emily giffin - szívügyek

8/17/2019 Emily Giffin - Szívügyek

1/427


2/427


3/427

Valerie-t késő este egy telefon riasztja fel. Hatéveskisfiát baleset érte: egy szülinapon beleesett a tűzbe,és súlyos égési sérüléseket szenvedett.

Tessa a hetedik házassági évfordulóját ünnepelné egyétteremben, azonban plasztikai sebész férjét behívjáka kórházba: egy kisfiút hoztak be súlyos égésisérülésekkel.

Ezen az estén Valerie és Tessa sorsa, ha nem is örökre,de összekapcsolódik.

A Szívügyeket az írónő egyik legjobb éspszichológiailag legmélyebb regényének tartják.

Az olvasót nem csak az izgalmas történet ragadjamagával, hanem az emberi léleklegkisebb rezdüléseinek megindító erejű leírása is.


4/427

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:Heart of the Matter

St. Martin’s PressNew York

Copyright © 2010 by Emily Giffin

Fordította: Pavlov Anna

Translation copyright © Pavlov Anna, 2015Hungarian edition © Tericum könyvkiadó, 2015


5/427

EMILY GIFFIN

Szívügyek


6/427

Sarah-nak, testvéremnek és a legjobb barátomnak


7/427

Első fejezet

Tessa

alahányszor egy tragédiáról hallok, nem azontöprengek, hogyan történt a baleset, vagy mi lehetett

a halálos diagnózis, sőt, azon sem gondolkodom, milyenlehetett az első sokk vagy a lecsengése. Inkább elképzelem

az utolsó hétköznapi pillanatokat. A pillanatokat, amelyeksokaságából áll az életünk. A pillanatokat, melyekettermészetesnek vettünk, és melyeket minden bizonnyalelfelejtettünk volna, ha nem történt volna meg az, ami

megtörtént. Az „előtte” pillanatfelvételek. Mintha filmet látnék, úg y látom magam előtt azt a

harmincnégy éves nőt, aki szombat este épp a kedvencbarackillatú testradírjáért nyúl, miközben azon töri a fejét,mit vegyen fel az esti partira, és abban reménykedik, hogyott lesz az a helyes pasi, akit reggel a kávézóban szokottlátni. És akkor hirtelen felfedezi a bal mellében a csomót.

Vagy a lelkes fiatal apukát, amint épp az elsőskislányát viszi haza kocsival az iskolából, és felhangosítja

a rádiót, mert épp a „Here Comes the Sun” Beatles-számot játsszák. Egy pillanatra hátrafordul, hogy milliomodszorraelmondja a kislánynak, hogy a Beatles minden kétségetkizáróan minden idők legjobb zenekara, és épp abban apillanatban egy tinédzser srác, aki nem lát ki a fejéből az előző este bevedelt Budweiserektől, kilép elé az úttestre.

Vagy az a középiskolai focicsatár, aki majd kicsattan az

önbizalomtól és a büszkeségtől, egy tikkasztó délutániedzésen, épp a nagy meccs előtti napon, a palánk mögött

V


8/427

álldogáló barátnőjére kacsint, majd a levegőbe ugrik, hogybelefejeljen a labdába úgy, ahogy senki más nem tud – dea levegőben kitekeredik a teste, és arccal előre zuhan aföldre.

Igazából csak egy keskeny határ választ el bennünket aszerencsétlenségtől, és ha erre gondolok, hálapénzt dobokbe képzeletbeli perselyembe. Hálás vagyok a sorsnak, ésezt minden egyes nap elmondom magamban, amiért mind

ez idáig megóvott bennünket az „utána” pillanatfelvételtől.Bennünket: Rubyt és Franket, Nicket és engem,

négyünket, a boldogságom és az aggodalmaim mindennapiforrását.Így aztán amikor vacsora közben megszólal a férjem

kórházi csipogója, nem hagyom, hogy elhatalmasodjonrajtam a neheztelés. Ez csak egy vacsora, egy este, mégakkor is, ha a házassági évfordulónk van és legalább két

hónap óta az első esténk, amikor kettesben vacsorázunk.

Panaszra semmi okom, főleg ha arra gondolok, mit élhet átaz a valaki, aki miatt most szól a csipogó. Tehát ezúttal isén vagyok a szerencsés.

– A francba! – szisszen fel Nick, és a hüvelykujjávallenyomja a szerkentyűt, majd beletúr sötétbarna hajába. –Ne haragudj, Tess... Sietek vissza.

Megértően bólintok, és nézem, ahogy a férjem azzal amagabiztos és szexi testtartásával az étterem elejébe siet,ahol le tudja bonyolítani a szükséges telefonhívásokat.Nézem az egyenes hátát és a széles vállát, és tudom, hogysemmi jó nem vár rá: meg kell menteni, rendbe kell tennie

valakit. Ilyenkor van igazán elemében. Elsősorban ezértszerettem bele: hét évvel és két gyerekkel ezelőtt.

Nick eltűnik a sarkon túl. Veszek egy mély levegőt éskörbepillantok. Idáig nem figyeltem, mi van körülöttem,


9/427

most szemügyre veszem a részleteket: egy absztraktfestmény a kandalló fölött, melegen pislákoló gyertyafényaz asztalon. A szomszéd asztalnál nevetés harsan: ezüsthalántékú férfit látok a felesége és négy gyerekük

társaságában. Érzem a cabernet gazdag ízét. Egyedüliszom.

Pár perccel később visszajön Nick, és másodszor, bárbizonyára nem utoljára, azt mondja, ne haragudjak.

– Semmi gond – felelem, és körbenézek, nincs-e valahol

a közelben egy pincér.

– Már megtaláltam – mondja Nick. – Elcsomagoltattama vacsoránkat.Átnyúlok az asztalon és gyengéden megszorítom Nick

kezét. Viszonozza a szorításom, és miközben várjuk, hogymegérkezzen a hungarocell dobozokba elcsomagoltlazacfilénk, azon filózok, megkérdezzem-e, mi történt,ahogy máskor is szoktam. De inkább elmondok

magamban egy gyors imát azokért az emberekért, akiketnem ismerek, majd egy másikat a gyerekeinkért, akikbékésen alszanak ágyuk biztonságában.

Elképzelem Rubyt, amint halkan hortyog, ésösszevissza gyűrte maga alatt a lepedőt, mert álmábansem nyugszik. Ruby, a merész, koraérett elsőszülött

gyerekünk. Négyéves létére a tizennégy éves lányokat iskenterbe veri: bárkit elvarázsol a mosolyával, a sötétbarnaf ürtjeivel, amiket egész hűen ad vissza gyerekesönarcképein, és világoskék szemével, ami genetikai csoda,ha azt vesszük, hogy anyja-apja barna szemű.Gyakorlatilag attól a naptól kezdve, hogy a világra jött, őuralja a házat és a szívünket is, lehengerlően ésbámulatba ejtőn. Pontosan ugyanolyan, mint az apja:


10/427

makacs, szenvedélyes és lélegzetelállítóan szép. Ésmondanom se kell, hogy ő az apja szíve csücske.

És Frank, a másodszülött gyerekünk. Annyira édes,annyira aranyos! Azonban nem úgy cuki és aranyos, mint

a reklámokban látható babák, valami több van benne, ésezt még az idegenek is megjegyzik, amikor tolom magam

előtt az utcán a babakocsiban. Majdnem kétéves, de mégmindig olyan bújós, hogy szó szerint elolvadok, amikor anyakamhoz szorítja pufók, sima pofikáját. És szemmel

láthatóan odavan értem. Nem a kedvencem! Tiltakozom,

amikor Nick négyszemközt mosolyogva azzal vádol, hogykülönbséget teszek a két gyerekem között. És tényleg: havan valaki a családunkban, akit a kedvencemnekmondanék, az nem más, mint maga Nick. Feltétel nélkülés végtelenül szeretem a gyerekeimet, és ha kempingezés

közben őket is és Nicket is megmarná egy vipera, és csakkét ellenszérum lenne a hátizsákomban, gondolkodás

nélkül az ő életüket menteném meg. És mégis: nincs aFöldön még egy olyan ember, akinek szívesebben lennék aközelében, mint a férjem. És ezt attól a pillanattól tudom,amikor először találkoztunk.

Pár másodperc, és megérkezik a vacsoránk meg mellé aszámla. Nick és én felállunk és kisétálunk az étteremből a

bíborszínű, csillagos egű éjszakába. Október eleje van,mégis inkább télies, mint őszies a levegő, még bostonimérce szerint is hideg van. Didergek a hosszú

kasmírkabátomban, amíg Nick előveszi a tárcájából aparkolócédulát, odaadja a kocsirendezőnek. Végrebeülünk az autóba.

Elhagyjuk a várost, és hamarosan visszaérünk

Wellesley-be. Nem sokat beszélgetünk útközben, inkábbNick jazzcédéit hallgatjuk.


11/427

Félóra múlva leparkolunk a házunk előtt. – Későn érsz vissza? – Fogalmam sincs – feleli Nick. Odahajol hozzám, hogy

adjon egy puszit. Felé fordítom a fejem, és az ajkunk

puhán összeér. – Boldog évfordulót – súgja. – Boldog évfordulót – súgom vissza.Nick elfordítja a slusszkulcsot, tekintetünk találkozik. –

Folyt köv? – Hát persze – erőltetek egy mosolyt az arcomra, és

kiszállok a kocsiból.Még mielőtt becsuknám az ajtót, Nick felhangosítja azenét, amivel mintegy jelzi, hogy véget ért egy este, és

kezdődik egy másik. Már benn vagyok a házban, de mégott cseng a fülemben Vince Guaraldi „Fullaby of the

Feaves” dallama. Kifizetem a bébiszittert, megnézem agyerekeket, pizsamára cserélem a kivágott hátú fekete

ruhámat, és a konyhában megeszem az elcsomagolt hideglazacsteaket.

Jóval később bebújok az ágyba, Nick helye üresentátong mellettem. Fekszem a sötétben egyedül, és ahívásra gondolok az étteremben. Vajon tényleg ott támad abalszerencse, ahol a legsebezhetőbbek vagyunk? Lehet,

hogy mélyen belül, álmainkban, aggodalmainkban ésszorongásainkban megérezzük eljövetelét?

Elalszom, anélkül, hogy megtudnám a választ. Mintahogy azt se tudom, hogy erre az éjszakára mégszámtalanszor gondolni fogok.


12/427

Második fejezet

Valerie

alerie tudta, hogy nemet kellett volna mondania, azazpontosabban határozott nemet kellett volna

mondania. Bárhogy is könyörgött Charlie, hadd menjenarra a szülinapra. Pedig mindent bevetett, még azt is, hogy

„nekem nincs se apukám, se kiskutyám”, amitől Valerie-nek mindig bűntudata támadt. És amikor ez se használt, anagybátyjához, Jasonhoz folyamodott segítségért.

– Ugyan már, Val – győzködte Jason Valerie-t. – Engeddel Charlie-t, hisz annyira szeretne elmenni.

Valerie lepisszegte az ikertestvérét, a nappaliramutogatott, ahol Charlie egy legovárat épített. Jasonhangos suttogásra váltott, Valerie pedig csak rázta a fejét,és kijelentette, hogy egy hatéves még túl kicsi ahhoz, hogy

ott aludjon a barátjánál. Ráadásul sátorban. Gyakran vitatkoztak ilyesmin Jasonnel, aki szerint a

nővére túlságosan félti Charlie-t. – Ja, már értelek, miért vagy ennyire szigorú – fintorgott

Jason. – Azt hallottam, hogy Bostonban megszaporodtak amedvetámadások.

