1

Tüskés Tibor siratása†

Aki egy városban benne él, megszakítatlan nyüzsgésében

elsődlegesen nyilvánvalóan mindennapi megújulását érzékeli, még ha kellő különbségtételek megejtésével is.

Aki viszont távolról, önnön múltjából s egykori megéltségéből figyeli, bizonnyal leginkább emblematikus

csúcsait érzékeli. A történések és megítélésük esetlegességében (amik halmazából a „Mi a történelem?”

örökké újra megválaszolandó kérdése adódik) egy kétségbe vonatlanul közös mérce híján legfeljebb emberi

érdeklődésünk, személyes érzékenységünk válogathat. A távolban munkálkodó jogfilozófussá letten, akit

szenvedélyesen foglalkoztatnak az antropológiai alapok s így egy közösség önmegtartó erejének tényezői is, a

pécsiséget jelző ilyen szimbolikus érték számomra például a területvesztést és a szerb megszállást követő, az

egyetemfundálással egyidős lelki újjászületés, majd különösen egy izgalmas keresztény-szociális gondolkodás

† Megjelent in Hetedhéthatár (2012. május 24.) in <http://hetedhethatar.hu/hethatar/?p=18857> {ISSN: 1418-

1096}.

2

s gondoskodás megfoganása, példaértékűen máig. De

ilyen a Pécsi Egyetemi Könyvtár gyűjteményi létrejötte is KLIMÓ GYÖRGY püspöki alapozásával, majd világi egyetemi

intézményesülésével, és leginkább személyre szólóan az, ahogyan könyvtári munkálkodásával-búvárkodásával

egyidejűleg az idegenből érkezett VÁRKONYI NÁNDOR a hely tudójává/tudósává, csaknem világi szentté emelkedett.

Amiként egy régi alkalmi levélben fogalmaztam,1 a

hozzánk befutó időt gyakran — és korántsem feltétlen alaptalanul — valamiféle hanyatlásként szoktuk

magunkban tudatosítani. Így már annak mezítelen tényében szintén jelet véltem felismerni, hogy a maga

kételkedő bölcsességében is folyvást transzcendens üzeneteket megfogalmazó, aktív irodalmiságtól kutató

esszéizmuson át tudományszerű szintézisekig ívelő pályája során, a hazai kommunizmus Pécsett igencsak

sötét intellektuális évtizedeiben tévedhetetlen fároszként a szellem örök értékét felmutató reneszánsz sokoldalúság

VÁRKONYI NÁNDORának a váltótársaként az irodalomszervező kritikus, tehát a szellem kiválóságát

immár egyetlen megnyilatkozására csökkentetten figyelő és megrajzoló TÜSKÉS TIBOR vette át — amúgy

megérdemelten, hiszen értékeit is megtestesítően — a megvilágító fáklya szerepét.

TÜSKÉS meghatározó fénykora, a Jelenkort a magyar szellemi újrakezdés egyik ígéretévé emelő főszerkesztése

nagyban-egészében egybeesett érettségit követő (s osztályszármazásom „kizsákmányoló” gyanánt megítélése

egyetemről automatikusan kizárató megbélyegeztetésemet reményeim szerint kiváltó) István-aknai bányászlétem,

majd a miskolci bányamérnöki egyetemre innen csaknem automatikus felvételem nyomán a pécsi jogi karra történő

nehéz átvételemtől kezdődő tanulmányaim idejével. Tény, hogy nem ismertem őt akkoriban személyesen. De akkori

poietizáló létem termését elbíráló LOVÁSZ PÁL, noha

1 ‘[Levél az olvasótól]’ echo [Kulturális és művészeti lap, Pécs] II (1999) 2, 36. o. &

<http://hetedhethatar.hu/hethatar/?p=18857>.

