitkovic-féle magyar vasmű.

Eiffel irodája, mint fővállalkozó a tetőszerkezet nagy fesztávú elemeinek E. Polonceau által kikísérletezett

rendszerét alkalmazta. A csarnokáthidaló elemeket Theodor Seyrig francia mérnök tervezte. A szerkezeti

elemeik gyártásában a Ganz gyár is közreműködött.

A pályaudvar technikai fejlesztését szolgálta az 1873-ban elkészült Aréna (Dózsa György) úti aluljáró és az

1874-ben megnyílt Nádor- (Ferdinánd-, Élmunkás-) híd. Ezzel a városrészek közötti közúti forgalom

összeköttetése is hosszú időre megoldást nyert.

1877 óta a pályaudvar képe alig változott – bár a forgalmi igényeket ez a pályaudvar is rövidesen kinőtte. Az 5

fogadó és érkező sínpár már 1884-ben elégtelennek bizonyult. Ekkor dolgozták ki a máig is egyetlen lehetséges

fejlesztési alapelvet. A csarnokoldalakhoz csatlakozó külső fogadóvágányok építésével tehermentesítették a

csarnokvágányokat a helyi forgalomtól. A hosszú gyalogút viszont növelte az utazók kényelmetlenségét.


A pályaudvar azért átment néhány, így kevésbé látványos bővítésen is, 1901–1904. között történt meg a

Podmaniczky (ma Rudas László) utcai oldalon a nagyműhely, vontatótelep és szénpályaudvar kitelepítése, és

pótlásukra a városon kívül az Istvántelki Főműhely építése; 1907–1908-ban az északi teherpályaudvar és 1918-

ban az Irinyi-pusztai új rendező pályaudvar építésével igyekeztek tehermentesíteni a pályaudvart.

A trianoni békeszerződés után az ország rendkívül súlyos gazdasági állapota csak 1931-ben tette lehetővé annak

a rendezési tervnek elkészítését, amely a „Nyugatit” megszüntetve, a Rákosrendező helyén javasolt új

főpályaudvart. Valójában azonban csak annyi történt, hogy a szobi és a ceglédi vonalat az Állatkerttől két-két

vágánypárra szétválasztották. Az 1940. évi rendezési terv viszont a fenntartása és továbbfejlesztése mellett

érvelt.

A háború végén a pályaudvar romokban hevert. 1945. július 15-re sikerült a vágányhálózatot helyreállítani, ám

az épületek helyreállítása hosszabb időt vett igénybe. A háború után újra felmerült a kitelepítés terve, szükséges

tőke hiánya miatt azonban csak annyi történt, hogy 1949-től a teherforgalmat kirekesztették a pályaudvarról.

1971-ben fejeződött be a villamos-felsővezeték hálózatának kiépítése. 1972-ben elkészült az ún. betűs

oldalvágányok utasforgalmi teraszsora.

A gyökeres és csaknem 100 év óta aktuális átépítést ismét Budapest városfejlesztése kényszerítette ki. A

Nagykörút rekonstrukciója és a földalatti villamosvasút észak-déli fővonalának építése az 1970-es évek derekán

komplex rendezési terv elkészítését tette szükségessé. Ennek alapján a jelenlegi rekonstrukció a Nyugati

pályaudvar műemléki értékeit is megóvni törekszik.

2. Képek


1. A nagy válság

MŰHELY

A nagy válság

Három kérdés Berend T. Ivánhoz

– A modern gazdaság története igen sok válságot ismer, de talán a máig legsúlyosabb az 1929–1933. évi

világgazdasági válság volt. Hogyan robbant ki, milyen mechanizmusok vezettek erre a válságra?

– A húszas évek Amerikájában hatalmas spekulációs konjunktúra volt, amely 1928–1929-ben érte el

csúcspontját. Az első világháború hadigazdasága a tengerentúli országoknak ugyanis hatalmas ipari és

mezőgazdasági szállítási lehetőségeket biztosított, s a háború éveiben hatalmas termelésbővülés ment végbe. A

húszas évek első felének európai nyomorúsága, áruhiánya további, most részben új területekre, a fogyasztási

cikkekre is kiterjedt konjunktúrát teremtett.

A hatalmas beruházások növelték a munkalehetőséget, a növekvő foglalkoztatás és emelkedő bérek pedig a

belső felvevőpiacot szélesítették ki, ez újabb beruházásokra ösztönzött. Mindezt a részvényekkel és

értékpapírokkal való hatalmas spekuláció kísérte. A termelésüket és eladásaikat egyre bővítő vállalatok

részvényei ugyanis nagyon jó befektetésnek bizonyultak. 1928–29-ben már néhány hónappal a vásárlás után

másfélszeres áron is lehetett értékesíteni jónak tűnő vállalati részvényeket! Bűvös kör jött létre: a konjunktúra

saját magát hajtotta már előre! Saját hajánál fogva azonban mégsem emelhette magát a gazdaság végtelen

magaslatokba.

Egy ponton a túlhajtott spekuláció megbosszulta magát. Miért, miért nem, ezt a bizonyos pontot 1929. október

24-én érte el a New York-i tőzsde. A nyitáskor még minden rendben ment. Délelőtt 11 órakor azonban váratlan

(és szokatlan) eladási láz tört ki. A spekuláció során túlértékelődött részvények egyre nagyobb részétől akartak

hirtelen megszabadulni, s mivel mások eladtak, minden tőzsdés megijedt, hogy a kezében lévő részvényeket

később még olcsóbban értékesítheti csupán. Fordított láncreakció bontakozott ki. Délre teljes lett a pánik és 12

millió részvénytől szabadultak meg riadt tulajdonosaik. Tizenegy hírhedt spekuláns öngyilkos lett. A tőzsde

Wall Street-i épülete előtt hatalmas tömeg tolongott, rendőrök igyekeztek fenntartani a rendet.

A New York-i tőzsde fekete csütörtöke, a nagy válság kezdete természetesen nem ad valódi magyarázatot a

válság okaira, de annál élesebben rávilágít egy fontos tényezőre, a pszichológiai hatások jelentőségére. A válság

ugyanis érthetetlen lenne a bizalom megrendülése nélkül. A bizalom valamilyen okból történt megingása, ha

már bekövetkezik, önmagában is katasztrófát idézhet elő. Nemcsak azért, mert a tulajdonosok szabadulni

igyekeznek részvényeiktől, s ezzel (valóságos ok nélkül is!) csődbe sodorhatnak vállalatokat, amint az

tömegesen meg is történt. Azért is, mert a betéttulajdonosok az ilyen légkörben nem látják biztonságban

folyószámla, vagy takarékbetéteiket a bankoknál, és a csődtől félve egyre többen – vagy mindenki – ki akarja

venni betétjeit. Csakhogy a bankok, ha a betéttulajdonosok nagyjából egy időben jelentkeznek pénzükért,

természetesen képtelenek mindenkinek fizetni, hiszen a banküzlet éppen azáltal nyer a betéteken, hogy azok

nagy részét állandóan befekteti különböző vállalkozásokba, s a belőlük nyert jövedelme meghaladja az általa

kifizetett kamatok mértékét. A bankok tehát fizetésképtelenné váltak az ostrom miatt (ez történt egyébként

Németországban is), ami újabb lavinát indított útjára. Most már a tőkések minden hitelezésüket igyekeztek

visszaszerezni, új hitelt nem voltak hajlandók folyósítani, a gazdasági élet megroppant. Ilyen helyzetben új

beruházásra senki sem szállja el magát.

A beruházási javakat előállító iparágak rendelés nélkül maradtak, leálltak, nagy munkástömegeket elbocsátottak.

A válság mélypontján, 1932-ben a termelési eszközöket gyártó iparok világtermelése 40%-kal csökkent. A világ

szén-, vas- és acéltermelése egyenesen 60%-kal hanyatlott. A foglalkoztatás visszaesése a piac

felvevőképességét is szűkítette, a válság egyre jobban átterjedt a fogyasztási cikkeket gyártó iparokra. A kereslet

oly mértékben mérséklődött, hogy a mezőgazdasági cikkek ára zuhanni kezdett, a gabona világpiaci ára

egyenesen 58%-kal esett 1929 és 1932 között.

Most tehát fordított láncreakció áll előttünk, mint amit a konjunktúra felfelé menő szakaszában figyelhettünk

meg.

A válság azonban nem pszichológiai tényezők következménye. A mélyebb rétegekig ásva a termelési folyamat

furcsa ritmusát ismerhetjük fel. A ciklus felfelé menő szakaszában jelentkező új kereslet a technika tömeges


megújítását, a termelő kapacitások kibővítését eredményezi, s ez egy idő után a termelés szintjét magasabbra

emeli, mint a rendelkezésre álló fizetőképes kereslet.

A válságnak összekapcsolódó hatásai vannak, melyek könnyen vezetnek a gazdaság minden területére kiterjedő,

és a világgazdaságba bekapcsolódott országokra általában kiható krízisekre. Csakhogy a túltermelés korántsem

jelentkezik minden termelési területen egyforma mértékben, sőt, az egyes területeken fellépő túltermelés

ellenére más ágazatokban a konjunktúra változatlanul fennmaradhat. Miközben például a gabona úgyszólván

eladhatatlan, a hústermékek és a vaj változatlanul jól, sőt jó áron értékesíthető cikkek. Az ágazat helyzetét egy-

egy országban sajátos konjunktúrateremtő eszközökkel is befolyásolhatják. Gyakori volt például, hogy a

korábban jelentős behozatalt (mint a mi esetünkben textíliákból) állami intézkedésekkel kiszorítva kedvező

növekedési lehetőséget teremtettek a könnyűiparban, miközben a nehézipar és a mezőgazdaság rendkívül nehéz

helyzetbe jutott. A válság tehát, miközben természetéből, a gazdaság belső kapcsolat-rendszereiből eredően

továbbterjedő tendenciákat hordoz, sohasem lehet egyformán súlyos minden ágazatban vagy országban. Ebben

azonban szerepet játszik az adott időszak világgazdasági közege és az érdekelt ország gyakorlati

gazdaságpolitikája.

– Az 1920-as években a konjunktúrakutatás külön tudományággá vált, hogy a gazdasági élet hullámmozgásait

elemezze. S mégis a nagy válság derült égből villámcsapásként ütött be. Növekedtek-e mára a válság

előrejelezhetőségében a közgazdaságtudomány esélyei?

– 1928. december 4-én az Egyesült Államok elnöke a kongresszus elé terjesztette szokásos üzenetét az ország

helyzetéről, s ebben a következő megállapítást olvashatjuk: „Az Egyesült Államok történetében még soha nem

ült össze kongresszus kedvezőbb kilátásokkal, mint jelenleg, hogy megvizsgálja az Államok helyzetét. Hazai

tekintetben a prosperitás éveinek legkiválóbb jelentéseiről adhatunk számot. Nemzetközi vonatkozásban a béke

uralkodik és a kölcsönös megértésből fakadó jó szándék...”

Ha meggondoljuk, hogy a világ leghatalmasabb tőkés államának elnöke, akit szakértők és tanácsadók hada vett

körül, mekkorát tévedett nem egészen egy évvel a világgazdaság máig legsúlyosabb válságának kirobbanása

előtt, a világpolitika legsúlyosabb bonyodalmainak küszöbén, ami kor a háború fokozatosan lopódzott be a világ

életébe, először a Távol-Keleten, majd Észak-Afrikában és Európában, akkor valóban igaz, hogy nagy

előrelátásról nem beszélhetünk.

