edward barton konstantinápolyi angol követ jelentése az 1596. évi szultáni hadjáratról, eger...

Várkonyi Gábor

Edward Barton 1597. január 5-ei jelentése az 1596-os szultáni hadjáratról, Eger elfoglalásáról

és a mezőkeresztesi csatáról

„Méltóságos uram, öt hónapos magyarországi utazásom után Konstantinápolyba visszatérve

tájékoztatom önt a fáradalmakról és támadásokról, melyeket az utazás során kellett

elszenvednem. Szívből kívánom, bár bizonyos lehetnék afelől, hogy Anglia királynőjének és

méltóságodnak tetszésére szolgált fent említett utam, és most, hogy az utazás nehézségein túl

vagyok, nem kell aggódnom Anglia királynője és méltóságod elégedetlensége miatt,”1

Ezekkel a sorokkal kezdte Edward Barton Robert Cecilnek írt követi beszámolóját.

Az angol követnek semmi kedve nem volt ahhoz, hogy a frissen trónra lépő új szultánt,

III. Mehmedet elkísérje a számára túlságosan is veszélyesnek látszó magyarországi

hadjáratára.2 Pontosan egy évvel korábban, 1596 elején, minden lehetséges módon igyekezett

kibújni a terhes megtiszteltetés alól. Szinán pasa nagyvezír már januárban felszólította az

angol diplomatát, hogy vegyen részt a készülő hadjáratban.3 Barton jelentésében akkor arról

megjelent: Levéltári Közlemények 2002 (73) 1-2. pp.177-198.

1 Edward Barton konstantinápolyi angol követ jelentése az 1596-os szultáni hadjáratról. Public Record Office, London, State Papers Foreigne 97/3 f. 147. (a továbbiakban: PRO SP) A jelentést fordította Horváth Ágnes és Várkonyi Gábor. (A szövegben idézett források, ahol másként nem jelölöm, saját fordításaim.)

2 Barton magyarországi utazásának mára már könyvtárnyi szakirodalma van, most csak a legfontosabbakat említem: Kropf Lajos: Egervára eleste és a keresztesi csata 1596-ban. (Angol jelentések nyomán) Századok 1895 I. közl. 397-421, II. közl. 591-618. (a továbbiakban: Kropf, 1895); Fodor Vera: Angol tudósítás Eger ostomáról és a mezőkeresztesi csatáról. Hadtörténelmi Közlemények, 35., 1988. 551-561. (a továbbiakban: Fodor V., 1988); Cernovodeanu, Paul: An English Diplomat at War: Edward Barton’s attendance of the Ottoman campaigne in Central Europe (1596). in Revue Roumaine d’Histoire. XXVIII. Bucurest, 1989 (a továbbiakban: Cernovodeanu, 1989); Niederkorn, Paul: Die europäischen Mächte und der „Lange Türkenkrieg” Kaiser Rudolfs II.1593-1606. Archive für österreichische Geschichte, Band 135. Wien, 1993 (a továbbiakban: Niederkorn, 1993); Gömöri György: Angol és skót utazók a régi Magyarországon 1542-1737. Budapest, 1994, 19-23.; Várkonyi Gábor: A konstantinápolyi angol politika a tizenötéves háború időszakában. Edward Barton angol portai követ jelentései Konstantinápolyból 1593-1597. Aetas 2000/4. pp. 106-123. (a továbbiakban: Várkonyi, Aetas 2000/4.); Tóth Sándor László: A mezőkeresztesi csata és a tizenöt éves háború. Szeged, 2000 pp. 186-254. (a továbbiakban: Tóth, 2000); Bóna Eszter: Európai követek Konstantinápolyban Edward Barton és François Savary de Brèves levelezései alapján (Kézirat) ELTE, Budapest, 2002 (a továbbiakban: Bóna, 2002)

3 British Library Cotton Nero XII., Letter-book of Edward Barton, 74. sz. jelentés, 1596. jan. 20. (a továbbiakban: Letter-book)

írt, hogy ez a meghívás számára azért is kellemetlen, mert „...sem a francia, sem a velencei

követ nem kapott hasonló indítványt, ami kétségek között tart, mit határozzak, elmenjek-e,

miközben a többi követ itt marad...”4 Természetesen nem azért aggódott, hogy követtársai

kimaradnak a szultáni hadjárat élményeiből, hanem inkább attól tarthatott, hogy távollétében

európai riválisai meggyengítik a Portán eddig kiépített kapcsolatait.5 Ez az érvelés a tavasz

folyamán elillanni látszott, mivel mind a velencei, mind pedig a francia követ arra készült,

hogy saját költségen, de csatlakoznak a szultáni sereghez. IV. Henrik francia király, annak

ellenére, hogy követe, François Savary de Brèves, továbbra sem kapott szultáni meghívást,

igen intenzíven bíztatta diplomatáját, hogy tegyen meg mindent, hogy elindulhasson a

hadsereggel együtt. A szultán háborús terveivel teljes mértékben azonosuló francia uralkodó, a

következőket írta követének: „Magam is személyesen fogok seregeim élére állni, mint a

szultán. Megtanítjuk a fejedelmeknek, hogy azok, akik helyetteseikkel szolgáltatják ki

magukat, sose viszik olyan sokra, mint azok, akik nem kímélik saját életüket. ... az ő

ellenségei, az én ellenségeim is.”6 A francia követ aztán el is indult a török hadsereggel

együtt, de titokzatos oknál fogva utazását megszakította.7 Paul Cernovodeanu szerint de

Brèves anyagi okok miatt nem kelt útra a szultáni haddal, míg a velencei bajló tiltakozott

amiatt, hogy őt nem hívták meg a hadjáratra.8

Bár mind a francia, mind a velencei törekvések ismertek lehettek Barton előtt, ő

azonban mégis két hónapon át igyekezett kitérni a szultáni invitálás elől. Azzal is

megpróbálkozott, hogy királynőjétől nem kapott utasítást, hogy ilyen vállalkozásokban részt


4 Letter-book, 74. sz. jelentés, 1596. jan. 20.; Várkonyi, Aetas 2000/4. 121.

5 Az európai államok rivalizálására az Oszmán Birodalom által nyújtott politikai, gazdasági előnyökért lásd: Niederkorn, 128-137.; Várkonyi, Aetas 2000/4., 111-115.; Bóna, 2002, pp. 44-51.

6 idézi: Bóna Eszter: A szultán hadba készül Élet és Tudomány 2001/23., p. 710.

7 Bóna, 2002 p. 70.

8 Cernovodeanu, 1989, p. 432.

vegyen, majd februári jelentésében szinte könyörögve kér sürgős választ arra, hogy vajon

„erőltetett” utazása tetszésére lesz-e őfelségének?9 Tíz nappal később írt jelentésében már

arról számol be, hogy a kérdés lényegében eldőlt, a szultán megparancsolta, hogy azonnal

kezdje meg a felkészülést az utazásra. „... a nagyvezír mérlegelve számos mentegetődzésemet,

amelyeket annak indoklására adtam elő, hogy miért nem vonulhatok a Nagyúrral együtt a

magyarországi háborúba, [majd] tájékoztatta a Nagyúrat arról a jó indulatról, amit az angol

királynő mindigis kinyilvánított ezzel a birodalommal szemben, valamint arról a

jólértesültségről, amivel én mindig rendelkeztem a lengyel királlyal kapcsolatban, amiért is,

éppen ezért semmiféle gyanakvás sincs arról a titokról vagy nyílt szivélyességről, amelyet az

angol királynő a német császárral fenntart, és mert sok lehetőség adódhat a határokon a

lengyel király minisztereivel való eredményes tárgyalásra, úgy ítélte meg, hogy szükséges,

hogy a Nagyúr azonnali parancsot adjon nekem, hogy táborával együtt én is elinduljak ...”10

Ettől kezdve Barton már nem ellenkezik, erre lehetősége sem volt, legfeljebb pénzét vagy a

málhás állatait kevesli, de indulásáig, július 12-ig, mindkét problémáját sikerül megoldania,

pénzt a Levantei Kereskedelmi Társaság hitelezett számára, míg málhás állatokkal a Szeráj

látta el.

Az angol követ sorai jól megvilágítják, hogy miért tartotta fontosnak Szinán pasa

nagyvezír Barton meghívását a szultáni a hadjáratra. Széleslátókörű politikusként rögtön

felmérte, hogy Anglia és az Oszmán Birodalom jóviszonyának fenntartása kölcsönös érdek.

Hasonlóképpen fontos volt a Porta számára, hogy Lengyelországot távoltartsák a háborútól,

erre az angol-lengyel kapcsolatokban is fontos szerepet betöltő konstantinápolyi angol követ


9 Letter-book, 76. sz. 1596. febr. 2.

10 Letter-book, 77. sz. 1596. febr. 12.

szintén alkalmas volt.11 Szinán halála után Ibrahim pasa nagyvezír is fontosnak tartotta, hogy

az angol diplomata elkísérje a szultáni tábort.

Barton utazásának ismertetését, valamint az egri ostrom és a mezőkeresztesi csata

leírásának elemzését nem tartjuk feladatunknak, ezt már előttünk többen is elvégezték.12

Célunk az angol követjelentés teljes szövegének magyar nyelvű közzétételével az, hogy a

korábbi kiadások, különösen a leginkább ismert 1625-ös Purchas -féle szerkesztett szöveg,

valamint a Kropf Lajos által kiadott igen bő ismertetés szövege egymással összevethető, ahol

az szükséges kiegészíthető legyen.