3

régimódi melankolikus-szomorkás konzervativizmusa

aligha lelkesedhetett formabontó ifjonti kitöréseimért, visszatérően a biztos ítéletű TÜSKÉSre hivatkozva

minősítette közlésre még javasolhatatlannak bőven termő zengeményeimet. Egyúttal biztosítva számomra az

irodalmi lét pécsi kapujának bezárulását, ami egyszersmind azt is jelentette, hogy az érdeklődő fiatalnak

kétség kívül vonzó — s nem csekély bohémságú — azon

környezet helyett, amit a Dunántúli Naplóból ismert publicisták, ideérkezett balettosok, és főként KENDE

SÁNDOR (1918–1992), GALAMBOSI LÁSZLÓ (1928–1999), BERTHA BULCSU (1935–1997), ARATÓ KÁROLY (1939–1992),

vagy éppen KAMPIS PÉTER (1940–1982) Nádor-szállóbeli asztaltársasága jelentett, be kellett érnie iskolai

kapcsolatrendszerben szerzett barátok szikárabb — bár a zenész (utóbb kaposvári színházi maestrová lett) HEVESI

ANDRÁS s a festő DOMBAY GYŐZŐ nevével jelezhetően nem kevésbé bohém — körével. Nos, immár fővárosba szakadt

intellektusként, miután nem is oly régen javaslatomra a Baranya Barátainak Köre a szokás szerint a pécsi

megyéspüspök úr rezidenciáján a Halottak napját megelőző pénteken rendezett éves találkozójára őt

meghívta, ismerkedhettem meg véle személyesen — neveink elrebegésével mindent tudva egymásról, mintha

csak egy időtől rég megszentelt hajdani barátságot folytattunk volna. Azóta, ha eljött üléseinkre, mindig

egymás mellett ültünk, s mindig volt miről beszélgetnünk.

Sohasem gondoltam, hogy TÜSKÉS TIBOR egyszer valaha múlttá lehet, hogy életünkből távozhat. Derűs, életigenlő

emberszeretete öröklétet feltételezett, nem egy múlandó

test gúnyáját. Talán szerencsés véletlen, hogy az írásainak megjelenéseikkor mindenkor szentelt figyelem

után levelezésével egyszerre ismerkedtem meg — történetesen halála után, amikor az éppen általa

alapított, mára országos kiválóságot közelítő Pro Pannonia Kiadó egy elköltöztetési hírre akciót hirdetett.

4

Ezzel élve került kezembe FODOR ANDRÁSsal és MÉSZÖLY

MIKLÓSsal, valamint előbbinek CSORBA GYŐZŐvel való levelezése; ezt egészítette ki utóbb SZIRTES GÁBOR

ajándéka a TÜSKÉS–FODOR-barátság trilogikus dokumentumgyűjteményének közelmúltban megjelent

záró kötetével. Bensőséges egymásra figyelésükbe szinte beavatottként olvastam végig e háromkötetnyi kitárulkozó

üzenetváltást. Miközben a másik két levelezés

érdektelenül hagyott, pontosabban meglévő személyes ambivalenciákat erősített — függetlenül például CSORBA

megindító fiatalkori teljesítménye, a XII. századvégi francia HÉLINANT DE FROIDMONT Les vers de la mort címen

élettől búcsúzásának könyvészetileg is pazarul megjelenített magyarítása,2 JANUS PANNONIUS- vagy Faust-fordítása, illetőleg a kései „kiteljesedő” versei iránti végtelen nagyrabecsüléstől. Ismerhettem, persze,

személyesen CSORBA GYŐZŐt, MARTYN FERENCet, és további itt és most méltánytalanul nem említetteket, de

mások esetében nem éreztem oly kényszerítő erővel, hogy összteljesítményük, szakmaiságuk egyúttal Pécs

szellemiségét is TÜSKÉSéhez hasonló erővel építette volna. Intimnek tetszett, meggyőzőnek, egyszersmind

szellemileg s morális elköteleződésben csaknem társukká avatónak, hogy postára bízott beszámolóik életük

fordulatait három évtizeden át nyomon követhetővé tették. S láttatták FODOR és TÜSKÉS, két közel-vidéki,

mert egyként somogyi vasutas-gyerek jó iránti elköteleződését, ügyek előmozdítására akadályok

legyőzésével tettekre indító, belülről mindig megújuló készségét, törhetetlen szívósságát, az alig kimondott

transzcendenciába vetett mély, természetes hitét.

