Érvek és ellenérvek

Gondolatok a román-magyar alapszerződés előkészületei kapcsán Lehetne-e közelíteni az eltérő nézeteket Erdély, a magyar és a román nép

történetéről?

Tények vonatkozásában elvileg csak egy történelem van. A mohácsi csata 1526-ban nagy győzelem volt a törökök és nagy vereség a magyarok számára, de mindkét ország történészei számára 1526-ban volt. Tény, hogy több mint ezer éve élnek magyarok Erdélyben és az is tény, hogy 1918-ig, pontosabban 1920-ig román állam nem létezett Erdély területén. Az vagy a magyar királysághoz tartozott, vagy amikor azt a török feldarabolta, akkor önálló magyar fejedelemség volt. Ezen az a tény sem változtat, hogy egy alkalommal, döntően a székelyek jóvoltából, - 1599 november végétől 1601 augusztus 3-ig, tehát 2o hónapig -Vitéz Mihály havasalföldi vajda, egy vlach feudális úr, került Erdély élére. Ettől Erdély még nem lett vlach, azaz román fejedelemség, miként Lengyelországból sem lett Magyarország, amikor magyar király /Nagy Lajos/ vagy magyar erdélyi fejedelem /Báthory István/ került a lengyel trónra.

Itt érdemes kitérni a népek, országok és városok korhű megnevezésére. Történészek nem nevezhetik Cluj-nak Kolozsvárt csak a román közigazgatás kezdetétől. Ahogyan nem Isztanbul volt Bizánc fővárosa, hanem Konstantinopolisz vagy Konstantinápoly, ugyanúgy az erdélyi városokat sem szabad a középkorról szólva a jelenlegi nevükön nevezni.

Ugyanez vonatkozik a román nép és nemzet elnevezésére. Amíg ez a nép magát vlachnak, illetve rumunnak nevezte és országát Vallachiának, Havasalföldnek, Olténiának, Munténiának, Moldaviának, Beszarábiának később Ruméliának, majd 1864-től Rumániának hívta, addig nem lehet a jelen állapot múltba vetítésével románnak, illetve Romániának nevezni. /A Rumania felcserélése Romániára is néhány évtizedre tekinthet csak vissza. /Ugyanis ez megtéveszti mindazokat, akik a tényeknek megfelelő ismereteket szeretnének kapni Erdélyről. Érdemes itt idézni egy neves amerikai történészt, Louis L. Snydert, a City University of New York emeritus professzorát. Ezt írja a "Globális mini-nacionalizmus" c. egyébként igényes könyvében az Erdélyben élő németekkel kapcsolatosan(1):

„A németek szét voltak osztva Rumánia hat térségben - Erdélyben, a Bánátban, Szathmárban, Bukovinában, Besszarábiában és Dobrudzsában. 1868-ban /sic/ elveszítették privilégiumaikat, amikor Rumania egyesült Magyarországgal. A 19-ik század vége felé a Rumániában /sic/ élő németek és rumánok elkezdtek szembeszállni a magyaroknak az oktatás és vallás terén folytatott magyarosítási politikájával. 1919-ben, a 2-ik világháború végén mintegy 750 ezer német került Nagy Rumániához, amely az Osztrák-Magyar és az Orosz Birodalom bukása után jött létre. Kezdetben biztosították számukra a jogot az önkormányzathoz, a saját nyelvük használatához az iskolákban és a

bíróságokon, valamint az arányos képviseletet az országos törvényhozó testületekben. A rumániai németek, noha idegen konklávét alkottak, bizonyos ideig lojális alattvalók voltak bármilyen rezsim is volt uralmon. A németül beszélő rumánoknak és más rumánoknak közös érdeke volt az ellenállás a magyarosítási politikával szemben. Mindketten előnyben részesítették a Hohenzollern dinasztiát a magyar uralkodókkal szemben."

Ha már egy történész is azt állítja, hogy 1868-ban Románia egyesült Magyarországgal, akkor fogalmat alkothatunk arról, hogy hol tart a közvélemény a történelmi tények ismerete terén. Ismeretes, hogy Ceausescu idején évente igen nagy összegeket - egyes becslések szerint évi 80 millió dollárt - fordított a román kormányzat olyan könyvek, tanulmányok, propagandaanyagok terjesztésére, amelyek célja a dáko-román elmélet népszerűsítése volt. A Budapesten létrehozott, majd a szociál-liberális kormány által megszüntetett Magyar Tájékoztatási Hivatalnak többek között az lett volna a feladata, hogy a tényeknek megfelelő képet alakítson ki a Kárpát medencében élő népek történelméről.

A Nyugat is felelős az erdélyi magyarság jogfosztottságáért, mert a békeszerződések során nem vette figyelembe sem a történelmi, sem az etnikai, sem az önrendelkezési elvet és nem is gondoskodott a korlátozott önrendelkezés, helyi igazgatási autonómia, kulturális autonómia, személyi autonómia szankcionált garantálásáról. Később - többek között ezért is - sikerült a román nacionalizmusnak a kommunista diktatúra totális eszközeit bevetve megfosztania az erdélyi magyarságot nemcsak közügyeinek az intézésétől, de magántulajdonától is, így kisajátítva azt a privát szférát, ahová védekezésképpen visszavonulhatott volna. Ennek aztán egyik következménye, hogy Erdély magyarok lakta vidékeire a nacionalista-kommunista diktatúrának sikerült betelepítenie az elmúlt 30 év során mintegy 2,5 millió román nemzetiségű lakost Ó-Romániából. Ilyen méretű belső gyarmatosítás egyedülálló Európában.

Joggal mondhatnánk román barátainknak, hogy az ő példájukat követve törekszünk nemzeti sorskérdéseink megoldására. Ha jó példával szolgáltak, akkor a magyaroknak ugyanúgy joguk van egy államban egyesülniük, miként azt román embertársaik is kiharcolták maguknak. Pont amiatt jár ez a magyaroknak, amiért jogos volt, hogy az erdélyi románság csatlakozzon Ó-Romániában élő testvéreihez. A magyaroktól ugyanezt a jogot megtagadták. Ezért mondhatta joggal Fejtő Ferenc egy müncheni előadásában (2), hogy a bécsi döntés volt az etnikai elveket figyelembe vevő igazságos megoldás és nem a 2-ik világháborút lezáró párizsi békeszerződés. Erre a román nacionalisták válasza a dákó-román elmélet, amely szerint a románokat több jog illeti meg, mint a magyarokat, mert ők már több mint 2000 éve élnek Erdély területén.

Itt csak két kérdést tennék fel? Miként lehet, hogy a Római Birodalom szír légióinak a távozásától a magyar honfoglalásig eltelt mintegy nyolc évszázad során valamennyi itt élő nép - hunok, gótok, gepidák, avarok, szlávok, bolgárok és mások - leszármazottai nyomtalanul eltűntek Erdélyből és kizárólag a legyőzött és csaknem teljesen kiirtott dákok szír származású római katonákkal összeházasodott asszonyainak az utódai /a dákó-szírek, illetve dákó-románok/ maradtak meg az évszázadok viharai

során Erdély területén? Hogyan lehet, hogy ezek az utódok elfelejtették dák édesanyjuktól tanult dák anyanyelvüket és helyette a túlnyomórészt szír nyelvet beszélő római légiós apáiktól a szlávval erősen kevert latin nyelvet sajátították el?

Mindez nem lenne fontos, de a nemzeti mítoszok anyagi és politikai erővé, sőt minden állampolgárra kötelező államvallássá válnak, ha milliók és milliók ezt tanulják történelemként, és ha erre alapozva fosztja meg az államhatalommal gyakorlatilag egyedül rendelkező többségi nemzet minden közösségi jogától a meghódított és integráció helyett feltétlen asszimilációra ítélt kisebbséget. Az etnokráciát nem lehet demokráciává alaktani az alapját képező nemzetvallási dogmák becsületes felülvizsgálata nélkül. Ezt a fájdalmas felülvizsgálást azonban meg kellene kezdeni a két nép valódi megbékélése érdekében. A történelmi tények ismerete végett szükség lenne a magyar történészek által készített "Erdély rövid története" c. könyvnek a román nyelven való kiadására is. Sőt, a Duna Televízióban erről román nyelven sorozatot is kellene tartani nemzetközi tudósok, köztük román történészek, részvételével. Erdély történetét ismertetni kellene a Magyar Rádió Romániában is fogható román nyelvű adásában, ha van ilyen. Ha nincs, akkor mielőbb be kellene indítani. Mielőbb meg kellene írni román és magyar történészek közös munkájával Erdély románok és magyarok számára is kölcsönösen elfogadható történetét. Amíg a történelmi tudat nem tisztázódik valódi kiegyezésre nem számíthatunk.

Az elmúlt 75 év történelme eredményeként kialakult helyzet azt bizonyítja, hogy az Erdélyben élő magyarság magyarnak való megmaradása végveszélybe került. A többségi román nemzet irányítói csak a teljes asszimilációt vagy a kivándorlást teszik lehetővé. Közigazgatási, személyi és kulturális autonómiáról hallani sem akarnak, holott erre megfelelő európai gyakorlat alakult ki Belgiumban, Dél-Tirolban, Finnországban, Schleswig-Holsteinben, Katalóniában és természetesen Svájcban. Mindent elkövetnek a magyar nyelv kiszorítására a közéletből, amely nagyrészt már meg is történt és szigorúan korlátozzák továbbra is a magyar oktatást, szívós következetességgel visszafejlesztve a magyar iskolarendszert.