Hozzá kell azonban tenni, hogy néhány évvel ezelőtti forrásokból hasonlóan optimista, felhőtlen kilátásokat

hangoztató megállapítások sorát idézhetném. A hetvenes évtized – igaz, más jellegű, de – súlyos gazdasági és

ezt követő politikai megrázkódtatásai sem jelezték előre.

Ilyen keveset tudunk? Nem egyszerű a válasz. Hasonlattal élve: keveset vagy sokat tud-e az orvostudomány,

mely egyszerre képes szívátültetésre és képtelen a meghűlés gyógyítására vagy megelőzésére? Nos, a

közgazdaságtudomány már egy és negyed százada felismerte, hogy a tőkés gazdaság növekedésében sajátos

ciklikusság érvényesül, s törvényszerűen ismétlődő gazdasági válságok szakítják meg a fellendülés szakaszait.

A francia Clément Juglar 1856-ban tette közzé első tanulmányát e témában, 1862-ben pedig megírta

„Kereskedelmi válság” című könyvét. Megállapítása szerint mintegy kilencévenként újra és újra

megismétlődnek a válságok. Marx a tőkés újratermelési folyamatot elemezve, fő művének, A tőkének második

kötetében arra a következtetésre jutott, hogy az egyensúly 7–10 évenként elkerülhetetlenül megbomlik, s a

válság nem az értékesítés (kereskedelem), hanem a termelés területén jelentkezik, a tényleges keresletet

meghaladó ún. túltermelés formájában, amit végül az egyensúlyt megrázkódtatásokkal helyreállító válság vezet

el. A 20. század közgazdasági kutatói, elismerve és elfogadva a válságelméleteket, olyan megfigyeléseket is

tettek, hogy a 7–12 évente ismétlődő középtávú ciklusokon túl léteznek hosszabb fellendülési és visszaesési

periódusok is. Kondratyev a húszas években 50–70 éves hosszú ciklusokat mutatott ki, az amerikai S. Kuznets

századunk közepén 15–20 évente ismétlődő válságokkal tarkított növekedési ciklusokat írt le az Egyesült

Államok fejlődéstörténetében.

A különféle időtartamú, de törvényszerűen ismétlődő válságok tehát a közgazdasági elmélet fontos felismerései

közé tartoznak, melyeknek magyarázata, okainak feltárása is meggyőző, a történeti fejlődésben igazolt

eredményeket hozott.

Csakhogy eddig mégsem sikerült a bekövetkező válságok pontos előrejelzése. A gazdasági fejlődés

előrehaladtával ugyanis maguk a ciklusok is módosultak. A 20. század eltérő új vonásokat hozott, s a század

második felében ismét egészen másként jelentkeztek az egyensúlyzavarok és a ciklusok, mint az előző

évszázadban. Az ismétlődő válságok okozta megrázkódtatások végül is rendkívül eltérő erejűek voltak, s nem

lehetett előre kiszámítani, melyik válság lesz különösen súlyos. A történeti folyamatokat nemcsak az adott


korszak gazdasági, hanem társadalmi és politikai körülményei is erősen befolyásolják, ezért a gazdasági válság

erejét nem kizárólag a gazdaság folyamatai határozzák meg.

Sok mindent tudunk tehát és egyidejűleg sok minden tisztázatlan még a válságok természetrajza esetében. A

történeti folyamatok rendkívül bonyolultak és a látszólagos ismétlődések nem hoznak azonos

következményeket. A modern gazdaság kétszáz évében a lejátszódott több tucat válság között még nem volt két

egyforma. Ezért változatlanul számítanunk kell meglepetésekre. Az előrejelzések ma sem biztosabbak!

– A válság kihívást intéz a fennálló hatalom ellen. Van-e választási lehetősége a válaszadásban az uralkodó

osztálynak? Meghatározóak-e a hagyományok, a politikai nyilvánosság meglevő vagy hiányzó intézményei?

Szükségszerű-e vagy elkerülhető a diktatórikus rendszerstabilizálás, ahogy az Európában az 1929–33-as válság

után történt?

– Mindenekelőtt hangsúlyozni kell, hogy igazi nagy politikai kihívást csak rendkívül súlyos válság idéz elő. A

több tucatnyi különböző horderejű válságból gyakorlatilag csak az 1929–33. évi világgazdasági válság

kapcsolódott össze súlyos politikai válsággal is. Megítélésem szerint ebben az is jócskán szerepet játszott, hogy

több forrásból származó politikai válság már előzetesen is létezett. Részben az elmaradott európai országok

felzárkózási kudarcai, az ezzel is összekapcsolódó forradalmi megoldás kísérletei a világháború nyomán és ezek

kudarcai (a Szovjetuniót kivéve), az ún. nemzeti forradalmak, melyek részben a békerendszer

igazságtalanságaival is összefüggésben álltak, érlelték ezt a politikai krízist, mely ezután különleges erővel

lobbant fel a gazdaság példátlanul súlyos válsága nyomán. Érdekes módon ekkor az újabb forradalmi hullámtól

való félelem legalább akkora szerepet játszott, mint az elkerülhetetlen változások igénye, valamiféle jobboldali

radikalizmus útján végrehajtott rendszerátalakítás. Németországban, Közép és Kelet-, valamint Délkelet-

Európában és Dél-Európa országaiban egymás után kerültek hatalomra a diktatórikus rezsimek, fasiszta

csoportok (A lengyel ezredesi junta, a román, a jugoszláv és bolgár királyi diktatúrák, a Gömbös-kormánnyal

meginduló folyamatok Magyarországon. Franco és Salazar rendszerei az Ibériai-félszigeten.) Ezt gyakran

összefüggésbe hozzák, például Németország esetében a 6 millió munkanélkülivel, valamint a kispolgár-

középrétegek csődhelyzetével, amit Hitler szélsőséges demagógiával aknázhatott ki. Összefüggés valóban van,

de úgy vélem, mégsem a válságból nőttek ki a diktatúrák. Ezek már amúgy is bontakozóban voltak az

elmaradott Európában (elég, ha Horthy 1919-es, Mussolini 1922. évi, Piłsudski 1926-os lengyelországi és Primo

de Rivera 1923-as spanyolországi hatalomra jutására, vagy az 1923-as bulgáriai katonai puccsra gondolunk). A

válság meglévő, érlelődő folyamatokat gyorsított tehát fel.

Ugyanakkor az Egyesült Államokban, ahol talán legmélyebb volt a gazdasági válság (de mindenesetre a

németországihoz hasonló), az ugyancsak elkerülhetetlen állami beavatkozás, munkaalkalom-teremtési és

beruházási programok – a változtatást ígérő F. D. Roosevelt (New Deal nevű konszolidációs terve emelhető ki)

1932-es hatalomra jutása után – úgy hatották át a gazdaságot, hogy a politikai rendszert nem érintették. Erre

egyébként a többi nyugat-európai fejlettségű országban sem került sor. A legfejlettebb tőkés világ ugyanis éppen

ezáltal különbözött Európa elmaradottabb országaitól, hogy a 18–19. század fordulója körül két forradalom, az

angol ipari forradalom és a francia politikai-társadalmi forradalom átalakító hatásai nyomán egyszerre vált

fejlett ipari országokká és polgári demokráciákká. Ez már Németország esetében sem volt így, még kevésbé

Magyarországon, Spanyolországban vagy Bulgáriában. A gazdasági erő mellett tehát a politikai és más

intézményes fejlődési előzmények valóban meghatározónak bizonyultak. Így azután egyáltalán nem lehet

általában és direkt módon összekapcsolódást keresni válság és diktatórikus rendszerstabilizálás között.

2. Képek


1. Osztriga Pannóniában

ŐSEINK ASZTALÁNÁL

MÓCSY András

Osztriga Pannóniában

Sztrabón, Augustus korának nagy görög geográfusa számos fontos tudtást őrzött meg a Kárpát-medence föld- és

néprajzáról. Ezek között olvashatunk arról, hogy a Duna mentén lakó illírek Aquileia piacán rabszolgát,

vágómarhát és bőrt cserélnek borért, olajért és „tengerből származó” dolgokért. E híradás azért értékes, mert

olyan kereskedelmi kapcsolatokról szól, amelyeket a régészeti kutatás lelettárgyak segítségével alig tudna

nyomon követni. Az egyik kifejezés azonban többféle értelmezésre adott okot. A „tengerből való” árut (ta ek

thalattész) több kutató tengeren szállított, azaz tengerentúli iparcikknek gondolta, mivel semmi sem engedett

arra következtetni, hogy tengeri halat, rákot, halszószt vagy hasonló importált élelmiszert fogyasztottak volna a

Kárpát-medence barbárjai. A szó szerinti fordítás értelmében azonban csakis ilyen tengeri árukról lehet szó.

Amikor a zalalövői ásatáson 1979 nyarán osztrigahéjak töredékei kerültek elő, Sztrabónnak erre a mondatára

kellett gondolnunk. A kagylóhéjak a római Salla város legkorábbi rétegében, az 1. század első felében fennállt

katonai tábor hulladékai között kerültek elő. Ebben a korban a segédcsapatok katonái meglehetősen egyszerű

körülmények között éltek. Olyan luxust, mint az elevenen fogyasztott tengeri kagyló, csak a tábor lovagrendű

parancsnoka engedhetett meg magának. Sztrabón adata azonban a római uralom előtti időre vonatkozik. Fel kell

tennünk, hogy a még meg nem hódított pannóniai törzsek fejedelmi körei is éltek ezzel a csemegével. Európa

barbár törzsfőnökei igen korán utánozni kezdték az előkelő görögök, majd rómaiak fényűző szokásait és

étrendjét. A bor és az olaj behozatalát is ez tette szükségessé. A kelta és illír fejedelmi szálláshelyek eddig nem

sikerült azonosítani, így régészeti kutatásuk sem indulhatott meg. E szálláshelyek hulladékai között bár ritkán,

de bizonyára elő fognak kerülni osztrigahéjak is.

AZ OSZTRIGA eddig ritkaságnak számított hazánk római kori településein. Csak egy aquincumi

szemétgödörben került elő az 1. és a 2. század fordulójáról. Az aquincumi légió tisztikara és legénysége ebben

az időben még nagy részt a Földközi-tenger mellékének tartományaiból verbuválódott; ezek az emberek

igényelték a hazájukban megszokott táplálékot. Később, amikor a katonaságot már helyben toborozták, az

osztrigafogyasztók száma is megcsappanhatott. Helytartók, magas rangú katonatisztek étrendjében fordulhatott

elő ez a távolról hozatott, tehát drága csemege. A lakosság széles körében nem terjedt el, ahogyan az osztrigától

a magyar ízlés ma is idegenkedik. Már a jó öreg Gvadányi is érzékletesen írja le a falusi nótárius találkozását az

undorítónak érzett osztrigával egy budai bálban. Meg is fogadta, „hogy soha nem nézek én az austrigára,

kívánom én aztat azoknak fogára, akik pöknek, nézvén a nyers szalonnára”

A többség ma is így ítél, pedig az osztriga ma sem kificamodott ízlésű ínyencek étele ott, ahol tenyészik. Az

ókorban sem volt az. Bár néhány római nagyúrról feljegyezték, hogy egy ültében száznál is több osztrigát evett

meg, Traianus császár pedig különleges eljárást dolgoztatott ki arra, hogy keleti hadjáratában a forró sivatagi

úton is friss osztriga kerüljön asztalára, az ókori írók szerint azonban ez a kagyló nemcsak az egyik legjobb

csemege, hanem az emésztést rendben tartó, egészséges étvágygerjesztő is. Szaporítását az ókor egyik

legleleményesebb üzletembere, Sergius Orata kezdeményezte, majd pedig annyira elterjedt, hogy a Római

Birodalom csaknem minden tengerpartjának megvolt a saját osztrigafajtája. Ahol pedig gyűjtésének és

szaporításának nagy hagyományai voltak, mint Britanniában, ott szinte néptáplálékká vált. Britannia őslakói már

a római hódítás kezdetén exportálták Rómába; az angol régészek sok római településen találtak „osztriga-bárt”,

olyan utcai árusítóhelyeket, ahol a járókelők bekaphattak néhányat belőlük. Mivel azonban csak elevenen,

tengervizes tartályokban lehetett szállítani, annál drágább volt, minél messzebb árulták a tenyészhelytől.