Városiként leginkább a vidéki egyszerűség közegében fogant csalhatatlan ösztöneiket csodálom. Érzékelve

persze az ellenpólust is, ahogyan FODOR ANDRÁS életében az egyívású társsal történő kapcsolatépítés ellenkező

2 Hélinant A halál versei (Pécs: Janus Pannonius Társaság 1940) 115 o. [A Janus Pannonius Társaság

könyvtára].

5

szélső pontján a művészetközpontú világlátást

történetesen szintén baranyai érintettséggel megélő FÜLEP

LAJOS magasodik. Érdekes, hogy pontosan utóbbi, ez az

önnön trónjáról imádóit fogadó géniusz nem ritkán egy mesterséges értelem zabolázatlanságába botlik, míg a

népből magukat felverekvőket véletlenül sem hagyja cserben józan eszük, legalábbis közügy megítélésekor.

Aligha mondhatná meg bárki: rendelhette volna-e

másra TÜSKÉS TIBORt nem csekély és kitartást éppen nem nélkülöző tehetsége. A szerkesztő, a kéziratgondozó

másokért él; az irodalomkritikus, a gyakorló irodalomtörténész pedig másokból. TÜSKÉS is tudja ezt. Le

is írja, olykor már sokallja, lázadozik is ellene — mindazonáltal, mert itt érzi saját bőrében, elemében

magát, vagy mert egyetemi karrierben történő megmérettetésre nem vállalkozik (nem csodálnám, ha

ifjabb kora egyetlen számba jöhető lehetősége, a korabeli Pécsi Pedagógiai Főiskola terméketlensége egyenesen

riasztotta volna), vagy mert egyszerűen csakis szabad értelmiségiként tudja elgondolni magát, de kitart.

VÁRKONYI is gályapad mellett töltötte hasznos éltét, mint „isteni könyvtáros”;3 hősünk pedig középiskolai tanár

évtizedeken keresztül. Mégis, amennyire nyilvánvaló, annyira bántó a fenti pőre megállapítás. Mert bármiből is

táplálkozik, bármit dolgoz fel, humanista nemzetnevelőként műgonddal gyönyörűvé formált szerzői

vallomás kerekedik belőle. Ez az erőssége. Hogy nem akadémiai tudomány, ámde éppen ezért nem is

személytelen. Éppenséggel nem sine ira et studio, vagyis — amiként római történeteit bevezetendő TACITUS

leszögezte4 — haragvást s részrehajlást nélkülöző. Hanem állást foglaló, olvasóit véle egy értékrendű gondolkodásra

serkentő. Pontosan olyasmi, amire a még olvasó

3 Miklóssy Endre ‘Várkonyi Nándor, az isteni könyvtáros’ Magyar Szemle 8 (1999) 7–8 &

<http://www.magyarszemle.hu/cikk/19990701_varkonyi_nandor_az_isteni_konyvtaros>, 81–108. o. 4 Tacitus Annales 1.1.3.; vö. F. R. D. Goodyear The Annals of Tacitus Volume I (Annals 1, 1–54) [1972]

(Cambridge: Cambridge University Press 2004), 100–101. o. [Cambridge Classical Texts and Commentaries

15].

6

magyarnak a legnagyobb szüksége lehetett a ránk

erőszakolt idegen ideológiák elmúlt, s szélsőségek egymásba átcsapása torz játékát is megélt évtizedei

során. A levelezésből egyértelműen kitűnik: aki felvállalta

Pécset, foglya is lett; s többé városa azt nem eresztette. Néhány kitörési kísérlete — fővárosba költözésre, Somogy

átvállalására, ami pedig egy újrakezdés sikerélményét is

magával hozta — maga hiúsult meg, mert hiába adta teljes énjét, új környezetét magáévá már nem tehette.

