Peter FreundLAURA

a sárkánykirályok átka

Tina Dreher illusztrációival

A szerz l:

Peter Freund Berlinben él és dolgozik. Rég-óta tevékenykedik a film- és tévészakmá-ban: eleinte különféle mozik vezet jekéntés menedzsereként, majd a filmkölcsönzés-ben, végül 1993 óta producerként. Számostelevíziós produkció felel s szerz je, dra-maturgja vagy producere.

Az eddig megjelent Laura-regényekkel(LAURA ÉS AVENTERRA TITKA 2002; LAURA ÉS AHÉT HOLD PECSÉTJE 2003) nagy olvasótáborra tett szert.

Regényalakjainak többségét a mesékre csillapíthatatlanulszomjazó gyermekei számára találta ki, akik persze id közbenfeln ttek. Ám az apa máig örömét leli a mesemondásban, a tör-ténetszövésben, így további izgalmas Laura-történeteket rejte-get még a tarsolyában.

Peter Freund internetcíme: www.freund-peter.de

Peter Freund

Lauraés a sárkánykirályok átka

Tina Dreher illusztrációival

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:Peter Freund: Laura und der Fluch der

Drachenkönige.Verlagsgruppe Lübbe GmbH & Co. KG.,Bergisch Gladbach, 2005

Copyright © 2005 by Verlagsgruppe Lübbe GmbH & Co.KG, Bergisch Gladbach

Fordította: Farkas TündeHungarian translation © Farkas Tünde, 2006

Illusztrációk: Tina Dreher, Alfeld/Leine

ISBN 963 7304 77 0

Magyar kiadás © M-érték Kiadó Kft. Budapest, 2006Felel s kiadó a kft. ügyvezet igazgatója

Irodalmi vezet Ambrus ÉvaFelel s szerkeszt Simonits Mária

A magyar borítót az eredeti felhasználásával készítette aMalum Stúdió, Budapest

5

Tartalom

1. Az Elátkozott Völgy2. A Víz Fölött Lebeg Szellem3. Sötét ügyek4. A szörny karmai között5. Egy különös álom6. Romlás fenyeget7. Harc a karmosmorkokkal8. A szörny gyanú9. A szürkelidérc10. Rémület az éjszakában11. Az orákulum üzenete12. Az Emlékezet Tava13. Egy dicstelen tévészereplés14. A röpkeszárnyúak15. A komorna elbeszélése16. A Fényl Völgy17. Éjszakai találkozások18. Egy gyalázatos csalás19. Halálos veszélyben20. A repül pókok támadása21. A Vörös Könnyek Tava22. A sárkány lehelete23. A Sárkánykirályok Labirintusa24. A Sárkányöl aljassága25. rzavar a sárkánypalotában26. A Vörös T zsárkány bosszúja27. A Jeges Lángok Fennsíkja

6

28. A sárkánytojás29. Alattomos megtévesztés30. Aranytest és Ezüstszárny

7

Egy igazi Fényharcosnak:apámnak

8

1. fejezet

Az Elátkozott Völgy

z égbolt hatalmas, kék sátorként borult Aventerra vilá-gára. A nap delel jére ért, és izzó sugaraival verte aSors-hegységet. A komor csúcsok körül vibrált a leve-

, a sz k szurdokokban megrekedt az elviselhetetlen h ség. Ahegyek keleti oldalán lefele húzódó völgyben is olyan forróságvolt, mint a kemencében. A trópusi fák s lombú koronájaalatt annyira meggy lt a pára, hogy leveleik fénylettek, minthafrissen festették volna ket.

A barna b rzeke rátapadt Laura Leander testére, farmernad-rágját mintha a vízb l húzta volna el . Alig kapott leveg t apárás forróságban. A hátizsák, amelyben Tündökl nek, a FényKardjának három töredék darabját vitte, malomk ként nyomtaa vállát. Lihegve meghúzta a gyepl t. Szélvihar azonnal meg-állt.

– Hó, kedvesem, hóha! – lihegte Laura. – Szusszanjunkegyet!

A mén lomhán bólogatott, és egyetért horkantást hallatott.Sz rét sötét verítékfoltok tarkították, sörényér l és farkárólcsepegett a víz. Hegyes füleit figyelmesen hallgatózva arrafeléfordította, ahol a keskeny ösvény elveszni látszott a fák között;nagy, fekete szemével is arra sandított.

Laura közel járt a végkimerüléshez. Valósággal lógott anyeregben, a mellkasa szúrt, a tüdeje asztmásan hörgött. Ne-hézkes mozdulattal kisimította csapzott sz ke haját a homloká-ból. Szemébe sós izzadságcseppek gördültek, égettek, mint a

z. Egy pillanatig csak mintha homályosan, ködön át látta vol-

A

9

na az serdei ösvényt, amelyen reggel óta haladt. Az ösvényóriási kukac módjára tekergett a hatalmas, s n álló fák kö-zött. Húsos liánok kígyóztak fától fáig, az ágakról úgy csüng-tek a zuzmók és indák, mint zöld nyálkaszálak. Sokfélé színesvirágú kúszónövény feszítette ki hálóját a törzseken, amelyekszinte elt ntek fonadékuk alatt – mintha valahol a s ben egyvérszomjas óriáspók lesne áldozatára.

Laura megint nagyot sóhajtott. Belélegezte a hirtelen szüle-tés és elmúlás korhatag szagát, és ijeszt neszeket hallott: re-csegést, susogást, gúnyos kaffogást és fenyeget kurrogást. Ta-lán holmi vadállatok lesnek rá a dús növényzet függönye mö-gött? Vagy Borboron fekete harcosai követik észrevétlen?Vagy a Sötét Hatalmak más kreatúrái, akik meg akarják akadá-lyozni nagy küldetésének végrehajtásában? Laura szorongvanézett körül. „Vajon mikorra érek végre célhoz? – töprengett. –Vajon meddig kell még mennem, hogy elérjek az ElátkozottVölgybe, amely a csodálatos tavat rejti?”

A tavat, amely ismeri az élet titkát!Messze távolból hangot hallott. Alig hallotta, mégis úgy

érezte, hogy fenyegetés csendül benne. Hiába volt h ség, még-is kirázta a hideg. Visszafojtotta a lélegzetét, úgy figyelt fölfe-lé. Az ég most mintha elérhetetlen messzeségben lenne, a szur-dok meredek falai viszont mintha összébb szorultak volna.

De azért ilyesmi nem lehetséges, igaz?Biztosan tévedtem!Rossz érzés fogta el. Eddig még bizakodó volt, de most

mintha elfújták volna der látását.Türelmetlen horkantás riasztotta fel gondolataiból. Szélvihar

nyugtalanul kapálta a földet, mintha továbbhaladásra ösztökéltevolna a lányt. Ugyanakkor valami furcsa sípolás is hallatszott,és a b rzeke alól kidugta fejét egy különös, prémes állatka. Ra-gyogó, fekete, sötéttel keretezett gombszemét Laura arcárafüggesztette, orrocskáját feléje nyújtogatta.

10

– Mi lelt, Csámcsikám? – kérdezte Laura csodálkozva.A csuuzma gyorsan a lány jobb vállára kapaszkodott. Bo-

zontos, fekete-fehér gy s farkát a magasba emelte, kitártavékony b denevérszárnyacskáit, és megint csak sípoló han-got hallatott.

Laura végre megértette: hát persze!Szélviharnak is, Csámcsinak is teljesen igaza van! Nem

kezdhet most, a Sorstól rászabott nagy feladat el tt ingadozni!Össze kell kovácsolnia a Fény három részre törött kardját, hi-szen csakis ennek segítségével szabadíthatja ki apját a SötétFejedelem tömlöcéb l. Ezért aztán a lehet leggyorsabban megkell találnia a rejt tavat: azt a tavat, amelynek vize az ÉletVizének forrásából származik! A tó minden titok tudója, ígypersze azt is ismeri, amely a Fény Kardját övezi.

Laura halkan csettintett a nyelvével. Szélvihar azonnal üget-ni kezdett, vitte tovább kis gazdáját a keskeny ösvényen. Ki-csivel kés bb már ritkult is a s ség, a fák és bokrok egyre tá-volabb n ttek egymástól, míg végül egészen elt ntek, és a lányszeme el tt kinyíltak a kanyon meredek, csupasz sziklafalai. Asziklák mintha egyenesen az égig értek volna, még a napfénytsem engedték le a szurdok fenekén kanyargó ösvényig. Az pe-dig egyre keskenyedett, és bár öt méternél az elején sem voltszélesebb, végül alig félméteresre sz kült.

Laura megint megállította a lovat. Ezen a t fokon Szélviharsohasem jut át. Itt kell tehát hagynia, és egyedül folytatni azutat. Már csak az a kérdés, hogy vajon t elvezeti-e a célig.

Nyugtalanul, összehúzott szemmel sandított át a szoros bejá-ratán. Csábító ígéretként er s fény ragyogott fel mögötte. Va-jon valóban az Elátkozott Völgy rejlik a túloldalon? Vagy egy-szer en csak valami… veszély?

Megint csak Szélvihar zökkentette ki gondolataiból. A szür-ke harsány nyerítése sürget felszólítás gyanánt visszhangzott asziklafalakról. Mintha azt mondta volna: Most ne add fel, Lau-

11

ra! Eredj tovább, vagy talán csak azért vállaltál eddig mindenveszedelmet, hogy az utolsó pillanatban visszariadj?

Ez egyszer en elképzelhetetlen!Laura elszántan kihúzta magát, a határozatlanság úgy hullt

le róla, mint egy nehéz köpönyeg, amelyet letép válláról a frissszél.

Leszállt a nyeregb l, és el rement a ló fejéhez.– Nos, öregem – mondta neki, s közben megsimogatta a

mén puha orrát –, várj meg itt! Biztosan nem maradok sokáig.Aztán a még mindig a vállán trónoló csuuzma felé fordította

fejét:– Te is itt maradsz – mondta neki és elszórakoztatod Szélvi-

hart.A takaros állatka nyilvánvalóan megértette Laura szavait.

Kitárta szárnyacskáit, leereszkedett a mén nyergére, és esengvenézett a lányra.

Az rögtön rájött, mi jár a kis jószág fejében.– Hogy lehet valaki ilyen falánk? – korholta tréfásan a

csuuzmát, de azért benyúlt a nyeregtáskába, és el szedett egyillatalmát. – Csak félre ne nyelj a nagy mohóságban! – figyel-meztette még Csámcsit, aki rávetette magát a gyümölcsre, ésbebizonyította, hogy méltán kapta a nevét. Aztán Laura mégmegpaskolta Szélvihar nyakát, majd szilárd léptekkel elindultaz átjáró felé, amelynek túloldalán egyszerre még áradóbbanragyogott fel a fény.

avenstein vára messzir l láthatóan koronázta a szelíddombvidéket. A hatalmas park közepén úgy hevert a há-

romemeletes kollégium épülete, mint egy ebéd után elégedettenszunyókáló k macska. Csak a cakkos bástyájú, magas keleti to-rony vigyázta csendes álmát. A tet cserepeket és a borostyán-nal befutott falakat mintha ezüstös festékkel fújta volna be a

R

12

nap. A Kegyetlen Lovag parkbeli, embernél jóval nagyobb k -szobra is mintha ezüstb l lett volna, nem pedig holmi hétköz-napi gránitból.

A sportpálya zöld m füve fölött vibrált a h ség. Sem itt,sem a szomszédos gördeszkapályán nem volt egy lélek sem. Apár tucatnyi lépéssel arrébb lév kosárlabdapálya szélén vi-szont ott ücsörgött egy sovány fiú. Az egyik hatalmas f zfa ár-nyékába húzódott, mégis csapzottan lógott a sz ke haja. Kes-keny arcán is verítékcseppek csillogtak, úgyszintén a kicsi or-rára biggyesztett, vastag üveg , szarukeretes szemüveg fölött.Lukas Leander mindebb l semmit sem vett észre. Egyfolytábanpattogtatta ezeréves, ócska teniszlabdáját a vörös tartánon –plotty, plotty, plotty –, és elveszetten bambult maga elé. A töb-bi diák vidám zsivaja, akik a nem messze lév Banya-tóban ke-restek enyhülést a szokatlan június végi h ségben, mintha csaktávolról sz dött volna a fülébe. Még a dundi lányt sem ész-lelte, aki egy túltáplált kacsa ügyetlen járásával közeledett hoz-zá. Csak akkor kapta fel a fejét, amikor a lány már el tte állt.

– Mi bajod, Lukas? – kérdezte Kaja Löwenstein, és csodál-kozó fintor ült ki szepl s arcára.

– Hogy nekem? – A fiú a homlokát ráncolta. – Mi bajomlenne?

– Na ne! – A dugóhúzófürt leányzó rosszkedv en ráncoltaaz orrát. – Olyan képet vágsz, mint a háromnapos es s id . Pe-dig a nap éppen hogy eszeveszetten süt, ráadásul holnap lesz azutolsó tanítási nap.

– És?– Mi az, hogy és? – háborodott fel a vöröske, és nehézkesen

lehuppant a fiú mellé. – Azt hittem, éppúgy várod a szünetet,mint minden más normális ravensteini!

Hát persze hogy Lukas is várta a szünetet. Még akkor is, haegyébként rendkívül érdekl és intelligens diák volt, akinekegyenesen öröme telt benne, hogy mindenfélét megtanulhatott.

13

Ám számára is kívánatosabb volt a legunalmasabb szünidei napis, mint a legérdekesebb iskolai. Meg nem is emlékezettolyasmire, hogy valaha egyetlen percet is unatkozott volna.

– Hát persze – mondta tehát, és kényszeredetten mosolygott.– Naná, hogy örülök a szünetnek…

– Na látod. Nem is lenne normális, ha másképp éreznél.– De azért…– Micsoda? Mi bajod?Lukas a maszatos szemüveg fölött a lányra nézett.– Aggódom Laura miatt!Kaja el ször csak némán mozgatta a száját, mint egy hal,

csak kés bb jött ki hang a torkán.– Hát erre aztán az égvilágon semmi okod! A n véred eddig

minden feladatát a lehet legjobban oldotta meg. Megtalálta atörött kardot, és elérte az aventerrai közleked t is!

Levette kis hátizsákját, és kotorászni kezdett benne.– Hidd el, Lukas, ki fogja szabadítani a papátokat a Sötét

Er db l, ebben teljesen biztos vagyok! – darálta fel sem nézve.– Igen? Biztos vagy benne? – Lukas bedugta a teniszlabdát

kék sortjának zsebébe. – Hát szeretnék osztozni az optimizmu-sodban!

– Na ne! – A vörös lány megint csak felfújta az arcát. – Lau-ra igazán nem szolgált rá arra, hogy ilyen „nagy” bizalommalviseltess iránta.

A fiú bosszúsan rázta a fejét.– Tudom, hogy rendkívüli képességekkel rendelkezik, de…– De? – A másik közelebb csúszott.– Egy rövid álomutazástól eltekintve Laura még sohasem

járt Aventerrán. Azt sem tudja, mi merrefelé van ott!– Na és? – Kaja végre megtalálta hátizsákjában a csokolá-

dét, letépte róla a fóliát. – Majd vigyáz rá a Fény rz je meg atöbbi segít je, nehogy baja történjen!

– És ha mégse? – Lukas egészen beleszürkült a n vére mi-

14

att érzett aggodalomba. – Honnan tudod, mi vár odaát Laurára?Mi van akkor, ha egyedül kell megküzdenie, és senki sem állmellette? Tudod jól, akárcsak én, hogy ez a Sötét Fejedelemmeg a cimborái nem ismerik a tréfát!

A csoki úgy megmelegedett, hogy szinte folyt. Kaja étvá-gyát azonban ez korántsem rontotta el. Egy falásra bekapta acsokoládét.

– Aha, aha – bólogatott teli szájjal, bár mintha már nem vá-gott volna olyan magabiztos képet, mint az imént.

Lukas értetlenül nézte. Megvárta, míg a lány lenyeli a fala-tot, aztán a szája szögletére mutatott.

– Ott még maradt egy kicsi.– Köszönöm – vigyorgott zavartan Kaja, és kézfejével ala-

posan elmázolta az állán a csokimaradványt.Lukas persze nem állta meg kuncogás nélkül.A ducika nem zavartatta magát.– Nos, úgy vélem – folytatta –, hogy ezzel a Syrinnel Lau-

rának sikerült a legveszedelmesebb ellenségét kiiktatnia.– Világos! – bólintott Lukas. – De úgy látszik, nem volt

olyan egyszer végeznie vele. Láttad a szabadtéri színpad mel-letti csarnokot, elképzelheted magad is, milyen kemény küzde-lem folyt odabent.

– Na látod, és Laura mégis gy zött! – diadalmaskodott Kaja.– És ha valaki egy olyan hatalmas ellenfelet, mint amilyenSyrin volt, le tud gy zni, azt mástól sem kell félteni. Csak az abaj, hogy Laura nem láthatta, milyen következményekkel járt agy zelme.

Lukas a homlokát ráncolta.– Arra gondolsz, hogy Schwartz doktor mindjárt másnap

visszalépett a helyettes igazgató posztjáról, és megkérteMorgensternt, hogy vegye vissza a kollégium vezetését?

– Hát persze! – Kaja felemelte a mutatóujját, hogy nyoma-tékosítsa mondandóját. – Végül is halálbiztos volt benne, hogy

15

az a mocsok alakváltón legy zi Laurát, és elveszi t le a karddarabjait… Biztosan sokkot kapott a szövetségese kudarcától,mert önszántából sosem mondott volna le! És ezt tényleg csakLaurának köszönhetjük!

– Biztosan iga… – A fiú szava elakadt, meglepetten nézett avendégparkoló felé, ahonnan egy fiatalember integetett feléjük.

– Ez tényleg a tesitanárunk? – Kaja er ltette a szemét. Nyil-vánvalóan szemüvegre volt szüksége.

– Úgy látszik – dörmögte Lukas, mialatt a magas, sz ke, fia-tal férfi tovább hadonászott, mintha sürg sen magához akarnáinteni.

Érdekes, gondolta Lukas. Mi lehet az a fontos dolog, amimiatt Percy ennyire izgatott lett?

sziklarés még keskenyebbnek bizonyult, mint amilyennekLaura messzir l látta. Nagyon vékony volt, mégis csak

nagy üggyel-bajjal tudta magát átszuszakolni rajta. Már majd-nem átjutott, amikor hirtelen beszorult, és sem el re, sem hátranem bírt moccanni. Már-már hatalmába kerítette a rémület,amikor egy hirtelen rándulással kiszabadult. Reccs!, hallatszott,s a b rzekén hatalmas repedés szaladt végig. „Na, ezt jól meg-csináltam! – korholta magát csöndben Laura. – Alarik biztosanörülni fog, ha meghallja, mi történt a szép zekéjével! Miért istartottam magamon?! Enélkül is elég meleg van pedig!”

Szuszogva megállt, tekintetét körbejártatta a tájon. Egy kisvölgyszurdok nyílt meg el tte, meredek sziklafalai mintha azeget ostromolnák. Az átellenben fekv hegyr l vízesés zuho-gott alá, harsányan belecsobogva egy kis tóba.

Laura csinos arcán megkönnyebbült mosoly virult ki.Végre!„Végre célba értem!” – mondta magában. Ekkor ébredt

csak rá, hogy valami egészen más világba csöppent. A buján

A

16

tenyész trópusi serd l semmi sem maradt: lábánál kedveslátványt nyújtó, virágos mez terült el egészen a mintegyszázméternyire lév tavacskáig. A nyomasztó h ség is átadtahelyét a kellemesen simogató szell nek, amely nemcsak lágy,hanem frissít hatású is volt. A szélben méhecskék zümmög-tek, pillangók libbentek, madarak csicseregtek – Laura tátottszájjal bámult. „Milyen érdekes – gondolta. – Pedig csak párlépést tettem.” Csodálkozása azonban csak pillanatokig tartott,elvégre mostanában igazán hozzászokhatott, hogy állandóanolyasmiket él meg, amelyekre normális emberi eszével nem ta-lál magyarázatot. Persze ezek a dolgok akkor is léteztek, és ak-kor is volt értelmük, ha ez nem volt azonnal nyilvánvaló. Atöbbi rz sem tudott minden titkot, azok, akik vele együttharcoltak a Fény pártján, és akiknek megvoltak a különlegesképességeik ahhoz, hogy a többi emberrel ellentétben belássa-nak a felszín alá. Néhány jelenség el tt azonban k maguk isértetlenül álltak, és csak reménykedtek, hogy eljön majd az azid , amikor megfejtik titkaikat. Így aztán Laura nem is töpren-gett sokáig: ha eljön az ideje, úgyis megmutatkozik az Elátko-zott Völgy titka, ebben nem kételkedett. És a töprenkedésnélsokkal fontosabb dolga volt, végül is nem kirándulni jött ide.

Laura elszántan igyekezett a tó partja felé. A vízesés hangjakülönös módon nem er södött. És még furcsább volt a látvány:ugyanis a legföljebb harminc lépés átmér tavacska tükörsi-ma vízfelületén egyetlen fodor sem rezdült a belezuhogó vízt l.Bámészkodás közben egy bels hangra lett figyelmes, amelyezt súgta: „Akárhogy van is, úgy van, még ha nem fogod is felésszel.”

Laura valami hirtelen ötlett l vezérelve letérdelt, és meríteniakart a h vös vízb l, de azonnal riadtan vissza is h költ. A vízfelszínér l három arc tekintett vissza rá. A középs kétségkívüla saját tükörképe volt. Balra egy kék szem kisbaba arca me-rült fel, aki barátságosan mosolygott Laurára. Talán látta már

17

ezt a csecsem t? Vagy ha nem, akkor mit l olyan ismer s? Áma jobb oldalán lév , komoly n i arcot minden tétovázás nélkülfelismerte.

Az anyja volt az, Anna Leander, aki már sok-sok éve meg-halt.

Mialatt Laura még nézegette a három alakot, valami rekedthangot hallott. Felkapta a fejét – a látványtól égnek állt a haja.Csak nem az az ocsmány hárpia jelent meg, akinek testét azalakváltón , Syrin szokta felöltem?

De hát Syrin meghalt! A földre lapította a hatalmas sár-kánymodell feje, amelyet maga keltett fekete mágiájával élet-re. De az nem elképzelhetetlen, hogy további alakváltók is áll-nak a Sötét Hatalom szolgálatában. További sátáni kreatúrák,amelyek szintén bárkinek és bárminek az alakját felölthetik,csak hogy orvul támadhassanak ellenségeikre. Laura felugrott.

Jaj, ne!Hát már sosem lesz vége? Borboron és alattvalói semmit l

sem riadnak vissza? Már az Üres Kéz si törvényén is átlép-nek, csak hogy t, Laurát megakadályozzák feladata végrehaj-tásában?

18

2. fejezet

A Víz Fölött Lebeg Szellem

o de… no de ez nem létezik! – Lukas elképed-ve nézett a többiekre, de sem Miss MaryMorgain, sem Percy Valiant nem úgy nézett

rá, mint aki viccel. Aurelius Morgenstern professzor meg aztánvégképp nem. S t! Az intézet igazgatója mintha észre sem vet-te volna a sz ke fiút meg a két fiatal tanárt, akik pedig az há-zának tágas nappalijában foglaltak helyet.

Lukas szólalt meg újra, miután nem kapott választ:– De hiszen a saját szememmel láttam Syrint! És Miss

Mary, ön is látta, ugye?Kétségbeesetten nézett a kecses, barna hajú, fiatal n re, aki

mellette ült a nagy, kerek faasztalnál. Az asztal m vészi bera-kással volt ékes: egy nyolcküll s, nagy kerék díszítette, amelymesszir l irányt nek látszott. De a küll k, amint azt Lukas mármegtudta a n vérét l, nem az égtájakat, hanem az év nagy nap-és holdünnepeit jelképezték.

A tanárn t most nem érdekelte a gyönyör famintázat. z-barna szemével Percyre, kollégájára nézett:

– Lukasnak igaza van. És nem csak én er síthetem meg,amit mond, Kaja Löwenstein és Magda Schneider is ott volt.Amikor tegnapel tt éjszaka hárman beléptünk a sárkányvölgyiszabadtéri színpad nagy beltéri csarnokába, az a n ott hevert ahatalmas sárkányfej alatt…

– Mármint a Niiffi feje alatt, n’est-ce pas? – kérdezett belePercy, aki ha ezer évet töltött volna Németországban (annyitazért nem, de már jó sokat töltött itt), akkor sem hagyta volna

– N

19

el francia akcentusát. – Az új sárkányunk feje alatt?Arcán csibészes mosoly jelent meg, amit l egészen kölykös-

sé vált.– Igen, igen, pontosan róla beszélek, a ti óriási, förtelmes

gépsárkányotokról, amelyet a szabadtéri el adásra csináltatta-tok – felelte Miss Mary csöppet sem jókedv en. – Ennek a sár-kánynak a feje ott hevert a földön, és agyonnyomta, összepré-selte azt a rettenetes alakváltón t.

Percy összehúzta a szemét.– Egészen biztos vagy ebben?– Naná! – vágott közbe Lukas. – Syrin halott volt, ez száz

százalék. Az a sárkányfej olyan nehéz, hogy még Supermant istönkrezúzta volna! De Monsieur Valiant, ezt ön ugyanolyan jóltudja, mint mi!

– Hát persze hogy tudja – mosolygott Miss Mary megnyug-tatóan Lukasra, aztán visszafordult a kollégájához. El rehajolt,mintha még nyomatékosabbá akarná tenni kijelentését.

– Az óriási fej szinte egészen eltakarta azt a n t. De annyitazért láttunk, hogy már nincs benne élet. Még csak meg semrándult. A keze is kilógott… Bár… – A puszta emlékt l is ösz-szeborzongott. – Voltaképpen nem is annyira kéz volt az, mintinkább… mint…

– Kesely karmok – segítette ki Lukas.– Így van! – A tanárn a fiúra mosolygott. – Kesely kar-

mok: ez a leírás tökéletesen rájuk illik.– ’át, ’a te mondod! – mosolygott keservesen Percy. – Kér-

lek, ne értsetek félre, de… – Jobb kezével tétován megvakartaa füle tövét. – Amiikor én a csarnokba értem, közel s távol nemvolt ott ’alott n . Sem eleven. És Niiffike exactement azon aszent ’elyen állt, a’ová a sárkánysof r, ’annes állíította az este.– Tanácstalanul meredt Maryre és Lukasra. – Azt legalábbiismerjétek el, ’ogy iitt valamii nagyon nem stiimmel: mást lát-tatok tii, és mást én a saját két szememmel.

20

Lukas egy pillanatra elgondolkodott, aztán megszólalt:– Én sem találok rá magyarázatot, tanár úr.Visszanyomta az orra hegyére csúszott szemüveget:– És ön, Miss Mary?– Nem. – A megszólított a fejét rázta. – De hidd el, Percy,

mégis minden úgy történt, ahogy elmondtuk.A férfi nem válaszolt. Nyilvánvalóan semmi értelmes ma-

gyarázat nem jutott eszébe err l a fura történetr l.– ’a jól emlékszem, még azt iis állíítottátok, ’ogy a mennye-

zeti lámpák miind megpattantak – mondta aztán.– Így volt – bólogatott hevesen a fiú.Percy nem felelt, de arckifejezéséb l látták, hogy egyetlen

hibás lámpát sem talált a csarnokban.Lukas hátrahajtotta a fejét, és görcsösen töprengve meredt a

mennyezeten szédelg legyekre. Úgy látszik, ezek éppolyancéltalanul döngnek a világban, mint én magam, állapítottameg. Amikor visszafordult a két tanárhoz, arcára volt írva a ta-nácstalansága.

– És ha másnap titokban odaosont valaki, és mindent gyor-san rendbe tett? Mondjuk, a Taxus és Schwartz doktor… VagyAlbin Ellerking?

– Ez kii van zárva! – Percy energikusan rázta a fejét. – A’annes másnap ’ajnalok ’ajnalán bement az iirodába, és el’ozottonnan egy szövegkönyvet. Még be iis zárta, mert nyiitva ma-radt.

– És utána már senki sem lépett be a csarnokba? – kérdezteLukas t reménnyel.

– Nem. Egészen ma délel ttiig senkii, ’acsak…A fiú arca felderült.– Hacsak?– ’annes sajnos elfelejtett bekukkantani a csarnokba.

Vagyiis elviileg le’etséges, ’ogy valakii éjszaka rendet rakottodabent. De ezt azért elég le’etetlennek tartom, ’onnan szerez-

21

tek volna olyan viilágítótesteket az éjszaka közepén? És’annesen meg rajtam kíívül senkii sem tudja, ’ogyan kellNiiffiit iirányíítani!

Lukas nem válaszolt, csak gondolataiba veszve üldögélt.Ezért nem is t nt fel neki, hogy Miss Mary és Percy halványanösszemosolyog.

– Én biizony azt ’iszem, ’ogy miind a négyen afféle érzék-csalódás áldozatai lettetek – folytatta aztán a férfi elkomolyod-va. – Ez elképzel’et . Gondold csak meg: éjszaka volt, ésvalamennyiien eléggé kii voltatok merülve. Ráadásul egyfrászban voltatok Laura miiatt! És ez a sok miinden oda veze-tett, ’ogy alaposan megtréfált benneteket a szellemetek játéka!

– Nem, nem, nem, és még egyszer is NEM! – Lukas felpat-tant idegességében. Egy pillanatra olyan dühbe gurult, hogymár-már arra lehetett számítani, hogy nekiesik a tanárnak. Deaztán megnyugodott. Kétszer-háromszor mélyet lélegzett, aztánesküre emelte a kezét: – Mindenre esküszöm, ami csak fontosnekem a világon!

– Nem szükséges! – Percy arcán megint felsejlett a csibé-szes mosoly. – Anélkül iis ’iiszek neked!

– Micsoda? – A fiú elképedve kapkodta a tekintetét MissMaryr l Percy Valiant-ra. – Akkor mire volt jó ez az egészakadékoskodás…?

– Csak azt akartuk látnii, ’ogy el le’et-e biizonytalaníítani.De ezt a próbát akár el iis ’agy’attuk volna. Végül is Lauratestvére vagy. Még akkor iis, ’a vele ellentétben nem tartozolközénk, rz k közé, de azért tud’attuk volna, ’ogy nem ’agyodmagad olyan könnyen sarokba szoríítani!

– Még szép, hogy nem! – Lukas fújt mérgében. – Nem kellahhoz rz nek lennem, hogy lássak a szememmel.

A professzor most el ször szólalt meg:– Lukas, egészen biztos vagy abban, amit állítasz?Komolyan zeng hangjára a fiú meglepetten fordította arra

22

a fejét.– Nem minden van ám úgy, ahogyan az els pillantásra lát-

szik… de ezt már biztosan megtanultad a n véredt l.A fiú bólintott.Az igazgató ráncos arcára mosoly derült.– Ez a legels szabály, amit meg kell tanulnia annak, akit

felveszünk a körbe. És ez az, amiért megkértem Percyt, hogyegy kicsit szorongasson meg téged…

– Szorongasson? Engem? – Lukas arcáról le lehetett olvasniaz elképedést. – No de miért?

Az öregember felsóhajtott, miel tt folytatta volna:– Nem tudom bizonyítani, amit most mondok, de úgy ér-

zem, hogy az elkövetkez id ben sok minden fog veled történ-ni, Lukas.

– Még hogy velem? – Lukas egyre meghökkentebb képetvágott. – De miért? Csak nem engem szemeltek ki a Sötétekcéltáblának?

Aurelius Morgenstern némán bólintott.Lukas csak egy pillantást vetett Miss Maryre és Percy

Valiant-ra, hogy lássa: k is osztják-e a professzor véleményét.Osztották. Lukas kezdte magát nagyon nem jól érezni, még atérde is reszketett.

aura szorongva bámult az ég felé, amikor meghallotta amásodik kiáltást is. Úgy hangzott, mint egy sas rikoltása,

de az égbolt ragyogásában semmit nem lehetett látni, sem hár-piát, sem pedig sast. „Különös – gondolta Laura. – Mit jelent-het ez a hang? Vagy talán csak képzeltem az egészet?”

Újra a tó felé fordította pillantását. Nagy csodálkozásáramind a csecsem , mind az anyja képe elt nt a víz felszínér l.Már csak a saját tükörképét látta, azon a helyen pedig, aholAnna arca volt, most egy magányos nádszál nyúlt ki a vízb l.

L

23

Laura akár meg is esküdött volna rá, hogy ez a nádszál azel bb még nem volt ott, most azonban ott hajlongott a szélben,mintha örök id k óta mást sem tett volna. A hajnali harmat márrégen felszáradt, de ennek levelein még ott voltak a cseppek. Alegfels levélen pedig egy kétujjnyinál is hosszabb lárva lógott.Vékony, áttetsz hártyája alatt valami mozgolódott – valószí-

leg a pillangó, amely megpróbálta levetni a sz kké vált bá-bot, hogy végre kibújhasson az életbe.

Laura letérdelt, hogy közelr l szemlélhesse a csodálatosszínjátékot, amikor bugyborgást hallott. A tó közepér l ezüstösgyöngyök gyanánt egy sor buborék szállt fel, és szétpattant afelszínen. A víz úgy fortyogott, mintha forrna. Ugyanakkor g -zölögni kezdett a tó. Köd szállt fel bel le, egyre s södött,gomolygott, mígnem hatalmas ködfelh vé nem állt össze a víz-tükör felett. Pár pillanattal kés bb elsötétült az ég. Fekete ár-nyak ereszkedtek le a völgyre. Laurát pánik fogta el.

Mit jelentsen ez?Visszafojtott lélegzettel figyelt, de senkit sem látott. Mégis

érezte, hogy van valaki a közelében.Égnek állt a haja, egész teste libab rös lett. Ekkor egy öreg-

asszony hangja hallatszott:– Laura! Lauraaa!A lány felugrott, megfordult – ám egy lelket sem látott.

ahát… ebb l egy kukkot sem értek. – Lukas hökken-ten nézett Aurelius Morgensternre. – Monsieur

Valiant épp az imént mondta, hogy én nem tartozom az rz kközé.

Színpadias gesztussal felemelte a karját.– Természetesen minden er mmel támogatom ket, és ké-

szen állok, hogy harcba szálljak értük. No de… hogyhogymost hirtelen éppen én jutottam a Sötétek eszébe?

– N

24

Percy megel zte a professzort a válaszadásban:– Mert az szemükben ellenség mindenkii, aki támogatja a

Fényt, és…– És? – Lukas homlokán elmélyült a ránc.– Er ltesd meg egy kicsiit azt a viilágos agyadat, Lukas! – A

testnevel behatóan nézett tanítványára. – A családodból márcsak te vagy, akii még ezen a földön maradt. Mariüst, a papádatrégóta a Sötét Er dben tartják fogva, Laurának pedig a legköze-lebbii napfordulóiig miindenképpen Aventerrán kell maradniia,és nem védelmez’et meg téged.

– Nem is kell. – Lukas megsért dött. – Tudok én magamravigyázni, nem vagyok már kisbaba.

– Hát persze, Lukas, ezt mi is jól tudjuk. – A professzormegnyugtatólag Lukas karjára tette a kezét. – De…

– Igen? – A fiú gyanakodva nézett az öregemberre.– Az ellenségeink nagyon is tisztában vannak azzal, hogy avéred mindenek fölött szeret téged…A fiú olyan képet vágott, mintha vackorba harapott volna.

De közben elpirult.– …még ha id nként az agyára mész is.Lukas kuncogott.– Amiit egyébként én teljesen meg tudok értenii – kotyogott

bele Percy.Morgenstern professzor úgy tett, mintha meg sem hallotta

volna a megjegyzést.– No de mégis: bármi történne veled, az Laura el tt nem

maradna titokban, még Aventerrán sem.Lukas csodálkozva összevonta a szemöldökét.– Hogy lehetséges ez?– Nagyon egyszer en. – A professzor hangja szinte ünnepé-

lyesen zengett. – Benneteket nemcsak a vér köteléke f z össze,hanem igen er s érzelmi szálak is. Laura vigasztalhatatlan len-ne, ha veled történne valami.

25

A fiú arca elsötétült.– Aha, értem már. A Sötétek el akarnak kapni, hogy Laura

odaát ne összpontosíthasson a feladatára.– Így van. Elvégre jó oka lehet annak, hogy Schwartz doktor

mindjárt a Szent Iván-éji napforduló után megkért, vegyemvissza az igazgatói posztot. Valószín leg olyan komoly tenni-valója akadt Laura Aventerrára lovaglása óta, amely fontosabb,mint az igazgatóság.

– Csak nem arra gondol, hogy… azon dolgozik, hogy en-gem elkapjon?

– De, sajnos igen. – Aurelius Morgenstern elgyötörten mo-solygott. – Ellenségeinkt l minden, a leggonoszabb, legördö-gibb terv is kitelik. Minden eszközzel meg akarják akadályoz-ni, hogy Laura végrehajtsa feladatát. Borboron és szövetségeseimindent el fognak követni Aventerrán, hogy ártsanak neki, azitteniek pedig nem fognak visszariadni attól, hogy téged bánt-sanak.

– De… – Lukas érezte, hogy hatalmába keríti a rémület. –Azt hittem, ilyesmit nem szabad megtenniük. Ahogy egy rzellen sem léphetnek fel, amíg annak kiképzése be nem fejez -dött…

– Persze, tilos megtámadniuk egy tanítványt vagy egy kí-vülállót. De – és Morgenstern mérgesen felhorkantott – ez a ti-lalom eddig se nagyon tartotta vissza ket attól, hogy Lauraéletére törjenek.

A professzornak sajnos tökéletesen igaza volt!– És azt se feledd, hogy ez az si törvény csak magukat a

Sötéteket köti – folytatta Aurelius Morgenstern. – DoktorSchwartzot, Rebekka Taxust, meg aki még közéjük tartozik.De a teremtményeikre és a szövetségeseikre nem vonatkozik aszabály. Ilyen kreatúrákból pedig sajnos elég sok van, és egyretöbb lesz!

Percy Valiant felállt, az igazgató mellé lépett, és beható te-

26

kintettel nézte Lukast.– És ezzel el iis érkeztünk társalgásunk kiindulópontjá’oz!

Azok a, mond’atnám, miisztiikus események, amelyek a nap-forduló óta estek, arról tanúskodnak ’ogy a Syriinb l kiindulóveszély egy cseppet sem sz nt meg!

– Micsoda? – Lukas a szemét forgatta. – Már elnézést, de énezt nem értem…

– Ah, non? – Most Percyn volt a meglep dés sora. – Pediig’át olyan nagyon simple: ez a Syriin nyiilvánvalóan még mind-iig életben van.

– Nem létezik! – vágta rá Lukas hevesen. – Egy akkorasúlytól nincs ember, aki el ne pusztult volna!

– Meglehet, Lukas. – A professzor kifürkészhetetlen tekinte-tet vetett rá. – De nyilvánvalóan megfeledkezel arról, hogy azalakváltón nem afféle hús-vér lény! Ráadásul…

– Igen?– Ráadásul amióta apátoktól elragadta az Id Kerekét, szinte

sebezhetetlenné vált. Az amulettet ugyanabból az aranyból ko-vácsolták, mint a Megvilágosodás Kelyhét, és elképzelhetetlener vel ruházza fel visel jét.

Lukas elsápadt. Hogyan is feledkezhetett meg err l? HiszenLaura már rég beavatta az aranyamulett misztériumába, ame-lyet rz k nemzedékei adtak tovább egymásnak, míg végülegy szerencsétlen baleset folytán Syrin karmai közé nem ke-rült. Naná!, villant fel el tte, Hát persze, hogy a Kerék segítsé-gével élte túl!

– Úgy t nik, ellenségeiink most valami különösen sátániitervvel állnak el – mondta Percy. – Különben nem fáradtakvolna azzal, ’ogy miinden nyomot gondosan eltüntessenek,amelyek csak rájuk vall’attak volna, ’iiszen azt, ’ogy tii, MissMary meg te iis arra jártatok azon az éjszakán, és a tulajdonszemetekkel láttátok, iigazán nem tud’atták, ugye?

– Aha – morogta Lukas várakozón.

27

– És ugyanakkor eltüntették azokat a nyomokat iis, amelyeka Laura és Syriin közöttii összeütközésre utaltak… és miitgondolsz, ugyan miiért tették miindezt?

– Hát… – Lukas homlokán újra megjelent a nagy barázda,mint mindig, amikor szuperagya nagy fordulatszámon m kö-dött. – Talán hogy azt gondoljuk, k simán átengedték LaurátAventerrára?

– Pontosan ez a helyzet, certainement! – Percy izgatottanhadonászott Lukas orra el tt. – Ezek a szennyes lelk kreatúrákbiiztonságba akarnak ringatni bennünket! Csak ’ogy ne iisnyugtalankodjunk Laura miiatt, ’ogy eszünkbe se jusson!

Lukas bólintott.– Valószín leg teljesen igaza van.– Én még rosszabbat sejtek – tette hozzá Morgenstern pro-

fesszor. – Én abban is biztos vagyok, hogy Syrin visszatértAventerrára, hogy ott is folytassa Laura üldözését.

– Jaj, hiszen az… – Lukas egészen elsápadt – …az borzasz-tó lenne. Hiszen Laura meg van gy dve róla, hogy azalakváltón meghalt. Hiszen mi magunk is azt gondoltuk.

– Éppen ezért vagyok nagy gondban, mert még csak lehet -ségünk sincs arra, hogy figyelmeztessük – magyarázta a pro-fesszor. – A n véredet nagy veszély fenyegeti, és még csaknem is tud róla!

auraa! – csendült fel újra a hang. – Itt vagyok, Laura!A lány megint a tóra nézett. És valóban, a hang mint-

ha a ködb l jött volna, a víz felett gomolygó köd közepéb l.Laura összehúzta a szemét, és er lködve meresztette a ködre,amelyben mintha megpillantott volna egy ráncos szemhéjúszempárt, amely úgy derengett a párában, mint egy látomás.

– Ööö… esetleg… hozzám beszél?– Ugyan ki máshoz? – kuncogott der sen a hang.

– L

28

– És… ön meg kicsoda?– Én az vagyok, Laura, aki mindig volt, és mindig is lesz.Laura… Honnan tudja ez a valami az nevét?A lány csodálkozva csóválta a fejét.– És… hogy hívják önt?– Ó – sóhajtotta a köd. – Van, aki úgy nevez: a Hang,

Amely A Történeteket Viszi Az Id ben. Mások meg úgy: ASzellem, Aki A Víz Fölött Lebeg. A nevem kezdet és vég egy-szerre, bár sem az egyik, sem a másik nem vagyok.

Erre Laura nem tudott mit válaszolni.– Már vártalak, Laura – folytatta a hang. – Tudtam, hogy

jössz.A lány szeme elkerekedett.– Tudta, hogy jövök? De hát… honnan?– Jaj – a hang megint felsóhajtott. – Veletek, embergyere-

kekkel mindig csak a baj van. Annyi ny ggel jár, mire beláttoka dolgok felszíne alá, és megértitek, mi van ott… közben pedigannyira egyszer !

– Na igen, ezt állítja ön. De azért…– Amint te is tudod, a Fény Kardja három darabra tört, mert

egy ember gyalázatosan visszaélt a hatalmával. Azt az átkot,amely Tündökl n ül, csak egy másik ember tudja megtörni. Ezazért könnyen átlátható, nemde, Laura? – A hang hirtelen ke-ménnyé, parancsolóvá vált.

– Ööö… – köszörülte a torkát a lány. – Na igen, igen, per-sze. De azt honnan tudta, hogy éppen én leszek az, akire ezt anehéz feladatot rábízzák?

– C-c-c! Még mindig nem érted! A név nem egyéb, mintfüst és csendülés, Laura, semmi jelent sége. Az egyetlen do-log, ami fontos, az a feladatod, amellyel megbíztak, ezért aztáncsodálkozom is nagyon.

– Csodálkozik? Ugyan miért?– Mert olyan régóta itt vagy, és még mindig nem tetted fel

29

nekem azt a kérdést, amiért tulajdonképpen idejöttél. Pedig marott van a nyelved hegyén’

– Ööö… hát persze!– Akkor mire vársz? Csak nagyon keveseknek adatik meg

az a nagy szerencse, hogy szóba álljak velük, te azonban, úgylátom, nem akarsz élni ezzel a lehet séggel.

– Jaj, dehogynem! – vágta rá ijedten Laura. – Persze hogyélek vele! Azért jöttem…

– Igen? – csendült a ködb l.– …hogy megkérdezzem…– Ki vele, Laura!– …miképpen lehet azt a kardot visszaállítani eredeti állapo-

tába.– Na végre! – Sóhaj hallatszott. – Végre!És a hang, mintha csak önmagának beszélne, folytatta:– Ez a nehéz az embergyerekekkel. Ezer évbe telik, mire el-

jutnak a dolgok magváig – persze ha egyáltalán eljutnak odáig.És elégedetlen morgással elhallgatott.– Igazán… igazán nem akarom sürgetni… de… – Laura ol-

dalra hajtotta a fejét, és várakozón nézett a ködbe. – Nem vála-szol a kérdésemre?

– Nézze meg az ember ezt a kis verebet! – A hang szinteszemrehányón csengett. – El ször ezer évig hezitál, mire ki-nyögi a kérdését, de akkor aztán azonnal követeli a választ!

– De én… – Laura feleselni akart, de aztán meggondoltamagát, és inkább csendben maradt. Még a végén tényleg nemkap választ a kérdésére, akkor pedig elvész minden esélye arra,hogy valaha is végrehajtsa a feladatát. Így türelmesen várt,amíg a hang újból beszélni kezdett.

– A kardot csak a T zhegységben otthonos sötétalbáknál le-het visszaállítani eredeti állapotába.

– A sötétalbák? – kérdezte Laura csodálkozva. – Én azt hit-tem, hogy k Borbo…

30

– Elhallgatsz rögtön, és befejezed, hogy egyfolytában bele-kotyogsz a szavamba?! – A hang most már komolyan mérgesvolt.

Laura megszeppenten nyelt egy nagyot, és elhallgatott.– Elképzelhetetlen id kkel ezel tt a sötétalbák kovácsolták a

Fény Kardját, méghozzá ugyanabból az anyagból, mint Dögha-lált, a Sötét Fejedelem kardját, így a két kard nemcsak tökéletestükörképe egymásnak, hanem tökéletes ellentéte is. Elválaszt-hatatlanul összetartoznak – akárcsak a fény és a sötétség, a jóés a rossz… De ennyit talán már megtanultál id közben, ugye,Laura?

– Igen… igen – sietett a felelettel a kérdezett. – Mint a pluszés a mínusz vagy mint az élet és a halál.

– Miket nem mondasz! – csúfolódott a hang, de aztán eny-hültebben folytatta. – Legalább nem veszett kárba egészen azokfáradozása, akik foglalkoztak veled. Akkor bizonyára azt is tu-dod, milyen fémb l kovácsolták a sötétalbák ezt a két kardot.

– Milyen fémb l?– Persze, ez a kérdés. Vagy azt gondolod, hogy fából farag-

ták ket?– Ööö… – Laura tanácstalan képet vágott. – Sajnos, halvány

fogalmam sincs.– Gondolhattam volna – sóhajtozott elkínzottan a hang. –

Akkor majd én elárulom neked, Laura. A sötétalbák a mi id nkhajnalán kovácsolták a két kardot, Tündökl t és Döghalált,méghozzá a világ legértékesebb és legritkább fémjét használvafel hozzá: a csillagvasat!

– Csillagvasat? Hát az meg mi akar lenni? Még sosem hal-lottam róla.

– Majdcsak megtalálod, ha keresed – felelte a hang.– És ha nem?– Jaj, Laura! – A ködb l egy, az eddigieknél is sokkal mé-

lyebb sóhaj kelt. – Akkor, attól tartok, hiábavaló lesz minden

31

egyéb fáradozásod. Nem fogod teljesíteni a küldetésedet, ésapád nélkül kell visszatérned a Földre. Vagyis…

– Igen? – kérdezte elakadó lélegzettel a lány.– Nos, ha egyáltalán lesz még hová visszatérned. Tündökl

nélkül ugyanis Elysion és társai nem tudják már sokáig sakk-ban tartani Borboron Sötét Seregeit. És ha a kard Borboron ke-zébe kerül, akkor legy zi a Fényt, és kezdetét veszi az ÖrökSemmi uralma. Ez Aventerra végét jelenti – és persze a Földétis.

– Tudom – mondta bánatosan Laura. – Árulja el hát, kérem,merrefelé kell keresnem azt a csillagvasat. Bizonyára nemakarja, hogy ez a rettenetes sors várjon mindannyiunkra.

Ám a ködb l már nem hangzott fel többé a hang.– Könyörgök! – esedezett Laura, de a köd olyan hirtelen

feloszlott, mint ahogy keletkezett. A sötét árnyak elt ntek. Afény visszatért, és a völgyet hamarosan ragyogó napsugárárasztotta el. A valószín tlen csend még kitartott egy darabig,de aztán újra felhangzott a madárcsicsergés, a méhzümmögésés a szél suttogása.

Laura hirtelen valami mocorgást vett észre a lábánál. A bábvolt, amely a nádszálon függeszkedett. Kipattant, és egy csodá-latos kis lény bukkant el bel le. Laura még sosem látott ehhezfoghatót. Az els pillanatban azt hitte, tündér, mert törékeny,kecses alakja és bájos babaarca volt, amelyet hosszú sz ke hajkeretezett. A hátán négy áttetsz szárny volt, mint a szitaköt -nek. Aztán azt is észrevette, hogy a lényecskének egy pár vé-kony karja és négy karcsú lába is van.

A kis jószág ügyet sem vetett Laurára, egy darabig határo-zatlanul üldögélt még a nádszálon, aztán kiterjesztette ezüstösszárnyait, és surrogva felröppent. Laura csodálkozva nézettutána, amíg a kis lény el nem veszett az ég ragyogó azúrkékjé-ben.

32

3. fejezet

Sötét ügyek

ebekka Taxus felsóhajtott. Ez az átkozott h ség! Pa-takokban folyt a víz a hátán, rózsaszín trikóruhájamásodik nedves b rként tapadt a testére. Undorító!

Ráadásul irgalmatlanul fájt a feje, és id nként el-elszédült.Csillogó pöttyök keringtek a szeme el tt, így még gondolkodnisem bírt rendesen. Szája kiszáradt, mint egy poros szénapadlás.Sürg sen le kellett h tenie magát.

Bebotorkált a fürd szobába, és épp a mosdókagyló fölé ha-jolt volna, amikor pillantása a tükörképére esett – s az emlék-kép abban a pillanatban újra megjelent a szeme el tt. Hiábamúlt el a szörny események óta már számtalan óra, mégismintha minden éppen most játszódna le:

Épp pirkadni kezdett. Az éjszaka sötétje teret engedett egybizonytalanabb szürkének, s a Banya-tavat övez nádasban azels madarak is megszólaltak. A kis sziget közepén a MágikusKapu végtelenbe nyúló fényoszlopa egyre halványodott,Quintus Schwartz, Albin Ellerking meg pedig mérhetetleniszonnyal meredtek a Nagymestern re.

A sápadt n rettenetesen nézett ki: mintha buldózer vagytank alá került volna. Homlokán és állán több sebb l vérzett,fakó orcája felhorzsolódott. Feje tetejér l is vörös patakokcsordogáltak lefelé. Orra fölött hosszú sebhely tátongott, perszeez is vérzett. Smaragdzöld ruhája csupa vérfolt volt, s még anyakában láncon viselt aranyamulettre is vér fröccsent.

Rebekka azon törte a fejét, vajon hogyan sebesülhetett megilyen súlyosan a Nagymestern . Vajon ezt is Laura tette vele?

R

33

A fakó arcú, sárga hüll szem n egy szót sem vesztegetett er-re a témára, ehelyett azt sziszegte:

– Ahelyett hogy engem bámultok, mintha a pokol hétfarkúkutyája lennék, inkább a szemeteket tartottátok volna nyitva!Akkor nem tudott volna a kis nyavalyás elillanni a Kapun át.

– Megtettük, ami t lünk telt, úrn m – felelte QuintusSchwartz, és lehajtotta a fejét, mintha alaposan szemügyreakarná venni a keskeny móló deszkázatát. Meghajolt a dühöshüll asszony el tt, és így folytatta: – Te magad is tudod, hogyLaura lova nem akármilyen mén, ezért aztán képtelenség lettvolna feltartóztatni ket.

– Miket nem mondasz – felelte gúnyosan a megszólított, ésgonosz vigyorra húzta a száját. – Nem is kellett volna.

– Ne… ne… nem? Nem értem – dadogta a férfi meglepet-ten, s a két másik Sötét, Ellerking és Taxus is döbbenten nézettössze. – Nem kellett volna feltartóztatnunk Laurát?

– Dehogyis. Épp elég lett volna, ha elveszitek t le a kard da-rabjait – válaszolt szemrehányón a Nagymestern . – Vagy ta-lán nem ezt a feladatot bízta rátok Borboron?

Quintus és Rebekka megsemmisülten hallgattak, AlbinEllerking pedig úgy tett, mint akinek semmi köze az egészügyhöz, és a mólóhoz kikötött csónakok kötelein matatott.

– Talán nem ezt a feladatot bízták rátok? – ismételte élesebbhangon a Nagymestern , és véres arca egyetlen démoni fintorráalakult.

– De… de igen, úrn – igyekezett felelni Schwartz doktor. –Természetesen tökéletesen igazad van. Meg kellett volna sze-reznünk a kardot, mert az rendkívüli módon megsokszorozná aSötét Fejedelem erejét. Elysion és a Fény többi népsége nem-igen tudna mit kezdeni Borboron megnövekedett hatalmával.

– Így van! – Az alakváltón hüll szeme kénsárgán izzott fel.– Ha Tündökl t régi alakjában újjákovácsolják, és mágikuserejét egyesítik Döghaláléval, senki sem akadályozhat meg

34

bennünket abban, hogy uralomra segítsük az Örök Semmit! Node, sajnos… – és torkából színpadias sóhaj tört el – sajnos,ezúttal is cs döt mondtatok. – Gyors lépést tett a két tanár felé,akik riadtan h költek vissza. – Egyre hanyagabbul kezelitekközös ügyeinket, szinte már az az érzésem támad, hogy közösügyünk nem is olyan fontos nektek.

– No de úrn m! Ennél sszemmi sszem fontoszabb nekünk! –sziszegte Rebekka, akinek kiejtése leginkább egy selypeg kí-gyóéra emlékeztetett. – Hiszen tudod, hogy mindent megtet-tünk, ami csak t lünk telt, hogy Laurának és a hozzá közel ál-lóknak megkesszerítsszük az éle…

– El is higgyem? – vágott gorombán a szavába azalakváltón . – És milyen eredménnyel járt a fontoskodásotok?Semmilyennel, egyáltalán semmilyennel! Sem a Kehely megta-lálásában nem tudtátok megakadályozni, sem abban, hogy akard darabjait átvigye.

– Ez igaz, úrn – felelte elgyötört arccal Quintus Schwartz.– De csak a körülmények szerencsétlen alakulása miatt történtígy…

– Elég az ostoba fecsegésb l! – kiáltott a hüll asszony amagas férfira. – Minden egyes alkalommal hagytátok átvernimagatokat, és egyetlenegy feladatotokat sem teljesítettétek!

Quintus Schwartz nagyokat nyelt, és megint megszégyenül-ten a földre meredt.

Rebekka Taxus is hallgatott. Bens jében egyre n tt a nyo-más, mégis hallgatott, mert tudta: ennek a f nöknek nem lehetbüntetlenül visszabeszélni.

– És mi van a kis védencemmel? – folytatta a faggatózást afélelmetes n személy. – Tényleg gondoskodtatok arról, hogy…

– Természetesen, úrn m – vágott ezúttal Quintus SchwartzSyrin szavába, és mélyen meghajolt. – Védenced tökéletes ál-lapotban megérkezett céljához, segítséged nélkül is!

– Ajánlom is – felelte fenyeget hangsúllyal a n . – Ha

35

ugyanis véletlenül rájövök, hogy még ebben a nagyon fontosdologban is cs döt mondtatok, akkor…

Rebekka Taxus lehunyta a szemét. El se merte képzelni,hogy akkor mi történt volna. Már csak egyetlen gondolat töltöt-te be: bár elt nne már a Nagymestern , bár visszatérneAventerrára! Akkor legalább a következ három hónapbannyugtuk lenne t le!

Reménykedve sandított a láthatár felé.Szerencsére nincs már sok id napkeltéig. Az úrn nek siet-

nie kell, ha még idejében el akarja érni a Mágikus Kaput.Mintha a hüll szem eltalálta volna a gondolatát, is az ég-

re nézett. Alattomos mosoly játszott keskeny ajka körül, ami-kor visszafordult segít ihez.

– Nehogy azt gondoljátok, hogy most három hónapig he-nyélhettek, csak mert Laura épp a mi világunkban jár.

– Jaj, dehogy, dehogy! – tiltakozott Quintus Schwartz aláza-tosan.

– Jól tudjátok, mi a dolgotok! – A Nagymestern varjúka-romra emlékeztet ujja a két szövetséges Sötétre meredt.Rebekka önkéntelenül behúzta a nyakát. – El kell érnetek vég-re, hogy bezárják ezt a nyavalyás kollégiumot. Már régótaszálka a szemünkben. Amióta csak megvan, arra használják azellenfeleink, hogy itt képezzék ki az utódaikat, ezért aztán leg-

bb ideje, hogy véget vessünk a garázdálkodásuknak! Megér-tettétek?

– Természetesen, úrn m, természetesen – hajbókolt QuintusSchwartz olyan szaporán, mint egy bólogató kutya az autó ka-lap tartóján. – Megbízhatsz bennünk. Nem tart már soká, ésRavensteint végképp beírhatják a múlt könyvébe. Mindentmegteszünk azért, hogy a hatóságoknak ne legyen más válasz-tásuk, mint hogy becsukassák az intézetet!

– Ajánlom is! – Az alakváltón elmosolyodott, de bár ne tet-te volna. – Ha még egyszer kudarcot vallotok, attól tartok,

36

Borboron kijön a béket résb l… – Véres arcán szörny voltlátni a rettenetes mosolyt. – És akkor igazán nem szeretnék a

rötökben lenni…Rebekka Taxus most már nem tudta türt ztetni magát. Még-

is mit képzel ez a felfújt szörnyeteg? Ó, a vén banya, ugyan mittudott ártani Laurának?

Semmit! Az égvilágon semmit!Pedig jóval nagyobb ereje volt, mint Borboron bármely má-

sik cinkosának – mégsem tudott mit kezdeni a lánnyal. És mármajdnem kibuggyant bel le valami csíp s megjegyzés, amikoreszébe jutott, hogy nem szabad. Ajkába harapott, hogy vissza-szorítsa a meggondolatlan szavakat… de már elkésett.

Az ördögbe!Rebekkának olyan melege lett, mintha felforrt volna ereiben

a vér. Hogyan is felejtkezhetett meg arról, hogy a Nagymester- sokkal jobban ért a gondolatolvasáshoz, mint maga?! Pon-

tosan tudta tehát, mi jár Rebekka fejében.A vérfoltos ruhájú n villámgyorsan el tte termett, kígyó-

pupilláját rávillantotta.– Ugye, te teljességgel elkötelezettje vagy közös ügyünk-

nek? – kérdezte Rebekka arcát fürkészve. – Vagy tévednék?– Óóó… – A kérdezett nem egészen értette, mire megy ki a

játék. – Dehogy tévedssz Nagymessztern , dehogy!– Hát ez nagyszer ! – örvendezett Syrin. – Ez igazán több

mint amit vártam. Végül is nem térhetek vissza ilyen állapot-ban a saját világomba, és hát nem mindenki vállalná át a sebe-imet… Nagyon-nagyon köszönöm!

Rebekka holtsápadt lett.Jaj, nem, nem! Jaj, már megint?!Legszívesebben felsikoltott volna. Homlokán még alig

gyógyult be az a seb, amelyet a Nagymestern ragasztott át ránéhány hete – és most még ezeket a sokkal súlyosabb sérülése-ket is magára kell vennie?

37

Ez igazságtalan! Átkozottul igazságtalan!Segélykér n fordult Quintus Schwartz felé, ám cinkosa csak

lesunyta a fejét. Ez persze nem maradt rejtve a Nagymesternel tt sem.

Fakó arcára vigyor költözött, majd újra elkomorodott:– Hunyd be a szemedet! – parancsolt Rebekkára.A tanárn egy darabig nem engedelmeskedett, de aztán

megtört az akarata.Az alakváltón mindkét kezét Rebekka vörös rasztacopfjaira

helyezte, fejét hátrahajtotta, és egy ráolvasást mormolt olyannyelven, amelyet sem a matektanárn , sem Schwartz doktornem értett meg.

A Sötét n pontosan tudta, mi fog történni, most már mégisnyitott szemmel bámulta Syrin sebekkel borított arcát. Nagyongyorsan játszódott le a dolog: a halottfehér arcban bezárultak asebek, a vér elapadt, minden horzsolás elt nt, amíg csak maku-látlanul tiszta nem lett a hüll asszony arca.

Rebekkán viszont megjelentek ugyanazok a sebek, amelyekaz imént még az alakváltón t torzították el. A Nagymesternfekete mágia segítségével átplántálta ket a tanárn re, aki fel-jajdult fájdalmában.

Syrin remekül szórakozott ezen.– Azt javaslom, gyorsan menj orvoshoz ezekkel a csúnya sé-

rülésekkel, mert ha begyulladnak, a nyomuk is megmarad – ésjó szándékúan megveregette Rebekka vállát, aztán elfordult, éselindult a mólón.

Albin Ellerking, aki még mindig a csónakok mellett kucor-gott, felpattant.

– Szállj be, úrn m! – mondta, csaknem a földig hajolva. –Átevezek veled a szigetre.

A Nagymestern kikacagta a hegyes fül éjialbát.– Mintha ugyan holmi földi teremtmények segedelmére szo-

rulnék!

38

A móló végén két karját az ég felé emelte – ám mintha mégeszébe jutott volna valami. Villámgyorsan megfordult, ésQuintus Schwartzhoz lépett, aki hozzásietett, mialatt Rebekkaösszeszorította a fogát, hogy ne jajgasson hangosan.

– Majdnem elfelejtettem…– Igen, úrn m?– Tartsátok szemmel azt a fickót… az öccsét!– De miért? Hogyhogy? Bo… bocsásd meg kérdésemet, úr-, de Lukas nem rz , még csak nem is született a Tizenhár-

mas jegyében.– Mintha én nem lennék tisztában mindezzel! – Syrin mint-

ha élvezte volna a Sötétek zavarát. – Lukas Leander azonbankorántsem közönséges földi halandó!

– Nem? – Az elképedés a tanár arcára volt írva. – De hát…miért nem hallottunk err l sohasem?

– Nem hallottatok? – Syrin ajkán még mindig ott virult a fö-lényes mosoly. – Nem hallottatok volna?

Quintus megcsóválta a fejét, Rebekka pedig a móló túlsóvégében még a fájdalomról is elfeledkezett meglepetésében.

– És arra nem gondoltok, hogy másképp minek vacakoltunkvolna annyit azzal az Annával? – folytatta az alakváltón . – Akét kölyök anyjával? Vagy már elfelejtettétek a „balesete” nap-ját?

– Jaj, de… de… dehogy! – Quintus Schwartz laposakat pis-logott. – De mégsem tudom…

– Akkor er ltesd meg az agyadat, kedvesem! – vetette odaSyrin. – Töprengj el egy kicsit a történteken, és egészen biztosvagyok abban, hogy rájössz, miért is kell szemmel tartanod azta fiút!

Aztán megfordult, és megint csak felemelte a kezét. Valamiérthetetlent mormolt, és abban a pillanatban elemelkedett aföldt l. Mintha láthatatlan légpárna hordozta volna, ellebegett asziget és a már t ben lév fényoszlop felé. Még épp elnyelte

39

a Mágikus Kapu, miel tt szétfoszlott, és keleten megjelent anap els vörösarany sugara.

Rebekka Taxus megrázkódott, úgy hullott le róla a nyo-masztó emlékkép, mint egy súlyos takaró. Sérült arca sápadtanmeredt rá a tükörb l. Alig gyógyult valamit, pedig azonnal or-voshoz fordult, aki nemcsak fert tlenítette és kimosta, hanemössze is kapcsolta vagy összeöltögette a mélyebb sebeket. Demihelyt Rebekka le akarta venne a sebtapaszt, a vér abban apillanatban újra ömleni kezdett a hegb l. A tanárn gyanút fo-gott: nyilvánvalóan Syrin ördögi keze lehet a dologban, aki ígyakarja emlékeztetni a feladatra. Ha pedig ez igaz, csak akkorfog meggyógyulni az arca, ha tökéletesen teljesíti a feladatot,Rebekka mozdulatlanul, összevont szemöldökkel meredt a tü-körképére, amikor egyszerre csak remek ötlete támadt. A kínzó

séget nem érezte többé, mintha már nem is szédülne, s t afejfájása is egy csapásra elt nt.

Hát persze!Hogy is nem jutott ez már eddig is eszébe? Pedig mennyire

egyszer ! Csak egy kis követ kell elmozdítania, és máris ha-talmas lavina indul útjára, olyan lavina, amely nemcsak ezt avén trotty professzort, hanem minden drágalátos rz barátjátis egyszer s mindenkorra elsöpri! És akkor szabad a pálya!

A Sötét Hatalmaknak – és az Örök Semminek!„Ki hitte volna, hogy ilyen okos vagy? – magasztalta önma-

gát a tükörben, és csendesen, gonoszul elmosolyodott. – Pusz-tuljon Ravenstein! És én bizony mindent megteszek, hogy siet-tessem a pusztulását.”

A legközelebbi gondolatán viszont már maga is elcsodálko-zott.

„Bocsássz meg, Lukassz! – selypegte magában. – Én igazánnem tehetek róla, hogy a sszületésszed óta magaddal hurcolsszegy nagy titkot!”

40

yerünk, gyerünk! – a rabszolga-felügyel megtán-coltatta korbácsát a rongyos fiúk hátán. – Kifelé ve-

letek! Aztán kett s sorba állni, de sebesen!Alienor az ajkába harapott: gyámoltalanul nézte, hogyan te-

relik ki kíméletlenül a fiúszállás lakóinak egy részét a SötétEr d udvarára. Pedig nem volt szükség a korbácsra: a fiúk szónélkül engedelmeskedtek. Egyikük a másik után, hang nélkül,eltompult tekintettel lépett a szabadba. Lábukon vastag lánccsörgött, amint kett s sorban felálltak a várfal vetette árnyék-ban, és földre szegezett tekintettel vártak.

A Sötét Er dnek csak néhány lakója vett tudomást róluk. Alegtöbb cseléd részvétlenül tette a dolgát, s az udvarban tartóz-kodó sok Fekete Lovag sem vetett ügyet a fiúkra. L dörögtek,vagy egy-egy t z köré kuporodtak, amelyek nyáron sem alud-tak ki sohasem. Azért volt rájuk szükség, mert a Sötét Er dötnyirkos leped ként vette körül a hideg. Más legények a vívástgyakorolták, vagy a Fekete Gárda vad csataménjeit gondozták.Megint mások a kétfej pokolkutyák gonosz falkájával foglal-koztak – bizony több gondot fordítottak ezekre a szörny te-remtményekre, mint a rabszolgákra. Csak azok a konyhalányokemelték fel a fejüket, és kísérték titokban figyelemmel az ese-ményeket, akik a közelben készül dtek a vacsoraf zésre.

Amióta a sz ke copfos Alienor a Sötét Fejedelem várábantartózkodott, összebarátkozott egynéhányukkal, így most közé-jük keveredett, és figyelte, mi fog történni. Bizonyára megvanaz oka, hogy a hajcsárn kizárólag fiúkat terelt az udvarra, kö-zülük is csak a nagyobbakat, er teljesebbeket.

Alig sorakoztak fel a beesett arcú fiúk, Borboron már ki islépett a f kapun, és egyenesen a rabszolgák felé tartott. Alienorrégóta szolgált már a Sötét Er dben, mégis, ahányszor megpil-lantotta a Sötét Fejedelmet, mindannyiszor összeszorult a szí-ve.

A férfi hatalmas termetét hosszú fekete köpeny fedte. Sasor-

– G

41

rú, pengeajkú arca halottsápadt volt, csak a szeme vöröslött,mint az izzó láva. Kísér je a Fekete Gárda kapitánya volt.Alienor felismerte oldalán a hatalmas fekete kardot: a köpenyminden lépésre szétnyílt, és Döghalál markolata el villant aló-la. Ezt a kardot a kislány két kézzel sem tudta volna megemel-ni.

Amikor Borboron a rabszolgákig ért, a felügyel a földighajolt, és azt susogta:

– Úgy tettem, ahogy parancsoltad, nagyuram. – Nem mert azsarnok szemébe nézni. – A leger sebb rabszolgákat válogat-tam ki mind közül.

A Sötét Fejedelem pillantásra se méltatta. Szótlanul végig-ment a megfélemlített fiúk sorai között, akik lehorgasztott fej-jel álltak el tte. Néha egyikük-másikuk el tt megállt, megta-pintotta kar- vagy mellizmát, megnézte a fogait, mintha marha-vásáron lenne.

Alienornak mintha kést forgattak volna a szívében, amikorezt a megalázó bánásmódot látta, de tudta, hogy mit sem tehetellene. A Sötét Er d falai között ennél sokkal kisebb ellenke-zést is kegyetlenül megtoroltak, halállal büntették, ha valakiakár a legkisebb dologban nem értett egyet a Fejedelemmel.Szökésre meg gondolni sem lehetett. Alienor csak remélhette,hogy kibírja addig, ameddig a Fény rz je és harcosai kisza-badítják.

Amikor a Fejedelem befejezte a vizsgálódást, rábökött egy-pár fiúra:

– Te meg te! Meg te! Te is! – Hangja mintha a pokol torká-ból jött volna. Tompa kongásától végigfutott a hideg Alienorhátán.

Mintha mételysullongó csípte volna meg, iszkolt a n amegjelölt fiúkhoz, és korbácsával kihajtotta ket a sorból. Párpercbe telt csupán, amíg elkülönített egy jó kéttucatnyi f lálló csoportot.

42

Borboron elégedett képpel biccentett test rparancsnokának.A fekete páncélos vitéz mintha megelevenedett volna, mert ed-dig részvétlen képpel, mozdulatlan állt. Most vigyázzba vágtamagát.

– Tudod, hová kell vinned ezeket, Aslan! Nagyon várjákmár ket, úgyhogy csipkedjétek magatokat! És jaj neked, hacsak egy is elillan közülük az úton!

– Ne félj, uram! Embereim szeme állandóan rajtuk lesz, megpersze az enyém is. – A parancsnok tisztelgett, aztán harapósterel kutyaként rontott a fiúcsoportra: – Gyerünk utánam! Ket-

s sorokban, indulj! – ordította, és az istállók felé masírozott.A gyerekek, akár a megrettent birkák, melyeket a vágóhídra te-relnek, engedelmesen követték.

Látszott, hogy Borboronnak tetszik a látvány, Alienor egye-nesen valami mosolyfélét látott a képén, amint a különös csa-patot követte a szemével. A tehetetlen düh érzése fogta el, ami-kor susogó hangot hallott a háta mögött:

– Szegénykék, biztosan az ércbányába viszik ket! – sutyo-rogta az egyik konyhalány a másiknak.

A kislányt nagyon meglepte ennyi együttérzés, és jól meg-nézte a pufók cselédlányt, aki nagy agyagedényt tartott az ölé-ben, és zöldbabot tisztított. Alienor úgy emlékezett, Maruchánakhívják. Lekucorodott a lábához.

– Miféle ércbányába? – kérdezte suttogva.Marucha titokban körbesandított. Ám a konyhai cs cselékre

sem a Sötét Fejedelem, sem más nem ügyelt, így a konyhalányvisszafordult Alienorhoz.

– Itt vagy jó pár holdhónap óta, igazán a füledbe juthatottvolna már valami a T zhegyekr l.

Alienor csak a fejét rázta.– Ott bányásszák azt a fémet, amelyb l a sötétalbák

Borboron harcosainak fegyvereit kovácsolják. Ezekben az ak-nákban nagyon veszélyes és igen kemény a munka. Szinte

43

mindennap el fordul halálos baleset, s a bányászok általábanvégkimerülésben halnak meg.

– De az is lehet, hogy valami egészen mást tervez velük –kottyantotta közbe a Jokana névre hallgató szomorú keszeg, akimellettük hámozott holmi gumókat.

Jokana el ször megbizonyosodott róla, hogy senki sincs aközelben, aztán el rehajolt, úgy suttogott:

– Tegnap Aslannak és az embereinek tálaltam. Nagyon ké-n tértek vissza az rjáratozásból, és farkasétvágyuk volt. –

Vigyorgott. – Meg persze, gondolhatjátok, szomjasak is voltakkegyetlenül. Nem is mentek be az ebédl be, nyílegyenesenbemasíroztak hozzám a konyhába. Egyet-mást meghallottam,mialatt gyorsan összeütöttem nekik valami harapnivalót.

Kicsit várt, mintha feszíteni akarná hallgatói türelmetlensé-gét.

– Igen, és? – kérdezte Alienor.– Arról beszéltek, hogy Borboron valami rettent ravasz ha-

ditervet eszelt ki. Ami, hogyha beválik, úgy megnöveli a Feke-te Hadak üt erejét, hogy a Fényharcosok menthetetlenül el-vesznek.

– Micsoda? – A lány nagyot nyelt. – Mi volna az a terv?– Fogalmam sincs – vont vállat a keszeg. – Csak Aslan szava-

it ismételhetem meg. Azt mondta: ezzel egyenesen Hellunyatbavonulunk, és lerohanjuk azokat a nyavalyásokat. Ezt mondta azembereinek. Meg azt, hogy nem tarthatja ket vissza többésenki és semmi, úgy törnek majd Hellunyatra, mint a vihar, éseltörlik a föld színér l. A Grál-várt lerombolják, s az ÖrökSemmi uralma elkövetkezik. Hát ezt mondta.

Alienor érezte, mint szorul össze a szíve: féltette urát, aFény rz jét, és féltette minden ismer sét, akit csak a Grál-várban hagyott, amikor elindult megkeresni Alarikot, a bátyját.Épp további részletekr l akarta faggatni Jokanát, amikor szemesarkából mozgást vett észre. Valaki Borboron felé sietett a

44

várépület fel l. Syrin volt az, az alakváltón , az úrn je.Az alakváltón három hónapon át nem mutatkozott a vár-

ban, és csak nemrég, meglepetésszer en érkezett vissza. Senkisem tartotta szükségesnek, hogy megindokolja Alienor számáraa távolmaradását, a legkevésbé maga az úrn . Alienor pedignem merte megkérdezni, bizonyára büntetést kapott volna az il-letlen faggatózásért. Végtére is egy rabszolgalánynak mindösz-sze annyi a dolga, hogy engedelmeskedjen, nem zaklathatjakérdez sködéssel úrn jét. Alienor azonban egyvalamiben biz-tos volt: ha úrn je személyesen siet a várudvarra parancsolójá-hoz, akkor alapos oka van rá.

Észrevétlenül felállt, és megpróbált felt nés nélkül közelebbosonni Borboronhoz, aki rezzenetlen arccal várta be Syrint.

– Gyorsan, uram! – kiáltotta oda Syrin. Sebes lépteinek rit-musára a nyakában lógó, kerék alakú aranyamulett hevesenhimbálózni kezdett. – A fhurhur arra kér, hogy lépj ki vele azerkélyre. Azt mondja, közel a gy zelem órája!

A Sötét Fejedelem szeme felizzott, mint az olvadt láva, vá-rakozás ömlött el egész fakó arcán.

– Végre! – bökte ki, aztán hatalmas lépteivel az er d bejára-ta felé igyekezett. Amikor észrevette, hogy Syrin nem követiazonnal, a válla fölött odakiáltott neki: – Hol maradsz már, adémonokra! Vagy talán nem akarsz tanúja lenni ennek azörömteli eseménynek?

– Dehogynem, dehogynem, nagyuram! – sietett a válasszalaz úrn , és már ott is volt a nyomában. – Hát persze hogy látniakarom!

Alienor elgondolkodva figyelte ket, amint elt ntek a kapu-ban. „Vajon mi folyik itt? – töprengett. – Akármi, de biztosannem jó nekünk!”

Elszorult a szíve. Ha a Sötét Fejedelem örömteli eseményr lbeszél, az gyászt jelent a Fény Ügyének. Elvégre Borboronszámára az a legszebb, ha Elysionnak és híveinek megkeserít-

45

heti az életét. Alienor elhatározta, hogy titokban követi ket –biztosan nem árt, ha megtud valamit rejtelmes ügyeikr l.

46

4. fejezet

A szörny karmai között

ár estére járt az id , mire Laura maga mögött hagytaa Sors-hegység utolsó nyúlványait. Az serd meg-ritkult, a keskeny ösvény mellett ritkás vegyes erd

emelkedett. A ravensteini erd kre emlékeztette Laurát, bár azitteni lombos és t level fákat egyáltalán nem ismerte. Csak agöcsörtös botorkafüzekre és a karcsú borbükkökre ismert rá alevelek és a gyümölcsök alapján, mert Alarik el nap meg-mutatta neki ket. Könny vágtában igyekezett a fák alatt,amelyeknek koronája ráborult a ritkán használt ösvényre. Egy-szerre kis lejt höz ért. Pár száz méteren át lejtett az út, aztánenyhén újra emelkedni kezdett.

A völgy túloldalának fái közül köd szállt fel; a ködnyúlvá-nyok úgy tapogatták végig a fákat, mint hatalmas ujjak. Lauraráébredt, hogy kit zött célját nem fogja estig elérni. Az erdegészen a láthatár peremén húzódó dombokig ért, amelyekremár leszállt az alkony. Vajon a dombok túloldalán már akaruuni felföld terül el, amelyr l Alarik akkor beszélt neki,amikor a Sors-hegység felé igyekeztek?

Szélvihar lassított, és kelletlen horkantást hallatott. Minthaazt akarta volna mondani: elegem van! Pihenjünk le, és holnapfolytassuk az utat!

Laura meghúzta a gyepl t. „Nem is olyan buta gondolat –töprengett magában. – Inkább most keressünk táborhelyet, mintsötétedés után az erd ben.” El ször is folyóvizet kellett talál-nia, hogy fogyóban lév víztartalékait feltöltse.

– Hát, igazad van, Szélvihar – mondta ezért a lónak, és lefe-

M

47

lé irányította a völgybe.Ott azonban víznek semmi nyomát nem találta. Viszont az

ösvényt l nem messzire rábukkant egy kis tisztásra. Álmodo-zásra termett hely volt: a puha f vel és virágokkal borított tisz-tást magas fák szegélyezték. Az északi oldalon növ s bozótbizonyára elég védelmet nyújt a hideg éjszakai szél ellen. Tehátúgy döntött, itt üt tábort, és odairányította a lovat.

Lenyergelte és a zablától is megszabadította, hadd legeljenkedvére. Aztán kiteregette a takaróit, és ellen rizte az elemó-zsiáját. Pár napig még kitart. Csak az ivóvíz miatt aggódott: akulacs már félig sem volt. A mohó csuuzmának befogta a szá-ját egy nagy illatalmával, aztán letelepedett a takaróra, és szo-morkodott. A magány úgy nehezedett rá, mint egy nagy, nehéz,vizes pokróc. Úgy érezte, mindenki elhagyta, és az egész vilá-gon egy szál magában áll. Emlékezni sem tudott rá, hogy volt-emár ilyen helyzetben életében. Ahogy visszagondolt, mindigvolt valaki, aki mellette állt.

A szülei.A testvére.A barátai.Meg persze a többi rz . Soha nem érezte magát még eny-

nyire elhagyatottnak, mint most.Laura tágra nyílt szemmel bambult a semmibe. „Mi lesz ez-

után? – gondolkodott. – Hogy fogom végrehajtani a feladato-mat, ha már egyetlen napi egyedüllét is ennyire megvisel?”Szinte észrevétlenül hideg kúszott a ruhája alá. Reszketett ésvacogott, de nem is vett róla tudomást. Mint láthatatlan szelle-mek, lopóztak a szavak az agyába, és ott visszhangzottak:

Egyedül! Egyedül! Egyedül!Mintha újra meg újra ezt a suttogást hallotta volna a saját

gondolatai közül: Egyedül! Egyedül! Egyedül!Aztán mintha valami más suttogást is hallott volna – tisztán

hallotta, bár nem volt hangosabb a lebben szell nél. Meg-

48

hökkenten emelte fel a fejét, és meglátta a ködöt, amely máregészen a fák között volt.

Érdekes, gondolta, hát ez meg hogy került ide ilyen hirte-len? Pár pillanattal korábban még tiszta volt a leveg , most pe-dig úgy keringenek ezek a ködrongyok a fák között, mint egyrablómadár, amely egyre szorosabb gy t von áldozata körül.Ráadásul egyre hidegebb lett, mintha a köd elszívná a melegeta tisztásról.

Aztán szavakat hallott a ködb l:Egyedül! Egyedül! Egyedül!Laura hátán a hideg futkározott.Szélvihar oldotta fel a varázst. Szemrehányó nyerítése mint-

ha kiragadta volna Laurát a félelem bénultságából. „Ekkoramarhát! – szidta magát. – Biztosan csak képzeltem a suttogást.”Ráadásul az is eszébe jutott, hogy tüzet rakni bezzeg elfelejtett.Tüzet, amelynél megmelegedhet, s a vadállatokat meg az osto-ba gondolatokat is távol tarthatja táborhelyét l.

A vadállatokat és a még azoknál is rosszabb dolgokat.Felegyenesedett, mintha hipnózisból ébredne, kutatva nézett

körül. Ám a tisztáson egy szál gally nem sok, annyit sem látott.Tehát akár tetszett, akár nem, be kellett mennie a köd borítottaerd be száraz ágakért. Szélviharnak és Csámcsinak lelkére kö-tötte, hogy maradjanak nyugton, amíg visszatér, aztán belépetta fák közé.

Öt lépést sem tett, mire teljesen körülvette a köd. Alig látottaz orráig. Szerencséjére azonban hamarosan észrevett egy ki-

lt fát; bizonyára a szél döntötte ki már régen, mert ágai elégszáraznak látszottak. Laura lehajolt, amikor valami megzörrentmögötte. Jobb keze máris az övén függ t r markolatán volt, deérezte, hogy elkésett: valaki éppen a háta mögött állt.

Syrin egyszerre megpördült. Alienor hirtelen összerezzent, ésbeugrott a folyosó egyik oszlopa mögé, de úrn je már felfedez-

49

te. Fakó arcán torz fintor jelent meg, sárga hüll szeme a lányrameredt.

Ajaj!Alienor már látta magát a börtön fenekén vagy a deresre

húzva.De ekkor az alakváltón rárivallt:– Hogy képzeled, te kis nyomorult?Alienor behúzta a nyakát, meg se mert mukkanni.– Még hogy ez az én személyes rabszolgalányom? – folytat-

ta dühösen az úrn .Itt a vég, gondolta Alienor, és behunyta a szemét.– Miért nem vagy kéznél, ha szükségem van rád? – Syrin

szavai eljutottak a lány füléig, de a tudatáig már nem. – Egészid alatt téged kerestelek! De most aztán szedd a lábad, nehogylekéssünk a nagy színjátékról!

Most… aztán… szedd…???!Alienor leesett állal bámult tovaviharzó úrn jére, aki a Sötét

Fejedelem után iramodott. Borboron messze el tte járt. Csakcsizmáinak csattogása visszhangzott még az egyik fels bbemeletr l. Alienornak eltartott egy darabig, amíg felfogta, hogysem korbács, sem tömlöc nem fenyegeti. S t, épp ellenkez leg:Syrin meghívta, hogy legyen is tanúja annak a titokzatoseseménynek, amely nemsokára bekövetkezik valahol az erkélykörnyékén. Így aztán alaposan kilépett, és kettesével véve alépcs ket, rohant a fejedelem és úrn je után.

Amikor Alienor beért a trónterembe, Syrin éppen elt nt azerkélyajtó mögött. Borboron vad kutyái a kandalló körül ténfe-regtek, egynéhányuk véres, húscafatos csontokon huzakodottegymással. A kétfej szörnyetegek ügyet sem vetettek a kis-lányra, mindegyikük azon igyekezett, hogy a legnagyobb kon-cot ragadja el, és tulajdonjogát minél egyértelm bben – rjön-

harapásokkal – ki is fejezze. Alienor nem tétovázott, minélel bb ki szeretett volna érni látókörükb l. Gyorsan átvágott a

50

vár legfels emeletének nagycsarnokán, és kilépett az erkélyre,amely, mint egy dögkesely fészke, szédít magasságban me-redt az udvar fölé.

A nap a vége felé közeledett. Az esti szürkület el rsei éhesárnyállatok gyanánt kúsztak a távoli láthatáron felmagasodó,hófödte csúcsok fölé. Az er d cakkos vártornyain mintha fel-akadtak volna az arra sodródó sötét fellegek rongyai. Az égenhatalmas varjúcsapat rótta köreit. Az erkély mellvédjénél egyskarlátszín köpönyeges emberke állt, aki feszült arccal figyeltészaknyugat felé.

Borboron odalépett hozzá, és türelmetlenül rádörgött:– Hol marad már, hogy az ördög vinné el?– Légy egy kicsit még türelemmel, uram! – A fhurhur káro-

gó hangja egy varjúéra emlékeztetett. Sárgás arcát elborítottáka barna májfoltok. – Messze vagyunk a Sors-hegységt l. Egynap alatt a legügyesebb repül is csak nehezen képes megtenni.

A zsarnok bal szemöldöke felszaladt.– Mintha nem tudnám – morogta bosszúsan. – De mégis…– Ráadásul azt is gondold végig, nagyuram – folytatta az

emberke kitartóan –, hogy ezt a szakaszt már másodszor kellmegtennie. Bizonyára sok-sok órára volt szüksége, hogy kipi-henje magát!

Mir l beszélnek ezek? – törte a fejét Alienor, amikor a feje-delem is az erkély mellvédjére d lt a fhurhur mellé, és nyugatfelé kémlelt összehúzott szemmel. A nap már majdnem lebu-kott a láthatáron, és vérvörös fénnyel vonta be az ég keskenysávját.

Borboron sokáig moccanatlanul így maradt, de aztán ismét avézna öregemberhez fordult, aki mintha egészen elt nt volnacsuklyás köpönyegében.

– És ha nem hajtotta végre a feladatát?– Ez ki van zárva, nagyuram – hajolt meg a fhurhur jelzés-

szer en, de állta a fejedelem sötét, átható tekintetét. – Végtére

51

legutóbb te magad is meggy dhettél róla, mennyire h ségesszolgád… Az Álomerd ben, az álomszöv knél… emlékszelmég?

– Hát persze! De…– Gurgulius éppúgy gy löli a Fény teremtményeit, mint mi

magunk. Egészen bizonyos lehetsz benne, nagyuram, hogy haalkalma volt egyiküket elkapni, nem tétovázott és nem tévedett.

Gurgulius?Alienor szíve elszorult. Vajon kit kell elkapnia ennek a ret-

tenetes szörnyetegnek?– Ajánlom is! – felelte dölyfösen a fejedelem. – Különösen

neked tenne jót, ha igazad lenne. Ha ugyanis esetleg eszébejutna ennek a te sárkányodnak, hogy átverjen, hát akkor…

Fenyeget n összevonta a szemét, és elhallgatott.A fhurhurnak nem volt többre szüksége, így is pontosan tud-

ta, mire gondol a zsarnok. Jól nevelten hajbókolt.– Tökéletesen megbízom benne, uram, parancsolóm –

mondta, majd a foga között hozzátette: – Elvégre elképzelhetet-lenül régóta a legmegbízhatóbb szövetségesem.

Syrin megvet arccal állt meg mellette.– De csakis azért, mert fekete mágiáddal engedelmességre

kényszerítetted – jegyezte meg szinte szemrehányón.– Nocsak, asszony, miket nem mondasz! – replikázott a

fhurhur, és csattanós válaszra készült, ám inkább kinyújtotta akezét, és a nyugati égbolt egy távoli pontjára mutatott. – Nézdcsak, uram, Gurgulius visszatér!

Alienor is a mágus mutatta irányba nézett. Valóban: a sápadtháttér el tt egy hatalmas sárkány alakja rajzolódott ki. Két fejevolt, és kígyószer farka, amely hatalmas szárnyai verdesésé-nek ütemére jobbra-balra ringott. Már majdnem elérte a SötétEr döt, amikor Alienor észrevette az élettelen batyut is a ször-nyeteg mells lábainak szorításában.

Vajon ez lehetett a Fény teremtménye, akir l a fhurhur em-

52

lítést tett? t kellett Gurguliusnak, a Mindentelnyel nek elkap-nia?

Bizonyára!De vajon ki lehet az a szerencsétlen? A lány töprengve rán-

colta össze a homlokát, amikor egy csapásra minden kitisztultel tte.

Hát persze!Ezért vettette le Borboron az Embercsillagról származó fo-

gollyal a ruháját! A fhurhur megszimatoltatta a b zös rongyo-kat a sárkánnyal, és csak azután indította útjára tegnapel ttreggel! Így akarta Gurguliust megismertetni az emberszaggal!A sárkány vak volt, ám szaglása rendkívül kifinomult, így aszagáról már messzir l megismerte zsákmányát. Tehát emberlesz az, akit a sárkány a karmaiban idehozott! Szinte bizonyí-tékként már láthatta is, hogy a sárkány karmai között himbáló-dzó szerencsétlen olyan ruhát visel, amilyet az Embercsillagonhordtak.

A Sötét Fejedelem arca felragyogott.– Úgy látszik, tényleg megérdemli a bizalmadat – dicsérte

meg a vörösbe burkolt emberkét, Syrinre pedig gorombán ráki-áltott: – Gyerünk! Add ki a parancsot az rségnek, hogy hoz-zák elénk azonnal a foglyot!

Kicsit lágyabb hangon még hozzátette:– Biztosan értékeli majd azt a nagy tisztességet, hogy üd-

vözölheti a kölykét els ként a várban!Alienor elsápadt.Jaj, csak ezt ne!Gurgulius zsákmánya az Embercsillagról érkezett sz ke

lány! Laura, aki a Kelyhet hozta, s akivel , Alienor, néhányholdhónappal ezel tt találkozott a Sötét Er dben. És aki mostismét a Sötét Fejedelem karmai közé került! Ezzel megpecséte-

dött a sorsa! És persze az apjáé is, hiszen a lány nélkül az apasohasem tud kiszabadulni tömlöcéb l.

53

Szörny gondolataiból úrn je hangja riasztotta fel:– Nem hallottad, amit urunk parancsolt?! – kiáltott rá a sá-

padt úrn , és haragos pillantással kísérte szavait. – Mire várszmég?

Alienor megfordult, és be akart sietni a várba, ám ekkor fel-nt neki, hogy valami nem stimmel. Alaposan megnézte a sár-

kány karmaiban lógó élettelen batyut. Laura haja hosszú,Gurgulius áldozatáé azonban rövid, mint egy fiúé. És éppolyansz ke, mint a bátyjáé, Alariké. És a b rnadrágja is éppen olyan,mint amilyet Alarik visel.

Alienor szíve dübörögni kezdett, vére a fejébe tódult. Hidegrázta, majd forróság öntötte el, iszonyattal meredt a sárkányra.

A lemen nap fényében zöldesen csillogott a pikkelyes,nagy test. Tágra tátott két pofájából rekedt ordítás tört fel,amint szárnyát felmeresztve leereszkedett az erkély mellvédjé-re. Aztán kinyújtotta a mells lábát, és a padlóra ejtette áldoza-tát. B zös lehelete Alienor arcába csapott, amint Gurgulius bú-csúzóul még egyet üvöltött. Aztán elfordult, elrugaszkodott,felröpült a magasba, és elszállt.

A fhurhur elégedetten követte tekintetével a vad szörnyete-get, amíg az el nem t nt a vár fölött mindig ott lebeg sötét fel-legek között.

Borboron az erkély márványpadlóján még mindig élettele-nül hever alakhoz sietett, letérdelt mellé, és a hátára fordította.Egy szívveréssel kés bb azonban már felpattant, mintha egymételysullongó marta volna meg, és düht l eltorzult ábrázattalmeredt a mágusra. Szemében a pokol tüze izzott.

– Átok, átok! – ordította. – Hogy lehetséges ez?Alienornak pedig nem mérgében állt el a szívverése.A nyelvébe harapott, nehogy világgá sikoltsa fájdalmát.Alarik volt az!A bátyja!

54

A leveg l valami árny vetült Laurára. A lány összerezzent,és leveg után kapkodott. Minden idegszála megfeszült, mene-külésre készen. Már neki is iramodott volna, amikor felismerteazt a különös kis lényt, amely feléje ugrabugrált a ködrongyokközül.

– Jaj, ne, meg rülök! – sóhajtott nagyot. – A szívrohamothoztad rám, Ittisottis!

Aztán térdre rogyott a különös lényecske el tt, és átölelte.Els pillantásra egy nagy kék labdának látszott a fura él lény, scsak jobban megnézve derült ki, hogy a nagy gömb voltakép-pen a feje, amely alatt aprócska törzs lapul meg, ezen pedig hatpici ugróláb és két vézna kéz kalimpál.

A kicsike úgy bontakozott ki az ölelésb l, mint akinek rop-pant kínos az egész história, aztán három lépést visszaugrált,majd megint megközelítette a lányt.

Laura csodálkozva nézett rá:– Nem térek magamhoz… te élsz?!– Miért is ne? Miért is ne? – pattogott izgatottan a mutari

jobbra-balra. – Talán azt hiszed, nem is én vagyok itt, csak akísértetem?

– Ööö… – kezdett volna bele Laura, de azonnal félbeszakí-tották.

– Sokkal célszer bbnek tartanám – de még mennyire! Demég mennyire! –, ha beszélgetésünket valami kellemesebb he-lyen folytatnánk. Vagy talán nem arra készültél – ó! ó! –, hogytüzet rakj?

Percekkel kés bb barátságos t z lobogott a tisztáson. A lán-gok fényében az erd sem látszott olyan fenyeget nek, és aködrongyok is szinte teljesen szertefoszlottak.

– Micsoda szerencse – szólt Laura finom teáját kortyolgatva–, már elég veszélyesnek látszott.

– Kicsoda? – kérdezte Ittisottis, és kerek gömbszemeivelcsodálkozva nézett rá. Nyilvánvalóan nem is figyelt a lányra,

55

miközben a t z körül ugrándozott. Laura egyenesen csoda-számba vette, hogy közben nem lötyögtette ki a teáját.

– Hát a köd – magyarázta türelmesen. – Mi egyéb?– A köd? – A mutari meglepett képet vágott. – Én aztán – ó!

ó! – semmiféle ködöt nem láttam.– Micsoda? – rökönyödött meg Laura. Elképzelhet , hogy a

kis jószág nem látta a fekete ködrongyokat? Vagy csak valamitréfát z vele Ittisottis?

De hát mindegy is!, mondta aztán magának. Végül is voltegy másik kérdés is, amely sokkal inkább foglalkoztatta.

– szintén szólva – szólalt meg végül – álmomban semgondoltam volna, hogy elevenen látlak viszont. Elvégre a tulaj-don szememmel láttam, hogy az a szörnyeteg Ezüstszfinx fel-zabált!

– Ó! Ó! Ne is emlékeztess rá! – A lobogó lángok fényébenLaura látta, milyen fájdalmas képet vág Ittisottis. – Milyenborzasztó is volt az! Egész borzalmasan borzasztó! Csak azvolt a nagy szerencsém, hogy az a rémség – ó! ó! – sz röstül-

röstül kapott be!– Szerencséd? – kérdezte Laura megrökönyödve. – Egy

szörnyeteg felfal, és te ezt szerencsének nevezed?– De hiszen így van! De hiszen így van! – felelte a mutari

vigyorogva, miközben továbbra is ide-oda ugrándozott. – El-kapott azzal a hosszú nyelvével, és beemelt abba a ronda pofá-jába. De olyan mohó volt, hogy egészben lenyelt!

Ittisottis szörnyen forgatta a szemét.– Ó! Ó! Még mindig rosszul leszek, ha eszembe jut! – És

megint elugrabugrált balra, majd mindjárt utána jobbra is.– És aztán?– Alighogy leérkeztem a gyomrába – ajaj, micsoda búz volt

odabent! Borzasztó! Borzasztó! –, egyszerre csak volt egy nagydurranás, és én a leveg be repültem!

Hát persze, emlékezett vissza Laura. Alig nyelte le a szfinx,

56

én már meg is válaszoltam a kérdését, és akkor szétrobbant!– De arra már nem emlékszem – folytatta Ittisottis –, hogy

azután mi történt. Amikor újra magamhoz tértem, egy fa koro-nájában fityegtem, és nem kevés fáradságomba került, mire le-kecmeregtem onnan.

– Hihetetlen! – Laura mosolyogva csóválta a fejét. – Tény-leg hatalmas malacod volt!

– Hát hiszen mondom! Hát hiszen mondom! – fintorgott jó-kedv en a kis lény. – Elképzelni sem akarom, mi történt volna,ha nem tudsz válaszolni az orákulum kérdésére, Ó! Ó!

Aztán tréfásan megfenyegette Laurát az ujjával.– De tényleg alig bírtam kivárni, mire kinyögted a választ!– Te csak ne szemtelenkedj! – fenyegette meg Laura jóked-en a mutarit. – Örülj neki, hogy egyáltalán kitaláltam a he-

lyes választ. Végül is még senkinek sem sikerült!– Igazad van, igazad van!– De van itt valami, amit nem értek. – Laura a t zbe nézett,

aztán újra a helyváltóhoz fordult. – Mi történt az Ezüstszfinxdarabkáival? Úgy értem, azzal a sok ezüstös cafattal, ami arobbanás után szétszóródott bel le.