Az adriai osztrigát Pannóniába az Alpok hágóin át, nehézkes szárazföldi úton hozták. Drága volt és nem

válhatott kedveltté. Ellenben a Rajna menti római települések ásatásainak igen közönséges lelete, mert a brit –

és talán a gall (francia) – partok tenyészhelyeitől az olcsóbb, egyszerűbb és tömeges szállításra egyedül

alkalmas, vízi úton eljuttathatták Germania tartományba. Germania lakói ezért megbarátkozhattak ezzel az

ínyencséggel, viszont gyaníthatjuk, hogy Pannónia lakói éppúgy idegenkedtek tőle, mint a mai magyar ízlés.

2. Képek


1. A német uniópártok megalakulása

GLÓBUSZ

KISS J. László

A német uniópártok megalakulása

Az NSZK-ban választások közelednek. S e választásokon a centrumpártok ismét nagy szerepet kívánnak

játszani, mondhatnánk azt is: nagyobbat, mint az előzőn.

Hogyan is jöttek létre a konzervatív pártok, amelyek az ötvenes és a hatvanas években az NSZK politikai vezető

belső erői, s így az államélet konstrukciójának kiépítésénél meghatározók voltak? (A szerk.)

Németországban a náci diktatúra összeomlása után Európa számos országaihoz hasonlóan megélénkült a

keresztény egyházak társadalmi-politikai tevékenysége. A szétesett hagyományos polgári pártok és az

újjászerveződő baloldali munkáspártok közötti politikai űr kitöltésére olyan új típusú párt látszott a

legalkalmasabbnak, amely a polgári demokrácia megszilárdítása érdekében mint a „köz’”, a „nép” pártja lépett

fel, s egyetlen meghatározott társadalmi osztállyal vagy felekezettel sem azonosította magát.

A fasizmus által üldözött kereszténység eszméje, a kapitalizmus erkölcsi kritikáját és az osztálybéke

szükségszerűségét hirdető katolikus szociális tan megfelelő ideológiai alapot kínált egy magát osztályok

felettinek hirdető, új típusú politikai párt meg alakítására. Jelentős volt az a körülmény is, hogy a hitleri

diktatúra alatt a katolikus egyház őrizhette meg a legjobban szervezeti egységét, s a háború utáni katonai

megszállás feltételei között is a legkevesebb korlátozásban volt része.

Bár a katolikus német püspöki kar kezdetben rokonszenvezett a náci mozgalommal, sőt annak

„megtéríthetőségében” is hitt, valójában kegyetlen üldözés áldozatává vált. XI. Pius pápa 1937. évi

enciklikájában nyíltan elhatárolta az egyházat a nácizmustól. Ezzel ellentétben a protestáns egyház a „birodalmi

német államegyház” megteremtésének keretében a fasiszta rendszer eszközévé lett, jóllehet a Martin Niemöller

és Karl Barth vezetésével 1934-ben megalapított „Hitvalló Egyház” nyíltan fellépett az evangélikus egyház

fasizálása ellen.

A második világháború után Németországban számos kísérlet történt keresztény politikai pártok létrehozására.

A hajdani katolikus Centrum Párt balszárnyához tartozott politikusokban elmerült a gondolat, hogy – az angol

Munkáspárt mintájára – az újjászerveződő egységes szakszervezeti mozgalomra támaszkodó politikai pártot

alapítsanak. Ez a kísérlet a szociáldemokraták nélkülözhetetlen támogatásának hiányában kudarcot vallott. 1945

őszén éppúgy eredménytelen maradt az a próbálkozás, hogy az egykori katolikus Centrum Pártot ismét életre

hívják. A megváltozott történelmi helyzetben aligha válhatott a antifasiszta demokratizálás úttörőjévé az a

Centrum, amely a „felhatalmazási törvény” megszavazásával 1933-ban maga is hozzájárult a nácik hatalomra

jutásához.

Végül a német katolikus püspöki kar, majd az újjászerveződő evangélikus egyház is – a hajdani katolikus

Centrum Párt újjáélesztése helyett – új felekezetközi keresztény párt mellett foglalt állást. A katolikus-protestáns

ellentéttel dúsan átszőtt német történelemben a felekezetköziség hangsúlyozása döntő áttörést jelentett. Nem

volt azonban kétséges, hogy a második világháború után a katolicizmus javára módosult felekezeti arányok, a

katolikus szociális ideológia, s nem kevésbé a katolikusoknak a nácizmus alatt tanúsított magatartása a

protestánsokénál kedvezőbb kiindulási pozíciókat biztosított a katolikus egyháznak.

Adenauer a CDU élén A demokratikus német pártok működését a potsdami egyezmények biztosították, a pártok

engedélyezése azonban esetről esetre a megszálló hatóságoktól függött. Az új keresztény párt, a CDU első

felhívása az SPD, a szociáldemokrata párt újjáalakulása után, 1945. június 26-án Berlinben látott napvilágot. A

protestáns környezetben működő keleti zónabeli CDU ideológiájára a katolikus szociális tan kevésbé volt

hatással, s a keresztény szakszervezeti hagyományokra támaszkodó berliniek a szociáldemokratákkal

együttműködve a strukturális változtatásokat, így a kulcsiparágak államosítását sem zárták ki.

A berlini felhívással egyidejűleg új keresztény párt alakult Kölnben is. Az 1945 júniusában létrejött

pártcsoportosulás itt augusztus 14-én deklarálta a CDU megalakulását, majd egy hónap múlva létrehozta a

Rajna-vidéki Kereszténydemokrata Pártot. A párt első elnöke Leo Schwering, és a párt ügyvezető elnökségébe

bekerült már Konrad Adenauer is. Korábban mind kettő centrumpárti politikus volt, az utóbbi Köln

főpolgármestere. A „Kölni irányelvek” néven ismertté vált program a katolikus szociális doktrína


elképzeléseitől áthatva a német demokratikus hagyományokat igyekezett összhangba hozni a keresztény

természetjog tanításaival. Ugyanakkor ez a Rajna-vidéki katolicizmus hagyományaiban gyökerező keresztény-

szocializmus az erősen iparosodott vidék munkásságára való tekintettel a szociális szempontokat is figyelembe

vette. A berlini és a kölni pártszervezései követően 1945–46-ban más megszállási övezetek tartományaiban is

megalakultak a CDU szervezetei. Kirajzolódott az a folyamat, amelynek keretében a CDU sajátosan

kibontakozó és regionálisan különböző pártokként fejlődött a „szervezetek szervezetévé”, sok-sok párt

„uniójává”. Rövid ideig nyitott volt a kérdés, vajon a berlini CDU érvényesítheti-e az össznémet CDU

irányítására támasztott igényét. A hidegháború kibontakozásával világossá vált, hogy az Adenauer elnökletével

1946 februárjában megalakult brit zónabeli CDU veszi át a nyugati megszállási övezetekre korlátozódó

irányítást.

Adenauer számára Németországnak a Szovjetunió által megszállt része már „az ázsiai sztyeppéket” jelentette, s

mint ilyent, beláthatatlan időre „elveszettnek” tartotta. Adenauer a Centrum hagyományaira támaszkodva nem

csupán a katolikus természetjog tanításait, hanem a liberális színezetű politikai és gazdasági megújulás elveit is

magáénak vallotta, amely gondolatkör az Unióban, a katolikus és a protestáns burzsoázia összefogását tükrözve,

kezdettől fogva jelen volt. Sőt, Adenauer kezdetben mind a magánkézben, mind az állami szinten összpontosuló

gazdasági hatalom ellen is fellépett, s állást foglalt a munkavállalóknak a gazdasági döntésekben való részvétele

mellett. A társadalmi-gazdasági megújulást sürgető, monopóliumellenes hangulatot tükrözte a brit zóna CDU-

jának választmánya által 1947 februárjában elfogadott úgynevezett Ahleni program. Ez a gazdasági program, a

kapitalizmus túlhaladását célul tűzve, a szénbányák és vaskohászati művek társadalmasításának a lehetőségét is

programjába vette. Az Ahleni program megmutatta a CDU „baloldaliságának” határait is: amit a CDU

maximumként megfogalmazott, nem volt több, mint az üzem tőkés tulajdonosai mellett a közvetlen termelők

beleszólást jogának biztosítása a nagyvállalatok irányításába. A CDU nem fogadhatta el a munkáspártok által

követelt szocializálást, a kulcs iparágak radikális államosítását.

Az Ahieni program után a CDU-n belüli jobbratolódást tükrözték a neoliberális gazdaságpolitikai elképzeléseket

tömörítő „Düsseldorfi irányelvek”, amelyek egyúttal a párt 1949. évi első választási programját alkották. A

Ludwig Erhard által képviselt „szociális piacgazdaság” elképzelésében az egyéni vállalkozás és a piac nem

csupán a legelőnyösebb gazdasági rendszerelvként fogalmazódott meg, hanem a szabadságot biztosító legfőbb

társadalmi és politikai értékként is. Ily módon a CDU programja – korántsem ellentmondások nélkül – a

katolikus szociális tan és az antikommunizmus mellett a neoliberalizmus elemeit is magába olvasztotta. Ez a

programszerű alapvetés a CDU hatalomra kerülése után az NSZK politikai kultúráját meghatározó állami

ideológia rangját érte el.

Sajátos módon az országos szövetségi szintű CDU megalakítását csak 1950. május 11-én Königswinterben

határozták el, az 1949. évi parlamenti választások után, amikor már a CDU kormányzó párt volt. A CDU első

szövetségi kongresszusára is csupán 1950 októberében, Goslarban került sor, ekkor a párt elnökévé a kancellári

tisztséget betöltő Adenauert választották meg.

A bajor regionalizmus és a CSU

A sajátosan katolikus-tekintélyuralmi vonásokat mutató bajor Keresztényszociális Unió (CSU) megalakulása

szorosan összefüggött a tartomány társadalmi-gazdasági fejlődésével és politikai hagyományaival. 1945 után

valamennyi német tartomány határait megváltoztatták, de a csaknem színkatolikus Bajorország területe

lényegében érintetlen maradt. Ez a körülmény sok tekintetben kedvezett az önálló bajor államiság és a sajátos

föderalista alkotmányjogi gondolkodás fennmaradásának, amely az ellenreformációs hagyományokban

bővelkedő, antiliberális délnémet katolicizmussal ötvöződött. Az ipari fejlődésben élenjáró északi területekkel

ellentétben a bajor társadalom agrárjellege és a középrétegek jelentős szerepe jellemző arculatot kölcsönzött a

tartománynak. Sajátosságnak számított a híres Majna-vonal is, amely nem csupán a katolikus és protestáns

felekezeti határt, hanem a „porosz centralizmussal” szembeni politikai választóvonalat is jelezte. Az önálló bajor

államiság hangsúlyozása „a nácizmus északi központjával” szemben beleillett a potsdami szerződés szellemébe

is, amely Németország decentralizálása irányában hatott. Bajorország a második világháború után is a

föderalista alkotmány szószólója lett: a bajor tartományi parlament volt az egyetlen, amely 1948 májusában

elutasította az Alaptörvényt, az NSZK alkotmányát.