– Nagyon vicces vagy – hurrogta le Valerie, aztánhosszas magyarázkodásba kezdett arról, hogy nem ismeritúl jól Charlie kis barátjának a szüleit, de annak alapján,amit idáig összerakott róluk abból, amit Charlie mesél,nem annyira szimpatikusak.

– Na mi a baj velük? Túl lazák? – ugratta Jason,miközben feljebb húzta a farmerját, ami lecsúszott

V


13/427

keskeny csípőjén. – És nem akarod, hogy Charlieolyanokhoz menjen?

Valerie megvonta a vállát, és elmosolyodott, pedigmindvégig igyekezett szigorú arcot vágni. Hogy lehet az,

csodálkozott el magában már ki tudja hányadszor, hogy őés az ikertestvére ennyire különbözőek? Pedig ugyanabbana cseréptetős házban nevelkedtek a massachussettsiSouthbridge-ben egy ír katolikus negyedben. Legjobbbarátok voltak, közös szobájuk volt egészen tizenkét éves

korukig, amikor is Jason felköltözött a huzatos

padlásszobába, és átadta húgának a gyerekszobát.Majdnem egyformán néztek ki sötét hajukkal,mandulavágású kék szemükkel, világos bőrükkel, ésbabakorukban gyakran hitték róluk, hogy egypetéjű ikrek.De egyáltalán nem voltak egyformák. Az anyjuk szerint

már a legelső pillanatban sem. Jason mosolyogva jött avilágra, míg Valerie homlokráncolva, aggodalmas arccal.

És ez így is maradt. Valerie magányos, félénk kislány volt,és a négy perccel idősebb, vidám természetű és mindenkiáltal imádott bátyja dicsfényéből neki is jutott valamennyi.

És most, harminc évvel később Jason ugyanolyanboldog volt, mint születésekor. Mert Jason ízig-vérigoptimista, akivel könnyű szót érteni, csapong a hobbik és

a munkahelyek között, és tökéletesen jól érzi magát abőrében, főleg, miután kijött az apjuk halálát követőapátiából. Jason sosem teljesített a képességeinek

megfelelően: nem tanult tovább, nem volt semmilyenszakmája, de teljesen vidáman töltötte napjait a Bacon Hillmelletti kávézóban, ahol pultosként dolgozott. Aki csakbelépett a kávézó ajtaján, Jason barátja lett, és bárhová

ment is Jason, nyomban barátokra lelt.


14/427

Ezzel szemben Valerie sosem érezte magát jól abőrében, hiába ért el mindent, amit csak kitűzött céljául.Keményen megküzdött azért, hogy elkerüljön Southbridge-ből, kitűnőre érettségizett, és ösztöndíjasként felvették az

Amherst College-be. A főiskola után jogi asszisztenskéntdolgozott egy menő bostoni ügyvédi irodában, miközbenszorgalmasan készült a jogi egyetemre. Azt mondogattamagának, hogy semmivel se rosszabb, mint a többi ember

körülötte, sőt, sokkal okosabb a legtöbbjüknél, azonbanamióta elköltözött a szülővárosából, nem érezte, hogy

bárhová vagy bárkihez is tartozik. És minél többet ért el,annál távolabb került a régi barátaitól, de leginkább alegjobb barátnőjétől, Laureltől, aki háromháznyira lakotttőlük.

Egyszer néhány ital után Valerie meggondolatlanulkijelentette, hogy Southbridge-ben meg lehet fulladni, de

amúgy Laurel vőlegényétől is. Pedig csak segíteni szeretett

volna, mert érezte Laurelen, hogy nem érzi annyira jólmagát, de megbánta abban a pillanatban, amint a szavakelhagyták a száját. És utána még napokig magyarázkodott.Azonban Laurel, aki mindig is hirtelen természetű volt,végképp leírta Valerie-t, majd azt terjesztette a régibarátnők között, hogy Valerie sznob lett. A régi barátnők,

Laurel-hez hasonlóan, ugyanott laktak, aholgyerekkorukban, jobbára a gimis fiújukhoz mentekfeleségül, ugyanazokba a bárokba jártak szombatonként,

mint tinikorukban, és kilenctől ötig ugyanúgy, mint aszüleik, valami lélekölő munkahelyen töltötték életükegyharmadát.

Valerie minden erejét bevetette, hogy tisztázza magát

Laurel vádaskodása alól, ami a felszínen sikerült is,azonban azon kívül, hogy visszaköltözik Southbridge-be,


15/427

már semmit se tudott volna tenni azért, hogy a dolgokvisszakerüljenek a régi kerékvágásukba.

És életének ebben a magányos szakaszában Valerieolyan dolgokat művelt, amit maga sem tudott volna

megmagyarázni, és amire régen megesküdött volna, hogysoha nem tesz meg, nevezetesen beleszeretett egy olyanpasiba, akibe egyáltalán nem kellett volna, terhes lett nem

sokkal azelőtt, hogy a pasi elhagyta, és ezzel az egésszelveszélyeztette álmának valóra válását, mármint azt, hogy

elvégezze a jogi egyetemet. Évekkel később néha

elgondolkodott azon, hogy vajon tudat alatt szabotálniakarta erőfeszítéseit, hogy teljesen elszakadjonSouthbridge-től és egy tökéletesen más életet kezdjen,vagy csak nem érezte méltónak magát arra, hogy aHarvard Law School-ba járjon, pedig a felvételéről szólóértesítő oda volt tapasztva a hűtőszekrényére azultrahangos felvételekkel együtt.

Bárhogyan volt is, Valerie úgy érezte, hogy két székközött a pad alá huppant. A büszkesége nem engedte,hogy visszakússzon a régi barátnőihez, ugyanakkor ígyterhesen úgy érezte, ciki lenne együtt lógni a főiskolaibarátnőivel, pláne újakra szert tenni a Harvardon. Magányosabb volt, mint valaha, miközben keményen

küzdött, hogy egyetemre járjon és gondját viselje egyújszülött babának. Jason átérezte, milyen nehéz lehetett a

húgának az anyaság első éveiben. Világosan látta,mennyire kivan Valerie, hogy teljesen kimeríti az állandóaggodalom meg a sok munka, és mély tiszteletet érzett

iránta, amiért keményen dolgozik, hogy eltartsa magát ésa kisfiát. Ezzel együtt képtelen volt megérteni, miért épít

Valerie falakat maga köré, és egy-két felületes barátságonkívül miért kerüli az embereket. Valerie azzal


16/427

mentegetőzött, hogy sokat dolgozik, és nincs idejesemmire, és persze ott van a kis Charlie, akiért teljesenfeláldozta magát. Jason nyilván nem vette ezt be,kerekperec megmondta a húgának, hogy pajzsként

használja Charlie-t, hogy ne kelljen szembenéznie avilággal, ne kelljen kockázatot hoznia, ne kelljen elviselnieegy esetleges elutasítást.

Valerie pont ezen gondolkodott, miközben a tűzhely feléfordult, és legyártott egy tucatnyi tökéletesen kerek

palacsintát. Nem volt valami nagy szakácsnő, de első

munkahelyének, egy reggelizőnek köszönhetően a reggelifogásokban mesterszintre emelkedett. Ez már rég volt,azonban Jason inkább egy fiatal lánynak látta a húgát, aki

kávét visz a vendégeknek, mint egy nőnek, akiből hamarosan ügyvédnő vagy bírónő lesz.

– Te egy afféle visszájára fordított sznob vagy – jelentette ki Jason, majd letépett három darabot a

papírtörlő-gurigából, és letette az ebédlőasztalra kikészítetthárom tányér mellé.

– Nem vagyok az – vágta rá Valerie, de magának azértbevallotta, hogy testvérének talán igaza van. Hányszorhajtott el a Cliff Roadon sorakozó puccos házak előtt, ésmegállapította, hogy az ott lakó emberek jó esetben

felületesek, de leginkább gátlástalan hazudozók. Számáraa gazdagság egyenlő volt a jellemgyengeséggel, s bár tudta,hogy ez nem igazságos, azzal nyugtatta magát, hogy azéletben sok dolog nem igazságos.

Az ilyen-olyan iskolai rendezvényeken Daniel és RomyCroft nem sokat tettek azért, hogy Valerie-nek más legyena véleménye a gazdagokról. Először egy nyílt napontalálkozott velük. Mint a legtöbb házaspár abban amagániskolában, ahová Charlie járt, Crofték intelligensek,


17/427

szépek és megnyerőek voltak. Mégis, amikor köszöntöttékValerie-t, majd bájcsevegtek vele pár percig, Valeriehatározottan úgy érezte, hogy valójában keresztülnéznekrajta, és igazából mással beszélgetnének, valakivel, aki

jobb nála.Romy hangja még akkor is hamisan és fellengzősen

csengett, amikor Charlie-ról beszélt: „Grayson egyszerűenimádja Charlie-t!” A füle mögé tűrt egy rakoncátlanhamvas szőke hajtincset, majd a keze egy pillanatramegállt a levegőben, nyilván azért, hogy látni lehessen a

hatalmas gyémánttal díszített fehérarany gyűrűt. Valeriemég sosem látott ekkora gyémántot. – Charlie is nagyon szereti Graysont – felelte Valerie, és

keresztbetette maga előtt a karját. Egy flamingórózsaszínblúz volt rajta, de abban a pillanatban sajnálta, hogy nem

a szénfekete kiskosztümjét vette fel. Bármennyireigyekezett is, bármennyit költött is ruhára, valahogy

sosem a megfelelő darabot választotta ki a ruhatárából.Ekkor a két kisfiú kézen fogva átszaladt az

osztálytermen. Charlie a hörcsögketrec felé húztaGraysont. A vak is láthatta, mennyire nagy barátok, hogymennyire feltétel nélkül és tiszta szívből szeretik egymást.Akkor meg miért feltételezi Valerie azt, hogy Romy nem

őszinte? Miért nem ad magának – és ezzel a fiának is –valamivel több pontot? Ezeket a kérdéseket tette felmagának, amikor Daniel Croft odalépett a felesége mellékezében egy műanyag pohár punccsal, és a másik kezétRomy hátára tette. Ez az alig észrevehető mozdulat némiirigységgel töltötte el, ugyanakkor haragudott magára,amiért csak rosszat gondol ezekről az emberekről.

– Drágám, bemutatom neked Valerie Andersont. ŐCharlie anyukája – jelentette ki Romy, és Valerie-nek


18/427

valamitől olyan érzése támadt, hogy korábban márbeszéltek róla, és valószínűleg arról is, hogy azosztálykönyvben az „apa neve” rubrika Charlie-nál üresenmaradt.

– Ó, igen, persze – bólogatott Daniel, miközbenerélyesen megrázta Valerie kezét, és fásult futópillantással méltatta. – Üdvözlöm.

Valerie viszonozta az üdvözlést, majd néhánymásodpercnyi üres fecsegés után Romy összecsapta atenyerét és így szólt:

– Na és mondd csak, Valerie, megkaptátok a meghívótGrayson születésnapi partijára? Pár héttel ezelőtt küldtemel.

Valerie érezte, hogy mélyen elpirul. – Igen, persze.Köszönjük szépen. – Dühös volt magára, amiért nemreagált semmit a meghívóra. Szinte biztos volt benne, hogy

Romy szemében az ilyesmi bosszantó udvariatlanságnak

számít, még akkor is, ha csak egy gyerekbuliról volt szó. – És akkor? – szegezte neki a kérdést Romy. – Eljön

Charlie? Valerie habozott, úgy érezte, a hatalmába kerítette ez a

makulátlan külsejű, végtelenül magabiztos nő. Pont olyanvolt az egész, mint amikor a gimiben a népszerű Kristy

Mettelman adott egy slukkot a cigijéből és felajánlotta,hogy elviheti egy körre a meggypiros Ford Mustangját.

