e m forster szoba kilÁtÁssal -...

e. m. forster: szoba kilátással2


A XX. század elején tisztes turisták népesítik be az Itáliát „felderítő” angolok kedvelt találkozóhelyét, Firenzét. Akárcsak a kor számos utazója, ők is Itália ege alatt kívánják megtalálni a kedvükre való kilátást vagy műemlékeket, de Firenze néhány meglepetés-ben is részesíti a századforduló szerény, középosz-tálybeli divatjának hódoló angolokat…

A regény második részének helyszíne már egy angol kisváros, azon belül egy tisztes polgári otthon, ám a sze-replők, a sors különös szeszélye folytán, szinte azonosak a „kilátás nélküli” firenzei szobák egykori lakóival.

A képet a társadalmi formákat tiszteletben tartó angol úriember árnyalja, aki akarva-akaratlanul el-intézi, hogy a tisztes úriház nyugalmas rendje a feje tetejére álljon.

A Szoba kilátással a harmadik – és talán a legnép-szerűbb – Forster „olasz regényei” közül. A történet, amelyben az író szeretetteljes karikatúrával szolgál a konvenciók rabságát voltaképpen élvező vagy onnan éppenséggel kitörni vágyó honfitársairól, a James Ivory által rendezett filmváltozatban is nagy sikert aratott.

Forster világhírű regényét most új fordításban kí-náljuk olvasóinknak.

www.cartaphilus.huwww.facebook.com/cartaphiluskonyvkiado


E. M. Forster gazdag élet-művet hagyott az utókorra. Végigélte csak nem a teljes 20. századot, hat regényt írt, többkötetnyi novellát, útirajzot, libret tót és for-gatókönyvet. Ismert és si-keres rádiós előadó is volt, de a cambridge-i Trinity College-ban is tartott elő-

adássorozatot; ebből állt össze később A regény aspektusai című irodalomelméleti munkája. Cambridge nemcsak szel-lemi értelemben, hanem a valóságban is az otthona volt, en-nek köszönhető művészi, intellektuális és szexuális emanci-pációja. Egyetemi tanulmányai táplálták vonzódását az ókori görög és római kultúra iránt. Másik fontos élettapasztalata és kötődése India: az 1920-as évek elején Dewas maharadzsá-jának személyi titkáraként dolgozott, itteni élményei inspi-rálták útirajzai egy részét és az Út Indiába című regényét. Forster írásai több szállal kötődnek a századelő, az Edward-kor regényirodalmához, de szellemi rokonságban állnak a 18. századi elődök, elsősorban Jane Austen és Laurence Sterne műveivel. Később közel került a modernizmushoz, Virginia Woolf és Lytton Strachey köréhez. Regényei és novellái a modern lélekábrázolás mestermunkái, melyekben a társadal-mi látszat és valóság, a konvenciók és egyéni vágyak, ambíci-ók összeütközésének drámája bontakozik ki.


Bartlett kisasszony természetesen elfogadta a meghí-vást. És ugyancsak természetesen, tudta azt is, hogy nyűg lesz mindenkinek, rimánkodott valamilyen al-sóbbrendű, tartalék szobáért – kilátás nélkül, minden nélkül. Szeretetteljes üdvözletét küldte Lucynak. És éppoly természetesen George Emerson is eljöhetett teniszezni vasárnap.

Lucy derekasan nézett szembe a helyzettel, ámbár, mint legtöbbünk, éppen csak azzal, amely körülvette. Befelé sosem nézett. Ha időnként sajátos képek me-rültek fel a mélyből, ezt idegességnek tulajdonította. Cecil lehozta Emersonékat Summer Streetre, és ezzel

EDWARD MORGAN FORSTER

SZOBA KILÁTÁSSAL– részlet –


felzaklatta Lucy idegeit. Ha Charlotte feleleveníti a múlt ostobaságait, azzal is az idegeire megy. Ideges volt éjszaka. Amikor George-dzsal beszélt – szinte azonnal viszontlátták egymást a paplakban –, George hangja mélyen megindította, és a közelében kívánt maradni. Milyen szörnyű, ha csakugyan a közelében szeretne maradni! A kívánsága természetesen az ide-gességnek tulajdonítható, ami ilyen galádul kibabrál vele. Valaha „olyasmitől szenvedett, ami a semmiből támad, és maga sem tudja, mit jelent”. Cecil most egy esős délután elmagyarázta neki a lélektant, valamint hogy az ifjúság megannyi gondja egy ismeretlen vi-lágban elhessegethető.