Ahogy a CDU-nak az egykori katolikus Centrumhoz fűződő viszonyát kellett meghatároznia, a CSU-nak a

Centrumból jobbra álló hajdani katolikus-konzervatív Bajor Néppárt újjáalakításának a lehetőségével kellett

szembenéznie.

Bajorországban a második világháború után először a keresztény szakszervezeti mozgalomból ismert Adam

Stegerwald kezdett országos, felekezetközi párt szervezésébe, váratlan halála után azonban előtérbe kerültek a


Bajor Néppárt egykori politikusai. A CDU megalakulásával való összefüggésről nem csupán Stegerwaldnak a

„Kölni irányelvek” gondolataitól áthatott „Würzburgi programja” tanúskodott, hanem Adenauer 1945

augusztusában Karl Scharnagihoz, München főpolgármesteréhez írott levele is. Ebben Adenauer arra „hívta fel”

a müncheniek figyelmét, hogy a Keletről fenyegető „kommunista veszéllyel” szemben csak a „keresztény és

demokratikus erők összefogása” védhet meg.

1945 őszén a Bajor Néppárt politikusai közül azok kerültek túlsúlyba, akik nem kívánták a katolikus és

monarchista hagyományokkal rendelkező párt feltámasztását, hanem annak sajátos regionális szerepét

megőrizve új, felekezetközi párt mellett döntöttek. Az új párt megalakításának úttörőjévé az ellenállási

mozgalomhoz tartozó Joseph Müller lett, akihez a Bajor Néppárt legkonzervatívabb katolikus politikusai is

csatlakoztak. Az új párt 1945. november 25-én felhívást bocsátott ki az egymástól független pártszervező akciók

egyesítésére. A párt tartományi szintű működéséhez az amerikai megszálló hatóságok 1946 januárjában járultak

hozzá.

Közös frakció és munkamegosztás

A tartományi szinten egyesült CSU – a munkásmozgalmat kivéve – a bajor történelem szinte minden politikai-

ideológiai elemét egyesítette magában. A pártban már igen korán kirajzolódtak a Bajor Néppártra is jellemző

ellentétek. A párt szélsőségesen katolikus és föderalista szárnya a tartomány katolikus földbirtokosai és

gazdálkodói között találta meg a támaszát, Alois Hundhammer vezetésével. Ha ez a szárny nem kívánta is a

középkori értelemben vett egyházi befolyás alatti állam visszaállítását, minden erővel síkra szállt a kultúra, a

nevelés, a tanárképzés egyházi, katolikus monopóliumáért. 1946 és 1950 között Hundhammer, a tartomány

kultuszminisztere bevezette a rádió s a színházak szigorú cenzúrázását, sőt a botbüntetést is, s alakja ezzel a

fanatikus katolikus meggyőződés szimbólumává vált.

A CSU-n belül már keletkezésekor egy másik, liberális szárny is megfigyelhető volt, amely a délnémet

burzsoáziára, valamint a katolikus és evangélikus lakosságra egyaránt építeni kívánt. A fiatal Franz-Josef

Strausst is magában foglaló irányzat a felekezetköziség mellett magáévá tette a háború utáni restaurációs

időszak pragmatizmusát is, amely az egykori Harmadik Birodalom keleti területeiről érkezett németek

társadalmi és gazdasági beépítésében, valamint a tartomány fejlesztésében nagy szerepet játszott. Ugyanakkor a

CSU magáévá tette a bajor föderalizmus ideológiájából táplálkozó „keresztény védőbástya” koncepcióját, amely

az elzárkózás mellett a „keresztény mintaállam” támadó stratégiáját is tartalmazta. Ez a „keresztény védőbástya”

politika a hidegháború éveiben új értelmet nyert: a bajor ideológia Adenauer antikommunista Európa-

politikájában nemzetközi dimenziókat kapott.

1947. február 5–6-án Königsteinben a CDU és a CSU megalapította Munkaközösségét. Az 1949-ben

megválasztott első nyugatnémet parlamentben a két párt közös frakciót hozott létre. Ezzel nem csupán az

uniópártok egységét teremtették meg, hanem kialakították az előfeltételeket a két párt szoros parlamenti

együttműködésére is. A közös frakció mellett a parlamentben a CSU önálló tartományi csoportot képezett, hogy

a párt sajátos bajor szerepét is kidomborítsa. A CDU és a CSU szövetsége mögött a fejlettebb északnémet

burzsoázia, valamint a bajor polgárság és nagybirtokosság politikai érdekközössége rejlett. Belpolitikai

szempontból ez a szövetség taktikai-politikai munkamegosztást jelentett a két párt között a különböző választói

rétegek megnyerésére, a szeparatista nyugatnémet állam megszilárdítására.

2. Képek


1. A német�lengyel háború és a magyar politika

KÖZÖS DOLGAINK

KOZMIŃŚKI, Maciej

A német–lengyel háború és a magyar politika

Az Élet és Irodalom hasábjain többször is vita bontakozott ki a horthysta politika magatartásáról a lengyel-

kérdésben. Szerkesztőségünk ettől indíttatva kért cikket a korszak lengyel szakértőjétől, Maciej Kozmińśkitől

Lengyelország elsőként szállt szembe fegyveresen a német agresszióval 1939 szeptemberében. A háború – az

ország kétoldalú stratégiai átkarolása következtében – már a hónap első harmadának végére fordulópontjához

érkezett: az ország nyugati felében a lengyel védelem összeomlott. Mégis, a német vezérkar kénytelen volt a

hadműveleti terv, az úgynevezett „Fall Weiss” módosítására. A változtatás alapgondolata arra épült, hogy egy új

bekerítő frontot hozzanak létre, amelyet még messzebbre, keleti irányba tolnak ki. A német harapófogó déli ága

egyidejűleg elvághatta a visszavonuló lengyel hadsereg elől a menekülés útját az úgynevezett román hídfő felé,

ahol még egyszer megszilárdulhatott volna a lengyel védelem a Dnyeszter és a Stryj folyó vonalán. A német

páncélos egységek azonban gyorsan nyomultak előre Lvov irányába, ami egyúttal azt is jelentette, hogy a német

támadás tengelyétől délre – a közös lengyel–magyar határig húzódó – jelentős terület maradt. Itt a déli front

szeptember első felében szétvert hadseregének számos egysége tartózkodott. A hadiesemények krónikája

egyszersmind arra is rámutat, hogy már szeptember 9-én és még inkább a következő napokban nem volt esély a

lengyel védelmi vonal megszervezésére a San folyó felső folyásánál.

Szeptember 9-én Joachim von Ribbentrop, a német külügyminiszter, azzal a kéréssel fordult Csáky István

magyar külügyminiszterhez, hogy a kormány következő nap délig adja beleegyezését a német csapatoknak a

Kassán átvezető vasútvonalon történő szállításához. Szeptember 10-én déli 12 órakor Csáky telefonon közölte

Ribbentroppal az elutasító magyar választ.

A NÉMET HADSEREG egységeinek a fent említett vasútvonalon történő szállítása szeptember 10-én (vagy

később) a hadműveletek szempontjából már csak korlátozott, kizárólag taktikai jelentőségű lehetett volna. A 14.

német hadsereg támadásának fő iránya ezen a fontos napon észak és kelet felé fordult, a határ menti terület

kihagyásával, tehát megkerülve az ott visszavonulóban levő lengyel csapatokat lezárhatták a németek a határt. A

vasútvonal – amelyről szó volt – (szlovák területen Kostolana állomástól a kassai vasúti csomóponton át Slanec

állomásig szintén szlovák területen, és tovább Lupkovig, a lengyel– szlovák határig haladt) lehetőséget

biztosított a katonaság szállítására azon a mintegy 40 kilométernyi szakaszon, amelyet magyar hatóságok

ellenőriztek. Előre kell bocsátanunk azt, hogy tekintetbe véve a magyar kormány számára „engedélyezett”

gondolkodási időt, a németek nagyobb időveszteség nélkül végezhették volna el a szállítást akár ennek a

vasútvonalnak egy másik szakaszán is. Meg kell említenünk, hogy az itt számításba vett német erők nem

lehettek jelentősek, mert a 14. német hadsereg egységeinek zöme már lengyel területen volt, a 14. hadsereg

felvonulása, valamint erőinek összpontosítása Nyugat-Szlovákiában, Trsten körzetében zajlott le. (Szerepet

játszhattak itt azonban bizonyos szlovák egységek is, hiszen Lengyelország ellen bevetettek két szlovák

hadosztályt.)

Mi volt a német kérés politikai célja, hogyan értékeljük a magyar kormány válaszát? Magyarország számára a

területi revíziós követelések részleges megvalósulása a Harmadik Birodalomtól való növekvő politikai függést

jelentette. München után hamarosan kiderült, hogy a hitleri agresszió által közvetlenül fenyegetett következő

állam Lengyelország. 1938. október 24-én Ribbentrop Józef Lipskinek, Lengyelország berlini nagykövetének

kijelentette: a németek beleegyeznek Kárpátalja Magyarországhoz csatolásába, azaz egy közös lengyel– magyar

határ létrehozásába, ha a lengyelek hajlandóságot mutatnak arra, hogy lemondjanak a gdanski (Danzig) övezet

jogáról és a német birodalmi hegemóniának rendeljék alá magukat.

1939 MÁRCIUSÁBAN valóban létrejött (Magyarországnak az Antikomintern Paktumhoz való csatlakozása

után) a közös határ, de a megváltozott körülmények keresztülhúzták Józef Becknek, Lengyelország

külügyminiszterének illuzórikus „harmadik Európa” terveit, hasonlóan Teleki Pálnak azon csalóka reményéhez,

hogy Olaszország és Lengyelország segítségével ki fogja egyenlíteni a német befolyást.

Ezután térjünk vissza a magyar politikusok 1939 őszén tanúsított magatartásának indítóokaihoz. Szándékuk az

volt, hogy az általános háborús konfliktuson kívül maradjanak, olyan hosszú ideig, amilyen hosszan az csak

lehetséges. Közvetve tanúskodnak erről a Varsóba és Londonba küldött, egyre sokasodó ígéretek a semlegesség


megőrzésére, sőt mi több, Teleki közölte: fenntartja a „szabad kéz” jogát az egyre terjedő konflagrációban. Erre

vonatkozólag hadd idézzünk a magyar történeti irodalomban eddig nem szereplő adatot.

1939. augusztus 28-án Londonból Varsóba távirat érkezett, amelyben Edward Raczynski, a brit fővárosban

állomásozó lengyel nagykövet, arról tudósított, hogy magyar kollégája, Barcza György kijelentette előtte: „A

legfelső szervek megerősítették számára az ország megváltozott álláspontját. Konfliktus kirobbanása esetén

semlegesség kinyilvánítása, abban az esetben viszont, ha a németek megkísérelnék kierőszakolni az átvonulást,

gyakorlati védelemre kerül sor. A döntés, amelynek az utolsó pillanatig titokban kell maradnia, a hatékony

védelem lehetetlensége ellenére, a jövő és a magasabb államérdekek mérlegelésével történt.” A magyar

diplomata arról is érdeklődött, hogy a lengyel–angol szövetségi szerződés garantálja-e Magyarországot?