– Még nem tudom. Majd megnézem a

határidőnaplómat... Jövő péntek, ugye? – dadogta, minthaannyira sűrű társadalmi életet élne.

– Pontosan – bólintott Romy, miközben mosolya egyreszélesebb lett, amint odaintegetett egy házaspárnak, akik

a lányukkal együtt közeledtek felé. – Nézd csak, drágám –súgta oda a férjének –, ott jönnek April és Rob. – Majd


19/427

megérintette Valerie karját, kivillantotta utolsóműmosolyát. – Nagyon örülök, hogy megismertelek.Remélem, látjuk a kis Charlie-t jövő pénteken.

Két nappal később, kezében a sátor alakú meghívóval

Valerie bepötyögte Crofték számát. Hirtelenmegmagyarázhatatlan idegességet érzett – szociálisszorongás, ahogy a pszichológusa nevezte –, majd óriási

megkönnyebbülést, amikor üzenetrögzítő válaszolt. Ekkor annak ellenére, hogy szíve szerint nem ezt

mondta volna, a sajátjánál egy oktávval magasabb hangon

ezt az üzenetet hagyta: „Charlie nagy örömmel jönGrayson szülinapi partijára.”

Nagy örömmel. Ezt a szót ismételgeti magában, amikor telefonhívást

kap csupán három órával azután, hogy kitette Charlie-t adinoszauruszos hálózsákjával és pizsamájával együtt

Crofték háza előtt. Nem azt, hogy baleset vagy égésisérülés vagy mentő vagy sürgősségi, amint gyorsan felveszia pulcsit, megfogja a táskáját és a massachusettsi városikórház felé veszi az irányt. Akkor sem képes kiejteniezeket a szavakat, amikor a kocsiból felhívja Jasont, mertúgy érzi, hogy ezzel az egész valóságosabbá válik.

Csak ennyit mond: – Indulj el most. Siess! – Hova menjek? – kérdezi Jason, a háttérben üvölt a

zene.Valerie nem válaszol, mire Jason lehalkítja a zenét. –

Valerie! Hova menjek? – ismétli. – A városi kórházba... Charlie... – sikerül kinyögnie

Valerie-nek. Még erősebben nyomja a gázt, legalább húszkilométerrel túllépve a megengedett sebességet.


20/427

Annyira szorítja a kormányt, hogy ujjperceikifehérednek, tenyere izzad, legbelül azonban egészenfurcsa nyugalmat érez, akkor is, amikor átmegy a pirosonés aztán egy másikon is. Mintha kívülről nézné önmagát,

aki igazából nem is ő, hanem valaki más. Ezt csinálják azemberek, gondolja. Felhívják a szeretteiket, száguldanak akórház felé, áthajtanak a piros lámpán.

Charlie nagy örömmel jön ..., cseng a fülében, amintmegérkezik a kórházhoz és elindul a sürgősségi bejáratfelé. Hogy lehettem ennyire hanyag? – tűnődik. Hogy

ülhettem olyan nyugodtan a kanapén egy tál popcornnalegy Denzel Washington-akciófilm előtt? Hogy lehetséges,hogy nem tudta, nem érezte meg, mi történik abban a

luxusvillában? Miért nem hallgatott a belső hangra? Arossz előérzetre? Hangosan elkáromkodja magát: egyhosszú, rekedt „baaassza meg!” hagyja el az ajkát. Ésmiközben ott áll a tégla és üveg épület előtt, szíve megtelik

bűntudattal, és szörnyű tehetetlenség keríti hatalmába,hogy már nem lehet visszacsinálni.

Az éjszaka további része elmosódottá válik:összefüggéstelen momentumok halmaza kronológiaisorrend nélkül. Emlékszik, hogy ott hagyta az autóját a járdán a „Parkolni tilos” tábla ellenére, aztán megtalálja

Jasont a dupla üvegajtó mögött. Jasonnek hamuszürkevolt az arca. Emlékszik a betegfelvételes nővérre, amint nyugodtan, összeszedetten legépeli Charlie nevét, majd egy

másik nővér végtelennek tűnő klórszagú folyosón vezetiőket végig, mire megérkeznek az égési osztályra.Emlékszik, hogy útközben találkoznak Daniel Crofttal,megállnak, és Jason megkérdezi, mi történt. Emlékszik

Daniel homályos, bűntudattal teli válaszára –Mályvacukrot pirítottak a tűznél... Nem láttam... –, és arra


21/427

is, amint pötyög valamit BlackBerry telefonján, majdelképzeli, hogy háttal áll a tűznek, bámulja a házát. AztánCharlie-t képzeli el, az egyetlen fiát.

Sose fogja elfelejteni az a pillanatot, amikor meglátta

Charlie mozdulatlan kis testét: benyugtatózták ésintubálták. Sose fogja elfelejteni a látványt: Charlieelkékült száját, levágott pizsamáját, a fehér kötést a jobbkezén és arcának bal oldalán. Emlékezni fog a „bip-bip”hangot kiadó monitorokra, a ventilátor zümmögésére, a

sürgő-forgó nővérek rezzenéstelen arcára. Istenhez

könyörög, akit már régóta elfelejtett, miközben fogjakisfiának ép kezét és vár.Azonban leginkább arra a férfira fog emlékezni, aki az

éjszaka közepén – legalábbis Valerie úgy érzi – megérkezik,hogy megvizsgálja Charlie-t, miután Valerie-nek márszertefoszlottak a legsötétebb félelmei. Emlékezni fog arra,ahogy óvatosan leveszi a kötést Charlie arcáról, és ott a

megégett bőr. Ahogy kikíséri Valerie-t a folyosóra, feléfordul, kinyitja a száját, beszélni kezd.

– A nevem doktor Nick Russo – mondja mély hangon,lassan. – Én vagyok az egyik legjobb gyerekplasztikaisebész a világon.

Valerie a férfi sötét szemébe néz és kifújja a levegőt. A

belső szorítás hirtelen kienged. Nyilván nem plasztikaisebészt küldenének ide, ha a fia élete veszélyben forogna.Charlie rendbe fog jönni. Nem fog meghalni. Ezt biztosantudja, amint ennek az orvosnak a szemébe néz. Aztán,

akkor először, felötlik benne, vajon Charlie hogyan éltemeg ezt az egészet. Több szempontból is nyomot foghagyni benne ez az éjszaka. Valerie ádáz eltökéltséget érez,

megvédi a fiát, bárhogyan alakulnak is a dolgok. Kívülről


22/427

hallja magát, amint megkérdezi dr. Russót, rendbe tudja-ehozni Charlie arcát és kezét, szép lesz-e a fia, mint ezelőtt?

– Mindent megteszek a fiáért – feleli a férfi. – Deszeretném emlékeztetni valamire.

Valerie bólint, és arra gondol, hogy az orvos majd aztmondja, ne várjon csodára. Mintha mert is volna bármikoraz életében hinni ilyesmiben.

Azonban dr. Russo a szemébe néz és egészen mástmond. Amit soha az életben nem fog elfelejteni.

– A fia most is szép.

Valerie újra bólint. Hisz a doktornak, bízik benne. Éscsak akkor, hosszú idő óta először, könnyek gyűlnek aszemébe.


23/427

Harmadik fejezet

Tessa

alamikor az éjszaka közepén Nick testének melegéreébredek, ott alszik mellettem. Anélkül, hogy

kinyitnám a szemem, végigsimítom a vállát és a csupasz

hátát. Bőrének tusfürdőillata van, a szokásos munkautáni zuhany. Hirtelen megkívánom, de a vágyat hamarelnyomja a fáradtság. Ami azóta tart, amióta megszületett

Ruby, és nyilván nem csökkent, miután Rubyt követteöccse, Frank. Mind a mai napig, ennyi év után is szeretekszeretkezni a férjemmel. Csak gyakran az történik, hogy azalvást részesítem előnyben minden más élvezettelszemben, legyen az csoki, vörösbor, az HBO vagy a szex.

– Szia – suttogja Nick és felém fordítja a fejét. – Nem hallottam, amikor megjöttél... Hány óra van? –

kérdezem, és csak reménykedni tudok, hogy közelebbvagyunk az éjfélhez, mint a gyerekek könyörtelen hét órai

ébredéséhez, ami kegyetlenebb, mint az ébresztőóra, és

még csak szundi funkció sincs rajta. – Fél három. – Nem fél tizenkettő? – motyogom, Ruby kedvenc

mondókájára utalva, amit előszeretettel szaval az apjának,valahányszor a vasárnapi ebédtől hívják be a kórházba.„Fél tizenkettő, elszaladt a mentő.”

Nick csak nyög valamit válaszképpen, semmi kedvebeszélgetni. Kinyitom a szemem, és látom, hogy Nick ahátán fekszik és figyelmesen a plafont nézi. Nem bírok a

V


24/427

kíváncsiságommal. Megkérdezem, hogy születésirendellenesség volt-e – ezek az esetek teszik ki Nickmunkájának jelentős részét.

Nick felsóhajt, és megrázza a fejét.

– Autóbaleset? – kérdezem némi tétovázás után. – Nem, Tess – válaszolja annyira türelmesen, amiből

tudom, hogy egyáltalán nem az. – Égési sérülés. Baleset. Ez úgy mondja, mintha cáfolna valamit. Vagyis nem

történt gyermekbántalmazás. Nick egyszer mesélte, hogy a

gyermekgyógyászatban az égési sérülések tíz százaléka

bántalmazás eredménye. Szomorú.Beharapom az alsó ajkam, agyamban cikáznak akülönféle elképzelhető okok: magára rántotta a forró vízzelteli fazekat, túl forró volt a fürdővíz, tűz volt a lakásban,vegyszer okozta az égési sérülést. Egyszerűen képtelenvagyok nem gyötrődni azon, hogy vajon hogy történhetett!Nick épp ezt a kérdést utálja a legjobban. Nem mindegy,

hogy történt? Baleset volt. A balesetek már csak ilyenek. Megtörténnek, és kész.

Ma éjjel viszont megköszörüli a torkát, és rezignáltantálalja a tényeket. Egy hatéves kisfiú mályvacukrot pirítotttábortűznél. Nem tudni, hogy, de beleesett a tűzbe, ésmegégett az arca és a keze. Az arcának a bal oldala.

Nick gyorsan beszél, és látszólag közömbösen, minthacsak az időjárás-jelentést olvasná fel az újságból. Detudom, hogy ez csak egy jól begyakorolt álca. Azt is tudom,

hogy valószínűleg még jó ideig képtelen lesz elaludni azesti eseményektől. És még holnap reggel is – sőt, mégdélután is – lélekben nem lesz velünk, a családjával,hanem annak a kisfiúnak a kezére és arcára fog gondolni.

Az orvoslás féltékeny feleséget teremt, jut az eszembe aszólás, amit még Nick rezidenséveiben hallottam az egyik


25/427

orvosfeleségtől, aki, mint később megtudtam, otthagyta aférjét, és összeállt a személyi edzőjével. Már akkormegesküdtem magamnak, hogy sose fogom hagynieluralkodni magamon ezt az érzést. Hogy mindig úgy fogok

tekinteni a férjem munkájára, mint egy nemes dologra,még akkor is, ha ez a nemes munka gyakori magányosóráimnak az okozója.

– Mennyire súlyos? – kérdezem Nicket. – Rosszabb is lehetne. De nem is annyira jó. Becsukom a szemem, kutatok az agyamban a mentő

kérdés után, mert ez a ki nem mondott szerepem akapcsolatunkban. A kórházban Nick az örök optimista,akiből csak úgy árad a biztonságérzet, az erő. Azonbanitthon, itt, az ágyunkban az én feladatom, hogy reménytöntsek belé, még akkor is, ha nem mond semmit, mertbele van merülve az aggodalmaiba.