– Ó! Ó! Jaj nekünk, jaj! – jajongott Ittisottis a teáját szür-csölgetve. – Hát újra összeállt, mi mást tehetett volna?

A lány szeme akkorára nyílt, mint egy csészealj.– Hogy mit csinált?– Hát összeállt, és most veszedelmesebb, mint valaha. Ha-

csak nem – ó! ó! –, hacsak nem lett még veszélyesebb! Végülis biztosan jó mérges, hogy így kicselezted!

Laura még mindig döbbenten bámulta az el tte ugrándozóaprócska él lényt.

– Mondd, hogy ez nem igaz!– Persze, hiszen te magad nem láttad, ugye? – Ittisottis letet-

te a bögréjét, és úgy ugrándozott a t z körül, mint egy hatlábúkis indián.

57

– Miért, te talán azt gondoltad, hogy egyetlen kérdés megvá-laszolásával – ó! ó! – kulcsot kapsz az élet minden titkához?

– Hm – gondolkodott Laura. – Vagyis akkor ott mindenugyanúgy van, mint azel tt? Vagyis ha valaki be akar lépni azorákulum völgyébe, annak meg kell felelnie az Ezüstszfinxkérdésére? Még nekem is, ha még egyszer oda kívánok jutni atóhoz?

– Úgy bizony! Úgy bizony! – rázogatta a fejét Ittisottis. – És– ó! ó! – attól tartok, hogy most még nehezebb kérdést agyalki. Lehet, hogy még neked sem sikerül a második kérdésremegtalálni a választ! Ajaj!

Ja jaj!Hihetetlen!Laura tátott szájjal bámult a t zbe. Aventerra nyilvánvalóan

riz még egy sor meglepetést, és szemlátomást sokkal vesze-delmesebb, mint amilyennek el ször gondolta. A mítoszokföldjén minden a saját törvényei szerint m ködik, és egyetlenolyan természeti törvényt sem követ, amelyhez hasonló a Föl-dön is megvolna. Nem csoda, hogy korlátozott földi agyávalnem tudja átlátni a dolgokat. Jó darabig vívódott, ám a végérerájött: vagy elfogadja Aventerrát az összes szabálytalanságávalés rejtelmességével olyannak, amilyen, vagy bele rül és bele-pusztul a titokzatosságába. Hiszen Aventerra titkát földi embernyilvánvalóan sohasem fejtheti meg.

Elmélázva nézte a tüzet, amikor egyszerre a helyváltó han-gocskáját hallotta:

– …rád bíztak?– Mi? – rezzent fel Laura, és tanácstalanul meredt a

lufifej re. – Mit kérdeztél?– Hogy mi az, amit a tónál rád bíztak – ó! ó! –, ez volt a

kérdésem!– Vagy úgy! – köszörülte a torkát a lány. – Hát szóval a Vi-

zek Fölött Lebeg Szellem azt parancsolta…

58

– Mit?– …hogy szerezzek csillagvasat.A helyváltó hirtelen mintha megdermedt volna.– Csillagvasat? – kérdezte, és testének egyetlen porcikája

sem rezzent.– Igen.A mutari még legalább három szívverésnyi ideig moccanat-

lanul állt ott, majd az arcára csapta kezecskéit.– Ó jaj, ó, jaj! – nyöszörgött, és nagyokat sóhajtozott. – Ak-

kor már csak egyetlen tanácsom van a számodra, Laura!A lány összehúzta a szemét.– Éspedig?– Nos! – A helyváltó most még izgatottabban ugrabugrált,

mint annak el tte. – Méghozzá olyan jó tanács, amely akár azéletedet is megmentheti!

– No de… – mondta volna Laura, de a másik azonnal bele-fojtotta a szót.

– Igazán szerencsésnek nevezheted magadat – ó! ó! –, hogymegúsztad a találkozást ezzel a borzasztó Ezüstszfinxszel. –Egyre emeltebb hangon beszélt, szinte már mint egy prédiká-tor, aki mindenáron meg akarja gy zni hallgatóságát az igazá-ról. – De az a mostani megbízatásodhoz képest egyenesen kéj-mámor volt! Ó! Ó! Ajaj, jajaj! Ha kedves az életed, Laura, ak-kor keress magadnak egy csendes kis zugot, ahol meghúzodmagadat, amíg vissza nem térhetsz a te világodba!

– Ezt meg hogy képzeled? – Laura bosszúsan csóválta a fe-jét. – Soha nem futamodtam még meg feladattól, és most semfogok! Ráadásul mi lenne akkor az apámmal?

– Az apáddal? – A kis fickó egy pillanatra megint megder-medt, aztán mindkét kezével vakarni kezdte lufifejét. – Ó! Ó!Jaj, jaj! – sóhajtott aztán. – Hát ez persze baj! Ajaj!

Úgy t nt, hogy Ittisottis tényleg töri a fejét.– Hát akkor csak rohanj a vesztedbe, ha másképp nem

59

megy!És mintha nyomatékosabbá tenné a kijelentését, mindkét ke-

zét a magasba emelte.– Csak nehogy arra számíts, hogy elkísérlek! Egyszer már

segítettem neked, és ez – ajaj! – majdnem az étéletembe került!Többet igazán nem várhatsz t lem!

Laura a helyzet komolysága ellenére sem tudott elnyomniegy kuncogást. Milyen mulatságos ez a kis jószág, amikor iz-gatottan hadonászik!

– Eszemben sem volt erre kérni – felelte. – Csak egy infor-mációt kérek t led. Megmondanád, merrefelé kell mennem, hacsillagvasat akarok találni?

– Hát ennél mi sem egyszer bb! – Ittisottis mintha meg-könnyebbült volna. – Eredj csak egyenesen az orrod után!El bb vagy utóbb rá fogsz bukkanni a csillagvasra!

– Hálás köszönetem! – Laura nem titkolta csalódottságát. –Micsoda remek tipp!

Ittisottisnak semmi érzéke nem volt az ironikus megjegyzé-sekhez.

– Hát mondom én! Hát mondom én! – mondta örvendezve,miel tt újra kezdte az ugrabugrálást, minthogy nem tudott egyhelyben maradni hosszabb ideig.

– Ha mindig ehhez tartod magad, meg fogod találni a csil-lagvasat!

Meg sem várta a lány válaszát, sarkon fordult, és köszönésnélkül elugrált, mintha az ördög üldözné.

Laura olyannyira megrökönyödött, hogy egy kukkot sembírt kinyögni. De aztán felugrott, és utána kiáltott:

– Még egy kérdést engedj meg!– Nem érek rá, nem érek rá! – kiabált vissza a mutari. Már-

már elt nt az erd ben, amikor még valami mintha eszébe jutottvolna. – Még egy utolsó jó tanács! – süvöltötte vissza. – Hamár egyáltalán nem akarsz rám hallgatni – ó! ó! –, akkor leg-

60

alább a szürkelidérceket kerüld el!Laura elgondolkodva nézett utána.Szürkelidércek?Ilyen lényekr l még sosem hallott.

61

5. fejezet

Egy különös álom

lienor rémületében felnyögött, és a földön fekv ,mozdulatlan Alarikot nézte. Talán még életben van?A lány egész testében reszketett. Alig tudta visszatar-

tani magát, hogy oda ne szaladjon, és meg ne nézze, mi történta bátyjával. De ennél rosszabbat nem is tehetett volna! Ezt ameggondolatlan tettét nemigen tudta volna megmagyarázni,Borboron gyanúja minden bizonnyal felébred, s t a fejedelemtalán még arra is rájött volna, hogy a Fény oldalán áll magais, és csak valami ürüggyel lopózott be a Sötét Er dbe.

Az pedig végzetes lenne!Ha a Sötétek rájönnek, kicsoda is valójában, oda az élete.

Meg persze Alariké is. Így Borboronnak nem szabad megsejte-nie, hogy a sárkány éppen az bátyját ejtette zsákmányul.Alienor tehát összeszorította a fogát, hogy világgá ne kiáltsakétségbeesését.

A fejedelem gorombán megragadta Alarikot a vállánál, ésolyan er vel rázogatta, mint kutya a rongycsomót.

– Felébredni, az ördögbe is! Nyisd ki a szemed, te pokolfaj-zat!

De a fiú nem mozdult.A fejedelem nagy lendülettel visszakézb l a fiú arcába vá-

gott.– Ébredj, kutya – vagy dögölj meg! Keze az oldalán lógó

hatalmas kard markolatára tévedt, és ekkor a kislány már nemtudta tovább türt ztetni magát.

Már-már rárontott a fejedelemre, hogy beleakaszkodjon a

A

62

karjába, de a fhurhur megel zte: védelmez n a fiú elé állt.– Ne tedd, uram!Károgó öregemberhangja olyan volt, mint a jég csörgése.– Gondold meg jól, hogy mit teszel!Borboron hangja egy pillanatra elakadt a haragtól – de aztán

annál határtalanabbul tört ki a dühe.– Mi jut eszedbe?! – üvöltött az emberkére, kivonta kardját,

és felemelte. – Hogy merészelsz szembeszegülni velem?Alienor legnagyobb meglepetésére azonban az öregember

nem rettent vissza: állta a fejedelem tekintetét.– Segítségedre akarok lenni, nagyuram – mondta csöndesen.

– Ha a fiú meghal, semmi hasznod nem lesz bel le. Ha azon-ban, legalábbis egyel re, életben hagyod, akár meg is kérdez-hetsz t le egyet-mást…

Syrin úgy ugrott oda, mint egy fúria, és azt sziszegte:– Ki mondta neked, hogy ez a nyavalyás fénykreatúra még

egyáltalán életben van?Villámgyorsan urához fordult, és alázattal nézett rá.– Ne is ügyelj a locsogására, uram! Nem akarja elismerni,

hogy az a nyomorult sárkánya kudarcot vallott, éppúgy, mintakkor!

A fhurhuron látszott, hogy legszívesebben torkon ragadná asmaragdzöld n t. Csak az uralkodó jelenléte akadályozta megebben.

Syrin el tt sem maradt rejtve, hogy n a harag ellene a feke-te mágusban. Alattomos vigyorral folytatta tehát:

– Most már elismered, uram, hogy jól tettem, amikor én isnekiálltam a saját kis tervem megvalósításának, és nem vártammeg ennek a kudarcát?

Borboron nem válaszok, de arca felderült; látszott rajta,örül, hogy alattvalói egymást marják.

– Gurgulius már akkor is elszalasztotta a zsákmányt – szur-kálódott tovább az alakváltón –, és most megint elkövette

63

ugyanazt a hibát!– Vigyázz a nyelvedre, asszonyszemély! – A vörös köpö-

nyeges máguson látszott, hogy mindjárt szétrobban dühében. –Gurgulius vak, ezt te is nagyon jól tudod! Nem sejthette, hogya Kardhordozó zekét cserél ezzel a fickóval!

Syrin arcát még szélesebb vigyor torzította még rondábbra:– Lehet, hogy fel kellett volna készítened erre az eshet ség-

re is. Végül is egyedül neked engedelmeskedik, senki másnak!Ezzel elfordult, és egyet lépett a fejedelem felé.Alienornak úgy t nt, mintha valami gyengédségféle suhant

volna át ocsmány, fakó ábrázatán, akármilyen furcsa volt is ez.– Ne aggódj, uram! – mondta Syrin. – Gurgulius elhibázta

ugyan, de ez az embergyerek nem lesz hosszú élet nálunk.Gondoskodtam róla, ahogy magad is jól tudod. Ami pedig ezt akölyköt illeti… – Megvet pillantással mérte végig a még min-dig eszméletlenül hever apródot. – A sárkány szemlátomástannyira elintézte, hogy nem lesz nagy kunszt befejezni. Nyu-godtan tedd meg, uram!

Jaj, ne!Alienor iszonyattal takarta el a szemét. Nehogy Borboron az

úrn kegyetlen szavaira hallgasson!Ne, könyörgök, ne!De még miel tt Borboron szóhoz juthatott volna, a skarlát-

köpenyes emberke letérdelt el tte.– Kérve kérlek, uram! – mondta, és úgy hajolt meg, hogy

homloka a padlót érintette. – Könyörgök, adj id reggelig, ésszóra bírom ezt a legényt. Beszélhetsz vele, szavamat adom rá!

Felállt, és a Sötét Fejedelemre függesztette tekintetét.– Ezen a pár órán már semmi sem múlik. Kérlek, nagyuram!Alienor szinte leveg t se mert venni. A vér úgy dübörgött a

halántékában, mintha a sors órájának ketyegését hallaná. Vajonhajlik-e a fejedelem a mágus szavára? Vagy a kegyetlenSyrinre hallgat inkább, ami Alarik halálát jelenti?

64

ermészetesen, f nök, úgy lesz. Pontosan ezt fogjuktenni!

Quintus Schwartz buzgón bólogatott, miközben a telefon-kagylót a füléhez szorította. Alázatos mosoly fagyott az arcára.Aztán odasandított Rebekka Taxusra, aki fél fenékkel billegetta ravensteini igazgatói iroda asztalának szélén.

– Szívesen átadom neki, f nök. Biztosan nagyon fog örülni.Aztán búcsút vett, és letette a telefont, felemelkedett íróasz-

tala mell l, és a kollégan jéhez lépett, aki várakozón figyelte.– Zseniálisnak találja a tervedet – mondta –, és mindent eh-

hez fog igazítani!Rebekka elégedetten mosolygott.– Remek. De hát nem issz sszámítottam másszra. – Nocsak!

– Schwartz doktor játékosan megfenyegette a mutatóujjával. –Csak ne vágj fel, kedves Rebekka, mert véletlenül volt egy jóötleted.

– Mi assz, hogy véletlenül? – A n megvet nevetést halla-tott. – Emlékeztethetnélek, kié volt a madárijeszt ssz ötlet? –Pinky oldalra hajtotta a fejét. – Éssz asszt ki javasszolta, hogyKevin Teschnert mutasszuk be a téli sszünetben Laurának ésszLukassznak? Éssz vajon kinek assz ötlete volt, Quintussz?

– Jó, jó, jól van, na! – Quintus megadón felemelte a kezét. –Igazán nem szemrehányásnak szántam! És a f nöknek igazavan: az ötleted egyszer en zseniális, pedig mennyire egyszer !Csak el kell indítanunk a lavinát, hogy aztán magától guruljontovább!

Rebekka nem felelt. Csak a szája körül megjelen önelégültmosoly jelezte, milyen elégedett a dicsérettel. De aztán eszébejutott valami.

– Nem könnyelm dolog éppen itt találkozni?Quintus összeráncolta a homlokát.– Arra gondolsz, hogy visszaadtam a kollégium vezetését?Rebekka némán bólintott.

– T

65

– Épp ellenkez leg. Itt biztosak lehetünk abban, hogy senkisem hallgatózik. Ráadásul még el sem tudtam eddig tisztessé-gesen búcsúzni.

Elfordult, és tekintetét végigjáratta a nemes tölgyfa bútoro-kon, a szoba mennyezetéig felnyúló, két falat is teljesen befediratos polcokon, a másik két fal sötét faburkolatán, amely fölöttízléses keretben az eddigi ravensteini igazgatók festett képmásalógott. A sorban legutolsó Aurelius Morgenstern volt,Ravenstein kollégiumának jelenlegi igazgatója. Quintus lebigy-gyesztette az ajkát, és megszólalt:

– Tulajdonképpen sajnálom.– Mit? – nézett rá értetlenül a tanárn .– Abban reménykedtem, hogy egy szép napon végleg elfog-

lalhatom majd ennél az asztalnál a helyemet – felelte Schwartzdoktor némi nosztalgiával a hangjában. – Nemcsak így futólag,hanem végleg. És persze szívesen láttam volna a képmásomatis a falon… De hát ebb l már semmi sem lesz.

– Hát ebb l bizony sszemmi – sziszegte Rebekka. Szemefelfénylett, s egy pillanatra úgy látszott, mintha tucatnyi apróvipera tekerg zne a feje körül. – Ha minden a terv sszerint ha-lad, akkor a ravensteini m intézet pár hét múlva a múlthosszfog tartosszni. Legalábbissz pillanatnyilag nem látom annakmódját, hogy ellensszégeink meg tudnák esszt akadályozni.

Quintus Schwartz bólintott.– Ráadásul az egészet maguknak köszönhetik. szintén

szólva olyan hiba ez, amelyr l nem is tudom, hogyan követhet-ték el.

– Ne a mi bajunk legyen ez, kedvessz Quintussz! – vigyor-gott Rebekka, és leereszked n megveregette kollégája vállát. –Én mindenesszetre alig várom már, hogy eljöjjön a mi id nk.Éssz akkor legalább ez a felfuvalkodott hó…

– Csitt, ügyelj a nyelvedre! – Schwartz doktor rémülten fog-ta be a tulajdon száját a tenyerével. – El sem tudod képzelni,

66

mi lesz, ha ez a Nagymestern fülébe jut!– Éssz hogyan jutna? – pukkancskodott tovább Rebekka. –

Hisszen visszament Aventerrára!– Na és? – A férfi hangjában szinte aggodalom csendült. –

Tudod, hogy a képességei nem mérhet k fel a mi emberieszünkkel! Borboron képességei meg végképp nem! Ráadásulazt sem lehet tudni… – Elhallgatott, és lopva körülnézett.

– Mi bajod?– Néha még a falnak is füle van, Rebekka… – felelte

Quintus sejtelmes mosollyal. – Te még nem hallottál ilyesmi-l?A matektanárn tajtékzott dühében.Kollégája azonban kiállta szúrós tekintetét, jelezvén, hogy

igenis elképzelhet nek lát egy ilyen lehet séget.– Nossz, akármint van issz – próbálta Rebekka megjátszott

hetykeséggel elleplezni zavarát én mindenesszetre boldog va-gyok, hogy a tessztvércsillagon van éppen… éssz hogy Lauraissz ott van.

Schwartz doktor csak némán bólintott.– A követkessz három hónapban ez a kölyök nem fogja

keressztezni az útjainkat – mondta a n . – Nem hisszem, hogysszok bajunk lesz Morgensszternnel meg a sszegít ivel. Amipedig esszt a Lukasszt illeti… vele nem sszabad ugyanazt a hi-bát még egysszer elkövetnünk, amit a n vérénél már elkövet-tünk egysszer. Ki kell kapcsolnunk esszt a sszuperagyasszbubut, miel tt még késsz lenne!

aura megrettenve nyitotta fel a szemét. Felpattant, és ijed-ten pillantott körbe a tisztáson, ahol táborozott. Semmi ri-

asztót nem észlelt. Minden békés volt. Szélvihar pár lépésnyirelegelészett a két hold fényében. Csámcsi Laura lábához simul-va a meleg nemeztakarón szunyókált. Néha álmában is csám-

L

67

csogott egy kicsit, hogy nevéhez méltóképpen viselkedjék mégaludtában is.

Laura megint körülkémlelt, belesett az aggtölgyek,borbükkök és a többi fa közé, amelyek mint néma rök álltákkörül a tisztást. De két kísér jén kívül sehol senkit nem látott.

Sem Fekete Lovagokat.Sem sárkányokat.És f képp Alarikot nem.Milyen furcsa!Laura elgondolkodva meredt a hamvadó parázsba. Talán

csak álmodta az egészet? Pedig milyen valóságosnak t nt! Túl-ságosan is valószer nek egy álomhoz képest! Látta BorboronFekete Gárdáját, amint éhes farkascsordaként közeledtek a fe-kete lószörnyetegeken, feltartóztathatatlanul közeledtek feléje.

Aztán, mintegy a semmib l, hirtelen Alarik bukkant fel el t-te. Figyelmeztet n emelte fel a kezét, és azt mondta: „ rizkedja sárkányok haragjától, Laura, mert ezek sokkal veszélyeseb-bek, mint a Sötét Fejedelem valamennyi hadserege!” Aztánkomor arccal a láthatár peremén emelked , meredek vulkánikúpokból álló hegygerincre mutatott. Amikor Laura odanézett,lába alatt remegni kezdett a föld. Ugyanakkor hatalmas t z-nyelvek csaptak fel az égre, és füst és hamu szállt utánuk, azégre írták figyelmeztet jeleiket.

Alarik megismételte a figyelmeztetést: „ rizkedj a sárká-nyok haragjától, Laura!” Aztán megint a láthatár felé pillantott.És mintha a hamu nyomában a föld köpte volna ki ket, négyóriás sárkány jelent meg ott. Pikkelyes testük volt, az egyiktengerkéken csillogott, a másik lángoló vörösen, a harmadiknapsárgán, és ezüstszínben a negyedik. Már éppen Laurára ve-tették volna magukat – de abban a pillanatban felébredt.

Elgondolkodva bámult a parázsba. Vajon mit jelenthet ez akülönös álom?

Az öccse, Lukas, mindig azt mondja, hogy az álmokat a tu-

68

datalattink küldi. Gyakran így figyelmeztet bennünket a tudat-alattink valamiféle közelg veszélyre. De hogy most miért ál-modott a Fekete Gárdával meg a sárkányokkal, azt csak a jó égtudhatja! Hiszen rég nem titok el tte, hogy Borboron lovasaivadásznak rá, és nem kímélnék, ha elkaphatnák. Hiszen nem-egyszer csak hajszál híján menekült meg t lük.

Akkor meg minek volt az álom? És miért jött el benne ép-pen Alarik?

Laura bámult és sóhajtozott. Lehet, hogy vannak olyan ál-mok is, amelyeknek nincs különösebb jelent ségük, csak azértlátjuk ket, mert napközben is sokat foglalkozunk egy-egy do-loggal. Például a Fekete Gárdával, amely el l Aventerrára ér-kezése óta bujkálnia, menekülnie kell. És persze a Sors-hegységben történt szörny ségek után egyre-másra eszébe ju-tottak a sárkányok is, különösen az a kétfej , amely elkaptaAlarikot. Még most is, hogy visszaemlékezett rá, verítékes letta homloka a félelemt l.

Ez a bátor apród feláldozta érte az életét, hogy t megment-se attól a falánk szörnyt l! Élete végéig nem fogja elfeledni alátványt, amint a fiú tehetetlenül verg dik a rém pofájában.

Mire Laura megszabadult ezekt l a kínzó gondolatoktól,már virradt. Keleten keskeny szürke sáv jelent meg a feketeláthatár fölött. Legf bb ideje, hogy felkerekedjen, és megkeres-se azt a titokzatos csillagvasat. Nem tudta, merre vezet az út, deabban biztos volt, hogy kalandos és veszedelmes lesz. A kétségés a félelem, mint két alattomos kígyó, próbált bekúszni azagyába. „Vajon megtalálom valaha is azt a csillagércet?” – rá-gódott, de egyszerre, mintha a légb l érkezett volna, nagyma-májának, Lénának szavai jutottak eszébe. Marius, az apja idéz-te néha: „Ha sosem kezdesz bele, sosem fejezed be!” Laura ön-kéntelenül elvigyorodott. Hogy mennyire igaza volt a nagyi-nak! Sebesen felpattant, mintha üldöznék, felkeltette acsuuzmát, és fát rakott a parázsra. Addig fújta, míg fel nem

69

lobbantak a lángok. Annyira lefoglalta ez a tevékenység, hogyészre sem vette, hogy egy különös alak figyeli a fák közül.Olyan volt, mint egy szürke árny, amelynek körvonalai teljesenfeloldódnak a környezetében. Volt ugyan feje, két karja és kétlába, de egyfolytában változott az alakja, mint egy ködfosz-lánynak. Csak a szeme maradt mindig ugyanolyan: szénparázs-ként izzott, és rosszindulatúan tapadt Laurára.

z iskola utolsó napja csodaszép nyári nap volt.A nap a legszebb arcát mutatta: már reggel nyolckor úgy

ragyogott a felh tlen égbolton, mintha örömünnepet ülne a va-káció tiszteletére. A ravensteini kollégium piros cseréptetejecsak úgy sugárzott, s a tiszteletre méltó ódon falakat ezüstöszölden futotta be a borostyán. A reggelinél a tanárok és a diá-kok egyaránt jókedv ek voltak. Vidáman folyt a csevegés, ug-ratták egymást, nevettek. Nem is csoda – már csak a tornacsar-nokban tartandó záróünnepély volt hátra, és a ravensteini iskoladiákjait máris várja a kalandos vakáció.

Lukas Leander bármerre nézett is, mindenütt vidám arcokatlátott. Magda Schneider, aki nemcsak annyi id s volt, mint a

vére, hanem hasonlított is rá, Kaja Löwensteinnel hülyéske-dett. Szemközt, az asztal túlfelén Philipp Boddin ugratta állan-dó szobatársát és áldozatát, Alexander Haasét, a Tobozt. Mr.Cool a nagy h ségben is kötött sapka alá rejtette zsömlesz kehajzatát. Még Ronnie Riedel, a született zsörtöl is ma mint-ha nem bal lábbal kelt volna fel. Széles vigyorral sugdosott va-lamit a padszomszédja és országos cimborája, Max B zpukifülébe. Valószín leg viccet mesélt neki, mert B zpuki – akitbecsületes nevén persze nem így, hanem T zkutinak hívtak –harsányan, a veszett szamár röhögésével reagált.

A nagy terem homlokzati falánál, kis dobogón állt a taná-rok asztala. Ott sem volt éppen savanykás a hangulat. Rudolf

A

70

Wagner, a tárgyismerettanár, akit szigorú varkocsba fogott fe-kete haja és ferde vágású szeme okán csak Dzsingisznek nevez-tek, Magister Sebaldusszal, a némettanárral csevegett igen víghangulatban. Szipp-Szupp, a történelemtanár diszkrét flörtbebonyolódott a keszeg Edelgard Holunderrel, a biosztanárn vel.Még Morgenstern professzor, Mary Morgain és Percy Valiantis kifejezetten vidám arcot mutattak. Akárcsak QuintusSchwartz doktor és Rebekka Taxus, akik pedig egyébként mégakkor is görcsösnek t ntek, amikor nagyon igyekeztek meg-nyer mosolyt ültetni a képükre. Most azonban számukra is ki-kerekedett a világ. Hat hét színtiszta pihenés, napsütés, szóra-kozás, feltölt dés ígérete a tanároknál is energiainjekciókénthatott.

Lukas hagyta, hogy t is hatalmába kerítse az általános jó-kedv. El napi szorongása, n vére miatti aggodalma szerte-foszlott. Vastagon megkent egy zsömlét a kedvenc keveréké-vel: krémsajttal vegyített eperlekvárral.

– Iv váv vovvav vévev vi! – mammogta Kaja teli szájjal.Bocsánatkér félmosollyal lesöpörte a szájából kihullott mor-zsákat az asztal alá.

– Elgondolkodtam azon, amit tegnap mondtál – suttogta Lu-kas, és letörölt egy verítékcseppecskét az orra hegyér l. – Sze-rintem igazad lesz, Kaja. A Fény rz je és a szövetségesei biz-tosan tudják, hogy Laura nem ismeri ki magát Aventerrán.Nyilvánvaló, hogy támogatni és segíteni fogják, ahogy csak te-lik t lük!

– Hát mondtam én! – A kis dagi mutatóujjával a fiú arca felébökött, amit l az visszarándult. – Majd meglátod, utólag Lauraaz aventerrai kalandot is olyannak fogja venni, mint egy izgal-mas nyári vakációt!

– Szinte mintha irigyelnéd. – A fiú a homlokát ráncolta.– Hát nem is mindenkinek adatik meg egy ilyen fantasztikus

kaland, mint Laurának! Talán inkább senki másnak, nem igaz?

71

– Hát persze, te spóragy. – Lukas a lányra kacsintott.– Tulajdonképpen te mit tervezel a szünetre? – kérdezte Ka-

ját, és nagyon igyekezett, hogy a hangja közömbös maradjon.– Ne is kérdezd! Valószín leg meg fogok rülni.– Szétvet az ideg, ha csak eszembe jut: képzeld, a szüleim

megszerveztek nekem négy teljes hétre valami angliai nyara-lást. Egy isten háta mögötti walesi porfészekben! És még csakmeg sem kérdeztek!

– Jaj, te szegény! – csúfolódott a fiú. – Mindjárt megszakada szívem!

– Hát nem? – Kaján látszott, hogy teljesen komolyan fogad-ja a részvétnyilvánítást. – És minden áldott nap négy kerekórán át angoloznom kell! Hogy megjavuljon az angolom, ésjobb jegyeket szerezzek végre.

Lukas nem válaszolt, Kaja pedig rendületlenül folytatta a si-ránkozást.

– Ráadásul egy árva lelket sem ismerek ott! – Majdnem el-gte magát. – És te, Lukas? Veled mi lesz a nyáron?– Á, hagyd el – nyújtotta a szót a fiú. – Fogalmam sincs.

Lehet, hogy még egy kicsit itt maradok a kollégiumban, ha aprofesszor megengedi.

– Micsoda? – Kaja leveg ért kapkodott. – A nevel anyátoksemmit sem tervezett nektek? Pedig máskor a fületek se lóg kia sok programból!

– Bizony! – Kajának igaza volt. – Sayelle bizonyára majdmindenfélét kitalál. Máris rosszul vagyok, ha eszembe jut. Deszerencsére csak a jöv héten jön meg.

Kaja kérd n nézett rá.– Még mindig üzleti ügyekben utazgat, most éppen Ázsiá-

ban. Tulajdonképpen már vissza akart érni…– Tudom – bólintott Kaja. – Laura mesélte.– …de felhívott, és elregélte, hogy tovább kell maradnia.

Merthogy a f nöke nem bír meglenni nélküle.

72

– Az az újságos muki? – vigyorgott jelent ségteljesen alány.

– Az, az. De Maximilian Longoliusnak nem csak újságjaivannak – kezdett terjedelmesnek ígérkez fejtegetésbe Lukas. –Számos rádió- és televízióállomás is az övé. Ráadásul, mintmostanában értesültem, egy sor magánklinikája és szanatóriu-ma is van. Európa szinte minden országában van leányvállala-ta, s t még az Egyesült Államokban is.

– Aha. – Kaja nemigen hidalt le ennyi vagyon hallatán. – Ésmost a kínaiakat meg a japánokat akarja boldogítani?

– Ahogy mondod! – Lukas kelletlenül fintorgott. – Ez aMister L. olyasmi fajta lehet, mint a te apád. Nyilvánvaló, asok sem elég neki. Így aztán Sayelle kíséretében most éppen atávol-keleti médiapiacot kutatják, és azt keresik, hogy hová te-lepítsék az ottani fióküzletet.

– Ajaj, de izgi! – Kaja a szemét forgatta.– Tegyék, ha nekik ez tetszik. Nekem csak annyi bajom van

ezzel, hogy nem maradnak tovább. Mert akkor…Félbeszakította a mondókáját, mert a szeme sarkából észre-

vette, hogy Pinky Taxus és Quintus Schwartz felállnak az asz-taltól, és a kijárat felé indulnak. Nyilván a tornacsarnokbaigyekeznek, ahol negyedóra múlva kezd dik az évzáró. Milyenfura, gondolta Lukas. Hová sietnek ezek ennyire? Schwartznem felel se az ünnepségnek, bár még szervezte meg. Tekin-tete hirtelen zavarossá vált, és az étterem körvonalai elmosód-tak a szeme el tt. Ehelyett a volt igazgatóhelyettest és a matek-tanárn t egy egészen más helyszínen látta: a sötét igazgatóiirodában. Pinky odahajolt hozzá, és éppen azt selypegte:

– Fogadjunk, hogy elfelejtette bejelenteni! Éssz akkor a vénzavarosszfej nyakig ül a csávában!

Lukas ijedten pislogott egyet – és a látvány újra a régi volt.A két Sötét éppen az asztala mellett haladt el. Taxus egy san-da oldalpillantást vetett a mellette üresen tátogó helyre, Laura

73

helyére, és nyíltan, diadalmasan a szemébe vigyorgott. Ebben apillanatban világosodott meg Lukas agyában, hogy mekkorahibát követtek el Laura védelmez i és harcostársai mindnyájan.

Nem lehet igaz!Halottsápadtra vált az arca. Hogy is nem jutott el bb az

eszükbe! Miért nem gondolt erre a kézenfekv dologra semMiss Mary Morgain, sem Percy Valiant… de még magaMorgenstern professzor sem?! Megbocsáthatatlan mulasztástörtént – de most már kés , nem lehet jóvátenni.

Lukas egészen elszédült, ahogy végiggondolta a következ-ményeket. Fekete foltok táncoltak a szeme el tt.

74

6. fejezet

Romlás fenyeget

lienor gyomra akkorákat kordult, mint egy éheskarmosmork vadászat el tt. Pedig nemrég volt b sé-ges reggeli, bár szokás szerint csak meleg gyapjú-

kecsketejb l és száraz kenyérb l állt. A Sötét Er d ellátásirendszere nem volt valami kifinomult, de éheznie szinte egyet-len bentlakónak sem kellett. Még a gyermekrabszolgáknaksem, akik közé Syrin személyes rabszolgalánya is tartozott.

Alienor éhségének egészen más oka volt: amit kapott, annakjava részét titokban le szokta vinni a foglyoknak. ket ugyanisnemcsak a fogság és az rök kínozták, hanem a várban egyedül

k éheztek. Az a tartalmatlan, ócska lötty, amit kaptak, éppcsak az éhhaláltól mentette meg ket, s a lány segítsége nélkülsokukkal végzett volna a végelgyengülés Alienor tisztában voltazzal is, hogy az irgalom gyakorlása szigorúan tilos és bünte-tend a Sötét Er dben. Ha elkapják, kemény büntetésre szá-míthat. Mégsem bírta elviselni, ha valaki szenved, így mindentelkövetett, amit csak tudott, hogy enyhítsen a rabok sorsán.Szerencséjére eddig még nem fedezték fel tevékenykedését.Senki sem tudta, hogy reggeli után rendszeresen felkeresi azer d pékségét, ahol annyi kenyeret és süteményt szed össze,amennyit csak bír. A kora hajnalban dolgozó pékek ekkorramár eltakarodtak a m helyb l.

Épp odaosont a kemence mellé, ahol a meleg kenyerek so-rakoztak mennyei illatot árasztva, amikor hirtelen Maruchahangját hallotta:

– Alienor? Az összes démonokra – merre csavarogsz?

A

75

A cseléd hangjában aggodalom csendült:– Alienor! Bújj végre el !Alienor meglapult, és idegességében a száját rágta. Vajon

leleplezze magát? Vagy hallgasson, és reménykedjen, hogy acselédlány nem fogja a pékm helyben keresni? Másrészr legyáltalán nem volt jellemz , hogy Marucha keresgélni szoktavolna t, tehát ennek most alapos oka kell hogy legyen.

– Megyek már! – kiáltotta. Egy pillanatra még megkísértettea gondolat, hogy egy kenyeret eltüntessen rongyos göncei alatt,de aztán meggondolta magát. Végigszaladt a hosszú folyosón,amelyet kormozó fáklyák gyér fénye világított meg úgy-ahogy.A folyosó túlsó végén megpillantotta a konyhalány alakját.Amikor Alienor odaért hozzá, kicsit lihegve állt meg mellette.

– Mi az a nagyon fontos? – kérdezte ártatlan képpel.Marucha nem válaszolt.– Mi keresnivalód van a pékm helyben ilyenkor? – kérdez-

te, és sanda pillantással mérte végig a lányt.– A… a pékm helyben? – dadogta Alienor.– Igen, éppen ott, a pékm helyben. – A cseléd bizalmatlanul

mérte végig, orra fölött egy ránc jelent meg. – Vagy talán aztmondod, hogy arra – és a folyosó mélyére mutatott – a rabszol-gaszállások vannak?

– Jaj, de… dehogyis… – dadogta Alienor, és lázasan kere-sett valami ürügyet, hogy elterelje a n nyilvánvalóan rosszin-dulatú gyanakvását. – Csak… én csak…

– Ugyan, hagyd el! – A lány nagy meglepetésére Maruchacsak legyintett egyet. – Nekem aztán édes mindegy.

De aztán komolyabb hangon hozzáf zte:– De hadd adjak egy jó tanácsot, leányom: ne hagyd, hogy

itt kapjanak, mert akkor ütött az utolsó órád. Sokakat ismertem,akik ennél sokkal kevesebb miatt lettek megkurtítva egy fejjel!

Alienornak elállt a szava. Marucha tudta, mit m vel, ésmégsem árulta el! Ez pedig csak azt jelentheti, hogy van szíve.

76

Pedig az öreg cseléd már régóta a Sötét Fejedelem szolgálatá-ban állt. Vajon mások sem adták el magukat testestül-lelkestüla Fejedelemnek?

– Ne bámulj rám úgy, mintha t zköp sárkány volnék – rez-zentette ki gondolataiból Marucha hangja. – Szedd a lábad,szaladj az úrn dhöz! Már rjöngött mérgében, és esküdözött,hogy megkorbácsoltat, ha egy szempillantás alatt ott nem vagya trónteremben!

– Igen, máris futok – morogta Alienor, és megkönnyebbül-ten elsietett.

ukas éppen áthaladt a bejárat fel l a vendégek parkolójafelé nyíló nagy kapu íve alatt, amikor szeme sarkából ész-

revett egy autót, amely nagy sebességgel közeledett az ország-úton, és éppen indexelt, hogy aztán bekanyarodjon a kollégiu-mi útra. Bellheim felügyel autója volt, kétség nem fért hozzá.A fiú lenézett az útra, hogy megbizonyosodjon – de az út üresvolt.

Nem volt ott az autó.Semmiféle autó, a morcos b nügyi felügyel é pedig a legke-

vésbé.Lukas elképedve rázta meg a fejét. Biztos tévedett. Pedig

megesküdött volna, hogy látta az autót! Furcsa. Milyen fura já-tékokat játszik az emberrel a képzelete!

Elgondolkodva ballagott tovább. Még nem érte el a torna-csarnokot, amikor megint meglátta az autót a szeme sarkából:nagy sebességgel közeledett az országúton… Talán megintcsak a fantáziája lódult neki?

Megzavarodva behunyta a szemét. Amikor pár pillanat múl-va kinyitotta, a kocsi még mindig ott volt. Éppen indexelt, ésbekanyarodott a kollégium parkolójához vezet útra. A kerekekkis porfelh ket vertek fel, amint alig lassítva végiggördült a

L

77

kavicson.Valóban a levelibéka-szín Golf volt az. Wilhelm Bellheimnügyi felügyel szolgálati kocsija. Anton vezette, a vékonynügyi asszisztens, a buldogkép felügyel pedig rosszkedv

Buddhaként az anyósülésen kucorgott mellette.„Érdekes – gondolta Lukas. – Hogy lehet az, hogy én már

korábban látni véltem ezt az autót? És vajon mit akar a b nügyirend rség Ravensteinben? Pont a tanévzáró napján?”

Rossz érzése támadt. Hiába sütött továbbra is fényesen anap, neki már árnyék vetült a kedélyére.

aura izzadt. Régóta vitte már Szélvihar a hátán egyenletesügetésben a nagy, füves fennsíkon. Enyhe szell fújt.

Ahogy a hajlékony f szálak a szélben ringatóztak, mintha aláthatár széléig nyúló hullámok között haladtak volna. A f ten-gerb l néhol kiemelkedett egy-egy bokor, bozótos vagy egy ki-sebb ligetecske, és távolabb sötét bazaltkúpok törtek az égnek.Az el nap párás forróságához képest kellemesen száraz voltma a leveg , de a h ség megmaradt, ezért aztán Laura nyelvevalósággal odaragadt a szájpadlásához, mint egy száraz szi-vacs.

A nyeregkápán lógó kulacsért nyúlt, le sem lassítva közben,de az üres volt, csak pár cseppet sikerült kiimádkozni bel le.

Felegyenesedett a nyeregben, és jobb kezével erny zve aszemét, végignézett a fennsíkon. Mindjárt fel is derült a képe:nem messze, talán fél kilométerrel arrébb keskeny galériaerd -sáv húzódott egy kis lejt felé.

Dús zöldje arra utalt, hogy ott víznek kell lennie, legalábbegy pataknak, de inkább tavacskának.

– Gyerünk, öregem! – csettintett türelmetlenül a nyelvével aszürkének. – Biztosan te is szomjas vagy. Minél inkább sietsz,annál el bb ihatsz! Persze te is, Csámcsika – nyugtatta meg a

L

78

kis sz rmókot, aki kinézett a zeke alól, és szemrehányón sipí-tozott.

Szélvihar becsülettel megmutatta, mire képes: szélvészkéntszáguldott a horpadás felé, mintha repült volna a füves síkságfölött. Nem tartott soká, míg odaértek a mélyedés szélére.

Vízcsobogás lágy hangját hallotta, s a fatörzsek között kékszalag csillogott. Már éppen le akart szállni a lóról, hogy lesi-essen a patakhoz, amikor a békés csöndet hirtelen kiáltások za-varták meg.

– Segítség! Segítség!Egy fiú hangja volt.A kis erd túloldaláról hangzottak a kétségbeesett kiáltások.

Laura azonnal tudta, hogy nagy veszedelemben forog a szeren-csétlen, akárki legyen is az.

– Hagyjatok, ti szörnyetegek! – sikoltozott elcsukló hangon.– Segítség! Segítsen már valaki!

Laura egy másodpercig sem habozott.– Gyerünk, Szélvihar! – parancsolta a szürkének. – Fuss,

ahogy csak bírsz!Nem kellett tovább biztatnia, a mén már magától is repült a

célja felé.

A Sötét Er d trónterme kellemetlenül hideg volt. A kandalló-ban lobogó t z sem tudta megakadályozni, hogy a hideg fel nekússzon Alienor lábszárán. A lány óvatosan vitte a korsó vizetaz asztalhoz. Közben titokban a Sötét Fejedelem trónja el ttitámlás székben kornyadozó, élettelen alakra is vetett egy pil-lantást.

Alarik még mindig nem nyerte vissza az eszméletét. Alienorazonban nem láthatta a bátyja arcát, mert a fhurhur föléje ha-jolt.

Borboron unottan üldögélt, ám Syrin ugyanolyan feszültenfigyelte a mágus mesterkedését, mint maga Alienor.

79

A lány letette a korsó vizet az asztalra, amely messzebb állta kandallótól, így nem világították meg a lángok. Alienor na-gyon ügyelt arra, nehogy arca a fénybe kerüljön, úgy kezdte le-rámolni a fejedelem reggelijének maradékait. Ide-oda tologattaa tányérokat és a korsókat, hogy halogassa a pillanatot, amikorki kell mennie. Szeretett volna jelen lenni, amikor a bátyja ma-gához tér. Ám Borboron és az alattvalói nem vehették észre ezta szándékát, különben biztosan kizavarják.

Volt még egy másik oka is annak, hogy Alienor a háttérbehúzódott. Ha Alarik magához tér, nem szabad, hogy észreve-gye t. Túl nagy volt annak a veszélye, hogy felismeri, és el-árulja, hogy kicsoda.

Lassan Syrin türelme is a végére ért. Megvet pillantássalmérte végig a fhurhurt, miel tt Borboronhoz fordult volna.

– Pontosan úgy történt minden, ahogy megjósoltam – szi-szegte. – Tiszta id pocsékolás volt a várakozás. Ez a kreatúraugyan nem tér vissza többé az elevenek közé, és még ez a b -bájos – megint villogó hüll szemmel mérte végig a mágust –sem tudja a nyavalyás hókuszpókuszával megmenteni.

A Sötét Fejedelem nem mozdult.A fhurhur pengeajkán azonban alig észrevehet mosoly je-

lent meg.– Te tudod, asszony! – mondta leplezetlen gúnnyal, aztán a

fejedelemhez fordult. – Készen állsz, uram?Amikor pedig az uralkodó bólintott, a fekete mágus mindkét

kezét az élettelen Alarik fölé terjesztette, és tekintetét a meny-nyezet felé emelve, valami ismeretlen nyelven mormolni kez-dett.

Alienor sem értette a szavakat, még sohasem hallott ilyenlejtés beszédet.

A skarlátvörös csuklyás emberke egyszerre elhallgatott.Jobb kezét szorosan Alarik arca elé tartotta, és csettintett az uj-jaival.

80

Egy pillanatig semmi sem történt – de aztán Alarik magáhoztért.

Alienor szíve feldübörgött. A fejébe tóduló vér még az arcátis megbizsergette; közelebb húzódott a széknél állókhoz.

A mágus elégedett arccal fordult a Sötét Fejedelemhez,Syrin pedig, mint egy dögkesely , el retolta a fejét. Dühös pil-lantással méregette a fiút.

Alarik szeme kinyílt. Zavarodottan nézett körül. Amikor afhurhurt és az alakváltón t meglátta, már sejtette, kinek a ke-zébe került, és jól láthatóan összerezzent.

A Sötét Fejedelem olyan megvet tekintettel nézte, hogyAlienor már a legrosszabbtól tartott. Megkönnyebbüléséreazonban Borboron csak rámosolygott a fogolyra.

– Tudod-e, hol vagy? – kérdezte meglep en szelíden.– Egész pontosan nem tudom, uram – felelte Alarik akadozó

hangon. – De ha jól sejtem…Elhallgatott, szeme körbejárt a helyiségen.Alienor sietve visszahúzódott az asztal másik végébe, és le-

hajtotta a fejét, nehogy a bátyja felismerje, de folyton odasan-dított, nehogy egyetlen mozdulatát is elszalassza.

– Hacsak nem csalatkozom, uram, akkor a Sötét Er dbenvagyok. Te pedig, uram… – kereste a megfelel kifejezést –…te maga a szörny Borboron lehetsz, a Sötét Hatalmak vezé-re.

A zsarnok szája vidáman megrándult, de az alakváltón ve-szett kutyaként rontott Alarikra.

– Ügyelj a szádra, te nyomorult kreatúra! – sziszegte dühö-sen, és felemelte kezét. – Egy rossz szó, és saját kez leg teke-rem ki a nyakadat!

– Fogd vissza magad, asszony! – reccsentett rá a Sötét Feje-delem. – Vagy talán már elfelejtetted, hogy a fiú a vendégünk?

Mintha komolyan gondolta volna, amit mondott. Csak akuncogása árulta el, hogy gonosz tréfát z az apróddal. Az

81

alakváltón duzzogva visszavonult, Borboron pedig látszólagaggodalommal kérdezte:

– Ugye, szomjas vagy?Alarik csak bólintott.– Hé, rabszolga! Tölts meg egy kupát vízzel, és hozd ide a

vendégnek!– Igenis, nagyúr.Alarik döbbenten fordította a lány irányába a fejét, szemét

meresztette.A Sötét Fejedelemnek felt nt az apród hirtelen reakciója. A

gyanakvás sötét viharfelh ként telepedett az arckifejezésére,összehúzott szeme pokolvörösen felizzott.

– Mi van, fiú? – kérdezte metsz hangon. – Mi ütött belédhirtelen?

– Ööö… – makogott Alarik. – Mi… mire gondolsz?– Miért bámulod úgy a kicsit? – Annyira el red lt, hogy b -

zös lehelete szinte beborította a fiút. – Talán ismered? Mi?Gyerünk, mondd csak meg az igazat! És nehogy félre akarj ve-zetni!

– Csak… csak azért… néztem, mert… mert…– Nos? – A Sötét Fejedelem hangja süvöltött. – Mi lesz

már?– Mert…Alienor lélegezni sem mert. Egyetlen rossz szó, és mindket-

ten eljátszották az életüket. Mindketten.

82

7. fejezet

Harc a karmosmorkokkal

hogy Laura Szélvihar hátán megkerülte az erd cskét,megpillantotta a két legocsmányabb szörnyeteget,amely valaha is a szeme elé került. Két, embernél na-

gyobb, óriási struccra emlékeztet lényt látott. Tömzsi testüketés vékony nyakukat mélyvörös pikkelyek borították, a pikke-lyek pedig hegyes tüskékben végz dtek. Fejük valami si ten-geri szörnyet idézett: tátogó szájukban hegyes cápafogak me-redeztek, széttárt szárnyuk pedig sárkányhoz tette ket hasonla-tossá. Hosszú strucclábaikat karmok és sarkantyúk védték,olyanok, mint a harci kakasok fémsarkantyúi.

– Segítség! – sikoltott ismét valaki. Laura végre megpillan-totta a fiút. Gyámoltalanul, kiszolgáltatva hevert szegény aszörnyetegek között, és puszta kézzel próbált védekezni. Márer sen vérzett. – Hagyjatok békén, ördögök!

A támadók ett l persze még nem szelídültek meg: egyfoly-tában rugdosták és csipkedték a szerencsétlent. Nem tart mársoká, míg végeznek vele.

Laura villámgyorsan leugrott a nyeregb l, és az óriási mada-rakhoz rohant. Futtában kirántotta Alarik kardját.

– Takarodjatok, bestiák – kiáltotta egész nekivadulva –,vagy megbánjátok!

A szörnyek azonnal otthagyták áldozatukat, és most feléjenyújtották a nyakukat. Úgy sziszegtek, mint a Jurassic Park-filmekben a vérszomjas raptorok.

Laura rájött, hogy hosszú és bizonytalan kimenetel harcravállalkozott, mégis egyenesen továbbrohant. Amikor a ször-

A

83

nyek közelébe ért, jobbra-balra csapkodott a kardjával, de apikkelyes páncélról visszapattant a penge, vagy egyenesen aleveg t csépelte, mert ellenfelei ügyesen kitértek csapásai el l.Laura elérte a sebesültet. Tágra nyílt szeméb l rettegést olva-sott ki.

– Megsebesültél? – lihegte aggódva.– Ne tör dj velem! – kiáltotta a fiú. – Inkább arra ügyelj,

nehogy téged is elkapjanak a morkok!Azok pedig újabb támadásra lendültek.Laura célzott kardcsapásokkal hárított. Most nem a pikke-

lyes testüket, hanem a karcsú nyakukat célozta meg. Ám nemtudta ket megsebezni, és csak nagy üggyel-bajjal tudott kitérnia csípések el l. Néha csak pár milliméterrel haraptak mellé arettenetes fogak. Bal lábába viszont bele is vájt egy éles karom.Farmernadrágjának vastag anyagát könnyedén elszakították,combjába ég fájdalom hasított. De ezzel most nem foglalkoz-hatott, mert a dögök megint rohamra indultak.

Ezúttal kivárt az utolsó pillanatig, és akkor lerogyott a föld-re, mintha kikaszálták volna alóla a lábát. A meglepett ször-nyeket a tulajdon lendületük átvitte fölötte, pedig alulróltényleg meg tudta szúrni ket – helyesen sejtette, hogy err l azoldalukról sebezhet k. Fájdalmas sziszegésük elárulta, hogy aterv bevált. Laurába szinte új életer költözött, úgy várta a kö-vetkez támadást.

Már-már úgy látszott, mintha ugyanazt a taktikát követnék,de a karmosmorkok hirtelen kettéváltak. A lányt szüntelenülszemmel tartva az egyik balra, a másik jobbra került. Laura pe-dig megrettenve látta, hogy bekerítették.

Egyikükr l a másikra kapkodta a tekintetét, minden mozdu-latukat szemmel tartva azon töprengett, miképpen úszhatnámeg ép b rrel a következ rohamot.

Mintha a karmosmorkok el re örvendeznének a gy zelem-nek, különös, pulykakakas-gurgulázásra emlékeztet hangokat

84

hallattak. Aztán elnémultak, nyakukat nyújtogatták, szárnyukatlengették. A roham el tt még egyszer alaposan megmustráltákaz áldozatukat.

Laura tanácstalan volt, feje olyan gyorsan forgott ide-oda akét dög között, hogy szinte elszédült. Csak abban reményke-dett, hogy még egyszer bed lnek a trükknek.

Nyugi, csak nyugalom! – intette magát Laura, és moccanat-lanul olyan közel engedte magához a támadó madarakat, hogyforró lélegzetüket már az arcán érezte. Csak ekkor lépett.

A két ocsmányság szemlátomást arra számított, hogy a lánymegint a földre fog vet dni. Nyakuk, mint az ostor, el relen-dült, tengerikígyó-pofájuk kitárult, a tép fogak el renyúltak,hogy az áldozatba vájjanak – csak éppen Laura nem volt ott aföldön. Az összeesést csak látványosan elkezdte, de mégugyanazzal a lendülettel inkább hátraugrott egy lépést. Akarmosmorkok dühöngve rághatták – a leveg t!

És még miel tt magukhoz térhettek volna a meglepetést l,Laura további sebeket ejtett a hasukon – méregzöld vér ömlötta sebekb l, s a két állat fájdalmas dühében végs támadásrakészült.

Ekkor harsány nyerítés hangzott fel.Szélvihar rontott rá a két karmosmorkra, mint egy fúria.

Felágaskodott, és patáival vadul csépelni kezdte Laura ellensé-geit. Az óriás madarak visszahökkentek, Laura pedig kihasz-nálta pillanatnyi figyelmetlenségüket, és megint szúrt. A mé-regzöld folyadék immár patakokban ömlött a mély sebekb l –a két bestia rekedtes, fájdalmas kiáltásokkal a leveg be lendült,és pánikszer menekülésbe kezdtek. Szélvihar diadalmasannyerített utánuk.

Laura egy pillantást vetett ég , de szerencsére nem mély se-bére, aztán odalépett a fiúhoz, és felsegítette.

– Minden rendben? – kérdezte, és alaposan végignézte a fic-kót.

85

Annyi id s lehetett, mint , jó tenyérnyivel magasabb voltnála. Csak most t nt fel Laurának, hogy a fiúnak zöldes haja ésolyan hegyes füle van, mint Albin Ellerkingnek, a ravensteinikertésznek. Arca finom vörösrézszín volt, kellemes kontrasz-tot alkotott a hajával. Fekete, mandulavágású szeme, akár egyindiáné, és Laura minden idegenszer ség ellenére is csinosnak,

t kifejezetten szépnek találta. Csak a ruhája nem tetszett neki:ujjatlan zekéb l és szorosan testre simuló, lódenszer anyagbólkészült, méregzöld nadrágból állt. A nadrágszárak nem voltakfelvarrva, s koszos lábak kandikáltak el alóla.

– Köszönöm kérdésedet – hajolt meg a fiú Laura el tt –,minden rendben van.

Úgy látszik, már kiheverte az els ijedelmet, mert arcán fé-lénk mosoly jelent meg.

– És hálásan köszönöm, hogy megmentettél a szörnyekt l,bár aligha volt rá szükség.

Laura az égre fordította a szemét.Na tessék!Hát ezért tette kockára az életét, hogy ezt hallja?! Ennek az-

tán van b r a képén!– Aha, tényleg – morogta az orra alatt, és nagyon igyekezett,

hogy ne látszódjék meg rajta, mennyire dühös.– Bizonyára egyedül is elbírtam volna azzal a két szörnye-

teggel! Elvégre mágus volnék!– Hogy… mi vagy?!– Mágus! – A fiú túlzott meghajlást produkált, és feléje

nyújtotta keskeny kezét, amelyen idegen mintájú gy k dísz-lettek. – Hadd mutatkozzam be: Venik vagyok, a mágus! És té-ged hogy hívnak?

A Sötét Fejedelem még mindig gyanakodva nézte Alarikot:– Na, mi lesz, ki vele! – morgott rá torokhangján. – Ismeredezt a rabszolgalányt?

86

Alarik lopva a húgára nézett, aki még mindig lélegzet-visszafojtva állt az asztalnál.

– Nem, de a húgomra emlékeztet – felelte.Borboron meglep dött. Erre a nagyon egyszer válaszra lát-

hatólag nem számított.Syrin olyan élesen nézte Alarikot, mintha egyenesen a ko-

ponyájába akarna látni.„Jaj, csak nem? – villant át Alienoron. – Ez a gondolataiban

akar olvasni!”És Alienor ebben a pillanatban értette csak meg, milyen

ügyes is volt Alarik iménti válasza. Mintha csak sejtette volna,hogy a hüll szem n beleláthat a gondolataiba, és hogy min-den válaszát ellen rzi. Így aztán pontosan az igazságnak meg-felel en válaszolt. Alienor legszívesebben a nyakába ugrottvolna. Mennyire okos! – gondolta, és élénken figyelte az ese-ményeket.

– Tehát a húgodra emlékeztet? – kérdezett vissza a fejede-lem, miután az alakváltón tanácstalan vállrándítással odébblépett. – És te ki volnál?

– Alarik a nevem, nagyúr! Villogócsarnoki Alarik.– Tehát Aranyország királyi házának gyermeke vagy? –

Borboron arca felderült.Alarik nem felelt. Ajkába harapott, és lehajtotta a fejét. Már

rájött, mekkorát hibázott, amikor meggondolatlanul elárulta ateljes nevét.

– Úgy mondják, az apád igen gazdag – folytatta Borboron,miközben közelebb lépett a fiúhoz. – Lehet, hogy kötne velemegy kis üzletet?

– Soha! – A fiú felemelte a fejét, és félelem nélkül nézett azsarnok szemébe. – Az apám a Fény ügyét szolgálja, és sosemüzletelne a Sötét Hatalmakkal!

Ez igaz, gondolta magában Alienor. Családunk Elysion leg-régebbi szövetségesei közé tartozik.

87

– Nem? – mosolygott ravaszul a fejedelem. – Nem tudod,hogy seid a régi szép id kben még a sárkánykirályokkal is üz-leteltek, akik pedig igazán nem rajongói a Fénynek?

– Ez biztosan nem igaz! Tévedsz! – Alarik kék szeme hara-gosan villogott.

– Értem! – Borboron mosolya még kísértetiesebbnek mutat-ta fakó arcát. – Tehát apád ezt szégyell sen elhallgatta el led. –Nos, Villogócsarnoki Alarik – és színpadiasan széttárta a karját–, nem szeretném megel zni a vallomással Malik királyt. Majd

maga elmondja neked, miféle folt esett a Villogócsarnok-dinasztia becsületén. Engem azonban pillanatnyilag sokkal in-kább érdekelne… – Alarik székének támlájára támaszkodva,egész mélyen lehajolt az apródhoz. – Miért kísérted el a Sors-hegységbe azt a leányt az Embercsillagról?

A fiú egyetlen pillanatot sem tétovázott.– Mert éppúgy a Fény ügyéért harcol, mint én magam!– Akkor bizonyára azt is tudod, mit tervez.– Nem, uram, sajnos, azt nem. – A fiú arcára szinte sajnál-

kozás ült ki. – Nem értük még el az Elátkozott Tavat, amikor asárkányod elkapott.

Felegyenesedett a székén.– És ha netán tudnám, akkor sem árulnám el! Meg akkor

sem, ha ezért meghalnál?– Akkor sem. – Alarik félelem nélkül nézett Borboron sze-

mébe. – Nem engedhetem, hogy legy zzétek a Fényt, és ura-lomra juttassátok az Örök Semmit!

Alienor rémületében majdnem elejtette kezéb l a tálat. HaBorboron valamit szívb l gy lölt, az a nyílt ellentmondás és aFény ügye melletti kiállás volt.

Syrin most már nem tudta tovább türt ztetni magát. Arcát aharag vad fúriapofává torzította, dühödten pattogott Alarikel tt.

– Te nyomorult féreg! – rikoltozta, és Alienor hirtelen úgy

88

látta, mintha az alakváltón feje helyén egy hatalmas kígyófejjelent volna meg. – Nem tudod, hogy most írtad alá a halálosítéletedet?

Alarik maga volt a megtestesült nyugalom.– Meglehet – felelte, és higgadtan nézett szembe az rjön-vel. – Megölhettek, de attól még nem juttok el bbre. Nem

fogjátok megállítani Laurát. Éppúgy tudjátok, mint én, hogyLaura az Üres Kéz védelme alatt áll.

– Miket nem mondasz nekünk, Villogócsarnoki Alarik! – Afejedelem nem éppen finoman félretolta Syrint. – Lehet, hogyigazad van, de… nem lehet, hogy valamir l megfeledkezel?Valami jelentéktelen apróságról?

Alienor visszatartotta a lélegzetét. Bátyja arca is színt vál-tott:

– Mi… mir l beszélsz, nagyúr?Mintha a fejedelmet felvidította volna az Alarik arcára kiül

félelem, megint kísértetiesen elmosolyodott.– Úgy t nik, arról megfeledkeztél, hogy csak rám és a har-

cosaimra vonatkozik az Üres Kéz törvénye, ám a mi oldalun-kon álló többi teremtményre nem. Igazam van, VillogócsarnokiAlarik?

„Hát persze! – jutott Alienor eszébe. – Borboronnak teljesenigaza van. Bizonyára útnak is indította már ocsmány kreatúráit,hogy Laurát letérítsék az útjáról.”

Alarik szemlátomást elsápadt.– De azért nem gondolod komolyan, hogy valóban ártani

tudnának Laurának? – kérdezte, és igyekezett rendíthetetlenneklátszani. – Hiszen a Fény erejével minden akadályt le foggy zni, akármilyen veszedelmes legyen is az. Ráadásul…

Hirtelen széles, elégedett mosoly jelent meg telt ajkán.Ezt mind Alienor, mind Borboron meglep nek találta.– Attól tartok, nem jól méred fel a helyzetedet! – förmedt rá

a fejedelem, és szeme vörös parázsként izzott fel. – Hamarosan

89

elmegy a kedved a nevetést l!– Ellenkez leg, uram! – Alarik ragyogott. – Pontosan tu-

dom, hogy nem várhatok kegyelmet. De már abban is biztosvagyok, hogy Laura megoldotta az Ezüstszfinx rejtvényét! Kü-lönben nem kellene annyi h hót csapnotok körülötte! – Dia-dalmasan zengett a hangja: – S t, esküszöm, nincs már messzea nap, amikor kiszabadítja az apját, és számon kéri rajtad ször-ny tetteidet!

„Ó, vége! – sikoltott fel Alienor hangtalanul. – Most ténylegeljátszotta az életét!”

– Meddig hallgatjuk még ezt a szemérmetlent, uram? – kér-dezte Syrin, haragjában remegve. – Tedd meg végre, amit mártegnap este meg kellett volna tenned. Öld meg ezt a fiút, hiszenúgysem tudhatunk meg t le semmit, amit már rég ne tudnánk.Még ha Malik király fia is, akkor sincs semmi hasznunk bel le!

– Tévedsz, Syrin! – A Sötét Fejedelem der sen csóválta afejét. – Határtalan dühöd elhomályosítja a józan eszedet. Delegalábbis megzavarja az ítél képességedet… már nem el ször.Különben magadtól is rájöttél volna, hogy ezt a fiút a démonokegyenesen az én terveim megvalósítására küldték.

Az óriás termet férfi a vállánál fogva megragadta a fiút,felrántotta a székr l, és megpörgette a tengelye körül.

– Nézd meg jól ezt a fiút! Nagy, er s, és minden bizonnyalelég kitartó és szívós is. Azt pedig, hogy igen bátor, épp azimént bizonyította be. Igazam van?

Syrin bólintott.– Ezért aztán senkit nem tudok elképzelni, aki jobban meg-

felelne a céljainknak, mint Alarik. Hát nincs igazam?– Á! – tátogott az alakváltón , amikor leveg t kapott. – Ó!

Hát persze, uram, hát persze!A férfi elégedett mosollyal tolta az alakváltón felé a fiút.– Legyen gondod rá, hogy eljusson a rabszolgák felügyel -jéig! – parancsolta gorombán. – És jaj neki, ha nem ügyel rá

90

eléggé, amíg el nem indul a következ szállítmány a T zhe-gyekbe!

tornacsarnokban nyílegyenes sorokban álltak a székek. Atanárok és a diákok elfoglalták helyüket, és várakozással

néztek a szónoki emelvény irányába, amely a kosárlabdapalánkalatt, attól kissé oldalra állt. Jobbról és balról két lombos babérfogta közre. Aurelius Morgenstern professzornak nyoma semvolt. Miss Mary Morgaint és Percy Valiant-t sem lehetett látni.

Lukast lassan nyugtalanság fogta el. Aggodalmas pillantástvetett a karórájára: már húsz perccel elmúlt tíz! Valami nincsrendben, súgta egy bels hang. Nem várakoztatnak itt bennün-ket ok nélkül! A professzor tisztában van azzal, a legtöbb diákalig várja, hogy kimenekülhessen a kollégiumból, és elt zhes-sen nyaralni. Morgenstern nem szörnyeteg!

És nemcsak a diákok soraiban, hanem immár az els széksortanárai között is nyugtalan mozgolódás volt észlelhet . DoktorSchneider-Ruff értetlenül csóválgatta a fejét, szinkronban amellette ül Edelgard Holunderrel, Sebald Mages pedig Dzsin-gisz Wagnernek sutyorgott valamit, amire az tanácstalanul fel-vonta a szemöldökét.

Lukas elfordult, és óvatosan Attila Mordukra pislantott. Aházmester a hangosítóberendezés mellett ült, amelyet Schwartzdoktor egyenesen erre az alkalomra szereztetett be. Amikorészrevette a fiú kérd tekintetét, elfintorította kerek arcát, és la-pátkezével végigsimította tar koponyáját. Fogalmam sincs,mondta a mozdulat, el sem tudom képzelni, hol maradnak eny-nyi ideig!

Mi folyik itt, az irgalmát?Ekkor feltépték az ajtót, és két férfi lépett be: Bellheim felü-

gyel és Anton, a segédje. Ez a kijáratnál cövekelt le, minthaattól tartana, hogy valaki a tömegb l menekülni próbálna, bul-

A

91

dogszer , katonás tüsifrizurás f nöke pedig egyenesen a szó-noki emelvényhez lépdelt. A h ség ellenére sem szabadult megkabátjától, amely úgy lebegett utána, mint egy baljóslatú feketeuszály.

Bellheim a mikrofonért nyúlt, és lehajlította a szájához –alig volt százhatvan centi a jóember. A mikrofon begerjedt, ésa feler söd hangok t szúrásokként érték az egybegy lteket. Afelügyel is fájdalmasan a füléhez kapott, és szemrehányó te-kintetet vetett Attilára. Morduk azonnal rávetette magát az er -sít re, és addig matatott rajta, amíg a szörny hangok el nemnémultak.

A sorokon megkönnyebbült sóhaj futott végig.Bellheim arca azonban semmivel sem vált kellemesebbé.

Óvatosan megkocogtatta a mikrofont az ujjával.– Egy, kett – mondta. – Mikrofonpróba.Aztán megszólalt, szavait immár a hallgatóságnak címezve.– Ööö – mondta. – Aki esetleg még nem tudná, ki vagyok: a

nevem Bellheim, Wilhelm Bellheim, és a Hohenstadti VárosiRend rség B nügyi Osztályán dolgozom. Kérem, hölgyeim ésuraim, bocsássák meg, hogy megzavarom az ünnepséget, dehiggyék el, nem lennék itt, ha az ügy nem volna nagyon ko-moly.

– Miért nem tér már a lényegre, a bánatba is? – morogtaMagda Schneider Lukas mellett.

Páran felvihogtak.De Lukasnak egyáltalán nem volt nevethetnékje.– Amint az önök közül többek számára ismeretes – folytatta

a felügyel –, az intézet egyik diáklánya két napja nyomtalanulelt nt.

Mindenki egyszerre kezdett beszélni, így a felügyel nek felkellett emelnie a hangját, amikor folytatta:

– A hetedik bé osztályba jár, és a neve… Laura Leander!A fiúk és a lányok hökkenten néztek Lukasra.

92

– Nem azt mondtad, hogy beteg? – suttogta Mr. Cool.– Dehogynem – toldotta meg Toboz. – És hogy otthon,

Hohenstadtban gyógyulgat.Lukas lehajtotta a fejét, és hallgatott. Persze, így szerette

volna megnyugtatni a diáktársakat, akik Laura elt néséneknapjától kezdve kérdezgették, hogy mi történt vele. Valószín -leg mindenki elfogadta ezt a magyarázatot, mert senki sem ér-dekl dött tovább. Laura tanárai – mármint azok, akik sem a Sö-tétek, sem az rz k közé nem tartoztak, s így fogalmuk semvolt, miféle rejtélyes színjáték zajlik az intézet falai között –szintén megelégedtek ezzel a magyarázattal. Így aztán nemcsoda, hogy a felügyel bejelentése nagy meglepetést okozott.

Kaja és Magda viszont, akik be voltak avatva a titokba, el-képedtek.

Doktor Schwartz és Pinky Taxus diadalittasan vigyorgott.Hát ezért! – világosodott meg Lukas elméje. – Ezért siettek

ezek annyira a tornacsarnokba! Mert tudták, hogy Bellheim felfog itt bukkanni. Ami viszont azt jelenti…

– Tudomásunk szerint Laurát június huszonegyedike késdélutánján látták utoljára – mondta a felügyel . – Azóta nyomaveszett. Ez késztette arra a nevel anyját, hogy bejelentse elt -nését a rend rségen.

– Micsoda? – vakkantotta Lukas akaratlanul. Úgy meghök-kent, hogy se köpni, se nyelni nem tudott. Hiszen Sayelle Ázsi-ában utazgat! Napok óta nem hallatott magáról. Sem Laurát,sem t nem hívta fel. Nem is tudhatja, hogy Laura… Ám ekkorhirtelen eszébe jutott, honnan fújhat a szél.

Schwartz doktor és Pinky!Ezek ketten nemcsak kitálaltak a nevel anyjuknak, hanem

fel is biztatták, hogy tegyen bejelentést. S t biztosan k adtákaz els információkat a b nügyi rend rségnek!

Lukas mélyebbre csúszott a székén. Milyen dörzsöltek az el-lenfeleik! Hát ezért lépett vissza Laura elt nésének reggelén

93

Schwartz doktor a kollégium igazgatóságától! Sejtették, hogyMorgenstern professzor nem fogja bejelenteni Laura elt nését!Pedig mint az intézet igazgatójának kötelessége lett volna!Morgenstern ezzel a hibával remek alkalmat teremtett arra,hogy újra a nyakára szabaduljon a rend rség.

Lukasnak minden elmosódott a szeme el tt, és csak minthahangtompítón át érkezett volna a fülébe Bellheim felügyel fej-tegetése.

– Laurát nagyon kötelességtudó tanulónak írták le, lyannak,aki még soha nem szökött el sem hazulról, sem az iskolából.Nem is volt rá oka. Ezért aztán nem rejtem véka alá – folytattaBellheim felügyel –, hogy nagyon komolyan foglalkozunk adologgal. Nem akarom az ördögöt a falra festeni, de a b nténytsem zárhatjuk ki, persze reméljük, hogy épségben meg fogjuktalálni. Ezért aztán minden tanárt és diákot arra szeretnék meg-kérni, hogy a t le telhet módon támogassa, segítse a munkán-kat. Mindenki, aki esetleg támpontokkal szolgálhat, példáulhogy az elt nése el tt még találkozott vele meg hasonlók, ké-rem, hogy az asszisztensemnél jelentkezzen – a sovány alakramutatott, aki a kijáratnál állt, mint egy görbe babkaró –, és An-ton jegyz könyvbe veszi a vallomásokat. Megígérem, hogyminden nyomot alaposan meg fogunk vizsgálni. Laura osztály-társait is megkérem, hogy álljanak még a rendelkezésünkre.Arra kérjük ket, ne hagyják el a kollégiumot, amíg meg nemtették a vallomásukat. Az öccsét pedig… – és Bellheim lábujj-hegyre állt, mintha a diákok tömegében akarná Lukast megke-resni, pedig nem is ismerte – Lukast, az öccsét arra kérném,hogy közvetlenül a bizonyítványosztás után jelenjék meg azigazgatói irodában. Köszönöm.

Ezzel a felügyel visszahajlította a mikrofont, és kurta bic-centéssel elhagyta a helyiséget.

A diákok és a tanárok között óriási hangzavar támadt. Úgyzúgott a tornacsarnok, mint egy megvadult méhekkel teli kap-

94

tár. A heves viták akkor is tovább folytak, amikor Schwartzdoktor lépett a mikrofonhoz, és harsányan csendet kért.

Kaja riadtan nézett Lukasra.– Most mit tegyünk, Lukas? – suttogta szorongva. – Ugye

nem akarod ezt az egész hihetetlen történetet el adni a rend r-ségen?

Kaja fején találta a szöget: Laura elt nésére egyszer en nemvolt racionális magyarázat. Legalábbis olyan, amit egy normá-lis ember – és f leg egy rend rnyomozó – elhitt volna.Bellheimnek aztán mondhatják, hogy Laurának a haja szálasem görbült meg, hanem épen és egészségesen éppenAventerrán üdül… Ezt az állítást nem tudná kézzelfoghatóanbizonyítani senki. Hogyan is hihetné el? Az világában csak atények, a bizonyítékok és az indítékok számítanak. Ezért aztánnyilván azt hiszi, hogy valami szörny ség történt Laurával, ésaz kötelessége, hogy megtalálja ennek a szörny ségnek azokozóját. Lukas már rég sejtette, hogy kire is irányul majd a fe-lügyel gyanúja.

Természetesen Morgenstern professzorra!Hiszen az igazgató semmiféle módon nem tudja kimagya-

rázni, miért nem jelentette, ahogy az kötelessége lett volna, arejtélyes elt nést a rend rségnek. Vagy Laura anyjának. Ezzelaztán nemcsak a hivatali kötelességét nem teljesítette, hanemazt a szörny gyanút is magára terelte, hogy köze lehet a lányelt néséhez. Olyan gyanút, amelyet Morgenstern professzor avilág összes vizével sem lesz majd képes lemosni magáról.Legalábbis a következ három hónapban nem. És ez, mivel amásik gyilkosság gyanúja alól sem sikerült maradéktalanultisztáznia magát, egyre szorosabbra fonja nyaka körül a kötelet.

95

8. fejezet

A szörny gyanú

enik meglepetten nézett Laurára.– Miért érdekel, Laura, hogy hová igyekszem?– Hááát – nyújtotta a szót a lány – csak mert biztosan

alapos oka van annak, hogy ezen az istentelen vidéken kó-szálsz.

– Iste… micsodán? – kérdezte csodálkozva a fiú.Istentelen vidéken, ismételte volna Laura az el bbi kifeje-

zést, amikor hirtelen rájött, hogy Aventerra lakóinak ez a szóvalószín leg semmit sem jelent. Fogalma sem volt arról, vajonlétezik-e a Föld testvércsillagán valamiféle vallás vagy világ-nézet, de ha igen, akkor az bizonnyal egészen másfajta, mint aföldi.

– Hát hogy miért kóborolsz egy ilyen vidéken – magyarázta–, azt akartam csak tudni, egy ilyen tájon, ahol senki és semmisem jár.

– Ja, vagy úgy! – A fiú megért n bólogatott. – Nagyon egy-szer : ugyanis keresek valamit – és menekülök!

– Menekülsz? – Laura megfordult, és feszült arccal körülné-zett, mintha Venik üldöz i azonnal felbukkanhatnának. – Kiel l?

– Borboron és a Fekete Gárda el l – mondta a fiú. – De neaggódj, pillanatnyilag nincs veszély. Én állandóan figyelek, éselkerülöm azokat a vidékeket, ahol a fejedelem és a katonáigyakran megfordulnak.

Venik szavai mintha nem nyugtatták volna meg eléggé La-urát, újra körülnézett, miel tt visszafordult volna a fiúhoz.

V

96

– És biztos vagy abban, hogy itt nem találnak ránk?– Persze, egész biztos! Itt, Karuun fennsíkján senkit l sem

kell tartanunk. Leszámítva persze a hétköznapi csirkefogókat,orv- és bérgyilkosokat, hasfelmetsz ket.

– Ja, vagy úgy? – Laura gúnyosan elhúzta a száját. – Mármeg is nyugodtam.

Venik nem vette észre a lány hangjának ironikus csengését,és bólintott.

– Na igen – mondta komolyan. – Meg hát itt vannak a rab-szolgavadászok, akik folyton zsákmányt keresnek. De ameddigvelem vagy, nincs mit l tartanod. Végül is mágus vagyok, ésaz ilyesfélékkel játszva elbánok.

– Vagy úgy! – jegyezte meg Laura szárazon. – Amint arrólaz imént éppen meg is bizonyosodhattam.

– Ugyan! – legyintett a fiú. – Egy kis baleset volt, semmitöbb. Valahogy két varázsigét összekeverhettem, különben régmenekül re fogták volna a morkok. De sajnos… – és nagy só-haj szakadt fel bel le, és mintha fájdalom csillant volna a sze-mében – a kiképzésem még nem fejez dött be, amikor azapám…

Elhallgatott, és vidám arca elborult, mint a tavaszi égboltes közeledtén.

Laura érezte, hogy elfogja a részvét.– Mi történt az édesapáddal?– Jaj, szomorú történet ez… sokkal szomorúbb, mint hogy

most elmeséljem!Megkockáztatott egy mosolyt.– Ráadásul fontosabb dolgunk is van. Körül kellene néz-

nünk, van-e itt a közelben valami település, mert éhes is va-gyok, meg szomjas is vagyok, napok óta nem került semmi ér-telmes dolog a számba. Ráadásul a változatosság kedvéért azértsem haragudnék meg, ha ez egyszer nem a szabad ég alatt kel-lene éjszakáznom.

97

„Hát ha én mágus lennék, akkor minden napra a legfino-mabb kajákat varázsolnám magam elé. Meg persze a legpu-hább hálóhelyet, amit csak el lehet, amit csak el lehet képzelni”– állapította meg magában Laura. De még abban a pillanatbanrájött, mekkora ostobaságot is gondolt. A varázser túl értékesahhoz, hogy ilyen hétköznapi dolgokra pocsékolják, mint azevés-ivás, alvás! Azokat másképp is meg lehet szerezni. Példá-ul el kell lovagolni a legközelebbi faluba vagy városba… Éscsak most t nt fel neki, hogy Veniknek nincs is hátasállata.

A fiú, mintha olvasott volna a gondolataiban, hosszú, el-nyújtott füttyöt hallatott, méghozzá úgy, hogy sem a száját nemcsücsörítette, sem az ujját nem kapta be. A fák közül el lépettegy állat. Fel volt kantározva, nyeregszer valami volt a hátán,de mégis bárminek lehetett volna nézni, csak lónak nem. Leg-inkább valami ökörre emlékeztetett, bár farka és lábai sokkalhosszabbak és karcsúbbak voltak, mint a marhaféléké. A kétszarv viszont egyenesen a homlokából meredt ki, húsos pofájaalatt pedig jókora kecskeszakáll lengett. Sz re és szakálla feke-te-fehér foltos volt, teste izmos, mégis kecses, gazellaszermozgással közeledett a fiúhoz.

Laura elcsodálkozott. Ilyen négylábút még életében nem lá-tott.

– Minden rendben, Kraomir? – kérdezte Venik, és megva-kargatta a különös lény sz rét. – Ezek a dögök iszonyatosanrád ijesztettek, igaz?

Laurához fordult.– Kraomir nagyon fél a karmosmorktól – magyarázta. – Ez

nem is csoda. Végül is a tülkösbivalyok a legkedveltebb zsák-mányállataik közé tartoznak.

– A… a tülkösbivalyok? – kérdezte Laura.– Igen. A karmosmorkok elragadják t lük a borjaikat. És

Kraomir bepánikolt, amikor megpillantotta a két morkot. Leha-jított a hátáról, és bemenekült a fák közé. Sosem érték volna

98

utol. – Venik választ sem várt, nyeregbe lendült.– Na, gyere már! – kiáltott vissza a lánynak. – Vagy itt

akarsz maradni egyedül?– Ne rohanj úgy! – kiáltott utána Laura, és lebogozta a nye-

regkápáról a kulacsát. Megtöltötte, és Szélvihart is megitatta,aztán nyeregbe szállt is. – Merre megyünk?

A fiú a bizonytalan távolba mutatott.– Miel tt még ezek a szörnyek megleptek volna, abban az

irányban füstöt láttam felszállni.Nyelvével csettintett, és útnak eredt a tülkösbivaly hátán.Kraomir nekilódult. Csak látszatra volt olyan ormótlan,

Szélviharnak meg kellett nyújtani a lépteit, hogy felzárkózzonmelléje.

Egymás mellett száguldottak tovább, egyikük sem vette ész-re azt a vörösen izzó szem , ködszer lényt, amely a ligetbenleskel dött rájuk. Most a földre omlott, és mintha szétfolytvolna – de valójában csápszer karokat növesztett, és a f kö-zött a két lovas után kúszott.

– Igeeen! – Syrin diadalittasan mutatta a Látókristályban meg-jelen képet Borboronnak. – Nézd, parancsolóm, minden pon-tosan úgy zajlik, ahogy el re leírtam neked! Ez az Embercsil-lagról való kölyök nem vette észre a segít met. pedig anyomában jár majd, és követi, akárhová viszi is a balszerencsé-je!

A Sötét Fejedelem is a kristályba nézett, amelynek kicsinyí-tett képén Venik és Laura volt látható a hátasokon, amint afennsíkon vágtatnak, mögöttük a villámgyorsan kígyózó ködfé-reg. A zsarnok arcára rosszindulatú mosoly ült ki.

– Pontosan ezt vártuk – jegyezte meg h vösen. – És az utána sok ostobaság után, amiket m veltél, épp ideje volt, hogy egyterved be is váljon. Elvégre nagy a tét – számodra is!

– Tudom, nagyuram! – Syrin karmos keze végigsimított a

99

gyermekfej nagyságú kristálygömbön, amelyben a kép elhomá-lyosult, majd kialudt. – De légy nyugodt, ezúttal sikerülni fog.Laurát még az Üres Kéz parancsa sem menti meg a biztos ha-láltól. Most a mi világunkban mozog, és Aventerrán sokkaltaer sebb a hatalmam, mint odaát az Embercsillagon.

A hüll szemek sárga szikrákat szórtak.– Akármit tesz is Laura, akármennyi támogatást kap is, nem

fogja elevenen elhagyni Aventerrát!Az alakváltón úgy felfújta magát, hogy csak úgy táncolt

kígyónyakán az aranyamulett, az Id Kereke. GyengédenBorboron vállára tette a kezét.

– Esküszöm az életemre, parancsolóm!A Sötét Fejedelem lerázta magáról a n kezét, mint egy kel-

lemetlenked rovart, és azt mondta:– Remélem, nem felejtetted el, hogy szavadon foglak, ha

még egyszer hibázol!– Nem, nem, nagyuram, természetesen nem. – A hüll asz-

szony alázatosan lehajtotta a fejét. – Csak azt remélem… – El-hallgatott, mintha nem lenne elég bátorsága végigmondani.

– Igen? – kérdezte Borboron, és durván felemelte a n fejét.– No csak ki vele, Syrin, nem bántalak! – Gonoszul megrándultaz ajka. – Legalábbis egyel re nem…

Az alakváltón nagyot nyelt. Rémület ült a szemében, demégis tovább beszélt:

– Remélem, uram, akkor majd rájössz, ki az, aki nagyobbhasznot hajt neked és a közös ügynek, ez a nyavalyás fhurhur,ez a nyomorult kis senki, aki fekete mágusnak nevezi magát, deállandóan felsül, vagy én, nagyságodnak legodaadóbb szolgája.

A Sötét Fejedelem nem felelt. Csak a vértelen ajkán derengfölényes mosoly árulta el, mennyire élvezi segít inek elkesere-dett rivalizálását. Van-e jobb dolog, mint azok az alattvalók,akik kegyeinek keresésében egymást licitálják túl, és így teljesfegyvertárukkal felvonulnak a Fény elleni harcban?

100

át így nem jutunk tovább, professzor úr. – Bellheimfelügyel szúrós tekintettel vizsgálta Morgenstern

professzort, aki szinte k vé dermedve ült íróasztalánál. A dél-utáni nap er s sugarai egyenesen az arcába világítottak, és mégsápadtabbnak mutatták. – Hogyan találjuk meg azt a lányt, hanem mondja el nekünk, amit tud?

– De hiszen már mindent elmondtam, felügyel úr, amitcsak tudtam – felelte nyugodtan Aurelius Morgenstern. –Valiant úrral együtt június 21-én délután láttuk utoljára LauraLeandert, azóta pedig nem láttuk.

Meger sítésre várva odapillantott a padra, ahol Percy ValiantMiss Maryvel és Lukasszal együtt üldögélt.

A sz ke tesitanár bólintott.Aurelius Morgenstern pedig bocsánatkér n felemelte a ke-

zét.– Sajnálom, Bellheim úr, de ha megfeszülök, sem tudok ész-

szer magyarázatot találni Laura Leander elt nésére!És ebben tökéletesen igaza is volt!Lukas csodálta az öregembert, aki meg rizte hidegvérét, bár

bizonyára rég tisztában volt azzal, hogy igen szorult helyzetbenvan. Szegény Morgenstern belement a vérszomjas pók hálójá-ba, és most tehetetlenül kell végignéznie, hogy újabb megújabb szálak szöv djenek köréje, gondolta Lukas.

– Nem értem. – A felügyel sunyi pillantást vetett a profesz-szorra. – Ön intelligens ember, meg kell értenie, hogy ezzelcsak gyanúba keveri magát.

Amikor az igazgató erre egy szót sem szólt, Bellheim szín-padiasan széttárta a kezét, és a plafonra fordította a tekintetét.

– Hát jó, ahogy akarja. Akkor összefoglalnám a dolgok je-lenlegi állását: A megkérdezettek túlnyomó többségé azt val-lotta, hogy Laura Leandert legutoljára június 21-én, a közösvacsoránál látta. Testvére, Lukas – eközben a fiúra sandított –és szobatársn je, Kaja Löwenstein pedig azt vallotta, hogy fél-

– H

101

órával éjfél el tt elbúcsúzott t lük, és Ravensteint ismeretlencéllal elhagyta. Így történt, fiatalember?

Lukas bólintott.– Ez azonban ellentmond dr. Quintus Schwartz és Rebekka

Taxus tanárok vallomásának, akik ugyanis azt mondták jegy-könyvbe, hogy látták Laurát kevéssel éjjel el tt öccsének,

Lukasnak, valamint Katharina Löwensteinnek kíséretében,amint elhagyták a vár épületét. Azt az állítást azonban mindKaja Löwenstein, mind Lukas Leander cáfolja. k ketten aztmondták jegyz könyvbe, hogy a kíséretükben lév leány nemLaura volt, hanem… – el vette jegyzettömbjét a háta mögül, ésgyors pillantást vetett bele – hanem egy bizonyos MagdaSchneider, aki ezen az éjszakai kiránduláson éppen Laura Le-ander ruházatát viselte. Magda ezt az állítást alátámasztotta. Azerre vonatkozó kérdésre azonban felettébb furcsa választ adott.

Sorban végignézett az irodájában felsorakozottakon.– Azt állítja, hogy Lukas Leander kérte meg erre.A felügyel felállt, és Lukas elé lépett.– De miért, Lukas? Miért vitted el Magda Schneidernek avéred ruháit, és miért beszélted rá, hogy beöltözve menjen el

veled és Kajával a Banya-tó környékére sétálni? Ráadásul ép-pen éjfélkor? – kérdezte metsz hangon.

– Ööö… csak… ööö – makogott Lukas, pont úgy, ahogy avére szokott. – Hááát… csak úgy.– Micsoda? – A felügyel kockafeje hirtelen el relendült,

mint egy támadó buldogé. – Figyelek!– Nos… hát csak úgy. Viccb l.– Azért azt nem várod ugye, hogy ezt elhiggyem? – kérdezte

Bellheim.Szabályosan átfúrta Lukast a tekintetével, de a fiú nem la-

pult meg, félelem nélkül visszanézett rá.– Ez az egész maszkabál egyáltalán nem volt vicces! –

folytatta a felügyel . Arcán elmélyültek a ráncok, amelyek

102

amúgy is id sebbnek mutatták a koránál, és elárulták, milyenkeményen munkálkodik odabent a kriminalista-agyvel . –Sokkal inkább azt a látszatot akartátok kelteni, hogy Laura hu-szonegyedikén nem sokkal éjfél el tt még a kollégium terüle-tén volt. Éppen csak az a kérdés: miért?

Megfordult, és az íróasztalához lépett. Vaskos karjára tá-maszkodva, gyanakodva nézett a professzorra.

– Mekkora hülyeség! – Lukas felpattant. – Ez egyáltalánnem igaz!

– Nem? – fordult oda a felügyel , és kezét csíp re tette. –Hogyhogy? Te talán jobban be tudod bizonyítani, hogy mi tör-tént Laurával a kérdéses id pontban, egész pontosan fél tizen-kett és „röviddel éjfél el tt” között? Mi történt ebben az omi-nózus félórában a n véreddel, Lukas? Talán elrabolták? Vagymég inkább… meggyilkolták?

– Ez hülyeség! – Lukas most már egészen elvesztette a fejétdühében. Nem volt már képes a világos gondolkodásra. – Ez…ezek… ezek csak ostoba feltételezések! – kiáltotta a felügyelarcába.

– Tényleg? – Bellheim szájszöglete alig láthatóan megrán-dult. – Nevezd, ahogy akarod. Én csak annyit tettem, hogy ösz-szeadtam, mennyi egy meg egy, és felhasználtam a több minthúszévnyi szolgálati tapasztalatomat. Az pedig azt súgja, hogyvalami ebben a történetben nem stimmel… méghozzá nagyonnem. És azt, hogy te sokkal többet tudsz, mint amennyit el-árulsz. De vajon miért, Lukas? – Lehajolt, hogy orra hegyemajdnem összeért a fiúéval. – És miért mesélted június hu-szonkettedikén azt az osztálytársaidnak, hogy a n véred ahohenstadti otthonotokban van, holott ez nyilvánvaló hazugságvolt?

Lukas nagyot nyelt, veríték ütött ki a homlokán.

103

ondd, hogy nem igaz, Paravain! – A Fény rz jeszemlátomást közel járt a kétségbeeséshez. – Miért

csak most hozta Nyílszárny ezt a rossz hírt?Az egyszer fehér ruhás test rkapitány segélykér pillantást

vetett Morwenára. A gyógyítóasszony azonban, aki a trónterempompás nagy asztalának támaszkodott, csak megvonta a vállát.

– Nos, uram… a Fény Követe utána akart még járni egyrossz hírnek – felelte Paravain. – Ugyanis az jutott a fülébe,hogy a Tündökl Völgyben furcsa dolgok történnek.

Elysion tágra nyitotta a szemét.– És?– Megtudta, hogy a röpkeszárnyúak egy küldöttsége már

személyesen is úton van, hogy tájékoztassanak. Így aztán Nyíl-szárny is megszakította a felderít repülést.

– Jó. De ami a leányt illeti… – Az sz öregember elhallga-tott, és egy darabig némán bámult maga elé. Elgondolkodvasimogatta mellig ér szakállát.

Paravain és Morwena nem merték megzavarni. Olyan nagy-ra n tt a csend Hellunyat várának tróntermében, hogy az abla-kon át a távoli madarak csicsergése is behallatszott.

Végre feloldódott a dermedtség, amely a Fény rz jét ha-talmába kerítette.

– Vagyis Laurának csillagvasat kell találnia, hogy összeko-vácsoltathassa a Fény Kardját?

– Így van, uram – hajolt meg jelzésszer en Paravain. – AHang, amely átviszi a történeteket az Id egyik partjáról a má-sikra, olyan hangosan beszélt, hogy Nyílszárny minden er lkö-dés nélkül ki tudta venni a szavait. És mivel a Víz Szellememinden titkok tudója is, ahogyan tanítottad, semmi okunksincs, hogy kételkedjünk szavainak igazságában.

– Igazad van – dörmögte az öreg, aztán újra elhallgatott.Morwena aggodalommal nézte öreg gazdáját. Mintha annak

amúgy is sápadt arca most még egy árnyalattal fakóbbá vált

– M

104

volna. Talán valami betegség fenyegeti? Vagy a sas hozta hírmiatt vált ilyen halvánnyá?

– Úgy látom, uram, nyugtalanítanak az újonnan érkezett hí-rek – mondta.

– Nem tévedsz, Morwena. – Az uralkodó egy lépést tettMorwena felé, és mosolyogni próbált, de ez igen halványra si-keredett. – Az embergyerek miatt aggódom, mégpedig nem iscsekély mértékben. Ha ugyanis a sas hírei igazak, akkor Lauraéletének vége!

– Vége? – visszhangozta Morwena hitetlenkedve.Elysion bólintott.– Bizonyára hallottál már a sárkánykirályokról, amelyek

Sárkányföldön uralkodnak.– Hát persze – vágta rá a fiatal n . – Többet hallottam róluk,

mint amennyit szerettem volna. Bár személyesen még egyetsem láttam közülük.

– Jobb is, hidd el nekem, ügyelj is mindig, hogy kitérj az út-jukból. – A Fény rz je lehunyta a szemét, aztán egy pillanatraelmerengett, miel tt újra a gyógyítóasszonyhoz fordult. – Pedigvoltak olyan id k…

– Igen? – Mind Morwena, mind a Fehér Lovag kíváncsian,kérd tekintettel nézett az öregemberre.

– Azokban a napokban, amikor a világok még újak voltak,és a Hajnal éppen csak leválasztotta magát az Id k Sötétjér l, aSárkányok Kora jött el.

Morwena és Paravain csodálkozó pillantásokat váltottak, denem mertek megszólalni.

– k voltak a leghatalmasabb teremtmények a Nap alatt –folytatta a Fény rz je. – Senki nem mérhette magát hozzájuk,így természetesen mindenki alávetette magát nekik, akár kicsivolt, akár nagy. Gazdagságuk felmérhetetlen volt, mivel kuralták a négy elemet: a földet, a vizet, a tüzet és a leveg t.Mindent, amit e négy elem rejtett, k birtokoltak, szépen négy-

105

felé osztva a világot. A Földsárkány pikkelyei a napraforgólegszebb, legsárgább szirmait idézték: volt a szárazföld ura.Uralkodott az erd kön és a földeken, a sivatagokon és asztyeppeken, a völgyeken, a hegyeken és a magaslatokon. Akék b Vízsárkány uralkodott a források, patakok, folyók,tengerek és óceánok fölött. A lángvörös T zsárkány volt az úra föld hasában és b rén ég tüzek fölött, a lángok lobogását vi-gyázta, övé volt rombolóerejük is. Az ezüstösen csillogó Vi-harsárkány pedig a leveg és a szelek ura volt, minden szélnek

parancsolt, a lágy szell l kezdve a leghatalmasabb orkánig.Ez a négy sárkánykirály váltogatta egymást Sárkányországtrónján. Bölcsességükben nagyon figyeltek arra, hogy tiszteljékaz elemeket, mert szentnek tartották ket. Mindenkit megvé-delmeztek, aki az irgalmukra bízta magát, és tiszteletben tartot-ta a törvényeiket. Amíg tisztelték a hatalmukat, és meg nem kí-vánták a kincseiket, béke volt a világukban. Északtól egészen adéli határig s a távoli keleti szélt l, ahol a Nap feljön, egészen amesszi nyugatig, ahol fáradt fejét lehajtja…

– De akkor ez a birodalom sokkal nagyobb volt, mint a mai,ugye, uram? – kíváncsiskodott Paravain.

– Mérhetetlenül nagy volt! Eleinte Aventerra valamennyiországát befogta, és határa egészen az Embercsillagig terjedt.

– Akkor hogy lehet, hogy a mostani országuk csak a T zhe-gyek túlsó oldalára terjed ki? – kérdezte Morwena.

Elysion pillantása megint a távolba révedt, és Paravainnakúgy t nt, mintha fájdalom csillant volna meg benne.

– Hosszú sora van annak – felelte végül az aggastyán. –Legalábbis ahhoz túl hosszú, hogy egyetlen nap alatt elmesél-jem. Mára elég lesz egy része. Minden úgy kezd dött, hogy akapzsiság belopakodott a világba, és egyre többen irigyelték asárkánykirályokat mérhetetlen kincseik miatt. Kikeltek a vi-szály magvai, és az id k szele széthordta ket a szélrózsa min-den irányába. A magvak kikeltek, és minden rossz okozóivá

106

fejl dtek. A világ Jóra és Rosszra oszlott, arra a két kibékíthe-tetlen er re, amelyek azóta is folyamatosan harcban állnakegymással. Mindkét oldal a kezdet kezdetét l fogva a nagyobbhatalom megszerzésére törekedett, és a sárkánykirályokat isegyfolytában unszolták, hogy foglaljanak állást a dologban. Deazok nem nyilvánították ki, hogy pártfogolják-e valamelyik ol-dalt. A hatalmuk azonban ett l kezdve egyre gyengült, biro-dalmuk határai zsugorodtak, s így mára csak a T zhegyek tö-vében maradt egy országuk. Az Embercsillagról pedig id tlenid kkel korábban el zték a sárkányokat, így ne csodáljátok,hogy emberügyben nemigen szeretnek tárgyalni a sárkánykirá-lyok.

– Gy lölik az embereket? Én azt hallottam, hogy csak ránkés a szövetségeseinkre fáj a foguk!

– Velünk csak feleannyi bajuk van, mint az emberekkel –felelte az uralkodó nagy sóhajtással.

– Rejtvényekben beszélsz, uram – mondta Paravain homlo-kát ráncolva. – Mit akarsz ezzel mondani?

Elysion szórakozottan simogatta a szakállát.– A sárkányok olyan mélységesen és engesztelhetetlenül

gy lölik az embereket, hogy rettenetes átkot mondtak ki rájuk.A gyógyítóasszony arca aggodalmas kifejezést öltött.– Akkor lehet, hogy Laurának inkább nagy ívben el kellene

kerülnie a sárkányok országát.A Fény rz je elhallgatott, és egy ideig csak a távolt kém-

lelte. Mintha azt mérlegelné, mit feleljen a fiatal n nek.– Nos – kezdett bele végül ha Laura teljesíteni akarja a kül-

detését, és a Fény Kardját vissza akarja állítani eredeti állapo-tába, akkor ezt aligha teheti meg.

– Miért nem?– Hát nem hallottad, amit az imént meséltem? – Elysion

hangjából kihallatszott a rosszallás. – Az Id k Kezdetén vashullott alá a csillagokból – mégpedig Aventerrának épp azon a

107

részén, amely ma is a sárkányok földjéhez tartozik. Így a meg-dermedt vas még mindig az tulajdonukat képezi!

