Frank Herbert

Tengeri Sárkány

SZUKITS KÖNYVKIADÓ

A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült: Frank Herbert: The Dragon in the Sea

A Tor Book, Published by Tom Doherty Associates, LLC, 2008

Copyright © 1956 by Herbert Properties, LLC

Fordította F. Nagy Piroska

Borító

Sallai Péter

ISBN 978-963-497-197-9

Lektor:

Barna Ildikó

Tördelőszerkesztés: Karaktertax Bt., Szvoboda Gabriella Színre bontás: A-SzínVonal 2000 Kft.

Felelős kiadó: Szukits László és Szukits Gábor

Nyomda: Debreceni Kinizsi Nyomda Kft. Felelős vezető: Bördős János

Ez egy kitalált történet. Minden szereplője, szervezete és eseménye a szerző képzeletének szülötte, vagy a szerepeltetése történik elképzelt módon.

Ezt a regényemet az Egyesült Államok

Tengeralattjáró Haderőneme „különleges” embereinek -

az első atommeghajtású tengeralattjárók legénységi állományának – ajánlom nagy tisztelettel.

A recepcióban ülő szőke WAVE titkárnő elvette a szája

elől a szoníró hangszórófejét, és egy házitelefon fölé hajolt.

– Ramsey zászlós megérkezett, uram. – Hátradőlt, és fölnézett az asztala mellett álló vörös hajú tisztre. A férfi gallérján a Pszichológiai Hivatalt jelző PH kezdőbetűk fölött az elektronikai szakemberre utaló cikcakkos vonal virított. Magas, kerek arcú, hízásnak indult férfi volt, szeplőkkel behintett rózsás arcával egy felnőtt Tom Sawyerra emlékeztetett. – Az admirális nem szokta elsietni a választ – jegyezte meg a recepciós.

Ramsey bólintott, és a nő háta mögött lévő ajtóra pillantott. KONFERENCIATEREM – Bizt. I. – hirdette az aranybetűs felirat a súlyos tölgyfa ajtón. Elsőfokú Biztonság. A hivatali zajok és neszek mormolásán túl egy hangbemérést zavaró szerkezet idegesítő zümmögését hallotta.

Megint előjöttek a számára megkerülhetetlen kérdések, a kételyek, amelyek miatt végül pszichológus lett: ha valami piszkos munkát ajánlanak fel, megcsinálhatom? Mi lenne, ha visszautasítanám?

– Azt itt hagyhatja az íróasztalon – mutatott a titkárnő a Ramsey bal hóna alatt lévő, nagyjából harminc centi hosszú fekete fadobozra.

– Nem nehéz – felelte a férfi. – Lehet, hogy az admirális elsőre nem hallotta magát. Megpróbálná még egyszer?

– Hallotta – mondta a nő. – Megbeszélést tart egy

csomó aranypaszományossal. – Fejével a doboz felé intett. – Erre várnak?

– Miért, rám már nem is várhatnak? – vigyorodott el Ramsey.

– Annyi odabent a paszomány, hogy még egy tengeralattjárót is el tudnának süllyeszteni – fintorgott a nő. – Még hogy ők várjanak egy zászlósra? Háború van, uram. Maga csak a kifutófiú.

Harag hullámzott át Ramseyn. Te pökhendi kis kurva – gondolta. – Fogadok, hajóparancsnoknál nem adod alább. – Szeretett volna valami sértőt mondani, de a szavak nem jöttek a szájára.

A recepciós újra a szájához emelte a szoníró hangszóróját, és folytatta a gépelést.

Olyan régóta vagyok már zászlós, hogy még egy WAVE irodista szemtelenkedését is el kell tűrnöm – gondolta a férfi. Hátat fordított a nőnek, és újra töprengésbe merült.

– Mit akarnak tőlem? Csak nem azt a delfines trükköt? Nem. Obe mondta volna. De fontos dolog lehet. És nekem talán épp az a bizonyos nagy lehetőség.

Hallotta, hogy a háta mögött a recepciós kihúzza a papírt az írógépből, és betesz egy másikat.

Ha kapnék egy fontos feladatot, és hősként térnék vissza, ez a nő épp az a típus, aki megpróbálná kiütni Janettet a nyeregből. A világ tele van velük. Miért hívattak a Bizt. l.-be?

Obe csak annyit mondott, hogy hozza magával a távirányítós vámpírmérőhöz készített távmérőt, és pontban délután 14 órakor jelenjen meg a Bizt. I. ajtaja előtt. Semmi többet. Ramsey a karórájára pillantott. Még egy perc.

– Ramsey zászlós? – szólalt meg egy érces hang a háta

mögött. Ramsey megpördült. A konferenciaterem ajtaja nyitva volt. Kezével az ajtót fogva egy ősz hajú hajóskapitány hajolt ki rajta. Ramsey egy papírokkal, térképekkel, ceruzákkal és csordultig tele hamutartókkal megrakott hosszú asztalt pillantott meg mögötte. Az asztal körül, mintha ők is berendezési tárgyak volnának, egyenruhás férfiak ültek nagy, nehéz székeken. Az egész jelenet fölött kék dohányfüst lebegett.

– Én vagyok Ramsey zászlós. A kapitány futó pillantást vetett a Ramsey hóna alatt

lévő dobozra, majd kilépett oldalra. – Volna szíves bejönni, kérem?

Ramsey megkerülte a recepciós asztalt, és belépett a terembe. A kapitány becsukta az ajtót, és intett egy szék felé az asztal végén.

– Kérem, foglaljon helyet! Hol a főnök? – kérdezte magában Ramsey. Tekintete

végigcikázott a termen, és meglátta Obét: a beesett arcú, zilált kecskeszakállú, madárcsontú kis civil úgy ült két testes sorhajókapitány között, mint egy őrizet alatt lévő fogoly. Sugárzástól megvakult szeme egyenesen előre bámult a levegőbe. Az egyik vállán lévő rádiólokációs denevérszem doboza furcsán féloldalassá tette a külsejét.

Ramsey leült a kijelölt székre, és engedélyezett magának egy titkos kis kuncogást azon, hogy két sorhajókapitány őrzi dr. Richmond Oberhausent, a PszicHiv igazgatóját. Obénak csak tíz szót kéne szólnia, és remegő kocsonyává változnának.

A kapitány, aki beengedte Ramseyt, szintén leült egy székre az asztal közepe táján. Ramsey, jól látva a mozdulatát követő tekinteteket, a térdére tette a fekete dobozt.

Obe tájékoztatta őket az én kis találmányomról –

gondolta. A teremben olyan erővel zúgott a bemérést zavaró

szerkezet, hogy Ramseynek még a foga is fájt tőle. Egy másodpercre lehunyta a szemét, kikapcsolta a fájdalmat, majd felnézett, és tekintetét körbehordozta az őt bámuló arcokon. Néhányat felismert közülük.

Csupa magasrangú tiszt. Vele szemben, az asztal túlsó végében egy jeges

tekintetű, sasorrú, pengeszájú óriás, az Elhárítás nagymogulja, Belland admirális ült.

Úgy néz ki, mint egy kalóz – gondolta Ramsey. Belland admirális hangosan megköszörülte a torkát. – A zászlós, akiről beszéltünk, uraim. Ramsey csöppet feljebb rántotta a szemöldökét.

Ránézett dr. Oberhausen szenvtelen arcára. A PszicHiv főnöke láthatóan várakozó helyzetben volt.

– Ismerik a zászlós biztonsági besorolását – folytatta Belland. – Úgy vélem, előtte nyíltan beszélhetünk. Szeretne valamelyikük kérdezni tőle…

– Kérem, bocsásson meg – emelkedett fel lassú, magabiztos mozdulattal dr. Oberhausen a két sorhajókapitány közül. Nem tájékoztattam Mr. Ramseyt e megbeszélés részleteiről. Tekintettel a tervbe vett megbízatásra, emberségesebbnek tűnne, ha nem kezelnénk őt úgy, mint egy darabárut. A vak szempár Bellandra irányult: – Nos, admirális úr?

– Hogyne, doktor – hajolt előre Belland. – Épp most akartam rátérni.

Az admirális hangjában félelembe hajló mely tisztelet érződött.

Obe kénye-kedve szerint irányítja ezt a megbeszélést, miközben a fickók nem is sejtik, hogy megvezetik őket. Most bizonyára azt akarja, hogy vegyem fel a végszót, és

segítsek neki megadni a megfelelő választ – gondolta Ramsey.

Dr. Oberhausen merev háttal, mint aki karót nyelt, visszaereszkedett a székébe. Pont.

Belland széke megcsikordult a padlón. Az admirális felállt, elment a tőle balra lévő falig, és rámutatott egy vetített térképre, mely az Északi-sarkot ábrázolta.

– Ramsey zászlós, az elmúlt húsz hét alatt húsz tengeralattjárót veszítettünk el ezekben a vizekben – mondta. Egész testével Ramsey felé fordult, mint egy tanár, aki egy megoldandó feladatot ad fel a diákjának. – Ismeretes maga előtt, hogy milyen égetően nagy szükségünk van olajra?

Ismeretes? – Ramsey elnyomta fanyar mosolyát. Felvillant előtte az olajjal való takarékoskodást célzó előírások végtelennek tetsző sora: ellenőrzések, vételezési előírások, különleges besorolások, innovációs jutalmak. Bólintott.

– Csaknem két év óta a Keleti Hatalmak kontinentális talapzat feletti tengerei mélyén rejtőző tárolókból pótoljuk az olajkészletünket – morajlott tovább az admirálisi basszus, miközben a férfi bal keze bizonytalan mozdulatot tett a térkép fölött.

Ramsey szeme kerekre tágult. Ezek szerint igazak a pletykák: a haditengerészet lopja

az ellenség olaját! – Kifejlesztettünk egy víz alatti fúrótechnikát, melyet

átalakított tengeralattjárókon alkalmazunk – folytatta Belland. – A megszokott kép mellé bejön még egy nagy sebességű, kis súrlódású szivattyú, és egy új típusú műanyag uszály.

Az admirális szája szélesre húzódott; nyilván megnyerő mosoly akart lenni, de ettől csak még inkább kalózképe

lett. – A fiúk hernyónak hívják az uszályt, és szúnyognak a

szivattyút. Kötelességtudó kuncogás támadt a teremben. Ramsey

megmosolyogta a kierőszakolt választ, és megállapította, hogy dr. Oberhausen méltán érdemelte ki a Vén Fapofa nevet.

Egy hernyó majdnem százmillió hordó olajat képes el-szállítani. A KH-k tudják, hogy veszítenek az olajukból. Azt is tudják, hogyan, de abban, hogy hol vagy mikor, már nem lehetnek mindig biztosak. Túljárunk az eszükön. – Az admirális hangja felerősödött. – A felderítő rendszerünk kiváló. A hangtompító hordfelületeink…

– Minden, amink van, felülmúlja az övékét, csak abban nem tudjuk megakadályozni őket, hogy elsüllyesszenek bennünket – szakította félbe dr. Oberhausen száraz hangja.

Az admirális arca elkomorult. Ramsey felvette a végszót, és megtörte a csendet: –

Milyen arányú volt az áldozatok száma a húsz elveszített tengeralattjárónkon, uram?

– Az utóbbi húsz bevetésből mind a húsz egységet elveszítettük – adta meg a választ a Belland mellett ülő bagolyképű kapitány.

– Száz százalék – szögezte le dr. Oberhausen. A vak szempár mintha egyenesen a terem túlsó végében ülő céklavörös képű korvettkapitányra szegeződött volna. – Turner parancsnok, megmutatná Mr. Ramseynek azt az izét, amit az emberei találtak?

A korvettkapitány egy nagyjából ceruza méretű fekete hengert dobott az asztalra. A tárgy kézről kézre járva eljutott Ramseyhez, aki alaposan megszemlélte.

– Mr. Ramsey munkájában természetesen az

elektronika is szerepet kap – folytatta dr. Oberhausen. – Ő a traumatikus emlékek kimutatására használt eszközök specialistája.

Ramsey ezt a célzást is megértette. Ő volt a PszicHiv mindentudó elektronikai szakértője. Az Ember, Aki Ismeri A Legtitkosabb Gondolataidat. Ergo: ennek az embernek a jelenlétében nem léteznek Legtitkosabb Gondolataid.

Kiszámított mozdulattal az asztalra helyezte a magával hozott fekete dobozt. Mellé tette a hengert, mintegy azt a benyomást keltve, hogy megvizsgálta az eszköz titkait, és meglehetősen középszerűeknek találta őket.

Mi az ördög lehet ez? – töprengett. – Minden bizonnyal felismert benne egy szűkített

sugárnyalábú adókészüléket – mondta Belland. Ramsey egy pillantást vetett a fekete henger sima

felületére. Mit szólnának ezek az emberek, ha röntgenes

átvilágítást javasolnék? Biztos, hogy Obe meghipnotizálta őket.

Belland immár hozzá is az iménti félelemmel vegyes tisztelet hangján szólt:

– A KH-k ilyen tárgyakat helyeztek a tengeralatt-járóink tetejére. Arra gondolunk, hogy lennie kell egy önkioldónak, amely a tengeren bekapcsolja ezeket. Sajnos eddig egyet sem tudtunk a töltés felrobbanása nélkül leszerelni.

Ramsey dr. Oberhausenre, majd újra Bellandra nézett. „Nos, ha ezeket a problémákat rábíznák a PszicHivre…” mondta szavak nélkül, pusztán a tekintetével.

– Turner viszont úgy véli, hogy rájött a probléma nyitjára – próbálta menteni a mundér becsületét az admirális.

Ramsey egy pillantást vetett a korvettkapitány céklavörös arcára. De ha kiderül, hogy mégsem, attól kezdve sikálhatod a fedélzetet – gondolta.

A korvettkapitány igyekezett alig észrevehetővé tenni magát.

– A hajóink fedélzetén lévő ellenséges ügynökök kapcsolhatják be őket – szólalt meg a dr. Oberhausen jobbján ülő sorhajókapitány.

– Egy szó mint száz, ezek az eszközök elvezetik az ellenséget a titkos forrásainkhoz – jelentette ki dr. Oberhausen.

– Az igazi baj az – vette vissza a szót Belland –, hogy tele vagyunk alvókkal. Olyan emberekkel, akiket a KH-k réges-régen, jóval a háború előtt építettek be azzal a paranccsal, hogy várják ki az alkalmas pillanatot. Az égadta világon mindenhová berakták az embereiket. Még a saját sofőröm is… – tette hozzá elsötétedő tekintettel. Hirtelen elnémult, és komor pillantását Ramseyre fordította. – Meglehetősen biztosak vagyunk abban, hogy ön nem tartozik az alvók közé.

– Meglehetősen biztosak? – kérdezte Ramsey. – Magam meglehetősen biztos vagyok benne, hogy

ebben a szobában senki sem alvó – morogta Belland. – De csak ennyit állíthatok. – Visszafordult a falitérkép felé, és rámutatott egy helyre a Barents-tengeren. – Ez itt Novaja Zemlja szigete. A sziget nyugati partjától távolabb keskeny homokpad húzódik. A pereme nagyjából száznyolcvan méter mélyen van. Meredeken lejt. Ennek a víz alatti padnak az oldalában van egy kút, amelyen át megcsapoljuk az általunk ismert egyik leggazdagabb olajtároló medencét. A KH-k nem is tudnak a létezéséről – egyelőre.

Dr. Oberhausen föltette egyik csontos kezét az asztalra,

s egyet koppintott rá a mutatóujjával. – Gondoskodnunk kell róla, hogy Mr. Ramsey tisztán

lássa az úgynevezett hangulati tényezőt. – Ramsey felé fordult. Világos, hogy a veszteségeinket lehetetlenség volt teljes mertekben titokban tartani. Következésképpen a tengeralattjáróinkon uralkodó harci szellem majdhogynem nullára csökkent. Jó hírekre van szükségünk.

– Innen folytassa, Turner! – szólt Belland. Visszament a székéhez, s úgy ereszkedett le rá, mint amikor egy csatahajót lebocsátanak a szárazdokkba.

Turner Ramseyre szegezte vizeskék szemét. – Többszörösen is átrostáltuk a tengeralattjáróink

legénységét. Egyet találtunk, amelyik jónak látszik. Most a Garcien Glenn pihenőtáborban vannak, öt hét múlva térnek vissza. De nincs elektronikához értő tisztjük.

Szentséges búbánatos Freud! Száműzni fognak egy búvárhajóra? – villant ár Ramsey agyán.

Mintha olvasna a gondolataiban, megszólalt dr. Oberhausen.

– Itt jön be a képbe maga, Ramsey. – Fejével intett Turner felé. – Kérem, bocsásson meg, parancsnok úr, de túl sok időt töltünk el ezzel.

Turner egy gyors pillantást vetett Bellandra, és visszasüppedt a székébe. – Parancsoljon, doktor.

Dr. Oberhausen, arcán a már ismerős végtelen magabiztossággal, felemelkedett.

– Ez amúgy is az én területem. Tudja, Ramsey, az előző elektronikai tiszt pszichotikus rohamot kapott az utolsó küldetésük befejezésekor. Ugyanarról a problémáról van szó, mint amelyen a Delfin legénységével dolgozott. Csak bővítetten. A tengeralattjárók kisebbek, a legénység mindössze négy főből áll. A fokális tünetek egyfajta

mesterségesen gerjesztett paranoiára engednek következtetni.

– A kapitány? – kérdezte Ramsey. – Pontosan – válaszolta dr. Oberhausen. Most elkápráztatjuk a bennszülötteket a titokzatos

tudományunkkal – gondolta Ramsey, hangosan pedig ezt mondta: – Hasonló állapotokat észleltem a háborús neurózis szindrómában, amikor a Delfinen voltam. – Megütögette az előtte felevő dobozt. – A kapitány emocionális ingadozásai különböző mértékben visszatükröződtek a hajó legénységének minden tagján.

– Dr. Oberhausen nagy vonalakban ismertette, milyen munkát végzett a Delfin legénységével – mondta Turner.

Ramsey bólintott. – Egy dolog zavar engem ebben az ügyben. Azt

mondják, itt egy elsőosztályú legénységről van szó. Az nem lehet, ha a kapitány egy borderline pszichopata.

– Itt lép be ismét maga a képbe – szólt közbe dr. Oberhausen. – Már épp partra akartuk tenni ezt a kapitányt. Most azonban a Battle-Comp azt mondja, hogy neki és a legénységének van messze a legnagyobb esélye a sikerre ebben a Novaja Zemlja-i küldetésben. De csak bizonyos egyéb feltételek megléte esetén. – Kis szünetet tartott, miközben az egyik fülcimpáját rángatta.

Ramsey vette a jelzést. Á, itt van a kutya elásva – gondolta. – Valami befolyásos alak nem járult hozzá a dologhoz, Obénak pedig létfontosságú, hogy csatlakozzam ennek a tengeralattjárónak a legénységéhez. Kinek játsszuk el ezt? Az admirálisnak? Nem, ő maga is kész volna odamenni, ha Obe küldené. – Ramsey pillantása hirtelen megakadt a dr. Oberhausen balján ülő sorhajókapitány mogorva tekintetén, és ugyanebben a pillanatban először figyelt fel a kapitány

gallérján lévő aprócska sugaras napra. Elnöki szárnysegéd! Ő lesz az. – A bizonyos egyéb feltételek között szerepel a titkos

pszichológiai megfigyelés – mondta. – Hogy akarják rákapcsolni a távirányítós vámpírmérőmet az ügy kulcsfontosságú szereplőjére, a kapitányra, úgy, hogy ő ne tudjon róla?

– Belland admirális zseniális megoldást javasolt – felelte dr. Oberhausen. – Az elhárításnak van egy új típusú detektora, amellyel fel tudják venni a küzdelmet ezekkel a kémsugaras adókészülékekkel. Sebészeti úton beültetnek az ember nyakába egy parányi gömbhangszórót, melyet ráhangolnak a hasonló módon a hónaljakba behelyezett hullámletapogatókra. Mikroműszerek révén a beültetett hangszóróhoz csatlakoztathatjuk a szükséges felvevőberendezést is.

– Szellemes – intett a fejével Ramsey az admirális felé. – Tehát felszerelnék ezzel a szóban forgó tengeralattjáró kapitányát, engem pedig odaküldenének, hogy egyensúlyban tartsam a lelkét.

– Úgy van – válaszolta dr. Oberhausen. – De ellenzője is akadt a javaslatnak. – A vak szempár mintha egyenesen a balján ülő sorhajókapitányra szegeződött volna. – Azon az alapon, hogy magának nincs tapasztalata a térben és időben kiterjedő mélytengeri ütközetek terén. Ez egy speciális katonai szolgálat.

A sorhajókapitány felmordult, és dühös szemeket meresztve Ramseyre, megkérdezte: – Tizenhat év óta háborúban állunk. Hogyhogy maga nem vett részt a harcokban?

A régi, klasszikus iskola – gondolta Ramsey. Elforgatta távmérője dobozát, amíg az egyik lapos oldala pontosan szembekerült a sorhajókapitánnyal, és a doboz fölött

rásandított. Ha bizonytalan vagy, adj le egy sortüzet. – Mindazokkal, akiket megóvunk a harcra, eggyel

közelebb jutunk a győzelemhez – válaszolta. A sorhajókapitány szíjas arca elborult. – Mr. Ramsey a maga bonyolult kiképzési módszerében

vegyíti a pszichológiát és az elektronikát, ami túlontúl értékessé teszi a személyét, semhogy kockára tegyük – jelentette ki dr. Oberhausen. – Csak a legfontosabb őrjáratokban vett részt – mint például a Delfinnel –, amikor arra feltétlenül szükség volt.

– Ha csakugyan olyan értékes ember, akkor miért tesz-szük ki veszélynek most? – tudakolta a sorhajókapitány. – Itt valami súlyos szabálytalanságot érzek!

Belland admirális sóhajtva vitába szállt vele. – Az az igazság, Lewis, hogy ezt az új emocionális

távmérő berendezést, amelyet Mr. Ramsey kifejlesztett, mások is használhatják. Azonban épp a találékonysága, az ötletessége teszi jelenleg nélkülözhetetlenné a szolgálatát.

– Lehet, hogy faragatlannak tartanak – kezdte válaszát a sorhajókapitány –, de arra is kíváncsi lennék, hogy ha tényleg ennyire jó képességű ez a fiatalember – szeme a Ramsey gallérján lévő sávokra villant –, hogyhogy még mindig csak zászlós?

– Megengedi, kedves admirálisom? – emelte föl egyik kezét dr. Oberhausen, majd a sorhajókapitányhoz fordult. – Azért, mert vannak, akik neheztelnek, amiért elértem, hogy nekem és a legjobb osztályvezetőimnek ne kelljen egyenruhába bújnunk. Vannak, akik nem látják be ennek az alapvető elkülönülésnek a szükségességét. Emiatt sajnálatos módon azok a ranglétra alacsonyabb fokain álló embereim, akiket egyenruha viselésére

köteleznek, ha mégoly tehetségesek is, sokszor nehezen jutnak feljebb.

A sorhajókapitány úgy nézett rá, mint akit mindjárt szétvet a méreg.

– Jog szerint Mr. Ramseynek legalább sorhajókapitányi rangban kéne lennie – tette még hozzá dr. Oberhausen.

Az asztal körül többen is egyszerre kaptak köhögőro-hamot.

Ramsey hirtelen azt kívánta, bár lenne akárhol másutt, mint ennek a sorhajókapitánynak a szeme előtt.

– Nos, visszavonom az ellenvetésemet – szólalt meg ez utóbbi. A hangja viszont ezt mondta: ítéletet majd a saját bíróságomon fogok hirdetni.

– Úgy tervezem, hogy e küldetés befejezése után javasolom Mr. Ramsey szolgálat alóli felmentését, és megbízom a tengeralattjárók legénysége problémáinak szentelt új osztály vezetésével – jelentette ki dr. Oberhausen.

A sorhajókapitány szája fanyar mosolyra húzódott. – Feltéve, hogy túléli – mondta. Ramsey nyelt egyet. – A kiképzés problémát fog jelenteni, de öt hetünk van

rá, plusz a PszicHiv teljes felszerelése – mondta dr. Oberhausen, mintha semmit sem hallott volna.

Belland teljes terjedelmével kiemelkedett a székéből, és kilépett oldalra.

– Uraim, ha nincs több kérdésük, azt hiszem, mindannyian elfogadjuk Mr. Ramseyt. – A karórájára pillantott. – A dokik már várják őt, és a következő öt hétben minden percre szüksége lesz.

Ramsey felállt, és a hóna alá kapta távmérő dobozát. – Maga is úgy fel lesz szerelve, mint egy két lábon járó

felderítő rendszer – mondta Belland.

Ramsey mellett a semmiből ott termett dr. Oberhausen. – Kérem, John, legyen szíves velem jönni! – fogta karon

Ramseyt. – Megszereztem a legfontosabb anyagot Sparrow kapitányról – ő ennek a bizonyos tengeralattjárónak a parancsnoka –, és a létező legminimálisabb létszámúra csökkentett legénység másik két tagjáról. Berendeztünk egy külön kórtermet a maga számára. A legértékesebb betegünk lesz…

– Dr. Oberhausen Johnnak szólította ezt a zászlóst – hallotta Ramsey Turner hangját a háta mögött. – Ő lenne az a Hosszú John Ramsey, aki…

A többi elmosódott, mivel dr. Oberhausen felemelte a hangját. – Nem lesz könnyű dolga, John. – Kiléptek a külső folyosóra. – Már értesítették a feleségét. – Lehalkította a hangját. – Nagyon jól viselkedtél odabent.

Ramsey hirtelen rádöbbent, hogy egy vak embertől hagyja magát vezettetni. Felnevetett, de úgy vélte, magyarázatot kell adnia a nevetésére.

– Ahogy te elbántál azzal a szemtelen sorhajókapitánnyal…

– Egyáltalán nem tudsz jól hazudni – mondta erre dr. Oberhausen. – De ezt most elnézem. Ami pedig a sorhajókapitányt illeti: tagja annak a testületnek, amelyik a PszicHiv embereinek előléptetéséről dönt.

Ramsey zászlósnak egyszeriben elmúlt a nevethetnékje. Ramsey gyakran emlegette a tengeralattjárós

küldetésére felkészítő öthetes tréningjét úgy, mint „az az időszak, amikor fogytam tíz kilót”.

Három szobát adtak neki az Unadilla Haditengerészeti Kórház egészséges szárnyában: a csupasz, fehér szobák rattan és cigarettával kiégetett mahagóni bútorokkal voltak berendezve, s volt még egy működő tévékészülék, és egy ugyancsak működő, magas lábakon álló kórházi

ágy. Az egyik szobát a kiképzés számára rendezték be: hipnofon, fali diagramok, makettek, szalagok, filmek.

Janet, a felesége, egy szőke ápolónő, megkapta a hétvégi látogatási beosztását: szombat éjjelente és vasárnap. A gyerekeiket, a kétéves ifjabb Johnt és a négyéves Peggyt nem engedték be a kórházba, őket el kellett küldeni a mississippibeli Fort Lintonba, a nagymamához.

Az első szombat estéjükön Janet, akin piros ruha volt, valósággal berontott Ramsey lakosztályának nappalijába.

– Tudtam! – kiáltotta, miután megcsókolta Ramseyt. – Mit tudtál? – Azt, hogy a haditengerészet és az a rémes Obe előbb-

utóbb meg fogja regulázni a szexuális életünket. Ramsey, aki tudta, hogy a kórházban minden szavát és

mozdulatát figyelik, megpróbálta elhallgattatni a feleségét.

– Ó, tudom, hogy hallgatóznak – felelte Janet. Ledobta magát a rattan heverőre, keresztbe tette a lábát, rágyújtott egy cigarettára, és dühösen pöfékelni kezdett. – Ettől az Obétól kiráz a hideg – mondta.

– Mert hagyod, hogy így hasson rád – felelte Ramsey. – Mert így akar hatni az emberre – ellenkezett az

asszony. – Hát… igen – ismerte el Ramsey. Janet talpra szökkent, és a férfi karjába vetette magát. – Ó, de bolondul viselkedem! Megmondták, hogy nem

szabad kiborítanom téged. A férfi megcsókolta, és beleborzolt a hajába. – Nem vagyok kiborulva. – Mondtam nekik, hogy ha akarnálak, se tudnálak

kiborítani. – Eltolta magától a férfit. – Drágám, ez most mi akar lenni? Veszélyes dolog? Csak nem megint

valamelyik szörnyű tengeralattjáróról van szó? – Valami olajosokkal fogok együtt dolgozni. – Ó, ez egyáltalán nem hangzik rosszul. Kutat fogsz

fúrni? – Már ki van fúrva – válaszolta Ramsey. – Nekünk az

lesz a dolgunk, hogy növeljük a kitermelést. – A jó öreg üzemgazdász – mondta Janet, és

megcsókolta a férje állát. – Menjünk vacsorázni – javasolta a férfi. – Hogy vannak

a gyerekek? Egymásba karoltak, és a gyerekekről beszélgetve

kiballagtak. Ramsey hétköznapjai hajnali öt órakor kezdődtek,

amikor bejött a nővér, hogy beadja neki az ébresztő injekciót, amitől magához tért a hipnofon drogok hatása alatti álomból. Ezután következett a fehérjedús reggeli. Újabb injekciók. Vérvizsgálat.

– Ez most fájni fog egy kicsit. – Aúúúúúú! Még hogy kicsit? Legközelebb

figyelmeztessen! – Ne gyerekeskedjen! Grafikonok. A Hell Diver Class hajóinak alaprajzai. Átpasszolták az elhárítás egyik tengeralattjáró-

szakértőjének. A neve Clinton Reed. Tökkopasz, nagydarab. Keskeny szem, keskeny száj, keskeny orr, vastag bőr. A kemény nyakhoz kemény kötelességtudat. A humorérzék tökéletes hiánya.

– Ez fontos, Ramsey. Behunyt szemmel is el kell találnia mindenhová ezen a hajón, és így is tudnia kell kezelni valamennyi műszert. Egy-két napon belül adunk magának egy makettet. De addigra a fejében ott kell lennie a képnek. Egy pillanatra felvillantjuk ezeket az alaprajzokat, és aztán megvizsgáljuk az

emlékezőképességét. – Rendben van. Nagyjából már van egy képem róla.

Kipróbálhat. – Hol van a reaktorterem? – Kérdezzen valami nehezebbet! – Válaszoljon a kérdésre! – Jó, rendben van. Elöl, a gömb orrában; az első tíz

méter. – Miért? – Ennek a típusnak a könnycsepp alakja és az

egyensúly miatt. Az orrban van a legtöbb hely a pajzsnak.

– Milyen vastag a reaktorterem mögött lévő sugárzásfal?

– Elfelejtettem. – Három és fél méter. Jegyezze meg! Három és fél

méter. – Azt viszont meg tudom mondani, hogy miből van:

hafniumból, ólomból, grafitból és poroucénből. – Mi van a sugárzásfal hátulsó felületén? – A reaktor közvetlen leolvasású mérőórái. A

jelzésismétlők a vezérlőteremben vannak, az első szint futóhídjától jobbra, az elülső rekeszfalon. Azután ott vannak az ABG kezeslábasok számára beépített szekrények, a szerszámosrekeszek, a reaktorterembe vezető járatok ajtajai.

– Látom, ez megy magának. Hány járat vezet a reaktorterembe?

– Négy. Kettő fönt, kettő lent. ABG ruha nélkül egyszerre tizenkét percnél tovább nem lehet tartózkodni bennük.

– Helyes. Mennyi a névleges lóerő? – Kétszázhetvenháromezer, de a csavar mögötti zajfogó

lemezek miatt csak mintegy kétszázhatvanezer. – Kitűnő! Mekkora a gépterem hossza? – Huh… nem tudom. Ez is kiesett. – Nézze, Ramsey, ezek fontos dolgok. Emlékeznie kell

ezekre a távolságokra. Ott már majd éreznie kell őket. Mi lesz, ha nem tud semmivel sem világítani?

– Oké. Oké. Milyen hosszú az a nyavalyás gépterem? – Hat és fél méter. Elfoglalja a hajó teljes középső részét.

A négy villanymotor kettesével van egy szintre helyezve a hajó hátuljának középpontja alatt lévő meghajtás sebváltó szekrényével.

– Értem. Hadd vessek egy pillantást a hajófar metszetére! Így. Na most kérdezhet.

– Hány futóhíd van a gépteremben, és hol helyezkednek el?

– Nézze, most épp a far metszetét villantotta fel. – Hány futóhíd, és… – Jó-jó-jó- Lássuk csak: egy, ami az irányítófedélzet

közepén halad előre. Egy a középtől távolabb levezet a második szinten lévő gépraktárakba. Egy A szintnek nevezett a legfelső raktárakba. Ugyanez a lenti szinten: ez a B szint. Rövid áthidaló pallók A és B szintekről a motorokhoz és oxitartályokhoz. És egy nagyon rövid a behúzott parancsnoki toronyhoz, amely a torony kiengedett állapotában beemelődik a lépcsősor egy szakaszába.

– Helyes. Látja, tudja maga, csak végig kell gondolnia a dolgot. Most azt mondja meg, hogyan helyezkedik el a négy utaskabin!

– Még hogy utaskabinok! – Ne akarjon kitérni a válaszadás elől! – Hogy maga milyen fifikás! Hát akkor nézzük: a

kapitány fönt, jobb oldalon, az elektronikus kabin

mögött. Az első tiszt bal oldalon, a pihenő-betegszoba mögött. A műszaki tiszt a hajó jobb oldalán, a kapitány szálláshelye alatt, a gépműhely mögött. Az elektronikus tiszt bal oldalon, az első tiszt alatt és a konyhai raktár mögött.

– Hol van a hajókonyha? – Erre tudok válaszolni. Balra legelöl, legfölül, és az

étkezőn át lehet bejutni. Az előre csomagolt ételeket kiválasztó berendezés a konyhát és az étkezőt elválasztó rekeszfalon. A konyha-étkező egység az irányítófedélzet és a pihenőhelyiség között helyezkedik el.

– Mi van az utaskabinok mögött? – A Palmer-féle indukciós hajtómű. – Miért kell indukciós hajtómű? – Mert a Hell Diverek számára megállapított merülési

haláron a hajótörzsnek nem lehetnek gyenge pontjai, ezért nem lehet tengelyt vezetni a törzsön át.

– Mennyi a Hell Diverek törzsére nehezedő nyomás határértéke?

– Négyzetcentiméterenként kétszáztizenkét kilogramm vagy kétezer-egyszáz méter.

– Maradjunk az első válasznál! A nyomás különböző vízviszonyok között más és más. Egyik helyen kétezer-százhatvan méter mélységben még minden rendben van, egy másikon kétezer-száznál már meghaltál. Tanuljon meg a statikai nyomásmérőjére támaszkodni! És most térjünk rá a légkör összetételére. Mit nevezünk vámpírmérőnek?

– Azt a kis eszközt, amelyet mélytengeri merüléskor a csuklónkon viselünk. Tűk hatolnak be a vénánkba, és így meg lehet állapítani, hogy a vérünkben elég gyors-e a széndioxid diffúziója, ellenkező esetben végünk van. Méri a nitrogénszintet is.

– Mit nevezünk diffúzióminimumnak? – Amikor a szén-dioxid .200 alá megy, az emberből

zombi lesz. Ha a vérben a szén-dioxid eléri a négy százalékot, akkor nagy a baj. A nitrogénnal más a helyzet. A tengeralattjáró levegőjéből teljesen ki kell szűrni a nitrogént. Kis mennyiségű héliummal helyettesítik.

– Hogy lehet életben maradni nagy légnyomás mellett? – A szellőztető rendszer oxigénigényes karboanhidrázt

juttat be a hajó levegőjébe. Ez felgyorsítja a szén-dioxid felszaporodását és kiürülését a vérben, és megelőzi a gázbuborék-képződést.

– Ezt jól elmondta. Eddig is tudta? – Az emocionális távmérőm csupán egy felturbósított

vámpír mérő. – Á, értem. Az elektronikai tiszt miért olyan fontos

ember? – A külső vezérművel való kapcsolat kódolt

hullámimpulzus révén valósul meg. Ha a mélyben járó hajó e rendszerében műszaki hiba történik, a hajó lent marad a mélyben.

– Helyes. Most menjünk újra végig az alaprajzon! – Ne! – Kezdjük a reaktorteremmel! Részletesen. – Rabszolgahajcsár! A minden esti hipnofon tanulás alatt Ramsey agya

csordultig telt az új tudással: túlnyomásos törzs, rezonátortörzs, tartálytörzs… nyomáskiegyenlítő rendszer… fejelőszekrény… reaktorszabályozók… mélységkutatás és -mérés… merülő kormánysík-szabályozók… szelepszabályozók… reaktorellenőrzés… szonor automatikus-navigációs kapcsolótábla… atmoszféraszabályozás… automata hajóóra, IX. irányjel…

külső és belső tévékamerák, szervizelőírások… girosza-bályozók… vontatmányszabályozók… plasztik uszály, olaj összetevői… tűtorpedók, külső állványrendszer… torpedó önvezérlő rendszerek… zavarórendszerek… rendszerek… rendszerek… rendszerek…

Voltak pillanatok, amikor úgy érezte, szétdurran a feje. A kiképzés negyedik napján dr. Oberhausen megjelent

Ramsey szállásán. Vasalatlan ruhájában sáros, piszkos vörösbegyre emlékeztetett. Csendben belépett, és leült Ramsey mellé, aki épp valami teleszkópféleségen át vizsgált valamiket.

Elvette a szeme elől a lemezt, és dr. Oberhausenre nézett.

– Á, a főinkvizítor. – Kényelmesen vagy itt, Johnny? – A vak szemek

mintha keresztülnéztek volna rajta. – Nem. – Helyes. Nem is kell kényelmesen lenned. – A szék

megnyikordult, amikor a doktor elhelyezte a testsúlyát. – Az itteni személyzet műszaki tisztje, a Garcia nevű ember miatt jöttem.

– Mi a baj vele? – Baj? Mondtam én, hogy bármi baj lenne? Ramsey teljesen kikapcsolta a teleszkópot, és hátradőlt

a székben. – Térj a lényegre! – Ó, az ifjúság türelmetlensége! – sóhajtott fel dr.

Oberhausen. – Van anyagod Garciáról? – Tudod, hogy van. – Vedd elő, légy szíves, és olvasd fel nekem! Ramsey jobbra hajolt, kiemelt egy iratgyűjtőt a

dohányzóasztala alsó polcáról, és kinyitotta. Garcia fényképe, amely az első oldalon volt, alacsony –

százhetven centiméter körüli –, vékony férfit mutatott. Latin arcvonások, sötét bőr. Göndör fekete haj. Gúnyos félmosoly. A kép egy nemtörődöm, vagány ember benyomását keltette. Alatta Ramsey kézírásával a következő megjegyzés állt: „Az Easton bajnok vízilabdacsapat tagja. Szeret kézilabdázni.”

– Olvasd fel nekem! – szólította fel dr. Oberhausen. Ramsey lapozott egyet, és olvasni kezdte:

– Kora harminckilenc év. Végigjárta a rangfokozatokat. Volt első tengerész altiszt gépkezelő. Igazolt rádióamatőr. Az argentínai Puerto Madrynban született. Apja José Pedro Garcia y Aguinaldo marhatenyésztő. Anyja belehalt a lánya szülésébe, amikor Garcia hároméves volt. Vallása: katolikus. Rózsafüzért visel a nyakában. Minden küldetésére papi áldással indul el. Felesége: Beatrice, harmincegy éves.

– Van róla képed? – érdeklődött dr. Oberhausen. – Nincs. – Kár. Nekem azt mondták, hogy gyönyörű. Folytasd,

kérlek! – Új-Oxfordban tanult – mondta tovább Ramsey. – Ez

magyarázza a brit akcentusát. – Meggyászoltam, amikor elpusztították a Brit-

szigeteket – mondta dr. Oberhausen. – Micsoda nagyszerű kultúra volt! Minden ízében egységes, megbízható. Rendíthetetlen. De ez is gyengeség. Folytasd, légy szíves!

– Dudán játszik – mondta Ramsey, és a doktorra nézett. – Ez azért valami: egy latin-amerikai, aki dudán játszik! – Ebben én nem találok semmi rosszat, Johnny.

Bizonyos hangulatokban nincs annál megnyugtatóbb. – Megnyugtató! – emelte a tekintetét a mennyezet felé

Ramsey. – Miért is olvasom én ezt fel? – nézett újra a

PszicHiv főnökére. – Szerettem volna teljes képet kapni Garciáról, mielőtt

közölném az elhárítástól kapott utolsó részinfót. – Mégpedig? – Hogy Garcia is azok közé az alvók közé tartozhat,

akik annyi álmatlan éjszakát okoztak már az elhárításnak.

– Garcia! Őrültség! – horkant fel Ramsey. – Ezzel az erővel engem is gyanúsíthatnak!

– Veled kapcsolatban is tart még a nyomozás – közölte dr. Oberhausen. – Ami pedig Garciát illeti, talán igen, talán nem. A kémelhárítás személyleírást adott egy alvóról, akiről feltételezik, hogy a tengeralattjárókon lehet. A leírás ráillik Garciára. A biztonsági szolgálat majdnem lefújta a feladat végrehajtását. Azzal a javaslatommal vettem rá őket a folytatásra, hogy képezzenek ki téged Garcia megfigyelésére.

Ramsey visszalapozott a színes fényképhez, és jól megnézte a gúnyos mosolyt.

– Én azt mondom, árnyékra vetődünk. És hogy a KH-k valójában épp ezt akarhatják. Ez az elhárítós észjárás végső soron nagyon közel áll a paranoiához, a serdüléses elmezavar egy fajtájához.

Dr. Oberhausen fölemelkedett a rattan székből, amely panaszosan megnyikordult.

– Ezt ne mondd el az uraknak, amikor majd jönnek, hogy eligazítást tartsanak neked Garciával kapcsolatban – mondta. – Ja, és még valami: a sorhajókapitány már feni a kést, amellyel széttrancsíroz téged, ha valami hiba csúszna ebbe a küldetésbe.

– Ezt neked köszönhetem – jegyezte meg Ramsey. – Vigyázok arra, ami az enyém – felelte dr. Oberhausen.

– Emiatt nem kell félned. Folytasd a tanulmányaidat –

intett a tárgykereső felé. – Nekem más dolgom van. Ramsey megvárta, míg becsukódik az ajtó, akkor

visszalökte a dossziét a dohányzóasztalra, és vett húsz mély lélegzetet, hogy lecsillapítsa feldúlt idegeit. Aztán hirtelen jobbra hajolt, fölkapta a legénység másik két tagjának személyi anyagát, és lapozgatni kezdett bennük.

Harvey Acton Sparrow parancsnok. Kora negyvenegy év. A kép magas, sovány, hirtelenszőke, de már kopaszodó, markáns arcú, görnyedt vállú férfit mutatott.

Mint egy kisvárosi kollégiumi tanár, gondolta Ramsey. Vajon mennyi köze van ennek ahhoz, hogy valamikor matematikát szeretett volna tanítani? És haragszik-e, amiért a haditengerészetnek elkötelezett család arra kényszerítette, hogy kövesse az apja nyomdokait?

Apja: Acton Orwell Sparrow ellentengernagy, odaveszett a Búvár tengeralattjáró cirkálóval a 2018. október 16-i ír-tengeri csatában. Anyja: Genene Cobe Sparrow. Rokkant (szív), a Watters Point-i Állami Idősotthonban él. Felesége: Rita. Harminchat éves. Szőke? Gyermektelen.

Sparrow vajon tudja, hogy a felesége hűtlen hozzá? – kérdezte magától Ramsey. A legtöbb barátjuk tud róla.

Képesítései: navigátor – kiváló; tüzértiszt – kiváló; katonaorvos (magasabb képesítése: elsősegély és nyomásszindróma) – kitűnő; általános tengeralattjáró szakképzettség – kiváló.

Ramsey kézbe vette a másik dossziét. Leslie (semmi) Bonnett korvettkapitány. Kora

harmincnyolc év. A képen nagydarab (körülbelül száznyolcvan centi magas), barna hullámos (hullámosított?) hajú, sasorrú, kiugró szemöldökű férfi – egy fészkén borongó héja.

Lelenc gyerek. A Nemkívánt Gyermekek Cape Neston-i

Otthonában nevelkedett. A Nemkívántak Otthonában! – gondolta Ramsey. Négyszer házasodott. Két gyerek – egy-egy az első két

feleségtől. Érvényes házasságban él a negyedik feleségével: Helene Davis Bonnett-tal. Kora huszonkilenc év. A 2021-es Miss Georgia.

A Nemkívánt – gondolta Ramsey. – Tudat alatt bosszúálló hadjáratot folytat a nők ellen, hogy elégtételt vegyen az anyján, aki elhagyta.

Képesítései: navigátor – jó; hadtáptiszt – kitűnő; tüzértiszt – kiváló (négy év óta egyfolytában a tengeralattjárók legkiválóbb torpedókilövő tisztje); általános tengeralattjáró szakképzettség – elsőrendű.

Ramsey megnézte a pszichlapon lévő megjegyzést: „Nem léptethető elő, mivel saját bevallása szerint nem képes tökéletesen úrrá lenni a mélységi bizonytalanságérzésén.

A Nemkívánt – gondolta. – Bonnett talán nem is akarja, hogy előléptessék. Így a parancsnoka pótolja az ifjúkorában nélkülözött apai tekintélyi.

Visszadobta a dossziékat az asztalra, és hátradőlt, hogy végiggondolja a dolgot.

Elgörbült és összekuszálódott szálak találkozása. Sparrow és Bonnett protestánsok, Garcia katolikus. Vallási súrlódásra nincs bizonyíték. Ezek az emberek szigorú munkabeosztást alakítottak ki.

Tanúsítva, hogy a szolgálat az ő hajójukat minősítette a leghatékonyabbnak.

Milyen hatással volt rájuk, hogy elveszítették Heppnert, a másik elektronikai tisztet? Vajon neheztelni fognak az őt helyettesítőre?

A fenébe! Nem Heppnernek kellett volna kiesnie! Egy kórtörténet, megoldási kulcsok nélkül. Nyugodt

gyerekkor. Zavartalan családi élet. Két fanyar megjegyzés: kudarccal végződött szerelmi kapcsolat huszonnégy évesen; pszichotikus összeomlás harminckét évesen. Olyasvalakinél kellett volna bekövetkeznie, mint például Bonnett. A Nemkívánt. Vagy Sparrow kapitány. A pályatévesztett matematikus.

– Alszik? Reed volt az, a kiképző tanára. – Három óra van – mondta. – Elhoztam a Hell Diverek

elektronikus kabinjainak tervrajzát. – Átnyújtott egy fénymásolatot Ramseynek, és már mutatta is. – Ez itt a pad. Ez a satu. A csavarkészlet. A mikroeszterga. Vákuumszivattyúk. Próbatábla-csatlakozók.

– Oké, tudok olvasni. – Teljes sötétségben is be kell tudnia kapcsolni ezt a

próbatáblát – felelte Reed. Feszes felsőtesttel leült a rattan székbe, ahol legutóbb dr. Oberhausen ült. – Holnap elkezdi a gyakorlást egy maketten.

– Holnap szombat van, Clint! – meredt rá Ramsey. – Este 6 óra előtt nem szabadul innen – válaszolta Reed,

majd a tervrajz fölé hajolt. – Most összpontosítson arra a kapcsolótervre! Ez itt a vészvilágítás. Legelőször ezt kell megtalálnia.

– Mi van, ha csak másodszorra sikerül? Reed hátradőlt, és kőkemény pillantását Ramseyre

szegezte. – Mr. Ramsey, van valami, amit olyan fokon meg kell

jegyeznie, hogy az a második természetévé váljon. – Igen? És mi lenne az? – Olyan, hogy könnyű baleset, nem létezik egy

tengeralattjárón.

♦ ♦ ♦

Sparrow parancsnok sietős léptekkel jött lefelé a rámpán, majd lassított, és belépett a lámpákkal homályosan megvilágított, barlangszerű föld alatti kikötőbe. A feje fölötti távoli sötétségbe vesző sziklamennyezeten kicsapódó víz párát szitált az arcába. Óvatosan lépkedett a robogó járművek és elszántan igyekvő emberek sűrűjében. Hajója bálnaszerű tömege előtte tornyosult a kikötőgát fölé; negyven méter magas Wagner-énekesnő a kikötőhely közepén, reflektorok sorától megvilágítva.

Fülében még visszacsengtek az elhárítás utolsó ülésén elhangzott utasítások.

– Az embereit a legmagasabb biztonsági osztályba sorolták, de azért továbbra is legyen résen az alvók miatt!

– Az én embereim között? Az ördögbe is, hisz évek óta ismerem őket. Bonnett nyolc éve van mellettem. Joe Garcia és én együtt szolgáltunk a háború előtt. Heppner és…

Elborult az arca. Mi a helyzet az új e-tiszttel? – Miatta nem kell aggódnia. És mellesleg a felügyelők

megnyugtattak bennünket, hogy nincsenek ellenséges jeladó eszközök a hajójukon.

– Akkor meg minek ez a szerkentyű a nyakamban? – Csak a még nagyobb óvatosság miatt. – És mi a helyzet az új emberrel? Mi az e-minősítése? – A szolgálat egyik legjobb embere. Tessék, nézze meg

az anyagát. – Öbölbeli őrjáraton szerzett korlátozott harci

tapasztalatok. Egyszóval gyakorlatilag egy szárazföldi patkány.

– De nézze az e-minősítését. – Korlátozott harci tapasztalat! Egy busz vezetője rákiáltott Sparrow-ra, kizökkentve őt

a gondolataiból. A karórájára pillantott: hét óra harmincnyolc perc – még huszonkét perc az indulásig. Görcsbe rándult a gyomra. Meggyorsította a lépteit.

A fenébe is, hogy az elhárítás az utolsó percben közli vele ezeket a részleteket!

A kikötőmedence ébenfekete bársonyán túl láthatta a fénycsövek által kirajzolt tengeri alagutat. A kétszázhatvan kilométeren át lefelé ereszkedő alagút után, a De Soto-kanyon és a Mexikói-öböl víz alatti mélységeiben és azokon túl már az ellenség tanyázik. Egy hirtelen és riasztóan megnövekedett ellenség, amely százszázalékos hatékonysággal veszi fel a harcot az olyan hajók ellen, mint az övé.

Sparrow-nak ekkor az jutott eszébe, hogy a tengeri alagút egy groteszk szülőcsatornát formáz. A barlang, melyet egy georgiai hegy alatt véstek ki, úgy rejtőzik a földben, mint egy különös, bizarr anyaméh. Amikor kivitték a hajójukat harcolni, beleszülettek egy rettenetes világba, amelyet nem akartak.

Eltűnődött, hogy vajon a PszicHiv mit szólna egy ilyen elgondoláshoz. Valószínűleg gyengeségre utaló jelnek tartanák – gondolta. – De miért is ne lehetne bennem valami gyengeség? – Az óceán felszíne alatt két és fél kilométer mélyen harcolva, ahol mindenünnen rettentő nyomás nehezedik az emberre, valamitől könyörtelenül lelepleződik minden gyengesége. A nyomástól. Az állandó nyomástól. Négy elszigetelt ember egyedül, állandó nyomás alatt egy plasztacél börtönbe zárva, amiképpen be vannak zárva a saját lelkük börtönébe.

Egy újabb busz keresztezte zajtalanul Sparrow útját. Kitért előle, és föltekintett a hajójára. Már elég közel járt hozzá, hogy el tudja olvasni a magasan fölötte lévő, bevonható parancsnoki tornyon lévő névtáblát: Fenian

Kos S1881. A rámpa hosszú, kecses ívben ereszkedett le a toronyból.

Kezében a névsort tartalmazó papírral egy gyakorlóruhát viselő, holdvilág képű fregattkapitány, a kikötő parancsnoka sietett oda Sparrow-hoz.

– Sparrow kapitány! – Igen? – fordult hátra Sparrow menet közben. – Ó,

hello, Myers. Minden felkészült legénység kifutott? Myers mellé szegődött. – A legtöbbjük. Lefogyott, Sparrow. – Egy könnyű kis vérhas – válaszolta Sparrow. – Valami

romlott gyümölcsöt adtak a Garcien Glennben. Itt van már az új elektronikus tisztem?

– Még nem láttam. De a felszerelése már megérkezett. Van közte egy lezárt doboz is. Nagyjából ekkora. – És mutatta a kezével. – Belland admirális vámolta el.

– Az elhárítós? – Ki más? – De miért lezárt? – Nyilván valami nagyon kényes eszköz van benne,

hogy le lehessen hallgatni vele az új nagy hatósugarú keresőjüket. Lezárták, nehogy valami túlbuzgó vámtiszt elrontsa.

– Ó. Ezek szerint már beszerelték az új nagy hatósugarú keresőt?

– Igen. Maga fogja éles helyzetben tesztelni. Sparrow bólintott. A beszállórámpa végében egy kis csoport tagjai a két

tiszt közeledtére vigyázzállásba vágták magukat. Sparrow és Myers megálltak.

– Pihenj – mondta Sparrow. – Tizenhat perc, kapitány – szólt Myers. Nyújtotta a

kezét, és megrázta Sparrow-ét. – Sok szerencsét. Ne

kímélje őket! – Úgy lesz – felelte Sparrow. Myers elindult a dokk alsó

vége felé. – Les – fordult Sparrow a rámpa mellett álló

tagbaszakadt, karvalyképű férfihoz, Bonnett első tiszthez.

– Örvendek a viszontlátásnak, kapitány – köszönt vissza Bonnett. Egy kapcsos irattartót dugott a bal hóna alá, és a vele lévő három közlegényt elbocsátva, Sparrow-hoz fordult. – Hová mentek Ritával a buli után?

– Haza – felelte Sparrow. – Mi is – bólintott Bonnett. Hüvelykujjával a mögötte

lévő tengeralattjáró felé bökött. – Megvolt az utolsó biztonsági ellenőrzés. Tartalék felszerelés átvizsgálva. De lesz egy kis késésünk. Heppner helyettese még nem jelentkezett.

Sparrow befelé káromkodott egyet, és érezte, hogy a gyomrát görcsbe szorítja a csalódottságból fakadó indulat.

– Hol van? Bonnett vállat vont. – Csak annyit tudok, hogy szóltak az elhárítástól, hogy

számítsunk egy kis késésre. Mondtam nekik… – Elhárítás? – Igen. – Szentséges Jézusom! Ezeknek muszáj mindig az

utolsó percig várniuk? Nekem azt… – Elharapta a mondatot. Ez bizalmas és titkos ügy volt.

– Azt mondták, minden tőlük telhetőt megtesznek – mondta Bonnett.

Sparrow elképzelte a bonyolult előkészületeket, melyek révén a kikötőből kifutó Fenian Kos átjut a saját védelmi hálójukon.

– Beletelhet egy egész napba, mire megállapítanak egy új átkelési időt.

Bonnett az órájára pillantott, és vett egy mély lélegzetet. – Közöltem velük, hogy reggel nyolc óra a legutolsó

időpont. Egy árva szóval sem válaszoltak az én… – Elnémult, amikor lefelé tartó léptek kopogása hangzott fel a mellettük lévő rámpán.

Mindketten fölnéztek. Három alakot láttak lefelé jönni: két matróz cipelt egy nagy teljesítményű elektronikus mérőeszközt, mögöttük pedig egy alacsony, sovány, de izmos, latinos arcú ember lépkedett. A szerelők foltos gyakorlóruhája volt rajta, és a jobb hóna alatt egy kisméretű elektronikus szondát hozott magával.

– Don José Garcia – szólalt meg Sparrow. Garcia áttolta a szondát a bal karja alá, és lelépett a

rakpart szélére. – Kapitány! De jó, hogy látom! Sparrow hátralépett, hogy elengedje a terhet cipelő

matrózokat, és kérdő pillantást vetett a Garcia hóna alatt lapuló szondára.

Garcia megrázta a fejét. – Istenért és a hazáért – mondta. – De néha úgy érzem,

hogy Istennel szemben túlléptem a hitelkeretemet. – Keresztet vetett. – Az elhárítós fiúk fél éjszaka szórakoztattak bennünket ezen az úszó lefolyócsövön. Négyszer jártuk végig az orrától a faráig. Nem kaptunk egyetlen radarjelet sem. És képzelje, még egyszer végig akarják nézetni velem, már kint az alagútban! – Felvonta a szemöldökét. – Jó, mi?

– Kénytelenek leszünk megtenni – felelte Sparrow. – Az első érintkezési pontunk előtt engedélyeztem időt a teljes körű mélymerülési szemlére.

– Nahát! – mondta Garcia, és elvigyorodott. – Tudja, én

már fel is készültem rá. Sparrow viszonozta a vigyort, és érezte, hogy a

feszültség lassan oldódni kezd benne. Bonnett jelentőségteljesen az órájára pillantott.

– Tizenkét pe… Egy parancsnoki busz villanymotorjának nyüszítése

elvágta a szavát. Mindhárman a hang irányába fordultak. A kikötőhelyek beszögelléseinek sötét vonalát követő busz küklopszszemre emlékeztető egyetlen lámpája ide-oda tévelygő fénysugarat vetett a nedves betonra. A busz felkanyarodott a rámpára, s ott egy zökkenéssel megállt. A sofőr mellett egy vörös hajú, ártatlan kerek képű férfi ült, egyensapkáját kezében gyűrögetve.

Ez lesz az új e-tisztem – gondolta Sparrow, látva a férfi gallérján a zászlóst jelző sávokat. A biztonságos megérkezéstől láthatóan megkönnyebbült férfi látványa vigyorgásra késztette. A bázis sofőrjeinek vakmerősége állandó tréfa tárgya volt a katonák körében.

Az új ember vörös hajára tette a sapkáját, és kiszállt a buszból, amely a súlyától visszacsúszott. A sofőr nyomban visszafordította a járművet arra, amerről jöttek.

A zászlós Sparrow-hoz lépett, tisztelgett, és azt mondta: – Ramsey vagyok. Sparrow viszonozta a tisztelgést. – Üdvözlöm a fedélzeten – mondta. Ramsey átnyújtotta Sparrow-nak a szolgálati

minősítését. – Nem volt idő, hogy ezeket a hivatalos úton keresztül

küldjem el. – Bemutatom Mr. Bonnett első tisztet – mondta

Sparrow, és átadta az iratokat Bonnettnak. Aztán Garciára nézett. – Mr. Garcia, gépész.

– Örvendek – szólt erre Ramsey.

– Hamarosan megfosztjuk ettől az illúziójától – jegyezte meg Garcia.

Sparrow elmosolyodott, és kezet nyújtott Ramseynek. Meglepte az új ember erős kézfogása. A fickó így külsőre puhának látszott. Bonnett és Garcia szintén kezet fogtak vele.

Ramsey gőzerővel lajstromozta a három emberrel való személyes találkozás első vizuális benyomásait. Különösnek tűnt, hogy első ízben találkozik ezekkel az emberekkel, miközben úgy érezte, már ismeri őket. De tudta, hogy ezt el kell titkolnia. A magánéletükről szerzett tudásmorzsák – de még a feleségek neve is – nem szerepelhetnek egy új ember emlékei között.

– Az elhárítás azt közölte, hogy valószínűleg késni fog – mondta Sparrow.

– Vajon mi juthatott a fülükbe? – morfondírozott Ramsey. Már azt hittem, elevenen fel akarnak boncolni.

– Ezt majd megbeszéljük később – mondta Sparrow. Megdörzsölte azt a vékony sebhelyet, ahol az elhárítás sebészei beoperálták a felderítőrendszer hangszóróját. – Indulás pontban nyolc órakor. Mr. Garcia felkíséri a hajóra. Öltözzön át gyakorlóruhába! Mellette fog segédkezni az indulást követő utolsó kémsugaras ellenőrzéskor.

– Igenis, uram – felelte Ramsey. – A felszerelése már órákkal ezelőtt megérkezett –

mondta Garcia, és Ramsey karját megfogva a rámpa felé kormányozta őt. – Kezdjünk hozzá! – Azzal sietve fölmentek a rámpára.

Ramseynek az járt a fejében, vajon mikor tud elszabadulni, hogy megvizsgálja a távmérőjét. Türelmetlenség fogta el – meg kellene néznie a Sparrow-ról beérkezett első adatokat.

Az a természetellenes mód, ahogy megdörzsölte a nyakát – gondolta. – Jól álcázott rendkívül ideges feszültség. De megmutatkozik a rövid, feszes mozdulatokban.

A mólóra érve Sparrow megfordult, hogy átnézzen a kikötőmedencére, ott is egy mozgó fényekből álló sorra.

– Ott jön az uszályunk, Les. – Mit gondol, kapitány, megcsináljuk? – Mindig megcsináltuk. – Igen, de… – „Most közelebb van hozzánk az üdvösség, mint

amikor hívőkké lettünk – mondta Sparrow. – Az éjszaka múlik, a nappal pedig már egészen közel van. Tegyük le tehát a sötétség cselekedeteit, és öltsük fel a világosság fegyvereit.” – Bonnettra nézett. – Pál írta ezt a rómaiaknak, kétezer évvel ezelőtt.

– Okos fickó volt – bólintott Bonnett. Egy fedélzetmester füttye harsant fel a dokk csúcsa

felől. Máris feltűnt egy daru, hogy eltávolítsa a kikötéshez szükséges rámpát. Matrózok jöttek futva, hogy beakasszák a kampókat, és kérdőn néztek a két tisztre.

Emberek siettek végig a kikötőgáton, mozgásuk ezúttal céltudatosságot tükrözött. Sparrow végighordozta pillantását a színhelyen.

– Színpadra szólítanak bennünket – mondta, majd intett Bonnettnak, hogy lépjen föl előtte a rámpára. – Ahogy az imént már elhangzott: kezdjünk hozzá!

Fölmásztak a parancsnoki toronyhoz. Bonnett lebukott a kábeltartó keretért, amelybe a tévéperiszkópjuk bójája volt belefoglalva. Rutinszerűen pillantott a foglalatra, s látta, hogy a merüléshez rögzítve van. Megragadta a létra karfáit, és lecsúszott a tenger alatti vontatóhajóba.

Sparrow fönt maradt. Körülötte hatalmas tóként terült el a kikötőmedence. Fölnézett a sziklamennyezet fekete-ségébe.

Ott csillagoknak kéne lenniük – gondolta. – Úgy illenék, hogy az ember még egy utolsó pillantást vethessen a csillagokra, mielőtt lemerül a tenger mélyére.

Odalent a kikötőgáton fürge alakok sürögtek-forogtak, hogy felszedjék a mágneses horgonyokat. Sparrow egy pillanatra afféle áldozati helyzetbe hozott fölösleges gyalognak érezte magát. Tudta, hogy volt idő, amikor a kapitányok kormányozták el a hajóikat a kikötőből, szócsövön át osztogatva a parancsokat. Ma már minden automatikusan történik – gépek és gépekként működő emberek által.