– A szeme nem sérült? – találom meg végre a megfelelő

kérdést, mert eszembe jut, hogy Nick egyszer elmesélte,hogy a legnehezebb rendbe hozni a szemet, azt, amitköltőien a lélek tükrének is neveznek.

– Nem... – fordul felém. – A szeme tökéletesen épenmaradt. A nagy, kék szeme... olyan, mint Rubyé.

A hangja elcsuklik. Ezzel végképp kiadta magát,

ugyanis amikor Nick Rubyhoz vagy Frankhez hasonlítjavalamelyik kis betegét, tudom, hogy gyötrődik miatta.

– De azért elég jó doki jutott neki osztályrészül, nem? –mondom végül.

Nick a csípőmre teszi a kezét, és mintha mosolyt vélnékfelfedezni az arcán. – Hát igen.

Másnap reggel, miután Nick visszamegy a kórházba, éppreggelit csinálok. Ismét el kell viselnem egy szokásos


26/427

reggeli közbeni hisztivel vegyített nyavalygást, amitelsőszülött csemetém rendez. Ruby egyáltalán nem egyreggeli ember, amit szintén az apjától örökölt. Negyedóránkeresztül siránkozik. – Mondd meg Franknek, hogy ne

bámuljon! Annyira utálom! Az én banánomon barna foltokvannak, nem kérem! Jobban szeretem azt a bundáskenyeret, amit apu csinál! Ezt nem kérem!

Amikor megszólal a telefonom, boldogan megyek a

csengő hang irányában. Végre civilizált felnőtt emberrelbeszélgethetek. (A minap annak is örültem, amikor valami

közvélemény-kutató hívott.) Meglátom a kijelzőn Catenevét, és csodás kedvem lesz. Cate Hoffmannel tizenhatévvel ezelőtt ismerkedtünk meg egy buliban elsőéveskorunkban, amikor is be lettünk vezetve a kollégiumi életrejtett bugyraiba. Sokszor partiztunk együtt, és miutánszámtalanszor megkérdezték, hogy testvérek vagyunk-e(csak rá kellett nézni telt ajkunkra, karakteres orrunkra,

lenszőke hajunkra), megfogadtuk, hogy ezentúl úgyvigyázunk egymásra, mintha tényleg testvérek lennénk.Volt, hogy megmentettem Cate-et valami bunkó módonkacsingató srác nyomulásától, volt, hogy a szobájáigkísértem, annyira részeg volt, és fogtam a homlokát,miközben hányt. A sok közös élmény összekovácsolt

bennünket a négy év alatt, de a barátságunk adiplomaosztás után is megmaradt. A húszas éveinkközepén valamelyest elszakadtunk egymástól, azazpontosítok: az én életem megváltozott, míg Cate-éugyanolyan maradt. Benn lakik a városban, ugyanabban alakásban, amit egykor együtt béreltünk, egyik pasi követia másikat, és még mindig a médiában dolgozik. Annyi

csak a különbség, hogy most már saját talk show-ja van, a


27/427

Cate Corner, aminek köszönhetően szerény ismertségretett szert New Yorkban.

– Nézd csak, Ruby! – tartom a lányom orra elé amobilom. – Cate néni az! – Vidámságot színlelek, hátha

jókedvem átragad Rubyra, aki épp gyászos arcot vágamiatt, mert nem tettem a tejébe csokiszirupot. Felveszema telefont, és megkérdezem Cate-et, hogyhogy ilyen koránhív.

– Edzőterembe megyek – feleli Cate. – Új edzőterv. Lekell dobnom pár kilót.

– Jaj, dehogy kell! – sóhajtok. Cate-nek olyan alakjavan, hogy egy modell is megirigyelné. Sajnos már nemhiszik rólunk azt, hogy testvérek vagyunk.

– Igazad van, amúgy nem kellene, de tudod, a kameralegalább öt kilót hizlal – mondja Cate, majd a rá jellemzőhirtelenséggel témát vált. – Na és mit kaptál? Mit kaptál?

– Hogy mit kaptam? – kérdezem, miközben Ruby azzal

kezd szekálni, hogy a bundás kenyerét „egészben” akarja,nem úgy, ahogy mindig szokta, vagyis „egészen pici ésegyforma kockákra, héj nélkül”.

– Kicsikém, elfelejtetted a varázsszót – mondomRubynak.

Ruby üres tekintettel néz vissza rám, amivel azt akarja

közölni, hogy nem hisz semmiféle varázsszavakban. Ő azegyetlen óvodás, akit ismerek, aki megkérdőjelezte aMikulás létezését, de legalábbis azt a logisztikai bravúrt,hogy egyszerre minden gyereknél ott tud lenni a világon.

De varázsszó ide vagy oda, tartom magam az elveimhez.

– Légy szíves. Csak ennyit kell hozzátenni. – Légy szíves, kérek egy másik kenyeret. Egészben.

Bólintok. Cate lelkesen folytatja. – Igen! Mit kaptálNicktől a házassági évfordulótokra?


28/427

Ez a „Mit kaptál Nicktől?” téma Cate egyik kedvence,talán azért, mert ő max „Köszönöm a szép éjszakát”kártyával ellátott virágcsokrokat kap a pasijaitól. Ezért,saját bevallása szerint rajtam keresztül, másodkézből éli át

az ajándékot kapni örömöt. Szerinte életem maga a tökély,és ezt hol vágyakozva, hol vádlón mondja, attól függően,éppen hogy áll a magánélete.

Pedig számtalanszor elmondtam már neki, hogy a

szomszéd fűje mindig zöldebb, és hogy én is gyakran irigyvagyok mozgalmas társadalmi életére, arra, hogy kikkel

randizik (legutóbb például a Yankee külső mezősével),továbbá arra a tökéletes szabadságára, amivel addigrendelkezik az ember, amíg nem lesz szülő. És bár nemegyszer hallott már panaszkodni, mint otthonülőanyukát például arról, hogy mennyire frusztrálóugyanazzal az eredménnyel végezni a napot, mint ahogyelkezdtem, és hogy gyakran több időt töltök Elmóval,

Dorával és Barney-vel, mint azzal az emberrel, akihezfeleségül mentem, Cate azt állítja, bármikor elcserélné asaját életét az enyémre.

Éppen válaszolni akarok Cate-nek, amikor Rubyakkorát sikolt, hogy szinte megfagy az ereimben a vér. –

Neeeeem! Mami! Azt kértem, egééészben !

Kezem a késsel megáll a levegőben, amikorkonstatálom, hogy elkövettem a bundáskenyér négybevágásának végzetes hibáját. A francba! motyogom,

miközben Ruby azt követeli, ragasszam össze a kenyeret.Még arra is képes, hogy drámaian odaszalad a komódhoz,

ahol a ragasztót és más ilyesmit tartjuk. A kezembenyomja a ragasztósflakont, én pedig először arra gondolok,hogy belemegyek a játékba és úgy teszek, mintha


29/427

ráönteném a ragasztót a kenyérre, pontosan ott, aholnégybe vágtam.

Ám aztán veszek egy mély levegőt, és amilyennyugodtan csak tudok, így szólok: – Nem, Ruby, sajnos az

ennivalót nem lehet összeragasztani.Ruby úgy bámul rám, mintha szuahéli nyelven

beszélnék és le kellene fordítanom neki, amit mondok. –Nagyon sajnálom, Ruby, de ezt most összevágva kellmegenned.

Ennek hallatán Ruby azzal folytatja a kínzásomat, hogy

milyen jó lett volna az a bundás kenyér, ha nem vagdalomolyan csúnyán össze. Egy pillanatra felmerül bennem,hogy sokkal egyszerűbb lenne megenni az összevágottkenyeret és sütni egy újat Rubynak, de szerencséreeszembe jut a gyerekorvosunk meg a megannyi

gyerekneveléssel foglalkozó könyv tanácsa: Ne engedj egyóvodás követeléseinek. így aztán egy határozott

mozdulattal leteszem Ruby elé a tányért és kijelentem: –Vagy ez, vagy semmi.

– Akkor semmi! – vágja rá Ruby. Megvonom a vállam. Hát akkor éhségsztrájkolj! Ezzel

kimegyek a nappaliba, ahol Frank békésen Apple Jacksetmajszol: ez a reggelije. Végigsimítok puha hajacskáján, és

belesóhajtok a telefonba: – Na itt vagyok, bocs. Hol istartottunk?

– A házassági évfordulótoknál – feleli Catevárakozástelin. Már nagyon szeretné hallani a részleteket

a romantikus estéről, az ajándékról. Számára ez olyan,mint egy mese, amiről nem hajlandó lemondani.

Legtöbbször nem szívesen ábrándítom ki. Most

azonban, miközben a lányom egyre hangosabb zokogásáthallgatom és nézem, mint próbálja egybegyurmázni a


30/427

kenyérdarabokat, csak hogy bebizonyítsa, hogy nincsigazam és az ennivalót igenis össze lehet ragasztani,örömmel jelentem Cate-nek, hogy Nicket a romantikusvacsoránk kellős közepén behívták a kórházba.

– Nem némította le a csipogóját? – kérdezi Cate elhűlve. – Nem. Elfelejtette. – Uff, hát ez pech. – Az. – És akkor nem is ajándékoztátok meg egymást?

Azután se, hogy hazament?

– Nem – válaszolom. – Megbeszéltük, hogy az idén nemajándékozunk... Mostanában jobban oda kell figyelnünk apénzre.

– Aha, értem – mondja Cate, de tudom, hogy képtelenelhinni azt, hogy egy plasztikai sebészt nem vet fel a pénz.Hát nem. Legalábbis azt nem, aki egy kórházbangyerekeken segít, nem pedig magánpraxisban melleket

nagyobbít. – Igen. Egy fizetéssel kevesebbünk van, amióta főállású

anya vagyok. – És hányra ért haza? – tudakolja Cate. – Későn. Túl későn ahhoz, hogy szexeljünk. – A „szex”-

et az utolsó szóban suttogva mondom, nehogy a nagyon

eszes lányom megtanulja és majd előrukkoljon vele azanyósomnál, Connie-nál, aki a múltkor már célozgatottarra, hogy szerinte a gyerekek túl sokat néznek tévét.

– Na és veled mi van? – kérdezem, mert már unom asaját témámat.

– Semmi. Az éhezés folytatódik. – Miféle éhezés? Ami kábé öt napja tart? – nevetek. – Van az öt hét is. És nem feltétlen a szexről van szó...

Az van, hogy lapátra tettek.


31/427

– Micsoda? – Létezik olyan férfi, aki lapátra tenné Cate-et? Tökéletes az alakja, szép az arca, és ez csak a külső.Emellett szórakoztató, okos, és úgy tud beszélni abaseballról, ahogy más nők a hollywoodi pletykákról.

Szóval szerintem Cate a férfiak álma. Én persze tudom,hogy sokszor mennyire sebezhető és bizonytalan, de ezt apasik többsége nem veszi észre. így aztán végképp nemértem, hogyan is lehet Cate-et lapátra tenni.

A másik szobából Ruby rám szól, hogy ne beszéljekolyan hangosan a telefonba, Cate pedig folytatja. – Pedig

igen. Egészen tegnapig azt hittem, hogy nincs olyan pasi,aki ne lenne oda értem. Sosem tettek lapátra, én megcserébe sosem kezdtem nős férfival. Már-már azt hittem,hogy az előzőt azért kapom, mert nem teszem meg azutóbbit. Hát ennyit a karmáról.

– Nem lehet, hogy nős volt? – Nem. Egyáltalán nem volt nős. Utánaszagoltam, ne

aggódj. – Várj csak, melyik is volt az? Az a könyvelő az

eHarmonyból vagy az a pilóta, akivel a múltkorirepülőutad után kavartál össze?

