elÔszÓ - tankonyvtar.hu · egy olasz utazó vácott 1780-ban migazzi püspök udvarában ........

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

ELÔSZÓ

Fejezetek a magyar művelődéstörténet európai kapcsolatai köréből

Éder, Zoltán

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Túl a Dunatájon: Fejezetek a magyar művelődéstörténet európai kapcsolatai köréből Éder, Zoltán

Ez a kötet az alábbi intézmények és magánszemélyek támogatásával jelent meg. A Kiadó hálás köszönetet mond

segìtségükért: Nemzeti Kulturális Alapprogramm (irodalmi és könyvkiadási szakkollégium, miniszteri

különkeret) Cirkos Tamás (Budapest) Vajda Péter (Folio Kft., Budapest, XIII., Fáy u. 5.) Szerzői jog © 1999 Mundus Magyar Egyetemi Kiadó Szerzői jog © 1999 Éder Zoltán

Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosìtás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó előzetes ìrásbeli hozzájárulásához van kötve.

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom

1. ELŐSZÓ ......................................................................................................................................... 1 2. A magyar nyelv felfedezése ............................................................................................................ 3

1. Sylvester Grammatikájának utóéletéről ................................................................................ 3 1.1. PÉLDAMONDAT .................................................................................................... 3

2. Pápaszem szavunk keletkezésének művelődéstörténetI hátere ........................................... 12 3. Nyelvészeti törekvések a felvilágosodás korában ......................................................................... 21

1. Újabb szempontok a Demonstratio hazai fogadtatásának kérdéséhez ................................ 21 1.1. A kérdés rövid története .......................................................................................... 21 1.2. Kedvezőtlen volt-e a Demonstratio hazai fogadtatása? .......................................... 22 1.3. Miért nem folytatta nyelvészeti kutatásait Sajnovics? ............................................ 24 1.4. Kik utasìtották el Sajnovics tanìtását? .................................................................... 26 1.5. Végezetül még egy szerény adalék ......................................................................... 28

2. Sajnovics és Demonstratiója új megvilágìtásban ................................................................ 29 2.1. Mi volt a neve Sajnovicsnak? ................................................................................. 29 2.2. Mikor jelent meg a Demonstratio nagyszombati kiadása? .................................... 30 2.3. Miért korszaknyitó mű a Demonstratio? ................................................................. 31

3. SZÓTÁRIRODALMUNK TÖRTÉNETÉNEK MOSTOHAGYERMEKE ....................... 33 4. Kalmár György alakja két évszázad távolából .................................................................... 40 5. Vályi András, a magyar nyelv tanára .................................................................................. 42

5.1. A’ magyar nyelvnek, és a’ nemzeti nyelvbéli literaturának oktatója, Pesten, a’ királyi

tudományok fő oskolájában ........................................................................................... 43 5.2. „A magyar nyelv gyakorlati tanìtásának és tanulásának alapvonalai erre a célra készìtett

táblázattal” .................................................................................................................... 45 6. Gyarmathi Sámuel Nyelvmesterének egyik fő forrása ........................................................ 49 7. Révai Miklós, a történeti nyelvtudomány megalapìtója ...................................................... 56 8. Révai Miklós stilisztikai kézikönyve .................................................................................. 60

8.1. Források .................................................................................................................. 60 8.2. A mű helye és jelentősége ...................................................................................... 68

9. Verseghy Ferenc első nyelvészeti munkája ......................................................................... 70 4. Verseghy Ferenc brünni nyelvtani jegyzetei ................................................................................. 75

1. Verseghy Ferenc nyelvtanai, tekintettel a magyar mint idegen nyelv oktatásár ................. 77 2. Verseghy magyar-német összevető nyelvtana .................................................................... 85

2.1. Verseghy nyelvtanainak elemzéséről ...................................................................... 85 2.2. A Neuverfaßte Ungarische Sprachlehre értékeléséről ............................................ 85 2.3. A Neuverfaßte Ungarische Sprachlehre tematikája és felépìtése ........................... 86 2.4. A Neuverfaßte Ungarische Sprachlehre az idiomatizmusokról .............................. 86 2.5. A Neuverfaßte Ungarische Sprachlehre mint összevető nyelvtan .......................... 87 2.6. Az általános tiszteletnevek használata .................................................................... 88 2.7. Szabályok az ëggy határozatlan névelő használatára .............................................. 89

3. Verseghy Ferenc nyelvművelő kézikönyve ........................................................................ 91 3.1. Verseghy Ferenc nyelvi rendszere és a kortársi grammatikák ................................ 98

4. VERSEGHY FERENC NYELVTUDOMÁNYA és AZ UTÓKOR ................................. 107 5. Hazai és külföldi utazások .......................................................................................................... 112

1. Honismereti törekvések A 18. század végén az első magyar nyelvű útikönyvben ........... 112 2. Az első magyar nyelvű útikalauzról és szerzőjéről ........................................................... 117 3. Egy olasz utazó Vácott 1780-ban Migazzi püspök udvarában .......................................... 128

6. A nyelvújìtás győzelme ............................................................................................................. 132 1. Tudós mérséklet érvényesülése a nyelvújìtási harcban ..................................................... 132

1.1. Gróf Teleki József nyelvelméleti munkája ........................................................... 137 7. Nyelvtudományi munkálatok Erdélyben .................................................................................... 144

1. A pápai-páriz-szótár Éder-féle bővìtéseinek egyik forrása ............................................... 144 2. Éder józsef károly a nyelvjárásokról, a jövevény- és idegen szókról ................................ 153

2.1. XIV. Az Erdélyi lakó?ok’ nyelvei ........................................................................ 154 8. Szabó T. Attila nyelvtudománytörténeti munkássága ................................................................. 159

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. fejezet - ELŐSZÓ

Éder Zoltán Túl a Duna-tájon. Fejezetek a magyar művelődéstörténet európai kapcsolatai köréből cìmen

mintaszerű, egyúttal sajátos tanulmánygyűjteményt nyújt át az olvasó számára a Mundus Magyar Egyetemi

Kiadó gondozásában. A „sajátos” jelző ezúttal a tanulmányok témakörére, a nyelvtudomány-történetre utal,

effélével ugyanis ritkán találkozunk. Maga a tudománytörténet egyébként igen sok irányú ismeretet, szinte

interdiszciplináris tudást, fejlett kritikai érzéket, nagy gyakorlatot és jó ìráskészséget kìván. Visszahelyezni az

alkotókat és az egyes műveket a maguk korába és ugyanakkor a mindenkori „ma” szemével mérlegre tenni őket

– a legnehezebb tudósi feladatok közé tartozik.

Nos, Éder Zoltán – eddigi életútja fényesen igazolja – nagyon is megfelel a jelzett követelményeknek.

Egyénisége és életpályája mintegy predestinálta és predestinálja a tudománytörténet, jelesül a nyelvtudomány-

történet eredményes művelésére. Ha röviden akarnám jellemezni tudósi tevékenységét, azt mondanám: kiváló

filológus, szélesebb értelemben véve. Mit jelent mindez? Azt, hogy utánajár valamennyi kérdésnek, egészen a

lehetőségek végső határáig; hogy a tényeket, adatokat tiszteli; hogy mindig felkutatja és jó kritikai értékkel

felhasználja – természetesen hivatkozással – a korábbi eredményeket; hogy az elméleti hátteret rendre

figyelembe veszi; hogy mondanivalóját világos okfejtéssel, hatásos stìlusban adja elő, és végül hogy számára a

nyelvészet nem elszigetelt tudomány, hanem kapcsolódik az irodalomtudományhoz, a történelemhez, röviden

szólva szűkebb szakterületét a művelődéstörténet részének tekinti.

Azt, hogy Éder Zoltán kiváló filológussá lehetett, egyéniségén kìvül szerencsés életútja is segìtette, amelynek

természetesen ő maga szintén formálója volt. Negyedéves bölcsész korában már nyelvészeti jellegű cikket

közölt tőle a Magyar Nyelvőr, de szakdolgozatát olasz irodalomtörténetből ìrta. Az egy évtizedes gimnáziumi

magyar- és olasztanìtás – amellett, hogy minden bizonnyal sok tekintetben jó gyakorlóterep volt a számára – a

nyelvoktatás felé tereli érdeklődését. Azonban ezekben az években feldolgozza Babits középiskolai tanári

éveinek történetét (Babits a katedrán, Budapest, Szépirodalmi, 1966). Utóbb – 1966-tól kezdődően – az MTA

Nyelvtudományi Intézetében dolgozik, ahol intenzìv formában bekapcsolódik a Nyelvművelő Kézikönyv

megszerkesztésébe: ez érleli aztán igazán filológussá. Itt fordul érdeklődése a nyelvtudomány-történeti

kutatások felé, aminek legmaradandóbb eredménye a Benkő József nyelvészeti munkásságát feldolgozó

monográfia (Benkő József nyelvészeti munkássága és az Erdélyi Magyar Nyelvművelő Társaság, Akadémiai

Kiadó, Budapest, 1978), illetve Révai Miklós A magyar szép toll cìmű nevezetes stilisztikájának, valamint a

Révai munkásságát bemutató kötetnek a közreadása (Révai Miklós: A magyar szép toll, közzéteszi és az utószót

ìrta: Éder Zoltán, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1973, és Révai Miklós (A múlt magyar tudósai), Akadémiai

Kiadó, Budapest, 1972).

Ezt követően – 1974-től – a nápolyi Keleti Egyetemen öt éven át a magyar nyelv és irodalom professzora:

vendégtanári működése természetszerűen irányìtja figyelmét a magyar mint idegen nyelv oktatásának az

elméletére és gyakorlatára. Valójában ennek eredményeként lett 1979-től az Eötvös Loránd

Tudományegyetemen a Központi Magyar Nyelvi Lektorátus vezetője és egyben a jelzett diszciplìna fellendìtője,

sőt igazából tudományos alapokra helyezője. 1982-ben létrehozza a magyar mint idegen nyelv tanári szakot,

továbbá kutatócsoportot szervez, és 1983-tól elindìtja a Dolgozatok a magyar mint idegen nyelv és hungarológia

köréből c. kiadványsorozatot, amelynek már számos sikeres darabja látott napvilágot. Éder Zoltán

munkásságának középpontjában azonban – mint a jelen kötet is mutatja – kétségtelenül a nyelvtudomány-

történet, azon belül a nyelvtantörténet, a vizsgált időszakot illetően pedig a felvilágosodás kora áll.

A kötet cìme, amint jeleztem: Túl a Duna-tájon. Fejezetek a magyar művelődéstörténet európai kapcsolatai

köréből. A közreadott huszonöt tanulmány tehát túlmutat a Duna-tájon, a történelmi Magyarország határain.

Sylvester Jánostól Szabó T. Attiláig olyan nyelvtudósoknak a műveit – mindenekelőtt nyelvtanait, nyelvünk

elméleti és gyakorlati kérdéseivel foglalkozó munkáit – tárgyalja, akik a hazai művelődést, a magyarság

szellemi, erkölcsi, társadalmi és közvetve anyagi fejlődését szolgálták, de akik azonban mindig kapcsolódtak

Európához, merìtettek az európai eredményekből, mi több, nem egyszer gyarapìtották is azokat.

Arról, hogy a kötetben milyen jellegű nyelvtudományi munkákat találhat meg az olvasó, jól tájékoztat az öt

fejezetcìm: A magyar nyelv felfedezése (10-40. old.), Nyelvészeti törekvések a felvilágosodás korában (41-200.

old.), Hazai és külföldi utazások (201-238. old.), A nyelvújítás győzelme (239-259. old.) és Nyelvtudományi

munkálatok Erdélyben (260-308. old.). Érthetően legterjedelmesebb a felvilágosodás korával foglalkozó rész a

maga tizenöt tanulmányával, a többi fejezet két vagy három értekezést foglal magába.

Amint a szerző az egyes értekezések cìméhez fűzött jegyzetben mindig utal rá, az itt közzétett ìrások már

legnagyobb részt napvilágot láttak nyelvészeti folyóiratokban (a Magyar Nyelvben, a Magyar Nyelvőrben stb.),

ELŐSZÓ


konferenciák gyűjteményes köteteiben vagy éppen a szerző által megjelentetett korabeli munkák elő- és

utószavaként. Így, együtt, egy-egy nyelvtudós, egy-egy fontos nyelvi esemény, egy-egy műfaj, egy-egy korszak

köré csoportosìtva mégis lényegesen más képet mutatnak: egységet, összetartozást és folyamatot, a

felvilágosodáskori nyelvtudomány esetében pedig éppen a még részletesebb bemutatást. Ugyanakkor –

elolvasva vagy újraolvasva a sorjázó dolgozatokat – örömmel fedezzük fel azt a tényt, hogy ezeket a

tanulmányokat természetes egységbe fogja szerzőjük reális nyelvszemlélete, sajátos kutatómódszere és mindig

hatásos stìlusa is. Vagyis Éder Zoltán jelen munkája – mégha korábban önállóan napvilágot látó darabokból is

állt össze – szerves egységet alkot.

Mely nyelvtudósoknak a művét, műveit veszi vizsgálat alá a szerző? A tárgyalás sorrendjében a következőket:

Sylvester János, Sajnovics János, Jambressich András, Kalmár György, Vályi András, Gyarmathi Sámuel,

Verseghy Ferenc, Sándor István, Teleki László, gróf Teleki József, Éder József Károly, Benkő József és Szabó

T. Attila. A nyelvtudósokról egy vagy két tanulmány szól, csupán Verseghy életművét elemzi a szerző hét

értekezésben. Lássuk azt is, milyen diszciplìnákkal, részdiszciplìnákkal, tárgykörökkel találkozunk a kötetben, a

nyelvtudomány-, illetve a művelődéstörténeten belül. A legfontosabbak ezek: a nyelvtantörténet, a történeti

lexikográfia, a finnugor nyelvtudomány, a magyarnak mint idegen nyelvnek a tanìtása, a kontrasztìv nyelvészet,

a stilisztika, a nyelvújìtás, a történeti honismeret, a tárgy- és megnevezéstörténet, valamint az utazástörténet.

Külön szükséges szólni Éder Zoltán kutatómódszerének néhány jellegzetes vonásáról. Mindenekelőtt csodálni

való az az energia, amellyel kitartóan utánajár kéziratoknak, műveknek, akár a Magyar Tudományos Akadémia

könyv- és kézirattáráról, akár kolozsvári vagy éppen müncheni könyvtárakról legyen is szó. És Éder tanár úr

természetesen állandó látogatója az antikváriumoknak is (lásd pl. hogyan jutott hozzá Jambressich szótárához:

95. old.).

De még inkább csodálni való az a már-már hivatásos detektìvekre valló nyomozóképesség, amellyel lépésről

lépésre, szìvós kitartással igyekszik kiderìteni a vizsgált nyelvtan vagy egyéb mű forrásait és egy-egy fontos

megállapìtás eredetét. Ez vezérli több nyelvtudós, illetve nyelvészeti munka utóéletének a teljes felderìtésében

(lásd pl. a Sylvester János grammatikájáról és Kalmár György életéről szóló tanulmányt: 11-26. old., 76-81.

old.).

Az ilyen és hasonló nyomozásokra épülő részletes, sokoldalú egybevetés, elemzés segìti hozzá a szerzőt új

összefüggések feltárásához. Így pl. hosszú vizsgálat alapján mondja ki, hogy „Vörösmarty Révai örökségéből

»különösen« az igeragozás rendszerét akarta megőrizni. A névragozásban viszont Révainak egy korábbi

stádiumot képviselő, kevés esetű deklinációja helyett Verseghynek a magyar névragozás leìrására alkalmasabb,

sok esetű rendszerét vette át.” (190-191. old.) És még sorolhatnám tovább a szerző kutatótudósi erényeit.

Nem hallgathatom el, mi több, hangsúlyozottan újra emlìtenem kell, Éder Zoltán értekezéseinek a sikeréhez nem

kis mértékben hozzájárul a megfogalmazásmód, a stìlus. Minden ìrása olvastatja magát: azok nemcsak a

tudományos nyelv szabályainak felelnek meg, hanem az olvasó érdeklődését nagy erővel felkeltő módon,

hatásosan is vannak megszerkesztve. És még valami: szinte átsüt rajtuk a szerző hite a tudományban, a

tudományos kutatásban, továbbá a nyelvünk iránti szeretete és a múlt, a hagyomány iránt érzett feltétlen

tisztelete.

* * *

Kiknek ajánlhatnám Éder Zoltán e gyűjteményes kötetét? Elsősorban nyelvészeknek, irodalmároknak,

művelődéstörténettel foglalkozóknak, ìgy természetesen tanároknak, egyetemista és középiskolai diákoknak,

valójában azonban mindenkinek, akit nyelvünk múltja és jelene érdekel.

Szathmári István


2. fejezet - A magyar nyelv felfedezése

1. Sylvester Grammatikájának utóéletéről1

Ő először tárta fel rejtek kincseinket. Nyelvünk nemességében hazaszeretete, nemzeti önérzete

gyönyörködött. Nemcsak nyelvtani példának ìrta le Grammaticájában a latin mondást: „Dulcis

amor patriae”, hanem érezte, hogy (saját fordìtása szerint) „ìdes az hazának szerelme”. —(Horváth János, 1943)

1.1. PÉLDAMONDAT

Sylvester János „Magyar-latin nyelvtaná”-ból

DULCIS AMOR PATRIAE,

ÍDES AZ HAZÁNAK SZERELME:

Szentìrás ez is,

tüzes nyelveket

szólásra ìgy

indìtott az elme

szavak ingó

szalmagerenda-tutaján

hajózunk makacsul

apostoli grammatikád után.

(Petrőczi Éva, 1987.)

Az ilyen kiemelkedő, fényesen ragyogó évforduló, mint a mai, mindenképpen az összegezés, a számvetés

igényét kelti fel bennünk. Azért ha Sylvester Grammatica Hungarolatinája a magyar nyelv felfedezését

jelentette, én ebben az ünnepi órában megkìsérlem Sylvester nyelvtana felfedezésének történetét vázlatosan

előadni, mégpedig a külső történet keretében a belső történetre irányìtva a figyelmet. Arra a folyamatra tehát,

amelynek során a kutatók, literátorok és nyelvészek, lépésről lépésre haladva, bemutatták a mű egyes részeit,

kibontották alkotó elemeit, megvilágìtották rejtett értékeit, föltárták belső összefüggéseit, hogy azután

napjainkban a részkutatások eredményeit összegezve és újakkal kiteljesìtve állìtsák elénk a mű páratlan

jelentőségét. A sylvesteri grammatika utóéletét próbálom tehát áttekinteni, azt, amit az olaszok a könyvek

fortunájának neveznek. Magyar viszonylatban és épp az első, Magyarországon nyomtatott könyv esetében ez a

szó nem annyira szerencsét, hanem inkább viszontagságot, legjobb esetben forgandó szerencsét jelent.

Ennek a fortunának ugyanis mindjárt a kezdete baljós, mert gyászosak voltak az idők, amelyekben a mű

megkezdhette volna utóéletét. Önök itt – bátran mondhatjuk: Sylvester városában – jól tudják, hogy a

grammatika nyomdai munkálatai – előszavának keltezése szerint – 1539. június 14-én fejeződtek be. Két évvel

utána következett be az országos méretű katasztrófa, Buda eleste, amely a szellemi életet is megbénìtotta. A

háborús idők nem kedveztek sem a könyvnyomtatásnak, sem a könyvterjesztésnek. Így történt, hogy a

grammatika példányai egy ideig ott porosodtak Nádasdy kamrájában, majd hosszú időre, csaknem végleg,

nyomuk veszett. Két és fél évszázad múltán adott hìrt és rövid ismertetést a máig is egyetlen fennmaradt

példányról Weszprémi István, Debrecen orvosa, ìró, a 18. század második felének tudós polihisztora.

1 Sárváron a Sylvester János Könyvtárban 1989. június 14-én tartott előadás szövege. Rövidebb változatban megjelent: Magyar Nyelvőr 1989, 385-396. old.

A magyar nyelv felfedezése


A legrégibb Magyar Grammatikáról cìmű cikkét előbb 1972-ben a kassai Magyar Museumban jelentette meg,

majd a Magyarországi öt különös elmélkedések cìmet viselő, Pozsonyban, 1795-ben napvilágot látott kis

művelődéstörténeti kötetébe vette fel. Weszprémi egyrészt a grammatika könyvészeti leìrásával foglalkozik,

másrészt Sylvester pályafutását mutatja be, külön is méltatva sárvári működésének és a grammatika

létrejöttének indìtékait, nem felejtkezve el Nádasdy Tamásnak az érdemeiről sem. Weszprémi nem volt

nyelvész, nem is volt szándékában, hogy a grammatika nyelvészeti elemzésébe fogjon, mégis érdemes

elolvasnunk, amit e vonatkozásban papìrra vetett, mert ez Sylvester nyelvtanának első nyelvészeti érdekű

jellemzése. Íme ìgy szól: „Nem ereszkedem én most olly mélyen belé, hogy Sylvester János a Magyar nyelvet e

Grammatikájában rend[d]el minémű regulákba szedte és foglalta légyen öszve; mert az itten célomon kìvül igen

sokra terjedne ki. Méltó volna ezt a drága ritkaságú könyvet újra kinyomtattatni. Nyelvünkre, sőt egyéb okokra

nézve is, sokat lehetne belőle tanúlni, annyival is inkább, hogy szélylyel az ìrásában nyilvánvalóvá tette, hogy a

Magyar Nyelvnek melly nagy szoros megeggyezése légyen a Zsidó nyelvvel, és példákkal egyszersmind meg-is

mutogatja azt; azomban még a Görög nyelvből is a tekintetben sok dolgokat világosìt-meg. Egész gyönyörűség

ezt a Nyelvünkre tartozó régi ìrást megolvasni; amellyből világosan ki lehet még azt is hozni, hogy senki egy

valóságos Magyar Grammatikát nem ìrhat, hanem ha a Zsidó és Görög nyelveket jól érti; sőt kevés igazìtással

ebből lehetne egy jóféle Magyar Grammatikát, a mi időnkhöz képest kevés munkával alkalmaztatva, a Magyar

Haza számára készìteni.”

Abban kora felfogása és a protestáns nyelvtani hagyomány nyilatkozik meg, hogy oly fontosnak tartja

nyelvünknek a héberrel való összevetését. Viszont a lényegre tapint rá akkor, amikor azt emeli ki, hogy

Grammatikájában Sylvester a magyar nyelvet renddel, vagyis rendszeresen regulákba szedte, szabályokba

foglalta. Nyilvánvaló továbbá, hogy Weszprémi a műben magyar nyelvtant látott, s azt igen magasra értékelte.

Legnagyobb tette mégis az marad, hogy egyáltalán hìrt adott róla, s ezáltal az esetleges elkallódástól

megmentette.

Épp e hìradás indìtotta Kazinczy Ferencet arra, hogy a mű nyomába eredjen és kiderìtse, amit Weszprémi nem

árult el, hogy az egyedülálló ritkaság Debrecenben Sinai Miklós református tanár birtokában van. Sinai a kincset

féltékenyen őrizvén, Kazinczy csak másolatát kaphatta meg, azt is csak hosszas – három évig tartó – huzavona

után. Ennek alapján tette közzé újra a grammatikát – mint a bibliográfiákban, köztük a Nagyné Piroska Lilla

által összeállìtott Sylvester János bibliográfiában (Sárvár-Szombathely, 1987) is olvasható – az 1808-ban Pesten

megjelent Magyar Régiségek és Ritkaságok I. kötetében.

Kazinczy a grammatika elé húsz, illetőleg huszonnégy lapnyi bevezetést ìrt. Weszprémihez hasonlóan először

könyvészetileg ismerteti a művet, majd részletesebb életrajzot közöl, ő is ecsetelve Sylvester sárvári

tartózkodásának és benne Nádasdy szerepének a jelentőségét. Nyelvészeti elemzésre Kazinczy sem vállalkozott,

hacsak a grammatika egyes részeihez fűzött, korabeli vitás nyelvhelyességi kérdéseket boncolgató lapalji

jegyzéseit nem számìtjuk ide. Ellenben lényegre törően utalt Sylvester világképének s egyben

nyelvszemléletének kétágú gyökerére, Erasmusra és Melanchtonra, és tömören körvonalazta Sylvesternek a

magyar nyelvtanìrásban betöltött úttörő vállalkozását. A vonatkozó rész ìgy hangzik:

„Erdősi valóban eggyike vala nemzetünk letiszteltebb Hérosainak…, a’ szeretetre-méltó Melanchtonnak és

Erasmusnak indult el nyomdokain, s’ egész élete azon dicső tárgynak volt intézve, hogy a Szépnek tudományát,

melly a’ Jóéval és Igazéval mindég eggyütt jár, vagy inkább ezeket mindég megelőzi, Hazánkban virágzatba

hozhassa. Ő vala az, aki kilesvén nyelvünknek tulajdonságait, mellyet őelőtte senki nem merészlett … annak

törvényeit … tudományos rendbe szedte.”

Kazinczynak mindenképpen elévülhetetlen érdeme, hogy kiadásával Sylvester nyelvtanát közkinccsé tette.

Ehhez képest viszont feltűnő az a mintegy félévszázadnyi szünet, amelyben a szakirodalom nem tart számon

Sylvester grammatikájáról szóló egyetlen ìrást sem. Lehetetlennek kell azonban tartanunk, hogy az 1810 és

1860 között működő nyelvtanìrókra egyáltalán ne hatott volna ez a mű. Ennek felderìtésére további kutatásokat

kell kezdeményezni.

Új fejezet nyìlik a sylvesteri grammatika utóéletében Toldy Ferencnek Corpus grammaticorum linguae

hungaricae veterum. A régi magyar nyelvészek Erdősitől Tsétsiig (Pest, 1866.) cìmű kiadványával, amely

megelevenìtette a régi magyar nyelvtanok iránti érdeklődést s különösen a Sylvester nyelvtanával való

foglalkozást. A múlt század utolsó két évtizedéből két tanulmányìró nevét emelem ki ebben a vonatkozásban:

Jancsó Benedekét és Szegedy Rezsőét. Annál is inkább, mert az újabb szakirodalom – kissé leegyszerűsìtve a



dolgot – szembeállìtja egymással őket2, mégpedig azon az alapon, hogy a Grammatica Hungarolatinában

Jancsó kizárólag magyar nyelvtant, Szegedy viszont csupán latin nyelvtant látott volna.

Jancsó Benedek Erdősi János nyelvészete cìmű ìrása3 Sylvester nyelvtanának első tüzetesebb elemzése. Amellett

azonban hogy a szerző pongyola, terjengős stìlusa próbára teszi az edzettebb olvasót is, és csapongó

gondolatmenete miatt mondanivalója lényege nehezen ragadható meg, eszmefuttatásában a találó megfigyelések

gyakran téves állìtásokkal keverednek.

Sylvester grammatika-meghatározását – „A nyelvtan a helyes beszédnek és ìrásnak a legjobb költők és ìrók

tekintélyére alapozott tudománya” – fejtegetve például helyesen mutat rá arra, hogy e meghatározásban „a

reneszánsz férfiai által megjavìtott grammatika képe lebegett előtte”, ugyanakkor viszont művét félreértve állìtja

azt, hogy Sylvester „egy élő nyelv grammatikáját ìrta”, vagyis a magyar nyelv nyelvtanát alkotta meg, s

indokolatlanul és anakronisztikusan kéri számon tőle az élő nyelvhasználat normatìv szerepének hiányát.

Egy helyütt azután elbizonytalanodik, és maga vonja kétségbe alapgondolatát:

„Ezek után (Sylvester) megkezdi a declinatiok tárgyalását, de itt tulajdonképpen alig tesz mást, mint felsorolja a

latin declinatiokat szóról szóra, éppen úgy mint (a) latin grammatikák szokták tenni, ugyannyira, hogy ezt látva,

hajlandó az ember azt hinni, hogy nem is magyar, hanem egyenesen latin grammatikát ìr.”

Egy másik nyilatkozatából pedig az világlik ki, hogy teljesen tévesen értelmezte Sylvester nyelvtanát és

nyelvészeti munkásságát:

„Volt alkalmunk látni, hogy Erdősi nyelvtana, melyet ő gyermekek számára ìrt, korántsem gyakorlati nyelvtan

és legkevésbé való gyermekek kezébe, mert Erdősi amily kitűnő nyelvész a maga kora és tudománya korabeli

állásához képest, épp oly rossz grammatikus még a korabeli grammatika állásához képest is.”

Éppen ezért végső következtetése sem állja meg a helyét:

„Végigtekintettünk Erdősi nyelvtanán, láttuk hibáit és érdemeit, láttuk, hogy műve csak az úttörés, a kezdés

érdemével bìr, láttuk, hogy nyelvünk egyetlen kérdését sem oldja meg, sőt távol áll attól is, hogy jelét adja

nyelvünk sajátos szerkezete megértésének, – láttuk, hogy a latin nyelv grammatikájának nyűgeiből nem tud s

talán nem is akar kiszabadulni – és mégis dicsérve, sőt büszkén emlékeztünk meg Erdősi

nyelvtudományosságáról.”

Ám még Sylvesternek, a nyelvésznek értékelésében sem találja fején a szöget. Ezt állìtja ugyanis:

„Erdősi mint nyelvész különösen három nyelvészeti álláspontjára tartozó dologért érdemli teljes

méltánylásunkat – 1. mint összehasonlìtó nyelvész, 2. mint etymológus, 3. mint nyelvművelő – nyelvújìtó. E

három tulajdonság az, mely egy valódi nyelvésznek ismertető jele.”

Tegyük még hozzá, hogy e három tulajdonság taglalása során Sylvestert mint összehasonlìtó nyelvészt méltatva,

tárgyi tévedést követ el, ami arra mutat, hogy Sylvester szövegét felületesen olvasta. Szerinte ugyanis

Sylvesternél „nem találkozunk nyelvünk orientális voltának hitével s ami ezzel szoros kapcsolatban van, a héber

nyelvből való származással, az ő szelleme még nincs elfogódva ebben a rokonsági teoriában, ő még nem csűri-

csavarja a nyelv tényeit e rokonság igazolására. Ő csupán csak hasonlìt a héber nyelvhez, de egyebet e

hasonlìtásnál nem tesz.”

Ezzel szemben a valóság az, hogy Sylvester igenis rokonnak tartotta a hébert. A tárgyas ragozás fejtegetése után

a héberben hasonló jelenségre bukkanván, ìgy nyilatkozik: „Quae res manifestissime ostendit magnam nostrae

linguae cum sacra illa, nimirum Hebraea esse affinitatem ut autem id cunctis sit manifestum nostram linguam

cum Hebraea hic quoque coniungemus.” Magyarul: „Ez a dolog igen világosan mutatja, hogy nyelvünk szoros

rokonságban áll ama szent nyelvvel, a héberrel, s hogy pedig ez mindenkinek nyilvánvaló legyen, nyelvünket itt

a héberrel együtt is ragozzuk.”

Nem meglepő, hogy Jancsó cikke éles kritikát váltott ki, igaz csupán két évtized múltán. Szegedy Rezsőt

ugyanis Jancsó tévedései késztették arra, hogy megìrja a maga elemzését Sylvester nyelvtanáról.4 Szegedyt a

mai szakirodalom elsősorban úgy tartja számon, mint aki azt vallotta, hogy Sylvester nyelvtana latin nyelvtan.

2 Balázs János: Sylvester János és kora, Budapest, 1958, 189. old.; Szathmári István: Régi nyelvtanaink és egységesülő irodalmi nyelvünk,

Budapest, 1968, 90. old. 3 Jancsó Benedek: Magyar nyelvtudomány-történeti tanulmányok a XVI-XVII. századból, Budapest, 1881, 25-61. old. 4 Szegedy Rezső: Sylvester nyelvtana, Egyetemes Philologiai Közlöny 1899, 129-141. old.



Valóban ezt vallotta, de ez a tétel tanulmányának csupán – a Jancsó állìtásával polemizáló – kiindulópontja,

illetőleg első része.

Mindenekelőtt felteszi a nevezetes – azóta ismételten elhangzott – kérdést: tulajdonképpen milyen nyelvtant

akart Sylvester ìrni? S Jancsóval szemben leszögezi: tulajdonképpen latin nyelvtant ìrt. Két érvet hoz fel állìtása

mellett. Az egyik a grammatika előszavából való, amelyben Sylvester – mint jól tudjuk – kifejti, hogy valamely

idegen nyelvet csakis az anyanyelv alapján lehet és kell tanìtani. „Teljesen felesleges lett volna Sylvesternek ezt

a gondolatot az előszóban fejtegetni – ìgy folytatja Szegedy –, ha nem az idegen nyelv grammatikáját nyújtja”,

tehát „magyar tanuló ifjak számára ìrt latin nyelvtant, és ìgy annak szabályait a magyar nyelv doctrináival akarta

megvilágìtani.” Ez magyarázza meg nyelvtanának egész berendezését, s ehhez kapcsolódik Szegedy másik érve:

„Ha Sylvester valamely nyelvtani jelenségről szól s nem teszi ki, hogy melyik nyelvre vonatkozik

mondanivalója, akkor mindig a latin nyelvre illik, ellenben ha oly jelenséget tárgyal, mely a magyar nyelvre

vonatkozik, akkor mindig kiteszi külön: in sermone nostro vagy in lingua patria; az előrebocsátott főszabály

mindig a latin nyelvre vonatkozik, s csak azután, mintegy jegyzetképpen következnek a magyar nyelv eltérései a

latin nyelvhasználattól.” Ebből következően Szegedy azt tartja, hogy „Sylvester grammatikájának

ismertetésében el kell választanunk a latin grammatikát a magyartól: egészen más szempontok érvényesülnek az

elsőnek, mint a másodiknak a méltatásánál.” És ìgy is jár el.

Ami a latin grammatikai részt illeti, azon a nézeten van, hogy „Sylvester latin grammatikájával semmi újat nem

nyújtott: az egész csak reprodukciója azoknak a szabályoknak, amelyek a XVI. századig el voltak terjedve”.

Ami pedig a forrásokat illeti, úgy találja, hogy leginkább Donatusból merìtett: „Sylvester egész latin nyelvtana

alig más, mint Donatus nyelvtanának egy kissé szabadabb reproductioja”, ezért „ha Sylvester latin

grammatikájának viszonyát forrásaihoz pontosan meg akarjuk határozni, nem is kell annyira az egyezéseket

Donatussal keresni, hanem rövidebb úton érhetünk el célt, ha az eltéréseket feltüntetjük s azokat magyarázzuk.”

Ezt a sajátos elemzési módszert ezúttal nem követhetjük nyomon, egy érdekes eredményét mégis kiemelhetjük,

mindjárt az elemzés kezdetéről. Mint ismeretes, Sylvester a grammatika – már idézett – fogalmának

meghatározásával kezdi nyelvtanát, s Szegedy rámutat arra, hogy ilyen definìció az ókori grammatikusoknál

nem található, sem Donatusnál, sem másnál.

Mivel nézete szerint Sylvester latin grammatikájával nem nyújtott semmi újat, Szegedy úgy vélekedik, hogy

„Sylvester önálló gondolkodásának s nyelvészi tehetségének megìtélésére sokkal fontosabb s reánk nézve

sokkal érdekesebb az ő magyar grammatikája.” S tanulmánya további, nagyobb részét ennek elemzésére

fordìtja.

Először is Melanchton görög nyelvtanának hatását látja abban, hogy Sylvester a latin grammatika megfelelő

helyeihez a magyar nyelvre vonatkozó jegyzeteket fűzött: „Melanchton a görög nyelv egyes jelenségeinek

fejtegetésénél kitéréseket tesz a latin és német nyelvre: ezt Sylvester is megengedi magának a héber és a magyar

nyelvre vonatkozólag, csakhogy sokkal nagyobb mértékben.” Melanchtonnak a nemzeti nyelveket megbecsülő

humanista felfogása hatását fedezi fel abban, hogy Sylvester meg akarja mutatni: nyelvünk miatt nincs okunk

szégyenkezni, sőt Szegedy úgy véli: „Ezt kimutatni volt egész grammatikájának elburkolt célja.”

Ezek után elsőrendű kérdésnek tartja annak megvizsgálását, hogy a magyar nyelvtani kérdések fejtegetésében

mennyiben áll Sylvester a latin grammatika hatása alatt, illetőleg mennyire tudta magát e tekintetben

függetlenìteni. E vizsgálódás részleteiben ismét nem tudjuk ezúttal követni a szerzőt, csupán főbb

megállapìtásaira utalhatunk. Többek között, hogy emlékeztet arra: Sylvester a főnévvel kapcsolatban tárgyal

olyan beszédrészt is, amely a latinban nem szerepel, tudniillik a névelőt. Hogy kimutatja: meglepő önállóságot

tanúsìt Sylvester a magyar főnévragozás tárgyalásában. Hogy Sylvester utódait is megelőzi abban, hogy

felfedezte a kapcsolatot a személyes és birtokos névmás, valamint az igei személyragok között. Hogy kìsérletet

tesz a magyar igeragozás osztályozására, s hogy tisztában volt a tárgyas ragozással, még akkor is, ha nem tudta a

tárgyas alakokat az igeragozás körében megfelelően elhelyezni.

Azt hiszem az eddigi, korántsem kimerìtő áttekintésből is kiderülhetett, hogy a kissé elfeledett, háttérbe szorìtott

Szegedy Rezső volt az első, aki Sylvester grammatikáját, mégpedig annak mindkét részét jelentőségéhez

méltóan tárgyalta, és róla való ismereteinket számos, ma is érvényes megállapìtással gazdagìtotta.

Ezután ismét évtizedeknek kellett eltelnie ahhoz, hogy újabb megvilágìtásba kerüljön Sylvester műve. Németh

László Sylvester nyelvtana cìmű, 1929-ben keletkezett esszéje5 eredetien új gondolatmenettel s az

alapkérdésekben is egyéni észrevételekkel lep meg bennünket. „Azt is bajos megmondani, miféle könyv” – ìgy

indìtja eszmélkedését. Vajon valóban gyermekeknek való tankönyv? „Mit szóljunk ehhez a gyermekeknek való

5 Kötetben: Németh László: Az én katedrám, Budapest, 1969, 71-77. old.



gyermekséghez, amely a középkor nagy grammatikusaival vitatkozik, négy nyelven idéz szöveget, s héber

analógiákkal hozakodik elő. Ugyanakkor elemista tankönyv, amikor önálló tudományos mű is.” A nyelvtan

jellegére vonatkozóan pedig a következő megállapìtásra jut:

„A legmeglepőbb azonban, hogy ez az első magyar nyelvtan nem is magyar nyelvtan, hanem csak nyelvtan,

amely a definìciókat magyarul adja, s helyenként a magyar nyelv természetéről is elmélkedik. Sylvester

szemében a grammatika nyelvek fölött álló, abszolút tudomány, alkalmazható jelenségekre, de nélkülük is van,

mint a logika vagy a matematika. Ő ezt a nyelvek fölötti grammatikát adja itt elő, latin nyelven és latin

példákon, mint a középkor nagy grammatikusai.”

Hogyan született meg mégis az univerzális grammatika keretei között az első magyar nyelvtan? Németh László

elemzése szerint ìgy:

„Miért fűzött hozzá magyar szöveget? A bevallott cél megint pedagógiai: a gyerek jobban érti a nyelvtant, s

elsősorban a latin nyelv szerkezetét, ha anyanyelvén is bemutatjuk a szabályokat (naturali sermone peregrinum

comprendere). E bevallott cél mögött azonban egy látens cél lobog: bebizonyìtani, hogy a magyar nyelv sem

marad el a többiek mögött: grammatikára méltó nyelv. Ez a bizonyìtás hosszú kitérésekre kényszerìti.

Eldicsekszik vele, hogy lám, nekünk is van névelőnk, nemcsak a görögnek és németnek, mint Melanchton hitte.

Ahol a magyar nyelv szegényebbnek bizonyul, mint a latin, a héberre utal: ott úgy van, mint a magyarban.

Nyelvünk nemeslevelét prókátorkodja ki a latin törzsszöveghez fűzött elmélkedésekben. Így azonban mégiscsak

külön magyar nyelvtan keletkezik az internacionális alatt. A nyelvtant akarta megìrni, könyvének ez a külső

frontja, ez a front szilárd és lezárt, mint a középkori tanok, de mögötte egy rendszertelen, sokszor szeszélyes és

aránytalan, de mégiscsak sokkal izgatóbb magyar nyelvtan lappang.”

A kutatásban pedig Turóczi-Trostler József tanulmánya jelentett fordulópontot.6 Ez ugyanis a korabeli európai

művelődés keretei közé helyezte el Sylvester működését, feltárta a német protestáns-humanista

nyelvtanirodalomhoz fűződő kapcsolatait, s mélyrehatóan elemezte Melanchton grammatikáinak Sylvesterre

gyakorolt hatását.

Sylvester egyhelyütt „praeceptor noster”-nek, tanìtómesterünknek nevezi Melanchtont, s ez – teszi hozzá

Turóczi – „nem puszta szólásmód, hanem legmélyebb vallomás”. S bár Melanchtonnak csupán görög

grammatikájára hivatkozik, kétségtelen, hogy latin nyelvtanát, „a humanista-protestáns átmenet

legtekintélyesebb grammatikájá”-t is ismerte. Szemben a korábbi kutatásokkal, amelyek – mint láttuk –

elsősorban az ókori latin grammatikákat, s köztük is a Donatusét tekintették Sylvester forrásául, Turóczi a

Grammatica Hungarolatina legfontosabb forrásaként Melanchton grammatikáit jelöli meg. A Melanchton és

Sylvester közti egyezéseket három csoportba sorolja: 1. a közös ókori és középkori hagyományból eredő

egyezések (ilyenek a meghatározások és a felosztás); 2. a humanista nyelvtanirodalomból származó egyezések

(amilyenek a bővìtések, összevonások, ragozási táblázatok); 3. a számbelileg legkisebb, de legjelentősebb

csoport: a csak Melanchton és Sylvester közötti egyezések (ezek: a nyelvtani nemről mondottak, a hónapok

neveinek magyarìtása, a városokra vonatkozó megjegyzések, a névelő tárgyalása).

Az eltérések viszont arra vezethetők vissza, hogy Sylvester Melanchton mellett egyéb forrásokból is merìt, meg

persze arra, hogy a magyar nyelv bevonásával néhány új megfigyelésre és eredményre jut. De az egyezéseket is,

az eltéréseket is összefogja Melanchton filológiai szellemének Sylvesterre tett bátorìtó s nagykorúsìtó hatása.

Ám az eredetiség és kölcsönzés, az önállóság és önállótlanság filológiai kérdése elhomályosul Sylvester

hallatlan teljesìtménye: a magyarìtás, a magyar nyelv első grammatikalizálása, vagyis a magyar nyelv

felfedezése mellett.

Arra az alapvető kérdésre pedig: milyen nyelvtant ìrt valójában Sylvester, Turóczi azt feleli: latint s egyben

magyart is, és megkapóan érzékelteti azt az alkotási folyamatot, amelynek során a latin grammatika mellett

megszületik tollán a magyar nyelvtan:

„Sylvester latin nyelvtant akart ìrni, de tovább jutott a kitűzött célnál: ìrás közben felfedezte a magyar nyelvet, s

a felfedezés első impresszionista lendületében azonnal hozzáfogott a grammatizáláshoz, vagy ami ezzel egyet

jelent: a törvényesìtéshez és egyenjogúsìtáshoz. Minden lépésnél megáll, hogy számot adjon megfigyeléseiről.

Mintha csak érezné, hogy most rakja le egy új épület alapját. Valóságos izgalom fogja el, valahányszor sikerül

összhangba hoznia anyanyelve jelenségeit a klasszikus kategóriákkal, de a legtermékenyebbek azok a pillanatai,

6 Turóczi-Trostler József: A magyar nyelv felfedezése. Két tanulmány az európai s a magyar humanizmus kapcsolatairól, Budapest, 1933, 5-52. old.



amikor az eltérések ráeszméltetik a magyar nyelv „különös” természetére, a legérdekesebbek pedig azok,

amikor a nyelvtani tudat találkozik a kultúrtörténetivel és a földrajzival.”

Ez utóbbiak közé tartozik a műnek a magyar folyó- és városnevekkel foglalkozó, illetőleg folyókról és

városokról szóló része. Szülővárosát s nevét ìgy idézi föl:

„Van egy város hazánknak azon a vidékén, melyet Meggesall’á-nak hìvnak, és Nagyságos Perényi János úr

birtokában van. Ezt a várost hét igen kies, mégpedig szőlőtermelő dombja nevezetessé varázsolja, földjének

termékenysége boldoggá, legelői kövérré, mezei és rétjei virulóvá, forrásai és patakjai jól öntözötté, ugyanakkor

kivágásra szánt és érintetlen erdei igen kedvessé, a fák ezerféle gyümölcse termékennyé, aranya, ezüstje, sója

gazdaggá teszi, s ahol magam is megláttam a napvilágot, s ahová testestül-lelkestül tartozom, s amelyet

Szìnirvárallának neveznek a mieink.”

És ìme ìgy jelenìti meg Sárvár-Újszigetet:

„A Sárwárnak nevezett vár közelében fekszik Szigeth város, ahol Magyarországon először kezdtük gyakorolni a

nyomtatásnak ezt az isteni művészetét, mégpedig Princepsünknek, Nagyságos Nádasdi Tamás úrnak, grófnak és

bánnak a fáradságával és költségével, és a magam szerény szolgálatával, s innen adtuk ki ezt a Rudimentát az

ifjúság valamiféle hasznára. A valóság alapján nevezik ìgy, mivel két folyó folyja körül, közülük az egyik a

Raba, a másik a Gemmeus nevet viseli, mi pedig Neanesusnak, Vyszigethnek nevezzük, mivel Urunk maga

egészen új formájúvá varázsolta. Először pedig árokkal és sánccal úgy megerősìtvén, hogy az 1532-es évben az

ostromló török dühe be nem vette. Mert vereséget szenvedve onnan takarodni kényszerült. Azután a folyókat

szabályozván, majd a fenyegető sűrű vadon fáit kiirtván, s helyüket szép kies gyümölcskerteknek szentelvén,

végtére tégla épületű elemi iskolát épìtvén rá. Ilyen módon lehetett volna többi városunknak is nevet adni.”7

Visszakanyarodva a tanulmányhoz, Turóczi hangsúlyozza: Sylvester öntudatos büszkeséggel jelöli ki a magyar

nyelv helyét a héber, görög és latin mellett, s igazi humanista észjárással szabályozottsága folytán tartja

méltónak erre a helyre. Grammatikája vége felé ugyanis ìgy nyilatkozik:

„Áttekintettük a nyelvtannak azt a részét, amely a ragozható szófajokat öleli fel, s ebben a részben nincsen

semmi, amit hiányolhatnánk nyelvünkből, sőt, ami az igék és névszók ragozását illeti, éppenséggel könnyedén

fölülmúlja az összes nyelvet, hiszen igen szabályozott, ahogy ezt mondani szokták, nem kevésbé, mint a három

szent nyelv, a latin, a görög és a héber bármelyike.”

Sylvester tehát „európai szemmel nézi a magyar nyelvet: nyelvszemléletének ez egyik legmaradandóbb vonása”

– zárja fejtegetéseit Turóczi-Trostler József.

Egy újabb, mérföldes lépéssel immár korunkhoz érkezünk, amely – ellentétben az utóbbi négy évtized

művelődéstörténetének számos visszahúzó jelenségével, irányzatával – a Sylvester-kutatás felvirágzását és

benne grammatikája elemzésének és értelmezésének kiteljesedését, a korábbi kutatások szintézisét és új

eredményekkel való gazdagìtását képviseli.

Mindjárt a korszak kezdetén két kiemelkedő tudós ìrását találjuk. A nyelvész Zsirai Miklós avatott kézzel emeli

ki és összegezi tömören Sylvester legfőbb eredményeit:

„A nemzeti nyelv rohamos térhódìtása nyomán hamarosan jelentkezett a helyesìrás egységesìtésének és a helyes

beszédnek, a szabatos ìrásnak szükségérzete is. Ezen a vonalon is Sylvester veri a hidat: 1539-ben Grammatikát

ìr, amely ugyan a latint foglalja rendszerbe, de a hagyományos Donatus-Priscianus-féle kereteket humanista,

főleg Melanchtonra utaló meghatározásokkal, szempontokkal frissìti fel, ami ennél is jellemzőbb, szeme előtt

állandóan a magyar nyelv anyagának, szerkezeti jellegzetességeinek különlegessége lebeg. Már a mű cìme is

sejteti ezt a célzatosságot: Grammatica Hungarolatina. A nyelvtan latin szövegében az alapfogalmak,

meghatározások, szabályok rendesen magyarul is olvashatók. A latintól eltérő magyar sajátságokat »sermo

noster hungaricus«, »in nostra lingua«, »noster sermo«, »in patrio nostro sermone« utalással külön is kiemeli…

Ha az efféle, csupán magyar vonatkozású nyelvszerkezeti megjegyzésekhez hozzászámìtjuk még a latin

grammatika problematikájától egészen független kisebb-nagyobb magyar helyesìrási, nyelvhelyességi, alaktani,

összehasonlìtó nyelvészeti, nyelvtani terminológiai stb. kitéréseket és a magyar nyelvért, tudományért, népért

lüktető érzelmi telìtettség váratlan ki-kibuggyanásait, bìzvást elmondhatjuk, hogy a diákok több elmemozdìtó

magyar, mint latin nyelvi tudnivalót kaptak a könyvtől.”8

7 Sylvester János latin-magyar nyelvtana. Fordìtotta C. Vladár Zsuzsa, Budapest, 1989, 28-29. old. (A Magyar Nyelvtudományi Társaság

Kiadványai 185. sz.) 8 Zsirai Miklós: A modern nyelvtudomány úttörői I. Sajnovics és Gyarmathi, Budapest, 1952, 5. old.



Századunk nagy irodalomtörténészének, Horváth Jánosnak Sylvester munkásságáról s grammatikájáról készült

kitűnő méltatásából arra vonatkozó véleményét emeljük ki: kiknek ìrta grammatikáját Sylvester? Cìmében az

„in usum puerorum” kitétel, valamint fiához intézett ajánló levele szerint fiúknak, tehát elemi fokú iskolásoknak

készìtette. Ezzel szemben Horváth Jánosnak kell igazat adnunk, aki szerint „magasabb szìnvonala, görög és

héber példái, Donatust bìráló megjegyzése nyilvánvalóvá teszi, hogy a tanìtónak szánta. Mégpedig magyar fiúk

nyelvtanìtójának: azért fordìt gondot a latin és a magyar nyelv eltérő szerkezeteinek számontartására, s használja

kisegìtő eszközül általában a magyar nyelvet. Mindezt oly mértékben teszi, hogy észrevétlen egy magyar

nyelvtan körvonalai rajzolódnak ki a latin palástja alatt.”9 Az idézett rész utolsó mondatából az is kiviláglik,

hogyan vélekedik Horváth János arról az alapkérdésről: latin vagy magyar nyelvtant ìrt-e Sylvester.

Ilyen előzmények után bontakozott ki a legjelesebb Sylvester-kutató és -szakértő, Balázs János munkássága.

Sylvester János és kora cìmű monográfiája (Bp. 1958) a Sylvesterre vonatkozó irodalom legjelentősebb

alkotása. A korábbi vizsgálódásokból kiindulva és a modern külföldi szakirodalom tanulságait értékesìtve, új

szempontok felvetésével alakìtotta ki kutatási eredményeit, amelyek nagy mértékben járulnak hozzá Sylvester

életművének és a kor tudományos törekvéseinek ismeretéhez. E szintézis mellett közleményeinek egész sora

érinti közvetve vagy közvetlenül a témát. E publikációk időbeli ìve az 1954-ben megjelent Sylvester János és a

16. századi magyar irodalmi nyelv cìműtől10 az 1987-ben napvilágot látott A magyar normatív nyelvtan

körvonalai cìműig tart.11 Ami más szóval azt jelenti, hogy kisebb-nagyobb megszakìtásokkal több mint három

évtizeden át vissza-visszatérően foglalkoztatta őt Sylvester alakja, munkássága.

A krónikás zavarba is jön, amikor e téren elért s különösen monográfiájába foglalt eredményeiről kell számot

adnia. Bizonyos azonban, hogy az európai háttér megrajzolása mellett különösen értékes a krakkói humanizmus

elemzése Sylvester grammatikai és ortográfiai munkásságában, valamint Sylvester nyelvtanának a héber

nyelvtanirodalommal való kapcsolatait feltáró részek. Meggyőzően tárja elénk – s talán ez a legfontosabb

megállapìtása –, hogy Sylvesternek az anyanyelv kiművelését, a magyar nyelv rendszerezését célzó munkássága

az európai mozgalmaknak szerves magyarországi kiegészìtője, és előkelő helyet foglal el az európai

nyelvtanirodalom fejlődéstörténetében.

Külön is emlìtésre méltó – mert a további kutatás számára iránymutató – a nemzeti nyelvek

nyelvtanirodalmának kialakulásában általa megkülönböztetett három fejlődési fokozat. A nemzeti vagy vulgáris

nyelvek nyelvtanának a megteremtése ugyanis a három szent nyelv, különösen pedig a latin nyelv

grammatikájának az uralma elleni harc eredménye. Abban a folyamatban, amelyben a vulgáris nyelvek

grammatikája a latiné mellett „mint annak árnyéka jelent meg”, Balázs János a következő fokozatokat

különböztette meg:

„a) A legkezdetlegesebb fokon a latin grammatikákat kisebb-nagyobb terjedelmű vulgáris nyelvű tolmácsolatok,

magyarázatok egészìtik ki s teszik használhatókká.

b) Fejlettebb fokot képviselnek a kétnyelvű (latin és vulgáris nyelvű) grammatikák, amelyekben a nemzeti

grammatika már szinte egyenrangú társa a latinnak.

c) A fejlődés legmagasabb fokán a vulgáris nyelvek önálló (latin vagy vulgáris nyelvű) grammatikái állnak,

amelyek még a latin nyelvtan hatását tükrözik, de sokszor már meglepő eredetiséget mutatnak.”12

A vulgáris nyelvek nyelvtanirodalma kialakulásának ebben az európai tipológiájában szervesen helyezkednek el

a magyar nyelvtanirodalom első termékei. Az első fokot képviseli az az első magyar nyelvtani jellegű munka,

Hegendorfnak 1527-ben Krakkóban megjelent Rudimenta grammatices Donati cìmű, Donatus kisebb

grammatikájának elemi szabályait tartalmazó három nyelvű kiadványa, melynek magyar tolmácsolata – a latin

nyelv jelenségeinek a jobb megértésére közölt példái – ugyancsak Sylvester munkája.

A második fokot egyértelműen Sylvester Grammatica Hungarolatinája jelenti, amelynek az európai

nyelvtanirodalomban nemcsak cìme, hanem módszere szerint is leginkább a francia Dubois Grammatica Latino-

Gallica a párja.

Végül a harmadik fejlődési fokot Szenci Molnár Albert 1610-ben közreadott Nova Grammatica Ungarica-ja

képviseli, amely latin nyelven az első teljes, mondattant is tartalmazó nyelvtan, illetőleg az első, csak a magyar

nyelvtant tárgyaló s annak érdekeit szem előtt tartó vulgáris nyelvtan.

9 Horváth János: A reformáció jegyében, Budapest, 19572, 147. old. 10 Magyar Nyelv 1954, 126-129. old. 11 Balázs János: Hermész nyomában, Budapest, 1987, 316-380. old. 12 Balázs János 1958, 37-38. old.



Arra a kérdésre, milyen nyelvtant ìrt Sylvester, Balázs János az általa felállìtott három nyelvtan-tìpus közül

természetesen a másodikba sorolja Sylvester grammatikáját, mégpedig ezzel a megokolással: „Az elsőnél

feltétlenül fejlettebb fokot mutat, de a harmadik fejlettségét nem éri el, hiszen nemcsak a magyar nyelv

grammatikája, hanem – még nagyobb mértékben – a latiné is.” Ugyanakkor viszont, amikor a grammatika

filológiai elemzésére kerìt sort, úgy vélekedik, hogy „a súlypontot a latin részről át kell helyeznünk a magyar

részre, mely minden szempontból fontosabb és eredetibb amannál.” Ebben tehát tulajdonképp Szegedy Rezső

nézetéhez csatlakozik. Abban pedig Horváth Jánossal ért egyet, hogy a szerző e művét a tanìtóknak szánta.13

Balázs János fenti tipológiája termékeny kutatási szempontnak bizonyult. Alig egy évtized múltán két

munkában is megjelenik hatása. Az egyik Szathmári Istváné, aki mind Sylvester nyelvtani műveinek

elemzésében, mind Dévai Bìró Mátyás Orthographia Ungarica cìmű munkájának a fejtegetésében Balázs János

tipológiai osztályozásából indul ki.

Ő az egyébként, aki a korábbi vélemények ismeretében Sylvester grammatikájának jellegére vonatkozólag új

elgondolást fejleszt ki. Szerinte ugyanis: „Sylvester műve valóban két nyelv nyelvtana, de valamelyest nagyobb

mértékben a magyaré.” Hogy a magyar nyelv bemutatásának a javára billen a mérleg, arra a következő érveket

hozza fel. Először: „Sylvester nagyobb terjedelemben foglalkozik a magyar nyelv jelenségeivel, mint a

latinéval…, de ha az utóbbiéval foglalkozik is, csak azért teszi, hogy alapot, keretet – és gyakran mintát – adjon

a magyar nyelv grammatikai elemeinek kifejtésére.” Másodszor: „Sylvester mindenáron igazolni akarja: a mi

nyelvünk szintén szabályokba foglalható, s van olyan, mint a három szent nyelv és más nyelvek.” Harmadszor:

„Sylvester igazi tanìtó volt, a szó legteljesebb értelmében »tanìtotta« (ill. úgy ìrta meg, mintha tanìtaná) a

magyar nyelvtani részeket is: a latin részekkel kapcsolatban mindössze néhányszor fordul elő, hogy – szavakban

is kimondva – tekintettel van a gyermek felfogóképességére, hogy tanácsot ad egy-egy nyelvi jelenség jobb

megértésére, a magyar nyelvtani részekben viszont ez egészen gyakori.” Negyedszer: „Végül talán több puszta

véletlennél, hogy Sylvester – pl. Dubois »Grammatica Latinogallicá«-jával szemben – a Grammatica

jelzőjeként a Hungarolatiná-t használta.”14

1968-ban jelent meg az Indiana University ural-altaji sorozatában Sylvester Grammaticája, a Corpus

Grammaticorum szövegének hasonmás kiadása, Thomas A. Sebeok előszavával.15 Ennél az előszónál fontosabb

Décsy Gyula bevezetője, amelyet ugyanebben a sorozatban az 1969-ben közzétett Szenci Molnár Albert

grammatikája hasonmás kiadása elé ìrt.16 Décsy ugyanis nyelvtanirodalmunk korai termékeit új megvilágìtásba

helyezi, amennyiben a kontrasztìv nyelvészeti terminológiával jellemzi őket. Gondolatmenete a következő:

Európában a 15-16. századi nyelvtanokban számos, az illető anyanyelvre vonatkozó megjegyzés jelenik meg,

ezért ezek a nyelvtanok úgy tekinthetők, mint a latin nyelvnek és az illető nyelvnek kontrasztìv, összevető

grammatikai megközelìtései. Az összevetések gyakorlati célt szolgálnak: a latin nyelvtani sajátságoknak az

anyanyelv alapján való megértetését. A legrégibb magyar nyelvtani munkák, a Sylvester által jegyzetelt

Rudimenta grammatices Donati és a Puerilium colloquiorum formulae ilyen termékek. A 16. századi iskolai

latin grammatikákban az anyanyelvi összetevő egyre nagyobb teret nyervén, a latin mellett a szerzők – mintegy

melléktermékként – megìrják saját anyanyelvük nyelvtanát is: e tìpushoz tartozik Sylvester Grammatikája.

Végül elmarad a kontrasztìv, egybevető jelleg: ilyen Szenci Molnár munkája, amely már kifejezetten a magyar

nyelv nyelvtana.

Mindössze két publikációról kell még beszámolnom. Az egyik a Grammatica Hungarolatina ötödik, ezúttal az

eredetinek hasonmás kiadása.17

A másik Kovács Ferenc Sylvester János szerepe a magyar nyelvészeti terminológia kialakításában cìmű

tanulmánya.18 Szinte valamennyi eddig számba vett, a Grammatikáról szóló tanulmány méltatta Sylvesternek a

nyelvtani terminológia magyarìtásában elért teljesìtményét. Kovács Ferenc nemcsak az eddigi eredményeket

foglalja össze, hanem tüzetes vizsgálódásait kiterjeszti Sylvesternek a Rudimenta grammatices Donati és a

Puerilium colloquiorum formulae köteteiben fellelhető terminológiai kìsérleteire és általában a Sylvester által

kezdeményezett nyelvészeti műszavakra is. A tanulmány ezenkìvül arra is tanúság, hogy Sylvester nyelvészeti

törekvései iránt napjainkban sem szűnt meg az érdeklődés.

13 Balázs János 1958, 190-192. old. 14 Szathmári István: Régi nyelvtanaink és egységesülő irodalmi nyelvünk, Budapest, 1968, 91. old. 15 Joannes Sylvester Pannonius: Grammatica Hungaro-latina, Bloomington–The Hague, 1968. (Ural and Altaic Series, Vol. 55.) 16 Albertus Molnár Szencziensis: Nova Grammatica Ungarica, Bloomington–The Hague, 1969. (Ural and Altaic Series. Vol. 98.) 17 Eötvös Loránd Tudományegyetem. Fontes ad historiam linguarum populorumque Uralensium, 4. sz. A fakszimile szövegét gondozta

Molnár József, magyar és német előszóval ellátta Szathmári István. 18 Magyar Nyelv 1988, 155-167., 270-283. old.



Íme ìgy fest Sylvester Grammatica Hungarolatiná-jának utóélete. Sajátos és viszontagságos sors ez, de mégis

szerencsés a kimenetele. Saját korában nem tudta kifejteni hatását, a mostoha időkben nyomtalanul eltűnt, hogy

azután csaknem három évszázad elteltével bukkanjon fel újra. A Toldy által 1866-ban közzétett harmadik

kiadása óta pedig egyre fokozódó érdeklődés és hozzáértés kìsérte, amely korszakunkban érte el tetőpontját.

Olyannyira, hogy tanulmányozása és értékelése befejezettnek tűnik. Vajon ezek után lehet-e még valami új

megfigyelést hozzátenni, valami új adattal kiegészìteni az eddigi kutatásokat? Jórészt erre az előadásra való

felkészülésnek köszönhetem, hogy néhány szerény észrevétellel és adalékkal megtoldhatom az elmondottakat.

Ezek részben magára a műre, részben utóéletére, részben jövőjére vonatkoznak.

a) A Grammatikát közvetlenül megelőző Epistola nuncupatoria ad Theodorum filium, vagyis az Ajánlólevél

Tódor fiához eddig sem kerülte el a kötetet forgatók figyelmét. Itt az alkalom, hogy mai szemmel élesebb

megvilágìtásba helyezzük és nevén nevezzük e tulajdonképpeni bevezetés mibenlétét. Sylvester ebben egyrészt

annak a felfogásának ad hangot, hogy a nyelv eszköz, mégpedig az ismeretek és a műveltség megszervezésének

eszköze, másrészt kifejti a nyelvtanulásra vonatkozó nézeteit. Kimondhatjuk tehát, hogy ez az első olyan ìrás

Magyarországon, amely a nyelvtanulás módszereit és az összevető nyelvtanulás előnyeit ecseteli.

b) Arra vonatkozólag, hogy nyelvtana nem a gyermekek, hanem a tanìtók számára készült, Sylvesternek – más

vonatkozásban Szathmári által érintett – ún. tanìtási módja is perdöntő. Ugyanis egy-egy nyelvtani szabály

előadásakor, „tanìtásakor” nem közvetlenül szól a gyermekekhez, hanem csak közvetve utal rájuk, tehát

valójában a tanìtókhoz intézi szavait, a változatos formájú felszólìtásuk közül például ilyenképpen: „Példákat

Donatusból merìtsen a gyermek.” „Noha ezek apróságok, mégis, úgy véltük, nem keveset számìt, ha

figyelmeztetik a gyermekeket arra, hogy anyanyelvünkben ne használják egyik szót a másik helyett.” Továbbá:

„Ismerje meg a gyermek”; „Figyelmezzen arra a gyermek”; „A határozószó jelentésének fajtáit Donatusból

keresse ki a gyermek.”

c) Emlìtettem, hogy az évszázadokon át lappongó grammatika szövegét először Kazinczy adta ki újra, mégpedig

a szakirodalom egyöntetű megállapìtása szerint 1808-ban. Ám ennek a kötetnek van egy évvel előbbi, tehát a

tulajdonképpeni első kiadása. Cìmlapján ekkor még nem szerepel a Magyar régiségek és ritkaságok felirat,

hanem a kötetbe foglalt három mű cìme van feltüntetve, ìgy: Sylvesternek Magyar-Deák Grammatikája. Nyomt.

Új-Szigeten, 1539. – A’ Krakkai 1549. kiadott Orthographia Vngarica; – ’S Varjas Jánosnak E vocálisú éneke.

Újra kiadta Kazinczy Ferencz. Pesten, Mossóczy I. Károly Könyvárósnál. 1807.

d) Újabb adalékaim közül az utolsó egy bejelentés. Sylvester János latin-magyar nyelvtana cìmmel még ebben

az évben napvilágot lát a grammatika magyarul a Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadásában, C. Vladár

Zsuzsa fordìtásában; az ő szìvességének köszönöm, hogy előadásomban magyarul szólaltathattam meg az

idézetek szövegét. A fordìtás19 a grammatika utóéletében minden bizonnyal egy új szakasz kezdetét jelenti, mert

ìgy közkinccsé válván azok is birtokba vehetik, akiket tanulmányozásában eddig megakadályozott a mű latin

nyelvűsége.

Nyelvünk szépségét, jelességeit, értékeit grammatikájában Sylvester olyan szavakkal magasztalta, amelyek

Balázs Jánost a költő Zrìnyi szavaira emlékeztették: „egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók”. Nekem pedig

Bessenyeinek kétszáz évvel később ìrt sorait juttatják eszembe, a Magyarság bevezető mondatait, amelyek arról

szólnak, hogy nemzetünk „a maga anyanyelvét felejteni láttatik”, s „magyarul nem lehet, mondják, jól ìrni,

okoskodni, mivel sem ereje, sem elégsége nincsen a nyelvnek”. Mire Bessenyei azt feleli: „Olybá venném, ha

mondanád, egy nagy hegynek, mely aranykővel tele volna, hogy semmit nem ér, mivel nincs bánya s bányász

benne. Mit tehet arról a drága hegy, ha kincseit belőle nem szedik; mit tehet róla a magyar nyelv is, ha fiai őtet

sem ékesìteni, sem nagyìtani, sem felemelni nem akarják.”20

Sylvester, Bessenyei előfutáraként, patrióta önérzettel és európai öntudattal tesz hitvallást a magyar nyelv

értékei mellett. A ragozható beszédrészek tárgyalását befejezve hangsúlyozza, hogy nyelvünk a névszók és igék

ragozásában nemcsak kiállja a versenyt más nyelvekkel, hanem szabályozottsága révén minden más nyelvet

fölülmúl. Annál inkább neheztel azokra, akik megvetik nyelvünket, mint amely az emberi érintkezésre

méltatlan. Majd ìgy folytatja: „Hiszen ezáltal velünk is ez történt, mint azokkal, akik szobájuk falai között

roppant kincset rejtegetnek, de azzal, bár megszorultak, élni nem tudnak, mivel nem tudják, hová rejtették. El

volt rejtve eddig anyanyelvünk kincse, amelyet most először fedeztünk fel és hoztunk napvilágra, s ha nem

vonakodunk élni vele, akkor rövidesen (amint remélem és óhajtom) koldusszegényekből dúsgazdagok

19 Bibliográfiai adatait lásd a 7. sz. jegyzetben. – Közben megjelent egy újabb hasonmás kiadás, Sylvester János: Grammatica

Hvngarolatina. A fakszimile szövegét gondozta Kőszeghy Péter, a kìsérő tanulmányt ìrta Szörényi László, Budapest, 1989. (Bibliotheca

Hungarica Antiqua XXV.) 20 Bessenyei György válogatott művei. Sajtó alá rendezte Szauder József, Budapest, 1987, 197. old. (Magyar Klasszikusok)



leszünk.”21 1539. június 14-e tehát azért nevezetes dátum számunkra, mert a magyar nyelv felfedezésének,

törvényszerűségei feltárásának, kincsei napfényre hozatalának el nem sötétülő napja. Annak a nyelvnek,

amelynek művelése és ápolása révén a magyar egyenrangú tagja volt és lesz az európai népek közösségének.

Amikor Sylvester Jánost és művét ünnepeljük, és amikor egyúttal Nádasdy Tamásra is hálával emlékezünk, aki

iskola alapìtásával, nyomda létesìtésével és személyes támogatásával tette lehetővé Sylvester termékeny

munkálkodását, ismételten eszünkbe jut az is, hogy a szóban forgó évtized Magyarország történetének egyik

leggyászosabb időszaka volt. Mégis az ezer sebből vérző ország egy zugában, a Rába és Gyöngyös határolta

városkában szellemi központ alakult ki, ahol a géniusz és pártfogó találkozása jelentős, évszázadok múltán is

emlékezetes alkotásokat hozott létre.

Hazánk ma sincs virágzó állapotban. Ám az a tény, hogy ez a századunkban többszörösen megtépázott ország

egy kis zugában, Sárvár városában, műhely jött létre, amely egy kis közösség kezdeményezéseként a múlt

emlékét ápolja, értékeit veszni nem hagyja, és a mai nehéz körülmények közt is gondja volt arra, hogy egy

grammatikát ünnepeljen – mindez reménysugarat gyújt a jövőre, és a kibontakozás egy lehetséges útjára, a

vidéki közösségek alkotó erejének szerepére is rávilágìt.

Ennek az ünnepi órának – a nyelvtudomány-történeti érdeken túl – számomra ez a legfőbb tanulsága és értelme.

2. Pápaszem szavunk keletkezésének művelődéstörténetI hátere22

A pápaszem összetételről A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára23 a vizsgálódások tanulságait abban a

megállapìtásban összegezte, hogy a szó keletkezésének szemléleti háttere nincs földerìtve. Éppen ezért fokozott

érdeklődéssel lapoztam fel annak idején a Magyar Nyelv 1979. évi kötetét, amelyben Erdődi József kìsérletet tett

az elnevezés eredetének tisztázására.24 A közlemény azért is magára vonja figyelmünket, mert az eszmefuttatást

képzőművészeti alkotások illusztrációi kìsérik, a szerző ugyanis érveit a művészettörténetből merìti. Sajátos

tehát vizsgálati módszere, amelyre cikkének nem szokványos cìme is utal: Ars ancilla denominationis ac

etymologiae, vel historia nominis hungarici pápaszem ‘conspicillium’. Fejtegetéseiből aztán megtudjuk, hogy az

„ars” itt nem akármilyen, közönséges „ancilla”, tehát nemcsak arról van szó, hogy a kifejezés alapjául szolgáló,

de hiányzó tárgy- és művelődéstörténeti adatokat korabeli műalkotások, illetőleg azok részletei pótolják, hanem

egyenesen arról, hogy nemegyszer s éppen ebben az esetben is az „ars, a művészet alkotásai megnevezés

alapjául szolgáltak”25

Ami a pápaszem elnevezést illeti, kialakulását Erdődi két tényezőre vezeti vissza. Egyfelől úgy véli: „Be kell

bizonyìtanunk, hogy a pápaszemet pápák meg magasrangú papok használták elsőkként, mivel a nyelvi tény, az

elnevezés egymagában elégtelen. Nem felel meg bizonyìtásra a puszta tárgy, viselőjével együtt kell

bemutatnunk. És e feladat teljesìtésére az egykorú művészeti alkotások alkalmasak”.26 Másfelől pedig feltételezi,

hogy a szemüveges (pápa) ábrázolásokat „a nép módosabb és egyszerűbb része”, illetőleg „a köznép” (!)

„minden bizonnyal láthatta”, – amikor „gyakorta akarata ellenére is rákényszerìtették a templomba-menésre,

olykor a templomba-járásra” –, tehát a művészeti alkotások szemlélete, ismerete nyomán alkotta meg a

kifejezést. Így jut aztán el a végkövetkeztetéshez: „A pápaszem elnevezés létrejöttében fő szerepet a

képzőművészeti alkotások játszhatták”.27

Jegyezzük meg közbevetőleg: az alapgondolat nem Erdőditől való, hanem Gáldi Lászlótól származik, aki ìgy

vélekedett a kérdésben: „Kellett lenni egy szemüveges pápáról képnek vagy éremnek, s ez adott alapot a

pápaszem névnek”.28 Gáldi ötletét tehát Erdődi módszerré avatja, s bár annak igazolására fölhozott példái, hogy

a művészet alkotásai megnevezés alapjául szolgáltak, eléggé gyönge lábon állnak és kevéssé meggyőzőek, ne

hamarkodjuk el ìtéletünket! Minden attól függ, hogyan válik be s milyen eredményeket hoz a módszer. Lássuk

tehát először is az Erdődi által összegyűjtött „képzőművészeti bizonyìtó anyag”-ot!

21 Idézi Balázs János: Magyar Nyelvőr 1957, 155. old. 22 Megjelent: Magyar Nyelv 1981, 177-188. old. 23 A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. Főszerkesztő Benkő Loránd, III. köt., Budapest, 1976, 91. old. 24 Magyar Nyelv 1979, 305-315. old. 25 Magyar Nyelv 1979, 314. old. 26 Magyar Nyelv 1979, 307. old. 27 Magyar Nyelv 1979, 314. old. 28 Gáldi László szóbeli nyilatkozatát P. Balázs János közölte: Magyar Nyelv 1971, 197. old.



A bizonyìtásra szánt alkotások fölsorolását és leìrását a közlemény 3. pontjában találjuk, amely két el nem

különìtett részre oszlik. Az első, kisebb terjedelmű részben a szerző öt olyan műalkotást ismertet, amelyen –

állìtása szerint – szemüveges pápákat láthatunk. Ezek a következők:

Az első az NSZK-beli Rothenburgban a Jakobskirche 1446-ban készült főoltárán van: „ezen gótikus

szárnyasoltár alsó részén, az oltárpolcon (szaknyelven predellán) az egyik kép Szent Pétert, az első pápát

ábrázolja: bal csuklója köré szìj csavarodik, a szìjon két kulcs, fogaik jobbra és balra kifelé néznek, a vörös

palástba burkolt Szent Péter bal kezén és karján ékkövekkel dìszìtett könyv nyugszik, és a szent, a pápa bal

kezével fehér keretű orcsìptetőszerű szemüveget tart. Hát ez valóban pápaszem!”29

A második szemüveges alakot a nagyócsai Mária-oltáron találjuk: „A valószìnűleg 1515-ből való faragott

oltárképen balra (egyetlen figuraként) Szent Péter látható, orrán fekete keretű csìptetős szemüveg, baljával

fogja: jobb keze ügyében, kis állványon (olvasó polcon) misekönyv... Ezen oltár ábrázolása megtalálható

Radochay Dénes könyvében (A középkori Magyarország faszobrai. Bp., 1976. 216. ábra), valamint Végh

Jánosnak az erről a könyvről ìrott ismertetésében (Acta Historiae Artium Hung. Tomus 18, 1972. 309. old., a

szobor ismertetése a 312. lapon).”30 – NB. Az idézett könyv adatai helyesen a következők: a szerző neve

Radocsay, a könyv megjelenési éve 1967, a szoborcsoport képe a 263. ábra. A jelenet megfelelő részletét ìgy

ìrja le Radocsay: „Középen Mária térdel, akit Evangelista János támogat, két oldalról pedig egy-egy féltérdre

ereszkedett idős apostol fog közre.” (i. m. 122. old.) Végh az egész műalkotást jellemzi, a részletekre azonban

nem tér ki, a szóban forgó alakról külön nem ìr. Ellenben Zolnay László az Erdődi által is idézett Kincses

Magyarország cìmű könyvében (Bp. 19772, 149. old.) az apostol kinagyìtott képét ezzel a kìsérő szöveggel

mutatja be: „Fülöp apostol szemüveges alakja a hajdani Zólyom megyei Nagyócsa – Ocsova – Mária-halála

oltárán. Magyar faragás a 15. század végéről.”

A harmadik pápaszemes ábrázolás az esztergomi Keresztény Múzeum gyűjteményében, osztrák festő 1440 táján

készült művén lelhető fel: a „Mária halálát ábrázoló oltárképen szemüveges apostol képe látható”, akinek

kilétéről a múzeum igazgatója egyértelműen úgy nyilatkozott, hogy „biztosan nem Szent Péter”.31

A negyedik pápaszemes figura az Ermitázsban lévő, Jean Provost németalföldi festő (1465. K.-1529) „Szűz

Mária megkoronázása” cìmű képén látható: „A szemüveg kerete ezen a képen fekete, formája egyezik azokéval,

amelyekről eddig ìrtunk. Az apostol bal kezében félig nyitott könyv, szemüvegét jobbjával emeli

homlokához...”32

Végül az ötödik műalkotás: „X Leó pápának (1513-1521) szemüveggel, helyesebben nagyìtóüvegszerűséggel

való ábrázolása”. „A képet Raphael (Raffaello Giovanni Santi, 1483-1520) festette, rajta a pápa kezében tartja a

bekeretezett, olvasáshoz szánt (?) nagyìtó üveget. A kép hivatalos neve „X. Leó pápa unokafivérei körében”,

lelőhelye Firenze, Uffizi.”33

Íme, ezek tehát azok az ábrázolások, amelyek Erdődi bizonyìtékainak fontosabbik részét alkotják. Úgy

gondolom, azt bárki, még a laikus is első látásra meg tudja állapìtani, hogy ezeken a műveken szemüveges pápa

nincsen. Vizsgáljuk meg azonban kissé részletesebben az ábrázolásokhoz fűzött, illetőleg sugalmazott

értelmezéseket, s szembesìtsük őket a művelődéstörténeti ismeretekkel.

Az első kép leìrása ezzel a felkiáltással zárul: „Hát ez valóban pápaszem!” Az ügyesen alkalmazott retorikai

alakzat azonban ne terelje el figyelmünket arról az egyáltalán el nem hanyagolható körülményről, hogy a

szemüveget nem pápa, hanem Szent Péter apostol tartja a kezében. Abból ugyanis, hogy őt Erdődi előbb „az

első pápa”, majd csak „a pápa” értelmező jelzővel látja el, még nem következik, hogy valóban pápa volt vagy

annak tekintették volna. Bármily különösen tűnhetik, válaszolnunk kell tehát arra a kérdésre: pápa volt-e Szent

Péter?

Először is vessünk egy pillantást a pápa szó történetére. ismeretes, hogy a lat. papa ‘atya’, a gör. pap(p)asz

‘atya’ megszólìtó formájának, a pap(pa)a! alaknak az átvétele. A kereszténység első századaiban általában a

püspökök megszólìtása volt, s csak a III. század végéről vannak jelei annak, hogy különösen a római

püspök(ök)re kezdték vonatkoztatni, ilyen értelemben az első adat I. Marcell nevéhez fűződik (a IV. század

elején). Ez a gyakorlat azonban csak az V. század végén erősödik meg, s csupán a VI. századtól válik

29 Magyar Nyelv 1979, 309. old. – A leìrással ellentétben a közölt képen Szent Péter a jobb kezében tartja a szemüveget, baljával nem is

foghatná, mert azt teljesen elfoglalják a kulcsok és a könyv. 30 Magyar Nyelv 1979, 309. old. 31 Magyar Nyelv 1979, 309. old. 32 Magyar Nyelv 1979, 309-310. old. 33 Magyar Nyelv 1979, 310. old.



rendszeressé (bár még ezután is előfordul a pápa titulus más, nem római püspök megszólìtásként). Végül is

1083-ban, a római zsinaton VII. Gergely nyilvánìtotta ki, hogy a pápa elnevezés csak Róma püspökét, a

keresztény egyház fejét illeti meg.34 Tegyük még hozzá, hogy az olaszban a papa szó csak a 13. századtól

adatolható, a magyar pápa szóra pedig 1372 u./1448 k.-i időből (a Jókai-kódexből) való az első biztos adat.35

Nyelvtörténeti szempontból tehát Szent Pétert pápának titulálni anakronizmus.

Maga a katolikus egyház tanìtóhivatalának tisztét gyakorolva nem is esett az anakronizmusnak ebbe a hibájába.

Szent Pétert nem nevezte és nem nevezi pápának, hanem egyszerűen csak Szent Péternek vagy apostolnak,

esetleg az apostolok fejedelmének vagy Krisztus helytartójának. Elég ezzel kapcsolatban az egyház liturgiájára,

a szertartások keretében mondott és a szentek ünnepeire rendelt hivatalos imádságaira hivatkoznunk. Így

szertartásai közül a központi szerepet betöltő misében, annak is az állandó részében öt alkalommal kéri Szent

Péter közbenjárását, mindig apostolnak nevezve őt. Fő ünnepén, Péter és Pál napján is csak mint apostolhoz

fordul hozzá.36

Szent Péter csupán az egyháztörténeti művekben, leìrásokban szerepel pápaként. Amikor ugyanis a pápaság

történetét tárgyalják, a pápákról összeállìtást készìtettek, vele kezdik a sort. A pápaság intézményének a

kereszténység kezdeteire való visszavetìtése s ezzel Szent Péternek pápává minősìtése az ellenreformáció idején

vált szükségessé. Akkor, amikor a pápaságnak a reformáció által megtépázott tekintélyét kellett – az

ellenreformációt megszervező tridenti zsinat (1545-1563) szellemében – helyreállìtani, s egyebek között Szent

Péter és az őt követő római püspökök közötti szakadatlan folytonosságot bizonyìtani. Világosan megmondja ezt

a magyar ellenreformáció vezéralakja, Pázmány Péter, aki Kalauzában – nálunk alighanem először – közli a

pápák „lajstrom”-át.37 A fölsorolás – hìvja föl a figyelmet – azt szolgálja, hogy bizonyìtsa a „continua

successió’-t, vagyis azt, hogy a római „gyölekezet”-nek „az Apostoli üdöktül-fogva, mindenkor Egy-más-után

következő Pásztori vóltak, kik hivatallyok-mellöl el nem mentek.” S mielőtt közli a lajstromot, azt is

szükségesnek tartja megjegyezni, hogy „Noha a’ Szent Péter-után következő Négy elsö Pápák rendiben vagyon

valami külömbözés a’ Régiek ìrásában: de abban minnyájan eggyeznek, hogy akár mellyik vólt eléb, de azért

Roma Püspök nélkül nem maradot.”38 Pázmány tehát, bár a célnak megfelelően a lajstromot Szent Péterrel

kezdi, még itt sem nevezi őt pápának, csak utódaira vonatkoztatja ezt a nevet. Hasonlóképpen tesz különbséget

Sz. Péter Apostolrúl szóló prédikációjában, amikor ezeket mondja: „Ne ìtild, hogy a Szent Péter tiszti meg-szűnt

halálával. Mert nem tsak a’ régi Sz. Atyák egyenlő értelemmel tanìttyák, hogy az Anya-szent-egy-ház látható

Fő-Pásztorsága a’ Sz. Péter-után következő Püspökökre, a’ Romai Pápákra szállott, hanem az okosság is azt

mutattya, hogy...”39 Ez a szövegrész szinte a definìció egyértelműségével mondja ki: a római pápák = ‘a Szent

Péter után következó püspökök’.

Az eddig előadottakból is gondolható, hogy a „köznép” képzeletében soha föl sem merülhetett az, hogy Szent

Péter pápa lett volna. Hogyan élt népünk tudatában Szent Péter alakja, azt a népi vallásos hagyományok kitűnő

hazai ismerője, kutatója és tudósa ìgy ìrja le: „Vallásos mondáinknak egyik legfőbb hőse a gyarlóságaiban, de

jóravalóságában is annyira emberi Péter, aki Urával a földön, a világi nép között vándorol. Apró történetei,

megesett dolgai akárhányszor szinte klasszikus népi példázattá válnak. Kìváncsiságával, akadékoskodásával

sokszor az emberiség képviselőjének tetszik, aki a teremtés és a természet titkait, érthetetlen furcsaságait, az

embersors nagy bökkenőit igyekszik kifürkészni, megérteni. Sokszor elégedetlen azzal, amit lát, tapasztal. Ki is

fakad: Majd megmutatná ő, ha Isten lehetne belőle. A végén azonban mindig belátja, hogy Mesterének igaza

van, ő tud és intéz mindent a legbölcsebben.”40 A szerző arra is rámutat, hogy ezek a mondák már a középkori

szakrális európai hagyományban feltűnnek.

Igen jellemzőnek kell tartanunk a kétkezi ember szemléletére azt is, hogy Szent Pétert mint halászembert a

halászok céhe patrónusa gyanánt tisztelte, annak okán pedig, hogy Jézus a mennyország kulcsait Péterre bìzta, a

lakatosok céhe választotta védőszentjévé.41

34 Lásd: Tagliavini, Carlo: Storia di parole pagane e cristiane attraverso i tempi, Brescia, 1968, 298, 300, 543. old. 35 Lásd: Battisti, Carlo – Alessio, Giovanni: Dizionario etimologico italiano, I-V., Firenze, 1950-1957, 2754-2755. old.; A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. Főszerkesztő Benkő Loránd, III. köt., Budapest, 1976, 90. old. 36 Lásd: Magyar–latin misszále az év minden napjára a római misekönyv szerint. Fordìtotta Szunyogh Xav. Ferenc, Budapest, 1933, 550.,

560., 574., 580., 1035-1038. old. 37 Pázmány Péter: Hodegus. Igazságra vezérlő Kalauz, Nagyszombat, 17664, 778-780. old.: Catalogus Summorum Pontificum. 1. Petrus

Apostolus, Martyr. 38 I.m. 775-775. old. 39 Pázmány Péter: A’ Romai Anya-Szent-Egy-ház szokásábúl minden vasárnapokra és egy-nehány ünnepekre rendeltt evangeliomokrúl

Predikátziók, Nagyszombat, 17683, 1241. old. 40 Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium, I. köt., Budapest, 1977, 510. old. 41 Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium, I. köt., Budapest, 1977, 508-510., 511. old.



Szent Péter másfelől úgy él a nép képzeletében, mint a mennyország kapusa: „Péter mint a mennyország bölcs,

tapasztalt kapusa föltűnik népmeséinkben, tréfáinkban, sőt modern élclapjaink találó történetei között is. Szinte

már ő dönti el, hogy ki érdemes az üdvösségre. Ezekre is csak utalhatunk, mert sokaságuk, olykor terjedelmük

miatt sem idézhetjük őket. Mindenesetre Szent Péternek még tisztsége is szálka Szkhárosi Horvát András

szemében:

Tisztet osztottunk az megholt szenteknek,

Porkolábságot adtunk Szent Péternek,

Kik nem esmérik, mind kirekesztetnek.”42

A köztudatban kialakult Szent Péter-kép tehát kizárja annak lehetőségét, hogy Pétert a nép pápának tekintette,

következésképpen az ilyen Péter-ábrázolás nem lehetett forrása a pápaszem elnevezésének (ennek nyomán

legföljebb *Szent Péter szeme ~ *Szent Péter-szem születhetett volna meg). Így a fölsorolt műalkotások közül az

első négy nem ad elfogadható magyarázatot pápaszem szavunk keletkezésére. Annál kevésbé, mert – a szakértő

műtörténészek szerint – a második és a harmadik nem is Szent Pétert jelenìti meg, a negyedik esetében pedig az

is kétséges, apostol-e a szemüveges alak, nem pedig rabbi vagy farizeus. Ilyenformán egyetlen valódi

pápaábrázolás marad, Raffaello X. Leója. Igaz, rajta meg nincs szemüveg, de legalább egy kerettel ellátott

nyeles nagyìtót tart a kezében. Van tehát végre egy olyan korabeli pápa, aki látása javìtására vagy

tökéletesìtésére optikai eszközt – talán szemüveget is – használt. Mivel itt kerülünk legközelebb a pápaszem

fogalmához, a kutatást ebben az irányban kellett volna folytatni. Erdődit azonban előre megkonstruált elmélete

megakadályozta ebben, s ezért végül is zsákutcába jut.

Maga is világosan láthatta ugyanis, hogy az eddig fölhozottak még csak nem is valószìnűsìtik a pápaszem

létrejöttét, ezért ìgy folytatja:

„Mivel pillanatnyilag más szemüveges pápaábrázolást nem ismerek, ismét utalok a TESz. vélelmezésének

második tételére: a pápaszem elnevezés keletkezésébe belejátszhatott az a tény, hogy főpapokat ábrázoltak

szemüvegesen. Én hozzáfűzném: és apostolokat. A vélelmező a dolog elevenére tapintott, ezt kìvánjuk a

továbbiakban illusztrálni.”43

E fordulat után mindenesetre apostolképek bemutatását várjuk. E helyett egy kardinális, két kanonok, Szent

Jeromos, két evangelista, egy férfialak, két szerzetes, egy inkvizìtor, egy jómódú polgár és két Szent Anna

szemüveges ábrázolásának minden rendszer nélkül való felsorolását kapjuk. Sőt – a módszernek és a hozzá

épìtett elméletnek mintegy karikatúrájaként – a szerző két olyan képet is megemlìt, amelyek közül az egyiken

„valami majomfajta birtokolja a szemüveget”, a másikon meg „majom játszik csìptetős szemüveggel”.44

Úgy látom, a pápaszem eredete körüli nyelvészeti vizsgálódásokat a szemüvegviselés szerepének túlbecsülése,

mondhatnánk, a szemüveg fetisizálása vitte tévútra.

Ennek a szemléletnek mérsékeltehb változata szerint a szemüveget „eleintén főképp papok hordták”45, illetőleg

„a szemüveg első viselői főképp papok voltak”46, amely felfogás azután A magyar nyelv történeti-etimológiai

szótárában ilyen módon fejlődik tovább: „Eredetileg talán arra utalt, hogy régen különösen a papok és a papok

között is a legmagasabb rangúak hordtak csak szemüveget.” Ha megállná helyét ez az elképzelés, akkor inkább

a *(fő)papszem kifejezésnek kellett volna létrejönnie, hiszen az embereknek (még a „köznép” soraiból

származóknak is) mindig volt annyi sütnivalójuk, hogy ne keverjék össze a pápát a különféle rendű és rangú

papokkal. De nem igazolják ezt a feltevést a rendelkezésünkre álló ìrásos emlékek sem. A szemüveg

elnevezéseként a pápaszem előtt négy évtizeddel felbukkanó okuláré korai adatai ugyanis éppen arra engednek

következtetni, hogy már kezdetben köznemesek, tehát világiak, sőt közöttük nők is (például Nádasdy Tamásné

Kanizsai Orsolya) használtak szemüveget.47

A másik elképzelés szerint a szemüveg az ìrástudásnak, sőt általában a tudósságnak volt a jelképe.48 Ha tehát a

szemüveg használata a tudósság jelképeként a papok sajátossága, akkor a pápának – mint a papok közt is

nyilvánvalóan a legtudósabbnak – állandó dìszìtő velejárója (epiteton ornansa) lett volna. Fölöttébb jellemző e

42 Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium, I. köt., Budapest, 1977, 511. old. 43 Magyar Nyelv 1979, 310. old. 44 Magyar Nyelv 1979, 311. old. 45 Réthei Prikkel Marián: Magyar Nyelv 1907, 339. old. 46 P. Balázs János: Magyar Nyelv 1960, 197. old. 47 P. Balázs János: Magyar Nyelv 1960, 95. old. 48 Csìrájában: P. Balázs János: Magyar Nyelv 1960, 197. old.; teóriává fejlesztve: Erdődi József: Magyar Nyelv 1979, 309., 312., 313. old.



tekintetben Erdődinek a madridi Prado egyik képéhez fűzött megjegyzése: „A férfiak csoportjában jobb oldalt

álló figura, egy ferences barát visel szemüveget. Feltűnő, hogy a képen megjelenő pápa nem hord üveget.” Ez

már csak azért sem feltűnő, mert Erdődi más műalkotásokon sem talált szemüveges pápát (s ìgy indokolatlan is,

hogy éppen ezen a képen reklamálja hiányát). Főképpen pedig azért nem feltűnő, mert a reneszánsz korával

kialakult portréfestészetben a művészek nem előre kiagyalt sémák szerint, hanem a valóságnak megfelelően

jelenìtették meg az alakokat. Ha tehát az ábrázolt személyre jellemző volt a szemüvegviselés, szemüvegesen

készült el portréja: ha meg nem viselt szemüveget, anélkül festették meg, még ha adott esetben pápa volt is.

Próbáljuk meg figyelembe venni ezt a kézenfekvő tényt a pápaszem magyarázatában is.

Én a következőkben a pápaszem szemléleti hátterének felderìtését a szemüveg tulajdonképpeni: ‘a látás

javìtására szolgáló eszköz’ szerepéből kiindulva kìsérlem meg. Feltételezem egyfelől, hogy a pápaszem szavunk

első ìrásbeli rögzìtése (1585) előtti időben élt egy pápa, akinek rendszeresen szemüveget kellett hordania, vagyis

a szemüveghasználat közismerten jellemző sajátja volt. Feltételezem másfelől azt, hogy korabeli magyarok

személyesen látták ezt a pápát, esetleg magát a szemüveget is pápaviselőjével együtt ismerték meg, s ennek a

szemléletnek alapján nevezték el az optikai eszközt pápaszemnek.

Magát a pápát egy képen, mégpedig egy fametszeten mutatom be (annál is inkább, mert ez az ábrázolás adta az

első indìtást ahhoz, hogy a kérdés megoldását a jelzett irányban keressem). Nézzük meg tehát a mellékleten

reprodukált fametszetet! A kép kártyapartit jelenìt meg, az asztalnál főrangú

személyek játszanak, s az őket körülálló kibicek körében (tiarával a fején) a pápa – csiptetős szemüvegét jobb

kezével szeméhez illesztve – figyeli a játszmát. Anélkül, hogy bármit tudnánk is a képről, a szempontunkból

legfontosabb első pillantásra föltűnik: a csoportképen egyedül a pápa használ szemüveget, ez különbözteti meg

őt a többiektől. A metszeten tehát egyértelműen a pápaszem korabeli ábrázolása tárul elénk.49

A fametszetlap eredetije (amelyen a kép alatt nyomtatott magyarázó szöveget is találunk) 1514. decemberében

Zürichben látott napvilágot, és ma is Zürichben a Zentralbibliothekban őrzik. A metszeten az asztalnal ülő

kártyások a következő személyek másai: a koronás fő XII. Lajos, Franciaország királya, az asztal bal sarkánál az

„Eidgenoss”, a svájci szövetséges (a kantonok képviselője) ül, az asztalfőn Leonardo Loredano, velencei dózse,

balján pedig I. Miksa császár foglal helyet. És kit jelenìt meg a tiarás alak? A metszet keletkezésének évéből is

következtethetünk rá: Giovanni De' Medicit, a hìres Lorenzo il Magnifico másodszülött fiát, X. Leó pápát

ábrázolja. Ikonográfiája alapján is felismerhető: ugyanezt a petyhüdt arcot, ezeket az enervált vonásokat

láthatjuk például Sebastiano del Piombo róla készült rajzán és Domenico Maio szobrán.50 A metszetről ìrt

tanulmány szerzője azonban témánk szempontjából többet mondó érvvel azonosìtja személyét: „Der Papst ist

durch die Brille eindeutig als der kurzsichtige Leo X. Gekennzeichnet.”51 X. Leó tehát közismerten rövidlátó s

ezért szemüveget használó pápa volt. Jegyezzünk még meg annyit a metszeten látható kártyapartiról, hogy

Európa hatalmasai nem akármiben játszanak, a tét ugyanis nem más, mint Milánó hercegsége (maga a milánói

herceg, Massimiliano Sforza a kép jobb alsó sarkában az asztalról aláhulló kártyalapokat szedegeti össze). A

metszet politikai papmflet a javából, és pontosan azokat a hatalmi törekvéseket szemlélteti, amelyeket

Burckhardt X. Leó pápának a Mediciek érdekében kifejtett hódìtó politikáját ismertetve ìgy jellemez: „És

49 A metszet reprodukcióját a Zeitschrift für Schweizerische Archäologie und Kunstgeschichte cìmű folyóirat 1978-i, 25. évfolyamának 2. füzetében a 102. lapon találtam, amely Peter F. Kopp „Flüssis” Vom politischen Kartenspiel der Machte zum Trinkspiel der Muotataler

cìmű tanulmányának (i. h. 101-107. old.) mellékleteként jelent meg. A tanulmányból a témánkra tartozó tudnivalókat iktatom ide. 50 Reprodukciójukat lásd: Rodocanchi, E.: Le pontificat de Léon X, 1513-1521, Paris, 1931, a 30-31., illetőleg a 158-159. oldalak között. 51 Zeitschrift für Schweizerische Archäologie und Kunstgeschichte 1978, 101. old.



mindezt akkor, amikor a Nyugat királyai évről évre jobban rákaptak arra a roppant politikai kártyajátékra,

amelynek betétje és nyeresége mindig Itália egy vagy más területe volt.”52

Számos korabeli feljegyzés tanúskodik arról, hogy X. Leó rendszeresen használt szemüveget. Olyan súlyosan

rövidlátó volt ugyanis, hogy szemüveghasználat nélkül szinte teljes vakság borult rá.

Ezt a fogyatékosságát vette célba az a paszkvillus, amely nyomban pápává választása után a Szent Péter

templom falán a szavak kezdőbetűiből összeállìtott római szám alakjában jelent meg, és ìgy szólt: Multi Caeci

Cardinales Creaverunt Caecum Decimum Leonem, azaz: sok vak kardinális kreálta a vak tizedik Leót.53

Szemüvegét az olasz források hol occhialenak, hol lentinek, a latin leìrások pedig hol conspicillumnak és

speculumnak, hol cristallumnak meg ocellus vitreusnak nevezik. A pápa magánkiadásairól 1513. májustól

augusztusig vezetett följegyzések között szerepel egy ébenfa-keretbe foglalt, elefántcsont-nyeles szemüveg.54

Halála után értéktárgyaival és műkincseivel együtt a szemüveg is jogos örökösei, a Mediciek birtokába

kerülhetett. A Medici-család hagyatékáról készült (s az Uffizi Képtár archìvumában fennmaradt) leltárban

nyilvánvalóan ugyanez a szemüveg van föltüntetve: „Un occhiale a cristallo di monte con cerchio d’ebano e

manico d’osso con sua catena d’argento: dicono essere l’occhiale di papa lione.”55

Érdekesek a pápa szemüveghasználatáról szóló leìrások. Paolo Giovio (Jovius Pál) orvos és történész, 1513-ban

X. Leó udvari orvosa, a pápa „kidülledő és gyönge szemei”-ről beszél, „ám – teszi hozzá – ha föltette a homorú

kristály(lencsé)t, vadászatokon és madarászatokon olyannyira fokozni szokta látása élességét, hogy nemcsak a

terület megközelìtésében és a cél elérésében, hanem azok fölismerésében is egyforma sikerrel előzött meg

mindenkit”: „admoto autem cristallo concavo, oculorum aciem in venationibus et aucupiis adeo late extendere

solitus, ut non modo spatiis et finibus, sed etiam ipsa discernendi felicitate cunctos anteiret”.56

X. Leó ugyanis szenvedélyes vadász volt. Vadászjelenet „hőse”-ként mutatja be őt Antonio De Beatis Isabella

Di Mantovához 1518. május 1-én ìrt levelében. Előadja, ugyanis, hogy Magliana, a hìres pápai vadaskert

közelében, alighogy megkezdődött a gyönyörű vadászat, az egyik hálóban óriási szarvas akadt fönn, mire a pápa

„tüstént ott termett egyik kezében nyárssal, a másikban meg szemüveggel” (intrò ad piede con lo speto a la

mano et in l’altra le occhiale”.57

Luca Guarico mint asztrológus a csillagok járását okolja X. Leó látásbeli fogyatékosságáért, aminek

következtében – mint mondja – „sem olvasni, sem bármit megnézni nem volt képes a nagy kristályszemüveg

nélkül”, de ő is megjegyzi, hogy „azzal az üvegszemmel a magasabban repülő sólymokat, sasokat is sokkal

jobban meglátta, mint a többi vadász”: „nec legere, nec aliquid intueri poterat absque cospicillo magno

christallino” – „cum illo vitreo ocello suspiciebat accipitres, aquilas altius volantes et longe melius quam alii

venatores”.58

Végül s mintegy összegezésül még egy korabeli tanút idézek, X. Leó névtelen biográfusát, aki szerint a pápa

„hatalmas, dülledt, szokatlan mértékben kiguvadó és gyönge szemeivel még a jól ismert dolgokat is csak akkor

volt képes észrevenni, ha föltette szemüvegét, amit látása javìtására rendszerint viselni szokott”: „vastis

tumidisque oculis ac mirum in modum exporrectis habetibusque adeo ut ne notissimum quidem, nisi admoto ad

eos speculo, dignoscere posset, quod in oculorum subsidium gestare solitus erat”.59

A feljegyzések és leìrások tehát egybehangzóan arról vallanak, hogy X. Leó erősen rövidlátó volt, s ezért

szemüveget kellett hordania. A kortársak figyelme persze nem egyszerűen a szemüvegre, hanem a szemüveget

viselő pápára irányult. Maga az optikai eszköz nem mehetett ekkor újdonságszámba Itáliában, ahol már éppen

két évszázada készìtettek és hordtak szemüveget. Úgy látszik azonban, hogy újdonságot – de legalábbis

kuriózumot – jelentett, hogy pápa volt a viselője. Még pontosabban szólva: X. Leó mint pápa és mint uralkodó

éppen eléggé az érdeklődés középpontjában volt ahhoz, hogy a kortársak figyelme személyére, nevezetesen

rövidlátására és szemüveghasználatára terelődjön. Azt is mondhatnánk: X. Leó nem azért viselt szemüveget,

52 Buckhardt, Jakob: A reneszánsz Itáliában. Fordìtotta Elek Artur, Budapest, 1908, 90. old. 53 Idézi Cian, Vittorio: Su l’iconografia di Leone X, Torino, 1912., 564. old. 54 Lásd: Mercati, Angelo: Le spese private di Leone X nel maggio-agosto 1513. Atti della Pontif. Accademia Romana di Archeologia, Serie

III, Memorie, Vol. II., Roma, 1927. 55 Boffitto, Giuseppe: L’occhiale e il cannocchiale del Papa Leone X. Atti della Reale Accademia delle Scienze di Torino, LXII, 559-560.

old.). 56 Giovio, Paolo: Leonis X.P.M. Vita, Firenze, 1548, idézi Boffitto, 558-559. old. 57 A levelet közli Pastor, Ludwig: Geschichte der Papste seit dem Ausgang des Mittelalters, IV. Band, I. Abteilung: Leo X, Freiburg i.

Breisgau, 1906, 551. old.). 58 Guaricus, Luca: Tractatus Astrologicus, Venetiis, 1552, idézi Boffitto, 559. old. 59 A Vita Anonymi szövegét az 1817-i kiadásból idézi Boffitto, 559. old.



mert pápa volt, ám azért vált közismertté szemüveghasználata, mert pápa volt. Ahogy azon a metszeten rögtön

kiválik szemüveges alakja, ugyanúgy azonnal feltűnt mindenkinek, aki látta őt, találkozott vele vagy eléje járult,

hogy szemüveget visel. Közöttük – s talán különösképpen – azoknak a magyaroknak, akik megfordultak nála.

Ám látták-e magyarok személyesen ezt a szemüveges pápát? Talán elég lenne arra hivatkoznom, hogy X. Leó

pápasága II. Ulászló uralkodásának utolsó három és II. Lajos királyságának első öt évére esett. Oly időre tehát,

amikor az egyre fenyegetőbbé váló török veszedelem ellen Magyarország elsősorban a pápától remélt és

igyekezett támogatást kapni. Ezért a diplomáciai tevékenység is megélénkült, s követségben számos magyar

fordult meg a pápánál.

Név szerint is tudunk olyan személyekről, akik diplomáciai szolgálatuk során találkoztak X. Leóval. Mint követ

huzamosabb időt töltött a pápai udvarban (már II. Gyula pápasága idején is) az az erdélyi származású Piso

Jakab, akit mint Erasmus barátját emleget irodalomtörténetìrásunk.60 X. Leó azzal tüntette ki, hogy 1514-ben

követeként Lengyelországba küldte, ìgy tehát 1513-ban biztosan X. Leó udvarában tartózkodott. 1515-ben

költözött Budára, előbb Ulászló titkára, majd II. Lajos nevelője és kancelláriai titkár lett.

Werbőczi Istvánt nem kell bemutatnunk, ő 1519-ben járt X. Leónál.61 „Rómában ekkor vagy öt hetet töltött,

áhìtattal járva szent helyeit: felvétette magát, vejét, négy fiát, két leányát a Szentlélekről nevezett (többrendbeli

egyházi búcsút biztosìtó) társaságba: ereklyék szerzése végett a pápához s annak unokaöcccséhez (a majdani

VII. Kelemenhez) fordul s mint az egyház buzgó hìve, különösen megnyerte kegyeiket. A pápa két

követtársával együtt római lovag rangjára emelte.”62 Nem kétséges, hogy személyesen is találkozott a pápával, s

nemcsak egyedül ő, hanem emlìtett követtársai is.

Ám ennél sokkal fontosabb Bakócz Tamás római tartózkodása, mert vele a magyaroknak népes csoportja fordult

meg többször is a pápai udvarban. Elöljáróban emlékeztetek arra: az esztergomi bìboros érsek azon fáradozott,

hogy elnyerje a pápai trónt. Helyette – jelenlétében és közreműködésével – éppen X. Leót választották pápává.

A magyar prìmás római útjának és tartózkodásának eseményeiről-körülményeiről bőséges anyagot gyűjtött

össze Fraknói Vilmos.63 Témánk szempontjából az alábbi részletek érdemelnek figyelmet.

A magyar egyházfő II. Gyula pápa halálos betegségének hìrére indult útnak, és 1512. január 26-án érkezett az

örök városba. X. Leót 1513. március 13-án választották meg, de Bakócz csak november 6-án hagyta el a pápa

székhelyét. Csaknem két évi római tartózkodásából tehát közel nyolc hónap X. Leó pápaságának az idejére

esett.

Bakócz útja Zágrábon, Dalmácián és az Adrián át vezetett Rómába, a dalmáciai Zengből vitte őt és kìséretét egy

velencei gálya, poggyászát pedig egy teherhajó Anconába. A leghitelesebbnek tartható korabeli – Zengból

Velencébe küldött – jelentés szerint kìséretében háromszáz lovas volt. Ezek mindvégig vele maradhattak, a

visszaúton tudniillik – az ugyancsak a velencei köztársaság által rendelkezésre bocsátott – egyik gálya a

bìbornokot és udvarát, egy másik a személyzetét, egy teherhajó meg a málhákat szállìtotta. Szűkebb kìsérete, a

prìmás udvara részben egyházi, részben világi személyekből állott, közöttük voltak rokonai is.

Ismeretes: Bakócz olyan pompával vonult be a városba, hogy valósággal elkápráztatta a rómaiakat, sőt az

esemény fölcsigázta a pápának a kìváncsiságát is. Mi azonban most nem erre, hanem az ünnepélyes fogadásra

fordìtjuk figyelmünket, amelyet néhány nap múlva II. Gyula Bakócz tiszteletére rendezett. A korabeli

tudósìtások alapján Fraknói ìgy adja elő a történteket: (Erdődi Bakócz) „A pápai palotába érkezve... két

bìbornok által a consistorium terembe hivatott meg, hol II. Julius pápa, gazdag főpapi öltözetben, trónján ülve, a

bìbornoki testület és udvara által környezve fogadta: az előtte térdre boruló prìmásnak előbb lábát, majd kezét és

arcát nyújtotta csókra. Rövid ideig tartó nyájas beszélgetés után a prìmás jelenlévő bìbornoktársait megölelte, és

elfoglalta helyét az áldozárbìbornokok élén. Mire a magyar kìséret egyházi és előkelőbb világi tagjai bocsátattak

be: egymás után térdre borultak a pápa előtt, cipőjét, illetőleg a rajta dìszlő keresztet homlokukkal érintették és

ájtatosan megcsókolták.

Ezzel a fogadtatási szertartás véget ért. Az Angyalvár ágyúinak dörgése, a pápai testőrség trombitáinak

harsogása és a dobok pergése közepette hagyta el Erdődi Tamás a Vatikánt, és a bìbornokok által kìsérve

lakására vonult.”64

60 Horváth János: Az irodalmi műveltség megoszlása, Budapest, 1935, 242. old. 61 Hóman Bálint és Szekfű Gyula: Magyar történet, II. köt., ìrta Hóman Bálint, Budapest, 1936, 598. old. 62 Horváth János 1935, 215. old. 63 Fraknói Vilmos: Erdődi Bakócz Tamás élete, Budapest, 1899, IV. fejezet: Rómában, 105-142. old. (Magyar Történeti Életrajzok) 64 Fraknói Vilmos 1899, 120. old.



Természetesen az efajta eseményeknek megvolt a maguk megszabott rendje, s ìgy bizonyosra vehetjük, hogy –

az alább emlìtendő – ünnepélyes fogadások, amelyeket Bakócz tiszteletére X. Leó adott, hasonlóképpen

zajlottak le. A pápát tehát nemcsak a prìmás, hanem a közvetlen kìséretéhez tartozó személyek is szemtől

szembe láthatták.

Bár II. Gyula közben fölépült, s még több, mint egy évig élt, Bakócz nem tért haza, hanem Rómában maradva a

pápai állam szövevényes diplomáciai kapcsolatainak szálait bogozgatta, éppen nem mellékszereplőként. A

hatalmi harcokban, nyilván saját helyzetét is erősìtendő, közvetìtő szerepet töltött be egyfelől a pápa, másfelől

XII. Lajos, I. Miksa, valamint Leonardo Loredano velencei dózse (vagyis a mellékelt metszeten látható

kártyajátékosok) között. II. Gyula 1513. február 20-án bekövetkezett halála után is központi figuraként áll

előttünk: a trón megüresedése idejére az egyház és a pápai állam kormányzását átvevő három bìboros közül ő az

egyik: a március 4-én választásra összeülő konkláve előtt pedig ő celebrálta a misét a Szent Péter templomban.

S mikor azután, komoly esélyei ellenére, a március 13-i szavazáson nem őt, hanem X. Leót választották meg, s a

választás után a jelenlévő bìborosok között felosztották a római kúria és a pápai állam hivatalait, a neki jutott

Bologna és Viterbo kormányzósága viselésére Rómában akart maradni. Ezért a pápa küldetésének, hogy mint

teljhatalmú követe a török ellen hadjáratot vezessen, csak vonakodva tett eleget. A pápai határozat ünnepélyes

kihirdetése után is még csaknem öt hónapot töltött az örök városban.

Ez idő alatt gyakran megfordulhatott X. Leónál, mégpedig kìséretével együtt. Fraknói könyvéből

megállapìthatjuk, csupán hivatalos formában legalább öt alkalommal volt a pápa társaságában. Közülük két

esetben éppen Bakócz volt a tanácskozásoknak, illetőleg az ünnepléseknek a középpontjában. A pápa ugyanis a

június 15-én tartott bìborosi konzisztóriumon hirdette ki elhatározását, hogy Bakóczot mint legátusát

Magyarországra küldi. A prìmást „az ülés után, régi szokás szerint, a jelenlévő főpapok ünnepélyes menetben

kìsérték, az Angyalvár ágyúinak üdvlövései között, lakására”.65 Október 24-én pedig búcsúfogadtatása volt a

konzisztórium ülésén, amelynek végeztével a bìborosok a város kapujáig kìsérték.66 Végül ne feledkezzünk el

még valamiről. A hivatalos találkozások mellett a reneszánsz főpapok minden bizonnyal a szórakozásoknak is

hódoltak. A pápa kedvenc időtöltésére, a vadászatra is kétségkìvül meghìvta a magyar bìborost és udvarát.

Egy szó mint száz, Bakócznak és a kìséretében levő magyaroknak, egyháziaknak és világiaknak, rokonoknak és

nem rokonoknak egyaránt számos alkalmuk nyìlt arra, hogy X. Leót személyesen és közvetlen közelből

láthassák. Ha az olaszok érdeklődését fölkeltette a szemüveget viselő pápa, a magyarok számára valódi

szenzáció lehetett maga a szemüveg is. Többen közülük a pápán láthattak először ilyen optikai eszközt, ezért

megnevezésében az értékes keretbe foglalt és dìszes nyéllel ellátott szemet összekapcsolták viselőjével. Önként

adódott elnevezésnek a pápaszem. Afelől sem lehet kétségünk, hogy a „delegáció” tagjai közül néhányan, ha

nem szükségből, hát „souvenir”-ként hoztak magukkal egyet-egyet az értékes újdonságból. Bakócz aranyaiból

még arra is tellett, hogy akár annál a mesternél rendeljék meg a szemüveget, akinél éppen ezekben a

hónapokban maga a pápa készìttette a sajátját. Új nevével együtt az új eszköz is eljutott Magyarországra.

Fejtegetéseimnek e pontjához, vagyis a végéhez érve már összegezni készültem az elmondottak tanulságait,

amikor eszembe jutott, hogy fellapozom még Magyary-Kossa Gyula orvostörténeti köteteit, amelyekből a

természettudományokkal kapcsolatos nyelvi kérdésekben annyiszor merìtettem hasznos útbaigazitásokat.

Ezúttal sem csalatkoztam meg. A forrásértékű műben67 a szerző elmondja, hogy orvostörténész barátja, Győry

Tibor a pápaszem kérdéséről hosszú értekezést ìrt, s kéziratban megküldte neki. Mivel azonban ő lebeszélte

közzétételéről, az értekezés kiadatlanul a gyűjteményében maradt. Vázlatos tartalmi ismertetéséből a minket

közelebbről érdeklő rész ìgy szól: „Gy. T. valószìnűnek tartja, hogy a magyar pápaszem X. Leó pápáról kapta

elnevezését, aki erősen rövidlátó volt, az őt ábrázoló festményeken is gyakran szemüveggel látható.

Magyarországgal papjai útján II. Ulászló idejében, szoros kapcsolatot tartott fenn.” – Fölvetődik a kérdés: vajon

a nyelvészeti irodalom miért hagyta figyelmen kìvül a pápaszem-összetétel keletkezésére vonatkozó feltevések

között éppen e magyarázatot?

Összegezés – A pápaszem szóösszetétel létrejöttének szemléleti hátterét kutatva a tényekkel nem igazolható

feltevések és teóriák helyett a valóságos körülményekből kézenfekvő kiindulni. Mégpedig abból, hogy az

elnevezés alapját egy meghatározott, szemüveget viselő pápa adhatta. Ez a pápa X. Leó, aki – mint a kortársak

egybehangzóan feljegyezték róla – súlyos rövidlátása miatt rendszeres szemüveghasználatra volt utalva.

Művelődéstörténetünk tanúsága szerint a magyarok közül jónéhányan személyesen találkoztak X. Leóval.

Közülük is kiemelkedik Erdődi Bakócz Tamás és társaságában a magyaroknak egy egész csoportja, akik

65 Fraknói Vilmos 1899, 138. old. 66 Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek, IV. köt., Budapest, 1940, 51. old. 67 Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek, IV. köt., Budapest, 1940, 51. old.



huzamosabb időt töltve Rómában több ìzben láthatták a pápát, és akiknek közvetlen közelből nyìlt alkalmuk

megfigyelni-megcsodálni szemüveghasználatát. Ennek a szemléletnek, ennek az élménynek a hatására a pápa

látási fogyatékosságát pótló szemről nevezték el a kuriózumnak számìtó dìszes kivitelű optikai eszközt.

A pápaszem keletkezése X. Leó uralkodásának éveire, tehát az 1513-tól 1521-ig tartó időszakra esik. Ez

megfelel annak a vélekedésnek, amely szerint a szó régebben született, mint a Calepinusba foglalt ismereteink

szerint első ìrásos adatának ideje (1585). Mintegy hét évtizedes élete egyúttal elegendő is volt ahhoz, hogy a

kifejezés az emlìtett szótárba kerüljön.68

68 Az Etymologisches Wörterbuch des Ungarischen (Herausgeber Loránd Benkő, Band II, Budapest, 1994, p. 1111.) kutatásaim eredményét

ìgy összegezte: „Die Benennung dürfte auf dem Umstand beruhen, daß Papst Leo X. (1513-1521) gewöhnlich eine Brille trug, weil er sehr

kurzsichtig war. Die ungarischen Gesandten, die im 16 Jh in Rom häufig beim päpstlichen Hof verkehrten, könnten den Papst mit Brille gesehen haben.”


3. fejezet - Nyelvészeti törekvések a felvilágosodás korában

1. Újabb szempontok a Demonstratio hazai fogadtatásának kérdéséhez1

1.1. A kérdés rövid története

Sajnovics Demonstratió-jának korabeli fogadtatásáról és hatásáról szólva, a magyar nyelvtudományi irodalom,

immár csaknem egy évszázadon át, lényegében véve negatìv képet tárt elénk. A múlt század utolsó negyedében

gyökerező, nemzedékről nemzedékre áthagyományozódó s mindmáig élő megállapìtások az alábbiakkan

foglalhatók össze:

A Dem. hazai fogadtatása kedvezőtlen volt; a nyelvészek többsége elutasìtotta a lapp-magyar rokonság

gondolatát, és kitartott a „napkeleti” nyelvrokonság elmélete mellett. Csak egyes történészek és ìrók álltak

Sajnovics pártjára, de az irodalom állásfoglalására is inkább a „halzsìros atyafiság” kárhoztatása és gúnyolása a

jellemző. A kedvezőtlen, sőt ellenséges visszhang hatására Sajnovics elkedvetlenedett, és abbahagyva

nyelvészeti kutatásait, visszatért a csillagászathoz.

