Demény Péter – VISSZAFORGATÁS

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 1

Demény Péter

VISSZAFORGATÁS

Éneklõ Borz • Kolozsvár • 2006

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 2

Mártának

Szerkesztette: BALÁZS IMRE JÓZSEF

© Koinónia, 2006

A könyv megjelenését a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumatámogatta.

Descrierea CIP a Bibliotecii Naþionale a RomânieiDEMÉNY PÉTERVisszaforgatás / Demény Péter. - Cluj-Napoca: Koinónia, 2006ISBN (10) 973-7605-32-2; ISBN (13) 978-973-7605-32-6821.511.141-31

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 4

1.

Most, hogy három éve végleg egyedül maradtam, elmesélhe-tem talán, amit mindig is el akartam mesélni, mert azt remél-tem, így jobban megértem önmagamat és mindazt, amivelem, velünk történt, a dédszüleimmel, a nagyszüleimmel,a szüleimmel, öcsémmel és velem, aztán meg, mindezzelegyütt, ami Máriával történt és velem, életem történetét,mondanám, és ez talán igazabb is lenne, mert ugyan mégnem haltam meg, de végleg megértettem valamit, és mostmár biztos vagyok benne, hogy a megértés nemcsak megvi-lágosít, hanem be is zár, egyetlen történetbe zár be irgal-matlanul, még ha az az egyetlen történet számtalan aprótörténetbõl áll is.

Idén februárban lenne harminchét éves, s már korábban,két éve elhatároztam, ezen a február elsején kezdem el amunkát, életünk vagy életem megértésének munkáját, vagyinkább e megértés leírásának a munkáját, annak leírását,hogy mire jutottam ez alatt a három év alatt, mert kétségte-len ugyan, hogy már korábban ezt szerettem volna, ha job-ban belegondolok, mindig is ezt szerettem volna, megérteniazt, ami történt velem, velünk, aztán megint velem, hiszen avelem történtek sohasem kizárólag hozzám kapcsolódtak, demikor visszatértek, akár valami bumeráng, kizárólag rajtamütöttek, vagy engem érintettek, mint ahogy mindenki számá-ra elérkezik a pillanat, amikor a közös történet kizárólag rávonatkozik, s ez csikorgó, kemény pillanat, de nem lehetmegkerülni, szóval mindig is ezt szerettem volna, megérteniés megfogalmazni, amit megértettem, de azóta mintha min-dent erõsebb fényben látnék, mintha egy kegyetlen reflektorõrült fénnyel világítaná be azt, amit én sem nevezhetek más-

7

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 6

egy rendes család nyújthat, egy olyan család, amilyen nekemsohasem volt, azt képzeltem, az összetartozás megóv valami-tõl, büszkén néztem, ahogy a feleségem mindennap megte-rítette az asztalt, mindennap levessel és második fogássalvárt, a kenyeret kenyérkosárban tette elém, s reggelinél megvacsoránál a kolbászt, sajtot, kaisert, párizsit, szalámit egy tá-nyérból csipegethettem, örültem, hogy odabújhatok valaki-hez éjszaka, és érezhetem, hogy az a valaki szeret, nagyonszeret, semmiért nem adná, hogy velem lehet, néha úgy át-ölelt, hogy megroppant a gerincem, szóval ilyenkor határo-zottan jól éreztem magam, nálunk sohasem volt ilyesmi,anyám és apám kapcsolatában a szeretet jeleit csak nagyonritkán vettem észre, hiszen mégsem gondolhatom egy szét-ment arcú, síró nõrõl vagy egy üvöltõzõ férfiról, hogy õk aszeretet megtestesítõi, vagy hogy bennük éppen a szeretetjutott a csúcsra, nem, ezt semmiképpen sem gondolhattam,pedig nagyon vágytam rá, hogy ezt gondolhassam, de ekko-rát nem lehetett hazudni.

Sokáig azt hittem, vagy inkább azzal áltattam magam,most nem hazudok, neki igazán nem hazudok, nem is ha-zudhatok, hiszen ez benne volt az önmagammal kötött szer-zõdésben, nem viselkedem, mint a családom tagjaival,akikkel nem is tudtam egyebet tenni, velük igazán csak vi-selkedni lehetett, különben az embernek már a másodikpercben föl kellett volna ugornia, és üvöltve kirohannia aszobából, nekik tehát hazudtam folyamatosan, és azzalnyugtattam magam, hogy velük nem lehet másként, pedigmásként kellett volna, nem egyszerûen elköltözni otthonról,aztán visszaköltözni nagyanyámhoz, hanem költözés elõttmindenkinek mindent a szemébe mondani, nem elkerülni akonfliktust, mintha bizony semmi sem lenne ártalmasabb,mint az igazság, semmi sem lenne gonoszabb, mint kimon-

9

ként, mint ahogy már annyian nevezték, életem színpadát te-hát, azóta mintha másképp alakulna a megértés, nem úgy,hogy gyûlik-gyûlik, és lassan kialakul, aztán egy része el-iramlik, a másik része pedig megmarad, és ehhez gyûlik is-mét valami, aminek egy része megint elvész, nem, mostugyanaz az anyag van velem évek óta, s ez annyira mozdu-latlan és örök, hogy fájna, ha még bármi fájni tudna.

Persze gyakran kérdezem magamtól, miért is kellett ehheza megértéshez az, hogy egyedül maradjak, mit is vétettem énaz ellen, akit Istennek, Úrnak vagy akármi másnak neve-zünk, és akihez fohászkodunk, miért kellett a semmit meg-pillantanom ahhoz, hogy azon keresztül a mindent ismegpillantsam, minden kérdésemre választ kapjak, vagymajdnem mindegyikre, kivéve azt, amelyet az elõbb tettemföl, és amelyre valószínûleg sohasem fogok választ kapni,vagy ha mégis, akkor legfeljebb ennek az emlékiratnak a vé-gén, bár erre az elnevezésre csupán a hagyomány vagy amûveltség kötelez, mert egyébként nem emlékiratokat írok,de hogy mit is, azt nem tudom pontosabban elmondani,mint ahogy fentebb már elmondtam.

Megkérdezhetné bárki, ha egyszer megértettem, miértkell le is írnom, s ennek a valakinek, akit nagyon nehezem-re esnék „kedves olvasónak” nevezni, ennek a valakinektehát azt válaszolnám, hogy azért, mert minden vallomás-nak tulajdonképpen a beszélgetés a mûfaja, még akkor is,ha ez a beszélgetés meglehetõsen egyedi szabályok szerintmûködik, s így azzal áltathatom magam, hogy nem vagyokegyedül.

S hogy az elején kezdjem, vagy hogy egyáltalán elkezd-jem valahol, egy olyan tettnél, döntésnél, vagy minek is ne-vezzem, amelyrõl azt hittem, minden megoldódik általa,megnõsültem, azért a biztonságért nõsültem meg, amelyet

8

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 8

dozás ördögi körében forgott, és sajnos arra is késõn ébred-tem rá, hogy én sem tudtam ettõl szabadulni, én sem tudtamszívvel-lélekkel szeretni õt, én is mérlegeltem, egyszóval ha-zudtam, és nemcsak így.

Most a nõk jönnének, elõbb mégis egy férfi jön, egy fér-fi, aki a fõnököm volt a kiadónál, ahol a napilap elõtt dol-goztam, már úgy értem, a közvetlen fõnököm, mert a másik,a közvetett, a legnagyobb, akitõl minden függött, hát az egyborzalmas nagy fasz volt, nem is lehet másképp nevezni, egykisstílû szélhámos, aki azt hitte, hogy õ a világ közepe, rá-adásul úgynevezett nagy családból származott, egy olyancsaládból, amely Erdély egyik nagy családjának számított,kulturális értelemben természetesen, és ez volt a legször-nyûbb az egészben, hogy mindenkit ismert, és mindenki is-merte õt, a legtöbben persze tudták, hogy ez egy sötétgazember, akinek még a szeme sem áll jól, az agya is telje-sen be van borulva, a lelkérõl nem is érdemes szót ejteni,csupán a ragyái világítanak, s aki ezt a férfit, az egyik leg-jobb barátomat, ezerszer sértette vérig, mert tényleg egy ha-talmas fasz volt. A közvetlen fõnököm, olyan büszke vagyokrá, hogy csak így nevezem, mintha azt mondanám, õfelségepincére voltam, úgy mondom azt, hogy ennek az emberneka kollégája, beosztottja és végül barátja lehettem, mert eddi-gi életem minden barátja közül tõle tanultam a legtöbbet, õadta a legtöbb szeretetet, ha a szeretet mellé szabad egyálta-lán ilyen szavakat társítani, vagy csak egyszerûen annyit kel-lene mondanom, amit õ adott, az igazán és mélységesenszeretet volt, nem romlott kedvesség vagy penészes szno-béria, nem, õ igazán szeretett, annyira, hogy nem várt cseré-be semmit, sem biztonságot, sem egyebet, vagy ha egypillanatra eszébe jutott, hogy mi mindent adott, akkor rög-tön elszégyellte magát, tisztában volt vele, hogy az ilyen jel-

11

dani az igazságot, ha ezt megteszem, talán anyámék sorsa ismásként alakul, nem szólva az öcsémérõl és az enyémrõl, il-letve hát a miénkrõl, a miénkrõl, amely sosem volt a miénk,pedig ketten éltük meg.

Sosem volt a miénk, mert nagyon korán hazudni kezd-tem, mindig, amikor azt mondtam neki, szeretlek, bár szeret-tem a magam önzõ módján, mert megfõzte a kávémat,kitöltötte, elkavarta a cukrot, kistányérra tette a csészét, az-tán odahozta hozzám, és akárhogy forgatom, végül is ennyi-ben foglalható össze az egész, de miért volt ez kevés, miértnem volt ez elég, hiszen ezt akartam, nem?!, hogy végre ott-hon legyek valahol, s ennek az otthonnak a látható, hallha-tó, tapintható, ízlelhetõ tulajdonságait is érzékeljem, istenem,milyen mohó voltam, és milyen végtelenül ostoba ugyanak-kor, a boldogságot akartam az utolsó kávéskanálig, és nemjöttem rá, hogy nem rendelkezem a boldogság képességé-vel, s ha bennem nincs meg, akkor ebédelhetek akár három-szor is naponta, úgysem fogok rátalálni, Mária sohasemértette, miért írok, miért fontos nekem ez vagy az, miért ér-zem néha, hogy másvalaki ír helyettem, a számomra legfon-tosabb kérdéseket nem értette tehát, így még könnyebb voltazzal áltatnom magam, hogy miatta vagyok továbbra is bol-dogtalan, bár jóval visszafogottabban fogalmaztam, valahogyúgy, hogy miatta nem vagyok egészen boldog, mert mellettelegalább lehetett élni, ha vele nem is, mellette nem kellettfolyton attól félnem, hogy valami miatt megsértõdik, és né-hány napig nem fog szeretni, s ki tudja, mit kell tennem,hogy ismét szeressen, az õ szeretete nem hullámzott, nemvolt ilyen nevetséges apróságokhoz kötve, az õ szeretete va-lódi volt, nem mérlegelt, mint a családomé, amelynek min-den tagja a megbántódások és egyre rövidebb ideig tartókibékülések, valamiféle végtelenül lehangoló szereteti alku-

10

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 10

megsejtette vagy meglátta ezt a mondatot, úgyhogy nem isolvasta föl, de nagyanyám is megsejthette, hogy mit írtam,egész délután veszekedtünk, és azt megbántam, hogy olyanhanyag voltam, csak úgy lecsaptam a lapot, eszembe se ju-tott, hogy ezzel milyen fájdalmat okozhatok, inkább el kel-lett volna rejtenem, vagy csak bevinnem a szobámba, de aztsoha nem bántam meg, és akármennyit gondolkodom rajta,most sem tudom megbánni, hogy írtam egy novellát a csalá-domról, és abban úgy írtam le a dolgokat, ahogy vannak, il-letve részben voltak, azóta több ilyen írásom is született, ésmost is róluk írok, de hát kirõl írnék, mirõl írnék, ha egyszeraz írás azt jelenti számomra, hogy leülök a gép elé, és ma-gamról írok, sokakkal ellentétben úgy gondolom ugyanis,hogy a prózának nem feltétlenül kell személytelennek len-nie, persze sok minden van az irodalomban, csiszolás, távo-lítás, ebben a valamiben is stilizálok, hát másképp nemlehet, de hogy én erõltetett fikciók révén akarattal távolod-jam el magamtól, régmúlt századok krónikáit lapozgassam,több emberöltõ óta elporladt ismeretlen hõsök élete utánnyomozzak, hát ezt már korábban sem akartam megtenni,mindig is magamról akartam írni, de akkor még naivan azthittem, nem lesz ez olyan nehéz, hiszen mi lenne könnyebb,mint magamat megírni, az én történetemet, s csak most,hogy nekiláttam, érzem az emlékek sodrását, mely egyremélyebbre ránt magával, pedig hol vagyok még az igazi ör-vénytõl.

Mindegy, Balázsról akartam beszélni, a barátomról és fõ-nökömrõl, akit nem tudok az ex-fõnökömnek nevezni, mertmindig is õ marad számomra A FÕNÖK, annak ellenére,hogy többször is megsértett, hamar rájött, hogyan sebezhetmeg a legkönnyebben, megbántott hát, aztán napokig betegvolt bele, nem lelte a helyét, de nem mutatta, csak az vette

13

legû kapcsolatokban nem szabad hálára vagy egyéb ilyesmi-re várni, elvárni meg éppen semmit nem lehet, nem szabad,ez a tudás látszott a tekintetén, látszott minden mozdulatán,beleivódott a gesztusaiba, a ráncokba aszott, karvalyszerû ar-cán, abba a dudorba, melyet a homlokán viselt, szóval min-denébe, tényleg mindenébe, azelõtt sem, azóta sem láttamsenkit, aki ennyire egyértelmûen és kétségtelenül ember lettvolna, a szó minden romantikájával, mert persze elvei is vol-tak, talán ezért nem lehetett író, az elvei miatt, egy írónaknem lehetnek elvei, nem törõdhet azzal, hogy most ez amondat túlságosan kegyetlenre sikerült, gyorsan kihúzom,egyetlen mondatot sem húztam ki soha azért, mert féltem,hogy X vagy Y megsértõdik, pedig ki kellett volna húznom,sõt, volt egy novella, amelyet egyáltalán meg sem kellett vol-na írnom, nem is sikerült valami fényesen, inkább nyavaly-gás lett belõle, mint széppróza, de mindegy, megírtam, aszerkesztõnek éppen novellára volt szüksége, hát odaadtam,a szerkesztõ pedig, barátom, egy évvel fölöttem járt az egye-temen, leközölte. Bementem a szerkesztõségbe, dumáltunk,aztán adott egy lapszámot, én meg hazavittem, otthonanyám beszélgetett nagyanyámmal, és letettem a lapot a fo-telre, jártam-keltem föl-alá, átöltöztem, anyám fölvette, bele-lapozott, észrevette, hogy megjelent benne egy írásom, erreabbahagyták a beszélgetést, és anyám olvasni kezdett, ezmár abban az évben volt, nagyanyám utolsó évében, amikorhályog ereszkedett a szemére, és nem tudott olvasni, haladtanyám, haladt, a novellában róla is szó volt, illetve hát a fõ-szereplõ anyjáról, akinek mesterkélt mosoly játszik az ajkán,és az írásban egy asztmás fiatalember életének egy szakaszátmeséltem el, a fiatalember a nagyanyjával, egy nagyon ked-ves öregasszonnyal lakott, akirõl azonban a fiatalember oly-kor azt gondolta, milyen jó volna, ha nem élne már, anyám

12

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 12

ekkor vagy akkor, de a leírás csal, a kéz csiszol, gyalul, hulla forgács, mint egy asztalosmûhelyben, és az írás sokszornem is hasonlít ahhoz, amit a kamera visszajátszott, gondol-tam akkor, amikor könnyedén gondoltam összevisszamindent, mert azzal áltattam magam, hogy kiharcoltam ma-gamnak a jogot, bátran gondolhatok bármit, ma már tisztá-ban vagyok vele, hogy nem írhatok le akármit, s így az írássem mechanikus mûvelet, egyáltalán nem az, minden pilla-natban figyelned kell, és éppen abból származik a feszült-ség, hogy amikor a billentyûzet túl könnyen írna le ezt vagyazt, akkor ökölbe kell szorítanod a kezedet, és nem szabadszót fogadnod a klaviatúrának.

De vissza Balázshoz… Elvei voltak, egyszer például aztfejtegette, hogy nem emelhet ki egy asszonykát abból a kör-nyezetbõl, amelyben él, és nem értettük a dolgot, szokásavolt ez is, gyakran akarattal úgy fogalmazta meg a monda-tot, hogy ne legyen érhetõ, pedig nagyon világosan és logi-kusan el tudott magyarázni mindent, ez is volt a kedvencszava, logikus, logikus ez, logikus az, logikus amaz, számá-ra minden logikus volt, számomra meg semmi a világon, éséppen azt szerettem, hogy nem logikus, semmi sem logikus,az életnek van fantáziája, gondoltam, és kiderült, hogy azértnem akarja magáévá tenni ezt a nõt, aki pedig, meg vagyokgyõzõdve, boldogan az övé lett volna, méghozzá bármelyikpillanatban, mert akkor tönkretenné az életét, a menyecskefölfedezné, hogy más is van a világon, nemcsak az, amit aférje tud nyújtani, hanem valami egészen egyedülálló, párat-lan és fantasztikus dolog, tele fantáziával, Balázsban az volta kivételes, hogy miközben folyton a logikát emlegette, na-gyon jól tudta, hogy az életben a logika nem fontos, az élet-ben nem a logika a szép, de azt már kevésbé tudta, hogy azelvek sem fontosak, mert aki mindenféle elveken gondolko-

15

észre, aki jól ismerte, ugyanúgy járt-kelt, ugyanúgy észrevettmindent, mint addig a pillanatig, ugyanolyan jól irányított, fi-gyelt nagyon, senkit nem ismertem, aki ennyire tudott figyel-ni, és két nap múlva már mindent tudott arról, akit figyelt,de szórni tudta a figyelmét, egyszerre több dologra tudottkoncentrálni, bámulatos volt, hogy mi mindent észrevett, tõ-le tanultam meg, hogyan nézzek úgy, hogy lássak is, és nyu-godtan mondhatom, hogy tõle tanultam meg, hogy az írólegfontosabb szerve a szem, a leírás, az már többé-kevésbémechanikus mûvelet, halad a kéz a papíron, kopognak azujjak a billentyûzeten, de a mû a szemben születik meg, ésa szem közvetítésével az agyban, hányszor említette, hogybenne kialakult valami furcsa látás, mintha egy rejtett kame-rát hordozna magával, és ebben a rejtett kamerában azt islátná, ami vele történik, a saját gesztusait, saját arcának mi-mikáját, s a gép a mondatait is fölvenné, és amíg más nyu-godtan beszélget, nyugodtan vigyorog és hadonászik, addigõ a gyorsan váltakozó képeket figyeli, az egymás után kö-vetkezõ mondatokat hallgatja, és amíg a többiek jól érzikmagukat, addig õ azon aggódik, vajon mikor tévedett és mi-ben, és így az egész beszélgetés, és mivel az élet ilyen be-szélgetésekbõl áll, tulajdonképpen az egész élet egyetlenkétségbeesett szorongás, amelybõl csak a kivételes boldog-ság állapota szabadíthat föl. És akkor szinte felkiáltottam azörömtõl, olyan öröm fogott el, mint amikor az ember úgy ér-zi, végre olyan valakivel találkozott, aki megérti, és ennélnagyszerûbb nincs is a világon, mert én is gyakran érzem,hogy ilyen vagyok, illetve inkább, hogy ez történik velem,én is egy rejtett kamerát hurcolok magammal, mint valamiposztmodern Sziszüphosz, és az én kamerám is ott lebeg afejem fölött életem minden egyes pillanatában, ha írni aka-rok, akkor csak visszapörgetem, és megnézem, mi történt

14

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 14

megkíván, mindegy, szóval Berenisz ennivaló, vidám, érzékinõ volt, aki az élet minden örömét és aljasságát a zsigerei-ben hordozta, bármit könnyedén el tudott hitetni, és bármi-nek az ellenkezõjét is, ha az érdeke úgy kívánta, nem voltakskrupulusai, és ebben hozzám hasonlított, ahhoz a valaki-hez, aki akkor voltam, de egyáltalán nem volt érzékeny, ésebben viszont nem hasonlított egyikünkhöz sem a Balázs ál-tal „csapatnak” titulált valamibõl, Edina értette, láttam a sze-mén, a mosolyán, hogy érti, de hát Edina nagyon okos,elegáns lány volt, azt hiszem, õ egyet is értett Balázzsal,nemcsak megértette, hogy mit akar mondani, mindig is úgyéreztem, hogy közöttük valami furcsa hasonlóság van, Ba-lázs tehát nem akarta ezt az asszonyt kiemelni, tönkretenni,én értettem, mit akar mondani, csak azt nem értettem, miértgondol ilyesmikre, én arra gondolnék, gondoltam akkor,hogy az asszonyka végre megtudná, mi az, boldognak len-ni, egyetlen, õrülten boldog pillanat száz kiábrándulással föl-ér, semmi más nem fontos, csak a boldogság állapota, és havalaki képes egy másik embert ebbe az állapotba hozni, ak-kor miért fogja vissza magát, szerintem ez nagyobb bûn,mint egy-két hülye konvenciót fölrúgni, nagyobb bûn, mintmegbántani valakit vagy akár valakiket, mert mindig azörömmel kell törõdni, nem a fájdalommal, hiszen annyiraössze van kavarva minden, minden öröm végén ott a bánat,mintha egy fonalat gombolyítanánk, akkor miért nem azörömmel törõdünk, azzal a kevéssel, ami jut, mennyire naivvoltam, mennyire el szerettem volna hitetni magammal,hogy tényleg ezt gondolom, pontosabban hogy gondolha-tom ezt, s valószínûleg nemcsak el szerettem volna hitetnimagammal, hanem el is hittem, azzal a boldog magabiztos-sággal, amellyel azok hisznek, akik még semmit nem tud-nak, és annak a veszélynek tettem ki magamat, hogy

17

dik, az alibiket gyárt, menekül valami elõl, amibe bele kel-lene ugrania, az asszonykát tehát nem tehette a magáévá, rá-adásul falusi menyecske volt, Balázs egy Kolozsvár mellettifaluban élt, ez is az egyéniségéhez tartozott, hogy a kiadó-ért, ahol dolgoztunk, fölrúgta egész addigi életét, és kiköltö-zött abba a faluba, onnan ingázott Kolozsvárra, télen-nyárononnan buszozott be, az út több mint egy órát tartott, de kép-zeljük el, egy harminc-harmincöt éves asszonyka, aki eddigboldog volt, legalábbis azt hitte, hogy boldog, ami végsõ so-ron ugyanaz, és akkor én most emeljem ki megszokott kör-nyezetébõl, hát ezt nem tehetem meg, nem tudom megtenni,magyarázta szinte kétségbeesetten, Berenisz nem értette adolgot, igaz, Berenisz általában nem értette Balázst, és sok-szor engem sem értett, titkárnõ lévén persze Balázsnak ud-varolt, a titkárnõk általában udvarolnak a fõnöküknek, ettõlbiztonságban érzik magukat, nekik is jó, a fõnöknek is jó,Berenisz egyébként is nagyon alkalmas volt erre a szerepre,amikor odakerültem, azt hittem, nagyon ostoba, az évek so-rán azonban rájöttem, hogy egyáltalán nem ostoba, csak hi-ányzik belõle az az érzékenység, ami az igazán okosembereket jellemzi, õ tényleg csak az életnek élt és az éle-tért, eszébe nem jutott, hogy meg fog halni egyszer, illetvenyilván eszébe jutott, de nem sokat gondolkodott ezen, egy-szer meg kell halni, gondolhatta magában, vagy valami ilyes-mit, szóval boldog volt, és mellesleg úgy tett, minthabármelyik pillanatban lefeküdne Balázzsal, de errõl szó sevolt, szerintem soha nem feküdt volna le vele, az élet meg-óvása ugyebár azt jelenti, hogy az alapvetõ körülményeketis meg kell óvni, az ember nem csalhatja meg a férjét, akimilliókat keres, mert akkor hogy járhatna mindennap autó-val, hogy nyaralhatna Horvátországban, hogy vásárolhatnameg magának és a gyermekének mindent, amit szeme-szája

16

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 16

megszöktünk az igazán jó beszélgetések elõl, mindig siettek,az egyik a felesége, a másik a férje miatt, a harmadik megegyszerûen azért, mert félt önmagától, sajnos ezt is el kellmondanom Edináról, bár tudom, hogy nem fogalmazok na-gyon pontosan, de van, amit nem lehet pontosan megfogal-mazni, csak törekedni lehet a pontosságra, tényleg féltönmagától, félt, hogy érzései támadhatnak, félt, hogy ösztö-nei vannak, és ezek az ösztönök felülkerekedhetnek a józan-ságán, el sem tudta képzelni, hogy bármi a józanságát, aracionalitását veszélyeztesse, azt az ok–okozati viszonyt,amelyet kialakított magában, és amelyet a világ nem mindigfogadott el, ma is emlékszem, és mindig is emlékezni fogokannak az öreg amerikai bírónak a szavaira, akit SpencerTracy játszott A nürnbergi perben, és aki azt mondta a fiatal-embernek, aki a nácik védõügyvédje volt, hogy egész peralatt csodáltam a logikáját, úgy vág az esze, mint a borotva,de ne higgye, fiatalember, hogy minden, ami logikus, az egy-szersmind igaz is, ezt kellett volna Edina megértse, és szerin-tem értette is, mint már említettem, nagyon okos lány volt,de félt ettõl a megértéstõl, félt ettõl az egyszerû mondattól,ahogy az emberek a legegyszerûbb mondatoktól félni szok-tak, õ tehát a gátlásai miatt nem maradt velünk, mert ahogyBerenisz elkezdett készülõdni, Edina is rögtön készülõdnikezdett, egy nõnek nem illik ugyebár két férfival maradnia,ilyen ostoba szabályok irányították az életét, és nagyon rit-kán érzõdött, hogy tudja, hogy ezek a szabályok mennyirevégtelenül ostobák, és nem mindig teremtõdött meg a férfi-beszélgetés hangulata, úgyhogy hagytuk a fenébe az egé-szet, mert mikor a lányok szedelõzködni kezdtek, akkoriszonyúan elment a kedvünk mindentõl, még az élettõl is,ilyenkor jobban látszottak azok az apró hazugságok, ame-lyekben éltünk, a fércek, varratok, amelyek révén elhitettük

19

valóban ne tudjak meg semmit, hogy ha megtapasztalok isezt-azt, akkor se inogjak meg a hitemben, aminél sekélye-sebb állapot el sem képzelhetõ, hálistennek sikerült túlemel-kednem ezen az olcsó hiten, amit Balázsnak nem lehetettelmagyarázni, neki, mint már említettem, elvei voltak, ésazoktól nem tágított, Berenisz kérdezett, miért törõdsz te az-zal, hogy õ mit gondol vagy mit érez, az nem a te dolgod,de Balázs úgy érezte, hogy az õ dolga, Edina mosolygott,gyönyörû mosolya volt, orosz vagy lengyel grófnõk jutottakeszembe róla, a színei is szlávosak voltak, fehér bõr, világos-barna haj, világosbarna szem, de az elegancia tette igazánszéppé, nem lehetett azt mondani róla, hogy gyönyörû, deválasztékosan, arisztokratikusan szép volt, fõleg télen, feke-te kabátban járt, és a nyakában piros sálat viselt, nem lehe-tett nem szeretni, mint ahogy szerettem is egykor, istenem,jóval azelõtt, hogy tudtam volna, mi az egyáltalán, szeretni,jó az életnek ez az elõrelátása, ha tudnánk már az elején, va-lószínûleg soha nem lennénk szerelmesek, fiatalok, roman-tikusak, öregeknek születnénk, bölcseknek és rezignáltaknak,s csak valahol mélyen motozna bennünk a fájdalom, olyanmélyen, hogy alig fájna, mégsem lehetne megszüntetni.

Garronét ittunk, vöröset, olyan furcsa ital a Garrone, isszaaz ember, és nem szereti, túl édes, vagy mi az ördög bajavan, csak issza, issza, és egy pohár után már be is rúgott, leg-alábbis émelyeg a gyomra, kóvályog a feje, de a lányok eztszerették, Balázs meg a vodkát, és akkor inkább a lányokkaltartottam, mert én ugyan egyik piát sem szeretem, de a vod-kát, egyáltalán a rövidet nem tudom elviselni, meglehetõsennõies vagyok ebbõl a szempontból, a bort szeretem igazán,de azzal meg az a baj, és ebben Balázsnak tökéletesen iga-za volt, hogy hosszú ital, beszélgetni kell hozzá, és mi per-sze beszélgettünk, de sohasem annyit, valamiképpen mindig

18

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 18

Olyan furcsa az is, ahogy azokkal az emberekkel viselke-dem, akiket szeretek, egy ideig attól féltem, hogy nem is sze-retek senkit igazán, aztán persze megtapasztaltam azellenkezõjét, de szerettem volna, ha nem ilyen áron kellmegtudnom. Miután megnõsültem, és rájöttem, hogy nemkellett volna megnõsülnöm, mert a gyerekkorom levét iszomnap mint nap, vagy hogy is mondjam, a szüleimnek sosemvolt fontos a család, csak az anyám tett úgy, mintha törõdnea családdal, de egy olyan asszony, aki egy életen keresztülnem tanult meg fõzni, vasalni, mosni, a paszuly ropogott afogunk között, a murkot, zellert, petrezselymet, karalábétalig tudtuk elharapni, nem volt megfõve, a ruháink a vasalásután is gyûröttek maradtak, ha egyáltalán kivasalta õket,mert gyanakszom rá, hogy sokszor nem vasalta ki, csak be-dobigálta a szekrénybe, különben teljesen mindegy, mert afehér ingeket a zöld pólókkal egyszerre mosta ki, a feketezoknit a fehér alsónadrággal, egy ilyen asszony tehát még-sem törõdik a családdal, még ha azt állítja is, hogy törõdik,apám üvöltött, utólag rájöttem, hogy az üvöltözések nagy ré-sze ezek miatt az apró iszonyatok miatt volt, hogy az életük,a házasságuk is erre ment rá, ezekre a pici, de nagyon fon-tos dolgokra, ahogy például a feleségem megterített, aztöröm volt nézni, azzal szinte nem lehetett betelni, azt az egé-szen kivételes rendet, azt az eleganciát nem lehet megtanul-ni, azzal születni kell, öröm volt enni arról az asztalról,amelyet õ terített meg, anyám ezt sem tanulta meg soha,puff, koppant a kenyér az asztalon, piff-puff, koppantak atányérok, a szalámiból csak egy keveset, mert holnap is kellenni, amit felvágott, az még a fél fogunkra sem lett volnaelég, két kamasz fiú, öcsém is mindig jól evett, meg én is,megkentük a kenyeret vajjal, fogtuk a párizsit, rátettük a ke-nyérre, és haraptunk, akkoriban nem tûnt föl, mit tudtuk mi,

21

magunkkal és másokkal, hogy mégiscsak élünk, élünk,élünk, nemcsak vegetálunk, nemcsak tápláljuk a testünket,hanem mi magunk is táplálunk valamit, megint egy nagyökörség, de biztos megértik majd, mire gondolok, és hanem, az se számít.

És ez volt az az ivászat, amelynek a végén Balázs majd-nem elsírta magát, illetve tulajdonképpen el is sírta magát,remegett a hangja, elvékonyodott, nem bírta már a fájdalmat,amit ez a bukaresti gazember okozott neki, mert igazgatónk,a ranglétra legmagasabb fokán álló szélhámos természetesenBukarestben székelt, a cég központja is ott volt, onnan osz-togatta fölmérhetetlenül értékes utasításait, mint egykor afélelmetes Diktátor, vajon miért van az, hogy mindig a leg-nevetségesebb emberek kerülnek a legmagasabb pozíciók-ba, igazán nem értem, és Balázs azért akadt ki, mert ténylegsiralmas volt a helyzetünk, többször mondta, ezt az embertmég zsarolni sem lehet, mert nincsenek elvei, én már min-dent kipróbáltam, de most már nem bírom tovább, egysze-rûen nem bírom, aztán mégis tovább csinálta, az elvekért, ahagyományokért, a nem is tudom, minek a nevében, ezt semértettem, hogy lehet elhinni, hogy bármiféle elvek és hagyo-mányok fontosabbak, mint egyetlen ember élete, aznap,amikor sírva fakadt, határozottan úgy éreztem, hogy fel-akasztja magát, leugrik az emeletrõl, altatót vesz be, nem tu-dom, miképpen, de kárt tesz magában, mégsem maradtamott vele, nem maradt vele senki, részeg is volt már, zavarunk-ban mindannyian elmentünk, bár ugyanazon ostoba szabá-lyok szerint persze nekem kellett volna maradnom, énvoltam a férfi, Berenisz meg Edina nõk voltak, de egyszerû-en nem tudtam maradni, hogy olvasgassak, amíg valameny-nyire helyrejön, aztán hazavigyem, érezze, hogy van egybarátja, aki bármikor segít rajta.