Román részről azzal példálóznak, hogy pl. az Egyesült Államokban élő 20 milliónyi mexikóinak sincs spanyol anyanyelvű egyeteme. Ezért nem jár egyetem - állami pénzen - az erdélyi magyarságnak sem. A mexikóiak többsége és az Egyesült Államok más lakói önként mentek ebbe az országba. Kivételt csupán az indián őslakosság képez és a Mexikótól a múlt évszázadban elhódított területek akkor még gyér lakossága. Puerto Rico-t az 1898-ban lezajlott spanyol-amerikai háborúban szerezte meg az Egyesült Államok. Lakói amerikai állampolgárok lettek, amerikai útlevelük van, az amerikai szociális rendszer juttatásaiban részesülnek és ugyanakkor nem fizetnek szövetségi adót. Puerto Rico iskoláin és egyetemein - egy angol nyelvű egyetem kivételével - spanyolul folyik az oktatás. Spanyol a közigazgatás, a bíráskodás, a tömegtájékoztatás, a sajtó nyelve. Az erdélyi magyarok helyzete a Puerto Rico-i és nem a mexicói amerikaiak helyzetéhez hasonlítható. Az erdélyi magyarok nem bevándoroltak Romániába, hanem a román állam költözött föléjük. Puerto Rico lakóinak már többször is alkalmuk volt népszavazással állást foglalni, hogy kívánnak-e az Egyesült Államok

polgárai maradni vagy sem. A döntő többség igennel szavazott. A magyar nemzet Erdélyben maradt részének egyszer sem volt alkalma ilyen demokratikus véleménynyilvánításra. Egyébként több spanyol nyelvű college /hozzávetőleg az európai gimnázium utolsó kettő és az európai egyetem első két évének felel meg, magyar megfelelője a főiskola/ és számos high school /középiskola/ van Floridában, Kaliforniában, Új Mexikóban, Arizonában, továbbá országosan megszervezték a közelmúltban a kétnyelvű oktatást az elemi iskolákban is mindenütt, ahol spanyol anyanyelvű lakosság él.

Elhangzik az az érv is, hogy csaknem kétmilliónyi magyar származású amerikai van, mégsincs magyar középiskola vagy egyetem az Egyesült Államokban. Itt is teljesen különböző helyzet összehasonlításáról van szó. Az Amerikába önként bevándorolt magyarok teljesen szétszórtan, szórványokban élnek a nagy ország különböző tagállamaiban. Magyar oktatás főleg az egyházi iskolákban folyik, de több egyetemen van magyar intézet. Ha a csaknem kétmilliónyi magyar egy tömbben élne és igényt tartana arra, hogy saját anyanyelvű iskolarendszere legyen, akkor lehetne, mégpedig állami financiális támogatással. Az erdélyi magyar lakosság viszont évszázadok óta él szülőföldjén és Észak-Erdély, valamint a Székelyföld számos településén még mindig a többséget alkotja a tömeges román telepítési politika és a minden eszközzel most is forszírozott elrománosítás ellenére.

Az 1,7 milliónyi magyar lakosságnak 1918-ban 116 magyar tannyelvű középiskolája volt és egyeteme Kolozsvárott, valamint több felsőoktatási intézménye.(3) De a 2-ik világháború után is még volt több mint 100 középiskolája, valamint egyeteme Kolozsvárott /az 1872-ben alapított Ferenc József Tudományegyetem utóda/ és Marosvásárhelyen. 1989 végére a teljesen magyar tannyelvű oktatás már nem létezett a középiskolákban és magyar egyetem sem működött. Nemcsak Kolozsváron szűnt meg az önálló magyar felsőoktatás, ahol a magyar egyetemet 1958-ban beolvasztották a Babes-Bólyai román egyetembe, meghagyva néhány magyar tannyelvű kurzust - hanem Marosvásárhelyen is, ahol nagyrészt felszámolták a magyar tannyelvű orvos-és gyógyszerészképzést. Romániában e tanulmány írásakor (1993) 44 egyetem és 981 középiskola működik.(4) Ebből létszámarányosan legalább 3 egyetem jutna a magyar anyanyelvű lakosságra és 87 teljesen magyar tannyelvű középiskola, ha nemcsak papíron lenne szó egyenlő jogokról. Ezzel szemben nemcsak magyar egyetem, de teljesen magyar tannyelvű középiskola sincs, mert többségükben román osztályok is vannak és valamennyiben románul kötelező a történelem és a földrajz oktatása. Ez is a románosítást szolgálja, hogy a magyar lakosság ne ismerje saját történelmét és felejtse el az erdélyi települések magyar neveit.

Az új román oktatási törvény pedig tovább nehezíti a kisebbségek anyanyelvén folyó oktatást és visszalépést jelent még a Ceausescu rendszerben érvényes 1978. évi tanügyi törvényhez képest is. Előírja, hogy „Az oktatás minden szinten román nyelven folyik. Minden helységben román tannyelvű osztályokat működtetnek.“ Ebből az előírásból az következik, hogy a kizárólag magyarok által lakott településeken is kötelezővé válik a román osztályok és iskolák működtetése. További visszalépés, hogy az új oktatási

törvény megszünteti a magyar nyelvű szakoktatást, azaz csak román nyelven folyhat az oktatás a műszaki, közgazdasági, közigazgatási, mezőgazdasági, erdészeti, turisztikai és a középszintet követő oktatásban. Ez, valamint a magyar nyelven való korlátozott felsőoktatás arra kényszeríti a magyar szülőket, hogy gyermekeiket eleve román tannyelvű iskolákba írassák be. A törvény azt is előírja, hogy az oktatás minden szintjén a felvételi és a záróvizsgák románul folyjanak. A hivatalos okmányokat pedig még a magánintézményekben is csak román nyelven adják ki. Az államnyelv tanulását természetesen kötelezővé lehet tenni, de egy ilyen rendelkezés lehetővé teszi más komoly sérelmet okozó szankciók érvényesítését is, amire jó példa a szlovák többségi nyelvet védelmező törvény.

Gyakran elhangzik román részről, hogy a magyarok privilégiumokat, többletjogokat követelnek maguknak, ami ellentmond az emberi jogok minden egyes egyént egyformán megillető gyakorlatának. A kisebbségi jogok kizárólag kollektív, azaz közösségi jogok. /Kisebbség, több embert, közösséget jelölő fogalom./ Az egyénhez tapadó jogok pedig emberi jogok. Gyakran ez utóbbiak érvényesíthetőségének is kollektív jogok az előfeltételei. A román alkotmány, valamint a Bukarest által aláirt számos nemzetközi egyezmény biztosítja minden román állampolgár, azaz nemcsak a román ajkúak, számára az anyanyelv szabad használatát a közéletben, az igazságszolgáltatásban, valamint az anyanyelven történő oktatást az óvodától az egyetemig. / Ez is mutatja, hogy az új oktatási törvény nemcsak a román alkotmány rendelkezéseit szegi meg, de ellentétes az Európa Tanács Kisebbségi Keretegyezménye előírásaival is./ Gyakran azt hozzák fel érvül, hogy a magyar nyelven diplomázóknak nehézségeik lennének a román munkahelyeken. Ha igaz lenne ez az érvelés, akkor mindazok a román diákok, akik külföldön szereztek végzettséget nem lehetnének egyenértékűek azokkal a társaikkal, akik román egyetemeken tanultak.

A jelenlegi román vezetés sem akar hallani a magyar tannyelvű felsőoktatás visszaállításáról. Legfeljebb egy magánegyetemet tűrnének meg. Arra hivatkoznak, hogy a román állam nem finanszírozhatja a magyar tannyelvű egyetemet, mert így a román lakosságtól kellene elvenni pénzeszközöket. Az Erdélyben élő magyarok is adófizető állampolgárok. A bukaresti kormánynak és a helyi állami szerveknek nem szabadna elvonni ezektől az állampolgároktól az oktatásra és kulturális célokra fordítandó adórészt. Ebben az esetben a magyar lakosság maga dönthetné el, hogy befizetett adójának egy részét miként használja fel saját oktatási-és kulturális intézményeinek kiépítésére és fenntartására. Nem adni kell Bukarestnek, hanem megszüntetnie az elvételt, annak a többségi kisajátítását, amely a kisebbséget illeti. Ez a körülmény is jelzi, hogy mennyire jogfosztott a magyar lakosság, annak ellenére, hogy jelenleg számarányos képviselettel rendelkezik a bukaresti törvényhozásban és a helyi önkormányzatokban. Mivel kizárólag a magyar lakosságot érintő kérdésekben sincs egyetértési vagy vétó joga a magyar képviselőknek és szenátoroknak, valamint a helyi önkormányzatok magyar tagjainak, ezért immáron a demokratikus játékszabályok formális betartásával is korlátlanul érvényesülhet velük szemben a többségi nemzet önzése. Mivel etnikai kisebbség - országos szinten - nem válhat többséggé, így a többség diktatúrája korlátlanul érvényesülhet a mai Romániában, ahol még mindig az

erősen központosított és túlkoncentrált államhatalom a meghatározó. Ezért megtévesztő a magyar képviselőknek és szenátoroknak a bukaresti törvényhozásban való jelenlétére hivatkozni, és ezzel bizonyítani, milyen széleskörű politikai jogokkal rendelkezik a Romániában élő magyar lakosság. Egyetlen rájuk tartozó kérdést sem dönthetnek el. Saját iskoláik és kulturális intézményeik felől is kizárólag az ellenérdekű többségi román politikusok és állami tisztségviselők döntenek.