Ami a Dem.-nak általában való kedvezőtlen fogadtatását illeti, a vélemények egybehangzására elég lesz csupán

néhányat idéznünk. Pápay József egyebek között ìgy ìr erről: »Sajnovics munkája csakhamar „európai hìrre

kapott”, a külföldi tudósok nagy elismeréssel fogadták, csak nálunk nem talált megérdemlett méltánylásra, sőt

erős támadásoknak volt kitéve. Nemzeti elfogultságból visszautasìtották „a szegényes északi atyafiságot”,

Sajnovicsot újsághajhászással vádolták, s ráfogták, hogy „hazudott, a semmi után indult”.«2 Zsirai Miklós

szerint a Dem. „idehaza nagyon vegyes hatást keltett”, illetőleg „Idehaza nagyon vegyes érzésekkel fogadták

Sajnovics tanìtását”.3 Lakó György pedig eképp osztja a korábban ismételten kifejtett vélekedést: „a

Demonstratio hazai hatásáról összegezve azt kell mondanunk, hogy az a maga korában nem volt valami

jelentékeny, s hogy Sajnovics tanìtását a magyar-lapp nyelvrokonságról a közvélemény még sokáig nem fogadta

el”.4

Ami a korabeli nyelvészek ellenállását és elzárkózását illeti, abban ugyancsak egyöntetűen nyilatkoznak a

szakìrók. Ismét csak ìzelìtőül néhány megállapìtás: „Nyelvészeti irodalmunkban Sajnovics munkájának a XVIII.

század végéig semmi hatását sem észlelhetjük. Úgy látszik, tudomást sem vesznek róla, vagy legalábbis nem

foglalkoznak vele. Nyelvészeink inkább Kalmárt (1726-XVIII. sz.v.) követik, aki a magyar nyelv rokonságát

jóformán az összes keleti nyelvekre kiterjeszti, végül is incomparabile idiómának mondja. Ezt persze úgy érti,

hogy fölötte áll minden más nyelvnek”.5 „A közvélemény kitartott a panlingvista Kalmár György mellett, aki

ditirambusokat zengett a magyar nyelv páratlan szépségéről és más nyelvekkel összehasonlìthatatlan

különlegességéről, és kitartott Beregszászi Nagy Pál, a ‘vir literaturae orientalis peritissimus’ mellett, aki

nyelvünket a héberrel, arabbal, perzsával, de legfőképpen a törökkel rokonìtotta, s a Sajnovics-féle

Demonstratio hatásának ellensúlyozására fölolvasásokat tartott a keleti eredetről”.6 Lakó pedig ìgy összegez:

„Tudvalevő, hazánkban a korabeli nyelvészek többsége elutasìtólag foglalt állást Sajnovics eredményeivel

szemben. Különösen Beregszászi Nagy Pál háborgott a magyar-lapp nyelvrokonság gondolata ellen, s hirdette

továbbra is a magyarnak a héberrel meg az arabbal való rokonságát”.7

A legjelentősebb hazai tudományos állásfoglalást Sajnovics tanìtása és ennek alapján az északi rokonság

mellett, ti. Pray Györgyét kezdettől fogva számon tartotta a tudománytörténet.8 Méltán állìthatjuk mellé Decsy

Sámuelnek – már kevésbé számon tartott – szerepét. Lakó kettejük között ìgy von párhuzamot:

1 Megjelent: Beiträge zum IV. Internationalen Finnougristen-kongress: II., Istituto Universitario Orientale, Napoli, 1975. 2 Pápay József: A magyar nyelvhasonlítás története, Budapest, 1922, 14. old. (A Magyar Nyelvtudomány Kézikönyve I/3.) 3 Zsirai Miklós: Finnugor rokonságunk, Budapest, 1937, 496. old., illetve Zsirai Miklós: A modern nyelvtudomány úttörői. I. Sajnovics és Gyarmathi, Budapest, 1952, 32. old. 4 Lakó György: Sajnovics János, Budapest, 1973, 185-186. old. (A múlt magyar tudósai) 5 Pápay 1922, 16. old. 6 Zsirai 1937, 496. old. és Zsirai Miklós 1952, 32. old. 7 Lakó 1973, 206. old. 8 Munkácsi Bernát: Az ugor összehasonlìtó nyelvészet és Budenz szótára. 3. A magyar összehasonlìtó nyelvtudomány első virágzásának kora. b. Sajnovics hatása a hazai irodalomra, Magyar Nyelvőr 1882, 385-393. old.

Nyelvészeti törekvések a

felvilágosodás korában


„Honfitársai közül Sajnovics eredményeit elsőnek Decsi Sámuel (1742-1816) orvos és polihisztor, a bécsi

Magyar Kurir szerkesztője méltatta Pannóniai Féniksz avagy hamvából feltámadott magyar nyelv (Bécs, 1790)

cìmű könyvében. Az a tudósunk, aki a finnugor népek rokoni kapcsolatának a gondolatát végül is bevitte a

magyar tudományos köztudatba, nem volt más, mint maga Pray György, a magyar történetìrás megalapìtója”.9

A Dem.-nak a magyar irodalomra tett hatásával igen részletesen Halász Ignácz foglalkozott először.10 Akik

később erről a témáról ìrtak, jórészt az ő dolgozatára támaszkodtak, de az adatok értékelésében sajátos

eredményre jutottak. Röviden szólva arra, hogy a Dem. melletti megnyilatkazások jelentéktelenek voltak, a

Sajnovics elleni hangok pedig uralkodóvá váltak. Legtisztábban Zsirainál jelenik meg ez a tétel: „egyes szépìrók

is kaptak a romantikus csemegén (Dugonics András: Etelka, Etelka Karjelben, Jolánka; Perecsényi Nagy

László: Szakadár; Molnár Jánosnak lapp szavakkal tarkìtott hexameterei stb.), de a halvány helyeslést

túlharsogta a tüzes szìttya hazafiak fülsiketìtó tiltakozása és durva rágalomhadjárata. (...) A lapp-ellenes

fölzúdulás hullámai átcsaptak az irodalom berkeibe is és tiltakozásra, becsületvédelmi harcra ösztönözték a

költőket is a halzsìros atyafiság megszégyenìtő gyanúja ellen. Ekkor szórta gúnyos dalait Orczy Lőrinc a

„csillagnéző” Sajnovics felé (...) – ekkor váltak szállóigévé Barcsay Ábrahám sorai”.11

Az a vélekedés, hogy a kedvezőtlen hazai fogadtatás Sajnovics kedvét szegte, s a további nyelvészeti

munkálkodástól eltérìtette, viszonylag nem régi keletű. Ha nem tévedek, expressis verbis először Pápaynál tűnik

föl, aki az általános helyzetképet ìgy végzi: „Így aztán nem csoda, ha Sajnovics elkedvetlenedett és letette a

tollat örökre”.12 Ezzel a szerény feltevéssel szemben sokkal merészebben ecseteli a lélektani hátteret Zsirai: „A

vihar izgalmai és az otrombán személyeskedő rágalmak annyira lesújtották a túlzottan érzékeny lelkű

Sajnovicsot, hogy további nyelvtudományi terveiről lemondva, szárnyaszegetten visszavonult csillagászati

tanulmányaihoz”.13 Lakó előbb csak feltevés formájában fogalmazza meg a tételt: „Mindez [ti. Sajnovics

kombináló képessége, ötletessége az etimologizálásban, képessége a nyelvben megmutatkozó finomságok és

jellemző sajátságok észrevételére, stb.] azt mutatja, hogy Sajnovics – a Demonstratio kedvezőbb fogadtatása

esetén – még sok érdekes nyelvészeti meglátással és megállapìtással tudta volna gazdagìtani a nyelvtudományt”.

Utóbb azonban határozott állìtássá fejlesztve adja elő: „Minthogy a magyar közvélemény részéről életében csak

támadás és gúny jutott osztályrészül, elkedvetlenedett és lemondott további nyelvtudományi tervei

megvalósìtásáról”.14

1.2. Kedvezőtlen volt-e a Demonstratio hazai fogadtatása?

Nyilvánvaló tehát, hogy a Dem. korai utóéletének kérdése azért válik különösen fontossá, mert a szakirodalom a

kedvezőtlen hazai fogadtatással indokolja Sajnovics elhallgatását. Ez a magyarázat azonban gyönge lábon áll:

csak puszta feltevés, semmivel sincs bizonyìtva. De maga a kiinduló tétel sem kifogástalan: egyfelől mert az az

állìtás, hogy Sajnovicsnak életében itthon csak támadás és gúny jutott osztályrészül, nem állja meg helyét;

másfelől mert sehol nem találunk bizonyságot arra, hogy Sajnovicsot a támadások lesújtották volna.

Mindezekért érdemesnek tartom, hogy újból megvizsgáljam az egész problémakört. Az alábbiakban egyrészt az

érvelésben eddig fölsorakoztatott adatokat tekintem át, másrészt az újabban előkerült adalékokat vonom be a

kutatásba.

A Dem. 18. századi utóéletének vizsgálatában mindenekelőtt kronológiailag kell rendet teremtenünk, s az

eseményeket időrendileg két csoportra kell osztanunk: a Sajnovics életében történteket el kell különìteni a halála

utániaktól. Annál a nagyon evidens oknál fogva, hogy csak azok az események befolyásolhatták Sajnovics

döntését, amelyek még életében történtek. Ilyen szempontból tehát a számba vehető események felső határa

1785, Sajnovics halálának éve. (Természetesen a kérdés már jóval előbb eldőlt.)

Ami a magyar nyelvészek reagálását illeti, ìgy mindjárt elesik a legszámottevőbb egyéniség, Beregszászi Nagy

Pál ellenállása, minthogy ő csak a kilencvenes években lépett föl. Sajnovics nézeteivel szembeszálló előadásait

1795-ben tartotta, könyve, az Ueber die Aehnlichket 1796-ban jelent meg. A nyelvészek közül tehát egyedül

Kalmár György maradna Sajnovics ellenlábasa. Maradna, mert működése igazában nem zavarhatta Sajnovicsot.

Műve, ami miatt neve fönnmaradt, a Prodromus 1770-ben, tehát a Dem.-val egyidőben (sőt a nagyszombati

kiadásnál bizonyára előbb) jelent meg. Kalmár Sajnoviccsal nem szállt szembe, a Dem.-ról nem is vett

tudomást. Egyébként is a „korabeli nyelvészek többségének” elutasìtó magatartásáról beszélni Sajnovics

9 Lakó 1973, 178. old. 10 Halász Ignácz: Sajnovics hatása a magyar költészetre, Budapesti Szemle 1880, 92-124. old. 11 Zsirai 1952, 32. old. 12 Pápay 1922, 14. old. 13 Zsirai 1952, 33. old. 14 Lakó 1973, 140. és 233-234. old.




életében értelmetlenség. Egyszerűen azért, mert ebben az időben nem voltak számottevő hazai nyelvészek, akik

hozzáértően nyilatkozhattak volna a Dem.-ban kifejtett tanìtásokról. Mert ugye nem tekinthetjük Farkas Jánost,

az Ungarische Grammatik (1771, 17792 stb.) derék szerzőjét, sem pedig Klein Efraimot, a Specimen

enuncleatioris grammaticae hungaricae (1776) jámbor ìróját ilyeneknek? Ők voltak Sajnovics

nyelvészkortársai. Azok, akik érdemben hozzászólhattak volna a kérdéshez: Révai, Verseghy, Gyarmathi,

Sándor István, ekkor még iskolapadokban ültek, csak a kilencvenes években léptek föl műveikkel, tehát nem

lehettek Sajnovicsra hatással.

Nézzünk most körül az irodalmi berkekben! Nagyjából ott is hasonló eredményre jutunk. Ki kell szűrnünk

persze a pozitìv reagálások jó részét is: Dugonicsét és Peretsenyiét, mert ezek 1785 után láttak napvilágot. De

elesik Orczy hìrhedt verse is, mert csak 1789-ben jelent meg (a Révai által kiadott Két nagyságos elmének

költeményes szüleményei cìmű kötet 230-234. lapjain); s kevéssé jöhet számìtásba Barcsaynak sokat emlegetett,

de nyomtatásban csak 1777-ben (A Bessenyei György társasága cìmű kötet 21. lapján) közzétett verse.

Fölmerülhet persze az az ellenvetés, hogy e versek jóval korábban, esetleg a Dem. megjelenését közvetlenül

követő években ìródtak, s szerzőik kéziratban vagy aprónyomtatványokon terjesztették őket: ezt azonban

tudtommal senki sem bizonyìtotta be. Így tehát az irodalmi termékek közül az egyetlen, ami Sajnovics kezéhez

még 1771-ben bizonyosan eljutott, s életében (1783-ban, Molnár János Magyar Könyv-házában) nyomtatásban

is megjelent, pozitìv reagálás volt: Molnár Jánosnak, „a budai múzsák hona” nevében ìrt, lapp szavakkal

tarkìtott, Sajnovicsot dìcsőìtő verse (lásd még alább Sajnovicsnak Nagyszombatból 1771. május 12-én ìrt

levelét).

A Dem. megjelenése utáni években tehát, amikor eldőlt, hogy folytatja-e a megkezdett munkát vagy sem, a

hazai visszhang semmiképp sem volt olyan ellenséges, hogy Sajnovicsnak komoly okot szolgáltatott volna az

elkedvetlenedésre. Legfeljebb arról volt szó, hogy kevesen akadtak, akik igazában fölfogták művének

jelentőségét. Alighanem még Hunfalvy találta legjobban fején a szöget, amikor ìgy vélekedett: (Sajnovicsnak)

„alkalmasint az legnagyobb hibája, hogy a nyelvtudomány kora előtt ìrta meg könyvét... (s) olyan közönség

eleibe bocsátotta volt azt, ki legkevésbé vala képes ìtélni a dologról...”15 De az a néhány értő, akinek véleménye

Sajnovicsnak számìtott, látni fogjuk, elismeréssel adózott. S ha ezek kevesen voltak is, bőven kárpótolhatták őt a

külföldi sikerek. Emlékeztetőül tekintsük át ezeknek sorát.

Dániában, jól tudjuk, milyen nagy sikert aratott előadása: a koppenhágai Tudományos Akadémia és a

torndheimi Tudós Társaság tagjai sorába választotta. Tanulmányát előbb latin nyelven, nyomban utána dán

nyelven is kiadták.16 A nagyszombati kiadással együtt tehát alig egy év leforgása alatt háromszor jelent meg a

munka. Ilyen diadalútja azóta sem volt magyar nyelvészeti monográfiának.

Nem maradt el a tudományos elismerés másik formája sem: neves külföldi tudósok emlékeztek meg a Dem.-ról.

Köztük az élen, 1771-ben az európai hìrű szaktekintély, Schlőzer méltatta Sajnovics érdemeit (ha jogos bìráló

megjegyzéseit nem is rejtette véka alá). Ugyancsak 1771-ben a finn művelődéstörténet kimagasló alakja,

Porthan ìrt részletes ismertetést a munkáról. 1772-ben pedig a svéd szótárìró, Öhring szentelt külön tanulmányt

a témának.17

Koppenhága után Bécsben folytatódott Sajnovics ünneplése. Ennek részleteiről nemrégiben szereztünk tudomást

magának Sajnovicsnak leveléből, amelyet rendtársához, Nagy Jánoshoz 1771. május 12-én Nagyszombatból ìrt.

Ebben a bécsi fogadtatást ìgy ecseteli:

„Értekezésem jó fogadtatásra talált a bécsi főuraknál. Név szerint Kaunitznál, Liechtensteinnél, Kollernél, a

bìborosnál, az apostoli Nunciusnál, Feketénél és sok másnál. Nem kisebb köszönettel fogadták a pozsonyi

grófok. Majdnem mmdegyikük ebéddel tisztelt meg, Pálffy Lipót gróf pedig 24 font csokoládéval is viszonozta.

De különleges vigaszt szerzett az az óra, amelyet Albert jelenlétében Mária Krisztina főhercegnővel töltöttem.

Hadik gróf is különleges tiszteletet tanusìtott, amikor a minap sajátkezű levéllel köszönte meg a neki megküldött

példányt. Mit mondjak arról, hogy a budai múzsák hona Molnár vezetésével megénekelt, amint azt a

mellékleten láthatod. A művemnek elismeréssel adózó olvasók tömegében egyedüt Kollár az, akinek kettő nem

tetszik. Nevezetesen: Megjegyzéseim a széna és az utca szavakhoz a 72. lapon, azon kìvül amit a 131. lapon a

magyar beszéd kihalásáról mondok, aminek bekövetkezését egyesek jósolták. Úgy véli, hogy ezen a helyen őt

támadom, mivel ezt ìrta hìrhedt könyvében, amint később megtudtam”.18

15 Hunfalvy Pál: A lapp nyelv, vagy az igazolt és megigazìtott Sajnovics, Akadémiai Értesítő 1858, 12. old. 16 Zsirai 1952, 23-24. old.; Lakó 1973, 176-177. old. 17 Zsirai 1952, 31-32. old.; Lakó 1973, 198-207. old. 18 Holovics Flórián: Sajnovics János a Demonstratióról, Magyar Nyelv 1972, 495. old.




Íme tehát ìgy értékelte maga Sajnovics a Dem. hazai fogadtatását. Bécs ugyanis ekkor a magyar szellemi életnek

is központja, amihez tudatában a másik két fontos város, Pozsony és Buda kapcsolódik. A művének

„elismeréssel adózó olvasók tömegében”19, az sem zavarta őt (tehát túlzott érzékenységének nyomát sem látjuk),

hogy Kollárnak két dolog (közülük az első joggal) nem tetszett. Vajon számìthatott-e ezek mellett valamit az a

„magyarfaló német röpirat”, amelyet Zsirai emleget (de közelebbi forrását nem jelöli meg)? És hihető-e, hogy

Sajnovicsot az ellenséges hazai fogadtatás térìtette el a további nyelvészeti munkától? Határozott nem-mel kell

válaszolnunk. Annál is inkább, mert sikereinek tudatában (és tetőpontján) idézett levelének végén ezt jegyezte

meg:

„Magam Budára vagyok szánva mennyiségtan tanárnak. Ott megkezdem a gyakorlati csillagászatot; és ìgy

remélem, hogy Magyarország csillagásza leszek! Ennél a cìmnél semmit sem tartok kitüntetőbbnek”.20

1.3. Miért nem folytatta nyelvészeti kutatásait Sajnovics?

Mélyebben fekvő, és nem külsődleges, oka volt tehát annak, hogy a Dem. megjelenése után Sajnovics nem

nyelvészeti, hanem csillagászati tanulmányait folytatta. Hogy ezt az okot földerìtsük, a Dem. létrejöttének,

Sajnovics vállalkozásának eddig homályban maradt körülményeire kell vizsgálódásunkat kiterjeszteni. Ebben

főként a Holovics által publikált és a kutatásban még nem értékesìtett levelek segìtenek bennünket.

A levelek mindenekelőtt megerősìtik azt, amit eddig is tudtunk: a magyar-lapp nyelv- (és nép-) rokonság

bebizonyìtásának kezdeményezője és mozgatója Hell Miksa volt. Kettős cél vezette őt ebben a törekvésében.

Közelebbi célja az volt, hogy rendtársát, Pray Györgyöt segìtse abban a vitában, amelyet a magyarok

származásáról a piarista történészekkel, előbb Desericzky Incével, majd annak halála után, történetünk idején,

Cetto Benedekkel folytatott. „Mihelyt visszatérünk, – ìrja Sajnovics Pálmának Koppenhágából – ft. P. Hell a ti

Prayotoknak majd szövétneket gyújt, de olyan fényeset, olyan tündöklőt, hogy éles fényére a jó Cetto, aki

amúgyis keveset lát, egészen meg fog vakulni. Azonfölül úgy áll az ügyünk, hogy nagyon örülünk, hogy utunkat

megvetően kifogásolta. Mert ő úgy vélte, hogy azokról a sötét tájakról, ahová mentünk, semmi világosság nem

támadhat”.21 Amint az utolsó két mondatból látható, Hellék a vitapartnernek is kilátásba helyezték, hogy

lappföldi expedìciójukról a vitát eldöntő bizonyìtékokkal fognak megtérni. (Nem lehetetlen, hogy ez az évek óta

folyó vita terelte Hell figyelmét az őstörténeti kérdésekre.) Ha már most tudjuk azt, hogy nemcsak ebben a

kérdésben, hanem egyebekben is a két szerzetesrend szembenállt és versengett egymással, akkor világos, hogy a

vita kimenetele, illetőleg a benne való részvétel rendi ügynek számìtott.

Hellt azonban ezen túl távolabbi cél is vezette és lelkesìtette, s ezt a célt a rendi mellett hazafias érdeknek

nevezhetjük. Sajnovicsnak Palmához szóló levélrészlete ìgy kezdődik: „Faludinak a legtisztább örömöt hozom,

mihelyt visszatérek hozzá. De ti is ujjongani fogtok mindenkivel, akik szeretik hazájukat!” A levélrészlet vége

pedig ezt az üzenetet tartalmazza: „Ft. P. Hell üzeni P. Praynak, hogy sem ő, sem másvalaki rendünkből ne

feleljen semmit a kegyesrendi Cettónak, mìg a tartományba vissza nem térünk. Nagyon fontos ok van rá”.

Az üzenethez Palma ezt a kommentárt fűzi: „azt gyanìtom, hogy Hell azokon a vidékeken talált valamit, ami

megvilágìtja a magyarok származását vagy Pannóniába való jövetelét. Talán elfogadta azok rendszerét, akik úgy

vélik, hogy a népvándorlás Skandináviából indult dél és nyugat felé. Talán-tán amint a magyar ruhának, úgy a

magyar nyelvnek is nyomára jutott, és ez lesz az, amiről egyik levelében azt mondta [ti. Sajnovics], hogy

Hellnek fölfedezése valamikor Magyarország dicsősége lesz”.22

Hell tehát Magyarország dicsőségén, a dicső magyar múlt feltárásán fáradozott. Tudjuk a Dem.-ból, mi volt e

vonatkozásban koncepciója. A Dem.-t kézhez kapva, Palma rögtön látja a problémát, amelyet nekik,

történészeknek kell megoldaniuk. 1770. március 4-én ìrja Praynak: „Bizonyára olvastad Sajnovics

Demonstratióját. Ha ìgy áll a dolog, Kìna határától, Skandináviától az egész Észak szittya volt – hun-e vagy

magyar, nem tudom. Nem lesz könnyű meghatározni, vajon a lappok, finnek és a többi népek a hunoktól vagy

pedig magyar utódaiktól származtak-e”.23 Hogy miben állt különösképpen a magyarok eredetének dicsősége

Hell felfogása szerint, még részletesebben kifejti Sajnovics Nagy Jánoshoz, 1771. május 12-én ìrt levelében:

„Közben ft. P. Hell, hihetetlen, mennyit fáradt a hazai történet földerìtésében, ami a magyaroknak Pannóniába

való jövetelét illeti. Béla király névtelen jegyzőjének tekintélyét már úgy megszilárdìtotta, hogy ezentúl a

19 Az eredetiben: „In tanta Lectorum opus meum approbantium multitudine”, Holovics 1972, 500. old. 20 Holovics 1972, 496. old. Az eredetiben: „Ego destinor pro Professore Matheseos Budam, ut ibidem initia ponam astronomiae practicae, atqve sic spero me futurum Regni Ungariae Astronomum! Quo Titulo nihil unquam illustrius duxi.” Holovics 1972, 501. old. 21 Holovics 1972, 493. old. 22 Holovics 1972, 493-494. old. 23 Holovics 1972, 494. old.




legnagyobb hitelt érdemli. Teljesen bebizonyìtottnak tartja a hun ivadékok és a magyarok Karjéliából való

kijövetelét. A jegyzetek, amelyeket nagy elmeéllel és éles itélettel ehhez a szerzőhöz fűzött, többnyire annak

igazolására irányulnak, hogy az első magyarok egyáltalán nem voltak barbárok, tudatlanok vagy műveletlenek.

Ellenkezőleg nagyon értettek az államügyekhez, nagyon bölcsek voltak, és a nagy királyokkal mindenben

egyenrangúak. És ezt (Hell) úgy megvalósìtotta, hogy kétkedni nem lehet azon, hogy művét a haza igen nagy

tisztességére és a magyarok igen nagy örvendezésével fogják olvasni. Isten segìtségével az I. kötet megjelenik a

jövő évben a Mihálynapi vásárra, a II. és III. pedig a következő években”.24

„Fece con un viaggio due servizi” – az olasz szólásmondás a szó szoros értelmében ráillik Hell expedìciójára:

egy utazással valóban két feladatot hajtott végre. S bátran állìthatjuk: az őstörténeti probléma megoldása

legalább olyan fontos volt számára, mint a csillagászati. A fenti adalékokból azonban még egyebet is

kihámozhatunk. Nevezetesen azt, hogy Hell a magyarság eredetének földerìtésében egy kis munkaközösséggel

dolgozott. Ő adta a koncepciót, irányìtotta és szervezte a munkát, a többiek pedig a rájuk háruló részfeladatokat

teljesìtették. A legfontosabb szerep persze Sajnovicsnak jutott, hiszen a magyar-lapp nyelvrokonság bizonyìtása

volt Hell kiindulópontja. Ezért vette maga mellé kutatótársul Sajnovicsot, vagyis olyan csillagászt, aki magyarul

tudott.

Mìg Hellék az „alapkutatásokat” végezték, a munkaközösség történész tagjaira hárult az a feladat, hogy az új

eredményeket mérlegeljék, és beépìtsék a történeti kutatásokba. Kinek-kinek megvolt tehát a maga szerepe, még

annak a Faludinak is, akinek a neve Sajnovics levelében fölmerült; tudjuk, az ő olvasatában került bele a Dem.-

ba a Halotti Beszéd.

Nem véletlen tehát, hogy az expedìcióról s benne a Dem. jelentőségéről az első hìradást Magyarországon ennek

a rendi munkaközösségnek egyik tagja, Palma tette közzé. Mint ahogy az sem a vétetlen játéka, hanem

szervezett tudományos együttműködés folyománya, hogy a magyar-lapp, illetve északi rokonság gondolatát a

magyar történetìrásba ennek a munkaközösségnek másik tagja, Pray György vezette be.

Palma hìradása Notitia Rerum Hungaricarum cìmű, három részből álló főművében található, amely

Nagyszombatban, a jezsuiták nyomdájában, 1770-ben jelent meg.

A mű harmadik része a Habsburg-házi királyok uralkodásának történetét foglalja magában, s Mária Terézia

uralkodásának leìrásával zárul. A tudományoknak Mária Terézia idejében való virágzását ecsetelve, Palma

egyebek között azt mondja, hogy Magyarország a tudományok minden ágában olyan férfiakkal dicsekedhetik,

akik vagy tudományos művek közrebocsátásával, vagy tudományos expedìciók végrehajtásával öregbìtették

külföldön a magyar nép hìrét. A főszövegnek ez utóbbi részéhez (az „aut litteraris expeditionibus susceptis”

szavakhoz) kapcsolódik (a 415-416. oldalon) az alábbi jegyzet:

„Bizonyára megengedik az olvasók, ha ezen a helyen a magyar nemzet dicsőségére megemlékezem a magyar

nemzetből való Hell Miksa jézustársasági atyáról, bécsi császári csillagászról. Aki Dánia nagy hatalmú

királyától meghìvást kapva arra, hogy megfigyelje a Venusnak a Nap korongja előtt való áthaladását, egyik

társával, Sainovics Nepomuk Jánossal együtt fölöttébb viszontagságos úton Vardőbe utazott. Ott pedig

megfigyeléseivel nemcsak azt végezte el, amiért oda ment, hanem számtalan egyéb tudományos dolog

föltárásával, amelyet visszatérése után közzé akar tenni, mind a nagy hatalmú király, mind pedig az összes tudós

várakozását fölülmúlta. Társa, Sainovics pedig észrevette, hogy a lappok nyelve a magyarnak rokona, és ezt

igen tudós értekezésében, amelyet ebben az évben Koppenhágában kiadtak, és amelyet minden tudós férfi

egyhangúlag elfogadott, kétségbevonhatatlanul bebizonyìtotta”.25

24 Holovics 1972, 495. old. 25 A szöveg latin eredetije ìgy szól: Veniam utique dabunt lectores, si hic loci ad Hungaricae gentis gloriam commemorem P. Maximillanum Hell e S. J. Caesareum Viennae Astronomum gente Hungarum, quia Potentissimo Daniae Rege ad observandum transitum Veneris per

discum Solis invitatus, una cum Comite suo P. Joanne Sainovics molestissimo itinere Vardhusium profectus fuit, ubi non modo peracta

feliciter, cujus causa venerat, observatione, verum etiam innumeris aliis rebus ad rem litterariam detectis, et Potentissimi Regis spes, et eruditorum omnium vota superavit; quae omnia post reditum suum vulgaturus est. Ejus autem socius Sainovicsius, Lapponum linguam

Hungaricae affinem esse reperit; id quod erudita sane dissertatione, Haffniae anno hoc edita, ac omnium Doctorum Virorum approbatione

accepta, ad liquidum demonstravit.

A mű második kiadásának I. részében (Tyrnaviae, 1774 és Tyrnaviae, 1775, nyomda nélkül) a különböző török népekről szólva) „Chazari,

Uzi, Cabares, et Pacinacitae Turcicae, omnes seu Hungaricae originis populi” mondathoz) ,jegyzetben ezt tette hozzá: (30. 1.)

His adnumerandi sunt Fenni Lappones ceterique Scytharum populi, quibus eadem quae Hungaris fuisse incunabula vel idioma ipsum, quo

hodiendum utuntur, probat. Istud quidem Hungarico affine esse eleganter ostendit Joannes Nep. Sainovics e S. J. in Demonstratione edita Haffniae Anno MDCCLXX, recusa Tyrnaviae”.

A második kiadás III. részében (Tyrnaviae, 1775, nyomda nélkül, 516. 1.) egy apró változtatással megismételte az első kiadásban található jegyzetet.




Az expedìció történetét, a feltárt tudományos eredményeket, különösen a magyarság őstörténetére vonatkozó

elméletét és kutatásait Hell – mint Sajnovics leveléből értesültünk – három kötetes munkában maga akarta

megìrni. Holovics megtalálta a mű nyomtatásban megjelent tervezetét, és Hellnek egy későbbi nyilatkozata

alapján megállapìtotta, hogy a tervet a jezsuita rend feloszlatása hiúsìtotta meg. Bár ez ténylegesen csak 1773-

ban következett be, de előszelei már 1771-ben éreztették hatásukat.26 Így értjük meg azt, miért vette be Sajnovics

a Dem. nagyszombati kiadásába Hellnek a magyarok őshazájára, valamint a magyar és kìnai nyelv rokonságára

vonatkozó elképzeléseit. Bizonyára Hell kìvánságának tett eleget ezzel, aki látván, hogy ő maga már nem

fejtheti ki nézeteit, legalább legfőbb elgondolásait közzé akarta tenni.

Az előadottakból önként adódik a válasz arra: miért hagyta abba Sajnovics nyelvészeti munkásságát.

Hell őstörténeti kezdeménye kétszeresen rendi ügynek számìtott. Egyrészt azáltal, hogy a jezsuita történészeket

támogatta a piaristákkal folytatott vitában; másrészt azáltal, hogy a magyarok származásának Hell által feltárt

dicsősége országos jelentőségűvé nőtt. A kutatásokat – mint a Dem. 127. lapján olvashatjuk – a királynő

támogatása kìsérte. A bécsi udvar elismerését Lakó a Dem. fogadtatásának történetében csak kuriózumnak

tartja, és rámutat arra, hogy „ez nem annyira Sajnovicsnak, hanem inkább azon szerzetrendnek szólott,

amelynek tudósunk is tagja volt”.27 Igen, Hell vállalkozásával rendjét is képviselte, és az expedìcióban

csillagászként résztvevő Sajnovics Hell s egyben a rend megbìzásából kapta a nyelvészeti feladatot. A feladatot

Sajnovics legjobb tudása szerint meg is oldotta. Ezért (a Dem. elején) öntudattal vallhatta magát a munka

szerzőjének. Viszont (a Dem. végén) az igazságnak tartozott azzal, hogy az érdemeket Hellre hárìtotta: hiszen az

eszme tőle származott, s megvalósìtásában is nagy szerepe volt az ő buzdìtásainak, állandó ösztökéléseinek.

Sajnovics bármennyire jól oldotta is meg a rábìzott nyelvészeti feladatot, képzettsége és hajlamai szerint

mégiscsak matematikus és csillagász volt, és annak tartotta magát. Ezért a vállalt feladatot teljesìtvén, nem

kìvánt többé nyelvészettel foglalkozni, hanem saját szakterületén akart tovább munkálkodni. A expedìcióban

szerzett érdemeiért a jutalmat a csillagászati pályán való emelkedésétől várta: „Magyarország csillagásza” –

nem pedig nyelvésze – akart lenni. Hogy ez a leghőbb vágya nem teljesült, annak oka bizonyára rendjének

eltörlése volt. Az esztergomi egyházmegye papjaként a budai csillagvizsgáló intézetben csak másodcsillagászi

szerepet tölthetett be. Pályáját tehát a rend eltörlése törte derékba, s ez bizonyára hozzájárult korai halálának

bekövetkezéséhez is.

Amikor Sajnovics Hell három kötetes művéről beszámol Nagy Jánosnak, egy szóval sem emlìti, hogy a

munkában részt akar venni.

Ha mégis lettek volna további nyelvészeti tervei, láthatta, hogy azok Hell terveinek sorsára vannak ìtélve.

Nyelvészeti munkásságának folytatásában tehát végső soron a rend feloszlatása akadályozta volna meg őt.

Végül is azt kell megállapìtanunk, hogy Sajnovics már 1771-ben (de legkésőbb 1773-ban) búcsút mondott a

nyelvészetnek. Mindenesetre jóval azelőtt, hogy „a lapp-ellenes felzúdulás hullámai” elindultak volna.

1.4. Kik utasították el Sajnovics tanítását?

Amint figyelemmel kìsérhettük az előbbiekben: Hell őstörténeti koncepciójával, új nemzeti hagyomány

megteremtésével Magyarország, a magyar nemzet dicsőségét akarta szolgálni. Mikor fordult ez a törekvés a

visszájára, hogyan minősült szégyennek a magyar-lapp rokonság, kik kezdeményezték és folytatták a finnugor-

ellenes mozgalmat?

A mozgalom kezdetét pontosan megjelölhetjük. A nyomtatásban megjelent ìrások tanúsága szerint a Dem.

utóéletének első fél évtizede Palma kisebb jelentőségű (1770, 17742) és Pray nagyszabású (1774, 17752) műve

révén az elismerés jegyében telt el. Az első ellenséges hazai visszhang, Barcsay ìrásában, 1777-ben jutott

kifejezésre.

Hogy kik voltak Sajnovics ellenlábasai, arra az éles szemű Sándor István irányìtotta rá figyelmünket. A Sokféle

III. kötetében (Győr, 1795, 127. old.). az alábbiakat állapìtotta meg erről: „Sokan valamint a’ Magyar úgy a’

Német Protestansok közűl (a’ többi köztt ama’ Berlini Nicolai) a’ Magyar nyelvnek a’ Láp, és Fin nyelvvel-való

Sógorságát tsak azon okból tellyességgel tagadják, mivel azt vélik, hogy ezt tsak Sajnovits Jesuvita találta

mondani”. Sándor István észrevétele nyomán élesen körvonalazódik, és elkülönül a két tábor. Lássuk előbb a

tétel ellenpróbáját. Azok, akik elfogadták – ha köztük a nyelvészek némelyike felemásan is – a finnugor

26 Holovics 1972, 497-498. old. 27 Lakó 1973, 177. old.




rokonságot, valóban katolikusok voltak: Dugonics, Molnár János, Sándor István, Verseghy, Révai.

Természetesen kivételek is akadtak, s köztük a legnagyobb, Gyarmathi, aki szabadabb szellemű erdélyi

neveltetése, külföldi útjain szerzett széles európai látóköre s nem utolsó sorban Schlözer személyes hatásánál

fogva függetlenìteni tudta magát a vallási elfogultságtól. A Sajnovics tanìtását elutasìtók tábora azonban egytől-

egyig a protestánsok közül verbuválódott.

A fél évszázadon át húzódó sort Barcsay kezdte, majd Orczy csatlakozott hozzá. Nem maradt ki belőle

Bessenyei sem az 1804-ben ìrt Magyarország törvényes állása cìmű postumus munkájával.28 Fel tudott mutatni

ez az irány olyan jól képzett nyelvészt, mint Beregszászi Nagy Pál, aki évszázados hagyomány talaján, az

Oertelius-Otrokocsi-Kalmár-vonal folytatójaként szállt szembe a finnugor eredet elméletével.

Föltűnt a szìnen történészük is Budai Ézsaiás személyében, aki Magyar Ország históriája a’ mohátsi

veszedelemig cìmű könyvének „A’ Magyarok eredetéről és atyafiságáról” szóló fejezetében29 eképp szól a

magyar-lapp rokonságról:

„Ezt a’ két nyelv között való Atyafiságot, már a’ XVII-dik Századbann, kezdte gyanìtani Sveciai Túdós

Stiernhielm, a’ XVIII-diknak eleinn pedig Upsalai Professor Rudbeck, de mind ketten tsak Lexiconok [=

szótárak] utánn. Méltánn lehetett tehát kìvánni, hogy valamely Magyarúl értő Ember vetődnék Lappóniába,

mely meg is lett 1770-benn, a’ midőn Sajnovits János nevű Jésuita ottann megfordúlt, és a’ két nyelvet egybe

hasonlìtván, munkájábann azt adta ki Világ’ eleibe, hogy a’ Magyarok nyelve egy a’ Lapponokéval. Ennek a’

munkának kell főképpen tulajdonìtani, hogy az emlìtett értelem elhatalmazott. Mert úgy gondolták a’ Túdosok,

hogy Sajnovitsnak, a’ ki Magyarúl jól értett, lehetetlen vólt a’ két nyelv egybehasonlìtásábann megtsalódni;

holott megtsalódhatott, mert ha a’ Magyar nyelvet jól tudta is, a’ Lapponokét legkissebbé sem értette”.

A továbbiakban a Dem. szóhasonlìtásairól azt mondja, hogy az egyezéseket „sok változások, sőt mondhatni,

erőltetések által tsinálta ki Sajnovits... Így is pedig ezen erőltetés mellett a’ törzsök szók hatvanonn legfellyebb

hetvenenn túl nem mennek... Ennyi számú szókból már, a’ nyelv ugyanazon vóltát hozni ki, nagy hirtelenkedés:

mert erre nem egynehány szóknak, hanem kivált az egész nyelv természetének megegyezése, kìvántatik. Hogy

pedig a’ Lapponok nyelve természetébe igazánn belé nézett vólna Sajnovits, azt a’ munka éppen nem mutatja,

nem is mutathatja; mert ez a’ Lapponok nyelvét, ebbenn az utazásbann meg nem tanúlta, hanem a’ mint maga

megvallja, tsak Grammaticából, és Lexiconból szedte ki a szókat...”.

Mindezek után pedig gondolatait ezzel fejezi be Budai:

„Ezekből kiki láthatja, hogy Sajnovits a’ Lapponoknak a’ Magyarokkal való Atyafiságát elégséges

fundamentum nélkűl vette fel, melyel sok Európai Túdosokat tévejgésbe ejtett, kiknek vélekedése szerint, már

ma, nem tsak a’ Lapponok, hanem az Esthiusok, Lettusok, Ingrusok, Cseremiszszek, Permiusok vagy

Biármiaiak, Csuvaszszok, Morduinok, a’ Wojtakok, Wogulok, és Condinlai Ostiakok is, mint Finnusi

Nemzetek, a’ Magyaroknak Attyokfiává lettek”.

Budai eszmefuttatása tanulságos, s a Dem. ismeretéről tanúskodik. És nem oktalan, a Dem. gyengéit veszi célba:

nevezetesen azt, hogy Sajnovics csak szótárak és nyelvtanok alapján dolgozott, élőnyelvi anyagot nem

hasznosìtott tanulmányában. Ám a szándékos torzìtástól sem riad vissza, úgy állìtja be a dolgot, mintha

Sajnovics csak szóhasonlìtásokra alapozta volna munkáját.

Budaival azonban még nem zárult le a Sajnovicsot ellenző, a Dem.-t lekicsinylő, a finnugor rokonságot elvető

ìrások sora. Hátra volt még, hogy a kor legnagyobb tekintélye is csatlakozzék e vonalhoz: Kazinczy Ferenc.

Virágh Benedek 1803-ban kétszer is figyelmébe ajánlotta a Dem.-t. 1803. február 9-én egyebek között ìgy ìrt

neki Sajnovicsról: „Erről az emberről lészen talán még alkalmatosságom szóllani, és hamvaira áldást mondani,

ki abban a’ meszsze Országban nem azzal dicsekszik, hogy transitum Veneris – látta, hanem hogy a’

Hetumogernek nyomait feltalálta”.30 Kazinczy ugyan nem szerette a nyelvtudományi munkákat, de mégsem

lehet kétségünk felőle, hogy ismerte a Dem.-t. Hogy azonban a finnugor rokonságot nem fogadta el, az már az

Ortológus és neológus cìmű tanulmányából is látszik, amelyben a magyar nyelv társtalansága elmélete alapján

áll: „A’ mi Nyelvünk, – ìrta a befejező részben – anya, leány ‘s ismert rokon nélkül, úgy áll a’ több Nyelvek

között, mint a’ Phoenix az ég’ madarainak számában; [...] ‘s mi ezt a’ Nyelvet szeretni tartozánk, ha illy szép és

a’ maga nemében eggyetlen nem volna is, mert a’ miénk’.31

28 Kiadta Vajthó László a Magyar Irodalmi Ritkaságok 55. számaként, Budapest, 1941, lásd az V. szakaszban A magyarnak eredete c. fejezetet (84-86. old.). 29 Debrecen, 1805, 43-48. old.; a könyv 3. kiadásában: Pest, 1833, I. köt., 36-40. old. 30 Kazinczy Ferenc levelezése. Közzéteszi Váczy János, III. köt., Budapest, 1893, 6. old. 31 Tudományos Gyűjtemény 1819, XI. köt., 26-27. old.




Úgy látszik azonban, szükségesnek tartotta, hogy a magyar nyelv eredetéről kialakìtott véleményét bővebben is

kifejtse, és az utókorra hagyja. Élete vége felé A’ Nyelv’, az Írás’ feltalálása; a’ Magyar Nyelv’ Bölcsője, ‘s

legrégibb Maradványaink cìmmel tanulmányt szentelt a témának. Úgy látom, a tudománytörténet nem tárta föl a

Dem. utóéletének ezt az érdekes dokumentumát. Mivel nehezen hozzáférhető helyen jelent meg32, érdemesnek

tartom a minket most közelebbről érdeklő részt ide iktatni:

„A’ Fenn és Lapp népnek, Sz. Pétervár felett, Torneo körül, számos szavai vagynak, mellyek néha csak

hangban, néha jelentésben is, hasonlìtanak a’ mieinkhez. Innen a’ gondolat, hogy a’ két nép mitőlünk erede,

vagy mi őtőlök; hogy nemzetünknek egy része oda tolatott; hogy a’ Fenn és Lapp nép a’ legrégibb időkben

eleinkkel baráti vagy ellenségi viszonyban álla, ‘s ìgy némelly szavainkkal meggazdagodva tére fagyos, szűk,

kietlen honjába. Erre Rudbeck voná legelsőben figyelmünket (Specimen usus linguae Gothicae in eruendis S.

Scripturae locis obscurissimis; addita analogia Linguae Gothicae cum Sennica, necnon Fennicae cum Ungarica.

Upsalae 1717).

Hell hazánkfija a’ Dán uralkodás által Wardochúsba hìvatott-meg, hogy ott a’ Vénusz’ általmenésénél fogva a’

Nap’ tányérán, Astronomiai észrevételeket tégyen; ‘s ez maga mellé Sajnovicsot vevé, kétségen kìvül, hogy ez

viszont ismerkednék-meg a’ Fenn és Lapp nyelvekkel, ‘s mondaná-el, mit nyomnak a’ Rudbeck gyanìtásai.

Sajnovics még azon eszt. Koppenhágában, 1770 kiadá értekezését (Idioma Hungarorum et Lapponum idem

esse), melly később, az eszt. feljegyzése nélkül, Nagy-Szombaton újra kiadatott. Toldìtá a’ dolgot Háger (Neuer

Beweis der Verwandschaft der Ungarn, mit den Lappländern. Wien 1794.), és Doctor Gyarmathy Sámuel

(Affinitas Linguae Hungaricae cum linguis Fennicae originis, grammatice demonstrata. Gottingae 1799), ‘s

legközelebb Strahlmann (Finnische Sprachlehre. Petersburg 1816); ‘s Schlözer és Murr haragvának, ha valaki ez

eránt kételkedni is merészlett. A’ lidércz rém még a’ nagy Révait, nyelvünknek leglelkesebb, legtudósabb

Grammaticusát sem hagyá kìsértetek nélkül. Ellenben Beregszászi nem eggyes szók, hanem az egész Nyelv’

alkotmányának összehasonlìtása által mutatá-meg, hogy a’ Magyar’ Nyelv a’ Szemìtai Nyelvek’ számába

tartozik, hova a’ Fenn és Lapp nyelveket nem számìthatni, és hogy ìgy az egész állìtás nem egyéb mint

káprázolat (Aehnlichkeit der hungarischen Sprache mit den morgenländischen. Leipzig 1796). Ezt húzhatni-ki

Gyarmathynak Etymologiai Lexiconából is (Bécs 1816), melly annyi népeket mind atyafiságba hozhatna. A’

ködös kérdésnek Philologiánkra nézve kevés haszna, Hisztoriánkra éppen semmi sincs. Így nevezi magát a’

gyönyörűen-zengö Görög nyelv’ leányának a’ fület-szaggató Német; mert a’ Német-népnek eggyik ága eggy

ideig Görög földön lakott, ‘s ennek ott áltvevé némelly szavait, némelly szóllásait, ‘s a’ kettő a’ több szók’

szerencsés összeforrasztásában eggyüvétalálkozott. De a’ Német-nép nem Görög-nép”.

Íme ìgy fest tehát a Dem. utóéletében az a félszázados protestáns hagyomány, amelyet Sándor István útmutatása

nyomán végigkìsérhettünk. Kazinczyval azonban mintegy kiadja lelkét. S ha ezután megjelenik még Sajnovicsot

támadó ìrás33, egyrészt jelentőségében az előbbiekhez nem mérhető, másrészt a korszakra már nem jellemző. A

harmincas években ugyanis már föllép Kállay Ferenc, aki a finnugor összehasonlìtó nyelvészet tudományos

művelését tekintette feladatának, és aki a Magyar Tudós Társaság tagjaként a finnugor rokonság eszméjét a

hivatalos nyelvtudomány köreiben meghonosìtotta. Érdekesen tükrözi ezt a változást a Közhasznú Esméretek

Tára, az első olyan magyar nyelvű lexikon, amely Sajnovicsnak és Gyarmathinak cikket szentel. Ugyanis a

Sajnovicsról szóló (névtelen) cikk a protestáns hagyomány szellemében fogant, és elmarasztaló jellegű, a

Gyarmathinak szentelt – Kállay ìrása – viszont elismerően méltatja Gyarmathi nyelvhasonlìtó érdemeit.

1.5. Végezetül még egy szerény adalék

Palma és Pray könyvei s bennük Sajnovics és a Dem. méltatása nem maradhattak hatás nélkül, különösen a

történészek körében. Legfeljebb nincsenek föltárva. Ezt kìvánja bemutatni az alábbi adalék.

Benkő József, a 18. századi Erdély legkiválóbb történésze, főművének, a Transsilvaniá-nak az erdélyi

tudósokról ìrt lexikonszerű részében cikket szentelt Hellnek is, aki a kolozsvári jezsuita akadémián matematikát

tanìtott, és 1755-ben Kolozsvárott jelentette meg Elementa Mathematica Naturali Philosophiae ancillantia

cìmű, Erdélyszerte tankönyvként használt munkáját. A Maximilianus Höll-ről ìrt rövid méltatás végén az alábbi

utalást találjuk: „Vide de Magno viro, Caesareo nunc Viennae Astronomo, P. Palma, Notit. Rer. Hung. Part. 3.

p. 416. Ubi Dissertationis quoque P. Sajnovics qua Lapponum Lingvam Hungaricae affinem docet, mentio facta

est”.34

32 Felső Magyarországi Minerva 1825, I. füzet, 3-14. old. 33 L. Hunfalvy 1858, 13-16. old. 34 Benkő, Josephus: Transsilvania, Viennae, 1778, tom. 2., 449. old.




Ám Benkő nemcsak tudomást szerzett, s hìrt adott – Erdélyben minden bizonnyal először – Sajnovics

munkájáról, hanem megszerezte, alaposan áttanulmányozta, és föl is használta egy későbbi tanulmányában a

Dem.- t. Az 1791-ben ìrt és sajnos kiadatlanul maradt dolgozatban a magyar-török nyelvrokonságot cáfolta meg.

Meghaladja e tanulmány kereteit annak bemutatása, hogy Benkő miben és hogyan használta föl Sajnovics

munkáját; elég lesz ezúttal végkövetkeztetését idéznünk. A munka függelékében ugyanis fölteszi a kérdést: „Hát

ugyan a’ Magyar Nemzetnek nem maradott é valami Attyafia az ő régi hazájában? vagy nintsen é a’ Főldnek

valamely tartománnyában?” És ìgy adja meg a választ: „Úgy vélekedem, némely Tudósoknak Írásaikat

megfontolván, hogy a’ China- vagy Sina-beliekkel közelebb való atyafiságunk vagyon, mint a’ Törökökkel. De

az ő vérségektől is igen meszszére lévén, keressük közelebb való Rókonainkat, az északi tartományokban; és

feltaláljuk azokat némely helyeken, ‘s nevezetesen Lappóniában és Karjéliában, melyeknek lakossai inkább a’

mì nyelvűnk szerént beszéllenek; a’ mint ezt kitanúlhatjúk ama közöttök járt tudós Jésuita Papnak, T. Sajnovics

János Úrnak, ilyen nevezetű ditséretes Munkájából: Demonstratio, Idioma Ungarorum et Lapponum idem esse;

mely is először Hafniában, 1770-ben, azután Magyar Országon, Nagy-Szombatban, szépen kinyomtattatott”.35

S mindjárt közöl is mutatóban a mű „Elenchus”-ából „a két nyelven edgyező szók közül” egy kis jegyzéket,

majd ezt teszi még hozzá: „Figyelmetes megolvasást érdemel az egész Könyv”, s röviden ismerteti, hogyan

jutott el Sajnovics a lappok közé.

Benkő munkája egyébként még cìmében is magán viseli a sajnovicsi fogantatást. Így szól ugyanis: „A’ magyar

és török nyelv mely keveset edgyezzen; meg-mútatja Benkő Jósef”. Ami latinra lefordìtva nagyjából ìgy

hangzanék: „Josephi Benkő Demonstratio. Idioma Ungarorum et Turcorum minime idem esse”. Mint ahogy

Sajnovics művének a cìmét – Benkő stìlusában – ìgy adhatnánk vissza magyarul: „A’ magyar és lapp nyelv

mely sokat edgyezzen; meg-mútatja Sajnovics János”. Ebben a fogalmazásban talán kevesebb támadást hìvott

volna ki maga ellen a Demonstratio...

2. Sajnovics és Demonstratiója új megvilágításban36

Előadásom cìmének hallatán joggal merül fel a kérdés: vajon előállhat-e bárki is azzal, hogy újat mond

Sajnovicsról és főművéről, ha tekintetbe vesszük azt az erre vonatkozó jelentős szakirodalmat, amelynek

művelői között a nyelvtudománynak olyan kiválóságait tarthatjuk számon, mint Szinyei József, Halász Ignác,

Pápay József, Zsirai Miklós, Lakó György.37

Ne tekintsék szerénytelenségnek, ha azt mondom, hogy lehetséges. Mégpedig oly módon, ha a kiválasztott

kérdéskört új megvilágìtásban, azaz új szemszögből tárgyaljuk. Eddig ugyanis Sajnovics életművét csaknem

kizárólag a nyelvhasonlìtás, a finnugrisztika szempontjából vizsgálták; következésképpen elsikkadtak olyan

részletek, amelyek ezen a szemhatáron kìvül estek. Én viszont Sajnovics személyét és műveit a magyar

nyelvtudomány-történet kutatójaként közelìtem meg.

Módszerem roppant egyszerű és könnyen követhető. A forrásokhoz nyúlok vissza, nevezetesen főművére,

csillagászati könyvecskéjére és naplójára alapozom vizsgálódásaimat. Kutatói tapasztalataimból ugyanis azt

szűrtem le: szinte óhatatlanul új eredményekhez jutunk, ha fellapozzuk az eredeti munkákat. Ezt az emlìtett

ìrások esetében annál könnyebben megtehetjük manapság, mert mindháromnak magyar fordìtása

rendelkezésünkre áll.

Ezúttal három kérdésre szeretnék választ adni: Mi volt a neve Sajnovicsnak? Mikor jelent meg a Demonstratio

nagyszombati kiadása? Miért korszaknyitó mű a Demonstratio?

2.1. Mi volt a neve Sajnovicsnak?

E kérdés keresztnevére vonatkozik. Az persze egyértelmű, hogy János volt, ám a sok Szent János közül vajon

melyik volt a névadója, illetőleg védőszentje: Evangélista vagy Keresztelő, Aranyszájú vagy Alamizsnás,

Damaszkuszi vagy Istenes, Leonardi vagy Kapisztrán Szent János (hogy a választékból néhányat emlìtsek). A

Demonstratio cìmlapjáról nem világlik ki, mert mindkét kiadásban csak János van feltüntetve. Világosan áll

azonban előttünk másik, 1778-ban megjelent csillagászati munkájának, az Idea Astronomiae-nak cìmlapján,

35 Éder Zoltán: Benkő József nyelvészeti munkássága és az Erdélyi Magyar Nyelvművelő Társaság, Budapest, 1978, 213. old. 36 A XII. Anyanyelv-oktatási Napok cìmmel Egerben rendezett konferencián 1996. július 8-án tartott előadás szövege. Megjelent: Anyanyelv

és iskola az ezredfordulón. Szerkesztette V. Raisz Rózsa, Budapest, 1996, 77-82. old. (A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai,

207. sz.) 37 Hadobás Sándor: Hell Miksa és Sajnovics János bibliográfiája, Rudabánya, 19962.




ahol a szerző neve: JOA. NEP. SAJNOVICS, vagyis Sajnovics Nepomuki János. 1785. május 1-jén kelt

végrendeletét saját kezűleg is ìgy ìrta alá.38

Nepomuki Szent János kultuszát a jezsuiták terjesztették el a Habsburg-birodalomban a 18. század folyamán.

Tiszteletének emlékét mindmáig őrzik képzőművészeti ábrázolásai, főként szobrai. Mint Bálint Sándor

emlékeztetett rá: „Nepomuki Szent János szobra a maga artisztikus-szakrális atmoszférájával egyik

legjellegzetesebb eleme a magyar, illetőleg közép-európai barokk városképnek. Megtaláljuk egykorú házak

homlokzati fülkéjében, útfélen, hidak mellett, magukon a hidakon, kompok tövében, vìzjárta helyek szélén is.”39

Heves megye is bővelkedik Nepomuki szobrokban, itt Egerben főként házak fülkéiben láthatjuk példányait, ìgy

például a Dobó tér 5. sz. alatti Offi-ház, a Kossuth Lajos u. 24. sz. Pócs-ház, a Kertész u. 3. számú Kötélverő-

ház, a Tárkányi Béla u. 10. sz. Orlandi-ház fülkéjében; a Harangöntő u. 1. sz. Fazola-ház fülkéjéből a szent fából

faragott szobrát pedig a Dobó István Múzeumban helyezték el.40

Miért részleteztem mindezt? Azért, mert Tordason, Sajnovics szülőfalujában, a Sajnovics-család emeltetett

Nepomuki-szobrot, mégpedig igen korán, négy évvel a szent boldoggá avatása után és négy évvel szenttéavatása

előtt. Talapzatán ugyanis a Sajnovics-család cìmere mellett az 1725-ös évszám olvasható, ami azt jelenti a

legújabb kutatások szerint, hogy hazai viszonylatban ennek a ábrázolás-tìpusnak meglehetősen korai esetével

állunk szemben.41 Ez a tény pedig arra enged következtetni, hogy a család szoros kapcsolatban állt a

jezsuitákkal, s a családi légkör, amelyet a katolikus megújulás szelleme hatott át, érlelte meg Sajnovics lelkében

az elhatározást, hogy a jezsuita papi pályát válassza. A gyermek Sajnovics naponta láthatta védőszentjének

szobrát, amely eredetileg a kastélyuk előtti téren állt, nem lévén akkor még katolikus templom a túlnyomórészt

evangélikus vallású községben.42 Ma a Sajnovics bátyja által épìttetett katolikus templom kertjében látható.

Mindezek ismeretében érthetjük meg valójában azt is, hogy amikor Hell és Sajnovics az expedìcióra utaztak,

útjuk első jelentősebb állomásán, Prágában, a csillagvizsgáló megtekintése mellett Sajnovics miért tartotta olyan

fontosnak a Szent Vitus székesegyházban Nepomuki Szent János ezüstből öntött sìremlékének meglátogatását

és részletes leìrását. Naplójába ugyanis 1768. május 5-én a következőket jegyezte be:

„A P. Rektor kocsiján a Moldva hìdján át a székesegyházba mentünk (...) Meglátogattuk a minden tiszteletre és

szeretetre méltó P. Vikáriust és kértük, tegye számunkra lehetővé Nepomuki Szent János relikviájának

megtekintését. [....] Tüstént elküldött valakit, hogy nekünk az emlìtett templomban a misézést engedélyezzék. A

Szent testét egy ezüst sìrban úgy helyezték el, hogy fejénél is, lábánál is misézni lehessen. A tömeget vasrács

tartja távol. Mindkét oldalon megszakìtás nélkül miséznek; áldozók is állandóan vannak, miként a mi

szentmisénken is egész sokan vettek részt... A gondnokok egyike megmutatta nekünk a templom

felbecsülhetetlen értékű kincstárát. Sok szent ereklyéjét megcsókolhattuk, miként a Szent János nyelvét őrző

ereklyét is.”43 Az 1735-ban emelt hìres műalkotásnak alighanem ez az első, magyar embertől származó leìrása.

2.2. Mikor jelent meg a Demonstratio nagyszombati kiadása?

Ha valaki történetesen eziránt érdeklődik, meglehetős zűrzavarral találkozik. Csupán ìzelìtőül emlìtek erre

néhány adatot. Petrik Géza korszakunkra nézve alapvető bibliográfiája 3. kötetében nem közöl évszámot, az 5.

Pótlások cìmű kötete 1770-et tünteti fel. Pallas Nagy Lexikona és Révai Nagy Lexikona ugyancsak 1770-et ìr. A

Ványi Ferenc szerkesztette Magyar Irodalmi Lexikon (1926, reprint 1993) szerint a megjelenés éve 177l-1772,

ezt ismétli a Benedek Marcell által szerkesztett Magyar Irodalmi Lexikon. A Magyar Életrajzi Lexikon az 1772-

es évszámot hozza, ezt veszi át a Péter László szerkesztésében megjelent Új Magyar Irodalmi Lexikon.

A zűrzavar eredendő oka az, hogy a Demonstratio cìmlapjáról nem lehet megállapìtani megjelenésének évét. Az

ún. impresszumban ugyanis csak a kiadás helye és a nyomda neve szerepel, ìgy: Tyrnaviae, Typis Collegii

Academici Societatis Jesu, vagyis: Nagyszombatban, A Jézus Társaság Akadémiai Kollégiumának betűivel.44

Régi ìróink közül helyesen járt tehát el Kazinczy Ferenc, amikor ezt vetette papìrra: „Sajnovics még azon

38 Lásd: Magyar Nyelv 1958, 519. old. 39 Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium, I., Budapest, 1977, 375. old. 40 Dercsényi Dezső – Voit Pál (szerk.): Heves megye műemlékei, II., Budapest, 1972, 257., 307., 318., 379., 589. old. 41 Lásd: Tüskés Gábor – Knapp Éva: Nepomuki Szent János tisztelete a szabadtéri emlékek tükrében (kvantatìv elemzési kìsérlet),

Ethnographia, 1988, 3-4. sz., 330-356. old. 42 Wünscher Frigyes: Tordas, Debrecen–Budapest, 1943, 121. old. 43 Sajnovics János Naplója. Fordìtotta Deák A. András, szerkesztette Szìj Enikő, Budapest, 1990 (Bibliotheca Regulyana 1.). 44 Sajnovics, Joannes: Demonstratio. Idioma Ungarorum et Lapponum idem esse, Tyrnaviae, [1771]. – Sajnovics János: Demonstratio.

Bizonyítás. A magyar és a lapp nyelv azonos. Fordìtotta Constantinovitsné Vladár Zsuzsa. Szerkesztette Szìj Enikő, Budapest, 1994. (Bibliotheca Regulyana 2.)




esztendőben Koppenhágában, 1770-ben kiadá értekezését (Idioma Hungarorum et Lapponum idem esse), mely

később, az esztendő feljegyzése nélkül, Nagy-Szombatban újra kiadatott.”45

A felsorolt évszámok közül az 1770-et finnugor nyelvészek hozták forgalomba, és ismételték kritikátlanul

egészen a legújabb időkig. 197l-ben került sor arra, hogy Vértes O. András megkérdőjelezze ennek az

évszámnak helyességét. Hell Miksának 177l. január 4-én kelt – egyébként már 1893-ban, majd 1927-ben kiadott

– levele alapján arra a következtetésre jutott, hogy „a nagyszombati nyomda 1771 első felében készült el a

Demonstratióval.”46 Ezen megalapozott feltevés ellen vitacikkében Erdődi József érdemleges okot nem tudott

felhozni, s úgy tűnik fel, hogy inkább csak – az ő szavával élve – a „huzakodás” kedvéért kardoskodott az 1770-

es évszám mellett.47

Ám jogosan kérdezhetik: 225 év múltán sem lehet megnyugtatóan tisztázni, mikor jelent meg ez a korszakalkotó

mű? Erre a kérdésre maga a Demonstratio szövege adja meg a választ. Nem térve most ki a második kiadás

létrejöttének körülményeire és részleteire, pusztán csak az utolsó paragrafusából, vagyis fejezetből idézek.

Ebben Sajnovics, többek között, arról szólván, hogy Hell Miksa értekezést készül ìrni a lappok kiváló

tulajdonságairól, amelynek nyomán joggal csodálkoznak majd az olvasók, „ugyan miért festették le olyan sötét

szìnekkel az ìrók a lapp népet, s miként voltak képesek olyan hihetetlen rágalmakkal befeketìteni, hogy emiatt

néhány magyar /egyenesen sértésnek tartja bármiféle rokonság feltételezését a lappokkal”, Sajnovics hozzáteszi:

„Természetesen itt nem vezető államférfiainkra gondolok, hiszen ők igazságosabb mértékkel szoktak mérni, és

felülemelkedve a tömeg általános vélekedésén, nem törődtek e mesés koholmányokkal, és egészen másként

ìtélték meg ezt a dolgot, amint magam is tapasztalhattam, midőn a múlt ősszel [!!!] tiszteletemet tehettem

jónéhányuknál.”48

A múlt ősszel: nyilvánvalóan és egyértelműen csakis 1770 őszét jelentheti, amikor az expedìcìóból – 1770.

augusztus 12-én – Bécsbe visszatért két tudóst az elismerés jeleként a „vezető államférfiak” fogadták. 1770

őszéhez képest tehát Sajnovics az idézett sorokat 1771-ben vetette papìrra. Íme itt van a minden kétséget kizáró

– magától a szerzőtől származó –bizonyìték arra nézve, hogy a Demonstratio második kiadása 1770-ben nem

jelenthetett meg. Olyannyira nem, hogy eszerint az eredeti latin szövegnek hátralévő, a 127-től a 131. lapig tartó

részét valószìnűleg csak 177l-ben ìrta meg. Következésképpen mindazok, akik a mű megjelenését 1770-re

tették, vagy éppen amellett törtek lándzsát, e kiadás szövegét nem olvasták el végig, – finomabban szólva – a

perdöntő érvet szolgáltató részletre nem terjedt ki figyelmük.

Végül is mikor jelent meg a Demonstratio nagyszombati kiadása? Erre nézve megbìzható támpontunk van:

Sajnovicsnak 1771. május 12-én Nagy Jánoshoz ìrt levele, amely a kötet megjelenésének bécsi és pozsonyi

körökben tapasztalt kedvező fogadtatásáról számol be.49 Mármost ha egyfelől Hell Miksa, Vértes O. András által

idézett levelében úgy vélte, hogy Sajnovics műve januárban még nem fogja elhagyni a sajtót; másfelől pedig

Sajnovics a Nagy Jánoshoz ìrt válaszának késedelmét azzal indokolta, hogy „levelét csak Bécsből és Pozsonyból

való visszatérésem után, a napokban kaptam meg”: akkor megközelìtő pontossággal az 1771. február és május

közötti időszakban jelölhetjük meg a Demonstratio második, nagyszombati kiadásának megjelenését. Vértes O.

András tehát fején találta a szöget.

2.3. Miért korszaknyitó mű a Demonstratio?

Mind a finnugor, mind a magyar nyelvtudomány történetében elsősorban azért korszakalkotó mű, mert a magyar

és lapp nyelv rokonságának bizonyìtásával kijelölte nyelvünk eredet szerint való hovatartozását.

Ám van egy sajátos oka is, amiért a magyar nyelvtudomány történetében korszaknyitónak nevezem Sajnovics fő

művét, mégpedig nagyszombati – jelentősen bővìtett – kiadását. Állìtásom megértéséhez ismét fel kell

lapoznunk e kiadás utolsó fejezetét, amelynek idézendő utolsó előtti szakasza, illetőleg az abban foglaltak

jelentősége, úgy látom, elkerülte a mű méltatóinak figyelmét.

Miután ugyanis Sajnovics felsorolja azokat a külföldi műveket, amelyek a magyar nyelv eredetét tárgyalták, és

sajnálkozását fejezi ki amiatt, hogy a magyar történetìrók nem foglalkoztak ezzel a kérdéssel, Szenci Molnár

Albert véleményét idézi, amely szerint „nyelvünk semmiféle rokonságban nincs az európai nyelvekkel”, majd

ìgy folytatja: „Eddig a magyar MOLNÁR! Hanem azt hiszem, ezentúl másképp ìrnak majd honfitársaim erről a

45 Lásd az előző tanulmány 32. jegyzetét. 46 Vértes O. András: Mikor jelent meg a Demonstratio nagyszombati kiadása? Magyar Nyelvőr 1971, 415-416. old. 47 Erdődi József: Pro domo annoque, Magyar Nyelvőr 1971, 417-418. old. 48 Sajnovics 1994, 113. old. Az utolsó mellékmondat az eredetiben ìgy szól: „quando superiore Autumno plerosque Eorum praesens

veneratus sum”. Sajnovics [1771], 127. old. 49 Holovics Flórián: Sajnovics János a Demonstratióról, Magyar Nyelv, 1972, 495. és 500 old.




dologról! Úgy vélem, különösen azok változtatják majd meg véleményüket, akik azt hitték, hogy nyelvünk

csupán Magyarországon és Erdélyben él, és a mindennapi élet bizonyos körülményeiből nyelvünk kihalását és

kipusztulását jósolták, vagy legalábbis úgy tűnik, hogy jósolták. De még ha valami elkerülhetetlen sorscsapás

folytán nyelvünk a mi hazánkban teljesen kihalna, mégis fennmarad majd Svédországban, Moszkóviában,

Tatárországban, Észtországban és Norvégiában, s nemcsak fennmarad, de gazdagon virágzik is majd, ha a

nyelvművelés néhány év alatt tett bámulatos előrehaladásából következtethetünk a további fejlődésre. S azt

hiszem: most vagy soha! Itt az idő, hogy mi magyarok nekilássunk anyanyelvünk művelésének, és mind a

köznapi használatban, mind a nyomtatott könyvekben egyaránt halhatatlanná tegyük: bìzom abban, hogy

helyesli ezt minden igaz szìvű ember, ha megérti, mivel tartozik ki-ki a hazájának.”50

Az első, ami e szövegben nyomban szembetűnik és magyarázatot kìván: Hogyan lehetséges az, hogy Sajnovics

a magyar nyelv kihalásának baljóslatáról ejt szót – két évtizeddel Herder hìrhedt jóslata előtt, amely a magyarok

legjobbjaiban a nemzethalál rémét idézte föl? Más szóval: Miféle baljóslattal száll szembe Sajnovics?

Magam egyetlen olyan ìrásról tudok, amely ennek az eszmének a forrása lehet. Szerzője a magyar

történelemben rossz emlékű Kollár Ádám Ferenc, jogtudós és történész, a szlovák nemzeti ébredés korai

képviselője. Miután jezsuitaként magas szintű tudományos képzésben részesült, kilépett a rendből, s a

nagyhatalmú Van Swieten pártfogoltjaként, majd utódaként a bécsi udvari könyvtár igazgatója s Mária Terézia

befolyásos tanácsadója lett.51 1763-ban Oláh Miklós kéziratban maradt Hungaria et Atila cìmű művét adta ki

Bécsben, s a könyvnek a magyarországi lakosokról szóló részéhez a következő jegyzetet csatolta:

„A szláv népek: szlávok [=szlovákok], lengyelek, ruténok, csehek, morvák, horvátok, dalmátok, szlavónok,

szerbek... az ország legnagyobb részét körülveszik; ezért Európának ez a része ismét azt az arculatot mutatja,

mint a magyarok bejövetele előtt. Mert északról délre, elszórva, a szláv népek visszatértek magába az ország

belsejébe, és az ország minden vidékén széltében elterjedtek... Magyarországnak legkisebb része az, melyet a

magyarok bìrnak... és félő, hogy maga a nyelv is eltűnik azon a módon, amint a kunok nyelve is elenyészett.”52

Úgy tűnik, hogy Kollár baljóslata el volt terjedve művelt körökben, esetleg anélkül is, hogy ismert lett volna

szerzőjének neve. Erre lehet következtetni Sajnovicsnak már idézett leveléből, amelyben beszámolt műve

nagyszombati kiadásának sikeréről, hìradását ugyanis ìgy fejezte be: „A művemnek elismeréssel adózó olvasók

tömegében egyedül Kollár az, akinek kettő nem tetszik. Nevezetesen: Megjegyzéseim a széna és az utza

szavakhoz a 72. lapon, azonkìvül amit a 131. lapon a magyar beszéd kihalásáról mondok, aminek

bekövetkezését egyesek jósolták. Úgy véli, hogy ezen a helyen őt támadom, mivel ezt ìrta hìrhedt könyvében,

amint később megtudtam.”53 Kollár tehát azt hitte, hogy Sajnovics őt veszi célba, Sajnovics pedig nem tudta,

hogy a baljóslat Kollártól származik.

Sajnovics válasza nyugodt és határozott.

Egyfelől azoknak szól, akik Szenci Molnártól kezdve a magyar nyelv társtalanságát vallották. Másfelől azoknak,

akik mint Kollár, a magyar nyelv kihalását jósolták. Elképzelése szerint ugyanis a rokonnyelvek felfedezésével

a magyar nyelv jövője biztosìtva van még abban az esetben is, ha hazánkban kihalna, mert a rokonnépek

körében tovább él. Ebben a gondolatmenetben jelölhetjük meg a Demonstratiónak – Hell Miksa sugalmazására

kialakìtott – alapeszméjét.

Sajnovics ennek megfelelően még továbbmegy, cselekvésre szólìtja fel honfitársait: „S azt hiszem: most vagy

soha! Itt az idő, hogy mi magyarok nekilássunk anyanyelvünk művelésének, és mind a köznapi használatban,

mind a nyomtatott könyvekben egyaránt halhatatlanná tegyük: bìzom abban, hogy helyesli ezt minden igaz

szìvű ember, ha megérti, mivel tartozik hazájának.”

Emelkedett hangú szózata egy új kort nyit meg a magyar nyelvtudomány történetében, a nyelvművelés és

nyelvújìtás korát.

Íme ìgy tekinthetünk Sajnovics Nepomuki Jánosra és fő művére, a 225 éves Demonstratióra a millecentenárium

évében.

50 Sajnovics 1994, 115. old. 51 Vö. Kosáry Domokos: Művelődés a XVIII. századi Magyarországon, Budapest, 1980, 292-296. old. 52 Dümmerth Dezső: Írástudók küzdelmei, Budapest, 1987, 205. old. 53 Holovics 1972, 495. old.




3. SZÓTÁRIRODALMUNK TÖRTÉNETÉNEK MOSTOHAGYERMEKE54

Mint ismeretes, a magyar szótárirodalom történetéről két alapvető monográfia áll rendelkezésünkre: Melich

Jánosé, amely a kezdetektől Pápai-Páriz szótáráig tárgyalja a témát; és Gáldi Lászlóé, amely a 18. század

hetvenes éveitől a 19. század negyvenes éveiig tárja föl a szótári munkálatokat. Ennélfogva a közbeeső mintegy

hat évtized szótári termésének, köztük Jambressich munkájának tüzetes elemzésére nem került sor. Ezt az 1711-

től 1772-ig tartó időszakot a régebbi irodalomtörténet-ìrás a hanyatlás korszakának könyvelte el. A

nyelvtudomány-történet szempontjából azonban virágzó korszak, új kezdemények évadja, amelyet szerzői és

kiadványai alapján a jezsuita szótárìrás korszakának nevezhetünk.

A jezsuiták szótári kiadványairól régebbi literátoraink közül megemlékezett Sándor István a Sokféle VIII.

kötetében, Pápay Sámuel A’ magyar literatúra’ esméretében. Toldy Ferenc pedig A magyar irodalom

történetében (1865-1866) három munkát emelve ki, róluk sommásan ìgy vélekedett: „Bementek a magyar szók

Bischof Gradus ad Parnassum nagy szinonimikonjába (1729), Wagner Ferenc Phraseologiájába (1850),

Jambressich deák-horvát szótárába (1742), de mindezekhez csak a meglévő szótárak használtatván fel, a szótári

anyag általok nem neveltetett.” Jambressich szótárára nézve ugyanezt a nézetet képviselte Melich János is,

amikor P. Páriz követőit tárgyalva emlìtett monográfiájának utolsó bekezdésében ezt ìrta:

„P. Páriz szótára magyar nyelvi anyaga került bele több olyan szótárba, a melyeknek a latin-magyar mellett egy

harmadik nyelv értelmezése volt a fő célja. Így a Jambressich-féle »Lexicon Latinum, interpr. illyrica,

germanica et hungarica« (Zágráb, 1742.) szótárban a magyar rész P. Páriz-ból való.”

Jambressich nevéről és művéről magam is Melich értekezéséből szereztem egykor tudomást. Hogy most mégis

tőle eltérő vélekedéssel fogok előállni, az annak tulajdonìtható, hogy antikváriumokban való forgolódásaim

során, 1998 tavaszán Borda Lajos aktikvárius jóvoltából Jambressich szótárának egy eredeti példányához

jutottam hozzá.

A szótárban tallózva, már az első próbafúrások – PP-val való futólagos összevetés – alapján megállapìtottam,

hogy Jambressich nem egyszerű PP-követő. Azt is hamarosan észrevettem, hogy fő forrása Kirsch, Adamus

Fridericus: Abvndantissimvm Cornvcopiae lingvae latinae et germanicae selectvm, a 18. században több ìzben

megjelent szótára lehetett. A Cornvcopiae-t, mint amelyik Márton József latin-magyar-német szókönyvének is

forrásául szolgált, Gáldi monográfiája nyomán már korábbról ismertem, és egyik kiadása kezem ügyében volt.

A továbbiakban az is kirajzolódott előttem, hogy a szótár létrejöttében fontos szerepet játszott a „Nagy, és az

historiákban igen dicsért tartomány, Illiriom” és az illirizmus, az illìr, vagyis a horvát nyelv megújìtásának 18.

századi mozgalma. Ezért Kiss Lajoshoz fordultam, aki érdeklődésemre 1998. augusztus 25-én ìrt levelében

tájékoztatott arról, hogy a magyar szlavisták, Melich, Kniezsa, Hadrovics mindig is számon tartották és

forgatták Jambressichot, s egyúttal felhìvta figyelmemet arra, hogy a szótárt, megjelenése 250. évfordulóján,

1992-ben Zágrábban újra kiadták modern tanulmányok kìséretében. Ezt a reprint kiadványt azután Nyomárkay

István bocsátotta rendelkezésemre a Szláv Filológiai Intézet könyvtárából (minthogy más könyvtárban nem volt

fellelhető).

A Horvát Filológiai Intézet által megjelentetett reprint kiadvány melléklete három tanulmányt tartalmaz horvát

nyelven német kivonattal: ©ojat, Antun: Su¹nik Ferenc és Jambre¹iæ András latin-horvát-német-magyar szótára;

Þepiæ, Stanko: A német nyelv Su¹nik-Jambre¹iæ »Lexicon Latinum«-ában; Nyomárkay István: Jambre¹iæ

szótárának magyar nyelvi anyaga.

©ojat tanulmányából értesülünk arról, a múlt század hatvanas éveitől kezdődő, századunk húszas éveiben Dukat

és Fencev által felújìtott s a legutóbbi időkig tartó, hosszadalmas és terméketlen vitáról, ti. hogy ki volt a szótár

szerzője: Su¹nik vagy Jambre¹iæ. A vitából ©ojat ezt a következtetést szűri le: „Véleményem szerint ezt a

szótárt tudományos szempontból továbbra is Sussnik-Jambressich szótárának kell, a köznyelvben pedig, mint

eddig, Jambressich szótárának lehet nevezni.”

A probléma boncolgatásában magam semmiképp sem szeretnék elmerülni, mégis szükségesnek tartom az

alábbiakat megjegyezni. A szerzőség vitatott kérdése tulajdonképp Jambressich előszavára s annak ilyen vagy

olyan értelmezésére megy vissza. Jambressich elmondja ugyanis, hogy jezsuita rendtársa, Franciscus Sussnik,

Habdelich elavult szótárát kìvánta kiegészìteni, de a megkezdett és 1739-ig végzett munka befejezésében halála

54 Elhangzott a Magyar Nyelvtudományi Társaság Magyar Nyelvi és Idegennyelvi Szakosztálya 1999. április 13-i felolvasó ülésén.




megakadályozta. Ezután ő, Jambressich vállalkozott a munka folytatására. Ám amikor nekilátott, észlelte, hogy

a kidolgozott részben sok minden hiányzik, sok minden felesleges, s az anyag nagy részét tökéletesìteni kell.

„Ezért – mondja, s itt következik a kérdés lényege – az előzőktől messze eltérő utat választok, új művet hozok

létre.” („Ergo viam a priore longe diversam ineo, opus novum melior.”) Nyilatkozatát csak úgy lehet értelmezni,

hogy ő a szótár szerzője. Ezt a vélekedést támasztja alá rendi elöljárójának a mű kinyomtatására adott

engedélye, amely Jembrassichet nevezi meg a szótár szerkesztőjének, s amely magyar fordìtásban ìgy szól:

„A főtisztelendő páter provinciális engedélye

Én alulìrott, a Jézus Társaság Ausztria Tartományának tartományfőnöke, az igen tisztelendő atyánk, Franciscus

Retz általános rendfőnöktől nyert felhatalmazásomnál fogva, engedélyt adok, hogy Andreas Jambressich

jézustársasági atya által szerkesztett Latin szótárt, amely horvát, német és magyar értelmezéssel van ellátva, és

amelyet az emlìtett társaság három atyája szokás szerint ellenőrzött és jóváhagyott, kinyomtassák. Ezeknek

hitelesìtésére saját kezűleg ìrtam alá, és a hivatalos pecsétet nyomtam rá. Győrött, 1741. évben október 4-én.

Antonius Vanossi, S.J.”

Az engedély szövegének van egy olyan része, amelyre úgy látom, nem figyeltek fel a kutatók. Vagyis arra, hogy

a szótárnak három anyanyelvi lektora volt. Hogy ők csupán az egyházi vagy pedig a nyelvi szempontokra is

ügyeltek-e, más kérdés.

A szótár magyar anyagát tartva szem előtt, a két horvát szerző tanulmányából a következőket emelem ki.

A Lexicon Latinum a 18. századi európai lexikográfia fejlődésének szintjén a korai horvát szótárirodalom

legjelentősebb alkotásai közé tartozik. 27.000 latin cìmszót tartalmaz.

Ami a forrásokat illeti, a szerzők ismertetik az e körül folytatott vitákat. Többek közt azt, hogy korábban Dukat

(akire Melich is hivatkozik) a latin cìmszók fő forrását Calepinusban jelölte meg, és forrásként teljesen kizárta

Kirsch szótárát. Ezzel szemben Þepiæ megállapìtotta, hogy Kirsch nemcsak a szótár német részének, hanem a

latin cìmszavaknak is fő forrásául szolgált. A szócikkek tartalmának gyakori egybeesése mellett a külső, formai

azonosságok is ezt igazolják. Én ezt a megállapìtást azzal egészìtem ki, hogy a szótárt Jambressich egészében

Kirsch Cornvcopiae-ja alapján épìtette fel. Mutatja ezt a latin auktorok forrásként való felsorolása, illetőleg a

szócikkekben a rájuk való hivatkozások során alkalmazott rövidìtések. Kirsch szócikkeinek a magyar anyag

szempontjából nagy a jelentősége.

Minket közelebbről természetesen a harmadik tanulmány, Nyomárkay Istváné érdekel. Mint megtudtam tőle, ez

csupán rövidìtett változata a néhány évvel korábban megjelent, Jambre¹iæ szótárának magyar anyaga cìmű

cikkének (L. Szlavisztikai tanulmányok. Emlékkönyv Király Péter 70. születésnapjára. ELTE Szláv Filológiai

Tanszék, Budapest, 1987, 317-324. old.). Írása az első, amely a témával érdemben foglalkozik. Lássuk tehát

vállalkozásának főbb eredményeit.

Melich vélekedéséből kiindulva, elemzésében Jambressich magyar anyagát P. Párizéval veti egybe. Először

megállapìtja, hogy „a magyar jelentések és értelmezések többsége valóban P. Párizból való”. Azután bemutatja,

hogy több ìzben PP jelentős többletet tartalmaz J-hez képest. Ezekben az esetekben J eljárása arról tanúskodik,

hogy „jó magyar nyelvérzéke volt, mert ügyesen választja ki PP anyagából a leghasznosabbnak látszó

elemeket”. Gyakori eset viszont, hogy a többlet J-nél jelentkezik: „a latin szó által jelölt tárgyat vagy fogalmat

több szinonimával látja jónak megvilágìtani”. Minthogy pedig J szótárának latin anyaga gazdagabb, mint PP-é,

ebből adódik – mutat rá a szerző –, hogy a Lexicon Latinum-ban „sok olyan szó magyar értelmezése is

megtalálható, amelyek PP szótárában nincsenek is felvéve”. Utal még arra is, hogy a „magyar és a horvát

jelentések több ìzben azonosak vagy nagyon hasonlóak, a német jelentés tőlük eltérő”. Mondanivalóját abban

összegezi, hogy PP mellett J-nek bizonyosan más magyar forrása is volt, ezért további kutatási feladat „a

magyar jelentések és értelmezések tüzetesebb megvizsgálása és a másik (vagy többi) magyar forrás felkutatása”.

Nyomárkay kezdeménye után J magyar anyagának tüzetesebb, bár korántsem kimerìtő vizsgálatára

vállalkoztam. Mintegy 900 szócikket elemeztem, ezúttal azonban ezeknek csupán egy részét vonultathatom fel,

és csak az egyszerűbb szerkezetű szócikkeket tárgyalom, nem térek ki a nagyobb terjedelmű, sok jelentést

magában foglaló egységekre. J magyar nyelvi hozadékának feltárása és minősìtése során állandóan figyelemmel

voltam a NySz, a TESz és az EWUng adataira. Kiss Lajos indìtására átnéztem az EtSz-t is. Emlìtett levelében

ugyanis ezt ìrta: „Jambressich szótára szerepel az EtSz III. füzetének (1914) a borìtóján olvasható

rövidìtésjegyzékben mint Jambr. Melich tehát kétségkìvül használta Jambre¹iæ szótárát.” Valóban Melich itt-ott

hivatkozik J-re, de szótárát nem dolgozta fel azzal a következetességgel, amellyel más források esetében eljárt.

Értékes adalékokat hagyott figyelmen kìvül. Így például a bunda szóra első adata Rettegi emlékirataiból, 1718-




1767 közti időből való, ám J-nél már megtalálható: Endromis. Kivül s- belül, szőrös meg-ölt ketskébül, etc.

tsinált öltözet, vulgo Bunda, ködmeny. A dörgétse alakváltozatát, a görgöcsé-t 1793-1797-ből idézi, ez került

bele a TESz-be és az EWUng-ba, csakhogy J már jegyezte: Gobio. Gob hal, nagy fejű kis hal, görgötse. A

firnájsz-ra első adata 1795-ből való, de J-nél már ez is szerepel: Vernix. Fényességet adó festék. peregr.

Férnájsz” (amely alakváltozat hiányzik a TESz-ből és az EWUng-ból). Egy szó, mint száz: az EtSz is mostohán

bánt J-csel.

A dolog természetéből adódóan vizsgálatomat magam is J-nek PP-zal való összevetésére alapoztam. Megnéztem

azonban MA szótárát is, mégpedig Nyomárkay István kedvéért, aki ezt ìrta: „Próbaszerűen összevetettem

Jambre¹iæ anyagát Szenci Molnáréval, azonban az eltérések olyan mértékűek, hogy ez a szótár forrásként nem

jöhet számìtásba.” Ezúttal nem találta fején a szöget. MA és PP között ugyanis szoros az összefüggés: az utóbbi

az előzőnek folytatása, PP részben követi MA-t, átvesz szócikkeket, részben pedig korszerűsìti az anyagot,

mégpedig úgy, hogy vagy elhagy belőle szócikkeket, vagy új szócikkeket iktat be, és új értelmezéseket ad.

Ráadásul MA utolsó, ötödik kiadása (1708) bővìtéseket, új latin cìmszókat is tartalmaz, bár jórészt csak német

értelmezéssel.

J szócikkei között találunk jónéhányat, amely PP-nál nincs meg, de MA-nél szerepel, ìgy például: Kyrie eleison.

Uram irgalmazz. Theophilus. Isten-szerető.

Más esetekben a PP-nál hiányzó, de MA-nél meglévő cìmszó értelmezését J kiegészìti, pontosìtja. Így:

Defloratio. MA: Viragának elvétele, Megszeplésités. J: 1. Viszsza virágzás. 2. Virág szakasztás. 3. Szűznek

szeplősítése. – Hippoboscus. MA: Lo pasztor. J.: Ménes Pásztor, ló Pásztor, Tsikós. – Holographum. MA:

Egészszen tulaydon kezzel irt level: J: Oly testámentom, mellyet a’ testáló maga kezével ír. – Manufactura. MA:

Kezzel czinalt. J: Kézi munka, kézzel tsinált munka. – Novercor. MA: Mostohaul czelekszem. J: Mostoha módra

tselekszem: kemény és kegyetlen vagyok, mint a’ mostoha anya.

Végül van a szócikkeknek egy olyan csoportja, amelyekben J eltér a MA-től megadott értelmezéstől. Például:

Geographus. MA: Az ki az Földnec mivoltát megirja, és részeit megmutatya. J: Föld- vagy Királyság-Leíró. –

Lagophtalmus. MA: Kinec az szeme heja föl sugorodik. J: Szemnek nyavalyája, mikor a’ felső szem héja fenn

marad, nem húnyódik bé; Nyúl módra nézés, kantsalság. – Lexicon. MA: Igeket Magyarazo könyv,

Dictionariom. J: Szók értelmét magába foglaló könyv, Diktziónáriom. – Melota, Melote. MA: Juhbör

mindgyapjastul. J: Szőrös bárány bőr. – Poetor. MA: Poetaskodom. J: Vers szerzésben foglalatoskodom. –

Pronomen. MA: Nomen helyében, vagy eleiben tettetöt Ige. J: Szó, melly név helyett tétetni szokot.

A PP-nál hiányzó szócikkek egy részének magyar értelmezésében tehát nem zárható ki teljesen MA szótára mint

J egyik forrása.

J magyar anyagát a következő csoportosìtásban vetem össze PP szótárával: a) PP-val egyező értelmezések; b)

PP elemeiből alkotott értelmezések; c) PP-t kiegészìtő értelmezések; d) PP-tól eltérő értelmezések.

a) A PP-val egyező értelmezésekre mint evidenciára és mint kiindulópontra nem idézek adatokat, Nyomárkay

bemutatott ezek közül néhány példát. Azt az állìtását azonban, hogy J magyar anyagának nagy része, illetőleg a

magyar jelentések és értelmezések többsége PP-ból való, óvatosan megkérdőjelezem. Azt tartom ugyanis, hogy

kisipari módszerünkkel, ti. a szótárak lapozgatásával és cédulázásával ezt a kérdést nem dönthetjük el. Még azt

sem tudjuk megállapìtani, mennyi a PP-hoz képest új szócikkek száma, amelyeket J-nek önállóan kellett

értelmeznie. Arra pedig, hogy számìtógépes eljárással tisztázzuk a kérdést, halvány reményünk sincsen.

b) PP szavainak elemiből alkotott értelmezések

Ebbe a csoportba azokat az értelmezéseket soroltam, amelyek egyrészt PP-tól eltérnek, másrészt cìmszóként

nem is szerepelnek, ám más hasonló jelentésű szócikkben vagy PPm-ben előfordulnak, s ìgy J megtalálhatta

azokat a szavakat, amelyekből előállìtotta az új értelmezést. A példák mindjárt megvilágìtják, miről van szó.

Ambulatrix. PP: Házról házra járó, házánál nem ülhető aszszony. J: utzát járó, széllyel kurittyoló, sétálást

szerető aszszony. Ám PP-nál az Ambulator. Utzát járó, széllyel kurittyoló, sétálást szerető, ami J-nél csak Járó.

J: Saltabundus. Szökdétseldegelő, Tántzoldogaló. PP-nál ilyen szócikk nincs, de PPm-ben szerepel a

Szökdétselgelek: Saltito, valamint a Tántzoldogalok: Saltito.

J: Typographus. Buchdrucker. Könyv-nyomtató PP-tól való. A PP-nál hiányzó, Kirsch alapján felvett szócsalád

tagjait az alapszó továbbképzésével értelmezi: Typographeum. Buchdruckerey. Könyv-nyomtató hely. –




Typographia. Buchdruckerey-Kunst. Könyv-nyomtató mesterség. – Typographicus. Zur Buchdruckerey gehörig.

Könyv-nyomó mesterséghez-való.

c) PP-t kiegészítő értelmezések

J részben vagy egészen átveszi ugyan PP értelmezését, de kisebb-nagyobb mértékben kiegészìti, pontosìtja azt.

Hermaphroditus. PP: A’kinek mind férjfi, mind aszszonyi teste vagyon. J: A’kinek férjfi, és aszszonyi

szemérmetes teste vagyon. – Meretrix. PP: Kurva. – J: Kurva, tsúnyaságokban elmerült tisztátalan szajha. –

Pasceolus. PP: Erszény, Tarsoly, Tüsző. J: Lágy börből való táska, tüsző, tarsoly. – Porticus. PP: Béfedett

tornátz. J: Béfedett Tornátz, szélyes és béfedett sétáló folyosó. – Textus. PP: Szövés, Öszve-fűzés. J: Szövés,

öszvefűzés. 2. Transl. A’ szónak öszve-foglalása. – Turunda. PP: Metélt aprólék, Tyúkoknak tsinált morsalék. J:

Majorságot hizlaló tészta, Gembelyő mátsik, morsalék. [A’ gömbölyű mácsik szerkezetet csak az ÚMTsz

adatolja az Őrségből.]

d) PP-tól eltérő értelmezések

Etymologia. PP: igazán-szólás. J: Valami szónak fundamentumból kihozása, fejtése. – Etymologus. PP: Nyelvnek

mivolta szerint szóló. J: Valami szónak fundamentumból kifejtője. – Placenta. PP: Béles, rétes. J: Fánk, pánkó,

palatsinta... – Torta. PP: Pogátsa, Kaláts. J: Tortáta... – Tragicomedia. PP: Olly része a’ komédiának, mellybe

Urak és szolgák beszélgetnek egyűtt. J: Kimútatott játék, mellynek eleje szomorú, a’ vége víg.

Első szótározás

J munkájának, magyar nyelvi szempontból, legfőbb újdonsága, véleményem szerint, abban áll, hogy sok magyar

szót elsőként szótározott, illetőleg az elődök szótáraiban nem található cìmszavakat önállóan értelmezett. Ebben

fontos szerepet játszott fő forrása, Kirsch Cornvcopiae-ja [a továbbiakban: K]. Ugyanis nagyon gyakran az ő

német értelmezését adta vissza magyarul. Ezért a következő példákban a latin auktorokra vonatkozó

forrásjelzések rövidìtését is megadom, ezzel is illusztrálva azt, hogy J igen sok esetben hìven követi mintáját.

(Az idézetek forrása Kirsch, A. F.: Advndantissimvm Cornvcopiae lingvae latinae et germanicae selectvm,

Editio quarta, Noribergae, 1728).

Braxo. K: Bier brauen. Bier sieden. – J: Bier braue, Bier siede. Sört főzök.

Dethronisatio. K: Absetzung eines erwelthe Königs. Jct. Latinè – Exauctoratio regis. – J: Jct. Latinè

Exauctoratio Regis. Absetzung eines Königs. Királyságbúl-való kivetés.

Dipologia. K: Discours von Abend-mahlzeites. Cael. Rhod. – J: Cael. Rhod. Red[e] und Discours von Abend-

Mahlzeiten. Vatsorákról-való beszélgetés.

Incitatrix. K: eine Anreißerin. Lactant. – J: Lactant. Anreizerin. Ingerlőné.

Laudanum. K: ein Arzneymittel aus Mohnsaamen, um den, der es einnimmt, schlafend zu machen. – J: Med.

Gevvisses Artzney Mittel aus Mahnsaamen zubereitet, um, der es einnimt, schlaffend zu machen. Máknak

nedvességéből tsinált orvosság, melly álmat okoz annak a’ki béveszi.

Limonada. K: Juley von Limonien- oder Citronensaft, Zucker, oder Wasser. Med. – J: Medic. Ein Sommer-

Tranck von Limonien- oder Zitronen-Safft, Zucker und Wasser gemacht, vulgo Lemonadi. Lémona vagy tzitrom

léből nádmézzel tsinált nyári ital: vulgo Lémonáda.

Miracula. K: eine Dreyhellerhure, gerstige Hure. Plaut. – J: Plautus apud Varr. Gerstige drey Hellers-Hur[e].

Fertelmes három fillérű Kurva.

Molyris. K: Heuschrecke, so die Frucht abfrißt. Aristot. – J: Aristot. Heuschrecke, so die Frucht abfrist. Nagy

sáska, melly a’ gyümöltsöt, veteményeket elrontja.

Mortualia. K: Todtenlieder, Sterbelieder. Plaut. – J: Plaut. Die Todten-Lieder. Halotti énekek.

Nauticus a. Panis nauticus. K: Schiffbrod, Biscoten. Plin. – J: Plin. Schiff-Brod, peregr. Biscoten. Hajói kenyér,

pregr. Piskóta.

Nominalia. K: Namenstag. Ter. – J: Tertull. Namens-Tag. Neve napja. [Márton 1799: Namenstag, névnap.]




Panata, et panatella. – K: Brodbrühe. –: Brod-Brühe. Kenyérből-való darátska, pépetske.

Pedagium. K: Weggeld, Passagegeld, Jct. – J: Jct. Weggeld, passagegeld. útbér, vám.

Sanctesco. K: Inchoat. heilig werden. Accius ap.Non. – J: (Neu.Inch.) Acc.apud Non. Heilig vverde. Szenté[!]

leszek.

Sanctilogus. K: heilige Sachen redend. Prudent. – J: Prudent. Heilige Sachen redend. Szent-Beszedő [!]

Unimammia. K: eine Weibsperson, so nur eine Brust hat. Plaut. – J. Plaut. Weibsperson, so nur eine brust hat.

Egytsetsű aszszony.

Zinzilulo. K: Zingilulo. zwitschern, wie eine Schwalbe. Auct. Philom. – J: (Neu.) Auct. Phil. Zvvitschere vvie

eine Schvvalbe. Apron [!] éneklek mint a’ fetske.

Persze a képlet nem mindig ilyen egyszerű. Előfordul ugyanis, hogy K-ben eltérő az értelmezés, tehát J vagy

más német forrást használt, vagy saját tudomása szerint szövegezte meg a német jelentést, s annak alapján adta

meg a magyar értelmezést. Például a következő szócikkekben:

Mumia. K: Arab. Mumie, oder Balsam, so aus dem balsamirten Menschen-Cörpern fleußt. item balsamirt und

ausgedörrt Menschenfleisch. – J: Arab. Balsam, mit vvelchen man die Menschen-Leiber balsamiret, das solche

gantz und unverfehrt lang bleiben mögen. 2. Mumien, balsamirt und ausgedörrte Menschen-Leiber.

Balsamomból-való kenet, mellyel az holtt testeket kenik, hogy el ne rohadgyanak. 2. Illyen kenettel kent, és épen

maradtt emberi testek.

Palatinus. K: ein Hofjunker. 2) ein Königlicher Statthalter wie der in Ungarn. J: id est: vir in dignitate aulica

constitututus: ut: Hungariae Palatinus. Königlicher Stadthalter, oder Vice-König in Hungarn. Palatínus, Vitzé

király Magyar-országban. Palatini poloniae. Polnische Fürsten und Herzogen. Lengyel Fejedelmek, Herzegek.

Az azonban igen ritkán fordul elő, hogy a felvett latin cìmszó nincs meg K-ben. Ilyen az alábbi:

Zingara. Zigeinerin. Tzigány-aszszony vagy leány.

A szókincs két gyakoribb jelentéstani csoportja

Bár az új cìmszók jelentéstanilag meglehetősen szìnes képet tárnak elénk, mégis gyakoriságával a szavak két

csoportja válik ki közülük. Az egyik a filológia, a másik a katolikus egyház szókincséből tevődik össze.

a) A filológia köréből először kerültek szótárba többek közt a következő magyar szavak, ill. kifejezések:

Bibliothecarius. Könyv-őrző. – Homonymia. Valamely szónak két-féle értelme. – Latinizo et Latino. Deákra

fordítom. – Lexicographus. Szók értelmét le-írója, Diktziónáriomot író. – Lexidion, vel Lexidium.

Ditziónáriomotska. – Literatrix, Litteratrix. írni, olvasni tudó Aszszony. – Literatulus, Litteratulus. Tudósotska. –

Phraseologia. ékesen szólásnak módja, Mindenféle ékes szólásnak le-írása. – Protonotarius. Fő író deák, író

deákoknak Mestere. – Registrator. Valamit könybe béíró, fogalaló.

b) A katolikus egyházi terminológia köréből még nagyobb számban szerepelnek olyan magyar szavak, olyan

magyar értelmezések, amelyek addig szótározva nem voltak. Például:

Archi-Diaconatus. Fő Káplánság. – Assumptio, Assuntio. Nagy Boldog Aszszonynak napja. – Capitulum.

Szerzetek öszve jövésse. – Communio. óltári áldozat, Az az: óltári szentség vévés. – Concilium. Nagy

szerzetessek gyűlése. – Eucharistia. Oltári Szentség. – Excommunico. Az hívek közül kivetem. – Genuflexio.

Térd hajtás. – Hagiologium. Szentek kalendáriumja. – Hagiographus. Szent dolgokat író. – Icarnatio. Meg-

testesülés. – Incarnatus. Meg-testesült. – Iconoclasia. Kép üldözés. – Iconoclasta. Kép üldöző. – Martyrologium.

Mártíromokot béíró könyv. – Martyrizo. Mártírommá teszem. – Missa. szent mise áldozatja. – Numisma.

Olvasóra való szentség. – papa. A’ Római pápa, Leg-főbb és közönséges püspökje az egész kereszténységnek. –

Pluviale. Vetsernyei palást. – Pontifico. Misét szolgálok, énekes misét szolgálok. – Praebenda. Szentegyházi

jövedelem. – Protomartyr. Első Mártírom. – Purgatorium. Tisztító hely, vagy tűz.

A végére hagytam két sajátos szövegű értelmezést:




JEZUS. A’ leg-szerelmesebb világ megváltója, és üdvözítője, az Atya Istennek egyetlen egy fia, szent

Háromágnak második személye, mindenkoron szeplőtelen szűz Máriának, minden bűnösök szószólójának

szerelmes magzatja.

MARIA. Gyönyörűséges és leg-édesebb neve az Isten Annyának, mindenkoron szeplőtelenül maradott szűznek;

a’ki minden makula és motsok-nélkül szent Annától és Sz. Joákimtól fogantatott és született.

Első adatok

A magyar szótörténet szempontjából J munkájának értéke megnő azáltal, hogy egyes magyar szavak és

kifejezések nála fordulnak elő először.

Közülük az egyik, a szalonka bekerült a TESz-be és az EWUng-ba is Kniezsa monográfiája nyomán (Sz1JSz

486-7, ahol a szerző megjegyzi, hogy Melich „Jambr adatát nem ismerte”, s ezért téves következtetést vont le a

szó korára vonatkozólag).

Egy másik szót, a névkönyv-et a NyúSz regisztrálja első adatként J-ből (megemlìtve, hogy a NySz-ból

kimaradt).

Jelenlegi ismereteink alapján, nagy valószìnűséggel még az alábbi szavakat, illetőleg kifejezéseket értékelhetjük

első adatként:

Fráter Lajkus, Papi rend nélkül-való szerzetes (Laicus a.; a TESz és az EWUng ezt a jelentést nem ismeri.) –

hátos tarisznya (Sarcina a.) – könyvesbolt (Librarius a.) – Nemzetségi; Tsak maga nemzetségével tartó

(Nationalis a.) – Nyelv-bírság, Nyelv-büntetés (Linguarium a.) – öreg templom (Ecclesia parochialis: Parochia

a.) – Oltári szentség (Eucharistia a.; SI majd felveszi mint PP-ből kimaradt szót.) – Oltári szentség tartó hely

(Tabernaculum a.) – Orr törlő kendő (Muccinium a.) – Szájra való zár (Linguarium a.) – Torok metszés

(Laryngotomia). – útbér (Pedagium a. Legújabban újraalkotva a fizető autópályák felirataként jelent meg az

ang. toll megfelelőjeként.)

Különleges értelmezések

Különlegesnek nevezem a szótárban megszólaló verseket, verses értelmezéseket. J ugyanis a cìmszó jelentését

latin auktoroktól vett idézettel szemléltetve, az idézetet gyakrabban horvát nyelvű, ritkábban német és magyar

nyelvű versekben interpretálja. Magyar átköltéseket találunk a következő szócikkekben:

Distento. Ki-feszítem. Idézet Vergilius IX. Eklogájából: Sic cysto pastae distentent ubera vaccae, magyarul:

Lóher’ fűvel legeltetvén;

Ki Feszíti tölgyét tehén.

(Lakatos István fordìtásában: „Teljék inkább tőgye herén füvelő tehenekenek.”)

A Discus 4. Tányír jelentését Cicero-idézet illusztrálja: Malunt discum, quam Philosophum audire, amely

magyarul ìgy szól:

Tányérokat nyalogatni,

Kedvesb némellyeknek,

Hogy sem bölcsöket halgatni,

De ez nagy tsuff mind ezeknek.

A Duco 22 jelentése közül a 14., Ago-t Vergilius Aeneisének IV. énekéből a következő sor világìtja meg: Nate

Deâ portes hoc sub casu ducere, magyarul:

Isten Aszszonytól Születet, [!]

Csudálkozom mit tselekszel,

Hogy illyen nagy esetidet,




Nem vizsgálod, sőt le-fekszel.

(Lakatos István fordìtásában: „Istennő fia! ily helyzetben is alszol-e mondjad?”)

A 22., Contrabo, Rugo, Crispo jelentésére Martialis X. epigrammájából való az idézet: Qui ducis vultus et non

legis ista libenter, s ezt magyarul ìgy adja vissza:

Az fejedet mit vakarod,

S- homlokodat Eszve-vonod,

Hogy ezeket nem olvasod

Örömestben, hidd meg bánod.

A Dedisco. Elszokom szóhoz Ovidius-idézet csatlakozik: Intrat amor mentes usu, dediscitur usu, magyar

változata pedig ìgy hangzik:

Szivben a’ szeretet szokás által telik,

Ugyan azon által hamar-is el-múlik.

Az Exculco. Kinyomom, tapodom jelentésű igét Plautus-idézet kìséri: Si cujusquam scrofam in publico

conspexero, exculcabo furfures, amely magyar verssé ìgy alakul át:

Ha valakinek disznaját

Tiltott hellyen vagy ártányát

Megtalálom, az korpáját

Ki tapodom s’ az hurkáját.

S végül lássuk a bundá-t. Az Endromis szó már emlìtett értelmezése után Martialis-idézet következik: Sordida,

sed gelido non aspernanda, dona, peregrinum mittimus endromidem. Vagyis magyar átköltésben:

ámbár, légyen tsúnya ruha,

Ketskékrül lenyúzott bunda;

Még-is télben sokat használ

Mellyet küldünk, s- néked szolgál.

Jambressich művének jelentősége

Nagy a jelentősége annak, hogy az illirizmus jegyében született szótárban a horvát és a német mellett a magyar

nyelv adalékai is, mégpedig a másik kettővel egyenlő súllyal, szerepelnek.

A jezsuiták ugyanis ráeszméltek arra, hogy egy több nemzetiségű országban lehetőséget kell nyújtani az ott

lakók számára, hogy egymás nyelvét megismerjék. Így kap helyet ebben a szótárban a horvát mint anyanyelv

vagy első nyelv mellett a magyar mint második vagy környezetnyelv. Hasonló törekvés hatja át a Lexicon

Latinum párdarabjának, Wagner Phraseologiá-jának nagyszombati jezsuita szerkesztőit, akik a szótárban a

magyar mint anyanyelv vagy első nyelv mellett helyet adnak a szlovák mint második vagy környezetnyelvnek.

Amikor J azt ìrta a cìmlapra, hogy „in usum potissimum studiosae juventutis digestum”, vagyis hogy

legfőképpen a tanulóifjúság használatára dolgozta ki szótárát, kétségkìvül nem csupán a horvát nemzet fiaira

gondolt. Kiviláglik ez rövidre fogott előszavának két megjegyzéséből. Az egyikben arról szól, hogy a német

főnevek elé kitette a névelőt, mert a horvátok és a magyarok a német nyelv használata során ez ellen többnyire

véteni szoktak. A másikban pedig arról tájékoztat, hogy az igék gyakoribb használati körét azért adta meg

horvátul, németül és magyarul, hogy elhárìtsa a nehézségeket azok számára, akik ezeket a nyelveket meg

akarják tanulni. J nem tartozott azok közé, akiket Nationalis cìmű szócikkében Tsak maga nemzetségével

tartóknak nevezett.




Nagy a jelentősége szempontunkból annak is, hogy J személyében olyan horvát nyelvtudós szerkesztette a

szótárt, aki képes volt rá és vállalkozott is arra, hogy a latin cìmszavakat magyarul értelmezze. Az

értelmezésekből kitűnik, hogy jártas volt a magyar nyelvben. Éppen ezért a magyar anyag legfőbb forrását az ő

magyar nyelvismeretében jelölhetjük meg.

A Lexicon Latinum kiváló munka, amely a korabeli európai lexikográfia szìnvonalán az elődök, MA és PP

eredményeire épìtve, azokat sokoldalúan továbbfejlesztve és új igényeket szolgálva, Márton József három

nyelvű szótárainak előfutáraként, szervesen illeszkedik bele a magyar szótárirodalom történetébe.

4. Kalmár György alakja két évszázad távolából55

A konferencia hìre először is alkalmat nyújt arra, hogy körülnézzünk házunk táján, vagyis áttekintsük, milyen

képet alkotott Kalmár Györgyről nyelvtudomány-történetünk.

Nem szabad azonban felednünk, hogy Kalmár utóéletét jóidőre beárnyékolta a kortársak róla alkotott

kedvezőtlen véleménye. Nemcsak – és nem elsősorban – Kazinczy sokat idézett, a „kiaszott” fejű Kalmárról

vázolt portréjára gondolok (amelyre a konferencia anyagában is két hivatkozást találunk). Hanem – és sokkal

inkább – olyan korabeli kiváló nyelvészek, mint Rájnis József és Gyarmathi Sámuel ìtéletére. Kazinczy – saját

bevallása szerint – nem értette a Prodromust. Rájnis és Gyarmathi viszont értően olvasta, s mindketten

szakavatottan bìrálták Kalmár művének gyengéit, illetőleg kezdeményeinek furcsaságait. Idézve ezekből, Benkő

Loránd joggal teszi hozzá: „Ilyen okoknál és ilyen „hìrnév”-nél fogva a sok tekintetben kiváló munka

elszigetelődött, hatása minimálisra csökkent”.56 Olyannyira – teszem hozzá én –, hogy a 19. század elején a

korszak nyelvészeti törekvéseiről szólván, Pápay Sámuel összefoglaló munkájában ìgy nyilatkozik: „Ekkor

dolgozta ki, amaz igazán buzgó nyelvtudósunk is Kalmár György, a’ Magyar Filológyiát a’ Prodromusában;

tsak az kár, hogy tsuda szorgalma utánn is nyelvünk’ igaz Filológyiájára nézve alig vehetni valami hasznát ezen

munkájának.”57 A 19. században nem is leljük annak nyomát, hogy Kalmár életművével érdemben foglalkoztak

volna. Legfeljebb sommás ìtéleteket olvashatunk róla, mint amilyen Toldy Ferencé.58

Szórványos megnyilatkozásoktól eltekintve, érdemleges érdeklődés Kalmár életműve iránt – a Prodromus

megjelenése után mintegy másfél századdal – a két világháború közötti időszakban indul meg. A sort Pápay

József nyitja meg, aki – Gombocznak egy 1912-ben tett megjegyzése nyomán – új megvilágìtásba helyezi

Kalmár nyelvhasonlìtó munkásságát, hangsúlyozva, hogy a Prodromusban „nyelvünk hangtani és alaktani

sajátságára sok finom megfigyelést találunk”, és hogy ez a mű az „első kìsérlet az összehasonlìtó hangtan

terén”.59 Tolnai Vilmos Kalmárnak a nyelvújìtásban betöltött szerepét méltatja. Tudatos szóalkotóként ugyanis ő

fogalmazta meg a Prodromusban az elvonás elméletét, amely igen termékenyen hatott a nyelvújìtás további

fejlődésére.60 Csűry Bálint Kalmár életéhez kutatott fel újabb adatokat.61 Körmöczi László A világnyelv kérdése

és Kalmár György cìmmel értekezett62, és még ma is azzal lepi meg az olvasót: „mennyire komolyan vette

Kalmárt a korabeli európai tudományosság”.63

E rövid, de immár kedvező előjelű intermezzo után az ötvenes évek végével kezdődő három évtized Kalmár

utóéletének felvirágzó szakasza. Kezdődik Papp Ferenc cikkével64, amely árnyalt elemzéssel tárja fel Kalmár

1756-i szentpétervári tartózkodásának körülményeit, kapcsolatát Lomonoszovval és ismeretségét a moszkvai és

kievi gimnáziummal. – Ugyanebben az évben látott napvilágot Kelemen József Kalmár György szótártervének

és szótártöredékének nyomairól cìmű beszámolója.65 Azt, hogy Kalmár etimológiai szótárt tervezett, a

Prodromus, a Mária Teréziát dicsőìtő éneke (1778), valamint a Magyar Hìrmondóban közzétett hìrdetései

(1780, 1781) alapján röviden ismertette már Simai Ödön, s emlìtést tett Dominyiki Libertiny Sámuelnek ez

utóbbi bejelentésre ìrt üdvözlő verséről is.66 Kelemen egyrészt a megjelent dokumentumokból bővebben idézett,

55 Konferencia Kalmár Györgyről (Debrecen, 1994. november 25-26.) cìmmel az Irodalomismeret 1995. júniusi számában közzétett

előadások kritikai ismertetése. Megjelent: Magyar Nyelv 1996, 363-367. old. 56 Benkő Loránd: A magyar irodalmi ìrásbeliség a felvilágosodás korának első szakaszában, Budapest, 1960, 36. old. 57 Pápay Sámuel: A’ Magyar Literatúra Esmérete, Veszprém, 1808, 402-403. old. 58 Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története, Pest, 1864-1865, 113. old. 59 Pápay József: A magyar nyelvhasonlítás története, Budapest, 1922, 16. old. (A Magyar Nyelvtudomány Kézikönyve, I/3.) 60 Tolnai Vilmos: A nyelvújítás. A nyelvújítás elmélete és története, Budapest, 1929, 43-44. old. (A Magyar Nyelvtudomány Kézikönyve

II/12.) 61 Csűry Bálint: Adatok Kalmár György életéhez, Erdélyi Múzeum 1931, 201-202. old. 62 Körmöczi László: A világnyelv kérdése és Kalmár György, Naykőrös, 1933. 63 Kovács Sándor Iván bevezető tanulmánya a Három veréb hat szemmel (sajtó alá rendezte: Weörös Sándor) cìmű kötethez, Budapest, 1977, 37. old. Lásd még a 18. jegyzetet. 64 Papp Ferenc: Kalmár György oroszországi kapcsolatairól, Filológiai Közlöny 1958, 346-349. old. 65 Kelemen József: Kalmár György szótártervének és szótártöredékének nyomairól, Nyelvtudományi Közlemények, 1958, 439-446. old. 66 Simai Ödön: Adalék a magyar szótárirodalom történetéhez, Magyar Nyelv 1916, 329-331. old.




másrészt egy addig figyelembe nem vett forrás nyomán a szótárnak egy ìvnyi terjedelemben mutatványként

megjelent példányát próbálta felkutatni. Hazai és külföldi könyvtárakra kiterjesztett nyomozásai azonban nem

jártak sikerrel. (Három évtized múltán könyvtárosoknak lett „sikerélménye”, hogy a csornai premontreiek

könyvtárából „a rendházak feloszlatásakor állami tulajdonba”, majd az OSzKba került kötetkét azonosìtsák és

ismertessék.67 A nyelvész számára sajnálatos azonban, hogy a mutatvány kidolgozott szócikkeit nem közölték.

Arról sem szóltak, hogy a rend feloszlatása óta hol lappangott, és mikor került elő az unikális nyomtatvány.

Petrik Bibliographiájának VII., l989-ben kiadott, Pótlások cìmű kötetébe még nincs felvéve.) Visszakanyarodva

az időrendhez: Benkő Loránd monográfiájával a Prodromus helyet kap a nyelvtanirodalom történetében.

Célkitűzéseinek megfelelően a szerző főként a formai elemek alapján foglalkozik vele, de ő ad először

tárgyilagos összefoglaló jellemzést Kalmár „nagyon érdekes művé”-ről: „Tudós, részletes, kora szìnvonalát sok

tekintetben meghaladó munka. Számos, főként nyugati provinciális jelenséget emlìt, de ezek jórészét csak a

tudományos teljesség kedvéért, többé-kevésbé elhatárolva őket a tényleges szabályoktól, amelyekben egy

nyelvjárások feletti egységes nyelv szándéka, gondolata tükröződik. Minden kimagasló értékét lerontja a

közszokástól eltérő, sajátmaga kiokoskodta nyelvi megállapìtásával, főként pedig több helyesìrási

különcködésével. A kortársak, valamint a közvetlen utódok jó része előtt tetézte „vétkeit” egyéni „szabású”

időmértékes verseivel, amelyet műve végén tett közzé.”68 Kalmár nyelvbölcseleti munkásságát, a korabeli

európai nyelvfilozófiai iskolák és tudósok között elfoglalt helyét Balázs János két tanulmányban is föltárta.69

Végül a Prodromus egyik, mégpedig első részéről (1-44. old.) „Kalmár György fonetikai nézetei” cìmmel

szakavatott elemzést kapunk Vértes O. András monográfiájában.70 Megtudjuk belőle, hogy ebben a fejezetben

Kalmár általános fonetikát ad, de a magyar hangokat állìtva központba, kontrasztìv hangtant is szerkeszt. Ám

nemcsak a kontrasztìv elemzésben, hanem a hangszociológiában is úttörő a munkája.

Kalmár György reneszánszát – mintegy két évtizeddel ezelőtt – Weörös Sándor idézte elő. Előbb a Prodromus

verses Summájának Post Scriptumát adta ki tanulmánnyal és jegyzetekkel71, majd a Három veréb hat szemmel

cìmű antológiájában magából a Summából közölt részleteket kommentárral, jegyzettel, és Kovács Sándor Iván

remek tanulmányával.72 Ferenczi László azt ìrja ennek nyomán, hogy Kalmárt valójában „1977-ben méltatták

először: Weörös Sándor fedezte fel”.73 E megállapìtást, nyilvánvalóan, azzal kell kiegészìtenünk: az

irodalomtörténet számára, vagy Kovács Sándor Iván szavaival Weörös: „a dilettánssá lefokozott költőt perli

vissza a magyar költészet hadrendjébe”.74 Hiszen, mint a fenti vázlatos szemléből is kitűnhetik, a

nyelvtudomány-történet már jóval előbb kijelölte Kalmár helyét.

Közbevetőleg meg kell még azt is jegyeznem, hogy a felfedezés révületében, avagy a visszaperlés lázában a

költő és irodalmár társai mintha kissé túlértékelték volna Kalmár hexamétereinek mértéktelen zuhatagát.

Weörös amellett, hogy dantei vonásokat lát benne, Blake proféciáira emlékezteti őt, Franz Kafkát juttatja

eszébe, még ráadásul Csontváryval állìtja párhuzamba. S enyhén szólva, megkérdőjelezhető Ferenczinek az

állìtása is: „A 18. században, Csokonai és Berzsenyi előtt ő a legjelentősebb magyar költő.”75 Az viszont

mindenképpen nyereség, hogy akadt kiadó, amely a Summát a Post Sciptummal együtt gondos kivitelű

hasonmás kiadásban megjelentette76, mert most hogy a versezet könnyen hozzáférhető, lehetőség nyìlik alapos

és tárgyilagos elemzésére.

Nem kétséges, hogy a konferencia létrejötte végső fokon Weörös Sándor indìtásának köszönhető: anyagában

nyomon követhető, hogy kit már az antológia idézett első kiadása, kit pedig az 1982-i második kiadása

ösztönzött a kutatásra és újabb eredmények feltárására. Joggal rendezték a konferenciát Debrecenben, amelynek

kollégiumi alma matere alapvetően meghatározta Kalmár szellemi arculatát.

Az első előadás, Egyed Emese A beavatás problémája cìmű, irodalom és nyelvészet határán járó esszészerű

eszmefuttatása azt a nézetet fejtegeti, hogy a Prodromusban a grammatika és vers ugyanarról szól, csak

másképpen: „előbb a nyelvleìrás, a leltár, a paradigma; aztán a működő nyelv bemutatása: a szintagma, az

irodalom. Egymásra utalnak és kiderül belőlük, mi a nyelv és mire való.” A cìm pedig Kalmár feltételezett

szabadkőművességére utal, és az előadó a summának mint poema universalénak egyes helyein a szabadkőműves

szimbólumteremtést véli felfedezni, amellyel azonban „párhuzamos a biblikus gondolatmenet és jelhasználat”.

67 Wix Györgyné – Kis Elemérné: Kalmár György szótártöredéke 1781-ből, Magyar Könyvszemle 1991, 261-264. old. 68 Benkő Loránd 1960, 326. old. 69 Balázs János: Magyar deákság, Budapest, 1980, 23-40. old.; Balázs János: Hermész nyomában, Budapest, 1987, 450-467. old. 70 Vértes O. András: A magyar leìró hangtan története az újgrammatikusokig, Budapest, 1980, 57-65. old. 71 Kalmár György: Post Scriptum. Kiadta Weörös Sándor, tervezte és illusztrálta Kiss István, Budapest, 1976. (Studium) 72 Három veréb hat szemmel. Antológia a magyar költészet rejtett értékeiből és furcsaságaiból. Sajtó alá rendezte Weörös Sándor, a bevezető

tanulmányt ìrta Kovács Sándor Iván, Budapest, 1977. 73 Ferenczi László: A remény zuhataga, Budapest, 1988, 112. old. 74 Három veréb hat szemmel, 1977, 39. old. 75 Ferenczi 1988, 114. old. 76 Kalmár György: Summa, Budapest, 1993.




Már Kovács Sándor Iván felhìvta a figyelmet a Summa és az etimológiai szótár közötti megfelelésekre. Hegedűs

Béla Kalmár György világnyelvtervezetének fogalomanyaga cìmű tanulmányában továbbmegy: a Kalmár által

művelt három terület – amelyet a Summa, a Lexicon Hungaricum és a világnyelvről ìrt művei képviselnek –

szoros összefüggéseit szemlélteti és a következő eredményre jut: „Kalmárt inkább tartották, tartják nyelvésznek,

holott számára a nyelvvel való legmagasab szintű foglalkozás a versìrás volt. Ezért kellett a szavakat

összegyűjtenie, ezért is kellett világnyelvet készìtenie. Az összegyűjtött jeleket kombinálva már könnyebben

megy az ìrás. Talán ez is magyarázhatja a Summa néha kántálva visszatérő részeit, ismétléseit.”