Az öregember hangja olyan törékennyé vált, mint az öregpergamen.

– Még soha nem adtak oda önszántukból egyetlen unciányiércet sem, kivéve egyetlen ese…

– Jaj, ne! – vágott a szavába Morwena. Csinos arcára a féle-lem árnya hullt. – Akkor Laura nem tudja majd teljesíteni a fel-adatát!

Paravain a gyógyítóasszony mellé lépett, és átkarolta a vál-lát.

– Még sosem láttalak ilyennek – mondta, és igyekezett biza-kodó arcot vágni. – Ne feledd, Morwena: Laura eddig mindenfeladatát sikerrel oldotta meg, még a legnehezebbeket is. Miértvallana most kudarcot?

– Mert a sárkánykirályokat még soha senkinek nem sikerültlegy znie. – Morwena a lovag kezébe kapaszkodott. – MégBorboronnak és seregeinek sem, pedig a Sötét Fejedelem márigen sokszor megpróbálta el zni ket a hazájukból! Ám eddigminden kísérletük kudarcba fulladt.

– Csak meg tudom er síteni, amit Morwena mond – tettehozzá a Fény rz je, és komor pillantást vetett csapatainak ve-zérére. Ráncos arcán mélységes bánat ült. – Eddig igazad isvolna, Paravain. Laura kiállt eddig minden próbát, és sokkalbátrabb és találékonyabb, mint amilyennek pár holdhónappalezel tt gondoltam. Senki sem hitte volna róla, hogy megoldjaaz Ezüstszfinx rejtvényét…

– Hát igen! – szólalt meg Paravain. – Emlékszem, mitmondtál akkor.

– …de most más a helyzet. Még ha sikerülne is megszerez-nie a csillagvasat, ezzel csak a feladat felét oldaná meg. Hiszenmég össze kellene kovácsoltatnia Tündökl t – ezt pedig lehe-tetlennek tartom.

108

A fiatal gyógyítóasszony nem érte be ennyivel.– Ugyan miért? – rágódott tovább a kérdésen.A Fény rz je felemelt ujjával megfenyegette.– Ha az el bb közbe nem kotyogsz, most nem kellene kér-

dez sködnöd.Arcán elmélyült a fájdalmas vonás.– Sok-sok évvel ezel tt, egyetlenegyszer váltak csak meg a

sárkánykirályok egy kevéske csillagvastól – akkor, amikor a Jóés a Rossz oldal nem vált még szét összebékíthetetlenül. A sár-kánykirályok akkor felkeresték a sötétalbákat, h alattvalóikvoltak – és egyben egész Aventerra legügyesebb kez ková-csai. Átadtak nekik egy kosárnyi csillagvasat, és azzal bíztákmeg ket, hogy kovácsoljanak két teljesen egyforma kardot,olyanokat, amilyeneket még nem látott a világ: Tündökl t ésDöghalált. Az els t nekünk adták, a Fény harcosainak, a mási-kat pedig a Sötét Hatalomnak.

– De… – a fiatal lovag bámulva nézett urára – miért tettékezt? Mi volt a céljuk?

– Csak találgatni tudok. Vagy azt akarták bizonyítani, mek-kora a hatalmuk a csillagvaslel helyek uraiként, vagy talán ab-ban reménykedtek, hogy a szemben álló hatalmak észhez tér-nek, amikor a kardok megmutatják nekik, mennyi bajt tudnakokozni ezek a fegyverek. Hát, ha ez lett volna a szándékuk,alaposan melléfogtak.

Megrázkódott, mintha a nyomasztó felismerést rázná le ma-gáról.

– Akármint történt is: a sötétalbák ezek után a Sötétek olda-lára álltak. És azóta h ségesek Borboronhoz… Sajnos…

Paravain és Morwena visszafojtott lélegzettel figyeltek.– És?– …kizárólag k képesek arra, hogy a Fény Kardját újrako-

vácsolják.

109

9. fejezet

A szürkelidérc

ukas lesütötte a szemét. Tisztában volt vele, hogy nemtud elég jó választ adni a felügyel kérdésére. Olyanreménytelen helyzetben volt, hogy szinte fizikailag

érezte, amint s södik körülötte a gyanú.Bellheim megint a professzorhoz fordult:– És kedves igazgató úr, ugyan miért nem jelentette Laura

Leander elt nését, amikor észrevette? Mert azt azért, gondo-lom, csak észlelnie kellett, hogy nincs meg, f képp, mivel azthallottam, elég jó viszonyban voltak.

Morgenstern megköszörülte a torkát, és ártatlanságot mí-melve kiáltott fel:

– De hiszen maga is mondta, milyen magyarázattal állt elLu…

– Ugyan már, ostobaság! – vágott közbe Bellheim. – Ön bi-zonyára tudta, hogy ez hazugság. Hiszen Sayelle Leander-Rüchlin asszony nyilván önt is értesítette, meddig vannak üzle-ti úton. Ezt ön már egyszer meger sítette.

Morgenstern professzor elkerülte a felügyel tekintetét, és apadlót nézte, mint egy rajtakapott, füllent s gyerek.

– Hogy ment volna haza az a lány? – folytatta kíméletlenülBellheim. – Hiszen senki sem volt otthon. Ráadásul az éjszakaközepén, autó nélkül?

Morgenstern nem válaszolt. Nyilvánvalóan rájött, hogyminden további szó csak rontja a helyzetét.

– Nem, nem, professzor úr. Lukas ezt az átlátszó magyará-zatot csak az osztálytársakkal etette meg, önnel bizonyára

L

110

nem.A felügyel el rehajolt. Pillantása olyanná vált, mint a hiú-

zé, aki biztos leshelyén a gyanútlan áldozatot figyeli.– Annál furcsább, hogy ön senkinél nem érdekl dött Laura

fel l. Sem a kollégákat, sem a diákokat nem kérdezte meg. Éspersze Laura anyját sem értesítette a lánya elt nésér l, sem arend rségen nem jelentette be, amint az egy felel s intézmény-vezet l elvárható lett volna! Miért, professzor úr?

– De hiszen már elmondtam! – Aurelius Morgenstern hangjavalósággal elcsuklott a kétségbeesést l. – Egész egyszer enmegfeledkeztem róla… ennyi az egész.

– Már meg ne haragudjon, de ennyire hülyének néz?A felügyel igazán méregbe gurult. Nyaki üt ere csak úgy

lüktetett.– Ahhoz maga túlságosan is lelkiismeretes, hogy egy ilyen

eseményt csak úgy elfelejtsen! Aktáinkból kiderült, hogy eddigmár több diákot is bejelentett, fiúkat, lányokat egyaránt, akikpár nap alatt mind egészségesen visszatértek kis kirándulásaik-ról az iskolába. Most azonban, attól tartok, nem ez a helyzet.

A professzor félénk pillantást vetett a rend rre, mintha nemakarná még inkább felbosszantani.

– És miért nem, ha szabad érdekl dnöm?– Mert biztosan alapos oka van annak, hogy egyfolytában

ellentmondásokba keverednek. És mert túl sok olyan dologvan, ami nem illik össze.

Bellheim fújtatott, és feljebb rántotta a nadrágját, amely aszéles öv ellenére is lecsúszott a hasán.

– Bevallom, nem látom még tisztán, miféle játszma folyikitt. De ki fogom találni. És ha van valami összefüggés LauraLeander és Rika Reval elt nése között, amint azt sejteni kez-dem… – és egyenesen a professzor elé cövekelte magát –, ak-kor igazán nem szeretnék az ön b rében lenni!

Most nemcsak Aurelius Morgenstern sápadt el, hanem Percy

111

Valiant és Mary Morgain is.A felügyel n látszott, hogy élvezi a hatást, amelyet szavai

tettek a jelenlev kre. Gonosz mosoly ült ki az arcára.– Jól hallották: az önök által szintén ismert régészn nek sem

találjuk nyomát. Pontosan azon a napon t nt el, amikor itt,Ravenstein várában találkozott Laura Leanderrel!

Bellheim szeme ismét körüljárt az el tte ül kön, és megál-lapodott a professzoron.

– Tisztában van, ugye, azzal, hogy én továbbra is önt gyanú-sítom Dominikus atya meggyilkolásával is? Nem tudtam mégegyértelm en önre bizonyítani ezt a gyilkosságot, de bízza csakide! Csak id kérdése a dolog.

Fenyeget en hadonászott a professzor orra el tt.– Ami pedig Laurát illeti, mihelyt a legkisebb indítékot

megtalálom, amely önt belekapcsolja ebbe a történetbe, azon-nal kiadatom a letartóztatási parancsot! Abban pedig hadd nekételkedjem, hogy ami ezek után a sajtóban megjelenik, az azintézete bezárását fogja eredményezni. A sajtó ráharap a témá-ra, ilyet nem lehet kihagyni! Egy iskolaigazgató, aki nem tartjaszükségesnek, hogy egy nyomtalanul elt nt diáklányt bejelent-sen, s ráadásul egyáltalán semmit sem tesz azért, hogy megta-lálja – ez nagy falat lesz! Ez, Morgenstern professzor úr, az ön

intézetének a végét jelenti – és persze az önét is!A felügyel ezek után, senkire rá sem nézve, az ajtó felé in-

dult. Miel tt kilépett volna, még egyszer visszafordult.– Ha esetleg eszükbe jut valami, amit a mentségükre felhoz-

hatnak, tudják, hol találnak.Ezzel becsapta maga mögött az ajtót.

aura egy lejt re mutatott, amely fölött vibrált a forró dél-utáni leveg . Mintegy tucatnyi nádfedeles gerendaház ke-

retezett ott egy kis teret.L

112

– Igazad volt! Odalent egy kis falut látok!– Nekem mindig igazam van! – vigyorgott a fiú, és fekete

szeme huncutul villogott. – Elvégre mágus volnék!– Csak majdnem! – vigyorgott vissza Laura. – Hiszen még

nem fejez dött be a tanításod, elvileg még mindig tanítványnakszámítasz, igaz?

– Hát igen. Ezért is keresek mestert, akinél befejezhetném atanulást. Már elfelejtetted?

A lány hangosan felkacagott.– Gyerünk, Laura! Aki els nek ér a falu f terére, kívánhat

valamit!És csupasz sarkát belevágta a tülkösbivaly véknyába.Kraomir ijedtében ugrott egy nagyot, aztán elrobogott. Igazi

ökörvágtában nyargalt le a domboldalon, és a falunak tartott.„Na megállj! – mondta magában Laura. – Majd én megmu-

tatom neked, te majdnem mágus!” Csettintett a nyelvével, ésmegrántotta a gyepl t. Szélvihar megindult. Nem tartott soká,míg maga mögé utasította a bivalyt. Már rég megérkezett aszinte teljesen kör alakú térre, amikor Kraomir még csak a tisz-tás szélén loholt.

Laura megfékezte a lovat, körülnézett: egyetlen él lelketsem lehetett látni. Hang sem hallatszott.

A falu kihaltnak látszott.A lány csodálkozva ráncolta a homlokát. „Lehetséges vol-

na? – töprengett. – Hiszen Venik füstöt látott.”Megint körbejártatta a szemét: minden zsúpfödélbe nyílás

volt vágva, amelyen át a füst távozhatott a kunyhók belsejéb l.De füstöt, akármilyen vékonykát is, most nem látott. Viszont aleveg ben érz dött még az illata. Laura szaglászott, orrlyukakitágult: semmi kétség, itt nemrég t z égett.

Mintegy ezt meger sítve, Szélvihar is nyeríteni kezdett, rá-adásul kapálta a földet a mells patáival, mintha fel akarnáhívni gazdája figyelmét valamire.

113

Kraomir is beszuszogott a célba. Amikor Venik megláttaLaura gyanakvó tekintetét, megkérdezte:

– Mi az?Laura nem válaszolt, mert a szeme sarkából valami apró

mozgást vett észre: a bal oldalán lév kunyhó bejáratára akasz-tott függöny egy kicsit meglibbent – ott nyilvánvalóan rejt zikvalaki!

– Vigyázz! – súgta oda kísér jének, és keze a kardja marko-latára csusszant.

Ekkor a függönyt félrehúzták, és egy n lépett ki a szabad-ba. Az évek sok barázdát véstek az arcára. Egyszer , sötét len-vászon ruhát viselt, és sötét fejkend t, amely alól néhány szhajtincs kandikált ki. Félénk pillantással méregette a lovasokat,akik mozdulatlanul ültek a nyeregben. Aztán hirtelen arca elékapta a kezét, és érthetetlen szavakat mormolt.

ukas épp bekapcsolta volna a számítógépet, amikor valakikopogott az ajtaján. Meglepetten pillantott az órájára:

mindjárt nyolc.Különös!Miféle látogató jön ilyenkor? A ravensteiniek majdnem va-

lamennyien elhagyták már a kollégiumot. Egy órája Kaja is el-búcsúzott, bár nehéz szívvel és aggodalmak között. Csak akkormászott be nagy nehezen a szülei puccos limuzinjába, amikorLukas szentül megfogadta, hogy mobiltelefonon folyamatosantartja vele a kapcsolatot, és informálja a dolog mindenkori állá-sáról.

Lukas az ajtóra nézett.– Ki az?Nagy meglepetésére Philipp Boddin lépett be.Mr. Cool.– Helló – mondta szerény mosollyal.

L

114

Lukas felállt, közelebb tessékelte a vendéget, felkínálta nekia saját székét a számítógép mellett.

– Azt hittem, már elmentél – mondta neki. – Nem a hegyek-be készültél?

– Dehogynem. Lefoglaltam egy hegymászó túrát, még mie-tt elmegyek az sökkel Krétára.– Hegymászó túrát? – ámuldozott Lukas. – Nem mondod,

hogy hegyet mászni is tudsz!– De – vigyorgott Mr. Cool, de csak úgy „kúlosan”, hogy a

nevének megfeleljen. – Nem is rosszul.– És akkor?– Visszamondták, mert nem volt elég jelentkez . Nekem

meg nincs kedvem már most a szül k körül sündörögni – ma-gyarázta Philipp. – Azonkívül…

– Igen? – nyújtotta a szót Lukas, bár sejtette, mi következik.– Ez a dolog a n véreddel… egyszer en nem megy ki a fe-

jemb l.– Aha. – A szemüveg Lukas orrára csúszott. – Hogyhogy?– Mert… – Mr. Cool elgyötört képet vágott – mert egysze-

en nem látom át, na!Egy darabig elkámpicsorodva meredt maga elé.– Vagyis… Laura el ször úgy tesz, mintha érdekelném…

aztán nekem esik, gyávának, szemét disznónak nevez.Lukas az ajkába harapott, némán hallgatta a másikat, sajnos

még túlságosan is jól emlékezett a sztorira.– Aztán meg azon a napon, amelyiken elt nik, megint csak

felbukkan, bocsánatot kér, aztán elkéri a cuccaimat, a kötöttsapkámat, a Jack Wolfskin-dzsekit s a többi…

Lukas felvonta a szemöldökét.– Elmondtad ezt a rend rségen is?– Hát persze! – felelte Mr. Cool kis szemrehányással a

hangjában. – Hiszen te magad javasoltad, hogy maradjunk azigazságnál, ha a rend rség el vesz bennünket.

115

– Hát persze – morogta Lukas. Igen, Philippnek igaza van.Neki is meg persze Kajának és Magda Schneidernek is éppen, Lukas kötötte a lelkére, hogy a rend rségen csak az igazat

mondják Bellheimnek vagy a segédjének arról a szóban forgóéjszakáról. Másképp biztosan ellentmondásokba keverednek,és még inkább összekuszálják az amúgy is bonyolult helyzetet.

De még mennyire, hogy bonyolult!– Szóval egyszer en nem tudok ezen elmenni! – panaszko-

dott Philipp. Nyugtalanul hintázott a széken, és rázogatta a lá-bát. – Éppen ezért úgy döntöttem, hogy még egy darabig ittmaradok. Mert nagyon szeretném tudni, mi folyik itt. Hogy mia fene van Laurával.

Lukas nem válaszolt rögtön, hanem elnézte Mr. Coolt. Va-jon beavathatja-e a nagy titokba? Elmesélje-e neki, mi folyikmessze innen, a legtöbb ember számára érzékelhetetlenül, mi-féle fantasztikus történet bonyolódik ott id kön és tereken túl?Amelyben pontosan Lauráé az egyik, ha nem a legfontosabbszerep?

Vajon megértené-e Mr. Cool?És vajon meg rizné-e ezt a nagy titkot?Lukas kedvelte Philippet. Biztos volt abban, hogy tisztessé-

ges gyerek, és meg lehet bízni benne. És akkor meg is mondtaLaurának, nem ért egyet azzal, hogy a n vére éppen t, Mr.Coolt gyanúsítja.

Másrészt vajon egyáltalán szabad-e neki elmesélnie ezt acsodás történetet? Végül is a n vére t magát is csak titoktartá-si fogadalom ellenében avatta be, így csak az joga lehet dön-teni arról, mást mikor avat be.

Vagy elképzelhet , hogy Philipp még a segítségükre lehet?képp, hogy szinte senki sem maradt már Ravensteinben, aki-

re számíthatna?Lukas az ajkába harapott.Az ördögbe!

116

De nehéz a döntés!Aztán úgy határozott, nem mondja el a titkot. Egyel re meg-

tartja magának. Jobb ez így, gondolta. És legf képp biztonsá-gosabb!

ehát Alarik halott? – Az öregasszony nedvesen csil-logó szemmel nézett a barna b rzekés sz ke lányra.

Laura a falu közepén, a f téren ült a t z mellett, a helybeliekkaréjában. Két tucatnál nem voltak többen, és persze kizárólag

k, gyermekek, csecsem k. Egyetlen férfi vagy fiú sem mu-tatkozott.

– Attól tartok, Eileena, így van – bólintott elszorult torokkalLaura, és a csuuzmára nézett csodálkozva, aki az asszony ölébesimulva rágcsált egy illatalmát. – Alarik elcserélte velem a ze-kéjét, hogy elterelje rólam a sárkány figyelmét, és valószín legez az életébe került.

– Mintha sejtettem volna. – Eileena elsírta magát. Gépiesensimogatta a csuuzma selymes sz rét, és suttogva magyarázta: –Alarik szíve mindig is nagyobb volt az eszénél. El re lehetettlátni, hogy meggondolatlan vakmer ségéért egy napon nagyárat fizet.

Laura nem talált szavakat, hogy megvigasztalja a könnyezasszonyt. Szó nélkül el vette hát a zsebkend jét, és az id s n -nek nyújtotta.

– Biztosan nagyon jól ismerted Alarikot, hogy ennyire gyá-szolod.

– Ennek egyszer magyarázata van – mosolygott szerényenEileena. – Pár hete elhatároztam, hogy visszatérek a hazámbaés ebbe a faluba, hogy itt fejezzem be életemet, amely immársok-sok nyara tart. Korábban Hellunyatban szolgáltam. Ott szin-te mindennap találkoztam az apróddal. Akárcsak Alienorral, ahúgával. Meg persze ezzel a kis zabagéppel itt. – Megborzolta

– T

117

a csuuzma hasán a sz rt.Az állatka elégedetten dorombolt.Laura hallgatta és csodálkozott.– A Fény rz jével is találkoztál?– Hát persze – bólintott Eileena. – Én készítettem Elysion

ételét, Morwenára és Paravainra is én f ztem. Hiszen, ha csaknem tévedek, mindkett jüket ismered, igaz?

A lány mosolygott.– Természetesen. Kétszer is találkoztam már a gyógyító-

asszonnyal és a Fehér Lovaggal. Egyszer az Ostara-ünnepen,egyszer pedig a nyári napforduló éjszakáján. Mindkét alka-lommal a Fény rz jét kísérték az Id k Völgyébe, és velemkellett találkozniuk.

– Hát ez nem lehet igaz. – Venik leeresztette a sült csirke-combot, amelyen egész id alatt némán rágódott, és hitetlen-kedve nézte Laurát. – Ez azt jelentené, hogy te vagy… az a bi-zonyos lány az Embercsillagról, akir l egy id óta egészAventerra beszél?

– Úgy bizony!– Ó, én tökfilkó! – Venik a homlokára ütött. – Hogy nem

vettem észre eddig! Pedig mindjárt felt nhetett volna!Laura meglepve vonta fel a szemöldökét.– Hogyhogy?– Hiszen csak egy embercsillagi jövevény lehet annyira

meggondolatlan, hogy egyszerre két karmosmorkkal is felveszia küzdelmet. Hát ezért! – A fiú cseng kacagásban tört ki.Olyan boldog volt a saját viccét l, hogy a hasát fogta a neve-tést l.

A gyerekeket is megfert zte a nevetés. Csak a n k arca nemderült fel.

– Ne hagyd, hogy felbosszantson, Laura! – mosolygott báto-rítón Eileena Laurára. – Venik biztosan nem rossz szándékkalmondta ezt. Hiszen tisztában van vele, hogy az életét mentet-

118

ted meg, akárcsak Alarik a tiédet.Felsóhajtott.– Te biztosan ugyanolyan bátor vagy, mint amilyen volt,

Laura.Fátyolos tekintete elkalandozott a távolba, miel tt folytatta

volna:– Örülnék, ha ma éjszakára a vendégeim lennétek. Végül is

nem baj, ha van az ember közelében olyasvalaki, aki ért afegyverekhez.

– Hát, én bizony nem ragaszkodnék hozzájuk… De mindenbizonnyal nem véletlenül jegyezted ezt meg.

– Nemcsak bátor, hanem okos is vagy, Laura – mondta azasszony.

Aztán Eileena beszámolt arról, hogy egy csapat rabszolga-vadász öt napja megtámadta a falut. Éjszaka ütöttek rajtuk,mint egy horda ragadozó karmosmork. A békeszeret , fegyver-telen falubeliek még védekezni sem tudtak ellenük. Öt percsem telt belé, a vadászok összeterelték a férfiakat és fiúkat.Persze a foglyokra nem halál, hanem rabszolgasors vár, de ezsemmivel sem jobb amannál.

– Szegények – szánta ket Laura. – Tudjátok, merre vittékket?

– Bizonyára ugyanaz a sors vár rájuk, mint el ttük a többi-ekre. Nem el ször bukkantak fel itt a rabszolgavadászok. Aférfiakat mindig a Sötét Fejedelem ércbányáiba hurcolják.

Az öregasszony elgondolkodva nézett maga elé.– A fiúkkal nem tudom, mi a szándékuk. – Eileena arcán ta-

nácstalanság tükröz dött. – Borboron biztosan valami új ör-döngösséget eszelt ki. A bányamunkára ezek a fiúk még nemelég er sek. Úgy hullanának, mint a legyek, abban a nehézmunkában, és folyamatosan utánpótlásról kellene gondoskodni.

Világos, gondolta magában Laura. De hogy a Sötét Fejede-lem ehelyett mit forgat a fejében, azt nem lehet tudni. Vajon

119

mire kellenek neki a fiúk?– Nem is sejtitek, mit tervezhet velük?– De. De tényleg csak sejtéseink vannak. – Eileena a fejét

ingatta. – Valószín leg a kisebb testméretükr l lehet szó.Laura nem igazán értette.– Mármint hogy a fiúk testmérete kisebb, mint a férfiaké?– Igen. Alacsonyabbak is, vékonyabbak is, mint a feln tt

férfiak, talán ez lehet az oka az összefogdosásuknak.– De hát… – töprengett Laura – miféle munkánál lehet

el ny a törékeny termet?Egyetlen n sem tudott válaszolni, Eileena is csak tanácsta-

lanul vonogatta a vállát.– Igazán fogalmam sincs, Laura.– Ráadásul – töprengett hangosan Laura – azt sem értem,

hogy akkor meg minek kímélték a lányokat. Hiszen k még ki-sebbek és törékenyebbek, mint a fiúk.

– De sokkal gyengébbek is – vetette ellen az öreg cseléd.– Persze ez Laurára nem vonatkozik! – kottyantott közbe

Venik, aki nyilvánvalóan nem bírt hosszabb ideig nyugodtanülni. – játszva felveszi a versenyt a fiúkkal!

Laura nem is tudott neki visszavágni, mert Eileena megel z-te:

– Majd elveszik a tréfás kedvedet, kerülj csak az emberfo-gók keze közé!

Venik durcásan lehajtotta a fejét.Eileena pedig megint Laurához fordult.– Nem tudom, mi a szándékotok. De ha elfogadsz egy taná-

csot: ne induljatok azonnal tovább. Pihenjetek meg nálunk, arabszolgavadászok bizonyára nem jönnek vissza mostanában,itt biztonságban lesztek.

Csábító volt az ajánlat, de…– Sajnos, nem lehet. Én legalábbis nem maradhatok.– Miért nem? – Venik csalódottan nézett rá.

120

– Mert el kell végeznem a feladatomat – magyarázta nekinyugodtan Laura.

– És? – A fiú egyre türelmetlenebb lett. – Elmondanád, hogymi a lényege?

– Hát persze – mondta Laura, és körülnézett az asszonyo-kon. – Csillagvasat kell szereznem, méghozzá olyan gyorsan,ahogy csak lehetséges. Mondjuk addig, amíg az Üres Kéz tör-vénye megvéd Borborontól és a harcosaitól.

Venik feje megrándult, teste megfeszült, mintha Laura sza-vaira valamiféle húr rezdült volna meg benne. Fekete szemeizgatottan villogott.

A t z körül ül asszonyok ellenben megrémültek.Eileena elsápadt.– Csillagvasat? – kérdezte rekedten. – Jól hallottam, csillag-

vasat mondtál?– Igen – miért?– Mert akkor biztosan meguntad az életedet!Laura farkasszemet nézett az öregasszonnyal, akinek tekin-

tete félig szemrehányó, félig félt volt.– Ezt már hallottam, Eileena. De most már valaki elárulhat-

ná azt is, hogy miért olyan nagyon veszélyes ez a dolog.– Majd én elmondom neked – felelte az öreg cseléd. – És

remélem, hogy utána meggondolod ezt a vállalkozást. Akkorjól figyelj, Laura!

Eileena közelebb húzódott, és mindenki, aki a t z körül ült,feszülten figyelt, nehogy egy szavát is elszalassza.

– Elég sokszor elmesélte nekünk a Fény rz je ezt a törté-netet. – Az öregasszony egyre halkabban beszélt, mintha a bor-zalmas dolgokról nem is mert volna hangosabban szólni. – Ez acsillagvas a világon található legértékesebb és legritkább fém.A sárkánykirályok földjén található csak, sehol másutt…

– Remek! – kiáltott fel a lány. – Végre tudom, hová kellmennem!

121

Eileena aggodalmasan ingatta sz fejét.– Nem segít rajtad ez a tudás, Laura. A sárkánykirályok en-

gesztelhetetlenül gy lölnek benneteket, embereket, és rettene-tes átkot mondtak ki rátok. Megesküdtek, hogy az Embercsillagvalamennyi lakóját, aki az akaratuk ellenére lépi át birodal-muk határát, megölik. Eddig egyetlen embernek sem engedé-lyezték, hogy átlépjen a határon, és joggal hiszem, hogy ezutánsem lesz ez másképp!

ool alig búcsúzott el, már csörgött is Lukas mobilja. Ami-kor meghallotta, ki hívja, szinte rosszul lett az ijedelemt l.

Rika Reval volt az! A régészn , aki hetekkel ezel tt elt nt, ésakinek a rend rség sem jutott a nyomára!

– Reval asszony? – kérdezte hitetlenkedve Lukas. – Holbujkál, az ég szerelmére?

– Bocs, de telefonban nem árulhatom el. – A n hangja haj-szoltnak, retteg nek t nt. – Üldöznek. Egy albínó követ…

Konrad Köpfer! jutott hirtelen Lukas eszébe.– …és az is lehet, hogy lehallgatják a telefonomat.A fiú elbizonytalanodott. Jól érti, amit a n beszél?– Hogyhogy?– Ugyanazért, amiért a n véred életét is megpróbálják po-

kollá tenni – suttogta a régészn . – Azt követelték t lem, hogyszerezzem meg nekik a kard darabjait.

– Gondoltuk – felelte Lukas mérgesen. – Ezek ténylegsemmit l sem riadnak vissza. – Összevonta a szemöldökét. –De miért nem ment a rend rségre?

– Viccelsz? – nevetett keser en a n . – Már elfelejtetted,hogy az intézet vezet je feljelentett, mert szerinte én loptam ela kard hegyét? Ráadásul azon sem csodálkoznék, ha kiderülne,hogy Bellheim felügyel is egy gyékényen árul velük.

„Már nekem is eszembe jutott – gondolta Lukas. – Miért

C

122

lenne különben olyan fontos nekik, hogy rács mögé juttassákMorgenstern professzort?”

– Ezért aztán inkább elt ntem – folytatta Rika.– Milyen jó ötlet! – A fiú határozottan megkönnyebbült. –

Laurával együtt már nagyon aggódtunk önért. Már azt hittük,hogy önt is…

Be sem fejezte a mondatot, már a gondolattól is kirázta a hi-deg.

– Hogy meggyilkoltak, azt akartad mondani? – egészítette kiRika. – Na igen, tényleg nem sok híja volt, hogy nem végeztekvelem, amiért megtagadtam az együttm ködést velük.

Lukas nem felelt. A régészn szavai hirtelen tudatára éb-resztették, mennyire veszedelmesek is Laura ellenségei.

Életveszélyesek!– Figyelj, Lukas! – Rika rekedt suttogása hozta vissza a va-

lóságba. – Nálam vannak azok az információk, amelyekkel se-gíthetsz a n vérednek, de talán még inkább a professzornak.Ezért aztán szeretnék találkozni veled.

– Örömmel! – Lukas szíve valósággal ugrott egyet. – Éshol?

– Emlékszel, hol támadta meg az a hárpia Laurát?A fiú a homlokát ráncolta:– A Régi…– Csitt! – hallgattatta el a régészn . – Ne mondd ki a nevét!

Nem szabad senkinek megtudnia, hol találkozunk.– Hát persze – morogta Lukas, és dühös volt magára, hogy

ilyen figyelmetlen volt. – És mikor?– Mondjuk, éjfélkor. Vagy neked az már kés ?– Dehogyis!– Remek! – A régészn hangja megkönnyebbülten csengett.

– Ha azonban valami közbejönne, kérlek, szólj! Tudod a mo-biltelefonom számát, ugye?

– Naná! – mondta a fiú, és el re örült a viszontlátásnak.

123

ileena kunyhójára sötétség borult. A keskeny ablakrésekenát csak az ég szürkéskékje látszott. A hasas vaskondér alat-

ti t z kialvóban volt. Az öreg cseléd és két vendége a t zhelyel tt foglalt helyet a padlón. Mellettük Csámcsi már össze-gömbölyödött, és halkan hortyogott. A kicsiny helyiségben,amely egyszerre szolgált lakószobának, hálószobának és kony-hának, teavíz forrt, gyógyfüvek illata terjengett. Az öregasz-szony cserépbögrékben kínálta a forró italt.

– Köszönöm, Eileena – nyúlt Laura a bögréért. – És azt isköszönjük, hogy nálad tölthetjük az éjszakát.

Óvatosan belekortyolt a g zölg italba. Kesernyés volt, ke-ser utóízt hagyott a szájban. Laura fürkész tekintetet vetettEileenára, aki t t, cérnát vett el , és hozzáfogott, hogy meg-varrja Alarik b rzekéjét.

– Hát látni, hogy nem el ször csinálod – mondta elismer enLaura, a n ügyes ujjaira pillantva.

– De nem ám! – mosolygott az öreg cseléd elmélázva. – Márkisgyerekkoromban szerettem kézimunkázni. Ez a zeke pedigmindössze egy nyarat ért meg, kár volna még kidobni!

Laura habozott, de aztán mégis visszatért az el beszéd-témájukra.

– Tehát tényleg nem tudod, miért vertek meg ilyen szörnyátokkal a sárkánykirályok bennünket, embereket?

– Nem – csóválta a fejét a kérdezett. Levette fejkend jét,gyér sz haja a válláig csüngött. A láng vöröses foltokat festettaz arcára. – Valószín leg maga Elysion sem tudja. De leg-alábbis soha nem szólt egy szót sem err l.

– Milyen kár – mondta Laura, miel tt újra gondolataiba me-rült.

Venik, aki szemben ült velük, titokban figyelte ket, mialattteáját kortyolgatta.

– Ne bosszankodj emiatt! – Az id s n abbahagyta a varrást,és kezét a lány karjára tette. – Ha nem lenne az átok, akkor

E

124

sem sikerülne csillagvasat szerezned.– Márpedig nekem mindenképpen meg kell szereznem! –

kiáltott fel Laura szinte kétségbeesetten. – Mindegy, hogyan!– De hogy képzeled ezt, Laura? – Eileena kérdésében aggo-

dalom csendült. – Magának Borboronnak sem sikerült. Márpe-dig abban biztos lehetsz, hogy mindent megpróbált. Nem voltolyan csel, olyan ármány, amelyt l visszariadt volna. De a sár-kánykirályok hatalma nagy, f képp a saját területükön. A hatá-raikon belül senki sem állhat meg velük szemben. Már maga apróbálkozás is öngyilkosság lenne.

Eileena a lányhoz hajolt, és vigasztalón simította meg a haját.– Megértem, hogy csalódtál, de ezt a tervet egyszer s min-

denkorra verd ki a fejedb l!– Nem lehet, Eileena, még ha szeretném, akkor sem. Nem

hagyhatom cserben az apámat, mindent meg kell próbálnom,hogy teljesítsem a küldetésemet. – Hangja ünnepélyesen csen-gett. – Még ha kudarcot vallok is.

Az asszony hallgatott. Nézte Laurát, és szeme lassan megteltkönnyel. Vajon a részvét könnyeivel? Vagy amiatt, mert hiábaadja a jó tanácsokat, Laura inkább a vesztébe rohan?

– Érts meg engem, Eileena! – Laura szinte rimánkodott. –Az én helyemben te ugyanígy cselekednél.

Az id s n még mindig nem szólalt meg, de a keze szorításabeszédesen feler södött Laura karján.

Laura hálásan mosolygott.– Különleges képességeim és a Fény erejének segítségével

már többször oldottam meg látszólag teljesíthetetlen feladato-kat. És biztos vagyok abban, hogy ezúttal sem lesz másképp.

– Ráadásul most én is elkísérem Laurát – vakkantott közbeváratlanul Venik. Olyan magától értet n szólt hozzá, minthaaz ügy az ügye lett volna.

Laura Venikhez fordult.– Ez nagyon kedves t led, de nem engedhetem meg. Hallot-

125

tad, amit Eileena mondott: a küldetés életveszélyes. Nem sze-retném, ha miattam kockáztatnád az életedet.

– Igazán? – A fiatal mágus szeme elkeskenyedett. – És kimondta, hogy miattad teszem?

– He? – dadogta a lány zavartan. – Én azt… azt…– Miért ne lehetnének meg a saját okaim?– Lehet, hogy ezek az okok az apáddal kapcsolatosak?– Ezt nem mondtam – felelte Venik egy kicsit talán túl

gyorsan. Orcája sötétebbre vált, mintha Laura tiltott dolgonkapta volna rajta. – Akárhogy van is: ketten kétszer olyan er -sek, mint ketten külön-külön. És ha az én mágiam vészetemetegyesítjük a te rendkívüli képességeiddel, akkor biztosanszembe tudunk szállni azzal a sárkányfogveteménnyel, nemigaz?

– Hát ti menthetetlenek vagytok – mondta az öreg cseléd be-letör n. – Most legalább egyvalamiben fogadjátok meg a ta-nácsomat. Kés van, térjetek nyugovóra, hogy frissen indulhas-satok el. Szükség lesz az er tökre.

Laura egyetért n bólintott.– Azért egy kérdést még megengedsz, Eileena?– Mit szeretnél tudni?– Mik azok a szürkelidércek, amelyekt l a helyváltoztató

annyira óvott?– Jaj, Laura! – Az öregasszony felsóhajtott, és félretette a

megvarrt zekét. – Nincs valami jobb témánk, amir l beszélget-hetnénk?

– Hát nem… – makogott Laura értetlenül. – Én nem tudom,mi…

– A szürkelidércek – kezdte Eileena – egész Aventerra leg-rettenetesebb teremtményei közé tartoznak. Iszonyúbbak, minta kiéhezett ragadozók.

– Fel tudnak falni?– Nem, nem. – A n a fejét csóválta. – Annál sokkal rosz-

126

szabbat tesznek veled. A birtokukba vesznek. Ráadásul úgy,hogy eleinte fel sem t nik. Így tudják észrevétlenül becser-készni az áldozatukat. Hosszabb id n át követik kiszemeltzsákmányukat, és a legmegfelel bb pillanatban veszik birto-kukba. Eltarthat egy vagy két holdhónapot, de akár egy-kétnyarat is. Ám ha egyszer lecsapnak, akkor nincs menekvés.Nem engedik el többé a zsákmányukat, és teljesen felemésztikaz életkedvét és az életerejét. Ugyanis ebb l élnek. A zsákmá-nyul ejtett személynek pedig úgy fogy el lassan az életereje,ahogy az övék gyarapodik. Az áldozatok végül mindent egy-forma szürkének látnak, érdektelennek, az élet minden értékételveszti a szemükben. Ez pedig sokuk számára a véget jelenti.

Laura tátott szájjal hallgatta az öregasszony meséjét. Nagy,piros foltok jelentek meg az arcán, annyira hatalmába kerítettea rémület.

Mintha eddig még Venik sem hallott volna ezekr l a ször-ny lényekr l.

– rizkedjetek a szürkelidérct l – suttogta Eileena –, mertha elkap, akkor nincs menekvés. Laura, nem térhetsz visszatöbbé az Embercsillagra. És persze a küldetésedet sem tudodteljesíteni.

Laura fejében még keringett ez a mondat, mialatt odakintegy szürke árny simult a kunyhó tapasztott falához. Az ablak-nyílás mellett állt szorosan, és mintha egybeolvadt volna az éj-szakával. Körvonalai elmosódottak voltak, ráadásul folyamato-san változtak: néha kinyúlt, néha oldalra folyt. Csak a szemevolt állandó rajta: vörösen izzó, gonosz szeme.

A szürkelidérc nyilvánvalóan a kunyhóban folyó beszélge-tést hallgatta ki. Mintha tetszettek volna neki a cseléd szavai. Aszürkelidércnek nincs szája, ez most mégis mintha elégedettenelmosolyodott volna. Ám ez az árnylény nem ismerte az elége-dettség érzését. És nem ismerte a bánatot, a fájdalmat, a részvé-tet sem.

127

10. fejezet

Rémület az éjszakában

hold úgy függött a Farkas-domb fölött, mint egy vi-aszkorong. A Régi dögtemet -d nyomorék boró-kabokrai és kiszáradt gyalogszedrei a szórt fénybenazt a látszatot keltették, mintha egy gondatlan sintér

itt hagyott volna néhány csontvázat szétszórva ezen az elátko-zott földdarabon. A h s éjszakai szélben úgy reszkettek a galy-lyak, mint a korhadt csontok, s egy bagoly kísérteties kiáltásahangzott a távolból. Egy egér izgatottan felcincogott, majdazonnal el is hallgatott. Már csak tompa hangok hallatszottak.

A Vörös Halál er teljesen belevágta az ásót egy borókabo-kor tövénél a földbe. A föld laza volt, nem került nagy fárad-ságba az ásás. A vörös férfi vértelen arcát mégis düh torzítottael. Persze nem azért, mintha a Vörös Halál számára meger lte-

vállalkozás lett volna az éjszaka közepén egy sír kiásása.Egyáltalán nem! A megfeszített munkával járó fáradtság érzetétmár évszázadokkal ezel tt elfeledte. Bármilyen munkát elvé-gezhetett anélkül, hogy fáradtságot érzett volna. A h séget és ahideget sem érezte már. Mindig egyformán csak azt a síri hide-get érezte, amely a szívéb l áradt.

Gyorsan ment a munka, egyre mélyebb és nagyobb lett agödör. Ám minél tovább ásott, annál mérgesebb lett. Mit kép-zelnek ezek az emberek? Rendben, a sorsa arra kárhoztatta,hogy teljesítse a kívánságaikat, szolgálja ket. De azért úgykell ugráltatniuk, mintha a jobbágyuk lenne? Ilyen adj, uram,de rögtön módon kell tudtára adni a kívánságaikat? És nemtervezhetnék meg esetleg egy kicsit jobban az akciókat, hogy

A

128

ne kelljen mindent kétszer elvégeznie, mint ezt a munkát is itt?Mi a fészkes fenének kellett bekaparnia ezt a nyavalyás gödröt,ha most újra ki kell ásnia?

Nem csoda, hogy eddig olyan eredménytelenek voltak amegbízói – ha egyszer ilyen trehányul készülnek fel! t bezzegnem kérdezik meg. Nem hagyatkoznak arra a sok évszázadostapasztalatra, amelyre id közben szert tett. Pedig mennyiveltöbbet tudott, mint k! Elvégre olyan vidékeken fordult mármeg, amelyeknek ezek még a létezésér l sem tudhattak semmibizonyosat.

De amilyen önteltek és elvakultak, ezzel mit sem tör dnek!Ugyan minek is izgatja magát?! A végén ezeken is túl fog n ni,mint összes eddigi megbízóján.

Ez a gondolat nagyon megtetszett a vörös hajú férfinak. Ab-bahagyta a munkát, és felnézett a s bokor tövében hever ,hosszúkás tárgyra. Vajon egy egyszer faláda az vagy kopor-só?

A Vörös Halál izzó szemmel nézte a gödröt. Elég mély már,gondolta. Épp megfelel. Gyorsan a földhányásra dobta az ásót,és kimászott a gödörb l. Aztán alaposan körülnézett.

Senkit sem látott.Jól van, mosolygott magában elégedetten. Igazán nem volt

szüksége ezeknél az akcióknál szemtanúkra.

z éj fekete leple ráereszkedett a Sötét Er dre.A vár udvarán kis tüzek gyúltak. A kapuban és a vártor-

nyokon álló rök kivételével minden lovag aludni tért. A kétfe- kutyák békésen szuszogtak a tüzek körül. A rabszolgafogás-

ra idomított vérebeket a szolgák rég ketreceikbe zárták.Alienor mégis nagyon óvatos volt. A falak árnyékában sur-

rant a fiúszállás felé. A gyermekrabszolgákat nemek szerint kü-lönítették el. Saját hálókörletét pedig senki sem hagyhatta el.

A

129

Nagyon súlyos volt a büntetés a szabályok megszegéséért.De Alienornak muszáj volt megkockáztatnia. Beszélnie kell

a bátyjával, még miel tt a fiút elvinnék a következ szállít-mánnyal. Ha az este a konyhán hallott híreknek hinni lehet, ak-kor az elszállításuk küszöbön áll. Marucha, akinek gyanúsan jókapcsolatai voltak a Fekete Gárdával, azt mondta, hogy a SötétEr d felé tart egy nagy csapat rabszolgavadász, akik hamarosanmegérkeznek, és leadják Borboronnak a zsákmányt. A karuunifennsík fel l közelednek.

Syrin közvetlen szolgálólányaként Alienornak meglehet sennagy szabadsága volt, többek között az, hogy nem volt számárakötelez a rabszolgaszálláson tartózkodni. Az úrn igencsakszeszélyes volt, így a felügyel nek egyáltalán nem t nt fel,hogy Alienor éjfél körül elhaladt el tte. Az már keményebb diólesz, hogy bejusson a fiúk hálótermébe. A bejáratnál ugyanisegy óriás termet trioktida trónolt. Lándzsáját az ölében tartot-ta, és mindhárom szemével a t z felé nézett, amely mintegyhúszlépésnyire lobogott. Bizonyára szeretett volna részt vennicimboráinak kártyajátékában, és nem vetette volna meg a hasasballonban körbejáró italt sem. Azonban a szolgálat az szolgálat,a pálinka meg pálinka, és akinek ez nem fért a fejébe, aztBorboron éppen egy fejjel tette rövidebbé.

Alienor figyelmesen kukucskált ki a falfülkéb l, amelybenelrejt zött. Ameddig ez a rosszkedv trioktida itt ül a lépcs n,addig lehetetlenség elosonni mellette. Valahogy el kell csalnit a bejárattól.

Például odadobhatna egy kavicsot a fal árnyéktól homályosrészére a túloldalon. Lehet, hogy akkor felkelne az r, és meg-próbálná kideríteni, hogy mi volt az.

Már le is hajolt, hogy megfelel kavicsot keressen, amikor az mell l felemelkedett egy alak, és a szállás bejárata felé in-

dult. Imbolygott. Az r el tt megállt, és nehezen forgó nyelvvelmegkérdezte:

130

– Mi van, Ulanussz? Nem akarz jádzani eggyet?A trioktida bosszúsan elhúzta a száját.– Tudod, hogy nem lehet. Ha az úr megtudja…– Hádenemtuggya! – mammogta a részeg harcos, és széles

vigyorral mutatott szét a szinte üres udvaron. – Hámánincsisébren senkijésén enemmondom meg a cimborákse!

Az r nagy küzdelmet folytatott önmagával. Balra nézett –Alienor villámgyorsan beljebb húzódott a falfülkében –, jobbranézett, és megvakarta a füle tövét.

– Na, rendben – mondta aztán, és egy rándulással felemel-kedett. – Ezek a kölkök úgyis durmolnak, és ha jön valami pa-rancsnok, egyszer en azt mondjuk, hogy rjáraton voltam, éscsak egy pillanatra álltam meg nálatok.

– Hámmondomén! – A részeg megveregette a trioktida vál-lát, aztán belekarolt, és elvonszolta a t z irányába. Nem tettekmeg még tíz lépést sem, amikor Alienor már ki is surrant a fül-kéjéb l, és be a szállásra.

– Cssss! – állt meg hirtelen a háromszem .– Mija?– Valami volt ott a bejáratnál!– Hülyeség! – felelte a másik, és legyintett. – Máhallani is

szokod a szellemeket?Azzal magával vonszolta a cimboráját.Alienor könnyen megtalálta a bátyját. A hálóteremben sok

priccs üresen állt, Borboron már sokukat elviig tette. RáadásulAlarik mintha számított volna a húga látogatására. A bels te-rem leghátsó sarkában kucorgott a vackán, és amint Alienorbedugta az orrát az ajtórésen, már integetett is neki.

Bens ségesen megölelték egymást. A hold fakó fényébenmintha szoborrá dermedtek volna. Amikor szétváltak, könnyekragyogtak a szemükben.

Miel tt Alarik megszólalt volna, óvatosan körülnézett, de atöbbi fiú mind aludt. A Sötét Er dben többnyire olyan meg-

131

er ltet munkát kellett végezniük, hogy legtöbbször azonnalálomba zuhantak, amint visszaengedték ket a hálóhelyükre.

– Soha nem hittem el, hogy meghaltál – suttogta Alarik, mi-közben ügyetlen mozdulattal megsimogatta a húga haját.

Alienor megszorította bátyja kezét.– Gondolhatod, mit éreztem, amikor hirtelen elt ntél!Több mint hat holdhónap telt el azóta, hogy utoljára látták

egymást. Annyi mindent kellett volna megbeszélniük, de csak alegfontosabbakra szorítkoztak. Alarik majdnem elolvadt ameghatottságtól, amikor Alienor elárulta neki, hogy azért sze-

dött a Sötét Er d szolgálatába, mert itt sejtette a bátyját.– De hogyan akarsz kikerülni innen? – kérdezte az apród.

Amint hallom, ebb l az er db l még soha egyetlen rabszolgasem menekült meg!

– Te csak ne aggódj értem, majdcsak adódik valami lehet -ség! – mondta Alienor nyugodt hangon. – Majd a Fény erejemegsegít bennünket!

– Remélem, igazad lesz. Nem szeretnélek még egyszer elve-szíteni – suttogta Alarik. – Tudod, hová szállíttatja a fejedelema rabszolgákat?

– Csak mindenféle mendemondát hallottam. Van, aki aztgondolja, hogy a T zhegységbe kerültök, az ottani ércbányák-ba. Mások szerint Borboron másfajta terveket kohol.

Alarik arca elsötétült.– Útközben mindenképpen er s rizet alatt leszünk.Alienornak nem tetszett a hangja. Olyan bátortalanul csen-

gett.– Na és – mondta, és megrázta a vállát. – Ameddig van re-

mény, addig nem adhatjuk fel!A testvére meglepetten nézte, aztán hirtelen elmosolyodott.– Igazad van – mondta. – Szavaid Laurára, az Embercsillag-

ról jött lányra emlékeztetnek. ugyanezt mondta, csak egy ki-csit másképp. Így: „Csak az veszít, aki feladja.”

132

Alariknak ekkor hirtelen eszébe jutott valami.– Laura azt mondta, hogy az apját is ebben az er dben tart-

ják fogva.Alienor bólintott.– Ismerem a celláját. Gyakran beszéltem már vele magával

is.Alarik a húga vállára tette a kezét.– Akkor mondd meg neki, Laura visszatért Aventerrára,

hogy kiszabadítsa. Ez biztosan új er t és bátorságot ad neki, éski tud tartani, amíg a lánya érte nem jön.

– Így lesz! – Alienor a bátyjára mosolygott. – Lehet, hogynekünk is Mariusról kellene példát vennünk? Nagyon régóta ittvan már, és iszonyatos kínokat kellett kiállnia, mégsem vesztet-te el a reményt. És amire Laura apja képes, arra mi is képesekvagyunk!

– Biztosan így van. – Alarik még egyszer végigsimított alány haján. – Menj most, Alienor! Az r bármelyik pillanatbanvisszajöhet. És vigyázz magadra!

Alienor átölelte a bátyját. Zokoghatnékja volt. Amint tova-surrant volna, a fiú még megállította:

– Te elhiszed, amit Borboron mondott? Hogy az seink va-lami alkut kötöttek a sárkányokkal? És hogy ez foltot ejtett acsaládunk becsületén?

– Nem – lehelte Alienor. – Biztos, hogy nem!– Tudod, mi ebben a fura? – kérdezte Alarik. – Mióta

Gurgulius, ez a kétfej szörnyeteg a markában tartott, aztán ki-eresztett, egyfolytában az az érzésem, hogy a halálomat csakelodáztam egy kicsit, de nem kerültem el.

– Micsoda butaság ez! – vágta rá Alienor hevesen.– Bárcsak igazad lenne! De Borboron szavai csak meger sí-

tették a balsejtelmeimet.– Ugyan… – A lány nagyot nyelt. – Csalatkozol, testvér. A

Sötét Fejedelem biztosan becsapott.

133

– Miért tette volna? – Alarik arca a hold fakó fényében ha-lotti maszkra emlékeztetett. – Nem volt az hazugság, Alienor.Érzem, hogy a sorsom elválaszthatatlanul összekapcsolódik asárkányokkal.

ukas már öt perccel a megbeszélt id el tt ott ácsorgott aFarkas-dombon, és lefelé nézett a Régi dögtemet -d re.

Éjszaka a felszámolt temet még kísértetiesebb képet mutatott,mint nappal. Az elszáradt bokrok mintha sötét árnyékállatokvolnának, amelyek az elátkozott földdarabon kúsznak-másznak,s a lejt l a nyári h ség ellenére is valami baljós hideg áradt.Lukas borzongott, és borzongása feler södött, amikor egy tá-voli templomtoronyban tizenkett t ütött az óra.

Éjfél!Hirtelen mintha valami mozgást észlelt volna a szeme sar-

kából. Arra fordította a fejét, és egy alakot vett észre a bozótmellett, ásóval a kezében. Ebben a pillanatban felszakadt a vas-tag felh takaró, és a hold fénye megvilágította az alak haját.

zvörös volt, mint Konrad Köpferé! Lukas megrettent, demár ugyanabban a pillanatban rájött: biztosan megcsalta a kép-zelete, hiszen a kis lejt n senki sem volt.

Legkevésbé a Vörös Halál.„Milyen érdekes – gondolta. – Csak nem hallucinálok?”Az enyhe hidegrázás ellenére, amely újra el vette, minden

bátorságát összeszedve lebotorkált a régi állattemet be. A talajtnéhány csupasz boróka- és szederbokor, elszáradt f és zuzmóborította. A hold fényében a fiú felismerte a ravensteini hóhérsírját. A kegyetlen embert saját rémtettei kergették el bb az

rületbe, majd a halálba, aztán sok-sok évvel ezel tt az állatte-temek közé kaparták el. A pap megtagadta, hogy szentelt föld-be temessék el ennyi földi b ntett elkövetése után. Azóta,amint ez köztudomású volt a vidéken, a halott nem találja

L

134

nyugalmát, kitaszítja minden világ, így él halottként kísért azelevenek és a holtak világa között. Azon a helyen, ahol Lukasnemrég még a Vörös Halált látta ásni (vagy legalábbis úgy hit-te), most friss földhányás fedte a régi sírt. A fiú emlékezett rá,hogy nemrég temették be.

Vajon Köpfer a sírjában fekszik-e? – jutott eszébe, amikor atoronyóra elütötte a negyedet.

Rika Revalnak nyoma sem volt. Pedig mennyire fontosko-dott! Ráadásul t is figyelmeztette, hogy feltétlenül szóljon, hakésni talál.

Lehet, hogy valaki feltartóztatta?Vagy – és erre a gondolatra nagyot nyelt Lukas – talán el-

kapták az üldöz i?A fiú megint a lábánál emelked sírdombra nézett. Ha az

él halott az, aki Rikát üldözi, akkor a sírja üres lenne, jutotteszébe.

Hideg kúszott fel a lábán. Tanácstalanul álldogált egy dara-big, toporgott, aztán bepötyögte Rika számát. Csak pillanatokigtartott, amíg kicsengett, és Lukas úgy érezte, a vér megfagy azereiben: a telefoncsengés közvetlen a lába el ttr l, a földb ljött.

Egyenesen Konrad Köpfer sírjából!

fogoly arca beesett, szakálla megn tt. Szeme lázasan csil-logott, amikor észrevette, hogy Alienor a cellája el tt áll.

– Laura valóban megmenekült attól a rettenetes sárkánytól?– kérdezte Marius Leander.

A lány bólintott.– Hála istennek! – sóhajtotta a fogoly, aki azóta egy szolga

durva szövet gúnyáját viselte, amióta a Sötét Fejedelem elvet-te rongyos ingét. – De hogyhogy…

– Csitt! Ne olyan hangosan! – Alienor a szájára tette az uj-

A

135

ját, és az asztalkára mutatott, amely a keskeny börtönfolyosónállt, vastag rácsok árnyékában. A fölötte fali tartóban ég fák-lya lángja árnyakat táncoltatott az alvó trioktida asztalra hajtottfején. Az r teljesen magába roskadva ült fazsámolyán, bozon-tos feje oldalra billent, nyitott szájjal hortyogott.

– Ezt majd máskor mesélem el! Nehogy felébredjen, ésmeglepjen bennünket!

– Ne félj! – mosolygott fáradtan Marius. – Éjszaka mindigcsak egy fickó van szolgálatban, és ilyenkor legalább ezt a sze-rencsétlent is békében hagyja a cimborája, aki amúgy mindigcsak ugráltatja. Most aztán jól kihasználta az egyedüllétet, any-nyi bort ivott, hogy ötven ördög sem tudna életet rázni bele.

– Milyen kár, hogy éjszakára eldugják a cellakulcsokat azrszobában – mondta Alienor –, különben most egész kedvez

lenne az alkalom!– Ez igaz – mondta Marius fájdalmas fintorral. – De egyszer

azért is kijutok ebb l a sötét lyukból. Legkés bb amikor Lauraeljön a Sötét Fejedelem várába, és a Fény Kardjával fogjaBorboront felel sségre vonni sok b néért.

Alienor bólintott.– Hát igen. De ez azért még eltarthat egy darabig.Marius közelebb lépett a rácsokhoz, és szórakozott mozdu-

lattal végigsimított összecsomósodott haján.– Szilárdul hiszek abban, hogy Laura ki fog szabadítani. És

ez nem egy vagy két napon múlik.A lány alaposan megnézte a fogoly mocsok borította arcát.

Egyenesen csodálatra méltó volt a töretlen hite. Hiába voltnyomorúságos állapotban, soha nem hagyta el a remény.

– Biztos így lesz! – Búcsúzóul még visszamosolygok. – Havan valami újdonság, azonnal jövök és elmondom!

Már menni akart, amikor Marius még visszatartotta:– Még egyet hadd kérdezzek.– Igen?

136

– Annyi ideje vagyok már itt, hogy teljesen elvesztettem azid érzékemet. De ha Laura csak pár napja érkezett ide, akkor anyári Nap-ünnep mostanában múlt csak el?

– Igen, így van.A fogoly a földre sütötte a szemét.– Vagyis nálunk a földön már június vége van – mormogta.

– Ez pedig azt jelenti, hogy most már a fiúnál is jelentkezhet-nek az els jelek.

Alienor figyelmesen nézett a fogolyra.– Mintha aggasztana valami.– Ugyan! – Marius legyintett. – Csak éppen…– Ha fontos, inkább mondd el nekem.– Laura öccse, Lukas hamarosan betölti a tizenharmadik

évét. És könnyen lehet, hogy is rendelkezik bizonyos külön-leges képességekkel.

– Hogy lehet az? Hiszen nem rz !– Nem, viszont, ha helyesen értelmeztem a nagyanyja fel-

jegyzéseit, akkor könnyen megeshet, hogy Lukas árnylátó lesz!

orgenstern professzor komoly arccal nézett a fiúra.A holdfényben olyan volt, mint egy agg druida, aki ün-

nepélyes szertartást vezet az éjszaka közepén.– Biztos, hogy a jó számot hívtad?– Naná! – Lukas ingerülten elhúzta a száját. – Laura is, én is

sokszor beszéltünk vele.– Ha pedig ez tényleg így van… – Attila Morduk jobb kezé-

vel megvakarta hatalmas koponyáját, ballal az ásóra támaszko-dott – …az azt jelentené, hogy Reval asszony mobilját itt ástákel valahol.

– Aha. – Lukas nagyot nyelt. – De lehet, hogy még rosszab-bat…

És már a puszta gondolatra is összeszorult a torka.

M

137

– Butaság! – mondta az iskolagondnok. – Hiszen nemrég temagad beszéltél vele. Ráadásul senki más nem tudja, hogy ittbeszéltetek meg találkozót, csak meg te. Igen abszurd vélet-len lenne, ha nemcsak hogy elteszik láb alól ez alatt a rövid idalatt, hanem éppen ide ássák el…

Hát igen, gondolta Lukas. De mégis… A professzorhoz for-dult.

– Nem kellene értesítenünk a rend rséget?– Nem is tudom… – Aurelius Morgenstern elgondolkodva

ingatta a fejét. – Valahogy egyfolytában az az érzésem, hogyBellheim az ellenség oldalán áll.

– Igen – pillantott rá a szemüvege fölött Lukas –, Reval asz-szony is pontosan erre gyanakodott.

– És ha véletlenül nem így volna… – a professzor végigsi-mított szürke sörényén – mi van akkor, ha az a mobiltelefontényleg itt van a föld alatt? A felügyel t úgysem tudnánk meg-gy zni az ártatlanságomról! Ha kirángatom éjszaka az ágyábólegy elásott telefon miatt, azt hiszi, rossz tréfát zünk vele. Ezpedig nem hiszem, hogy javítana a helyzetemen.

A professzor alig biccentett oda Attilának, az máris ásnikezdett. A föld laza volt, gyorsan haladt. Tíz perc sem telt belé,máris fába ütközött a lapát. Attila megállt, megvakarta tar ko-ponyáját, és kérd n nézett a professzorra.

– Olyan a hangja, mint egy ládának.Morgenstern tanácstalanul gyömöszölte az állát. Aztán Lu-

kashoz fordult.– Kérlek, csörgesd meg még egyszer Reval asszony telefon-

ját!És a csörgés megint a földb l jött, most már egy kicsit han-

gosabban, de még éppoly tompán, mint az imént.A gondnok várakozó tekintettel nézte a professzort. Aztán,

amikor az sokáig nem döntött, Attila a markába köpött.– Végül is nem vagyunk mi holmi gyáva nyulak! – mondta

138

zord arccal. – Ha egyszer belekezdtünk, fejezzük is be! – Éstovább ásott. Nem telt bele sok id , már ki is szabadította aföldbe ásott tárgyat. Az tényleg egy faláda volt. Egy koporsó!

Lukas lélegzete elakadt.Jaj, istenem!A professzor eltökélten nagy leveg t vett, aztán bólintott.A törpóriás minden gond nélkül, könny szerrel felnyitotta a

koporsót, a teteje épp csak rá volt illesztve. Amikor letette, ahold fénye bevilágított a ládába.

Ó, ne!Lukas az ajkába harapott, nehogy hangosan felkiáltson: a

koporsóban egy alak feküdt nyitott szemmel, és rá bámult!Rika Reval volt!Attila dermedten nézte a halottat, a professzor viszont fel-

nyögött, és kezébe temette az arcát.Lukas hátán jeges hideg szaladgált, a szíve mintha meg

akart volna állni, mégsem tudta levenni a tekintetét a tetemr l.Sosem látott még hullát, mégis azonnal rájött, hogy Rika márhosszabb ideje halott. Hirtelen a rémülett l tágra meredtszemmel mutatott a koporsóba.

– Na… ne… ilyen nincs… – dadogta. – Hogy kerül… Mr.Cool napszemüvege oda?

– Hát ezt én magam is szeretném tudni! – dörmögött felmögöttük egy morcos hang. Ugyanakkor vakító fények gyúltaka Farkas-domb tetején, és egy zömök alak lépett ki a fényb l.

Wilhelm Bellheim felügyel .Egyenesen Aurelius Morgensternhez lépett.– Megkérhetném, hogy jöjjön velem az rsre? Úgy néz ki,

hogy el kellene magyaráznia nekünk egyet-mást!

139

11. fejezet

Az orákulum üzenete

Fény rz je csalódottan nézett a fiatalgyógyítóasszonyra.– Semmi mást nem közöltek veled a Tudós G zök?

Morwena bocsánatkér n emelte fel a kezét.– Amikor megkérdeztem, miképpen lehetnénk segítségére

az Embercsillagról jött lánynak, az orákulum ezeket a szavakatmondta: „Amikor a sötétségb l fény lesz, a fényb l pedig sö-tétség, akkor eld l a sors. És csak az állhatja ki a próbát, akifelismeri a dolgok igazi természetét.”

Elysion szórakozottan bólintott. Pillantása a Calderani-fennsíkon kalandozott. A trónterem nyitott ablakán enyhe éj-szakai leveg áramlott be. A fennsíkot egészen a Sárkány-hegységig borító suttogóf kesernyés illatát hozta. A füvekezüstös virágai csillogtak a két hold fényében, amelyek göm-bölydeden, súlyosan csüngtek az égr l: a sárga Aranyhold és akék Embercsillag. A szell szelíden ingatta a karcsú f szálakat,ahogy végigsimított rajtuk. Amint egymáshoz súrlódtak, végte-lenül finom, suttogó hang kélt bel lük, és finoman cseng tün-dérhangok kórusává állt össze.

– És? – kérdezte végül Elysion. – Hogyan értelmezed a Tu-dós G zök üzenetét?

– Most nem igazán tudom értelmezni az orákulum szavait –felelte a gyógyítóasszony. – Az els utalás nyilvánvalóan arra anagy napra utal, amelynek Aventerra minden lakója oly nagyvárakozással néz elébe…

– Arra a napra gondolsz, amelyen az Embercsillag elnyeli

A

140

az Aranyholdat, hogy aztán egy id után újra kiköpje, ahogyazt az seink megfogalmazták? – vetette közbe Paravain össze-ráncolt homlokkal.

– Így van! – bólintott Morwena. – Ebben ugyan nem látsziksok értelem, végül is egész sok id nek kell még eltelni addig,amíg az Aranyhold elsötétül, és világunk sötétségbe merül.

– Igen – mondta Paravain. – Csillagvizsgálóink már régenkiszámolták, hogy ez év tizenharmadik hónapjának tizenhar-madik napján történik meg ez. Akkor lesz a sötétségb l fény,és a fényb l sötétség, éppen ahogy az orákulum megjósolta.

Morwena arcára árnyék vetült.– Mégsem hiszem el, hogy Laura sorsa éppen akkor telje-

sedne be! Hiszen err l kérdeztem a Tudós G zöket.– Miért nem hiszed? – kérdezte a Fehér Lovag.– Mert Laura nem maradhat ennyi ideig a mi világunkban.

Ennek szerintem beláthatatlan következményei lennének az világában. Ráadásul az apja erre az id re már rég végérvénye-sen elveszne. Ha az szi Napünnepig nem sikerül kiszabadíta-ni, és nem tud visszatérni a fejedelem er djéb l a saját vilá-gukba, akkor az élete a legnagyobb veszélyben forog.

A Fény rz je odalépett h séges embereihez, és a gyógyító-asszonyhoz fordult.

– Nemigen hajlok a pesszimizmusra, de most igazat adokneked, Morwena. – Elgondolkodva játszott a nyakában függaranyamulettel. – Borboron bizonyára azzal is megnehezíti La-ura dolgát, hogy az apjára megint ráigézteti a halálmerevséget.És ha Laura kudarcot vall, akár a sárkányoknál, akár a sötétal-báknál, akár magánál Borboronnál, akkor sohasem fogja többéfeloldani. Mariusnak örök id kig dermedtségben kellene ma-radnia.

A Fény rz je köszörülte a torkát, és hunyorgott, minthanehezen szedné csak össze az erejét a folytatáshoz.

– Szerencsére még nem d lt el, hogy a Sors mérlege milyen

141

irányba billen. Még reménykedhetünk, hogy a végén Laura si-keres lesz.

A fiatal n t nem derítette fel Elysion bizakodása.– Ráadásul a mi segítségünk nélkül kell boldogulnia.– Mire gondolsz? – kérdezte Paravain szemrehányón. – Hát

nem magától értet , hogy minden eszközzel támogatjuk Lau-ra vállalkozását?

A gyógyítóasszony állta Paravain szúrós tekintetét.– Az orákulum egyértelm en beszélt. Laurának egyedül kell

megoldania a feladatát!– Morwenának igaza van, ifjú barátom – szólt közbe Elysion

is. – Természetesen segíthetünk neki a Sötét Hatalmak túlkapá-sai ellenében, ha már lejár az Üres Kéz törvényének érvényes-sége. – Végigsimított hosszú fehér szakállán. – De a dolgok va-ló természetét neki magának kell felismernie, ebben, kedvesParavain, sajnos nem lehetünk a segítségére.

A Fehér Lovag az ablakhoz lépett, és kibámult az éjszakába.Szája meg-megrándult, kék szeme összesz kült. Nem tetszettekneki ura szavai és a bennük rejl figyelmeztetés.

ellheim felügyel még egyszer átpergette a laza földet azujjai között, aztán felegyenesedett, és mérges buldog mód-

jára vakkantott a professzorra:– Nem vagyok egy nyombiztosítási szakért – mondta –, de

azt még én magam is látom, hogy ezt a sírt nemrég ásták ki.Aurelius Morgenstern nem válaszolt, kérd n nézett a rend-

rre.– És éppolyan nyilvánvaló az is, hogy Reval asszonyt már

régebben meggyilkolták. Valószín leg megfojtották, hiszen er-re utalnak a nyakán az ujjnyomok. Ezt a napszemüveget azon-ban – felemelte a nejlonzacskóba tett bizonyítékot, és a pro-fesszor orra alá dugta – Laura az elt nése napján viselte,

B

142

ahogy ezt az a fiú… – segélykér n nézett Antonra, a segédjére,aki id közben szintén odament hozzájuk.

– Philipp Boddin – vágta rá a sovány fiatalember.– …nos, ahogy ez a Philipp Boddin vallotta. És így, profesz-

szor úr, máris minden világos, mint a nap!Lukas kérd tekintetet vetett Attilára. De a legutolsó

törpóriás éppolyan tanácstalan volt, mint maga.Morgenstern professzor maga is elveszthette valahol a fona-

lat.– Ezt most hogy érti? – kérdezte.– Hát egyszer en – vigyorgott diadalmasan a buldogkép

felügyel . – Most már végre megértettem, miért tette el azt akislányt az útból.

– Micsoda? – Morgenstern arcára iszonyat ült ki. – Micsodaképtelenség!

– Dehogyis! – felelte a felügyel , és felemelt mutatóujjaloktatta ki hallgatóságát. – Ha abból indulunk ki, hogy ön gyil-kolta meg Reval asszonyt is…

– Micsoda ostobaság! – fortyant fel a professzor. – Miértkellett volna megölnöm?

– Majd meglesz az is – folytatta rendíthetetlenül Bellheim. –Ráadásul minek ássa ki itt ezt a n t titokban, ha egyszer semmiköze a halálához, ahelyett hogy értesítene bennünket?

Morgenstern arcán a lemondás jelent meg, hallgatott.– Na látja! – diadalmaskodott a felügyel . – Hát majd én

megmondom! Elmondom, hogy látom én az ügyet: meggyil-kolta Reval asszonyt, aztán máris ott volt a baj: hová tegye ahullát? Ekkor támadt a nagyszer ötlete ezzel a régi sírral! – El-ismer n bólogatott és megjegyezte: – Egyébként nem is olyanrossz az ötlet! – Aztán megint a professzorra nézett. – Nos, La-ura Leander valószín leg meglepte önt a holttest eltakarítása-kor, így aztán a kéretlen tanúnak is pusztulnia kellett.

Aurelius Morgenstern az éjszakai égre fordította a tekintetét,

143

és csak a fejét rázta, de Lukas dühösen esett neki a felügyel -nek.

– Mekkora marhaság! Laura él, hányszor mondjam még?– Valóban? – Bellheim alattomos mosollyal nézett a fiúra. –

Akkor vajon miért nem ad magáról életjelt?Lukas az ajkába harapott, hallgatott. Rég tudta, hogy a felü-

gyel csak kinevetné, ha elmesélné neki, hol van a n vére.Bellheim megint a professzorhoz fordult.– Azt még nem tudom, hová rejtette Laura holttestét. De az

nyilvánvalóan elkerülte a figyelmét, hogy a napszemüvege be-leesett Reval asszony koporsójába.

Morgenstern megvet en szusszantott.– Még ha esetleg volna is igazság ebben a kalandos elmélet-

ben – egyénként hadd hangsúlyozzam, hogy semmi valóság-alapja nincs! –, akkor sem lenne semmi értelme annak, hogymost kiásom ezt a koporsót!

– Dehogynem, professzor úr – magyarázta a felügyel . –Amikor ma reggel elmondtam önnek, hogy összefüggést gyaní-tok a kislány és Reval asszony elt nése között, akkor nyilváneszébe jutott a kis baki, amit elkövetett, így aztán a cinkosaivalegyütt jóvá akarta tenni a hibáját. Ez aztán egyértelm en bizo-nyítja, hogy nem csalt meg a sejtésem. Így aztán, professzor úr,arra kell kérnem, hogy jöjjön velem az rsre.

– Van letartóztatási parancsa? – kérdezte csendesenMorgenstern.

– Nem szóltam egy szót sem letartóztatásról – vakogta a fe-lügyel . – Egyébként az ilyen egyértelm nek t esetben nemszükséges a letartóztatási parancs. Pontosan negyvennyolc órá-ra vizsgálati fogságba helyezhetem… aztán majd meglátjuk.Kérem, jöjjön!

Aurelius Morgenstern lesütötte a szemét, és megadóan bó-lintott. Halálosan fáradtnak látszott, amint a felügyel autójafelé lépdelt.

144

Miel tt még Anton is csatlakozott volna a távozókhoz, Lu-kas visszatartotta:

– Honnan tudták, hogy itt vagyunk a Régi dögtemet -ben?

– Kaptunk egy bejelentést – felelte a segédnyomozó. – Egy azt mondta, hogy itt valaki sírt ás.Lukas el tt egy szempillantás alatt minden megvilágosodott.

Ez nyilván ugyanaz a n volt, aki engem is csapdába csalt,gondolta nekikeseredve. Én marha, ráadásul a professzort is be-lerángattam! Aggodalommal nézett a professzor után. Remé-lem, azért nem merül ki túlságosan. Egész jó tempóban zuhog-tak a fejére mostanában a dolgok.

Aurelius Morgenstern már majdnem felért az útra a rend r-autóhoz, amikor megfordult és visszaszólt:

– Lukas!– Igen?– Kérlek, ne felejtsd el, hogy el akartál menni még a

hohenstadti temet be Lea Mano sírján meglocsolni a virágo-kat! – figyelmeztette nyomatékos pillantással, aztán beszálltBellheim szolgálati kocsijába, amely azon nyomban elporzottvele.

A fiú addig nézett a rend rautó után, míg el nem nyelte a sö-tétség. Aztán Attila Mordukhoz fordult.

– Te ismersz valami Lea Manót? Vagy tudod, hol a sírja?– Sem az egyik, sem a másik – dörmögte a gondnok.

aura és Venik indulásra készen álltak. A lány már a nye-regben ülve csodálkozva nézett az id s asszonyra, aki bú-

csúzáshoz a kunyhója ajtaja elé állt.– Malik király, Aranyország ura? – kérdezte Laura, kicsit

közelebb léptetve a lován. – Alarik édesapja?Eileena buzgón bólogatott.

L

145

– Talán tudod is, hogy övé a Villogócsarnok.– Nem, de… – Laura gyors pillantást váltott Venikkel. Úgy

látta, a fiú éppúgy meglep dött, mint maga. – Miért gondo-lod, hogy Alarik apja tud segíteni?

Az öregasszony gyors mozdulattal elhessentett két, a lábánálcsipeget galambot. Amikor ezek riadtan elröppentek, Eileenamesélni kezdett:

– Az Aranyországot észak fel l keretez Sárkányhegyek,amelyek elválasztják az országot a Calderani-fennsíktól, nemvéletlenül kapták a nevüket. Régen ezekben a hegyekben ta-nyáztak a sárkányok, és hatalmas mennyiség arany- és ezüst-kincset halmoztak fel a hegyek belsejében. Valószín leg békétköthettek Aranyország lakóival, legalábbis soha nem hallottsenki összeütközésr l a két ország között.

– És ma miért nincs így? – kérdezte Laura, figyelmesenhallgatva a történetet.

– Sok-sok évvel ezel tt az utolsó sárkány is elhagytaAranyországot, és Sárkányországban keresett menedéket. Vanolyan elképzelés, mely szerint olyan er s honvágya támadt,hogy a világ minden kincséért sem maradt volna tovább idegenföldön. Mások azt állítják, hogy Aranyország uralkodójaegyezséget kötött a sárkányokkal, olyan alkut, amelynek kö-vetkeztében a sárkányok elhagyták az országát, és neki hagytáka kincseket. Akármint történt is: a királyi család számára na-gyon el nyös volt ez az alku. A sárkányok elvonulása utánolyan mesebeli gazdagságra tettek szert, hogy még a palotájuktetejét is színezüsttel vonatták be. Az ország minden lakosanagy jómódban él azóta is, így aztán AranyországAventerrának azon kevés vidékei közé tartozik, amelybenhosszú-hosszú ideje béke van.

Laura összevont szemöldökkel nézett Eileenára.– De hogyan tudna Malik király továbbsegíteni? – kérdezte

makacsul.

146

– Éppen azért, mert az el dei békés egyetértésben éltek asárkánykirályokkal. Az uralkodócsalád bizonyára jól ismerte

ket, valószín leg sokkal jobban, mint Aventerra bármely máslakója. Nem hiszem, hogy a sárkányokról szóló tudás teljesenelhomályosult volna az id k során. Ráadásul a vár mindenkép-pen útba esik, hát tegyetek egy rövid látogatást Malik királynál.

– Ésszer en hangzik – mondta Laura, és a tülkösbivaly há-tán ül fiúhoz fordult. – Mit szólsz hozzá, Venik?

– Ésszer is! – felelte az. – Ha pedig akad ott valaki, aki tudvalamit a sárkányokról, azt mi kiszedjük bel le! Végül is má-gus lennék, vagy mi?

– Vagy mi – felelte Laura vigyorogva, aztán utoljára búcsútvett Eileenától, és elindította Szélvihart. A mén vágtába ugrott,Kraomir alig bírta követni.

Az öregasszony hosszan nézett utánuk, miel tt visszaballa-gott a kunyhóba. Nem vette észre, hogy a szürkelidérc el kú-szik a kútból, és üldözni kezdi Veniket és Laurát.

égi dögtemet -d ben tett éjszakai kirándulás miatt Lu-kas jócskán tizenegy óra utánig ágyban maradt. Aztán fel-

tápászkodott, nagy nehezen felöltözött, és ásítozva levonszoltamagát az els emeletre, a konyhába, ahol összekapart magánakvalami reggelit. A szakács és a kisegít k is szabadságra utaz-tak, így nem maradt más, mint az önkiszolgálás. Pisik néni, acincogó hangú titkárn megható aggodalommal gondoskodottMorgenstern professzorról, ám kerek perec megtagadta, hogy akét fiút, Philippet és Lukast is ellássa. Attila Morduk felajánlot-ta ugyan nekik, hogy étkezzenek vele az házikójában, de Lu-kas valahogy nem vonzódott Attila kedvelt gyíkjainak, kígyói-nak, pókjainak és leguánjainak társaságához.

Amikor Lukas vissza akarta tenni a tejesüveget a h szek-rénybe, pillantása véletlenül kikalandozott az ablakon – és az

R

147

üveg abban a pillanatban kiesett a kezéb l, s hangos csattanás-sal ezer darabra tört a fekete-fehér konyhakövön. Lukas észresem vette, hogy a fehér lé tócsába gy lt a lábánál. Az igazgatóiházból éppen akkor lépett ki vagy féltucatnyi ember: Bellheimfelügyel és más rend rök. A köpcös felügyel masírozott azélen, és szemlátomást meg volt elégedve: csak úgy ragyogottaz arca.

Az ördögbe!Valamit felfedeztek, ami terhel a professzorra nézve, ez

Lukas számára azonnal világos volt.A fiú kirohant az udvarra, reggelit, mindent feledve, ott par-

kolt a felügyel levelibékazöld szolgálati autója. A segéd pa-szulykaró alakja az autó ajtajának támaszkodott. A fiú odaro-hant Antonhoz.

– Mi az? – támadt rá. – Hogy jut eszébe a f nökének, hogyfeldúlja a professzor lakását?

– Higgadj le, fiam! – intette le Anton az el tte liheg fiút. –Van házkutatási parancsunk, ha arra vagy kíváncsi.

– A bíró azonnal kiállította, mihelyt elmagyaráztam neki azügy állását – egészítette ki a felügyel , aki id közben szinténodaért.

– Ki tudja, mekkora zöldségeket hordott össze neki – mo-rogta Lukas az orra alatt, és sötét pillantásokkal méregetteBellheimet.

– Csakis az igazat, a színtiszta igazat – vigyorgott Bellheim.– És éppen ezért nem is csodálkozom, hogy további terhel bi-zonyítékot találtunk ennél a te igen tiszteletreméltó professzo-rodnál.

Intett az egyik kísér jének, aki kivett az aktatáskájából egynejlonzacskóba csomagolt kötött sapkát.

Lukas azonnal felismerte: Mr. Cool sapkája volt, és Lauraezt viselte a nyári napfordulókor! Persze azonnal megértette,mit is jelent ez. Egészen elszédült.

148

– Na, most aztán csodálkozol, mi, fiacskám? – vidámkodottBellheim. – Morgenstern professzor ezt a sapkát a szobájábanrejtette el, egy szekrényfiókban.

– De hát… – kapkodott leveg ért Lukas – …ennek semmiértelme! Miért rizgetett volna egy terhel bizonyítékot?

– Erre nem tudok válaszolni, legalábbis most még nem. – Afelügyel vállat vont. – Egyet tudok csak biztosan: a professzo-rod nyaka körül egyre szorul a hurok. És nagyon nem csodál-koznék, ha hamarosan újabb terhel bizonyítékok is felbuk-kannának ellene.

– Eleinte azt hittem, hogy jó rend r – morogta Lukas sötétpillantással. – De lassan felfogom, hogy nagyot tévedtem. Kü-lönben már észrevette volna, hogy mindezek a bizonyítékokmanipuláltak, és csak rá akarják kenni az egészet a professzor-ra!

– Butaság! – vakkantotta a felügyel . – És a bíró is így fogjagondolni. Hamar kiadja azt a letartóztatási parancsot!

Lukas közel járt a kétségbeeséshez.– De hát ha egyszer ártatlan a professzor! Semmi köze nincs

Laura elt néséhez!– Mondod te! – Bellheim a fiú mellkasára szögezte mutató-

ujját. – De be is tudod bizonyítani?Lukas nyelt egyet. „Hogyan is bizonyítanám? – gondolta. –

Amíg Laura haza nem tér Aventerráról, addig senki nem tudsemmit bebizonyítani!”

tó csillogott a délutáni nap fényében.– Hát ez az, amire vágytam! – kiáltotta Laura Veniknek. –

Egy jó friss, h sít fürd !Jól haladtak. Laura nagy meglepetésére Kraomir lépést tu-

dott tartani Szélviharral, Venik pedig ügyes lovasnak bizo-nyult. A ló és a bivaly fáradhatatlanul szelték át a dombvidéket,

A

149

amely látszólag végtelenül nyúlt el délnyugati irányban. Lauránmár csak egy póló és a farmernadrágja volt, a b rzekét levette,Venikkel együtt hamarosan valósággal úszott a verejtékben.Egész délel tt lovagoltak megállás, pihen nélkül. Csak akkorvette észre Laura, mennyire szükségük van egy kis pihenésre,amikor a tavacska felt nt el ttük. Ezért Veniket maga mögötthagyva a partra vágtatott, leugrott a nyeregb l, és cip t-nadrágot lerángatva, bevetette magát a vízbe. Id közben elpá-rolgott a víziszonya, amelyt l nemrég még minden zuhanyo-záskor is szenvedett.

A víz valóban kellemesen h s volt, és különösen ismer sneknt az illata. Napsütésre, jó érzésekre, vidám gyerekkacagásra

emlékeztette.Nyarakra és gondtalan nyaralásokra.Hirtelen eszébe jutottak azok a vidám vakációk, amelyeket

apjával, anyjával és Lukasszal töltött. Milyen boldogok is vol-tunk akkor! – emlékezett vissza fájdalommal, de aztán elhes-sentette a gondolatot, és beljebb merészkedett.

A tó vize olyan tiszta volt, hogy Laura egészen a fenekéiglelátott. Kicsit habozott, aztán nagy leveg t vett és lemerült. Alejt s, homokos tófenéken olyan növényeket látott, amilyene-ket még sehol. Mintha romantikus verseskötetek illusztrációilettek volna azokból a könyvecskékb l, amelyeket általános is-kolás korukban kézr l kézre adtak a jó barátn k. Csodás for-májú kagylók hevertek közöttük. Vöröses derengés vette körül

ket, és szinte teljesen szabályos szív alakjuk volt. Amikor pe-dig a kagylók héja alatt lüktetés indult meg, Laura nyelt egynagyot ijedtében.

Prüszkölve bukkant fel. Amikor végre megint leveg höz ju-tott, körülnézett, hogy ott vannak-e útitársai, de ekkor észrevettegy fiatal n t, aki a sekély vízben egy kicsit arrébb állt. Egy-szer fehér ruha volt rajta, és hátat fordított neki. Amikor pedigmegfordult, Laura láthatta, hogy karján egy csecsem t tart.

150

Laurának elállt a lélegzete. Az anyja volt az! A gyermek pedigahhoz hasonlított, akit a Sors-hegységben lév tó vizében lá-tott!

Anna Leander rámosolygott, és hívogatón intett, egyre mé-lyebbre gyalogolt a vízbe. Gyere, Laura, mintha ezt akarta vol-na mondani, gyere, kövess!

Laura lába magától indult meg. Láthatatlan er l vezérelvekövette a n t és a kisbabát, akik egyre mélyebbre merültek,majd hirtelen alábuktak.

Laura ide is követte ket. Lemerült, és megpillantotta An-nát, aki egyenletes, nyugodt mozdulatokkal a fenék felé igye-kezett. A kisbaba az oldalán úszott. Gyakorlott úszómozdula-tokkal tempóztak. Egyre közeledtek a fenékhez, amelyr lmintha valami titokzatos szívóer indult volna ki.

Laura nem tehetett mást: muszáj volt velük tartania. Ekkorer s szorítást érzett hátul a nyakán: er szakkal kitépték a víz-

l.

151

12. fejezet

Az Emlékezet Tava

ukas felhívta a Hohenstadti Temetkezési Vállalatot, denem járt eredménnyel.– Sajnálom – felelte a kedves hangú alkalmazott –, ná-

lunk biztosan nincs semmiféle Lea Mano eltemetve.– Biztos ebben?– Hát persze. Adataink több mint száz évre visszamen leg

megvannak, azóta biztosan nincs ilyen nev asszony eltemetvenálunk. A korábbi sírjaink pedig már nincsenek meg.

Lukas megköszönte, és letette a telefont. Állát a tenyerébetámasztotta és bambult. „Milyen furcsa – gondolta. – Biztos,hogy nem ok nélkül mondta a professzor azt, amit mondott.

t! Valami nagyon fontos dolog lehetett, amit mondani akart,és amit szorult helyzete ellenére is elmondott. Csak éppen az akérdés, hogyan rejtette bele a voltaképpeni üzenetet.”

Nem is volt kérdés most már, hogy rejtjelezett üzenetr l vanszó, hiszen a professzornak nagyon fontos lehetett, hogy a fe-lügyel ne tudja meg, mir l beszél.

Másrészr l a professzor biztos akart lenni abban, hogy Lu-kas valóban meg is fejti az üzenetet. De mintha csak meg lettvolna babonázva: szuperagy ide vagy oda – ebbe a rejtvénybebeletörött a bicskája.

– Lea Mano, Lea Mano – mormolta szüntelen, és le is firkál-ta a nevet egy papírra. – Lea Mano. Lehet, hogy nem is egy n -

l van szó? Hanem valami egészen másikról?Kétségbeesett. Annyira megrémült attól, hogy ezt a fontos

üzenetet nem tudja megfejteni, és hogy a professzor emiatt

L

152

esetleg még szorultabb helyzetbe kerül, mint amilyenben máramúgy is van, hogy ez szinte a meg rülésig kínozta.

ngedj el, az irgalmát! – átkozódott Laura. De a férfi,aki id közben kivontatta a sekély vízbe, vaskézzel

tartotta, hiába kapálózott, rugdalózott. – Azonnal engedj el! Azanyámhoz kell mennem!

– Hidd el, nincs itt az anyád! – mondta szelíd hangon a férfi.– Hidd el, hogy nincs! – tette hozzá még nyomatékosabban.

– De igen! – Laura a vízre mutatott. – Ott van a vízben!– Tényleg? – A férfi nagy, zöld szeme komolyan tekintett

rá. – Láttál már olyasmit, hogy ilyen hosszú ideig a víz alatttudjon maradni valaki?

– Ööö… – Laura meglep dött, és oldalra sandított, oda, aholaz anyja lemerült. Sem Annának, sem a kisbabának nyoma semvolt.

– De… de… – dadogta, és azt észlelte, hogy akarata ellenéreis könnyek gy lnek a szemébe – itt kell lennie! Láttam!

És megint ki akarta tépni magát, hogy a tóba vet djön.– Nyugodj már meg! – Az idegen lefogta, és közben folya-

matosan beszélt hozzá. – Könyörgök! Mindent megmagyará-zok!

Laurát hirtelen észhez térítette a kér hangsúly.– Na, arra kíváncsi vagyok – morogta, mialatt a sötét hajú

fiatal férfi után gázolt kifelé a vízb l.Egy mélyen lelógó ágú botorkaf z alatt egy harmadik négy-

lábú legelészett: a szürkénél egy kicsit finomabb felépítésvolt, s homlokán két vékony, orsó alakú szarvat viselt, amelyekúgy csillogtak a fényben, mintha elefántcsontból lennének.

Az éppen odaérkez Venik meglepetten csusszant letülkösbivalya hátáról.

– Ki ez az ember? – kérdezte, bizalmatlanul fürkészve a víz-

– E

153

l csepeg férfit. – Övé a kétszarvú?– Igen, Meluzina az enyém. Bocsássátok meg, hogy eddig

nem mutatkoztam be: a nevem Riaanu, és a Kígyó-folyó felsfolyásánál lakom. A folyó ebbe a tóba torkollik.

Nem ügyelve arra, hogy szarvasb r nadrágjából és lenvá-szon zubbonyából csepeg a víz, letelepedett a f be, és intettnekik, hogy kövessék a példáját. Venik és Laura is bemutatko-zott neki.

– Az Emlékezés Tava veszedelmes hely – magyarázta azidegen. – Olyan csalogató er t gyakorol az emberre, hogy szin-te senki nem állja meg, hogy bele ne vesse magát.

– Marhaság! – ellenkezett bosszúsan Laura. – Ebben a h -ségben nincs ember, aki bele ne akarna ugrani, ahogy meglátja.

Riaanu meg rizte a higgadtságát.– Persze, csak éppen a tó környékén mindig h ség van –

magyarázta. – Ez is a varázslat része, a tó által teremtett illúzi-óé.

– Az illúzióé? – visszhangozta a szót Laura. – Miféle illúzi-óról beszélsz?

– Aki enged a tó csábításának, és megfürdik benne, azt le-igázzák az emlékek. És minél több id t tölt el a vízben, annálvalóságosabbaknak t nnek, míg végül testet is öltenek.

– De hát… mi abban a rossz? Végül is nem rossz dolog fel-idézni életünk legszebb perceit!

– Hát persze hogy nem. – A férfi mosolygott. – Csak akkorválik veszélyessé, ha annyira belebonyolódunk az emlékeink-be, hogy elhatalmasodik rajtunk az utánuk való vágy, és ez a tóesetében halálos lehet.

Riaanu szeme ragyogott, mint a smaragd.– Értitek, mir l beszélek?– Aha – vetette oda a fiú. – Egy mágusnak ez nem jelent

problémát.Laura azonban elgondolkodott.

154

– Vagyis azt akarod mondani, hogy az anyám és az a kisba-ba…

– …csak illúzió volt, semmi egyéb, bizony, Laura. Olyanképek voltak ezek, amelyeket a képzeleted hozott létre, miutánmegérintett a víz.

– De Anna valóban ott állt!A fiatal férfi részvéttel tette kezét Laura karjára.– Tudom. Éppen ez a rossz benne.– És mit jelentsen az a csecsem ? És miért láttam ugyanezt

a képet nemrég?Riaanu tanácstalanul vonta fel szemöldökét.– Nem tudom, Laura. De ez lehet a magyarázata annak, mi-

ért is volt annyira er s az illúzió. Ez az emlék nyilvánvalóanmár régóta és nagyon intenzíven foglalkoztat, ezért is hatott rádolyan er sen a tó varázsa. Biztos vagyok benne, hogy a jöv -ben sokszor kell még megküzdened ilyen csalóka álomképek-kel. Ügyelj jól, és ne higgy annak, amit a látszat eléd varázsol!

– Az ilyesmit könnyebb tanácsolni, mint megtenni – koty-tyantott közbe kérdezetlenül Venik. – Ez egyáltalán nem olyanegyszer ! Apám például olyan tökéletesen át tudott változnibárkivé, hogy senki sem vette észre – de sajnos, nekem márnem tudta átadni a tudományát.

lbin Ellerking lakásában a ver fényes dél ellenére félho-mály uralkodott. Schwartz doktor tekintélyt parancsolón

plántálta magát a kertész elé, és szigorúan kérdezte:– Mindent megjegyeztél?A mélyzöld szem , gumóorrú férfi kelletlenül elhúzta a szá-

ját.– Hát persze – csipogta vékonyka hangján, amely egyáltalán

nem illett robusztus termetéhez. – Hiszen tudjátok, hogy telje-sen megbízhattok bennem.

A

155

– Jaj, csak nem? – Rebekka Taxus el lépett a fal árnyéká-ból, és mérget lövellt a tekintete. – Nem pancsoltál el már né-hány sszép kissz tervünket? Vagy rosszul emlékeznék?

– Valójában – az éjialba hegyes fülei megrándultak – nemrontottam el többet, mint ti. De persze ha b nbakot kerestek,akkor nincs mit mondanom.

– Ahogy sszeretnéd – a n úgy sziszegett, mint egy támadókobra. – Kíváncsi vagyok, mit fog sszólni a Nagymesszternahhoz, hogy megtagadod az engedelmesszéget!

– Persze! Árulkodj csak, ha úgy tetszik! – Ellerking dühösenösszehúzta a szemét. – De akkor arról is tudomást szerez az úr-

, hogy a távollétében hogyan nyilatkozol róla! Akkor pedignem szeretnék a b rödben lenni, Rebekka, igazán nem.

Még miel tt Pinky felelni tudott volna, Schwartz doktorközbeszólt:

– Fejezzétek be! – kiáltotta. – Ugyan hagyjátok már ezt agyerekes huzakodást! Semmi okotok az idegességre. Minden aterv szerint halad.

– Hát persze! – A kertész még nem engedett fel. – De csakazért, mert nekem támadt az a nagyszer ötletem, hogy nyárkö-zép éjszakáján végigmenjek azon az ösvényen, amelyen Lauraelhagyta az intézetet. Különben soha nem jöttünk volna rá,hogy otthagyta a sapkát és a napszemüveget, ahol Dietrichgazdától átvette a lovát.

– Valamire legalább te issz jó vagy! – csúfolódott Rebekka,de a doktor szigorú pillantására elhallgatott.

– Nagyszer volt az ötlet – dicsérte meg a férfi Ellerkinget –,és a kivitelezés is els osztályú. A Nagymestern és magaBorboron is büszke lesz rád. Ezért aztán bízvást remélhetjük,hogy távollétemben is mesterfokon végzed majd el a feladatai-dat.

– Hát persze! – A csipogó hang máris mintha békésebbencsengett volna. – Morgensternt eljuttattuk oda, ahová való –

156

most már csak Lukast kell eltüntetni.– Azt akarom mondani… – kezdett volna Pinky egy újabb

mondókába, de Schwartz doktor olyan dühös pillantást vetettrá, hogy inkább sértetten visszavonult.

A tanár a kertészhez fordult.– Mindent úgy kell tenned, ahogy megbeszéltük. Tartsd

szemmel a fiút, és rendszeresen adj hírt róla a f nöknek. Rend-ben?

– Nem vagyok hülye – morogta az éjialba.– És ha valami rendkívüli adódik, azonnal felhívod, igen?– Persze!Quintus Schwartz közelebb lépett.– Biztos vagy benne, hogy Lukas nem vette még észre, ho-

gyan m ködik az öreg kéménye?– Hogyhogy? – Ravaszkás mosoly terült az éjialba képére. –

Fogalma sincs róla, hogy a füstjárat egyenesen a szobája mel-lett megy el, és hogy fent minden szót érteni, amit odalent be-szélnek.

– Jó. Kiváló! – a Sötét férfi szeme vörösen felizzott. – Le-gyen gondod rá, hogy továbbra is így legyen. És ami az istálló-beli jelenetet illeti – mindent el készítettél?

– Persze, persze – morogta Ellerking. – Mindent tízszer kellelmondanom? Csak a megfelel alkalomra várunk és lecsa-punk! Nyugodtan elmehettek, és intézhetitek a magatok dolgát!

– Boldogan! – Quintus arcára el re rátelepedett a káröröm. –Sok-sok szül fog hamarosan ráébredni a sajtó segítségével ar-ra, hogy Ravenstein régi jó intézete sajnos, már nem alkalmasarra, hogy drága gyermekeiket sértetlenül meg rizze! Így aztánszámunkra is adódik a rég várt lehet ség… – és szeme megintfelizzott – hogy teljes nyugalomban végre kiképezhessük a sa-ját utánpótlásunkat!

És olyan félelmetes hahotázásban tört ki, hogy még AlbinEllerking hátán is végigszaladt a hideg.

157

lienor éppen átvágott a nagy udvaron, amikor csikorgásütötte meg a fülét: a nagy kapuszárnyakat nyitották, és

már be is ügetett egy csapat apró sztyeppi póni a déli bejáraton.A fekete b rbe öltözött lovasok láttán Alienor a falhoz tapadt.A sárga szem férfiak vad arcát fekete sz rcsimbókok fedték,vadul burjánzó fejsz rzetükb l hegyes fülek meredtek fölfelé:a farkasfej ek!

Alienor reszketett.Eddig még sosem látta színr l színre a rabszolgavadászokat.

Most kéttucatnyi, egymáshoz kötözött fiút tereltek be az udvar-ra, mint egy birkanyájat. A vezér b rkorbáccsal igazította ketrendezett sorokba, és mire ezzel végzett, Borboron már meg isjelent. Elégedetten nevetett.

– Jól csináltátok, te is, az embereid is, Kroloff. Kicsik, deer teljesek, és jól végre fogják majd hajtani a nekik szánt fel-adatot.

– Semminek nem örülök annyira, mint hogy elégedett vagy,nagyúr – válaszolt a f nök csaholó hangon. – De most nem volttúl egyszer dolgunk. Karuun fennsíkját alig lakják már. Átkellett fésülnünk a falvakat, mire nagy nehezen összeszedtükezeket a fiúkat.

A Sötét Fejedelem vidáman elhúzta a száját.– Ha így folytatjátok, hamarosan nem is lesz értelme oda-

menni. De hát a karuuniak nem is érdemelnek jobb sorsot. Jóldolgoznak ugyan, de makacsok, akár az öszvér, és még mindigminden erejükkel Elysiont és a kreatúráit támogatják.

– Igazad van, nagyuram – csaholta Kroloff. – Megmutattukezeknek a nyomorult falulakóknak, ki az úr Aventerrán. – Ahordájához fordult. – Igazat mondok, emberek?