Ez a tényleges jogfosztottság teszi lehetővé, pl., hogy a még ma is magyar többségű Marosvásárhelyen a helyi román kulturális szervek a Teleki Tékában, amely több száz éve áll a magyar művelődés szolgálatában, betilthatták Nagy Imre, a kiváló székely grafikus és festőművész, állandó kiállítását. A művész végrendeletében azzal a feltétellel hagyta életművét a Magyar Múzeumra, hogy az ott legyen állandóan kiállítva. A román kulturális hatóságok Nagy Imre képeit leszedették, és egy pincében tárolják. Helyére egy még élő román szobrász műveit állíttatták ki. Hiába tiltakoztak a magyarok, Bukarest is áldását adta minderre. Kérdezhetjük, hogy miért nem tesz valamit a magyar polgármester?

Többször is megkísérelte ennek az igazságtalanságnak az orvoslását, de a városi tanácsban a magyar lakosság csak egyszerű többséggel van képviselve és a városi kultúrház román igazgatója döntésének a megváltoztatásához kétharmados többségre lenne szükség. Az olvasó ezután megkérdezheti: miként lehet viszont, hogy a kolozsvári városi tanácsban kétharmados képviselettel nem rendelkező szélsőségesen nacionalista polgármester mégis keresztül tudja vinni a város történelmi központját feldúló ásatási terveit. Kétségtelen, hogy a bukaresti központi hatóságok támogatásával, amelyek a tudományos kutatás szempontjaira hivatkoznak. Ami ezen intézkedések tudományosságát illeti, csupán arra utalnék, hogy Róma és Milánó lakosainak is van legalább annyi köze a rómaiakhoz, mint mondjuk Kolozsvár lakosainak, mégsem a Szent Péter Bazilika vagy a Milánói Dóm alatt kívánnak régészeti ásatásokat folytatni a római múlt emlékeinek a feltárására. A cél nyilvánvalóan elsődlegesen politikai jellegű: Az eredetileg 128 ezer lakosú városba, amelyben mintegy 8o ezer magyar élt 1950 óta betelepítettek Ó-Romániából és a környező móc falvakból mintegy 200 ezer új személyt. A kommunista állam minden ellenszolgáltatás nélkül elvette a kertvárosi őslakósok /pl. a Hochstadt nevű városi kerületben élő magyarok/ ingatlanait, azokat lebontatta és a helyükre hatalmas lakótelepeket építtetett és ide túlnyomórészt román ajkú beköltözőket telepített. Ez történt a város részévé vált Kolozsmonostorral is, ahová a Ceausescu időkben bérkaszárnyák sorát építették. Ezt a falanszterszerű lakótelepet csak "kolozsvári Texas"-ként emlegetik Erdélyben. Kolozsváron a legutóbbi népszámlálás adatai szerint 328 ezren élnek. Ebből 248 ezer román, 74 és félezer pedig magyar. Az erdélyi magyarok számára a város évtizedeken át el volt zárva és oda nem költözhettek. Ezzel szemben az óromániai és a móc falvakból érkező román munkavállalók letelepedését minden eszközzel megkönnyítették. /Gyorsan kaptak lakást és munkahelyet./ A város lakóinak 75 %-át kitevő román ajkú polgárok egy része nem szívesen látja a város magyar múltjára és kultúrájára emlékeztető városközpontot. A város utcáinak, tereinek, iskoláinak magyar neveit szinte 1oo %-ban román nevekre változtatták. Az elmúlt két évben azok a magyar nevek is eltűntek /pl. a patinás Rákóczi

útból is Grigorescu strada lett/, amelyek átvészelték a Ceausescu korszakot. Városszerte új román szobrok, emlékművek láthatók. Kolozsvár szíve, a főtér, amely a többszáz-éves katolikus Szent Mihály templommal és Fadrusz János remekművével, a Mátyás királyt ábrázoló szoborkompozícióval, valamint a tért övező patinás épületekkel, magyar maradt. Ezt buldózerekkel eltávolítani egyelőre nem lehet, ezért kellett a régészeti ásatások ürügyéhez nyúlni. A tér feltúrásával, felvonulási területté változtatásával ki lehetne kapcsolni azt a város vérkeringéséből. Ha nem mítoszokat, hanem tényeket oktatnának történelem gyanánt, talán nem éreznék annyira idegennek Kolozsvár belvárosát azok sem, akik ma úgy gondolják, hogy meg kell szabadítaniuk a várost a magyar múltjára emlékeztető épületeitől, műemlékeitől. Az intolerancia egyik legfőbb oka a történelem hamis ismerete. Azt pedig már remélni sem merjük, hogy a magyarok által lakott erdélyi vidékek román iskoláiban a magyart is lehetne második nyelvként oktatni, amiként kötelező volt a román nyelv oktatása 194o és 1944 között Észak-Erdély magyar közigazgatásának idején a magyar iskolákban is.

A kultúrák, nyelvek közös ismerete lehetne a tolerancia legfőbb elősegítője. Itt érdemes kitérni arra, hogy mikor is lennének egyenlőnek tekinthetők a jogok és a lehetőségek tekintetében a magyar és a román ajkú román állampolgárok. Egy magyar anyanyelvű számára az egyenlőtlenséget jelenti, ha ő csak más polgártársa anyanyelvén tanulhat, szerezhet közép-és felsőfokú szakképzettséget, vehet részt a közéletben. Ezzel a többség megfosztja specifikus kultúráját és identitását hordozó anyanyelvének a megfelelő elsajátításától. A magyar lakosság számára nemcsak az egyenlőséghez, de a mássághoz való jogot is biztosítani kellene, sem diszkriminálni, sem asszimilálni nem szabadna. A magyar lakosság specifikus közösségi kultúrájának és tradícióinak a szabad megőrzése nélkül nem lehetséges az erdélyi magyarság, mint csoport és közösség emancipációja a román többség által állami eszközökkel is gyakorolt hátrányos megkülönböztetés alól. A magyar lakosság szerves integrációja a román társadalomba előzetes kollektív emancipációja nélkül lehetetlen. Az etnikai identitáshoz való jogot politikailag, szociológiailag és jogilag is el kell ismerni.

Miben áll az erdélyi magyarok sajátosan magyar kultúrája, specifikusan magyar közösségi identitása? A magyar történelem, hagyomány és kultúra, a népi szokások és a folklór, valamint a vallás őrzéséből és ápolásából. Vannak a magyarsághoz, mint közösséghez tartozó kollektív szükségletek, érdekek és értékek. Létezik egy sajátos magyar erkölcsiség, érzület, gondolkodásmód. Mindez azonban döntő mértékben a magyar nyelvhez, mint hordozó közeghez kötődik.

Ez nem minden nép esetében van így. A legjobb példa erre a zsidó nép heroikus

küzdelme azért, hogy a szétszóratás évszázadai során is megőrizze spirituális örökségét, saját külön identitását, vallási, népi hagyományait. Számos esetben kellett választania a saját közösségi identitásához való hűség és az ezzel járó diszkrimináció és üldöztetés, valamint az asszimiláció, a saját zsidó identitás feladása és a többségi társadalomba való beolvadás előnyei között. A zsidó közösségek igen sok esetben inkább az üldöztetést, száműzetést, gyakran a halált választották spirituális örökségük, vallásuk megtagadása, saját közösségi identitásuk feladása helyett. Közösségi létformájuk őrzése azonban nem

kötődött egy meghatározott nyelvhez. Spanyolul, németül, oroszul vagy angolul éppen olyan autentikus zsidó kultúrában lehetett és lehet élni, mintha valaki jiddisül vagy héberül beszél. A zsidó közösségi és kulturális identitás hordozója ugyanis nem egy speciális nyelv, hanem az ószövetségben, a tórában és talmudban foglalt vallási törvényekhez, népi hagyományokhoz és szokásokhoz való ragaszkodás, a közösségi összetartozás és szolidaritás ápolása, a zsidó nép egész történetére, de kiváltképp a holocaustra való emlékezés és az Izrael államhoz való különleges viszony.