Edward Barton konstantinápolyi angol követ jelentése az 1596-os szultáni hadjáratról,

Eger ostromáról és az azt követő mezőkeresztesi csatáról

1597. január 5.13

(147/a) Méltóságos Uram: öt hónapos magyarországi utazásom után Konstantinápolyba

visszatérve tájékoztatom önt a fáradalmakról és támadásokról, melyeket az utazás során

kellett elszenvednem. Szívből kívánom, bár bizonyos lehetnék afelől, hogy Anglia

királynőjének és méltóságodnak tetszésére szolgált fent említett utam, és most, hogy az utazás

nehézségein túl vagyok, nem kell aggódnom Anglia királynője és méltóságod elégedetlensége

miatt. Hogy mi volt a szándékom ezzel a kikényszerített utazással, korábbi leveleimben

megírtam önnek; hogy mi lett az eredménye – nem mások haszontalan híresztelései szerint,

hanem a valóságban – az események személyes tanújaként a következőkben fogom

elmondani. Amikor Belgrádba megérkeztem – beszámoltam méltóságodnak az odáig tartó


11 erről részletesen lásd: Várkonyi Gábor: Az 1598-as lengyel-török békeszerződés angol forrásai LK jelen számában; Várkonyi, Aetas 200/4. 118-119.

12 Legrészletesebben lásd: Kropf, 1895; Fodor V., 1988; Cernovodeanu, 1989; Tóth, 2000 pp. 186-254.

13 PRO SP 97/ 3. fol 147-159. Barton jelentését átírta és fordította Horváth Ágnes és Várkonyi Gábor. A szöveg eredeti tagolását a zárójelekben szereplő levéltári fóliószámok jelzik.

utam eseményeiről – már ott találtam a Nagyurat, aki ott táborozott egész seregével, mely az

általános vélemény szerint hatszázezer14 katonát számlált. Sokáig maradt ott (mint mondták

azért, hogy megfelelő mennyiségű élelmet és muníciót szerezzen be egy ilyen nagy

háborúhoz), tovább, mint kellett volna, hiszen közeledett a tél, ráadásul éppen akkor hozták a

hírt, hogy Miksa, németekből és magyarokból álló teljes haderejével (az erdélyi fejedelmet

kivéve, aki még nem érkezett meg) megostromolta Hatvant15, Magyarország egyik

legfontosabb várát, amely Buda és Eger között fekszik. Ezzel egyidőben érkezett meg a krími

tatárok fejedelemének öccse16 is harmincezer tatár élén, hogy fölajánlja szolgálatait a

Nagyúrnak, mely ajánlatát kegyesen elfogadták, és Dzsáfer17 basával és Cigall Oglival18

együtt megbízták, hogy mentse fel a fent említett Hatvant – e vitéz vezérek azonban a vár

közelébe érve, bár lényegesen nagyobb és erősebb seregük volt, mint az ostromlóknak,

mégsem mertek előrenyomulni és fölmenteni azt.

Negyven nap múlva19 a szemük láttára foglalták el a várat, és lakóinak többségét

különös kegyetlenséggel lemészárolták: bizony a nőket és gyerekeket is szégyentelenül és

könyörtelenül megölték, a várat kifosztották, aki a védők közül életben maradt, elfogták; majd

hat nappal később, értesülvén a Nagyúr közeledtéről, földig rombolták a várat és magukkal

vitték az ágyúkat, amelyek egy részét a hírek szerint a törökök később megtalálták a földbe

elásva. Hatvan kilátástalan helyzetének hírére a Nagyúr sietve elindult Belgrádból, de már túl

későn: öt napi járóföldre, Váradon20 érte a hír, (147/b) hogy a vár elesett; erre megváltoztatta


14 vö Kropf, 1895, p. 404.

15 vö Kropf, 1895, p. 406.; Tóth, 2000, pp. 188-189.

16 Feth Giráj valójában Szolnoknál csatlakozott a szultáni hadhoz. Tóth, 2000, p. 191.

17 Khádim Dzsáfer basa, életéről lásd: Thúry József: Dsáfer pasa Hadtörténelmi Közlemények 1892 pp. 399-403.

18 Csigallazáde Szinán, a tavasszal elhúnyt nagyvezír pasa fia

19 Elírás valójában 14 volt.

20 Pétervárad

az eredeti útvonalat, és Eger ostroma mellett döntött, ahova szeptember 21-én érkezett meg,

és hamarosan tábort is ütött másfél mérföldre a vártól.21 Még aznap éjjel [a vártól]

puskalövésnyi távolságra felállíttatta a janicsárjait, és ugyanoda három nagyobb ostromágyút

is a janicsárok felügyelete alatt, melyek a következő napon nyugati irányban lőtték a várat.

Két nappal később Dzsáfer basa a déli oldalon sáncolta be magát négy nagy ostromágyúval;

jól megerősítette állásait, és innen lövette a várat. Mohamed basa22 második vezír, és Ibrahim

basa nagyvezír is ugyanezt tették több helyen, csakúgy, mint Hasszán basa görögországi

beglerbég23 és Mohamed basa anatóliai beglerbég a keleti oldalon. A várat így minden

oldalról körülvették, és több támadást is intéztek ellene, igaz, kevés sikerrel. A második napon

a védők, akik háromezren24 sem voltak, maguk is látván gyöngeségüket, a városiakkal együtt,

akik közül a többség elmenekült, csak kevesen maradtak (és közülük is a gyengébbek), a

Nagyúr seregének közeledtére felgyújtották a várost (mely nagy volt, és tetszetős), hogy a

törökök, amikor elkerülhetetlenül elfoglalják azt, ne tudjanak előnyös helyeken sáncokat

építeni a vár még nagyobb kárára – ráadásul így a várból ők is könnyebben észlelhetik és

visszaverhetik az ellenséget. Ennek ellenére még égett a város, amikor a janicsárok behatoltak

a házakba, és elvitték, amit a lángok megkíméltek, és később is folyton azokban a házakban

és sarkokban ólálkodtak, amelyek védhetőek maradtak. 16-án a janicsárok egész nap és egész

éjjel ostromolták a várat; még a főkapuig is eljutottak, melynek bejáratánál több magyart

leterítettek, de mivel senki sem követte őket, azok kis veszteség árán visszaverték a

támadást.25 27. 28. és 29-én a vár aláaknázásával foglalatoskodtak, valamint fát és földet


21 A török sereg beérkezéséről: Tóth, 2000, p. 196.

22 Lala Mehmed anatóliai beglerbég

23 azaz ruméliai beglerbég

24 Az egri védők létszámát Sugár István 3400 főre teszi. Sugár István: Az egri vár históriája. Budapest, 1991, p. 110.

25 A janicsárok idő előtti támadásáról: Tóth, 2000, p. 197.

hordtak össze az árkok feltöltésére; 30-án felrobbantottak egy aknát, de az nem a terveik

szerint sült el, hanem visszafelé, és sok törököt megsebesített. Körülbelül ezzel egyidőben egy

végsőkig elszánt csapat, jutalom reményében, felajánlotta szolgálatait minden különösen

veszélyes esetre. Egy kapu őrzését vállalták, de mivel mind újoncok voltak, (148/a) a

váratlanul rájuk támadó védők készületlenül találták őket, így hamarosan vereséget

szenvedtek, sokukat megölték, és zászlójukat is elragadták. [Október] 2-án a törökök általános

támadást akartak indítani: betemették az árkokat fával és szénával, de vagy mert nem

készültek még el, vagy mert nem mondták nekik, hogy fedjék be az egészet földdel, a védők

görögtűzzel hamar elemésztették azt, és így, akkor meghiúsították a törökök terveit. 4-én a

törökök, egy aknát felrobbantva nagy rést ütöttek a falon, amit általános támadás követett,

amely egy óráig tartott, és roppant heves volt mindkét oldalon, végül azonban visszaverték

őket. Ám nem sokkal később újabb támadás indult, ami két órán keresztül tartott, és amelyben

a törökök kerültek fölénybe, akik megszereztek egy kis bástyát26 a falon az ott lévő ágyúkkal

együtt, amelyeket aztán a vár ellen fordítottak. 5. 6. és 7-én folytatták az ostromot, bár közben

a törökök titkon két helyen is aknákat készítettek elő, amelyeket 8-án felrobbantottak, és

három öl széles rést ütöttek a várfalon. Ezt követően aznap és másnap is sikeres támadások

folytak, amelyek végveszélybe sodorták a várat. Ezen [az október] 9-ei napon egy angol

trombitás szökött ki a várból egy magyarral együtt; ezeket a Nagyúr elé vitték, és amikor

ígéretet kaptak, hogy az életüket megkímélik, elárulták a vár gyengeségét, mire a magyart

ígéretükhöz híven elengedték, a trombitást pedig a Nagyúr parancsára hozzám küldték.27 10-

én28 tárgyaltak, majd ezt követte a megadás októberben, azzal a feltétellel, hogy a katonákat


26 vö Kropf, 1895, p. 410.

27 A várból kiszököttekről lásd: Kropf, 1895, pp. 411-412. A 9-ei dátum téves, amiről Barton ír 10-én történt. Innentől a szöveg következetesen téved egy napot.

28 Helyesen 11-én.

épségben elengedik személyes javaikkal és fegyvereikkel együtt, a lakosoknak

megkegyelmeznek, a várat viszont az ágyúkkal és a lőszerrel együtt átadják a Nagyúrnak.29

Ennek megfelelően azon az októberi napon a Nagyúr elküldte az embereit, hogy birtokba

vegyék a várat, de ezek hamarosan, a Nagyúr ígéretével ellentétben, fosztogatni kezdték a

katonákat és a lakosságot, akikből (mármint a lakosok közül) sok foglyot is ejtettek, amíg a

Nagyúr, minderről tudomást szerezvén, meg nem büntette őket – azután pedig ügyelt rá, hogy

több erőszakoskodás ne legyen. A következő napon kiengedték a katonákat a kapukon, ahol a

mohó törökök vártak rájuk, és a Nagyúr ígéretével ellentétben, megfosztották őket mind

fegyvereiktől, mind személyes javaiktól, majd az anatóliai beglerbégre bízták, hogy

biztonságban elvezesse őket (148/b) Tokajig, egy kétnapi járóföldre lévő várig. A Hatvannál

megölt törökök rokonai és barátai azonban rájuk rontottak és levágták őket, anélkül, hogy az

anatóliai beglerbég bármilyen ellenállást tanúsított volna, hétszáz embert vagdaltak darabokra.