20

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 20

nem is eshetne, aki ezt a vallomást elolvassa, határozottantiltakoznom kell egy ilyen beállítás ellen, hiszen valóban tör-téntek ilyen dolgok, s egy idõ után olyan szemérmetlennyíltsággal, hogy már voltaképpen hazudni sem volt miért, snem is hazudtam volna, ha a helyzet meg nem kívánja ezt,helyzet, mennyi mindent jelent ez a szó is, szóval volt egyilyen jellegû megbízhatatlanság kétségtelenül, de nem errõlbeszélek, és Mária sem csupán és nem is elsõsorban ezt ér-zékelte, az egzisztenciális megbízhatatlanságot érzékelte, hanagyképûen akarok fogalmazni, nem az idõ egyes pillanata-iban megtörténõt, hanem folyamatosan létezõt, nem azt,hogy megcsaltam és esetleg máskor is meg fogom csalni va-lakivel, hanem hogy folyamatosan hûtlen vagyok hozzá,még ha soha többé nem érek is más nõhöz, hogy senkit nemvagyok képes örökre szeretni, és így persze senkit nem tu-dok szeretni, mert bármennyire is igyekeztem meggyõznimagam az állandóság szükségességérõl, nem rendelkeztemaz állandósághoz szükséges képességekkel, semmit nem un-tam jobban, mint a nagy közös pillanatokat, például a Kará-csonyt, fõleg az elõkészületeket, bár a bevásárlást Máriaejtette meg, õ gondolkodott rajta, hogy kinek mit vegyünk,és õ vette meg az ajándékokat, de amikor eljött az aznap,amikor behoztuk az erkélyrõl a fát, apósom addig farigcsál-ta, amíg sikerült a tartóba tenni, és nekem kellett felporszí-vóznom a gallyacskákat, amikor elkezdtük feldíszíteni afenyõt, és azt a rengeteg lampiont, gömböt, csizmácskát,csillagot meg Isten tudja, mit fel kellett aggatnunk, méghoz-zá mind egy szálig, egyetlen dísz sem maradhatott a doboz-ban, alig vártam, hogy elfogyjanak végre, de amikorelfogytak, akkor meg jöttek a szaloncukrok, aztán a girlan-dok, és mikor mindenen túl voltunk, akkor meg az ünnepiasztalt kellett megterítenünk, elõkeresni a legszebb abroszt,

23

hogy más házakban másképp van, csak csodálkoztunk,hogy jé, Manyi néninél milyen jókat lehet enni, a vinetta1

nem darabos, a sütemények nem hullanak apró darabokra,na mindegy, errõl máskor, a lényeg az, hogy megnõsültem,és egy idõ után éreztem, hogy már a feleségem se fontos,akirõl pedig azt hittem, mindig is fontos lesz számomra, ami-kor megesküdtünk, akkor szentül hittem, hogy így van, atemplomban például meg voltam gyõzõdve, hogy a szöveg,amelyet a pap után mondok, igaz, hogy ezt a szöveget én isírhattam volna a magam nevében, de kiderült, nem így van,a szöveg azóta elkopott, és a házasságom átváltozott, vágy-tam a biztonságra, és jól is esett hazamennem, és nézni a te-rített asztalt, aztán enni róla, és jólesett, ahogy ez az igazánszép lány és asszony, a feleségem hozzámbújt, biztonságbanérezte magát mellettem, magához szorított, aztán széles, da-rabos keze, mely egyébként az egyetlen testi jele volt annak,hogy falusi szülõk leánya, ez a kéz elnyugodott a dereka-mon, vagy inkább valahol fennebb, a hasamnál, ezt a moz-dulatot sehogy sem tudom elfeledni, még most sem, pedigmost már tudom, hogyan változott meg az ölelés jelentése,eleinte valóban azt jelentette, hogy Mária biztonságban érzimagát mellettem, de ez az érzés viszonylag korán elmúlt, ésnem is egyszerûen attól, hogy megcsaltam, az csak a tünetevolt valaminek, és ha teljesen és maradéktalanul õszinteakarnék lenni, és mi mást is akarnék még, akkor mindentvégig kell mondanom, így hát mély lélegzetet veszek, ésmondom, a megbízhatatlanságom tünete volt, de nehogyolyan típusú megbízhatatlanságnak tekintsék ezt, hogy eztmondtam, és azt cselekedtem, vagy azt állítottam, hogy sze-retem, miközben mást szerettem, ennél nagyobb tévedésbe

22

1 Padlizsánkrém.

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 22

nem is lehetett, apám is többször megcsalta anyámat, de azõ esetükben tényleg nem lehetett másképp, és én, mint egyi-kük unokája, a másiknak pedig a nagyobbik fia, mittehettem?, én sem lehettem hû, van valami, ami olyanná te-szi az embert, amilyenné válik végül, és én ilyen lettem, hátilyen lettem, aki nem tudja elfogadni magát olyannak, ami-lyen, az kössön kötelet a nyakába, ha ilyen egyszerû lenne,de persze ez sem ilyen egyszerû, semmi sem egyszerû, min-den csak szép, vagy nem szép, minden csak tönkreteszivagy megszépíti az ember életét, de az a baj, hogy egyszer-re teszi tönkre és szépíti meg, vagy egyszerre szépíti meg ésteszi tönkre, és egészen pici rést hagy a döntésnek, nem en-ged teret a gondolkodásnak, egyfelõl házasember vagy, sú-lyos szó, másrészt viszont szerelmes, ez meg szép szó, hogyigazodjon el az ember ennyi minden között, gondoltam ak-kor, most már nem gondolnék ilyeneket, de ahhoz, hogymost ezt gondoljam, akkor viszont ezt kellett gondolnom,persze ez is csak leírva ilyen egyszerû, megtörténve nem, dehát melyik történet egyszerû, és melyik élet?

Elég, tehát azok, akiket szeretek, azokat voltaképpen nemszeretem, de ez csak késõbb derül ki, a magam számára ismeglepõ módon, mikor nagyapám meghalt, Debrecenbenvoltam nyári egyetemen, július valahányadikától augusztuselejéig, körülbelül egy hónapig, és egy augusztusi napon,szörnyû, alföldi hõség volt, ájuldoztunk a forróságtól, éppenebédelni készültem a kollégium kantinjában, amikor egy-szercsak megjelent apám, aki akkor már évek óta Pesten élt,megyek elébe, szia, szia, mondja, hogy vagy, tudod, hogymeghalt nagytati, nem, tegnap délután, és most megyünk atemetésre, holnap jövünk is vissza, bejöttem, ha gondolod,elviszlek, és én mindenféle gondolkodás nélkül azt válaszol-tam, nem megyek, nincs kedvem vagy valami ilyesmit, és

25

levenni az arannyal bevont evõeszközöket a szekrény leg-magasabb rekeszébõl, no meg az egy évben egyszer haszná-latos étkezõkészletet, aztán a poharakat, a legnyomasztóbbmégis a délelõtti idõszak volt, Mária koszorúkat és girlando-kat készített, fenyõgallyakat font össze, közéjük gyertát állí-tott, és mindezt tányérra tette, minden fenyõillatú volt,minden csillogott-villogott, mire vágytam, ha nem erre, még-is csetlettem-botlottam, egyik lábamról a másikra álltam,folyamatosan piszkáltam a bõrkét a jobb hüvelykujjam kö-römháza mellett, amíg ki nem serkent a vér, Mária egyre fe-szültebb lett, fújt, remegett a keze, majdnem sírva fakadt,pedig nála türelmesebb embert életemben nem láttam, delegtöbbször idejében jött a karácsonyfadíszítés pillanata, sakkor mégiscsak lehetett valamit kezdeni velem.

Mindez szép volt, nagyon szép, gyönyörû és semmivelössze nem hasonlítható, de az sem hasonlítható össze sem-mivel, gondoltam, amikor egy boldog lány magához ölel ahóban, és akkor már korántsem olyan könnyû dönteni, ma-gához ölel, fénylõ fekete szeme rám tekint, és azt mondja,fantasztikus vagy, hát ilyenkor tényleg nem lehet ellenállni avágynak, szétsimogatod a haját az arcából, és a havazásbanrátalálsz az ajkára, és ennél sincs semmi csodálatosabb, ésamikor megízleled a csókját, és érzed a hideget, a hó ízét, ésbiztos vagy benne, hogy semmi sem lenne jobb, mint ezzela lánnyal a hóban hemperegni, akkor megint csak nem olyanegyszerû dönteni, pedig voltaképpen, én is tudom, halálo-san egyértelmûnek kellett volna lennie, apósomék példáulelájultak volna, ha elmondom nekik ezt a dilemmát, nem ér-tették volna, nem is lett volna hogyan megérteniük, apósomegész életében hû volt anyósomhoz, anyósom egész életé-ben hû volt apósomhoz, és kész, ennyi, nálunk ez másképpalakult, nagyapám sohasem volt hû nagyanyámhoz, de talán

24

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 24

egy nõ sem azért szép, hogy ez a szépség mondjon valamit,vagy ha már, akkor inkább mondjuk úgy, hogy azért szép,hogy önmagát mondja el, de semmiképpen sem azért, hogyvalamiféle ostobaságot levonhatnánk ebbõl a szépségbõl,persze, ha az ember szavakkal bánik, akkor óvatosnak kelllennie, mert a szavak csak nagyon keveset tudnak közölni,és nem képesek árnyalni, fehéret és feketét mondhatsz csu-pán, de ami közöttük van, arról egyetlen szavad sem lehet,a film egy olasz kisvárosban játszódott, ahol egy szegény asz-szony gyermeke a mozigépész, Alfredo legjobb barátja lett,Philippe Noiret játszotta ezt az öreg, nagyon bölcs embert, akölyök megtanult filmezni, egyszer kimentette Alfredót atûzbõl, mert lángra kapott a celluloid, és a közönség szerte-szaladt, senki nem segített az öregen, csak a kisfiú, a gépészmegvakult, de túlélte az esetet, aztán a fiú kamasz lett, majdfiatalember, Rómába készült, a tengerparton búcsúzkodottöreg barátjától, és Alfredo, aki akkorra már le is bénult, to-lókocsiban ült, magához húzta, és nyersen, már-már durvánazt mondta, soha többé ne gyere vissza ide, és ha mégisvisszajönnél, akkor ne látogass meg, mert zárva találod az aj-tómat. A fiatalember sírva távozott az örök városba, de meg-fogadta az öreg tanácsát, soha nem jött vissza többé, híresfilmrendezõ vált belõle, és nem volt hálátlan, küldte a leve-leket meg a pénzt, de soha nem látogatott haza, egyetlen-egyszer sem, csak akkor, amikor az édesanyja fölhívta, hogygyere, meghalt Alfredo, hazautazott a temetésre, és megnéz-te azt a filmet, amit öreg barátja ráhagyott, és amit voltaképpazokból a kockákból ragasztott össze, amelyeket annak ide-jén a tisztelendõ úr óhajára ki kellett vágnia a celluloidsza-lagból, mert erkölcstelenek voltak, és a fiatalember, aki azótajó negyvenes lett, itt újra sírva fakadt, pedig olyan nevetsé-gesek ezek a jelenetek, nõk fürdõdresszben, véget nem érõ

27

nem azért, mert máris arra gondoltam, hogy mi közöm ne-kem a szertartásokhoz, nem érdekelnek, én szerettem anagyapámat, és nem kell ezt azzal bizonygatnom, hogy el-megyek a temetésére, jó lett volna, ha ilyen szabad lettemvolna, de nem, errõl szó se volt, egyszerûen tényleg nemvolt kedvem utazni abban az ordító hõségben, nem volt ked-vem az apám unokaöccse meg annak a felesége mellett nyo-makodni a kocsiban, nem volt kedvem a határon várakozni,az unott képû vámosok arcába nézni, udvariaskodni velük,szóval sok mindenhez nem volt kedvem, de a lényeg még-iscsak az, hogy a nagyapám temetésére nem mentem el, ésnem a bennem lévõ szabadság miatt, pedig addig azt gon-doltam, hogy szeretem, és tényleg szerettem, legalábbis aztgondoltam, de most már nem tudom, mert például a teme-tése hírére nem reagáltam helyesen, és ha ezt mondom,akkor úgy értem, érzelmi szempontból helyesen, nem a jól-neveltség szempontjából, nem sírtam el magam, nem mond-tam rögtön, hogy persze, megyek, csomagolok, várjatok egykicsit, mondjuk egy negyedórát, vagy annyit sem, bedobomaz útlevelemet, és menjünk, nem, én még a részletekre semvoltam kíváncsi, hogyan halt meg, kérdezte volna mindenbecsületes ember, és nem egyszer, hanem tízszer, százszor, akönnyeivel küszködve, remegõ hangon, de nem, én egyet-lenegyszer kérdeztem rá, de apám se tudta pontosan, táviratérkezett, nagytati meghalt, és apám szólt az unokaöccsé-éknek, kocsiba pattant, benzint vásárolt, és elindult a teme-tésre.

Láttam egyébként egy filmet, úgy emlékszem, olasz–fran-cia film volt, Cinema Paradiso, az volt a címe, nagyon sze-rettem azt a filmet, ráadásul a mondanivalójáért szerettem,pedig én úgy gondolom, a mûvészetnek nincs mondanivaló-ja, ahogy egy szép nõ sem akar mondani semmit, úgy értem,

26

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 26

decemberi reggelen anyám fölhívott a kiadóban, gyere be,ha tudsz, Nagyi beteg, fájlalja a szívét, bemegyek, mondtam,de csak este, olyan kilenc óra felé, mert ma ünneplik aPontus ötéves születésnapját, ez is milyen furcsa, inkább egykiadó születésnapjára mentem el, de azt hiszem, akkor in-kább a hárítás mûködött bennem, az a furcsa hitetlenség,amellyel nem hisszük el, hogy a szeretteink meghalhatnak,eszembe se jutott semmi ilyesmi, jó, de akkor én már nemleszek itt, Nagyi föl fog tudni kelni, ha Te elmész, Nagyi, fölfogsz tudni kelni, ha elmegyek, kérdezte anyám, azt mond-ja, föl, menjek csak nyugodtan, na jó, akkor bemegyek olyankilenc felé, sziasztok, szia, mondta anyám, és ennyi volt.

Többé soha nem láttam, illetve amit láttam, egy össze-ment, szerencsétlen öregasszonyt, véres csíkkal az orrán,zöld pizsamában elnyúlva a földön, az már nem õ volt, nemNagyi volt, akit szerettem, nagyon szerettem, és mégsemtudtam megmenteni.

29

szájpuszik, mai szemmel a megtestesült ártatlanság képei, ésa forgatás, mármint a Cinema Paradiso forgatásakor is azokvoltak, a filmet ugyanis a nyolcvanas évek végén készítették,azt hiszem, és nyilván a fõhõs korában sem számítottak márerkölcstelennek, de nem ez a lényeg, hanem az emlék, egybarátság emléke, Alfredót siratja, akit már évtizedek óta nemlátott, és akkor szerette-e vajon?, de akit azért nem látott,mert maga Alfredo parancsolt rá, hogy ne látogassa meg töb-bé, és akkor hogy is lehet olyant kérdezni, hogy vajon sze-rette-e, csak õt szerette, nyilván.

Számomra nagyanyám jelentette a legtöbbet, Nagyi voltaz én Alfredóm, aki kegyetlen is tudott lenni olykor, de ez aszeretet kegyetlensége volt, persze nem arra gondolok, hogyelküldött volna magától, de önmagával vívott keserves har-cok árán szinte mindig megértette, hogy valami miért fonto-sabb számomra, mint másvalami, és ami még ennél isfontosabb, sohasem az elvei döntöttek, a hagyományok,amelyeken felnõtt, hanem az irántam érzett szeretete, min-den veszekedésen túl, és rengeteget veszekedtünk, üvöltöz-tünk és káromkodtunk, mert attól sem riadt vissza, ezt isnagyon szerettem benne, és fájt neki, és fájt nekem is, na-gyon fájt mindkettõnknek, de végül mindig kibékültünk, mi-lyen hülye szó ez is, egymásra találtunk, kérj bocsánatot, tedisznó, mondta, és kinyújtotta a kezét, nem kérek, mond-tam, és megcsókoltam. Nagyapám temetésére nem jöttemhaza, Nagyit tehát nekem kellett megtalálnom, nem is tu-dom, miért lepõdtem meg, vagy miért nem tudok ezzel mostsem megbékélni, vagy inkább napirendre térni fölötte, de-cember tizenegyedike volt, péntek, néhány napja nem jár-tam nála, terveztem is, hogy bemegyek, azon a nyáronnõsültem meg, és szeptemberben anyósomék lakást vásárol-tak nekünk, amelybe novemberben beköltöztünk, és azon a

28

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 28

ugyan a folyóba, és játszadozik a virágokkal, de a mélység-tõl már megijed, és mintegy észhez térve gyorsan a partraúszik. Nagyapám képes volt végigfütyörészni, vagy inkábbvégigtrombitálni az egész életét, mert éppen olyan hangokatadott ki, mint egy cirkuszi trombita, felfújta az arcát, és az aj-kával szabályozta a ritmust, ha megunta, akkor meg dudorá-szott, pardon, pardon, szenyóra, pardon, pardon, egy szóra,énekelte, és mikor odaért, hogy ha bár halál egy csókja, hátöljön meg, de szeretem, akkor nagyanyámat kirázta a hideg,és elnevette magát, és bármilyen hihetetlen, e két cselekvés,gesztus, reflex egyszerre következett be, és a hidegtõl mega nevetéstõl egyszerre rázkódó háttal azt mondta, menj a ló-faszba, te vén cseszterfild, de nagyapám megismételte azutolsó sort, hát öljön meg, de szeretem, mondta olyan átélés-sel, hogy abba tényleg bele lehetett halni, tényleg hinni le-hetett, hogy õ belehal ebbe, valószínûleg a nõk is ezértszerették, mert el tudta hitetni, hogy egy csók a halál, és egycsók elmaradása aztán végképp a halál, persze csak úgy hit-ték el, ahogy a nõk elhiszik ezeket a dolgokat, nem véresenkomolyan, egyik lábukat nem kapva le gyorsan a másikról,nem kapkodva a kalapjuk felé, csak vihogva, továbbra is ka-céran, tûzzel a szemükben, és nagyapám már akkor, ott, aVilmában biztos lehetett felõle, hogy megkapja a csókot, deaz éneklést azért nem hagyta abba, leszek a cselédje, fölmo-som a fürdõszobát, folytatta, pipáját a jobb kezében tartotta,hamar õszülõ haja a halántékához simult, a-szeme-sem-áll-jól tekintete a nõbe hatolt, de nem fürkészõen, csak szemte-lenül, ne úgy, hogy mindent lásson, csak úgy, hogy azthiggyék, mindent lát, és akkor már az asszonykának semvolt mit tennie, megcserélte a lábát, zavarában a kalapjáhozkapott, és duzzogó rosszallással azt mondta, ejnyepista, ma-ga egy gonosz fráter.

31

2.

Érdekes, hogy még ma is, mikor már mindenen túl vagyok,vagy hogy is mondjam, mikor már semmi olyan nem történ-het, ami meglepne, folyton ehhez a szigorú öregasszonyhozmérem magam, rá nézek fel, mint valami istennõre, vagy hanem akarok ilyen magasra tekinteni, akkor hát mint egy pél-daképre, bár persze nem olyan értelemben, hogy szeretném,ha minden cselekedetem olyan lenne, mintha õ tette volna,ó nem, ettõl az isten õrizzen meg, nagyanyámnak túlságosanzord elvei voltak, olyan zordak, hogy akár meg is lehetettõrülni tõlük, én biztosan megõrültem volna, ha egyetlen pil-lanatig is betartom õket, mint ahogy nagyapám éppen azértnem õrült meg, mert sohasem tartotta be õket, másfelõl megazért, mert ahhoz túlságosan sok erõ adatott neki, annyi erõ,hogy még ezt se bánja meg soha, mármint a neki adott erõt,hányszor gondoltam már én magam is, pedig nekem igazánnem mérték nagykanállal az energiát, sokszor úgy össze kellfognom magam, minden erõfeszítésem rámegy, úgy összekell szorítanom a fogam, csodálom, hogy nem megy szét azarcom a rettenetes nyomástól, csak az állkapcsomba nyilal-lik a fájdalom, de muszáj nekem ez a fájás, hogy ne hulljakapró darabokra, és ilyenkor arra gondolok, mi a francértnem õrülök bele az egészbe, hiszen egy õrültnek nyilvánnem az fáj, ami egy normális embernek, egy olyannak, ami-lyennek tartom magam, akkor viszont attól ijedek meg, hogytalán egy elmebetegnek még szörnyûbb fájdalmai vannak, ésmi tagadás, nem a legvidámabb dolog nyálfolyós, üres tekin-tetû bolondokat látni, szóval akkor meg az õrültséghez nincserõm, így aztán olyan vagyok, persze nem mindig, csakezekben a furcsa pillanatokban, mint Ofélia, aki bemegy

30

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 30

mindketten idegesek lettünk, én azért, mert üvöltenem kel-lett, õ meg azért, mert üvölteni kell neki, nem kell ordítani,mondta ordítva, és még kevésbé hallott, mint azelõtt, úgy-hogy a hozzá fûzõdõ történeteket részben anyámtól, zömé-ben azonban nagyanyámtól tudom, aki bármennyire isóvakodott attól, hogy elmondjon nekem valamit, mert a ha-lála elõtti években már félt, hogy mindent megírok, amilyenbüszke tudott lenni, ha kiálltam ötven vagy hatvan emberelé, akik semmit nem értettek abból, amit mondtam, illetveazokból a versekbõl, amelyeket szépen, kifejezõen, tehátgyalázatosan felmondtam, és amelyeket tehetséges emberekvetettek papírra nyolcvan, száz, kétszáz vagy éppenséggelnégyszáz éve, kiálltam a társaim szülei meg a tanári kar eléa szûk öltönyömben, és szavaltam, amennyire boldog tudotttehát lenni nagyanyám ilyenkor, annyira rémülten figyelte,hogy képtelen vagyok másról írni, mint önmagamról, és haönmagamról, akkor természetesen róluk, úgy nézett rám,úgy óvakodott tõlem, mint egy árulótól, aki ahelyett, hogyjól eltemetné a család szégyenletes ügyeit, világgá kürtöliazokat, és hiába magyaráztam, hogy a szégyen nem az írá-saimnak köszönhetõ, hanem a családnak, amely ilyen szé-gyenletesen viselkedik, mire megírom, ami történt, addig aszégyen régen egy másik történet embriójába költözött, hogyamikor ez a történet elkezdõdik, a szégyen is fölszivárogjonvele együtt, s a végén már ne lehessen megkülönböztetniõket egymástól, a történetet a szégyentõl, a szégyent meg atörténettõl, és nem is értem, mondtam, illetve most már or-dítottam, hogy nem szoktátok meg a szégyent, és miért tû-nik nagyobbnak leírva, mint akkor, amikor eljátsszátokgyalázatos szerepeiteket ebben a kurva életben, üvöltöttem,és közben szégyelltem magam, mert ha volt valaki, akineknagyon kevés közvetlen köze volt a szégyenhez, akkor az

33

Gonosz fráter volt valóban: nem törõdött a látástól vaku-lásig rohanó férjekkel, akik egyébrõl sem tudtak mesélni,csak a munkahelyükrõl meg arról, hogy mit sikerült össze-hozniuk a pénzbõl, amit kerestek, akiknek szájszaga fáradtbüszkeséget lehelt a világba, az örökös férfiak örökösen fá-radt büszkeségét, frissen borotvált arcuk a megbízhatóság ésa hûség illatát árasztotta, tudod, fiam, mesélte, egyszer ko-molyan eltöprengtem azon, hogy vajon borotválkozzak-emég ebben az életben, ha ezek a fantáziátlanok mind borot-válkoznak, akkor nekem meg szabad-e borotválkoznom, va-jon szabad-e, hogy ugyanúgy illatozzam, mint ezek aszánalmas és unalmas alakok, vajon nem ijeszti-e el ez a nõ-ket, kérdezte nagyapám szinte rémülten, pedig már a nyolc-vanadik életévén is túl volt, régi szeretõi már mind aHázsongárdban nyugodtak, követték férjeiket, úgy látszik,mondta nagyapám egy másik alkalommal, minden tévhitünkellenére az oly sokat magasztalt hûségbe és büszkeségbe le-het belehalni a leghamarabb, ha én ezt tudom!, de aztán,folytatta, aztán arra gondoltam, a pipám megment engem at-tól, hogy holmi férjekkel hasonlítsanak össze, úgy mondtaezeket a férjeket, olyan hangsúllyal, mintha õ maga nem lettvolna férj, mintha mi sem állt volna tõle távolabb, mint bár-kinek a férje lenni bármikor, és a pipája miatt valóban sok-kal többet megtehetett, mint bárki más, sosem láttam olyanpipát, mint amilyen az övé volt, játékos, könnyed, elegáns éshuncut pipa volt ez, az udvarlás rövidszárú, kemény pipája,nagyapám ült az ablak mellett, kinézett a tömbházudvarra,és pöfékelt, akár egy örök pihenésre készülõdõ Szindbád,aki a rá jellemzõ nagyvonalúsággal úgy gondolja, ez a pipalátott már eleget, a többi nõ most már legyen a másé.

Sajnos, nagyothallott, s ezért csak nagyon ritkán beszél-gettünk, s ezeket a ritka alkalmakat is megbántuk, mert

32

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 32

olyankor dicséretnek szánt korholással, a fekete viszont, akésõbbi Pisztácia, csak hallgatott, gyönyörû barna szemévelcsak itta a betûket, fekete frufrui a szemébe hulltak, a végénletette maga elé a papírt, egy pillanatra megkapaszkodott azasztalban, aztán azt mondta, ezt el kell tennem, és látszott,nem is a mondatán látszott, hanem a gesztusain, hogy tör-tént benne valami, amit a magam akkor még nagyon célra-törõ gondolkodásommal arra magyaráztam, hogy szerelmesbelém, hát persze, persze, szerelmes belém!, ujjongtam, scsak késõbb jöttem rá, hogy ez a kétségbeesett mozdulat in-kább volt egy másik férfiból való végleges kiábrándulásánaka jele, mint annak, hogy belém szeretett volna.

Ez a kiábrándulás is milyen nagy szó, és milyen kevesetjelent, vagy legalábbis mennyire kevéssé jelenti azt, amire azember gondolni szokott ilyenkor. Késõbb, jóval késõbb, túla csodálatos szeretkezéseken és a rettenetes szakításokon,túl a kétségbeejtõ veszekedéseken, melyeket mindketten na-gyon nehezen viseltünk, mégsem tudtunk nyugodtak marad-ni, pedig hányszor, de hányszor megígértem magamnak,hogy nem borulok ki, és olykor sikerült is, magam is csodál-kozva láttam, hogy képes vagyok erre, de legtöbbször per-sze nem voltam képes, és akkor visszafojtott hangonborzasztó dolgokat vágtunk egymás fejéhez, amelyek, bár-mit is mondtunk, bármire is hivatkoztunk volna, két okravoltak visszavezethetõk, a házasságunkra és a természetünk-re, az alkatunkra, mert mindketten szerettük, ha a másiknem képviselõi bolondulnak értünk, és mindketten tudtunkúgy viselkedni, hogy tényleg bolonduljanak, illetve nem isviselkedni, valahogy mindkettõnkben megvolt ez a hajlam,bár mindenféle rosszindulat nélkül és minden nagyvonalúsá-gom ellenére is azt kell mondanom, hogy õ még rá is tettegy lapáttal erre a sugárzásra, azt hiszem, a képzavar sok

35

éppen õ volt, õ, aki annyira tiltakozott az ellen, hogy a több-nyire mások által elkövetett gyalázat papírra kerüljön, és ígyszámot tarthasson valamiféle örökkévalóságra.

Bizonyára úgy érezte, hogy ez az örök gyalázat az õ ne-vét is bemocskolja, ha ez a szégyen a papíron az õ alakjá-hoz tapad, akkor nem tud majd megválni tõle, és eztszörnyû igazságtalanságnak tarthatta, mint ahogyan az is, dehát az nem igazságtalanság-e, hogy nekem, akinek végképpnem kellene közöm legyen semmiféle gyalázathoz, a csalá-dom révén mégis nyakig vagyok benne, hogy az íróságomatsem tudom másnak érezni, mint a gyalázat gyümölcseinekszüretelésére vagy a gyalázat lemosására irányuló munkálat-nak, s hogy ebben a tevékenységben éppen azokat kell alegjobban megsértenem, akiket a legjobban szeretek, gon-doltam akkor, s ma már részben rezignáltan, részben szé-gyenkezve emlékszem vissza ezekre az idõkre, mi lehetettannyira fontos, gondolom ma, hogy mindennel törõdjem,csak azzal ne, ami a legfontosabb volt és a legfontosabb ismaradt.

Pisztácia is félt a megírástól, nem nagyon értem, miért ép-pen attól félt, ami minden bizonnyal a legjobban vonzottabennem, egy trubadúr, aki ír is ráadásul, méghozzá úgy ír,ahogy neki tetszik, amikor a lap indult, írtam egy tárcát anõkrõl, és annyira örültem neki, hogy a már betördelt oldaltlevittem, és készítettem néhány fénymásolatot belõle, és atitkárnõknek is adtam, az egyik szõkés, telt, buja lány volt, amásik fekete és még bujább, forrón érzéki, s hogy mennyi-re forrón, azt késõbb hálistennek volt alkalmam megtapasz-talni, egyelõre két kolléganõ voltak csupán, akik szerették apoénjaimat, akiknek segítettem olykor, akiknek udvaroltam,miközben kávét ittam a titkárságon, a szõke nevetett a tárcá-mon, nevetett és olykor a homlokára csapott, Imre, mondta

34

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 34

képzelhetõ mértéket, amikor Pisztácia, akit õk persze nemígy neveztek, Pisztácia tehát egyedül maradt, mert kollégái-nak a városban akadt dolga, vagy mert már lejárt a munka-idõ, hogy megbotránkozhattak a jólnevelt lelkek ezen is,gyakran hallottuk, amint vihorászva elmennek, de akkor mársemmi sem számított, akkor már alig vártuk, hogy mindenkielmenjen, csak az éjjeliõr maradjon, tõlünk õ is elmehetettvolna, csakhogy õ maradt, de minket már semmi sem érde-kelt, lezárta a gépét, elrendezte az irattartóit, én addig re-megve vártam, fel-alá jártam a szobában, azt sem tudtam, mitkezdjek magammal, míg végül megszánt, az utolsó irattartótaz asztalon hagyta, és átkarolt, csókolóztunk, és már az elsõpillanattól úgy felizgattuk egymást, az az egy vagy két, máskörülmények között szinte szûzies csók is úgy felajzottmindkettõnket, persze hol voltak a más körülmények?! se-hol, és kit érdekeltek?! senkit, hiszen éppen az volt a nagy-szerû, hogy a körülményeket mi teremtettük meg, még hasajnos nem is igazodtak hozzánk, de aztán ennek is eljött azideje, egyelõre álltunk ott a szobában, mellettünk búgott alassan kikapcsoló gép, olykor különféle zörejek hallatszot-tak, mintha valaki jönne, és ettõl eleinte összerezzentünk, deaztán ez sem érdekelt, kezem elindult a testén, fölhúztam apulcsiját, simogattam a mellét, télen ismerkedtünk meg, illet-ve télen éreztük meg, hogy vonzódunk egymáshoz, és nemsokkal késõbb, körülbelül egy hónap múlva engedtünk isennek a vonzásnak, sóhajtoztunk és nyögtünk a visszafojtott,mert szabadjára nem engedhetõ vágytól, amely már nem isperzselt, nem is égetett, hanem pusztított, és éppen azértpusztított, mert nem ölt meg egészen, amit visszafojtottunk,az újult erõvel tört ki rajtunk, a testünkön, hogy a végén márgyûlöltem a saját testemet, és gyûlöltem az õ testét, amelygyûlöletessé teszi a sajátomat, és mivel mindig, késõbb is,

37

mindent kifejez, sokkal többet, mint amennyit egy úgymondnormális szókapcsolat, különben sem hiszem, hogy az író-nak félnie kellene a képzavaroktól, szóval õ kacérabban voltkacér, mint én, míg én visszafogtam magam, ha nem csakvele voltam, addig õ, nekem legalábbis ez volt az érzésem,és ma sem tudok szabadulni ettõl az érzéstõl, õ tehát akkorengedte igazán szabadjára kacérságát, akkor dugta ki több-ször finom nyelvét a foga között, akkor nyalta igazán az aj-kát, akkor nevetett úgy, mintha egy másik férfi által mondottpoén ezerszer jobb lenne, mint az én poénjaim, és perszenem tudhatom, hogyan viselkedett akkor, amikor nem vol-tam vele, azt viszont észrevettem, hogy amint belépek a szo-bába, abba a szobába, ahol õ dolgozott, figyelme mindjártegy másik férfira irányul, és bár megesküdtem volna rá,hogy soha máskor nem beszélgetnek, úgy figyelt a kollégá-jára, úgy itta a szavait, olyan célzásokat tett, mintha folytonbeszélgetnének, egyebet sem csinálnának, csak beszélgetné-nek szüntelenül, és akkor elfeledtem, mit gondoltam nemsokkal ezelõtt, mit nem sokkal!, egy másodperccel ezelõtt, ésaddig maradtam, amíg az idõm engedte, sokszor jóval afö-lött az optimális idõtartam fölött, amelyet a konvenció enge-délyez egy olyan munkatársnak, aki csak úgy munkatárs,mint a többi, ugyanannyi dolga van a titkárságon, mint bár-ki másnak, olykor egy-egy kérvény vagy ûrlap, és persze ká-véivás, és kész, az udvarlásaimmal megszereztem magamnaka jogot, hogy hosszabb idõt tölthessek a két lánnyal, mintmás, de végtelen idõt mégse tölthettem, és mégis végtelenidõn át maradtam ott, furcsa lehetett, hogy a látogatás olykorannyira megnyúlt, hogy az egy órát is elérte vagy (ó, irgalomatyja, ne hagyj el!) meghaladta, és nem különös, hogy éppenakkor haladt meg minden elképzelhetõ, legalábbis jól-nevelten, jó ízléssel megáldott ember szemében minden el-

36

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 36

zugság, vagy legalábbis nem elég, kevés, nem az igazságotmondja, az igazságnak csak egy molekuláját mutatja föl, ésazért tûnik hazugságnak, azért tûnik olyan ocsmányul egyol-dalúnak, mert éppen az igazságnak a szebbik részét mutatjaföl, az igazság ugyanis természetesen az, hogy én fantáziát-lannak, szürkének és unalmasnak találtam a feleségemet, avalószínûleg csakis Pisztáciára vonatkozik, senki másra, mertmíg én a testiség, az érzékiség, az erotika varázsát minden-re kiterjesztettem, a viselkedéstõl és a gondolkodástól a leg-apróbb dolgokig, a tekintetig és a mozdulatokig és mégtovább, a bõrfelületig, az érintésig, a kétféle száj, kétfélemell, kétféle derék, comb, fenék és hüvely ízéig, és otthonunalmasnak találtam mindent, azt is, ahogy a feleségemeszik, azt is, ahogy iszik, azt is, ahogy tévét néz, azt is, ahogyfõz, mos vagy mosogat, és a legfurcsább az, hogy egyszerreélt bennem a kettõ, az elragadtatottság minden iránt, amittesz és ahogyan teszi, és az undor minden iránt, amit tesz ésahogyan teszi, a háziasság, kedvesség, pisze orr, húsvétinyuszira emlékeztetõ mosoly számomra is a legváratlanabbpillanatokban lett fárasztóvá és idegesítõvé, most, ahogyírom ezt az emlékiratot vagy mit, most, ahogy ehhez a mon-dathoz érek, érzem, ahogy elönt a szégyen, lentrõl felfelé vé-gigszivárog a testemen, tördelem a kezemet, nagyokatnyelek, piszkálom a bõrkét a szokott helyen, annyira küsz-ködöm magammal, nem akarom leírni, és tudom, hogy még-is leírom, le kell írnom, és nem is elsõsorban magamért, mégkevésbé a szövegért, a ritmusért vagy akármiért kell leírnom,hanem Miatta, neki semmiképpen sem szabad hazudnom,még akkor sem, ha magamat fölmenteném, illetve éppenolyankor nem szabad hazudnom, amikor legszívesebben föl-menteném magam, úgy kell írnom, mintha nem is én írnám,és fõleg nem magamnak, hiszen tényleg nem magamnak

39

folyton én voltam az õrültebb, a nadrágját is kigomboltam,ujjam besiklott nedves hüvelyébe, és akkor már nem is fájt avágy, mert a fájdalom kevés ahhoz, amit mondani szeretnék,akkor már olyan volt, mintha beásnának nyakig a homokba,és egy pohár vizet tennének egy ujjnyira a számtól, gyön-gyözzön ott a szemem elõtt, érezzem a víz semmivel összenem téveszthetõ, s az elképzelt körülmények között kétség-beejtõ illatát, de ne tudjam elérni, csak a nyelvemet nyújto-gassam, s a végén már ne legyek tisztában vele, mi fájjobban, a nyelvem vagy az, hogy nem érhetem el a vizet, éshaljak meg ott, a sivatag közepén, valami ilyesmi történt ak-kor is, de talán még szörnyûbb, a farkamon éreztem, milyenlenne, ha beléhatolnék, de nem hatolhattam belé, és ettõlbelehaltam a vágyba, de éppen az a baj, hogy igazából nemhaltam bele, igazából még inkább vágytam arra, hogy belé-hatoljak, ez a szomjúság nem ölt meg végleg, ez a szomjú-ság kegyetlenebb volt, mert fel is támasztott.