Mi sem nyilvánvalóbb, mint hogy az Olvasó erre a következtetésre jut: „Lucy szereti az ifjú Emersont”. Az Olvasó Lucy helyében nem találná ezt nyilvánva-lónak. Könnyű az életet elmesélni, de zavaró gyako-rolni, és kapva kapunk az „idegességen”, vagy bármi-lyen varázsigén, amely személyes vágyainkat leplezi. Lucy Cecilt szereti; George idegesíti; megmagyaráz-ná Lucynak az Olvasó, hogy a mondatokat fel kellett volna cserélni?

Ami azonban a külső helyzetet illeti, azzal bátran szembenéz. A lelkészlakban történt találkozás elég jól lezajlott. Mr. Beebe és Cecil között állva Lucy néhány


közömbös utalást tett Olaszországra, és George vá-laszolt. Lucy aggályosan igyekezett tanúsítani, hogy nem szégyellős, és örült, hogy George sem látszik an-nak.

– Kedves fickó – jegyezte meg utóbb Mr. Beebe. – Idővel csiszolódik majd a modora. Nemigen bízom olyan fiatalemberekben, akik csiszolt modorral jön-nek a világra.

– Jobb kedvűnek látszik – mondta Lucy. – Többet nevet.

– Valóban – válaszolt a lelkész. – Ébredezik.Ennyi volt az egész. Ám ahogy telt a hét, sorra om-

lottak le Lucy védvonalai, és már-már testi szépséget látott lelki szemeivel.

Miss Bartlett a legvilágosabb útbaigazítás ellenére sikerrel zavarta össze az érkezését. Mrs. Honeychurch Dorking délkeleti állomásán várta kocsival. Miss Bartlett a London és Brighton állomásra érkezett, és bérkocsit kellett fogadnia. Nem talált mást ott-hon, csak Freddyt és a barátját, akiknek félbe kellett hagyniuk a teniszmérkőzést, és egy teljes óra hosszat szórakoztatniuk őt. Cecil és Lucy négy órakor buk-kant fel, és a kis Minnie Beebe-bel hatosban, meg-lehetősen gyászos hangulatban ültek uzsonnához a felső kertben.


– Soha meg nem bocsátok magamnak – jelentette ki Bartlett kisasszony, aki minduntalan felkelt a helyé-ről, és a társaságnak egyesült erővel kellett rimánkod-nia, hogy maradjon. – Mindent felborítottam. Rátör-ni fiatalokra! De ragaszkodom hozzá, hogy magam fizessem ki a bérkocsit. Legalább ennyit engedjenek.

– A mi látogatóink soha ilyen borzalmas dolgot nem művelnek – mondta Lucy, míg az öccse, akinek emlékezetében már jelentéktelenné zsugorodott a főtt tojás, bosszúsan kiáltott fel:

– Már egy fél órája pontosan erről próbálom meg-győzni Charlotte kuzint, Lucy!

– Nem érzem magam közönséges látogatónak – szólt Bartlett kisasszony, és lenézett foszlott szélű kesztyűjére.

– Hát jó, ha mindenáron akarja. Öt shilling, és a kocsisnak is adtam egyet.

Bartlett kisasszony az erszényébe pillantott. Csak aranyak és pennyk. Tudna váltani valaki? Freddynek volt fél fontja, a barátjának négy félkoronása. Bartlett kisasszony elfogadta a pénzüket, majd megkérdezte:

– De kinek adjam az aranyat?– Hagyjuk, míg anya haza nem jön – ajánlotta Lucy.– Nem, kedvesem; édesanyád most, hogy én nem aka-

dályozom, jó darabig kocsikázik. Mindannyiunknak


megvannak a magunk kis gyengéi, az enyém az, hogy azonnal rendezem a tartozásomat.

Freddy barátja, Mr. Floyd ekkor megtette egyetlen idézni méltó megjegyzését: felajánlotta, hogy sorsot húz Freddyvel Bartlett kisasszony fontjáért. Felsejlett a megoldás, és még Cecil is – holott tüntetően a ki-látást szemlélve itta a teáját – megérezte a sors örök vonzerejét, és megfordult.

De ez sem felelt meg.– Kérem, tudom, hogy ünneprontó vagyok, de egé-

szen szerencsétlenné tenne a dolog. Úgy érezném, hogy kifosztom a vesztest.