Vallomásaiból úgy érzem, hogy otthon magát csak egy bizonytalanságaiban is biztos, kiszolgáltatottsága s

sokszoros megaláztatása ellenére is kiszámíthatónak tartott, mert már megismert s begyakorolt terepen

érezhette. Joggal félhetett az ismeretlentől, amely nyilván kíméletlenül betörte volna egy nem általa választott

irányba. Provinciája gyakran kisszerű összevisszaságában kellett hát megtalálnia belső ösztönződését, nyugalmát.

Ugyan eleget háborgott, de ebben sikerrel járt. Példának tekintem hát: emblematikus

megtestesülésnek, Pécs szellemi arculata egyik formálójának — és ma már mementójának — életét és

erőfeszítéseit. Egyetlen jóvátehetetlen törés életében oly meghittséggel jellemzett családi léte, melyet riasztó

előjelek ellenére engedett szétzilálódni, s ez meg is hozta a maga büntetését. Érdekességként említem csupán, hogy

szemben a magam ott-honos tudatosságával, mely mihelyst iskolában értesült a Pécsett ragozásának

nyelvtani kivételességéről, rögvest történelmi, tehát morálisan kötelező kiváltságnak érzékelte ezt, és —

helyesen vagy helytelenül — nem is használta soha

másként, nála e szép ragozás még szeretett somogyföldi székvárosa kapcsán sem hangzott el.

Polgár volt és tudós nevelő; pécsi lett és maradt. Valószínűleg szakmája mikro-történeti

visszaemlékezéseiben sem fog szerepelni másként, noha kései Somogyországi szerkesztése nyomot hagyott

7

gyermekkora tájának fővárosa arculatának

formálódásában is. Vajon folytatható ma és holnap ez a pálya? Lép-e majd

más is hasonló útra? Lesz-e valamikor Pécsett vagy éppen Kaposvárott követője? Gyermekeivel, vagyis egy

többletérdeklődéstől színezett hivatásszerű tanár-lét és az akadémiai tudományművelés alternatívájával szemben ő

egy magaválasztotta köztességben, irodalom-központú

közügyi publicizmusban kereste a hivatását. Paradoxikus ma már megállapíthatnunk, hogy szocializmusunk hazai

feltételei közepette ez gondolható és járható ösvény volt. Hiszen a legkeményebb szovjet-marxista indoktrináció és

az irodalomtudományban elterpeszkedő doktriner zsarnokság ellenére intézményes csatornái születtek a

honféltésnek, benne nemzeti dilemmáink irodalmi láttatásának. A támogatás/tűrés/tiltás egymásba

átmenetei közt ennek is megvolt, meg lehetett a maga helye; s ma már meghatottsággal elegy mulatságossággal

regisztrálhatjuk, milyen programok szabdalták szét hőseink idejét könyvnapokon s egyéb megmozdulásokkor,

és mindezeket — óhatatlanul valamiféle politikai többletszínnel is jellemzetten — milyen bonyodalmak,

villongások kísérték. SZABÓ DEZSŐ, KODOLÁNYI JÁNOS, NÉMETH LÁSZLÓ és ILLYÉS GYULA kora azonban mára

lezárult — ellenére annak, hogy a tudományosság nevében mostanság helyükbe lépő egyoldalúságok,

kendőzetlen kozmopolitizmus, s a gyakori politológiai zagyvaság ezen egykori írói nagyságokat mai szemünkben

esendőségük ellenére tényleg profetikus szerepbetöltőként láttatják. A TÜSKÉS TIBORban még

szintén élt belső tűz azonban folytatható örökség. Izzására, Pécs nagy hagyományú értékeinek

tudatosítására, sorsa felvállalására, országunk dolgaiban s bármennyire látványos is mai fejlődése, gyermek-, majd