Elutasító választ kapott, de olyan kommentárral, hogy „a szerződésben van hely az értelmezés kibővítésére a

szituáció alakulása szerint”.

A HÁBORÚ kirobbanását megelőző napon, augusztus 31-én, Horthy a budapesti lengyel követtel, Leon

Orlowskival folytatott megbeszélésen „felháborodásának” adott kifejezést „a német politika és a magyarokkal

kapcsolatos eddigi német bánásmód miatt”; csodálattal adózott „Lengyelország magatartásának”. Említette azt

is, hogy a Hitlernek írott levélben (valószínűleg Teleki 1939. július 24-i leveleiről van szó) értesítette őt (ti.

Hitlert), hogy „a magyarok semmi esetre sem fognak Lengyelország ellen harcolni”, aminek következtében

„Németország kételkedik abban, háborút indíthat-e ilyen körülmények között Lengyelország ellen”; (a németek)

szerették volna „a magyarokat összeveszíteni a románokkal”. „Mérlegelve ezt a körülményt, valamint azt a

tényt, hogy Románia Lengyelország szövetségese” – folytatta Horthy –‚ „rebus sic stantibus Magyarország

semmiféle barátságtalan lépést nem tesz Románia ellen”.

A világháborúba való belekeveredés veszélyének tudata mellett volt a magyar politikusok ilyen magatartásának

egy másik indítóoka is: törekvés a trianoni határok revíziójára Romániával szemben.

1939 szeptemberében a németek felajánlották Magyarország északi határának korrekcióját Lengyelország

rovására Turka és Sambor térségében. Ribbentrop első ízben Sztójay Dömével, a berlini magyar követtel

szeptember 5-én folytatott megbeszélésén vetette fel ezt a gondolatot. Csáky két nap múlva a birodalom

külügyminiszterének „tábori szállásán” történt találkozáskor a javaslatot visszautasította. Sohasem volt ez

vitatott terület, de ebben az időben a tagadó válasznak különös jelentősége volt.

A MAGATARTÁS INDÍTÓOKAIT feltárva időzzünk el egy pillanatra annál az érvnél, amelyet a magyar

kormány annakidején nyilvánosan, de a diplomáciai levelezésben, s a belső használatra szánt

dokumentumokban is alkalmazott. Visszatérő ezekben az erkölcsi indítóok: „Magyarország részéről a nemzeti

becsület ügye, hogy Lengyelország ellen semminemű katonai akcióban nem vehet részt” – állapítja meg az

1939. szeptember 10-i minisztertanácsi ülés jegyzőkönyve.

Bár nekünk úgy tűnik fel, hogy az adott pillanatban a legfontosabb motívum a világháborúba keveredéstől való

félelem volt, az említett jegyzőkönyv azt is megállapította, hogy a németek átvonulásába történő beleegyezés

hadiállapotot idézett volna elő Angliával, Franciaországgal és Lengyelországgal, esetleg konfliktusba kerülést a

szomszédokkal: kétségtelen, hogy a kormánynak számolnia kellett a közvéleménnyel is. Annak a ténynek a

jelentőségét, hogy a magyar–lengyel kapcsolatok mindkét ország társadalmának tudatában mélyen gyökereztek,

nem lehetett figyelmen kívül hagyni. A magyar kormány álláspontja megkönnyítette a lengyel hadsereg

újjáteremtését a szeptemberi vereség után Nyugat-Európában, és lehetővé tette sok tízezer lengyel számára a

háború túlélését. (A Magyarországon megfordult menekültek száma hozzávetőleg 70 000 fő volt.) Sokan

menekültek Románián át, ahol viszont internálták őket. Bizonyos, hogy a második világháború alatti lengyel–

magyar kapcsolatok kérdései még további forrásfeltárást, elemzést kívánnak.

2. Képek


1. A Teleki-kormány lengyel politikája

JUHÁSZ Gyula

A Teleki-kormány lengyel-politikája

Az Élet és Irodalom hasábjain többször is vita bontakozott ki a horthysta politika magatartásáról a lengyel-

kérdésben. 1979. december 20-án a Kossuth Klubban a témáról rendezett vitán Juhász Gyula tartott vitaindító

előadást, amelynek szövegét az alábbiakban tesszük közzé.

Mondanivalómat a témával kapcsolatos vitás kérdések köré szeretném csoportosítani.

Az egyik leginkább vitatott kérdést a legegyszerűbben talán így lehetne meg fogalmazni: miért fogadta be a

magyar kormány 1939 szeptemberében a lengyel menekültek nagy tömegét, köztük a lengyel hadsereg

alakulatait nagy számban? Az ezzel kapcsolatos – nem is annyira történetírói, mint inkább publicisztikai – vita

két pólusán a következő nézetek állnak: Az egyik nézet szerint a lengyel menekültek befogadására a kormányt

nem romantikus nézetek indították, hanem csak számítás, ami nacionalizmusból, cinizmusból és a

felelősségérzet hiányából tevődött össze. Ezzel akarták ugyanis az angolok jóindulatát megnyerni. Más nézetek

viszont a menekültek befogadását összefüggéseiből kiragadva, csak a morális oldaláról vizsgálják, s tagadnak

bármiféle más összefüggést, attól tartva, hogy egy tiszta, lelkesítő ügy piszkolódhatna be.

Tulajdonképpen mindkét nézet azonos tőről fakad: a történelemnek moralizáló felfogásából, hogy ne mondjam:

romantikus felfogásából. Az utóbbinál ez nyilvánvaló, de az elsőként említett nézetet is „romantikus

történelemfelfogásnak” tekinthetjük, amely a „politikai számítást” eleve a negatív erkölcsi kategóriák közé

sorolja. Holott nehezen lehetne olyan felelős kormányt találni, amely politikai döntéseit ne számításból,

pontosabban kifejezve, ne hatalmi érdekből hozná vagy hozta volna. Más kérdés az, hogy helyesen vagy

helytelenül felfogott hatalmi érdekről van-e szó. S megint más kérdés, hogy a hatalmi érdekbe erkölcsi okok is

belejátszhatnak. Egybeeshet hatalmi érdek és morális indíték, bár aligha kétséges, ha a kettő szembe kerül

egymással, melyik fog felülkerekedni.

Igen, nyugodtan mondhatjuk, hogy a magyar kormány döntése 1939 szeptemberében a német átvonulási

kérelem elutasításáról és a lengyel menekültek befogadásáról hatalmi érdekből hozott politikai döntés volt,

amely pontosan megfelelt a kormány általános külpolitikai vonalvezetésének. Ha tehát választ akarunk kapni a

lengyel menekültek kérdésére, mindenekelőtt erről a külpolitikai vonalról kell beszélnünk, s az fog választ adni

arra is, melyek voltak a valóságos összetevői ennek a „számításnak”.

Érdek, morál, külpolitika

Ismeretes, hogy a Teleki-kormány már 1939 tavaszán arra az elhatározásra jutott, hogy nem vesz részt a várható

német–lengyel háborúban, s hogy egy általános konfliktusban semlegességre fog törekedni, bár általános

tengelybarát politikája és a revíziós törekvések miatt nem tesz semlegességi nyilatkozatot. Csáky

külügyminiszter 1939. április 27-én a római magyar követnek írott levelében, amely Ciano olasz

külügyminiszterhez intézett üzenetét tartalmazta, ezt a maga stílusában így fogalmazta meg:

„…fegyveres akcióban Lengyelország ellen sem közvetve, sem közvetlenül részt venni nem vagyunk hajlandók.

A »közvetve« alatt azt a támadási formát értem, hogy minden olyan követelés, hogy német csapatok gyalog

vagy járművel, vagy vasúton Magyarország területén áthaladjanak, Lengyelország megtámadására, vissza lesz

utasítva... Talán... elkerülhető lesz a konfliktus vagy a neheztelés és gyűlölködés, ami bennünket a szigorú

semlegesség kimondása esetén a Német Birodalom részéről érne, és elkerülhető az a helyzet is, hogy a Német

Birodalom az átvonulással lassan a kezébe vegyen nálunk mindent úgy, mint az Csehországban történt...”

Eddig Csáky főleg hatalmi érdekből fakadó érvelése. S aztán még hozzá tette: „Ha... a németeket szó nélkül

vagy esetleg tiltakozással beengednénk, hogy rajtunk keresztül harcoljanak Lengyelország ellen, itt forradalom

törne ki, s egy olyan morális letörés következnék be, hogy önbizalmunkat elveszítve, még a németek által

támogatott szlovákokkal szemben is a legelőnytelenebb helyzetbe kerülnénk.” (Diplomáciai iratok

Magyarország külpolitikájához. 1936–1945. IV. 200–201. old.)

Mindez hivatalos megfogalmazást is nyert Teleki miniszterelnök 1939, július 24-i, Hitlerhez és Mussolinihez

írott leveleiben, amelyekben kifejtette, hogy Magyarország a maga politikáját egy általános konfliktus esetén a

tengely politikájával fogja összhangba hozni, de amelyhez hozzátette: „Nem lehet azonban kétséges, hogy e


politikához alkalmazkodásunk semmi esetre sem ejthet csorbát szuverenitásunkon, amely alkotmányunkban van

megtestesítve, és nem emelhet akadályokat nemzeti céljaink megvalósítása elé”.

S hogy félreértés ne essék, az előbbihez még külön néhány sort mellékelt: Július 24-i levelem minden hamis

értelmezésének megelőzésére van szerencsém ismételten kijelenteni Nagyméltóságodnak, hogy Magyarország,

amennyiben az adott körülményekben nem áll be komoly változás, erkölcsi meggondolásokból nincs abban a

helyzetben, hogy hadműveleteket kezdjen Lengyelország ellen.” (Magyarország és a második világháború. 99.

és 100. irat.)

Az átvonulási kérelem

Ismeretes, hogy a Teleki-kormány tartotta magát ehhez a nem-hez, holott a diplomáciai és a propagandanyomás

óriási volt, különösen a háború kitörését megelőző napokban. A németek mindent kifogásoltak, ami csak

eszükbe jutott, még azt is, hogy augusztus 27-én magyar–lengyel futballmeccs volt.

A német átvonulási kérelem tényleges visszautasítására 1939. szeptember 10-én került sor. A visszautasítást a

Minisztertanács ülésén Teleki többek között így indokolta: „…Megnéztük a térképet, s megállapítottuk azt,

hogy a német kérés teljesítése másfél napi gyorsítást jelentene. Amennyiben ezen kérést teljesítenők, ez a

semlegesség megsértés jelentené, és mindjárt három hadüzenetet kapnánk: Anglia, Franciaország és

Lengyelország részéről... Mi különben is akaratunk ellenére nem óhajtunk belekeveredni vagy belesodródni a

világháborúba. Különösen most nem vehetnénk részt semmiféle akcióban, amikor a lengyelek már le vannak

verve.” (Uo. 110. sz. irat.)

Van, aki a német kérés visszautasításának jelentőségét – jobb híján – emiatt tagadja. Pedig a visszautasítás

Lengyelország szempontjából is nagy jelentőségű volt: a közös lengyel–magyar határszakasz magyar kézen

maradt, „nyitott kapuvá vált”, ami lehetővé tette a lengyel menekültek beözönlését Magyarországra.