A legtöbb újat hozó közlés, két ismeretlen Kalmár-levél közreadásával, G. Szabó Botond Kalmár György

vándorlásai és megtérése cìmű tanulmányában olvasható. Bevezetésképpen Kalmár és Kőrösi Csoma Sándor

között – az eddigieknél találóbb párhuzamot – von. Ezután Kalmár utazásaival foglalkozik, majd a zürichi

Zentralbibliothekben felfedezett Kalmár-levelek alapján új adatokkal gazdagìtja ismereteinket Kalmár

működéséről. Ám az „igazi szenzáció” a Bűneset és megigazulás cìmen tárgyalt és Dokumentumok cìm alatt

publikált két ismeretlen, Tatai Csirke Ferenc tiszántúli superintendenshez intézett levele. Az első, 1763. július

18-án kelt „bűnbánó és megtérő” levelében botrányt okozó kalandjának mentségét adja elő.

A történet veleje, hogy egy (tisza)roffi földesúrhoz utaztában Dersen érte őt az este, s bár előzőleg értesült arról,

hogy Sárkány Andrásné háza „valóságos bordélyház”, mégis ott szállt meg. Az általa „bordélyasszony”-nak

titulált fehérnép, állìtása szerint, zsebe kiforgatása céljából „nyájaskodott” vele. Ha Weörös Sándor a Summában

dantei vonásokat fedezett fel, bátran mondhatjuk, hogy e történet előadása boccacciói fordulatokban bővelkedik.

A bordélyasszony ugyanis előbb csőregével és borral kìnálta hősünket, amibe szerinte philtrumot, vagyis bájitalt

kevert. A borból aztán annyit ivott, hogy később nem tudta egészen pontosan, hogy mi történt vele. A

„nyájaskodás” az „óldal-házban”, a „tanuló-kamerátskában” kezdődött, ahová a bordélyasszony „utánnam jőtt,

és a könyvet ki-vette kezemből erővel, ezt mondván – Nints most tanulásra-való idő hanem edjütt légyünk és

nyájaskodjunk; de még az éjtszaka közelebb-is tsuszszunk edjmáshoz”. A szót tett követte, miután ugyanis

Kalmár lefeküdt: „A bordély-asszony pedig bejárván hozzám, az ágyhoz, edjnéhányszor-is számba tette a

mellyét erővel.” S bár előadása szerint elutasìtotta az asszonyt, később megjegyezte, hogy a csőregéhez vagy a

borhoz egyelìtett átkozott dologgal „engemet úgy megvesztegetett, hogy azután nem lehettem annyi

idegenséggel hozzája”. Nem csodálkozhatunk tehát, hogy – a második levélből kitűnően – maga-mentségét

püspöke homályosnak találta. G. Szabó előadása befejezéseképpen, a Kalmár György műveltségét meghatározó

debreceni jellegzetességeket vázolja.

Az utóbbi témának mintegy folytatása Fekete Csaba Kalmár György és a debreceni kollégium cìmű ìrása, amely

Kalmárnak a kollégium könyvtárában fennmaradt, ajánló sorokkal és jegyzetekkel ellátott műveinek példányait

sorolja fel gondos filológiai munkával. A bejegyzések azért becsesek, mert egyfelől értelmezik a dedikált

köteteket, másfelől a szerző tudományos és személyes kapcsolatainak körére szolgáltatnak adalékokat.

Előadásához csatlakozik Feketének Kalmár két kölcsönszava: Currúka a Britel cìmű dolgozata, amelyben

Weörös Sándor fellegjáró szómagyarázatait igazìtja ki. Ennek bevezető részében, váratlan indulat tör fel a

következő sorokból: „Ám Kalmár György prédikátori alkat. Sokkal méltóbb volt a tiszteletes és tudós titulusra,

mint Kazinczy korának papköltői, beleértve a klasszikus triászt.” Az ökumenikus törekvések évadján – és éppen

Debrecenben – világra szóló ökumenikus cselekedetek szìnhelyén különösen bántó e hang, a vallási

elfogultságból táplálkozó kifakadás. (S hogy épp a tiszteletes titulusra méltó-e Kalmár – dersi kalandja

ismeretében – döntse el az olvasó.) Ami a kölcsönszókat (valójában idegen szókat) illeti, kétségtelen, hogy a

currúka – kurrúka a latin curruca ‘poszáta(madár)’ alkalmi átvétele. Többszörösen téves állìtás viszont az, hogy

»a Szenci szótárát újabb szókkal megszerző Bod Péter, szebeni kiadásában (1767) ezt közli: „Currúca =

Nyomorék poszáta madár, mellynek fiait más neveli fel”«, mert ez a MA.-hez képest kiegészìtett értelmezés már

PPl. első, 1708-i kiadásában megvan. A publikációk sorát Szelestei N. László Kalmár György küzdelmei művei

kiadására cìmű cikke zárja. Benne Kalmárnak gróf Teleki Józsefhez, Prodromusa cenzorához 1770-ben ìrt

levelét teszi közzé; majd 1777-ben történt nyomdaalapìtási kìsérletét ismerteti (a források megjelölése nélkül);

továbbá a hazai kortársaknak Kalmárt ócsárló és becsmérlő verseiből idéz néhányat (ezúttal sem fedve fel

forrását).

Az ismertetett publikációk, úgy gondolom, önmagukért beszélnek: a Kalmár Györgyről rendezett konferencia

jelentősen előmozdìtotta a kutatást, gyarapìtotta ismereteinket, számos új eredményt hozott. Legfeljebb azt

hiányolhatjuk, hogy – a magyar nyelvészet szempontjából fő művének számìtó – grammatikája alapos és

részletes elemzésére nem kerìtettek sort.

5. Vályi András, a magyar nyelv tanára77

77 Vályi András, a magyar nyelv első tanára a pesti egyetemen cìmmel megjelent: Magyar Nyelv 1992, 148-157. old.




„Amiről élesztő reménységet nyújtottunk vólt, hogy t.i. a’ Magyar Nyelvnek és a Stìlusnak

közönséges tanìttatása minden órán el fog kezdődni a’ Pesti Universitásban: immár bé

tellyesedett. E’ folyó hónapnak 7-dikén iktattatott bé, az e’ végre ki rendelt Tanìtó N. Vályi

András Úr hivatalába, kinek hazafiúi tüzétől, s esmeretes szép tehettségeitől sokat várhatunk.

– A’ bé iktattatás’ tzeremóniája, következendőképpen ment véghez: Az Universitás’

Palotájában, mellyben a’ Királyi Professzorokon kìvül Hazánk’ szerető Fijainak nagy számú

Serege jelent vala meg, fel olvastatott az Universitás’ Rectora által azon Királyi Végzés,

melyben jelentetett, hogy emlìtett Ns. Vályi András Urat Ő Felsége, a’ Magyar Nyelvnek és

Stìlusnak Tanìtójává nevezte légyen a’ Pesti Universitásban, s akarja kegyelmessen, hogy a’

Kir. Akadémiákba is hasonló Tanìtók vitessenek bé. – Ekkor meg szóllalt az új Professzor Úr,

s ébresztő és meg győző Magyar Beszédet mondott, a’ Magyar Nyelv mivelésének hasznos, és

szükséges voltáról. – Nagy érzékenységgel ìrt hozzánk ezen jeles Beszédről egy derék

Tanìtványa az új Professzor Úrnak.” — Hadi és Más Nevezetes Történetek Bécs, 1791. június 14.

5.1. A’ magyar nyelvnek, és a’ nemzeti nyelvbéli literaturának oktatója, Pesten, a’ királyi tudományok fő oskolájában

Vályi Andrásnak a fent idézett sorokban hìrül adott, a pesti egyetemen a magyar nyelv tanìtójává való

kinevezése és beiktatása – mint ismetes – az 1790-1791-i országgyűlés nyelvtörvényének eredményeképpen

történt. Az 1791. március 12-én kelt, 1791:XVI. törvénycikk ìgy szólt:

„Ő szent felsége biztosìtja a hű karokat és rendeket, hogy semmiféle ügyre nézve nem fogja idegen nyelv

használatát behozni: hogy azonban a magyar anyanyelv inkább elterjedjen és kiműveltessék, a

gimnáziumokban, az akadémiákban és a magyar egyetemen a magyar nyelv és stìlus számára külön tanárt

fognak kinevezni, hogy azoknak, akik ezt a nyelvet nem tudják, és meg akarják tanulni, vagy pedig ezt a nyelvet

valamennyire már ismerik, és magukat benne tökéletesìteni akarják, alkalmuk legyen bármely irányban

kìvánságuk teljesedésére, a kormányszéki ügyeket azonban még latin nyelven kell tárgyalni.”78

Ha belegondolunk, meglepőnek tarthatjuk hogy államiságunk és művelődésünk ezer éves történetében

mindössze két évszázada született olyan törvény, amely a magyar nyelv intézményes tanìtásáról rendelkezik. S

még ez a törvény is meglehetősen hézagos, mert az az elhibázott, ósdi felfogás jut kifejezésre benne, amely

szerint az anyanyelvet nem kell tanìtani, tanulni, mert azt úgyis mindenki tudja. A törvénycikk a magyar nyelv

terjesztését tűzi ki célul, és azok számára biztosìtja tanìtását, akik ezt a nyelvet nem tudják, vagy pedig csupán

valamennyire ismerik. Valójában tehát, napjaink terminológiájával élve, elsősorban a magyar mint idegen nyelv

– legfeljebb a magyar mint környezetnyelv – tanìtását rendeli el, méghozzá alap- és közép- (haladó) fokon.

A rendelet végrehajtásában is ez a szemlélet érvényesül. A pesti egyetemen és az öt (jórészt nemzetiségi

területeken fekvő) pozsonyi, nagyváradi, zágrábi, pécsi és kassai akadémián létesìtett magyar nyelvi tanszékek

mellett ugyanis a helytartótanács csak azokban a gimnáziumokban tartja szükségesnek a magyar nyelv

tanìtásának bevezetését, amelyek nem magyar nyelvű vidékeken fekszenek. Ezért úgy rendelkezik, hogy a

harminc állami gimnázium közül a következőkben legyen magyar katedra: Buda, Kassa, Körmöcbánya, Eszék,

Fiume, Győr, Lőcse, Újvidék, Besztercebánya, Pozsega, Pozsony, Rózsnyó, Zsolna, Sopron, Nagyszombat,

Ungvár, Varasd, Zágráb, de még ezek közül is, ahol a gimnázium mellett akadémia is van (Pozsony, Kassa,

Zágráb), a gimnáziumi magyar tanszéket ne töltsék be.79

Mindennek megfelelően a pesti egyetemen is a magyar nyelvet és stìlust kezdő és középhaladó fokon kellett

tanìtani. Ennek a feladatnak az ellátására kiválóan alkalmas volt Vályi András. Hogy ki volt ő, és hogyan nyerte

el elsőként a magyar katedrát, azt ma sem tudjuk jobban összefoglalni, mint ahogy Kemény György tette. Azért

most őt idézem:

„Ki is volt tulajdonképpen Vályi András? Kazinczy Magyar Pantheónjában nem éppen kedvező képet festett

róla, s az ő ìtélete átment a köztudatba. Pedig Vályi nem volt átlagember. 1764-ben született Miskolcon. Iskoláit

szülővárosában és Lőcsén végezte, s a legkiválóbb tanulók közé tartozott. Nagy nyelvismeretét különösen

Lőcsének köszönhette, ahol akkoriban a német egyetemekről hazakerült tanárok a humanisztikus tárgyakon

kìvül a természettudományokat, gazdasági ismereteket s a nyugat-európai nyelveket nagy sikerrel tanìtották.

78 Dokumentumok a magyar nevelés történetéből 1100-1849, szerkesztette Ravasz János, Budapest, 1966, 256. old. 79 Szekfű Gyula: Iratok a magyar államnyelv kérdésének történetéhez 1790-1848, Budapest, 1926, 235. old.; Kosáry Domokos: Az

oktatásügy a haladó törekvések hullámvölgye idején (1790-1830), A magyar nevelés története, I. köt., szerkesztette Horváth Márton és Köte Sándor, Budapest, 1988. 211-215. old.




Vályi tanulmányai befejeztével a nyelvtanulásban olyan haladást tett, hogy anyanyelvén kìvül latinul, németül,

tótul, franciául és olaszul is beszélt. Tanárai Lőcséről nem is engedték el, hanenm 1784-ben az ottani nemzeti

iskolához neveztették ki tanìtónak. Kazinczy is Lőcsén ismerte meg Vályit, s mivel Osterlamm igazgató

különösen is dicsérte tehetséges és művelt tanìtóját, Kazinczy a Kassáról eltávozott Sikur András helyére őt

neveztette ki a kassai nemzeti iskolához tanìtónak.

Vályi ismereteinek bővìtésére, társadalmi és irodalmi szereplésre Kassán bőséges alkalmat talált. Bekerült

Kazinczy irodalmi körébe, megismerkedett Batsányival, Baróti Szabó Dáviddal, Szirmai Antallal, gróf Török

Lajossal és másokkal, s – Kazinczy szavaival élve – nemsokára az irodalomnak is proselytája lett. Lefordìtotta

Wielandnak Empfindungen eines Christen cìmű művét Egy keresztyén érzékenységei cìmen, az Orpheusban

verset és egy németből fordìtott tanulmányt tett közzé a népesìtésről, lefordìtotta Holberg Geschäftige cìmű

három felvonásos vìgjátékát, azonkìvül francia és olasz fordìtásokkal is próbálkozott. Mint pedagógus Norma és

levélíró cìmű könyvet ìrt a nemzeti iskolákról, s egy kis magyar nyelvtant is szerkesztett. Kazinczy tehát csak

Vályi tudását és tehetségét, pedagógiai képzettségét értékelte, midőn a huszonöt éves tanìtót 1789-ben 600 forint

fizetéssel és főszolgabìrói ranggal a borsodi tankerület iskoláinak vizitátorává, tanfelügyelőjévé neveztette ki.

Tanfelügyelői tevékenységéért többször részesült királyi dicséretben, s Pethő Jakab helytartótanácsi referens, a

budai gimnázium igazgatója, őt a legkiválóbb tanerők közé sorozta.

Midőn II. József halála után protestáns vallása miatt állását elvesztette, s majdnem egy éven át barátai és

ismerősei támogatták, éppen Pethő Jakab tanácsára nyújtotta be pályázatát az egyetemi magyar tanszékért. Pethő

Jakab ismertette meg Szerdahelyi kanonokkal, a hercegprìmás udvari papjaival, Kurbélyi titkárral, Jordánszky

Elek levéltárossal, Wilt és Draveczky kanonokkal és később magával Batthyány hercegprìmással is.

Elhagyatottságában és később betegségében anyagilag és erkölcsileg új barátai támogatták, s valószìnű, hogy

azok biztatták a katolizálásra is, amelynek megtevésével az érvényesülés útja újra megnyìlt előtte. Lehet, hogy a

hercegprìmás jóindulata is sokat jelentett kinevezésénél, de a hivatalos iratok között nyoma sincs annak, hogy

Vályi érdekében bárki is közbenjárt volna a Kancellárián, illetőleg a Helytartótanácsnál. Sőt e két kormányszék

kifogást is emelt a nyilvános pályázat mellőzése miatt, de midőn a tudományegyetem tanácsának ismeretes

(notorie aptissimus) előterjesztése az udvarhoz került, a Bécsből távollévő II. Lipót helyett Ferenc trónörökös

habozás nélkül ìrta alá Vályi tanári kinevezését.”80

Vályi az 1791. április 24-én történt kinevezése után nyomban nagy lendülettel fogott hozzá az oktatás

feltételeinek megteremtéséhez. Beiktatásakor A’ Magyar Nyelvnek hathatóságáról mondott beszéd-ében a

magyar nyelv tanìtásának elvi alapjait vázolta föl, s tanulmányértékű ìrását 1791-ben közzé is tette. Ugyancsak

ebben az évben jelentette meg Beszéd a’ nemzeti nevelésről cìmű előadását. 1792-ben kiadott röpiratában A’

Felséges Magyar Hazához, vagyis az országgyűléshez fordult A’ Magyar tanító székek hathatósabb

előmeneteléért, amelyben azt sürgette, hogy a magyar nyelv a rendes tárgyak között foglaljon helyet és kötelező

legyen azok számára, akik hivatalokat akarnak betölteni. Kérését tömör, de határozott érveléssel támasztotta alá:

„Egyébként, [értsd: ha kérését nem teljesìtik] Felséges Haza! kéntelenìttetem meg vallani, hogy a’ nyelvbéli

előmenetelek reménysége tsaló füst, ‘s a’ Magyar tanìtó székek felállìttatása jobb ugyan mint semmi, de valóban

tsak külső szìnt mutató szem bekötés lessz.”

Vályi kezdeményezése nem volt hiábavaló, mert az l792: VII. törvénycikk a magyar nyelvet rendes és kötelező

tantárggyá tette azzal a céllal, hogy „ily módon bizonyos időszakon belül az országban közhivatalt fokozatosan

csak olyanok nyerhessenek, akik egyéb szabályszerűen elvégzett tanulmányaik mellett tanáraik

bizonyìtványával a hazai nyelv ismeretét is igazolták.”81

Vályit kinevezési okmánya „előadási tervezeté”-nek, vagyis tantervének elkészìtésére is felszólìtotta, mégpedig

a Helytartótanácstól kapott szóbeli utasìtás szerint a tananyagot úgy kellett összeállìtania, hogy „az nemcsak az

egyetemi, de az akadémiai és gimnáziumi nyelvtanìtásnak is zsinórmértéke legyen”.82 Vályi eredeti összeállìtása

nem maradt fenn, a felkért bìlálók észrevételei alapján átdolgozott „Systema praelectionum linguae et literaturae

hungaricae” cìmű változatot pedig csupán Kemény rövid összefoglalásából ismerjük, az átdolgozott tantervből

azonban nem állapìtható meg egyértelműen, hogy belőle mennyi Vályi munkája, és mennyi része van benne a

bìrálóknak. Ezért számunkra többet mondanak azok a kiadványok, amelyeket Vályi a nyelvoktatás céljaira

állìtott össze. Mivel akik a magyar nyelvet el akarják sajátìtani, – beiktatásakor mondott szavai szerint – „két

tsapatokra osztódhatik fel azoknak száma, úgymint Kezdőkre és Gyarapodókra”, ennek megfelelően készìtette

az előbbiek számára a Fundamenta, illetve Grundlinien cìmű, az utóbbiak részére pedig A’ Magyar Nyelvnek

megtanúlására vezető rövid ösvény cìmű könyvet.

80 Kemény György: Vályi András egyetemi előadásainak plánuma, Magyar Nyelv 1935, 222-230. old. 81 Dokumentumok 1966, 256. old. 82 Kemény 1935, 224. old.




5.2. „A magyar nyelv gyakorlati tanításának és tanulásának alapvonalai erre a célra készített táblázattal”

A Fundamenta lingvam ungaricam practice docendi, et discendi, cum tabella in hunc finem praeparata (Pestini,

Typis Mathiae Trattner, 1972), illetőleg a Grundlinien die ungarische Sprache praktisch zu lehren, und zu

lernen: nebst einer hiezu, eingerichteten Hilfstabelle (hely és nyomda nélkül, 1792) bár mindegyik külön

cìmlappal (és külön lapszámozással) jelent meg, egyazon munka latin, illetőleg német nyelven, szövegükben

helyenként a lényeget nem érintő, csekély eltérésekkel (a továbbiakban: Alapvonalak). A kiadás adatai csak a

latin nyelvű változat cìmlapján teljesek, a német nyelvű változat cìmlapján csupán az évszám szerepel. Ám

nyilvánvaló, hogy ez utóbbi is a pesti Trattner Mátyás nyomdájából került ki, s valószìnűleg együtt hozták

forgalomba (illetőleg árusìtották) a két nyomtatványt, annál is inkább, mert a cìmben megelölt tabella-

Hilfstabelle mindkét változathoz egyetlen mellékletként csatlakozik.

A két kis kötet névtelenül jelent meg. Szinnyei József83 nem is tünteti föl Vályi munkái között, Batizi László84

sem tud róla. Petrik Géza viszont Vályi munkái között tartja számon őket85, de a Fundamenta, illetőleg a

Grundlinien cìmek alatt ìrja le adataikat, a mellékletet ennélfogva az utóbbi tartozékaként tüntetve fel.

A nyelvészeti irodalomban Sági István86 könyvészete mindkettőt mint Vályi munkáját jegyzi. Ugyancsak Vályi

munkáiként veszi föl forrásai közé monográfiájában Benkő Loránd.87 Tudtommal ő az egyetlen, aki kijelöli

helyüket, mégpedig a korabeli nyelvtanok között „a kifejezetten iskolai használatra ìrt, pusztán didaktikai

célokat szolgáló, viszonylag rövid terjedelmű nyelvkönyvek” csoportjában, és azt állapìtja meg, hogy Vályi

összefoglalása „annyira rövid, hogy szabályaiból ìtélni igen kevéssé lehet, a hozzá fűzött szövegek azonban az

akkori irodalmi-nyelvi eszménynek nagyon jó tükrözői.” Mészáros István88 „két rövid nyelvtankönyv”-nek

nevezi a két kötetet, amely szerinte „a főbb magyar nyelvtényeket a latin grammatika szerkezeti keretei közt

tárgyalja”. Ám mindjárt meggyőződhetünk arról, hogy e kettős munka nem egyszerű nyelvtan(könyv).

A munka mibenlétéről ugyanis már cìme is egyértelműen és kellőképpen tájákoztat. Nevezetesen arról, hogy

nem a magyar nyelv alapjait, hanem a magyar nyelv tanìtásának, mégpedig gyakorlati tanìtásának és

tanulásának az alapvonalait taglalja. A magyarnyelv-oktatás módszertani kézikönyve tehát, s e nemben az első,

amely annál becsesebb, mert abból a korból többnyire csupán közvetett, a magyar grammatikák és

nyelvkönyvek anyagából kikövetkeztethető ismereteink vannak arról, hogyan tanìtották vagy akarták tanìtani a

magyar nyelvet. Az Alapvonalakból viszont közvetlen formában kapunk tájékoztatást arról, hogy milyen

elgondolás alapján, milyen módszerekkel és milyen szemléltető eszközzel tanìtotta a pesti egyetem első

magyarnyelv-tanára, a magyart (mint idegen nyelvet) kezdőknek. Innen van az, hogy a tanìtási-tanulási módszer

bemutatására, nevezetesen a nyelvtani anyag feldolgozásának módjára a nyelvtannak csupán egy részét adja elő.

Ugyanakkor e könyvecske átmenetileg tankönyvül is szolgált, addig tudniillik, amìg szándéka szerint a szerző

az alaposabb nyelvismeret elsajátìtására kidolgozottabb tankönyveket – nevezetesen bővebb nyelvtant, az

ifjúság számára készìtett szótárt, a fordìtás gyakorlására való szöveggyűjteményt – nem tud a tanulók kezébe

adni: „Addig, amìg ezek a segédeszközök elkészülnek, a jelen Alapvonalak szolgáljanak kezdeti útmutatásul

mindazoknak, akik a magyar nyelvet tanìtani vagy tanulni akarják.”

Ezzel az idézettel egyszersmind a könyvecske Bevezetésének elemzésébe fogtunk. Ez a bevezető rész arról szól,

hogy a magyar nyelvtanulás kiindulópontja „a jó, helyes és pontos kiejtés” elsajátìtása. Annak fejtegetésében

azután, hogyan kell a helyes magyar kiejtést elsajátìtani – eltérően a korábbi (és későbbi) grammatikák

szerzőitől, akik az egyes hangok részletekbe menő kiejtési szabályait sorolják fel – Vályi olyan általános

érvényű tanácsokat ad, amelyek jól megfontolt és bizonyára gyakorlati tapasztalatokból táplálkozó módszertani

elveken alapulnak.

Aki a magyar nyelvet el akarja sajátìtani – ìgy kezdi fejtegetését –, annak kiváltképpen azokra a hangokra kell

gondot fordìtani, amelyek „egyedül a magyar nyelv sajátjai”. Ilyenek szerinte a magánhangzók közül az ö és ü,

a mássalhangzók közül pedig a gy, ly, sz, cs, ty, c, s, sz, zs, z hangok. Kiejtési szabályaikat azonban teljesen

mellőzi, mert úgy tartja, hogy e hangokat sokkal könnyebben és érthetőbben lehet született magyarok ajkáról,

semmint ìrásbeli közlés útján megtanulni. Ezzel a kijelentésével Vályi azt az elvet képviseli, amelyet manapság

83 Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái, XIV. köt., Budapest, 1914, 809-811. hasáb. 84 Batizi László: Vályi András élete és munkái, Budapest, 1935. 85 Petrik Géza: Magyarország bibliographiája 1712-1860, III. köt., Budapest, 1891, 143. old., illetőleg I. köt., Budapest, 1888, 839., 944.

old. 86 Sági István: A magyar szótárak és nyelvtanok könyvészete, Budapest, 1922, 43. és 71. old. (A Magyar Nyelvtudományi Társaság

Kiadványai, 18. sz.) 87 Benkő Loránd: A magyar irodalmi ìrásbeliség a felvilágosodás korának első szakaszában, Budapest, 1960, 324. old. 88 Mészáros István: Iskolai nyelvművelő módszerek a XVIII. század végén, Magyar Nyelvőr 1976, 117-184. old.




úgy fejezünk ki, hogy a magyar mint idegen nyelv oktatásában magyar nyelvterületen a magyar mint célnyelv,

vegyes lakosságú, nemzetiségi vidékeken pedig a magyar mint környezetnyelv kìnálta lehetőségeket-előnyöket

ki kell aknázni.

A szerző azonban még tovább is megy, s egy másik – mai nézeteink szerint is igen fontos – elvet körvonalaz,

amikor azt hangsúlyozza, hogy a szóban forgó hangokat nem egyenként, elszigetelve, hanem mondatokban,

mégpedig könnyű és a mindennapi életben előforduló szólásmódokban kell gyakorolni. Példaként mindjárt

közöl is egy párbeszédes szöveget, amelyben a gyakorlandó hangok nyomdatechnikailag is ki vannak emelve.

Majd azt teszi hozza, hogy az ehhez hasonló gyakorlatok számát az ifjak képességei és körülményei szerint lehet

szaporìtani: „Talis exercitii exempla secundum capacitatem Juvenum praeparantur, et augentur”. Illetőleg:

„Dergleichen Uibungsbeyspiele können nach Fähigkeit, und Umstände, vehermehret, und eingerichtet werden.”

Ezzel pedig csìrájában egy harmadik, napjainkban egyre nagyobb teret nyerő törekvést, a tanuló szempontjainak

és szükségleteinek érvényesìtését fogalmazza meg.

Első olvasásra talán megmosolyogtató a szerzőnek az a további kijelentése, hogy aki az egyes hangokat és

mondatokat helyesen tudja kiejteni, az némi gyakorlással hamarosan olvasni is megtanul, minthogy a

magyarban az ìrás teljesen a kiejtésen alapul. Ám itt ismét egy pedagógiai szándék – ha tetszik: fogás – munkál,

ti. kedvet ébreszteni a tanulóban azzal, hogy a magyar nyelv nem oly nehéz, mint hìrlik. Az előbbi érvelés éppen

ebbe a következtetésbe torkollik: „Következésképpen az olvasás a magyarban egyáltalában nem oly nehéz, mint

ahogy azt egyesek tudni vélve állìtják.” A szerzőnek ez a törekvése végigvonul a könyvecske lapjain. Ezért

mondja összefoglalóan a főnévragozásról, hogy a szabályok alóli kivételek könnyűek és csekély számúak.

Miként az igeragozáshoz fűzött jegyzetben is azt emeli ki, hogy a rendhagyó igék száma más nyelvekkel

összevetve kevés. Az igeragozást bevezető soraiban pedig a kétféle igeragozásnak nem a nehézségeit emlìti,

hanem mint a magyar nyelv egyik szép sajátságát jellemzi. Hogy azután az előadottak tanulságát ekképp

summázza:

„ A fő szabályoknak ezekből a lehetőségig röviden vázolt alapvonalaiból tehát látható, mily egyszerű és könnyű,

és milyen szép sajátságokkal és kiváló tulajdonságokkal bìr a magyar nyelv.”

A Bevezetés utolsó szakaszában – gondolatmenete folytatásaképpen – arról ejt szót még, hogy aki megtanulta a

helyes kiejtést és olvasást, azon kell munkálkodnia, hogy „mások beszédét és ìrását minél előbb és minél

könnyebben megértse”. Ennek a célnak az elérésére és a munka megkönnyìtésére, valamint a minden

nyelvtanulás kezdetén jelentkező nehézségek elhárìtására állìtotta össze ezeket az Alapvonalakat a csatolt

szemléltető táblával. Továbbá annak megmutatására, hogy „mily egyszerű a magyar nyelv, s ezért könnyű az

elsajátìtása is, ha a kellő szorgalom és gyakorlás kìséri (amely nélkül egyetlen nyelvet sem lehet megtanulni)”.

Vályi a Bevezetés után azokat a „fő szabályokat” (regulae generales – Haputregeln) adja elő, amelyek nézete

szerint a kezdőt – akár nyilvános, akár magántanuló – a nyelvtan alkalmazásában és a nehézségek leküzdésében

segìti. Nevezetesen a főnév- és a melléknévragozás, a birtokos személyragozás és az igeragozás ismeretébe,

tanìtásának-elsajátìtásának módjaiba vezeti be a magyarul tanulót.

Az egyes nyelvtani egységek tanìtását négy mozzanatra épìti fel. Kiindulópontja egy olyan szöveg, amely a

nyelvtani anyagot tartalmazza. Utána a szöveg megértésének előmozdìtására annak latin, illetőleg német

fordìtását nyújtja. Majd a nyelvtani anyagot fejti ki latin, illetőleg német nyelven. A nyelvtani anyag

szemléltetésére és bevésésére pedig a táblázatokat alkalmazza.

A szerző a kiejtés tanìtásában is hangsúlyozta, hogy a hangokat nem önmagukban, hanem együttesükben,

mondatban kell gyakorolni. A soron következő nyelvtani anyagot pedig – napjaink nézeteivel teljes

összhangban – először mindig egy szövegen mutatja be: „Ast praemittamus prius breve quoddam exercitii

exemplum, in quo nostrae generales Regulae applicari possint”. – „Erstens aber kurzes Beyspiel einer Uibung

worauf die folgenden Haupt, und Anfangsregel angewendet werden können.” Az ilyenfajta – didaktikai célú –

szövegek összeállìtásában nemcsak a grammatikai helyességre, hanem a szituáció megfelelőségére is tekintettel

van, illetőleg a tanulók érdeklődésére, helyzetére is gondot fordìt. Az igeragozás szabályait bemutató, A’

Tanúlásról cìmű kétrészes szöveghez ugyanis azt a megjegyzést fűzi, hogy amikor az ehhez hasonló, minden

időt, személyt és számot tartalmazó szövegek szárazzá és unalmassá válnak, nem elég szórakoztatóak, a

mintákat „a körülményeknek megfelelően”, „az események és személyek megváltoztatásával” át lehet alakìtani

úgy, hogy a szabályok alkalmazását szórakoztatva adjuk elő, s ìgy azután a tananyag nem lesz sem unalmas,

sem pedig fárasztó. Hogy miként gondolta a szöveg „körülményeknek megfelelő” átalakìtását, egyértelműen

kiviláglik e jegyzetéhez csatolt újabb példából, amely párbeszédes formában foglalja magában az új nyelvtani

anyagot. Mintaszövegei amellett, hogy a korabeli „irodalmi nyelvi eszménynek nagyon jó tükrözői”, egyben




életszerűek, témájukat a mindennapi élet köréből veszik, és a tanulók életkori sajátságaihoz igazodnak.

Elgondolásai és eljárásai Vályit tapasztalt és tudatos nyelvtanárként állìtják elénk.

Ugyancsak a tapasztalat alapján és tudatosan jár el a nyelvtani anyag kiválasztásában és összeállìtásában. A

korabeli (illetőleg korát megelőző) grammatikák túlzsúfolt anyagából, komplikált szabályaiból és még

komplikáltabb rendhagyóságaiból határozott kézzel választja ki a kezdők számára legszükségesebb nyelvi

tényeket. Célratörő előadásban egyszerű szabályokat nyújt, lehetőleg kerüli a rendhagyóságokat, és minimálisra

csökkenti a kivételeket. Innen van az, hogy a tudományos megfigyelés számára – mint Benkő Loránd

megjegyezte „összefoglalása annyira rövid, hogy szabályaiból ìtélni kevéssé lehet”, ami azonban a tudományos

vizsgálódás számára esetleg hiány, az a nyelvoktatás számára erény. Milyen tömören foglalja szabályokba

például a főnévragozás eseteit! Önként adódik ebből, hogy súlypontozza az anyagot. A főnévragozás egyes

eseteinek mindössze egy vagy két, pár soros bekezdést szentel, viszont kiemeli közülük a tárgyesetet, ez ugyanis

„a legnagyobb figyelmet érdemel, mert ebből alakìtjuk a birtokos személyragozást”, és ezért szabályait öt

pontban foglalva ismerteti. Éppen fontosságára való tekintettel külön fejezetet kap a birtokos személyragozás,

külön az egyes és külön a többes szám. A kivételek részletezésébe azonban itt sem merül el, az egyes szám 1.a

pontja végén azt mondja, hogy az egyéb kevés kivétel megtalálható a grammatikákban vagy pedig az órán kerül

terìtékre.

Vályi tehát egy olyan nyelvtan fölvázolását kìsérelte meg, amelyet manapság pedagógiai grammatikának nevez

a szakirodalom.89 Vagyis fölismerte, hogy a nyelvtanulónak – kiváltképpen a kezdőnek – és a nyelvtanárnak

nem tudományos nyelvtanra van szüksége, hanem olyan grammatikára, amely a tudományos nyelvtanból a

nyelvi tényeket a tanuló céljainak, helyzetének és szükségleteinek megfelelően válogatja ki, és amely arra

irányul, hogy elsajátìtható legyen, és ezáltal a tanuló a nyelv gyakorlati használatának birtokába jusson.

A magyar nyelv gyakorlati tanìtása-tanulása hangsúlyosan szerepel munkája cìmében, s ennek a célnak az

elérésére eszközként a mellékelt táblázatokat jelöli meg. A táblázatok alcìmében pedig azt igéri, hogy

segìtségükkel „a magyar nyelv alapjait könnyen és igen rövid idő alatt elsajátìthatni”. Annyi bizonyos, hogy a

táblázatok szerves részét alkotják módszerének. Többféle szerepet töltenek be. Részben szemléltetéssel

elősegìtik az előadott szabályok megértését, részben gyakorlásra szolgálnak, részben kiegészìtik a helyenként

túlságosan tömör szabályokat, részben pedig összefoglalásra valók.

A táblázatok legnagyobb részben természetesen a nyelvtani alakok szemléltetésére és egyben gyakorlására

szolgálnak. Az igeragozás egészére vonatkozik például a főszövegben ez a bevezető megjegyzés: „Valamennyi

egyszerű igeidőt a kijelentő mód jelen idejű egyes szám harmadik személyű alakjából képezzük úgy, hogy

hozzáfűzzük azokat a szótagokat, amelyek mindkét ragozásban a személyek és számok változásának

megfelelően a táblázatban fel vannak tüntetve.”

Több esetben a táblázatok a szöveg nyelvtani anyagát valamilyen vonatkozásban kiegészìtik. A főnévragozásnál

a kétfajta, mély- és magashangú deklináció szűkszavú megfogalmazása után azt olvashatjuk, hogy az i

tőhangzót tartalmazó szavak esetében az I. vagy II. ragozáshoz való tartozást illetőleg a táblázat igazìt el. Az

igeragozás köréből a konjunktìvusz tárgyalásánál a szerző a táblázathoz irányìtja a tanulót tekintettel arra, hogy

egyfelől az a jelen időben fölöttébb hasonló az imperatìvusz ragozásához, másfelől pedig a többi igeidőt „a

táblázat segìtségével minden kezdő maga is egész könnyen képes ragozni”, ezért a konjunktìvusz egyes

igeidőinek hosszadalmas leìrását elhagyja, s csupán a jelen idő ragozásában mutatkozó egyes nehézségekre tér

ki. A szenvedő igeragozást sem részletezi, mert ezt is úgy kell képezni, hogy az ige jelen idejű egyes szám

harmadik személyű alakjához „a táblázatban megadott végződéseket az egyes személyeknek és igeidőknek

megfelelően hosszátesszük”.

A táblázatok egyes nyelvi jelenségekről, köztük az egyik kulcsjelenségnek tekintett birtokos személyragozásról,

külön összefoglalást is nyújtanak. A birtokos személyragozás képzésének a főszövegben előadott szabályát

előbb egy rövid mondatban összegezi: „Az affixumokat az egyes számú akkuzatìvusz végződéséből képezzük,

pl. háza, házat; ebből házam, házad, háza; elme, elmét, elmém, elméd, elméje.” Majd táblázatszerűen tünteti föl

az I. és a II. deklináció személyragjait, s végül ezek egyikéhez-másikához még egy-egy kiegészìtő jegyzetet is

fűz.

Vályi András törekvésében nagyra kell értékelnünk, hogy a magyar nyelv gyakorlati oktatását-tanulását tűzte ki

célul. Továbbá és nem kevésbé azt, hogy tapasztalatokból kiindulva határozott elgondolás alapján sajátos

módszert alakìtott ki, amely egységes keretbe állìtotta a szöveget, a nyelvtant és a nyelvi szabályok gyakorlati

alkalmazását.

89 Stern, H. H.: Fundamental Concepts of Language Teaching, Oxford, 1983, 175-177. old.




A második táblázatban, a ható, műveltető és gyakorìtó igeragozás bemutatása után következő Observatio cìm

alatt azt olvashatjuk, hogy „Formatio verborum, Mandativorum, Potentialium, et Frequentativorum in Methodo

edocetur”, vagyis hogy a műveltető, a ható és a gyakorìtó igék képzése a Methodusban adatik elő. Márpedig a

Methodus ekkor – Pápai Páriz szótára tanúsága szerint – ‘A’ tanìtásban-való jó rend’-et jelenti. Íme itt és ìgy

nevezi meg munkájának műfaját maga a szerző.

A magyar nyelvnek az iskolai oktatásba történt intézményes bevezetése új fejezetet nyitott mind a nyelvtanìtás,

mind a nyelvtanìrás hazai történetében. Megalapozásában fontos szerep jutott az egyetem első magyarnyelv-

tanárának, Vályi Andrásnak, aki képzettsége és rátermettsége folytán megfelelt a ráháruló feladatnak. Szem előtt

tartva ugyanis a képzés célját, a nyelvelsajátìtást, fölvázolta a gyakorlati nyelvtanìtás módszertani alapvonalait,

és egyben irányt mutatott egy pedagógiai grammatika megalkotására.

Ezek a kezdeményezések általánosan jelentkező igényeknek feleltek meg, s alig néhány év elteltével szavakban

is kifejezésre jutottak. A Minéműnek kell egy jó Nyelv-mesternek lenni cìmű, 1796-ban megjelent tanulmányra

gondolok, amelyben a szerző – minden bizonnyal Aranka György – egy ilyen elemi ismereteket nyújtó nyelvtan

szükségességét fejtegeti és kritériumait adja elő. Egyebek között ezt ìrja:

„3. A’miben pedig csekélly vélekedésem szerént immár ennyi sok szép próbák és tudós Munkák után a’

Nemzetnek, és Hazámnak szüksége vagyon közelébb, a’ nem egy Nyelv-mester: hanem a’ Magyar Nyelvnek

Elei, röviden, tisztán fundamentumosan, és a’ szerint a’ Beszéd Módja (Dialectus) szerént ìrva, melly szebbnek,

‘s jobbnak tartatik a’ két Hazában, mind a’ Nemzeti Ifjúságnak, mind az Idegeneknek segittségekre és

nevezetesen a’ Nemzeti Oskolák számára. Mellyben a’ Nyelv természetéből, a’ nyelvnek és annak

Mesterségének Elei minél rövidebben, az Írás módja pedig, és forma példák, az úgy nevezett Paradigmák

egészszen jól, és szükséges Jegyzésekkel adatnának-elő.

4. Ebből, az Alsó Nemzeti Iskolákban, a’kik Déák, vagy Felső Oskolákra igyekeznek, ne tanulnának Könyv

nélkül egyebet semmit, csak a’ forma példákat: a’ többit ha mire még szükséges lenne a’ Tanìtó Mesterek, az

Olvasás, és ìrásbéli gyakorlások alkalmatosságával szóval adják elejekbe, és csepegtetnék beléjek.

5. A’kik felsőbb Oskolákra mennek, azoknak se kellene Könyv nélkül többet tanulniok: de a’ Könyvet által-

kellene számokra egészszen magyarázni. Így a’ Mesterségbéli szóknak értelmekkel, minémüek: vezető szócska

Articulus, Magán, és Mássalérthető Substantivum és Adjectivum, ‘s a’t. megesmerkedvén: a’ felsőbb

Oskolákban könnyebben haladnának. De ezt az esmerkedést, nem úgy nevezett Definitiok által kivánnám nékiek

meg-szerezni, mert ez éppen haszontalan és azért káros dolog, hanem csak példák és világosittások által. A’

Régulák, és forma példák alá téjendő jegyzések, és kivételek, csak a’ Tanitó Mesterek számára valók: hogy a’

dolgot jobban, és fundamentomosabban meg-értvén, és a’ ki-vételeket-is tudván, azoknak elébb a’ Magyarázat

rendében, ezután az ìrás és olvasásbéli Gyakorlások alkalmatosságával illő hasznokat vehessék.”90

Mint utaltam rá, Vályi az Alapvonalakban a nyelvismeret elmélyìtésére egy bővebb nyelvtan megìrását is

kilátásba helyezte. A mű 1798-ban el is készült, s bár jeles bìrálók kezén is átment, sajnos kéziratban maradt. A

bìrálók közül a kiváló nyelvészeti képzettségű és szigorú ìtéletű Rájnis József összefoglalóan ìgy értékelte a

munkát:

„Egyáltaljában szóllván imez új Grammatikáról meg vallom, hogy a’ Magyar Grammatikák közűl, a’mellyeket

olvastam, egy sints, a’melly e’hez fogható vólna. Ditséretre méltó ebben a’ tiszta Magyarság, az illő el-rendelés,

a’ világos tanìtás, a’ kellemetes rövidség, melly mindazonáltal a’ Magyar Nyelvnek többire minden kintseit

magába foglalja. A’ helyes Mesterszók, ‘s a’ tanìtáshoz alkalmaztatott szép és hasznos gyakorlások ezt a’

munkát mint szinte annyi gyöngyök ékesìtik. Megmutatta Vályi Profeszszor Úr, hogy Ő nem tsak az Annya’

tejével szopta a’ Magyar nyelvet, hanem valóban tudós, és felette igen szorglamatos Magyar.”91

A dicsérethez mi is csatlakozhatunk. Az első egyetemi magyar nyelvi katedrára való kinevezése és beiktatása

kétszázados fordulóján Vályi András személyében a képzett és tapasztalt nyelvtanárt, az első magyar

nyelvdidaktikai munka és az első pedagógiai grammatika szerzőjét ünnepelhetjük.

90 A’ Magyar Nyelv-mivelő Társaság’ Munkáinak első darabja, Szebenben, 1796, 123-124. old. 91 Vályi András Magyar Grammatikája felől iratott hivatalos vélemények és ezekre adatott feleletek, Országos Széchenyi Könyvtár, Kézirattár, Fol. Hung. 607, 36a old.




6. Gyarmathi Sámuel Nyelvmesterének egyik fő forrása92

„der Geist des Menschen ist sehr flüchtig und lebhaft” —(Grammaire Raisonnée)

„az ember elméje futkosó, és virgontz” —(Nyelvmester)

Szabó T. Attila Gyarmathi Sámuel halálának másfél százados évfordulója alkalmából ìrt tanulmányában „a

tudománytörténet távlatában” mérlegelve az Okoskodva Tanito Magyar Nyelvmester létrejöttének külső és belső

tényezőit, a következő megállapìtásra jutott: „Amennyire ismertek a mű megszületésének és megjelentetésének

külső körülményei, éppen annyira bizonytalanságban vagyunk a mű megalkotásával kapcsolatos belső kérdést

illetően: Hol tett szert Gyarmathi olyan mérvű ismeretanyagra, amely őt egy ilyen terjedelmes leìró nyelvtani

alkotás megteremtéséhez hozzásegìtette? E kérdés feltevésével, még kevésbé megoldásával a Gyarmathi

munkásságára vonatkozó irodalomban nem találkoztam, de sietek megjegyezni: ha e kérdést itt most felvetem,

erre magam még bizonytalankodó választ sem adhatok.”93

Hanzeli Viktor pedig 1987. augusztus 1-én kelt levelében, Szabó T. Attila kérdésfeltevésével egybehangzóan,

ezt ìrta nekem: „Gyarmathival kapcsolatos munkám, ha lassan is, de halad. Az Affinitas fázison túlesve, most

főleg Nyelvmesterével foglalkozom. Számomra a legizgalmasabb kérdés az, hogy hogyan tudott Gyarmathi –

akinek magasabb fokú képzése csak az orvostudományban volt – ilyen terjedelmes, részletes és nyelvelméletileg

kiválóan megalapozott és megszerkesztett munkát csinálni aránylag rövid idő alatt egyéb elfoglaltságai mellett.

A források kérdése ìgy a szokásosnál fontosabb.” Hogy elgondolásából Hanzeli mit valósìtott meg azóta, arról

nincsen hìrem.

A Nyelvmester forrásának felderìtésére, ha nem tévedek, egyedül Gáldi László tett tényleges kìsérletet: 1972-

ben a bolognai XI. Nemzetközi Nyelvészeti Kongresszuson tartott rövid előadásában a Port-Royal-grammatika

egy kommentárral kìsért kiadásának, az 1759-ben megjelent Grammaire générale-nak egyes passzusaiban vélte

felfedezni a Nyelvmester mintáját és hatását.94 Ám bemutatott szövegegyeztetései gyönge lábon állnak, s úgy

látszik, az emlìtett kongresszus résztvevőit sem győzték meg. A hozzászólók ugyanis figyelmeztették őt arra,

hogy „esetleges közvetìtő művek”-kel kell számolni, mert „hasonló »okoskodva tanìtó« grammatikák a német

nyelvterületen valamivel későbben, 1780 körül voltak divatosak.”95 „Mindez azonban messzire vezetne – tette

hozzá Gáldi –, s különben is Gyarmathi esetében, aki franciául Vocabolarium-a tanúsága szerint is tudott, a

»német szűrő« nem feltétlenül bìr jelentőséggel.” Az alábbiakból ki fog derülni, hogy a hozzászólók jártak jó

nyomon.

Gáldi azonban más vonatkozásban egy lényeges összefüggésre rámutatott, amikor kongresszusi előadása

befejezéseképpen párhuzamot vont Gyarmathi és Verseghy grammatikai munkássága, illetőleg munkásságuk

forrásvidéke között a következőképpen: „Gyarmathi n’était seul a s’inspirer de la grammaire de Port-Royal. Un

peu plus tard une autre figure typique de l’illuminisme hongrois, François Verseghy reprendra également les

principes de la Grammaire raisonnée pour se débarrasser par la, a propos de la description de la langue

hongroise, de l’influence prépondérante des modeles grammaticaux latins.”96 Azaz: Gyarmathi egyáltalán nem

az egyetlen volt, aki a Port-Royal-grammatikát követte. Egy kicsit később a magyar felvilágosodásnak egy

másik jellegzetes alakja, Verseghy Ferenc szintén a Grammaire raisonnée elveit alkalmazza, hogy

megszabaduljon általa a magyar nyelv leìrásában a latin nyelvtani minták uralkodó befolyásától.

A Gáldi által vont párhuzamot azért érzem a magam részéről találónak, mert engem éppen Verseghy-kutatásaim

vezettek el ahhoz a Grammaire Raisonnée-hoz, amely mind Gyarmathinak, mind pedig Verseghynek közös

nyelvelméleti forrása volt.

92 Megjelent: Magyar Nyelv 1995, 52-63. old. 93 Szabó T. Attila: Gyarmathi Sámuel nyelvtudományi munkássága a tudománytörténet távlatában, Nyelvészeti tanulmányok, szerk. B. Gergely Piroska, Bukarest, 1983, 186. old.. 94 Gáldi László: La Grammaire de Port-Royal au XVIIIe siecle, Proceedings of the Eleventh International Congress of Linguists. Ed. by

Luigi Heilmann, Bologna, 1974, Vol. I., 133-135. old.; Gáldi László: A felvilágosodás magyar nyelvszemléletének francia előzményei, „Sorsotok előre nézzétek”. A francia felvilágosodás és a magyar kultúra. Szerk. Köpeczi Béla és Sziklay László, Budapest, 1975, 237-242.

old. 95 Gáldi 1975, 236. old. 96 Gáldi 1974, 135. old.




Jó ideje ugyanis tartalmilag lényegében ugyanaz a fogas kérdés foglalkoztatott, ami a Nyelvmesterrel

kapcsolatban Szabó T. Attila és Hanzeli Viktor idézett mondataiból csendül ki, s ami az én esetemben ìgy

foglalható röviden szavakba: Milyen eszmék vagy éppen milyen művek alakìtották ki Verseghynek azt a

nyelvszemléletét, amelynek alapján megalkotta a magyar nyelvtanìrás történetében fordulatot jelentő

Neuverfaßte Ungarische Sprachlehre cìmű munkáját?

Kézenfekvő válasz lehetne az Adelungra mint forrásra való hivatkozás, de az imént emlìtett munka cìmlapján

már nem az áll, ami korábban (1793-ban) a Proludiumén szerepelt, tudniillik hogy „ad systema Adelungianum”

fejtegette a magyar nyelv törvényeit. Adelung nyelvszemléletének nyilvánvalóan e munka létrejöttében is volt

szerepe, de már nem kizárólagosan. Erre egyébként maga Verseghy is utal, mikor A’ Tiszta Magyarságban

1805-ben – Révaival polemizálva – ezt mondja: „Adelung’ methodussát választottam ugyan én nagy részént

Grammatikámnak kidolgozásában kalaúzúl, de nem azért, mivel Adelungé, hanem azért, mivel a’ józan észnek

principiumaival megeggyez.”97 Vagyis a’ józan észnek principiumai, valamint a józan okoskodás, Gyarmathi

Nyelvmesterében pedig a’ józan okosság vezérlése utalnak arra a közös alapra, amelyben a raison a rendező elv

a nyelvleìrásban. Melyik hát az a mű, amelyből mindketten – bár más-más módon – ezt a rendező elvet

merìtették?

Szemben Gyarmathival, aki.nem árulta el forrását, sőt az ún. Grammaire de l’Academie Française-re való

hivatkozással98 mintha igyekezett volna elterelni róla a figyelmet, Verseghy nyomra vezeti figyelmesebb

olvasóját. A Neuverfaßte Ungarische Sprachlehre-hez szorosan kapcsolódó, „filologyiabéli principiumai”-t

fejtegető s már idézett tanulmányában, A’ Tiszta Magyarságban azzal kapcsolatban, hogy a helyesìrás dolgában

milyen szabályszerűségeket követett, bibliográfiai adatokkal jelöli meg forrását.

A kötetnek A’ magyar Ortográfiárúl szóló II. Értekezésében, a 21. §-ban ugyanis a következőképpen érvel: „Ha

egyszer valamelly nyelvben az ortografia a’ kormánynak parancsolattya által vagyon meghatározva, mint a’

francziáké, akkor azt, bármelly hibás volna is, megváltoztatni, szabadnak nem tartom. A’ miénket az Országlás

még meg nem határozván, hasznosnak sőt szükségesnek ìtélem, hogy iránta a’ józan észhez folyamodgyunk. Ez

nekünk a’ következendő három regulát adgya, mellyek a’ Hálai Franczia Grammatikában (Grammaire

raisonnée, Halle 1758 a’ 13. oldal) imìgy olvastatnak.

1) Valahány különös czikkelyezett hang van a’ nyelvben, annyi különös betűkkel kell azoknak kifejezésére élni.

2) Eggy betű soha ne jelentsen többféle hangot, és eggy hang soha se fejeztessen ki többféle betűvel.

3) Úgy ìrjunk, ammint beszéllünk.”99

Az idézett cìm önmagában is fel kell – fel kellett volna –, hogy keltse a források után kutatók figyelmét; de még

külön nyomatékot kap azáltal, hogy Verseghy oly fontosnak tartotta – nyilván az idézett szabályt is, meg a

művet magát is –, hogy később négy alkalommal is visszatért rá. Előbb a főműveként számon tartott Analyticae

Institutionum Linguae Hungaricae-ban, tehát latinul100; majd a Magyar Grammatika avvagy Nyelvtudomány

cìmű művének mindkét kiadásában101 s itt bővebben fejtegetve a szabályokat; végül A’ Filozofiának

Talpigazságira épített Felelet-ében102 az eredeti, rövidebb változatot közölve. Mindegyik alkalommal

hivatkozott forrására.

Mindezt azért részleteztem, mert ez a Halléban megjelent, a józan okoskodásra épìtett, német szöveggel kìsért

francia grammatika volt a nyelvelméleti forrása mind Gyarmathi Sámuel, mind Verseghy Ferenc művének.

Ezúttal a Nyelvmesterben érvényesült hatását követem nyomon. (A tárgyalás során a Grammaire Raisonnée-t

GrR. rövidìtéssel emlìtem.)

A „hálai grammatika” egy példányát 1993. decemberében sikerült megtalálnom – az eddigi tudomásom szerint –

hozzánk legközelebb eső lelőhelyén, Münchenben, a Bayerische Staatsbibliothekben. A bőrbe kötött,

aranyozással dìszìtett, szép kiállìtású, gazdag tipográfiájú, 19 cm nagyságú könyvet a régi tìpusú jelzet: II. L. lat.

fil. 129 g. alatt őrzik. A cìmlapon ez áll: „Verbesserte Grammaire Raisonnée, Oder: Erleichterte Französische

Sprachlehre. Nach der Methode und Ordnung der Langischen Grammatic eingerichtet. Zwote und mit einem

Register vermehrte Auflage. Halle, Im Verlag des Waysenhauses, 1758.” A cìmlap alsó mezejében

97 Verseghy Ferenc: A’ Tiszta Magyarság, Pestenn, 1805, 172. old. 98 Gyarmathi Sánuel: Okoskodva Tanito Magyar Nyelvmester, Kolosváratt, 1794, I. köt., XX. old. 99 Verseghy Ferenc: A’ Tiszta Magyarság, Pestenn, 1805, 23. old. 100 Verseghy, Franciscus: Analyticae Institutionum Linguae Hungaricae, Budae, 1816, I. köt., 202-203. old. 101 Verseghy Ferenc: Magyar Grammatika avvagy Nyelvtudomány, Budánn, 1818, 18212, 42-45. old. 102 A’ Filozofiának Talpigazságira épìtett Felelet, Budánn, 1818, 326. old.




metszetvignetta van, amelynek felső részén ez a felirat olvasható: „Illo Splendente Levabor”, s ezt szemlélteti a

ragyogó nap felé két oldalról felfelé emelkedő egy-egy madár.

A kötet 12 számozatlan, 710 számozott és 13 számozatlan lapból áll. A 12 számozatlan lapból 2 a cìmlap rektója

és verzója, 10 lap pedig a Vorbericht cìmű elöljáró beszéd. A számozott 710 lap tartalmazza a grammatikát. A

13 számozatlan lap a Registert foglalja magában. A német nyelvű francia grammatika keletkezéséről és

felépìtéséről elsősorban a Vorbericht névtelen szerzőjétől kapunk tájékoztatást, amely Halléban 1743-ban kelt,

tehát bizonyosan az első kiadáshoz készült.103

Az elöljáró beszédből először is azt tudjuk meg, hogy ez a munka a harmadik „francia Langius” (s mint a

cìmlapon olvasható, annak második kiadása). Az első „francia Langius’-t Heinrich Richter, az akkori briegi

egyháztanács titkára ìrta Langius rendszere szerint, és 1718-ban Breslauban jelent meg. A másodiknak, amely

1724-ben Frankfurtban hagyta el a sajtót, szerzője Johann Jakob Schatz, a trarbachi gimnázium rektora, s ez áll

legközelebb Langius művéhez. E kiadásnak nagy sikere volt, példányai gyorsan elfogytak, ezért a tanìtók arra

ösztönözték a szerzőt, hogy jelentessen meg egy újabb, javìtott kiadást, s ehhez javaslatokat terjesztettek elő. Ő

azonban már erre nem vállatkozott, de a javaslatokat átengedte másnak, hogy értékesìtse azokat. Ezek

felhasználásával jött létre a harmadik „francia Langius”.

Az elöljáró beszéd azért nevezi „francia Langius”-nak a tankönyvet, mert a harmadik változat első kiadása még

ezt a főcìmet viselte. Kitűnik ez abból a példánybói, amelyet az esztergomi Főszékesegyházi Könyvtárban

sikerült megtalálnom104, és amelynek cìmlapján ez olvasható: „Verbesserter Französischer Langius, Das ist:

Erleichterte Französische Grammatica, Nach der Methode und Ordnung der beliebten Langischen Grammatic,

Fürnemlich zum Gebrauch der Schulen und Privatinformationen mit Fleiß eingerichtet. Halle, in Verlegung des

Waysenhauses.”

A második kiadásnál valamivel kisebb méretű, 17,5 cm nagyságú, 16 számozatlan és 880 számozott lapot

tartalmazó kötet cìmlapját szerényebb kivitelű, de a második kiadáséhoz hasonló metszetvignetta dìszìti. Ebben

a kötetben is megtaláljuk a Vorbericht cìmű tudósìtást. amely kétségtelenül ehhez a kiadáshoz készült, és szóról

szóra megegyezik a második kiadásban újraközölt szöveggel. Egyébként azonban a grammatika tárgyalása nem

teljesen azonos a két kiadásban. A legfőbb eltérés, ami első látásra szembetűnik, az anyag felosztásában van: az

első kiadás öt fő részre osztva ìrja le a francia nyelvtant, a második kiadás viszont három fő részt különböztet

meg. Éppen ennek alapján nyomban meg tudjuk állapìtani, hogy Gyarmathi a második kiadást használta, mert –

mint látni fogjuk –, a nyelvtan hármas felosztását követi. Az 1758-i tehát nem csupán regiszterrel bővìtett,

hanem egyúttal némileg átdolgozott, illetőleg „megjobbìtott” kiadás.

Az elöljáró beszéd arról nem nyilatkozik, hogy ki alkotta meg a mű harmadik változatát, illetőleg ennek is

kétféleképpen kidolgozott kiadását. Ha az átdolgozó – a jelek szerint voltaképpen a szerző – személyét nem

tudjuk is azonosìtani, ám a cìmlapon és az elöljáró beszéd keltezésében megjelölt Halle városából, Langius

nevéből és más adatokból nagyjából körvonalazhatjuk azt a szellemi talajt, amelyből a mű kisarjadt.

Halle a 18. század első felében az evangélikus pietizmus központja és egyúttal a wolffhianus eszmék

letéteményese volt. A pietizmus vezéralakja, az egyetem tanára August Hermann Francke (1663-1727) hatalmas

103 A mű első kiadása ugyanis valóban 1743-ban jelent meg Halléban, amint erről kérésemre az Univesitäts- und Landesbibliothek Sachsen-

Anhalt (Halle, Saale) igazgatója, J. Dietze volt szìves tájékoztatni 1994. május 5-én kelt levelében. 104 Jelzete: 12867.




iskolaegyüttest hozott létre, amelyben a latin mellett anyanyelvként a németet, élő idegen nyelvként pedig a

franciát tanìtották.105

Langius, vagyis Joachim Lange (1670-1744) ugyancsak a pietista mozgalom képviselője, 1709-től haláláig a

teológia professzora Halléban. Nevét főként latin tankönyvei tették széles körben hìressé. Közülük a közkedvelt

Verbesserung und erleichterte lateinische Grammatik (Halle, 1707) cìmű huszonhat kiadásban mintegy százezer

példányban kelt el.106 Magyarországon egy másik tankönyvéről, a Colloquia latiná-ról vált neve ismertté: Langii

Colloquia cìmmel ugyanis 1744 és 1845 között 34 kiadást ért meg.107

Wolff és általa Leibniz filozófiájának ismerete Németországban a 18. század derekán az oktatásban is terjedni

kezdett. Joggal feltételezhetjük tehát, hogy filozófiájuk hatása erőteljesen érvényesült abban a Halléban, ahol

Wolff egyetemi tanszékéről hirdette tanait. Még akkor is, ha éppen a pietisták kényszerìtették őt a Halléból való

távozásra.108 Már az első „francia Langius” szerzője, Heinrich Richter „ágostai hitvallása” mellett is wolffhianus

volt, korai német fordìtója Leibniz Theodiceájának.109 A második „francia Langius” szerzőjének, Johann Jacob

Schatznak eszmeiségét ugyan nem ismerjük, viszont alighanem ő alapozta meg a grammatika leìró jellegét, mert

nyelvkönyv- és szótárìrásban jeleskedő alkotóra vallanak a következő művei: Gründliche Methode der Kindern

der Lesen und Schreiben bald verzubringen, mit Figuren (Büdingen, 1725.); Deutsch-französisch-italienisches

Wörterbuch (Augsburg, 1766); Sammlung der neuesten und auserlesen Kaufmanns (u. o.); Briefe in deutscher,

französischer und italienischer Sprache (Augsburg, 1792).

A nyelvtankönyv megìrásának céljáról az elöljáró beszéd ìgy nyilatkozik: „Erstlich, daß es eine gründliche oder

critische, und wie die Franzosen reden, eine raisonnirte Grammaire sey, das ist, darinn nicht nur blosse Regeln,

sondern auch der Grund derselben, in so weit es angeht, gegeben worden.” Magvasan adva vissza magyarul e

szavakat: a cél az, hogy a nyelvtan ne csak a puszta szabályokat, hanem azok okait is megadja. Ennek

mibenlétét bővebben a Vorbericht ìgy fejtegeti: „Die Ursach dieser Absicht war nicht nur diese, daß es billiger,

vortheilhaftiger und erfreulicher ist, etwas mit Grund als ohne Grund zu lernen: sondern auch, weil man dis für

eine Hauptpflicht der Lehrenden hält, alles was sie lehren, sonderlich in den Sprachen, unter stetem raisonniren

zu lehren, und damit den Lernenden die Sache nicht nur faßlicher und annehmlicher zu machen, sondern auch

die natürliche Logic mit ihnen bey allerley Gelegenheit durch dergleichen raisonniren zu üben.” Ami azt jelenti,

a lényegre szorìtva e fejtegetés értelmét: ennek a nyelvtannak az a célja, hogy a szabályok okait feltárva

oktasson, raisonniren zu lehren, vagyis ahogy ezt a szándékot magyarul Gyarmathi kifejezte és művének

cìmébe beleszőtte: a nyelvtan okoskodva tanító legyen.

Az elöljáró beszéd szerzője ezután a következőket mondja: „Weil man nun zu einer recht gründlichen Einsicht

in die Natur einer Sprache nicht wol gelangen kan, ohne die Universalgrammatic dabey zum Grunde zu legen:

so ist solches auch geschehen, und auf wirkliches Verlangen guter Freunde die Lehre von der Natur der

Nominum, von der Natur der Verborum, der Particularum und der natürlichen Syntax nach der

Universalgrammatic elaboriret.” Más szóval: minthogy valamely nyelv természetébe csakis az egyetemes

nyelvtan alapján lehet igazán behatolni, a nyelvtan nagyobb részét kitevő témaköröket annak alapján dolgozták

ki. Az egyetemes nyelvtan emlìtése a Port-Royal-grammatikát juttatja eszünkbe, ám nyomban kitűnik, a szerző

nem erre célzott. A szöveget ugyanis ìgy folytatja: „Das Genie der französischen Sprache insbesondere

einzusehn, hat man unter den französischen Grammariens den Mr. de la Touche, Buffier, Restaut und

insonderheit die Grammaire der Academie françoise beständig gebrauchet und ihre Grunde gegen einander

gehalten. Diese 4 benannten sind die Beaux-esprits, die in der ganzen französischen Welt für oracula passiren.”

Majd a Francia Akadémia egykori titkárának, Régnier-Desmarais-nak grammatikai munkásságáról szóló szavait

idézi.

A négy „szép szellem” között, akik az egész francia világban orákulumnak számìtanak, negyedikként a Francia

Akadémia nyelvtanát, voltaképpen annak szerzőjét nevezi meg. A szövegösszefüggésből kikövetkeztethető,

hogy Régnier-Desmarais-t, illetőleg grammatikáját érti rajta. A GrR. emlìtett első, 1743-i kiadásában egy helyütt

(a 267. oldalon) kifejezetten mint a Francia Akadémia nyelvtanának szerzőjét idézi őt, ìgy: Desmarais

Grammaire de l’Academie françoise a Amst. 1707. (Ez az utalás a GrR. második kiadásának megfelelő helyén

nem található.) A Francia Akadémia ugyanis saját neve alatt 1932-ig nem adott ki nyelvtant.110 Azért kellett ezt

105 Lásd: Kosáry Domokos: Művelődés a XVIII. századi Magyarországon, Budapest, 1980, 42., 112. old. 106 Lásd: Jöcher, Ch. G.: Allgemeines Gelehrten Lexicon. Zweiter Theil, Leipzig, 1750, 2250. old.; Adelung, J. Ch. – Rofermund, H. W.:

Forsetzung und Ergänzungen zu Ch. Gottlieb Jöhers Allgemeinen Gelehrten Lexicon. Dritter Band, Bremen, 1819, 1205. old. 107 Lásd: Petrik Géza: Magyarország bibliographiája 1712-1860, II. köt., Budapest, 1890, 544-545. old.; V. köt., Budapest, 1971, 284. old.; VII. köt., Budapest, 1989, 296. old. 108 Lásd: Kosáry 1980, 263., 365., 404. old. 109 Lásd: Adelung–Rofermund 1819, 2076. old. 110 Lásd: Grammaire de l’Academie Française, Paris, 1932, Préfáce.




szóvá tennem, mert Gyarmathi – nyilván a Vorbericht imént idézett sorai nyomán – a „Tudósok Grammátikája”

példájaként emlìti, hogy „Illyen már a Frantziáknál az Akadémia nagy Grammátikája, Grammaire de

l’Academie Française”.

Ha az idézett „szép szellemek” művei mellett számon tartjuk azokat is, amelyekre a nyelvtani anyag tárgyalása

során történik hivatkozás, akkor a Grammaire Raisonnée főbb forrásaiként a következőket jelölhetjük meg:

Buffier, P. C., Grammaire françoise sur un plan nouveau. Paris, 1707.; De Grimares, Discours sur l’usage de la

langue française. H. é. n.; u. ő., Grammaire reduit en tables. H. é. n.; De La Touche, N., L’art de bien parler

françois. H. n., 1696.; Girard G. Synonimes françois. Amsterdam, 1737; Lamy B., Art de parler. La Haye, 1737;

Nouvelle grammaire françoise. H. é. n.; Régnier-Desmarais F. S., Traité de la grammaire françoise. Paris, 1707;

Restaut P., Pricipes généraux et raisonnés de la grammaire françoise. Paris. 1730.; u. ő. Grammaire. Paris,

1741; Thoulier D’Olivet, P. J., Traité de la prosodie Françoise. Amsterdam, 1737.

A felsorolt szerzők a Port-Royal-grammatika (1660) utáni nemzedéket képviselik111, a 17. század végén és a 18.

század első felében működő, jórészt a Francia Akadémia köréhez tartozó nyelvtanìrók. Működésük révén a

francia nyelvtanìrás jelentős fejlődésen ment át.112

Munkásságukban a karteziánus racionalizmust szerencsésen ötvözték a locke-i empirizmussal. Az előbbinek,

nevezetesen a port-royalistáknak hatása nyilvánul meg az elméleti alapvetésben, valamint abban a módszerben,

ahogy az az egyetemes nyelvtan elveit a francia nyelv leìrásában alkalmazták. Az utóbbit, az empirista felfogást

a GrR.-ban legtöbbet idézett szerző, Buffier fejezte ki a legvilágosabban. Az a priori, deduktìv eljárással

szemben azt hangsúlyozza, hogy a nyelvtan elsősorban a megfigyelés tudománya, szabályait a nyelvhasználat

tapasztalati tényeiből kell elvonni, és elmarasztalja azokat, akik figyelmen kìvül hagyják a nyelvtényeket:

„On les entend dire souvent: L’usage est en ce point oposé a la Grammaire; ou, La langue s’afranchit ici de Loix

de la Grammaire; ou bien, On parle de telle et telle sorte, mais c’est contre les régles de la Grammaire. Il me

semble qu’on ne peut penser ainsi, et avoir une idée nette de ce qu’est la Grammaire. En effet, si jamais elle se

trouve oposée a l’usage, tant pés pour elle; c’est sa faute et elle doit se reformer. Car puisque la Grammaire n’est

que pour fournir des régles ou des réflexions, qui aprénent a parler comme on parle: si quelqu’une de ces régles

ou de ces reflexions ne s’accorde pas a la maniere de parler comme on parle, il est évident qu’elles sont fausses

et doivent être changées.”113 Vagyis: „Gyakran hallani, hogy azt mondják: A szokás ezen a ponton szembenáll a

nyelvtannal: vagy: A nyelv függetlenìti magát a nyelvtan törvényeitől; vagy pedig: Ilyen és ilyen módon

beszélnek, de ez a nyelvtan szabálya ellen való. Úgy tűnik nekem, hogy nem lehet ekként vélekedni, és tiszta

fogalmat alkotni arról, hogy mi a nyelvtan. Valójában, ha az egyszer a szokással ellentétes, annál rosszabb neki;

az az ő hibája, s meg kell újulnia. Mivelhogy a nyelvtan arra való, hogy szabályokat és észrevételeket nyújtson a

nyelvről, ahogy azt beszélik; ha ezen szabályok és észrevételek egyike-másika nincs összhangban a beszélt

nyelv módjával, világos, hogy azok hamisak, és változtatni kell rajtuk.”

Ebből az állásfoglalásból egyenesen következik, hogy a francia nyelvtan a francia nyelv diszciplinája, nem

pedig „a latin grammatikának bevonata francia nyelven”, a francia nyelv leìrását tehát meg kell szabadìtani a

latin grammatika nyűgétől.

111 Rosiello, Luigi: Linguistica illuminista, Bologna, 1967, 129. old. 112 Chervel André: ...et il fallut apprendre a ecrir a tous les petits français. Histoire de la grammaire scolaire, Paris, 1977, 84. old. 113 Buffier, P. C.: Grammaire françoise sur un plan nouveau, Paris, 1707, 7-12. old. Idézi Chervel 1977, 84. old.




A GrR. annak alátámasztására, hogy a francia szórend szabályai nem követhetik a latin nyelvét, Buffier

grammatikájából az alábbi részletet idézi: „Ce qui a fait tant de manvaises Grammaires, c’est d’avoir voulu

apliquer celle qui étoit propre d’une langue a une autre langue toute diférente. C’est en particulier un défaut

essentiel dans les Grammaires françoises qu’on a voulu faire sur le plan des Grammaires latines: sous prétexte

que le François venoit du Latin. Il est vrai qu’un grand nombre de ses mots en derivent: mais pour l’arrangement

des phrases et le tour des espressions, qui font le propre caractere d’une langue, le François est aussi diferent du

Latin que de quelque autre langue que ce soit, et en particulier plus que de l’Allemand.”114 Azaz: „Ami annyi

rossz nyelvtant eredményezett, az abból származik, hogy az egyik nyelvre kiválóan alkalmas grammatikát egy

másik, egészen eltérő nyelvre akartak alkalmazni. Ez különösen legfőbb hibája a francia nyelvtanoknak,

amelyeket a latin grammatikák mintájára akartak csinálni: azzal az ürüggyel, hogy a francia a latinból

származik. Igaz, hogy nagy számú szó származik a latinból, de a mondatok elrendezése és a kifejezések

fordulata révén, amelyek egy nyelv saját karakterét megadják, a francia épp annyira eltér a latintól, mint

bármely más nyelv, és jobban különbözik tőle, mint a némettől.”

A latin grammatikától való függést azonban ennek a nemzedéknek teljesen még nem sikerült megszüntetni.

Megnyilvánul ez például abban, hogy megtartják az eset fogalmát, és a névelő szerepét úgy definiálják, mint

amelyik a névszóragozást valósìtja meg.115 Ennek a függésnek maradványaként a GrR. a hat latin eset közül

megtart ötöt. A francia nyelvtanokból a névszók deklinációja csupán Restaut nyelvtana (1741) után kezd

eltűnni.116

Buffier azzal a nézetével, hogy a grammatika az empirikus megfigyelésre és az indukció módszerére

támaszkodjon, megelőzte a nálánál nevesebb enciklopédista César Chesneau Du Marais-t. A nyelvelmélet-

történet ugyanis őt tartja számon úgy, mint aki a racionalista és empirista gondolatkör szintézisével a

nyelvelsajátìtás és a szintaxis területén újat hozott.117 Bár sem neve, sem szempontukból fontos műve, a

Veritables principes de la grammaire ou nouvelle grammaire raisonnée pour apprendre la langue (1729) nem

szerepel a GrR. által idézettek sorában, hatása, nemcsak cìmében, hanem elsősorban a szintaxis kidolgozásában

világosan nyomon követhető.

Ezidőben a szintaxis nem volt még fejlett ága a nyelvtanìtásnak, gyenge oldalát alkotta magának a Port-Royal-

grammatikának is118, amely utolsó, sovány fejezetében alig megy túl a „concordantia” és a „rectio”

hagyományos kategóriáin. Du Marsais grammatikaelméletében viszont központi helyet foglal el. Az általa

vázolt ideális nyelvtan hét tárgyköre közül az V., „Les préliminaire de la syntaxe” és a VI., „La syntaxe” cìmet

viseli, vagyis „A szintaxis előzetese” és „A szintaxis” fejezetekre tagolódik. A szintaxis előzetesén Du Marsais a

morfológiai kategóriáknak a mondat felépìtésében betöltött szerepét vizsgálja. Megkülönbözteti a konstrukciót

és a szintaxist, és a konstrukción a szavak kapcsalódását és elrendezését, lényegében tehát a szórendet érti.119 A

GrR. a szintaxis felépìtésében és tárgyalásában Du Marsais felfogását érvényesìti, mert az általános bevezetés: I.

Von der Syntaxi überhaupt után tárgyát két fejezetre osztja: II. Die Vorsyntax oder Constructions-Ordnung és

III. Die eigentliche Syntaxin selbst. Du Marsais hatását láthatjuk abban is, hogy az addigi nyelvtanìrás

gyakorlatától eltérően a GrR. nagy teret, az egész mű terjedelmének egyharmadát (470-710. old.) szenteli a

szintaxisnak, hangsúlyozva hogy „Der Syntax ist also ein Haupttheil der Sprachlehre” (471. old.), vagyis

Gyarmathi magyarìtásában: „Az öszve-rakás tehát egy Fő része a’ nyelv tanìtásának.” (Nym. 2: 6.).

Összefoglalva a forrásokról és ennek alapján a mű jellegéről elmondottakat: a GrR. a 17. század végén és a 18.

század első felében új utakon járó francia nyelvtanìró nemzedék nézetei és törekvései nyomán készült, többször

átdolgozott, részletes francia leìró nyelvtan. A munka végső formáját kialakìtó ismeretlen szerző igyekezett

felhasználni mindazokat az elméleti és gyakorlati eredményeket, amelyeket az emlìtett port-royalista utáni

nemzedék létrehozott.

Gyarmathi és Verseghy tehát olyan forrásból merìtett, amelynek elméleti fejtegetései és gyakorlati megoldásai

számos vonatkozásban időszerű útmutatásul szolgáltak a magyar nyelv leìrásának megújìtásához. Gyarmathi

számára a GrR. főként felépìtésében és terjedelmében, nyelvelméleti tételeiben és egyes tárgykörök

kidolgozásában jelentett követésre méltó és alkalmas modellt.

114 GrR. 474. old. 115 Rosiello 1967, 125. old. 116 Chervel 1977, 86. old. 117 Kelemen János: A nyelvfilozófia kérdései Descartes-tól Rousseau-ig, Budapest, 1977, 157-158. old. 118 Chomsky, Noam: Aspects of the Theory of Syntax. Cambridge, Mass, 1965. 6-7. old. 119 Lásd: Rosiello 1967, 138-140. old.; Kelemen 1977, 158-160. old.




Utaltam arra, hogy Gyarmathi a Nym. felépìtésében a GrR. hármas felosztását követi. Eljárásának

szemléltetésére a legegyszerűbb mód, ha a két munka tartalomjegyzékének megfelelő részeit egymás mellé

állìtjuk az alábbiak szerint:

GrR. 13, 14, 17. sztl. 1.

Inhalt

Nym. L. XXXIV. l.

Foglalatja a’ Nyelvmesternek

Die ganze Grammatik besteht

aus drey Haupttheilen davon Az egész Nyelvmester áll

három fö Részekböl.

Mellyek közzül

Az elsö Darabban

Der erste die Aussprache u. die

Rechtscreibung lehrt, und Sect.

I. Von Lesen überhaupt zeigt...

Az I. Rész tanitja a’ Kimondást,

és a’ Hellyes-írást

Orthographia

I. Szakasz tanit a’ Betükröl.

Sect. II. giebt insbesondere

Regeln und Ammerkungen von

der Aussprache

II. Szakasz a’ Hangokrol

Der zweyte Theil enthält die

Etymologie und handelt

Cap. I. Ueberhaupt von der

Natur und den Arten der

Wörter

I. Insgemein

II. Insbesondere der

Declinirwörter

A II. Rész tanitja a’ Beszéd

nyoltz Részeit. Eredetvevés.

Etymologia.

I. Szakasz tanit a’ Szóknak

elosztásáról és természetéről

közönségesen.

II. Szak. A’ hajtogatható

Szókról különösön

[...] [...]

Der dritte Theil begreift die

Syntaxin in sich ... A’ Második Darabban

Az III. Rész, tanitja a’ szók

egybeszerkesztésit. Öszverakás

Syntaxis.

Más vonatkozásban a GrR. a grammatika tartalmát ily módon körvonalazza:

„Nur noch mit wenigen wird dem geneigten Leser zu dienstlicher Nachricht gegeben, daß dieses

Grammaticalische Werk oder so gennante Französische Langius eigentlich aus drey Theilen bestehe:

1) Der Grammaire Raisonnée, in welcher die Grammaticalischen Regeln mit genungsamer Deutlichlkeit

gründlich und hinlänglich vorgetragen und eingeschärfet.

2) Der Grammaire Pratique, darinen die Regeln selbst mit einer grossen Menge Exempel von Redensarten und

Discoursen, wie sie im täglichen Umgang vorzukommen pflegen, erläutert und abgehandelt werden.




3) Einem Dictionaire en Abrégé, in welchem die Vocabeln und Phrases zum Nachschlagen in eine

Alphabetische Ordnung, in einer angenehmen und hinlänglichen Kürze zusammen gebracht und zu lesen sind.

Doch so, daß ein jedes dieser Werhgen für sich bestehe und a part verlassen werden kann.”120

A GrR. tehát egyszerre okoskodó, vagyis tudományos alapossággal és részletességgel ìrja le a nyelvtani

szabályokat, és gyakorlati, vagyis ugyanezeket a szabályokat a mindennapi nyelvhasználatból merìtett példákkal

világìtja meg. A nyelvtanìrás e kettős – bátran mondhatjuk, modern – kritériumát Gyarmathi is szem előtt

tartotta, a tudományos és a gyakorlati igényt egyaránt érvényesìtette a Nym.-ben. Múlt század végi „méltató”-ja,

kora felfogását képviselve, meg is rótta őt eljárásáért: „most csak egy ellentmondásra kell néhány szót

vesztegetnünk, mely nem válik dìcséretére Gyarmathi logikájának, mindjárt a munkája küszöbén. Mìg, ugyanis,

egy helyt a tudós grammatika paetensiójával áll elé: addig más helyt, sőt munkája egész folyamán, határozottan

nyelvmesteri, tehát praktikus czélzatokat vall magáénak...”121

Érdemes még felfigyelnünk a Vorbericht imént idézett szövegének 3) pontjára, nevezetesen arra, hogy a GrR.-t

szótár egészìti ki, amely a szavakat és mondatokat rövid formában, ábécé-rendben gyűjti össze, hogy

alkalomadtán utána lehessen nézni egy-egy nyelvtani kérdésnek. Alighanem innen eredt Gyarmathinak az a

gondolata, hogy a Nym. syntaxis-részéhez Kis Szótár-t csatoljon. Az elnevezés is erre vall, hiszen a dictionaire

en abrégé magyar megfelelője nem más, mint a kis szótár.

Nem kevésbé szolgált zsìnórmértékül – és bátorìtásul – Gyarmathi számára a GrR. terjedelme. Elöljáró Beszéd-

ében elhárìtja azok aggodalmát, akik munkáját túl terjedelmesnek tartják majd:

„Tudom, sokak lesznek ollyanok, a’kiknek ez a’ Grammatica igen nagynak fog tettzeni. De azok talám azt vélik:

hogy a Grammatica, mind tsak Oskolába, és gyermek kezibe valo Könyv; koránt sem. Más az oskolai

Grammátika, más pedig a’ Tudósok Grammátikája, mellyben az értelmes emberek és a’ Tanitók akármi

elöfordulható nyelvbéli kéttségeskedésekben tanátsot kérdhessenek. Illyen már a’ Frantziáknál az Akadémia

nagy Grammátikája. Grammaire de l’Academie Francaise. Illyennek kellene lenni e’nek-is. De lehet-is idöre.

Illyen szemmel nézve tehát ez a’ Grammátika nem hogy nagy vólna, de söt igen kitsiny, mert vajmi sok méltó

dolgot lehet még e’be béiktatni, illendöképen kidolgozva.” (Nym. 1: XIX-XX.)

A Vorbericht szerzője pedig többek között ìgy érvelt a tekintélyes terjedelem mellett :

„Hiemit ist hoffentlich das Bedenken, daß diese Grammaire so groß sey hinglänglich beantwortet. Denn wo viel

verschiedene Absichten sind, da muß man auch viele Mittel brauchen. Zu dem gibts viele andere Ursachen, die

diese Grammaire vergrössert haben, z. E. daß das französische mit der Muttersprache sehr fleißig ist verglichen

worden, wie auch daß man einerley Lehren, theils aus Noth, theils um der Ordnung, willen theils auch, damit

man alles soviel leichter finden könte, mehrmal hat wiederholen müssen.” (GrR. 10. sztl. 1. old.)

7. Révai Miklós, a történeti nyelvtudomány megalapítója122

Révai a kilencvenes években dolgozta ki nyelvtudományi rendszerét. Az akadémiai eszme fejlődésével

párhuzamosan a nyelvfejlesztő törekvéseknek a nyelvtanìrás vált ekkor egyik központi kérdésévé, mégpedig

olyan nyelvtané, amely – tekintélye és hatóereje révén – mérvadó lehet a nyelvhasználatban mindenki számára.

1790 ebben a tekintetben is fordulópontot jelentett. A kilencvenes években addig példátlan mértékben indult

meg a nyelvtanìrás: nem kevesebb, mint másfél tucat – s közöttük néhány tudós igénnyel készült – grammatika

született. Hogy Révai csak egy évtized múltán bocsátotta napvilágra nyelvészeti munkáit, annak oka nemcsak

zaklatott életviszonyaiban keresendő. Amint Planumából látjuk, ő egy átfogó érvényű normatìv nyelvtan

megìrásához nagyszabású előmunkálatokat és nagymérvű anyaggyűjtést tervezett, s ezért a gyorsan készülő

munkákról azt a véleményét fejezte ki, hogy „tudósok és tudatlanok úgy ìrják ma a grammatikát, mint a

verseket”. A Planumban felsejlő fő gondolata már az volt, hogy a normatìv grammatika megìrásához előbb a

nyelv „igazi természetét, valódi alkatát” kell megállapìtani. Ezt pedig a régi nyelv tanulmányozásával, a nyelv

történetének felderìtésével lehet elvégezni. Így jutott nyelvészeti-nyelvművelő felfogásának alapgondolatához: a

„venerenda antiquitas”, a „tiszteletreméltó régiség” legyen irányadó nemcsak a nyelv valódi alkatának

megállapìtásában, hanem ebből következőleg a nyelv használatában is. E sarkalatos tételről 1795-ben – a bécsi

Magyar Hírmondó (a Hadi Történetek folytatása) március 20-i számának toldalékában – egy névtelenül

120 GrR. Vorbericht, sztl. 11-12. old. 121 Hahn Adolf: Gyarmathi Nyelvmestere, Budenz-Album, Budapest, 1884, 139. old. 122 Részlet a szerzőnek Révai Miklós, Budapest, 1972 (A múlt magyar tudósai) cìmű könyvéből.




megjelent rövid cikkben ekként nyilatkozott: „Sokan fel adtak a’ már elég szeretsésen bé hozatott Tsétsi János

Orthographiáján, melly az Ethymologián épűlt. Isten neki! ezen nem annyira akadok fenn. Hanem azért

haragszom, hogy a’ szenvedő idő szavakban, in verbis passivis, a’ harmadik személyt olly szörnyű

solecizmussal [= durva nyelvtani hibával] ìrják. Mi az? iratasson, olvastasson ‘s több e’féle... Ugy meg

réműlök, hogy magamon kivűl vagyok, ha azt az el adatassont, parantsoltassont, mondatassont hallom.” Ezután

közli a szenvedő és ikes ragozás mintáit, ahogy azokka1 nagy nyelvtanában is találkozunk, majd ìgy folytatja:

„Teregette! el adatasson, el osztasson, hivatasson, ‘s több ilyen csodák úgye? Haragszom. De majd azt mondják

sokan, haragudjon ő kegyelme, nem gondolunk véle. Még is, ha azt mondanák, haragudjék ő kegyelme, örülnék

neki, mert Pázmán, Károlyi, Káldi, Sylvester János, Pesti Gábor utánn mondanák. De még hátra vagyon egy

idő.” Itt az óhajtó mód ragozását adja, majd ìgy szól: „Tudom Versegi is botorkázott ebben, de többet nyomnak

előttem a’ Régi Magyar Írók, a’kiket felljebb emliték, ‘s több mások is, a’kiket most nem emlìthetek, Versegi

Prolusiójánál. A’ többi Grammatisták tekintetbe se jöhetnek. Bizony tsak jó vólna az igen igen régi Könyveket

elő venni, szorgalmatosan által olvasni. Jó azonban a’ Conjugatió, ha mindjárt az Orthographia nem a’ legjobbik

is. Az a’ kézzel ìrott Régiség, mellyet Sajnovits is, Koller is, hibásan adott elő, mellyet 1210. esztendőben ìrtak,

a’mint ki puhatolhattam, bizony jobb Conjugátiót mutat, a’ későbbiek is jobbal szolgálnak. Én ezt a’ különös

Régiséget izenként, és a’ mint bìzom, szerentsésen fel fejtettem. Vajha közre botsáthatnám! Tanúlhatnának

belőle a’ mi Grammatistánk.” Idézi ezután a Halotti Beszédből az ennék, evék, haraguvék, a Margit legendából

a láttatnék, Heltaiból az áldoznék alakokat, majd ìgy végzi: „De a’ mostani Grammatista azt tanìtja áldozna!

Áldozna! Nem érek többre!” E sajátos kis ìrás több szempontból is igen figyelemre méltó. Amikor 1795 február

végén Révai Bécsben járt, mutathatták meg neki Görögék a pályázatuk eredményeként létrejött Debreceni

Grammatika kéziratát. Ez a munka, amelynek tételeit Révai később annyit céfolta, lehetett most kiindulópontja:

eredetileg inkább Görögék számára ìrt vélemény, amelyet azután közlésre is átengedett. Magát a grammatikát

nem emlìthette, hisz az még sajtó alatt volt, szerzőit tehát az „apróbb Grammatisták” csoportjába foglalta.

Egyetlen vetélytársát viszont méltán Verseghyben ismerhette föl, akinek 1793-ban megjelent Proludiuma alapos

felkészültségű szerzőt mutatott. Révai őt vette célba mint felfogásának legjelentősebb ellenlábasát, de

alaposabban őt sem cáfolhatta: Verseghy ekkor már a Martinovics-mozgalomban való részvétele miatt

fogságban volt.

Révai egyébként sem kìvánt részletesebb fejtegetésekbe bocsátkozni, mert nem dolgozta még ki rendszerét, épp

csak az alapeszmét ragadta meg. Némi ìzelìtőt ad csak eddigi eredményeiből. Itt idézi először a régiséget mint

irányadó tekintélyt. Érinti a helyesìrás kérdését, és kimondja nyelvtani felfedezéseinek egyik legfontosabbikát: a

szenvedő igealak és az ikes ige szabályosságainak összefüggését. Indulattal szól azok ellen, akik „botorkáznak”

az igeragozásban, s az indulat, ha fojtottan is, de kicsap a „tévelygők” fő képviselője, Verseghy ellen. Így ebben

a néhány sorban rejlik a csìrája annak a viharos harcnak, amelyet egy évtized múlva főként az itt megpendìtett

kérdésekben Verseghyvel folytat majd. Nézetei megszilárdulásában hatással lehetett rá a székely Böjthi Antal is,

aki 1794-ben megjelent nyelvtanában fanatizmussal kelt ki azon „ebuzus” ellen, amely nem tartja tiszteletben az

ősi ikes ragozást, és – „az igaz, tiszta, Nemes ajaku Magyarok”, vagyis az erdélyiek mellett – egyúttal

hivatkozott „a’ Gothus betükkel, és a’ Deák betükkel nyomtattatott legrégibb Könyvek” tanúságára is. Fő

műveiben Révai többször utalt Böjthire, egyik vitairatában pedig oldalakat idéz tőle az ikes igék ősi jogainak

védelmében.

Révai a fentiekben épp csak érintette a helyesìrás kérdését. Hogy azonban az irodalmi nyelv és általában a nyelv

egysége szempontjából fontosnak tartotta, az kiderül az egyetemi katedra elnyeréséért ìrt latin nyelvű

folyamodványának alábbi szavaiból: „Régóta és méltán vetik szemünkre helyesìrásunk következetlenségét;

szemünkre fogják vetni, teljes joggal, a szabályok ingadozásait és visszásságait, amelyekkel gondatlan ìróink

néhány év óta oly nagy igyekezettel élnek vissza. Ha ez a szerencsétlen buzgalom tovább tart, a hazai nyelv

tisztaságát lassanként szörnyű barbárság váltja fel.” A régiség kutatása mellett ezért ebben az irányban is

bővìtette ismereteit. 1796-ban – fél éves bécsi tartózkodása idején – másolta le magának Geleji Katona István

1645-ből való Magyar Grammatikatskáját. A régi nyelvtanok közül ezt a legtöbb eredetiséget és önállóságot

mutató munkát Révai elsősorban helyesìrási szempontból tanulmányozta. Geleji volt ugyanis az, aki – a 18.

század első feléig kialakult fonetikus, ipszilonista és katolikus helyesìrás helyett – racionalista alapon az

etimologikus, jottista és ettől kezdve református helyesìrás elveit megállapìtotta. Ezt a megújìtott helyesìrást

tisztìtotta meg túlzásaitól Misztótfalusi Kis Miklós 1684-ben, majd Tsétsi János fejlesztette tovább 1708-ban

megjelent munkájában. Révai e mellett a helyesìrási rendszer mellett tört lándzsát. Geleji Katonától ezenfelül

ösztönzést kapott még néhány – Verseghy által ugyancsak vitatott és később érvényre sem jutott –

nyelvhelyességi kérdésben is. Így például már Geleji is követelte, amit Révai: hogy a birtokos jelzős

szerkezetekben a birtokos többségét is meg kell jelölni a birtokon; Révai példái szerint tehát helyesen ìgy:

magyarok(nak) királynéjok, szegények(nek) inségek, parasztok kunyhóik, holtak lelkeik. Révai állìtotta, hogy

nyelvünkben megvan a szenvedő igealak, s ezért Geleji nyomán ő is hibáztatta a fogadott szolga, tartott beszéd,




költött történet szerkezetben az igenév alakját, amelyet szerinte helyesen ìgy kell mondani: fogadtatott, tartatott,

költetett.

Ugyancsak ebben az évben másolta le magának a császári könyvtárban a Bécsi Kódexet. A régiségek mind

szélesebb körű búvárlása nyomán egy újabb tanulmányt készìtett a Halotti Beszédről, s ebből született meg az

Antiqvitates I. kötete. Legérettebb műve keletkezésének történetét ìgy adta elő A’ Magyar Deákságban: „Már

1783 esztendőben el készült Magyar nyelven elég bő Fejtegetésem. [...] De mennél tovább mentem a’

feszegetésben, mind annál nagyobb titkaira akadtam hazai nyelvünknek, ‘s annál közelebbről való atyafiságát

tapasztaltam, a’ napkeleti, és az éjszaki nyelvekkel. Tehát hogy ezekben is jobban láthatnám a’ tiszta

világosságot: mind a’ Magyar régiségeket, a’ mennyire lehetett, szorgalmasan fel búttam; mind pedig az

atyafiságos nyelveket hìven segedelemül vettem. Jó nagyra nevekedett a’ munka, de már Latán nyelven, a’ sok

utóbbi változtatásokkal, és jobbìtásokkal. El készült a’ nyomtatásra 1799 esztendőbe.” (Az Antiqvitates II. és III.

köteteként akarta kiadni a Bécsi Kódexet szójegyzékkel, grammatikális és lexikális magyarázatokkal; de csak

töredékesen készült el belőle valami.) Korábban már láttuk, hogy Révai a héber nyelvrokonság eszméjének hìve

volt, amely eszme – Sylvestertől és Geleji Katonától kezdve Komáromi Csipkés Györgyön, Pereszlényi Pálon,

Tsétin át Beregszásziig és Verseghyig – minden jelentős magyar nyelvtani munkában megjelent, szìvósan

tovább élt, és a 18. század végén is erősen tartotta magát.

Még maga Gyarmathi is – nagy jelentőségű munkájának megjelenése előtt öt évvel – osztozott e felfogásban,

Révai pedig mindvégig nem tudott megszabadulni tőle, sőt magától értetődő alapigazságként kezelte: „A’ mi

nyelvünknek atyafisága a Zsidó, Káldi, Szìri és Árabs testvér nyelvekkel, olly igaz, és olly szemlátomást való,

hogy azt tsak a’ tudatlanok tagadhatják.” A hazai nyelvészek közül különösen Beregszászi Nagy Pálnak, a

kilencvenes években az erlangeni egyetem magyar tanárának nyelvhasonlìtói munkái voltak e tekintetben nagy

hatással rá, azok nyomán gyökeresedett meg benne a török, tatár és perzsa nyelvekkel való rokonìtás gondolata

is; nyelvtanában Révai elismeréssel adózott neki. Felfogása alakulásában a külföldi irodalomban is kapott

támaszt: különösen a svéd Rudbecktől, aki a 18. század elején egyfelől a gótnak a héberrel való rokonságát

bizonyìtotta, másfelől a finn-magyar rokonìtásnak is igen jelentős képviselője volt. Révai meg volt győződve

arról, hogy Rudbeck kutató módszerével – amelyben jól megfért egymás mellett a kétféle nyelvhasonlìtás –

„jutunk a’ nyelveknek velős esméretökre, és megállapodó bizonyosságokra”. Ezért azt óhajtotta: „vajha az illyen

visgálásokra Rudbeck éles eszével, ‘s okos vigyázásával, vetnék magokat a’ többi nyelvfejtegetők!”

Nyelvtanában pedig kijelentette: büszke lenne arra, hogy rudbeckiánusnak mondanák őt is, annyira nagy és

kedves előtte az a név. Ennek megfelelően Révai azt vallotta, hogy a föld valamennyi nyelve egy nyelvből eredt,

ebből az ősnyelvből több nyelv származott; ilyen származéknyelv a héber és „leányai”: a káld, a szìr, az arab. A

magyar nyelv is egy ilyen származéknyelvre megy vissza, mégpedig a héber nyelv anyjának a testvérére, és

ugyanebből a törzsből valók a finnugor nyelvek is. Mi tehát a finnugor nyelvekkel testvéri, a keleti nyelvekkel

unokatestvéri viszonyban vagyunk. Ezért Révai sokszor héberrel, perzsával, arabbal, törökkel hasonlìt finnugor

helyett, vagy azon fölül. (Ennek a felfogásnak és gyakorlatnak a mélyén meghúzódó leglényegesebb gondolat

az, hogy nyelvünk kétségtelenül magán viseli a régiség jegyét, minthogy szavai és más jellegzetességei a

legtöbb régi nyelvvel közösek.) Ilyenformán tehát Révai az összehasonlìtó nyelvészetben Sajnovicshoz és

Gyarmathihoz képest nem jelent haladást. S bár maga is felemelte szavát az erőszakolt és nevetséges

etimologizálások ellen, és Kalmár Györgynek, a „szerentsétlen szóvisgálónak éktelen tévelygéseit” Rájnissal

egyetértésben elìtélte, mégis rudbeckiánus elveivel és gyakorlatával hozzájárult ahhoz, hogy a héber

nyelvhasonlìtás még a 19. század első felében is tovább élősködjön, és tápot adott a délibábos nyelvészkedésre;

ebből a szempontból szerepe visszahúzó lett.

Révainak azonban másban: a nyelv régi állapotának felderìtésében, a nyelv történetének kutatásában van a

korszakalkotó érdeme. Azzal, hogy az összehasonlìtó nyelvészet eredményei és a korabeli nyelvállapot leìrása

közé összekötö láncszemként beiktatta a régi nyelvemlékek adatait, Révai kivált elődei sorából. Sajnovics és

Gyarmathi felfedezésétől, a rokon nyelvek körének megállapìtásától egy nyelvemlék tüzetes, szóról szóra, sőt

nemegyszer hangról hangra haladó, előre és hátra egyaránt kitekintést nyújtó elemzéséig még nagyon hosszú az

út. Erre az útra vállalkozott Révai elsőként. Nyelvemlékeinkben elemezve a régi nyelvet, és kutatva azokat a

szálakat, amelyek ebből az élő nyelvhez vezetnek: az egyes nyelvi jelenségeket előfordulásuk szerint

kronológiai sorrendben tárgyalta, és az ìgy felsorolt nyelvtényeket oksági viszony alapján egymásból

származottaknak tüntette föl. Ezzel az újìtásával – szinte megelőzve korát: külföldi viszonylatban is –

fölfedezője és első alkalmazója lett a nyelvtörténeti módszernek és megalapìtója a történeti nyelvtudománynak.

Ezekben az években megszületik nagy nyelvtana is. Az egyetemi katedra elnyeréséért ìrt folyamodványában

jelezte, hogy kidolgozta „több kötetben a hazai nyelv valódi természetének, ha nem csalódom, legbehatóbb

vizsgálatát”. „Már ez körülbelül huszadik éve – jegyezte meg –, hogy e végtelen tengeren hajóra szálltam. Sok

fáradsággal szerkesztettem össze észrevételeimet, amiket kettős cìm alatt fogok kiadni.” Révait 1802. augusztus

16-án iktatták be a pesti egyetemen mint a magyar nyelv és irodalom rendes tanárát. Első – beköszöntő –




előadását november 8-án tartotta „arról az elterjedt és ártalmas előìtéletről, hogy a született magyaroknak nem

szükséges a hazai nyelvet tanulniok”. Rövid bevezetés után a szinte szállóigévé vált megállapìtással kezdte:

„Nem tudunk magyarul beszélni. Mert úgy beszélni magyarul, ahogy általában és a legtöbben beszélünk, nem

méltó a tudás nevezetre.” Elfoglalván egyetemi állását, a tanìtás mellett legfőbb gondja volt kész műveinek

kiadása. Munkái kinyomtatásának költségeit a jótevők adakozásaiból, jóformán koldulással gyűjtötte össze.

1803-ban jelent meg előbb az Antiqvitates, vagyis: „Magyar irodalmi régiségek. I. kötet. Magában foglal két

halotti beszédet a régi kiejtés szerint helyre állìtva és nyelvtani magyarázatokkal ellátva, amelyek valamennyi

ismeretes kézirat közül a legrégibbek.” Majd ugyancsak ebben az évben az ekkor még négy részre tervezett

nyelvtanának első két része, az Elaboratior Grammatica Hvngarica: „Bővebb magyar nyelvtan. A hazai nyelv

igazi természetéhez hìven kifejtve és a rokon nyelvek segìtségével bővebben megmagyarázva.” Révai e két fő

művét latinul ìrta, mint a nyelvtan bevezetésében kifejtette: egyrészt azért, mert hazánkban a tanultak még

mindig a latin nyelvet értik a legjobban; másrészt pedig a külföldiek kedvéért, hogy megszűnjenek végre azok

az igazságtalanságok, amelyekkel némelyek nyelvünket illetik: hadd lépjenek a rágalmak helyére helyes

vélemények nyelvünk dicséretére.

Nyelvtanának előszavában Révai felhìvta a szakembereket, bìrálják meg munkáját, hogy az esetleges hibákon

javìthasson. S a szakértő nem is késett soká Verseghy Ferenc személyében. Verseghy fogságában is behatóan

foglalkozott a nyelvtudománnyal, s miután 1803 augusztus végén – az elìtéltek közül utolsónak – szabadult,

néhány hónap múlva arról adott hìrt Kazinczynak, hogy hamarosan kibocsátja német nyelvű grammatikáját,

amelyen huszonkét esztendeig dolgozott, s hogy ennek egy kisebb magyar nyelvű változata is félig készen van.

Verseghy felvette az – 1795-ben – odadobott kesztyűt. Mindkét munkája, amelyben bìrálta Révai művét – a

Neuverfaßte Ungarische Sprachlehre és A’ Tiszta Magyarság – 1805-ben jelent meg.

Verseghy alapjaiban támadta meg Révai rendszerét. Mindenekelőtt tagadta a régiségnek normatìv szerepét: „A’

magyar kézìrások és könyvek, a’ legrégiebb halotti beszédektűl fogva ... egészen a’ mostani könyveknek árjáig

nem birnak elegendő tekìntettel arra, hogy a’ nyelvnek helyességére és szépìtésére nézve az egész magyar

nemzetnek törvényeket szabjanak.” Révaival szemben nyelvi magyarázataiban és nyelvművelésében Verseghy

az egykorú élő nyelvre támaszkodott, az akkori nyelvszokást tartotta döntőnek: „A’ nyelv iránt való

vetekedésekben a’ most élő egész nemzetnek köz akarattyát ösmerem én legfőbb, legbátorságosabb és eggyetlen

eggy bìrónak. Feltalálni ezt ama’ közönséges szokásban, melly a’ hasonló szókkal hasonló esetekben

eggyenlőképen bánik, és a’ filologyiában analogyiának neveztetik.” Nyelvfelfogásának ezt kiegészìtő fontos

eleme, hogy Herder tanìtása nyomán világosan felismerte és hirdette a nyelvnek fejlődő, a társadalommal együtt

változó jellegét. A változás egyúttal haladást is jelentett szemében: a kultúrával együtt nyelvünk a reformáció

idején élte ifjúkorát, s nemrégiben lépett felnőtt korába. A régi auktorok már csak ezért sem lehetnek számunkra

mérvadók. Révai is elfogadta Herder organikus történelemszemléletét, illetőleg annak alkalmazását a nyelvre.

Csakhogy szerinte a magyar nyelv férfikora a 16-17. században volt, s azóta „elerőtlenedő vénségére”, sőt

„haldoklására” jutott. Ezen pedig – a nyelv romlásán – csakis úgy lehet segìteni, ha a nyelvet visszahelyezzük

férfikorába. Révai itt kétségtelenül különös ellentmondásba bonyolódott – amelyre Verseghy találóan mutatott

rá –: a történeti fejlődés elvét csak az elmúlt nyelvállapotokra tudta következetesen alkalmazni, a jelenre már

nem, a jövő számára pedig ő maga akarta megszabni a „veneranda antiquitas” irányában. Révai a történeti elvet

tette kizárlagossá, elhanyagolva az élő nyelvszokást; Verseghy hibája pedig az volt, hogy nem vette észre a

történeti módszerben hasznosìthatót, azt tudniillik, hogy a jelen nyelvtények hosszú fejlődés eredményei, s azok

megértéséhez és helyes magyarázatához adalékokat nyújt a régi nyelv ismerete is. Mégsem róhatjuk fel hibául,

hogy a két módszert – a diakronikus és szinkronikus módszert – nem tudták együttesen alkalmazni, hisz csak

napjainkban kezd megvalósulni a kettő egysége.

A nyelv mibenlétének e két különböző felfogásából származnak az egyéb ütközőpontok is kettejük között. Révai

szigorúan megkövetelte a régiség alapján az ikes igék szabályos ragozását, mégpedig mind a kijelentő, mind

pedig a felszólìtó és feltételes módban. A régiség bűvöletében nem tudta tudomásul venni, hogy az ikes igék

elvesztették eredeti visszaható jellegüket, s hogy a nyelv ki szokta magából vetni a funkció nélkül maradt

elemeket. Verseghy ezzel szemben az ikes ragozást a közszokástól, az analógiától való eltérésnek tekintette,

olyan hibának, amelyet a nyelvből el kell távolìtani; sőt az ikes ragozásban idegen hatást látott, és „tótos”-nak

nevezte – Révai nagy bosszúságára. Verseghy tehát helyesnek találta az eszek, iszok alakokat, s tagadta hibás

voltát a fürödjek, fürödj, fürödjön, illetőleg a fürödnék, fürödne formáknak (Révai szerint helyesen csakis:

fürödjem, fürödjél, fürödjék, illetve: fürödném, fürödnék). Verseghy számos érve közül kiemelkedik egyrészt az,

hogy az ikes igék a népnyelvben meglehetősen ritkák, másrészt az, hogy a régi nyelvben sincsenek meg oly

tisztán, amint azt Révai állìtotta. Verseghynek azonban abban mégsem volt igaza, hogy az ikes ragozásban

idegen hatást, sőt nyelvromlást látott, mert az is a nyelv természetes fejleménye volt. Az ikes ragozást Révai

követői ugyan a nyelvtanokban diadalra juttatták, de „romlását” – mely legalább a 17. század második felére

megy vissza – megakadályozni nem voltak képesek, legfeljebb az igényes nyelvhasználatban tudták életét




meghosszabbìtani másfél századdal. S a mai nyelvművelő számára az a tanulság kìnálkozik, hogy legfeljebb a

grammatikák tudják megőrizni a nyelvnek azokat a funkciója vesztett elemeit, amelyek évszázadokkal

régebbiek, mint az élő nyelvhasználat formái. Ami a helyesìrás terén való vitájukat illeti, abban a köztük levő

ellentét főképp a j-re vonatkozó felfogásuk külünbségére korlátozódott. A Révaitól propagált lúdja, fonja, látja,

tudja helyett a lúdgya, fonnya, láttya, tudgya alakokat Verseghy nem fonetikus okok miatt részesìtette előnyben,

hanem azért, mert éppen etimológiailag nem látta helyesnek. Verseghynek itt is részben igaza volt, mert a

tárgyas ragozás jelen idejű adja, futja alakjában és a harmadik személyű birtokos alakokban: lúdja, kalapja a j

valóban nem etimologikus elem. Viszont a felszólìtó mód írj, adj alakjaira nézve tévedett, mert azokban a j

etimologikus. E kérdésben Révai követői – közöttük főként Kazinczy és Vörösmarty – a jottista ìrásmódot

juttatták diadalra, s ennek megfelelően ìrunk ma is.

Verseghy bìrálatának megjelenése után Révai valóságos hadjáratot indìtott ellene. Álnéven – tanìtványai

képében – két, könyv terjedelmű vitairatot adott ki, s ezek egyikét némi átdolgozással latinul is megjelentette

nyelvtana új kiadásának toldalékaként.

Majd valódi tanìtványát, Horvát Istvánt bìrta rá egy harmadik, ugyancsak álnéven közreadott vitairat

megìrására. S ami még sajnálatosabb, ezek nemcsak cìmükben viselték a sértő kifejezéseket, hanem

tartalmukban is. Révai a vitában mindvégig személyeskedett, nemcsak Verseghy tudományos felkészültségét,

hanem emberi és hazafiúi becsületességét is kétségbe vonta. Révainak alapvetően szenvedélyes, mérsékletet

nem ismerő természete mellett türelmetlensége, elfogultsága a sok nélkülözésnek, szenvedésnek tudható be,

amin életében átment, és ekkor már súlyos betegségének, amelyben már-már a halállal küzdve szenvedett.

Ítélkezés helyett Kazinczy szavait idézzük: „hol vagyon az megìrva, hogy az igazán-nagyokat azért hogy

erőtlenségek őbennek is találtatnak, tisztreletünkre méltóknak nem kell tartanunk!”. Egyébként a vitát is, Révai

javára, Kazinczy döntötte el. Közvetlenül ugyan nem szólt bele, de egy hosszú magánlevélben ìrta meg

Révainak 1806. augusztus 5-én – nem minden személyes indìték nélküli – lesújtó véleményét Verseghyről.

Révai nem késlekedett: a Horvát István által Boldogréti Vìg László álnéven ìrt Versegi Ferentznek

megfogyatkozott okoskodása A’ Tiszta Magyarságban cìmű, sajtó alatt levő vitairatban közzétette Kazinczy

levelét. S ezzel meg volt pecsételve Verseghy sorsa.

8. Révai Miklós stilisztikai kézikönyve123

8.1. Források

Stilisztikai könyvének fő forrását maga Révai jelölte meg egyrészt a kéziratnak a cìmlapján („Írta főképpen

Adelung után”), másrészt a szövegében is: sokszor emlìtve, hogy Adelungot követi, illetőleg nem egyszer utalva

arra is, hogy eltér tőle. A magyar szép toll alapjául Johann Cristoph Adelungnak Über den deutschen Styl cìmű

Berlinben, több kiadásban napvilágot látott két kötetes műve szolgált. Melich János szerint124 Révai az 1800-as,

negyedik, Velledits Lajos szerint125 az 1785-ös, első kiadást használta. A kézirat erre nézve nem ad

felvilágosìtást, Révai ugyanis a munka cìmét sem emlìti meg benne. Viszont támpontot nyújt Boldogréti

könyvében126 a 103. lapon olvasható jegyzete („Bőven ?zóll a’ Költés termé?zetéről Joh. Crist. Adelung über den

deutschen Styl. II. Band. pag. 249–319.”), mert az idézett fejezet lapszámai az 1789-1790-es, harmadik

kiadásból valók.

A kéziratot első ismertetője, Velledits Lajos vetette össze nagy vonalakban Adelung munkájával.127 Főbb

eredményei a következők: Révai kézirata Adelungnak „1785-ben Berlinben megjelent munkáját tartalmazza,

részben fordìtásban, részben pedig átdolgozva”. Mind Adelung munkája, mind pedig – ennek megfelelően –

Révaié két részre oszlik. Ami az első részt illeti, „Révai nagyon ragaszkodik az eredetihez, s majdnem teljesen

fordìtó és átdolgozó, úgy, hogy fejezetről fejezetre menve nyomon kìsérhetjük és összevethetjük munkáját

Adelungéval. Révai sok helyütt rövidìt, s éppen ezért áttekinthetőbb, mint Adelung.” A második részről azt

állapìtja meg, hogy Révai ugyan itt is átveszi Adelung felosztását, de „jó részben teljesen önálló, ti. ott, ahol

nem a stiliszta, hanem a nyelvész beszél”. Megemlìti, hogy Révai „amikor a törvényes iratok stìlusáról beszél,

röviden összefoglalja nyelvészeti elveit”, majd pedig sorra veszi „nagy nyelvészeti munkáinak leginkább

támadott pontjait”. Velledits néhány alapvető megállapìtása megállja a helyét; nevezetesen az, hogy Révai

többnyire követi Adelung művének beosztását, de sokat rövidìt, a témát áttekinthetőbben adja elő, és hogy

123 Révai Miklós: A magyar szép toll, Budapest, 1973, 338-360. old., két fejezet a szövegkiadást kìsérő utószóból. 124 Melich János: Révai Miklós nyelvtudománya, Budapest, 1908 (Értekezések a nyelv- és széptudományok köréből, 20. köt., 4. sz.). 125 Velledits Lajos: Révai és Adelung, Nyelvtudományi Közlemények, 1908, 287-312. old. 126 Boldogréti Vig László, Horvát István: Versegi Ferentznek megfogyatkozott okoskodása A’ Tiszta Magyarságban, Pesten, 1806, 103. old.;

Adelung, Johann Christian: Über der Deutschen Styl, 1-2. Band, Wien, 1789-1790. 127 Velledits 1908, 294-300. old.




részben fordìtó s átdolgozó és csak részben önálló. Egészében azonban mégsem oszthatjuk felfogását, s

különösen nem érthetünk egyet Révai nézeteire vonatkozó következtetéseivel. Annál is kevésbé, mert állìtásait a

kézirat csak egy kisebb részének vizsgálatára alapìtja, és azokban sem volt tekintettel a munka egészének – a

részletekből kibontakozó – összefüggéseire. Az első részből a bevezetést, valamint az első három fejezetet, a

második részből pedig csak az első fejezetet vetette össze mintájával s ezekben is csak egy-egy szembetűnő

jelenségre fordìtott figyelmet. Amikor pedig Révainak itt kifejtett nézetei nem egyeznek fő műveiből ismert

felfogásával, akkor Velledits úgy véli megoldani az ellentmondásokat, hogy szembeállìtja Révait, a nyelvészt

Révaival, a stilisztikussal, illetőleg az eredeti ìrót a fordìtóval-átdolgozóval. Ezenfelül nem veszi figyelembe A

magyar szép toll megìrásának idejét, s ezért is jut téves következtetésekre Révai és a korabeli nyelvészeti

mozgalmak közötti viszony értékelésében.

Mindezt nyomon követhetjük annak a kérdésnek a taglalásában: hogyan vélekedett Révai a nyelvújìtásról.

Velledits szerint Révai a nyelvújìtással csak ebben a kéziratában foglalkozott, s mivel ezt korábban senki sem

ismerte, „érdekes”-nek tartja összehasonlìtani a kérdésben egyfelől Kazinczy, másfelől Verseghy és Révai

nézeteit. Egymás mellé állìtja tehát Verseghynek 1818-ból származó – A Filozófiának Talpigazságira épített

Feleletében és a Magyar Grammatika, avvagy Nyelvtudományban kifejtett – állásfoglalását és Révainak 1805-

ben vallott nézeteit: A magyar szép toll második részének 69. lapjáról az „Éktelenül rontják a’ nyelvet némelly

új ?zókoholók” kezdetű, majd a 96-97. lapról „a’ ?zemtelen ámìtók”-ról, „a’ tudatlan újìtók”-ról szóló, végül a

71. lapról „a’ ro?z költésű honnyi záp tojás”-ról ìrt részeket, a két utóbbit töredékesen idézve. Az összehasonlìtás

eredménye: „Így találkoznak a nyelvújìtás mozgalmának elìtélésében a nagy ellenfelek: Verseghy és Révai.” Sőt

erre a következtetésre jut: „Mìg azonban Verseghy nem annyira a nyelvújìtás ellen, mint inkább az ìrói nyelvnek

és tekintélyének határtalan túlbecsülése ellen küzd, addig Révai tovább megy és az egész mozgalmat elìtéli.”

Mindenekelőtt Velleditsnek az az állìtása nem felel meg a valóságnak, hogy Révai egyedül ebben a kéziratban

nyilatkozik a nyelvújìtás kérdéséről. A dolog éppen ellenkezőleg áll, legtöbb ìrásában szót ejt róla. Már az

Antiqvitatesben (amelyet 1799-ben fejezett be) felemeli szavát azok ellen, akik „szerencsétlen erőlködéssel

ìzetlen, nem a nyelv természetének megfelelő szavakat” hoznak létre.128 A vitairatok közül Kardos Adorján épp

A szép tollból idézi azt a részt, amelyben egyebek közt ezt olvashatjuk: némelyek „még a’ ?zó?zármaztatásban is

magok fejéből költ leleményekkel, új képtelenségeket ?zaporìtanak”.129 Grammatikájának 1806-ban kiadott

második kötetében az Arrogantia scriptorvm recentivm cìmű részben130 Adelungnak azokat a szavait – mint

mondja: részben szó szerint, részben saját szavaival – adja vissza, amelyeket lényegében A szép toll 9-10.

lapjain is megtalálunk arról, hogy „Ártalmas következéssel rettent az ìrónak maga elvéltében gőgösködő

hìvsága: hogy az ő kezében vagyon a’ nyelv, ő annak az alkotója”. S még az Alázatos segedelem kérésben is

kikel – kemény szavakkal – „némelly újìtók” ellen, akik a nyelvet „?zerentsétlen törekedésökkel minden

ré?zeiben elrútìtják, és rémìtő hitvány gyommal megrakják.” Majd ìgy folytatja: „Mert az ékes?zó?zeretésnek

velős esmérete nélkűl, tétova ?zökdöső zavaros tsekély tudománnyal, a’ változó, ’s magával ellenkező ?zokásnak

bizonytalanságában, vakmerően felforgatják, a’ Szépséges, Bő, és Ti?zta Nyelvnek régi saját törvényeit:

i?zonyúságokat követnek a’ ?zóhajtogatásokban: ?zörnyű tsodákat ?zaporìtanak a’ ?zó?zármaztatásokban;

helytelen, és idegen ?zóllásokat ejtenek a’ ?zókötésekben.”131

Révai, mint látható, fontosnak tartotta az újìtás kérdését, s ezért valóban érdemes megvizsgálni, mit vallott erről,

illetőleg egyéb ìrásaihoz képest milyen új gondolatokat fűzött hozzá stilisztikai kézikönyvében. Elsősorban arra

kell keresnünk a választ, kik azok a nyelvújìtók, akiket elìtél. Azt nyomban leszögezhetjük, hogy nem Kazinczy

nyelvújìtási mozgalma ellen harcol. Ezt már azért sem tehette 1805-ben, mert Kazinczy csak 1806-ban lát hozzá

nyelvújìtási művéhez. Méghozzá: „Az 1806. június 10-étől Széphalmon élő Kazinczy Révai művében találja

meg azt a szilárd nyelvtani alapot, amelyből kiindulva hozzáfoghat az újìtáshoz is” – mint Szauder József ìrja132,

részletesen elemezve pályájuk és törekvéseik egyező vonásait, amelyek alapot adtak arra, hogy Kazinczy Révait

fegyvertársának majd pedig, bizonyos tekintetben, magát az ő folytatójának tudhatta. Épp ezért eleve

szerencsétlen, mert a történetiséget mellőző eljárás, párhuzamba állìtani: Verseghynek 1818-ból való

állásfoglalását – amely jóval a Mondolat után és nem sokkal az Orthológus és neológus előtt, valóban a

Kazinczy vezette s már győzelméhez közel álló nyelvújìtási mozgalom ellen irányult – Révainak 1805-ből

származó nyilatkozataival, amelyek csakis a nyelvújìtás korábbi szakaszára vonatkozhatnak. Nem mellékes a

szövegkörnyezet sem, amelyből Velledits az idézeteket kiszakìtotta. Ez a fejezet a tisztbéli tollról szól, s

javarészt a törvényhozás és az igazságszolgáltatás nyelvének hibáit ostorozza. Miután Révai a szóhajtogatások

128 Az eredeti szöveg szerint: „voces inficetas, non ad indolem linguae effictas, ingrato nisu obtrudere”. Révai, Nicolaus Joannes:

Antiqvitates Literatvrae Hvngaricae, Volumen I., Pestini, 1803, 50. old. 129 Fényfalvi Kardos Adorján [= Révai Miklós]: Versegi Ferentznek megtsalatkozott illetlen motskolódásai A’ Tiszta Magyarságban, Pesten, 1806, 52. old. 130 Révai, Nicolaus Joannes: Elaboratior Grammatica Hvngarica, Volumen secvndvm, Pestini, 1806, 942-944. old. 131 Révai Miklós: Alázatos segedelem kérés, Pesten, 1806, 3-4. old. 132 Szauder József: Bevezetés, Kazinczy Ferenc Válogatott művei, Első kötet, Budapest, 1960, LXIX. old. (Magyar Klasszikusok).