Egy felszíni vontató csapódott a hajójuk orra mellé, és rajuk dobta a vontatóhorgonyát. Fehéren habzott fel a víz a vontató tatja alól. A Fenian Kos egy pillanatig még ellenállt, mintha nem akarna kifutni, de aztán lassan, nehézkesen elindult kifelé a medencébe.

Maguk mögött hagyták a rést, s ekkor egy újabb vontató siklott a tatjuk mellé. A mágnestalpú cipőt viselő emberek ráugrottak a Kos hangtompító lapjaira, rögzítették a medence sötét vizén keresztben elfekvő hosszú plasztikcső vontató és vezető kábeleit. Kiáltásaik gyerekzsivajként jutottak fel a toronyban lévő Sparrow füléhez. A könnyű szélben váratlanul megérezte az olaj ízét, és ebből tudta, hogy keresztezték egy szellőzőkürtő útját.

Nincsenek ünnepi fanfárok, rezesbanda sem jár egy kalózhajó indulásakor – gondolta. – Olyanok vagyunk, mint a széltől hajladozó nád. És mit megyünk ki látni a pusztába? Minket nem Keresztelő János vár ott. De azért ez így is egyfajta keresztelő.

Valahol a sötétben kürtszó hangzott fel. Fordulj meg, és azonosítsd a melletted álló embert! Az

elhárítás egy másik dilije: amikor a kürt megszólal, mutasd fel az azonosítódat! A nyavalya essen az elhárításba! Idekint az én Istenemnek fedem fel magam, és senki másnak.

Sparrow a hajó fara felé nézett, ahol az uszály volt. Olaj. A háborúnak kellett a majdan felemelkedő szárazföld üledékes kőzetében született tiszta anyag. Növényi olaj nem felelt meg. A háború nem vegetáriánus. A háború húsevő.

Az uszály vontatója a Kos oldalához siklott, az pedig orral előre befúrta magát a mozgó állványba, amely leviszi a víz alatti kanyon mélyére.

Sparrow ránézett a parancsnoki torony irányítókonzolján zölden világító szabad út lámpára. Felvillantotta a készenléti jelet az alatta lévő vontatónak, majd gyakorlott mozdulattal megérintette a kapcsológombokat, hogy behúzza a tornyot. Az simán visszacsúszott a hajótestbe, plasztacél fedele forogva illeszkedett bele hornyolt aljzatába.

A konzol mellett egy mellmikrofon lógott. Felcsatolta, és beleszólt:

– Merülésre készen. Figyelmét az előtte lévő merülési táblára

összpontosította. – Nyomás a törzsben – hallatszott Bonnett hangja

tompán, élettelenül a fedélzeti telefonban. Sparrow merülési tábláján a vörösen izzó lámpák

egymás után zöldre váltottak. – Zöld tábla – jelentette. – Felkészülni. – Most egyszerre

érezte a nyomást a hajó törzsében, és egy másikat a gyomrában. Zárta a jeladás áramkörét, amiből a külső

személyzet tudhatta, hogy a tenger alatti vontató készen áll, hogy lemerüljön az alagútba.

A Kos elmozdult, megbillent. Tompán kongó hang visszhangzott végig a hajón. A merülési tábla tetején végig borostyánsárgán villogtak a lámpák: már az alagút liftjének foglyai voltak. Húszórányi vízmentes út.

Sparrow elkapott egy kapaszkodót a merülési tábla mellett, s egy lendülettel le- és kiugrott a gépterem futóhídjára. Csoszogva indult el a tat felé, átmászott az irányítóterem ajtaján, majd rögzítette maga után. Tekintete egy pillanatra elidőzött egy rézlemezen, melyet Heppner erősített fel az ajtó mellé, és amelyre kézzel karcoltak rá egy tizenkilencedik századi pandittól származó idézetet:

„Csak egy őrült vesztegetné az idejét egy tengeralattjáró feltalálásával, de ha feltalálná is valaki, csak egy hibbant agyú merülne le vele.”

A floridai könyökben lévő víz alatti sziklaszirt puha mészkövét úgy hasítja ketté a De Soto-kanyon, mint egy hegybe vájt vasúti alagút: az Apalachee-öböltől indul el huszonöt méter mélyen, és több mint négyszázhetven méter mélységben érkezik meg a San Blas-foktól délre és Tampától keletre lévő óceánba.

A tenger alatti alagút öbölbeli kijárata kilencven méter mélységben egyenesen a kanyon falába vezet: hullámzó tengeri hínárok, vörös karú szarukorallok és villódzó testű zátonylakó halak alkonyi világa ez.

A Fenian Kos úgy emelkedett ki az alagút sötét üregéből, mint egy barlangjából kibukkanó tengeri szörny, majd megfordulva szétrebbentette a halakat, és ferdén leereszkedett a kanyon fenekének égetett umbra színű iszapjába, ahol megpihent. Egy hanglokátor ütemes lüktetése rezgett át a hajótesten. Detektorok válaszoltak

rá a hármas törzsben, s válaszuk megjelent a navigációs fedélzet ellenőrző műszerein.

Garcia a maga jellegzetes kiejtésével, és az oxigéndús légkörben furcsán nyüszítő hangján elismételte a válaszokat, miközben a főfedélzet színes fényeit figyelte: – … szivárgás nincs, egyensúlyi helyzet rendben, külső újrafelhasznált levegő tiszta, nyomás megtartva, légkör nitrogénmentes, kamerák tiszták és működnek, periszkóp a felszínen, üzemben, a giroszkópja… – Harsogó nevetése betöltötte a hajót. – Sirály! Megpróbált leszállni rá, amikor forgatni kezdtem. Dobott egy hátast a vízbe.

– Milyen odafönt, Joe? – szakította félbe Bonnett éles, határozott hangja.

– Tiszta. Épp most virrad. Halászásra való nap. – Elég ebből! – reccsent meg Sparrow hangja a

hangszóróban. – Volt odafönt valaki, aki megláthatta, amint a sirály a vízbe esik? Észrevehették a periszkóp dobozát.

– Senki, kapitány. – Les, kérek egy teljes körű légköri ellenőrzést!

Vámpírmérőket mindenhová! Figyelje az adatokat, és azonnal jelentsen minden eltérést!

Folyt tovább a hosszan tartó, türelmes ellenőrzés. – Az indukciós gépházban vagyok – szólalt meg

Ramsey. – Belépéskor nagyon hangosnak találtam a sztatikus zajt.

– Az alsó tengelyalagútban ment hátra? – Az alsóban. – Már én is észrevettem korábban. Járjon ennek a

végére, Joe! – mondta Sparrow. – Les, hol van? – A második szintű hídon a gépteremben. – Váltsa fel Joe-t a főfedélzeten! Ramsey, menjen a

kabinjába! Tizenegy perc múlva lépjen kapcsolatba a támaszponttal!

– Igenis, kapitány. Sparrow az irányítófedélzeten elfoglalt helyéről átment

Garcia alá, az első szinten lévő ajtóhoz, amely nyitva volt, hogy rá lehessen látni elöl a sugárzásfalra szerelt nagy mérőkre.

Az a helyiség ott a hajó orrában – gondolta. – Ez az, ami aggaszt engem. A kameráink révén látjuk a belsejét, a műszerek meg elárulják, mi történik odabent. De a puszta kezünkkel nem érhetünk hozzá. Kézzelfogható, valódi tapasztalatunk nincs arról a helyről.

Nagy, vörös zsebkendőjével megtörölgette a homlokát. Valami, valami nincs rendjén.

Olyan kapitány volt, aki megtanult a hajójával kapcsolatos érzéseire támaszkodni.

Töprengéséből Garcia fémesen visszhangzó, spanyol nyelvű szitkozódására tért magához.

– Joe! – mordult fel. Mi a baj? – Úgy pördült a tat fele, mintha keresztülláthatna a rekeszfalakon.

– Törlőrongy a forgórendszerben. Minden fordulatnál dörzsöli az indukciós gyűrűt. Ezt hallotta Ramsey sztatikus zajként.

– Szándékosnak látszik? – Látott valaha selyem törlőrongyot? – Dühös morgás

hallatszott a hangszóróból. – Megvan, a szentségit! – Tegye el azt a rongyot! – mondta Sparrow. – Ramsey,

hol van? – A kabinban. Épp az adót melegítem be. – Hallotta, amit Joe mondott? – Igen. – Számoljon be a rongyról a támaszpontnak! Mondja el

nekik…

– Kapitány! – Ez megint Garcia hangja volt. – Olaj van a levegőben itt hátul!

– Olajpára a levegőben, plusz elektrosztatikus szikra, egyenlő robbanás! Honnan jön az az olaj?

– Egy pillanat. – Egymásnak ütődő fémek kondulása hallatszott. – Nyitott lefúvató csap a kenőolajrendszerben. Épp csak résnyire. De ahhoz elég, hogy teljes menetsebességnél kispricceljen egy finom permetet.

– Ramsey, foglalja be ezt is a jelentésébe! – mondta Sparrow.

– Rendben, kapitány. – Jövök hátra, Joe – folytatta Sparrow. – Mikroszkóppal

vizsgáljuk át a géptermet. – Már hozzá is kezdtem. – Kapitány – szólalt meg Bonnett –, felküldené ide

Ramseyt, miután leadta a jelentését? Segítségre volna szükségem a nagy kapcsolótábla ellenőrzéséhez.

– Hallotta, Ramsey? – kérdezte Sparrow. – Igen. – Tegye azt! – Meglesz. Sparrow ezek után hátrament, leereszkedett az alsó

szintre, átevickélt a tengelyalagúton, és megérkezett a gépterembe. Egy kúp alakú térbe, melynek nagy részét a csillogó rézből készült indukciós gyűrű térközös tekercsei foglalták el. Orrát nyomban megcsapta az olaj nehéz szaga. Garcia a tekercsekkel teli térbe hajolva nagyítóüveggel vizsgálta az indukciós gyűrűt.

– Csupa apróság. De összeadódva – bumm! – jegyezte meg Sparrow.

Garcia megfordult, a szeme csillogott a munkájához szükséges erős fényben.

– Nem tetszik ez nekem, kapitány. Rossz a kezdet. Úgy indul, mint egy kamikaze bevetés.

Sparrow mélyen beszívta, majd lassan kiengedte a levegőt. Aztán egy hirtelen mozdulattal megnyomta a mellmikrofonja gombját.

– Ramsey, ha kapcsolatba lépett a támaszponttal, kérjen engedélyt a visszatérésre.

– Igenis, kapitány. Ramsey gondolatai gyorsan követték egymást. Milyen hatással lesz ez a csapatszellemre? Az első

kalózhajó hónapok óta, amelyik úgy tér vissza, hogy ki sem ment az öbölből. Kellemetlen. Rámeredt a mutatók ingadozó karjaira. Kontaktidőzítője elérte a vörös vonalat, és halkan felberregett.

– Able John Vörös Sapkának. Vége. A feje fölötti hangszóróban – mint a tenger távoli

hullámverése – zúgott a háttérzaj. Hirtelen egy hang nyomta el a zaji.

– Itt Vörös Sapka. Vége. – Able John Vörös Sapkának: szabotázst fedeztünk fel a

hajón. Egy selyemrongyot tettek a gépteremben lévő motorrendszerbe. A rongyról származó elektrosztatikus szikra kiröpíthetett volna bennünket az öbölből. Vége.

– Vörös Sapka Able Johnnak. Maradjon vonalban! Továbbítjuk az üzenetét Bird George-nak. Elhárítás!

Ismét megszólalt egy hang a hangszóróban. – Bird George Able Johnnak. Itt a Tanár. Mi a helyzet?

Vége. Clint Reed! Ramsey szinte látta tanárának sótlan

ábrázatát. Reed a Tanár. Rögtönzött kód. A mikrofonja fölé hajolt. – Tanár, itt a Diák. – Elismételte a szabotázsról szóló beszámolót.

– Tanár Diáknak. Mit javasol? Vége.

– Diák Tanárnak. Kérek engedélyt, hogy idekint folytathassunk vizsgálatot. Kevesebb az esély ismeretlen tényező felbukkanására. Csak mi négyen vagyunk a fedélzeten. Ha biztonságosnak ítéljük a helyzetet, kérek engedélyt a küldetés folytatására. Rosszat tesz a csapatszellemnek, ha visszatérünk. Vége.

– Tanár Diáknak. Mi is így látjuk. De maradjon vonalban! – Szünet. – Engedély megadva. Mennyi időre van szükségük? Vége.

Ramsey bekapcsolta a fedélzeti telefonja mikrofonját. – Kapitány, a támaszpont azt javasolja, hogy folytassuk

itt a vizsgálatokat, és ha biztonságosnak ítéljük a helyzetet, ne térjünk vissza.

– Elmondta nekik, hogy mit találtunk? – Igen, uram. – Mit mondtak? – Hogy idekint kevesebb az esély egy biztonsági hibára.

Kevesebb személyzet. Azt javasolják, hogy oda-vissza ellenőrizzük egymást, és adjunk meg minden…

– Szentséges Jézus! – Azt kérdezik, mennyi időre lesz szükségünk. Csend. – Kapitány… – Hallottam. Mondja meg nekik, hogy tíz órára lesz

szükségünk. Ramsey visszatért az adójához. – Diák Tanárnak. A kapitány azt mondja, tíz órát ad

nekünk. Vége. – Tanár Diáknak. Folytassa a parancs szerint! Új

ellenőrzőpontokat fogunk szabaddá tenni a maga számára. Vége és kilép.

Ramsey leült. Na, most aztán kihívtam a sorsot magam ellen –

gondolta. – De Obe azt mondta, ennek a végére kell járni. – Ramsey! – recsegett a fedélzeti telefonban Bonnett

hangja. – Ha befejezte, vonszolja fel a seggét ide, és segítsen nekem!

– Jövök. A gépteremben Sparrow egy csőkulcsot egyensúlyozott

a tenyerén, és a szekunder tekercsek alatt kuporgó Garciára nézett.

– Azt akarják, hogy vizsgáljunk át mindent, Joe. Nagyon kínos.

Garcia egy kontaktlámpát helyezett fel két vezetékre. A lámpa kigyulladt.

– Igen, és adnak nekünk egy újoncot, mint ez a Ramsey. Egy majdnem szárazföldi patkányt.

– Az anyagában szerepel egy öbölbeli biztonsági őrjáratokat érintő csata.

– Nocsak! – Garcia változtatott valamelyest a testhelyzetén. – De van valami fura a fickóban.

– Hogy érti? – Sparrow kinyitotta a védőlemezt az egyik kondenzátor fölött.

– Az olyanokra emlékeztet engem, akik kiadják magukat valakinek, miközben a valóságban egészen mások.

– Miből következtet erre? – Nem tudnám megmondani, kapitány. Sparrow vállat vont, és folytatta a munkáját. – Nem tudom, Joe. Majd még beszéljünk róla! Adja ide,

legyen szíves, azt a húszas csavarkulcsot! Garcia fölnyújtotta a csavarkulcsot, majd visszafordult

a saját munkájához. Csend ereszkedett a kis helyiségre, amit csak az egymáshoz ütődő fémek csengése és a tesztáramkörök zümmögése tört meg.

♦ ♦ ♦

Sparrow az ajtón keresztül bebújt a vezérlőterembe, és szótlanul állt, mialatt Bonnett és Ramsey visszahelyezte a főtábla utolsó fedőlemezét.

Bonnett fölegyenesedett, és megvakarta a tarkóját. Keze olajos nyomot hagyott a nyakán. – Nem rossz egy hajósinastól, újonc – szólt oda Ramseynek. – Még a végén tengerészt faragunk magából. Csak azt nem szabad elfelejtenie, hogy idelent sohasem követheti el még egyszer ugyanazt a hibát.

Ramsey berakott egy csavarhúzót a szerszámtáskájába, becsukta a táskát, megfordult, és meglátta Sparrow-t.

– Minden rendben, kapitány? – kérdezte. Sparrow nem válaszolt azonnal. Körbenézett a

vezérlőben, még a levegőbe is beleszagolt. Enyhe ózonillat. A tartalék hajtómű távoli zümmögése. A jelzőkészülékek kerek tárcsaszemei mintha saját teste szimbiotikus meghosszabbításai lennének. Nyugtalansága egy pillanatra sem szűnt meg.

– Annyira, amennyire halandók csak azzá tehetik… remélem – felelte. – Visszamegyünk az étkezőbe. – Azzal megfordult, és ugyanott, ahol jött, kibújt az ajtónyíláson.

Ramsey visszatette a szerszámkészletét a fali állványra. A két fémfelület megcsikordult egymáson. Ramsey hátán végigfutott a hideg. Megfordult. Bonnett épp kibújt az ajtón. Ramsey egy lépéssel átlépett a vezérlőn, lehajolva kiment, hogy kövesse Bonnettot az étkezőbe. Sparrow és Garcia már ott voltak. Garcia az asztal jobb oldalán ült le, Sparrow vele szemközt, az asztal túloldalán állt. Ramsey szeme elkerekedett. Sparrow előtt az asztalon egy nyitott Biblia feküdt.

– A Mindenható segítségét kérjük erőtlen igyekezetünk

mellé – mondta Sparrow. Bonnett becsúszott a bal oldalon lévő székbe. – Foglaljon helyet, Mr. Ramsey! – mutatott Sparrow a

vele szemben lévő ülőhelyre. Ramsey leereszkedett a székbe, s egyik kezét ráfektette

az asztallapot borító zöld filcre. Sparrow fölébük magasodva állt az asztal túlsó végén. A Törvény Adója, kezével a Könyvön.

Istentiszteletek – gondolta Ramsey. – Az egyik erő, amely összetartja a legénységet. A misztikumban való közös részvétel. A harcosok megszentelése a fosztogatás előtt.

– Ön milyen vallású, Mr. Ramsey? – érdeklődött Sparrow.

Ramsey megköszörülte a torkát. – Episzkopális protestáns. – Idelent ennek nincs igazi jelentősége, csupán

kíváncsiságból kérdeztem – folytatta Sparrow. – A tengeralattjárókon az a mondás járja, hogy az Úr eleven ateistát nem enged háromszáz méternél mélyebbre merülni.

Ramsey elmosolyodott. Sparrow a Biblia fölé hajolt. Dörgő hangon olvasni

kezdett: – „Jaj azoknak, akik azt mondják, hogy a rossz jó, és a jó

rossz, és akik azt állítják, hogy a sötétség világosság, és a világosság sötétség; azt állítják, hogy a keserű édes, és az édes keserű! Jaj azoknak, akik bölcseknek képzelik magukat, és magukat tartják okosnak!”

Becsukta a Bibliát, és fölemelte a fejét. Mozdulata erőt és tekintélyt sugárzott. Ramsey megérezte benne a mélyről fakadó erőt.

– Azzal végezzük el a munkát, ami a kezünk ügyébe

esik – mondta Sparrow. – Azt tesszük, amiről hisszük, hogy az a helyes. Noha elszomorít bennünket, megtesszük. Megtesszük, hogy az istentelen pusztuljon a föld színéről. Ámen.

Sparrow elfordult, a Bibliát a rekeszfalnál álló kis szekrénybe tette. Még mindig háttal állva folytatta:

– Mindenki a helyére! Mr. Ramsey, vegye fel a kapcsolatot a bázissal, és mondja meg nekik, hogy indulásra készen állunk. Tudja meg, mennyi idő múlva érjük el az első ellenőrzési helyet!

Ramsey felállt. Szinte fizikai vágyat érzett arra, hogy megvizsgálhassa a Sparrow-ról kapott első távmérős anyagot.

– Igen, uram – mondta, majd megfordult, kibújt a kabinlejáratra nyíló ajtón, egyenesen az e-kabinjába ment, és kapcsolatba lépett a támaszponttal.

Első ellenőrzési hely négy óra múlva. Továbbította az információt Sparrow-nak. – Nulla pont az automata hajóórán – mondta Sparrow. – Mindenki jelentkezzen be! – Itt Garcia. Hajtómű és uszály rendben. – Itt Bonnett. Főfedélzet rendben. Ramsey az elektronikus kabinjában lévő tábláját nézte.

Furcsa érzés járta át: mintha ő is ide tartozna. Az ismerősség, az öthetes kiképzésnél régebb óta és mélyebben meglévő kapcsolat érzése.

– E-tábla rendben – mondta. – Két atmoszféra a törzsben.

– A csuklójára helyezett vámpírmérőre pillantott. – Diffúzió normális, pozitív. Nitrogénmentes.

– Les, csússzunk le! – hallatszott ismét Sparrow hangja a házitelefonban.

Ramsey érezte, hogy a hajó megbillen, majd susogva-

zizegve végiglüktet a testén az energia. A fedélzet síkja enyhén megemelkedett és szintbe állt, majd hirtelen lebillent.

Irány a mélység – gondolta Ramsey. – Fizikailag és mentálisan. Mostantól kezdve a dolog rajtam múlik.

– Mr. Ramsey, jöjjön az irányítófedélzetre! – hangzott fel Sparrow parancsa.

Ramsey lekapcsolta a tábláját, és előrement. Sparrow majdnem pontosan az irányítófedélzet közepén állt, kis terpeszben, a háta mögött összekulcsolt kézzel. Alakját mintha egy csövekből, kerekekből, fogantyúkból és számtárcsákból álló labirintus háttere elé állították volna. Tőle jobbra Garcia dolgozott az uszály vezérművével, balra pedig Bonnett tartotta a gyorsjáratú kormánykereket. A magasan a rekeszfalba ágyazott nagy nyomásmérő műszer hatszáz kg-ot mutatott, és emelkedett; már kilencszáz méternél is mélyebben jártak.

– Mi az a kis doboz, ami a holmijaival együtt érkezett a hajóra, Mr. Ramsey? – kérdezte Sparrow, anélkül hogy megfordult volna.

– Lehallgatókészülék az új kutatási módszerhez, uram. Sparrow gyors fej mozgással követte az uszály

helyzetét szabályozó egyik műszer mutatójának rándulását, majd hátrafordult.

– Miért volt zárva? – Rendkívül kényes műszer, ezért nagyon gondos

csomagolást igényel. Tartottak tőle, hogy valaki… – A legelső adandó alkalommal látni akarom! – vágott

közbe Sparrow. – Les – lépett Bonnett mögé –, az ott szivárgás a kilences rekeszben?

– Nincs nedvesség, sem nyomásváltozás, kapitány. Kondenzvíz lehet.

– Tartsa rajta a szemét! – Sparrow visszalépett Ramsey

mellé. Gyorsan ki kell derítenem, hogy a dobozba rejtett

álcázó rendszer kielégíti-e a kíváncsiságát – gondolta Ramsey.

– Mi a hobbija? – kérdezte a kapitány. Ramsey szempillája megrebbent. – A csillagászat. – Különös hobbi egy búvárhajón szolgáló tengerésznek

– szólt hátra a válla fölött Bonnett. – Nincs abban semmi rossz, ha egy tengerjáró

embernek a csillagászat a hobbija – jelentette ki Sparrow, mielőtt Ramsey válaszolhatott volna.

– A navigáció alapja – mondta Ramsey. Sparrow a szeme sarkából ránézett, majd tekintetét

visszafordította a kapcsolótáblára. – Arra gondoltam, miközben a bázison kifelé tartottunk

a kikötőmedencéből, hogy mielőtt lemerülünk a tenger alá, még egyszer jogunk van fölnézni a csillagos égre. Ez adja meg az embernek a tájékozódás képességét. Az utolsó éjszakán, mielőtt elhagytuk a Garcien Glennt, elámultam azon, hogy milyen fényes felettünk az ég. A Herkules csillagkép olyan… – Elakadt a szava, látva, hogy a Kos orra fölfelé billen.

Egy gyors, könnyű kézmozdulat a kapcsolótáblán, és máris megszűnt a kilengés.

– Herkules – szólalt meg Ramsey. – A Térdeplőre gondol?

– Ma már nem sokan nevezik így – felelte Sparrow. – Szeretek úgy gondolni rá, mint aki az elmúlt évszázadok alatt onnan felülről mutatta az utat a tengerészeknek. Tudja, annak idején a föníciaiak imádták őt.

Ramseyt váratlanul személyes vonzalom öntötte el Sparrow iránt. De leküzdötte.

Józannak és tárgyilagosnak kell maradnom – intette magát.

Sparrow kilépett balra, hogy tisztább képet kapjon a kormányműszerekről. Pár pillanatig tanulmányozta őket, majd Ramseyhez fordult:

– Feltűnt már önnek, Mr. Ramsey, hogy ezek a Hell Diver tengeralattjárók hasonlítanak a legjobban az ember által kifejlesztett űrhajókra? Teljesen önellátóak vagyunk. – Visszafordult a kapcsolótáblához. – És mit csinálunk mi az űrhajóinkkal? Arra használjuk őket, hogy elbújjunk a bolygónk folyékony függönye alá. Arra használjuk, hogy öljük egymást.

Ez egy probléma: egy kóros elképzelés, amelynek a legénység kedvéért hangot is ad – gondolta Ramsey. – Önvédelemből használjuk – mondta fennhangon.

– Az embert nincs, ami megvédje önmagától – jelentette ki Sparrow.

Ramsey már nyitotta a száját, de hirtelen meggondolta magát. Ez egy jungi fogalom. Egy ember sincs biztonságban önmaga ellenében. Újfajta tisztelettel nézett Sparrow-ra.

– Itt van a mi föld alatti bázisunk. Olyan, mint egy anyaméh – folytatta Sparrow. – És a tengeri alagút. Így képzelem el a szülőcsatornát.

Ramsey a zsebébe süllyesztette, és ökölbe szorította mindkét kezét.

Mi ez? – kérdezte magában. – Egy ilyen elgondolásnak a PszicHivben kellett volna megszületnie. Ez a Sparrow vagy a szakadék szélén egyensúlyoz, vagy ő a legbölcsebb ember, akivel életemben találkoztam. Tökéletesen igaza van ebben a bázis-alagút dologban, és mi eddig észre sem vettük a hasonlóságot. Ez valami módon összefügg a problémánkkal. De hogyan?

– Joe, kapcsolja az uszály tábláját automatikára! – mondta Sparrow. – Arra kérem, menjen most el Mr. Ramseyvel, és próbálja ki az új érzékelőt! Irányítsák rá az első ellenőrzőhelyre! – Ránézett az elülső válaszfalon lévő nagy méretű szonor automata navigációs térképre, melyen a vörös pont a hajó DR pozícióját, azaz a becsült helyét jelölte. – Les, bocsássa föl a periszkópot, és adjon helyzetmeghatározást!

– Értettem, kapitány. Garcia az utolsó kapcsolással is végzett a

műszertábláján, és Ramseyhez fordult: – Indulhatunk, újonc. Ramsey Sparrow-ra nézett; vágyott rá, hogy ő is része

lehessen ennek a számára most mindennél fontosabb legénységnek.

– A barátaim Johnnynak szólítanak – mondta. – Joe – beszélt tovább Sparrow Garciához –,

megismertetné Mr. Ramseyvel a szellőztető rendszerünk sajátosságait? Az a karboanhidráz fázisszabályozó kezdetnek épp jó lesz.

Keresztneve elutasítása arculcsapásként érte Ramseyt. Merev derékkal bújt át a hátsó fedélzet ajtaján, ki a kabinlejáratra.

Az utána jövő Garcia rögzítette maguk mögött az ajtót, majd megfordult, és beszélni kezdett:

– Valamit nem árt tudnia a tengeralattjáró vontatókról, Ramsey. Egy új embert az első ütközet lezajlása utánig a vezetéknevén vagy azon a néven szólítanak, amit a legénység jónak lát. Egyesek számíthatnak rá, hogy soha nem fogják a keresztnevükön szólítani.

Ramsey csak befelé káromkodott. Az elhárítás itt mellélőtt. Azt a látszatot keltette róla, mintha zöldfülű lenne. Aztán arra gondolt: de hiszen ez természetes. A

legénység egységes kényszercselekvése. Egy kis mágia. Ne mondd ki az új ember titkos nevét, nehogy az istenek elpusztítsák… a társaival együtt.

A vezérlőteremben Bonnett Sparrow-hoz fordulva elfintorodott. Fél kezével megdörzsölte a tarkóját, majd visszafordult a kapcsolótáblához.

– Kezdő – mondta. – De látszik rajta, hogy igyekszik – felelte Sparrow. –

Reménykedjünk a legjobbakban. – Nem aggasztja a fickóval kapcsolatban az elhárítás

utolsó pillanatban végzett ellenőrzése? – Némileg – válaszolta Sparrow. – Nem tehetek róla – mondta Bonnett. – Van benne

valami … nem tudom. Szerintem kamuzik. – Bonnett bozontos szemöldöke lejjebb ereszkedett.

– Lehet, hogy csak a szokásos volt – vélte Sparrow. – Úgy értem, a helyszíni vizsgálat.

– Én mindenesetre rajta tartom a szemem – szögezte le Bonnett.

– Van egy kis papírmunkám – mondta Sparrow. – Amíg ilyen nyugodtan megyünk. Szóljon, mielőtt elérjük az első ellenőrzőpontot!

– Hogy néz ki az őrszolgálati beosztás? – Épp azon fogok most dolgozni – felelte Sparrow. –

Úgy akarom megcsinálni, hogy együtt tölthessek valamennyi időt Ramseyvel, amíg még viszonylag biztonságos vizeken haladunk. Nem szeretném, ha a döntő pillanatban eltolna valamit.

Sparrow ezek után kibújt az ajtón, és a kabinlejárón át az étkezőbe ment. Belépve rögtön szemet szúrt neki az ebédlőasztal térítőjének a színe – a terítő és a szín, amelyet már ezerszer látott.

Miért van az, hogy a haditengerészet tiszti étkezdéiben

mindig zöld az asztalterítő? – töprengett. – Kis ízelítő a zöldellő föld színéből? Hogy emlékeztessen bennünket az otthonra?

Garcia és Ramsey eközben az e-kabinban ellenőrizték a bemérőkészüléket, majd kikapcsolták a táblát.

– És most? – kérdezte Ramsey. – Nem ártana, ha szundítana egyet – felelte Garcia. –

Les az őrszolgálatos. A kapitány valószínűleg épp most állítja össze a szolgálati beosztást. Lehet, hogy maga lesz a következő ügyeletes. Az első egy-két napban még elég lazán mennek a dolgok.

Ramsey bólintott. – Fáradt vagyok. Viszlát – mondta, és elindult hátra. – Rendben – hallotta még Garcia hangját a háta mögött. Besietett a kabinjába, bezárta az ajtaját, elővette a

távmérő dobozát, a kulcsával kinyitotta, kivette az első felvételt tartalmazó szalagot, és leült, hogy szemügyre vegye.

Az agyalapi mirigy és a mellékvesehormon magas értékei hamar megmutatkoztak a szalagon. Észrevette, hogy volt egy csúcspont az ő érkezése előtt, egy másik pedig egybeesett azzal a perccel, amikor először engedték be a nyomást a hajótestbe.

Az első feszült pillanatok – gondolta. – De ez normális. Előretekerte a távmérő szalagját addig a pillanatig,

amikor felfedezték a szabotázst. Kétszer is ellenőrizte az időbeállítást, előre-hátra mozgatva letapogatta az egész területet.

Semmi! Az nem lehet! Rámeredt a vele szemben lévő rekeszfal szegecsekből

kirajzolódó mintájára. A hajtómű halk zümmögése mintha fölerősödött volna. Keze, amely a mellette lévő

takarón nyugodott, minden kis csomót, minden szálat külön-külön érzett. Orra különválasztotta a szobában érezhető valamennyi illatot: festék, olaj, szappan, ózon, izzadság, műanyag…

Elképzelhető, hogy egy ember úgy él át egy szorongást, hogy a mirigyeiben nem következik be változás? – töprengett. – Igen, bizonyos patologikus körülmények között, melyek közül egy sem illik Sparrow-ra.

Emlékezett rá, milyen volt a kapitány hangja a fedélzeti telefonban az izgalom perceiben: élesebb mint máskor, feszült, kapkodó.

Újra megvizsgálta a szalagot. Lehet, hogy elromlott a távmérő?

Megnézte. Tökéletesen működött. Sparrow szervezetének mechanizmusában lépett fel valami rendellenesség? De akkor nem mutatta volna ki az egyéb ingadozásokat.

Ramsey hátradőlt, egyik kezével megtámasztotta hátul a fejét, és végiggondolta a problémát. Két komolyabb lehetőség kínálkozott: ha Sparrow tudott a törlőrongy-olaj-permet dologról, akkor nem lenne ideges. Mi van akkor, ha ő tette oda a rongyot, és gondoskodott arról, hogy a kenőolajjal futó rendszer légtelenítse magát? Mégpedig azért, hogy harcképtelenné tegye a hajót, és leállítsa a küldetést, vagy mert inába szállt a bátorsága, vagy mert kém.

De akkor lettek volna más pszichomotorikus jelek is, melyeket a távmérő regisztrál.

Ez elvezetett a másik lehetőséghez: fokozottan feszült pillanatokban Sparrow belsőelválasztású mirigyeinek automatikus funkciói áttevődnek a magasabbrendű agykérgi központokba. Ezek az ismert paranoiás hajlamokkal együtt ágyazódnak be. Stresszes állapotban

bizonyos normális működések szisztematikus üzemzavara léphet fel: a félelem olyan fokú kiiktatása, amelyben az ember elhiszi, hogy nem kerülhet veszélybe.

Ramsey ültében kiegyenesedett. Ez beleillene Sparrow vallásos beállítottságába. Egy mindenek fölött való és megingathatatlan hit magyarázatot adna rá. Korábban is léteztek vallási tébolyban szenvedők. Még Krisztust is megpróbálták kikiáltani ilyennek. – Ramsey összevonta a szemöldökét. – De természetesen Schweitzer bolondnak állította be azokat, akik ezzel próbálkoztak. Ízekre szedte az érveiket.

Az ajtaján felhangzó éles kopogás visszarántotta a valóságba. Gyorsan bedugta a szalagokat a távmérő dobozának dupla fenekébe, lecsukta, és bezárta a doboz fedelét.

Újabb kopogás. – Ramsey! – Ez Garcia hangja volt. – Igen? – Nem ártana, ha bevenne egy-két serkentőtablettát,

Ramsey. A maga őrszolgálata következik. – Értem. Köszönöm. – Ramsey az íróasztala alá

csúsztatta a dobozt, majd az ajtóhoz ment, és kinyitotta. A kabinlejáró üres volt. Ránézett Garcia ajtajára, mely a kabinlejáró szemközti oldalán volt, s míg ott állt, érezni vélte maga körül az egész hajót. Közvetlenül a szeme előtt lehullott egy csepp a fönt összegyűlt nedvességből. Hirtelen le kellett küzdenie a csüggedtség fenyegető érzését. Szinte fizikailag érezte a körülöttük lévő víztömeg roppant nyomását.

Tudom-e, milyen az, igazán félni? – kérdezte önmagától.

♦ ♦ ♦

A Kos a tenger alatti áramlatok mozgásának lassú ritmusát követve süllyedt minden egyes hideg réteg alá, melyre a legénysége rátalált, mert a hideg víz letompította az emberi hangot. Mint valami farokkal ellátott léghajó, vándorolt a víz alatti kanyonok falai között, kihasználva azt, hogy e szurdokfalak elnyelték az útját jelző hangokat.

Őrségváltások, étkezések követték egymást. Sparrow és Garcia belekezdett egy sakkjátszmába. Az automata hajóóra mutatói megállás nélkül forogtak és forogtak és forogtak, jelezve az állandó veszély halálosan unalmas rutinját. A piros pont, amely a helyzetüket jelezte a szonortérképen, lassan végigaraszolt Florida csúcsa körül, majd föl az Atlanti-part mentén, s végül ki az óceánba – aprócska élőlény, útban Izland felé.

Öt nap, tizenhárom óra, huszonegy perc az indulás óta. Sparrow belépett a vezérlőbe, s míg görnyedt háttal

nyúlt az ajtó felé, tekintete végigpásztázta a mérőműszereket – a másik érzékszervét. Túl sok a nedvesség a levegőben. Meg fogja kérni Garciát, hogy ellenőrizze, amikor ő lesz őrségben. Jelenleg Bonnett volt az ügyeletes. A főtábla távvezérlésre volt állítva. Egy jelzésismétlő tábla hiányzott a tartójáról.

A szonortérképen a helyzetüket jelző markőr Új-Fundland legészakibb csúcsától majdnem egyenesen keletre és a Grönland legdélibb csúcsától déli irányba húzott vonalon volt. A statikus nyomásmérő négyzetcentiméterenként több mint százhatvanhat kilogrammot jelzett: a felszín alatt nagyjából háromszázkilencvenet.

Sparrow keresztülvágott a vezérlőn, s az ajtón átbújva kijutott a gépterem futóhídjára. Puhának érezte lába alatt a kipárnázott pallót.

Bonnett állt az alsó futóhídon, háttal Sparrow-nak, és mereven nézett valamit lent, balra. Sparrow követte első tisztje tekintetének irányát: a reaktorterembe vezető egyik vészfolyosót lezáró ajtó volt ott.

Van valami furcsa Bonnett tartásában, gondolta. Olyan, mintha számolna.

Ekkor felismerte a mozdulatot: Bonnett a levegőt szaglászta. Maga is beleszimatolt a levegőbe, de csak a gépteremben mindig jelen lévő recirkulált levegő és az abban elkeveredő ózon és olaj ismerős szagát érezte. Kiballagott a futóhídra, és áthajolt a korláton.

– Valami baj van, Les? Bonnett megfordult, fölnézett. – Á, kapitány. Nem tudom. Olyan szagot érzek, mintha

valami rohadna itt. – Mit tud még kiszagolni ebben a bűzbombában? –

rándult félmosolyra Sparrow szája. – De tényleg mintha rohadna – erősködött Bonnett. –

Hullaszag. Rothadó hús. Napok óta érzem – valahányszor elmegyek itt.

– Más is érezte már? – Nem mondták. – Talán csak képzelődik, Les. Öt nap után már minden

bűzlik ebben az úszó pöcegödörben. – Nem tudom, kapitány. Általában meg tudom

különböztetni a szagokat. Ez a szag szokatlan itt. – Várjon! – Sparrow kilépett az összekötő létrára, és

leereszkedett Bonnett szintjére. – Szagoljon bele, kapitány! Sparrow az orrán át mélyen beszívta a levegőt.

Csakugyan érzett némi rothadásszagot a levegőben, de hát a hús hamar romlásnak indul egy tengeralattjáró oxigéndús atmoszférájában.

– Döglött patkány? – kérdezte. – Hogy került volna a hajóra? Különben is sűrűfésűvel

mentünk át az egész hajón. Egy szúnyog sem tudott volna… – Elakadt a szava, megpördült, és rámeredt a sugárzásvédő rekeszfalra.

– Egyetlen hely van, amit nem vizsgáltunk át – mondta Sparrow.

– De végignéztük a kamerákkal – felelte Bonnett. – Ott… – Elhallgatott.

– Nézzük meg még egyszer! – javasolta Sparrow. Elindultak vissza a vezérlőterembe, ahol a nagy

képernyőn egyenként végignézték a reaktorterem kameráinak képeit.

– Semmi – állapította meg Bonnett. Sparrow-ra nézett, és megrándította a vallat.

Sparrow a karórájára pillantott. – Joe körülbelül egy órája tette le az őrszolgálatot. –

Ránézett az immár üres képernyőre. – Mégis vigye őt fel ahhoz az ajtóhoz! Állítsa Ramseyt készenlétbe itt, a vezérlőben! Előremegyek. – Előrehajolva kibújt az elülső ajtón a futóhídra, és leereszkedett az alsó szintre.

Bonnett a vezérlőből felcsengette Garciát. – Igen? – hallatszott a hangszóróban egy álmos hang. – A kapitány szólt, hogy menjen előre! Az egyes reaktor

folyosójához. – Mi történt? – Majd ő elmondja. Bonnett zárta az áramkört, és bekapcsolta a fedélzeti

hívót. – Ramsey – szólt bele. – Tessék. A pihenőszobában vagyok. – Álljon készenlétbe a vezérlőben! – Máris megyek.

Bonnett kikapcsolta a hívásgombot, és kiment azon az ajtón, ahol az imént Sparrow. Jóformán azonnal csatlakozott hozzájuk Garcia; fekete haja a homlokába hullott, s még nem végzett teljesen az inge begombolásával.

– Valami baj van? – Utoljára maga ellenőrizte a reaktort, Joe. Kinyitotta a

folyosóajtókat? – Persze. De nem mentem be. Az elhárítás emberei

tisztának… – Rendben van. Érzett valamit? Garcia homloka ráncba szaladt. – Úgy érti, az orrommal? – Igen. – Nem hinném. – Garcia megvakarta a fejét. – Miért? – Szagoljon bele! – mondta Bonnett. Garcia összeráncolta az orrát, és beszívta a levegőt. És

még egyszer. – Valami rohad. – Les már napok óta érzi. – Megnézte valaki a szellőzőjáratot? – kérdezte Garcia. – Első dolgom volt – felelte Bonnett. – Nem vagyok

biztos benne. – Itt a legrosszabb – mutatott Sparrow a folyosó rácsos

szellőzőnyílására. – Joe, hozzon nekem egy darabot a tartalék magasnyomású csővezetékünkből!

– Mekkora legyen? – Hat-hét méter. Akkora, hogy elérje a folyosó középső

mélyedését, és tovább egészen a nyitott részbe. – Rendben. – Garcia elindult hátra a gépraktárba.

Sparrow az egyik fali állvány felé fordulva leemelt egy hordozható kamerát és egy spotlámpát.

– A reaktorteremnek van egy pontja, ahová egyikünk

sem lát be. Erre nem szeretünk gondolni. Arra alapozunk, hogy a stabil kamerák maximális hatósugarú térfigyelésre vannak beállítva. Most a radioaktivitás következtében el fogunk veszíteni egy hordozható kamerát és egy spotlámpát, de be fogunk látni a sötét zugokba.

– Mit fog csinálni? – kérdezte a csővezetékkel visszatérő Garcia.

– Fölszerelek a végére egy hordozható kamerát és egy lámpát – válaszolta Sparrow.

Garcia elvörösödött. – Erre nem is gondoltam. – Mint Lesnek már mondtam, az agyunk nem teljesen

úgy működik… Sparrow szavait félbeszakította Ramsey hangja, amely a

fejük fölül, a rekeszfalra szerelt hangszóróból hallatszott. – Látom magukat itt, a képernyőmön. Mit csinálnak? Bonnett hüvelykujjával átbillentette a mellmikrofonja

kapcsológombját. – Valami rohad a reaktorterem folyosóján. Sparrow már azon ügyködött, hogy a kamerát és a

lámpát a cső végére erősítse, de most fölnézett. – Szóljon neki, hogy vegye a hordozható

kapcsolótáblán, azon, amit odafönt hagyott a futóhíd korlátján! Esetleg szükségünk lesz a segítségére.

Bonnett továbbította az utasítást. Ramsey meg is jelent nyomban a fölöttük lévő futóhí-

don, és ellenőrizte a mobil táblát. A korláton áthajolva lenézett rájuk.

– Érzem a szagot – mondta. – Patkány lenne? – Nem tudjuk – felelte Bonnett. – Tessék. – Sparrow átnyújtotta Garciának a csövet,

aztán a folyosó ajtaja felé fordult, kulccsal kinyitotta,

majd megállt. Fölnézett Ramseyre. – Vigye hátrébb valamivel azt a táblát!

Ramsey engedelmesen hátrált három-négy métert a futóhídon.

– Les, álljon kicsit arrébb! – intett a fejével Sparrow Bonnettnak.

Bonnett visszalépett az ajtó elől. – Mire számít? Sparrow mindössze fejének egy mozdulatával mutatott

a folyosó ajtaja fölé szerelt sugárzásszámlálóra. – Lehet, hogy kicsit meleg lesz. Tartsa szemmel azt ott! Garcia leemelt egy hordozható sugárzásérzékelőt a fali

állványról, és Sparrow mellé állt. – Oké – mondta Sparrow. – Most. – És kinyitotta az

ajtót. Garcia gyomra felfordult. – Huhh! – kapott levegő után Sparrow. – Ha megbocsátanak a szójátékért, nekem itt valami

bűzlik – jegyezte meg Bonnett. Ramsey áthajolt a korláton. – Ez nem patkány! – kiáltotta. – Sokkal erősebb annál. Sparrow fogta a hosszú csövet, és felkapcsolta a lámpát. Az éppen úgy állt, hogy fényével egy pillanatra

elvakította Ramseyt. Mire visszanyerte a látását, Sparrow már benyomta a csövet a járatba. Garcia az ajtó mellett lévő hordozható vevőkészülék fölé hajolva bámulta a képernyőt.

Ramsey ráhangolta az egyik saját áramkörét a hordozható egységre, és elakadó lélegzettel hallotta Garcia kurta kiáltását:

– Kapitány! Ide nézzen! A képernyőn a folyosó padlójából egy lefelé kanyarodó

szakaszt lehetett látni. És két férficipő sarkát, a hozzá tartozó lábak egy részével. A kép épp a térdek alatt ért

véget. Bonnett Ramseyre nézett, aki elkapta a bozontos

szemöldök alól rámeredő szempár tekintetét. Az első tiszt homloka fénylett az izzadságtól. – Látja a képernyőjén? – kérdezte Bonnett.

Ramsey bólintott. A látószög miatt az alatta álló férfiak egy rövidülésben megjelenő torzított képet láttak. Az akusztika tréfája következtében hangjuk csengő mellékzöngével jutott fel Ramseyhez. Olyan érzése volt, mintha bábjátékot nézne.

Bonnett hátrafordult, hogy megnézze az ajtó fölé szerelt mérőműszert.

– A sugárzás enyhén növekszik – mondta. – Semmi olyan, amit a szűrők ne tudnának elhárítani –

közölte Garcia. Sparrow előrehajolva próbálta beljebb vezetni a

folyosóra a kamerát és a lámpát. Garcia visszavitte a hordozható vevőkészüléket oda, ahol Bonnett is láthatta.

– Semmi? – kérdezte Sparrow. – Valamivel több a lábából – felelte Bonnett. Ramsey valami halk mormogást hallott; aztán rájött,

hogy Garcia suttogja: „Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent anyja…” A műszaki tiszt ujjai a rózsafüzér szemeit számolták az inge alatt.

Sparrow kicsit elforgatta a csövet. – Kés! – hördült fel Bonnett. Ramsey is látta a képernyőjén. A járatban heverő ember

melléből egy kés markolata állt ki. – Felvevő kamerát ráállítani! – adta ki az utasítást

Sparrow. – Idefent van nálam! – kiáltott le Ramsey. Kiemelte a

kamerát a vezérlőpult mögötti állványról, és a vevőkészülék képernyője fölé lógatta.

Sparrow még mélyebbre tolta a csövet a járatba, egészen addig, amíg a műszer el nem érkezett az ember arcáig.

– Felismeri valaki? – Azt hiszem, én láttam már – felelte Garcia. – Ez egy

matrózegyenruha. Úgy látom, atomtechnikai jelzés van rajta. – Megrázta a fejét. – De nem azok közül való, akiket az utolsó ellenőrzésre a hajóra küldtek.

Sparrow megfordult, és fölnézett Ramseyre. – Maga, Ramsey? – Az elhárítás különleges tisztje, Belland admirális

irodájához tartozott – válaszolta Ramsey. – Fossnak vagy Fosternek hívják. Valami ilyesminek.

– Honnan tudja? – kérdezte Bonnett. Ramsey hirtelen ráeszmélt, hogy taktikai hibát vétett. – Amikor az öbölbeli őrjárattal dolgoztam, ez a fickó

volt az összekötőnk az elhárítással. A hazugság könnyen jött. Emlékezett rá, mikor látta

utoljára ezt az embert: Belland külsős tisztje, Reed tanár mutatta be őket egymásnak.

– Tudja, hogy mit csinált itt? – faggatta tovább Sparrow. – Csak találgatni tudok – ingatta a fejét Ramsey. – Talán

épp valami speciális ellenőrzést végzett, amikor valaki rajtakapta.

– Rajtakapta? Min? – kérdezte Garcia. Ramseynek hirtelen elakadt a lélegzete: eszébe jutott,

hogy arra gyanakodnak, Garcia lehet az alvó. – Talán épp fordítva történt – vélekedett Bonnett. – Ez a

tiszt kapott rajta valakit, amint épp csinál valamit, és… – Mit csinál? – mordult fel Sparrow. Egy szekrény felé

fordult a folyosó bal oldalán. – Joe, segítsen belebújni egy ABG ruhába! – Kinyitotta a szekrényt, és kivett egy kezeslábast.

Garcia mozdult, hogy segítsen neki. Sparrow hangja ekkor már a ruha kommunikátorán keresztül érkezett el hozzájuk.

– Les, hozzon egy steril zsákot és egy ólomdobozt ennek az embernek a holmijai számára! Hagyja itt a lejárónál! Joe, bújjon egy másik ruhába, hogy segíthessen, amikor kihozom őt! Ramsey, figyeljen engem, és állóképeken rögzítse azokat a tárgyakat, amelyeket felmutatok magának! Állítson rá egy jelzőt a ruhám sugárzásérzékelőjére! Lehet, hogy túl elfoglalt leszek, és nem tudok figyelni rá.

– Rendben – válaszolta Ramsey. Garcia máris húzta magára a másik ruhát, Bonnett

pedig elindult hátra, a gépraktárba vezető ajtó felé. Sparrow előregörnyedve belépett az ajtón, és nehézkes

léptekkel megindult a vészfolyosón. Ramsey műszertáblájának ismétlő sugárzásérzékelője azonnal elkezdte a számlálást.

– Radioaktív a hely – tudatta. – Én itt ötezer millirönt-gent látok.

– Értem – felelte Sparrow. – Kapcsoljon át a sisakérzékelőmre!

Ramsey átkapcsolta egy másik képernyőjét Sparrow sisakjára. A képernyőn megjelent egy kesztyűs kéz: Sparrow-é. A kéz kimozdult a képmezőből, és látni engedett egy részt a halott ember egyenruhájából.

– Egy írás – mondta Sparrow. – Hátrahagyott egy írást. Készítsen hangfelvételt arról, ahogy felolvasom, és aztán fényképezze is le! Április 16-án, reggel 8 óra 45 perckor írta.

Az indulásunk napján – gondolta Ramsey. – Akkor épp az alagútban voltunk. Ismét Sparrow hangját hallotta.

– „H. A. Sparrow kapitánynak Arthur H. Foss

hadnagytól, SYO-2204829. Tárgy: Különleges Biztonsági Ellenőrzés a Fenian Kos tengeralattjáró vontatón a fenti napon.”

A kapitány megköszörülte a torkát, és folytatta: – „Az új biztonsági irányelv értelmében, miután a

reaktor személyzete elvégezte a szokásos ellenőrzést, különleges vizsgálatot folytattam a hajó atomkomponenseiben. Úgy terveztem, épp csak bemászok a járatba, hogy egy pillantást vessek a fedőlemezre és manuálokra. A tervezett idő rövidsége és a titoktartás miatt még ABG ruhát sem vettem magamra.”

Garcia feljött a folyosó bejáratához, és úgy álldogált ott ABG öltözékében, mint valami másvilági szörny.

– Menjek be, kapitány? – kérdezte. – Várjon odakint, Joe! – felelte Sparrow. Tovább

olvasott. – „Véletlenül kikapcsolódott az érzékelőm, miközben

végigmásztam a járaton, és nem kaptam figyelmeztetést arról, hogy radioaktív helyen járok. (Sparrow hangja felgyorsult.) Észrevettem, hogy a szekunder sorban az egyik hafnium hőszabályozó rúdszelepet kivették a kötegből, és elrejtették a járatban. Épp rajta álltam, amikor észrevettem. Rögtön tudtam, mi az. Bekapcsoltam az érzékelőmet, és azonnal láttam, hogy halálos adagot kaptam.”

Sparrow szünetet tartott. – Az Úr legyen irgalmas hozzá – mondta. Aztán folytatta: – „Nyilvánvaló volt, hogy a hőszabályozó szelepet egy időzített túlterhelésre választották ki, de az időzítés elsőre nem volt világos. Beállíthatták úgy, hogy a bázison robbanjon fel. Ezért siettem, hogy visszacsúsztassam a rudat a reaktortermi manuálok-ra, és a helyére tegyem. És helyreállítottam a

riasztórendszer vezetékeit is, amelyeket elvágtak, hogy ne derüljön ki a szabotázs.”

Sparrow elhallgatott, és Ramsey látta (a szkenneren keresztül), hogy a papír a kapitány elmozdulásával együtt helyzetet változtat.

– Joe, tapasztalt bármilyen különös jelzést a riasztórendszerből? – kérdezte Sparrow.

– Semmit a világon – felelte Garcia. Sparrow felmordult, majd folytatta az olvasást: – „Miután a szelep visszakerült a helyére, megkerestem

a reaktor végében lévő adó-vevőt. Össze volt törve. Akkor visszamásztam, arra gondolva, hogy megkérem az orvosokat, könnyítsék meg számomra a halált. A folyosó ajtaját azonban kívülről bezárták, így csapdába kerültem. A szellőzőnyíláson át kiáltozva próbáltam felhívni magamra a figyelmet, de nem kaptam választ. A saját hordozható adóvevőm nem működik a reaktorfalon belül.”

– Ez hát a magyarázat! – kiáltotta csöppnyi hallgatás után Sparrow.

– Magyarázat? Mire? – kérdezte Ramsey a panel mikrofonja fölé hajolva.

– Ennek a járatnak a szellőzője belülről nyílik. Zárva kellett volna lennie. De ha zárva lett volna, nem vettük volna észre… – Elhallgatott.

Ramsey gondolatai visszatértek az elhárítás tisztjének cselekedetére: egyedül a járatban, abban a biztos tudatban, hogy haldoklik, és nincs számára menekvés. És az utolsó perceit arra szánja, hogy védje mások biztonságát.

Én vajon lennék ilyen bátor? – töprengett. – Inkább kést döfött magába, semhogy lassú halált

kelljen szenvednie idebent, egymagában – mondta

Sparrow. – Azt mondja, nem tudja, ki tett kárt a máglyában, és zárta be.

– Odahívhatott volna valakit – kockáztatta meg Ramsey. – Ha rövidre zárja az egyik…

– Kockáztatva, hogy a rossz áramkört zárja rövidre, és akkor minden szabályozó rúd kirepült volna a reaktorterem padlójára – vágott a szavába Garcia.

– De a gravitáció… – Honnan tudhatta, mit rontottak el odabent? –

kérdezte indulatosan Garcia, majd érzelemtől elfojtott hangon felkiáltott: – De hogy megölte magát!

– Joe – szólt Sparrow –, a kikötői személyzet közül kik jöttek utoljára a hajóra?

– Két sugárzást mérő, én engedtem fel őket. Azt hiszem, maga is látta, amikor elmentek.

Már megint Garcia – gondolta Ramsey. A futóhíd korlátján áthajolva lekiáltott Garciának: – Joe, kik voltak… – Eszébe jutott, hogy Garcia öltözéke nem engedi át a hangot, ezért visszafordult a mikrofonjához. – Joe, kik voltak azok az emberek?

Garcia felkapta a fejét, és Ramsey felé fordította az arcát fedő üres lemezt.

– Két új. A nevük rajta van a hajóhíd ellenőrzőlistáján. – Ezt a részt vegye fel a levélből, Ramsey! – szólt

Sparrow, és olvasni kezdte: – „Az, aki szándékosan megrongálta a máglyájukat, azt remélte, hogy a robbanás akkor fog bekövetkezni, amikor a hajó a tenger alatti alagútban tartózkodik. Egy ilyen robbanás felszámolná a tengeralattjáró vontatóhajók támaszpontját, amíg egy másik útvonalon ki nem építenének egy új alagútszakaszt. Az ellenség nyilvánvalóan tud ennek a bázisnak a létezéséről. Azonnal értesíteniük kell az elhárítást. – A kapitány hangja elhalkult.

– Kérem, mondja meg a feleségemnek, hogy az utolsó pillanataimban őrá gondoltam.”

– Azok a mocskos, gonosz… – Garcia hangja elcsuklott. Sparrow fölemelte a papírlapot a ruhája szkenneré elé, Ramsey pedig lefényképezte.

– Van még valami? – kérdezte. – Egy notesz, tele valószínűleg az elhárítás kódjaival. És

igen, itt van egy Foss hadnagytól származó beírás: „Gondoskodjon róla, hogy az elhárítás huszonkettes számú részlege megkapja ezt a noteszt.”

Ramsey Sparrow ruhájának szkennerén keresztül megnézte a noteszt.

– Rögzítse az oldalakat, amelyeket felmutatok, Ramsey! – utasította Sparrow. Végiglapozta a noteszt a szkenner előtt. – Nálam van minden, ami a zsebeiben volt. Kijövök. – És kihátrált a járat ajtaján.

Bonnett egy jókora sugárzásvédő zsákkal és egy kis ólomdobozzal tért vissza a hajó hátuljában lévő raktárból. Fölnézett Ramseyre.

– Amíg összeszedtem ezeket a cuccokat, a raktár rádióján keresztül mindent hallottam. Úristen, ha a kezem közé kaparinthatnám azokat a patkányokat, akik kicsinálták ezt a szegény srácot!

– Úgy érti, akik majdnem kicsináltak minket – felelte Ramsey. A műszerfal mikrofonja fölé hajolt: – Joe, el kéne venni azokat a cuccokat Lestől. Védőruha nélkül nem szabad közelebb mennie a folyosóhoz.

– Rendben – hallatszott Garcia hangja a hangszóróból. Visszament a gépterem szintjére Bonnetthoz, és a konta-minációs zsákkal meg az ólomdobozzal tért vissza a folyosóhoz.

Sparrow a folyosóból kijőve megfordult, és azt mondta: – Ramsey, készítsen felvételeket a tárgyakról, ahogy

beteszem őket a dobozba. Egy XXVII jelzésű hordozható nyomkereső, egy csuklón viselhető adó-vevő, egy zseblámpa, egy levéltárca, benne a következő tárgyakkal: egy fénykép – rajta egy nő és egy gyerek – az alábbi szöveggel: „Szeretettel Nan és Peggy”, egy Arthur Harmon Foss rangidős hadnagy, SYO-2204829 számára kiállított személyazonossági kártya, egy belépőkártya a támaszpontra, egy kantinbelépő, egy autóvezetői jogosítvány, papír- és aprópénz, tizenhat dollár és huszonnégy cent értékben.

Visszafordult a folyosóhoz, felvett egy zsebkendőbe kötött másik csomagocskát, vastag kesztyűbe bújt ujjaival esetlenül kibontotta. – Itt van továbbá egy töltőtoll, egy kulcskarika, rajta négy kulccsal, egy körömolló, egy mini fényképezőgép. A jelzőlámpája pirosan ég: a film tönkrement a sugárzástól. Egy zsebmagnó, üres szalaggal.

Sparrow beejtette a kis csomagot a dobozba, Garcia pedig lezárta.

Ramsey a karórájára pillantott, és rögzítette az időt. A telemerő felveszi Sparrow reakcióit; vajon mit fog mutatni erre az időszakra? – kérdezte magában.

Garcia felegyenesedett. – Milyen állapotban van a reaktor? – kérdezte. Sparrow fejével a folyosó bejárata felé intett; mozdulata

groteszk volt a terjedelmes öltözékben. – Ahogy leírta. Minden újra olyan, amilyennek lennie

kell. Kivéve az adó-vevőt. Az össze van törve. Miért? – Talán aki csinálta, számított a vizsgálatra – vélte

Garcia. – Meglehet. Ramsey keze elindult a hordozható műszerfal fölött,

hogy ellensúlyozzon egy felfelé ható légáram miatti apró

iránybeli elhajlást. Amikor újra egyenesbe hozta a panelt, lenézett a korláton túlra. Garcia és Sparrow épp akkor tette be a biztonsági tiszt testét a kontaminációs zsákba.

– Les, ha kivittük őt innen, hozza a tömlőt, és mossa át a területet fertőtlenítővel! – utasította Sparrow. – És közölje velem a sugárzásértéket!

Ramsey bekapcsolta a műszerfalán lévő mikrofont. – Kapitány, az a levél hamis is lehet, amivel félre

akarnak vezetni bennünket. Gondolt erre? Szerintem ez az ember a magnóját használta volna.

– Vállalva a kockázatot, hogy véletlenül letörlődik az üzenete? Nem, uram – szólt erre Garcia, és egy géptermi emelő alá vonszolta a bezsákolt tetemet.

– Les – szólalt meg ismét Sparrow –, ha megtisztította ezt a helyet, vegyen magára védőruhát, és vizsgálja meg újra a folyosó zárólemezét és manuáljait! Nekem már csak nyolc percem maradt a megengedettből.

Bonnett tudomásul vette a parancsot. Garcia végighúzott egy sugárzásmérőt a zsák fölött. – Radioaktív – jelentette. – Tizenkét órán belül ki kell

dobnunk a hajóból. Különben nem felelek azért, hogy a szűrők tisztán tudják tartani a levegőnket. – Visszatette az állványra a mérőműszert, majd megfordult, és egy hálót terített a zsák alá.

Eközben Bonnett lement a gépterem jobb oldalára, belebújt egy ottani ABG kezeslábasba, majd a folyosó bejáratánál lévő fertőtlenítő tömlőhöz ment.

Garcia feszesre húzta az emelő kötelét, majd odafordult Sparrow-hoz:

– Kapitány, miért nem engedi, hogy Les itt segítsen, s hagyja rám a folyosó átvizsgálását? Az az én részlegem.

Sparrow arclemeze Bonnett felé fordult, aki habozva állt meg a folyosó ajtaja mellett.

– Rendben, Joe. Les, maga inkább itt segítsen nekem. Bonnett Sparrow mellé lépett. Garcia a folyosó ajtajához ment, majd hátrafordult, és

fölnézett Ramseyre. A kvarcüveg arclemeztől olyan volt, mint valami egyszemű szörny. Visszafordult, lehajolt, és bekúszott a járatba. Hangja váratlanul szólalt meg Ramsey hangszórójában:

– Velem van, újonc? – Veszem a jeleit. – A ruhám sugárzásmérője szerint itt, a sugárelnyelő ív

végénél forróbb mint egy kétdolláros pisztoly. Itt van az adó-vevő. Ronccsá zúzva. (Szünet.) Most értem a manuá-lokhoz. (Hosszú szünet.) A máglyának ezen a felületén a tükrök nem szolgálnak szabotázsra utaló bizonyítékkal. Itt minden rendben. Kijövök.

Ramsey agyában egyetlen gondolat fogalmazódott meg: ha Garcia valóban alvó, mit csinálhat valójában odabent? Miért akarta annyira, hogy ő végezze el ezt az ellenőrzést?