Arról, hogy a magyar lakosság miként fogadta a lengyel menekülteket, a szakirodalomban hiteles leírásokat

olvashatunk: tüntető szimpátiával. Miből fakadt ez a szimpátia? Volt ebben németellenesség, szerepet játszott

ebben kétségtelenül a közös történelmi emlékezet, benne volt a legyőzöttek iránti szánalom, és a hasonló sors

lehetőségének megsejtése. Nem romantika volt ez, s nem is nacionalizmus, hanem olyan morális tényező,

amelyet a döntésnél a kormánynak figyelembe kellett vennie, s figyelembe vehette, annál inkább, mert hatalmi

érdekei egybeestek ezzel a morális igénnyel. Ez az, amit nehezen ért meg az egysíkú igazságra törekvés.

Vitatott kérdés az is, mekkora volt a Magyarországra menekült lengyelek létszáma. Sokféle becslés van erre.

Van, aki jóval százezer fölé teszi, van, aki csak harmincezerre. Azt hiszem, pontos számot nem is lehet

megállapítani, már azért sem, mert ebben az időben nem csak a lengyel–magyar, hanem a jugoszláv–magyar

határ is nyitott volt. Nagyon sokan voltak, akik még átmenetileg sem telepedtek le Magyarországon, hanem

továbbutaztak. A hosszabb-rövidebb itt-tartózkodás után távozók helyébe érkezők pedig a németekkel szembeni

konspirációs okokból ugyanazon a néven szerepeltek a nyilvántartási listákon. Egy név tehát több személyt

takarhatott. A lényeg, azt hiszem, nem is a pontos szám, hanem az, hogy sok tízezer lengyel ember kerülte el a

német igát. S vagy továbbutazott és harcolhatott a szövetségesek oldalán a nyugati lengyel haderő zöme, amely

többek között bevette Monte Cassinót, Magyarországon keresztül menekült, vagy – itt maradt, ahol megélhetést

talált, napi ellátmányt biztosítottak számára, a gyermekeknek tanulási lehetőséget. Vagyis a túlélés emberhez

méltó formáit.

Ma már a szakirodalomban kidolgozottabb, hogy miként teremtették meg ennek szervezeti kereteit a kormány

szinttől a helyi hatóságokig, bár van itt is adósság bőven. Különösen, ami Antall József tevékenységét illeti.

Azzal is foglalkozik a hazai szakirodalom, hogy a lengyel menekültek ügyét miként képviselte a magyar

kormány német–magyar relációban. A Diplomáciai iratok Magyarország külpolitikájához c. sorozat IV. kötete

tartalmazza az 1939 szeptembere és 1940 májusa közötti iratokat, s a most sajtó alatt lévő V. kötet a további,

egészen a lengyel követség bezárásáig született okmányokat. Már önmagában is érdekes az, hogy

Magyarországon 1940 decemberéig működött a lengyel követség, intézte a menekültek ügyeit, bár a magyar

kormány hivatalosan nem ismerte el a lengyel emigráns kormányt.

Közvetítő szerep

Még nem eléggé feltárt a háború alatt Magyarországon tevékenykedő lengyel katonai szervek története. S igen

figyelemreméltó a lengyel emigráns kormány és diplomáciai testületének szerepe az 1943-as magyar

béketapogatózásokban. Ismeretes, hogy a brit kormány és a Kállay-kormány, illetve a magyar ellenzék közötti

1943-as titkos tárgyalásokban a lengyel emigráció fontos közvetítő szerepet játszott. Ez a brit külügyi iratokból


is szüntelenül kitűnik. Ezek közül csak egyet idéznék, William Strang külügyi államtitkár-helyettes 1943. április

20-i feljegyzését. Ebben leírja, hogy Raczynski gróf, a lengyel emigráns kormány londoni nagykövete Eden

külügyminiszterrel történt előzetes megállapodás alapján megbeszélést folytatott vele. A nagykövet közölte,

hogy számos magyar béketapogatózás történt Lisszabonban, Stockholmban és Isztambulban, az ottani lengyel

képviseleteknél. A magyar megbízottak minden esetben hivatkoztak a Magyarországra menekült lengyelek jó

helyzetére, arra, hogy kiadhatják saját lapjukat, önálló középiskolát tarthatnak fenn stb. „Ez ideig a magyar

közeledésekre nem reagáltak, úgy gondolják azonban, hogy bizonyos lépésekre már most szükség lenne; így

talán sikerül a magyarok gondolkodását a helyes irányba terelni. A lengyel kormány véleménye szerint valami

olyat kellene mondani, amelyből a magyarok realizálhatnák, hogy eljön a pillanat, amikor komoly szolgálatot

tehetnek; nem csak azt kell kifejezésre juttatniuk, hogy bizonyos formában együttműködnek az Egyesült

Nemzetekkel, de tekintettel gyenge pozícióikra, kifejezésre kellene juttatniuk azt is, hogy beleegyeznek egy

határrendezésbe (Erdélyben) a győzelem után.” (Magyar– brit titkos tárgyalások 1943-ban. 34. sz. irat.)

Voltak, akik a lengyel közvetítő szerepből „merész” következtetéseket vontak le a brit politikára nézve is. Pedig

a Foreign Office álláspontja e kérdésben így hangzott: vissza kellene tartanunk a lengyeleket, hogy a maguk

részéről tárgyalásokba kezdjenek a magyarokkal”.

Nagyon fontos, és talán a legkidolgozottabb téma a lengyel és a magyar történeti irodalomban is a lengyel

menekültek szerepe a magyar ellenállásban 1944. március 19-e után. Mégis azt mondanám: ha e témát nemcsak

mint lengyel–magyar relációt vizsgálnánk, hanem a magyar ellenállás egészének összefüggéseiben, új

eredményekre juthatnánk. Mint ahogy az egész témában is új kutatásokra és újragondolásra van szükség, annál

inkább, hisz a lengyel menekültek története nem restellnivaló része második világháborús történetünknek.

2. Képek


1. Az 1848-as forradalom Európában

TÖRTÉNELEM AZ ISKOLÁBAN

MURESAN, Camil

Az 1848-as forradalom Európában

Az 1848–49-es forradalom, arányait s lefolyását tekintve, Európa történetében páratlan jelenség volt. 1848 első

felében, mindössze néhány hónap alatt, a kontinens országai, az Atlanti-óceántól az Al-Dunáig, Dániától

Szicíliáig mind bekapcsolódtak a forradalomba. Az európai történelemben elfoglalt kivételes helyét már az is

bizonyítja, hogy a forradalomban a néptömegek részvétele általában nagyarányú és hatásos volt; a forradalmak

látszólag spontán módon, s majdnem egy időben robbantak ki, és bonyolult társadalmi, nemzeti feladatok

megoldására vállalkoztak.

Egységes történetírói szempontok

A múlt századi történetírás kellő figyelmet fordított az egyes negyvennyolcas forradalmak kapcsolataira, mégis

mindenekelőtt a forradalmak nemzeti sajátosságait hangsúlyozta. Ennek során néha abszolutizálta a köztük

kialakult ellentéteket, s ez természetesen a közös európai alapok elhallgatásával járt együtt. Csak a marxizmus

klasszikusai értették meg és emelték ki már az első pillanattól a forradalmak közös elemeit, éspedig azok

gazdasági-társadalmi, valamint politikai okainak elemzése révén.

A 20. században s ezen belül az utóbbi két évtizedben a történetírás szempontjai a nagy történelmi jelenségeket

illetően egységesebbé váltak. Az 1848-as forradalmak méreteit s egyidejűségét természetesebbnek tartjuk és az

eseményeket szélesebb idő- és térbeli perspektívában szemléljük. Ezek az események, amint azt olyan neves

történészek, mint Jacques Godechot, E. J. Hobsbawm, R. R. Palmer és részben Louis Gottschalk állítják,

egységes forradalmi folyamat végét jelzik. E folyamat az 1770. év küszöbén kezdődött s számos forradalmi

periódusból állt. Kezdődött az amerikai forradalommal, folytatódott a francia forradalommal, az 1815–1825

közti latin-amerikai s európai forradalmi eseményekkel. S végül az 1830-az és 1848-as forradalmak időszakával.

Ezek együtt a nyugati polgári forradalmak korát alkotják az Atlanti-óceán mindkét partján. Az említett

történészek véleménye szerint az első világméretű forradalomról van szó. Ezt követte aztán a második, az 1905-

ben kezdődött s ma is tartó szocialista világforradalom.

Kezdet vagy befejezés?

Azzal kapcsolatban, hogy az 1848-az forradalom lezárt-e vagy éppen fordítva: megnyitott-e egy korszakot,

számos újabb kori történetírói állásfoglalásról van tudomásunk.

Lewis B. Namier angol történész szerint az 1848-as forradalmak – főként a francia forradalom – 1789 folytatói

és továbbfejlesztői voltak. „Az 1848-as mozgalom európai volt ugyan, de eredete határozottan a francia

történelemben keresendő” – írta, majd így folytatta: „Az egyenlőség és nemzeti szuverenitás eszméi, amelyeket

a Nagy Forradalom hagyományozott az utókorra, 1848-ban az általános választójog és a köztársaság

princípiumaiban találták meg logikai kiteljesedésüket; ezeket még a népszavazáson nyugvó hatalom sem

semmisítette meg”. Ugyanez a Namier azonban, a német forradalomról szólva, azt „az értelmiségiek

forradalmának” tartja. Az értelmiségiek viszont – mint mondja liberalizmusukban következetlenek: a német

nacionalizmusnak hódoltak, s ezért megtagadták a csehek, lengyelek és dánok jogos követeléseinek a

teljesítését.

A fentiekkel ellentétes és nyilvánvalóan túlzott egy másik angol történésznek, Godfrey Elton lordnak az

álláspontja. Szerinte az 1848-as francia forradalom minőségileg új: lényegében a francia proletariátus gazdasági

forradalma, amelynek a javak újraelosztása volt a célja. A régi forradalom olyan „maradványa”, mint a

köztársaság eszméje, a kérdés lényegét jelentő gazdasági-társadalmi alapokon csak a máz volt, ami kisebbítette

a célkitűzések igazi jelentőségét.

Számos történetíró az 1848-az forradalmakat, főként a német forradalmat, valamint a közép-európai

forradalmakat a liberalizmus drámai bukásaként fogja fel. A liberalizmust szerintük a polgári nacionalizmus

semmisítette meg. Ők ezt a két ideológiát ellentétes jellegűnek tekintették. Ezt a felfogást azonban a történészek

többsége elutasította.

A forradalmak típusai


A kutatást az utóbbi időben az a kérdés is érdekli, hogy milyen hatást váltott ki a 48-as forradalom azokban az

országokban, amelyekben nem tört ki forradalom. Ebből a szempontból az 1848-as Európa tulajdonképpen

zónákra oszlott, egyeseket erősebben, másokat gyengébben érintett a forradalmi mozgás.

Ilyenformán 1848-ban Európa három részre tagolódott: az elsőt azok az országok alkották, amelyekben

liberális-alkotmányos reformokat valósítottak meg (Belgium, Hollandia, Dánia, Svájc), természetesen a

forradalmi mozgalmak hatására; a másodikba az olyan országokat sorolhatjuk, amelyekben forradalmi akciók és

kísérletek folytak (Anglia, Spanyolország, Portugália), és végül harmadik zónának nevezhetjük azt a térséget,

amelyben forradalmak robbantak ki.