A magyar kultúra megtartása és a specifikus magyar identitás azonban szorosan kötődik a magyar nyelvhez. A magyar történelmi tudat és saját külön identitás nem alakítható ki a magyar irodalom, költészet, zene, népművészet, folklór, a magyar történelmi és vallási hagyományok ismerete, az előző magyar nemzedékek kultúrájának és tradícióinak az ápolása, átvétele nélkül. A magyarság esetében mindez a magyar anyanyelv elsajátítása nélkül lehetetlen. A magyar magyarként, azaz nem csupán emberként, de saját külön identitással bíró magyar emberként, a magyar nemzet, mint sui generis kultúrával rendelkező emberi közösség tagjaként, csak a magyar anyanyelv által létezhet. Aki elhagyja magyar anyanyelvét, vagy akit megfosztanak attól a lehetőségtől, hogy elsajátítsa, és mindennapi életében használhassa, mint sajátos kultúrájának hordozóját, az elveszíti ezt az identitását hordozó eszközt. Az már nem magyar többé, csak magyar származású.

Akit megfosztanak anyanyelve használatától, azt identitásától is megfosztják. Mivel új identitás erőszakkal is csak hosszabb idő elteltével alakulhat ki, ezért nagyon sok a gyökértelen, a nemzeti hovatartozás, közösségi tudat, az igazi szolidaritás és együvé-tartozás érzését nem ismerő magyar Erdélyben is. /Más okból. de sajnos Magyarországon is ez a helyzet./ Már nem magyarok többé, de még románok sem. Valahol az önfeladás és az új identitás keresésének a senkiföldjén élnek, mélyen saját lelki, szellemi, érzelmi potenciáljuk szintje alatt, amely meghatározóan kihat alkotó képességükre, egész életük teljesítményére. Mindez párosulva a társadalmi élet minden területén rájuk nehezedő többségi önzéssel, a politikai, jogi és gazdasági eszközökkel is folytatott diszkriminációval, felmorzsolja a magyarság belső ellenálló erejét. Egy részük a teljes önfeladást, másrészük pedig a szülőföld elhagyását válassza. Azok, akik meg akarnak magyarnak maradni, Magyarországra emigrálnak, amely lehet talán új hazájuk, de semmiesetre sem szülőföldjük. Akiknek magyar nemzeti tudata már megrendült, azok még messzebbre mennek - ha tehetik - anyagi boldogulásukat keresve.

Az erdélyi magyarság gyenge ahhoz, hogy saját eszközeivel gondoskodjon alapvető közösségi szükségletei kielégítéséről és létérdeke megvédéséről. Jelenleg gyengébb, mint valaha. Természetes igénye, hogy Magyarország segítse a nemzetközi jog által megengedett eszközökkel fennmaradásáért vívott küzdelmében. Magyarország nem anyaország, hanem sokkal inkább a szétdarabolt magyar nemzet megmaradt országa. Maradékország! Olyan most a helyzet, mint a 150 éves török uralom alatt volt. Akkor Erdély volt a magyar nemzet maradék országa, amely magára vállalta a nemzetfenntartó szerepet, a magyar nép egésze érdekeinek e védelmét, képviseletét. Akkor Erdélyt tekintették a "Kis-Magyarországnak". Ma fordított a helyzet. Most a

magyar nemzet Erdélyben élő része került kulturális identitása és közösségi léte szempontjából végveszélybe. Ezért a mai Magyarország nem térhet ki a nemzet e leamputált, fontos része alapvető érdekeinek a képviseletétől. A magyar nemzetnek csupán ebben a maradékországban élő része rendelkezik ugyanis államhatalommal. Számos közösségi feladat ilyen államhatalom nélkül nem végezhető el. Az erdélyi magyarság jogos autonómia, oktatási, nyelvhasználati és kulturális szükségletei nem elégíthetők ki a Romániát is tagjai sorában tudó nemzetközi szervezetek hathatós támogatása nélkül. De ezen szervezetek aktivizálása már a mindenkori magyar kormány feladata, mivel az RMDSZ nem rendelkezik és nem is rendelkezhet saját diplomáciai szervezettel.

1994 augusztus 19-én a román külügyminisztérium szóvivője nehezményezte, hogy miért vették fel az Erdélyben élő magyarság képviselőit az ENSZ-ben nem képviselt népek testületébe. Arra hivatkozott, hogy Magyarország az ENSZ tagja 1955 decemberétől, ezért a Romániában élő magyarok ENSZ-képviselete megoldottnak tekinthető.(5) Ebből az következik, hogy a bukaresti külügyminisztérium illetékesei szerint a mindenkori budapesti kormány a magyar nemzet Romániában élő részének is képviseli a nemzeti érdekeit. Nem így a jelenlegi szociálliberális magyar kormány elnöke, aki többször is hangsúlyozta szinte dicsekedve, hogy csupán tíz és félmillió magyar miniszterelnökének tekinti magát. Ez utalás arra, hogy a rendszerváltást követő első demokratikus kormány elnöke - lélekben! - 15 millió magyar sorsáért érezte felelősnek magát. Így hangsúlyozta, hogy szakit a kommunista magyar kormányoknak a szomszédos államokban élő magyar kisebbségek gondjait kommunista internacionalizmusból, megalkuvásból és kényelemszeretetből nem vállaló négy évtizedes gyakorlatával. Ezt joggal várta el tőle az ország lakosságának az a része, amely a kommunista diktatúra nemzetellenes oktatási politikája és ideológiai agymosása ellenére is megőrizte magyar közösségi tudatát és képes volt az ország határain túlnyúlóan az egész magyar nemzet szükségleteiben és érdekeiben gondolkodni. Nem csupán szűk anyagi és más partikuláris érdekeiknek adtak elsőbbséget.

De joggal várta el azért is, mert éppen a szomszédos Ausztria kormányai mutattak jó példát az Olaszországhoz került Dél-Tirolban élő németajkú lakosság közigazgatási és kulturális autonómiájának kiharcolására, arra, hogy miként kell az anyaországnak elszakított kisebbsége érdekeit védelmeznie kihasználva az érvényes nemezközi jog, nyújtotta valamennyi lehetőséget és fórumot. De példásnak tekinthető, ahogyan Izrael mindenkori kormányfője figyelemmel kíséri a világszerte szétszórtan élő zsidóság sorsát, és minden alkalommal megteszi a szükséges érdekvédelmi lépéseket, ha erre az egyes zsidó közösségek rászorulnak. Legutóbbi ilyen lépése az volt, amikor az izraeli titkosszolgálat, a MOSZAD is bekapcsolódott a Buenos Aires-i zsidó kulturális központ elleni merénylet tetteseinek a felderítésébe, vagy amikor segített a Budapestről ellopott zsidó vallási ereklyék felkutatásában és visszaszerzésében.

A Nemzeti Tájékoztatási Hivatal feladata lehetett volna, hogy a mindenkori magyar kormánytól autonómiát élvezve, a magyar nemzet egészének az érdekeit szem előtt

tartva, a való tényeknek megfelelő képet alakítson ki nemcsak a nyugati, de a szomszédos országokban is a magyarság egészéről. Feladata természetesen nem a mindenkori magyar kormány pártos képviselete lett volna. Hiszen erre vannak megfelelő szervek, pl. külügyminisztérium keretében. Többek között ellensúlyozhatta volna azt a román propagandát, amely hallgatott arról, hogy Antonescu marsall rendelkezésére 1942-ben, a németek által nem megszállott Romániában, közel 4oo ezer zsidót mészároltak le, miközben a magyarság egészét "bűnös nemzetként" ítélték el annak a Horthy rendszernek - különösen a német megszállás idején elkövetett - bűneiért, amely rendszernek a hatalomra kerülését a román nacionalista kormányzat is elősegítette 1919-ben Budapest elfoglalásával. Nagyon szomorú és egyben jellemző is a mai román állapotokra, hogy Matatias Carp "Holocaust Romániában" c. könyvét éppen akkor árusítják Marosvásárhelyen magyarul, amikor az erdélyi magyarok minden tiltakozása ellenére utcát neveztek el a tömeggyilkosság főszereplőjéről, a Hitlert kiszolgáló fasiszta román diktátorról. A jelek szerint azt sem sikerül megakadályozni, hogy amikor a jóérzésű emberek milliói a holocaust tragédiájára emlékeznek, éppen akkor állítsák fel Antonescu marsall már elkészült szobrát Marosvásárhelyen a város magyar lakóinak provokálására és az ebben a kérdésben érthetetlen közömbösséget tanúsító nemzetközi közvélemény szégyenére.

Foglalkozhatott volna a megszüntetett Nemzeti Tájékoztató Hivatal az olyan tudományos kiadványok, mint az MTA Történettudományi Intézetének a gondozásában végre 1994-ben angol nyelven is megjelent "Erdély rövid története" c. könyvnek az eljuttatása olyan intézményekhez, mint a washingtoni Congress Library, a nagyobb nyugati egyetemek, kutatóintézetek, a tekintélyes világlapok szerkesztőségei, de nem utolsó sorban, pl. az amerikai és a többi nyugati ország törvényhozói, vezető közéleti személyiségei. E sorok írójának a Capitol Hill-ben lévő irodájában mondotta el Robert Dornan kaliforniai képviselő, hogy évente két-három olyan szép kiállítású angol nyelvű könyvet kapnak, mint pl. „Erdély története“ Stefan Pascu tollából, amely természetesen a dákó-román elmélet szerint tárgyalja e terület történetét.