A zászlós azon töprengett, ő maga bemehetne-e valami ürüggyel, hogy személyesen megvizsgálhassa azt a folyosót.

Valószínűleg nem – döntötte el. – Sparrow nem kockáztatná meg, hogy három embere a határértékhez közeli dózist kapjon. Nem maradna tartaléka, ha valami más miatt be kellene menni valamelyik járatba.

Úgy döntött, a belső szkennerekkel fogja – amilyen alaposan csak lehet – átvizsgálni a helyet.

Sparrow és Bonnett felhúzta a kontaminációs zsákot a bevont parancsnoki torony alatt lévő ürítőcsőhöz.

– Ramsey, vigye vissza a kapcsolótábláját a hátsó rekeszfalhoz! Ez a zsák kicsit ereszt.

Ramsey engedelmesen ráhelyezte tábláját a futóhíd

korlátjára. Sparrow ráhagyta az emelést Bonnettra, belépett a bal

oldali nyomáskamrával szemközti sugárfertőtlenítő kamrába, és már az ABG öltözék nélkül lépett ki onnan. Felnézett Ramseyre; hosszú arca a szokottnál is komolyabb volt.

– Joe jön már kifelé? – Jön – válaszolta Ramsey. – Foss személyazonossági kártyájáról kiderül, hogy

katolikus volt – mondta Sparrow. – Kérdezze meg Joe-t, hogy felolvassa-e a halotti szertartást?

Ramsey továbbította a kérdést. Garcia kibújt a járatból, és habozva megállt. – Nem lehetett katolikus – mondta. – Vagy ha az volt,

akkor meggyilkolták. Egy jó katolikus nem követ el öngyilkosságot.

Sparrow hallotta Garcia hangját a hangszórón át. – Szentséges Jézusom! Igaza van! – kiáltotta. Egy

pillanatra elgondolkodott, majd megkereste a mellmikrofonját, és megkérdezte: – Felolvassa a szertartás szövegét?

– A körülményekre való tekintettel igen – felelte Garcia. Becsukta, majd bezárta a járat ajtaját, bement a sugárfertőtlenítő kamrába, és a védőöltözet nélkül lépett ki.

Bonnett felugrott a középső futóhídra, egy oldalkötéllel lehorgonyozta az emelőn lógó terhet, visszament az alsó fedélzetre, és kigöngyölte a fertőtlenítő tömlőt. Hozzálátott a terület átmosásához.

Sparrow és Garcia fölmentek a futóhídra, Ramsey mellé.

– Helyi idő szerint éjfélkor felmegyünk a felszínre, hogy eltemessük – mondta Sparrow. Anélkül, hogy egy

pillantást is vetett volna az emelőn himbálózó teherre, az egyes ajtón át hátrament a hajón.

Ramseynek az alatta ügyködő Bonnettot látva megint olyan érzése támadt, mintha bábszínházat nézne. Utolsó felvonás, első jelenet.

– Mindjárt kezdődik az őrszolgálatom – szólalt meg mellette Garcia. – Elviszem ezt a fő irányítófedélzetre. – Lekapcsolta Ramsey hordozható kapcsolótábláját a korlátról, fölvitte a központi futóhídra, és bebújt a hátsó rekeszfalba vágott ajtón.

Ramsey követte, az ajtóhoz érve megfordult, hogy egy utolsó pillantást vessen az emelő hálójában himbálózó hosszú csomagra: a holttestet rejtő zsákra. Visszafordult, átvágott az irányítótermen, majd egyenesen a szállására ment, és kihúzta a távmérő szalagjait.

Semmi jelentős eltérés! Azonosítás céljából kódolta a szalagokat, majd betette

őket a doboz dupla fenekébe, és lehanyatlott az ágyára. Érezte maga körül a hajó enyhe remegését: mintha eleven test volna. Maga is beleolvadni látszott a szoba mintázatába, mely a feje fölötti egymást keresztező csövekből, szellőzővezetékekből, az elektronikus készülékek jelerősítőiből, a fali mikrofonból és hangszóróból állt össze.

Aztán egyik pillanatról a másikra elaludt, és azt álmodta, hogy mélytengeri hallá változva próbál utat találni a messze magasban lévő felszín világossága felé.

Az volt a baj, hogy egy szörnyű nyomás miatt nem szabadulhatott ki a mélység csapdájából.

Éjfélkor átadták az óceánnak Foss hadnagy holttestét. Hideg, csillagtalan éjszaka volt, a tenger erős hullámokat vetett. Ramsey dideregve állt a fedélzeten, miközben Garcia a gyászmise szavait mormolta.

– „Kezedbe ajánljuk ezt a lelket.” Arthur Harmon Foss hadnagyért; utolsó felvonás,

utolsó jelenet. Utána úgy ereszkedtek vissza a mélybe, mintha egy

bűntény helyszínéről menekülnének el. Ramseyt meglepte Sparrow tétova, távolba néző tekintete, s hogy a kapitány a Teremtés könyve első sorait suttogja:

– „… a mélység fölött sötétség volt, de Isten Lelke lebegett a vizek fölött…”

Ramsey emlékezete valamely zugából előjött a következő sor: „Isten szólt: Legyen világosság, és lőn világosság.”

Ha van Isten, tegye rendbe a dolgokat e bátor fickó számára – gondolta Ramsey. Többé-kevésbé ez a forma jelentette számára az imádkozást gyerekkora óta. Meglepve tapasztalta a csípő, égő érzést a szemében.

Aztán egy újabb gondolat vegyült bele Garcia hangjának emlékébe: és mi van akkor, ha Garcia az alvó?

A gondolat hatására az elektronikai eszközök szekrényéhez sietett, és a belső szkennereken át végignézte a sugárfertőzött folyosót. A letapogatók csak a reaktorterem végét mutatták. Semmi rendellenességet nem látott. Ezután aktiválta a vezérlőterem szkennereit, hogy ellenőrizze Garciát. A műszaki tiszt a hajó bal oldalán lévő korlát fölé hajolva állt. Úgy szorította a korlátot, hogy kifehéredtek az ujjízületei, miközben homlokát a nyomástörzs hideg fémfalához szorította.

Mintha rosszul lenne – gondolta Ramsey. – Lehet, hogy le kéne mennem, hogy segítsek neki.

Mialatt figyelte, Garcia fölegyenesedett, s öklével belevágott a törzs falába, de olyan erővel, hogy kiserkedt a vére. A Kos épp ezt a pillanatot választotta arra, hogy egy tengermélyi áramlat lökésétől enyhén megbillenjen.

Garcia a vezérlőberendezéshez perdült, és nyomban kiigazította az eltérést. Ramsey látta, hogy a szeméből patakokban folynak le a könnyei.

Egy gyors mozdulattal kikapcsolta a képernyőjét; úgy érezte, kileste egy ember lelkének titkait, és ezt nem szabad.

Ez aztán különös reakció egy pszichológustól! Mi ütött belém? – gondolta, miközben rámeredt a kezére. Újra bekapcsolta a képernyőt, de Garcia ekkor már nyugodt arccal indult, hogy elkezdje az őrszolgálatát.

Ramsey azzal a határozott érzéssel tért vissza a szállására, hogy készakarva behunyta a szemét egy létfontosságú dolog előtt. Majdnem egy teljes órán át hevert ébren a priccsén, anélkül hogy megoldást talált volna a problémára. Amikor végre elaludt, újból arról a halról álmodott.

Úgy ébredt fel a következő őrszolgálatára, mintha semmit sem aludt volna.

♦ ♦ ♦

Volt idő, amikor az emberek úgy gondolták, a tengerjárás majd minden problémáját megoldhatják azzal, ha az óceáni hajózást a felszín alá viszik, elkerülve így a viharokat. De mint oly sokszor megtörtént már a múltban, minden egyes megoldott problémához egy újabb adódott hozzá.

Az óceán felszíne alatt hatalmas sós folyók hömpölyögnek, melyek áramlásait nem tartják meg vízszintes mederben a nekik határt szabó partok. A mintegy száznyolcvan méter hosszú műanyag uszály, melyet a Kos maga után húzott, ide-oda forgott, csavarodott, vonszolódott, meg-megfarolt, ha útjukat 60

fokban keresztező áramlatokon kellett áthaladniuk. Ha a sodrás lefelé vitte volna, a Kos felfelé tartott orral küzdött az emelkedővel. Ha egy áramlat fölfelé vitte az uszályt, a Kos nyomban elindult a mélyebb vizek felé. A variációk sokszor olyan méltóságteljes bukdácsolásra és billegésre kényszerítették a tengeralattjáró fedélzetét, mintha egy lassított viharba került volna.

Az automatika a legtöbb kilengést azonmód kiegyenlítette, de sok elég lett volna rá, hogy jócskán eltérítse a hajót az útirányától. Emiatt a szolgálatban lévőnél mindig kéznél volt egy hordozható jelismétlő tájoló.

Bonnett a szolgálata alatt egy ilyen ismétlővel ellátott távirányítót vitt magával, amikor portyára indult a gépterembe. A tájoló számlapja mellett lévő kis időmérő szerint az indulás óta hét nap, nyolc óra és tizennyolc perc telt el.

A Kos Izlandtól délre tartott előre, mind mélyebben az óceán senkiföldjén.

Lehet, hogy sima utunk lesz – gondolta. – Azok alapján, amiket a detektoraink mutatnak, egyedül lehetünk az egész átkozott óceánban. – Visszaemlékezett az indulás előtti éjszakára, és arra gondolt, vajon Helene tényleg hűséges-e hozzá. Olyan átkozottul sok tengerészfeleség…

A távkapcsolója felső sarkában felvillanó borostyánsárga fény jelezte, hogy valaki belépett a vezérlőterembe. Beleszólt a mellmikrofonjába:

– A gépterem második szintjének futóhídján vagyok. – Folytassa csak, amit csinál! – hallotta a hangszóróból

Sparrow hangját. – Csak nyugtalan vagyok. Gondoltam, körülnézek.

– Rendben, kapitány. – Bonnett elfordult, hogy megnézze a reaktor rekeszfalán lévő főkapcsolókat.

Amióta megtalálták a halott biztonsági tisztet, kényelmetlen érzései voltak a hajóorrban lévő helyiséggel kapcsolatban.

Hirtelen felfigyelt rá, hogy egy mutató váratlanul kilengett. A külső vízhőmérséklet tíz fokot csökkent: hideg áramlat.

– Itt Ramsey az e-kabinból – hallotta Ramsey hangját a fedélzeti telefonból. – A műszereim tízfokos hőmérséklet csökkenést jeleznek odakint.

Bonnett átállította a mikrofonja gombját. – Hogyhogy már fent van, újonc? – Mindig ideges vagyok, ha maga van szolgálatban –

felelte Ramsey. – Nem tudtam aludni, úgyhogy feljöttem ide, hogy ellenőrizzem a műszereket.

– Okos fiú – mondta Bonnett. – Derítse ki, milyen mély az áramlat, Ramsey! –

kapcsolódott be Sparrow. – Ha nem lépi túl a megengedett határt, akkor alábújhatunk, és onnantól felgyorsulhatunk. Tíz fok már sok zajt elnyel.

– Rendben, kapitány. – Szünet. – Kétezer-egyszáz méter, plusz-mínusz néhány.

– Les, vigye lejjebb a hajót! – adta ki az utasítást Sparrow.

Bonnett a futóhíd korlátjára akasztotta a konzolját, és elektronikára kapcsolta a merülősíkokat. A statikus nyomást jelző műszer kijelzőjén rögtön látta, amit az egyensúlyérzéke már amúgy is elárult: túl gyorsan süllyednek lefelé, a nyomukban fellépő ellenáramlás megemelte az uszályt. Addig küzdött, amíg a dőlés biztonságos három fokra csökkent.

A Kos kétezer-hetven méternél vízszintesbe állt. Ramsey az e-kabinban megnézte a saját kijelzőjén a fő

nyomásmérőre vonatkozó adatot: 205 kg per

négyzetcentiméter. Tekintete magától siklott a hajótest mellette lévő belső falára, mely alig látszott ki a rengeteg cső és vezeték alól. Igyekezett elhessegetni a gondolatot, hogy mi történne, ha a törzs összeroppanna: fehérjemassza darabkák az összetört gépek roncsai között.

Mit is mondott Reed? Tisztán emlékezett az oktatója szavaira, de még személytelen hangjára is: „Rendkívüli mélységben a külső berendezés összeroppanása olyan lökéshullámot indíthat el, amely végül felszakítja a hajótestet. Természetesen mire rájönne, mi történik, magának már régen vége.”

Összerázkódott. Hogyan reagál Sparrow a fokozott veszélyre? – tette fel

magának a kérdést. És: de nem is érdekel igazán, amíg a képességei révén biztonságban tudhatom magam.

A gondolat megdöbbentette. Hirtelen úgy nézett körül, mintha most látná először ezeket az elektronikus szerkezeteket, vagy mintha most ébredt volna fel álmából.

Miféle pszichológus vagyok én? Mit csináltam? És mintha a válasz kívülről jött volna, az agya ezt

válaszolta: a saját félelmeid elől rejtőzködtél. Minden erőddel a legénység hasznos tagjává szerettél volna válni, mert ez látszott a fizikai biztonság fokmérőjének.

Mitől félek? – kérdezte magától. És már jött is a válasz: a saját személyes

megsemmisülésedtől. – Olyan lenne, mintha en utero halnék meg – mondta ki

halkan önmagának. – Soha meg sem születnék. Ráeszmélt, hogy rázza a remegés, és izzadságban úszik

az egész teste. Az előtte lévő műszerpult üres csatlakozóhelyei mintha mind őt bámulnák – száz kérdő

szem. Üvölteni akart, de nem mozdultak az izmok a torkában.

Ha most következne be egy vészhelyzet, tehetetlen volnék – gondolta. – Egy ujjamat sem tudnám megmozdítani.

Megpróbálta megparancsolni a jobb keze mutatóujjának, hogy mozduljon meg, de kudarcot vallott.

Ha megmozdulok, meghalok! Valami megérintette a vállát. A jeges rémülettől

majdnem elájult. Egy halk hang szólalt meg a füle mellett, ő mégis olyan harsogásnak érzékelte, hogy majd beleszakadt a dobhártyája.

– Ramsey. Nyugalom, fiam. Maga bátor ember. Tovább bírta, mint a legtöbben.

Ramsey érezte, hogy olyan heves rázkódás fogja el a testét, hogy a szeme előtt összefolyt minden.

– Én már vártam ezt, Ramsey. Mindenki keresztülmegy ezen idelent. Ha túlesik rajta, onnantól rendben lesz.

Mély, atyai hang. Gyengéd. Részvétteli. Ramsey egész valójával arra vágyott, hogy

megfordulhasson, és arcát e részvétteli mellkasba fúrva kizokogja elfojtott félelmeit.

– Engedje ki – mondta Sparrow. – Hadd jöjjön! Csak én vagyok itt, senki más, és én is keresztülmentem rajta.

Először lassan, majd ziháló zokogás közepette megeredtek Ramsey könnyei. Ráhajolt a műszerpadra, és arcát a karjába temette. Sparrow mindvégig a vállán tartotta melegséget és erőt sugárzó kezét.

– Féltem – suttogta Ramsey. – Az, aki nem fél, vagy vak, vagy ostoba – felelte

Sparrow. – Meg vagyunk átkozva ezzel a sok gondolkozással. Az értelem ára.

A kéz levált Ramsey válláról. Hallotta, hogy nyílik, majd csukódik a kabin ajtaja.

Felemelte a fejét, rámeredt az előtte lévő műszerpadra, a nyitott helyzetben lévő fedélzeti telefonra.

– Ramsey, tud nekünk adni egy hangtávolságpróbát? – hallotta a hangszóróból Bonnett hangját.

Megköszörülte a torkát. – Rendben. – Keze előbb lassan, majd magabiztos

gyorsasággal elindult a pad felett. – Van elég hideg anyag fölöttünk, hogy felfogja az erőltetett sebesség hangját – mondta.

– Les, kapcsoljon erőltetett sebességre! – morajlott a hangszóróban Sparrow hangja. – Ramsey, negyven kilóval vagyunk a nyomáshatár alatt. Maradjon a váltásig Les mellett őrségben!

A Kos villanymotorjainak zümmögése egy fokkal, majd egy újabb fokkal élesebbé vált.

– Rendben, kapitány – mondta Ramsey. – Mi történt? – hallatszott Garcia hangja az interkomon

át. – Éreztem a motorokat. – Hideg réteg – felelte Sparrow. – Gyorsulunk pár

csomónyit, amíg lehet. – Kellek? – Jöjjön fel ide, hogy kéznél legyen! Ramsey szokatlanul tisztán hallotta a hangokat a

fedélzeti telefonból, és meglepő részletességgel látta maga előtt a vezérlőpultot: az apró karcolásokat, egy kopott csatlakozókábelt.

Újra felidéződött benne pokoli rettegésének emléke, és vele együtt egy részlet, amely eddig nem jutott el a tudatáig: Sparrow felhívta, hogy végezze el a hangtávolságpróbát.

És amikor nem válaszoltam, rögtön feljött, hogy

segítsen. Egy újabb gondolat tolakodott oda: tudja, milyen zöld vagyok – mindvégig tudta.

– Ramsey. Sparrow állt az ajtóban. Ramsey rámeredt. Sparrow belépett, és leült az ajtó mellett lévő ülésre. – Mi maga, Ramsey? Ramsey megköszörülte a torkát. – Hogy érti ezt? – Minden embernek meg kell küzdenie idelent a saját

árnyékával. Maga sokáig kitartott. – Nem értem. – Ez az élet előbb vagy utóbb rákényszeríti, hogy

szembenézzen a félelmeivel. – Honnan tudta, hogy félek? – Mindenki fél idelent. Csak ki kellett várni, amíg rájön,

hogy fél. És most válaszoljon a kérdésemre: mi maga? Ramsey elnézett Sparrow mellett. – Elektronikai tiszt vagyok, uram. Halvány mosoly jelent meg Sparrow szeme és szája

körül. – Mi itt egy szomorú világban élünk, Ramsey. De az

elhárítás legalább a bátorságuk alapján választja ki az embereit. – Kihúzta magát.

Ramsey némán fogadta a kapitány szavait. – És most lássuk a kis dobozát! – folytatta Sparrow. –

Kíváncsi vagyok. – Felállt, kiment a kabinlejáróra, és elindult hátra.

Ramsey követte. – Miért nem tartja a kabinban? – kérdezte Sparrow. – A szabad időmet használom arra, hogy megnézzem. – Ne dolgozza agyon magát! – Sparrow leereszkedett az

alsó szintre, Ramsey pedig ment utána. Beléptek Ramsey kabinjába. Az indukciós meghajtás zúgása áthallatszott a

falon. Ramsey leült a priccsére, elővette a dobozt, fölrakta az

asztalra, és kinyitotta. Ne hagyd, hogy túl közelről nézze – gondolta.

Észrevette, hogy a rejtett rendszer működésben van. Sparrow zavart homlokráncolással kukkantott bele a

dobozba. Mit gondolt, mit fog találni? – kérdezte magában

Ramsey. – Adjon egy rövid tájékoztatást! – kérte Sparrow. – Ez jelzi a primer keresésimpulzus hatótávolságát –

mutatott Ramsey egy számlapra. – Az első modelleknél óriási zavart okozott a visszacsatolásos visszhang.

Sparrow bólintott. – Ezek elkülönítik az impulzusfrekvenciákat – mutatott

a jelzőlámpák egy csoportjára. – Pirosan villognak, ha kilépünk a fázisból. A partikuláris lámpa azt jelzi, hogy melyik áramkör ugrál.

Sparrow felegyenesedett, és kutató pillantást vetett Ramseyre.

– A benne lévő szalagok folyamatosan rögzítik az adatokat – tette hozzá Ramsey.

– Majd egy másik alkalommal részletesebben is foglalkozunk vele – mondta Sparrow, és elfordult.

Valami biztonsági kütyüre számított – gondolta Ramsey.

– Miért ültette magát a nyakunkra az elhárítás? – kérdezte Sparrow.

Ramsey hallgatott. Sparrow visszafordult, és úgy meredt rá, mint aki

magában mérlegel valamit. – Most nem erőltetem tovább a témát – mondta végül. –

Elég idő lesz rá, ha hazaértünk. Elhárítás! – kiáltott fel

keserűen. – A bajaink felét nekik köszönhetjük. Ramsey továbbra is hallgatott. – Szerencse, hogy maga jó elektronikai tiszt – folytatta

Sparrow. – Nem vitás, hogy épp ezért választották magát.

– Hirtelen mintha elbizonytalanodott volna. – Maga tényleg az elhárítás embere, ugye?

Ha ezt hiszi, akkor nem jön rá a valódi pozíciómra – gondolta Ramsey. – De nem ismerhetem el csak úgy. Jellemtelenség lenne.

– Kapok parancsokat, uram – mondta. – Természetesen – bólintott Sparrow. – Ostoba kérdés

volt. – És megint az a bizonytalan tekintet. – Hát majd… – Váratlanul megmerevedett.

Ramsey is küzdött, hogy el ne árulja meglepődését. A nyakába ültetett golyócska az imént éles ping! hangot bocsátott ki. Tudta, hogy a Sparrow nyakába beültetett ugyanilyen eszköz szintén válaszolt egy jelre.

Sparrow villámgyorsan sarkon fordult, és Ramseyvel a nyomában előrerohant az irányítófedélzetre. A nagy vezérlőtábla előtt megtorpantak.

– Valami baj van, kapitány? – fordult feléjük Garcia a monitor kapcsolóitól.

Sparrow nem válaszolt. Egy értelmetlen mondóka zakatolt az agyában arról a húsz gyilkosságról, melyet az EP-k követtek el az elmúlt hónapokban: húszból húsz az bőven sok… húszból húsz az bőven sok…

Ramseyben, ahogy ott állt Sparrow mögött, rendkívüli erővel tudatosult az irányítóterem pattanásig feszült légköre, a levegő bűze, Garcia kérdőjellé vált arca, az automata műszerek ketyegése, és a lába alatt lévő fedélzet válaszreakciója.

A nyakában lévő kis gömb ütemes zümmögésbe

kezdett. – Mi baj van, kapitány? – lépett el Garcia a pulttól.

Sparrow csendre intette, és elfordult jobbra. Ramsey követte.

A zümmögés elmélyült. Rossz irány. – Kérek egy jelfogót! – szólt hátra Sparrow a válla fölött

Ramseynek. Ramsey a hátsó rekeszfal felé fordult, kivette a kért

eszközt a tartójából, és be is állította, miközben csatlakozott Sparrow-hoz. A készülék hangszórója egy ütemre búgott a nyakába ültetett kis gömbbel.

Sparrow balra fordult; Ramsey követte a példáját. A jelfogó hangja egy oktávval feljebb ugrott.

– Kémsugár! – mondta Garcia. Sparrow elindult a trambulin felé, Ramsey továbbra is a

nyomában. A jelfogó hangja felerősödött. Keresztülvágtak rajta, s eközben a hang elmélyült. Szembefordultak vele. A jel egy újabb oktávval feljebb ugrott.

Garcia idebent volt egyedül – gondolta Ramsey. – Elhelyezett volna egy jeladót?

– Hol van Les? – kérdezte Sparrow. – Elöl – válaszolta Garcia. Úgy tűnt, mintha Sparrow megpróbálna keresztüllátni

az előtte lévő falon. Arra gondol, hogy talán Bonnett küldi azt a jelet –

gondolta Ramsey. Hirtelen kétségbeesett. – Lehetséges lenne?

– Les! – szólt bele Sparrow a mellmikrofonjába. – Az irányítóterembe! Futólépésben!

Bonnett visszaigazolta a parancsot, és a fémes csatta-násból hallották, hogy elcsúszik a futóhídon. Aztán kikapcsolta a mikrofonját.

Ramsey összehúzott szemöldökkel nézett a jelfogójára. A jel változatlan maradt, holott Bonnett mozgott. De persze el is rejthettek a hajó elejében egy jeladót. Elmozgatta a jelfogót jobbra, a trambulin felé irányítva. A jel továbbra sem változott.

Sparrow követte a mozdulatát. – A trambulinban van! – kiáltotta Ramsey. Sparrow

villámgyorsan arrafelé fordult. – Lehet, hogy csak perceink vannak arra, hogy

megtaláljuk! Ramsey lelki szemei előtt egy vérfagyasztó pillanatra

megjelent az ellenséges csapat, amint előkészíti a következő hajó elsüllyesztését – a huszonegyedikét.

Garcia egy szerszámtáskát hajított a fedélzetre, a lábuk elé, felpattintotta, és kivett egy csavarhúzót. Hozzáfogott a lemezborítás leszereléséhez.

– Mi történt, kapitány? – ért oda Bonnett. – Kémsugár leadó – felelte Sparrow. Talált egy másik

csavarhúzót, és már ketten bontották Garciával a lemezborítást.

– Tegyünk kitérő hadmozdulatot? – kérdezte Ramsey. Sparrow megrázta a fejét. – Nem, hadd higgyék, hogy nem tudunk róla. Tartsuk

az irányt! – Ez az – mondta Garcia. – Húzza a másik végén!

Ramsey odanyúlt, és segített leemelni a lemezt, mely alatt láthatóvá vált a huzalok, tranzisztorok és nagynyomású csővezetékek szövedéke.

Bonnett kézbe vette a jelfogót, és végighúzta a trambulin előtt. Egész testében megmerevedett, amikor a jel a nyalábba rendezett csövek elé érve felerősödött.

– Joe, álljon készenlétben a segédtrambulinnál! – utasította Sparrow Garciát. – Lezárom ezt az egész

szakaszt. Garcia egyetlen nekirugaszkodással átiramodott az

irányítóterem túloldalára. – A segédtrambulin üzemel! – kiáltott vissza. – Várjon! – szólalt meg Bonnett. Mozdulatlanul tartotta

a keresőt az egyik cső előtt, majd szabad kezével benyúlt, és kihúzta a foglalatából. A jel tovább folytatódott, de most már Bonnett kezéből szólt, miközben ide-oda mozgatta a csövet a jelfogó előtt.

– Egy önálló energiaegység ebben az apróságban! – kiáltotta elakadó lélegzettel Ramsey.

– A Szenvedő Jézus megóvott bennünket – motyogta Sparrow. – Adja csak ide! – Kivette a csövet Bonnett kezéből. Olyan forró volt, hogy összecsikordult tőle a foga.

– Megégetett – lengette Bonnett a kezét, amellyel az imént a csövet fogta.

– A Z02R nyalábban volt – mondta Ramsey. – Semmisítse meg! – mondta Garcia. – Nem – rázta a fejét Sparrow. – Hazardírozni fogunk –

jelentette ki zord mosollyal. – Les, vigyen föl bennünket hajózómélységbe!

– Száznyolcvan méterre? – csodálkozott Bonnett. – Simán leszednek bennünket!

– Csinálja! – mordult rá Sparrow. Ramseyhez fordulva felé nyújtotta a csövet. – Van valami különleges ezen, aminek alapján azonosítani tudja?

Ramsey elvette, és megfordította a kezében a csövet. Benyúlt a mellzsebébe, elővett egy apró fényképezőgépet, és hozzáfogott, hogy különböző szögekből lefényképezze a tárgyat.

Sparrow észrevette, hogy a gép már felvételre kész állapotban volt, de mielőtt megjegyzést tehetett volna rá,

Ramsey megszólalt: – Meg kell majd néznem a nagyításokat. – Fölpillantott

Sparrow-ra. – Van időnk rá, hogy a kabinban alaposabban is megvizsgálhassam ezt a holmit?

Sparrow egy pillantást vetett a statikus nyomásmérőre. – Körülbelül tíz perc. Akármit csinál, ne állítsa le azt a

jelzést! Ramsey sarkon fordult, és Sparrow-val a nyomában

futva indult az e-kabinba. Futás közben hallotta, hogy Sparrow beleszól a mellmikrofonjába.

– Joe, fogjon egy szemeteskonténert, és készítsen elő egy csövet, hogy kisüthessük ezt a kémsugarat. Ha van egy kis szerencsénk, elküldjük a KH-vadászokat egy tengeri áramlat után.

Ramsey egy darab puha filcet tett a munkaasztalára, és ráhelyezte a csövet.

– Ha imádkozott valaha, hát most itt az ideje – szólt Sparrow.

– Egy ilyen mütyürnek nem lehet akkora belső energiaforrása, amivel ennyi jelet ki tudna bocsátani – jelentette ki Ramsey.

– De hiszen épp azt teszi! – felelte Sparrow. Ramsey megállt, hogy letörölje az izzadságot a

tenyeréről. Egy gondolat villant az agyába. Mit fog a távmérő szalagja mutatni Sparrow belső elválasztású mirigyeinek mostani egyensúlyáról?

– Ördögi holmi! – morogta Sparrow. – Nagy tétben játszunk – mondta Ramsey.

Mérőkörzővel méretet vett a csőről, és lejegyezte a kapott eredményt. – A Z02R szabvány mérete – jegyezte meg. Ezek után kétkarú mérlegre tette egy ugyanolyan másik csővel. A provokátorcső lenyomta a mérleg karját.

– Nehezebb, mint a szabvány – állapította meg

Sparrow. – Tizenegy dekával – egyensúlyozta ki a mérleget

Ramsey. – Négy perc múlva elérjük az előirányzott hajózási

mélységet – szólalt meg a fejük felett a fali hangszóróból Bonnett hangja. – Elcsíptünk egy áramlatot.

– Mit gondol, ki tud még valamit deríteni erről a holmiról? – tudakolta Sparrow.

– Anélkül, hogy szétszedném, nem – felelte Ramsey. – Na persze lehetséges, hogy ha röntgennel átvilágítanám, láthatóvá válnának egyes felismerhető belső részletek – tette hozzá fejcsóválva.

– Több ilyen is lehet a hajón – mondta Sparrow. – Tudom, hogy lesznek még.

– Honnan tudja? – Mondjuk, hogy megérzés – nézett rá Sparrow. – Előre

kijelölt célpont vagyunk. – A munkaasztalon heverő csőre nézett. – De mindenre, ami szent, akkor is sikerülni fog!

– Két perc – mondta Bonnett a hangszóróból. – Ez az – szólt Ramsey. – Hadd nézzem meg azt, ami

már a kezünkben van! – Menjen el addig, ameddig csak lehet! – mondta

Sparrow, és fölkapta a csövet. – Lehet, hogy kitapintják a pulzusunkat – felelte

Ramsey, és elvörösödött, amikor érezte a nyakában lévő hangszóró metronómszerű válaszát.

Sparrow mosolyában a derűnek nyoma sem volt, amikor megfordult, előregörnyedve kiment az ajtón, és eltűnt odalent a kabinlejárón. A hangja hirtelen szólalt meg a fedélzeti telefonban: – Eljutottunk a csőhöz, és készen állunk rá, hogy kiégessük, Les. Adja meg a statikus mérési adatokat!

– Négy-kilencven, négy-hetven, négy-negyven… kereken négyszáz! – hallatszott Bonnett hangja.

Ramsey hallotta a kisülési cső halk pukkanását; a hang a hajótesten keresztül jutott el hozzá.

– Hideg áramlat! – harsant fel Sparrow hangja a fedélzeti telefonban.

A Kos fedélzete éles szögben megdőlt. A motorok zúgása fülhasogató sivítássá erősödött.

Ramsey ránézett a hangátviteli szintjüket mutató skála számlapjára. Túl magas. A hangtompító felületek ezt nem tudják elfedni.

– Ramsey, tegye át a belnyomásrendszert kézi vezérlésre! – dörgött Sparrow hangja a hangszóróból. – Szabályozza be az előirányzott mélység szerint! A Haldane-térképek és a mélységmámor miatt ráérünk később aggódni. Egyelőre legyen fölöttünk az a hideg réteg és legalább kétezer méter.

Ramsey visszaigazolta a parancsot, és a keze máris ide-oda járt a kapcsolók között. Rápillantott a csuklóján lévő vámpírmérőre. Diffúzióarány alacsony. Növelte a levegőbe jutó karboanhidráz mennyiségét.

– Ramsey – szólalt meg ismét Sparrow –, kilőttünk a hajó mögé egy önvezérléses irányított torpedósorozatot. Késleltetett időzítéssel. Kövesse a jelzés nyomát, ha valamelyik felrobbanna!

– Értem, kapitány. Ramsey rákapcsolt egy monitorozó készüléket a

kapcsolótábla egyik áramkörére, majd felpillantott a fölötte lévő jelzőberendezésre. Eközben észrevette, hogy a nyakában lévő golyócska majdnem elvesztette a mögötte lévő cső hangjelét. Két kézzel tovább igazította a belső nyomást, ahogy a mélység megkívánta. A feje feletti külső nyomásjelismétlő száznyolcvan kg-ot

mutatott négyzetcentiméterenként, és tovább emelkedett. A hőmérő egyik pillanatról a másikra jelezte, hogy bejutottak a hideg áramlatba.

– A hidegben vagyunk, kapitány – szólt bele a mellmikrofonjába.

A nyomásjelzője felkúszott kétszáztizenhárom kg fölé, s ott megállt. Érezte, hogy a lába alatt a fedélzet egyenesbe áll. Relék kattogtak, egy sor monitorlámpa zöldre váltott. Érezte maga körül a hajót – gépek, műanyagok, gázok, folyadékok… és emberek szerves egységbe forrott, eleven teste. A nyitott fedélzeti telefonon keresztül hallotta, amint Sparrow utasításokat osztogat az irányítóteremben.

– Fokozza a sebességet! Változtassa az irányt ötvenkilenc fok harminc percre!

A balján lévő szekunder szonortérkép regisztrálta az irányváltoztatást. Nézte a helyzetüket jelző piros pontot: Izland nyugati csúcsától majdnem egyenesen délre, majdnem közvetlenül a hatvanadik szélességi kör mentén. Az automata hajóóra szerint az indulás óta eltelt hét nap, tizennégy óra és huszonhat perc.

– Ramsey, semmi újság a visszaküldött torpedókról? – Semmi, kapitány. – Maradjon ott, ahol van! Szétszereljük a táblát. Minden

egyes cső súlyát ellenőriznünk kell, nem térnek-e el a szabványtól.

– Végig kell vizsgálnunk a kabint és az e-raktárakat is – felelte Ramsey.

– Később. – Sparrow hangja nyugodt bizonyosságról tanúskodott.

Ramsey a karórájára pillantott, majd hozzáigazította a hajóórához.

Mit fog mutatni a távmérő? – tette fel ismét magának a

kérdést. Megint elfogta az az érzés, hogy elsiklott egy nehezen megfogható, ugyanakkor elengedhetetlenül fontos ismeret fölött. Valami Sparrow-val kapcsolatos dolog fölött. Tekintete végigvándorolt az előtte lévő kapcsolótáblán. Fülét hegyezve figyelt a legkisebb hangjelzésre is. A jobb oldali sorban lévő oszcilloszkópra pillantott: csak a szokásos háttérzaj. Egy röpke pillanatig úgy érezte, mintha eggyé vált volna a hajóval, mintha a körülötte lévő készülékek a saját érzékszervei meghosszabbításai volnának. Aztán elillant az érzés, és többé nem is jött vissza.

A vezérlőben Sparrow úrrá lett egyik kis arcizma rángatózásán. Visszatett egy csövet a szonorrendszerbe, kivett egy másikat, és elolvasta az oldalán lévő kódjelet: „PY4X4”.

A mellette álló Garcia végighúzta mutatóujját az ellenőrzőlistán:

– Negyvenhárom deka plusz. Sparrow leellenőrizte a mérlegen. – Jó. – Visszatette a csövet, s közben azt mondta: –

Tudja, középiskolás koromban azt mondták, hogy egyszer majd tranzisztorokkal meg nyomtatott áramkörökkel fogják működtetni ezeket a rendszereket.

– Csinálták egy darabig – felelte Garcia. – Aztán rákaptunk a sweep áramkörökre – mondta

Sparrow. Kihúzott egy oktod kumulátorcsövet, leolvasta a kódját, ellenőrizte a súlyát. – Még így is megvolnánk valami könnyebb anyaggal, ha nem lenne ez a magas atmoszférikus nyomás. – Újabb csövet emelt ki. – Valójában a plasztacélhoz hasonlóan kemény dielektrikumra lenne szükségünk.

– Vagy fegyverszünetre – jegyezte meg Garcia. – Akkor a mélytengeri vontatóhajók berendezése különlegesség

lenne. Sparrow bólintott, és egy újabb csövet húzott ki a

foglalatából. – Kapitány, kicsoda ez a Ramsey? – kérdezte Garcia. Sparrow, aki épp a cső súlyát mérte, megállt, és

Garciára nézett. – Azt hiszem, az elhárítás embere, ők sózták ránk. – Ez már nekem is eszembe jutott – felelte Garcia. – De

feltette már magának azt a kérdést, hogy vajon a kémsugarat ki sózta ránk? Lehet, hogy Ramsey egy alvó. Könnyen lehet, hogy az, kapitány.

Sparrow keze megremegett, amikor egy újabb elektroncsőért nyúlt. Üresen húzta vissza, majd beletörölte tenyerét az ingébe, és lenézett Garciára.

– Joe… – elakadt a szava. – Igen? – Gondolt már arra, hogy az emberiség alapproblémája

teljes egészében beilleszthető a biztonság fogalmába? – Ez egy nagy marhaság, kapitány. – Komolyan gondolom, Joe. Nézze, én tudom, hogy ki

vagyok. Még azt is meg tudom mondani, hogy mit gondolok magamról. Hogy mennyire nincs miért félnie tőlem. Les is megteheti ugyanezt. És maga is. És Ramsey is. – Nyelvével megnedvesítette a szája sarkát, és tágra nyílt szemmel meredt Garciára. – És bármelyikünk, vagy akár mindegyikünk hazudhat is.

– Ez nem biztonsági probléma, kapitány. Ez kommunikációs probléma. Ami Ramsey területe.

Sparrow válasz nélkül visszafordult a kapcsolótáblához, és folytatta türelmes vizsgálódását.

– Én arra lennék kíváncsi, hogy mi indokolta Ramsey utolsó percben végzett ellenőrző vizsgálatát – erősködött Garcia.

– Fogja be! – rivallt rá Sparrow. – Amíg nincs bizonyíték az ellenkezőjére, ő közénk tartozik. Ahogy maga is, és Les is. És én is. – Szája csöppnyi mosolyra rándult. – Mindnyájan egy hajóban utazunk. – Hirtelen egymáshoz préselte a két ajkát. – Most egy nagyobb horderejű és sürgetőbb problémánk van. – Kiegyensúlyozott egy csövet a mérlegen, majd visszatette a helyére. – Hogyan szeghetnénk meg a rádiózási tilalmat, hogy értesítsük a hazai bázist a felfedezésünkről?

Távoli, tompa ütődés remegtette meg a hajó testét. És megint egy.

– Kapitány! – hangzott fel Ramsey hangja a telefonban. – Két találat! A robbanás nagysága és mintája azonos a mi torpedóinkéval. – Hangja az izgalomtól a magasba szökött. – Két forrás! Kapitány! Leszedtünk kettőt!

– Isten bocsássa meg nekünk! – mondta Sparrow. – Isten bocsássa meg nekünk!

Újabb tompa puffanások visszhangoztak át a hajón, különös kettős ritmusban.

– Antitorp szondák – jelentette Ramsey. – Harcképtelenné tették a többi torpedónkat.

– Azoknak ott esélyük sem volt – mondta Sparrow. Hangja elhalkult, szinte hallani sem lehetett: – „Ha valaki úgy megüt valakit, hogy az belehal, akkor halállal kell bűnhődnie. De ha nem szándékosan ölt, hanem Isten akaratából esett a kezébe, akkor kijelölök olyan helyet, ahová elmenekülhet. Ha pedig valaki szántszándékkal tör a felebarátjára, és orvul öli meg, az ilyet oltáromtól is vidd el, és haljon meg.”

Vele átellenben Bonnett feltartott egy csövet. – Joe, mennyi egy GR5 szabvány súlya? Garcia Sparrow-ra pillantott, aki hirtelen visszafordult a táblájához.

– Huszonhárom deka – felelte. – Én is így tudom – mondta erre Bonnett. – De ez

majdnem negyven. – Hangjában elfojtott izgalom vibrált. Sparrow remegő szájjal nézett a hajó tatja felé. – Azt hiszem, találtam egyet, kapitány – mondta

Bonnett. Garcia odalépett hozzá. Elvette a csövet az első tiszttől. – Másképp kellene élni, és másképp meghalni – mondta

Sparrow. Összerázkódott, és gyors, éles pillantást vetett Bonnettra. – Jó, tegye félre, és keressen tovább, hátha talál még!

Bonnett már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de aztán mégis csendben maradt. Visszakérte a csövet Garciától, és óvatosan betette a szerszámosládája egyik kipárnázott rekeszébe.

Sparrow végighúzta egyik kezét a homlokán. Furcsán fájt a feje.

Kém van a hajón? – kérdezte magától. – Ramsey lenne az? Vagy Les? Joe? Az EP-k abban bíznak, hogy elvezetjük őket a forráshoz. – Üres tekintettel meredt az előtte lévő nyitott vezetékelosztóra. – Akkor miért kellett most felrobbantani egy nyomjelzőt? Hogy ellenőrizzék az éberségünket? A kézenfekvő időpont az lett volna egy jeladásra, amikor már rajta ülünk a forráson.

Úgy érezte, megőrjíti az a különös vibrálás a koponyájában. Meglepve észlelte, hogy csikorgatja a fogát.

Amikor a forráson ülünk! Istenem, segíts! Hogy tudnám megakadályozni? Nem virraszthatok egész idő alatt.

– Ez az utolsó – mutatott Garcia egy csőre, melyet Sparrow automatikusan rátett a mérlegre.

Megborzongott, és ezzel visszatért a jelenbe.

– Tegye vissza! – mondta. Garcia engedelmeskedett. – Les – nézett Sparrow Bonnettra –, fogjon hozzá az e-

raktárban lévő tartalékok ellenőrzéséhez! – Igen – felelte Bonnett. – Őrködjön tovább itt! – szólt oda Sparrow Garciának. Garcia bólintott. – Lepihen, kapitány? Sparrow egy lassú nemet intett a fejével. – Nem. Vissza kell mennem az e-kabinba, hogy segítsek

Ram… – Elhallgatott, és Garciára pillantott. – Szembeszálltunk az ellenséggel, és életben maradtunk. – A hajó tatjába vezető ajtóhoz lépett. – Megyek, és segítek Johnnynak megvizsgálni a kabinjában lévő csöveket.

– Ezzel mi legyen? – intett Garcia a csőre, melyet Bonnett otthagyott a szerszámosládája rekeszében.

Sparrow visszament, kivette a csövet, s miközben a kezében nézte, forgatta, újra az ajtóhoz ment.

– Megnézzük. Talán elárul valamit. – Garciára pillantott. – Gondolkodjon azon, hogyan teremthetnénk kapcsolatot a bázissal!

És eltűnt az ajtón túl. Garcia ökölbe szorította mindkét kezét, és

szembefordult a fő kapcsolótáblával. Tekintete ráesett a szonortérképre és a végtelen óceánon araszoló piros pontra.

Hol? Hol van a forrás? Ramsey Sparrow érkezésére fölnézett a műszereiről. – Van valami újság, kapitány? – Les ezt találta. – És Sparrow letette a csövet Ramsey

asztalának filccel borított részére. – Tizennégy dekával több.

Ramsey csak ránézett, de nem nyúlt a csőhöz.

– Gondolt már rá, hogy az ilyet úgy is be lehet állítani, hogy akkor robbanjon, ha hozzábabrálnak?

– A régi salemi tengerészkapitányok között voltak, akik még a hajóra szállás előtt elmentek a saját temetésükre – mondta erre Sparrow, majd hozzátette: – Átvitt értelemben magam is ebben a lelkiállapotban vagyok.

– Nem erre gondoltam – felelte Ramsey. – A nitroxból elég lenne tizenöt gramm mindkettőnknek. Talán jobb lenne, ha magamra hagyna vele!

Sparrow összehúzott szemöldökkel vállat vont. Bekapcsolta mellmikrofonját.

– Joe, Les – hallgassanak ide! Ez a cső felrobbanhat. Ha valami történne Johnnyval és velem, maguk ketten engedjék szabadon az uszályt, és húzzanak haza! Ez parancs.

Johnny! Johnnynak nevezett! – ujjongott magában Ramsey. Aztán eszébe jutott: találkoztunk az ellenséggel. A régi mágiának vége. Kezdődhet az új varázslat.

– Erről felvételt kell készíteni – mondta Sparrow. Egy fiókból fényképezőgépet vett elő, föltette a munkapad fölötti állványra, és beállította a tárgyra. – Oké – mondta –, maga ért az efféle szerkentyűkhöz.

– A siker vagy a kudarc azon múlhat, hogy félóráig csak nézem, és minden szögből tüzetesen megvizsgálom a tárgyat – válaszolta Ramsey, anélkül hogy fölnézett volna a csőről.

– Mit keresünk? – Magam sem tudom igazán. Valami mást. Valamit,

ami olyan, mint egy hamis hang. Sparrow a pad fölé hajolva elkapott egy fogantyút,

amikor a Kos felkapaszkodott egy tenger alatti áramlás tetejére. Ramsey egyik kezével megállította a csövet, és felhajtotta az alatta lévő filcet, hogy ne gurulhasson le

róla. A hőmérő készülék borostyánsárga lámpája villogni kezdett előtte.

Bekapcsolta a lámpa fölött lévő hőmutatót: harmincnégy fok.

– Az északi-sarki fenékáramlás – intett a fejével Sparrow a mutatóra. – Tele van táplálékkal. A tengeri élet valóságos hangfüggönye lehet fölöttünk. – Elmosolyodott. – Kicsit fellélegezhetünk.

– Addig nem, amíg ezt a dolgot meg nem oldottuk – rázta a fejét Ramsey, a munkapadon fekvő csövet bámulva. – Ha fel akarná robbantani ezt az izét, hogy csinálná?

– Talán egy apró dróttal. Eltörném, és… – Talán – szólt közbe Ramsey. – Jobb módszer lenne

egy, a nyomásváltozással összehangolt kioldó szerkezetet szerelni rá – ha a vákuum megsemmisül… – Kiegyenesedett. – Először néhány infra- és röntgenkép. Azután távvezérléssel egy edényben légüres teret hozunk létre, és belehelyezzük a csövet. Azután feltörjük a forrasztást.

Sparrow bal keze egyik hosszú ujjával megérintette a csövet.

– Úgy néz ki, mint a szabvány túlnyomásos üvegcső. – Valamit nem értek. – Ramsey keze azalatt is mozgott,

míg beszélt: feltette a hordozható infrakamerát a munkapadra. – Miért indult el ez a dolog akkor, amikor elindult? Nem volt valami ügyes húzás. Okosabb lett volna megvárni, amíg megérkezünk a forráshoz.

– Pontosan így gondolom én is – helyeselt Sparrow. – Mennyi idő kell még, hogy odaérjünk? – kérdezte

Ramsey, figyelmét a kamerára összpontosítva. A félvállról feltett kérdés elbizonytalanította Sparrow-t.

Felpillantott az e-kabin szonortérképére.

– Nos, a forrás közvetlenül a… – Megdermedt. Ramsey csinált egy felvételt, majd új szögbe állította a csövet.

Túl közönyös – gondolta Sparrow. – Hallgatom – mondta Ramsey anélkül, hogy

föltekintett volna a csőről. – Mr. Ramsey, egy tengeralattjáró vontató rendeltetési

helyéről csak a parancsnok tudhat mindaddig, amíg a hajó el nem ér a célállomás közvetlen közelébe.

Ramsey kiegyenesedett ültében. – Ez egy ostoba szabály. Ha valami történik magával,

nem tudunk továbbmenni. – Azt javasolja, hogy közöljem magával bizalmasan az

úticélunkat? Ramsey tétovázott. Már tudom – gondolta. – Mi

történne, ha ezt Sparrow tudomására hoznám? Az csak megerősítené abban a véleményében, hogy az elhárítás embere vagyok.

– Nos? – Kapitány, én egy civil kérdést tettem fel. Kicsit talán

pontatlanul fogalmaztam. Azt szeretném tudni, hogy mennyi idő múlva érjük el Novaja Zemlját.

Sparrow keményen tartotta magát. Elhárítás? – gondolta. – Egy kém próbálja megoldani a nyelvem egy ügyes találgatással?

– Nem értem, mennyiben tartozik magára az, hogy mennyi idő alatt jutunk el bárhová is – felelte.

Ramsey visszafordította figyelmét a csőre. Vajon meg van győződve arról, hogy én egy elhárítótiszt vagyok?

Megkérdezhetném tőle, melyek a pontos koordináták – gondolta Sparrow. – De bizonyítana bármit is, ha nem tudná őket? Vagy ha tényleg tudná őket?

Ramsey felszerelt egy üvegburát és egy vákuumpumpát. A cső a bura belsejében lévő fekete

masztix tömítőn feküdt. Elvette az üvegharangot, elhelyezett egy kis távirányítót, majd visszatette a burát.

Sparrow feszülten figyelte; továbbra sem tudta, mit gondoljon Ramseyről.

– Lassú lesz – mondta Ramsey. Uramisten, csak tudnám! – sóhajtotta magában

Sparrow. – Kém? Hogyan győződhetnék meg róla? Nem úgy viselkedik, mintha az lenne.

Ramsey a munkapad elé tett egy támlátlan széket, és leült.

– Lassú és egyszerű – mondta. Sparrow figyelmesen nézte. Ügyes dolog lehet. Én majd elfoglalom magam a kabin

csöveinek ellenőrzésével, és közben figyelem őt. – Én addig elkezdem ellenőrizni a csöveit – mondta fennhangon. Leemelte a bal keze felőli borítólemezt, megkereste a mérleget, és hozzáfogott, hogy egyenként lemérje a csöveket.

Lassan múltak a percek – egy óra, két óra… két óra negyven perc. A cső részei sorokba rendezve hevertek az üvegbura belsejében. Sparrow már régen végzett a maga munkájával, s most az asztalon folyó munkát nézte.

– Nincs itt semmi álcázott csapda – jelentette ki Ramsey. Mozgásba hozott egy mágneses kart a bura belsejében, és fölemelt vele egy rácsszelvényt. – És még most sem értem, milyen szerkezettel akarták elsütni. Ez látszatra egy teljesen szabályos dolog. – Elforgatta az alkatrészt a mágnesen. – Ezen nincs semmi, ami túlterheléskor kiéghetne. Semmi extra, kivéve azt a mikro rezgéstovábbítót és a kondenzátora energiaforrását. – Visszatette a rácsszelvényt. – Az embereink biztosan meg akarják majd nézni. – Felemelt egy katódszegmenst, megfordította, majd letette. – Nincs elsütő szerkezet.

Hogy csinálták? Sparrow a fényképezőgépre nézett, amely a vizsgálat

minden mozzanatát lefényképezte. – Van egy másik problémánk – fordult vissza

Ramseyhez. – Mégpedig? – egyenesedett ki Ramsey, és

megdörzsölte a tarkóját. Sparrow lesiklott a székéről. – Hogyan fogunk hírt adni erről a bázisnak? Ha a KH-k

elkapnak bennünket, mindaz, amit felfedeztünk, elvész. Nekem viszont szigorú parancs tiltja, hogy megtörjem a rádiószilenciumot,

Ramsey hátrafeszítette a hátát. – Bízik bennem, kapitány? – kérdezte. – Nem – csúszott ki Sparrow száján, mielőtt

meggondolhatta volna magát. Ramsey elvigyorodott. – Mégis én vagyok az, aki tud megoldást a

problémájára. – Halljam! – Tegye rá az egész történetet egy sorozatismétlőre,

és… – Sorozatismétlőre? Ramsey az ajkába harapott, és köhögni kezdett. A

francba! Ez is a PszicHiv titkos fegyvertárába tartozik. De már kikottyantotta.

– Soha életemben nem hallottam sorozatismétlőről – közölte Sparrow.

– Ez egy új dolog a… khm… az elektronikában. Ultrastabil lassú szalagra kódolja az információt, majd felgyorsítja a szalagot. Folyamatos ismétlésre állítja az üzenetet – amolyan madárcsicsergés lesz belőle. A fogadóállomáson felvétel készül az üzenetről, majd

lassítva és megfejtve újra lejátsszák. – Ezzel is megszegem a rádiózási tilalmat. Ramsey megrázta a fejét. – Akkor nem, ha az üzenetet egy kis úszógolyóba

helyezett adókészülékkel továbbítja, amit úgy állít be, hogy jóval azután kezdje csak leadni, hogy mi elhagytuk a térséget.

Sparrow tátott szájjal nézett rá. Aztán gyorsan becsukta a száját.

– Meg tudja csinálni? – kérdezte. – Minden fontos kellék megvan hozzá – nézett körül

Ramsey. – Ideküldöm Garciát, hogy segítsen – mondta Sparrow. – Nincs szükségem segítségre a… – Akkor is segíteni fog magának. – Rendben van. Nem bízik bennem – vigyorodott el

ismét Ramsey. Sparrow önkéntelenül is visszavigyorgott, de aztán

gyorsan törölte a mosolyt az arcáról és a gondolataiból. Szemöldöke összeugrott.

Színjáték lenne az egész? Hogy megtévesszen? Kijátsz-sza az éberségemet? Könnyen lehet.

Ramsey a fali kronométerre pillantott. – Az őrszolgálatom – mondta, majd az üvegburában

lévő alkatrészekre mutatott. – Ez megvár. – Majd én őrködöm maga helyett – mondta Sparrow.

Bekapcsolta a mellmikrofonját. – Joe, jöjjön az e-kabinhoz! Johnny kitalálta, hogyan küldhetünk üzenetet haza. Szeretném, ha segítene neki.

– Nem tarthat tovább két óránál – ígérte Ramsey. – Voltaképpen egyszerű szerelés. Jelentkezem, mihelyt elkészültünk vele.

Sparrow elgondolkodva ráncolta a száját, és komolyan

nézett Ramseyre. – Van még valami. Új szabályt vezetek be az őrszolgálat

ellátásában: egyszerre két ember lesz szolgálatban, és egy pillanatra sem téveszthetik szem elől egymást.

– De hát csak négyen vagyunk, kapitány! – kerekedett el Ramsey szeme.

– Kegyetlen lesz – bólintott Sparrow. – Lépcsősen fogjuk beosztani az őrszolgálatot, a második embert mindig a szolgálat közepén váltjuk fel.

– Nem erre gondoltam – felelte Ramsey. – A kegyetlennél is rosszabb lesz. Összesen négyen vagyunk. Elszigetelten. Az ön terve értelmében nyilvánvalóan figyelnünk kell egymást. Ha az ember figyel valakit, akkor hajlamos gyanakodni az illetőre. A gyanakvás paranoiás helyzetet idéz elő, amelyben…

– Tudomásul veszem, és bejegyzem a hajónaplóba, hogy vonakodik alávetni magát egy, az általános biztonságot szolgáló parancsnak – közölte Sparrow.

Ramsey arcán az óvatos távolságtartás kifejezése jelent meg.

Nyugalom – gondolta. – Ez az a paranoiás betegre jellemző tünet, amelyet Obe említett.

– A hatékonyság rovására megy, ha… – kezdte, de Sparrow közbevágott:

– Továbbra is én vagyok ennek a hajónak a kapitánya. – Igenis, kapitány. – Ramsey enyhe szemrehányással

ejtette ki a rangot jelentő szót. Sparrow szája egy vonallá vékonyodott. Megfordult,

kivonult a kabinból, a hajó farában lévő szállására sietett, és bereteszelte maga mögött az ajtaját. Leült a priccsre, és kinyitotta összecsukható íróasztalát. A háta mögötti falon át idáig visszhangzott az indukciós hajtómű halk mormolása. A Kos mozgása bizonytalanná vált; az

északi-sarki áramlat fenékturbulenciája volt ebben a ludas.

Van egy kém a hajón – gondolta. – Nyilvánvaló, hogy valaki működésbe hozta azt a kémsugarat. Bárcsak szóltam volna Joe-nak, hogy ellenőrizze Ramseyt, amikor kinyitotta azt a csövet! Azt mondja, nem volt benne belső elsütő-szerkezet, de akár el is titkolhat előlem valamit.

Az íróasztal egy rejtekhelyéről elővette a személyes naplóját, kinyitotta egy üres lapnál, és lesimította a napló két felét. Fogta a tollát, és a maga kissé nehézkes írásával leírta a dátumot, majd a következőt: „A mai napon John Ramsey zászlós ellenvetést tett egy biztonsági rendszabállyal szemben, amely…”

Félbehagyta az írást; eszébe jutott, hogy a kabinhoz rendelte Garciát. Átbillentette a kapcsolót a mellmikrofonján.

– Joe, ott van már a kabinban? – Igen – hallatszott Garcia hangja a fali hangszóróból. – Csak ellenőrizni akartam. Vetne egy pillantást arra a

kémsugárra, hogy van-e benne valami, amit esetleg nem vettünk észre?

– Rendben, kapitány. Épp azt csinálom. – Ennyi – mondta Sparrow, és visszatért a naplójához. A kabinban Garcia fölnézett az üvegharangról. – Tökéletesen igaza van, Johnny. Nincs elsütő. – Maga szerint minek látszik ez a cucc? – tudakolta

Ramsey. – Csak egyvalami lehet – válaszolta Garcia. –

Reléerősítő. – Úgy van – bólintott Ramsey. – A tényleges jel

valahonnan máshonnan jön. – Közel kellett lennie – jegyezte meg Garcia. – Három

méteren belülre mondanám, de ez csak egy nagyvonalú

becslés. Ramsey megdörzsölte a tarkóját. – Minek hord magán fülhallgatót? – intett a fejével

Garcia a Ramsey bal fülében lévő jelzőkészülékre. – Szeizmofigyelő – válaszolta Ramsey. – Ha elsülne egy

újabb kémsugár… – Jó ötlet. Ramsey áthúzta a tenyerét tarkójáról oldalt a nyakára, s

közben végigsimított a kis golyót rejtő halvány hegen. – Mit talált a gömbben? – kérdezte. – Semmit – rázta meg a fejét Garcia. – A kapitány ellenőrizte a kabint, mialatt én

szétszereltem a csövet. Itt is minden negatív – közölte Ramsey.

– Nem kéne elkezdeni? – érdeklődött Garcia. – Tessék? – Megépíteni a kis szerkentyűjét. – De. – Ramsey visszafordult a munkapadjához. Ahogy

megfordult, a szeizmoszkóp fölött lévő hangszóróból fülsértő sivítás hallatszott. Tekintete a műszerre villant. A pulzáló zöld vonal élesen felívelt, majd még egyszer.

– Kapitány! – hallatszott Bonnett hangja a vezérlőasztal fölötti hangszóróból.

– Mi az, Les? – dörmögte Sparrow basszushangja. – Szeizmikus rengés valahol a hajó faránál. – Itt látom – szólt Ramsey. – Torpedórobbanás.

Ugyanabban a térségben, mint a KH-k 24 K torpedója. – Néhány számot firkált egy jegyzetblokkra, fogott egy logarlécet, beállította, leolvasta. – Körülbelül százhatvan kilométerre mögöttünk. Jócskán annak a kis csomagnak a sodrásirányában, amelyet magunk mögött hagytunk.

– Elpazarolnának egy torpedót arra a kis semmiségre? – csodálkozott Sparrow, de rögtön válaszolt is a saját

kérdésére: – Mi ütött belém? Persze, hogy elpazarolnának. Csak a jelet látnák a készülékükön. Azt gondolnák, hogy mi lapítunk ott.

– Én is így gondolom – szólt Ramsey. – Maga mit mond, Joe? – nézett Garciára.

Garcia egész testében remegett, arca sápadt volt. Megrázta a fejét. Ramsey kérdőn meredt rá. Garcia szokatlanul izgatottnak látszott.

– Mindenkinek! – harsogta Sparrow a hangszóróból. – Mihelyt befejeztem itt a munkámat, felváltom Mr. Bonnettot. – Aztán már csak egy torokköszörülés hallatszott.

Ramsey a fali kronométerre pillantott. – Épp ideje. Les három őrséget csinált végig

egyhuzamban. – Addigra kifüggesztem az új szolgálati beosztást az

ebédlőben. Azonnali hatállyal életbe lép. Garcia közben összeszedte magát. – Mi baja a kapitánynak? – kérdezte. – Dühösnek

hallom a hangját. Ramsey röviden beszámolt az új őrszolgálatról. – Ezt a baromságot! – kiáltotta Garcia. – Mintha nem

lennénk így is épp elég dilisek! Ramsey csak bámult rá. Furcsa viselkedés egy műszaki tiszttől – gondolta. –

Egy pszichológustól még megjárja. De nem Garciától. Sparrow a szállásán a következőt írta: „Biztosítanom

kell, hogy senkinek se legyen alkalma kémjelet küldeni, ha majd elérjük a forrást.” Aláírta, az utolsó mondat után felkiáltójelet tett, majd becsukta, és visszatette a naplót a rejtekhelyére.

A kabinja falán lévő hajóóra azt mutatta, hogy az indulásuk óta hét nap, tizenkilenc óra és huszonhárom

perc telt el. Sparrow lassan felállt, kiment a kabinjából, és

akkurátusan becsukta maga után az ajtót. Megfordult, és előreballagott az étkezőbe. Ahogy elhaladt az e-kabin mellett, hallotta, amint Ramsey azt mondja: „Ez stabilizálja a csévéző dobjának mikroidőzítőjét. Ezt jól kell odatenni.”

Garcia válaszát már nem hallotta, mert belépett az ebédlőbe, és akkurátusan becsukta maga után az ajtót.

♦ ♦ ♦

A következő őrszolgálat idején dobták ki a sorozatismétlőt. Sparrow feljegyezte az időt – az indulástól számítva hét nap, húsz óra, negyvennyolc perckor –, és bevezette a hajónaplóba is. Hozzáadta a szonortérképről leolvasott pozíciót: az északi szélességi körön hatvanegy fok ötvennyolc perc, a nyugati hosszúsági körön tizenhét fok harminckét perc. Négyórás késleltetéssel állították be a sorozatismétlő idejét.

– Nagyon jó, Johnny! – mondta. A hangjában nyoma sem volt a melegségnek.

– Azzal gazdálkodunk, amink van – felelte Ramsey. – Imádkozzunk, hogy működjön! – folytatta Sparrow,

majd Garciára tekintve hozzátette: – De nem számítunk rá.

– Akár működhet is – vont vállat Garcia. – Ha lesz, aki meghallja. – És fagyos tekintettel nézett Ramseyre.

Joe gyanakszik – gondolta Sparrow. – Uramisten! Ha Ramsey kém, akkor olyan hullámhosszra állítja be azt az ismétlőt, amelyet a KH-k hallgatnak. Ebből kiderül számukra, hogy tudunk a kémsugárról, és megerősítik az őrjáratukat!