idős kora Somogyországában is ily háttérrel és tudatossággal cselekvő részvételre változatlanul szükség

van. Jó lenne, ha ilyen hazulról hozott szenvedély és

8

elköteleződés, ami e két egy akolból érkező, mert

történetesen somogyi vasutas-gyermekben mindvégig munkált, megfoganhatna jövendő generációk

képviselőiben is. Szükségesek a példaképek. TÜSKÉS TIBORt pontosan

azért e lapban siratom, mert tudom, hogy ilyenné magasodott. Életútja olvasható, keservei megismerhetők.

Pécs szellemtörténetében az a szervező, gyűjtő s

közreadó, értékelő és kis remekekben folyvást összefoglaló szerep, amit munkás élete során betöltött,

immár megkerülhetetlen. Születésének helye joggal szintén magáénak vallja. Tudjuk, persze, hogy bármiféle

helyi fókuszálás mindig nagyítást jelent — ámde csakis azért, hogy a környezete árnyékba borításával kiemeltet

jobban láthatóvá tegyük. Emlékének kezdődő ápolása itt és ott egyaránt ezt szolgálja. A „hely szellemének”

művelésében ez egyben kötelességünk és legsajátabb önérdekünk.

VARGA CSABA

tudományos tanácsadó (MTA Jogtudományi Intézete) intézetvezető egyetemi tanár (PPKE Jogbölcseleti Tanszék)

Aknai Tamás úr,

9

az Echo főszerkesztője részére5

Az Echo ritka, nagyszabású, merész, alapításától mind ez ideig egyenletesen komoly követelményeket támasztó,

egyidejűleg olvasmányos és remek kiállítású, kritikai eszközökkel a mű érzékelésének és egy közösség

teljesítményének igényszintjét emelő, egyidejűleg kultúra- és közösségformáló vállalkozás.

A Város és mögötte a Megye művészeti teljesítményét fogja keretbe, hogy sokoldalúan változatos, kialakult

rovataiban kritikai tükör által reflektáltan mindenki számára láthatóvá tegye kultúráját, megszólaltassa

alkotóit, s ezáltal ne egyszerűen és csupán nemzetközi trendekkel és hazai törekvésekkel és állapotokkal

szembesítsen, de ugyanakkor rádöbbentsen a mind e mögött rejtező történelmi hagyományokra, elődök

teljesítményére, mindazokra a lehetőségekre, bejárt utakra és formálódott készségekre, rejtezkedő

kihívásokra és megbújtan is jelenlévő adottságokra, amiket a genius loci terminusában szoktunk röviden és

leegyszerűsítően leírni.

Az ország egyik meghatározó régiójának, várostörténetével egybefonódó szellemi központjának

önmeghatározása szerint kulturális és művészeti lapjáról van szó, mely a műbírálat formájában közösséget,

tudatosodást kíván szolgálni, közösségi tennivalóink megvitatását, leltárba vételét próbálja elérni.

Ez ország lakóiként, a nemzet sorsában osztozóként s ezért — szándékunk szerint — e sors részbeni alakítására

törekvőkként, röviden tehát magyar polgárként s a valódi polgárosodás ügyének elkötelezettjeiként

mindannyiunkban valamiféle vidék lakozik. Ez az a paysage culturel, amit évezredes munkával s töprengéssel

őseink formáltak, ami századunkban különösen a két világháború között Pécsett és Baranyában rendkívüli

5 Megjelent mint ‘[Levél az olvasótól]’ echo [Kulturális és művészeti lap, Pécs] II (1999) 2, 36. o. &

<http://hetedhethatar.hu/hethatar/?p=18857> {ISSN: 1418-5903}.

10

többletszíneket és vállalkozásokat tudott felmutatni, s

amik halmazából mint vidékeinknek a leghonibb forrásaiból mindannyiunk közös nemzeti öröksége épül.