– Egyik se. Egy botanikus a Starbucksból.Füttyentek, és fél szemmel a konyhaasztal felé

sandítok: Ruby alattomosan beleharap abundáskenyerébe. Utál veszíteni, pont úgy, mint az apja,aki annyira nem, hogy még társasjátékban sem hagyja

győzni a lányát. – Azta! – mondom. – Egy botanikus tett lapátra. Ez

azért nem semmi! – Hát tényleg nem. Ráadásul egy bocsánatkérő vagy

magyarázó sms-t sem küldött. Valami egyszerűt, mint


32/427

például: „Ne haragudj, Cate, de inkább egy széppáfránnyal bújok ágyba.”

– Nem lehet, hogy csak... ööö... elfelejtette? –próbálkozok.

– Inkább az lehet, hogy rájött, túl öreg vagyok hozzá.Már-már kinyitom a számat, hogy visszautasítsam ezt

az utóbbi kijelentését, de nem jut eszembe semmivigasztaló azon kívül, amit máskor is mondani szoktam

neki: hogy az ő Nagy Ő-je is ott van valahol, és hamarosanfelbukkan az életében.

– Nem tudom, Tessa. Azt hiszem, az utolsó Nagy Őnálad kötött ki.Ekkor szünetet tart, és már tudom, mi jön ezután. És

jön is a keserű mondat. – Helyesbítek: az utolsó két NagyŐ. Te szemétláda!

– Mikor lesz az, hogy nem hozod fel őt? – utalok a Nickelőtti vőlegényemre. – Csak nagyjából mondd meg.

– Hmmm... Szerintem soha. Vagyis... majd akkor,amikor férjhez megyek. Ami egyenlő azzal, hogy soha,nem?

Nevetünk. Legszívesebben kiszaladnék a világból, haeszembe jut Ryan, a főiskolai szerelmem meg azeljegyzésünk. És az eljegyzés alatt nem csak azt értem,

hogy Ryan megkérte a kezem. Már csak néhány hét volt azesküvőig, már tervezgettük, hová megyünk nászútra,esküvői ruhákat próbáltunk, táncórákra jártunk.Kipostáztuk a meghívókat, bejelentkeztünk az anyakönyvi

hivatalnál, gravíroztattuk a jegygyűrűinket. Mindenkiszemében sugárzó menyasszonynak látszottam: karcsúderék, hosszú, vékony karok, napbarnította bőr, csillogóhaj. Mindenki szemében, a pszichológusomat kivéve, akiminden kedden héttől nyolcig segített megfejteni, hol


33/427

húzódik a határ a normál esküvői szorongás és az elköteleződési probléma között, amit feltehetően a szüleimeléggé csúnya válása váltott ki.

Így utólag már egyértelmű a válasz, de akkor számos

tényező homályosította el a tisztánlátásomat, zavarta összea szívemet. Először is Ryanen kívül alig volt az életembenmás fiú. Másodéves korunkban kezdtünk eljárni, ésegymással vesztettük el a szüzességünket. El se tudtamképzelni, hogy mással csókolózzak, azt meg végképp nem,

hogy mást szeressek. Közös baráti körünk volt, közös

főiskolai élményeink, és egy szakítással sok mindentelveszítettem volna. Mindketten rajongtunk azirodalomért, irodalomtanári diplomát kaptunk, bár nekemtovábbi terveim voltak: a Columbiára akartam mennimesterképzésre, hogy aztán egyetemi tanár legyek. Néhány

hónappal az esküvő előtt rábeszéltem Ryant, hogyköltözzön velem New Yorkba, hagyja ott a munkáját és

szeretett szülővárosát, Buffalót valami sokkal izgalmasabbmiatt. Ami nemcsak izgalmas volt, hanem félelmetes is.Westchester közelében nőttem fel, és gyakorta mentünkManhattanbe a bátyámmal és a szüleimmel, de ott lakniabban a városban egészen más dolog volt, Ryan pedigolyan volt nekem, mint egy szilárd talaj és egy biztonsági

háló abban a bizonytalan, ijesztő világban. Ryanmegbízható volt és őszinte, emellett kedves, vicces, acsaládja pedig elbűvölő: sokan voltak, hangosak voltak, deimádnivalóak, a szülei pedig boldog házasságban éltektöbb mint harminc éve. Anyám azt állította, hogy ez jó jel.

Aztán nem utolsósorban az is számított, hogy Ryanannyira biztos volt abban, mennyire tökéletes párost

alkotunk mi ketten. Azt mondta, hogy túl sokat agyalok a


34/427

dolgokon, de ez a szorongós énem. Ryan őszintén hittbennünk, és ettől legtöbbször én is hittem bennünk.

– Te az a fajta lány vagy, aki sosem fog igazán felnőni –mondta egyszer Ryan, miután Cherylnél töltöttem a

szokásos heti egy órámat. Mindig beszámoltam neki arról,hogy miről beszélgettünk, csak egészen apró dolgokathallgattam el. A Villagé-ben ültünk egy olasz étteremben,

és a gnocchinkra vártunk. Ryan átnyúlt hosszú kezével azasztalon és megpaskolta a kezemet. – De éppen ez az, amit

a legjobban szeretek benned.

Emlékszem, hogy elgondolkodtam Ryan pragmatikusmegállapításán, és kissé szomorúan beletörődtem, hogyRyannek valószínűleg igaza van. És arra is gondoltam,hogy talán nem is vagyok képes arra a fajta mindent

felemésztő, feltétel nélküli szenvedélyre, amilyenrőlkönyvekben olvastam, amit filmekben láttam, vagy amirőlbarátoktól hallottam, többek között Cate-től is. Lehet,

hogy az én sorsom az, hogy be kell érnem kapcsolatunkszilárd tartópilléreivel: a nyugalommal, kényelemmel, akompatibilitással és odaadással. Talán az, ami most van, jó is nekem, és lehet, hogy soha az életben nem találok jobbat.

– Teljesen felnőtt vagyok – mondtam, és akkor meg is

voltam győződve arról, hogy úgy is van. Abban még nemvoltam biztos, hogy mitől vagyok felnőtt, de azt, hogyférjhez megyek Ryanhez, mindenképpen felnőttesdöntésnek éltem meg.

És ezt így is éreztem, mígnem három nappal későbbmegláttam Nicket.

A metrón utaztam, mentem az egyetemre. Szokásos

tömeg volt, amikor is két megállóval az enyém utánbeszállt. Szürkéskék orvosi felső volt rajta, kezében egy


35/427

termosz kávé. Sötét, hullámos haja hosszabb volt, mintmost, és emlékszem, arra gondoltam, hogy inkább néz kiszínésznek, mint orvosnak, és lehet, hogy igazából színész,aki orvost alakít egy sorozatban, és épp a délelőtti

forgatásra igyekszik. Belenéztem az elképesztően melegbarna szemébe, és valami zsigeri érzés kerített hatalmába,amit nem tudnék másként definiálni, mint „szerelem elsőlátásra”. Emlékszem, hogy arra is gondoltam, hogy ez apillanat megmentett, és nemcsak a pillanat, hanem ez az

ember, akit nem ismerek és valószínűleg nem is fogok

megismerni. – Helló – mosolygott rám, majd kinyújtotta a kezét, ésugyanabba a rúdba kapaszkodott meg, amibe én is.

– Szia – feleltem, és elakadt a lélegzetem, amikor akezünk egy pillanatra összeért. BezötykölődtünkManhattanbe, beszélgettünk valami jelentéktelen dologról,amire már egyikünk se emlékszik.

Amikor futólag szóba kerültek személyes dolgok is,mint például a PhD-m meg az ő orvosi karrierje, egyszercsak a gyémántköves gyűrűm felé bökött. – Na és mikorlesz a nagy nap?

Huszonkilenc nap múlva, feleltem minden bizonnyalnem túl boldog arccal, mire Nick értőn nézett rám, és

megkérdezte, hogy biztos minden rendben? Olyan volt,mintha keresztüllátott volna rajtam, mintha egyenesen aszívembe látott volna, és ahogy viszonoztam a tekintetét,egyszer csak képtelen voltam uralkodni magamon és

felzokogtam. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogyvagyok képes sírni egy teljesen idegen ember előtt, amikor még Cheryl díványán sem törtem meg egyszer sem.

– Tudom, milyen – mondta halkan. – Honnan tudod?


36/427

– Jártam már ilyen cipőben. Na persze nem akkor,amikor az oltár felé tartottunk. De majdnem...

A bizonyára nem túl vonzó zokogáson keresztül előtörtbelőlem a nevetés.

– Bár lehet, hogy jó lesz – mondta, és félrevonta atekintetét, mintegy jelezve, hogy nem akar betörni a privátszférámba.

– Lehet – feleltem, és előkotortam a táskámból egy papírzsebkendőt, hogy rendbe szedjem magam.

Pár pillanattal később kiszálltunk a 116th Streetnél.

(Mint később megtudtam, Nicknek nem is itt kellettleszállnia.) A tömeg szertefoszlott. Emlékszem, hogyiszonyatosan meleg volt, pirított földimogyoró illata

terjengett a levegőben, az utca túloldaláról népdalénekesszopránja hallatszott. Úgy éreztem, megállt az idő, amintnéztem, ahogy kivesz a zsebéből egy tollat meg egypapírlapot, és ráírja a nevét és a telefonszámát. (Az a

papírfecni a mai napig ott lapul a pénztárcámban.) – Tessék – nyomta a fecnit a tenyerembe.Lenéztem: megláttam a nevét, és arra gondoltam, hogy

pont úgy néz ki, mint egy Nicholas Russo. Lenyűgözőenkomoly, ugyanakkor eszméletlenül szexi. Túl szép, hogyigaz legyen.

– Köszönöm, Nicholas Russo – ízlelgettem a számban anevét.

– Nick. És neked mi a ... – Tessa – feleltem, még mielőtt befejezhette volna a

kérdését.

– Hát akkor, Tessa, hívj fel, ha esetleg beszélgetniszeretnél velem. Tudod... néha jó beszélgetni olyan

valakivel, aki... érzelmileg független.


37/427

A szemébe néztem, és láttam az igazságot. Ugyanolyanfüggő volt, mint én.

Másnap megmondtam Ryannek, hogy nem megyek hozzá

feleségül. Ez volt életem legrosszabb napja, legalábbiseddig. Kiöntöttem neki a szívem – meglehetősen kamaszmódon –, de ettől nem lett jobb a helyzet. Összetörtem aszívét, és emellé jött még a bűntudat, a lelkiismeret-furdalás, sőt még a szégyen is, hogy most mekkorabotrány lesz, hogy lefújjuk az esküvőt.

– Na de miért? – kérdezte Ryan könnyes szemmel, amiszintén elviselhetetlen volt. Bár már láttam Ryant sírni, demiattam soha.

Bármennyire nehéz volt is, úgy éreztem, tartozom nekiannyival, hogy elmondom az igazságot, még ha azkegyetlen volt is.

– Nagyon szeretlek, Ryan. De nem vagyok szerelmes

beléd. És nem tudok feleségül menni egy olyan emberhez,akibe nem vagyok szerelmes – mondtam, miközbentudtam, hogy amit mondok, úgy hangzik, mint alegrosszabb szakítós szöveg. Mint egy gyenge,megalapozatlan ürügy, amivel középkorú férfiakrukkolnak elő, amikor elválni készülnek szintúgy

középkorú feleségeiktől. – Miért vagy ennyire biztos ebben? – kérdezte Ryan. –

Nem is értem, mit jelent ez egyáltalán.Válasz helyett csak a fejemet ráztam, és arra a

pillanatra gondoltam a metrón, amikor beszállt egy Nick

Russo nevű idegen abban a szürkéskék orvosi felsőjében.És csak azt hajtogattam, hogy nagyon sajnálom, meg hogy

ne haragudjon.