Mondtam már, hogy én voltam az õrültebb, mindig õ ál-lított meg, õ fújta ki magából a vágyat, nem végleg természe-tesen, ahhoz egymáséi kellett volna lennünk, de annyi idõremindenesetre, amíg eltartott magától, valahogy elment a fo-gasig, és amikor a kabátját is fölvette, akkor én is elindultama kabátomért.

A másik ok a házasság volt, a házasság, melyben seny-vedtünk, mi legalábbis úgy éreztük, hogy senyvedünk, azthiszem, abban a pillanatban, abban a hosszúra nyúlt, több-ször megszakított, gyönyörû pillanatban, amíg együtt vol-tunk, semmit nem vártunk jobban, mint hogy együttlehessünk, és semminek nem örültünk jobban, mint ennek,ebben a pillanatban valószínûleg egyikünk sem tudott volnafantáziátlanabb, szürkébb, unalmasabb embert megnevezni,mint az élettársa, valószínûleg, mondom, de persze ez is ha-

38

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 38

hogy meggyõzzek egy lányt, aki ideadta magát nekem, vál-jon el a férjétõl, aztán meg azért kellene szembeköpnöm ma-gam, mert semmilyen szóválasztó aljassággal nem sikerültezt elérnem, és emiatt nem tudom megbocsátani magamnakaz aljasságomat.

Milyen könnyû is lenne, az ember nem gondolna senkireés semmire, csak feloldozná magát, de nekem sok minden-re kell gondolnom, elsõsorban nagyanyámra, aki túl keményvolt ahhoz, hogy meg tudjon nekem bocsátani, mindentmegbocsátott volna, persze, túlságosan szeretett ahhoz,hogy sokáig éreztesse megvetését, de biztos vagyok benne,hogy egészen soha nem tudott volna megbocsátani, nem voltérzéke az élet örömeihez, mondhatnám, és nem is járnékmessze az igazságtól, tényleg nem volt érzéke hozzájuk,ahogy az általa meg anyám által elmesélt emlékeket rakos-gatom, azt hiszem, dédnagyanyámtól örökölhette ezt a haj-landóságot az örömtelenségre, dédnagyanyámtól, aki nemszerette dédnagyapámat, bár dédnagyapám nagyon szeretteõt, de tudjuk, annak számára, aki nem szeret valakit, az, akiszereti õt, nincs, nem létezik, olyan, mintha meg sem szüle-tett volna, különös házasság lehetett valóban, hiszen az, aki-vel nap mint nap együtt élsz, és akitõl gyermeked van, azmégiscsak létezik, miközben te meg azon küszködsz, hogyne létezzen, a szívedben nincs helye!, nem tudod, miképpenfordulhatnál el tõle, hogy ne éreztesse szeretetét, miközbenõ azt nem tudja, hogyan éreztethetné jobban, hogyan érez-tethetné úgy, hogy téged is megérintsen, de téged nem lehetmegérinteni, Isten õrizz, hogy téged bármi megérintsen, úgy-hogy még azt is letagadod, ami esetleg megtörtént, jólesõ bi-zsergés fut a hátadon, de te nem akarod érezni, s mivelmégis érzed, elõbb a hátadra haragszol, aztán pedig arra,akinek köszönhetõen mindezt mégis érzed.

41

írom, legszívesebben kirohantam volna a lakásból, bevágtamvolna magam az elsõ taxiba, és bemondtam volna a címet,Pisztácia címét, milyen furcsa ez is, ahogy ez a cím él és mû-ködik bennem, milyen furcsa, hogy ez az utcanév mit képeskihozni belõlem, múltkor láttam egy plakátot, valamisztriptízbár táncosnõket keresett, és az utcanév láttán min-den fölkavarodott bennem, minden megmozdult és felszínretört, meg kellett állnom a fal mellett, mintha a plakátot néz-ném, meg kellett állnom és levegõt vennem, mert már való-sággal elfogyott a levegõm a feltörekvõ emlékektõl, ki hittevolna, hogy egyszer majd éppen a legszebb emlékek akar-nak megfojtani, azok ráadásul, melyekrõl úgy gondoltam,hogy igazán építhetek rájuk, mintha egy házban föllázadná-nak a téglák, és kirobbannának a kéményen, velem is ez tör-tént, Crinului, állt a plakáton, és én egy slágerre gondoltam,Az a sárga liliom, amit egykor küldtem néked, dúdoltam ma-gamban, és ettõl valahogy erõre kaptam, aztán meg azontöprengtem, mi a túróért kellett itt megállnom, mintha attólfélnék, hogy elárulom magam, hiszen már nincs kinek.

Szóval nem tudom, õ hogy volt ezzel, az kiderült, hogyjobb szeretõ vagyok, mint a férje, szenvedélyesebb és találé-konyabb, de szemben velem, aki arra is hivatkozni szoktam,hogy a feleségem nem ért egy csomó mindent, nem érti, mi-ért írok, miért írok éppen úgy, ahogy írni szoktam, nem ér-ti, miért kell valakinek a saját emlékeit és élményeit világgákürtölnie, persze úgy viselkedik, mintha értené, nagyon rit-kán tesz olyan megjegyzéseket, melyekbõl az derül ki, hogytényleg nem érti, csak türelme van, csodálatos türelme, bármég a jelzõket is megválogattam, nehogy megsértsem velükPisztáciát, istentelen türelme van, mondtam, most jön, hogyszembeköpjem magam, mert arra használtam a tehetsége-met, a biztos ösztönömet, amellyel a jó szavakra rátalálok,

40

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 40

keveset, s hogy végeredményben sohasem leszek képes el-mesélni õket.

A legfurcsább az, hogy ketten kétféleképpen mûködnekbennem, s ezt a kétféleséget nem az egyéniségükre értem,hiszen hogy is mûködhetne ugyanúgy egy életélvezõ és egyéletcipelõ, egy hosszan borozgató, anekdotázó, pipás, sláge-rekkel udvaroló nõbolond, meg egy tartásos, elveket valló,kispolgári származására büszke asszony, ez is érdekes, hogya származásra, a vagyonra meg az egyéb ilyen dolgokra ki-zárólag nagyanyám és anyám célzott, nagyapám soha, pedigha az arisztokrácián nem csupán grófi leszármazást meg hol-dakat értünk, és miért kellene azt értenünk, hanem sokkalinkább stílust, életmódot, életfilozófiát, akkor kétségkívül õvolt a család egyetlen arisztokratája, még a nagyanyámat asír szélére sodró, óriási adósságai is egy tékozló arisztokra-tára vallottak, s ebbõl a szempontból igazán mellékes, hogyegy vérbeli arisztokrata nyilván többször verhette iszonyatosmennyiségû adósságba magát, mint nagyapám, nem, a két-féleséget inkább úgy értem, hogy bennem élõ, engem for-máló modelljük mennyire másképpen nyilvánul meg,nagyapám egészen könnyen láthatóan, ugyanaz a mosoly,ugyanazok az érzéki poénok, ugyanaz a kissé divatjamúltudvariasság, ugyanaz az eleganciára való törekvés, szinteminden ugyanaz, remélem, nekem is korán kezd õszülni ahajam, akkor tényleg mindenben egyformák leszünk, csak apipáját nem tudtam még a kezembe venni, de nagyon ké-szülök rá, nem is annyira az asztmám akadályoz meg ebben,bár persze az is, hanem fõleg a félelem, félek, hogy mégnem vagyok méltó a pipájára, a mozdulataira, ahogy meg-tömte dohánnyal, a nyugodt, ablakon-kinézõs pöfékelésére,pipázni nem lehet akárhogy, nagyanyám viszont egy gondo-lat, egy örökké felbukkanó és nagyon erõs gondolat, termé-

43

Elég bonyolult ez, félek is az életnek ettõl a kuszaságá-tól, hiszen mégiscsak az én életem, az ember nagyon ke-vés, sajnálatosan kevés ideig áltathatja magát azzal, hogyvan egy élet, egy nagybetûs ÉLET, amelynek épülete min-denki számára adott, és mindenki számára ugyanolyan, tör-ténjen tehát bármi történhetõ, ez az épület eligazítbennünket, a lépcsõk, boltívek, ajtók, ablakok mégiscsakvezetnek, mégiscsak kialakítanak egy utat, s egyik út csakannyiban különbözik a másiktól, hogy másvalaki járja vé-gig ugyanazt, ettõl a tévhittõl nagyon korán el kell szakad-ni, illetve nagyon korán elszakadunk, eltépnek valósággalettõl a tévhittõl, s persze ettõl, az eltépés módjától is függ,hogy mi történik velünk tovább, miféle tévhiteket hiszünk,és miféle tévhiteket hajítunk el, milyen modelleket kere-sünk magunknak, és mennyire sikerül alkalmazkodnunkhozzájuk, mennyire sikerül elhitetnünk magunkkal, hogyezek voltaképpen mi vagyunk, nem a nagyapánk és nem anagyanyánk, hanem mi, mi magunk, egyedi és senki más-sal össze nem téveszthetõ egyéniségünk, és azért emlege-tem éppen a nagyszülõket, mert számomra valamiképpenõk lettek az irányadók, persze sejtem én, hogy melyek vol-tak az azonosulni vágyás konkrét okai, nagyon korán, márnyolcadikos vagy kilencedikes koromtól náluk ebédeltemés náluk tanultam, szinte náluk laktam, csak aludni és reg-gelizni jártam haza, ez is bõven elég volt, túl sok, hogy neundorodjam meg a szüleimtõl, a mocsoktól és a hazugság-tól, amelyben éltem, a részegség és a képmutatás bûzlõ,rothadt keverékében, s ez a túl sok aztán még mélyebbazonosulási vágyat szült, nem lehetek ilyen, nem lehetekilyen, zakatolt bennem szünet nélkül, és milyen lehetnék,ha nem olyan, mint õk, a nagyapám meg a nagyanyám,akikrõl sokat meséltem, mégis az az érzésem, hogy nagyon

42

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 42

3.

Mit szólt volna ahhoz, hogy egy férjes asszonnyal találkoz-gattam a legnagyobb titokban, legalábbis én azt szerettemvolna, hogy mindent a legnagyobb titok övezzen, de még énis tudtam, hogy ez teljességgel lehetetlen, a tapintat tiltja,hogy többet mondjak róla, de különben is, mit mondhatnék,a szavak amúgy is keveset jelentenek, de ebben az esetbenmég annál is kevesebbet jelentenének, a kollégám volt, na-ponta hazakísértem, legalábbis elkísértem valameddig, mertnem tudtam hazáig kísérni, valahogy nem voltam képes alépcsõházajtóban válni el tõle, úgy éreztem, ez már a férjefelségterülete, mekkora baromság ez is, mintha bárki bármi-re is igényt tartana, igényt tarthatna, ha tudta volna, hogy azegyik legfõbb felségterületét elraboltam, a szó legszorosabbértelmében a magamévá tettem, és büszke vagyok erre, oly-kor azon vettem észre magam, hogy ostoba hímönérzettel já-rok-kelek, mint egy hülye macsó, mivé lesz az ember avágytól, mivé lesz az ember egy lánytól, aki elõbb tetszik,késõbb még jobban tetszik, és egyszer csak, észre sem ve-szed, annyira elragadott az a valami, ami vonz hozzá, mint amágnes, hogy ki sem látsz belõle, hiába rángatnád ki magad,nem tudod, mélyül, mélyül a szerelem, nem tudsz menekül-ni, de most már nem is szeretnél, mert szép, szép, annyiraszép, hogy nem hagyhatod abba, a hazugságaival, a feszült-ségeivel együtt gyönyörû ez a kapcsolat, vagy tán éppenazoktól, nem tudom, és hogyan lehetne elválasztani az érzé-kiséget a szerelemtõl, vagy a szerelmet az érzékiségtõl, tet-tem föl magamnak a költõi kérdést, és büszke voltam, hogyilyeneket kérdezek magamtól, ha tudtam volna, mekkora os-tobaság, és fõleg azt, hogy nagyon is elválasztható, fájdalma-

45

szetesen a kép is megjelenik, de a gondolat fontosabb belõ-le, itt is az életmód, a stílus, de ez egy zordabb, szárazabbéletstílus, valószínûleg nagyanyámnak köszönhetem, hogyelgondolkodom azon, ami történik, és ettõl valahogy meg-változik a világ, egyszerre más fénytörésben látom a dolgo-kat, és szünet nélkül figyelem magam, mintha ketten lennék,az, aki figyel, és az, akit figyelnek, nagyanyám örökségemélységet ad a nagyapáménak, nagyapám abszolút problé-mátlan világa gellert kap nagyanyám csupa-probléma világá-tól, és bár az elõzõt képviselem, és ez az, amit igazánszívesen tovább örökítenék, azért az utóbbiról sem tudnéklemondani, nem vagyok képes úgy tenni valamit, hogy ne fi-gyeljem magamat, amint ezt a valamit cselekszem, és soká-ig, nagyon sokáig figyeljem, s a megfigyelés közbenmindegyre újrajátsszam a cselekedeteimet, miközben a ben-nem levõ többiek már a további tetteimet figyelik, és való-színûleg ezért gondolkodom annyit azon, hogy mit mondottvolna nagyanyám errõl az egész gyönyörû és nagyon ke-gyetlen történetrõl, életem legszebb történetérõl, a bennemlevõ nagyapám legcsodálatosabb nõjérõl, Pisztáciáról.

44

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 44

gárzott a nõiesség, az arcából, a szemébõl, a hajából, és mi-csoda haja volt!, mindenképpen fölébresztette a vágyat, ha-jában a Teremtõ ravaszul néhány õsz szálat rejtett el, és ettõlcsak fokozódott a varázs, és ez még nem minden, mert aszeme a szerelem pillanataiban legalább olyan mély volt,mint az öle, az õ mélységeiben is el lehetett veszni!, és holvan mindene, amit nem tudok és nem is akarok elmesélni,és ami mind-mind, külön-külön és együtt volt oka annak,hogy addig-addig néztem, amíg udvarolni kezdtem, és nemtörõdve az elveivel és a visszautasításaival, a kegyetlenkedé-seivel és a szeszélyeivel, a szabadságvágyával, amelyrõl né-ha úgy éreztem, kiborít és maga alá gyûr, de talán éppen eztszerettem benne a legjobban, szóval mindezekkel nem tö-rõdve folytattam is, amit elkezdtem, pedig néha már nekemis fájt a megaláztatás, amit jó ideig nem is éreztem, vagyéreztem, de nem volt fontos, a fontos csak az volt, hogy neveszítsem el soha, semmi szörnyûbb nem történhet velem,mint hogy Õt elveszítem esetleg, a csókjait, az ölelését, amélységeit, a kegyetlenségét.

És azt is Õ mondta elõször, hogy vonzó vagyok, olyanvonzó, hogy nem tud szakítani velem, pedig számtalanszorelhatározta már, hogy szakítani fog, de hiába, nem mûköd-nek az elvei, ezek a próbálkozások persze pokollá tették azéletemet, egyetlen pillanatig sem éreztem biztonságban ma-gam, még ha ennek a bizonytalanságnak voltak is hullám-völgyei és hullámhegyei, de sohasem éreztem magam teljesbiztonságban, és ez kikészített, még akkor is, ha az eszem-mel tudtam, hogy egy ilyen kapcsolattól nem lehet elvárni abiztonságot, de éppen ezért gondolom, hogy több volt ez,mint puszta vágy, mert akkor miért rázott volna a feszültség,mintha rám kapcsolták volna a kétszázhúszat, miért remegettvolna a gyomrom, hogy sokszor már a fizikai fájdalom hatá-

47

san és örökkévalóan, mikor átöleltem, éreztem, hogy nincsennél szebb, nincs ennél jobb, elindultam a testén a tenye-remmel, és csodálatos teste volt, simogattam az arcát, a nya-kát, a mellét, a fantasztikus hasát, közben csókolóztunk, ésszerettem a nyelvét, siklott a számban, fölfaltam volna min-denét, aztán szétvált a szánk, most a számmal indultam el atestén, csókoltam az arcát, a nyakát, nyalogattam a mellbim-bóját, nyögéseitõl tovább duzzadt a vágyam, lassan haladtamlefelé, de a hasánál már alig bírtam, a nyelvem lefele vágyott,le és megint le, alig bírtam fékezni magam, a nyögései is biz-tattak, simogatta a fejem, és õ is alig tudta megállni, hogy lene nyomja egy hirtelen mozdulattal, még néhányszor bele-csókolgattam a köldökébe, és végül ráborultam az ölére,éreztem a forró síkosságot, és ettõl majdnem megõrültem,mélyült és forrósodott, pedig nem is hittem volna, hogy mégforróbb is lehet, a nyelvem szerette a testét, és ezt a pontjátszerette legjobban, mélyült, mélyült, mélyült, simogatott, éshirtelen éreztem, belé kell hatolnom, mert már egyikünksem bírja tovább, pedig most jön, aminél nincsen csodálato-sabb, egyre duzzadok és egyre mélyül, csodálatos mélységeivannak, amíg meg nem ismertem, addig fogalmam sem volt,hogy micsoda mélységei lehetnek egy nõnek, és hogy ezeka mélységek mennyire boldoggá tehetik a férfit.

Úristen, pedig hogy kezdõdött, sosem hittem volna, hogyez lesz belõle. Sokáig néztük egymást, én legalábbis szeret-ném azt hinni, hogy õ is nézett engem, amit õ, s ez is telje-sen logikus, váltig tagadott, sohasem vallotta volna be,mindegy, a lényeg az, hogy tényleg sokáig nézegettem, ej-nye be szép lány, gondoltam magamban, vagy valami ilyes-mit, és akkor megint nem mondtam semmit, mert mi az,hogy szép lány?, semmi, nyilván, de Õ nem csupán szépvolt, nem egyszerûen szép, hanem érzéki is, mindenébõl su-

46

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 46

hogy kénytelen volt észrevenni engem, és az a tárca az elsõigazi számunkban jelent meg, amelynek tiszteletére rendez-tünk egy bulit, és a bulin ott volt a férjével együtt, akkor so-kat táncoltunk együtt, ott érzékeltem elõször, hogy hiszen ezegy gyönyörû lány!, ez a legszebb lány a szerkesztõségbõl,és én észre se vettem eddig, csak Natasára volt szemem, detalán nem is jó azt mondani, hogy a legszebb, mindenesetreén mellette éreztem igazán, milyen az, amikor egy nõ igazánérzéki, és szentbernáthegyi lennél miatta, sose hittem volna,hogy egy operett bon mot-ja ennyire aktuálissá válik valami-kor, ennyire mélységesen igazzá és emberivé, ennél az ope-rettnél jóval többre tartott mûvek hagytak magamra szerelmiügyekben, de akkor, ott, tánc közben eszembe jutott ez a lö-kött grófocska, akit hibbant táncoskomikusok szoktak „alakí-tani”, nem is eszembe jutott, inkább azt kellene mondanom,belém villant ez a mondat, megvilágosodtam, és tisztábanvoltam vele, hogy ezért a nõért tényleg szentbernáthegyilennék, mindenféle túlzás nélkül, bár ott, ezen a bulin azIncognita nevû kocsmában, még csak az érzékiség elõszelétéreztem.

Hát ez után a buli után kezdtem el udvarolni, elõbb tapo-gatózva, aztán egyre jobban belelendülve, számítógépen rö-pülõ postákat küldözgettünk egymásnak, én tanítottam megrá, hogy kell ezt a nagyszerû találmányt használni, nem egynagy ördöngösség, de a kapcsolat szempontjából minden-nek a netovábbja volt, mindent meg tudtunk beszélni általa,gyakran, s fõleg akkor, amikor már alig bírtuk a szomjúsá-got, mikor már nagyon kívántunk egymást, s a legszörnyûbbigazságtalanságnak gondoltuk, hogy nem akkor és ott lehe-tünk együtt, amikor és ahol kedvünk tartja, én legalábbis alegnevetségesebb konvenciónak éreztem, hogy mindenfélemarhaságokkal kell számolnunk, különbözõ körülményeket

49

rán jártam, miért lett volna fontos mindenemnek az, ami egyakármilyen lány, egy kaland esetében voltaképpen csak atestemnek lett volna fontos, miért éreztem úgy, hogy hiány-zik valami az életembõl, mikor megvonja magát tõlem, ésmiért éreztem úgy az alatt a maximum két nap alatt, hogy eza hiány egyre növekszik, most már az egész életem egy fá-jó, lüktetõ hiány, amellyel nem tudok mit kezdeni.

Azelõtt senki nem mondta, soha, igaz, nem is volt sok nõaz életemben, senki sem mondta, hogy vonzó lennék, ésami még sokkal fontosabb, soha nem is éreztem úgy, hogyszeretnének a nõk, illetve csak a különbözõ olvasótalálkozó-kon, amelyeket a kiadó színeiben tartottam, és amelyekenrövidesen afféle házi showmanné nõttem ki magam, élvez-ték a szövegemet, egy-egy líceumban majdnem széttéptek alányok, de hát tizenegyedikes lányok!, az ember nem érez-hette magát férfinak attól, hogy látta a szemükben a csillo-gást, hiszen ezek még kis túlzással mindenkit férfinaknéznek, aki nadrágot visel, és azt hiszik magukról, hogymindent tudnak a férfiakról, holott semmit nem tudnak, csaka szemük csillog hamiskásan, egy-egy úgy mosolygott, hogyszinte elhittem neki, már rég odaadta magát mindenkinek,néhány másodperc vagy talán fél perc múlva viszont föléb-redtem, jobban mondva ráébredtem a valóságra, és tudtam,hogy nem kellenek nekem, egyik sem kell, pedig a testem-nek kellett volna szinte mindegyik, de valami bennem tisz-tában volt vele, hogy csak vesztenék általuk, és mikor ez alány megjelent, világos volt számomra, hogy ennek a lány-nak oda kell adnom magam, ha nem akarok hazudni ma-gamnak.

És nem is ment olyan könnyen, lassan alakult, mert há-rom hónapig alig néztünk egymásra, de aztán, mint már em-lítettem, írtam egy tárcát a nõkrõl, és ez annyira lenyûgözte,

48

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 48

is, hogy mikor becézgethetem, és amikor ezt mondta, hát azvalami csodálatos volt, mert olyankor éreztem igazán, hogytényleg kívánja és szereti a testemet, szereti mindenestül,nemcsak azért szeretkezik velem, mert szeret, hanem ezt isszereti, a szeretkezést, és velem szereti, éppen velem, ez alány, akinél gyönyörûbb nincs a világon.

Ám ez az eszeveszett, elvakult, mindenképpen gyönyörûszerelem nem akadályozta volna meg nagyanyámat abban,hogy fölháborodott, esetenként átkokban végzõdõ károm-kodásokkal feddjen meg és ítéljen el, erkölcsi vádjainak sevége, se hossza nem lenne, és hiába próbáltam volna elma-gyarázni, úgyse tudtam volna, ráadásul mindig nagyapámdolgaira emlékeztetett volna, aki szintén fittyet hányt min-denféle elõírásokra és parancsolatokra, gátlástalanul csaltanagyanyámat házasságuk hatvan éve alatt, illetve hát addig,amíg tehette, de nagyapám okosabb és léhább volt nálam,neki valószínûleg nagyon ritkán jutott eszébe a szerelem szó,vagy talán soha, bókjai nem ígértek semmit, egyszerûen bó-kok voltak, közel a költészethez, de távol a realitástól, mígaz én legnagyobb hibám éppen az volt, hogy hamar elbû-völt a szerelem, szerettem azt hinni, hogy szerelmes vagyok,ennek a hitnek teljesen átadtam magam, és rögtön hivatalo-sítani szerettem volna érzelmeimet és a viszonyt, amelybenezek az érzelmek megszülettek, és még a beteljesülés elõttúgy éreztem, mintha minden teljesült volna, félre az óvatos-sággal, gondoltam magamban, félre mindennel, ami akadá-lyozza a szerelmet, félre a konvenciókkal és a titkolózással,miért gondolunk a holnapra, ha egyszer birtokoljuk a mainap minden gyönyörûségét, és csak most, az utóbbi háromévben jöttem rá (mi tagadás, volt min gondolkodnom), hogya mindenkori mai napban, az egész életemben benne volt aza kudarc, amelyet én csupán a holnapi napra vártam.

51

vennünk figyelembe, úgyhogy ma sem tudom, miképpenálltuk meg, hogy ne rohanjunk egymáshoz, és ne szeretkez-zünk fejveszetten mindenki szeme láttára, mint a bolondok,szóval gyakran hotline-ként mûködött ez a posta, és nagyonjól mûködött, ennek köszönhetjük, hogy valamiképpenmégiscsak megõriztük a vágyat, a vágyat, amely egymás fe-lé rántott.

Mert sok mindent el lehet mondani róla, és sok mindentel is fogok mondani róla, magam sem tudom még, hogy mit,ez is olyan furcsa dolog, az ember sohasem tudhatja, mik de-rülnek ki az írás folyamán, vagy inkább úgy kellene monda-nom, az írástól, attól, hogy futnak a mondatok, kavarognak,alakul a szöveg, és ennek persze csak örülni lehet, ám ami-kor újraolvasod azt, amit írtál, az ártatlan mondatok közöttmegjelennek olyanok, amelyekrõl egyszerûen nem érted,hogy kerülhettek oda, de akárhogy töröd a fejed, te írtad, ki-húzni nem akarod, nem lóg ki a szövegbõl, legszívesebbenmégis kihúznád, olyan kellemetlen érzés, mert a mondatoktöbbet tudnak, mint te, olyan dolgokról, amelyekrõl nekedkellene tudnod a legtöbbet és a legmélyebben, bármit el le-het mondani róla, de az kétségtelen, hogy a testemnek õ ad-ta a legtöbbet, nem a legtöbbet, ez nem jó, kevés, hazudik!,hanem egyáltalán mindent, bár ez persze romantikus, megtúlzó, de akkor is igazabb, mint az a szánalmasan kevés,amit a legtöbbet szó mond, az õ ajka, az õ nyelve, az õ mel-le, az õ hasa, az õ combja, az õ öle, az õ bõre, az õ öleléseadott mindent az ajkamnak, nyelvemnek, testemnek, bõröm-nek, szinte szégyen, hogy ilyeneket mondok, de akármekko-ra szégyen, ki kell mondanom, és ezért szerettem, mertamikor szeretkeztünk, éreztem, hogy szereti a testemet,éreztem a simogatásán, a csókjain, és gyakran mondta is,nemcsak azt, hogy szeretlek, meg hogy jó veled, hanem azt

50

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 50

láthattam tegnap, csak annyit kellett volna mondanom, hogyjó, akkor találkozunk ma este, de nem, inkább azt mondtam,jó szórakozást, és miután letettem a kagylót, büszkén kihúz-tam magam, lám-lám, velem nem lehet játszani, én felnõttférfi vagyok, és nem vettem észre, hogy tulajdonképpen egyhatalmas ökör vagyok, óriási szarvakkal, bamba szemekkel,ahogy tanítani szokták.

53

Abban egyébként, hogy annyira gátlásos, félszeg és vég-sõ soron boldogtalan fiatalember voltam huszonhét éves ko-romig, a boldogtalant itt inkább a mafla szinonimájakéntértelmezve, nagyanyám játszotta talán a legmeghatározóbbszerepet, mert valahányszor meséltem neki az udvarlásaim-ról, és ez is olyan furcsa, miért is kellett ilyesmirõl mesélnemneki, ma sem tudom, valahányszor arról meséltem neki,hogy ez vagy az a lány tetszik nekem, mindig azt mondta, óte Imike, ne mind annyit foglalkozz velük, nem is érdemlikmeg, hogy folyton velük foglalkozz, késõbb pedig, ha arrólbeszéltem, hogy a lányok hogyan játszanak velem, akkor aztmondta, többet rá se nézz, hát persze, hogy játszik veled, havan kivel, legyen egy kis önérzet benned, és ezek a szavaknagyon nagy hatással voltak rám, úgyhogy az egyik évfo-lyamtársnõmnek például azért nem udvaroltam többet, mertmegbeszéltük, hogy a színházban találkozunk, és boldogvoltam, nahát, sikerült, gondoltam magamban, de nem talál-koztunk a színházban, egész elõadás alatt azon gondolkod-tam, mi történhetett vele, és arra a következtetésre jutottam,hogy semmi sem történt, egyszerûen játszik velem, parano-iás voltam kétségtelenül, de ez még nem lett volna baj, csak-hogy fölháborodásomban nagyanyámnak is elmeséltem adolgot, és õ még jobban fölháborodott, fejezd be vele, hátez nem normális, érted Imike?!, nem normális!, ennek csakarra kellesz, hogy packázzon veled, tudtam, hogy ez fog kö-vetkezni, mégis kifakadtam, mégis elmondtam neki, kiöntöt-tem sérült lelkem minden fájdalmát, mint valami romantikuslírikus, és másnap reggel, mikor a lány fölhívott, hogy meg-magyarázza, miért nem jött el, késõn érkezett, már elfogytaka jegyek, akkor könyörtelen voltam, önérzetes, micsodamarhaság, pedig még segíteni is akart, arra gondoltam, hogyma este van a Vízkereszt, elmennék, ha már Ionescót nem

52

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 52

lyen csúf és sovány, mintha lett volna bármim, ami miattmeg kellett volna fogni engem, a részeges, durva apámon ésa hazug, képmutató, fukar és szürke anyámon kívül, minthabármit is számítana a szépség, illetve mintha nem kizárólagaz a szépség számítana, amit te tartasz annak, te és senkimás, mellesleg anyám jóval késõbb is, mikor elmeséltem ne-ki Pisztáciát, erre sem tudok rájönni, hogy miért tettem, évekóta egyetlen õszinte szót nem váltottunk, de túl nagy volt afeszültség, ment, mint a gázóra, és az ember mindig remény-kedik abban, hogy az anyja mégiscsak megérti egyszer, denem, anyám ismét bebizonyította, hogy nem érdemes, én is-mét megbántam, hogy bíztam anyámban, de már késõ volt,és anyám szólott, nem tudom, milyen ez a lány, Imike, de azanyja mesélte, mert tudod, az egyik húgát tanítottam, és õmesélte, hogy a másik húga abortált, nem akartam hinni afülemnek, jött, hogy sírjak, mintha semmi sem érdekelnejobban, mint az, hogy vajon abortált-e a Pisztácia húga, ésmelyik húga abortált, rettenetes, hogy amikor az emberneksegítségre volna szüksége, és az anyjához fordul, mert ugyankihez fordulhatna?, mert reméli, hogy végre, egyszer azéletben!, fordulhat hozzá, akkor ilyeneket kell hallgatnia,nem is tudom, mi volt a lesújtóbb, az-e, hogy ezt mondta,vagy pedig az, hogy nem jött rá, milyen szerelmes vagyok,ennél már csak az kétségbeejtõbb, hogy a kollégáim látták,Sarzsi, amikor bevallottam, hogy túl vagyunk már az elsõ éj-szakán, napra pontosan megtippelte, melyik volt az a feled-hetetlen éjjel, õk igen, anyám nem, ilyen egyszerû, a feneegye meg, és azt hiszem, ezért csaptam én össze azt a peri-ódust, ezért akartam mindenáron megnõsülni, szükségemvolt valakire, valakire, aki szavak nélkül is ért, vagy legalábbvalakire, akiben feltétlenül megbízhatok, akinek a szeretetenem attól függ, hogy egyetértettem-e vele valamiben, vagy

55

4.