– Most akkor fel vagyok váltva? – kérdezte Ramsey. – Az őrszolgálata kezdetéig igen – válaszolta Sparrow,

és hosszan bámult a távozó Ramsey után. A szállására érve Ramsey elővette a távmérő dobozt, és

megnézte a szalagokat. Lendületes, zavarról árulkodó vonalak. Most végre reagált Sparrow. De hogyan! A vonalak egy visszacsatolásos felvételre emlékeztették. Az egymást követő hullámok mindegyike rosszabb volt, mint az előző. A kémsugár felfedezésétől kezdve az egész terület a legteljesebb zavarról árulkodott.

A szoba nyomasztóan zsugorodni látszott Ramsey körül.

Sparrow kezdi elveszíteni a kapcsolatát a valósággal. Tennem kell valamit. De mit?

Mélyeket lélegzett, hogy megnyugodjon, és a rendes kerékvágásba terelje a gondolatait.

Egy hete vagyok együtt Sparrow-val. Mindenféle stresszhelyzetben megfigyeltem. Mostanra már rendelkeznem kéne a legfőbb alapismeretekkel, amiből már ki lehetne dolgozni valami akciótervet. Mivel állunk itt szemben?

Gondolatban felállított egy listát: A szilárd önuralom bizonyságával indultunk útnak. De utána kiderült, hogy képes reagálni. Van vallási paranoiára utaló jel. Obe korábbi besorolásában szerepelt a típus paranoiára

való hajlama. De vannak dolgok, amik nem illenek bele a képbe.

Stresszhelyzetben, amikor az ember azt várná, hogy összeomlik, tiszta fejjel képes gondolkozni.

A végletekig menően maszkulin típus. Vezéregyéniség. De nem teljesen, sőt közel sem zsarnokoskodó. És nagyszerű tengerész. Néha az az érzése az

embernek, hogy a hajó a teste része, és megfordítva. Hogy ő is a hajó egy beépített alkatrésze: kapitány, tengeralattjáró típus: I. osztályú, hordozható.

Ramsey háta megmerevedett. A hajó része. Mechanikus. Hogy lehetne ennél jobban jellemezni a szilárd önuralmat?

Felidézte a múltkori érzését, amikor ő és a hajó mintha egymásba olvadtak volna. Egy gyorsan tovatűnő pillanat volt az egész, odabent a kabinban. Elmúlt, és vissza sem jött többé.

Túlélésre esélyes alkalmazkodás. Kapitány, tengeralattjáró típus: I. osztályú, hordozható.

Közelebb járhat az igazsághoz, mint gondolná. Megdörzsölte égő szemét, és rápillantott a karórájára.

Két óra múlva újból szolgálatba kell lépnie, pedig az egész teste sajgott a fáradtságtól. Eltette a távmérőt, és oldalvást végigdőlt a priccsén. Szinte azonnal elaludt, és álmodott is.

Álmában egy óriásnak is beillő, Sparrow arcú sebész hajolt fölébe. Apró huzalok. Idegek. Egy itt. Egy ott. Egykettőre be fogják építeni a hajóba.

Elektronikai tiszt, tengeralattjáró típus: I. osztályú, hordozható.

Garcia őrszolgálata volt. A hajóórán: indulás időpontjától számítva nyolc nap,

négy óra, tizenkilenc perc. Bonnett készenlétben, egy magas, támlátlan széken

szunyókál a vezérlő keresőtáblája előtt. A Kos utazósebességgel, azaz negyven kilométerrel

halad. Garcia lustán nekidőlt a fő zsilipelzáró előtti

védőkorlátnak, s miközben szemmel tartotta a mérőket, időnként oda-odapillantott az önműködő kormánygép

jelzőkészülékére. A keresőtábla halk berregő hangot bocsátott ki. Bonnett felkapta a fejét. A balján lévő szkóp zöld

lapjára nézett, és átkattintotta a kapcsolót, amely automatikusan elnémította a Kos motorjait.

Csendben siklottak tovább. – Mi az? – kérdezte Garcia. – Fém. Nagy. Felénk tart. – Egy? – Még nem tudom. – Egy KH? Bonnett igazított az egyik számtárcsán, és fölnézett a

fölötte lévő egyik mérőre. – Egy. Olyan gyorsan jön, mintha övé lenne az egész

óceán. Ezekben a vizekben ez csak egy KH lehet. Csöngessen a kapitánynak!

Garcia megnyomott egy gombot a hívótáblán. Sparrow előregörnyedő magas alakja azon nyomban

megjelent a hátsó fedélzetre nyíló ajtóban. Nadrágja övét csatolva lépett az irányítópulthoz.

Bonnett fejével a keresőtábla felé intett. A lendületét vesztett Kos fedélzete eddig enyhén

hátrafelé dőlt. Most viszont orral lefelé billent, a jobb oldala pedig olyan meredekké vált, hogy Sparrow-nak meg kellett kapaszkodnia a fő korlátban. Tekintetét végigfuttatta a keresőtáblán.

– Milyen mélyen van a fenék? – kérdezte. – Túl mélyen – válaszolta Bonnett. Garcia, egyik keze a zsilipelzáró védőkorlátján, feléjük

fordult. – Remélem, mielőtt felborulunk, eldöntik, mit tegyünk.

Már majdnem leálltunk. Sparrow tekintete ismét a szondák felé fordult. A másik

tengeralattjáró nem egészen három mérföldre volt tőlük, és gyorsan közeledett. Mialatt a kapitány figyelte, az érzékelő hirtelen két képre bontotta a hajó jelzését.

– Ketten jönnek, tandemben – mondta Sparrow. Átvillant az agyán a taktikai kézikönyv egyik mondata:

„Az egymást lopva követő tengeralattjárók olyan bekötött szemű ellenfelekhez hasonlítanak, akik egy zárt teremben, kezükben baseballütővel várják, mikor támad a másik.”

– Ezer méteren belül fognak elmenni mellettünk – mondta Bonnett.

– Feltéve, hogy tartják ezt a mostani irányukat – tette hozzá Sparrow. – És ez egy trükk lehet arra, hogy elaltassák az éberségünket.

– Ha eddig nem vettek észre bennünket, akkor alszanak – suttogta Garcia.

– Nem lehet valami jó a fémérzékelőjük – jegyezte meg Sparrow, majd Garciához fordult. – Joe, dobjon ki négy önvezérlő torpedót ötperces késleltetéssel, és állítsa be őket úgy, hogy előttük forduljanak meg! Azután épp annyit adjon ránk, hogy alámerüljünk, és vigyen le bennünket a lehető legmélyebbre!

Garcia keze elindult a kapcsolótáblán, hogy igazítson egy finomhangolón, beállítson egy számtárcsát. Egyik kezével rácsapott egy kapcsolóra, majd a hajtómű irányítóberendezése felé fordult. A Kos, orral a mélység felé, lassan nagyobb sebességre kapcsolt. A fedélzet felemelkedett.

Sparrow és Bonnett feszülten figyelték az érzékelőkészüléket.

– Sodrás – mondta Sparrow. Bonnett keze könnyedén megérintett egy kapcsolót.

Némán sodródtak lefelé.

– Adjon rá kicsivel többet! A gépek újra kezdték lassú forgásukat. – Ezek nem vakok, inkább süketek! – suttogta Garcia. Sparrow fölemelte egyik kezét, hogy csendre intse.

Fölpillantott a statikus nyomást jelző nagy mérőre; 196 kg/cm2… 204… 206…

A mérő felett lévő bronzlemezen a Kos súlyát és műszaki adatait lehetett látni. Valaki vörös festékkel töltötte ki a legnagyobb engedélyezett nyomás nagyságát: 212 kg/cm2.

A mutató 209-en állt… 211… Garcia arcán izzadságcseppek ütköztek ki. Bonnett

idegesen rángatta az egyik fülcimpáját. Sparrow szenvtelen arccal, nyugodtan állt; érezte maga körül a hajót. – Csökkentse kicsit! – suttogta, majd nyelve hegyével megnedvesítette a száját.

A tudattól, hogy mekkora külső nyomás nehezedik a hajóra, olyan érzése volt, mintha egy valóságos súly nyomná a koponyáját. Minden erejével küzdött, hogy az érzés ne látszódjon meg rajta.

A mutató megállapodott 211,5-ön, majd lassan leereszkedett 211,2-re, és ott is maradt.

Bonnett szólalt meg suttogva: – Már majdnem a terhelhetőségünk maximumán… Egy

tárcsa vadul berezgett, és egy dörrenés rázta meg a hajó testét. Sparrow szeme a statikus nyomásmérőre villant: a mutató méltóságteljesen kilengett 213-ig, majd vissza a 211,2-re.

– Azt hallottam, hogy a Barracuda 217-nél szakadt be – suttogta Garcia.

– Annál itt nagyobb biztonsági tényező van – felelte Bonnett.

– Az Úr vegye magához a lelküket, és könyörüljön

rajtuk – mondta Sparrow. – Ahogy velünk is megtörténhet ugyanez. Isten bocsássa meg nekünk, hiszen nem haragból, hanem kényszerből tettük.

Garcia ujjai a rózsafüzére szemeit morzsolgatták az ingén keresztül.

Egy váratlan gondolat villant át Sparrow agyán. Lepillantott az első tisztjére.

– Les, mit csinál vészhelyzetben? – Tessék? – nézett fel rá és vissza a tárcsákra Bonnett. – Min gondolkodik? Bonnett vállat vont. – Emlékeztetem magam, hogy már négyszer voltam

házas – négy gyönyörű lánnyal. Mit kívánhat még egy férfi?

– Mindenki a maga filozófiája szerint – állapította meg Sparrow.

Ramsey lépett be az irányítóterembe, és rögtön felmérte a helyzetet.

– Felébresztett a csend – suttogta. – Vadászunk valamire?

– És viszont – felelte Garcia. – Jöjjön, segítsen nekem a táblánál!

– Nem rendeltük ide szolgálatra – mondta Sparrow. Ramsey elbizonytalanodott. – Jöjjön be ide, Les mellé! – szólította fel Sparrow. – Én

készenlétben leszek Joe-val. – És elhátrált a kapcsolóktól. Ramsey belépett az üresen maradt helyre. Sparrow elvonult Garcia mellé. Bonnett a szeme sarkából Ramseyre nézett.

– Egyet elárulhatok, újonc – mondta. – Ahhoz, hogy élvezni tudjam, nekem ez túlságosan olyan, mint oroszlánnal farokcibálósdit játszani.

– A torpedóink nyomvonala alapján nem találhatnak

meg bennünket. Kanyarodó útvonalon haladtak, mielőtt észlelhették volna őket – jelentette ki Sparrow.

– Az a második odakint a légnyomásból kaphatott egy lökéshullám visszhangot – vélte Bonnett. – Most csak úgy sodródik. Már kikapcsolta a torpedóelhárító gyorstüzelőjét, és…

Egymás után három gyors lökéshullám vonult át rajtuk. – Ez lesz az, amivel ártalmatlanná tették a torpedónkat

– mondta Sparrow. – Van valami roncsolásra utaló zaj attól a KH-tól?

– Semmi – mondta Bonnett. – Akkor a visszhangból most már ismerik a

helyzetünket – állapította meg Sparrow. – Küldjünk ki egy bemérészavarót, és adjunk le egy torpedóelhárító sorozatot! Rugalmasan elszakadó hadmozdulat – mondta, és hátba vágta Garciát. – Erőltetett sebesség.

Ramsey, aki Bonnett mellett állt, tenyere tövével sorra nyomogatta a kapcsológombokat. A Kosból apró iránykövetéses torpedórombolók tömege rajzott ki.

Bonnett rácsapott egy kapcsolóra, s ezzel útjára bocsátott egy olyan jelzőberendezést vivő áltorpedót, amelynek az volt a rendeltetése, hogy összezavarja az érzékelő rendszereket.

– Miért nem mentem egy nitroxüzembe, ahol most szép nyugodtan, biztonságban dolgozhatnék? – kesergett Garcia.

– Rosszul vagyok tőletek, akik örökké akartok élni – morogta Bonnett. – Itt vagyunk egy szép, úszó pöcegödörben, amely…

– Föl! – reccsent rájuk Sparrow. – Ha egészen közel kerülünk, nagyobb nyomáskülönbözetet kérek!

Garcia teljesítette az utasítást. A fedélzet ferdén fölemelkedett.

– Miből gondolják… – kezdte Ramsey. – Kifelé tartunk a zavaró hatóteréből – vágott a szavába

Bonnett. – Lőjön ki egy másikat a haladási útvonalunk mentén! –

mondta Sparrow, és újból rácsapott Garcia hátára. – Jobb kormány és sodródás.

Garcia jobbra húzta, majd egyenesbe tette a kormányt, és leállította a hajtóművet. A Kos lassulni kezdett, és a fedélzet ismét jobbra billent.

– Zseni a fickó – suttogta Bonnett, közelebb hajolva Ramseyhez. – Az első zavaró jeladó hatóterének peremén haladunk. Az, amelyiket most bocsátottuk ki, nyomot hagy a többinek, hogy azt kövessék, ők pedig… – Torkán akadt a szó, miközben tágra nyíló szemmel meredt a felderítő rendszerre. – Kapitány! – súgta rekedten, már-már elszörnyedve. – Pontosan felettünk vannak, erőltetett sebességgel. Egyenesen ránk jönnek. Legföljebb harminc méterre lehetnek!

Sparrow a vállával félrelökte Garciát, erőltetett sebességbe kapcsolta a Kost, elfarolt vele, és beállította a másik tengeralattjáró nyomába.

– Maradjon a nyomukban! – kiáltotta oda Bonnettnak. – Csak finoman, barátom… finoman.

– Hallottam, hogy az öreg Búvárral egyszer megcsinálták ezt, de sohasem hittem volna, hogy a saját szememmel is látni fogom – suttogta Garcia.

– Ez a holtterük – magyarázta Ramsey. – És a saját nyomdokvizük keltette turbulencia miatt nem hallanak minket.

– Két fokkal balra – hallatszott Bonnett higgadt, józan hangja.

Sparrow elfordította a Kost, hogy irányban maradjon. Ramsey rámutatott az oszcilloszkópra. Bonnett is

odanézett… – Kapitány, a hajó jobb oldala mellett egy egész

farkascsorda van – mondta. – Arra a zavaróra mennek rá, amit utoljára küldtünk ki.

– Kényelmetlenül közel vannak – felelte Sparrow. Fél kézzel csökkentette a menetsebességet, a másikkal a gombokat nyomkodta, hogy kibiztosítson egy torpedót. – Adjon egy minimális hatótávolságot! – mondta. – Ennek most gyorsnak kell lennie. Mihelyt elér bennünket a légnyomás, lőjön ki zavarókat a négy égtáj felé!

Bonnett tudomásul vette a parancsot. – Kilencven méter – mondta. – Százhuszonhárom…

százharminchét… százötvenöt… – A szekunder szkópra nézett. – Mostantól az a csorda bármelyik pillanatban kaphat tőlünk két jelet, és az egyik jel nem árulja el, hogy baráttól vagy ellenségtől jön-e. Kétszázhuszonkilenc… kétszázötven…

Sparrow kilőtte az egyetlen torpedót, leállította a hajtóművet, és számolni kezdett: – Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz, tizen…

A robbanás megrázta a Kost. Bonnett kilőtte a zavarókat. Ramseynek csengett a füle. Sparrow erőltetett sebességre kapcsolta a hajtóművet,

majd egy szűk körben elkanyarodva felfelé irányította a Kost. Fél kézzel benyomta Garciát a kormányállásba, és hátralépett.

– Arra számítanak, hogy alámerülünk – mondta. – Ürítse ki a tartályokat!

Garcia megragadta a kapcsolókat, és a Kos hirtelen megugrott fölfelé.

– Les, figyelmeztessen, ha a zavarómező szélétől tizenöt méterre leszünk! – mondta Sparrow.

– Rendben – felelte Bonnett. – Még odébb van. – Látva Ramsey zavart arcát, odaszólt neki: – Megtanították sok mindenre a tengeralattjárókról, de ezt nem tanították, mi?

Ramsey megrázta a fejét. – Szépen fölsodortatjuk magunkat – magyarázta

Bonnett. – Lehet, hogy még mielőtt fölérnénk, a plafonon fogunk mászkálni, de azt is némán tesszük majd.

Sparrow ránézett a statikus nyomásmérőre: 540 kg – a 0003- láb szint felett. Kérdőn Bonnettra pillantott, aki megrázta a fejét.

Múltak a másodpercek. – Most! – szólt Bonnett. Garcia leállította a hajtóművet. Sparrow két kezével megtörölte az arcát, és meglepve

látta, hogy az egyik keze véres lett. – Orrvérzés – mondta. – Túl gyorsan változott a

nyomás. Haldane tablettát mindenkinek! – Egyik zsebéből egy lapos zöld tablettát halászott elő, és bekapta. Mint mindig, most is hirtelen támadó hányingerrel reagált rá. Elfintorodott, de kényszerítette magát, hogy bent tartsa a gyógyszert. Összerázkódott.

Ramsey fulladozva, köhögve, de végül legyűrte. Bonnett beleköpött a zsebkendőjébe.

– Az ember nem arra született, hogy ilyesmit nyomjon le a torkán mondta fejcsóválva.

A Kos kezdett enyhén jobbra dőlni. Sparrow Ramseyre nézett. – Johnny, menjen át a bal oldalra – mondta. Ramsey engedelmeskedett, s közben azt gondolta: hát

ez kell ahhoz, hogy az embert a keresztnevén szólítsák! Inkább maradnék szárazföldi patkány.

Ahogy elment Garcia mellett, a műszaki tiszt hangosan kimondta a gondolatát:

– Fogadni mernék, hogy szívesebben lenne ma is a

szárazföldieknél. Ramsey halványan elmosolyodott. A fedélzet dőlése lelassult, de nem szűnt meg. – Kézi szivattyú – intett Sparrow a fejével Bonnettnak. –

Szivattyúzzon át valamennyi vizet! Lassan és nyugodtan. Bonnett átlépett a hátsó rekeszfalhoz, és kiemelt egy

kézi kurblit. Sparrow átvette a helyét a keresőtáblánál. A hajó lassan vízszintes helyzetbe állt, de az orra

nyomban süllyedni kezdett. Azután a fedélzet érezhetően kezdett balra dőlni.

Sparrow Ramseyre pillantott, és fejével az ő oldalán lévő hátsó rekeszfal felé intett.

– Vegye át a hajó hosszirányú stabilizálását! Lassan. Ne csapjon zajt!

Ramsey már indult is. Megnézte a nyomásmérőt: 380 kg. A 600 méteres szint fölött voltak.

– Fenn tudunk tartani valamilyen egyensúlyi helyzetet, amíg hullámturbulenciába nem ütközünk – mondta Sparrow. – Abban az esetben lehet, hogy meg kell kockáztatnunk a hajtómű beindítását.

A Kos eközben szép lassan, ide-oda billegve sodródott felfelé.

Ramsey rájött a dolog ritmusára. Azt nem tudták elérni, hogy a hajó tökéletes egyensúlyban maradjon, de azt igen, hogy menet közben egyenletes ritmusban billegjen ide-oda. Rávigyorgott a harántvezérlést végző Bonnettra.

A fedélzet hirtelen balról visszabillent jobbra, majd újra vissza, ellentétes irányba, miközben az orra felemelkedett, hogy aztán ismét elbillenjen jobbra. Sziszegő hang visszhangzott végig a hajótesten.

Az elülső rekeszfalra szerelt képernyő – melyre a parancsnoki torony tévékamerája küldött képet – opálszerű zöldre váltott.

Sparrow fél kézzel a korlátot fogva állt a kapcsolóknál. Mozdulatlanul bámult föl a képernyőre.

Mikor fog parancsot adni a gyorsulásra? – kérdezte magában Ramsey.

Ezúttal a Kos szinte teljesen a bal oldalára dőlt. Ramsey egy rémítő pillanatig egyenesen lelátott a jobb

oldali nyomástörzzsel szemközti cső- és vezetékrengetegre.

Fel fogunk borulni – gondolta ijedten. Ám a Kos lomhán felemelkedett, és újra egyenesbe állt.

A rekeszfalon lévő képernyő kiszabadult a tajték alól, kitisztult, és látni engedte a ködöt és a hosszú, fehér tarajos hullámokat. A Kos bukdácsolva hánykolódott a tenger felszínén.

– Egyetértek, kapitány – szólalt meg Bonnett. – Az egyik halálnem épp olyan jó, mint a másik. Biztos, hogy meghallottak bennünket.

A fedélzet kellemetlen billegése miatt Garcia kínlódva közeledett a korlát mentén.

– Ha fel tudnánk szerelni egy viharhorgonyt – mondta. – Már van – válaszolta Sparrow. – Az uszály! kiáltotta elvörösödve Garcia. – Istennek legyen hála ezért a finom ködért! – sóhajtotta

Bonnett. A Kos nagy ívben, dülöngve elfordult az uszályától, s

eközben úgy rángatta a köteleit, mint egy kipányvázott vádló.

– Több kötelet az uszályra! – adta ki a parancsot Sparrow. Fejével intett Garciának, aki ugrott, hogy teljesítse a parancsot.

A fedélzet mozgása csillapodott. Sparrow nem vette le a tekintetét az érzékelőről. – Mi a haladási irányunk, Joe?

– Közel ötvennyolc fok. – A szél kedvező – jegyezte meg Sparrow. – És odalent

azok a fiúk nem változtattak irányt. – Azóta is az utolsó zavarónk után szaglásznak –

mondta Garcia. – Ideje, hogy átadja az őrszolgálatot, Joe – szólt

Sparrow. – Felváltom. – Hozzak fel valami szendvicset, mielőtt aludni

megyek? – kérdezte Garcia. – Sonkás-sajtost – felelte Bonnett. – Nem, kösz – hárította el Sparrow, miközben a

szonoszkópot tanulmányozta a keresőtáblán. – Addig sodortatjuk magunkat a széllel, amíg már nem kapunk jeleket attól a falkától.

Ramsey ásított. – Maga is – bökött hüvelykujjával a hátsó ajtó felé

Sparrow. – Szép munka volt, Johnny. – Értettem. – Ramsey követte Garciát le a kabinlejárón.

Izmai sajogtak a ballasztszivattyúnál végzett szokatlan testmozgástól.

Az étkező ajtajához érve Garcia megfordult, és Ramseyre nézett.

– Kaja? Ramsey fél kézzel belekapaszkodott a rekeszfalba. Háta

mögött vészesen imbolygott és billegett a fedélzet. – Ezeket a tengeralattjárókat nem felszíni hajózásra

tervezték – jegyezte meg Garcia. – Milyen szendvicset kér?

Az evés gondolatára Ramsey gyomra háborogni kezdett. A hosszú kabinlejáró megfordult körülötte, ráadásul a fedélzet mozgásával ellentétes irányba. Kezét a szájára tapasztva futott a szállása felé. Épp időben érte el a mosdót, s öklendezve hajolt fölébe.

Garcia utánament, a kezébe nyomott egy kék tablettát, és le is nyelette vele.

Ramsey hányingere azonnal megszűnt. – Kösz – nyögte. – Ágyba, újonc. Garcia a priccséhez kísérte, és ráterített egy takarót. Tengeri betegség! Ezt a csorbát sohasem fogom tudni

kiköszörülni – gondolta Ramsey. Ebben a pillanatban eszébe jutott a távmérő. De túl gyenge és túl álmos volt. Elnyomta az álom. A Kos mozgása ezúttal megnyugtatóan hatott rá.

Csicsíja bubája… csicsíja bubája… Mintha egy hang szólt volna. Nagyon messziről. Egy

alagút mélyéről. Egy visszhangzó barlangból. – A hajó az anyám. Nem akarom… Az őrszolgálatra hívó jelre ébredt, és nagyon kevés

ideje maradt arra, hogy belepillantson a távmérő szalagjaiba.

Sparrow visszatért a szilárd önkontroll viselkedésformájához.

Az egész olyan volt, mintha Ramsey tudatalattija időközben tovább dolgozott volna egy problémán, és töprengésének ezek lettek volna a végső eredményei. A válaszok szinte maguktól bukkantak fel a tudata felszínére.

Már tudta, mit kell tennie.

♦ ♦ ♦

A Kos huszonhárom órán keresztül sodródott hátszéllel, északkeleti irányban térve el Izlandtól. Szürke pötty a szürke tengeren. És mögötte, éppen csak a felszín alá merülve a mélységből kiszabadult tengeri szörny – a

zölden imbolygó uszály. Ramsey őrszolgálatának második órájában három

kilométerre haladtak el egy radioaktív jéghegy mellett, amely valószínűleg Grönland északkeleti partjának szirtjeiről szakadt le. Ramsey mindaddig a legmagasabb fokozatra beállítva tartotta a sugárzásérzékelőket, amíg el nem hagyták a körzetet. A jéghegy – melynek szabálytalan körvonalai vitorlaként fogták fel a szelet – majdnem negyedére csökkentette annak viharos erejét. Mint egy méltóságteljes óceánjáró hajó úszott mind messzebbre a Kostól.

„Az útvonalunktól kelet felé távolodó áramlat. Nem kereszteztük a jéghegy útját” – jegyezte be a hajónaplóba.

Külső sugárzás: 1800 milli-R. Garcia bukkant fel a vezérlőben. – Már biztonságos? – Szabad a pálya – felelte Ramsey. Garcia a rekeszfalon lévő képernyőre nézett, melyen

egymást kergették a szürke hullámok. – Megnyugtató – mondta. – Csak kitartson a köd! – jegyezte meg Ramsey. Sparrow lépett be a hátsó ajtónyíláson; szikár alakja

még a szokottnál is hányavetibb tartásúnak tűnt. Nyugodt – gondolta Ramsey. – Nem csoda. Melyik KH

parancsnoknak jutna eszébe, hogy idefent keressen bennünket? Ahhoz meg, hogy egy szárazföldi képernyőn feltűnjünk, túlságosan belesimulunk a vízfelszínbe.

– Minden csendes, kapitány – mondta. – Nagyszerű – felelte Sparrow. A hajóórára pillantott:

kilenc nap, három óra és negyvenhét perc. – Joe, mikor kapott utoljára jelet a barátainktól?

– Majdnem tíz órája nem jött tőlük jel. Sparrow a szonortérképre nézett. A piros pont az északi

szélesség hatvanhat fok, kilenc perc, húsz másodpercén és a nyugati hosszúság két fok tizenegy percén állt.

– Indítson, legyen szíves! – biccentett Ramseynek. – Felszíni sebesség. Negyed gázzal. Tartsa meg tizenöt kilométer alatt!

Ramsey máris mozdult, hogy végrehajtsa a parancsot. A Kos megremegett egy nekicsapódó hullámtól, majd felkapaszkodott a tetejére, és lomhán nekiindult.

– Engedelmeskedik a kormánynak, uram – mondta Ramsey.

Sparrow bólintott. – Fordítsa el tizenhárom fokkal! Kicsit túl közel

sodródtunk a norvég partokhoz. A KH-k partról kiinduló lehallgató állomásokat működtetnek ott.

Ramsey az új irányba állította a tengeralattjárót. – Amíg tart a köd, a felszínen maradunk – jelentette ki

Sparrow. – Túlóráznak az őrangyalaink – jegyezte meg Garcia. – Kíváncsi lennék, van-e szakszervezetük – mondta erre

Ramsey. Sparrow ismét a hajóórára nézett: kilenc nap, kereken

négy óra. Elkapta Garcia pillantását, és fejével a hajóóra majd a kormány felé intett. – Kérem, Joe, vegye át!

Garcia átvette a kormányt Ramseytől. – Fel van váltva – mondta Sparrow. Ramsey érezte, hogy eluralkodik rajta a fáradtság.

Eszébejutott, mit kell még tennie, és leküzdötte gyengeségét.

– Hamarosan odaérünk – mondta. Sparrow összevonta a szemöldökét. – Nekem nem tud elég hamar lenni – folytatta Ramsey.

– Úgy érzem, túl sok volt ez az idő. Fel akarom venni a fizetésemet a bankban – egy egész rakományra valót

abból a finom olajból. – Elég ebből! – szólt Sparrow. – Fél, hogy elárulom az elhárítás egy csúf, de jól bevált

titkát? – kérdezte Ramsey. Garcia zavart pillantást vetett rá. – Menjen a szállására! – utasította Sparrow. – Igenis – felelte Ramsey, utánozva Garcia kiejtését. A

lehető legszemtelenebb hangot használta, anélkül hogy ténylegesen fegyelemsértést követne el. Megfordult, és elindult a hajó tatja felé nyíló ajtóhoz.

– A következő őrszolgálata előtt szeretnék beszélni magával – szólt utána Sparrow. – Már régen esedékes közöttünk egy… – Hirtelen félbehagyta a mondatot, mert a reaktorrendszer műszertábláján kigyulladt egy piros vészjelző lámpa. Aztán zöldre váltott, majd megint pirosra, és megint zöldre.

Garcia is észrevette. Ramsey visszafordult a vezérlőterem rekeszfala felé, és

ő is meglátta, amint a lámpa pirosról zöldre vált. – Valami meglazult a reaktorteremben – mondta

Sparrow. – Attól a torpedó okozta rázkódástól – vélte Ramsey. – Én inkább a hullámokra gondolok – vetette ellene

Garcia. – Ez a szekunder rezgéscsillapító kapcsolóinak T

áramköre lesz – jelentette ki Sparrow. – Jobb oldalt elöl. Gyorsan hívják ide Lest!

Garcia megnyomta a vészcsengőt. – Próbálják a képernyőket! – mondta Sparrow. Ramsey visszament a kormányhoz, és megfogta. Garcia

ránézett, aztán a képernyőkapcsolókhoz ment, és sorra megnyomta őket.

– Mi történt? – lépett be Bonnett.

– Valami elszabadult a reaktorteremben – felelte Sparrow. – A T áramkörben.

– Jobbra elöl – mondta Bonnett. Előrement, hogy jobban lássa a képernyőket, s közben elkapta a korlátot, hogy állva maradjon a hánykolódó fedélzeten.

– Előremegyek – jelentette ki Sparrow. Ránézett a műszertáblára. A lámpa kacsingatva nézett vissza rá: piros, zöld, piros, zöld, piros, zöld… – Les, jöjjön velem előre, és segítsen belebújni a ruhába! Be kell másznom a jobb oldali járatba, és használnom kell a manuálokat és tükröket.

– Egy pillanat, kapitány – szólt Garcia. – Odanézzen! – És az egyik képernyőre mutatott.

Sparrow melléje lépett. – A fő hangtompító vezérlőberendezése – mondta

Garcia. – Nézze! Amikor leereszkedünk egy hullámvölgybe, mintha a… Ott van!

Mindnyájan látták. A manuális hangtompító lengőkarja szabadon lifegett, mint egy rovar többszörösen ízelt lába. Látszott, hogy a legfelső csuklópántnál el van törve. A felső merevítő a hajó himbálózásának ütemére kifelé csapódott.

– A csuklópánthoz volt beékelve, de most kiszabadult. – Ránézett a vészleállító berendezésre. Piros, zöld, piros, zöld, piros…

Valahányszor a lámpa pirosra váltott, a lengőkar hozzáért egy főáramkör kábeléhez, és egy kék színű elektromos ív csapott fel a magasba.

Garcia rámutatott a képernyő alsó felére, amelyen látszott a vezérlőrendszer alapzata.

– Itt a fő baj. Az egész alapzat el van görbülve. Látják azokat a deformálódott csavarokat?

Sparrow sarkon fordult, egy ugrással az elülső fedélzeti

ajtónál termett, és felrántotta. – Les, meggondoltam magam. Maradjon itt Johnnyval a

főfedélzeten! Joe, maga jöjjön velem! – Dühösen rámeredt Ramseyre, és némi habozás után azt mondta: – Vigyen le bennünket a hullámturbulencia alá!

Ramsey keze máris elindult a kapcsolók felé: merülősíkok két fok, kiegyenlítőrendszer kinyit, törzsnyomás tartva. Úgy tapasztalta, hogy jobb engedni, hogy a teste reagáljon, jobb elfogadni a kiképzése eredményeit, abban a biztos tudatban, hogy így jól fogja csinálni.

Sparrow az ajtón túl rálépett a gépterem futóhídjára. Garcia követte.

Ramsey bekapcsolta a gépterem szkennerét, hogy figyelemmel kísérhesse a mozgásukat.

Micsoda pillanatot választottam, hogy elkezdjem játszani a szerepemet – gondolta, de mindjárt egy vállrándítást is hozzágondolt. – Egyik pillanat épp oly jó, mint a másik.

– Megcsináljuk – szólalt meg Bonnett. – Semmi sem állíthat meg bennünket.

Ramsey meglepetten nézett az első tisztre. Bonnett szeme a képernyőre tapadt. Ramsey követte a

tekintetét. Sparrow és Garcia a jobb oldali járatban ereszkedtek lefelé a létrán. Sparrow felrántotta a faliszekrény ajtaját, és a polcról kihúzott egy ABG ruhát.

– A KH-k bolondok, ha azt hiszik, hogy legyőzhetnek minket – jelentette ki Bonnett. – Ő olyan, mint egy isten!

Volt valami Bonnett hangjában… Ramsey legyőzte a borzongását. A képernyőn az látszott, hogy Garcia segít Sparrow-nak

belebújni a terjedelmes öltözékbe. Amint a tengeralattjáró vontatóhajó mozgása

egyenletessé vált, Ramsey visszafordult a vezérlőberendezés felé. Úgy érezte, mondania kell valamit, ezért megszólalt:

– Kijutottunk a hullámturbulenciából. – Ne mondja! – nézett rá Bonnett, de mindjárt vissza is

fordult a képernyő felé. Ramsey beállította a kapcsolókat, és vízszintesbe

állította a fedélzetet. Sparrow-nak időközben sikerült belebújnia a ruhájába.

Nehézkesen megfordult, és segített Garciának. Mit mutat a távmérő? – jutott Ramsey eszébe. – Vajon

Sparrow ura önmagának? Vagy most kezdődik a bősz visszacsatolás?

A vastag öltözékben Sparrow érezte, hogy csurog róla az izzadság. Miközben Garciának segédkezett, ujjai sehogy sem akartak engedelmeskedni. Átkozott melegítőruha! Na tessék! Helyére került az utolsó patent is.

Sparrow mély lélegzetet vett, majd beleszólt a ruhája mikrofonjába:

– Próba… próba… Hall engem, Les? Hangja harsogva szólt a vezérlő hangszórójából.

Ramsey lejjebb vette a hangerőt. – Tisztán és hangosan – mondta Bonnett a

mellmikrofonjába. – Hall engem, Joe? – kérdezett tovább Sparrow. – Igen, kapitány. – Jól figyeljen, Les! – folytatta Sparrow. – Ha ez a kar

túlságosan kileng, akkor nekiütődik a reaktor oldalának. Tartsa szemmel a monitorán! Lehet, hogy nem veszem észre időben, hogy változtatott a helyzetén.

Bonnett ránézett a reaktorterem belsejét mutató képernyőre.

– Még nyugton van, kapitány. Az első szintű prizmáknak támaszkodik.

– Csakhogy azok a csavarok elgörbültek – mondta Sparrow. – Az egész egység rázuhanhat a máglyára.

Bonnett alaposabban megnézte a monitort. – Kapitány, van rá esély, hogy az elülső manuálokkal el

tudja kapni a fő meghajtórudat. – Közelebb hajolt a képernyőhöz. – Nem lesz könnyű. El kell férnie a törött forgópánt mellett.

– Mekkora a rés? – Legföljebb tizenöt centi. Nem több. A tükör rossz

szögben áll. – Irányítson! – mondta Sparrow. – Meg tudjuk csinálni.

– Megfordult, kireteszelte a folyosó tolóajtaját, és felkapcsolta a sisaklámpáját. – Joe, maradjon itt, amíg nem hívom! – Fél kezével benyúlt a járatba, megkereste a szűrőrendszer kapcsolóját, és beindította. Ruhája légtömlőjét bedugta a működő szerkezetbe, és kipróbálta a levegőt.

– Én majd mérem az időt – mondta Garcia. – Les fogja figyelni a járatban lévő sugárzást.

Bonnett, aki a fedélzeti telefonon át hallgatta a beszélgetést, megszólalt:

– Innen fogom megadni az idő-sugárzás értéket. – Elforgatott egy tárcsát, a helyére illesztett egy jackdugót, ellenőrizte az áramkört.

– Bemegyek – szólt Sparrow. Lehajolt, és besiklott a folyosóra. – Mihelyt elértem a manuálokat, folyamatosan beszámolok a fejleményekről, Les. Vegyen föl mindent! A bázis komplett felvételt fog kérni erről.

– Csak lassan és nyugodtan, kapitány! – mondta Bonnett. – Joe, zárja be a járat ajtaját mögöttem – mondta Sparrow. – Odabent minden radioaktív.

– Értettem. A mögötte felhangzó tompa ütődés és a nyomás

megváltozása elárulta Sparrow-nak, hogy Garcia teljesítette az utasítását. Olyan érzés volt számára ez az elszigeteltség, mintha egy valóságos abroncs szorulna a homlokára. Verejtékcsöppek gördültek le az arcán, az orrán. Ruhája az izzadságtól nyirkosán tapadt a testére.

Garcia hangja mintha egy másik világból szólt volna a telefonjában:

– Mit lát, kapitány? – A járat tiszta. Eddig itt semmi sem sugárzik. –

Sisaklámpája fényes ösvényt vágott a fémes sötétségen át. Egy másik szülőcsatorna – gondolta. És

visszaemlékezett arra, hogy valahányszor a kiképzőiskolán végig kellett másznia a folyosó makettjén, egyszer sem jutott eszébe ez a gondolat. Mindig van egy első alkalom: első alkalom a születésre, első alkalom a halálra. Nagyon szerette volna letörölni az izzadságot a homlokáról. Ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg…

A fény ráesett a biztonsági ajtóra, amely majdnem a járat végén volt. Itt ért véget a rekeszfal. Ezen túl volt a reaktor-terembe benyúló ólom szívószál. És a végében: a manuálok. Kireteszelte az ajtót, és hátrahajtotta a mélyedésébe.

A reaktortermet bevilágító éles fény kéken ömlött ki a lába elé, a folyosó padlójára, és bizarr fény-árnyék mintaként verődött vissza a tükörrendszerről. Sparrow apránként nyomult előre a nagy ragyogásban.

– A manuáloknál vagyok – mondta. Hanyatt fordult, miközben minden erejével küzdött az egész lényét fenyegető rémület ellen. Odakint a reaktorterem kék ragyogásában volt a… micsoda? A világ, és annak

minden fenyegető veszedelme. – Jól érzi magát, kapitány? – hallotta Garcia hangját a

telefonból. Sparrow mély lélegzetet vett. – Igen. Úgy teszek, mintha még az iskolában volnék –

gondolta. – Ez egy gyakorlati felmérő. Át kell mennem, különben elégtelent kapok. Kirángatták a szabályozó egységeket az alaplapjukból, és szimulált harci körülmények között nekem kell helyreállítanom őket. Az öreg Maurey hadnagy a bejárattól figyeli, azt remélve, hogy felsülök. Ez nem is egy reaktor odakint, csak a makettje. Nem teszik kockára az igazit egy jelentéktelen diák kedvéért. Meg kell várniuk, amíg túl leszek az összes drága kiképzésen, és sokba kerülne nekik, ha elveszítenének. Akkor…

– Kapitány! – Les hangja fémesen csengett a telefonban. – Igen? – Készen van? – Még egy perc, Les. – Rendben. Sparrow mindkét kezét becsúsztatta a manuál kézhez

igazított fogantyúiba, meghúzta a reteszt, amely berántotta a horgonyba. Jobb kezével visszahúzta, s a tükörben figyelte, ahogy a horgony emelőhelyzetbe áll. – Les?

– Látom, kapitány. Hozza fel körülbelül egyméternyire! Igazítsa a rugó rúdjához, de úgy, hogy ne érhessen hozzá a törött forgópánthoz.

Sparrow maga felé húzta a jobb fogantyút, majd köny-nyedén elfordította, hogy működésbe hozza a hidraulikus indítót. A horgony fölfelé lendült.

Túl gyors! – Izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokán.

– Kicsit lassabban! – szólt Bonnett. – Uram, olyan vagyok, mint Dávid – suttogta Sparrow.

– „Igen nehéz helyzetben vagyok. Inkább essünk az Úr kezébe, mert nagy az ő irgalma. Csak ember kezébe ne essem!” Elég! Most már hagyd abba. „Bizony, én vétkeztem, és én követtem el bűnt, de az én nyájam nem követett el semmit. Sújtson le kezed inkább énrám, Uram. Vezess engem.”

Józanság lett úrrá rajta. – Mondott valamit, kapitány? – kérdezte Bonnett. – Készen vagyok, Les. Vezessen be! – Rendben. Körülbelül tizenöt centivel följebb és két-

három centivel balra. Lassan. Sparrow csökkentette a hidraulikus indító lökőerejét, és

a fogantyúba helyezte át izomerejét. A manuális kar lassan emelkedni kezdett, megállt, elmozdult balra.

– Ez az, kapitány. Most hozza előbbre egy méterrel, és rögzítse, közben emelje a helyére a hátsó csuklópánt darabját!

A horgony úgy mozdult el, mintha a testének egy darabja volna. Elfordította a bal fogantyút, hogy rögzítse a kar végét, s a horgony karjának következő elemét egy vonalba állította a többivel.

– Most milyen? – Tökéletes. Fel tudná emelni az egész kart körülbelül

két és fél centiméterrel? Már közel van a törött forgópánthoz.

– Nem látom egyszerre a horgony végét és a soron következő elemet, Les. Inkább az elemet figyelném.

– Oké. Eddig jó. Most vigye följebb félcentinként a horgony végét!

Az első emelés közben Sparrow mordult egyet. – Ez egy teljes centiméter volt, kapitány. Még emeljen

rajta egy pontosan ekkorát! Újabb mordulás következett, miközben Sparrow

mozdított egyet a fogantyún. – Egy hajszálnyival túlment, kapitány, de így is maradt

mozgástere. – Finomítsak rajta? – Nem. Hagyja, ahogy van! És most hozza át a horgony

végét a forgópánt mellett! Egyetlen, nagyjából egyméter-nyi egyenes irányú tolással.

Sparrow elfordította a fejét, hogy lássa a horgonyt a tükörben. Úgy nézett ki, mintha egyenesen nekimenne a törött forgópántnak.

Rossz látásszög – gondolta. – Hogyan nézhettek el egy ilyen rosszul tervezett dolgot? – Fölemelte a jobb fogantyút. A horgony meglódult előre, majd megállt.

– Tartsa meg ott egy másodpercig, kapitány! Sparrow motyogást hallott a telefonban. Azután

visszajött Bonnett hangja: – A horgony karjának három elemét kell elvinnie a

törés mellett, csak utána bocsáthatja le a hegyét. Jobb előbb egyenesbe tennie a következő elemet.

Sparrow felhozta, majd egyenesbe állította a következő csuklós részt.

– Jó lesz? – Jó. Most hozza előre! Sparrow engedelmeskedett; keze már biztosabban

mozgatta az irányítóberendezést. Felhozta, egyenesbe állította, előreküldte a következő elemet.

– Még harminc centivel előre, kapitány. Elmozdította a horgony karját. – Most jön a kényes rész. Engedje le a végét a harmadik

csuklóig! Lassan eressze, és álljon meg, ha szólok! Sparrow lefelé hajlította az utolsó elemet. Arra gondolt,

hogy majdnem olyan érzés, mintha a saját karját mozgatná. Olyan világosan érezte a mozgó rész helyzetét, hogy már akkor megállította, amikor Bonnett még csak nyitotta a száját, hogy kiadja a parancsot. A horgony vége ekkor már az irányítóbázis alatt volt, így eltűnt a szeme elől. Négyszer kellene állítania a tükrökön, hogy újra láthassa.

– Most nagyjából huszonöt centire van a fő hajtótengely fölött. Ahhoz, hogy elérje, ferdén el kell fordítania lefelé azt a részt, amelyik átmegy a törött forgópánton.

– Nem merem meglökni azt a pántot. Ebben a magasságban sok áttétel van, véletlenül letörhetném az egészet.

– Megnéztem mérőkörzővel a monitoron – felelte Bonnett. – Marad még nagyjából két és fél centi szabad helye.

Sparrow érezte a fáradtságot a csuklóiban és az alkarjában.

– Csak még egy kicsit, Uram. Megcsináljuk – suttogta. – Felkészült? – kérdezte Bonnett. – Igen. Folytassa! – Oké. Közelítse a hegyét magához körülbelül tíz

centivel! Sparrow elmozgatta a horgonyt. – És most tizenöt centit lefelé. Sparrow lejjebb eresztette a hegyet, és immár jóval

magabiztosabban kérdezte: – Mekkora legyen az oldalbeállítás? – Másfél centi jobbra. Megváltoztatta az esési szöget, majd tovább engedte

lefelé a hegyet. – Mi a helyzet a felső mozgástérrel? – Még mindig van öt centi.

Amikor érezte, hogy a horgony befogó villája hozzáér a hajtótengelyhez, leeresztette rá, és megragadta.

– Kapitány, ezt akkor sem csinálhatta volna jobban, ha a puszta kezét küldi oda.

Sparrow rögzítette a horgony helyzetét, és szekunder horgonyokkal támasztotta ki. Hátrafelé lecsúszott a járatban, amíg a második állásnál elérte a kézi vezérlés irányítóberendezését, akkor felnyúlt egy rövid csáklyával, és rácsatolta a törött egységre. A vezérmű megremegett.

– Uramisten! – nyögte Bonnett. – Ha nem rögzíti a haj-tótengelyen, bedőlt volna az egész.

Sparrow a törött forgópánt fölé vitt egy meghosszabbítható hegesztőpisztolyt, beillesztette a helyére, rögzítette és készenlétbe helyezte, majd felemelte egészen odáig, ahol a törött végek egymáshoz értek. Akkor beindította a hegesztőpisztolyt.

– Összeolvasztom egy darabba. Most csak ennyit tehetek. A többi elemnek elég játéka van, hogy majdnem teljesen kompenzálják a kisebb mozgékonyságot. Ennek a máglyafelületnek több mint nyolcvan százalékát le fogjuk tudni fedni. A manuálok elintézik a többit.

– Mit fog csinálni, kapitány? – Mi a helyzet az alappal? Sparrow lejjebb engedte a hegesztőpisztolyt, hogy a

láng közvetlenül érje a sérült fémvégeket, és az olvadás pillanatában egymáshoz préselte a törött elemeket. A javított rész egy ék alakú gyűrűt formázott. Befújta a belsejét forrasztószerrel, majd felvitte a forrasztópálcát, és megtöltötte a gyűrűt.

– Úgy néz ki, tartani fog – mondta Bonnett. – Megvizsgáltam az alapot. Nem látszik rajta, hogy elgörbült volna, de eltér az egyenestől. A tatnál szüksége

lesz valami merevítőre. – Rendben. Mennyi az elhajlás? – Körülbelül egy fok. Elsőnek a belső fal mentén tegye

be a pótcsavarokat! Tartani fognak, amíg leengedi a hajtótengelyt.

– Jobb ötletem van – válaszolta Sparrow. – Nagyon figyeljen, és rögtön szóljon, ha valami gond van!

– Mit akar csinálni? – A helyükre illesztem a csavarokat a belső fal mentén,

azután adok egy kis forgatónyomatékot a hajtótengelyre. A horgonyra nehezedő nyomás visszaállítja az alapot az eredeti helyzetébe.

– Kockázatos. – Nem jobban, mint merevítővel nyomást gyakorolni a

máglya alaplapjára. Így nem is érünk a máglyához. Sparrow munka közben tovább beszélt: – Legyen a reaktorteremben végzett javítás első

szabálya: ha nem feltétlenül muszáj, ne nyúlj a reaktorhoz.

– Kilenc perce van, kapitány – figyelmeztette Bonnett. – Öt perc múlva el kell indulnia kifelé.

– Ezért is csinálom a magam módszere szerint – válaszolta Sparrow.

– Nem fejezhetné be Joe? – Csak ha muszáj. De inkább ne kerüljünk rá

mindketten a lehűtendők listájára. Megérintette a hajtótengely kapcsolóját. Az alap

megremegett a horgony fogóinak érintésére. A fém tiltakozott.

A csavarok közül kettő a helyére került. Sparrow anyát illesztett rájuk, és egy motoros csavarkulccsal szorosra húzta őket. Megint megrengette az alapot a hajtótengellyel. A többi csavar is a helyére csúszott.

Sparrow a kézi vezérlés kapcsolói fölött cikázó ujjakkal fejezte be a munkát. Kioldotta, és félretette az útból a szekunder horgonyokat, majd rögzítette a megjavított forgókart.

– Két perc, kapitány. Máris indulnia kell kifelé! Sparrow kiszabadította és leengedte az utolsó

ideiglenes merevítőt, majd visszacsúszott a járatban, s a rekeszfal határvonalában becsukta és bereteszelte az ajtót. Sisaklámpájának fényét pislákoló lángocskának érzékelte a folyosó végében tapasztalt kék ragyogás után. Miközben hátrafelé mászott, hallotta, hogy Garcia kireteszeli mögötte az ajtót, s az utolsó méteren érezte, amint a másik ember a lábánál fogva húzza, hogy mielőbb kijusson a járatból.

– Körülbelül egy perccel túllépte – hallotta Bonnett hangját a telefonban. – Menjen le a betegszobába, és készítsen magáról felvételeket!

Sparrow elvigyorodott. Jót tesz Lesnek, hogy parancsolgathat; oldja a feszültségét.

– Siessen, kapitány! – sürgette Bonnett. – Minden másodpercnyi késlekedés azt jelenti, hogy tovább tart a lehűlési idő.

Sparrow igyekezett úrrá lenni a bosszúságán. A Kilencvenes Szabály értelmében Bonnett technikailag átveszi a parancsnokságot, ha a feljebbvalója túl nagy sugárzásadagot kapott. Na de egy percért!

Garcia végigfuttatott rajta egy érzékelőt, és némán intett neki, hogy forduljon meg. A műszaki tiszt fölegyenesedett, visszarakta a műszert az állványra.

– Irány a dekonkamra! – Lekapcsolta Sparrow csőkábelét a járat hálózatáról, majd becsukta és bereteszelte az ajtót.

Sparrow bemászott a fertőtlenítő kamrába, s máris

érezte maga körül a habzó tisztítószer áramlását. – Joe, mennyi a késés? – Ez megint Bonnett hangja volt.

– Most épp a dekonban van, Les. Harminc másodperc plusz.

– Ramsey elindult lefelé a tűvel, hogy ott adja be neki az injekcióit. Ezzel is megtakarítunk pár percet.

Ramsey, hóna alatt egy sugárzás-elsősegélynyújtó készlettel, kilépett a fölöttük lévő futóhídra. Leereszkedett a másik kettő szintjére, és segített Garciának feltörni a plombát a ruháján.

Sparrow az öltözéke nélkül lépett ki a kamrából; összehúzott szemöldökkel nézett a Ramsey kezében lévő készletre.

– Hajoljon le, kapitány! – mondta Ramsey. Sparrow engedelmeskedett. Leengedte a nadrágját, és a

tű láttán összerezzent. – Csak ne élvezze annyira, Johnny! – mondta. Ramsey

kihúzta a tűt, fertőtlenítővel áttörölte a meztelen bőrt. – Ez a módja. És remélem, önnek soha nem kell

ugyanezt megtennie velem. A feszültség feloldódása szinte fizikailag érezhető volt

Sparrow körül. Ramsey visszatette az injekciós tűt, majd bezárta a dobozt.

– Menjünk – mondta Sparrow. Garcia beakasztotta ABG öltözékét a szekrényébe, és

követte őket a létrán. Mi van a távmérőn? – gondolta Ramsey. – Istenem, már

azt hittem, sohasem jön ki abból a járatból. Kiléptek a középső futóhídra, és elindultak a

vezérlőterem felé. Hirtelen elnémultak körülöttük az óriási motorok. Sparrow futásnak eredt, egy ugrással bebújt a vezérlő ajtaján. Ramsey utánarohant, és közvetlenül Sparrow nyomában ért a vezérlőbe.

Bonnett, egyik kezével a hajtómű vezérlőberendezésén, tekintetét a határ szonorkeresőjének oszcilloszkópjára szegezve állt a keresőtáblánál.

– Jel – mondta, hátra sem fordulva. – Extrém hatótávolságra. Elveszítettük.

– Mostanára már kell hogy legyen valami fogalmuk a menetirányunkról – jelentette ki Sparrow. – Átkutatják a térséget. Milyen mély itt az óceán?

– A szubarktikus sekély vizek fölött vagyunk. A fenék körülbelül hatszázötven méter mélyen lehet.

– Túl sekély ahhoz, hogy csendben meglapuljunk a fenéken – állapította meg Sparrow. – Túl közel haladnának el mellettünk ahhoz, hogy…

– Megint itt van – intett fejével a szkóp felé Bonnett, és igazított két, mellette lévő iránytűn. – Északkeletre. A zaj alapján egy egész falka. A francba! Megint elvesztettem őket. Talán egy halraj úszott közénk.

– Induljon el a norvég medence felé! – javasolta Sparrow. – Mély vízre van szükségünk. – Rápillantott a szonortérképre. – Menetirány kilenc fok.

Bonnett bekapcsolta a hajtóművet, és elfordította a kormányt balra, amíg rá nem álltak az új útirányra.

Sparrow megállt az asztalnál, amelyen a navigációs térkép volt, fölébe hajolt, és számolgatott. Hirtelen fölegyenesedett.

– A megérkezés becsülhető ideje két óra hat perc múlva. – Megfordult. – Johnny, folytassa a keresést itt! Az irányukat ismerjük, de nem annyira, hogy megengedhetnénk magunknak az óvatlanságot.

Ramsey a keresőtáblához lépett. Garcia érkezett meg a gépterembe nyíló ajtón át. – Az igazi veszély egy olyan KH, amelyik a fenéken meglapulva várja, hogy egy vonalba kerüljünk vele – mondta.

– Ez egy nagy óceán – jegyezte meg Sparrow. – És egy kis világ – felelte Garcia. Sparrow a sugárzásmérőre nézett, melyet Ramsey letett

az irányítópult egyik székére. A karórájára pillantott. – Van valakinek stopperórája, hogy beállítsuk, mikor

kell megkapnom a következő injekciót? – kérdezte. – Nekem van – felelte Ramsey. – Pihenjen, amíg tud, kapitány – szólt Bonnett. – Szólok,

mihelyt találtunk egy helyet, ahol meglapulhatunk. – Meg tudom csinálni – mondta Garcia. – Oké – bólintott Bonnett. – A stopper a felszerelésben van – mondta Ramsey. Garcia felvette a lezárt dobozt, és intett Sparrow-nak,

hogy induljon el előtte a hajó tatjába. Aggódnak miattam – gondolta Sparrow. – Pedig az az

egyperces túllépés nem olyan nagy ügy. Ramseynek feltűnt, hogy Garcia és Bonnett úgy

viselkedik Sparrow-val, mintha tulajdonjogot gyakorolhatnának felette – és hirtelen rádöbbent, hogy ezzel maga is így van.

Ő a kapitányunk – gondolta. Sparrow és Garcia hátramentek a hajó farába. A Kos tovább araszolt előre. – Kicsit mélyebben van – szólt Ramsey. – A magasabb

rész fölött vagyunk. – A küszöbmélység itt hétszáz és ezer méter között van

– magyarázta Bonnett. – Ha elérjük az ezer métert, akkor már megközelítettük a medence meredek oldalát.

– Most nyolcszázhúsznál tartunk. – Rossz szakasz – jegyezte meg Bonnett. – Számítani

lehet rá, hogy a KH-k hálós alakzatokban járják a területet.

– Les? – bújt be a vezérlő ajtaján Garcia.

– Hogy van? – Biztos benne, hogy csak egy perccel lépte túl? – Egészen biztos. Mi a baj? – Nagyon alacsony a fehérvérsejt-szám. Mintha

majdnem egy félórával lett volna tovább. – Égési sérülés? – Eddig még nincs jele. – Az lehet az oka, hogy még nem heverte ki teljesen

annak az elhárítós főhadnagynak a halálát – jegyezte meg Ramsey.

– Én is erre gondoltam – mondta Garcia. – Adtam neki nyugtatót és egy kén- és széntelenítő erősítő injekciót.

– Helyes. Maradjon mellette, amíg nem hívom! – felelte Bonnett.

– Értettem. – Garcia visszabújt az ajtón. Bonnett átvette a parancsnokságot – gondolta Ramsey.

– Erre nem gondoltunk. Képes lesz felnőni a feladathoz? És egy újabb gondolat: Úristen! És ha ő az alvó? A szeme sarkából lopva figyelte az első tisztet.

A Kos gyorsan haladt tovább előre. – Mélység ezer méter – jelentette Ramsey. Bonnett merülésre kapcsolt, és kis csúsztatószögben

vitte le a Kos merülőlapjait kilencszáz méter mélységig. Amikor a nyomásmérő négyzetcentiméterenként száz kg-ot mutatott, vízszintesbe állította a fedélzetet.

– Húsz perc – mondta Ramsey. – Plusz-mínusz néhány – felelte Bonnett. – Mi ütött

Joeba? Miért nem árulja el nekünk, hogy van a kapitány? – Nem kérte rá – válaszolta Ramsey. – Nem, de… – Nyilván nincs mit mondania. Még túl korai lenne. – Hívja fel a házitelefonon! Ramsey vállat vont, és megnyomta a kapcsolót a

mellmikrofonján. – Joe! – Itt vagyok. – Hogy van a kapitány? – Még alszik. Sokért nem adnám, ha tudhatnám,

tulajdonképpen mekkora dózist kapott az engedélyezetten felül.

– Megnézte a ruhája dózismérőjét? – Rögtön azután, hogy kijött a járatból. Enyhe többlet,

pontosan úgy, ahogy Les mondta. Tudja, én nem vagyok orvos, de leteszem rá a nagyesküt, hogy sugárfertőzött levegőt szívott be.

– Hogyan? – Azt nem tudom. Láttam, hogy mielőtt bement,

ellenőrizte a ruha nyomását. Ami akkor is tartott, amikor kijött. Biztos vagyok benne, hogy nem szivárgott.

– Megnézte a folyosó szűrőrendszerét? – Ez az, ami aggaszt, Johnny. Magától értetődőnek

vettem, hogy… Bonnett hangja szakította félbe, aki váratlanul beleszólt

a mikrofonjába: – Magára tudja hagyni a kapitányt? – Igen. Nyugodtan fekszik, és pihen. – Jöjjön előre, és nézze meg azt a szűrőt! – Máris megyek. Bonnett ekkor Ramseyhez fordult: – Ez jó lecke magának, és szégyellem, hogy ezt most Joe

kapcsán mondom: soha ne vegyen semmit magától értetődőnek! Meg kell győződnie róla!

– Nem lett volna szabad feltételeznie, hogy a járat szűrőberendezése jól működik?

– Hát… – Sok dolgot alaptételként fogadunk el a mi kis

világunkról.

– A tökéletes ökológia – morogta Bonnett. – Önfenntartó.

Garcia bújt be a vezérlőterembe, és szó nélkül kiment az elülső ajtón.

– Ha az a szűrőrendszer átereszt… – kezdte Bonnett. – Jel! – csapott Ramsey a zárókapcsolóra, elnémítva a

hajtóművet. A Kos sodródni kezdett. – 90 fok keletre. – Szűkebbre állította a hullámsávot. – Egy egész raj. És még többen mögöttünk! – Körbeforgatta a keresősávot. – 340-nél még többen.

– Bekerítettek! – kiáltotta Bonnett. – Észrevettek? – Nem tudhatjuk biztosan. Nincsenek ütközési pályák. – Mélység? – Pillanatnyilag ezerkettőszáz negyven méter. A

medence peremén vagyunk. Bonnett bekapcsolta a hajtóművet, és a lehető legkisebb

sebességgel haladtak tovább előre. – Azonnal szóljon, ha valamelyik jelnél

irányváltoztatást észlel! – mondta. – Rendben. – Les! – szólalt meg Garcia hangja a fedélzeti

telefonban. – Mi van? – A szűrő rendben van, de a belső tömlő enyhén ereszt. – Mennyire? – Hatvan m-r. Harmincnyolc perces dózistúllépésnek

becsülöm. – Hol van a rés? – Valahol belül. Talán az a törött forgókar ütött meg

valamit. Innen nem tudom megállapítani. – Zárja be a lejárót, és jöjjön fel ide! Épp egy KH-jelet

próbálunk bemérni. – Értettem. Hallottam, hogy csúsztatták a hajót.

– Mélység? – fordult Bonnett Ramseyhez. – Valamivel kétezer méter felett. Meredeken lejt. Les! A

mögöttünk lévő raj útirányt változtatott. – Ramsey keze gyorsan járt a tárcsák fölött. – Zárták a szöget, de nem indultak el felénk.

– Ez valami csel lehet! Nem kockáztathatjuk meg. – Növelte a hajtómű energiáját. A Kos nagyobb sebességre kapcsolt.

– Jönnek utánunk! Útirányt változtattak, és növelték a sebességüket.

Bonnett teljes sebességre kapcsolt. Érezni lehetett a motorok nekifeszülését.

Garcia lépett be a vezérlőbe, s míg letörölt egy csepp kenőzsírt a kezéről, a szondára pillantott.

– Baj van, emberek? – Mélység? – kérdezte Bonnett, nem véve róla

tudomást. – Kicsivel kétezer-hétszáz méter felett. Talán hetven

méterrel. – Ramsey utánaállított egy tárcsát a szonda mellett. – A tőlünk keletre lévő raj irányt változtatott. Most ütközési pályán vannak.

– Örülök, hogy megismerhettem önöket, uraim – mondta Garcia.

– Fordulhatunk keletnek vagy délnek – gondolkodott hangosan Bonnett. – A fenék hatszáz méterrel lejjebb van a hajónk számára megengedett határnál.

– Kétezer-ötszázhatvan méternél interferenciajelet látok a műszeren – mondta Ramsey, és Bonnettra nézett. – Tenger alatti hegy. Irány 215 fok.

– Lehetne akár huszonötezer-hatszáz méter is – válaszolta Garcia. – Az nagyjából kétszázötven kilót jelentene négyzetcentiméterenként, ami több mint harminccal haladná meg a számunkra engedélyezettet.

– Félórán belül lőtávolban lesznek – közölte Ramsey. – Mi történik a nyomástörzsi koefficienssel, ha tíz atmoszféra fölé emeljük a belső nyomást? – nézett Bonnettra.

– Nem érjük meg élve, hogy élvezhessük a hatást – adta meg a választ Garcia.