38/427

Cate volt az egyetlen, aki megértett. És az egyetlen,mind a mai napig, aki tudja a teljes igazságot. Hogy még

azelőtt ismerkedtem meg Nickkel, hogy felbontottam azeljegyzést, és nem utána. Hogy ha nem találkoztam volna

Nickkel, akkor hozzámegyek Ryanhez. Hogy még mindigRyan felesége lennék, csak más városban laknék,másmilyen gyerekekkel, és más életet élnék. Mostaniéletem vérszegény verzióját. Az anyaságnak ugyanazokkala hullámvölgyeivel, csak éppen az igazi szerelem csúcsai

nélkül.

Persze voltak, akik „egy másik” felbukkanásáragyanakodtak, meg megcsalásra, amikor Nick meg énkomolyan járni kezdtünk mindössze két hónappal a

Ryannel való szakítás után. Még Ryan is (aki pedigmindenkinél jobban ismer, beleértve Nicket is) egyszerkifakadt, hogy mennyire hamar rátaláltam az utódjára.

„Szeretnék megmaradni abban a hitben, hogy jó ember

vagy”, írta egy levelében, amely még megvan valahol.„Szeretnék hinni abban, hogy őszinte voltál, és soha nemcsaltál meg. Azonban nem tudok nem töprengeni azon,bármennyire igyekszem is, vajon mikor is ismerkedtél megaz új barátoddal.”

Válaszoltam neki, jóllehet Ryan arra kért, hogy ne. A

levelemben újra elmondtam, hogy nem csaltam meg, hogyártatlan vagyok, és borzasztóan sajnálom, hogy fájdalmatokoztam neki. Meg hogy mindig ott lesz a szívemben, éshogy remélem, egy szép nap megbocsát majd nekem, éstalál valakit, aki majd úgy fogja szeretni őt, ahogymegérdemli. A célzás világos volt: én megtaláltam azt, amit

neki is kívánok. Én szerelmes voltam Nickbe.És ez az érzés egy pillanatra sem ingott meg. Az élet

nem mindig habostorta, és legtöbbször nem egyszerű,


39/427

gondolom, miközben visszamegyek a konyhába, hogyigyák még egy csésze kávét. Igen: még mindig szerelmesvagyok a férjembe, és ő még mindig szerelmes belém. Ezaz életem legbiztosabb pontja, és az is marad, ahogy szép

lassan felnőnek a gyerekeink, ahogy majd újra dolgozni kezdek, ahogy jönnek s mennek a barátok. Ebben biztosvagyok.

Nem tehetek róla, de a mai napig lekopogom a fakonyhaasztalon. Ugyanis az ember sosem lehet elég biztos,

ha olyanról van szó, ami a legfontosabb az életében.


40/427

Negyedik fejezet

Valerie

ásnap reggel Charlie-t átviszik a sürgősségiosztályról a Shriners-be, ami az egyik legjobb olyan

intézet az országban, amely gyermek égési sérülésekrespecializálódott. Ezt többször is elmondják Valerie-nek.

Valerie tudja, hogy a gyógyulásig még hosszú az út,ugyanakkor megkönnyebbülést érez, hogy Charlie állapotastabilizálódott, és ez az érzés csak fokozódik, amikor belépCharlie új szobájába és meglátja dr. Russót.

Még egy nap sem telt el az első találkozásuk óta, deValerie máris olyan bizalmat érez a férfi iránt, mint talánsenki iránt az életben. Amint a férfi közelebb lép hozzá,kezében a jegyzettömbbel, Valerie észreveszi, mennyireszépek a vonásai. Csodálva nézi alsó ajkának vonalát,elegáns orrát, meleg barna szemét.

– Jó napot! – mondja dr. Russo. Hangneme formális,mégis van valami megnyugtató a lényében, mintha közelibarát volna, és Valerie-nek átfut az agyán, vajon nem

találkoztak-e már valamikor valahol, valami teljesen máskörnyezetben.

– Üdvözlöm – feleli Valerie, és kicsit zavarban van ategnap esti kiborulása miatt. Bárcsak tudta volna tartanimagát, bárcsak erősebb lett volna, de aztán azt mondjamagának, hogy látott már ez az orvos ilyet, és még biztos

fog látni a jövőben is, sőt, minden bizonnyal, őt is fogjalátni sírni.

M


41/427

– Hogy van? – kérdezi dr. Russo, és hangjában őszinteérdeklődés érződik. – Tudott aludni?

– Egy kicsit – feleli Valerie, holott az éjszaka nagy részétCharlie ágya mellett, ébren töltötte. Vajon miért nem mond

igazat? Aztán azon gondolkodik, hogy van-e olyan anya,aki ilyenkor aludni tudna.

– Akkor jó – bólint az orvos, és néhány másodpercigmég nem engedi el Valerie tekintetét, majd Charlie-ra néz.A kisfiú ébren van, de erősen le van szedálva. Valerie nézidr. Russót, amint megvizsgálja Charlie arcát és fülét, majd

egy nővér közreműködésével lecseréli a kötést. Ezutánmegfogja Charlie kezét, és egy csipesz segítségévellehámozza az elhalt bőrt a megégett, bedagadt kézfejről.Valerie első ösztönös reakciója, hogy félrenézzen, de erőtvesz magát, és nem fordítja el a tekintetét. Inkább leküzdiaz émelygést, és elrakja az emlékezetében a helyenként

piros vagy rózsaszínű, máshol fekete bőr látványát.

Megpróbálja összehasonlítani azzal a képpel, amilyennéhány órával ezelőtt volt, amikor legutóbb cserélték akötést, aztán dr. Russo arcát fürkészi.

– Milyennek látja? – kérdezi idegesen, mivel képtelenbármit is leolvasni az arcáról.

Dr. Russo gyorsan és kedvesen beszél. – Határozottan

kritikus fordulatnál tartunk... A keze eléggé meg vandagadva... Kissé aggódom a vérkeringés miatt, de mégkorai lenne megmondani, szükség van-e escharotomiára.

Még mielőtt Valerie megkérdezné, mi az, dr. Russoegyszerű szavakkal elkezdi magyarázni az orvosi műszót. –Az escharotomia sebészi beavatkozás harmadfokú égésisérülések esetében, amikor az ödéma akadályozza a

vérkeringést.


42/427

Valerie igyekszik felfogni a szavakat, miközben dr.Russo folytatja, ezúttal lassabban. – Az égési sebtől a bőrmegkeményedik, merevé válik, és amint újrahidratálódik,az égett szövetek megduzzadnak és feszessé válnak. Ez

nyomást okoz, és ahogy a nyomás erősödik, gyengül avérkeringés. Ha ez bekövetkezik, akkor be kellavatkoznunk, és bemetszéseket kell végeznünk, amivelcsökkentjük a nyomást.

– És ha csökken a nyomás? – kérdezi Valerie, mertbiztos abban, hogy ha valami növekedni tud, akkor

csökkenni is kell tudjon.Dr. Russo bólint. – Nos, bár sebész vagyok, de hacsaklehet, kerülöm a sebészeti beavatkozást – mondja, és

hangjában végtelen türelem érződik. – Lehet némi esélye afertőzésnek vagy a vérzésnek, de az ilyesmit könnyenkordában tudjuk tartani... De összességében nemaggódom túlságosan.

Valerie a „túlságosan” szót próbálja megfejteni. Vajonakkor mennyire, ha nem túlságosan? Dr. Russo, minthaérzékelné Valerie töprengését, kissé elmosolyodik, majdmegpaskolja Charlie lábát a lepedőn keresztül, és így szól: – Elégedett vagyok a gyógyulási folyamattal, és nagyonbízom abban, hogy jó irányba tartunk... Charlie nem az a

fajta, aki könnyen feladja, ez látszik rajta.Valerie nyel egyet, és bólint. Bárcsak ne kellene

Charlie-nak küzdenie. Bárcsak neki magának se kelleneküzdenie a fiáért. Már akkor belefáradt a küzdelembe,amikor ez az egész történt.

– És az arca? – kérdezi Valerie. – Tudom, hogy nehéz kérdés ez... Azonban még várnék

a válasszal... Csak egy-két nap múlva lehet megmondani,hogy az arcán az égési sérülések másod- vagy


43/427

harmadfokúak-e... Ha ezt biztosan tudjuk, akkorléphetünk tovább.

Valerie beharapja az alsó ajkát és bólint. Pármásodpercnyi csend áll be, és Valerie megállapítja, hogy

dr. Russónak tegnap este óta kinőtt a borostája. Vajon voltazóta otthon? És vajon vannak gyerekei?

Végül dr. Russo szólal meg. – Most nem tehetünktöbbet, mint tisztán tartjuk a sebet, és állandó megfigyelésalatt tartjuk Charlie-t.

– Értem – bólint újra Valerie.

– Figyelni fogunk Charlie-ra – mondja dr. Russo. –Önnek pedig meg kellene próbálnia aludni.Valerie egy mosolyt erőltet az arcára. – Megpróbálok –

feleli, és megint nem mond igazat.Aznap este Valerie ébren üldögél a hintaszékében és

Charlie apjára gondol és arra az estére, amikormegismerkedtek egy bárban Cambridge-ben, pár nappal

azután, hogy Valerie csúnyán összeveszett Laurellel.Egyedül ment el a bárba, bár tudta, hogy nem túl jó ötlet.De aztán meglátta őt, amint a sarokban üldögéltegymagában. Egymás után szívta a cigarettákat,titokzatosnak, eszeveszetten jóképűnek és szomorúnaklátszott. Valerie úgy döntött, hogy nincs szüksége többre,

mint egy egyéjszakás kalandra, és ha úgy adódik, elmegyezzel a fickóval. És pontosan ez is történt négy pohárborral és három órával később.

Lionel volt a neve, de mindenki csak Leónak hívta,

aminek már magában is figyelmeztető jelnek kellett volnalennie. Gyönyörű bronzos bőrével, zöld szemével és göndörsörényével úgy is nézett ki, mint egy oroszlán. Aztán ott

volt a temperamentuma: távolságtartó és közönyös, fel-fellobbanó dühkitörésekkel. És mint igazi oroszlán,


44/427

tökéletesen elégedett volt azzal, hogy az életébe betévedtnőstény oroszlán megcsináljon mindent, legyen az mosás,főzés vagy a számlák kifizetése. Valerie mentegette, hogytúlságosan el van foglalva a munkájával, azonban Jason

kerekperec kijelentette, hogy nem más ez, mintközönséges lustaság, ami máskülönben a szép nőkre jellemző, akik meg vannak győződve arról, hogy a szépségük egyben a létjogosultságuk is. Valerie értette atestvére érvelését, akkor is, amikor még vakon szerelmes

volt Lionelbe, és a szerelem megfosztotta józan

ítélőképességétől, de egész egyszerűen nem törődött vele, sőt inkább lenyűgözőnek találta a hibáit, mi több, romantikusnak. Miért is lenne másmilyen egy szobrász és

költő? – Lionel művész – nem győzte hangsúlyozni Jasonnek,

mintha ezzel adna magyarázatot az összes linkségére.Valerie tisztában volt azzal is, hogy Lionra igazából ráillik

a művészekre általában aggatott címke – a hangulatember,akit magán kívül nem érdekel más –, és azzal is, mennyireközhelyes beleszeretni egy ilyen emberbe. Volt már Lionelműtermében, és látta a műveit, de még sosem látta dolgozni. Mégis tökéletesen el tudta képzelni, amint lazacsuklómozdulattal vörös festéket fröccsent szét egy

hatalmas vászonra. – Mindegy – sóhajtotta Jason, és a plafonra szegezte a

tekintetét. – Én csak annyit mondok, hogy légy óvatos.És Valerie megígérte, hogy óvatos lesz. Azonban volt

valami Lionelben, amitől teljesen elvesztette az eszét, ésmegfeledkezett mindenféle óvatosságról. Mint például azóvszerről, ugyanis mindenütt szexeltek, ahol csak lehetett:a műteremben, Valerie lakásában, a hétvégi házban, ahová Lion azért költözött pár napra, hogy vigyázzon a


45/427

kutyára (később kiderült, hogy a ház és kutya az exbarátnőjéé volt, ami kissé kiverte Valerie-nál abiztosítékot, és a kapcsolatukban ez váltotta ki az elsőkomoly veszekedést), a taxi hátsó ülésén. Ilyen jó szexben

Valerie-nak még életében nem volt része, úgy érezte, hogyez a testi kapcsolódás legyőzhetetlenné teszi, olyanemberré, aki mindenre képes. Azonban az eufória sajnos

kérészéletűnek bizonyult, helyét féltékenység és paranoiavette át, miután Valerie parfümillatot érzett az ágyneműnLionel lakásában, szőke hajszálakat a zuhanyzóban, piros

rúzst a borospoháron (Lion még csak arra se vette afáradságot, hogy betegye a mosogatóba). Valerie kérdőrevonta, de végül mindig bevette a meséket: hol azunokatestvére járt nála, hol az extanára a

művészképzőből, hol egy lány, akit a kiállításon ismertmeg, de aki százszázalékosan leszbi, erre meg is esküdött.