és szószármaztatások (a ragozás és a képzés) terén az 1790-i, 1792-i, 1796-i és 1802-i országgyűlési

jegyzőkönyvekben fellelhető hibákat fölsorolta, tér rá az „Egyéb ?zavaknak és ìgéknek hibás ?zármaztatások, és

képtelen új ?zókoholások” c. részre (amelynek bevezetőjében található Velledits egyik idézete). De milyen

„képtelen új ?zókoholások” következnek ezután a példák között? Baróti Szabó Dávid 1792-ben alkotott honnyi

szava, majd a Honnyi törvény (1804) szerzőjének, Georch Illésnek feleslegesen és helytelenül újìtott jogi

kifejezései. Révai tehát a XVIII. század végén és a XIX. század elején – a Barczafalvi-féle szörnyszülemények

nyomán – lábrakapott erőszakos újìtások ellen foglal állást, hangsúlyozottan elkülönìtve ezeket az egyéb

újìtásoktól. A fejezet elején ugyanis A’ szóújításnak eltávoztatásáról cìmmel kifejti azt a ma is helytálló nézetet,

hogy a jogi nyelvben a használat által szentesìtett és fogalmilag egyértelműen meghatározott régi szavakat nem

szabad újjal felváltani, mert az újìtás épp fogalmi pontosságukat veszélyezteti, s ezért az ilyen „megavúlt”

szavakat „mesterség?zó”-ként kell kezelni. Ugyanitt világosan megmondja azt is, hogy az újìtásnak egyébként és

eleve nem ellensége: „Minden élő nyelv ?zünetlen változások alá vagyon vettetve. És ha ezek a’ változások a’

nemzetnek képzeleteiben, ’s jó ìzlésében való előmenetelétől erednek: az ìró tartozik azokat követni a’ tollnak

egyéb nemeiben; mert külömben, a’ gyakorlatosság, és sok?zor a’ világosság ellen vétene. De a’ ti?ztbéli toll a’

nyelvnek változásait, tsak távúl, ’s halkkal követi, nem olly sebes lépéssel, mint a’ tollnak egyéb nemei.”133 Az

újìtás szükségességét a kézirat egy másik helyén, Az újságról szóló fejezetben is elismeri. Előzőleg a minden

„újságra törő nyavalyá”-nak kárait ecseteli, majd A tollnak újsága cìmmel ezeket mondja: „De, nem tekìntvén a’

vi?z?zaélésre, mellyel a’ léleknek ezer jótévő gyökeres vágyása megve?ztegettetik: vagyon a’ ?zép

tudományokban, ’s mesterségekben, az újságnak magában ártatlan neme: a’ melly, nem tsak ?zépen

megegyezhet a’ jó ìzléssel; hanem még inkább azon állapik egé?zen. És ugyan ez igazán az, a’ mellyre

törekednie kell minden ìrónak, ha valamelly ?zépséget kìván tollának ?zerezni. E’ pedig abban áll: hogy ő, a’hol ?zükséges, ha?znos, és alkalmas, új ?zavakkal, új fordúlásokkal, ’s új előadásokkal éljen, az esméretesek, és már ?zokásban lévők helyett.”134 Mindemellett kétségtelen az is, hogy Révai – más műveiből is jól ismert

alapgondolatának megfelelően – szìvesebben merìt a régi nyelv kincseiből, a „veneranda antiquitas”-t

mindenkor előnyben részesìti az új alkotásokkal szemben, mert az a meggyőződése, hogy nyelvünk gazdag,

csak elhanyagoltuk régi értékeit. Ezért új szavak létrehozása helyett inkább a régi szavak felújìtását ajánlja.

Mindezekről A magyar szép tollban is kifejti nézeteit.135 Stilisztikai szempontból is kìvánatosnak tartja például a

régi szerkezetek, köztük a főnévi igenév névmási személyragokkal ellátott alakjának használatát, „mellynek

példái – mint mondja – azonképen ?zámosabbak a régieknél, most tehát annyival is kedvesebbek lehetnek

ritkaságokért”.136 Figyelemre méltó azonban, hogy egész nyelvészeti rendszerének alapelvét sem alkalmazza

mechanikusan. Abban a már idézett részben, melyben arról szól, hogy a tisztbéli tollban meg kell tartani a

„megavúlt” szavakat is, még ezt teszi hozzá: „Tsak hogy az ìró ezekben me?z?ze ne menjen, ’s a’ megavúlt ?zavaknak, és formáknak, ne kedvezzen, ’s azokat ne tartogassa egyedűl azért, mert régiek: kiváltképen ha a’

meghatározás, azont jelentő új ?zavakkal való élés miatt, semmit nem ?zenved.”137 Joggal mondja tehát – ebben

az értelemben is – Kardos Adorján, Verseghyvel a régiség elvéről vitatkozva: „Ha kemény valaki a’

megvála?ztásban, kiváltképen az a’ mì Gondos Révaink. A’ régiségekből nem akar ő mindent vi?z?zahozni,

hanem tsak a’hoz raga?zkodik, a’ mi bennek megállapodott a közönségesen megegyező állandó jó ?zokáson: a’

mostaniból is tsak azt veti el, a’ mi ettől a’ jó ?zokástól elüt éktelenségével.”138

Úgy gondoljuk, kellőképpen érzékeltettük, hogy amikor Révai kéziratának fő forrásához való viszonyát

próbáljuk meghatározni, rendkìvül körültekintően kell eljárnunk. Egyfelől tüzetesen – sorról sorra – kell

összevetnünk a kéziratot Adelung munkájával. Másfelől pedig, amikor ennek nyomán Révai nézeteiről

kìvánunk a valóságnak megfelelő képet festeni, figyelembe kell vennünk mind a kézirat egyes részei között

fennálló összefüggéseket, mind pedig Révainak egyéb műveiben kifejtett álláspontját, nem feledkezve el a

művek létrejöttének és általában a korabeli nyelvészet történetének időrendjéről sem. Ezt a feladatot most már

annál inkább elvégezhetjük, mert Révai kézirata könnyen hozzáférhetően, nyomtatásban is a kezünk ügyében

van.

133 Révai 1973, 207. old.; Adelung 1790, 39-40. old. 134 Révai 1973, 172. old.; Adelung 1789, 514-515. old. 135 Révai 1973, 15-16., 270. old. 136 Révai 1973, 272. old. 137 Révai 1973, 207. old.; Adelung 1790, 40. old. 138 Fényfalvi Kardos 1806, 80. old.




Ha azonban Révai forrásairól teljesebb képet akarunk rajzolni, vizsgálódásainkat – az Adelunggal való

összehasonlìtással párhuzamosan – távolabbi területekre is ki kell terjesztenünk. Szemügyre kell vennünk annak

a diszciplìnának termékeit is, amelynek kereteiből a stilisztika kibontakozott. Ismeretes, hogy a stilisztikák

szerepét két évezreden át, egészen a 18. század közepéig, a retorikák töltötték be. A stilisztika csak a 18. század

második felében kezdett önállósulni. A kezdeményezők természetesen sokat merìtettek a retorikából, s mint

Adelung munkája is mutatja, az ókori, elsősorban a római retorikai irodalomból. Az Adelung által legtöbbet

idézett szerző, az Auctor rhetoricae ad Herennium mellett, Cicero és Quintilianus. Maguk a fő témák is: a stìlus

követelményei, a körmondatok tana, a figurák és trópusok tárgyalása – amelyek az első kötet jelentős részét

teszik ki –, továbbá a stìlusnak három: alsó, középső és felső neme – amelyen a második kötet alapszik –, mind

megvolt már a latin retorikusoknál, amint ez utóbbival kapcsolatban Révai meg is jegyzi: „A’ Latán Oktatók is

megegyeznek a’ tollnak ime’ három nemeiben”. Amikor Révai követi Adelung feldolgozását, egyszersmind sok

tekintetben olyan örökségből merìt, amelynek ő maga, Adelungtól függetlenül is, részese volt. Tanulmányaiból

is tudjuk, művei is tanúsìtják, hogy a latin auktoroknak, köztük is – Varro mellett – éppen Cicerónak és

Quintilianusnak kitűnő ismerője volt. Ezenfelül azonban A magyar szép tollból egyéb, a 18. század első feléből

való latin nyelvű kézikönyvek ismerete is kitűnik. Két nevezetes munka szerzője bukkan föl Révai lapalji

jegyzetei között, amelyekre Adelung nem hivatkozik. Az egyik Gabriel Franciscus Lejay (1657 v. 1662-1734),

Bibliotheca rhetorum (Párizs, 1725) cìmű Európa-szerte ismert és közkedvelt retorikája (Magyarországon

háromszor is megjelent: 1751-ben Kolozsvárott, 1767-ben Nagyszombatban és még 1806-ban is Budán. Révai,

a hely és évszám megjelölése nélkül, az Első rész 129. lapján idézi.) A másik pedig egy ugyancsak elterjedt

stilisztikai kézikönyv, Johann Gottlieb Heineccius (1681-1741) Fundamenta styli cultioris cìmű munkája (Halle,

1719. Utóbb Európa különböző városaiban igen sok kiadásban, utoljára 1791-ben jelent meg. Révai ezt is hely

és évszám nélkül a Második rész 9. és 157. lapján idézi.)

Számos jelenség mutatja, hogy Révai a fontosabb ókori és újabb kori latin kézikönyveket keze ügyében tartotta

munkája ìrása közben. Szembetűnő már az is, hogy igen sűrűn hivatkozik a „Latán Oktatók”-ra, valamint az

„Ékesen ?zóllás jelesebb Tanitóji”-ra (olyankor is, amikor ezt Adelung nem teszi). Lényegesebb ennél, hogy a

műszavakat – Adelungtól ebben is eltérően – következetesen megadja latinul, nemegyszer etimológiájukat is

fejtegetve. S végül ami az egyes témákat illeti, különösen a körmondatok szerkesztésének szabályaiban,

valamint a trópusokról és figurákról szóló tanìtásokban, számos helyen – olyan részletekben is, amelyek

Adelungnál egyáltalán nem szerepelnek – nyomon követhető a latin retorikák hatása. Révainak tehát – Adelung

mellett – ezek is mindenképpen forrásai közé tartoztak.

Olykor az ókori irodalom ismeretének látszólag jelentéktelen adaléka – a témával kapcsolatban felmerülő

asszociáció – ad többletet Adelunghoz képest, Révai feldolgozásában. Bemutatunk egy rövid részletet,

amelynek első felében – mint a párhuzamosan adott eredeti mutatja – Révai hìven követi mintáját; utána pedig

egy ilyen villanásnyi képzettársìtás eredménye következik, amely nem található Adelungnál. Az Első rész VII.

fejezetében az egyik szakasz a hangutánzásról és a hangfestésről mint az elevenséget szolgáló figurákról szól.

Mibenléte magyarázatához kapcsolódik Révainál az Óvás, Adelungnál a Regel der Behutsamkeit cìmű rész.139

Révai: Adelung:

139 Révai 1973, 88-89. old.; Adelung 1789, 313-314. old. Adelung szövegét a mai helyesìrás szerint közöljük.




Tsak ugyan hasonlóság is

legyen az, nem pedig

egyenlőség, a’ mit az ìró

e’képen ád elő. A’ kiejtésnek

hangja a’ jelentetettnek

termé?zeti hangjához tsak

hasonló legyen, nem pedig

maga a termé?zeti hang. A’

gyönyörűség, mellyet a’

követés hoz, mindég a’

homályos érzésből jő, hogy a’

tsak követés: és azért inkább

tet?zenek sok?zor az alkalmas

követések az eredetieknél. Ha

olly nagy a’ hasonlóság, hogy

elvé?z a követést érzés, ’s a’

lélek már oda hajlik, hogy a’

követést valóságnak tartsa:

azonnal meg?zűnik a’ képzés,

’s avval a’ gyönyörűség is, és

a’ mesterkedés fagyos már, és

gyermekes. A’ kőből

faragtatott álló kép annyival

inkább tet?zik, mennyivel

világosabb, hogy kőből

faragtatott, ’s a’ mesternek sok

fáradságába kerűlt, mìg a’

nehézségeket, a’ kőnek kemény

voltát, melly ?zükségképen

ellene állott, olly ?zépen

meggyőzhette. De festessük bé

az álló képet az életnek ?zìnével; azonnal nagy le?zen a’

hasonlóság, ’s meg?zűnik a’

gyönyörűség. Szükséges óvás

tehát ez mind a’ két figúrára

nézve, de kiváltképen az elsőre,

hogy a’ hasonlóság ne legyen

felettébb való.

Aber es muß auch nur

Ähnlichkeit sein, was der

Schriftsteller leistet, nicht

Gleichkeit. Der ton des

Ausdruckes muß dem

bezeichneten Naturlaute nur

ähnlich sein, allein er muß

nicht der Naturlaut selbst, er

muß keine Onomatopoie sein.

Das Vergnügen, welches die

Nachahmung gewähret,

gründet sich immer auf das

dunkele Gefühl, das es

Nachahmung ist, und daher

gefallen geschickte

Nachahmungen oft mehr, als

ihre Originale. Ist die

Änlichkeit zu groß, so daß sich

die Empfindung der

Nachahmung verliert, und die

Seele in Versuchung gerät, die

Nachahmung für die Sache

selbst zu halten, so hört die

Täuschung, und mit ihr auch

das Vergnügen auf, und das

Kunstwerk wird frostig und

kindlich. Eine schöne Bildsäule

aus Stein gefällt, je mehr sich

die Überzeugung dabei

aufdringt, daß sie aus Stein

gebildet ist, und daß es dem

Künstler Mühe gekostet hat,

die Schwierigkeiten der

Materie zu überwinden, welche

sich ihm notwendig darbieten

mußten. Aber man mahle die

Bildsäule nach dem Leben aus,

so wird die Ähnlichkeit zu groß

und das Vergnügen hört auf. Es

ist daher eine notwendige

Regel, in beiden Figuren,

besonders aber in der ersten,

die Ähnlichkeit nicht zu

übertreiben.

Nyilvánvaló, hogy itt többről van szó, mint a hangutánzás és a hangfestés figuráinak szabályairól: velük

kapcsolatban a művészet egyik alapproblémája, az Arany János-i látszat és való kérdése kerül terìtékre. Révai az

Óvást egy példával is megvilágìtja. Íme ezzel:

„A’ Rómaiakat kellemetesen mulatta a’ játék?zìnben egy játékos a’ malatznak ?zavát követéssel. Egy pór ember

ezen megindúlt, ’s kihirdettette, hogy ő is kikel azon mesterséggel. De ennek nem tapsolt a’ nép, söt a’ gyávát

inkább kisüvöltötte. Ekkor ő bo?z?zúságában pala?ztja alól kimutatta a’ malatzot, mellyet titkon ?zorongatott a’ ?zóadásra. Nem tet?zett a’ népnek az igazi malatz ?zó, mert igen érzette benne a’ termé?zetit; de a’ ?zókövetésben

gyönyörködést talált homályos érzése.”




A történetet jól ismerjük Arany János Vojtina Ars poetikájából. Érdekes, hogy mindkettejük ezzel a mesével

illusztrálja a kérdést. Hogy az „athéni”-ből hogyan lett Révainál „római”? Egyszerűen úgy, hogy Arany Ezópus

meséiből merìtett, Révai pedig Phaedrusból ismerte a történetet.140

Joggal érdekelheti az olvasót: voltak-e Révainak magyar nyelvű forrásai? Ha többet ezúttal nem is tudunk

megjelölni, egyről biztos tudomásunk van, mert maga Révai hivatkozott rá ekképpen: „A’ kerekmondásoknak

esméretöket, az az magyarázatjokat, ré?zeiket, és külömb külömb nemeiket, Magyar Íróink közűl ?zépen adta elő

Szente Pál a’ Magyar Oskolában. Mì ezekben a’ Tudós Férjfiúval igen megegyezünk; tsak hogy többire más

példákat hozunk elő a’ világosìtásra. De a’ kerekmondásoknak helyes ö?zvealkatásokra megkìvántató

tulajdonságokat megìnt Adelunggal magyarázzuk. ’S ezek után ugyan vele megyünk által kitétetett tzélunkra, a’

kerekmondásokban való ?zépfolyamatra.”141 Első pillanatban meglepőnek találhatjuk, hogy Révai ilyen

elismeréssel szól Szenthéről, ha tudjuk, hogy könyvét, különösen annak grammatikai részét a kortársak

egyébként igen kedvezőtlen véleménnyel fogadták.142 Révai elismerése azonban nagyon is érthető, mert – úgy

látszik – ez volt az egyetlen magyar nyelvű előzmény, amelyre – ha kis részben is – támaszkodhatott A magyar

szép toll megìrásában. Szenthe értékelésében különben is figyelmen kìvül maradt eddig az a körülmény, hogy ő

volt az első, aki a latin retorikák legfontosabb tételeit magyarul megszólaltatta – még ha meglehetősen

kezdetlegesen, darabos fogalmazásban, kevés önállósággal és gyakran csak felsorolásszerűen adta is elő tárgyát.

A „Mohátsi Prédikátor”-nak tankönyvéből Révainak a második, Magyar Oratoria (illetőleg Oratoria,

Rhetorica) cìmű rész szolgált forrásul. Szenthe a latin retorikák beosztását követve előbb a körmondatokról,

majd a trópusokról és figurákról, végül „A’ Gondolatok El-rendeléséről” (De dispositione) való szabályokat

tárgyalja. Révai ebből főként a körmondatokról szóló részt hasznosìtotta (kisebb mértékben a figurák és

trópusok leìrásából is merìtett). Ennek alapján ìrta meg a körmondatok részeiről, nemeiről és kiterjesztésének

módjairól szóló fejezeteket. Ezeknek megfelelői nincsenek meg Adelung könyvében.

Révai átvette először is Szenthe műszavainak nagy részét. Ezt annál inkább tehette, mert Szenthe nagy gondot

fordìtott megalkotásukra. Könyvének ajánlásában – mint mondja – választ ad arra, „amellyben leg-inkább

meg?zoktanak botránkozni, ti. a’ Mesterség ?zavainak (Vocabula technica) Magyarra való fordìtásában mire

vigyáztam? és ezeket miért olly nehéz fordìtani?” Majd ìgy számol be eljárásáról: „Én hát elő?zör megnéztem a’

Deák nevezetet, azután a Görögöt, ha olly nevezetet találtam, melly a’ Deáknak meg-felel, meg-tartottam: ha

nem? a’ Görögre vigyáztam: ha egyik sem? olly ?zót vettem fel, melly ha a’ Deák, Görög ?zó eredetével nem

egyez-is-meg, de értelmére nézve nyomban azt tészi.” Révai értékelni tudta ezt a körültekintést, hisz maga is

küszködött a műszavak kialakìtásával, s többnyire maga is a fent leìrt módon járt el. Ezért, amit megfelelőnek

tartott e részben, át is vette Szenthétől. Átvette magát a kerekmondást,143 továbbá a kerekmondás részei és nemei

közül a következőket: magános, kéttagú, háromtagú, négytagú (kerekmondás); fő feltétel, al feltétel (’propositio

principalis, propositio secundaria’) róla mondatott (’praedicatum’); tagonként (’membratim’), ìzenként

(’incisim’); megelőző, előljáró, előbbi ré?z (’protasis, antecedens’); követő, következő, utóbbi ré?z (’apodosis,

consequens’); lélekzet (’pneuma’); nyúlt kötél (’schoenotens’). Eltér tőle Révai az alábbiakban: ö?zvealkatott

(’composita’): ö?zve-kötött helyett; ?zóba vétetett (’subiectum’): alá-vetett helyett; kerengős (’periodicon’):

kerek-mondá?otska helyett; kiterjedés (’tasis’): ki-terje?zkedés helyett. „A’ kerekmondásoknak kiterje?ztésök

módjairól” (Szenthénél: „Az Ö?zve-kötött Kerek-mondá?ok Ö?zve-?zerkeztetéséről”) cìmű részben: a másra

néző; okadó; ö?zvehasonlító; reáhagyó; ellenkező; elvála?ztó; következő (kerekmondás) mind megegyezik

Szenthe műszavaival; apró eltérés Révainál az ö?zvefoglaló: ö?zvefoglaltt helyett.

Áttérve a kidolgozás részleteire, azt látjuk, hogy Révai szabadon alakìtotta mintáját. Szenthének meglehetősen

széteső, sok helyütt vázlatos, máshol nehézkesen akadozó tárgyalását Révai egyszer rövidìtéssel, másszor

bővebb fejtegetéssel, a tárgyalás rendjén is módosìtva, áttekinthető tagolásban és világos előadásban fogta

össze. Vessünk össze e szempontból a két munkából egy egymásnak megfelelő részt (a példaanyagot elhagyva

most).

Szenthe (96-98. l.):

§. 14. Ha már a’ Kerek-mondásnak négy tagnál több tagjai vagynak, azoknak nevei Periodicon, Pneuma, Ta?is.

§. 15. Periodicon, Kerek-mondá?otska, az az ugyan tsak nagy Kerek-mondás, a’ melly öt, vagy még több

tagokból is áll.

140 Az ókori forrásokra lásd Scheiber Sándor: Az athéni malac, Élet és Irodalom, 1962, 24. sz. 141 Révai 1973, 57. old.; Szenthe Pál: Magyar Oskola, Pest, 1792. 142 Lásd erről Benkő Loránd: A magyar irodalmi ìrásbeliség a felvilágosodás korának első szakaszában, Budapest, 1960, 325. old. 143 A periodus magyarìtására Révai korábban a kerekbeszéd-et használta, lásd [= Révai Miklós:] A’ magyar nyelv tanításnak két részei. Az igaz kimondás, és az igaz írás, Budán, 1779, 28. old.




§. 16. Pneuma, Lélekzet, az az a’ melly több lélekzeteket kiván mìg az ember el-mondhatja, és a’ melly több

dolgokat, tagonként, izenként, a’ dolog, és indúlatok mivoltához képe?t, felhozz.

§. 17. Ta?is, Ki-terje?zkedés, mikor valaki igen ?zéle?en ki-terje?zti a’ be?zédet. Ide tartozik a

Schoenotenes. Nyúlt-kötél. Mikor úgy ìr, be?zéll, vagy néha ?zorúltságból kell is, hogy valamit világosìtásnak

okáért közbe?zúr, ezt ismét meg-világosìtja más közbe-?zúrt, ezt ismét más világosìtó ?zóllás által, e’ ?zerént

o?ztán el-nyúlik a’ be?zéd ho?z?zú kötél módjára.

§. 18. A’ melly be?zéd, az eddig le ìrtt módon mégyen, kerekdeden mégyen, a’ melly pedig rövidebben megyen,

mégyen

1. Tagonként, Membratim, melly is leg-fellyebb 18. betűfogá?okból áll.

2. Izenként, Inci?im, vagy ki??ebb, apróbb mondá?onként, melly leg-fellyebb 8. betűfogá?okból áll.

Révai ezt a részt más összefüggésekben, az Adelung-féle tárgyalási menet két különböző helyén épìti bele

munkájába. Révai (78-81. l.):

A’ rend kivűl való kerek mondások.

a) Kerengős (periodicon), nagy kerek mondás: mellynek öt, vagy több tagjai vagynak, de még is nyoltzan felűl

soha sem.

b) Lélekzet (pneuma), környűlìratott, ’s több tagokra, és ìzekre mego?zlatott bővebb kerekmondás; de a’

mellynek ho?z?za a’ ?zóllónak lélekzetéhez alkalmaztatott.

c) Kiterjedés (tasis) igen ?zélesen megnyúlt kerekmondás: mellyben többek a’ tagok, hogy sem azokat egy

lélekzettel győzhesse a’ legerősebb mellyű ember is. A’ lélekzettől nem is egyébbel külömböz a ho?z?zúságnál,

melly a’ kiterjedésben felettébb való.

A’ kiterjedéssel akkor él leginkább a’ ?zólló: mikor a’ nagy indúlatoktól magán kìvűl ragadtatik; vagy sok

tselekedeteket elbe?zéllésében, indúlatos leìrásokban, az okoknak ?zámba vételekben igen ho?z?zú

hasonlìtásokban, ellent mondásokban, és több illyenekben.

d) Nyúlt kötél (schoenotenes) olly kerekmondás: melly, közbe eső feltételekkel, vagy a’ főfeltételnek több külön

valókra o?zló terjedésével, mintegy kötélként elnyúl.

Révai (103-105. l.):

Alkalmas helyen ?zóllunk itt a’ be?zédnek nevezeteiről: mellyeket ve?zen, a rövid, és ho?z?zú feltételeknek, ’s

kerekmondásoknak egymást váltásoktól.

1. Kerekdeden menő beszéd.

Kerekdeden menő, vagy kerekmondásonként való bezéd (oratio periodica, oratio versa) az: melly mind azon

kerekmondásokból áll. Ellenben pedig terjedett be?zéd (oratio fusa): melly, vagy tagonként, vagy ìzenként való ?zollással foly.

2. Tagonként folyó szóllás.

Már a tagonként folyó ?zóllás (membratim procurrens dictio) ré?zént magános, ré?zént egymástól függő, de még

is rend ?zerént való kerekmondásokká ö?zve nem alkatott, tagokból álló be?zéd. Az illyen tagoknak leg feljebb

tizennyoltz betűfogás a’ közönséges mértékjök.

3. Izenként való beszéd.

Ízenként való be?zédet folytatunk (incisim dicimus): mikor, most függőben álló, most pedig teljes értelemmel

béfogatott, több apró mondásokat ejtünk. Az illyen ìzeknek leg feljebb nyoltz betűfogásra ve?zik közönséges

mértékjöket.

Ritkábban előfordulnak olyan helyek – mégpedig A kerekmondásoknak kiterjesztéséről szóló fejezetben –, ahol

Révai csaknem szó szerint követi Szenthét. Lássunk erre is egy-egy példát.




Szenthe (103. l.):

§. 25. Ha a’ Fő Fel-tétel-mellé, vagy ha?onlót, vagy példát, vagy tanúbizonyságot té?ze?z, abból lé?zen Ö?zve-

hasonlìtó Comparativa, Kerekmondás. A’ haonlító Foglalók ezek: Mint, a’ mint, a’ miképen, valamiképen.

Ezeknek megfelelnek. Úgy, azonképpen, azon módon, azon formán ’s a’ t.

Révai (83. l.):

4) Ö?zvehasonlító kerekmondás (periodus comparatiua): mellyben a’ fő feltétel mellé más feltétellel, vagy

hasonlót, vagy példát, vagy tanubizonyságot te?zünk. A’ hasonlìtó foglalók ezek: mint, a’mint, valamint,

miképen, mintha. A’ mellyekre imezek felelnek: úgy, azonképen, ?zintén úgy, nem külömben.

Ha azonban nem találja kielégìtőnek Szenthe fogalmazását, e részben is alakìt, bővìt rajta. Így például:

Szenthe (108. l.):

§. 31. Ha a’ ki-?zélesìtő Szotskák által, a’ Fel-tételhez valamit adunk, lé?zen ki-?zélesitő, Explanativa

Kerekmondás. A’ Szótskák ezek: Annyival inkább, kiváltképpen, úgy hogy, annyira hogy.

Révai (86. l.):

7) Ki?zélesítö kerekmondás (periodus explanatiua): mellyben a’ fő feltételhez más feltétellel magyarázást,

világosìtást, vagy közelebbről való meghatározást vetünk. A’ ki?zélesìtő foglalók ezek a’ nem tsak megelőző ?zótska után: hanem még, hanem inkább, hanem még ellenben; azután imezek is: kiváltképen ha, kivált a’ mint

most, teljességgel – mintha.

A leglényegesebb eltérés azonban, amely által Révai feldolgozása magasan felülmúlja Szenthéét, a jelenségeket

szemléltető példaanyagban van. Szenthe főként bibliai, illetőleg vallási példákat használ. Révai ìrói idézetekkel

illusztrálja a szabályokat. Mégpedig egyfelől magyar ìróktól, főként Faluditól, valamint Pécsi Lukácstól,

Pázmánytól, Telegdi Miklóstól idéz, másrészt pedig Cicerótól kölcsönzi példáit.

Kicsit hosszasabban időztünk Szenthe Pál munkájánál, nemcsak azért, mert Révainak – valószìnűleg – egyetlen

magyar forrásáról van szó, hanem azért is, mert az összehasonlìtás során bepillanthattunk Révai alkotó

műhelyébe. Magyar forrását egyébként egy nagyobb fejezetbe, A kerekmondásokban való szép folyamat cìműbe

illesztette bele. Sajátosan egyesülnek itt a különböző források és hatások. Révai ugyanis a fejezet fő vonalaiban

Adelung nyomán jár; egyes részeibe a latin retorikákból az általa szükségesnek tartott részeket épìti be,

mégpedig e téren az egyetlen magyar kìsérlet eredményeit is fölhasználva. Mindezt a saját gyűjtéséből származó

példaanyaggal látja el, és az egészet jól áttekinthető felosztásban, világos rendszerezéssel, gördülékeny stìlusban

adja elő.

Hátra van még, hogy – a fő forrással való összehasonlìtás alapján – számot adjunk arról, mi maradt el a

munkából, mi az, amit Révai tervezett, de már nem tudott megìrni. Segìt ennek megállapìtásában egyfelől a

Nvncivmba144 foglalt tartalmi ismertetés, másfelől a Második rész Bévezetésében olvasható felosztás. Ezekből

kétségtelenül kitűnik, hogy Révai végig Adelung nyomán akarta stilisztikáját kidolgozni. Az egész műből –

mint tudjuk – az Első rész teljesen be van fejezve (ez Adelung I. kötetének felel meg). A Második részt Révai

két szakaszra tervezte; az első szakaszból három fejezet készült el, a negyediket, amely az elegyes tollnak

nemeit, nevezetesen a szólló, a játékos és a költő tollat fejtegette volna, már nem ìrta meg. Ugyancsak hiányzik

– a mintájában egyébként nem nagy terjedelmű – második szakasz is, amely mint az emlìtett Bévezetésben

olvashatjuk: „A’ tollnak külömböző nemeit, az előadásnak külső formájára nézve főképen a’ folyó be?zédű

munkákban, úgy mint be?zéllgetésekben, levelekben, ’s be?zédekben, azután a költeményes munkákban”

tárgyalta volna. A Nvncivmból tudjuk, hogy tervezett még egy Harmadik részt, amely „legrövidebben ?zóll a’

Szép tollra megkìvántató segedelmekről”. Mindent összevéve azt állapìthatjuk meg, hogy a tervezett munka

nagyobb és fontosabb része, csaknem háromnegyede készült el.

A Nvncivmból is tudjuk, A magyar szép tollban pedig ismételten emlìti Révai, hogy stilisztikai kézikönyve

szerves kiegészìtőjének szánta A magyar be?zéd példái cìmű szöveggyűjteményt. Kardos Adorján pedig

egyenesen azt mondja, hogy „Tsak Kegyes Adakozót várnak a’ nyomtatásra: a’ Magyar Deákságnak Harmadik

Kötetje, a’ Magyar Be?zédnek Példái”.145 Ha a munka nem is volt ennyire előrehaladott állapotban, kétségtelen,

hogy sok elkészült belőle. Révai hagyatékában három, A magyar deáksághoz hasonló nagyságú és terjedelmű

144 Révai Miklós: Alázatos segedelem kérés, 1806, 13-14. old.; Révai 1973, 185-187. old. 145 Fényfalvi Kardos 1806, 36. old.




kötet van146, amely a gyűjtést nagyrészt tisztázatban tartalmazza. Főként régebbi – 16–17. századi – ìrói művek

és nyelvemlékek szemelvényeiből áll a gyűjtemény.

8.2. A mű helye és jelentősége

Ha a mű helyét akarjuk kijelölni Révai munkásságának egészében, akkor mindenekelőtt ismét hozzá magához

kell fordulnunk tájékoztatásért. A magyar deákság I. kötetében, a munka mindhárom kötetének tartalmáról és

beosztásáról szóló Bévezető tudósítások a’ magyar deákságról cìmű előszavában, különösen a II. és III. §-ban147

ugyanis mind a munka megìrásának tulajdonképpeni indìtékáról, mind egész nyelvészeti rendszerében elfoglalt

helyéről, mind pedig az egyes köteteknek egymáshoz való viszonyáról felvilágosìtást kapunk.

A III. §-nak a végén Révai az Instructio pro Professoribus, linguae, et literaturae Hungaricae in Academiis cìmű

utasìtásból ezt idézi: „Professores, linguae, et literaturae Hungaricae in Academiis, hoc sibi habent munus

demandatum: vt altiorum classium studiosis linguae, quam in Gymnasiis excoluerunt, gnaris, eius, literaturaeque

Hungaricae indolem, et fata demonstrent; tum vero eos etiam ad eam perficiendam, stilumque cultiorem sibi

comparandum, manuducant.” E hivatkozásból nyilvánvaló, hogy Révai A magyar deákságot s benne a

stilisztikát – az utasìtás nyomán – egyetemi és főiskolai (az ő szavával: „a’ nagyobb oskolák”-nak való)

tankönyvül szánta. Mint az ország időben és rangban is első magyar nyelvi és irodalmi tanszékének birtokosa,

elsőrendű kötelességének tartotta, hogy – a nyelvtan mellett – ezt a hiányzó munkát is elkészìtse, mégpedig

magyar nyelven. Az irodalomtörténet és a stilisztika témája – mint felsőbb, a nyelvi ismereteket magasabb

szinten kiteljesìtő stúdium – tehát ebben az utasìtásban már össze volt kapcsolva. Ennek megfelelően épìti föl

maga Révai is a munkát: „Két jeles oktatás köttetik egybe a’ nagyobb oskolákra: a’ Magyar Deáki Történet, az

az a’ Magyar Deákság tsak elbe?zéllésre; azután a’ Magyar Deákságnak előmenetelére a’ Magyar Szép Toll, az

ékesen ?zóllásnak, a’ mint Tzitzeró mondja, művese, teremtője, és mestere (stilus dicendi opifex, stilus optimus

dicendi effector, et magister). ezeknek nyilván való ö?zveillöségök, melly a’ ?zavakról való tanúságon állapik, ?zépen eltüri egy közös fő nevezet alatt a’ kiadatást. O?zlásokat ve?zik a’ külön való kötetekben.” Az a

megjegyzése, hogy a két első kötet „?zépen eltüri egy közös fő nevezet alatt a’ kiadatást”, azt sejteti, mintha csak

a tantervi utasìtás követése kedvéért egyesìtette volna a két témát, mint ahogy valójában a stilisztika

meglehetősen laza szálakkal fűződik az irodalomtörténethez, s ezért tulajdonképpen önálló munkának is

tekinthető. Látni fogjuk azonban, hogy filológiai rendszerébe az irodalomtörténet tanulmányozása is

beletartozott.

Hogy elsőrendű feladatának tartotta s főként a „felsőoktatás” céljára ìrta munkáját, azt több körülmény is

mutatja. Miután 1802 őszén elfoglalta katedráját, nem sokkal utána, de legalább második egyetemi évében

hozzálátott a munka megìrásához. Kétségtelen ugyanis, hogy az I. kötetet, A magyar deáki történet ránk maradt

részét, legalábbis a javát már 1803-ban megìrta [kiviláglik ez magából a kéziratból, a Rubinyi-kiadás 83. lapján

levő egyik mondat kezdetéből: „E’ most folyó 1803 e?ztendőben itt Pesten…”].148 Másfelől, úgy látszik, az

elkészült részek anyagát – mind az irodalomtörténetit, mind a stilisztikait – tanìtotta az egyetemen. Erre vallanak

a hagyatékában, saját kezeìrásában fennmaradt vizsgatételek. Egy részük kis alakú cédulákon sajátosan vizsgai

célokra készült.149 Másik részük ìveken van összeállìtva [l.: Quart. Hung. 2213. sz. alatt].150 A magyar szép toll

tételei itt is három csoportot alkotnak: 1. „Feltételek A’ Szép Tollnak Közönséges tulajdonságairól” cìmmel

tisztázatban az Első részből 15 tétel; 2. fogalmazványban a Bévezetésből 1, az Első részből 14, és a Második

részből 8 tétel; 3. „A’ Magyar Szép Tollból ki?zedett feltételek, és megfejtések” cìmmel tisztázatban kidolgozva

a Bévezetésből és az Első részből 14 tétel.

Ha A magyar szép toll részleteibe is beletekintünk, arról győződhetünk meg, hogy a munka bizonyos

szempontból túlnő saját tárgyán, a stilisztikán. A tárgyalás rendjén ugyanis Révai szerét ejti annak, hogy kisebb

vagy nagyobb részletességgel érintse csaknem mindazokat a kérdéseket, amelyek nyelvészeti felfogásának

sarkpontjait, filológiai rendszerének alappilléreit alkotják. Szó van benne a nyelvek kialakulásáról, az „éj?zaki és

napkeleti nyelvek”-kel való rokonságról (mintegy izelìtőül egy-egy magyar szónak a héberből való

származtatására, illetőleg az észttel való egyeztetésére is kapunk példát): vannak benne kitűnő nyelvtörténeti

fejtegetések; nem hagyja természetesen emlìtetlenül a magyar nyelv „arany” és „ezüst” idejét, a „tiszteletre

méltó” régiséget mint a hibátlanság forrását; kitér a közelebb múlt negyed század ìrói gyakorlatára: ostorozza,

főként az igeragozás terén elkövetett hibákat, kikel ezekkel kapcsolatban a Debreceni Grammatika vétkeire és

146 OSzK Kézirattár, Quart. Hung. 1306/1-3. 147 Révai Miklós magyar nyelvi és irodalmi kézikönyve „A magyar deáki történet”, kiadta Rubinyi Mózes, Budapest, 1912, 11-14. old. (Régi

Magyar Könyvtár 29.) 148 Lásd Révai 1912, 83. old. 149 OSzK Kézirattár, Quart. Hung. 1299. A magyar szép tollból 31 darab három csoportban, különböző időből, különböző nagyságú

cédulákon, s ezért egyes tételek ismétlődnek. 150 OSzK Kézirattár, Quart. Hung. 2213.




Verseghy tévelygéseire; s itt is hosszasan értekezik arról, mit értsünk a nyelvbéli szokáson, miféle szokást lehet

megtenni a nyelvhasználat normájául. Egy szóval egész nyelvészeti rendszerének mintegy foglalatát is nyújtja A

magyar szép tollban.

Mindez természetes – mondhatnánk: óhatatlan – eljárás olyan tudósnál, aki mint Révai, tudományát – nevezzük

azt akár nyelvészetnek, akár nyelvművelésnek vagy filológiának – s tudományának rész-diszciplináit egységben

fogta fel, az elméletet és gyakorlatot sohasem választotta el egymástól. E munkájában is részletesen fejtegeti azt

az első egyetemi előadásában nyilvánìtott s később is újra visszatérő alapgondolatát: minden nyelvbéli

fogyatkozásunk fő oka, hogy – vétkes gondatlansággal – nem tanuljuk anyanyelvünket. S a nyelvtanulásnak,

egyúttal a nyelvművelésnek mi a módja? Mindazon „segedelmek”, vagyis segédtudományok felhasználása,

amelyek a nyelv alapos ismeretére vezetnek. A nyelvművelésnek – vagy filológiának – Révai által művelt ágai:

a rokon nyelvek ismerete, a régi magyar nyelv kincseinek kutatása, az irodalomtörténet tanulmányozása (ami

nála a nyelv történetének nyomon követését jelenti), továbbá a grammatika, a retorika, a stilisztika mind-mind

azt az egyet – az elmélet a gyakorlatot – szolgálja, hogy nyelvünket minél teljesebben megismerjük, minél

tökéletesebben használjuk, és ezáltal „nevekedés”-ét, fejlődését előmozdìtsuk.

Aligha véletlen, hogy a filológiának – Révai által Pápai Páriz nyomán ékes szószeretésnek vagy ékes

szótanulásnak nevezett tudománynak – emlìtett egységéről először A magyar deákság bevezetőjében szól:

átvéve és idézve is Walchiusnak erre vonatkozó – Historia critica latinae lingvae cìmű művében kifejtett –

nézeteit.151 Részletesebben foglalkozik azután Révai Kardos Adorján vitairatában – Verseghyvel éppen a

filológia fogalmának leszűkìtése ellen harcolva – nemcsak az ékes szószeretés mibenlétével, hanem annak

Walchius által meghatározott és Révai által a magyar filológiára alkalmazott „segedelmei”-vel, azaz

résztudományaival152, azokkal, melyeket az imént felsoroltunk. Éppen ezért elfogadhatatlan az a Velledits és

Melich képviselte, egyébként az újgrammatikus iskolára visszamenő – szemlélet, amelynek alapján

szembeállìtják Révait, a nyelvtudóst Révaival, a nyelvművelővel. Korunk ismét Révai felfogásához közeledik,

amikor a nyelvészet és a nyelvművelés kìvánatos egységének helyreállìtásán fáradozik. A magyar szép toll tehát

mint összefoglaló mű s mint olyan munka, amelyben Révai tanìtásai magyar nyelven a legrészletesebben vannak

kifejtve, azért is becses számunkra, mert róla alkotott képünknek még árnyaltabb megrajzolásához segìt hozzá.

Amikor A magyar szép toll jelentőségét szorosabban véve a stilisztika története szempontjából akarjuk

megìtélni, akkor is a magyar nyelvűség kezdeményéből kell kiindulnunk. Amint Balázs János felhìvta

figyelmünket: „Révai e munkájának jelentőségét akkor tudjuk igazán felmérni, ha figyelembe vesszük, hogy az

ő korában a stilisztika még Európa-szerte hamupipőke volt csupán… s csak a 18. század legvégén történnek

először félénk kìsérletek a retorikától függetlenìtett stìlustudomány megteremtésére. Révai ebben is – sok más

európai nemzet fiait megelőzve – felzárkózik az élenjárókhoz. Érdemeit nem kisebbìti, hanem inkább növeli az

a körülmény, hogy irodalmi nyelvünk – különösen a tudományos értekezés nyelve – ekkor még eléggé

műveletlen. A semmiből kellett Révainak megfelelő stilisztikai műnyelvet teremtenie.”153 Önmagában az a tény,

hogy Révai magyarul szólaltatta meg Adelung stilisztikáját, több olyan feladatot rótt rá, amelynek során

önállóan kellett eljárnia és újat kellett hoznia. Mindenekelőtt a stilisztikai kategóriákat a magyar nyelvre

alkalmazva kellett feldolgoznia. Abban tehát, hogy „mit lehet, és mit illik tennünk, a’ mì nyelvünknek

tulajdonsága ?zerént”, mindenképpen eltért Adelungtól. E tekintetben kétségtelenül kiemelkedik újdonságával a

Második rész I. fejezetében a magyar hivatalos stìlus történetéről szóló értekezés. Ha figyelembe vesszük, hogy

a stìlustörténet még ma is meglehetősen kezdetleges állapotban van, Révai stìlustörténeti fejtegetése különösen

figyelemre méltó. Nem marad el mögötte, jelentőségében sem, az a teljesìtménye, hogy megalkotta a stilisztika

magyar terminológiáját, amelyben – az egy Szenthe Pálnak a mű egészéhez képest igen csekély adalékain kìvül

– valóban alig támaszkodhatott valamire. E műszavak tüzetes vizsgálatára külön tanulmányban kell majd sort

kerìteni. Ugyancsak új lépéseket tett Révai a stilisztikai jelenségeknek magyar példaanyaggal való szemléltetése

terén. A munkában előforduló nyugat-európai, főként német ìrókból vett példák ugyan Adelungból valók, de a

példatárat sok helyütt magyar anyaggal helyettesìtette. Az idézett és hivatkozott magyar szerzők sora

Sylvestertől és Heltaitól, Laskai Jánostól és Tinóditól, Pécsi Lukácstól és Lépes Bálinttól Telegdi Miklóson és

Pázmány Péteren, Szenci Molnár Alberten és Gyöngyösi Istvánon át Faludi Ferencig és Molnár Jánosig, Baróti

Szabó Dávidig és Rájnis Józsefig, Péteri Takács Józsefig és Kazinczyig tart, s ide számìthatjuk még saját, főként

151 Révai 1912, 12. old. Johann Georg Walch(ius) (1693-1775) német luteránus teológus, filológus és filozófus, Luther műveinek hallei

kiadója. Historia critica latinae lingvae c. műve Lipcsében jelent meg (17161, 17292, 17613). Révai valószìnűleg a második kiadást használta (ez van meg nagyobb önyvtárainkban, az OSzK-ban levő példány Horvát István hagyatékából való.) A munka 2. fejezete De stili cvltiori

romani ratione cìmmel (2. kiadás: 137-201. old.) stilisztikával foglalkozik. A Révai által idézett részek a 2. kiadás 3., 10-12. és 837-838.

lapjain találhatók. Révainak ezt a forrását nem emlìti szakirodalmunk. Magáról Walchiusról magyar nyelven egyedül Ladvocat Apáturnak Históriai Dictionariumában olvashatunk (fordìtotta Mindszenti Sámuel, VI. kötet, Komárom, 1795, 575. old.). 152 Fényfalvi Kardos 1806, 30-36. old. 153 Balázs János: A stìlus kérdései, Általános nyelvészet, stilisztika, nyelvjárástörténet. Szerkesztette Kniezsa István, Budapest, 1956, 103. old.




Homéroszból, Ossziánból és Ciceróból készìtett fordìtásait. És végül kiemelkedik e mű a kortársi irodalomból

világos és közvetlen hangú, gördülékeny és ìzes stìlusával: ebben a vonatkozásban a megelőző negyedszázad

legkiválóbb képviselőinek – Bessenyeinek, Bacsányinak, Rájnis Józsefnek, Kazinczynak – értekező prózájában

voltak csak előzményei.

Kardos Adorján azt ìgérte vitairatában, hogy Révai a „Szép Tollról ìratott Betses Munkájá”-ban is „dorgálni

fogja” Verseghyt „nyelvrontó bü?zkeségéért”. Erre a dorgálásra azonban – mint gondolhatjuk – már nem került

sor. Van ugyan egy megrovó mondat Verseghyről a Debreceni Grammatika vétkeinek felsorolása kapcsán: „A’

hamis ìgehajtogatást is ugyan a’ Debretzeniek terje?ztették, a’ tétovázó ?zokásnak meghajúlt

engedelmeskedésökkel. Versegi Ferentznek is megátalkodott tudatlansága, ugyan e ré?zről, irgalmatlanúl, és

tsúful bévágott a’ nyelvnek eredeti valóságos ti?zta hibátlanságába.” Ez a megróvás azonban nem a vitairatok

„motskolódó” hangjából való, hanem egy korábbi, mondhatjuk tárgyilagos ìtélet visszhangja csupán. Nem, a

Verseghyvel folytatott harcnak szenvedélyes, türelmetlen, személyeskedő hangneméből semmi sem

szüremkedett be A magyar szép tollba. Ellenkezőleg Révai itt azt a hangot üti meg, amit tanìtó, illetőleg

beszélgető, még inkább barátságos stìlusnak nevezett, s amelynek művészi megvalósìtását, az ìrásban szükséges

változatosságról szólva, ìgy jellemezte: „Semmi sem fára?zt inkább azon egyformán folyó előadásnál: p. o. ha

valaki a’ tanìtó tollban minduntalan tsak kemény oktató hangon ?zóll. Hogy itt megadhassuk a’ be?zéd

formájának az illő különbséget, igen kezünkre járnak a’ be?zéllgető tollnak megmagyaráztatott módjai: a’

kérdés, a’ kételkedés, a’ megjobbìtás, ’s a többi; mellyek a’ hideg oktató előadásnak nem tsak külömbséget, ’s

elevenséget adnak; de még bizodalmat is gerje?ztenek az olvasóban, hogy e’ képen a’ tanìtás barátságos

mulatsággá le?zen.”154 Valóban, a műből ez a hang, a kiegyensúlyozott, békésen munkálkodó, bölcs és

barátságos tanìtó szól hozzánk. Éppen ezért is – bár jól tudjuk, hogy a vitairatoknak megvolt az

irodalompolitikai jelentőségük, Verseghyvel és a Debreceni Grammatikával való leszámolás Kazinczy

nyelvújìtási mozgalmához készìtette az utat; s bár nem kételkedhetünk Vitkovics tanúságtételének igazában, sőt

igen találónak tarthatjuk azt a megjegyzését, hogy Révai soha nem sajnálta azt az időt, amit a vitairatok

összeállìtásával eltöltött – A magyar szép tollat lapozgatva mégis hajlandók vagyunk sajnálni, hogy a vitairatok

miatt az első magyar nyelvű stilisztikai kézikönyv csonkán maradt.

9. Verseghy Ferenc első nyelvészeti munkája155

Verseghy Ferenc első nyelvészeti munkája, Proludium in Institutiones Linguae Hungaricae, Ad Systema

Adelungianum, genium item linguarum orientalium, ac dialectum tibiscanam et transylvanam exactas cìmmel (a

továbbiakban: Proludium), Pesten, 1793-ban jelent meg.

Érdemi méltatása előtt vessünk egy pillantást a Proludium keletkezésének körülményeire.

Megìrására, nem kétséges, közvetlen ösztönzést a II. József halálát követő nemzeti felbuzdulás légköre,

nevezetesen az 1790-1791-i országgyűlésnek a magyar nyelvhasználat ügyében kezdeményezett mozgalma adta.

A kezdeményezés Verseghyt először költemény ìrására ihlette: Emlékeztető Oszlop azoknak a’ hazafiaknak a’

tiszteletére, a’kik az ország előtt júniusnak 11dik és 12dik napjain 1790 a’ haza-nyelvnek bé-vétele mellett

szóllottanak cìmmel megörökìtette azoknak a követeknek a nevét, akik napirendre tűzték a magyar nyelv ügyét.

Ám nemcsak versìrásra ihlette a költőt, hanem a magyar nyelv rendszerezésére sarkallta a tudóst az országos

jellegű megmozdulás. Maga Verseghy is ettől az időtől számìtotta nyelvészeti alkotómunkájának kezdetét. A

tarkui nyelvészprofesszorhoz, Gabriel Porthanhoz 1794. május 13-án intézett levelében ugyanis ezt ìrta:

„Már a negyedik év telik el azóta, hogy a magyar nyelv szerkezetét kutatom azzal a céllal, hogy az ìgy

összegyűlt kutatási anyagokból összeállìthassam annak etimológiai-filológiai szótárát és végül

grammatikáját.”156 Ugyancsak a magyar nyelv terén végzett „négy-esztendőbeli nyomozási”-ról tesz emlìtést az

Erdélyi Tudós Társasághoz 1794. szeptember 18-án ìrt levelében.157

A munka azonban olyan európai hátterű nyelvtudományi tájékozottságról tanúskodik, amely korábbi

érdeklődésre és tanulmányokra enged következtetni. Ebben az értelemben ìrhatta szerzője Kazinczynak 1803-

154 Révai 1973, 169. old. 155 A Proludium-nak Bevezetés a magyar nyelv törvényeibe cìmű magyar fordìtásához (fordìtotta Hegyi Balázs, szerkesztette Szurmay Ernő,

Szolnok, 1998) készìtett utószó. 156 A latin nyelvű levelet hasonmás-kiadásban gondozta Kaposvári Gyula: Verseghy Ferenc levele Porthan finn nyelvész professzornak. Szolnok, 1987. Magyar fordìtása: Verseghy Ferenc kiadatlan írásai, III. kötet. Sajtó alá rendezte Fried István, szerkesztette Szurmay Ernő,

Szolnok, 1987, 68-75. old. 157 Verseghy Ferenc levele az „Erdélyi Tudós Társasághoz”. Közölte Jancsó Elemér, Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, 1960, 373. old.




ban, majd 1804-ben, hogy a Neuverfaßte Ungarische Sprachlehre, ill. A’ Tiszta Magyarság huszonkét évi

„nyomozásainak gyümölcse”.158

A Proludium alcìme szerint Adelung rendszere, nemkülönben a keleti nyelvek szelleme, valamint a tiszai és

erdélyi nyelvjárás alapján készült. Fordìtsuk tehát figyelmünket mindenekelőtt az első helyen megjelölt forrásra,

Adelung műveire.

Johann Christoph Adelung (1732-1806) a 18. század végi német nyelvtudomány kiemelkedő alakja. Általános

nyelvészeti elveit részben Christian Wolff racionalista filozófiájára, részben Johann Gottfried Herder

nyelvelméletére alapìtotta.159 A Proludiumban Verseghy kétszer hivatkozik Einleitung. Über Sprache, Deutsche

Sprache und Sprachlehre (1781) cìmű művére, egyszer pedig Deutsche Sprachlehre (1792) cìmű

grammatikájára. Az értekezés felépìtésében Verseghynek az Einleitung volt a mintája. Nem hivatkozik ugyan

rá, de szövegében nyomon követhető, hogy merìtett Adelung Unständliches Lehrgebäude der Deutschen

Sprache (1782) cìmű munkájának gondolataiból is.

Verseghy három fejezetre tagolja értekezését: I. Lingua hungarica, ut lingua in genere sumpta [A magyar nyelv

általában mint nyelv]; II. Lingua hungarica, ut orientalis [A magyar mint keleti nyelv]; III. Lingua hungarica,

ut nationalis [A magyar mint nemzeti nyelv]. A három részre való tagolás pontosan megfelel Adelung

felosztásának: Einleitung I. Sprache überhaupt; II. Deutsche Sprache; III. Deutsche Mundarten.160

Lássuk már most, mit tartalmaznak az egyes fejezetek!

A három rész témakörét vázoló bevezető sorok (1. §) után A magyar általában mint nyelv cìmű első rész, az

egész munka alapvetéseként, egzakt meghatározással kezdődik. A magyar nyelvtudomány történetében,

tudomásunk szerint, Verseghy az első, aki definiálja a nyelv fogalmát, mégpedig a következőképpen:

„Nyelven általános értelemben azokat az artikulált hangokat értjük, amelyeknek segìtségével bármely ember

gondolatainak sorát mással közli.” (2. §)

Majd pedig a beszélt és ìrott nyelv különbségét ìgy körvonalazza:

„Ha ezeket az artikulált hangokat, amelyeknek segìtségével gondolatainkat közölni szoktuk, élőszóban adjuk

elő, akkor eljárásunkat beszédnek, ha pedig ugyanazokat a hangokat meghatározott és elfogadott jelekkel

jelöljük, amelyeket betűknek nevezünk, akkor eljárásunkat írásnak hìvjuk.” (4. §)

Verseghy tehát – mai felfogásunkkal egyezően – a nyelvet mint a kommunikáció eszközét határozza meg, s

egyúttal két megjelenési formájának, a beszédnek és az ìrásnak viszonyát világosan megkülönbözteti. Ennek

megfelelően a továbbiakban egyrészt a magyar hangok képzésének és törvényszerűségeinek leìrását nyújtja,

másrészt a magyar helyesìrás elvi és gyakorlati kérdéseivel foglalkozik, s a szóelemző (ún. jottista) ìrást bìrálva,

a kiejtés szerinti (ún. ipszilonista) ìrás mellett tör lándzsát.161

Az első rész befejezéseként, mondhatnánk: csattanójaként, leszögezi, hogy a helyesìrás egyes kérdéseiben

változtatásokat a grammatikus nem hajthat végre, s ennek alátámasztására szabadon idézi Adelung hìressé vált,

Verseghy által később is mindvégig képviselt állásfoglalását: „A grammatikus ugyanis nem ura csak tolmácsa a

nyelvnek, ezért az ilyen jellegzetességeket nem változtathatja meg, illetőleg a megváltoztatott jellegzetességeket

csupán javasolhatja, de nem kényszerìtheti a nemzetre.” (50. §)162

Az értekezésnek A magyar mint keleti nyelv cìmű második része gyökeresen új eredményeket hoz a magyar

nyelv leìrásában. 158 Verseghy Ferenc Kazinczynak, Budánn 29. nov. 1803. = Kazinczy Ferenc levelezése. Huszonkettedik kötet, kiadta Harsányi István,

Budapest, 1927, 68. old. – Verseghy Ferenc Kazinczynak. Budánn April 9. 1804. = Kazinczy Ferenc levelezése. Huszonharmadik kötet, kiadta Berlász Jenő, Busa Margit, Cs. Gárdonyi Klára, Budapest, 1960, 75. old. 159 Thienemann Tivadar: Német és magyar nyelvújító törekvések, Budapest, 1912, 4. old. 160 Thienemann 1912, 4-5. old. 161 E tekintetben is megerősìthette őt Adelung állásfoglalása, amely szerint: „ist das erste Grundgesetz für die Schrift aller Sprachen: schreib,

wie du sprichts.” Adelung, J. Ch.: Deutsche Sprachlehre, 1792, 511. old. 162 Az eredetiben: „Grammaticus quippe non dominus linguae, sed interpres tantum ejusdem est, atque naevos hujusmodi neutiquam reformare, ac reformatos toti nationi imponere, sed indicare solummodo potest.” (50. §)

Adelung szövege pedig ìgy szól: „Der Sprachlehrer ist nicht Gesetzgeber der Nation, sondern nur Sammler und Herausgeber der von ihr gemachte Gesetze, ihr Sprecher und der Dollmetscher ihrer Gesinnungen. Er entscheidet nie sondern sammelt nur die entscheidenden

Stimmen der Meisten.” – Adelung, J. Ch.: Unständliches Lehrgebäude der Deutschen Sprache, 1782, 113., 114. Idézi Telegdi Zsigmond:

Ein früher Versuch, die ungarische Morphologie systematisch aufzubauen. Gépirat 1993/1994. Dr. Jeremiás Évának köszönöm, hogy rendelkezésemre bocsátotta a gépiratot.




Adelungnak az volt a meggyőződése, hogy minden nyelvet önmagában kell vizsgálni és saját jellegének

megfelelően rendszerezni. A Deutsche Sprachlehre előszavában a következőket ìrja: „Azon fáradoztam, hogy a

német nyelv lényegét önmagában találjam meg, és ebből adódik a Sprachlehre felépìtése, mìg a többiek még

mindig a latin nyelv másolatai.”163 Verseghy csatlakozik ehhez a meggyőződéshez: a magyar nyelv saját jellegét

– a nyugati nyelvek rendszerétől eltérő – keleti mivoltában164 ragadja meg, és bìrálja elődeit, akik a latin nyelv

törvényeinek normája szerint rendszerezték anyanyelvünket. (52. §) E gondolatmenet jegyében rátér a

névragozásban és az igeragozásban fellelhető fogyatkozásokra és hibákra, amelyek „a latin nyelv szabályainak a

mi nyelvünkre való gondatlan alkalmazásából eredtek.” (53. §)

Ami a névragozás rendszerezését illeti, Verseghy Adelungnak a prepozìciók szerepére vonatkozó

megjegyzéséből kiindulva azt a következtetést vonja le, hogy „a helyes útról nagy mértékben letér az a

grammatikus, aki a magyar esetek számát a latin nyelv alapján igyekszik meghatározni”. (54. §). Éppen ezért

úgy véli, hogy azokat az eseteket, amelyeket a latin nyelv prepozìciókkal fejez ki, „nyelvünkben olyan

szótagokkal [értsd: ragokkal] kell kijelölni, amelyek a valódi névragozástól, vagy ami ugyanaz, a deklináció

eseteitől sem természetük, sem valami külső sajátosságuk alapján nem különböznek.” (56. §)

E meggondolás alapján a magyar névragozásban húsz esetet állapìt meg (57. §). A magyar nyelvtanìrás

történetében Verseghy ezzel igen nagy jelentőségű lépést tesz: a (latin mintájú) kevés esetű deklinációról áttér (a

magyar nyelv természetének megfelelőbb) sok esetű névragozási rendszerre. Hogy e kezdeményezésével

megelőzte korunkat, elég ezúttal arra utalni, hogy Antal László165 és Kiefer Ferenc166 általános nyelvészek, akik

az utóbbi időben a modern nyelvtudomány módszereivel vizsgálták meg a magyar esetrendszert, megerősìtették

Verseghy eredményeit.

A névragozás bemutatása után Verseghy az igeragozás kérdéseit veszi szemügyre. Kifogásolja, hogy a

grammatikusok a magyar igeragozást a latin konjugáció kategóriáiba erőltették, és helytelenìti, hogy – ennek

következményeként – olyan igealakokat tüntettek fel, amelyek a köznyelvben soha nem fordulnak elő.167 Ennek

során a magyar igeragozási rendszert összeveti a héber nyelv igeragozási alakjaival. Majd a héber-magyar

nyelvrokonság elméletéről és gyakorlatáról nyilvánìtja ki felfogását.

A héber-magyar nyelvrokonság eszméjét Sylvester Jánostól (1539) kezdve a legtöbb magyar grammatikus

magától értetődő alapigazságként adta elő. Verseghy mint képzett hebraista168 a héber nyelvben és

nyelvtudományban való jártassága alapján értekezésében felülbìrálja a korábbi nyelvhasonlìtási eljárásokat.

Követi a hagyományt, amennyiben a héber és a magyar között karakterisztikus, a nyelv jellegét illető

egyezéseket állapìt meg, az egyezések grammatikai meghatározásában azonban eltér az elődöktől.

Hangsúlyozza ugyanis, hogy az egyezések nem a szavak és szóelemek hangformáiban, hanem a ragozás és a

mondatalkotás módszerében rejlenek: „a héber és a magyar nyelv között lévő hasonlóságot nem a gyökökben,

nem a ragozások szótagjaiban vagy a képzőkben és még kevésbé a betűk [...] összevetésében kell keresnünk,

hanem egyedül a képzés, a ragozás és a beszéd szerkezetének hasonló módjára kell korlátoznunk”. (68. §)

Ennek értelmében például abban egyezik a héber és a magyar ragozás, hogy a névszónak mindkét nyelvben

kettős „státusa” van: egy „abszolút” és egy birtokos személyraggal ellátott, miként az igének kettős a ragozási

formája: az egyikben a személyrag csak az alanyt mutatja, a másikban az alanyt és a tárgyat egyszerre:

„Mindkét nyelv használja a névszókban a birtokos, az igékben pedig a tárgyas ragot, amelyet azok

végződéséhez szoktak illeszteni [...] És innen ered mindkét nyelvben a főnevek kettős alakja: kő, kövek,

köveknek és a toldalékos: kövem, köveink, köveiknek; valamint az igeragozásban is kettős alak fordul elő, a

törzsökös vagy általános: ír, írsz, írok, írnak, írtok, írunk és a mutató, azaz toldalékos: írja, írod, írom, és írjak,

írják, írjátok, írjuk.” (72. §)

163 „Ich habe mich bemühet, das Wesen der deutschen Sprache in ihr selbst aufzubauen, und daraus ist denn auch die Einrichtung der gegenwartigen Sprachlehre entstanden, dagegen andere immer noch Copien der Lateinischen sind.” Adelung 1792, 3. (szt1.1.) – Magyar

fordìtása: Telegdi Zsigmond: A magyar morfológia szisztematikus felépítésének egy korai kísérlete. Gépirat 1994 (vö. Telegdi 1993/1994).

Dr. Harmatta Jánosnak köszönöm, hogy volt szìves rendelkezésemre bocsátani a gépiratot. 164 Verseghy bizonyára ismerte Komáromi Csipkés György grammatikáját, amelyben a szerző a 17. század közepén közismert nézetként

nyilatkozott arról az álláspontról, hogy a nyelvek kétfélék, keletiek és nyugatiak, és hogy a magyar az előbbiekhez tartozik. L.: CorpGr. = A

régi magyar nyelvészek Erdősitől Tsétsiig. Kiadta Toldy Ferenc, Pest, 1866, 341. Vö. Telegdi 1993/1994. és 1994. 165 Antal László: A magyar esetrendszer, Budapest, 1961, 104-105. old. Uő.: Egy új magyar nyelvtan felé, Budapest, 1977, 52-55. old. 166 Kiefer Ferenc: A magyar főnév esetei, Magyar Nyelv, 1987, 481-486. old. 167 Verseghy figyelmét e vonatkozásban is Adelung kelthette fel, aki hasonlóképp bìrálta a német nyelvtanokat: „Allein, weil alle Deutsche Sprachlehren die Lateinische zum Muster genommen, so hat man auch das Lateinische Verbum zu Grunde gelegt, und die deutsche

Conjugation darnach vorgetragen, un so hat man dann im Deutschen ein Passivum, ein Tempus perfectum, plusquamperfectum, futurum

u.s.w. bekommen, wovon die Deutsche Sprache eigentlich nicht weiss.” Adelung 1782, I., 761. old. Idézi Thienemann 1912, 33. old. 168 Krausz Sámuel: Verseghy Ferenc mint héber nyelvtudós, Egyetemes Philologiai Közlöny, 1899, 214-226. old.




Verseghynek tehát – mai terminológiával élve – az az álláspontja, hogy a két nyelv között tipológiai rokonság

van, de genetikai rokonság – mint elődei állìtották – nincs.169 Tegyük még hozzá, hogy későbbi munkáiban

Verseghy nem foglalkozik a héber-magyar nyelvrokonság kérdésével, nyelvleìrásából kirekeszti e témakört, s

ezáltal nyelvtanìrásunk további alakulását megszabadìtja a hebraizáló hagyomány ballasztjától.

A magyar mint nemzeti nyelv cìmű harmadik részben, követve adelungi forrását, Verseghy a nyelvjárások

tárgyalásából indul ki, és a magyar nyelvterületen három fő dialektust különböztet meg:

„A magyar mint nemzeti nyelv, amely belső sajátságai révén az összes többitől eltér, három fő nyelvjárásra

tagolódik, mégpedig a tiszaira, az erdélyire és a dunaira, s mindegyikük mind a mai napig megőrizte az eredeti

nyelv kétségtelen nyomait.” (88. §)

A felosztásnak igen nagy a tudománytörténeti jelentősége, mert Verseghy az első, aki a magyar nyelv táji

jellegű változatait kifejezetten osztályozási szándékkal tárgyalja. Ám ezen túlmenően, mint Benkő Loránd

rámutatott, máig összehasonlìthatatlanul a legjobb, a magyar nyelvjárási tagoltság lényegét legvilágosabban

kifejező ez az osztályozás:

„A magam részéről e téren a mai magyar nyelvre vonatkozóan éppen úgy, mint a XVIII. századi állapotra

szabva nyelvterületünk hármas tagolását tartom a legszerencsésebb megoldásnak; nem azért, mert ez végső

fokon a felvilágosodás korának egyik legkiválóbb nyelvtudósától, Versegitől származik, hanem elsősorban

azért, mert úgy vélem, hogy a valóságos nyelvi helyzetet és az összefüggéseket mindmáig ez a felosztás közelìti

meg a legjobban. A három fő tìpuson belül szükség szerint kisebb táji nyelvváltozatok is kijelölhetők.”170

Verseghy maga is utal arra, hogy a fő tìpusokon belül kisebb változatok állapìthatók meg (94. §), az ezekben

előforduló, egyes nyelvi jelenségeket azonban szabálytalannak, a köznyelvi norma szempontjából helytelennek

tartja. Legfőképpen az ikes ragozást ìtéli ilyennek. Hosszasabban fejtegeti (95. §-101. §), hogy az ikes ragozás

kategóriája rendszertanilag hibás, és úgy véli, „a nyelvésznek kiváltképpen azért kell elvetnie, hogy a ragozások

toldalékai minden ok nélkül ne keveredjenek össze”. (95. §). A részletesebb indokolásban a köznyelvi szokással

való „visszaélés”-nek minősìti többek között azt a jelenséget, amikor az általános (alanyi) ragozás felszólìtó

mód egyes szám harmadik személyét -on, -en, -ön helyett -ék-kel alkotják, tehát az egyen, igyon, ütközzön,

származzon helyett az egyék, igyék, ütközzék, származzék formát használják, az -ék ugyanis az elfogadott szokás

szerint az általános (alanyi) ragozásban a kijelentő mód elbeszélő múlt egyes szám első személyének a ragja:

lelék, törék, szánék (96. §). Hasonlóképp megbélyegzi azokat, akik néhány semleges ige és az összes szenvedő

ige esetében az egyes szám első személyét a mutató (tárgyas) raggal képezik: eszem, evém, enném, egyem;

gondolkozom, gondolkozám, gondolkoznám, gondolkozzam ehelyett: eszek, evék, ennék, egyek; gondolkozok,

gondolkozék, gondolkoznék, gondolkozzak. (99. §)

Verseghy e tekintetben jól kitapintotta a fejlődés tendenciáját, észrevette, hogy az ikes ragozásnak a 17.

században meglévő kategóriája a 18. században már megbomlott, s ezért a rendszertanilag lényegesebb,

általános (alanyi)- határozott (tárgyas) igeragozás keretébe helyezte el. Álláspontját és eljárását

nyelvhasználatunk mai alakulása alátámasztja.171

Verseghy az ikes ragozást a nyelvszokás alapján veti el, s ennek kapcsán – Adelunghoz igazodva – fejti ki, hogy

a nyelv közös és hallgatólagos megegyezés nyomán jött létre, a megegyezés pedig szokáson alapul, ezért „a

nyelvek legfőbb bìrája a szokás”. (103. §) Mivel pedig az élő, beszélt nyelvi közszokást tartja döntőnek a

szabályozásban, nem fogadja el a „könyvnyelv”, vagyis az irodalmi hagyomány, valamint a kortársi irodalom

normatìv szerepét. Rávilágìt arra, hogy a könyvekben található nyelvi következetlenségek lehetetlenné teszik

egységes irodalmi hagyomány megállapìtását. Majd rámutat arra, hogy nemcsak a régi és az újabb szövegek

között vannak nyelvi eltérések, hanem számos ìró nyelvállapota még ugyanazon munkán belül sem egységes.

Sajátjának tekintve Adelungnak azt az elvét, hogy a grammatikus tapasztalati ténynek kell, hogy tekintse a

169 Minderről részletesebben Telegdi 1993/1994 és 1994. 170 Benkő Loránd: A magyar irodalmi ìrásbeliség a felvilágosodás korának első szakaszában, Budapest, 1960, 268. old. 171 „Az ikes igék, ill. az ikes ragozás kérdését összegező mérleg azt mutatja tehát, hogy az ikes ragozás mint rendszer már nem él, csak ikes igék vannak, de ezeknek ragozásában is kettős alakok használatosak. A jelentő mód jelen idejének 3. személyű jellegzetes -ik toldalékán

kìvül az 1. személy, a feltételes mód 1., valamint a felszólìtó mód 1. és 3. személye őrzi még leginkább az ikes rendszer nyomát. A

keveredés eredményeként mai nyelvünkben – az -ik végződés megőrzése mellett – az iktelen ragozás lett az uralkodó, s az eredeti, szabályos rendszerében felbomlott, szerepét vesztett ikes ragozás erősen visszaszorult az élőbeszédben, a köznyelvben, s voltaképpen stiláris eszközzé

lett: a választékos stìlus, az irodalmiság tartozéka, némi régies ìzzel.” Nyelvművelő Kézikönyv. Első kötet. Főszerkesztők Grétsy László és

Kovalovszky Miklós, Budapest, 1980, 1013. old.

„A beszélt nyelv ma már nemigen tesz különbséget egyes szám első személyben az ikes igék és a szabályos (iktelen) igék között, tehát

mászok/mászom, eszek/eszem. A szabálytalan paradigma ebben az esetben is kezd a szabályoshoz igazodni.” É. Kiss Katalin – Kiefer Ferenc – Siptár Péter: Új magyar nyelvtan, Budapest, 1998, 219. old.




nyelvhasználatot, levonja a következtetést: „Szükséges tehát, hogy a grammatikus, aki a magyar nyelv szokásait

mélyebben akarja megvizsgálni és megfelelő rendbe szedni, nagyobb jelentőséget tulajdonìtson a

tapasztalásnak, [...] mint az egymástól annyira eltérő hazai ìróknak.” (110. §)

A nyelvszokás mellett a nyelvhasználat normáinak kialakìtásában szerepet szán az analógiának, az

etimológiának és a jóhangzásnak. Az analógia a nyelvi jelenségek közt „egy bizonyos rendet teremt”, ezért „a

szokás után minden nyelvben a második hatalom”. (111. §) Szükséges továbbá, hogy „a ragok és a képzők

elhagyásával létrejövő etimológia, amely a szokás és az analógia után a harmadik hatalmat gyakorolja, közel

álljon a grammatikushoz.” (112. §) „A szép iránti vágy, amely az emberi természetben gyökerezik”, pedig arra

vezetett, hogy a nyelvben a jóhangzás is érvényre jusson, s „ez a nagyedik hatalmat gyakorolja”. (113. §) Végül

fejtegetését ìgy foglalja össze:

„Nagyjából ezekben állnak azok az alaptörvények, amelyeknek az iránymutatására kell bìznia magát a

grammatikusnak, aki a magyar nyelvet igyekszik rendszerbe foglalni, ha nem akar mellékutakra tévedni. Ebből

következőleg a magyar nyelv kimunkálására nyelvtanomban Adelung rendszerét nem szolgaian, hanem

szabadon alkalmaztam; s ugyancsak igazodtam a nyelvet tanulók szükségleteihez, ami még végső csiszolásra

vár; mindezt a tudósok ìtéletének alávetem.” (115. §)

Ez utóbbi sorok nemcsak a harmadik rész, hanem akár az egész értekezés zárszavának is beillenek. Ám ezután

Verseghy röviden még nagyszabású szótárìrási terveit adja elő. (116. §-126. §)

A 18. század utolsó negyedében – mint Bessenyei György Jámbor Szándékából ismeretes – egy jó magyar

nyelvtanìtó könyv igénye mellett egy tökélletes magyar lexikon szükségessége is erőteljesen jelentkezik.

Verseghy felismerve nyelvtan és szótár szoros összetartozását, meghirdeti, hogy a rendszeres grammatika

kidolgozása után hozzá kell fogni korszerű szótár(ak) szerkesztéséhez.

A szótár szerepét nyelvfilozófiai eszmékre támaszkodva jelöli ki. Herder és Condillac nézeteire hivatkozva,172

egyfelől hangsúlyozza, hogy a szótár a tudomány és a művészet felvirágzásának eszköze; másfelől a nyelv és a

gondolkodás szoros kapcsolatára utalva, úgy véli, hogy a szavak jelentésének pontos használata a fogalmak

tisztázását is elősegìti. Szerinte ugyanis a véleményeltérések gyakran nyelvi, vagyis terminológiai

félreértésekből származnak. Verseghy ezzel – mint Gáldi László megállapìtotta – a szótárìrásnak humánus

célkitűzését fogalmazza meg: „Számára a szótár nemcsak filológiai vagy pusztán gyakorlati eszköz, hanem az

emberi szolidaritás és testvériesség ápolásának eszköze. Tisztázzuk fogalmainkat, értsük meg egymást,

küszöböljük ki a félreértéseket! Ilyen programmal Verseghy előtt egyetlen szótárszerkesztőnk sem

dicsekedhetett.”173 E felvilágosult, racionalista vélekedésből egyenesen következik, hogy Verseghy az

ismeretelméleti problémát nyelvészeti sìkra tereli, vagyis „igazi és nemes céljának megfelelő szótár

kimunkálására” (117. §) vázol fel programot.

A szótári munkálatoknak három szakaszát jelöli ki.174 Az első feladat a magyar nyelv „etimológiai és filológiai”

szótárának kidolgozása, ami lényegében a mai értelmező szótár lett volna. A második még érdekesebb, mert

először veti föl szakszótáraink programját, nem kevesebb mint tizenkét szakszótár tervét tartalmazza. Harmadik

lépésnek a magyar nyelv egyetemes szótárának kiadását szánta, amely áttekintést ad mind a köznyelvről, mind a

szaknyelvi szókészletről. Ezzel elsőnek pendìtette meg az Akadémiai Nagyszótár tervét. A nemzeti nyelv

nagyszótárának kidolgozását ugyanis – miként Bessenyei – a megalapìtandó tudós társaságra kìvánta bìzni.

Szótárìrói terveinek jelentőségét Gáldi László szavaival összegezzük: „A Proludium fénye valóban korunkig

veti előre világát; mi, akik a szótárszerkesztést hivatásszerűen műveljük, tulajdonképpen ma sem csinálunk

egyebet, mint megkìséreljük egy olyan program valóraváltását, amelyet Verseghy már 1793-ban

megfogalmazott.”175

A Proludium új fejezetet nyit a magyar nyelvleìrás és nyelvelmélet történetében, s egyúttal kezdetét jelenti

Verseghy három évtizedes korszakalkotó nyelvészeti munkásságának.176

172 A kérdés filológiai hátterére lásd Szauder József: Verseghy és Herder. = A romantika útján, Budapest, 1961, 144-146. old. 173 Gáldi László: A magyar szótárirodalom a felvilágosodás korában és a reformkorban, Budapest, 1957, 132. old. 174 Részletes elemzését lásd Gáldi, i.m., 132-135. old. 175 Gáldi László: Verseghy, a szótárìró, Magyar Nyelvőr, 1957, 262. old. 176 A Proludium egyszer jelent meg, 1793-ban. Az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeumban lévő példány cìmlapjának hibás olvasata

következtében szerepel tévesen az alábbi kézikönyvekben egy 1798-i második kiadás: Magyarország bibliographiája 1712-1860. VII.

Pótlások Petrik Géza Magyarország bibliographiája 1712-1860. c. művéhez, Budapest, 1989, 550. old. Rékasy Ildikó: Verseghy Ferenc-bibliográfia, Szolnok, 1994, 35. old.


4. fejezet - Verseghy Ferenc brünni nyelvtani jegyzetei1

Verseghy Ferencet a Martinovics-mozgalomban való részvétele miatt az 1795. december 10-éről 11-ére virradó

éjjel elfogták, és a budai várhegynek északi részén, a Duna felőli oldalon álló, katonai őrséggel megerősìtett

ferences kolostorba hurcolták. Felségsértés vétkében elmarasztalva előbb pallos általi halálra ìtélték (1795.

május 2.), majd a halálos ìtéletet bizonytalan ideig tartó várfogságra változtatták (1795. június 1.). Az ìtélet

kihirdetése után tìz nappal a közeli, ún. gárdaházba vitték át, átmenetileg itt tartották őt (1795. június 11. – 1795.

augusztus 10.), s innen Kufsteinbe szállìtották. Miután Kufsteinben egy évet (1795. szeptember 5. – 1796.

szeptember 2.), majd Grazban fél évet (1796. szeptember eleje – 1797. március vége) töltött, Brünnbe, a

Spielberg nevű várhegyre vitték: 1795. április közepétől 1803 augusztus végéig volt az itteni várbörtön foglya.

1803. augusztus végén szabadult, és ez év szeptember 6-án ért vissza Budára.2

Első életrajzìrója, Sághy Sándor, Verseghy börtönbeli időtöltéséről ìrva, de nem téve különbséget az egyes

várbörtönök eltérő viszonyai között, összefoglalóan ennyit jegyzett föl:

„Többnyire magányosságát a’ magyar nyelv természetének, tulajdonságainak nyomozására fordìtotta; a’ Páriz

Pápai Szótárát és egyéb könyveit külömbféle jegyzetekkel beìrta; ‘s magát a’ szép tudományokban, kiváltképen

az idegen nyelvekben igen előmenetelesen gyakorolta... Így űzi feledékenységbe szenvedésit a’ nemes Lélek,

Hazájának hasznára feszìtvén egész elméjét.”3

Első monográfusa, Császár Ferenc viszont közelebbről is igyekezett megjelölni Verseghy fogságának azon

helyeit, ahol dolgozhatott, olvashatott és ìrhatott. Az első alkalom erre még Budán adódott, de itt is más és más

volt a helyzet az első és a második helyen. Vizsgálati fogságuk idején, tehát a ferences kolostorban, első

kihallgatásuk befejeztével, miután bilincseiket levették, olvasniok lehetett, de ìrniok még nem volt szabad a

foglyoknak:

„Az első kihallgatástól kezdve megenyhült a foglyok sorsa. [...] Ezután már maguk is hozathattak könyveket...

Verseghy elhozatta börtönébe nyelvészeti könyveit és jegyzeteit, az Analysis Linguae Hungaricae kéziratának

már készülő részeit és a nagyon fölszaporodott munkálatait a szófejtő szótárhoz. Ezekkel foglalatoskodott

nagyobb részt, olvasta Adelungot, akit rendszeres nyelvtanában is követni szándékozott, és elmélkedett a

magyar nyelv természete felől, rendezgette céduláit: egyebet nem tehetett, mert ìrószert nem adtak kezükbe,

nehogy egymást vagy a városban lakó ismerőseiket értesìthessék.”

Lényegesen javult helyzetük a gárdaházban: „Kaptak téntát és papìrost, könyveket tetszésük szerint, úgyhogy a

foglyok közül azok, akik szerették a munkát, egész nap dolgozhattak. Batsányi, Kazinczy és Verseghy siettek

megragadni az engedelmet, olvastak, ìrtak, e munkálkodásukról értesìtették egymást. [...] Kazinczy szeretett

évődni is társaival, különösen Verseghyvel, aki ekkor nagy buzgalommal folytatta a nyelvészkedést.”4

Nem kétséges, hogy Kazinczy a budai fogságukban nyelvészkedő Verseghyt örökìtette meg a Pályám

emlékezete jól ismert soraiban:

„Verseghy nagy dolgokat forral: Adelungunk akar lenni s grammaticát ád s lexicont.

Felhozatá lexicona articulusait, melyeket apró papiros szeletekre irkálva egy zsákba vetve tart. Mindent nagyot

akar, nagy grammatikát, nagy lexicont.”5 És erre emlékezett vissza, amikor 1797. november 16-án Brünnből ezt

ìrta Kis Jánosnak: „Verseghy Magyar Lexicont és Grammaticát dolgozott fogságában. Budán közlötte velem

plánumát.”6 Valamint amikor Verseghynek a budai börtönben hozzá intézett, nyelvtani kérdésekben vitatkozó,

„Winkelmann”-jának „táblájára” ìrt sorait többek között ezzel a kommentárral kìsérte: „Verseghy Budán 1795.

[...] Verseghy grammaticázott, s zacskókban tartotta laicona [olv.: lexicona] papìros szeleteit.”7

Kufsteinben és Grazban nem foglalkozhattak szellemi munkával. Erre azonban Brünnben nyìlt újból lehetősége:

1 Megjelent: Magyar Nyelv 1994, 211-214. old. 2 Császár Elemér: Verseghy Ferencz élete és művei, Budapest, 1903, 140., 147., 149., 153., 160., 161., 167. old. 3 Verseghy Ferencz’ Maradvánnyai és Élete, Budánn, 1825, 152. old. 4 Császár 1903, 142, 150. old. 5 Kazinczy Ferenc: Pályám emlékezete. Kiadta Abafi Lajos, Budapest, 1879, 166-167. old. 6 Kazinczy Ferenc levelezése, 2. kötet, kiadta Váczy János, Budapest, 1891, 421-422. old. 7 Kazinczy Ferenc levelezése, 22. kötet, kiadta Harsányi István, Budapest, 1927, 32. old.

Verseghy Ferenc brünni nyelvtani

jegyzetei


„Amit Kufsteinben megtagadtak tőlük, azt a brünni vár vezetősége megengedte: szabad volt könyveket

hozatniuk. Verseghy elhozatta Pápai Páriz szótárát és egyéb nyelvészeti könyveit, valószìnűleg nagy számú

jegyzeteit, azonkìvül Brünnből egy csomó külföldi ìró művét.”8

Bizonyos, hogy brünni fogságának éveiben Verseghynek megvolt a lehetősége és módja arra, hogy könyveket

hozasson és szerezzen be, hogy olvasson és ìrjon. Ezt egy olyan körülmény is elősegìtette, amelyről Verseghy

barátja és pártfogója, Pyrker János László egri érsek önéletrajzi művének nemrégen megjelent magyar

fordìtásából szerezhettünk tudomást. Élete vége felé Verseghy ugyanis beszámolt neki brünni fogságáról,

egyebek között arról, hogy a várparancsnok „jó magaviselete és elpusztìthatatlan jókedve miatt Verseghyvel

tanìttatta énekre és francia nyelvre gyermekeit.”9 E foglalatossága révén jutott hozzá papìrhoz: ez időből való

jegyzeteit részben kiselejtezett osztrák hivatalos iratok, részben tanulók házi feladatainak hátlapjára ìrta. Ezekre

az évekre esik intenzìv nyelvtanulása, mindkét életrajzìrója kiemeli, hogy az angol, francia és olasz nyelv

tanulmányozásába mélyedt el. A nyelvkönyvek és nyelvtanok buvárlása során készìtett jegyzeteinek jórésze

fennmaradt. A mintegy hatszáz sűrün teleìrt oldalt kitevő jegyzetanyagról Gáldi László adott hìrt, s előbb A

brünni szótári gyűjtés cìmmel foglalkozott vele, s nyújtott az anyagból némi ìzletìtőt, majd mint Verseghy „szó-

és szólásgyűjteményé”-re tért vissza.10 Gáldi tehát Verseghy szótárìrói munkásságának részeként fogta föl és

tárgyalta a brünni jegyzeteket.

Felfedezésének értékét némileg csökkenti az a tény, hogy nem ismerte föl Verseghy anyaggyűjtésének célját és

jellegét, és ezért nem megfelelően helyezte el nyelvészeti munkásságának kereteibe.

Gáldit egyrészt talán az anyagnak „Magyar-német-francia-angol szótár”-rá minősìtő kézirattári cìmadása11,

másrészt méginkább saját kiindulópontja vitte tévútra. Ugyanis Kazinczynak – mint láttuk – nyilvánvalóan a

budai fogságukban történtekre vonatkozó sorait idézve, Verseghy korábbi szótári gyűjtését azonosìtotta a

jónéhány évvel későbbi, Brünnben keletkezett jegyzetanyaggal:

„A szótárìrás szempontjából persze bennünket legjobban azok az „artikulusok” érdekelnének, amelyeket

Versegi, Kazinczy tanúsága szerint, „egy zsákba vetve” tartott. Szerencsés felfedezés révén erről az anyagról is

van némi fogalmunk, mert az MTA kézirattárából előkerült Verseginek fogsága idején összeìrogatott magyar

szó- és szólásgyűjteménye... , mégpedig – igen meglepő módon – nemcsak német, hanem sokszor angol,

francia, olasz értelmezésekkel.”12

Majd pedig szemelgetve az anyagban, és néhány kiragadott szócikket elemezve, arra a következtetésre jut, hogy

„Bármennyi is e jegyzetekben a szolgai fordìtás, majdnem mindegyik példamondat egy-egy tégla lett volna

Versegi nagy életművéhez: a magyar nyelv filozófiai alapokon nyugvó nagy szótárához.”13

8 Császár 1903, 162. old. 9 Pyrker emlékkönyv. Szerkesztette Hölvényi Görgy, Eger, 1987, 50. old. 10 Gáldi László: A magyar szótárirodalom a felvilágosodás korában és a reformkorban, Budapest, 1957, 201-211. old.; illetőleg: Verseghy, a szótárìró, Magyar Nyelvőr, 1957, 266-268. old. 11 MTA Könyvtára Kézirattára, M. Nyelvtud. 8. r. 15. 12 Gáldi 1957, 202. old. 13 Gáldi 1957, 211. old.


jegyzetei


Hasonlóképpen az emlìtett tanulmányban úgy véli: „E könyveket lapozgatva, Verseghy elsősorban olyan

szólásokat, fordulatokat és sajátos szójelentéseket jegyzett ki idegen nyelvi megfelelőikkel együtt, amelyeket

elsősorban az alapszókincset tartalmazó értelmező szótárba szánt.”14

Ám ha a brünni jegyzeteket alaposabban megvizsgáljuk – bár lapjain szótári feldolgozásra emlékeztető, kisebb-

nagyobb terjedelmű cikkek sorakoznak egymás után –, hamarosan kitűnik, hogy nem egy tervezett szótár

előmunkálatai fekszenek előttünk. Vajon miféle szótár készült volna olyan szócikkekből, amelyekben a cìmszót

illusztráló szövegekhez egy s még gyakrabban két nyelvű (angol-német, francia-olasz, német-francia, olasz-

német) szövegek csatlakoznak? S hogyan képzelhető el egy „alapszókincset tartalmazó” magyar értelmező

szótár, amelynek számos szócikkében idegen nyelvek grammatikai, alaktani és mondattani szabályai vannak

leìrva, hol magyarul, hol idegen nyelven? Továbbá hogyan illeszkednének bele „a magyar nyelv filozófiai,

alapokon nyugvó nagy szótárá”-nak anyagába két, illetőleg több nyelvű társalgási szövegek?

Miről van tehát szó? Arról, hogy Gáldi figyelmét elkerülte Verseghynek e vonatkozásban tett egyértelmű

nyilatkozata. A Brünnben kidolgozott és 1805-ben Pesten megjelent „Neuverfaßte Ungarische Sprachlehre”

előszavában ugyanis Verseghy feltárta ezeknek a jegyzeteknek keletkezését és célját. Előadja, milyen

módszerrel dolgozta ki „újfajta” nyelvtanának két fő részét, az etimológiát és a syntaxist. Ami az utóbbit illeti,

erre nézve ezt mondja: „verlegte ich mich auf das Studium der französischen, italienischen und englischen

Sprache, überzeugt, daß die Kenntniß der in meiner Jugend erlernten lateinischen, griechischen und hebräischen,

demjenigen, der die ungarische allen übrigen lebendigen, bereits auf dem Gipfel der Kultur schimmernden

Sprachen, an die Seite zu heben strebt, nicht hinreichend genug sind. Ich verglich die syntactischen Regeln der

bewährtesten und ausführlichsten Grammatiken dieser Sprachen einzeln mit der ungarischen, und zeichnete sie

nach der Buchstabenordnung sorgfältig auf: aus welchen Materialen dann die Syntax, als der zweite und

wichtigere Theil meiner Grammatik hervorgieng.”15 Vagyis: „belefogtam a francia, olasz és angol nyelv

tanulmányozásába, miután meggyőződtem arról, hogy az ifjúságomban elsajátìtott latin, görög és héber ismerete

nem elegendő olyasvalaki számára, aki a magyart a többi élő, a kultúra csúcsán fénylő nyelvvel egy szintre

akarja emelni. E nyelvek legjobban bevált és legrészletesebb grammatikáinak szintaktikai szabályait egyenként

összehasonlìtottam a magyarral, és ezeket betűrendben gondosan feljegyeztem: ebből az anyagból keletkezett

azután a syntaxis, grammatikám második és fontosabb része.”

Bizonyos tehát, hogy a Verseghy által Brünnben összeìrogatott jegyzetek, ún. durva betűrendben összeállìtott és

jórészt kidolgozott szócikkek nem egy megalkotandó szótárhoz, hanem egy megìrandó s valóban megìrt

nyelvtan syntaxis-részéhez készült előmunkálatok. Ezért az anyagot nem brünni szótári gyűjtésnek, hanem

brünni nyelvtani jegyzeteknek kell neveznünk.

1. Verseghy Ferenc nyelvtanai, tekintettel a magyar mint idegen nyelv oktatásár16

Az 1757-ben Szolnokon született és 1822-ben Budán meghalt Verseghy Ferencnek, a felvilágosodás kori

nyelvtudósnak a neve Finnországban nem ismeretlen azok előtt, akik bepillantottak a finnugor nyelvtudomány,

illetőleg a finn-magyar szellemi kapcsolatok korai történetébe. Nyelvészpályája kezdeti szakaszában, mégpedig

1794-ben ugyanis Verseghy arról értesülvén, hogy Henrik Gabriel Porthan a magyar nyelv iránt érdeklődik,

levelet intézett hozzá, együttműködésre szólìtva föl őt. Nemrégiben Mikko Korhonen Porthannak a finnugor

nyelvészet iránti érdeklődéséről szólva, velős rövidséggel ìgy foglalta össze Verseghyvel való kapcsolatát:

„Verseghy, who was likewise interested in the affinity between Hungarian and Finnish, suggested to Porthan

that they collaborate in their comparative studies of these languages. Nothing came of this, however, for soon

after Verseghy was imprisoned for political reasons. On his release a decade later he turned to completely

different linguistic fields. He went down in history above all as a grammarian”.17

Előadásomban ezekre a „completely different linguistic fieds”-re, Verseghy Ferenc leìró nyelvészeti

munkásságára, Verseghyre, a grammatikusra fordìtok figyelmet.

Nyelvészeti munkásságának kezdeteiről Porthanhoz ìrott levelében ekképp nyilatkozik:

14 Gáldi 1957, 267. old. 15 Verseghy, Franz: Neuverfaßte Ungarische Sprachlehre, Pesth, 1805, Vorrede, 10-11. számozatlan old. Vö. kötetünkben: 156-157. old. 16 A Helsinki Egyetemen 1987. szeptember 14-én tartott előadás szövege. Megjelent: Magyar Nyelvőr 1988, 57-66. old. 17 Korhonen, M.: Early Finno-Ugric Lingusitics. Friends and Relatives, Finnish-Hungarian cultural Relations, Budapest, 1985, 38. old.


jegyzetei


„Quartus jam labitur annus, quod in structuram linguae hungaricae inquiram, vt e collectis huiusmodi

indaginibus lexicon etymologico-philologicum ac tandem grammaticam eiusdem construere possim.”18 [Már

negyedik év telik el azóta, hogy a magyar nyelv struktúráját kutatom azzal a céllal, hogy az összegyűlt anyagból

megalkothassam annak etimológiai-filológiai szótárát s végtére grammatikáját.]

Eszerint tehát 1790-ben, a II. József halával bekövetkezett nemesi felbuzdulás légkörében, a magyar nyelv

jogaiért vìvott országgyűlési csatározások hatására kezdte meg Verseghy a magyar nyelvre vonatkozó

vizsgálódásait. Ezeknek a vizsgálódásoknak első eredményeként jelent meg 1793-ban Pesten Proludium in

Institutiones Linguae Hungaricae [Bevezetés a magyar nyelv törvényeibe] cìmet viselő, elegáns tömörséggel

megìrt tanulmánya, amelyben eljövendő nyelvészeti munkásságának szinopszisát nyújtja, elvi-módszertani

alapjait fektette le. További munkálkodását azonban a magyar jakobinus mozgalomban történt részvételének

következményei szakìtják meg egy időre. A Martinovics-perben ugyanis a fővádlottak között felségsértés

vétkében elmarasztalva előbb halálra ìtélik, majd bizonytalan ideig tartó várfogsággal sújtják. Verseghy hìrhedt

külföldi várbörtönökben kilenc évig raboskodott, s a huszonkilenc elìtélt közül utolsóként szabadult. Ám éppen

fogsága idején dolgozta ki részleteiben nyelvtani rendszerét.

Így történt, hogy amikor 1803. őszén Verseghy hazatért fogságából, november 9-én Kazinczyhoz ìrt levelében

arról számolhatott be, hogy készen áll az akkor „Neue, mit Gründen unterstüzte Hungarische Sprachlehre” [Új

alapokkal megszilárdìtott magyar nyelvtan] cìmet viselő munkája, s hìrül adta neki azt is, hogy ebből egy

magyar nyelvű compendiumot is csinál, amelynek több mint fele ugyancsak elkészült már.19

Ez a két, egymással szorosan összefüggő munka,1805-ben Pesten meg is jelent. Az előbbi ezzel a hosszabb

cìmmel:

Neuverfaßte Ungarische Sprachlehre, worin die verschiedenen Mund- und Schreibarten der ungarischen

Sprache kurz angezeigt, die Regeln aus dem morgenländischen Bau der Sprache selbst hergeleitet, mit den

deutschen Redensarten zusammengehalten, und durch Beispiele erläutert werden.

Mit einem Anhange, worin eine Sammlung der zum Sprechen nöthigsten Wörter, und der gewöhnlichsten

Redensarten des sittlichen Umgangs; dann einige Gespräche, Erzählungen, Briefe, und Gedichte enthalten sind.

Bearbeit von Franz Verseghy, Priester des Graner Erzsprengels, Doctor der Freien Künste und der

Weltweisheit, Lehrer der Gnädigen Comtesse Leopoldine von Szápáry.

Pesth, bey Joseph Eggenberger, 1805.

[Újfajta magyar nyelvtan, amely bemutatja a magyar nyelv beszéd- és ìrásmódját, egyszersmind kifejti a

napkeleti nyelvszerkezetből eredő szabályokat, a német szólásmódokkal összevetve és példák által

megvilágosìtva.

Függelékkel, amely a beszédhez való legszükségesebb szavak, valamint az illendő társas érintkezés

leggyakoribb szólásmódjainak gyűjteményét, továbbá néhány beszélgetést, történetet, levelet és költeményt

foglal magában.

Írta Verseghy Ferenc, az esztergomi érseki egyházmegye papja, a szépmesterségeknek és a filozófiának doktora,

Szápáry Leopoldina méltóságos grófkisasszony tanìtója.

Pest, Eggenberger Józsefnél, 1805.]

Az utóbbi pedig ezzel a némileg rövidebb cìmmel látott napvilágot: A’ Tiszta Magyarság, avvagy a csínos

magyar beszédre és helyes írásra vezérlő értekezések.

Követi ezeket a cadentiák lajstroma, mellynek hasznát a filologusok és a poéták eggyaránt vehetik.

Írta Verseghy Ferencz, az Esztergomi fő Megyének papja, a szép mesterségeknek és a filozófiának doctora.

Méltóságos Gróf Szápáry Leopoldína Kisasszonynak tanítója, azon alkalmatossággal, midőn magyar

grammatikáját német nyelvenn közre bocsátotta.

Pestenn, Eggenberger Jósef Könyvárosnál 1805.

18 Verseghy Ferenc levele Porthan finn nyelvész professzornak. A levél hasonmás-kiadását gondozta Kaposvári Gyula, Szolnok, 1987. 19 Kazinczy Ferenc levelezése, 22. kötet, kiadta Harsányi István, Budapest, 1927, 68. old.


jegyzetei


Verseghy első rendszeres leìró nyelvtanáról, bármily furcsa, az elmúlt száznyolcvan év során nem született

alaposabb elemzés, érdemi méltatás. Ideje hát, hogy elhelyezzük életművében, s körvonalazzuk jelentőségét a

magyar nyelvtanirodalom történetében.

A Neuverfaßte Ungarische Sprachlehre [a továbbiakban: Sprachlehre] létrejöttéről, illetőleg végső formába

öntéséről Verseghy a mű előszavában maga tájékoztat bennünket. Előadja ugyanis, hogy grammatikája – a

cìmben is föltüntetett gyakorlati rész nélkül – hatvan nyomtatott ìvre rúgott, s ezt a kiadó túlságosan

terjedelmesnek ìtelte, s gyakorlati szempontból nem találta elég közhasznúnak. Kìvánságára ezért a nyelvtani

részt Verseghy erőteljesen – tulajdonképpen egyharmadára – lerövidìtette, a kötetet nyelvi gyakorlatokkal

egészìtette ki, az ún. filológiai megjegyzéseket, vagyis a mű elméleti alapvetését pedig A’ Tiszta Magyarság

cìmű könyvében külön tette közzé. A német nyelvű Sprachlehre és A’ Tiszta Magyarság tehát szoros egységet

alkot, de az eredeti nagy grammatikának ìgy együttesen is csak a felét, összesen harminc ìvet tesz ki.

A fentiekből önként következik, hogy a Sprachlehre Verseghy eredeti szándéka szerint leìró nyelvtannak, nem

pedig nyelvkönyvnek készült; tizenkilenc ìvet kitevő nyelvtani része leìró természetű, nyelvkönyv-jellegét

főként – a kiadó üzleti szempontjai szerint – hozzácsatolt kilenc ìvnyi nyelvgyakorlatoktól kapta.

Mi lett azonban a sorsa a grammatika eredetileg kidolgozott terjedelmes anyagának? Vajon megállja-e a helyét

Császár Elemérnek, Verseghy egyetlen monográfusának az az állìtása, hogy a Sprachlehre „rövidìtett,

népszerű[!] kiadása elnyomta a tudományosat, amely a maga egészében sosem jelent meg”?20 Ezt az állìtást

bizvást elvethetjük, hiszen Verseghy nagy nyelvtana teljes terjedelmeben latin nyelven előttünk áll. A

Sprachlehre után egy jó évtizeddel ugyanis az Analyticae Institutionum Linguae Hungaricae [A magyar nyelv

törvényeinek elemzése] cìmű összefoglaló művének I., Etymologia [Alaktan] és II., Syntaxis [Mondattan] cìmű

köteteiként jelentette meg, amelynek szorosan vett nyelvtani része is meghaladja a hatvan ìvet, a

tartalomjegyzékkel és mutatókkai együtt pedig hatvannyolc ìvet tesz ki.

Verseghy harmadik nyelvtani alapmunkája a Magyar Grammatika avvagy Nyelvtudomány, amely Budán 1818-

ban (majd második kiadásban 1821-ben) látott napvilágot. Ezt a helytartó tanács megbìzásából – mint a

cìmlapján olvasható: A’ Magyar Nemzeti Oskolák számára – állìtotta össze. A harmincegy ìvre terjedő nyelvtan

első három ìve „Előszó a’ Tanìtó Urakhoz a’ talpigazságokrúl, mellyekre a’ jelenvaló Nyelvtudomány épìttetik”,

a tulajdonképpeni grammatika pedig, bár az iskolai oktatáshoz alkalmazkodva katekézis, vagyis kérdés-felelet

formájában fejti ki a szabályokat, szìnvonala következtében ugyancsak nem annyira a serdületlen ifjúságnak,

mint inkább a tanìtóknak s általában a felnőtt művelt közönségnek szól. A mű, amelyben az emlìtett elvi

alapvetés mellett a leìró részek elméleti fejtegetésekkel párosulnak, Verseghy nyelvtani rendszerének

véglegesen kiérlelt előadása, amelynek becsét növeli az a tény, hogy szerzője magyar nyelven ìrta.

Mielőtt rátérnénk Verseghy nyelvtani rendszere főbb sajátságainak jellemzésére, röviden érintenünk kell

nyelvészeti fölfogásának alapelemeit, amelyek – az ő szavaival élve – „a józan ész principiumaira” épülnek.

Verseghy legfőbb törekvése, amely kezdettől fogva mindvégig áthatja nyelvtanìrói munkásságát, hogy a magyar

nyelvet mint úgynevezett „napkeleti” nyelvet kiszabadìtsa a „napnyugoti” nyelvek, elsősorban a latin nyelv

grammatikájának a jármából. Törekvése, amely Johann Christoph Adelugnak a latin–német nyelvtanìrásról

kifejtett nézeteiben gyökerezik, olyan rendező elv birtokába juttatta, amelynek világánál számos új felismeréssel

gazdagìtotta a magyar nyelvleìrást. Ez a szempont már a Proludiumban megjelenik, s ennek alapján bìrálja

nyelvtanìró elődeit egyrészt azért, mert a magyar névragozásban a latin deklináció eseteit másolják, másrészt

azért, mert a magyar igeragozást a latin konjugáció kereteibe szorìtják, és olyan igealakokat szerepeltetnek,

amelyek a nyelvhasználatban soha nem fordulnak elő. A Magyar Grammatikában e kérdésről összefoglalóan

ìgy nyilatkozik: „Az Olvasóhoz” intézett bevezetésében:

„Melly helytelen példázat a’ Magyar nyelvnek tanìtásában a’ Deák Grammatica és Syntaxis, csak az ìtélheti

meg voltaképen, ki a’ napnyugoti és a’ napkeleti nyelvek között való mivolti külömbségeket átlátni, ‘s mindenik

emberi nyelvben a’ nemzeti részt az emberi nyelvnek mivoltához tartozó résztűl helyesen megválasztani tudgya.

Már a Grammaticában [értsd: az alaktanban] is akadnak számos nemzetiségek [értsd: nemzeti jellegzetességek],

mellyek a’ tanìtásnak módgyát a’ Magyarban a Deákétúl messze elválasztyák, ha csak egyébaránt mindent

öszvezavarni nem akarunk: de a’ Syntaxisban, melly mindenik emberi nyelvnek nemzeti lelke, olly messze

távozik anyanyelvünk a Deáktúl, sőt még a többi napnyugoti nyelvektűl is, hogy mihelyt ezeket követi, azonnal

nevetséges szokatlanságokat, és érthetetlen természetlenségeket szül.”

20 Császár Elemér: Verseghy Ferencz élete és művei, Budapest, 1903, 181. old.


jegyzetei


Verseghy az élő nyelv vizsgálatát, leìrását és művelését tartotta a grammatikus feladatának, s Adelung

szellemében már a Proludiumban azt vallotta: „Grammaticus quippe non dominus linguae, sed interpres tantum

ejusdem est”.21 [A grammatikus tehát nem ura a nyelvnek, hanem csupán magyarázója annak]. S ugyancsak

Adelung álláspontját téve magáévá, úgy nyilatkozik A’ Tiszta Magyarságban, hogy az ìrók sem szabhatnak a

nemzetnek törvényeket a nyelv helyességére és szépìtésére nézve. Éppen ezért szemben Révai Miklóssal, aki a

régi ìrók nyelvhasználatát, a „veneranda antiquitas”-t tekintette a nyelvhasználat normájának, Verseghy elveti a

régi ìrók tekintélyét, s azt hirdeti, hogy a régi nyelvre a mai helyesìrásban támaszkodni nem lehet, mégpedig

legfőképpen azért nem, mert a nyelv állandóan változik, fejlődik és tökéletesedik. Így mondja ezt A’ Tiszta

Magyarságban: „A’ régi kézìrások és könyvek még akkor sem lehetnének a’ mostani nyelvnek mustrái, ha

bizonyos volna, hogy azon nyelvenn ìrattak, melly akkorában az egész nemzetnél közönséges volt; mivel

tudgyuk, hogy a’ nyelv a’ cultúrával eggyütt majdnem mindenik században érezhetőképen megváltozott, ‘s

mivel nevetséges volna azt kìvánni, hogy most magyarúl úgy beszéllyünk és ìrjunk, amint a’ régiek beszéllettek

és ìrtak.”22 Ennek megfelelően már a Proludiumban – Adelungra hivatkozva – leszögezi: „Palam igitur est:

consuetudinem supremum linguarum judicem esse.” Nyilvánvaló tehát, hogy a nyelvek legfőbb bìrája a szokás,

s ehhez a következtetéshez az alábbi gondolatmenet alapján jut el:

„Ut intimas cogitationes nostras per articulatos sonos communicare possimus, necessarium est, ut hujusmodi

sonos illi, cum quibus loquimur, intelligant; quod commune quodpiam, ac tacitum pactum subponit, vi cujus

ejusdem linguae homines certis articulatis sonis, ac vocibus ex his stabili modo compactis, certum, ac constanter

eundem sensum tribuunt. Pacta hujusmodi consuetudine ineuntur, firmantur, consecranturque.”23

[Hogy legbensőbb gondolatainkat tagolt hangokkal közölhessük, szükséges, hogy ezeket a hangokat azok is

ismerjék, akikkel beszélünk; ez egyfajta közös és hallgatólagos megállapodást tételez föl, amelynek segìtségével

az azonos nyelvet beszélő emberek a meghatározott és tagolt hangoknak és szavaknak, amelyeket ezekből

változatlan formában alakìtottak ki, meghatározott és állandóan ugyanazt az értelmet kölcsönözzenek. Az ilyen

megállapodások a szokás révén nyernek polgárjogot, vernek gyökeret és válnak általános érvényűvé.]

Hogy fogalmat alkothassunk Verseghy grammatikai, vagyis leìró nyelvészeti munkásságának jellegéről, lássunk

most már néhány példát egyrészt a névragozás, másrészt az igeragozás rendszerezésében követett eljárásairól.

A névragozásban Verseghy elődeihez képest két alapvető, lényegében véve máig érvényes újìtást vezetett be.

Az egyik a névragozás rendszerének egészét, a másik az egyik eset mibenlétét érinti.

A régi magyar nyelvtanìrók Sylvester Jánostól Pereszlényi Pálon át Kövesdi Pálig, sőt még tovább egészen az

újabb kortársi szerzőkig, a nevesebbek közül Gyarmathi Sámuelig és Főldi Jánosig – a latin nyelvtanok mintáját

szorosan követve – a névragozásban a kevés esetű rendszer hìvei voltak, vagyis négy vagy öt, esetleg hat esetet

vettek föl.24 Főldi János például 1790-ben ìrt nyelvtanában a következő hat esetet különböztette meg:

Nevező eset (Nominativus) melly maga a’ szó

Bìró eset (Genitivus) é

Adó eset (Dativus), nak, nek

Vádoló eset (Accusativus) t, at, et, ot, öt

Hìvó eset (Vocativus) –

Elvevő eset (Ablativus) tól, től

Verseghy, akinek – mint láttuk – korakezdettől fogva az volt az egyik célkitűzése hogy kiszabadìtsa a magyar

nyelvleìrást a latin grammatika béklyóiból, szakìt ezzel a hagyománnyal, s az első, aki a sok esetű rendszerre tér

át, mégpedig már Proludiumában, ahol nem kevesebb, mint húsz esetet sorol föl. Ezek számát azután – újabb

kritériumok alapján – a Sprachlehre alaktani részében tizenötre szállìtja le, ám ha számìtásba vesszük a

genitìvusznak és a vokatìvusznak a mondattani részben a dativusznál, illetőleg a nominatìvusznál való

felemlìtését, tizenhétre módosìtja.

21 Verseghy 1793, 35. old. 22 Verseghy 1805, 7. old. 23 Verseghy 1793, 74. old. 24 Vö. Antal László: A magyar esetrendszer, Budapest, 1961, 93. old. (Nyelvtudományi Értekezések, 29. sz.)


jegyzetei


Hogy Verseghy mennyire a modern leìró nyelvészeti törekvések előfutára, ékesen mutatja az a tény, hogy az

Antal László által strukturális elemzéssel, 1977-ben, elkülönìtett tizenhét eset közül tizenöt azonos, három

kivételével még elnevezésében is, a Verseghy által megállapìtott tizenöt esettel.25 Íme:

Verseghy 1805 Antal 1977

nominativus: megye 1. Nominatívusz: ember

terminativus: megyéig 16. Terminatívusz: emberig

causalis: megyéért 5. Kauzálisz: emberért

dativus: megyének 3. Datívusz: embernek

ablativus: megyétűl 15. Ablatívusz: embertől

instrumentális: megyével 4. Insztrumentális: emberrel

locativus: megyében 10. Inesszívusz: emberben

illativus: megyébe 12. Illatívusz: emberbe

elativus: megyébűl 11. Elatívusz: emberből

sublativus: megyére 8. Szublatívusz: emberre

delativus: megyérűl 9. Delatívusz: emberről

adhaesivus: megyénél 13. Adesszívusz: embernél

advicinatus: megyéhez 14. Allatívusz: emberhez

inhaesivus: megyénn 7. Szuperesszívusz: emberen

accusativus: megyét 2. Akkuzatívusz: embert

A két főnévragozási rendszer főként abban különbözik egymástól, hogy Antalnál természetesen nincs

vocatìvusz, valamint sajátos és erősen vitatható elgondolás alapján tagadja a magyarban a genitìvusz létét,

viszont felveszi a 6. Faktìvusz: emberré és a 17. Formálisz: emberként esetét.

Verseghy másik újìtása a főnévragozásban a genitívusz valódi ragjának a tisztázása. A korábbi nyelvtanìrók

ugyanis századokon át – a kortársakat, Révait sem véve ki – még maga Verseghy is a Proludiumban, az -é

birtokjelet tekintették a magyar birtokos eset ragjának. Verseghy ismerte föl, és a Sprachlehrében mutatott rá

először, hogy az -é nem lehet a genitìvusz ragja. Ehhez a felismeréshez jellegzetesen leìró, sőt egyenesen

funkcionális megközelìtéssel jutott el, ti. azáltal, hogy a képzőnek és a ragnak a magyar nyelvi rendszerben

betöltött szerepét, illetőleg ennek megfelelő formális viselkedését szétválasztotta. Így érvel ugyanis ez ügyben

A’ Tiszta Magyarságban:

„Inflexióknak nevezem ama’ betűköt vagy silabákot, [!] mellyek a’ neveknek vagy a’ verbumoknak

törzsökeihez függesztetvén, amazakot declinállyák, ezeket pedig conjugállyák. Illyenek: túl, hoz, sz, ok e

szókban: tagtúl, taghoz, írsz, írok. A formatìvát az inflexiótúl jól meg kell külömböztetni. A formatìva a’

nevekre nézve csak nominativusokat, a’ verbumokra nézve pedig csak egyenes formabéli indicativus praesens

singularis harmadik személyeket formál; mire nézve maga utánn új formatìvát vagy legalább inflexiókot

megszenved, mint a formatìva hat e’ szóban foghat, mellyhez új formatìvák ragasztathatnak, mint: foghatatlan,

25 Antal László: Egy új magyar nyelvtan felé, Budapest, 1977, 74. old.


jegyzetei


vagy legalább inflexiók, mint: foghatsz. Az inflexió ellenben maga utánn sem formatìvát, sem más inflexiót nem

szenved, mert e’ szóhoz foghatsz semmiféle betűt vagy silabát többé nem függeszthetünk. Értelme tökélletesen

meg van határozva. Ez az oka, miért nem lehet az é betűt genitivusnak tartanunk”26

Egészen a strukturalistákra emlékeztető indokolás! Azt, hogy a rag után sem képzőt, sem újabb ragot nem

tehetünk, a strukturalista nyelvész ìgy fejezi ki: „Végül fontos ismérve a ragnak, hogy lezárja a szót, utána tehát

nem következhet sem képző, sem jel, sem másik rag”.27 Más kérdés: hogy Verseghy az -é birtokjelet képzőnek

minősìtette, minthogy az akkori nyelvleìrásból hiányzott még a jel fogalma. Ez azonban Verseghynek annál

kevésbé róható föl, mert még századunk közepén többen képzőnek minősìtették az -é jelet, közöttük nem kisebb

tudósok, mint Pais Dezső, D. Bartha Katalin28, valamint Lotz János, aki egyúttal határozottan helytelenìtette az -

é-nek jelek közé való sorolását.29

A Sprachlehre alaktanában a fentiekkel egybehangóáan Verseghy ezt tanìtja a kérdésről:

„Das é ... ist ein wahrer Nominativ, und drückt nur den elliptischen Genitiv der Lateiner aus, wo nämlich ein

Nominativ darunter steckt: haec vestis est patris mei, statt: haec est vestis patris mei: ez a’ ruha az atyámé, statt:

ez a’ ruha az atyámnak a’ ruhája oder per syncopen: az atyám ruhája; dieses Kleid ist meines Vaters, statt: ist

das Kleid meines Vaters. Dieses é nimmt auch wirklich alle Beugendungen an, welches kein Genitiv thun kann:

vestem hanc putassem patris mei esse: ezt a’ ruhát az atyáménak gondoltam volna lënni: Dieses Kleid hätte ich

für meines Vaters angesehen”.30

[Az é... valódi nominatìvusz, és csupán a latin elliptikus genitìvuszt fejezi ki, ahol ugyanis egy nominatìvusz van

benne elrejtve: haec vestis est patris mei, ehelyett: haec vestis est vestis patris mei: ez a ruha az atyámé, ehelyett:

ez a ruha az atyámnak a’ ruhája vagy szinkópával: az atyám ruhája; dieses Kleid ist meines Vaters, ehelyett: ist

das Kleid meines Vaters. Ez az é tényleg minden végződést fölvesz, amit semmilyen genitìvusz nem tehet:

vestem haec putassem patris mei esse: ezt a ruhát az atyáménak gondoltam volna lënni: Dieses Kleid hätte ich

für meines Vaters angesehen.]

Nem kevésbé fontosak Verseghy kezdeményezései az igeragozás rendszerezésében sem. Ami ezzel

kapcsolatosan a leginkább közismert – mert Révai a Verseghyvel folytatott vitában erre vetette a fő súlyt – az,

hogy a Pereszlényi Pál által, nyelvtanában 1682-ben külön kategóriaként fölvett, ám a 18. azázad végére már

erősen megromlott, mégis Révai által történeti alapon körömszakadtig védett ikes ragozást Verseghy az élő

nyelvhasználat alapján – már a Proludiumban is – elveti, és a rendszertanilag lényegesebb, mai nevén alanyi-

tárgyas, akkori elnevezéssel határozatlan-határozott, illetőleg Verseghy által törzsökös-mutató formának

(németül: platt-anzeigend, latinul: plana-demonstrativa:) nevezett kétféle igeragozás kategóriáiba helyezi el.

Egy másik – ugyancsak már a Proludiumban megjelenő – újìtása az igeragozás terén, hogy a -lak, -lek

személyragos alakot, amelyet az ő felléptéig a grammatikusok, ha egyáltalán megemlìtettek, a határozatlan

(alanyi) igeragozás kategóriájába osztottak be, Verseghy – ebben is Révaival ellentétben – a határozott, vagyis

mutató (tárgyas) ragozás paradigmái között helyezte el. Ez az újìtása jóval előbb érvényre jutott, és a magyar

újgrammatikus nyelvtanìrásban – főként Simonyi Zsigmond munkásságának a hatására – terjedt el.

Azáltal, hogy az élő nyelvszokás megfigyelése alapján Verseghy elődeinél, sőt kortársainál pontosabban, a

valósághoz hìvebben (a mai felfogásunkhoz közelebb állóan) mutatta be, ìrta le a magyar főnév- és igeragozás –

általában a magyar nyelv – rendszerét, elősegìtette a magyar mint idegen nyelv eredményesebb

megközelìtésének, tanulásának-oktatásának a lehetőségét. Sőt – éppen a Sprachlehrében – ennél még tovább is

ment, felismerte azt a követelményt, hogy a magyart idegen nyelvként tanulónak a spontán anyanyelvi beszélő

igényeit meghaladó ismeretekre van szüksége. Ezért az egyes – főként lényeges – nyelvi jelenségek megfelelő

használatát explicit szabályokban adta meg, mégpedig szétválasztva a lehetséges formákat a nem lehetséges

megoldásoktól. Eljárását talán leginkább az igeragozás használati szabályainak leìrásában követhetjük nyomon.

Az igeragozás rendszerének fölvázolása előtt mintegy bevezetésül leszögezi:

26 Verseghy 1805, 41. old. 27 Antal 1977, 65. old. 28 L. Magyar Nyelv 1954, 310. old. 29 L. Magyar Nyelv 1967, 403. és 406. old. 30 Verseghy 1805, 46. old.


jegyzetei


„Das Wichtigste für einen Ausländer ist, daß die ungarische Conjugation zweierlei Formen habe, die

unbestimmte nämlich, die man auch platte, oder die Neutralform nennen kann, und dann die bestimmte, oder

anzeigende. Ihr richtiger Gebrauch ist das untrüglichste Zeichen eines geborenen Ungars”.31

[A külföldi számára az a legfontosabb, hogy a magyar igeragozásnak két formája van, ti. a határozatlan,

amelyet törzsökös vagy semleges formának is nevezhetünk, és azután a határozott vagy mutató. Helyes

használatuk csalhatatlan jele a született magyarnak.]

Ennek a megállapìtásnak a jegyében – ti. hogy lényegében véve ezen áll vagy bukik a helyes magyar

nyelvhasználat –, a Sprachlehre mondattani részében Verseghy a kétféle igeragozás alkalmazásának szabályait

olyan részletességgel adja elő, amelyhez hasonlót a maga korában nem találunk, hozzá foghatót is legfeljebb az

utóbbi évtizedekben tudunk felmutatni. A terjedelmi korlátok miatt egészében nem idézhetjük e leìrást, ìzelìtőül

csupán egy kis részletét iktathatjuk ide. Ez a részlet a magyar igealakok személyes névmási

tárgyhatározottságáról szól, olyan kérdésről, amelyre a magyar mint idegen nyelv oktatásában mindmáig nem

fordìtanak kellő figyelmet.