Személyes élményem, hogy 1991 októberében, amikor Katona Ádám a Székelyföldön közvélemény-kutatást kezdeményezett arról, hogy kívánnának-e népszavazást a székelyek elvett autonómiájuk visszaadásáról, az amerikai külügyminisztérium illetékes osztályának jó szándékú munkatársai a minisztériumi könyvek alapján írott elemzésüket a kérdésről azzal kezdték, hogy a "székelyek elmagyarosított románok.“ Ennek pedig az volt az oka, hogy angol nyelven csak a dákó-román elmélet szerint íródott könyvek voltak fellelhetőek Erdély történetéről a State Department könyvtárában. Erről személyesen győződhettem meg. A hiányosság ellensúlyozása nem lehet a teljesen eszköztelen erdélyi magyarság feladata. Ez lenne, lehetett volna, pl. a Nemzeti Tájékoztató Hivatal feladata. De ha már egy ilyen hivatal éppen egy olyan nemzet maradék államánál nem létezhet, amelyről különböző okokból évtizedeken át méltatlan minősítéseket terjesztettek, amelynek még a történetét is igyekeznek utólag átírni, akkor legalább meglévő intézményei vállalják fel ennek a gazdátlan feladatnak az elvégzését.

New Yorkban évek óta rendszeresen jelentkezik a "Dacia-Romania" c. román televíziós

program. Tekintve a városban élő román származású amerikaiak viszonylag kis létszámát /az egész Egyesült Államokban számuk 300 ezerre tehető/, valamint egy ilyen adás költségeit, akkor arra gondolhatunk, hogy nem csupán román amerikaiak adományaiból finanszírozzák.

Visszatérve arra, hogy lehet-e, kell-e, hogy a feldarabolt magyar nemzet maradék államának mindenkori kormányfője felvállalja-e azt a kényelmetlen és eddig csak zsákutcát eredményező csődtömeget, amelyet a trianoni és párizsi hibás döntésekkel elszakított magyarok sorsa jelent. A válasz az, hogy nem tehet mást, ha el akarja kerülni a nemzeti önfeladást. Nyilvánvaló, hogy egyszerűbb megnyerni a Nyugat rokonszenvét, ha csend van a Kárpát medencében, ha nem emlékeztetik a jelenlegi nyugati vezetőket arra, hogy elődeik demokratikus elveket félretevő, hibás és igazságtalan döntéseinek a következményeiért, e döntések jogutódaiként, vállalniuk kell némi felelősséget most is és a jövőben is.

Persze, hogy jobb lenne a maradék Magyarország mai vezetőrétegének, ha nem terhelnék a kisebbségi sorban élő magyar nemzetrészek kilátástalan problémái. És természetesen a trianoni és a párizsi diktátumok haszonélvezői, az etnikai területükön lényegesen túlterjeszkedő szomszédos országok vezető körei is abban érdekeltek, hogy semmi se változzék. Birtokon belül vannak, és most rajtuk lenne a sor, hogy teljesítsék a vonatkozó, az ENSZ, EBBEÉ és az Európa Tanács által hozott és általuk is aláirt okmányokban foglalt kötelezettségeiket. Ehelyett azt követelik, hogy a magyar állam tegyen ismét kötelezettséget vállaló nyilatkozatot a határok sérthetetlenségéről. A jelenlegi helyzet realitás, de beteg, igazságtalan realitás.

Reálpolitikára hivatkozva igen rövidlátó törekvés lenne a beteg állapot tartósítására törekedni. Az nem pragmatizmus, hogy rövidtávú és igen korlátozott előnyökért cserébe a magyar állam és nemzet kormánya lemondjon a hosszú távú, valódi és tartós rendezésről, azaz a beteg állapot gyógyítással történő megszüntetéséről. Nem érdemes újabb ragtapaszt tenni az elgennyedt sebre. Egy tartós javulást eredményező gyógyítás a jelen helyzetben nem jelenthet kevesebbet, mint a határok tiszteletbetartásával a belső önrendelkezés maradéktalan biztosítását Bukarest részéről az erőszakkal meghódított és közösségi jogaitól csaknem teljesen megfosztott erdélyi magyar lakosság számára. A minimum a magyar iskolarendszer teljes helyreállítása, beleértve a kolozsvári önálló magyar Bolyai egyetemet, a marosvásárhelyi magyar egyetemet és főiskolákat. Elengedhetetlen az elkobzott katolikus, görög katolikus, református, unitárius és más egyházi javak maradéktalan visszaadása. A reprivatizáció keretében a magyaroknak is vissza kell kapniuk ingatlanaikat. A minimum része magyar konzulátus Kolozsvárott vagy Marosvásárhelyen, de nem kizárólag a bánáti Temesváron. Ott is, de nemcsak ott. Csak az RMDSZ előzetes jóváhagyásával lehet legitimnek tekinteni egy román-magyar nemzeti megbékülésről szóló megállapodást.

A román és a szlovák vezetőréteg egyelőre nem kész ennek a belső önrendelkezésnek a megadására. Elsősorban azért vetette fel az alapszerződés gondolatát, mert tudja jól, hogy Magyarország a két világháborút követő békeszerződésekben a történelmi, etnikai

és önrendelkezési elvet megtagadó békediktátumokat volt kénytelen aláírni. Mindkét alkalommal tiltakozott ezek ellen a diktátumok ellen, de külső kényszer hatására engedelmeskedett.

Az aláíró budapesti kormányok legitimitása is gyengének mondható. Trianon esetében egy belső válság és külső intervenció nyomán hatalomra került korcs parlamentarizmus fél-demokratikus kormányzata, a párizsi békeszerződés esetében pedig egy a szovjet hadsereg által megszállt ország cselekvésében erősen korlátozott kormánya volt az aláíró fél. Most azonban Magyarországnak - legalábbis a formákat illetően - valóban demokratikus rendszere és teljes legitimitással bíró kormányzata van. Ha ez a kormány immáron minden külső és belső kényszer nélkül, önként megerősíti a trianoni és párizsi döntéseket, akkor azokat nem lehet többé a magyar nemzetre és államra kívülről ráerőszakolt diktátumnak tekinteni. Így az alapszerződés utólagosan legitimálja magyar részről nemcsak a történelmi Magyarország nem magyarok által lakott, de az akkor magyar többségű és még ma is nagyrészt magyarok által lakott országrészek erőszakos elvételét.

A hangsúly ez utóbbi országrészekről való önkéntes és végleges lemondáson van, mert ezeknek a sorsáról elvileg békésen továbbra is lehetne egyezkedni az érvényes nemzetközi megállapodások, a nemzetközi jog betartásával. Ezen területek magyar és nem magyar lakosságát utólag meg lehetne és meg is kellene kérdezni, hogy milyen megoldást találnának kielégítőnek a diktátumok utólagos legitimálására az ő részükről is. Az a tény, hogy kettős mércét alkalmaztak Trianonban, - azaz Erdély román ajkú lakosai dönthettek arról, hogy a román többségű területeket csatolják Romániához, magyar ajkú lakóitól viszont megtagadták: ők is dönthessenek ugyanolyan feltételekkel arról, hogy a magyar többségű területek pedig Magyarország részei maradhassanak, - még nem jelenti, hogy utólag, tehát most és az elkövetkező időkben, ezt a történelmi hibát valahogyan ne lehetne jóvátenni és a nemzetközi jog elveit felrúgó döntés káros következményeit csökkenteni. Az alapszerződés jó alkalom az államhatárok ismételt megerősítésével egyidejűleg a gyulafehérvári nyilatkozat ígéreteinek a jogi formába öntésére. Őszinte román-magyar kiegyezés elképzelhetetlen a magyar lakosság közösségi emancipációja, a kisebbségi nemzetnek a többségi nemzet általi belső gyarmatosításának a felszámolása nélkül. Ehhez pedig a belső önrendelkezés különböző lehetséges formáinak nemzetközi szankciókkal garantált bevezetésére van szükség.

/ Itt meg kell említeni, hogy Nyugaton - Európában és Amerikában egyaránt - még döntéshozó körökben sem ismerik kellően azt a problematikát, hogy milyen lényeges a különbség a szórvány és az egy tömbben élő kisebbségek között. A történelmi Magyarországon, pl. volt a Felvidéken tömbben élő szlovák nemzetiség, közöttük élő szórvány magyarokkal, szászokkal, ruténokkal, zsidókkal, lengyelekkel, cigányokkal. Volt továbbá tömb-magyarság, köztük szórvány szlovák, rutén, rác, sokác, bunyevác, horvát, szerb, román, német, cigány lakossággal. Szlovákoknál maradva, a történelmi Magyarországon élő tömb-szlovákság körében, azaz a mai Szlovákia szlovák lakta területein, élő szórvány-magyarság beolvadt. Csaknem ugyanez történt a Trianon utáni Magyarország tömb-magyarság lakta vidékein élő szórvány-szlováksággal. A problémát

az okozza, hogy Szlovákiához 1 milliós nagyságú tömb-magyarság is került. Ezt erőszakos szlovákosítással, a benesi ki-és áttelepítésekkel lefaragták mintegy 600-700 ezerre, de őket nem lehet a Magyarországon élő szórvány-szlováksághoz hasonlítani, és nem lehet viszonosságra hivatkozni. A magyarországi szlovákság sorsát a történelmi Magyarország szlovák lakta vidékein élő szórvány-magyarokéhoz kell hasonlítani, mivel tömb-szlovákság nem maradt a Trianon utáni Magyarországon./