– Lehetséges – bólintott Ramsey. Kicsúsztatta a vámpírmérőjét az övtáskájából, rákapcsolta a csuklójára, és beszúrta a tűt a vénájába. – Mennyi időbe telne, míg az oxigénen kívül mindent kivonnánk a levegőnkből?

– Tiszta oxigén? – lepődött meg Garcia. – Min töri a fejét? – kérdezte Bonnett. – Tegyük át az anhidrázfejlesztést kézi vezérlésre, és a

mérés alapján egyenlítsük ki. – Fejével a csuklóján lévő mérő felé intett.

– Mit mondanak erről a dokik? – tudakolta Garcia. – Semmi biztosat – felelte Ramsey. – Hallottam már

mellette és ellene is érvelni. – Az előtte lévő szkópra nézett. – Azt hiszem, ez lehet az egyetlen esélyünk.

– Joe, vegye ezt itt át! – szólt Garciának Bonnett. Ellépett a vezérműtől, Garcia pedig elfoglalta a helyét a kormánynál.

– Mit akar csinálni, Les? – Lekapcsolom a regulátort az anhidrázfejlesztő

rendszerről. – Csak nem veszi komolyan, amit ez a zöldfülű mond?

– kapta oda a fejét Garcia. Bonnett addigra már levette a levegőszabályozó

berendezés lemezborítását. – De. – Ez öngyilkosság. Bonnett a Ramsey előtt lévő szkópra nézett. – Máris halottak vagyunk. Mi vesztenivalónk van?

Óvatosan letette a lemezt a fedélzet padlójára, és visszafordult az alóla előbukkanó vezetéktömeghez.

– Ott van, ott azok a piros primerek a tetején – szólt oda Garcia.

– Tudom. – Bonnett benyúlt egy drótvágóval, és elnyisszantotta a huzalokat. – Mit gondol, jól van a kapitány?

– Ez nem a megfelelő pillanat arra, hogy miatta aggódjunk.

Bonnett bólintott, beállított egy szivattyúszabályozót. – Johnny, mennyi héliumot mutat?

– Nulla egész négyet. Bonnett kivette a saját vámpírmérőjét, rátette a

csuklójára. – Joe, vigyen le bennünket! Irány 215 fok. Johnny,

milyen messze van az a hegy? – Hat percre. Bonnett felkapta a fejét. – Fejben kiszámolta az idő-távolság hányadost? – Igen – felelte Ramsey, miközben láthatóan a

keresőgombokkal volt elfoglalva. A Kos fedélzete ferdén ereszkedni kezdett.

– Még a végén tengeralattjáró tisztet faragunk belőle – jegyezte meg Garcia. – Biztos benne, hogy nem volna jobb újra megpróbálni a felszínre emelkedni? – nézett Bonnettra.

– Túl közel vannak – felelte az első tiszt. – Különben is félnék megkockáztatni még egy olyan bukdácsolást. Elvágtuk a rezgéscsillapító alapzatát odabent – intett fejével a hajó orra felé. – Nem lehet tudni, mit műveltünk a máglya alapjával.

Garcia megnedvesítette nyelvével az ajkát. – Nem fogják hallani, amint lefelé megyünk? –

tudakolta Ramsey. – Tudják, milyen mélységig mehetünk le – felelte

Bonnett. – A maga ötlete volt. Beijedt? – kérdezte Garcia. Ramsey nyelt egyet. – Gyenge a fémérzékelőjük – jelentette ki Bonnett. –

Arra számítok, hogy úgy gondolják, inkább választjuk a hatos mélységet, mintsem hogy megkockáztassuk a torpedóikat.

– Nem fognak hallani semmi zajszóródást – mondta Garcia.

– Reméljük – tette hozzá Ramsey. Garcia elsápadt. Ramsey ránézett a nagy statikus nyomásmérőre. – A külső nyomás ezerháromszáz kilogramm – mondta,

és Bonnettra nézett –, … kapitány. – Csak egy kapitányunk van – vágta rá Bonnett. – Hátul

van a betegszobában. – Nem, nem vagyok ott! Egyszerre pördültek hátra. Kezével a fém ajtókeretet

fogva, sápadt, izzadságtól fénylő arccal Sparrow állt a tatra nyíló ajtóban. – Mi a helyzet, Les?

Bonnett elmondta neki. Sparrow fürkésző pillantással fordult Ramsey felé. – A maga ötlete volt? Ramsey bólintott. Mióta áll itt? – töprengett. – Mik az utasításai? – tudakolta Bonnett. – Folytassa! – felelte Sparrow. – Most maga a

parancsnok. Bonnett visszafordult a nyomásszabályozó-hoz.

– Hélium az észlelési tartomány alatt – mondta. – Leülünk az iszapba, Joe?

– Az orvosok szerint elméletileg lehetséges, hogy az emberi test tiszta oxigént és karbonanhidrázt tartalmazó légkörben elviselje ezt a nyomást – válaszolta Ramsey.

– Minden orvos ezt mondja? – kérdezte Bonnett. – Nem, csak néhányan. – Már látom is – mondta Garcia. – Jelentés négy emberi

test száznyolcvan kilogramm atmoszférikus nyomásra adott reakcióiról egy Hell Diver osztályú tengeralattjáróban, a boncolási jegyzőkönyvhöz csatolt szakvéleménnyel együtt.

Ramsey megborzongott, és rápillantott a statikus nyomásmérőn lévő középső, piros számlapra, amely a Kos belső nyomását mutatta: 21 kg per négyzetcentiméter. A csuklóján lévő vámpírmérőre nézett.

– C02 szóródás .266. Jelen körülmények között .054-et bocsáthatunk ki – mondta.

– Kezdetnek adok magunknak huszonöt kilogramm belsőt – jelentette ki Bonnett. Kinyitott egy szelepet, nagyobbra állította az anhidrázszivattyú foglalatát.

– Két perc a fenékig – mondta Ramsey. – Ez egy hosszú, keskeny tenger alatti hegy, a gerince párhuzamos a menetirányunkkal. Körülbelül tíz mérföld.

– A nyomás tart – közölte Bonnett. – Mennyi idő, amíg a falka beér bennünket?

– Tizenöt perc. – Na most megtudjuk, milyen jól építették meg ezeket a

Hell Divereket szólalt meg a hátuk mögött Sparrow. – Engem jobban érdekel, hogy én milyen jól vagyok

megépítve – morogta Garcia. – Szerintem minden szempontot figyelembe véve a

Jóisten kiváló munkát végzett – jegyezte meg Bonnett. Hát ez különös megjegyzés volt tőle – gondolta

Ramsey. – Ilyet inkább Sparrow-tól vártam volna. – Uram, könyörgünk, bocsáss meg nekünk, noha nem

vagyunk méltók rá, hogy ezt kérjük tőled. Ámen – imádkozott Sparrow.

– Tompítsa a csúszószöget! – mondta Bonnett. Garcia felhozta a hajó orrát. – Mutassa az orrnézetet, és adjon rá két fényszórót! A fölöttük lévő nagy képernyő kivilágosodott, és látni

lehetett rajta, amint egy fénysugár utat vág a zöld víztömegben. Sápadtan foszforeszkáló formák tűntek fel a fényhatáron túl.

Ramsey ránézett a belsőnyomás-mérőre: kereken 180 kg.

– Lassítsa le! – utasította Bonnett. A fedélzet megdőlt. A külső nyomás túlment az 1530 kilogrammon…

1540… 1550… Ramsey azt vette észre, hogy képtelen elfordítani

tekintetét a számlapról. 1575… 1580… 1590… – Szóródás normális – jelentette Bonnett. – Érez valaki

kellemetlen hatást? – Én hülyén érzem magam – közölte Garcia. – Tartósan – jegyezte meg Bonnett. – Készüljenek fel az oxigénmámorra! – figyelmeztetett

Sparrow. A nyomásmérő túllépte a 1620 kg-ot… 1630… –

Tompítsa a csúszószöget! – mondta Bonnett ismét. Garcia engedelmeskedett. – Milyen messze van a fenék? Ramsey erőt vett magán, hogy a műszereire tekintsen. – Tizenöt méterre. – Lefelé! – mondta Bonnett. A fedélzet újra megbillent. Most mindannyian a nyomásmérő alatt lévő nagy

képernyőt nézték. – Ott! – kiáltotta Garcia. Mintha valami zöld ködből rontott volna rájuk; a

reflektorok fénysugarára egy vörös iszapból kivágott hosszú lepény vágódott ki a sötétségből. Egyenletes hullámminta vonult át keresztben az iszapon. Semmi jelét nem mutatta tengeri életnek.

Garcia kieresztette az orr síklapjait, és a Kos a képernyőt elbontó vörös iszapfelhőt kavarva szelíden leereszkedett a fenékre.

– Állítsa le a hajtóművet! – szólt Bonnett. Garcia keze akkor már a kapcsológombon volt. A

motorok elnémultak. – Kétezer-ötszáznyolcvan méter – suttogta Ramsey. – Új világrekord – mondta Garcia. Sparrow lépett egyet előre, fel az irányítófedélzetre. – Köszönöm, Uram – mondta. – Döntő következtetésre jutottam – jelentette ki Ramsey.

– Született gyáva vagyok. Soha életemben semmi nem jött ilyen könnyen nekem.

– Van valakinek rossz érzése a nyomás miatt? – érdeklődött Sparrow.

– Még mindig hülyén érzem magam – közölte Garcia. – Valaki más? Ramsey megrázta a fejét, és figyelmesen nézte az előtte

lévő szondát. – Diffúzió .214 – mondta Bonnett. – Továbbra is

gyorsabban szabadulunk meg tőle, mint ahogy befogadjuk.

– Úristen az égben! – kiáltotta Ramsey. – Miért, hol legyen? – nézett rá Garcia. – Egy hideg áramlat nyomul befelé. Egyenesen rajtunk

keresztül – jelentette Ramsey.

– Isten fölénk teríti a palástját – válaszolta Sparrow. – Egy falka vonul fölöttünk dél felé – közölte Ramsey. –

Hét kilométerre. – Van valami jele, hogy kiszagoltak bennünket? –

tudakolta Bonnett. – Nincs. – Nem fognak arra keresni, ahol nem hisznek a

felbukkanásunkban – mondta Garcia. – Ami nem is csoda – folytatta vigyorogva. – Én sem hiszem el, hogy itt vagyok.

– A hideg áramlat eltakarja őket előlem – szólt közbe Ramsey.

– A kapitány és Isten jó haverok. Igazi jó cimborák. Folyton-folyvást szívességeket tesznek egymásnak – magyarázta Garcia kissé imbolyogva.

Ramsey elkapta a csuklóját, és megnézte a vámpírmérőjét.

– Normális diffúzió. Mi a… – Eltérők az oxigénreakciók – vélte Bonnett. – Mi ütött belétek, fiúk? – Garcia feje remegett,

miközben tágra nyílt szemmel, bambán bámult rájuk. – Nyugalom, Joe – intette Sparrow. – Nyugalom? – Garcia felsandított Sparrow-ra. –

Ismerlek, kapitány. Már megint Dávid királyt alakítod. Hallottalak. – Fejét lustán ingatva fölemelte a jobb kezét. – „Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam, segítségért kiáltottam Istenemhez. Meghallotta hangomat templomában, kiáltásom a fülébe jutott.”

– Jól van, Joe. Menjünk vissza, és dőljön le egy kicsit! – Sparrow megfogta Garcia könyökét, és a hátsó ajtó felé noszogatta.

– Hagyjon! – Garcia lerázta magáról Sparrow kezét, megtántorodott, de visszanyerte az egyensúlyát.

Megfordult, és rámeredt Ramseyre. – Ismerlek, miszter Hosszú John Ramsey. Amilyen hosszú vagy, olyan magasról nézel le rám. Azt hiszed, tudsz rólam valamit. Pedig nem tudsz te semmit. Semmit!

– Most már elég legyen ebből, Mr. Garcia! – Sparrow hangja élesen, parancsolóan csengett.

– Elnézést, kapitány. – Garcia visszafordult az ajtó felé. – Menjün'. Fáradt v'ok.

Sparrow Ramseyre bámult, majd megfordult, és kiterelte Garciát az ajtón.

A vezérlőterem csendjét egy teljes percig csak a tartalék gépezet alig hallható zúgása törte meg.

– Hosszú John? – kérdezte nagy sokára Bonnett. – Hogy ragadt magára épp ez a név?

Ramsey csak némi várakozás után fordította el tekintetét a műszeréről, s fordult Bonnett felé. Ez az átkozott gúnynév! Ezek szerint Garcia tudott a múltjáról – a valódi múltjáról.

– Azt kérdeztem… – Igen, hallottam. Egy hadtáptiszt nevezett el így. Azt

mondta, rosszabb kalóz vagyok, mint a hajdani, igazi Hosszú John Silver. Ennyi az egész.

– Kalóz? Miért? – Mert én szereztem neki plusz felszerelést. Tudja,

éjszakai rekvirálás. – Nem értem, miért borult ki ezen Joe – mosolygott

Bonnett. – Hacsak nem az irigység miatt, amiért valaki jobb ebben, mint ő.

Ramsey ezalatt erre gondolt: Garcia el fogja mondani a kapitánynak. Mérget rá, hogy elmondja.

– Túl meleg van itt? – kérdezte Bonnett. Ramsey látta az izzadságcseppeket Bonnett arcán, és

ránézett a vámpírmérőjére. A vérhőmérséklet normális.

A tábláján lévő termorendszer monitor számlapjára pillantott.

– Huszonegy és fél fok – mondta. – Viszket a bőröm – panaszolta Bonnett. – Már én is észrevettem magamon – felelte Ramsey,

erőt véve magán, hogy ne vakarja meg a saját felsőkarját. Bonnett a légkörszabályozó készülék csupasz

vezetékeire pillantott, majd közelebbről is megnézte az egyik műszer állását.

– A normálisnál kétszer több anhidráz fejlődik – jelentette. – A gázmennyiség köbméterenként húsz köbcenti.

– Egy vad, ismeretlen világba tévedtünk – mondta Ramsey.

– Nem kellene itt lennünk – mondta Bonnett. – Negyven év óta van karboanhidrázunk.

Ramsey utánaállította az egyik mérőt a szonotábláján, és fölnézett a nagy oszcilloszkópra.

– Hall valamit? Ramsey megrázta a fejét. – Mókás anyag ez a C-A, Les. Hosszú időn át kitettünk

a hatásának csimpánzokat, miközben terhet raktunk rájuk. Egyesek életben maradtak. Mások nem. Néhány nagyokos azt hiszi, tudja, miért.

– És miért? – Hát az elmélet úgy szól, hogy a C-A oly módon hat a

központi idegrendszerben az „anyagcsere irányítójának” nevezett, meglehetősen bizonytalan területre, hogy az aktív oxigén felszaporodásakor megóv bennünket az „elégéstől”. Úgy gondolják, hogy ez az „irányító” néha kicsit túlszalad a megengedett határon, és a szervezetben visszacsatolásos gátlás lép fel: addig oszcillál, míg bele nem hal.

– Miért? – Ezt nem tudják. Talán mert az „anyagcsere irányítója”

elfárad. – Mi az esélye annak, hogy valamelyikünkkel ez fog

történni? Ramsey éles pillantást vetett rá, és a keresőtáblára

nézett. – Ez hülye kérdés volt, Les. Bonnett elvörösödött. Állkapcsa megfeszült. – Ha arra akar rávenni, hogy nyugtassam meg, a dolog

esélytelen – mondta Ramsey. – Mindössze annyit tudok, hogy még élünk, még ha egy csöppet kényelmetlenül is… Jel! – Rácsapott a bemérő számítógép kapcsológombjára, és leolvasta a számkijelző tárcsát. – Négyszázhatvan méterre! Délnyugat felé szimatolnak.

– Rajtunk van még Isten hideg palástja? Ramsey egy eddig soha nem észlelt gunyoros cinizmust

hallott Bonnett hangjában. Egy pillantást vetett a hőelem számlapjára.

– Vissza-visszatérően. Most éppen nincs. Azt hiszem, ez a tenger alatti hegy amolyan sorompóként működik az északi-sarki áramlat előtt. Lehet, hogy bonyolult örvénymintákat épít fel. – Visszanézett a bemérő berendezés körmérőire. – A KH-k tartják az irányt. Távolodnak tőlünk.

– Volt felőle kétsége, hogy így lesz? – tudakolta Bonnett.

– Mire gondol? – Néhány dolgot még meg kell tanulnia a

kapitányunkról válaszolta Bonnett. – Joe nem tréfált. Van valami nyugta…

A Kos váratlanul megzökkent, és a fedélzet két fokkal balra dőlt.

Ramsey elkapta a műszerfala előtt lévő korlátot. – Mi a… – Az uszály – felelte Bonnett. – Az áramlat játszik vele. – Éreztem a lökését, amikor leültünk – bólintott

Ramsey. – De hát az ütközők… Egy újabb fokot billentek balra. – Csak imádkozzon, hogy ne sodorjon el bennünket

ettől a hegytől. Azt a plusz százötven métert nem tudnánk megcsinálni – mondta Bonnett.

– Honnan tudja? – Ramsey eközben a keresőtáblát fürkészte.

– Úgy érzem, teljes ködben van a hegy a lábam alatt. – Mit mond? – nézett fel Ramsey. – Sűrű ködöt érzek a fejemben – mondta Bonnett.

Nekidőlt a kapaszkodókorlátnak. – Lezuhanok a hegyről. Gyűlölöm a ködöt. – Erővel kényszerítette magát, hogy egyenesen álljon. – Nem világosak a gondolataim. Vegye át, Mr. Ramsey. Én… én… – Leült a földre, de egyik kezét továbbra is a magasba nyújtva kapaszkodott a korlátba.

Ramsey hirtelen valami összefüggést vélt felfedezni. Még egy pillantást vetett a keresőtáblájára, majd elfordult, és arra kényszerítette magát, hogy nyugodt léptekkel Bonnett-hoz menjen. Az első tiszt fölé hajolva ellenőrizte a vámpírmérőjét. C02 diffúzió nulla egész 228. Nulla egész 016-tal több mint a normális. Elengedte Bonnett csuklóját, fölállt, és percenként egy mikrométernyivel csökkentette az anhidráz fejlesztését.

– Mi baja van Lesnek? – Sparrow állt a hátsó ajtóban, tekintetét végigjáratva a vezérlőben. Jöttére Ramsey hátrafordult.

– Csak óvatosan! – mondta. – Mi a… – Sparrow elbizonytalanodva megtorpant.

Ramsey ismét Bonnett fölé hajolt, megint megnézte a vámpírmérőjét, és összehasonlította a sajátjával. Semmi változás. Túl hamar.

– Épp most állítottam fel a Ramsey-elméletet arról, hogy miért pusztultak el egyes csimpánzok, míg mások nem.

Sparrow újból megmozdult, Bonnetthoz ment, és föléhajolt.

– Miféle csimpánzok? – Azok a kísérleti csimpánzok, amelyekre száznyolcvan

kilót pakoltam maximális anhidráztartalom mellett. Azt tanácsolom, ne hajszolja agyon, és ne is izgassa fel magát, ne idegeskedjen és…

– Tudok a csimpánzokról – vágott a szavába Sparrow. – Gondolja, hogy… – Habozott.

– Valamilyen mirigyműködési zavar – mondta Ramsey. – Mi lehet valószínűbb egy érzelmi kisülésnél, esetleg fizikai aktivitással párosulva?

Sparrow bólintott. Ramsey észrevette, hogy a vámpírmérő mutatója a

normális felé közelít. Masszírozni kezdte Bonnett bal karját.

– Minden rendben, Les. Csak pihenjen és lazítson! Túl van a krízisen. Nyugalom… nyugalom… nyugalom…

Bonnett feje úgy himbálózott, mintha részeg lenne. – Kerülnünk kell az izgalmat – magyarázta Ramsey. – A

testünk kötéltáncot jár idelent. Nehéz megtartania az egyensúlyát.

Sparrow felállt, a keresőtáblához ment. – Nyugtatót adtam be Joe-nak. Sírt, dühöngött. Talán

én… – Elnémult. Bonnett kinyitotta a szemét. – Maradjon nyugodtan! – szólt Ramsey. – Hall engem,

Les? Az első tiszt bólintott. – Ha lazít, nincs veszély. – Nem kényszeríthet valakit arra, hogy lazítson –

jelentette ki Sparrow. Ramsey Bonnett feje mögé nyúlt, megkereste a tarkóján

található idegpályát, és masszírozni kezdte. – Máris jobban érzi magát – mondta. Bonnett nyelve hegyével megnedvesítette a száját. – Jól

vaa… Menjen vissza a táblához! – Lélegezzen lassan, minden megerőltetés nélkül! –

mondta Ramsey, és felállt. Bonnett nyelt egyet, és beszélni kezdett, de mintha

megdagadt volna a nyelve. – Olyan volt, mint a folyós homok. Már jobban érzem

magam. – Most már jól lesz – fordult Ramsey Sparrow felé. – Maradjon ott, ahol van, Les, amíg úgy nem érzi, hogy

már fel tud állni – mondta Sparrow, lenézve Bonnettra. Aztán Ramseyhez fordult: – A kötélnyílásoknál voltam. Az áramlat a tattal negyvenöt fokos szögbe állította az uszályunkat. Ha meglazítjuk a legfelső vontatókötelet, akkor egyenesbe hozzuk, de félő, hogy azzal még több szabad mozgást adunk az uszálynak.

– Legjobb békén hagyni – javasolta Ramsey. – Milyen közel vagyunk ennek a tenger alatti hegynek a

gerinctetőjéhez? A nyílásokon át nem látni. – Szűk hetven méterre lehetünk. Legalábbis az uszály.

Amikor leültünk, akkor fordultunk el a gerinctől. Sparrow a bemérést végző számítógépekre nézett. – Szaggatott jelzés csaknem maximális lőtávolságban –

közölte. – Az a hideg áramlat úgy lebeg felettünk, mint egy

szétnyitott legyező – felelte Ramsey.

Sparrow elhátrált a táblától, körülpillantott, majd ismét Ramseyre fordította a figyelmét. Abban, ahogy Ramseyre nézett, volt valami ugyanabból a feszült figyelemből, amellyel a hajó műszereire szokott nézni.

– Mi ez a „Hosszú John” ügy? Joe szavait nem lehet érteni.

Ramsey elismételte, amit Bonnettnak mondott. – A Kosnak is volt haszna ebből a maga szerzési

képességéből? – Ezen az útján nem, kapitány. Sparrow felpillantott a reaktorterem jelzőberende-

zéseinek sorára. – Talán majd a következőn – mondta. – Nekünk is lesz egy következő utunk – szólt oda a

fedélzet padlóján ülő Bonnett. – Ha nem készülünk ki, mint szegény Hepp.

– Nem fogunk – jelentette ki Sparrow. Bonnett feltápászkodott. – Örülök, hogy Isten szavát adta rá – mondta. – Visszaveszem a parancsokságot, Les – mondta

Sparrow, fürkésző pillantással méregetve az első tisztet. – A körülmények ezt kívánják. Nem vagyok közvetlen életveszélyben ettől a sugárzás-túladagolástól.

– Természetesen, kapitány. – Bonnett hangján enyhe megkönnyebbülés érződött.

– Most visszamegyek, és megint megnézem Joe-t – folytatta Sparrow. – Itt hagyom Johnnyt a keresőtáblánál. Minden rendben?

– Minden rendben, kapitány. Sparrow lassan elforgatta szögletes testét, és kiment a

tatra vezető ajtón. – Egy automata – mondta Ramsey, az üres levegőnek

címezve szavait, ahol az imént még Sparrow állt.

– Nagyobb nyomás alatt van, mint a tengeralattjáró – felelte Bonnett, majd vett egy mély lélegzetet. – De csak figyeljen arra a táblára!

Ramsey összevont szemöldökkel fordult vissza a mérőihez és tárcsáihoz. Csend ereszkedett közéjük.

– Köszönöm, Johnny. Lehet, hogy megmentette az életemet – szólalt meg hirtelen Bonnett.

Ramsey megrántotta a vállát, és tovább hallgatott. – Hallottam, mit mondott a kapitánynak. Igaznak tűnik.

Ha belegondolok, lehet, hogy mindannyiunk életét megmentette.

– Rohadtul magányos élet lenne idelent teljesen egyedül – mondta erre Ramsey.

– Alighanem jobban szeretne három formás szőkét-jegyezte meg Bonnett. – Ha meggondolom, én is inkább rájuk szavaznék.

– Újabb jel a külső tartományban – mondta Ramsey. – Hat búvárhajó hálószerű felderítő csatárláncban. A délkeleti kvadránsban fogják elhagyni a térséget.

– Nyilván nem keresgélnek ott, ahová senki sem juthat el – állapította meg Bonnett. – Nem is hibáztatom őket érte. Még most sem hiszem el, hogy itt vagyok. – Fölnézett a statikus nyomásmérőre, de gyorsan elkapta a tekintetét.

– Nem szükséges mindkettőnknek itt lenni – mondta Ramsey.

– Nem, leszámítva a parancsnok kétfős csapatra vonatkozó parancsát.

– Ostoba parancs – jelentette ki Ramsey. – Nyugalom, fiú – mondta Bonnett. – Nem harcolhat a

haditengerészet parancshierarchiája ellen, és nem harcolhat Isten ellen. – Vállat vont. – Ha pedig ezek ketten egy csapatban játszanak…

– Hogy hiheti el ezt a marhaságot? – kérdezte Ramsey. Bonnett jéggé dermedt. – Egy dolog, hogy szoktam ezzel viccelődni, de amit

maga mondott most, az megint más dolog. – Megcsóválta a fejét. – Negyven bevetésen voltam együtt Sparrow-val. Ne beszéljen nekem ostobaságról! Én tudom, mit láttam.

És azt is tudod, hogy mit akarsz elhinni – gondolta Ramsey.

Halk nesz keltette fel a figyelmét: a csöveken kicsapódó kondenzvíz csöpögött. Hirtelen üresnek és hidegnek érezte maga körül a Kost.

Nem tudjuk megcsinálni – gondolta. – Ezernyi éber ellenséges tengeralattjáró cirkál a térségben. Őrültség volt útnak indítani bennünket. Egy kétségbeesés diktálta lépés.

A hőelempár monitorának lámpái vakon hunyorogtak a kapcsolótábláján.

Isten hideg palástja lebeg felettünk! Talán legjobb ebben hinni. Életünk a tudás pályáján halad. Esszük az almát, és épp eleget tudunk ahhoz, hogy megtanuljunk félni.

A Kos megremegett, amikor az áramlat megrántotta az uszályt. A fedélzet visszabillent a vízszintes felé.

– Ha a fenék iszapját felkavarva felküldünk egy terjedelmes iszapfoltot a felszínre, azt észre fogják venni – jegyezte meg Bonnett. – Közel vagyunk a saját partvidékükhöz, az ég itt már tele lehet a vadászgépeikkel.

– Hogy fogják meglátni ebben a ködben? – kérdezte Ramsey, és hirtelen jobb kedve lett.

– Köd, odafönt? Honnan veszi? – A kapitány megbeszélte Istennel. – Azt hiszi, viccel – felelte Bonnett. – Viccel, ugye? –

nézett Ramseyre.

Ramsey utánaigazította az előtte lévő bemérő számítógépet.

– Az embernek együtt kell élnie a hajójával, a részévé kell válnia – mondta könnyedén. A szavak mögött megérezte a gondolat váratlan, ellentétes irányú húzóerejét. Olyan volt, mintha kilépne a testéből, és figyelné annak működését. – Ez a hajó hisz Istenben – mondta.

♦ ♦ ♦

A hajóóra számlálószerkezetének mutatói járták a köröket… körbe… körbe… Egyik őrszolgálat váltotta a másikat, miközben a Kos befészkelte magát a tenger alatti hegy iszapjába.

Tizenegy nap harminckét perc az indulás óta. Sparrow a kapcsolótáblánál állt Ramseyvel;

megosztotta az elektronikus tiszttel őrszolgálata második felét. A hajó törzsére kívülről ható rendkívüli nyomás tudata már elfogadottá vált.

– Mikor hallotta utoljára valamelyik egységüket? – kérdezte Sparrow.

– Több mint hat órája. – Hogy áll az uszály? Ramsey megnézte a vezeték jelzőkészülékét, majd

egyenként rákapcsolt a tat hajókötélnyílásaira. – Körülbelül harminc fokkal jobbra eltérve fekszik. A

vontatókötelek szabadok. Sparrow megvizsgálta a hajtómű vezérlését,

bekapcsolta a motorokat. A tengeralattjáró vontatót a várakozás halk zümmögése töltötte be. Ramsey érezte, hogy az érzés a fedélzettel érintkező talpából kiindulva végigbizsergeti az egész testét.

– Induljunk hát azért az olajért! – mondta Sparrow. Bekapcsolta a hajtóművet, aztán kikapcsolta. – Csak hogy felkavarjuk magunk körül az iszapot. – Dobjon ki négy torpedót, Johnny! Szükségünk lesz felhajtóerőre.

– Mi lesz az uszállyal? Ott nincs elég nyomás ahhoz, hogy ebben a mélységben kilökje.

– Kirántjuk a fenékről. Folyamatosan engedje utána a vontatókötelet, amíg lendületbe nem jövünk!

Ramsey lenyomta a lapos, fekete billenőkapcsolókat, melyek kibocsátották a hajóderékból a torpedókat.

A Kos imbolyogva elindult fölfelé. Sparrow nagyobb teljesítményre kapcsolta a hajtóművet. A vontató ferdén felemelkedett, mögötte látni lehetett a letekeredő vontatókötelet.

– Akassza be! – mondta Sparrow. Ramsey rögzítette a külső csörlődobok mágneses fékjét.

A vontatóhajó szinte teljesen leállt, miközben a motorok tovább erőlködtek. Lassan, kínlódva megindultak előre.

– Feszül a kötél – jelentette Ramsey. – A tartály benn ragadt.

– Milyen hosszú kötelünk van még? – kérdezte fejcsóválva Sparrow.

– Körülbelül kétszázötven méter. – Adjon rá még valamennyit! A Kos, orrát feltartva, újból nekirugaszkodott. Sparrow

elforgatta balra, aztán kígyózó mozgással, alig mozdulva, vissza jobbra.

– Hadműveleti mélység – szólt Ramsey. – Külső nyomás ezerháromszázhatvan kilogramm.

– Fékezze le a vontatókötelet, és eressze ki az egyes tartályt! utasította Sparrow.

Ramsey ismét leállította a külső csévéket. Jobb keze kinyúlt a „nagynyomású levegő” jelzésű piros fogantyú

felé. Az egyesre állította, megpöccintette a billenőkapcsolót, és elkezdte engedni a levegőt az egyes tartályba.

– Adja rá mindet! – mondta Sparrow. Ramsey kétszer körbefordította a tolattyút. Sparrow

teljes üzemre állította a hajtóművet. A Kos orra majdnem tízfokos szögbe emelkedett. Fokról fokra, nagy üggyel-bajjal küzdöttek magukat előre.

– Kiszabadult – jelentette Ramsey. – Milyen irányban van a tartály kiegyenlítője? Ramsey megnézte az uszály fedélzetét. – Követi a nyomásgörbét. – Ürítse ki a tartály első és hátsó tankjait! – De az nincs… – Akkor is ürítse ki őket! A víznyomás megtartja a

levegőt, amíg elérjük a hadműveleti mélységet. Minden megszerezhető segítségre szükségünk lesz, méghozzá mihelyt meg tudjuk szerezni.

Ramsey keze már mozdult is, hogy teljesítse a parancsot.

Araszoltak fölfelé. Ramsey tekintete mereven rászegeződött a tartály nyomásrendszerének piros számtárcsáira.

– Az orrtartály kezd bugyborékolni. Érezték a fedélzeten is: a hajó visszaállt a rendes

emelkedési hajlásszögébe, és felgyorsult. – Az orrtartály kiürült – jelentette Ramsey. – Most jön a

fartartály. – És megtörölte izzadt homlokát. – Ez volt az, amire Lesnek gondolnia kellett volna –

jelentette ki Sparrow. – Most már viszont tudjuk, hogy ki tudunk szabadulni. Feltéve, hogy van külső súlyunk, amitől a kezdeti felhajtóerő érdekében megszabadul-hatunk.

– Honnan tudta, hogy Les nem… – Ismerem a társaimat – válaszolta Sparrow. – Tanuljon

ebből, Johnny, és jó tengerész lesz magából. Soha ne menjen bele semmibe egy tengeralattjáróval, csak ha már pontosan eltervezte, hogyan fog kijutni belőle a túloldalon.

– Hogyan tervezi a nagy kijövetelt a túloldalon… az olajjal? – kérdezte Ramsey, gondosan megválogatva minden szavát.

– Nemcsak egy tervem van – felelte Sparrow. – Minden eshetőségre, amit csak el tudtam képzelni, készítettem tervet. És olyanra is, amire talán nem kellett volna gondolnom.

– Például? Sparrow megfordult, és egyenesen a zászlós szemébe

nézve válaszolta: – Például, hogy a legénységem tagjain egymás után ki

fog törni az elmebaj. Ramsey szeme elkerekedett. Mielőtt meggondolhatta

volna magát, a szavak maguktól csúsztak ki a száján: – És mi a helyzet önnel? – Ez azok közé tartozik, amelyekre talán nem kellett

volna gondolnom – felelte csillogó szemmel Sparrow, és egy lendülettel visszafordult a kapcsolókhoz.

Mint egy gép – gondolta Ramsey. – Nagy Isten az égben, mi tesz egy embert ilyenné?

Bonnett lépett be, kezében steril gézlappal letakart injekciós tűvel.

– A következő injekciója ideje, kapitány. – A bal karomba? – érdeklődött Sparrow. – Hát… – Nem muszáj megőriznem a méltóságomat? Ramsey elvigyorodott.

– Esküszöm, még valami perverz élvezetet is találnak ebben – morogta Sparrow.

– Ez valóban túl sok a karjának – mondta Bonnett. Felpillantott a statikus nyomásmérőre. – Ezernyolcszáz méter! Mit keresünk idefent a sekély vízben?

– Oké, terelje csak el a gondolataimat a gondjaimról! – kuncogott Sparrow, és elhátrált a táblától. – Vegye át a helyemet, Johnny!

Ramsey elfoglalta a kormányállást. Hallotta, amint a háta mögött Sparrow felmordul:

– Óvatosan, Les! – Amilyen óvatosan csak tudom, kapitány. Engedje,

hogy Joe megvizsgálja az őrszolgálata alatt! Úgy látom, kezd rendbejönni.

– Nem csoda. Három pesztra vigyáz rám. Sparrow ezután megállt Ramsey mellett. – Tartsa meg a hajót a hatvannégy fok negyvenöt perces

menetirányban! Ramsey elforgatta a kormányt, és fölnézett a szonortér-

képre. – Így megkerüljük Nordkappot. – Némi fejszámolás

után a sebességmérő számlálójára pillantott. – Körülbelül huszonhat és fél óra.

Sparrow láthatóan meglepődött. – Jó számtanos – szólt oda neki Bonnett. – És emellett túlzottan is érdekli, hogy hol leszünk és

mikor – jegyezte meg Sparrow. – Ezt a maszlagot az elhárítás adja be annak, aki beveszi

– mondta erre Ramsey. – Szeretném emlékeztetni, hogy ezen a hajón találtunk

egy halott embert, hogy jobbról-balról szabotáltak bennünket, hogy… – Hirtelen elhallgatott, és rámeredt Ramseyre.

Most Bonnetton volt a sor, hogy meglepődjön. És ez meg nekem magas – gondolta Ramsey. – Jó lesz,

ha beválik a tervem, különben nem fogok… kijönni a túloldalon. Sparrow a hajóórára pillantott.

– Ideje, hogy Les megkezdje az őrszolgálatát. – Intett Bonnettnak, hogy vegye át a kormányt. – Kapcsoljon át robotpilótára! Irány és sebesség változatlan.

Ramsey a tatra nyíló ajtóhoz ment; észrevette, hogy Sparrow merőn néz rá. Ekkor a kapitány határozottan elfordult tőle, és közelebb lépett Bonnetthoz.

– Mihelyt átveszi a robotpilóta, álljon készenlétben a keresőtáblánál!

– Értettem, kapitány. Ramsey kilépett az ajtón, meglendítette, hogy majdnem

becsukódjon mögötte, aztán megállt, és hallgatózott a résen keresztül.

– Hogy van Joe? – kérdezte Bonnett. – Jól. Bírni fogja az előírásos őrszolgálatát. – Mi a helyzet ezzel a Hosszú John Ramseyvel?

Kapitány, lehet, hogy nem igazi tengerész? – Az nem is kétséges – felelte Sparrow. – Számomra

már csak az a kérdés, hogy akkor miféle? – Lehet, hogy ő… – De még mennyire, hogy lehet. Valaki kémlokátorokat

terhelt ránk, és csapdába csalta azt az elhárító tisztet. – De Ramsey akkor még nem volt a hajón. – Épp ez zavar engem. Hacsak nem volt valami baj az

elhárító tiszt időzítésével. Az megmagyarázná. – Figyelni fogom őt, kapitány. – Tegye azt. És figyelmeztetem Joe-t is. Ramsey lábujjhegyen elosont az ajtótól. Hát ezt

megcsináltam – gondolta. – Nem ártana, ha igazam lenne. – Megborzongott, a futóhíd végére érve

megfordult, és leereszkedett a kabinja szintjére. Garcia kabinja előtt megállt, nézte az ajtó sima fémlapját. Megint átvillant az agyán a gondolat: nem ártana, ha igazam lenne.

Bement a kabinjába, halkan becsukta, majd bezárta maga mögött az ajtót. Azután odaült a távmérőjéhez, és letekerte a szalagokat.

Volt reakció Sparrow idejére, melyet a járatban töltött a máglya vezérművének javításával, de Sparrow most szigorú ellenőrzés alatt volt. A szalagokon látható hullámminták egy két fal között pattogó gumilabda nyomvonalára emlékeztették.

El kell érnem, hogy megtörjön az akarata – gondolta. – El kell buknia – csak egyszer. A megfelelő időben és a megfelelő dologban.

Mire agya egy másik része ezt mondta: pokoli módszer arra, hogy egészségessé tegyünk valakit.

Elhessegette ezt a gondolatot. Meg kell lennie. Elfogadott gyakorlat. Működik.

Többnyire. Hallani vélte Sparrow tanácsát: „Soha ne menjen bele

semmibe egy tengeralattjáróval, csak ha már pontosan eltervezte, hogyan fog kijutni belőle a túloldalon.”

Leült a priccsére, visszarakta a távmérőt a helyére, bezárta a dobozt és visszacsúsztatta az íróasztala alá.

Mi lesz, ha nem sikerül a tervem? Milyen lehetőségem marad erre az esetre?

Hanyatt feküdt a priccsén, és bámulta a feje fölött a szegecsekből kirajzolódó mintát. A tengeralattjáró vontatóhajó tompán dohogó zúgása olyan érzést keltett benne, mintha valami mesebeli lény belsejében utazna. És mintha ez a lény tudná, hová tart, és hogyan juthat el oda.

Nyugtalan álomba merült, és verítékben fürdő testtel ébredt föl a következő őrszolgálatára. Egy zavaros álom – vagy inkább rémálom – foszlányai rémlettek fel benne, de a tudatáig nem tudta felhozni őket.

♦ ♦ ♦

Az önműködő hajóóra szerint tizenkét napja, hét órája és öt perce indultak el. Garcia őrszolgálatának második, Bonnetténak az első fele volt. A szonortérkép piros pontja jó messze Nordkapptól, a part menti vízben virított: sekély víz, benne, száznyolcvan méter mélyen, a fenéken lopakodó Kossal.

Az irányítóteremben fényesen megvilágított, ívelt rekeszfal, villogó jelzőlámpák, éles árnyékok a fogantyúk és szeleptárcsák alapzatán. Számlapok figyelmeztetően ingadozó mutatói. A két férfi elmélyülten hajolt a munkája fölé.

Bonnett föltekintett a statikus nyomásmérőre: 20 kg négyzetcentiméterenként.

– Hogy gondolta a kapitány, hogy ilyen közel merészkedhetünk?

– Ne kérdezzen annyit! – Garcia igazított valamicskét az orrlemezeken, és figyelte a mélységjelző műszert. – Hat méterre vagyunk a fenéktől.

Sparrow bújt be a hátsó kabinlejáróra nyíló ajtón. – Látni valamit a keresőtáblán? – Hangja fátyolos volt a

kimerültségtől. Köhögött. – Semmit – felelte Bonnett. – Ezek itt az ő vizeik – mondta Sparrow. – Az északi

part mentén nincsenek állomásaik, csak a norvégiai öblökben.

– Akkor is rettenetesen közel van – ellenkezett Bonnett,

és újra a mélységmérőre pillantott. – És rettenetesen sekély.

– Úgy gondolja, nem biztonságos számunkra? – kérdezte Sparrow.

– Úgy. – Jó. Ez azt jelenti, hogy ők sem gondolják annak.

Tudják, hogy ez egy mélységi vontató. Odakint vannak, a norvég medencét fésülik át. Ott a küszöbmélység pontosan a mi köztudott limitünknek felel meg.

– Tehát? – Tehát szépen keresztülsuhanunk a sekélyesen. –

Garciára pillantott, majd ismét fel, a szonortérképre. – Irány hetven fok, Joe.

Garcia meglendítette a kormánykereket, és az iránytűt figyelve beállt a pontos irányba. Akkor ő is felnézett a térképre.

– Novaja Zemlja – suttogta. – Eléggé közel vagyunk a felszínhez, hogy elkezdjünk

külső mintákat venni – közölte Sparrow. – Les, keressen egy olyan izobár felszínt, amelyik majdnem párhuzamosan fut a menetirányunkkal! Jó hasznát vennénk valamennyi hideg víz árnyékolásának.

Bonnett leengedte a térség sűrűséggradiens térképét, megnézte az izobár különbségeket, szifoncsövön átvezetett egy kis mennyiséget a külső vízből.

– Legyen most öt percig hatvankilenc fok – mondta. Garcia épp csak megérintette a kormányt. Figyelték a

hő-elempár jelzésismétlőjét. A műszer hirtelen tizenöt fokot esett.

– Vegye vissza az irányt! – utasította Sparrow. A Kos visszatért a hetven fokhoz, és ment tovább az őt

körülvevő hideg áramlat védő leple alatt. – Tovább, egyenesen. Állítsa a keresőt a maximumra! –

mondta Sparrow, – Innentől már irány a cél. – Ez már Novaja Zemlja, ugye? – kérdezte Garcia. – Valószínű, mindenesetre – felelte Sparrow némi

habozás után. – Igen. – Az egy KH kísérleti rakétatámaszpont – szólt közbe

Bonnett. – Telis-tele kémelhárító rendszerekkel. – Az orruk előtt csapoljuk meg a kutat – jelentette ki

Sparrow. – Ha úgy tudunk leásni, hogy nem hallják meg, akkor észrevétlenül kiüríthetjük.

– A tárolót is figyelik? Sparrow vigyora vicsorgásnak is beillett volna;

hosszúra nyúlt arcát színesre festették a műszertábla jelzőlámpáinak fényei.

– Épp ez benne a gyönyörű. Nem is tudják, hogy ott van.

– Úristen – suttogta Bonnett. – Egy új kút. Sparrow ismét elbizonytalanodott; tekintete megkereste

a szonortérképen lévő piros pontot. Ha itt észrevesznek minket, többé nem marad titokban

a KH-k előtt – gondolta. – Most aztán tényleg Isten kezében vagyunk.

– Keresünk egy szűk hasadékot – felelte. – Bélnek nevezik az ilyet, ami egyenesen fölvisz a sziget talapzatába. Ha áthaladunk rajta, már el sem téveszthetjük. A mélysége akár ezeregyszáz méter is lehet, a szélessége pedig százhúsz méter.

– Rés jobbra – szólt Garcia. – Bemegyünk? – Nem. Ez a mi nyomunk. Mi vágtuk. – Sparrow ismét

a térképre pillantott. – Harminchárom óra ezzel a sebességgel. – A hátsó ajtó felé fordult. – Hívjanak, ha van valami fejlemény!

Azzal eltűnt a kabinlejáró irányában. – Ha van valami fejlemény – morogta Bonnett. –

Amilyen könnyű célpont vagyunk, legföljebb az történhet, hogy kapunk egy torpedót a hasunkba. Az majd fölébreszti!

– Szerintem igaza van – mondta Garcia. – Mindannyian odakint a mély vizekben keresnek bennünket. Sima ügy lesz.

– Engem máris kilel a hideg miatta – közölte Bonnett, majd elhallgatott, és némán figyelte a keresőtáblát.

A Kos úgy úszott tovább a sekély vízben, mint egy riadt hal. A hajóóra mutatói szakadatlanul járták a maguk köreit.

– Felváltom Mr. Garciát az őrségben – szólalt meg Ramsey, a vezérlőterem ajtaján bebújva. Érzékelte, hogy a fedélzeten lévő két ember abban a pillanatban megmerevedik, s a feszültség szinte tapinthatóvá sűrűsödik.

Garcia megpróbálkozott egy odavetett ugratással. – Nézzenek oda, ismeri a haditengerészet előírásos

szövegét. – Mi a menetirány? – kérdezte Ramsey, elfoglalva a

helyét Garcia mellett. – Hetven fok – felelte Garcia, és átadta a kormányt. – Egyenesen át a sekély vizeken – állapította meg

Ramsey. – Ha ezt megcsináljuk, gyertyát gyújtok Szent Cuthbertnek.

– Nem jó szöveg – jegyezte meg Bonnett. – Hallották, most meg mit műveltek a Keleti Hatalmak?

– kérdezte Ramsey. – Új tüzérséget telepítettek Novaja Zemljára. Ha a közelükbe érünk, azonnal megindítják őket ellenünk, hogy meg sem állunk Szibériáig.

– Cseles fickók – jegyezte meg Garcia. – A kapitány egyenesen egy KH katlanba vezet

bennünket – folytatta Ramsey. – Egy fogolytáborban,

agymosottan fogjuk tölteni az időt a háború végéig, mialatt ők az utolsó csáváiig szétszedik a Kost…

– Fogja már be! – kiáltotta Garcia. – Igenis sikerülni fog! És ha majd partra szállunk abban a nyavalyás kikötőben, kéjes örömmel fogom belökni a…

– Elég legyen! – szólt parancsoló hangon Bonnett. – Ez az időpont nem alkalmas az egymással való marakodásra.

– Nem így beszélne, ha mindent tudna erről a nagyokosról – mordult fel Garcia. – A szuperagy, aki mindent tud, mindent lát, de semmit sem mond!

– Menjen aludni, Joe! – mondta Bonnett. – Ez parancs. Garcia villámló tekintetet vetett Ramseyre, majd sarkon

fordult, és kiment a tatra nyíló ajtón. – Mit akar bebizonyítani, Johnny? – Hogy érti ezt? – Azzal, hogy így sértegeti Joe-t. – Nála könnyen megy a sértődés. Bonnett rámeredt. – Egy hajó úgy is ronccsá tehető, ha demoralizálják a

legénységét- mondta. – Efféle akciók ne forduljanak elő még egyszer ezen az úton!

– Úgy beszél, ahogy az elhárítás öreg hölgyei szoktak – vetette oda Ramsey.

Bonnett arca elsötétült. – Fejezze be, Mr. Ramsey! Ez nálam nem fog működni. Máris működik – gondolta Ramsey. Hangosan ezt

mondta: – Igazán vidám csapat leszünk, mire megérkezünk

Novaja Zemljához. Mindnyájan egymás válla fölött fogunk leskelődni.

– Honnan tudja, hogy hová megyünk? – csikorogta Bonnett. – Itt sem volt, amikor a kapitány bejelentette az

úticélunkat. – Kiolvastam a tealevelekből – intett Ramsey a fejével a

mélységmérő diagramszalag felé. Azt keressük? Bonnett szeme a szalagra villant. Egy éles törésvonalat

látott rajta, amely kis szünet után visszatért az előző helyzetébe.

– Itt a fejlemény – mondta. – Jelezzen a kapitánynak! Ramsey megnyomta az egyes számú hívógombot. – Tartsam az irányt? – kérdezte. – Ne. Negyeddel vissza a… Jel! – Rácsapott a

távolságmérő számítógép gombjára; leállította a hajtóművet. – Harminc kilométer. Útirány elvágva.

Ramsey jobbra forgatta a kormányt. – Hallottak bennünket? – Nem lehet tudni – felelte Bonnett. Némán lebegtek,

miközben a képernyőjén látható impulzusjeleket figyelte. – Jel? – lépett a vezérlőbe Sparrow. – Kétszázhetven fokos irányban haladva – válaszolta

Bonnett. – Mennyi itt a mélység? – Százhúsz méter, plusz-mínusz néhány. – Megfeledkeznek valamiről – mutatott Ramsey a

mélyben húzódó hasadékról készült felvételre. – Bújjunk el ott? – Bonnett hangja egy oktávval feljebb

emelkedett. – Nem tudnánk végrehajtani a manővert. Ha bemennénk, eltorlaszolnák az utunkat.

A Kos fedélzete dőlni kezdett bal felé, ahogy letértek a menetiránytól.

– Indulás előre! – adta ki a parancsot Sparrow. Ramsey kiengedte a hajtóművet. Figyelte, mekkora

fenékmélységet mutat a műszer a hajó alatt. Hirtelen lezuhant a jelölés maximuma alá. Ramsey, anélkül hogy erre felszólítást kapott volna, balra tekerte a kormányt,

amíg a hasadék fölé nem értek. – Ereszkedjen bele! – utasította Sparrow. – És mi lesz, ha teljesen összeszűkül? –

aggodalmaskodott Bonnett. – Nem tudunk visszajönni anélkül, hogy össze ne gubancolódjanak a vontatókötelek. És akkor…

– Figyelje a tábláját! – vágta el a szavát Sparrow. A képernyőn látható rezgések csillapodtak, majd

teljesen kialudtak. – Teljes sebességgel – parancsolta Sparrow. – Még

lejjebb, Johnny! Az izgalom összeszorította Ramsey gyomrát. – A hasadék falai elfedik a hangunkat! – Ha nekimegyünk valaminek, nekünk annyi – mondta

Bonnett. Sparrow felnézett a nagy statikus nyomásmérőre: 560

kilogramm. – Kérek egy rezgéstávolságot a falak között –

ötödmásodperces időközönként. – Mit gondol, mit csinálok? – motyogta Bonnett. Sparrow elvigyorogta magát. – Csökkentheti! – mondta, és Ramsey vállára tette a

kezét. – A sebességet? – Nem, a mélységet. Emelkedjünk szintbe! Ramsey felvonta az elülső kormányfelületeket. A Kos

fedélzete vízszintesbe állt. – Egy fokkal jobbra! – szólt Bonnett. Ramsey lendített egyet a kormánykeréken. – Negyven kilométerrel megyünk – mondta Sparrow. –

Ha csak egy… – Két fokkal jobbra! – szólt közbe Bonnett. – Próbálja kicsit nagyobb sebességre nógatni! – kérte

Sparrow. Ramsey szűkebbre vette az indukciós meghajtást jelző

magnométer beállítási szögét. – Helyezze üzembe a hangtompítókat! – mondta

Sparrow. – De… Sparrow ujjai Ramsey vállába mélyedtek. – Csinálja! Ramsey kinyújtotta a kezét, és lefelé rántotta a kormány

felett lévő nagy piros fogantyút. Érezték az újabb energiahullám lökését.

– Ötvenkét kilométer – jelentette Sparrow. – És még bírja szusszal az öreglány.

– Két fokkal balra! – mondta Bonnett. Ramsey engedelmeskedett. – Egy KH búvárcirkáló nyolcvanat is tud – mondta

Bonnett. – Előlük próbálunk megszökni? – Milyen gyorsan közelítettek ránk az utolsó ismert

pozíciónknál? – tudakolta Sparrow. – Becsült keresési sebesség harminchét kilométer –

felelte Bonnett. – Negyvenöt-ötven perc lehetett, hacsak nem voltak már eleve rajtunk, és nem fokozták a sebességet, amikor levettük a hangot. Akkor talán csak félórába telhetett.

– Félórát fogunk számolni – jelentette ki Sparrow, a hajóórára nézve. Aztán szótlanul várt.

– Két fokkal balra! – mondta Bonnett. Ramsey egy kormánymozdulattal új irányba állította a

hajót. – Szűkül – közölte Bonnett. – Itt már száz méter sincs. –

Utánaigazította a távolságmérő számítógépet. – Itt meg már csak hetvenhat. Tessék… Két fokkal balra!

Ramsey meglendítette a kormánykereket. – Rendben leszünk, feltéve hogy nem súroljuk végig a

lyuk falát a hernyóval – jegyezte meg Sparrow. – Három fokkal jobbra. Ramsey végrehajtotta az utasítást. – Hatvan méter – jelentette Bonnett. – Kevesebb…

kevesebb… ötvenhat… hatvan… hatvanöt. Két fokkal jobbra.

A Kos hirtelen dőléssel reagált a kormánylapát mozdulására.

– Adjuk rá a hangtompítót! – mondta Sparrow. Ramsey felnyomta a nagy piros kart. Érezték a

súrlódási ellenállás erejét. – Fél sebesség – mondta Sparrow. – Milyen messze van

a kanyon pereme? – Csak találgathatok – felelte Bonnett. – Túl éles a szög

ahhoz, hogy a különbözetet le lehessen olvasni. – Jó, akkor találgasson! – Kétszázötven méter. – Hall valamit mögöttünk? – Nem. – Motort lekapcsolni! Ramsey elnémította a hajtóművet. – És most? Hall valamit? Bonnett látványosan ügyködött a műszerei körül. – Nem. – Teljes sebességre! – adta ki a parancsot Sparrow. – Két

fokot az elülső kormánylapátokra! – Két fok az elülső kormánylapátokra – nyugtázta a

parancsot Ramsey. Megállította a lapátokat, ráengedett a hajtóműre, és nagy sebességgel fölfelé lökte őket.

– Egy fokot balra! – rendelkezett Bonnett. Ramsey elfordította a kormányt.

Sparrow megnézte a nyomást: 390 kilogramm. Hatszáz méter fölött voltak. És a Kos továbbra is felfelé haladt.

– Fél sebesség – mondta Sparrow. Ramsey visszavette a szabályozó szelepet középállásba. – Tudok adatot a peremre – szólalt meg Bonnett. –

Körülbelül kilencven öl. – Vagyis ötszáznegyven láb, vagy százhatvan méter –

fordította le Sparrow. – Biztos benne? Bonnett újra ellenőrizte a műszereit. – Meglehetősen biztos vagyok. Egy perc múlva

pontosabb adattal is szolgálhatok. Sparrow ismét ránézett a nyomásmérőre: 270

kilogramm. – Legyen száznegyven-százötven méter – mondta

Bonnett. – Szögtorzulás lépett fel. – Száznegyvenhat méter – mondta Sparrow. – Még nem

egészen háromszáz kell. Negyed sebesség, ha kérhetném. Ramsey ezúttal egy teljes fokkal visszavette a

szabályozó szelepet. – Hall valamit, Les? – Semmit. A nyomásmérő túlment a négyzetcentiméterenkénti

huszonnyolc kilogrammon: háromszáz méter mélység fölött.

– Szerintem száznegyven méter mélyen lehet a kanyon pereme a vízben – vélekedett Bonnett.

– Még semmi hang? – Még csend van. – Kapcsoljon teljes üzemre, míg el nem érjük a

maximális sebességet! Akkor állítson le mindent, és lebegjünk föl a peremre! Amilyen finoman csak tudja, tegye le rá a hajót! – adta ki az utasítást Sparrow.

Ramsey szeme elkerekedett.

– Most! – kiáltotta Sparrow. Ramsey teljes gőzre kapcsolt. A tengeralattjáró

előreszökkent. Nézték, amint a vízsebességmérő mutatója átlépi az óránként 42 kilométeres sebességet.

– Most! – mordult fel Sparrow. Ramsey leállította a hajtóművet, szabaddá tette az

indukciós rendszert, hogy a hajócsavar szabadon pöröghessen. Úgy állította be a kormánylapátokat, hogy a legkisebb súrlódás hatására a vízszintes hajógerinc irányába álljanak.

– Átmentünk – jelentette Bonnett. Ramsey a vízsebességmérőt figyelte, s közben számolni

kezdte az idő-távolság hányadost, amíg biztos nem volt benne, hogy az uszály kiszabadult. Akkor levitte az elülső kormánylapátokat.

Jóformán függőlegesen értek földet az iszapban. – Hallom őket, kapitány – szólt Bonnett. – Körülbelül

tizenhat-tizennyolc kilométerre mögöttünk, és… – Mi a baj? – Elvesztettem őket. – Bejöttek utánunk a szűkületbe – mondta Ramsey. – Emeljen föl bennünket! Túlsebességgel! – kiáltotta

Sparrow. Ramsey már ugrott is, rákapcsolta az energiát a

hajtóműre, fölemelte a hajót a fenékről, és feltolta a szabályozó szelepet az utolsó rovátkáig.

Sparrow a hajóórát nézte. Öt perc. – Állítsa le a hajtóművet! – Még mindig csend van – mondta Bonnett. – Még öt perc – rendelkezett Sparrow. Ramsey újból előresiklatta a hajót. Öt perc. Sodródás és

fülelés. Öt perc. Sodródás és fülelés. Öt perc. Sodródás és fülelés.

– Vigyen be újra az iszapba bennünket, Johnny! A Kos megdőlt, és leereszkedett egy fekete,

mangántartalmú kavicságy hullámos felszínére. – Tizenöt kilométert jöttünk a szűkület bejáratától –

közölte Bonnett, és a nyomásmérőre nézett: 21 kilogramm. – Itt alig mélyebb mint kétszáz méter.

– Mit törődünk vele? Azt hiszik, bent vagyunk a kürtőben. Végig fogják kaparászni a fenekét – jelentette ki Ramsey.

– És végiglövik – tette hozzá Sparrow. – Hogy érti ezt? – vetett rá éles pillantást Ramsey. – Túl közeli célpont voltunk, amikor észrevettek. És

pontosan azon a nyomon, amely a kúthoz vezet. – Honnan tudják, hogy nem valami csel volt? – Nem. Tudják, hogy rejtőzködtünk. Tudják… –

Elhallgatott. – Úgy érti, somfordáljunk haza üres kézzel? –

hallatszott Bonnett keserű hangja. – Ezt az elégtételt nem adnám meg nekik. – A hang a

hátsó ajtó felől érkezett: Garcia. A vezérlőteremben lévő három férfi egyszerre pördült

hátra. Garcia fellépett az irányítófedélzetre. – Muszáj fittyet hánynunk rájuk, kapitány – mondta. – Mióta áll itt? – kérdezte Sparrow. – Talán tíz perce – ráncolta a homlokát Garcia. –

Hallottam a sebességváltásokat, és úgy éreztem… – Hirtelen abbahagyta, és felkiáltott: – Kapitány, túl messzire eljöttünk ahhoz, hogy…

– Nyugi – szólt Sparrow. – Végigcsináljuk. – Hogyan? – Itt fogunk dekkolni. – Meddig? – kérdezte Ramsey.

– Talán egy napig, talán tovább. Amíg bele nem fáradnak a keresésbe, vagy úgy nem döntenek, hogy elvesztették a nyomunkat.

– De biztos, hogy épp ezzel az eshetőséggel számolva itt fognak hagyni egy megfigyelőt – tiltakozott Bonnett.

– Imádkozzunk, hogy ezt tegyék – mondta Sparrow. – Les, vegye át az irányítást és a készültségi keresést! Johnny, maga és Joe velem jönnek.

A térképállványhoz vezette őket. Félredobta a korábbi munkáját, új vázlatpapírt vett elő, és periodikusan ismétlődő görbéket kezdett rá rajzolni. Fogott egy második lapot, és megismételte az előbbi műveletet.

Ramsey zavartan figyelte, míg Garcia közelebb hajolt a laphoz.

– Mi ez itt, Johnny? – egyenesedett fel hirtelen Sparrow. – Hanggörbének nézem, de… – Ez az egyik A-2 torpedónk modulált lebegése –

közölte Garcia. Sparrow bólintott. – És most ezt figyeljék! – Felemelte az egyik lapot,

ráhelyezte a másikra, a kettőt együtt a fény felé tartotta, és megigazgatta. Aztán, továbbra is a fény felé tartva, összetűzte a két lapot, és szabad kézzel egy újabb, szaggatott görbét firkált rá. – Eléggé elnagyolt, de a lényeget visszaadja – mondta.

– A Kostól származó, hangtompítóval zajtalanított propellerzaj – mondta Ramsey.

– Két, tandembe fogott A-2 torpedónk, és a propellereik, melyek épp rezonálni kezdenek.

– Könnyen megtéveszthet egy KH-t, amíg olyan közel nem ér, hogy észlelje a különbséget a tömegében – fűzte hozzá Ramsey.

Sparrow bólintott.

– És mi lenne, ha ez a két halacskánk magával vinne egy zavaró készüléket, amely bekapcsolna, mielőtt észlelhetnék a tömegeltérést?

Ramsey hátrébb lépett a táblától, és Sparrow-ra bámult. – Ezek itt sekély vizek – mondta. – A KH-k lefednék, és

célkereső torpedókkal árasztanák el az egész disztorziós térséget, és…

– És kapnának a nyakukba egy jó nagy detonációt – vágott a szavába Sparrow.

– Ez mind nagyon szép és jó, de hogyan szereljük fel a torpedónkat, amikor kétszáz méter mélyen csücsülünk a vízben, és nem tudjuk elindítani a motorjainkat? – tudakolta Garcia.

– Van egy tökéletes stabilizátorunk – válaszolta Sparrow. – A hernyó. Levegőt pumpálunk a tankjainkba, amíg el nem érjük a felemelkedéshez szükséges felhajtóerőt; akkor ráengedünk annyi vontatókötelet, amennyivel feljutunk száz méter magasra, ahonnan már ki tudunk menni, hogy elvégezzük a munkát. A hernyó addig lehorgonyoz bennünket.

– A vontatókötelek négy pontján kiegyensúlyozva – morogta Garcia. – Menni fog. De még mennyire, hogy menni fog! – Fölnézett Sparrow-ra. – Kapitány, maga zseni!

– Föl tudják szerelni a torpedókat úgy, hogy utánozzák a hajócsavarunk hangját? – kérdezte Sparrow.

– Csak engedjen ki oda bennünket! – vigyorgott Ramsey.

– Még valamit – mondta Sparrow. – Azt kérem, hogy állítsák át a hajtómű sebességszabályozóit, ilyenformán… – Újra a tábla fölé hajolt, és firkált valamit a jegyzettömbbe.

– Egy pillanat, kapitány – csóválta meg a fejét Ramsey.