Jó kezekben tehetséggel gondozottnak s építő szándéktól indíttatottnak látom e kezdeményezést, melynek sikerét

egész országunk előrehaladása érdekében kívánom.

*

Pécsi provinenciájú zoon politikonként több mint lelkes

híve vagyok a helyi életképesség minden igényes és egészséges megnyilatkozásának, különösen ha nemcsak

életképesnek bizonyul, de nagyban-egészében önfenntartóvá is tudja magát formálni. Az Echo remek

példa erre, s egy épp az adott helyen és időben éppen nem jelentéktelen közösség összefogásán keresztül

feltehetően alkalmas arra is, hogy (az Európai Közösségben ismert pályázati formulák egyik

előszeretettel használt kulcsfogalmával élve) önmaga közvetlen hatásának megtöbbszörözésére is képesnek

bizonyuljon. Ez utóbbi jegyében hadd osszam meg az olvasóval egyik

állandósult gondomat, ami pécsi ifjúságomtól mai budapesti és nemzetközi tudományos szerepjátszásomig

kísért. Jelesül, számomra a kultúra a humán tudás és intézményesülés egészét magában foglalja — nemcsak

művészet tehát, amint alcímében ezt az Echo is külön

terminussal jelöli. Modern fejlődésünknek kiváltképp a két világháború közti időkben erénye volt e gondolat

gyakorlatba ültetése, amiképpen éppen Pécsett sarjadt nagyszerű orgánumainknak, a Pannónia vagy a Sorsunk

folyóiratainak6 az arculata, és a szellemileg megemelkedő közösség mögött VÁRKONYI NÁNDOR egész tevékenysége is

ezt példázta. Amíg jobb magyarázatra nem bukkanok, 6 Pannonia A Magyar Királyi Erzsébet Tudományegyetem évnegyedes folyóirata [Pécs] I (1935) – VIII (1943)

ill. Sorsunk A Janus Pannonius Társaság folyóirata [majd 1946-tól A Batsányi János Társaság irodalmi és

művészeti folyóirata] [Pécs] I (1941) – VIII (1948).

11

úgy kell vélnem, hogy úgynevezett valóságosan létező

szocializmusunk tudatos politikája, az ennek szolgálatára rendelt finanszírozás és egyéb támogatás, s a mindezek

nyomában törvényszerűen felbukkanó érdekcsoportosulások versengése választotta szét, majd

parcializálta külön-külön egy korábban közösnek gondolt kultúra eltérő területeken tevékenykedő, ám szüntelenül

egymásra figyelő formálóit — egészen addig a máig

kísértő bizarr eredményig, hogy a sajtó “kultúrrovata” is szerte az országban többnyire bölcsészek olcsó rutinjává

laposodjék, valamiféle irodalminak-művészetinek mondott kriticizmus közhelyeinek gyakorló terepévé

szorítva vissza emberi kultúrateremtő gondolkodásunk termékenységét, gazdagságát és változatosságát (amely

gyakorlat paradox módon talán még erőteljesebben érvényesül azokon a fórumokon, amiket mai ízlésünk

inkább polgárinak s konzervatívnak ítél). A különbséget jelzi, hogy még egy olyan kiválóság is, mint Pécs utóbbi

évtizedeinek talán legátütőbb szellemi erjesztőjeként TÜSKÉS TIBOR, elődjének típusával, a humán szellemi

jelenlét bármiféle kiágazására egyaránt ügyelő gondolkodóval szemben már egyértelműen a kultúra

egyetlen szeletére specializálódottat, az irodalomkritikus t jeleníti meg — személyes

munkásságával, írott műveivel s folyóiratot szerkesztő, könyvkiadást építő szerepjátszásával egyaránt. A háború

utáni időktől a legújabbkori Pécs szellemi kisugárzásának egyik legfontosabb hatóközpontjáról van szó, amiről

céhen kívüliekként is büszkeséggel vallhatjuk: mindent adott, amit adhatott; egyedülléte, társtalansága — vagy