A szomszédos államokkal történő megállapodások során a határok megváltoztatásán kívül minden egyébről lehet tárgyalni, minden közösségi jog kialkudása az alapszerződés tárgya lehet. Ilyen alkut azonban az erdélyi vagy szlovákiai magyar nemzetrész csupán önmagára támaszkodva nem tud folytatni. Ehhez a magyar állam és a nemzetközi szervezetek közreműködésére van szükség. Iliescu elnöknek és más román vezetőknek 1994 szeptemberében elhangzott nyilatkozatai viszont arra utalnak, hogy a jelenlegi román vezetés vissza kíván térni ahhoz a Ceausescu időkben alkalmazott elvhez, hogy a kisebbségek sorsa belügy és kizárólag a román kormányra valamint az erdélyi magyarság képviselőire tartozik minden konkrét kisebbségi kérdés megvitatása és kikényszeríthető megállapodás megkötése. Az alapszerződésben csupán általános elvek közhelyszerű megemlítésére hajlandók a magyar kisebbség ügyében, minden konkrét kötelezettségvállalás nélkül. Ennyiért viszont nem érdemes azt az elvi igényt feladni, hogy a magyar ajkú lakossággal szemben - legalább utólagosan - ugyanazokat az elveket érvényesítsék, amelyeket a románajkú lakosság javára alkalmaztak. Iliescu legújabb nyilatkozatai azt jelzik, hogy hallani sem akar egy dél-tiroli, vagy katalán jellegű autonómiáról az erdélyi magyarság számára, hanem csupán egy francia-német mintájú „kibékülést“ szorgalmaz konkrét kötelezettségek nélkül, de azt is csak a két állam és nem a két nép és nemzet között.

Az egyenlő mérce utólagos megadásáról természetesen nem akar tárgyalni sem a román, sem a szlovák fél. Ismét csak kapni szeretnének ezúttal is tényleges ellenszolgáltatás nélkül. A fentiekből nyilvánvaló, hogy az alapszerződés határokra vonatkozó rendelkezéseivel igenis egy többlethez jutnának, valami újhoz, amivel eddig nem rendelkeztek: a történelmi Magyarország egykor magyar többségű területeiről való önkéntes és végleges lemondással a magyar nemzet demokratikus államának legitim képviselője részéről. Téves tehát az a felfogás, amit a magyar diplomácia jelenlegi vezetője a New York-i magyarokkal való találkozóján hangoztatott: Magyarországtól csupán azt várják, hogy erősítse meg, amit már korábban igen sokszor megtett, hogy az érvényes nemzetközi szerződések értelmében kész a határok tiszteletben tartására. "Ezt megtettük százszor, ha nem tesszük meg százegyedszer, akkor előző ígéreteink is hitelüket vesztik"- mondott a külügyminiszter."

Ismétlem: Bukarest a diktátumokat akarja utólag legitim megállapodássá szelídíteni, átminősíteni, és rátenni a legitim magyar kormány pecsétjét. Ha a budapesti kormány ezt nem teszi meg, Románia számára az is előnyös, mert akkor ismét a magyarokat lehet úgy feltüntetni a Nyugat szemében, mint akik akadályozzák a végleges megbékélést. Ha viszont megteszi, akkor ellenszolgáltatásként elég csupán azon

"kedvezmények" megadása, amelyek amúgy is minden normális államközi kapcsolat mindkét félre kölcsönösen előnyös velejárói: Növekedhetne a kereskedelem, a pénzügyi, gazdasági, sőt katonai együttműködés. Utazási könnyítésekre, új határállomások megnyitására is sor kerülhetne. Ismét működhetne magyar konzulátus, de nem Kolozsvárott vagy Marosvásárhelyen, hanem a magyar lakta vidékekről nehezen megközelíthető Temesváron. Látszatra mindenki jól járna, csak éppen a tárgyként kezelt, soha meg nem kérdezett, magyar kisebbségek sorsáról döntenének megint a fejük felett, nélkülük. Miközben a román vezetés az úgynevezett történelmi megbékélésre készül, még most is mindent elkövet azért, hogy akikről szól az alku, azok ismét távol maradjanak a tárgyalóasztaltól.

Román részről erélyesen és eredményesen tiltakoztak a Balladur tervben körvonalazott kollektív kisebbségi jogok napirendre tűzése ellen, holott - mint már említettük - kizárólag csak közösségi kisebbségi jogok vannak, mert valamennyi ilyen jog ténylegesen csak közösségben gyakorolható. Csak közösségnek lehet saját iskolarendszere, sajtója, rádiója, televíziója, színházai, önrendelkezéshez tapadó önigazgatása, közéletben használt anyanyelve, közösségben gyakorolt vallási élete. Ők azonban csak az úgynevezett egyéni kisebbségi jogokról akarnak egyezkedni. De egy ilyen a kollektív jogok és az azokat biztosító nemzetközi garanciarendszer nélküli megállapodás, amint arra már utaltunk, csupán üres közhelyek megismétlését jelentené. Nem szabad a kisebbségekről távollétükben egyezkedni. Nem szabad e kisebbségek demokratikus megkérdezése / pl. népszavazás az alapszerződésnek a kisebbségekről szóló rendelkezéseiről a kisebbségek körében / nélkül dönteni. Az igazságtalan diktátumokat utólag azzal lehetne legalább részben legitimmé tenni, hogy most - a történelmi kiegyezés részeként - végre egyszer a legilletékesebbek, a kisebbségi sorba kényszerült magyarok szempontjait, alapvető szükségleteit, érdekeit és értékeit is figyelembe veszik. Minden olyan alku, amely nem tesz eleget ennek a minimális követelménynek nem más, mint a kisebbségek cserbenhagyása az anyanemzet részéről. Nincs itt tehát szó sem nacionalizmusról, sem irredentizmusról, hanem csupán az igazságtalan kettősmérce feladásáról.

Látjuk, mihez vezet az a szerb igény, hogy állítólag minden szerbnek elidegeníthetetlen joga, hogy egy államban éljen. De miért nem elidegeníthetetlen joga ez minden albánnak? A román vezető-elitnek végre valamilyen engedményt kellene tennie azért cserébe, hogy Románia etnikai területén lényegesen túlterjeszkedő határokat kapott kihasználva a számára kedvező nemzetközi körülményeket. Az ellentétel azoknak a jogoknak a megadása lehetne, amelyeket maguk a románok ígértek meg 1918 december 1-én a gyulafehérvári úgynevezett egyesülési határozatokban. Ennek a dokumentumnak a harmadik pontja így hangzik:

"Teljes nemzeti szabadság minden együtt élő nép számára. Minden egyes népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához a saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által. A törvényhozó testületekben és az ország kormányzásában való részvételre minden nép népességének számarányában nyer jogot." Egy további pont kimondja a teljes felekezeti autonómiát az állam összes

felekezetei számára. A következő pont síkra száll a közélet terén a demokrácia megvalósítása mellett.(6)

Noha Románia 1919-ben aláírta a szövetséges és társult főhatalmakkal Párizsban a kisebbségi szerződést és ebben elkötelezte magát a Romániában élő magyarok emberi jogainak és politikai szabadságjogainak a biztosítása mellett, az 1923-ban elfogadott román alkotmány az idézett gyulafehérvári határozat fontos ígéreteit visszavonta.

A jelenlegi magyar kormánynak, minimális feltételként, az alapszerződés részévé kellene tennie ezen 76 évvel ezelőtt tett román ígéretek betartását. Ez egyben a Ceausescu korszak igazságtalanságainak a részbeni orvoslását is jelentené. Vissza lehet és kell is adni a magyar egyházak vagyonát, a magyaroktól elvett házakat, lakásokat, üzemeket, a székelységtől elvet köztulajdonú földeket, erdőket, de mindenek előtt a magyar iskolákat. Biztosítani kell Erdély szerte a magyar helységnevek használatát. A vegyes lakosságú helységek irányítói beszéljenek magyarul is, miként kötelező a svéd nyelvtudás a svédek lakta finn és a német nyelvismeret a tiroliak által lakott olasz településeken a helyi közigazgatás vezetői számára. Román részről vagy azért ellenzik a kisebbségi igények kielégítését, hogy azok olyan többletköltségekkel járnak, amelyek egyelőre financiális okokból nem teljesíthetők, vagy ha ilyesmire nem lehet hivatkozni, mint pl. a Székelyföldön magán kertekben felállított helységtáblák esetében, amelyeket a bukaresti kormány által kinevezett, annak utasításait végrehajtó megyei prefektusok szedettek le, akkor a magyarok türelmetlenségét emlegetik, akik túl gyorsan úgymond túl sokat követelnek és nincsenek tekintettel a románok jogos érzékenységére.