Sparrow megállt, fölnézett rá. Az elektronikai tiszt kivette a ceruzát Sparrow kezéből. – Egyedül a sebességgel semmire sem megyünk. Az

túlságosan bonyolult. Ön egy hangvariációt szeretne: először egy Hell Diver tenger alatti vontatóhajó hangját negyed sebességnél, azután fél sebességnél, és azután teljes sebességnél, hogy így szimulálja a hajó útját. – És vázlatosan papírra vetette egy harmonikus frekvenciasorozat képében. – Ezzel csak a rezonáló tényezőt változtatjuk meg, és…

– A rezonancia megváltoztatását célzó beállítások nem tükrözik kellőképpen a sebességnövekedést – vetette ellene Garcia.

– Annyi épp elég lesz – ellenkezett Sparrow. – Nem fognak ilyen finomságokkal törődni. Johnny terve egyszerűbb, kevésbé valószínű, hogy kudarcot vall. – Rátette egyik kezét a jegyzettömbre. – Ketten meg tudják csinálni?

Garcia bólintott. – Vigyen fel oda minket! Sparrow visszafordult a kapcsolótábla felé, és

visszament Bonnetthoz. – Hallotta ezt, Les? – Épp eleget, hogy képben legyek. – Fejét megbillentette

a keresőtábla irányába. – Azóta sincs hang a fiúktól. – Reméljük, egyenesen ráfutottak Novaja Zemljára –

felelte Sparrow. – Adjon nekünk fél százaléknyi felhajtóerőt az orrtankban!

Bonnett balra lépett, tekintetét a fölötte lévő számlapra szegezve parányit elfordította az egyik szelepkereket, és elzárta a szelepet.

– Joe, indulhat a hajó fölfelé a vontatóköteleken! – kiáltotta Sparrow.

Garcia az uszály irányítóberendezéséhez ment, és kioldotta a nagy csörlő mágneses kuplungját A Kos szinte észrevehetetlen lassúsággal elemelkedett a fenékről, és megindult felfelé.

Nézték, ahogy a statikus nyomásmérő maga mögött hagyja a négyzetcentiméterenként mért tizennégy kilogrammot, majd a tizenkettőt… tizenegyet… kilencet…

– Lassítson! – szólt Sparrow. Garcia növelte valamicskével a mágneses fék

teljesítményét. Kilenc… nyolc és fél… nyolc… – Fékezze le! – utasította Sparrow. A mutató nyolcnál

megállt. – Így már elég közel vagyunk a nyolcvan méterhez –

állapította meg Sparrow. – Joe, Johnny, most a maguk mutatványa következik.

Garcia rögzítette az uszály kapcsolótábláját. – Inkább figyelje a kötelek kiegyenlítettségét! – mondta.

– Ha eltolódik az áramlat iránya… – Az már a mi gondunk lesz – vágott a szavába

Sparrow. – Előbb döntenék a tartályok kiürítése mellett, mintsem

hogy ilyen nagy nyomásnak tegyem ki magukat. – Bocsánat, kapitány – mosolyodott el halványan

Garcia. – Tudja, mit érzek a… – Egy kiváló elektronikai szakembert tudhat maga

mellett – intett a fejével Ramsey felé Sparrow, jelentőségteljes pillantást vetve Garciára.

– Értem, kapitány. Miért nem mondja egyszerűen azt, hogy „tartsd

szemmel ezt a gyanús alakot”? – gondolta Ramsey. – Fél a víztől? – nézett Garciára.

Garcia komor arcából kifutott a vér. – Elég legyen – szólt Sparrow. – Munkára. Ramsey vállat vont. – Menjünk úszni! – mondta, és az elülső ajtó felé

fordulva elindult ki a gépterem futóhídjára, majd föl a létrán a vészkijárati nyílásfedélhez.

A búvárruhákat és légzőkészülékeket egy tolóajtós szekrényben tartották a nyílásfedél mellett. Ramsey kivett egy felszerelést, majd utat engedett Garciának, és felkészült a merülésre.

Garcia követte, ellenőrizte a szája előtti fúvókát, azután félrevonta, és haragosan villámló tekintettel nézett Ramseyre.

– Valahol, valamikor, valaki egyszer még beveri a fejét. – Gondolom, maga lesz az a valaki. – Maguk, picológusok mind egyformák – vágta oda

Garcia. – Azt hiszik, holmi veszedelmes, sötét titkok őrzői… kizárólagos őrzői.

– Én nem… – Szálljon le rólam! – Nahát, én meg azt hittem, hogy maga… – Igen? – Garcia vigyorgott, de az arca komor maradt. – Nos, én… – Azt hitte, kémnek tartom, hétpróbás alvónak. – Garcia

megrázta a fejét. – Szó sincs róla. Teljesen biztos vagyok benne, hogy nem az.

– És miből gondolja, hogy pszichológus vagyok? – Csak az időt vesztegetjük – jelentette ki Garcia. A

helyére rántotta a készülék száj részét, felnyomta és rögzítette a nyílásfedőt.

Ramsey a foga közé vette a szájrész hideg gumiját, és próbaképpen beszívta a levegőt. Keserű vegyszeríze volt. Garcia elforgatta a zsilipelzárót.

Hideg víz zúdult be, és sebes, vad örvényeket kavarva csapódott fel a kör alakú falakra.

Ramsey lábuszonyának egy rúgásával a nyitott nyílásfedélnél termett. Odakint teljes sötétség fogadta, melybe csak a vészkijárati kamra halvány fénye és Garcia kis kézilámpája világított be. A felszínen uralkodó sarki éjszaka és a vízréteg közös erővel elűzte innen a világosságot. Búvárruhája hővisszaverő felülete ellenére Ramsey érezte, hogy a fagyos víz mardossa a testét.

Garcia fél kézzel a nyílásfedél védőrácsába kapaszkodva biztonsági kötelet szerelt az övére. A csuklójára csíptetett lámpa lefelé irányuló fénye torpedókra esett: a halálos veszélyt hordozó keskeny formák úgy álltak ki a derekukat övező fém vezetéksín vájataiból, mint töltényhevederből a lövedékek.

Ramsey rákapcsolta a saját övét a biztonsági kötélre. Garcia visszairányította a lámpája fénysugarát a nyitott

nyílásfedélre, és rámutatott a vészkijárati kamra zöldes homályából kikígyózó másik kötélre. Ramsey megrántotta, mire kibukkant egy műszerkészlet.

Egy sodrás hirtelen ellódította a nyílásfedéltől, de a biztonsági kötél megakasztotta, így visszaúszott, és elkapta a készletet.

Garcia elrúgta magát a hajó törzsétől, és úszni kezdett le, a torpedóállvány felé. Ramsey még egyszer fölnézett a sötétbe burkolózó felszín felé, majd követte. A műszaki tiszt megállt egy, az állvány alján lévő torpedó előtt, biztos távolságban az orr bordás forgórészétől. A mögötte látható sárga csíkok arra utaltak, hogy ez itt egy közelharcra szánt kis hatótávolságú, kis robbanótöltetű modell.

E halálos veszélyt hordozó fémhalak egymás fölött több sorban vonultak körbe a Kos derekán.

Garcia megpaskolta a torpedót, és Ramseyre nézett. Ramsey megrázta a fejét, és az alatta lévő vörös csíkosra

– egy nagy hatótávolságú célkeresőre – mutatott. Garcia bólintott.

Leereszkedtek a torpedóhoz, és óvatosan ártalmatlanná tették. Ramsey megjegyezte a számát – tizennégy-, és mutatta Garciának, aki bólintott. Ramsey kiemelte az oldallemezt, és intett, hogy fényt kér. A fénysugár bevilágított a torpedó belsejébe. A zászlós már kitalálta, milyen változtatásokra lesz szükség: megszakítani a kereső áramkört, visszaállítani vízszintes menetirányra, az indításidőzítő csatolásnak új irányparancsot adni – négyszáz teljes fordulat, hatszáz… nyolcszáz. Úgy belemerült a munkába, hogy elfelejtett Garcia miatt aggódni.

Egyszer csak elkészült. Lejjebb ereszkedtek egy ugyanilyen típusú torpedóhoz, és a rezonanciafaktor-számítás kivételével megismételték az eljárást. Ezután következett a felső torpedó szétbontása, majd leengedése a második mellé, hogy forgó csapszegekkel gondosan összekapcsolják a kettőt.

A módosított torpedók alatt Ramsey keresett egy sárga-piros orrú zavarótorpedót, és ebbe illesztette be az első, módosított egységből származó célkereső kapszulát. Ezek után egy könnyű kábellel hozzákötötte a másik két torpedóhoz.

A vége felé úgy találta, hogy egyre kevesebb fényt kap ahhoz, hogy dolgozni tudjon. Miután rögzítette az utolsó csavart, fölnézett a hajó törzsére.

Garcia magasan az állvány fölött lebegett; sőt úszni kezdett a vészkijárati kamra felé. Méghozzá gyors tempóban. A tenger sötét vize körbevette Ramseyt, és összezárult felette.

Csapdába akar ejteni idekint? Rám zárja a nyílásfedelet?

Hirtelen páni félelem tört rá. Lábuszonyaival vadul kapálózva száguldott fel, az egyre távolodó fény felé.

Garcia a kamrában kivárhatja, hogy majdnem elfogyjon a levegője, tudva, hogy én ugyanolyan szorult helyzetben vagyok idelent. Ő azután bemehet a hajó biztonságába, én pedig megfulladnék, mire ők ismét kijönnének. És lenne egy hihető magyarázata az eltűnésemre.

A Garciát jelző fény, sötétséget hagyva maga után, eltűnt a vészkijárati kamra belsejében.

Ezt nem hagyom! A biztonsági kötél váratlanul megakasztotta. Ramsey

megrángatta. Beakadt valamibe! Megkereste az övcsatlakozóját, kikapcsolta, és folytatta kalimpáló úszását föl a nyílásfedél felé, ahol a feketeségen átszüremlett Garcia lámpájának halvány fénye.

Végre megérkezett. Megragadta a rácsot, és érezte, hogy egy kéz elkapja, és berántja. Garcia! Elöntötte a megkönnyebbülés hulláma. A kamra világos belsejében látni lehetett, hogy Garcia feltekercselte a biztonsági kötelet, amely most húrként feszült a csörlő és a nyílásfedél között. A nem várt akadály. Garcia a nyílásfedél felé mutatott.

Azt akarja, hogy menjek, és szabadítsam ki – gondolta Ramsey. Megrázta a fejét.

Garcia újból a nyílásfedélre mutatott. Ramsey ismét nemet intett. Garcia habozott, majd egy lendülettel kibújt a nyíláson,

magával víve a hordozható lámpát. De mindjárt vissza is jött, és a kötél megereszkedett. Fölcsévélte a dobjára, és lezárta a külső nyílásfedelet.

Ramsey kinyitotta a nagynyomású légszelepet. A víz

szintje süllyedni kezdett. Amikor a vállukig ért, lekapcsolták a légzőkészüléket

az arcukról. Ramsey némi derültséget vélt felfedezni a Garcia szája körüli vonásokban.

Tudja, hogy megrémített – gondolta. – Szándékosan csinálta.

A víz maradéka is kizúdult a tengerszelepen át. Garcia kireteszelte a belső nyílásfedelet, és elsőnek lépett ki a gépterem felső futóhídjára. Szótlanul hámozták le magukról a búvárruhát, s tértek vissza az irányítófedélzetre.

Sparrow az ajtóban várta őket. – Nos? – Készen van – felelte Garcia. – A tizennégyes össze van

kapcsolva a huszonkettessel. Északi irányban, a huszonkettes nyomvonalán, a fenéktől nagyjából húsz méter mélységben fognak haladni.

Sparrow Ramseyre nézett, aki bólintott. – Előfordult valami nehézség? – fordult vissza a kapitány Garciához.

– Johnny az elektronikus. Az egészet ő csinálta. Sparrow újra Ramseyre nézett. – Elég könnyű volt. – Johnny biztonsági kötele visszafelé jövet beakadt, de

kiszabadítottam. Amúgy sima úszkálás volt. – Itt is teljes a nyugalom – felelte Sparrow. Fejével a

vezérlő túlsó végében lévő hajóágyra mutatott, amelyben Bonnett feküdt elnyúlva. – Les épp szundít. Maguk is tegyék ugyanezt. Egy darabig még itt fogunk ücsörögni.

– Igenis – mondta Garcia. – Kifárasztott az úszás. Menjünk, Johnny fiú. – Kibújt az ajtón, és Ramseyvel a nyomában lement a kabinlejárón.

A szobája ajtajában megállt, megfordult, és rámosolygott Ramseyre.

– Szép álmokat… agyturkász. Ramsey elrobogott mellette, egyenesen be a szobájába,

bezárta maga mögött az ajtót, és hátát nekivetve megállt. Vadul vert a szíve.

A nyavalyás! Bár megnyugodni nem tudott, nagy nehezen erőt vett

felindultságán, leült a távmérő mellé, és megnézte a szalag legújabb részét.

Sparrow továbbra is fagyos önuralomba dermedt. Visszatette a dobozt a helyére, lekapcsolta a világítást,

bebújt a hálóhelyére, és nyugtalan álomba merült. Úgy érezte, épp csak lehunyta a szemét, amikor a berregő felébresztette. Merev testtel felkászálódott, és egyenesen az irányítófedélzetre ment. A többiek már ott voltak.

– Vegye át a keresőtábla figyelését! – utasította Sparrow. Megvárta, míg Ramsey engedelmeskedik, majd megnyomta a huszonkettes indítógombját.

Ramsey azon nyomban ráhangolt a beatjére a saját műszerein. Érezte, hogy Sparrow beáll mellé. Most már együtt bámulták a szkópot.

– Szép munka – jegyezte meg Sparrow. – Hajszálra, mint a mi impulzusjelünk.

Ramsey körbeforgatta a bemérő berendezés külső harangdetektorát.

– Nincs jele, hogy őrt állítottak volna ide – mondta. – Az keserves csalódás lenne – közölte Garcia. – Kárba

veszne minden értékes munkánk, amit odakint végeztünk. Én már majdnem…

– Ott van – vágott a szavába Ramsey. – Északkeletről közeledik, méghozzá gyorsan.

– Elfogópályán – tette hozzá Sparrow. – Ennél tökéletesebben nem is lehetett volna időzíteni –

jegyezte meg Bonnett.

– Újabb jel nyugatra! – kiáltotta Ramsey. – Az őr idehívta a cimboráit.

– Méghozzá teljes sebességet szimulál. Gyönyörű munka, Johnny! – dicsérte meg Sparrow.

Vártak, és figyelték a jelek összekeveredését. Hirtelen, amint a csali zavarórendszere működésbe lépett, a műszerek mutatói vad pörgésbe kezdtek.

Megint vártak. A távolból két tompa ütés visszhangzott végig a Kos

testén, és ezzel egy időben eltűnt a zavarójel. – Most pedig mindegyiket követni fogjuk, és ha mind

egy szálig elmentek, akkor sikerült a csel – magyarázta Sparrow.

Ramsey a jeleket figyelte. – Egy egész raj szimatol a robbanás helyszínén. Négyen

elmennek – jelentette, majd várt. – Még kettő. Délnyugat felé tartanak. Az utolsók is elmennek.

Követte őket, míg el nem tűntek a műszereikről, majd diadalmas mosollyal Sparrow felé fordult. – Épp ahogy eltervezte, kapitány.

– Hmmm, na igen. – Sparrow elfordult. – Akkor most várunk még négy órát, mielőtt bemennénk a kút térségébe.

♦ ♦ ♦

A Kos negyed sebességgel mászott fölfelé a hasadékban, kiemelkedett a száznyolcvan méteres vízben, és úgy siklott fölfelé az emelkedőn, mint a fenék iszapjában vacsoráját kereső óriáshal. A belsejében Sparrow, Garciával az oldalán, a kormánynál állt.

– Ott a sziklapad – intett Sparrow a fejével a fölöttük lévő képernyőre. A hajóorr lámpájának fénycsóvája

kiemelte a köves képződményt a környező sötét víztömegből.

– Hívjam a többieket? – kérdezte Garcia. – Igen. Garcia megnyomta a hívógombot. Ramsey az

elektrokabinból igazolta vissza a hívást. – Mit csinál az e-kabinban? – csapott le rá Sparrow. – Nem tudtam aludni, ezért… – És a parancsom, miszerint csak kettesével

végezhetünk munkát, nem érdekli? – Kapitány, támadt egy ötletem a… – Egy pillanat. – Sparrow felmutatott a képernyőre,

amelyen egy tengeri csillag alakú bucka volt. – Menjen fölé, Joe! – Kikapcsolta a hajtóművet, felemelkedett a buckán, elment mellette, és megfenekeltette a hajót.

– A nyomás tizenhét kilogramm, kapitány. Sparrow bólintott, bekapcsolta az oldalszemeket,

megvizsgálta a feneket. – Ballasztnak túl sok az iszap. Bonnett lépett be. – Kapitány, meg…? – Megérkeztünk – válaszolta Sparrow. – Les, legyen

szíves, menjen hátra az e-kabinba, és nézze meg, mivel foglalkozik Johnny!

– Ő most nem… – Már egy ideje a kabinban van… egyedül! Bonnett villámgyorsan sarkon fordult, és eltűnt a

kabinlejárón. – Nem felelek azért, hogy felfedem ennek a kútnak a

helyét – jelentette ki Sparrow. – Hogy érti ezt? – kérdezte Garcia. – Nem gondolja,

hogy én… Sparrow egy pillantásával beléfagyasztotta a szót. – Mr. Garcia, mi ketten már akkor is együtt hajóztunk,

amikor maga főgépész volt, én meg szárazföldi zászlós; de most még magában sem bízhatok meg. Az elhárítás egyik emberét csapdába csalták, és megölték a hajómon. A KH-k kémsugarai megtaláltak bennünket. Valakinek ezt végre kellett hajtania. Világosan fejeztem ki magam?

– Igen, uram. – Garcia visszafordult a keresőtáblához. Az e-kabinban Ramsey a magasba emelte az

elektroncsövet, amelyen épp dolgozott. Ezzel a módszerrel helyezték el a kémlokátorukat –

gondolta. – És ez azt jelenti, hogy bármelyik pillanatban készen állhatnak egy másik elindítására.

Remegő kézzel nyúlt ki, hogy bedugja a csövet egy próbafoglalatba. De váratlanul félrelökték a kezét, és egy ököl csattant oldalt az állán.

– Te aljas kém! – hördült fel Bonnett, és öklével újabb ütést mért Ramsey állára.

Ramsey hátrahőkölve próbált kitérni az ütés elől. – Les, várjon! Én… – Megspórolom a bírósági tárgyalás költségeit –

csikorgatta a fogát Bonnett. Belekönyökölt Ramsey szájába, és térdét az ágyéka felé emelte.

Úristen! Meg akar ölni! – villant Ramsey agyába, és kétségbeesett védekezésbe kezdett. Miközben az ágyékát ért ütéstől hányinger kerülgette, karjával rávágott Bonnett torkára.

Bonnett azonban kitért az ütés elől, és öklével megcélozta az elektronikai tiszt száját.

– Az istenért! – üvöltötte Ramsey. – Nem vagyok kém! – Te aljas, hazug, sunyi… – Bonnett hátralépett, tenyere

élét belevágta a Ramsey nyaka és válla közötti mélyedésbe, a másik öklével meg ismét az állára sújtott.

Ramseyt ájulás környékezte, miközben vaktában hadonászott maga előtt. Iszonyatos erejű ütést érzett a

fején, aztán egy pörölycsapást a szívén, és elsötétült előtte minden.

Hangok. Mintha egy mély, fekete gödör tetejéről érkeznének

hozzá. Nem akart tudomást venni róluk. Megmozdította a fejét. Fájdalom hasított belé.

– Kezd magához térni. – Garcia. – Tessék. Ezt itassa meg vele! – Sparrow. – Minek pazaroljuk rá? – Bonnett. – Nem vagyok meggyőződve róla, hogy igaza van. –

Sparrow. – Én mondom, kapitány, láttam, ahogy berakja azt a

kémsugaras elektroncsövet egy foglalatba, és… – Honnan tudja, hogy kémlokátor volt? Valamelyikőjük

verekedés közben rálépett, és összetörte. – Nagyon gyanúsnak látszott, kapitány. – Gyalázatosan elbánt vele. – Garcia. Kéz a tarkója alatt. Fanyar, csípős íz a szájában, égeti a

torkát. Fuldoklik, köhög. Ramsey öklendezett, hányt. Ismét a szájába öntötték az italt. Összerázkódott, de

sikerült lenyelnie. Csupa fájdalom, merő éles sajgás volt a teste.

– Tud beszélni, Johnny? – Sparrow. Ramsey kinyitotta a szemét. Sparrow fölé hajolt,

karjával feltámasztotta a vállát. Bonnett és Garcia hátrébb álltak. Ramsey tekintete hol itt, hol ott állapodott meg:

gyengélkedő, priccs, asztal, elsősegélydoboz. Vissza Bonnettra, Garciára. Bonnett fenyegető, talán kicsit elbizonytalanodott arca.

Garcia kissé gondterhelt. Ramsey fél kézzel óvatosan az álla felé tapogatózott,

amitől tüzes lándzsa nyilallt a koponyájába.

– Kisi tuo beszé – felelte. Sparrow kerített valami párnát a háta mögé, és

óvatosan leengedte rá. – Mit csinált a kabinban? Az elektroncső! A kémsugár! – Asszem, rájöttem, hogy sütötték el a kémlokátort –

préselte ki a szavakat feldagadt szájából. Sparrow és Garcia szemében megcsillant a kíváncsiság

szikrája. Bonnett láthatóan még inkább elbizony-talanodott.

– Valaki a hajón? – kérdezte Sparrow. – Nem. Sürgős, kapitány. Ne emelje föl a peri-dobozt! – Miért? – Jelt ad. – Rengeteg ilyen jel kóvályog a levegőben. Mi… – Ez nem olyan. Maga adta az ötletet. – Ramsey

végigfuttatta a nyelve hegyét felduzzadt száján, és azon erőlködött, hogy érthetően beszéljen. – Fontos, hogy értse – kezdett hozzá. – Rezonancia. A KH-k a mi L-4-es adócsöveink anódfrekvenciáján küldenek ki egy harmonikus felhangot. Ez aztán mikrofonikussá bontja le őket. Az elektroncsövek, amiket megtaláltunk, csak erősítők voltak. A kémsugár valójában az L-4-esekből jön.

– De ha már kiemeltük az összes erősítőt… – Elegendő L-4-es adás esetén visszacsatolásos

interakció lép fel – szólt közbe Garcia. – Ilyenkor nincs szükség erősítőre. Olyan akusztikus zörejt keltenek, amit mindenütt hallani lehet.

– De minek hozzá a peri-doboz? – kérdezte Sparrow, de mindjárt meg is adta a választ: – Hát persze. Egy tiszta és erős jelet kell bejuttatniuk hozzánk, és a peri-doboz az egyetlen út, amelyen nem érvényesül a plasztacél tompító hatása. – Megcsóválta a fejét. – Feltéve, hogy igazat mond, és valóban ez a helyzet, akkor hogy lehet…

– Helyettesítsük mással az L-4-eseket! – javasolta Garcia. – Ez a rendszer gyenge pontja.

– Épp ezt akartam kipróbálni, amikor Les rám rontott – mondta Ramsey.

– Ez valami trükk lesz, kapitány – ráncolta össze Bonnett a szemöldökét.

– Lehet, hogy igaza van, Les – bólintott Garcia. – A keservit! – kiáltotta Bonnett. – Tegnap még mind a

ketten azt mondták nekem, hogy gyanús a fickó… – Ezt majd később megbeszéljük – szólt Sparrow. –

Maga mit gondol, Joe? – fordult Garciához. – Hihetően hangzik, kapitány. – Garcia felemelte a

kezét, és az ujjain kezdte számolni: – Megvan az az előnye, hogy egyszerű: csak egy megfelelő elektroncső anódfrekvencia-faktorát kell ismerniük, és máris teljes erőbedobással dolgozhatnak az adott egység lebontásán. Ha az aktuális jelzés tőlük származik, és pusztán a mi rendszerünktől kiinduló jelzés megismétlése, akkor nyilvánvalóan rendelkezniük kell egy szonorrendszer alapelemeivel: a tartózkodási helyünk hajszálpontos megjelölésével. És mi lenne nehezebben detektálható? Az adásuk egy állandó hang lenne az éterben; így valahányszor hozzányúltunk a peri-dobozunkhoz, a táblánk szűrői automatikusan veszélytelennek minősítették, és ezért kiiktatták azt a jelet. Ennélfogva egyáltalán nem hallgatóztunk azon a hullámhosszon, amelyik valószínűleg elárult bennünket!

Amikor Garcia befejezte, még Bonnett is egyetértően bólogatott.

– Maga is így gondolta? – nézett Garcia Ramseyre. – Igen. – Talán ki tudok találni egy olyan rendszert, amellyel

helyettesíthetjük az L-4-eseket, de maga az elektronikai

szakértő. Hogy legyen? – kérdezte Garcia. – A vázlata a kabin munkapadján van – felelte Ramsey. – Les, nézze meg! – adta ki az utasítást Sparrow. – Ha

igazat mond, az újabb bizonyíték arra, hogy úgy van, ahogy előadja.

Bonnett kiment az ajtón. Ramsey becsukta a szemét, és megpróbált lecsúszni a

párnáról, hogy elnyúlhasson a priccsen. – Inkább ne – szólt rá Sparrow, és segített függőleges

felsőtesttel maradnia. – Joe, támassza meg egy percre, amíg megnézem az orrát.

Garcia megtartotta Ramsey vállát. Sparrow óvatosan megtapogatta Ramsey orrát. – Jaj! – kapta el a fejét Ramsey. – Nem látszik töröttnek – mondta Sparrow. Kinyújtotta

a kezét, hüvelykujját rátette Ramsey bal szemhéjára, felhúzta, és zseblámpával belevilágított a szemébe. – Legföljebb egy enyhe agyrázkódás.

– Meddig voltam eszméletlen? – kérdezte Ramsey. – Körülbelül egy óra hosszát – felelte Sparrow. Ekkor, kezében egy olajfoltos jegyzetlappal, belépett

Bonnett. Odaadta a papírt Garciának, aki, hogy átvehesse, egyik kezét levette Ramsey válláról.

– Mi a véleménye, Joe? – kérdezte Sparrow. Garcia némán tanulmányozta a papírt, majd bólintott,

és átnyújtotta Sparrow-nak. – Okos alkalmazás. Egyszerű. Működni fog, és más

anód-frekvenciával rendelkező elektroncsövet használ. – Mit jelent ez? – kérdezte Bonnett. – Azt jelenti, hogy elkapkodta a dolgot, öregem –

válaszolta Garcia. – Népiesen szólva, elcseszte. – Azt mondja? – Bonnett hangja ijesztően halk volt. – Hogy őszinte legyek, mindannyian elcsesztük –

folytatta Garcia. – Csak épp magánál derült ki, hogy mennyire felületesek voltunk.

Bonnett lepillantott Ramseyre. – Ha hibáztam, bocsánatot kérek – mondta, és Sparrow-

ra nézett, aki még mindig Ramsey vázlatos rajzát tanulmányozta. – De fenntartom a saját véleményemhez való jogomat.

Sparrow felegyenesedett Ramsey hálóhelye mellől, és Garciára nézett.

– Tartsa ébren egy-két órát, Joe! – Elfordult. – Gyerünk, Les! Vár ránk egy uszály, amit meg kell töltenünk, és egy elektroncső, amivel el kell babrálnunk. Nem fecsérelhetjük tovább az időt.

– Megcsináljam én az elektronikus melót? – ajánlotta Garcia.

– Maga csak maradjon vele! – intette Sparrow. Az ajtóhoz érve töprengő arccal Ramseyre nézett, aztán megfordult, és Bonnett-tal a nyomában kiment.

– Hogy szúrta ki? – kérdezte Garcia Ramseytől, miután a másik kettő kiment.

– A kapitány adta az ötletet azzal, hogy lerajzolta, hogyan lehet előállítani a propellerünk hangját.

– A rezonanciára gondol? – A harmonikus frekvenciákkal való jelépítésre –

helyesbített Ramsey. – Az ugyanaz. – Garcia megkerülte Ramseyt, és megállt

előtte. – Öregem, mondhatom, csúnyán elintézte a képét. – Szerintem is. – De maga tehet róla. Ramsey felkapta a fejét, hogy Garciára nézzen, de a

hirtelen mozdulattól összerándult. – Miért mondja ezt? – Valamiért direkt arra játszott, hogy felkeltse a

kapitány gyanúját. De egy dologról megfeledkezett: a gyanakvás ragályos.

– Magának agyára ment a nyomás – morogta Ramsey. – Bár tudnám, mit akart bebizonyítani! Csak nem a

kapitányt próbálja zátonyra futtatni? – Baromság! – tört ki Ramsey. – Túl élénk a fantáziája. – Akkor ebben hasonlítunk, Johnny. És egy

tengeralattjárón nagyon lassan telik az idő. Bőven jut rá belőle, hogy az embert elragadja a képzelete. – Tekintete egy pillanatra megállt a falon. – Valójában ez a probléma a kapitánnyal is.

– Ritka éleslátás – jegyezte meg Ramsey. Garcia úgy tett, mintha nem hallotta volna. – A képzelődés gyengeséggé válik, ha az embernek túl

sok felelősség nyomja a vállát. Érezték, hogy a Kos megmozdul, majd megáll. – Most telepítik rá a szivattyút a kút fedőjére – mondta

Garcia. – Két nap, mire megtöltjük a hernyót, aztán irány haza.

– Ha csak ilyen sima ügy lenne! – sóhajtotta Ramsey. Garcia megfordult, átvonult a betegszoba

könyvespolcához, megkeresett rajta egy könyvet, kicsit lapozott benne, majd visszavitte Ramseyhez.

– Olvassa ezt el, Johnny! Bölcs Sparrow kedvenc szakasza.

Egy Bibliát nyújtott át Ramseynek, és rámutatott egy fejezet kezdő szakaszára:

– Ézsaiás huszonhét, egy és kettő. Ramsey előbb csak magának, aztán hangosan is

elolvasta: – „Azon a napon megbünteti az Úr kemény, nagy, erős

kardjával Leviatánt, a gyors kígyót, Leviatánt, a tekergő kígyót, és megöli a tengerben lakó szörnyeteget.”

Garcia emlékezetből folytatta az idézetet: – „Azon a napon énekeljetek a színbort adó szőlőről!” Ramsey rámeredt a szövegre, és megrázta a fejét. – És ez mit jelent neki? – És megöli a tengerben lakó szörnyeteget. – Garcia

nyúlt a Bibliáért, és elvette. – Bölcs Sparrow szemében mi vagyunk a tengerben lakó szörnyeteg.

– Várjon, hadd legyen egy kicsit nálam – mondta Ramsey, és visszavette a Bibliát. – Hadd olvasgassam kicsit.

– Csak vigyázzon, nehogy megtérjen! – Esélytelen – válaszolta Ramsey. – A tanáraim mindig

azt mondogatták, ha az ember meg akar érteni valamit, a forrást kell tanulmányoznia. Ez érvényes a kapitányunkra is.

– Nagyon sok emberre – felelte Garcia halkan. – És az a pszichológus, aki nem ismeri alaposan és mélyrehatóan ezt a könyvet, olyan, mint az az orvos, akinek nincsenek eszközei. És még vak is.

Ramsey a könyv felett Garciára nézett. – Mikor fogja feladni? – Majd ha maga felébred – válaszolta Garcia. Ramsey a Biblia mögé rejtve összehúzott szemöldökét,

újra kinyitotta, és megkereste a szakaszt, amelyet az imént Garcia mutatott. Csakhamar magával ragadta Ézsaiás haragja, Ezékiás nagy bánata, és a prófécia dörgedelmes üzenete.

A Kost körülölelő hideg sarki vízben ezalatt a szivaty-tyúk elfordultak, a csőszájak a fenék iszapjában tapogatózva kutattak ballaszt után. A műanyag tartály – mint valami pióca, amely rátapadt a föld nyaki erére – duzzadni kezdett a beléje áramló olajtól.

A hajóóra mutatói rótták a köröket. Ötvenegy órát

töltöttek a kútnál.

♦ ♦ ♦

Az óriási hernyó degeszre szívta magát. Terhétől felduzzadva immár majdnem mérföld hosszan nyúlt el a fenéken a Kos mögött – kényes hidrosztatikus egyensúlyát megőrizve fog úszni a hajó mögött, a vízfelszín alatt.

Ramsey és Garcia együtt léptek be az irányítóterembe. Sparrow és Bonnett már ott voltak.

– Igaza van – bólintott rá Garcia valamire, amit Ramsey mondott. – Jobb lenne, ha…

– Miben van igaza? – kérdezte Sparrow. – Johnny épp azt mondta, hogy az uszály kiegyenlítő

műve kiürítené a nehezéket, ha a visszaúton mélymerüléses manőverrel próbálkoznánk.

– Igaza van – ismerte el Sparrow is. – És ha nem egyenlítenénk ki, megrepesztenénk a tartályt.

– És az olaj szétterülne a víz felszínén – tette hozzá Bonnett. – Az most nem lenne szerencsés.

– Biztos össze lehetne szedni onnan – töprengett hangosan Sparrow. – De reménykedjünk, hogy nem kell próbálkoznunk vele. – A kapcsolótábla felé fordult. – Les, vigyen föl bennünket! Minimális sebességgel. Egyenesen be a hasadékba. Amíg csak lehet, azt fogjuk fedezéknek használni.

– Értettem. Bonnett mindkét keze elindult a táblán. – Nem lehet, hogy épp egy ilyen helyen lesnek ránk? –

kérdezte Ramsey. – Halottak vagyunk, elfelejtette? – emlékeztette Garcia. – Joe, kapcsolja be a segédszondát, és tartson meg

bennünket végig a kanyon közepén! – adta ki a parancsot

Sparrow. – Johnny, figyelje a normál keresőt, nem jelennek-e meg rajta ellenséges impulzusjelek. – Összefonta mellén a karját. – Az Úr kegyes volt hozzánk, urak. Indulunk haza.

– Sima út lesz – jegyezte meg Garcia. – Veszett kutyáknak és angoloknak – vigyorgott

Bonnett. A Kos fedélzete felágaskodott, s egy percig úgy is

maradt. A teli tartály lassan fölemelkedett, és beállt mögé. Ferdén becsúsztak a hasadékba.

– Egy fokkal jobbra – mondta Garcia. – Tovább, egyenesen.

– Tovább, egyenesen – visszhangozta Bonnett. – Két fokkal balra! – kiáltotta Garcia. – Két fokkal balra – nyugtázta Bonnett. – Három óra múlva és aztán négyóránként, amíg

magunk mögött nem hagyjuk az északi sarkkört, frissítő injekciókat adunk be magunknak – jelentette be Sparrow, és visszafordult a Bonnett előtt lévő táblához. – Most szóljon az, akinél Larson-reakció lép fel tőle!

– Nekem azt mondták, hogy ezek az injekciók csökkentik az ember várható élettartamát kitevő ébren töltött órákat. Kíváncsi lennék, van-e ebben valami igazság – mondta Bonnett.

– Én meg azt hallottam, hogy a hold sajtból van – közölte Garcia.

– Mi lenne, uraim, ha a munkánkra figyelnénk? – emelte fel a hangját Sparrow.

Ramsey elmosolyodott. Érezte, hogy a legénység tagjaiban már-már eufórikus hangulatot ébresztve árad szét az életerő. Megdörzsölte a fájó pontot az állán, ahol Bonnett megütötte. Váratlan irányból érkezett, de vele együtt megérkezett és el is múlt az első számú katarzis.

És még életben vagyok. És Sparrow is ellátja a hivatalát. A kapitány megköszörülte a torkát. – Mihelyt magunk mögött hagytuk a norvég medencét,

kikerülünk a közvetlen veszélyzónából. Az ellenség kutatócsapatai most már nyilván az izlandi átjáróban mozognak, és nem számítanak arra, hogy van valaki a hátuk mögött. Most a legfőbb gondunk a cirkáló őrjáratok és a véletlenül erre haladó hajók.

– Úgy döntöttem, hogy az öregségbe fogok belehalni – jelentette ki Garcia. – Nekem most ez a legfőbb gondom.

– Idő előtt fog megöregedni – szólt oda neki Bonnett. – Egy fokkal balra – mondta Garcia. – Egy fokkal balra – nyugtázta Bonnett. Lent a víz alatti kanyon mélyén a Kos nagy

általánosságban nyugat felé tartott. A norvég medence küszöbéhez érve kijutottak az elsekélyesedő hasadékból, és 276 fokos irányban végigaraszoltak a medence peremén. A fenékmélység lassan emelkedett. Háromszázhatvan méter mélyen voltak, amikor 201 fokos irányba, a norvég partvonallal párhuzamosan, délnek fordultak.

Nyolcvanegy óra ötvennyolc percnyire a kúttól, még mindig két foknyira az északi sarkkör felett.

– Jel! – kiáltotta ekkor Ramsey, és rácsapott a kapcsolóra, amely elnémította a motorjaikat.

Útvonal, távolság, irány? – kérdezte Sparrow. – Délkeletről nyugat felé, és talán kicsit délre. A nagy

hatósugarúnak épp csak a külső peremén jelent meg: ötven-hatvan kilométerre lehet.

– Kapcsoljunk vissza sebességbe! – adta ki a parancsot Sparrow. – Nincs semmijük, ami ilyen messzire elérne.

– A mostani menetiránnyal egy percen belül el fognak tűnni a műszeremről – jelentette Ramsey.

– Mindenképpen biztosra kell mennünk – felelte Sparrow. – Tíz percig menjünk kelet felé, azután vissza az eredeti irányba!

A kormánynál lévő Garcia nyugtázta a parancsot. A Kos menetirányt változtatott.

– Elvesztettem őket – közölte Ramsey. – Térjünk vissza az eredeti útirányba! – mondta

Sparrow. Újból irányt változtattak, hogy a norvég parttal

párhuzamosan folytassák útjukat. Dél, majd nyugat-délnyugat felé mentek, hogy jobban eltávolodjanak a Norvégia déli öblei mentén sorakozó parti állomásoktól. Aztán megint dél felé, és megint nyugatnak, hogy nagyobb ívben kerüljék el a Faroe-szigeteket. Már Izland délkeleti mélytengerei peremén jártak. Őrségben és készenlétben: Ramsey és Sparrow az irányítófedélzeten.

– Leráztuk őket-jegyezte meg Ramsey. – Ne kísértsük a szerencsénket! – felelte Sparrow. – Még

megfordul. – Mitől ilyen babonásak a tengerészek? – kérdezte

Ramsey. – Attól, hogy tisztában vagyunk a tudásunk korlátaival.

És tapasztaljuk a szerencse realitását – válaszolta Sparrow.

– Kész csoda, hogy nincsenek kincstári nyúllábaink. – Majd javasolom, ha már… – Hajóraj! – Ramsey rácsapott az elnémító kapcsolóra. –

felénk jön, kapitány! Itt lesett ránk! Sparrow ráütött a riasztóra, és beindította a hajó

motorjait. – Követ bennünket – mondta Ramsey. – Távolság

huszonöt kilométer. – Lőtávolság – mondta ki Sparrow. Északkeletnek

fordította a vontatót és uszályát, és az utolsó rovátkáig felnyomta a teljesítményt fokozó kart.

Bonnett és Garcia futva érkeztek a vezérlőbe. – Egy raj jön ránk – mondta nekik Ramsey. – Az irányító kapcsolókhoz, mind a ketten! –

parancsolta Sparrow. Bonnett és Garcia elfoglalták harcálláshelyüket: Bonnett

a kormánynál, Garcia a torpedótáblánál. Sparrow Ramsey mellé lépett.

– Itt kétezer-hétszáz méter mély a fenék – mondta Ramsey.

– Meg kell kockáztatnunk – felelte Sparrow. – Les, vigyen le minket! Johnny, figyelje az atmoszférát!

Ramsey egy fokra megnyitotta az anhidrázgenerátor szabályozó szelepét.

A tengeralattjáró vontató fedélzete dőlni kezdett hátrafelé.

– Joe, mérje a mélységeket! – kiáltotta Sparrow. – Kétezer méter és kétszázkét kilogramm… kétezer-

száz méter és kétszáztizenkettő… kétezer-háromszáz és kétszázhuszonhét… kétezer-négyszáz és kétszáznegyvenkettő… kétezer-ötszázkilencven és kétszázötvenhét…

– Ereszkedjen rá! – mondta Sparrow. Bonnett elnémította a hajtóművet. Garcia folytatta:

– … Kétezer-hatszázhúsz és kétszázhatvan… ingadozik, kapitány…

– Vettem, – … Kétezer-hatszázötven és kétszázhatvannégy…

négy egész kilogrammal a normális fölött, kapitány… – Vettem. – … Kétezer-hatszázhetven és kétszázhatvanhat… ez

nyolc kilogrammal több…

– Vettem. Les, tompítsa a lesiklás szögét, és az orrkamera képét tegye rá a nagy képernyőre!

– A fenék tizenkét méterre – jelentette Ramsey. – A raj gyorsan közeledik. Távolság körülbelül tizennyolc kilométer.

A fejük feletti nagy képernyőn megjelent a fénycsóva, majd hirtelen feltűnt az iszapos tengerfenék.

– Először az uszályt engedje le! – mondta Sparrow. Bonnett felvonta az orr merülőlemezeit, amíg

megérezték a mögöttük haladó uszály súrlódását. A Kos kétezerhatszáznyolcvan méter mélyen leült a tenger fenekére. A nagy statikus nyomásmérő mutatója 267 kilogrammon állt: az ebben a mélységben normálisnál kilenc kilóval többet mutatott.

– A raj tizennégy kilométerre, és legyezőállást vesz fel – jelentette Ramsey. – Tizenhatot számoltam meg.

– Legyezőállás – gondolkodott hangosan Sparrow. – Ezek szerint megzavarta őket a mi…

– Ketten kiválnak a rajból, és a felszín felé indulnak – mondta tovább Ramsey. – Azt hiszik, fölfelé úsztunk el.

– Túl a normális nyomáson – mondta Sparrow. – Van egy hideg sűrűségréteg felettünk, ami összekuszálja a hangmintánkat. Ha nem észlelnek fémet, akkor biztonságban vagyunk.

– Ha nem roppanunk össze – jegyezte meg Bonnett. – Ha lenne szalonnánk, süthetnénk szalonnás tojást, ha

lenne tojásunk – vágta rá Ramsey. Garcia kuncogott. – Fontos, hogy mindnyájan tudjunk lazítani –

magyarázta Sparrow. – Nem lenne jó, ha megint olyan bonyodalom támadna, mint a múltkor, amikor…

– Bonyodalomságosság – vigyorgott Garcia. – Rizsa, bla-blablabla. Még hogy pszicho… pszi… Mert ő tudja,

mitől kattanunk be. Vagy nem, Johnny fiú? Ramsey felhúzott szemöldökkel nézett Sparrow-ra, aki

vállat vont. – Jöjjön, Joe! Szüksége van egy kupicára. – Egy egész üvegre van szükségem – felelte Garcia. –

Meg egy pisológusra, mint ez a Johhny gyerek itt. Nem igaz, Johnny gyerek?

– Megparancsolom, hogy jöjjön velem, Joe! – szólt rá Sparrow.

Könny szökött Garcia szemébe. – Lelkiismeretre van szükségem – zokogta. – Gyónni

szeretnék, de senki… – Jöjjön! – Sparrow megragadta Garcia karját, és a hátsó

ajtó felé rángatta. – Nyugalom, kapitány! – szólt Ramsey. Sparrow mély lélegzetet vett. – Rendben. – Jövök – tiltakozott Garcia –, nem kell izgulni. Nem

akarok bajt okozni. Elég bajt okoztam már. Rettenetes nagy bajt. Sosem bocsátjátok meg nekem. Soha.

Hagyta magát kivezetni az ajtón, miközben egyre azt motyogta: – Soha… soha… soha… soha…

– Szólt a holló – morogta Ramsey, és szórakozottan megdörzsölte állán a horzsolást, ahol Bonnett ökle eltalálta.

– Már értem – szólalt meg Bonnett. – Mit? – Agyturkász. A PszicHiv szabadította ránk. – Te is fiam, Brutus – mondta erre Ramsey. – Így már világos – folytatta Bonnett. – Hepp

becsavarodott, ezért aztán benyomták magát közénk, hogy kiderítse, miért.

– Micsoda? – Hát persze. Látni akarja, melyikünk lesz a következő.

– Én leszek az, ha tovább hallgatom ezt a zöldséget. Én már…

– Ha nem, akkor meg kém – mondta Bonnett. – De gyanítom, hogy nem az.

– Ó, hogy a… – Bocsánatot próbálok kérni, de nem könnyű – folytatta

Bonnett. – Ami azt illeti, nem szeretem az agyturká-szokat. Maguk, pszichológusok mind egyformák. Felsőbbrendűek… mindentudók. Mindenre tudnak magyarázatot: a vallás egyfajta mélyen gyökerező szorongás manifesztációja, amely…

– Jaj, hagyja már ezt! – kiáltotta Ramsey. – Azt próbálom elmondani, hogy amióta jól elláttam a

baját jobban érzem magam. Nevezze katarzisnak. Egy percig a kezem között érezhettem az ellenséget. Egy kis féreg volt, akit összemorzsolhattam.

– És? – És eddig még sohasem volt az ellenség a kezem

között. – Fölemelte, és egyenként megnézte mindkét kezét. – Itt. Tanultam valamit.

– Mit? – Hülyeségnek fog hangozni. – Azért csak mondja! – Inkább nem. – Soha semmi nem volt a maga számára fontosabb

akkor, mint arra a gondolatra összpontosítani – mondta Ramsey, és magában ezt gondolta: Mindegy, mit csinálok, kiosztották rám az analitikus szerepét.

Bonnett az ingéhez dörzsölte a kezét, és a kapcsolótáblára nézett.

– Amikor találkozol az ellenséggel, amikor felismered és megérinted őt, rájössz, hogy olyan, mint te: hogy talán egy test vagytok. – Megrázta a fejét. – Nem jól mondom.

– Próbálkozzon! – Nem boldogulok vele. – Bonnett lehajtotta a fejét, és a

fedélzetet bámulta. – Mihez hasonlít? Próbálkozzon hasonlattal! – Olyan – suttogta Bonnett alig hallhatóan –, mint

amikor a játszótéren te vagy a legkisebb és leggyengébb gyerek. És amikor a legnagyobb gyerek pofon vág, az teljesen rendben van, mert hiszen észrevett. Azt jelenti, hogy élsz. Ez jobb annál, mint amikor tudomást sem vesznek rólad. – Fölnézett Ramseyre. – Vagy olyan, mint amikor együtt vagy egy nővel, ő rád néz, és a szeme azt mondja, hogy férfi vagy. Igen, ez az. A többi ember észreveszi, amikor igazán élsz.

– Mi köze ennek ahhoz, hogy az ellenség a keze között van?

– Eleven ember – válaszolta Bonnett. – A keservit neki, ő is eleven ember, ugyanúgy, ahogy te! Mindannyian ellenségek vagyunk – Bonnett hangja egyre határozottabban csengett – a másik ember és önmagunk szemében. Úgy értem: magamban, belül én vagyok az ellenség. Mindig veszítek, hacsak nem kerekedem felül az ellenségen.

Ramsey elképedve bámult Bonnettra. – Nem várt tőlem efféle gondolatokat – jelentette ki

Bonnett. Ramsey megrázta a fejét. – Miért nem? Én is érzek dolgokat, ugyanúgy, mint

bárki más. Úgyhogy legtöbbször elrejtem. Ki elől rejtegetem? – Gúnyosan elvigyorodott. – Magam elől.

– Mitől pakolt most ki? – Találtam valakit, akivel beszélhetek, akinek a

szakmájából eredően tartania kell a száját, különben… – Egy pillanat. – Ramsey tekintete, amely sohasem

szakadt el pár másodpercnél hosszabb időre a kapcsolótáblától, megakadt egy határozottan kilengő mutatón. – Kutatóbomba hangrobbanása. És még egy. Ha nekünk szánták, a hajónk úgy égnek fog meredni, mint egy gyulladt hüvelykujj: egy dagadt fémujj.

– Idelent nem fognak keresni minket. – Ne számítson erre! Van egy má… – Mi történik? – bújt be az ajtón Sparrow. – Szonikus kutatóbombák – válaszolta Ramsey. – A

KH-k egy Fenian Kos címkét viselő pattogó fémtárgyat keresnek.

Sparrow közelebb lépett, és megállt Ramsey mellett. – És itt közelít felénk egy. – Méghozzá gyorsan – tette hozzá Ramsey, és rátette

kezét a torpedóelhárító gyorstüzelő indítógombjára. – Hagyja! – szólt Sparrow. – Egy azonosítatlan bummra

nem fognak elpazarolni egy torpedót. – Egy mérföldre sincs tőlünk – mondta erre Ramsey. –

Ezernyolcszáz méter mélyen. Ott egy újabb kutatóbomba.

A hajótesten át is érezték a tompa dörrenést. – Ha valamelyik külső szerelvényünk berobban, a

rázkódási hullám úgy szétrepeszt bennünket, mint a… – Mindnyájan láttuk a manuált, Les – vágott a szavába

Sparrow. Elfordult a táblától, és lehajtotta a fejét. – Uram, nincs jogunk ezt kérni tőled, mégis irgalomért könyörgünk hozzád. Legyen meg a te… Bármi legyen is az.

– Elfordul – suttogta Ramsey. – Uram, ne fordulj el a te… – Az a KH tengeralattjáró – mondta Ramsey. – Elfordul. Sparrow felemelte a fejét. – Köszönöm, Uram. – Bonnettra nézett. – Joe be van

nyugtatózva. Menjen, és maradjon vele! Bonnett kiment a tatra nyíló ajtón. Sparrow ismét

Ramsey mellé állt. – Jó volt, amit Lesért csinált. Ramsey megmerevedett. – Az ajtóban álltam, kívül, mialatt letette ezt a

nyomasztó terhét – világosította fel Sparrow. – Maga sokkal nagyobb tudású ember, mint sejtettem, Johnny.

– Ó, az Isten szerelmére! – Igen, az Isten szerelmére – bólintott Sparrow. – Maga

találékony ember. Ramsey elkeseredésében becsukta a szemét, aztán újra

kinyitotta. Lelkiatya lettem, akár tetszik nekem, akár nem –

gondolta. – Garcia kicsit megzakkant – mondta. – Sok éve hajózom együtt Joe-val – mondta Sparrow. –

Láttam már részegen. A nyomás okozta részegség sem más. Nem az a típus, aki hamisan vádaskodik. Az hamis tanúskodást jelentene a…

– Ő csak beszél a… – Zavart a lelke – magyarázta Sparrow. – Olyasvalakire

van szüksége, mint maga – egy gyóntatóra. Gondolt már arra, hogy maguk olyanok, mint a papok, abban az értelemben…

– Én is hallottam már ezt – mondta Ramsey, és ebben a pillanatban ráeszmélt, hogy ezzel beismerte a személyazonosságát.

Sparrow elmosolyodott. – Mindig van út a túloldalra, Johnny. Készítse elő a

visszavonulás biztos útját! Joe e pillanatban gyűlöli, mert nem akarja bevallani, hogy szüksége van magára.

Ki itt az orvos, és ki a beteg? – villant át Ramsey agyán. – Azt javasolja, hogy próbáljak szerencsét a vallás nevű

hazárdjátékban?

– Abban nem lehet fogadni – válaszolta Sparrow. – Na igen, azt hiszem, igaza van – bólintott Ramsey, és

szája fanyar mosolyra rándult. – Ez olyan, mintha valaki azt mondaná a pszichoanalitikusának: „Meg fogok házasodni, mihelyt véget ér az analízisem.” Sohasem fog véget érni. – Közben ezt gondolta: Hát, most lehullott az álarc. Miért érzek megkönnyebbülést? Ez gyanús. Nem volna szabad megkönnyebbülnöm.

Sparrow figyelmesen nézte a keresőtáblát. – Már majdnem lőtávolon kívül vannak. – Zümmögni,

majd halkan énekelni kezdett: – Görkorcsolyán nem juthatsz be a mennybe! Gyöngykapuja mellett elszáguldasz!

– Uramat nem szomorítom el többé – mondta erre Ramsey.

– Tessék? – fordult el Sparrow a táblától. – Ezt énekelte: Uramat nem szomorítom el többé. – Úgy van. – Sparrow fejével a tábla felé intett. – Az

északkeleti kvadránsban fogják elhagyni a térséget. A felszíni áramlatok itt északkeleti irányúak. Ez azt jelenti, hogy úgy döntöttek, felúsztunk a felszínre. Adjunk nekik egy órát, hogy kijussanak a térségből!

Ramsey ellenőrizte a tábla szonikus felvevő monitorát. – Az egész térségben nincs egyetlen őrhajó sem. – Biztos? Ramsey bólintott a monitor felé. – Kapkodnak, és ez mindig rossz ítélethez szokott

vezetni – jelentette ki Sparrow. – Ezt ne felejtse el, Johnny! Őrizze meg a nyugalmát, bármi történjék is, és akkor…

– Kapitány! – Bonnett volt az, a mögöttük lévő ajtóból kiáltott.

Mindketten hátrapördültek.

– Joe vérnyomása. Fölmegy, aztán le, és egyre nagyobb a különbség. Úgy viselkedik, mint aki sokkot kapott, és…

Sparrow visszafordult a táblához. – Már elhagyták a térséget. Lépjünk le, Johnny! Vigyen

minket ezernyolcszáz méterre! Gyorsan! – Sietve elindult az ajtó felé. – Les, jöjjön velem!

– Mi legyen a hernyóval? – kiáltott utána Ramsey. Sparrow megtorpant, és visszafordult felé. – Hallgatnom kéne a saját tanácsomra. Les, tegyen meg

mindent, amit tud, Joe-ért! Johnny, kapcsolja le az uszály vontatóköteleit! – A főkapcsolókhoz lépett. – Fel kell emelnünk a Kost, a hernyót meg lent kell hagynunk a fenéken, amíg ki nem engedjük a kábel teljes hosszát.

– Aztán megpróbáljuk felrántani onnan – mondta Ramsey.

– Ha be tudjuk indítani, attól kezdve a kompenzátorrendszer már mozgásban tartja – vélekedett Sparrow.

– Ha – morogta Ramsey. – Dobjon ki két torpedót! – utasította Sparrow. Ramsey

megnyomta két piros csíkos torpedó kioldógombját. A tengeralattjáró eltolódott, de lent maradt a fenéken. – Még kettőt – mondta Sparrow. Ramsey ismét kiválasztotta két összehangolt torpedó

gombját, és megnyomta a gombot. A tengeralattjáró vontató kissé megemelődött orra némi

tétovázás után tovább emelkedett. A farok elvált a tengerfenéktől. Ramsey növelte a hajtómű energiáját, és felemelte az orrlemezeket.

A Kos emelkedni kezdett. Érezni lehetett, amint a hatalmas kábel zümmögve tekeredik le, be a külső hajótestbe. Ötszáz méter körüli magasságnál megszólalt Sparrow:

– Próbálja lefékezni! Ramsey nyomás alá helyezte a kábeldob kerékagyát. A

Kos nekifeszült a vontatóköteleknek. – Százötven méterrel több kábel – mondta Ramsey. Sparrow maximális teljesítményre állította a

hajtóművet. – Rögzítse a csörlőt! A hajó szinte teljesen leállt, majd lassan újra emelkedni

kezdett. Ramsey figyelte az uszály kapcsolótábláját. – Kiszabadította, kapitány. Mennyi iszapot ürítsünk ki

a kompenzátorrendszerből? – Jobbra hajolt, hogy utánaigazítsa a légkörszabályozó kapcsolóit. – Ha veszítünk a ballasztból, akkor azzal…

– Kapitány! – szólt be Bonnett a hátsó ajtóból. – Hogy van? – kérdezte Sparrow anélkül, hogy

hátrafordult volna. – Nyugodtabb. – Bonnett a fő statikus nyomásmérőre

pillantott. – Már csak százkilencvenhat kilogrammot mutat. Sikerült elszabadulnunk.

– Még nem teljes a siker – felelte Sparrow. – Vegye át a kormányt! – Átadta a helyét Bonnetnak, és átment oda, ahol Ramsey állt.

– Menetirány? – kérdezte Bonnett. – 197 fok állandó. – 197 fok állandó – ismételte meg Bonnett. – Kis szerencse még ránk férne – jegyezte meg Ramsey. – Szent Kristóf már eddig is végigtúlórázta ezt az utat –

mondta erre Bonnett. – Úgy látom, a hajó tartja a hidrostatikus egyensúlyt –

jelentette Ramsey. – Figyelje tovább! – utasította Sparrow. – Még túl korai

ezt így kimondani. – A huszonhetes kamra kicsit ingadozik – jegyezte meg

Ramsey. – Mennyire? – Talán öt százalékot. – Tartsa rajta a szemét! – Sparrow visszament Bonnett

állásába. Figyelmesen nézett föl a szonortérképre. – Az a raj az északkeleti kvadráns csücskében elhagyott bennünket.

– Tévesen becsülték meg a helyzetet – mondta Bonnett. – Biztos benne, hogy Joe jól van? – tudakolta Sparrow. – Amikor magára hagytam, minden visszatért nála a

rendes kerékvágásba. – Mmmm, hmmm – bólogatott Sparrow. – Ne gondolja,

hogy végképp megszabadultunk attól az ellenséges parancsnoktól. Nem volt kielégítő információja. A felszíni áramlatok erre haladnak. – És rámutatott a térkép alsó részére. – Ettől délre a víz radioaktív, a Brit-szigeteknél érte a szennyeződés. Tudja, hogy nem fordulunk keletnek, az ő parti állomáshelyük térségébe. Ergo: együtt haladtunk az áramlással.

Bonnett a Brit-szigetektől nyugatra elterülő radioaktív terület pirossal megrajzolt körvonalára mutatott.

– Vannak hideg mélyáramlatok, amelyek délen hatolnak be ebbe a térségbe, kapitány.

– Kitalálta a gondolatomat – felelte Sparrow. – Ezek nem annyira radioaktívak, mint a felszíni

rétegek – jelentette ki Bonnett. – Attól függ, milyen pontosan tudjuk követni a termál-

réteget vélte Sparrow. – Olyan lenne, mintha egy egyirányú kürtőbe fúrnánk

be magunkat – szólalt meg Ramsey. – A fertőzésmentes víz meleg sodrását kéne követnünk. És mi történne, ha a sugárfertőzött vizen keresztül kellene a felszínre jönnünk? Hajjaj.

– Hadd számoljam ki! – mondta Sparrow, és egy papírlapot vett elő a zsebéből. Írt valamit rá, majd merőn nézte egy darabig, megint írt valamit, és ismét szemügyre vette a művét. – Megyünk tovább 197 fokos irányban – mondta végül. – Ez a legjobb, ami tehetünk.

– Mi legyen Joe-val? – kérdezte Bonnett. – Megyek és megnézem. Maradjon itt Johnnyval!

Szóljanak, ha a külső víz 1000 milli-R fölé megy! – Rendben. A Kos tovább haladt délkelet felé, egyre közelebb és

közelebb az elátkozott skót partok felé, mind följebb érve az egyre sekélyebb vizekben. A viszonylag sugárzásmentes meleg áramlat fokozatosan elkeskenyedett, míg végül legföljebb kétszer olyan széles lett, mint a Kos törzsének átmérője a tetejétől az aljáig: mintegy negyven méter.

– Már jól van – közölte Sparrow, visszatérve a betegszobából. – Nincsenek maradandó mellékhatások. – Egyenesen a vontató kapcsolótáblájához ment. – Már nincs fluktuáció a huszonhetes kamrában?

– Nincs. Nem voltunk elég hosszú ideig egyazon mélységben ahhoz, hogy ellenőrizni tudjam a nyomásállandót. – Ramsey a keresési táblára pillantott, és figyelte a bemérő szkóp zöld lapját. – Egy árva impulzusjel sincs azokon a KH-rajokon kívül. Nem próbálkozhatnánk meg egy gerjesztett impulzussal a hernyó belsejében? – fordult hirtelen Sparrow-hoz. – Szeretnék valami biztos adatot a relatív sűrűségről.

Sparrow az alsó ajkát feltolva a távbemérőre nézett. – Rendben. De csak egyet. Ramsey beállította az uszály kapcsolótábláján a

regisztráló tárcsákat, és megnyomta a szonárimpulzus gombját. A számlap mutatói meglódultak: az idő per

sűrűség számláló zümmögni kezdett. – Ballasztkamra elöl lassul – mondta Sparrow. Ramsey összehasonlította a külső és belső

időfelvételeket. – Olaj a ballasztban – jelentette. – Belső

nyomáscsökkenés. – És olajcsíkot húzunk magunk után a felszínen! –

hördült fel Sparrow. – Ha a KH-k a levegőben is járőröznek a térség felett, rögtön ki fogják szúrni. Ezzel az erővel térképen is követhetnék az utunkat.

Ramsey az időmérő felé fordult. – Négy óra múlva nappal lesz odafönt. Hogy nevezi az

elhárítás azt a KH légi őrjáratot, amelyik ezek fölött a radioaktív vizek fölött járőrözik?

– Nem tom. Bár csak… – Mi a baj? – Garcia állt a hátsó ajtóban. – Nem szabad felkelnie. Menjen vissza a betegszobába!

– rivallt rá Sparrow. – Jól vagyok. – Garcia fellépett az irányítófedélzetre. –

Mi történik? – Szivárog az olajunk – felelte Bonnett. Garcia pillantása a szonortérképre siklott. – Szűzanyám! Mit keresünk idelent? – Les, vigyen föl bennünket! – szólt Sparrow. – Johnny,

figyelje a külső sugárzást! Jegyezzen fel minden ezer milli-R növekedést! Rögtön jelentse, ha a sérült rekeszből ömleni kezd az olaj! – Csak ekkor fordult Garcia felé, és pár pillanatig fürkészve nézett rá. – Joe, alkalmasnak érzi magát arra, hogy felkészítsen bennünket a hernyó megjavítására?

– Miért ne? – rántott egyet a vállán Garcia. – Nagyon jót tett ez a kis pihenő. Mit kell tennem?

– Piás, mi? – vetette oda Bonnett. – Hová dugta el az

üveget? – És lehajolt, hogy elforgassa az orrlemezek kormánykerekét.

– Két fokkal! Ne többel! – mordult fel Sparrow. – Két fokkal – nyugtázta a parancsot Bonnett. Garcia megindult előre, ki az ajtón, rá a gépterem futó-

hídjára. – A műszer 2200 milli-R-et mutat – jelentette Ramsey. –

A nyomás negyvenkilenc kilogramm négyzetcentimé-terenként.