– Freddy tartozik nekem tizenöt shillinggel – ve-tette közbe Cecil. – Így tehát szerencsésen alakul a dolog, ha kegyed nekem adja azt a fontot.

– Tizenöt shilling – szólt kétkedő hangon Miss Bartlett. – Hogy is van ez, Mr. Vyse?

– Ugyanis Freddy fizette a kegyed bérkocsiját. Adja ide a fontot, és végezhetünk ezzel a siralmas szeren-csejátékkal.

Miss Bartlett, aki nem volt nagy mestere a számok-nak, összezavarodott, és a fiatalok elnyomott kunco-gása közepette átadta az aranyat. Cecil egy pillana-tig boldog volt. Részt vehetett társai ostobaságában. Majd Lucyra pillantott, akinek mosolyát kicsinyes


aggályok hervasztották. Januárban majd megszaba-dítja az ő Leonardóját ettől a sületlen locsogástól.

– Én ezt nem értem! – kiáltott fel Minnie Beebe, aki árgus szemmel figyelte az igazságtalan műve-letet. – Nem értem, miért járna Mr. Vyse-nak az a font?!

– A tizenöt shilling és az ötös miatt – magyaráz-ták komolyan –, tizenöt shilling és öt shilling ugyanis egyenlő egy fonttal.

– De nem értem…Süteménnyel próbálták elhallgattatni.– Nem, köszönöm. Már jóllaktam. Nem értem, mi-

ért… Freddy, ne böködj. Miss Honeychurch, az öccse bánt. Au! Mi van a Mr. Floyd tíz shillingjével? Au! Nem, nem értem, és soha meg se fogom érteni, hogy Miss Hogyishívják miért ne adhatná azt a shillinget a kocsisnak!

Miss Bartlett elvörösödött. – Megfeledkeztem a kocsisról. Köszönöm, kedvesem,

hogy figyelmeztettél. Egy shilling volt? Fel tudna valaki váltani egy félkoronást?

– Mindjárt hozom – szólt a házikisasszony, és el-tökélten felállt. – Cecil, adja ide azt az aranyat. Nem, adja csak ide azt az aranyat. Megkérem Euphemiát, hogy váltsa fel, és elölről kezdjük az egészet.


– Lucy… Lucy… micsoda kellemetlenséget okozok! – protestált Bartlett kisasszony, és követte Lucyt a pá-zsiton. Lucy színlelt derűvel lépkedett előtte. Hallótá-volságon kívül Miss Bartlett felhagyott a nyafogással, és egész élénken kérdezte: – Szóltál már neki róla?

– Nem szóltam – válaszolt Lucy, majd legszíveseb-ben leharapta volna a nyelvét, amiért azonnal meg-értette, mire gondol a kuzinja. – Nézzük csak… egy aranyat shillingben.

A konyhába menekült. Miss Bartlett hirtelen vál-tásai hátborzongatóak. Néha mintha megtervezné minden szavát, vagy amit mással kimondat; mintha az egész felfordulás a bérkocsik meg az aprópénz kö-rül merő fortély lett volna, és célja: rajtaütni a lelken.

– Nem, nem szóltam sem Cecilnek, se másnak – jegyezte meg visszatérőben Lucy. – Megígértem ne-ked, hogy nem szólok. Tessék, itt a pénzed… csupa shilling, csak két félkoronás. Megszámolnád? Most legalább rendezheted az adósságodat.

Bartlett kisasszony a szalonban a mennybe szálló Szent János bekeretezett fényképét nézte.

– Milyen szörnyű! – suttogta. – A szörnyűnél is szörnyűbb lenne, ha Mr. Vyse történetesen más for-rásból hallana róla.

– Ugyan, dehogy, Charlotte – fortyant fel a leány.


– George Emersonnal nincs semmi baj, és mi egyéb forrás létezhetne?

Miss Bartlett fontolóra vette a dolgot. – Például a kocsis. Láttam, hogy a bokrok mögül néz

téged. Emlékszem, egy szál ibolya volt a foga között. Lucy megborzongott. – Ha nem vigyázunk, az idegeinkre megy ez a buta eset.