Mintha azt a periódust, amelyben az ember azt hiszi, és jog-gal hiszi, hogy mindenre van ideje, tehát mindent szabadneki, minden meg van engedve, és éppen úgy van megen-gedve, ahogy ez a németes szószerkezet sugallja, arra is vanidõ, hogy idõ legyen, nemcsak a kalandokra, hanem az elõ-készületekre is, nemcsak az udvarlásra, hanem arra is, hogyaz ember addig nézzen egy lányt, amíg bele nem fájdul aszeme, addig, amíg kiderül, hogy ez az a lány, semmi két-ség, õ az, Õ, akit egy egész életen keresztül várunk, s ké-sõbb, csodálatos és vergõdõ éjszakák után, mert ez is adolgok rendjéhez tartozik, döbbenten arra ébredjünk, hogynem, mégsem volt igazunk akkor, mégis megcsalt az elõér-zetünk, mégsem ez AZ A LÁNY, ugyanolyan, mint megismer-kedésünkkor, és mégis egészen más, nem Õ, ilyenkorszoktak normális fejlõdésû emberek egyéjszakás kalandokbaugrani, szóval ezt a periódust én összecsaptam, elsiettemvolna, mint aki nincs tisztában ezzel az igazsággal, mint akinem tudja, hogy 35, 40 vagy akárhány évesen éppúgy lehetnõsülni, mint jóval elõbb, akkor, amikor a fiút csak azért ne-vezik férfinak, mert megsértõdne, ha nem neveznék annak,akkor, amikor már azt hiszi, ha két lány volt az életében, ak-kor már nem gyerek, mekkora marhaság ez is, és anyámmeg nagyanyám, akik pedig mindent megtettek annak érde-kében, hogy az elsõ menyasszonyommal szakítsak, õk ép-pen ezt a marhaságot táplálták, mert ugyanolyan üresdolgokat emlegettek, ugyanolyan formaságokhoz ragaszkod-tak, mint amilyen ez is, megfogott ez a lány, mondták na-ponta olyan arccal, mintha az apokalipszis lovasai abban apillanatban vágtatnának el elõttük, vagy hogy nem látod, mi-

54

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 54

apám egyszercsak betántorgott, és simogatni kezdte Sárit,hogy vagy, édes, gügyögte neki, meg tudtam volna ölni ak-kor, mi a fasznak hozza ezt ide, gondoltam, vigye el innen apicsába!, de ezt persze nem mondtam, mindig is túl gyávavoltam az ilyesmihez, jobban féltem attól, hogy megvernek,mint hogy nem mondom meg, amit amúgy nagyon is jól tu-dok, csak másnap, amikor apámék már elmentek, ez isolyan furcsa volt, inkább ment Tutuékkal Sarmaságra, aTutuék valami rokonához, inkább ott töltötte a karácsonyt,mint velünk, a gyermekeivel, szóval csak másnap reggelmondtam, édesapa hogy simogatta ezt a Sárit, mi meg készü-lõdünk itt, hogy hazajön, de ezt azon az éjszakán, amikoranyám ki akart hallgatni, nem mondtam el, nem akartam el-mondani, szóval ilyenkor nagyanyám rettenetes tudott lenni,úgy nézett rám, mintha a puszta rámnézéstõl hányingerrelküszködne, és úgy tûnt, elmúlt a szeretet, vagy legalábbisfélbeszakadt, felfüggesztõdött, ilyenkor nem Imike voltam, acsodálatos, a jó magyaros és romános, a magyar- és román-tanárok kedvence, aki tantárgyversenyre járt, szavalt, szóvalsikere volt, hanem mocsok disznó, áruló gazember, aki in-kább az apjával tart, mint az anyjával, és hiába mondtam, mitmondtam!, üvöltöttem!, hogy nem akarok tartani senkivel,nem érdekel semmi, hagyjanak békén, oldják meg az életü-ket nélkülem és a vallomásaim nélkül, a feszültségtõl nemlehetett menekülni, nagyanyám szúrós tekintetét akkor is ahátamon éreztem, ha nem voltam vele egy szobában, sõt, hamár eljöttem tõlük, akkor is, és nõtt bennem a bûntudat, bár-hogy is próbáltam lerázni magamról, terjeszkedett, akár arák, és ha elmondtam nagyanyámnak, hogy apám miért ve-szekedett és miket mondott, de mit ha, mindig mindent el-mondtam, úgy jártam hozzá, mint valami gyóntatóhoz, mertúgy éreztem, õ mindent megért, és azt hittem, a határozott-

57

sem, akivel nem kell attól félni, hogy egy rossz szó vagygesztus, és vége mindennek, ahogy anyám, apám és nagy-anyám esetében bizony félnem kellett ettõl, mert például hadélben az iskolából jövet anyám elmesélte, hogy azelõtt va-ló este nem álltam mellé, amikor apámnak be akart bizonyí-tani valamit, és engem, mint valami koronatanút, éjjelkettõkor a konyhába idézett, ahol is emlékeznem kellett vol-na rá, mit mondtam, amikor apám az unokaöccse feleségétsimogatta, és én az álmosságtól dülöngélve azt válaszoltam,nem emlékszem, holott természetesen emlékeztem, miért isne emlékeztem volna, tél volt, valamivel karácsony elõtt, ré-gen tudtuk, hogy apám, aki akkor már Pesten dolgozott, ha-zajön, méghozzá nem egyedül, hanem Tutuval, Sárival mega gyerekeikkel, nagy volt a készülõdés, szõnyeget porol-tunk, anyám, illetve egykori osztálytársa, három napra elõrefõzött, utolsó elõtti nap nem aludtunk, s másnap reggeltõlremegtünk, iskolába se mentünk, pedig akkor eltelt volnavalahogy, már elkezdõdött a vakáció, tévét néztünk, délutánkimentünk focizni, hazajöttünk, és õk még mindig nem vol-tak sehol, végül mégis megérkeztek, apám adott két csokitnekem, két csokit öcsémnek, aztán bement lezuhanyozni,hiába reménykedtünk, semmi mást nem kaptunk, hát ezértkell Pesten dolgozni, gondoltam magamban, hogy a fiainakkét csokit hozzon, és bizonyára öcsém is ezt gondolta, mertõ sem tudott mozdulni, úgy álltunk ott, mint valami küldött-ség, amelynek ez a küldetés az utolsó reménye, Tutuék rö-högtek, mi összenéztünk, aztán az unokatestvéreinkkelegyütt elvonultunk, este öten aludtunk egy szobában, Sári ésanyám az egyik ágyban, amit télen át szoktunk hozni a nagy-szobából, hogy csak a kisebbikben kelljen fûteni, a Tutu fia,öcsém meg én abban a két összetolt ágyban, amelyikben ál-talában ketten aludtunk, Tutu meg apám a konyhában ittak,

56

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 56

te öcsémet, és ez a mindenüvé elsõsorban a kocsmát jelen-tette, vagy pedig a barátokat, ami ugyanaz, mert a barátokszintén alkoholisták voltak, Imi, Imi, mondták, illetve kiáltot-ták boldogan apámnak, amikor meglátták az ajtóban, és rög-tön elõkerült a vodka, a pálinka vagy a bor, és inni megviccelni kezdtek, de milyen vicceket tud mondani valaki,akit a pián kívül semmi egyéb nem érdekel, ocsmány, hülyevicceket nyilván, öcsém, a két vagy három, késõbb négyvagy öt éves öcsém pedig ült ott a sámlin, hokkerlin vagymicsodán, és hallgatta ezt a részeg gajdolást, közben a bará-tok és rokonok felesége fáradt vagy megundorodott testtelés remegõ szájjal üldögélt a konyhában, amíg annyira elnem álmosodott, hogy el nem búcsúzott a részegektõl, ek-kor ismét néhány hülye poén következett, amely a nõkre vo-natkozott, és amelyen öcsém sután vigyorgott, mit is tehetettvolna, ült a kisszéken, vigyorgott és ásítozott, aztánegyszercsak nyafogni kezdett, akkor apám nagy nehezen fel-állt, hosszasan elköszönt a házigazdától, aki még talán nálais részegebb volt, kedvetlenül kiráncigálta öcsémet az ajtón,s a kedvetlenség hazafelé menet csak fokozódott, apám min-den lépéssel mogorvább lett, s a dolgon az sem segített,hogy olyankor már egyetlen busz vagy troli nem járt, villa-mos még nem volt Kolozsváron, apám kijózanodott ugyan,de éppen csak annyira, hogy újult erõvel, frissen tudjon ve-szekedni, vérben forgó szemmel ordítozzon, belekössön azélõ fába, ahogy nagyanyám mondta, és ne hagyjon aludnisenkit, még a szomszédokat sem.

Olykor már hazaérkezésemkor tudtam, hogy mi követke-zik, apám ugyanis már elvitte öcsémet, máskor hazajött, pi-tyókosan megebédelt, aztán bejelentette, hogy megy, azzalment is, csak éppen felöltöztette Andrist, de néhányszor eh-hez se volt türelme, annyira nem bírta már otthon, éppen ez

59

ságával kisegít minket a bajból, akkor még imponált az a ke-ménység, amellyel túlélte a két világháborút, a románok be-jövetelét és nagyapám nõit meg adósságait, s csak jóvalkésõbb jöttem rá, hogy konokságával és a megbocsátásravagy pusztán megbékülésre való képtelenségével inkább ár-tott lánya házasságának, mint használt, ez a sófalvi paraszt,mondta olyan gyûlölettel, hogy valósággal megijedtem, per-sze csak évekkel utóbb, eleinte jól esett ez a gyûlölet, tõlereméltem a megváltást, ismét elmondtam tehát, hogy vesze-kedtek, nagyanyám kioktatta anyámat, én nem értem, Lidi-ke, hogy tudod megcsókolni azt az ocsmány pofáját, ilyenmegjegyzései voltak, és szentül meg volt gyõzõdve, hogy ak-kor hat a legeredményesebben valakire, akkor biztos azeredmény, ha egész nap be nem áll a szája, ha folytonugyanazt ismételgeti a leghatározottabb hangon, olyan lehe-tett ez anyámnak, mintha kalapáccsal ütögetnék a fejét, demondanom sem kell, anyám valami okból visszamondtaapámnak, aki egész délután úgy nézett rám, mint a véreskésre, végig féltem, hogy végül megver, de mint általában,most sem mert vagy nem akart megütni, csak a szemüvege-met vágta a fejemhez, mikor már nem bírta tovább.

Ez a meg nem történt tanúságtétel is sorsdöntõ pillanatvolt az életemben, mint ahogy így visszatekintve minthamindegyik az lett volna, legalábbis nagyon sok azok közül,amelyek örökre megmaradtak bennem, aki rossz családbannõttem fel. Bár nem is rossz család voltunk, ez semmit nemmond el mindabból a gyötrelembõl, amelyen keresztülmen-tünk, és amelyen ráadásul valamiféle lelkiismeret-furdalássalmentünk keresztül, mert milyen dolog az, hogy nem szeret-jük a szüleinket, illetve szeretjük, de nem mind a kettõt, csakegyet-egyet, öcsém apámat, én anyámat, mert a legzsengébbgyerekkorban bizony így volt, apám mindenüvé magával vit-

58

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 58

bosszúra, a megkönnyebbülésre, sem más ilyenekre, ma-gunkban intézni el a meg-nem-értettséget, magunkban for-ralni a bosszút, másképp könnyebbülni meg, gyakran úgytûnt, mintha bosszút szeretnék állni valakin, vagy inkábbmindenkin, nagyanyám legalábbis így érezte, és így érezteanyám is, meg apám, amikor nagyritkán õ is beleolvasott ab-ba, amit írtam, de általában hülye filozófusnak nevezett, ésez a hangulat kitartott sokáig, nagyon sokáig forraltam abosszút, s ettõl is az váltott meg, hogy végleg egyedül ma-radtam, akkor jöttem rá, hogy a magányomat a bosszú semszünteti meg, és nem szüntette volna meg akkor sem, ha ko-rábban állok bosszút, akkor, amikor még ketten voltunk,amikor még áltathattam magam azzal, hogy a szeretetbenfeloldódik a magány.

Öcsém például megnémult, nem emlegette a fájdalmait,pedig testi értelemben sokkal több és kíméletlenebb fájdal-mat kellett kiállnia, mint nekem, apám sokszor hazajött, ésanélkül, hogy öcsém bármit is vétett volna, agyba-fõbe ver-te, ököllel ütötte, rúgta, és közben kiabált, emlékszem, egy-szer apám egyik barátja látogatott hozzánk a legkisebbfiával, aki körülbelül egy évvel lehetett idõsebb öcsémnél,én már elég nagy voltam, a köztünk levõ öt év soknak bizo-nyult, én folyton olvastam volna, amikor öcsém még folytonjátszani akart, igaz, késõbb sem nagyon akart olvasni, in-kább ivott, de ez már más lapra tartozik, egyelõre csak aztakarom elmondani, hogy játszottunk ott hárman, amíg a fel-nõttek a konyhában beszélgettek, ez a kétosztatúság is mi-lyen jellemzõ volt!, mi mindig máshol, mint a felnõttek!, vagyha ugyanott, akkor kuss!, szót se merjünk szólni!, a felnõttektehát a konyhában, nálunk volt a román szomszédasszonyis, Sofica, egy alkoholista legnagyobb s immár elvált lánya,aki gyakran segített anyámnak a sütés-fõzésben, mert anyám

61

kerülte el a figyelmemet, ez, ami talán a legfontosabb volt:ha annyi eszem lett volna, amennyi akkor még nyilván nemlehetett, azt a kérdést kellett volna föltennem magamban,miért nem bírja apám otthon, miért menekül el, ahogy lehet,miért áll föl rögtön ebéd után, s miért szól a veszekedéseknagy része arról, hogy anyám nem fõzött, nem mosott, nemmosogatott, anyám folyton a pénzrõl kérdezõsködik, illetvemegint alszik, amely kérdés apám megfogalmazásában úgyhangzott, megint döglesz? Ezeket a kérdéseket persze csakjóval késõbb tettem föl magamnak, akkor, amikor már vála-szolni is tudtam rájuk, mikor már régen kiábrándultamanyámból, holott apámat nem gyûlöltem kevésbé, mint ad-dig, mikor már nagyon gyakran veszekedtem nagyanyám-mal, mert mindenáron meg akartam gyõzni arról, hogyanyám korántsem tökéletes (ebbõl is látszik, hogy mindenreazért még akkor sem jöttem rá), mikor már nagyanyám kez-dett kiábrándulni belõlem, mert elárultam a tábort, a mitáborunkat, a nagyanyám–anyám–én tengelyhatalmakat, át-álltam, s hiába magyaráztam, hogy nem átálltam, különbenis, mit jelent ez a szó, mit jelenthet, elég baj, hogy egyálta-lán jelenthet valamit, s ez is családunk egyik tragédiája!, ak-kor már mindketten ordítottunk, gyalázatos!, kiáltottanagyanyám, az anyád picsája!, vágtam a fejéhez, nem érted,hogy csak meg szeretnék érteni valamit!, és nem érdekel,hogy kit árulok el!, üvöltöttem, ami elég képtelen ellentmon-dás, ha meggondoljuk, az ember nem üvöltve szeretne meg-érteni valamit, és nem is elárulva valakit vagy valamit, deéppen az volt a baj, hogy a feszültségtõl már nem lehetetthalkan beszélni, a feszültségtõl vagy üvölteni kellett, vagypedig egyáltalán nem kellett volna beszélni, meg kellett vol-na némulni egy életre, legalábbis, ami a fájdalmakat illeti,nem emlegetni folyton õket, nem hivatkozni a megértésre, a

60

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 60

elõre, úgyhogy Sofica olyan lett, mint valami metálos, aki ép-pen a Metallica görcsoldó ütemeire ráng, nevettünk, késõbböcsém és a vendégfiú kimentek a kertbe, és ott játszottak,engem meg hálistennek hagytak olvasni, ez a hálistennekazonban nem tartott sokáig, apám barátja hazavitte a fiát,apám meg valószínûleg ki akarta tölteni a dühét valakin,amiért megint egy idegen asszonyt kell néznie, amint akonyhában azt végzi, amit anyámnak kellene végeznie,apám falusi családból származott, az õ anyja fõzött, mosott,mosogatott, takarított, mezei munkára járt, és nyilván nempanaszkodott, vagy ha panaszkodott is, alkoholista férjét úgysem hatotta meg különösebben, mint ahogy az sem hatottavolna meg különösebben, ha nagyanyám borotvával elmet-szi a torkát, de ez már egy évvel azután történt, hogy nagy-apámat szétrágta az alkohol, apám öcsém után ment akertbe, és kiókumlálta, hogy öcsémék meglazították a kerí-tést, következésképpen üldözõbe vette öcsémet, és a pince-ablakkal egy magasságban utol is érte, lelökte a földre, és ottöklözte-rúgta, ahogy egy felnõttet szokás, csak a sírást hal-lottam és apám elfulladt ordítását, nem tudtam, mit tegyek,kimenni nem mertem, mint ahogy annyi mindent nem mer-tem megtenni, miközben annyi mindent meg kellett volna,hallatszottak az ütések-rúgások is, mintha egy zsákot püföl-tek volna, csakhogy én tudtam, hogy ez a zsák az öcsém,egy darab lüktetõ rémület és fájdalom, és azt is tudtam, kipüföli, egy földühödött vadállat, aki egy gyáva senkivel élegy fedél alatt, öcsém bemenekült valahogy, vörös volt azarca, gyûrött, olyan, mint mostanában, amikor nagyon sokatiszik, de hát mit is tehetne, ha már a beszédet nem választ-hatta, akkor a piát kellett választania, az iszonyat tette felis-merhetetlenné, csapódott a konyhaajtó, jön, jön, zokogottöcsém, és akkor eléálltam, úgy vártam a fenevadat, nem tu-

63

mindenkit kihasznált, akit csak ki lehetett használni, a külön-féle barátnõk különféle feladatokat láttak el, az egykori osz-tálytárs például mindent fõzött, amire csak szükség volt, ésnagy eseményeknél is igénybe vehették, öcsém konfirmálá-sán is õ fõzte a húslevest, õ vette kezébe a darált húst, hogya káposztalevelekbe göngyölje, s ettõl apám külön is irtó-zott, Zsófi közismerten rendetlen volt, házában bugyik lóg-tak a csilláron, folyt ki a szekrényekbõl a ruha, ráadásulmindig valami elképzelhetetlenül ízléstelen lila cicanadrág-ban járt, s mindezektõl az embernek az a benyomása támadt,hogy nemcsak rendetlen, hanem koszos is, mi gyerekek mégnaivak voltunk, még elhittük, hogy aki négy vagy öt órát ta-nít az iskolában, annak nincs ideje fõzni, ahelyett a barátnõkkell hogy fõzzenek, csak jóval késõbb ébredtem rá, mekko-ra hazugság volt ez is, a legtöbb asszony dolgozott, s a leg-többen öt óránál hosszabb ideig, mégis olyanokat fõztek,hogy mind a tíz ujjamat megnyaltam utána, elsõ menyasszo-nyom anyja, a feleségem anyja, s hogy ne menjünk messzi-re, a feleségem is késõ délután érkezett haza, mégisfinomakat fõzött, a fõzéshez különben sem idõ kell, hanemvalamilyen érzék, s mint minden érzéket, bizonyos mértékigezt is ki lehet fejleszteni, de aki ilyen érvekkel védekezik,mint amilyenekkel anyám védekezett, az nyilván semmitnem akar kifejleszteni, mindegy, Sofica viszont csak valami-lyen süteményt készített, fõételeket nem, a süteményt azon-ban mesterien tudta csinálni, igaz, ezt a fokozatot anyámmalszemben ajándékozom neki, az meg semmit nem jelent, azégvilágon semmit, ott gyúrt a konyhában, apám barátjánakfia le is utánozta, hogyan löki elõre a karjait, s hogy lökõdikelõre az egész teste, az ember már-már attól fél, elõreesik, asrác úgy utánozta, hogy amikor elõredobta a testét, a fejéthirtelen hátradobta, aztán a másodperc tört része alatt ismét

62

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 62

próbáltuk felrázni, csak hallgatott. Még az is elõfordult, hogymosolygott lenézõen, mint amikor, késõbb volt-e vagy ko-rábban, nem tudom, egyszer megtörtént ez is, ki tudja, mi-kor, de késõbb lehetett, mert apám már Pesten dolgozott, smár Sáriról is tudtunk, valahányszor apám hazajött, anyámmindig meg akarta gyõzni, hogy rúgja fel az ottani állását, ésmaradjon itthon, úgysem keres többet, mint itt keresne, mertlám, XY mennyit keres, holott itthon dolgozik, ebben az idõ-szakban nem volt szabad elmondanunk, ha találkoztunk va-lakivel, aki kint dolgozik, és jól keres, egyszer elmeséltemapámnak, hogy lábteniszeztem egy negyven körüli férfival,aki autófestõként körülbelül háromszor annyit keres, mintitthon keresne, Veszprémben él, és nem vágyik haza, hazacsak lábteniszezni jár, és mikor ezt elmeséltem apámnak,anyám szemrehányóan nézett rám, hogy is tudtam ilyentmondani, hogy is voltam képes ilyen árulásra, éjjel aztán to-vább gyõzködte apámat, ültek a konyhában, cigarettáztak éssöröztek, ó, rengeteget söröztek akkoriban, anyám is sokkaltöbbet, mint addig, mindent megtett, hogy apámhoz törlesz-kedhessen, mint egy kóbor, hulló szõrû macska, a konyhaéppen a szobánk elõtt volt, csupán egy ajtó választott el akint zajló õrülettõl, egyszer már nem bírtam tovább, kimen-tem, és majdnem sírva elmondtam, hogy nem tudok aludni,és hagyjanak már aludni, könyörgöm!, de egyikük sem ható-dott meg, mindketten mosolyogtak, szembevigyorogtak,mint egy hülyét, aki semmit nem ért az egészbõl, akkor vég-leg meggyûlöltem õket, s hogy néhány évvel ezelõttig apám-mal már jól is éreztem magam, annak semmi köze nincsahhoz a gyûlölethez, az megmarad bennem, mélyen, legalul,amíg élek, mindig emlékezni fogok rá, és soha nem fogokmegbocsátani.

65

dom, miért nem folytatta ott, ahol abbahagyta, talán nemmaradt benne düh, vagy maradt, de nem elég, talán meg-hökkent, hogy olyan határozottan odaálltam öcsém elé, nemtudom, nem hõsködni szeretnék, csak megérteni valamit,ami az életem volt, bár ahogy írok, úgy jövök rá fokozato-san, úgy vagyok kénytelen belátni, hogy most sem fogommegérteni, bizonyos történéseit legalábbis soha, mindegy,nem verte tovább öcsémet, most már csak üvöltözött, milyencsodálatos megkönnyebbülés is volt ez, és amikor valahogy,mai napig nem sikerült rájönnöm, miképpen, kikeveredtünka konyhába, akkor Sofica azt mondta, decît sã te batãaltcineva, mai bine te bate taicã-tãu,2 menj a román apád al-koholista faszába, gondoltam, mit értesz te ebbõl, bár ígyutólag, ha meggondolom, talán éppen azért mondta ezt amarhaságot, mert tényleg nem értett semmit, nem is érthe-tett, valami vigasztalót akart mondani, és gyúrta tovább atésztát, valószínûleg azon töprengett, miért adott az istenilyen szomszédokat neki, aztán apám, gyakran elõfordult ezvele, s ha már kezdett kijózanodni, akkor mindig ellágyultansimogatta és csókolgatta öcsémet, Andriska, mondta neki,miután egy életre tönkretette, és akkor anyám, ez a gyávasenki, ez a némber, képes volt azt mondani, ne simogasd,most már, hogy megverted, mert az nem jó, mintha bizonyaz lenne jó, ha tovább verné, vagy ha nem simogatná többésoha, hisz ez egy bûnös gyermek!, fajtiszta családunk testénronda göcs!, ó, hogy gyûlöltem akkor ezt az asszonyt, meny-nyire megvetettem, a gyávaságáért, az elvtelen tûréséért,amellyel gyermekei, szülei, s végsõ soron férje életét is tönk-retette, és õ mindebbõl semmit sem vett észre, csak mondtatovább semmitmondó, csalárd, hamis szólamait, s ha meg-

64

2 Inkább apád verjen meg, mint más.

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 64

mindent elmondott, a lelkendezést is, meg a fejcsóvál-gatásokat is, undorodtam ettõl a dicsekvéstõl, nem azért ír-tam, hogy a szomszédasszonyok megdicsérjék a verseimet,és nem is azért, hogy apám falujában a rokonok elolvassák,és hümmögjenek hozzá, pontosan persze nem tudom meg-fogalmazni, hogy ugyan miért is írok, mert nyilván az is ha-zugság lenne, ha azt mondanám, hogy csak magamnak ésmagamért, de anyámmal nem lehetett elbeszélgetni errõl,néhányszor megpróbáltam elmagyarázni, hogy az író nemazt írja, amit akar, hanem amit írnia kell, éppen ezért nemgondolhat arra, hogy kinek fáj, amit ír, és kinek szerez örö-möt, kit botránkoztat meg, és kit elégít ki, ezt sem anyám,sem nagyanyám nem értette meg, úgyhogy ezeknek a pró-bálkozásoknak is üvöltözés lett a vége, mint annyi minden-nek, üvöltözés és kétségbeesés, anyámról, akit jó ideig, márnem emlékszem, meddig, de tizenöt-tizenhat éves koromigbiztosan, nagyon sokra tartottam és szerettem, úgy éreztem,neki köszönhetek mindent, õ biztosan szeret és megért, ésmegvéd mindentõl, s hogy õt, éppen õt, aki annyira jó, okos,mûvelt és megértõ, sújtja a végzet azzal, hogy apámnak, en-nek az állatnak a felesége legyen, s mellette menjen tönkreaz élete, késõbb kiderült, hogy se nem okos, se nem mûvelt,már ahogy én értem ezeket a fogalmakat, mindkettõt egymindig megújuló folyamatként, melynek csak alapja vagykezdete a velünk született képesség, az okosság kételkedésis, az a kételkedés, amely minden meghatározásra kétkedõntekint, minden magabiztosságot ironikusan kezel, s ebben amindenben a sajátja is benne van, nemcsak a mások határo-zottságán szoktam mosolyogni, hanem a magamén is, merttudom, hogy az embernek, mindenkinek, meghatározásokravan szüksége, hogy egyáltalán élni tudjon, mi is történne ve-lünk, ha semmiben nem lehetnénk biztosak, másfelõl vi-

67

5.

Egy karácsonyon, nem akkor, amikor apám megsimogattaSárit, hanem egy másik alkalommal, apám véletlenül egye-dül jött haza, és gondolom, szintén véletlenül, vagy ameny-nyire így felnõtt fejjel látom a most már élettársi kapcsolatu-kat, talán azért, mert Sári ismét hisztizett valamiért, velünktöltötte a szilveszter estét, velünk, és nem a Tutuéksarmasági rokonánál vagy Pesten, vagy ki tudja, hol, amipersze nem egyértelmûen jelentett jót, ekkor már nem ivott,ezt minden Sári iránti undorom ellenére el kell ismernem,ahogy a szerelmük kibontakozott, apám egyre kevesebbetivott, míg végül odajutott, hogy egyáltalán nem ivott, illetvecsak akkor, ha hazajött, abban az idõszakban kezdtem meg-érteni, miért ivott, amíg anyámmal élt, úgy értem, amíg fo-lyamatosan anyámmal élt, már napokkal azelõtt, hogy meg-érkezett volna, megtelefonálta, hogy jön, tudtuk tehát, hogymikor érkezik, az azt megelõzõ három hónapban anyámnem csinált semmit, a szó szoros értelmében meg sem moz-dult, ott a leves az asztalon, a második a kályhán, körülbe-lül ennyit mondott minden délben, mikor hazaértünk, öcsémaz iskolából, én az egyetemrõl, akkor már egyetemista vol-tam, ó, igen, anyám büszkesége, az elsõ-, másod-, harmad-,negyed- és végül ötödéves bölcsész, akinek már elsõéveskorában megjelentek a versei a helyi irodalmi lapban, amely-nek számaival anyám, ha rövid idõre magához tért a letargi-ából, átslattyogott a szomszédokhoz, nahát, ez az Imikemilyen tehetséges, mondogatták a szomszédasszonyok, mi-közben kavargatták a rántást, de azért azt, ki sem mertékmondani a szót, csak szenteskedve anyámra pillantottak, aztmégsem kellett volna, jegyezték meg, anyám hazajött, és

66

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 66

tényleg nem tehettem másként, s az is elõfordult, hogy mégbe sem fejeztem az evést, már csengett a telefon, kapálnihívtak, mert egy idõben földmûvesek is voltunk, gyûlöltembeülni a kocsiba, és az idegességtõl remegõ apámmal, a gyá-va anyámmal és a hallgatag öcsémmel együtt kirobogni a vá-ros határába, és ott krumplit vagy kukoricát kapálni, gyûlöl-tem mafla, mutuj és hülye gyermek lenni öcsémmel együtt,mert bármennyire is különbözött tõlem, Andris is városi gye-rek volt, nem tudta egybõl, melyik a gyom, és hogyan kellkapálni, apám viszont nem tudta megérteni ezt, és azonnalüvöltött, ha valamit rosszul csináltunk, féltünk tehát, és félel-münkben egyre többet hibáztunk, így apám is egyre többetüvöltött, öcsémet meg is taslizta olykor, szóval mindig ettünkvalamit tényleg, közben a hátunk mögött anyám azt duru-zsolta, hogy a szalámi ennyi meg ennyi, a lekvár annyi megannyi, a disznóhús emennyi, és a laska amannyi, ma már tu-dom, hogy ezek a reggelik, ebédek és vacsorák bõszítettékföl legtöbbször apámat, sokszor annyira, hogy elkaptaanyám elõl az ételt, ne egyél már annyit, úgyis csak hízol tõ-le, mondta, na, mondta anyám, hát miért veszed el, a hámérts a kötõfékért, felelte apám, ó, humoros kis család voltunk,annyi szent, majdhogy bele nem pusztultunk a röhögésbe,egy ilyen alkalomkor annyira látszhatott az arcomon az un-dor, hogy apám félóráig vagy még tovább várakozott a sar-kon, hogy elmagyarázza, miért is tette, amit tett, de nem jöt-tem, apám meg elment inni, hová is mehetett volna tényleg,hová, ha nem a kocsmába, várakozását este mesélte el ne-kem, persze már részegen, majdnem sírva, nagyokat bólo-gatva kopaszodó fejével, és közben nagyokat kortyolva a lõ-rével megtöltött mûanyag palackból, saját termésünk abbóla kis szõlõbõl, ami a kertben van, mutogatta büszkén a ba-rátainak, finom, dicsérték azok tömören, aztán megint húz-

69

szont csak a nevetséges és kisszerû emberek szoktak mindigugyanolyan biztosak lenni mindenben, anyám azonban túl-ságosan is biztos volt például abban, hogy márpedig õ jóanya volt és most is az, mindig volt mit ennetek, mondtaazon a könyörgõ hangján, amely egykor meghatott, késõbbviszont csak az undort váltotta ki belõlem, valóban, mindigettünk valamit, mint már elmeséltem egyszer, az asztalra ki-szórt tányérokból ettük az ételt, mert másként tényleg nemlehet nevezni azt a mûveletet, amelynek eredményeként arosszul elmosogatott, zsírfoltos tányérok az asztalra kerültek,s melléjük a szomorú kanál, a szomorú villa meg a kés, sze-gény, depresszióba esett evõeszközök, szegény, depresszió-ba esett, csáléra álló abrosz, depressziós székek és depresz-sziós asztal, depressziós konyha, spájz, kályha, kagyló,szegény depresszióba esett és abból soha ki nem gyógyulólakás, amelynek a konyhájában ültünk az asztal körül, haapám otthon volt, remegtünk, hogy szépen együnk, s mint-hogy remegtünk, majdnem biztosan vétettünk valamit vala-milyen elképzelt szabályok ellen, melyek egyébként naprólnapra változtak, és hihetetlenül nevetségesek voltak, példá-ul a teát nem hûthettük meg a kagylóba eresztett hideg víz-ben, az bizonyos, mindenképpen tiszteletben tartandó nor-mák ellen szólt, és azonnal fölhangzott apám üvöltése, ha azilyenek ellen véteni merészeltünk, most persze a jobbik ese-tet vázoltam, mert a rosszabbik az volt, amikor a tarkónkraadott pofontól arcunk a tányérba csapódott vagy loccsant,attól függõen, hogy éppen melyik fogásnál tartottunk, bár azebédnél apám nem túl gyakran volt jelen, s elköltözésünkután, mikor többnyire nagyanyáméknál ebédeltem, egyálta-lán nem, egy fél nap nyugalmat jelentett ez a módszer, reg-gel a suliban, délután nagyanyáméknál, csak este mentemhaza, bár persze akkor sem mentem volna, de akkor már

68

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 68

zi egyszerû ember volt, ami a szívén, az a száján, és nem vár-ta el, hogy sajnálják, hogy együtt érezzenek vele, ezek a sza-vak túl bonyolultak voltak a számára, õ egyszerûen ígygondolta vagy úgy, apámnak nem volt olyan fontos az illem,mint anyámnak, vagy nem olyan képmutatóan volt fontos,ha neki nem volt jó, akkor nem csinálta, ha százszor úgy il-lett volna is, és ha a szájára jött egy fasz, akkor nem szégyell-te össze magát, szóval már majdnem megszerettem apámat,aztán ennek is vége lett, mindegy, azon a szilveszter estén,amelyet apám nem mással töltött, hanem velünk, aminek énnem örültem különösebben, de anyám és öcsém örülni lát-szott, aztán a vacsoránál, amelyen én nem voltam jelen, bi-zonyára nagyanyáméknál lehettem, már nem emlékszem,apám váratlanul kitört, megelégelhette anyám siránkozásait,mert nem tudta abbahagyni, annyit szenvedtem, mint egy ál-lat, mondta egy éjszaka sírva, és én elszégyelltem magam, azember nem mond ilyesmit, ha már muszáj sírnia, és van,amikor tényleg muszáj, nem használja eszközként a sírását,anyám azonban nem érezte ezeket a dolgokat, úgyhogyminden gátlás nélkül mondta, amit mondani akart, vagy tet-te, amit tenni akart, a szent cél, apám visszahódítása érdeké-ben, ám a legfontosabb apróságokra nem jött rá, nem értette,hogy ha egy jó levest fõzne, ha hallgatni tudna, ha úgy mos-na, hogy ami azelõtt fehér volt, mosás után is fehéren szá-radjon a dróton, akkor sokkal látványosabb eredményeketérne el, ha apám a leghalványabb jelét érzékelné a változás-nak, akkor talán visszajönne, mert sokáig gondolkodott, éve-kig járta Pestet, válni mégsem akart, pedig anyám olykornagyanyám hatására fenyegetõzött a válással, csinálj, amitakarsz, volt a válasz, de vissza ahhoz a szilveszterhez, apámlecsapta a villát, és azt kiáltotta, ha ez a kölyök nem lenne,nem kellene folyton visszajönnöm, és akkor öcsém elfehére-

71

tak a pohárból, de ez máskor volt, most csak ketten voltunk,el akartam magyarázni neked, Imikém, kezdte apám, de ar-comon még mindig ott ült az undor, nem a nagyobbik fiahallgatta, hanem egy tömeg undor a nagyobbik fia képében,úgyhogy inkább legyintett és abbahagyta, de a sírást nemtudta abbahagyni, csuklott, csorgott a nyála és sírt, és énnem tudtam eldönteni, hogy az õ sírásától undorodom-e job-ban, vagy az anyámétól.