– Olajveszteség? – kérdezte Sparrow. – Kétszáztíz liter percenként. Nem változik. – Átveszem itt, Johnny – szólt Sparrow. – Menjen előre,

és segítsen Joe-nak! – Igenis. – Ramsey átadta az állást, s az elülső ajtón át

kilépett a futóhídra. Az elektromos gépek négy zümmögő kaptárának szürke burkolata tompán csillogott körülötte a tartalék lámpák fényében. A gerendák, futóhidak és létrák szövedékén át a magasban lévő vészkijárati nyílásfedél közelében meglátta Garciát, amint egy biztosítókötelet gömbölyít le, hogy majd a külső orsókra csévézze fel.

Ramsey a létrákat megmászva a háta mögé került. – Úgy látom, megint úszni fogok, Joe. Garcia épp csak hátrapillantott, és már vissza is fordult

a munkájához. – Ez rajtam lesz – mondta. Ramsey odahajolt, és megtámasztotta az orsót. – Miért? – Én vagyok a legjobb úszó a hajón. Magától

értetődik… – Valahogy az volt a benyomásom, mintha félne a

víztől. Garcia elvigyorodott, de mindjárt össze is ráncolta a

homlokát. – Miattam halt meg valaki egy vízilabdameccsen.

Kitörte a nyakát. De az állítólag játék volt. Ez meg munka.

– De csak most gyógyult ki a túlnyomás okozta rosszullétből.

– Nagyon jó volt ez a kis pihenő. – Garcia felegyenesedett. – Adja ki a fali szekrényből azt a hegesztőkészletet! Legyen olyan jó!

Ramsey elfordult a szekrény felé, megkereste és kivette a víz alatti hegesztőkészletet. Hallotta, hogy a háta mögött Garcia beleszól a fedélzeti telefonba.

– A huszonhetes kamra az? – Igen. Miért? – Sparrow hangja személytelenül

csengett a hangszórón át. – Hogy fogom megjavítani… – Azt majd én megcsinálom, Joe. Azt már… – Kipihentem magam, kapitány, és jól vagyok.

Emlékszik? Emlékszik rá, hogy úszóbajnok voltam? Csend. Aztán: – Biztos, hogy jól érzi magát? – A topon vagyok, kapitány. Soha ilyen jól nem voltam. – Ramsey. Ramsey megfordult, aztán elvigyorodott saját

reakcióján, és megnyomta a mellmikrofonja gombját. – Igenis, kapitány.

– Hogy néz ki Joe? Ramsey ránézett Garciára. – Ahogy szokott. – Rendben van, Joe. De ha furcsán kezdi érezni magát,

azonnal jöjjön be! Ez parancs. – Értettem, kapitány. Mennyi olajat veszítünk? – Mindig kevesebbet, ahogy egyre följebb érünk.

Jelenleg percenként száztizennégy litert. Mondja meg Ramsey-nek, hogy segítsen védőruhába bújnia! Utálatos lesz az olajban dolgozni.

– Emlékszik, amikor a továbbképzőn elromlott a védőruhája? Úgy nézett ki, mint egy…

– Jól van, Joe, erről majd később. – Mennyire fertőzött a víz odakint, kapitány? – Nagyjából egy órát tölthet ott, Joe. Ez azt jelenti, hogy

negyven perc után vissza kell indulnia. – Elég szoros lesz, kapitány. Van valami határérték? – Nem hinném. Figyelje a ruha számlálóját! A

helyzetünk jelenleg negyvenöt méteren stabilizálódott. Lejjebb fogunk siklani, és a szivattyúknál egyensúlyba kerülünk. A külső nyomás négyzetcentiméterenként négy és öt kilogramm között van. Milli-R… 9050. Induljon, Joe! Legyen óvatos!

– Ne menjek ki én is vele, kapitány? – kérdezte Ramsey. – Ha nem muszáj, nem akarom, hogy ketten is a

sugárzáshatáron mozogjanak – felelte Sparrow. – Öltözzön be, és álljon készenlétben egy esetleges sürgős híváshoz.

– Igenis. – Ramsey kivett egy védőöltözéket a szekrényből, segített Garciának belebújni, és ellenőrizte az illesztéseket.

– Nézze meg, nem ereszt-e valahol – mondta Garcia. – A ruha is ad majd némi szabadságot.

Ramsey újból végignézte a tömítéseket. – Mindenütt tökéletesen zár – mondta. – Vezérlő, hall engem? – Tisztán és érthetően, Joe. – Most lemegyek a hajófenékre. – A kamerákkal nyomon követjük az útját, Joe. Legyen

óvatos!

– Értettem. – Garcia felhajtotta a vészlejáró fedelét, bemászott, majd lehajtotta maga után a fedelet.

Ramsey hallotta, amint a víz bezúdul a zsilipkamrába. Megfordult, kivett egy másik védőruhát, és belebújt. Ellenőrizte az illesztések szigetelését. A fedélzeti telefonon át Bonnett hangját hallotta:

– Zsilipnyomás kiegyenlítve. Külső ajtó nyitva… csukva.

– Johnny! – Ez Sparrow hangja volt. – Igen. – Gyorsan be a zsilipbe, mihelyt a víz kiment belőle!

Zárja le a nyílásfedelet, és készüljön fel az elárasztására! Hallotta a nagynyomású levegő dörgő morajlását, és

látta, hogy a nyílásfedél mellett lévő zöld lámpa fehérre vált.

– Bemegyek – mondta. Megnyitotta a külső biztonsági reteszt, rést nyitott a fedélen, bemászott a vészlejárati kamrába, és lezárta maga mögött a nyílásfedelet. Kigyulladt a folyásszabályozó szelep jelzőlámpája. Nekidőlt a gyűrűs korlátnak, úgy, hogy elérje a szelepet, és felkészült a várakozásra.

– Tartson nyitva egy vonalat, amelyen beszélhetünk! – Mármint hogy én? – kérdezte Ramsey. – Igen. Joe most kikerült a tat kameráinak látóköréből.

Ramsey nézte a nedves szabályozószelep kapcsolójáról lehulló vízcseppeket, majd egy pillantást vetett a ruhája kijelzőjére. Valamennyi maradék sugárzás: mintegy huszonhárom órányi dózis. Körülnézett az ovális kamrában, majd föl a külső nyílásfedél tojás alakú kupolájára. Garcia odakint mostanára már átjuthatott a szűkületi zsilipkapun, be a huszonhetes kamra tapadós, sűrű nyersolajába. Ramsey elképzelte a türelmes tapogatózást az olaj fekete mocskában. A szemhéja

kezdett elnehezülni, ezért résnyire megnyitotta az öltözékébe szerelt oxiszabályozót,

Az időmérő mutatói körbefordultak: ötvenöt perc. – Ramsey! Felriadt; ezek szerint elszundított. – Igenis, kapitány. – Annyi időt adtunk Joe-nak, amennyit csak lehetett.

Sőt túl sokat. Menjen, nézzen utána, mi a baj… és legyen óvatos!

– Jó. – Ramsey megforgatta a folyásszelep nagy kerekét, és rögtön érezte, amint a bezúduló víz a bokáját nyaldossa. A víz eláradt körülötte, már a ruháját ráncigálta. Kijelzőjén egyszerre gyulladt ki a vészvillogó, s hangzott fel a figyelmeztető berregés. A piros mutató a hetvenperces zónába lendült.

A kamra nyomása kiegyenlítődött. Ramsey kireteszelte, elfordította, és nyitott helyzetében rögzítette a külső nyílásfedelet. Ha kell, kioldhatják a belső kamrazsilipet, és ezzel időt takaríthatnak meg. Kihúzott egy kézilámpát a fali állványról, és lábuszonyaival csapkodva kiúszott a nyílás-fedélen túlra. Szinte azonnal rátört az egyedüllét nyomasztó tudata. Idekint nem volt telefon, amelynek jelzéseit az ellenség meghallhatta volna.

A kézilámpás fénye rávetült Garcia biztosítókötelére, mely kígyózva tűnt el a sötétségben. Ramsey hozzákapcsolta magát az öltözékére szerelt karikával, és a kötél mentén haladt tovább. A tintafekete víz elnyelte a lámpás fényét. Mielőtt meglátta volna, már érezte a hernyó tömegét maga előtt és maga fölött. Meglepően furcsa érzés volt. A kötél hátravezette a műanyag fal mentén, majd felkanyarodott egy külső dudorra.

Ramsey megrántotta a kötelet. Semmi válasz. Felúszott a dudorhoz. Az összetekeredett kötél félig összecsomó-

zódva megakadt a kiálló dudorban, s a vége eltűnt a csiga felszínen levő apró lyukban.

Kibogozta a csomót, és újra megrántotta a kötelet. Megragadta a kiugró részt, rajta keresztül kitapogatta a szelepszabályozót, lefelé húzta, és elfordította.

Amint a lyuk kitágult, vastag sugárban lövellt ki az olaj a biztosítókötél körül. Fölfelé áramolva szétterült, s ebből a felhőből egy még sötétebb alak bontakozott ki. E sötét alak olajos mocsokban úszva közelített Ramsey lámpája felé. Ramsey elzárta a szűkületi szelepet, majd kezét kinyújtva megérintette a mozgó alakot. Egy kéz megragadta, és megszorította a vállát – egyszer, kétszer, háromszor.

Minden rendben. Együtt fordultak meg és úsztak vissza a

biztosítókötéllel. A nyílásfedél lámpája kivált a sötétségből, arrafelé indultak hát. Ramsey lekapcsolta magát a kötélről, miközben Garcia beúszott a kamrába, s bevonszolta maga után az összetekeredett kötelet. Azután lecsukta és elreteszelte a nyílásfedelet. Ramsey felpattintotta a nagynyomású légvezetéket, és szembefordult Garciával.

– Minden rendben odabent? – hallatszott Sparrow hangja a fedélzeti telefonban.

– A jelek szerint igen, kapitány – válaszolta Ramsey. – Joe huszonöt perccel túllépte a megengedett határt –

közölte Sparrow. Ramsey ránézett a vele szemben lévő, olajtól csöpögő

alakra. A víz maradéka hatalmas robajjal szívódott ki a kamrából. Ramsey kinyitotta a tisztítóberendezés szórófejeit; a nagynyomású vízsugarak tompa dübögéssel verődtek az öltözékének. A lemosott olaj eltűnt a vízsugarakban.

– Oké, Joe. Garcia nem mozdult. – Jól van, Joe, most már menjünk. Garcia továbbra sem mozdult. – Valami baja van, kapitány. Semmi válasz. Ramsey elmozdult a lábuk között lévő nyílásfedél felé. Garcia bólintott, kilépett oldalra. Ramsey kireteszelte a

nyílásfedőt, amelyet egy kéz kívülről kilendített, és Ramsey Sparrow-t látta, amint fölbámul rá, és a torkára mutat.

Ramsey csak ekkor jött rá a csend okára. Kikapcsolt a mikrofonja. Kesztyűs kezével babrált rajta, és mondat közben kapta el Sparrow üvöltését:

– … betegszobába, Joe, de villámgyorsan! – A tisztító vízsugár elállította a mikrofonom

kapcsolóját – magyarázta Ramsey. – Figyelnie kellett volna rá – felelte Sparrow. – Jöjjön le

onnan! Ramsey követte Garciát, és segített Sparrow-nak

kihámozni a műszaki tisztet a védőruhájából. Aztán a kapitány fölsegítette Garciát a futóhíd talapzatára, és levette róla a lábuszonyokat. Ramsey hátrébb lépve lehúzta magáról a ruha fejrészét.

– Elfáradtam – mondta Garcia. – Tudtam, hogy valaki értem jön. A vészkijárón lerövidíthettem volna az utat. – Lelépett a futóhíd talapzatáról, és megindult lefelé a lépcsőn.

Ramsey lehúzta magáról a ruhát, majd mindkettőt eltette a helyére, és maga is lement a lépcsőn. Garcia és Sparrow addigra már eltűntek az irányítóterem ajtaja mögött. A motorok épp akkor indultak be, amikor ő is megérkezett.

Bonnett egymaga állt a kormányrúdnál, a szabályozókarok és tárcsás műszerek erdejében.

– Jöjjön ide, és segítsen megkeresni azt a meleg áramlatot! – szólt anélkül, hogy megfordult volna.

Ramsey odament a kormányállásba, és ellenőrizte a külső hőmérő állását. Hirtelen felfigyelt a sugárzásszámlálóra.

– Ki kapcsolta ki a vészjelzőt? – A kapitány. Le sem vette róla a szemét. – Abban voltunk? – Nem. Még mielőtt a szám így felugrott, lezárták a

tetőt. Ramsey borzongva nézte a számlapot: 42. 000 milli-R.

– Ez majdnem önfenntartó szinten van. El is érné, ha nem lett volna áramlásdiffúzió.

– Hol az a termál? – kérdezte Bonnett. Ramsey kis hatótávolságú impulzussal próbálkozott, és

ellenőrizte a visszhullámot. – Próbálja két fokkal jobbra… úgy. – Ez aztán sós – jegyezte meg Bonnett. – Benne vagyunk – felelte Ramsey. – A sugárzás is

csökkent. – Ránézett a fő nyomásmérőre: 17,8 atmoszféra. A Kos fedélzete továbbra is lefelé lejtett. – Benne vagyunk – ismételte Ramsey. – Egyenlítsük ki. – Felhajtóerő az uszályban! – kiáltotta fogcsikorgatva

Bonnett. Megpöckölte a mellmikrofonja kapcsológombját. – Kapitány, felhajtóerő az uszályban.

– Milyen mélyen vagyunk? – hallatszott Sparrow hangja.

– A termálban vagyunk – körülbelül kétszáz méteren. – Forduljunk nyugatnak – legyen 260 fok. – És ha elveszítjük a termált? – Csinálja úgy, hogy ne veszítsük el!

– Hogy van Joe? – kérdezte Ramsey. – Tele van tűszúrásokkal – válaszolta Sparrow. Bonnett megforgatta a kormánykereket, fölvonta az

elülső kormánysíkokat, leeresztette őket, és megkereste a stabilizáló pontot. A fedélzet három fokot előredőlt, ami elég kényelmetlen volt.

– Miért nem tud az olaj is olyan tisztességes nehéz anyag lenni, mint az ólom? – füstölgött Bonnett. Módosított a hátsó kormánysíkok hajlásszögén, utánaigazította az orr kormánysíkjait, majd a pitlogra nézett: – A súrlódás felére csökkenti a sebességünket.

Sparrow bújt be az ajtón a vezérlőbe, ránézett a hátsó kormánysíkok állására, és végigfuttatta pillantását a vezér-mű számlapjain.

Ramsey hirtelen ráeszmélt, hogy Sparrow ezzel az egyetlen, mindent átfogó pillantásával felmérte mindazt, ami a hajója életében történt.

Ő is a gépezet része – gondolta. – Az uszály siklása farnehéz – mondta Bonnett. – Az

orrból engedtünk ki ballasztot. Valami jó kis nem radioaktív fenékpiszokkal kéne feltöltenünk.

Ramsey a szonortérképre nézett. A helyzetüket jelző piros pont a kopár skót szirtektől északra volt, menetirányuk Új-Fundland felé mutatott.

– Az Olga-hegy épp az utunkba esik – mondta. – A nyugati oldalát szennyeződésmentes áramlatok súrolják, és…

– Forróbb lehet, mint a merülőrúdjaink – vágott közbe Sparrow. – De lehetőségnek jó lesz. Ezért változtattunk útirányt.

– A külső sugárzás pár tizeddel följebb ment, kapitány. A termál itt keskenyebb mint az átmérőnk.

– Tovább, egyenesen – mondta Sparrow. – A tartály

törzse ott, azon a helyen határközeli dózist kapott. A sugárfertőtlenítésen mindenképpen át kell esnie. Most az a legfőbb gondunk, hogy az olajat haza tudjuk vinni.

– Az is radioaktív – jegyezte meg Bonnett. – De használható – emlékeztette Ramsey. – Most elsősorban azt kell kitalálnunk, hogyan vegyük

fel a ballasztot a fenékről, ha egyszer nem mehetünk le érte. Azt hiszem, rá kell áldoznunk egy újabb torpedót. – Ramseyhez fordult. – Johnny, érez magában lelkesedést, hogy a távirányítóval összeillessze az iszapszivattyú tömlőjét valamelyik Con-5-ös torpedónkkal?

Ramseynek eszébe jutott Reed tanár úr a Boca Raton-i torpedóbázison. A tanár úr megpaskolta az egyik vékony torpedó tükörsima felületét: „Ez itt a Con-5-ös. Ezek a gombok itt az orrán radar- és tévészemek. Rajtuk keresztül mintha itt ülnének a kicsike orrán, miközben a célba juttatják őket.” Azután egy fekete rádiókészülékhez fordult, amelyből rövid és vastag antenna állt ki. „Ez itt az irányítószerkezet. Lássuk, mit lehet vele csinálni. Ez itt már rossz, úgyhogy rengeteget hibázhatnak vele.”

– Nos, mit gondol? – kérdezte Sparrow. – Attól kezdve, hogy a bébi lekerült a tartójáról, éles

helyzetben, robbanásra kész állapotban van. Ha a szeget hozzáütöm valamihez a hajótörzs közelében, nekünk annyi.

– Nem bízik benne, hogy meg tudja csinálni? – Ezt nem mondtam. – Ramsey ránézett a két kezére.

Biztosak voltak. – Ha meg lehet, akkor én is meg tudom csinálni, de…

– Ide fiatalember kell – vágott közben Sparrow. – Les és én már öregszünk.

– Aggyisten, nagyapó! – szólt oda neki Bonnett. – Komolyan beszélek – hárította el Sparrow. – Annak a

ballaszttömlőnek a vége mindössze harminc centiméter körül van. A Con-5-ösnek ahhoz, hogy feszesen tartsa a tömlőt, másodpercenként nyolc méternél többet kell megtennie. Ez azt jelenti…

– Ez azt jelenti, hogy nem árt, ha jól csinálom – fejezte be a mondatot Ramsey.

– Méghozzá rögtön elsőre – tette hozzá Bonnett. Ramsey vállat vont. – Nos, Boca Ratonon azt mondták, hogy úgy

megkedveltem a Con-5-öst, mintha… – Boca Raton? – kapta fel a fejét Sparrow. – Hogyhogy

Boca Ratonon? Ramsey rögtön rájött, hogy megint hibázott. Boca Raton

torpedókiképző volt… az elhárítás specialistái számára. – Az nem valami elhárítós iskola? – kérdezte Bonnett. – Beteg voltam, emiatt lemaradtam a saját

tanfolyamomról. Ezért küldtek oda – felelte Ramsey, és magában imádkozott, hogy elhiggyék a hazugságát.

– Húsz perc múlva megérkezünk az Olga-hegyhez – jelentette Bonnett.

– Hátramegyek, még egyszer megnézem Joe-t – közölte Sparrow, majd sarkon fordult, és kiment a tatra vezető ajtón.

– Garcia megpróbál telepesi jogot szerezni a betegszobára – mondta Ramsey.

– Remélem, jól van – válaszolta Bonnett. – Azt hiszem, a kapitánynak nem lett volna szabad rábízni a hernyó kijavítását. Én is meg tudtam volna csinálni.

– Meg én is – mondta erre Ramsey. – De az a gyanúm, hogy a kapitánynak megvolt rá az oka. – A homlokát ráncolva tette hozzá: – De azt nagyon szeretném tudni, mi oka volt rá, hogy engem szemelt ki erre a tömlős munkára.

– Volt már dolga Con-5-össel? – kérdezte Bonnett. – Persze – vigyorodott el hirtelen Ramsey. – Az

oktatóm nagymenőnek képzelte magát. Azt mondta, vegyük ezt a két Con-5-öst, az egyiket ő fogja irányítani, a másikat én. Az öbölben játszottuk, az elsőnek befutó volt a győztes. Tudja, én…

– Jó, jó – vágott a szavába Bonnett. – Én csak egy általános képet próbálok kapni. Nem vagyok kíváncsi minden apró részletre. Ez egy fiatalembernek való játék, vagy legalábbis iskolai sport. Mi már régen jártunk iskolába. Magával ellentétben.

– Ó. – Annak idején én is elég jó voltam az ilyesmiben –

kuncogott Bonnett. – Mondok valamit: ha visszaértünk, keressünk egy torpedóiskolát, és kihívom egy versenyre. Az lesz ám a jó móka!

Ramsey elkomolyodott. – A kapitány nem szokott tévedni, ugye? – Az emberekkel kapcsolatban nem – válaszolta

Bonnett. – Sem a gépekkel kapcsolatban. – Változtatott valamit a mellső kormánylapok állásán. – Hazaérve feddést fog kapni, amiért túl sok torpedót pazarolt el.

Egy elsőéves pszichológus is tudja, hogy egy csoport vezetője az egységbe kovácsoló erő… a logosz – gondolta Ramsey. – Természetesen ez a legmagasabb rendfokozatú legénység. Sparrow…

– Felforr a vérem, ha erre gondolok – mondta Bonnett. – Mitől forr fel a vére? – lépett fel Sparrow az

irányítófedélzetre. – Attól az ostoba hivatalnokszellemtől, ami odahaza, a

bázison uralkodik. – Arra való, hogy felforrjon tőle a vére. Ezért van.

Milyen messze vagyunk a tengeri hegytől?

– Öt percre. – Jól van, Johnny. Lássuk, milyen jó a Con-fogócskában!

– És Sparrow a Bonnett-tól balra lévő torpedófedélzet felé mutatott.

– Hogy van Joe? – kérdezte Bonnett. – Az előbb adtam neki egy nagy adag dekarbon

injekciót. Ha a radioaktív anyag beépül a csontjaiba, az olyan, mintha ropogósra sült volna.

Ramsey lassan közeledett a torpedófedélzethez. – Időben elkaptuk – mondta Bonnett. – Pár nap, és

megint olyan jó lesz, mint újkorában. Semmi kalcium, semmi karbonát, semmi…

– Hívja csak gumicsontúnak! – mondta Ramsey. – Most viszont kérhetnék egy kis csöndet?

– A mester felkészül a mutatványra – jegyezte meg Bonnett.

Ramsey fölbámult a vörös fogantyús kapcsolók soraira, a felderítő ernyőkre, elsütőszerkezetekre. És ott volt előtte a kis kék bot, a Con-5-ösöké. Kiválasztott egyet az állvány tetejéről, és rögzítette a vezérműhöz.

– Felkészültem – mondta. – Mélység? – Hatszázhetven méter – felelte Bonnett. – Mostantól

bármelyik percben indulhat. Közvetlenül alattunk van. – Lelassította a motorokat annyira, hogy a hajó éppen csak mozgott.

– Tömlőnk lesz bőven – biztosította Sparrow. – Végezzek felderítést a fenéken, hogy lássam, fel

tudok-e hozni valamennyi sarat a törzs sugárzásmérőjébe? – javasolta Ramsey.

– Ne. Ezt most gyorsan el kell intéznünk. Könnyen előfordulhat, hogy egy KH elcsípi a kontrollimpulzusainkat. Ha a fenék radioaktív, akkor radioaktív olajunk lesz, amit gépolajnak használhatnak

atommeghajtású gépekben. – Most? – kérdezte Ramsey. – Vigye el! – felelte Sparrow. – Les, kapcsolja fel az

oldallámpákat azon a tömlőhengeren! – Már fölkapcsoltam – közölte Bonnett. Ramsey ráfordította a felderítő ernyőket a Con-5-ös

fúvókanyílására, és működésbe hozta a nyílás melletti többhullámú projektort. Az ernyőn a rendes körülmények között látható spektrumon túl megjelent a Kos testének sematikus, hullámokban felfogott kontúrja. Erre rámásolva láthatóvá vált a tömlőhengert megvilágító oldallámpa halvány ragyogása. És efölött megjelent a Kos és az apró Con-5 egymáshoz viszonyított helyzete.

– Egy kicsivel nagyobb sebességet kérek a hajóra! – szólt Ramsey. – Az majd egyensúlyba hoz bennünket.

Bonnett parányit feljebb tolta a szabályozó kart, mire a Kos felgyorsult.

Ramsey közelebb mozdította a veszedelmet rejtő torpedót. Nem láthatta rajta az uszonyelágazásokat, de tudta, hol vannak – a hidrostatikus egyensúly célját szolgáló stabilizálószárnyak mellső kiálló élei, közvetlenül a torpedó orrának tűhajlata mögött.

– Villogtassa az oldalfényt! – kérte. Bonnett kapcsolgatni kezdte a lámpát le-föl, le-föl.

Ramsey felderítő ernyőjén a kapcsoló mozgásának megfelelően jelent meg és tűnt el a ragyogás.

– Csak meg akartam győződni róla, hogy erről a fényről van szó – mondta. Ott volt előtte a csévélődob alapjával negyvenöt fokos szöget bezáró tömlőkivető. – Oké. Megy. – Három méterrel hátraengedte a Con-5-öst, és teljes erőből kilőtte. Az meglódult előre, lecsapott a tömlőre, ott mintha habozott volna, majd eltávolodott a

Kostól. – Elkapta mondta Bonnett. – Mit várt? – kérdezte Ramsey. Visszavett a torpedó

sebességéből, és ránézett a számláló tárcsájára, mely mutatta, milyen gyorsan csévélődik le a tömlő. A számlap hirtelen lassulást jelzett, majd leesett nullára.

– Elvesztette – mondta Sparrow. Ramsey egy széles kört írt le a Con-5-össel. Most a

tömlő kígyózó vonala volt a legfelülre illesztett kontúrrajz. Gyorsan behúzta a kis torpedót, az utolsó pillanatban ráhúzta a tömlő csúcsát, mintha egy éhes cápa száját fogná be, és újból vontatni kezdte a tömlőt.

– Most jobb fogást vettem rajta – jelentette. – Megkerülöm a hajóval a hegyet – mondta Bonnett. –

A keresőtáblán látni fogom. A fenéktől harminc méterre figyelmeztetem. Onnan be is hozhatja a képet.

– Legutoljára a végétől három méterre csíptem el a tömlőt – mondta Ramsey. – Mihelyt benyomom a csővéget az iszapba, kapcsolja be a szivattyút; az majd megtartja itt. Nem akarom az ütőszeget tovább ennél közelebb tartani a célponthoz, csak amíg feltétlenül szükséges.

– A szivattyú készen áll – jelentette Sparrow. Ramsey a szeme sarkából az uszály kapcsolótáblájánál

álló Sparrow-ra pillantott. A kapitány két keze ide-oda járt a kapcsolókarok fölött.

Ramsey lelki szemei előtt megjelentek a hajó tatja felé tartó ballasztcsatlakozások, melyek az uszály irányítóberendezésén áthaladva végül befutnak a Kost és a hernyót összekapcsoló szerkezetekbe. Ha ez az összeköttetés épen marad… ha azt a csővéget bele tudja dugni az iszapba… ha…

– Harminc méter – szólt Bonnett. – A tengerhegy keleti

oldala mentén halad. – Látom a körvonalát – felelte Ramsey, szemével a

képernyőre tapadva. Közelebb manőverezte a torpedót a fenékhez. – Sziklapad – mondta. – Itt lesz elég sár. – Imádkozzunk, hogy hideg legyen – szólt Sparrow. – Imádkozzunk, hogy ballaszt legyen – mondta erre

Ramsey. Oldalvást vitte a torpedót és annak tömlős végét mind

közelebb, közelebb és közelebb a fenékhez… – Benne van! – Kezdjen pumpálni, és… tartsa! – mondta Sparrow.

Ramsey megdöntötte a Con-5-öst, kiszabadította a tömlőből, és fölemelte a fenékről.

– Tartsa készenlétben azt a holmit! – utasította Sparrow. – Lehet, hogy el kell mozdítanunk a tömlőt.

Vártak. – A hernyó orra lefelé tart – szólalt meg Sparrow.

Bekapcsolt egy ballasztsugárzás-mérőt. – Hideg. A Kos lassan körbejárt a tengerhegy fölött, és a hernyó

hidrostatikus egyensúlya helyreállt. – Rendben van, Johnny, keressen valami mélyedést a

fenéken annak a Con-5-ösnek, tegye le, oldja ki, és hagyja ott! Ne hagyja, hogy felrobbanjon! – mondta Sparrow egy szuszra.

– Igenis. – Ramsey a tengerben álló hegy oldala mentén levitte a kis torpedót a fenékre, keresett egy mélyebb részt, és beletette a veszedelmes fémhalat. Kikapcsolta a távvezérlő rendszert, és visszalépett.

– A tömlő megindult befelé – mondta Sparrow. – Tegyen le bennünket abba a termálba, Les! Menetirány 260. Johnny, mi lenne, ha bekukkantana Joe hoz?

– Igenis, kapitány. – Ramseyre hirtelen rátört a

fáradtság, de a belső izgalom keltette elevenség megtartotta a felszínen.

– Azután menjen, és pihenjen kicsit! – tette hozzá Sparrow.

Ramsey a hajó tatja felé fordult, az ajtóhoz ment, kilépett, és egyenesen a pihenő-betegszobába ment.

Garcia egy szál sortban feküdt a priccsen, a kvarclámpa alatt. Hanyatt feküdt, egyik barna karjával eltakarta a szemét. Sötét bőrén izzadságcseppek csillogtak. Ramsey jöttére felemelte a karját, és kikukucskált alóla.

– Á, maga az. – Kit várt? Az egészségügyi főparancsnokot? – De vicces! Ramsey kézfejét Garcia homlokára tette. – Lázas? – Kicsit – krákogta Garcia. – Azok a nyavalyás

mészkivonó injekciók. Ramsey a beteglapra nézett, melyet Sparrow ragasztott

ki a priccs fölött lévő rekeszfalra. – És most megint kell kapnia egyet. Szén- és foszforta-

lanítót. És egy óra múlva egy újabb kénelvonót. – Elfordult, a szoba másik végében lévő gyógyszerszekrényhez ment. Látta, hogy Sparrow már kikészítette a sterilizálóba helyezett injekciós tűket, és fel is címkézte őket.

– Mit csinálunk most? – kérdezte Garcia. Ramsey megfordult a szúrásra kész fecskendővel. – Új ballasztrakományt vettünk fel a hernyóba.

Forduljon meg! – Ezt most a balba – mondta Garcia, és kinyújtotta a bal

karját. Nézte, ahogy Ramsey megtisztogatja az injekció helyét, bevezeti a tűt, majd visszateszi a fecskendőt a gyógyszertartó polcra.

– Sikerült végre magának és a kis fekete dobozának együttes erővel kiismernie a kapitányt? – szólalt meg a háta mögött Garcia.

Ramsey izmai megfeszültek. Nagy levegőt vett, hogy lecsillapítsa az idegeit, és hátrafordult.

– Mire gondol? Garcia arcán ferde mosoly jelent meg. – Ne adja az ártatlant, Johnny! Elfelejtette, hogy én

vagyok az a fickó, aki át tudja venni az elektronikát, ha maga harcképtelenné válik.

– De… – A hobbim a titokfejtés és beavatkozás – vágott közbe

Garcia. Két kezét a feje alá tette, de összerándult, amikor a bal karját fel kellett emelnie. – Hallott már Pandora szelencéjéről? – Sikerült oly módon vállat vonnia, hogy fölhúzta a szemöldökét, és épp csak egy csöppet megmozdította a vállát. – Egy magamfajta fickót nem kellene ekkora kísértésnek kitennie.

Ramsey megnyalta a száját. – A vizsgálati felszerelésre gondol, amellyel nagy

hatótávolságú… – Ugyan már, öregem, mit komédiázik? – Ravasz

tekintettel méregette Ramseyt. – Az a szerkezet abban a dobozban valami módon a kapitánnyal van összekapcsolva. Nem tudom, hogyan, de…

– Jaj, hagyja már abba! Maga… – Elvégeztem rajta a savpróbát – közölte Garcia. – Savpróbát? – Magával átkozottul nehéz dűlőre jutni, Johnny. Ha én

akkor nem… – Kezdje az elején – vágott a szavába Ramsey

elcsigázottan. – Szeretném tudni, mire gondol. – Jogos – mondta Garcia, és megpróbált

kényelmesebben elhelyezkedni a priccsen. Ramsey odahúzott egy széket, és leült.

– Először is, nem ajánlotta fel, hogy bevezet a kis fekete doboza rejtelmeibe – kezdte Garcia. – Ez hiba volt. Minden rendes e-szakértő lelkesen ecsetelte volna a hajón lévő másik szakmabelinek, hogy mi mindent tud a szerkentyűje. – Garcia szája szélén kis mosoly rángott. – Maga viszont nem beszél szakmai dolgokról.

– Tehát? – Tehát nincs senki más a hajón, aki ért a maga

különleges szakterületéhez. – Ez vezette arra a felismerésre, hogy kém vagyok? – Soha nem gondoltam azt, hogy maga kém – rázta meg

a fejét Garcia, és összeráncolt homlokkal folytatta. – Nagyon sajnálom, ami történt. Talán megspórolhattam volna magának azt a kínos esetet Lesszel. Kezdettől fogva biztos voltam benne, hogy maga nem kém.

– Hogy lehetett biztos benne? – Túlságosan alkalmatlan rá. És különben is… – Kicsit

elbizonytalanodott. – A feleségem a Delfin parancsnokának, Gadsennek az unokatestvére. Gad nagy elismeréssel beszélt egy bizonyos Hosszú John Ramseyről, a PszicHiv emberéről, aki egy roppant kellemetlen helyzetből segítette ki őket, amikor az oxigénellátásukban valami hiba történt. Elmesélte, hogy ez a Ramsey egy hevenyészve összedobott különleges vámpírmérő segítségével olyan mutatványokat adott elő anhidrázzal, amelyek nem is szerepelnek a szakirodalomban. Nekem úgy tűnt, megvan győződve róla, hogy ez a Ramsey megmentette az életüket.

– És maga szerint én lennék az a bizonyos Ramsey. – Gad rendkívül elismerően beszélt erről a Hosszú John

Ramseyről, csak egy valami nem tetszett neki benne. Azt

mondta, hogy az a vörös hajú csibész az idegeire ment a tudálékosságával.

– A világ telis-tele van vörös hajú… – Na ne! – ingatta a fejét Garcia. – Maga a PszicHiv

embere. Két dolog van ezen az úszó szennyvízcsatornán, ami mindennél jobban érdekli magát: a kapitány és a szobájában lévő fekete doboz. Úgyhogy én kinyitottam azt a dobozt.

Ramsey közömbösséget erőltetett magára. – És? Garcia arcán titokzatos mosoly jelent meg. – Két egymástól független, a hajóórához igazított

felvevőszerkezet van benne. A szalagjai közül négyet lemásoltam, és visszakerestem, hogy mit csináltunk akkor.

– Mit bizonyít ez? – Valahányszor a kapitány alszik, a maga görbéi

ellapulnak. Kivétel nélkül minden alkalommal. Ramsey vállat vont, és nem szólt semmit. – De még szükségem volt a perdöntő bizonyítékra –

folytatta Garcia. – Két ízben, amikor a kapitány megsérült – egyszer beütötte a sípcsontját, egyszer meg áramütés érte –, feljegyeztem a pontos időpontot. Két szalagján pontosan ugyanezekben a percekben kergültek meg a vonalak.

Ramsey felidézte a szalag forgását és a saját óvatos kérdezősködését, hogy kiderítse az okokat.

– Ügyes. – Köszönöm, öregem. Én is így gondoltam. – És mit bizonyít mindez? Garcia felvonta a szemöldökét. – Azt bizonyítja, hogy maga valamiféle felvételt készít a

kapitány szervezetének kémiájáról. Csakis egy emberfajta

kíváncsi ilyen fokon arra, hogy miért működik valaki így. – Igen? – Közönségesen az ilyen embert agyturkásznak szoktuk

nevezni. Ramsey önkéntelenül is elvigyorodott. Szóval lebuktam

– gondolta. – Ezek szerint jó társaságban vagyok. – Azt hiszem, egyelőre még nem leplezem le – folytatta

Garcia. – Ennek a játéknak még nincs vége. És el ne felejtsek köszönetet mondani a PszicHivnek életem egyik legszórakoztatóbb tengeri útjáért.

– Gondolom, be akar szállni a játékba. – Te jó ég, dehogy! Nekem is megvan a magam szerepe,

amit el kell játszanom. Csak még valamit, öregem. Ne adja el fedezet nélkül a kapitányunkat.

– Ó! – Ő ennek a műsornak a rendezője. Nem tudom, tudja-

e, vagy sem, de ő szabja meg, mi legyen a szövegkönyvben.

Ramsey igyekezett úrrá lenni kezdődő nyugtalanságán. – Ezért nem árul el? – kérdezte. – Maga nyilvánvalóan jót akar – felelte Garcia. – Most

pedig – folytatta nyersebb, érdesebb hangon – adja be azt a másik injekciót, és tűnjön innen a pokolba! A fölényes képe kezd az agyamra menni.

Ramsey érezte, hogy a vér az arcába szökik. Két gyors lélegzetvétel után felpattant a székről.

Garcia minden sietség nélkül megfordult, és száját a párnába temetve, tompa hangon még odaszólt neki:

– Most a bal hátsómba, öregem. És próbálja meg nem rajtam levezetni az indulatát!

Ramsey elment a gyógyszerszekrényhez, elhozta az injekciós fecskendőt, beadta az injekciót, és visszatette a fecskendőt a tartójába.

– Ezt nagyon finoman csinálta – mondta elismerően Garcia. – Van önuralma.

Ramsey visszament a priccshez. – Mi az, hogy fölényes a képem? – kérdezte mérgesen. Garcia visszafordult a hátára, és elfintorodott. – Nem bánom, hogy nincs oda értem, vagy Lesért, de a

mindenségit, annak köszönheti az életét, hogy… – Elég! – csattant fel Ramsey. – Még maga beszél

fölényességről! Mindannyian olyan fölényesen viselkedtek velem…

– Csak nem? – bámult föl rá Garcia. – Mindannyiunknak megvannak a gyenge pontjai. Egy zászlós nyilván…

– Magának volt alkalma az előre jutásra – szűrte a foga között Ramsey.

– Van is – bólintott Garcia. – Maga talán csak tagja akart lenni a bandának. Dacára a… – Elhallgatott.

– Dacára a minek? – A másik munkájának. – Talán épp miatta – jegyezte meg Ramsey. Garciának ezt emésztenie kellett. – Erre nem gondoltam – mondta. – De elképzelhető.

Maguk, pszichológusok biztosan magányos fickók. Minden barátjuknak – persze a szakmabelieken kívül – örökké résen kell lenniük, nehogy lecsapjon rájuk.

Ramsey a csípőjén lévő két zsebébe csúsztatta a kezét. – Mitől van ilyen rossz véleménye a pszichológiáról? – Attól, hogy figyelem, hogyan dolgozik, doktor. – Sohasem látott engem dolgozni – húzta el az orrát

Ramsey. Lábával közelebb tolta a széket Garcia priccséhez, és leült. És most szakmai dolgokról fogunk beszélni.

Garcia fölemelkedett félkönyékre.

– Na ide figyeljen, öregem, én tényleg… – Kiderül a titka. Garcia arca kifejezéstelenné vált. – Mit… akar… ezzel… mondani? – Úgy viselkedik, mint aki jobban fél attól, hogy életben

marad, mint a haláltól. Állandóan önfeláldozó gesztusokat tesz, mintha mentséget keresne… – Ramsey elhallgatott, és szótlanul bámult Garciára.

– Igen? – Eddig még nem vettem alaposabban szemügyre a

dolgot, Joe. Van valami köze annak az elhárítós hadnagynak a halálához?

Garcia visszahanyatlott a párnára. – Nincs. – Közvetve sem? – Amíg nem találtuk meg, semmit sem tudtam róla! Ramsey már-már rábólintott, de hirtelen támadt egy

gondolata: Várjunk csak! Ez nem egy egyenes válasz. Válasznak hangzó ügyes kitérés a válasz elől.

– Nem lenne jobb egy ordas hazugság? Garcia felbámult a plafonra; a szája egyetlen kemény

vonallá préselődött össze. – Rendben van, Joe, akkor beszéljünk másról. – Miért nem társalog saját magával? – Maga olyan kellemes társaság, hogy nem tudom

itthagyni. Mondja csak, Joe, a pszichológusokon kívül, akik átlátnak a védekezése hamis falán…

– Hé, cimbora! – Garcia úgy fordította a fejét a párnán, hogy egyenesen Ramsey szemébe nézhessen. – Maga kijött utánam, amikor bent ragadtam a hernyóban. Ezzel letudta aznapra a cserkész jó cselekedetét, és én meg is köszöntem szépen, amikor visszaértünk, de…

– Megköszönte?

– Jaj, hát elfelejtettem, miközben azzal a fertőtlenítő vízsugárral szerencsétlenkedett, és a hallókészüléke kikapcsolódott. De mindegy. Azt akartam mondani, hogy nem volt szükség a gesztusára. Ha úgy alakult volna, ki tudtam volna vágni magam a hernyóból. Úgyhogy…

– Mivel? – Tessék? – Kiürítette a zsebeit, mielőtt belebújt a búvárruhába.

Ott láttam a kését a polc szélén, amikor készültem, hogy kimenjek. Mivel vágta volna ki magát – a kaparóvassal?

Garcia sötét arca elfehéredett. – Meglep, hogy mennyivel nagyobbat alakít, Johnny,

mint amekkorának a szerepe elsőre látszott. Ki írja a szövegeit?

– Csak azért látja így, mert valóban nem látott még engem dolgozni – válaszolta Ramsey. – De én kérdeztem először. Szeretném, ha egyenesen válaszolna, és azzal kvittek leszünk. Rendben?

– Rendben – mosolyodott el halványan Garcia. – Ebben a katonai szolgálatban mi az, ami igazán

szenvedést okoz egy tengeralattjárón? – Semmi – felelte Garcia. – Szeretjük a munkánkat.

Tulajdonképpen nincs még egy dolog a világon, amit egy napon lehetne említeni a tengeralattjáró vontatóhajókkal. És most maga…

– Komolyan beszélek, Joe. Olyasmit keresek, ami eltorlaszolta az utat, amelyen át el lehetne jutni magához. Azt hiszem, tudom, mi az, de valaki mástól akarom hallani. Például magától, aki ismer embereket és tengeralattjárókat. Azt hiszem, rossz irányban keresgéltünk.

– Mit akar tudni?

– Nem fogom a szájába adni a szavakat. Tudni akarom, mi izgatja valójában ebben a szolgálatban az országát – azt a dolgot, amiről még maguk között sem beszélnek.

Garcia ismét feltámaszkodott az egyik könyökére. Elfin-torodott, amikor megmozdította azt a karját, amelyikbe korábban az injekciókat kapta.

– Jól van, Johnny pajtás. Megérdemli, hogy egyenes választ kapjon, ha már ilyen szemfüles volt – észrevette a kést meg egyebeket. Látta, hogyan távolodtunk el a parttól?

– Igen. – Elosontunk. Tudja – a megszokás. – Az elhárítás rendelkezett így. – Még hogy az elhárítás! Azt képzelik azok a hájfejűek,

hogy a KH-k nem tudják, hol vannak a mi bázisaink? Ramsey megrázta a fejét. – Hát az elhárítás biztos lehet benne, hogy a KH-k

tudják, hol van a mi honi bázisunk. Egészen biztosan tudják, ha egyszer tőlünk kapják a drótot.

– A mi üzenetünk nélkül is biztosnak kell lenniük benne. Ez a rabló-pandúr játék egy nagy hűhó semmiért. Valójában egyedül a légi biztosítás és a tengeri járőrözés a magyarázata annak, hogy nem várnak ránk ellenséges hajórajok a torkolatokban, mind az öt…

– Öt? – Öt bázisunk van, Johnny. Minden tengeralattjárón

szolgáló tengerész tud róluk. A kapitányok tudják, ennélfogva a legénység is tudja. Ez a túlélést jelenti, és az elhárítás csinálhat, amit akar a…

– Nem értem magát, Joe. Ne haragudjon. – Tegyük fel, Johnny, hogy maga az egyetlen ember a

hajón, aki üzemben tudja tartani. Mi, többiek csak idekeveredtünk valahogy. Vegyünk egy reaktortüzet. Itt

a túlélés múlik azon, Johnny, hogy tudja, a sugárfertőzöttek központi kórháza a Charleston-alagút túlsó végén van, és hogy az alagút kijárata a Charleston-kikötő mólóján belül, harminc méterre balra van.

– Értem, mire gondol. Tehát öt bázisunk van. – Azelőtt hat volt. De a KH-k megrongálták az egyik

tenger alatti cirkálónkat, és az épp az alagútban robbant fel – ahogy kis híján mi is. Ez az a Corpus Christi kráter, amelyet maga is…

– Várjon csak egy pillanatra! Az egy KH rakétalövedék volt. A célpont pedig…

– Mese! Egy szó sem igaz belőle, Johnny. Hogy is lehetne elhinni, hogy az állítólagos rakétalövedék áthatolt a mi „tökéletes” robotok által vezérelt védelmünkön, és épp azt az alagutat találta telibe?

– Miféle alagutat? – Johnny, én jártam abban az alagútban. És rajtam kívül

még sokan a tengeralattjáró haderőnemtől. Az elhárítás akárki másnak beadhatja ezt a dajkamesét, csak nekünk nem. Nekem ne mondja, hogy egy Szibériában fellőtt rakéta célba vehet egy föld alatti lyukat Texasban – akár véletlenül is. Ez túlmegy minden valószínűségen vagy hihetőségen. – Visszaereszkedett a párnára.

– Fogadjuk el az érvelését! – mondta erre Ramsey. – De mi köze ennek az én eredeti kérdésemhez?

– Még ezek után is bele akar látni a fejembe? – Szeretnék választ kapni az eredeti kérdésemre. Garcia felbámult a mennyezetre. – Rendben van, Johnny. A kérdésére a válasz nagyjából

így hangzik: vannak emberek a katonaságnál – nemcsak a haditengerészetnél , akik már annyira torkig vannak a háborúval – az évek hosszú-hosszú sora óta folyó háborúval –, akiknek már annyira elegük van abból,

hogy az életük örökös rettegésben telik, hogy jóformán mindegy nekik, mi, csak már valami más legyen. Halál? Azzal már rég megbarátkoztak – a közvetlen szomszédjuk, itt lakik kint, a rekeszfal túloldalán. Rengeteg dolog tűnik vonzóbbnak a háborúnál. Például belepiszkálni a szerkezetbe, hogy elromoljon, és a másik oldal győzhessen. Hogy végre győzzön valaki, és legyen vége ennek az egésznek – ennek az átkozott, ostoba, végeérhetetlen dolognak. – Elcsuklott a hangja, elfordult, és üres tekintettel bámult a Ramsey mögött lévő falra.

– Ez őrültség! – suttogta Ramsey. – Biztosan az – felelte alig hallhatóan Garcia. – De azt

sem állíthatja, hogy a háború épeszű dolog. Emberek vagyunk, bármit jelentsen is ez. Ha az őrület a rend, akkor az mi vagyunk, és nagyon kevés olyan dolgot fog találni, ami ellentmond ennek. Legföljebb az épelméjűség apró horzsolásait, de azokból más színű vér folyik.

– Ó? – Itt van például a kapitány. Imádkozik azoknak az

embereknek a lelkéért, akiket megöl. Ez az épelméjűség horzsolása. Az ember ezt megérzi. – Dühtől fénylő szemmel meredt Ramseyre. – Gondolt-e már arra, hogy vajon milyenek lehetnek… azok a másikok? A keservit! Nem lehetnek olyan nagyon mások, mint mi! Feleségük van, gyerekeik, szerelmük, reményeik, félelmeik. Olyan biztosan tudom, mint hogy most itt vagyok, hogy odaát is vannak, akik ugyanúgy gondolkoznak erről a hülye háborúról, mint mi. – Felemelte a hangját. – Mindegy, mit! Csak legyünk túl végre ezen az átkozott dolgon! Olyan ez, mint egy szűnni nem akaró sajgás az ember mellkasában. Csak fáj és fáj és fáj és…

– Nyugalom, Joe. – Oké – enyhült meg Garcia.

– Ez háborús feszültség – mondta Ramsey. – Én valami másra gondoltam. – Habozott. – De lehet, hogy maga ugyanarról a dologról beszélt.

– Vagyis? – A halálösztönnel van kapcsolatban. – Ó, és ez túl magas a magamfajtának. – Ezt nem mondtam. – Csak burkoltan, Johnny. Ez is az ezoterikus

marhaságai közé tartozik. Tanultam pszichológiát, amennyit kellett. Olvastam a régi és az új mestereket: Freudot, Jungot, Adlert, Freemant, Losit, Komisayát. Kerestem a válaszokat, de csak halandzsát találtam. Ismerem a szakzsargont.

– Ezek szerint tudja, mi az a halálösztön. – Tudom hát, Johnny. A KH-k és mi vakon közelítünk

egymás kölcsönös elpusztítása felé. Ezt akarta hallani tőlem?

– Azt hiszem, nem. Valami másra gondoltam. De lehet, hogy tévedek.

– De az is lehet, hogy szeretek vak lenni. – Igen. Eltértünk a tárgytól, Joe. Nem válaszolt.

Hajlandó megmondani nekem, hogy a KH-k megkörnyékezték-e valaha azzal, hogy végezze el a piszkos munkájukat?

Garcia fagyos tekintettel nézett rá. – Remélem, találkozunk a pokolban – mondta, tisztán

tagolva minden egyes szót. – Sokat segített, Joe – állt fel Ramsey. – Most biztosan

pihenni szeretne. – Lehúzott egy könnyű takarót egy fali kampóról, ráterítette Garciára, majd elfordult, és az ajtóhoz ment.

– Azt hiszi, alvó vagyok? – szólt utána Garcia. – Kitenné-e magát egy alvó a megengedettnél jóval

nagyobb sugárzásnak azért, hogy mi rejtve maradhassunk a KH-k előtt? – kérdezte Ramsey, meg sem fordulva.

– Talán – válaszolta Garcia. – Ha nem szerette a munkáját, és úgy belefáradt ebbe a háborúba, mint én.

Épp ettől a választól féltem – gondolta Ramsey. – Pihenjen kicsit – mondta.

– Epizodisták, akik elripacskodják a szerepüket – jegyezte meg Garcia.

Ramsey kilépett a kabinlejáróra, amely egyszeriben hidegszürke folyosóvá változott – és egyik irányban sem vezetett sehová.

Teljesen skizoid lett körülöttem a világ – gondolta. – Elhárítás! Azon dolgozik, hogy még inkább tudathasadásossá tegyen bennünket – hogy a kapcsolattartásnak minél több útvonalát szüntesse meg.

Megfordult, és visszanézett a priccsen fekvő Garciára. A műszaki tiszt a fal felé fordulva feküdt az oldalán.

Ezért olyan fontos Sparrow csapatához tartozni. Ez az épelméjűség horzsolása.

Eszébe jutott Heppner, az elektronikai tiszt, akin kitört az elmebaj.

És ha nem tudsz beilleszkedni, de elmenni sem tudsz? Akkor mi van?

Agyában bizonyos dolgok alakja és tartalma kezdett átalakulni. A kabinlejáraton elfordulva az irányítófedélzetre ment. Ahogy belépett az ajtón, a helyiség mintha köszöntötte volna a melegével, a pirosan és zölden villogó lámpáival, az energia sziszegő sustorgásával, az ózon és az olaj alig érezhető szagával, s mindezek alatt az élők bűzével, melyet semmiféle szűrővel nem lehetett tökéletesen eltávolítani.

Sparrow állt a kormánynál; vézna alakján gyűrötten

lógott a ruha. Ramsey csak most vette észre, mennyire lefogyott, holott korábban úgy tűnt, egy deka fölösleges hús sincs rajta.

– Hogy van Joe? – kérdezte Sparrow anélkül, hogy megfordult volna.

Látta a tükörképemet a merülősíkok kapcsolótáblájának felületén – gondolta Ramsey. – Semmi sem kerüli el a figyelmét.

– Rendbe fog jönni – felelte. – A vénamérője negatív felszívódást mutat. Lehet, hogy kicsit hullani fog a haja, és nyilván egy darabig hányingere lesz.

– El kellene vinnünk Charlestonba – mondta Sparrow. – A vénamérő azt nem mutatja ki, hogy mi történik a csontvelőben. Csak amikor már túl késő.

– Minden mutatója jó – vitatkozott Ramsey. – A kalcium kilúgozódik, és sugárzásmentes épül be a helyére. A szulfát negatív. Rendbe fog jönni.

– Biztosan, Johnny. Csak az a helyzet, hogy nagyon régóta hajózom együtt vele. Gyűlölném, ha el kellene veszítenem.

– Ezt ő is tudja, kapitány. Sparrow megfordult, elmosolyodott; mozdulata furcsán

panaszosnak tűnt. – Az a gyanúm, hogy direkt csinálja. Ramsey pedig ezt gondolta: Nem mondhatod meg egy

férfinak, hogy szereted őt – nem, ha te is férfi vagy. Ez is probléma. Nincs rá megfelelő szavunk – az, amelyik figyelmen kívül hagyja az ember nemét.

– Hol van Les? – kérdezte. – Lepihent. Húsz perce értük el a sarki áramlatot.

Ramsey föllépett a keresőtábla állásába. Fejében egymást kergették a gondolatok. Mintha a Garciával folytatott beszélgetés egy forrást tárt volna fel – vagy mintha elűzte

volna a fejére nehezedő nyomást, amitől a felszínre kerülhetett az, ami alatta volt.

– Les egy óra múlva átveszi az őrszolgálatot – mondta Sparrow. – Most egyedül is elbírok vele. Maga három óra múlva kerül sorra. Joe nélkül feszesebbre kell vennünk a szolgálati beosztást.

– Értettem, kapitány. Ramsey megfordult, és hátrament a szállására. Hirtelen

tudatosult benne, hogy halálosan fáradt. Túl sok vesződ-séggel járt volna, hogy kivegye a távmérőt, és megnézze a szalagokat. Különben is tudta, mit mutatnának: a magát normális állapotnak színlelő sziklaszilárd önuralmat. Vagy talán csakugyan normális állapot volt. Mire elért a priccséhez, már aludt. Le sem vetkőzött.

♦ ♦ ♦

A Kos délnyugatnak fordulva már a hazai vizek felé tartott, és a hajóóra egymás után pergette le a napokat. Egyhangúan követték egymást az őrszolgálatok a hideg csövek, tárcsák, kerekek, fogantyúk, hunyorgó jelzőlámpák és csengők között. Mindig ugyanazok az arcok, mindig ugyanaz a veszély.

Még a veszedelem is unalmassá tud válni. Propellerek távoli hangja abban a térségben, ahol

minden ilyen hang vadászt jelent. Vártak és füleltek. Lassan továbblopóztak pár

kilométert. Vártak és füleltek. Továbblopóztak pár kilométert. Vártak és füleltek. A távoli hang elhallgatott. A Kos felgyorsult, miközben véraláfutásos szemek figyelték a bemérő készüléket és a hanglokátort.

Garcia a negyedik napon felkelt – különös, hogy milyen mogorva és rosszkedvű lett, valahányszor Ramsey is

jelen volt. A tengeralattjáró vontató eközben egyenletesen haladt

tovább, mind közelebb a biztonsághoz, maga után vontatva a dagadt hernyót: a magától a haláltól elragadott zsákmányt.

És valami különös feszültség – egy újfajta nyomás – érződött a Kos legénységének cselekedetein. Ez a feszültség azt mondta: „Meg fogjuk csinálni… Meg fogjuk csinálni… Meg fogjuk csinálni…”

– Ugye? Ramsey, aki a szállásán aludt, egy hangtalan

rémálommal birkózott, melyben váratlanul egyszerre fordult szembe vele Sparrow, Garcia és Bonnett – és mindannyian az őrült Heppner arcával néztek rá.

A lidércnyomás lassan eloszlott, és végre békében pihenhetett a hajó anyaméhre emlékeztető csendjében.

Csend! Ramsey teljesen éberen ült fel a priccsen. Minden

érzéke hevesen tiltakozott e furcsa új természeti erő, e nyugalom ellen. A háta mögé nyúlt, és felkapcsolta az ágylámpát. Halványan világított – jeléül annak, hogy vésztartalék akkumulátorról működik.

– Johnny! – Sparrow hangja volt, a fali hangszóróból szólt.

– Itt vagyok, kapitány. – Azonnal menjen az e-kabinjába! Zavar történt a

máglyában. – Indulok! Leugrott a földre, vaktában bújt bele a cipőjébe.

Lekapcsolta az ágylámpát, kirohant az ajtón, föl a létrán, kettesével véve a fokokat, végig a futóhidon, be az e-kabinba, és bekapcsolta a mikrofonját:

– Az állásban vagyok, kapitány. Súlyos?

– Minden lámpa piros. – Ez most Bonnett hangja volt. – Hol van a kapitány? – Elöl, Joe-val. – Joe-nak a közelébe se lenne szabad mennie! Ő még

forró! – Az ő őrszolgálata alatt történt. Tudja, milyen… – Johnny! – kiáltotta Sparrow a fedélzeti telefonból. –

Jelen. – Állítsa az e-kabint minimális üzemre, és jöjjön előre! – Értettem. – Ramsey észrevette, hogy a keze magától

rátalál a megfelelő kapcsolókra. Áldotta a kapcsolótábla makettje előtt türelemmel eltöltött hosszú órákat. Épp erre gondolt Reed: „Olyan, hogy könnyű baleset, nem létezik egy tengeralattjárón.” Ahogy szokta, még egyszer végignézett a műszereken: a tartalékvilágítás jelzőlámpája borostyánsárgán világít, jackdugók kihúzva, a főkapcsoló felső állásban, a reléáramkör bekapcsolva, zölden világít. Megnyomta a mellmikrofonját. – Les, a hajó a magáé.

– Induljon! Kirohant az ajtón, jobbra föl a kabinlépcsőre, át az

irányítótermen, anélkül, hogy egy pillantást is vetne Bonnettra, s végül ki a fő futóhídra. A lassú haladásukat lehetővé tévő, akkumulátorról működő egyetlen motor erőlködő dohogása halk zümmögéssel töltötte be a géptermet.

Garcia balra, elöl állt, a levezető folyosó nyílásfedele mellett, két keze egy ABG kezeslábas cipzárjával vesződött.

Mi ütött Sparrow-ba? – döbbent meg Ramsey. – Nem engedheti oda le Joe-t!

Azután megértette, miről van szó. A fertőtlenítő fecskendő csővége Garcia mellett, az

állványon volt. Sparrow úgy öt-hat méterre tőle, az alsó futóhídon állt. Kettejük között a szétspriccelt fertőtlenítő friss nyomai látszottak. Amint Sparrow lépett egyet előre, Garcia abbahagyta a cipzár babrálását, és kezét a tömlő csőszájára tette.

– Maradjon ott, ahol van, kapitány! A hangja fémesen kongott, és abból, hogy visszhangot

vert a gépteremben, Ramsey rájött, hogy az ABG ruha bekapcsolt mikrofonjába beszél.

Garcia felkapta, és Sparrow-ra szegezte a csővéget. – Még egy lépés, és kap egy újabb adagot belőle. Ramsey a bal kézre eső létrához ment, és leereszkedett

Sparrow szintjére. Innen láthatta, hogy Sparrow egyenruhájából elöl csöpög a fertőtlenítő folyadék, és összerándult a gondolattól, hogy ez a nagynyomású sugár mit művelhet egy emberrel.

– Lerohanjuk, kapitány? – kérdezte. – Én is lemehetek a…

– Nocsak, az agyturkász – szólt erre Garcia. Ebben a pillanatban kiszabadult az eddig elakadt cipzár. Garcia teljesen felhúzta, majd hátranyúlt a sisakjáért, előrehúzta az arcára, és lezárta. A kvarclemez gonoszul fénylő küklopsz-szemként meredt rájuk.

Sparrow Ramseyre pillantott, majd újra Garcia felé fordult.

– A tömlővel szemben egy lépést sem tehetünk. Érvekkel kell meggyőznünk.

– Engedje az agyturkászt beszélni! Ez az ő műfaja. – Garcia hangja a rekeszfalra szerelt hangszóróból harsogott le rájuk.

– Még csak négy napja, hogy azt az óriási sugárzásadagot kapta – mondta Ramsey.

– Ez az én jutalomjátékom – szólt ismét Garcia. – Az én

nagyjelenetem. Be fogok mászni abba a járatba, semmit sem tehetnek, amivel megakadályozhatnának. Egyébként is bármelyiküknél jobban ismerem a hajónak ezt a végét.

Ramsey lenézett a járat nyitott ajtajára, és hirtelen belevágott a felismerés, hogy ez ugyanaz a járat, amelyikben megtalálták a halott elhárító tisztet.

Garcia egy félfordulatot tett az ajtó felé. – Joe, állj! – dörrent rá Sparrow. – Ez parancs! – Hirtelen

megiramodott előre, de a tisztítószer erős sugara telibe találta, és hanyatt vágódott.

A mögötte lévő Ramsey is kapott a sugárból, amitől elcsúszott, és térdre esett. Mire mindketten felkászálódtak, Garcia már eltűnt a folyosón, és az ajtót is lezárta maga után.

– Egy bontóvasat is magával vitt. Ki fogja ékelni vele belülről az ajtókilincset, hogy ne mehessünk utána.

Fémhez ütött fém csattanásait hallották. – Úgy van, kapitány – hallatszott Garcia hangja a

hangszóróból. – Így legalább senki nem teheti tönkre a jelenetemet. Foglaljanak helyet az első sorban, és élvezzék az előadást!

– Meghibbant? – kérdezte Ramsey. Sparrow elcsúszkált a lejárat ajtajáig, és megpróbálta a

kilincset. – Beszorult! – Kitört rajta az elmebaj? – faggatózott tovább Ramsey. – Természetesen nem! – csattant fel Sparrow. – Tűz van

a reaktorteremben! Bement, hogy megtegye, amit lehet. Ramsey ránézett a járat ajtaja fölött lévő

sugárzásmérőre, s látta, hogy a mutatója beragadt a pirosba.

– Kapitány! Az a hely radioaktív! Sparrow rácsapott tenyerével a mérőre, mire a mutató

visszalendült a hétórás limit mezőbe. – Beragadt, amikor Joe kinyitotta az ajtót. – Az ajtó

melletti szerszámosállványhoz fordult. – Joe! Hall engem?

– Persze, kapitány. Nem kell kiabálnia. Még itt vagyok a kanyarban.