Mindezen közben Jason mindent megtett azért, hogy

meggyőzze Valerie-t, ez a Lionel nem érdemli meg, hogyValerie egy percet is szomorkodjon miatta. Ez a Lionel nemmás, mint egy zűrös, nem túl tehetséges festő, akikbőltöbb van, mint kellene. Valerie úgy tett, minthaegyetértene, sőt, szeretett is volna egyetérteni, de igazábólképtelen volt meggyőzni magát arról, hogy amit Jason

mond, és amivel ő egyetért, az igaz. Először is, Lionel nemvolt zűrös, nem drogozott, nem ivott és sosem kerültösszeütközésbe a törvénnyel. Másodszor pedig, Valerie

őszintén hitt abban, hogy Lion igenis tehetséges – „egyragyogó, tisztán látó és provokatív művész”, ahogy egykritikus nyilatkozott az első kiállításáról a BostonPhoenixben. A kiállítást egy Newbury Streeten lévő galériában rendezték meg, amit egy hetyke, szexi, fiatal,


46/427

gazdag családból származó lány vitt, akit Pondernekhívtak, és akit Lion következő zsákmányának szemelt ki.

– Ponder? Milyen hatásvadászó egy név ez! – fintorgott Jason, miután Valerie rajtakapta Liont, amint ezzel a

Ponderrel csókolózik az utcán a lakása előtt, és teljesenösszetörve rohant Jasonhoz a rémes hírrel.

– Tudom – zihálta Valerie, némileg megnyugodvaikertestvére közelségében.

– Akinek ilyen neve van, annak csak csettinteni kell és

rohan – mondta Jason és csettintett az ujjaival.

Valerie elmosolyodott, de képtelen volt rászánni magátarra, hogy elmondja Jasonnak, mitől is van igazábólkiborulva. Pár napja elvégzett egy terhességi tesztet, amipozitív lett: terhes volt Liontól. Nem értette igazán, miért

titkolja el a dolgot a testvére előtt: vajon szégyellte vagyleplezni akarta a fájdalmát, vagy mert még abbanreménykedett, hátha a teszt rossz eredményt mutatott, és

neki lett az első hamis tesztje a terhességi tesztektörténetében. Néhány nappal később, miután elment anőgyógyászához és laboreredmény is igazolta, hogy kismagzat növekszik benne, Valerie órákig zokogott aszobájában és imádkozott, hogy a magzat menjen el, vagyhogy legyen ereje elmenni a Commonwelth Avenue-n a

klinikára, ahová jó pár barátnőjét elkísérte már. Azonbana szíve legmélyén tudta, hogy képtelen lenne azabortuszra. Részben a katolikus neveltetése miatt, deleginkább amiatt, mert szeretett volna egy kisbabát. AkiLion gyereke. Ádázul tagadta, hogy az egésznek bármi köze

lenne is ahhoz, hogy így akarja visszahódítani Liont.Azonban továbbra is fel-felhívta, mert azt képzelte, hátha

Lionelnek megváltoznak az érzelmei, hátha más lesz a jelleme.


47/427

Lion azonban sosem vette fel a telefont és nem is hívtavissza Valerie-t, hiába hagyott Valerie szánalmasüzeneteket, még akkor sem, amikor Valerie azt írta egysms-ben, hogy egy „nagyon fontos” dolgot szeretne

elmondani neki. – Nem érdemli meg, hogy tudjon róla – mondta Jason,

majd kijelentette, hogy Lion az első ember az életében, akitgyűlöl.

– De hát nem érdemli meg ez a kisbaba, hogy legyen

egy apja? – kérdezte Valerie.

– Ha a választás bináris alapú – szögezte le Jason –,azaz Lion vagy semmi, akkor az a határozott véleményem,hogy ez a gyerek jobban jár, ha nem ismeri meg az apját.

Valerie egyetértett Jasonnel abban, hogy inkább asemmi, mint az állandó csalódottság és szívfájdalom,ugyanakkor úgy érezte, az is helytelen, ha eltitkolja Lion

elől a terhességet, ugyanúgy, mint az, ha véget vetett volna

neki. így aztán egy magányos este terhessége harmadiktrimeszterében Valerie úgy döntött, utoljára megpróbáljafelhívni Liont és egy utolsó esélyt adni neki. Azonbanamikor bepötyögte a számát, a túloldalon egy idegen hang jelentkezett és tájékoztatta, hogy Lionel Kaliforniábaköltözött, és nem hagyta meg az elérhetőségét. Valerie nem

tudta, hogy higgyen-e ennek az embernek, aki lehet, hogycsak összejátszik Lionnel, mindenesetre elhatározta, hogyezennel hivatalosan feladja, és törli Lionelt az

emlékezetéből, mint ahogy annak idején Laurellel is tette.Ennél többet már tényleg nem tehet, gondolta, és

meglepően megnyugtatónak érezte ezt a hiábavalóságot.Erre a megnyugtató érzésre gondolt valamennyi ezután

következő nehéz pillanatban: amikor bement a kórházbaszülni, amikor hazavitte Charlie-t a kórházból, amikor


48/427

éjszakákon át nem tudott aludni, mert Charlie hasfájósvolt, amikor középfülgyulladása volt vagy láza, vagyamikor leesett a mászókáról. Erre gondolt akkor is, amikoregy szép nap Charlie már elég nagy volt ahhoz, hogy

megkérdezze, hol van az ő apukája. Szívbemarkoló pillanatvolt, nemhiába rettegett tőle Valerie. Némileg elferdítettigazságot mondott Charlie-nak: hogy az apja egy

tehetséges művész volt, hogy még azelőtt, hogy Charliemegszületett volna, messzire kellett költöznie, és most

nem is tudja pontosan, hol lakik. Elővette az egyetlen

képet, amit Liontől kapott, egy körökkel teli kis absztraktképet, és jelentőségteljesen felakasztotta Charlie ágya fölé.Aztán megmutatta az egyetlen fotót, ami volt az apjáról,

egy nem túl éles felvételt, amit régóta őrzött egy régikalapdobozban, a gardróbjában. Megkérdezte Charlie-t,hogy kéri-e a fotót, mert akkor bekeretezi neki, de Charliemegrázta a fejét, így Valerie visszatette a fotót a

kalapdobozba. – Sosem látott téged – mondta Valerie küzdve a

könnyeivel. – Ha találkozott volna veled, ugyanúgyszeretne, mint ahogy én szeretlek téged.

– És visszajön valamikor? – kérdezte Charlie, szemekerek és szomorú, de száraz.

Valerie megrázta a fejét. – Nem, kicsikém. Nem jönvissza.

Charlie elfogadta ezt, hősiesen bólogatott, Valerie pedigismét megállapította magában, hogy nem tud mit tenni,mint azt, hogy igyekszik jó anya lenni, tőle telhetőén alegjobb.

Most azonban, miközben a plafont bámulja a

kórházban, azon kapja magát, hogy kételkedik magában.Miért nem próbálta meg megtalálni Liont? Akkor legalább


49/427

lenne a fiának apja. És legalább nem lennének ennyireegyedül.


50/427

Ötödik fejezet

Tessa

asárnap délután én, Nick, Ruby és Frankhalloweenjelmezeket vásárolunk a Targetban – az

ilyesmit ideális családi időtöltésnek tartjuk amikor isráeszmélek, hogy ezennel hivatalosan is kijelenthetjük,

hogy olyan lettem, mint az anyám. Nyilván ez nem az elsőalkalom, hogy „Barb-izmuson” kaptam magam, ahogy a bátyám a jelenséget nevezi. Például tudom, hogy olyanvagyok, mint az anyám, amikor azt mondom Rubynak,hogy „vigyázz, mert kihúzod a gyufát” vagy amikor közlömvele, hogy „csak az unalmas emberek unatkoznak”. Akkoris őt látom magamban, amikor megveszek olyasmit, amiresemmi szükségem, legyen az egy ruha vagy egy hatoscsomag kínai leves, csak mert le van árazva. Vagy amikorrosszallóan nézek arra, aki elfelejtett megköszönni valamiteljesen jelentéktelen dolgot, vagy túl vágányán vezetautót, vagy ne adj’ Isten nyilvánosan rágózik.

De amint a jelmezosztályon állok a Targetban, és azt

mondom Rubynak, hogy nem, nem kaphat High SchoolMusical-es Sharpay-jelmezt, ami strasszokkal kivarrt,melltartószerű felsőrészből és aranyszállal átszőtt, feszes,térdig érő leggingsből áll, érzem, hogy mélyre süllyedtem abarbizmusban. Főleg amiatt, mert megígértem alányomnak, hogy az idén ő választhatja ki a jelmezét. Hogyaz lehet, ami csak akar. Pontosan ezt hallottam azanyámtól, amikor kislány, nagylány és végül nő lettem:„Legyél az, ami csak akarsz”, csak a mondat mögött

V


51/427

mindig ott voltak a ki nem mondott szavak: „De csakaddig, amíg jóváhagyom a választásod.”

Elfintorodom, amint eszembe jut a beszélgetésanyámmal, amikor tavaly közöltem vele, hogy otthagyom

az állásomat a Wellesley College-ban. Tudtam, hogy vanvéleménye erről, sőt, szívesen adna tanácsot is. Abátyámmal gyakran nevettünk azon, hogy anyám, havendégségbe megy valamelyikünkhöz, mindig elsüti ezt a

mondatát: „Tehetek egy javaslatot?” Ami valójában nemegyéb, mint egy ugródeszka ahhoz, hogy aztán jól

elmondja a véleményét arról, mit csinálunk szerinterosszul. Tehetek egy javaslatot? Például ha este együttkikészítenétek Ruby ruháit, elkerülnéd a reggeli vitát. Vagy:Tehetek egy javaslatot? Mi lenne, ha kijelölnél egy helyet a leveleknek és újságoknak? Í gy biztosan nem kallódnánakel a számlák. Vagy egyik személyes kedvencem: Tehetekegy javaslatot? Nyugodtan és megnyugtató környezetben

szabad csak szoptatni. Szerintem Franki e érzi, hogystresszes vagy.

Igen, anyu, Frankie határozottan érzi rajtam, hastresszes vagyok. Mint ahogy a családom többi tagja is.Sőt, az egész világ. Épp ezért hagyom ott az állásom.