Bizonyos tiszteket – köztük a vár magyar kapitányát, Nyáry Pált – nem engedtek el a

közkatonákkal; ez [Nyáry] azt állítja, hogy vagy a Nagyúr, vagy a nagyvezír, vagy inkább

mindketten, beleegyeztek az öldöklésbe, esküjük és ígéretük ellenére. Az ott maradt

lakosokat, miután három napig nem kaptak élelmet, és majdnem mind éhen vesztek, szabadon

elbocsájtották a környező falvakba; a fent említett főkapitányokat és tiszteket azonban

továbbra is fogva tartották a várban, kivéve Nyáry Pált, akit a nagyvezír mindig a sátrában

őrzött. Ez történt a híres és ősi Egerrel, amely híresebbnek bizonyult, mint amilyen erősnek,

és amelynek gyengeségét fokozta a császárnak és embereinek hanyagsága: hiszen a várban

háromezer katona sem volt, hogy szembeszálljon a Nagyúr teljes seregével, a falakon nem

volt több hét ágyúnál, amivel lőhették volna az ellenséget, pedig több, mint húsz jó rézágyú


29 Eger vár védői október 12-én adták meg magukat. A törökök 13-án vonultak be a várba.

hevert a vár utcáin felállítatlanul. A hírek szerint megfelelő30 tüzéreik sem voltak, így 19 nap

alatt megvívták, és a 20-adikon el is foglalták a várat; sőt, ez sokkal hamarabb is

bekövetkezhetett volna, de [a védők] reménykedtek abban, hogy Miksa, Magyarország

címzetes királya a segítégükre siet. A Nagyúrnak hozott hírek szerint, az volt a terve, hogy

odasiet és véget vet az ostromnak, bár ebben hátráltatta az erdélyi fejedelem, aki birodalmi

hercegként abban reménykedett, hogy Moldva és Havasalföld mellett más területeket is

megszerezhet, őt azonban visszatartotta a félelem a tatár fejedelemtől, akinek a Nagyúr

szolgálatában Magyarországra kellett jönnie – attól félt, hogy ugyanazon az úton fog jönni,

Erdélyen keresztül, mint három évvel azelőtt. (149/a) Ezért, amíg meg nem hallotta, hogy az

említett tatárok vereséget szenvedtek a lengyel kozákoktól, nem merészkedett elő

tartományából, hogy csatlakozzon Miksához, így az Egernek nyújtandó segítséggel tíz nappal

elkésett. Eger alatt a Nagyúrhoz egy lengyel követ érkezett, akinek ura kettős játékot játszik: a

követség elsődleges célja ugyanis az volt, hogy kieszközölje a Nagyurnál, adjon különleges

parancsot a tatár fejedelemnek, hogy a mostani, Magyarországra való utazása alkalmával ne

lépje át sem Podolia, sem Moldva, sem Lengyelország más részeinek határát, mert

Lengyelország királyának hadai fegyverben vannak a kozákokkal szemben, és ha találkoznak

a tatár sereg bármely részével, és összecsapásra kerül sor, ami valószínű, akkor az ne

okozzon bonyodalmat a [Nagyúr] birodalma és a Lengyel Királyság között, amennyiben a

Nagyúr magyarországi terveinek hátráltatásaként értelmezné a tatárok feltartóztatását. De már

mielőtt ezt a követet elküldték, jól tudta Lengyelország királya, hogy a tatárok közelednek, és

felkészült a feltartóztatásukra, ami meg is történt, úgy, ahogy eltervezte: a tatárokat a

Dnyeszter folyón való átkelés közben, amikor egy részük csónakokban, mások szokásuk

szerint a lovaik farkába kapaszkodva úszva kísérelték meg az átkelést, megtámadták a lengyel


30 vagy képzett

katonák elrejtőzött felderítői, akik kozák álruhában tutajokra szálltak, és hamar legyőzték a

vízen lévő tatárokat: valamennyit levágták vagy fogságba ejtették – ezek között volt a tatárok

főbírája is. Az elsőként átkelők, köztük a khán is, bizony csak nagy veszély és veszteségek

árán menekültek meg; akik a túlparton maradtak, arra menekültek vissza, ahonnan jöttek.

Mivel a lengyelek, akik tudtak az érkezésükről, nyolcnapi járóföldes távolságban felégették a

füvet, a tatárok nem találtak élelmet a lovaiknak, ezért gyorsan haza is tértek.31 Minderről a

hírek három nappal azelőtt érkeztek meg a török táborba Eger alá, minthogy a lengyel követ

odaért volna, és ezért mondtam Lengyelország királyáról, hogy kettős játékot játszik, (149/b)

hiszen bár ő volt a fő oka annak, hogy a tatárok magyarországi utazása meghiúsult, úgy tett,

mintha erről mit sem tudna, és minden felelősséget a kozákokra hárított, mint engedetlen

alattvalókra és lázadókra. A tatárok, akik főerőiktől megfosztva arra kényszerültek, hogy

Vidinben, egy, a Fekete-tengernél található thrákiai városban maradjanak, és nem tudták

segíteni a Nagyurat magyarországi háborújában, mindenért, ami köztük és a lengyelek között

történt, Lengyelország királyát és annak főkancellárját32 okolták. A lengyel követet a Nagyúr,

a nagyvezír és a főminiszterek nem is fogadták bizalommal, amiről én titokban értesültem,

mert a nagyvezír igyekezett távol tartani a lengyel követtől. Azt tanácsoltam neki, hogy a saját

érdekében szálljon hajóra, és a Dunán utazzon Moldva felé, így elkerülve a barbár tatárok

haragját, akikkel, semmi kétség, találkozna útközben, ha szárazföldön utazik, ezt a tanácsot

megfogadva, kíséretével Belgrádban hajóra szállt, és haza is ért épségben.

Útban Belgrád felé a Nagyúr parancsot adott Hasszán basa görögországi beglerbégnek,

hogy hagyja hátra Mohamed basa beglerbéget, hogy az szembeszálljon Mihály havasalföldi

vajda bármely esetleges vállalkozásával és tervével, ő pedig személyesen kísérje a Nagyúr


31 A tatár khán, Gázi Giráj távolmaradásáról lásd: Kropf, 1895, p. 415.; Tóth, 2000, p. Ivanics Mária: A Krími Kánság a tizenöt éves háborúban Akadémiai Kiadó, Budapest, 1994, p. 89., a kán leváltásáról és az új kán kinevezéséről: pp. 94-100.

32 Jan Zamoyski

táborába az összes ágyút, amit azokon a végeken nélkülözni lehet. Az ágyúk elszállítása nagy

gondot okozott az említett Hasszán basának, különösen, hogy ilyen későn kapta a parancsot;

aligha tudta volna utolérni a Nagyurat mielőtt az megérkezik Egerbe. Ezt tudomásul véve, és

mivel őt tartották az egyik leghíresebb kapitánynak a törökök között, parancsot kapott, hogy

könnyűlovasaival siessen előre, az ágyúk szállítását pedig bízza rá Szebrencs agára, egy néma

emberre, akit a Nagyúr különösen kedvelt. Hasszán basa Szegeden érte utol a Nagyurat, ahol

seregszemlét tartott azon tízezer bátor lovas fölött, akiket már korábban kijelöltek a török

görögök33 közül, hogy a Nagyurat elkísérjék. Húsz nappal később az ágyúkat kísérő

csapatokat megtámadta hétszáz magyar a Tiszán átkelve, és nagy volt annak a veszélye, hogy

megszerzik az ágyúkat, azonban az említett néma ember és kísérete, bár nagy veszteségek

árán, de vitézül megvédte és megmentette azokat. Ez az említett néma ember is halálos sebet

kapott, de még (150/a) elszállította az ágyúkat és jelentést tett a Nagyúrnak, és csak az azt

követő napon halt meg.34 A Nagyúr úgy tíz napot töltött Eger komolyan megrongálódott

falainak újjáépítésével, igaz, jobbára fölöslegesen, mert a törökök földdel javították ki, ami

azelőtt mészkőből volt, amikor hírt kapott Miksa közeledtéről.35 Ennek jelentőségét és a

Nagyúr táborára ebből következő veszélyt azonnal át fogja látni méltóságod, amint megismeri

Eger fekvését, amely egy hegyoldalra épült, vele szemben egy hasonló hegy található,

középen pedig egy síkság, ahol a török tábor állt. Így, amennyiben a Nagyúr ott marad [ahol

volt], akkor ha Miksa seregei hirtelen megszállják a magaslatokat, vagy akár csak az egyiket,

és megindulnak ellene, az összes sátrát hamarosan lerombolhatják, és nagy veszteségeket

okozhatnak neki. Hogy megfossza az ellenséget ettől az előnytől, a Nagyúr előrelátóan


33 azaz a muszlim vallású görögök

34 A föntebb elmondott események még a belgrádi táborból való elindulás utáni időre vonatkoznak. Kropf Lajos Bartonnak egy másik levelére utal, amiben az itt említett eseményeket leírta. Mi másik levelet nem találtunk, ellenben a jelentésben a kronológiai rendet megbontva, Eger elfoglalásának eseményei után szorította be Barton az ágyúkat hősiesen megmentő néma, Szebrencs aga törénetét. vö Kropf, 1895, pp. 405-406.

35 A keresztény sereg közeledéséről érkező hírekről: Tóth, 2000, p. 204-205.

elküldte Dzsáfer basa eunuchot, az egyik vezírt, és Veli basát, a janicsárok volt kapitányát36,

jelenleg görögországi beglerbéget, aki a Nagyúr által méltatlanul leváltott Hasszán helyére

került, hogy támadják meg a keresztényeket, és puhatolják ki erőiket. Az említett basák mellé

rendelt több csapat szpáhit és más vállalkozókat, de a katonák engedetlensége miatt nem gyűlt

össze hatezer embernél több. Ezek, mikor meglátták az ellenséget, bátran támadásba

lendültek, ami azonban nem tartott sokáig, mert visszaszorította őket a nagylétszámú

keresztény sereg, és így hamar megfutottak, ami olyan ijedelmet keltett a Nagyúr és

tanácsadói szívében – féltek, hogy a keresztények ettől a kisebb győzelemtől felbátorodva

rögtön rájuk törnek, és beszorítják őket a völgybe, Eger két hegye közé, amint azt említettem

–, hogy elhatározták, csak a Hold másnapi változására várva (mivel ezek ilyen

megfigyelésekben igen babonásak), elhagyják a tábort, és megindulnak a keresztények állásai

felé. Ez október 24-én, csütörtökön meg is történt, és aznap félútig jutván, másnap délben

megpillantottuk az ellenséget. De mielőtt a csata eseményeinek elbeszélésébe bocsátkoznék,

szükségesnek gondolnám, hogy előszőr leírjam méltóságodnak a helyszínt, ahol a

keresztények táboroztak, hogy a későbbiek világosabbak legyenek méltóságod előtt.