Hálistennek most már nem kell választanom, most már el-intéztem magamban ezeket a dolgokat, legalábbis úgy tet-tem, mintha elintéztem volna, mit is tehettem volna, nemtehettem másként, a gyûlölet is itt van bennem valahol, denem élesen, hanem valahogy furcsán, egyenletesen, a leg-utolsó réteg felülrõl és a legegyértelmûbb, s három éve mégjól elvoltam mindenkivel, apámmal még jobban, mintanyámmal, ami nemcsak amiatt meglepõ, mert nem is olyanrég még egészen másként volt, hanem azért is, mert azt hit-tem, apám egy elviselhetetlen ember, mindenbe beleköt,mindenért veszekszik, s nagyon megdöbbentem, amikor má-soktól hallottam, milyen jó humora van, milyen kellemes atársaságban, de rá kellett jönnöm, apám nemcsak kellemes,hanem megértõ is, ha neki jó, nekem is jó, mondta az elsõmenyasszonyomról az egyik barátomnak, arról a lányról,akirõl nagyanyám és anyám hetet-havat összehordtak, csakhogy megakadályozzák a házasságunkat, és akciójuk siker-rel járt, apámmal lehetett úgy beszélni, hogy ne célozzon amúltra, ne álszenteskedjen, apám nem volt sznob, nem tettúgy, mintha nagyon érdekelnék a mûveim, hogy aztán kide-rüljön, egyáltalán nem érdeklik, illetve nem a mûveimért ra-jong, hanem azért, hogy a nevemet kinyomtatják, és ezt meglehet mutatni X-nek vagy Y-nak, apámtól távol állt az ilyes-mi, Mária, a feleségem is jobban szerette apámat, apám iga-

70

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 70

gem van tehát az ideológiákra, öcsém a totális káoszba me-nekült, az alkohol, a sör, a bor, a garrone, de fõleg a vodkameg a rum létrehozta káoszba, ha már zûrzavar, legyen tel-jes, gondolhatta magában, vagy inkább menekülhetett ösztö-nösen ebbe az irányba, én meg a rendet keresem, azt amesterséges rendet, amely már kizárólag mesterséges lehet,ha egyszer természetes rendet, ha egyáltalán van ilyen, nemhagytak rám örökül, és ezt a rendet a történetekben kere-sem, mert bennük megcsillan valami, amirõl olykor úgy tû-nik, egy egészbõl szakadt ki, onnan hullott közénk, megaztán, ezek a történetek valóban megtörténtek, és velem tör-téntek meg, senki nem veheti el õket tõlem, senki a világon,s ha már megtörténtek velem, akkor hátha segítenek is raj-tam, hátha kiderül belõlük valami, nem tudom.

Nem tudom, tényleg nem tudom, de az biztos, hogy me-sélni fogok, amíg csak mesélni tudok vagy mesélni hagynak,s ha ez a mesélés túl romantikus fogalom is, az ember rög-tön fonóra vagy ilyenszerû, valóban mesebeli dolgokra gon-dol, akkor inkább mondani, el akarom mondani ezeket atörténeteket, hátha egy igazi nagy történet alakul ki belõlük,hátha valami igazi nagy történetre találok általuk, még hanem is az a történet lesz ez, amit magam is szívesen olvas-nék, akkor sem fogom eldobni, nem ijedek meg, ha nemolyan lesz, amilyennek szeretném, csak történet legyen,amelyhez mégiscsak én jutottam el, s amely így kétszeresenis az én történetem, vagy inkább a kétféle történetem, mertamit újra fölépítettem, az biztosan nem azonos azzal, ami va-lójában megtörtént, az viszont egészen biztos, hogy megtör-tént valami, ami nagyon fáj, és hogy ezt a valamit nekemmeg kell írnom; nekem kell megírnom.

Öcsém tehát kimondta a mondatot, ó, már látom is ma-gam elõtt ezt az általában hallgatag kamaszt, aki felcsattan,

73

dett, sajnálom, hogy nem voltam ott, szerettem volna látni ajelenetet, így ez a beszámoló is csak másodkézbõl való, denem ezért sajnálom, hanem azért, mert jó lett volna látni ezta karakán pillanatot, jó lett volna részt venni ebben a ritkahelyzetben, el sem tudtam volna képzelni, hogy öcsém va-laha képes lesz ilyesmit tenni, öcsém elfehéredett, és aztmondta, hát menjél el, menjél el!, ekkor elfehéredett apámis, egy pillanatig állt, aztán bement a nagyszobába, és nemmozdult ki onnan, tényleg szép lehetett, ahogy egy tizenötéves kamasz, aki az egy évvel kisebb barátjához készülõdikszilveszterezni, s aki apja kedvencének számított és számítma is, még ha sok minden nem úgy van is, ahogy egykorvolt s ahogy lennie kellene, szóval ez a kamasz képes nemtörõdni a körülményekkel, képes elfeledkezni a szörnyû ve-résekrõl, melyeket apámtól kapott, képes nem félni attól,hogy most is kaphat egyet, s még ez sem elég, mert képeskimondani egy olyan mondatot, amely szöges ellentétbenvan azzal, amit eddig érzett, gondolt és mondott azt illetõen,hogy apám esetleg kilép a családból.

Mindent túl hosszan mesélek, de hát miért ne mesélnékhosszan, abban reménykedem, hogy ha sokáig mondom atörténeteimet, sokáig forgatgatom, nézegetem õket, akkor ta-lán megértek valamit belõlük, megértek valamit az életem-bõl, az életembõl, amelybõl különben semmit nem értek,legalábbis nem sokat, s félek, hogy még azt a keveset semértem, inkább csak azt hiszem, hogy értem, addig-addiggondolkodtam a különbözõ epizódokon, a különbözõ nap-palokon és éjszakákon, a különféle veszekedéseken és sírá-sokon, amíg valamiféle ideológiát kovácsoltam köréjük,legalább ez a mesterséges valami tartsa össze az életemet, haa szüleim nem voltak képesek rá, és utólag kiderült, hogymagam sem vagyok alkalmas erre, nagyon is nagy szüksé-

72

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 72

egy kövér, szemüveges, szívbeteg srácra, aki rosszul lesz, ésinfarktusban hal meg, amikor a többiek a padlásra mennek,de miért mennek a padlásra, nem tudom, csak hogy sajnál-tam ezt a szeplõs, kövér fiút, és szívbõl gyûlöltem a fekete-hajú, magas társát, aki a vezérüknek látszott, aztánhazaindultunk, és útközben reszkettünk, nem mintha nemlett volna megszokott állapot ez nálunk, általában reszket-tünk, vagy ha nem akarok ilyen patetikus lenni, akkor is leg-feljebb azt mondhatom, mindig volt bennünk egy kevésszorongás, na szép, jó eufemisztikusra sikerült, mintha egykevés szorongás, az már igazán nem lenne nagy ügy, de ne-künk éppen elég volt, kisfiúknak kis szorongás, mindig úgylépkedtünk hazafelé, hogy vajon mi vár ránk otthon, és amivár, arról úgy gondoltuk, hogy csakis rossz lehet, legalábbisinkább rossz, mint jó, és félelmünk általában beigazolódott,valami mindig történt, vagy majdnem mindig, és ha nem tör-tént, akkor azért voltunk nyugtalanok, ha még nem történt,akkor nyilván elõttünk volt, késõbb kellett megtörténnie,mert arról szó sem lehetett, hogy végleg elmaradjon.

Ezen az estén úgy látszott, tényleg nem történik semmi,tehát késõbb történik valami, mert egyelõre semmi nem tör-tént, lépkedtünk a latyakban és a furcsa félhomályban, be-szélgettünk a filmrõl, de közben már mindegyikünknek azjárt az eszében, vajon mi lesz, ha hazaérünk, semmi sem lett,apám felébredt ugyan, de erre sem emlékszem igazán, csakhogy nagy csöndben kezdtünk vetkõzni, nehogy felébresz-szük, valamiért, s erre sem emlékszem, miért, talán azért,mert haragudott anyámra?, nem tudom, mindenesetre ottaludt a mi szobánkban, a kis szobában, ahogy neveztük, ablokkban ugyanis két szobánk volt, az ember belépett akonyhába, és ha be akart menni a fürdõszobába, akkor anagy szobán is át kellett mennie, s a fürdõtõl balra volt a kis

75

és apámhoz vágja ezt a pár szót, látom, amint apám elsápad,anyám máris reszket, hogy vajon nem üti-e agyon öcsémet,egész gyerekkorunkban így reszketett öcsémért, tördelte akezét, kétségbeesetten tekintett körül, hogy nem segít márvalaki, de közbe nem lépett volna, egyetlenegyszer ragadtameg a függönyrudat, az is egy emlékezetes este s egy mégemlékezetesebb éjszaka, de valahogy összemosódik, nemtudom mihez kötni, csak arra emlékszem, hogy mozibamentünk este hattól vagy héttõl, tél volt vagy inkább õsz,egy magyar filmet néztünk meg a Mûvész moziban, magyarfilm Kolozsváron!, rendkívül nagy esemény volt ez akkori-ban, nyolcvanvalahányban, de még nyolcvanöt elõtt, emlék-szem, még a tömbházban laktunk, a tévében már aliglehetett mást látni, mint a híreket meg a két õrültet, akik azegész Romániát tönkretették, szóval moziba mentünk, a film-re sem emlékszem, furcsa, elég jó memóriám van, ez a napmégis kihullott belõle, legalábbis csak nagyon nagy vonalak-ban maradt meg, mégis, mintha apám jönne haza estefeléhullarészegen, szembe velünk, ahogy indulunk a moziba,hogy reméltem, hogy elkerüljük a találkozást, s nem kellmeglátnunk dülöngélõ alakját, üveges szemeit, hova men-tek, kérdezi talán, anyám válaszát nem hallom, nehéz szív-vel megyünk tovább, akkoriban persze nem fogalmaztamígy, de az biztos, hogy iszonyú súly volt rajtunk, iszonyú fe-szültség, érzõdött mind a hármunkon, csak jó kétszáz méterután, a piac sarkán kezdünk el beszélgetni, inkább csak anormalitás kedvéért, vagy mi, aki moziba megy, az cseveg,locsog, dumál, löki a sódert, de persze mégsem vagyunkolyanok, mint akárki más, ezzel senki nem vádolhat bennün-ket, miközben beszélünk, sûrû a levegõ körülöttünk, s ezena film sem segít, valami kollégiumban játszódik, van egyszép tanárnõ s egy szép kamaszfiú, ennyire emlékszem, meg

74

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 74

6.

A másnapra nagyon is emlékszem, fõleg, mert ehhez a nap-hoz kapcsolódik gyermekkorom egyik legszebb emléke, bármint talán kiderült, korántsem volt olyan észveszejtõen sok,hogy ne tudnék válogatni belõlük, ne tudnám eldönteni,hogy vajon mindebbõl a gyönyörûségbõl mit is válasszak,hosszú órák tanácstalansága után elgyötörve fogjam a fejem,s még mindig ne tudjam, hogy mit is írjak meg, nem, ilyengondokkal hálistennek nem kell küszködnöm, kis túlzássalazt is mondhatnám, nincsenek szép gyermekkori emlékeim,mások elmesélik, milyen nagyszerû apjuk volt, zsebpénztadott, focizott velük, strandra jártak, kirándulni vitte õket,mittudomén, én azonban csak azt mondhatom, hogy általá-ban nagyvonalúan viselkedett, de sosem lehetett tudni, mi-kor csap át a legundorítóbb önzésbe, egyszer, már tizenhétéves lehettem, már rég a Fellegváron laktunk, és éppen azegyik Bácsban levõ gyárban mûhelygyakorlatoztunk, vagyisálltunk a munkások mellett, és nem csináltunk semmit, in-kább zavartunk, mint segítettünk, néhány munkás vissza isutasította a mesterünket, mikor elsõ nap azt próbálta eldön-teni, melyikünket melyik munkás mellett hagyjon, azt mond-ták, ezért semmi pénzt nem kapnak, akkor miért engednéka büdös kölykeit az esztergapad mellé, igazuk volt, a mes-ternek nem volt könnyû dolga, valahogy mégis elhelyeztekbennünket, órák hosszat álldogáltunk, sétálgattunk, beszél-gettünk, a melósok közben dolgoztak, idegesen szívták a fo-gukat, ezerszer megbánták, hogy belementek a dologba,nagyon ritkán a mester is feltûnt, kérdezett valamit, s a vá-laszt meg sem várva továbbment, jó kis gyakorlat volt, a vi-lágon semmit nem tanultunk, hacsak azt nem, hogy gyárban

77

szoba, vagontípusú lakás, ahogy akkoriban nevezték, nemegy nagy elõszoba, és abból nyíló szobák, hanem két kiselõszoba a konyha elõtt, illetve az egymásból nyíló szobákközött, a fürdõszoba elõtt, mennyire nem szerettem ezt a la-kást, amíg ott laktunk, és mennyire megszerettem késõbb,amikor nagyanyámék költöztek oda, de akármilyen óvatosanvetkõztünk is, apám mégis felébredt, talán mondott is vala-mit, nem emlékszem, aztán lefeküdtünk, anyám a nagy szo-bában, mi a kicsiben, és elaludtunk, legalábbis azt hittem,hogy apám is elaludt, de öcsém nemsokára kiment a vécé-re, és a fürdõbõl kiosont anyámhoz, apám pedig kiment anagy szobába, rémülten figyeltem, hát mégsem alszik, gon-doltam, ott elkezdett üvölteni, nem akarsz velem aludni,mi?!?, vagy valami ilyesmit, lekapta azt a rudat, amellyel afüggönyt húzogattuk, lerántotta öcsémrõl a paplant, ésanyám sikolyai közepette akkorát sózott öcsém combjára,hogy másnapra két arasznyi kék folt lett az ütés helyén,anyám pedig, fantasztikus teljesítmény volt ez tõle, megra-gadta a pálcát, és ahogy ott küszködtek, rendesen elgörbült,ezt a jelenetet az elõszoba ajtajából néztem végig, aztán sír-va beszaladtam, nemsokára öcsém is jött, apámék még ve-szekedtek, aztán megint nem emlékszem semmire.

76

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 76

hogy ilyen ez a mester, és fájdalmas volt ráébrednem, hogya legkevésbé sem ilyen, akkoriban nem sokat tudtam a be-súgókról, még kevesebbet az õket foglalkoztató hálózatról,és még annál is kevesebbet az olyanokról, akik minden tár-sadalomban akadnak, és akik mindig szorgalmasaknak éslelkeseknek szeretnének látszani, szorgalmasabbnak a leg-szorgalmasabbaknál, rendkívül szorgalmasan locsognak,mert õk mást is meg akarnak gyõzni arról, hogy milyen ész-bontóan szorgalmasak, és hogy ez mennyire fontos, és a fel-jebbvalóknak jelezni szeretnék ezt, már hogy õk azok, akikmásokat meggyõznek a munka fölöttébb szükséges voltáról,mennyi elõny származhat az ilyesfajta viselkedésbõl egyolyan rendszerben, mely nemcsak engedélyezi az ilyesmit,hanem el is várja, a seggnyalást mûvészetté emelõ rendszer-ben egyenesen üdvözítõ az ilyesmi, és Becskereki, mint ki-derült, e mûvészek között is elõkelõ helyet foglalt el, hiszenegy szóval sem dicsérte pártunkat és kormányunkat, mégkevésbé népünk hõn szeretett fiát, sõt, lenn, az iskola alag-sorában levõ mûhelyben még szidta is, cinkos mosollyal éssûrû kacsingatások közepette, mindig is sejtettem, hogy ezaz egész nem tiszta, hogy van mindebben valami alapvetõ-en nyálas és mocskos, de arra gondolni sem mertem, hogyennyire aljas és gyalázatos, õ csak minket szidott, minket, akilencedikeseket, akik megakadályozzuk vagy éppenséggelszabotáljuk a munkát, a gyönyörû goldenek és jonatánokvödörbe és onnan ládába kerülését, valósággal tajtékzott, milesz a világból, ha a megtelt vödrök nyomán nem telnekmeg a ládák, ha az általa idehozott kilencedikesekrõl kide-rül, hogy nem lelkesednek az almaszedésért, borzasztó, ésakkor megszólalt az orosztanár, ez volt a nap másik megle-petése, az orosztanár mindig csodálatos nyakkendõben,gyönyörûen vasalt ingben, kifogástalan öltönyben és fan-

79

dolgozni a legnagyobb õrültség a földön, korán kelni, nya-kig olajos lenni egész nap, örülni a nagy nehezen belopottvodkának, olajos szalonnát falni az olajos papírra tett olajoskenyérrel, hát ezt nem, ezt aztán tényleg nem, gondolhattamindenki magában, két hétig jártuk a gyárat, ahogy azelõttkét hetes idõszakokban almát és cseresznyét szedtünk aPalocsay-kertben vagy a Csillaghegyen, és ott is voltak mes-terek, de oda már tanárokat is beosztottak, hogy vigyázza-nak ránk, érdekes, mik ki nem derülnek az emberekrõlilyenkor, volt egy mesterünk, izgága, nagyszájú, piás alak,akivel 3+2-számokat énekeltünk, Sárgul már a kukoricaszár,dúdoltuk vagy üvöltöttük, engem szeretett, mert rengetegilyen slágert tudtam, rockosított mûdalokat és operettdalokatvegyesen, Az asszony összetör, fütyölgettem néha, mikor na-gyon felnõttnek akartam látszani, és cinkosan kacsintottamBecskerekinek, a mesternek, aki meg nagyokat csapott a há-tamra, jól elvoltunk, és egyszer õ jött ki velünk almát szed-ni, tíz óra körül uzsonnázni kezdtünk, és nem kapkodtuk ela dolgot, háromnegyed tizenegykor még mindig a szendvi-cseinket majszolgattuk, mint akik már napok óta nem etteksemmit, és egyszercsak hallom, hogy valaki üvöltözik, fölis-merem a Becskereki hangját, aztán mondatokra hasad a szö-veg, sok lusta dög, ordítja, zabálni, azt bezzeg tudtok, de anormát teljesíteni nem, mert persze valami norma is volt, fe-jenként tíz vödör vagy csapatonként két óriási láda, nekünklegalábbis óriásinak tûnt, és még egy láda sem telt meg mégfélig sem, iszonyú valóban, Becskereki tehát kiakadt, és az-zal fenyegetõzött, hogy nem megyünk haza négykor, csak akilenc órás vonattal, nagyon meglepõdtem, én bíztam ebbenaz emberben, úgy tûnt, ez akkor is A házunk tetején zsúpfö-dél van-t fogja énekelni, ha tankok gurulnak be Kolozsvárfõterére, és csövüket az épületekre irányítják, azt reméltem,

78

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 78

másnap és harmadnap és negyednap és ki tudja, meddig iskimentünk Szucságra, almát szedtünk, normát teljesítettünk,uzsonnáztunk és koptattuk a cipõinket, tönkretettük akabátjainkat, de ez a gesztus, ez a néhány mondat ott ma-radt valamiképpen bennünk, bennem mindenképpen, mintahogy persze a Becskereki gesztusa és mondatai is, és attóla naptól vagy inkább attól a pillanattól fogva mást is tudtam,nemcsak a 3+2 számait, nemcsak a kifogástalanul álló nyak-kendõt, hanem valami mélyebbet is, mást is láttam és hallot-tam, nemcsak a jópofa mestert és a skatulyából kihúzotttanárt, hanem az embert is, igen, ennyire patetikusan, ha tet-szik, és talán ezért is tartottam ki amellett, hogy író akaroklenni, hogy ne csak gesztusokat és szerepeket lássak, hogymindig kényszerítve legyek erre a mélyebb látásra, amelyretalán ott a szucsági gyümölcsösben lettem igazán alkalmas.

A gyárban „praktizáltunk”, hogy egy évvel késõbb fémfor-gácsolói diplomát is szerezhessünk, mert ki tudja, mikor leszjó mire, én is esztergályos vagyok, az ám, egy csavart talánmeg tudnék menetelni, de egyéb esztergályosi feladatot holt-biztos, hogy nem tudnék elvégezni, meghûltem azon a hé-ten is, mint annyiszor gyermek- és kamaszkoromban, csakmegfáztam egy kicsit, megfújt a szél, megáztam, szembehullta hó, és én máris ágynak dõltem, a többiek meg se parittyáz-ták, csak nevettek rajtam, gúnyolódtak, nem tartottak férfi-nak, akkor rettentõen rosszul esett, de ma már persze értem,hogy miért nem, rémülettel vegyes csodálattal bámultam,amint az egyik bulin az akkori legjobb barátom egyszerûenodahajol, és lesmárolja az osztálytársnõnket, félelmetes, gon-doltam magamban, mert tudtam, hogy én sose tudnékilyesmit tenni, annyit gondolkodnék, hogy vajon megcsókol-hatom-e ezt a hátradõlt, lehunyt szemû lányt, amíg várako-zóan kinyitná a szemét, és mikor megértené, hogy gyáva

81

tasztikusan ragyogó cipõben jelent meg mindenütt, így agyümölcsös kellõs közepén is, illetve már korábban a koszosszemélyvonaton, órán unottan összefoglalta az elöljárós ese-tet, megtanította a Volga, Volga, máty rádnájá… kezdetûéneket, s következõ alkalommal feleltünk, aki csak elmond-ta az ének szövegét, az kilencest, aki énekelte is, az tízest ka-pott, esetleg rákérdezett egy szóra is, ennyire becsüli azorosz nyelv rejtelmeit és saját magát, gondoltam felületesen,mint látható, akkor még megdöbbentõen felületesen gondol-kodtam, azt hittem, hogy aki megtanít reszelni, és 3+2-t éne-kel, az rossz ember nem lehet, meg hogy aki nem törõdik azorosszal, az viszont csak rossz ember lehet, hülye voltamkétségtelenül, mert most azt mondta ez a divatfinak álcázotttanár, akit én nem tartottam valami sokra, hogy ugyan hagydmár õket, Sándor, mit akarsz?, Becskerekinek torkán akadt aszó, kikerekedett szemmel bámult, bizonyára õt is meglepteez a reakció, mennyit kapnak ezért, hogy minden nap idejönnek?, mire elég az?, a vonatjegyre?, hol van még az uzson-na, amit megesznek?, a cipõ, amiben kijönnek?, az esõka-bát?, hol van az egész napjuk, hol a két hetük?, szóval,iszonyúan megnõtt ez az ember, ott az almáskertben, agoldenek meg a jonatánok, a vödrök meg a ládák között, aBecskereki elhallgatása egy nagyon apró és nagyon kevésséfontos jele volt csupán ennek a növekedésnek, mint ahogyaz elkövetkezõ orosz órákon meg éppenséggel semmi jelétnem láttam annak, hogy ez a jelenet lejátszódott, de ha a je-lentõs dolgokat úgy ítéljük meg, ahogy meg kell ítélnünk,vagyis ha tisztában vagyunk azzal, hogy valaminek a jelen-tõségét nem csorbítja, hogy nem lesz semmi kézzelfoghatóvagy szemmel látható eredménye, mert az, ami fontos, vala-hogy másképp raktározódik el az emberben és a világban,nem feltétlenül mutatja magát, csak egyszerûen van, hiszen

80

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 80

vagy hogy egyáltalán Bellow-t olvassak. Az érettségi találko-zón nem kerültünk egymás mellé, de aztán egy alkalmas pil-lanatban mégis mellé ültem, zsongott a pizzéria, a lányok agyermekeik fényképét mutogatták egymásnak, jaj de édes,hány éves, hallatszott minden sarokból, a feleségem csak ült,láttam a szemén, hogy fáj neki, hogy õ nem mutogathatjailyen büszkén a fényképeket, neki nincs mit mutogatnia, ésamíg a lányok dicsekedtek, a fiúk pedig azzal büszkélked-tek, hogy még nem nõsültek meg, addig mi beszélgettünkpár mondatot, mit csinálsz, Arni, kérdeztem, mert mit is kér-deztem volna annyi év után, legalább öt éve nem beszéltünkegymással egyáltalán, utoljára, akkor még a kiadónál dolgoz-tam, azzal hívtam föl, hogy szerezzen nekem egy nõt, mertemlékeztem egy tizenegyedikben tett kijelentésére, hogy õbármikor képes egy nõt szerezni bárkinek, csak mondjukmeg neki, hogy milyenre van szükségünk, semmi gond, nyil-ván ezt is dicsekvésbõl mondta, józan pillanataimban én istudtam ezt, de akkor már fél éve nem voltam nõvel, az elsõmenyasszonyommal már szakítottam, a másodikkal, tehát afeleségemmel még nem ismerkedtem meg, pedig éppenazért szakítottam az elsõ menyasszonyommal, mert azt hit-tem, most már nem lesznek gátlásaim, most már gond nél-kül átölelek egy lányt, és megcsókolom, mintha mi semvolna természetesebb, nem így történt, ugyanolyan bénavoltam, mint addig, ugyanúgy elállt a lélegzetem bizonyospillanatokban, a legfontosabbakban persze, ugyanúgy nemtudtam mit kezdeni magammal, ha megtetszett nekem vala-ki, aztán meg akkor nem tudtam mit kezdeni magammal,amikor tennem kellett volna valamit, túl sokat gondolkod-tam, hátha nem is tetszem neki, gondoltam, hátha csak ba-rátként tetszem, nem férfiként, és sejtésemet igazolni látszott,hogy valahányszor bevallottam szerelmemet egy nõnek,

83

vagyok, akkor megvetõen elfordítaná a fejét, és még talán aszékrõl is felállna, Arninak nem voltak ilyen gondjai, egysze-rûen odahajolt, és megcsókolta, a lány meg elfogadta a csó-kot. Arni az osztály fiúja volt, magas, barna, göndör hajú,erõs, kulturista, minden héten háromszor járt az egykori bõr-gyár sporttermébe, és súlyokat emelgetett, néhányszor en-gem is elvitt magával, de teljesen hiába, nem volt bennemelég kitartás, mindig úgy éreztem, hogy sokkal jobb dolgo-kat is csinálhatnék, mint hogy különféle súlyokat emelges-sek, pedig nem lenne igaz, ha azt mondanám, hogy nemszerettem volna erõs lenni, az izmos mellemet mutogatni,mint Arni tette, vagy mindenki elõtt pólót cserélni, ó, nagyonis szerettem volna megmutatni magam, csak nem mertem, ésfurcsa módon mégis attól féltem, hogy a sport, jelesül a test-építés által éppen ezt a félést veszítem el, vállas leszek és iz-mos, minden lány bálványa, de többé talán nem fogok tudniverset írni, az érzékenységemet féltettem, a túlérzékenysége-met, ha tetszik, mert úgy láttam, Arniban semmiféle érzé-kenység nincsen, és ebben nem tévedtem valami nagyot, atízéves érettségi találkozón kiábrándultam belõle, pedig na-gyon készültem a találkozóra és a találkozásra, már aszervezés közben azon képzelõdtem, milyen jót fogunk be-szélgetni, mert nemcsak izmos volt, bár Arnold volt a példa-képe, Arnold Schwarzenegger, õt istenítette, ezért neveztükArninak, ami ellen nem is tiltakozott különösebben, mert hatiltakozott volna, többé nem merjük annak nevezni, féltünktõle, de így persze egészen más volt, büszke voltam rá, hogyén vagyok a legjobb barátja, az õ sugallatára olvastam el aSzáll a kakukk …-ot, az Útont meg a Száz év magányt, sõt,még a Herzogot is, bár ez utóbbit pokolian untam, csak azértolvastam el, hogy ne mondja, milyen bunkó vagyok, azótasem tudtam rávenni magam, hogy még egyszer elolvassam,

82

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 82

magam, tulajdonképpen már mielõtt fölemeltem a kagylót,rettenetesen szégyelltem magam, de nem bírtam tovább eztaz állapotot, nagyanyám ezt sem értette, ez is milyen furcsa,annyi mindent nem értett, és én is nagyon sok mindent nemértettem abból, amit õ próbált megértetni magából, mégisszerettük egymást, bár ezzel még semmit nem mondtam,mintha csak történetekkel lehetne elmondani valamit, perszeúgy sem teljesen, megközelítõleg csupán, szóval ott ültünkegymás mellett az érettségi találkozón, mit csinálsz, kérdez-tem, semmit, válaszolta, ezen meglepõdtem, hol dolgozol,kérdeztem, sehol, felelte, erre megint meglepõdtem, meny-nyire hülye is az ember vagy inkább mennyire kispolgári, elsem tudja képzelni, hogy élhet valaki, aki nem dolgozik, sõt,nem csinál semmit, van egy testépítõ termem, mondta, hogysegítsen, hol, kérdeztem boldogan, a Garibaldi-híd mellett,válaszolta, látom, te a Hírlapnál dolgozol, mondta, igen,emeltem föl a fejem büszkén, mióta újságíró vagyok, többenismernek, sõt, megismernek, mert a vezércikkek és tárcákmellett a lap a fényképeinket is közli, olyan is volt már, hogyvalaki letegezett, és csak mikor látta, hogy én nem ismeremmeg õt, akkor jött rá, hogy õ viszont az újságból ismer en-gem, ugyanazt mondod, mint ezelõtt tíz évvel, tette hozzá,elõbb meglepõdtem, aztán eszembe jutott, hogy valószínû-leg a románbarát cikkeimre gondol, amelyekre az akkor márhalott nagyanyám azt mondta volna, hogy árulás, te nem isvagy magyar, életében többször is elmondta, mert nem ájul-tam el Horthy újratemetésekor, és nem zokogtam a Székelyhimnusz hallatán, de még arra sem voltam hajlandó, hogynaponta Trianont emlegessem, és öklömet rázzam a romá-nok meg a franciák felé. Hirtelen, de erre már nem emlék-szem, hogy hogyan, Nietzschére terelõdött a szó, csak Atragédia születésé-t meg A történelem hasznáról és káráról-t

85

mindig kosarat kaptam, és teljesen függetlenül attól, hogy ti-zenegyedikes csitri volt az illetõ, vagy kolléganõm, akivelkorábban egy évfolyamra jártunk, Edina volt a tapasztaltabbpersze, így a gonoszabb is, és én mit kezdjek ezzel az infor-mációval, kérdezte, miután fél órai le-fel járkálás után végrekimondtam, amit ki kellett mondanom, mi van veled, Imre,kérdezte korábban, tényleg furcsa lehetett, ahogy ott téblá-boltam a kiadóban, ki a szobából, vissza a szobába, megintki, megint vissza, egész éjjel nem aludtam, a különféle meg-oldásokon töprengtem, ezerszer meggondoltam mindegyi-ket, és ezerszer elvetettem, míg végre arra jutottam, hogybevallom. Mit veszíthetek, legfeljebb nyerhetek valamit, gon-doltam, és nem jöttem rá, hogy a nagyanyám gondolkodásátkövetem, de olyan tökéletesen, mintha indigóval húztamvolna le, vagy hogy legyünk modernebbek, mintha beszken-neltem volna az agyát, õ mondta mindig, hogy ne légy olyanmulya, Imike, meg hogy mondd meg, Imike, mit veszíthetsz,ha elutasít, akkor próbálkozol mással, annyi lány van a vilá-gon, és mit mind izgulsz, hát nem vagy nyomorék, nem na-gyon értette a gátlásaimat, mint ahogy én sem értettem, sõt,még ma sem értem, hogy mitõl voltam ilyen félszeg, de at-tól még félszeg voltam, és bizonyos értelemben ma is félszegvagyok, bár már korántsem abban a minden túlzás nélkülaggasztó mértékben, mint akkor, mit kezdjek ezzel az infor-mációval, kérdezte tehát, erre aztán tényleg nem volt mit vá-laszolnom, semmit, motyogtam, és arra gondoltam, hogyfogok ebbõl kimászni, mert nem egy lány volt a sok közül,hanem kolleganõm is, akivel napról napra találkoztam, hogyfogok a szemébe nézni ezután, gondoltam kétségbeesetten,aztán ez is megoldódott, mint annyi minden. Felhívlak egyfélóra múlva, válaszolta Arni kis szünet után, de már akkortudtam, hogy nem fog visszahívni, rettenetesen szégyelltem

84

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 84

román történészt, aki a politikába is belekóstolt, a vasgárdis-ták le is lõtték, mint egy kutyát, és aki nagyvonalú legyintés-sel azt a címet adta az önéletírásának, hogy Egy ember élete,úgy, amint volt, honnan szedte ezt a szemtelen, de imponá-ló bátorságot, amellyel már a címben vállalta, hogy õ tudja,miképpen volt, én csak keresgélek az emlékeim között, mintegy régi asztalosmûhelyben, ahol minden forgácsnak törté-nete van, és mindegyik forgács történetét elmondanám, mertúgy érzem, csak akkor alakul ki végül az életem, az eddigmegtörtént életem, ha tényleg minden történetet elmondok,csakhogy rendet is kellene teremteni a történetek között, ésa rendre való törekvésben bizonyos forgácsokat óhatatlanulelhullat az ember, s bármennyire is áltatnám magam, hogymajd csak elõkerülnek késõbb egy másik történet részeiként,tisztában vagyok vele, hogy lesz olyan, amelyiknek örökrebúcsút mondhatok, nem tehetek róla, az írás búcsúztatjaõket, az írás folyamán hullanak ki ideiglenesen s néhányanpersze végleg, nem tehetek róla, mert ha nem engedek en-nek az erõnek, akkor megette a fene, akkor kiderülhet bár-mi, voltaképpen mégsem derül ki semmi, a magam számárasem, nem tehetek róla tehát, mégis az az érzésem, megha-misítok valamit, ami az életem volt, és olykor arra gondolok,jobb lenne tán nem-elmondani semmit, hallgatni és megvár-ni, amíg bennem összeáll ez az egész, amíg a történetek ma-guk döntik el, melyik maradjon velem, és melyik távozzonkönyörtelenül, ezt azonban sajnos nem tudom megtenni, íróvagyok, nem bölcs, nem értek mindent, hogy értsem mégazt is, hogy mindent sose fogok megérteni, mégis úgy ér-zem, azt, ami igazán fontos, megõriztem és leírom, zajlikbennem, mint valami folyó, amely folyton változik, valahogymégis változatlan.