Persze ez a magyarázat nem elégítette ki. Még több

javaslattal rukkolt elő. Mint például: Ne tedd. Meg fogodbánni. A házasságodnak sem tesz majd jót. Még a hírespszichológusnőt, Betty Friedant is idézte, aki„megnevezhetetlen problémának” nevezte azt, ha egy nőotthon marad a gyerekekkel, meg Alix Kates Shulmant

radikális feministát, aki szerint egy nő ne a munkáját adjafel, hanem egyszerűen tagadja meg a házimunka 70százalékának az elvégzését.


52/427

– Egyszerűen nem értem, hogy adhatod fel ilyenkönnyen az álmaidat – érvelt hevesen. – Annyirakeményen megdolgoztál mindenért. És most az egészetfeladod azért, hogy otthon ücsörögj szabadidőruhában,

pelenkákat hajtogass és bébiételt passzírozz? – Nem erről van szó – feleltem. Kár, hogy nem lát most

telefonon keresztül, miközben a konyhában állok, ésbaconos-szarvas-gombás-sajtos makarónit készítek egymagazinból kivágott recept alapján. – Hanem arról, hogy

szeretnék több időt tölteni Rubyval és Frankkel.

– Tudom, drágám. Tudom, hogy ezt gondolod. Azonbana végén az lesz, hogy feláldozod magad. – De anyu, hagyd ezt abba, kérlek! Nem kell a dráma,

jó? De nem hagyta abba, folytatta, mégpedig még

szenvedélyesebben. – És mielőtt észbekapnál, a gyerekekmár iskolások lesznek, és fél napot nem lesznek otthon.

Akkor mihez kezdesz? Otthon fogsz ülni fél nap egyedül,várod, hogy hazajöjjenek az iskolából. És majd elárasztodőket kérdésekkel. De az az ő életük lesz, érted? Az ő életükáltal fogod élni a sajátodat. És akkor majdvisszapillantasz, és rájössz, hogy rosszul döntöttél. Megfogod bánni.

– De anyu, honnan tudod, hogy fogok majd érezni? –háborodtam fel, pont úgy, mint gimiben, amikor anyuazon volt, hogy „felébressze az öntudatomat”. És amikorpuffogott, hogy értelmetlen dolgokkal töltöm az időmet,mint például pompomlánykodom baseballmeccseken.

– Mert ismerlek... Tudom, hogy nem fog kielégíteni.Nem lesz elég. És mellesleg Nicknek sem. Jusson eszedbe:

Nick egy fiatal nőbe szeretett bele, aki valóra akarta


53/427

váltani az álmait, aki hallgatott a szívére. És különben is,imádod a munkádat, nem?

– De igen. De jobban szeretem a családomat, anyu. – A két dolog nem zárja ki egymást.

– Pedig néha igen. – És arra a napra gondoltam, amikorarra érkeztem haza a munkából, hogy a bébiszittersikongat örömében, mert Ruby megtette az első lépéseit.Meg arra a sok-sok dologra, amiről lemaradtam.

– Na és mit szól ehhez Nick? – tudakolta anyám. Biztosvoltam benne, hogy ezt a kérdést kelepcének szánta, mert

úgy vélte, nincs rá megfelelő válasz. – Nick támogatja a döntésem – feleltem. – Nos, ez nem lep meg – jelentette ki anyám, azzal a

csípős éllel a hangjában, amitől már századszorelgondolkodtam azon, mi kifogása van a férjem ellen, azazpontosabban az életemben minden férfi ellen, aki nem abátyám.

– Mit jelentsen ez a kijelentésed? – szálltam harcba,mert tudtam, hogy úgy tekint a házasságomra, mintmindenre: saját válásának és szoknyapecér apám irántigyűlöletének szemüvegén keresztül.

– Nos, egyfelől azt, hogy azt gondolom, nagyon nemesdolog Nick részéről, hog y támogat ebben a döntésedben –

kezdett rá, és a nyugodt, anyáskodó hangjára váltott, amiirritálóbb, mint az előző, kioktató. – Azt akarja, hogyboldog légy, és azt hiszi, hogy ettől boldog leszel. És agyerekkel eltöltött időt részesíti előnyben. Ami a maganemében bölcs gondolat...

Megkevertem fakanállal a bugyogó szószt, aztánmegkóstoltam. Tökéletes, állapítottam meg, miközben

anyám buzgón folytatta az eszmefuttatását. – CsakhogyNick folytatja a karrierjét, és sorban valóra fogja váltani az


54/427

összes álmát. És évek múltán ez falat emelhet közétek.Nicknek ott lesz a kihívásokkal és sikerélményekkel teli,izgalmas élete, aminek semmi köze sem lesz sem hozzád,sem Rubyhoz vagy Frankhez. Miközben a kulimunka, a

háztartás meg a sok apró gond mind a te nyakadbanlesz...

– Ne aggódj, anyu, akkor is lesz életem. Lesznek dolgok,amik érdekelnek, és lesznek barátaim. És több időm leszarra, hogy foglalkozzak velük... Sőt, ha nagyon akarok,bármikor visszamehetek tanítani mint tanársegéd, ha

netán nagyon hiányozna. – Az nem ugyanaz. Az úgy csak munka lesz és nemhivatás. Időtöltés, nem pedig szenvedély... és egy időmúlva nem kizárt, hogy Nicknek nem lesz miért tisztelnitéged. És ami ennél is rosszabb, te magad sem fogodtisztelni önmagad – közölte, én pedig vettem egy mély

levegőt felkészülve arra, ami ilyenkor következni szokott.

És nem tévedtem: anyám súlyos, keserű ésrosszindulatú célzással fejezte be a mondandóját: – Ezpedig... ez pedig az a pont, amikor a házasságodfogékonnyá válik a...

– Mire? – vágtam a szavába, mint aki nem tudja, mi fogkövetkezni.

– A krízisre – jelentette ki diadalittasan az anyám. –Ilyenkor következnek aztán a csillogó piros sportkocsik és

a nagy mellű nők és az annál is nagyobb álmok. – Nem szeretem a piros autókat, sem a nagy melleket –

nevettem anyám színes fantáziaképén.

– Nem rólad beszélek, hanem Nickről. – Tudom. – Ellenálltam a kísértésnek, hogy felhívjam a

figyelmét arra, mennyire következetlen, amit mond, hiszenapu is akkor „bolondult” meg, amikor anyu saját bizniszbe


55/427

kezdett, mint lakberendező. Egy Murray Hill-beli barnatéglás ház berendezése annyira jól sikerült, hogy azeredményről képek jelentek meg az Elle Decorban,ráadásul pont azon a héten, amikor apám lebukott. És a

sors fintora: egy olyan nő volt a szeretője, akinek egyetlenéletcélja volt csupán: tökéletesíteni a semmittevés

művészetét. A nőt Diane-nak hívták, és apám a mai napigvele él. David és Diane (meg a kutyáik, Dottie és Dalilah).A két D monogram mindenütt ott a házukban, ugyanúgy,

mint az esküvőjüket megörökítő fotók. Mindketten

önelégülten hedonisták, vidáman élvezik Dianenyugdíjbiztosításának és apám nyugdíjának gyümölcseit.Azonban nem vágtam anyám fejéhez, hogy nem attól

lesz életre szóló egy házasság, hogy a feleségnek is vansaját karrierje. Egyrészt azért, mert nem akarommegbántani, másrészt azért, mert teljes mértékű tiszteletetszeretnék mutatni az irányában. Lehet, hogy nem úgy

viselkedett a válás során, ahogy meg van írva anagykönyvben (például aznap, amikor rájött Diane-ra,anyám megrugdosta apám Mercedes kabrióját), deigyekezett, ahogy csak tudott. És bármi érte is az életben,mindig sikerült győzedelmesen kijönnie a bajból,megerősödve és mindennek ellenére őszintén boldogan.

Nemcsak hogy felnevelt minket a bátyámmal, de volt egyrövid, de intenzív küzdelme a mellrákkal (amikor mégalsósok voltunk, és elhitette velünk, hogy azért kopasz,

mert már megőrül a New York-i melegtől és leborotválta afejét), és miután túlélte, sőt meggyógyult, teljesen magátólszép karriert épített fel, mint lakberendező. Barbie keménydió volt, és mindig is büszke voltam rá, és örültem, hogy

nem más, hanem éppen ő az anyám, még akkor is, hasokszor elviselhetetlen volt a sok okoskodásával.


56/427

Ezért inkább csak megpróbáltam tartani magam adöntésemhez. – Figyelj, anyu. Tudom, hogy jót akarsz, dehidd el, nem döntöttem rosszul. Most ez a legjobb acsaládomnak, nekünk.

– Oké, rendben – hátrált meg. – Remélem, nem leszigazam, Tessa. Nagyon remélem.

Eszembe jut ez a beszélgetés, meg az, hogymegesküdtem magamnak, támogatni fogom Rubydöntéseit, még akkor is, ha nem feltétlen értek velük egyet.

De amint ránézek a jelmezhez mellékelt Sharpay-fotóra, a

vörös rúzsra, a magas sarkú cipőjére, a kihívó testtartására, úgy döntök, hogy ezúttal feloldom magam azesküm alól. Végül is nem hagyhatom, hogy a lányomribancnak öltözzön. Most az egyszer megpróbálomlebeszélni.

– Ruby, szerintem ehhez a jelmezhez még kicsi vagy –mondom nem túl keményen.

Azonban Ruby megrázza a fejét, látszik rajta, hogyelszánt. – Nem, nem vagyok kicsi.

Közben meglátok egy anyukát a hasonló korúkislányával. Mindketten bordó pulcsit viselnek, és nagyegyetértésben kiválasztanak egy Dorothy-jelmezt az Óz, acsodák csodájá-ból. Az anyuka önelégülten mosolyog,

majd szuggesztív hangon, ami egyértelműen Rubynak szól,ezt mondja: – Nézd csak ezt a gyönyörűséges Hófehérke- jelmezt. Csodásan állna egy fekete hajú kislánynak.

– Igen! – mondom, amivel igyekszem eg yértelműen a nőértésére adni, hogy az efféle trükkök nálunk nincsenek

divatban. – Tényleg, Ruby, majdnem fekete a hajad. Nemszeretnél Hófehérke lenni? Vihetnél a kezedben egy szépnagy piros almát.


57/427

– Nem. Nem akarok Hófehérke lenni. És nem szeretemaz almát – ellenkezik Ruby.

Az anyuka kedélyesen megvonja a vállát és egyműmosolyt küld felém, mintha azt mondaná: Én

megpróbáltam. De úgy látszik, hiába vagyok szuperanyuka, az ilyen makacs gyereknél én sem érek célt.

Hasonló műmosolyt villantok felé, és nyilván nemvágom az arcába, amit valójában gondolok: karmikusannem bölcs, ha valaki felsőbbrendű anyának akar látszani.Mielőtt felocsúdna, nem kizárt, hogy ebből a kis

angyalkából mellette tetovált tinédzser válik, aki füves cigitrejteget a dizájner táskájában, és fiúkat elégít ki orálisan aBMW-je hátsó ülésén.

Pár másodperccel később az anyuka meg a kislányatovábbmennek a sárga útjukon. Visszajön Nick, karjánFrankkel, a másik kezében egy Elmo-jelmez. Újabbbizonyíték arra, hogy a fiúkkal egyszerűbb, legalábbis a mi

családunkban. Rubynak felcsillan a szeme, amint meglátjaaz apját, és egy másodpercet sem késlekedik, hogybemártson, mégpedig a legmagasabb hangján.

– Mami azt ígérte, hogy olyan jelmezt választhatokhalloween-re, amilyet csak akarok, most pedig azt mondja,hogy nem leh

emily giffin - szívügyek

Documents