A kérdéssel kapcsolatos szabályszerűségeket Verseghy a következő megközelìtésben mutatja be:

„Die persönlichen Fürworter, als Accusativen, theilen sich in Rücksicht der Form ihres Zeitwortes in drei

Klassen:

a) Der Accusativ der dritten Person ő: er, sie, ők: sie, wie auch die Accusativen der Pronominis reciproci maga,

magad, magam, magok, magatok, magunk fordern die anzeigende Form. Én őtet (oder őköt) nagyon szeretëm

(nicht szeretëk): ich liebe ihn (oder sie im Plural) sehr. Magokot rontyák (nicht rontanak): die richten sick selbst

zu Grunde. [...]

b) Der Accusativ der zweiten Person: tégëdët und tiktëkët oder bennetëkët, fordert in der einzigen ersten Person

der einfachen Zahl das besondere und eigene Suffixum demonstrativum lak, lek. Látlak tégëdët, (nicht látok,

noch látom): ich sehe dich. Tiktëkët oder bennetëkët értelek, (nicht értëm, nich értëk): euch meine ich. In allen

dergleichen Sätzen, wo bei einem Fürwort das tégëdët, tiktëkët oder bennetëkët entweder ausdrüklich steht, oder

wenigstens verstanden wird, muß das nämliche beobachtet werden. Magadot (statt; tégëdët magadot) talállak?

Finde ich dich allein? mindnyájotokot szeretlek (bennetëkët): ich liebe euch alle.

Bei den übrigen Personen des Zeitwortes in beiden Zahlen, wie auch bei der ersten der vielfachen Zahl,

begnügen sich diese Accusativen mit der platten Form: tégëdët látott, láttunk, láttak: dich hat er, haben wir,

haben sie gesehen, und nicht: látta, láttuk, látták.

c) Der Accusativ der ersten Person engëmët oder engëm’: mich, und minket oder bennünköt: uns will durchaus

die platte: engëmët nem szeret (nicht szereti): er lieb mich nicht. Minkët nem látott, (nicht látta): er hat uns nicht

gesehen.”32

[A személyes névmások tárgyesetei igéjük formája szerint három osztályba sorolhatók:

a) A harmadik személy ő: er, sie, ők: sie tárgyesete, miként a maga, magad, magam visszaható névmás

tárgyesete mutató formát kigván. Én őtet (vagy őköt) nagyon szeretëm (nem: szeretëk). Magokat rontyák (nem:

ronatanak): sie richten sich selbst zu Grunde.

b) A második személy tárgyesete: tégëdët és tiktëkët vagy bennetëkët egyedül az egyes szám első személyben a

különleges és sajátos lak, lek suffixum demonstrativumot követeli. Látlak tégëdët (nem: látok, még kevésbé:

látom): ich sehe dich. Tiktëkët vagy bennetëkët értelek, (nem: értëm, még kevésbé: értëk): euch meine ich.

Minden olyan mondatban, ahol egy névmás mellett a tégëdët, tiktëkët vagy bennetëkët ki van téve vagy

legalábbis odaérthető, ugyanazt kell figyelembe venni. Magadot (tégëdët magadot helyett) talállak? Finde ich

dich allein? mindnyájatokot szeretlek (benneteket): ich liebe euch alle.

Az ige többi személyében mindkét számban, valamint a többes szám első személyében ezek a tárgyesetek

megelégednek a törzsökös formával: tégëdët látott, láttunk, láttak: dich hat er, haban wir, haben sie gesehen, és

nem: látta, láttuk, látták.

31 Verseghy 1805, 90. old. 32 Verseghy 1805, 246-248. old.


jegyzetei


c) Az első személy tárgyesete engëmët vagy engëm: mich és minket vagy bennünköt: uns a törzsökös formát

vonzza: engëmët nem szeret (nem: szereti): er liebt mich nicht. Minkët nem látott (nem: látta): er hat uns nicht

gesehen.]

Az eddigiek során is láthattuk, hogy új szempontjai alapján Verseghy milyen élesen bevilágìtott a magyar nyelv

szerkezetébe, s korát messze meghaladó eredményeket ért el leìrásában. Hogy a nyelv alaptörvényeinek

feltárásai mellett az árnyalatnyi finomságok megfigyelésére is jó érzéke volt, azt a Sprachlehrének Von der

Verhellung des Accusativs, azaz A tárgy elhallgatásáról szóló fejezete illusztrálja talán a legékesszólóbban. Ez a

kis fejezet, amely szorosan csatlakozik az imént ismertetett szabályokhoz, a magyar nyelvtanìrás legremekebb

lapjai közül való, s közvetlenül felhasználható a magyar mint idegen nyelv oktatásában-leìrásában.

Bemutatásához ezúttal nem is kell közvetlenül a Sprachlehréhez folyamodnunk, mert magyar szövege csaknem

szóról szóra, megvan a Magyar Grammatikában, ìgy tehát a szerző fordìtásában idézhetjük.

„241. §. Mikor kell a művelő [= cselekvő] igének szenvedőjét [= tárgyát] a’ mondásban [= mondatban]

elhallgatni?

Felelet. Mikor a’ művelő igének szenvedője névpótló [= névmás], a’ következendő esetekben szükségképen

elhallgattatik.

1) Az engemet, minket vagy bennünköt szenvedőköt el kell hallgatni, mihelyt azokot az előre küldött mondásbúl

könnyű gyanìtani: mikor nálla voltam, jól tartott, nem pedig jól tartott engemet. Mihelyt bementünk kozzá,

mindgyárt leültetett, nem pedig leültetett minket vagy bennünköt.

2) A’ tégedet szenvedő a’ lak, lek ragasztékú [= ragú] igénél elhallgattatik; mint látlak, nem pedig látlak tégedet.

Csak mikor a’ tégedet szenvedőre különös nyomadék [= nyomaték, hangsúly] tetetik, akkor kell azt az ìge’

elejébe tenni, mint tégedet látlak. Az igének egyéb ragasztékai mellől is el kell a’ tégedet szenvedőnek maradni,

mihelyt az előbbeni mondásbúl azt a’ nélkűl is könnyen lehet gyanìtani, mint hasztalan búkálsz, vagy bujkálsz,

látunk; nem pedig látunk téged.

3) A’ titeket és benneteket szenvedőt a’ lak, lek ragasztékú igénél nyilván ki kell mondani, mint látlak

benneteket, vagy ha a’ nyomadék a’ szenvedőnn fekszik, benneteket vagy titeket láttalak. Kivévén ha e’

szenvedőt más névpótló világosan jelenti; mert illyenkor szükségképen elhagyatik, mint mindnyájotokot

szeretlek. Az ìgének egyéb ragasztékinál elmaradhat, mihelyt az előbbeni mondásbúl gyanìtani lehet, mint mikor

hozzá mentetek, megszidottë? nem pedig megszidottë benneteket?

4) Az azt és azokot, kivált ha az előbb emlìtett nevek helyett állanak, s[z]ükségképen eltitkoltatnak, mihelyt az

ìge a’ mutató formában áll, mely e’ szenvedőköt a’ nélkűl is magában foglallya. Mikor könyvet veszek, előbb

hogysem beköttetem, mindég átolvasom; melly példában hogysem azt beköttessem, deákmajmozás [=

latinizmus], azt átolvasom pedig tavtologia, avagy szószaporìtás volna. – Az új könyvekrűl szóllasz? Igen is:

nagyon dicsérik; nem pedig nagyon dicsérik azokot. Mondgyák, hogy meghalt, nem pedig azt mondgyák, ha

csak az azt szenvedőre különös nyomadékot tenni nem akarunk.

5) Az őt, őtet, és őköt szenvedők, mint az előbbeniek, szükségképen elhalgattatnak, mint mikor .Bécsben volt,

nagyon meglopták, nem pedig meglopták őtet. Mihelyt a’ latrokot meglátták, mindgyárt üldözni kezdették, nem

pedig kezdették őket. Kivévén, ha reájok különös nyomadék esik, mint őtet fogták el legelőször; őköt is

ösmerem.”33

Az elmondottakat röviden a következőkben foglalhatom össze.

Verseghy Ferenc alapvető nyelvtani művei, a német nyelvű Sprachlehre, a latin nyelvű Analyticae (I. és II.

kötete), valamint a hazai nyelven ìrt Magyar Grammatika, egy tőről fakadnak, egységes szemléletet tükröznek,

azonos elvekre s lényegében azonos szabályrendszerre épülnek. Egy eredetileg nagy terjedelmű, az elméleti

alapokat is taglaló leìró nyelvtannak, amely azután az Analyticae köteteként latinul jelent meg, más-más

szempontú rövidìtett változata egyrészt a Sprachlehre (A’ Tiszta Magyarság szorosan hozzátartozó, elméleti

jellegű kötetével együtt), másrészt az elméleti és leìró részeket szerencsésen ötvöző Magyar Grammatika.

Mindebből természetesen következik, hogy ami újat hozott Verseghy a nyelvtanìrásban, az lényegében

megtalálható már a Sprachlehrében.

Nyelvtanait egyúttal a magyar mint idegen nyelv oktatásának és leìrásának egyik legbecsesebb, ma is sok

tanulságot kìnáló, vagyis eredményesen felhasználható forrásaként tarthatjuk számon.

33 Verseghy 1818, 466-468. old.


jegyzetei


2. Verseghy magyar-német összevető nyelvtana34

2.1. Verseghy nyelvtanainak elemzéséről

Verseghy nyelvtanainak tüzetes elemzésére mindezideig nem kerìtettek sort a szakiradalom művelői. Helyette

vagy csupán sommás jellemzését adták egy-egy nyelvtanának, vagy általánosságban vázolták nyelvtani

felfogását, illusztrációként használva fel ehhez munkáinak adalékait. Leggyakrabban pedig összefüggéseiből

kiszakìtva tárgyalták azokat a nyelvi-nyelvtani jelenségeket, amelyek a Révaival folytatott tollharc főbb tételeit

alkották. Ezzel az eljárással szükségképpen részleges, – erősebb szóval élve – hamis fogalmat alakìtottak ki

nyelvtani rendszeréről, nem kevésbé megtévesztő képet festve Verseghy munkásságának utóéletéről. Az

egyoldalú szembeállìtás során Verseghy többnyire alulmaradt Révaival szemben. A részkérdések felnagyìtása

mellett ugyanis homályba borult Verseghy nyelvtani rendszerének egésze, benne alapvető újìtásai, amelyeknek

jelentős részét, másfél századon át, értékesìtette a nyelvtanirodalom.

2.2. A Neuverfaßte Ungarische Sprachlehre értékeléséről

Grammatikái közül is különösen mostohán bánt a szakirodalom első rendszeres leìró nyelvtanával, a

Neuverfaßte Ungarische Sprachlehré-vel, amely pedig cìmében is joggal hìvta föl a figyelmet „újfajta”

mivoltára. Lássuk először is, hogyan értékelte a szakirodalom.

A régebbi szakìrók közül Riedl Frigyes, Császár Elemér és Pintér Jenő szólt róla. Mindhármuk ìrására az

emlìtett sommás megállapìtások a jellemzők.

Riedl Frigyes, aki az elsó összefoglaló szakcikket ìrta Verseghy nyelvtudományi munkásságáról, csupán futólag

és felületesen érintette ezt a munkáját: [a Neuverfaßte Ungarische Sprachlehre] „Elsősorban a praktikus

használat számára készült. Verseghy maga mondja el az előszóban, hogy a mű eredeti alakjában, mind a

rendszeres, tudományos fejtegetésekkel együtt 60 ìvre rúgott, úgyhogy a kiadó nem akarta elfogadni. Syntaxisa

azonban ezen csonkìtott alakjában is becses. E grammatika fontosabb új tételeit Verseghy A tiszta magyarság

cìmű művében is fejtegeti. A 267-289. oldalakon magyar idiotizmusok vannak összegyűjtve, amelyek valóban

figyelemre méltóak.”35

Érdemben még leginkább Császár Elemér jellemezte a Sprachlehrét, bár az elmélyült elemzéssel ő is adós

maradt, s alaposan tévedett azt állìtván, hogy amikor e munka korábbi, kéziratos változatát Verseghy

lerövidìtette, akkor „megfosztotta tudományos jellegétől, és praktikus szellemben dolgozta át. A rövidìtett,

népszerű [?] kiadás elnyomta a tudományosat, amely a maga egészében sohasem jelent meg.”36 Ez a

megnyilatkozás a századfordulón – s még később is – uralkodó grammatikaszemléletet tükrözi, amely

szembeállìtotta a tudományost a gyakorlatival, s a leìró nyelvtantól megtagadta a tudományos rangot.

Összefoglalóan ìgy ìrta le Császár a művet:

„A Sprachlehre rendszeres nyelvtan. Az alaktan a beszéd részei szerint tárgyalja a nyelvi tényeket, legtöbb

gonddal természetesen a főnevet és igét. Az előbbinek ragozását declinátiónak nevezi, s a tőhangzó

különfélesége szerint négyet különböztet meg, mindegyikben a ragoknak megfelelőleg sok esetet, de nem

mulasztja el kiemelni, hogy a magyarban tulajdonképpen sem esetek, sem declinatió nincs, s mind a két

elnevezéssel csak könnyìtés kedvéért él. Az utóbbi – az ige ragozása – ad neki alkalmat, hogy az ikes ragozás

ellen küzdjön. A mondattan azután az egyes nyelvtani alakok használatára ad szabályt, egészen azon a fonalon

haladva, amelyet az alaktanban is használt, az egyes beszédrészek mondattani funkcióit állapìtja meg. Az

összetett mondattal röviden végez a kötőszókkal kapcsolatban.”37

Pintér Jenő, aki egyébként az elsők között méltatta jelentőségéhez mérten Verseghy munkásságát, erről a

művéről csak érintőlegesen, a Révaival folytatott vita kapcsán szólt: „A József nádornak ajánlott munka

gyakorlati szellemben ìrt rendszeres magyar nyelvtan.”38

Pintér kézikönyvének megjelenése után több mint fél évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy Verseghy német

nyelvtanával valaki foglalkozzék. Még Szolnokon, a Verseghy emlékére rendezett első három ülésszakon (1957,

34 Előadás az 1993. november 12-13-án Szolnokon rendezett Verseghy-tudományos ülésszakon. Megjelent: In memoriam Verseghy Ferenc

4. Szerkesztette Szurmay Ernő, Szolnok, 1994, 53-62. old. 35 Riedl Frigyes: Verseghy mint nyelvtudós, Magyar Nyelvőr, 1880, 497-498. old. 36 Császár Elemér: Verseghy Ferencz élete és művei, Budapest, 1903, 181. old. 37 Császár 1903, 181-182. old. 38 Pintér Jenő: A magyar irodalom története Bessenyei felléptétől Kazinczy Ferenc haláláig (1772-1831), Budapest, 1913, I. köt., 96. old.


jegyzetei


1972, 1982) sem esett róla szó. Ezért biztatónak ìgérkezett e tekintetben a negyedik ülésszakon (1987-ben)

Szabó G. Zoltánnak Elméleti viták, gyakorlati nyelvtanok cìmű, Verseghy és Vörösmarty német nyelvű magyar

nyelvkönyvei alcìmű előadása.39 Ám akkor az előadást hallgatva, majd pedig szövegét olvasva csalódás vett-vesz

erőt rajtunk. Mégpedig azért, mert világossá válik: Verseghy Neuverfaßte Ungrarische Sprachlehré-jét

Vörösmartynak negyedszázaddal később, egészen más tudománytörténeti körülmények között megjelent

Kurzgefaßte Ungrische Sprachlehre für Deutsche cìmű kötetével nem szerencsés párhuzamba állìtani.

Terjedelmük és kidolgozásuk olyannyira eltérő volta miatt sem alkalmasak az összevetésre: Verseghyé

részletesen kimunkált, teljes leìró nyelvtan 300 lapon, Vörösmartyé a nyelvtan vázlatos foglalata 50 lapon, s ha

hihetünk a szerzőnek, az 1832-ben közreadott Magyar helyesírás’ és szóragasztás’főbb szabályai-nak német

nyelvű változata: „Kisebb-nagyobb eltérésekkel annak rendjét követi”, s „az egész műre a táblázatszerűség

jellemző”. Szabó G. cikke egyébként Verseghy grammatikájáról nem öregbìti ismereteinket, s ha szemet

hunyunk is több téves vagy pontatlan kijelentése fölött, az ilyen megállapìtást akkor sem tekinthetjük

tudományos nyereségnek: „Verseghy körültekintő és körülményes[?] magyarázatai inkább egy kézikönyv

igényével ìródtak, mintsem gyakorlati nyelvkönyvként.” Amit viszont valóban érdemes lett volna megvizsgálni

az összevetés során, hogy mit vett át Vörösmarty elődjének nyelvtani rendszeréből, arra a szerző ügyet sem

vetett.

2.3. A Neuverfaßte Ungarische Sprachlehre tematikája és felépítése

Lássuk most már közelebbről Verseghy nyelvtanát, amelyet a továbbiakban Grammatikája néven fogok

nevezni, ebben is követvén őt, aki A’ Tiszta Magyarság-ban mindannyiszor mint Grammatikám-ra hivatkozik.

Mielőtt azonban mondandóm velejére rátérnék, a kötet felépìtését ismertetem.

Grammatikája40 a József nádornak szóló ajánlás (4 sztl. l.), egy rövid előszó (4. sztl. l.), valamint a

tartalomjegyzék (4 sztl. l.) után három nagy részre oszlik. Az első kettő a tulajdonképpeni nyelvtan, mégpedig

az első rész, I. Theil. Von der Wortforschung, Verseghy műszavával Szónyomozás, latinul Etymologia

tizennyolc fejezetben (1-114. old.). A második rész II. Theil. Von der Wortfügung, vagyis a Szókötés, más

szóval a Syntaxis ugyancsak tizennyolc fejezetben (141-303. old.); e részben a XVIII. fejezet, Von der

ungarischen Verskunst (289-303. old.) rövid magyar verstant ad. És végül a harmadik rész, III. Theil. Uebungen

der Sprache (303-433. old.), amelyet nyelvgyakorlatnak szánt. A három rész terjedelmileg arányosan van

elosztva. Figyelemre méltó, hogy Verseghy azonos terjedelmet szentel az etymologiának és a syntaxisnak,

szemben számos korábbi – s majdan későbbi – nyelvtanìróval, akik a hosszadalmas etymologiai vagy alaktani

rész mellett kurtára fogták a syntaxist, a későbbi mondattant. Verseghy a Szókötést – előszava tanúsága szerint –

Grammatikája fontosabb részének tartotta: „die Syntax, als der zweyte und wichtigere Theil meiner

Grammatik”.

2.4. A Neuverfaßte Ungarische Sprachlehre az idiomatizmusokról

Verseghy nyelvészeti munkálkodásának egyik fő törekvése, hogy a magyar nyelvnek mint úgynevezett

„napkeleti” nyelvnek a leìrását kiszabadìtsa a latin nyelv grammatikájának a jármából, megszabadìtsa a

„deákmajmozás”-tól.

Ebben a törekvésében nagy figyelmet szentel a magyar nyelv idiomatizmusainak összegyűjtésére, leìrására és

rendszerezésére. Grammatikájában számos példa van arra, amit később „nemzeti tulajdonság”-nak nevezett.

Gyűjteményéből az egyik csokrot Syntaxisa VII. fejezetében41 találjuk, ahol a birtokos személyjelek

használatában megnyilvánuló sajátos formákat sorolja fel – fordìtásomban – a következőképpen:

a) A magyar minden birtokos esetnél Suffixum possessivum-ot használ: a’ bìró háza: das Haus des Richters: des

Richters sein Haus.

b) Idő- és mértékneveknél, mert bennük birtokos eset van elrejtve: két esztendeje már (tudniillik: annak), hogy

nem láttam: es sind (dessen) zwey Jahre daß ich ihn nicht gesehen hab. Eggy forintot adtam. fontyáért

(tudniillik: annak vagy ennek): ich habe fürs (dessen) Pfund einen Gulden gegeben.

39 In memoriam Verseghy Ferenc 3. Szerkesztette Szurmay Ernő, Szolnok, 1988, 60-67. old. 40 Verseghy, Franz: Neuverfaßte Ungarische Sprachlehre, Pest, 1805. 41 Verseghy 1805, 220-223. old.


jegyzetei


c) Ha vor okot jelöl, akkor az utána következő főnévhez a megfelelő személyű birtokos személyjel

határozóraggal ellátva járul: Sìr örömében: er weint vor Freude. Ijedtünkben majd meghaltunk: Wir sind vor

Schreeken fast gestorben.

d) Más német prepozìciókat is birtokos személyjel helyettesìti, ha az birtokot jelöl és birtokos névmással adható

vissza: Ennyi volt az ő része, az én részem pedig ennyi: er hatte so viel für (zu) seinem Antheil, und ich, für (zu)

meinem soviel. Önnön magának gyilkossa lett: er ist ein Mörder art sich selbst (sein eigener Mörder) geworden.

e) Az Úr: Herr és az Asszony: Frau tiszteletneveknél szokásos a Suffixum possessivum primae singularis

használata: Hìdd el Vajda Uramot ebédre: rufe den Herrn (meinen Herrn) Vajda zum Mittagmahl. Előfordul

azonban, hogy elmarad ez a Suffixum: Hìdd el Vajda Urat stb.

f) A közép- és felsőfoknál is nagyon szokásos ez a Suffixum. Add neköm a’ szëbbikét a szëbbikët helyett: gieb

mir das schönere. Ugyanìgy minden kérdő és határozatlan névmásnál, amelyek az egész fajból egyetlen

individuumra utalnak, következésképpen comparatiót foglalnak magukba: mëllyikét akarja az Úr? R. ëggyikét

sem: Welches wollen Sie Haben? R. keines, ehelyett: mëllyiket, ëggyikët. Ilyen esetekben mindig egy rejtett

birtokos eset van, amit ki is lehet fejezni: add nekem ezëknek a’ szebbikét; ezëknek mellyikét akarja az Úr? R.

ezëknek ëggyikét sëm. [...].

g) A német személyes névmás helyett is ezt a Suffixum-ot használjuk, ha azt a németben Possessivo conjunctivo

lehet visszaadni: Vágd el a’ szárnyát: Stutze ihm die Flügel. Ugyanìgy az adós schuldig szónál és a pénz

nevénél: száz forintommal adós: er ist mir hundert Gulden schuldig, szó szerint: er ist mit meinen hundert

Gulden schuldig. Három forintomban telt: es hat mich drey Gulden gekostet, szó szerint: es hat mein drey

Gulden gekostet.

h) A van, lëssz, lëhet: es ist, es wird, es kann seyn igéknél, ha ezek a német haben activumával vannak kifejezve,

és impersonaliter alkalmazva, a birtok nevéhez a megfelelő Suffixum possessivum-nak kell járulnia: Van pénze:

er hat Geld: lessz pénzünk: wir werden Geld haben. Egyes esetekben még egy egész, haben-nel alkotott Phrasis-

t is vissza lehet adni a birtokos személyjellel. Keveset végzëttél, nagy erődre nézve: du hast in Ansehung der

großen Kräfte, die du hast, wenig angerichtet.

i) Egy egészen sajátos idiomatizmus az, hogy a harmadik személyű felkiáltásokban, különösen ha az ember

dorgál vagy szid valakit, midőn egy múlt idejű melléknévi igenév, vagy egy melléknév, vagy pedig egy

melléknévként álló kijelentő mód egyes szám harmadik személyű múlt idő előzi meg, az utána következó főnév

mindig egyes harmadik személyű Suffixum-mal jár: ëb a’ hìre gyönyörű fattya! daß dich doch! wie schön der

Fratze ist, szó szerint: Ein Ruhm ist ein Hund! sein schöner Fratz! Ëb szülötte bottya! der verzweifelte Stock!

szó szerint: der Stock eines jemanden, den der Hund geboren hat. Isten adta gyermëke! hogy nem hágy békét!

der Bube, der! (den Gott gegeben hat) daß er nicht Fried geben kann.

Amikor Verseghy kitért az idiomatizmusok, közöttük is a sajátos magyar nyelvtani szerkezetek tárgyalására,

különös tekintettel volt az idegenajkú magyarnyelv-tanulóra. Manapság, a magyar mint idegen nyelv tanulása

iránt megnövekedett érdeklődés évadján válik igazán időszerűvé ezeknek a jellegzetességeknek a

tanulmányozása. Éppen ezért Grammatikájának erre vonatkozó lapjait nagy haszonnal forgathatjuk, és a

napfényre hozott adalékait szervesen beépìthetjük az oktatás menetébe és anyagába.

2.5. A Neuverfaßte Ungarische Sprachlehre mint összevető nyelvtan

A) Az idiomatizmusok iménti tárgyalása során egyúttal már ìzelìtőt adtam abból is, hogyan veti össze Verseghy

a magyar nyelvi jelenségeket a német nyelviekkel.

Az összevető szemlélet áthatja egész Grammatikáját, különösen Syntaxisát, amelyben a kontrasztivitás a

részletek kifejtésének mintegy rendező elve. Eljárása abból a sajátos nézőpontból fakad, amelyből a magyar

nyelv szerkezeti felépìtését megközelìtette. Grammatikája előszavában a következőket adja elő ebben a

vonatkozásban, Syntaxisa kidolgozásáról szólván: „verlegte ich mich auf das Studium der französischen,

italienischen und englischen Sprache, überzeugt, daß die Kenntniß der in meiner Jugend erlernten lateinischen,

griechischen und hebräischen, demjenigen, der die ungarische allen übrigen lebendigen, bereits auf dem Gipfel

der Kultur schimmernden Sprachen, an die Seite zu heben strebt, nicht hinreichend genug sind. Ich verglich die

syntactischen Regeln der bewährtesten und ausfürhlichsten Grammatiken dieser Sprachen einzeln mit der


jegyzetei


ungarischen, und zeichnete sie nach der Buchstabenordnung sorgfältig auf: aus welchen Materialen dann die

Syntax, als der zweite und wichtigere Theil meiner Grammatik hervorgieng.”)42 [Vagyis: „belefogtam a francia,

olasz és angol nyelv tanulmányozásába, miután meggyőződtem arról, hogy az ifjúságomban elsajátìtott latin,

görög és héber ismerete nem elegendő olyasvalaki számára, aki a magyart a többi élő, a kultúra csúcsán fénylő

nyelvvel egy szintre akarja emelni. E nyelvek legjobban bevált és legrészletesebb grammatikáinak szintaktikai

szabályait egyenként összehasonlìtottam a magyarral, és ezeket betűrendben gondosan feljegyeztem: ebből az

anyagból keletkezett azután a syntaxis, grammatikám második és fontosabb része.”]

Ez a nyilatkozat igen jelentős, legalább két szempontból. Egyfelől ugyanis felismerve a holt nyelvek, közöttük a

latin nyújtotta ismeretek elégtelenségét, Verseghy tudatosan szakìt a latin grammatikai hagyománnyal, és a

kiművelt élő nyelvek szintaxisát, illetőleg az azok nyomán kialakìtható rendszerűséget állìtja a magyar

nyelvleìrás elé modellnek. Másfelől korunkat megelőzve megfogalmazza és alkalmazza a funkcionális

nyelvhasonlìtás elvét, azét a nyelvhasonlìtásét, amely nem genetikai alapon rokon nyelveket, hanem

funkcionális szempontból az egymással nem rokon nyelvek szerkezetét veti össze.43 Ez a felfogás helyet kap

terminológiájában, mert megjelenik nemcsak a lebendigen Sprachen, hanem az abendländischen Sprachen

kifejezés is. Az Előszóban kifejtettekkel összhangban Syntaxisa ezzel a mondattal kezdődik:

„Die meisten abendländischen Sprachen, als die französische, englische, deutsche und italienische, haben nur

wenige Beugendungen, welche die Fälle der Nennwörter, und die Arten, Zeiten, Zahlen, und Personen der

Zeitwörter unterschieden.”44 [Azaz: A legtöbb nyugati nyelv, mint a francia, az angol, a német és az olasz

csupán kevés végződéssel rendelkezik, amely a névszók eseteit és az igék módját, idejét, számát és személyét

megkülönbözteti.]

Ennek a szemléletnek és módszernek alapján dolgozta ki az akkori igényeknek és szükségletnek leginkább

megfelelő, magyar-német összevető Grammatikáját.

B) A funkcionális nyelvhasonlìtás egyik kedvelt kutatási területe az ún. tiszteleti formák összevetése.

Syntaxisában Verseghy több fejezetet szentel e témának. Lássuk most ezek közül a Der Gebrauch der

allgemeinen Ehrenwörter cìmű alapfejezetet45, amely magyar fordìtásban ìgy hangzik:

2.6. Az általános tiszteletnevek használata

Először. A magyar akkor beszél udvariasan, ha az ige egyes szám harmadik személyű alakját használja, egyúttal

azonban a német Sie névmás helyett a következő tiszteletneveket a megfelelő esetben ismétli: az Úr: der Herr;

az Asszony: die Frau; az Úrfi: der junge Herr; a’ Kisasszony: das Fräulein; a’ Leányasszony: die Jungfer.

Mint van az Úr? wie befinden Sie sich? szó szerint: Wie ist der Herr? Mivel mulattya magát az Asszony? Womit

unterhalten Sie sich? szó szerint: womit unterhält sich die Frau?

Másodszor. Távollevő személyekről szólva az Úr-hoz és az Asszony-hoz az egyes első személyű birtokos

személy jelet szoktuk hozzátenni: Hìdd el Rőfi Úramot ebédre: rufe den (meinen) Herrn von Rőfi zum Essen. A

többi tiszteletnévnél ezt a Suffixum-ot a távollevőkkel kapcsolatban nem, de a jelenlevőkkel kapcsolatban igenis

használjuk: Balati Kisasszonynál voltam: ich war bey der Fräulein Balati. Ezzel ellentétben, különösen a

kicsinyìtős képzős alaknál: kedves Kisasszonykám! mein liebes Fräulein stb. A maga: er selbst jelenlevőkkel

szemben kisvárosi és goromba: hát maga mint van? ehelyett: hát az Úr mint van? wie befinden Sie sich?

Harmadszor. Az alacsonyabb rendűekkel szemben, akiket nem akarunk az Úr, Asszony stb. névvel megtisztelni,

de tegezni mégsem akarunk, a következő tiszteletneveket használjuk: Këgyelmed, Kigyelmed, Kelmed, Kend és

Ked. Az utóbbi három rövidìtésből keletkezett, amelyeket az ìródeákok a Këgyelmedből deine Gnade alakìtottak

ki. A Këgyelmed, Kigyelmed és Kelmed azokkal szemben használatos, akiknek a német der Herr-t, die Frau-t

mondanánk: a Kend és a Ked azonban azokhoz szól, akiknek a német Er-t és Ihr-t mondjuk. Hol volt Kelmed?

wo war der Herr, oder die Frau? Mënnyën Kend (vagy Ked) a’ mezőre: geht aufs Feld! vagy: gehe er (gehe sie)

aufs Feld.

Negyedszer. A tegezés a magyarban egyáltalán nem lekezelő. Egyenlők között általános. A fiatalabbaknak az

Öcsém! mein jüngerer Bruder! és Húgom! meine Jüngere Schwester! elnevezés járja, amely a jómodorú

embereknél, magában a nemesség körében is igen általános. A fiatalabbak viszont az idősebbekkel szemben a

Bátyám Uram! mein älterer Herr Bruder! a Néném Asszony! meine ältere Fräu Schwester!, vagy még

42 Verseghy 1805, Vorrede, 10-11. számozatlan old. 43 Vö. Péter Mihály: Jegyzetek a funkcionális nyelvhasonlìtásról, Általános Nyelvészeti Tanulmányok, 12., Budapest, 1978, 221-231. old. 44 Verseghy 1805, 141. old. 45 Verseghy 1805, 177-178. old.


jegyzetei


udvariasabban: az Uram Bátyám, Asszonyom, Néném kifejezéseket az ige harmadik személyű alakjával kìsérve

használják. Végül az egyszerű emberek a magasabb rangú személyektől a Kend-nél és a Ked-nél szìvesebben

veszik a te-t, ha ezt az Öcsém, Bácsi vagy Bátya, Húgom, Néne vagy Apjok: Väterchen! Annyok: Mütterchen!

megszólìtással kapcsolják össze.

Verseghy a funkcionális összehasonlìtás során nyelvszociológiai tényekkel is számolt, elmondhatjuk tehát, hogy

– mai elnevezéssel – a szociolingvisztikában is jeleskedett.

C) Több mint egy évtizeddel később A Magyar Grammatika avvagy Nyelvtudomány cìmű, tanìtásait

összefoglaló kézikönyvében külön felhìvta a figyelmet kontrasztiv Grammatikájának egyik fejezetére és annak

egyik felhasználási módjára, amikor ezt jegyezte meg:

„A’ki a’ Németbűl Magyarra fordìt, nem kis hasznát veheti annak, a’mit Pestenn 1805. eszt. kiadott

Grammaticámban a’ 154. és köv. old. ìrtam.” Útmutatása nyomán – befejezésül – olvassuk el az ajánlott

fejezetet, jobb hìján az én fordìtásomban:

2.7. Szabályok az ëggy határozatlan névelő használatára

Először. Ahol a német nem alkalmaz névelőt, ott a magyar még kevésbé használ határozatlan névelőt. Ez

többnyire akkor fordul elő, amikor egy egészből meghatározatlan rész vagy egy fajtából az egyednek

meghatározatlan száma kerül kifejezésre. Ád ő a szegénynek minden hétenn kënyeret, bort, húst, és ruhát: er

giebt den Armen alle Wochen Brodt, Wein, Fleisch, und Kleider.

Másodszor. A német ein, einé-t a magyarban szükségszerűen ëggy-gyel kell visszaadni:

a) Ha az ein, eine számnévként áll, következésképpen egy nagyobb mennyiséggel van szembeállìtva. Ebben az

esetben az ein, eine szó elé a nur határozószót lehet kitenni vagy az einzig szóval megvilágìtani. Csak ëggy

embert látok a’ hëgyenn: ich sehe nur einen Menschen auf der Berge. A tagadó mondatokban ilyen esetekben az

ein, eine elé az einmal határozószót lehet kitenni: eggy fillérje sincs: er hat nicht (einmal) einen (einzigen)

Heller.

Ha azonban az ein, einé-re nem esik nyomaték és az egység amúgyis könnyen érthető, akkor a magyar az állìtó

mondatokban nem teszi ki a névelőt: embert látok a’ hëgyënn: ich sehe einen Menschen (vagyis valakit) auf

dem Berge. Tagadás esetén, úgy tűnik nekem, hogy a nyomaték szükségképpen az ein, einé-re esik: ezért fillérje

sincs nem lenne helyes, olyan lenne, mintha azt akarnám mondani: pénzei között egyetlen egy darab sincs

azokból az érmékből, amit fillérnek neveznek.

b) Akkor is az eggy-gyel kell visszaadni az ein, einé-t, ha a magyar más esetekben az utána következő főnevet

kollektìve tudja alkalmazni, itt azonban ezen csupán egyetlen egyedet ért. Adgyon az Ur nekëm ëggy csërësnyét:

geben Sie mir eine Kirsche: mert névelő nélkül ez a kollektìvum többes számot jelent: adgyon nekëm az Úr

csërësnyét: geben Sie mir Kirschen.

Ugyanez kell, hogy történjék azon névszók esetében, amelyek a magyarban az egészből csupán egy részt

jelenthetnek: adgyon nekem az Úr ëggy dinnyét: geben Sie mir eine Melone; mert névelő nélkül azt jelenti:

adgyon nekëm az Úr dinnyét, vagyis: Geben Sie mir einen Theil von der Melone.

c) Épp ìgy minden edényt jelentő név előtt ëggy-nek kell állnia, amely határozatlan vagy határozott

mennyiséget, illetőleg valamely dologból egy mértéket foglal magába, és ha egy egységre akar utalni: igyon az

Úr eggy pohár bort: trinken Sie ein Glas Wein. Ugyanìgy a gyűjtőnevek előtt: ëggy pár keztyűt vëttem: ich habe

ein Paar Handschuhe gakauft.

d) Végül ëggy-gyel kell visszaadni az ein, einé-t, ha ezek a szavak, mindkét nyelvben, egy utána következő

főnévvel vagy melléknévvel Pronomen indefinitum-ot alkotnak, mint: csak ëggy kis vizet tölts reá: gieße nur ein

wenig Wasser darauf

Harmadszor. A német ein, einé-t a magyarban nem tesszük ki

a) ha a beszédnek olyan a tárgya, amit nem szokás vagy nem lehet megszámolni: Jó reggelt kìvánok az Úrnak:

ich wünsche Ihnen einen guten Morgen. Nagy szëgénységët találtam ebben a’ házban: ich habe in diesem Hause

eine große Armuth gefunden.


jegyzetei


b) Még a megszámlálható dolgok esetében sem fordìtjuk le az ein, eine-t, ha az a németben nem mint számnév

van szembeállìtva egy nagyobb számmal vagy ha az ugyan számnév, de nincs rajta nyomaték. Ezt mély eszű

embernek mondgyák: diesen giebt man für einen diefdenkenden Mann aus.

c) A létezést vagy nemlétezést jelentő igék esetében szükségszerűen elmarad az ëggy, a tárgy akár

megszálálható, akár nem, és a van: es ist akár ki van téve, akár nincs. Ez dërék bor: das ist ein trefliche Wein.

Még ma szép üdő lëhet: Heute kann noch ein schönes Wetter werden. Ugyanìgy akkor is, ha ezeket az igéket

személytelenül használjuk: mint: jó szìve van: er hat ein gutes Herz.

Kivétel. Csupán ha az ein, eine számnév, és különös nyomaték van rajta, kell a magyarban ezen igék mellett is

az ëggy-et kitenni. Ő magában csak ëggy embër: er ist in (für) sich nur ein (einziger) Mensch. Ezenfelül nagyon

általános, ha az ember a beszédnek igen nagy nyomatékot akar adni, akár megszámlálhatók, akár

megszámlálhatatlanok a tárgyak, különösen akkor, ha az ember dicsér vagy korhol, hogy az ëggy-et mint a

németben a van ige mellett, kitesszük, de úgy, hogy az a melléknév és annak főneve közé kerüljön, mint: az ő

sógora böcsületes ëggy embër: sein Schwager ist ein ehrlicher Mann. Ez finom ëggy gondolat! das ist ein feiner

Gedanke. Végül, amikor az ember belekezd, hogy valamit megmagyarázzon, megesik, hogy germanizmussal

fejezi ki magát: az alázatosság (ëggy) olyan erkölcs, mëlly stb. Die Demuth ist eine solche Tugond, die u. s. w.

d) Az olyan, mintegy a lényeget kifejező igék esetében, mint: hisz: er glaubt, tart: er hält, mond: er spricht, itél:

er urtheilt, választ: er wählt, űz: er treibt, csinál: er macht, hì: er ruft, nevez: er nennt, látszik és tetszik: er

scheint, mutat: er zeigt stb. a vonzatnak – amely az űz és csinál mellett accusativus, a többi mellett pedig

rendszerint dativus – a német sajátsággal ellentétben, névelő nélkül kell állnia: böcsületës embërnek tartom,

vallom, stb.: ich halte, ich erkenne ihn für einen ehrlichen Mann. Bìrónak választották: man hat ihn zu einem

Richter erwählt. Jó asszonynak látszik: sie scheint ein gutes Weib zu seyn. Bolondot űz vagy csinál belőle: er

macht aus ihm einen Narren.

e) Soha: nie, niemals után elmarad az ëggy, ha a beszéd tagadó: soha király nagyobb szìvű nem volt, mint ő: nie

war ein König großmüthiger als er. Ha viszont állìtó a kifejezés, és a német a kein, keiné-t a je, jemals -szal

használja, akkor az eggy sëm határozatlan névmást kell kitenni: soha ëggy király sëm volt nagyobb szìvű, mint

ő: kein König war je großmüthiger, als er.

Negyedszer. A magyar sok esetben határozottan, következésképp az a’ névelővel fejezi ki magát, a német

viszont szìvesen él határozatlanul névelő nélkül vagy határozatlan névelővel. Nevezetesen:

a) Ha egy-egy fajtáról nem mint egyetlen, hanem minden egyes, de mégis határozatlan Individiduumról

gondolkodunk, akkor mindkét számban definite az-t vagy a’-t kell kitenni, akár megszámlálhatók, akár

megszámlálhatatlanok a dolgok. Az Atyának szeretni këll mindën gyermëkét: ein Vater muß alle seine Kinder

lieben. Úgy szaladozik, mint a’ bolond: er lauft herum, wie ein Narr. Ezekben az esetekben az ein helyett a

németben jeder-t és a magyarban minden-t lehet mondani.

b) Az olyan szerkezetben, amelynek genitivusa van, a magyarban ki kell tenni a határozott névelőt, mint: ez igen

nagy észnek a’ jele: das ist ein Zeichen von vielem Verstande. Ha a genitivus utána áll, akkor a határozott

névelő elmarad a főesetről, mint: ez jele (vagy jele ez) az igen nagy észnek, vagy mindkettő határozott névelővel

jár, de az előbbi szórenddel: ez az igen nagy észnek a’ jele.

c) Ha a német az ein, einé -t a sein, seiné-vel tudja kifejezni, a magyar a sein-t az, a’ névelővel vagy birtokos

személyraggal adja vissza, mint: er trant weder einem Freunde, noch einem Feinde: nem hisz ő sëm a’ jó

barátnak, sëm az ellenségnek, vagy: sem jó baráttyának, sem ellenségének. Sőt ebben az esetben minden névelő

nélkül is tud szólni: sem jó barátnak, sem ellenségnek.

d) Amikor a német névelő nélkül, de úgy beszél, hogy beszédét a der, die, das-szal vagy birtokos névmással kell

kifejeznie, ott a magyar vagy kiteszi az a’, az névelőt, vagy birtokos személyraggal él. Weder (die) Sanftmuth,

noch (die) Strenge kann mit ihm etwas ausrichten: sem az édesgetés, sem a’ keménység nem fog rajta. Weder

(sein) Vater noch (seine) Mutter können ihn dazu bewegen: sem az attya, sem az annya nem veheti reá.

Megjegyzés. Mivel a névelőnek rendszerint a melléknév előtt kell állnia, azért ezt a helyét megtartja akkor is,

amikor egyetlen melléknév helyett több szó szűkìti a főnév jelentését, mint: a’ sűrű fákbúl álló erdő: der aus

dichten Bäumen bestehende Wald. Eggy mennykövekkel már messzérül fenyegető mennydörgés: ein mit

Donnerkeilen schon von weitem drohendes Wetter.

***


jegyzetei


Mit tehetünk még mindehhez hozzá? Talán legfőbbképpen azt, hogy joggal hivatkozott Verseghy

Grammatikájának erre a fejezetére, mert a magyar-német összevető leìrásnak valóban mintaszerű darabja.

Egyúttal jól érzékelteti, milyen eredményeket lehet elérni a kontrasztìv elemzéssel. A határozatlan névelő

használatának bonyolult kérdésében ma is tanulságos szempontokat és szabályokat tár föl.

3. Verseghy Ferenc nyelvművelő kézikönyve46

Mielőtt a téma tulajdonképpeni fejtegetésébe kezdenénk, elöljáróban néhány szót kell ejtenem előadásomnak

cìméről, közelebbről pedig a benne szereplő nyelvművelő kézikönyv fogalmáról.

Akik figyelemmel kìsérik korunk nyelvművelő irodalmát, tudják, honnan kölcsönöztem a kifejezést. Ez a cìme

ugyanis annak a kétkötetes műnek, amely enciklopédikusan tárgyalja a magyar nyelvhasználat elvi és gyakorlati

kérdéseit.47 Bevezetője ekképp körvonalazza a kézikönyv mibenlétét:

„A NyKk. [= Nyelvművelő Kéziköny] tehát jellegét, szerkezetét és formáját tekintve olyan lexikon, amelyben

elvi (elméleti), tárgyi és összefoglaló fejezetek, valamint szavak, kifejezések használatát megvilágìtó szótárszerű

cikkek [...] váltakoznak az ábécérend egymásutánjában A-tól Zs-ig.” Ugyancsak a bevezető felsorolja a

kézikönyv előképeit, vagyis alaki mintáit, és a mintegy száz évre visszamenő előzmények közül időrendben az

elsőnek Simonyi Zsigmond 1879-ben napvilágot látott Antibarbarusát jelöli meg.

A kézikönyvről adott meghatározás lényegében ráillik arra a „lexicon”-ra, előadásom tárgyára, amely egy fél

évszázaddal előzte meg az Antibarbarust, s amely bizonyára csak azért nem szerepel a NyKk. „előképei” között,

illetőleg általában is azért kerülte el a nyelvművelők figyelmét, mert a nyelvészeti irodalom szakszótárként tartja

számon.

Verseghy Ferenc posztumusz művéről beszélek, amely ezt a kettős – latin és magyar – cìmet viseli: Lexicon

Terminorum Technicorum az az Tudományos Mesterszókönyv Próbaképen készítették Némelly

Magyarnyelvszeretők. Budánn A’ Királyi Magyar Universitás’ betűivel és költségével 1826.

A 19. század elején nálunk a nyelvészetnek mint szaktudománynak önállósulásán két nagy egyéniség

munkálkodott: Révai Miklós és Verseghy Ferenc. Mint ismeretes, számos kérdésben szöges ellentétben álltak

egymással, mert a nyelv törvényeinek megállapìtásában és szerkezetének leìrásában eltérő felfogás vezérelte

őket. Kettejük eltérő törekvéseiben a leglényegesebb mozzanatot alighanem abban jelölhetjük meg, hogy Révai

történeti alapokra, a régi ìrók tekintélyére és nyelvállapotára épìtette grammatikáját, Verseghy viszont a korabeli

művelt nyelvhasználat, az élő nyelvszokás alapján ìrta le a magyar nyelvet és alkotta meg nyelvi rendszerét.

Révai szemléletét és módszerét bìrálva, Verseghy a maga felfogását először 1805-ben A’ Tiszta Magyarság

cìmű munkájában fejtette ki, és ennek során egyebek között szembeállìtotta a régi ìrók hibás nyelvhasználatát az

akkori jelen virágzó nyelvével a következőképpen: „Káldirúl, Pázmánrúl, ‘s eggyáltallyában a’ magyar Íróknak

seregérűl azt mondgya [Révai] in Antiq. Litt. hung. §. 172, hogy az etimológiával nem sokat gondoltak; a’mi az

ő nyelvénn annyit tesz, hogy magyarúl nem elég tisztán ìrtak. Ő maga megvallya tehát, hogy a’ legrégiebb

halotti beszédektűl fogva egész a’ mostani korig eggy kézìrásunk, eggy nyomtatott könyvünk sincs, mellyben

nyelvbéli hibák ne találtatnának. De ha ez igaz, mikép élhet ő ugyan ezen kézìrásoknak és nyomtatott

könyveknek tekìntetével arra, hogy most virágzó nyelvünköt kezeinkbűl kifacsarja, és hasonlóvá tegye azokhoz,

kik még az ő ìtélete szerìnt is hibásan ìrtak?”48

Ezekben a sorokban fölmerül már a régi magyar irodalom nyelvi örökségének a kritikai számbavétele, amit

Verseghy másfél évtized múltán épp abban a művében végez el, amelyről ennek az előadásnak a keretében

szólni kìvánunk.

A Tudományos Mesterszókönyv-vel – mint szakszótárt méltatva – érdemben egyedül Gáldi László foglalkozott.49

Részben az ő nyomán, részben saját vizsgálódásaink alapján előbb a legszükségesebb tudnivalókat vázoljuk a

szótár egészéről, hogy azután, amennyire lehetséges, témánk szempontjából részletesebben mutassuk be a

művet.

46 Előadásként hangzott el Szolnokon 1987. március 27-én Verseghy Ferenc születésének 230. évfordulója alkalmából rendezett tudományos

ülésszakon. Megjelent: In memoriam Verseghy Ferenc 3. Szerkesztette Szurmay Ernő, Szolnok, 1988, 31-47. old. 47 Nyelvművelő Kézikönyv. Főszerkesztők Grétsy László és Kovalovszky Miklós, 1-2. köt., Budapest, 1980, 1985. 48 Verseghy Ferenc: A’ Tiszta Magyarság, Pestenn, 1805, 8. old. 49 Gáldi László: A magyar szótárirodalom a felvilágosodás korában és a reformkorban, Budapest, 1957, 366-377. old.; Gáldi László: Verseghy, a szótárìró, Magyar Nyelvőr, 1957, 271-273. old.


jegyzetei


A tudós veszprémi kanonok, az első katolikus teológiai folyóirat, az Egyházi Értekezések és Tudósítások

megindìtója és szerkesztője, Horváth János 1819 januárjában közös barátjuk, Sághy Ferenc, az egyetemi

nyomda gondnoka útján kérte fel az akkor hatvanharmadik életévéhez közeledő, de még teljes szellemi

frissességgel és bámulatos munkabìrással dolgozó nyelvtudóst egy olyan egyházi szótár megalkotására, amely

korszerű magyar teológiai nyelvezet kialakìtásának céljából a régebbi irodalomban található műszavakat is

fölhasználja. Verseghy lelkesedéssel vállalkozott a feladatra, de – előrehaladott korára való tekintettel – a régi

ìrók műveiből történő anyaggyűjtés munkáját a veszprémi katolikus papokra bìzta, maga pedig az ìgy

felhalmozatt nyelvi anyag szerkesztését, a szócikkek megszövegezését végezte el. Kezén a teológiainak indult

lexikon filozófiai jelleget kapott, Gáldi szavaival élve, nem egyéb, mint „ügyesen teológiai szótárnak álcázott

filozófiai műszótár”, amely egyházi köntösben bátran hirdeti a kanti tanìtás alaptételeit.

Az anyaggyűjtés meglehetősen széles körű volt, és az alábbi ìrókra terjedt ki. A 16. századból Monoszlai András

és Telegdi Miklós; a 16-17. század határán álló Szenci Molnár Albert; a 17. századból Lethenyei István,

Debreceni Ember Pál, Apácai Csere János, Medgyesi Pál, Illyés András, Káldi György, Pázmány Péter,

Veresmarti Mihály, Szilágyi Márton; a 18. századból Faludi Ferenc, Gánóczi Antal, Padányi Bìró Márton,

Molnár János, Márton István, Sárváry Pál, Fejér György egyes munkáiból merìtettek. A mű – az ìrói idézetek

felhasználásával – 479 oldalon mintegy 2800 latin filozófiai, pszichológiai és teológiai műszó magyarázatát

adja.

Joggal tehető most már föl a kérdés: milyen alapon minősìtjük ezt a filozófiai-teológiai szakszótárt egyben

nyelvművelő lexikonnak? Azon az alapon, hogy Verseghy az ìrók műveiből kijegyzett szavakat, kifejezéseket,

szövegrészleteket sajátosan értékesìti. Sajátosan, mert az idézeteket csupán igen csekély mértékben használja az

értelmezések egyszerű illusztrálására. Az adatok nagyobb részét kritika alá veti, s ha hibát talál bennük, bìrálja

és helyesbìti őket – sokszor a cìmszó jelentésétől függetlenül is –, és ennek nyomán adja meg a szerinte helyes

magyar változato(ka)t. Valamennyi szerzővel szemben ìgy jár el Verseghy, de legfeltűnőbb – bizonyára az

idézetek túlnyomó többsége miatt – Pázmány nyelvének kritikai megìtéltetése. Bìrálatának szilárd alapja

természetesen saját nyelvtudományi rendszere (egy-egy nyelvi jelenség bővebb magyarázatára nemegyszer

valamelyik munkájához utasìtja az olvasót). Szigorúan szinkronikus alapon állva és a korabeli nyelvszokást

tartva a helyesség normájának, erről az álláspontról ìtéli meg és ritkábban elfogadja, gyakrabban pedig

kifogásolja az elékerülő nyelvtörténeti adatokat.

Miként a Nyelvművelő Kézikönyvben, Verseghy munkájában is találunk egyrészt elvi és tárgyi

összefoglalásokat, másrészt szavak, kifejezések, szerkezetek, mondatok használatával foglalkozó, ezek

helyességét, illetőleg hibás voltát mérlegelő szócikkeket. Mindebből ezúttal természetesen csupán ìzelìtőt

nyújthatunk.

(A szócikkek a latin cìmszavak ábécérendjében követik egymást. A latin szó után következik a magyar

értelmezés, majd a német megfelelője; ez utóbbit, hacsak nem nyújt a megértéshez jelentősebb segìtséget,

elhagytuk. A rövidebb idézetek többnyire a magyar értelmezéshez kapcsolódnak vagy éppen azt alkotják;

hosszabb szövegrészletek rendszerint a német megfelelő után következnek. Az idézetek szerzőségét Verseghy

az ìró – sokszor rövidìtett alakú – nevének feltüntetésével adja; Pázmány esetében a forrás megjelöléseként

használt Pázm(án) Hod. Hodeg. (Hodoegus) rövidìtése az Isteni igazságra vezérlő kalauz-ra, a Pázm(án) Pred.

v. Predik. pedig A római anyaszentegyház szokásából minden vasárnapokra és ünnepnapokra rendelt

evangéliumokról prédikációk cìmű műre vonatkozik. Az idézetekben kerek zárójelek közé ékelt szövegek

Verseghynek rendszerint külön megjegyzés nélküli, az azt megelőző szövegrészt helyesbìtő szövegváltozatai.

Az idézetek helyesìrása Verseghytől való.)

Elvi megnyilatkozásai közül azokból szemelgetünk, amelyek nyelvtudományának és nyelvművelő szótárának is

egyik alappillérét alkotják, vagyis amelyek a régiségről szóló felfogását fejezik ki. A Typus cìmű szócikkben

például Debreceni Ember Pál egyik mondatában azt kifogásolva, hogy az egyik számnév után egyes, a másik

után meg többes szám áll, fölteszi a szónoki kérdést: „Lehetë vallyon a’ Syntaxisban, és a’ Grammaticában a’

régi könyvek utánn indúlni?” A Finis cìmű szócikkben ìgy szól: „Ama közmondás: minden botnak a’ végénn a’

feje, olly alacsony, hogy szigyenlenék vele élni. Illy alacsony közmondás pedig nyelvünkben nagyon sok van,

mellyek még annak félvad korában támadván, csìnosabb állapottyához nem illenék.” A Flagellantes szóra

Gánóczitól ezt idézi: „Az ostorozók tévelygő eretneksége az Egyázi Történetekben ösmeretes”, majd ìgy

kommentálja a példamondatot: „Vegyük észre a’ régiebb ìrásmódnak duzmadságát, melly a’ haszontalan

szavakat olly buzgón kereste. Lehetségesë vallyon olly eretnekség, melly tévelygő ne legyen? Ezen adjectivum

tehát valóságos tavtologia, szószaporìtás.” A Heres cìmű szócikkben ugyancsak egy Gánóczitól vett

példamondat szerkezetét kifogásolva, majd a hibát kijavìtva, ekképp vélekedik: „Az illyen hibákat nem

tulajdonìthatom én mindazálal vétekűl a’ mi régi Magyar Íróinknak, kik a’ reformátiónak a1kalmatosságával

kezdettek csak számasodni: mert a’ nyelvre nekik a’ religyióbéli vetekedések miatt sürgető szükségek volt; és


jegyzetei


ìgy művelésével, ‘s tisztogatásával nem bajlódhattak. A’ katona, kinek háta megett áll már kivont karddal az

ellenség, nem köszörüli meg előbb csorba és rozsdás fegyverét, hanem csak úgy védi magát vele, amint van. A

mostani ìrók ellenben hangos gúnyolást érdemelnek, ha a’ régi könyvekbűl akarják a’ nyelvmüvelésnek reguláit

kivonogatni, és Magyarúl olly hibáson ìrnak, mint Deákúl a’ Parvisták, kik még sem Grammaticát, sem

synataxist nem tanúltak.”

Verseghy, ahol csak teheti, megragadja tehát az alkalmat, hogy egy-egy ötlettel, egy-egy érvvel megerősìtse

nyelvtudományi rendszerének egyik talpkövét. Ám ezeknél a megnyilatkozásoknál fontosabb, hogy a szócikkek

nagy részében tekintélyes mennyiségű nyelvi anyagot vonultat föl és rostál meg, konkrét példákban állìtva

szembe a régi nyelvállapotot a korabeli nyelvhasználattal abból a célból, hogy igazolja korábbi munkáiban

kifejtett elvi álláspontját, nevezetesen azt, hogy a régi ìróknak s köztük még a legnagyobbnak, Pázmány

Péternek a nyelve sem lehet irányadó a jelenre nézve. A Tudományos Mesterszókönyv tehát nemcsak mint kora

legjobb szakszótára, hanem mint nyelvművelő kézikönyv is szerves része Verseghy nyelvtudományi

munkásságának.

Lássuk most már mi is a nyelvtényeket! Az idő szabta korlátok miatt válogatnunk kell közöttük. Először is

felsoroljuk azokat a nyelvi jelenségeket, amelyekkel Verseghy leggyakrabban foglalkozik.

A szóhasználat köréből nagy teret szentel az idegenszerűségeknek, különösen a latinizmusoknak, ahogy ő

nevezi, a „deákmajmozás”-nak, de kitér a germanizmusokra is. Ugyancsak jelentős helyet foglalnak el

könyvében a szóképzéssel kapcsolatos hibák. Nyelvhelyességi cikkeinek fontos részét alkotja az igehasználat s

azzal összefüggésben az igék vonzatának, valamint az igekötőknek a kérdésköre. A mondattan területén nagy

figyelmet fordìt a szórend ellen elkövetett vétségekre. Igen gyakran stilisztikailag is mérlegeli a nyelvi

kifejezéseket, mégpedig mind szótani, mind pedig mondattani szempontból.

A felsorolt témák közül vessünk először egy pillantást stilisztikai megjegyzéseire. A nyelvművelő Verseghy

egyik legfőbb törekvése, hogy a stìlus világos és pontos, a szöveg első olvasásra (vagy hallásra) érthető legyen.

Éppen ezért küzd a homályosság minden megnyilvánulása ellen, ìgy egyrészt a képzavar, másrészt a

pongyolaság mindkét válfaja, a bőbeszédűség és a szűkszavúság ellen.

A metaforákban általa bemutatott képzavarokról akár egy külön tanulmányt is készìthetnénk. Ezúttal egyetlen

szócikkből idézünk, amelyben a „deákmajmozás”-ból eredő hibát kifogásolja:

Calcar, sarkantyú. Metaphorice ösztön, inger, biztatás. Calcar addere: ösztönözni, biztatni. Mert vastagon

sarkantyúzza és ösztönözi a’ keresztény lelket az a’ gondolat. Pázm. Pred. Fő regula az, hogy a’ metaphorák

közönséges szokásban legyenek; mert a’mi az eggyik nyelvben metaphora, az a’ másikban nem mindenkor, sőt

felette ritkán érdemli meg e’ nevet. Kicsoda ne kaczagja ki azt, a’ki a’ Magyarban ìgy szóll: a’ vasnak feküdt,

ferro incubuit, e’ helyett: megölte magát. A’ léleknek sarkantyúzása illetlen kifejezés, a’ vastagon pedig nagyon

alacsony. Erősen, hatalmasan, hathatósan sürgeti, ösztönözi, készteti, mennyivel kellemetesebb kifejezések!

Azt már hallottuk, hogy Verseghy miképp ostorozta a régiek ìrásmódjának a „duzmadság”-át, vagyis

dagályosságát. A bőbeszédűség ellen máskor is kikel, már ő is harcolt ennek egyik csìrája, a terpeszkedő

kifejezés ellen. Például ìgy:

Confiteri, vallani, megvallani... Magárúl vallást tészen, hogy része van a’ bűnben. Pázmán Pred., de miért nem

rövidebben és szebben is : megvallya magárúl, hogy ‘s a’ t.

Gaudium a.: Molnár Albertnál olvassuk: örömmel lenni; melly az örülni helyett valóságos szószaporìtás, melly

azonfelűl minden nemzetiség nélkül is szűkölködik.

A következő példákban viszont a szűkszavúságból eredő kétértelműséget teszi szóvá:

Incarnatio a.: Az[t] taníttya Urunk testesűléséről. Pázm. Hodeg. Lehetetlen itt fel nem jegyeznem, hogy e’

mondásban az Urunk szó nominativus is lehet, genitivus is. Az első esetben értelme ez: Dominus noster docet de

sua incarnatione; a’ másodikban pedig ez: de incarnatione Domini nostri quispiam docet. Ha genitivus, tegyük

Urunknak, hogy az értelmességet a’ rövidségnek kedvéért meg ne sértsük.

Gyakran szólal föl a szórend pongyolasága mint olyan hiba ellen, amely a megértést nehezìti. Általánosságban

ìgy:

Dignitas a.: Az Isten’ fia meg nem csalatik (csalatkozik), és böcsületét (talán böcsét), méltóságát, hasznát tudgya

mindeneknek. Pázm. Pred. Nem magyarosabb volnaë ezt ìgy ejteni: ‘s míndennek böcsét, méltoságát és hasznát


jegyzetei


tudgya. Ritkán világosok az ollyan mondások, mellyekbe az Író a’ szavakat rendtartás nélkűl szinte csak villával

szórja, keveset gondolván vele, akárhová essenek.

Szórendi hibák okozzák a pillanatnyi bizonytalanságot a mondanivaló megértésében Verseghy szerint az alábbi

idézetekben is:

Oratio a.: A’ hírtelen szólás (beszéd) tellyes hiúságakkal, Pázm. Pred. Én a’ praedicatumnak fő részét, a’ tellyes

szót, nagyobb értelmességnek okáért az utolsó helyre tenném; egyébaránt, mivel adjectivum, azt gondolhattya

hamarjában a’ hallgató, vagy olvasó, hogy a’ hiúság névnek szorosabb meghatározására szolgál.

Kifejezetten Pázmány mondatszerkesztését marasztalja el a következőkben:

Desiderabilis a.: Sokszor (az) emberrel az életét meguntattyák és kívántattyák a’ halált vele. Pázm. Pred. Több

ìzben tapasztalni azt Pázmánban, hogy az antitheziseknek, avvagy ellentételeknek igéit, mint itt a’

meguntattyák, kívántattyák az és kapcsolattal, minekelőtte az ellentételeknek tárgyait megnevezze, mint itt az

életet és halált, úgy öszvefüggeszti, hogy olvasás közben az embernek szükségképen meg kell az értelem miatt

hökkenni; a’mi az ékesen szóllásnak felséges czéllyával nem egyezhet. [...]

A két utóbbi szócikkben alighanem az első megfogalmazását találjuk annak a gondolatnak, amelyet Kosztolányi

ìgy fejezett ki: „Úgy kell ìrni, hogy azonnal megértsék, mit akarunk mondani” illetőleg: „Az olvasót egy

másodperc ezredrészéig sem szabad bizonytalanságban tartanunk.”50

Az igehasználat ellen elkövetett és a kézikönyvben felrótt vétségek ismertetésére ezúttal nincs lehetőségünk.

Annyit mégis megemlìthetünk, hogy Verseghy még a tárgyas ragozás eltévesztésére is talál adatot a régi

irodalomban, mégpedig mind Pázmánynál, mind Káldinál:

Generatio a.: Sem ember, sem ördög, nem szült, hogy böcsűletesb lenne a’ nagy Próféta nemzése, mondnak.

Pázm. [...] A’ mondnak nagy soloecismus, mellyel Káldi’ Bibliája is tele van, a’ mondgyák helyett, mivel e’

verbumhoz a’ magyar mindenkor accusativust függeszt gondolattyában. Azért sohasem szóllunk ìgy: mondanak,

hogy meghalt; vagy elérkezett, ammint az emberek mondanak [...] e’ helyett: azt mondgyák, hogy meghalt;

elérkezett, ammint az emberek mondgyák, hol az első mondás elérkezett accusativus helyett áll: mondgyák, tudni

illik az emberek azt, hogy elérkezett.

Ezt a részt azért is idéztük, hogy felhìvjuk a figyelmet a Tudományos Mesterszókönyv és a Dissertatio de

versione Hungarica Scripturae Sacrae közötti szoros összefüggésre. Mindkettő Verseghy utolsó nagy

korszakához tartozik, és közös bennük a régiség nyelvének reviziója. Éppen ezért sok helyütt felelnek vagy

éppen megfelelnek egymásnak, illetőleg kiegészìtik egymást. A Dissertatióban a nyelvhasználatra vonatkozó

nem egy olyan megjegyzésre bukkanunk, ami a Mesterszókönyvben is helyet foglalhatna. Így például könnyen

lehetne szócikkeket alakìtani Verseghynek a Dissertatió-ban Káldi igekötőhasználatát megrovó-helyesbìtő

alábbi megjegyzéseiből:

Káldi: Mikor azért el-nyúgott vólna a’ nap... és füstölgő kementze jelenék (79) – Verseghy: Pro vitioso el-

nyugott ponendum lenyugodott. Pro jelenék, apparebat ponendum megjelent, apparuit. (80)

Káldi: és fölötte igen meg-haraguék Kain, és meg-esék az ö ortzája. (40) Verseghy: Pro meg-esék ponendum est

perfectum Vulgatae concidit, beesett [...] (43)

Káldi: És nem isméri vala ötet, míg az ő első-szülött fiát szülé... (198) Verseghy: hic igitur praefixum meg male

negligitur; nam ösmerni nihil nisi noscere notat. (202)

És ezzel elérkeztem előadásomnak utolsó kérdéséhez, ahhoz tudniillik, hogy mit mond Verseghy az ő

nyelvművelő kézikönyvében az igekötők használatáról.

Ha szem előtt tartjuk azt, hogy az igekötő szófaji besorolásának-meghatározásának történetében Verseghynek

úttörő érdeme van, amennyiben azt a szemléletet juttatta érvényre, amely szerint az igekötőnek a határozószók

között van a helye51, és hogy már 1805-ben A’ Tiszta Magyarságban és a Neuverfaßte Ungarische

Sprachlehrében az általa tágabb értelemben vett praefixumokat, mégpedig az át, be, el, fel, ki, le, öszve, szét,

vissza előszócskákat a határozószók közé sorolta – mondom, ha ezt szem előtt tartjuk, várakozással lapozhatjuk

50 Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Sajtó alá rendezte Réz Pál, Budapest, 1971, 69-70. old. 51 Vö. Jakab István: A magyar igekötő szófajtani útja, Budapest, 1982, 21., 36., 42-43. old. (Nyelvtudományi Értekezések, 112. sz.)


jegyzetei


föl e szempontból is nyelvművelő kézikönyvét, s várakozásunkban nem is csalódunk, az egyes nyelvi jelenségek

közül ugyanis éppen az igekötőhasználat nyelvhelyességi kérdéseivel foglalkozik a legtöbbet.

Apácai Csere Jánosnál a distributio megfelelőjeként a megoszlás és megosztás szavakat találva a „szokottabb”

felosztás vagy elosztás helyett, általánosságban leszögezi: „A meg praefixummal, valamint a’ többiekkel is, az

igéknél kényünk szerint nem élhetünk.” Majd a destruere szóra Pázmány mondatát idézve: Ez a’ tanítás az

emberek szabad akarattyát felbontya, a következőkre hìvja föl a figyelmet: „A’ levágott barmot vagy baromfit

felbontani; a’ hurkot, a’ varrást felbontani; vagy az épületrűl szétbontani, az ágyrúl lebontani: ezek a’ szokott

szójárások. Az akaratrúl e’ metaphora alacsony a’ megrontya vagy lerontya helyett.” Márton Istvánnak a

paragraphus magyarìtására alkotott kikezdet szavát bìrálva pedig arra figyelmeztet, hogy az egyes igékhez nem

lehet tetszés szerint bármely igekötőt hozzákapcsolni: „A’ kikezdet névben azonnkivűl a ki szokatlan, mert a’

kezd igével csak az el és meg szokott összvetetetni, olly annyira, hogy az én vélekedésem szerint az át, be, fel,

ki, le, öszve, szét és vissza előszócskákot a kezd igétűl, még a’ józan Logica is eltiltya.”

A nyelvszokásra hivatkozva helyesbìti az igekötő használatát a következő esetekben:

Obstinari a. Pázmánnál elátolkodni. Pred. De a’ megátalkodni jobb és szokottabb.

Adimplere a.: Mikor igéretét meg akará tellyesíteni Krisztus. Pázm. Hodeg. A’ meg előszócska ezen ìge előtt

szokatlan; a’ be vagy a’ puszta ìge járatos.

Officium a. Officium suum exequi: hivatallyában járni. Pázm. Pred. Az eljárni szokottabb, és magyar idiotizmus.

Ineffabilis a.: Mondhatatlan vìgassággal megújúlnak. Pázmán Pred. A’ kimondhatatlan szokottabb és helyesebb.

Abradare a.: A’ki elvakar valamit a’ Király levelében. Pázmán. Ide a’ kivakar, eradit, jobban illene.

Defendere a.: Az igazság mellett kitámadni. Pázm. Hodeg. A’ támad ìge a’ ki előszócskával szokatlan. Ezen

esetben a’ Magyar a’ kikelni ìgével szeret élni.

Rámutat Verseghy nemegyszer arra is, hogy ugyanannak az igének más lesz a vonzata, ha igekötő nélkül és

más, ha igekötővel használjuk. Ilyenek például az alábbi esetek:

Acceptare a.: Ki tilthat minket, hogy a’ jót a’ pogányok’ írásibúl ki ne szedgyük? (Pázmán) [...] a tílt ige nem a’

személynek, hanem a’ dolognak Accusativussával construáltatik: tíltya neki a’ játékot. Az eltílt ellenben a’

személynek Accusativussát kìvánnya: eltíltya őtet a’ játéktúl. Itt is tehát vagy ìgy kell szóllanunk: ki tílthat el

minket attúl, hogy; vagy imìgy: ki tilthattya nekünk azt, hogy.

Crucifigere, keresztre feszìteni, felfeszìteni. Pázmánnál megfeszíteni. Predik., de ez annyi, mint tendere,

intendere. Suffixum re sublativum in keresztre praefixum fel postulat. A re ragaszték, melly emelést jelent a’

keresztre szóban, az ige előtt a’ fel előszócskát kìvánnya.

Jól tudja persze Verseghy azt is, hogy ha az ikes igékhez igekötő járul, akkor nem az ikes, hanem a tárgyas

forma szerint ragozzuk. Nem is hagyja ki az ikes ragozás elleni küzdelmének fegyvertárából:

Generare a.: Még az iszik, eszik igék sem tartyák meg az ik silabát, [!] mihelyt accusativussal construáltatnak:

szaladgy! mert megesz a’ farkas; nem pedig megeszik. Illyenek a következendők is: [...] Sokakot fel(ül)múl, nem

pedig múlik. Sok rosszat megszok az ember, nem szokik. Sok tejet kiszop egyszerre, nem szopik. [...] Széles árkot

ugor át, nem ugrik. E’ különböztetést nyelvünkben a’ józan Logica kìvánnya.

Tisztában van természetesen Verseghy azzal is, hogy az igekötő egyik fő funkciója a jelentésváltoztatás, a

jelentésmódosìtás, vagyis azzal, hogy „A’ praefixumok szoros értelemben olly előhangok, mellyek magokban

semmit sem tesznek, de a’ szónak értelmét, ha elejébe tetetnek, megváltoztattyák”.52 Korábban azonban ezt a

szerepet az igekötők közül a meg-re korlátozta, és a perfektiváló funkcióval azonosìtotta. A kézikönyvben

előforduló és idevonható példái viszont azt mutatják, hogy a meg mellett az el, ki, le igekötők esetében is

számontartja azok jelentésmódosìtó szerepét. Mindannyiszor szóvá teszi ugyanis, ha az eléje kerülő nyelvi

adatokban, a szövegösszefüggés szerint, hiányzik az igekötő, s rámutat az igekötős és igekötő nélküli változat

jelentéskülönbségére. Mint ahogy ezt az alábbi példák jól érzékeltetik, megjegyzései az élő nyelvhasználat

pontos megfigyelésén, az igekötő és az alapige kapcsolódásában tapasztalt szabályszerűségek megragadásán

alapulnak:

52 Verseghy 1805, 40. old.


jegyzetei


Spoliari, fosztatni. Pázm. A’ fosztatni ìge helytelen és szokatlan a’ meg praefixum nélkűl. Megfosztani: beraubt

werden.

Lucerna a.: Égő lámpás lévén, sokakot tanìtásával világosìtott. Pázm. Pred. A’ Magyar constructio rend ez:

tanìtásával sokakot megvilágìtott. A’ világosìt annyi, mint lucidum reddit.

Frangere a.: Megszegetik az Úr’ vacsorájában a’ kenyér, úgymond Molnár Albert. A’ szegni annyi, mint

scindere, ‘s mikor a’ Magyar az egész kenyérbűl az első karajt levágja, akkor mondgya, hogy a’ kenyeret

megszegte. Az Úr’ vacsorájánál Krisztus példája szerint a’ kenyeret törjük.

Obsidio a.: De harmincz napig való szállással semmit nem (sem) tehete Bécsnek. Pázmán. A’ megszállás az igaz

kifejezés, mert szállani a’ meg praefixum nélkűl nem annyi, mint obsidere.

Illudere a.: A’ fogyatkozott vén embereket ne tréfállyuk. Pázm. Pred. A’ tréfál nem művelő ige, és ìgy

accusativussal (embereket) nem állhat. Megtréfálni valakit már művelő, de annyit tesz, mint rászedni,

megcsalni. [...]

Desponsare a.: Hogy vérének zsengéjével magának jegyezné lelkünköt. Pázm. Pred. Eljegyezné, mert el nélkül

a’ jegyezni csak annyi, mint signaret.

Deus a.: A Deo avulsus: Istentűl szakadtt, úgymond Pázm. Pred., de ez annyit tesz, mint ab aliquo ortus,

progenitus, mint nagy ágybúl szakadtt; szakasztott olyan, mint az attya. A Deo avulsus tehát annyi, mint az

Istentűl elszakasztott, elpártolt.

Adventus a.: Pázmán már jövetelnek, már jövésnek nevezi. Jövetelkor, úgymond, elvetetik a’ birodalom. Hod. A’

Deák ad prepositio miatt az eljövetel pontosabb és helyesebb. Urunk jövése előtt a’ világ nagy része (az)

ördögnek szolgált. Itt is jobb az eljövetel: mert a’ jövés inkább adventio.

Administrare, kiszolgáltatni. Pázmán Hodeg. a’ ki előszócskát elhaggya: a’ szentségeket szolgáltatni. De a’

szolgáltat müveltető ìge annyi, mint servire facit, és a’ ki nélkűl az administrare szónak meg nem felel.

Abluere. Lemosni. Pázmán a mosogatni frequentativummal él, és ìgy a’ Deák igének ab előszócskáját ki nem

fejezi; mert a’ szennyet mosogatni, és a’ szennyet lemosni között nagy a’ különbség. Szent Vére húllásával

mosogatá bűneink rútságát. Pred.

A felsorolt példákban, kimondatlanul is, jórészt az igekötő perfektiváló szerepének elmulasztását kifogásolja

Verseghy. Expressis verbis is ezt hiányolja a következő esetben:

Absolvere a.: Pázmán már az oldozni, már a’ megoldozni igével él. Az igaz pásztoroktól oldoztatnak ‘s bűneik’

bocsánattyát nyerik. Hodeg. A’ házasságtörésbe esett asszonyt megoldozá. Pred. Az oldozni magában csak

annyi mint solvere, és ìgy, valamint a’ nyerik ige is meg vagy el előszócska nélkűl csak cselekvést, nem pedig

végbevitt cselekedetet tesz. A’ feloldozni nemcsak szokottabb mint megoldozni, hanem azonkìvűl az igaz

értelmet erősebben is kiffejezi.[!]

Már az eddigiek során is megfigyelhettük, hogy Verseghy nyelvművelő könyvében továbbfejlesztette az

igekötőkre vonatkozó nézeteit. Ám még ennél is továbbment, amikor egyes igekötőhöz „értelmet”, „jelentést”

rendelt, amint a következő szócikkek tanúsìtják:

Obstinatus a.: Pázmánnál elátalkodott. Hodeg. De a’ megátalkodott természetesebb és szokottabb, mert az el

praefixum mozgást, változást jelent, melly a’ megátalkodásnak ideájával meg nem fér.

Judex a.: Judex controversiarum. E’ két törvénytévő bírók előtt magokot el nem vonhattyák, úgymond

Veresmarthy. E’ mondásban [...] az el praefixum miatt az előtt helytelen, mert ez fekvést tesz, az el pedig

mozgást; az elől tehát ezen esetben a’ helyes névhatározó, avvagy postpositio.

Exsurgere a.: Minekutánna egyszer felállapodott, a’ világ’ végeig le nem omol. Pázmán. A felállapodott ìge

ellenkezést foglal magában; mert állapodni helyeztetést (situm) jelent; elejébe tehát a’ fel, melly mozgást

(motum) tesz, tellyességgel nem illik. E’ mondásban a’ helyes ige a’ felépűlt, vagy a lábra kelt volna.

Az idézett sorokból az tűnik ki: Verseghy felismerte, hogy egyes igekötők – a példákban az el és fel –

meghatározott irányban módosìtják az ige jelentését. Ebben az észrevételben egy olyan felfogás csìráját

fedezhetjük fel, amely csupán a legutóbbi időkben bontakozott ki az igekötő mibenlétéről. Az ti., hogy az


jegyzetei


igekötők korlátlan számú kapcsolódása az igékhez képzőszerű tulajdonság53; valamint az, hogy az igekötők az

igékhez kapcsolódva nem állandó jelentéssel vesznek részt új igék alkotásában, hanem a különböző

jelentéstìpusú igékhez járulva más-más jelentésmozzanatot olvasztanak magukba.54

Hogy ilyesfajta felfogás csìrájával van dolgunk, azt még az eddigieknél is jobban példázza az alábbi szócikk,

amelyben az el igekötő értelmét nem nevezi meg konkrétan Verseghy, hanem csak utal arra, hogy az általa

javasolt elszülés összetételben hasonló – de nem azonos! – jelentésmozzanatot fog felvenni az ige, mint az elfőtt,

elsült (étel) esetében, vagyis amikor az igekötő igéjével kb. a’ ‘valaminek v. valakinek romlását, tönkremenését’

fejezi ki:

Abortus a.: Abortus inferre: a’ méhgyümölcsöt elveszteni, a’ gyermeket a’ méhből elűzni. [...] A’ barmokrúl az

elvetélés névvel élünk: nem mondhatnánkë az emberrűl elszülésnek? [...] Hasonló értelmet az el szócskának

másszor is tulajdonìtunk, mint amikor azt mondgyuk, hogy az étel elfőtt, elsűlt.

Verseghynek az igekötő használatára tett észrevételeit az igekötő szórendjére vonatkozó nyelvhelyességi

megjegyzésével zárjuk. Az alábbi szócikkben Szenci Molnár egyik mondatát ugyanis ilyen szempontból tartotta

szükségesnek megigazìtani :

Occultare a.: Az Isten akarta az itélet’ idejét [...] tőlünk eltitkolni. Molnár Albert. Ez nekünk szép példát nyújt

annak átlátására, hogy a’ mondásban, avvagy a’ constructióban a’ szavaknak rendgye nem lehet ollyan, mint a

Deákban, az értelemnek rövidsége nélkül. Molnárnak e’ mondása azt az ideát támasztya bennünk, mintha az

Istenenn kìvűl más is akarhatta volna ezt előllünk eltitkolni. Az igaz értelem akkor áll elő, ha az el praefixumot

a’ titkolni igétűl elválasztyuk, és az akarta szolgaige elejébe tesszük ìmigy: az Isten el akarta az ítélet napját

előllünk titkolni. Bár melly kicsinységeknek tessenek az illyen szórendtartások, csak fontosak még is az ollyan

nyelvben, melly praecisióval akar szóllani.

Igen, ez Verseghy alapállása: semmi sem lényegtelen a nyelvben – még ha kicsinységnek látszik is – annak a

számára, aki pontosan, helyesen és szépen akar szólni. Ennek jegyében folytatta egész nyelvészeti munkásságát.

A kor kìvánalmainak megfelelő, „rendbeszedett és csinos magyar nyelv” megalkotása lebegett szemei előtt,

ésszerű szabályokon alapuló, szilárd nyelvi rendszer felépìtésén fáradozott. Annál is inkább, mert az általa

művelt tudományt, a besszéllő mesterséget, az ékesenszóllást az emberi boldogulás kulcsának tartotta, amint

erről oly meggyőző erővel vallott a Tudományos Mesterszókönyv-ben:

Facundia, beszédség: Beredsamkeit. Olly beszéllő mesterség tudni illik, melly az értelemnek foglalatosságit a’

képző tehetségnek szabad játékai gyanánt űzi. Ha a’ beszédesség, a’ beszéllő mesterség hiteget, azaz, szép szìn

alatt csábìt, tévelygésre vezet, hitető mesterségnek neveztetik (ars persvadendi, Ueberredungskunst). Ha csupán

csak gyönyörködtetni akar, és ìgy tárgyának csak ama’ részét keresi elő, melly mulat, és külsőképen tetszik,

akkor kedvesenszóllásnak, mondatik (suaviloquentia, Wohlredenheit). Ha végtére a’ végbűl, hogy az

olvasóknak, vagy hallgatóknak szìveit, kik ‘nem elég gyakorlott eszűek arra, hogy az igazságokot és

kötelességeket tudományosan átlássák, az igaznak elfogadására és a’ jónak tellyesìtésére birja, érzékenyìtő

beszéddel a’ képző tehetséget felhevìti azért, hogy az észt és a’ szìvet az imént emlìtett nemes czélokra indìtsa

és szinte elragadgya, akkor ékesenszóllásnak neveztetik, (eloquentia, Redekunst, die edle Beredsamkeit). Ezen

ékesenszóllás, melly a’ könyvekben és a’ társaságos életben számlálhatatlan és felette drága hasznokot hajt, a’

nyilvánvaló egyházi és helyes czélú beszédekben szónoki mesterségnek mondatik, (ars oratoria, Rednerkunst).

Azt, hogy némelly szónokok és könyvszerzők az ékesenszóllással a’ hitetésre, csábìtásra, vagy hiú

gyönyörködtetésre visszaélnek, nem lehet a’ szónoki mesterségnek, vagy az ékesenszóllásnak tulajdonìtani. A’

mély tudományú férfiaknak nem kellene tehát sem erre, sem a’ költő mesterségre megvetéssel tekìnteni,

annyival is inkább, mivel a’ mély tudományok még eggy nemzetet sem boldogìtottak meg széles e’ világonn,

sőt a’ köz csendességet már több ìzben meg is zavarták; az ékesenszóllásnak pedig és a’ költő mesterségnek olly

ereje volt a’ világ elejétűl fogva az emberi szìvre, hogy az egész emberi nemzetnek culturáját majdnem csak

ezeknek köszönhettyük. De még e’ hálálhatatlan jótéteménynek folytatását is csak e’ két mesterségtűl

várhattyuk; mert ha ezek a’ mély tudományok által kinyomozott igazságokot és kötelességeket meg nem

érzékenyìtik, az emberi elmébe és szìvbe közönséges bemenetelt nem találnak és ìgy a’ haszontalan

drágakövekhez hasonlìtanak.

Íme, ez Verseghy Ferencnek posztumusz művéből hozzánk szóló végső üzenete.

53 Pais Dezső: Az igekötők mivoltához és keletkezéséhez, Magyar Nyelv, 1959, 183. old.; Károly Sándor: A lexikológiai egységek fejezete a

generatìv grammatikában, Általános Nyelvészeti Tanulmányok, 4., Budapest, 1966, 93. old. 54 Szili Katalin: Az igekötő és az igekötős ige mibenlétéről, Budapest, 1985. (Dolgozatok a magyar mint idegen nyelv és a hungarológia köréből, 7. sz.)


jegyzetei


3.1. Verseghy Ferenc nyelvi rendszere és a kortársi grammatikák55

Tudománytörténeti közhely, hogy a Révai–Verseghy-vitában Révai kerekedett felül, Verseghy lett a vesztes, s

ennek folyományaként a Magyar Tudós Társaság Révai grammatikai rendszerét kodifikálta 1846-ban kiadott

nyelvtanában.

Ezt az ellenőrizhetetlen és igazolatlan közhelyet elevenìtette fel ebben a körben 1987 márciusában Szabó G.

Zoltán, amikor egyfelől Verseghy, másfelől Vörösmarty német nyelvű grammatikáját összevetve, fejtegetését

ezzel zárta: „Tudjuk, hogy a nyelvi vitában végül Révai felfogása győzött, de ebben Vörösmartynak is jelentős

szerepe volt, kis részben a Kurzgefasste ungrische Sprachlehre révén. Noha a két nyelvkönyv közül a Verseghyé

a teljesebb, kidolgozottabb, mégis ekkorra (1832-ben) már a Révai–Vörösmarty–Czuczor-féle felfogásnak volt

döntő hatása. Nagy kár azonban, hogy az együttműködés helyett a pártoskodás, az intolerancia a különözést

erősìtette, s Verseghy tiszteletreméltó s hatalmas gondolati épìtménye végül nem vált részévé a későbbi

akadémiai szintézisnek.”56

Magam, ugyancsak ebben a körben, 1993 novemberében, Verseghy német nyelvű grammatikáját elemezvén,

kitekintésül a következőképp reflektáltam Szabó G. Zoltán állìtására: „A közhiedelemmel ellentétben Verseghy

eredményei javarészt igenis részévé váltak az emlìtett akadémiai szintézisnek, vagyis a Magyar Tudós Társaság

égisze alatt közrebocsátott A magyar nyelv rendszeré-nek. S hogy részévé váltak, ebben is szerepe volt

Vörösmartynak, mégpedig mind a Magyar helyesírás’ és szóragasztás’ főbb szabályai, mind pedig a

Kurzgefaßte ungarische Sprachlehre für Deutsche kidolgozása révén. Ám ennek fejtegetése egy másik előadás,

s – ha megérjük – egy másik ülésszak tárgyát alkothatja majd.57

Íme, megértük, – az óvatosan előrejelzett – „másik” ülésszakot, amely lehetőséget nyújt a felvetett téma

kibontására. Elöljáróban annyit jegyzek meg, hogy az előadásom cìmében szereplő „kortársi” szó tartalmát

némileg kitágìtom: Verseghy 1805-ben megjelent német nyelvű grammatikája és a Magyar Tudós Társaságnak

1846-ban kiadott nyelvtana közötti négy évtized grammatikai terméséből válogatok, e korszak nyelvtani

irodalmának fővonulatát követve nyomon.

Verseghy névragozási rendszerének újìtásait58 a kortársak felismerték, ha nem is mindegyikük fogadta el,

illetőleg követte is eljárását.

Benyák Bernát József, aki élete utolsó szakaszában Selmecbányán tanìtotta a magyar nyelvet, Grammatica

Hungarica cìmű 1816-ban megjelent munkájában ìgy foglalta össze a magyar nyelvtanìtóknak a névragozásban

kialakult gyakorlatát:

„Fervido Grammaticae colendae studio occupati aliqui Grammaticorum nostrorum casus plures, alii pauciores

adsignant, alii veteres Latinorum, nobisque adhuc usitatos retinent in declinandis nominibus hungaricis, alii

novos inveniunt, alii Genitivum, et Vocativum penitus tollunt; at certent illi, vel jocentur, ut lubet, nos usum

publicum, communemque sequimur. Interea pro notitia adnectitur hic series casuum philosophicorum potius,

quam ad notitiam publicam pertinentium. Sunt illi sequentes:

1. Nominativus e.gr. tag membrum

2. Terminativus tagig usque membrum

3. Caus alis tagért pro membro

4. Dativus tagnak membro

5. Ablativus tagtól a membro

55 Verseghy Ferenc születésének 240. és halálának 175. évfordulója alkalmából Szolnokon rendezett tudományos ülésen 1997. szeptember

20-án elhangzott előadás szövegének némileg átdolgozott változata. Az előadás szövege megjelent: Magyar Nyelv 1998, 292-301. old., valamint: In memoriam Verseghy Ferenc 5. Szerkesztette Szurmay Ernő, Szolnok, 1998, 38-47. old. 56 In memoriam Verseghy Ferenc 3. Szerkesztette Szurmay Ernő, Szolnok, 1988, 67. old. Lásd még kötetünk 159-160. oldalán mondottakat. 57 In memoriam Verseghy Ferenc 4. Szerkesztette Szurmay Ernő, Szolnok, 1994, 62. old. 58 Lásd kötetünkben: 150-152. old.


jegyzetei


6. Instumentalis taggal membro

7. Locativus tagban in membro

8. Illativus tagba in membrum

9. Elativus tagból ex membro

10. Sublativus tagra super membro

11. Delativus tagról de membro

12. Adhaesivus tagnál apud membrum

13. Advicinativus taghoz ad membrum

14. Inhaesivus tagon super membro

15. Accusativus tagot membruma a Benyák, Bernardus Josephus: Grammatica Hungarica, Schemnicii [= Selmecbányán], 1816, 30. old.

Benyák tehát világosan látja az újìtásként bevezetett sok esetű és a hagyományos, latin mintára szabott kevés

esetű declinatio közötti különbséget, s kijelenti, hogy maga a hagyományos csapáson halad. Mégis bemutatja a –

szerinte – inkább elméleti jellegű, mintsem a közismeretre tartozó, tizenöt esetből álló névragozást. A felsorolás,

annak rendje és módja szerint, latin elnevezéseivel és példaszavával együtt, Verseghy grammatikájából való. A

hozzá csatolt jegyzetben azután kifogásolja még a – szerinte – homályos értelmű terminológiát is, megjegyezve,

hogy „Non omnis novitas est perfectio”. Éppen ezért megmarad a latin declinatio öt esete mellett, s a genitìvusz

ragjaként az -é birtokjelet tünteti fel.

Névragozási rendszerének hatása már Verseghy életében kezdett érvényesülni, amint ez a folyamat

legképzettebb nyelvész kortársa, a bécsi egyetem magyartanára, Márton József munkáiban elénk tárul. Nem

térve ki ezúttal kisebb terjedelmű kompendiumaira, a magyart idegen nyelvként oktató legfontosabb

kézikönyvét, a Practische Ungrische Sprachlehre für Deutsche cìműt vizsgálom meg, amely 1809-től 1840-ig

kilenc kiadást ért meg. Szövegét a harmadik, 1820-ban közzétett kiadásból idézem.

A Von der Deklination der Substantive cìmű fejezetben Márton négy esetet tárgyal, mégpedig a következőket:

Nominativ, Genitiv, Dativ, Accusativ. A genitìvusz és a datìvusz azonos, -nak, -nek ragjáról az alábbi

magyarázatot nyújtja:

„Aus dem hier Gesagten sehen wir, daß der Genitiv und Dativ immer gleiche Endungen haben, nähmlich: nak

oder nek. Der Genitiv unterwscheidet sich aber sogleich dadurch, daß auf ihn immer noch ein anderes

Substantiv folget, welches dessen Eigenthum anzeiget und folglich die Eigenthums-Endung oder Affix der 3ten

Person bey sich hat. Diese Affixe der dritten Person sind: für harte Wörter im Singular a oder ja (sein, ihr), im

plural ai oder jai (seine, ihre); für weiche Wörter, e oder je (sein, ihr), im plural ei oder jei (seine, ihre).”59 S ìme

a példák: A Hertzegnek a jószága, das Gut des Fürsten. Az órának a mutatója, der Zeiger der Uhr. A Hertzegnek

a jószágai, die Güter des Fűrsten. A kotsinak a kerekei, die Rader des Wagens. A Hertzegeknek a jószága, das

Gut der Fürsten. A Hertzegeknek a jószágai, die Güter der Fürsten.”

A fejtegetésből, a feltüntetett birtokos személyragokból s a hozzájuk fűzött példamondatokból jól látható, hogy

Márton nem Révai, hanem Verseghy nyomán halad a birtokos szerkezet leìrásában. Részletesen foglalkozik

azután az -é birtokjel használatának a problematikájával is. Többek közt ìgy szól erről:

„In den meisten ungarischen Grammatiken wird dieses é als Endung des Genitivs des Singulars sowohl als

Plurals, aufgestellt: welcher Auctorität ich bisher ebenfalls in meinen kleinen Grammatiken der ungrischen [!]

Sprache gefolgt bin. Allein nach sorgfaltiger Prüfung habe ich mich überzeugt, daß es kein Genitiv sondern ein

59 Márton von, Joseph: Practische Ungrische Sprachlehre für Deutsche. Dritte Aufgabe, Wien, 1820, 16. old.


jegyzetei


wahrer Nominativ ist [...]. Daher habe ich diesen Pseudo-Genitiv weggelassen, und an seine Stelle denjenigen

Casus gesetzt, welcher dem deutschen Genitiv überall entspricht.”60

Mindezt még a következő megjegyzéssel egészìti ki:

„Anmerkung. Auch der Verfasser der neuverfaßten ungarischen Sprachlehre (Hr. Franz Verseghy), halt dafűr,

daß dieses é ein Nominativ sey, und drűckt sich darűber S. 46. folgendermassen aus.”61

Márton tehát azt mondja: mivel a legtöbb magyar grammatika az -é (birtokjele)-t minősìtette a genitìvusz

ragjának, ezek tekintélyének hatására korábban kisebb nyelvtanaiban ezt az eljárást követte. (Így például

magyar-német szótára 1807-ben kiadott kötetéhez csatolt Kurzgefaßte Ungarische Grammatik cìmű

nyelvtanában.) Vallomását azzal folytatja, hogy később, gondos vizsgálódás alapján győződött meg arról, hogy

az -é-vel ellátott főnévi alak nem genitìvusz, hanem valódi nominatìvusz. Ezért ezt az álgenitìvuszt kiküszöbölte

a ragozásból, s helyébe azt az esetet tette, amely megfelelően kifejezi a német genitìvuszt. Egyértelműen

megállapìtható, hogy Márton okfejtésében Verseghy felfogása és elemzése jut érvényre (szó szerint is ebben:

„ein wahrer Nominativ ist”), amelyet maga Márton is alátámaszt, amikor jegyzetben idézi Verseghynek a

kérdésben kifejtett érvelését.62

A deklináció négy esetét szervesen egészìtik ki Márton nyelvtanában a Von den Postpositionen oder Nachwörter

cìmű fejezetben az ún. elválaszthatatlan posztpozìciók sora:

„Unzertrennliche Postpositionen.

a. für harte Wörter. b. für weiche Wörter

1. ba,

be, in

60 Márton 1820, 22-23. old. 61 Márton 1820, 22-23. old. A hivatkozás után idézi Verseghy nyelvtanából a vonatkozó részt. 62 A bevezetett újìtásról még bővebben értekezik Német Grammatiká-jában:

„Kéttség kivűl sokan megütköznek itt abban, hogy a’ II-dik Ejtés [= Genitivus] a’ Magyarban nem é hanem nak végzettel adatik elő. Én pedig elhiszem, hogy idővel azon fognak a’ Magyar Grammatikusok tsudálkozni, mi módon maradhatott meg az é annyi ideig a’ Genitivus

helyén: valamint mi most azon tsudálkozunk, hogy az Ablativust a’ Német nyelv Grammatikáiból, tsak mintegy 20 esztendő ólta hagyhatták ki. – Ez a’ hiba a’ deák nyelv által tsúszott bé a’ mi nyelvünk Grammatikáiba, midőn még Literátoraink, főképpen pedig az idegen Tudósok,

kik a’ Magyarokat deák nyelvre tanìtották, Nyelvünk természetét igen kevéssé esmérték. Könnyen is eltévedhettek ebben az idegenek mivel

az illyen mondásokat: Cujus est hic liber? Patris mei; ìgy mondják magyarúl: Kié ez a’ könyv? Az Atyámé; annyival inkább, hogy az akkori tudósoknak tzéljok sem volt, a’ magyar nyelv természetét vizsgálgatni vagy azt kitanúlni. Mivel pedig ez a’ nyelv azolta szünet nélkűl a’

deák nyelv járma alatt nyögött, sőt a’mennyiben pallérozódott is, mindég tsak a’ deák kaptára üttetett ‘s a’ szerént feszegettetett; nem tsuda,

hogy Grammatikáinkban mind e’ mái napig is megmaradtak az efféle hibák. Most azonban, minekutánna a’ magyar nyelv már valahára hazai nyelvé lett és szabadszárnyára kelt: szükséges azt az erőszakkal reáadott idegen köntösből kivetkeztetni, és eredeti tisztaságába viszsza

állitván, nemzeti köntösbe öltöztetni. Én részemről, a’ mit e’ végre tehetek, véghez vinni kötelességnek tartom. – A’ ki a’ hasznos jobbìtások

előmozdìtására akarattal és értelemmel bìr; az egyedűl arról kìván meggyőződni, hogy jobbit az újìtás, és azonnal kész azt elfogadni: a’ ki pedig minden újìtástól már előre irtózik; az szánakozásra méltó.

Ha az é végezetet a’ maga helyére viszsza állìtjuk, ‘s természetét megmagyarázván úgy bánunk azzal mint Nominativussal, sokat könnyìtünk a’ Tanúlókon, a’ kik idegen nyelveket tanulnak. Így p.o. minthogy a’ Német Genitivus helyett mindenkor nak, nek, végezettel

élünk: miért tanúltatnánk a’ Tanúlóval ìgy: N. der Tisch, az asztal. G. des Tisches, az asztalé. Holott a’ magyarban, az asztalé, a’ széké, a’

pennáé, s’a’t. elő sem fordúl; és kéntelenek vagyunk új regulák által megtanitani a’ Tanúlót arra, hogy a’ Német Genitivus helyett nak, nek, végezettel éljen.

A’ magyar é végezet nem Genitivus, hanem Nominativus, a’ melly a’ szó végén az elmaradott Substantivumot vagy birtokot jelenti, p.o. e’ helyett: a’ János könyve, azt mondhatom a’ Jánosé, ha t.i. ez a’ Szubjektum könyv már előfordúlt, és nem akarom újra mondani. P.o. Ki

könyve ez? A’ Jánosé v. a’ János könyve. Sőt ìgy is kérdezhetem: Kié ez a’ könyv? e’ helyett: Ki tulajdona v. birtoka ez a’ könyv? vagyis e’

helyett: Ki könyve ez a’ könyv? Világosan kitetszik ezen állìtásnak igaz volta abból:

1. Hogy az é végezet mindenkor egy elmaradott birtokot jelentő szó helyét pótolja ki, és azt más nyelvekben nem Genitivussal teszik ki.

2. Hogy az é végezet, valamint más Nominativus, mind a’ nak, nek és t végezetet, mind az Elölutoljárókat felveheti. Így p.o. ezekből:

Az Úr kaputjának a’ szìne zöld, lesz: Az Úrénak a’ szìne zöld.

Hát az Úr kaputját ki varrta? – Hát az Úrét ki varrta?

Én az Úr kaputjában elmehetnék. – Én az Úréban elmehetnék. s’a’t.

Ha pedig az é Genitivus jele volna, úgy semmiféle végezet nem járulhatna többé utánna, valamint a’ több Casusokhoz nem járulhat.” (Márton József: Német Grammatika. Hatodik megbővìtett Kiadás. Bétsben, 1815, 28-29. old.)


jegyzetei


2. ban

ben, in

3. ból

ből, aus

4. ért

ért, für, wegen

5. hoz

hez, höz, zu

6. ig

ig, bis, bis zu

7. -n, an, on

-n, en, ön, auf

8. nak

nek, zu, dazu, dafür,

gegen

9. nál

nél, bey

10. ra

re, auf

11. ról

ről, von (de)

12. tól

től, von (a, ab)

13. val, al

vel, el, mit.” (i.m. 58.p.)

A deklináció esetragjaival együtt tehát Mártonnál is tizenhét a ragok száma, amelyek egy kivételével

megegyeznek a Verseghy által felsoroltakkal.

A Verseghy és Márton által kialakìtott névragozási rendszer eredményeit és tanulságait értékesìtette a luccai

herceg magyarnyelv-oktatója, Deáky Zsigmond Grammatica ungherese ad uso degl’italiani cìmű, Rómában

1827-ben kiadott munkájában.63

Deáky az alaktani részben a deklinációnak három esetét tünteti föl: a nominatìvuszt, a datìvuszt és az

akkuzatìvuszt, elhagyva a genitìvuszt, abból kiindulva, hogy az megegyezik a datìvusszal. Erről, valamint a

birtokos szerkezet használatáról a szintaxisban, a Della sintassi de’nomi cìmű fejezetben egyebek közt a

következőket adja elő:

„Il genitivo con cui gl’italiani spiegano la dipendenza, il possedimento, ed il rapporto della parte all’intero, in

ungherese si traduce col dativo; questo si permette al sostantivo principale, che si pone coll’affisso della terza

persona, nel caso e numero che si esigge la costruzione, coll’articolo o senza secondo che l’oggetto é o non é

determinato. Così: il comando del re, si traduce: a’ királynak a’ parancsa; i palazzi del principe, a’ herczegnek

a’ palotáji; sento volentieri l’opinione de’ dotti, örömest hallom a’ tudósoknak a’ vélekedését; Apolline é stato

il figlio di Giove e di Latona, Apollo Jupiternek és Latonának a’ fia volt.”64 Továbbá:

„Molto elegantemente si tralascia talora la desinenza del dativo al primo sostantivo ed allora si toglie pure

l’articolo dell’altro sostantivo, cosí gli esempi procedenti piú elegantemente si rendono in questa maniera: a’

király parancsa; a’ herczeg palotáji; örömest hallom a’ tudósok vélekedését; Apollo Jupiter és Latona fia

volt.”65

A deklináció három esetének ragjait Deáky is a Della posposizione cìmű fejezetben az ún. elválaszthatatlan

posztpozìciók (posposizioni inseparabili), vagyis ragok sorával egészìti ki, tehát Márton nyomán halad, de az

63 Hogy a szerzőnek keze ügyében voltak Verseghy művei, arra nézve lásd Éder, Zoltán: Ferenc Verseghy, precursore della grammatica

descrittiva ungherese, Padova, 1994, 10-11. old. 64 Deáky, Sigismondo: Grammatica ungherese ad uso degl’-italiani, Roma, 1827, 121. old. 65 Deáky 1827, 121-122. old.


jegyzetei


általa felsoroltakat megtoldja még az -ul, -ül; kor és ként, kép ragokkal.66 A ragok, illetőleg esetek száma ezzel

tizenkilencre növekszik.

Nagyjából ilyen előzmények után jutunk el a Magyar Tudós Társaság által kibocsátott munkákhoz.

Közülük is alapvető az első, az 1832-ben napvilágot látott, a Magyar helyesirás’ és szóragasztás’ főbb szabályai

cìmű, amely 1844-ig hét kiadást ért meg. A cìmben megjelölt tárgykörből a névragasztás vonja magára

figyelmünket, amely a declinatio magyarìtásaként maga is Verseghy alkotása. A névragasztást, vagyis a

főnévragozást a Név cìmű fejezet tartalmazza, amelynek bevezetésében az alábbiakat olvashatjuk:

„A’ név’ értelme ragasztás által módosúl ‘s határoztatik meg. A’ ragok minden szónál ugyan azok, ‘s csak a’

nyelvben uralkodó hangrend szerint változnak mélylyé, vagy magassá a’ millyen t.i. a’ szó, mellyhez

ragasztatnak.”67

E bevezetés után, rövid magyarázatok kìséretében, a ragok felsorolása következik, mégpedig az alábbi

csoportosìtásban: Személyragok (vagyis a birtokos személyragok); Helyragok; Különféle ragok; Független

névhatározók (azaz a névutók). A tulajdonképpeni főnévragozás ragjai a Helyragok és a Különféle ragok cìm

alatt találhatók68, a következőképpen:

Helyragok

Mély hanguak Magas hanguak

1.) beható ---ba 1.) -----be

2.) marasztaló ---ban 2.) -----ben

3.) kiható ---ból 3.) -----ből

4.) közelìtő ---hoz 4.) -----hez, höz

5.) határvető ---ig 5.) -----ig

6.) állapìtó ---on, n 6.) -----en, ön

7.) felható ---ra 7.) -----re

8.) leható ---ról 8.) -----ről

9.) távolìtó ---tól 9.) -----től

10.) veszteglő ---nál 10.) -----nél

Különféle ragok

Mély hanguak Magas hanguak

1.) Független birtokos -é 1.) -é

2.) Mással álló birtokos -nak 2.) -nek

66 Deáky 1827, 32-33. old. 67 Magyar helyesirás’ és szóragasztás’ főbb szabályai. A’ Magyar Tudós Társaság’ különös használatára. Pesten, 1832, 10. old. 68 Uo. 12. old. és 13. old.


jegyzetei


3.) Tulajdonìtó -nak 3.) -nek

4.) Szenvedő -at, ot, -t 4.) -et, -öt, hangzó után -t

5.) Okadó -ért 5.) -ért

6.) Segìtő -val 6.) -vel

7.) Fordìtó -vá 7.) -vé

8.) Mutató -úl 8.) -űl

9.) Több [!] szám -ak, ok, k 9.) -ek, ök, hangzó után -k

A fentiekben elénk táruló főnévragozás – igen kevés eltéréssel – kétségtelenül Verseghy rendszerén alapul. Az

eltérések között nyomban szembeszökő, hogy a Magyar Tudós Társaság – ebben a kiadványban és az általa

közrebocsátott későbbi nyelvtani munkákban is – nem tud szabadulni az ún. (független) birtokos -é ragtól, annak

ellenére, hogy a genitìvusz -nak, -nek ragját mássalálló birtok, később sajátító terminussal felveszi. A fordító -

vá, -vé és a mutató -ul, -ül ragokat Verseghy a Sprachlehrétől kezdve kihagyta, de ezek is szerepeltek

Proludiumában transformativus, illetőleg substitutivus elnevezéssel.

A magyar szakszavak javarésze is Verseghy kezdeményeire megy vissza. A fentiek közül tìz megtalálható

Magyar Grammatikájában, s csupán az alábbi öt esetben történtek változtatások: helyeztető g marasztaló (-ban,

-ben); határozó g határvető (-ig); fosztó g távolító (-tól, -től); melléklő g veszteglő (-nál, -nél); okmutató g

okadó (ért).

Tekintettel arra, hogy a Magyar helyesirás’ és szóragasztás’ főbb szabályainak – Pais Dezső szavaival –

„minden valószìnűség szerint az »értelmi szerzője« Vörösmarty Mihály volt”,69 fokozott érdeklődéssel lapozzuk

fel a nevével is jegyzett Kurzgefaßte ungrische Sprachlehre für Deutsche cìmű kézikönyvét, amellyel a szerző a

Magyar Tudós Társaság 1832. szeptember 7-i, III. Nagygyűlésén „kedveskedik” az akadémiának.70

A főnévragozásban (a birtokos személyragok felsorolása után) itt is a ragoknak két csoportját különbözteti meg,

de a német nyelv rendszeréhez igazodva az egyik csoportban azokat a ragokat tünteti fel, amelyeket a német

nyelv végződéssel ad vissza, a másik csoportba pedig azokat a ragokat osztja, amelyeket a német prepozìcióval

fejez ki.

A két táblázat ennek megfelelően ìgy ölt testet:71

II. Tabelle der Suffixe, die den deutschen Endungen

entsprechen.

Für tiefe Wörter. Für hohe Wörter.

Besitzendung 1) é

1) é

2) nak,

2) nek

Gebendung nak

nek.

Leidensendun

g at, ot, -t,

et, öt, -t.

69 Lásd A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 83. sz., Budapest, 1953, 154. old. 70 Lásd Brisits Frigyes: Vörösmarty Mihály és az Akadémia, Budapest, 1937, 36. old. (Irodalomtörténeti Füzetek 59. sz.) 71 Vörösmarty, Michael: Kurzgefaßte ungrische Sprachlehre für Deutsche, Pesth, 1832, 4. old.


jegyzetei


Die Besitzendung é bildet mit dem Worte ein selbstständiges neues Wort, welches alle Suffixe, die zueignenden

ausgenommen, annimt. Es hat eine doppelte Mehrzahl, nehmlich mit k und i.

III. Tabelle der Suffixe, die den Präpositionen der Deutschen

entsprechen.

Für tiefe Wörter. Für hohe Wörter.

1) ba, 1) be, in, mit der Leidensendung

2) ban, 2) ben, in, mit der Gebendung.

3) ból, 3) ből, aug.

4) ért, 4) ért, fűr, um, wegen.

5) hoz, 5) hez, höz, zu.

6) ig, 6) ig, bis, bis zu, mit der Gebendung.

7) ként, 7) ként, gleich, mit der Gebendung;

statt, als.

8) kép, 8) kép, anstatt, als.

9) kor, 9) kor, Zeit bezeichend.

10) nál, 10) nél, bei.

11) on, 11) en, ön, an, auf, mit der Gebendung.

12) ra, 12) re, auf, mit der Leidensendung.

13) ról, 13) ről, von.

14) tól, 14) től, von.

15) úl, 15) űl, anstatt, als.

16) val, 16) vel, mit.

Ez a rendszerezés továbbra is Verseghy koncepcióját követi. Az ő alapvető tételét visszhangozza az első csoport

ragjai után tett az a megjegyzés, hogy az -é birtokjellel ellátott főnévi alak további ragokat vehet fel. Az ő sok

esetű rendszerét fejleszti tovább a második csoportban a ragok számának szaporìtásával. (Köztük, ne felejtsük, a

-ként, -kép, -kor, -ul, -ül ragok már Deáky grammatikájában előfordultak.) A Beispiele der Abendänderung cìmű

példatárban72 a második csoportot kiegészìti még 17. számú esetként a -vá, -vé raggal is. A főnévragozás

eseteinek száma Vörösmarty nyelvtanában tehát húszra növekszik.

1832-ben megjelent még egy nyelvtan, Nagy Nepomuki Jánosé, Grammatica linguae Hungaricae cìmmel,

amely szorosan történetünkhöz tartozik.

72 Vörösmarty 1832, 7. old.


jegyzetei


A szombathelyi kispap, akit Bitnitz Lajos és Szalay Imre vezetett be a magyar nyelvészeti ismeretekbe, teológiai

tanulmányait a pesti központi papneveldében folytatta, ahol nem magyar ajkú növendéktársainak

magyaroktatásával bìzták meg.73 Ennek eredményeképp született meg latin nyelvű grammatikája.

A huszonhárom éves szerző munkája előszavában elmondja, hogy ismeri Verseghy, Révai, Benyák műveit, de

nem találván ezeket alkalmasnak a klerikusok tanìtására, ìrta meg számukra nyelvtanát. Tekintettel fiatal korára

– ìgy folytatja –, hogy ne essen a hibák szakadékába, mesteréül Révai Miklóst választotta: ám mégsem oly

vakon követte őt, hogy egyes kérdésekben olykor ne merészkedett volna eltérni tőle. (Az eredetiben: „Memor

vero Juvenilis aetatis, ne absque Duce in abyssum errorum inciderem, Magistrum mihi seligendum statui

Doctissimum praelaudatum Nicolaum Révai; nec tamen eum in coece [olv.: caece] secutus sum, ut ne latum

quidem unquam discedere preasumerem.”74 Mondanunk sem kell, hogy épp a főnévragozásban merészkedett

eltérni választott mesterétől.

A De inflexione nominum per numeros et casus cìmű fejezetben négy esetet különböztet meg: a nominatìvuszt, a

genitìvuszt (-é raggal), a datìvuszt és az ablatìvuszt. Szervesen egészìti ki ezeket az eseteket a De

postpositionibus cìmű fejezetben, Verseghy vonalát követve, a postpositiones inseparabiles esetragjai; ezek

közt, miként Vörösmartynál, a mutativus -vá, -vé és a substitutivus -úl, -űl ragja is szerepel. Ami a genitívusz

ragját illeti, az -é birtokjel mellett munkája Syntaxis cìmű részében tárgyalja a -nak, -nek ragot mint a

datìvusznak birtokos jelzőként alkalmazott ragját.

A Magyar Tudós Társaság nyelvtanának előmunkálatai között fontos helyet foglal el az 1843-ban közrebocsátott

A’ magyar szókötés’ főbb szabályai cìmű, amelynek létrejöttében Vörösmartynak kezdeményező és

közreműködő szerepe volt.75 Ám a Szókötés alapszövegének kidolgozását teljes egészében Nagy (Nepomuki)

János végezte el.

Nagy Jánost 1833-ban az akadémia nyelvtudományi osztályának vidéki levelező tagjává választották,76 majd

bevonták a Szókötés munkálatainak előkészületeibe. A Szókötés ugyanis kollektìv munkának indult. Az egyes

fejezetek megìrására Czuczor Gergely, Fábián Gábor, Nagy János és Vörösmarty Mihály vállalkozott. A közös

munkálkodás során azonban meglepő fordulat következett be, amikor az osztály 1842. április 25-i ülésén

felolvasták Nagy János levelét, amelyben közölte, hogy nemcsak a neki kiosztott részt dolgozta ki, hanem

összeállìtotta az egész szókötést. Nagy János kéziratát ezután Czuczor, Fábián és Vörösmarty vizsgálta meg, s

fűzött hozzá megjegyzéseket, helyesbìtéseket és javìtásokat, s ìgy jött létre a kötet végleges formája.77

Az alcìme szerint „A’ Magyar Tudós Társaság’ külön használatára” összeállìtott Szókötés (vagyis mondattan) a

Névragok cìmű fejezetben, immár nem táblázatos, hanem szöveges formában, részletesen leìrja a

főnévragozást,78 s a következő ragokat, illetőleg eseteket tárgyalja:

1. Többes: ak, ok, ek, ök, k

2. Birtokos: é

3. Sajátìtó: nak, nek

4. Tulajdonìtó: nak, nek

5. Tárgyeset: at, ot, et, öt, t

6. Okadó: ért

7. Segìtő: val, vel

8. Fordìtó: vá, vé

9. Mutató: ul, ül

10. Beható: ba, be

73 Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái, IX. köt., Budapest, 1903, 634. hasáb. 74 Nagy, Joannes Nep.: Grammatica linguae Hungaricae. Pesthini, 1832, Praefatio, sztl. old. 75 Viszota Gyula: Vörösmarty és az Akadémia nyelvtani munkássága, Magyar Nyelv 1911, 433-435. old. 76 Szinnyei 1903, 635. hasáb. 77 Lásd Tőzsér Ágnes: Szemelvények a Magyar Tudós Társaság nyelvészeti működéséből 1831 és 1848 között, Budapest, 1988, 20-23. old. 78 A’ magyar szókötés’ főbb szabályai. A’ Magyar Tudós Társaság’ külön használatára. Budán, 1843, 31-66. old.


jegyzetei


11. Marasztaló: ban, ben

12. Kiható: ból, ből

13. Közelìtő: hoz, hez, höz

14. Határvető: ig

15. Állapìtó: en, on, ön, n

16. Felható vagy irányzó: ra, re

17. Leható vagy visszairányzó: ról, ről

18. Távolìtó: tól, től

19. Veszteglő: nál, nél

20. Hasonlìtó: képen, kép, ként

21. Tömegesìtő: astul, estül, ostul, östül

22. Osztó: enként, onként, önként

23. Időrag: kor

Amint látható – ha eltekintünk is az 1. szám alatt feltüntetett többes számtól – a Szókötésben az esetek száma a

tömegesítő és az osztó kategória felvételével, huszonkettőre növekedett.

A’ magyar nyelv’ rendszere cìmű, 1846-ban megjelent akadémiai nyelvtan a főnévragozásban a Szókötés leìrását

veszi alapul, de az esetragokat új osztályozásban adja elő, mégpedig a következőképpen:79

A) EGYSZERŰ RAGOK

BELVISZONY-RAGOK

1. Birtokos é

2. Sajátìtó nak, nek

3. Tulajdonìtó nak, nek

4. Tárgyeset at, ot, t; et, öt, t

HELYVISZONY-RAGOK

E’ kérdésre: hol?

1. Marasztaló ban, ben

2. Állapìtó on, n; én, ön, n

3. Veszteglő nál, nél

E’ kérdésre: hová?

1. Beható ba, be

2. Felható ra, re

3. Közelìtő hoz, hez, höz

79 A’ magyar nyelv rendszere. Közre bocsátá A’ Magyar Tudós Társaság. Budán, 1846, 155-164. old.


jegyzetei


E’ kérdésre: honnan?

1. Kiható ból, ből

2. Leható ról, ről

3. Távolìtó tól, től

E’ kérdésre: meddig?

Határvető: ig

KÜLÖNFÉLE NÉVRAGOK

1. Okadó ért

2. Segìtő val, vel

3. Fordìtó vá, vé

4. Mutató úl, ül

5. Hasonlìtó ént, ként, kép

6. Időrag: kor

B) ÖSSZETETT RAGOK

1. Osztó anként, onként; enként, énként, önként

2. Tömegesìtő astúl, ostúl; estűl, éstűl, östűl

Az előadottakat igen röviden összegezhetjük.

Vörösmarty akadémiai nyelvtani munkássága során kezdettől fogva Révai rendszere mellett foglalt állást. 1831.

február 23-án a Magyar Tudós Társasághoz beterjesztett véleményében a nyelvtan kidolgozására nézve többek

közt az alábbiakat adta elő: „Határoztassanak meg az orthographia és a nyelv úgy nevezett paradigmáji, vagyis a

név- és különösen az igeragasztás s lehető pontossággal jeleltessenek ki. Ezek, mint a nyelvnek örökös és

változhatatlan törvényei Révai tanìtása szerint többnyire minden ìrótól el lévén fogadva, [...]

megállapìthatók...”80

Vörösmarty tehát Révai örökségéből „különösen” az igeragozás rendszerét akarta megőrizni. A névragozásban

viszont Révainak egy korábbi stádiumot képviselő, kevés esetű deklinációja helyett Verseghynek a magyar

névragozás leìrására alkalmasabb, sok esetű rendszerét vette át.

A Verseghy által kezdeményezett, Márton és Deáky által alkalmazott, majd Vörösmarty és Nagy János

közreműködésével a Magyar Tudós Társaság nyelvtani munkáiban továbbfejlesztett névragozási rendszer az

első akadémiai nyelvtanban kapott végleges formát.

Tanulságos lenne nyomon követni Verseghy névragozási rendszerének további sorsát. Ez azonban már egy

másik előadás tárgya.

4. VERSEGHY FERENC NYELVTUDOMÁNYA és AZ UTÓKOR81

A cìmben megjelölt témát e rövid összefoglalásban természetesen nem merìthetem ki. A tárgyra vonatkozó több

mint száz publikációt akár csak cìme szerint sem tudnám ezúttal felsorolni. Inkább irányzatokat fogok érinteni, s

csupán a jellemzőbb megnyilatkozásokat idézem majd.

80 Idézi Brisits 1937, 37. old. 81 Megjelent: Tanulmányok a magyar nyelvtudomány történetének témaköréből. Szerkesztette Kiss Jenő és Szűts László, Budapest, 1991, 144-150. old.


jegyzetei


Ám még e rövidre fogott összefoglalás keretében sem kerülhetem el azt, hogy a felmerülő elvi-módszertani

kérdések közül ne érintsek legalább egyet. Ez a kérdés pedig ìgy hangzik: Mikor kezdődik egy tudós

munkásságának utókora? A kézenfekvő felelet erre az, hogy a tudós halálával. De vajon utóéletét, műve

továbbélésének esélyeit nem határozzák-e meg már életében bizonyos tényezők? Anélkül hogy észrevételemet

általános érvényűnek tartanám, Verseghy Ferenc esetében világosan kell látnunk, hogy halála előtt jó másfél

évtizeddel, nevezetesen 1805-ben és 1806-ban, a Révai Miklóssal való vitában olyan tényezők játszottak közre,

amelyek nyelvtudományi munkássága eredményeinek sorsát évtizedekre, sőt egy évszázadra kedvezőtlenül és

egyoldalúan befolyásolták. Mert vajon nem akkor kezdődik-e igaztalan mellőzésének jövője, amikor Boldogréti

Vìg László vitairatában, 1806-ban, Révai közzé teszi a „széphalmi jó barát”-nak Verseghyt elìtélő, „tökélletesen

megromlott fejű Grammaticus”-nak tituláló levelét? S vajon nem azzal folytatódik-e, amikor maga Kazinczy a

Magyar Régiségek és Ritkaságok általa 1808-ban közzétett kötetében megerősìti Verseghyt elmarasztaló

ìtéletét? Hogy azután csaknem negyedszázadon át levelezésében rontsa Verseghy munkásságának hitelét.

Mindezt részleteiben feltárni külön tanulmányt igényelne.

Összepontosìtsuk tehát figyelmünket most Verseghy szorosabb értelemben vett utóéletére, nem feledve azonban

a Kazinczy által kimunkált hátteret.