(150/b) Méltóságodnak ezért tudnia kell, hogy a vártól nyugatra terült el a síkság, ahol

a Nagyúr felütötte a táborát, amelyet a vártól egy folyócska választott el.37 Ezt egy meleg

forrás is táplálta, amely közvetlenül a vár alatt eredt. (Ezen kívül sem nekünk, sem az

állatainknak nem volt vize, ráadásul mindenütt tele volt tetemekkel, ami fölöttébb undorító

volt, és betegséget is okozott a táborban.) Ez a víz kelet felé fut az egri hegyek oldalánál, és a

hegyek lábánál nagy lápot vagy mocsarat alkot, amit magas nád borít, az északi oldalon pedig

egy tágas síkság terül el; így a keresztényeket a hátuk mögött az egri hegyek védték, a jobb


36 Veli janicsáragát a ruméliai csapatok beglerbégjévé nevezte ki a szultán. Kropf, 1895, p. 418,; Tóth, 2000, p. 204.

37 A táborok illetve a csata helyszínének leírását lásd: Tóth, 2000, pp. 210-213.

oldalukon az áthatolhatatlan láp vagy mocsár, a bal oldalukon a síkság, előttük pedig a folyó,

amely talán, ha térdig ért, és mindkét oldalán egy-egy öreg, romos templom állt, az egyik a

törökök állása volt, a másik a keresztényeké. Nagyjából ezen a helyen, délben látta meg

egymást a két sereg, bár a keresztények, bízva táboruk előnyös helyzetében, csak kevés

katonát állítottak fel. A Nagyúr könnyűlovasai előrenyomultak és a folyón merészen átkelve

támadást indítottak: többször is vitézül összecsaptak a keresztényekkel, még akkor is, amikor

a Nagyúr személyesen közeledett. Ő, a nagyvezír hibájából, mielőtt feleszmélt volna,

belekerült az ágyúk hatósugarába, és mivel a miniszterei dicstelennek ítélték a visszavonulást

(bár nagyon veszélyes volt ott maradnia), előreküldték a muskétás janicsárokat, így a roham

nagyon hevessé vált, ám mivel a folyó köztük volt, csak csekély vérontást eredményezett,

leszámítva azokat, akik átkeltek folyón. Amint mondtam, a Nagyúr mindeközben végig nagy

veszélyben volt, lőtávolon belül lévén; ráadásul a számos renegát török, akik a keresztény

táborban voltak, megmutatták a keresztényeknek a császári38 zászlót, és mellette magát a

Nagyurat is, így a keresztény tüzérség lövedékei folyamatosan a Nagyúrhoz veszélyesen

közel csapódtak be, és közel hozzám, aki túlontúl kíváncsi voltam arra, hogy pontosan mi

történik, és a Nagyúr második császári kocsiján álltam, így több mint kétszer kényszerültem

elhajolni a fejem fölött röpködő lövedékek elől. (151/a) Ezalatt a Nagyúr és az egész tábor

poggyásza fel volt málházva a tevékre és más málhás állatokra, amelyek a hátunk mögött

álltak; ha a keresztények előrenyomultak volna, és csak egy kicsit is visszaszorítják a

Nagyurat, akkor az, a poggyászába belegabalyodva, teljesen összezavarodott volna. A

keresztényeknek azonban akkor mindössze az volt a céljuk, hogy kipuhatolják a törökök

erejét, és csak a folyó feléjük eső oldalának védelmére ügyeltek, egészen addig, amíg a

Nagyúr, megtudván, hogy poggyásza egész nap felmálházatlanul állt,39 jelt adott a


38 azaz szultáni

39 Helyesen a szultán poggyásza egész nap a málhásállatokon, felmálházva állt. Nyilvánvaló elírás.

visszavonulásra. A keresztények, ezen felbátorodva, még határozottabban törtek előre,

zsákmányoltak a törököktől hat ágyút, és kisebb vérontás után mindkét fél visszavonult. A

Nagyúr, visszatérvén a táborba, a sátrát felállítatlanul találta, ezért egy kisebb sátorban szállt

meg, amely az elhunyt Szinán basa egyik emberéé volt, hasonló helyzetben volt a többi basa

is. Mivel aznap éjjel elvesztettük az összes tevénket, kíséretemmel együtt étel, és a lovainknak

takarmány nélkül [maradtunk], kénytelenek voltunk a sárban aludni, ugyanis egész nap és

egész éjjel esett az eső. A nyugtalan éjszaka után pedig eljött október 26-a, ez a véres

szombati nap, mely borzalmas volt a törökök, de még szerencsétlenebb a keresztények

számára. Amikor reggel olyan hírek érkeztek, hogy a keresztények a zsákmányolt ágyúkkal

visszavonultak a táboruk szívébe (mert bár előző nap részben elsáncolták magukat egy öreg

templomnál, ami a párja volt annak, amelyet a törökök tartottak a folyó másik oldalán, a

táboruk központja onnan egymérföldnyire volt, közelebb az egri hegyekhez), a törökök között

az volt az általános vélemény, hogy menekülnek. Erre a Nagyúr egész kísérete előrelovagolt –

nem harcolni, hanem csupán kedvtelésként, hogy biztosabbat tudjon meg a keresztények

meneküléséről, és hogy lássa, mi történt az előző napi csata során. Köztük voltam én is,

ugyanolyan képzetlen, hadi tapasztalatok nélküli civil, mint a többiek, de ahogy kíváncsi

voltam Eger elfoglalására, úgy az voltam erre a vállalkozásra is, és semmi nem történhetett,

ami ne érdekelt volna. Kíséretemmel együtt lóháton nem csupán a török állásokat szemléltük

meg, hanem egészen a folyópartig elmentünk, ahonnan részben megfigyelhettük (151/b) a

keresztény tábort is, és úgy találtuk, hogy a hírekkel ellentétben a keresztények nem

menekültek el, hanem csatarendbe állították erőiket, hogy megtámadják a Nagyurat. Ezt

hallván és megértvén a Nagyurat, hogy ne mutatkozzam a sátramon kívül, ellentétben azzal,

ahogy tájékoztattak (bár egyébként általában a legteljesebb szabadságot élveztem az egész

török táborban, egyik helyről a másikra igyekezvén, hogy lássam, mi történt előző nap), és


meggondolván, hogy milyen veszélyes olyan események nézőjének lenni, amelyek várhatók

voltak, valamint keresztény lévén, elhatároztam, hogy visszahúzódom a sátramba. Alighogy

ezt megtettem, hallhattuk, hogy bekövetkezett, amitől féltünk: a két fél összecsapott. Ez

délelőtt tizenegy óra körül történt az említett szombaton: a törökök merészen átkeltek a

folyón, és harcba bocsátkoztak egyes keresztény csapatokkal (a keresztény derékhad ugyanis

csak délre állt hadrendbe), és mindkét fél vitézül hadakozott mindaddig, amíg a keresztény

sereg egésze előre nem tört. Ennek puszta látványa olyannyira megrémítette a törököket, hogy

rövidesen anélkül, hogy a védekezésre bármilyen kísérletet tettek volna, elhagyták a folyónak

azt a részét, mármint azt, ahol a keresztények voltak, és arra gondolván, hogy majd a török

oldalon mutatnak ellenállást, nem tartották magukat tovább. Így a keresztényeknek

lehetőségük nyílt átkelni, amit hamarosan meg is tettek, kisebb vérontástól kísérve. Amikor

pedig a törökök látták, hogy a keresztények rendezetten és bátran átkeltek a folyón, hogy

megtámadják őket, elkeseredve és bátorságukat vesztve mindannyian elmenekültek; és bár a

Nagyúr néhány főminisztere, hogy vitézségét bizonyítsa, mutatott némi ellenállást, de ez

olyan jelentéktelen volt, hogy nem is érdemes megemlíteni, ráadásul csupán néhány előnyös

sarkokban, nem a csata középpontjában tették, ami mostanra teljesen átkerült a folyónak erre

az oldalára. [A keresztények] több ágyút is hoztak magukkal, és tovább nyomultak előre a

törökök teljes rémületére. De hogy méltóságod könnyebben megértse a következőket, úgy

gondoltam, az a leghelyesebb, ha előszőr leírom méltóságodnak a Nagyúr seregét, hogy

hogyan volt felállítva, a történteket pedig csak ezután részletezem:40 először is tehát a Nagyúr

legfőbb (152/a) erejét, akikre saját személyének őrzését bízza, a porta szpáhijai alkotják, akik

huszonnégyezren vannak (ez alatt azokat a szpáhikat értem, akik napi zsoldot kapnak a

Nagyúrtól, nem azokat, akik birtokokon élnek, és akiknek száma végtelen), valamint a


40 A seregek leírását lásd: Tóth, 2000, pp. 213-219.

janicsárok, akiknek száma meghaladja a harminckétezret. Ezek a janicsárok a Nagyúr előtt

menetelnek, a szpáhik pedig, rendjeiknek megfelelően, félhold alakban alkotják a derékhadat.