A válasz egy iszonyatos röhögés volt.A Sötét Fejedelem várt, amíg el nem csendesedik az ugató

röhögés:– A feln tteket…

A

158

– A feln tteket szokás szerint a gy jt táborban helyeztük el– vakkantotta közbe a vezér, még miel tt a kérdés elhangzottvolna. Aztán hirtelen aggodalom torzította el farkasképét. –Rosszul tettük? ket is ide kellett volna hoznunk?

– Jól van így, Kroloff. – A fejedelem megveregette a farkas-ember vállát. – De miel tt megkapnátok a jutalmatokat, mégszeretnék valamit kérni t letek.

A farkasvezér persze pontosan tudta, hogy nem kérésr l vanitt szó. Szögletesen meghajolt, és kérd tekintettel nézettBorboronra.

– Mondd ki, uram!A Sötét Fejedelem méltóságos fejmozdulattal mutatott a

megfélemlített rabszolgacsapatra.– Vigyétek el ezeket a kölyköket oda, ahová rendeltem ket!

Gárdám már úton van oda. Ne kelljen nekik sokáig nélkülözni-ük az er s segít kezeket.

– Ahogy óhajtod, uram. – Kroloff ismét meghajolt, bár arcá-ra volt írva, hogy nincs elragadtatva az újabb ötlett l.

A Sötét Fejedelem el tt nem maradt rejtve szolgája kedvet-lensége.

– Úgyis útba esik nektek hazafelé. És persze a fáradságoto-kat nem kérem ingyen.

A farkaspofa, amelynek az el bb még szikrázott a szeme azelfojtott haragtól, most megnyugodott. A falka is elégedettmorranásokat hallatott.

– Köszönet nektek! – mondta Borboron. – Még egy fiú csat-lakozik majd hozzátok. De el bb er sítsétek meg magatokat azútra. A fhurhur – és a skarlátvörös kapucnis köpenyes ember-kére mutatott – pontosan el fogja magyarázni a teend töket.Egy órátok van a pihenésre, aztán látni szeretném, amint kilo-vagoltok ezen a kapun!

– Parancsodra, nagyúr! – válaszolta Kroloff, aztán embereita vár bejáratához vezette. Alienornak felt nt, hogy mozgásuk

159

mennyire hasonlít a farkasok oldalazó ügetésére.A mágus a Sötét Fejedelemhez fordult.– Nem értelek, uram – háborgott a sárga arcú, károgó hangú

emberke. – Miért ígértél jutalmat ezeknek a kutyáknak? Hiszena szolgáid, és kutya kötelességük az engedelmeskedés!

– Hát persze! – Borboron ajkán alattomos mosoly játszott. –De az, hogy pár ezüstöt megcsillogtattam el ttük, nagyobb si-etségre és pontosabb, figyelmesebb terelésre fogja serkenteni

ket. Tudod, minél több segít kéz kerül a Fényl Völgybe,annál korábban célba jutunk.

– Ez igaz, uram.– Ami pedig a farkasfej eket illeti, Aslan tudja, mi a teend -

je velük, miféle „jutalmat” kell fizetnie nekik.A fhurhur csúfondáros vigyorral hajolt meg.– Bocsásd meg, uram, az ostoba kérdést.– Semmi baj – mondta Borboron, és el re örült gonosz terve

sikerének. Arcán pokoli vigyor jelent meg, szeme vörösen fel-izzott. – Nincs már messze az a nap, amikor tervünk meghozzagyümölcsét, és még miel tt a sárkánykirályok rájönnének, miis folyik körülöttük, már rég vége lesz az egésznek. Akkor az-tán üt a diadal órája!

ukas keresztbe tett karján nyugtatta a fejét, hanyatt feküdta kollégiumi szobában, és a mennyezetet bámulta. Agya

dolgozott és dolgozott, de eredmény nélkül. A Lea Mano-rejtélyt még mindig nem sikerült megoldania. Akármit értett israjta a professzor, nem tudta megfejteni. Valami más módonkell segítenie Aurelius Morgensternen.

Nemrég olvasott egy FBI-profilkészít l egy könyvet, ésezen felbuzdulva megpróbált belehelyezkedni Bellheim gon-dolkodásába. Mi is van ennek a fickónak a kezében? El szöris kétségtelen, hogy Laura elt nt. De sem én magam, sem Ka-

L

160

ja, sem Magda nem vagyunk még büntethet k a korunk miatt,így nekünk nincs is mit l tartanunk. Az pedig nem tilos, hogyrábeszéljünk egy iskolatársat arra, hogy vegye fel a n vérünkruháit. Szintén nem tiltottak az éjszakai séták sem. Vagyis semnekem nem történhet bajom, sem a két lánynak.

Másképp áll azonban Morgenstern professzor szénája. Na-gyon rossz fényt vet rá, hogy egyáltalán nem reagált Laura el-

nésekor. Ráadásul a felügyel amúgy is régóta gyanúsnaktartja Morgenstern professzort – még Dominikus atya meggyil-kolását is rá akarta bizonyítani! Így nem csodálkozhatunk,hogy Laura elt nésekor is lett az els számú gyanúsított. Ésaz a következtetése, hogy Lukas Magda Schneider beöltözteté-sével csak azt a látszatot akarta kelteni, hogy Laura még ittvan, szintén nem volt hibás.

Persze csak azért rendezte azt a nagy színjátékot nyárkö-zép éjszakáján, hogy a Sötétek észre ne vegyék, hogy Lauraéppen a sárkányvölgyi nagy csarnokban keresi a kard hiányzódarabját. Végül is remekül sikerült az elterel hadm velet, deutólag csak baj lett bel le.

Egyvalami egészen biztos: Bellheim nem fog ölbe tett kéz-zel várni.

Lukas el tt szabályosan megjelent a kis odú, ahol a medve-szer felügyel kitartóan tanulmányozta az ügy iratait. Sötétvolt a kis irodában, a falakat megbarnította a cigarettafüst. Azasztal írólapja sötétzöld posztóval volt bevonva, ugyanolyanszín vel, mint a kis lámpa, amely fényét az aktakötegre vetette.Bellheim cigarettázva ült mellette. Felcsörömpölt mellette a ré-gimódi telefonja. A rend r fel sem tekintett az iratokból, úgynyúlt a kagylóért.

– Igen? – morogta bele, aztán feszülten figyelt. Hirtelenmintha áramot vezettek volna belé, összerándult, a háta ki-egyenesedett. – Kérem, megismételné? – mondta a ragadozóállatok feszült kifejezésével szemében. – Vagyis a kérdéses éj-

161

szakán… s teljesen biztos benne, nem téved?… Remek, na-gyon kiváló! Akkor hadd kérjem meg, hogy jöjjön be az rsre,és mondja a vallomását jegyz könyvbe. Nagyon köszönöm.

Elégedetten dörzsölgette a kezét.– Na, jól van! Tudtam, hogy valamit elhallgat el lem…Amikor Bellheim visszaült az iratokhoz, kopogtak ajtaján,

de a felügyel nem is reagált. Karjára fektette fejét, és úgy szo-pogatta a cigarettáját, mint csecsem a cumit, belemélyedt azaktákba, és az er sebb kopogtatásra sem válaszolt…

Lukas ekkor vette csak észre, hogy hiszen az ajtaján ko-pognak. Zavartan megrázta a fejét. A Bellheim irodájában le-játszódott jelenet olyan élesnek, olyan életszer nek t nt, mint-ha maga is ott lett volna. Persze nagyon er sen foglalkoztatta akérdés, így nem csoda, hogy szinte testileg is bele tudott he-lyezkedni abba a helyzetbe. Minden jó profilkészít ezt teszi!

De akkor el nap vajon miért volt az a látomása Bellheimkocsijáról? Vagy miért hallotta azt a beszélgetést Pinky és Dr.Schwartz között? És az éjszaka miért hitte, hogy a Vörös Haláltlátja ásni a Régi dögtemet n?

Érdekes, igen-igen érdekes ez az egész!Az ajtaján már olyan hangosan kopogtak, hogy kizökkent a

gondolataiból. Felkelt, feltette a szemüvegét, és kiszólt:– Tessék!Még be sem fejezte, amikor Mr. Cool már be is rontott a

szobába.– Gyorsan, Lukas – kiáltotta, és a szeme olyan nagyra nyílt,

mint egy csészealj –, kapcsold be gyorsan a tévét, nem fogszhinni a szemednek!

iaanu Aranyországot úgy ismerte, akár a tenyerét, így ve-zetésével Venik és Laura estefelé elérte Villogócsarnokot.

Egy magaslaton trónolt a termékeny vidék közepén, messzir lR

162

látható volt egymásból kinöv épületeivel, hegyes tornyaival,játékos bástyáival, erkélyeivel és tet ablakaival. Laura úgyérezte, mesebeli várkastélyt lát.

Egy elágazásnál Riaanu megállította kétszarvúját, és a porosországútra mutatott, amely ott kígyózott az üde zöld mez k ésszántóföldek között egészen a várkapuig. Nem volt messzebbegy mérföldnél.

– Menjetek mindig ezen az úton – mondta –, akkor nem té-veszthetitek el a célt.

Laura összeráncolta a homlokát.– Már itt is hagysz bennünket?– Igen. – A fiatalember nyugtalanul pislogott a napra, amely

egyre mélyebbre süllyedt. – Sietnem kell tovább.– Akkor majd átadjuk Malik királynak az üdvözletedet – ja-

vasolta Venik.– Inkább ne! – riadt meg a fiatal férfi. – A helyetekben én

egy szóval sem említeném, hogy megismerkedtetek velem. Ha-csak nem akartok lemondani Malik vendéglátásáról.

A lány és az ifjú mágus alig tudott elbúcsúzni, mert Riaanuhirtelen megfordította és megugratta kétszarvúját, s elnyargaltdél felé. Amikor Laura pár pillanattal kés bb utána nézett, márnyoma sem látszott.

163

13. fejezet

Egy dicstelen tévészereplés

ayelle Leander-Rüchlin – mint mindig, most is frissenfrizírozva – egyenesen a kamerába nézett. Laura arc-képét vetítették mögé. Nevel anyja arca olyan sápadt

és elgyötört volt, mint a legfájdalmasabb Sz z Máriáé.Valószín leg ez is a mutatvány része, gondolta magában

Lukas a képerny re meredve, amelyen a WWM-TV hírei men-tek. A rövidítés, tudta, WorldWideMedia Televíziót jelentett,de inkább csak WorldWideManipulációs Televíziónak nevez-te. Az adó ugyanis Maximilian Longolius tulajdonában volt, ésnyilvánvaló, hogy maga Mister L. volt az, aki rávette Sayelle-terre a nagyszer , szívfacsaró fellépésre a többmilliós néz kö-zönség el tt.

Ki más lett volna?És a nevel anya jól csinálta. Átkozottul jól, nem lehetett ta-

gadni. Szenved arckifejezésével és a részvétet kiváltó könnyesszemével – amir l biztosan valami sminkes gondoskodott! –maga volt a testet öltött anyai szenvedés.

– Mindenki, aki csak ismer, tudja, mennyire szívemen vise-lem a gyermekeim sorsát – lehelte a mikrofonba vékony han-gon. Mintha azonnal kicsordulna a könnye. – Különösen Lauralányomét… – Laura fényképét rövid id re egész képerny srebevillantották. – Hiszen az anya-lány viszony, tudjuk, egészenkülönleges kapcsolat, amint ezt a tévénéz anyák bizonyárameger sítik. Ezért aztán szívb l kérek mindenkit, aki csak néziezt az adást, hogy segítsenek megtalálni az én Laurámat! Éskérem, segítsenek, hogy a fiam, Lukas…

S

164

Lukast teljesen elképesztette ez az el adás. Különösen ami-kor az fényképe is megjelent a képerny n.

– …hogy ez a kétségbeesett fiú hamarosan megölelhessevérkéjét. Különben… – és Sayelle elsírta magát, két sovány

könnycsepp gördült le az arcán – …különben egy hajítófát semér az életünk.

Kis szünetet tartott, és megköszörülte a torkát, mintha összekellene szednie magát.

– Aki látta Laurát, vagy felvilágosítást tud adni jelenlegihollétér l, kérem, forduljon a WWM-TV-hez vagy ahohenstadti rend rséghez. A megfelel telefonszámok azonnalmegjelennek a képerny n. Nézzék meg, kérem, még egyszer alányom arcképét! Ám kérem, gondoljanak arra is, hogy elt né-se idején Laura egészen más ruhát viselt, pontosabban: fiúru-hát.

– Úgy látszik, Bellheimnek fontosabb dolga sem volt, minthogy a vallomásodat az orra alá dugja – morogta Lukas Mr.Cool fülébe, aztán visszafordult a képerny höz.

– A dzsekin Jack Wolfskin márkajelzése látható – jelentetteki éppen Sayelle –, a kötött sapka pedig csíkos. Lehetséges,hogy Laurán napszemüveg is volt, a haját pedig összekötötte.

A nevel anya most megkockáztatott egy mosolyt.– Köszönöm önöknek, kedves néz k, és a WWM-TV-nek a

lehet séget, hogy önökhöz fordulhattam. És természetesen nemmarad el a jutalom: mindenki, aki hozzájárul ahhoz, hogy meg-találjuk a leányunkat, százezer eurót kap! Megismétlem: száz-ezer eurót!

Philipp, aki a Lukas melletti fotelben hevert, elismer enfüttyentett.

– Cool! A nevel anyátok pasijának, azt hiszem, nincs hiá-nya zsetonból!

– Hajaj! – legyintett Lukas megvet en. – Százezer annyi ne-kik, mint neked a zsebpénzed!

165

– Komolyan?– Naná! – Lukas a távirányítóért nyúlt, kikapcsolta a tévét,

aztán csak sötéten bámult maga elé.Mr. Cool felállt.– Hát, én nem tudom – kezdte lassan –, de rám igazán nem

tett rossz hatást ez a ti nevel anyátok… határozottan úgy lát-tam, mintha tényleg aggódna Lauráért.

– Valóban? – Lukas gúnyosan felnevetett. – Ezért rohantazonnal hozzám, és faggatott ki, hogy vagyok, ugye? Meg per-sze arról se gy zött érdekl dni, mikor láttam utoljára Laurát, ésmilyen körülmények között.

Philipp feltolta a homlokáról a sapkát, és megvakarta a fejét.– Akkor az egész csak show-m sor volt?– Naná! – Lukas felállt, és belerúgott a fotelbe, mintha az

tehetne az ocsmány szereplésr l. – Színtiszta szappanoperátláttál.

És szegény fotelnak megint ki kellett állnia a dührohamot:már megszokhatta, hogy a villámhárító.

– Legalábbis nagyon er sen erre gyanakszom – folytattaLukas. – Mindenesetre az, hogy Sayelle egyenesen a rend r-ségre masírozott, anélkül hogy engem megkeresett volna, arrautal, hogy Schwartz doktor meg a Taxus már mindent elmesél-tek neki. Ráadásul már rég gyanítom, hogy egy gyékényen árula Sötétekkel. És ha igaz a sejtésem, akkor pontosan tudja, hogyLaura a következ három hónapban nem tér vissza.

– Sajnálom, Lukas, de most már tényleg egy kukkot sem ér-tek. – Mr. Cool úgy nézett Lukasra, mint valami marslakóra. –Kik a csudák azok a Sötétek? És mibe avatták be a nevel anyá-tokat? És honnan tudod, hogy Lau…

– Philipp, kérlek, tegyél meg nekem egy nagy szívességet! –Lukas valósággal odacövekelte magát a nála sokkal nagyobbfiú elé, és komoly képpel nézett rá. – Most nem tudom ezt el-magyarázni… de kérlek, hidd el nekem, amit mondok, oké?

166

Mr. Cool egy pillanatig figyelmesen fürkészte, aztán bólin-tott.

– Oké. Mondjuk egyszer en, hogy igazad van mindenben.Akkor viszont semmi értelme nem lenne ennek a Sayelle-féletévés szereplésnek.

– Épp ellenkez leg! – Lukas átkukucskált a szemüvege fö-lött. – Éppen hogy egy csapással több legyet is ütnek vele.

Bal keze ujjain számlálta el a „legyeket”:– El ször is, hangsúlyozzák az elt ntté nyilvánítási kérel-

müket. Aztán – másodszor – ezzel megnövelik a rend rségrenehezed nyomást, amelyt l a felizgatott közvélemény lehet -leg gyors intézkedést vár. Ugyanezzel – harmadjára – automa-tikusan megnövelik a Morgenstern professzorra gyakoroltnyomást is, hiszen Sayelle-nek biztosan felt nt, hogy Bellheimnem rajong érte. Negyedszerre pedig többen is boldogok len-nének, ha az igazgatónkat sikerülne egyszer s mindenkorra el-kaszálni.

Mr. Cool elcsodálkozott.– Mit nyernének vele?– Hát ez nyilvánvaló! – felelte Lukas. – Ha a Sötéteknek si-

kerül maguk közül valakit Ravenstein igazgatói székébe ültet-ni, akkor az teljesen ellehetetleníti az itteni rz k életét – delegalábbis pokollá teszi minden egyes napjukat!

– Aha – dörmögte Philipp, bár az arcán látszott, hogy azértnem nagyon tudta követni a témát.

– Bármekkora összegbe mernék fogadni – mondta Lukas –,hogy már Mister L. holnapi szennylapjai, ugyanezt a témát fog-ják rágni, és mindent elkövetnek Morgenstern bemocskolására.Ráadásul, ötödszörre, az is belejátszhat, hogy egy rakás rültetmegihlet a mai adás, és mindenfélét összehazudoznak a pro-fesszorról, és még gyanúsabbá teszik. Így aztán, láthattad, ötpompás okuk is volt az imént látott kutyakomédiára.

Mr. Cool megint elismer en füttyentett.

167

– Ez aztán igen! Lukas, Sherlock Holmes csak az inasod le-het!

Lukas csak egy megvet pillantással válaszolt, mintha aztmondaná: egy ilyen szuperagynak, mint én, ez még egyáltalánnem dicséret!

Philippen nem látszott, hogy észrevette volna a rendreutasí-tást, mindenesetre megszólalt:

– Tudod, azért van az elméletednek egy buktatója.Lukas homlokán megjelent az a bizonyos jól ismert ránc.– És mi volna az?– Az egész érvelésed azon alapul, hogy a nevel anyád tudja,

hogy Laura nem fog visszajönni mostanában. Most már csak aza kérdés: biztos vagy ebben?

Lukas egy pillanatig várt a válasszal.– Nem – felelte aztán. – Nem vagyok benne száz százalékig

biztos. – Mr. Cool vállára tette a kezét. – Viszont az a szándé-kom, hogy a lehet leghamarabb kiderítem – és ha van hozzákedved, segítségemre lehetsz ebben.

alik király el ször h vösen fogadta Laurát és Veniket.Ám amikor a kis mágus kikottyantotta, hogy Laura az

Embercsillagról érkezett, ez egy csapásra megváltozott. Ett lkezdve az uralkodó barátságosabban viselkedett, s t még a ki-rályi családi lakomára is meghívta a vendégeket. Laura nagyonörült ennek, de egy kicsit szorongott is miatta. Elmesélje-e azuralkodónak, mi történt a fiával, Alarikkal? Hosszas töprengésután úgy döntött, nem mondja el. Végül is még azt sem tudta,hogy a rettenetes sárkány megölte-e az apródot. Persze ez többmint valószín , de ameddig bizonyosság nincs, addig mindenkis reménysugárba bele lehet kapaszkodni. Nem kell Malik ki-rályt és családját gyászba dönteni – legalábbis Laura így gon-dolta.

M

168

Megkönnyebbülésére a vacsora kellemes, vidám hangulat-ban telt. A pompás egyenruhában parádézó inasok olyan vacso-rát tálaltak fel, hogy Venik nem gy zött eleget falni bel le. Akirályi ház a legjobb oldaláról mutatkozott be. Auli királynészép és okos asszony volt, akit, úgy látszott, nagyon érdekelneka földi dolgok. Maira királylány és Merinik királyfi, Alarik ésAlienor kis testvérei, akik ugyanolyan világossz kék voltak,mint id sebb testvéreik, valósággal elhalmozták Laurát kérdé-seikkel, úgyhogy alkalma sem volt a saját kérését el adni. Rá-adásul a lány olyan jól érezte magát a királyi família körében,hogy úgy határozott: másnapig nem áll el a dologgal.

Amikor aztán Veniket megkérték, hogy mutasson be egy-kéttrükköt a varázs tudományából, a sárkányok és a csillagvasvégképp elfelejt dött – legalábbis erre az estére. A máguskael ször a finom kristályedényeket és a drága ezüst étkészlet da-rabjait lebegtette a leveg ben – eleinte szemmel látható aggo-dalmat okozva ezzel Malik királynak. Amikor azonban egyér-telm vé vált, hogy a mutatvány biztonságos, a király is elége-detten d lt hátra. Maira és Merinik tapsikoltak gyönyör ségük-ben. A fiú aztán szellemkezekkel gyújtott tüzet a kandallóban,mialatt ugyanebben az id ben eloltotta az asztali kandelábereklángjait. Amikor aztán még Maira királykisasszony selymesaranyhaját is az égnek állította, az elragadtatás nem akart végetérni.

Aztán Malik király az órájára pillantott – mind a számlap,mind a szerkezet valódi mestermunka volt, sokszín üvegbeágyazva, drágakövekkel kirakva –, és egészen elsápadt.

– Már ilyen kés volna? – mormolta, és összecsapta a tenye-rét.

Néhány pillanat múlva nyílt az ajtó, és egy szobalány lépettbe, egy enyhén hajlott hátú, id sebb n , aki a szolgákkal ellen-tétben egyszer fekete ruhában volt. Ezüst haját hátul copfbafonta, és a tarkóján kontyba kötötte.

169

– Uram? – hajolt meg tisztelettel az uralkodó el tt.– A f herceg és a f hercegn pihen re tér, Saiima. Vidd

ket az ágyba, és a vendégeknek is mutasd meg, hol van a há-lókamrájuk.

Az id s szobalány meghajolt.– Úgy lesz, felség.Malik király Laurához fordult.– Kértek ébreszt t, vagy inkább addig alusztok, ameddig

akartok?Laura megtörölte a száját az arannyal hímzett damasztszal-

vétával.– Nagyon jó lenne, ha felkeltenének bennünket. Lehet leg

az els kakasszóra.Maira és Merinik rémült fintorokat vágott, Auli királyn pe-

dig így szólt:– Akkor bizony velünk nem fogtok találkozni a reggelinél.

Olyan korán csak a férjem kel fel.– Milyen kár. Akkor most elbúcsúzunk t letek, és megkö-

szönjük a szíves vendéglátást – felelte Laura bocsánatkér mo-sollyal. – Ugyanis sok mindent tervezünk a holnapi napra, és,hogy a nagymamám szavait idézzem: „Aki sohasem kezdi el,sohasem végez!”

Laura elcsodálkozott, mert ezekre a szavakra Saiima hök-kenten összerándult, és egy csodálkozó pillantást vetett rá. Deamikor alaposabban odanézett, a komorna már semmiféle döb-benetnek nem mutatta jelét.

ukas éjszaka hirtelen felébredt. Felpattant az ágyból, és za-vartan nézett körül. Óráját csak elmosódottan látta, csak

amikor feltette a szemüvegét, akkor látta a számlapot: három-negyed egy.

„Milyen fura – gondolta. – Ilyen még sosem történt velem.”

L

170

Mindig olyan mélyen aludt, hogy csak a vekker csörgette felálmából. Hirtelen eszébe jutott, mir l álmodott közvetlenül fel-riadása el tt: egy kétfej sárkányról. Teljesen zöld volt a pikke-lyes teste, hatalmas szárnyai voltak, és óriási, kígyószer farka.Rettenetes üvöltéssel kergette t.

De vajon erre ébredt fel?Megzavarta az álom. Csak nagyon ritkán álmodott.A kétfej sárkány mindenesetre igencsak valóságosnak lát-

szott – már amennyire egy álombeli lényre lehet ilyet mondani.Még most is látta a pikkelyes szörnyeteget, mintha tényleg ta-lálkozott volna már ilyesmivel. Hirtelen eszébe jutott, hogy hi-szen Laura mesélt neki egy kétfej sárkányról, amelyet Ostaraéjszakáján látott Aventerrán. De Laura csak éppen annyit emlí-tett, hogy két feje van, gondolta a fiú, és végighúzta a kezétborzas haján. Nem az leírása miatt jelent meg ilyen valósze-

en.Hanem akkor vajon miért?Lukas fintorgott, és a fejét vakarászta, mialatt megpróbálta

megfejteni a különös álmot. Visszafeküdt a párnára, amikor or-dítást hallott: félelmetes hang volt, messzir l harsogó. Épp,mint az álombeli szörnyetegé!

Lukas visszabújt a paplan alá. Hogy juthat eszembe ekkoramarhaság? Sárkányok pedig nincsenek! Legalábbis ezen a föl-dön.

Ebben a pillanatban újra a fülébe jutott az üvöltés. Megintmesszir l, de azért tisztán hallhatóan.

Lukas felcsapta a paplant, egy ugrással a padlón termett, azablakhoz sietett. Elhúzta a függönyt, és kifelé hallgatózott. Ottazonban semmit sem látott – Ravenstein parkja a hold békésezüst fényében úszott. Sehol sem látott vagy hallott semmirendkívülit.

képp pedig sárkányt nem!Épp vissza akart feküdni az ágyába, amikor halvány fényt

171

vett észre. A tanári házban, a vár parkjában, a második emele-ten egy ablak gyengén megvilágosodott, mintha zseblámpávalkeresgélne valaki odabent. Lukasnak a lélegzete is elakadt,mert tudta, hogy az ablak mögött Percy Valiant szobája van.Marius Leanderrel osztozott rajta, amíg id sebb szobatársát elnem hurcolták a Sötét Lovagok.

A tesitanár azonban még a délután folyamán elutazottRavensteinb l Miss Maryvel együtt, hogy elkísérje az angol ésfrancia nyelvek tanárn jét skót hazájába. Ott akartak pihenninéhány napot.

A szoba függönyei be voltak húzva, így alig lehetett észre-venni a halvány fényt. De minél tovább figyelte Lukas az abla-kot, annál biztosabb volt abban, hogy odabent valaki kutako-dik. És nem közönséges betör l van szó, hiszen abban a szo-bában sem pénzt, sem értéktárgyakat nem riznek.

Vajon ki lehet az, és mit kereshet ott az éjszaka közepén?Lukas elhatározta, hogy a végére jár ennek a dolognak.

z erd olyan volt, mint a mesében. A faóriások s koro-nái csak átsz rve engedték le a fényt az aljnövényzetig.

Apró porszemek és parányi él lények táncoltak a sugárpász-mában. Az erd talaját vastagon fedte a régi, korhadt avar ésnövényzet, így Laura a tulajdon lépteit sem hallotta. Ebben azerd ben még sosem járt – valahogy mégis ismer snek t nt.Végre aztán ritkult az erd , és a fák között átderengett egy fal.

Laurát mintha mágnes vonzotta volna a fal közelébe. Ésamíg azon gondolkodott, hol látta már ezt a romot, egy n lé-pett a látókörébe.

Mama!Anna arcára iszonyat volt írva. Vadul gesztikulált, és szinte

pánikban kiáltozta: „Laura! Légy óvatos, Laura!”Laura ekkor meghallotta a lépteket a háta mögött. Egyre

A

172

közelebb és közelebb jöttek a botorkáló léptek. A lány hátán ahideg szaladgált, tarkóján felálltak az apró hajszálak. Megfor-dult, hogy szembekerüljön a szörnnyel – de ekkor felriadt ál-mából, és felült. Az els pillanatban nem is tudta, hol van.Reszketve nézett körül: aztán lassan felderengett el tte: ez ittVillogócsarnok vára, az a hálókamra, amelyet Saiima el es-te mutatott neki. Fakó holdfény csordogált a szobába a kes-keny, magas ablakon, amely a vár udvarára nyílt.

Megkönnyebbülten fellélegzett, pulzusa megnyugodott.Csak álom volt! Épp vissza akart hanyatlani a párnára, amikormegint csak hallotta a lépéseket. A várudvarról hallatszottak.

Megint végigfutott a hátán a hideg, mégis er s késztetést ér-zett, hogy utánajárjon a nesznek. Rövid tétovázás után vissza-hajtotta a takarót, és felkelt. Amikor megragadta az éjjeliszek-rényén álló gyertyát, akkor vette észre, hogy nincs, amivelmeggyújtsa. Saiima nem hagyott neki gyufát.

De hát akkor minek rendelkezik rendkívüli képességekkel?Elmosolyodott, szeme összesz kült, és minden energiájával akanócra összpontosított. „Hallgass rám! – parancsolta neki ma-gában. – Engedelmeskedj a Fény erejének!”

Egy pillanattal kés bb fellobbant a gyertya, és halványfénybe borította a szobát.

Ekkor észrevette, hogy a kísérteties lépések elhallgattak.Laura az ablakhoz lépett, elhúzta a vékony függönyt, és kiné-zett. A várudvaron, közvetlenül az ablaka alatt egy n állt. Fe-hér, vízt l csepeg ruhában állt ott.

Laura nagyot nyelt.Ki lehet az?A n ekkor felemelte a fejét, és egyenesen a szemébe nézett

– az anyja volt az.Anna Leander!A lány rémülten hátrált egy lépést. A gyertyatartó kiesett a

kezéb l, és hangos csörömpöléssel széttört a padlón. A lán-

173

gocska kialudt. Laura reszket térddel állt a cserepek között –aztán visszafojtott lélegzettel újra az ablakhoz lépett és kiha-jolt.

A várudvar üres volt.

mikor Lukas becsukta a nagy bejárati ajtót maga mögött,és kilépett a vár bels udvarára vezet feljáróra, langyos

éjszakai szell simította arcon. Friss széna illatát hozta, amelya környez mez kön száradt. Amint lesurrant a lépcs n, az ju-tott eszébe, hogy elég meggondolatlan vállalkozás volt csakígy, minden támogatás nélkül nekiindulni. Mi lesz, ha a behato-lónak fegyvere van?

De hát kit l is kérhetett volna Lukas segítséget? Már majd-nem minden tanár és diák elutazott a kollégiumból. Csak Phi-lipp meg voltak itt. És nem kevés munkába került, mire – At-tila heves tiltakozása ellenére – meggy zték az igazgatót, en-gedje meg nekik, hogy még néhány napot itt töltsenek. Ezértaztán inkább most nem szerette volna a gondnokot zaklatni.

A professzor pedig a rend rségen van, vizsgálati fogságban!Átvillant az agyán, hogy felkelti Mr. Coolt. De egyrészt nem

tudta, hogyan reagálna Philipp, ha az éjszaka közepén felkelte-né, másrészr l meg nagyon is lehetségesnek tartotta, hogy té-vedett. És Mr. Cool el tt nem szeretett volna afféle gyávanyúlnak mutatkozni, aki pár eltévedt fénypászma miatt riadótfúj…

Amikor elhaladt a k óriás szobra mellett, egy pillanatra az ismegkísértette, hogy életre kelti Portakot. Az óriás azonban azélet semmi jelét nem mutatta, egyenesen el renézett, és Lukasel is vetette életre keltésének gondolatát. Egyszer már megtetteezt, amikor a biztos haláltól mentette meg Kaját és Laurát azÖreg Kriptában… De most ugyan mit mondjon neki? „Bocsi,Portak, de mintha fényt láttam volna Percy szobájának ablaká-

A

174

ban…”Nahát, inkább nem!Meg is köszönné a k óriás, ha egy ilyen jelentéktelen ok

miatt felkeltené gránitálmából!Amikor elment a bukszuskutyák között, amelyek a s

gyepen, a délnyugati torony közelében álltak, úgy érezte, mint-ha mozognának. Megállt, hogy közelebbr l szemügyre vegye anövényi szobrokat – végül is ismerte a titkukat: AlbinEllerking, az intézet kertésze valami titokzatos módon életretudta kelteni ket. Olyankor aztán Dragan és Drogur lett bel -lük, a Sötét Hatalmak két vérszomjas dogja. Most azonban akét zöld eb moccanatlanul állt a helyén, csak a levelek zizegtekcsöndesen a szélben.

Biztosan tévedett. Nem volt az más, mint egy árnyék vagy ahold fényének játéka, amint épp elt nt egy vastag felh ben,gondolta Lukas, mialatt ráfordult a tanári házhoz vezet kavi-csos ösvényre. A macskabagoly kiáltása éppúgy nem riasztottameg, mint a lomb között hangtalanul vadászó denevércsapat.

A tanárház el tt megállt. Az els front ablakai vak szemek-ként meredtek rá. Most a leghalványabb fényt sem látta sehol.Lehet, hogy mégis tévedett?

De ami biztos, az biztos!Percy dolgozószobájának kulcsa még a kulcscsomóján volt.

A tanár a pótkulcsot Marius megmagyarázhatatlan elt néseután neki adta oda, mert Lukas gyakran használta apja feljegy-zéseit, a könyveit, s t a számítógépét is – valami utalást kere-sett benne apja elt nésének okára. Persze nem járt sikerrel.Hogyan is sejthette volna, hogy Borboron hóhérlegényei hur-colták el Aventerrára? Lukas a kulcsok birtokában könnyedénbejutott a házba.

Odabent olyan csend volt, mint egy kísértettanyán, meg per-sze sötét, mint a sírban. Már-már felgyújtotta a villanyt, amikoreszébe ötlött, hogy talán jobb volna inkább eltekinteni a nagy

175

fényességt l… Hiszen ha valóban betör tartózkodik a házban,azt riasztani fogja a fény. Így aztán, ügyelve, hogy ne üssönzajt, lassan feltapogatózott az emeletre.

A Percy dolgozószobájához vezet folyosó olyan veszedel-mesnek t nt, mint egy szörny tátott torka. Lukas nagyon nemjól érezte magát. Egyre lassabban haladt, amint a folyosó végiszoba ajtaja felé lopózott a fal mellett. Egyszerre úgy t nt neki,mintha hangokat hallana: valami különös, alig kivehet suso-gást, amely az egyik szomszédos szobából jött. Mintha a ször-nyek valami titkos gy lést tartanának ott!

Lukas jeges rémületet érzett. Szíve a torkában dobogott, vé-re dobolt a fülében.

A dolgozószoba ajtaja el tt megállt, és mélyeket lélegzett.Csak nyugodtan! Nyugodtan! Intette magát, és rájött, hogy nemtévedett: a szoba ajtaja alatt tényleg fény sz dött ki! Ugyan-ebben a pillanatban meghallotta a hangokat is: a szoba belsejé-

l jöttek.Lukas az ajtóra szorította a fülét, és feszülten hallgatózott:

két személy lesz odabent, egy férfi és egy n .A férfi mérgesnek t nt.– Hogy lehettél ilyen könnyelm ?! – sziszegte. – Már rég el

kellett volna tüntetned azt a könyvet. Mi van akkor, ha a ke-zükbe kerül, és átlátják a tervünket?

– Jó, jó – nyugtatta a n i hang. – De most megszereztük. In-kább kezdd el… – De ekkor a n i hang félbeszakította magát,és felkiáltott: – Te jó ég, olvasd csak, mi áll itt! Ennek meg va-jon mi a jelen…

Sayelle és Maximilian Longolius!A nevel anyja és ez a médiamuki az apja dolgozószobájá-

ban motoszkálnak!Hallatlan!Lukas agyát elborította a vér. Nem tudott már gondolkodni,

berontott a szobába, felcsapta a villanyt, és felháborodottan rá-

176

juk kiáltott:– Mi keresnivalótok van itt, az ör…De ekkor megállt, mintha sóbálvánnyá változott volna, az

álla is leesett: a szoba üres volt. Egy lelket sem látott benne.Nem volt ott Sayelle.Nem volt ott Maximilian Longolius.És más sem.– No de… – dadogta Lukas, és egy lépést hátrált. Ekkor egy

kéz nehezedett a vállára.

177

14. fejezet

A röpkeszárnyúak

Grál-vár felé tartott a röpkeszárnyúak háromf s kül-döttsége, messzir l három kicsi, lebeg fénygömbnek

ntek. A gömbök belsejében a kicsi lények leginkábbszitaköt kre emlékeztettek, közelr l azonban jól lehetett látni,hogy semmi közük a rovarokhoz, inkább a tündérekhez vagy afényelbákhoz. Alakjuk egy férfi mutatóujjánál nem lehetettvastagabb, fénylett, mint az olvadt ezüst, és sz ke, göndör fürtfejük tetejét l hosszú farkuk legvégéig egy jó arasz hosszúaklehettek. Úgy látszott, nagyon sietnek, mert hátukon a nagy, le-heletfinom szárnyak olyan gyorsan verdestek, hogy körvonala-ikat nem is lehetett látni. A röpkeszárnyúaknak nem jelenthe-tett volna akadályt a magas fal, könnyedén átrepülhettek volnafölötte, mégis a nagy kapu felé tartottak, illend képpen bebo-csátást kérve.

Galano, aki ezen az éjszakán megint kapuügyeletes volt,majd leesett a sámlijáról, ahol békésen szundikált, amikor a há-rom kis fénylény elébe lebbent.

– Hé, te dübörg lábfi! – kiáltott rá a különítmény élén repü-.A katona hitetlenkedve mutatott a saját mellkasára:– Hozzám szólsz?– Kihez szólnék, dübörg lábfi? – kuncogott fel halkan a

lény. – Vagy talán van még a közelben néhány továbbilúdtalpfi is?

– Te csak ne szemtelenkedj, te kis csapkodó szárnyú! –morgott Galano, miközben felkecmergett, és kilépett az rbó-

A

178

déból. – Hát titeket meg mi hozott ide?A röpkeszárnyúak rémülten összerezzentek, és befogták a

fülüket.– Ó jaj! – jajongott a vezér. – Nem lehetne halkabban? És

vajon miért dübörögtök úgy, ti szerencsétlen lúdtalpfiak, mint-ha a vörös t zsárkányt akarnátok minden lépésetekkel feléb-reszteni?

Az rkatona morcos képet vágott.– Most aztán már elég! Még egy sértés, és elhessegetlek

benneteket!– Jól van, jól van – nyugtatta meg a vezet a katonát, valami

meghajlásfélét is bemutatván a leveg ben az orra el tt. – Kér-lek, nyugodj meg, mélyen tisztelt rszemélyfi! Egyszer encsak nem szoktunk hozzá a ti lúdtalpaitoknak dübörgéséhez éshangotoknak harsogásához, és ezért minden egyes találkozás-kor megzavarodunk!

A röpkeszárnyúak vidoran néztek össze. A vezet Galanóhozfordult, miközben a másik kett halkan kuncogott.

– Drágalátos felvigyázófi – vetette oda könnyedén –, jelentsbe minket az uradnál, a Fény rz jénél.

Galano összevonta a szemöldökét, mintha már alig bírt vol-na kitörni készül dühével.

– Mit akartok az urunktól?– Ó, igen tisztelt kíváncsiskodófi, azt majd csak neki fogjuk

elmondani.– Hogy meritek… ti… ti… szemtelenfiak… – Galano mér-

gében a fogát csikorgatta. – És ugyan kicsodát jelentsek be?– Halljátok! Hallgassátok! – A röpkeszárnyúak vezet je

elégedett mosollyal hajolt a kísér ihez. – Milyen tanulékony eza dübörg lábfi. Én magam az id sebbik Virpo úr volnék. Kísé-retemet pedig Yirpo és Cirpo urak alkotják.

179

ttila! – kiáltott fel a fiú, és próbált leveg t venni. –Halálra rémítettél! Mit keresel itt?

– Ezt én is kérdezhetném, Lukas! – A gondnok óriási alakjaúgy tornyosult a fiú fölé, mint egy szikla. Felemelt jobb kezé-ben egy jókora tölgyfa husáng volt. A törpóriás olyan morco-san nézett, hogy egy barlangi troll is megremegett volna a lát-tán. – Mi keresnivalód van az éjszaka kell s közepén a tanárokházában?

Amikor a fiú elmagyarázta neki, Attila arca kicsit megeny-hült, de azért nem fukarkodott a korholással:

– Nagyon felel tlen voltál, Lukas! Legközelebb legalább ve-lem közöld, mit tervezel. Én csak azért jöttem ki, mert SirBourbon, az aligátorom nem tudott aludni, és egy kicsit kihoz-tam sétálni. Ekkor t nt fel, hogy valaki matat itt a bejáratnál.Persze azonnal a Sötétek kavarása jutott eszembe, és azonnalidesiettem. Örülhetsz, hogy nem ütöttelek le.

Lukas elkámpicsorodva nézett a padlóra, a termetes gond-nok pedig körülnézett a szobában. A mennyezeti lámpa melegfényt vetett a két íróasztalra, az iratszekrényekre, a könyves-polcokra.

– Úgy, úgy – mondta Morduk végül valami sajátos mellék-zöngével a hangjában. – Tehát fényt láttál és idejöttél, aztán azthallottad, ahogy a nevel anyád és a f nöke beszélget?

– Ööö – morogta Lukas egyre halkabban. – Igen, így volt.– Miket nem mondasz! – Attila morc volt, mint egy pokol-

fajzat. – És vajon miért volt akkor sötét, amikor kinyitottad azajtót? Ráadásul… hol vannak most? Hová t ntek? Talán felol-dódtak a leveg ben?

Lukas behúzta a nyakát.– Tudom, hogy igen zavaros az egész. De világosan és han-

gosan hallottam a hangokat! – Figyelmesen vizsgálta a szobasarkait, amelyeket árnyék borított. – Lehet, hogy van itt egytitkos kijárat?

– A

180

– Hülyeség! – felelte Attila. – Én Ravenstein minden egyesnégyzetcentiméterét jól ismerem.

Már megnyugodott, a szeme der sen csillogott.– Ugyan még csak csekély száz éve vagyok itt szolgálatban,

de azt biztonsággal mondhatom, hogy ebben az épületben nin-csenek titkos járatok.

Lukas összeráncolta a homlokát.– Láttál talán valakit elosonni?– Nem, dehogy láttam! – Attila hevesen rázta golyófejét. –

Az egyetlen, aki errefelé sompolyog, az te vagy!Haragja gyorsan elpárolgott.– Az ilyesmi el fordul néha, Lukas – mondta megért n. –

Némelyek látják a szellemeket, te, úgy látszik, hallod ket.Lukas beszívta a leveg t, és hangosan fújta ki.– Lehet, hogy igazad van – morogta, bár az arcáról leolvas-

ható volt, hogy ezt egyáltalán nem így gondolja. – Ne haragudj,hogy felbosszantottalak.

– Semmi baj – vigyorgott a gondnok. – Végül is mostanábanelég sok került a púpunkra. Nemcsak a n véred miatt kell ag-gódnunk, hanem most még a professzor miatt is. De akárhogyvan is: a nagy izgalmak között úgy látszik, megtéveszthet b-bekké lettünk.

– Úgy néz ki.– Na, mondom én! – És Attila hatalmas mancsával akkorát

ütött csupa tréfából Lukas hátára, hogy a fiúnak megroggyant atérde. – De most aztán mars az ágyba!

Lukas eloltotta a lámpát, és már menni akart, amikor mégegyszer visszafordult, és felgyújtotta a villanyt.

– Hé! – csodálkozott Attila. – Mi az már megint?– Egy pillanat! – A fiú gyors léptekkel végigment a szoba

bal oldalát beborító könyvespolc el tt, amelyen apja hatalmaskönyvállományának egy részét rizték. – Csak eszembe jutottmég valami.

181

Kutató szemmel lépdelt végig a polc el tt.– Eszedbe jutott? – A törpóriás kíváncsisága is felébredt,

közelebb ment. – Mi jutott eszedbe, fiam?– Egy perc – morogta Lukas, aztán megállt, és felmutatott a

legfels polcra. – Nézd csak! Ott fenn, a két barna b rgerinceskönyv között hiányzik valami! – És diadalittas gesztussal muta-tott fel a két vastag kötetre. Közöttük valóban kis rés tátongott.

– Na és? Lehet véletlen is.– De nem az! – kiáltotta Lukas. – Sajnos nekem fényképe-gép-memóriám van, amit egyszer látok, arra hajszálpontosan

emlékszem kés bb is, és ezt a dolgozószobát már legalábbezerszer láttam. Amikor kicsik voltunk, papa mindig idehozottLaurával együtt, és történeteket mesélt. Az a könyv, amelyikonnan hiányzik, jelentéktelen, alig százoldalas. A háta pedigferde volt, mert pár helyen elengedett a ragasztás – magyaráztaMorduknak. – Heinrich Freudenpert volt a szerz je.

– Aha. – A gondnok tar koponyáját vakarászta. Úgy fénylettaz a fej, mint a szalonnab r. – És mir l volt szó benne?

– Hazánk történelme és történetei, valamint ezek megjelené-se a képz vészetben. 1888-ban jelent meg – idézte Lukasemlékezetb l. – Azért emlékszem rá olyan jól, mert Lenanagymamáé volt. Legalábbis papa mindig ezt mondta.

– Lena nagymama? – Attila a homlokát ráncolta. – Anyátokanyja?

– Így van.– De hiszen apátok nem is ismerte ezt a Lenát. Ha jól tu-

dom, Anna születésekor meghalt.– Így van – bólintott Lukas. – De erre a könyvre papa mégis

mindig nagyon vigyázott. Lehet, hogy azért, mert igen kevésemlékünk maradt ett l a nagymamától.

– Hát igen. – Attila Morduk fájdalmasat sóhajtott. – Vannakolyan emberek, akikb l nem marad más, mint az emlékük…Nem tudod véletlenül, mir l volt szó abban a könyvben?

182

– Dehogynem! – mondta a fiú szinte megvet arccal. – Ez aHeinrich Freudenpert valami megszállott honismereti kutatóvolt. Ha nem tévedek – márpedig nemigen szoktam! –, akkorolyan m alkotásokat mutatott be, amelyek a környékünkre vo-natkoznak: fametszeteket, rézkarcokat, festményeket.

– Halál izgalmas! – mondta fád hangon Attila, nem is rejtvevéka alá unottságát. – És szerinted ezt az emberek ezrei általsóvárgott könyvet, ezt a hatalmas, érdekfeszít kincset nyúltákle Longoliusék?

– Legalábbis lába kelt. Ezért gondoltam arra, hogy Sayelletüntette el – egyébként nyilvánvalóan ezt is tette!

Attila arcán látszott, hogy Lukas magyarázata nem gy ztemeg:

– Az a kérdés, hogy vajon miért. És…– De hát ez egyértelm ! – vágott a szavába a fiú. – Nyilván

van benne valami olyasmi, ami veszélyezteti a terveiket, amir lnem szabad tudomást szereznünk, ezt világosan megmondtaMr. L.!

– Persze, ha csak nem képzelted az egész beszélgetést – fe-lelte Attila. – Legalábbis akkor, amikor „hallottad” ket, semSayelle, sem Longolius nem lehetett itt, mert látnom kellettvolna a kocsijukat, amikor Sir Bourbonnal sétáltam.

– De mégis… – Lukas összehúzta a szemét, és a fejét csó-válta. – Ezek itt voltak Ravensteinben, és itt szimatoltak papadolgozószobájában, ebben száz százalékig biztos vagyok!

dvözöllek benneteket, Virpo, Yirpo és Cirpo urak –szólt a Fény rz je, és kissé meghajolt a trónszéke

el tt lebeg röpkeszárnyküldöttség el tt. A teremben számosgyertya égett, így a kis lények saját fénye most halványabbnak

nt. – Megkínálhatlak benneteket valami frissít vel? – folytat-ta Elysion jóindulatú mosolygással. – Vadvirágnektárral, eset-

– Ü

183

leg frissen préselt királygyümölcslével?– Köszönjük, parancsolónk – mondta Virpo, akit ugyan id -

sebbnek neveztek, de ez nem jelentett egyebet, mint hogy egysz k órácskával korábban bújt ki a lárvájából, mint a másikkett . Meg is hajolt szépen, ahogy alattvalóhoz illik. – Taláninkább a nektárból kérnénk. A királygyümölcs ízét nap mintnap élvezhetjük, végül is veletek, dübörg lábfiakkal szembenszámunkra nem gond feljutni a lebeg fákra.

– Csak semmi csipkel dés, Virpo úr! – fenyegette meg tré-fásan a Fény rz je a csíp s nyelv kis jószágot, aztán odain-tett egy Morwena-tanítványt, hogy szolgálja ki az urakat akamra tartalékaiból. – Foglaljatok helyet – mutatott aztán trón-székének széles karfájára –, és ne titkoljátok tovább jöveteletekcélját!

Virpo úr jobb oldalra, a két másik a trón bal oldali karfájáratelepedett, onnan hallgatta a szószólót.

– Segítséget kérni jöttünk, Fény rz je – kezdett az monda-nivalójába, és helyes babaarca kétségbeesett kifejezést öltött. –Borboron, az a setétfi, el zött bennünket fényünnepeink szín-helyér l.

Elysion meglepetten ráncolta össze homlokát, így majdnemolyan volt, mint egy id érlelte feny fakéreg.

– A Fényl Völgyre gondoltok, arra, amelyben az Id kKezdete óta minden nyár végén összegy ltök?

Virpo olyan hevesen bólogatott, hogy göndör fürtjei csakúgy röpködtek.

– Azon a napon, amelyen a sötétség és a világosság er iegyensúlyba kerülnek, minden törzsünk minden képvisel jemegjelenik ott, akárhol lakjék is Aventerra-szerte – folytattaVirpo. – Ünnepelünk, táncolunk, gy jtjük az er t a fogyatkozófény holdjainak idejére. Ugyanekkor vesszük fel sorainkba afrissen kibújt röpkeszárnyúakat is, és avatjuk be ket nehéz fel-adatkörünkbe.

184

– Tudom, Virpo úr – bólogatott a Fény rz je. – Ti gondos-kodtok arról, hogy ne szaporodjanak el túlságosan anyavalymolyok, tétoválok, bosszankúszók… meg még ki tudja,miféle lények, amelyek mindenütt a rosszkedvet és a kedve-szegettséget terjesztik.

– Te mondod, parancsolóm! – A röpkeszárnyú izgatottanhadonászott vékony karjaival. – Fiaink kibújnak a lárvákból,amelyek a Fény holdjai alatt, a nap els sugaránál alakulnak ahajnali harmatból. Aztán az Id k Kezdete óta a sors a lehetleggyorsabban a Fényl Völgybe vezérli ket, a T zhegyek ke-leti lejt jén rejt völgybe. Ezt a tudást már, ha szabad így ki-fejeznem magamat, a lárvában megkapják. Ám elhivatottságu-kat csakis ott kaphatják meg, azon a szent helyen, ahol seinkis mindig összegy ltek.

Paravain lovag, aki eddig Morwena mellett csendben ült anagy asztalnál, és csak figyelte a törékeny fénylény mondóká-ját, most közelebb lépett.

– Tudom, hogy amilyen kicsik vagytok, olyan nagy felada-tot vállaltatok magatokra. Ha a nyavalymolyok, tétoválok és atöbbiek elterjedhetnek, mindenütt elhinthetik a rosszkedvet, akedélyingadozást… és ezzel igencsak kedvében járnakBorboronnak.

– Így van! Így van! – helyeseltek Yirpo és Cirpo urak.– Ezért aztán hallatlanul fontos, hogy tudásotokat nemze-

dékr l nemzedékre továbbadjátok az utódaitoknak.– Így van! Így van! – csicsergett a röpkeszárnyúak finom

hangocskája a trónteremben.– A Fényl Völgyet övez nagy sziklafalakra négy nagy tü-

körk van rögzítve – magyarázta Virpo. – Kizárólag egyetlenszi napon, amikor a Fény és a Sötétség Er i egyensúlyba ke-

rülnek, akkor áll a nap úgy a völgy felett, hogy mind a négykövet megvilágítja, és néhány órára az egész völgy ragyogófénybe borul. Erre a fényre pedig nekünk, röpkeszárnyúaknak,

185

éppúgy szükségünk van, mint nektek az éltet leveg re. E kü-lönleges napon sokat fürdünk benne, s amennyit csak lehet,magunkba szívunk bel le. Ez a fény nemcsak a világlás lehet -ségét adja meg nekünk, hanem bel le merítjük azt az er t is,amellyel feladatainkat elvégezhetjük. Nos, ezért létfontosságú,hogy meg rizzük ezt a helyet népünk további nemzedékeinekis és Aventerra fennmaradása érdekében is.

– Mikor zött el benneteket Borboron a völgyb l? – kérdez-te Elysion.

– Nos, hát… a gyülekezés idején kívül csak kevesen tartóz-kodnak a völgyben, uram. – Virpo közelebb lebegett Elysionhoz.– Eléggé lefoglal bennünket a nyavalymolyok, bosszankúszókés a többiek megregulázása. Aventerra-szerte összegy jtjük apetéiket, lárváikat, nehogy túlszaporodjon a fajzatuk. Pár hete aSötét Fejedelem a Fekete Gárda élén behatolt a völgybe, ésfoglyul ejtette testvéreink kis csapatát, amelyet éppen ott talált.Yirpo urat azonban… – és a másik karfán ül nagyobbik alakramutatott – üzenettel küldte hozzánk.

A Fény rz je a röpkeszárnyúra pillantott.– És miféle üzenetet kellett átadnod a testvéreidnek?– Hogy soha egyikünk sem jelenhet meg a Fényl Völgyben

– felelte a kérdezett, és fel-alá repkedett. – És hogy aki ezt aparancsot megszegi, azonnali halállal lakol.

– Halljátok, hallgassátok! – háborodott fel Cirpo úr is. – Eza setétfi, ez a nyavalyás! – szitkozódott, és hadonászott karocs-káival.

A Fény rz je elgondolkodva támasztotta állát a tenyerébe.– És az urak tudják-e hogy mi indította a fejedelmet erre az

aljas tettre?Virpo rezignáltan lecsüggesztette a fejét.– Nem tudjuk, uram. És hogy ez a dögletes haláladófi nem

fogja az orrunkra kötni, abban is biztos vagyok.A Fény rz je töprengve meredt maga elé, Morwena pedig

186

Paravaint nézte figyelmesen. De a Fehér Lovag csak a vállátvonogatta tanácstalanságában.

– Kérünk, urunk és parancsolónk, zd el ezt a gonoszfit aFényl Völgyb l! – kérte Virpo úr. És amikor Elysion mégmindig csak hallgatott, folytatta: – Borboron súlyosan vétkezettellenünk, ez pedig feljogosít arra, hogy megbüntesd. Ezt mond-ják ki Aventerra si törvényei.

– Ez így van, Virpo úr – bólintott Elysion. – Ha bárki meg-szegi az íratlan törvényeket, amelyek Aventerra minden él -lényének együttélését biztosítják, beleértve még a Sötét Feje-delmet is, akkor ezt számon lehet kérni rajta. Szükség eseténakár er szakkal is.

– Hát ez az! Hát ez az! – csicseregte Yirpo és Cirpo úr.– De el tudjátok-e képzelni, milyen következményekkel jár-

na, ha most megindulnánk Borboron ellen? Számtalan férfi és veszne oda – és ezért, uraim, bizony alaposan meg kell gon-

dolnunk, nincs-e más megoldás, mint az er szak.– Halljátok! Hallgassátok! – susogta egymásnak Yirpo és

Cirpo úr, miközben Virpo még a szárnyait is elfeledte rezgetni.Így majdnem lezuhant.

– És milyen lenne egy ilyen er szakmentes megoldás? –kérdezte, miután valahogy összeszedte magát.

– Miel tt erre a kérdésre választ keresünk, el ször is azt kellmegtudnunk, miféle terveket kohol a Sötét Fejedelem – magya-rázta a Fény rz je. – Csak az alakíthat ki megfelel ellenstra-tégiát, aki ismeri az ellenség terveit.

Test rkapitányához fordult.– Ugye, ez az, amit a fiatal test rinasoknak és apródoknak is

tanítunk?– Igazad van, uram. – A Fehér Lovag kedves mosollyal

meghajolt. – Aki hagyja, hogy az ellenség felbosszantsa, ésmeggondolatlan cselekedetekbe sodorja, az saját maga ellensé-ge. Aki pedig meg rzi a hidegvérét, átlát az ellenségen, és

187

gyengéit a maga javára fordítja, az még a túler vel szemben ismeg tud állni.

– Pontosan ez a helyzet! – er sítette meg Elysion, és aröpkeszárnyküldöttséghez fordult. – Ezért, Virpo, Yirpo ésCirpo urak, engedjétek meg, hogy egy javaslattal álljak el !

– Kipihentétek magatokat az éjszaka? – kérdezte Malik király,miközben g zölg teát iddogált egy áttetsz porceláncsészéb l.Ezen a korai órán – kinn a fákon, amelyeknek csúcsa belátszotta királyi ebédl ablakain, még ott csillogott a hajnali harmat –Aranyország ura már teljesen éber volt.

– Ó, de még mennyire! – áradozott Venik, szintén remekhangulatban. – Rég nem aludtam már olyan jól, mint nálad!

És mintha hetek óra koplalna, úgy vetette rá magát az illatozózsömlékre a gazdagon terített reggeliz asztalon. Aranyországiaranybúza lisztjéb l sütötték ket, és gyönyör aranybarna hé-juk volt. Tejszínb l készült, édes vaj volt hozzá, és finom lek-várok, amelyeket a Villogócsarnok vára körüli kertekb l szüre-telt sokféle gyümölcsb l f ztek.

Malik király kuncogott.– Nem te vagy az els , aki a királyi ágyakról ilyen

dicsér leg nyilatkozik! Az ezüstludak tolla, amellyel a dunná-inkat és a párnáinkat megtöltjük, pihekönny , és Aventerránmindenütt nagy keresletnek örvend.

Óvatosan hörpölt a csészéjéb l, majd Laurához fordult.– És veled mi van? Mintha nem aludtál volna olyan jól, mint

a pajtásod!– Így is van – dünnyögte Laura, és elnyomott egy ásítást. –

Alig tudtam aludni, lehet, hogy a fura álmok miatt.A király érdekl dve felfigyelt.– Elmesélnéd?Laura egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy inkább

megtartja magának az álmot. Másrészr l azonban nagy udva-

188

riatlanság lett volna vendéglátója kérése el l kitérni, így aztánrészletesen beszámolt éjszakai élményér l.

A király figyelmesen hallgatta. Ám amikor arról számolt bea lány, hogy Anna, az édesanyja jelent meg a vár udvarán, a ki-rály vidáman közbeszólt:

– Jaj, te, az nem lehet! Hiszen magad mesélted, hogy sokévvel ezel tt meghalt!

– Tudom. – Laura lesütötte a szemét. – De mégis: az a n avárudvaron éppen olyan volt, mint Anna: középtermet , kar-csú, hosszú sz ke hajú, csinos arcú. A tartása is pont olyanvolt, mint mamáé. – Sóhajtott. – És nagyon szomorú képet vá-gott, ahogy ott állt abban a csuromvizes ruhában.

Amikor Laura felnézett, azt látta, hogy az uralkodó arcáraárnyék települt. Bizalmatlanul pislogott a lányra.

Most meg mi ütött a királyba?Még azon gondolkodott, mi rosszat mondhatott, amikor pil-

lantása az öreg komornára esett, aki egy egyenruhás apród mel-lett a háttérbe húzódva várt. Saiima arcán is különleges kifeje-zés jelent meg, mintha valami emléket idéztek volna fel benneLaura szavai. Vajon jól látta, hogy az öregasszony rákacsint, éstitokban az ajtó felé int a fejével? Talán azt akarja az értéséreadni, hogy odakint találkozzanak?

Venik vetett véget a töprengésnek.– Igazat kell adnom felségének – mondta. – Anyukád nem

lehetett odakint a várudvaron.– De ha egyszer felismertem! – tiltakozott a lány.– Tegnap a tónál is azt hitted – mondta a kis mágus. – Pedig

csak érzékcsalódás volt. – Venik a fejét csóválta.– Szerintem azt is csak álmodtad, hogy felébredtél, és az ab-

lakhoz mentél. Ha viszont tényleg felkeltél az ágyból, és kinéz-tél az ablakon, akkor az az alak éppolyan megtévesztés volt,mint a tegnapi jelenség a tóparton. Gondolj csak arra, amitRia…

189

– Jó, jó, igazad van – vágott a szavába Laura gyorsan, ne-hogy Venik kifecsegje a fiatalember nevét, és ezzel elveszítsékMalik király jóindulatát. – Biztosan úgy volt, ahogy mondod.

– Hát, örülök, hogy belátod – mondta az uralkodó szemlá-tomást megkönnyebbülve. Szalvétájával megtörölte a száját, ésfelállt. – És most bocsássatok meg, kérlek, de fontos hivataliügyek várnak rám, amelyek nem t rnek halasztást.

– Felség, nem szánnál rám még néhány percet? Volna párkérdésem!

– Igazán sajnálom, Laura – a király széttárta a kezét –, demár várnak rám a kamarások.

Aztán mosolyogva az asztalra mutatott.– Ti csak egyetek tovább nyugodtan, ne zavartassátok maga-

tokat!Az apród a király els moccanására odasietett, és kihúzta

ura alól a széket. Az uralkodó egyetlen pillantásra sem méltat-ta, indult egyenesen kifelé. A kis legény szolgálatkészen elébesurrant, és ajtót nyitott neki. Malik király pedig még egyszer azértékes állóórára pillantott.

– Esetleg lehetnél egy kis türelemmel, Laura – mondta. –Két óra múlva, amikor a nejem és a gyerekek is felkelnek ésreggeliznek, én is csatlakozom hozzájuk. Ha még itt vagy, szí-vesen felelek a kérdéseidre.

Azzal kiment.Laura kérd pillantást vetett Venikre. A fiatal mágus azon-

ban csak megvonta a vállát, és egy további zsömlét ragadottmagához.

A hangtalanul odalép szobalány is megszólalt:– Van-e uraságotoknak még valami kívánsága?– Ne… ni… nincsen… – dadogta Laura.– És a fiatalúrnak?– Nagyon köszönöm – felelte Venik is –, de tökéletesen elé-

gedett vagyok azzal, ami itt van.

190

– Akkor engedjétek meg, hogy visszavonuljak. – Saiimameghajolt, és közben óvatosan odasúgta Laurának, hogy a hát-térben fülel apród se hallja: – Félóra múlva a konyhában!

Laura csodálkozva nézett az id s komorna után.

191

15. fejezet

A komorna elbeszélése

reggeli nap gyengéd rózsaszínét l élesen elütöttek aháttér cakkozott hegyormai. Alarik ezt szinte észre semvette. Halálosan kimerült, és úgy érezte, egyetlen lé-

pést sem bír már megtenni. Nemcsak a lába fájt, hanem azegész teste is. El estefelé indították el a menetet afarkasfej ek, nagy sebbel-lobbal terelték ki t meg a rabszolga-fiúkat Borboron várából. Azóta párszor megálltak egy-egyszusszanásnyi id re, de gyakorlatilag egész éjszaka meneteltek– a farkasemberek olyan megveszekedetten hajtották ket,mintha démonok lennének a nyomukban. Aki lelassult vagyvisszamaradt, az egykett re korbácsot kapott a hátára a vezér-

l. De bárhogyan igyekeztek is, hiába lihegtek már órák ótahegynek föl, mégsem érték el a hágó magasságát. Fekete fo-gakként meredeztek el ttük a vulkáni kúpok a kékesszürke ég-re.

Alarik sosem járt erre, Aventerrának ezt a részét egyáltalánnem ismerte. Mégis rég tisztában volt azzal, hogy a T zhe-gyeknél járnak, a sötétalbák birodalmában, akik a Sötét Fejede-lem fegyverkovácsainak számítottak. A hegycsúcsokról itt-ottsárga lángok szökkentek fel, fényük megvilágította a nyomasz-tóan fekete éjszakát. A hegyvonulat t zhányói rég nem törtekmár ki, de még aktívak voltak, ezért néha ki-kilövelltek egy kisadag tüzet, ám ez teljesen ártalmatlan volt. Paravain lovag ma-gyarázta el ezt még Hellunyat várában, a lovagi kiképzés idejénaz apródoknak. Ezért aztán Alarik meg sem rémült az elslángok megjelenésekor, ellentétben a többi rabszolgával, akik

A

192

annyira megrettentek, hogy nem mertek továbbmenni. És nemmondhatni, hogy a rájuk zuhogó korbácsütésekt l megsz ntvolna a rettegésük. Csak amikor Alarik odasusogta nekik, hogynem jelentenek rájuk nézve veszedelmet a kitör lángnyelvek,akkor tértek észre.

Végre elérték a hágót. Alarik zihálva kapkodott leveg ért, ésa távolba meredt. El tte, elég messzire elnyúlva, hordalékosfennsík terült el. Enyhén lejt s volt, számtalan horpadás tarkí-totta, és a keleti felén újabb hegylánc magasodott. Ezek is kúpalakúak voltak, vagyis szintén vulkáni hegyek lehettek. Az ap-ród épp tovább akarta vonszolni magát, ám a horda vezére pi-henésre adott jelt. Már éppen a földre roskadt volna, amikor aláthatár t zhányóitól nem messze nagy, fényes villanást észlelt.Kíváncsian meresztette arrafelé a szemét.

És megint megvillant az a vakító fénysugár – mintha valamihatalmas tükör verné vissza a nap sugarait. A fiú még javábantörte a fejét, hogy vajon mi lehet az, amikor azt látta, hogy arabszolgavadászok is észrevették a fényjeleket, és izgatottantárgyalták a jelenséget egymás között. Amennyire csak lehetett,észrevétlenül közelebb húzódott hozzájuk, és hegyezte a fülét.

– Biztos vagy benne, Kroloff? – kérdezte az egyik.– Semmi kétségem – felelt a vezér. – Tükörkövek csak a

Fényl Völgyben vannak, sehol másutt. Nem lehet már messze.– Ideje is, hogy megszabaduljunk ezekt l a kölkökt l! – mo-

rogta egy másik farkaspofájú. – Még hogy „kis kerül ”! HaBorboron a nyakunkba nem varrja ezeket, már rég a barlan-gomban heverészhetnék!

– És ugyan miért sietsz annyira, Rokaar? – vigyorgott a ve-zér. – Talán azt hiszed, a n stényed már alig gy zi kivárni, míghazaérsz?

Rokaar csak morgott egyet nagy dühösen, de nem mert fele-selni. Kroloff és a harmadik farkasfej pedig dörg hahotábantört ki. Amikor egy kicsit lecsendesedtek, a harmadik elgon-

193

dolkodó képet vágott.– Mit akarhat vajon arrafelé Borboron? – kérdezte végül.– Mit gondolsz, Ruurk? – Kroloff figyelmesen és kissé li-

hegve nézte a fickót, nyelve egy kicsit kilógott a szájából, nyálcsöpögött róla.

– El sem tudom képzelni – mondta Ruurk. – Azt azért nehe-zen tudnám elhinni, hogy a fejedelemnek megtetszett volna eza völgy. Ráadásul a röpkeszárnyúakon kívül, akik id tlen id kóta ott tartják a nagygy léseiket, a kutyát sem érdekelte ez avidék. Nem utolsósorban azért, mert odaát mindjárt Sárkány-föld kezd dik, annak a lakóitól meg mindenki retteg.

– Nem csoda – toldotta meg Rokaar. – Igazán nem szeret-ném a bajszom összeakasztani egyetlen sárkánnyal sem. Annálazért jobban szeretem az életemet.

– Meg a n stényt, mi? – Kroloff rekedt kacagása leginkábbfarkasüvöltésre emlékeztette Alarikot.

– És vajon miért vitet Borboron ennyi rabszolgát a völgybe?És miért csak fiúkat? Mit gondolsz, Kroloff?

A megszólított hegyes állát gyúrogatta, sárga farkasszemekeskeny réssé sz kült.

– Hát, Ruurk – mondta végül akármit tervez is, átkozottulfontos lehet neki, amit kiagyalt! Különben sosem ígért volnajutalmat azért, hogy idehozzuk a rabszolgákat.

Alarik szeme el tt elhomályosult a világ. Hirtelen megértet-te, mire számíthat: ha Borboronnak valóban ennyire fontos,hogy ami a völgyben folyik, azt senki kívülálló ne tudja meg,akkor gondja lesz rá, hogy egyetlen ott dolgozó rabszolga sehagyja el a völgyet.

Legalábbis elevenen nem.A fiú térde reszketni kezdett.

194

mikor Attila másnap délel tt visszatért Hohenstadtból,szinte még ki sem szállt a professzor agg limuzinjából,

Lukas máris látta rajta, hogy rossz híreket hoz.– Na, mondd! – biztatta a gondnokot. – Mi újság?– Hát – Attila arca meglehet sen gondterhelt volt –, sajnos

semmi örvendetes. A bíró elrendelte a vizsgálati fogságot!– Mit? – nézett rá hitetlenkedve Lukas. – Hogyhogy?– Tegnap kés este, a tévéadás után – kezdett bele Attila,

miközben tar koponyáját paskolgatta lapátkezével – valaki fel-hívta Bellheimet.

– Az adás után? – csodálkozott Lukas. A látomásában isfelhívták a felügyel t, de az még az adás el tt volt!

– Igen, na… az adás után! – Attila szavai visszahozták a va-lóságba. – Legalábbis ezt mondta.

– Tehát valaki Sayelle fellépésére reagált?– Pontosan. És ez a tanú állítólag látta, hogy a professzor

azon az éjszakán, amikor a n véred elt nt, pontosan t követte!– Nem igaz! – kiáltott fel Lukas.– De, sajnos igen – nyomatékosította Attila az el bbi kije-

lentését. – Ez a férfi ma reggel meg is jelent a rend rsön, ésjegyz könyvbe mondta a vallomását.

Lukas szédült. Leveg ért kapkodott.– És? Mit mondott még?– Fogalmam sincs. Bellheim nem árult el többet, ahogy

mondta, a nyomozás biztonsága érdekében.– De hát ez a tanú hazudik! – kiáltotta Lukas felháborodva.

– Ki ez a tanú?– Ezt sem akarta elmondani a felügyel . – Attila arca most

egy kétségbeesett ogrééra emlékeztetett. – De aztán a segédje,az a paszulykaró…

– Antonról beszélsz?– Igen, igen… nos, ez az Anton valami részvétfélét érzett

irántunk, és odasúgta a nevet.

A

195

– És?– Horst Kronénak hívják azt az embert – mondta Attila

Morduk –, és a ravensteini erdész.

a végre, hogy itt vagy – susogta a komorna. – Gyerecsak!

Sarkon fordult, és minden további magyarázat nélkül elin-dult. Laurának nem maradt más választása, mint hogy kövesse.

Saiima magas kora ellenére fürgén mozgott az aranyországikirályi vár folyosóin. Az apródok, szobalányok, cselédek,akikkel útközben találkoztak, nem vetettek ügyet sem rá, sem alányra.

Laura hamarosan teljesen elvesztette a tájékozódó-képességét. Annyit azért sejtett, hogy egy elhagyatott részenjárhatnak, mert a folyosók lassan kiürültek. Aztán egy sz klépcs házba fordultak, és Saiima egyre feljebb és feljebb vezet-te Laurát, aki csak törte a fejét, hogy vajon mi lehet a végscél.

Végre felértek a legföls lépcs kilép re. Az öregasszonyegy kis ajtó el tt állt meg, köténye alól régimódi kulcsot húzottel , s a zárba dugta. Amikor kinyitotta, éktelenül csikorgott,hallatszott, hogy rég nem használták már. Az ajtó annyira nyi-korgott, hogy az öregasszony rémülten visszahallgatózott alépcs házba, mintha attól tartana, hogy a zaj elárulja ket. Csakamikor minden elcsendesedett, akkor nyugodott meg is. Egyszó magyarázat nélkül belépett az ajtón.

Laura a félhomályban csak annyit látott, hogy a gerendákközött hatalmas pókhálók feszülnek odabent. Aztán észrevette,hogy a helyiség egy padlásszoba, amely tele van zsúfolva min-denféle kacattal.

Saiima az ajtó melletti szekrényhez lépett, kinyitotta, s azegyik fiókból el vett egy gyertyát és t zszerszámot. Pillana-

– N

196

tokkal kés bb lobogó láng világította meg a porlepte szobát,amelybe most az öreg komorna beljebb ment.

A leghátsó sarokban Saiima megállt egy teljesen beburkolttárgy el tt. Amikor elhúzta a leplet, Laura akkor látta csak,hogy egy fest állvány az, rajta egy olajképpel.

Fiatal n t mutatott a festmény.– Mama! – lehelte Laura hitetlenkedve, és a szája elé kapta a

kezét. – Ez nem lehet igaz! Hogy kerül ide mama képe?– Tévedsz, Laura – mondta gyengéden Saiima. – Ez nem a

te mamád.– Nem? – Laura homloka ráncokba szaladt – Hát akkor ki-

csoda?– Analina, a királyunk nénje – felelte a komorna. – Ha reg-

gelinél jól írtad le t, akkor meghökkent en hasonlíthatottAnalinára. Biztosan ez volt az oka annak is, hogy olyan furcsánviselkedett az uralkodó, amikor a beszámolódat meghallotta.

Szóval mégis!„Tehát nem csak én képzeltem, hogy furán viselkedett!” –

gondolta Laura.– De… – elmélázva nézegette a sz ke n képét – ha a király

nénje, akkor vajon miért nem odalent függ a képe az sök galé-riájában, amelyet olyan büszkén mutogatott tegnap a király ne-kem meg Veniknek?

ukas épp be akart kopogni Mr. Cool ajtaján, amikor márhallotta is, hogy az odabent „Szabad!”-ot kiált. Hökkenten

lesett ki szemüvegkerete fölött: hát ez meg honnan tudja, hogyitt áll az ajtóban?

Ám amikor a szobába lépett, ott senkit sem talált.– Mi van? – értetlenkedett. Lehet, hogy ezt a „Szabad”-ot is

csak képzelte?Lehet, hogy szép lassan becsavarodik?

L

197

De még miel tt halálra rémült volna esze elvesztése miatt,meglátta a kötelet, amely a szoba ablakából lógott lefelé, oda-bent az ágy lábához volt er sítve. Kihajolt a nyitott ablakon, ésfel is fedezte Mr. Coolt, aki épp azzal volt elfoglalva, hogy le-ereszkedjen a házfalon, és több mint tízméteres magasságbanhimbálódzott a kötélen.

– Hé! – kiáltott le hozzá Lukas. – Hát te meg mire készülsz?– Miért, hogy néz ki? – kérdezett vissza Philipp széles vi-

gyorral. – Kitalálod, telefonálsz, vagy felez t kérsz?– Haha – felelte savanyú képpel Lukas. – Hozzak kést, vagy

inkább ollóval vágjam el a kötelet?– Egyre rosszabb a humorod! – morogta Mr. Cool, és felné-

zett rá. – Na, megpróbálod te is?– Majd talán máskor.Philipp összehúzta a szemét.– Miért jöttél?– Keresek egy régi könyvet, sürg sen szükségem lenne rá.

Hazánk történelme és történetei, valamint ezek megjelenése aképz vészetben, Heinrich Freudenpertt l. 1888-ban jelentmeg. Megnéznéd az interneten, hogy kapni-e még valahol?Könyvkereskedésben, antikváriumokban, mit tudom én.Ugyanis éppen valami fontosat kellene elintéznem, és nincsid m rá.

– Oké, semmi gond – mondta Mr. Cool, és unottan himbá-lódzott ide-oda a házfal mellett, mintha ez volna a világ leghét-köznapibb foglalatossága. – Megnézem. – Aztán vágott egyfintort. – De tulajdonképpen mire ké…

Lukas a szavába vágott:– És volna még egy apró kérésem.

agyis ez az Analina örököse volt az aranyországitrónnak?– V

198

– Pontosan ez a helyzet, Laura – bólogatott az öregasszony,aki közben leült egy id rágta székre, és elismer n bólogatott alány felé, aki a lábánál, a padlón kucorgott.

– volt az els szülött, négy évvel id sebb, mint Anasin, azöccse. Aranyország törvényei szerint lett volna a trón örökö-se.

– De nem lépett trónra?– Nem, és biztosan senki sem sajnálja nálam jobban – sóhaj-

tott fel Saiima. – De ennek már sok-sok éve. Analina meg énegyazon nyáron születtünk, és itt n ttünk fel, Villogócsarnokvárában. Én egy egyszer cselédlány gyermekeként, Dragankirály els szülött leányaként. Összebarátkoztunk, holott na-gyobb talán nem is lehetett volna közöttünk a társadalmi sza-kadék. Analinát ugyanis egyáltalán nem érdekelte az a sok ud-vari fontoskodás, így az sem zavarta, hogy az én ereimben nemnemesi vér csörgedezik. Ellentétben Dragan királlyal, aki vi-szont megtiltotta neki, hogy velem barátkozzék. De Analinapersze fittyet hányt a tilalomra.

Laura hitetlenked arcot vágott.– És ezért nem lehetett királyn ?– Dehogyis, Laura, nem ez volt az ok. – Saiima fájdalmasan

csóválta a fejét. – A sárkányok miatt van, hogy Analina nemléphetett Aranyország trónjára.

– A sárkányok miatt? Nem értem…– Hogy is értenéd? – Rejtelmes mosoly suhant át az öregasz-

szony arcán. – Éppen ezért akarom elmesélni Analina történe-tét. Legf képp, mert azt gyanítom, hogy több közöd van hozzá,mintsem sejtenéd.

– Hogy érted ezt?– Csak türelem, Laura – felelte Saiima, még mindig moso-

lyogva. – Hamarosan meg fogod érteni.De amikor tényleg belefogott a történetbe, akkor már elko-

molyodott az arca.

199

Laura hamarosan megtudta, hogy Analina igen önfej volt,már gyermekként is mindig keresztülvitte akaratát, akár azegész család, de leggyakrabban az apja ellenében is. Amikor ahuszadik nyarat megérte, Aranyország történetét kezdte tanul-mányozni. Minden könyvet és iratot elolvasott, amit csak a várjól felszerelt könyvtára és terjedelmes irattára nyújthatott neki.Hazájának egyik vidékéhez mintha különös köt dése alakultvolna ki: a Sárkány-hegységhez, amely északról határolja a bi-rodalmat, és elválasztja Calderantól. Hatalmas tudásvággyalvetette rá magát erre a témára, és mindent megpróbált megsze-rezni és elolvasni Sárkányföldr l és a lakóiról. A létez összesdokumentumot beszerezte, és ezzel kivívta Dragan király ha-ragját. Az apja egyszer en megtiltotta neki, hogy tovább fog-lalkozzék a Sárkány-hegyekkel és a sárkányokkal.

– De mi kifogásolnivaló van abban, hogy valakit érdekel asaját hazája vagy annak egy része? – kíváncsiskodott Laura.

– Bár tudnám, Laura! – sóhajtott az öregasszony. – De egé-szen máig nem jöttem rá, mi történhetett akkor. Mindenesetreegy napon heves vita robbant ki Analina és az apja között. Egy-re durvábbá vált a hangnem, míg végül a feldühödött király ki-zárta Analinát a trónöröklésb l, és Anasint, a mostani kirá-lyunk apját tette meg hivatalos örökösévé.

– Mi az, hogy hivatalos? – háborodott fel Laura. – Csakmert Analina a sárkányokkal akart foglalkozni, ilyen szigorúbüntetést kapott?

– És ez még nem minden! – felelte Saiima. – Analinátszám zték a kastélyból, és a királyi család vadászkastélyát je-lölték ki lakóhelyéül, a Kígyó-folyó fels folyásánál. Az egészirattárat és a könyvtárt is vihette magával, és halálbüntetés ter-he mellett megtiltották neki, hogy még egyszer betegye a lábáta várba.

Laurának a szava is elállt ekkora igazságtalanság hallatán.– Hm… – makogta aztán. – De… azt hittem… azt hittem, a

200

barátn d volt.Saiima felvonta a szemöldökét.– Az is volt. És?– Hát nem kérdezted meg t le, mi volt az oka az összeve-

szésüknek?– Hogyne kérdeztem volna meg.– És?Az öreg komorna még mindig elpityeredett az elmúlt ese-

mények felidézésekor.– Analina senkivel sem akart err l beszélni, még velem sem.

Csak éppen célzott rá…– Igen? – sürgette Laura.– Arra célzott, hogy az uralkodócsalád valami nagy igazság-

talanságot követett el valaha, és nagy b n terhe nehezedik rá.Azért is kérte az apját, hogy tegye valahogy jóvá a szörnydolgokat, mert…

– Igen, mert? – Laura felpattant a földr l.– Nos, mert a kiegyenlítetlen számlákat egyszer valaki be-

nyújtja, s a sárkánykirályok átka lesújt a következ nemzedé-kekre.

– Elég rejtélyesen hangzik – jegyezte meg Laura.– Igen, sajnos – sóhajtott az asszony. – Éppolyan rejtélyes,

mint Analina további sorsa.Laura visszafojtotta a lélegzetét. Hirtelen azt érezte, hogy

valahol legbelül sorsa szorosan összefonódott ezzel az önfejkirálylányéval, akit, hiába, hogy most hallott róla életében el -ször, különös módon mégis nagyon közelinek érzett.

– Amikor Analina elhagyta a várat, sokáig nem hallottam fe-le. Tartotta magát az ítélethez, nem lépte át többé a küszöböt.

Míg egy napon…Laura már-már sürgetni akarta az öreg komornát, de észre-

vette, hogy annak szeme megtelt könnyel. Megvárta hát, amígösszeszedi magát.

201

– …egy napon híre jött, hogy Analina megölte magát. Földimaradványait mindenesetre sohasem találták meg. Ruháit ésegy búcsúlevelet azonban igen, a Kígyófolyó partján. A levél-ben Analina azt kérte a családjától, hogy értsék meg t, és bo-csássanak meg neki. Nem tehetett mást.

– De borzasztó – mondta Laura, az agyát szinte megbénítot-ta a történet. – És a család mit szólt ehhez?

– Elszörnyedtek, képzelheted. Végül is az öngyilkosságnemcsak Aranyországban számít szörny dolognak. Dragan ki-rály aztán olyan dührohamot kapott, hogy elrendelte: Analinaminden holmiját azonnal és maradéktalanul tüntessék el a vár-ból. Persze ezt a festményt is, amely egész addig az sök galé-riájában lógott. Ha titkon fel nem hozom ide, biztosan a t zmartaléka lesz, vagy ellopják, mint annyi minden mást. De ezmég nem elég: a királyi család mindenkori tagjait megfosztot-ták attól a lehet ségt l, hogy még egyszer átlépjék a Kígyó-folyó melletti vadászkastély küszöbét. Már valószín leg be-omolhatott. És nyilván elt nt minden irat és feljegyzés, amitAnalina a sárkányokról összeszedett. Persze, hacsak valaki ránem tette a kezét.

– És te ezt elképzelhet nek tartod?Saiima határozatlanul vonogatta a vállát.– Hát persze. Merthogy már akkor is azt rebesgették, hogy

valaki támogatta a kutatásaiban, hogy nem egyedül élt abban akastélyban.

– És nem tudod véletlenül, kir l lehet szó?– Nem – mosolygott Saiima. – Ne feledd: közülünk senki

nem léphette át a vadászkastély küszöbét. Ami pedig még rosz-szabb: Analina nevét sem volt szabad immár kiejteni Villogó-csarnokban, akárcsak a sárkány szót. Ezért merült feledésbe if-júkori barátn m neve, és közülünk már csak kevesen emlékez-nek arra, hogy voltak id k, amikor a Sárkány-hegyekben mégsárkányok tanyáztak.

202

Laura még egyszer megnézte a festményt. Analina egysze-en döbbenetesen hasonlított az anyjára. Persze az

aranyországi leány egy teljes nemzedékkel el zte meg AnnaLeandert, mégis úgy hasonlítottak egymásra, mint két testvér.Vagy mint anya és lánya. Hát nem különös véletlen?

Vagy talán nem is véletlen?Végül is azt tanulta, hogy véletlenek pedig nincsenek.– Ööö… – köszörülte meg a torkát végül, és újra az öreg

komornához fordult, aki a roskatag széken ült gondolataibamerülve. – Tulajdonképpen miért mesélted el ezt nekem?

Saiima elgondolkodva mustrálta Laurát.– Emlékszel, mit mondtál tegnap este? – kérdezte végül. –

Amikor Auli királyn elcsodálkozott azon, hogy milyen koránakarsz kelni.

– Persze – mosolyodott el Laura. – Én meg elmondtam neki,mennyi dolgunk lesz még ma.

– És még?A lány meglepve nézett rá.– Még?– Mit mondtál még?Hosszasan kellett gondolkoznia Laurának, mire eszébe ju-

tott:– Ja, hogy „Aki sohasem kezdi el, sohasem végez!”. Erre

gondoltál?A komorna bólintott, és hozzá hajolt.– Ezek a saját szavaid, vagy valaki mástól idéztél?– Lena nagymama szokta mondogatni – felelte Laura. –

Legalábbis papa mindig ezt mesélte, én ugyanis már nem is-mertem ezt a nagymamámat. Meghalt, amikor az anyám szüle-tett. – Kis szünetet tartott, aztán még megkérdezte: – Miértkérdezed?

– Mert Analina mindig ezt mondogatta – felelte a komorna.Pontosan ugyanezekkel a szavakkal: „Aki sohasem kezdi el,

203

sohasem végez!” Ezt elgondolkodtatónak találtam. És amikoraz álomról meséltél, akkor végképp felfigyeltem.

– De hát én mamáról álmodtam, nem pedig Analináról.– Biztos vagy benne? – Az öregasszony éles tekintettel fi-

gyelte. – Lehet, hogy az éjszaka mindkettejüket láttad, anyádatés Analinát is.

– Azt hittem, az a n meghalt.– Hiszen édesanyád is meghalt – felelte komolyan a komor-

na. – Mégis olyan eleven az emléke benned, mintha még élne,nem?

„De igen – mondta magában Laura meglepetten. – Éppolyanszorosnak érzem a kapcsolatom mamával, mint amikor még élt,

t, talán még szorosabbnak!” Csodálkozva nézett Saiimára.– Tételezzük fel, hogy igazad van, és akkor ezt az Analinát

és mamát is láttam tegnap éjszaka.– Így lesz – bizonygatta Saiima.– Ezért arra a következtetésre jutottál, hogy hármunk között,

mármint ifjúkori barátn d, az anyám és énközöttem valamiféleszoros kapcsolat áll fenn?

– Így van, Laura. S t, egészen biztos vagyok benne!

204

16. fejezet

A Fényl Völgy

át ezt a bogarat meg ki ültette a füledbe? –Malik király arca úgy elsötétült, mint viharel tt az égbolt. – Egész családunkban soha

senki nem hallgatott az Analina névre. És az egész várbanegyetlen lelket sem fogsz találni, aki tudna neked bármit is me-sélni ezekr l a… ezekr l a szörny lényekr l.

A lány elcsodálkozott, mekkorát fordult az uralkodó hangu-lata. Az imént még kellemes csevegésben költötték el együtt amásodik reggelit, nevettek, tréfálkoztak, a király, a felesége s akét királyi gyermek. De mióta Laura kiejtette a száján a sárká-nyok nevét, elszállt a jó hangulat. Malik és Auli azonban to-vábbra is görcsösen igyekezett betartani az udvariassági szabá-lyokat, és próbáltak jó képet vágni.

– Ezek szerint az sem igaz, hogy a Sárkány-hegységet azegykor benne lakozó sárkányokról nevezték el?

– Nos, ez a hegység igen meredek, zord, nehezen megköze-líthet . seinkben ezért azt a benyomást keltette talán, hogy el-lenséges is velük szemben. Csak így adhattak neki ilyen félel-metes nevet. Nem gondolod?

De igen, gondolta Laura. Elég logikusnak t nik. Másrészr lez viszont azt jelentené, hogy Saiima hajmereszt ostobasá-gokkal traktálta. Amire viszont, ha jól meggondoljuk, semmioka nem volt. És mindez csak arra engedett következtetni,hogy itt valami nem stimmel!

– De az… az miért van, felség, hogy – folytatta kitartóan,bár udvariasan –, hogy még a felséged komornája is…

– H

205

– Ó, Laura! – szakította félbe a király sajnálkozó hangon. –Az szegény már nincs egészen az eszénél. Túlságosan elmerülta régi históriákban, és egy kicsit meghibbant bele. Saiima min-denütt csak kísérteteket lát – és ezek szerint te sem vagy egé-szen mentes t lük.

Az uralkodó ezzel az órájára pillantott és felállt:– Sajnos, most hív a kötelesség, a sürg s udvari ügyek –

magyarázta udvariasan. – És, ahogy tegnap mondtad, rátok issok minden vár még ma. Ezért aztán nem is akarlak tovább tar-tóztatni. Remélem, útitársaddal együtt nagyon élveztétek Vil-logócsarnok vendéglátását, és a hátasaitoknak is tetszett a szál-lás. Nos hát, élj boldogul, Laura! – És az uralkodó már el is

nt az ajtóban, amelyet a szolgálatkész apród feltépett el tte.Még a családjától sem búcsúzott el.

Laura értett a szóból. Felállt, és meghajolt a királyné el tt.– Köszönjük szépen, felség. Remélem, te és a férjed egy na-

pon megkapjátok a jutalmatokat, amiért ilyen gazdagon vendé-gül láttatok bennünket.

Kezet nyújtott a királynénak, aztán kimentek a királyi étke-l.

Mialatt Laura a holmiját csomagolta, azon morfondírozott,vajon igaza lehet-e Malik királynak. Lehet, hogy Saiima tény-leg bolond egy kicsit? Összezavarodott volna barátn je elvesz-tésekor? És azt a n t a várudvaron… tényleg álmodhatta is.Végül is az Ezüstszfinx is olyan testszer en jelent meg rémál-maiban, hogy megannyiszor azt hitte, valóban a szörnyetegel tt áll. Lehet, hogy az éjszaka csak kísértetet látott, amint aztMalik gyanította.

Hamar összecsomagolt. Már ki akart lépni, amikor pillantá-sa a padlóra esett az ablak el tt – egy összetört gyertyatartó da-rabjai hevertek ott! Ezek szerint azt tényleg rémületében ejtetteki a kezéb l az el éjszaka! Vagyis igazán ott állt az ablak-nál, és lenézett a várudvarra! És Laura most már nem kételke-

206

dett: vagy Analinát, vagy az anyját látta odalent.Ami viszont azt jelenti, hogy Saiima elbeszélése igaz, Malik

király állítása viszont hazugság.Ennek pedig oka kell hogy legyen! – mondta magában, és

nagyon mérges képet vágott, amikor kilépett a kamrából.Majdnem olyan sötét volt az ábrázata, mint a királyi családranehezed titok.

ukas verítékben fürd arccal tekert Alexander Haase bicik-lijén Ravensteinben. Mr. Cool adta oda neki lakótársa ke-

rékpárkulcsát, mert az a szünetre sosem vitte haza a járm vét.Lukasnak a pólója is átizzadt, a testére ragadt. Igen régen ültmár kerékpáron, így aztán sajgott a lába meg a feneke.

Az erdészlak az erd szélén állt, elég messze a várostól.Az erdész, ötvenes, testes férfi, eleinte tartózkodó volt, nem-

igen akart válaszolni Lukas kérdéseire. De amikor a fiú el-mondta, hogy Laura testvére, akkor Krone úr is felengedett.Leültette Lukast a bejárat mellett álló rusztikus tölgyfa asztal-hoz, még limonádét is hozott a pincéb l. Töltött a fiúnak, aztánkényelembe helyezte magát, nagy hasán megfeszült a zöld er-dészing, és beszédesebbé vált.

– Nos, ez az igazság – mondta. – Tényleg láttam a n véredetazon az éjszakán. Vagyis… eleinte azt gondoltam, hogy fiú.

Lukas letette a poharat, kézfejével megtörölte a száját.– Mert fiúruha volt rajta, és a hosszú haját is elrejtette?– Pontosan. – Krone úr hátratolta a zergetollas kalapot a tar-

kójára, és egy zsebkend vel itatgatta homlokáról a verítéket. –Csak tegnap este, amikor a televíziót néztem, akkor villant azeszembe, hogy az valószín leg Laura lehetett. A vár fel l jött,és a falu felé tartott.

„Igaz – gondolta Lukas. – Eddig igaz, amit mond a jóem-ber.”

L

207

– És az igazgató? – kérdezte. – hol volt?– Mintegy húsz méterrel lemaradva követte.– Követte?– Nyilvánvalóan – bólintott az erdész. – Mindig fedezékben

maradt, és nagyon ügyelt, hogy a lány ne vegye észre.A fiú homlokán megjelent az a bizonyos ránc.– Egészen biztos abban, hogy a professzort látta, nem pedig

valaki mást?– Hát persze! – Krone a sörösüvegért nyúlt, amelyet a jó hi-

deg pincéb l hozott fel, kinyitotta. – Az éjszakai távcsövemmelláttam ket, amellyel a legnagyobb sötétségben is tisztán látok.Ezért nem is gyanakodtam eleinte.

A sört egy hasas kriglibe töltötte.– Még abból az id l ismerem az igazgatót, amikor magam

is a kollégium lakója voltam. Ráadásul nagyon jó híre van. Ho-hó, mondom magamban, Aurelius már megint utánaoson egyrossz kölöknek, hogy visszatartsa valami butaságtól. Merthogyez az én id mben gyakran el fordult. De amikor tegnap érte-sültem arról, hogy a n véred elt nt, akkor persze már egészenmás fényben láttam a dolgot!

Kortyolt egy nagyot a sörb l.„Eddig logikusnak t nik – mondta magában Lukas. – A pro-

fesszor jókora csávába került!”– Tulajdonképpen mit keresett éjszaka odakint? – kérdezte.– Ilyenkor gyakran ki kell járnom – magyarázta az erdész. –

A munkám része! Mindig pontosan tudnom kell, milyen a vad-állomány a területen, és mivel az állatok legf képp éjszakamozognak, nem marad más, mint hogy néhány éjszakát felál-dozok a megfigyelésükre.

Sóhajtott, és még egy kis sört töltött.– És aztán mi történt?Az erdész egy darabig elmélázva ült, és a semmibe bámult.

Aztán vállat vont.

208

– Sajnos azt már nem tudom megmondani. A professzort jólmegnéztem a távcsövemmel, de akkor kijött néhány vaddisznóa közeli fiatalosból. És miután én voltaképpen miattuk ültemfel a magaslesre, természetesen ket kezdtem megfigyelni. Ésamikor kés bb újra meg akartam nézni Laurát vagy a profesz-szort, már mindketten elt ntek.

– Tehát nem is tudja, hogy mi történt a közben eltelt id ben?Krone szinte szemrehányón nézett Lukasra.– Hát nem épp err l beszélek?Lukas homlokán megint megjelentek a ráncok.– Még csak egy utolsó kérdés: ugye Bellheim felügyel t

csak az adás után hívta fel?– Hát persze! – Az erdész nem is értette, mire vonatkozik a

kérdés. – Hiszen csak az any… a nevel anyátoktól hallottam azálöltözetr l.

– És ma reggel személyesen is bement a felügyel höz azrsre?

– Persze. Hiszen Bellheim úr épp erre kért tegnap. De miértkérdezed?

– Csak úgy – dünnyögte Lukas, aztán megköszönte a felvi-lágosítást, és elbúcsúzott az erdészt l.

Tisztességes ember ez, gondolta, semmi oka, hogy kételked-jen szavainak igazságában. De akkor vajon hogy lehetséges az,hogy a Bellheim és Krone között folyó beszélgetést még az-el tt „látta”, miel tt a valóságban lezajlott volna? És vajon aprofesszor miért nem beszélt arról, hogy a lány után osont azona napfordulós éjszakán? Ám ezeken a kérdéseken hiába törte afejét, egyikre sem talált választ.

it akarsz abban az ócska vadászkastélyban? –Veniken látszott, hogy nincs elragadtatva Laura öt-

letét l. – Nekem persze mindegy – folytatta –, de kevés az– M

209

id nk, és azt hittem, már alig várod, hogy Sárkányföldre ér-jünk.

– Ez így is van – felelte Laura. – De el ször is ez nem túlnagy kerül …

– És másodszor?– Másodszor pedig hátha mégiscsak megvannak valahol

azok a dokumentumok és iratok, amelyeket Analina összesze-dett Sárkányországról és a lakóiról. Akkor találhatok bennükolyan adatokat, amelyek segítenek megtalálni a csillagvasat.

A mágus rosszallóan csóválta a fejét.– Hát ezt a bogarat meg ki ültette a füledbe?– Tudod, azok az ismeretek, amelyekhez Analina hozzáju-

tott, valószín leg hallatlanul fontosak lehettek. Különben nemveszett volna vele össze az apja.

– Vannak sokan, akik ennél kisebb okok miatt is egymásnakesnek!

– Lehet. De ebben az esetben szerintem nem valami apró-ságról volt szó – válaszolt Laura. – Biztosan alapos oka vanannak, hogy a királyi család még a létezését is tagadja ennek azasszonynak. Lehet, hogy Analina egyenesen olyan dolgokat ta-lált meg, amelyekr l senkinek sem szabadna tudnia. Még az islehet, hogy…

Laura megállította lovát, és egészen elsápadt.Venik is megállt a tülkösbivallyal.– Mi ütött beléd?– Lehet, hogy Analina olyan rettenetes titoknak jutott a

nyomára, hogy egyszer en nem maradt más kiútja, mint az ön-gyilkosság – suttogta Laura.

A fiatal mágus csendesen nézte útitársn jét. Látszott rajta,hogy nem is találja olyan lehetetlennek ezt a feltevést. Pár pil-lanatra csend borult az egész völgyre. Csak egy patak csobogá-sát hallották, amely a mez n kanyargott, a madarak énekét s arovarok zümmögését.

210

– Na, jó – mondta végül a fiú. – Ha feltétlenül ragaszkodszhozzá, akkor menjünk a vadászkastélyhoz. Lehet, hogy szeren-csénk lesz, és felfedezünk valami olyasmit, ami a hasznunkralehet. És… hé! – derült fel a képe. – Lehet, hogy megint össze-szaladunk Riaanuval!