Verseghy Ferenc utókorának első szakasza egybeesik nyelvtudományunk történetének azzal a korszakával,

amelyet mint a Magyar Tudós Társaság korá-t (1825-1862) tartjuk számon. Annak ellenére hogy élén egy

jelentős kötet áll, amelyet Verseghy-Emlékkönyvnek is nevezhetünk, utóélete szempontjából mégis gyászos

szakasz ez, a Verseghy elleni összeesküvés szakasza. Maga az emlékkönyv, a Sághy Ferenc által szerkesztett

Verseghy Ferencz Maradvánnyai és Élete (Budánn, 1825, Verseghynek Hőfel Balázs által rézbe metszett

mellképével), cìmének megfelelően két részre oszlik. Első része Verseghy kiadatlan kisebb szépirodalmi műveit

tartalmazza, második részében pedig a szerkesztő fiától, Sághy Sándortól jegyzett Verseghy Ferencz’ Élete cìmú

ìrás foglal helyet, amely az életrajz mellett Verseghy nyelvtudományi munkásságának összefoglalása és

apológiája. Ennek az első magyar nyelvtudomány-történeti értekezésnek érdemben való méltatására, csupán

néhány évvel ezelőtt, Benkő Loránd kerìtett sort, s többek között ezt ìrta róla: „E mű tudománytörténetileg igen

becses, mert nyelvtudományunk történetének első ily nagyobb szabású vállalkozása, és mert kiváló, lényeglátó,

tüzetes elemzés, melyből a Verseghy iránti rajongástól átfűtött hangnem mögül is nagyon jól kirajzolódik a

tudományos életmű. Az akkori magyar tudomány komoly vesztesége, hogy a kitűnően képzett, lelkes Sághy

Sándor a Verseghy-életrajz megjelenése utáni évben, 1826-ban fiatalon elhunyt. És teljesen méltánytalan, hogy

az életrajzi lexikonok nem emlìtik nevét és művét.”82 Nem csorbìtjuk Sághy érdemeit, ha hozzátesszük

méltatásához: a Verseghy-életrajz nem teljesen önálló munkája. A kötetet bevezető sorokban Sághy Ferenc utal

arra, hogy az életrajz megìrásában fia „eggy tudós és nagyon érdemes Hazánkfiának” útmutatását követte, az

értekezes elé bocsátott előszóban pedig maga Sághy Sándor nemcsak a tudós nevét fedi fel, hanem azt is

körvonalazza, mi volt a része a közös munkában. A vonatkozó rész ìgy hangzik: „Azon Dátumok szerint,

mellyeket a’ Boldogúlttnak hátramaradott Írásai között Atyámnak társaságában felkeresvén, gondosan

egybegyűjtöttem, lett elintézése s első kidolgozása Főtisztelendó Nagyságos Fejér György Úrnak tulajdon

érdeme. Minthogy pedig későbben az emlìtett Dátumokonn kìvül még több emlékezetre méltókat találtam,

ezeknek az előbbiekkel való új öszveigazìtására s’ megegyengetésére olly módonn adtam magamat, hogy

személyes meggyőződésemnek csorbúlása nélkül, Ő Nagysága gondolattyait és ìtéletét általlyában követném,

reménylvén, hogy ìgy majd azok is, kik előtt önnön vélekedésem talán kevesebbet nyomna, egy Országszerte

hìres Literátorunknak bizonyìtására hajtani fognak, mindnyájan pedig iparkodásomat, melly által édes Hazánk

eggyik jeles Emberének közhasznú munkálkodását egész kiterjedésében megösmertetni kìvántam, annál is

inkább kedvesen venni fogják, mivel philologiai okoskodásainak sommáját (ammint azt Munkáinak figyelmetes

olvasása alatt kijegyeztem) előhozván, s’ az ellenkező véleményekkel mindgyárt szorosan egybevetvén,

tanúságosnak ügyekeztem tenni Életìrását.” Ezekből a sorokból az olvasható ki: ha az életrajzi rész közös

munka eredménye is, Verseghy nyelvtudományi rendszerének elemzése és védelme – a kilencven lapra terjedő

értekezés kétharmad része – Sághy Sándortól származik.

Verseghy védelmére a maga idejében hamar és élesen reagáltak Révai, illetőleg Kazinczy pártjának nem kisebb

képviselői, mint Vörösmarty Mihály és Guzmics Izidor. Vörösmarty Vágotai Kálmán álnéven húsz lapos

cikkében83 támadta meg Sághyt, Révai igazát védelmezve Verseghy ellenében. Cikkének csattanójául Sághy

fiatalkori tapasztalatlanságát és felkészületlenségét sem hagyta ki az érvek sorából – az akkor ugyancsak

mindössze huszonhat éves bìráló. Guzmics Izidor84 pedig nem kevesebb, mint ötven lapon értekezik, mégpedig

82 Benkő Loránd: Kazinczy Ferenc és kora a magyar nyelvtudomány történetében, Budapest, 1982, 64. old. (Nyelvtudományi Értekezések, 113. sz.) 83 Vágotai Kálmán: Némelly nyelvünkbeli különözésekről, Tudományos Gyűjtemény, 1826, 3. köt., 61-83. old. 84 Guzmics Izidor: Révai Miklós igaza a magyar igehajtogatás harmadik formájára nézve Verseghy Ferenc okoskodásai ellen, mint ezeket Budai Biographusa 1825-ben közlötte. Tudományos Gyűjtemény, 1826, 8. köt., 12-71. old.


jegyzetei


Révai és Verseghy közötti párbeszédes formában adva elő az előbbinek igazát. Két évvel később pedig Czuczor

Gergely szólal meg85 Verseghy latin nyelvű tankönyveire mérve, oktatásmódszertani szempontból, halálos

csapást.

A Magyar Tudós Társaság azután, hogy Révai nyelvtani rendszerét elfogadta, éberen vigyázott arra, hogy a

hatáskörébe kerülő munkákban ne érvényesülhessen Verseghy felfogása. Jól mutatják ezt azok a bìrálatok,

amelyek a tudós társasághoz véleményezésre beérkezett nyelvtanokról születtek. Vörösmarty, aki a bìrálatok

elkészìtésében főszerepet vállalt, 1833-ban például Florentin Simon nyelvtankönyvének kiadását az alábbi

érveléssel utasìtotta el: „Minthogy ezen német-magyar Grammatikában az igeragasztásról hibás és zavart

okozható, minden esetre pedig a’ Társaság szabályaival világosan ellenkező tanìtás foglaltatik, annak kiadását

nem találom czélirányosnak... Az igeragasztás a’ régieknél meghatározott, és hibátlan volt, de korunk felé mind

inkább ingani ‘s zavarogni kezdett, mìg végre Verseghy a hibákat rendszerbe húzta, s velök iskoláinkat

elárasztván a’ zavarból, a’ mennyire csak tőle telhetett még nagyobb zavart csinált. Azonban az ìrók nem csak

józanabb, hanem mi különös, nagyobb része is a’ régiekhez ‘s Révai szigorúbb tanìtásaihoz állott, annyira, hogy

utóbbi éveinkben a’ botránkozatos tétovázásoktól csaknem egészen mentek vagyunk, s’ hogy azoktól végképpen

meg is szabadulhassunk, a’ Társaságnak vigyáznia kell, hogy maga ellen ne dolgozzék.”86

E szìvós munka eredményeképpen már a negyvenes években egyeduralkodóvá vált Révái rendszere, s ezzel

párhuzamosan hitelüket vesztették Verseghy nyelvtudományi eredményei. A pozsonyi királyi akadémia magyar

nyelv- és irodalomtanára, Ferenczy Zsigmond Jákó például már ebben a szellemben nevelkedvén, tankönyvében

ìgy rögzìtette a Révai-Verseghy-kérdésben kialakìtott felfogást: „Voltak ugyan már az előbbeni századokban

tudós férfiaink, kik nemzeti nyelvünket philologiai szempontból vizsgálák, de senki nagyobb szorgalommal,

mélyebb belátással, s több oldalú ismerettel felruházva nem fejtegette azt, mint Révai Miklós, mindent

kifürkészett ő, miből nyelvünk természetét, sajátságait helyesen s alaposan kifejthetőnek vélé. Kikelt ellene a

nyelvszokást egyedül magasztaló Verseghy, de minthogy ő részint kevesebb készülettel lépett küzdőtérre mint

Révai, részint mivel a philologiának némelly ágaiban hibás és alaptalan véleménnyel bìrván azt másokra

erőszakolni törekedett, az ìrók nagyobb részét magától annyira elidegenìtette, hogy ma alig akadhatni egyre, ki

Révait védve, ellene ne küzdene”.87

A következő időszakban, amely tudománytörténetünkben az újgrammatikus korszak nevet viseli (1862-1919),

kezdetben mit sem változik a kép, sőt Toldy Ferenc működése következtében, az előző korszak betetőzéseként,

még sötétebbé komorul. Összefoglaló munkájában egyrészt az Újjászületés kora (1772-1801) c. fejezetben

Révai, a magyar nyelvtudomány megalapítója cìmmel Révait méltatja, Verseghyt pedig elmarasztalja, másrészt

A nyelvújítás és szépítés, s a költői klasszicizmus kora (1807-1830) c. fejezetben A nyelvtudomány hanyatlása

cìmmel Verseghy nyelvtudományi életművét ìgy parentálja el: „Nyelvészetünk történetének legszomorúbb

időszakához értünk. Mìg a jelesb elmék, bìzva a Révai elveinek megdönthetetlenségében, egész figyelmüket

kirekesztőleg a nyelv széptani mìvelésére és gazdagìtására fordìtották, Révai ellenese, Verseghy Ferenc, a

lelketlen Sághy Ferenc mesterkedése folytán az ország hivatalos grammatikusává fogadtatott, s az öszves

magyar birodalom iskoláiban kötelezőleg behozandó nyelvkönyvek szerkesztésével megbìzatott. Elfoglalván

most a nagy férfiú halála által megürült tért, roppant mérvben fejtette ki kártékony munkásságát. Nyelvünk

szellemét kiölő, törvényességét megsemmisìtő durva empirizmusát teljesen rendszerbe hozva, hét év alatt nem

kevesebb, mint tizenöt nagyobb-kisebb kötetet betöltő nyolc munkában s három nyelven hirdette, az iskolákban

s azokon kìvül, akadálytalanul s annál bátrabban tanait, mert Révai tanìtványai, helytelen kicsinylésből,

hallgatással mellőzték tudományos dúlásait.”88

Az idő haladtával, a történeti nyelvtudományi munkálatok kifejlődésével, különösen a Simonyi-korszak

beköszöntével a tudománytörténet is új lendületet kapott. Érdekes azonban megfigyelni, hogy művelését a

nyelvészek jobbára az irodalmároknak engedték át. Az első Révairól szóló könyvet Bánóczi József, Verseghy

nyelvtudományáról az első érdemleges cikket Riedl Frigyes s az első átfogó Verseghy-monográfiát Császár

Elemér ìrta – mindhárman irodalomtörténészek.

Bánóczi műve89 a méltatlan és igazságtalan mellőzés után fordulatot jelent Verseghy megìtélésében, vele jelenik

meg ugyanis a mindkét félnek igazságot szolgáltató formula. A nagy nyelvtudós – a történeti nyelvészet

felvirágzása korában – természetesen továbbra is Révai marad, a Révai-Verseghy tollharcából is ő kerül ki

85 Czuczor Gergely: A magyar nyelv állapota Gymnasiuminkban, Tudományos Gyűjtemény, 1828, 10. köt., 72-83. old. 86 Vörösmarty Mihály: Publicisztikai írások. Akadémiai és Kisfaludy-Társasági iratok. Sajtó alá rendezte Gergely Pál, Budapest, 1977, 194-

195. old. (Vörösmarty Mihály Összes Művei, 16.) 87 Ferenczy Zsigmond Jákó: Adalék honi nyelvünk és irodalmunk történetéhez, Pozsony, 1844, 63. old. 88 Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története. A legrégibb időktől a jelenkorig. Rövid előadásban. 1864-1865, Budapest, 1987, 256.

old. 89 Bánóczi József: Révai Miklós élete és munkái, Budapest, 1879.


jegyzetei


győztesen, de Verseghy nézetei tárgyilagosabb megìtélés alá esnek, egyes érdemei elismertetnek, s bizonyos

kérdésekben neki lesz igaza. A torzìtás azonban azáltal is továbbfolytatódik a munkák java részében, hogy

Verseghynek jobbára csak azon tételeit tárgyalják, amelyek Révai tételeivel szembenálltak, tudományának

egészét még egy ideig nem érdemesìtik vizsgálatra.

Bánóczi nyomán az egyeztető módszert követi Simonyi Zsigmond is, amikor többek között ìgy szól: „Ma már

tudjuk, hogy mind Révainak, mind Verseghynek volt az igazságban része. Abban Révainak volt igaza, hogy az

ikes ragozás megkülönböztetése régi és eredeti magyar sajátság, melyet régibb irodalmunkban még a

legnagyobb szabályossággal föllelhetünk. Viszont Verseghynek volt igaza abban, hogy a régibb nyelv nem

szabályozhatja a mait, s hogy a nyelvnek változása nem csupa romlás, hanem egyszersmind fejlődés, mely a régi

szabályosságot új szabályossággal helyettesìti.” Ám Simonyi szemében, gondolhatjuk, Révai mint a történeti

nyelvtudomány megalapìtója mégiscsak nagyobb Verseghynél: „Révai hìrneve túlszárnyalta Verseghyét, mert ő

volt nálunk az első tudós, ki fényes sikerrel alkalmazta a nyelvtörténeti módszert s ezzel megelőzte Grimm

Jakabot”.90

Ettől kezdve Révai primátusát megtartva, ez az egyeztető, mindkét félnek igazságot osztó felfogás jut érvényre a

többi irodalomtörténeti kézikönyvben is. Példának emlìthetjük Váczy Jánosnak a középiskolák és tanárképző

intézetek használatára ìrt vaskos munkáját, amelynek Az irodalmi fellendülés korá-t (1772-1820) tárgyaló

részében Révai méltatása után, amely ìgy végződik: „Ő volt korának nemcsak nálunk hanem egész Európában a

legnagyobb nyelvésze és grammatikusa”, Verseghyről egyebek között ezt olvashatjuk: „Révai és tanìtványai

(kivált Horváth István) heves harcot viseltek Verseghy és követői ellen, s Verseghynek minden érdemét

megtagadták. Jelenleg már megállapodott nyelvtudósaink véleménye abban, hogy neki a mai nyelvhasználat

jogosultságára nézve igaza volt. És ha mint grammatikus nem hasonlìtható is Révaihoz: támadása a régiség

föltétlen tekintélyének merev követése ellen végre is kibékìtőleg hatott az ellentétes vélemények

összeegyeztetésére.”91

Mindez természetesen annak is köszönhető, hogy a múlt század utolsó két évtizedében végül is megindult a

Verseghy-filológia s benne Verseghy nyelvészeti munkásságának önálló tárgyalása. A publikációk sorát Riedl

Frigyes tanulmánya nyitja meg92, amelyet – hiányai ellenére – alapvetőnek kell tartanunk. Bár az ő ìrása is Révai

és Verseghy összehasonlìtásán alapszik, s kora uralkodó felfogásán ő sem tudja túltenni magát, amikor a

történeti-összehasonlìtó módszer mellőzése miatt elmarasztalja Verseghyt, mégis hangneme azért üt el az

előzőkétől, mert az összevetésből mindkét nyelvtudós érdemei és tévedései egyaránt kidomborodnak, sőt

gyakrabban Verseghy javára billen a mérleg. Ilyen tárgyilagos megállapìtásokat olvashatunk: „És valóban

Verseghynek nagy érdeme, hogy – tisztán fogván fel a nyelv fejlődő jellemét – határozottan fellépett Révai

ellen, ki a régibb alakokat jobbaknak és gyakran ma is követendőknek tartotta.” Vagy: „Ha Verseghyn néha meg

is látszik, hogy nem ismeri eléggé a magyar nyelv történetét vagy szántszándékkal elhanyagolja, mégis mindig

észrevehető, hogy a mostani nyelvet minden szójárásában ìzről ìzre ismeri, és hogy róla gyakran helyesebb

ìtéletet mond, mint nagy ellene, Révai.”

Ilyen előzmények után ìrta meg Császár Elemér Verseghy Ferenc élete és művei cìmű monográfiáját (Bp. 1903).

Manapság, a Verseghy-filológia megújhodásának idején az irodalomtörténészek részéről ismételten kritika érte

ezt a Verseghy egész életművét tárgyaló könyvet. A műnek Verseghy nyelvészeti munkásságáról szóló fejezetei

sem tudják mai igényeinket kielégìteni, mégis amìg korszerűbb és részletesebb elemzés nem születik a témáról,

teljességgel nem mellőzhetjük.

A sokat szidott Pintér Jenő pedig korai munkájában93 a Nyelvészeti mozgalmakról ìrva külön fejezetet szentel

Verseghynek, amelyben az újabb szakirodalmat is felsorakoztatva és eredményeit gyümölcsöztetve

kiegyensúlyozott ìtéletet alkot Verseghy nyelvészeti munkásssgáról, majd az irodalomtörténeti részben

pályaképét is megrajzolja94, amelyben a Révaival folytatott harcának ismertetését találóan ezzel zárja: „A

győztes párt Verseghy tudását nem ismerte el, tekintélyét megtépázta, elégtételt sohasem szolgáltatott neki.”

A két háború közötti időszakban (1919-1945) a nyelvtudomány semmivel sem járult hozzá Verseghy

munkásságának alaposabb megismeréséhez. Annyira nem, hogy még az olyan fontos forráskiadvány

90 Simonyi Zsigmond: Révai és a korabeli nyelvtudomány, Képes Magyar Irodalomtörténet. Szerkesztette Beöthy Zsolt és Badics Ferenc, 1.

köt., Budapest, 19063, 750. old. 91 Váczy János: A magyar irodalom története, Budapest, 1902, 372. old. 92 Riedl Frigyes: Verseghy mint nyelvtudós, Magyar Nyelvőr, 1880, 433-444., 493-502. old. 93 Pintér Jenő: A magyar irodalom története Bessenyei felléptétől Kazinczy Ferenc haláláig (1772–1831), Budapest, 1913, 1. köt., 96-98. old.

Előzőleg mutatványként: Magyar Nyelvőr, 1911, 436-438. old. 94 Pintér 1913, 1. köt., 234-241. old.


jegyzetei


megjelenéséről sem vett tudomást, mint amilyet Horváth Konstantin adott közre.95 A nagyszabású és

mintaszerűen összeállìtott kötet Verseghy utolsó éveinek története, benne utolsó művének, a Tudományos

Mesterszókönyvnek keletkezésére nyújt új ismeretanyagot. A becses kötet később is elkerülte a nyelvészek

figyelmét, közöttük a nagy anyagismerettel rendelkező Gáldi Lászlóét is.

A korszakból még Farkas Gyula egy megjegyzését tartjuk emlìtésre méltónak. Révai és Verseghy harcáról

szólva és megállapìtva, hogy Révainak és tanìtványainak sikerült Verseghy tudományát évtizedekre

kompromittálni, azzal végzi, hogy „a későbbi fejlődés létrehozta a két ellentétes szempont szintézisét (anélkül,

hogy a nagyérdemű Verseghynek igazságot szolgáltatott volna).”96

A két nyelvtudós vitájának, illetőleg munkásságának felülvizsgálása, valamint Verseghy nyelvtudományi

működésének érdemeihez méltó értékelése – amelynek szükségességére nyelvész részről Antal László mutatott

rá először97 – korszakunknak napirenden lévő feladata. Ezen a téren az utóbbi évtizedekben sok minden történt,

Verseghy munkásságának feldolgozása minden eddiginél nagyobb méreteket ölt. Ez különösen két tényezőnek

köszönhető. Az egyik a felvilágosodás nyelvészete és irodalma iránt megnövekedett érdeklődés korunkban, a

másik egy Verseghy-műhely létrejötte. A felvilágosodás kori kutatások fellendülésének eredményeképpen került

sor Verseghy nyelvészeti munkássága eddig elhanyagolt területeinek a feltárására. Nevezetesen szótárìrói

tevékenységének elemzésére98, stilisztikai munkásságának feldolgozására99, valamint nyelvfilozófiai nézeteinek

értékelésére.100 Közöttük Szathmári tanulmánya Verseghy nyelvtudományi munkásságának egyéb területeiről is

a legátfogóbb képet nyútja korszakunkban.

A Verseghy-filológia fellendülésében nagy szerepet játszik az a műhely, amelyet Verseghy szülővárosa,

Szolnok s abban is a nevét viselő megyei könyvtár hozott létre. 1957-től kezdve időszakonként, egy-egy

Verseghy-évforduló alkalmával tudományos ülésszakot rendeznek, amelyen a Verseghy művelte tudományok és

művészetek képviselői tartanak előadásokat. Az ülésszakok anyagát kiadványokban is megjelentetik.101 Emellett

nyelvészeti szempontból különösen fontosak Verseghy munkáinak a könyvtár által gondozott és megjelentetett

kiadásai. Közöttük is kiemelkedik latin nyelvű művének az Analyticae Institutionum Linguae Hungricae

cìműnek (Buda, 1816-1817) A magyar nyelv törvényeinek elemzése cìmmel magyar nyelven történt

közreadása.102 E jelentős teljesìtmény révén Verseghynek ez a nagy összefoglaló műve hozzáférhetővé vált azok

számára is, akiket eddig latin nyelvűsége megakadályozott érdemi tanulmányozásában.

Utókorának viszontagságos történetét végül is azzal zárhatjuk, hogy bizakodással tekinthetünk a jövőbe, mert

létrejöttek a feltételei annak, hogy korszerű előadásban foglaljuk össze Verseghy Ferenc nyelvtudományi

munkásságát, s jelöljük ki az őt megillető helyet tudományunk történetében.

95 Horváth Konstantin: Az „Egyházi Értekezések és Tudósìtások” (Az első magyar kat. teol. folyóirat) története 1820-1824. Verseghy Ferenc

és Horváth János levelezése 1819-1822, Veszprém, 1937. 96 Farkas Gyula: A magyar szellem felszabadulása. Irodalomtörténetìrásunk fejlődésrajza, Budapest, 1943, 116. old. 97 Antal László: A magyar esetrendszer, Budapest, 1961, 107. old. (Nyelvtudományi Értekezések, 29. sz.) 98 Gáldi László: A magyar szótárirodalom a felvilágosodás korában és a reformkorban, Budapest, 1957, 130-135., 200-221., 350-377. old. 99 Szathmári István: Verseghy, a stilisztikus, Irodalom és felvilágosodás. Szerkesztette Szauder József és Tarnai Andor, Budapest, 1974, 901-921. old. 100 Balázs János: Magyar deákság. Anyanyelvünk és az európai nyelvi modell, Budapest, 1980, 45-58. 101 Az eddig megjelent kötetek: Verseghy Ferenc 1757-1822. Szerkesztette Kisfaludi Sándor, Szolnok, 1957; In memoriam Verseghy Ferenc, Szolnok, 1973; In memoriam Verseghy Ferenc 2., Szolnok, 1983; In memoriam Verseghy Ferenc 3., Szolnok, 1988; In memoriam Verseghy

Ferenc 4., Szolnok, 1994; In memoriam Verseghy Ferenc 5., Szolnok, 1998. Az utóbbi öt kötetet szerkesztette Szurmay Ernő. 102 Verseghy Ferenc: A magyar nyelv törvényeinek elemzése. Fordìtotta Bartha Lászlóné, Borók Imre, Győri Gyula, Imre István, Lukácsi Hubáné, Száz Kázmér, szerkesztette Szurmay Ernő, Szolnok, 1972-1977.


5. fejezet - Hazai és külföldi utazások

1. Honismereti törekvések A 18. század végén az első magyar nyelvű útikönyvben1

Magyarország felfedezése – magyarok által, magyarok számára, magyar nyelven – igazában a reformkor műve

volt. Az első korai lépéseket e téren Kazinczy Ferenc tette, amikor Orpheusában, 1790-ben nyilvánosságra

bocsátotta Kassáról, Egerről és Balatonfüredről szóló útirajzait. Kazinczy – mint Cs. Szabó László szellemesen

megjegyezte – „kicsit finomkodva utazott, széplelkű kuzinok, szabadkőműves mágnások, műfordìtó plébánosok

csábìtották a vendégmarasztaló, hitvány utakra. De ezek a belföldi kalandozások egy goethei Olaszországot

pótoltak szegénynek, az ország szinte Itáliává szépült tollán.”2

Kazinczy első útirajzainál alig néhány évvel későbbi, de egészen más jellegű az a nagyobb szabású kezdemény,

amely Magyarország különféle tájait, településeit, lakosait, múltja emlékeit és akkori állapotát háromszáz

oldalas könyvben tárja elénk. Gróf Teleki Domokos művéről szólok, az Egynehány hazai utazások leírása Tót-

és Horvátországnak rövid esmertetésével együtt cìmű munkájáról, amely tìz rézmetszettel illusztrálva 1796-ban

itt, Bécsben jelent meg.

Persze elsősorban nem a megjelenés helye adja a művel való foglalkozás alkalmát és indìtékát, hanem egyfelől

az a körülmény, hogy tárgya sok szállal fűződik a kongresszus tematikájához, másrészt pedig az sajátos tény,

hogy a megjelenése óta eltelt százkilencven esztendő folyamán – bármily hihetetlen – senki sem akadt, aki – bár

egy rövidke cikk erejéig – méltatta volna az első Magyarországról szóló, magyar nyelvű útikönyvet.

Szerzője, a marosvásárhelyi bibliotéka alapìtójának, gróf Teleki Sámuel kancellárnak a fia, mindössze huszonöt

évet élt. 1773-ban született a székelyföldi Sáromberkén. A közeli Marosvásárhelyen kezdte, majd Nagyenyeden

folytatta tanulmányait. Tizenötéves korától három éven át a bécsi egyetemet látogatta, 18 évesen a pesti

egyetemre járt. Szóban forgó hazai utazásait 20 évesen kezdte. Leìrásukat 23 éves korában tette közzé, s utána

két évvel már eltávozott az élők sorából.3 „Az ő igen gyenge testi sátorának öszveomlását siettette a benne

lakozott nagy léleknek munkássága, könnyező szemekkel bámúltam, midőn holta után ennek tanúbizonyságait

nagy rakás ìrásaiban láttam” – jegyezte föl róla a literátus apa 1804-ben, Németh Lászlóhoz, az útikönyv német

fordìtójához intézett levelében.4

Az útikönyvben a szerző négy hazai utazásáról számol be (toldalékul a harmadikhoz Tótországnak, vagyis

Szlavóniának, a negyedikhez Horvátországnak ismeretetését csatolva).

Első útjára, a Felvidékre 1793 júniusában indult. Második útját szűkebb hazájában, Erdélyben tette, közelebbről

meg nem jelölt időpontban, de minden valószìnűség szerint 1793 őszén. Harmadik útját ugyanis, miután a telet

Budán töltötte, ott kezdte 1794. május 2-án, s Dél-Magyarországra utazott. Negyedik útjára 1795. május 21-én

Pestről indult, hogy a Dél-Dunántúlon és Horvátországon át a magyar tengerpartra, Fiuméba, majd Triesztbe

látogasson el. Utazásait, a második kivételével, egy közelebbről meg nem nevezett jóbarátja társaságában tette.

Az egyes utazások főbb állomásai a következők voltak:

Az első úton: Pest, Szirák, Gyöngyös, Szerencs, Sárospatak, Tállya, Tokaj, Kassa, Eperjes, Lőcse, Késmárk,

Igló, Szomolnok, Jászó, Szilice, Aggtelek, Zólyom, Besztercebánya, Körmöcbánya, Selmecbánya, Némedi,

Vác, Pest.

A második úton: Kolzsvár, Marosvásárhely, Ebesfalva, Segesvár, Székelyudvarhely, Homoród, Oláhfalu,

Csìkszereda, Gyìmeslunka, Kézdivásárhely.

A harmadik úton: Buda, Ócsa, Nagykőrös, Kecskemét, Kiskunfélegyháza, Szeged, Nagybecskerek, Hatzfeld,

Zombor, Eszék, Vukovár, Újvidék, Pétervárad, Zemlim, Nagybecskerek, Temesvár.

1 Előadás a II. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson Bécsben 1986-ban. Megjelent: A magyar nyelv és kultúra a Duna völgyében. Die

ungarische Sprache und Kultur in Donauraum, I., szerkesztette Jankovics József, Kósa László, Nyerges Judit, Wolfram Seidler, Budapest–Wien, 1989, 170-177. old. 2 Cs. Szabó László: Levelek a száműzetésből, Budapest, 1937, 153-154. old. 3 Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái, 13. köt., Budapest, 1909, 1397-1399. hasáb. 4 Kazinczy Ferenc levelezése. Kiadta Váczy János, 3. köt., Budapest, 1892, 155. old.

Hazai és külföldi utazások


A negyedik úton: Pest, Buda, Nagytétény, Dunaföldvár, Paks, Szekszárd, Bonyhád, Pécsvárad, Pécs, Szigetvár,

Nagykanizsa, Csáktornya, Varasd, Zágráb, Károlyváros, Fiume, Littorale, Trieszt.

Utazásainak, illetőleg útleìrásának céljáról Teleki Domokos két helyen nyilatkozik. Első utazásának indìtékáról

mondja, de valamennyire vonatkoztathatjuk az alábbiakat:

„Pestről egy jóbarátommal, mint utazótársammal – 1793-ban június hónapjának első napjaiban elindultam útra,

hogy Magyarország felső részében némely vármegyéket bejárván, ezekben Magyarországnak mind természeti,

polgári és gazdaságbeli állapotját, mind pedig nevezetességeit meglátnám, és hasznos tapasztalásokat

gyűjtenék.”

Mi más ez a cél, mint személyes tapasztalatok alapján a honismeret gyarapìtása? Az útleìrás célja pedig, hogy az

utazás során szerzett tapasztalatokat-ismereteket közkinccsé tegye, s hasonló utazásokra honfitársaiban kedvet

keltsen. Erről szól erdélyi útja bejefezéseképpen, amely nyilatkozatot ugyancsak általános érvényűnek

tekinthetjük:

„Bővebban a Székelyföldről nem ìrhattam, de oka ez, hogy keveset mulattam. Ezen utazásnak leìrása legalább

útmutatásra jó lehet, ha valakinek kedve tartaná, hogy Erdélynek ezt a részét lássa; legalább arra használhat,

hogy valamely ifjú hazámfiának kìvánságát felgerjessze olyan országnak bővebb vizsgálatára, melynek csak egy

ksiebb részében is ennyi szépet és néznivalót talál.”

Teleki útikönyve különösen azáltal járul hozzá a honismeret elmélyìtéséhez, hogy a tájak és települések leìrását

adja; hogy bemutatja az egyes települések, vidékek lakosságának nemzetiségi, vallási és nyelvi összetételét;

hogy az akkori állapotok valós képét nyújtja különös tekintettel a gazdasági helyzetre, a termelési viszonyokra

és az új létesìtményekre; s végül, de nem utolsó sorban, hogy nemegyszer utal a jelenségek történeti hátterére,

valamint feltárja a művelődéstörténeti és művészettörténeti emlékeket.

Triesztben a kikötőről azt az észrevételt teszi, hogy az „a tengernek öblében mind természetképppen, mind

pedig a munkás mesterség által formáltatott”. A szerző mind a természet művére, mind pedig az emberi

alkotások megfigyelésére egyaránt nagy gondot fordìtott.

A természet, a táj szépségeiről gyakran elragadtatva szól. A Hegyaljáról például azt jegyzi meg: „Országokat el

lehetne talán járni, mìg az ember annyi szép és nagy szőlőhegyekre együtt találna, melyek az ő széles

kiterjedésekért és mìveltetésekért bámulást érdemelnek.” Később „Késmárkhoz közeledvén, kimutatták magokat

a hegyektől eddig elfedezett Cárpathusok, melyek Késmárktól egy mértföldnyire vagynak egész

magasságokba[n]. Magasságokat és fellegekig felemelkedett hegyes tetejeket szemlélvén, ilyen szokatlan látás

bámulásra vont bennünket.” Hosszú oldalakon ecseteli az Aggteleki-cseppkőbarlangban tett kirándulásukat. A

Hargitáról Csìkszereda felé leereszkedvén, a Csìki-medence nagyszerű látványa tárul eléjük, s leìrása a szìvet

vidámìtó természet dicsőìtésébe megy át: „Kezdvén a hegyről lejteni, felette alkalmatlan volt ugyan az utunk, de

azért nekünk egy más gyönyörűség elegett tett. Mert mentől inkább kijöttünk a fenyvesből, annál szebb

tekintésre való tárgyakat kapott szemünk, az előttünk megjelenő gyönyörű vidékben. – Az egész Csìkszéke

szinte egész hosszában és egész széltében előttünk állott. A hegyről a hosszan elnyúló, zöldellő kies térséget a

falukkal együtt, mindenütt Csìkot körülvevő hegyeket és havasokat, balról különösen Gyergyónak kopasz,

kősziklás bérceit, szembe[n] velünk a határhavasokat láttuk; jobbról a Kászont Csìktól elválasztó hegyeket

szemléltük. Oly gyönyörűséges tekintet,mely a legszomorúbb embert is megvidámìtaná. – Mert lehetetlen volna

emberi látó szemnek a természetnek oly nyilván kilátszó szépségét meg nem esmérni és emberi szìvnek azt egy

bizonyos örömérzéssel nem érezni.”

Nem kevésbé lelkes a fiumei és a trieszti öböl panorámájának a megjelenìtése sem. Ám nem mindenütt ilyen

lenyűgőző a táj. Az alföld képe például – különösen az erdélyi embernek – unalmas és lehangoló:

„A vidék egész Pesttől Szegedig egy puszta és kedvetlen térség, amelyen az ember a státiókon kìvül falura alig

talál. Helyet az ember sem távul, sem közel nem lát; erdőn pedig egyen kìvül, amely Ócsa és Kőrös között

vagyon egy Kakucs nevű helységnél, keresztül nem mentem; sem egy is szemembe nem ötlött messzünnen is.

[...] Folyóvìzre az ember egész Szegedig nem akad, és a jó kútvìznek is nagy szűke vagyon.”

Ebben a kietlenségben a szerzőt mégis bőven kárpótolja valami. Így folytatja ugyanis: „Unalmasabb utat leìrni

nem lehet, mint ezen a homokos pusztaságon, kivált nyári melegben; ellenben gyönyörűség az elfáradt utazónak

a derék magyar helységekbe[n] megállapodni, ott az igaz törzsökös magyar népet megesmerni, annak

gazdagságát, minden állapotját és rendtartását megtudni, annak geniussát és nemzeti characterit kiesmerni, és

annak jó sorsáról, tehetősségéről és kultúrjáról megbizonyosodni.”



Váratlan fordulat: Petőfi előtt egy fél évszázaddal az Alföld természeti szépségeit még nem sikerült felfedeznie,

de rátalál az ott lakó nép magyar géniuszára ez a kivételes utazó.

Bővelkedik az útikönyv „a munkás mesterség által formáltatott”, vagyis az ember által alkotott települések,

főként városok bemutatásában. Az egyszerűbb és vázlatosabb leìrások mellett összetettebb, részletezőbb leìrást

szentel a szerző az alábbi városoknak: Marosvásárhely, Segesvár, Kézdivásárhely, Szeged, Temesvár, Pécs,

Zágráb, Fiume, Trieszt.

Az egyszerűbb leìrások közül Kecskemétét hozhatjuk példának:

„Kecskemét egy nagy mezőváros, szép térségen elterjedve fekszik. Épìtése falu módjára vagyon, utcái hosszak,

csavargósok, és a házak egymástól elhányva vagynak rendes sor nélkül, azonban ezeket mind jó közönséges

épületeknek lehet mondani. Kőházak ezen városban kis számmal vagynak; amelyek közt szép épületeknek

neveztethetnek: a reform. és catholicum templom, mely mind a kettő nagy épület is; ezeken kìvül vagynak még

a piaristák temploma és collegiuma és a franciscanusok temploma klastrommal együtt; a városháza, a normalis

oskola, melyek mind derék kőépületek.”

Az összetettebb városképek közül nézzünk egy rövidebb lélegzetűt, Temesvárét (illetőleg ennek egy részletét):

„Temesvár egy nevezetes és országszerte esméretes erős vár. A Béga vize mellett fekszik; szépen és reguláson

épült; utcái szélesek, egyenesek, kövezettek, a házak nagyok, egyformák; egyszóval ez a legszebb város a csak

most szépülő Pest után, melyet Magyarországon láttam. A nagyobb épületek között a csanádi káptalanbéli

templom (mely olyan, hogy az országban kevés párját találja), a roppant vármegyeháza [...] és a bánátusi hadi

commendónak háza emlìtendők.

Temesvár királyi város, és lakói rácok és németek; kevesebben, ú.m. az itt lakó némely vármegye tisztjei s más

nemesek magyarok. – A kereskedés fő keresete módja a temesváriaknak, aminthogy itten, amint értettem, két

privilégiált kereskedő társaság is vagyon, amely nagy kereskedelmet űz a magyar és az osztriai Littoráléba[n]. –

Szerencsés fekvése vagyon pedig Temesvárnak a kereskedésre nézve; ugyanis a Béga vize itten lesz éppen

hajózhatóvá; ez a vìz pedig, amint tudva vagyon, más vizekkel vagyon közösülésben egész Horvátországig. – A

városban egy nagy és minden fegyverek nemeivel teljes fegyverház, 30,000 emberre való kaszárnyák s

kazamaták vagynak; emellett a város a fortificatiónak minden reguláji szerént tökéletesen meg vagyon erősìtve.

– A vár körülete s annak bástyái alatt pedig a föld gyomrában minák ásattak; a kapukat erős blokkházak

védelmezik. – Mindezekből láthatni a várnak erősségét. Azonban egy nagy hijányossága vagyon: ugyanis jó vìz

dolgába[n] szűkölködik, és iható vizét csak egy a külső városban lévő kútból veszi, melyből egy nézést érdemlő

hydraulica machina által a vìz a városba vitetik föld alatt lévő csőkben.”

Ám nemcsak a nagyobb városoknál, ha jelentőségük úgy kìvánja, a kisebb településeknél is hosszasabban

elidőz. Így történik ez a Székelyudvarhely és Csìkszereda között félúton fekvő Oláhfalu esetében, ahol „egy

székely gazdaember házánál” szálltak meg. A székely házat, a vendégeket fogadó lakóival együtt ìgy jelenìti

meg: „A gazda nem volt otthon, az erdőre [!] lévén: azonban a gazdasszony, egy már nem ifjú, de serény

asszony, székely módra forgolódott, hogy mindeneket szükségünkre elrendeljen; egy fiacskája volt mindenben

segìtője. – A szoba tágas lévén, abba jól beférkeztünk, jóllehet egy nagy osztováta és sok házi eszközök voltak

benne. Hamar vacsoránk is készült. – A konyha a székelyeknél majd mindenütt csak a szoba: annak egyik

szegletiben ti. egy nagy kemence vagyon, melynek tűzhelye a föld szìnével egyenlő, és amelynek a nyìlása vagy

szája a földtől a kályháig mintegy singnyi magasságú; a kürtője pedig egyenesen megy felfelé. Minthogy a

szoba tágasabb, mint más erdélyi falusi házakban (és ezt a Székelyföldön mindenütt úgy találtam), a konyha

nem sok helyet foglal el, és a kemence csinoson lévén készìtve, a szobát nem rutìtja. – Gazdasszonyunk jó

málépuliszkát főzvén, egyikünk azt szalonnazsìrral, másikunk téjjel, valamint a tejes rizskását jóìzűen megette –

s nem sok idő múlva lenyugovánk.” Az első impressziók ily módon való papìrra vetése után fontosnak tartja,

hogy az oláhfalusi portákat részletesebben is bemutassa: „Egy-egy gazdának jó nagy udvara van; azon lakóháza

(mely is egy pitvarból, egy tágas lak[ó]szobából és egy kamarából áll), külön sütőház és egy deszka favágószìn,

melyet árnyéknak neveznek, külön; istálló ismét külön. – Ha a lakószobába bemégy, egy csinos, tágas szobát

látsz, jó gerendázattal, nem törpe ajtóval és elég nagy üvegablakkal. A szoba közepében egy osztováta van,

melyen vagy kender-, vagy gyapjúfonalot szőnek, vagy a kettőt együtt, sőt néha gyapottat is. – A gerendázaton

sok kender- és gyapjúfonalat szemlélhetsz, a falon pedig a sok mindenféle házi eszközöket, egy-két szentképet,

keresztet és olvasót; mert az oláhfalusinak mind egy valláson vagynak.”

Az egyes települések ábrázolásakor gyakran sort kerìt a lakosság nemzetiségi, vallási és nyelvi össztételének

jellemzésére. Ez nemegyszer csupán a tényállás egyszerű közlésével történik. Így például Lőcsének „lakosai

majd mind németek, kik nagyobb részint evangelicusok, vagynak kevés magyarok és tótok”. Ebesfalvát „majd



mind örmények lakják, kiknek élelmek nagyobbára csak a kereskedés; vagynak magyarok is és kevés németek

közöttük, kik földmìvelők és mestermeberek”. „A segesvári lakosok majd minden evangel[icus] szászok.

Vagynak azonban kevés catholicusok, kik nagyobbára idegen letelepedett emberek, cselédek vagy

mesteremberek, a külső városban oláhok és cigányok is vagynak.” „Udvarhelynek lakosai majd mind székely

magyarok; vagynak kevés oláhok is.”

Itt tesszük szóvá, hogy a szerző ellátogatott a gyimesi csángókhoz is, s elsőként kìsérelte meg a csángó szó

eredetének a magyarázatát a következőképpen:

„Ezeket az emlìtett gyémeslunkai lakosokat a csìkiak csángóknak nevezik: lehet, hogy ez a nevezet onnan jön,

mivel ők vándorló emberek és lakhelyeket gyakran elhagyták; az a szó csángó olyan értelemben vétetik, mint

kóborló, vándorló.”

Jegyezzük meg, hogy a nyelvtudomány a szónak ma is ezt az etimológiáját fogadja el.5

Magyarország soknemzetiségi viszonyainak megfelelően Teleki gyakran részletesebben is foglalkozik egy-egy

település lakosainak nyelvi helyzetével. Így például hìrt ad arról, hogy a pécsi székesegyházban „nagy innepeken

három különböző nyelven szoktak prédikállani. A templomban magában magyarul, a kis kápolnában németül, a

föld alatt lévő kápolnában illyricus vagyis rác nyelven”. „Varasdnak lakosai nagyobb részint horvátok, kik

között kevesen tudnak magyarul. – Az itt lakó nemesség is nagy részint nem vagy rosszul tud magyarul. Kevés

számmal németek és még kevesebben rácok laknak a városban.” Zágrábban a következő a helyzet: „Az itt lakó

horvát nemes urak és asszonyságok közül a magyar nyelvet sem sokan beszélik, mivel azt kevéssé tudják; kivált

egymás között vagy horvátul vagy németül beszélnek; a férfiak közt a deák nyelv igen közönséges, valamint az

egész horvátországi nemesség között. – A papok pedig rendszerint ezen a nyelven beszélnek a társaságban.”

Eleven szìnekkel festi, jórészt saját tapasztalataira támaszkodva, a Fiuméban kialakult sajátos nyelvi helyzetet,

amelyet érdekességénél fogva egész terjedelmében idézünk:

„Fiumának lakosai, kiknek számokat hatezerre lehet vetni, többféle nemzetű[e]k. Magyarok igen kevesen

vagynak; és csak azok, akik a kormányszék tagjai; ugyancsak a kormányszéknél is többnyire olaszok

szolgálnak. Ezen nemzetbéliek különben is számosok, és úgy lehet mondani, hogy az előbbvaló lakosok,

kereskedők és negoziálók majd mind olaszok. – A városi tisztségviselők és más elévaló lakosok ugyan eredet

szerint horvátok, minthogy Fiumában és a Littoráléban az az eredeti nemzetség; mindazáltal ezek úgy

elolaszosodtak, hogy kivált egymás társaságában többen olaszul, mint horvátul beszélnek. – Sőt a közönséges

dolgok is (valamint Buccariba is) többnyire olaszul folytatódnak, deákul rendszerint csak a judiciumok és

feljebb menő correspondentiák folynak. A lakosoknak nagyobb része horvát. Mind nyelvek, kevés

különbséggel, mind öltözések olyan, mint a horvátoknak.

Németek kevesen laknak Fiumában, és itt egyéb nyelvet nem is hallani, hanem vagy olaszt, vagy horvátot.

Magyar uraink, kik a kormányszéknél vagynak, csak magok közt beszélhetik anyai nyelveket, mert más

magyarokra ritkán találnak. – Vagyon ugyan ott egy magyar nyelv professzor, a normalis oskola mellet[t]; de

minthogy a magyar nyelv tanulását necessarium studiummá itt sem tették, tehát itt is, valamint Horvátorszgában

nem sok hasznot teszen a professzor. – Négy-öt járja leckéjét; nékem maga bizonyìtotta, hogy a fizetést sajnálja

ingyen venni.

Lehet mondani, hogy Fiumában egész olasz tonus vagyon, melyet az ember mihelyt csak a közrend társaságánál

egy grádiccsal feljebb lépik, mindjárt észrevészen; de sehol sem tetszik e[z] jobban ki, mint a kávéházokban.

Fiumában, ámbár kicsiny város, hét kávéház vagyon. Itt ahol az ember sok embereket talál együtt, az olasz

szónal egyebet nem hall, olasz újságnál mást nem kap: és ha csak olaszul nem kér valamit, meg nem értetik. A

vendégházakban csaknem éppen ìgy vagyon. A mi fogadósunk egy Fiumában házasodott magyar volt, és mind

magyarul, mind feleségével együtt németül jól beszéllett, mindazáltal a kontóját olaszul tette fel.”

A szerző utazásai során nagy érdeklődést tanusìt a gazdasági állapotok, a termelési viszonyok, a technológiai

eljárások, valamint az új létesítmények iránt. A Felvidéken az Eperjes melletti Sóváron járva ismerteti például a

Magyarországon egyedüli sófőzés módját. Késmárkon feljegyésre méltónak tarja, hogy a lakosság zöme

vászonszövésből él. Szomolnokon a bányában megnézi a hydraulica machinákat, „melyek által a Schachtokból

az ércek felhúzatnak, és a vìz a bányákból kipumpoltatik (szivatik)”. Ugyanitt ismerteti a „rézolvasztásnak

manipulációjá”-t. Selmecbányán az egyik bányába leszállva megjegyzi: „A nagy mesterségű és sokféle

találmányú bányás machinákat és azoknak munkáit az ember bámulással és gyönyörűséggel is nézheti.”

Kecskeméten megtekinti a városon kìvül fekvő száraz malmot és ismerteti működését. A Nagybecskerek

5 A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. Főszerkesztő Benkő Loránd, 1. köt., Budapest, 1967, 477. old.



melletti Hatzfelden a ménesintézeteket alapìtó Csekonics Jósef óbester birtokán az öntözéses gazdálkodást

figyeli meg: „Egy szélesen kiterjedt vidéket, mely ennek előtte mocsárból és tóból állott, művelhetővé és a

legszebb legelővé tette; hosszú töltések által a vizet termékeny földjeiről eltiltotta, más töltés által a vizet úgy

rekesztette el, hogy azt száraz időbe[n] földjére tetszés szerint kiáraszthatja.” Nagyra értékeli a Bánátban folyó

rizstermelést, hosszasan ecseteli a fiumei nádméz-fabrika technológiai eljárásait, és elismeréssel adózik a

Károlyvárosból Fiuméba vezető, „csudálkozásra méltó nagy munkával és szorgalmatossággal készült” Károly

útjának (Via Carolinának): „Annak előtte éppen lehetetlen volt itt szekereken járni a nagy hegyek és erdők

miatt; de ezen út által, mely a hegyek oldalában sok helyt a legkeményebb kősziklába vágatott, kőből rakott

feltöltésekkel erősìttetett, köveccsel és föld[d]el meghordatott, az ember lassan-lassan mind a legmagosabb

hegyek tetejére feljuthat, mind pedig azokról minden nehézség nélkül lejtőre bocsátkozhatik. A szoros

völgyeken pedig anélkül, hogy azokba egészen leereszkedjék, keresztülmehet, mert egy hegy a másikkal magos

kőhidak által egyesìttetik.”

Végül Trieszt nevezetességei közül első helyen ìrja le a mólók fekvését és rendeltetését, a magyarázatot a város

rézmetszetű térképén föltüntetett Teréz-, József- és San Carlo-mólók ábráival segìtve, majd pedig a mólóépìtés

módjáról tájékoztatja az olvasót:

„Az ilyen mólók a tengerben úgy készülnek, hogy nagy kövekkel és föld[d]el töltött deszkaládák

elsüllyesztetnek, és ezekre ismét kö[v]es föld töltetik, amelyre végre faragott kövekből a móló éppìttetik. Ezen

faragott kövek közé pedig a mész helyet puzzolán anyag hányatik, amelynek az a tulajdonsága, hogy kővé válik

és a köveket igen keményen öszvetartja.”

A móló nyelvünkben olasz jövevényszó, s eddigi tudomásunk szerint ìrásban itt fordul elő először.6

Az eddigiek során a különféle leìrásokban elsősorban az akkori jelen állapotának rajzát kìsértük figyelemmel.

Teleki Domokos útikönyve azonban a szerző erős történeti érzékéről is tanúságot tesz, amely különösen a

művelődéstörténeti és művészettörténeti emlékek iránti érdeklődésében nyilvánul meg.

A művelődéstörténeti érdeklődésen a régi könyvek, kéziratok, metszetek iránti vonzalmát értjük. Ahol teheti,

fölkeresi az ilyen jellegű gyűjteményeket, és beszámol az ott látottakról. A Kézdivásárhelytől nem messze eső

Uzon községben gróf Mikes Jánoshoz látogat el: „Kastélya nagy és szépen épült, alkalmatosságokkal

bővölködik, istállója válogatott lovakkal teli, lóiskolája nagy és fedett, kertje sokat ìgérő. Nézd meg azonban

ezen gróf házainak belső elrendezéseit, vizsgáld meg válogatott bibliothecáját, szemléld meg a szép

rézmetszés[ű] képeket; és tapasztalni fogod, hogy ennél a háznál a jó ìzlés nem idegen.” Kecskeméten a

városházán török leveleket mutatnak neki, lemásolja és kommentálva közli őket. Az Újvidék melletti

Karlovicon felkeresi a keleti ritusú metropolitát, s megtekinti a régi egyházi kéziratokat és könyveket őrző

könyvtárát, amelyben többek között egy Tübingában 1563-ban „illyricus nyelven nyomtattatott vallásbeli

könyvet” értékel sokra. Részletesen ismerteti a pécsi püspöki könyvtár Klimó-gyűjteményében található régi

kéziratokat, és szót ejt az ottani numizmatikai és ásványgyűjteményről. Megismerkedik Koller József

kanonokkal, méltatja egyháztörténeti munkásságát, hangsúlyozva, hogy „a szerző a pécsi püspökség históriája

ìrása alkalmatosságával nem kevés interessáns hazai historiabéli dolgokra és régiségére is terjeszkedett ki.”

A múlt hagyományainak megbecsülése és értékelése nyilatkozik meg a művészettörténeti emlékek

felkeresésében és számontartásában. A települések ismertetése rendjén egyrészt mindig felsorolja a

műemlékeket, másrészt a jelentősebbeket több-kevesebb részletességgel le is ìrja. Ezek közül kiemelkedik a

váci, a pécsi és a zágrábi katedrális, az ócsai és a kézdivásárhelyi református templom, valamint az ebesfalvi

Apafi-mauzóleum, illetőleg -sìremlék bemutatása. Ízelìtőül álljon itt a zágrábi székesegyház ismertetése:

„A nevezetesebb épületek: A cathedrale templom, mely a püspöki várban fekszik. Egészen faragott kövekből

épìttetett, és már külső tekintete egy tisztes régiségnek és nagy mesterségű munkának lenni megesmerteti [!].

Nagysága nem közönséges, és a legnagyobb templomok közül való Magyarországon. Különben egész épìtése

együgyű és kevéssé cifra, de mégis ékes és nagy tekintetű. A homlokrészének közepében a bémenő főajtója,

egyik végében pedig magos tornya vagyon. Régente a más részeken is hasonló tornya volt. Belől a templom

magas boltozatokkal bìr, a középső boltozat pedig kétfelől oszlopokon nyugszik.

A templom két részre vagyon osztva, úgyhogy a sanctuarium a másik részétől egészen el vagyon rekesztve.

Ugyanis a chorus a templom közepében vagyon, a templom két részei között; az orgona pedig oldalfélt [!] a fal

mellett, úgyhogy a chorusból a templomnak mind a két részeire le lehet nézni. Ezen chorus alatt, éppen a

templom főajtajával szembe[n], egy nagy oltár vagyon, mely a sanctuariumban lévő főoltárt elfedi, és mintegy

6 A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára, 2. köt., Budapest, 1970, 946. old.



főoltárává lesz a templom külső részének. A prédikálószék ebben a külsőbb részben vagyon. Ha tehát a nép a

főoltárnál tartandó misét akarja hallgatni, a templom belső részébe (mely azonban elég nagy), ha prédikátiót,

úgy a külsőbe gyülekezik.

Ennek a leìrt templomnak fundamentomát Sz. László király vetette meg. Ugyanis ő fundálta a zágrábi

püspökséget, és azon várban, amelyben a mostani templom áll, egy templomot épìttetett a Sz. István nevére,

amely templom a mostaninak sekrestyéje. A mostani pedig Mátyás király alatt épìttetett, az akkori püspök által,

és a régiről a nevet magára vette.”

Teleki Domokost útikönyve megìrásában az az alapvető törekvés vezette, hogy megbìzható ismereteket

közöljön Magyarországról. Ezt a szándékát Az olvasóhoz cìmzett előszavában ìgy fejezte ki: [az ìró]

„utazásainak ìrásaiban magának törvényül tette csupán olyakot [!] feljegyezni, amikről gyökeresen és a

leghitelesebb személyektől vagy ìróktól értekezhetett, és amiket tulajdon vizsgálásaiból megesmérhetett.”

A további kutatás feladata kiderìteni, hogy milyen forrásokat használt. Ennél azonban lényegesebb, hogy

leìrásaiban saját tapasztalatait közölte.Ezt a személyes jelleget tarthatjuk a mű legfőbb értékének. Erre utalt már

a könyv emlìtett német fordìtója is, amikor megállapìtotta: „az utazás szemmel látott tanúnak a beszédje, s

ennek a becse miden hibák és hijánosságok mellett is oly országról, mint Magyarország, igen érdemessé teszi a

munkát.”7

Álljunk meg egy pillanatra ennél a kitételnél: „oly országról, mint Magyarország”. Ennek az utalásnak értelme

megvilágosodik előttünk, s egyben Teleki művére is erősebb fény derül, ha felütjük Kármán Józsefnek A nemzet

csinosodása cìmű, 1794-ben megjelent tanulmányát, amelyben a vidéki birtokos nemesek világszemléletéről a

következő kritikát olvashatjuk:

„A magános, félre való élet, az elzárkózás a világtól, elzár a gondolkozástól is. Az a kis darab föld, amelyen

lakik a mezei ember, az ő egész horizontja. Nem tudja, mi történik faluján kìvül, és azt hiszi, hogy megyéjének

határdombjain túl már ott kezdődik a Fekete-tenger. Minden figyelmetessége abban az egy újjnyi perifériában

szorul, amelyen született, és amelyben él. Minden törekedése itt határozódik.”8

Ezt a bűvös kört – a feudális elszigeteltség körét – törte meg Teleki Domokos gróf, amikor megmutatta a

korabeli magyaroknak, hogy mi van „a vármegye dombjain túl”. Ablakot nyitott magára az országra,

honismeretet terjesztett és önismeretre nevelt. Műve forrásértékű a korabeli viszonyokra nézve, tudást gyarapìt

és érzelmeket iskoláz.9

2. Az első magyar nyelvű útikalauzról és szerzőjéről10

Akár jelképesnek is tekinthető, mert előrevetìti első nyugat-európai útikalauzunk sorsát, hogy Kazinczy Ferenc,

aki nemcsak ismerte kortársai ìrásait, hanem szinte mindegyikről ìtéletet is mondott, és aki elsőként bocsátott ki

nálunk leìrásokat hazai utazásairól, Sándor István útikalauzát, ezt az alapvető művet nem olvasta. Legalábbis

Döbrentei Gábornak 1810. szeptember 19-én ìrt levelében kijelentette: „Sándor Istvánnak külföldi utazását nem

ismerem”, s a későbbiek során sem bukkan föl adat arról, hogy – mint más hasonló esetben szokása volt – a

könyvet megszerezte volna. Idézett levelében viszont, miután Sándor másik két munkájáról, Magyar

Könyvesház-áról és Sokfélé-jéről felemás véleményét elmondta, majd egész munkásságát és személyét oly

módon értékelte, hogy a dicséretet is elmarasztaló szavakba foglalta, azzal fordult Döbrenteihez: „Örvendeni

fogok, ha az Úr ìtéletét róla olvashatom.”11

Hogy az ily módon kifejezett kìvánságnak ez időben eleget tett-e a fölszólìtott, annak levelezésükben nincs

nyoma. Ellenben egy évtized múltán, a szépirodalmi mester felfogásával összhangban, szólt lekicsinylőleg az

útikalauzról, mégpedig stilisztikai szempontból. Nyelv csinosságára való ügyelet cìmű cikkében12 18. század

végi s már elhunyt ìrók, többek között Péceli József, Mészáros Ignác, Gvadányi József stìlusát bìrálva,

7 Kazinczy Ferenc levelezése. Kiadta Váczy János, 3. köt., Budapest, 1892, 120. old. 8 Kármán József válogatott művei. Válogatta Némedi Lajos, sajtó alá rendezte Némediné Dienes Éva, Budapest, 1955, 81. old. (Magyar

Klasszikusok) 9 A mű új kiadása: Teleki Domokos: Egynehány hazai utazások leírása, Budapest, 1993, sajtó alá rendezte Éder Zoltán. Az idézetek e kiadás

szövegét közlik. A szerzőről és művéről szóló újabb tanulmány: D. Nagy Anikó: Ifjú Gróf Teleki Domokos, Erdélyi Múzeum, 1994, 1-2.

füzet, 25-50. old. 10 Bevezető tanulmány Sándor István: Egy külföldön utazó magyarnak jó barátjához küldetett levelei cìmű művének új kiadásához,

Budapest, 1990. 11 Kazinczy Ferenc levelezése, 8. köt., kiadta Váczy János, Budapest, 1898, 91-92. old. 12 Tudományos Gyűjtemény, 1821, 12. köt., 35-36., 39-40. old.



kifogásolta Sándor útikalauzát. Mint ìrta: „Nekem Sándor stylusa nehezen mozgónak jő” [!], s ennek

szemléltetésére a Velencéről és Párizsról szóló fejezetekből idézett egy-egy részletet, majd a kifogásolt

mondatokat saját ìzlése szerint átìrta.

Mielőtt azonban a mű sorsát továbbkìsérnénk, újìtsuk fel szerzője emlékét, és ismerkedjünk meg magával a

művel.

Sándor István munkásságával két elmélyült tanulmány foglalkozik. Az egyik 1901-ból Szinnyei József

akadémiai székfoglalója13, amely amellett, hogy pályaképet nyújt, a Magyar Könyvesház alapján elsősorban

bibliográfusi munkássága szempontjából méltatja Sándor érdemeit. A másik Réthei Prikkel Marián értekezése14,

főként a Sándor által ìrt és szerkesztett időszaki kiadvány, a Sokféle tizenkét kötetének anyagából bontja ki

sokoldalú nyelvészeti működését. Ennek egyik ágáról, szótárìrói tevékenységéről, amely Toldalék a Magyar-

Deák Szókönyvhez cìmű szótárában öltött testet, részletesen legutóbb Gáldi László értekezett.15 Sándor István

életére és pályájára vonatkozóan ma is főként Szinnyei összefoglalására vagyunk utalva, aki nemcsak szìnesen

idézte föl Sándor alakját, hanem olyan forrásokból is merìtett, amelyeket ma már nem találhatunk meg, illetőleg

olyan személyes emlékekre támaszkodott, amelyeknek mi már nem lehetünk részesei. Sándor pályaképének

megrajzolásához elsősorban Szinnyei székfoglalóját használom.

Szlavnicai és lukai Sándor István – ahogy magát útikalauza tanúsága szerint, a svájci Szent Gotthárd hegyén az

ottani ispotályos ferences barát emlékkönyvébe is bejegyezte – 1750-ben régi, tekintélyes birtokos családból

született a felvidéki Lukán. Szülőföldjéről Szinnyei az alábbi hangulatos leìrást adja:

„Luka Nyitra megyei kis tót falu, mely a Vág folyó bal partján a temetvényi várhegy aljában fekszik; akkor alig

volt ötszáz lakosa, kiknek vallása mint az uraságé, túlnyomólag római katolikus volt. Az urasági kastély, mely

az egész vidéken uralkodik, a községtől északnyugatra egy jókora dombon a 17. században, a család

fénykorában épült. A kastély emeletesb, négy sarkán kiálló tornyokkal; ezek az épületnek várkastélyszerű alakot

adnak. A kastély emeletéről felséges kilátás nyìlik a Vág völgyére; innét látható Csejte, Podola, Brunóc,

Vágszerdahely és több község. A kastély földszintjén van két nagy szoba, két kis toronyszoba, két konyha, két

kamra, az emeleten pedig három nagy terem, négy kisebb szoba és négy kis toronyszoba.

Itt tartózkodtak a lukai Sándorok mint kiskirályok, és földesúri büszkeséggel tekintettek le a völgyben fekvő

falu szalmafedelű viskóira; a falu minden szemtől elrejtve két domb között terült el, úgyhogy a közeledő utas

csak a várkastélyt láthatta.”

Sándor István ősei között az egyik a 18. század elején alnádor volt, egy másik pedig Thököly Imre sógora és

hìve, 1693-1694-ben kuruc tábornok. Nagyapja nyitrai alispán és helytartósági tanácsos, édesapja ellenben, úgy

látszik, már nem vett részt a megyei életben, hanem lukai birtokán gazdálkodott. Sándor István atyjának

második házasságából született. Érdekes, amit neveltetéséről, nevezetesen az első nyelv elsajátìtásáról Szinnyei

följegyzett, azért ismét átadom neki a szót:

„A Sándor család társalgási nyelve tót volt, és a mi magyar bibliographusunk is először tótul beszélt. Ez nem

valami különös jelenség, mert még a múlt század első felében is a nyitrai magyar származású családok tagjai is

szerettek tótul társalogni; habár tudtak mind magyarul, a magyar társalgást csak elvétve vagy ha a szükség

kényszerìtette őket, használták, de ekkor tót és német szókkal vegyìtett nyelvjárással éltek. Ezen szokás

különösen a megye felső részén, ahol sűrűbb volt a tót lakosság, általánosan elterjedt. Hogy Sándor István

családjában a társalgási nyelv tót volt, ezt az emlìtetteken kìvül megerősìti az, hogy atyja már nem vállalt

megyei hivatalt, hol inkább lett volna alkalma magát a magyar nyelvben gyakorolni, hanem birtokán, Lukán tót

jobbágyai és cselédei körében mezei gazdasággal foglalkozván, kénytelen volt a tót nyelvet használni; hogy

pedig csaknem kizárólag ezen nyelvvel élt, még inkább megerősìteni látszik azon körülmény, hogy harmadik

felesége, Kuklenik Katalin, kivel 1761. nov. 25. kelt egybe, nem tudott magyarul; ezt bizonyìtja saját kezűleg ìrt

tót vallomása, mely a m. n. múzeumban látható.”

Elemi képzésben Sándor minden bizonnyal házi nevelés keretei között részesült; gimnáziumi tanulmányait

1761-ben a nyitrai piarista gimnáziumban kezdte, majd a nagyszombati jezsuitáknál folytatta. Ugyanott volt

egyetemi hallgató; ezekről ìrásos feljegyzések maradtak. Szinnyeinek elkerülte viszont figyelmét az

útikalauznak egy passzusa, amely arról szól, hogy Sándor növendéke volt a pozsonyi jezsuita gimnáziumnak is.

Amikor ugyanis Konstanzban járván látja, hogy Husz Jánosnak a székesegyházban lévő szobra „a deákoktól s

egyéb buzgó katolikusoktól a pökés, rúgás s ütés által egészen elrontatott”, az jut eszébe, hogy „hajdan

13 Szinnyei József: Az első magyar bibliographus, Budapest, 1901. (Értekezések a nyelv- és széptudományok köréből, XVII. köt., 10. sz.) 14 Réthei Prikkel Marián: Sándor István nyelvtudománya, Budapest, 1909. (Nyelvészeti Füzetek 60.) 15 Gáldi László: A magyar szótárirodalom a felvilágosodás korában és a reformkorban, Budapest, 1957, 232-250. old.



Posonban is a jézsoviták templomában a Luther szobra találkozott, melyet deákkoromban gyakorta magam is

megpöktem”.

Ha igaz az, amit Szinnyei hangsúlyoz, hogy a családi nyelvhasználat ellenére Sándor otthon magyar nemzeti

szellemben nevelkedett, mert a felsőmagyarországi magyar családoknál ősi hagyományként szállt apáról fiúra az

elődök hazafias szelleme, akkor gimnáziumi éveinek a hazaszeretet elmélyìtése mellett a magyar nyelv

elsajátìtásában volt fontos szerepe. A magyar nyelvet Sándor ezekben a gimnáziumokban tanulta meg, az ìrói

nyelvet pedig bizonyára már a nagyszombati gimnáziumban tanulmányozta, ahol Faludi Ferenc prózája, a

Nemes ember, Nemes asszony, Nemes úrfi tankönyvül szolgáltak az ifjúság nyelvi nevelésében. Nem

lepődhetünk meg hát azon, hogy Sándor az első irodalmunkban, aki Faludi „erkölcsös könyveiről” hangoztatja,

hogy „teljes, szép magyarsággal ìrattattak, és hogy ezeknél szebb, ékesebb magyarsággal ìrott könyvet nálunk

senki fel nem talál”.

Édesanyját már korábban, édesapját pedig 1767-ben vesztette el, s ezért egy időre mostohatestvérei gyámsága

alá került. A nagykorúságot elérvén 1774-ben vette át örökségét, Lukán rendezkedett be, gazdálkodni kezdett

birtokán, 1778-ban a kastélyt is felújìttatta. Ugyanebben az évben jelent meg első irodalmi próbálkozása.

A kor ìróinak törekvéseiben és hazafias buzgalmában osztozva, Sándor is külföldi művek fordìtásával kìvánta

előmozdìtani a magyar irodalom és művelődés ügyét. Elsőnek R. F. Gellert munkáját fordìtotta le G** nevezetű

Svédi Grófnénak rendes történeti cìmmel, s egy juhászi játékkal egyetemben (vagyis egy akkoriban divatos

pásztorjátékkal együtt) jelentette meg (Pozsony és Kassa 1778). A német regényes elbeszélés „magyarìtása”

azonban nem járt sikerrel, gyatra nyelvezete miatt nem kisebb kortárs, mint Bessenyei elsöprő kritikáját hìvta ki,

aki a Holmi-ban (Bécs 1779) A kifordított magyar Svédi Grófné cìmmel egyebek között ezt ìrta a könyvről:

„Nem láttam még olyan égre kiáltó magyarságot, mint a kifordìtott Svédi Grófné-ba. Magyar ìrók, tanuljatok

meg elébb legalább egy kevéssé magyarul s ìrjatok osztán. Kár a nyelvet úgy sanyargatni! – hibát csak ejtünk

mindnyájan; de annyira hibázni, hogy egész munkába a legelső sortul fogva legutolsóig, sem egy tulajdonìtás,

sem egy olyan, mit a deákok constructionak neveznek, helyén ne találtassék, igen nagy eltévelyedés, amelyet

lehetetlen behunt szemmel nézni.”

E bevezetés után ìzekre szedi a könyv előbeszédének egyes mondatait, kimutatja és kijavìtja a szöveg

szóhasználati, szerkezeti, nyelvtani magyartalanságait. Egészen bizonyos, hogy Sándor ismerte Bessenyei

kritikáját, s másfél évtized múltán a Sokféle harmadik kötetében reflektált is rá. Így kezdte A rosszul írott

magyar könyvekről cìmű cikkét: „Bessenyei, Bacsányi s több egyéb magyar ìróink azon panaszkodnak, hogy

annyi rosszul ìrott magyar könyvek jönnek a világra”, „Révai is ezt káros dolognak nevezi”. Neki más erről a

véleménye: „Ugyanis a rosszul ìrott könyveink több hasznot hoztak nyelvünknek talán, mintsem azt egyvalaki

vélné első tekintettel, mert [...] a rosszul ìrott munkák bosszontják az ahhoz értő magyarokat, s egyszersmind

arra ösztönzik, hogy a hazának jobbal kedveskedjék.” A kezdeti kudarc nem keserìtette el, a kritikában foglalt

tanács pedig arra késztette, hogy magyar nyelvtudását továbbfejlessze. Erről tanúskodnak további fordìtásai:

Rabnernek szatírái, vagyis gúnyoló beszédei, Gellertnek egy vígjátékával egyetemben (Pozsony 1786); Jelki

Andrásnak egy született Magyarnak történetei (Győr 1791); Az Ordas Ovidnak deákból fordított változásai

(Győr 1792).

A két utóbbi kötet azonban már egy megváltozott életforma keretei között született. Sándor István ugyanis a

nyolcvanas években új alapokra helyezte életét és pályáját. Mivel egyfelől a mezei gazdálkodást sohasem

szerette, másfelől pedig irodalmi, történeti és nyelvtudományi stúdiumok folytatására Luka nem volt alkalmas

hely, szakìtott falusi elszigeteltségével, és Bécsbe költözött, ott rendezett be magának állandó lakást. Bécsbe,

amely előbb a testőrìrók szövetkezése, később a magyar nyelvű újságok ott működő szerkesztőségei

következtében akkor a magyar szellemi életnek is központja volt. Bécs városába, amely a magyar könyvekben

és kéziratokban is gazdag császári könyvtár révén magyar kutatónak a legkedvezőbb lehetőségeket kìnálta.

Szinnyei 1784-re teszi Bécsbe költözését; mindenesetre annyi bizonyos, hogy első külföldi útjára 1785 őszén

Bécsből indult el. Ezentúl ősei birtokára, Lukára többnyire csak a nyári hónapokban látogatott el.

A korabeli magyar irodalmi-nyelvi mozgalmakba még Lukáról, az első magyar nyelvű újság, a pozsonyi

Magyar Hírmondó útján kapcsolódott be, amelynek kezdettől fogva előfizetője volt. Az újságon keresztül került

kapcsolatba 1782-ben Révai Miklóssal is, a fáradhatatlan irodalomszervezővel és nagy tekintélyű nyelvtudóssal;

ismeretségük negyedszázadon át tartó szoros barátsággá és tudós együttműködéssé alakult. Barátságuk

tartalmának számos részletére derül fény azokból a kivonatokból, amelyeket Horvát István készìtett Révainak

1786-tól 1806-ig Sándorhoz ìrt leveleiből. Így arra, hogy kölcsönösen közölték egymással irodalmi, tudományos

és kiadói terveiket. Sándor nemegyszer kikérte nvelvészeti-nyelvi kérdésekben Révai tanácsait. Sándor István

egy időközben napvilágot látott, Révainak 1804-ben ìrt levelében például a következő kérdéseket tette fel:



„1. ször. Szeretném tudni, minemű nyelven ìrta Silvester az ő 1539-diki Grammaticáját, ha magyarul-e vagy

deákul?

2. szor. Hol és mi könyvben találta Pray az Emlékezzünk éneknek az eredetijét.

3. szor. Hova valók, vagyis hol születtek légyen ezen érdemes ìróink, melyek Schoenwisnél vannak; Virág,

Vajda, Péceli, Versegi és Tót Farkas?

4. szer. Prósza miféle étek; s miből áll?

5. ször. Vinklerből felküldött ritkaságok miből állanak, s magokban mit foglalnak.”

A szerteágazó kérdések között tetten érhetjük itt Sándor szókutató-szógyűjtő tevékenységének egy mozzanatát.

A prósza szó és az ìrók között Vajda neve nem véletlenül szerepel az egymás után következő kérdésekben.

Felvidéki lévén Sándor nem ismerhette a dunántúli-dél-alföldi tájszót, de rábukkant Vajda Sámuel, jánosházi

születésű, tihanyi apátnak egyik művében, akinek születési helye iránt érdeklődik. A szóra máig is az első ìrásos

adatunk, amely A mi urunk Jesus Kristus cìmű műve II. kötetében (Pozsony 1773) a következő mondatban

fordul elő: „Ha csak prószával vagy más vastag paraszt étellel töltöd meg a gyomrodat, bizonyos, hogy

elveszted minden kedvedet a fejedelmi asztalnak legjobb ìzű falatjához.” Sándor aztán felvette szótárába a szót

kukoricamálé jelentéssel.

Az emlìtett levélkivonatokból azt is megtudjuk, hogy Sándor rendszeresen juttatott pénzösszegekkel támogatta

Révait, olykor „tetemes summával” is. 1790-ben közösen teendő svájci utazásra hìvta meg, máskor vendégül

látta Lukán, 1791-ben Révai itt töltötte a vakációt. Viszonzásul az 1784-től 1796-ig Győrben működő Révai

gondozta Sándor kéziratait, sajtó alá rendezte, nyomtatásukra felügyelt. Ez a magyarázata annak, hogy Sándor

legjelentősebb munkáinak java része Győrben Streibig József nyomdájából került ki.

Révai – kiadói gyakorlatából tudjuk – a szöveggondozói munkát sajátosan fogta föl. Amikor azt otvassuk

Horvát levélkivonataiban, hogy „Révai revideálta Sándor István utazásait”, nem szabad azt hinnünk, hogy

közreműködését a korrektori szerepre korlátozta. Bizonyosra vehető mindenekelőtt az, hogy – miként Faludi-

kiadásaiban tette – Sándor szövegében is érvényesìtette saját helyesìrását. Egyes nyelvi sajátságok arra

mutatnak, hogy Révai nyelvtani-nyelvhelyességi változtatásokat is végrehajtott Sándor útikalauzának

szövegében. Hogy pedig adott esetben értelmezése szerinti „helyesbìtés”-ektől, vagyis önkényes

szövegmódosìtásoktól sem riadt vissza, azt maga Sándor István tette szóvá a Sokféle egyik kötetében.16

A nyolcvanas évek közepén kezdi Sándor külföldi utazásait. A Bécsből kiinduló utak 1785-ben, télen Felső-

Olaszországba, 1786 tavaszán Németországon át Londonba és Párizsba, 1787 májusában Prágán, Drezdán

keresztül Berlinbe s végül 1791 júniusában Svájcba vezettek.

„A tudós fordìtónak, úgy látszik, hogy a régi magyar könyveknek gyűjtésében és bìrásában nem kevés

gyönyörűsége volt” – ìrta Révai Miklós a Rabnernek szatírái egyik jegyzetében, találóan mutatva rá Sándor

tudományos munkásságának forrására, amelynek eredményeit a kilencvenes években, majd a következő század

első évtizedében jelentős művek jelzik.

Sokirányú érdeklődését a Sokféle két évtizeden át publikált kötetei tanúsìtják.17 Mind széles körű olvasottsága,

mind pedig sokoldalúsága meglepő: nyelvész, történetìró, bibliográfus, numizmatikus, archeológus, műfordìtó

egy személyben. Tudományos törekvéseiből legmaradandóbb értékű mégis nyelvészeti munkássága. A Sokféle –

a felvilágosodás hasznossági elvének jegyében – vegyes tartalmú, enciklopédikus jellegű, ismeretterjesztő célú

darabokkal indult, s nagy részére is érvényes az, amit a hetedik és nyolcadik kötetéről annak előszavában ìrt:

„rész szerént tudós és hasznos, rész szerént tréfás és mulatságos dolgokat foglal magában”. De ugyanakkor épp

e kötetektől kezdve még inkább jellemző rájuk az, amit az előbbi kijelentés folytatásaként mondott róluk:

„Legnagyobb része a haza történeteit és nyelvét illeti, amelyek egész éltemben, mindennapi s legkedvesebb

tárgyaim valának.” A régiség szeretete mellett a munka folytatására – a kilencedik kötet előszava szerint –

„nyelvünknek s történeteinknek jobb esmértetését kereső” igyekezete sarkallta. Az egymás után sorjázó kötetek

jól szemléltetik, hogyan lesz a népszerű ismerettár szerzőjéből fokról fokra nyelvész, hogyan emelkedik a

hasznos és szórakoztató ismerettár nyelvtudományi magaslatra, és hogyan váltják fel az eleintén hellyel-közzel

megjelenő kisebb nyelvi cikkeket az utolsó kötetekben értekezéssé fejlődő nyelvészeti fejtegetések. Az első

kötetekben még csupán nyelvtisztìtó buzgalma és szóújìtó tevékenysége sejtetik a szerzőben a nyelvészt; majd

egyszerre a nyelvrokonság és a nyelvtörténet kezdik érdekelni, amelyek a szófejtés és a nyelvhelyesség

16 Sándor István: Sokféle. Harmadik darab, Győrött, 1795, 84. old. 17 Sándor István: Sokféle. 1-8. darab, Győrött, 1791-1801; 9-12. darab, Bétsben, 1808.



kérdéseihez viszik el őt. Az etimológusból fejlődik ki nyelvünk jövevényszavainak nyomozója, a szókutatóból

és szógyűjtőből pedig a szótárìró.

A Magyar Nyelv- és Szókönyvekről szóló tudománytörténeti összefoglalása végén a Pápai Páriz-szótár magyar-

latin része bővìtésének korabeli kezdeményeiről téve emlìtést, ezt adta hìrül: „Én is szinte most azon vagyok,

hogy a Magyar Szókönyvből kihagyott szavakat, melyeket húsz és egynéhány esztendők ólta nagy fáradsággal

hallásból és olvasásból öszvegyűjtöttem, a Magyar Szókönyvhez Toldalék egyanánt kibocsássam.”18 Ígéretét

hamarosan be is váltotta. Hangyaszorgalmú gyűjtőmunkájára és szótörténeti kutatásaira tette föl a koronát a

Toldalék a’ Magyar Deák Szókönyvhez, a’ mint végsőször jött ki 1767-ben és 1801-ben cìmű, Bécsben 1808-ban

kiadott szótárával. Pápai Páriz Dictionarium-ának először 1708-ban megjelent, majd 1767-ben Bod Péter és

1801-ben Éder József Károly által átdolgozott magyar-latin része nem felelt meg a kor követelményeinek, a

szavak állományát korszerűsìteni kellett. Erre vállalkozott Sándor, amikor a Toldalék előbeszédében ìgy jelölte

meg szótára célját: „mind azon szavakat öszve akartam gyűjteni, melyek mind eddig Szókönyvünkön kìvül

maradtak, s mégis majd itt, majd amott a Magyaroknak szájokban forognak, vagy pedig a régiebb Magyar

könyvekben találtatnak”; illetőleg: „azon voltam, hogy mindazokat a’ Magyar Szavakat öszveszedhessem,

mellyeket valahol olvastam a’ Magyar könyvekben, vagy pedig hallottam a Magyarok szájából Hazánkban”. Az

509 lapra terjedő kötet 15 000 cìmszót tartalmaz, a szótározott szavak számának gyarapodása tehát olyannyira

jelentékeny, hogy a Toldalék Gáldi László megállapìtása szerint „fordulópontot jelent a magyar lexikográfia

történetében”. A Toldalék-nak Bécsben 1803. Szent István király napján keltezett előszava utolsó mondatában a

szerző nyomatékosan leszögezte, hogy a szógyűjtemény „huzomos harmintzesztendei Munka” gyümölcse.

Ilyenformán Sándor István lexikográfiai munkássága átìveli egész tudományos pályáját.

Tudományos működésének legismertebb területe mégis a bibliográfiai, amely voltaképpen fenntartotta nevét, s

amelynek eredményeit – Szinnyei jóvoltából – még az irodalomtörténeti kézikönyvek és lexikonok is számon

tartják. Ilyen irányú korábbi érdeklődéséről is a Sokféle kötetei adnak hìrt, ìgy a harmadik kötetben, 1795-ben

közölt egy bibliográfiai gyűjteményt A 16-dik Században nyomtatott Magyar Könyvekről, már ekkor arra

gondolva, hogy „a 17-dik Századi Magyar Könyveket is jó volna ilyenképpen fellajstromozni”. Hogy végül is a

magyar könyvek jegyzékét a kezdetektől a 18. század végéig elsőként összeállìtotta s kiadta19, annak nyilván

több oka lehetett: a könyvek szeretete, kutató- és gyűtjőszenvedélye, filológai munkájában a nemzeti

bibliográfia tapasztalt hiánya. Mégis, úgy gondolom, legfőbb ösztönzője, amely egész munkásságát áthatotta, a

haza szolgálatának eszméje volt, különösen az, hogy a nemzeti kultúra idegen lekicsinylőivel szemben

felmutassa az igazságot. A bécsi Magyar Hírmondó 1799. december 6-i számában szembeszállt „Schwartner és

Engel uraknak Magyarországról németül ìrott minapi könyveik”-nek azon állìtásával, hogy a magyarországi ìrók

nincsenek ötvennél többen, még ha a „vakarék” ìrókat is beleszámìtjuk. „Ez, ha igaz volna, bizony az egész

országnak szégyenére válnék” – teszi hozzá Sándor, és betűrendben közli az élő magyar ìrók névsorát. A

Magyar Könyvesházban a 16. századból 198, a 17.-ből 78 magyar munkát sorolt fel, 1712-től 1800-ig 2567

könyvet ìrt le, megalapìtva ezzel a magyar nemzeti bibliográfiát.

Élete utolsó éveiről igen keveset tudunk, jóformán csak annyit, amennyit egy kései rövid barátság emlékeként

Sándor Istvánnak 1812-től 1814-ig Horvát Istvánhoz intézett levelei megőriztek számunkra. Utolsó, Bécsből

1814. december 2-án ìrt leveléből arról értesülünk, hogy Horvát tervezett kiadványába szánja a Sokféle

folytatásához bőségesen összegyűlt ìrásait. Sajnos újabb ìrói terveinek megvalósìtására nem került sor. Bár

néhány évvel azelőtt, 1811-ben, amikor Vitkovics Mihály meglátogatta, mint „szép öreg embert” jellemezte őt

Kazinczynak ìrt levelében, ezt a szép öreg embert valami makacs betegség, valószìnűleg köszvény kìnozta.

Majd vìzkórság hatalmasodott el rajta, ez az agglegényélettel járó egyedüllét következtében „hypochondriá”-val

párosult, amely a korabeli nyelvhasználatban búskomorságot, azaz depressziót is jelentett. Ilyen testi és lelki

állapotban, feledve az általa ekkor a Sokfélében hirdetett gondolatot, hogy „az oktalan élő állatok soha

készakarva nem ölik meg magukat, mert ez a’ balgatagság természet ellen való, ‘s csak az okossággal vìsszaélő

ember tulajdona”, önkezével vetett véget életének, ahogy Kazinczy szenvtelenüi följegyezte: „elunta a

vìzikórság és hypochondria alkalmatlanságait, s magát fejbe lőtte Bécsben 1813. március 29-én”. Minthogy

hozzátartozói nem voltak, a halálesettel a hatóság foglalkozott. Fennmaradt E. Wohlleben bécsi polgármesternek

1813. március 30-án kelt jelentése, amelyből megtudjuk, hogy Sándor István „Stuben bécsi külvárosban a

Schöne Laterngasse 24. sz. ház I. emeletén lakott, hol szolgája, Gál József, ennek neje és gyermeke is szállással

bìrtak”.20 Ám ez a „külváros” Bécs szìvében van, nevét őrzi a Stubenring, s talán mondanunk sem kell, hogy

nem tűnt el a „Széplámpás” utca sem: a Sonnenfelsgassét köti össze a Postgasséval, tehát a Domus

Universitatis, az Egyetemi Templom és a Régi Egyetem épületei mögött kanyarog, az egykori Bécs egyik

leghangulatosabb utcája mindkét oldalán műemlékházak sorával – számunkra Sándor István emlékét is idézi.

18 Sándor István: Sokféle. Nyolcadik darab, Győrött, 1801, 47. old. 19 Sándor István: Magyar Könyvesház, avagy a’ magyar könyveknek kinyomtatások ideje szerént való rövid emlìtésök, Győrött, 1803. 20 Szinnyei 1901, 28-29. old.



Egész valóját átjáró honszeretetében a nemzeti nyelv ügyét Sándor István még holta után is támogatni kìvánta,

amint ezt Bécsben 1793-ban kelt végrendeletének sorai tanúsìtják: „Az egész ország és minden jó Hazafiak

Kìvánsága szerént a Hazánk Nyelvének kimìvelésére erigálandó [felállìtandó] Akadémiának, vagy is

Társaságnak, melynek Pesten a Széke lenne, mentől előbb való fel állìtására s fel segéllésére legálok tìz ezer

forintot, az az 10 000, frt-ot... Bibliothekámat s Nummothekámat vagyis a könyveimet és ritka Pénzeimet, nem

különben minden képeimet és Mappáimat az emlìtett felállìtandó Magyar Társaságnak legálom.”21 Így lett

Sándor István a Magyar Tudományos Akadémia egyik első alapìtója.

Találóan jellemezte őt egyik legjobb ismerője, Réthei Prikkel Marián: „Sándor István mint ember, mint magyar

és mint tudós egyike irodalmunk legkedvesebb és legtiszteletreméltóbb alakjainak.” Személyiségét még

közelebbről is megismerhetjük útikalauzából.

Sándor István névtelenül megjelent útikalauzának helyét elég pontosan kijelölhetjük életművében22. Mind

műfaját, mind ìrói megformálását tekintve egyedülálló munkája – s hosszú ideig páratlan a magyar irodalomban

–, műfordìtói munkássága végére és tudományos vizsgálódásainak kezdetére esik, illetőleg a kettő között foglal

helyet. Horvát István emlìtett levélkivonataiból tudjuk, hogy Révai – 1790. február 24-én kelt hìradása szerint –

„revideálta Sándor István Utazásait”. A szerző tehát első három útjának leìrásával már 1790 elején elkészült, s a

mű megjelenése azért késett, mert az évekig halasztott negyedik, svájci utazását 1791-ben valósìtotta meg, s

élményeit csak ezután, bizonyára 1792-ben foglalta ìrásba. Közben egyrészt – nyilván még korábbról származó

– fordìtásainak két kötetét, másrészt munkásságának új irányát jelző Sokfélé-jének első és második kötetét is

kiadta, ez utóbbiak „revideálásáról” és nyomdai korrigálásáról Révai 1791. július 28-i levelében értesìtette a

szerzőt.

Ezzel a művével Sándor István abba a gazdag – s jórészt levélformába öntött – útleìrás-irodalomba kapcsolódott

bele, amely a 18. századi Nyugat-Európában éppen virágkorát élte, de hazánkban még nem éreztette hatását.

„Az utazás, vagyis a távul való országok látása még eddig igen ritka a mi nemzetünknél” – hangsúlyozta a

szerző Az olvasóhoz intézett előszavában. Valóban, a külföldi utazás nálunk majd fél évszázad múltán jön

csupán divatba, s az útleìrás főként a harmincas-negyvenes években lesz a reformkor sajátos műfaja. Sándor –

nem tudván Szepsi Csombor Márton korai kezdeményéről – az utazás hiányának tulajdonìtja azt, hogy

„nemcsak magyar nyelven eredetül ìrott, de még nyelvünkre fordìtott utazási leìrásunk sincsen”. Ezt a hiányt

akarta pótolni azok számára, akik akár nyelvi, akár anyagi okokból nem tudnak hozzáférni a külföldön

megjelent útikönyvekhez. Mindezt világosan megmondja előszavában.

Ám felmerül itt a kérdés, mi késztette a szentimentális és kalandregények fordìtóját arra, hogy hosszabb európai

körutakra szánja el magát, egyáltalán honnan támadt a gondolata, hogy a honfitársai körében szinte

elképzelhetetlen külföldi utazásra vállalkozzék. Aligha tévedek, ha ezt már bécsi tartózkodása egyenes

következményének tartom. Ahogy falusi, feudális elzártságából kiszakìtotta magát Bécsbe költözésével, akként

a császárváros új horizontokat nyitott számára távolabbi városok és országok felé. Bécsben ismerkedhetett meg

azzal az útleìrás-irodalommal (és a külföldre utazás lehetőségével), amelyre előszavában utal, és amelynek

egyes képviselőit itt is, ott is megemlìti útikalauzának lapjain. További vizsgálódások tárgya lehet megállapìtani

azt, hogy Archenholz, Kindermann, Coxe, Bouffler s más megnevezett vagy emlìtetlenül hagyott szerzők

könyveit miben hasznosìtotta, és milyen mértékben épìtette be útikalauzába. Hogy e téren milyen tényezők

játszhattak közre, és milyen lehetőségek kìnálkoztak, azt a következőkből próbálom valószìnűsìteni.

Bár „Pilati, egy olasz ìró” csupán harmadik utazása során fordul elő, úgy látszik, útikalauzában jelentősebb

szerepet játszott, mint hogy alkalmat nyújtott a burgus és szicìliai paraszt helyzetének összehasonlìtására. Carlo

Antonio Pilati (1733-1802) az olasz felvilágosodás jeles képviselője, egyebek között több, „levelek”-be foglalt

útleìrás szerzője. Voyages en differents pays de l’Europe en 1744, 1755 et 1776, ou lettres éscrits de

l’Allemagne, de la Suisse, de l’Italie, de la Sicile, et de Paris (L’Aja, 1777-1778), már cìmében is sokat sejtető

műve szolgálhatott Sándornak egyik fő forrásul. Pilatinak nemcsak működése, hanem személye is jól ismert

lehetett a bécsi felvilágosult körökben. Legalábbis erre enged következtetni a Pályám emlékezetének egyik

epizódja. Kazinczy ugyanis leìrja, milyen meglepetést okozott számára, amikor 1786-ban bécsi tartózkodása

alkalmával ebédre lévén hivatalos, megtudta, hogy egyik asztaltársában Pilatit üdvözölheti: „Mely Pilatit –

kiáltott fel –, de talán csak nem azt, aki Di una Riforma in Italia és a Voyages en differents pays de l’Europe

cìmű munkákat ìrta?”23 Ebéd után az asztalnokkal felhozatta „jegeséből” az anyja termesztette tokajit, és azzal

köszöntötte fel Pilatit. Találkozásukra azért nyìlt lehetőség, mert Pilati akkoriban „a meleg holnapokat Bécsben

töltötte”. A Bécsben lakó Sándornak pedig bőven lehetett alkalma arra, hogy megismerkedjék az olasz ìróval. S

21 Szinnyei 1901, 27. old. 22 Egy külföldön útazó magyarnak jóbarátjához küldetett levelei, Győrött, 1793. 23 Kazinczy Ferenc: Pályám emlékezete. Kiadta Abafi Lajos, Budapest, 1879, 75. old.



ha nem személyes varázsának, akkor útikönyve hatásának tulajdonìthatjuk azt is, hogy első külföldi útja

„Olaszország áldott ege” alá vezette őt, s hogy Itália leìrásának szentelte a legnagyobb teret, útikalauzának

csaknem egyharmadát.

Sándor István Levelei-t útikalauznak nevezem, jelezve ezzel műfaját. Könyve ugyanis nem egyszerűen útleìrás a

szónak abban a megszokott értelmében, hogy a szerző elbeszéli útiélményeit: merre járt, mit látott, esetleg

milyen szellemi kalandokban volt része, vagy milyen viszontagságokon esett át. Persze mindez benne van az ő

útikönyvében is, mint megìrásának egyik indìtékára utal is rá: „Hadd legyen szabad egy magyarnak is azt

előhozni, amit két szeme látott, s két füle hallott.” De ennél sokkal többet akar nyújtani, lehetőleg minél több

ismeretet közölni azokról a helyekről, ahol megfordult, leìrni „a külföldi nemzetek, országok s városok

állapotját”. Nem vaktában utazik, hanem előre megtervezett útvonalon halad, s ettől csak az utazás során

váratlanul adódó, komoly ok miatt tér el. Az utazásokra nyilvánvalóan külföldi útikönyvekből készül fel, majd

az azokból szerzett ismereteket a helyszìnen ellenőrzi, személyes tapasztalatok alapján megerősìti vagy cáfolja:

„...leveleimben egyben is, másban is többféle könyvnek vettem hasznát; mindazonáltal csak azokban, amiket

rész szerint tulajdon tapasztalásom által, rész szerint hiteles emberek bizonyìtása után igazaknak találtam lenni.”

Ily módon könyvekből, hitelt érdemlő emberek tájékoztatásából és személyes élményeiből állnak össze

jegyzetei, amelyeket azután a kor divatos műfajába, levél formába önt: „egybeszedegetem s levelekbe foglalom

utazásimban tett jegyzéseimet.” Az egyes országok és népek leìrásában el akarja kerülni az „utazásìrók” gyakori

hibáját, a részrehajlást, utazásainak egyik tanulsága ugyanis épp az, hogy „minden nemzetben találkoznak jók és

rosszak, tudósak és tudatlanok, igazak és hamisak, jámborok és gonoszak”. A tárgyilagosság mellett

szemléletének másik jellemzője a ragaszkodás a valósághoz; Velencében jegyzi meg, de általános érvényűnek is

felfoghatjuk megjegyzését: „meg kell vallanom, hogy gondolán a vìzen járni mulatságos; de én mindazonáltal

inkább gyalog járok a földön, s ott állapodom meg, ahol mit szemlélni kìvánok.”

Könyve kalauz az utazóknak az utazás szerencsés lebonyolìtásához adott gyakorlati tanácsokkal, s kalauz

azoknak is, akik ha nem kìvánnak is utazni, szeretnék megismerni a külföldi országokat.

Nehéz lenne felsorolni akár csak cìmszavakban is, hogy „a külföldi nemzetek, országok, városok állapotjá”-n

belül mi mindenre terjed ki figyelme. Az útikalauz természetének megfelelően átfogó képet igyekszik nyújtani

az országokról, ismertetve társadalmi berendezkedésüket, politikai viszonyaikat, a lakosok vallás és foglalkozás

szerinti megoszlását, az egyes országok és városok szociális és morális állapotát. Jellemzi a városképet, a

házakat, az utcákat, a tereket, hidakat, fölsorolja a műemlékeket, templomokat, kolostorokat, könyvtárakat,

véleményt nyilvánìt a műalkotásokról, képekről, szobrokról, angol és francia kertekről. Tudósìt a szìnházakról,

opera- és balettelőadásokról, koncertekről, oratóriumok bemutatóiról. Szìvesen ìrja le a szórakozásokat,

mulatságokat, tisztes és kevésbé tisztes időtöltéseket, szórakozóhelyeket, parkokat, szökőkutakat, allékat.

Kitűnő megfigyelő, az apró, de jellemző jelenségeknek éles szemű feljegyzője. Észreveszi Nürnbergben, hogy

„Csaknem minden háznál abban az utca felé való ablakban, melynél a házi gazdaaszszony szakott ülni, bádogba

bécsinált egy tükör találkozik. Ez arra szolgál, hogy a szobában ülő, ahéján hogy az utcáról megláttathassék,

minden embert megszemlélhessen, valaki a házba béfordul vagy a ház alatt elmegyen.” Maastrichtban

megjegyzi, hogy „A tévizes ibrik szüntelen a szenelőnél vagyon, s abból, amikor kinek tetszik, ihatik”; továbbá

azt, hogy „A szobáknak falaik többnyire hamis porcelánnal vagynak kirakva, melyeket nedves kendő törlésével

legottan megtisztìthatnak s fényesekké tehetnek”. Regensburgban pár találó vonással érzékelteti a bajor

népviseletet: „A férjfiak német nadrágjokat rendszerint egy széles pántlikán a nyakokról viselik, amelybe mint

egy hámba öltöznek; a fehérnép pedig egy négyszögletű vállat visel, amely őket kimondhatatlanul rútìtja.”

Szóvá teszi, hogy Nürnbergben sanyarúan vigyáznak az erkölcs dolgára, s főképpen a tanács „buzog a

fajtalanság ellen”, s ezzel kapcsolatban bemutat egy rézmetszetet is: „Azt mondják, hogy annak előtte ezen

tanács a város szüzességeit egy orvos és a maga tagjai közül való deputáció által, physice, valósággal

megnézette. Ezen scenát, jelenést, hol egy orvos és a nirembergi deputátusok orron való pápaszemmel szinte a

nézegetésben foglalatoskodnak, egy igen caractericus, a helyheztetést elevenen ábrázoló rézmetszésen,

Kupferstich, még most is megláthatni.”

Másfelől figyelemmel kìséri a gazdasági életet, az ipar, a mezőgazdaság, a kereskedelem állapotát, részletesen

kitér arra, hogy az egyes országokban, tartományokban, helységekben mit termelnek, milyen növényeket

termesztenek, milyen állatokat tenyésztenek, milyen árukkal kereskednek. A reformkori utazók előfutáraként a

látottakból levonja a magyarországi gazdálkodásra nézve hasznos tanulságokat. Morvában például: „A

posztófabrikák sok pénzt takarìtanak a tartományba, melyet azonban többnyire magyar gyapjúból készìtnek.

Ezen sok posztó nagyobb részről hazánkba s Olasz- és Törökországba vitetik. Ezt kellene már egyszer

hazánkfainak megfontolni, s a nyers produktumokat, főképpen a gyapjat, kivitetni nem engedni, hanem otthon

készìttetni belőle posztókat.”



Vonzódást árul el Sándor a természet szépségei iránt. Triesztbe érkezve előbb „Olaszország áldott egét”, az

enyhe klìmát magasztalja, majd a hegyről széttekintve az elé táruló tenger panorámáját csodálja meg. Velencétől

Padováig „a Brenta vizén való járás felettébb gyönyörű... A folyóvìznek mindkét partján hol szép kastélyokat és

kerteket, hol népes és jól épült falukat, hol ismét termékeny szántóföldeket s réteket szemlélhetni.” Genovában

ismét a télközépi enyhe éghajlatot és a mediterrán vegetációt dicséri: „Barátom! az idevaló telet kìvánnám

hazámnak. Ezt itt most karácsonkor egyébként nem érezni, hanem hogy némely gyümölcsösfákról lehullottak a

levelek. A narancsfák a kertekben még most is tele vannak gyümölccsel.” Máskor a városok szép fekvését

ecseteli, Frankfurt például „egy gyönyörű termékeny és egészséges környékben fekszik a Majna mellett, mely a

várost kétfelé osztja”, vagy a kilátásban gyönyörködik: Melkben a bencések monostorában „a könyvesház

melletti galleriából a lefolyó Dunára s körül való környékére a kilátás kimondhatatlanul gyönyörű”.

Ám a természet szépségeit igazában mégis Svájcban fedezi fel. Mindjárt útja elején a schaffhauseni vìzesesnél

felkiált: „Itt, Öcsém, oly dolgot láttam, melyet leìrni lehetetlen, s melyet még eddig soha életemben nem

szemléltem”, s mesterien ìrja le, amint a Rajna a kősziklákra zuhan és tajtékká válik: „Egyebet az ember nem lát

a legtisztább tájból való tengernél, s úgy tetszik, mintha egy szüntelen forró tejeskatlanba tekéntene.” Az Ördög

hìdja a természet félelmetes hatalmával nyűgözi le. Az urseli völgyben ismét más kapja meg: „Főképpen a szép

rétjeit nem győztem eleget csodálni, melyeken az illatos füvek egész köldökömig értek.” A Vierwaldstätti-tó

pedig rousseau-i vad és „románcos” mivoltával tesz rá mély hatást.

Mindezek mellett van még néhány motìvum, amely vissza-visszatérően át- meg átszövi útikalauzát. Az egyik

ilyen jelenség az, hogy minden magyar vonatkozást megemlìt, amit külföldön felfedez. Különösen szembetűnő,

hogy – a kuruc ősök leszármazottja – egyetlen alkalmat sem mulaszt el, hogy ne emlékeztessen a magyar

történelem rebellis hagyományaira. Mindjárt könyve s utazásai legelején, első útjának első állomásán,

Németújhelyen (vagyis Bécsújhelyen) felemlìti „azon szomorú helyet, hol Zrìnyinek és Frangyepánnak Leopold

alatt 1671-dikben fejek vétetett; nemkülönben azon fogházat, melyből Rákóci Ferenc dragonyosruhában,

zabzsákot vivén a vállán, 1703-dikban kiszökött”. Még Velencében is a Szent Márk téren egy utcai énekes,

mikor megtudta, hogy magyar, „legottan egy keserves nótát kezdett pengetni a lantján, s mellette Rákóciról

énekelni”. Bécs leìrásából ki nem hagyja, hogy „a lìnea, mely a külső várost kerìti bé... 1704-dikban a magyar

kurucság ellen ásatott fel”. Párizsban a Luxembourg-palotáról szólván kiemeli, hogy „itt lakott hajdan Rákóci

Ferenc hazájából való kiköltözése után”. Ezeknek a hivatkozásoknak jelentőségét és merészségét akkor

foghatjuk fel igazán, ha megfelelő történeti távlatba és irodalmi összefüggésekbe helyezzük őket. Egyfelől nem

felejtve, hogy mindez nyomtatásban I. Ferenc reakciós uralmának elején lát napvilágot; másfelől számon tartva

azt, hogy nemrégiben egy irodalomtörténész gróf Csáky Antalné báró Vécsey Anna 1843-ban Kolozsváron

megjelent útikönyvét egyebek között azért méltatta, mert „alighanem Csákyné az első, aki nyomtatásban

szidalom nélkül emlìteni meri Rákóczi nevét”. Sándor már a Sokféle első kötetében önálló cikket tett közzé

Rákóci Ferencről, amelyben tárgyilagos hangot ütve meg, vázolta Rákóczinak bujdosásban töltött éveit, aki

„minekutána a magyar kurucoknál a hadivezérséget, mintegy nyolc esztendeig jó és balszerencsével viselte,

végre, mikor a harcoknak nem oly szerencsésen folytak volna dolgaik, az udvarnak önként ajánlott kegyelmét

megvetette, s inkább Francországban kereste maradását”. De talán még ennél is messzebb megy, amikor

megpillantva a grazi várat, felidézi útikalauzában a többi várbörtönt: „A váras mellett egy kősziklás hegyen áll a

vár, mely valamint Spielberg Morvában, Kuffstein Tirolban, Munkács és a budai Csonkatorony

Magyarországban, a nevezetesebb raboknak mindeddig tartalékjok vala.” Majd Brünnben ismét felhozza

Spielberg várát: „Ezen várban sok nagy nemből való foglyok ültek régtől fogva, s most is ülnek, kik között

hazánkfiai is gyakran találkoztak.” Mindezt egy évvel a Martinovics-mozgalom vérbefojtása előtt, amikor épp

ezeken a helyeken talán már készìtették a nevezetesebb rabok „tartózkodási helyét”.

Természetesen más magyar vonatkozásokra is felfigyel. Számon tartja Velence létrejöttében a „magyarok”

szerepét: „midőn Etele, ama régi magyaroknak az ő fejedelmök, Akvileját ostrommal megvette s tövéből

kiforgatta, az elszélyedett várasiak, nem tudván mihez kezdeni s Etele előtt hová rejtezni, az Ádriai-tengerben

fekvő Rialto nevű kis szigetre költöztek által, s ottan telepedtek le.” Emlìti a kalandozó magyarok augsburgi

ütközetét. Kölnben arról ìr, hogy Szent Orsolya és társnői mártìromságát a legendák a pogány magyaroknak

tulajdonìtják, véleménye szerint azonban „a pogány magyarok ritkán bántották a szüzeknek életöket, mivel

inkább szerették azoknak életben venni hasznokat”. Boroszlóban a székesegyház mellett Szent Erzsébet

kápolnáját fedezi fel: „az oltáron ezen született magyar szent asszonynak a szobra a legtisztább s -fehérebb

alabástromból áll”. Aachenben meglátogatja a kápolnát, amelyet „I. Lajos magyar király épìttete, s melyben

ugyanakkor a misemondásra két papot rendele”. Osztozik abban a nézetben, hogy „az angolyoknak sok olyan

szokásaik vannak, amelyek a magyaroknak szokásaikkal megegyeznek”. Alkotmányos rendjük is azonos

alapokra megy vissza: „Mert valamint 1222-dikben II. András király a magyar nemességet jeles szabadsággal

megajándékozta, szintúgy 1215-dikben János királytól az angoly nemességnek a Magna Charta adódott,

melyben az országnak a legfőbb szabadságai foglaltatnak.” Padovában járva megemlìti, hogy az ottani

„universitasra, valamint szinte a bolonyaira is, szokták hajdan az előbbkelő magyarok az ő fiaikat küldeni”, itt



tanult a történetìró Istvánffy Miklós. A bázeli egyetemen viszont sok magyar református fordult meg s a

„református magyar Biblia s Dávidnak magyar zsoltárai itt nyomtattattak Imhoff által”. Hanauban pedig arra

emlékezik, hogy itt adta ki Szenci Molnár Albert a Károlyi-Bibliát és magyar grammatikáját. Boroszlóban a

Szent Magdolna kápolnában „bizonyos Balassa Jánosnak márványból való sìrkövére” akadt, „aki is itt 1602-

dikben eltemettetett”. Münchenben feljegyzi, hogy 1742-ben a Mária Terézia mellett feltámadt nemesség, az

insurgens armadia a várost bevette, tehát „a Münik határja is alkalmasint magyar vért ivott”. Berlinben eszébe

jut, hogy 1757-ben Hadik András megsarcolta a várost. Saját korából való hìradás immár, hogy Esterházy

Miklós herceg „kitett magáért”, „s minden kigondolható mulatságokkal szolgált a vendégeknek. Ugyanezen

mulatságoknál Bessenyei György akkori magyar gárda jelen lévén, azokat Eszterházi Vigasságok neve alatt

versekben leìrta.”

A könyv másik állandó témája a nők, a tisztességesek és a feslettek egyaránt. Ez utóbbiak, vagyis a

prostituáltak, a szerző szavával élve „a fajtalan, vagyis ha meg akarjuk őket becsülni, az örömleány”-ok (ő

honosìtja meg németből a tükörszót) minden kategóriájával megismertet bennünket.

Velencében tűnnek föl először – láss csodát, milyen modern körülmények között, megelőzve a mai hamburgi és

müncheni gyakorlatot: „Estvefelé, egészen felfedezett mellyel, két gyertya közé, az ablakba helyheztetik

magokat, s az idegeneket, kik reájok függesztik szemeiket, nyájas szavakkal magokhoz édesgetik.” Sándort is

megkìsértette szirénénekével emeleti ablakából az egyik. Megjelennek azután Nünbergben, Kölnben,

Frankfurtban, ahol a „várasnak közel fekvő Bornhájm falu valóságos bordély falu... Ezen jó nagy falunak

csaknem minden háza bort mér, s mindegyikében két-három afféle leány találkozik, kik bizonyos pénzért készek

mindenre.” Az örömleányok számát tekintve „Európában Londont lehet ebben is elsőnek tartani”, feltalálni őket

„minden sétálóhelyeken, játékházakban s mulatságoknál; s ha ki talántán félne hozzájok elmenni, arra

szolgálnak a tavernák és a banyók, ahová velek bìzvást betérhetni”. Prágában éjjel „az utcát elálló leányok miatt

az ember itten nem bátorságos, kik minden szegletnél s kapu alatt az ellenséget lesik, s ütközetre várnak. A

szerelmet Ovid is háborúnak tartja, s ezen leányok ama kis istennek fegyveresei... Mondják, hogy ezen vitézlő

népnek itten sok sebese vagyon.” Berlinben a „többi monopóliumok között vagynak itt is afféle nyilván való

házak, melyeknek szabadságok vagyon a publikumot az áruikkal együtt provideálni. A policáj minden más

hétben ezen leánykákat a borbélyokkal meglátogattatja, hogy általok a bujadög (Lues Venerea) a várasban el ne

hatalmazzék.” Bernben a „szoba-, vagyis házileányok” többnyire „az asztalnál szoktak szolgálni, s a bortöltéssel

egyszersmind szerelmet töltenek a vendégbe”.

Mindent felülmúl azonban az, aminek Párizsban volt szemtanúja. A „Pale Rojál”-ban, ahol a három klasszisba

tartozó örömleányok jellemzését nyújtja. Még inkább azonban a Montmarte-on, ahol tettetett megbotránkozással

és erkölcsi felháborodással, de kìváncsiságát és ámulását nem leplezve megy felfedező útra. Egy egész levelet

szentel a témának, és sodró elevenséggel festi le az éjszakai élet forgatagát és figuráit, elsősorban persze a

bormérésekben és pecsenyesütőkben sürgölődő-kìnálkozó kurvákat (az ő szava, amelyről nyelvészeti fejtegetést

ìrt a Sokfélé-ben), valamint az utcán ácsorgó, férfiakat szólongató-csalogató „les filles de Paris” nevű

utcalányokat, akik közül az egyikkel kìsérletképpen szóba is elegyedik. S mindezt egy olyan országban teszi

közzé, ahol az olvasóközönség Faludi Ferenc erkölcsnemesìtő könyvein, Bartzafalvi Szabó Dávid Szigvárt-

fordìtásán, Mészáros Ignác Karthigám-ján és Dugonics András Etelká-ján nevelkedett. Amely országban maga a

téma s különösen ilyenfajta szókimondó részletezése még egy század múltán is visszatetszést keltett.

Végül ugyancsak feltűnő vonása az útikalauznak éles és engesztelhetetlen antiklerikalizmusa. A szerző minden

alkalmat megragad, hogy hol epés gúnnyal, hol a tárgyilagosság látszatával, hol nyìlt támadással marasztalja el a

katolikus egyház visszaéléseit, vakbuzgó hitéleti tevékenységét, gazdag főpapjainak vagyongyűjtését és világi

hatalmát, semmittevő szerzeteseinek együgyű hitbuzgalmi cselekedeteit.

Mindjárt első útjának kezdetén Trevisóban úgy találja, hogy „szükség felett való sok templom találtatik az olasz

városokban”. Sokallja a templomokat és bennük a festményeket Milánóban is: „A templom annyi itt, hogy egy

utca sincsen, melyben legalább egy kápolna ne találkoznék. Ezekben temérdek a sok drága ìrott kép, úgyhogy

inkább ìrott képeket gyűjtő házhoz hasonlìtanak, mint egy szentegyházhoz. Ezen képek között a Boldogasszony

képe oly bőven szemléltetik, hogy úgyszólván elunta az ember a látását. Egy fiatal és szép menyecske az

magzatjával, aki anyjára mosolyog, egy különben sanyarú vallásban, ezen tekintet, mondám, megbájolt minden

képìrókat.” Kommentár nélkül, a puszta tények felsorolásával bìrálja a passaui püspököt, akinek „sok, nagy és

szép erdei vagynak, melyekből nevezetes a jövedelme is. A Dunán esztendőnként egynehány ezer öl fát

bocsáttat le Bécsbe. A vadászatja is felettébb hìres. Olykor a hajtók a szarvasokat s az őzeket az erdőn alól

lefolyó Dunába ugratják, s a püspök a vendégeivel azokat a vìzben úsztokban lövöldözi a hajóból.” „Valahány

templom vagyon itt – ìrja Kölnről –, azokban mindenütt feltalálhatod a sok ereklyét, s meghallgathatod az

általok véghez vitt csodákat. Az idevaló papok, de leginkább a barátok nem tudnak egyebet prédikálni az ilyen

legyendabéli csodáknál. A szabadabban élőknek előhozzák azt a házat, azt a szobát, sőt azt az ágyat is, melyben



két nőtelen személy, egy nőtelen ifjú s egy hajadon leány, halva találtattak, kiknek az ördög a nyakokat kitekerte

s több efféléket.” Ugyanitt párhuzamot von a koldusok, prostituáltak és papok közt: „A koldus a várasban annyi,

hogy valamerre fordulsz, csoportonként akadsz reájok. Ezeknek sokaságokat a fajtalan leányoknak sokaságok

követi... A harmadik sokaságot a papok teszik.” Párizsban a tűzoltásra „a barátok köteleztetnek, hogy erejeket

legalább ezen alkalmatossággal hasznosan fordìthassák a közjóra”. Külön alkalmat nyújt neki az egyház

bìrálatára az útjába eső búcsújáró helyek leìrása. A bajorországi Altöttinggel meglehetősen röviden végez. A

fogadalmi ajándékokról ìgy vélekedik: „Különben is nemcsak a kincsház, hanem a templom is annyira meg

vagyon rakva aranybúl és ezüstből vert és öntött képekkel, hogy az embernek ezeken a haszon nélkül heverő

drágaságokon álmélkodni kell.” A kegytemplom külső falán a legrégibb csodákat ábrázoló festményeket lehet

látni; szìnlelt erkölcsi felháborodással szállìtja le a kegyképek becsét: „Többi közt főképpen egy tökös férfinak a

képe teljességgel nem illik oda, mert a nadrágja ezen a képen annyira meg vagyon terhelve, hogy a gyenge

ártatlan leánykák megütköznek rajta.” Nagyobb teret szentel, egy egész levelet, a hìres svájci búcsújáróhely,

Einsiedeln leìrásának. A kolostor és templom szakszerű és tárgyilagos történetének ismertetésébe ironikus

megjegyzéseket sző bele: „A kalastrom, amint most újra vagyon felépìtve, roppant és fényes épület. Amint

hozzá közelìt az ember, először egy szép kútra akad, mely a Boldogasszonnynak szobrával vagyon kiékesìtve, s

amelynek a vize igen jó ìzű. Ezen kút tizennégy csővel bìr, melyek közül az egyikből, amint mondják, maga az

Idvezìtő ivott volna. Valamint valaki érkezik, egyenesen a kútnak megy, háromszor megkerüli, s mindenkor

egyet iszik belőle... Az iváskor mind a tizennégy csőből kell valamit innia, netalán éppen azt múlassa el,

amelyből az Idvezìtő ivott.” Ugyancsak értő és hangulatos a templom és benne a kegykápolna rajza: „Valamint

bélép az ember a templomba, legottan a kápolna tűnik szemébe, mely az elmúlt századnak elején egy szalcburgi

érsek által kìvülről fekete márvánnyal egészen megruháztatott. Belöl a Boldogasszonynak csodatékony szobra

szemléltetik homályos világosságban.” Mit tapasztalt azonban, amikor belépett a kápolnába? „A szent

kápolnába csak sok tolakodás után lehetett béjutnom, mert a bémenetelnél szüntelen temérdek sok ember

tartózkodik, kik az ő markokat a Kristus öt ujjai által szerzett lyukakba bétenni kìvánják, úgyhogy mindég egy

kéz a másikán fekszik. Gyakran egyik a másiknak kezét, csak hogy onnan hamarabb elvegye körmöli s veri,

karcolja, de egy sem húzza vissza oly könnyen.”

A részleteket tovább szaporìthatnánk, de az eddiek is meggyőzhettek a szerző világnézetének felvilágosodott

klérusellenességéről. Arra kellene most még választ adnunk, vajon hogyan lett a piaristák és jezsuiták

neveltjéből, abból az ifjúból, aki a pozsonyi templomban megköpdöste Luther szobrát, más vallások iránt

toleráns, a katolikus egyház gyakorlatával viszont szembehelyezkedő felnőtt. Több oka is lehetett ennek, s talán

ma már az ide vezető út egyes mozzanatait, esetleges személyes okait ki sem lehet derìteni. Bizonyosra vehetjük

azonban, hogy jelentős része lehetett e világnézeti átalakulásnak az aufklérista Bécsben elé kerülő

olvasmányainak. Közöttük egyet akár meg is jelölhetünk, tudniillik Pilatinak azt a másik művét, amelyet

Kazinczy emlìtett.24 Ebben Pilati szenvedélyesen támadja az ellenreformáció által teremtett képmutatás légkörét.

Erősen bìrálja a klérust, különösen a szerzetesrendeket, feltárja a fejedelmeknek és a köztársaságoknak azt a

veszedelmet, amelyet ezek növekvő hatalma jelent számukra. A szerző épìtő programot is nyújt, politikai

eszménye a tetterős emberek társadalma, amelynek létrehozását a túl sok vallási kötelék hátráltatja, és amelyek

negatìvan befolyásolják a nemzet alkotó erejét. Nem nehéz felismerni Pilati eszméiben Sándor István ugyancsak

szenvedélyes egyházellenességének gyökereit.

Ebből a világnézetből egyenesen következik azoknak a hagyományoknak az ápolása, amelyek az egyház

hatalma ellen irányultak, és egy felvilágosultabb eszmevilágot készìtettek elő. E hagyományok egyik

rokonszenves előhìrnöke volt Erasmus. A bázeli öregtemplomban Sándort „ama hìres Rotterdámi Rézmán” sìrja

és alakja ragadja meg, és remek portrét rajzol róla. Az őszinte elismerés hangján kezdi méltatását: „Ez a

rendkìvül való ember mély tudománnyal bìrt”, s ìrásművészetének egyik legjellemzőbb sajátságát emeli ki,

amikor azt mondja, hogy „az elmés, de leginkább a gúnyoló ìráshoz igen értett”, amely maró gúnnyal „főképpen

a barátokat és a Római Széket meg nem kémélte”, s annak „romlottságáról eleget szólott”. Az is történeti tény,

hogy a búcsúcédulák árusìtását, amely Luther elhatározó lépésének közvetlen oka volt, Erasmus már előzőleg

több ìzben megbélyegezte. Joggal nevezi tehát ennek alapján szerzőnk őt „Luther elöljárójának”, vagyis

előfutárának. Erasmus a pápa és a Luther közötti harcban két tűz közé került, mert Luthert és párthìveit

mérsékletre intette, a pápát meg a bìborosokat arra figyelmeztette, hogy Lutherrel szemben ne hatalmukat

érvényesìtsék. Sándor találóan ecsetelte e kettős küzdelem kimenetelét: „Rézmán, aki közbenjáró lenni s mind a

két részről tüzet akart oltani, mind a két résznél gyűlölségbe esett” – egybehangzóan azzal, amit maga Erasmus

éppen Thurza Szaniszlónak panaszolt el, hogy „itaque utrique parti sum haereticus”, vagyis hogy őt a pápa

pártja és Luther hìvei egyaránt eretnekként kezelik. Hogy Erasmus végül is nem állt határozottan a lutheri

reformáció oldalára, annak sokféle okai közül Sándor azt jelöli meg, „hogy természete szerént igen félénk vala,

hogy a vesződéshez nem vala kedve”. Ez azonban nem csökkenti szemében jelentőségét, amelyet végül is ìgy

24 Pilati, Carlo Antonio: D’una Riforma d’Italia, ossia dei mezzi per riformare i più perniciose leggi d’Italia, Venezia, 1767.



foglal össze: „De a dolog akármint lett légyen, az való mégis, hogy ő igen tudós és elmés egy ember vala, ki az

akkori litterátúrát... első[nek] kezdette tisztogatni.” S mintegy csattanóul a koporsóján olvasható hìres „Nemini

cedo” jelmondatát idézi. Sándor Istvánt mindenképpen az erasmusi hagyomány magyar folytatói között kell

számon tartanunk.

Az útikalauzból rokonszenves szerző alakja bontakozik ki előttünk. Független, szuverén, liberális szellem, aki

önálló véleményt formál a világ jelenségeiről. Rebellis és ellenzéki hagyományokat ápol, merész eszméket

hirdet, veszedelmes tanokat terjeszt. A maga korában ezért sem volt tanácsos népszerűsìteni útikalauzát.