Előttük áll fel csapataival az ázsiai beglerbég41 az egyik oldalon, az európai42 a másikon, az

ősi szokásnak megfelelően. Az ütközet napján Hasszán basa görögországi beglerbéget jelölték

ki, hogy Görögország minden erejével védje a Nagyúr hátát jobb kéz felől, nehogy az ellenség

hátulról meglepje a Nagyúr táborát, és hasonló parancsot kapott Cigall Ogli és a tatár

fejedelem testvére a bal oldalon; emellett a Nagyúr egész táborát körülvették az ágyúk,

amelyek száma hétszázra rúgott, húszlábanként összeláncolva. A Nagyúr lóháton ült a sátra

előtt, tanácsának több tagjától kísérve, kardja meztelenül nyugodott a vállán, és minden

kísérője és udvaronca, csakúgy mint eunuchjai és apródjai, felfegyverkezve állták körül. Én a

kíséretemmel a sátraimban voltam, nyíllövésnyire a Nagyúrtól, az összeláncolt ágyúkon belül.

Így voltak a dolgok megszervezve, vagyis inkább meg nem szervezve, mert a nagyvezír

tapasztalatlan volt, hiszen csatát azelőtt soha nem látott,43 a katonák pedig nem

engedelmeskedtek kapitányaik parancsának: a harminckétezer janicsárból nem egész hétezret

lehetett a Nagyúr szolgálatában találni, ráadásul a szpáhik is véletlenszerűen, kedvük szerint

nyargalásztak a táborban, ami távol esett a szabályaiktól, és ellentmondott a katonai

fegyelemnek; nagy részük pedig a sátrakban rejtőzőtt a muskétáktól való félelmében. Így a

keresztények, akik, mint már korábban említettem, bátran meneteltek tovább a Nagyúr sátra

felé, csak csekély ellenállást tapasztaltak, vagy éppen semmilyet: a török katonák


41 anatóliai beglerbég

42 ruméliai beglerbég

43 Damad Ibrahim nagyvezírről Barton a következőképpen nyilatkozott: „Szinán helyére Ibrahim pasát nevezték ki, aki szintúgy jó barátja Anglia királynőjének, viszont csekély képességekkel bíró ember, aki éppúgy híján van a tapasztalatoknak, mint a bátorságnak, olyan ember lévén, aki beteges és még soha nem látott csatát. Következésképp teljességgel alkalmatlan a szükséges dolgok előkészítésére, mivelhogy nem tudja, mik tartoznak azok közé. Továbbá ahhoz sem elég merész, hogy végrehajtsa azt, amit mások tanácsában megfontolandó. De a legrosszabb mindenek között az, hogy ő a császárné unokaöccse. Se többet, se kevesebbet nem fog tehát megtenni, mint amennyire a császárné engedélyt ad. ...” (Bóna Eszter fordítása) Barton Robert Cecilnek, 1596. márc. 31. Letter-book, 80. sz. jelentés; magyarul in Poór János (szerk.) Kora újkori egyetemes szöveggyűjtemény Osiris Kiadó, Budapest, 2000, pp. 428-429.

elmenekültek előlük, anélkül, hogy felvették volna a harcot. Amikor ennek híre megérkezett a

Nagyúrhoz, bár nem volt szüksége arra, hogy másoktól szerezzen tudomást róla, mivel ő

maga is (152/b) látta, hogy egész tábora menekül, és tudomására hozták, hogy a legtöbb

szpáhi és egyéb katona is a sátrában rejtőzik, kihírdettette, hogy minden rendű és rangú

katonának el kell hagynia a sátrát, és a csatamezőre kell jönnie; ha pedig bárki, az ő parancsa

ellenére, a sátrában maradna, akkor bármelyik szolgája megölheti, tette nemcsak törvényes

lesz, hanem az illető megkapja gazdája vagyonát és rangját is (ez is mutatja a reménytelen

helyzetet, amibe a birodalom került). Kihírdették, hogy a szpáhik, csauszok és más

főminiszterek szolgái, akik eme szükséghelyzetben bebizonyítják vitézségüket és kiállnak a

keresztények ellen, szpáhi rangjára emelkednek és egy szpáhi zsoldját kapják, vagy bármilyen

jutalmat, amit kívánnak és megérdemelnek – erre a rejtőzködő katonák, akárcsak a szolgáik,

kezdték elhagyni a sátraikat, és a Nagyúr sátrához siettek. Számos menekülő janicsár és

szpáhi is, látván uralkodója kétségbeejtő helyzetét (aki mindvégig eltökélten és szilárdan állt a

sátra előtt), elindult felé, és a sereg kezdett újra összeállni, de már nagyon későn, ugyanis a

keresztények ekkorra megszerezték a Nagyúr összes ágyúját, és ezért a harcmező urainak

hitték magukat (megérdemelten, ha ki tudták volna használni a győzelmet). Megszerezték a

Nagyúr kincsesládáit is: hetven arannyal teli ládát, minden ládában tízezer arannyal. A

keresztény sereg jobb és bal szárnya többfelől is behatolt a török sátrak közé, és fosztogatni

kezdett; bátor előrenyomulásuk, bár a Nagyúr erejének kétharmadát szégyenszemre

megfutamította (akik között én és a kíséretem egy része sem maradt hátra – a keresztények

nagyon közel voltak a sátramhoz – de olyan megfontoltan menekültünk, hogy amikor egy idő

után láttam, hogy a császári44 jelvények szilárdan állnak, és hogy a veszély nem olyan nagy,

mint amilyennek a riadt törökök lefestették, hamarosan visszatértem a Nagyúr sátrának


44 azaz szultáni

közelébe, ahol a csata végéig maradtam) bár, mint mondom, a Nagyúr seregének kétharmada

elmenekült, [csak] a szpáhik sátrakban maradt szolgái nem, és ezek, bár heves küzdelembe

kezdtek a keresztényekkel, de legtöbbjüket kardélre hányták. A többiek pedig, akik a

táborukba próbáltak visszajutni, olyan ellenállásba ütköztek, hogy egyikük sem menekült

meg: ugyanis, mint föntebb (153/a) említettem, Hasszán basa görögországi beglerbég volt

megbízva a sereg hátának védelmével a Nagyúr bal oldalán, Cigall Ogli a tatárokkal pedig a

jobbon.45 Ez a két bátor kapitány azonban, akár, mert ugyanolyan kevéssé reménykedett a

sikerben, mint a többiek, akár más okból, majdnem túl későn jött: a keresztények ugyanis,

amint mondtam, már megszerezték a Nagyúr kincsesládáit, és éppen közelharcot vívtak

személyes szolgáival, amikor azok [t.i. a török kapitányok] bátran előretörtek erőikkel, és a

keresztény sereget szárnyai nélkül találván – mivel azok éppen a török tábort fosztogatták, a

többieket pedig lefoglalta a Nagyúr sátrának és személyének megkaparintása –, közös erővel

megtámadták azt. A keresztény lovasok, anélkül, hogy ellenálltak, vagy a védekezésre és a

hadrend megtartására bármilyen kísérletet tettek volna, megfutamodtak, és otthagyták a

gyalogosokat a török szablyák kényére-kedvére, így azok közül, óvatos becslés szerint, egy

sem menekült meg. Azok, akiknek volt lovuk, a folyót elérve, és a közelgő éjszakát

kihasználva megmenekülhettek, bár nem kerülhették el a veszélyt, mert a török

könnyűlovasok és a tatárok nagyon hevesen üldözték őket. A keresztényeknek azonban nagy

segítségére volt, hogy néhányan közülük menekülés közben, látván az őket üldöző törököket

és tatárokat, végső elszántságukban visszaszerezték az öreg, romos templomot, ahol előző nap

elsáncolták magukat, és úgy tettek, mintha visszavonulnának oda. A törökök látván ezt, és

hogy át kellene kelniük a folyón, és mert már amúgy is sötétedett, félbehagyták az üldözést.

Később azonban, amikor meghallották, hogy a keresztények nemcsak a templom védelmét


45 Barton itt összecseréli a hadrendet, korábban maga is fordítva írta. vö Kropf, 1895, p. 607.; Tóth, 2000, pp. 232-234.

hagyták el, de a táborukból is mind elmenekültek, újrakezdték azt, és egész éjjel követték a

keresztényeket, akik közül néhányan a mocsár, néhányan az egri hegyek, mások Tokaj, egy

onnét harminc mérföldnyire fekvő vár irányába futottak, ahová a keresztény sereg legnagyobb

része visszavonult, és nagyobb pusztítást vittek végbe az utolért keresztények között, mint a

nagy csata napján. Bizony szomorú belegondolni, milyen hatalmas veszteség érte a

kereszténységet az aznap tanúsított rossz hadvezetés miatt: hiszen, ha tartották volna a

táborukat, amely már helyzetétől fogva is olyan jól védett volt, mint ahogy említettem, akkor

a törökök mindig csak veszteségeket szenvedtek volna el, és soha nem kerültek volna

előnybe, annál is inkább, mert a török táborban olyan kevés volt az élelem és a takarmány,

hogy [a törökök] nem maradhattak volna azon a helyen öt napnál tovább. (153/b) Vagy, ha

megszerezvén a török ágyúkat, azokat az ellenség ellen fordították volna, a törökök, akik már

amúgyis elcsüggedtek, még jobban megrettentek és még gyorsabban menekültek volna. De

nem használták sem zsákmányolt, sem saját ágyúikat, és mire a Nagyúr sátrához és

kincsesládáihoz értek, elfáradtak, elvesztették korábbi vitézségüket, ráadásul a szárnyaik

nélkül mindkét oldalról fenyegetve voltak. Vagy, ha végső menedékként, legalább a hadrendet

megtartották volna, és nem törik azt meg a meneküléssel, az éjszaka oly közel (a csata négy és

öt óra között volt, októberben), és a folyó is csupán fél mérföldnyire lévén, kisebb

veszteséggel, és nagyobb tisztességgel menekültek volna meg, mint így, hogy rendezetlenül

megfutottak. Az összes, rézből készült, kis és nagy ágyújuk – hatvan vagy hetven darab – a

törökök kezére került, csakúgy, mint az összes hátrahagyott fegyverük, amit menekülés

közben mindegyikük eldobált, hogy semmi ne hátráltassa őket; az összes lőszerük és teljes