1. A kormányok polgári-liberális alkotmányos reformok életbeléptetésével igyekeztek elejét venni

népmozgalmak keletkezésének Belgiumban, Hollandiában, Dániában és Svájcban. Ez utóbbiban 1847-ben rövid

polgárháború zajlott le, s a reformbarát társadalmi-politikai erők győzelméhez vezetett.

2. Angliában 1848 áprilisában zajlott le a chartista mozgalom harmadik erős hulláma. 1848 májusában

Spanyolországban köztársasági felkelés volt keletkezőben s olyan városokat érintett, mint Madrid, Barcelona,

Sevilla; a mozgalom éle Narváez diktatórikus kormányzata ellen irányult. Portugáliában már korábban, 1846-

ban és 1847-ben felkelések robbantak ki Costa Cabral katonai diktatúrája ellen, amelyet 1851-ben döntenek

meg; ez lehetővé tette mérsékelt demokratikus reformok életbeléptetését.

3. A harmadik zónában a forradalmaknak két típusát különböztethetjük meg. Az első típusba a francia

forradalom tartozott; ennek jellegzetességeit Franciaország forradalom előtti és alatti helyzete határozta meg,

másrészt az a tény, hogy Franciaország már régóta egységes nemzeti állam volt. Következésképpen itt a

forradalomnak nem kellett a feudalizmus megdöntését napirendre tűznie, még csak a feudális maradványok

vagy az abszolutizmus eltüntetését sem. Hasonlóképpen a forradalom programjában nem kellett szerepelnie más

nemzeti követelésnek, mint annak, hogy mentesítsék Franciaországot az 1815-ös szerződés következményeitől.

A 48-as francia forradalom célja az volt, hogy a polgári társadalmi rendszer kereteit kiszélesítse,

demokratikusabbá tegye. Fő követelése: a köztársaság kikiáltása, álta1ános választójog, a munkához való jog,

valamint az ezeket biztosító megfelelő intézmények és törvények.

A francia forradalom társadalmi kérdései különböztek a többi európai forradalométól. Itt sem a parasztkérdést,

sem általában az agrárviszonyok kérdését nem kellett felvetni. Viszont sehol máshol nem vetődött fel olyan

széleskörűen és világosan a munkáskérdés, mint itt. És sehol máshol nem öltött olyan méreteket a

munkásosztály harca és tevékenysége sajátos jogainak a kivívásáért, mint itt. Már a Lajos Fülöp monarchiáját

megdöntő februári felkelésben jelentős szerepe volt a párizsi munkásságnak; a felkelés, mint közismert, az

ideiglenes kormány megalakulásához vezetett. Ennek a kormánynak a történelemben először – egy munkás

tagja is volt. A párizsi nép tüntetései pedig, amelyekben a munkások széles tömegei vettek részt, február végén

és március elején jelentős eredményekhez vezettek: kikiáltották a köztársaságot, biztosították a munkához való

jogot, létrehozták a Nemzeti Műhelyeket, csökkentették a munkaidőt, olcsóbb lett a kenyér és így tovább.

A francia forradalom mint típus, minden szempontból a legfejlettebb volt az európai forradalmak között.

Politikai síkon is a legdemokratikusabb programja volt: a köztársaság, általános választójog, teljes állampolgári

szabadság.

A francia forradalom még negatív vonásaiban is a teljességet jelképezi. Az a tény, hogy a burzsoázia egy adott

pillanatban ellentmondott a munkásosztály követelései teljesítésének, a munkásságot a hősi júniusi felkelésre

ösztökélte, ami pedig az 1848-as forradalom kiemelkedő eseményéhez, a burzsoázia és a proletáriátus első

polgárháborújához vezetett. Az 1848-as francia forradalom inkább volt nyitás a jövő felé, mintsem a múlt

megdöntése és temetése.

A Közép- és Kelet-Európában végbement forradalmak más típusba sorolhatók; ezekre egyrészt a nemzeti és

forradalmi jellegű programok voltak jellemzőek, másrészt az agrárviszonyok. S a parasztság helyzetére

vonatkozó társadalmi követelések nagy súlya. Politikai tekintetben is a francia forradaloméitól eltérő alapokon

állottak: nem a polgári rendszer alapjainak kiszélesítéséért, hanem az abszolutista monarchiák megdöntéséért,

valamint a polgári-alkotmányos rendszerek alapjainak lerakásáért harcoltak. Ezt azonban általában

mérsékeltebb, szűkebb keretekben képzelték el, mint a második francia köztársaság. E jellemző jegyek

(mellettük persze más, másodrendű jellemző vonások is felsorolhatók) azokból a történelmi feltételekből

következtek, amelyek a Rajnától keletre fekvő országokban, valamint Közép-Európában kialakultak. A Rajna és

az Al-Duna közti térségben nem törölték el a jobbágyságot, fennállt a feudális nagybirtokrendszer és az

abszolutizmus. Érvényben voltak az osztály- és rendi előjogok is. Az Európának e részén élő népek politikai


tekintetben megosztottan, több állam keretei között éltek. Mások idegen uralom alatt voltak nem lévén saját

államuk.

A forradalmi erők programjának e sajátos körvonalaiban a különbségek a francia forradalmi programhoz

viszonyítva feltűnően nagyok. De ugyanígy kisebb súllyal vetődött fel a munkáskérdés is, mint

Franciaországban. Ami ismét annak volt a következménye, hogy Közép- és Délkelet-Európa országaiban az

ipari társadalom fejletlen volt, s egyes esetekben kialakulásának csak a kezdeteinél tartott. Ennek ellenére a

munkásság részt vett a küzdelemben, hallatta saját követeléseit is. Így például Poroszországban 1848 júniusában

a berlini fegyverraktár ostrománál, vagy Bécsben az 1848 augusztusának második felében kirobbant

proletármozgalmak alkalmával. E mozgalmak azonban rövid ideig tartottak, nem mozgósítottak nagy

tömegeket, s programjuk is szűkebb keresztmetszetű volt, mint a párizsi munkásoké 1848 „júniusának

napjaiban”.

A forradalmak és a nemzeti kérdés

Mivel az említett földrajzi térség társadalmi viszonyai nagy változatosságot mutattak, a forradalmaknak is

számos helyi sajátosságuk alakult ki. Ha a nemzeti kérdés jelentőségét tartjuk szem előtt, kísérletet tehetünk

még egy altipológia felállítására.

Külön altípusba sorolhatjuk azokat a forradalmakat, amelyek céljukul tűzték ki a nemzeti felszabadulást,

amelynek különböző fokozatai és formái lehettek (egyes nemzeti jogok követelésétől a teljes függetlenségig).

Más altípust képviseltek azok a forradalmak, amelyek számára a nemzeti kérdés elsődlegesen a nemzeti

egységért való harcot jelentette e nemzeti állam megteremtése érdekében. E két altípus közti határok nem

teljesen egyértelműek. Ott, ahol a hangsúly az egyes független államoknak, különböző politikai alakulatoknak

egyetlen nemzeti államban való egyesítésére esett, a forradalmi erők vezetése kevesebb figyelmet szentelt a

társadalmi kérdések megoldásának, a jobbágyok és földesurak közti feudális viszonyok megszüntetésének. És

megfordítva, azok a népek, amelyek az idegen uralom alóli felszabadulást tűzték ki céljukul, ugyanakkor

erőteljes küzdelmet folytattak a parasztság felszabadításáért és földhöz juttatásáért. A kapcsolat a két aspektus

közt annak a következménye, hogy általában a nemzeti alárendelődési viszonyok körülményei közt kialakul –

természetesen mint hosszú történelmi folyamat – a nemzeti jellegű differenciálódás is az uralkodó társadalmi

osztály és a kizsákmányolt osztály között; a feudalizmusban a földesurak és a jobbágyok között.

Következésképpen ilyen esetekben közvetlenebbül és szinte szükségszerűen létrejön a kapcsolat a forradalom

agrárszociális és nemzeti programja közt; a paraszti tömegek könnyebben bevonhatók a nemzeti feladatok

érdekében vívott küzdelembe.

Azokkal a forradalmakkal kapcsolatban, amelyek fő céljuknak az egységes nemzeti állam megvalósítását

tartották, jellemző típusként a német és olasz forradalmakat említjük meg. A német forradalom azonban

felvetette a dán uralom alatt levő Schleswig és Holstein nemzeti felszabadításának kérdését is. Az olasz

forradalomban pedig a nemzeti egységért vívott küzdelem szorosan egybekapcsolódott az idegen, Habsburg-

hatalom alatt élő lombard-velencei területek felszabadításával.

A nemzeti felszabadulásra törekvő forradalmak altípusát a Habsburg-monarchiabeli, valamint a román

országokban lezajlott forradalmak képviselték. E tekintetben a magyar forradalom tűnik fel a

legradikálisabbnak, hiszen a teljes függetlenség követeléséig és kivívásig ment el. A magyar forradalom a

függetlenség kivívását nem a 19. század szellemében, hanem a történeti tradíció szerint képzelte el: nem a

magyar nemzet függetlenségi jogát kiáltotta ki, értvén ezen az ugyanazon nyelvet beszélők közösségét, hanem

egy történeti kategória visszaállítására törekedett. Ez a történeti kategória a középkori határok közti magyar

állam, amely nem magyar nemzeteket is magában foglalt.

A magyar forradalom vezetőinek nemzetfelfogásában ugrásszerű változás következett be: az előjogokkal

rendelkező társadalmi kisebbséget felölelő feudális nemzetfelfogás helyett egy elvont, jogi-alkotmányos

állampolgári közösséget értett a nemzeten, amelynek tagjai kizárólag mint egyének jutnak egyenlő polgári és

politikai jogok birtokába. Nem hagyta figyelmen kívül a magyar forradalom a közbeeső konkrét történeti

mozzanatot sem, ti. a nemzetnek egy etnikummal, egy külön nyelvű entitással való azonosítását, de nem ezt

tartotta a nemzet fő alkotóelemének, s nem ezt vette alapul, amikor a polgári demokratikus forradalmak

célkitűzéseiben összegeződő jogok elismerésére került sor. Bár pontos határvonal nem húzható a

nemzetfelfogások közé, általában mégis az volt a helyzet, hogy a Habsburg-birodalom nemzeteinek többsége

inkább a nemzet organikus-történeti felfogására helyezte a hangsúlyt, míg a tulajdonképpeni Ausztriában és

Magyarországon a nemzet jogi-alkotmányos és történeti felfogása terjedt el.


A nemzetnek ez a történeti-közjogi értelmezése nem igazolódott az 1848-es általános európai forradalmi

ideológia összefüggéseiben s még kevésbé a nemzetek és nemzeti államok későbbi fejlődésének

perspektívájában – legalábbis napjainkig –‚ ezért az említett nemzetfelfogás a magyar forradalom korlátjaként

tartható számon.

A Habsburg-monarchia többi nemzete, beleértve az erdélyi románokat is, különböző formában teljes politikai

egyenlőséget és területi önkormányzatot követelt. Amikor ezt tették, különálló nemzetiségük elismerésének

elméleti premisszájából indultak ki; a nemzetet önálló politikai testületként értelmezték. Mint ilyent, teljes

rendelkezési jog illeti meg az egyének polgári és politikai jogait illetően; vagy – ahogy éppen Simion Barnutiu

mondotta balázsfalvi beszédében – lehetetlenség a nemzeten kívüli szabadság. Végső soron ebben kifejezésre

jutott, még ha nem mondja is ki szó szerint, a nemzeti szabadságra való törekvés.