De kérdezhetnénk, ha nem a kettősmérce érvényesülne, hogy a naponta agresszív diszkriminációnak kitett kisebbségi közösségek érzékenységére mikor lesz tekintettel a hatalmat gyakorló többség? Az alapszerződés persze nem tudja visszaállítani a lassú, de következetes románosítás következményeit, amelyeket Tőkés László Királyhágó melléki református püspök joggal nevezett lassú etnikai tisztogatásnak washingtoni National Press Club-ban 1993 februárjában tartott sajtóértekezletén. Azt állította," hogy kifinomult formában, vértelen módon, immár több mint hetven esztendeje bizonyosfajta etnikai tisztogatás folyik Romániában, amelynek eredményeképpen a Trianoni Békeszerződés megkötése pillanatában még jelentős számarányban itt élt nemzetiségiek százezrei tűntek el: olvadtak be, vagy kényszerültek elhagyni szülőföldjüket."(7) Ezek mögött a szavak mögött kemény tények fedezete áll. Akik sértődötten elutasítják, azok a nyilvánvaló tényekről nem vesznek ilyen vagy olyan okból tudomást. Akinek nem tetszik ez a kijelentés, cáfolja meg tényekkel, ha tudja. A tények cáfolata azonban egyelőre várat magára.

Nemcsak a szerves elrománosítás apasztotta a magyart, /ide sorolom a vegyes házasságokat, a szórványban beolvadókat, a megélhetési okokból román többség területekre elvándorlókat,/ hanem az előbbinél sokkal nagyobb mértékben az erőszakolt szervetlen elrománosítás is. A magyar területekre telepített nehézipari és más nagyüzemek túlnyomórészt nem organikus gazdasági fejlődés eredményei. Kiszolgálásukra két-és félmillió olyan óromániai, főként vidéki lakóst telepítettek be a

már említett betonkaszárnya-szerű lakótelepekre, akik mihelyt bezárják a veszteséges, életképtelen "smoke stacks" üzemeket, elveszítik állásukat, munkanélküliek lesznek. Ez a hatalmas tömeg nem megy, nem mehet vissza oda, ahonnan jött, ahol természetes életfeltételei megvoltak és meglennének a jövőben is. A mesterségesen felduzzasztott városokban maradnak, mert ott van lakásuk. A velük érkezett értelmiségiek pedig élvezik a gyarmatosító központi hatalom helyi megbízottjainak járó előnyöket, hogy mivel román ajkúak még mindig ők tölthetik be a gazdasági, társadalmi és politikai élet vezetőposztjait, amelyek a tehetségre és hozzáértésre alapozott esélyegyenlőség biztosítása esetén már nem őket illetné. Ezt a szervetlen elrománosítást, etnikai cserét már nem lehet visszacsinálni, de le lehetne és le is kellene állítani a folytatását. /Most például Zilah tömeges román betelepítése van soron./

Ez a tömeges betelepítés sérti a kisebbségek védelmével foglalkozó érvényes nemzetközi megállapodásokat, amelyeket Románia is aláírt. A központi tervek alapján folyó tömeges betelepítés a szerves elrománosodást is felgyorsította, de még van lehetőség a közigazgatási, személyi és kulturális autonómia különböző szervezeti formáival és eszközeivel, legfőképpen a szubszidiaritás elvén alapuló önigazgatás megvalósításával a magyarság egy részének a megmentésére. Ezért az alapszerződés nem kerülheti meg ezt a kérdést sem, miként az iskolák ügyét, az új román oktatási törvény kérdését sem. A megoldható feladatok körébe tartozik a magyarság gazdasági diszkriminációjának a csökkentése, a magyarok gazdasági talpraállítása. De ehhez is az kell, hogy a külföld és az anyaország is jobban odafigyeljen a romániai privatizációra és reprivatizációra. A magyar vállalkozások beindításához egy olyan magyar bank létrehozására lenne szükség Erdélyben, mint amilyen jelenleg a Vatra Romaneasca rányitása alatt álló és a két világháború időszakában Kolozsvárott működő román szabadkőműves páholy nevét viselő (8) Dacia Felix Bank. Ha Ausztria nyíltan vállalni merte a védőhatalom szerepét a dél-tiroli kisebbség vonatkozásában, akkor a magyar kormánynak sem szabadna ezt elhárítania magától.

Milyen érdeke főződhet a jelenlegi román vezető rétegnek ahhoz, hogy végre legalább részben teljesítse nemzetközi szerződésekben vállalt kötelezettségeit és tényleges, nemzetközileg is garantált és számon kérhető, valamint kikényszeríthető jogokat adjon a magyar nemzet Erdélyben élő részének? Birtokon belül van, ha akar nyújt valamit, ha akar nem. Jellemző, hogy miközben felgyorsulni látszanak az alapszerződés előkészületi munkálatai, akkor határozta el a bukaresti kormány jelentős összegű illeték kirovását azokra,- elsősorban Magyarországra utazó, túlnyomórészt magyar nemzetiségű polgáraira, - akiknek meg kellene könnyíteni az életét, az olyan alapvető emberi jog biztosításával is, mint az akadálytalan mozgásszabadság. A megfigyelőnek az a benyomása, hogy a megszorításokkal bővíteni kívánja azon intézkedéseinek a körét, amelyeket aztán "engedményként" visszavonhat. /A bukaresti Alkotmánybíróság 1995 decemberében véglegesen visszavonatta ezt a kormányrendeletet./

Természetesen ma már Romániában is napirendre került az Európai Unióba és a NATO-ba való felvétel kérdése. Az ország hosszútávú szükségletei az európai integrációt teszik első számú román nemzeti érdekké. Kontinensünkön egymást feltételező és

kölcsönösen kiegészítő folyamatként zajlik egyrészt a regionalizáció, a decentralizáció és a kormányzati túlsúly dekoncentrációja, a döntések lehető legalacsonyabb szintre kerülése, másrészt az integráció, a nemzetállami keretek átlépése. Ezért talán a román elit is belátja, hogy európai integrációjának az országon belüli regionális önállóság, ennek keretében az autonómia különböző változatainak a megvalósítása az egyik feltétele. Maga Erdély - és ezen belül a Székelyföld - lehetne egy autonómiával rendelkező egység és Románia egésze részét képezhetné egy később föderációvá fejleszthető Dunai vagy Kárpát medencei régiónak a népek és államok teljes egyenjogúsága alapján. Erdély elrománosítása olyan fokot ért el, hogy Bukarest ma már biztonságban érezheti szinte minden vonatkozásban eddig megszerzett pozícióit, tehát nyugodtan tehet kisebb taktikai engedményeket a magyar kormánynak és saját magyar kisebbségének azon hosszútávú stratégiai céljának az eléréséért, hogy egyenjogú tagként befogadást nyerjen az Európai Unióba és a NATO-ba.

Megállapodnia pedig pontosan a jelenlegi szociál-liberális magyar kormánnyal célszerű, amely a kétoldalú kapcsolatok megjavításában elért gyors eredményekkel kíván jópontokat szerezni a nyugati kormányoknál és a nemzetközi pénzvilág vezető tényezői körében. A magyar gazdaság megrendült helyzete, az ország rekordméretű eladósodása fokozta Magyarország függőségét az említett tényezőktől. Ezért prioritást élvez az ország külső és belső stabilitásának fenntartása, esetleg fokozása, pl. a szomszédos országokkal kapcsolatos problémák gyors rendezésével. De a jelenlegi budapesti koalíciós kormány politikai filozófiája is kedvez egy román szempontból előnyös alapszerződés megkötésének.

A radikális liberalizmus az individuális értékekre helyezi a hangsúlyt a közösségi, nemzeti értékekkel szemben. Elsősorban nemzetek feletti kapcsolatrendszerben gondolkodik és nem a magyar nemzet egészének specifikus szükségleteiben és érdekeiben.

A szociáldemokrata értékrendszert hangoztató egykori reformkommunisták pedig még nem szakadtak el teljesen korábbi internacionalizmusuktól, osztályszempontú elveiktől és számukra is szokatlan még, hogy a magyar nemzet egészéhez kapcsolódó hosszútávú szükségleteknek és érdekeknek adjanak prioritást a magyar állam és a jelenleg hatalmat gyakorló pénzügyi és politikai elit rövidtávú érdekeivel szemben. A keleti irányú internacionalizmust nyugati irányú transznacionalizmus váltotta fel, globális érdekek és kozmopolita értékek hangsúlyozásával.

Az sem elhanyagolható szempont, hogy a két állam jelenlegi vezetői között egyaránt az egykori reformkommunistáké a domináns szerep. A magyar lakosság pedig, amely 45 éven át következetesen nemzeti tudatának a kikapcsolására lett nevelve, arra, hogy elsősorban anyagi boldogulásával törődjön, most egyre növekvő arányban olyan egzisztenciális válságba került és kerül, hogy minden bizonnyal nem reagálna erőteljesen, ha ismét olyan alku születne, amely előnyös mindenkinek, csak éppen azoknak nem, akikről elsősorban szó van, a teljes beolvasztás és eltűnés fázisába jutott erdélyi magyar nemzetrész tagjainak. Ennek ellenére a jelenlegi magyar kormány 72 %-

os parlamenti többsége nem jelenti, hogy egy nemzeti önfeladást jelentő megalkuvó alapszerződés megkötése esetén ebben a kérdésben is számíthatna a két kormányzópárt a választópolgárok többségének egyetértésére.