élelemkészletük, a kocsik és a szekerek a török katonák prédájává váltak. Én és kíséretem

szomorú tanúivá váltunk mindennek a csatát követő napon, amikor a török táboron

végigtekintve láttuk, hogy azt keresztények tetemei borítják, különösen egy helyen, ahol


olyan sok volt a halott, hogy az leginkább mészárszéknek hatott: ez a tábornak a Nagyúrtól

jobbra eső része volt, ahol Cigall Ogli volt a parancsnok, itt a keresztények holttestei nem

elszórtan hevertek, mint másutt, hanem negyedmérföldnyi hosszan, halomba rakva, tíz-

tizenkettő egymáson. Ez a látvány annyira megviselt, hogy nem is volt bátorságom tovább

nézni a gyászos képet, hanem továbbmentem egy másik úton, a keresztények állásaihoz,

megszemlélni, hogy ott mi történt. A folyócskán átkelve elérkeztünk az öreg templomhoz,

amelynél a keresztények az előző napokban elsáncolták magukat, ezt is elborították a

holttestek, keresztényeké és törököké egyaránt. E templom és az ettől egy mérföldnyire, az

egri hegyek irányában lévő másik között, a mocsáron vagy lápon terült el a keresztény tábor,

hosszan elnyúlva, mivel a folyó köztük és a törökök között volt: ennek a partján állították fel

az ágyúkat, és innen tüzeltek a törökökre, nagy riadalmat, bár, mint később kiderült, kis

veszteséget okozva. A keresztény tábort teljesen kifosztva találtuk, a törökök, akik előttünk

voltak ott, mindent elvittek, semmi nem maradt, csak ami túl nehéz volt ahhoz, hogy csak úgy

elvigyék, és el kellett szállítani: főként ágyúk, amelyek nagyon szépek voltak, és sok közülük

nagyon nagy is, (154/a) valamint több, az ágyúk mozgatására szolgáló gép, ami nem kis

örömére és hasznára szolgált a törököknek. Több [ágyú] fel volt szerelve egy szerkezetre,

amivel meg lehetett fordítani őket, míg a talp mozdulatlan maradt.46 Erre a célra készült

szekereken tizenkét, sőt volt, hogy húsz kisebb darabot lehetett azonnal elszállítani, nem volt

szükség kovácskemencékre és nagy fujtatókra, hogy megcsinálják, amit szükséges, és

kijavítsák, ami eltört. Olyan sok fegyver volt ott, hogy amikor az egész török sereg elvitte,

ami megtetszett neki, még mindig annyi maradt a mezőn, hogy abból többezer katonát fel

lehetett volna szerelni. Annyi kocsi és szekér volt, hogy bár az egész török tábor ellátta magát

velük, még mindig rengeteg maradt ott érintetlenül, egyéb felszerelés is bőségesen volt, ahogy


46 A keresztény táborban talált hadiszerekre lásd: Kropf, 1895, pp. 611-612.

azt a császár és emberei előkészítették. A török sátrakban és a két táborban megölt

keresztények száma, óvatos emberek becslése szerint harmincezer volt, és a törökök többsége

szerint az üldözés közben is levágtak ugyanennyit, a mocsárban, az egri hegyekben, valamint

a Tokaj, és más, környező várak felé menekülők közül. Bár ez egészében véve nem hihetetlen,

mindazonáltal nem tudok róla biztosat mondani, mert a tatároktól való félelmem miatt nem

mentem túl a keresztények táborán. Biztosíthatom méltóságodat, hogy a törökök közül nem

esett el háromezernél több, amint azt a tatárok barbár, rabló viselkedése az egész világ előtt

világossá tette, mivel a holttesteket, a törökökét csakúgy, mint a keresztényekét, még az

ingüktől is megfosztották, hogy a körülmetéltek gyalázatos társaságát különválaszthassák a

körülmetéletlenektől. Sok nő is volt a halottak között, amit a törökök a keresztényeknek róttak

fel - bizony néhány asszonyt, amikor a győzelem és a nagy zsákmány biztos reményében

előrejött, kisgyermekével a karján öltek meg. Ibrahim basát leváltották: a csatában tanúsított

bátorságáért Cigall Ogli lett a nagyvezír és parancsnok. A tatár fejedelem testvérét, aki részt

vett a háborúban, a Nagyúr tatár fejedelemmé nevezte ki, a fejedelmet pedig, aki nem jött el

Magyarországra a lengyel kozákok miatt, megfosztotta címétől. De az, mielőtt ezt megtudta

volna, seregével és a szilisztriai beglerbéggel együtt betört Havasalföldre, és három napra

megszállta a fővárost, amelyet, úgy tűnik, jöttének hírére elhagytak a lakói. Meghallván

azonban, hogy Mihály havasalföldi fejedelem ellene készülődik, a szilisztriai beglerbéggel

együtt (154/b) sietve elhagyta az országot, és Moldvába ment barátságot színlelve, ahol ez a

Jeremiás47, a jelenlegi fejedelem, aki a tavalyi zavargásoknak köszönheti a címét, igen

szívélyesen fogadta, távozásakor azonban négyezer foglyot vitt magával Jeremiás fejedelem

alattvalói közül. Alig érkezett meg a saját területeire, amikor hírt kapott a leváltásáról, amit

olyannyira zokon vett, hogy a Nagyúr parancsát semmibe véve, nyolcvanezres sereget állított


47 Jeremiás Movila, moldvai fejedelem 1595-1600

fel, hogy szembeszálljon a tesvérével. Amikor a Nagyúr ezt megtudta, attól tartván, hogy ez,

különösen ezekben a vészterhes időkben, még nagyobb bonyodalmakhoz és lázadásokhoz

vezethet, visszavonta a parancsot, visszahívta az újonnan kinevezett fejedelmet, és a réginek

álságos levelet írt, azt állítván, hogy hamis hírek miatt rendelte el a leváltását, és megígérte,

hogy címét és birtokát élete végéig zavartalanul megtarthatja. Ettől a körmönfont titkos

megegyezéstől azt reméli, hogy a fejedelem ismét kötelességtudó és engedelmes lesz

irányában. Amennyiben ez mégsem következne be, és az említett fejedelem kapcsolatba lépne

a szomszédos keresztény fejedelmekkel (akik már régóta a legkomolyabban invitálják erre), a

császár és szövetségesei annál nehezebben fognak megegyezni a Nagyúrral, mert jobban félik

a tatár zűrzavart, mint a török rendet. A tatár barbár nép, nem szokott a városi élethez, hanem

hitvány kunyhókban és falvakban lakik. Leginkább teheneket tartanak; ezzel táplálkoznak, és

ebből tartják fenn a családjukat, nem üzletelésből, vagy más népekkel való kereskedésből. Fő

táplálékuk a legtöbb esetben víz, növények és a ló- vagy tevehús, kenyeret nagyon kevesen

esznek. Ilyen szegénységben élve, örvendeznek, ha igénybe veszik szolgálataikat a Nagyúr

háborúiban, ahová a tatár nem hoz mást, mint egy zsák élelmet és egy réztálat vagy üstöt tíz

emberenként a főzéshez. Ruhát is csak egy váltást hoz, kivéve az ingeket, és egy köpenyt, ami

nappal felsőruhaként, éjjel takaróként, esőben pedig sátorként szolgál neki. Nem használ

fölösleges holmit, ami teher lenne neki vagy a lovának, fegyvere egy íj és nyilak. A

legtöbbjük három vagy négy lóval jön – ezeket száron vezetik – nemcsak azért, mert általában

galoppban vagy gyors ügetésben utaznak, hanem mert ha valamilyen feladatot kapnak, ilyen

sok váltás lóval három napból (155/a) egyet csinálnak, és így készületlenül érik az ellenséget.

Könnyen tarthatnak ennyi lovat, mert takarmányt soha nem adnak azoknak, hanem kicsapják

őket legelni a mezőre, bárhol háborúzzanak. Hogy ebben a magyarországi vállalkozásban

károsnak vagy hasznosnak bizonyult-e szolgálatuk a Nagyúr számára, azt én méltóságodnak


megmondani nem tudom, mert bár vitézül küzdöttek a nagy csatában, és nagy riadalmat

okoztak a keresztények között, ugyanakkor, mivel irányíthatatlanok, felgyújtották a Nagyúr

egész birodalmát, amerre jártak. Ezért az út egyik oldalán sem volt falu vagy város többnapi

járóföldre, ami bármilyen élelmet tudott volna szolgáltatni vagy eladni a Nagyúrnak és a

seregnek. A tatárok, mint fő felderítők48 elhitették a törökökkel, hogy az ellenséget mennek

fosztogatni, de a Nagyúr alattvalóit rabolták ki, erőszakoskodásukkal és rémuralmukkal az

egész országot elpusztították Szófiától Egerig, ami úgy egyhónapi járóföld lehet, kivéve

néhány nagyobb várost és várat, amelyeket nem mertek megtámadni.