– Tényleg! – Laura rosszkedve egyszeriben elszállt. – Hi-szen azt mondta, hogy a Kígyó-folyó fels folyásánál lakik.Lehet, hogy talán ismerte is ezt az Analinát?

– Hogy gondolod? Ha az a n a mostani király nénikéje volt,akkor annyi id snek kellene lennie, mint a nagymamádnak.Riaanu pedig alig lehet harmincnyaras.

Laura kínosan elvigyorodott. Mekkora ostobaság, gondoltamagában. Erre nekem is rá kellett volna jönnöm. De jó, hogyLukas nincs itt, most megint csúfolhatna a spóragyam miatt.

Hirtelen összeszorult a szíve, amikor eszébe jutott az öccse.Olyan fájdalmat érzett, hogy a mellkasa egészen összeszorult,és leveg t is alig kapott. Megdörzsölte a nyakát, és próbált lé-legezni.

– Mi a baj? – Venik arcán aggodalom és értetlenség válto-gatta egymást. – Mi a bajod?

Laura csak krákogni bírt. A torka egészen összeszorult, elsö-tétült el tte a világ. Csak akkor tudott megszólalni, és a tekinte-te is akkor tisztult ki, amikor er teljesen megköszörülte a tor-kát.

– Mi történt? – kérdezte szorongva a fiú.– Ne ijedj meg, Venik! – Laura nagyon igyekezett, hogy

er teljes és bizakodó legyen a hangja. – Semmi, hidd el, semmikülönös. Igyekezzünk! Minél el bb elérjük azt a vadászkas-télyt, annál jobb.

Már el akarta indítani Szélvihart, amikor Csámcsi fél s han-gon felcsipogott, és a zekéje alá bújt. A ló is nyugtalanul hor-kantott.

Laura csodálkozva pillantott fel, és a láthatáron egy sötét

211

felh t vett észre. Hatalmas volt, és éppen feléjük sodródott.– Mi az ott? – kérdezte, és a távolba mutatott.– Az összes démonokra! – kiáltott fel rémülten Venik. –

Ezek nyavalymolyok!– Mi? – Laura szeme kimeredt. – Nyavalya… micsodák?– Nyavalymolyok, a tétoválók közeli rokonai – magyarázta

a máguska. – És ha jól látom, mindjárt több ezer bel lük!– Veszélyesek?– Hát, ahogy vesszük. Nem támadnak meg, és nem is bánta-

nak testileg…– Hanem?– Hanem ha a közeledbe kerülnek, elrontják a hangulatodat.

Olyan pokoli rosszkedvet bocsátanak rád, hogy iszonyúanszenvedsz t le. És napokba telik, mire el zheted ket.

Laura növekv aggodalommal nézte a fekete felh t.– Akkor jobb, ha kitérünk az útjukból, mi?– Méghozzá amilyen gyorsan csak tudunk! – rikkantotta a

fiú, és megsarkantyúzta a bivalyt. Laura is megeresztett kantár-szárral vágtatott utána.

A szürkelidérc pedig, aki követte ket, egy pillanatra meg-állt, és gúnyosan vihogott. Úgy látszott, örvendezik annak alátványnak, amely miatt Venik és Laura kereket oldott.

ukas fejcsóválva nézett a képerny re.– Igazad van, Philipp. Úgy látszik, tényleg nem létezik

még egy példány abból a könyvb l.– Hát mondom! – Mr. Cool szinte vádlón nézett a fiúra. –

Vagy azt hiszed, itt malmoztam egész délután? Szerinted hánykönyvkereskedésbe, antikváriumba, múzeumba telefonáltam?Nem is beszélve a régi könyvek gy jt ir l! Egyetlen példánysincs már bel le, még az egyetemi könyvtárakban sem! –Nyugtalanul járt fel-alá Lukas szobájában. – Egyébként nem is

L

212

számítottam másra.– És miért nem? – Lukas ránézett a szemüvege fölött.– Szerinted nem egyértelm ? – Mr. Cool tekintete határo-

zottan elgyötört volt. – Hiszen te magad mondtad, hogy mind-össze ötven példányban nyomtatták ki. Majdnem százhúsz éve!Nem csodálkoznék azon sem, ha minden példány elrohadt vol-na.

– El nem tudom képzelni – morogta Lukas maga elé, ésvisszatolta a szemüvegét az orrára. – Az a könyv papa polcánnem volt épp nyomdafestékszagú, de elég jó állapotban volt.Miért ne lehetne bel le még néhány példány?

Mr. Cool csak értetlen dünnyögéssel válaszolt. Arckifejezé-séb l ítélve nemigen osztozott Lukas meggy désében.

Laura öccse összeráncolta a homlokát.– És azzal az antikváriussal mi van, aki mintha emlékezni

vélt volna a könyvre?– Kazimir Kardamomra gondolsz?– Igen. Jelentkezett?– Aha – bólintott Philipp. – Azt mondta, holnap délel tt

nézzünk be hozzá. Merthogy meg kell néznie a listáiban, azmeg eltart egy darabig.

völgytekn teljesen kerek volt. A hullámzó talajon élesszél sztyeppf n tt, csak itt-ott emelkedtek ki bel le ki-

sebb bokorcsoportok, bozótosok. A kör közepén kis tó volt,amelyet bels forrás táplálhatott. Egy kis patak eredt a tóból,amely kikanyargott a sz k völgybejáraton. A Fényl Völgyetszinte teljesen körbezárták a sziklák, a katlan keleti felén átha-tolhatatlan, meredek akadályt képeztek. Alarik csak másodszoriodanézésre vette észre a szükségszállásokat, a gerendákból,deszkákból, durva szövetekb l összerótt kunyhókat. Amikor azegyik ott l dörg Fekete Lovag meglátta ket, intett a többiek-

A

213

nek, lóra kaptak, és eléjük rúgtattak. A csapat nagy része kicsittávolabb állt meg, de a vezér egyenesen a rabszolgavadászokighajtotta koromfekete, g zölg orrlyukú harci ménjét.

– Üdvözöllek, Aslan úr – hajlongott Kroloff –, meghoztukaz utánpótlást.

– Nem vagyok vak – vetette oda a Fekete Gárda vezére, ésleugrott a nyeregb l. Végigment a fiúk során, és alaposanmegnézte ket. Aztán Kroloffhoz fordult.

– Jó, remek! – Ám a hangjából süvít irónia elárulta, hogycseppet sincs megelégedve. – Úgy látom, alaposan ügyeltetekrájuk.

– Hát persze. – Kroloff ugatott, mint egy veszett kutya. –Pontosan, ahogy Borboron megbízatása szólt. A nyomorultakörülhetnek, ha ti majd feleannyira jól bántok velük, mint mi.

– Tartsd féken a nyelvedet, te farkaspofájú pokol kutyája! –pattant oda Aslan a vezér elé, mint akit mételysullongó csípettmeg. – Még egy rossz szó, és te meg a legényeid társulhattok afiúkhoz!

– Az sem segítene rajtatok – sziszegte Kroloff csak úgy ma-gában.

A Fekete Gárda vezérének azonban éles volt a füle.– Mit mondtál? – üvöltötte.– Hogy szívesen kisegítünk benneteket, ha kell, Aslan úr –

mondta a farkasfej , és meghajolt.Aslan alulról fölfelé végigmérte, aztán ráparancsolt:– Most aztán hordjátok el az irhátokat!Kroloff szeme sötét lángot vetett, de nem mert ellenkezni.– Visszavonulnánk – mondta. – Szabadna kérnem a jutal-

munkat?– A jutalmat? – kérdezte Aslan hangsúlyozottan barátságos

hangon. – Ugyan miféle jutalmat?– Amit urunk és parancsolónk megígért, Aslan úr.– Ja, azt – vetette oda a harcos, fura mosollyal szája szögle-

214

tében. – Erre a jutalomra gondoltál?És intett az embereinek.Két katona kivált a csapatból, és b rkorbácsukat a fejük fö-

lött suhogtatva, röhögve közeledtek a vezérhez.Aslan még mindig mosolyogva fordult a farkaspofához.– Ha arra a jutalomra gondoltál, amely az engedetlen szol-

gáknak kijár, örömmel állunk a rendelkezésetekre.A fiúk szeme elkerekedett a rémülett l, félénken összébb

húzódtak.Kroloff és az emberei azonban villámgyorsan megfordítot-

ták a sztyeppi pónikat, és szélnél sebesebben elnyargaltak,Aslan gúnyos pillantásától kísérve. Aztán a gárda vezére a fi-úkhoz fordult.

– Gyertek velem! – kiáltott rájuk. – Elviszünk a szállásotok-ra, aztán megmutatjuk, mi lesz a munkátok. Gyerünk, indulás!

Megsarkantyúzta pokolparipáját, és maga el tt terelve a fiú-kat, elindult.

Átvágtak az egész völgykatlanon a kunyhók felé. Alarik kö-rülnézett a vidéken. Két fiút pillantott meg, amint rongyos ru-hában épp kiléptek egy keskeny sziklahasadékból. Nehéz fo-nott kosarat vonszoltak. A benne lév k - és szikladarabokatgondosan kiborították, és szétteregették a földön.

Milyen furcsa, gondolta az apród. Vajon miért járnak elolyan figyelmesen, miért nem öntik egyszer en a földre? Ésvajon miért nem foglalkoznak velük a harcosok? Pedig a kétfiún nem volt kötél vagy bilincs, ami megakadályozhatta volnaa szökésüket.

Különös, gondolta Alarik. Vajon miért olyan biztosakBorboron emberei abban, hogy senki sem szökik meg? Ám ak-kor észrevette, hogy árnyak úsznak a rabszolgák fölött. Hangta-lanul lebegett a Fényl Völgy fölött féltucatnyi repül pók! Be-húzták sz rös lábaikat, és csaknem háromszöglet szárnyaikkalolyan ráér sen csapdostak, hogy hatalmas rájákra emlékeztet-

215

tek. Csak éppen nem volt tüskés farkuk, és nem az óceán hul-lámaiban, hanem a leveg ben úsztak! Elég magasan lebegtek,Alarik mégis látni vélte, hogy négy szempárjuk mindegyikeminden pillanatban a földre szegez dik, és semmi nem kerüli ela szárnyas szörnyek figyelmét. A legkisebb gyanús mozdulatralecsapnának a fiúkra, ragadós nyálukkal megkötöznék ket, ésnem volna menekvés.

Alarik érezte, amint elönti a kétségbeesés. Vajon viszontlát-hatja-e még a húgát?

Laura csodálkozott. Az az erd , ahová elértek, éppolyan volt,mint álmának mesebeli erd je. Bár most a leszálló alkonyatmár kezdte homályba borítani a hatalmas törzs fákat, és csak alombos koronák riztek még valamit a t fényb l, Lauranem kételkedett. Az aljnövényzet, amelyb l óriás páfrányok éslégyöl galócák n ttek ki, ugyanolyan volt, mint abban az er-

ben, amelyben el éjszaka járt. A talajt olyan vastagonlepte a korhadt avar, hogy elnyelte a két hátas patájának zaját.Ha Laurának eddig kétségei lettek volna, most szertefoszlottak,amikor megpillantotta egy tisztáson egy fal maradványait.

Egy kicsi kastély romjai!Három perc sem telt belé, s már ott állt Laura és Venik a

rom el tt, leugrottak a nyeregb l, és szemügyre vették a két-emeletes építményt. A termésk falakban és a tet n is nagylyukak tátongtak, az ablaküvegek kitörtek. A falakra felkúszotta borostyán és a nagy level vadsz , csak a keleti torony lát-szott érdekes módon érintetlennek.

Venik kérd n nézett Laurára.– Lehet, hogy lakik itt valaki?– Fogalmam sincs. Nézzük meg!A ferdén lógó bejárati ajtó nyikorogva nyílt ki. Mögötte sö-

tétség lapult fenyeget n. Laura már vissza akart fordulni, ami-kor észrevett a falba t zött kovácsoltvas tartókban két fáklyát.

216

Kísér jéhez fordult.– Van t zszerszámod?– Minek? – vigyorgott Venik. – Elfelejtetted, hogy mágus

vagyok?Odalépett a fáklyák elé, rájuk meredt, aztán csettintett az uj-

jával, és máris fellobbant a t z. A fiú megfordult és meghajolt:– Hölgyem, szolgálatára!Laura aztán meggyújtotta a második fáklyát az els segítsé-

gével, és átkutatták az épületet. A fels szint szobái üresek vol-tak. A padlón lév vastag porréteg azt mutatta, hogy itt nagyonrégen nem járt már senki. Nagy meglepetésükre azonban még-iscsak találtak két olyan földszinti szobát, amelyek szemláto-mást lakásként szolgáltak. Ezeknek a bútorzata srégi voltugyan, de teljesen jó állapotban maradt meg.

Ugyanez vonatkozott a konyhára is. Jól felszerelt konyhavolt – tálak, serpeny k, lábasok, egészen a t zifáig és az ev -eszközig minden olyan volt, mintha a tulajdonos azonnal be-léphetne. Amikor Laura bekukkantott a kályhába, látta, hogymég izzik benne a parázs, vagyis a régimódi kályhát nemréghasználhatták. A konyha melletti kamra is tele volt élelmiszer-rel, volt ott krumpli, zöldségféle, tojás, szalonna, kolbász, ke-nyér és még sok minden.

– Úgy látszik, az ismeretlen lakó éppen házon kívül van –mondta Laura, amikor meghallotta, milyen izgatottan sípolgat acsuuzma.

Csámcsi a folyosó végén ült egy vastag, vasveretes tölgyfaajtó el tt, azt kapirgálta: ez az ajtó vezetett a toronyba.

– Biztosan… – kezdte Venik nagy hangon, de aztán suttog-va folytatta – biztos itt lakik? Itt még nem néztük meg!

Rángatta az ajtót, de az nem engedett. Minden húzgálás,er ltetés hiábavalónak bizonyult, az ajtó egyetlen milliméterresem nyílt meg.

Laura hirtelen elnevette magát.

217

– És most mire vársz, tisztelt mágus? – kérdezte kihívón.A fiú arca elsötétült.– Mintha nekünk mágusoknak ilyen világias dolgokkal kel-

lene foglalkoznunk – morogta. – Ráadásul arról se feledkezzmeg, hogy még nem fejez dött be a kiképzésem.

Laura már éppen valami csíp set akart mondani, amikoreszébe jutott, hogy inkább hálásnak kellene lennie Veniknek,amiért elkíséri kalandos útján.

– Voltaképpen nincs is közünk ahhoz, ami e mögött az ajtómögött lehet – mondta, és megveregette a vállát. – Fárasztó na-punk volt, az állatok is elfáradtak. Lássuk el ket, és harapjunkmi is valamit, miel tt lefekszünk. Lehet, hogy éjszaka hazatér arejtélyes házigazda.

Aztán megfordult, hogy visszamenjen a konyhába, de hirte-len megdermedt.

– Milyen furcsa – suttogta, és a padlóra mutatott.A durva követ borító porban világosan látszottak a láb-

nyomok. Ismer snek látta ket, de hirtelen nem tudta volnamegmondani, miféle állattól valók.

Csodálkozva fordult a fiúhoz.– Felismered, miféle lábnyomok ezek?– Hm – felelte Venik. – Nem vagyok benne biztos, de…

mintha… Nos, ha nem volnának ilyen nagyok, akkor azt mon-danám…

– Mit? Nyögd már ki! – sürgette Laura.– …hogy egérnyomok!– Egérnyomok? – rökönyödött meg Laura. – Lehetetlen!

Ekkora egér a világon nincs!– Honnan tudod? – A mágus titokzatosan mosolygott. – Ne

feledd: Aventerrán vagyunk, nem pedig az Embercsillagon!

218

17. fejezet

Éjszakai találkozások

r. Cool csak rövid ideig célzott, aztán meglökte afehér golyót. Ez tökéletes szögben csattant a feketé-hez, így az, mintha zsinóron húznák, egyenesen be-

gurult a biliárdasztal sarkán lév lyukba.– Nna – mondta elégedetten –, hát így állunk. Tíz nulla.Lukas kedvetlenül tette le a dákót.– Elég volt mára – mondta. – Hagyjuk abba, menjünk alud-

ni!– Ahogy gondolod. – Mr. Cool a kék krétaport törölgette a

kezér l. – Persze akármikor készen állok a visszavágóra – kö-zölte mosolyogva. – Talán máskor jobb formában leszel.

– Aha – motyogta Lukas. Ezer éve nem játszott ilyen pocsé-kul. Persze ez nem is volt csoda, hiszen egyfolytában ezer másdolog járt az eszében. Például az az ominózus Lea Mano-rejtvény. Vagy az a könyv, amelyet Sayelle meg a pasija csórtakel apa dolgozószobájából. Meg persze Aurelius Morgensternprofesszor helyzete, amely határozottan romolni látszott az er-dész vallomásával.

Hogyan lehetne ilyenkor a biliárdra figyelni?Jó éjszakát kívánt Mr. Coolnak, aztán rosszkedv en bevo-

nult a szobájába.A mobilja azt jelezte, hogy volt egy nem fogadott hívása. A

hívó nem hagyott üzenetet, ám Lukas azonnal felismerte aszámot: Nikodemus Dietrich volt az, Dietrich gazda, akinélLaura nyaranta a lovát szokta tartani.

Nocsak, gondolta Lukas. Mit akarhat t lem a gazda? Fel-

M

219

markolta a tisztasági csomagját, és már indult volna a fürd be,amikor megtorpant, mint akibe villám csapott. „Én bolond, tel-jesen eszehagyott spóragy! – szidalmazta magát. – Én agyat-lansággal vert, baromarcú marha! Hát ez meg hogy nem jutottazonnal eszembe?”

Felragadta a mobilt, és felhívta a gazdát. Végtelen hosszúideig csörgette, de nem vették fel. Hol mászkálhat a jóember?Csak nem feküdt már le? De aztán eszébe villant: lehet, hogymég az istállóban dolgozik! Lehet, hogy épp a lovakat eteti,azért nem hallja a telefoncsöngést! Lukas gyorsan elhatározta,hogy inkább személyesen jár végére a dolognak. Hiszen haDietrich gazda a rend rségen jegyz könyvbe mondja, hogy jó-val az erdész után látta Laurát, akkor a professzor megmene-kült! És hát ez a dolog most nagyon sürg s volt, nem lehetetthalogatni.

Pár perccel kés bb már Toboz biciklijét taposta, immár má-sodszor aznap. Elvitte, nem is szólt Philipp-nek. Nem valószí-

, hogy kifogása lenne ellene. Aztán valami különleges dologtörtént, amikor lerohant a lépcs n: hirtelen megpillantottaReimar von Ravensteint, a Kegyetlen Lovagot, amint éppen fe-léje közelít. Laurának már meggy lt a baja párszor a megele-venedett k -szoborral. Csak másodpercekig tartott ez a láto-más, de ez is elég volt, hogy lássa: Reimar a cs rben van, éshatalmas kardját, a Koponyarepeszt t éppen felemeli. Valamiszörny dolog van itt készül ben! Nikodemus Dietrich gazdanagy veszedelemben forog! Taposta a pedált, nem tör dött saj-gó hátsójával. Mintha fúriák znék, úgy taposott egészen agazda udvaráig.

Egy pillantást sem vetett a Kegyetlen Lovag gránit-, szobrá-ra, amely a vár épületét l nem messze emelkedett a parkban.Pedig különben észrevehette volna, hogy most csak a k paripaáll ott magára hagyva, lovasa azonban nyom nélkül elt nt.

Viszont egy tömzsi figura ott állt a gránitló árnyékában.

220

Albin Ellerking.Az éjialba kajánul vigyorgott, miközben Lukas után nézett.

„Tudtam, hogy bed l!” – gondolta kárörvendve, és már el redörzsölte a markát.

Mire Lukas elérte a gazdaságot, teljesen kivolt. Úgy fújtatottaz utolsó métereken, mint egy végelgyengülésben szenved

zgép.Nikodemus házában nem égett a lámpa. Lehet, hogy már le-

feküdt? De amikor észrevett egy gyenge fénysugarat az istállófel l, megnyugodott. Tehát még a lovaknál tevékenykedik.

Halkan nyikorgott az istálló ajtaja, amikor kinyitotta. Hallat-szott a lóállkapcsok rlése és a paták tompa dobbanása. Lótestekszaga, szalma- és szénaillat csapott az orrába. Meg persze a ló-trágya félreismerhetetlen szaga. Önkéntelenül is elhúzta az or-rát, ahogy bement az istállóba.

A jobbra és balra elhelyezked bokszok szinte mindegyikefoglalt volt. Jó tucatnyi lovat tartott a gazda. Csak néhányemelte fel a fejét a teli jászolból – például Salamar, PercyValiant lova –, hogy szemügyre vegye a jövevényt.

Érdekes módon Nikodemus gazdának nyoma sem volt. Lu-kas már vissza akart fordulni, amikor a szomszédos cs rb lmozgást észlelt – lehet, hogy ott tesz-vesz a gazda?

Átment a cs rbe, ahol égett ugyan a villany, de ott se látottegy lelket sem. Lehet, hogy felmászott a szénapadlásra? Onnanazonban csak a sötétség ásított.

Ebben a pillanatban valami nesz hallatszott az istálló fel l.Valami furcsa, vonszolódó, csúszó zaj, mint amikor súlyos k -tömböt vonszolnak k padlón. Lassan egy árnyék nyomult be azajtórésbe, aztán kényelmesen, egyik gránitlábát a másik elé he-lyezve, betolta magát a Kegyetlen Lovag, Reimar vonRavenstein, akit a Sötétek ismét életre keltettek! Jobb kezébentényleg ott szorongatta hatalmas kardját, a Koponyarepeszt t.

Nyitott sisakrostélyában a szürke gránitarc kaján vigyorba

221

torzult. A lovag szeme ravaszkásan villogott, amint a fiúra né-zett.

Ez nem lehet igaz! Pucolás innen! Ez jutott Lukas eszébe egypillanatra, és már majdnem kirontott a cs r nagy kapujába vágottkis faajtón, amikor azt is kinyitották, és egy második alak is be-lépett a cs rbe: Konrad Köpfer. Avagy Kons, Ravenstein várá-nak egykori hóhérja, aki évszázadok óta ide-oda imbolygott azelevenek és a holtak világa között, és ezzel egy másik névre isrászolgált: a Vörös Halál!

A fiút szemmel láthatóan elfogó iszonyaton az albínó is re-mekül szórakozott.

– Na, te kis fattyú, erre nem számítottál, mi?Lukas sarkon fordult, és a cs r hátsó kijáratához loholt, de

meglátta a hatalmas lakatot, amely a kapupánton lógott. Azesze azt súgta, hogy ez az út nem járható, mégis megpróbáltafeltépni az ajtót – eredménytelenül.

Csapdába került. Menthetetlenül elveszett!Üldöz i kínzó lassúsággal közeledtek. Reimar kényelmesen

suhogtatta kardját a leveg ben, a Vörös Halál pedig játékosanropogtatta hosszú ujjperceit – mintha mértéket akarna venni ál-dozata nyakáról.

Lukas nagyokat nyelt. Térde rogyadozott, lába reszketett. Aszemüvege annyira el recsúszott, hogy csak homályosan látott.A rémülett l tágra nyílt szemmel nézett a közeled , szörnylények felé.

Ez a vég!

aurát nyöszörg sípolászás riasztotta fel álmából.Amikor felült az ágyán – a kisebbik hálókamrát válasz-

totta, míg Venik a nappali szoba díványára hevert – azt látta,hogy Csámcsi felállt az ablakpárkányra, és izgatottan figyelkifelé. Mellkasán látszott, hogy vadul ver a szíve, és a félelem

L

222

hangjait hallatta.Laura felkelt, hangtalanul az ablakhoz surrant, kinézett a sö-

tétségbe. Azonnal meglátta, mi az izgalom oka: a torony egyikablaka világos volt, mintha egy szobát gyertya vagy fáklya fé-nye világítana meg. És egyre-másra elhomályosult a fény,mintha valaki fel-alá járkált volna el tte. Ezek szerint visszatérta romos vadászkastély lakója. „Úgy látszik, nemigen zavarja,hogy behatoltunk a lakásába – töprengett Laura. – Különbenbiztosan felébresztett volna bennünket. De vajon mit m vel éj-nek évadján a toronyban?”

Miután felébredt a kíváncsisága, Laura elhatározta, hogyutánajár a dolognak. Gyorsan felrántotta a farmerét. Cip t vi-szont nem húzott, hogy ne keltsen nagy zajt. „Telepatikuser mmel ki kell nyitnom a torony ajtaját” – gondolta, mialattlábujjhegyen osont a sötét folyosón.

Amikor azonban elért a folyosó végére, az ajtót résnyirenyitva találta. Micsoda szerencse! Nem kell fáradnia vele.

A sz k csigalépcs n nesztelenül suhant fölfelé: a legfelsemelet ajtaja is épp csak be volt hajtva. Belesett a résen.

A helyiségnek azt a falát, amelyet az ajtóból látni lelhetett,könyvespolc borította, amelyen rengeteg könyv, irat, okmányhevert. A könyvek gerincén ugyanaz a meleg fény táncolt, mintamelyet Laura már odalentr l is látott. És az árnyat is újra látta,amely a falon és a padlódeszkákon vándorolt fel és alá.

Szemét er ltetve meredt az árnyékra, és megpróbálta bel lekikövetkeztetni, hogy miféle alak vetheti: ha nem téved, akkoregy kétlábú lényr l van szó. De a fej, amely igencsak ember-szer testen ült, mégiscsak elgondolkodtatta: semmi emberinem volt rajta. Kíváncsian közelebb lépett hát, és dobogó szív-vel kinyitotta az ajtót.

Egy könyvtár! Kovácsoltvas kandeláberek álltak a hatalmas,roskadozó polcsorok között, kellemes fényt árasztva. A teremközepén nagy olvasópultot látott, mellette két gyertyatartót. A

223

gyertyák fényében hatalmas, vastag könyvet látott kinyitva apulton. A könyv fölé pedig…

Hát nem!Laura megállt, mint akibe villám csapott. Önkéntelenül is

hitetlenked kiáltás hagyta el az ajkát. Nem hitt a szemének.Nem. Álmodik. Biztosan álmodik. Ilyet az életben nem lá-

tott, de még hasonlót sem, soha.

Vörös Halál olyan közel ért már Lukashoz, hogy viaszospergamenb re alatt tisztán látta kirajzolódó koponya-

csontjait. Reimar lovag is egyre közelebb került a fiúhoz, sközben szüntelen forgatta az óriási kardot a feje fölött, még apadló is remegett k léptei alatt.

Lukas hátrált, ameddig lehetett. Aztán a cs r falához tapadt,és félelemt l nagyra tágult szemmel nézte a két közelg gyil-kost. Már csak pár másodperc az élet…

Ekkor, akár a macska, amely halálos „játékba” fog a zsák-mányolt egérrel, megharapja, de még hagyja egy kicsit futko-rászni, Konrad Köpfer megállt, gránitcimborájának is megálljtparancsolt, de Lukasról egy pillanatra sem fordította el a tekin-tetét.

– Mit gondolsz, megmondjuk a kölyöknek, miért kell pusz-tulnia? – kérdezte.

– Miért is ne? – felelte csikorgó hangján a Kegyetlen Lovag.– Végül is emberek vagyunk, vagy mi a pokol? – és harsányanfelröhögött.

Olyan rettenetes hangja volt, hogy Lukas szívét jeges rémü-let szorította össze. Alig hallotta meg a hangot, amely izgatot-tan kiabált fölötte:

– Lukas, Lukas! Kapaszkodj bele! Gyorsan!Csak nem Mr. Cool az?Egy rándulással kitépte magát a rémült dermedtségb l, el -

A

224

reugrott, és két kézzel belekapaszkodott a vastag kötélbe,amely a deszkamennyezet egyik nyílásán ereszkedett alá, ésazonnal el is indult vele fölfelé.

A Vörös Halál úgy fújt, mint egy veszett vadmacska, de hi-ába hadonászott vékony karjával, már nem sikerült elkapnia afelfelé lebeg fiút. Reimar von Ravenstein is csapkodott utánaa kardjával, ám a penge milliméterekkel elhúzott Lukas lábamellett, és a falba fúródott. A fiú sértetlenül feljutott a magas-ba.

Másodpercekkel kés bb már a nyílásban volt, és megláttamegment jét: tényleg Philipp Boddin volt az, akinek körvona-lai most már világosan kirajzolódtak a cs r padlásának homá-lyában. Teljes er vel húzta a Dietrich gazda által felszerelt csi-gasorra tett kötelet – a gazda ezzel szokta a szénát meg a súlyoslótápos zsákokat feljuttatni a szénapadlásra.

– Jaj, köszönöm, nagyon köszönöm – sóhajtotta Lukas. –Egy perccel sem jöttél korábban a kelleténél.

– Aha – felelte Mr. Cool, aki még egy utolsó rándítással biz-tonságba helyezte a kötélbe végs erejével kapaszkodó fiút. Jóöt méterrel kerültek a cs r padlója fölé.

Lukas úgy reszketett, mint a nyárfalevél.

eg kell állapítanom, hogy küls m mérhetetlen cso-dálkozással tölt el téged. – Az ember nagyságú

lény levette a kerek szemüveget az orráról, és felnézett az olva-sópultról. – Pedig biztosíthatlak: nem bántalak, egyáltalán nembántalak – mondta kedves hangon, mialatt közelebb tipegettLaurához.

A lány tátott szájjal meredt a közeled alakra, amelynek fe-kete gombszemei vidáman csillogtak. Jó egy fejjel magasabbvolt nála, b rnadrágot viselt, világos lenvászon inget és barnazekét. Keskeny, ajak nélküli szája ravaszkás mosolyra húzó-

– M

225

dott, hosszú bajuszszálai reszkettek a nevetést l.– Biztos voltam benne, Laura, hogy megtalálod az idevezet

utat, kérlek, ne haragudj meg rám, hogy el este nem fogad-talak benneteket méltóképpen. – Udvariasan meghajolt. – Deakárcsak fajtársaim, én is els sorban éjszakai életet élek.

Laura tökéletesen elképedt. Egy patkány! Egy ember nagy-ságú fehér patkány, aki férfiruhában, a hátsó lábaira emelkedvejár, ráadásul még beszél is. Hosszú, sz rtelen patkányfarka akönyvtárszoba padlóján kanyargott.

– Ho… honnan tudod, hogy hívnak? – dadogta a lány. – Éski… ki vagy te egyáltalán?

– Ó, kérlek, bocsáss meg, hogy még be sem mutatkoztam. –A patkány megsimította a homlokát, mint egy szórakozott pro-fesszor. – Sajnos itt az én birodalmamban csak nagyon ritkánfordul meg vendég, így néha megfeledkezem az udvariasság-ról. – Odanyújtotta a jobb mancsát. – Nevem Aurian, és öröm-mel üdvözöllek otthonomban. Helyet foglalsz egy kicsit nálam,hogy elszórakoztassuk egymást?

Egy kis asztalra mutatott, amelyen poharak álltak, és kétkancsó. Az asztal mellett két kényelmes füles fotel állt hívoga-tón.

És amíg Laura még mindig a különös lényt bámulta, az beleis ereszkedett az egyikbe.

– Vizet parancsolsz, vagy bort? – kérdezte Aurian. Szemlá-tomást remekül szórakozott Laura határtalan elképedésén.

– Ööö… izé… vi… vizet, persze – nyögte ki Laura. Vettnéhány mély leveg t, hogy össze tudja szedni magát. – Te…vártál engem?

– Hát persze, Laura – mondta a patkány, és odatolt elé egypohár vizet.

– Miért?– Ennek semmi jelent sége. – A rágcsáló bajuszszálai

megint megremegtek. – Még idejében ki fogod találni. Min-

226

denesetre a dolog így áll, és ezzel egyel re elégedj is meg.Minden egyebet hamarosan meg fogsz érteni.

Laura ebb l egy kukkot sem értett.– Akkor viszont azt is tudod, miért vagyok itt, igaz? – kér-

dezte.– Természetesen, Laura. Feltétlenül meg szeretnéd tudni,

milyen ismeretekre tett szert Analina a sárkányokról. – A titok-zatos mosolytól egészen emberi lett az arca.

– És ha így volna? – kérdezte várakozással Laura. Szinte fé-lelmetesnek érezte, hogy Aurian ennyi mindent tud. – Tudnálnekem segíteni?

– De még mennyire! – És mint egy tanár, felemelte mutató-ujját a jobb mells lábán. – Nem véletlenül voltam én Analinakönyvtárosa, és tettem neki számtalan távszolgálatot! Aztán,amikor olyan hirtelen elt nt, akkor a legjobb tehetségem sze-rint gondoskodtam arról, hogy itt… – és körülmutatott a szobá-ban, amely majdnem az egész emeletet elfoglalta – minden azeredeti állapotában maradjon.

Laura izmai megfeszültek a kíváncsiságtól.– Azt mondtad: „hirtelen elt nése”?Aurian megfontoltan bólogatott.– Én úgy tudtam eddig, hogy Analina öngyilkosságot köve-

tett el.– Nos – és a patkányarcon megint emberi mosoly suhant át

– eleinte nekem is az volt a benyomásom, amikor megtaláltama ruháit és a búcsúlevelét a Kígyófolyó partján. A levelet a csa-ládjához kellett vinnem.

– És tudod, mi állt benne?A patkány bólintott.– Be kell vallanom, nem bírtam megállni, hogy ne vessek

bele egy pillantást.Laura az izgalomtól egészen a fotel szélére csúszott, nehogy

egy szót is elszalasszon.

227

–„Az itteni élet elviselhetetlenné vált számomra – írtaAnalina –, így meg kell tennem ezt a lépést. Tudom, hogy nemfogtok megérteni, de nekem nincs más választásom. Biztos va-gyok benne, hogy megtalálom a boldogságomat egy másik vi-lágban. Ne ítéljetek el – és éljetek boldogul! Ha a sors úgyakarja, még találkozunk.” Hát ez volt abban a levélben, ame-lyet megbízatásomnak megfelel en át is adtam Dragan király-nak, az apjának. Azt pedig már biztosan megtudtad, hogy miképpen reagált a levélre.

Laura némán bólintott, és egy darabig töprengve bambult.– Biztosan sokkolta a hír, különben nem viselkedett volna

így – mondta végül, és kérd n nézett Aurianra. – Viszont, hajól értettelek, akkor te egyáltalán nem úgy gondolod, hogyAnalina meghalt. Miért?

– Mert megtanultam a felszín mögé nézni, és ezért tudom,hogy a valóságban sok minden egészen más, mint amilyennekels pillantásra látszik.

A patkány úgy nézett a lányra, mint aki egyetértést vár. Deamikor ez elmaradt, folytatta:

– Ráadásul ismerem azokat a dolgokat is, amelyek közvet-lenül Analina elt nése el tt történtek, legalábbis egy részüket.Ezeknek fényében pedig teljesen másképp látom az elt nését.

Laura nyelt egyet, mert a kíváncsiság már valósággal elszo-rította a torkát.

– Mondd már, kérlek, könyörgök! – rimánkodott.A könyvtáros somolygott, egyet kortyolt a vörösborból. Az-

tán mesélni kezdte azokat az izgalmas felfedezéseket, amelye-ket Analina tett, és minél tovább mesélte, annál nagyobbranyílt Laura szeme a csodálkozástól.

ukas és Mr. Cool szorongva néztek le a szénapadlásról acs r aljába, ahol a Vörös Halál felágaskodott, és felemeltL

228

ököllel fenyeget zött.– Ne nevessetek korán, kölykök! – károgta az albínó. – Ne

higgyétek, hogy megmenekültetek!A k lovag pedig veszett kutya acsargására emlékeztet hör-

géseket hallatott, és a leveg t kaszabolta Koponyarepeszt vel.Lukas kérd n nézett Philippre.– Gondolod, hogy feljönnek ide?– Lehet – felelte Mr. Cool. – Ha fel tudják állítani a létrát,

amit elvettek, nehogy meglógj el lük.– A francba! – morogta Lukas. – És akkor?– Akkor elpárolgunk, méghozzá azon az úton, amelyiken

idejöttem – magyarázta a kötött sapkás fiú. – Méghozzá azereszcsatornán. Egy hegymászó számára ez nem jelenthet gon-dot. Azt viszont, hogy te bírod-e – és Lukasra vigyorgott –,majd meglátjuk.

Lukas csendben volt. Egyáltalán nem volt vicces kedvében,képp, mert Köpfer éppen felállítani készült a hosszú falétrát.

„Na, pucolás!” – gondolta, amikor a Vörös Halál hirtelen elej-tette a létrát, és kiment a hátsó ajtón.

Reimar von Ravenstein nehézkes lépteivel utána botorkált.Egy pillanattal kés bb nyomuk veszett.

Odakintr l viszont egyre er söd motorzajt hallottak.Ahogy kicsit kés bb leértek a cs r elé a földre, éppen be-

gördült az udvarra Aurelius Morgenstern végelgyengülésbenszenved limuzinja, és megállt a gazda háza el tt. Két tagba-szakadt alak kászálódott ki bel le: Nikodemus Dietrich és Atti-la Morduk.

Mindketten nagyon meglep dtek, amikor észrevették a fiú-kat.

– Hát ti mit kerestek itt éjnek évadján? – csodálkozott agazda, és nagyot szívott a pipájából, amely szokás szerint mostis a szája sarkában fityegett.

Lukas elébe sietett.

229

– Láttam a mobilomon, hogy keresett – magyarázta. – Aztgondoltam, valami fontos dolog lehet, ezért aztán idejöttem.

Nikodemus felvonta a szemöldökét.– Én ugyan nem kerestelek.– De a maga telefonjáról hívtak fel! Ismerem a számot!– Az lehet – A gazda vállat vont, és az ajtó felé nézett. –

Szinte sohasem zárom be… Lehet, hogy valaki csak azt leste,mikor húzom ki a lábamat, és…

– Közben már nekem is eszembe jutott – vigyorgott zavará-ban Lukas. – De sajnos, kés n. Ha Philipp nem jött volna…

Elhallgatott, és hálásan pillantott a mellette álló fiúra.– Aha – mondta Mr. Cool. – Nagy malacod volt. Ha nem lá-

tom meg, milyen gyalázatosan vigyorog Ellerking, amikor el-mész mellette, biztos nem jöttem volna utánad. De amikormegláttam, rögtön azt mondtam magamnak: itt valami b zlik!

– Remek, fiam! – Attila Morduk hatalmas mancsával meg-veregette Philipp vállát. – Nagyon jól csináltad!

Lukas szemrehányón nézett az utolsó törpóriásra:– És ti honnan kerültök ide?– Ugyan honnan? – kérdezte Attila, ravaszkásan a gazdára

kacsintva. – Hát Hohenstadtból. Egyenesen a rend rsr l.Nikodemus gazda ugyanis, amikor hallott az erdész vallo-

másáról, ugyanarra a következtetésre jutott, mint Lukas: hajegyz könyvbe mondja, hogy Krone után látta még Laurát él-ve, akkor a professzor mentesül a vád alól. Ezért aztán megkér-te Mordukot, hogy fuvarozza be a városba.

– És? – kérdezte Lukas feszülten. – Mit mondott?Attila vigyorgott.– Gondolhatod, hogy nem volt boldog, és valamit motyo-

gott, hogy „tanúvallomás tanúvallomással szemben”. De alighalesz más választása, mint hogy szabadlábra helyezze Aureliust.

– Így van! – er sítette meg a gazda is. – Ráadásul arra isemlékeztem, hogy amikor Laura elvitte a lovát, sem sapka,

230

sem szemüveg nem volt rajta. Vagyis ezzel a két b njellel márnem tudják a professzort terhelni!

– Mekkora szerencse! – sóhajtott fel Lukas. – És tudtatokvele is beszélni?

– Csak egész röviden – bólintott a gondnok. – Azt mondta,most már ne aggódjunk miatta, és még megkért, hogy juttas-sam eszedbe Lea Mano sírját.

– Jaj! – nyögött fel elgyötörten Lukas. – Halvány segédfo-galmam sincs, mit jelenthet ez. Te talán sejted?

– Ugyan! – Attila Morduk félrebillentette a fejét, és szemé-ben különös csillogással nézett rá. – De te majd kitalálod, haeleget kotlasz rajta. – És biztosítékképpen felemelte vaskosmutatóujját. – Ebben egészen biztos vagyok, Lukas!

231

18. fejezet

Egy gyalázatos csalás

agyis Analina rájött, hogyan csalták megAranyország uralkodói a sárkányokat?– Pontosan így van, Laura! – Aurian megint

csak felemelte a mells lábát, hogy aláhúzza mondanivalójafontosságát. – A királyi család se rég szemet vetett már a Sár-kány-hegyekben rzött hatalmas arany- és ezüstkincsre. Igenám, de ez az ott él sárkányok tulajdonában volt, akik persze

rizték, mint a szemük világát, és semmiért meg nem váltakvolna t le. Az uralkodót pedig majd megette a kapzsiság. Nemnyughatott, amíg meg nem találta a sárkányok sebezhet pont-ját: a honvágyat! Így aztán alkut javasolt neki: Ha visszaköl-töznek Sárkányföldre, akkor az aranyért és ezüstért cserébemegkapják a királyi család legféltettebb kincseit, a koronaék-szereket, amelyek három óriási kincseskamrát töltenek meg.Bizonyítékképpen egy teli kosár ékkövet vitt nekik. A sárká-nyok pedig megvizsgálták a köveket, aztán tanácskoztak, ésvégül úgy döntöttek, hogy elfogadják a javaslatot. Már másnapkiköltöztek a Sárkányhegyekb l, és tucatnyi szekérrel indultakaz otthonuk felé: a szekerek meg voltak rakva ékkövekkel. Desem sárkányföldi fajtársaiknak, sem nekik maguknak nem t ntfel, milyen ocsmány módon becsapták ket.

– Hogyhogy? – kérdezte meglepetten Laura.– Merthogy ezeknek a „kincseknek” csak egy igen kis töre-

déke volt igazi drágak , a legnagyobb részük pedig tökéletes,de mit sem ér utánzat.

– Jaj, ne! És tényleg senki sem vett észre semmit?

– V

232

– Senki – csóválta a fejét a patkány. Talán tudod, hogy azaranyországbeli üvegmívesek híresen ügyes kézm vesek. Pél-dául felt nt-e neked a király étkez jében a nagy állóóra?

– Persze – emlékezett vissza a lány. – Bizonyára nagyon ér-tékes, amennyi drágak vel ki van rakva!

– Nahát, éppen ezt gondolná mindenki – mosolygott Aurian.– Pedig egyt l egyig az aranyországi üvegmanufaktúrákból va-lók. Ezek a mesterek igazi m vészei a szakmának. Ne csodáld,hogy a sárkányok is összetévesztették az értéktelen vacakot azigazi drágakövekkel. S t, annyira megtetszett nekik a sok k ,hogy ezzel díszítették a sárkánykirályok tróntermét.

Laura kérd tekintetet vetett a patkányra.– És csak Analina…– Bizony! – Aurian jelent ségteljesen bólogatott. – Véletle-

nül ráakadt a vár archívumában egy látszólag teljesen jelenték-telen iratra. Ez valószín leg egy b nbánó üvegkészít mestergyónását tartalmazta, és a legapróbb részletekig leírta a csalást.Analina annyira felháborodott, hogy azonnal az apjához rohant,és azt követelte, hogy esedezzen a sárkányok bocsánatáért, ésfizessen nekik jóvátételt.

– És mit mondott erre Dragan király?A patkány keser kacagásban tört ki.– Kinevette a lányát. És akkor sem változtatott a magatartá-

sán, amikor Analina nyomatékosan figyelmeztette, hogy a sár-kánykirályok keserves bosszút fognak állni, amikor felfedezika csalást. S t, az sem bírta rá véleménye megváltoztatására,amikor Analina a sárkánykirályok átkát emlegette fel. „Én úgytudom – mondta ridegen –, hogy csak az Embercsillag lakóiramondtak átkot. Ráadásul minek kéne nekem az seim vétkéért

nösnek éreznem magamat?” Ezek után zte el a lányát azudvarból, nehogy tovább akadékoskodjon, és emlékeztesse acsalád történetének sötét fejezetére.

– Micsoda szemétség! – Laura úgy toporzékolt tehetetlen

233

dühében, mintha t érte volna a sérelem. – És Analina nem tettmindezek ellen semmit?

– Mit tehetett volna? – Aurian tehetetlensége jeléül mindkétmells mancsát felemelte. – Az egész családban egyetlen em-ber sem akadt, aki támogatta volna, sem az anyja, sem Anasin,az öccse.

– persze tudta, miért nem támogatja! – mondta sötét kép-pel Laura. – Hiszen sosem lett volna király, ha a n vérét azuralkodó ki nem tagadja.

– Hát, így van ez – bólogatott mérgesen a patkány is. –Analina tehát megadta magát a sorsának. De még miel tt egy-szer s mindenkorra elhagyta volna Villogócsarnokot, azt jósol-ta, hogy a sárkánykirályok átka a családot is el fogja érni.

– És? – kérdezte izgatottan Laura. – Beteljesült a jóslata?– Nem. Persze, ez nem csoda, hiszen a sárkánykirályoknak

még nem t nt fel, hogy tróntermük ékessége csak színes üveg.Laura hitetlenkedve csóválta a fejét, aztán újra Aurianhoz

fordult.– Analinával mi lett?– Itt lakott ebben a házban, ahogyan Dragan király parancsol-

ta. Szerencsére sokkal jobban érezte itt magát, mint ahogy elein-te gondolta. Legalábbis, amikor néhány holdhónappal kés bb aszolgálatába szeg dtem, határozottan boldognak látszott.

Újabb korty borral er sítette magát.A lány figyelmesen nézte a patkányt.– Azért ez már jó régen volt, nem igaz?– Persze – mosolygott Aurian a maga megszokott, titokzatos

módján, amelyt l annyira emberszer vé vált.– Nem vagyok már olyan fiatal, ha esetleg erre céloztál vol-

na. – Aztán megint elkomolyodott. – Akárhogy is: nagyon szépid ket töltöttünk itt együtt. Analina tanult és utazgatott. Leg-többször Sárkányországba látogatott, mert ezek a titokzatos lé-nyek egyszer en annyira megragadták, hogy nem tudott sza-

234

badulni t lük. Volt olyan utazása, amelyre én is elkísértem. Deaz utolsóra sajnos nem.

– Arra az útra gondolsz, amelyen elt nt?– Igen.Laura a homlokát ráncolta.– Mi lett volna abban olyan különös?– Hát, éppen ezt volna jó tudni – magyarázta Aurian elgon-

dolkodva. – De az úrn m sajnos csak homályos utalásokat tett.Ezek szerint Sárkányföldön valami olyan érdekes titokra buk-kant, amelyet hétpecsétes titokként riztek, olyan titokként,amely nagy veszedelmet hozhat. Akkor sokkal hamarabb visz-szatért, mint tervezte, és a következ id kben is mintha rette-gett volna.

– És miért?– Hát err l nemigen akart beszélni. Azt mondta, nem akarja

az életemet kockára tenni. És aztán az Ostara-ünnep napján el-nt.– De… – Laura nagyot nyelt, és körülnézett a könyvtárban.

– Ha Analina olyan behatóan foglalkozott a sárkányokkal, nemhiszem, hogy nem jegyzett volna fel ezt-azt. Nem kerestétek ajegyzeteit?

– Dehogynem, persze hogy kerestük – biztosította Aurian. –Mindent felforgattam értük. Úrn m ugyanis mindent leírt, mégazt is, ami látszólag lényegtelen volt. – Jelent ségteljes szüne-tet tartott. – A nagy titkokat szerintem a naplójába írta, de azvele együtt elt nt.

– Kár – dünnyögte Laura. – Lehet, hogy hasznosítani tudtamvolna a csillagvaskutatásban a feljegyzéseit.

– Lehet. – A patkány elgondolkodva ingatta a fejét, és rez-gette a füleit. – De az is lehet, hogy csak ártanának neked is.Ugyanis úrn m alig t nt el, már itt is voltak a sárkányok, éppahogy mondta. Gurgulius, a Mindentelnyel vezette ket, akétfej szörnyeteg, akit te is ismersz.

235

– Ismerem bizony. – Laura arcára kiült a rettegés, amint ezta nevet kimondta. – Szörny ! És mit akart?

– Analinát keresték – és egy sárkánytojást.– Sárkánytojást? Hogyhogy?– Sajnálom – Aurian felhúzta keskeny vállait, hogy kurta

patkánynyaka teljesen elt nt –, de ezt már én sem tudom.Mély hallgatás ereszkedett rájuk, csak ültek ott a gyertyák

fényében. Laurában egyszerre csak felötlött egy gondolat:– Ha te eljutottál Sárkányországba Analinával, akkor azt is

tudod, melyik az odavezet legrövidebb út!– Hát persze.– És… – Nehezen nyögte ki a kérést, de aztán csak össze-

szedte magát. – Bocsáss meg, de nem tartod túl nagy szemte-lenségnek, ha arra kérlek, hogy légy a vezet m az odaúton?

– Örömmel, Laura. – Aurian elégedett mosollyal megemeltepoharát, és felállt. – A legjobb lesz, ha kora hajnalban indu-lunk. Menj vissza most a kamrácskába, és próbálj még néhányórát aludni.

– Igazad van. – Laura is megitta a vizét, jó éjszakát kívánt,és az ajtóhoz sietett. Ott még egyszer visszafordult. – De hon-nan tudta el re Analina, hogy a sárkányok keresni fog… – ámAurian már nyomtalanul elt nt a kamrából.

Paravain önkéntelenül elmosolyodott, amint végignézzen sere-gén. Soha ilyen fura ármádiát! Balján Virpo úr surrogott, kisséleszakadva pedig mintha egy hatalmas felh nyi ezüstceruza re-pülne utánuk. A valóságban persze egy seregnyi röpkeszárnyúvolt az: szám szerint tizenkét tucatnyian voltak. A reggel élesfényében nem lehetett érzékelni a saját fényüket. A napfénybencsak a testük izzott.

A Fehér Lovag és furcsa serege alig egy napja volt úton,mégis maguk mögött hagyták már a T zhegyeket. ParavainTündérmenyasszonyon; Morwena kétszarvúján lovagolt, mert

236

ez gyorsabb és kitartóbb volt, mint az lova. Ráadásul a két-szarvúak, akárcsak az egyszarvúak, a Tündeerd kb l származ-tak, és jól ismerték a tündérek titkos, si ösvényeit, amelyek át-meg átszövik Aventerra földjét, és amelyek az ket ismer ketnemcsak gyorsabban vitték célhoz, hanem meg is óvták a go-nosz varázslattól. Még Syrin és a Látókristály sem képes eze-ken az ösvényeken észlelni Paravaint és kísér it, még így sem,hogy az Id Kereke megsokszorozta az erejét.

Paravain tizenkét lovagja kíséretér l is lemondott, csak hogyezeken az si ösvényeken haladhasson. Morwena nagy gond-ban is volt emiatt. Miel tt búcsúzóul a karjába zárta volna, sza-vát vette a lovagnak, hogy semmiféle harcba nem bocsátkozikaz ellenséggel. Mintha még a csókjuk is édesebb lett volna,mint máskor.

Amikor a gyógyítóasszony eszébe jutott, Paravain szívekönny vé vált, de elhessentette a kedves képet, és a T zhegyekfekete vulkáni kúpjait vette szemügyre.

– Nem tart már sokáig, amíg elérjük a Fényl Völgyet…ugye, igazam van, Virpo úr? – kérdezte a kísér jét.

A röpkeszárnyú babaarcán csúfondáros mosoly jelent meg.– Ez már igen! – ciripelte. – Micsoda teljesítmény ez egy

mitsemtudófitól!Paravain bosszús fintort vágott, de aztán inkább lenyelte a

választ. Id közben megtanulta, hogy a röpkeszárnyúak csipke-dését nem rosszindulat vezérli.– Hol is álltunk meg, dübörg lábfi uram? – kérdezte Virpo

úr.A lovag felnézett.– Mármint hogy mir l beszélgettünk, miel tt…– …miel tt eltérítettél a témától a megjegyzéseddel – há-

borgott a röpkeszárnyú. – Pontosan erre gondoltam!Paravain most már nem állta meg, hogy el ne vigyorodjék.– Nos, épp h sies harcotokat ecsetelted a nyavalymolyok és

237

a tétoválók ellen.– Majd elmegy a kedved a röhögést l – hadonászott mérge-

sen a pici Virpo úr a leveg ben vékony karjaival –, legkés bbakkor, amikor a szürkelidérc a nyakadba ugrik! Akkor aztánnincs többé menekvés!

– Csak abban reménykedem, hogy nem is találkozom ilyenszörny séggel.

– Pedig a szürkelidércek különös el szeretettel pécézik kiáldozatként a Fény lovagjait és harcosait. Annyira csak neérezd magad biztonságban! Ezek a gonoszfik nagy szövetsége-sei a Sötét Fejedelemnek. Az ellenségeivel ellenségként bán-nak k maguk is.

Paravain kényszeredetten mosolygott.– Ez a gonoszfi, ahogy nevezed, épp minden eszközzel azon

mesterkedik, hogy az Örök Semmit gy zelemre segítse. – Fia-tal arca elsötétült. – De esküszöm, amíg életben vagyok, eznem fog megtörténni!

– Én bizony nem lennék ebben olyan biztos, dübörg lábfiuram! – feleselt a röpkeszárnyú. – Úgy hallottam, néhány uno-katestvérük már az Embercsillagon is nagy pusztítást végzett.Egyre több emberfia veszti el az életkedvét, és ez csak a SötétHatalmak malmára hajtja a vizet.

Paravain nem válaszolt. A csöndben csak különös seregénekszárnyverdesése hallatszott. Jó id elteltével fordult visszaVirpo úrhoz.

– És arról tényleg nincs fogalmad, hogy miért ztek ki ben-neteket a völgyb l a Fekete Gárda katonái?

– Nincs, dübörg lábfi uram, egyáltalán semmi fogalmunksincs err l! Már nagyon sokat törtem pedig a fejemet azon, mimozgathatta ezt a setétfit, hogy ilyen gyalázatos tettet hajtottvégre… de semmi sem jutott eszembe. Egyáltalán semmi, desemmi!

– Pedig biztos, hogy alapos oka volt rá – makacskodott a

238

Fehér Lovag. – Ebben a völgyben valami nagyon fontos dolog-nak kell lennie, amelyt l benneteket mindenképpen távol akartartani. Vajon mi lehet az, Virpo úr?

– Gondolkodtunk már ezen is, tudálékosfi úr!– Bizony, bizony! – cirpelték Yirpo és Cirpo urak, akik id -

közben észrevétlenül felzárkóztak hozzájuk. – Sajnos, sajnos!Paravain nem er ltette tovább a témát, annál is inkább, mert

valami sajátos árnyékot vett észre a földön. Felnézett a felh t-len égre, és észre is vett egy tutajt, amely a széllel sebesen sod-ródott tova. A tutaj közepén kék vitorla feszült ki a rúdon.

Aeolon légtutaja, jutott Paravain eszébe. Vajon mit tervez alevátor? Rossz emlékei voltak róla: emlékezett rá, hogy nemrégez a légi nomád gond nélkül kiszolgáltatta Alarik húgát avágykufároknak. Még ha Alienor maga kérte is, nem lett volnaszabad teljesítenie ezt a kérést. Hiszen Aeolon nagyon jól tudta,hogy a deshirisztáni csábítók mit tesznek a félrevezetettekkel,akik a hatalmukba adják magukat: eladják ket Borboronnakmint rabszolgákat, s nála aztán holtuk napjáig keservesen robo-tolhatnak! Paravain felsóhajtott. Vajon kiszabadul-e a SötétEr db l valaha is Alienor?

Vajon megint van valaki a fedélzetén, akit romlásba vihet? –töprengett Paravain.

Kísér jéhez fordult.– Megkérhetnélek valamire, Virpo úr?– Hát persze, hacsak nem kívánsz lehetetlent!Paravain felmutatott a légtutajra, amely olyan gyorsan szán-

totta a leveg t, hogy már elég messze járt.– Velem ellentétben te tudsz repülni, én pedig szeretném

megtudni, ki tartózkodik annak a tutajnak a fedélzetén.Virpo úr felnézett, szemét er ltetve meredt a megadott

irányba.– Ó – mondta aztán –, ez a kémfiak feladata – és két ujját a

szájába kapva, hegyes füttyöt hallatott.

239

Az ezüstösen csillogó kíséretb l azonnal kivált három röp-keszárnyú, villámsebességgel felemelkedtek, és a légtutaj utániramlottak.

– Kémfiak? – csodálkozott Paravain.Virpo úr szinte sajnálattál nézett a Fehér Lovagra.– Ó, te nemtudomfi, veletek ellentétben nálunk a feladatok

pontosan fel vannak osztva! A mi kémfiaink nagyon jól bevál-tak mint megfigyel k, fürköncök, mert a legügyesebb és leg-gyorsabb repül kével rendelkeznek!

Paravain csak morgott valamit a bajsza alatt.– Aztán ott vannak még a hordozófiak – folytatta rendület-

lenül a röpkeszárnyú. – Bár valamennyien a saját testsúlyunksokszorosát bírjuk felemelni, mégis vannak a fajtánkon belülkülönösen er s alkatúak. Ezekb l három-négy elegend ahhoz,hogy egy nagy kosárnyi királygyümölcsöt elszállítsanak.

– Valóban? – Paravain elismer en füttyentett. – Ez ténylegfigyelemre méltó. És te milyen poszton vagy, ha szabad kér-deznem?

– Én nagyotmondó vagyok! Már biztosan rég észrevetted!– Hát bizony… – Paravain csak nagy nehezen tudta vissza-

fojtani a nevetést. – Természetesen rég észrevettem, hogy na-gyotmondó vagy.

– Remélem is! – Virpo úr egy kicsit sértettnek látszott. –Hova jutnánk, ha senki se mondaná meg nagyjából, hogy merrekell menni? Nagyon fontos és felel sségteljes feladat ám ez,csak a legtapasztaltabbak és a legkörültekint bbek kaphatjákmeg ezt a feladatkört. Ezért tölt el büszkeséggel, hogy népemimmár sokadszorra választott meg nagyotmondójának.

– Fogadja szerencsekívánataimat, kedves nagyotmondó úr!– Köszönöm, dübörg lábfi. – A kis lényt büszkeség feszítet-

te.A barátságos év dést a kémek visszatérése szakította félbe.– Aeolon úr egymagában tartózkodik a tutajon – jelentette

240

Lupo úr, a vezet . – És üdvözletét küldi a dübörg lábfinak.– Köszönöm – morogta a lovag. – Nem tettetek boldoggá!

Ez a légtutajos jobban tenné, ha eldöntené, melyik oldalon áll,ahelyett hogy megpróbálna mindenkinek a kedvében járni.

– Elárulnád, hogy mir l beszélsz, kedves rébuszbanbeszél fiuram?

– Aeolon, akárcsak a többi levátor, folyamatosan széliránybaforgatja a köpönyegét! Ha velünk, Fényharcosokkal találkozik,nem gy z a nagyrabecsülésér l biztosítani, ám Borboronnakadót fizet. De ez nem lehet örökké így! Mindenkinek el kelldöntenie egyszer, melyik utat járja, a Sötét Hatalmak sima, degyalázatos útját, vagy a Fény sokkal göröngyösebb ösvényét,amelynek végén a Jó áll. Aki pedig azt hiszi, hogy mindig ella-vírozhat a kett között, az ebbe bele fog pusztulni.

– Mi az id k kezdetét l fogva a Fé…. – Ám Virpo úr kinyi-latkoztatását félbeszakította az egyik vulkáni kúpból kitör ha-talmas lángnyelv dübörg hangja.

Paravaint is leny gözte a látvány.– Ez meg mit jelentsen, Virpo úr? – kérdezte. – A T zhe-

gyeket ti sokkal jobban ismeritek, mint mi.– Nagyon furcsa – jegyezte meg a kérdezett. – Nem emléke-

zem rá, hogy ez a hegy valaha is köpködött volna ilyen mérge-seket… Majdhogynem azt gondolhatnánk…

– Mit? – kérdezte türelmetlenül Paravain.– Nos, reméljük, hogy tévedek – folytatta aggodalmas kép-

pel a röpkeszárnyú –, de majdnem úgy t nik, mintha a Vöröszsárkány álmát zavarta volna meg valami.– Aha – nyújtotta a szót a lovag. – Nem hangzik túl meg-

nyugtatóan.

Venik nem hitte Laura egyetlen szavát sem, amikor a lány be-számolt az éjszakai találkozásról a fehér patkánnyal. F képp,miután a toronyhoz vezet ajtó megint zárva volt, és Auriannak

241

nyomát sem látták.– Mintha azt ígérte volna, hogy elvezet Sárkányföldre? –

kérdezte Venik, és vastagon kent vajas-sonkás kenyerébe hara-pott, mint aki évek óta nem evett.

Laura egy tál tejet tett Csámcsi elé, a kicsi jószág mohón ve-tette rá magát.

– Majdcsak el kerül. Biztos csak elaludt.– Vovov avi evvivi!A tele szájas dödögésre Laurának azonnal Kaja jutott eszé-

be. Megsajdult a szíve, és egyenesen boldog volt, amikor a fiúmásra terelte a szót.

– Tulajdonképpen miért nem ébresztettél fel? – kérdezte, ésnem lehetett nem meghallani a kérdésben a szemrehányást.

– Mert… – Laura keserves mosolyra húzta a száját, tulaj-donképpen maga sem tudta a választ. – Jaj, tudod, annyi min-dent megteszel értem, sokkal többet, mint amennyit elvárhat-nék. Nem akartalak felzavarni. Végül is senki sem kényszerítarra, hogy velem tarts Sárkányföldre.

– Ezt meg ki mondja? – morcoskodott a fiú.Laura meglepetten ráncolta a homlokát.– Miért, mi kényszerítene téged?Venik nem felelt, csak belekortyolt a teájába.Laura összehúzott szemmel nézte.– Apáddal kapcsolatos, igaz?A fiú habozott, de aztán bólintott.– Nem akarod végre elmesélni, mi történt vele?Venik nyelt egyet, és minden szín elt nt az arcából.Nagyot sóhajtott, miel tt válaszolt volna.– Na jól van, Laura – mondta aztán. – Ideje, hogy tiszta vi-

zet öntsünk a pohárba.Laura így megtudta, hogy Milian, Venik apja egyike volt a

néhány megmaradt fehér mágusnak, akik az Id k Kezdete óta aFény szolgálatába állították titkos tudományukat. Ellenfeleik,

242

a fekete mágusok, akik közül a legveszedelmesebbek afhurhurok voltak, kezdett l fogva Borboront támogatták. A Sö-tét Fejedelem megállás nélkül arra próbálta rávenni a fehéreket,hogy álljanak át az oldalára, de ez csak nagy ritkán sikerült.A legtöbb fehér mágus még a halálos fenyegetéssel szemben ismeg rizte meggy dését.

– Apám még nem fejezte be az oktatásomat, amikor a SötétFejedelem felbukkant nálunk a legényeivel – mesélte Venik. –Papa még éppen el tudott rejteni a padláson, amikor a gárda be-lovagolt az udvarunkba… – Venik hangja elcsuklott.

Laura részvéttel tette kezét Venik karjára.– Jó, jó – mondta. – El tudom képzelni, mi következett.A fiú megköszörülte a torkát.– Az apám megtagadta, hogy felesküdjön a Sötét Hatalomra.

És erre Borboron – Venik felzokogott – egyszer en kihúzta akardját, és elvágta a torkát!

Könnyes szemmel nézett a lányra.– Mindent láttam, és nem fogom elfelejteni soha. Az apám

sírjánál esküt tettem, hogy megbosszulom a gyilkosságot, és asaját kezemmel ölöm meg azt a férget! Nos, most már tudod,miért megyek veled Sárkányföldre.

Összeszedte magát, letörölte a könnyeit.– Azt akarom, hogy teljesítsd a küldetésedet, és kovácsold

össze a Fény Kardját. Ezzel behatolhatsz a Sötét Er dbe, és ki-szabadíthatod az apádat. Én pedig veled megyek, és beteljesí-tem azt, amire megesküdtem.

Rézszín arcán vad elszántság jelent meg.– Most pedig induljunk! – mondta olyan kapkodó sietséggel,

mintha az apja iránti gyász el l menekülne. – Megtaláljuk aztaz utat a nélkül az Aurian nélkül is.

Odakint felhorkantott egy ló. Laura azonnal tudta, hogy nemSzélvihar az. Venikre nézett, és Alarik kardjához kapott, amelyaz egyik szék karján lógott.

243

reggeli újságok címlapjai csak úgy csepegtek a vért l.„Killer professzor” vagy „Halál professzor” – ezek még

az ártatlanabb vezércikkcímek voltak a reggeli lapokban. És azalcímek is úgy voltak megfogalmazva, mintha AureliusMorgensternre már három gyilkosságot bizonyítottak volna rá.Csak a kisbet s részekb l lehetett kibogarászni, hogy éppencsak gyanúba keveredett – de hát melyik olvasó böngészné vé-gig az apró bet s részeket?

– A disznók! – morogta Lukas, és a reggeli mellé tette a la-pot.

– Kire érted? – nézett fel Mr. Cool az újságjából.– Természetesen az újságírókra – meg doktor Schwartzra és

bandájára, hiszen k rendezték meg az egészet. Pedig k tudjáka legjobban, hogy Morgenstern ártatlan.

– Tényleg? – Most már Philipp is leengedte az újságját. –Hogyhogy?

– Mert… – kezdett volna bele Lukas, de aztán félbeszakítot-ta magát. – Nem is tudom, hogy magyarázzam el neked. Túlbonyolult az egész.

Aztán Philipp karjára tette a kezét.– Egyszer en hidd el nekem, hogy Laura él. Jó?Mr. Cool alaposan megnézte, miel tt válaszolt volna:– Oké. De ha így volna… akkor mi értelme van annak, hogy

ezek az alakok halomszám gy jtik a bizonyítékokat Morgensternellen?

Lukas felhúzta a szemöldökét.– Hát ezt azért nem olyan nehéz megérteni. Nézd csak meg

ezeket!És rámutatott a különféle lapokra, amelyek az asztalon szét-

szórva hevertek.– Arra gondolsz…?Lukas bólintott.– …arra utaznak, hogy Morgensternt lehetetlenné tegyék?

A

244

– Naná! – kiáltott fel Lukas. – Gondold csak meg: ha gyere-ked lenne, beadnád egy olyan intézetbe, amelyet egy ilyenszörnyeteg vezet?

A professzor címoldali fényképére mutatott.Mr. Cool elhúzta a száját.– Hát, aligha… – mondta halkan.– Na látod! Fogadjunk, hogy legkés bb holnap megérkez-

nek az els visszalépések a titkárságra! Persze az embereknekaz is eszükbe fog jutni, hogy tavasszal Dominikus atya meg-gyilkolásával is a professzort gyanúsították.

Mr. Cool a torkát köszörülte.– Attól tartok, igazad van.– Hát világos! – Lukas a mutatóujjával barátja mellkasát

böködte. – Fogadjunk, hogy a diákok fele elmenekül, akkorpedig becsukhatjuk a boltot itt Ravensteinben!

– A francba!– Te mondod.– Na és? – fintorgott Philipp. – Talán tehetünk ellene vala-

mit?Lukas a fejét csóválta.– Attól félek, nem sok mindent. Hacsak…– Hacsak? – kapta fel a fejét Mr. Cool.– Hacsak az a könyv és annak a rejtélyes asszonynak a sírja

nem vezet el olyan dolgokhoz, amelyeknek a jelent ségét mégnem is sejtjük. De ahhoz el ször meg kellene találni ket!

245

19. fejezet

Halálos veszélyben

mikor Laura kilesett a fal résén, mindjárt megnyugo-dott, és vadul ver szíve is meglassúdott. A rom el ttMeluzina állt, Riaanu hátasa. Hátán pedig nem más,

mint a fiatal férfi ült.Vigyorogva nézett Laurára és Venikre, akik kiléptek az aj-

tón.– Na, végre itt vagytok! – mondta. – Pedig már kora hajnal-

ban indulni akartunk.– Ööö… Hogy korán… hajnalban… – dadogta a lány.– Akartunk indulni – bólintott Riaanu. – Legalábbis éjszaka

err l beszéltünk.– M… ma… éjjel…? – makogott Laura. Aztán végre megér-

tette: hiszen Riaanu és Aurian ugyanaz a személy, csak perszenagyon különböz megjelenési formákban! – Jaj, ne! – lehelte.– Csak nem alakváltó vagy?

– Ne aggódj! – Riaanu vonásai inkább keser séget tükröz-tek. – Éppen hogy egy alakváltó áldozata vagyok. Vagy inkábbalakváltón é. Syrin olyan átkot mondott rám, amely máigmegkeseríti az életemet.

Venik is tátott szájjal állt ott.– Sajnálom, de egy kukkot sem értek – mondta, miközben

pillantása Lauráról Riaanura vándorolt, majd megint vissza alányra. – Talán elmagyaráznátok, mit…

– Szívesen – vágott a szavába a fiatalember. – De ezt útköz-ben is megejthetjük, nem? Messze van Sárkányföld, és jobblenne, ha nem húznánk itt tovább az id t.

A

246

Mire a nap delel re hágott, rég maguk mögött hagytákAranyországot. Észak fel l kerülték meg a Kénk -mocsarat, ésremélték, hogy még aznap estére elérik a Vörös Könnyek Ta-vát.

– Mit tettél, hogy ilyen rettenetesen megbüntetett? – kíván-csiskodott Laura.

– Hogy mit tettem? – A férfi keser en nevetett. – Inkább be-széljünk arról, hogy mit nem tettem meg, hiszen a b nöm ép-pen ez volt.

– Micsoda?– Sok-sok évvel ezel tt egyszer összetalálkoztam Syrinnel.

Akkoriban a Kígyó-folyó alsó folyásánál id zött, ki tudja, mi-ért. Mindenesetre akkor történt, hogy fellángolt értem.

– Fellángolt? – Laura azt hitte, rosszul hall. – Csak nem arracélzói, hogy az a szörny féreg beléd szeretett?

– Szeretett, ez elég rossz kifejezés, Laura, hiszen a Sötéteksemmit sem gy lölnek annyira, mint a szeretetet.

– Ezt tudom – mondta Laura, és eszébe jutott a Hét HoldPecsétjének rejtélye, amelyet nem is olyan régen meg kellettfejtenie. – De akkor hogyan neveznéd azt, amit Syrin…

– Megtetszettem neki, és megkívánt. – Riaanu felsóhajtott. –Nem tudom, miért. Ez egyébként már gyakran megtörtént vég-telen életében. És úgy hallottam, akadtak olyan férfiak, akikengedtek neki.

Laura megkapaszkodott a nyeregkápában, hogy le ne essékijedtében.

– Hihetetlen! – kiáltotta. – Hiszen ez azt jelentené, hogy…hogy…

Már maga az elképzelés is olyan borzalmasnak t nt, hogyszavakat sem talált rá.

– Hogy gyermekei is lehetnek, bizony! Az évszázadok soránmár több utódot is a világra hozott.

Jaj, ne!

247

Laurának a lélegzete is elállt. Elképzelhetetlen, mi történne,ha Borboron, a testet öltött gonosz is gyermeket nemzene neki!Az a kreatúra egyesítené apja-anyja minden gonoszságát!

– Én viszont egy pillantásra se méltattam Syrint. Így aztánmegharagudott rám, és rettenetes átokkal sújtott: amikor a napleszáll, nagy patkánnyá változom… Aurianná. Hajnalhasadás-kor pedig visszaváltozom. – Fájdalmas képpel sütötte le a sze-mét. – És ha csak nem vetek véget az életemnek, akkor ez ad-dig tart majd, amíg Syrin el nem pusztul. Mert azóta ráadásulegyetlen napot sem öregedtem.

Éppen, mint Silva, jutott Laura eszébe. Amíg le nem vetettemagát Ravenstein vártornyából, addig minden éjszakára ször-ny fekete farkassá változott. Másnap reggelre pedig visszavál-tozott. És is azért b nh dött, mert nem viszonozta a szerel-met. Lehet, hogy nem is Reimar von Ravenstein lovag volt az,akinek a közeledését visszautasította, hanem az alakjába bújtSyrin? Elvégre akkor épp a földön id zött, és igen jóban voltReimar lovaggal – ezt Laura egyik álomutazásán a saját b réntapasztalhatta meg igen keservesen.

Riaanu szavai térítették vissza a valóságba.– De persze ha tudom, milyen következményekkel jár a

visszautasítás – mondta –, akkor sem mentem volna bele a já-tékba.

A lány megért mosollyal fogadta.– Biztosan másvalaki járt az eszedben, igaz?– Analinára gondolsz?Laura bólintott.– Nem, Laura. már rég másnak adta a szívét, sokkal ré-

gebben, mint hogy velem megismerkedett volna. És attól tar-tok, tulajdonképpen ez lett a végzete.

Megsarkantyúzta Meluzinát, és elnyargalt.Laura és Venik is nekiiramodott, nehogy elszakadjanak a fi-

atal férfitól, aki megígérte nekik, hogy megmutatja a Sárkány-

248

földre vezet legrövidebb utat. Csámcsinak nagyon tetszett avad hajsza, mert vidáman csicsergett.

Ám akárhogy igyekezett is Szélvihar és Kraomir, nem tud-ták lerázni azt a lényt, amely baljóslatú árnyként kúszott anyomukban.

Amikor Aeolon utolsó nyílvessz je sem talált célba, a levátormár tudta, hogy eljátszotta az életét. Ennyi volt! – futott át azagyán. A hét szörnyetegb l három még mindig itt van. Hogyanszabadulhatna meg t lük?

A repül pókok már kinyújtották sz rös-karmos lábaikatutána. A levátor már látta magát a ragacsos hálókban verg dni.És el se merte képzelni, hogy azután mi következik…

– Én magam vagyok az oka – nyifegte csendesen, halálfé-lelmében remegve. Éles kanyart tett a légtutajjal, hogy lerázzaaz üldöz ket. – Miért is kell nekem az a cukrozott pókláb? Lé-tezik más finomság is – vagy talán nem?

A nyaktör man verre azonban megbillent a nehézkes tutaj,és csaknem felborult. Csak nagy üggyel-bajjal tudta kiegyensú-lyozni.

– Soha többé nem vágyom cukrozott póklábra – jajgatottAeolon, mialatt egyre lejjebb ereszkedett. Ha nem tudta leráznia leveg ben szörny üldöz it, akkor talán a talajon…

Pedig milyen jól kezd dött ez a nap!Milyen nyugodtan telt a repülés Sárkányföld felé, az egyet-

len hely felé, ahol be lehet szerezni ezt a rendkívüli csemegét!Csak ne szunyókált volna el! De így eltért az iránytól, és aFényl Völgy fölé sodródott. Csak Borboron harcosainak har-sány parancsszava ébresztette fel, amikor ráuszították a póko-kat.

A levátor most egy ligetet pillantott meg. Új remény éledtbenne, mert felfedezte az erd cske szélén a lánglevel bokro-kat, amelyek általában vissza szokták riasztani a pókokat. Ha

249

idejében eléri ket, talán el tud rejt zni mögöttük, és megme-nekül! Visszasandított. Üldöz i már csak egy tutajhosszra vol-tak t le. Már kinyújtották utána toruk alsó részén nyíló állka-pocslábukat, és potrohúkon a szöv mirigyek már termelték aragacsos fonalat.

Riaanu a távolba nézett.– Látjátok amott a vulkánokat? Azok mögött már Sárkányföldkezd dik!

Laura tenyerével erny zte a szemét, és a megjelölt iránybameredt.

– Jó magasak – mondta. – Át kell kelni rajtuk?– Van egy ösvény, amely a hegység keleti nyúlványai és a

Vörös Könnyek Tava között vezet. Ezen különösebb meger l-tetés nélkül be tudunk jutni Sárkányföldre, bár ez egy kis kerü-

vel jár.– Nem tesz semmit – felelte Laura. – Pár mérfölddel több,

azt hiszem, kellemesebb lehet, mint átgyötörni magunkat eze-ken a hegyeken.

– Igazad lehet. Bár…Laura felrántotta a szemöldökét.– Bár?– A hegyekbe mégiscsak fel kell menned – mondta Riaanu.

– A legmagasabb csúcs túloldalán van a Jeges Lángok Fennsík-ja, ott laknak a sötétalbák. ket pedig mindenképpen fel kellkeresned, ha össze akarod kovácsoltatni a kard maradványait.

– Bizony. – Venik Laura hátizsákjára pillantott, amelyben ahárom karddarab lapult. – De addig nem kell ezen törni a fe-jünket, amíg Laura nem jut csillagvashoz.

– Hát ez nem úgy hangzott, mintha nagyon bíznál Laura si-kerében. – Riaanu hangjából egyértelm rosszallás csengett. –Miért lettél hirtelen ilyen borúlátó, ifjú mágus?

Venik arcán bosszúság futott végig.

250

– Egyáltalán nem lettem az! – háborodott fel. – De azt azértmeg kell mondanom, hogy nem hangzott túl biztatón, amitmost elmondtál.

Riaanu elcsodálkozott.– Nem értem…– Hát épp arról számoltál be, hogy ez az Analina fejvesztve

menekült a sárkányok el l, mert nyilvánvalóan feltárt valamiféltve rzött titkot.

– Igen. És?– És miért lennének barátságosak ezek a szörnyetegek éppen

Laurával, aki ráadásul az Embercsillagról származik, amelyetmeg külön meg is átkoztak? Talán szabad egy kicsit aggód-nom, nem?

Kísér jük csak morgott valamit az orra alatt, és megbiztattakétszarvúját, aki kényelmes ügetésbe váltott.

Venik Laurára nézett, mint aki mindenek ellenére is támoga-tásáról biztosítja útitársát, még ha vannak fenntartásai, akkor is.

A lány hálás mosollyal nézett rá. Nagyon is megértette,hogy a máguska aggódik. Neki magának sem voltak elképzelé-sei arról, mi várja ket Sárkányföldön. És még ha Analinának,aki pedig náluk sokkal jobban ismerte ket, még ha neki is me-nekülnie kellett el lük…

Hirtelen eszébe jutott az a kérdés, amely már az Auriannalvaló els találkozásukkor felmerült benne, és azóta is a fejébenmotoszkált.

– Honnan tudta el re Analina, hogy a sárkányok keresnifogják? – kérdezte Riaanut.

– Nos – és a fiatalember ajkán rejtelmes mosoly jelent megnem volt olyan nehéz dolga. Analina ugyanis árnylátó volt!

– Árny… – susogta Laura.Veniknek tátva maradt a szája.Riaanu megzabolázta kétszarvúját, Laura és Venik is megál-

lította hátasát, hogy jobban oda tudjanak figyelni a férfira.

251

– Amikor Analina el ször mesélt err l, én sem néztem ér-telmesebben, mint ti – mondta. – Pedig sokkal egyszer bb adolog, mint els re látszik. Minden él lény kibocsát valamennyitestenergiát, az egyik egy kicsit többet, a másik kevesebbet.Nem látjuk ezt az aurát, mégis minden él lénynek megvan ez atitokzatos energiája.

Aha, ez így van, jutott eszébe Laurának egy végtelenülhosszú el adás, amelyet Lukas tartott neki egyszer az emberiauráról. Állítólag ezt még le is lehet fényképezni!

– Két él lény találkozásakor feltétlenül sor kerül valamiféleenergiaátadásra – folytatta Riaanu. – Ennek pedig megmarad-nak a nyomai. A legtöbb él lény ebb l persze mit sem érez,de…

– …de az árnylátók igen! – fejezte be Laura.– Így van. – A fiatalember elégedetten mosolygott. – Csak

éppen elenyész en kevés azoknak a száma, akik látják másokenergianyomait afféle árnyként. Ám aki látja ket, az olyaneseményekr l is tud, amelyek egészen máshol és máskor ját-szódtak le.

– Vagyis az árnylátók érzékelik a múltbeli történéseket,igaz?

Riaanu bólintott.– De azt még mindig nem értem, hogyan láthatta Analina,

hogy a sárkányok keresni fogják – folytatta a lány. – Hiszenazok csak akkor bukkantak fel a kastélyban, amikor már el-

nt! Vagyis Analina már akkor látta az energiaárnyékukat,amikor még ott sem voltak!

– Értem én, hogy ezt nagyon nehéz elképzelni, különösenegy földi embernek. De mégis, e különleges adottság segítsé-gével egy kicsit a jöv be is bele lehet látni. Éppen ezért olyanrettenetesen nehéz és zavaros ez a dolog!

Laura a homlokát ráncolta.– Nos, amikor el ször jelentkezik ez az adottság, akkor az

252

árnylátók általában még nem tudják eldönteni, hogy jelenbeli,múltbeli vagy esetleg jöv beli dolgot látnak – folytatta Riaanu.– Ezért a fiatal árnylátóknak ebben az id szakban különösennagy szükségük van egy tapasztalt vezet re, egy Tudóra, akifigyelmesen és óvatosan ismerteti meg velük képességük hasz-nálatának módjait. Különben igen vad következményei lehet-nek.

Laura mosolygott. Eszébe jutott Kaja, a barátn je. aztánjogosan sért dne halálra, ha azt állítaná róla, hogy benyomotthárom tábla csokit, amikor pedig majd csak három órával ké-

bb történik meg a dolog…– Hát ez világos – mondta. – És általában mikor jelentkezik

el ször ez a képesség?Riaanu épp válaszolt volna, de ekkor éles segélykiáltás

hangzott fel:– Hagyjatok, szörnyetegek, vagy nem! – sikoltozott valaki

hallhatóan halálfélelmében.Az útitársak feje azonnal arrafelé fordult, s még a csuuzma

is izgatottan kukkantott el a zekéb l. Már fordították is arrafe-lé a hátasokat.

Alig lehetett volna különfélébb jószágokat összeterelni, mintKraomir, Meluzina és Szélvihar, mégis, mint három nyílvesz-sz , úgy repültek a ligetecske felé, ahonnan a páni félelem kiál-tásai hangzottak – de mintha már egy kicsit gyengültek volna.

ardamom úr, az antikvárius üzlete egy kis mellékutcábanvolt, a hohenstadti Városháza tér mögött. Amikor Lukas

meglátta a kis boltot egy öreg csúcsíves ház alsó szintjén, ön-kéntelenül Michael Ende Végtelen történeté l Karl KonradKoreander boltja jutott eszébe. A könyvb l készült filmb lléphetett volna ki maga a bolt is, poros bútoraival, szúrágta,öreg tapolcaival, amelyeken könyvoszlopok tornyosultak.

K

253

Mintha ez lett volna a díszlettervez mintaképe.Kazimir Kardamom azonban cseppet sem hasonlított film-

beli kollégájához. Pocakos emberke volt, akinek nagy hasátmintha a kötött mellény tartotta volna össze. Fehér haja szerte-szét állt, keret nélküli szemüvege mögül kis fekete malac-szemmel nézett Lukasra.

– Tessék, fiacskám? – kérdezte vékony hangján. – Mit tehe-tek érted?

Lukas összenézett Philippel, miel tt az antikváriushoz for-dult.

– Lukas Leander vagyok, ez pedig itt Mr. izé… PhilippBoddin. hívta fel tegnap önt… egy bizonyos könyv miatt.

Az öregúr azonnal kapcsolt.– Persze, persze – károgta. – Freudenpert úr könyve valóban

megvolt. De annak már sok éve.A fiú arca mégis felderült.– Vagyis eladta?– Természetesen. Végül is ezért vagyok itt.– És esetleg tetszik tudni, hogy kinek?– Tudni már nem tudtam – magyarázta Kardamom úr –, de

hát azért vannak a papírok! A rendes keresked vezeti a köny-veit, igaz?

– Világos! – mondta Lukas, és titokban felfelé fordított hü-velykujját mutatta Mr. Coolnak.

– Amikor tegnap felhívtatok, és megemlítettétek a könyvcímét, csak homályosan emlékeztem. De aztán amikor a papír-jaimban megláttam a vásárló nevét, mindjárt eszembe jutott azegész történet a legapróbb részleteiig.

Lukas homlokán megjelent a ránc.– Miféle történet?– Hogy az a férfi nemcsak az én példányomat vette meg –

méghozzá rá sem kérdezve az árára! –, hanem azzal is megbí-zott, hogy szerezzem meg a világon fellelhet összes további

254

példányt is.– Tényleg?– Igen. Nem volt túl egyszer – magyarázta Kardamom. – A

legjobb kapcsolatokkal rendelkezem, amelyekkel csak rendel-kezhet valaki az én szakmámban, de mégis… Sok munkámbakerült, mire újabb példányokat is felhajtottam.

– Hogyhogy? – csodálkozott Lukas.– Mert olyan jelentéktelen könyvecskér l van szó, amely

alig volt megtalálható még néhány gy jteményben. Háromnyamvadt példányt tudtam el keríteni. És hacsak nem rejt zikegy általam nem ismert helyen még egy valahol a világban, ak-kor ezek voltak a legutolsók.

– És mindet ugyanaz a vev vásárolta fel?– Mondom, na! De valahogy úgy gondolom… – köhécselt

az antikvárius – hogy annak se volt ki mind a négy kereke.Lukas gyors pillantást váltott Mr. Coollal, de az csak vono-

gatta a vállát.– Mib l gondolja ezt, Kardamom úr?– Nos, jó rakás pénzébe került a kis akció. Szakmai körök-

ben persze gyorsan elterjedt a híre, hogy valaki mindenáronhozzá akar jutni a könyvekhez, ez pedig az egekbe szokta haj-tani az árat. Pedig, mondom én, teljesen jelentéktelen munkavolt, biztosan nem érte meg az árát.

– Miért nem?– Azért, mert a Freudenpert úr által megemlített valamennyivész jelentéktelen, legföljebb regionálisan fontos alak. És aveikre ugyanez érvényes. Egyetlenegy sem élte túl a korát.

Mindegyiket rég elfeledték. Az ég tudja, mit evett az az emberezen a könyvön. Valósággal meg volt rülve érte.

– Nem kérdezte meg?– Dehogynem, persze hogy megkérdeztem.– És? – Lukas megint összenézett Mr. Coollal. – Mit vála-

szolt?

255

– Semmit – felelte az antikvárius. – Csak mosolygott, és aztmondta, ez az titka.

– Érdekes – mondta Lukas. – Lehet, hogy Freudenpert utó-da?

– Nem hinném, legalábbis a neve mást mutat.– Hogyhogy? – kérdezte izgatottan Lukas. – Hogy hívták?– Longoliusnak – felelte Kazimir Kardamom. – Maximilian

Longoliusnak.– Jaj – suttogta a fiú, aztán gyorsan megköszönte a felvilá-

gosítást, és elbúcsúzott.Philipp meg már majdnem elérték a kijáratot, amikor az

antikvárius még utánuk szólt:– Várj csak, fiam!Lukas csodálkozva fordult vissza.– Igen?– Ahogy elnézlek, a szemed, a hajad, a gödröcske az álla-

don… nem vagy te véletlenül Lena Lucius rokona?– Lena Lu… – Lukas álla leesett a csodálkozástól. – De-

hogynem. volt a nagymamám. Anyám mamája.– Gondoltam! – Kardamom úr levette a szemüvegét, és tisz-

togatni kezdte. – Hát ez elég érdekes véletlen – dörmögte.– Micsoda? – Lukas becsukta az ajtót, amelynek kilincsét

már a kezében tartotta, és nagy szemeket meresztve lépett azantikváriushoz. – Mi az az érdekes véletlen?

– Sok éve már annak – kezdte Kazimir Kardamom, mialattidegesen pucolászta szemüvegét a zsebkend jével. – Éppenakkor nyitottam a boltot, és Lena Lucius, a nagymamád, voltaz els vev m.

– Tényleg? – képedt el Lukas.Kardamom úr bólintott.– És találd ki, milyen könyvet vásárolt meg!Lukasnak sejtelme sem volt, és Philipp sem akart találgatni.– Pontosan azt, amit most te is keresel. Heinrich

256

Freudenpert könyvecskéjét!– Na ne! – A fiú szeme elkerekedett. – És erre még most is

emlékszik? Ennyi id után?– Bizony! – A kis malacszemek csillogtak. – Több okból is.

Ugyanis a nagymamád összeesett, amikor belelapozott akönyvbe.

– Miért?Kardamom úr vállat vont.– Fogalmam sincs. Talán egy gyengeségi roham fogta el,

ugyanis épp visel s volt, az utolsó id ben. Azért is ijedtemmeg annyira. De szerencsére gyorsan jobban lett, és aztán megis vette a könyvet.

Lukas megint összeráncolta a homlokát.– És aztán?– Szegény, hamarosan meghalt, ahogy biztosan te is hallot-

tad már. És amilyen a véletlen: az én Grétim sírja éppen az övémellett van a temet ben.

257

20. fejezet

A repül pókok támadása

mint Laura, Venik és Riaanu száguldva megérkezteka ligetecske déli oldalán lév csalitoshoz, különös lát-vány tárult a szemük elé. Egy zöld lánggal ég bokor

el tt egy tutaj hevert. Pedig sem közel, sem távol nem láttakvizet! Egy k hajításnyira t le kegyetlen jelenet zajlott: háromhatalmas repül pók sz rös szöv lábával épp egy sivalkodó,rugdalódzó valamit görgetett a földön, miközben besz tték ra-gacsos szálaikkal.

A fekete szörnyetegek már olyan vastag bábot sz ttek a lényköré, hogy annak hangja egyre elhalóbban hallatszott.

Laura egy szempillantást sem habozott, kivonta kardját, ésSzélvihart egyenesen a szörnyek felé ugratta. Még el sem értodáig, amikor két pók máris odahagyta az áldozatot, a magasbaemelkedett, és ellentámadásba lendült. Zuhanórepülésben, szo-rosan egymás mellett zúdultak le Laurára.

Rettent gyorsan közeledtek. Négy szempárjuk vérvörös iz-zással figyelte a célpontot. Késéles, méregkarmokkal ellátottvégtagjaik fenyeget en kaszáltak. Laura dobhártyáját szaggat-ták éles csatakiáltásaik. Szélvihar villámgyors fordulata – szin-te egy helyben pördült meg – hiábavalóvá tette a nagy rohamot.

Laura kardja viszont elevenbe találhatott, mert a szörnyekegyre hangosabb üvöltéssel válaszoltak: düh és fájdalom keve-redett a hangjukban. A sebeik csak még inkább feltüzelték

ket. Felszárnyaltak az égre, hogy onnan, immár különbözirányokból csapjanak le áldozatukra.

Laura szinte megdermedt a rémülett l. Hol vannak a társai?

A

258

Miért nem állnak ki mellette? Még látta, amint Riaanu el rán-totta t rét, és a harmadik repül pók hátára ugrott, ám ekkormár lefelé zúgott a két támadó. Tekintete ide-oda cikázott a kétszárnyas szörnyeteg között, és bár szinte elviselhetetlenné n ttbenne a feszültség, egy helyben megállt, a gyepl t megfeszítve.Csak az utolsó pillanatban engedte el Szélvihart, az pedig szintekil tt, hatalmas ugrással menekülve a szörnyek hatótávolából.Azok majdnem összeütköztek.

Amíg tartott a kavarodás, Laura Riaanuhoz ügetett, aki balkezével szorosan kapaszkodott a pók hátán a sz rébe, a jobbkezében tartott t rrel pedig folyamatosan döfködte.

A bestia vadul csapdosott háromszöglet szárnyával, hogyleseperje magáról a kéretlen lovast, ugyanakkor a lábaival iskaszált hátrafelé, hogy lepiszkálja, de ez a próbálkozása is si-kertelen maradt.

– Kell segítség? – kiáltotta oda Laura.– Nem, nem! – Riaanu gyorsan megrázta a fejét, és a t rrel

fölfelé mutatott. – Vigyázz! – kiáltotta éles hangon. – Nehogybefonjanak! A hálójuk er sen ragad, nem tudsz kikeveredni be-

le!Ekkorra már Laura is észrevette a hosszú, nyálkás szálakat,

amelyek sebesen kígyóztak feléje a leveg ben.Szorultságában oldalra ugratta ménjét. Szélvihar olyan hirte-

len mozdulatot tett, hogy Laurának még a kard is kiesett a ke-zéb l. De ekkor már kés volt: egy csillogó szál rátapadt a balkarjára, és úgy ráragadt, mint a legnagyszer bb pillanatragasz-tó. Olyan szilárd és olyan vékony volt az a szál, hogy Laurabárhogy próbált megszabadulni t le, nem használt a húzgálás, arángatás.

És már szálltak is le rá a további szálak, rátapadtak a fejére,a lábára, a vállára… Ugyanakkor keringeni kezdtek fölötte apókok, elkezdték betekerni áldozatukat. Nem tart sokáig, ésúgy befonják, hogy Laura számára nem lesz többé menekvés.

259

Ekkor Venik jelent meg Szélvihar mellett, kezében egy lán-goló zöld levelekkel ég ággal. Odatartotta a Laurát fogva tartószálakhoz, amelyek összeköttetésben álltak a két szörnyeteggel.A láng fellobbant, és végigszaladt a szálakon – sebesen terjedtfölfelé, a szörnyek teste felé.

De még miel tt a lángok beléjük kaptak volna, a két repül -pók vad rikácsolással elmenekült.

Riaanu még mindig heves harcot folytatott a harmadik pók-kal, ám amikor ez meglátta, hogy cimborái kereket oldanak, is levetette magáról kéretlen lovasát, kitárta szárnyait, és szin-tén a leveg be emelkedett. Másodpercekkel kés bb valameny-nyi repül pók elt nt, mint az éjszakai lidérc napkeltével. Csakdühös üvöltésük hallatszott még a távolból.

Laura mindebb l semmit sem vett észre, ugyanis az pók-hálóburkolata is tüzet fogott. Levetette magát a nyeregb l, és aföldön hempergett, hogy eloltsa a tüzet, de csak egyre inkábbbelegabalyodott a lángoló pókszálakba. Riaanu letépte a zeké-jét, hogy ráborítva elfojtsa a lángokat, Venik pedig a földönég darabokat taposta el. Együttesen végül megmentették Lau-rát. Megkönnyebbülten térdeltek mellé a földre, Laura pedigkimerülten zihált a hátán fekve.

Csámcsi egy bokor mögé menekült, de most el csúszott, ésmegnyalogatta Laura arcát. Olyan gyengéden nyiszogott hozzá,mintha csak vigasztalni akarná.

Venik is aggodalmas képpel hajolt fölébe.– Minden oké? – kérdezte.Laura hökkenten nézett rá.– Mit kérdeztél?– Hogy minden oké-e – ismételte a mágus.– Ööö… – felelte összeráncolt homlokkal Laura, aztán

gyorsan hozzáf zte: – Persze, persze, Venik. Köszönöm kérdé-sedet…

Aztán feltápászkodott, nem foglalkozott mocskos öltözéké-

260

vel. Rámutatott a még mindig izzó bábra, amely ott hevert nemmessze t lük.

A pókoktól hátrahagyott zsákmány már olyan vastagon bevolt bugyolálva, hogy egyáltalán nem lehetett látni, mit rejt abáb. Mint ahogy azt sem lehetett tudni, él-e még az áldozat.

Jó darabig eltartott, mire Laura kardjával és Riaanu t révelmegbontották a pókfonadékot.

Szerencsére a lény odabent még élt, s most kezdte kihámoz-ni magát. Amikor Laura alaposabban megnézte, teljesen elké-pedt. Egy emberke volt, nála alig magasabb. Kék ruhát ésugyanolyan kék b rcsizmácskát viselt. Sárga lufifeje azonbanaránytalanul nagy volt, f képp satnya testéhez képest. Ráadásula kicsi lény egy tenyérnyivel a talaj fölött lebegett.

Riaanu úgy nézett rá, mint aki szerint ez a világ legtermé-szetesebb jelensége.

– Hát ilyen hamar összefutottak az útjaink, Aeolon – üdvö-zölte az emberkét. – Igazán nem gondoltam, hogy itt, a T zhe-gyek lábánál fogunk találkozni.

– Néha így találkozik az ember, néha meg egészen másképp.És persze a legritkább esetben úgy, ahogy az éppen jó – feleltetitokzatos mosollyal a megszólított, mialatt a port veregette le aruhájáról.

– Hogy miket nem mondasz! – fintorgott a fiatalember, akita zagyva beszéd szemlátomást nem örvendeztetett meg. – Hátnem jól emlékszem, hogy királygyümölcsöt akartál szedni?Hogy meg tudd fizetni Borboronnak az adódat, ha eleget gy j-töttél…

– Azt is akartam. De hát még elég sok id van addig, mireadóznom kell, és közben valami mást gondoltam. De nem voltszerencsém. – Aeolon elgondolkozva csóválta a fejét. – Vagymégis?

Laura nem is tudta, min csodálkozzon inkább, a lény zava-ros kifejezésmódján vagy a csodás lebegésén.

261

Az pedig hirtelen Laurához fordult.– Te ugye még sosem láttál levátort, vagy mégis? Még a vé-

gén kiderül, hogy az Embercsillagról jöttél? – És egy arasszal aföld fölött lebegve meghajolt el tte. – Természetesen neked isköszönöm, leányka. Elég szoros volt! Belefecskendezték volnaa mérgüket a húsomba, aztán kés bb felfaltak volna, vagy talánnem is?

– Bocsásd meg a kíváncsiságomat – szólt Laura –, de miértüldöztek téged ezek a szörnyek?

– Láttam valamit, amit nem kellett volna látnom – felelteAeolon, aztán elmondta, mit figyelt meg akaratán kívül a Fé-nyes Völgyben: Borboront és a harcosait, amint rabszolgákathajtanak munkára.

Laura csodálkozva kapta fel a fejét.– Rabszolgákat?– Igen – csupa fiatal fiút. Jó öttucatnyian vannak, lehet,

hogy egy kicsit többen vagy kevesebben. Még egy embercsil-lagi is van közöttük.