Egy ilyen megalkuvó szerződés ugyanis nem oldaná meg hosszútávon a problémákat, ugyanakkor felgyorsítaná a cserbenhagyott kisebbségi magyarság bomlását, beolvadását, illetve kivándorlását. A világtörténelem tanúsága szerint csak azok a népek tudtak sikeresen kikerülni ilyen válsághelyzetekből, amelyek a legkilátástalanabb helyzetben sem adták fel a reményt és kitartottak specifikus identitásuk, közösségi életük megőrzése mellett. Mindez nevezhető vágyakban való gondolkodásnak. Hosszútávú célok nélkül azonban nem állhat talpra a vert helyzetben lévő magyarság. De melyek lehetnének azok a stratégiai célok, feladatok, amelyek visszaadhatnák a reményt ennek az évtizedek óta dezintegrálódó, fogyó, megtört gerincű, lelkileg, testileg gyengülő nemzetnek?

Ilyen nagy integráló cél lehet többek között a magyar nemzet egységének megtartása, szolidaritásának ápolása a jelenlegi államhatárok keretein belül. Minden erőt, gazdasági, kulturális és politikai eszközt fel kellene használni a közösségi megmaradás érdekében. Ha a magyar nemzet tagjai valóban rendületlenül kitartanak specifikus identitásuk és történelmi örökségük megtartásához fűződő alapvető érdekeik mellett, ha valóban képesek lesznek a gazdasági felemelkedésre, akkor megmaradhatnak magyar európainak és európai magyarnak. Itt is reményt meríthetünk más népek példáiból, akik talán még a mi mostani nehéz helyzetünknél is kilátástalanabb körülmények között voltak. Lengyelországot ötször darabolták fel, de a lengyel nép legjobbjai soha nem adták fel a reményt egységes hazájuk újjászületéséről. És ma Lengyelország Európa egyik életerős állama. A zsidó nép legjobbjai a szétszóratás kétezer éve során sem adták fel a reményt, hogy elveszített hazájukat visszaszerzik. És a reménykedőknek lett igazuk a hitetlenkedőkkel szemben. A magyar nép elé is célként kellene tűzni az egész nemzet és nemcsak a magyar állam területén élő nemzetrész felemelkedését szolgáló programot. Szívósan küzdeni kellene azért, hogy a nemzetközi jogrend kereteinek megtartásával, az érvényes nemzetközi megállapodások lehetőségeinek kihasználásával biztosítani lehessen a tényleges önrendelkezést, autonómiát, a határok átjárhatóságát, légiesítését, a gazdasági megerősödést. Ápolni kellene a talpraállás, a nemzeti megmaradás reményét. A remény önmagában is nemzetfenntartó, integráló erő lehet, amiként a történelmi gyökerek ápolása is.

Ezért kellett volna a honfoglalás 1100 éves évfordulója alkalmából megrendezni a világkiállítást, amely nemcsak gazdasági, de legalább annyira nemzeti vállalkozás is lehetett volna, amely erőt adó új teljesítményekre sarkallhatta volna a magyarság tevékeny, vállalkozó szellemű részét. Ahogyan szűk gazdasági szempontokat szem előtt tartva helytelen volt egy ilyen önbizalmat erősítő feladattól megfosztani a magyar népet, hasonlóan helytelen egy csupán rövidtávú érdekekre koncentráló alapszerződésért elvenni az erdélyi magyarságtól azt a reményt, hogy valamilyen formában - a jelenlegi határok megmaradása esetén is - megőrizheti nemzeti önazonosságát és egységét a magyar nemzet többi részével.

Itt még szólni kell arról, amit a határok lebegtetésének nevez a magyar belpolitikai zsargon. Semmi bizonyíték nincs arra, hogy a további magyar lemondási nyilatkozatok majd engedmények megadására bírják a román vezető köröket. 45 éven át ez volt a hivatalos magyar politika, amely a kommunista nemzetköziség és a jószomszédi kapcsolatok ápolása címén nem vett tudomást az erőszakos románosítás, a belső gyarmatosítás, a teljes jogfosztottság nyilvánvaló tényeiről. A rákosista és kádárista budapesti kormányzat készséges lemondása mindenről nem segítette elő az erdélyi magyarság helyzetét, ellenkezőleg rontotta, mert teljesen kiszolgáltatta az egyszerre kommunista és sovinista diktatúra önkényének. Ha ez így volt eddig, akkor mi támasztja alá azt a nézetet, hogy az újabb - immáron teljesen önkéntes - lemondás még azokról a jogokról is, amelyeket az érvényes nemzetközi szerződések megengednek, nevezetesen a határok békés megváltoztatásának az elvi lehetőségéről, majd jobb belátásra bírja a román vezetést. Eddig sem azért követelték az újabb magyar nyilatkozatokat a határok sérthetetlenségéről, mert a gazdaságilag függőhelyzetbe került, katonailag is legyengült és szomszédainak kiszolgáltatott Magyarország részéről bármilyen veszély is fenyegethetné valaha is őket.

Valószínűleg egy újabb, a határok megváltoztatásáról ismét lemondó nyilatkozat sem fogja megakadályozni, hogy azok a román körök, amelyeknek ez belpolitikai érdekeit szolgálja, újból és újból az irredentizmust varrják a magyarok nyakába. Az irredentizmus mumusa szükséges a régóta esedékes kisebbségi jogok megadásának az elodázására. Ezért a lebegtetés, ami nem más, mint a közösségi kisebbségi jogokra vonatkozó igényfenntartás cserébe a diktátumok utólagos önkéntes legitimálásáért, sokkal igazságosabb és célszerűbb politikának tűnik, mivel emlékezteti a román kormányzatokat és a Nyugatot, hogy Bukarest adós a közösségi kisebbségi jogok megadásával. A Nyugat számára azt is jelzi, hogy felelősség terheli hibás békediktátumai következtében. Most még reménytelennek tűnik akár a föderációba tömörült népek közösségében is a magyar nemzet határokon túlnyúló egységének a megteremtése. De miként azt Walter Benjamin mondotta: "a reménytelenek kedvéért adatott meg nékünk a remény".

Végezetül Király Károlyt idézem: "a megfelelő önrendelkezés, az autonómia megadása révén el lehet kerülni a határvitákat, elejét lehet venni a területi követeléseknek. A területi, kulturális és személyi autonómiáról szólva pedig megállapítja: "Egyik önrendelkezési forma sem veszélyezteti a többségi nép, a többi kisebbség érdekeit és szabadságjogait, sem az állam épségét és erejét. Ellenkezőleg, az ilyen autonómiaformákat biztosító állam csak stabilabb és biztonságosabb tényezője lehet a térség és az egész kontinens békéjének." Ehhez annyit tehetünk, hogy a nyitott társadalomé a jövő, de ennek többek között egyik megkerülhetetlen előfeltétele a csak kollektívan gyakorolható közösségi emberi jogok biztosítása is. Ha a többségi nemzetek nem fogják elnyomni a kisebbségeket, akkor a kisebbségek nem kívánnak majd elszakadni, hogy helyi többséggé válva visszanyerjék önrendelkezési jogaikat. A luganói olaszok vagy a genfi franciák, a finnországi svédekkel együtt azért nem kívánnak Olasz-, Francia- vagy Svédországhoz csatlakozni, mivel ez nem növelné

jogaikat. Románia is belsőleg megerősödne, ha annak nevezné magát, ami, azaz több nemzet közös államának és elfogadná államalkotó társnemzetnek az Erdélyben, - 1100 éves szülőföldjén - élő magyar közösséget.

Ehelyett a bukaresti kormány hivatalos szócsöve, a Vocea Romaniei 1994 szeptember 14-i számában azt panaszolja, hogy a külső központ, /Budapest/ jelentős mértékben megváltoztatta politikáját anélkül, hogy ez rugalmasabbá tette volna a romániai magyarok etnikai szervezeteinek állásfoglalását és magatartását. Az „önrendelkezési rögeszme“ magyarázata, véli a lap, a magyar lakosság elitjének érdekeiben keresendő, mert ennek az elitnek "állandó gondja uralmi és privilegizált helyzetének biztosítása." Itt is a szokásos kettősmérce: a román nép önrendelkezése szent jog, a magyar nép önrendelkezése beteges rögeszme.

Egy másik figyelemreméltó megnyilvánulás volt a román honvédelmi minisztérium egyik vezetőjének a Bukarestben 1994 szeptemberében tartott kisebbségi kérdésekkel foglalkozó konferencián tett azon kijelentése, hogy a hadseregnek kész tervei vannak a magyar lakosság esetleges polgári engedetlenségi megmozdulásainak a letörésére. Ezt a kijelentést néhány napra rá úgy pontosították, hogy ez csak elvi lehetőségként szólt a hadsereg esetleges szerepéről a kisebbségekkel szemben. A fent idézett román hivatalos megnyilvánulások azonban jelzik, hogy a román vezető körök még nem készek a valódi kiegyezésre, csupán nyugati politikájuk érdekében lenne szükségük egy konkrét kötelezettségeket nem tartalmazó látszat megállapodásra. Egy ilyen megállapodás pedig csak azt jelentené, hogy minden marad a régiben és nem javul a magyar nemzeti közösség sorsa Romániában sem, ahogyan Szlovákiában sem javult, hanem inkább rosszabbodott a helyzete. Ennél akkor már jobb, ha várunk.