Utunk Magyarországra kellemes volt, egyszerre csak kisebb útszakaszokat tettünk

meg, és volt kellő számú kocsink, megfelelő mennyiségű élelmünk és az állatoknak

takarmányunk. Az Eger alatti hosszú, majdnem egy teljes hónapi tartózkodás, majd a nagy

csata helyszínére, Mezőkeresztesre, avagy a keresztesi mezőre történő utazás alatt azonban a

sereg felélte a készleteket. Belgrádba való visszatérésünkig kevés friss élelmet találtunk, az

állatoknak pedig semmi takarmányt; ezért, és a visszaúton megtett nagy távolságok miatt –

hajnalban indultunk, és nem pihentünk meg az éj beállta előtt – a legtöbb kocsink49 felmondta

a szolgálatot. Én, a magam részéről hatvan lovat és nagyjából ugyanennyi tevét vesztettem,

amelyek közül sok a terhével a hátán esett össze, majd föl sem állt többé, így arra

kényszerültem, hogy a nagy sátramat és a ládáimat, az élelem és takarmány nagy részét

Belgrádban hagyjam, hogy aztán majd a lehetőségek szerint utánam küldjék szárazon vagy

vízen. Belgrádból mindössze hét málhás tevével indultunk tovább, és hárommal érkeztünk

meg Konstantinápolyba, de az a három is elpusztult a városba való belépésünk napján. A

nagyvezír felszólított, hogy csókoljak kezet a Nagyúrnak, gratulálván szerencsés


48 vagy előörs

49 cariadge - jelenthet kocsit és málhás állatot is

visszatéréséhez, és mert kegyesen elfogadta szolgálataimat (155/b) az úton. Arra

kényszerültem, hogy mindezt abban a ruhában tegyem meg, amiben utaztam, az összes katona

és udvaronc szeme láttára, akik kijöttek a Nagyúr elé, hogy találkozzanak vele, köszöntsék a

városban, és diadalmenetben kísérjék a palotájához. Így, sietősen és nagy vonalakban, de

remélem, hogy valóban kötelességtudóan beszámoltam méltóságodnak e magyarországi

utazás eseményeiről, a törökök tetteiről, túláradó örömükről, dicsőségükről, és nyereségükről

csakúgy, mint a császárt ért veszteségekről, aki most már – véleményem szerint túl későn –

bánja, hogy semmibe vette Anglia királynőjének nagylelkű ajánlatát, hogy közvetít a felek

között. Azt, hogy a jövőre nézve hogyan fog dönteni, nem tudjuk, és nem kaptam még hírt a

tolmácsomtól sem, akit Szolnokról elküldtem a császár embereivel.50 Csak Budáról írt nekem,

hogy a Nagyúr parancsának köszönhetően, amelyet én eszközöltem ki, újabb hatot

bocsájtottak szabadon az említett emberek közül, akik összesen 28-an voltak (ezenfelül ott

van még a császári tolmács, aki Perában megházasodván, nem volt hajlandó elmenni). Ezután

Esztergomba majd Bécsbe sietett, ahol úgy tűnik, visszatartották, talán mert egy ilyen nagy

vereség után a császár nem dönthet a tanácsadó fejedelmek beleegyezése nélkül arról, hogy

folytatja-e a háborút, avagy békét kér. Ezt illetően úgy tapasztalom, a tévedés lehetőségét

fenntartva, hogy nagyon hálátlanul bántak velem, különösen mert méltóságod szeptember 9-

én kelt leveléből kitűnik, hogy ellenségeim és rosszakaróim rosszindulatú, hamis híresztelései

többet nyomnak a latban, mint a tisztelet, és az oly hosszú hűséges és becsületes szolgálat. Az

ő [François Savary de Brèves, francia követ] rosszindulata ezügyben nyilvánvalóvá vált,

amikor azt állította, hogy annak a szerencsétlen hollandnak (mármint a császári követnek) a

kíséretét én a spanyolok kezére adtam. Amint azt korábban megírtam méltóságodnak, ő

kétszáz zecchino költséggel igyekezett megszerezni magának kiszabadításuk dicsőségét, és


50 A Krekwitz-féle követség túlélő tagjait Szolnoknál engedte el a szultán.

mindezt ellenem fordítani, amit nagy sikerként könyvelhetne el. Továbbá méltóságod azt is

mondja, hogy mind a költségeim, mind a munkám ezügyben fölösleges volt a császár

hálátlansága miatt, ezzel szemben én úgy vélem, hogy Anglia királynőjének nem lenne

ellenére, hogy minden fejedelmet felülmúljon bőkezűségben, és hogy nagylelkűségével

kivívja a fejedelmek csodálatát. Amint, biztosíthatom méltóságodat, ezt is fölöttébb

keresztényi cselekedetként tartják számon, és nem kevéssé dicsérik érte Anglia királynőjét.

Ami azt a híresztelést illeti, hogy én a spanyol követ ügyködéseit támogatnám, és azon

dolgoznék, hogy elősegítsem (156/a) a Nagyúr és a császár békekötését, nem fogok sok

figyelmet szentelni neki, mert meg vagyok győződve arról, hogy Anglia királynője tisztában

van azzal – hiszen már bebizonyítottam – hogy én éppen ellenkezőleg érzek: a spanyol

követet többször hátráltattam, több, mint háromszor megakadályoztam, hogy szerződést

kössön a Nagyúrral. Végül, amikor a követ, akit Rugerio Maritino grófnak hívnak, egészen

Raguzáig eljött, gazdag ajándékokkal és sok pénz ígéretével, hogy szerződést kössön a

Nagyúrral, elintéztem, hogy visszautasítsák, és hogy ne jöhessen ide, remélem, ez elégséges

bizonyítéka annak, hogy nem vagyok spanyol. A császár és a Nagyúr békekötésével

kapcsolatban méltóságod talán emlékszik rá, hogy Anglia királynője még három évvel ezelőtt

különleges parancsot és megbízást küldött nekem ezügyben, de őfelsége parancsa ellenére –

saját felelősségemre – sem mertem belekeveredni, mert nem bírtam a császár teljes

beleegyezését. Most, hogy Anglia királynőjétől ellentétes parancsot kaptam, és a császártól

sincs felhatalmazásom, valószínűleg mind életemet, mind hitelemet kockára tenném [ezzel].

Ha ez sem lenne elegendő, hogy meggyőzze méltóságodat az őszinteségemről, ott van az a

számos levél, amit méltóságodnak küldtem, biztosítva méltóságodat, hogy nem foglalkoznék

ezzel Anglia királynője és méltóságod különleges engedélye nélkül. Ennek talán több hitele

van méltóságod előtt, mint egy rosszindulatú francia hamis híreinek, aki, mint hallom,


megtalálta bizonyos Mariani leveleit, amelyeket egy magyarországi ügynökétől kapott, és

amely levél [sic] több béketervüket is megemlíti, és azt a látszatot kelti, mintha én a császár

oldalán álltam volna, mivel a magyarországi ügynök engem is megemlített a levelében.

Azonban ha méltóságod megvizsgálja az említett levelet, meg fogja látni, hogy az egy régi

levél, amelynek másolatát több mint két évvel ezelőtt elküldtem Anglia királynőjének, hogy

bebizonyítsam, háborút akarnak, nem békét. De mert az megemlít engem, és a francia követ,

nem tudván, hogy tudok róla, illetve, hogy a másolattal együtt megfelelő tájékoztatást is

küldtem Anglia királynőjének, talán úgy gondolta, hogy ez is van olyan vád ellenem, mint a

császári követ kiszabadítása, amit ő oly rosszindulatúan kiforralt. De tudom, hogy én fogok

győzni, és jelenlegi cselekedeteim, valamint korábbi leveleim kellőképpen tisztázni fognak.

A csata napján való menekülésemet illetően szükségesnek tartom, hogy még néhány

szót hozzáfűzzek, nehogy Angliában félreértelmezzék azt. Először is, biztonságosabbnak

véltem ha elmenekülök, mert (156/b) a keresztények egészen a sátramig eljutottak, és tudtam,

hogy nem illene sem hozzám, sem kísérőimhez, hogy kardot rántsunk rájuk. Másodszor,

tanácsosabbnak véltem egyéb megfontolások miatt is: úgy gondolom, Anglia királynőjének is

nagyobb megelégedésére szolgált volna, ha a törökök között megölnek, mintha élve kerülök a

keresztények kezébe. Harmadszor, tudtam, hogy a törököknek is jobban fog tetszeni, ha azt

tapasztalják, hogy félek a keresztényektől, mintha ott maradok, és úgy tűnik, hogy örülök

nekik és a győzelmüket kívánom. Ezért remélem, hogy sem ez az elhatározásom, sem nem

sokkal később a másik, amely nagyobb veszélyt jelentett, ám egyúttal nagyobb dicsőséget is,

nem volt meggondolatlan. Amikor ugyanis háromszázezer51 lovas között, akik gyáván

menekültek miközben nem is üldözték őket, egyrészt láttam, hogy közeleg az éjszaka, amikor

– és ebben biztos voltam – a hitványabb menekülők minden bizonnyal megfosztanának a


51 nyilvánvaló túlzás

lovamtól és minden mástól, ami nálam volt, valamint nagyösszegű pénz hamis reményében

üldöznének, és ezáltal a biztos életveszélybe sodornám magamat és a kíséretemet; másrészt,

visszatekintve a császári52 jelvényekre, megfigyeltem, hogy azok szilárdan állnak előző

helyükön, a Nagyúr helyzete tehát nem olyan reménytelen, mint ahogy azt nyúlszívű katonái

képzelték, úgy gondoltam, hogy kevésbé veszélyes, ám sokkal tiszteletreméltóbb, ha inkább a

Nagyúr sátra felé vonulok vissza, ahol aztán a csata végéig kitartottam. Ez később nem kis

mértékben emelte hitelemet, mert a törökök, meg lévén győződve arról, hogy halálos

ellenségei vagyunk a császáriaknak – még ha csak vallási ügyekben is – a rám leselkedő

veszélyt a sajátjukkal egyenlőnek ítélték. Azt pedig, hogy nem futamodtam meg, ilyen sok

katona és menekülő között, még nagyobbra becsülték – különösen, hogy a perzsa uralkodó

követe, aki azért jött a táborba, hogy tudassa, hogy a perzsa nagykövet megérkezett

Konstantinápolyba, a zűrzavarban hátra sem nézve menekült, és meg sem állt Szolnokig, ami

háromnapi járóföldre van. Hogy megmutassam, nem menekültem el, a csata utáni reggelen a

kíséretemmel nagyon korán elindultam, hogy megnézzem a pusztítást, ahogy azt korábban

leírtam. Most tehát, hogy az utazásom minden tekintetben tiszteletreméltóan (157/a) zajlott,

remélem, hogy Anglia királynőjének és méltóságodnak nincs semmilyen oka neheztelni rám

amiért elkísértem a Nagyurat, főként, hogy szigorú parancsot kaptam tőle, amely most is a

kezemben van, valamint, hogy nyolc hónappal az elutazásom előtt értesítettem erről Anglia

királynőjét és méltóságodat, választ azonban nem kaptam. Így arra kényszerültem, hogy úgy

vegyem, qui tacet consentire videtur,53 főleg, hogy több okot is látok, amelyek arra késztették

volna Anglia királynőjét, hogy elfogadja, dicsérje és javallja azt. Először is, mert nem

mindennapi kegy, hogy egy ilyen hatalmas császár54 invitáljon. Másodszor, mert a keresztény


52 azaz szultáni

53 Hallgatás beleegyezés.

54 a szultán

fejedelmek is csak helyeselhették, akik közül a legtöbben – főleg a Nagyúr birodalmával

határos országok fejedelmei – biztosak voltak abban, hogy ha a helyzet úgy hozza, hasznukra,

és nem kárukra leszek ott. Harmadszor, örök időkre rögzítve lesz a török krónikákban, és az

utódaik is a Nagyúr és Anglia királynője közti különleges barátság jeleként fogják értékelni.