– Micsoda? – hökkent meg Laura. – Mib l gondolod?– Olyan fura piros csuklyás zekét visel, egy fekete

farkasmancs díszíti – magyarázta a légi nomád. – Ilyesmi csaka te hazádban megszokott, leánykám!

– Alarik! – kiáltotta Laura. – Biztosan Alarik lesz az! Nemlehet igaz! – A váratlan jó hírre felragyogott az ábrázata. –Alarik él! Mégsem nyelte el a sárkány!

– Ezt azért nem mondanám. – Venik bizonytalanul ingattafejét. – Egy ruha egymaga nem bizonyít semmit.

– Dehogynem! – vágott vissza bosszúsan Laura. – Csak az adzseki lehet rajta, amelyben átjöttem ide Aventerrára. Alarikazért vette át, hogy megmentsen a kétfej sárkánytól. És ha azegyik rabszolgán rajta van…

– …akkor sem biztos, hogy az a rabszolga feltétlenül Alarik– vágott a szavába Riaanu. – Veniknek igaza van. Nagyon is

262

valószín , hogy most másvalakin van ez a csuklyás zeke. Talánvalaki megtalálta. Vagy lehet, hogy nem is a te… hogy is ne-vezted? – dzsekid az.

Aztán Riaanu Aeolonhoz fordult.– Mit akarnak Borboron emberei ezekkel a rabszolgákkal?– Beküldik ket a hegybe, és ott ásniuk kell, gondolom –

mondta a légtutajos. – Legalábbis azt láttam, hogy földdel telikosarakat cipeltek, mintha valami ércet kerestek volna… vagynem is?

– Ércet? – A levátor fura kifejezésmódja egyre inkább meg-zavarta Laurát. – De hiszen az nem fiatal gyerekeknek valómunka. Vajon miért nem feln tt férfiakat használnak erre? –kérdezte.

– k biztosan tudják, miért – felelte az emberke, és elgon-dolkodva ingatta a fejét.

Laura homlokát ráncolva simogatta az állát. Vajon mi folyikabban a Fényl Völgyben? Nagyon fontos dolog lehet, más-képp a Fekete Harcosok nem próbálták volna megölni az ár-talmatlan légtutajost. Vajon mit m velnek ott Borboron embe-rei? Már további kérdéseket akart az emberkének szegezni,amikor Riaanu ábrázata egyszerre felvidult.

– Na, csak nincs valami ötleted?A fiatalember hevesen bólogatott.– Azt hiszem, rájöttem, mit akar Borboron.Laura izgatottan figyelte a fiatal férfit, Venik nemkülönben.– Ha helyesen fejtettem meg Analina feljegyzéseit – magya-

rázta Riaanu akkor egész Aventerrán egyetlen olyan hely van,ahol csillagvasércet lehet találni: ott, ahol a sárkányok biro-dalmát a Sárkány-hegyek határolják.

Laura már sejtette, mi lesz a gondolatmenet végén. Szívehevesebben dobogott.

– Tovább!– A Fényl Völgy pontosan a Sárkány-hegyek és Sárkány-

263

föld határán van – folytatta kísér jük. – Vagyis ha Borboron ottásat a sziklában, akkor ez csak azt jelentheti, hogy…

– Hogy titokban el akarja lopni a sárkányok csillagvasércét,és maga is csillagvashoz akar jutni – vágott a szavába izga-tottan a lány. – Teljesen igazad van, Riaanu, biztosan ez amegoldás! Még ha ez nem magyarázza is meg, hogy miért gye-rekeket dolgoztat feln tt rabszolgák helyett.

– Lehet, hogy a termetük miatt – mondta a férfi. – A fiúk alegsz kebb járatokban is végig tudnak kúszni. Ráadásul senkisem gondolná, hogy a gyerekeket érckitermelésre alkalmazza,hiszen az a munka túl nehéz és túl veszélyes. Borboron azt hi-szi, így mindenki gyanúját elaltathatja. – Felháborodottan csó-válta a fejét. – Az átkozott zsarnok! Még egy ekkora aljasságtólsem riad vissza!

– Maga a megtestesült gonosz! – bólintott rá Laura, ésRiaanura nézett. – Akkor gyerünk!

– Gyerünk? – Venik zavartan nézett rá. – Hova gyerünk?– Hova, hát a Fényl Völgybe! – felelte haragos arccal a

lány. – Ki kell szabadítanunk a rabszolgákat minél el bb!– Nem, nem, Laura. – Riaanu hevesen csóválta a fejét. – Ez

öngyilkosság lenne, és senkinek nem lenne hasznára. A FeketeHarcosok sokkal többen vannak, mint mi.

Aeolonhoz fordult.– Igazam van?– De még mennyire, uram, de még mennyire! – felelte buz-

gón bólogatva a légi nomád. – Legalább egytucatnyian vannak,ha nem többen vagy kevesebben.

– Na látod! – hadonászott a fiatalember Laura orra el tt. –Ekkora túler ellen butaság lenne harcolni. Ráadásul most fon-tosabb dolgod van.

– Igen, de… – Laura már csak halkan ellenkezett.– Nincs de! Alig volna valami esély arra, hogy csillagvashoz

jussunk. Ha pedig a sárkányok rájönnek, mit m vel Borboron

264

a Fényl Völgyben, akkor ez az esély a nullával lesz egyenl .A sárkánykirályok nem fogják tétlenül nézni, hogy meglopják

ket, és mindenkit elkapnak haragjukban, akit ott találnak, nemfogják megkérdezni, lepaktált-e a Sötét Fejedelemmel avagysem.

– Nagyon jól beszél a fiatalúr! – dicsérte a levátor, és egé-szen közel lebegett Laurához. – Ezt a nagyon értékes ércet azId k Kezdetén a Vörös T zsárkány gondjaira bízták. pedigbiztosan intézkedett, hogy ne nyúlhasson senki a kincshez. Ésha felébred, és kegyetlen testvérét is segítségül hívja, aki a Vö-rös Könnyek Tavának fenekén szunnyad, dühük még a Sár-kány-hegyeket is megreszketteti majd. Legalábbis a hagyo-mány ezt tartja.

– És aztán? – kérdezte Laura. – Azután mi történik?– Hát tudom én azt? – A levátor úgy húzta be a nyakát, mint

egy tanácstalan tekn c. – Talán ez történik, de az is lehet, hogyamaz. Végül is még sohasem éltem meg.

– Akárhogy van is – zárta le Riaanu gyorsan a témát –,akármennyire sajnálatos is, Laura, a rabszolgákon nem tudunksegíteni.

Amikor észrevette a lány megrendülését, gyorsan még oda-suttogta:

– Legalábbis most nem. Ha azonban tényleg sikerül megsze-rezned a csillagvasat, akkor a visszaúton megpróbálkozhatunka kiszabadításukkal. Még csak kerül t sem jelent, hiszenamúgy is a sötétalbákhoz kell menned.

Laura kétségbeesett. Riaanu logikusan beszélt, az érvei ül-tek, mégis szemét dolognak tartotta, hogy csak úgy itt hagyjákAlarikot. Elvégre az életét tette kockára Lauráért. És ezért…

– Riaanunak igaza van – szólalt meg a mágus. – Ha mostfeláldozod magad, azzal senkin nem segítesz. Sem Alarikon,sem a barátaidon. És apádon végképp nem.

Laura megértette végre, hogy engednie kell, visszadugta a

265

kardot.– Na jó! Akkor próbáljunk szerencsét Sárkányföldön! De

ígérjétek meg, hogy utána azonnal visszatérünk ide, és kisza-badítjuk a rabszolgákat! Rendben?

Riaanun és Veniken nem látszott az elragadtatás, de bele-egyeztek. Ezután az útitársak búcsút vettek Aeolontól. Lauramég gyorsan megbízta azzal, hogy számoljon be Elysionnak aFényl Völgyben folyó eseményekr l, amit az szentül meg isígért, de persze esze ágában sem volt, hogy megtartsa az ígére-tét. Végtére is neki az volt a fontos, hogy senkinek ne álljon apártjára. Miel tt tovasiklott volna, még egyszer megköszönteLaurának az életmentést.

– Adósod vagyok, leányka. Ha segítségre szorulnál, csaküzenj. Én azonnal ott termek, ha kiáltasz értem, vagy esetlegnem.

Aeolon számára ezzel az ügy lezárult. Nem is számított rá,hogy Laura hamarosan rákényszerül arra, hogy éljen az ajánlat-tal.

Virpo úr magánkívül volt a haragtól. – Ezek a dübörg lábúsetétfiak, ezek a nyomorultak! – háborgott Yirpo és Cirpourakhoz fordulva. – Soha nem gondoltam volna, hogy ekkoraarcátlanságra ragadtatják magukat. Nem is érdekli ket, hogy alegnagyobb veszedelembe sodorják a szent helyet, amely ne-künk is, a Fény Harcosainak is nagyon fontos!

– Halljátok! Hallgassátok! – kiáltoztak a kísér i is, és egyutolsó pillantást vetettek a völgybe, ahol Borboron emberei éppkíméletlenül munkára hajtották a gyermekrabszolgákat. Volta-képpen a kémfiak dolga lett volna, hogy felderítsék, mi folyik avölgyben, de Virpo, Yirpo és Cirpo urak nem akarták nekik át-engedni ezt a fontos feladatot, hanem maguk akartak utánajár-ni. Még Paravain sem tudta lebeszélni ket, aki a röpkeszár-nyúak seregének nagy részével visszamaradt a rejtekhelyen.

266

Pedig nem volt veszélytelen a vállalkozás! Borboron mindenkithalálos fenyegetéssel sújtott, aki akár a völgy közelébe me-részkedett. De Virpo, Yirpo és Cirpo urak kiszabadultak máregynéhány kellemetlen helyzetb l. Most azonban már elegetláttak, és immár a visszavonulásra kellett gondolniuk.

Virpo úr egy bokor árnyékában a völgy meredek sziklafalá-nak széléig repült. Elgondolkodva jártatta tekintetét a horda-lékmez n, amelynek peremén a Sárkány-hegyek álltak a ver -fényes napsütésben.

– Hogy lehet ennyire elvakult valaki, mint ez a gonoszfiBorboron? – Hangocskájából a mélységes megvetés mellett azaggodalom is kicsendült. – Népünk az Id k Kezdete óta igyek-szik békében megférni a sárkányokkal. Ha megszimatolják, mi-féle dolgokat m velnek itt a Sötét Fejedelem lovagfiai, akkor aVörös T zsárkány fel fog ébredni álmából. meg a testvéreimérhetetlen haragra fognak gerjedni, s halált és pusztulást zú-dítanak a Fényl Völgyre. Tüzes leheletük az egekig felszáll,és a Sárkány-hegység nagy részét is el fogja pusztítani.

– Bizony, bizony! – helyeseltek a kísér k. – Ezért nem sza-bad, hogy ezek a betolakodófik tovább is m ködhessenek!

– Igazatok van, uraim! – A röpkeszárnyúak vezére felemeltea kezét, hogy nyomatékosabbá tegye kijelentését. – Sürg sencselekednünk kell!

– Így van! De mit? – felelte Yirpo úr.– Igen ám, de mit? – visszhangozta Cirpo úr is.– Hát mit is? – felelte Virpo úr. – Ha meg akarunk mene-

külni a sárkányok haragjától, akkor egyetlen lehet ségünk ma-rad. Nekünk magunknak kell értesíteni a sárkányokat arról,hogy mi folyik itt. Akkor a haragjuk talán csak Borboron meg asetétfiak ellen irányul, és a Fényfiakat talán megkímélik.

– Halljátok! Hallgassátok! – kiáltott fel a két kísér szinteegyszerre, és izgatottan csapdostak a szárnyaikkal. – Mire vá-runk még? Indulás Sárkányföldre!

267

– Így legyen, urak! – kiáltott a kis vezér. – Ha igyekszünk,talán még megállíthatjuk a sors kerekét!

Virpo úr röptében bukfencet vetett, amikor egy nyers hang afejük felett rájuk dörrent:

– Nem hiszem, ti kis szárnyas szemetek, hogy ezt megen-gedhetném nektek!

A röpkeszárnyúak élesen felkiáltottak meglepetésükben, ésegy hatalmas repül pókot pillantottak meg a fejük fölött. Hátánegy Fekete Harcos ült. És még miel tt a kis ezüstös lények el-menekülhettek volna, ragacsos póknyál csepegett le rájuk. Pil-lanatokkal kés bb máris fogolyként verg dtek a repül pók há-lójában.

ukas és Mr. Cool kis kitér t tettek a fagyizóba, aztán ké-nyelmesen karikáztak Hohenstadt kerékpárútjain. Nem si-

ettek vissza Ravensteinbe.Philipp elengedte a kormányt, és karba fonta a kezét.– Tulajdonképpen akár el se mentünk volna az antikvárium-

ba. Nemigen érte meg – mondta.– Hogyhogy? – Lukas nem mert elengedett kormánnyal

menni. – Annyit máris tudunk, hogy Mr. L.-nek olyan sokat je-lentett ez a könyv, hogy akármennyit letejelt volna érte.

– Na igen. – Philipp a fejét ingatta. – De azért ez nem olyannagyon új információ, igaz? Már korábban is sejtetted.

Lukas válaszként csak morgott valamit.– Valamin azért csodálkozom – folytatta Mr. Cool. – Miért

volt neki olyan átkozottul fontos, hogy minden egyes példánytmegkaparintson? Hiszen még csak nem is értékes az a könyv.

– Neki biztosan az! – ellenkezett Lukas. – Nyilvánvalóanvan benne valamilyen információ, ami nem kerülhet idegen ke-zekbe. Ezért aztán megpróbálta az összes még létez példánytfelhajtani.

L

268

Philipp odafordult hozzá, és közben nyugodtan pedálozotttovább, nem is ügyelve az útra.

– Ebben biztos vagy, vagy csak ez a véleményed?– Hát, mondjuk – Lukas vigyorgott –, mondjuk, ez egy…

biztos vélemény.Mr. Cool furcsán nézett rá.– És szerinted miért érdekl dött a nagymamád éppen ez

után a könyv után?– Fogalma… – kezdett bele Lukas, de hirtelen felkiáltott: –

Vigyázz, Philipp! Figyelj, hová mész!De már kés volt. Mr. Cool reflexei ugyan jól m ködtek, s

így az összeütközést el tudta kerülni, de azért alaposan meglök-te azt a padot, amelyen a kerékpárút mellett két öregúr üldögéltegy Scrabble-játék mellett. A tábla megzökkent, a bet k el-csúszkáltak.

Az id sebb, akin régimódi pepita kalap volt, mérgesen fel-pattant.

– Nem tudsz figyelni?! – kiabált paprikavörös fejjel. – Ot-romba! Most mindent összekevertél!

– Bocsánat! – mondta megszeppenten Mr. Cool. – Igazánsajnálom. De legalább nem estek le a kövecskék. Még mind ottvan a táblán.

A pepitát ez nem hatotta meg.– És ez mit segít rajtunk? – vakkantott mérgesen Philippre,

aztán a megrökönyödve száját tátó Lukasra is ráförmedt: –Most minden bet összekeveredett, nem igaz?

Két-két kövecskére mutatott, T és O bet k voltak rájuknyomtatva.

– Vagy te talán meg tudod mondani, hogy itt „Ottó” vagy„totó” állt?

– Ööö… – nyögött Mr. Cool.– Na látod? – A bácsi szinte diadalmasan hadonászott Phi-

lipp orra el tt, aztán hirtelen Lukashoz fordult: – És veled mi

269

van?– Hogyhogy? – kérdezte meglepetten a fiú.– Te talán tudod, milyen sorrendben voltak itt a bet k?– Milyen… sorrendben?– Hogy milyen szót adtak ki, úgy értem! – A kalapos felhá-

borodva csóválta a fejét. – Végül is ennek igen nagy jelent sé-ge van!

– Ööö… – dadogta a fiú, és úgy nézett az öregúrra, mint avíziborjúra. Aztán felragyogott az arca. – Igen, persze! – rik-kantotta. – Hát ez az!

Azzal megragadta a bácsi kezét, és alaposan megrázta.– Köszönöm! Köszönöm! Hálásan köszönöm! – áradozott,

aztán megfordította a kerékpárját. – Gyerünk, Philipp, mozogj!– adta ki a parancsot. – Én ökörbéka, hogy erre nem jöttem ráhamarabb!

270

21. fejezet

A Vörös Könnyek Tava

tkozott kristály! – Syrin érezte, hogy fortyogbenne a düh. Mint vulkánkitörés el tt a láva,úgy f dagadt benne a vörös harag. Minden ere-

jét össze kellett szednie, hogy még egyszer megkísérelje: kar-mos keze újra végigsimított a gyermekfej nagyságú golyón,amely el tte hevert a Sötét Er d tróntermének asztalán. Egyrehangosabban ismételgette az si igézést, de semmi sem történt.A kristály belseje ezúttal is sötét maradt. A Látókristály fel-mondta a szolgálatot, akármennyire er ltette is varázserejét ahüll asszony. Szinte elszorult a torka a kétségbeesést l. – Át-kozott! – sziszegte, és rácsapott a golyóra, amely azonnal gu-rulni kezdett az asztal széle felé.

A Sötét Fejedelem villámgyors mozdulatának volt köszön-het , hogy nem zuhant a padlóra, és nem csattant szét ezer da-rabra. A férfi felpattant a trónszékr l, és utolsó pillanatban el-kapta a gömböt.

– Mit jelentsen ez? – korholta az alakváltón t, és szeme vö-rösen felizzott haragjában. – Semmi okod nincs rá, hogy ígyelveszítsd az önuralmadat.

Borboron titokban összenézett a fhurhurral, aki csuklyás kö-penyében a trón mellett állt, aztán magyarázatot követelt a hir-telen felfortyanásért.

– Se… se… semmi, persze, semmi – dadogta Syrin. – Per-sze hogy nincs. Nem is értem, hogyan történhetett.

– Hát én sem – mondta a fejedelem, és lopva a n re pillan-tott. – Sokszor mondtad már magad is, hogy az si tündérösvé-

– Á

271

nyeket nem képes megmutatni a Látókristály.– Igen, uram – sietett a válasszal a n . – Ez valóban így van.– Nahát akkor! – A fejedelem még mindig sokatmondón

mosolygott. Syrin nem tudta megmagyarázni ezt a mosolyt. –Ha a Látókristály nem mutatja a Fehér Lovagot, akkor mégmindig a tündérösvényen jár. Hiszen azt biztosan tudjuk, hogyelhagyta a Grál-várat ezzel a nevetséges csapkodó szárnyú nép-séggel együtt. Kémeink majd megtalálják ket, nyugodt le-hetsz.

A zsarnok a n höz lépett, kezébe nyomta a Látókristályt, ésegészen közelr l nézett a szemébe lángvörös tekintetével.

– Ne aggódj, Syrin, minden a legnagyobb rendben megy –mondta. – Mit izgulsz?

– Mert… – Az alakváltón gyorsan gondolkodott: nem árul-hatta el Borboronnak, mi is az igazi oka a félelemre: attól tar-tott, hogy Borboron a fhurhurral lepaktálva valahogyan eltaka-rítja t az útból. Kihallgatta egyszer ket, amint Borboron oda-suttogta a fekete mágusnak: „Még mindig szükségünk van asegítségére. De már nem sokáig. Ha eljátszotta a szerepét aszínjátékomban, és megszereztem a kardot, nem hajt már hasz-not nekünk. Akkor szabad kezet kapsz ellene.”

Syrin ett l kezdve mélységes bizalmatlanságot táplált velükszemben.

– Csak egyszer en nem bírok magammal, ha nem vagyoktisztában azzal, amit mások tervezgetnek – felelte egyszer en.

A Sötét Fejedelem szinte részvéttel nézett rá.– Mit foglalkozol ezzel a nyavalyás kis lovaggal? Nem árt-

hat nekünk!– És ha megtudja, hogy Virpo, Cirpo és Yirpo a fogságunk-

ba esett?– Amúgy is sejti már.Borboron visszaült a trónjára, el vett egy t rt, és a körmét

kezdte tisztogatni vele.

272

– Ha netán ez a Fény csúszómászója rájön is, hogy mit ter-vezünk a Fényl Völgyben, akkor sem tud semmit tenni ellene.Hiszen ez háborút jelentene. Elysion pedig már a harc gondola-tától is irtózik.

A fhurhur keskeny szemében ravaszság csillant.– Éppen ezért kell kijátszani ellene ezt a kártyát!A Sötét Fejedelem elismer en bólogatott, aztán Syrinhez

fordult.– Paravain a sárkánykirályoknak sem mer szólni. Hiszen az-

zal a rabszolgák életét tenné kockára. És legnagyobb sajnálatá-ra a Fény katonáival a sárkányok éppúgy nem állnak szóba,mint velünk. – A fhurhurhoz fordult.

– Végül is, amint id közben rájöttünk, minden okuk meg isvan rá, nem igaz?

– Így van, uram – er sítette meg a vörös csuklyás, és kicsitmeghajolt.

– Valóban? – Syrin szeme felragyogott. – És mi volna…– Ennek most semmi jelent sége – vágott durván a szavába

a fejedelem, de aztán igyekezett barátságosabban szólni hozzá:– Biztosan sok a dolgod, igaz, Syrin? – Pillantása és mosolyaegyaránt hamisságot tükrözött. – Nem is tartunk fel tovább.

Azzal felemelkedett ültéb l.Syrin dühöngött magában. Elküldik, mint egy fölösleges

szolgát, csak hogy nyugodtan f zhessék a terveiket! Hát csaktegyék! De ha azt hiszik, hogy olyan könnyen megszabadulnak

le, akkor tévednek!De még mekkorát!– Jó vagy hozzám, uram! – mondta fogcsikorgatva, és mély

meghajlással elvonult.Kamrájában aztán felállította a Látókristályt a kandalló mel-

lé, megszokott helyére. „A bolondok! – gondolta. – Olyan be-képzeltek, hogy elfeledkeztek róla, hogy a várat nem védi tün-dérvarázslat.”

273

A gömb azonnal megmutatta hatalmát. Alig mondta ki a b -vös szavakat a mágusn , a varázsk belsejében azonnal köd-gomolygás indult meg, aztán fény gyúlt, és láthatóvá váltBorboron, aki a trónszékb l kérd n nézett a fhurhurra.

– Biztos vagy abban, hogy jók az értesüléseid?– A legjobb forrásból származnak, uram, amit csak elkép-

zelhetsz. Vagy talán elfelejtetted, hogy Gurgulius is sárkány,akinek már ezer év van a púpján?

– Tehát a legjobban ismeri a történetet – mondta elgondol-kodva az uralkodó.

– Így van! Csakhogy eddig állhatatosan hallgatott. Mit megnem próbáltam, hogy szóra bírjam, és nem sikerült. De amiótaez az embercsillagi lány Aventerrán id z, minden megválto-zott. Hirtelen egyre több apróságot mesél el a múltjából. Csakazt nem tudom, miért.

– Mindegy. – Borboron fakó arca szörny torzképpé alakult.– Szinte megsajnálom ezt az emberlányt. Ha meggondolom,milyen rettenetes szenvedést okoztak az sei a sárkányoknak,akkor nem szeretnék a b rében lenni, amikor a sárkánykirályelé áll, és el adja a kívánságát!

– Iszonyatos lesz a király haragja! – A mágus hangjából ki-csengett a káröröm. – Ezért aztán nem kell ide Syrin. Amúgy isegyre megbízhatatlanabb. Laurának egy csepp esélye sincs,hogy visszakalapáltassa Tündökl t az eredeti állapotába. Sem-miképpen nem fogja túlélni a sárkányföldi látogatást!

A Sötét Fejedelem elgondolkodva szemlélgette kitisztítottkörmeit.

– Túl sok kellemetlen meglepetés ért már e miatt a lány mi-att. Ezért aztán az alakváltón tervét is megtartjuk egészen ad-dig, amíg egyértelm en ki nem derül róla, hogy fölösleges.

Visszadugta a t rt az övébe, és felállt.– Lassan ideje, hogy felébreszd szárnyas barátodat. Hadd

tudják meg idejében a testvérei, mire számíthat!

274

– Parancsodra, uram – mondta a mágus, és mély meghajlás-sal távozott.

A smaragdzöld ruhás n végigsimított a kristályon, az azon-nal zavarossá vált. Aztán Syrin csak bámult maga elé töpreng-ve. Vajon mit mondhatott Gurgulius a fhurhurnak, hogy megBorboron ennyire biztosak a lány halálában?

Amíg Syrin ezen gondolkodott, aljas terve egyre határozot-tabb körvonalakat öltött. Milyen nagy kár lenne, ha a lány nemérhetné el a Jeges Lángok Fennsíkját! Hiszen ott adódik a leg-jobb lehet ség Laura kijátszására és ártalmatlanná tételére,méghozzá úgy, hogy egyúttal a Sötét Fejedelem is vereségetszenvedne. És akkor , Syrin lehetne a Sötét Hatalmak vezére!

Laura csak csodálkozott. A víz, amely bal kéz fel l hullámzottmellette, olyan sötétvörös volt, mintha tele lenne vérrel.

– Tudom, mit akarsz kérdezni – szólalt meg Riaanu ebben apillanatban.

– Hogyhogy? – kérdezte Laura hökkenten. – Csak nem vagygondolatolvasó?

– Dehogy. – A fiatalember mosolyogva csóválta a fejét. –Nincs is rá szükség, Az arcodra van írva, mi motoszkál a fejed-ben: hogy a Vörös Könnyek Tava tényleg könnyekr l kapta-e anevét. Eltaláltam?

– Nos? Azokról?– Persze. – Riaanu a homlokát ráncolta. – Legalábbis az

Aventerra-szerte mesélt legenda szerint. A történet azt mondja,hogy azok az anyák és apák sírtak véres könnyeket fájdalmuk-ban, akiknek a gyermekeit elragadták a sárkányok.

– Szívszorongató história. És te hiszel benne?– Ó, de okos valaki – csúfolódott szelíden Riaanu. – Nem,

Laura. Ahogy minden legendának, persze ennek is van való-ságmagja: elképzelhet , hogy ennek a tónak a partján egykortényleg sok keserves könnyet hullattak.

275

– És a vörös színnek más oka van?– Biztosan! – kottyantott közbe Venik. – Vagy te talán már

láttál olyat, hogy valaki vörös könnyeket sír?Laura ránézett a tülkösbivaly hátán vigyorgó mágusra, aki

mintha azt akarta volna hozzátenni: „Mert én aztán nem!”– Természetesen nem láttam. Legalábbis nálunk a Földön

nem. De hát nem éppen te magyaráztad, hogy Aventerrán egé-szen más törvények uralkodnak, mint a Földön? Miért ne le-hetnének itt akár vörös könnyek is?

– Lehet, hogy igazad van, Laura – szólalt meg Riaanu. – Dea tó valóban nem a könnyekt l vörös.

Hátrahajtotta a fejét, és felnézett a delel jén izzó napra.– Elég jól haladtunk, megállhatunk egy kicsit.A tó partját szegélyez botorkafüzek alatt megálltak, és ki-

vették hátasaik szájából a zablát, hogy tudjanak legelni.Laura el vett egy almát a hátizsákjából, amikor észrevette,

hogy Szélvihar belegázol a vízbe, és inni kezd.– Jaj, ne! Hagyd abba! – kiáltott fel, amikor a csuuzma is le-

fetyelni kezdett.Riaanu megnyugtatón a lány karjára tette kezét.– Ne aggódj! – mondta. – Ez a legjobb ivóvíz, még ha egy

kicsit furcsa látványt nyújt is.– Tényleg?– Hát kóstold meg!Laura nagy nehezen legy zte undorát. Két kézzel merített,

és kortyolt a vörös vízb l. Furcsa íze volt, olyan… fémes.Szélvihar azonban nem gy zött eleget inni bel le. Hát még

amikor Kraomir és Meluzina is társult hozzá!Laura értetlenül csóválta a fejét.Riaanu meglátta a kelletlen mozdulatot.– Hagyd csak ket! – mondta. – Talán sejtik, hogy hosszú

utunkon nemigen kerülünk még egyszer vízközeibe. Haddigyák csak jól tele magukat! Persze nekünk is meg kell tölte-

276

nünk a kulacsainkat.– Hát, ahogy gondolod. Imádod a vasas vizet, mi?– Mindenesetre jobban, mint a szomjan hálást – felelte a fér-

fi, mialatt megtöltötte a kulacsot. – Egyébként, ha már itt tar-tunk, lehet, hogy éppen a vas adja a különös színt. Valószín -leg többféle fémet is tartalmaz oldott állapotban itt a víz. Annyilegalábbis biztos, hogy a szín nem él lényekt l ered.

Mialatt megtöltötték víztároló edényeiket, hirtelen valamifütyülést hallottak, amely mintha nagyon távolról érkezett vol-na.

Még Szélvihar, Meluzina és Kraomir is mintha megéreztevolna, hogy rendkívüli dolgok vannak készül ben, felemelték afejüket, és hegyes fülüket ide-oda forgatták, Csámcsi pedig iz-gatottan ugrált a parton fel-alá.

Amikor a füttyszó elhallgatott, a partra várakozó csend bo-rult. Még a madarak is elhallgattak, pedig egész eddig vidámancsicseregtek. Aztán valami mélységes zúgás indult meg a tó fe-nekér l.

Az útitársak a tó felé fordultak, amelynek vize még simavolt, mint a tükör.

A zúgás egyre er södött, végül már úgy bömbölt, mint azorkán. A tó közepe fortyogni kezdett, s hatalmas vérvörös szö-

kút lövellt az égig.Laura ijedten visszalépett, Riaanu és Venik közelebb húzó-

dott egymáshoz.Most megnyílt a víz tükre, és rekedt ordítással két irdatlan

fej bukkant föl: két zöld pikkelyes, hegyes szarvú sárkányfej,tátott szájai szögletében hosszú bajuszszálakkal, pofájukbanpengeéles, óriási fogakkal.

– Jaj, ne! – sikoltotta Laura iszonnyal. – Gurgulius, aMindentelnyel ! Engem keres – futás innen!

Már Szélvihar hátára akart lendülni, de Riaanu visszatartot-ta.

277

– Ne, Laura, ne! Ezzel csak felhívnád magadra a figyelmet!Gyerünk be a vízbe, hogy ne érezze meg a szagunkat!

Sietve behajtotta a hátasokat a f z lelógó ágai alá, Laura ésVenik pedig gyorsan begázoltak a tó sekély, a part mentén sás-sal ben tt vizébe. Amikor Riaanu is behasalt melléjük, együttnézték a sás szálai között, amint a szörnyeteg a tó fölött kitárjaa szárnyait. A vörös víz csak úgy fröcskölt, amint Gurguliusegyre kijjebb emelkedett, és végül felrepült a leveg be. Mialatta tó fölött keringett, ide-oda forgatta a fejeit, mintha zsákmánytkeresne. Megint kitátotta a pofáját, és ordítása megreszkettettea fákat a tó körül.

Laura és társai mélyen behúzódtak a rejtekadó vízbe. Deösszeborzadtak: a szörnyeteg már nem keringett, hanem egye-nesen feléjük tartott!

ukas és Philipp a temet falához támasztották a kerékpáro-kat. Nem kellett sokáig kutakodniuk, míg megtalálták,

amit kerestek.– Én hülye! – mondta Lukas újra meg újra. – Régen rájöhet-

tem volna, hogy Lea Mano az Oma Lena, vagyis Lena nagyianagrammája!

– Ana… micsodája? – kérdezte Philipp.– Anagrammája – magyarázta Lukas, és most kivételesen

mell zte professzoros modorát. – Minden valamennyire intelli-gens ember tudja, hogy a szavak nagy többségéb l a bet k át-rendezésével új szavakat hozhatunk létre.

– Így csinált a professzor a Lena ómamából Lea Manót?– Vili!Mr. Cool nem állta meg, hogy ne vigyorogjon szélesen.– És miért tartott ennyi ideig, hogy rájöjj?– Hm – morogta idegesen Lukas. – A kérdés jogos. – És le-

törten sóhajtott. – De azt is megkérdezhetnénk, hogy a pro-

L

278

fesszor vajon miért éppen ide küldött.És rámutatott a sírra, amelyet szinte teljesen ben tt a boros-

tyán és valami virágzó futónövény.– Biztosan nem azért, hogy öntözzek, hiszen papa már

évekkel ezel tt megrendelte a sírgondozást.– El sem tudom képzelni – mondta Philipp, levette kötött

sapkáját, és megvakarta a fejét. – Szerintem ezzel inkább csaka felügyel t akarta megtéveszteni.

– Igazad lehet – helyeselt Lukas. – Ezzel persze még nincsmegválaszolva a kérdés: minek jöttünk ide?

Jó darabig csendesen nézték a sírt. Alig különbözött bárme-lyik másik sírtól. Egyszer sírk , amelyen Lena Lucius neve ésszületési meg halálozási évszáma mellett csak egy mondás voltolvasható: „Égi Múzsa, ne múzeumban – az életben keresdmeg a Fényt, az írás majd célhoz vezet.”

Mr. Cool megint csak megvakarta a fejét.– Lehet, hogy az igazgató erre a bibliai mondásra utalt.Lukas összeráncolta a homlokát.– Mib l gondolod, hogy a Bibliából való?– Hát mib l, na? Ilyesmiket szoktak a sírkövekre írni, nem?

Meg ott áll: az ég meg: az írás. És a Bibliát szokták írásnak ne-vezni, nem igaz? Lehet, hogy tényleg arra céloz?

– Nem hiszem! – felelte Lukas határozottan. – Nem vagyokvalami nagy biblia tudós vagy exegéta…

– Micsoda? – értetlenkedett Philipp.– Exegéta: bibliamagyarázó, szövegmagyarázó – válaszolta

Lukas, és visszatolta orra hegyére csúszott szemüvegét. – Deannyit azért tudok, hogy az „égi Múzsa” nem a mennyországrautal.

– Aha. Ha te mondod. – Mr. Cool tanácstalanul vonogatta avállát. – Végül is tökmindegy, honnan való a mondás. Inkábbazon kéne gondolkodnunk, mit jelenthet.

– Így van – vigyorgott Lukas a cimborára. – Most még ha

279

akarnék, se tudnék ellentmondani.– Na és? Van valami sejtésed?– Sajnos, semmi. Semmi az égvilágon – felelte Lukas. Min-

denesetre el vette mobiltelefonját, hogy készítsen egy fényké-pet a sírk l.

Sem Lukas, sem Philipp nem vette észre azt a testes alakot,aki a nagy angyalszobor mögül figyelte ket. És amikor a te-met t elhagyták, akkor sem vették észre, hogy követik ket.

urgulius félelmetes ordítással söpört végig a sás és a füzekközött, aztán egyre er sebb szárnycsapásokkal a magasba

emelkedett és elrepült. Nem telt bele sok id , elnyelte egy távo-li felh gomoly.

Els ként a csuuzma ugrott partra, és kirázta bundácskájábóla vizet: vérvörös cseppek röpködtek körülötte. Aztán Laura ésa fiúk is kimásztak a rejtekhelyr l.

Még mindegyiküknek az arcán ott ült a halálfélelem.– Azt hittem, ütött az utolsó órám – lehelte Venik.– Nem gondoltam, hogy van még remény – felelte rá Laura

is elgyötört mosollyal.– Ne feledd, hogy Gurgulius vak! – figyelmeztette ket

Riaanu. – Nem lát téged, mindegy, hogy közel vagy hozzá,vagy távol t le. A szagunkat pedig szintén nem érezhette.

– Mert te bezavartál minket a vízbe – mondta hálás mosoly-lyal Laura. – Csak így menekülhettünk meg.

– Na látod! – Vezet jük ravaszkás képet vágott. – Pedignem értek a mágiához, mint fiatal barátunk!

– Mit tehettem volna? Ezzel a szörnyeteggel még Milian, azapám sem tudott volna mit kezdeni, pedig az apám…

– Jó, jó – vágta el Venik szavát Laura. – Ne veszekedjetekmost! Inkább gondolkodjunk el, mit tegyünk.

– Nos hát, gondolom, elindulunk a Sárkányföldre vezet

G

280

ösvényen, aztán a lehet legrövidebb úton megpróbálunk be-jutni a palotába – mondta Riaanu.

– Ez most már túlságosan veszélyes! – mondta Laura fej-csóválva. – Nem vetted észre, hogy Gurgulius is éppen arra tar-tott?

– Igen, de…– Talán épp azzal bízták meg, hogy felügyelje az ösvényt!

Hiszen akkor bármelyik pillanatban lecsaphat ránk!A fiatalember az állát dörzsölte. Látszott rajta, hogy lázasan

töri a fejét.– Nem mondhatni, hogy ostobaságot beszélsz – ismerte el

végül.– És eljuthatunk valamilyen más módon a sárkányok palotá-

jáig?– Hát, volna még egy útja.– Amelyen nem kell tartanunk Gurguliustól?– Azon nemigen – felelte Riaanu, de nem látszott túl bol-

dognak.Laura várakozón nézte.– Nos, az az út is épp elég veszélyes. S t! Ugyanis a Sár-

kánykirályok Labirintusán át vezet – az pedig egyenesen élet-veszélyes!

281

22. fejezet

A sárkány lehelete

ajd megmozgatlak én benneteket, lomhanépség! A munkaid t ezennel meghosz-szabbítom, a szüneteket pedig törlöm…

egészen addig, amíg meg nem találjátok azt a rohadt ércet!Alarik érezte, hogy körülötte mindenki elégedetlen morgást

fojt el, de megszólalni senki sem mert. A legtöbb rabszolgamár feladta a reményt, hogy valaha élve kikerül a völgyb l.Szökésre nem is gondolhattak, hiszen állandóan a fejük fölöttlebegtek a szörny repül pókok. A beesett arcokra reményte-lenség ült ki, amint hallgatták kínzójuk újabb parancsait.

– És hogy egy kicsit még jobban igyekezzetek a jöv ben –kiáltotta Aslan metsz hangon –, minden sikertelen nap végénkiválasztunk egyet közületek, és egy kis különleges kezelésbenfogjuk részesíteni.

Mellette a két legény felt en kezdett játszadozni a nehézrkorbácsokkal, Aslan alattomosan vigyorgott.– Ez talán jobb munkára sarkall majd benneteket! Gyerünk,

mars dolgozni!A rabszolgák engedelmesen botorkáltak befelé a sötét lyuk-

ba, amely a hegy belsejébe vezetett. Pár lépés után egy na-gyobb barlangba értek: csak néhány fáklya világította meg. Ottmár várta ket az a sötétalba, aki a hegy mélyén végzett mun-kákat felügyelte. Alarik egyszer kihallgatott egy beszélgetést esötét kép fickó és Aslan között, amelyb l megtudta, hogy párholdhónappal ezel tt az alba véletlenül felfedezte egy t z-

– M

282

hegységbeli kalandozásán azokat a mély járatokat, amelyeketvalószín leg gránitborzok vájtak a hegybe. Azonnal értesítetteBeolort, a sötétalbák urát, aki viszont Borboronnak szólt. A fe-jedelem persze rögtön ki is rendelte a gárdáját.

A sötétalbának, mint fajtája minden képvisel jének, nagyonkurta lábai és iszonyú hosszú karjai voltak. Nyomott törzséb la vaskos fej szinte átmenet nélkül n tt ki, és hosszú, fekete,csimbókos sz rzet borította. Még az arcán sem ritkult meg ez asz rözön, így a képéb l leginkább csak a duzzadt, széles ajka-kat, a dundi gumóorrot és a zöld smaragdként csillogó szeme-ket lehetett látni. Átnyújtotta a fiúknak a szerszámokat – csá-kányt, lapátot, kosarakat –, és torokhangon odamorogta nekik:

– Csipkedjétek magatokat, kölykök! Vagy nem hallottátok,mit mondott Aslan úr? Biztosra vehetitek, hogy komolyangondolta. Azt tanácsolom, er ltessétek meg magatokat egy ki-csit, és találjátok meg végre azt a nyavalyás ércet! Befelé a tár-nába!

A keskeny résre mutatott a barlang oldalában, amely el ttegyre több rabszolga gy lt össze.

– Bocsásd meg a kérdést uram… – szólította meg Alarikóvatosan – de…

A sötétalba feléje fordította a képes felét.– Igen?– Honnan ismerjük meg azt az ércet? Az jutott eszembe,

hogy talán már meg is találtuk, csak nem figyeltünk rá… – Asorstársaira mutatott. – Mi nem vagyunk bányászok!

– Nem is kell – morogta az alba. – Erre vagyok én.– Persze – felelte gyorsan Alarik. – De azért szeretném tud-

ni, hogy néz ki az az érc, amit keresünk.A sötétalba a szemét forgatta.– Nahát – morogta –, ha ez tesz boldoggá, akkor tudd meg:

ez az érc sokkal könnyebb, mint a közönséges k , és ha a röp-keszárnyúak fénye ráesik, akkor ezüstösen dereng.

283

Alarik elcsodálkozott.– Én azt hittem, csak azért vannak itt, hogy világítsanak ne-

künk!– Igen? Azt hitted? – dörmögte a nagy tuskó. – De most már

elég! Gyerünk, munkára!A fiú is megragadott egy lapátot, a felügyel pedig odalépett

egy falfülkéhez, amelyet ragadós pókháló zárt le. Óvatosan,nehogy maga is hozzáragadjon, leoldott pár szálat, és kis réstnyitott az odú bejáratán.

– Kifelé, csapdosó szárnyú kis nyavalyások! – parancsoltadurván. – Na, gyerünk, rajta, mozgás!

A mélyedésben egyik fényecske a másik után lobbant fel.Aztán kilebegett az els röpkeszárnyú a barlangba. Jó tucatnyifajtársa követte: a barlang egész világos lett.

Most vált csak láthatóvá a mennyezetr l lógó madárkalitka,amelynek rácsait további finom szövedék er sítette. EbbenVirpo, Cirpo és Yirpo urakat tartották.

A sötétalba vaskos virsliujjával felmutatott a mennyezetre.– Nem gy zöm elégszer elmondani nektek – mondta –, hogy

ha valamelyiketek szökni próbál, azt a vezet iteken toroljukmeg!

– Ne ügyeljetek erre a feketekép fire! – kiáltotta Virpo úr alegényeinek. – Ne tör djetek velünk, meneküljetek!

– Fogd be a pofád! – ordított rá a sötétalba, és akkorát lökötta kalitkán, hogy az táncba kezdett a mennyezeten. – Még egyszó, és puszta kézzel oltom ki valamelyik csapkodó cimborá-dat!

A szárnyas lények izgatottan csicseregtek, miel tt, mintmindennap, elindultak a rabszolgákkal a tárnába, hogy világít-sanak nekik a munkához.

– Na látjátok, megy ez – dünnyögte az alba, amikor elt nteka hegy gyomrában. Amikor az utolsó fényecske is elt nt, mint-ha egy szörny tátott szájába vándoroltak volna be, a kijárathoz

284

ballagott. Aslan emberei már alig várták, hogy újra kártyázhas-sanak egy jót.

Éppen elt nt a sötét kép , amikor alig érzékelhet remegésfutott végig a barlangon. Körülbelül akkora rezgés volt, mintamit egy lehulló harmatcsepp okoz egy hatalmas tó tükrén.

A röpkeszárnyúak el tt azonban ez az aprócska rezdüléssem maradt rejtve.

– Ó, jaj, ó, jaj! – suttogta Cirpo és Yirpo úr kórusban.– Ha ez az lesz, urak, aminek gondolom, akkor azt hiszem,

nagyon rossz id k jönnek ránk! – mondta rá Virpo úr nagyonkomolyan.

Amikor Morwena kilépett Hellunyat várudvarára, nem akarthinni a szemének: a Fény rz je a test rség egyik lovagjávalvívott! A gyógyítóasszony persze azonnal tisztában volt azzal,hogy csak gyakorlatoznak, mégis nagyon megrémült. A sok évalatt, amíg a várban szolgált, egyetlenegyszer sem látott urakezében fegyvert. Most azonban határozottan úgy festett a do-log, mintha harcra készülne!

A Fény rz je legalább háromszor annyi id s volt, mint ahatalmas termet test r, és fizikailag is alulmaradt vele szem-ben, mégis ügyesen védekezett. Az éles pengék szikrázva csat-tantak össze, az öregember és a fiatal elkeseredett küzdelmetfolytattak. Elysion meglep ügyességgel és fürgeséggel hárítot-ta el az óriás termet harcos rohamait, s végül ellentámadásbament át.

Ezt azonban nem sikerült végigvinnie, s t! A tagbaszakadtharcos játszi könnyedséggel hárította el ura elkapkodott táma-dását, és könnyedén kiverte a kardot a kezéb l. Elysion lefegy-verezve állt el tte.

Megkönnyebbült mosollyal emelte fel kezét a megadás jelé-ül.

– Köszönöm, fiatal barátom. Sok pótolnivalóm van, de mára

285

elég lesz. Mindenesetre leköteleznél, ha már holnap folytathat-nánk a gyakorlatozást.

A lovag lehajolt ura kardjáért, és visszaadta neki.– Megtisztelsz, uram – felelte, aztán meghajolt és elment.Morwena a Fény rz je mellé lépett. Az öregembert nyil-

vánvalóan kimerítette a szokatlan testmozgás. Ráncos arca ve-rítékt l fénylett, és úgy zihált, mint egy versenyló a pálya vé-gén. Szeme azonban elégedetten villogott, amint a gyógyító-asszonyhoz fordult.

– Mi olyan fontos, hogy még a várudvarra is utánam jössz?– Nyílszárny, a Fény sasmadara visszatért – jelentette a fia-

tal n . – Hírt hozott Paravaintól.A Fény rz je még mindig lihegve a vászontörülköz ért

nyúlt, amelyet már eleve magával hozott, és megtörölgette azarcát.

– Nem kíséri szerencse ezt a vállalkozását. – Morwena arcátgond felh zte. – A Sötét Harcosok foglyul ejtették a röpkeszár-nyúak vezet it. És minden jel arra utal, hogy alagutat ásnak ahegybe, hogy hozzájussanak a sárkánykirályok ércraktárához.

Elysiont szemlátomást megriasztotta ez a hír.– Csillagvas! Hát ezért kellenek a rabszolgák!A gyógyítóasszony aggodalmas arccal bólintott.– Minden jel erre mutat.– Tartottam t le – mondta a Fény rz je, és a n re támasz-

kodott. Mintha hirtelen elgyengült volna, behunyta a szemét, ésmég mindig nyirkos arcát a nap felé fordította. Így állt egy da-rabig, aztán elengedte Morwena karját, és megrázta a fejét. –Borboron, ez az rült! – lökte ki a szót. – Úgy látszik, nem tud-ja, mit cselekszik!

Morwena várakozással nézett uralkodójára. Mivel ez nemszólt többet, megszólalt :

– Paravain válaszra vár. Szeretné tudni, mit tegyen.A Fény rz je meger sítette magát.

286

– Semmit – mondta kurtán. – A Fehér Lovag várakozzon, éskísérje figyelemmel a völgyben zajló eseményeket. Semmi-képp nem szabad beavatkoznia. Hacsak nem kerül valamelyikrabszolga vagy másvalaki életveszélybe. Akkor természetesena segítségére siet. De ezt Paravain magától is tudja, emiatt nemkell Nyílszárnyat hozzá küldened.

– Biztos, ami biztos – felelte Morwena, és nagyon ügyelt rá,hogy az uralkodó észre ne vegye, hogy igazából már magánjel-leg üzenetet fogalmaz magában. Miel tt Nyílszárnyhoz sietettvolna, még megkérdezte: – Bocsásd meg, uram, a kíváncsisá-gomat, de olyan rosszul áll a szénánk, hogy már neked is kard-hoz kell nyúlnod?

Elysion arcán szórakozott mosoly suhant át.– Emlékszel a jóslatra, amelyet a Tudós G zök mondtak ne-

ked?– Hát persze. – A gyógyítóasszony arcára csodálkozás ült ki.

– Amikor a sötétségb l fény lesz, a fényb l meg sötétség, ak-kor d l el a sors. És csak az állja ki a próbát, aki felismeri adolgok igazi természetét. Ezt mondta az orákulum.

– Te mondod – felelte rá Elysion fura tekintettel, amelyet a nemigen tudott értelmezni. – Ezért aztán ideje, hogy készü-djek.– Készül dj? Arra a napra?– Így van, Morwena.– De ez… az orákulum jóslata… a leányról szólt, a Kard-

hordozóról!– És mi van akkor, Morwena, ha véletlenül… tévedtünk? Ha

éppen mi nem ismerjük fel a dolgok valódi természetét? Akkornem fogjuk kiállni a próbát, igaz? – Az öregember menni ké-szült. Mintha megrándult volna a teste. – Az pedig a véget je-lentené! Aventerrának éppúgy vége lenne, mint az Embercsil-lagnak! Ezt pedig nem hagyhatjuk, és éppen ezért készül döm.Hogy legalább én magam is fel legyek készülve, ha esetleg az

287

orákulum valami egészen másra gondolt, mint amit mi megfej-teni véltünk…

– De hát… mit, uram? Mit gondolhatott volna még?A Fény rz je szorosan elébe lépett, és szigorúan nézett rá.– Gondolkodj, és rá fogsz jönni.Aztán elment.

ukas elkeseredve csapta össze a Bibliát, amelyet az intézetkönyvtárából hozott ki. Szerencséjére Attila Morduknak

volt egy minden helyiséget nyitó kulcsa, így Lukas bejuthatottBröselsam kisasszony birodalmába.

– Pontosan, ahogy gondoltam – mondta Mr. Coolnak. – Azidézet nem a Szentírásból való.

– Kár. – Philipp széttárta a karját ültében, ahogy visszafor-dult a számítógép képerny jét l. – Egy próbát azért megért. Énviszont az interneten kutattam, de sehol nem akadtam forrásra.

– Ha meggondoljuk, hogy ez mit jelent, akkor elég nagy abaj – felelte Lukas, és aggodalmas képet vágott.

– Miért, mit jelent?– Hát nem nyilvánvaló? – nézett le föntr l Mr. Coolra. –

Gondold csak meg: már nincs is olyan, akár félig-meddig híresaforizma, bölcsesség, idézet, poén és a többi, amit ne rakottvolna fel valaki a világhálóra. Minden dilettáns ország-világel tt mutogatja a butaságait.

Philipp még mindig nem fogta fel, mire céloz Lukas.– Na, és? – kérdezte.– Ha Lena nagyi mondata nincs fenn a hálón – folytatta a fiú

–, akkor valószín leg maga találta ki.– És ha ez így van?– Akkor viszont titkos üzenetet rejt. De vajon mifélét?Lukas rátette a mobiltelefon fotóját a számítógépre, és ak-

korára nagyította, hogy az egész képerny n csak a sírk re vé-

L

288

sett mondat látszott.– Nem lehet, hogy ez is egy olyan ana… micsoda – vetette

fel Mr. Cool –, és csak cserélgetnünk kell a bet ket ahhoz,hogy megkapjuk a megfejtést?

– Hm – morogta Lukas. – Végül is, miért ne? Próbáljukmeg!

De hiába próbálkoztak, eredményre nem jutottak. Még egyszámítógépes programot is segítségül hívtak, de két óra eltelté-vel is ugyanott tipródtak, ahol elkezdték. Még megközelít legésszer más bet sorrendet sem sikerült kiókumlálniuk. Lukasvégül belátta, hogy nem ez a megoldás útja.

– Semmi értelme – mondta. – Így az életben nem jövünk rá.És már ki akarta kapcsolni a számítógépet, amikor hirtelen

felt nt neki valami.– Hé! – kiáltott fel, és közelebb hajolt a képerny höz. – Te

is látod, amit én?– Micsodát? – Mr. Cool olyan közel hajolt, hogy orra való-

sággal a képerny be fúródott. – Mit kéne látnom?– Itt, nézd! – Lukas néhány bet re mutatott. – Hacsak nem

tévedek nagyot, akkor itt bizonyos bet k vastagabbak, mint atöbbi!

Mr. Cool alaposan megnézte, s akkor is láthatta: harminc-nyolc bet valóban kövérebbnek látszott a többinél: „Égi Mú-zsa, ne múzeumban – az életben keresd a Fényt, az írás majdcélhoz vezet.”

Philippbe mintha áramot vezettek volna.– Lehet, hogy most sikerülni fog, ha csak ezeket a bet ket

kevergetjük?– Nahát, nézzük! – felelte Lukas. – Lássunk neki, és nézzük,

mire jutunk!

289

nap rég lement már, de Laura és kísér i még mindig nemérték el a Sárkánykirályok Labirintusát. Gurgulius, a

Mindentelnyel nem mutatkozott. Eleinte a Vörös KönnyekTavának partján lovagoltak, aztán délnek fordultak, és átvágtakegy sivár pusztaságon, amely sziklás vidékbe torkollt.

Ez itt pont olyan, mint egy holdbéli táj, jutott Laura eszébe a- és törmelékdombok láttán, amelyek jobbról-balról emel-

kedtek az út mellett. Most már hosszabb ideje ezen az úton ha-ladtak. Az éjszakában sem egy fát, sem egy bokrot nem láttak,él lénynek pedig még a nyomát sem fedezték fel. Mintha va-lami valószer tlen, holt vidéken járnának. A szél szünet nélkülkergette a port és a szemetet, mint egy rossz vadnyugati film-ben. Laurát elringatta az egyenletes zúgás, szinte megbénult.Ide-oda lötyögött Szélvihar nyergében, Csámcsi már rég hor-tyogott a zekéjébe gombolva. Ólmos fáradtságot érzett a tagja-iban, végül mintha határtalan kimerültség vett volna er t rajta.

Nagy sóhajtással fordult Riaanuhoz, aki a jobbján lovagolt,és úgy megrémült, mintha egy testet öltött démont pillantottvolna meg a kétszarvú hátán: a férfi helyén ember nagyságúfehér patkány ült, aki lazán tartotta Meluzina gyepl jét, minthaez volna a világ legtermészetesebb jelensége.

– Miért nézel úgy rám, Laura? – kérdezte Aurian szinte sér-tetten. – Már elfelejtetted, hogy mi történik velem éjszakáróléjszakára?

– Nem, dehogy – füllentette Laura. – Nem felejtettem el.De azért ehhez a látványhoz nem lehetett csak úgy egysze-

en hozzászokni.– Nohát akkor… mit akartál mondani?A lány elgyötört képet vágott.– Elegem van – mondta. – Pihenjünk végre, ma már úgysem

érhetjük el a célunkat.Aurian fürkész tekintettel nézett rá.– Ezt meg ki mondja?

A

290

– Én mondom! – dacoskodott Laura, és körbemutatott a vi-déken. – Nézz körül! A láthatárig mást sem látsz, mint ezt a hü-lye törmeléket! Semmiféle labirintus nincs sehol, magad is lát-hatod!

Aurian nem felelt, hanem megfordult a nyeregben, körül-kémlelt, és rezg bajuszszálakkal szimatolt.

– Mi bajod? – kérdezte a lány csodálkozva. – Mit keresel?– Szürkelidércet!Laura csodálkozása egyre n tt.– És miért?– A szavaid arra utalnak, hogy valami ilyesfélének a hatása

alá kerülhettél – magyarázta a patkány, és egyfolytában für-készte a környéket. – Lehet, hogy már régóta követ, csak nemvetted észre.

A lány kérd n nézett útitársára.– Nem jellemz rád az a kedveszegettség, ahogy most be-

széltél. Ezért azt gondolom, hogy szürkelidérc vetette ki rád ahálóját, és most az szavait mondtad el. Ennek mindig az acélja, hogy elrabolja mások bizakodását és bátorsá…

– Tudom, tudom! – feleselt a lány. – De most egyszer enelment a kedvem, elegem van. Leszállok, és lefekszem aludni.

Aurian behatóan nézte Laurát, fekete szemébe aggodalomköltözött.

– Nem, Laura, nem fogsz leszállni! – felelte elszántan. –Mindjárt megérkezünk a célunkhoz!

A lány hitetlenül nézett körül.– Türelem! Csak gyere tovább, nem vesztegethetjük az

id nket! Csak ott leszünk biztonságban a szürkelidérct l! Azokugyanis nem merészkednek be a labirintusba.

A patkány úgy tett, mintha nem venné észre Laura dühöspillantását, és megsarkantyúzta Meluzinát.

Nem sokkal kés bb egy keskeny lejt re irányította a két-szarvút, amely sz k mélyútba torkollt. Ebben haladtak egészen

291

addig, amíg a szurdok egy völgybe nem torkollt. Amikor aztána fehér patkány jelt adott a megállásra, a lány óriási ködtakarótlátott mindenfelé. Egész valószín tlennek látszott tejfehér csil-logásával. Mi a bánat ez? – kérdezte magában éppen, amikorAurian leszállt a nyeregb l, és Meluzina köt fékével kezdettfoglalkozni.

Laura tekintete most Veniket kereste, de a fiatal mágusmintha éppolyan tanácstalan lett volna, mint maga. Minden-esetre vállat vont.

– Én ugyan semmi mást nem látok, mint ködöt – morogtabosszús hangon.

– Ez nem köd – magyarázta Aurian, miközben nagy lelkinyugalommal oldogatta a kétszarvú hevederét. – Ez a sárkánylehelete!

Laura szíve összeszorult, amint lekászálódott a lováról. Asárkány lehelete?

– Olyan képet vágsz, mint aki még sosem hallott róla. Pedigrégen az Embercsillag lakói is tudták, mir l van szó.

– Hm – mondta erre Laura.– A sárkányok a megtévesztés nagymesterei – folytatta

Aurian. – Nagyon ügyesen el tudnak rejt zni. De persze léle-gezniük nekik is kell. Ezért aztán a leheletüket ködnek álcáz-zák, ha el akarnak rejt zni. – A patkány az el ttük álló ködfalramutatott. – Ez a köd pedig egészen különleges, ugyanis a Sár-kánykirályok Labirintusát rejti, vagyis azt a helyet, ahonnan azId k Kezdete óta titokban lehet megközelíteni a palotájukat.Ha megtaláljátok az utat a labirintuson át, akkor egyenesen abirodalmuk középpontjában, a Nagy Sárkánykirály tróntermé-ben fogjátok találni magatokat.

– És ha eltévedünk?– Akkor, Laura, menthetetlenül elvesztetek. Vagy felfedezi-

tek a sárkánypalota bejáratát – vagy meghaltok.Laura nagyot nyelt, és aggodalmas tekintetet vetett

292

Venikre.A mágus szemlátomást elsápadt.– Még meggondolhatod – mondta neki a lány. – Ha nem

akarsz, nem kell velem jönnöd.Venik összeráncolta a homlokát, és megvakarta hegyes füle

tövét.– Meg kell próbálnom, ha teljesíteni akarom a küldetést!Aurian is belekotyogott:– Mégis gondold meg alaposan, milyen veszedelmes ez a

feladat! A labirintusban lév ösvényt igen nehéz meglátni, nemmutatkozik meg els pillantásra. – Figyelmeztet n felemeltemells mancsát. – Ha csak egyetlenegyszer rossz felé fordulsz,elvesztél!

Laura nem válaszolt. Ellentétes érzelmek viharzottak benne.Rettegett, de érezte, hogy er södik benne az elszántság. Anyjaés apja jutott az eszébe, és határozottsága egyre n tt. Végül isolyan sokszor megesküdött már, hogy kiszabadítja Mariust,még ha az élete forog kockán, akkor is!

Nincs már visszaút!Ünnepélyes komolysággal fordult társaihoz.– Köszönöm, hogy eddig elkísértetek!– Micsoda? – dadogta a mágus zavartan. – Hogyhogy ed-

dig? Én nem hagylak cserben!Laura nagy hálát érzett. Milyen szép Venikt l, hogy meg-

tartja a szavát! És milyen bátor, hogy kockára teszi az életét,pedig nem kötelezi rá semmi! Egyre jobb kedve kerekedett.Együtt biztosan nagyobb esélyük lesz rá, hogy átjussanak a la-birintuson.

Míg Laura gy jtötte az er t, Aurian a mancsát nyújtotta.– Hagyd itt nálam Csámcsit! – kérte. – Csak utadban lenne.A lány kihúzta zekéjéb l az alvó csuuzmát, és odanyújtotta

a társának.– Vigyázz rá, jó?

293

– Megígérem! – mondta az, és átölelte Laurát. – Sok szeren-csét! És mindig gondolj arra: a Fény segítségével minden sike-rülni fog!

Aztán Venikt l is bens séges öleléssel búcsúzott.– Itt fogsz várni ránk? – kérdezte Laura.– Ne aggódj! – felelte Aurian. – Ha megtalálod a palotát, és

megúszod a látogatást, én a hátasokkal együtt ott leszek, aholszükség lesz rám. Persze Csámcsi is ott lesz! És most menje-tek!

Ravaszkás patkánymosollyal kacsintott rájuk.– Tudod, Laura: „Aki sohasem kezdi el, sohasem végez!”

294

23. fejezet

A Sárkánykirályok Labirintusa

mikor Laura belépett a tejszer ködbe, nem látottmást, csak vattapuha fehérséget. Aztán a köd hirteleneloszlott, és legnagyobb meglepetésére kör alakú, sár-

gán ragyogó homokfennsíkon találta magát. Számtalan szikla-oszlop meredezett rajta, lehettek jó ötméteresek – mindegyikkülönféle sárkányfigurákat ábrázolt. Voltak szarvas sárkányokés sima orrúak, négy- és kétlábúak, hatalmas szárnyakkal ésalig észrevehet kis szárnyacskákkal, voltak pikkelyesek éscsupasz b ek, hosszú és kurta farkúak, egyfej l hétfej igmindenféle változatban, drabális jószágok, amelyeknek hátánpikkelyek és tarajok meredeztek, és hihetetlenül karcsúak, ame-lyek inkább kígyónak vagy angolnának néztek ki. A szobrokolyan távolságban álltak egymástól, hogy kényelmesen körüllehetett járni ket. Ám ösvénynek nyoma sem volt.

– Hihetetlen – lehelte Venik. – Ki faragta ezeket a szobro-kat? Te ilyennek képzelted a Sárkánykirályok Labirintusát?

– Semmilyennek sem képzeltem. Inkább azon töröm a fe-jem, miképpen találjuk meg az utat, amelyen eljutunk a NagySárkánykirály palotájába.

– Próbálkozzunk! – javasolta a mágus. – Csak fejtörésselmég senki sem jutott célba.

Elszántan megindult a k oszlopok felé, és találomra átmentkett között.

Laura követte, de amikor az els sárkány mellett elment,hirtelen megállt. Valami különös dolog történt: amint lépettegyet, a szobor is megmozdult, mintha szellemkezek mozgat-

A

295

ták volna. Ahol az imént még egy szarvas sárkány állt, odamost egy sima orrú csúszott. A nagy szárnyú helyet cserélt ahosszú farkúval, a pikkelyes szörnyeteg helyére pedig a baju-szos, tüskeruhás siklott.

– Jaj, ne! – visított fel Venik ebben a pillanatban. – Hogyfogunk kitalálni ebb l a z rzavarból?

Esetleg egy kis mágiával? – akart volna épp csúfolkodni egykicsit Laura, de ekkor megértette, mi teszi a SárkánykirályokLabirintusát annyira veszedelmessé: ha az útjelz k folytonosanhelyet változtatnak, akkor egyáltalán nem lehet tájékozódni kö-zöttük! Csak egyetlen kiút lehet: azonnal kimenekülni a labirin-tusból!

– Gyorsan! – kiáltott Venikre. – Gyerünk vissza!De amikor megfordult, észrevette, hogy már kés : a szikla-

oszlopok teljesen körülvették. A fennsíkot körbefolyó fehérködb l már semmi sem látszott, most úgy érezte, mintha végte-len k erd ben állnának.

– Most mit tegyünk? – panaszkodott a kis mágus. – Innen azéletben nem jutunk ki!

Laura szívverése felgyorsult. „Csak nyugi, nyugalom! – pa-rancsolt magára. – Ha most elveszted a fejed, tényleg végedlesz!”

Mélyeket lélegzett, és megpróbált összpontosítani. Aztáneszébe jutott: nem is ez az els labirintus, amellyel meg kellbirkóznia. Gondolkodj: van-e valami, ami közös ezekben? Be-hunyta a szemét, és minden zavaró tényez t kikapcsolt.

Egy labirintus!Labirintus!Labirintus!Ez járt csak a fejében, egészen addig, amíg teljesen ki nem

töltötte. Mir l is szól egy labirintus? Mi a mélyebb értelme?Ekkor egy gondolat kezdett kibontakozni tudata legmélyén,hamarosan alakot öltött, és akkor már tudta, hogy meg fogja

296

találni a sárkánypalotát.

ukas és Philipp két óra elteltével feladta. Rengeteg szóttudtak a bet kb l összerakni, néhány igen eredeti szókap-

csolatot is: mint például Életmúzsa céloz bennem dalt, vagy Azéletben vezet a fény… De egyetlen olyan szó vagy mondat semakadt ezek között, amelynek csak távolról is köze lett volna atitokhoz.

– A francba! – fakadt ki Lukas, és ledobta a ceruzát, amely-lyel egy papírra írogatta a szavakat.

– Ja – nyögte Mr. Cool is. – Szerintem hagyjuk ezt, és men-jünk aludni.

Ebben a pillanatban Attila Morduk dugta be a fejét az ajtón.– Bezárhatom a könyvtárt? – kérdezte morcosan. – Kés

van, mennék aludni.– Vili! – felelte gyorsan Lukas. Felkapta a Bibliát, és odavit-

te a gondnoknak. – És hálás köszönet a segítségért.– Semmi gond – morogta Attila. – Ne haragudj, de az én ko-

romban már nem esik jól az éjszakázás. Pont elég, ha néha SirBourbon fel… – Hirtelen elhallgatott, és elgondolkodva meredtmaga elé.

– Mi az? – kérdezte csodálkozva Lukas.– Épp eszembe jutott valami – felelte még mindig mélázva

Attila.– Mégpedig?A gondnok arcára lassan visszatért az élet.– Emlékszel még arra a múltkori éjszakára? Amikor azt

mondtad, hogy Longolius úr és a nevel anyátok Percy dolgo-zószobájában járt.

– És emlékszel, azt mondtam neked, hogy nem lehettek ott.– Persze.– És azt is mondtam, hogy biztosan tévedsz.

L

297

– Vagy te – morogta Lukas elkedvetlenedve.– Nem, nem, biztosan nem! – csóválta golyófejét a

törpóriás. – Viszont egy nappal korábban tényleg láttam ittket.

– Micsoda? – Lukas szeme elkerekedett. – Itt Ravensteinben?– Pontosan! – Attila arca ragyogott. – Emlékszel még a

nyárközép éjszakájára?Lukas bólintott.Morduk orcája, majd az egész feje piros lett.– Akkor küldött el Schwartz doktor, hogy hozzam el az év-

záróra az új hangosítóberendezést, és csak éjfél után értemvissza Ravensteinbe. Amikor rákanyarodtam a feljáróra, éppakkor jött velem szembe a kocsijuk. Még csodálkoztam is,hogy ugyan mi keresnivalójuk lehet itt ilyenkor…

– Megismerted a kocsit? – kérdezte Lukas izgatottan.– Longolius BMW-je volt, és maga ült a volánnál! Biztos

vagyok benne! Mint ahogy abban is, hogy mellette meg a neve-anyád feszített.– Nem! Ezt nem hiszem el! – Lukas a fejét csóválta. – Ve-

lünk meg megetette, hogy Ázsiában van üzleti úton a f nöké-vel.

– Ami ezek szerint nem igaz. Talán akkor éjszaka törtek bea dolgozószobába?

– Lehet, hogy igazad van – mondta a fiú. – Láttad, merrefelément az autó?

Attila bólintott.– A hohenstadti útra kanyarodtak ki.Lukas a homlokát ráncolta.– Lehetséges, hogy hazamentek hozzánk? – töprengett. Ek-

kor a semmib l egy kép bukkant fel benne: az otthoni házbanvolt, éjszaka, a kandallóban lobogott a t z. Sayelle, a nevel -anyja ott térdelt a t z mellett, a kezében valami volt: egykönyv.

298

Az a könyv papa dolgozószobájából!Ahogy a t zbe dobta, azonnal fel is lángolt – és ennyi volt a

látomás is.Lukas fehér lett, mint a fal. Reszketett, lélegzete akadozott.Mi volt ez? És vége?Vagy éppen most zajlik?Vagy majd csak ezután következik be?Fogalma sem volt.Csak egyet tudott: ha ez a könyvégetés még csak ezután fog

megtörténni, akkor…– Gyerünk, Attila! Vigyél Hohenstadtba! – kiáltott a gond-

nokra. – Lehet, hogy a könyv még ott van a házunkban!

– A pokolba!Albin Ellerking riadtan ugrott fel a kéménykürt mell l, amelyhangtölcsérként közvetítette a fiúk szobájában történteket. Se-besen el kapta a mobiltelefont munkaköténye zsebéb l.

A f nöknek azonnal meg kell tudnia, mit tervez ez a kölyök,hogy megtehesse a megfelel intézkedéseket.

eg rültél, Laura? – ordította Venik. – Nyisd ki aszemedet! Ha ezek a k monstrumok ránk lépnek,

végünk!– Csend! – kiáltott rá a fiúra olyan hangosan, hogy az riad-

tan elhallgatott. – Meg ne zavarj még egyszer, mert valósággáválhat, amivel itt fenyeget zöl!

Venik a goromba figyelmeztetés ellenére is megragadta La-ura kezét, és úgy csimpaszkodott belé, mint fuldokló a ment -övbe.

Laura nem tör dött vele. Behunyta a szemét, és belemerült akelta labirintus képébe, amely világosan megjelent lelki szemeiel tt. Elvégre ez az si szimbólum díszítette annak a kis do-

– M

299

bozkának a fedelét, amelyben az Id Kerekét rizték a Tizen-hármas jegyében született rz k. Ez az aranyamulett különle-ges er vel ruházta fel visel jét. Sárkányvölgyi Bertrun, azegyik se szintén labirintust rejtett el azon a régi festményen,amely a kollégium fogadócsarnokában lógott, és Laurának fon-tos útmutatással szolgált a kard három darabjának megtalálásá-ban. És ez a kard volt éppen Laura sárkányföldi látogatásánakoka. A kelta labirintus nem tévutakat ábrázol, hanem önma-gunk lényegének megtalálásához segít hozzá, ezért abban re-ménykedett, hogy a sárkányföldi sem tévutakra visz, hanem azország valódi középpontjába: a sárkánykirály trónjához vezet.Legalább egy próbát megér: egyszer el kell indulni ugyanazonaz úton a Sárkánykirályok Labirintusában.

Laurát semmi más nem vezette, csak a Fény erejébe vetetthite és az emlékében él labirintus képe. Semmi mással nemtör dött. Nem érezte már Venik szorítását a kezén, és nem értel hozzá az a csuszatolás, ropogás sem, amellyel a k oszlopokide-oda mozogtak a homokon. Szorosan behunyta a szemét,mégsem ütközött soha egyiküknek sem. Az ösvényre gondolt,és elszántan haladt a kanyargós úton. Minden lépéssel n tt a hi-te, hogy jó úton jár – vakon megbízott a jó ügyben, amelyértharcolt. Ekkor hirtelen megnyílt a föld a lába alatt, és Veniketmagával rántva a mélybe zuhant!

Alarik teljesen kimerült. Mégsem örült a munkaid végének:ha Aslan megtartja, amit ígért – márpedig miért is ne tartanámeg akkor valamelyikükkel megkóstoltatják a korbácsot, mertcsillagvasércet még mindig nem találtak. A fekete fickóktólpedig mindenki rettegett a kegyetlenségük miatt. Hogy a drákóibüntetés eszébe jutott, kétszeres dühvel vágta csákányát a fal-ba. A keletkez lyukban halvány derengést vett észre.

– Mi ez? – kérdezte a legközelebb lebeg röpkeszárnyútól.A kis lény azonnal beljebb repült a lyukba, és megvilágítot-

300

ta fényével: egy nagy k zettömb derengett fel benne ezüstösen.– Ó! Ó! Ó! – ujjongott fel a röpkeszárnyú. – Tényleg megta-

láltad, kicsi dübörg lábfi, megtaláltad a csillagvasércet!Alarik nagy szemet meresztett a tompán fényl k re. Mö-

götte valószín leg nagyobb lel hely lehetett, mert arrafelé iscsillogott. A fiú kinyújtotta a karját, hogy megragadja a követ,de a röpkeszárnyú felkiáltott:

– Jaj, ne tedd, ne tedd, te rültfi! Hagyd ott, ahol van!– Hogyhogy? Miért? – riadt vissza Alarik.– Az érc a sárkánykirályoké! Haragjuk lesújt rád, ha meglo-

pod ket!– Na és? – felelte a fiú. – Aslan haragja még nagyobb lesz,

ha ma is k nélkül térünk vissza!– Csak azért beszélhetsz így, mert nem ismered a sárkányo-

kat, te tudatlanfi! – A fénylény rémülten repkedett ide-odaAlarik arca el tt. – Ez az érc olyan értékes, hogy maga a Vörös

zsárkány vigyáz rá. Ezért nem mert csenni bel le évezredekóta senki a világon! Ha ez mégis megtörténik, a sárkány feléb-red, és mérhetetlen haragra gerjed. Izzó gy lölete a hegyeket isösszezúzza, és minket alájuk temet!

„Lehet, hogy igazad van – gondolta Alarik –, de az sem leszsemmi, ha ma üres kézzel állunk Aslan elé…”

– Akkor csak annyit tehetünk, hogy reménykedünk: a sár-kány nem tudja meg, mit m velünk itt!

A röpkeszárnyú a szemét forgatta.– Fogd már fel, hogy a Vörös T zsárkányt senki sem csap-

hatja be! Lehet, hogy egy vagy két nappal kés bb veszi csakészre a tolvajlásunkat, de fel fog t nni neki, és akkor mind aharagja áldozatai leszünk.

– Ne hallgass rá! – biztatták Alarikot a többiek, akik id -közben odagy ltek köréjük. – Vagy azt akarod, hogy napontaagyonverjenek valakit közülünk?

Alarik megint gondolkodóba esett. Akármit tesz is, csak

301

rosszul választhat.– Figyeljetek ide! – mondta aztán. – Ma csak egy kis darab

ércet viszünk ki. Akkor nem lesz okuk rá, hogy megverjenek,mert semmi sem találtunk. Ráadásul azt is megtudhatjuk, hogya Vörös T zsárkány észreveszi-e a lopást.

– Ostobaság! – ellenkezett a röpkeszárnyú. – A Vörös T z-sárkányt nem lehet átverni!

A többi apró lény, aki id közben odalibegett, szintén harsá-nyan tiltakozott. Ám minden rabszolga Alarik javaslatát támo-gatta, így aztán a fiú lehajolt a gyermekfej nagyságú ércdara-bért.

Meglep en könny nek bizonyult. Alarik kellemes bizsergéstérzett a tenyerében, és meleg áramlás futott végig egész testén.

Milyen különös!– Gyertek csak! – mondta, és még egészen a hatalmában tar-

totta ez az érzés. – Jelentsük, hogy megtaláltuk!Még el sem érték a barlang száját, amikor a hegy gyomrá-

ban mély dübörgés kelt. Végtelenül távolinak t nt – de nem le-hetett nem észrevenni.

Amikor Laura magához tért, a szurokfekete sötétségen kívülsemmit sem látott.

– Venik? – kérdezte halkan, és felült.Úgy visszhangzott a hangja, mintha valami hatalmas szen-

télyben lenne.– Laura! – A mágus valahol a közelében volt. – Itt vagyok!A lány gyorsan feltápászkodott, és lassan elindult a hang

irányába. El renyújtotta a karját, nehogy váratlanul beleütköz-zön valami akadályba. Megkönnyebbült, amikor pár lépés utánrögtön szövethez ért.

– Venik! – kiáltott fel örvendezve. – Minden rendben?– Igen! – A mágus azonnal megragadta a kezét. – Nálad is?– Remélem! – Venik olyan közel állt, hogy meleg leheletét

302

érezte az arcán.– Hol vagyunk? – kérdezte fojtott hangon a fiú. – És hogy

kerültünk ide?– Fogalmam sincs – felelte Laura. És hiába súgta az esze,

hogy fölösleges, mégis sarkon fordult, és minden irányba me-resztgette a szemét, ám csak sötétséget látott. – Valahol csaklesz valami kijárat…

Ekkor valami megcsördült a hátuk mögött. Laura megfor-dult. Nyikorgást hallott, aztán másodpercekkel kés bb egy vi-lágos sáv, amely egyre nagyobb lett, egy ajtó négyszögletesformáját vette fel. A fényben valaki állt, akinek Laura végrefelismerte az alakját: egy sárkány volt.

A hátsó lábain járt, de egy feln tt férfinál alig volt maga-sabb. Feje, amely valami egyenruhaszer ségb l kandikált ki,krokodilt idézett. Négy végtagja és hosszú farka szintén gyíkraemlékeztetett, akárcsak pikkelyes páncéljának a színe.

Szemmel láthatóan a sötétség ellenére is kiválóan látta Lau-rát és Veniket.

– Ó, most meg kett egyszerre! Hát, ha ez nem jelent sem-mit?! – mondta meglepetten. Fura hangot adott, amint karmoslábával közlekedett a kövön. – Gyertek! – parancsolt rájuk. –Viru-Vuru már vár benneteket!

Aztán a jobb mancsában tartott alabárdra támaszkodva siet-ve elkacsázott. Nem tudtak mit tenni: követték.

Laurát egy igazán giccses Disney-rajzfilm álomkastélyára em-lékeztette az a számtalan agyondíszített terem és folyosó, ame-lyen át a krokodilsárkány vezette ket. Amilyen csodásnak,csillogónak t nt pár napja Villogócsarnok vára, most a sár-kánykirályok palotája mellett kicsinek és kopottnak látszott azemlékezetében. A padlót színes márványlapok fedték, a falakatarany és ezüst borította. Kristálycsillárok függtek a mennyezet-

l, és Laurának id nként hunyorognia kellett, nehogy elvakít-

303

sa a csillogás-villogás.Magukat a sárkányokat, akikkel a folyosókon és a termek-

ben találkoztak, Laura nem kisebb csodálkozással nézte. Va-lamennyien rendkívül pompásan voltak öltözve: csodás egyen-ruhákat látott, díszes libériákat, el kel öltönyöket, merevfrakkokat, színpompás estélyiket, izgalmas kosztümöket, me-rész holmikat – és persze mindezt a legfinomabb, legdrágábbanyagokból! Laura úgy érezte volna, hollywoodi film forgatá-sán jár, ha a pompás ruhákban emberek, nem pedig különféleformájú sárkányok sétálnak, akik csodálkozó pillantással szem-lélték a látogatókat.

– Fel sem foghatom – suttogta Veniknek, miközben igye-keztek a krokodilsárkány nyomában maradni. – Néha azt hi-szem, álmodom.

– Én nemigen hiszem azt – suttogta vissza ijedt arccal a má-gus. – De ha igen, akkor ez elég rossz álom.

Vezet jük id közben megérkezett egy nagy, aranyveretesajtóhoz. Mindkét szárnyon szikrázó drágakövek tartottak egy-egy koronát. Laura ezért azt gondolta, ez lesz a trónterem bejá-rata. A bejárat mellett két alabárdos sárkány posztolt. Legalábbkétszer akkorák voltak, mint a krokodilféleség. Barna, pikke-lyes fejüket hegyes szarvak díszítették. Szájukból hegyes agya-rak lógtak ki, mellettük hosszú, fekete bajuszszálak látszottak.

– Állj! – dörögte az egyik, és szájából kurta láng szökkentel . – Hová visz utatok?

A krokodilsárkány idegesen forgatta dülledt szemét.– Nem látod, kit hozok? – Laurára meg Venikre mutatott. –

Gondolhatod, felsége már alig várja, hogy láthassa a vendége-it.

– Te csak ne nagykép sködj! – intette le az r. – Pontosantudod, hogy szólnak az el írások!

De azért kinyitotta a szárnyas ajtót.Ami most Lauráék szeme elé tárult, attól a leggazdagabb

304

földi uralkodó is elsárgult volna irigységében. A trónterem fa-lai és mennyezete drágakövek millióival volt kirakva: gyé-mánttal, rubinnal, smaragddal, opállal, gránáttal, turmalinnal,akvamarinnal… csak úgy szikráztak a szivárvány minden szí-nében.

A trónteremben számos pompás öltözet udvari léh lé-zengett. Amikor Laura és Venik belépett, azonnal csend tá-madt. Minden parancsszó nélkül utat nyitottak nekik a trón fe-lé. A trónszék színaranyból volt, szintén gazdagon kirakva drá-gakövekkel. Mialatt közeledett, Laura egyfolytában azt érezte,hogy mindenki szemrehányón nézi.

„Érdekes – gondolta –, vajon mi bajuk van?”A trón vastag ül párnájáról egy óriási sárkány emelkedett

föl. Arca egy dinoszauruszra emlékeztette Laurát, mégsem ijedtmeg t le, mert vonásai meglep en nemesek és gyengédek vol-tak. Testét vörös selyemköpeny burkolta, amelynek vállát ésnyakkivágását hermelinprém szegélyezte. A szarvakkal ékessárkányfejen aranykorona ült. Laura olyan mulatságosnak talál-ta a látványt, hogy csak nagy üggyel-bajjal tudta elfojtani akuncogását.

– Térdre! – parancsolta a krokodilsárkány. – Hajoljatok megViru-Vuru el tt, aki a sárkánykirály, és a Szél parancsolója.

Venik úgy állt ott, mint aki odagyökerezett, és rettegve fi-gyelte a sárkánykirályt.

– Tedd, amit mondanak! – bokszolta oldalba Laura, aztán maga is térdre hullt, és mélyen meghajolt. A máguska szeren-csére kapcsolt, és azonnal letérdelt is.

– Felemelkedhettek – szólalt meg a sárkánykirály kellemeshangon. Hatalmas sárkányszemével kíváncsian méregette Lau-rát. – Mi a neved, embergyermek?

– Laura – felelte sietve a lány. – Laura Leander.– És a tiéd? – Viru-Vuru a mágusra nézett.– Ve… Venik.

305

– Nos, Laura, igen kevesen merészkedtek eddig a labirintu-sunkba. És alig egypáran állták ki a nehéz próbát. Bizonyáranagyon fontos ügy hozott ide, hogy megpróbáltad.

– Ez igaz – felelte lehajtott fejjel.– Felség! – suttogta oda a krokodilszer .– Ööö… ez igaz, felség! – ismételte meg gyorsan Laura.Viru-Vuru bársonykék arca rejtelmes kifejezést öltött.– Nem is tudom, embergyermek, mit csodáljak inkább ben-

ned – a mérhetetlen vakmer ségedet vagy a mérhetetlen arcát-lanságodat.

– Ezt nem értem, felség – mondta döbbenten Laura.– Nem? – csodálkozott a király, és egy sovány, monoklis

sárkányhoz fordult, aki a trón jobb oldalán állt. volt a királytanácsadó testületének, a Nagy Sárkánygy lésnek az elnöke. Aszarvas sárkány lábujjhegyre állt, és valamit sutyorgott az ural-kodó fülébe.

A sárkánykirály megint Laurához fordult.– Ezzel arra célzol, hogy nem tudsz arról az átokról, amelyet

a sárkánykirályok mondtak ki az Embercsillag lakóira?– De igen, fels…– És mégis idemerészkedtél? – mennydörgött Viru-Vuru. –

Talán jobbnak tartod magad a többi embernél, és azt gondolod,hogy téged megkímélünk?

– Nem, felség.– Vagy azt gondolod, olyan fontos dologban jársz, hogy

amiatt kivételt tennék?– Igen! – Laura érezte, hogy az öröm szétárad a testében, és

izgatottan el relépett egyet. – Így van, felség!Viru-Vuru bizalmatlanul elhúzta a képét. Ahogy a homlokát

ráncolta, a szarvai el remeredtek.– Nos, embergyermek, akkor ki vele!– Hát… – Laura kétségbeesetten kutatott a megfelel kifeje-

zés után. – Nem tudom, miért különböztek össze a népeink.

306

De azt nem hinném, hogy a Sötét Hatalmak gy zelmét kíván-nátok, amelynek eredményeként az Örök Semmi lenne az úr avilágon.

– Ez így van – er sítette meg a sárkánykirály, de az arckife-jezése nemigen tetszett Laurának. Egyre inkább emlékeztetettegy vérszomjas tirannoszauruszra, és a kedvességnek márnyomát sem mutatta. Hangján azonban még mindig uralkodott.

– Sem a Gonoszt, sem a Jót nem segítjük – magyarázta. –Senkinek sincs joga ahhoz, hogy másokon, de legf képp a ter-mészet leigázhatatlan er in uralkodjék. Ezért mi, sárkányok,legszívesebben azokba az id kbe álmodjuk vissza magunkat,amikor még nem volt Jó és Rossz. Akkor még minden teremt-mény a dolgok természetes rendjének vetette alá magát, és sen-ki sem akarta a saját akarata szerint átformálni a világot.

– Én sem szeretnék semmi ilyesmit, felség – mondta Laurameghajolva. – De azt sem szeretném, akárcsak te magad, hogyBorboron és a Sötét Hatalmak gy zelmet arassanak, és ezértkönyörögve, alázatosan kérek t led egy kevés csillagvasat. Ép-pen csak annyit, hogy a Fény Kardját újra össze lehessenková…

Lenyelte a folytatást, mert a teremben mindenütt felháboro-dott, megrökönyödött, magukból kikelt arcokat látott: a sze-mekben gyilkos düh tükröz dött. Eleinte csak suttogás kelt ateremben, amely aztán egyre er södött, míg végül egy felriasz-tott lódarázsraj zúgásához vált hasonlatossá.

Amikor az uralkodó felemelte hatalmas mancsát, egy csa-pásra csend lett, olyan csend, hogy ha egy tollpihe a földreesik, azt is meg lehetett volna hallani. Viru-Vuru olyan sötétennézett Laurára, hogy az lassan félni kezdett.

– Hogy a Fény Kardját? – kérdezte lassan az uralkodó. –Tündökl t?

– Po… po… pontosan – dadogta a lány. – Azt a kardot,amelyet az Id k Kezdetén épp ti…

307

– Hallgass! – rivallt rá a sárkánykirály. Forró lehelete úgyszállt Laura felé, mint egy t zhenger. – Vagy nem vagy eszed-nél, embergyermek, vagy gúnyt zöl bel lünk.

– Én… á… dehogyis, felség – makogta Laura. – Ne… ne…nem értem…

– Hogy lehetsz annyira arcátlan – sziszegte Viru-Vuru –,hogy annak a kardnak az újrakovácsolásához amellyel népünklegnagyszer bbjét, minden sárkányok büszkeségét, a leghatal-masabbat, legokosabbat, a világon élt minden királyok legjob-bikát éppen egy embergyermek gyilkolta le?! Egyik testvéred,Laura!

aj, ne! – Lukas felkiáltott, mint akinek elment az esze,amikor Attila befordult az utcájukba. Már messzir l

látta, hogy a házban ég a villany, el tte pedig egy autó parkolt.Maximilian Longolius BMW-je!A fiú szeme el tt elsötétült a világ. Elkésett volna? Talán

Sayelle és a lovagja éppen most vetik t zre a könyvet?Nem is várta meg, míg az agg limuzin egészen megáll, fel-

tépte az ajtót, és kiugrott az anyósülésr l.Majd megmutatja nekik!

– J

308

24. fejezet

A Sárkányöl aljassága

sárkánykirály palotájában szinte tapinthatóvá vált afeszültség. Minden jelenlév , a legkisebb apródtól aSárkánygy lés nagyjaiig, odasereglett a trón köré,

hogy meghallgassák az uralkodó történetét, amelyet Lauránakés Veniknek mesélt.

Hosszú-hosszú id vel ezel tt – mesélte a sárkánykirályokkirálya – a sárkányok az Embercsillagon is elterjedtek. Ott vol-tak mindenütt: hegyekben, erd kben, barlangokban, folyókban,tavakban és mind a hét tengerben. Az emberek irigyelték t lüka gazdagságukat, és megpróbálták el zni ket a területeikr l,hogy rátehessék a kezüket a kincseikre. A sárkányok védekeznikezdtek. Ekkor aztán gonosz cselt eszeltek ki az Embercsillaglakói: az egész bolygón megkezdték a sárkányok befeketítését:rémhíreket terjesztettek róluk, rettenetes gaztetteket tulajdoní-tottak nekik. Egyre több ember rémült meg ezekt l, és hajtóva-dászatokat rendeztek azok után, akikr l azt gondolták, szörnye-tegek. Különösen a Napnyugatnak nevezett földrészen harcol-tak elkeseredetten a sárkányok ellen. Sárkányöl k járták a vi-déket, mészárolták a sárkányokat, és azt mondták, ezzel védte-len n ket, gyermekeket mentenek meg. Igazából azonban a leg-több sárkányöl vérszomjas orgyilkos volt, akiknek áldozataikarany- és ezüstkincsére fájt a foguk.

A gyilkolás csak nem akart véget érni, ezért a sárkányokkövetet küldtek Aventerrára, hogy segítséget kérjen a sárkány-királytól. Rahab, az akkori sárkánykirály magához hívta a többiuralkodót, akik közé a testvére is tartozott, és a Nagy Sárkány-

A

309

gy lést is egybehívta, hogy alaposan megtanácskozzák a kér-dést. Amikor az embercsillagi küldött el adta a baját, mindenkinagyon felháborodott. Felhangzottak olyan hangok is, hogyharcba kell szállni az emberek ellen.

Rahab azonban, a sárkánykirályok legnagyobbika, nagyonokos volt, és jóságáért mindenki szerette, leh tötte a forrófej -eket. Az emberek ellenségességének oka, mondta a többieknek,csak a tudatlanságuk lehet. Ezért elhatározta, hogy lemegy azEmbercsillagra, hogy a sárkányok békeajánlatát vigye az otta-niaknak.

– Az er szak csak er szakot szül – magyarázta a gy lésnek–, ezért inkább meg kell gy znünk az embereket, hogy jobbbékességben élni egymás mellett. Csak így tudjuk meg rizniezt a szép, gazdag világot, amely ránk bízatott, az utánunk kö-vetkez nemzedékeknek. Biztos vagyok benne, hogy az embe-rek ezt meg fogják érteni, hiszen bennük ugyanúgy él az érte-lem, mint mibennünk. Ha tehát elmagyarázzuk nekik, milyen atermészetünk, akkor nem akarnak már nekünk rosszat, és békétköthetünk – hiszen ez nekik legalább annyi hasznot hoz majd,mint nekünk!

Rahab ezért követet küldött az emberekhez: bejelentette lá-togatását, és békés tárgyalást kezdeményezett. Aztán egymagá-ban, fegyvertelenül elindult az Embercsillagra. Ott aztán gyalá-zatosan elbántak vele: odaküldtek egy György nev lovagot,akinek tárgyalnia kellett volna a királlyal. Ez azonban nem voltegyéb, mint alattomos csapda: ez a György ugyanis sárkányölvolt, a legrettegettebb mind között, és köntöse alatt a FényKardját viselte.

A lovag látszólag figyelmesen hallgatta Rahab király szava-it. De amikor a király befejezte, György gúnyosan – felneve-tett, kirántotta kardját, és átdöfte vele a sárkánykirály szívét.Rahab halálos sebbel a földre rogyott, Tündökl pedig háromdarabra tört annak jeléül, hogy aljas gaztetthez használták fel,

310

hogy visszaéltek a hatalmával.A sárkánykirály halálkiáltása egészen Aventerráig elhallat-

szott, testvére, egy kétfej ezüstsárkány azonban olyannyiramegharagudott, hogy rávette a többi királyt, mondjanak ször-ny átkot az emberekre: ameddig a Rahab királyon esett gyil-kosság megbosszulatlan, addig minden embergyermek, aki hí-vatlanul téved Sárkányföldre, a halál fia legyen.

Az alattomos György viszont azonnal tudta, hogy az össze-tört kard tanúságot tesz majd a gaztettér l, így aztán kitaláltegy mesét, amely épp az ellenkez oldaláról mutatta be a törté-netet. Azt mesélte, hogy Rahab támadta meg t, széttörte akardját is, ezért önvédelemb l lándzsával kellett leszúrnia az

rjöng fenevadat. Az Embercsillag lakói persze hittek neki, ésazóta is a legnemesebb és legbátrabb sárkányöl ként tisztelik.

– Ez a György máig az egyik legnagyobb szent az Ember-csillagon – fejezte be a sárkánykirály a történetet.

Viru-Vuru lángoló tekintettel nézett a lányra.– Te pedig arra vetemedsz, hogy behatolsz a birodalmamba,

és csillagvasat követelsz? Hogy azt a kardot újrakovácsolják,amellyel Rahab királyt orvul meggyilkolták?

Laurát iszonyat kerítette hatalmába. Rég világossá vált el t-te, hogy a sárkányoktól semmiféle támogatásra nem számíthat.

t, ellenkez leg: megtapasztalhatja a sárkánykirályok átkánakteljes súlyát.

– Dobjátok a legsötétebb tömlöcbe! – parancsolta Viru-Vuruaz röknek, aztán a szarvas sárkányhoz fordult. – Hívjátok ösz-sze azonnal a Nagy Sárkánygy lést, és döntsük el, hogyan te-hetünk eleget méltóképpen az átoknak.

Két óriás termet sárkány azonnal Laurához és Venikhez lé-pett. Ekkor azonban furcsa dolog történt: míg az egyik megra-gadta a lányt, a másik hiába kapott a mágustanonchoz, mert azhirtelen egy kicsinyített Viru-Vuruvá változott!

Miel tt még Laura magához tért volna, Venik térdre vetette

311

magát a Sárkánykirály el tt.– Engem kímélj meg, felség! – siránkozott. – Hiszen én kö-

zétek tartozom!– Hallgass! – dörgött rá a sárkánykirály. – El velük!

A fennsík fölött jeges szelek söpörtek, sötét felh k tornyosul-tak. Mégis, mintha a fennsík hava lángokban állt volna. Amélyb l egyre-másra fel-felcsaptak a lángnyelvek, és az egetnyaldosták. De a rabszolgavadászok vezére ezzel mit sem tör -dött. t valami egészen más ügy hajszolta, ezért kérte meg aködtutajost, aki sid k óta ezen a tavon teljesített szolgálatot,hogy vigye át Beolorhoz.

A furcsa tutaj, amely leginkább egy lángok között sikló köd-foltra emlékeztetett, elérte a túlsó partot. A farkasfej rá se né-zett a tutajosra, kiugrott a partra, szorosabbra kötözte magán a

rruha fölé dobott sz rmét, és az egyik közeli vulkáni kúphozsietett, amely a kovácsm helyt rejtette.

Beolor, mint mindig, most is a barlang szájánál várta a köze-led t. Jól ismerte a ködtutajosok nyelvét, akik nem annyiraszavakkal, mint inkább gondolatokkal fejezték ki magukat,ezért aztán a sötétalbák vezet je már rég tudta, hogy kinek a lá-togatásával kell számolnia. A hideg szemlátomást nem ártottneki, mert a b r kovácskötény alatt csak egy egyszer lenvá-szon köntöst viselt, amelyet az id már kormosra színezett.

Kroloff felkaptatott a kovácsbarlanghoz vezet enyhe emel-ked n, és szó nélkül nyújtotta sz rös kezét a sötétalbának. An-nak kézszorítása olyan er s volt, amilyet Aventerra kovácskirá-lyától el is lehetett várni.

– Kroloff, egy komám – üdvözölte mély torokhangján az ér-kezettet. – Mi hozott ide?

– Nem akarom szaporítani a szót – morogta Kroloff. – Tu-dom, hogy éppoly régen állsz Borboron szolgálatában, mint énmagam, és most azért jöttem, hogy figyelmeztesselek.

312

Elmesélte neki, mik estek meg a Fényl Völgyben, és azt is,hogy csúfot ztek bel lük Aslan és emberei. Nemcsak a meg-ígért jutalmat tagadták meg t lük, hanem még ki is gúnyolták

ket.– Borboron és a legényei egyre ocsmányabbul viselkednek.

Úgy tesznek, mintha övék lenne az egész világ. A falumbavisszatérve pedig azt hallottam, hogy éppen te hívtad fel a fi-gyelmét a Fényl Völgyre. Akármi volt is a szándékod, Beolor,óva intelek: ne higgy Borboronnak! Téged is meg fog csalni.

A sötétalbák vezére behatóan vizsgálgatta Kroloff arcát, deazt teljesen elrejtette a sötét, csimbókos sz r. Beolornak csakszeme villanásából lehetett látni, hogy a farkasember szavaimegmozdítottak benne valamit.

– Köszönöm a jó tanácsot, egy komám – mondta, és meg-nyugtatón tette mancsát Kroloff vállára. – De ne félts te en-gem! Rég észrevettem, hogy a fejedelem viselkedése megvál-tozott. Mintha már nem lenne türelme kivárni, hogy leszámol-jon Elysionnal és a Fény Harcosaival. Hataloméhségében el-vesztette a mértéket, és megfeledkezett az el vigyázatosságról.Éppen ezért hívtam fel a figyelmét a Fényl Völgyre.

– De… – Kroloff sárga farkasszeme nagyra tágult. – Nemértem… – csaholta.

– Az egyik emberem véletlenül felfedezett ott egy keskenyjáratokból álló labirintust, amely befelé vezet a sárkányok érc-raktára felé.

A farkasfej szeme még nagyobbra nyílt.– Arról az ércr l beszélsz, amely a csillagokból esett? – kér-

dezte hitetlenkedve.– Pontosan! Ez az érc hihetetlenül értékes, de én magam so-

ha nem nyúlnék hozzá. Ugyanis a Vörös T zsárkánnyal nemlehet viccelni. Ezért inkább Borboron figyelmét irányítottamarrafelé… ha érted, mire gondolok. – Ravaszul vigyorgott.