Hogyan akadhatna össze Cecillel egy firenzei kocsis?– Minden lehetőséget számításba kell vennünk.– Ó, hagyd már abba!– Vagy talán az öreg Mr. Emerson tud róla. Igen,

igen, biztosan tud.– Engem az sem érdekel. Hálás voltam a leveledért,

de még ha híre járna is a dolognak, bízom benne, hogy Cecil csak nevetne rajta.

– Hogy megcáfolná?– Nem, kinevetné. – De a szíve mélyén tudta,

hogy nem bízhat ebben, hiszen Cecil érintetlenül szeretné őt.

– Nos, jól van, kedvesem, te tudod. Az urak talán mások ma, mint az én fiatalkoromban. A hölgyek mindenképpen mások.

– Ugyan már, Charlotte! – És Lucy játékosan meg-legyintette. – Te drága, örök aggodalmaskodó! Sze-rinted mégis mit tegyek? Először azt mondod: „El ne


mondd!”, aztán azt, hogy „Mondd el”. Nos, melyik legyen? Gyorsan!

Bartlett kisasszony felsóhajtott. – Nem vagyok méltó beszélgetőpartnered, drágám.

Pirulva gondolok arra, hogyan avatkoztam be Firen-zében, pedig te annyira tudsz magadra vigyázni, és annyival okosabb vagy nálam minden vonatkozásban. Sohasem fogsz nekem megbocsátani.

– Menjünk talán ki? Összetörik a porcelánt, ha nem megyünk.

A levegő ugyanis visszhangzott Minnie sikoltozá-sától, akit éppen megskalpoltak egy teáskanállal.

– Egy pillanat, drágám! Talán nem lesz megint al-kalmunk elbeszélgetni. Láttad már az ifjabbikat?

– Igen, láttam.– Mi történt?– A parókián találkoztunk.– És ő milyen utat választ?– Semmiféle utat. Olaszországról beszélt, mint bár-

ki más. Nincs semmi baj. Mi haszna származhatna abból, ha aljas lenne? Bárcsak az én szememmel lát-hatnád. Ő aztán igazán nem fog kellemetlenkedni, Charlotte.

– Aki egyszer aljas volt, az is marad. Szerény véle-ményem szerint.


Lucy hallgatott. – Cecil azt mondta egyszer – és én annyira mély

értelműnek gondoltam –, hogy kétféle aljasság van: tudatos és öntudatlan. – Megint elhallgatott, latol-gatta, hogy nem igazságtalan-e Cecil mély értelmű kijelentése iránt. Az ablakból magát Cecilt látta, aki egy regény lapjait forgatta. Új könyv volt, a Smith-féle könyvesboltból. Lucy anyja alighanem hazatért az állomásról.

– Aki egyszer aljas volt, az is marad – dünnyögött Bartlett kisasszony.

– Én öntudatlanon azt értem, hogy Mr. Emerson elvesztette a fejét. Lezuhantam a sok ibolya közé, ő meg buta volt, és meglepett. Nem hiszem, hogy na-gyon kellene hibáztatnunk. Egészen más valakit szép környezetben látni, váratlanul. Igazán; óriási különb-ség. Elvesztette a fejét. Nem csodál engem, szó sincs ilyen butaságról, ne is törődj vele. Freddy egészen kedveli, meghívta ide vasárnapra, úgyhogy a magad szemével láthatod. Sokat javult; már nem mindig vág olyan képet, mint aki menten sírva fakad. Tisztvise-lő az egyik nagy vasúttársaság vezérigazgatójának az irodájában – nem hordár! –, és hétvégeken leszalad az édesapjához. Papának valami köze volt az újság-íráshoz, de ízületi bántalmai miatt nyugalomba vo-


nult. Tessék! Most pedig irány a kert. – Karon fogta vendégét. – Mi lenne, ha többet nem is beszélnénk arról a buta itáliai dologról? Szeretnénk, ha szépen kipihennéd magad Szeles Zugban, és nem aggályos-kodnál.

Lucy ezt meglehetősen jó szónoklatnak tartotta.Az Olvasó szerencsétlen nyelvbotlást észlelhetett

benne. Nem tudhatjuk, vajon Bartlett kisasszony ész-revette-e a nyelvbotlást, hiszen nem olvashatunk idő-sebb emberek elméjében. Nem tágított volna, de fél-beszakította őket háziasszonyának megjelenése. Ma-gyarázkodás következett, amelyből Lucy elmenekült, és a képek kissé élénkebben lüktettek az agyában.

e m forster szoba kilÁtÁssal -...

Documents