Ahogy Arnit szerettem egykor, úgy csak egyvalakit szere-

87

olvastam, mondtam, á, legyintett megvetõen, igen, ezek a fi-lológusi munkái, nem ezek képviselik Nietzschét mint filo-zófust, ezeket én is elolvastam, de csak azért, mert Nietzscheírta õket, A hatalom akarása, mondta, és én majdnem fölug-rottam, mert számítottam rá, hogy ezt fogja mondani, de re-méltem, hogy mégsem mondja ezt, sejtettem, hogy miért ezNietzsche legfontosabb kötete, úgyhogy nem firtattam, éskülönben, kérdeztem, nem lettél Arnold, pedig azt mondtad,á, nem azt mondtam, válaszolta, csak hogy Arnold jelent va-lamit, amit meg szeretnék közelíteni, még a mondatot se tud-tad volna megfogalmazni akkoriban, gondoltam magamban,de szólni nem szóltam semmit, õ viszont folytatta, a nõk, apénz és a kulturizmus, akkor sem érdekelt más, most semérdekel, mondta, az jó, feleltem, mert nem tudtam mit mon-dani, hirtelen rámnézett, most, reméltem, most, biztattammagam, de nem az jött, amire számítottam, arra gondoltam,mondta, hogy amilyen ez a találkozó, még tízévente is túlgyakori, nevettem, de azért maradt bennem valami szomo-rúság, poénnak jó volt, de milyen távol volt ez attól azArnitól, akit ismertem, akivel alig vártam, hogy ismét talál-kozhassam, és akivel most már nagyon nem szeretnék talál-kozni.

Sulis koromban még nagyon is szerettem vele találkozni, azegyetlen volt, akivel egyáltalán szerettem találkozni, illetvehát, az igazság kedvéért inkább úgy kellene fogalmaznom, õvolt az egyetlen, akitõl példát vettem volna, akirõl úgy gon-doltam, hogy a példaképem lehetne, akkor legalábbis minthaõ lett volna az egyetlen, s szellemi értelemben késõbb is õmaradt egyedül, bár ez a szellemi értelem is milyen furcsa, túltágas, nem elég, hogy folyton elkalandozom, mert úgy szeret-ném elmesélni az életemet, az eddig történt életemet, ahogyvolt, ez aztán még furcsább persze, mindig is csodáltam azt a

86

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 86

tént, egyszerûen megtörtént, és örültem, hogy megtörténik,éreztem, hogy sokat fogok kapni tõle, máris sokat kaptam,és éreztem azt is, hogy én is sokat tudok adni, de ezt iscsöndben, visszafogottan, ahogy az oldalt tördeljük, õ is kétszót mond, én is két szót mondok, mindketten értjük a má-sikat, nem kell visszakérdeznünk, s a barátságunk is ilyen,nem azt akarom mondani, hogy nem beszélgettünk sokat,mert rengeteget beszélgettünk, mindent elmeséltem neki,valószínûleg sokkal többet, mint amennyit most el tudokmesélni, a gyerekkoromról éppúgy, mint Pisztáciáról, Máriá-ról éppúgy, mint magamról, de mindig is éreztem, hogy aszavak mögöttesét is érti, azt is érti, amit nem lehet elmon-dani, és azért is szép ez a barátság, mert nem ért egyet min-den szavammal, nem ájul el a tehetségemtõl, bár perszeszereti, hogy tehetséges vagyok, nagyon meg kell indokol-nom a cselekedeteimet és az állításaimat, hogy elfogadjaõket, és mégsem érzem tudálékoskodónak vagy kötekedõ-nek, csodálatos ember, miért akarsz elválni, kérdezte, amikorbejelentettem, hogy el akarok válni, és hitetlenkedve hallgat-ta az érveimet, illetve inkább ürügyeimet, amelyeket a válásmellett hoztam fel, de hát szeretem, kiáltottam végül, tudom,hogy szereted, válaszolta, de nemrég még Máriát szeretted,nem?, kérdezte, és az arcán valami furcsa fájdalom suhant át,mintha õ is benne lenne ebben a történetben, azt hiszem, eza barátságunk legjobb jellemzése, mindig úgy érzem, hogyvalamiképpen benne van abban a történetben, amelyben énis benne vagyok, nem gúnyosan figyeli a távolból vagy min-denesetre kívülrõl, hanem benne van, velem együtt.

De végre mondjam már el, amit annyira el akarok mon-dani, s amit valószínûleg éppen ezért halogatok annyit,mondjam el végre, hogy tizenegyedikes koromban beteg let-tem, amiben persze nincs semmi meglepõ, folyton beteg

89

tek most, több, mint tíz év múlva, valakit, aki barátnál több,szeretõnél kevesebb, s ezt a valakit is a napilapnak köszön-hetem, már majdnem mindent és mindenkit ennek az újság-nak köszönhetek, majdnem, mondom, mert Máriát példáulnem, és Mária kétségtelenül fontos szereplõje az életemnek,egyre fontosabb, ahogy telik az idõ, de ezt az egyre által jel-zett folyamatot is annak a valakinek köszönhetem, akirõlmost szeretnék beszélni, Natasa vett rá, hogy gondolkodjamel a feleségemhez fûzõdõ viszonyomon, gondolkodjam elazon, mennyi mindent jelent számomra õ, hogy mennyitküszködtem a Máriával való együttlét nyugalmáért, és milyenrövid idõ alatt értette meg, hogy fontos nekem a nyugalom,és mennyi küszködésembe került, hogy megszerezzem, Na-tasával a lap indulásakor ismerkedtünk meg, olykor, eléggyakran, nekem kellett lemenni a tördelõbe, és betenni azanyagokat, vagyis elmagyarázni a tördelõnek, hogy melyikanyagnak hová kellene kerülnie, s mondanom sem kell,hogy az indulás utáni hetekben nem nagyon lehetett magya-rázgatni, mindenki ideges volt, feszült, s mindenki az alka-tának megfelelõen oldotta meg a helyzetet, egyesekegyszerûen ordítoztak, mások magukba zárkóztak, s minthaegy pókháló mélyérõl pislogtak volna ki, egyetlen lány visel-kedett másképp, illetve nem is viselkedett, ez túl mesterkéltszó, inkább azt kellene mondanom, hogy csak õ kérdezettés válaszolgatott csöndesen, egyedül õ nem emelte fel ahangját egyszer sem, amit el kellett végeznie, azt elvégezte,tette, amit mondtam, vagy azt tanácsolta, hogy ezt meg azttegyük, és én jóformán gondolkodás nélkül beleegyeztem,annyira hatott rám a higgadtsága, a türelme, a halk hozzáér-tése, mintha egy burokba kerültem volna, ahol csak kettenvagyunk, tökéletesen értettük egymást, így aztán összebarát-koztunk, ez sem szavakkal vagy látványos gesztusokkal tör-

88

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 88

tem a mondatban levõ logikai hibával, csak fájt, kimondha-tatlanul, sokkal jobban, mint amikor, ez viszont már késõbbtörtént, talán elsõéves koromban, a késõbbi elsõ menyasszo-nyom feljött az akkori võlegényével, õket kávéval kínáltam,anyám olyan furcsán nézett rám, de nem szólt semmit, csakamikor elmentek, Imike, mondta, ne nagyon kínálgasd a ká-vét, tudod, mennyi a cukor?

91

voltam, gyermekkoromban hétszer vagy nyolcszor feküdtemkórházban tüdõgyulladással, nyomták belém a penicilline-ket, én meg sírtam és vágytam haza, otthon aztán újra meg-betegedtem, megint kórházba kerültem, és így tovább, miértis csodálkoztak anyámék ezen a szörnyû körforgáson, az aház, amelyet õk teremtettek maguknak és nekünk, az a csa-lád, amelyben éltek és élni kényszerítettek bennünket is,nem arra való volt, ahogy ma mondanák, nem arra volt ki-találva, hogy meggyógyuljak benne, hogy én vagy bárki másmeggyógyuljon benne, megbetegedtem tehát, és otthon ma-radtam, nem mentem be a gyárba, hogy esztergályosi tudá-somat gyarapítsam, s néhány osztálytársam, közöttük Arni,kijött hozzám, és én egyrészt meghatódtam, ilyenek az énbarátaim, gondoltam magamban, itt vezet el az útjuk, és be-jönnek hozzám, másrészt viszont nagyon szerettem volnahinni, hogy ha csak én vagyok otthon, akkor tényleg én va-gyok az úr a házban, a kutya, a macska és a tyúkok rettegettparancsolója, és ebben a minõségemben elegáns mozdulat-tal a hûtõbe nyúltam, és sörrel kínáltam a fiúkat, büszkénvettem elõ a poharakat, és még büszkébben ittam egyetlenkortyot én is, beteg is voltam, meg úr is, kell-e ennél több,ennél többet még Arni sem nyújthatott, bár õ természetesenminden összehasonlításon kívül maradt, helyesebben min-den vonatkoztatási rendszeren felül helyezkedett el, akkormégis ez jutott eszembe, és úgy feszítettem ott a konyha kö-zepén, akár egy kakasabbnál is kakasabb kakas, és perszenem is álmodtam arról, hogy este apám valamitõl rosszked-vû lesz (mindig rosszkedvû lett valamitõl, de most még an-nál is súlyosabb lehetett a dolog, mert, érdekes, erre tisztánemlékszem, teljesen józan volt), és rosszkedvében azt vetioda anyámnak, hogy majd akkor kínálgassam az õ sörét,amikor megkeresem rá a pénzt, és akkor persze nem törõd-

90

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 90

Fenti perverzitásának köszönhetõen azért mégis elöntött va-lamiféle furcsa öröm, hát nem kínlódtam hiába, gondoltam,csak azt nem értettem és nem értem most sem, miért ezt azárat kellett fizetnem érte, valahogy úgy történt, mint gyerek-koromban, amikor nagyanyám rám szólt, hogy tárjam szét akaromat, õ meg nekifogott matringot gombolyítani, valamiilyesmi történt, csak nem volt, akinek az arcába nézzek, ésleolvassak róla valamit, vagy legalább érezzem, hogy nemvagyok egyedül, nem, itt a gombolyítás értelme kizárólag amûvelet maga volt, az embernek az az alapvetõ tulajdonsá-ga, erre is rájöttem idõközben, hogy bár fölteszi a végsõ kér-déseket, rákérdez a végsõ dolgokra, akkor is folytatja, amitelkezdett, ha ezekre semmilyen választ nem kap, mert vá-laszt még soha, senki nem kapott, legfeljebb hitegetjük ma-gunkat azzal, hogy ha meg nem is jelenik senki és semmi,azért valamiféle válasz csak megfogalmazódik bennünk,vagy a képe lehívódik valahonnan, mint valami mennyeipolaroid, és azt hiszem, csak ezért csinálja végig mindenki,legalábbis sokkal többen, mint ahányan nem, ennek a meny-nyei polaroidnak a képéért, vagy inkább azért, mert remény-kedik, hogy az megjelenik neki, s végül annyira elhiszi, amitõ maga talált ki magának, hogy akkor is meglát valamit, havalójában semmi sem mutatkozik meg, és ezt a semmit ne-vezi aztán élete értelmének, talán velem is ez történt, nemtudom, de az egész életemet, az egész sorsomat, az egészönmagamat kellene megtagadnom, ha ezt a kegyelmet visz-szautasítanám, ha ezt a látványt elhazudnám, ha azt állíta-nám, nem pillantottam meg semmit, még ha nem is eztakartam megpillantani, és fõleg nem ilyen körülményekközött.

Ez a tudod, mennyibe kerül a cukor például nyilvánvaló-an a nagyanyámtól származik, helyesebben a nagyanyám

93

7.

Akkor értettem meg, hogy ez a tudod, mennyi a cukor tönk-retehet egy házasságot, mit házasságot?!, egy életet is nyu-godtan, sõt, ha jól belegondolok, hat életet, hiszen nemcsakanyám és apám, hanem öcsém és én, sõt, nagyanyám ésnagyapám is ebbe pusztult bele, mert ma már, akárhogy for-gatom is a dolgot, mégis úgy gondolom, ez a kérdés az okamindennek, a rengeteg ok között, amelyet meg sem lehet ta-lálni, szét sem lehet válogatni, hiába igyekszem itt, hiába ro-hanok a saját életem után, mint valami kengyelfutó, talánéppen az a baj, hogy nemcsak a saját életem után rohanok,még öt életet kellene utolérnem, megállítanom, ne kavarog-jon mindegyikünk élete elõttem, vagy legalább ne egyszerrekavarogjon, tudjam, hogy ez az egyik, ez a második, ez aharmadik, ez a negyedik, ez meg az ötödik, és ez pedig azenyém, de nincs mit tenni, annyira összekavarodtak, ordítóközhelyet fogok mondani, de erre tényleg nincsen jobb ki-fejezés, ezer szállal van egymáshoz kötve ez a hat élet, úgy-hogy már semmi sem független semmitõl, egyiket sem lehetszétválasztani a másik öttõl, de akármennyire szétszálazha-tatlannak tûnne is ez a gombolyag, az ember végigjárja ezt akeserves utat, végtelen türelemmel tekeri föl a szálat, semmiegyebet nem tesz, csak eszik, ürít és alszik, valósággal vege-tál tehát, és persze teker, teker fáradhatatlanul, igaz, nekema szeretet is megadatott, meg a magány is, és mindkettõ se-gített a szétszálazás és a megértés pokoli mûveletében, s vé-gül, amikor nagy nehezen elfogyott a fonal, mikor már nemvolt mit tekernem, akkor fölegyenesedtem görnyedt tartá-somból, és megpillantottam, amit kerestem, és nem mond-hatom, hogy örültem neki, bár a sors vagy annak a rejtélyes

92

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 92

lomhoz jussanak, két teljes nemzedéktõl vették el az életét,mert megfosztották õket az élet értelmétõl, attól a biztos tu-dattól, hogy az ember azért dolgozik, hogy a saját rózsalu-gasa közelében, a saját kétszintes házában hunyja le aszemét örökre, s közben arra tudjon gondolni, hogy a kisbu-szok nem halnak meg soha, a kisbuszok az idõk végezetéiggördülni fognak Kolozsvár utcáin, az idõk végezetéig utaso-kat szállítanak egyik negyedbõl a másikba, az utasoknak ter-mészetesen jegyet kell vásárolniuk, s a jegyek árából élnilehet, nem a mások zsírján, ó, dehogy! Nagyanyám még ke-véssel a halála elõtt is elmesélte, amit addig is többször, ho-gyan sétált egyszer, jóval késõbb, jóval a kizsákmányolókméltó megbüntetése után a Szentegyház utcában, s hogyanlátott meg egy kocsi alatt egy nyakig olajos férfiút, hogy szóltoda neki, na Józsi, hát mégsem lett miniszterelnök, s milyenhebegve kérte az apja egykori sofõrje a bocsánatot, amiértazon a bizonyos peren, a kisembereknek rendezett számta-lan koncepciós perek egyikén, amelyen nem Nagy Imrét,Rajk Lászlót vagy egy dúsgazdag gyárost készültek elítélni,csak a dédapámat, egyet a millió névtelen közül, egy nem isnagy vállalkozás nem dúsgazdag tulajdonosát, aki azonbanelégedett volt a helyzetével, s ezt az elégedettséget is elvet-ték tõle, miért ne vettek volna el mindent, amit lehetett, éski vette volna el, ha nem a románok, akik megkapták Er-délyt, s akiket nagyapám fogcsikorgatva és átkozódva emle-getett, az a nagyapám, aki mint mondtam már, többnyirearcát fölfújva trombitált, és azt énekelte, Pardon, pardon,szenyóra, igazán nagyvonalú ember volt tehát, de amikor azellopott, összevissza hazudott, szétvert múltjára gondolt, ak-kor csak gyûlölködni tudott, gyûlölködni határtalanul ésmértéktelenül, átkozódott tehát, nem is tehetett mást, Tria-non pillanatában Kolozsvár még a szó szoros értelmében

95

családjától, a felkapaszkodott kisvállalkozó, aki árva gyer-mekként becsülettel megküzdött ezért a címért, kijárta aszakiskolát, és dolgozott, dolgozott látástól vakulásig, miköz-ben a felesége, aki soha, egyetlen pillanatig sem szerette, azakkori szokás szerint otthon ült, és fölnevelte egyetlen lá-nyukat, a nagyanyámat, ez a kisvállalkozó tehát, aki valami-vel nagyanyám születése után annyira vitte, hogy márKolozsvárra költözhetett, ahol is buszvállalatot alapított,négy vagy öt városközi utasszállító buszt vásárolt, és enneka cégnek a, gondolom, nem túl jelentõs profitjából éldegélta családjával, mely profit, lett légyen bármily jelentéktelen,arra mégiscsak elég volt, hogy az öttagú család kétszintesházban lakjon, jól érezze magát a falak között, s az erkélyenrózsalugas illatozzék, hogy késõbb, az államosításkor,ugyanez a kisvállalkozó könnyes szemmel nézze, amint azexkavátorok földig rombolják a házat, nem, a munka nemlehetett személyre szabott, a munkára csupán azért voltszükség, hogy az állam egészségbiztosítást tudjon levonni adolgozó fizetésébõl, és harmincöt vagy negyven évi gürcö-lés után kiutaljon egy nevetséges nyugdíjat, amelybõl el le-het vegetálni addig a pillanatig, amikor már úgyis mindegy,hogy mennyi az ember nyugdíja, s hogy miért gürcölt annyiideig, bár valószínûleg ez sem mindegy, meghalni, normáliskörülmények között legalábbis, csak úgy lehet, ahogy azember élt, másképp egyszerûen nem tud meghalni, és négyévtizednyi szakadatlan és hiábavaló gyûrõdés után egy be-tonrengeteg közepén ugyan hogy is lehetne meghalni, de eza nemzedék, a dédapámék meg a nagyapámék nemzedéke,különösen szerencsétlen volt, hiszen tõlük elvettek valamit,õket nem a fejlõdés, a dolgok természetes rendje vagy kitudja, mi verte át, velük saját embertársaik toltak ki, azok,akik bármit vállaltak, hogy pozícióba s ezáltal persze hata-

94

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 94

valami szilárd anyagból készültek a falak, nem papírból,mint ez a nyavalyás blokk, úgyhogy többször neki kellettmenni az exkavátorral a háznak, édesapám csak állt ottkönnyes szemmel, és nézte, hogyan rombolják le az életemunkáját, hatvan éves volt már szegény öreg, de ne is le-gyen nekik könnyû a föld, soha, amíg élnek, mesélte nagy-anyám, s ezzel a szívszorító képzavarral ismét a románokatátkozta meg, mindig és mindenütt a románok voltak a hibá-sak mindenért, s a magyar és a világtörténelem legszebb pil-lanata természetesen akkor jött el, amikor Horthy fehérlovon belovagolt Kolozsvárra, rengeteg ember ment ki elé,az asszonyok virágokkal, a férfiak az örömtõl kiabálva, agyerekek meg nevetve, mert érteni ugyan nem értettek sem-mit, de látták, hogy a felnõttek kacagnak, úgyhogy kacagtakõk is, s mit számít, hogy Horthy soha nem lovagolt be Ko-lozsvárra, nagyanyám így emlékezett rá, és így mesélte, te-hát kétségtelenül belovagolt, ezért lettem én áruló, emiatt ajelenet miatt, amelyet nem voltam hajlandó egy új idõszámí-tás kezdetének elfogadni, vagy ha igen, akkor azt a hazug-ság idõszámításának neveztem, az ámítás és önbecsapás,másfelõl pedig a gyûlölet és a csöndes átkozódás idõszámí-tásának kezdetét hozta el ez a fehér paripa, mert a képzelet-ben a ló jóval nagyobbra nõtt, mint a kormányzó, vitéznagybányai mitikus alakját ez a paripa növelte óriásivá, fe-hér paripán lovagolt be Horthy Miklós, és bármilyen rövidideig tartottak is a bécsi döntés következményei, az a négyév végérvényesen rányomta bélyegét az erdélyi magyarokgondolkodására, aranyszállal hímezte ki az erdélyi magyarokemlékezetét, 1944 után minden rendes erdélyi magyar arrólábrándozott, hogy egyszer csak fölharsan a katonazene, a le-vegõ üdvrivalgással telik meg, magyar asszonyok lobogtatjáka kendõiket és szórják a virágot, magyar férfiak sírnak az

97

magyar város volt, magyar utca- és helynevekkel, magyaremberekkel, magyar életekkel és emlékekkel, s a hatalommindent elvett, és a fosztogatás annál nagyobb gyönyörûsé-get okozott neki, mert akiket ki kellett fosztania, azok ma-gyarok voltak, a gyûlölt magyar nép tagjai, mint ahogy amagyarországi magyarok meg a magyarországi magyarokatfosztották ki becsülettel, õk sem tehettek mást, ha szocializ-must akartak, fosztogatniuk kellett, de ennek ellenére, nomeg annak, hogy nagyanyám is, nagyapám is elmesélte, mi-lyen aljasok voltak azok a magyarországiak, akik a bécsidöntés után nagy dérrel-dúrral Kolozsvárra vonultak, kakas-kodtak, megjátszották az okost, a mûveltet, a felsõbbrendûtés még mi mindent, ennek ellenére tehát a nagyszüleim vol-taképpen soha, egyetlen pillanatra sem hitték, hogy a ma-gyar gazemberek ugyanolyan aljasok lennének, mint aromán gazemberek, még a gazembereinket is többre tartot-ták, mint a románok legjobbjait, bár ez a sofõr is magyarvolt, és a peren, amelyet dédapám ellen rendeztek, szemreb-benés nélkül azt vallotta, dédapám igenis kizsákmányoló, ésigenis a sofõrök olajos húsán él, nem beszélve a zsírjukról.

Dédapámnak, aki tegnapelõtt még a társadalom legaljánvolt, és véres verejtékkel kellett megdolgoznia azért, hogytegnapig egyre feljebb és feljebb küzdje magát, és ma mármeg is fosztották mindenétõl, amit élete során felépített, ne-ki tehát nem volt érkezése gõgösnek lenni, mert mire elhit-te volna, hogy neve jelent valamit a közösségben, hogy márnem ugyanaz az árva, akinek a falat kenyérért is gürcölniekell, addigra a szocialisták, kommunisták vagy mik voltak,vigye el õket az ördög, bármik voltak is, már meg is rendez-ték a pert, az egyik sofõr már be is vallotta, hogy dédapámkizsákmányolta õket, és az exkavátorok már mentek is nekia kétszintes háznak, melynek erkélyét rózsalugas övezte, de

96

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 96

Neki, dédapámnak tehát nem volt, nem lehetett ideje ar-ra, hogy fennhordja az orrát, összeszorítsa a száját, és lenéz-ze a sofõröket, hisz ahonnan õ jött, ott egy sofõr valóságosszerencse kegyeltjének számított, gyermek- és ifjúkorábandédapám bizonyára mindent megtett volna, hogy sofõr le-gyen, egyszerû ember volt, aki a szorgalmának, a kitartásá-nak és a találékonyságának köszönhetõen egyre feljebblépett azon a kevéssé konkrét, de annál inkább létezõ társa-dalmi lépcsõn, délutánonként nagyapámmal sakkozott azudvaron, s anyám egyik elejtett megjegyzésébõl tudom,hogy olykor ivott is, legalábbis szerette a bort, csöndes, be-csületes, határozott embernek képzelem, aki az elsõ perctõlfogva tudta, hogy a felesége nem szereti, és soha, egyetlenpillanatig sem fogja szeretni, de nem törõdött ezzel, nemdurvaságból, soha nem sértette meg az asszonyt, de nem isiktatta ki az életébõl, nem nézett át rajta, bizonyára belenyu-godott, hogy ez Isten rendelése, a lányát szerette, mert a kis-lány nyilván nem határozhatta el, hogy nem szereti az apját,nála még volt esélye, hozzá menekült tehát, és nagyanyámis ragaszkodott hozzá, dédanyámról semmi személyeset nemtudott mondani, csak ijesztõ általánosságokat, vagy pedigtárgyszerû leírásokat adott róla, beszámolt a betegeskedése-irõl, arról, hogyan kellett megtanulnia szõni, amíg az anyjafeküdt, de õt magát, az élõ, tevékenykedõ, a nagylelkû vagykicsinyes, a bõkezû vagy szûkmarkú, a közvetlen vagy gõ-gös, szóval, a valamilyen dédanyámról éppen azt nem tud-hattam meg, hogy milyen volt, miközben azt viszont tudtamjól, hogy nagyanyám imádta a szüleit.

Lehet egyébként, hogy ez valamiféle írói elvárás, azt kö-vetelni valakitõl, hogy mindent fogalmazzon meg, mindenttudjon elmondani, holott talán éppen azok a legfontosabbdolgok, amelyeket nem lehet szavakkal megérinteni, a nyelv

99

örömtõl, magyar gyermekek kacagnak utolérhetetlen jó-kedvvel, és Horthy Miklós ismét belovagol Kolozsvárra, éstermészetesen ismét fehér lovon, és ne gondolja senki, hogynem Horthy Miklós lesz az, mert Horthy régen halott, micso-da feneketlen és bûnös naivitás, válaszolom az illetõnek,mert akárki lovagol be Kolozsvárra, ha ez a pillanat egyálta-lán megismétlõdik valamikor, mindenki Horthyt fogja ünne-pelni, és az õ nevét fogja kiáltozni, és ha ismeretlen, deannál nagyobbra becsült, bár semmiképpen sem kedves ol-vasóm erre azt hozza fel, hogy de hiszen már azok is régmeghaltak, akik Horthyt akkor ünnepelték, erre már egyene-sen hahotázni fogok, és már alig kapok levegõt a röhögés-tõl, mert ez a jelenet, ez a mitikus pillanat nemzedékrõlnemzedékre hagyományozódott, úgyhogy már én is tudom,hogy mi történt akkor, 1940-ben Kolozsváron, de ez mindsemmi!, mert nemcsak tudom, hanem én is ott voltam!, kia-bálnám a tamáskodónak, és lehet, hogy akkor már a tenye-remmel verném az asztalt, ott kacagtam a gyermekekkel, ottzokogtam a boldogságtól a férfiak között, és ez még mindigsemmi!, folytatnám, és vitapartnerem egyre jobban megré-mülne, mert az õrület fényeit látná lobogni a szememben,mert még az is lehet, hogy nõ voltam, és a kendõmet lobog-tatva virágokat szórtam a lovak lába elé, és minden álmomaz volt, hogy Horthy rám nézzen arról a gyönyörû fehér csõ-dörrõl, sõt, az sem kizárt, és ezt már csendesen mondanám,mert az ember mindig elveszti a hangját, amikor rájön, hogymár a legegyszerûbbnek tûnõ dolgokat sem érti, nem kizárttehát, hogy ha mégis megismétlõdik ez a feledhetetlen pilla-nat, akkor nekem is ömlene a könnyem a boldogságtól, ésbármennyit szidtam is Horthy Miklóst, ha egyszer mégis új-ra belovagolna Kolozsvárra, én is áldanám a nevét, és min-den egyes meggondolatlan állításomat visszavonnám.

98

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 98

gigkövetett lehetõségek egytõl egyig elhalványulnak a való-ság mellett, talán azért, mert a lehetõségekkel szemben a va-lóság egyedül van, olyan rettenetesen egyedül, hogynagyobb magány nem is vehetné körül, másfelõl azonban alehetõségekkel szemben, melyek rengetegébõl egy sem va-lósul meg, a valóság irgalmatlanul bekövetkezik, és nem le-het elmenekülni elõle, mert sem azt nem tudjuk, mikorérkezik meg, sem pedig azt, hogy hogyan.

Dédanyám nem dolgozott, és nem szerette dédapámat, deha már így hozta az élet, az a századfordulós élet, amelybenegy nõnek jóval kevesebb beleszólása volt önnön sorsánakalakulásába, mint manapság, egy falun nevelkedett lánynakpedig végképp semmi beleszólása nem volt, dédanyámnakannyira nem volt beleszólása a házasságába s így végül is azéletébe, hogy meg sem próbált beleszólni, eszébe sem jutott,hogy beleszólhatna, szóval, ha már így hozta az élet, a vég-zet vagy tán inkább a sors, akkor neki kellett volna megte-remtenie a státussal járó körülményeket, mint ahogy egykorez volt az asszonyok dolga, csalhatatlan érzékkel figyelni aférjük életét, és a legapróbb változásoknak is elébe menni,hatalmas ebédeket adni, világraszóló bálokat rendezni, vagypedig szülni, szülni, szülni, de dédanyámnak egyikhez semvolt sem érzéke, sem kedve, sem pedig fizikuma, gyöngefelépítésû volt, örökké betegeskedett, folyton az ágyatnyomta, egyre súlyosabb testét dunyhák és paplanok közöttpihentette, miközben alig tizenhárom éves lánya már szõnitanult, hogy apjának élni segítsen, pihegve szenvedett, mi-közben férje házat épített, nyögött, amikor a ház fölépült, jaj-gatott, amikor kitört a háború, és sóhajtozott, amikor aháború végetért, hogy teljesen megrémüljön, és magában bi-zonyára dédapámat vádolja, amikor eljött az államosítás ide-je, és a reménykedõ sofõrök aljas tanúvallomásokat tettek a

101

minden zsenialitása sem elég ahhoz, hogy a lényegükig ha-toljunk, lefejtsük róluk a látszatok és lényegtelenségek oda-tapadt burkát, s megpillantani magát a dolgot, a történetet, ajelenséget vagy a személyt, nincs kizárva, hogy így van, énmégis azt hiszem, akit szeret az ember, azt megpróbálja meg-fogalmazni magának, mert bármilyen nevetségesnek tûnikis, hogy én mondom ezt, és így mondom ezt, hiszen mit ismondhatnék, és hogyan, a szavak képezik mindenki utolsómenedékét, a szavak nem hagyják el soha az embert, vagycsak az élettel együtt, amikor már úgyis mindegy, hogy ve-lünk vannak-e, vagy sem, bár lehet, ezt is csak azért mon-dom, mert most meg abban reménykedem, hogy õk ténylegnem hagynak el soha, õket senki és semmi nem függeszthe-ti fel, nem szüntetheti meg, s talán bûnös naivitás ez is, hi-szen nagyon is megtapasztalhattam, hogyan tûnhet el örökrevalaki, akiben hittünk, s eltûnése nem kevésbé fájdalmas at-tól, hogy végül, utólag beismerjük, ez a hit az önáltatás hitevolt, mert az a szörnyû, hogy bizonyos hazugságainkat, s kö-zülük is leginkább azokat, melyeket élethazugságnak nevez-hetnénk, kizárólag utólag látjuk be, addig boldogan ésgyanútlanul lubickolunk bennük, az igazság valahogy min-dig késõn érkezik, talán azért annyira felkavaró, amikor vég-re beköszönt.

Dédanyámat passzív, gyönge embernek képzelem, akiminden döntést dédapámra hagyott, s nem valamiféle rosz-szul értelmezett nagyvonalúságból, talán így akart bosszútállni amiatt, hogy a szülei eltiltották egyetlen igazi szerelmé-tõl, s akkor éppen ez a férfi érkezett millió olyan közül, akimég megérkezhetett volna, hiába reménykedett tehát a szí-ve mélyén, hogy mégiscsak megússza ezt az egészet, nemúszta meg, s ha már nem úszta meg, miért éppen ez lett be-lõle, és miért éppen így, az elméleti síkon csodálatosan vé-

100

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 100

fogadta, még ha tisztában volt is vele, hogy bátorsága mostaz egyszer teljesen hiábavaló.