Kroloffnak leesett az álla.

313

– Úgy gondolod, nem fél ellopni azt az ércet?– Te mondtad, Kroloff! – A smaragdzöld szemek vidoran

felragyogtak – A Sötét Fejedelem igen hálás volt nekem ezért akis hírért. Pedig a vállalkozás nemcsak életveszélyes, hanemkilátástalan is. És ha netán sikerrel járna, akkor is szüksége lesza segítségünkre, hogy fegyvereket tudjon kovácsoltatni a vas-ból. Akkor pedig az fog történni, amit mondtál: majd gazdagjutalmat ígér nekünk, és álmában sem jut eszébe, hogy meg isadja. Mi azonban jól felkészültünk, komám: Borboront nagymeglepetések érik majd, elhiheted, ha már a mi kezünkben lesza csillagvas!

mikor Lukas feltépte az ajtót, nevel anyja összerezzent,és riadtan nézett rá.

– Lukas! – kiáltotta, és a t zre vetette a könyvet.Az rögtön lángra lobbant.– Ne! – kiáltotta a fiú, és a kandallóhoz rohant.Már majdnem elérte, amikor Maximilian Longolius elkapta.– Nohát! – korholta. – Mit jelentsen ez?– Hagyj! – kiabálta a fiú, és tekergett Longolius kezében, de

az vasmarokkal tartotta. Lukas tehetetlenül nézte végig, hogyhamvad el az öreg könyv. Könnyek szöktek a szemébe.

– Megálljatok, ezt még megkeserülitek, ne féljetek!Sayelle úgy tett, mint aki mit sem ért az egészb l.– Mir l beszélsz, Lukas?– Te csak ne tegyél úgy… – támadt most nevel anyjára a

fiú. A n szépen sminkelt ajkán alattomos mosoly jelent meg. –Pontosan tudod, mir l beszélek!

A könyv elszenesedett maradványaira mutatott.– Nyárközép éjszakáján loptátok ki papa dolgozószobájából!– Mekkora butaságokat beszélsz! – nézett rá rosszalló te-

kintettel a nevel anyja. – Miért is loptunk volna el bármit?

A

314

Ráadásul itthon sem voltunk, hisz éppen Japánban jártunk, nemigaz, Max?

Longolius csak bólintott.– Megálljatok csak! – kiabált Lukas. – Még tanúk is vannak

rá!Sayelle a fejét csóválta.– Lukas, de igazán… Lassan aggasztóvá válik az elmeálla-

potod. Úgy látszik, megzavar annak a vén bolondnak a társasá-ga. Azt hiszem, itt az ideje, hogy kivegyünk onnan.

– Az aztán tetszene neked, mi? – sziszegte dühösen Lukas.– Hé, hé! – Sayelle szeme összesz kült. – Ne feledd, fiacs-

kám, hogy egyel re még én vagyok a gyámod!– Ne légy olyan szigorú vele! – kotyogott bele Longolius. –

Lukas nagyon össze van zavarodva. Biztosan nagyon megvisel-te a n vére elt nése… ne vedd olyan komolyan, amit itt össze-vissza kiabál!

– Maga csak ne szóljon bele! – kiáltott Lukas a zselézett ha-jú férfira. – Inkább azt magyarázza meg, miért vásárolt felminden könyvet!

Mr. L. titokban Sayelle-re pillantott.– Te tudod, mir l beszél ez a gyerek?A n kis mosollyal csóválta a fejét.– Nahát, tényleg – mondta Longolius, és most már nem is

igyekezett elrejteni a gúnyt. – Pontosan, ahogy mondtam. Tel-jesen össze van zavarodva. De ne vegyük rossz néven t le!Végtére is nem tehet róla!

aura és Venik mögött becsapódott a tömlöc ajtaja.A mágus azonnal felvette eredeti alakját.

– Ó, bár alaposabban beavatott volna az apám az átváltozástitkaiba! – jajongott elkeseredetten.

Laura nem válaszolt. Fel-alá járkált a kis cellában, id nként

L

315

megrázta a vastag rácsokat, amelyeken két nagy lakat is volt.Nem is tudta, mennyi ideje szaladgált már, amikor egyszerre

elfojtott zokogást hallott. Venik priccse fel l jött a hang.Odalépett hozzá.– Mi bajod?– Már nem tart soká – zokogta a fiú. – A halálos ítéleteket

általában hajnalban hajtják végre.– Butaság! Te nem hiszel abban, hogy élve kijutunk innen?– Hogyan? – szipogta Venik.Laura hallgatott. Természetesen törte már a fejét a menekü-

lés módjain, ám akármennyit gyötörte is az agyát, semmi hasz-nálható ötlet nem jutott eszébe.

Ekkor Venik felpattant, és úgy meredt Laurára, mint a hold-béli tehénre.

– Várjunk csak egy pillanatot! – lehelte.– Mi az? Mi ütött beléd?Venik azonban csak ennyit susogott:– Hát persze! Ez sikerülni fog! – A rácshoz sietett, amely

el tt a börtön r egy kis asztalkánál ült, és belemélyedt az Álta-lános Sárkányhírek cím újságba. – Lehetne egy kérésem? –szólt ki a fiú a három leguánfejjel ékes sárkány rnek.

– Csak ki vele! – biztatta az. Letette a szemüveget, amelyeta középs orrára biggyesztett az olvasáshoz. – Persze, az máskérdés, hogy teljesíthetem-e a kérésedet.

– Ó – mondta könnyedén Venik –, nem nagy ügy. Mindösz-sze egy korsó friss vizet szeretnék kérni t led. Ez a lány megén is, na, szóval mindketten rettenetesen szomjasak vagyunk.

A háromfej szerencsére nem figyelt fel rá, hogy Laura mi-lyen meghökkent képet vág ennek hallatára.

– Nahát – mondta felemelkedve a székér l –, ez ténylegnem nagy kérés.

Barátságosan mosolygott a fiúra.– Mindjárt hozok innivalót. Végtére is civilizált népek kö-

316

zött ez így szokás. Az utolsó óráitokban ne szenvedjetek hiánytsemmiben.

Azzal elsurrant, mint egy megriasztott gyík.– Gyere, Laura! – kiáltotta Venik. – Gyere ide gyorsan!– Minek?Venik a zárakra mutatott.– Most nyisd ki ket a telekinetikus képességeiddel!– A teleki… – Laura úgy nézett a fiúra, mint akibe villám

csapott.– Mozogj már, miel tt visszajön az r! „Hihetetlen! – szidta

magát Laura. – Hogy ez miért nem nekem jutott eszembe?!”Azonnal a kulcsokra összpontosította minden erejét – de hi-

ába. Minden próbálkozása kudarcot vallott.– Francba! – csapott elkeseredetten a rácsra. – Az én béna

képességeim éppúgy nem segítenek rajtunk, mint a te ostobatrükkjeid. A zár sajnos stabilabb valami, mint egy vizespo… –A szó közepén elhallgatott, és sóbálvánnyá dermedt. Aztán ahomlokára csapott. – Hát persze! Már tudom, hogy jutunk kiinnen!

– Ugyan! – legyintett csalódottan a fiatal mágus. – Csakazért mondod, hogy ne veszítsem el a bátorságomat. Miért, mi-re készülsz?

– Pontosan arra, amit javasoltál. – Laura szája fülig ért. –Használni fogom a telepatikus képességeimet.

aj, Lukas! – próbálta vigasztalni Attila a fiút, amikorleállította a limuzint a tanári parkolóban, és kiszálltak.

– Ne szívd úgy mellre! Te megtetted, amit tehettél. Egy félórá-val kés bb értünk oda, ennyi az egész.

– De félórával korábban kellett volna! – kesergett reszkethangon Lukas. Arcán csorogtak a könnyek. – És most mit te-gyünk? Most füstbe ment mindaz a titok, amit a könyv tartal-

– J

317

mazott!– Ha egyáltalán volt benne titok – felelte a törpóriás. – Azt

viszont semmi sem bizonyítja.– Dehogynem! – ellenkezett hevesen a fiú. – Ha te is láttad

volna Sayelle és Max diadalmas vigyorgását, tudnád, hogy iga-zam van.

Lukas szipogott.– És most már senki sem fogja megfejteni…Megállt, és kelet felé nézett, ahol most kelt a nap.A hold elsápadt az égen, Lukasnak eszébe jutott a n vére.

Meg az apja. És mintha a semmib l jönne, reménysugár támadtbenne.

– Talán… – Odafordult a gondnokhoz. – Talán papa emlé-kezni fog a könyv tartalmára, ha Laurának sikerül kiszabadíta-nia!

– Hát persze! – Attila Morduk bátorítón megveregette a fiúvállát. – Marius egész biztosan tudni fogja, mi állt benne.

Szeretettel összeborzolta a fiú haját.– Na látod, fölöslegesen aggódtál!A fiú nem válaszolt, inkább megtartotta magának a gondola-

tait. Elvégre egyáltalán nem olyan biztos, hogy papa megme-nekül és visszatér. És lehet, hogy akkorra már kés lesz, ésnem tudja használni azt a titkot…

Egy bagoly kiáltott, és Lukas megborzongott. Olyan külö-nösnek t nt a bagoly hangja.

Veszélyhangja volt.És romláshangja.Vagy akár halálhangja.

318

25. fejezet

Z rzavar a sárkánypalotában

sárkánykirályok királya egyáltalán nem volt elragad-tatva attól, hogy a háromfej börtön r elébe vezetteLaurát és Veniket. F képp, mivel a gy lés kell s kö-

zepébe csöppentek bele, ahol is éppen rekedtre kiabálta magátmindenki, mert nem tudták eldönteni, hogyan is váltsák be asárkánykirályok átkát.

– Hát nem azt parancsoltam, hogy zárd börtönbe ezt a ket-t? – förmedt Viru-Vuru az rre.Ez azonban meghajolt.– Tudom, felség.– Akkor minek hurcolod ide ket, hogy ne csak az én sze-

memet bántsd meg a látványukkal, hanem megsértsd a minisz-tereimet is fontos megbeszélésünk idején?

A háromfej megint mélyen meghajolt.– Mert ez volt a kívánságuk – mondta határozott hangon.A sárkánykirály szeme veszedelmesen elsötétült.– Mert… ez… volt… a… kívánságuk? – kérdezte szaggatot-

tan, s a szavak közti szüneteket a torkából felszálló tüzes fel-kkel töltötte ki.– Igen, uram – felelte a sokkal kisebb és jelentéktelenebb

börtönsárkány, aki nem hagyta magát megfélemlíteni sem a ki-rály, sem a miniszterek szemrehányó tekintetét l.

– Nem tagadhattam meg ezt a kívánságukat, felség. Hiszenmagad is tudod, hogy minden civilizált népnél teljesítik az el-ítéltek utolsó kívánságát. És míg a legtöbbe halálra szánt csak asaját testével tör dne – cukrozott póklábat, mocsári ördögfilét

A

319

vagy töltött mételysullongó-bend t követel –, addig ez a leány-ka kihallgatást kért a királytól, felség. A fiú pedig csatlakozotta kéréséhez. És ha továbbra is civilizált népnek akarunk számí-tani, akkor nem tagadhatjuk meg t lük ezt az utolsó kérésüket.

Viru-Vuru hatalmas mellkasából nagy sóhaj tört el , amikormagához intette Laurát.

– Így legyen. Add el , ami a szívedet nyomja!– Köszönöm, felség – mondta Laura, meghajolt, és szemét a

gy lés hét tagjára függesztette, akik a király körül gyülekeztek.– El ször is azt szeretném, ha tudnád, hogy rettenetesen sajná-lom, amit az az alattomos lovag tett Rahab királyotokkal. Ésminden bizonnyal rengeteg olyan ember van még, aki ugyanaztérzi, amit én.

A sárkánykirály keser en legyintett. El rehajolt, hogy tüzeslehelete a lány arcába csapott.

– Ne köntörfalazz, térj a tárgyra, leány!– Amit mondani szeretnék nektek és a tisztelt gy lés urai-

nak, az nem tudja meg nem történtté tenni a régi dolgokat,de…

– Igen? – Az uralkodó kezdte elveszíteni a türelmét.– Tudtad-e, felség, hogy nem mi, emberek vagyunk az

egyetlenek, akik rútul becsaptunk benneteket?– Miféle ostobaságokat beszélsz, te leány? – förmedt rá

Viru-Vuru. – Meg rültél, vagy így kívánsz gyors halált ma-gadnak?

– Sem egyik, sem másik – felelte Laura komolyan, aztánkörbemutatott a tróntermet díszít drágaköveken. – Ugye, úgyhiszitek, hogy ezek a drágakövek Villogócsarnok uralkodócsa-ládjának koronaékszerei?

– Pontosan – bólintott a sárkánykirály fenségesen.– És ezt azért a hatalmas arany- meg ezüstkincsért kaptátok,

amelyet otthagytatok Aranyországban, ugye?– Jól tudod – helyeselt a sárkánykirály. – De azt nem tu-

320

dom…– Nos, felség – folytatta Laura rezzenetlen arccal –, tudd

meg, hogy e köveknek csak egy igen csekély része valódi drá-gak . A legtöbb egyszer utánzat olcsó üvegb l.

– Hazudsz! – mennydörögte Viru-Vuru. – Ez színtiszta agy-rém!

– Én is így látom, felség! – kontrázott a szarvas sárkány. –Min aljas rágalom!

– Szégyelld magad, embergyermek! – rivallt a nagy sárkányLaurára. – Semmi sem ocsmányabb annál, mint amikor rosszatmondunk arra, aki nem tud védekezni!

Laura nyomorultul érezte magát, de azért megpróbálta meg-rizni a hidegvérét. Tudta, hogy ha most hibázik, akkor

mindennek vége, nincs menekvés sem az , sem Venik számá-ra.

– Sajnálom, felség, de mindaz, amit most elmondtam, igaz.Ez a színtiszta igaz…

– Elég volt! – ordította Viru-Vuru, hogy a kristálycsillárokmegcsörrentek. – Takarítsd el ket a szemem el l! – parancsolta börtönsárkányra.

– Nos, jól van, felség – mondta Laura, és keményen megve-tette a lábát. – Te akartad, hogy így legyen!

Behunyta a szemét, és koncentrált. Elfelejtette a sárkányo-kat, akik értetlenül bámultak rá, és a teremben lév kövekreösszpontosított. „Hallgass a szavamra, üveg, hajolj meg a Fényereje el tt!” – mondogatta csöndesen.

És aztán megtörtént: a terem leghátsó sarkában egy halk kis„pling!” hallatszott, aztán egy hangosabb „peng!” követte, az-tán mindenünnen csengés-bongás, csörömpölés hallatszott. Ahamis ékkövek mindegyike kiugrált foglalatából, csak úgy zá-porozott a sok üveg a sárkányok fejére. Hatalmas zaj, rettenetes

rzavar keletkezett. Laura már az els koccanásra a sarokbavonta Veniket. A gy lés tagjai pánikba estek, s maga a király,

321

Viru-Vuru, a szelek ura is elvesztette fejét, és csatlakozott aminiszterekhez, akik vad menekülésben igyekeztek menedéketkeresni. Laurára és Venikre ügyet sem vetett senki, így az álta-lános fejetlenségben baj nélkül kijutottak a palotából.

Most már a palota el tt is kitört a pánik. A rémülten kivágta-tó sárkányok megfert zték a többieket is, akik összevisszakezdtek rohangálni a városban, és próbálták biztonságba he-lyezni magukat, mint egy csapat megriasztott nyúl. A pánikbansenkinek sem t nt fel, hogy semmi okuk pánikba esni. És azsem t nt fel senkinek, hogy Laura és Venik nem a fajtársak kö-zé tartoznak… így a lányt és a mágust senki nem zavarta megmenekülésében.

Riaanu – id közben kivilágosodott – megtartotta adott sza-vát: a sárkánypalota el tti nagy téren várt rájuk. A legendásRahab királyt vízköp ként ábrázoló nagy szök kút mögött húz-ta meg magát.

Riaanu arca ragyogott, amikor meglátta Laurát és Veniket.– Én tudtam – mondta diadalmasan –, én tudtam!– Mit tudtál? – Laura a homlokát ráncolta.– Hogy megtalálod az utat a labirintuson át, és hogy a meg-

felel következtetést vonod le abból, amit elmondtam neked.Laura elképedt.– De hát miért nem mondtad el világosan, hogy mire célzol

azokkal a hamis kövekkel?– Nos, Laura, azért nagy különbség, hogy valamit megmon-

danak az embernek, vagy magától jön rá! – mondta komolyhangon. – Azt hiszem, ezt id közben megtanultad.

Laura megrendülten hallgatott. Riaanunak igaza volt: meg-tanulhatta már, hogy a dönt fontosságú felismerések nem es-nek az ölébe, hanem meg kell dolgoznia értük. Akkor is, ha fá-radságba kerül. Morgenstern professzor is egyfolytában eztpróbálta megmagyarázni neki – mégis mindig elfelejtette. Ag-godalmas képpel felsóhajtott, és lenyelte a kérdést, amely már a

322

nyelve hegyén volt. Hogy tudniillik hogyan sikerült Riaanunakegy pillanat alatt ideérni a köd lepte völgyb l a sárkánypalotaelé. Persze, úgyis megint csak azt mondaná, hogy erre nekimagának kell rájönnie.

– És most mi lesz? – kérdezte Venik. – Ne nézzünk körülegy kicsit a sárkányok városában?

– Meg rültél? – förmedt rá Laura. – Azt akarod, hogymegint elkapjanak? Nem, Venik. Hamarosan elmúlik a pánik,és aztán már nem lennénk biztonságban. T njünk el, amíg le-het!

Riaanu egy hátsó udvarban rejtette el a hátasokat. Szélviharharsány nyerítéssel üdvözölte Laurát. A lány átölelte a ménnyakát.

– Jól van, öregem – suttogta neki, és megsimogatta az orrát.– Én is örülök, hogy viszontlátlak.

Ebben a pillanatban Csámcsi is el csúszott, fel a vállára, ésrózsás nyelvével megnyalta az arcát.

– Neked is örülök, te kis csirkefogó! – S megvakargatta abundácskáját.

– Nem akarom elrontani az általános örömöt – jelentkezettRiaanu –, de szereztél csillagvasat?

A lány arcáról mindjárt lehervadt a mosoly. Szó nélkül ne-met intett.

– És akkor? – kérdezte a fiatalember. – Most akkor mi lesz,Laura? Feladod?

– Feladni? Eszemben sincs. F képp, mivel sürg sen el kellintéznünk valamit.

A mágus csodálkozva nézett rá.– Mire gondolsz?Laura mérgesen rázta a fejét.– Azt ne mondd, hogy már elfelejtetted, mit határoztunk el,

amikor Sárkányföldre indultunk!

323

ukasnak borzalmas éjszakája volt. A lángoló könyv képeálmában is kísértette, egyre-másra felriadt. Reggelre kelve

pedig mérhetetlen csüggedés lett úrrá rajta.Ez a könyv, ez a könyv, ez most már mindörökre rejtve ma-

rad el tte!És a Lena ómama sírján lév felirat, amelyet szintén nem

sikerült megfejtenie.És nem is sikerül soha.Hirtelen úgy t nt neki, mintha az apját látná. Marius mo-

solygott, ugyanakkor korholón emelte fel az ujját.– Lukas, ugye emlékszel? Csak az veszít, aki feladja!Aztán elt nt a látomás.A fiú dobálta magát az ágyban. Ezek a nyavalyás látomások,

már csak ezek hiányoztak!Teljesen kikészül t lük. Egyrészr l fogalma sem volt, miért

jelentek meg mostanában. Másrészt nem tanulta meg, hogyanhelyezze el ket az id ben. Ett l pedig még inkább összezava-rodott.

Végül kikecmergett az ágyból. Gyomra korgott, ráadásulPhilippnek is be akart számolni az éjszaka történtekr l.

Amikor azonban a szemüvegét feltette, pillantása egyenesena sírfeliratra esett:

„Égi Múzsa, ne múzeumban – az életben keresd a Fényt, azírás majd célhoz vezet.”

Pislogott, megdörzsölte a szemét, és még egyszer ránézett akinyomtatott mondatra – és akkor rájött, mit csináltak rosszul.

– Jaj, nem! – nyögte. – Miért nem vettük észre korábban?

larik fülében még mindig ott visszhangoztak Aslan szavai.A Fekete Gárda vezére a munka kezdetekor eléjük tartotta

azt a darab ércet, amelyet el nap találtak.– Ahol ez az egy volt, lesz ott több is! – ordította, és a mel-

L

A

324

lette álló sötétalba buzgón bólogatott. – Ezért ma azt várom t le-tek, hogy többkosárnyival kihordjatok bel le, mihaszna kölykei!

Bedobta a k darabot a nagy mellékbarlangba, amely teljesenüres volt.

– Ha ma estig nem lesz a föld beterítve érccel, akkor az em-bereim – és a korbácsosokra mutatott – ki zik bel letek a mér-hetetlen lustaságot!

Az els kosár megtöltésekor Alarikot szorongás fogta el.Vajon megint jelentkezik a Vörös T zsárkány? De minden da-rab érccel, amelyet a rabszolgák kitörtek a k zetb l, n tt a bi-zakodásuk, mert a Vörös T zsárkány nem jelentkezett.

A munka nagyon nehéz volt. Alarikról d lt a veríték, ahogya sz k járatban térdelt, és csákányát újra meg újra belevágta afalba, hogy fellazítsa a kemény k zetet, amelybe beágyazódotta csillagvasérc.

– Nem veszed észre, kicsi dübörg lábfi, hogy miért nehezítimeg a hegy annyira a dolgodat? – kérdezte a mellette lebegröpkeszárnyú szinte részvéttel. – Azt akarja, hogy hagyd ott,ahol van, és ne nyúlj a máséhoz. Ezért tartja olyan keményenaz ércet.

– Persze, persze – vetette oda a fiú, akit már untatott a csu-dás kis lény véget nem ér litániázása. – Rendben van,mindentudófi uram!

Azzal bedobta a kifejtett ércet a vessz kosárba. Ekkor meg-remegett alatta a talaj. Ugyanakkor tompa morajlás hallatszott.Alarik ijedten összerázkódott.

– Mi ez? – kérdezte a röpke lényt.– Ugyan mi lenne? – A röpkeszárnyú szemrehányón hadoná-

szott vékony karocskáival. – Én figyelmeztettelek, dübörg lábfi!De te nem akartál hallgatni a jó szóra!

– Nagy hibát követtünk el Paravain úr, elhiheted nekem! –Lupo úr, a kémficsapat vezet je rosszallón ingatta babafejét. –

325

Nem itt kellene várnunk, hogy ránk zúduljon a balsors, hanemmár rég meg kellett volna kísérelnünk, hogy nagyotmondónkatés kísér it kiszabadítsuk a setétfiak fogságából!

– És ugyan hogyan, ha szabad kérdeznem? – Paravain pró-bálta meg rizni hidegvérét, de a szárnyas apróságok örököszsörtöl dése alaposan megtépázta az idegeit. Ráadásul meg isértette ket. t sem tette boldoggá a tétlen várakozás. DeElysion üzenete, amelyet Nyílszárny, a Fény Követe hozott,szóról szóra így szólt: csak megfigyelni a Fényl Völgybenzajló eseményeket, semmi esetre sem beavatkozni!

– A Fekete Harcosok hatalmas számbeli fölényben vannak –folytatta a Fehér Lovag. – És a repül pókokat sem lehet fél-vállról venni, amint azt Virpo, Yirpo és Cirpo urak a saját b -rükön is megtapasztalhatták!

– Na és! – Lupo úr keskeny arca elvörösödött a felháboro-dástól. – Mindenesetre k sosem hagytak volna bennünketcserben, ahogy mi ket. Az ilyesmi teljesen idegen a röpke-szárnyúaktól Inkább meghalnánk, de mindenképpen a segítsé-gére sietnénk annak, aki bajba kerül!

– Halljátok! Hallgassátok! – hangzott az ezüstszín felh -l, amely annak a bársonytölgynek az árnyékában surrogott,

ahol a Fehér Lovag is tábort ütött. – És ezért induljunk is harc-ba azonnal!

Paravain épp készült a visszavágásra, amikor az egyik köze-li hegycsúcsból vörös t zfelh emelkedett fel, amelyet egy mégnagyobb követett. A föld is remegett a lábuk alatt.

A Fehér Lovag riadtan felugrott, és a Fényl Völgy felé né-zett, amely fölött két füstoszlop állt. És hirtelen mintha valamitompa dübörgést hallott volna.

– Hallottátok? – Laura megfékezte Szélvihart, és a láthatár felémutatott, ahol lángnyelv csapott a magasba. Sziszegett valami,mint egy dühös állat, aztán mennydörgés hangja töltötte be a

326

völgyet.– Mit jelentsen ez?Venik arcán látszott, hogy szerinte semmi jót.– Attól tartok, a sárkányok megmozdultak – magyarázta

Riaanu –, hogy megtorolják a tolvajlást.– És? – kérdezte Venik, mint akinek sejtelme sincs róla,

hogy ez pontosan mit jelenthet.– Ha igaz az, amit Sárkányföldön és a közeli vidékeken me-

sélnek, akkor a Vörös T zsárkány most felébredt álmából. Tü-zes lehelete az égre száll, haragja megreszketteti a hegyeket. Atolvajokra láva és k zet zuhog majd az égb l, és maga alá te-meti ket.

A lány rémülten meresztette nagyra a szemét:– A törmelék elborítja a Fényl Völgyet?– Attól tartok, így lesz.

Alarik az életéért rohant. A hegy már úgy bömbölt, mint egyhús-vér, tomboló, rjöng szörnyeteg. A talaj egyfolytában újmeg új földlökésekt l ingott. Egyre több k darab szakadt ki afalból és a mennyezetb l, és zuhogott Alarikra és sorstársaira.Olyan s porfelh szállt, hogy már a kezükig is alig láttak.

Ha a röpkeszárnyúak csak a saját életüket mentik, akkor afiúk már mind halottak lettek volna. Az ügyes kis repül kgyorsan biztonságba helyezhették volna saját magukat, de nemtágítottak a rabszolgagyerekek oldala mell l, akik nélkülüksemmit sem láttak volna a sötétben. Pedig a kis szárnyas lé-nyek nem kevésbé forogtak veszélyben. Egyiküket-másikukateltalálta és halálra zúzta egy-egy k darab, de a többiek tánto-ríthatatlanok maradtak.

Ez az önzetlenség már sok volt Alariknak.– Repüljetek már el! – kiáltott rájuk. – Szálljatok biztonsá-

gos helyre! Mi már kitalálunk nélkületek is!– Szó sem lehet róla, dübörg lábfi! – makacskodott egy ap-

327

róság, amelyik épp el tte repült. – Nem jellemz a fajtánkra,hogy cserbenhagyjuk azt, aki bajban van.

– Ne legyetek már ilyen makacsok! – könyörgött Alarik. –Nem lesz jobb, ha mind itt veszünk!

– No de még élünk! – dacoskodott a kis jószág. – Az én he-lyemben te is csak ezt tennéd, kicsi dübörg láb! – Egy kicsitmégiscsak sebesebben repült, és el is távolodott Alariktól, amiazonnal életment ötletnek bizonyult, ugyanis a mennyezetegyik lehulló k darabja éppen ott zuhant le, és biztosan agyon-zúzta volna.

Alarik kis híján megvakult. Szemét-száját, fülét-orrát eltöm-te a por… csak a fényecske után tudott tájékozódni. Ám ez isegyre halványodott. Hamarosan teljesen elt nik a szeme el l.

Már-már elbúcsúzott az életét l, amikor a távolban valamiderengést vett észre. Ugyanakkor légáramlat csapott az arcába.Utolsó erejével vonszolta magát el re. Amikor végre zihálvamegállt, hogy kidörgölje szeméb l a port, észrevette, hogyegész közel áll a barlang bejáratához.

Megmenekült!Tényleg megmenekült!Köhögve, leveg ért kapkodva nézett körül. A sötétalbának,

aki rendszerint itt várta ket, nyoma sincs. Valószín leg régbiztonságba helyezte magát. Nagy megkönnyebbülésére a bar-lang szája egyre több fiút köpött ki, egyre több gyerek botor-kált ki ereje végs megfeszítésével a tárnából a barlangba. Ar-cuk fekete volt, és sokan véreztek is, mert a lezuhogó kövekmegsebezték ket.

– Gyorsabban! – kiáltott rájuk Alarik. – Ki a hegyb l, mie-tt a leveg be repül az egész! – Most már a barlang alja is

mozgolódott, mintha meg akarná er síteni sejtését.– Kifelé, gyorsan, kifelé! – ordította Alarik, és kirontottak –

egyenesen Aslan és emberei karjaiba.Felettük a három repül pók keringett, amelyek azonnal rá-

328

vetették magukat a hegyb l kiszabadult röpke szárny urakra.– Gyerünk a szállásra! – rivallt rájuk a Fekete Harcosok ve-

zére. – Gyerünk, igyekezzetek!És lemutatott a durván összeeszkábált deszkaviskóra a hegy

lábánál: itt töltötték a rabszolgák kurta éjszakáikat. Az ajtó rés-nyire nyitva állt.

– De uram! – Alarik felháborodva ugrott Aslan elé. – Ha ahegy beomlik, ott agyonvernek bennünket a kövek!

– Mit nem mondasz! – vigyorgott gonoszul a vezér.A fiú el tt hirtelen világossá vált, ezek a gazemberek min-

denképpen meg fogják akadályozni, hogy élve elhagyja vala-melyikük is a Fényl Völgyet, nehogy kívülálló megtudja, mifolyt itt.

A hegy megint köpködött és fújt: hamu és parázs szállt az égfelé. A körülöttük lév vulkánok is er sen füstölögtek, messzi-re hangzott a mennydörgésszer hang.

– Mozogj már! – ordította Aslan, mint egy eszel s, kétfel la két korbácsos harcos ütötte-verte a fiúkat. Azoknak nem voltmit tenni, bemenekültek a viskóba. Alig lépte át az utolsó a kü-szöböt, az ajtóra rátolták a reteszt, de még egy nagy lakattal isbiztosították. Minden éjszaka ezt tették eddig is.

Alariknak meg sem kellett ráznia az ajtót, anélkül is tudta,hogy mind elvesztek.

Nincs menekvés.

329

26. fejezet

A Vörös T zsárkány bosszúja

yorsabban! Gyorsabban, mert elkésünk! – kiáltot-ta Laura, amint mélyen a fehér ló nyakára hajolvaversenyt vágtatott a széllel.

Meluzina és Kraomir is nyaktör tempóban száguldottak lo-vasaikkal a füst- és koromfelh borította Fényl Völgy felé.

A törmelékkel borított fennsík megreszketett a paták alatt.Laura érezte, hogy a földlökések er södnek, ezért még na-gyobb tempóra hajszolta lovát.

Még el sem érték a völgy bejáratát, amikor észrevett egycsapat Fekete Harcost, akik olyan pánikban menekültek feketeördögparipáikon, mintha démonok znék ket. Laura már alegrosszabbtól tartott, de a harcosok egy pillantásra sem méltat-ták. Csodálkozva nézett utánuk.

– A gyáva kutyák! – kiáltott fel magánkívül a haragtól. –Otthagyták a fiúkat a völgyben!

A röpkeszárnyúak serege olyan er vel kiabált, hogy szintemegbicsaklott a hangocskájuk:

– Erre, erre, urak! Ide! – kiabálták, amilyen hangosan csakbírták. – Itt biztonságban vagytok a szörnyekt l!

A kis szárnyas lények egy bokor árnyékából figyelték ma-roknyi menekül fajtársukat, és ordítoztak, hogy azok el tudja-nak szökni az ket üldöz repül pókok el l.

Paravain lovag száraz ágakat vágott a kardjával a környezfákról, bokrokról, és meggyújtotta ket. Ezzel a rögtönzött fák-lyával szállt szembe a szárnyas fenevadakkal, amelyek mégmindig nem tágítottak a röpkeszárnyúaktól. Még akkor is utá-

– G

330

nuk igyekeztek dühös sziszegéssel, amikor azok már rég azágak között kerestek menedéket. Fogócsápjaikkal kaparásztaka kis szárnyas lények után, szerencsére hiába. Ett l azonbancsak még inkább t zbe jöttek. Rekedt rikácsolással a leveg beemelkedtek, és ott keringtek, szorosan a bokrok fölött. A szö-

mirigyekb l ragacsos váladék csepegett, és szálakká der-medve a bozót felé szálldosott.

– Na, ez a szárnyas fajzat mindjárt megtudja, kivel akasztottbajszot – morogta Paravain lovag összeszorított foga között, ésa szörnyekre hajította az ég ágakat. Az els dobás elhibázta acélt, de a második pontosan a földhöz legközelebb szállószörny hátára érkezett. A potrohából eredez fonalak egyszempillantás alatt tüzet fogtak. A pók rikácsolt a fájdalomtól,és megpróbálta lesodorni magáról az ég fonadékot. Aztán kéttársa is a segítségére sietett, és mindhárman menekül re fogták.

A röpkeszárnyúak között hangos ujjongás tört ki. A ször-nyek még el sem t ntek, amikor egyikük már ki is libegett arejtekhelyükr l. Lupo úr volt az, a kémfiak vezére. Azonnal aFehér Lovaghoz szállt.

– Nem is volt ez olyan rossz egy dübörg lábhoz képest! –mondta. – Teljes elismerésem azért, ahogy ezeket a szárnyasborzalmakat el zted! Jobban tán én magam sem csinálhattamvolna!

– Csak ne szerénykedj, Lupo úr – felelte tréfás alázattal alovag. – Biztos vagyok benne, hogy a bal szárnyaddal is köny-nyedén elintézted volna!

Lupo úrnak azonban hirtelen elszállt a tréfás kedve. Éppmost ébredt tudatára, hogy nagyotmondójuk és a másik két ve-zet még mindig a Fényl Völgyben van.

Fajtájuk szokásaival ellentétben most az egyszer bizonycserbenhagyták a bajtársaikat!

Vége! Alarik búcsút mondott az életének, amikor az els nagy

331

tömb rázuhant a tet re. A kunyhó megremegett. Indulás azÖrök Sötétségbe!

A fiúk rémült kiáltásban törtek ki, Alarik azonban behunytaa szemét, hogy azokra koncentrálhasson az utolsó pillanatai-ban, akiket szeret, akik oly sokat jelentettek neki.

Malik király és Auli királyné, a szülei.Maira és Merinik, a kis testvérei.Paravain lovag, az ura.Morwena, a kedves gyógyítóasszony.Elysion, a Fény rz je.És Alienor, szeretett húgocskája!Soha nem sírnak és nem nevetnek már együtt. Soha nem

szaladnak együtt a ritkás erd ben, nem nyargalnak együtt asztyeppi póni hátán Calderan síkságán. Olyan elevenen képzel-te ezt, hogy szinte hallani vélte a paták dobogását.

Egy darabig eltartott, amíg felfogta, hogy nem csak képzeltea patadobogást. Kinyitotta a szemét, felegyenesedett és hallga-tózott. És lám: a dobogás nem a hegyb l és f képp nem a Vö-rös T zsárkánytól eredt.

Talán mégsem veszett el még minden?

– Ide! Itt vagyunk! Ide, segítsetek gyorsan!Laura Venik és Riaanu kíséretében odarohant a kunyhóhoz,amelyb l a segélykiáltások hallatszottak. Már majdnem odaért,amikor egy heves földlökés mindhármukat leverte a lábáról.

Gyorsan felpattant, és az ajtóhoz sietett. Amikor a lakatotmeglátta, pánikba esett. Vajon ki tudja-e nyitni a gondolataierejével, miel tt a hegy felrobbanna? KétségbeesésébenVenikhez fordult.

– Te nem tudsz valami zárnyitó mágiát?A fiú elsápadt.– Öö… nem tudok róla…Laura már behunyta a szemét, amikor újabb patadobogást

332

hallott. Meglepetten nézett fel. De hiszen Paravain az, egy fe-hér kétszarvún!

A lovag már azel tt leugrott a nyeregb l, hogy Tündér-menyasszony megállt volna, s kardjával egyetlen határozottcsapással leverte a lakatot.

Laura elképedve meredt rá:– De… Paravain úr – dadogta –, hogy lehetséges ez?– Hamarosan megérted! – mondta lágy hangon a lovag. Az-

tán feltépte az ajtót, és beordított: – Kifelé, aztán futás! Rohan-jon, akinek kedves az élete! Mindjárt felbukkan a Vörös T z-sárkány!

A fiúk nemigen fogták fel, mi történik velük, de kiszaladtaka szabadba, és futásnak eredtek a völgy kijárata felé.

Alarik pedig térdre hullott a Fehér Lovag el tt, hogy köszö-netet mondjon a megmentésükért.

– Eszeden vagy? – kiáltott Paravain az apródjára. – Gye-rünk, miel tt még kés lesz!

Egy kicsit barátságosabban megkérdezte:– Az én lovamra vagy Lauráéra akarsz ülni?– Ööö… – nyögte meglepetésében a fiú. – Ha nincs kifogá-

sod ellene, inkább Laura mögé ülnék.Egymás mellett rohantak Szélvihar felé.– Ki hozott ide? Csak nem a röpkeszár… – Aztán hirtelen

megdermedt. – Jaj, ne! – suttogta holtra válva.Laura is megállt.– Mi történt?A fiú egyszerre határozottan elébe tartotta a markát.– A kardomat, Laura! – mondta.– D… d… de… – makogta a lány.– Gyorsan, Laura, kérlek! – Alarik hangja ellentmondást

nem t n csengett.Laura szinte hipnotizáltan nyújtotta oda a fegyvert.Alarik szó nélkül visszafordult, és a tárna felé rohant.

333

– Ne, Alarik, ne! – ordította utána a Fehér Lovag torkasza-kadtából. – Gyere vissza, azonnal gyere vissza!

Az apród nem ügyelt rá. Meggyorsította lépteit, és hamaro-san elt nt a hegyben.

Ugyanebben a pillanatban újabb füstfelh pöffent fel a hegycsúcsáról. A rázkódás olyan er s volt, hogy a sziklafal egy ré-sze leszakadt, és a mélybe zúdult. A kunyhó tetejére hangosdörömböléssel görögtek a k tömbök, és szétlapították az ócskaépítményt, mint egy gyufaskatulyát.

Laura felriadt dermedtségéb l, és követni akarta Alarikot.Paravain lovag azonban elcsípte, és vasmarokkal tartotta.

– Itt maradsz, Laura! – parancsolt rá. – Elég, ha csakegyik töknek megy el az esze.

hilipp csodálkozva nézte a lapot, amelyet Lukas elé tartott.– Hogy jöttél rá? – kérdezte.

– Nem mindegy? – forgatta a fiú a szemét. – Olvasd csak, éshagyd el a kiemelt bet ket meg a központozást!

– „Égi Múzsa, ne múzeumban – az életben keresd a Fényt,az írás majd célhoz vezet” – bet zte Mr. Cool, és meglepettenpillantott Lukasra. – Te, ez így egész értelmes!

– Hát mondom én! Lena ómama nyilvánvalóan eldugott va-lamit a múzeumban, és ez a rejtelmes írás elárulja nekünk,hogy hová dugta.

– Biztos vagy abban, hogy a sárkányvölgyi Sárkánymúze-umra gondolt?

– Naná. Lena ómama mindennapos vendég volt ott, ha pa-pának szabad hinnem.

– De vajon mir l szól ez az írás?– Ez elég izgalmas kérdés! – Lukas átsandított szemüvegke-

rete fölött. – Lehet, hogy tényleg arról a könyvecskér l vanszó, amelyet Kardamomtól vett meg.

P

334

Mr. Cool összehúzta a szemét.– De akkor miért nem Freudenpert könyvér l vagy írásáról

beszél?Lukas elgondolkozva ingatta a fejét.– Mert akkor mindenki azonnal tudta volna, mir l van szó.– Aha – dörmögte Philipp. – Van benne valami.– Vagy lehet, hogy maga is hátrahagyott valami írást? Va-

lami könyvet vagy hasonlót? És ezt is a múzeumban rejtetteel… ez mondjuk megfelelne a feliratnak.

Wegenerné, a múzeum vezet je nagyon segít késznek mutat-kozott. Azonnal minden katalógust átnyálazott. Ám Lukas márlátta rajta, miel tt hozzákezdett volna, hogy fölösleges a buz-gólkodása.

– Sajnálom, fiacskám – mondta –, de itt a múzeumban nincsolyan irat, amelynek a nagymamád lenne a szerz je. És másuttsem találok. Egyáltalán nem tartanak nyilván olyan írást, amitLena Lucius írt.

– Semmit?A sovány, negyvenéves n olyan hevesen rázta a fejét, hogy

sz ke frufruja csak úgy repkedett a homloka fölött.Lukas csalódottan szusszantott.– De azért körülnézhetünk itt?– Hát persze.A két fiú azonban már pár perc után belátta, hogy ebben a

múzeumban oktalanság lenne találomra kutakodni Lena nagy-mama iratainak rejtekhelye után. Mintha t t keresnének a szé-nakazalban. Vagyis reménytelen.

Mr. Cool vágott egy grimaszt.– Na és most?– G zöm sincs. – Lukas leverten vonogatta a vállát. – Úgy

néz ki, egy tapodtat sem jutottunk el bbre.

335

larik szeme igen hamar megszokta a sötétséget, de a bar-lang padozata olyan hevesen mozgott, hogy alig bírt tal-

pon maradni. Csak a legnagyobb nehézségek árán jutott el arraa helyre, ahol a röpkeszárnyúak vezéreit rejt kalitka lógott amennyezeten. A kalitka úgy himbálódzott, mint dióhéj a vihar-ban.

Alarik els kardcsapása így célba sem talált, de a második-kal már elvágta a kötelet, amelyen a kalitka függött. Az a föld-re esett, és a következ csapás összezúzta a zárat: a háromuracska egymás után ki tudott lebegni a szabadba.

– Köszönjük szépen, dübörg lábfi! – mondta Virpo úr.– Bizony, mi is – sorakoztak fel nagyotmondójuk mellett

Yirpo és Cirpo urak is. – Megmentetted az életünket.– De most aztán siessetek, mert különben minden hiába

volt! – kiáltott rájuk Alarik.A kis lények azonnal elhussantak. Alarik elvesztette az

egyensúlyát, mert a padló megint hevesen megzökkent. Ahegyb l rjöng ordítás harsant fel. A fiú már ki akart sietni abarlangból, amikor eszébe jutott a csillagvasérc. Lauránál na-gyobb szüksége senkinek sincs rá!

Még nem is gondolta végig, amikor már a zekéje alá dugottegy gyermekfej nagyságú darabot.

A következ földlökés leverte a lábáról. A mennyezet ketté-repedt, k záporozott a fejére. A fiú ijedten összekapta magát,és iszkolt kifelé.

Már szinte elérte a kijáratot, amikor fülsiketít sziszegéshangzott fel mögötte, és hátát tüzes légáram érte. Döbbentenfordult hátra, és megpillantott egy óriás sárkányfejet, amelymintha egyetlen lángból állt volna. A Vörös T zsárkány! Ek-kor már tudta Alarik, hogy halálsejtelme nem csalta meg.

– Hol marad már? – Laura kérlel n nézett a Fehér Lovagra,aki még mindig keményen tartotta.

A

336

– Ne aggódj a bátor kis dübörg lábúért – felelte Virpo úr, ésmegnyugtatón surrogta körül Paravaint és Laurát. – Még csil-lagvasércet akart szerezni.

Alarik alakja ekkor t nt fel a barlang bejáratánál, és Lauraérezte, amint a lovag lazít a fogáson. Már ki is szakította volnamagát, hogy odaszaladjon, de akkor a fiú mögött vörös lángokcsaptak fel.

Mi volt az?Alarik egy pillanatra megdermedt – és ez a végzetét okozta.

Hirtelen mély repedés támadt el tte a földben, amely rült se-bességgel szélesedett.

Alarik fogoly volt!Laura most kitépte magát. Mintha elvesztette volna az eszét,

úgy nyargalt a fiú felé. De a szakadék, amely kett jüket elvá-lasztotta, áthidalhatatlan volt. És a mélyéb l forró, olvadt k zettört fel.

– Alarik!A fiú most teljesen nyugodtnak látszott. Sajnálkozón tárta

szét a kezét.– Kapd el, Laura! – kiáltotta még, és nagy ívben áthajított

hozzá egy k darabot.Laura könnyedén elkapta. De ekkor a hegy mélyéb l el tört

egy lángokkal körülvett fej. A Vörös T zsárkány! – jutotteszébe, mialatt a szörnyeteg kitátotta lángoló torkát, és elnyelteAlarikot. Ugyanebben a pillanatban a hegy is felrobbant, ésösszezárult a fiú és a sárkány fölött.

Laura megdermedt – aztán elvesztette az eszméletét.

át persze hogy nagy hiba volt részemr l! – mondta aprofesszor, aki Lukasszal szemben, az íróasztalánál

ült. – De hát el tudod képzelni, mennyit aggódtam már a nyárinapforduló óta a n véredért?

– H

337

– Igen – mondta Lukas. – Ezért ment utána azon az éjszakántitokban?

– Így van. Te is tudod, hogy ellenségeink bármire képesek,így inkább követtem Laurát addig a helyig, ahol NikodemusDietrich várta Szélviharral.

– Értem. – A fiú a szemét dörzsölgette. – És nem vette ész-re, hogy az erdész mindkett jüket figyeli?

– Nem. – Az öregúr sz oroszlánsörényét rázta. – És az iselkerülte a figyelmemet, hogy Laura ottfelejtette a napszem-üveget és a sapkát. Ám nem ez volt a legnagyobb hibám.

– Tudom.Az igazgató mosolygott.– Ezt gondoltam is, te szuperagy!Lukas szokásával ellentétben zavarba jött.– Elfelejtette Laura elt nését bejelenteni a rend rségen –

persze, ez érthet . Végül is tudta, hogy hol van…– Mégis megbocsáthatatlan. – Morgenstern felállt, és fel-alá

járkált az irodában. – És mire tudatosodott bennem, addigramár kés volt. Velem ellentétben ellenségeink ugyanis nemaludtak, és jéghideg fejjel kihasználták az el nyt, amihez juttat-tam ket. Ha Nikodemus fel tudott is mentetni az utolsó pilla-natban, azért meglesznek ennek a következményei! Sajnos!

Íróasztalára mutatott, amelyen már egy egész tucatnyi levélhalmozódott fel.

– Kiiratkozások? – kérdezte Lukas szorongva.Az igazgató szomorúan bólintott.– Biztosan lesz még több is, és akkor nem látom valami ró-

zsásnak Ravenstein jöv jét.A professzor hallgatott, és a fiú is szótlanul gubbasztott egy

darabig. Olyan nagy volt a csend az irodában, hogy a vidámmadárcsicsergés, amely az ablakból hallatszott, szinte fülsért -en hatott.

Lukas törte meg a csendet egy id után.

338

– Miért küldött el Lena ómama sírjához?Morgenstern elgondolkozva bólintott, mintha megrohanták

volna az emlékek.– Tudod – mondta végül –, a nagymamád igen titokzatos

asszony volt. Sz kszavú volt, f képp az ideköltözése és a há-zassága el tti id kr l nem beszélt. Még a férjének, MichaelLuciusnak, aki ugyan nem volt rz , de közel állt hozzánk,sem mesélt a múltjáról.

– Vajon miért nem? – kérdezte Lukas kíváncsian.– Mert nem akarta veszélybe sodorni – legalábbis ezt mond-

ta neki, amikor megkérdezte. Egy napon azonban annyit el-árult, hogy egy nagy titkot riz. És gondja lesz rá, hogy az,akinek szánja, majd az holta után is megtudja.

– De… – A fiú nagy szemeket meresztett a professzorra. –Mib l gondolja, hogy éppen rólam beszélt?

– Mert azt mondta a férjének, hogy a különleges képességei-l ismerszik meg majd az utód, arról, hogy más lesz, mint a

többi ember.– Azokról a látomásokról beszél, amelyeket az utóbbi id -

ben látni szoktam?– Így van, Lukas.Morgenstern a fiú elé lépett, és komolyan nézett rá.– Az apád is célozgatott ilyesmire. Persze, azt tudta, hogy

nem leszel rz , mégis olyasmiket mondogatott, hogy a nagy-anyád rád is különleges képességeket hagyott. Ezért küldtelek asírjához. Mert tudtom, hogy a sírkövet maga tervezte, még jó-val a halála el tt.

– De azt nem tudja véletlenül, mir l szól ez az írás?– Nem, Lukas – mondta az öregember, és aggodalmas pil-

lantást vetett a fiúra. – Mindent elmondtam neked, amit csaktudtam. De lehet, hogy apád majd többet tud megfejteni bel le.Reménykedjünk, hogy Laura kiszabadítja, és vele együtt térhaza.

339

aurához két napig szólni sem lehetett. Nem nyúlt ételhez,csak pár csepp vizet ivott. Közönyösen hevert a nagy bár-

sonytölgy alatt, és szótlanul meredt maga elé. Észre sem vette,hogy Riaanu, aki oly nagy szolgálatokat tett neki, felkerekedetta rabszolgagyerekekkel, hogy hazavigye ket. Azt sem vetteészre, hogy Csámcsit is magával vitte. Laura gondolatai egy-folytában a halott apród körül keringtek.

Egyszer en minden életkedvét elvette az a tény, hogy a Vö-rös T zsárkány felfalta Alarikot. Úgy érezte, felel s a haláláért.Hiszen a fiú azért vesztette életét, mert neki segített a küldeté-sében! „Vajon hányan halnak meg csak azért, mert én betettemAventerrára a lábamat? Talán Paravain lovag lesz a következ ?És ha papát nem tudom kiszabadítani?” Egyre kínzóbban ke-ringtek ezek a kérdések a fejében, egyre ködösebb lett t lük atudata. Végül már meg volt gy dve arról, hogy sikertelenlesz a küldetése, és legszívesebben maga is meghalt volna.

„Lehet, hogy vissza kellene térnem a Fényl Völgybe, és fel-áldoznom magam a Vörös T zsárkánynak, ahogy Alarik tette?”– gondolkodott. Aztán ez a gondolat egyre er sebb gyökeret vertbenne. Már csak a kedvez alkalomra várt, hogy elszökhessen.

Ez pedig gyorsabban eljött, mint gondolta volna. Veniktülkösbivalya minden látható ok nélkül pánikba esett, és észnélkül elrohant. A fiú Kraomir nyomába eredt, de Paravain lát-ta, hogy a mágusnak nincs esélye a vadul száguldó állatot el-kapni. Így fellendült Tündérmenyasszony hátára, és a bivalyután iramodott.

Laura csak erre várt. Amilyen csöndesen csak tudott, felkelt,és a bokrok mögött elosont.

Ugyanekkor egy szürke árny is kivált a bozótosból, amelynapok óta egyre közelebbr l figyelte a lányt, és most elérke-zettnek látta az id t, hogy lecsapjon áldozatára.

Laura még húsz méterre sem távolodott el a tábortól, amikora térdig ér f ben észrevett egy csomó szürke csápot, amelyek

L

340

kígyók gyanánt, hangtalanul kúsztak feléje. Nem is tudta, ho-gyan történt, egyszerre felemelkedett el tte egy szürke árny-alak, amely vörösen izzó szemmel meredt rá. Laura sóbálvány-nyá dermedt. Meg sem bírt moccanni. A látvány elszorította atorkát, a világot már csak szürke homályon át látta, mint nap-fogyatkozáskor. Megpróbálta megköszörülni a torkát, de csakrekedt hörgés telt t le.

A szürkelidérc élvezte a pánikot, amelyet megjelenése kel-tett. Legalábbis Laura úgy érezte, hogy a szürke árny eszel senmosolyog. Aztán kinyújtotta rezg csápjait, és a lány nyaka fe-lé közelítette ket. Laurára pedig sötétség ereszkedett, amikor aszürkelidérc elkezdte a hatalmát kiterjeszteni fölötte.

Paravain végre elkapta a vágtázó tülkösbivalyt. Virpo úr, akiizgatottan figyelte a kerget zést, elégedetten megfordult – éshangosan felsikoltott:

– Vigyázzatok, urak! Vigyázzatok! – figyelmeztette társait.– Kapjátok el a gyalázatos undorfit, miel tt még hatalmába ke-ríti Laurát!

Kísérete még szinte fel sem fogta a parancsot, amikor márapró vadászrepül k raja gyanánt zúdultak a szürkelidérc felé.

Amikor a szürkelidérc észrevette ket, még egy utolsó, két-ségbeesett kísérletet tett Laura levadászására, de már elkésett.A röpkeszárnyúak bekerítették, és felvették a harcot a szürkerémmel.

Az megszállottként csapkodott a szárnyas lények felé. Sze-me izzott haragjában. Ügyetlenül mozgott, de néhány kis lénytígy is szétroncsolt a leveg ben. Ám mintha minden érintkezéselviselhetetlen kínokat okozna neki, dühében és fájdalmábanfel-felsüvöltött.

– Ne hagyjátok magatokat, urak! – kommandírozta bátor kisseregét a nagyotmondó. – Hegyibe, a Fény erejével!

Laura sem mozdulni, sem gondolkodni nem volt képes. Úgy

341

állt ott némán és meredten, mint saját szobra, és figyelte, hogya röpke szárnyúak serege mint képez önmagából egy nagy, fé-nyes nyilat, amely egyenesen a lidérc felé iramlik a leveg ben.Olyan ragyogó fényt árasztottak így együtt, hogy a lány isszeme elé kapta a kezét.

Annyi is volt a szürkelidércnek. Hangosan felrikácsolt, ésvad rángatózással elterült a földön. Azután elt nt a semmibe,mint egy vámpír, akit eltüntetnek a nap sugarai.

– A francba! – riadt vissza Syrin a Látókristálytól, amelymegmutatta neki és Borboronnak a Laurával történteket. – Le-gyenek átkozottak a Fény kreatúrái! Ha k nincsenek, ennek akölyöknek rég vége lenne!

– Lassan feladom, Syrin – förmedt rá felháborodva a fejede-lem. – Miért nem fogod fel végre, hogy hideg fejjel többremégy, mint lángoló haraggal?

A hüll asszony nekivadultan hadonászott karmos kezeivel.– Nem sok híja volt, hogy egyszer s mindenkorra kiiktassuk

az életünkb l ezt a kis problémát!Borboron szúrós szemmel nézett rá.– Urai vagyunk a helyzetnek. Ez a kölyök már nem jelenthet

ránk nézve veszélyt. Lehet, hogy egyenesen kapóra is jön, haösszekovácsoltatja azt a kardot. Azonban… – szája megvet enmegrándult – az ilyen helyzetekben nagyon fontos, hogy azember meg rizze a hidegvérét, és ne veszítse el a fejét. Ezért ajöv ben eltekintek a segítségedt l.

– De uram, csak nem… – Syrin térdre vetette magát, és be-lekapaszkodott Borboron kezébe. – Nem fog többet el fordul-ni, uram, megígérem, biztosan nem fordul el többet!

A Sötét Fejedelem nem válaszolt. Ellökte a n t, és az ajtó-hoz ballagott, majd kilépett, és jól bevágta maga mögött.

Syrin utánanézett.– Te csak ne örülj korán! – sziszegte gy lölködve.

342

ercy Valiant csodálkozó arccal közeledett Lukashoz és Phi-lipphez, akik a kosárpályán a büntet dobást gyakorolták.

– ’át tii meg miit kerestek iitt? – kérdezte, és letette útitáská-ját. – Azt ’iittem, már rég vakáciióztok, és a ’asatokatsüttetiitek a napon!

– Aha – vigyorgott Mr. Cool. – Én is azt hittem!Lukas dobott még egy csont nélkülit, miel tt a tesitanárhoz

fordult volna.– Sajnos, adódott egypár dolog, ami miatt tanácsos volt itt

maradni és figyelni. – Gúnyosan hozzáf zte: – Ugyanis nemelég, ha valaki whiskyvel öntözi a torkát Skóciában!

Percy nem zavartatta magát a csíp s megjegyzést l.– Csak semmii iriigykedéés – felelte megnyer mosollyal. –

Miinden bizonnyal sziigorúan kézben tartottátok a helyzetet!– Hát az szép lenne – dörmögte Lukas, és elmesélte a tanár-

nak, hogyan is alakult az ügy az utóbbi napokban.– Merde! – foglalta össze Percy röviden a véleményét. – ’át

ez nem ’angziik valamii jól!– Enyhén szólva! – f zte hozzá Lukas. – Ravenstein jöv je

forog kockán, mi pedig itt egy helyben tipródunk. Egyetlen lé-pést sem haladunk el re, pedig érzem, hogy az a bizonyos ti-tok, amit Lena ómama hagyott hátra nekem, biztosan tovább-lendítene.

Percy Valiant összehúzta a szemét.– ’a jól értettem, amiit mondtál, biiztos vagy benne, ’ogy az

a könyvecske, amiit a nevel anyád és az a fiinom úriember pa-siija kiiloptak a dolgozószobából, az tartalmazza a tiitok kul-csát?

– Pontyosan! – Lukas megigazította a szemüvegét. – Nemhagyott hátra semmi más iratot, úgyhogy szinte biztos vagyokebben. De sajnos, ez sem segít rajtunk. Longolius gondosko-dott róla, hogy minden példány elt njön a föld színér l. Így az-tán sosem tudjuk meg, mi volt benne. Hacsak majd papa nem

P

343

tud rá visszaemlékezni.– Íígy vala’ogy – bólogatott a tesitanár. – Ám van azért egy

másiik le’et ség iis!– Csak nem azt akarja mondani, hogy tudja, mi áll abban a

könyvben, amelyb l már egyetlen példány sem létezik? –ámult Mr. Cool.

– Certainement! – Percy Valiant mosolyogva nézett Lukasra.– Mit gondolsz, miikor tulajdoníították el ezek a csiiirkefogók akönyvet?

344

27. fejezet

A Jeges Lángok Fennsíkja

áradságos volt haladni a keskeny hegyi ösvényen.Elöl Paravain irányította kétszarvúját, mögötte Venikhaladt Kraomir hátán, Laura és Szélvihar zárták a me-

netet. Minél feljebb értek, annál vadabbul süvített a szemükbea jeges szél, annál mélyebbre ásták magukat a sz rmékbe, ame-lyeket magukra terítettek.

A nyugati égbolt vöröse már az estér l adott hírt, amikoregy hágóhoz értek, alig szélesebbhez, mint az ösvény volt.Mögötte tágas, hegycsúcsoktól övezett fennsík tárul eléjük,amely Laura nagy meglepetésére mintha lángokban állt volna.Csak az alaposabb odanézésre vette észre, hogy a lángok egy tófelszínér l indulnak, amely a fennsík legnagyobb részét elborí-totta.

Önkéntelenül is visszafogta a lovát. Milyen érdekes, gondol-ta magában. Miféle éghet folyadék van egy tóban? De mégugyanabban a pillanatban rájött, hogy ez nem lehet – hiszenakkor az egész vízfelszín lángokban állna. Tanácstalanul for-dult a Fehér Lovaghoz.

– Mi ez?Paravain ajkán megért mosoly jelent meg:– Ez a célunk, Laura, a Jeges Lángok Fennsíkja!Jeges lángok?Eléggé abszurd volt ez az elnevezés, találóbbat mégsem le-

hetett volna adni neki: a lángnyelvek valóságosnak látszottak, atóból mégis olyan rettenetes hideg áradt, hogy Laura megbor-zongott.

F

345

Venik szinte elt nt a bundájában, és furcsálkodva nézte alángoló vizet.

– Látod odaát azt a hófödte hegyet? – Paravain egy nagyob-bacska hegyre mutatott, amely úgy meredt föl a túloldalon,mint egy sállat félelmet kelt koponyája. – Az ott a Borzonga-tó-hegy. Annak a lábánál van Beolor kovács barlangja.

A lány kutatva nézett körül.– Hogy jutunk át? Nincs út a tó körül!– Megkérjük a tutajost, hogy vigyen át bennünket! – felelte

mosolyogva Paravain.Leballagtak a partra, a lovag tölcsért formált a kezéb l, és

harsányan felkiáltott:– Árnyak mestere, szürke ködök parancsolója, jöjj, és vé-

gezd el szolgálatodat a sötétalbák látogatóinak!A lángnyelvek, mintha a kiáltás holmi szelet kavart volna,

elhajoltak, de aztán még magasabban lobogtak.Laura már azt hitte, hogy Paravain hangja válasz nélkül el-

hal, de ekkor kettévált a lángtenger, és megjelent egy ködszer ,alakját állandóan változtató alak.

Egy ködtutajos!Az áttetsz lény id közben olyan közel ért, hogy Laura lát-

hatta szürke köpenyét, amely leomlott a válláról, mint egyköduszály, és egészen a víz felszínéig ért.

Ködcsuklyáját olyan mélyen az arcába húzta, hogy nem lát-szott bel le semmi. Viszont Laura szó nélkül is érzékelte aszavait, amelyek mintha nagy távolságból érkeztek volna egye-nesen az agyába.

– Kik vagytok, idegenek? Nevezzétek néven magatokat!Paravain bemutatkozott a különös csónakosnak, és kísér it

is megnevezte.– Nagyon fontos ügyben vagyunk úton – tette hozzá –, és

Beolorhoz, a sötétalbák urához igyekszünk. Kérünk, vigyél átbennünket!

346

– Csak a leányt és a fiút – felelte a néma, érzelem nélkülihang. – Te, lovag, itt maradsz.

Paravain mintha bosszús lett volna, elhúzta az arcát.– t miért, és engem miért nem?– Mert még tanítvány, de te nem vagy az – hangzott Laura

fejében. – Vagy talán elfelejtetted, hogy egész Aventerrán azÜres Kéz parancsa érvényes? Vagyis a Jeges Lángok Taván is?

A Fehér Lovag csalódottan legyintett.– Igazad van – sóhajtott. – Csak reménykedtem, hogy a hír

nem jutott el idáig.Gyorsan Szélvihar mellé léptetett a kétszarvúval.– Bátorság, Laura! – mondta. – Olyan sok próbát kiálltál

már, ett l sem kell visszariadnod. Gondolj mindig arra, hogy aFény ereje mindenben megsegít.

Laurának nehéz volt a szíve, mégis próbált bizakodó képetvágni.

– Mindent elkövetek, hogy ne okozzak csalódást. De… –nyelt egy nagyot – nektek volt már dolgotok a sötétalbákkal?

Paravain aggodalmasan bólintott.– Nagyon gonoszul kijátszottak bennünket. Ezért aztán fo-

gadd meg a tanácsomat, Laura: nézz mindig Beolor mesterkörmére! Híres a ravaszságáról. Ne bízz benne, akármilyen ba-rátságosnak mutatja is magát.

Aztán a fiúhoz fordult.– Te pedig, Venik, tartsd nyitva a szemed, és er d szerint

támogasd Laurát! Megígéred?– Persze, uram. Mellette állok, mintha saját magamról lenne

szó.– Reméljük, sikerrel jársz, fiatal barátom – dörmögte

Paravain. A lányra nézve még hozzáf zte: – Kiálts értem, ha aFény Kardját épségben a kezedben tartod. Akkor ott leszek amegbeszélt helyen, és segítségedre leszek apád kiszabadításá-ban.

347

Laura csodálkozva nézett rá.– Azt hittem, itt vársz rám.A lovag kék szeme titokzatosan csillogott:– Csinálj csak mindent úgy, ahogy megbeszéltük. Kiálts ér-

tem, ha elkészültél, Nyílszárny elhozza az üzenetet. És ne fe-ledd: az a terv, amelyet kieszeltünk, csak akkor válik valóra, haidejében odaérsz.

– Tudom, Paravain úr – felelte komolyan Laura, aztán aködtutajoshoz fordult: – A hátasainkat is vihetjük?

– Nem szükséges – szólalt meg egy hang a háta mögött.Laura megpördült, és egy igen különös lényt pillantott meg:

a gyermeknagyságú, zömök alak ravasz arca egy trolléra haja-zott, teste azonban lólábban végz dött, és ahogy Laura alapo-sabban megnézte, azt is látta, hogy a hátsó felér l a lófaroksem hiányzik.

– Ne félj! – folytatta a ló troll. – Nyugodtan rám bízhatjátoka hátasaitokat. Jó dolguk lesz nálam, amíg vissza nem tértek,semmiben sem szenvednek majd hiányt.

Laura a Fehér Lovag tekintetét kereste. Paravain egyetért nbólintott, tehát átengedték a lovat és a tülkösbivalyt a fura ket-

s lénynek, és Venikkel felszálltak a ködtutajra.A sötétalbák vezére egy k tömb moccanatlanságával várt a

Borzongató-hegy sötét barlangszája el tt. Sz rrel ben tt orcá-ján semmiféle érzelem nem tükröz dött, amikor Laura ésVenik elé léptek.

– Üdvözöllek, Beolor mester – köszöntötte a lány. – Én Lau-ra Lea…

– Tudom – vágott a szavába az alba. – A te nevedet máregész Aventerra megismerte. És azok után, amiket meséltek ró-lad, egyhamar el se fogják feledni. – A sz rös arc még mindigrezzenetlen volt. Csak a smaragdzöld szemekben látott Lauravalamit, amit akár tiszteletnek is értelmezhetett. – És mi hozott,ide, Laura?

348

A lány levette a hátáról a zsákot, el szedte bel le a háromkarddarabot, és Beolor elé tartotta.

– Azért jöttem, hogy megkérjelek, kovácsold össze ezt a há-rom darabot.

Egy pillanatig csend volt. A sötétalba szó nélkül mustrálgat-ta a darabokat, amelyek a fogyatkozó fény ellenére is ragyog-tak.

– Nem tudod, hogy csillagvas is kell ehhez? – kérdezte.Laura viszolyogva nézte a sárga fogcsonkokat a szájában.– Dehogynem. – Gyorsan el vette a hátizsákból az ércet. –

Remélem, ennyi elég lesz.Beolor elvette t le az ércet, és figyelmesen mérlegelte a te-

nyerén. Nem sietett az ítélettel, hiába várta Laura lélegzet-visszafojtva.

– Nos, elég kell hogy legyen – morogta végül. – De csakakkor, ha a legkisebb mennyiséget sem pazaroljuk el bel le, ésaz utolsó morzsáig felhasználjuk.

A lány megkönnyebbülten lélegzett fel.– Hát akkor próbáljuk meg! – kiáltott fel, de amikor kellet-

len vonás jelent meg az alba arcán, visszakozott. – Bocsássmeg, Beolor mester, de már alig bírom kivárni, amíg Tündökl tújra olyanná kovácsolod, amilyen eredetileg volt!

– Hát ha ez így van, akkor akár ide se jöttél volna – morogtaa sötét kovács. – Ezt a kívánságodat ugyanis nem tudom telje-síteni.

– Micsoda? – Laura határtalanul megrettent. – Hát nem ma-gad mondtad, hogy elég lesz az érc?

– De igen – felelte egykedv en Beolor.Laura rettenetes dühbe gurult. Ezért vállalt annyi fáradságot

és megpróbáltatást, hogy megszerezze a csillagvasat – ésmindez hiába volt?

– Hazudsz! – kiáltott a sötétalbára. – Nem akarsz segíteni,mert a Sötét Hatalom oldalán állsz, és t támogatod!

349

Még ugyanabban a pillanatban megbánta heveskedését.Az óriás termet kovács azonban meglep en nyugodt ma-

radt.– Szidalmazz csak nyugodtan – mondta –, de ez semmin

sem változtat. Én nem kovácsolhatnám össze azt a kardot, mégha akar…

– De ez nem igaz! – vágott a szavába a lány. – A Vizek Fö-lött Lebeg Szellem, vagy akárhogy nevezzétek is, elárulta ne-kem!

– Biztos vagy ebben? – nézett rá behatón az alba. – Jól em-lékszel? Mit mondott?

Laura lázasan er ltette az agyát, hogy pontosan fel tudjaidézni a szellem szavait.

– A kardot csak a T zhegyekben otthonos sötétalbáknál le-het visszaállítani eredeti állapotába. Ezek voltak a szavai! –Egy lépést tett a félelmetes óriás felé, és bátran nézett rá: –Még mindig azt állítod, hogy nem kovácsolhatod össze a kar-dot?

– Igen. Mert ez az igazság.És rezignált sóhajjal megcsóválta a fejét.– Nyilvánvaló, hogy nem figyeltél elég alaposan. Vagy nem

értetted jól, amit a Szellem mondott. csak azt mondta, mitudjuk, hogyan kell eredeti állapotába visszaállítani a kardot.De arról, hogy a munkát nekünk is kellene elvégezni, már nemszól a fáma. Igaz, Laura?

A lány elkerekedett szemmel nézte, még leveg t sem kapott.– N… no… de… akkor ki kovácsolhatja össze?– Csak a Kard Hordozója –, felelte Beolor nyomatékkal, és

kérges kezének tömpe ujjával a lányra mutatott. – Csak te, Lau-ra, egyedül te kovácsolhatod össze a Fény Kardját! A mi fel-adatunk mindössze annyi, hogy irányítanunk kell téged ebben a

veletben.Laura ekkor már értette azt a szózatot, amely a Sorshegység

350

Elátkozott Tavánál elhangzott. Tudnia kellett volna, hogy min-den feladatát csak úgy képes elvégezni, ha saját er l lát hoz-zá, és nem mástól várja a segítséget.

Morgenstern professzor is ezt szajkózta állandóan, hogy azélet nagy igazságait saját magának és a saját b rén kell megta-pasztalnia. És talán Rika Reval nem azt magyarázta neki, hogya legendák nagy h seinek sem pottyant minden készen azölükbe? Majdnem mindegyiküknek magának kellett elsajátíta-nia minden különleges képességet meg elkészítenie az eszközt,amely gy zelemhez vezette kés bb! Xanteni Siegfried példáulmaga kovácsolta azt a kardot, amellyel Fafnirt, a sárkánytmegölte. Nem logikus tehát, hogy azt a kardot, amellyel apjátki akarja szabadítani, saját kez leg kell összekovácsolnia?

Milyen ostoba volt, hogy ezt nem ismerte fel korábban!Beolor mintha a válaszára várt volna. Laura megköszörülte

a torkát.– Hát jó – mondta végül. – Ha másképp nem megy, aligha

marad más választásom, mint hogy megtanuljak kardot ková-csolni.

Beolor furcsán nézett rá.– Ööö… és mondd, mennyi id be telik ez?– Nos – a sötétalba végre méltóztatott kinyitni fogcsonkok-

kal ékes száját –, a kovácsolás m vészetének elsajátításáhozsok-sok nyárnak kell eltelnie.

– Jaj, ne! – kiáltott fel a lány.– De neked nem kell az egész mesterséget megtanulnod –

folytatta Beolor –, hanem csak három karddarabot kell egybe-kovácsolnod. Ez sokkal kisebb feladat elé állít.

Laura megkönnyebbült pillantást vetett Venikre.– Akkor meddig tart?– Ez csak t led függ! – A sötétalbák vezére összehunyorítot-

ta smaragdzöld szemét. – De bármilyen ügyes vagy is, pár hét-tel akkor is számolnod kell!

351

Pár héttel!Laura gyorsan összeszámolta, mennyi id telhetett el azóta,

hogy Aventerrán id z, és mennyi lehet még az szi napéj-egyenl ségig. Addig az éjszakáig, amikor a Mágikus Kapu is-mét megnyílik, és visszatérhet a Földre. Kicsit megzavarodottugyan az id érzéke, de úgy számolta, hogy legföljebb háromhete tartózkodhat a mítoszok bolygóján. Ez pedig azt jelentette,még kerek tíz hete maradt, hogy teljesítse a küldetését, és ki-szabadítsa apját a Sötét Er db l.

„Még jó két hónap! – gondolta meglepetten Laura. – Ennekelegend nek kell lennie! Ráadásul az a szabadítási terv, ame-lyet Paravainnal kiagyaltunk, olyan rafinált, hogy egészen biz-tosan sikerülni fog. Persze csak akkor, ha helyre tudom állítaniTündökl t.”

– Jól van, Beolor mester – mondta tehát der sen. – Mire vá-runk? Kezdjünk hozzá azonnal!

– Ahogy óhajtod – felelte a sötétalba, és elfordult, mert márnem tudta visszatartani a kárörvend vigyort.

ercy Valiant dermedten feküdt Lukas ágyán. A fiúk a kör-müket rágták, míg vártak, hogy felébredjen a transzállapot-

ból.Mr. Cool lassan elvesztette a türelmét.– Ne keltsük fel?– Inkább ne! Lehet, hogy még nem végzett, akkor pedig

végzetes lenne visszahozni az álomutazásból!Szerencsére nem tartott soká, míg a tesitanár felébredt.

Nyújtózott, ásított, mint aki jóíz álomból ébred. Aztán ravasz-kásan ránevetett a fiúkra.

– Na? – Lukas sem bírta türt ztetni magát. – Sikerült?– Certainement! – vigyorgott Percy. – Vagy talán azt

’iittétek, ’ogy már elfelejtetteem az álomutazást?

P

352

– Dehogy, dehogy! – sietett válaszolni Lukas, és nyugtala-nul izgett-mozgott a székén. – Vagyis akkor talált valamit?

Percy arcán hirtelen harag suhant át.– Nem fogjátok el’iinnii, miire bukkantam! Ezt a legrosz-

szabb álmaiimban sem gondoltam volna!– Mire, Percy? Mondjon már valamit!– Miinek mondanii? Gyertek, és nézzétek meg magatok!Lukas csak a dolgozószobában jött rá, mire is célzott Percy:

az rz ugyanis nemcsak hogy sikeresen visszaálmodta magátabba az id be, amikor a könyv még a polcon állt, hanem teljesegészében le is fénymásolta, és így meg rizte az utókor számá-ra.

– Fantasztenomenális! – lelkesedett Lukas, és már-már ráve-tette magát a fénymásoló mellett álló papírhalomra, de atesitanár visszafogta, és két különálló lapot nyomott a kezébe,amelyeket már el leg kiemelt:

– Eléég lesz az iis, ’a csak ezeket néziitek meg! Már máso-lás közben felt ntek nekem!

Két olajfestményt mutatott a két lap: Lukas nem volt valaminagy m ért , de azt rögtön látta, hogy teljesen jelentéktelenek.Alkotóikat legföljebb tehetséges amat rnek lehetett min síteni.

Viszont érdekes motívumokat ábrázoltak: az egyik Reimarvon Ravensteint ábrázolta, a másik egy ismeretlen férfit. Ésmindkét kép hátterében ugyanaz a n állt.

– Nem lehet igaz! – A fiú szeme elkerekedett a csodálkozás-tól. – De hiszen ez…

– Syrin! Az a szörny alakváltón ! – Percy arca komolyvolt. – De még nagyobbat fogsz nézni, ha elolvasod, mit írtFreudenpert a képekr l!

A testnevel egyáltalán nem túlzott. A kutató leírásábólugyanis kiderült, hogy a két képen szerepl férfiak az anyjuk-kal vannak lefestve. Vagyis Syrin nemcsak Reimar vonRavensteint szülte a világra, hanem jó háromszáz évvel kés bb

353

azt a másik férfit is, egy hírhedett inkvizítort. Lukas nem akarthinni a szemének, amikor azt olvasta, hogy ez a boszorkányva-dász olyan fanatikusan irtotta a „sátánfajzatot”, hogy még a sa-ját anyját – éppenséggel Syrint! – is a máglyára küldte. Amikoraztán a t z kialudt, a máglya hamujában egyetlen csontocskátsem leltek – csak egy k nél is keményebb szívet. Ezt azértFreudenpert is koholmánynak és a babonás nép által költött le-gendának tartotta.

Lukas fejcsóválva tette le a másolatokat.– Hát ez felfoghatatlan. Syrin nyilvánvalóan ezen az úton

akart hozzájárulni a Gonosz szaporodásához!– Pontosan íígy van! – er sítette meg Percy. – És ’át a

fattyaii elég szépen eleget iis tettek a kíívánalmaknak, nemiigaz?

– De Maximilian Longoliusnak mi érdeke f dik ahhoz,hogy mindezt eltitkolja? Egyrészt mindennek már több százéve, másrészt meg semmi köze Syrinhez!

– ’át, én nem tudom! – mondta Percy, és egy további máso-latot adott Lukasnak. – Viiszont még valamii érdekeset felfe-deztem. Ezt a verset miindjárt az els oldal el ttii üres lapon ta-láltam.

Jól olvasható kézírással egy versféle állt ott:

Fehér jurta, nincs ajtaja,Mégis kibúj a lakója.Wales szeme fényeKolumbusz módjáraÁllítva csúcsáraTitkait feltárja.

Lukas csodálkozva nézett fel a másolatból.– Úgy gondolja, hogy ezt Lena ómama írhatta?– ’a ez a könyvecske az övé volt, akkor ez iigazán kézen-

fekv , nem iigaz? – És nagyon könnyen le’et, ’ogy éppen ez

354

az az íírás, amelyr l a síírvers szól!Lukas a homlokát ráncolta.– Ha ez így van, akkor a vers egyenesen elvezet a rejtek-

helyhez.A tanár vigyorgott.– Tudtam, hogy igencsak okosságos gyermekecske vagy!

sötétalbáknál töltött id elszállt, mintha madárszárnyonjárt volna. Laura és Venik napjait annyira kitöltötte a

munka, hogy számolni sem volt idejük ket. Még nem pirkadt,amikor Beolor mester már felzavarta ket. Amíg a mester éssegédje, Braamir – aki épp egy paraszthajszállal volt alacso-nyabb nála, amúgy szintén sötét pofa volt felszították a tüzet,Laura és Venik el készítették a soványka reggelit. Meleg hegyikecsketejet, kemény kenyeret, és enyhén édeskés, szintén hegyikecskéb l készült kolbászt ettek. Beolor és Braamir hirtelennyelték be a reggelit, egyetlen szó nélkül, így Venik és Laura isinkább csak szemmel beszélt.

Aztán indultak is a m helybe. Laura és Venik szenet hord-tak a hegy mélyéb l, és a kunyhó egyik sarkában halmoztákfel, hogy Braamir folyamatosan ébren tudja tartani a tüzet. Az-tán a vas- és egyéb fémöntecseket kellett el hozniuk a raktár-ból, és Beolor meg Braamir keze ügyébe helyezni. Avizesedényeket is folyamatosan után kellett tölteni a közeli tó-ból, hogy gyorsan leh tve megedzhessék a frissen kovácsoltvasat, miután leemelték az üll l. A vízhordó vödrök olyannagyok voltak, hogy Laura és Venik eleinte együttes er vel isalig bírtak felcipelni egyet-egyet a vízt l. Amikor Laura az elsnap végén leroskadt hálóhelyére, úgy érezte magát, mint akitagyonvertek; Másnap reggel persze jött az izomláz – mégolyan helyeken is, ahol soha nem gondolta volna, hogy izmokvannak. De azért nem tartott túl soká, míg hozzászokott a ke-

A

355

mény munkához. Id vel egyre könnyebben ment a szén- ésvízcipelés, míg egy napon teljesen egyedül felhozta a vizesvöd-röt a tótól a m helyig. De Beolor még mindig nem akarta el-kezdeni a tanítását.

következ tanév Ravensteinben nagy sokkal kezd dött: azújságok rossz reklámjának köszönhet en a szül knek

majdnem a fele elvitte a gyerekét az iskolából. A sajtó természe-tesen nem találta közlésre érdemes hírnek, hogy Morgensternprofesszort id közben elbocsátották a vizsgálati fogságból, s taz államügyészség még csak vádat sem emelt ellene. A Sötétekaljas akciója valóban célt ért: a kollégium és az iskola léte ve-szélybe került. Ha az igazgató nem talál sürg sen anyagi forrá-sokat, támogatókat, akkor hamarosan bezárják az intézetet.

Majdnem mindenkit elkeserített a dolgok ilyetén fordulata,persze Schwartz doktor és Rebekka Taxus kivételével. k vi-szont még ki is mutatták az örömüket. Egyáltalán nem aggasz-totta ket a saját helyzetük, amely a munkahelyük bezárásávalveszélybe kerülhetett volna; azt sutyorogták, hogy mindkette-jüknek megvan már a helye egy újonnan nyílt intézményben.Csak arra vártak, hogy munkaszerz désüket ne nekik, hanemRavensteinnek kelljen felbontani.

– Fel lem aztán elt nhetnek mindketten oda, ahol a zabothegyezik – mondta Kaja a reggelinél. – Az a bébi meg a hapsi-ja már az agyamra megy!

– Hát még nekem, a bánatba is! – csatlakozott MagdaSchneider. – Csak azt nem értem, miért nem vágja ki ketMorgenstern.

– Nem teheti – felelte Lukas fontoskodó képpel. – Érvényesmunkaszerz désük van! Ráadásul…

Szemüvege fölött pislogott a lányokra.– Igen? – kérdezte Kaja és Magda egyszerre.

A

356

– Ameddig itt eszi a fene ket Ravensteinben, addig jobbanszemmel tarthatja ket. Ha elmennek máshová, akkor már nemlesz így!

Magda legyintett.– Hát nekem aztán tökmindegy! Fele királyságomat odaad-

nám, ha megszabadulnék t lük.– De Laura ezt szerintem nem így gondolja – mondta szem-

rehányó hangon Lukas, aztán újra a reggelijének szentelte min-den figyelmét. Nagyon igyekezett, hogy meg rizze nyugalmát,de látszott rajta, hogy nyomasztja valami. Már hetek óta. Aznyomasztotta, hogy hiába is gyötörte az agyát, nem tudta meg-fejteni Lena nagymama versét.

Hogyan lehetséges, hogy a szuperagy felmondta a szolgála-tot? Vagy talán nem figyelt valami apróságra, mint az elrejtvényeknél is, és most ezért kell er ltetnie az agyát?

Nem tudta és nem tudta, és napról napra mélyebbre zuhant akétségbeesésbe.

etek teltek el, míg Beolor bevitte Laurát a m helybeMegmutatta neki, hogyan kell a szénágyat feltölteni, lehe-

leg azonos izzásban tartani, és Laura megtanult bánni a fújta-tóval. Végtelen napok mentek el ezeknek a részleteknek a meg-tanulásával.

Végre sor kerülhetett a kovácsolásra is. Amikor Beolor be-avatta a szerszámok használatába, Laura hirtelen megértette,mire is volt jó a víz- és szénhordás kegyetlen robotja. Ha ezekaz „er fejleszt gyakorlatok”, amelyek nemcsak a karját, ha-nem egész testét megedzették, nem lettek volna, akkor alighatudta volna meglendíteni a súlyos kovácskalapácsot. Amelyegyébként is sokkal nehezebb volt, mint gondolta. Eleinte mégaz izzó vastömböt sem nagyon tudta eltalálni. Egyfolytábanmellécsapkodott, hogy csak úgy szikrázott az üll . De amikor

H

357

leküzdötte a kezdeti nehézségeket, utána már gyorsan haladt,míg végül tudott pengét kovácsolni, s t két pengét is kiková-csolt Beolor megelégedésére.

avenstein rég visszatért hétköznapi életéhez, beindult amókuskerék. Morgenstern professzor eddig hiába kutatott

pénzes támogatók után, és a Sötétek ugrásra készen lesték,hogy végre feladja.

Lukas még mindig nem fejtette meg a Lena ómama által ha-gyott üzenetet. Egyre csendesebb lett, és már Kajával meg Mr.Coollal sem nagyon beszélgetett. Miss Mary és Percy mindenkísérlete, hogy jobb kedvre derítsék, kudarcot vallott.

Így aztán Kaja nagyot nézett, amikor Lukas egy szép napon,tanítás után megszólította.

– Mi újság? – kérdezte. – Olyan látványosan vidám vagy!Történt valami?

– De még mennyire! – felelte der sen a ducika.– No és mi légyen az?– Megkaptuk az angoldolgozatot!– De hiszen sosem voltál nagy ász angolból, hiába tanulsz

Miss Marynél!– Ez igaz! – Kaja valósággal ragyogott. – De találd ki, most

hányast kaptam! – És még miel tt a fiú válaszolhatott volna,kitört bel le: – Ötöst, csillagos ötöst! Hát nem rület?

– De bizony az! – hagyta helyben Lukas.– Legalább nem volt hiábavaló az a dögunalmas nyelvtanuló

vakáció.– Tényleg! – jutott Lukas eszébe. – Milyen volt Walesben?

Mesélj már valamit!– Jaj, ne! – legyintett lemondón Kaja. – Inkább nem. Mez k,

legel k, folyók, tenger… ez az összes látnivaló. Meg néhányrégi vár meg bánya. Kész.

R

358

– Hát ez egész izgalmasan hangzik!– No persze! – feleselt Kaja. – Már annak, aki szereti! De a

legszörny bb a nyelv volt. A walesiek egy része ugyanis egyál-talán nem angolul beszél.

– Hanem? – kérdezte csodálkozva Lukas.Kaja elvigyorodott.– Nocsak, valamit nem tudtál, szuperagykám? Képzeld, ott

még mindig beszélik a cimbert, egy igen régi kelta nyelvet.– Hát ez tök jó! – Lukas lassan barátságosabb lett. – És

tudsz mondani cimber nyelven egy mondatot?Kaja a szemét forgatta.– Egyetlen szót sem! Ami viszont tényleg király volt, az a

zászlójuk.– Hogyhogy?– Van rajta egy sárkány. Egy nagy, vörös sárkány, amelyik

olyan büszke, hogy a nagy büszkeségt l már totyogni is aligbír.

– Egy sár… – Lukas elsápadt. Szeme úgy kiguvadt, minthaki akarna esni a helyér l. – Jaj, ne! – suttogta aztán, és a hom-lokára ütött. – Én agyszélh déses marha! Hát persze – ez lesz amegoldás!

359

28. fejezet

A sárkánytojás

eolor segédei a nagy ércdarabból egy kis gyermek-ökölnyi színtiszta csillagvasat nyertek ki. Lauránakkétségei támadtak, vajon elég lesz-e a Fény Kardjának

összekovácsolásához.– Ez valóban nem valami sok – mondta homlokát ráncolva a

sötétalba. – Ennyi vas egyetlen alkalomra elég csak, egyetlenpróbálkozásra. Ha az nem sikerül, Tündökl örökre három da-rabban marad.

Laura egészen elszédült. Ahogy észrevette, még Beolor iskövet el hibát kovácsolás közben, pedig aztán vitathatatlanmestere a szakmájának. Egész Aventerra legeslegjobb kovácsa,ahogy azt Braamir nemegyszer büszkén hangsúlyozta. És ha alegnagyobb mester is hibázik néha, hogyan lehetne biztos ab-ban, hogy ki tudja majd használni az egyetlen lehet séget, ésels próbálkozásra összekovácsolja Tündökl t?

De alig maradt ideje a gyakorlásra. A napok érzékelhet enrövidebbek lettek. Reggel vadludakat láttak, amint jellegzetesék alakban szálltak a vulkáni kúpok fölött. Laura azt gyanította,hogy az szi napünnep beköszönte már csak pár nap kérdése.

– Beolor mester – szólította meg ezért az albát –, mit gon-dolsz, mikor jön el az ideje, hogy megpróbálkozzam a karddal?

– Nos… tudod, hogy csak egyetlen kísérleted van! Ne kap-kodd el!

– Tudom – felelte Laura szorongva. – De sürget az id , ésarra gondoltam…

– Ahogy akarod. Akkor holnap teszünk egy próbát egy kö-

B

360

zönséges karddal. Ha sikerül, akkor várunk még egy-két napot,hogy nagyobb biztonságra tegyél szert, aztán nekiláthatsz Tün-dökl nek is… rendben van?

Laura ragyogott.– Remek ötlet, azt hiszem!– Majd kiderül – morogta Beolor olyan halkan, hogy a lány

nem is hallotta. És hangosan még hozzátette: – Most viszontmenj aludni, hogy holnap pihenten ébredj.

Laura csak ekkor vette észre, hogy holtfáradt. Siet sen elbú-csúzott, és levetette magát a számára kijelölt kis kunyhóban avackára.

ukas a fejét rázta.– Nem is értem, hogy nem jöttem rá már rég – mondta, és

felmutatta a versike másolatát. – Hiszen, ha jól meggondolom,pofonegyszer a megoldás!

Kajára és Mr. Coolra nézett, akik mellette álltak a sárkány-völgyi Sárkánymúzeumban.

Kaja kivette a papírt a kezéb l, és felolvasta:

Fehér jurta, nincs ajtaja,Mégis kibúj a lakója.Wales szem e fényeKolumbusz módjáraÁllítva csúcsáraTitkait feltárja.

Kaja fintorogva nézett a fiúra.– Sajnálom, én ugyan nem értem!– Nem?– Nem. – Mr. Coolra nézett. – És te?Philipp megnézte a papírt, aztán a fejét vakarta.

L

361

– Sorry – mondta végül. – Ez nekem is magas.Lukas nem is értette, mir l beszélnek. Az utóbbi hetek szo-

rongása, kimerültsége elt nt, megint a régi Lukas volt.– Pedig milyen egyszer ! – mondta, és oktatni kezdte a má-

sik kett t. – Na, figyeljetek: ha megnézzük a szöveget – ez egyegyszer találós kérdés, nem igaz? –, hát mi lehet a fehér jurta,amelynek nincs ajtaja, de mégis kijön „valaki” bel le?

– Valami sátorféle – mondta Kaja.Lukas csak fintorgott.– Kerek, mint a jurta… iglu? Hógolyó? Ikra? Pete? – pró-

bálkozott Mr. Cool.– Aha, langyos! – kiáltott fel Lukas. – És tovább?– Nos, ha kerek is, laknak is benne, ajtaja sincs… Csak

nem… tojás?– Nahát, pontyosan! – ragyogott Lukas. – Éppen ez a meg-

oldás. Ez egy régi találós kérdés.– És milyen egyszer ! – kiáltott fel Kaja.– Hát mondom én! – bökte oldalba Lukas. – És mivel

„Wales büszkesége” minden bizonnyal a sárkány, ezért sár-kánytojásról lesz szó.

– Hát ez teljesen logikus – mondta a lány. – Mindjárt mond-tam!

– Aha! – szólt Mr. Cool is. – Most végre megértem, miértcibáltál el ide a múzeumba. Mivelhogy itt van…

– A sárkánytojások világszerte ismert gy jteménye! – fejez-te be Lukas. – És mivel meg vagyok gy dve arról, hogyLena ómama valamit elrejtett az egyikben.

Percekkel kés bb már ott álltak az épület els emeletén, atojásgy jtemény el tt. Kék bársonyon jó tucatnyi sárkánytojástmutogattak ott üvegvitrinben. Persze a „sárkánytojás” szót atáblácskán idéz jelek közé tették. Ez persze nem is csoda: alegtöbb ember számára a sárkányok a mesék világába tartoz-nak, így persze képtelenség lenne sárkánytojásokról beszélni.

362

A kiállított tárgyak legtöbbjér l egyébként az els pillantásralátni is lehetett, hogy tényleg nem azok. Néhány megkövese-dett strucctojás vagy hasonló nagy madár tojása mellett valódikövek is lapultak a tárlóban, olyanok, amelyeknek a természetkölcsönzött szép szabályos tojásalakot. És mindegyik be voltfestve, úgyhogy túlméretezett húsvéti tojásoknak látszottak.

Lukas azonnal megismerte a sárkánytojást: egy kicsit na-gyobb volt, mint a strucctojás, és egy vörös sárkány volt rápin-gálva! Finoman oldalba lökte Kaját.

– Te, ilyen a walesi zászlón lév sárkány?– Lehet – felelte a lány. – Legalábbis megtéveszt a hason-

latosság.Wegenerné egyáltalán nem örvendezett, amikor Lukas arra

kérte, hogy nyitná ki azt a tárlót.– De hát minek? Így is jól láthatók a tojások!– Persze, de… – magyarázta Lukas – de…– De?– Az iskolaújságba írunk egy beszámolót, és minden részlet-

re ki akarunk térni, nemcsak a küls megjelenésüket leírni, ha-nem a súlyukat, a fogásukat és a többi… ugye, tetszik már ér-teni, mire gondolok?

– Ááá… na igen, hát persze! – mondta a sz ke frufrus n ,aztán el szedte a kulcscsomóját. – De nehogy tönkretegyetekegyet is!

Amikor a múzeum igazgatón je kiment, Lukas el vette avörös sárkányos tojást, és áhítatosan, minden oldalról megcso-dálta. Nem volt olyan nehéz, mint gondolta.

– Lehet, hogy üreges? – kérdezte Kaja.– Lehet. – Lukas a füléhez tartotta a tojást, rázta és forgatta,

de nem hallott semmit. Nem zörgött és nem mocorgott bennesemmi – semmi.

– Mintha üres lenne – mondta Mr. Cool.Lukas vállat vont.

363

– Nézzünk utána!– Micsoda? – Kaja úgy nézett rá, mintha víziborjút látna. –

Hallottad, mit mondott Wegener néni. Kikattan, ha tönkreteszelegy tojást!

– Nem fogom – mosolygott a fiú. – Hiszen a versben benneáll az is, miképpen lehet kinyitni: „Kolumbusz módjára állítvacsúcsára”.

A duci zavartan rázogatta vörös dugóhúzófürtjeit.– Vagyis fogjuk a tojást, és Amerikába hajózunk?– Hülyeség! – Lukas nem tudott komoly maradni. – Majd

máskor elmesélem a történetet, de maga a mondás azt jelenti,hogy a hegyesebbik végére kell állítani.

Lukas így is tett, óvatosan felállította a sárkánytojást. Aztánóvatosan a vitrin aljához szorította – és ekkor megtörtént: a to-jás hangtalanul kinyílt, mint egy virág, és megmutatta belsejét.Két vékony pergamentekercs vált láthatóvá, éppolyan hosszú-ak, amilyen a tojás. Lukas áhítatos képpel vette ki a tekercse-ket, és olvasta el ket.

Amikor kész volt, elképedten nézett a barátaira.– Ez egyszer en hihetetlen! – csodálkozott. – Laurának ok-

vetlenül meg kell tudnia, mi áll bennük! Életment lehet!

eolor összerendezte a szerszámait. Hirtelen neszt hallott,és villámgyorsan sarkon fordult. Ugyanazzal a mozdulat-

tal felragadott egy súlyos kalapácsot is. Meglepetésére egy sö-tét hajú n állt mögötte.

– Syrin! – kiáltott fel a sötétalba. – Nem számítottam a láto-gatásodra. Nem jelezték a ködtutajosok, hogy hoznak valakit.

– Mióta volnék ezekre a ködrémekre utalva, ha át akarokkelni a Jeges Lángok Taván? – kacagott gúnyosan azalakváltón .

– Na igen – dörmögte az alba, mialatt elrakta a szerszámot

B

364

a többihez. – De buta is vagyok! Hiszen a hárpiának, akinekalakját fel szoktad ölteni, nincs szüksége tutajra. Nos, mi hozotthozzám?

– Egy ajánlattal jöttem hozzád, kovácsok mestere. – A nhüll szeme felvillant. – Azt hallottam, hogy ti, sötétalbák, megrokonaitok, a farkasfej ek, igen megharagudtatok Borboronra.Gondolom, szívesen megleckéztetnétek.

A kovács keresztbe fonta er s karjait a mellkasa el tt.– Mib l állna az a lecke?– Ó, nagyon egyszer . – Az alakváltón szeme megint na-

gyot villant. – Egyszer en tartsd meg a Fény Kardját, ha az aleány újra összekovácsolja, és visszaadja eredeti állapotát.

– Már én magam is gondoltam rá – felelte mosolyogvaBeolor. – De sajnos, nem tehetem.

Syrin fürkész tekintettel nézte.– És miért nem?– Mert Borboron tisztában van azzal, hogy ennél a kölyök-

nél csillagvas van, és hogy segítenünk kell neki Tündökl hely-reállításában.

Megvet röffentést hallatott.– Amikor megjelent itt nálunk a kölyök, azonnal értesítet-

tem Borboront.– Hát te aztán igazán h séges szolgája vagy az uradnak! –

vigyorgott Syrin.– Ezért aztán Borboron számít rá, hogy a kölyök felbukkan

nála, mihelyt Tündökl t régi fényében helyreállította. Végtéreminden gondolata csak akörül forog, hogy kiszabadítsa az ap-ját.

– És?A sötétalba összeráncolta kormos homlokát.– Ha a leány nem jelenik meg nála, Borboron azonnal tudni

fogja, hogy meg akarom tartani a kardot. És még miel tt meg-mukkanhatnánk, már a nyakunkon is lesz a Fekete Gárdával, és

365

felel sségre von bennünket.– Minden bizonnyal igazad van. – Az alakváltón színeha-

gyott arcán ravasz mosoly futott át. – Ezért aztán úgy kell cse-lekednünk, hogy ne is kezdjen gyanakodni.

Beolor megrázta a fejét.– Nem figyeltél arra, amit mondtam? Ha nem adjuk oda az

embergyermeknek azt a kardot, akkor…– De hiszen nem ezt mondtam – sziszegte Syrin, és mint egy

halálos harapásra készül kígyó, úgy vonaglott. – Senki sem ál-lította, hogy nem kell odaadnod Laurának a kardot!

– Nem? – Beolor furcsálkodva nézett rá.A viperaarcon megint megjelent a torz mosoly, aztán elko-

molyodott.– Na, hallgass csak ide! – kezdte fojtott hangon. – Felidéz-

tem magamban azt az id t, amikor elkészítettétek ezt a két kar-dot a sárkánykirályok megbízásából. Rég volt már, sok-sokéve, mégis jól emlékszem rá…

– Nem lehet igaz! – Beolor már nem türt ztette magát, duz-zadt ajkai széles vigyorra húzódtak, szeme zöld t zben égett. –Csak nem ugyanaz az ötleted támadt, mint nekem?