– Joe, a parancsmegtagadás nem tréfadolog. – Akkor állítson hadbíróság elé! – nevetett harsogva

Garcia. – Mi történt a reaktorteremben? – kérdezte Ramsey. Sparrow különböző szerszámokat húzott ki az

állványon lévő helyükről. – Nem tartottak ki a javításaink. A kötőcsavarok

deformálódtak. Az egész reaktor elcsúszott balra, és beszorította a távirányító berendezés asztalát. – Az órájára pillantott. – Az akkumulátorokról még körülbelül fél óráig kormányozhatjuk a hajót. Ha kormányozhatatlanná válik, a kormánysíkok többé nem tudnak megtartani bennünket vízszintesen, és felborulunk. És a reaktor is felborul. Ha szerencsénk lesz, eléri a kritikus tömeget, ha nem lesz szerencsénk, akkor az egész hajó, velünk együtt, sugárszennyezetté válik. Ez a lassúbb változat.

– És ha Joe túléli ezt, magáé lesz a bőre – mondta Ramsey. – Még ha kockára teszi is…

– Maga átkozott idióta! – kiabálta Sparrow. – Mi az, hogy ha túléli? Nem tudja, hogy csak egy módon lehet azt a reaktort visszatenni az alapjára?

Sikerült! – Ramsey csak erre az egyre tudott gondolni. – Rést ütöttem a sziklaszilárd önuralmán! Mostantól képes lesz rá, hogy az érzelmei normális…

– Kapitány! – hallatszott Bonnett hangja a házitelefon hangszórójából.

– Igen? – szólt bele Sparrow a mellmikrofonjába. – Látom a reaktorterem bal oldali kamerájának képét, a

járat védőlapjai felett. Kifelé mozognak… Úristen! Joe! Tűnj onnan! Kapitány! Joe bent van a reaktorteremben!

– Sejtettem – morogta Sparrow. – Atyánk, óvd meg őt. – Szemét mereven a járat ajtajára szegezte. – „Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm. Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem. Lelkemet felüdíti, igaz ösvényen vezet az ő nevéért. Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek…”

– Figyelem! – hallatszott Garcia hangja a fali hangszóróból. – Azt hiszem, körülbelül negyedóráig fogom bírni. Álljanak készenlétben arra az esetre, ha sikerül szabaddá tennem a távvezérlőt!

– Úgy lesz, Joe – suttogta Sparrow. Kinyitott egy panelt az elülső rekeszfalon, mely mögül előbukkant a bal oldali kapcsolósor közvetlen vezérműve. Amikor bekapcsolta, a jelzőlámpák pirosan gyulladtak ki.

– Máris halott – jegyezte meg Ramsey. – Csend legyen! – förmedt rá Sparrow. – Hozza be a

reaktorterem kamerájának képét a fölöttünk lévő fali képernyőre!

Ramsey ugrott, hogy teljesítse a parancsot. A képernyő megelevenedett. Garcia ABG öltözékbe bújt formátlan alakja jelent meg rajta, amint előrehajolva egy emelőt próbál beékelni, hogy így tolja rá a reaktort az alapjára. Miközben figyelték, Garcia hozzáfogott a csavarok elforgatásához. A halálos veszélyt rejtő tömb lassan, lépésről lépésre megindult a helyére. Érezték, amint Bonnett a kormánysíkokat állítgatja, hogy kiegyenlítsék az elmozduló súlyt.

Sparrow a rekeszfalon lévő állványról korábban levett szerszámok fölé hajolt, és kivett közülük egy

franciakulcsot. – Próbáljuk meg az egyik befogópofát – mondta. – Csak alulról, az alapjától kezdve szoríthatta be – vélte

Ramsey. – Ha erővel lenyomjuk, akkor kiszabadul, és… Sparrow a felső befogópofához illesztette a

franciakulcsot. – Magát aztán alaposan kiképezték erre a kis munkára –

jegyezte meg. Hát ezzel meg mit akart mondani? – kérdezte magában

Ramsey. – Na, segítsen! – szólt Sparrow. Ramsey csavart egyet a kulcson. Együttes erővel lenyomták a fogantyút. A befogópofa

hirtelen elcsavarodott, és eltörött. Ramsey felkapott a szerszámok közül egy vésőt és egy kalapácsot, és az ajtó lemezén át beütötte a szerelvényt a járatba.

Sparrow a másik befogópofához illesztette a franciakulcsot.

Ramsey fölpillantott a képernyőre. A reaktor ismét az alapzatán állt, Garcia épp új csavarokkal erősítette meg.

– Rajta! – mondta Sparrow. Lepattintották a másik befogópofát, és ebben a

pillanatban fémes csörömpölés jelezte, hogy odabent leesett a földre Garcia bontórúdja. Sparrow kifeszítette, és kitárta az ajtót.

A sugárzásmérő mutatója beszorult a piros mezőbe. – Ruhák – mondta Sparrow, és intett a szekrény felé. – Kapitány! – A hangszóróból Garcia hangja szólt. –

Mondja meg a feleségemnek, hogy többé már nem kell félnie. Érteni fogja.

– Igen, Joe. – Mondja meg neki, hogy költözzön máshová, és

változtasson nevet.

– Miért? Ramsey a kapitány kezébe nyomott egy ABG

kezeslábast, és hozzáfogott, hogy belebújjon a sajátjába. – Johnny tudni fogja.

Sparrow bebújt a ruhába, és Ramseyre nézett. – Nos? Ramsey nem tudott megszólalni, csak a fejét rázta. Miközben a sisakját a helyére rögzítette, Sparrow

beleszólt a mikrofonjába: – Joe, felfeszítettük az ajtót. Beviszem a fertőtlenítő

tömlőt és egy hideg ruhát. Jöjjön ki onnan! – Túl forró vagyok – felelte Garcia. – Hagyjon itt! – Jöjjön ki, különben bemegyek magáért! – mondta

Sparrow. Ramsey fölnézett a rekeszfalon lévő képernyőre. Garcia

védőruhába bújt zömök alakját látta rajta. Épp kilendült fölötte az egyik óriási távvezérlésű manuál. Ugyanekkor Bonnett hangját lehetett hallani a fedélzeti telefon hangszórójából.

– A vezérlőpad kiszabadult, kapitány. Innen is le tudom olvasni. Hozza ki onnan azt a megveszekedett bolondot! Talán még lehet esélye. – Bonnett majdnem zokogott.

– Bemegyek maga után – mondta Sparrow. – Nem érti, amit mondok? – kiabálta Garcia. – Ne jöjjön

ide, kapitány! – Jövök – ismételte meg Sparrow, és kiszabadította a

fertőtlenítő tömlőt a csörlődob szorítókengyeléből. – Kapitány! – rikoltotta Garcia. – Én vagyok a kém! Ne

legyen már ilyen bolond! – Maga az én műszaki tisztem – válaszolta Sparrow.

Lehajolt, átbújt az ajtónyíláson, s a tömlőt és az ABG ruhát maga után húzva becsúszott a járatba.

– Nem szabad… – hallották Garcia hangját. Aztán elakadt a szava, és fuldokló köhögés közepette lerogyott a reaktorterem padlójára.

Ramsey körül a gépteremben fényesebbek lettek a lámpák, s a négy motor újra a megszokott hangján dohogott. Mintha egy rajta kívül álló valaki jelentését hallgatná, a lábán keresztül érezte a Kos válaszát. Képtelen volt elfordítani tekintetét a képernyőről. Az óriási robotkar kilendült a hason felevő Garcia fölé, szelíden megragadta, beemelte a folyosóba, és helyretette a fedőlemezeket.

– Megfogtam – mondta Sparrow. A járat száját vastag sugárban mosta át a tisztítófolyadék.

Ramsey a rekeszfali konzolhoz ugrott, és beindította a szennyezett folyadékot elvezető szivattyút. – Johnny! – Sparrow hangja.

– Itt vagyok, kapitány! – szólt bele a ruhája mikrofonjába.

– Ebben nem muszáj segítenie – szólt Sparrow fojtott hangon. – Ha fontos magának a férfiassága, akkor menjen távolabb a járat szájától! Joe forró. Nagyon forró.

– Már van két gyerekem – felelte Ramsey. – Hozza ki! – Itt van. Garcia ernyedt teste úgy bukkant elő a járat szájából,

mint egy rovar a földbe fúrt lyukból. Ramsey kiemelte a fedélzetre. Ezután Sparrow is előbújt.

– Miközben belebújtattam a ruhába, majdnem belefojtottam a mosószerbe. Már túl forró.

Ramsey lehajolt, lehúzta a cipzárt Garcia ruháján, és Sparrow segítségével kihámozta belőle az erejét vesztett alakot. Ezután betámogatták Garciát a fertőtlenítőkamrába. Sparrow maga is kibújt a kezeslábasából, és bement Garciával együtt. Ramsey

fogta a ruhákat, begyömöszölte őket a járat ajtónyílásába, majd levette a sajátját, és azt is benyomta a másik kettő után. Azután becsukta az ajtót, és kitámasztotta a franciakulccsal.

Ekkor kivágódott a fertőtlenítőkamra ajtaja. Sparrow lépett ki rajta meztelenül, maga után vonszolva a szintén ruhátlan Garciát.

– Az utolsó cseppig le kell cserélnünk a vérét – közölte. – Menjen be oda, vegye le a ruháit, aztán jöjjön fel a pihenőszobába!

Előrehajolt, fölnyalábolta Garciát a vállára, és fölment a létrán a futóhídra; a teher súlya alatt csomóba ugrottak az izmok a lábán és a hátán.

Ramsey megállt, hogy beleszóljon a mellmikrofonjába. – Les, a kapitány most viszi föl Joe-t. Jó lenne, ha

segítene neki. Ezek után bebújt a fertőtlenítőkamrába, és közepesre

állítva kinyitotta a csapot. A szórófejeket védőruhát viselő emberre tervezték, így az erőteljes sugarak csípő, égő érzést keltve ostromolták a testét. Ledobálta magáról, és a sarokba rúgta a ruháit, elzárta a szórófejet, majd kiment, és követte Sparrow nedves lábnyomait föl a létrán.

Nem mert visszanézni a járat ajtaja fölötti sugárzásmérőre, amely elakadt a pirosban.

Jócskán kaptunk belőle – gondolta. Bonnett még akkor is a kormánynál volt, amikor

Ramsey belépett a vezérlőbe. – Nem hagyta, hogy segítsek – közölte, és a hajó tatjára

nyíló ajtó felé mutatott. Ramsey tovább követte a nedves lábnyomokat. Fedetlen a lélek, fedetlen a test – gondolta. – Most végre

eljutottunk a legtisztább lényegig.

A pihenőszobában Sparrow végigfektette Garciát egy priccsen, föléje lógatott egy vérplazmát tartalmazó palackot, és a csövét bevezette az egyik vénájába. Azután a priccs másik oldalán felszerelt egy vértranszfúziós egységet, beállította a vénás és artériás bekötéseket, az áramlásmérőket, a kartámasz magasságát.

Ramsey megnézte az élővér-készletet, ellenőrizte az automata keringető és revitalizáló rendszereket, és megállapította, hogy működőképesek.

– A vér készen áll – jelentette, és megfordult. – Rendben – felelte Sparrow. Bekötötte a vércserélő

egységet az élővér-keringető rendszerbe, s a kezét rátette a szelepre. – Figyelje, hogy mit pumpálunk ki belőle!

Ramsey a vértranszfúziós egység főrészéhez ment, megnézte a bekötéseket, melyeket Sparrow Garcia karjához illesztett. A műszaki tiszt lassan, felületesen szedte a levegőt, mellkasa alig észrevehetően emelkedett és süllyedt. Arca és mellkasa bőrén cianotikus jellegű kék márványosság mutatkozott.

Sparrow megnyitotta a transzfúziós szelepet. Amint a friss vér áramolni kezdett Garcia testébe, úgy folyt ki belőle a saját vére. Ramsey monitorán azon nyomban kilendült a sugárzásmérő mutatója jobbra, és ott is maradt.

– Kiakasztotta a mutatót, kapitány. Sparrow bólintott. – Felhasználjam az egészet? – Mit gondol? – Nekünk egy csepp vér sem marad. Ramsey emlékezetében megjelent a járat

sugárzásmérőjének képe, a piros mezőben megszorult mutatóval.

– Majd elleszünk a plazmával – mondta.

– Én is így gondoltam. Örülök, hogy egyetért velem. – Megkerülte az ágyat, és kihúzta a plazmacsövet Garcia bal karjából. – Feltéve, hogy szükségünk lesz rá. És nálam nagyobb esély van rá, mint magánál. Én is voltam abban a járatban.

– Tegyünk félre pár adagot magának – javasolta Ramsey. – Sohasem tudhatja…

– Nem lesz semmi bajom. Ramsey elhallgatott, szótlanul figyelte a sugárzásjelző

számlapját. A mutató továbbra is a jobb oldalon állt. – Mielőtt ideért, már beadtam az injekcióit, és

magamnak is – mondta Sparrow. – Most magát is meg kell vizsgálnunk.

– Rajta! – felelte Ramsey. Kinyújtotta a bal karját, de közben továbbra is a monitor számlapját nézte. – Három adag ment már keresztül rajta, de a mutató meg sem moccant. Kapitány, én még nem hallottam…

– Ez a dekarbonizáció – vágott közbe Sparrow. – Fájni fog. – Megragadta Ramsey karját, és befecskendezte az izomba a szérum precipitátot. – Joe miatt ne fájjon a feje. Ő már Isten kezében van.

– Akárcsak mindannyian – válaszolta Ramsey. – Kapitány! – Bonnett hangja volt a házitelefonból.

Sparrow a fali mikrofonhoz lépett, és átbillentette a kapcsolót.

– Mondja! – Most ellenőriztem a reaktort. Minden rendben. – Induljunk Charleston felé! Teljes sebességgel! – Értettem. Hogy van Joe? – Még túl korai bármit mondani. – Szóljon, ha… – Szólunk. – Sparrow kikapcsolta a mikrofont. Garcia megmozdult a priccsen; mozgott a szája, és ide-

oda forgatta a fejét. Váratlanul megszólalt; meglepően határozott volt a hangja.

– Meg kellett tennem, Bea! A gyerekeinken keresztül vettek rá, hát nem érted?

Úgy tűnt, mintha egy hangot hallana. – Nem mondhatom el senkinek! Agyonlőnének! – Nyugalom, Joe – szólt Sparrow. Garcia szeme rebbenve felnyílt, lecsukódott, kinyílt.

Üres tekintettel bámult Sparrow-ra. – Hol van Bea? Bántották őt? – Minden rendben lesz vele – válaszolta Sparrow. Garcia összerázkódott. – Bárcsak elmehettünk volna valahová, és nevet

változtathattunk volna! Ennyi lett volna az egész. – Lehunyta a szemét.

– Tudja, hogy hol van? – kérdezte Sparrow. Garcia bólintott. – Lidércnyomás. – Megmozdult a mutató – mondta Ramsey. – De eddig

jóval a valószínűleg végzetes… – Hallgasson! – szólt rá Sparrow. Ellenőrizte a keringési

rendszerben bekövetkezett változást. – Nyolc adaggal már lement.

– És még hátra van tizenhat – felelte Ramsey. Sparrow csökkentette a folyás sebességét. – Ott kellett volna hagyniuk – szólalt meg Garcia. – Ne beszéljen hülyeséget! – felelte Sparrow. – A Buenos Aires-i hírszerzőiskolában képeztek ki –

folytatta Garcia. – Húsz évvel ezelőtt. Azután idejöttem, és itt megismerkedtem Beával. Akkor kiszálltam. Simán. Megtanították, hogyan kell elrejtőzni ott, ahol mindenki lát.

– Nem volna szabad beszélnie – jegyezte meg Ramsey.

– Emelkedik a vérnyomása. – Beszélnem kell – ellenkezett Garcia. – Hat hónappal

ezelőtt megkerestek. Azt mondták, „csináld, különben…!” A gyerekeink. Érti?

– Értem, Joe – válaszolta Sparrow. – De most nyugodjon meg! Kímélje az erejét!

– Életemben először tartoztam valahová – de tényleg megtaláltam a helyem a csapatában. Beával persze megvolt ez. De az más.

– Tartogassa az erejét! – kérte Sparrow. – Mire? Hogy Elhárító Johnny visszavihessen, és

hadbíróság elé állíthasson? – Nem vagyok elhárító tiszt, Joe. – A PszicHiv embere – mondta Sparrow. – Azért

küldték, hogy engem szemmel tartsanak. Ramsey eltátotta a száját. – Aznap jöttem rá, amikor először léptük túl a

megengedett határértéket – közölte Sparrow. – Abból, ahogy Lest kezelte.

– Az is az elhárítás – mondta Garcia. – Csak adoptálás révén – próbálta tisztázni Ramsey. –

És én nem tudom… – Ha ezt beköpi, hát én… – Sparrow nem fejezte be a

mondatot. – Épp akartam mondani, hogy elég rosszul hallok –

felelte vigyorogva Ramsey. De aztán elkomolyodva nézett le Garciára. – Van valami köze annak az elhárítós ellenőrnek a halálához?

– Isten a tanúm, hogy semmi – válaszolta Garcia. – És mi a helyzet a szabotázzsal? – Azt a régi barátaim csinálták, csak hogy duplán

biztosak legyenek a dolgukban. – Garcia megrázta a fejét. – Nekem csak titokban jelentenem kellett a forrás helyét,

mihelyt megérkeztünk oda. De én már akkor jelentettem, amikor még a saját vizeinkben voltunk. Azt gondoltam, legföljebb rájönnek, és elkapnak.

– Hogy csinálta? – kérdezte Sparrow. – A szono-impulzus rendszer felerősítésével. – Mikor döntötte el, hogy nem jelzi nekik a forrást? – Soha nem is akartam jelezni. Sparrow láthatóan megnyugodott. – Megmondtam Beának, hogy mihelyt a Kos elérhető

távolságon kívülre kerül, fogja a gyerekeket, és keresse meg a biztonsági szolgálatot. – Elhallgatott.

– Próbáljon pihenni! – kérte Sparrow. Garcia elfintorodott. – Mit mond most a mutató, Johnny? – kérdezte. Ramsey Sparrow-ra nézett, aki beleegyezően bólintott. – VéHá – mondta Ramsey. – Valószínű halálos – fordította le Garcia. – Valamivel lejjebb mozdult a mutató – sietett

hozzátenni Ramsey. – Megpróbálkozik egy plusz adag foszfortalanítóval és

mésztelenítővel? – kérdezte Sparrow. – Folytassuk még egy kis ideig a víg csatát, he? – nézett

föl rá mosolyogva Garcia. – Ha maga mondja, kapitány. De adjon hozzá morfiumot, jó? – Mosolygó szája megfeszült, mint egy halálfejen. – A görcsös rohamok olyan visszataszítóak.

Sparrow mély lélegzetet vett; habozni látszott. – Ez az egyetlen esélye – szólt Ramsey. – Ha ezt

esélynek lehet nevezni. – Rendben van – bólintott Sparrow. A gyógyszeres

polchoz lépett, elkészítette a fecskendőket, és visszatért a priccshez.

– A morfium – emlékeztette Garcia.

Sparrow a magasba emelt egy ampullát. – Köszönök mindent, kapitány – mondta Garcia. – Egy

szívességet még: törődik majd Beával és a gyerekekkel? Sparrow kurtán biccentett, lehajolt és beadta az

injekciókat – egyet, kettőt, hármat. Figyelték, hogyan kezd hatni a morfium.

– Még nyolc adag vér van a gépben – jegyezte meg Ramsey.

– Adjon neki maximális átfolyási sebességet! – szólította fel Sparrow.

Ramsey átállította a szelepet. – És most, Johnny, magától akarom hallani az egész

sztorit – mondta Sparrow, le nem véve a szemét Garciáról.

– Nyilvánvalóan már ismeri. – Részleteiben nem. És épp azokra vagyok kíváncsi. Milyen nevetséges ez a romantikus szerep – gondolta

Ramsey. – Sparrow egy ideje már kiszúrt engem, ami lehet, hogy Garcia műve. Vakrepülést végeztem, és nem is tudtam róla. Vagy tudtam? – Felidézte bizonytalan, gyanakvó érzéseit.

– Nos? – kérdezte Sparrow. – Milyen mélységig érdeklik a részletek? – kérdezte

Ramsey, hogy időt nyerjen. – Kezdje az elején! – felelte Sparrow. Ramsey gondolatban keresztbe tette az ujját, és közben

arra gondolt: eljött a kritikus pillanat. Ha Sparrow csakugyan elmebeteg, akkor most rohama lesz. De meg kell kockáztatnom. Nem tudom, mennyit derített ki. Tovább nem odázhatom el a választ.

– Máris kezdheti – sürgette Sparrow. – És ezt vegye parancsnak!

Ramsey vett egy mély lélegzetet, és elkezdte dr.

Oberhausen üzenetével és a Belland admirálisnál rendezett konferenciával.

– Ez a távmérő berendezés – szólt közbe Sparrow – mit árul el rólam?

– Azt, hogy olyan, mintha eggyé vált volna ezzel a tengeralattjáróval. Úgy reagál a dolgokra, mintha a hajó egyik berendezése lenne, nem pedig úgy, mint egy emberi lény.

– Gép vagyok? – Ha úgy tetszik. – Biztos benne, hogy a kis fekete doboza megfelelően

működik? – A test saját nedvei nem hazudnak. – Feltételezem, hogy nem. De az értelmezésében már el

lehet csúszni. Például nem hiszem, hogy jól becsülte fel, milyen korrekciót kell elvégeznünk ahhoz, hogy ebben a mélységben létezni tudjunk.

– Hogy érti ezt? – Emlékszik arra a napra, amikor kiborult az e-

kabinban? Ramsey visszaemlékezett a félelmére, arra, hogy meg

sem tudott mozdulni, és felidézte Sparrow megnyugtató jelenlétét. Bólintott.

– Minek nevezné azt, amit ott átélt? – Átmeneti pszichotikus összeroppanásnak. – Átmeneti? – Mit akar ez jelenteni? – meredt Ramsey Sparrow-ra. – Azt mondja, hogy a Kos fedélzetén végrehajtott

minden cselekedete teljesen épelméjű volt? Ramsey elvörösödött; érezte, amint a vér forró hulláma

elönti az arcát. – Most miféle géppé változott, kapitány? – Számítógéppé – válaszolta Sparrow. – És most

nagyon figyeljen rám! Mi itt a tengeralattjárókon nagyjából annyi mentális feszültségnek vagyunk kitéve, amennyit egy ember cselekvőképessége megőrzése mellett egyáltalán elviselhet. Alkalmazkodtunk. Egyesek jobban, mások kevésbé. Ki így, ki úgy. De az alkalmazkodás módszerétől függetlenül egy valami mindig ugyanaz marad: azok szemében, akik kisebb nyomás alatt élnek, a mi alkalmazkodásunk nem egészséges.

– Honnan tudja? – Tudnom kell – válaszolta Sparrow. – Ahogy maga is

megfigyelte, az én sajátos alkalmazkodásom gépszerű volt. Az emberi szabályok fényében nézve a jelenséget, maguk, pszichológusok nevet is adtak az ilyen típusú alkalmazkodásnak.

– Skizoid. – Én tehát kategorizáltam az életemet – folytatta

Sparrow. – Van egy részem – ha akarja, nevezze áramkörnek –, amely állandóan lehoz ide, a tenger mélyére. Ez a részem hisz a másvilágban, mert kénytelen hinni benne…

Ramsey felfigyelt rá, hogy Sparrow harmadik személyben beszél önmagáról; ez feszültté tette.

– Ki tagadhatja meg tőlem a jogot, hogy idelent az legyek, aminek lennem kell? – kérdezte Sparrow. Hosszú ujjaival megdörzsölte oldalt az állát. – Tudnom kellett, hogy mi az, amit csinálok. Úgyhogy tanulmányoztam magam. Elemeztem magam. Kiszámítottam magam minden díszletben, amit csak el tudtam képzelni. Mindez a legteljesebb kegyetlenség volt magammal szemben. – Elhallgatott.

– És? – kérdezte óvatosan Ramsey. – Őrült vagyok – felelte Sparrow. – De olyan módon

vagyok őrült, hogy tökéletesen megfeleljek a világomnak. Ettől a világom bolonddá, én pedig normálissá válok. Nem épelméjűvé. Normálissá. Alkalmassá.

– Azt mondja, a világ skizoid, darabokra hullott. – Nem az volt mindig is? – kérdezte Sparrow. – Hol

vannak zavartalan, ép kommunikációs útvonalak? Mutasson nekem tökéletes társadalmi beilleszkedést. – Lassú mozdulattal ingatta jobbra-balra hosszúkás fejét. – A nyomás teszi, Johnny.

Ramsey parányit igazított az átfolyásmérőn, mely a vércserét szabályozta Garcia testében. Lepillantott az elbódított műszaki tisztre. Kisimult, békés volt az arca. Pillanatnyilag elmúlt a nyomás.

– Holmi utópisztikus létezést tekintünk épelméjűségnek – folytatta Sparrow. – Amikor nem működnek a túlélés ellen ható kényszerek. Ezért érzünk valami megfoghatatlan nosztalgiát a hajdan volt Déltengerek iránt. Minimális életveszély. – Újra megrázta a fejét. – Bármilyen nyomásról és bármilyen alkalmazkodásról legyen is szó, a maga tudománya szerint az adott alkalmazkodás zavarodott elmére vall. Néha arra gondolok, talán ez a valódi értelme a Bibliában szereplő mondatnak: „Egy kisfiú terelgeti őket.” A gyerekeknek általában nincsenek túlélési kényszereik. Ergo: ők épelméjűbbek mint a felnőttek.

– Rájuk is nehezednek nyomások – vitatkozott Ramsey. – De más jellegűek – felelte Sparrow. Lehajolt, és

kitapintotta Garcia pulzusát. – Mennyi cserepalack maradt?

– Kettő. – Mit mutat a sugárzásmérő? Ramsey elkapta a fejét, hogy szemből láthassa a

számlapot.

– Fele-fele arány. – Életben fog maradni – jelentette ki Sparrow. A hangja

teljes határozottsággal csengett, mint aki megfellebbezhetetlen döntést hozott.

Ramsey leküzdötte megmagyarázhatatlan bosszúságát. – Hogy lehet ebben ilyen átkozottul biztos? – Meglepődött, amikor meglátta, mit mutat a műszer –

felelte Sparrow. – Kész csoda, hogy eddig is kibírta. – Ramsey érezte,

hogy a hangja akarata ellenére árulkodik a bosszúságáról.

– Valóban az, csoda – mondta Sparrow. – Hallgasson ide, Johnny! Minden tudományuk és gyógykezelésük ellenére van valami, amit maguk gyakran nem hajlandók elfogadni.

– Éspedig? – A hangja ekkor már nyíltan ellenséges volt.

– Létezik olyasmi, hogy Isten kegyelmében lenni. Egyenesben lenni a világgal. Valójában ez rejlik a csodák mögött. Olyan egyszerű. Az ember… szóval szinkronba kerül. Hogy a gépek nyelvén fejezzem ki magam. Meglovagolja a hullámot ahelyett, hogy kapálózna ellene. – Sparrow hangján egyfajta nyugodt szenvtelenség érződött.

Ramsey összeszorította a száját, hogy ne mondhassa ki, amire gondol. Ugyanakkor pszichológiai képzettsége révén sorra érkeztek az adatok egy szinte magától formálódó gondolatsorhoz: vallási fanatizmus. Töredezés. Megingathatatlan hit a saját igazságában. A paranoiás típusra jellemző diagnózis nagyon komoly bizonyítéka.

– A maga sajátos alkalmazkodása a pszichológiai kiképzése értelmében való parancsolás – mondta

Sparrow. – A működőképesség fenntartása a feladata. Nevezheti normális állapotnak. Hinnie kell, hogy őrült vagyok, és hogy az őrültségem típusára vonatkozó diagnózisa helyes. Ezáltal maga az, aki fölül van, aki irányít. Maga így tud életben maradni. Vezethet és irányíthat engem, mint erre alkalmas állatot, ami vagyok, én pedig visszaviszem oda, ahol a nyomás jóval kisebb.

– Ez ostobaság – vetette oda Ramsey. – Pszichológiai képtelenség! Azt sem tudja, miről beszél!

– Ha helyes a diagnózisa, akkor maga szerint mik a kilátásaim az életben? – kérdezte Sparrow.

– Teljesen elmegy az esze – szaladt ki Ramsey száján, mielőtt észbe kaphatott volna. – Teljesen… – Hirtelen elhallgatott.

Sparrow nevetett. Rázta a fejét. – Nem, Johnny. Visszamegyek oda, ahol jóval kisebb a

nyomás. És veszek egy nagy lélegzetet. És leülök párszor a pókerasztalhoz a Garcien Glennben. Egyszer-kétszer leiszom magam, csak mert elvárják tőlem. Második nászútra utazom a feleségemmel. Nagyon kedves lesz hozzám. Nagyon bűnbánó, amiért annyiszor megcsalt, mialatt távol voltam. Ő így alkalmazkodott. Voltaképpen nem haragszom érte. Miért is kellene?

Ramsey döbbenten meredt rá. – És persze továbbra is lesznek kérdéseim. Miről szól ez

az egész? Mik vagyunk mi, emberállatok? Mit jelent valójában mindez? Ha jelent egyáltalán valamit. De a gyökereim erősek, Johnny. Láttam csodákat. – Fejével Garcia felé intett. – Még meg sem történnek, én már tudom, mi lesz bizonyos események következménye. Ez ad nekem egyfajta…

Felberregett a vértranszfúziós egység jelzőberendezése. Ramsey rácsapott a transzfer kapcsolójára. Sparrow

körbejárta a priccset, és levette az artériás és vénás csatlakozásokat.

– Hatvan-negyven – mondta Ramsey. – Huszonkét óra múlva Charlestonban leszünk – felelte

Sparrow. – Mit akar elmondani Belland admirálisnak Joeról? – nézett Ramseyre.

– Nem emlékszem semmi olyanra, amit érdemes lenne elmondanom Joe-ról Bellandnak – válaszolta Ramsey.

Sparrow szája lassú mosolyra húzódott. – Ez normális – mondta. – Nem épeszű, de normális. Ramsey elfintorodott. Miért bosszankodom? – kérdezte magától. És

pszichológiai képzettségéből fakadóan megkapta a kikerülhetetlen választ. Mert van valami, amiről magammal kapcsolatban nem veszek tudomást. Van valami, amit nem akarok meglátni.

– Beszéljünk Heppnerről – mondta Sparrow. Ramsey lenyelte a kikívánkozó felkiáltást: az Isten

szerelmére, minek? – Az épelméjűség témája kezdte foglalkoztatni –

folytatta Sparrow. – És egy napon rádöbbent az igazságra, miszerint én nem vagyok kifejezetten épelméjű. Akkor azon kezdett töprengeni, hogy mi az épelméjűség. Néhány gondolatát megosztotta velem. És rájött, hogy nem tudja definiálni a fogalmat. Egyértelműen semmiképpen sem. És ebből arra következtetett, hogy ő az, aki megzavarodott. – Sparrow lehunyta a szemét.

– És? – suttogta Ramsey. – Kérte, hogy helyezzék el a tengeralattjáróról. Átadta

nekem a kérvényt, amikor partot értünk. Az utolsó utunkon.

– Sorsára hagyta önmagát – mondta Ramsey.

Sparrow bólintott. – És ezzel beismerte, hogy nincs horgonya, nincs

vonatkozási pontja, ahonnan navigáljon. Ramsey valami furcsa belső ingert érzett, mintha egy

nagy horderejű felfedezés előtt állna. – És ezért kell egy új elektronikus tisztet kiképeznem –

folytatta Sparrow. – Magának vissza kell mennie a Pszic-Hivbe, ahol a gyökerei vannak. Maga abban az óceánban tud navigálni.

Ramsey nem tudta tovább magában tartani a kérdést: – Maga szerint mi az épelméjűség, kapitány? – Az úszni tudás – felelte Sparrow. Ramseyt e kijelentés jeges borzongással töltötte el,

mintha hirtelen jéghideg víz alá merült volna. Meg kellett emberelnie magát, hogy továbbra is szabályosan tudja venni a levegőt. Mintha nagy távolságból hallotta volna Sparrow hangját:

– Ami azt jelenti, hogy egy épeszű embernek tisztában kell lennie az áramlatokkal, tudnia kell, mit és hogyan tegyen különböző vizekben.

Ramsey, mintegy Sparrow szenvtelen hangja ellenpontjaként, mennydörgő robajlást hallott.

– Az őrültség olyasmi, mint a fuldoklás – mondta tovább a magáét Sparrow. – Az ember alámerül; irányt vesztve vergődik… Johnny! Mi baja?

Hallotta a szavakat, de nem találta a jelentésüket. A szoba pörgő centrifugává változott, s ő ott gubbasztott a peremén… A forgás egyre gyorsult… gyorsult… és gyorsult. Kezével a vértranszfúziós eszköz felé kapott, de elvétette, és a földre zuhant. Énje egy önállósult része kezeket érzett az arcán, s egy ujj felhúzta az egyik szemhéját.

– Sokk! – vinnyogta Sparrow hangja egy felfordított

tölcséren át. Dübb! Dübb! Dübb! Dübb! léptek ajtócsapódás üvegcsörömpölés. Egy zselatin függőágyban lebegett gúzsba kötve.

Parányi színpad jelent meg a szeme előtt. Sparrow, Garcia és Bonnett álltak rajta kart karba fűzve, csöppnyi marionettfigurák a liliputi rivaldafényben.

Bábuk. – Parancsnok vagyok, tengeralattjáró tengerész,

hordozható, elsőosztályú – sorolta vontatott, monoton hangon a miniatűr Sparrow.

– Műszaki tiszt vagyok, tengeralattjáró tengerész, hordozható, elsőosztályú – mondta a miniatűr Garcia.

– Első tiszt vagyok, tengeralattjáró tengerész, hordozható, elsőosztályú – mondta a miniatűr Bonnett.

Ramsey beszélni próbált, de a szája nem engedelmeskedett.

A bábuk színpadán ismét Sparrow szólalt meg: – Nem vagyok épeszű; ő nem épeszű; te nem vagy

épeszű; mi nem vagyunk épeszűek; ők nem épeszűek. – Sajnálattal jelentem, hogy elromlott egy alkatrész: én

magam – mondta Garcia, és szertefoszlott, üres helyet hagyva Sparrow és Bonnett között.

– Ez a Ramsey egy katalizátor – közölte Bonnett. – Nem segíthetek magán; ő nem segíthet magán; mi

nem segíthetünk magán; ők nem segíthetnek magán; maga nem segíthet magán – mondta Sparrow.

– Sajnálom, hogy nem köszönhetem meg magának személyesen – hallatszott Garcia hangja az üres helyről.

– Az én nemzedékem nem hisz a vámpírokban – jelentette ki Bonnett.

Ramsey újból meg akart szólalni, de nem jött ki hang a száján.

– Maradjon csöndben… maradjon csöndben… maradjon csöndben… maradjon csöndben… maradjon csöndben… maradjon csöndben – hajtogatta egyszerre Sparrow és Bonnett.

halkabban halkabban halkabban Garcia hangja csak egy halk, kicsit megkésett visszhang

volt mély, mindent beburkoló sötétség az anyaméh sötétsége Ramsey mozgást érzett, valami zümmögést: a motorok.

Bonnett hangja: – Azt hiszem, kezd magához térni. Sparrow: – Hall engem, Johnny? Nem akart válaszolni. Energiába kerülne. Szilárdságot

kölcsönözne a világnak. Pszichológiai tréningezéssel töltött évei váratlanul ezt üzenték neki: Tökéletes magzati pozícióban fekszel.

Sparrow: – Próbáljuk kiegyenesíteni. Az talán segít. Bonnett: – Közölje vele tapintatosan, kapitány. Kezek nyúltak a lábához, a karjához, és kihúzták

összegömbölyödött testhelyzetéből. Szeretett volna ellenállni, de az izmai mintha ócska gittből lettek volna.

Mit közöljön tapintatosan? – Johnny! – Sparrow hangja parancsolóan éles volt.

Ramsey megnedvesítette kiszáradt ajkát nehezen mozduló nyelvével. Mit közöljön tapintatosan?

– Igen – lehelte. – Nyissa ki a szemét, Johnny! Engedelmesen fölnézett a csövek és vezetékek

keresztbe futó vonalaira. Irányítóterem. Megérezte maga mellett Sparrow-t, és odafordult. A kapitány lenézett rá, hosszú arcára ráncokat vésett az aggodalom. Bonnett a vezérműnél állt, háttal nekik.

– Mi… mi… – Krákogni próbált. – Behoztuk ide, hogy a szemünk előtt legyen. Már

majdnem Charlestonnál vagyunk – mondta Sparrow. Ramsey érzékelte maga körül a hajó lüktető életét, s egy

pillanatra elmerült benne. Mit közöljön tapintatosan? – Mi történt? – kérdezte. – Reagált valamire – válaszolta Sparrow. – Talán a

dekalcifikáló injekcióra. Lehet, hogy a túlnyomás alatti merüléseinkkel, a megnövekedett anhidrázzal függ össze valami módon. Hogy érzi magát?

– Pocsékul. Hogy van Joe? Sparrow egy pillanatra mintha visszahúzódott volna

önmagába, majd vett egy nagy lélegzetet. – Elfogytak a vörös vérsejtjei. Nem tehettünk semmit. Vége lett a csodának – gondolta Ramsey. – Részvétem,

kapitány – mondta. Sparrow végighúzta egyik kezét a szemén.

– Talán így volt a legjobb. – Vállat vont. – Ő túlságosan…

– Látok valamit a távolságbemérő monitorán – szólt Bonnett. Rákapcsolta az áramkörre, amely felismerte, hogy az a valami barát vagy ellenség. – Egy Monitor. A mieink közül való. Gyorsan közeledik.

Sparrow sarkon fordult, a kommunikációs táblához ment, és kipróbálta a közvetítővonalakat.

– Elég közel vagyunk, hogy a hangot is hallják? – kérdezte. Bonnett végignézte a műszereit.

– Igen. Sparrow elfordított egy reosztátot, és benyomta a

mikrofon gombját. – Itt Able John. Ismétlem. Itt Able John. Tele hernyóval

jövünk. A legénység egy tagja sugárfertőzött. Kérek kikötési engedélyt Charlestonban. Vége.

Egy, az impulzusmodulációtól kísértetiesen ingadozó erősségű hang szólalt meg a fali hangszóróból:

– Üdvözöljük, Able John. Kicsit forrónak találjuk. Készüljön fel sugárzásmérésre.

Bonnett lenyomta a sebességváltó kart, és a hajó lelassult.

Ramsey fektéből látta a távolságbemérő monitorát, melyen a radarjelek vonala mind mélyebbre és mélyebbre ereszkedett, ahogy a Monitor közeledett.

– Monitor Able Johnnak – szólalt meg ismét a kísérteties hang a hangszóróban. – Menj előre, Able John! Haladj tovább bemeneti mélységben! Mi majd kísérünk. Vége.

Bonnett felhúzta a sebváltó kart. A Kos nekilódult. – Adja be az orrkamera képét! – mondta Sparrow. A keresőtábla feletti képernyő megelevenedett. Zöld víz

és itt-ott tengeri hínár. – Hamarosan jó kezekre bízzuk, Johnny – fordult

Sparrow Ramsey felé. – Mire föleszmél. Ramsey furcsa kelletlenséget érzett. Megpróbálta

elképzelni a Charleston-alagút bejáratát – egy fekete lyukat egy víz alatti kanyon falában. Az agya kitért a feladat elől.

Ezt meg miért? – tette fel a kérdést önmagának. Azután: mit közöljön tapintatosan? – Énje egy része mintha kissé

távolabb állva szigorúan objektív megfigyeléseket jegyzetelt volna.

Nem akarsz visszamenni. Miért? Az imént még összegömbölyödve feküdtél. Emlékszel? Nagyon érdekes. A válasz egy megérzés volt.

– Kapitány – szólalt meg. – Tessék, Johnny. – Katatonikussá váltam, ugye? Katatonikus sokkot

kaptam. – Csak sokkot – vágta rá azon nyomban Sparrow. A hang tónusa elárulta Ramseynek, amit meg akart

tudni. Agya elfogulatlan része meg is állapította: katatonikus. Ejha. Egyszeriben nagyon tudatosan érzékelte maga alatt a priccset, és a hátában a saját testsúlyának nyomását. Ugyanebben a pillanatban kirakós játékának darabjai kezdtek a helyükre kerülni. Mély lélegzetet vett.

– Csak semmi izgalom! – intette Sparrow. Bonnett hátrapillantott, s a tekintetén óvatos figyelem

látszott. – Jól vagyok – mondta Ramsey. És önmagát is

meglepte, mennyire igaz, amit mond. Tagjaiba visszatért az erő. – Teljes visszavonulót fújtam. De most már tudom, hogy miért – tette hozzá.

Sparrow az ágyhoz lépett, és kézfeje hátát Ramsey homlokára tette.

– Próbáljon meg pihenni! – mondta. Ramsey visszafojtotta kitörni készülő nevetését. – Joe

megmondta nekem, kapitány, de nem hittem neki. Sparrow válasza alig volt több suttogásnál: – Mit mondott meg magának Joe? – Hogy maga mindvégig a kezében tartotta az

eseményeket, és ura maradt a helyzetnek. – Bólintott. –

Az a tengeri alagút egy szülőcsatorna. Átmenni rajta annyi, mint megszületni. Ez a tengeralattjáró egy mozgó anyaméh, amely keresi a helyet, ahol kivethet magából bennünket.

– Talán jobban tenné, ha most nem beszélne – mondta erre Sparrow.

– Beszélni akarok. Egy másik valóságra születünk meg. Idelent az egyik fajta őrület létezik, odafent meg egy másik. Csak nézzen erre az öreg Kosra! Burokba zárt világ a maga sajátos ökológiájával. Párás légkör, örök fenyegetettség a külvilág felől, a mozgás állandósult ritmusa…

– Akárcsak a szívverés – szólt halkan Sparrow. Ramsey elmosolyodott. – Magzatvízben úszunk. – Hogy érti ezt? – Sós vízben. Ami kémiailag majdnem azonos a még

meg nem született gyermeket körülvevő folyadékkal. A tudattalan tudja. És most útban vagyunk a megszületés felé.

– Maga részletesebb párhuzamot állít fel, mint én valaha is – jelentette ki Sparrow. – És mi a köldökzsinórunk?

– A tapasztalat. Az a fajta élmény, átélés, amely összeköt a hajóval, és annak részévé tesz. Tudatalatti észlelés. Tökéletes szimbiotikus szövetség. Testvérekké válunk, az ezzel járó érzelmi kötelékekkel és rivalizálásokkal, amelyek…

– Első ellenőrzési hely-jelentette Bonnett határozott hangon. – És most irány a Charleston-móló. Átveszi, kapitány?

– Vigye csak be, Les! – felelte Sparrow. – Megszerezte hozzá a jogot.

Bonnett felnyúlt, igazított valamit a távolság-hatásjel mérőn. A válla tartásában volt valami új, magabiztosabb vonás. Ramsey hirtelen rájött, hogy Bonnett ezen az úton vált éretté, és készen áll arra, hogy elvágja a saját köldökzsinórját. A gondolattól egy pillanatra felülkerekedett benne a Bonnett iránti kisajátító szeretet érzése, amelybe az elválás gondolatára csöppnyi nosztalgikus érzelem vegyült.

Tisztára, mint a testvérek – gondolta. – Miért nem helyezteti át magát a PszicHivtől a

tengeralattjáró vontatókhoz? – nézett le rá Sparrow. – Igen – visszhangozta Bonnett. – Szükségünk van jó

emberekre. Ramsey szíve összeszorult. – Ez a legszebb bók, amit életemben kaptam – mondta.

– De nem tehetem. Azért küldtek ki ide, hogy megoldást találjak egy problémára: miért roppantak össze a tengeralattjárón szolgáló tengerészek? Maguktól megkaptam a választ. Most következik a válasz gyakorlati alkalmazása, amelyben részt kell vennem. – Lenyelte a torkát szorongató gombócot. – Dr. Oberhausen a PszicHivtől megígérte, hogy saját osztályt kapok, ahol a tengeralattjárón szolgálók problémáival foglalkozunk.

– Ez csodálatos, Johnny! – kiáltotta Sparrow. – Ez aztán a nagyszabású szárazföldi meló!

– Rossz lesz elválnunk magától – mondta Bonnett. – Szóba fog még állni a magunkfajtával, ha bekerül az „aranygallérosok” közé?

– Ettől nem kell félnie – felelte Ramsey. – Na és mi a megoldás? – érdeklődött Sparrow. – Az összeroppanás valójában a születés elutasítása.

Azokkal fordul elő, akik tudat alatt visszahátrálnak a

születés előtti világba. Melyik gyerek akarna megszületni, ha tudná, hogy szenvedés és félelem – állandó fenyegetés – vár rá a túloldalon?

– Fenyegetés idelent is van – jegyezte meg Sparrow. – De a mi kis tenger alatti világunk becsapja és

összezavarja a tudatalattinkat – válaszolta Ramsey. – Ezt még én is értem… azt hiszem – szólalt meg

Bonnett, csöppnyi gúnnyal a hangjában. Egyik kezével a kormányt fogva kilépett oldalra, hogy állítson valamit az uszály szabályozóin.

– Vonzóvá kell tennünk az egész ciklust – folytatta Ramsey. – Teljesen új bánásmódot fogok javasolni: a legjobb szálláshelyet a tengeralattjárókon szolgálók számára. Jelentős fizetésemelést minden egyes küldetésért.

– Ez tetszik nekem! – rikkantotta Bonnett. – Lesznek változások – jelentette ki Ramsey. – Johnny, tegyen meg nekem egy szívességet! – kérte

Sparrow. – Mi lenne az? Sparrow elfordította a tekintetét, és nyelt egyet. – Úgy néz ki, hogy magából nagyon fontos ember

lesz… – Habozni látszott. – Megteszi, amit lehet, hogy Joe feleségének könnyebb legyen?

– Mindent, ami rajtam múlik – felelte Ramsey. – Ígérem. – Vett egy mély lélegzetet. – Ki fogja megmondani

neki? – Én – felelte Sparrow. – Igyekszem majd minél

tapintatosabban közölni vele. Ramseyt hirtelen jeges borzongás fogta el. Közölje vele

tapintatosan! Megköszörülte a torkát. – Kapitány, erről eszembejut valami. Hallottam, amikor

Les valami olyasmit mondott, hogy közöljön velem egy

hírt. Mi volt az? Sparrow megnyalta a szája szélét, és átnézett a

szabályozókarokkal ügyködő Bonnettra. – Mit közöljön tapintatosan? – ismételte meg Ramsey. – Joe halálát. – De… – Valahányszor megpróbáltuk magához téríteni a

sokkból, maga… – Valahányszor? – Négyszer vagy ötször próbálkoztunk. Maga mindany-

nyiszor Joe-nak rimánkodott, hogy térjen magához. Azt gondoltuk, hogy önkívületében félrebeszél, de…

Csend telepedett közéjük. – A tudatalatti sok mindent megérez – mondta Ramsey.

Valami mélységes ürességet érzett, és hirtelen visszaemlékezett a rémálmára. Garcia hangja: „Sajnálom, hogy nem köszönhetem meg magának személyesen.”

Mit? – Sok mindenben közösek voltunk egymással –

folytatta. Joe megértett engem. Keresztüllátott rajtam… meg is mondta. Azt hiszem, haragudtam érte. Az én játszmám volt, de ő jobb volt benne.

– Csodálta magát – mondta Sparrow. Ramsey szeme égett és csípett. – A végén magához tért – mesélte Sparrow. – Aggódott

magáért. Azt mondta, komisz volt magához, amikor gyanakvást keltett bennünk. Joe azt gondolta, magának minden adottsága megvan, hogy kiváló tengeralattjáró tengerész legyen.

Ramsey elfordult. – Megteszi, amit lehet, a feleségéért? – kérdezte

Sparrow. Ramsey bólintott; nem tudott megszólalni.

– Közeledünk a mólóhoz – jelentette Bonnett furcsán közömbös hangon. – Kettes fenék jön. – És felmutatott a fölötte lévő képernyőre.

A víz zöld ködén keresztül két, az azonosító áramköreikhez hangolt erős fény kezdett jelezni nekik.

– Készen állunk? – kérdezte Sparrow. – Mehetünk – válaszolta Bonnett. – Sikerült! Győztünk – mondta Ramsey. – Hősök vagyunk, nyavalyások! – kiáltotta Bonnett,

öntudatlanul utánozva Garcia gunyoros hanghordozását.

♦ ♦ ♦

Dr. Oberhausen charlestoni irodájában békesség honolt. A PszicHiv aszott testű főnöke, aki pontosan olyan íróasztal mögött ült, mint mindenki a Hivatalban, ujjhegyeit kecskeszakálla alatt egymáshoz illesztve hátradőlt a székében. A vállhevederéről lekapcsolt denevérszem radardoboz az íróasztal tetején feküdt. Dr. Oberhausen vak szemgolyói mintha egyenesen az asztal túloldalán vele szemben ülő Ramseyre szegeződtek volna.

Ramsey végighúzta egyik kezét a fejtetőjén, ahol már ütközött a visszanövő haj.

– Nagyjából ennyi a történet – mondta. – Túlnyomó része szerepelt a jegyzeteimben. Azokat megkaptad, még ha az orvosok nem engedték is, hogy beszélj velem.

Dr. Oberhausen némán bólintott. Ramsey hátradőlt a székében. A szék megnyikordult, és

Ramsey hirtelen rájött, hogy dr. Oberhausen szándékosan veszi körül magát nyikorgó székekkel. Megnyugtató jelzéseket adnak egy vak embernek.

– Nagyon közel voltál hozzá, Johnny. A sugárbetegség

különös dolog. – Végighúzta egyik kezét sugárzástól megvakult szeme előtt. – Még szerencse, hogy a PszicHiv ügynökei gyakorlatilag elpusztíthatatlanok.

– Egyezik ez a jegyzeteimmel és a távmérő szalagjaival? – kérdezte Ramsey.

– Igen, egyezik – bólintott dr. Oberhausen. – Sparrow szinte a szó szoros értelmében eggyé vált a hajójával: mindenre érzékenyen reagál vele kapcsolatban – a legénységét is beleértve. A helyes mentalitás és a kellő tapasztalatok sajátságos párosulása révén mesteri pszichológus lett belőle. Intézkedni fogok, hogy bekerülhessen az osztályra.

– Mit szólsz ahhoz a javaslatomhoz, hogy vegyük elejét az ilyen pszichotikus összeroppanásoknak?

Dr. Oberhausen a száját biggyesztve húzgálta a kecske-szakállát.

– A Napóleon-kori díszegyenruha-terápia? Érkezéskor és induláskor szóljanak a fanfárok? – Bólintott. – Az elhárítás teli torokból tiltakozni fog, mert ettől kezdve a hajók nem indulhatnának el titokban. De azért már tettek egy engedményt.

– Mit? – Hivatalosan bejelentették, hogy kalózhajóink olajat

lopnak a Keleti Hatalmaktól. – Ez amúgy is értelmetlen titok volt. – Mégis vonakodtak. – Jobb lenne nekünk az elhárítás nélkül – morogta

Ramsey. – Azon kéne lennünk, hogy megszabaduljunk tőlük. Az elhárítás elfojtja a kommunikációt. Ez társadalmi skizofréniához vezet.

Dr. Oberhausen tagadóan ingatta a fejét. – Nem, Johnny, egyáltalán nem kellene

megszabadulnunk az elhárítástól. Ez egy régi tévhit.

Alkalmazzuk Sparrow kapitány analógiáját: egy őrült társadalomban az őrült ember a normális. Az elhárítás elmebetegsége háborús időben normális viselkedésnek mondható. Normálisnak és szükségesnek.

– De a háború után, Obe! Te is tudod, hogy ugyanígy fogják folytatni!

– Meg fogják próbálni, Johnny. De addigra mi már a PszicHiv irányítása alá vonjuk az elhárítást. Képesek leszünk kellő hatékonysággal érvényteleníteni a szándékukat.

Ramsey rábámult, majd kuncogni kezdett. – Szóval ezért mozdultál rá Bellandra. – Nemcsak Bellandra, Johnny. – Néha megijedek tőled, Obe. Dr. Oberhausen kecskeszakálla rángatózni kezdett. – Helyes. Eszerint még azok előtt is hatásosan

színlelem, hogy mindenható vagyok, akiknek több eszük van. – És mosolygott.

Ramsey vigyorogva fészkelődött a székében. – Ha ez minden, Obe, akkor most szeretnék elmenni.

Amíg kórházban voltam, nem engedték még a közelembe sem Janettet és a gyerekeket, és most, hogy…

– Én is vártam, Johnny. A MedHiv kis diktatúrája még a nagy PszicHivnek is megálljt parancsolt. A radioterápia autonóm terület a gyógyászatban, amely… – Lassan ingatta a fejét.

– Igen? – szólt Ramsey. – Ó, az ifjonti türelmetlenség! – sóhajtotta dr.

Oberhausen. – Már csak néhány tisztázni való kérdés van hátra. Miért hiszed azt, hogy mi nem láttuk, milyen nagy szükség lenne erre a díszegyenruha-terápiára?

– Részben az elhárítás miatt – felelte Ramsey. – De csakugyan nem volt nyilvánvaló. Félrevezetőek a

tünetek. Napóleonnak fontos volt, hogy toborzásokat tartsanak, és megakadályozta, hogy a tüzérei meglógjanak. Nekünk ezzel sohasem volt gondunk. Sőt a mi tengerészeink lelkesen veszik fel újra a szolgálatot. A helyzet ellentmondásos: mindkét világban – a szárazföldön és a tengeren – fenyegetéssel találkoztak. A parton mintha megfeledkeztek volna a tenger fenyegetéséről, mert a tudatalattijuk elfedte előlük. A hajó jelentette számukra a mindentől megóvó biztonságot, az anyaméhbe való visszatérést. De a partraszállás maga volt a születés: a védtelenség állapota. Az ég baljós dolog annak, aki el akar rejtőzni előle.

Dr. Oberhausen megköszörülte a torkát. Hangja határozottá, komollyá vált.

– És most egy pillanatra szeretnék visszatérni a jegyzeteidre. Azt mondod, a PszicHivnek nagyobb hangsúlyt kellene fektetnie a vallásos képzésre. Fejtsd ki az indokait!

Ramsey előrehajolt, mire az árulkodó szék megnyikordult.

– Ezt diktálja a józan ész, Obe. Hogy a… – Univerzális gyógyszerszaga van, Johnny.

Csodaszerszaga. – Nem, Obe. Egy egyház a közösség kötelékét, a

kommunikáció szabad útját jelenti az emberek számára. – Megcsóválta a fejét. – A PszicHiv nem pótolhatja a vallást, hacsak nem tud telepátiával vagy a másvilág örök érvényű bizonyítékával szolgálni. Minél előbb szembenézünk ezzel, annál hamarabb kínálhatunk fel…

Dr. Oberhausen rácsapott az íróasztal lapjára. – A vallás nem tudomány! Hanem hit! – A hit szót úgy

ejtette ki, mintha azt mondaná: piszkos. Bosszantani akar – gondolta Ramsey.

– Oké, Obe – mondta. – Én csupán azt mondom, hogy nincs valláspótlékunk. Mégis felkínáljuk pótlékként az úgynevezett természettudományunkat. Én mindössze ezt…

– Úgynevezett? – Hány különböző pszichológiai iskolát tudsz

megnevezni? Dr. Oberhausen halványan elmosolyodott. – Legalább annyit, ahány különböző vallás létezik. – Még ebben is a mintát követjük – mondta Ramsey. – Megszakítottam volna egy gondolatmenetet? –

kuncogott a PszicHiv vezetője. Ramsey kis hallgatás után kezdett beszélni: – Mindössze arról van szó, hogy én még nem

találkoztam olyan pszichoanalitikussal, aki ne valláspótlékként kínálta volna fel – legalább tudat alatt – a maga szisztémáját. A jelenlévőket is beleértve. Kisisteneknek adjuk ki magunkat: mindentudóknak, mindenre gyógyírt kínálóknak. Az emberek ezt rossz néven veszik – és joggal. Udvarias címkéket ragasztunk a fiaskóinkra. Egymás között egyetértünk abban, hogy amit egy ilyen címke rejt, természetesen gyógyíthatatlan.

– Ez egészen úgy hangzik, mint egy vád, Johnny. – Dr. Oberhausen hangja bizonyos távolságtartásról tanúskodott. – Értsem úgy, hogy a mi derék Sparrow kapitányunk megtérített téged?

Ramsey nevetve dőlt hátra. – Az ördögöt! Csak fel akarok hagyni azzal, hogy a

messiás szerepét játsszam. Dr. Oberhausen mély lélegzetet vett. – Ez biztató. – És azt hiszem, tovább fogok kutakodni az emberek

elméjében. Már ha ez fedi azt a valamit, amit művelünk.

– Elmosolyodott. – Megmaradok pszichológusnak. – Mire számítasz, mit fogsz találni? Ramsey megint hallgatott egy sort, majd: – Egy jó tudós nem számít rá, hogy bármit is talál, Obe.

Csak beszámol arról, amit lát. Dr. Oberhausen összekulcsolta a kezét. – Kérlek, szólj, ha megtaláltad Istent. – Szólni fogok – felelte Ramsey, majd erőltetett

élénkséggel a hangjában azt kérdezte: – Addig is, ameddig a helyzet tisztázódik, mi lesz velem? Mikor dobhatom le magamról ezt a nyavalyás egyenruhát, és ülhetek be az én szép új PszicHiv osztályomba?

Dr. Oberhausen két kezét az asztal peremére támasztva hátratolta a székét. Lehajtotta a fejét, amitől úgy látszott, mintha a denevérszem dobozát nézné merőn.

– Először végig kell játszanod a hős szerepét. Az elnök kitüntetéseket akar tűzni mindannyiótok mellére. Amiatt a Belland-féle dolog miatt. Egyébként az admirális állást adott Mis. Garciának a minisztériumában – udvarias módszer arra, hogy a felügyelete alatt tartsa őt. De minden érintett számára így lesz a legjobb.

– Ezen a minden világok legjobbikán – tette hozzá Ramsey. Bizonytalankodást érzett dr. Oberhausen viselkedésében. – De mikor léphetek ki én a szolgálatból?

Dr. Oberhausen felszegte az állát. – Lehet, hogy nem tudlak azonnal leszereltetni, Johnny. Ramsey érezte, hogy nő benne a feszültség. – Miért? – Nos, te most hős vagy. Ezt ki akarják aknázni. – A

PszicHiv vezetője megköszörülte a torkát. – Bizonyos dolgok még a PszicHiv számára is nehézséget jelentenek. Nézd, még a MedHivnél sem tudtam elérni, hogy beengedjenek hozzád, mialatt…

– Megígértél nekem egy… – És meg is fogom tartani az ígéretemet, Johnny. Idővel.

– Hátradőlt. – Addig is van itt egy sorhajókapitány a biztosítási osztályba sorolás és előléptetés testületében. Amolyan elnöki kifutófiú, és szüksége van egy… egy szárnysegédre.

– Jaj, ne! – meredt Ramsey dr. Oberhausenre. A keszeg kis orvos vállat vont. – Rájött, hogy te vagy az a tehetséges és ügyes Hosszú

John Ramsey, aki egy injekciós tűből és két üvegcsőből vámpírmérőt rögtönzött, és aki megmentette a Delfint azon a gyakorló bevetésen történt katasztrófán. Azt akarja…

Ramsey felnyögött. – Előléptetnek hadnaggyá – mondta dr. Oberhausen. – Kösz – felelte Ramsey keserűen. Gúnyosan elhúzta a

száját, és dr. Oberhausen hangját utánozva mondta: – Mérget vehetsz rá, Johnny. Lesz saját osztályod.

– Még fiatal vagy – mondta dr. Oberhausen. – Van időd.

– Velem fogja pucoltatni a cipőjét. – Ó, dehogy. Nagyon imponál neki a tehetséged. Azt

mondja, te túl jó vagy a PszicHivnek. – A PszicHiv főnöke megint krákogott egyet. – És ha már úgyis a sorhajókapitány mellett leszel, van néhány dolog az osztállyal kapcsolatban, amit szeretném, ha…

– Hát erről van szó! – fakadt ki Ramsey. – Egy újabb átkozott kémfeladat! Azt akarod, hogy szaglásszam ki, és adjam le a drótot a sorhajókapitányról, hogy aztán a kellő pillanatban rányomulhass. Fogadni mernék, hogy te jártad ki nekem ezt a posztot.

– Biztos vagyok benne, hogy be fogod látni a szükségességét – válaszolta dr. Oberhausen. – Ezt

diktálja a józan ész. – Én ebben nem vagyok olyan biztos – vágott vissza

Ramsey. – Tetszik nekem a te Sparrow kapitányodnak a

hasonlata az épelméjűségről és az úszásról – jegyezte meg dr. Oberhausen. – De én még hozzátenném, hogy az úszónak mindig készen kell állnia arra, hogy evezőt ragadjon.

Ramsey elmosolyodott, noha tudta, hogy dr. Oberhausen azért szórakoztatja, hogy oldja a feszültséget kettőjük között.

– Oké, Obe. Még ez egyszer. De már most megmondom: ennyi, és nem több.

– Nekem ennyi elég, Johnny. És most, ha… Ajtócsapódást hallottak Ramsey mögött, a kinti hallban. Elmosódott hangok, majd egy női hang kiáltása: – Nem akadályozhatják meg, hogy bemenjek! Janet! Felgyorsult a pulzusa. – Tudom, hogy odabent van azzal az átkozott dr. Ober-

hausennel! – kiáltotta sikoltásnak is beillő hangon a nő. – És esküszöm, hogy be fogok menni!

Ramsey mögött kivágódott az iroda ajtaja. Megfordult. Janet rontott be az ajtón, és egyenesen a karjába vetette magát. Ismerős illat. Ismerős arc körvonalai simulnak az arcához, ismerős test a testéhez.

– Johnny! Ó, Johnny! Hallotta, hogy dr. Oberhausen feláll, látta, amint

elmegy mellette az iroda ajtaja felé, menet közben rögzítve a vállára a denevérszem dobozt.

– Úgy hiányoztál, Johnny! – Te is hiányoztál nekem – felelte. – Nem sejtettem, hogy ez ilyen veszélyes. Nekem azt

mondták… – Nem volt rossz, Janet. Komolyan mondom. – De olyan sokáig voltál kórházban! Dr. Oberhausen az ajtóhoz érve megállt. Alakja ebben

az új perspektívában hirtelen mintha összezsugorodott volna – egy magányos kis ember. Ramsey szeretett volna odakiáltani neki valamit, de nem tudta, hogy mit.

– Obe – mondta. A PszicHiv vezetője megfordult. – Viszontlátásra nálunk! A doktor elmosolyodott, biccentett, majd kiment, és

becsukta maga után az ajtót. Ramsey pedig kénytelen volt elmagyarázni Janetnek,

miért akarja, hogy a jövőben is tartsák a kapcsolatot „azzal a rémes, vén Obéval”.