A havasalföldi és a moldvai forradalom és forradalmi mozgalom egyaránt felvetette a politikai egység, a

nemzeti állam megvalósításának, valamint a hűbéri ottomán birodalomtól való függetlenségének kérdését. Még

ha nem fogalmazódott is meg konkréten, az Islázi kiáltvány széles, strukturális reformokat előíró programjában

ezek az eszmék is benne foglaltattak. A 48-as román forradalmárok egész tevékenysége a függetlenség melletti

kiállás, és ezt éppen a mozgalom elfojtását célzó török beavatkozás is bizonyítja.

*

Az 1848-as forradalmak tipologizálására törekvő fenti vázlatból kitűnik, hogy e széleskörű európai jelenség

közös vagy hasonló problematikája alapján bizonyos strukturális eltérések is kialakultak. Ezzel kapcsolatban

felvethető volna a forradalmak általános jellegét leíró terminológia kérdése is. Vajon találó-e a

megkülönböztetés nélküli „polgári demokratikus forradalmak” elnevezés? A válaszok különbözők lehetnek,

attól függően, hogy mit értünk „polgári demokratikus” forradalmon. Egyik válasz például lehetne a következő:

ha ez olyan forradalmat jelent, amelyben a burzsoázia a tömegek nyomására kénytelen nem polgári (sőt

burzsoáellenes) programpontokat is elfogadni (mint például Franciaországban a munkához való jogot), akkor a

polgári demokratikus forradalom fogalma 1848-ban csak – vagy elsősorban – a francia forradalomra

alkalmazható. A többiekre vonatkozóan – a fenti hipotézis értelmében a polgári nemzeti forradalom elnevezés

találóbbnak látszik, mert jobban kifejezi a politikai-alkotmányos, antifeudális és nemzeti követelések lényegét.

Ez az elnevezés nem zárja ki mélyen demokratikus jellegüket; ez kifejezésre jutott abban a harcban, amely a

paraszti tömegeket volt hivatott a jobbágyság alól felszabadítani.

2. Képek


1. Emberi sors a történelemben

GLATZ Ferenc

Emberi sors a történelemben

„Egymás után vezették a gazdák állataikat a falun végig, az asszonyok, gyerekek sírva kísérték a kedvenc

tehenet vagy lovat a közös istálló felé. A férfiaknak lovaiktól megválni volt a legnehezebb… Volt olyan is, aki

semmiféle más beosztást nem vállalt, csak fogatos maradt, hogy a régi lovaival együtt járhasson.” Egy szerény

helytörténeti munkából, a helyi termelőszövetkezet megalakulását személyesen is megélt szorgos honismereti

kutatótól származnak ezek, az 1950-es évek történelmi átrendezését felvillantó sorok. És kiben ne idéződnének

fel e mondatok nyomán a magyar paraszt felszabadulás utáni belső kataklizmái, 1945, amikor földhöz jutva,

paraszti őseinek vágyait érezhette teljesülni azzal, hogy saját erejéből, szorgalmából, ha kell vakulásig kinn a

táblán görnyedezésének gyümölcséből megrakhatta a saját barmának, lovának istállóját, óljait, amikor először

érezte, hogy az ő állatának ganajából az ő zöldségesére hord majd trágyát… Azután hirtelen a szegénység

szélére sodró beszolgáltatások, az agitátorok, akik néhány óra alatt kívánták, ráadásul gyakran belső

meggyőződéstől fűtött szónoklatokkal meggyőzni, hogy mindaz, amiért koplalt, lelkesedve rakta filléreit félre,

attól egy fejlettebb világ jövőképéért, e jövőbe vetett hitért meg kell válnia. És akinek személyes tapasztalatai

nincsenek is e világból, folytathatja a történetet filmbéli, szépirodalmi konfliktusok szikrázó összeütközéseiből,

testvéreket, atyafiakat egymással szembeállító parázs vitáiból, és az olvasóban is mélyre ivódó hangulataiból: a

kapa mellől, a téli locspocsok szűkre szabott kitekinthetőségéből „engedményesebbnek” látszó évek

következéséről, amikor úgy tetszett, hogy a gondosan reszelt szerszám, a hozzánőtt állat ismét értelmesebben ad

hangot; s azután újra a „közös”… Ahol már úgy látszott: minden, amit kedvére formált maga körül, ami

tárgyaként hozzánőtt, kézre állt – valami nagy-nagy zsákban, valami ismeretlen „nagy igazság” kedvéért

eltűnik, elvész számára…

És ki előtt ne idéződnének fel emberi sorsok, arcélek tömegei, aki látta az utóbbi évtizedek belső társadalmi

problémáit elemző új magyar filmhullám alkotásait, olvasta és olvassa akár az immár klasszikussá öregedett

vagy legfiatalabb íróink – egyéniségüktől függően rezignáltabb vagy sarkítottabb, élesebb hangú – regényeit,

drámáit, novelláit. Indulatok harsannak fel, majd lohadnak le, belátások, szándékok, tervek, újra-

újragondolások, bánatok, apró örömök feszülnek egymással szemben ennek az utóbbi három évtizednek a

történéseiben éppúgy, mint a történelem bármely korszakában mindig.

De vajon megtalálja-e a történeti irodalomban, történelemkönyveinkben a jelenére is magyarázatot kereső,

múltja felé forduló olvasó vagy a tanuló diák a történelemalakításnak ezeket a belső kohéziót adó emberi

„alkotóelemeket”?

Természetesnek tekinthetjük, hogy a marxista tudományosság intézményesedésének első korszakában

szemléletileg a fő hangsúly a világ egységben látása alaptéziseinek kifejtésére, az általános törvényszerűségek

objektív létének bizonyítására került. Tudománytörténetileg ez eredményezte a filozófia általános

szempontjainak rendkívüli előretörését. Ezt indokolni látszott még az a társadalmi-politikai praktikus érdek is,

hogy az elmaradott műveltségi szintű kelet-európai és Európán kívüli népek körében győztes társadalmi

forradalom rendkívüli mértékben „igényelte” a marxista eszméknek propagatív, ha kell leegyszerűsített,

könnyen áttekinthető sémákban való közvetítését. A milliós, illetve nálunk tízezres példányszámú brosúrák,

alapszemináriumok betöltötték funkciójukat a maguk korában: a társadalmi fejlődésben a törvényszerűségekre,

az alapvető osztályellentétek előrehajtó voltára koncentráltak? A történelem és egyéb társadalomtudományok

tankönyveiben, nagyobb ívű társadalmi fejlődéseket tárgyaló monográfiákban az emberiség történetét mint

alaptörvényszerűségek érvényesülésének „egyik” területét mutatták be. Történelem tankönyveinkben így

jutottunk el oda, hogy az általános iskolás korú gyermekek számára a történelem elsősorban a pontos

megértéshez már fejlett absztrakciós képességet kívánó társadalmi törvényszerűségek egymásra épülése lett.

Egy-egy társadalmi formáció belső ellentmondásainak, az ehhez vezető osztályellentétek alakulásának, a nagy

társadalmi folyamatok elvont logikai sémáinak tárházává válhatott így a társadalmi méretekben egyetlen

rendszeres történelemszemlélet-formálás, az oktatás. 11 éves gyermekek tanulnak a feudális monarchiák

erősödésének, gyengülésének társadalmi alapjairól, egy-egy évszázad alapvető társadalmi erői harcának

törvényszerűségeit, de a tanulónak semmi konkrét képe nincs a jobbágy napi munkavégzéséről,

életkörülményeiről, elkeseredésének, vigalmainak, szórakozásainak mikéntjéről. A kirándulásaiból ismert romos

lovagvárakat, csodálatos ívű kolostorromokat nem képes benépesíteni a jámbor szerzetesekkel, kevély,

birtokszerző, dinasztikus terveket melengető, vadászó, katonáskodó urakkal. Egyszóval: cselekvő, környezetüket

alakító, hús-vér emberekkel. Akik éppen emberi mivoltuk egyik lényegéből, világukat, magukat megváltoztatni


akarásukból következően lépnek abba a társadalmi-politikai ellentét- és mozgásrendszerbe, amely majd végső

fokon a társadalmakat átalakulásokra, belső robbanásokra készteti.

A társadalomnak és a történetírónak magáról, történelemről gondolkodása ezernyi finom szállal kötődik

jelenének problémáihoz. Mind a társadalmi méretű közgondolkodásban, mind a jelenünkhöz vezető utat a

szakmailag iskolázottan végiggondoló történész értékítélet-alkotásban, tematikai hovafordulásában egyfajta

közlekedőedény-rendszerű kapcsolat létezik jelen és múlt hogyanlátása között. Áll ez a marxista gondolkodás

történetére is. A fejlődés fent említett előbbi periódusa és a szocializmus jelenszemléletének, politikájának adott

periódusa között megfelelést találhatunk, ha másban nem, hát abban, hogy az elmélet korábbi színvonalának

belső meghaladása időben milyen hosszúra nyúlhatott. És megfelelés van végső fokon a korábbi jelenszemlélet

és a korábbi múltszemlélet belső korrekcióinak üteme között. Nem kell a történetírónak valamiféle szakmai

önállóság féltése miatt tagadnia, hogy a múlt egyes jelenségeinek kiemelésére, fontosságára éppen a jelen-

folyamatok ösztönzik.

A kortörténeti eseményeket figyelő történész számára az utóbbi évtizedek fejlődésének kétségtelenül egyik

alapmozzanata annak lassú, de mind határozottabb tudatosodása, hogy a nagy társadalmi törvényszerűségek nem

valamiféle elvont szükségszerűséggel, nem automatikusan működnek. Semmiféle társadalmi váltás nem

következik be csak azért, mert azt az ideológiai szféra, a társadalomtudósok az emberiség fejlődésének

menetéből „kikövetkeztetik”. Az embereken, az egyes emberek mindennapi munkavégzésének összességén, a

maguk emberi voltának újratermelésén, tárgyi és társadalmi környezetük formálásán áll vagy bukik minden

társadalmi program, mint ahogy csakis az az életképes eszmerendszer, amelyik ezt az emberi, nembeli

megvalósításunk mind erősebb kiteljesítését állítja a társadalmi gondolkodás középpontjába.

És a történetírás sem zárkózhat el a társadalmi igény elől. Amikor felteszi keserűen a kérdést: vajon miért a

szépirodalmi terméke, a szubjektív hangú visszaemlékezések formálják a történelemről való gondolkodást,

akkor azt a kérdést is fel kell tennie, de magának: vajon tudunk-e olyan történelmi műveket írni, amelyekben a

szereplők egyénileg gondolkodó, jövőjüket tervező, hibázó, mindennapi gondokkal küszködő emberek: tudjuk-e

láttatni, hogy azok a nagy, évszázados érvényességgel felvázolt történelmi folyamatok és perspektívák mindig is

az egyes emberek konfliktusainak megrázkódtatásaiban oldódnak fel, és csak mint azok összessége léteznek.

Olyan történelmet írni, amelyből a ma embere érzi, hogy mindaz a teremtés, munkálkodás, melyet jelenében

végez, valami sok-sok évszázados, évezredes folyamat eredménye és szerves része. Hogy társadalomformálása

jelenbéli köznapiságában történelmileg tekintve része mindenkori előrelépésének, a világot maga számára

alakításának.

história 1980-01 · created by xmlmind xsl-fo converter. história 1980-01 minden jog fenntartva....

Documents