– Hát, úgy néz ki! – Syrin arca határtalan bizakodást fejezettki. – És ha ehhez a tervhez tartjuk magunkat, akkor nemcsak azembercsillagi kölyköt fogjuk megsemmisíteni, hanem Borborontis megdöntjük – és akkor mi ketten, te meg én fogunk uralkod-ni Aventerra fölött, amíg hatalomra nem juttatjuk az ÖrökSemmit!

mikor Lukas belépett a gondnok lakásába, az éppen ked-venceit etette, a kígyókat, pókokat, leguánokat és a többi

kisebb-nagyobb szörnyeteget.Mikor a kobra észrevette a fiút, azonnal fenyeget tartásba

emelkedett, kétágú nyelve ki-kivillant a szájából.

A

366

Lukas önkéntelenül hátrált.– Ne félj! – kiáltotta oda Attila. – Nem bánt! Meg még benn

van a terráriumban.– Akkor figyelj, nehogy kilógjon onnan – felelte Lukas gya-

nakodva. – El sem tudom képzelni, mi történne, ha ott grasz-szálna a várban!

– Ne aggódj, semmi baj nem lesz!A fiú mégsem érezte magát olyan jól a b rében, amikor át-

adta Attilának a kis csomagot.– Tessék! A postás megkért, hogy adjam oda ezt neked.– Köszönöm, fiacskám – mosolygott az, mint egy boldog

ogre. – Ezzel aztán nagy örömöt szereztél Kleopátrának!Kleopátrának?Csak nem óriásboa-eledel van abban a csomagban?Már a puszta gondolatra is kezdett rosszul lenni.A gondnok ezt egyáltalán nem vette észre – vagy legalábbis

nem látszott rajta.– Kérsz valamit inni? – kérdezte.Lukas hevesen tiltakozott:– Jaj, nem, nem, köszönöm… – motyogta. – És… és már

megyek is… sietek…– Hát akkor menj – felelte könnyedén Attila, aztán még

utánaszólt: – Tulajdonképpen sikerült?A fiú nem is tudta hirtelen, mire céloz.– Percy mesélte, hogy álomutazásra akarod rávenni a n vé-

redet – magyarázta a törpóriás. – Arra értettem, hogy sikerült-emár.

– Sajnos, nem – csóválta a fejét Lukas. – Percy úgy gondol-ja, hogy Laura csak akkor jönne ide álomutazással, ha azt gon-dolná, hogy közvetlen életveszélyben vagyok. – És aggodalma-san fintorgott. – De hát mikor gondolná azt? Megpróbáltammár mindenfélét, de életveszélyt nem lehet szimulálni.

– Hát ez igaz lehet – morogta Attila. – Vagy veszélyben van

367

valaki, vagy nincs.– Milyen kár – szólt lemondóan Lukas. – Ezért aztán Laura

nem fog hozzám álomutazni. Pedig nagyon jól hasznosíthatnáaz értesüléseimet!

aura arcán folyt az izzadság. A hátán is ragacsos patakokcsurogtak. Feszülten nézte az üll n hever , izzó vasdara-

bokat. Mellette vörösen csillogott az olvasztótálban a folyé-kony kardvas. Braamir a fújtatót kezelte, és a parazsat izzította,Beolor pedig fogóval állt mellette.

– Most jó lesz – mondta. – Most az üll re vele!Laura fogóval ragadta meg az izzó karddarabot, és az üll re

helyezte – Beolor ugyanezt tette a másik darabbal. Gondosanegymáshoz illesztették a darabokat, aztán a lány némi olvadtkardvasat csurgatott rájuk, és ezzel összekapcsolta ket.

– Így jó lesz! – dicsérte Beolor. Nagyon jó… és most be ve-le a medencébe!

Sisterg g zfelh csapott fel a vízb l, amikor Laura bele-süllyesztette az izzó fémet, majd újra felhevítették, és az üll retették – és újra meg újra, egészen addig, amíg már egyáltalánnem látszott rajta, hogy korábban két darabból volt.

– Remek, Laura! – Az izzó parázs fényében a kovács arca isvörösen fénylett. – Most még rá a hegyét, és kiálltad a próbát.

Laura érezte, hogy megkönnyebbül. Pokolian sajgott a jobbkarja, mégis élvezettel kalapálta az izzó pengét. Nagy buzgal-mában egy kicsit túll tt a célon: a megkovácsolt kardhegy túl-csúszott az üll n, és ahogy a kalapács teljes er vel lecsapott rá,letört, és csörömpölve, szikrázva ugrált a k padlón.

Laura határtalan csalódottsággal eresztette le karját, és szo-rongva nézett a kovácsra.

– Jaj neked, ha ez Tündökl nél történik! – jegyezte megBeolor szenvtelenül. – Ott aztán nincs még egy lehet ség!

L

368

Aztán, mintha csak vigasztalni akarná Laurát, a vállára tettea mancsát.

– Kezdetnek azért nem is volt olyan rossz – mondta. – Rá-adásul maradt még pár napod a gyakorlásra.

Venik is mindent elkövetett, hogy magához térítse a levertlányt.

– Semmi okod rá, hogy így lógasd az orrod – magyaráztaneki vacsora után, amelyet, mint mindig, most is szó nélkül et-tek meg a két hallgatag sötétalba társaságában. – Hiszen mégBeolornak sem sikerül mindig minden. Ráadásul két részt telje-sen jól kovácsoltál össze, ezt ne feledd!

– Na és? Ha ez Tündökl vel történik, vége mindennek!Vagy sikerül jól összekovácsolnom, vagy elfelejthetem az egé-szet, és az apám… – Túlságosan fájdalmas volt ez a gondolatahhoz, hogy befejezze. Kormos arcán végigcsurogtak a kétség-beesés könnyei.

ukast hangos sziszegés ébresztette fel. Óvatosan felült azágyában – és k vé dermedt. A hold fényében tisztán látta,

hogy egy kobra van a szobájában.Egy ingerült kobra!Feje egyméternyire sem volt az övét l. Nyelve ki-

kicsusszant a szájából, fenyeget en sziszegett.„Attila kobrája! – villant a fiú eszébe. – Elfelejtette bezárni,

és mégiscsak meglógott t le!”A kígyó feje ide-oda ingott, mintha csak a megfelel helyet

keresné, ahová be tudná vájni a méregfogát.Lukas szíve a torkában dobogott.Elveszett.Pár másodperc, és a kígyó ráveti magát!Lukas nem bírt a félelmével: behunyta a szemét, és vel trá-

zó sikolyban tört ki.

L

369

aurának nyugtalan éjszakája volt. Azt álmodta, hogy Lu-kasnak sürg sen a segítségére van szüksége. Nagy ve-

szélyben forog, és az egyetlen, aki meg tudja menteni. Nemtudta pontosan, mi is ez a veszély, mégis egészen határozottanérezte, hogy ha nem segít, akkor az öccse menthetetlenül el-vész. Felriadt, és felült az ágyában.

Nehezen lélegzett, körülnézett a kis barlangban. A sötétbensemmit sem látott, csak a fiatal mágus halk hortyogása hallat-szott egy távolabbi sarokból.

Laura nagyokat lélegzett, hogy megnyugodjon, de az álomhatásától csak nem bírt szabadulni. Egyfolytában a fülébencsengtek Lukas segélykiáltásai, míg végül úgy érezte, hogy avalóságban is hallja.

Vajon az öccse tényleg veszélyben forog?

ukas még mindig összeszorított szemmel feküdt, és várta amarást, amikor hirtelen Attila jól ismert hangját hallotta:

– Nincs semmi baj – szólt megnyugtatón a hang. – Most márkinyithatod a szemedet.

A törpóriás széles mosollyal állt az ágya mellett, és feje mö-gött fogva tartotta a kígyót. Az tekergett, mintha ki akarna sza-badulni a szorításából.

Lukas egy pillanatig még dermedten feküdt, aztán reszketnikezdett.

– Meg rültél? – ordított rá a gondnokra. – Nem tudsz vi-gyázni a dögeidre? Ha egy pillanattal kés bb jössz, már temet-hetsz is!

– Nem hinném – vigyorgott Attila, és a magasba tartotta akígyót. – Nem meséltem még neked, hogy nincs már méregfo-ga? Teljesen ártalmatlan!

A fiú álla leesett.– Mi… micsoda? – dadogta hitetlenül.

L

L

370

– Persze – vigyorgott még szélesebben Attila. – Vagyis mégha meg akart volna is harapni, akkor sem tudott volna.

– Va… vagyis… teljesen ok nélkül ijedtem meg ennyire?– Hát ezt azért nem mondanám – mondta jelent ségteljesen

a gondnok. – Úgy gondolom, most igazán életveszélyben érez-ted magadat… és ha Laura ezt nem érezte meg, akkor semmitsem érez!

Mialatt Lukas még mindig nem engedett fel a rémület okoz-ta dermedtségb l, Attila Mr. Coolhoz fordult, aki az ajtót tá-masztotta ravaszkás vigyorral.

– De legalább nem csinált be az ágyba! – mondta, aztánvisszafordult Lukashoz. – Ugyanis a cimborád azt jósolta, ami-kor elmondtam neki, hogy ráteszem a takaródra a kobrát.

aura majdnem kétségbeesett, két kézzel fogta a fejét.„Most mit tegyek? – gondolkodott lázasan. – Megpróbál-

jak álomutazással eljutni a földre, hogy támogassam az öcsé-met?”

Persze ez kész rület. Ha sikerülne is teret és id t áthidalni,annyi energiájába kerülne a dolog, hogy utána nem maradnaereje a kard összekovácsolására. Másrészr l ha ennyire aggó-dik az öccséért, az sem tesz jót a kovácstudományának…Akárhogyan is, nincs más választása, mint hogy megkockáz-tassa az álomutazást, bármilyen veszélyes is.

Behunyta hát a szemét, hogy minden kötelékt l megszaba-dítsa szellemét, és szabadon szállhasson tér és id határait ma-ga mögött hagyva. Az si varázsformula szinte magától jött aszájára:

Id folyam, hívlak téged!Id folyam, ragadj el engem!Id folyam, megnyitom magam,

L

371

Id folyam, nyelj el engem!

A következ pillanatban ragyogó fény vette körül. Olyanföldöntúli sugárzása volt, hogy behunyt szeme ellenére ismajdnem megvakította. Fülében hatalmas dübörgést hallott.Egyre gyorsuló örvény ragadta el, aztán szívta be ellenállhatat-lanul a közepébe – elkezd dött az utazás abban a dimenzióban,amelyet az emberi értelem nem foghat fel.

Amikor kinyitotta a szemét, öccse szobájában hevert a pad-lón.

Lukas, aki az íróasztala mellett ült, széles vigyorral fogadta.– Príma! – közölte vele. – Ezek szerint mégiscsak m ködik!Laura csak ekkor vette észre, hogy Lukas nincs egyedül. Az

ágyán Mr. Cool ült.– Helló, Laura! – emelte fel zavartan a kezét.Laura megköszörülte a torkát, és fürkész tekintettel nézett

Lukasra.– Minden rendben van veled?– Naná – mondta a fiú. – Miért, nem úgy látszik?– Érdekes. – Laura zavartan csóválta a fejét. – Pedig meg

voltam gy dve róla, hogy életveszélyben vagy.– Csak neeem? – kérdezte a fiú. A szája sarkában bujkáló

mosolyról azonban Laura mindjárt tudta, hogy nem csak annyi-ról van szó, mint amennyi látszik.

– Hé! – szólt rá mérgesen, aztán Philippre nézett, aki gyor-san lesütötte a szemét. – Mi folyik itt? Gyerünk, ki vele!

Lukas felállt, és egy óvatos lépést tett a n vére felé.– Tulajdonképpen mindegy – mondta. – Nem olyan fontos.Szemüvege fölött rásandított.– Az a fontos, hogy itt vagy.– Nem fontos? – fortyant fel Laura. – Tisztában vagy azzal,

hogy milyen következményekkel járhat ez a kis álomkirucca-nás? Napokat veszíthetek, és…

Az ablakhoz sietett és kinézett. A parkban már kezdett el-

372

színez dni a fák lombja. Szíve nagyot ugrott ijedtében.– Milyen nap van ma? – kérdezte rémülten. – Úgy értem,

hányadika?– Szeptember tizenhetedike – felelte Lukas.– Micsoda? – Laurába mintha mennyk csapott volna. Való-

sággal rátámadt az öccsére. – Megvesztetek, hogy pár nappalaz szi napünnep el tt idehívtok?

– Hidd el, fontos! – csillapította az öccse. Gyors pillantástváltott Mr. Coollal, miel tt visszafordult volna a n véréhez. –Van itt pár dolog, amit feltétlenül tudnod kell.

– Jaj de kíváncsi vagyok – felelte Laura fásultan.– Képzeld, rájöttünk, hogy annak a szörnyeteg Syrinnek

gyerekei is voltak… – kezdte Lukas.– És? – fintorgott Laura. – Rég tudom én is.– Tudod? – képedt el Mr. Cool. – De hát honnan…– Nem mindegy? Tudom, és kész!– És azt is tudtad, hogy itt a földön is voltak gyermekei?

Például Reimar von Ravenstein lovag? Vagy egy hírhedett bo-szorkányvadász inkvizítor, jó háromszáz évvel kés bb?

– Tényleg? – Ezen mégiscsak meglep dött Laura. – De ugyenem ezért hívtatok?

– Nem, persze hogy nem! – vágta rá Lukas. – Csak úgygondoltuk, hogy érdekel. Az igazi ok ez itt – és átnyújtotta n -vérének a két pergamendarabot.

Laura leült a székre, amelyet Lukas odatolt neki, és félhan-gosan kezdte olvasni a szép kézírással rótt sorokat: „Ezt a titkotpedig legféltettebb kincsükként rzik a sárkányok. Mindegyi-küknek nemcsak egy, hanem két nevük van. Az egyiket min-denki ismeri, ez felel meg küls tulajdonságaiknak: T zfelh ,Ordítószem, Kinyír-Kanyar, Nyel torok vagy Mindenthalálra-rémít . Ezek persze lehetnek rémít ek is, de az igazi nevükhözsemmi közük nincs. Ezt ugyanis az apjuk abban a pillanatbanadja nekik, amikor kibújnak a tojásból. Ez a név felel meg igazi

373

természetüknek, és az apjukon és önmagukon kívül senki semismeri. Ennek ugyanis különleges jelent sége van: ha bárki ki-találja egy sárkány igazi nevét, korlátlan hatalmat nyer fölötte.A szerencsétlen sárkánynak attól kezdve minden kincsével éshatalmával szolgálnia kell t. Ezért aztán a sárkányok nemcsaka nevüket, hanem ezt a titkot is félt n rzik.”

Laura leeresztette a pergament, és rejtelmes arccal nézett afiúkra, aztán nekikezdett a második tekercsnek is. Ezen egyhosszabb szöveg volt, Aranytest és Ezüstszárny legendája –jóéjt-mese sárkánygyerekeknek, amelyet a sárkányanyák a mainapig mesélgetnek címmel.

Laura gyorsan átfutotta, és ezt is letette.– Milyen kár, hogy nem ismertem el bb ezeket az írásokat –

mondta. – Lehet, hogy másképp végz dött volna sárkányföldikirándulásom. De így? – Vállat vont. – A kard összekovácsolá-sában nem hiszem, hogy hasznomra lesznek.

– Hát bocs – mondta Lukas szemlátomást megbántva. – Phi-lipp meg én csak ma szereztük meg a dokumentumokat.Ugyanis ómama elég rafinált rejtekhelyet talált nekik.

– Ómama? Csak nem Lena nagyiról beszélsz?– De bizony! – bólogatott a fiú.– Micsoda? – csodálkozott Laura. – Hogy jutott ezekhez a

pergamenekhez?– Fogalmam sincs – tárta szét a kezét a fiú. – De azért… az,

hogy olyan jól elrejtette ket, két dologra utal.– Mégpedig?– Egyrészt nem akarta, hogy mások kezébe jusson – gondo-

lom, a Sötétekt l féltette ket.– Másodszor pedig?– Hát, hogy nagyon fontosak. Ezért is gondoltam arra, hogy

meg kell ismerned ket!– Sajnos már kés – felelte Laura, és felkelt. – Most sürg -

sen vissza kell jutnom. Kérlek, üdvözöld Kaját a nevemben.

374

Meg persze Percyt, Miss Maryt és a professzort is.Homlokát ráncolva kérdezte:– Kiderült az a dolog a gyilkosságról?– Mármint… Dominikus atyára gondolsz?Laura némán bólintott.Lukas és Philipp egy emberként rázták meg a fejüket.– Sajnos, nem – mondta Lukas. – S t, a legfrissebb esemé-

nyek miatt Bellheim mindent meg fog próbálni, hogy legalábbezt a b ntettet a professzorra bizonyítsa.

– Pedig rég bebizonyosodott, hogy nem Morgenstern voltaz. – Laura kedveszegetten csóválta a fejét.

Mutatóujjával öccse mellkasára bökött.– Hiszen magad is ott voltál, amikor Kevin Teschner beval-

lotta, hogy Konrad Köpfer tette.– Igen. És? – A fiú homlokán mindjárt három mély red is

megjelent, amint a szemüvege fölött Laurára sandított. – Arend rségen már egyértelm en letagadta.

– Te jó ég! – A lány a szemét forgatta. – Persze az helyébente is ezt tetted volna. Ezért sürg sen meg kellene találnotok azt afickót. Ha egy kicsit megdolgozzátok, talán meggondolja magát,és hajlandó lesz együttm ködni és felmentetni Morgensternt.

Öklét az öccse orra alá dugta.– Ha ugyan érted, mire gondolok.– Naná! – Lukas elismer n füttyentett a fogai között. – Tisz-

teletem… nem is gondoltam volna, hogy ilyesmire is képesvagy.

– Én sem – mondta Laura szerény mosollyal. – De nagyonbosszant, hogy a professzort még mindig nem mentették fel azalól a képtelen vád alól.

Aztán az ágyra ült, és lehunyta a szemét. Csak másodper-cekbe telt, míg álomalakja feloldódott a semmiben, és vissza-utazott Aventerrára.

375

aura, hallasz engem? – kiáltott Beolor mester Laurafülébe. – Gyerünk, ébredj már föl!

De akármennyire rángatta is, a lány nem mozdult. Braamirkikukkantott a barlang nyílásán, és amikor megbizonyosodottróla, hogy Venik hallótávolságon kívül van, odacammogott amesteréhez.

– Ne fáradozz tovább, mester! – mondta fojtott hangon. –Ha valaki két napig eszméletlenül hever, azon már nem lehetsegíteni. – Részvétlenül megrántotta a vállát. – Mit er lteted?Igazán nem kár ezért a…

– Fogd már be azt a buta pofád! – ordított rá a kovács. –Eredj inkább, és kérd meg azt a lótrollt, f zzön er sít italt alánynak, hogy gyorsan visszatérjen az ereje.

– De hát… – nyílt nagyra Braamir szeme – minek, mester?– Még mindig nem fogtad fel, te tökkelütött? – A kovács

fejcsóválva nézett segédjére. – Mert Laura az egyetlen, aki ösz-szekovácsolhatja a Fény Kardját!

– Tudom én azt! – A segéd sértett pillantást veteti Beolorra.– De miért hagyod? Hiszen ha Tündökl újra a régi hatalmábanragyog fel, ez az embergyermek a lehet legnagyobb veszélytjelenti Borboronra!

– Persze… de csak ha valóban megkapja a kardot! – felelteBeolor, és ajka hamis mosolyra húzódott. – Ezt azonban megfogjuk akadályozni! Érted már, mire gondolok?

Eltartott egy kis ideig, mire Braamirnak felt nt, milyen kár-örvend n röhög a mestere. Mélyr l, Beolor torkából jött ez anevetés, s a barlang falai visszhangozták.

Mintha még Laura halálmély álmába is behallatszott volna.Mert hirtelen összerándult.

– L

376

29. fejezet

Alattomos megtévesztés

mikor Lukas belépett, Mr. Cool és Kaja Löwensteinkérd n néztek rá, de már az arcáról látták, hogy ku-darcot vallott.

– Csak azt ne mondd, hogy nem bírtad megtalálni KevinTeschner jelenlegi lakóhelyét! – esett neki a duci lány.

– Pedig sajnos így van. – Lukas elgyötörten leült, és állát atenyerébe támasztotta.

– Vagyis Pisik néni nem adta ki az adatokat, amelyeketkértél t le? – kérdezte Mr. Cool.

– Ellenkez leg! Még az iskolai nyilvántartásba is belenéz-hettem!

– És? – Kaja nyugtalanul izgett-mozgott a székén. – Meg-tudtál valami újat?

– Alig – motyogta szomorúan Lukas. – A legtöbb dolgotmár tudjuk: például hogy Kevin ugyanaznap született, mintLaura. Vagy hogy az anyja, Kora Teschner MaximilianLongolius húga, vagyis mostohahúga.

– És az apja? – Mr. Cool levette kötött sapkáját, és Lukaságya mellé állt, ahova a fiú levetette magát. – Az apjáról voltott valami?

Lukas a fejét csóválta.– Kevin házasságon kívül született gyerek. Kora sosem árul-

ta el, hogy ki az apja.– Jaj, ne! – nyögött fel Kaja. – Már szinte megsajnáltam. Az

ember végül is szereti tudni, hogy kicsoda az apja.A fiúkra nézett, akik helyesl n bólogattak. A lány hirtelen

A

377

összeráncolta a homlokát.– De akkor miért hívják Teschnernek, nem pedig

Longoliusnak?– Ezt már elmondtam, te spóragy! – mondta Lukas ingerül-

ten. – Azért, mert Maximilian és Kora csak mostohatestvérek,azért.

– Aha – mondta a dagi természetes hangsúllyal. – Hát per-sze, ez világos.

Lukas csak legyintett, de Philipp vidoran felnevetett, aztánvisszafordult Lukashoz.

– Azért az iratok között meg kéne lenni nemcsak az otthonicímének, hanem annak az iskolának is, ahová rövid ravensteinivendégszereplése után távozott, nem?

– Igen, az meg is van, csak éppen…Philipp és Kaja a fülüket hegyezték.– Amikor odatelefonáltam, az iskolatitkárn azt mondta,

hogy Kevin nem sokkal az iskolaév vége el tt elhagyta Német-országot, és az anyjához költözött az USA-ba.

– A francba! – Kaja ököllel a tenyerébe csapott. – Ott még arend rség sem éri el. Mi meg pláne nem.

– Pontyosan! – bólintott Lukas. – És ezzel füstbe is mentLaura szép kis terve.

Letette szemüvegét, és megdörzsölte a szemét.– De azért valami furcsa nekem ebben a dologban – tette

hozzá elgondolkodva.Kaja és Mr. Cool csodálkozó pillantással néztek össze.– Úgy értem: Kevin sosem említette, hogy az anyja az Ál-

lamokban él. Pedig állítólag jóban volt velünk, Laurával is, ve-lem is, velem egy szobában lakott heteken át.

– Így van! – háborodott fel Kaja. – És ti meg nem hittétek elnekem, hogy egy szemét mocsadék!

Lukas nem reagált a szemrehányásra.– Furcsa, hogy elutazik pár nappal a tanév vége el tt – foly-

378

tatta. – Június huszadikán, hogy egészen pontos legyek, mert arepül gépe állítólag huszonegyedikén indult. Biztosan nemmúlt volna semmi azon a pár napon a szünetig!

– Aha! – mondta Mr. Cool. – Ráadásul mindjárt elvihettevolna a bizonyítványát, nem kellett volna maga után küldetni!

– Bizony! – morogta Kaja.– Nahát éppen ez az, ami a dolgot még érdekesebbé teszi! –

Lukas felállt, és járkálni kezdett. – Nem is hagyta meg a címét!Én meg azt kérdezem: hogyan iratkozik be az USA-ban akár-milyen iskolába, ha nincs bizonyítványa?

– Ja! – helyeselt Philipp. – Azzal meggy lt volna a baja!– Hát ez az! – mondta Lukas, és mutatóujjával hadonászott.

– Lassan az az érzésem támad, hogy itt valami b zlik! Azt ja-vaslom ezért, hogy járjunk utána alaposan ennek a Teschner-ügynek, próbáljunk mindent megtudni róluk, az egész bagázs-ról! – Kajára, majd Philippre nézett. – Rendben?

– Naná – mondta a vörös lány.– Ja! – mondta Philipp.– Oké – mosolygott elégedetten Lukas. – Legközelebb ak-

kor találkozzunk, ha lesznek eredményeink, amelyeket megbe-szélhetünk.

erd ki a fejedb l, Laura! – Beolor sötéten nézett alányra, aki beesett arccal, karikás szemmel állt el t-

te. – Három napot és három éjszakát átaludtál, nincs elég erbenned ehhez a nehéz feladathoz!

Laura szorongva ébredt, és szorongása azóta is csak n tt.Nem mintha kimerültnek vagy kilúgozottnak érezte volna ma-gát, mint korábbi álomutazásai után. Ellenkez leg: meglep enfriss és kipihent volt – csak éppen azt látta, hogy az id kiperega kezéb l, mint a homok, hiszen a következ napkeltével márfelvirrad az szi Nap-ünnep hajnala. Ha a lehet leggyorsabban

– V

379

össze nem kovácsolja azt a kardot, akkor a Paravainnal megbe-szélt találkozóhelyet sem éri el idejében – és az apja kiszabadí-tására kieszelt nagyszer terv füstbe megy!

– Könyörgök, mester! – esedezett a sötétalbának. – Haddpróbáljam meg!

A kovács arca rezzenetlen maradt.– Nem hiszem, hogy okos dolog lenne. Csak egyetlen lehe-

séged van, és tudod, hogy elrontottad a próbát!Laura nagyot nyelt. Nem növelte az önbizalmát, hogy emlé-

keztették a kudarcot valló próbálkozására. De muszáj voltmegpróbálnia.

– Tudom, hogy igazad van, mester. De néha te magad is el-rontasz valamit, és akkor te sem adod fel… nem mintha hozzádakarnám hasonlítani magamat. És miért ne sikerülhetne az ma,amit pár napja elrontottam?

A sötétalbák vezére habozott egy darabig, de aztán bele-egyez n bólintott.

– Na jó – mondta. – Látom, szentül elhatároztad, hogy meg-kísérted a szerencsédet. De aztán ne nekem panaszkodj, hamégsem sikerül!

Igeeen!Laurának nagy er feszítésébe telt, hogy világgá ne kiáltsa

örömét. Boldogságában észre sem vette, hogy Beolor elégedet-ten mosolyog, és a háta mögött összekacsint Braamirral.

Amikor aztán Tündökl három darabja már a parázsban iz-zott, és az olvasztóban ott csillogott a folyékony csillagvas,Laura hirtelen iszonyú pánikba esett. A térde elgyengült, a fogóúgy reszketett a kezében, mint száraz gally a szélben.

– Nyugodtan, csak nyugodtan! – intette Beolor. – Ha csakegy kis darabot leejtesz, elfelejthetjük az egészet!

– Igen, mester – mormolta. – Mindjárt elmúlik.Behunyta a szemét, és megpróbált koncentrálni.Ahogy már olyan sokszor, csak a feladatára ügyelt, minden

380

mást kizárt a tudatából. Most már teljesen magánál volt, a világelmosódott körülötte, és egyetlen gondolat töltötte ki az agyát:

A Fény Kardja.A Fény Kardja.A Fény Kardja.

Ez dübörgött a fejében, aztán, mintha valami láthatatlan ha-talom vezérelte volna, kovácsolni kezdett. Mozdulatai er lkö-dés nélkül, maguktól jöttek. Mintha életében mással sem fog-lalkozott volna, úgy ütötte az izzó kardvasat, aztán leh tötte adézsában, aztán újra felizzította, és er teljes ütésekkel dolgoztameg az üll n. Úgy dolgozott, mint aki téren és id n kívülre ke-rült, dolgozott, amíg csak nem érezte, hogy kész a nagy m .Csak akkor állt le, és nézte bámulva a pompás pengét, amelyel tte hevert az üll n. Persze még meg kellett élezni és kifé-nyesíteni, de máris olyan ragyogás áradt bel le, amely nyilván-valóvá tette, mekkora hatalom lakozik benne.

A kovácsok megdermedtek a tisztelett l. Beolor és Braamirnémán ámultak, aztán a mester leny gözve suttogta:

– Mindenekre, ez ragyogó teljesítmény volt!Elismer en Laura vállára tette nagy mancsát.– Gratulálok! Ezt magam sem csinálhattam volna jobban!Ekkor minden feszültség elt nt a lányból. Reszketni kezdett,

és csak úgy ömlöttek kormos arcán a könnyei.– Tündökl – suttogta áhítattal. – A Fény Kardja.Aztán, amikor megnyugodott kissé, újra a mesterhez fordult.– Köszönöm a segítségedet, mester. És ha a további mun-

kákban is segí…– Nem, nem! – vágott a szavába a sötétalbák ura. – A ková-

csolás munkáját elvégezted. A maradékot majd mi megcsinál-juk. Neked most fontosabb dolgod van.

Laura összeráncolt homlokkal, csodálkozva nézett Beolorra.– Tündökl ugyanis nem közönséges fegyver – magyarázta

381

a kovács. – Ugyanúgy, akár Döghalálban, benne lakozik azId k Kezdetét l létez elemek különleges hatalma. És ahhoz,hogy eredeti erejét visszaszerezze, és régi fényében villoghas-son, meg kell idézned, Laura, és segítségül kell hívnod azokat aszellemeket, amelyek meghatározzák a világ folyását.

És még miel tt bármit is felelhetett vagy kérdezhetett volna,egy hangot hallott a fejében:

– Jöjj, Laura!Csodálkozva nézett körül, és megpillantotta a ködtutajos

elmosódott alakját a barlang bejáratánál.– A tutajos átvisz téged a Táncoló Árnyak Szigetére, a tó

közepére – magyarázta Beolor. – Senki sem zavarhat ott, amígösszegy jt d a gondolataidat, és megkéred a szellemeket, hogyadják áldásukat a Fény Kardjára. És ha holnap napkeltekorvisszatérsz hozzánk, ragyogóbbnak és hatalmasabbnak fogodviszontlátni, mint amilyen valaha volt. Most menj!

A lány nem szólt, csak megfordult, és a tutajos mögött ki-ment a barlangból.

Braamir utánuk nézett, amíg el nem t ntek a félhomályban abarlang el tt. Aztán urához fordult:

– Milyen érdekes, mester – mondta. – Nekem miért nemmeséltél err l sohasem? Mármint hogy az éjszakát egyedül,meditálással kell tölteni a szigeten, hogy a kardba visszatérjena régi er .

– Csak azért, mert máig én magam sem tudtam – mondtaBeolor, és arcának s sz rzete sem tudta elrejteni a diadalt,amely kiült vonásaira. – Most találtam ki az egészet, hogy éj-szaka ne legyen itt útban ez a kölyök. A Táncoló Árnyak elszó-rakoztatják majd egész éjjel, és eszébe sem jut, hogy rosszragondoljon!

A sziget széltében-hosszában alig volt húszlépésnyi, csak szik-la n tt rajta, s helyenként kócos bokrok meg csupasz fák. A

382

jeges lángok szoros gy t vontak a sziget körül, és eltakartáka partot. Csak az ég felé nyílt szabad kilátása Laurának. Sötétfelh k gyülekeztek rajta, amelyek id nként felszakadtak, éslátni engedték a sárga Aranyholdat és a kék Embercsillagot.

A ködtutajos szerencsére figyelmeztette Laurát, hogy vigyenmagával meleg prémeket, de még így is átjárta a hideg mindentagját. Nyomorultul fázott, így még a gondolatait sem tudtaösszeszedni. Ráadásul a sziget névadóinak, a Táncoló Árnyak-nak kísértetjárása is kezdetét vette.

Mindenütt árnyak forogtak a sziget fölött, és mintha mind-egyik ismer sé lett volna. El ször Beolor mestert vélte felis-merni, aztán szorosan a nyomában a segédjét. Aztán az anyja isellebegett el tte, majd Alarik és Alienor. Egyszer egy hatalmassárkány alakja csillant fel, aztán egy méretes karmosmorké. El-lebegett el tte a Fény rz je, aztán Borboron táncolta körül.Morgenstern professzor is felbukkant, akit Percy Valiant ésMary Morgain követett. Még az apja és Lukas is el került. Vé-gül azt hitte, hogy maga a Vörös T zsárkány jelent meg, s tGurguliusnak, a Mindentelnyel nek két feje is odaidéz dött.Ám ezek a látomások – mert mi mások lettek volna – egyikesem vett róla tudomást: úgy látszik, nem látták t. Hangjaikpedig a lángok ropogásával és a tó morgásával együtt valamiteljesen érthetetlen hangzavarba fulladtak.

Alvásra nem is gondolhatott, valamiféle bódulatban töltötteaz éjszakát.

Jóval éjfél után Laura rikácsoló gúnykacajra ébredt.Amikor felriadt, és kinyitotta a szemét, egy szárnyas lény

árnyát látta a feje fölött. Még egy táncoló árny – vagy egy hár-pia?

Lehet, hogy maga Syrin? – jutott eszébe, de ekkorra elhalt agúnykacaj.

Annyira megfájdult a feje, hogy masszíroznia kellett a ha-lántékát, ez azonban nem enyhítette a fájdalmát. És legf képp

383

nem tüntette el Syrin alakját a fejéb l.

Az alakváltón hüll szeme felvillant, amikor Beolor megmu-tatta neki a Fény Kardját. A frissen fényezett fegyver megcsil-lant a t z fényében, megvilágította az egész barlangot.

– A kölyöknek nagyobb az ereje, mint gondoltam – sziszeg-te elismer en. – Biztos vagy benne, hogy nem veszi észre acsalást?

– Teljesen biztos vagyok – mondta a sótétalbák ura. Egydurván faragott faasztalhoz lépett, és leemelte róla a kend t.Egy második kard bukkant el , amelyet a mester a bal kezébevett.

Syrin azonnal látta, hogy a két kard úgy hasonlít egymásra,mint egyik tojás a másikra. Mindkett a kovácsm vészet reme-ke volt.

– Bámulatos! – csodálkozott az alakváltón . – Senki semtudja megkülönböztetni ket!

– Ugye? – Beolor diadalmasan vigyorgott. – Még Braamirsem vette észre, hogy kicseréltem a kardokat. Pedig egészAventerrán alig van valaki, aki úgy ért a fegyverekhez, mint !De azért…

– Igen?A sötétalba megemelte a jobb, aztán a bal kezében tartott

kardot.– Akinek van hozzá érzéke, az észreveszi, hogy Tündökl

nem olyan súlyos, mint a másolata. Hiszen a csillagvas mindenmás fémnél könnyebb! De ahhoz, hogy valaki rájöhessen a kü-lönbségre, mindkét fegyvert kézben kell tartania.

Elmosolyodott.– És ezt a lehet séget nem adjuk meg a kölyöknek, igaz?– Persze hogy nem! – Syrin szeme ragyogott. – Milyen re-

mek ötletem volt!A sötétalba gumóorrát ráncolta.

384

– Mintha egyedül neked jutott volna eszedbe! – Csúful elvi-gyorodott. – Nos, t lem talán nem volt jó ötlet, hogy annak ide-jén eltettem a mintakardot, amelyet a sárkánykirályoknak ké-szítettem?

– De bizony! F képp, hogy most már tudom, mire lehet jóDöghalál másolata! – felelte Syrin elégedett mosollyal. – Mi-helyt mindkét kard a kezünkben lesz, senki sem szegülhetszembe velünk. Még maga Borboron sem!

Az alakváltón óvatosan kinyújtotta karmos kezét, mutató-ujjával végigsimította Tündökl pengéjét, aztán visszarándult.

– Átkozott! – Hitetlenül nézte a kezéb l kiserken vércsep-peket. – Hiszen alig értem hozzá!

A kovács kárörvend n vigyorgott.– Én figyelmeztettelek! Csak a Sötét Fejedelem kardja olyan

éles, mint a Fény Kardja!– Akkor ügyelj jól Tündökl re! – parancsolta Syrin, és hü-

velykujját a sebre szorította. – rizd biztos helyen, amíg Dög-halált is a kezünkre nem kerítjük! – Színtelen arca elsötétült. –Akkor aztán Borboron majd megismer bennünket! Hidd el ne-kem, az a kutya még megbánja, hogy olyan gorombán bánt ve-lünk!

Beolor eltúlzott buzgalommal hajlongott.– Már alig várom, hogy móresre taníthassuk!– Hát még én! – Syrin újra felöltötte hárpiaalakját, és elre-

pült.Beolor várt, amíg elt nt, aztán egy vasgy höz lépett,

amely a falból állt ki, olyan, amilyenre a jászolhoz kötik az ál-latokat. Amikor a sötétalba meghúzta ezt a karikát, a súlyos ül-

ellendült a helyér l, és egy padlóba mélyesztett lyuk váltláthatóvá.

Beolor letérdelt a titkos rejtekhely mellé, amikor valamineszt hallott. Az egyik sötét sarokból jött a hang, amely a szén-kupacot rejtette. Gyanakodva felállt és odanézett. Amikor

385

semmi gyanúsat nem látott, közelebb ment. Ekkor egy kis állatugrott el , és kiszaladt.

Egy ártalmatlan kisegér!Beolor arca megnyugodott. Megint letérdelt, és a Fény

Kardját óvatosan ráhelyezte egy sz rmére, amelyet el re beké-szített a hosszúkás padlónyílásba. Miután gondosan beletakar-gatta, visszament a falhoz, és egy másik gy t húzott meg. Azóriás üll éppoly hangtalanul, mint az imént, visszalendült ahelyére. És aki be nem volt avatva a rejtekhely titkába, soha ránem jött volna, mi van az üll alatt.

ukas felpillantott a céduláiból, amelyek el tte hevertek azíróasztalán, és várakozással nézett barátaira.

– Készen álltok?– Persze! – felelte Kaja, felhúzta a lábát, és átfogta a térdét.

– Már alig várom!– Ja! – Mr. Cool is elhevert az ágyon, és mer n nézte Lu-

kast.– Nohát akkor – kezdett az bele, és fel-alá járt a szobában,

mint Columbo felügyel –, kezdjük a születésénél! KevinTeschner egy magánklinikán jött világra, amely a nagybátyjáé,Maximiliané. Minden lakás, amelyben eddigi élete során bevolt jelentve, Longolius tulajdona. Élete els éveit f képp azEgyesült Államokban töltötte. Kora, az anyja ugyanis bátyjamédiabirodalmának felel se az Államokban, és persze szereti,ha a fia a közelében van.

– Ez azért érthet , nem? – kottyantotta közbe Kaja.– Amikor Kevin iskolaköteles lett – folytatta Lukas rezze-

netlen arccal –, az anyjával együtt visszatért ide, hogy itt isko-lázzák be. És azóta, mivel Kora Teschner inkább Amerikábanél, mint Németországban, s n ingáznak mindketten a két or-szág között.

L

386

– És ilyenkor Kevin hol lakik? – kíváncsiskodott a lány.– Már mondtam – a nagybátyjánál.– Ja, persze! – vágta rá Kaja.Mr. Cool sokat sejtet n mosolygott.– És tovább?– Nincs tovább – felelte Lukas. – Vagyis Kora Teschner

nemrég interjút adott egy híres amerikai gazdasági lapnak,amelyben nemcsak a munkájáról, hanem a magánéletér l ismesélt. De az újság nálunk sajnos elfogyott, így Amerikábólrendeltem egy példányt. Lehet, ha az megérkezik, fogunk mégújdonságokról értesülni.

– Majd meglátjuk – vigyorgott Mr. Cool.– És ti? – kérdezte a barátait Lukas. – Találtatok valami em-

lítésre méltót?– Óóó… – nyújtotta a szót Kaja. – Én semmi olyasmit, ami

eddig el nem hangzott volna.– Jaj, ne – nyafogott a fiú, és Philippre nézett. – És te? Szin-

tén semmi?– Nos hát, azt hiszem, kilóra nem sok, amit hoztam, de ez

lesz a mai nap adu ásza.– Tényleg? – Lukas felélénkült.– Na, mesélj! – sürgette Kaja.– Csak nyugalom! – intette ket Philipp. – Nehogy azt higy-

gyétek, nagyra vagyok a felfedezésemmel! El rebocsátom,hogy mer véletlenségb l bukkantam rá. Tudjátok, hogy szere-tem a hegymászást, ezért aztán id nként lapozgatok mindenfélerégi újságot, f képp az Alpok vidékér l, és egyszerre csak ezt acikket találtam.

Benyúlt a táskájába, el szedett egy lapot, és Lukasnak nyúj-totta.

Egy újsághír másolata volt rajta. A cím így hangzott: ALongolius Társaság klinikát nyitott. Lukas már bele akart fogniaz olvasásba, ám ekkor szeme a klinika nevére esett.

387

– Hé! – kiáltott fel meglepetten. – Ez nem az a klinika, aholKevin Teschner megszületett?

– De bizony! – bólintott Philipp. – Egy héttel korábban nyi-tott meg.

Kaja felfújta az arcát.– És? Kell nekünk ebb l valamire következtetnünk?– Dehogy – felelte kedves mosollyal Mr. Cool. – Viszont

nézzétek meg ezt a képet! – És a második fényképre mutatott,amely a cikket illusztrálta. – Ezt a n t itt a háttérben, aki meg-próbálja eltakarni az arcát, de egy kicsit elkésett vele.

Lukas szemét meresztve próbált minél többet kivenni a má-solatból, ám egyszerre felegyenesedett:

– Jaj, ne! – nyögte. – De hiszen ez… Syrin!– Bizony, éppen ! – er sítette meg Kaja is. – És milyen da-

gadt volt akkor!Lukas a fejét rázta.– Ez aztán tökmindegy! – Aztán Mr. Coolhoz fordult: – De

azért sokkal messzebbre a cikkel sem jutunk, ugye?– Hát nem – mondta Philipp. – Annyit azért bizonyít, hogy

nagyon is létezik kapcsolat Longolius és az alakváltón között!

ézd, Venik, nézd csak, hogy szikrázik! – Laura csil-logó szemmel tartotta a fiú elé a kardot, amelyet ép-

pen most nyújtott át neki Beolor mester.– Igazad van! – felelte a mágus, aki le sem tudta venni a

kardról a szemét. – Úgy fénylik, hogy szinte elvakítja az em-bert!

Beolor kilépett a kunyhójából, és a két fiatalhoz csatlako-zott. Ott álltak a hajnali napsütésben.

– Most hatalmas fegyver van a kezedben, Laura – mondta. –Ne feledd, és légy méltó hozzá!

– Az leszek, ígérem! – felelte Laura, és meghajolt a kovács

– N

388

el tt. – És hálás köszönetem, hogy segítettél Tündökl össze-kovácsolásában!

– Szóra sem érdemes. – A sötétalba arcára ritkán megfigyel-het mosoly ült ki. Búcsúzáskor még egy övet is adott Laurá-nak, majd kérges kezét nyújtotta. – Élj boldogul Laura! –mondta neki. – Remélem, megérted, hogy nem kívánhatok ne-ked sok szerencsét ahhoz a vállalkozáshoz, amelyre most elin-dulsz.

– Miért is ne? – felelte a lány. – Soha nincs kés ahhoz,hogy jó útra térjünk. Mondd fel a szövetséget Borboronnal, ésállj a Fény oldalára!

A sötétalbák ura még mindig mosolygott.– Meggondolom – ígérte Beolor. – És most eredj… nincs

már túl sok id d!

– Ez a bolond! – Syrin megjátszott felháborodással lépett el aLátókristálytól, hogy a fejedelem jobban ráláthasson. – Nem isértem, miért ereszti így el azt a kölyköt a karddal együtt.

– Miért ne tehetné? – A Sötét Fejedelem alattomos mosolyteresztett meg. – Beolor ugyanúgy tisztában van azzal, mint mimagunk, hogy ez a kölyök nem jelent már senkire sem ve-szélyt.

– Micsoda? – Syrin úgy érezte, k szíve megáll a mellében.Lehet, hogy Borboron megsejtette, miféle szövetséget kötött asötétalbával? – Hogy… hogy érted ezt, uram? – kérdezte zavar-tan. – Ne feledd: igen veszedelmes fegyverr l van szó, amelyveszélyessé válhat számunkra.

– Csak akkor, ha Elysionnak vagy a szolgáinak a kezébe ke-rül. – Borboron szeme sötétvörösen izzott fel. – De ez nem tör-ténik meg, Syrin. Azért nem történik meg, mert a kölyök mégma meg fog jelenni a karddal a vár el tt.

– Hogy kiszabadítsa az apját? – kérdezte az alakváltónmegjátszott gyanútlansággal, és közben igyekezett elrejteni

389

megkönnyebbülését.A Sötét Fejedelem értetlenül nézett rá.– Laurának a következ éjszaka vissza kell térnie az Ember-

csillagra. Ezért Tündökl segítségével mindenféleképpen megfog próbálni bejutni ide. – Szája megrándult. – Nem tudhatja,milyen kellemetlen meglepetés várja… igaz?

– Hát hogyne… uram, biztosan nem tudja – nézett rá kes-keny hüll szemekkel Syrin. – De akkor mit teszünk, ha felbuk-kannak a Fény Harcosai, hogy támogassák azt a kölyköt?

– Ne aggódj! Számuk túl kicsiny, nem állhatnak ki velünk.Sosem mernének megtámadni bennünket.

– És te mégis meg vagy gy dve róla, hogy Laura idejön,és megpróbálja kiszabadítani az apját?

– Természetesen! – Borboron elégedetten mosolygott. – Depersze nem nyílt harcban. Megpróbál majd kicselezni bennün-ket – de bármit tesz is, semmi esélye, hogy sikerüljön neki.

Olyan közel lépett az alakváltón höz, hogy az még torkánakpokolszagát is érezte.

– Biztos lehetsz benne, Syrin, nemcsak a Fény Kardját fo-gom megszerezni, hanem a lányt is itt marasztaljuk. ÉsElysionnak ez már túlságosan súlyos csapás lesz, nem fogja ki-heverni többé!

A láva ismét felizzott a szeme mélyén.– Nem tart már soká, és miénk a gy zelem!

Paravain lovag megtartotta a szavát, és idejében odaért a meg-beszélt helyre, a Sötét Er d közelében lév eldugott völgykat-lanba. Nem volt egymagában: tizenkét Fehér Lovagot is magá-val vitt.

– Csak nem akarjátok megtámadni a Sötét Fejedelmet?! –ijedt meg Laura.

– Dehogyis! Az kész öngyilkosság lenne! – mondtaParavain. – Ám ha tervünk sikerül, és tényleg kiszabadítod az

390

apádat, akkor kell valaki, aki biztosítja a hátatokat, amíg eljut-tok az Id k Völgyébe.

Venik is belekotyogott.– Megkérhetnék végre valakit, hogy avasson be abba a ti-

tokzatos tervbe, amelyet kisütöttetek? – kérdezte panaszoshangon. – Végül is Laura megígérte, hogy vele tarthatok a Sö-tét Er dbe, nem igaz?

– Meg is tartom az ígéretemet, nyugodj meg – felelte Lauramosolyogva. – Ne aggódj, idejében beavatunk a tervbe.

Ebben a pillanatban Aeolon lebegett be a völgybe légtutajafedélzetén. Paravain kérte meg, hogy idejöjjön, mivel fontosrészét képezte a szabadítási tervnek.

Amikor Laura és a Fehér Lovag elmagyarázta neki a tervet,Aeolon egyáltalán nem volt elragadtatva.

– Lehet, hogy jól megy majd, de az is lehet, hogy nem –mondta. – Én csak egyvalamit tudok: ha a Sötét Fejedelem rá-jön, milyen szerepet játszom benne, akkor nekem annyi lesz –vagy esetleg nem is.

– Miért fogna gyanút Borboron? – vetette közbe Laura. –Hiszen épp ma esedékes az adód, miért ne vihetnéd be azEr dbe a király gyümölcsöt?

– Azért, mert még sosem vittem be, kislányom – nyavaly-gott a légtutajos. – És ezt Borboron is tudja. Biztosan rájön, mi-lyen célt szolgál az én látogatásom, vagy esetleg nem.

Laura érezte, hogy lassan ideges lesz.Paravain azonban karjára tette a kezét, hogy megnyugtassa,

és mer n nézte a levátort.– Nem vagy talán adósa Laurának? – kérdezte szemrehányó

hangon. – Talán ez a köszöneted, amiért megmentett a repül -pókoktól?

Aeolon úgy tekergett, mint az angolna, de végül csak beadtaa derekát.

– Nohát akkor – mondta lufifejével bólogatva –, én ugyan

391

megfogadtam, hogy ezer démon sem rángat be abba az Er dbe,de hát mit számít!

Figyelmeztet n hadonászott vékony kis mutatóujjával kett -jük orra el tt.

– És ha Borboron átlát a játékon, akkor én ugyan nem tarto-zom hozzátok! Mindenb l kivonom magam – vagy nem is.

Laura elmosolyodott.– Ahogy gondolod. Csak az a fontos, hogy a megfelel pil-

lanatban szállj át a légtutajjal az Er d falán, és éppen a délnyu-gati torony lábánál érj földet!

Marius Leander már messzir l megismerte a fejedelem lépteit.Senki sem dübörgött a Sötét Er dben olyan úri magabiztosság-gal, mint Borboron. Lépéseinek hangja el tte járt a folyosón,mint egy rossz ómen.

Marius csak akkor vette észre, hogy az óriás termet fejede-lem nincs egyedül, amikor fekete köpönyeges alakja mellettegy skarlátvörös árny, a fhurhur is megjelent a börtönrácsnál.A fogoly megijedt.

Borboron fejedelmi fejrándítással intett az r trioktidának.Alig nyílt ki a börtönajtó, az úr félretolta az útból a háromsze-

börtön rt, és a fekete mágussal együtt belépett a cellába.Marius felemelkedett a priccsér l, és megvet n nézett a

zsarnok szemébe.Borboron gunyoros pillantással szemlélte, miel tt belekez-

dett volna:– Jó hírem is van, meg rossz is. Melyiket szeretnéd el bb

hallani?Marius megvet en szusszantott.– Öreg vagyok én már az ilyen játszadozáshoz. Sértegetni

akarsz? Ha mondanivalód van, akkor ki vele, vagy hagyjatokbékén!

A Sötét Fejedelem szeme összesz kült. Egy pillanatra úgy

392

látszott, robbanni fog, de aztán csak csúfondárosan elvigyoro-dott.

– Nemsokára nem lesz ilyen nagy a szád. Nohát akkor halld,a lányod, Laura, még ma meg fog jelenni itt…

– Hát nem megjósoltam, hogy egyszer majd felel sségrevon a gaztetteidért? – ujjongott fel Marius.

– Lehet. De nem fog neki sikerülni, és szintén sajnálom,hogy nem éred meg vereségének óráját.

Marius lélegzete elállt.– Vagyis most megölsz?– Ugyan már, dehogyis! – vigyorgott egyre szélesebben a

fejedelem. – Nem szennyezem be veled a kezemet. Még ma éj-szaka meghalsz, de a gyilkosod nem én leszek, hanem a sajátlányod!

És Borboron félrehúzódott, hogy a fhurhur elvégezhesse ret-tenetes munkáját.

Nem sokkal naplemente után Laura és Paravain utoljára néztékmeg a Sötét Er döt titkos megfigyel helyükr l.

A várban semmi sem változott: minden a megszokott kerék-vágásban haladt, így aztán hamarosan felszálltak lovaikra, ame-lyeket egy ligetben hagytak.

Amikor Szélvihar megpillantotta Laurát, örömében nagyotprüszkölt.

– Csitt! – szólt rá a lány, odaszaladt a lóhoz, és a szájára-orrára tapasztotta a tenyerét. – Ne zajongj, öregem! Vagy aztakarod, hogy a Fekete Harcosok felfigyeljenek ránk?

Dehogy akarom! – mondta a ló tekintete, de azért mégisprüszkölt egy kisebbet is. Halkabb volt, de azért jól lehetetthallani.

– Most már elég! – Laura nyugtatón megpaskolta a lovanyakát, akit szemlátomást valami ismeretlen félelem kerítetthatalmába. Fülét hegyezte, és ide-oda forgatta, lába reszketett.

393

– Ne félj! – suttogta neki Laura. – Én is ideges vagyok,akárcsak te!

Ekkor valami furcsa szag csapta meg az orrát.– Minek van itt olyan fura szaga? – szólt Paravainhoz.A Fehér Lovag is kitágult orrcimpákkal szimatolt, majd

megállapította:– Kén. Ez viszont nem szokatlan itt: a Kénk -mocsár egé-

szen a vár aljáig nyúlik.Paravain már-már nyeregbe szállt, de meggondolta magát,

és a lányhoz lépett.– Van még itt valami, ami nyugtalanít.Laura csodálkozva nézett a lovagra, akinek arcán töpreng

kifejezés ült.– Te nem csodálkoztál el, amikor Beolor minden további

nélkül elengedett a karddal? Nemigen tudtál volna mit tenni, hamegtartja magának!

– Szerintem sem – nevetett ravaszkásan Laura, állán mé-lyebbé vált a gödröcske. – Ezért aztán meg is tette. – Most márszélesen vigyorgott. – Vagy legalábbis azt hiszi.

A Fehér Lovag zavarodottan rázta a fejét.– Ne haragudj, de ezt most nem tudtam követni.– Tényleg nem? – kérdezte Laura. – Pedig éppen te voltál

az, aki a sötétalba ravaszságától óvott. És joggal, mert Beolorvalószín leg kezdett l fogva azt tervezte, hogy kicselez, ésamikor összekovácsolom a Fény Kardját, akkor nem azt, ha-nem egy megtéveszt másolatot ad majd ide. Vagyis biztos le-hetett abban, hogy beugrat. Ám amit nem tudhatott…

Paravain a fülét hegyezte.– Igen?– Az elmúlt éjszaka, amelyet a Táncoló árnyak Szigetén kel-

lett töltenem, felismertem egy hárpia hangját, amely éppen aBorzongató-hegy felé tartott.

– Syrin? – sápadt el a lovag.

394

– Én is rá gyanakodtam. Ezért aztán azonnal álomutazásttettem a kovács barlangjába.

– És? Mit tudtál meg?– Hogy a gyanúm nem csalt meg! Syrin Beolorral együtt

koholta ezt az aljas tervet. Az alakváltón látni akarta, valóbanolyan megtéveszt -e a hasonlóság a két kard között, vagyishogy nem fogom észrevenni a csalást.

Paravain még sápadtabb lett.– Nos, amikor Syrin elt nt, Beolor eldugta a rejtekhelyére a

Fény Kardját.Laura még mindig elvigyorodott, ha eszébe jutott ez a jelenet.– És hajszál híján fel is fedezett, de egy kisegér megmentett.

Kicsivel kés bb aztán elhoztam Tündökl t és ma engedtem,hogy átnyújtsa nekem a másolatot. Ne vegye már észre Beolor,hogy visszafordítottam a cselét!

– Hogy tüntetted el el le a Fény Kardját? – csodálkozott aFehér Lovag. – Azonnal észrevette volna, ha magadnál tartod!

– Így van – felelte Laura. – Ezért aztán amikor visszatértema szigetre, átlebegtettem a túlpartra a telekinetikus er mmel!Így senki sem vette észre, hogy két karddal jöttem le a fennsík-ról, sem Beolor, sem az a fura lótroll, meg persze Venik sem.

Paravain Laura vállára tette a kezét.– Nemcsak bátor vagy, hanem nagyon okos is. Ezért biztos

vagyok abban, hogy ma megállód a helyed Borboronnal szem-ben is, még ha nem lesz is egyszer dolgod!

Laura és Paravain már ellovagolt, amikor a liget recsegni,pattogni kezdett. A s aljnövényzetb l valami el kúszott, ésteljes nagyságában felemelkedett. Gurgulius volt, aMindentelnyel . A sárkány felemelte két fejét, és kinyújtottnyakkal hallgatta a távolodó patadobogást. Orrlyukaiból kén-köves füst tódult el , a sárkányszáj eltorzult: majdnem úgy lát-szott, mintha Gurgulius elégedetten mosolygott volna.

395

30. fejezet

Aranytest és Ezüstszárny

Sötét Er dre leszállt az éj. A mocsár fölött kén kövesmérgesgázfelh függött, mocskos sárga színben de-rengett a sötétben. Az északkeleti torony úgy meredt

Laura el tt, mint egy sötét fenyegetés. A lány az eget figyelte.Venik mellette állt.– Mire várunk még? – kérdezte türelmetlenül. – Nem bírom

már ezt a b zt. Ha nem mozdulunk hamarosan, idehányok!Laura h siesen kitartott, bár a záptojásb z t is fojtogatta.

Végül is nem szabad elkapkodnia semmit.– Mindjárt, mindjárt – nyugtatta a fiút, de az égr l le nem

vette volna a tekintetét. – Egy picikét légy még türelemmel,kérlek!

A mágus érthetetlen szavakat dünnyögött, homlokát ráncol-ta, és a Laura kezében lév fegyverre mutatott.

– Miért két karddal mész be az Er dbe?– Na, mit gondolsz? – kérdezte a lány, és mosolyogva tartot-

ta az orra elé az egyik kardot. – Ezt az apámnak viszem. Hogyne csak Tündökl legyen nálunk – és az övén függ másikkardra mutatott –, ha netán a Fekete Harcosok megtámadnának.

Sajnálkozva vállat vont.– Kár, hogy te nem tudsz bánni vele…– Viszont vannak egyéb jó tulajdonságaim… – felelte

Venik, amikor a lány kételked pillantását észrevette. – Majdlátni fogod!

Laura válasz helyett megint csak az égre sandított, és hirte-len beleintegetett a sötétségbe.

A

396

– Gyerünk, indulhatunk, Virpo úr! – kiáltotta fojtott hangon.Apró szárnyak ezüsthangú surrogása hallatszott, és a röpke-

szárnyúak csapata már meg is érkezett Laurához és Venikhez,mint egy seregnyi túlméretezett szentjánosbogár.

– Készen állunk! Igaz, uraim? – jelentette a vezet jük.– Mindenkor, mindenkor! – hangzott sok hangon a felelet.Laurát megmosolyogtatta a szárnyas lényecskék ügybuz-

galma.– Már csak egy kérdésem van – szólt Virpo úrhoz. – Átadtá-

tok annak a lánynak az üzenetemet?– Természetesen! – A röpkeszárnyú felemelte mutatóujját

meger sítésképpen. – Alienor mindent el készített, és a meg-beszélt helyen vár rátok.

– Helyes! – mondta Laura megkönnyebbülten. – Hát ak-kor… indulás!

Az rök a falakon alig hittek a szemüknek, amikor egy dagadóvitorlájú légtutaj közeledett feléjük, és lebegett át a zárt kapufelett. Dühös kiáltásaikra a kormányrúdnál álló levátor ügyetsem vetett rájuk, hanem nagy lelki nyugalommal készül dött aleszálláshoz a várudvaron. A délnyugati torony t szomszédsá-gában, közel a földhöz végül megállította a tutajt.

Aeolont egy szempillantás alatt Fekete Harcosok, kíváncsis-kodó szolgák és acsargó kutyák gy je fogta körül.

A Fekete Gárda vezére er szakosan nyomult a bámészko-dók között el re, aztán lecövekelt a tutaj el tt, és sötét tekintet-tel mustrálta a levátort.

– Neked vagy a józan eszed ment el, vagy egyszer en meg-untad az életedet – mondta neki.

– Bocsánatodért esedezem, uram – felelte a légi nomád,egész lufiképével mosolyogva. – De sem az egyik, sem a másiknem vagyok, hanem csak azért jöttem, hogy uratoknak lerójaméves adómat.

397

Aslant elbizonytalanította Aeolon megjelenése.– Éjszaka és bejelentés nélkül?– Megértem a rosszallásodat, uram – magyarázkodott

Aeolon –, de sajnos nagyon kés n jutott eszembe, hogy ma kel-lett volna elhoznom az adót. Így aztán elhatároztam, hogyegyenesen a várba szállítom Borboronnak a királygyümölcsöt.

És a kis fickó, tenyérnyivel a föld felszíne fölött, meghajolt.– És még egyszer kérlek, hogy bocsásd meg, ha kellemet-

lenkedtem!– Legalábbis felt nést, azt b ven keltettél. – Aslan ujjával a

kíváncsiskodók seregére bökött, amely id vel egyre n tt.Parancsolón nyújtotta ki kezét Aeolon felé.– Na, add ide az adódat, és t nj el, de sebesen, hogy itt is

visszatérhessen a nyugalom!De a légtutajos csak a fejét csóválta, és melle el tt keresztbe

tette a karocskáit.– Sajnálom, uram – mondta határozott hangon –, de csak

személyesen a Sötét Fejedelemnek adhatom át az adómat!Mindig is így tettem – vagy talán nem.

Laura, mintha súlytalan lenne, hangtalanul lebegett a toronyfelé. Háromtucatnyi enyhén dereng fény röpkeszárnyú emel-te a karjánál, lábánál, vállánál és hátánál fogva, és csendesszárnycsapásokkal vitték fölfelé.

– Remélem, nem vagyok túl nehéz nektek – mondta Virpoúrnak, aki persze személyesen is részt vett a cipelésben, ki nemhagyta volna.

– Ugyan már! Egy ilyen személyecske, mint te, egyáltalánnem jelent gondot a hordozófiainknak!

Alienor már várta Laurát. Amikor a szárnyaskák letették atoronyban, a két lány egymás nyakába borult. Amikor pedigVenik is megérkezett, mindhárman beosontak a lépcs házba,és egyenesen a fhurhur legfels emeleti szobája felé igyekez-tek. Alienor kint maradt a folyosón rködni, Laura és a fiú pe-

398

dig nesztelenül behatolt a fekete mágus lakosztályába.A nagy varázsitalos szekrény még ugyanott állt, ahol Laura

utolsó látogatásakor: az ajtóval szemközti falnál. A lány gyor-san odaszaladt, és nézte a polcon sorakozó tégelyeket, palacko-kat, kelyheket, tálakat, fazekakat, kémcsöveket és fiolákat.

– Mit keresel itt? – csodálkozott Venik.– A halálmerevség ellenszerét – felelte a lány. – Ahogy én a

Sötét Fejedelmet és a fhurhurt ismerem, biztosan megint aláve-tették papát ennek a szörny ségnek.

A méregzöld folyadékkal teli fiola még mindig a legfelspolcon állt. Két cseppje elég, hogy halálos dermedtséget idéz-zen el az áldozatnál, öntudata teljes meg rzése mellett. Az el-lenszer pedig, amikor utoljára járt itt, mellette állt jobb oldalon.Laura már-már leemelte, amikor megállt a mozdulat közben.Lehet, hogy inkább a bal oldalon állt? – töprengett.

– Na, mi az? – kérdezte a mágus. – Valami nincs rendjén?– Nem, nem. Minden a legnagyobb rendben van. – Elszán-

tan levette a kis üvegcsét, és eltüntette a zsebében.Amikor kilépett a szobából, Alienor aggodalmasan kérdezte:– Megtaláltad?– Hát persze! – felelte Laura. – És most futás a tömlöchöz!Alienor ment el re, ahogy szaladtak a lépcs n. Futás közben

egyszerre megállt, és hátrafordult Laurához.– Remélem, az a szélkakas levátor ez egyszer megtartja,

amit ígért, különben nem tudom, hogy jutunk át észrevétlenül avárudvaron!

A légtutaj köré gy lt kíváncsiskodók tömege szétnyílt, és a Sö-tét Fejedelem parancsoló tartással Aeolonhoz lépett.

A légtutajos már nem érezte olyan jól magát. Borboronolyan képet vágott, mintha ott helyben lenyelné keresztbe. Alevátor mélyen meghajolt.

– Üdvözöllek, nagyúr – mondta alázatosan.

399

– Én is téged – vetette oda Borboron.Aeolon a tutaj rakodóterébe lebegett, leemelte a kosarat a ki-

rálygyümölccsel, és meghajolva átnyújtotta a zsarnoknak.– Parancsolj, uram, a neked járó adó.Borboron nem mozdult.– Ezért zavartad fel az egész várat éjnek évadján? – kérdez-

te. – Pár tetves királygyümölcs miatt?– Nos… – A levátor elbizonytalanodott. – Hát végül is, jár

neked ez a finom gyümölcs. Ebben állapodtunk meg, nemigaz?

– Persze… csak éppen még sosem hoztad be a Sötét Er dbeaz adódat – felelte feszülten figyelve a zsarnok. – A K erd néltovább még soha nem merészkedtél. Ki bízott meg, hogy mostmásképp tégy?

– Nos hát… – Aeolon hangja reszketett.– Igen? Várom a választ!– Nos… én… én…A Sötét Fejedelem jobb keze hirtelen el repattant, mint egy

támadó kígyó, és elkapta a levátor vékony nyakát.– Gyerünk, köpd ki, de azonnal!

Alienor vezetésével Laura és Venik végigosont a folyosón,amely a cellákhoz vezetett. Fáklyák világítottak homályosan,korhadás szaga és verejték b ze csapta meg Laura orrát.

A meredek lépcs házi lejáratot, akárcsak Laura legutóbbi ittjártakor, egy dagadt trioktida rizte. De most a harmadik szemeel tt fekete szemtakarót visel jószág üres zsák gyanánt fitye-gett a székén, fejét a falhoz támasztotta, és harsányan hortyo-gott. Száját annyira eltátotta, hogy Laura jól láthatta egyetlencsonka fogát. Hitetlenkedve csóválta a fejét.

– Milyen furcsa – morogta.– Mi ebben a furcsa? – Alienor ravaszkásan vigyorgott. –

Az rök megbíznak bennem. Nem tudják, hogy elég hosszú

400

ideig voltam Morwena tanítványa ahhoz, hogy el tudjak készí-teni egy jó altatót.

Marius cellája el tt szintén aludt a háromszem . Alienornem végzett félmunkát.

Laura szíve egyre hangosabban dobogott, amint közeledtek.Apja moccanatlanul feküdt a priccsen. Borboron embere tény-leg ráidézte a halálmerevséget. „Vajon ki tudom nyitni a cellaajtaját?” Az er s zárak, lakatok láttán Laurának kétségei tá-madtak, pánikba esett. Mégis elkezdett a két zárra koncentrálni,ám Alienor hirtelen megszólalt:

– Nem lenne jobb ezzel? – És el szedett köténye alól egynagy kulcscsomót. – Szerencsére az ügyeletes röknek szinténnagyon ízlett az italom…

Gyorsan kinyitotta az ajtót, aztán megfordult.– Visszaviszem a kulcsokat – mondta amíg még alszik az a

pofa.Marius nyomorultul nézett ki. Beesett arcát szakáll n tte be,

haja összeragadt, mocskos volt Laura szeme könnybe bo-rult, de ugyanakkor megszólalt benne egy bels hang is: Vi-gyázz, Laura! Ha az érzelmeid elhatalmasodnak rajtad, véged!

És milyen igaza volt!Laura összeszedte magát, apja mellé tette a kardot, és zse-

béb l el vette a fhurhur szobájából elcsórt üvegcsét. Az ellen-szer két cseppjét apja szájába öntötte, aztán Venikhez fordult.

– Most várnunk kell, amíg el nem kezd hatni. Az pedig el-tarthat pár percig.

– Beszélj már végre! – üvöltött Borboron a levátorra. – Vagykitekerjem azt a nyavalyás nyakadat?

Aeolon idegei felmondták a szolgálatot.– Nem tehetek róla, uram – jajongott. – Tartoztam annak a

lánynak, vagy nem is, és hagytam, hogy telebeszéljék a feje-met!

401

– Gondoltam! – felelte zordul a Sötét Fejedelem. – És ne-kem talán nem esküdtél meg, hogy ha békén hagylak, akkorsoha nem paktálsz le az ellenségeimmel?

– Dehogynem, uram – nyafogott a kis lény. – De a szavamatadtam annak a lánykának, és nem tehettem másképp, vagymégis?

– Nos – és Borboron szeme veszedelmesen felizzott –, va-lamikor mindenkinek el kell döntenie, melyik oldalon áll, ésnincs „de” meg „ha”. Nem szolgálhatsz egyszerre két urat,Aeolon. Úgy látom, a döntés nem az er s oldalad. No, majd énmegkönnyíteni neked!

Azzal villámgyors mozdulattal kirántotta kardját, és bele-döfte a levátor szívébe! Aeolon még ki sem lehelte a lelkét, már hátat is fordított és elsietett.

– Veled menjünk, uram? – kiáltott utána Aslan.– Nem kell – vetette oda a Sötét Fejedelem. – Ezzel a kö-

lyökkel már egyedül is végzek. F képp, mivel még el tte áll fi-atal élete legnagyobb meglepetése!

ire Kaja odaért Lukas szobájába, Mr. Cool már ott ült, ésegy újságot böngészett.

– Bocsika – lihegte –, de nem tudtam gyorsabban jönni.Elég messze van innét a lánytraktus!

– Jó, jó! – Lukas átadta a székét a lánynak. maga az ágyraült.

Kaja rájuk nézett.– Mi az a nagyon sürg s, ami miatt lóhalálában iderendel-

tél?– Iderendeltelek? – mosolygott Lukas. – Csak megkértelek,

hogy gyere ide. Azt hittem, érdekelnek az újdonságok!– Hát persze, mindig! – A vörös lány szélesen vigyorgott. –

Na, bökd már ki!

M

402

Lukas a képes újságra mutatott, amelybe Mr. Cool már ala-posan belemélyedt.

– Végre megjött az újság, amely közli a Kora Teschner-féleinterjút.

– H , de izgi!– Hát annyira azért nem. Legalábbis ami az üzleti részt illeti.

Az a szokásos menedzserduma, semmi eredeti, semmi olyasmi,aminek jelentése is lenne. Viszont amit a magánéletér l mesél,az már elég izgalmas.

Kaja elbiggyesztette a száját.– Aztán miért olyan izgalmas?– Az interjú készít je ugyanis azt kérdezte t le, nem gon-

dolt-e még arra, hogy családja, gyereke legyen.– És mit felelt?– Hogy el sem tudja képzelni, legalábbis mostanában nem.Lukas összehúzta a szemét, mintha er sen gondolkodna.

Aztán szó szerint idézte:– Pontosan ezeket mondta: „A munkám száz százalékig

igénybe vesz. Biztos, hogy csak félig lennék ilyen sikeres, haférjr l és gyerekr l is gondoskodnom kellene.”

– Na ne! – Kaja felháborodva csóválta a fejét. – Micsodahazug bestia! Hát azért annyira még Kevin se rossz, hogy egy-szer en letagadja!

– Fogalmam sincs… – kezdett bele Lukas, de aztán a mon-dat közepén elhallgatott, és úgy meredt maga elé, minthatranszba esett volna.

– Hé! – kiáltott rá Philipp, leeresztve az újságot. – Mi ba-jod?

– Hagyd! – utasította rendre Kaja. – Most gondolkodik!Lukas hirtelen felegyenesedett.– Gyorsan! – parancsolt rá Philippre. – Add ide azt a máso-

latot!– A másolatot?

403

– Igen. A klinika megnyitásáról szóló cikket!Mr. Cool átnyújtotta Lukasnak, aki nagyítót ragadott, és

azon át nézte figyelmesen a képet. Senki sem szólt, a szobáranyomasztó csend telepedett. Aztán Lukas letette a nagyítót.Holtsápadt volt.

– Tudjátok, mi van? – kérdezte szinte hangtalanul. – Syrinnem kövér ezen a képen, hanem terhes!

– No de… – Mr. Cool szorongva nézte Lukast. – Mi jelent -sége van ennek?

Lukas nagyot nyelt.– Hát csak annyi, hogy ha nem tévedek, Laura éppen most

rohan a vesztébe!

aura növekv rémülettel nézte apját, aki még mindig nemtért magához.

– Azért lassan már hatnia kéne a szernek!Venik mintha éppen annyira aggódott volna, mint .– Biztos vagy abban, hogy a megfelel szert vetted le? Am-

ennyi üvegcse, fiola, tartály ott volt, nem lehet, hogy egy mási-kat kaptál le?

– Butaság! – Laura energikusan megrázta a fejét. – Jártammár abban a szobában, tudom, mi hol van!

– Lehet, hogy mégiscsak jobb lett volna alaposabban szem-ügyre venned azt az üveget! – kondult meg egy pokolmélyhang a hátuk mögött. – De ha így tettél volna, akkor sem tud-nád megmenteni az apádat!

Laura sarkon fordult. Az ajtóban, kivont karddal kezében,ott állt a Sötét Fejedelem.

– Mit… mit akarsz ezzel mondani? – dadogta a lány.– Nos hát, gondoltunk arra, hogy elhozod azt az ellenszeres

üveget – magyarázta a zsarnok. – Ezért aztán kicseréltük egyhalálos méregre.

L

404

És gúnyosan röhögött hozzá.Laura döbbenten meredt apjára, aki még mindig nem moz-

dult, mintha valóban meghalt volna.Nem tudta magát tovább türt ztetni. Vad dühvel kirántotta a

kardját, és rárontott Borboronra. Mint az rült, úgy ütött-vágott, nem számított már, hogy megússza, vagy életben ma-rad.

Eszel s rohama olyan felkészületlenül érte a fejedelmet,hogy elkésett a védekezéssel. Még miel tt felemelte volnaDöghalált, Laura kiütötte kezéb l, ágyékon rúgta, és úgy vágtahalántékon a kard markolatával, hogy eszméletlenül rogyott apadlóra. Laura azonnal odaugrott, és kardja hegyét a torkánakszegezte.

– Pusztulj, te féreg! – sziszegte.– Ne, Laura, ne! – ugrott oda Venik ebben a pillanatban. –

Kérlek, könyörgök, engedd át nekem a halálos döfést!– Neked?– Nem emlékszel már, mit fogadtam meg az apám sírjánál?Laura nagyot sóhajtott.– Na, jó – mondta. – Ahogy akarod.Venik átvette a fegyvert a kezéb l, és tisztelettel nézegette.

Aztán hirtelen torz mosolyba rándult az arca, feje és egész testevalami furcsa változáson ment át – és pillanatokkal kés bberedeti alakjában állt Laura el tt.

Mint Kevin Teschner!

aja értetlenül nézett Lukasra.– Bocsika – mondta –, de most tényleg nem vágom, hogy

mir l beszélsz.– Tényleg nem?A lány megcsóválta a fejét.Lukas az égre fordította a szemét.

K

405

– Pedig annyira nyilvánvaló – mondta. – Csak össze kellgy jteni az adatokat, és le kell vonni bel lük a megfelel kö-vetkeztetést.

Ujjain számolta:– El ször is: amint te is láthattad, Kora Teschnernek az ég-

világon semmi oka nincs rá, hogy letagadja a fiát. Legalábbisaz Egyesült Államokban nincs, ahol senki sem tudja, miféleharc folyik itt Ravensteinben az rz k és a Sötétek között.Vagyis ha ott azt állítja, hogy nincs gyereke, akkor az úgy isvan. Másodszor: Kevin születése idején Syrin terhes volt, ésugyanazon a klinikán tartózkodott, ahol Kevin meg is született.Longoliusé a klinika, így nem volt nehéz, hogy Kevint KoraTeschner gyermekének adják ki.

– De hát… mire jó ez?– Ugyan már, vajon mire? – Lukas lassan elveszítette a tü-

relmét. – Szerinted az alakváltón fel tud nevelni egy gyereket?Itt, a Földön?

– Hát, azt nem – ismerte el Kaja.– Ráadásul csupa el nnyel jár az, ha Kevin Kora Teschner

gyermekeként n fel. Így senki sem sejti, milyen gonosz er kmunkálnak benne. Hiszen legalábbis részben bizonnyal örököl-te anyja különleges képességeit.

– Jaj, ne! – Kaja felnyögött. – Csak nem gondolod, hogyKevin is képes az alakját változtatni?

– Hát Aventerrán biztosan! Valószín leg ez volt az oka an-nak, hogy Longolius és Syrin belevágtak ebbe az rült tervbe.

– H ha! – Mr. Cool úgy nézett, mint aki el tt a mennykcsapott le. – Hát ez felfoghatatlan. Azért lassan kezdem én ismegérteni, miért semmisítette meg az az alak az összes köny-vet.

– Naná… hogy senki se tudhassa meg, hogy Syrinnek voltakmár földi gyermekei, és ne gondolhassa azt, hogy esetleg isnemzett egyet vele!

406

Lukas arca már vörös volt az izgalomtól.– És még nincs vége! Kevin nem Kora gyermeke, tehát lo-

gikus, hogy nem élt vele kis kora óta az Államokban…– Hanem? – kérdezett bele Kaja félénken.– Hanem valószín leg Aventerrán, a valódi anyja otthoná-

ban, aki ott egész biztosan beavatta t a fekete tudományokba!– Jaj, ne!– És éppen ennyire valószín az is, hogy június huszon-

egyedikén Kevin nem az Egyesült Államokba utazott, hanem is átment a Mágikus Kapun a testvércsillagra.

– Aha! – er sítette meg Mr. Cool is. – Ráadásul ezt az is bi-zonyítja, hogy Attila azon az éjszakán, nyárközép éjszakájánlátta itt Longolius autóját!

– Pontyosan! Odacipelte a kölkét a Banya-tóhoz, a MágikusKapuhoz… amit persze egyikünk sem sejthetett.

Kaja hitetlenkedve forgatta a szemét.– Vagyis azt gondolod, hogy Kevin Mr. L. fia?– Világos! – bólintott Lukas. – Arról a fickóról bármit el tu-

dok képzelni!

rre azért nem számítottál, igaz? – vigyorgott Kevineszel sen Laurára. – Azt gondoltad, hogy egyszer s

mindenkorra megszabadultál t lem, mi?Laura megszégyenülten lehajtotta a fejét. Hogyan is eshetett

meg, hogy megint belesétált ennek az árulónak a csapdájába?– Vége, Laura! Ezt a börtönt nem hagyod már el élve, az

apád pedig osztozik a sorsodban – mondta Borboron, miközbenfeltápászkodott. – Nem lett volna szabad a Fény Kardját az el-lenséged kezébe adni. – Egy pillantást vetett a kardra, amely afiú kezében ragyogott. – Szép kis fegyver, kétség nélkül –mondta elismer leg.

– Csak nehogy túl korán örülj! – sziszegte Laura. –

– E

407

Többször is megpróbáltatok már csapdába csalni, de még so-hasem sikerült!

– Lehet, Laura, de most az egyszer tényleg annyi az életed-nek. – A Sötét Fejedelem egy lépést tett Laura felé. Képén adiadal rült fintorrá torzult, szeme izzott, mint a pokol tüze.

– Emlékszel még az utolsó találkozásunkra? Akkor megjó-soltam, hogy minden fáradozásod hiábavaló lesz. És te nemakartad elhinni, igaz?

Színpadias gesztussal lóbálta a kardját.– Most sajnos be kell látnod, hogy igazam volt akkor.Két kézre kapta Döghalált, és készült lesújtani vele.Laura megdermedt. „Itt a vég! – gondolta. – Kudarcot val-

lottam. Soha nem térhetünk már haza, sem én, sem papa.”Soha!

o de… – Kaja majdnem sírt. – Mit csinálna KevinAventerrán?

– Hát még mindig nem fogtad fel? – Lukas egészen közelhajolt a lányhoz. – Kevin sokkal jobban ismeri Laurát, mintbárki más abban az idegen világban. Ráadásul pontosan tudja,mit érez, mit gondol, hogy viselkedik egy ember. Ha más alak-ban találkozik össze Laurával, nem lesz nehéz beférk znie abizalmába – neki pedig valószín leg semmi esélye sem lesz ar-ra, hogy szembeszegüljön azzal a szemétládával.

orboron felemelt karddal lépdelt Laura felé, szemében abiztos gy zelem tudatával. Ám ekkor, mint akit a villám

csapott le, hirtelen összeesett.Mögötte pedig Marius Leander alakja magasodott fel.– Kapd el, Laura! – kiáltotta a lányának, és villámgyorsan

odahajította a kardot, amellyel egy id re az álmok birodalmá-

– N

B

408

ba küldte a fejedelmet.Laura épp akkor kapta a kardot, amikor a legnagyobb szük-

sége volt rá, Kevin ugyanis már támadott. Laura ügyesen ki-védte a rohamot, és visszatámadott.

– Mégiscsak pusztulni fogtok, te is, az apád is! – rikoltottaKevin támadás közben. – A Fény Kardja ellenében nincs esé-lyetek!

– Lehet – vetette oda higgadtan Laura. – De neked még az-zal sincs! – És kiverte Kevin kezéb l a kardot, amely hangoscsörömpöléssel a padlóra repült. Marius felemelte, Laura pediga fiú orra alá dugta a sajátját.

– Látod, ez itt Tündökl , nem pedig az a vacak, amellyel teeddig hadonásztál! Ugyanis azt tettem a kardokkal, amitBorboron az ellenszerrel: elcseréltem ket!

– Mi… mi… micsoda? – Kevin szeme elkerekedett. – De…hogyan?

– Egyszer en! – A lány dühösen nézett rá. – Már rég átlát-tam a kis mesterkedéseiden, és így veletek ellentétben nem sé-táltam be a csapdába!

– Nem – lehelte értetlenül a fiú.– Elszúrtad, Kevin – oktatta Laura. – Azt mondtad, sohasem

jártál az Embercsillagon, közben meg egyfolytában olyanokatmondtál, amiket csak a Földön mondunk, hogy oké meg ilyes-miket.

– A francba! A büdös francba! – A fiú arcát eltorzította adüh.

– Ráadásul a sárkánybörtönben a telekinetikus képességei-met emlegetted. Pedig én ezt a szót ki nem mondtamAventerrán, így legkés bb akkor felt nt, hogy valami nemstimmel, és biztos voltam benne, hogy csapdába fogsz csalni.

Szeme összesz kült.– Tulajdonképpen már ott kérd re akartalak vonni. De aztán

eszembe jutott, hogy Syrin biztosan látni fogja a dolgokat a Lá-

409

tókristályával, így aztán úgy döntöttem, hogy végigjátszom ajátékot. Szerencsére egyik töknek sem t nt fel, hogy már nemti mozgatjátok a szálakat, hanem én!

Ebben a pillanatban Alienor rohant be a börtöncellába.Gyors pillantást vetett a még mindig eszméletlenül hever Sö-tét Fejedelemre, aztán Laurához fordult.

– Induljatok! Gyorsan! A Fekete Gárda már hiányoljaBorboront, nemsokára keresni kezdik!

– Az ördögbe! – kiáltott fel Laura, aztán gyorsan akkoraütést mért Kevin fejére, hogy az is ártalmatlanná vált. – Na,akkor indulás!

– Csak egy pillanat – fogta vissza Marius a lányát. – Nemúgy kellene átjutnunk a várudvaron, hogy ne keltsünk felt -nést? Tisztelem a vívótudományodat, de az összes Fekete Har-cos ellen még Tündökl vel sem veheted fel a harcot!

– Talán rá tudjuk venni a röpkeszárnyúakat, hogy idejöjje-nek értünk.

Apja a fejét csóválta.– Akkor sem sokat segítene, ha meg tudnák oldani. Csak

remek célpontot nyújtanánk az íjászoknak, akik simán leszed-nének bennünket, amint átemelnek a kicsi szárnyas lények a fa-lon.

– Hm. – Laura elgondolkodva rágta a szája szélét, aztán pil-lantása az eszméletlen Borboronra esett. – Na, várjunk csak! –mondta, és szeme összesz kült. – Azt hiszem, van egy ötletem.

Pár perccel kés bb a Sötét Fejedelem kilépett a várudvarra,amelyet csak pár tüzecske világított meg. Fejét a mellére sze-gezte, Laurát maga el tt hajtotta. Bal kezével durván a lány ha-ját markolta, jobbjával csupasz kardpengét szegezett a nyaká-hoz. Alienor mellettük szaladt.

Már majdnem odaértek a f épület bejáratához, amikorAslan közeledett hozzájuk.

410

– Végre, uram! – kiáltott fel örvendezve. – Végre elkaptadezt a kölyköt!

Alienor sietve odasurrant a Fekete Gárda vezéréhez.– Vigyázz, Aslan úr! – suttogta neki fél sen. – Urunk ma-

gánkívül van haragjában. Nehogy rád zúdítsa!– Az ördögnek kell a haragja! – Aslan elkotródott.Marius Leander csak a torony tetején dobta le válláról a Sö-

tét Fejedelem fekete köpönyegét. Nagy megkönnyebbülés voltaz arcára írva.

– Te jó ég! – mondta. – Sosem gondoltam, hogy ilyen simánfog menni.

– Miért is ne? – kacsintott rá a lánya. – Tudod: csak az ve-szít, aki feladja.

Marius már-már karjába zárta a lányát, de Laura megrángat-ta az inge ujját.

– Kés bb, uram! – suttogta megért mosollyal. – Majd habiztonságban leszünk!

A röpkeszárnyúakra mutatott, akik id közben szintén odaér-tek a toronyhoz.

– Leszel az els ?A kis szárnyasok épségben levitték mindhármukat a torony

aljára, aztán a Fehér Lovagok rejtekhelyére, akik a Sötét Er dbejáratát figyelték, nehogy valaki a szökevények üldözéséremerészkedjen. Apa és lánya fájó szívvel vettek búcsútParavaintól, a Fény Lovagjaitól és Alienortól.

A lányok egymás nyakába borultak.– Mindent köszönök! – suttogta Laura. – És vigyázz magad-

ra!– Te is, Laura. Remélem, viszontlátjuk még egymást!– Biztosan! És abban is biztos vagyok, hogy nem fog sok

id eltelni a viszontlátásig!– De most aztán indulás! – intette ket Paravain. – Hamaro-

san felkel a nap!

411

– Egy pillanat még! – Laura leoldotta övér l a Fény Kardját,és átnyújtotta Paravainnak. – Megkérhetlek valamire? – kér-dezte.

Paravain bátorítón mosolygott rá.– Lovagolj Elysionhoz, és vidd el neki Tündökl t! már

tudja, mit kell tennie vele.– Helyes – felelte a lovag. – Köszönet érte, hogy nem retten-

tél vissza a nagy feladattól, és lemostad róla a gyalázatot.Laura oldalára övezte a másolatot, és Szélvihar nyergébe

szállt. Marius egy szürke lovat kapott a lovagoktól. Intettekmég egyet, aztán elnyargaltak az Id k Völgye felé.

ukast lassan elfogta a nyugtalanság. Úgy érezte, ezer évekuksol a Banya-tó szigetén, és szívszorongva várja, hogy

visszatérjen a n vére.És vele az apja is!Nem látta a Mágikus Kaput, de érezte a végtelen fényoszlop

energiáját a sziget közepén. Minden apró sz rszál felmeredt akarján, mintha elektromos mez ben állna.

Az els madarak már rég felébredtek, vidám csicsergésükethallva a fiú egyre gyakrabban nézett kelet felé. Mintha már de-rengett volna egy keskeny világosabb sáv a láthatáron: hamaro-san feljön a nap.

Lukas nagyokat nyelt.Hol van már Laura? Agya lázasan járt. Ha nem igyekszik, a

Kapu elt nik, és újabb három hónapig nem térhet haza!Az pedig katasztrofális lenne!Vagy talán nem sikerült valami?Talán nem tudta megszabadítani papát?Vagy talán a Sötét Fejedelem elfogta?Míg Lukas azon törte a fejét, hogy e két lehet ség közül

ugyan melyik is lenne a rosszabb, szeme el tt elhomályosult a

L

412

világ, és egy sárkányt pillantott meg.Egy kétfej , zöld pikkelyes szörnyeteget!A szélesre tárt szárnyú szörny harsány üvöltéssel igyekezett

egy kicsi alak felé, amely az útjában állt. Két pofájából láng-nyelvek törtek el .

A fegyvertelen lény azonban nem mozdult. Mintha mármegadta volna magát a sorsának, hogy a sárkány felfalja.

Amikor Lukas felismerte az áldozatot, elfeketült el tte a vi-lág, és önkéntelenül felsikoltott:

– Neeeeeeeeee!Mert az az alak Laura volt – és semmi sem menthette meg!

orboron magánkívül volt dühében. Az összes démont el -rángatta, úgy szitkozódott, miközben fel-alá száguldozott

a trónteremben.– Hát csupa gyengeelméj vesz körül? Hogy mehetett ki

észrevétlenül a kölyök és az apja az Er db l?Aslan behúzta a nyakát, és ijedten hallgatott. Syrin is meg-

lapult. Csak a fhurhur mert a parancsolójára nézni.– Kevesen vannak, uram, akikben megbízhatsz! – mondta

sokatmondó hangsúllyal.– Milyen igazad van! – ordította a fejedelem, sajgó kopo-

nyáját dörzsölgetve. – Holnap rögtön felel sségre vonom, akitkell, és nem lesz kegyelem az ítélkezésben! De… – nagyot só-hajtva rogyott le a trónra, és csalódottan tenyerébe temette azarcát. – De sajnos, ez nem változtat azon, hogy elmenekültek!

A fhurhur megköszörülte a torkát.– Még nincsenek biztonságban! – mondta sokat sejtet n.

Laura és Marius száguldott, mint a szél. Már messzir l látták aMágikus Kapu leny göz fényoszlopát az Id k Völgyében,amely mintha a végtelenbe tartott volna.

B

413

Amikor beértek a Völgybe, az olyan földöntúli fényben für-dött, hogy Laura önkéntelenül is lépésre fogta a lovát.

– Nézd, papa! Mindjárt ott vagyunk! – ujjongott fel, és afényre mutatott. Megugratta Szélvihart, hogy az utolsó métere-ket száguldva tegye meg, amikor nagy szárnyak fenyeget su-hogását hallotta a feje fölött. És Gurgulius, a Mindentelnyelmár le is ereszkedett az éjszakai égr l, és leszállt az útra. Jaj,ne! – villant Laura fejébe.

Vége!Itt veszünk el, a végén!

ukas k vé meredt. Arcán forró könnyek ömlöttek.Minden ereje elhagyta, mintha teljesen kiüresedett volna.

Bár a látomás éppolyan gyorsan elt nt, mint ahogy jött, tud-ta, hogy ez nem csalóka árnykép volt. Mindegy, hogy Lauramost találkozik a sárkánnyal, vagy már lezajlott a találkozás,nem volt kétsége, hogy mi lehet a kimenetele. Mit is tehetne avédtelen Laura ez ellen a borzalmas szörnyeteg ellen?

Valószín , hogy a n vérét már sohasem fogja viszontlátni!És persze az apját sem!A fiú térde megcsuklott, és nem tehetett róla, a magas f be

rogyott. Már csak homályosan észlelte, hogy a láthatáron er -söd ben van a fény – aztán elvesztette az eszméletét.

méregzöld sárkány lassan ballagott Laura felé.– Úgy sajnálom, kislányom – mondta Marius, és kétség-

beesetten nézett a lányára –, énmiattam kell most meghalnunk!Laura válaszolni sem tudott. Gurgulius közeledett, és dühös

ordítást hallatott. Laura nem tudta levenni róla a szemét. Moc-canatlanul állt ott, szemben a sorsával, de az agya pörgött.Biztos, hogy van kiút! És ebben a pillanatban eszébe jutott a

L

A

414

legenda, amelyet Lukas az álomutazásakor mesélt el neki. Ek-kor rájött, hogy miképpen függ össze minden. Apjához fordult,és megnyugtatón mosolygott rá.

– Ne félj, papa! – mondta. – Minden rendben lesz!Leszállt a lóról, és lassan a sárkány felé lépdelt.– Ne! – kiáltott fel Marius rémülten. – Széttép!– Hagyj csak! – kiáltott vissza a válla fölött. – Tudom, mit

teszek!Félelem nélkül közeledett, lépésr l lépésre.Egy pillanatra még a vérszomjas sárkány is meghökkent a

lány vakmer ségét l, de aztán kitátotta szörny két pofáját, ésa szárnyát is széttárta.

Laura ügyesen kitért a lángnyelvek el l, aztán leoldotta akardját, majd a t rét is a f be hajította. Fegyvertelenül, kitártkarral állt meg a dühös szörny el tt.

– Üdvözöllek, Ezüstszárny! – mondta neki mosolyogva.Ekkor megtörtént a hihetetlen. A sárkány ordítása elhalt,

lángjai kihunytak. Verdes szárnya a mozdulat közepén meg-dermedt. Egy pillanatig csend volt, aztán a szörnyeteg nagyotsóhajtott.

– Végre! – suttogta. – Végre megváltottál!Méregzöld testének színe elváltozott, míg egész testét ezüs-

tös pikkelyek nem borították. Szárnya is színezüstként csillo-gott.

– Köszönöm, úrn m, hogy visszaadtad az eredeti nevemet –suttogta Ezüstszárny, és mindkét fejét meghajtotta Laura el tt.– Adósod vagyok, és szívemb l kívánom, hogy meg tudd fej-teni azt a titkot, amely édesanyádat körülveszi.

A lány elsápadt, és nagy szemeket meresztett az ezüst pikke-lyes lényre.

– Az anyámat? Mit… mit akarsz ezzel mondani, Ezüst-szárny?

De még miel tt a sárkány válaszolhatott volna, Marius érke-

415

zett lélekszakadva a lovakkal.– Gyorsan, Laura! – kiáltotta. – Nyeregbe! Mindjárt feljön a

nap!Amikor Laura kelet felé nézett, látta, hogy a láthatár alján

már dereng a fény. Felült Szélviharra, Ezüstszárny utat enge-dett nekik, és apjával egymás mellett lovagoltak be a MágikusKapu fényoszlopába. Miel tt elnyelte volna ket a fény, visz-szanézett, és látta, hogy Ezüstszárny felemelte hatalmas szár-nyait, mintha búcsút intene.

aura és az apja éppen kiléptek a fényoszlopból, amikor akapu feloszlott a semmiben. Keleten már felbukkant a nap

a láthatár peremén. Els sugarai szürkés derengésbe burkoltákRavenstein várát és parkját. A Banya-tó vize úgy csillogott,mint az olvadt ólom.

Marius Leander megállította lovát, mohón beszívta a frisshajnali leveg t, és hitetlenked fejcsóválással nézett körül.

– Végre! – mondta kimerülten. – Végre itthon vagyok!Aztán mindketten lecsusszantak a nyeregb l, és egymás kar-

jába borultak. Laura is, az apja is sírt a boldogságtól.Egy id után elengedték egymást. Marius fejét vakarva kér-

dezte:– Azt viszont nem értem, honnan tudtad a sárkány nevét.– Ó, ez egyszer ! – mondta elégedetten mosolyogva Laura.

– Emlékeztem arra a legendára, amelyet Lukas mesélt nemrég!Marius a homlokát ráncolta.– Lena ómama dugta el a történetet egy sárkánytojásban. És

amikor Gurguliust megpillantottam, szóról szóra eszembe ju-tott az egész:

„Élt egyszer két sárkánytestvér, Aranytest és Ezüstszárny volta nevük. Az apjuktól ezt a nevet kapták, mert az egyikük testeúgy fénylett, mint a tiszta arany, a másikét pedig ezüstös pikke-

L

416

lyek borították. Hatalmas szárnyai is mintha színezüstb l lettekvolna. Igazi lényük megfelelt ezeknek a neveknek: Aranytestnekaranyból volt a szíve is, Ezüstszárny nemeslelk ségének hírepedig messze földre eljutott. Elválaszthatatlanok voltak, és úgyszerették egymást, ahogy testvérek még azel tt sohasem.

Egy napon azonban elváltak útjaik, mert Aranytestnek egyhalasztást nem t , sürg s ügyben egy másik világba kellettmennie. Ezüstszárny felajánlotta ugyan, hogy elkíséri, de abátyja elhárította. Könnyek között váltak el egymástól. Minthasejtették volna, milyen szörny sors éri utol hamarosan Arany-testet: gyáva orgyilkos végzett vele, távol otthonától.

Amikor a szomorú hír elérkezett Sárkányföldre, Ezüstszárnyszíve majdnem megszakadt fájdalmában. Négy sárkányszemé-

l a szíve tiszta vére folyt: véres szemét vakká sírta, és köny-nyeib l egy nagy tó keletkezett. Ezüstös teste méregzölddévált, és aki eddig ismerte, az ezután nem ismert rá. Ezüst-szárny, aki maga volt a megtestesült szelídség, most hideg, vakdühöt érzett csak, amely teljesen betöltötte a szívét, és senkisem érezhette magát biztonságban t le. Bújában ugyanis nem-csak a saját nevét felejtette el, hanem elfelejtette azt is, hogymilyen is volt azel tt. És ha senki meg nem váltja, és nem idéziemlékezetébe az eredeti nevét, akkor a világ végéig arra leszkárhoztatva, hogy rettenetet és félelmet terjesszen.”

Laura felsóhajtott.– Én meg még azt gondoltam, hogy Gurgulius születését l

fogva gonosz! Pedig nem is tehetett róla. Remélem, most meg-leli a békéjét.

– Így lesz – mondta Marius mosolyogva, és megsimogattalánya aranysz ke haját.

Laura viszonozta a mosolyt.– Papa, te értetted, mir l beszélt?– Mikor?– Hát amikor arról a titokról mondott valamit, amely a ma-

417

mát körülveszi.Apja megint csak a homlokát ráncolta, és tanácstalanság je-

lent meg beesett arcán.– Bár tudnám, hogy mire célzott!– Pontyosan! – hangzott fel a hátuk mögött. – No de majd

biztosan kiderítjük!Laura és Marius megfordult.– Lukas! – kiáltották egyszerre, odarohantak a sápadt fiú-

hoz, aki h siesen mosolygott rájuk. Szorosan, nagyon szorosanmegölelték egymást.

Közben felkelt a nap. A vár és környéke friss hajnali fény-ben fürdött. Vidám madárcsicsergés hallatszott, és Laurát eltöl-tötte a remény, hogy meg fogja egyszer fejteni az anyját körül-vev nagy titkot – még ha most sejtelme sem volt is róla, milehet az.

418

A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászattöbb mint négy évszázados hagyományait rz

ALFÖLDI NYOMDA Rt. munkájaFelel s vezet : György Géza vezérigazgató