Alapjában véve mindmáig a feledés homálya borult rá, amint ezt utóélete mutatja.25

25 Az első, aki jelentőségének megfelelően értékelte a művet, emlìtett értekezésében Szinnyei József volt; egyebek között ezt ìrta róla: „Valóban még most is érdekkel olvashatjuk ezen kellemes, nagy megfigyelő tehetséggel, vonzó, könnyed modorban ìrt könyvet... Nem

mulasztja el a szerző a külföld viszonyait itt-ott hazánkéval összehasonlìtani, és ahol magyar emléket talál, erről is megemlékezik; leìrja az

aacheni kápolna történetét stb. Kitűnik munkájából, hogy idegen forrásokat is használt, de önállóan dolgozta fel azokat. Főleg az idegennek feltűnő dolgokat (különösségeket) szereti leìrni, de figyelme egyébre is kiterjed; érintve vannak itt a természet, a művészet, a történelem, a

népszokások stb.” (Sajnálatos módon azonban a Magyar írók élete és munkái-nak Sándor Istvánról szóló cikkében külföldi utazásainak

évszámait hibásan közölte, s az elìrásokat továbbörökìtik majd azok a kései utódok, akik adatokat másodkézből kritikátlanul vesznek át.)

Kiss Ernő A nyelvújítás szótárához cìmű cikkében (Magyar Nyelvőr 1906) fölhìvja a figyelmet arra, hogy az útikalauz szóanyagát a

nyelvészek nem vették tekintetbe a nyelvújìtás szempontjából, s közöl is egy jegyzéket újszerű szavaiból. Ennek nyomán veszi fel a művet és adalékait Szily Kálmán A magyar nyelvújítás szótára második részébe (Bp. 1908). Réthei Prikkel Marián is emlìti tanulmányában Sándor

„útilevelei-t, és megjegyzi, hogy Révai „nyelvünket és helyesìrásukat a maga szája ìze szerint átváltoztatva” rendezte sajtó alá.

Pintér Jenő A magyar irodalom története Bessenyei György fellépésétől Kazinczy Ferenc haláláig (1772-1831) I. köt. (Bp. 1913) cìmű irodalomtörténeti kézikönyvében cìm szerint emlìti a művet, megjegyezve azt, hogy „egyike a legjobb régi magyar útleìrásoknak”.

Riedl Frigyes 1916-ban Shakespeare és a magyar irodalom cìmű olcsó könyvtári kötetkéjében a forrás pontos megnevezése nélkül idézi Sándor londoni szìnházlátogatásának élményét mint „a legrégibb feljegyzést arról, hogy magyar ember shakespeare-i darabot (át nem

alakìtva) a szìnpadon látott”. Másfél évtizednyi szünet után ismét Riedl szólal meg. Magyarok Rómában (Bp. 1930) cìmű kötetében arról ìrva, hogy irodalmunkban Szamosközi István emlìti először az olasz lovasszobrokat, jegyzetben hozzáteszi: „A magyar irodalomban azután

nem tudom nyomát ezen olasz szobroknak, csak egy 1785-ből való névtelenül megjelent velencei útilevél emlìti « a szép rezes szobrot,

melyet a közönség Gattamelata nevű hadivezérnek állìttatott fel.»”

Emerico (Imre) Várady La letteratura italiana e la sua influenza in Ungheria (Vol. I. Roma 1934) cìmű munkájában szóvá teszi, hogy

Sándor útikalauza egy 1786-ban Észak-Olaszországban tett utazását is tartalmazza. A hibás évszám mutatja, hogy másodkézből merìtette értesülését, s ezért az olaszországi útleìrás jelentőségét nem ismerhette fel.

Sárkány Oszkár A tájeszmény változásai a magyar költészetben Petőfiig (Bp. 1935) cìmű tanulmányában rámutat arra, hogy Sándor az első utazások alatt meglehetősen érzéketlen a táj szépségei iránt, negyedik útján Svájcban fedezi fel a természet szépségeit, ott „ért végre a

preromantika ìgéretföldjére”. A sziklafalak, a mélység, a mélységben ragadozó hegyi folyó, vagyis a félelmes, a rettenetes, a borzasztó

természet lenyűgöző hatalma (pl. az Ördög hìdjánál) a preromantika hatását mutatja. A Vierwaldstätti-tó partjait Sándor úgy jellemzi, mint amelyek vadabbak s ezért románcosabbak más svájci tavak partjainál. Sárkány megállapìtja, hogy a vad és romantikus mint rokon fogalom

Rousseaunál jelenik meg először, mégpedig a következő mondatban: „A Bieli-tó partjai vadabbak és romantikusabbak a Genfi-tó

partjainál.”

Bada Gyula Úti levelek a magyar irodalomban Mikestől Petőfiig (Bp. 1935) cìmű (alighanem doktori) értekezésében az adatokat pontosan

közli, de a mű megìtélésében bizonytalan, igazában nem tud hozzáférni Sándor István szelleméhez.

Magyarok Prágában (1773-1849) cìmű tanulmányában (Apollo 1936) ugyancsak Sárkány Oszkár foglalkozik az útikalauzzal. Előbb

általában jellemzi a művet: „Igazában Sokféle az ő könyve, egy sokat olvasott, sokat látott XVIII. századbeli magyar erudìciójának hű képe. A világ benne sűrú, tömött és érdekes, tele kuriózumokkal; egy kicsit a nagy angol regények, egy kicsit Candide világa.” Majd Sándor

prágai tartózkodásának leìrását elemzi részletesebben.

Csak sajnálhatjuk, hogy Halász Gábor Külföldjáró magyarok cìmű (Apollo, 1938) remek esszéjéből kimaradt útikalauzunk. Nála a reformáció szegény vándordiákját ugyanis a 18. században az utazó nagyúr, Szepsi Csombor Mártont a Teleki grófok váltják fel.

Az 1945-tel kezdődő korszakban igen vegyes kép tárul elénk a Sándor István utazásairól szóló ìrásokban. Gál István Magyarország, Anglia és Amerika különös tekintettel a szláv világra. Vázlatok a nemzetközi vonatkozások köréből (Bp. 1945) cìmű kötete Anglia és a Felvidék

cìmű fejezetének Régi felvidéki magyarok Angliában cìmű alfejezete nem tud Sándor angliai útjáról, a források és jegyzetek között sem fordul elő a neve. Viszont a Skakespeare Magyararszágon cìmű fejezetben, Riedlre utalva, emlìti őt. Az útikalauzt tehát nem ismerte.

Az az időben indult, de torzóban maradt Hazánk és a nagyvilág cìmű sorozat I. darabjában, Sőtér István Magyar-francia kapcsolatok (Bp. 1946) cìmű könyvében helye lett volna Sándor franciaországi utazásának, a szerző figyelmét azonban, nyilván Halász Gábor nyomán, a

főúri utazók, Teleki József és Teleki Sámuel külföldi útjai kötötték le. Viszont a sorozat II. darabjában Dezsényi Béla Magyarország és

Svájc (Bp. 1946) cìmű kötetében jelentőségéhez méltóan tárgyalja Sándor svájci utazását, s szerzőjét a romantikus utazók közé sorolja, „akiket már nem meghatározott, egyetemhez kötött tanulmányok célja, hanem az impresszionista tapasztalatszerzés és élménygyűjtés vágya

vezet”. Elemzi a rajnai vìzesésnél, a déli Svájc tájain, a vadregényes Urseli-völgyben meg a Szent Gotthárd útján átélt élmények leìrását,

láthatóan értékesìtve Sárkány észrevételeit, majd kitér Sándor István gazdasági, társadalmi, technikai érdeklődésének megnyilatkozásaira.

Gáldi László idézett monográfiájában „szìnes, eleven útleìrás”-nak nevezi a művet, majd felhìvja a figyelmet arra, hogy Sándor nyelvújìtó

tevékenysége teljes egészében nincs feldolgozva, s épp útikalauza nincs e szempontból kiaknázva. Mutatóba közöl egy jegyzéket, amelyben az útikalauzból kiszedegetett szavak sem Pápai Páriz szótárában, sem a Toldalék-ban nincsenek meg.



3. Egy olasz utazó Vácott 1780-ban Migazzi püspök udvarában26

Az utazó Domenico Sestini (1750-1832) firenzei polihisztor, több útleìrás, valamint számos történeti, különösen

numizmatikai, archeológiai, epigráfiai munka szerzője.

A minket közelebbről érintő munkája útleìrás: Viaggio curioso-scientifico-antiquario per la Valachia,

Transilvania e Ungheria fino a Vienna [Érdekes, tudományos, régiségbúvár utazás Oláhországon, Erdélyen és

Magyarországon keresztül Bécsig], Firenze, 1815. Az utazás, amelyet naplóformában ìrt le, 1780-ban történt,

mégpedig ami az erdélyi és magyarországi részt illeti, vagyis a Vöröstoronyi-szorostól Hegyeshalomig, 1780.

június 5-étől, hétfőtől július 15-éig, szombatig tartott, és főbb állomásai a következők voltak: Nagyszeben,

Gyulafehérvár, Nagyenyed, Kolozsvár, Nagyenyed, Szászváros, Déva, Temesvár, Szeged, Pest-Buda, Vác, Pest-

Buda, Tata, Győr, Magyaróvár, Hegyeshalom.

Az útikönyv több részre oszlik. Fő része a Descrizione del Viaggio dell'anno 1780 [Az 1780. évi utazás leìrása]

cìmet viseli. Az ehhez kapcsolódó rész, cìme szerint a Spiegazione di varie iscrizioni lapidarie [A különféle

ókori kőfeliratok magyarázata] az általa, utazása során gyűjtött ókori feliratok leìrása és szakirodalmi

hivatkozásokkal kìsért magyarázata. A harmadik rész cìme: Itinerario [Útikalauz], illetőleg alcìme: Per guida

dei Viaggiatori, che vaghi sono di far viaggio per alcune parti deIl’Ungheria, e della Transilvania [Útmutatóul

azoknak az utasoknak, akik arra vágyakoznak, hogy utazást tegyenek Magyarország és Erdély egyes részeibe].

Ez a kalauz az utat fordìtott sorrendben, Pozsonytól Nagyszebenig haladva ismétli meg, különös tekintettel

gyakorlati tudnivalók (közlekedési eszközök, szálláshelyek) ismertetésére, de helyenként kiegészìtve újabb

információkkal egyes városokra nézve: Description d'un bain de Constantinople a bevezetés tájékoztatása

szerint az utazás során meglátogatott gyógyfürdőkkel való összevetésére szolgál. A Descrizione del Vino di

Tokai fordìtás angolból. Catalogo delle opere cìmmel a három országra, de különösen Erdélyre és

A hatkötetes akadémiai irodalomtörténet III. kötetében, A magyar irodalom története 1772-től 1849-ig cìműben (Bp. 1965), miként Kókay György A magyar irodalomtörténet bibliográfiája 1772-1849 cìmű művében (Bp. 1975) nyomát sem leljük az útikalauznak. A Magyar

Irodalmi Lexikon (3. kötet Bp. 1963) úgy tudja, hogy Sándor István „1786-1791-ben nagy európai körutat tett; részben ennek a terméke a

Sokféle... királyokról, népekről, tudósokról, mesterségekről, könyvekről, nevelésről szól benne”. E sorokat csaknem szóról szóra ismétli Szauder Józsefné (Kazinczy Ferenc: Levelek cìmű kötetében, Bp. 1964), amikor Kazinczy általunk is idézett mondatát („Sándor Istvánnak

külföldi utazását nem ismerem”) jegyzetben magyarázza.

Richard Praþak Josef Dobrovsky als Hungarist und Finnougrist (Brno, 196l) cìmű értekezése alighanem az egyetlen, amely idegen nyelven nemcsak általában tárgyalja Sándor munkásságát, hanem külön figyelmet szentelve cseh vonatkozású – közöttük Dobrovskýról szóló –

ìrásainak, kitér az útikalauzra is, Sárkány Oszkár cikkének ismeretében értékelve prágai tartózkodásának részleteit.

Varannai Aurél Angliai visszhang cìmű kötetében (Bp. 1974) A felejthetetlen Mrs. Siddons cìmmel egy egész fejezetet ìrt Sándor

munkásságáról, különös tekintettel útikalauzára és abban londoni szìnházlátogarásaira. A lazán összetákolt fejezet hemzseg a tárgyi tévedésekről, ìgy például a szerző szerint a Sokfélének nyolc kötete jelent meg, az utolsó 1800-ban; Sándor bécsi évei és külföldi útjai után

„1791-ben hazatért Győrbe”; az útikalauzt „a Sokféle megszűnése után 1800-ban” jelentette meg; Sándor „negyedik utazása vezetett el

Londonba” stb. Az útikalauzból vett idézetei pedig oly pontatlanok, mintha a kötet sohasem fordult volna meg a kezén.

Bajomi Lázár Endre A magyar Párizs cìmű antológiájában (Bp. 1978) A Pálé-rojál cìmmel közli a cìmben megjelölt leìrást, „a szerző ìzes

és festői ìrásmódját” is megtartva.

Fenyő István Haza s emberiség. A magyar irodalom 1815-1830 cìmű könyvében (Bp. 1983) Vörösmartynak a Tudományos Gyűjtemény

szerkesztésében való érdemeit ecsetelvén arról értesìt bennünket, hogy ő „adta közre folytatásokban az első nyomtatásban megjelent nyugat-európai útirajzot”. Vörösmarty azonban bizonyára tudta, hogy Almási Balogh Pál Tudósítások a külföldről (az előző szerkesztők idején

Barátságos tudósítások külföldről) cìmű becses németországi útirajza nem az első volt ebben a műfajban.

Sándor István Utazásai-nak meglehetősen viszontagságos utóéletéről szóló szemlénket mégis azzal az örvendetes hìradással zárhatjuk, hogy az irodalmárok körében is tapasztalható tájékozatlanság ellenére akadnak ma is, akik ismerik és forgatják a művet. Erre és erről vall Tüskés

Tibor Utak Európába (Bp., 1983) cìmű kötete s abban Egy magyar utazó a XVIII. század végén cìmű ìrása. Svájci utazására kalauznak vitte magával Sándor könyvét, s – mint erről beszámol – nem kellett csalódnia:

„Erre a svájci utazásra egy kétszáz éves könyvet hoztam magammal útikalauznak. Az utolsó pillanatban tettem a táskámba. Természetesen inkább pihentető olvasmánynak választottam, mint gyakorlati kérdésekben eligazìtó kalauznak. Kétszáz év nagy idő... De jobb cicerónét

akkor sem találhattam volna, ha napokig latolgatom, mit hozzak magammal. Ismétlem: a könyv szerzője, Sándor István jó kétszáz évvel

előttem járt Svájcban. Felütöm a könyvet, lássuk, mit ìr Bernről! Úgy látszik, Sándor István is megállt az Aare fölött, talán ugyanazon a helyen, ahol most állok. Kìsérteties az egyezés Sándor István leìrása és aközött, amit látok. A folyó partjáról a terasz pereméig járó liftet

természetesen az újabb időkben épìtették. De a mély völgyben kanyargó folyó már akkor is a maihoz hasonló látványt kìnálta. A

gesztenyefák is (a maiak, ki tudja, hányadik ősei) itt álltak már. És talán az eső is ugyanìgy szemerkélt kétszáz éve, mint ezen az 1981-es júliusi péntek délután.” 26 Előadás a III. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuszon 1991. augusztus 13-án. Megjelent: Régi és új peregrináció. Magyarok

külföldön, külföldiek Magyarországon. Szerkesztette Békési Imre, Jankovics József, Kósa László, Nyerges Judit. Budapest–Szeged, 1993, 1020-1024. old. A műből idézett részek magyar fordìtása tőlem való.



Magyarországra vonatkozó történeti-földrajzi-tudományos művek bibliográfiája van összeállìtva, amelyet a

szerző utazása során egyes könyvtárakban, főképpen a budai egyetemi könyvtárban gyűjtött. Végül a Tavola

generale delle pietrificazioni della Transilvania az Erdélyben talált megkövesedett növények, fák lelőhelyének

lajstromát tartalmazza. A kötetet két tábla zárja, amely a római feliratokban előforduló rövidìtések feloldását

közli.

Az elfelejtett, illetőleg hazánkban kellő figyelemre nem méltatott útleìrás a hozzá kapcsolódó útikalauzzal

eleven képeket villant fel Magyarországról, korabeli viszonyairól és múltjának emlékeiről, lakóiról és természeti

kincseiről. A szerző által meglátogatott városok közül ez alkalommal Nagyszeben, Szeged, Pest-Buda és Vác

leìrásával foglalkozunk, s ezáltal próbálunk ìzelìtőt nyújtani a munkáról.

Az első állomás, ahol Sestini huzamosabb időt töltött, Nagyszeben. Itt többször találkozott Bruckenthal báróval,

s az ő társaságában tekinti meg képtárát, numizmatikai és természetrajzi gyűjteményét s nem utolsó sorban

gazdag könyvtárát. A könyvtárban megismerkedik a Magyarországra és Erdélyre vonatkozó alapvető történeti

és természettudományi irodalommal, annak a véleményének adva hangot, hogy aki Erdély dolgairól hitelesen

kìván tájékozódni, annak Benkő József Transsilvaniáját (1778) kell tanulmányoznia.

Leìrja a várost és lakosait, s úgy vélekedik, hogy kiválóan alkalmas hely lenne egyetem számára, mert

soknemzetiségű lakosai révén igen könnyen lehetne nyelveket elsajátìtani. Külön figyelmet fordìt a lakosok

többségét alkotó szászokra, akiket ìgy jellemez: „A szászok, akik egyébként a legtöbben vannak, fényűzés

nélkül élnek, fölöttébb józanok és takarékosak, a munkának szentelik életüket, asszonyaik is ilyenek, akik nem

szűkölködnek a szépségben”. Elmondja azután, hogy a fiatal szász nőknek, amikor házasságra lépnek, le kell

vágatniuk szép hajfürtjeiket, és egy fajta sapkát kell viselniük. A házasságkötés ilyenformán megfosztja őket

egyik dìszüktől, amivel a természet megajándékozta a szépnemet. Viszont hasznot hajt a fodrászoknak, akik jó

előre spekulálhatnak rá, hogy parókát készìtsenek belőle; s valóban itt meg lehet rendelni ezt az árut.

Bár Szegeden csupán átutazik, a városról és a környező településekről érdekes észrevételeket tesz. A leìrást

azzal kezdi, hogy Szeged nagy város, ahol Mátyás király által épìttetett erődìtmény áll. Azután arról szól, hogy a

város Csongrád megyében van, amely bővelkedik szarvasmarhában és gulyákban, termékeny földje pedig

gabonában. A folyók annyira gazdagok halban, hogy a silányabb minőségűeket a disznóknak vetik oda.

Megemlékezik arról, hogy a városban a piaristáknak, a minoritáknak és a ferenceseknek van rendházuk, s a

Szent Demeternek szentelt főtemplomon kìvül még a görögöknek is van szentegyházuk. Beszámol továbbá a

sópiacról és a sóraktárról, a sót ugyanis folyami úton szállìtjak ide Erdélyből. Mindennap van piac, ahová a

parasztok a környékről mindenféle élelmiszert hoznak eladni, közöttük óriási házi kenyereket. Útikalauzában

(az Itinerarióban) megjegyzi, hogy Szegeden sok fogadó van, közöttük a legkényelmesehb a Sas, de – teszi

hozzá – nagy tisztaságot ne várjon benne az utazó.

Jóllehet csupán rövid ideig, öt napig tartott, mégis jelentős budai és pesti tartózkodása. Június 6-án, csütörtökön

délután érkezett Pestre, és a Szarvas fogadóban szállt meg. Másnap jókor reggel első dolga volt, hogy felkeresse

a budai török fürdőket, mert Stocker Lőrinc budai főorvos Termographia Budense (1721, 1729) cìmű munkája

felkeltette ilyen irányú érdeklődését.

Ám a Rác fürdőben szerzett tapasztalatai, a szolgáltatások kezdetlegessége és hiányosságai bìrálatra késztetik, és

azoknak, akik az ilyen fürdők előnyeit akarják élvezni, a törökországi, különösen a konstantinápolyi fürdőket

ajánlja.



Pest és Buda városképi leìrása és méltatása során kiemeli a királyi palotát, amelyet Mária Terézia

bőkezűségéből felújìtottak, és nemrégiben az egyetemet helyezték el benne. Pest-budai tartózkodásának fő célja

egyébként is az egyetem és más tudományos és oktatási intézmények meglátogatása volt. E programjának

kialakìtásában és lebonyolìtásában nagy segìtséget kapott egy Firenzében megismert rendtag révén a pesti

piarista atyáktól. Közülük július 8-án délelőtt előbb Benyák Bernáttal, az egyetem filozófiaprofesszorával

találkozott, aki bemutatta őt a gimnázium igazgatójának, Valero Jakabnak. Valero megkìnálta egy csésze

csokoládéval, majd kikocsikáztak Pest környékére, ahol megnéztek egy szederfaültetvényt. Ebédre ugyancsak a

piaristák hìvták meg, amelyen teknősbéka-levest szolgáltak fel: a földi teknősbéka – mint ìrja Sestini –

fogolyragu módjára igen ìzletesen és nagyon finoman volt elkészìtve. A piaristák közül külön méltatja Horányi

Eleket, és közli műveinek jegyzékét.

Hol járt még Sestini? Természetesen meglátogatta az egyetemi intézményeket. Tisztelgett például Piller Mátyás

professzornál, aki megmutatta neki az egyetem természetrajzi gyűjteményének ritkaságait. Elment az egyetemi

könyvtárba, ahol legfőképpen a Schönwisner István régészprofesszor által őrzőtt ókori numizmatikai

gyűjtemény keltette fel figyelmét. Megismerkedik a Mitterpracher-fivérekkel, dicséri Mitterpracher Lajos

mezőgazdaságtani Elementa rei rusticae cìmű művét. Horváth Ker. János a természettan és a mechanika tanára

pedig az egyetem csillagvizsgálójával ismerteti meg. Mindenütt a legnagyobb előzékenységgel fogadják, nem

győzi dicsérni a professzorokat, akik – mint hangsúlyozza – legfőbb örömüket lelik abban, hogy szolgálatkészek

és különösen a külföldiekkel szemben rendkìvül figyelmesek.

Mozgalmas pest-budai tartózkodásánál is érdekesebb, utazásának, mondhatjuk, fénypontja az a vasárnap,

amelyet Migazzi Kristóf vendégeként Vácott tölt, és amelynek során bepillantást nyújt a vendéglátó püspök

udvarának, valamint a piaristák vezette váci Teréziánum nemes ifjúságának életébe. Erre a váci kirándulásra

ama teknőcleveses ebéd közben beszélték rá a piaristák, magasztalván a városépìtő kardinális kiváló érdemeit.

Ám a kirándulás eseményeiről és élményeiről szóljon maga a szerző!

„Július 9. vasárnap.

Még tegnap felfogadtam egy kocsit, hogy Vácra menjek, mivel abban a szerencsében van részem, hogy Migazzi

kardinálisnál tiszteletemet tehetem. Úgy alkudtam meg a kocsissal, hogy az egész napot ott tölti, és másnap

visszavisz Pestre. Úgyhogy hajnali négykor elindultunk és Vác felé tartottunk, mondhatom azonban, hogy az út

unalmas, mert homokos területeken halad át, és az út feléig mindössze egyetlen falu van, akkor azután bal felől

feltűnik Szentendre szigete egy faluval.

Vác három órányira van Pesttől, a Duna partján fekszik, és dombokkal meg hegyekkel van körülvéve.

Amint megérkeztem, a Teréziánumba mentem, hogy átadjak egy levelet a piarista rektor atyának, aki azt

mondta, hogy előbb el kell mennem a székesegyházba, ahol Ő Eminenciája énekes misén vesz részt, és utána

nem fogja elmulasztani, hogy megismerkedjen személyemmel. És valóban, miután véget ért a mise, Ő

Eminenciája visszatérve palotájába hivatott, hogy beszéljen velem. Ugyanis alighogy kijött a templomból,

megértve, hogy kiről van szó, nyomban meghìvott ebédre azzal, hogy kövessem őt palotájába. Ahol azután

levetette kardinális öltözetét, és ahogy mondani szokták, «rövid ruhára» vetkőzött, és ìgy kalauzolt engem, hogy

megmutassa az egész várost, minden létesìtményét és épületét, amit a város dìszére emeltetett. Vác ugyanis a

múltban mocsaras vidék volt, pocsolyás területekkel és nyomorúságos lakóházakkal.

Az általa alapìtott székesegyház a legszebb templom, amit Magyarországon láthatni, olyannyira, hogy számos

magyar úr és mágnás egyenesen azért látogat ide, hogy megcsodálja és tisztelettet adózzon a nagylelkű

főpapnak, aki minden jövedelmét kész volt arra fordìtani, hogy újjávarázsolja egyházmegyéjének székvárosát,

nemcsak ezzel az egy épülettel, hanem kollégium, szeminárium, apácazárda, püspöki palota, hidak, diadalìvek,

utcák és sok más megtekintésre érdemes alkotás létrehozásával. Mindezeket egytől egyig meg akarta mutatni

nekem, úgyhogy annak ellenére, hogy már kissé idős, de mégis tüzes temperamentumú, valósággal kifárasztott

engem. Hol egyik, hol másik nyelven szólt hozzám, végül még latinul is, mondhatom, több nyelven beszél, mint

Mithridátész. Nemcsak mindent látni akar, és mindenhova bemenni, de egyházmegyéje legegyszerűbb

embereinek társaságában is elidőz, s nem mulasztja el, hogy minden hìvének jó pásztora legyen.

Miután mindent megmutatott nekem, a Teréziánumba mentünk, ahol különb-különb magyar dámák és

gavallérok azért jöttek össze, hogy megtekintsék a kollégium nemes diákjai által csodálatosan előadott táncot.

Ezután az egész társaságot Ő Eminenciája magával vitte ebédre, felséges és nagyszerű ebéd volt, ahol nem

takarékoskodtak a magyar borokkal, a vermuttal és a tokajival, amihez a magyar urak hozzá vannak szokva;

ebben a nemes társaságban jelen volt a püspök, valamint Károlyi gróf. Vácott remek világos sört főznek, amit

szintén felszolgáltak.



[Az ebéd utáni pihenő alatt Sestini lemásolta a püspöki palota kertjében összegyűjtött római kori sìrkövek

feliratait.]

Ebéd után az egész nemes társaság a székesegyházba vonult, hogy részt vegyen a vecsernyén. Ennek végeztével

Ő Eminenciája megmutatta a kupolát és az altemplomot, az egész kiváló ìzléssel és érett stìlusban van

megépìtve, valamint a Báthory-család nemesi cìmerét, ezt a magyar vörösmárványba finom művészettel vésett

remeket.

Miután mindnyájan visszatértünk palotájába, hangversenyt hallgattunk, amelyet a zenekar a társaság

szórakoztatására vacsora idején szokott adni. A vacsora különben ugyancsak remek volt. Utána elbúcsúztam Ő

Eminenciájától, és a fogadóba mentem, hogy ott töltsem az éjszakát, és azután jókor reggel visszatérjek Pestre.”

Az előadottakhoz csupán egy megjegyzést szeretnék még fűzni.

Külföldi utazók magyarországi útleìrásainak felkutatása, tanulmányozása, kiadása a hungarológiának korábban

gondosan művelt területe volt. Előadásommal ezt a becses hagyományt kìvántam felelevenìteni és folytatni.

Többek között annak megmutatásával, hogy ebben a vonatkozásban is van még feltárni való érték. S hogy

érdekes és tanulságos múltunkat, múltunknak egy-egy darabját a hazánkban megfordult külföldiek egykorú

személyes tapasztalatai, tárgyi megfigyelései nyomán új megvilágìtásban látni és láttatni.


6. fejezet - A nyelvújítás győzelme

1. Tudós mérséklet érvényesülése a nyelvújítási harcban1

Tudva tudjuk, hogy a magyar nyelvújìtási harcnak azt a hevességét, amely más népek nyelvújìtási

mozgalmaiban nem tapasztalható, az okozza, hogy a visszaszorìtott szenvedélyek itt törnek elő, a más formában

meg nem vitatható kérdések itt kerülnek felszìnre. A nyelv körül folyik ugyan a harc, de hevessége elsősorban

nem a nyelvnek szól. A nyelv körül csatáznak, de közben a nemzet jövőjére gondolnak, a társadalmi és politikai

átalakulást készìtik elő.

Hogy a nyelvújìtók mennyire világosan látták küzdelmük politikai jellegét, arra elég lesz ezúttal Kis Jánost

idéznem, aki 1814-ben félre nem érthető egyértelműséggel emlékezteti Kazinczyt arra, hogy az ortológusok a

nyelvi újìtásokkal szembeszállva, a nemességnek – úgymond – szabadságát, – értsd – rendi kiváltságait

védelmezik: „a Magyar valamint minden jusára, úgy nyelvére nézve is felette féltékeny, s minden újìtást

szabadsága sérelme gyanánt néz.” A nyelvújìtásban – úgy véli – „tovább érünk, ha lassan járunk. Amennyire

lehet észrevétetlenül kell a nemesi vagyonban, a nyelvben, kedvetszegő változtatást tenni, különben processusba

keveredünk ... A lassan járáshoz tartozik az is, hogy a tűrhető hibák ne egyszerre s tüstént orvosoltassanak...”

Majd ìgy folytatja: „Az erőszakos revolutzio a nyelvújìtásban annál szükségtelenebbnek látszik lenni, minthogy

a nyelv hibájinak nincs az a természetek, ami az Ország alkotmányai hibájinak van, hogy ti, naponként

rosszabbak lennének.” És még ezt teszi hozzá: „A szokást, amint látod, nagyon tisztelem... De nem tehetek róla,

én azt gondolom, hogy egyfelől az új coloniák számára felette nagy szükség lévén a házakra, hagyjuk meg a

régieket tűrhető formájokban, hogy annál több időnk legyen újaknak épìtésére, másfelől a pusztìttást s rontást

valamìg csak lehet, távoztassuk, mert ez több vagy kevesebb fájdalmat mindenkor okoz.”2

Nem ìgy Kazinczy. Az óvatosságra intő és óvatossággal eljáró taktikával szemben éppen abban látja szerepét,

hogy az ortológusok és neológusok közötti ellentéteket a végletekig kiélezze. Horváth Endrének ìrva, 1816

februárjában ekként összegezi stratégiáját: „Nekem úgy tetszik, hogy az én érdemem az, hogy az a titkolt

gyűlölködés, mellyel Orthologusaink és Nyelvrontóink... egymást közel negyven év olta nézték, világos

ellenkezéssé, harccá lobbant. Ezt kerestem Vitkovicshoz ìrt Epistolámban, ezt Töviseim és Virágaimban, ezt a

Dayka és Báróczy Életekben. [...] Illő volt, hogy a sötétség valaha választassék el a világosságtól, s Íróinknak s

Olvasóinknak Közönsége, melly eddig magányosan tévesztő derengésben őgyelgett, az eggyik vagy másik

zászló alá térjen. A csata elkezdődött; Somogyi Gedeon, Beregszászi Pál, Zsombori József s az Ó és Új Magyar

nevetlen Írója vezetik az Orthologusok seregét; elébb utóbb megvìvnak a két fél emberei, s akkor a béke beáll, s

a Nemzet tudni fogja, mit kövessen”.3

Kazinczy éppen nem a „lassan járás” hìve, még kevésbé az óvatos taktikázásé, nem kìvánja megkìmélni a

nemesi vagyont, le akarja rontani az ortológusok bástyáit, elpusztìtani e kolóniák régi házait – „Rontott, mert

épìteni akart Palladio”: A nyelvrontók cìmű epigrammáját 1815 végén elsőként Kissnek küldi el4 –, egyszóval a

végső leszámolásra készülve, elsöprő támadással akarta kivìvni a neológusok győzelmét, és megteremteni az

óhajtott békét. Ám a béke békekötést, bizonyos kibékülést is jelent. A béke gondolata s ezzel esetleges

engedmények lehetősége itt jelenik meg először stratégiájában. Hogy milyen irányban, arról ismét Horváth

Endrének, ezúttal 1816 júniusában ìrt levelében nyilatkozik: „Nálunk, tisztelt barátom, nem a mi kéjünk teszi a

Nyelv belsőjét... Tiszteljük a Szokást és a Közìtéletet: de azt kìvánjuk, hogy az Író egyebeket is kövessen...”.5

Tiszteljük a szokást! „1809 és 1815 között ezt aligha ìrta volna le ìgy” – jegyzi meg Szauder József6 –, majd

rámutat arra, hogy ehhez járul még „a nyelv ideáljának... háttérbe szorìtása a nyelv géniusza, a romantikus

genialitás kedvéért! 1816 és 1818 között [Kazinczy] már a nyelv géniusza fölötti töprengésekre kényszerül –

barátai s most jelentkező ifjú tanìtványok – mint Szentmiklósy Aloiz – kìvánják ezt tőle ìgy!”7 Kazinczy

elveinek módosulását tehát – Szauder úgy látja – a magyar romantika felsarjadása idézi elő.

1 Megjelent: Magyar Nyelv, 1982, 263-270. old. 2 Kazinczy Ferenc levelezése, 12. köt., kiadta Váczy János, Budapest, 1902, 240-241. old., ill. 237. old. 3 Kazinczy Ferenc levelezése, 13. köt., kiadta Váczy János, Budapest, 1903, 486-487. old. 4 Kazinczy Ferenc levelezése, 13. köt., 373. old. 5 Kazinczy Ferenc levelezése, 14. köt., kiadta Váczy János, Budapest, 1904, XIV., 225-226. old. 6 Szauder József: Bevezetés, Kazinczy Ferenc Válogatott Művei, Budapest, 1960, 1. köt., CIV. old. 7 Szauder 1960, CV. old.

A nyelvújìtás győzelme


Kazinczy elveinek 1816 elejétől észlelhető módosulásában, nevezetesen abban, hogy korábbi állásfogalásaihoz

képest bizonyos engedményeket tett az újìtás kérdésében az ellentábornak – amely azután fokról fokra, de

egyenesen az Ortológus és Neológus-ban kötött kompromisszumhoz vezetett –, véleményünk szerint igen

jelentős szerepe volt Teleki Lászlónak (1764-1821), A magyar nyelv elé mozdításáról buzgó esdeklései (Pest,

1806) cìmű munka szerzőjének. Úgy tűnik, az ortológusok táborából Kazinczy előtt egyedül neki volt

tekintélye. Ennek első és kétségtelen jele az, hogy amikor 1815-ben a támadások egy újabb hulláma –

Beregszászi és Zsombori ìrásai – alkalmat nyújtottak neki a harc szìtására, mielőtt felelne ezekre, Teleki László

véleményét kéri ki az újìtás dolgában. Kazinczy „Oly férfiút keres fel soraival – mondja Váczy János8 –, akiről

tudnia kellett, hogy az orthológiának egyik fő képviselője. Teleki László grófot értjük, aki már Esdekléseiben

félreérthetetlenül körvonalazta a maga felfogását, s akit Kazinczy éppen ezért az ellenfél egyik nagytekintélyű

vezérének tartott. S hogy mégis újabb nyilatkozatra bìrja, ennek oka bizonyosan az volt, hogy meg akart

győződni: vajon [...] sikerült-e őt a nyelvújìtásban alkalmazott módjaival felfogásának megváltoztatására bìrnia,

szóval: mit ìtél az ő eddigi reformátori működéséről.”

Kazinczy 1815. december 21-én ìrt levele, amelyben Teleki elé „rakta” „a Neologizmus és Xenologizmus

ügyét”9, ugyan elveszett, de Teleki 1816. január 16-án kelt válaszából10 s benne a kérdések csoportosìtásából

kitűnik, hogy Kazinczy részletesen kifejtette neki álláspontját.

Válaszát Teleki a leglényegesebb, a harcok középpontjában álló kérdéssel kezdi, azzal tudniillik, hogy ki a

nyelvnek ura és bìrája. Szemben az ortológusokkal, akik a szokást és a grammatikusokat, és szemben a

neológusokkal s legfőképpen Kazinczyval, akik az ìrót tartották a nyelv legfőbb törvényhozójának, Teleki a

publikumot jelöli meg, mégpedig a művelt közönséget; ám – teszi hozzá – még a pallérozottabb része a

Nemzetnek sem fogadhat el olyan regulákat, „amelynél fogva a hosszas idők által megszentelt törsökös

rendszabások változhatnának.” Éppen ezen az alapon veti el Kazinczy felfogását is: „Ennél fogva még

kevesebbé engedhetném meg azt, hogy a Szép Írók urai a nyelvnek. Ők legfeljebb bővìtői, pallérozói a

nyelvnek; a Grammaticusok a Szép Írók probáinak rendben szedői; a publicum pedig egyedül megìtélője,

elfogadója, és a feljebb elé adott Határok között ura a nyelvnek.” És hozzáteszi még: „Valóban káros volna, ha

minden Szép-Író Ura lehetne a nyelvnek, amelyen ìr; mert ìgy nem a maga ìrása módját alkalmaztatná a nyelv

Geniussához, hanem a magától megállapìttatott Regulák kaptájára ütné a nyelvet.”

Íme itt jelenik meg – a szubjektìv, ìzlés parancsolta nyelv ideáljával szemben – a nyelv géniuszának a fogalma,

amely további fejtegetéseiben is a legfőbb mérce marad Teleki számára.

Rátérve az újìtásnak, mégpedig a szóújìtásnak problémájára, Teleki több tényezőtől teszi függővé annak

lehetőségét. Ennek során leszögezi: „De ha már új Szó kelletik, azt tartom, vigyázva kell hozzá nyúlni; mert

nemcsak a hangzása, hanem egész formáltatása által, nem lehet azzal a nyelv Geniussán erőszakot tenni...”.

Majd e kérdéskör summázásaként is mint legfőbb kritériumot ezt emeli ki: „Mind ezeket egyben vévén, az a

vélekedésem, hogy ne legyünk ott szóteremtők, ahol nem kell, s ha mégis azok akarunk lenni... úgy teremtsünk,

hogy a nyelv Geniussa, a nyelv tisztasága általa ne romoljon.”

A stilisztikai kérdéseket elemezve, Teleki nem fogadja el Kazinczynak a különböző stìlusfajtákról kialakìtott

elméletét, nevezetesen azt, hogy a stìlus szépségének alárendeli a nyelv törvényeit, s ezzel kapcsolatban

kijelenti: „A stylus tisztaságának, meghatározottságának, a nyelv Geniussának mindenütt meg kell maradni...”;

majd a római klasszikusokra hivatkozik, s úgy találja, hogy azok „Tárgyaikhoz alkalmaztatott külömböző

felemelkedettséggel ìrtak, de a Deák nyelvnek pallérozása mellett annak ős törsökös Reguláit, Geniussát nem

rontották...”.

A továbbiakban Teleki balvélekedésnek minősìti az újìtás érdekében történő nyelvrontás szándékát, mert a

„nyelvnek nem kell azért elromlani, hogy azoknak poraiból új nyelvek támadjanak”. Végezetül ifjúkori

barátságuk jogán kéri Kazinczyt, hogy „ezután ne vegyen annyira részt tudósaink vetekedésében”, hanem

emelkedjék felül a támadásokon, ezt kìvánja „Tudósi méltósága”. Ne csatlakozzék egyik félhez sem, mert „Ezek

közül akármelly részről sincs közönségesen igazság, medium tenuere Beati: mindegyik használni akar, de ha

szolgai félelemmel elhatározása mellett megáll, a nyelvnek többet árt, mint használ.” Azt tartja ugyanis, hogy

„se a puristák, se az új szócsinálók nem győznek, hanem győzni fog a Magyar publicumnak az a részre nem

hajló többsége, amely közönségesen a nyelv gyarapodását megìtéli”, és amelynek, hogy Kazinczy „egyik

Vezére legyen, minden jussal megérdemli”. Befejezésül ilyen értelmű együttműködésre hìvja föl Kazinczyt:

8 Kazinczy Ferenc levelezése, 13. köt., XVII. old. 9 Kazinczy Ferenc levelezése, 14. köt., 130. old. 10 Kazinczy Ferenc levelezése, 13. köt., 418-426. old.



„fogjunk kezet, s dolgozzunk egyesült erővel ezen az úton Anyai nyelvünk gyarapìtásán, pallérozásán s

bővìtésén.”

Teleki László józan mérséklettel, tudós tárgyilagossággal és baráti jóindulattal ìrt, egész értekezéssel felérő

levélbelli váalszát joggal nevezte Váczy János a nyelvújìtás története egyik legbecsesebb dokumentumának.11

Kazinczyra nagy hatást tett e fejtegetés, s mint ilyenkor szokása, barátainak, ezúttal Helmeczy Mihálynak,

Szemere Pálnak, Döbrentei Gábornak, Kis Jánosnak, Kölcsey Ferencnek ad hìrt a „fontos” levélről mint

olyanról, amelyik „tiszteletét és háláját” érdemli.12 Kis Jánosnak ugyan azt is megjegyzi, hogy ennek ellenére

„megtérni nem tudok”, a fejlemények azonban azt mutatják: sok tekintetben a Teleki megjelölte elvekhez és

tanácsokhoz igazodva jut el oda, hogy a „részre nem hajló publikum” nevében és vezéreként kössön egyezséget

az ortológusok és neológusok között.

Teleki hatását mutatja már az is, hogy Beregszászi könyvére, az 1815-ben napvilágot látott Dissertatio

Philologica-ra, amelyről megjelenése előtt fél évvel tudomást szerzett, amelyből meg sem várva megjelenését

13 ìvet 1815 júliusában elvitt a nyomdából, s amelyről júliusi megjelenése után nyomban elsöprő bìrálatot

készült ìrni,13 Teleki levele után csak másfél évvel jelenteti meg recenzióját, s ebben is Beregszászi munkáját

együtt tárgyalja Sipos József 1816-ban megjelent könyvével, Zsombori pamfletjét pedig válasz nélkül hagyja.

Ez a recenzió kettősséget mutat. Egyfelől ugyanis fenntartja azt a nézetét, amelyet nyilván Telekinek is kifejtett,

mégpedig bizonyára úgy, ahogy az 1816. január 16-ról keltezett Jelentés a Klopstock Messiása eránt cìmű

ìrásában14 olvashatjuk, hogy ti. a szépìró az ura a nyelvnek, a grammatikus pedig csak őre és rabja. Sőt ez

utóbbinál sokkal határozottabb és végletesebb formát ölt a recenzióban a megszövegezés. Nevezetessé vált sorai

ìgy hangzanak: „A Szép-Író nem ismer főbb törvényt, mint azt, hogy ìrása Szép legyen. Valami ezen igyekezetét

segélheti, az neki mind szabad; akár engedi a Grammatica és a Szokás, akár nem. [...] Sőt az Író parancsolja,

hogy úgy legyen, s úgy lesz; sőt az Író úsussá csinálja, ami úsus nem vólt.”15 Más részről viszont, az

előzményekből korántsem következően, recenziója végén a békülékenység hangja szólal meg, a kiegyezés útját

egyengeti; ezt mondja ugyanis: „A Való, mint mindég, itt is szeretett helyén, középben fog állani. Sem a Szokás

imádóji, nem kivánják..., hogy a nyelv a tökélletesedhetés útján feljebb ne hágjon; sem az Újìtók nem..., hogy

nyelvünkből egészen más Nyelvet csináljanak.” Látnivaló, hogy ebben a fogalmazásban a Teleki kìvánta

medium tenuere beati kap helyet, s az Ortológus és Neológus alapmotìvuma csendül ki belőle.

Nem sokkal ezután a szakirodalmunkban Kritika néven számontartott recenzió lát napvilágot16, cìme szerint

Kazinczy művei kilenc kötetének kritikája, valójában nyelvújìtási elméletének bìrálata. A névtelen, de minden

bizonnyal dunántúli kritikus külön is célba veszi, hamisnak s egyszersmind veszedelmesnek bélyegzi

Kazinczynak azt az elvét, hogy a szépet teszi meg az ìró egyetlen törvényévé, mert az „rémìtő Dictatori

hatalom”-mal ruházza föl az ìrót. Kazinczy viszontválaszában, az Antikritikában17 továbbmegy az

engedékenység útján. Védelmezi ugyan alapelvét, de nem ex catedra nyilatkozik, hanem árnyalt előadásban

magyarázza meg. Azt, hogy az ìró ura a nyelvnek, úgy kell érteni – mondja –, hogy „szabad kéjű, de nem vak

kéjű, tanult kéjű, nem tudatlan kéjű Ura, barátja nem ellensége, mìvelője nem rontója, de épìtője.” Ez utóbbi

állìtás elég jelentős módosìtása a Teleki által balvélekedésnek minősìtett, Palladióra hivatkozó nyelvrontás

elvének. Miként mérsékeltebb a folytatás is, amelyben arról van szó, hogy az ìró nem önkényből parancsol,

hanem „jót, szépet, hasznost parancsol”, sőt „holtig tanúlja a Grammaticát, a Lexicont, a Szokást”, s csak

amikor azok nem elegendőek ahhoz, hogy a nyelv „gondolatainknak, s érzéseinknek igaz képe s hìv tolmácsa

légyen”, akkor folyamodik az újìtáshoz, Berzsenyi hőseként: „gyémánt fegyverével / Fényes útat tusakodva tör s

nyit”. Ami pedig az újìtás mértékét illeti, az természetesen viszonylagos, mert „mathematicai vonásokkal határt

és korlátot vonni lehetetlen”, ám egy tilalomfát Kazinczy mégis ismer: „Eggyet tudok: azt, hogy a Nyelv

Geniusát illetni soha nem szabad.”

A nyelv géniuszának kifejezését – kétségtelen – Telekitől vette át (tehát aligha a romantika képviselői késztetik

felette való töprengésre). Amikor ugyanis egy jó fél évvel Teleki levele után Dessewffy fölveti neki a kérdést:

miben áll a nyelv géniusza, Kazinczy, bár bajosnak ìtéli meghatározását, mégis már ekkor egyfajta értelmezéssel

készen áll.18 A Telekitől legfőbb mércéül állìtott nyelv géniusza, mondhatnánk, Kazinczynak kapóra jött. E

fogalomnak ugyanis egyrészt Teleki használatában többnyire a nyelv természete a szinonimája, ìgy a kifejezés

11 Kazinczy Ferenc levelezése, 13. köt., XVIII. old. 12 Kazinczy Ferenc levelezése, 13. köt., 475., 485. old.; 14. köt., 48., 62., 130. old. 13 Kazinczy Ferenc levelezése, 12. köt., 209-210. old.; 13. köt., 38. és 69. old. 14 Kazinczy Ferenc levelezése, 13. köt., 481. old. 15 Tudományos Gyűjtemény 1817, 12. köt., 89-90. old. (A ritkìtások Kazinczytól származnak.) 16 Tudományos Gyűjtemény 1818, 4. köt., 96-115. old. 17 Tudományos Gyűjtemény 1819, 4. köt., 120-126. old. 18 Kazinczy Ferenc levelezése, 14. köt., 358. old.



használata már magában is közeledést jelent az ortológusokhoz. Az ily módon való útegyengetés mellett,

másrészt a fogalom meghatározatlansága Kazinczynak alkalmas volt arra, hogy saját felfogásának megfelelően

értelmezze, beleértse mindazt, ami az ő nyelvújìtásának a „géniusza”. Íme, hogyan valósul ez meg az

Antikritikának az imént már idézni kezdett passzusában: „Eggyet tudok: azt, hogy a Nyelv Geniusát illetni soha

nem szabad. De mi a Nyelv Geniusa? bár érzem, megmondani nem tudom... Mìg valaki felkelend s erre meg

tanìtand, addig a mi minden élő nyelvek köztt legszebbé válható nyelvünk Geniusának, a szóban forgó kérdésre

nézve, azt a tulajdonságát nevezem, amellyel a bűvülést, szépülést, igazabbá válást nemcsak tűri, de szereti és

óhajtja is, és hogy mindazon kölcsönzésektől, amellyekkel a gondolatot és érzést erősebben, lágyabban,

komolyabban vagy csintalansággal festheti, nem idegenkedik: csak olyanok fogjanak munkához, akik ìzléssel

bìrnak.”

Így fér bele a nyelv géniuszának fogalmába a nyelv ideáljának ìzlés parancsolta eszméje is.

Alig szárad meg a tinta Kazinczy Antikritikáján, amikor újabb támadás éri. Füredi Vidának – a kortársak nem

tudták, hogy Kisfaludy Sándornak – A recensiókról cìmű cikke19, mely Kazinczyt, a bìrálót ìtéli el, s egyúttal a

neológia „egész tendenciája” ellen emeli föl szavát, amiért nemcsak az újìtásban tette az ìrót korlátlan urrá,

henem a kritikában is az egyéni ìzlés uralmát kìvánta. A támadás tehát Kazinczy vélt és félt diktátorsága ellen

irányult, s késztette őt arra, hagy megìrja összegező tanulmányát, az Ortológus és Neológus-t. 1818 októberében

fog munkához, decemberben már a vége felé tart, de 1819 januárjában újra kezdi, tehát átdolgozza, hogy végül

1819. augusztus 15-i keltezéssel zárja le a kész kéziratot.20

Ebben az időben kezdeményezésére egyre szorosabb kapcsolat alakul ki közte és a Telekiekkel, tanúja ennek

gyakrabbá váló levelezésük. 1819 elején Teleki László A Magyar Vers-szerzés Mesterségéről szólló Gondolatai-

t teszi közzé21, s a szorosabban vett prozódiai problémák tárgyalása után az újìtásról azokat a nézeteit adja elő,

amelyeket Kazinczyhoz ìrt leveléből már ismerünk. Tanulmánya végén ismét az „áldott középút” mellett foglal

állást, s ennek követéséről ìgy buzdìt: „igaz megnyugovásomat abban fogom mindenkor feltalálni; ha mostani

Hazafiúi törekedésemmel arra alkalmatosságot nyújthattam, ha a tökélletes Igazság, az igaz közép-út nem

annyira tőllem, mint inkább Hazafi Társaimtól fel fog találtani.” Nyilvánvaló, hogy ez főképpen Kazinczyhoz

intézett óhaja. Ő meg is érti, hamarosan válaszol rá, és siet megnyugtatni Telekit: „A Nyelvbeli Újìtások

dolgában én ellenkező értelemmel vagyok mint a Mélt. Gróf: de követni fogom dicső példáját, s az erőltetést

továbbá is kerűlni fogom.”22 Ugyanakkor most már elsősorban az öreg gróf fiára, Teleki Józsefre tekint, tőle

várja elismerését, amint alábbi soraiból kitűnik: „Ezen a mezőn is eggy nagy fényt ád a Teleki ház a hazának.

Melly tanult, lelkes s nagytüzű férjfi a Méltós. Gróf kedves fija! Nekem ez most minden gyönyörűségem,

minden reményem...”. Erre a dicséretre Kazinczynak az adta az alkalmat, hogy Teleki József (1790-1855, utóbb

az akadémia első elnöke) A’ magyar nyelvnek tökélletesítése új szavak és új szóllás-módok által cìmű műve

1818 novemberében elnyerte a Marczibányi-bizottság pályadìját. Kazinczy már akkor gratulált a szerzőnek,

amint Teleki Józsefnek 1819. január 16-án kelt válaszleveléből látjuk.23 Teleki ebben „honi literaturánk tisztelt

Nestorá”-nak, „legmunkásabb előmozdìtójá”-nak nevezi őt, akinek elismerése igen sokat jelent számára, mert:

„A tudósok szabad köztársaságában félve megjelenő ìróra nézve – mondja – mi lehet buzdìtóbb, hìzelkedtetőbb,

mint midőn buzgó fáradozásainak első csekély gyümölcseit, a tudományosságunk első bajnokainak egyike, kit

számtalan munkáiból tisztelni már régen megtanúlt, figyelmetességére érdemesìti...”. Tudjuk, hogy Kazinczy

kétkedéssel nézett az akadémia létrehozásának tervei elé, bizonyára Telekinek is felfedte aggályait, aki válasza

további részében ehhez fűz megjegyzéseket. A külföldi akadémiák példáját – mondja – nem a rájuk ruházott

hatalom, hanem az azzal való visszaélés tette kárhozatossá. Az ő szeme előtt viszont olyan akadémia lebeg, a

„tudósok olly szelìd egyezete, melly nem parancsoló hangja... által kìván az ellenkezőin diadalmaskodni, hanem

minden pártosságot félre tévén, egyenesen a nyelv kimìveltetésének előmozdìtásán, a honi tudományosság

öregbìtésén munkálkodik...”.

Igen, akadémiától függetlenül is, a pártoskodást félretéve és az igaz középutat megtalálva munkálkodni a nyelv

ügyének előmozdìtásán: ezt várták a Telekiek Kazinczytól is. Tárgyilagos érvelésük, tudós mérsékletük nem

maradt hatástalan rá. Hogy az Orthologus és Neologus; nálunk és más Nemzeteknél cìmmel közzétett értekezése

az ellentétek kiegyenlìtését szolgálta, abban nagy részük van nekik. Úgy tűnik, elsősorban az ő várakozásuknak

akart megfelelni, az ő ìtéletüket tartotta a legfontosabbnak. Elkészült értekezését ugyanis Teleki Lászlónak küldi

el a következő szavak kìséretében: „Én a Mélt. Grófot nem ellenkezőmnek óhajtom, hanem Bìrámnak. Ihol

vagyon tehát egy Értekezésem a Tudom. Gyűjtemény számára; méltóztassa azt megtekintésére a Mélt. Gróf, s

19 Tudományos Gyűjtemény 1818, 6. köt., 3-32. old. 20 Kazinczy Ferenc levelezése, 16. köt., kiadta Váczy János, Budapest, 1906, 208-209., 246., 275. old.; Tudományos Gyűjtemény 1819, 11. köt., 27. old. 21 Tudományos Gyűjtemény 1819, 1. köt., 17-49. old. 22 Kazinczy Ferenc levelezése, 22. köt., kiadta Harsányi István, Budapest, 1927, 351. old. 23 Kazinczy Ferenc levelezése, 16. köt., 237-239. old.



adja-által, esedezem alázatosan, nagylelkű kedves fijának, ki reménylem, nem bántatik-meg azon kérésem által,

hogy onnan mehessen a Trattner kezébe.”24 Nagyon fontos volt tehát számára, hogy munkáját mielőbb lássák a

Telekiek, mert kéziratának Trattnerhez való eljuttatásához egyébként, mint korábban is, egyszerűbb utat s főként

kevésbé előkelő kőzvetìtőt választhatott volna.

Az elismerés nem is marad el. Teleki József válaszol Kazinczynak, értesìti, hogy kìvánságának megfelelően

eljárt, értekezése a folyóirat novemberi kötetében jelenik meg. Szépnek és lelkesnek nevezi az értekezést, s

megjegyzi, hogy egyes részleteit felhasználja dìjnyertes pályaművében a sajtó alá rendezés során.25

Nem szükséges itt Kazinczy értekezését hosszabban méltatnunk, jelentősége jóideje tisztán áll a magyar nyelv-

és irodalomtudomány előtt. Az Orthologus és Neologus; nálunk és más Nemzeteknél26 a magyar értekező

irodalom első valódi remeke, amely a nyelvújìtási harcban, a két fél felfogásának egyeztetésével, a neológia

elméleti győzelmét jelentette.

Kazinczy értekezésének kezdetben A Magyar Nyelvről, annak természetéről, mostani koráról, szükségeiről

cìmet adta27, ugyanis korábban még könyvet tervezett, amelyben a nyelvújìtás történetét, elveit, eredményeit

összefoglalóan kìvánta tárgyalni. Most ezt már fölöslegesnek tartotta, s nemcsak azért, mert értekezésével a

maga részéről lezárta a vitát. Hanem azért is, mert időközben az összefoglaló munka is megszületett.

Teleki József művére gondolunk28, amely a kornak legmagasabb szìnvonalon megìrt nyelvtudományi munkája,

és amely bámulatosan éles ìtélettel állapìtja meg a szélsőségek között a követendő utat, mégpedig ugyanazon

felfogásban, amely Kazinczy értekezésében kifejezésre jutott.

Maga Kazinczy többször szóba kerül a könyvben. A szerző, amikor sort kerìt arra a kérdésre, mi az ìró szerepe

és mi a szokás hatalma a nyelvművelésben, ismertetve a nézeteket és utalva a lezajlott vitákra, megállapìtja:

„Nem áll meg tehát eggy hazánkfiának azon állìtása, hogy az Író parantsolja, hogy úgy legyen s úgy lesz; az Író

nem parantsol, csak jovasol, és a későbbi ìrásbeli szokástól függ a jovasolt újìtás elfogadása”. Jegyzetben pedig

ezt teszi hozzá: „Ezen érdemes Hazánkfia közelebbről és ezen értekezés elkészűlése után e tárgy felől való

gondolatait bővebben kifejtette, sok részben enyhìtette (TudGyűjt., 18l9, II. köt., 3. 1.) Az igazság után

szomjuhozó nagy lelkű Tudós nem szégyenli a meggyőződésnek engedni, a makatsság tsak a kis Lelkek vagy

Tudatlanok tulajdona; amit Kazinczy ezen utolsó betses értekezésében mond, nagyobb részint feltétel nélkül alá

ìrom, és itt kijelentett gondalatimmal megeggyez.”29

Törekvéseit azonban mindennél jobban szentesìtik a könyvnek utolsó, befejező sorai. Kazinczy az újìtás

elméletének védelmébben a merés-szabadságát hirdette, a merészséget tehát, sőt a vakmerőséget.30 Teleki

Kazinczy állásfoglalásának apológiáját adja, amikor műve végső tanulságaként és kicsengéseként ezeket ìrja:

„Valamint minden dologban úgy a nyelvmìvelésben is, a nagy félénkség veszedelmesebb a vakmerőségnél. Ez

ha minden nyomton botlásra, sőt elesésre vezérel is, de a tzélhoz közelebb viszen, mìg amaz minden lépésünket

ólom nehézségével akadályoztatja. A szerfelett félénk ember soha semmire sem mehet; sok szépet sok nagyot

köszönhetünk a vakmerőknek, kivált azoknak akik vakmerőségekben szerentsések vóltak. Quinctilianus az

általunk méltán tisztelt, minden oskoláinkban tanìtott és mohón tanult Horatiust a deák nyelv simìtására nézve

főként felix audacia-ja miatt dìtséri. Ha tehát a keskeny közép utat eltalálni nem tudjuk, sokkal tanátsosabb

merészségünkben néha megbotlanunk, mint a botlást félénken elkerűlni akarván helyt állanunk.”31

Kazinczy meg lehetett s meg is volt elégedve Teleki művével: Teleki József gróf „kintűnően beszélt” – ìrta

Rumy Károly Györgynek.32 Kettejük munkája, Kazinczy értekezése és Teleki könyve együttesen biztosìtotta a

nyelvújìtás végső győzelmét.

A Kazinczy vezette mozgalom ezzel elvégezte feladatát, a társadalmi és politikai átalakulás eszmei

előkészìtőjeként kialakìtotta a nemzeti irodalmi nyelvet. Új korszak kezdődik ezután, a reformkor, amelyben az

újért való harc visszaterelődhetett a politika sìkjára. Ahogy az új korszak Széchenyié lesz, úgy volt a megelőző

Kazinczyé. Ő maga joggal mérhette törekvéseit és eredményeit Széchenyi óriási terveihez, mert a maga

24 Kazinczy Ferenc levelezése, 22. köt., 356. old. 25 Kazinczy Ferenc levelezése, 16. köt., 522-523. old. 26 Tudományos Gyűjtemény 1819, 11. köt., 3-27. old. 27 Kazinczy Ferenc levelezése, 16. köt., 246. old. 28 Teleki József: A’ magyar nyelvnek tökélletesìtése új szavak és új szóllás-módok által, Pest, 1821. 29 Teleki József 1821, 135. old. 30 Tudományos Gyűjtemény 1817, 12. köt., 91. old.; 1819, 11. köt., 14., 26. old. 31 Teleki József 1821, 340. old. A kiemelések a szerzőtől származnak 32 Kazinczy Ferenc levelezése, 18. köt., kiadta Váczy János, Budapest, 1908, 15. old.



folytatását láthatta benne. Halála előtt nem sokkal, utolsó ìrásainak egyikében, Gróf Széchenyi Istvánhoz intézett

episztolájában nyugodt öntudattal vallhatta:

Én láttam a zavart, s láttam, hogy az

Rendén vagyon; úgy volt az mindenütt,

Mìg a nyelv hìvei, ìrók s olvasók,

Egymást korholván, összeszerkezének;

S a versenygőket nem békére vontam,

Hanem hevesb és még makacsb vitára.

Ki nyugtot óhajt, harcra kél. Kivìvánk

A szép tusát s most béke boldogìt.

1.1. Gróf Teleki József nyelvelméleti munkája33

A 19. század első felének egyik legjelentősebb hazai nyelvelméleti munkáját veszi kezébe ezzel a kötettel az

olvasó, amelyet szerzője, gróf Teleki József (1790-1855) – utóbb a Magyar Tudós Társaság első elnöke – a

Marczibányi Intézet által meghirdetett pályázatra készìtett.

Marczibányi István a hazáért áldozatra kész nagyurak, a Széchényiek, Telekiek, Wesselényiek sorából való.

Megértvén az irodalom és a nyelvművelés támogatásának nemzeti jelentőségét, ötvenezer forintot hagyott az

Akadémia megalapìtására azzal a kikötéssel, hogy az Akadémia létrehozásáig alapìtványa kamataiból évenként

egyrészt az erkölcs-, történet-, törvény- és orvostudomány, valamint a klasszikusok fordìtásának köréből ìrt

legjobb magyar nyelvű munkákat jutalmazzák, másrészt a Nemzeti Múzeum egy-egy pályakérdést tűzzön ki a

magyar nyelvtudomány és nyelvművelés témájából. Az első jutalmak odaìtélése és az első pályázat kihìrdetése

1815-ben lett volna esedékes. Mivel azonban az emlìtett művek jutalmazására, az ünnepélyes dìjkiosztásra

először csak 1817. november 23-án került sor, ekkor hirdették ki – a bìráló bizottságnak a nádor által kinevezett

elnöke, gróf Teleki László javaslatára – visszamenőleg egyszerre a három évre szóló pályakérdéseket. Mégpedig

a következőket:

I. Az 1815. esztendőre:

„Mi a dialectus grammatikai tekéntetben? Vagynak-é ezen értelemben a magyar nyelvnek dialectusai? Ha

vagynak, melyek azok különösen, miben különböznek egymástól, és mint lehetne általok bővìteni a magyar ìrói

nyelvet?”

II. Az 1816. esztendőre:

„Minő tudományos rendszabások szerént kellene és lehetne új szavakkal és szólásmódokkal a magyar nyelvet

bővìtenì a különbféle tudományokra és mesterségekre nézve?

Elkerülhetetlenül megkìvántatnék a megfejtésben, hogy a magyar nyelv belső történetei, grammatikai

alkotmánya, az európai tudós nyelveknek példái és az a tekéntet, hogy a magyar nyelv napkeleti nyelv, folyvást

szem előtt tartassék.”

III. Az 1817. esztendőre:

„Melyik volna azon legalkalmatosb mód, mely szerént egy tökéletes magyar szókönyvet (lexicont) lehetne

készìteni? Ki kellene-é ennek a nyelv régiségeire, a tartománybéli szavakra s szólásmódokra vagy a magyar

nyelvnek különféle dialectusaira is terjedni? Melyik legrövidebb úton lehetne a legalkalmatosb módot

végrehajtani?”

33 Bevezető tanulmány Teleki József: A magyar nyelvnek tökéletesítése új szavak és új szólásmódok által cìmű művének új kiadásához, Budapest, 1988.



IV. A három pályakérdéshez az elnök a maga adományából még az alábbi pályakérdést tűzte ki az 1817.

esztendőre:

„Miképpen lehetne a magyar helyesìrást (orthographiát) az egymással ellenkező szokások és önkényes

vélemények helyett filozófiai princìpiumokra épìteni?”

A jeligés pályaművek beadásának határidejét 1818. november 15-ében jelölték meg.

Mindez megvilágìtja a pályaművek keletkezésének körülményeit és idejét. Teleki ugyanis a II. és III. kérdésre

nyújtott be pályamunkát. Az itt közreadott művet tehát az 1816. esztendőre kitűzött témából 1817-1818-ban ìrta.

A beérkezett tizennyolc pályaművet 1818 decemberében osztották ki bìrálatra a bizottság tagjai között, akik

azután 1819. szeptember 13-án tartott ülésükön döntöttek a jutalmak odaìtéléséről. A minket közelebbről

érdeklő ìtéletek ìgy szóltak:

„Az 1816-dik esztendői jutalomra az Új Szovakról [!] a közegyezés érdemesnek ìtélte azon bő tudományú

értekezést, melynek ez a jelszova: Et voluisse sat est. Felbontatván a pecsét, úgy találtatott, hogy a munkának

szerzője méltóságos gróf széki Teleki József őnagysága, cs. k. kamarás úr és a nagyméltóságú Magyar Királyi

Helytartótanács titoknoka, ki, méltó örököse lévén a gróf Teleki névnek, példás hazafiúságát még azzal tetézte,

hogy a neki netalán járandó jutalmat más jutalomkérdésre fordìttatni kìvánta.

Az 1817-dik esztendői jutalomra a Magyar Szókönyvről a közegyezés érdemesnek ìtélte azon értekezést,

melynek jelszova: Fungar vice Cotis, acutum reddere quae ferrum valet, exors ipsa secandi. Felbontatván a

pecsét, csudálkozva hallották az ìtélő bìrák, hogy e munkának is a széplelkű előbbi méltóság a szerzője, s hogy

itt is hasonló hazafiúi nyilatkoztatást tett ritka szerénysége.”34

Az elnöklő atya meglepetéséről és öröméről pedig ìgy számolt be Horvát István:

„El nem hallgathatom, mivel magam is részvevő tanúja voltam, azon érzékeny atyai örömöt, melyet a

méltóságos elölülő nemes szìvű magzatának előtte tudva nem levő dicső fáradozásaiból érzett, midőn a

lepecsételt levélkék felbontattak.

Képzelheti mindenki, minő meglepés lehetett a nagy reményű fiúnak jutalomra érdemesìtett előmenetele egy

olyan atya előtt, ki maga is a magyar nyelv mellett ìrt Esdeklései által nemcsak hazafiúi kötelességét

dicsőségesen teljesìtette, nemcsak testestől-lelkestől gyakorolta egész életében a tudományokat, hanem a haza

hálaadását is méltán megérdemlette. Örömkönyűk hullottak a szìve mélyéig ihletődött atya szemeiből, s arcát

nyughatatlan vidámság borìtotta el annyira, hogy hússzor is kérdezné a jelenlevőket, ha nem tudták volna-e

előre fiának igyekezeteit, s nem kedveskedésből ìtélték volna-e számára a kettős jutalmat? Csak többszöri

kinyilatkoztatásokra csendesedhetett le a kérdezősködés, melynek annál kevésbé volt igazi helye, mennél

vigyázvábban [!] lépett mindenekben az ifiú méltóság, ki még munkáját is, hogy kezének vonásai a szerzőt

időnek előtte el ne árulják, mással ìratta le. Osztozott ezen örömben a kiküldöttségen kìvül maga a hazának

szeretve szeretett nádorispányja is, midőn a jutalmat nyert méltóságnak különös megelégedését tudtul adni

rendelte. Küldjön körünkbe a kegyes Ég sok ilyen ifiú méltóságokat, és óriási lépésekkel nevekedni fog

közöttünk a nemzeti nyelv és tudomány szeretete!”

Az eredmények kihirdetésére 1820. március 23-án került sor. A pályadìjakat a „pesti főoskola palotájá”-ban,

vagyis az egyetem aulájában rendezett fényes ünnepség keretében maga a nádor adta át a nyerteseknek.

Teleki művének bevezetésében utal arra, hogy a pályakérdésben megszabott kìvánalmakat követte a

kidolgozásban, csupán egy ponton tért el azoktól, tudniillik abban, hogy fejtegetéseit nem csupán a

szakszókincsre vonatkoztatta, hanem az egész nyelv szókincsére kiterjesztette. Az ő szavaival: „Csak abban

távoztam el azoktól, hogy a nyelv kimìveltetéséről megállapìtott szabásaimat nem szorìtottam a tudományos és

mesterségbeli szavakra, szólásmódokra, hanem az egész nyelvre és annak minden tekintetű kimìveltetésére

kiterjeszkedtem. Merész képzetemben egy tökéletes épületet bátorkodtam meragadni.” S indoklásul hozzáteszi:

„Ez talám nem fog nékem vétkül tulajdonìttatni, ha meggondoljuk, hogy az új szók és szólásmódok akármelyik

különös neme a nyelvújìtás közönséges törvényeinek szükségesképp alája vettetik.” A keletkezés

körülményeihez tartozik még az is, hogy bár a pályaművet 1817-1818-ban ìrta, a sajtó alá rendezés során

34 Jutalomfeleletek a magyar nyelvről a Magyar Nemzeti Múzeum 1815., 1816., 1817. esztendei kérdéseire. Kiadta Horvát István, 1-2. köt., Pesten, 1821. Az 1. kötet foglalja magába Pálóczi Horváth Ádámnak A magyar nyelv dialectusairól cìmű munkája mellett Teleki Józsefnek

A magyar nyelvnek tökéletesìtése új szavak és új szólásmódok által cìmű művét; a második kötetbe a következő pályamunkák kerültek:

Teleki József: Egy tökéletes magyar szótár elrendeltetése, készìtése módja; Kolmár József: Próbatétel a magyar helyesìrás filozófiájára; Gearch Illés: A magyar helyesìrás fő rendszabásairól, Gáti István: Elmélkedés a magyar dialectusról, lexiconról és helyesìrásról.



fölhasználta az 1818 után megjelent munkákat is, közöttük a téma szempontjából a legfontosabbat, Kazinczy

Ferenc Orthologus és neologus; nálunk és más Nemzeteknél cìmű, 1819-ben a Tudományos Gyűjteményben

napvilágot látott értekezését.

Meg kell még emlékeznünk arról, hogy a korszak legnagyobb élő nyelvtudósa, Verseghy Ferenc is erre a

pályázatra készìtette nyelvelméleti művét35, amelyben nagyszabású filozófiai alapvetéssel dolgozta ki a

pályázatnak mind a négy kérdésére adott válaszát (az esetleges jutalomból azonban eleve kizárva magát azzal,

hogy a saját költségén kinyomtatott művön feltüntette nevét).

A Marczibányi Intézet pályázata tehát a korszak két legjelentősebb nyelvbölcseleti munkáját hìvta életre. A

pályakezdő Teleki Józsefét, aki a nyelvművelő mozgalmak elvi tanulságait elemezve és összegezve, ha

mérséklettel is, a nyelvújìtás mellett szállt sìkra. És a pályája végéhez közeledő Verseghy Ferencét, aki három

évtizedes nyelvtudományi munkásságának záróköveként tudományos tapasztalatait filozófiai igénnyel

összegezve alapjában véve a nyelvújìtás ellen foglalt állást.

Művének szerepét Teleki maga kijelöli, amikor a bevezetésben a Marczibányi Intézet által meghirdetett

pályakérdés jelentőségét méltatja. Visszatekintve a nyelvújìtási törekvések három évtizedére, különösen pedig a

Kazinczy felléptével az ortológia és a neológia között az 1810-es években fellobbanó harcokra, amelyeket

egyfelől a Mondolat és a Felelet a Mondolatra cìmű pamfletek, másfelől meg az Erdélyi Múzéum-ban és a

Tudományos Gyűjteményben lezajló viták tettek emlékezetessé, megállapìtja: „minden pártot nem fogott

hazafiak, sőt még a két felek közül is a kevésbé hevesek rettegve s lelkendezve várták a csata kimenetelét, a

dolog bővebb kifejtését és a kérdés végelhatározását”, s ezért az 1816. évre kiìrt pályakérdéssel „hazánk

tudósainak új, szép alkalmatosság nyújtatott arra”, hogy a nyelvújìtás ügyében „minden pártosságot félretévén”

józan ìtéletüket közrebocsássák.

Valóban, a közvélemény rendszeres, összefoglaló munkát várt a nyelvújìtás problematikájáról. Tisztában volt

ezzel maga Kazinczy is, évek óta készült megìrni azt a könyvet, amely a neológia elveit, a nyelvújìtás védelmét

foglalta volna magában. Tudjuk, könyv helyett végül is egy nagyszerű értekezés született, az Orthologus és

Neologus; nálunk és más Nemzeteknél cìmű, amelynek eredeti cìme, A magyar nyelvről, annak természetéről,

mostani koráról, szükségeiről még a korábbi szándékról tanúskodik. Az értekezés, a két fél felfogásának

egyeztetésével, a neológia elméleti győzelmét jelentette. Ám nem pótolta az eredmények megszilárdìtásához

szükséges nagyobb szabású, az elvi-gyakorlati részletkérdésekben eligazìtó művet.

Teleki művének jelentősége tehát abban van, hogy nyelvtudományi alapokra fektetve, a külföldi idevágó

szakirodalmat bekapcsolva és a hazai előzményeket értékesìtve rendszeres, összefoglaló előadásban alkotta meg

a nyelvújìtás elméletét. Magas szìnvonalon megìrt munkája bámulatosan éles ìtélettel állapìtja meg a

szélsőségek között követendő utat, mégpedig lényegét tekintve abban a felfogásban, amelyet értekezésében

Kazinczy kifejezésre juttatott.

Honnan szerezte hát tekintélyes tudását, milyen forrásokból merìtette szakirodalmi ismereteit, és honnan tett

szert bölcs mérsékletre és józan ìtélőképességre a mindössze huszonhét éves fiatalember?

A feladatra való vállalkozásról a bevezetésben ìgy szól:

„Én egyfelől a kérdés nevezetességéről, a megfejtésben előforduló nehézségekről, másfelől a kiszabott idő

rövidségéről tökéletesen meg lévén győződve, csak félve fogtam a munkához. Csupán honi nyelvünk buzgó

szeretete gerjeszthette bennem azon gondolatot, hogy ezen reám nézve új pályán megjelenjek.”

Amikor azután mélyebben kezdett beleereszkedni a téma vizsgálatába, világossá vált előtte, hogy a pályázatban

megszövegezett gondolatok megegyeznek a kérdésben kialakìtott nézeteivel: „A gondolatból pedig valóságot

csak a feltett kérdés bővebb megvizsgálása szülhetett, mely által arról meggyőződtem, hogy az érdemes

küldöttségnek nyelvünk mìveltetése körül való gondolatai az enyimekkel tökéletesen megegyeznek.” Amiből az

is következik, hogy a téma nem volt idegen számára: a nyelv, a nyelvművelés, a nyelvújìtás kérdésköre

korábban is foglalkoztatta.

Ami az európai, közelebbről pedig a német nyelvművelő irodalomban való jártasságát illeti, nem kétséges, hogy

azt elsősorban kétéves göttingai egyetemi tanulmányainak köszönheti, ahol a forrásokat közvetlenül

tanulmányozhatta, a tájékoztatást első kézből kapta. A nyelv ügye iránti érdeklődése azonban minden bizonnyal

35 Verseghy Ferenc: A’ Filozofiának Talpigazságira épìtett Felelet [...] Értekezés [...] a’ Nyelvmüvelésnek mivoltárúl és akadállyairúl. Budánn, 1818.



korábbra nyúlik vissza, s aligha tévedünk, ha azt állìtjuk, hogy édesatyjának a hazai nyelv iránti buzgalmában

gyökerezik.

Gróf Teleki László (l764-1821) maga is Göttingában végezte egyetemi tanulmányait. Őt egy másik, több mint

egy évtizeddel előbb meghirdetett pályázat, a Kultsár Istváné késztette arra, hogy megìrja pályaművét.36 Az

1804-ben, a Magyar Kurirban közzétett pályakérdés három részre tagolódott: „1. Mennyire ment már a magyar

nyelv kimìveltetése? 2. Micsoda módok s eszközlések által kell azt nagyobbra vinni? és 3. miképp lehet ezen

eszközöket foganatosakká tenni?” A közel háromszáz lapra terjedő könyve megìrásának indìtékát a

bevezetésben ìgy adja elő: „Én nékem ámbár, Hála Istennek, az ilyen jutalomnak elnyerésére szükségem

nincsen, mindazonáltal gyakran gondolkozván magamban ezen nevezetes tárgyról, meg nem állhattam, hogy

ezen alkalmatossággal a rólla való gondolatimat kedves hazám eleibe ne terjesszem.” Az eredeti

pályakérdéseket kibővìtve, illetőleg szélesebb összefüggésekbe ágyazva, munkáját a következó öt részre

osztotta: „1. A magyar nyelvnek eredete a nemzeti históriákból lehúzva; 2. A magyar nyelv minéműsége,

természete és közönséges teóriája; 3. Annak meghatározása, mennyire ment légyen eddig a magyar nyelvnek

pallérozása; 4. Annak megmutatása, micsoda akadályai voltak eddig a magyar literatúrának; 5. Előadása azon

eszközöknek, amelyek által ezután a magyar nyelv kimìvelése elémozdìttathatik.” A műben elfogulatlan, józan,

mérsékelt ortológusnak mutatkozik be, aki egyenesen szükségesnek tartja a nyelvbéli újìtásokat, ha azok le nem

döntik a nyelvszokás határait, és meg nem sértik a magyar nyelv természetét. Kazinczy Teleki Lászlóban az

ellentábor nagy tekintélyű vezérét tisztelte.

Édesatyja műve Teleki József alapvető olvasmányai közé tartozhatott. S nemcsak a nyelv világába, a

nyelvművelés tematikájába és a nemzeti művelődés kérdéskörébe szolgált bevezetésül számára, hanem a

pártatlanságra, a bölcs mérsékletre, a józan ìtéletalkotásra is példát adhatott neki. Ebben a vonatkozásban

könyve bevezetőjében Teleki László ìgy vall magáról: „mivel gyermekségemtől fogva, az ok nélkűl előre bévett

ártalmas balvélekedések (praejudiciumok) belőlem való kiirtásán igyekeztem; azért ezen munkámban magamat,

sem hazámhoz való buzgóságomtól mód nélkül elragadtatni nem engedem, sem pedig kedves nemzetem eleibe

olyan módokat terjeszteni nem szándékozom, amelyek az egyéb nemzetbéli polgári társaimnak kisebbségekre

vagy károkra lehetnének: egyszóval úgy akarok ezen kérdésekre megfelelni, hogy igazán buzgó magyar szìvem

mellett is ne szűnjek meg világ polgára maradni.”

Amikor azután 1815-ben visszatérve külföldi tanulmányútjáról, Teleki József az elkövetkező években tanúja

lehetett annak, hogyan vìvja harcát Kazinczy az újìtást ellenzőkkel, többek között Beregszászi Pállal, Sipos

Józseffel, Kisfaludy Sándorral, apa és fia bizonyára meghányták-vetették a vitatott kérdéseket. Különösen pedig

attól kezdve, hogy Kazinczy, tanácsot kérve, 1815. december 21-i levelében Teleki László elé terjesztette az

ortológia és neológia ügyét. Teleki 1816. január 16-án kelt, értekezéssel felérő levélben válaszolt a széphalmi

vezérnek. Ebben olyan sarkalatos tételeket olvashatunk, amelyekben talán már közös álláspontot alakìtott ki a

két Teleki. Ilyen volt az ìrónak az újìtásban betöltött szerepe, amelyet Kazinczy ez idő tájt még élesen és

kihìvóan fogalmazott meg: „A Szép-Író nem ismér főbb törvényt, mint azt, hogy ìrása Szép legyen. Valami ezen

igyekezetét segélheti, az neki mind szabad, akár engedi a Grammatika és a Szokás, akár nem. Sőt az Író

parancsolja, hogy úgy legyen, s úgy lesz; sőt az Író úsussá csinálja, ami úsus nem volt.” Amire Teleki László

ìgy felelt: „még kevésbé engedhetném meg azt, hogy a szépìrók urai a nyelvnek. Ők legfeljebb bővìtői,

pallérozói a nyelvnek; a grammaticusok a szépìrók próbáinak rendbeszedői; a publicum pedig egyedül

megìtélője, elfogadója és a feljebb eléadott határok között ura a nyelvnek.” Teleki József pedig művének A

nyelvmívelés a valamennyire pallérozott nemzeteknél az írókat illeti cìmű fejezetében szélesebb alapokon és

nagyobb kitekintéssel tárgyalva a témát, az alapkérdésben összefoglalóan ìgy nyilatkozik: „Nem áll meg tehát

egy hazánkfiának azon állìtása, hogy az író parancsolja, hogy úgy legyen, s úgy lesz; az ìró nem parancsol, csak

jvasol, és a későbbi ìrásbeli szokástól függ a javasolt újìtás elfogadása. De másfelől a szokás sem köti meg oly

szorosan az ìrót, mint azt egy más tudósunk vitatta. Az ìrónak szabad, sőt kötelessége nemcsak most, hanem

örökkön-örökké a nyelvszokást igazgatnì, javìtani, a rossz ellen kikelni, a jövendő szokástól várván

igyekezetének foganatosságát.”

Elég áttekintenünk irodalmi hivatkozásainak sorát, különösen ami a német szerzőket illeti, hogy megállapìtsuk:

Teleki korszerű források felhasználásával épìtette föl nyelvelméletét. Adelung, Bodmer, Campe, Gedike,

Gottsched, Herder, Jenisch, Klopstock, Wieland neve emelkedik ki az idézettek-hivatkozottak sorából. Közülük

Jenisch műve, amely tizennégy európai nyelv összehasonlìtása alapján állapìtotta meg, hogy melyek az ismérvei

a tökéletes nyelvi eszménynek, a magyar litetátorok körében sokat forgatott és kedvelt olvasmány volt. Jenisch

„európai seregszemléjé”-t, az általa kidolgozott nyelvi modellt, valamint a magyar nyelvművelő-nyelvelméleti

irodalomban – nevezetesen Kiss János37 pályaművében, Pápay Sámuel38 kézikönyvében s nem utolsósorban

36 A’ Magyar Nyelv elé mozdìtásáról buzgó Esdeklései G. Teleki Lászlónak, Pesten, 1806. 37 Kiss János: A’ Magyar Nyelvnek mostani állapotjáról, kimiveltethetése módjairól, eszközeiről, Pesten, 1806.



Teleki József művében – megnyilatkozó hatását legutóbb, mélyen szántó elemzéssel, Balázs János fejtegette,

illetőleg kìsérte nyomon.39 Elemzéséből kiindulva csupán arra kìvánunk ezúttal rámutatni, hogy nyelvelméleti

vonatkozásban az eredeti források mellett Telekinek volt mire támaszkodnia a hazai előzményekben is.

Jenisch tétele szerint azt a nyelvet mondhatjuk eszményinek, vagyis a lehető legtökéletesebbnek, amely

gondolatainkat és érzelmeinket a szellem mindenkori szükségleteinek megfelelően tudja kifejezni. A

„nyelvtökéletesség” meghatározásában Kiss Jánosnak is ez a kiindulópontja: „A nyelv, a léleknek tolmácsa

lévén, úgy volna tökéletes, ha a léleknek minden szándékát annak mindenkori céljához képest egész erőben ki

tudná nyilatkoztatni, vagyis, ha minden gondolatokat és érzéseket úgy ki tudna fejezni, amint a léleknek

mindenkori tetszése vagy szüksége kìvánná.”40 Természetesen Pápay is, Teleki is a nyelv funkciójából indul ki,

érdemes szövegüket egymás mellé helyezni.

Pápay Sámuel: Teleki József:

Miben s miként kelljen pedig a

nyelvnek tökéletességeit és

fogyatkozásait meghatározni,

azt nem nehéz eltalálni, csak

azt vegyük jól gondolóra, hogy

mi végre van fenn a nyelv az

embernél. – Már minden

kétségen kìvül bizonyos az,

hogy a nyelv lételének célja

nem egyéb hanem hogy az által

az előttünk forgó dolgokat,

gondolatinkat és érzésinket

másoknak értésére adjuk. Ha

tehát valamely nyelvben

minden előforduló dolgokat,

képzeteket s érzéseket ki lehet

jelenteni, már abban

megvagyon az a tökéletesség,

hogy az a nyelv bő és gazdag.

A nyelvmìvelésben annak

tökéletesítését erányozzuk,

tökéletes pedig csak az a nyelv

lehet, mely céljának megfelel.

Hogy tehát a nyelv szükséges

tökéletesìtését helyesen

mozdìthassuk elő,

mindenekfelett annak

valóságos célját kell bővebben

kifejtenünk. Senki kétségbe

nem hozhatja, hogy a nyelvek

lételöket az egyes emberek

azon belső vonszódásának

tulajdonìthatjuk, mely által

gondolataiknak és

érzeményeiknek egymással való

közlésére ösztönöztetnek. Azon

nyelvben tehát, melyen minden

szemmel látható tárgyakat,

dolgokat, minden

gondolatainkat és érzelmeinket

ki tudjuk jelenteni, abban

megvagyon egyik legfőbb

tökéletesség, bőség és

gazdagság.a a Pápay 1808, 249-250. old.; Teleki 1988, 280-281. old.

Ezen a ponton egyúttal a tökéletes nyelv egyik első ismérvéhez jutottunk. Ezzel kapcsolatban Balázs János

megállapìtja: „Jenischhez és magyar követőihez csatlakozva, Teleki hat tulajdonságát sorolja fel a tökéletes

nyelvnek. Ezek: a bőség, határozottság, rövidség, tisztaság, regulásság és a szép hangzás, amelyeket a

nyelvművelés fő céljamak is nevez. Ezek közül a bőséget és a szép hangzást már Jenisch is emlìtette. A

határozottság, rövidség, tisztaság és regulásság viszont ìgy nem kerül elő a német példakép pályaművében.”41

Ám előfordul Pápay kézikönyvében. Vessük össze szövegük folytatását!

Pápay Sámuel: Teleki József:

Úgy, de midőn a dolgokat,

képzeteket, érzéseket

kijelentjük, akkor azt akarjuk,

De midőn az előttünk lévő

tárgyakat, gondolatainkat és

érzelmeinket másokkal közleni

38 Pápay Sámuel: A’ Magyar Literatúra’ Esmérete, Veszprémben, 1808. 39 Balázs János: Magyar deákság. Anyanyelvünk és az európai nyelvi modell, Budapest, 1980. 40 Kiss 1806, 15. old. 41 Balázs 1980, 189. old.



hogy mások bennünket

megértsenek; ezt pedig úgy

érjük el, ha oly világosan és

meghatározva szólunk és ìrunk,

hogy mások egyszerre s

könnyen, minden felakadás

nélkül elértik szándékunkat: az

tehát a nyelvnek másik

tökéletessége, ha az

meghatározott, világos és

könnyű értelemmel bír.

ügyekszünk, egyszersmind azt

akarjuk, hogy azok, akikhez

szólunk, minket egyszerre,

könnyen és minden felakadás

nélkül megértsenek, hogy

bennök ugyanazon képzetek,

gondolatok és érzemények

támadjanak melyeket mi

feléleszteni kìvánunk. Innen

támad a nyelveknek második fő

tulajdonsága, a határozottság,

világos érthetőség.a a Pápay 1808, 250. old.; Teleki 1988, 281. old.

A továbbiakban Pápay három tulajdonságot sorol föl: a röviden szólást, a hangbéli kellemetességet és a hathatós

erőt. Teleki a nyelv harmadik tökéletességéül ugyan az ékességet jelöli meg, viszont – mint mondja – „a nyelv

ékességét... ezen négy tulajdonságban fogjuk kereshetni: a velős rövidségbe... a nyelvbéli tisztaságban... a

kifejezések regulásságában és a szép hangzásban.” A tisztaságot kivéve mindezek Pápaynál is megtalálhatók. A

nyelv értelmességét fejtegetve ugyanis egy külön fejezetet szentel még a regulásságnak ezzel a cìmmel:

Regulásság és könnyűség a szók formálásában, hajlításában és elhelyeztetésében. Bár meghatározást nem ad, a

tárgyalásból kiviláglik: regulásságon a magyar nyelvnek azt a sajátságát érti, hogy a szóképzést, a név- és

igeragozást, valamint a szórendet néhány könnyű és világos szabályba tehet foglalni, amely alól kevés a kivétel.

Maga a regulásság szó is föltehetően tőle származik. A nyelvbővìtés módjairól szólva, „utolsó szükségben,

midőn igazi magyar szóval valamit ki nem tehetünk”, megengedhető az idegen szó átvétele; ilyenkor azonban

azon legyünk, mondja, hogy az idegen szót, „ha csak lehet, magyar formába öntsük”, s az ajánlott alakok között

szerepel a regulázás és a regulásság a regulatio és a regularitas helyettesìtésére.

A tökéletes nyelv ötödik tulajdonságaként értekezik Teleki a nyelv regulásságáról. Bevezetésül, jegyzetben,

különbséget tesz a nyelv törvényessége és regulássága között. Tudniillik majdnem minden nyelv törvényes, mert

vannak törvényei, viszont „a regulásság – ìgy szól meghatározása – a törvények egyszerűségében, csekély

számában és a kifogások... elenyészésében (értsd: a kivételek elenyésző voltában) kerestethetik.” Eddig

lényegében egyezik Pápay értelmezésével. A többlet, amit hozzáad, ezután következik.

Először is fölteszi a kérdést, vajon mi mozdìtja elő inkább a nyelv ékességét, szépségét: regulás, azaz szabályos

vagy pedig regulátlan, tehát szabálytalan mivolta. Hogy erre megfeleljen, hasonlathoz folyamodik, a kor kedvelt

kertmotìvumát kapcsolja be, a 17-18. század kertművészetének esztétikai kategóriáit alkalmazza a nyelvre.42

Eszerint a szabályos nyelv olyan, mint „a francia ízlés szerént készült kert”, a szabálytalan nyelv pedig az

„angoly ízlés szerént alkotott kert”-re hasonlìt. Bajos eldönteni, jegyzi meg, melyik okoz nagyobb

gyönyörűséget: a szabályos egyszerűség vagy a szerfelett való regulátlanság. Mindenesetre – szögezi le – a mi

nyelvünk „egész alkotása oly regulás, oly bizonyos, majd semmi kifogást nem szenvedő állapokon épül, hogy

ezen szép, a szimmetriának minden törvényei szerént készült alkotmánynak felséges tekintetére mindennek

bámulásra kell gerjedni.” Újabb fogas kérdés mármost, hogy regulás nyelvünk francia kertjéből, amely

„változhatatlan egyszerűsége” folytán „a változáshoz szokott emberben unalmat szül”, „kiirthatjuk-é a

törvények egyszerűségét”, felválthatjuk-e az „állandóbb gyönyörűséget adó”, „a természetet követő”

regulátlansággal, más szóval „a német, de főként görög nyelv angoly parkjából szabad-é az ìzlést általtenni,

azoknak bájoló regulátlanságát követvén?”

A nyelvújìtási vitáknak erre a – kert-hasonlatba szőtt – fő kérdésére Teleki nemleges választ ad, mert „a nyelvek

belső karakterét, alkotások módját elváltoztatnuk nem lehet, ennek a nyelvmìvelő szeme előtt szentnek kell

lenni”; éppen ezért „megfoghatatlan balgatagság volna eszünkben egy tökéletes nyelvbéli ideált felállìtani és

nyelvünknek ahhoz való alkotását, alkalmaztatását erőltetni.” Ezeket a szavakat olvasván, egyre nyilvánvalóbbá

válik, hogy a francia és az angol kert a nyelvnek az ortológia és a neológia szerinti, kétféle szemléletét példázza;

sőt – ha tetszik – a Teleki által kifejtett józan ortológia és a Kazinczy által eredetileg képviselt szélsőséges

neológia ellentétét ábrázolja. Jellegzetes kifejezések használata teszi ezt világossá. Nyelvünknek a Teleki László

által szentnek, sérthetetlennek, változhatatlannak tartott belső karaktere, természete, géniusza van itt

szembeállìtva Kazinczy Ferenc szubjektìv, ízlés parancsolta nyelvbéli ideáljával.

S mint ahogy a „Rontott, mert épìteni akart Palladio” elvével szemben, Kazinczyhoz 1816. január 16-án intézett

levelében Teleki László úgy vélekedett, hogv „se az élő, se a holt nyelveknek nem kell azért eloszlani, hogy

42 Teleki 1988, 322-328. old.



azoknak poraikból új nyelvek támadjanak”, éppúgy Teleki József is, ellentmondva a rontás elvének, ìgy szól:

„Szép felséges nyelvünk nagy francia kertjében tehát a szépen felnőtt sorfákat kiìrtani, a sinórmértékre vont

ágyakat felvágnunk, a kövekkel kirakott tavakat, folyókat szabadságokba visszahelyheztetnünk, a mesterségesen

faragott képszobrokat összetörnünk, a regulás és szimmetriának törvényei szerént készült épületeket

összerontanunk nem lehet.”

Teleki József gondolkodásmódjának dialektikáját bizonyìtja, hogy az ortológus és neológus szélsőségek között

az arany középutat keresve, alig húsz lappal az imént idézettek után, a mű záró fejezetében, az új ìrók mellett

tesz hitet. Nevezetesen azáltal, hogy Kazinczy törekvéseit szentesìti. A széphalmi mester az újìtásokban – a

Jenisch által is hangoztatott – merés szabadságát hirdette, a merészséget, sőt a vakmerőséget. Teleki Kazinczy

álláspontjának apológiáját adja, amikor műve végső tanulságaként ezt vallja:

„Valamint minden dologban, úgy a nyelvmìvelésben is a nagy félénkség veszedelmesebb a vakmerőségnél. Ez

ha minden nyomton botlásra, sőt elesésre vezérel is, de a célhoz közelébb viszen, mìg amaz minden lépésünket

ólom nehézségével akadályoztatja. A szerfelett élénk ember soha semmire sem mehet; sok szépet, sok nagyot

köszönhetünk a vakmerőknek, kivált azoknak, akik vakmerőségekben szerencsések voltak. Quinctilianus az

általunk méltán tisztelt, minden oskoláinkban tanìtott és mohón tanult Horatiust a deák nyelv simìtására nézve

főként felix audaciá-ja miatt dicséri. Ha tehát a keskeny középutat eltalálni nem tudjuk, sokkal tanácsosabb

merészségünkben néha megbotlanunk, mint a botlást félénken elkerűlni akarván helyt állanunk.”

Könnyen meglehet, hogy Horvát István fején találta a szöget, amikor néhány évvel később azt ìrta Kazinczynak:

„a gróf jutalomfelelete védelmedért készült”...


7. fejezet - Nyelvtudományi munkálatok Erdélyben

1. A pápai-páriz-szótár Éder-féle bővítéseinek egyik forrása1

A Pápai-Páriz-szótár magyar–latin részének ötödik, 1801-i, Éder József Károly által sajtó alá rendezett kiadása

(a továbbiakban: PPEm.) a magyar szótárirodalom azon művei közül való, amely iránt tudománytörténetünk

kevés érdeklődést tanúsìtott. Melich János2 csupán nagy vonalakban, mondanivalóját jóformán a szótár

alcìmében megjelölt bővìtések emlìtésére korlátozva, jellemezte ezt a korábbiakhoz képest lényegesen bővìtett,

átdolgozott és korszerűsìtett kiadást. Mindössze a benne helyet kapott neologizmusoknak szentelt némi

figyelmet, de az ezekre vonatkozó néhány példát is Sándor Istvánnak az észrevételeiből idézte.3 Megjegyezte

még, hogy Éder több székely tájszóval is bővìtette a szótár anyagát.

Melich nagyvonalú megjegyzései után a következő félévszázadban senki sem tartotta érdemesnek, hogy a szótár

anyagának valamely szempontú, tényleges számbavétele alapján bepillantást nyújtson Éder műhelyébe. Szabó

T. Attilára hárult a feladat, hogy – a szótárba foglalt román eredetű kölcsönszók vizsgálata során – felidézze a

szerző alakját, és újszerű megállapìtásokat tegyen munkájára.4

Szabó T. Attila először is a szótárba újonnan bekerült román jövevényszókat gyűjti össze, mégpedig két

csoportban. Az egyikben az először itt jelentkező alábbi szócikkeket sorolja fel: báts; (csercse:) tsertse; dohot ~

(deget, degenet); haritska; tatár-haritska; szulák-haritska; pakulár ~ pakurár; plájás. A másikban két, a

korábbi kiadásokban már előfordult szócikk bővìtéseiről ad számot, mégpedig az áfonnya esetében a fekete

áfonnya és veres áfonnya, az alakor esetében pedig a fejér alakor összetételt mutatva ki. A továbbiakban e

román jövevényszóknak a szótárba kerülését a szász származású és német anyanyelvű Éder tudományos

képzettségének és sokoldalú nyelvi ismereteinek tulajdonìtja: „Éder jól ismerhette nemcsak az ő korában a

nyelvújìtás alkotásaival gazdagodó közmagyar, de különlegesen éppen az erdélyi köznyelvet is. Éder ugyanis

Brassóban született (1760) és – szótára megjelenésének évtizedében – Nagyszebenben halt meg (1810). Római

katolikus teológiai és egyetemi tanulmányait magyar környezetben, Budán végezte, s bölcsészdoktori oklevele

megszerzése, valamint pappá szentelése után egy ideig Marosvásárhelyt a római katolikus gimnáziumban

tanìtott. Innen 1787-ben Nagyszebenbe került, s bizonnyal mint a magyar nyelvet alaposan ismerő és külföldön

is jónevű tudósra terelődött rá a szebeni és pozsonyi kiadó figyelme akkor, amikor a PP. Bod-féle 1782-i

cìmlapkiadása példányainak elfogyása után a szótár új, javìtott-bővìtett kiadásának sajtó alá rendezése anyagi

szempontból is jó üzleti vállalkozásnak ìgérkezett.”5

Szabó T. Attila sajátos szempontból nyújtott képet a PPEm.-ről. Azzal, hogy bemutatta román eredetű

kölcsönszó-anyagát, egyúttal az Éder által végrehajtott bővìtések két tìpusára is példákat adott. Nyelvészeti

irodalmunkban elsőként vázolta Éder pályaképét, s helyezte el benne szótárìrói tevékenységét. Édernek az

erdélyi köznyelvben való jártasságát feltételezve azonban nem is gondolt – biztos fogódzók hìján nem is

gondolhatott – arra, hogy épp a korabeli, sőt a korábbi erdélyi köznyelvre és tájnyelvre vonatkozóan Éder

forrásokat is használhatott. Az alábbiakban e források egyikét szeretném felfedni.

Benkő Józsefnek A’ Magyar és Török Nyelv mely keveset edgyezzen; A’ Magyar Szókról való kűlömb-kűlömb

Jegyzésekkel edgyütt cìmű kéziratos munkáját annál a körülménynél fogva kell e szempontból vallatóra

fognunk, mert Éder József Károly tulajdonából, az ő kézirati gyűjteményével együtt került a Széchényi

Könyvtár állományába.6 Alapos okunk van ugyanis arra gondolni, hogy Édert nem csupán a gyűjtőszenvedély

késztette Benkő kéziratának megszerzésére, és hogy e sajátosan lexikográfiai munkából merìtett is szótári

munkálatai rendjén. Lássuk tehát a munkát, illetőleg egy részletét, az Elő-Beszédet, amely a Benkő által a PP.-

szótárakhoz, különösen pedig a Bod Péter-féle harmadik, 1767-i kiadás magyar–latin részéhez (a továbbiakban:

PPBm.) gyűjtött pótlásokból és javìtásokból ad mutatványt.

1 Megjelent: Magyar Nyelv 1973, 275-286. old., amelynek szövegét itt némileg átdolgozott formában közlöm. 2 Melich János: A magyar szótárirodalom, Budapest, 1907, 187-189. old. 3 L. Sándor István: Sokféle, Tizedik darab, Bétsben, 1808, 13-14. old. 4 Szabó T. Attila: A Pápai-Páriz szótár-kiadások magyar szókincsének román eredetű kölcsönszó-anyaga (1960/1968) = uő.: Anyanyelvünk

életéből. Válogatott tanulmányok, cikkek I., Bukarest, 1970, 198-199., 205-207. old. 5 Szabó T. Attila 1970, 206. old. – Éder szótárszerkesztő munkájának indìtékairól és kezdeteiről l. az itt következő fejezetet. 6 Lásd Éder Zoltán: Benkő József nyelvészeti munkássága és az Erdélyi Magyar Nyelvművelő Társaság, Budapest, 1978, passim.

Nyelvtudományi munkálatok

Erdélyben


ELŐ-BESZÉD

Hallottam ez előtt is nem tudatlan Emberektől; de kiváltképpen nem győztem hallani a’ közelebb múlt Török

háboru alkalmato?ságával, az abban megfordult ki?sebb rendü Hadi Emberektől, mely nagy atyafisága vólna a’

Magyarok nyelvének a’ Törökökével. De, megvallom, hogy ennek az állatásnak helyet nem adtam én magam;

mint a’ ki még ifjantan kivántam a’ Török nyelvet valamenyire e?mérni, ‘s a’ kettő között való edgye?séget é?zre

nem igen vehettem. Mo?t azért, edgy nehány Héttől fogva, a’ nálam találtató, Török Szókra ‘s Be?zédre tanitó,

Könyveket újjabban is megolvasgatván, i?mét alkalmasint megerősödtem az aránt, és másokkal is, a’ kik

engemet nem únnak, kivánom megmutatni, hogy nintsen nyelvünknek atyafisága a’ Törökével. Ez az én kis

Irásom mindazáltal próba inkább, mint villongó erősìtés: azért kiki maga vélekedését tőlem ?zabadoson

követheti.

E mellett, hogy a’ Magyar Szókról való Jegyzéseimben ho?z?zasabb vagyok, mint talám az Olvasók, várhatták

vólna, arról ?zivesen botsánatot kérek. Ha pedig találtatnak olyanok, kiknek az effélék tet?zenek; tudják-meg,

hogy igen ?okkal több ilyen Szók vagynak nálam (: Szó Szaporitás a’ Magyar Nyelvben miképpen lett és lehet;

nevezet alatt:) ö?zve-gyűjtve: a’ Szók eredeteknek olyan megfejtegetésével, minéműek vagynak a’ Deák Nyelvre

Héderik Benjámin e?méretes Lexiconjában; és a’ Pápai Ferentz Szótárjának edgy nehány ?záz Szókkal való

pótlásával, ‘s ugyan abban tett ?zámtalan jobbitásokkal. Hogy még világosabban ?zólljak, és ez Irásnak tzélján

kivűl való tudositást is tégyek;

1. A’ Pótlások, vagy ?zaparitások vagynak a’ régi megavult ?zókból, ilyenek, mint: Kobzó, deákul Fiscus, és

elkobzani, confiscare; mely ?zók találtatnak az Hispániai Vadá?zság (:Hispanica Inquisitio:) nevű igen ritka

Könyvben. Gím (:Cervus:), az az Him ?zarvas, vagy Szarvas bika: a’ Gim ?ok?zor fordul-elé az el?ő Rákóczi

György Fejedeleim [!] vadá?zásainak emlékezetével, Szalárdi Napló-Könyvében, melynek eredetijét Méltóságos

Sáros-Berke?zi Mosa Lá?zló Második Gyalog Székely Ezeredbéli Könyveket ?zerető Fő Strása-Me?ter Úrnál

találtam; a’ Gim ?zarvast pedig énekli Benczédi Székely I?tván az 1548-ban Krakkóban kiadott Sóltárai között a’

42-dikben, ìgy kezdvén annak el?ő ver?ét: Miképpen a’ gim Szarvas rikkólt a’ folyó vizekre. Kérdőre vinni, az az,

appellálni, t. i. a’ pert: ezen ?zó a’ Székelyek Törvényében is elé-fordul. Racza mag, akár Palánta mag, az az,

Kápo?zta-mag; melyet találék a’ Lippai János Oeconomicum Calendariumában, Fébruariusra.

A’ közön?égesebbekből, melyek mindazáltal Pápainál nem találtatnak, minémüek Erdélyben, es némelyike

talám egyebütt is: ügyelem: az az, gondot tartok rea: ?üvegelem, az az, valakit ?üveg levétellel ti?ztelek; meg-

okránni, az az valamennyére megfélemleni; ?zontyolodni, mely Pápainál ?zonkolyodni-val váltódik fel;

von?zolom, Pápaiban von?zom, ?zorgatom, az az ?iettetem; ha?zontalankodni és ha?zontalankodás; tojpadás, az az,

bé-nyomúlás értzen, testen, fánn, ‘s a’ t. füvenytiben, t. i. mikor a’ gabona még tsak füvében vagyon; akkor

mondják ezt rólla; málik, mikor a’ gabona és gyümőlts érni kezd: rengeteg erdő, az az, nagy és hangzásával tsak

nem ingadozó erdő, melyet az Oláh Kodrunak nevez; bél-petsenye; Veres-begy, edgy madárka; tsóré, mely is

tsak annyi, mint mezitelen; kerék-sár; kö?zörü-?ár; ?zakadék (ruptura) van ugyan Pápainál, de a’ Szakadékon

apró darást is értünk; ezen-két-nap, vagy rövid időn, propediem; kötni mondatik a’ dinnye, ugorka, fu?zulyka,

bor?ó; jár, hogy jár a’ pénz, gabona, az az, menyit ér, ‘s. t; e?ik, ìgy szóllunk, hol esik Szeben, ‘s a’ t, és ilyen

értelemben a’ Szótárban nem találjuk. Sok ilyeneket közlöttem vólt néhai T. Bod Urammal, Enyedi Deák

koromban, a’ mint ?zép Leveleivel bizonyithatom; de a’ késedelem miatt tsak az L. betűig valókból tétethetett

tóldalékúl, Addenda név alatt, a’ Szótár végére.

Magyar Or?zágon pedig: mérő, melyet mì köbölnek mondunk; ?zabadság, mely az Erdélyieknél ?okadalomnak

neveztetik; betyár, igy nevezik Szathmár tájatt, a’ fiatal és magokat vető Legényeket; ugyan ott dudva a’ di?znó-

dinnye vagy tök; Szatying és gyólts-?zély, a’ minek Erdélyben fejér galand neve; párna-tsúts, a’ vánkos-fő;

rokoly, a’ mit nálunk pendélynek mondanak.

Különösön, a’ Székelyeknél forgókból, mint: Kegyelet, a’ ?zivárvány helyett: de nem mindenütt élnek vélle;

kasornya, az az, kis kosár: laposka, melyet másutt té?zta patzalnak hivnak: tempe, az az törpe; buta, nem egyéb,

hanem tompa vagy életlen; ?zupulyka orru, az az, lapos orru; rityolódni, avagy mással tsúfolódva be?zélleni.

Az újjonnan formáltakból; ilyenek: okvetés, conditio; uradalom, dominium; Égvisgáló, A?tronomus, és ?okak.

A’ kik az újj ?zóknak ?zaparitásán igyekeznek, nem vigyázhatnak arra, hogy minden ?zókat éppen az idegen

Nemzetek nyelvének ha?onlato?ságára ?zabjanak; hanem néha a’ dolognak hathatós kifejezésére; minémüek a’

mi régi eleinkről reánk maradott feles ?zók, mint: Itélő Me?ter, deákul, Magister Protonotarius; Irástudó, az

Evangyeliomi forditásban, a’ Scriba helyett; Gyertya ?zentelő nap, a’ Purificatio Beatae Virginis Mariae

helyében, ‘s a t.


Erdélyben


2. A’ Jobbitások kiváltképpen abban állanak, hogy az hol, T. Bod Uram Kiadása ?zerént, Pápaiban a’ Magyar ?zók akár deákul, akár németűl jól nem tétettek-ki, vagy különböző értelmekis nem adatott-elé, azokat

megigazitsam. Ilyenek deákul és németűl: Kontz, lévén fordìtva, bólus, fru?tum carnis; Bi?sen, Stück-Flei?chs;

mert Erdélyben a’ Kontzon minden ember velős tsontot ért, és ìgy a’ nem bolus, nem is Bi?sen. Kóró d. frutex,

dumus; ném. Strauch, Dorn?trauch; de a’ kórón mi nem értünk vagy t?emetét (:frutex:), vagy tövis-bokrot

(:dumus:), hanem kemény ?zárú füvet lábán meg?záradva. A’ Füvek nevezetesen majd mind ro?z?z neveket

vi?elnek, p. o. Bojtorján, d. tribulus, acanthus, carduus, melyek külömböző növötényeknek nevei; e’ pedig

Bardana vólna. Az ilyeneket Systéma ?zerént kellene állandó nevekkel rendbe rakni.

Németűl a’ Dertze ìgy tétetik: ein kleiner zank; de a’ Zank háborgást té?zen: a’ dertzén pedig értünk li?ztitől

eléggé el nem vála?ztatott korpát. A’ Tomborát, vagy Timborát fordìtja Schildkrottnak, az az, teknős-békának;

megtsalattatván a’ chelys és te?tudó deák nevek által, melyek teknős békát is, mu?ika e?zköz nemét is jelentenek.

A’ Töpörtöt (az Erdélyieknél Tepertyü), a’ deák Cremiumát nézvén, ìgy té?zi-ki, ein Rei?zholz, Hölzlein zum

Feuer anzünden: de a’ Cremium nem tsak tüz-éle?ztő aprólékot té?zen, hanem az hájnak és fadgyunak

megpergelődött maradékját is, melyet németűl Kriefen-nek neveznek.

Vagynak jobbitást kìvánó nyomtatásbéli hibák is, p. o. a’ Szekér-dereka deákúl ìgy iratik, Scutabulatum currűs:

de a’ ?cutabulatum ?oha nem ?zületett ?zó; azért olvasd ?eu tabulatum-nak. Hát a’ Suprekerts mitsoda magyar ?zó?

jó lé?zen, ha ‘Sup-tekerts-nek olva?od. Úgy hi?zem, hogy az e’fféléket a’ nagy tudományu ‘s érdemü T. Ráth

Máttyás Ur ?zorgalmatoson megjobbitotta. Én azért ezen helytelen helyen félbe?zaka?ztom; a’ Székely Főldön,

Nemes Miklósvár Székben, Közép-Ajtán 1792-béli Bóldog A?z?zony Hovának 2-dik napján.

Most, hogy az Elő-Beszéd kezünk ügyében van, sort kerìthetünk annak megállapìtására: vajon értékesìtett-e

anyagából Éder szótára bővìtése során. E célból a Benkő által két csoportra osztott nyelvi adalékok közül csak a

fontosabb, pótlásokat tartalmazó részt vetjük össze a PPEm. megfelelő szócikkeivel. A javìtásokról most csak

annyit jegyzünk meg, hogy Éder azokat átvezette a szótár új kiadásába.

Ami a pótlásokat illeti, első lépésként ellenőriztük, nem fordulnak-e ezek elő a PPBm.-ben. Ennek rendjén ki

kellett rostálnunk közülük a következő szavakat: mérő ~ köböl (mindkettő külön szócikk a PPBm.-ben); rokoly

~ pendély (a rokolya és a pendely szócikkek a PPBm.-ben); ?zabadság ~ ?okadalom (külön-külön ugyancsak

szócikkek a PPBm.-ben). Nem számìt pótlásnak továbbá az irástudó és a Gyertya ?zentelő nap összetétel (csak a

régi szavak felelevenìtésének, illetőleg használatának példájaként szerepelnek, s benne is vannak a PPBm.-ben).

Az ìgy megmaradt negyvenhárom szót először is a mai ábécé rendjébe soroltuk, és az egyes szavakat az

alábbiak szerint vetettük össze a PPEm.-mel. A mai helyesìrással feltüntetett adat alatt az a) pontban Benkő

közléseit ìrtuk le; a b) pontban ezeknek a PPEm.-ben való meglétéről vagy hiányáról adtunk számot. A PPBm.

adatait csak abban az esetben vettük föl – mégpedig hegyes zárójelben a cìmszó és az a) pont közé iktatva –, ha

a PPEm.-ben a pótlás nem kapott új szócikket, hanem a PPBm. korábbi szócikkébe van beépìtve.

Az adatokat betűhìven adjuk, kivéve a szótárak gót betűs német értelmezéseinek szövegét, amelyet latin

betűkkel és a mai szokásnak megfelelően ìrtunk át.

Pótlások

bélpecsenye

a) bél-petsenye;

b) O

betyár

a) betyár, ìgy nevezik Szathmár tájatt a’ fiatal és magokat vető Legényeket;

b) Betyár: magát vető Legény: Juvenis jactabundus, procax. Muthwilliger sich brüstender Bursche.

buta

a) [a’ Székelyeknél forgókból] buta nem egyéb, hanem tompa vagy életlen;

b) Buta: Obtusus, a um. stumpf.


Erdélyben


csóré

a) tsóré, mely is tsak annyi, mint mezitelen;

b) Tsoré: Nudus, a. Nakt.

dudva

a) ugyan ott Szathmár tájatt dudva a’ di?znó dinnye vagy tök;

b) O

égvizsgáló

a) Ég-visgáló: A?tronomus,

b) Ég-visgáló: A?tronomus. Sternseher, Sternkündiger.

elkobzani

a) elkobzani, confiscare;

b) El-kobzani: Confiscare, bona in publicum redigere, fisco addicere, Confiscieren, vid. Kobzó.

esik

lPPBm.: Esem: Cado, Labor, eris. Labo, as. ich falle.g

a) e?ik, ìgy ?zóllunk, hol e?ik Szeben, ‘s a’ t,

b) E?em: Cado, Labor, eris, Labo, as. ich falle. Hol e?ik Bra?só. Qua ver?us e?t urbs Corona? Wozu liegt

Kronstadt?

ezenkétnap

a) ezen-két-nap, vagy rövid időn, propediem;

b) Ezen két nap: Propediem. In den nächsten Tagen, nächstens.

füvenytiben

a) füvenytiben, t. i. mikor a’ gabona még tsak füvében vagyon; akkor mondják ezt rólla;

b) Füvenytiben, mikor a’ Gabona még tsak füvében vagyon: Quum, triticum in herba e?t. wann das Getreide

aufgegangen ist, aber noch nicht geschosset hat.

gímszarvas

a) Gím (Cervus), az az, Him ?zarvas, vagy Szarvas bika...

b) Gim. Gìm-Szarvas, Hìm-Szarvas: Cervus elaphus. der Hirsch.

gyolcsszély

l. szatying

haszontalankodás

a) ha?zontalankodás;

b) O

haszontalankodni


Erdélyben


a) ha?zontalankodni;

b) Ha?zontalankódni: Nugari. unnütz plaudern, läppische treiben.

ítélőmester

a) Itélő Me?ter, deákul, Magister Protonotarius.

b) Itélő Me?ter: Magi?ter Protonotarius. Landrichter.

jár

lPPBm.: Járok: Ambulo, -as. Gradior, eris. Eo, is. ich gehe spatzieren, gehe.g

a) jár, hogy jár a’ pénz, gabona, az az, mennyit ér, s. t;

b) Járok: Ambulo, -as. Gradior, eris. Eo, is. ich gehe spatzieren, gehe. Hogy jár a’ Gabona. Quod pretium et

tritici. Was gilt das Getreide.

kasornya

lPPBm.: Kosárotska: Calathi?cus, Sportula, Sportella, Corbula, Qua?illus. ein kleiner Arm oder Hand-Korb.g

a) [a’ Székelyeknél forgókból] kasornya, az az, kis kosár;

b) Kasornya, Vid. Kosárotska.

Kosárotska, Kasornya: Calathi?cus, Sportula, Sportella, Corbula, Qua?illus. ein kleiner Arm oder Hand-Korb.

kegyelet

a) a’ Székelyeknél forgókból, mint: Kegyelet, a’ ?zivárvány helyett de nem mindenütt élnek vélle;

b) Kegyelet. (Sicul.) Szivárvány. Iris, Arcus. der Regenbogen.

kérdőre vinni

a) Kérdőre vinni, az az, appellálni, t. i. a’ pert:

b) Kérdőre vinni a’ pert: Appellare, provocare ad judicem ?uperiorem. Appelliren, sich auf einen höhern Richter

berufen.

keréksár

a) kerék-sár;

b) O

kobzó

a) Kobzó, deákul Fiscus,

b) Kobzó: Fi?cus. der Fiscus, die Person, welche über landesfürstlichen Einkünfte wacht.

köszörűsár

a) kö?zörü-?ár;

b) O

kötni

a) kötni mondatik a’ dinnye, ugorka, fu?zulyka, bor?ó;


Erdélyben


b) O

laposka

a) [a’ Székelyeknél forgókból] laposka, melyet másutt té?zta patzalnak hìvnak;

b) O

málik

a) málik, mikor a’ gabona és gyümőlts érni kezd;

b) Málik, Mállik, (Z’endül) a’ Gabona, Gyümölts. Mature?cit triticum, fructus. das Getreide, die Frucht reifet.

megokránni

a) meg-okránni, az az, valamenyére megfélemleni;

b) Megokránni, Megfélemleni: Pertime?cere. Sich anfangen zu fürchten.

okvetés

a) okvetés, conditio;

b) Okvetés: Conditio. Bedingung.

párnacsúcs

a) párna-tsúts, a’ vánkos-fő;

b) O

racamag

a) Racza mag, akár Palánta meg, az az Kápo?zta-mag;

b) O

rengeteg

a) rengeteg erdő, az az, nagy és hangzásával tsak nem ingadozó erdő, melyet az Oláh Kodrunak nevez;

b) Rengeteg erdő: Silva ?patiosa, grosser Wald.

rityolódni

a) [a’ Székelyeknél forgókból] rityolódni, avagy mással tsúfolódva be?zélleni.

b) Rityolódni: In?ultare alicui. Jemanden verspotten.

süvegelem

a) ?üvegelem, az az, valakit ?üveg levétellel ti?ztelek;

b) Süvegelem: Aperto capita aliquem revereor. Ich entblösse Jemanden zu Ehren das Haupt.

szakadék

a) ?zakadék (ruptura) van ugyan Pápainál, de a’ Szakadékon apró darást is értünk;

b) O

szatying


Erdélyben


a) Szatying és gyólts-?zély, a’ minek Erdélyben fejér galand neve;

b) O

szontyolodni

lPPBm.: Szonkolyodni: Contri?tari, Conquini?cere, Contri?tando humiliari, dejeci. vor Betrűbniss gebűckt

gehen.g

a) Szontyolodni, mely Pápainál ?zonkolyodni-val váltódik-fel;

b) Szontyolódni, Szonkolyodni: Contri?tari, Conquini?cere, animo dejici. Betrübt sein.

szorgatom

a) ?zorgatom, az az siettetem;

b) Szorgatni: Urgere. Betreiben.

szupulyka orrú

a) [a’ Székelyeknél forgókból] ?zupulyka orru, az az, lapos orru;

b) Szupulyka orru, Lapos orru: Simus Sima nare. der eine breite platte Nase hat.

tempe

a) [a’ Székelyeknél forgókból] tempe, az az törpe;

b) Tempe: Pu?illus, a. Klein.

tojpadás

a) tojpadás, az az, bé-nyomúlás értzen, testen, fánn, ‘s a’ t.

b) O

uradalom

a) uradalom, dominium;

b) Uradalom: Dominium, Po??e??io, die Herrschaft, Besitzung.

ügyelem

a) ügyelem, az az, gondot tartok rea;

b) Ügyelni: Animadvertere, Curam gerere. Acht haben. Ügyelem, Gondot tartott [olv.: tartok] reá: Ob?ervo

reliquem [olv.: aliquem] vel aliquid. Ich beobachte Jemanden oder etwas.

vonszolom

lPPBm.: Vonom: Traho, is. ich ziehe, schleppe. Von?zom: Idem.g

a) von?zolom, Pápaiban von?zom,

b) Vonom: Traho, is. ich ziehe, schleppe. Von?zom, Von?zolom: Idem.

vörösbegy

a) Veres-begy, edgy madárka;

b) Veres bögyü: Motacilla rubecula, Roth-kehlchen.