Negyedszer, azzal a meggyőződéssel mentem el, hogy valamely nagy veszélyben a

kereszténységnek többet használ az én jelenlétem, mint másnál egymillió arany. És bár

vakítsa el a császárt az önfejűség, és bár keményítse meg a szívét a pusztítással szemben, amit

egyébként nem hiszek sem róla, sem keresztény szomszédairól, gondolja át méltóságod

alaposan azt, hogy mennyire meggyengült Magyarország most, hogy elvesztette mind Győrt,

ami a kulcsa, mind Egert, ami a szíve volt, és nem maradt egyetlen vára sem, amely

jelentőséggel bírna, vagy megvédhetné a Nagyúr erejétől, és az ebből eredő veszélyt, amely

Németországra leselkedik, ha ez az idő előtti háború folytatódik. Különösen, ha figyelembe

vesszük a sajnálatos széthúzást a keresztény fejedelmek között – bár, amint méltóságod oly

helyesen mondja, ez arra készteti a császárt, hogy több figyelmet fordítson rá55, és alázatosan

könyörögjön mások segítségéért. Mégis, ha jól belegondolunk, ez minden keresztény szívet el

kell hogy szomorítson, és arra kell serkentsen, hogy elősegítse [a vitás kérdések] megfelelő

rendezését. Ezt azért mondom, hogy tájékoztassam méltóságodat arról, ami jelenleg történik,

és nem azért, mintha szándékomban állna békét kötni, amikor a császár úgy kívánja, habár

úgy gondolom, hogy ez olyan vállalkozás, ami nagyon könnyen és nagyon kedvező

feltételekkel végrehajtható lenne. Ezért, ha az elszenvedett nagy (157/b) veszteségek után a

császár megkeresné Anglia királynőjét, hogy foglalkozzon ügyükkel, és közvetítsen közte és a

Nagyúr között, fölöttébb keresztényi cselekedet lenne méltóságod részéről azt tanácsolni

Anglia királynőjének, hiszen (ahogy a katolikusok mondják) ez olyan munka, mely


55 azaz Magyarországra

tiszteletreméltó mind Isten, mind az emberek szemében, és bizony egyedülálló,

felbecsülhetetlen ajánlat. Remélem, hogy a fentiekben mind megfelelő jelentést adtam

utazásomról, mind kimentettem magam, amiért belvágtam Anglia királynőjének engedélye

nélkül. Ezért alázatosan kérem méltóságodat, hogy vegyen pártfogásába Anglia királynője

előtt, és könyörögjön őfelségének, hogy vegye figyelembe a költségeket, amelyekre

kényszerültem. Ezek egy részét egy különösen jó barátom Mr. John Bate állta, és nagyon

elkeserítene, ha megtudnám, hogy miattam kárt szenvedett; ezért az Istenre kérem

méltóságodat, érje el őfelségénél, hogy a barátom, Mr. John Bate minden további késedelem

és nagyobb kényelmetlenség nélkül gyors és teljes kielégítést nyerjen, köszönhetően őfelsége

fejedelmi bőkezűségének, és méltóságod eredendő kegyessének.

Előttem érkezett Konstantinápolyba a perzsa követ, hogy köszöntse az új császárt, és

elhozza a hagyományos ajándékokat, amelyeket szokás szerint az összes keresztény fejedelem

is elküld az új császárnak. Ajándékai nagyon gazdagok voltak, mint például egy drágaköves

kard, az ő drágakövekkel díszített törvénykönyveik, egy nagyon drága, díszes sátor,

különböző lovak, szép szőnyegek és két lezárt ékszerdoboz. Háromszáz emberből álló

pompás kísérete volt; ebből úgy hatvan nagyon díszesen öltözött, mindegyiküknek volt egy

különleges dísze: egy csokor gyönyörű toll drágaköves turbánjukon. December 27-én

megcsókolta a Nagyúr kezét, és ünnepélyes külsőségek közepette teljesítette küldetését. A

perzsa uralkodó levélben tízezer válogatott katonát ajánlott fel a Nagyúrnak magyarországi

háborújához; az ajánlatot jó néven vették, de nem fogadták el.

Másnap a francia követ is átadta ajándékát, két órát; az egyik gályaalakú volt, és

amikor eljött az ütés ideje, a gálya magától evezett végig egy külön erre a célra szolgáló kis

asztalon, az asztal végére érve pedig magától megfordult (158/a) valamilyen benne lévő

nagyon ötletes és szórakoztató szerkezetnek köszönhetően. Emellett adott a Nagyúrnak egy


másik szép órát és ötven öltözet nagyon drága, aranyból, bársonyból és selyemből készült

ruhát. Így most már csak Anglia királynője és Lengyelország királya maradnak el a megfelelő

ajándékkal, amit én mindamellett igyekszem megmagyarázni, ahogy tudom.

Amikor Belgrádban voltunk, az erdélyi fejedelem levelet küldött egy Ali nevezetű

csausznak, kérvén, hogy az menjen el hozzá – menlevelet is küldött neki, és azzal biztatta,

hogy megegyezés jöhet létre a Nagyúrral. A csausz erre engedélyt kapott, és elindult, de a

fejedelem nem kevesebbet akart, mint békét kötni, mivel a császárhoz házasság és eskü köti,

ezért visszatartotta a csauszt egészen a csatáig, és csak most küldte vissza, hogy békét kérjen,

alázatos leveleket írván a Nagyúrnak, a nagyvezírnek és Mohamed basa második vezírnek.

Hogy mi lesz az eredménye ennek a tárgyalásnak, az bizonytalan, de én bizony azon a

véleményen vagyok, hogy meg fognak egyezni, látván a példát, hogy a Nagyúr milyen elnéző

volt Mihály havasalföldi fejedelemmel szemben is, akit kegyébe fogadott és fejedelmi

jelvényeket küldött neki a megerősítés jeleként. Emellett az a véleményem, hogy az erdélyi

[fejedelem] a császár beleegyezésével tárgyal, aki, mivel eskü köti, hogy meg kell védenie a

fejedelmet, nem tárgyalhat a Nagyúrral, amíg a fejedelmet biztonságban nem tudja. Ezért

engedte meg a fejedelemnek, hogy elsőként próbálkozzon a Nagyúrnál, hogy aztán annak

alapján határozzon: ha a fejedelmet kegyesen fogadják, hasonlóan cselekedjék, ha a

fejedelmet elutasítják, szükségszerűen folytassa a háborút, hiszen, mint említettem, neki

kötelessége megvédeni a fejedelmet a Nagyúrral szemben. A Nagyúr szigorú parancsot adott

Hatvan, valamint a budai és az egri helyőrség, és a környező várak újjáépítésére, amit nagyon

a szívén viselt – erre a császár négyezer katonát küldött, hogy zavarják azt, de ezeket a

törökök legyőzték, és sokat megöltek közülük, a zászlóikat, orrukat és füleiket pedig elküldték

a Nagyúrnak. Mindez éppen a bailóval, a velencei követtel egyidőben érkezett meg az

udvarba, semmi kétség, azért, hogy megsértsék az említett velenceit, akit Capellonak hívnak,


és megígérte, hogy jó kapcsolatot tart fenn velem. (158/b) Néhány nappal ezelőtt érkezett meg

Mekkából Mohamed sírjának takarója is, amit ezek nagy ereklyeként tartanak számon, ezért

aznap az udvar szétszéledt: az összes vezír és a Nagyúr főminiszterei elmentek Üszküdárba az

említett ereklye fogadására, és hogy elkísérjék Konstantinápolyba, ahol, mint mondják,

Murád szultán sírjára fogják teríteni. Ez a ceremónia eszembe juttatja, hogy a csata napján, a

leghevesebb időszakokban a Nagyúr a kezében tartotta ennek a Mohamed prófétának az egyik

öreg ruháját, amit áhítata jeléül megcsókolt, és megtörölte vele könnyes szemeit, és ennek a

ruhának nem kis jelentőséget tulajdonítottak a győzelem kivívásában.

Mindezek után, kétségtelenül túl hosszadalmas lévén, legalázatosabban esedezem

méltóságod bocsánatáért, és azért, hogy a váltót, amit Mr Bate-nek az átvett pénzért adtam,

kiegyenlítsék. Nem szűnök meg imádkozni őfelségéért és méltóságodért, és a legjobbakat

kívánom méltóságodnak ezen január 5-én, 1596.56

Egernél a következő főembereket fogták el

Először is Nyáry Pál, a vár magyar kapitánya, akit mindig a nagyvezír sártában tartottak és a

csata helyszínére vittek, ahol nem lehet tudni, hogy megölték-e, amint azt a nagyvezír állítja,

vagy átszökött a keresztény táborba, ahogy mások gyanítják.57

Guglielmo Trezka ezredes58, a császár jó embere.

A harmadik Ioannes Iacobus gróf, egy T(h)urn, cseh.59


56 1597

57 Nyáry Pált a mezőkeresztesi csatában kiszabadították.

58 Wilhelm Terska császári ezredes

59 Johan Jacob Thurn, a morva gyalogok parancsnoka volt.

A negyedik Ioannes Kinski de Tetau, egy huszonkét éves ifjú, aki önkéntesként szolgált, zsold

nélkül. Gyakran meglátogatott és elmondta, hogy a bátyja nemrégiben elment Angliába, hogy

megcsókolja Anglia királynőjének kezét.

Az ötödik Rugero gróf. olasz.60

Edward Barton


60 Feltehetőleg Claudio Cogonara olasz hadmérnök.

edward barton konstantinápolyi angol követ jelentése az 1596. évi szultáni hadjáratról, eger...

Documents