Ez az erõ, ez a már-már emberfeletti, szívszaggató, égbe-kiáltó erõ hiányzott dédanyámból, aki soha nem csinált sem-mit, aki muszájból fõzött, muszájból terített, muszájbólmosogatott, muszájból mosott, teregetett, vasalt, varrt, s mi-kor már nem kellett vagy nem tudta mindezt megtenni, ak-kor muszájból nézte a cselédet vagy nagyanyámat, hogyelvégzi helyette a házimunkát, dédanyámból, aki soha nemmagyarázta el sem a lányának, sem az unokájának, milyenegy fehérre mosott, ropogósra vasalt ing, hogyan kell meg-teríteni az asztalt, hogy az ember ne kedvetlenül nézze azodadobott tányérokat, hogyan kell megfoltozni egy nadrá-got, fölvarrni egy leszakadt gombot, hogyan kell valamelyestelviselhetõvé tenni az életet, ha már úgy tekintünk rá, mintamit helyrehozni úgysem lehet soha többé, nem volt, amiösszetartsa, de mint akinek mindegy ez is, nyolcvannégyévet élt, alig néggyel kevesebbet, mint dédapám, és a lányá-ra meg az unokájára nem hagyott egyebet, mint ezt a végze-tes mulyaságot, szerencse, hogy nagyanyám keménységet éserõt örökölt az apjától, anyámban azonban visszatért a mu-lyaság, mintha nem is lett volna anyja, minden tulajdonságáta nagyanyjától és az apjától örökölte, de sajnos nem örököl-te nagyapám humorát, eleganciáját és nagyvonalúságát, csakaz elkeserítõ léhaságát, amelyért nagyanyám egyre gyakrab-ban fakadt sírva, s amely aztán öcsémen is nyomot hagyott.

103

férje ellen, minden betegségét és a sors minden csapását,egész elrontott életét a férje számlájára írta, és nagyon félvemondom ki, hiszen végsõ soron semmiféle bizonyítékomnincsen, nemhogy egy naplójegyzet vagy egy elmesélt em-lék, de még egy elejtett szó sem, amely arra utalna, amitmost akarok mondani, mégis kimondom, mert különbenminden összeomlik, semmi sem logikus, az egyik okból nemlehet a másikra, a másikból a harmadikra s végül a követ-kezményre pillantani, hogy a következmény viszont a magasorán okká válhasson, és újabb okot szüljön, amelynek az-tán újabb következménye legyen, és így tovább a végtelen-ségig, az az érzésem tehát, hogy nagyanyámat sem szeretteigazán, nehéz elfogadni, tudom, mégsem lehetett másként, aszeretethez nem szív, lélek, érzelmek és más ilyen ostobaságkell, hanem elsõsorban erõ, sõt, kegyetlenség, emlékezze-nek csak Alfredóra a Cinema Paradisóból, arra a kétség-beesett erõre gondolok, amellyel nagyanyám megszülteanyámat, három napig ordított, és amikor vérben és lucsok-ban fetrengve végre világra hozta gyermekét, nagyapám ishazajött, három napig mintha a föld nyelte volna el, nem le-hetett a nyomára bukkanni, de akkor mégis benyitott, ésanyósa szemrehányó kérdésére, hol voltál, azt felelte, nembírtam nézni, ahogy szenved, ez például nem szeretet, báraz érzelmesség orvosságszagú flastromába van göngyölve,ez egyszerûen aljasság, arra a kétségbeesett erõre, amellyelvégigszenvedte az életét egy olyan férfi mellett, akire soha,egyetlen pillanatig sem támaszkodhatott, arra a kétség-beesett erõre, amellyel még anyámat is elviselte, pedig talánanyám csapta be a legfájdalmasabban, amellyel elviselt en-gem és öcsémet, egy szörnyû család szörnyû ivadékait, ésamellyel végül, nyolcvanhat éves korában egy zöld pizsamá-ban, a halállal is farkasszemet nézett, és tudom, hogy bátran

102

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 102

hével, addig, amíg a karja úgy le nem fogyott, hogy olyanvolt, mint a kisujjam, Imikém, édsanyám csalánnal vertemeg, hogy ne fájjon, édsapám meg azt mondta egyszer, úgyfáj a karom, hogy felakasztanám magam, de nem akarom,hogy rossz emlékkel maradjatok rólam, ezt viszont márapám mesélte, én meg igyekeztem résztvevõ arccal hallgat-ni, de közben egyre a nagyanyám mondatai zsongtak ben-nem, sír apád, legyintett nagyokat, sír benne a vodka!,mondta, és tudtam, hogy igaza van, de mégsem tudtam tel-jesen elfogadni, amit mondott, annyi gyûlölet volt ebben alegyintésben, talán ez ébresztett rá arra, hogy az élet bonyo-lultabb ennél, bonyolultabbnak kell lennie, nem sírhat avodka, illetve a vodka is csak akkor, ha annak mélyebb okavan, meg a vodkáig is el kell jutni valahogy, nem voltam per-sze ilyen okos, ó, egyáltalán nem, s mint már említettem, énis gyûlöltem apámat, erõt kellett vennem magamon, hogyvégighallgassam az egyre ismétlõdõ történeteit, hogy néz-zem, amint iszik, szünet nélkül tölt a mûanyag palackból, sissza azt a szörnyû lõrét, amit a kertünkben termett szõlõbõlkészített, nézzem, ahogy az arca mind pirosabb lesz, hogyolykor, mikor már nagyon részeg, egyik ajkát jobbra, a má-sikat balra húzva vigyorogjon, s egyenesen a palackbóligyon, akkor már utáltam, már undorodtam tõle, nem tu-dom, hogy nézhettem rá, de semmi jelét nem adta, hogy ész-revett volna bármit is, egyszer azonban kihallgattam egy be-szélgetésüket, és meglepõdve hallottam, hogy mégiscsakészrevett valamit, ez is olyan furcsa volt, öcsém folyton rán-gatott volna el az ajtó mellõl, gyere már játszani, te Imre,mondta egyre idegesebben, én azonban egyszerûen nemtudtam elszakadni az ajtótól, hallanom kellett, hogy mitmondanak, mirõl beszélgetnek vagy mit vágnak egymás fe-jéhez, de most csak beszélgettek, megint nem úgy persze,

105

8.

Sokáig kutattam ennek az aljasságnak az okát, persze csakazután, hogy ráébredtem, ez tényleg aljasság, szürkeségbõl,gyávaságból, hazugságból kikevert vagy inkább kikeveredettaljasság, mert anyámnak olyan a természete, hogy még az al-jasságot sem lehet neki tulajdonítani, éppen ez a szánalmasbenne, ha neki tulajdoníthatnám, abban valamiféle nagyságis lenne, valami önként vállalt, cinikusan épített és mûköd-tetett fenség, úgy döntöttem, hogy gazember leszek, deanyámtól semmi sem áll távolabb, mint egy ilyen nagyvo-nalúan legyintõ mondat, anyám csak hagyta, hogy apámbármit kimondhasson, mint ahogy hagyta azt is, hogy nagy-anyám bármit kimondhasson, a nagyanyám mondataival azõrjöngésig föl tudta bosszantani apámat, mert amit egyik es-te apámmal megbeszéltek és eldöntöttek, azt másnap dél-után anyám nagyanyámmal is megbeszélte, és nagyanyámszögesen ellentétes dolgot javasolt, mint apám, már csakazért is, mert gyûlölte apámat, egy felkapaszkodott és kisipa-rossá lett férfi gyermekének minden zsigerével utálta a pa-rasztszármazékot, aki azonban soha nem kapaszkodott fel,deszkát kötöttek a lábukra télen, hogy meg ne fagyjanak, ésvolt olyan nap nem is egy, hogy sírtak az éhségtõl, mertnagyapád mindent elivott, kérdezd meg Bözsi nénédtõl,mert nem én találtam ki, õ mesélte nekem is, mondta leg-alább ezerszer, bennem meg csak forrt a düh, mert elég ko-rán megéreztem, hogy nagyanyámból nem a tárgyilagosságbeszél, amit mond, az nem két eltérõ állapot hidegfejû elem-zése, hanem merõ rosszindulat, és az az ivásra való célzás iscsak azért hangzik el, mert nagyapám valóban ivott, még-hozzá hogyan!, egy nyomorult sóvidéki fazakas minden dü-

104

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 104

gyermek volt, méghozzá leánygyermek, és a nagyszülei, azén nagyszüleim szülei tehát, nagyon szerették, el sem tudtákképzelni, hogy rákiáltsanak vagy netán ráüssenek a kezérevagy a fenekére, és anyám kihasználta ezt, valószínûleg márakkor remekül el tudta játszani az áldozat szerepét, késõbbis ez volt a legcsodálatosabb szerepe, senki nem tudott olyancsöndesen, de látványosan szenvedni, annyit nyögni a leg-apróbb és leghétköznapibb dologtól, olyan keservesen ésmélységes hittel szenvedni, annyira hinni benne, hogy havan valaki a földön, de mit a földön!, a világegyetemben!, akiigazán és alapvetõen szenved, az éppen õ, s ugyanakkor éstermészetesen senki nem tudott olyan bûntudatot gerjeszte-ni maga körül, mert nagyapám kétségtelenül gazember volt,de ezt mindenki tudta, és senkinek eszébe nem jutott, hogyõ tehet a nagyapám bûneirõl, apám kétségtelenül ivott, ve-szekedett, ordított, üvöltött, lábasokat vágott a földhöz, ésegyszer, egy szörnyû éjszakán, meg is verte anyámat, de azivászatáért, a veszekedéseiért, az ordítozásaiért és üvöltözé-seiért, a hülye és közönséges barátaiért senki nem érezte hi-básnak magát, nem lehetett elképzelni sem, hogy nekünkbármilyen módon közünk van ehhez a szennyhez, amely na-ponta beömlött a lakásunkba vagy a házunkba, de azt nemtalálhattuk ki, hogy anyámnak mi a baja, következésképpennem is menekülhettünk a lassan, de folyamatosan szivárgóbûntudat elõl, mennyire bedõltem ennek is, a szenvedõ ar-cának, a szomorú szemének, a megjátszott fáradtságának, depersze ezt is csak most tudom kimondani csalás nélkül ésmagabiztosan, csak jóval késõbb, amikor láttam, hogy másasszonyok kétszer annyit dolgoznak, és nem fáradnak el, so-ha nem panaszkodnak, pedig õket nem segíti az anyjuk,ahogy nagyanyám segített anyámnak végig, kilenc-tíz éveskorunkig gyakorlatilag õ nevelt bennünket, reggel keltem, és

107

mint ahogy közönséges családokban szoktak, nem beszélget-tek a szó szoros értelmében, inkább veszekedtek, de min-denesetre nem üvöltve és zokogva, hanem egészen hétköz-napi hangon, Imikének se fájok, mondta egyszer csak apám,már nem emlékszem, mirõl lehetett szó, erre a mondatraazonban egészen pontosan emlékszem, dehogynem, mond-ta anyám, hát ha Imikének fájok annyira, mint ez a szék,mondta, és hallottam, amint megemeli a széket, aztán vissza-ejti a padlóra, de anyám nem hagyta, hogy végigmondja, de-hogynem fájsz, hát az apja vagy, mondja azon a mézesmá-zos hangján, ma már, hogy okosabb vagyok egy fokkal, mintakkor, s még van bennem valami abból a nyugalomból,amelyet a feleségemtõl kaptam, azt hiszem, minden rágósmurkon, foltos ruhán, minden izzadt és mosdatlan nyárianyámon túl ez a hang volt az, amely apámat egy másik nõkarjába kergette, ez a kétségbeejtõen hamis hang, amelyakármirõl lett légyen szó, pénzrõl vagy pénztelenségrõl,örömrõl vagy bánatról, házasságról vagy szerelemrõl, a fér-jérõl vagy a gyerekeirõl, szeretetrõl vagy gyûlöletrõl, hûség-rõl vagy hûtlenségrõl, öcsémrõl vagy rólam, az alkoholiz-musáról vagy a tehetségemrõl, szóval bármirõl, mindigugyanolyan mesterkélten, csináltan, fádan hangzik, mindigúgy, mintha ez a hang senkit nem szeretne, és persze senkitnem gyûlölne, mert a gyûlölettel is túl sok köze lenne vala-kihez, holott neki csak magához van köze, de magához semõszintén.

Ez a hát az apja vagy, ez ébresztett rá anyám aljasságá-nak ha nem is az okára, mert ilyesmi valószínûleg nem voltneki, hacsak a nagyszülõi kényeztetést és az apai léhaságotnem számítjuk annak, azt ugyanis, amit nagyanyám késõbb,mikor már elég nagy fiú lettem, hogy ilyeneket elmesélhes-sen nekem, elmesélt, hogy tudniillik anyám, ugye, egyetlen

106

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 106

neki nem szabad dolgoznia, neki már a meglévõ is sok, ez-zel persze a munka is megszaporodott, mert az egy fõre esõmunkamennyiséget nem lehet olyan logikusan kiszámítani,mint sokan hiszik, illetve nem lehet megállapítani, hogymennyit végzett az az illetõ, aki egyszercsak otthagyja a fel-adatkörét, mert a szavak, amelyekkel megjelölik azt, amit va-laki egy bizonyos idõszakban végzett, szavak maradnak,egyszerûnek tûnõ szavak, de ha az ember átveszi valakineka munkáját, akkor elég hamar rá kell jönnie, hogy ha eztnem végzi el, akkor amaz is elvégzetlen marad, és ha amaztúgy hagyja, akkor emez is eredménytelen lesz, így nõ a fel-adatkör, addig-addig, amíg hirtelen óriásivá duzzad, leg-alábbis sokkal nagyobbá válik, mint amekkorának kezdet-ben látszott, így járhattak nagyanyámék meg dédanyámék is,átvették anyámtól azt a keveset, amit csinált, és a kevés meg-szaporodott, annyira, hogy már észre se vették, hogy anyámvoltaképpen semmit nem mozdít, csak azt látták, hogy nyögés szenved, és gondolkodni sem volt idejük, hogy vajon jó-eez így, csak sajnálták rendületlenül.

Nem az aljasság okára jöttem rá tehát, hanem inkább a te-rére, a térfogatára, a mélységére, arra a valamire, ami miatttönkrement az életünk, mert ma már, mint említettem volt,azt gondolom, hogy az életünk anyám miatt ment tönkre,anyám miatt vált nagyon nehezen megjavíthatóvá, anyámmiatt történhetett meg az, hogy amikor a házasságuk szét-ment, és mindenki, anyám is ott maradt szerteszét, akkorsenki, anyám se tudta, honnan is kezdje újból összerakni,mert a két legbiztatóbb új kezdet, az apámé meg az enyém,fájdalmas öncsalásnak bizonyult.

Mindenki érezte ezt, s ma már mindenki tudja, mind anégy családtag, anyám, apám, öcsém és én, s bár ne ilyenáron kellett volna megtanulnunk!, de legalább megtanultuk

109

lerobogtam a hegyen, mint egy hülye, bár ültem volna ott-hon, mesélte nagyanyám, hogy legyek itt, mire anyád is el-indul, mert apád ugye ingázott, õ már reggel hatkor elment,akkor bevittelek téged az iskolába, mert ugye te voltál a na-gyobb, Andriskát meg az óvodába, akkor hazarobogtam,mint egy gõzmozdony, hogy fõzzek valamit ebédre, na, mi-re megfõztem, addigra már kellett utánatok menni, akkor ha-zajöttetek, megebédeltetek, Andriska lefeküdt, te tanultál,addig én is bóbiskolhattam egy kicsit, de felkelt az a mocsokkölyök, mert már gyerekkorában látszott, hogy nem lesz kó-ser, akkor bakalódtatok, én meg ugráltam közöttetek, hogymire hazajött anyátok, már ezerszer megesküdtem, hogynem jövök többet, de másnap persze mégis jöttem, hátmicsináljak, a lányom volt.

Ez lehetett gyerekkorában is, micsináljak, az unokám,micsináljak, a lányom, mondhatta mindenki magában, és azegyetlen unokám, az egyetlen lányom, még véletlenül semérheti bántódás, és anyám érezte ezt, eleinte csak ösztönö-sen s még talán bájosan is, késõbb azonban egyre tudatosab-ban és kegyetlenebbül, egyre kevesebbet dolgozott, és egy-re többet nyögött, amíg már mindenki valósággal térdenállva könyörgött volna megbocsátásért hozzá, meg ne hara-gudjék valahogy, amiért egykor úgy gondolták, õ is kereszt-be tehetne egy szalmaszálat, neki is volna dolga itt a ház kö-rül, Isten õrizz, akkor kellett volna jól megverjem, mert márakkor olyan makacs volt, ha nem akart csinálni valamit, egy-szerûen keresztbe tette a karját, azt mondta, nem, és össze-szorította a száját, jól el kellett volna náspágoljam, de akkoris annyi dolgom volt, hogy ki se látszottam belõle, meséltenagyanyám, és nem vette észre, vagy nem akarta észreven-ni, hogy éppen így alakult ki az ördögi kör, átvették a mun-kát anyámtól, aki szenvedõ arcával elhitette magáról, hogy

108

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 108

szakadékba, és halálra zúzza magát, mert az õ barátainál so-sem lehet tudni, még mielõtt Magyarországon kezdett volnadolgozni, egy ideig azért bujkált valaki elõl, mert tartozottneki valamennyivel, és az illetõ be akarta hajtani a pénzét,aztán meg azért bujkált egy másik valaki elõl, mert megdug-ta a nõjét, amíg a srác a börtönben volt, finom világ ez va-lóban, egy buli utáni hajnalon öcsém kitántorgott a kertbe,és arra ébredt, hogy Emilnek a nõje vonaglik rajta, hát mittehetett volna, majd csak lesz valahogy, gondolhatta, ha egy-általán gondolt valamit, de Emil szemlátomást nem volt ilyennagyvonalú, úgyhogy öcsémnek hetekig bujkálnia kellett,alig járt ki a házból, s ha mégis elment valahová, a legfélre-esõbb utat választotta, amíg aztán meg nem unta az egészet,és el nem ment egy bulira, oda nem állt Emil elé, és azt nemmondta, öljél meg, ha akarsz, de nem bujkálok tovább, erreEmil adott neki két pofont. Hosszan készülünk valami vég-zetesre, aztán kiderül, hogy cseppet sem végzetes, még megsem akarnak ölni, élhetünk nyugodtan, az ember folyton tra-gédiára készül, és mosogatólészagú melodrámát kap, anyámis ezzel készített ki mindenkit, rákos vagyok, Imre, írtaapámnak, amikor apám már rég Sárival élt, de még mindignem vált el anyámtól, legyetek boldogok, én most már fél-reállok az útból, öcsém találta meg a levelet, véletlenül láttameg az anyám szatyrában a kiló paradicsomon vagy a kétveknin, mit tudom én, min, megvárta, amíg anyám hazajöna szomszédból, ahová éppen az újonnan megjelent verseim-mel meg az örökös bánatával ment át, és mikor anyám be-lépett az ajtón, megkérdezte, mi ez, édesanya, te Sárinakírod meg, hogy rákos vagy, ó, Andriska, miért kutatsz te azén neccemben, válaszolta anyám, én nem kutattam, ott voltlegfelül, és megláttam, mi van benne, és mi közöd neked ah-hoz, elképesztõ, ahogy anyám a teljesen lényegtelen dolgok-

111

egy életre, tévedésrõl most már szó sem lehet, ha innen néz-zük, akkor öcsém járt a legjobban, õ legalább nem áltattamagát semmivel, vagy ha igen, nagyon kevéssel, mikornagyanyám temetése után nem sokkal apám utána jött, hogyelviszi, mert állást szerzett neki egy magyarországi kisváros-ban élõ autószerelõnél, lakhat apáméknál, mert Sári olyanszívesen látja!, alig várja, hogy odajöjjön!, és a falu, ahol apá-mék élnek, nagyon közel van ehhez a kisvároshoz, akkoröcsém olyan faarcú közönnyel nyomta el a cigarettáját,ahogy mindennap elnyomta addig, talán elborult az arca, denem lehet tudni, hogy a fájdalomtól vagy a másnaposságtól,ami persze ugyanaz, olyan, mintha azt mondanám, a fájda-lomtól-e vagy a fájdalomtól, illetve, hogy pontosabb legyek,úgy kellene fogalmaznom, hogy a mindig benne levõ fájda-lomtól, vagy pedig az elmenetel miatti, tehát napra szóló, ak-tuális fájdalomtól, nem, öcsém arcáról nem lehetett a választleolvasni, elment nyugodtan, beállt dolgozni, és azóta is ottvan, három vagy inkább hat hónapig dolgozott egyfolytá-ban, aztán hazajött, és egy hétig vagy tíz napig ivott, de any-nyira, hogy mikor fölszaladt hozzánk a pénzért, amit nálunkhagyott, valósággal remegett a keze, hogy adjunk oda minéltöbbet, ha már az egészet nem adjuk, mert ha az egészetodaadjuk, akkor nem lesz, amivel megvásárolja a helyjegyeta visszaútra, és akkor meg itt marad a nyakunkon, ezt is bekell látnom, ha már úgy döntöttem, hogy mindent õszinténelmondok, legalábbis semmibõl nem fogok lecsípni, való-sággal meg voltunk rémülve attól, hogy öcsém végleg haza-jöhet, ha elképzeltük, hogy egyszer csak nem lesz mibõlvisszamennie, a hideg futkosott a hátunkon, mert ha itthonvolt, akkor egyszerûen nem tudunk nyugodtak lenni, vala-hol mélyen bennünk motozott a félelem, hogy agyonütik va-lamelyik kocsmában, vagy elmegy kirándulni, belökik egy

110

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 110

tényleg csak panaszkodni lehetett, bármennyi krumplit,vinettát, paradicsomot, paprikát, tojást és Isten tudja, mit ho-zott is haza, egyre elviselhetetlenebbé vált, egyre többet ivott,és olyankor agresszív lett, mindenbe belekötött, emlékszem,egyszer majd’ belémdöfte a kést, mert csengettek a barátaim,és én hirtelen abbahagytam a dinnyeevést, mert le akartammenni az udvarra játszani, nem beszélve arról, hogy anyám-mal miket csinált, a krumplipaprikást a földhöz vágta, mertnagyanyám fõzte, bezárta az ajtót, mert mikor hazajött,anyám a szomszédban volt, és hiába csengetett anyám, nemengedte be, mi meg hiába akartuk beengedni, mert a kony-haajtót is bezárta, egyszer azt mondta Sárinak a mi kony-hánkban, hogy fõzzön már egy kávét, mert mióta anyámmalél, még soha nem ivott egy jó kávét, és nem törõdött vele,hogy anyám sírva menekül be közénk, az õ meg a Sári gyer-mekei közé, Apám folyton gyalázta nagyanyámat és nagyapá-mat, nagyanyámat golyvás galambnak nevezte a hatalmasmelleire célozva, és szidta a fukarsága meg amiatt, hogy min-denbe beleszólt, nagyapámat meg nemes egyszerûséggelcsak hazug gazembernek nevezte, most meg, a válás, nagy-apám halála és egyebek után nosztalgiázva emlegeti, nagyta-ti igazi úriember volt, mondogatja, de mikor nagytati élt még,akkor szélhámosnak tartotta, talán azért, mert mint már emlí-tettem, anyámat is nagyapám révén ismerte meg, cseszd meganyádat és az egész nemzetségedet!, üvöltötte, amikor anyámmégis összeszedte magát, és horribile dictu!, megvédte a szü-leit, annál érthetetlenebb volt, hogy anyám miért ült úgy,miért nézett olyan üres szemekkel, miért szívta olyan közö-nyösen egyik cigarettát a másik után, mintha mindezek nemlettek volna, vagy mintha egészen másképpen lettek volna,mintha tündérien boldog vagy legalábbis szürkén és unalma-san egyhangú életet éltünk volna, s mintha semmi sem lett

113

ról tudott beszélni, az etikettrõl, amikor valami sokkal súlyo-sabb forgott kockán, egyszerûen szólva az életünk, már amimég megmaradt belõle, mert kétségtelen, hogy nem sok ma-radt, mint ahogy kétségtelen az is, hogy újjá kellett volnaszületnünk, hogy ettõl az elbaszott élettõl megszabaduljunkvalahogy.

Hát mégiscsak az apád, mondta nekem, amikor rá akartamvenni a válásra, bár ez nem éppen a legmegfelelõbb kifeje-zés arra, ahogy erõszakoskodtam vele, elõször csak ismétel-gettem, édesanya, hát értsd meg, hogy ez így nem jó, el kellválnod, de hát Andriska szereti az apját, mondta anyám, ésnagyanyám felé fordult, mert ezek a meggyõzések természe-tesen mindig a nagyszüleimnél folytak, vagy néha, mikor márnem bírtam tovább, olyankor nálunk, apám úgyis késõre jötthaza, és többnyire részegen, ebbõl származott a bûntudatomis, nem elég, hogy apám üvöltözik vele, még én is erõszakos-kodom és ordítozom, szörnyû dolgokat vágtam a fejéhez,amikor már tényleg nem bírtam tovább, és ez a pillanat eléghamar eljött, nem tudtam uralkodni magamon, de olyan meg-alázó és bosszantó volt látni, ahogy ül ott az asztalnál a nagy-anyámék házában vagy késõbb, amikor cseréltünk velük, alakásában, szívja egyik cigarettát a másik után, mi beszélünkvagy inkább ordítozunk, mert nagyanyám sem volt nyugod-tabb, mint én, és bár persze neki is fájt, hogy fájdalmat kellokozzon a lányának, azt soha, egyetlen percig nem gondol-ta, hogy neki hallgatnia kellett volna, megszokhatta, hogyanyámat irányítani kell, és anyám nem is tiltakozott ez ellen,illetve amikor mégis, akkor sem következetesen, egyik napkizökkent szokásos apátiájából, és rákiáltott nagyanyámra, ezaz én életem, érted!, az én férjem!, és az én gyermekeimélete!, másnap azonban már ismét együtt beszélték meg acsalád dolgait, anyám panaszkodott apámra, mert apámra

112

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 112

9.

Ezt az iszonyú közhelyet mondta azon a másik szörnyû éj-szakán is, amelyen apám megverte öcsémet, ó, igen, televolt az életünk rettenetes éjszakákkal, az egyiken apámmegverte anyámat, a másikon apám megverte öcsémet, aharmadikon mindenféle kocsmákban kerestem öcsémet,mert nagyanyám utolsó félretett pénzecskéjét is ellopta, éselitta Sanyesszel, Olasszal vagy Rostással, és ez az utolsóegyáltalán nem túlzás, emlékszem, nagyanyám megkért,hogy hajoljak le, és vegyem elõ a márkát a konyhaszekrényalól, mint ahogy néhány hónappal korábban viszont arrakért meg, hogy hajoljak le, és tegyem el a márkát a konyha-szekrény alá, milyen elegánsan hangzik, a márka, mintha azutolsó pénzünk, a nyomor elleni utolsó reményünk, a kínaikancsónk, az legalább elegáns lett volna, csakhogy egyálta-lán nem volt az, egy gyûrött barna mûanyag zacskóba tettenagyanyám a megmaradt márkáját meg az ékszereket, ame-lyeket a nagyanyjától kapott, hányszor elmesélte ezt is, merttudod, Imikém, édesapám árva gyerek volt, korán meghaltaz apja, és az anyja nemsokára férjhez ment, és milyen egymostoha, nem szerette édesapámat, nem is taníttatta, inasis-kolába adta, pedig édesapámnak jó feje volt, de aztán min-dent a saját erejébõl kellett elérnie, és édesapám elvetteédesanyámat, és én is megszülettem nagy nehezen, mertédesanyám nagyon beteges volt szegényke, és mikor márakkora lettem, hogy nagyanyám látta, hogy rám bízhat vala-mit, akkor egyszer, amikor ott voltunk náluk, eldugta az ék-szereit a ruhája alá, kihordta a házból õket, és nagy titokbanideadta nekem, itt van, fiam, vedd el gyorsan, nehogy nagy-apád meglássa, és én elhoztam magammal, mert nekem ti-

115

volna jobb, mint hagyni ezt az életet, hadd folyjon úgy,ahogy folyt eddig is, miért nem szól semmit, miért nem ve-szekedik legalább, de anyámban mindig is ez volt a legdü-hítõbb, egyszerûen megfoghatatlan, meghatározhatatlan,szétfolyó és támadhatatlan volt, minden visszapattant róla,nem lehetett elviselni ezt az üres arcot, ezt a tekintetet, melymintha azt mondta volna, tudom én, amit tudok, közben megszünet nélkül panaszkodott, amivel viszont azt bizonyította,hogy még amit esetleg tud is, azt sem tudja megemészteni,tehát mégis segítségre van szüksége, és segítségért nagy-anyámhoz fordul, kihez is fordulhatna?, de a tanácsokat még-sem fogadja meg, s ez nyilván azért van így, mert sem ahhoznem elég erõs, hogy ne kérjen tanácsot, sem pedig ahhoz,hogy ha már kér, akkor megfogadja õket, attól is fél, hogy na-ponta szembenézzen a részeges férjével, és naponta elviseljeõt, de attól is, hogy egyedül marad, s ez nagyon is emberi ésérthetõ, az azonban már egyáltalán nem érthetõ, hogy miértnem reagál semmire, miért ül úgy, mint egy zsák krumplivagy mint egy fej káposzta, mindenesetre úgy, mintha senkinem ülne ott, mintha néhány perccel korábban, még mielõttkáposztává változott volna, nem õ sírta volna el a tegnap es-ti veszekedést, s mi mindig bedõltünk ennek az õszinteség-nek, mindig elhittük, hogy most aztán tényleg változtatni akara dolgokon, tényleg képes megtenni az elsõ lépést, napontabeleestünk a látszólagos õszinteség csapdájába, és napontahülyének kellett neveznünk és hülyén kellett éreznünk ma-gunkat, amiért ismét üres ábrándokat kergettünk, amikor új-ra elhangzott az a közhely, amelytõl tönkrementek azidegeink, és amely úgy hangzott, hát mégiscsak az apátok,hát mégiscsak az apjuk.

114

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 114

szegen tényleg félelmetes tud lenni, de ugyan ki miatt iszik,ha nem anyám és apám miatt, akik viszont mindketten elsza-ladnak a felelõsségtõl, apám évekkel ezelõtt Magyarországramenekült, anyám pedig nagyanyámat áldozta föl a lelki nyu-galma érdekében, naponta lement hozzá, ebédet fõzöttöcsémnek, bevásárolt, mosott, mosogatott, látszólag teháttényleg mindent megtett, csakhogy mondanom sem kell,nagyanyámat nem a fõzés fárasztotta a legjobban, és nem isaz fájt neki, hanem az, hogy öcsém éjjel kettõkör-háromkorvagy hajnali ötkor jött haza, és annyira részeg volt, hogy aligállt a lábán, sokszor tényleg képtelen volt rá, a barátai haza-hozták ugyan, de a lakásban már nem tudott járni, valóság-gal leesett a padlóra, és ott aludt, nagyanyám meg sírtfölötte, mert aludni persze nem tudott, ez tette tönkre anagyanyámat igazán, sokkal inkább, mint az tette volna,hogy megfõzzön egy hús- vagy zöldséglevest, tojást üssön aborsófõzelékre, vagy ki tudja, mit csináljon, de anyám per-sze nem törõdött ezekkel az apróságokkal, hiába mondtamneki, de mondani se nagyon mondhattam, mert nagyanyámpanaszkodott ugyan nekem, de mindig hozzátette, ne szóljanyádnak, Imike, ezt a keveset már kibírom valahogy.

És a nyomor egyáltalán nem túlzás, már említettem, mi-lyen keveset kerestem a kiadónál, ahol dolgoztam, és afõnököm semmiféle hajlandóságot nem mutatott, hogy meg-emelje a fizetésemet, pedig lett volna rá lehetõsége, ésugyanolyan nevetséges összeget hozott ki a postás a nagy-anyámnak minden hónapban egyszer, valamivel nagyobbatugyan, mint a fizetésem, de szintén nevetségeset, és bárigyekeztem, hogy mellékkeresethez jussak, egy nyelviskolá-ban magyarra tanítottam azokat, akik magyarul kívántak ta-nulni, s ugyanez az intézmény, mely tulajdonképpen egyalapítvány székhelye volt, olykor konferenciákat is szerve-

117

zenöt éves koromban már varrnom kellett, hogy édesapám-nak segítsek, mert édesanyám ágynak esett, és édesapámegyedül nem tudott volna eltartani hármunkat, úgyhogy énmajdnem felnõttnek számítottam, és elhoztam onnan nagy-anyáméktól, és úgy vigyáztam rájuk, mint a szemem fényé-re, még a világháborúban sem tûntek el, mert édesapáméjszaka elásta a kertbe, s mikor mindennek vége volt, mikormár az oroszok is elmentek, egy éjjel kiásta õket, jó ötven,mit ötven, hatvan éve õrzöm õket, azért, hogy most ez a bü-dös kölyök ellopja, jaj, hogy is lehetett ilyen sötét gazember.Nemigen láttam sírni nagyanyámat, de akkor sírt szegény,minden második szavával a halált emlegette, és sápadtabb islett, le is fogyott, öcsém persze mindent letagadott, én megmegvédtem õt, anyám erre is a maga módján reagált, teszerencsétlen!, szidta öcsémet, te szerencsétlen!, hát szeddmár össze magad!, hát nem lesz semmi belõled!, és azt hi-szem, semmi nem hathatott volna inkább Andris megjavulá-sa ellenében, mint ezek a mondatok, anyámnak a szenvedõarca, mely a paradicsom drágulásától éppúgy szenvedett,mint öcsém mindennapossá vált részegeskedéseitõl és lopá-saitól, cinikus vagyok, de tényleg semmi különbség nem lát-szott aközött, ahogy anyám az államot meg a kofákat szidja,és aközött, ahogy öcsémet félti vagy sajnálja, de nem féltet-te és nem sajnálta, illetve ha mégis, akkor inkább a magajóhírét féltette, mint öcsémet, s annak, amit mondok, nem le-hetne fényesebb bizonyítéka annál, mint hogy amikoröcsém leszerelt, anyám képes volt a nyolcvanhat éves nagy-anyámra lõcsölni Andrist, aki persze ismét nem dolgozott,pedig hogy reméltük, hogy a katonaságban megváltozik!,rendet és felelõsséget tanul!, de hiába reménykedtünk, énmegnõsültem, anyám pedig nagyanyámra sózta öcsémet,mert félt tõle, többször elmondta, hogy fél öcsémtõl, aki ré-

116

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 116

delmeskedniük kellene, s már a legegyszerûbb kérdésemetis el- és lenézõ mosollyal hallgatták, mintha azt mondanák,ugyan mondd már, mit értenél, ha meg is magyaráznánk, haválaszolnánk is arra, amit kérdezel, semmit, ez a mi külön vi-lágunk, ezt te úgysem értheted, udvariasságból azért mond-tak valamit, de persze tényleg nem értettem, fõleg azért, amitsem a kiadónál, sem a különbözõ szerkesztõségekben nemsikerült megértenem, hogy ha a fizetést ezen és ezen a na-pon kell megkapnom, és ezt mindkét oldalról aláírt szerzõ-déssel tudom igazolni, akkor mi a túróra hivatkoznak ezek akönyvelõnõk, kontrollernõk, reklámszakembernõk és ter-jesztõnõk, mert sokszor ez utóbbiakat is meg kellett kérdez-nem, a napilapnál ugyanis rájuk hivatkozott a vezérigazgató,amikor késett a fizetés, nincs elég reklám, nincs elég elõfize-tõ, mondta, és amilyen naiv vagyok, meg szerettem volnatudni, hogy mennyi reklám szükséges ahhoz, hogy a fizeté-semet megkaphassam, mely fizetés jóval nagyobb volt, mintamit a kiadónál kaptam, mégsem volt akkora, hogy napokatvagy heteket késsen, ám a reklámszakembernõ és a terjesz-tõnõ ugyanolyan rejtelmes mosollyal néztek rám, mint akönyvelõnõ, és õk már nem is válaszoltak nekem.