Erdélyben


A fenti összehasonlìtásból figyelemre méltó tanulságokat vonhatunk le. Mindenekelőtt természetesen azt, hogy

Benkő pótlásaiból Éder derekasan merìtett: a 43 szóból kereken 30-at, tehát a pótlásoknak több mint

kétharmadát átvette. Ezek a szavak a magyar nyelv különféle – Benkő által is nagyjából jelzett – rétegeiből

valók. Szerepelnek köztük régi szavak és neologizmusok; közmagyar és erdélyi köznyelvi szavak;

magyarországi és erdélyi (székely) tájszók. Ez utóbbiak köréből, a Benkő által székelynek mondott hét szó

közül Éder csak a laposká-t hagyta ki, viszont szótárba iktatásuk alkalmával csak a kegyelet-et látta el közülük

Sicul. minősìtéssel. A nem értékesìtett 13 szó között egyrészt olyanok vannak, amelyek Benkőnél nincsenek

vagy nincsenek kellőképpen értelmezve, s ìgy nehéz is velük mit kezdeni (bélpecsenye, keréksár, köszörűsár;

ill. kötni és szakadék); másrészt nyelvjárási vagy ilyen használatú szók, s periferikus jellegűek (párnacsucs,

szatying ~ gyólcsszély, tojpadás; ill. dudva). A kihagyottak között egyetlen köznyelvi szó van, a

haszontalankodás; a haszontalankodni mellett ennek felvételét nyilván feleslegesnek tartotta.

A pótlások átvételének módjában itt is azt a két fő tìpust találjuk, mint amit a román jövevényszavak

beiktatásának eseteiben megfigyelhettünk. Tehát Éder a bővìtéseket vagy új szócikkbe foglalja (26 esetben),

vagy már meglevő szócikkbe dolgozza bele (mindössze a következő 4 esetben: esik, jár, kasornya,

szontyolódni). A második tìpusban egy altìpus is előfordul, tudniillik amikor a bedolgozott bővìtést utalószóként

is feltünteti; l.: Kasornya: Vid. Kosárotska. | Kosárotska, Kasornya: stb.

Ami az átvett bővìtések értelmezéseit illeti, Éder alig változtatott Benkő megoldásain. E tekintetben is két fő

csoportra oszthatjuk a szavakat. Az egyik esetben, amikor Benkő csak egy vagy két, mégpedig magyar vagy/és

latin megfelelővel látja el pótlásait, Éder többnyire ezeket veszi át, illetőleg fordìtja le (l. pl. a buta, csóré,

égvizsgáló, ezenkétnap, haszontalankodni, itélőmester, kegyelet, okvetés, szorgatom, uradalom szócikkeket).

Kivételnek számìt, ha az ilyenekhez valamivel bővebb értelmezést fűz (l. erre az elkobzani, kérdőre vinni, kobzó

szócikkeket). A másik esetben, amikor már maga Benkő bővebb magyarázattal él, Éder ezt veszi át, jobbára szó

szerinti fordìtásban, legfeljebb kisebb módosìtással, nemegyszer magát a magyar szöveget is (mint láthatni a

füvenytiben, süvegelem, ill. az esik, jár szócikkekben). Valódi többletet az értelmezésben – mégpedig a

cìmszóban egy alakváltozat és egy szinonima feltüntetésének erejéig – Éder tulajdonképpen csak egyszer nyújt

(a málik szócikkben).

A fenti megállapìtásokhoz Benkő kéziratos munkájának alig néhány lapnyi szövegéből kiindulva sikerült

eljutnunk. Ám a kézirat még további száz lapot tartalmaz, mégpedig temérdek szólajstrommal, egyebek között –

a magyar–török nyelvhasonlìtás munkájának megalapozásaként – a magyar nyelv jövevényszavainak

vizsgálatával. Önként adódik persze ezek után a kérdés: vajon ezekből is értékesìtett-e valamit a kézirat

szótárszerkesztő birtokosa munkájában. A kérdésre – gondolhatni – ehelyütt kimerìtő választ nem adhatunk.

Annyit azonban a kézirat futólagos áttekintése s ezzel párhuzamosan a PPEm. bővìtéseiben végzett szúrópróbák

alapján is látni lehet, hogy Éder a kézirat további részeiből is átvett adatokat szótára anyagának gyarapìtására.7

Lássunk is mindjárt néhány példát erre, mégpedig – cikkünk kiindulópontjának szűkebb körében maradva – a

román jövevényszók területéről. Az ezt tárgyaló fejezetben Benkő többek között ìgy szól:

„Nálunk a’ Székely Főldön nem hogy egész Oláh Falú vólna, mint a’ Magyar Vármegyéken; ?öt ahoz képest

kevesen laknak a’ Székelyekkel elegyesleg, még is bé vettűk tőllök a’ Juhok fejésére és Sajt ké?zitésre a’ mezőn

vagy erdőn felállitatni ?zokott ?zállásról ezeket: E?ztena (:Sztena:), mely is a’ lakásra, Sajt ké?zitésre kerteltetett

hajlék. Báts, Sajt tsináló, ‘s első ottan. Pakulár vagy Pakurár (:Pecuarius:), ki a’ juhokat és ketskéket legelteti.”

A három itt emlìtett szóból mindjárt kettő – s a második alakváltozattal együtt – bekerült Éder szótárába.

Olvassuk csak el megfelelő szócikkeit:

„Báts: Tyropoeus, Ca?ei confector. Käsemacher.”

„Pakulár, Pakurár: Pecuarius. Schafhirt.”

A kézirat egy másik helyén, ahol Benkő az erdélyi magyaroknak és az Erdélyben kereskedő (akkor főként

Nagyszebenben és Brassóban lakó) görögöknek érintkezéséről s ennek eredményeként ez utóbbiak nyelvéből a

magyarba átkerült és Erdélyben használt szavakról ad számot, egyebek közt ezt olvashatjuk:

„Ilyenek a’ Pláj és Plájás nevek; melyek közzűl ama Vég-helyet és Havasokon által-menő útat, ‘s óldal

ö?zvényt, e’ pedig olyan helyen Őrizőt té?zen nálunk: ha?onló értelemben élnek a’ mostani Görögök is a’ Plaji ?zóval.”

7 További átvételeket lásd: Éder 1978, 130-131. old.


Erdélyben


S ìme Édernek ebből alakìtott szócikke:

„Plájás: Cu?tos limitum. Excubiae limitaneae. Gränzwache, Gränzhütter. (Eigentlich ein Wächter auf der

Gebirgsgränze).”

De még egy lépéssel tovább is mehetünk. Minthogy a PPEm.-ben újonnan szótározott román eredetű

kölcsönszók egy része növényfajtákat jelöl, kiterjeszthetjük egy kissé tallózásaink körét – a kéziraton túl –

Benkő botanikai munkáira is, illetőleg ezek egyikére. A nyomtatásban is megjelentek közül a legfontosabbat, a

Nomenclatura Botanica cìmű latin, magyar, német és francia nyelvű szójegyzéket lapozzuk fel.8 Nézzük meg az

áfonya, alakor és a haritska leìrását (a francia megfelelőket elhagyva), és vessük össze mindjárt a PPBm. és a

PPEm. megfelelő adataival.

áfonya

PPBm.:

Afonya: Vaccinia nigra. Ein schwartze Heidelbeer.

Afonnya: Myrtillus, Baccae myrtilli. Heidelbeerstrauch, Heidelbeer.

Nomenclatura Botanica (i. m. 362):

Vaccinium: Myrtillus. Áfonnya; Kukojza. Schwarze Heidelbeere; Besinge; Gondelbeere.

Vaccinium: Vitis idaea. Hava?i Medgy; Veres Áfonnya. Rothe Heidelbeere; Kronsbeere; Preusselbere;

Hölperlebeere; Steinbeere; Reusch.

PPEm.:

Áfonnya: (Fekete Áfonnya) Vaccinium Myrtillus. Heidelbeere. Veres Áfonnya, Vaccinium Vitis Idaea.

Preiselbeere, Rothe Heidelbeere.

alakor

PPBm.:

Alakor: Spelta. Dinckel. Spelzen.

Nomenclatura Botanica (i. m. 328):

Triticum: Spelta. Tönköly. Tenkely. Piros Alakor. Grosser Spelt; Spelz; Dinkel.

Triticum: monococcum. Fejér Alakor. Kleiner Spelt; St. Peters-korn.

PPEm.:

Alakor: Spelta. Dinckel, Spelz. Fejér Alakor: Triticum Monococcum. kleiner Spelt.

haricska

PPBm.: O

Nomenclatura Botanica (i. m. 363–4):

Polygonum: Fagopyrum. Haritska; Pohánka; Hajdéna. Heidekorn; gemeiner Buchweizen.

Polygonum: tataricum. Tatár Haritska. Tartarisches Heidekorn.

Polygonum: Convulvulus. Szúlák-haritska; Folyóka. Kornwinde; kleine Winde.

PPEm.:

8 Kiadta Molnár János: Magyar könyv-ház, I. szakasz, Posonyban, 1783, 319-432. old.


Erdélyben


Haritska: Polygonum fagopyrum. Heidekorn. Buchweizen. Tatár-haritska: Polygonum tataricum. Tatarisches

Heidekorn, Szulák-haritska: Polygonum convulvulus. Kornweide.

A jegyzékhez alig van hozzáfűzni való, az adatok összefüggései nyilvánvalóak. Esetleg azt jegyezhetjük meg:

ha Éder az átvételekben egészen következetes lett volna forrásához és saját eljárásához, akkor – áfonya-

szócikkéhez hasonlóan – alakor-szócikkének felépìtését is ìgy kezdhette volna: Alakor: (Piros Alakor).

Ha mármost a feltárt adatok világánál tekintjük át a PPEm.-ben újonnan szótározott román jövevényszók sorát,

láthatjuk, hogy köztük mindössze a csercse (valamint a deget két alakváltozata: a dohot és a degenet) az, ami

nem Benkő gyűjtéséből való. Itt sem áll tehát a dolog másként, mint a PPBm.-be (az Addenda révén) került

román eredetű kölcsönszók esetében: a gyarapìtás nagyobb része Benkőtől származik. Viszont az kétségen felül

áll, hogy a Benkő gyűjtötte és följegyezte szókat Bod is, Éder is közkeletűeknek ismerhették az erdélyi magyar

köznyelvben, s szótárba foglalásukat ezért tartották elengedhetetlenül szükségesnek.

S még azzal az észrevétellel is megtoldhatjuk a mondottakat, hogy Benkőnek az ilyen és hasonló szavak

feljegyzésére nem is kellett messzi gyűjtőútra indulnia, mert ott voltak azok kezeügyében, a mindennapi

nyelvhasználat révén. Amiről szépen tanúskodik egyik levelének alábbi részlete, amelyet Benkő Ferencnek, az

ásványtan nagyenyedi professzorának ìrt Középajtáról, 1802. május 13-án:

„Én ezuttal semmit sem tudok küldeni, a Feleségem sem egyebet, hanem vagy két főzet haritska lisztet, melynek

nem kell szitálás. Bizony melléje uj Turót is szándékozom vala küldeni, de megtsala az előre fizetést vett Báts,

és még tsak 8-ad napja is, hogy az Júhokat esztenára vitték.” – A levél külsején pedig, a cìmzés alatt ez áll:

„Ezen levél mellé tartozik a Haritska Liszt.”9

A fenti vizsgálódások végső kicsengéseként megállapìthatjuk, hogy a Szabó T. Attila által emlìtett alapos

magyar nyelvismeret, különösen pedig az erdélyi magyar köz- és tájnyelvben való jártasság mind Éder József

Károlynak, mind Benkő Józsefnek tulajdona volt. Éder szótárìrói érdemei közt kell számon tartanunk azt, hogy

Benkő veszendőbe menő értékes gyűjtését a Pápai-Páriz-szótár utolsó kiadásának magyar–latin részébe

átmentette.

2. Éder józsef károly a nyelvjárásokról, a jövevény- és idegen szókról10

„Székely tájszók a XVIII. század végéről” cìmű közleményében11 Gunda Béla hìvta föl figyelmünket arra, hogy

Éder József Károly, 1796-ban kiadott „földrajzi munkájá”-ban, Gyarmathi Nyelvmesterére hivatkozva a székely

nyelvjárásról ìr, és székely tájszókat közöl. Gunda vélekedése szerint „Éder a szavakat nyilvánvalóan saját

lejegyzése nyomán közli, mert azok Gyarmathi Sámuel hivatkozott munkájának székely szójegyzékében nem

találhatók.” A továbbiakban följegyzésre méltónak tartotta még, hogy „Éder a jövevény szavakat bitang

szavaknak nevezi.” – Mind a Gunda által bemutatott tájszók, mind pedig az általa föl nem sorolt (csak emlìtett)

idegen és jövevényszók forrásának felderìtésére: érdemes lesz a – ritkaságánál fogva nehezen hozzáférhető és

egyébként is feledésbe merült – könyvecskét közelebbről szemügyre vennünk, a magyar nyelvről szóló részét

pedig tüzetesen is megvizsgálnunk.

A nyolcadrét alakú művecskének cìmlapján ez áll: ERDÉLY ORSZÁG’ | ISMÉRTETÉSÉNEK | ‘ZENGÉJE. |

Irta próba gyanánt | ÉDER IO’ZEF KAROLY. | A’ Szebeni Nemzeti Iskolák’ Igazgatója. | Nyomtatta maga

Költségén | Hochmei?ter Márton | Kolosváratt ‘s Szebenben. | 1796. | – Édernek, tudomásunk szerint, ez az

egyetlen magyar nyelvű munkája, s bizonyára ezért van vezetékneve – eltérően más műveitől – magyarosan,

ékezettel föltüntetve rajta. (A cìmlapról az is egyértelműen kiviláglik, hogy a munkát Hochmeister jelentette

meg saját költségén, nem pedig a szerző – ahogy Gunda ìrta.) A munka két részre oszlik. Az „Erdélynek Foldi-

állapattya” cìmű első „szakasz” leìró jellegű (a cìmlappal együtt LII lapból áll); az „Erdélynek nevezetes

helységei” (ti. „Elenchus civitates, oppida a pagos in I. M. Principatu Transylvaniae existentes, ordine

alphabetico di?tinctaque serie juxta Commitatus, Di?trictus et Sedes exhibens”) cìmű második „szakasz”

helységnévtár magyar s részben román meg szász nyelven (az LIII. lapon kezdődik, 1 számozatlan s további 38

lapot, valamint 2 számozatlan levelet tartalmaz).

9 A levelet közölte Mikó Imre: Benkő József élete és munkái, Pest, 1867, 330-331. old. 10 Megjelent: Magyar Nyelvőr 1974, 150–156. old. 11 Erdélyi Múzeum 1945, 104. old.


Erdélyben


Ami jellegét illeti, földrajzi helyett inkább honismereti munkának nevezhetnénk. Erre utal cìme is, s ezt

olvashatjuk ki „A’ Munkának Tárgya, Ha?zna” cìmű, bevezetőül szolgáló fejezet alábbi soraiból is: „Soha addig

valóban buzgó Hazafiak nem le?zünk, valameddig Hazánknak betsit méltoképpen nem ismérjük. Tsak az illyetén

ismértetés teheti azt, hogy Hazánkat igazán ?zere?sük, hogy tellyes meg-gyözetteté?sel orvendjünk, hogy ebben a

Hazában ?zülettettünk. Érdemes foglalato?ság tehát ezen tekéntetböl-is, Hazájának igaz meg-ismértetésében

fáradozni.” (III. 1.) Az első szakasznak nagyobb felét kitevő földrajzi leìrásokban is vannak olyan részek,

amelyek nem tartoznak egy földrajzkönyv témájához; a minket ezúttal közelebbről érdeklő XIV., s egyben

utolsó fejezet pedig, amely az erdélyi lakosok nyelveiről – a mű terjedelméhez képest elég hosszan – értekezik,

mindenképp meghaladja egy földrajzkönyv tárgykörét.

Valószìnűnek látszik, hogy a művecske az erdélyi szabadkőműveseknek egy nagyobb szabású tervéből született.

Jancsó Elemér kutatásaiból tudjuk,12 hogy az 1787-ben megalakult nagyszebeni páholy, amelynek Éder is tagja

volt, „Erdély mindhárom nemzetére kiterjedő enciklopedikus munká”-t akart létrehozni „Erdély múltjának,

jelenének történeti, gazdasági és művelődéstörténeti feldolgozására”. A hatalmas elgondolásból, amely „a nagy

francia enciklopédia távoli erdélyi hajtása” lett volna, kevés valósult meg. Éder munkácskájában azonban

föllelhetők e tervnek nyomai. Hogy eredetileg nagyobbszerű összefoglalás gondolata foglalkoztatta, arról maga

nyilatkozik a második szakasz bevezető soraiban, ekképp: „A’ ?zerzönek intézé?e ?zerint itten lenne hellye a’

nevezetes Hellységek’ ismértetésének: de minthogy az Erdélyi Rendek 1791-ben tett végezé?eikböl

valamiképpen ?ajdithatni, hogy az Or?zágnak fel-o?ztásában nem ?okára hol-mi változá?ok eshetnek,

hellye?ebbnek találta, hogy ezen tárgynak kidolgozását, valamint ?zinte ugyan afféle tekéntetböl a’ Vallá?ok’,

Tudományok’ ‘s a’ Kereskedének állapottyáról, az adónak mennyiségéröl, ‘s az adózásnak modjárol, az

Or?zágnak költségeiröl, a’ köz Kormányozásrol ‘s az Or?zágnak közönséges törvényeiröl való tudó?itá?okat

továbbra hala?z?za.” (LIII. 1.) Így lett tehát egy összefoglalónak induló munkából – cìme szerint is – Erdély

ismertetésének „zsengéje”, amelyet „próba gyanánt” ìrt, mégpedig az „Erdélyi Magyar Nevendékek”, különösen

„az a?z?zonyi nemen valok” számára: „Ezeknek kedveket találni, ‘s Hazájokhoz valo buzgoságokat mennél

korábban felébre?zteni kivántam leg-inkább e’ jelen való... tudó?itá?aimmal” – ìrja (IV. 1.). Ugyanitt folytatást,

illetőleg bővìtést ìgér, hogy a munkát „az érettebbkorúak” is haszonnal forgathassák majd, s hozzáteszi még:

„Ugyan mo?t-is tsak már némely különös jegyzé?ek nem a’ Kisdedek ?zámára tétettek.” Ez utóbbi figyelmeztetés

kiváltképpen vonatkozik az erdélyi lakosok nyelveiről ìrott fejezetre, amelyben a magyar, a latin és a szász

nyelv helyzetét, illetőleg jellegzetességeit tárgyalja. A magyar nyelvről szóló rész a hozzátartozó jegyzetekkel

együtt a könyvecske XLIV–XLVII. lapjain található. Szövegét – miként az eddigi idézetek esetében is tettük –

betűhìven adjuk, a helyesìrási következetlenségeken sem változtatva semmit.

2.1. XIV. Az Erdélyi lakó?ok’ nyelvei

Az Erdélyi lakó?ok külömbségéhez képe?t ?ok félék a’ nyelvek is, a’melyekkel élnek. Vagynak nagy ?zámmal

még para?ztok-is, kivált a’ Szá?zok közt, a’kik négy nyelvet-is tudnak. Emlege?sük rövideden azokat, a’mellyek

inkább elterjedtek.

I.) A’ Magyar nyelvvel élnek a’ Magyarokon és Székelyeken kivül má?ok, még hellyel hellyel a’ Szá?zok-is

kivált a’ Bra?saiak, Székely tselédjekkel ?züntelen való gyakorlá?ok lévén. Az Erdélyiek Magyar nyelv-járá?ok ‘s ?zó-ejté?ek majd egygyezik a’ Ti?za-mellyékiékkel, ‘s jollehet nálunk-is fenn-forognak némelly más nyelvekböl

12 Jancsó Elemér: A magyar szabadkőművesség irodalmi és művelődéstörténeti szerepe a XVIII. században, Cluj, 1936, 249–250. old.


Erdélyben


régtöl fogva költsönözött ?zók, (1) még-is koránt ?e zagyváljuk a’ Magyar nyelvet annyi Tót ‘s Német bitang-?zóval ö?zve, mint a’ Duna mellyékiek. (2) (Láthat?za Ver?egi Ferentzet Prolud. in In?tit. lingv. Hung. 1793. §.

88–94) A’ Székelyek némelly ?zók ejté?ében külömböznek az Erdélyi Vármegyebéliektöl (L. Gyarmathi M.

Nyelvme?ter els. Dar. 359 lap.) közön?égesen a’ ?zoknak vegsö tagotskáikat meg-nyuitják, élnek-is némelly

különös ?zókkal, (3) a’mellyeket méltó ?zámba venni azoknak, a’kik a’ Magyar nyelv tökéllete?itésére ‘s

nevezete?en egy uj ?zó-tárnak elké?zitésére intézik igyekezeteket. Bár legyenek, a’kik anya-nyelvek erejéröl,

méltóságárol ‘s édeségéröl meg-gyözettetvén, fáradságokat, ‘s minden némü tehetségeket ne káralják; ‘s ezen

fel-lángadozott igyekezetet hathatós elömozditásokkal éle?z?zék! Le?znek-is bizonyosan: ki mutatták nyilván az

Erdélyi Rendek a’ Magyar nyelvhez való buzgóságokat ‘s annak el-terjedésére való törekedé?eket az 1791-béli

Or?zág-gyülésen tett olly végezé?ekkel, hogy a’ Magyar nemzetet illetö minden törvény-?zékeken, ugymint a’ fö

igazgató Tanátsnál fen-forgó dolgok-is (ennek Napló-Könyvét és a’ felséges Udvarral vagy az Erdélyi fö Hadi-

Kormányzóval való levelezését kivévén) Magyar nyelven folytatta?sanak. E mellett volt, vagyon-is egy tudós

Magyar Társaságnak fel-állitásárol való derekas gondoskodás; végtére a’ nemzeti iskolákban közönségesen a’

Magyar nyelvre-is tanittatnak a’ Nevendékek. Mind ezek meg meg annyi hathatós e?zközök, a’mellyek a’

Magyar nyelvnek virágoztatásárol való hajnalladó reménységünket már majd tellyes bizodalomra változtattyák.

(1) Tzélomon kivül e?ik mo?t az idegen nemzetektöl a’ Magyar nyelvbe bétsú?zott ‘s ré?z?zerint már meg-

magyarosodott ?zoknak laj?tromát ké?ziteni: például ?zolgálhatnak azomban tsak e’ kºvetkezendök-is.

Frantzia eredetüek: Áre?tom, Dragonyos, Generális, Kapitány, Gavallér, Kompania, Tafota, Bágásia, Briliánt,

Kurir, Kujon, Médály, Paroka, Pipa, ‘s t. aff.

Német eredet: Tallér, Krajtzár, Darabant, For?pont, Obe?ter, Erkély, Fukar, Héhel, Ház, Hertzeg, Hopme?ter,

I?trang, Lajtorja, Sinor, ‘s t. aff.

Tót eredet: Vajda, Szereda, Tsütörtök, Péntek, Tsemer, Vatsora, korhel, Abrak, E?zterha, Kalá?z, Kolbá?z,

Ková?z, Medentze, Pozdorja, ‘s t. aff.

(2) Illyenek a’ Gerentsér (Fazakas) Gromada (Asztag) Tsevitze (Bor-viz) Mala?zt (Kegyelem) ‘s t. aff.

(3) Affélék im ezek: Tempe Törpe, Ka?ornya Kis Kosár, Ünő Tehén, Szupulyka-orrú Lapos orrú, Vatzkor Vad

Körtvély, Rityolódni Tsufolódni, Kegyelet Szivárvány, Tzedele Tzondra, Tsempe Kementze, Pe?t-alja Kementze

alja, Féreg Egér, Lator Tsintalan, Tzirmos Kormos, ‘s t. aff.

A szövegből első látásra kitűnik, hogy az Éder által jegyzetben közölt szavak három csoportra tagolódnak,

mégpedig jövevényszókra („más nyelvekböl régtöl fogva költsönözött ?zók”, ill. „az idegen nemzetektöl a’

Magyar nyelvbe bét?úszott ‘s ré?z?zerint már meg-magyarosodott ?zok”), fölöslegesen használt idegen szókra

(„Tót’s Német bitang ?zó”-k) és végül székely tájszókra. Éder tehát nem a jövevény-, hanem a fölöslegesen élő

idegen szókat illeti a bitang jelzővel. Mindenesetre ez a különbségtétel is figyelemre méltó e korban.

Rátérhetünk most arra a kérdésre, hogy e kisded szójegyzékek önálló gyűjtésen alapulnak-e, vagy pedig más

forrásokból táplálkoznak. Elöljáróban csak annyit szükséges megjegyeznünk: miként Gunda nem lelte a székely

szókat Gyarmathi hivatkozott munkájának szótári részében, akként nem találjuk a felsorolt jövevény- és idegen

szókat a másik idézett munkában, Verseghy Proludiumában. Verseghy ugyanis a megjelölt helyen a három,

akkor számon tartott nyelvjárás hangtani sajátságait ìrja le.

Az előző fejezetben bemutattam, hogy Éder – szótára szerkesztése rendjén – felhasználta Benkő Józsefnek A’

Magyar és Török Nyelv mely keveset edgyezzen... cìmű, 1791-ből származó kéziratos lexikológiai munkáját;

utaltam arra is, hogy a szerző a magyar nyelv jövevényszavaival is foglalkozik benne. Ezúttal is először ezt a

kéziratot kell megnéznünk.

Ami a jövevényszókat illeti, azokat Éder egytől-egyig Benkő összeállìtásaiból kölcsönözte.

Benkő a francia eredetű (ill. ilyennek ìtélt) jövevényszókat kéziratának 42-46. lapján tárgyalja; az Éder által

átvett szavak ìgy fordulnak elő nála: Are?tom: Arret, Arre?t; – Dragonos: Dragon. – Generalis: General. –

Kapitány: Capitaine. – Kavallér: Cavalier. – Kompania: Compagnie. – Tafota: Taffetas; – Bágá?ia: Bagage. –

Briliánt: Brillánt; – Kurir: Courier. – Kujon: Coyn. – Médály: Médaille. – Paróka: Paruque. – Pipa: Pipe.

A német eredetűnek vélt és Éder által kijegyzett szavakat ìgy találjuk Benkő munkájában: Tallér: Thálé. –

Krajtzár: Kreutzer. – Drabant: Trabant. – For?pont: Vor?pannung. – Obe?ter: Obri?ter. Erkély: Erker. – Fukar:

Wucherer. – Ház: Haus. – Héhel: Hechel. – Hertzeg: Herzog. – Hop-Me?ter: Hoff-Mei?ter. – I?trang: Strang.

Lajtorja: Leiter. – Sinor: Schnur.


Erdélyben


Végül a tót (‘szláv’) eredetűnek tartott és Éder által kiszemelgetett szavak ìgy szerepelnek Benkőnél: Vajda: Wy

+ Wodit. – Abrak: Obrok. – Eszterha: Sztreha. – Kalász: Klá?z. – Kolbász: Klobasz. – Korhel: Korhel. –

Ková?z: Kwá?z. – Medentze: Medenice. – Péntek: Pietok. – Pozdorja: Pazderj. – Szereda: Sztreda. – Tsemer:

Csemer. – Tsötörtök: Tsvártok. – Vatsora: Wecsere.

A bitangnak minősìtett idegen szók is ebből a kéziratból kerültek Éder könyvecskéjébe. Bár Benkő mint

lexikológus a jövevényszók összegyűjtésében és lajstromozásában nem érvényesìtette a purizmus elvét: a tudós

tárgyilagosságával leltározta a tudomása szerint más nyelvekből kölcsönzött szavakat; kora nyelvtisztìtó

törekvéseiben mégis osztozott. A nyelvtények felsorolása után nemegyszer rámutat arra, hogy egyes szavak

fölöslegesen élősködnek nyelvünkben. Ilyen megjegyzéseket éppen a francia, német és szláv átvételek kapcsán

tesz.

Íme ìgy szól a francia kölcsönszók tárgyalása után: „Ezek közzűl, mint ?zintén az alább eléfordúló Német ?zókból is, ?okakat lehetne el-hányni. Mert valyon a’ Kurási többet té?zen é, mint a’ Kedv? A’ Brillántos

hathatósabb é, mint a Tsillámló vagy Tsillámpozó? Fri?irozni, nem éppen annyi é, mint Fodorítani az hajat?”

A már jelzett fölösleges német átvételekről pedig a következőket mondja: „Sok ?zókat vettünk-fel minden ?zükség nélkűl; mint valjon a’ Fris helyett, nem elégséges é a’ mi nyelvünkön az Újj? melyik jelent többet? A’

Kámelhár nem Teve ?zőrt jelent é? noha a’mit annak nevezűnk, a’ nem egyéb, hanem Kis Á?iában Ánkirában

termő ketskének ?zőre. Régi Eleink tudták a’ Gángot Tsarnok-nak, a’ Tántzot Topporzok-nak (:Pápainál ugyan

Toborzok van:), a’ toppantgatásról talám, mondani.”

S végül a szláv jövevényszókkal kapcsolatban ìgy nyilatkozik: „Vettek pedig a’ Magyar Or?zágiak némely olyan ?zókat a’ Tótoktól, melyekre ?emmi szűkségek nem vólt; mint p. o. Gerentzér a’ Fazakas: Gromada, az a?ztag

vagy rakás; Tsevitze, a’ Savanyu vagy Bor-viz; Mala?zt, a Kegyelem, helyett.”

Benkő három megjegyzése közül Éder tehát az utolsónak adalékait hasznosìtotta; innen vette példáit a bitang

szavakra.

Lássuk most már: vajon Éder a székely tájszókat valóban saját lejegyzése nyomán közli-e – mint Gunda

feltételezte –, vagy pedig e részben is előzményekre támaszkodik. Hogy a kérdésre választ adhassunk, Benkő

kéziratos munkája (a továbbiakban: MTNyEdgy.) mellett más, székely tájszókat tartalmazó forrásokra is ki kell

terjesztenünk figyelmünket. Olyanokra, amelyek Édernek mindenképp rendelkezésére álltak, bizonyára keze

ügyében voltak, sőt valószìnűleg tanulmányozta is őket. Ezek: Pápai-Páriz szótárai (PP. és PPB.), Wagner

szótára (Wagner: Phras.), Baróti Szabó Dávid szótárai (SzD. és SzD.), továbbá Torkos József székely

tájszójegyzéke (CalIaur.), valamint Benkő József Transsilvania c. művének a székely nyelvről ìrt fejezete

(Transs.).

Ez utóbbi két forrásról az alábbiakat kell elmondanunk. Torkos József, győri evangélikus lelkész a Calendarium

Iaurinense 1747-i évfolyamában megjelent értekezésében 18 székely tájszóból álló jegyzéket tett közzé. Ezt

egyfelől – a forrás megnevezése nélkül, egy szó elhagyásával és néhány szó hibás átìrásával – átvette Pray

György13; másfelől – a forrás megjelölésével – közölte, megjegyzéseket fűzött hozzá, és további székely szókkal

egészìtette ki Benkő József.14 Édernek, aki elsősorban történész volt, e műveket ismernie kellett.

Megjegyezhetjük még, hogy a Transs. ismertetése rendjén Molnár János is fölsorolta mind a Torkostól, mind

pedig a Benkőtől származó székely szókat.15

13 Pray, Georgius: Dissertationes Historico-Criticae in Annales Veteres Hunnorum, Avaraum et Hungarorum, Vindobonae, 1774, 91–92. old. 14 Benkő, Josephus: Transsilvania, sive Magnus Transsilvaniae Principatus, Vindobonae, 1778, tom. I., 403–406. old. 15 Molnár János: Magyar könyv-ház, IV. szakasz, Posonyban, 1783, 37–38. old.


Erdélyben


Az ismételt újraközlések a székelyek nyelve iránti eleven érdeklődésről tanúskodnak. S ha ehhez hozzávesszük

még Bod Péter, Baróti Szabó Dávid és Benkő József szógyűjtéseit, a székely nyelvjáráskutatás kezdeteit

legalább a XVIII. század harmadik negyedére tehetjük.16

Az Éder által fölsorolt tizenhárom szó közül nyolc mint székely tájszó van föltüntetve az emlìtett forrásokban.

Az első előfordulás rendjében haladva ezek a következők:

csempe ‘kemence’ (1708 és 1750).

PP.: Tsempe, antiq. pro Kályha: Te?ta fornacea, Fidelia fornacea. [Így PP. minden további kiadásában; az antiq.

minősìtés tudvalevően székely tájszót jelent.]17

Wagner, Phras.: Fornax, acis f. Kementze, kályhás-kementze, ?Ùto-kementze antiqu. Tsempe pro kályha: ein

Ofen...

ünő ‘tehén’ (1747).

CalIaur.: »nő Tehén. [PP.-ban az Ünö értelmezése: Bacula, Juvenca, Vitula.]

vackor ‘vadkörte’ (1747)

CalIaur.: Vatzkor Vad-körtvél.

cedele ‘condra’ (1778)

Transs. I, 381: Pro Chlamyde amiciuntur Sago (Hung. Zeke, Tzedele, Tzondra, Szokmány) vulgó Bracca dicto,

ex panno viliori, at tenaci, a proprio labore texto, plerumque atro aut ex atro canescente, rarius albo. [Megvan az

SzD.-ben is Tzodora és Darótz a.]

kegyelet ‘szivárvány’ (1778)

Transs. I, 405-6: Kegyelet (Iris) pro Szivárvány, ex Kegyelem, quod Gratiam ?ignificat. [Megvan az SzD.-ben, az

SzD.-ben, továbbá az MTNy-Edgy.-ben is.]

kasornya ‘kis kosár’ (1792)

MTNyEdgy.: Elő-Beszéd

rityolódni ‘csúfolódva beszélni’ (1792)


16 Újabb időben Torkos szójegyzékét közölte, és Benkő kiegészìtéseit is ismertette Gálos Rezső: Benkő József a tájszólásról, Magyar Nyelv,

1910, 86–87. old.; Szűcs József: A népnyelvi kutatás története, Budapest, 1936, 11–14. old. Szűcs Torkos szójegyzékéből egy szót

kihagyott, viszont felhìvta a figyelmet Pray újraközlésére. 17 L. Melich János: A magyar szótárirodalom, Budapest, 1907, 176–177. old.


Erdélyben


szupulyka orrú ‘lapos orrú’ (1792)

MTNyEdgy.: Elő-Beszéd [Megvan ugyan már az SzD.-ben, továbbá az SzD.-ben is, de ?zupolyka

alakváltozatban.]

tempe ‘törpe’ (1792)


Még egy további szónak is megjelölhetjük forrását (noha székely eredete ott nincs föltüntetve):

pestalja ‘kemencealja’ (1792)

SzD.: (Pest* a.) Pest’ allya: kementze’ allya.

A fennmaradó három szó, mégpedig a cirmos ‘kormos’, a féreg ‘egér’ és a lator ‘csintalan’ jelentésben

forrásaink egyikében sem szerepel. A két utóbbi esetében egyúttal alighanem az első ìrásos adatokkal van

dolgunk.

Végülis meg kell állapìtanunk, hogy Éder a székely szók nagyobb felét valószìnűleg nem saját gyűjtéséből,

hanem az idézett forrásokból közli. Erre vall főképp az a körülmény, hogy e szavak jelentős hányada Benkőnek

abból a kéziratos munkájából való (ill. ott is szerepel), amelyből más nyelvi adatokat is felhasznált. Azt viszont

nem tagadhatjuk meg tőle, hogy e szavakat maga is ismerhette, ill. forrásaiból azokat válogatta ki, amelyekkel

korábban maga is találkozott. Ilyenfajta ismereteiről tanúskodnak azok a szavak, amelyekről forrása nem árulja

el a székely eredetet, ill. amelyek azokban egyáltalán nem lelhetők fel; ez utóbbiak bizonyára saját gyűjtéséből

valók. Hol hallhatta őket a szász származású, brassói születésű tudós? Ezúttal honismereti könyvecskéjének

körében maradva csupán, úgy gondolom, nem merész feltételezés, ha őt is azok közé a brassai szászok közé

soroljuk, akik – saját tanúsága szerint – „Székely tselédjekkel szüntelen való gyakorlások lévén”, sajátìtották el

a magyar nyelvet, de legalábbis annak elemeit. Tőlük hallhatta először a székely tájszavakat is.

Befejezésül az alábbi észrevételekkel egészìthetjük ki az elmondottakat:

Édert a szótárkészìtés gondolata honismereti munkája megìrása idején már foglalkoztatja. Nyilatkozik is erről,

amikor azt hangsúlyozza, hogy a székely szavakat „méltó ?zámba venni azoknak, a’kik a’ Magyar nyelv

tökéllete?itésére ‘s nevezete?en egy uj ?zó-tárnak el-ké?zitésére intézik igyekezeteket.” A kilencvenes években az

Erdélyi Magyar Nyelvmìvelő Társaság tartja legfontosabb feladatának, hogy új szótárt készìttessen.18 Éder a

társaságnak, megalakulásától kezdve, tagja (Arankával való személyes kapcsolata pedig évekkel korábban –

valószìnűleg a szabadkőmìves együttműködéssel – kezdődött); imént idézett mondata a társaság legfőbb

nyelvművelő törekvésének visszhangja.

Az új szótár elkészìtéséhez Éder ebben az időben már tanulmányozza az előzményeket és anyagot gyűjt. Ez

késztethette őt arra, hogy Benkő József értékes lexikográfiai gyűjtést tartalmazó kéziratát megszerezze.

Ilyen irányú tevékenységének időbeli kezdetére is vannak támpontjaink. A honismereti munka ugyan 1796-ban

jelent meg, kézirata azonban már 1794-ben Arankánál járt, aki 1794. november 14-i keltezéssel készìtett róla

jegyzeteket.19 Ennek megfelelően nemcsak a munka keletkezését, hanem Éder szótárterveinek megfogamzását is

legalább 1794-re tehetjük. További fogódzót nyújt még egyfelől a munkában idézett Gyarmathi

Nyelvmesterének megjelenési ideje, másfelől pedig a társaságnak 1794. május 29-én tartott ülése, amelyen

egyebek között a következő, témánk szempontjából sokat mondó javaslat született: „10. Mik kivántassanak egy

jó szótárnak készìtésére? Adják vélekedéseket Fekete Ferenc és Eder József atyánkfiai”.20

Nem kétséges: a Pápai-Páriz-szótár utolsó kiadásának létrejöttében az Erdélyi Magyar Nyelvmìvelő

Társaságnak, személy szerint pedig Aranka Györgynek szerepe volt.

18 Vö. Jancsó Elemér: Az Erdélyi Magyar Nyelvmìvelő Társaság iratai, Bukarest, 1955. 19 L. a kolozsvári Akadémiai Könyvtár Történeti Levéltárának Aranka-Gyűjteménye, VI./19. jelzet alatt. 20 Jancsó 1955, 168. old. – A társaság levélbeli felszólìtására Éder Arankához intézett válaszában fejti ki véleményét, amely a szótárìrás

elméleti és gyakorlati kérdéseiben való jártasságáról tanúskodik. Mindkét levél szövegét l. Éder Zoltán: Benkő József nyelvészeti munkássága és az Erdélyi Magyar Nyelvművelő Társaság, Budapest, 1978, 290–291. és 294–295. old.


8. fejezet - Szabó T. Attila nyelvtudománytörténeti munkássága1

Szabó T. Attilának – a nagy magyar nyelvtudósok sorában – kivételes helyet biztosìt már az a körülmény is,

hogy hìre túlszárnyalta a szakmai berkeket, neve ismertté lett – határainkon innen és túl – a művelt közönség

szélesebb rétegei előtt. Ez pedig főműve, az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár eddig megjelent köteteinek és e

kötetek fogadtatásának köszönhető. Mindenkin, aki a Szótörténeti Tárnak akár csak az első kötetét kezébe vette,

„ámulat vett erőt a mű enciklopedikus jellegét látván, sejthető arányait, a vállalkozásba fektetett szellemi és

fizikai erőfeszìtéseket latolgatván”.2 A Szótörténeti Tár második kötetéről ìrott szemléjében Korompay Klára a

művet azoknak az alkotásoknak a sorába helyezte, amelyekről „méltóképpen ìrni lehetetlen”, „melyek előtt

elnémulunk”, s kibontakozó arányait és részleteit ezzel a találó hasonlattal érzékeltette: „olyan ez a mű, mint

egy épülőfélben levő középkori katedrális, melynek méreteiről, belső arányairól, anyagának jellegéről már a

legelső szint tökéletesen hű képet adott, de melynek monumentalitása s részleteinek pazar gazdagsága a figyelő

közönség számára minden újabb szint elkészültével nyilvánvalóbbá válik”.3

Ám az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár – amely a szerző által több mint fél évszázadon át folytatott levéltári

kutatások eredményeként kb. másfél millió nyelvi adalékon alapszik – s a vele párhuzamosan gyűjtött,

hozzávetőlegesen mintegy 600 000 történeti adalékot magában foglaló kéziratos Erdélyi Magyar

Helynévtörténeti Adattár életművének csupán egyik részét alkotja. A másik része, amely nem kevésbé jelentős,

az 1929-től kezdve megjelenő tudományos és tudománynépszerűsìtő ìrásainak szakadatlan sora. Ezekből az

ìrásokból állìtotta össze válogatott tanulmányainak és cikkeinek hat kötetét.4

Az egyes kötetek törzsanyagához mintaszerűen megszerkesztett filológiai apparátus csatlakozik (forrásjelzés-

rövidìtés, jegyzetek a tanulmányok-cikkek megjelenési helyének és idejének föltüntetésével stb.). Ezt a III. kötet

végén az első három kötetre, a VI. kötet végén pedig a negyedik, ötödik, hatodik kötetre kiterjedő név- és

tárgymutató, valamint szómutató egészìti ki. Ezenfelül a szerző szaktudományi és tudománynépszerűsìtő

közleményeinek könyvészetét, évrendben közölve, 1929-től 1969-ig a III. kötetben, ennek kiegészìtését és

1979-ig való folytatását az V. kötetben, az 1984-ig történő folytatását pedig a VI. kötetben kapjuk meg –

felesége, Sz. Csáti Éva gondos összeállìtásában. (A továbbiakban a kötetekre a megfelelő római számmal és

lapszámmal hivatkozunk.)

„A válogatásban egy nagy tudós életművének java kerül az olvasó kezébe” – állapìtotta meg az első három

kötetről Károly Sándor, majd ìgy folytatta: „a tanulmányok ìgy együttesen mutatják be igazán, a maga

valóságában a tudós pályáját, mindennapos küzdelmét a nyelvi anyaggal és a felmerülő problémákkal, s ìgy tud

belőlük folyamatosan sugározni a nevelő erő mind a szakemberek, mind a fogékony nagyközönség felé. S ìgy

adnak egységes képet arról az összetett és sokoldalú ismeretanyagról, amely a nyelvészkedés határán túl az

erdélyi művelődéstörténet, táj- és emberismeret területére vezet”.5 Károly Sándor szavai sokszorosan érvényesek

1 Megjelent A tudománytörténet fényében. Szabó T. Attila nyolcvanadik születésnapjára cìmmel, Magyar Nyelvőr, 1986, 1-20. old. Javìtott

különnyomata a Dolgozatok a magyar mint idegen nyelv és a hungarológia köréből cìmű sorozat 11. számaként, Budapest, 1987, látott

napvilágot ezzel a megjegyzéssel:

„A Magyar Nyelvőr 1986. évi 1. száma, amelyből ez a különnyomat készült, 1987 áprilisában jelent meg. Időközben, 1987. március 3-án,

Szabó T. Attila hirtelen halállal eltávozott az élők sorából. A születésnapi köszöntőből ìgy gyászoló ìrás lett, tisztelgés az elhunyt személye és életműve előtt.”

Tanulmányomat Szabó T. Attila már előzőleg elolvasta, mert kézirata egy példányát 1986 januárjában születésnapi ajándékul eljuttattam

hozzá. Az ajándékot 1986. február 2-án ìrt levelében köszönte meg, s egyúttal, pontokba szedve, kiegészìtéseket javasolt a szöveghez,

amelyeket a Magyar Nyelvőr hasáblevonatában felhasználtam. A kiegészìtéseket e sorokkal kìsérte:

„Megbocsáss, hogy aljas szerénytelenséggel nem tudtam magamban legyőzni a felberzenkedő filológust, de úgy érzem, hogy mindez hozzátartozik munkásságom teljességéhez.

Megjegyzem, hogy feleségem ámuldozott azon a széleskörű tájékozottságon (de persze magam is!), amely soraidból árad. Külön köszönöm neked férjura »megdicsőìtés«-ét.” 2 Páll Árpádnak a szerzővel 1982-ben folytatott beszélgetése bevezető szavaiból, Új Élet 1982, 22. sz. 3 Magyar Nyelv 1983, 217. old. 4 Szabó T. Attila: Anyanyelvünk életéből. Válogatott tanulmányok, cikkek I., Bukarest, 1970; A szó és az ember. Válogatott tanulmányok,

cikkek II., Bukarest, 1971; Nyelv és múlt. Válogatott tanulmányok, cikkek III., Bukarest, 1972; Nép és nyelv. Válogatott tanulmányok, cikkek IV., Bukarest, 1980; Nyelv és irodalom. Válogatott tanulmányok, cikkek V., Bukarest, 1981; Tallózás a múltban. Válogatott

tanulmányok, cikkek VI., Bukarest, 1985. A szerző halála után jelent meg: Nyelv és település. Válogatott tanulmányok, cikkek VII. Sajtó alá

rendezte Szabó T. Ádám, Budapest, 1988. 5 Magyar Nyelv 1974, 482-483. old.

Szabó T. Attila

nyelvtudománytörténeti munkássága


a szerző tudományos és tudománynépszerűsìtő cikkeinek immár hat kötetre terjedő válogatott gyűjteményére,

mert ezek szervesen egészìtik ki a Szótörténeti Tárban elénk táruló anyaggyűjtő és szerkesztői munkásságát, és

ìgy együtt megközelìtően teljes képet nyújtanak eddigi életművéről.

Az életmű e két részének szoros összefüggését kìvánván jellemezni, Korompay Klára hasonlatát továbbfolytatva

azt mondhatjuk, hogy műveinek előttünk álló két sorozata olyan középkori katedrálisokra emlékeztet, mint

amilyenek a római San Lorenzo bazilika vagy a canterbury székesegyház, vagyis amelyek két templomra

tagozódnak, illetőleg valójában két templomból épültek egymásba. Mi most a Tár katedrálisáról a Tanulmányok

székesegyházára fordìtjuk tekintetünket, de olyan nézőpontot választunk, amelyről az innen oda eső sugarakban

az előbbi épület szerkezete is jól látható.

Ez a nézőpont a tudománytörténet, amelynek fénye megvilágìtja az életmű mindkét részét, a részeknek

egymáshoz fűződő szoros kapcsolatát. Mégpedig magának a szerzőnek a tudománytörténeti munkássága, amely

egyúttal hozzásegìt bennünket ahhoz, hogy megkìséreljük körvonalazni az ő helyét a magyar nyelvtudomány és

a magyar művelődés történetében. Ehhez az előttünk fekvő hat tanulmánykötet bőséges anyagot, megfelelő

tájékozódási alapot, életének kereken nyolc évtizede pedig immár távlatot is nyújt.6

Szabó T. Attila munkáinak és munkásságának méltatói – amellett, hogy bámulattal adóznak hatalmas

teljesìtményeinek – egyöntetűen hangsúlyozzák érdeklődésének sokrétűségét és tevékenységének sokfelé ágazó

változatosságát. Alkotó tudományos tevékenységének sokrétűségét Imre Samu kettős értelemben is értékeli.

Egyrészt abban, hogy a magyar nyelvtudomány mellett büszkén vallhatja őt magáénak az irodalom-, a néprajz-,

a történettudomány és a művelődéstörténet. Másrészt abban, hogy ez a sokszìnűség érvényesül szorosan vett

nyelvészeti munkásságában is.7 Ezen belül azután a méltatók több területet jelölnek meg, ahol a szerző

kiemelkedőt alkotott. Legalább öt ilyen tudományágat tartanak számon, nevezetesen: a nyelvtörténetet

(főképpen a nyelvi forrásanyag gyűjtését, föltárását és értelmezését), a névtudományt (mind a helynév-, mind

pedig a személynévgyűjtést), a nyelvjáráskutatást (és ennek keretében a történeti nyelvjáráskutatást), a

nyelvművelést, valamint a nyelvészetből kiágazó, de annak körét meg is haladó néprajzi, település- és

népiségtörténeti publikációit. A Szótörténeti Tár köteteinek megjelenése óta, a figyelem – természetesen és

joggal – erőteljes mértékben szótörténeti kutatásaira, és e kutatásoknak a nyelvtudományban való, meg a

nyelvtudomány határain túllépő jelentőségére irányul. Természetesen és joggal, mondtuk, ezzel nemcsak a

kötetek lenyűgöző hatására utalva, hanem azért is, mert a szerző maga is ezt a kutatási területet tartja életműve

legfontosabb részének.

A fenti futólagos észrevételekből is kitűnhetett, hogy a Szabó T. Attila által művelt tudományágak közül a

méltatók nem fordìtottak kellő figyelmet tudománytörténeti munkásságára. Elég azonban átlapoznunk irodalmi

tevékenységének könyvészetét, s nyomban szembeötlik, hogy ezt a diszciplìnát is folyamatosan művelte, fontos

adalékokkal öregbìtette és jelentős eredményekkel gazdagìtotta. Ám a szótörténeti, névtudományi, nyelvjárási,

nyelvművelő, valamint művelődés- és népiségtörténeti stúdiumok mellett munkásságában a tudománytörténet az

ancilla-szerepet tölti be, az előbbiek szolgálatában áll, és ilyen irányú tevékenységét is – magától értetődően –

azok a feltételek, körülmények és célkitűzések szabják meg, amelyeknek jegyében egész életművét kialakìtotta.

Ezeket az alapokat kimunkáló eszméket kell tehát szemügyre vennünk, hogy tudománytörténeti törekvéseit

megérthessük, és azokkal érdemben foglalkozhassunk.

A munkásságát meghatározó és motiváló alaptényezőről, egyben tevékenységének folyamatosan jellemző

vonásáról a Válogatott tanulmányok és cikkek I. kötetének Elöljáró beszédében ìgy nyilatkozik: „engem kora-

kezdettől tudatos, célkitűzésszerű határozottsággal elsősorban a szülőföld és közelebbről a mindenkori közvetlen

földrajzi-társadalmi környezet jelenségei érdekeltek és érdekelnek ma is” (I. 12. old., a kiemelés a szerzőtől

származik). A célranézés abban a formában jelentkezett – folytatja –, „hogy egész munkásságom folyamán

szinte kirekesztőleg csak olyan kérdések foglalkoztattak, amelyeknek megoldása egyben szűkebb földrajzi-

nyelvi környezetem népi-társadalmi múltjánák és jelenének felderìtése felé is újabb meg újabb lépések

megtételét jelentette”. Innen van az, hogy – a Petőfi halála révén megszentelt és ezért jelképes értelművé

magasodó Fehéregyházán történt születése után –, mint mondja, „főként a két neveltetési hely: Dés és

Kolozsvár, meg tanári működésem kezdeti szakaszának két állomása, Nagyenyed és Zilah, valamint e pontok

6 A Válogatott tanulmányok, cikkek köteteibe nem kerültek bele, de a szerző tudománytörténeti munkásságának fontos részét alkotják alábbi művei: Az erdélyi Múzeum-Egyesület története és feladatai, Kolozsvár, 1942. – A magyar helynévkutatás a XIX. században, Kolozsvár,

1944. Különnyomat az Erdélyi Tudományos Intézet 1943. évi Évkönyvéből. – Kriza János és a Vadrózsák nyelvjáráskutatásunkban: Antal

Árpád–Faragó József–Szabó T. Attila: Kriza János. Második, átdolgozott kiadás, Kolozsvár, 1971, 177-232. old. – Az erdélyi magyar nyelvtudomány kérdései: (A) Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának Közleményei 1980, 3-29. old. –

Gyarmathi Sámuel nyelvtudományi munkássága a tudománytörténet távlatában. Emlékezés halála másfél százados évfordulóján: Nyelvészeti

Tanulmányok, szerkesztette B. Gergely Piroska, Bukarest, 1983, 178-202. old. 7 Magyar Nyelv 1976, 246. old.

Szabó T. Attila



környéke, később a kutatási térül választott Kalotaszeg, Közép-Erdély, a székelység és a moldvai csángóság

nyelvi-népi, néprajzi és történeti jelenségei állottak munkásságomnak egész folyamán érdeklődésem

középpontjában, úgy azonban, hogy a felvetődő kérdések megoldásában mindig tudatosan igyekeztem szélesebb

körű táji-népi összefüggések, kapcsolatok szemmel tartásával vizsgálódni” (I. 123. old.).

A szülőföld „szép határa” mellett, amely meghatározta kutatási területeit és életműve kereteit, annak tartalmára

nézve nem kevésbé döntő befolyású az a háttér, amely az Erdélyben élő magyarság újabb kori sorsából adódott.

Életének első tizennégy éve után a világon való eszmélkedésének, majd pályája indulásának ideje lényegében

egybeesik e népcsoport – amelynek soraiból jött – kisebbségi sorsának kezdetével; pályájának java része – egy

rövid, néhány éves intervallumot leszámìtva – ebben a közegben, ebből a helyzetből fakadó tudatosan vállalt

küldetés jegyében zajlott le.

A tudomány szerepét és feladatát az erdélyi életben 1939-ben ìgy összegezte: „a kisebbségi tudományos

munkának különlegesen önmagunk, saját nemzeti valónk történeti és jelenlegi megismerésére kell irányulnia,

úgy azonban, hogy ne szakìtsuk ki önmagunkat az erdélyi élet egységéből, hanem egyrészt éppen a többi itt élő

néppel való vonatkozásban mutassunk rá azokra a különleges anyagi és szellemi művelődés-jegyekre, amelyek

az erdélyi magyarság sajátjai, másrészt pedig azokra az elemekre, amelyek az itt élő népek nemzeti

műveltségével kapcsolópontokat képeznek” (VI. 47-48. old.).

E programadó cikkel egybehangzóan, nagyjából ugyanebből az időből, a harmincas évek második feléből való

az a nyelvtudományi munka célkitűzéseit érintő felismerése, amelyet ìgy foglalt szavakba: „Elutasìthatatlanul

elvégzendő célkitűzésként kìnálkoztak [...] olyan feladatok, amelyeket viszont csak a mi földrajzi-társadalmi

környezetünkben lehetett és kellett elvégezni, másutt a föld kerekén sehol sem” (IV. 55. old.).

Az erdélyi tudományos munkálkodásnak egy másik jellegzetességét, mégpedig gyakorlati feladatát s egyben

eszmei célkitűzését tárja elénk Csűry Bálintról, 1941-ben festett portréjában:

„Az erdélyi magyarság minden tudományművelőjének a továbbiakban [értsd: az osztályrészül jutott kisebbségi

sorsban] egyszerre több ember munkáját kellett végeznie, és többféle, sokszor a szakterületétől távol eső

feladatot kellett vállalnia. Az erdélyi tudományosságnak állandóan ügyelnie kellett arra a gyakorlati és egyben

művelődéspolitikai követelményre, hogy meggyőzze az erdélyi magyarságot arról, hogy a tudás emeli fel és

tartja meg a közösséget, és hogy viszont tudást önálló tudományművelés nélkül elképzelni sem lehet. E gondolat

első munkásai közé tartozott Csűry Bálint is. [...] vállalnia kellett Csűrynek is ezt a sorsot, és a többi öntudatos,

népe sorsáért felelősséget érző tudóssal együtt ideje java részét arra kellett fordìtania, hogy

tudománynépszerűsìtő, nyelvművelő és más cikkeket meg sok-sok könyvismertetést ìrjon...” (VI. 466. old.).

Mindezeknek tekintetbevételével és szem előtt tartásával kellett tehát az új helyzetben az erdélyi

nyelvtudományi munkálatokat megtervezni. Ehhez azonban szükséges volt az előzmények számbavétele, annak

ismerete, hogy egészében és részleteiben mire lehet épìteni a további munkában. És éppen ennek során

jelentkeztek olyan hiányok, amelyeknek pótlására elkerülhetetlen volt a tudománytörténet művelése. Ezzel

kapcsolatban, Kőrösi Csoma Sándor indulásával foglalkozván, Szabó T. Attilának még 1979-ben is ilyen

helyzetképet kellett festenie:

„Sajnálatos tény [...], hogy a magyarban a társadalomtudományok vizsgálatában feltűnő a tudománytörténeti

vizsgálódás elhanyagolása, pangása. Ez a pangás és a nyomában jelentkező hiány a részletkérdések

megoldásában és az egyes tudományterületek történetének összefoglalásában egyaránt jelentkezik. A társadalom

és a művelődés nem egy múltbeli jelentős magyar alakjának nincs tudománytörténeti távlatba állìtott, kritikai

életrajza, és hiányzik munkásságának ilyen szempontú átfogó értékelése. Még ennél elevenebben érezzük a

hiányt, hogyha az egyes tudományterületek átfogó történeti értékelése érdekel. Ha pedig egy-egy olyan

kiemelkedő személyiség, mint amilyen Kőrösi Csoma, a tudománytörténeti vizsgálódás fénykörébe került is, az

élet- és jellemrajzok, a megemlékezések, az életmű-értékelések sokaságából nem egy a műkedvelőség szintjén

alig-alig jutott túl. A valóságos adatok, a történeti tények a műről műre vándorló téves adalékokkal, kritikátlan

következtetésekkel és fellegjáró képzelgésekkel összekeveredve akadályozzák a világba látást még oly

esetekben is, amikor pedig az adatok gazdagságából módszeres kritikai vizsgálódással elválasztható az ocsú a

tiszta szemtől és a valóság az ábrándok világától” (V. 338-339. old.)

Ez a bìrálat még fokozottabban érvényes (illetőleg érvényes volt), a hiányok még kiáltóbban jelentkeztek az

erdélyi tudományosság múltjának térképén. Éppen ezért az olyan tudományszervező kutatónak, mint amilyen

Szabó T. Attila, aki szűkebb hazájában (de szülőföldje határain túlmutató érvénnyel és jelentőséggel) több

tudományágat honosìtott meg és munkált ki: mind az egyes tudományterületek átfogó történeti

összefoglalásában, mind a részletkérdések előzményeinek föltárásában, mind pedig az egyes alkotók kritikai

Szabó T. Attila



értékelésében-méltatásában elkerülhetetlenül saját vizsgálódásaival kellett betöltenie a lakúnákat, és a

tudománytörténet mind e három fontos műfajában folyamatosan kellett munkálkodnia. Így vált életművének

szerves részévé s egyben – láthatólag – kedvelt diszciplinájává a tudománytörténet.

Az eddig elmondottak értelmében átfogó – mégpedig korszakokat átfogó – tudománytörténeti tanulmányai

sorából Az erdélyi magyar nyelvtudomány kérdései (IV. 46-63. old.) cìmű kìvánkozik az élre, amelyben a XVI.

századi kezdetektől napjainkig vázolja föl az erdélyi magyar nyelvtudomány történetét. Ez a történet két

nagyobb korszakra oszlik: egyrészt a távolabbi és a közelebbi előzményekre, másrészt az impériumváltozással

kialakult törekvéseknek és munkálatoknak ugyancsak legalább két időszakára. A távolabbi előzmények Heltai

Gáspártól, Misztótfalusi Kis Miklóstól meg Geleji Katona Istvántól Pápai Páriz Ferencen, Bod Péteren,

Gyarmathi Sámuelen, Aranka Györgyön át egészen Kriza Jánosig tartanak, s a századokat átìvelő korszak fő

sajátsága, hogy bár kiemelkedő egyéni teljesìtmények születtek, de nem kapcsolódtak egymáshoz és nem

alkottak folyamatos tevékenységet. Nem kevésbé jellegzetes a második időszak sem, vagyis a kolozsvári

egyetem megnyitásától az egyetemnek a román állam által történt átvételéig, vagyis az 1872-től 1919-ig tartó fél

évszázad sem. Ebben az időben ugyanis olyan kiváló tudósegyéniségek váltják-követik egymást, mint Imre

Sándor, Szinnyei József, Halász Ignác, Szilasi Móric, Zolnai Gyula, Gombocz Zoltán, akik azonban kolozsvári

egyetemi tanárságuk idején, az egy Szinnyeit kivéve, semmi jelét nem adták a környező táj történeti vagy

korabeli nyelvi kérdései iránt való érdeklődésüknek.

Ehhez az átfogó tanulmányhoz csatolható A romániai magyar nyelvtudományi munkálatok két évtizede 1945-

1965 (III. 96-115. old.), továbbá A nyelvtörténet új csapásain cìmű (III. 75-80. old.), amely az erdélyi magyar

nyelvtörténeti kutatások eredményeit mutatja be, s végül A romániai fiatal magyar nyelvészek munkájáról cìmű

(V. 46-51. old.), amely az új nyelvésznemzedékek, az utóbbi évtizedekben felnőtt munkatársak-utódok kutatási

területeiről és eredményeiről számol be. Mindezekhez járul még az egész kérdéskört nagyszabásúan betetőző, a

kötetbe nem került tanulmányok sorában már idézett, Az erdélyi magyar nyelvtudomány kérdései cìmű

dolgozata.

Az emlìtett ancilla-szerep világosan megnyilvánul az erdélyi nyelvtudomány-történet fenti áttekintéséből,

illetőleg a belőle levont tanulságokból. A tanulságokat ugyanis Szabó T. Attila az újabb kori erdélyi nyelvészeti

munka megtervezésében-megszervezésében kora kezdettől fogva szem előtt tartotta. Erre a körülményre

nemrégiben maga ìgy mutatott rá: „Hiszen ha tudománytörténeti visszapillantással nem állapìtjuk meg már eleve

is azt, hogy az erdélyi magyar tudományos igyekezetek múltjában századokra visszamenően voltak ugyan

kiemelkedő csúcsok, voltak nagy nyelvészegyéniségek, sőt voltak tudománytörténeti szempontból ma is nagyra

értékelhető teljesìtmények, az égre törő csúcsok magasan ugyan, de egyben magányosan kiemelkedve, nem

alkottak folyamatos láncolatot, a nagy egyéniségek tudományos eredményeit nem fűzhette össze határozott

célok elérésére való folyamatos, megszakìtatlan törekvés. Mindezt már a kezdet kezdetén, akkor, mikor az

1930-as évek derekán az újabb erdélyi magyar nyelvtudományi munkálkodás megindìtásának terve felmerült,

tudatosìtani kellett ahhoz, hogy az akkor induló vállalkozás eredménnyel kecsegtessen” (V. 46. old.)

Ilyenformán tehát a tudománytörténeti áttekintés és az ennek nyomán nyìló távlat segìtette Szabó T. Attilát

abban, hogy kialakìtsa az új helyzetben az erdélyi nyelvtudományi munka célkitűzéseit. Egyrészt – mint már

láthattuk – olyan feladatok kitűzését, amelyeket csak Erdélyben lehetett és kellett elvégezni (s amelyre

ellenpéldát a kolozsvári egyetem első nyelvészprofesszorai adtak). Másrészt olyan tudománynépszerűsìtő

munka állandó végzését, amelynek művelődéspolitikai célja az volt, hogy meggyőzze a magyarságot a tudásnak

a közösség fenntartásában betöltött szerepéről (amelyre viszont a népe sorsáért felelősséget érző olyan tudósok,

mint Csűry Bálint, nyújtottak jó példát). S végül annak felismerését, hogy – az egyénileg kiemelkedő, de

elszigetelt teljesìtmények helyett – szervezett együttmunkálkodásra, mindenekelőtt szakmailag jól felkészült

tudományos munkásokra van szükség.

Mindezen felismerésekhez természetesen először is arra volt szükség, hogy maga Szabó T. Attila megtalálja

munkaterületeit, helyét és hivatását a kibontakozó erdélyi magyar tudományos életben. Ebben a vonatkozásban

léptek be életébe azok a nagy alkotó egyéniségek, akiknek hatására fordult érdeklődése Erdély múltja és jelene

felé. A történeti érdeklődést Kelemen Lajos ébresztette föl benne, a jelen valósága felé Csűry Bálint irányìtotta

őt. Kettejük jelentőségét Elöljáró beszédében ìgy jelölte meg:

„A legállandóbb és munkásságomnak döntő irányt adó személyi hatást [...] a két nagy mesternek: Kelemen

Lajosnak a levéltári kutatás bűvöletében és Csűry Bálintnak a népnyelv kitartó búvárlatában eltöltött puritán

élete és nemes példája jelentette számomra. Az ő hatásuk nyomán fordult az ifjúkori nagyotakarások kezdeti

tervtelen, balga csapongásában hánykódó életem határozottan a nép jelenkori és múltbeli kérdéseinek vizsgálata

felé. Kelemen Lajos emberi-tudósi hatását a kérdések történeti változásaikban, időbeli folyamataikban való

szemléletén, a kìnzó önkritikai magatartás áthagyományozásán és mindenekelőtt egy életre szóló levéltári

Szabó T. Attila



érdeklődésen kìvül főként a helynévtörténet területén tett határozott, új irányulású lépések és a nyelv meg a népi

élet történeti kérdései iránti kitartó, beható érdeklődés mutatja. Csűry Bálint személyes hatása nyelvészpályám

kezdetén a nyelvjáráskutatás gyakorlati végzésének útján indìtott el és tartott rajta mindaddig, amìg az

időközben felnövekvő új nemzedékek nagyra hivatott és céltudatosan egyirányú érdeklődést mutató csoportjai e

kérdéskör korszerű és kimagaslóan eredményes művelésével fölöslegessé nem tették a magam ilyen irányú

további munkálkodását” (I. 10-11. old). A két mester iránt érzett tiszteletét és háláját – mint az alábbiakban még

látni fogjuk – több, életüknek és munkásságuknak szentelt önálló ìrásban rótta le.

Ami a kibontakozó nyelvtudományi munkásságát illeti, annak első és legfontosabb tartománya a nyelvtörténet.

Nyelvtörténészként fő feladatának azt tartotta, hogy minél szélesebb adatgyűjtés alapján új nyelvi anyagot tárjon

fel. Ez a szemléletmód határozta meg a nyelvi anyag felhasználásában és feldolgozásában követett módszerét,

amelyet maga ìgy körvonalazott: „mindig arra törekedtem és arra törekszem, hogy a történeti és jelenkori adatok

mentől gazdagabb sorozatát egybehordva, magukból az adalékokból szinte önként kerekedjék ki a magyarázat, a

megfejtés, és ne a feltett, kikövetkeztetett nyelvi adatok ingoványából vezessen csuszamlós csapásokon át a

bizonytalanságok kusza bozótjába az út” (I. 11. old.).

A nyelvtörténeti kutatás további lehetőségeit és az e téren elvégzendő munka tervét vetette papìrra Az erdélyi

magyar nyelvtörténeti és nyelvjárástörténeti kutatás feladatai cìmű összefoglalásában (1955: III. 370-382. old.),

majd ennek nagyszabásúvá fejlesztett változata, Az erdélyi magyar nyelv- és nyelvjárástörténeti kutatás

szempontjai és feladatai cìmmel (1979/1984: VI. 411-429. old.) került ki a szerző tolla alól. Ez utóbbiban a

feladatok kijelölése előtt tudománytörténeti áttekintést nyújt, számba véve az e témában munkálkodó elődök

nyomait, s a „nyomkeresés”-ben az 18. századig megy vissza, hogy Gyarmathi Sámuelben találja meg az erdélyi

nyelv- és nyelvjárástörténeti vizsgálódások első munkását.

„A SzT tervezője évtizedek óta kutatómunkája legfőbb céljának a Tár egybegyűjtését és közrebocsátását tartja”

(1979/1984: VI. 426. old.) – a szerzőnek ez a nyilatkozata nem hagy kétséget afelől, hogy mit tart nemcsak

nyelvtörténeti munkássága, hanem egész életműve legfontosabb részének. Mégis, ha a munka genezisét

vizsgáljuk, világossá válik előttünk, hogy a levéltári kutatás rendjén eleinte elsődleges célként a helynévgyűjtés

szerepelt, s csak mint ennek kiegészìtője merült föl a szótörténeti adalékok kijegyzése az átvizsgált levéltári

anyagból. Ebben a vonatkozásban is hallgassuk meg őt magát:

„Amióta 1925 őszétől a néhai nagy levéltárostanár, Kelemen Lajos famulusaként egy életre szólóan a levéltári

kutatás bűvkörébe estem, lassan-lassan alakulgatott bennem az a terv, hogy a kezemen megforduló levéltári

darabok gazdag szótörténeti anyagát ne csak kutatásaim akkori elsődleges célja – a helynévtörténeti adalékok

gyűjtése – szempontjából aknázzam ki, hanem rójak cédulákra minden olyan másmilyen adalékot is, amely

szótörténeti szempontból használhatónak mutatkozik” (II. 520-521. old.)

Ami a kiindulópontot, a hely- és személynévtörténeti adalékok gyűjtését illeti, csak nemrégiben szólt Szabó T.

Attila arról az ösztönző hatásról, amely Mályusz Elemér professzornak népiségtörténeti munkásságából

„sugárzott” feléje: „Mályusznak A népiség története cìmű tanulmánya elzártságomban olyan népiségtörténeti

elvekkel ismertetett meg, amelyeket a névtörténeti kutatásban – a változtatandók változtatásával – jól

érvényesìthettem, illetőleg az ő elméleti felismeréseit a magam gyűjtötte anyag feldolgozása rendjén nemcsak

alkalmazhattam, hanem az anyag adta lehetőségek határain belül tovább is fejleszthettem. Ilyenformán tehát a

névtörténeti kutatásra késztető első történész-hatáshoz, amely engem Kelemen Lajos részéről ért, újabb

történész-hatás, a Mályusz professzoré, csatlakozott és serkentett névtörténeti gyűjtő- és feldolgozó

munkámban” (VI. 418-419. old.). Nem itt a helye annak, hogy a vázolt hatást Szabó T. Attila munkásságában

ezúttal nyomon kövessük; azt azonban a jövő vizsgálódás számára följegyezzük, hogy Mályusz Elemér emlìtett

tanulmánya, a Szekfű Gyula szerkesztette A magyar történetírás új útjai cìmű gyűjteményes kötetben 1931-ben

látott napvilágot [A Magyar Szemle Könyvei, III. 237-268. old.]. Nincs terünk továbbá arra sem, hogy a

szerzőnek a névkutatásban nyújtott teljesìtményeit felsoroljuk, ezért – célunknak megfelelően – elsősorban

azokat a közleményeit emeljük ki, amelyek tudománytörténeti érdekkel bìrnak. Ezek közül A helynévgyűjtés

jelentősége és módszere cìműt (III. 339-358. old.) emlìtjük elsőnek, amely eredetileg programadó előadásként a

Magyar Nyelvtudományi Társaságban hangzott el, s ennek folyóiratában, a Magyar Nyelvben 1930-ban jelent

meg, és amelyről maga annyit jegyzett meg, hogy „ennek a dolgozatnak a szerző tudományos munkásságát

tekintve élettervszerű jelentősége van” (II. 542. old.), s amelyet már a kortárs tudósok alapvető jelentőségűnek

ismertek fel, amikor Sámuel-Kölber-jutalommal tüntették ki8, s amelyről ma egyértelműen megállapìthatjuk,

hogy a korszerű magyar helynévkutatás elindìtásában, szempontjainak és módszerének kidolgozásában, e

tudományág hazai megalapozásában s későbbi felvirágzásában korszakalkotó szerepet játszott. A

helynévtörténeti vizsgálatok kibontakozására talán még értekezésénél is ösztönzőbb és példamutatóbb lehetett

8 Magyar Nyelv 1936, 142. old.

Szabó T. Attila



gyűjtőtevékenysége, illetőleg gyűjtési eredményeinek, olyan adattári anyagoknak a folyamatos közzététele,

mint: Zilah helynévtörténeti adatai a XIV-XIX. században (1936); Dés helynevei (1937); A kolozsmegyei

Borsavölgy helynevei (1945); A Doboka völgy helynevei (1945); A szolnok-dobokai Tőki völgy helynevei (1945);

Gyergyói helynevek a XVII-XIX. századból (1940). Példát adott továbbá egy településkörzet anyagának történeti

szempontú gyűjteménye kapcsán korszerű feldolgozásra a Kalotaszeg helynevei I. Adatok (1942) cìmű vaskos,

500 oldalt meghaladó kötetében. Újat kezdeményező a Kolozsvár települése a XIX. század végéig (1946) cìmű,

a belső terület helynévanyagának feldolgozásával készült településtörténeti tanulmánya. A személynevek

történetébe is mélyen behatolt mind A személynevek helyneveinkben (1940) cìmű dolgozatával, mind pedig A

kolozsvári becenevek a XVI-XIX. században (1968) és A marosvásárhelyi személynévanyag becejellegű elemei a

XVII. század első felében (1971) cìmű értekezéseivel.

Visszakanyarodva programhirdető értekezéséhez, megemlìtjük még, hogy egyfelől ennek tudománynépszerűsìtő

s egyben részletes gyakorlati tanácsokkal szolgáló változata a Miért és hogyan gyűjtsünk helyneveket cìmű ìrása

(1937/1970: IV. 251-275. old.); s hogy másfelől ugyanennek III. fejezetéből fejlesztette ki A magyar

helynévkutatás a XIX. században cìmű, 1944-ben önállóan is megjelent, ugyancsak úttörő tudománytörténeti

áttekintését, amelynek újabb adalékokkal való kiegészìtése A magyar helynévkutatás XIX. századi történetéhez

cìmű közleménye (1950: V. 419-422. old.). Végül saját történeti helynévgyűjtésének bámulatos gazdagságú

eredményeiről számol be Az Erdélyi Helynévtörténeti Adattár és az erdélyi helynévkutatás néhány kérdése

cìmmel (1955/1968: III. 359-369. old.) Sajnálatos módon az összegyűjtött anyagnak itt javasolt közzétételére

azóta sem kerülhetett sor.

Az eddigi eszmefuttatás során figyelemmel kìsérhettük azt, hogy a Helynévtörténeti Adattár és a Szótörténeti

Tár között szoros összefüggések vannak. Abban is, hogy az anyaggyűjtés azonos helyen készült, a szerző

kedvenc munkahelyén, az általa „Paradicsom”-nak tekintett levéltári kutatószobákban.

A Szótörténeti Tár az a műve, amelynek jelentőségéről a legtöbben és a legtöbbet, a legsokoldalúbban és a

legárnyaltabban szóltak a szakavatottak és a szakmán kìvüli értők egyaránt.

A nagy mű további méltatása helyett összefoglalásul a Szótörténeti Tárról a legmagvasabb jellemzést idézzük,

azt, amelyet Benkő Loránd adott róla, tanulmány méretű értékelésében: „Az a teljesìtmény..., ami előttünk

kitárul, nem a méltatók véleménye által lesz azzá, ami, hanem önmagában hordja, objektiven tartalmazza

értékeit.” Ugyanis „a Tár jellegében annyira egyedi, előzményeihez annyira nem fogható, formájában és

tartalmában annyira minden hasonló műfajú munkát túlhaladó, hogy teljesen külön elbìrálást igényel” [MNy.

1976, 40. old.].

Végül pillantsunk be Szabó T. Attila műhelyébe, az ő „Paradicsom”-ába, „a levéltári elvonultság mozdulatlan,

sápadt csendjébe”, ahol életének java részét töltötte, és amelynek varázsáról ilyen vonzó, szìnes képet nyújtott

nekünk, az avatatlanoknak és kìvülállóknak: „A levéltárakban a múlt népi-emberi életével és belőle

különlegesen éppen a nyelv történeti változásaival foglalkozva naponta érintkeztem és érintkezem ma is

szellemi sìkon a letűnt korok nemzedékeinek végtelen sorával. Mint szeszélyes gyorsasággal kerengő

forgószìnpad fel- és elvillanó jelenéseinek egyetlen személyből álló, tetszésnyilvánìtásra nem kényszerülő, néma

közönsége, a levéltári kutatás múlttá kövült, emlékezetté merevült, de a látó szem számára újra zajlóvá pezsdülő

élet forgatagába lesekedik bele úgy, hogy körötte eltűnik a ma, és a múlt kavargó életének izgalmas, kandi

szemlélése közben a szereplő személyek ajkán, tollán elámìtó, veretes nyelvi gazdagságban suttog, beszél, kiált

felé a múlt. Hozzá, neki, ha – «van füle a hallásra»” (I. 15).

Az erdélyi magyarság sajátos helyzetéből és az erdélyi nyelvi érintkezésekből fakadóan a magyar nyelv román

elemeinek kutatása a kolozsvári egyetemen a nyelvtudományi feladatok sajátos, feltehetően kiemelt területét

alkotja. 1958-ban az akkori kolozsvári magyar nyelvtudományi tanszék tervébe iktatta a magyar nyelv román

kölcsönszavainak monografikus feldolgozását. A magyar nyelv feudalizmuskori román elemeivel foglalkozó

munkaközösség vezetése Szabó T. Attila feladata lett.9 A jegyzetben felsorolt tanulmányok közül

9 E feladat ellátása során keletkeztek alábbi, jórészt tudománytörténeti érdekű közleményei:

A Pápai Páriz szótár-kiadások magyar szókincsének román eredetű kölcsönszóanyaga (1960/1968: I. 196-211. old.); Román eredetű

kölcsönszavaink Gyarmathi Sámuel nyelvhasonlításában (1960/1968: I. 212-235. old.); A magyar szókincs feudalizmuskori román eredetű kölcsönelemei vizsgálatának tervmunkája (1961: V. 411-418); Előzetes jegyzetek román eredetű kölcsönszavaink középmagyar rétegéhez

(1961: I. 176-194. old.); Eredmények és hiányosságok a magyar szókincs román eredetű feudalizmuskori elemeinek vizsgálatában (1962: I.

155-175. old.); Észrevételek a magyar szókincs román eredetű feudalizmuskori kölcsönszavainak vizsgálatához (1965: III. 90-95. old.); Hol tartunk nyelvünk román eredetű feudalizmuskori kölcsönszavainak kutatásában? (1969: IV. 14-18. old.) Kniezsa István szerepe a magyar

szókincs román eredetű feudalizmuskori elemeinek vizsgálatában (l965: III. 517-523. old.), A magyar szókészlet feudalizmuskori román

eredetű kölcsönelemeinek kutatása (1981: VI. 372-393. old.); A magyar szókészlet román elemeinek története [Bakos Ferenc könyvének recenziója] (1982: VI. 266-271. old.). Idegen nyelven jelentek meg az alábbiak: A propos des mots d’origine roumaine dans le vocabulaire

Szabó T. Attila



szempontunkból kiemelkedik az Eredmények és hiányosságok a magyar szókincs román eredetű

feudalizmuskori elemeinek vizsgálatában cìmű, mert benne a szerző összefoglalja azokat a mozzanatokat, a 18.

századtól kezdve a legutóbbi időkig, amelyek a román kölcsönszók vizsgálatával kapcsolatosak.

Idéztük Szabó T. Attila vallomását arról, hogy érdeklődését a nép jelenkori nyelve és kultúrája iránt Csűry

Bálint keltette fel, és indìtotta el őt a nyelvjáráskutatás gyakorlati végzésének útján, hogy azután létrehozza a

kolozsvári nyelvjáráskutató csoportot, és megalapozza a rendszeres erdélyi magyar nyelvföldrajzi kutatásokat.

Azok az értékelések, amelyeket Csűry Bálint egyes műveiről még életében és azok az emlékezések, amelyeket

Csűry Bálint pályájáról halála után ìrt, ma már a tudománytörténet régióiba emelkedtek.

Csűry Bálint Szamosháti Szótár-át értékelve (1936: V. 254-156. old.), mint a magyar nyelvjáráskutatásban új

korszakot nyitó művet méltatja. A szótár újdonságát a következőkben jelöli meg: „Csűryé az első olyan magyar

tájnyelvi szótár, amely egy összefüggő nyelvjárásterület megközelìtőleg teljes szó- és kifejezésanyagát nyújtja.

Nem elégszik meg tehát csak a tájszavak és csak azon a vidéken élő nyelvalakok összegyűjtésével, hanem

szótárába raktározza a Szamoshát minden szavát és kifejezését.” Emellett kiemeli a szótárnak saját határain

túlmutató, a népiségismeretben betöltött jelentőségét: „De nem pusztán szótár ez a mű. Tulajdonképpen

izgalmas néplélektani tanulmányt olvasunk, hisz a hang- és alaktani jelenségeken túl és a mondatszerkesztés

jellegzetességei mellett a közmondások, a népi hiedelmek, a falusi kedély gazdag világa szorong itt egy szótár

merev kereteibe zsúfolva, és vágyik, onnan kitörve, élő része lenni a későbbi néplélektani kutatásnak.” Végül

felhìvja a figyelmet a népnyelvi kutatásoknak az erdélyi kisebbségi életben és művelődésben játszott szerepére:

„Alapos eredményeiben komoly figyelmeztető kisebbségi életünk, szerény lehetőségek közé szorìtott honi

tudományosságunk számára, hogy a legigazibb kincs, a számunkra legtöbbet jelentő érték, az anyanyelv, a

népnyelv tanulmányozását ne hagyjuk, mint eddig, ebek harmincadjára jutva tengődni. Egy kisebbségi nép

egész életének, tudományos célkitűzéseinek a legerősebb alapra, a népre kell irányulnia.”

Csűrynek A népnyelvi búvárlat módszere c. tanulmányát ismertetve (1937: VI. 42-44. old.) a cìmben megjelölt

téma mellett egy fontos tudománytörténeti felismerésre is ráirányìtja a figyelmet. Csűry ebben az ìrásban

ugyanis végigkìsérte a magyar nyelvjáráskutatás történetét, amelynek lehangoló tudománytörténeti tanulsága az,

hogy „bár a tudós Szamosközi István már a XVI. században följegyzi a székely párbeszédes

mondathanglejtésnek egyik sajátságát, és ezzel megteszi az első észrevételt a magyar nyelvjárásokra”, a magyar

nyelvészet a rendszeres népnyelvkutatás megkezdését hosszú ideig halogatta. Csűry azonban a történetnek

csupán vázlatát adta, a főbb állomásokat, azoknak a munkásságát emelve ki, akiknek a nyelvjáráskutatásban

„részint elméleti, célkitűző, részint gyakorlati, gyűjtőmunkásságuk jelentős”. Szabó T. Attila – mint látni fogjuk

– a témát később alaposabban kidolgozta, és különösen az erdélyi magyar nyelvjáráskutatás történetének gazdag

részleteivel bővìtette ki.

Csűryről két emlékezést ìrt. A nekrológban (1941: III. 475-478. old.) tömören foglalta össze életműve

jelentőségét: mint az újabb magyar nyelvjáráskutatás megteremtőjét, mint az erdélyi magyar nyelvművelés

ügyének legkomolyabban felkészült nyelvész harcosát és mint a nyelvtörténeti szövegek közlésének egyik

kezdeményezőjét méltatta. A pályaképben (1941: VI. 453-459. old.) részletező gonddal rajzolta meg tudósi és

emberi portréját, s a tárgyias leìrásokat a személyes emlékezés melegével hitelesìtette. Megjelenìtő erővel állìtja

elénk a Kolozsváron munkálkodó tudós alakját: „Kedvelt munkahelyének, a Kollégium nagykönyvtárának

ablakán át ezekben az években késő éjszakáig, sokszor hajnalig is fény szűrödött ki, annak bizonyságául, hogy

ott az erdélyi magyar tudósok egyik különleges szerénységben rejtőzködő alakja dolgozik kitartóan a magyar

népi műveltség megismerésének kérdésein, búvárkodik, töpreng legdrágább kincsünk, anyanyelvünk történeti és

jelenlegi életének megvilágìtásán, illetőleg helyzetének javìtásán.” Kolozsvárról Csűryt a Debreceni

Tudományegyetem magyar és finnugor tanszékének élére hìvták meg, s nem sokkal később az újonnan alakult

első magyar népnyelvkutató intézet vezetésével is megbìzták. Ettől kezdve „a népnyelvkutatás terén is kijelölte

az intézet nagyszabású munkatervét: 1. Debrecen közvetlen és távolabbi környékének; 2. a másutt élő

magyarság népnyelvének, és 3. a debreceni eredeti civisnyelv szókincsének szótári feldolgozásában”. A 2.

pontban jelzett cél megvalósìtása érdekében egyebek között „gondoskodása kinyúlt az Erdélyben dolgozó

néhány kutató felé is. Személyes kaPcsolatokkal és intézete évkönyvében biztosìtott közlési lehetőségekkel

sietett segìtségükre”10.

hongrois a l’époque du féodalisme (Studia Slavica 12 1966., 388-396. old.); Hungarian Loanwords of Rumanian Origin (Hungarian Studies 1985. 51-65. old.). 10 A magyar nyelvjáráskutatás fejlődéséről Szabó T. Attila két, szorosabb értelemben vett tudománytörténeti áttekintést készìtett. Az egyik a

Kriza János és a Vadrózsák nyelvjáráskutatásunkban cìmű monografikus jellegű értekezés (1971: a Kriza János életművének szentelt, fent idézett, gyűjteményes kötetben), amelyet a korábbi, Az évszázados Vadrózsák és a nyelvjáráskutató Kriza János (1964: III. 443-454. old.;

544-555. old.) c. közleményből fejlesztett ki. Az értekezés első, Nyelvjáráskutatásunk Kriza előtt cìmet viselő fejezetében, figyelemmel a

téma európai összefüggéseire, tömören vázolja a magyar nyelvjárások iránti érdeklődés, majd az ilyen irányú vizsgálatok és leìrások történetét Faludi Ferenc gyűjtésétől a Nyelvtudományi Közlemények megindulásáig, 1862-ig, amely évben Kriza a Vadrózsák sajtó alá

Szabó T. Attila



Aki a népnyelvben már eleve nem csupán hang-, alak- és mondattani jelenségek gyűjtelékét látta, hanem a

néplélek megnyilatkozásait is figyelemmel kìsérte, annak a tudósnak érdeklődési körébe kellett vonnia a

népköltészet, különösen pedig az erdélyi tájakon gazdagon termő népballadák világát. Szabó T. Attila e

vonatkozásban is jeles tudománytörténeti összefoglalásokat készìtett. A Népballadáink életútja cìmű (1966: V.

287-298. old.) – mint maga feljegyezte: „A Faragó József gondozásában Jávorfa muzsika cìmmel megjelentetett

népszerűsìtő kiadványnak tudománytörténeti keretbe való behelyezése és jelentőségének méltatása” (V. 598.

old.). Ezt követte néhány év múlva az átfogóbb jellegű, A hazai népballadagyűjtés életútja cìmű, amely először

Kallós Zoltán gyűjtéséből és Szabó T. Attila gondozásában és jegyzeteivel közzétett Balladák Könyve c.

kiadvány bevezetőjeként jelent meg (Bukarest, 1970, 19712, 5-42. old.), majd pedig kiegészìtésekkel és újabb

jegyzetanyaggal bővìtve Az erdélyi, bukovinai és moldvai magyar népballadagyűjtés történetéhez cìmmel látott

napvilágot (V. 442-481. old.; 594-609. old.).

Utaltunk arra, hogy Szabó T. Attila kezdeményezésére indult meg a rendszeres erdélyi magyar nyelvföldrajzi

kutatás. Ennek eredményeként jelent meg az első magyar nyelvföldrajzi munka, a Huszonöt lap Kolozsvár és

vidéke népnyelvi térképéből.11 A továbbiakban mint a romániai Magyar Nyelvjárási Atlasz munkálatainak

elindìtója és irányìtója számos – tudománytörténeti jelentőségű – tanulmányt és tájékoztatót tett közzé.12

A nyelvművelés és a nyelvi ismeretterjesztés is szerves részét alkotja Szabó T. Attila munkásságának. A

nyelvművelés természetes alapjait: a nyelvi tudatosságot, a nyelvi szépségek iránti fogékonyságot és a

nyelvhasználati igényességet tanìtónő édesanyjától kapta örökül, amint erről nemrégiben oly szépen vallott:

„Nem kell külön hangsúlyoznom, hogy a tanìtónő édesanya milyen előnyt jelentett számomra nyelvi

indulásomban, nevelésemben is. Édesanyám mintaszerűen tiszta, idegenszerűségektől mentes magyar nyelvet

beszélt, s ezt kötelességként oltotta bele gyermekeibe is. Emellett rendkìvül szemérmes volt; közönséges szót

soha nem hallottam a szájából. Férfi létemre ma is viszolygok, mikor társaságban még a nők is – régen csak

csiszlik-szájból hallott – trágár szavakat vegyìtenek beszédjükbe a – szent természetesség nevében. Ha nyelvi

purizmus jellemez engem, akkor ezt a szülői házból hoztam magammal örökölt és örökös nyelvi igényként, az

anyanyelv szépségének és erejének tudatával együtt. Ezért még nagyobb, el nem múló hálával gondolok

édesanyámra, mint azért, hogy az életet neki köszönhetem” (V. 563. old.).

A nyelvművelés szerepét és jelentőségét az erdélyi magyarság kisebbségi életében Szabó T. Attila korán

felismerte. Ebben is – mint az eddigiekből már kitűnhetett – Csűry Bálint példája állott előtte. A róla rajzolt

példaképben érdemes felfigyelnünk arra a tudománytörténeti adalékra, hogy Csűry nyelvművelő tevékenysége a

kolozsvári Erdélyi Irodalmi Szemlében „még 1924 táján, tehát jóval a magyarországi nyelvművelő mozgalom

megindulása előtt kezdődött” (VI. 467. old.). A Csűrynek szentelt nekrológból pedig arról értesülünk, hogy

„előbb az Erdélyi Irodalmi Társaságban, majd az EME [Erdélyi Múzeum Egyesület] marosvásárhelyi

vándorgyűlésén és kolozsvári népszerűsìtő előadásain bátran rámutatott a nyelvünket fenyegető romlás

veszélyére” (III. 477. old.), és ezáltal „úgyszólván ő adott jelt a magyarországi nyelvművelő mozgalommal

azonos szellemben induló romániai nyelvművelő munkálkodásra” (IV. 53. old.). Magától Csűrytől tudjuk, hogy

nevezetes Aggodalmak nyelvünk épsége körül cìmű előadását először Kolozsvárott 1928 őszén, majd

Marosvásárhelyen 1930. augusztus 28-án tartotta. Megfigyeléseit Erdélyi magyar nyelvünk állapota cìmmel a

rendezésével és a gyűjtött nyelvjárási anyag közzétételével foglalatoskodott. A további fejezetekben – Kriza nyelvészeti ismeretei; A

Vadrózsák nyelvjárási anyaga; A székely tájszótár; „Néhány szó a nyelvjárásokról”; Kriza gyűjtőtársai; A Vadrózsák nyelvtudományi értéke

– részletes elemzéssel rajzolja meg Kriza szerepét a nyelvjáráskutatás történetében. A másik A moldvai csángó nyelvjárás kutatása (1959: V. 482-527.; 599-609. old.) cìmű nagyszabású és igen érdekes tanulmányában a 18. század 60-as éveiből származó első megnyilatkozástól,

valamint a Magyar Tudós Társaságnak a múlt század 30-as éveiben kezdeményezett tervszerű lépéseitől egészen századunk 50-es éveinek

közepéig mutatja be a moldvai magyarság nyelvének felkutatásában végzett munkát és a leìrásában elért eredményeket. A moldvai csángó-kutatás témaköréhez kapcsolódnak alábbi ìrásai is. Mikecs Lászlóról ìrt nekrológ (1945: III. 515-516. old.), amelyben a csángóság nagy

reményekre jogosìtó, fiatalon, tragikusan elhunyt kutatójának, a Csángók (1941) c. hatalmas összefoglalás, valamint A moldvai katolikusok

1646-47. évi összeírása (1944) c. újszerű megállapìtásokban gazdag munka szerzőjének állìt emléket. A Széljegyzetek egy újabb csángó

kiadványhoz (1957: V. 260-268. old.) cìmmel egy csángó népzenei kiadványról közöl bìrálatot. És e témakörbe is beletartozik A moldvai

csángó tájnyelvi térkép munkálatai c. beszámolója (lásd alább).

A magyar nyelvjáráskutatás történetére vonatkozó ismereteinket gazdagìtják alábbi ìrásai is. A Magyar Nyelvjárások Atlasza c. kritikai szemléjében részletesen foglalkozik a magyar nyelvatlasz-munkálatok történetével (1969: V. 376-381. old.). Az Új Magyar Tájszótár

tájszógyűjtésünk történeti távlatában cìme szerint is tudománytörténeti jellegű recenziójában a magyar tájszóanyaggyűjtés és a magyar tájszótárak törénetéról is tájékoztat (1980: V. 396-402. old.). 11 Huszonöt lap Kolozsvár és vidéke népnyelvi térképéből. Bevezetéssel és jegyzetekkel közzéteszi Szabó T. Attila, Gálffy Mózes, Márton

Gyula, Kolozsvár, 1944. (Erdélyi Tudományos Füzetek 181.) 12 Ebből A válogatott tanulmányok és cikkek I. kötetében „Tervek és eredmények a nyelvtérkép munkában” cìmmel egész tanulmányciklust

találunk, amely a következőket foglalja magában:

Jegyzetek Kolozsvár és vidéke tájnyelvi térképének előszavához (1944/1968: I. 475-485. old.); A moldvai csángó tájnyelvi térkép munkálatai (1963/1968: I. 486-491. old.); Nyelvföldrajzi gyűjtés a Fekete- és Sebes-Körös völgyében (1950/l968: I. 492-494. old.); A romániai magyar

nyelvjárások nyelvtérképének előkészítése (1957: I. 495-512. old.); Nyelvtérképünk anyaggyűjtésének feleútján túl (1962: I. 613-638. old.); A romániai magyar nyelvjárások atlasza anyaggyűjtő munkájának állása és a további feladatok (1968: I. 539-546. old.).

Szabó T. Attila



Magyar Nyelv olvasói előtt is célszerűnek tartotta feltárni.13 Hogy milyen tapasztalatokon alapultak akkor

aggodalmai, azt már a cikk első bekezdéséből is megtudhatjuk:

„Az az új helyzet, melybe mi erdélyi magyarok a világháború után kerültünk, rengeteg megoldani való feladat

elé állìtott bennünket. E feladatok között a legelsők egyike nyelvünk épségének megőrzése. Magyar

nyelvérzékünk a gyermekkortól kezdve a nyilvános élet minden terén ezer kìsértésnek van kitéve. Ez a kìsértes

már elkezdődik az iskolában. Tanìtóink a megmondhatói, milyen nehéz próbát kell kiállani a tanuló gyermekek

magyar nyelvérzékének az idegen nyelvekkel anélkül is túlzsúfolt román tantervben, különösen a román nyelvű

tanulmányok nagy száma miatt. Az egyetemi tanulmányok magyar műnyelvét ifjaink csak magánúton

sajátìthatják el. Az élet minden téren próbára van téve a nyelvérzék. Ezer alkalom van reá, hogy nyelvünkbe

idegen szó, idegen nyelvi szerkezet, kifejezésbeli pongyolaság furakodjék.”

Nem meglepő tehát, hogy amikor az erdélyi magyar nyelvtudományi munka megtervezésére-megszervezésére

került a sor, Szabó T. Attila a feladatok és célkitűzések között „az oly fontos nyelvápolás” (IV. 56. old.) ügyét

tette az első helyre: „A feladatok kijelölésének rendjén elsőként a nyelvápolás, a nyelvművelés kìnálkozott

halaszthatatlan kérdésként” (V. 47. old.). Hogy milyen fontosnak tartotta ezt a feladatot, az abból is látszik,

hogy – szokásos szerénységét ezegyszer félretéve – saját szerepét ìgy körvonalazta: „A nyelvművelés kérdéseit

itt Erdélyben elsők között igyekeztem szóvá tenni a napisajtóban és az Erdélyi Múzeum hasábjain is. A

folyóiratnak ezt a rovatát – még mielőtt a folyóirat szerkesztője lettem volna – éveken át vezettem, illetőleg a

rovat cikkeinek nagy része az én tollam alól került ki (V. 568. old.).

Nyelvművelő munkásságában Kosztolányi Dezső volt az eszményképe. Első nyelvművelő tárgyú cikkét az

Anyanyelvünk cìműt, a Kosztolányi szerkesztette A Pesti Hírlap Nyelvőrének Kacsó Sándor által összeállìtott

erdélyi kiadásáról ìrta14, hogy egy év múltán Kosztolányi halálhìrére Kosztolányi és az új magyar nyelművelés

cìmmel tisztelegjen emléke előtt (1936: III. 468-470. old.). Ebben elsőként vázolja föl Kosztolányi nyelvművelő

törekvéseinek történetét – akkor, amikor még nem voltak kötetbe gyűjtve ilyen témájú ìrásai –, 1909-ben, Öreg

szavak c. cikkének megjelenési évében állapìtva meg az újabb magyar nyelvművelés születési időpontját.

Kosztolányi jelentőségét vallomásszerű sorokban méltatja: „Arany János óta nem volt egyetlen ìrónk sem,

akiben költő és nyelvész olyan édesegy testvériségben élt volna, mint amilyen összhangzó egységben

Kosztolányi lelkében éltek az ìrói és a nyelvtudósi hajlamok és kellékek. Ezért nyelvi remeklés minden költői

sora, és ezért tudományos alaposságú minden fejtegetése, amelyet a nyelvi kérdésekre vonatkozólag tőle

olvashatunk.” Végül „helyét a legnagyobb magyar nyelvészek és a legmélyebb hatású nyelvművelők sorában”

jelöli ki.

Az Erdélyi Múzeum nyelvművelő rovatában – amelyet kezdettől, 1935-től 1942-ig vezetett – az anyanyelv

gondozásának munkáját a magyarországi mozgalommal azonos elvek és módszerek alapján végezte, annyiban

térve el mégis attól, hogy „a romániai magyar nyelvi valóság időszerű kérdéseinek behatóbb tárgyalásával

önállóbban, a kisebbségi nyelvi élet igényeihez jobban igazodva igyekezett szolgálni a nyelvápolás érdekeit. E

törekvésben az Erdélyi Múzeum munkatársául szegődött az Erdélyi Iskola cìmmel György Lajos és Márton

Áron szerkesztésében megjelenő tanügyi folyóirat is” (IV. 53. old.). Ez utóbbiban jelent meg cikksorozata A

nyelvművelés időszerű kérdései. Gyakorlati nyelvőrkalauz cìmmel, amelyet a szerkesztők külön füzetben is

kiadtak.15 Kosztolányi Nyelvőrének adaptációja után ez az első önálló erdélyi nyelvművelő kiadvány.

A nyelvművelő tevékenység „munkatársakat is kapott a folyóiratoknak és napilapoknak a nyelvi öntudat

ápolására törekvő szerkesztőiben. A fegyvertársak közül a Pásztortűz szerkesztője, Császár Károly, a Keleti

Újság szerkesztője, a költő Dsida Jenő és a Brassói Lapok ugyancsak ìró-szerkesztője, Kacsó Sándor ilyen

irányú jelentőségét nem lehet emlìtetlenül hagyni” (IV. 53. old.). Közülük Dsida Jenőnek a lap 1936. húsvéti

számában nyìlt Anyanyelvünkért c. rovatát, amely hetente jelentkező, rendszeresnek ìgérkező nyelvművelő

munka megindulását jelentette, külön is figyelemmel kìsérte, mint a következő publikációi tanúsìtják: Hanyatlás

a nyelvművelésben (1937: 185-186. old.), Dsida Jenő nyelvművelése és ami utána következik (1939: V. 43-45.

old.), és nekrológot is ìrt a nyelvművelő költőről: Dsida Jenő (1938: 320. old.). E korai erdélyi nyelvművelő

gárdának tagja Brüll Emánuel is, akinek halála után csaknem hét évtizeddel állìtott emléket Szabó T. Attila

Brüll Emánuel népszerűsítő munkássága cìmmel (1968: III. 502-506. old.), munkásságáról könyvészeti

összeállìtást is csatolva, amelyben a felsorakoztatott 119 közlemény közül 76 a nyelvművelés tárgykörébe

tartozik.

13 Magyar Nyelv 1931, 253-258. old. 14 Erdélyi Múzeum 1935, 196. old. 15 Népművelési Füzetek, szerkeszti Márton Áron és György Lajos, 5. sz., Cluj, 1939; némi kihagyással és bővìtéssel: 1938/1968, I., 61-100. old.

Szabó T. Attila



A fa meghozta gyümölcsét: Szabó T. Attila példája hatott az utána következő nyelvésznemzedékekre, iskolát

teremtve e téren is. A nyelvművelés erdélyi történetét összegezve megállapìtotta: „A második világháború

kirobbanása évtizedének elején kezdődő nyelvművelő törekvések az újabb világégés évei alatt, majd a

nyomában következő gazdasági, társadalmi és politikai átrétegeződés kezdeti időszakában ellankadtak ugyan, de

az ötvenes évektől kezdve a Kolozsvárt és más erdélyi városokban dolgozó nyelvészek munkája mindjobban

erőre kapott.” Megváltoztak azonban a szervezeti keretek és a publikálási lehetőségek: „Minthogy a romániai

magyarság egyetlen tudományos szerve, az Erdélyi Múzeum-Egyesület és egyetlen szaktudományi folyóirata, az

Erdélyi Múzeum 1947-ben megszűnt, nem volt szervezeti keret és egyelőre nem volt szaktudományi folyóirat,

amelyben az ilyen irányú törekvések elméleti alapvetésének kifejtésére, megvitatására lehetőség nyìlt volna.” A

zsákutcából mégis nyìlt kiút: „Szerencsére azonban alig volt Romániában megjelenő [magyar nyelvű] időszaki

sajtótermék, amely ne nyújtott volna teret a nyelvápoló, a nyelvi ismereteket terjesztő munka számára.

Ilyenformán a nyelvművelő munka a legnagyobb elterjedtségű sajtószervekben folyt, tehát éppen ott, ahol a

legszélesebb körű hatást fejthette ki. E munkából a kolozsvári és vidéki nyelvészek mindenike kivette részét”

(1979: V. 47. old.)16

Fejtegetéseinknek egyik kiindulópontja az volt, hogy megállapìtottuk, Szabó T. Attila abban a három műfajban,

amelynek mibenlétét maga körvonalazta a tudománytörténeti munkálatok elégtelenségét elemző bìrálatában,

nevezetesen: mind az egyes tudományterületek átfogó történeti összefoglalása, mind a részletkérdések

előzményeinek feltárása, mind pedig az egyes alkotók munkásságának távlatba állìtott kritikai értékelése terén –

jelentőset alkotott. A tárgyalás eddigi folyamán – az általa művelt tudományágak rendjén haladva és e rendből

adódóan – főként az egyes tudományterületek meg az egyes részletkérdések történetét feldolgozó tanulmányaira

fordìtottuk a figyelmet. Csupán itt-ott – ahol erre alkalom nyìlt – érintettük a nyelvtudomány egyes

munkásainak szentelt emlékező-értékelő-méltató ìrásait. A továbbiakban tudománytörténeti munkásságának e

részleges képét kìvánjuk kiegészìteni, amikor rendszeresebben számba vesszük az egyes alkotók munkásságáról

közzétett méltatásait-tanulmányait.

A méltatások első csoportjába a műhelytanulmányokat sorolhatjuk, vagyis azokat az ìrásait, amelyekben

valamely (rendszerint éppen megjelent) mű áll a középpontban, s annak ismertetése-elemzése alapján mutatja be

szerzőjét.17

Egy másik, bár kisebb csoportként tarthatjuk számon a tudósok köszöntésére ìrt rövidebb lélegzetű ìrásokat.18

Jelentős műfaja a méltatásoknak az elődök és kortársak halálára ìrt nekrológ. Ide tartoznak a már emlìtett,

Kosztolányinak, Dsidának, Csűrynek emlékét megörökìtő darabok mellett egyrészt azok, amelyekben a háború

viharában fiatalon kettétört életpályáknak állìtott emléket.19

A megemlékezés – eltérően a nekrológtól, amelyben a halál döbbenete és fájdalma uralkodik – az idő múltával

távlatokat nyújt az elhunyt alakjának és munkásságának felidézésére.20

A felsorolt műfajok, amelyekben az egyéni alkotók munkásságát tárgyalta a szerző – az egy műhelytanulmányt

kivéve – többnyire rövidebb lélegzetű ìrások. Ám ezeknek külön értékük, hogy nemegyszer először ad bennük

áttekintést egy-egy tudós életéről és tevékenységéről, vagy hìvja föl a figyelmet munkásságának kevéssé

méltányolt oldalára, illetőleg kevésbé közismert vonására. A tudósok életművének nagyobb távlatokban és

16 A kibontakozó új feltételek között önálló kötettel elsőként, az idősebb nemzedékből Márton Gyula jelentkezett: Írjunk, beszéljünk

heIyesen (Bukarest, 1952). A fiatalabb kutatók közül előbb Cs. Gyimesi Évának: Mindennapi nyelvünk (Bukarest, 1975), majd Murádin Lászlónak: Szavak titka (Cluj-Napoca, 1977) és legutóbb Bura Lászlónak: Élő nyelvünk (Bukarest, 1982) cìmű cikkgyűjteményét adták ki

önálló kötetekben. Az újabb erdélyi nyelvművelő munkálatok reprezenatìv darabja pedig a Gálffy Mózes és Murádin László összeállìtotta

Anyanyelvünk művelése c. kötet (Bukarest, 1975), amelynek élén – mintegy jelképesen – Szabó T. Attila Örök nyelvújítás c. ìrása áll, amely

az erdélyi magyar nyelvészek-nyelvművelők három nemzedékének, 24 szerzőnek 70 cikkét-tanulmányát gyűjti egybe, és amelyben külön

rovatot alkotva 7 tudománytörténeti cikk foglalkozik az erdélyi magyar nyelvművelés múltjával. 17 Ilyenek – Csűry Bálint két munkájának már tárgyalt értékelése mellett – a következők: Seprődi János, az ember és a tudós hagyatéka. Emlékezés születése százados fordulóján (1974: V. 348-353. old.); Egy tanulmánykötet és ami előtte történt [Jakó Zsigmond

munkásságáról], (1977: V. 363-369. old.); Egy kutató a népi önismeret útján [Venczel József kötetéről] (1983: VI. 475-479. old.); Kelemen

Lajos művészettörténeti tanulmányai (1982: VI. 365-371. old.); és végül a Kőrösi Csoma Sándor indulása (1979: V. 338-347. old.) cìmű, amelyben nem a tudós műve, hanem a kutató Csetri Eleknek róla szóló monográfiája adja a műhelytanulmány témáját, valamint a

tudománytörténet tartalmi és módszertani kérdéseire vonatkozó fejtegetései indìtékát. 18 Ilyenek: [Kelemen Lajosról] Köszöntés születése nyolcvanadik évfordulóján (1957: III. 479-482. old.); [Farczády Elekről] A nyolcvanadik határkőnél (1970: V. 354-356. old.); A nyolcvanadik mérföldkőnél. Tulogdy János köszöntése (1971: VI. 470-471. old.). 19 Ezek: Gergely Béla sírjánál (1943: III. 501-510. old.); Mikecs László 1917-1944 (1945: III. 515-516. old.); Mindszenti Nagy Ottó 1903-

1946 (1946: III. 510-512. old.); Sándor Gábor 1921-1947 (1947: III. 512-513. old.). Másrészt azok, amelyekben a közvetlen elődöktől búcsúzik: Néma halotti beszéd Kristóf György ravatalánál (1965/1968: III. 493-497. old.); Farczády Elek (1974: V. 356-362. old.); Pais

Dezső 1886-1973 (1974: IV. 624-627. old.). 20 Szabó T. Attila a következő megemlékezéseket ìrta: Cs. Bogáts Dénes 1882-1949 (1968: III. 498-501. old.); Brüll Emánuel népszerűsítő munkássága (1968: III. 502-507. old.); Márton Gyula 1916-1976 (1979: IV. 937-643).

Szabó T. Attila



szélesebb keretek között való bemutatására viszont a portré vagy pályakép a legalkalmasabb. A portré

elsősorban emberi és tudósi alakját rajzolja meg az alkotónak, s ennek keretében méltatja érdemeit. A pályakép

az életpálya fejlődésének rendjén bontja ki a tudós munkásságának jelentőségét. Természetesen nem mindig

lehet ilyen élesen elválasztani a műfaj két változatát. Előfordul, hogy a tudománytörténész egyszerre rajzol

pályaképet, és fest portrét ugyanarról a személyről. Készülhet pályakép vagy portré a régi nagy tudósokról és a

közvetlen elődökről meg kortársakról. Az utóbbi esetben a tárgyias ábrázolást a személyes emlékezés szálai is

átszőhetik. A kiemelkedő személyiségekről szóló nagyobb szabású műfajban is magas szìnvonalú és

emlékezetes ìrásokkal gazdagìtotta Szabó T. Attila a tudománytörténetet, amint az alábbi cìmfelsorolásból s

kitetszik: Pápai Páriz Ferenc és öröksége (1977: IV. 573-581. old.); Gyarmathi Sámuel nyelvtudományi

munkássága a tudománytörténet fényében. Emlékezés halála másfél százados évfordulóján (1983: lásd fent);

Ábránd és valóság. Az ember és a kutató Kőrösi Csoma Sándor arcképéhez (1969/1979: IV. 582-597. old.); Az

évszázados Vadrózsák és a nyelvjáráskutató Kriza János (1964: III. 443-454. és 544-555. old.); A nyelvész

Gáspár János és román eredetű kölcsönszavaink gyűjtése (1956/1968: III. 455-467. old.); Csűry Bálint 1886.

február 13. – 1941. február 13. (1941: VI. 463-469. old.); Viski Károly nyelvészeti, filológiai és

művelődéstörténeti munkássága (1974: IV. 602-612. old.); Bárczi Géza 1894-1975 (1979: IV. 628-636. old.).

Már az eddigiek során is föltűnhetett, hogy a tudósok közül Szabó T. Attila legtöbbször szeretett mesterének,

Kelemen Lajosnak emlékét idézi. A felsoroltakat még három tanulmány emlìtésével egészìthetjük ki. A

legklasszikusabb veretű ìrás a Kelemen Lajos, az ember és a tudós. Emlékbeszéd születése százados ünnepén

cìmű (1978: IV. 613-621. old.), amelyben a reformkor hìres szónokai által kimunkált emlékbeszéd hagyományát

fölelevenìtve fest portrét tanìtómesteréről. A másik, a korábban keletkezett Kelemen Lajos élete az emlékezés

világánál cìmű (1963/1968: III. 482-492. old.) viszont pályaképet rajzol, és ìgy éppen kiegészìtő párja az

előbbinek. A tanìtvány, aki egykoron az eszményképnek tekintett tudós körében forgolódott mindkettőt át- meg

átszövi személyes mozzanatokkal. Egészében a személyes kapcsolat során átélt élményekből épìtette föl viszont

Kelemen Lajos az emlékezés fényében cìmű ìrását (1977: VI. 480-498. old.).

Összegezésül B. Gergely Piroska szavait idézzük, aki találóan állapìtotta meg, hogy „a tudós tárgyilagossága

mögül elővillanó emberarc – az emlékezőnek és az emlékezetbe idézettnek mély embersége –” olyan többletet

visz Szabó T. Attilának „az osztályos társ együttérzésével, megértésével és méltánylásával” megrajzolt

portréiba, hogy „méltatására szegényes volna a nyelvtudományi szókincs”.21

Végezetül, de nem utolsósorban, vessünk egy pillantást egy olyan műfajra, amelyet sajátosan Szabó T. Attila

munkált és fejlesztett ki: tudománytörténeti miniatűrnek vagy jobb magyar kifejezéssel és stìlusosabban kisded

tudománytörténeti összegezésnek nevezhetnénk. Az ebben a műfajban ìrt, tudománytörténeti jártassággal és

távlattal kiérlelt, lényegre törő, de mégis árnyalt, tömör és kerek összefoglalások nemegyszer néhány mondatban

vagy néhány bekezdésben képesek többszázados fejlődési irányzatokat átfogni. Alkalmi megnyilatkozások ezek,

mert egy-egy nyelvtudományi kérdés vagy munka kapcsán kerülnek ki a szerző tolla alól, de alkalmi jellegük

mögött az évtizedeken át folytatott, a kérdéseket mérlegelő és kikristályosìtó nyelvtudománytörténeti

munkásság eredményei rejlenek.22

Ízelìtőül lássuk, hogyan tudja a szerző három évszázad helyesìrás történetét húsz sornyi szövegből álló öt

mondatban összesűrìteni:

„A reformációval egyidőben hatalmas közlési lehetőséget teremtő könyvnyomtatásnak már a betűanyag

gazdaságos használata érdekében is lehetőleg korlátok közé kellett szorìtania a betűk és más ìrásjelek számát.

Ennek érdekében mindinkább érvényesíteni kellett a helyesírásban az egy hang – egy betű elvet. Némi

ingadozással és következetlenséggel tarkìtva, e törekvés a könyvnyomtatásban határozottan megfigyelhető.

Ezért van az, hogy éppen Heltai Gáspárnak a XVI. század közepe tájától, majd Tótfalusi Kis Miklósnak a XVII.

század végétől működő kolozsvári nyomdája tett döntő lépéseket a magyar helyesìrás ilyen értelmű

egységesìtése felé. Egy ideig ugyan ezután is ingadozott a helyesìrási gyakorlat – a kor sajátos ideológiai

viszonyai között – a felekezetenként elkülönülő katolikus és protestáns helyesìrás két árnyalata között, de azután

a XVIII. század végén kezdődö nyelvújìtási küzdelmek ìróharcosainak és főként az 1825-ben megalapìtott

21 Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények 1973, 378-379. old. és 1982, 172-174. old. 22 Ilyen kisded tudománytöréneti summái a következők: Bárczi Géza A magyar nyelv életrajza c. műve értékelésének a bevezető része,

amelyben a magyar nyelvtudományi kézikönyvek történetére pillant vissza (1967: V. 54-55. old.); A magyar nyelv törteneti-etimológiai szótára a múlt és jövő távlatában c. ismertetésének első három pontja (1969: III. 428-430. old.), amely a magyar szófejtés történetéről nyújt

átfogó képet; az Örök nyelvújítás c. cikke (1975: V. 5-9. old.), amelyben a tágabb és szűkebb értelemben vett magyar nyelvújìtás folyamatát

vázolja; Bárczi Gézáról festett portréjában a magyar nyelvtudománynak „a tudománytörténet távlatában szemlélt”, „a századvégen innen való története” (1979: IV. 628. old.); A hagyomány és korszerűség a helyresírásban cìmű, Beke György kérdéseire adott válaszainak a

magyar helyesìrás történetét a kezdetektől napjainkig ìvelő összefoglalása (1979: V. 570-574. old.); A kora ómagyar kor szövegemlékei

cìmű, Benkő Loránd műve értékelésének bevezetésében a magyar nyelvtörténeti vizsgálatok históriájának foglalata (1980: V. 278-279. old.).

Szabó T. Attila



Magyar Tudós Társaság (Akadémia) tagjainak fáradozása 1832-ben megalkotta a mai magyar helyresìrás

alapvető művének tekinthető első, egységesìtésre törekvő magyar helyesìrási szabályzatot.”

Hasonló tömörséggel foglalja össze – válaszul Kántor Lajos kérdésére –Horger Antal és József Attila

viszonyának ellenpéldájaként nyelvészek és ìrók két évszázadon át folytatott együttmunkálkodásának történetét:

„Kazinczy kezdeményezése nyomán valóságos fegyverbarátság alakult ki ìrók és nyelvészek között.

Vörösmarty Mihály például egyik kezdeményezője, támogatója volt az Akadémia szótári munkálatainak,

Czuczor Gergely meg éppen lemondott az ìróì babérokról, s a magyar szókincs elámìtóan sokoldalú ismeretével

szerkesztette az első nagy magyar értelmező szótárt (1862-1874). Arany János ugyan békétlenkedve zsémbelt «a

nyelvész urak»-kal, de maga is nyelvészkedett, s mint szerkesztő nyelvi dudvát ìrtott: még Az ember tragédiája

nyelvi remeklésein is talált csiszolni valót. Szinte százados lépéssel a magunk korára ugorva át: az Arany

bűvöletében nevelkedett Kosztolányi Dezső nem a nyelvészekkel való szembenállásban, hanem éppen harcos

fegyvertársként, az anyanyelv szépségétől és végtelenségétől bűvölten, remekbe készült vitairataival, cikkeivel

segìtette győzelemre az első világháború utáni újabb magyar nyelvművelő igyekezetek ügyét. A felszabadulás

után meg a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvművelő Bizottsága elnöki tisztében élő Kodály Zoltán, majd

maga Illyés Gyula a nyelvész Lőrincze Lajossal együtt buzgólkodik az ìró és a nyelvész számára egyaránt drága

anyanyelv védelmében. Vagy hogy erdélyi példát emlìtsek: a két világháború közötti erdélyi nyelvművelő

igyekezeteknek két kiemelkedő ìróalakja is volt: Dsida Jenő és Kacsó Sándor.”23

***

Kedves Attila Bátyám!

Hetvenötödik születésnapod alkalmából a legnagyobb élő magyar nyelvtudóst köszöntöttem Benned, s azt

tettem hozzá: a sors különös ajándékának tekintem, hogy találhozhattam Veled és közelebbről is

megismerhettelek Téged. Válaszleveledben ismert szerénységeddel elhárìtottad a leg- szócskában kifejezett és

Általad túlzásnak ìtélt minősìtést. Úgy gondolom, a nyolcvanadik mérföldkő ünnepélyes alkalma felment engem

a levéltitok őrzése alól, s napvilágra hozhatom válaszodnak ezt a részét, amely ìgy szól:

„Ha majd Kolozsvárra vetődsz, ha az utcán találkozol egy felfuvalkodott, önhitt, őszhajú emberféleséggel, tudd

meg, hogy az én vagyok, de azt is tudd meg, Ti tettetek azzá az olyan túlzó dicséretekkel, amilyeneket Te is

papìrra vetettél. Mert azt, hogy neked a velem való találkozás valamit jelentett, azt még elhiszem, de hogy én

volnék a legnagyobb élő magyar nyelvész, ezzel az állìtással szemben legalább tìz nevet tudnék felsorolni, akik

jóval nagyobbak, mint szerénytelenségem.”

Azért is idéztem ezt a részletet, mert igen jellemzőnek találom azokra a megnyilatkozásaidra, amelyekben

„árnyékot napfény – tréfa űz komolyt”: élőszóban arcodon ilyenkor kutató tekintettel párosult bujkáló mosoly

jelenik meg, a nyelven kìvüli elemek ily hìven kìsérve félig tréfás mondandódat, azt, amit az olasz semiserio-

nak nevez.

Nem kevésbé fontos azonban leveled folytatása sem, amelyben komolyra fordìtva a szót, ìgy összegezed

életpályádat:

„Meg aztán én igazán sohasem pályáztam erre a leg-re. Dolgoztam, amennyit tudtam, s most életem végén olyan

elismerés árad felém, amely éppen elég nekem. A túlzásokat azonban kerülni kell.”

Intés is ez egyúttal a könnyen hevülőnek, a túlzásra hajlónak. Megfogadom tehát a tanácsot, s nem bőcsködöm

tovább (csak annyit jegyzek meg, hogy előttem öt évvel akadt már egy „túlzó” Imre Samu személyében, aki

hetvenedik születésnapodon a Magyar Nyelvben ezt ìrta Rólad: „ma joggal tekinthetünk rá úgy, mint a mai

magyar nyelvtudomány legnagyobb élő tudósára”).

Befejezésül őszinte szìvből kìvánom, hogy még hosszú ideig dolgozhass, a Paradicsomban és a Paradicsomon

kìvül – a számodra „lugost alkotó” Éva társaságában –, tisztelőid és tanìtványaid örömére, a tudomány

eredményeinek öregbìtésére s a határon innen és túl élő magyarság szellemi gyarapodására.

Isten éltessen sokáig erőben-egészségben!

Budapest, 1986. január 12.

23 A nyelv a nép szolgálatában: Szabó T. Attila professzor válaszol Kántor Lajos kérdéseire, Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények 1981, 22. old.

Szabó T. Attila



Őszinte tisztelettel köszönt hìved:

Éder Zoltán

elÔszÓ - tankonyvtar.hu · egy olasz utazó vácott 1780-ban migazzi püspök udvarában ........

Documents