talán inkább önmagában elégségességének a tudata — mégis ma már korszerűtlen szűkítést, s ennyiben a

szellemi közösség felől tekintve önsors- s önesélyrontó szakmai nárcisztikumot is példáz. Szerencsések

vagyunk, hogy e magános parcialitások oly kiváló kvalitásokkal szolgáltak. Mégis, ha nem bizonyulnak

képesnek arra, hogy valamiféle egyensúlyi helyzet

12

kialakulásához hozzájáruljanak, úgy óhatatlanul éppen

abban kell résztvenniök, hogy kisugárzó hatásukban maguk is parcializáljanak, reális esélylehetőségeket

hagyva kihasználatlanul. Ily rövid előélettel szembesülve aligha hiányolhatunk

egyelőre bármit is az Echo esetében. Ámde kérdésként

talán mégis felvetődhet: vajon nincs egy “kulturális [...] lap” ígéretének megvalósulásában valamiféle kínzó

elvégezetlenség is jelen? Nem kellene-e a helyi eredmények, kutatások s publikációk sorából legalább a

humán gondolkodást formáló teljesítményeket is kritikailag szemlézni? Terjedelembővítéssel, adott

terjedelmen belül akár tipográfiai váltással teret nyitni, közös vállalkozásba híva a kultúraformáló töprengés

nem-művész, hanem par excellence a humán tudományosság hagyományai szerint fegyelmezett

gondolkodással élő képviselőit is? Amelyikünk a nagyvilág kulturális mozgásait ismeri s talán a békeidők

magyar történéseire is emlékszik, tudhatja, hogy orvoslás, közgazdaság, sőt jog területéről is bőven

adódnak az előbbiekkel testvéri üzenetű s horderejű megnyilatkozások — s nyilvánvalóan még inkább a

klasszikus bölcsészeti területekről. Egyetlen példával hadd emlékeztessek épp az Echo

hasábjaiból arra, hogy választóvonal nem feltétlenül az

igényesség és igénytelenség határainak mezsgyéje mentén húzódik (pedig gyakran erről is van szó), hanem

mindenekelőtt probléma-érzékenység rejlik a háttérben, amit viszont döntően a vállalt profil alakít. Jelesül, az

‘Építész kerekasztal’ címen közzétett anyag7 egy laza, nem feltétlenül nyomdafestékért kiáltó szógörgetegnek hat,

melyben inkább csak felsejlik — elhangzik, majd érdektelenségbe visszahullik — egynémely rendkívül

izgalmas, időszerű, ám megválaszolatlanul maradó felvetés;8 holott igazából éppen (és jobbára csakis)

7 Getto Katalin ‘Építész kerekasztal’ Echo I (1998) 4, 4–6. o.

8 LÉVAI-KANYÓ in uo. 5. oldal 1. hasáb, valamint PINCZEHELYI, 6. oldal 1. hasáb.

13

ezekben generáltatott, sejlett fel és fogalmaztatott meg

gondolat, mely éppen empatikus reagálást, megvitatást valóban érdemesíthetett volna.

A fentiekből persze közvetlenül adódhat többletmondanivaló a szerkesztés számára. Hiszen

amennyiben a kultúrát egyszerűen művészetként fogom fel, úgy könnyen hajlhatok egy olyan irányba, amelyben

bármiféle tetszetősen megvont alanyi kör bármifajta

alkalmi exhibícióját üzenetként kell felfognom. Ha viszont éppen ellenkezőleg, a kultúra felől közelítenénk, úgy a

gondolati igényességhez is jobban biztosíthatnánk alapot.

VARGA CSABA

‡

‡ A képek a pécsi Püspöki Palotában készültek 2008-ban, a Halottak napját megelőző pénteken, a Baranya Baráti

Körének ülésén, ahol a szerző alapító tagként, Tüskés Tibor pedig a díszülésre meghívott előadóként vett részt.