De vissza a nyomorhoz, amíg nagyanyámmal éltem, és ezkis megszakításokkal négy évig tartott, ez alatt az idõ alatt te-hát siralmas összegekbõl éltünk siralmasan, emlékszem, voltolyan nap nem is egy, hogy ha szappant akartam venni, jólmeg kellett gondolnom, hogy vajon futja-e a kenyérre is mega szappanra is, nagyanyám hosszú évek óta tartogatott kon-zerveket bontott meg, azt ettük, és olyankor rendkívül elé-gedettek voltunk, mert persze nem naponta bontottuk megezeket a konzerveket, nagyanyám úgy õrizte õket, mint aszeme fényét, és ha visszagondolok, be kell látnom, hogyigaza volt, akkor bosszantott a dolog, nincs mit együnk, és

119

zett, amelyeken szinkrontolmácsként dolgoztam, de a nyelv-iskola vezetõi legalább olyan szélhámosok voltak, mint azigazgatóm, ha nem volt elég jelentkezõ, azt mondták, háromemberért hogy fizessenek ennyit meg ennyit, ha többen je-lentkeztek, akkor meg az adókra, az illetékekre és a ki-tudja-mire hivatkoztak, a szinkrontolmácsolást remekül fizették,de ilyen konferenciát kétévente egyszer rendeztek, úgyhogyarra nem lehetett számítani, két nevetséges összeg összegé-bõl éltem tehát, s ketten együtt, mondanom sem kell, szinténegy nevetséges összeget tettek ki, az egyetlen szerencsém azvolt, hogy ezt a két összeget havi három alkalommal kaptukkézhez, a kiadónál ugyanis elõlegre meg elszámolásra osz-lott, milyen elegáns kifejezések, még én is éreztem, amintmegilletõdöm egy pillanatra, mikor megkaptam az elõleget,és két hét múlva az annál alig több elszámolást, jött a köny-velõnõ, megírta a fecnijeinket, és leszámolta a pénzt, melyennem volt mit leszámolni, már persze, ha volt fizetés, mertolyan alkalomra is emlékszem, amikor utolsó pillanatig re-ménykedtünk, hogy lesz, és nem lett, a nem-tudom-melyikterjesztõ hónapok óta nem fizetett, pedig óriási összeggeltartozott, olyan pénzzel, mely három hónapra elég lett volnafizetésre mindannyiunknak, voltaképpen tehát nevetségesösszeggel, amely azonban a hónap megfelelõ napjáig óriási-vá nõtt, és valósággal elviselhetetlennek tûnt az a fájdalom,amelyet akkor éreztünk, amikor rá kellett jönnünk, hogy apénz nem jött át a kiadó számlájára, vagy átjött, de túl késõnahhoz, hogy a könyvelõnõ fizetést adhasson, amit nem ér-tettem ugyan pontosan, késõbb sem értettem soha a pénzzelfoglalkozó emberek szempontjait, azóta már újabb négy he-lyen dolgoztam, de õk mindig és mindenütt úgy viselkedtek,mintha a mindenkire érvényes törvényeken kívül nekik egymásik, sokkal titokzatosabb és szigorúbb kódexnek is enge-

118

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 118

lakást, az örökös feszültség a levegõben, hogy vajon öcsém-mel mi van, és fõleg mi lesz, nagyanyám hajlama arra, hogyszidja apámat, amit akkor már, egyetemista koromban, jóvalnehezebben viseltem, mint azelõtt, amikor együtt szidtukapámat, s amikor valósággal versengtünk, hogy ki szidja töb-bet és jobban, anyám kétségbeejtõ látogatásai a szomorú ar-cával és a cigarettáival, no meg a pasziánsszal, hogy el nefeledjem a világért!, mert amikor végre elvált apámtól, ésegyedül élt a Pata utcában, akkor rászokott arra, hogy kár-tyacsomaggal állított be nagyanyámhoz és pasziánszozott, amai napig nem értem a pasziánsz szabályait, s lehet, hogysosem fogom megérteni õket, annyira megutáltam ezt a játé-kot, annyira felidegesített, hogy ki kellett mennem a szobá-ból, ha anyám rákezdte, itta a kávéját, szívta a cigarettáját,már ahogy cigarettázott is!, ahogy szája közepébe dugta aszálat, szippantott egy nem túl mélyet, de nem is túl rövidet,udvarias volt és jellegtelen, mint minden, amit csinált, szóvalitta a kávét, szívta a cigarettát, és rakta ki a lapokat, valamicsodálatos, ahogy rátalált erre a játékra is, egyáltalán, csodá-latos, ahogy rátalált azokra a tevékenységekre, szokásokravagy mondatokra, amelyek õt igazolták, csinálj már valamitaz életeddel, könyörgöm!, kiáltott föl kétségbeesetten nagy-anyám, mert anyám természetesen a válásért is õt hibáztatta,ha nem válok el, most nem vagyok egyedül, mondogatta, snagyanyámmal egymásra néztünk az õrület és az öngyilkos-ság határán, nem értettük, hogy miért lenne jobb, ha nemvolna egyedül, legfeljebb lenne, aki igyon, lenne, aki hány-jon mellette, lenne, aki szidja az anyját és az egész nemzet-ségét, és lenne, aki megalázza naponta, mert apám nemakart ugyan elválni, de Sárival sem akart szakítani, nem na-gyon értettem, hogy mit akar, ahogy hazaérkezett, rögtönfelhívta Sárit, megérkeztem, édesem, jól jöttem, búgott a te-

121

te spórolsz, mondtam, s látható, hogy van ebben a mondat-ban némi ellentmondás, ha nem spórolok, holnap ténylegnem lesz mit együnk, válaszolta, és igaza volt, de ezt az igaz-ságot akkor nehéz volt belátni, hetek óta nem vacsoráztamegy jót, és ilyenkor az ember nem a megértésérõl meg a be-látásáról híres, de megbántani sem akartam, inkább bezár-kóztam a szobába, de ott sem tudtam sokáig ülni, sokszorsem írni, sem olvasni nem volt kedvem, akkor hirtelen fel-kaptam a telefont, és felhívtam valakit, például Edinát, ésegyszerûen bejelentettem neki, hogy fölmegyek hozzá, volt,amikor jól sikerült az ilyesmi, nagyot beszélgettünk, aztáneste eljöttem, és akkor már tényleg nem kellett mást csinál-nom, mint hogy lefeküdjek, eltelt a nap, de jóval többszörfordult elõ, hogy Edina meglepetésében azt mondta, hogyjól van, gyere, várlak, de amikor felértem hozzájuk, akkor ki-derült, nincs mirõl beszélni, mirõl is beszélgettünk volnaannyit, délelõtt a kiadóban, délután meg náluk, s ugyanilyenkellemetlen volt Lauránál, akit akkor még Laura néninekszólítottam, és természetesen nem tegeztem, s akit nem ishívtam föl, mert nagyon közel lakott hozzánk, és akihez oly-kor teljesen alkalmatlan pillanatban érkeztem, amikor fájt afeje, folyt az orra, köhögött és inhalált, egyszer mondta isbúcsúzáskor, gyógyulást, mondtam neki zavaromban, köszö-nöm, Imre, válaszolta, és ne felejtsd el, hogy telefon is vana világon, és ha használod, akkor sokkal kevesebb, számod-ra is kellemetlen meglepetés ér, de mit törõdtem én a kelle-metlen meglepetésekkel, inkább a megrovás miatt vettem rámagam legközelebb, hogy telefonáljak, akkor csak menekül-ni akartam otthonról, valamiért nem éreztem jól magam, smondanom sem kell talán, nem kizárólag a nyomor volt azoka, a nyomor is persze, de korántsem egyedül, az a hangu-lat, amely otthon volt, amely belengte az egész kis kétszobás

120

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 120

csak lop, az anyja istenit, méghozzá a nagyanyjától, akit bár-mikor szívinfarktus érhet, az úristenit a kölykének, ilyengondolatok forogtak bennem, akár a cementkavaróban, ak-kor végre hazajött, és amíg a vécén ültem, hallottam, hogyfelhívja anyámat, eltörtem a fémvágót, mondja a telefonba,hogy történt, kérdezhette anyám kétségbeesetten, hát meg-csúszott, mondta öcsém, a hangja még mindig másnaposvolt, de meg kell adjam az árát ma estig, nem tudsz hozniennyi meg ennyi pénzt, de igen, mondhatta anyám, és mégprédikált is egy kicsit, jó, jó, mondta öcsém, aztán elköszönt,és letette a kagylót, és a fürdõszobaajtón keresztül elkezdtemesélni nekem, hogy éjjel itt meg ott bulizott, és az egyikcsajnál volt két szál marihuánás cigi, az egyiket megvettemés elszívtam, mesélte, akkor már nagyon dühös voltam, nemis tudom, hogy nem röpültem föl a plafonig, hogy nem lyu-kasztottam át a fejemmel, és nem röpültem a negyedikig, az-tán át a tömbháztetõn is, és föl az égbe, de mit is kerestemvolna én az égben, lehúztam a vécét, és azt mondtam, hogynem szégyelled magad, te Andris, felhívod édesanyát, hogyhozzon neked pénzt, te meg marihuánát szívsz, nem gon-dolsz másra, csak magadra, közben odatettem a levest, hogyegyek, és dohogtam tovább, a marihuánától meg úgy elká-bulsz, hogy eltöröd a szerszámot, és persze nem tudod meg-fizetni, hát miért nem vonja le a fizetésedbõl?!, kérdeztem,öcsém meg elõadott egy zavaros történetet arról, hogy miértnem, nem értettem semmit, nem is érdekelt, nyilvánvalóanhazugság volt, közben megmelegedett a leves, hogy meg-kértelek arra is, hogy vegyél egy szappant, de hát vettél?,vettél egy túrót, folytattam, és kitettem a levest a tányérba,mit gondolsz, én nem pénzzel veszek mindent, és alig vanpénzem, mondtam, miközben kanalaztam, nincs mibõl kifi-zessük a költséget, de te még egy szappant sem vagy képes

123

lefonba, akár egy szerelmes dzsigoló, és anyám tûrte ezt, il-letve szóban nem tûrte, a szomszédasszonynak nagyonhatározottan el tudta mondani, hogy nem tûri, de tulajdon-képpen mégis tûrte, hiszen õ tiltakozott a legjobban a válásellen, õ viselt el minden megaláztatást, úgyhogy tényleg nemértettük, ugyan mi lenne jobb, ha nem így volna, dehát ez asok lenne meg volna is, valószínûleg nagyanyám is azért ki-áltott rá, az akarat-, önérzet és egyéniséghiány világlott kiezekbõl az anyám által unalomig ismételt igékbõl, nem is vi-láglott, sugárzott valósággal, akár egy lelki Csernobil, szóvalnagyanyám azt kiáltotta, csinálj már valamit az életeddel,anyám meg azt felelte, most olvasom a Sógunt, és abban aztírja, hogy mindenkinek van egy sorsa, kármá, a japánok ígynevezik, és ez ellen semmit nem lehet tenni, milyen hülye-ség, mondta nagyanyám idegesen, és tényleg hülyeség, márúgy értem, az hülyeség, amit anyám mondott, mert a japá-nok nagy valószínûséggel nem éppen így értik, és ha így ér-tik is, nekünk semmi közünk hozzájuk, és soha nem fogjukmegérteni õket, nekünk a magunk kultúrájából kell boldo-goknak vagy boldogtalanoknak lennünk, de anyámnakegyik sem sikerült, mert még a boldogtalanságot is szétszen-velegte és meghamisította.

Sosem kanyarodom vissza a nyomorhoz, Andris tehátnagyanyámhoz jött éjjel, és ott is aludt a nagyanyám szobá-jában egy sõberágyon, és egyszer azt mondtam neki, olykorte is vehetnél egy kenyeret vagy egy szappant, most éppenelfogyott, akkor éppen háztetõtatarozást vállalt néhány ba-rátjával, új cserepeket raktak a régiek helyett, persze a ma-guk módján, sok konyakkal és kevés hozzáértéssel, kevéskepénze volt tehát, és józanul bele is egyezett, hogy vásárol va-lamit, aznap éjjel nem jött haza, csak másnap délután, márreggeltõl forrtam, mert tudtam, hogy nem vásárol semmit,

122

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 122

mány, idõhatározó, ami közöttük van, az meg egy emberélete, kijöttem a szobámból, szia, mondtam, hová mész, kér-dezte, Máriához, válaszoltam, akkor én is megyek, mondtabûnbánó arccal, nem szoktuk egyedül hagyni a lakásban, demost ez sem érdekelt, maradjál csak, mondtam, várd meg azta kurva pénzt, ha már volt pofád, és kölcsönkérted.

125

venni, mondtam tovább, és ettem tovább, te Imi, ha én mégegyszer elveszek a tiedbõl egy ennyit, öcsém letört egy da-rab kenyeret, és a tányéromba csapta, fröcskölt a leves, énmeg felugrottam, és pofon vágtam, Imiiiiiiiiiii, kiáltottaöcsém, és úgy elvörösödött, hogy azt hittem, megüti a guta,ha még egyszer megütsz, én megöllek, mondta, akkor én ismegöllek, mondtam, te nem tudsz megölni, és ezt te is tu-dod, mondta öcsém, és igaza volt, fél kézzel agyonvert vol-na, de akkor nem érdekeltek az erõviszonyok, semmi semérdekelt, csak az, hogy iszik, marihuánát szív, másnapossá-gában eltöri a fémvágót, azonkívül lop és tönkreteszi az éle-tünket, gyerekkoromban apámat kellett néznem, aminthazalõdörög, tõle kellett reszketnem, hogy vajon veszeked-ni fog-e megint, és nagyon ritka kivételektõl eltekintve min-dig veszekedett, most meg öcsémet kell néznem, aminthazatántorog, és érte reszketnem, hogy vajon hol van, hanem tántorgott haza még, apámat legalább utáltam, többszörátfutott az agyamon, hogy egyszer, mikor részegen fekszik,kinyitom a gázcsapot, és elmegyek otthonról, minden lelki-furdalás nélkül meg tudtam volna tenni, csak a gyávaság tar-tott vissza, semmi más, öcsémet viszont szerettem, szerettemakkor is, ha úgy gyûlöltem közben, hogy ha csak az érzel-meimen múlott volna, tényleg meg tudtam volna ölni, depersze nem csak az érzelmeimen múlott, és ezek után mégvan pofája anyámtól kérni kölcsönt, öcsémnek volt egy sim-léderes sapkája, hirtelen üvöltött egyet, levette, és úgy aföldhöz vágta, hogy szikrázott belé a beton, a kurva istenit!,ordította, akkor már féltem egy kicsit, de tényleg nem na-gyon, ha megöl, legalább vége lesz az egésznek, gondoltam,aztán bementem a szobámba, és készülõdni kezdtem, ahhoza lányhoz mentem, akinek akkor udvaroltam, s aki késõbb afeleségem lett, milyen egyszerû mondat ez is, alany, állít-

124

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 124

iszonyú volt, amikor háromhavonta hazajött, és berúgott, ésolykor nem ivott annyit, hogy összeessen a küszöbön, mertakkor egyszerû volt, beljebb húztuk, levetkõztettük és betá-mogattuk az ágyig, néha csak annyit ivott, hogy üveges le-gyen a tekintete, és roppantul szeressen mindenkit, ilyenkorengem is ölelgetett meg csókolgatott, és mondanom semkell, nem hatódtam meg. Idõnként eszébe jutott, hogy õmennyire szerette nagyanyámat, imádtam azt az asszonyt,mondta egyszer, és ez valósággal fájt, a testemben éreztem afájdalmat, nyeltem egyet, és eltereltem a szót, de inkább be-mentem a szobámba, nem sokáig bírtam hallgatni, annyiraforrt bennem a düh, hogy ráordítsak, fogd már be a pofád,te aljas!, annyira imádtad, hogy minden pénzét elloptad!!!,annyira imádtad, hogy még a nagyanyjától örökölt és ötvenévig õrzött ékszereit is eladtad!!!, annyira imádtad, hogy éjjelháromkor jártál haza, és olyan részeg voltál, hogy többszöra nyakába estél!!!, annyira imádtad, hogy még a halála nap-ján is berúgtál, és aztán elõadtál egy mesét arról, hogy a sar-ki vásárcsarnoknál hogy hallottad, amint utánad kiált,Andriska!!!, és ha azt válaszolná, hogy a halála napján én isinkább a Pontus ötéves születésnapjára mentem az egyetem-re, akkor azt üvölteném, hogy igazad van, te gazember, deén legalább nem nyivogom, hogy szerettem!!!, nem hazu-dom, hogy imádtam!!!, én legalább hallgatok, és elintézemmagammal az ocsmányságaimat!!!, és valószínûleg a vesze-kedés közben nem gondoltam volna arra, hogy hiszen énsem magammal intéztem el semmit, s most sem lehetek ben-ne biztos, hogy elintéztem-e bármit, hogy jól teljesítettem-e,amit teljesítenem kellett, hiszen azt sem tudom, hogy egyál-talán mit kell teljesítenem, csak azt tudom, de azt egészenbiztosan, hogy ha tartozom valakinek ezzel a vallomással,akkor Nagyinak és Máriának feltétlenül, ezért nem szabad

127

10.

Elég, a végén soha nem mondom el ezt a történetet, mintahogy minden történetet nyilván nem fogok elmondani, pe-dig el szeretnék, de nem sikerülhet, nem is beszélve arról,hogy ezek az én történeteim, anyám, apám vagy öcsém va-lószínûleg nagyon más történeteket mesélnének, ha tudná-nak vagy akarnának mesélni, nem is szólva nagyanyámrólmeg nagyapámról, akiknek a történeteire nagyon kíváncsilennék, mert azok közül sokkal kevesebbet tudok, akárhogyfigyeltem, csak néhányat tudtam megjegyezni, talán azért is,mert ezeknek nem volt igazán köze az én történeteimhez.

Húsvét volt, de már az elején érzõdött, hogy nem az iga-zi, illetve nem is az elején, hanem már elõtte, akkoriban pró-báltam elintézni, hogy ne vigyenek katonának, s végülpersze elintéztem, de húsvétkor nagyon rossz passzban vol-tam, mert egyszer már kiderült rólam, hogy bármire alkalmasvagyok, az a kis asztma, az meg se kottyan, sõt, egyenesenjót tesz, szánakozva nézett rám a katonaorvos, amikor mu-tattam neki a beteglapomat, külön kikerestem és kék filccelmegjelöltem azt a bejegyzést, amely arról tanúskodott, hogyhét hónapos koromban majd’ megfulladtam, s csak az men-tett meg, hogy apám vért adott nekem, mert ugyanolyan vé-re volt, mint nekem, ez is a családi hazugságokhoz tartozott,úgy értem, az érzelmi hazugságokhoz és zsarolásokhoz,mert azt természetesen nem vonhatom kétségbe, hogy apámvért adott nekem, ezerszer elmesélte õ is, meg anyám is,nyilván azt remélték, hogy így közelebb kerülök apámhoz,akitõl egy idõben nagyon távol kerültem, apám persze sírvavagy inkább rinyálva, rémes tud lenni, amikor egy részegférfi sír, talán azért sem tudok megbocsátani öcsémnek,

126

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 126

fiad megmeneküljön, mint ahogy mindig mindent megját-szott csupán, az örömeit, a bánatait, a szerelmeit, a válását,hogy végül már akkor sem hittem neki, ha tényleg örült vagytényleg szomorú volt, ez a hiteles tényleg hiányzott az életé-bõl, ez a hiányzó tényleg tette tönkre az életünket, hovato-vább semmit nem hittünk el neki, öcsém is valami ilyesmireébredhetett rá tudat alatt, ezért ugrott fejest a vodkázásba, azéjszakázásba, az otthonról való lopásba, a hazugságba, vala-hányszor beszélni szerettem volna vele, ezért hivatkozott ar-ra, hogy úgyis minden hazugság, mi van akkor, ha õ is lop,csal és hazudik, persze nemcsak ezért, nemcsak anyám mi-att, volt egy másik ok is, hiszen éppen az õ kamaszkorábanderült ki, hogy még ez az élet, ez a hazugságokkal átszõtt,hazugságokkal összefércelt élet se tartható többé, szüleiméppen akkor váltak el, amikor õ az igazságra ébredt, úgy ér-tem, amikor minden kamasz az igazságra ébred, de nemmindegyik egy ilyen igazságra.

Húsvét elõtt mentem be a katonakórházba, s adtam oda anagy nehezen négyszáz márkára lealkudott összeget az ez-redesnek, a köpenyén lógó plecsnin ez volt a rangja, kezdet-ben hatszázat kért, de annyi pénzem nem volt, s egy átlagosévben még feleannyi sem lett volna, de akkor meglátogatotta szerencse, egy alapítvány egyéves alkotói ösztöndíját él-veztem, gondolom, mindenki másnak egyfajta zsebpénzt je-lentett ez a pénz, de az én szüleim nem voltak képesek arra,hogy legalább felét elõteremtsék, már úgy értem, a négyszázmárka felét, ne nekem kelljen összekuporgatnom az utolsóbaniig, érezzem, hogy õk se akarják, hogy tönkremenjek akaszárnyában, nagyanyám szerint persze kizárólag apámvolt a hibás, anyád honnan szerezzen annyi pénzt, és akkormég hittem is valamennyire az örökös panasznak, bár per-sze tiltakoztam ellene, veszekedtünk, de most már tudom,

129

hazudnom, ezért nem szabad semmit félvállról vennem,olyan ez az emlékirat, vagy minek is nevezzem, mint a sze-retet legfõbb bizonyítéka, mindkettõjüknek ezt küldöm,vagy legyek visszafogottabb, tehát õszintébb, mindkettõjükelé ezt teszem le, mert egyik sem lehetett meggyõzõdve ró-la, hogy szeretem-e valóban, és ezt soha nem tudom meg-bocsátani magamnak.

Apám vért adott valóban, de ennek semmi nyoma nemvolt, azon kívül, hogy életben maradtam, s nem azt akarommondani, hogy ez csekélység, de egy szörnyû gyermekkor-hoz képest tényleg nem sok, úgyszólván semmi, hiszen mi-re emlékezhettem én abból, ami hét hónapos korombantörtént velem, semmire, nyilván, úgyhogy ez a véradás mégcsak egy szép emlék se volt, illetve nemhogy egy szép em-lék, számomra éppenséggel egy ronda emlék volt, apámzilált haja, üveges tekintete, saját tettétõl és szeretetétõl visz-szataszítóan meghatott arca, szája, amelybõl akkor már, a ré-szegségnek azon a pontján olykor kicsordult a nyál, nagyhümmgetései, melyekkel mintegy érzelmi aláfestést szeretettvolna adni a történetnek, s ez sikerült is, csak éppen fordít-va, mint ahogy õ akarta, a történet nem szép lett, hanem un-dorító, én legalábbis sohasem tudtam meghatódni ettõl amesétõl, a zsebemben a véremmel szaladtam a gyerekkór-házba, Imikém, mert vért csak a Párizs utcában vettek, segész úton attól féltem, hogy mire odaérek, már késõ lesz,egyetlen pillanatra sem éreztem hálát, mélységes undor kör-nyékezett, szinte hányingerrel küszködtem, s nagyokat kel-lett nyelnem, hogy ki ne adjam a vacsorát, s ha apámszétment, nyálfolyós arcához még az anyám hamisan meg-hatott arcát is hozzánéztem, aki legalább annyira nem hitte,amit apám mesél, mint én, illetve csak megjátszotta, hogy át-érzi, milyen az, lélekszakadva rohanni, hogy a hét hónapos

128

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 128

ra jelentkeztem, a katonaságot elintéztem én, a lakodalmatmeg anyósomék, a pénz folytonos emlegetése pedig meg-rontott mindent, még azt is, ami jó volt, mert valószínû pél-dául, hogy a reggelik meg a vacsorák nem voltak annyiraszegényesek, de mikor azt hallottad, hogy a paradicsom eny-nyi meg amannyi, akkor már semminek nem érezted az ízét,csak valami furcsa szégyenérzet kezdett terjedni benned,hogy olyanok között élsz, akiknek a paradicsom ára a fon-tos, ennél rosszabb érzéssel azóta is ritkán küszködtem, ésez az íz, a szegénységben tocsogás, a hazugság és a szégyeníze a torkunkon maradt, öcsémnek azért is kellhetett a vod-ka, hogy lemossa vele, de nem nagyon sikerült, talán sohanem is fog sikerülni.

Húsvét volt tehát, én már régen elintéztem mindent, a ka-tonaorvos, Astaloºnak hívták, elküldött egy barátjához azegyik kórházba, az valami papírokat állított ki nekem, majdbiztos õ is kap a négyszázból, gondoltam magamban, a pa-pírok arról szóltak, hogy beutaltak a kórházba, ahonnan ek-kor meg ekkor szabadultam, beutaló és kilépõ volt, megilyen-olyan eredmények, még vért is vettek tõlem, ó, Romá-niában hitelesen történnek a dolgok, a társadalom reflex-szerûen kiveti magából a pancsereket, itt csak profikmaradhatnak meg, aki el tud venni négyszáz márkát egynyomorulttól a semmiért, és még a szeme se rebben, az márgyakorlatilag mindenre képes, az nem ismeri a lehetetlent,már odaadtam a négyszáz márkát az orvosnak, de még ben-nem volt a félsz, hogy mégsem intézi el, otthon úgy tervez-tem, hogy a dolog elõtt kétszázat adok oda, s csak utána amásik kétszázat is, de aztán persze nem volt merszem ígymegalázni az ezredes urat, akinek az apja vagy a nagyapjamég Asztalos lehetett, s bizonyára a román világ elkezdõdé-sével döntött úgy, hogy Astaloº lesz, könnyen mehetett ne-

131

hogy lett volna annyi pénz, és fõleg azt tudom, hogy lett vol-na olyan anya, aki nem nézi, honnan szerzi meg, hanemegyszerûen megszerzi, mert a fiának szüksége van rá.

Nem, anyámtól hiába vártam volna ilyesmit, õ valósággalbelefulladt a panaszaiba, albérlõt tartottunk, s olykor még énis vittem valami pénzt a házhoz, de pénz nem volt, ha a fe-ne fenét evett, se volt, s így utólag rájöttem, hogy ez volt azalapaxióma, pénz nincs, írhatta volna ki magára anyám, mintazok a szendvicsemberek, akik annyira megszaporodtak ’89után, mert emlékszem, hogy pénz soha nem volt, akkor sem,amikor anyám is dolgozott, meg apám is, és nem kerestekrosszul, anyám még dicsekedett is, mert errõl azért mégsemtudott lemondani, azok közé a ritka tanítónõk közé tartozott,akik egyetemi diplomával oktatták az elemistákat, s akiknekezért nagyobb fizetés járt, mint a többieknek, akiket anyámjóindulatúnak látszó lenézéssel kezelt, mert persze mindigkiemelte, hogy õ különbözik tõlük, és azt is, hogy miben kü-lönbözik, de rögvest hozzátette, hogy nem azért mondja,csak hát ez az igazság, ó, igazság, te mesterkélt mosollyalemlegetett akármi, de pénzünk akkor sem volt, nyomorultakvoltunk, akár a templom egere, öcsémnek az én kinõtt inge-im, nadrágjaim, cipõim és mindenféléim jutottak, és nem lettpénzünk késõbb sem, amikor apám már Pesten dolgozott,de még hozott ezt-azt, pénz nincs, ez a legfontosabb állítás,ez a megdönthetetlen kijelentés irányította szûkös életünket,nem volt pénz, hogy öcsémnek új ruhát vegyenek, nem voltpénz, hogy rendes reggelit és rendes vacsorát kapjunk, nemvolt pénz, hogy apám elsõ házasságból származó lányát ne-gyedévente minden megjegyzés nélkül vendégül láthassuk,nem volt pénz, hogy színire felvételizzek Marosvásárhelyre,nem volt pénz, hogy megússzam a katonaságot, nem voltpénz, hogy megnõsüljek, így aztán a kolozsvári bölcsészkar-

130

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 130

kor viszont ugyanezek a fiúk 6–0-ra kikaptak a Szovjetunió-tól, és ezt a nemzeti bánatot egyáltalán nem cinikusan mon-dom, hiszen a sokat emlegetett színház, templom és iskolamellett ez volt gyakorlatilag az egyetlen dolog, amelyben ki-élhettük a magyarságunkat, úgyhogy mi nem pusztán egyvereséget sirattunk, nekünk ez olyan volt, mintha a mohácsicsatát néznénk felvételrõl, akkor kezdtem ragaszkodni isezekhez a szavakhoz, addig csak tudomásul vettem, hogy lé-teznek ilyen kifejezések, addig passzoltam, és ha a kapufá-ról csorgott le a labda, akkor bárát rúgtam, ha be kellettadnom, akkor azt ordították, centreazã mãããã!, és ha szög-letre ment, akkor corner volt, román gyerekekkel fociztam,román szomszédokkal feleseltem, ha nem akartak fociznihagyni, a fél életem román környezetben telt, sokkal inkább,mint most, amikor a kollégáim magyarok, s csupán akkorkell románul beszélnem, ha a hivatalba megyek vagy kenye-ret vásárolok, mit csinálsz, kérdezte tehát a kolléga az énkedves orvosomtól, hát, miután végzek az úrral, válaszoltaAstaloº, és kimondhatatlan undorral rám mutatott, akkor ol-vasgatni fogok, és mit olvasol, kérdezett tovább a másik fe-hérköpenyes, hát, valami Krétáról szóló könyvet, mondtaAstaloº unottan, tudod, a nyáron ott voltam, és olyan érde-kes, egyszerre elsötétült elõttem a világ, úristen, gondoltam,az ilyen szerencsétlen flótások négyszáz, nyolcszáz megakárhányszáz márkáiból õ Krétára utazik, amíg én azonigyekszem, hogy megmeneküljek valamitõl, ami alól fel kel-lene hogy mentsenek, addig õ a krétai útját tervezgeti, hogynem szakad rá a plafon, a plafon persze nem szakadt le, akolléga bólogatott egy ideig, aztán kiment, Astaloº meg-mondta, hogy mikor jöjjek vissza, én meg hazamentem resz-ketni, hogy vajon betartja-e az ígéretét.

Szóval, rosszul indult a húsvét, és még rosszabbul folyta-

133

ki a döntés, ilyen volt az ezredes úr is, semmibe se került el-képzelnem, hogy ha holnapután a magyarok vennék át a ha-talmat, akkor pillanatokon belül visszavedlene Asztalossá, akeresztneve is úgy volt kitalálva, szülei a Ioan nevet adtákneki, Asztalos János, milyen jó magyar név, nemzet, identi-tás, kultúra meg hasonló ostobaságok, ugyan már, IoanAstaloº nem volt ostoba ember, õt az Isten is az életre terem-tette, s nem csupán az életre, hanem a mindenáron ésminden körülmények között való túlélésre, egy kis hatalom-váltás meg se kottyant volna neki, nem sokkal azután, hogyorvosságszagú szobájában remegõ kézzel kivettem a boríté-kot, s fogvacogva átadtam neki, még én féltem, hogy netánmeglátnak, és elkapnak, ez is Románia diszkrét bájához tar-tozik, néhány percre rá bejött a helyiségbe egy kollégája, mitcsinálsz, kérdezte, persze románul, ennek a valaminek, amitazért írok, hogy rendet teremtsek magamban, az egyik nyel-ve a román, és senkit ne tévesszen meg, hogy nagyon kevésszó vagy mondat íródik le románul, s így az a látszat kelet-kezik, hogy a román egyáltalán nem is fontos, elhanyagol-ható, nem több, mint valami kétes írói couleur locale, aki ígygondolja, az végzetes tévedésben van, mert ezúttal a látszattényleg csalóka, gyerekkorom nyelve például legalább negy-ven százalékban román, átadás, beadás, szöglet, bedobás,kapufa, lövés, ezeket a szavakat én Knézy Jenõtõl tudom,egy jóval késõbbi periódusból, már a kamaszkoromból, ami-kor kijártunk apámmal a Feleki tetõre meccset nézni, mert azállomáshoz közeli lakások meg a Hajnal negyed bizonyos ki-vételezett helyei mellett ez volt a város egyetlen pontja, ahola magyar televízió adásait fogni lehetett, és meg lehetett néz-ni a magyar válogatott utolsó jobb korszakát, azt a csapatot,amelyben Détári és Esterházy játszott, és amely 3–0-ra verteBrazíliát, és lehetett a nemzeti bánat mélyére süppedni, ami-

132

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 132

megõrülhetek, hisztérikus rohamban törhetek ki, fõbelõ-hetem magam valami hülye gépfegyverrel, mindezek mindigis bennem bolyongtak, amióta az allergológus kimondta azta félelmetes mondatot, de azon az éjszakán rettentõen meg-nõtt az erejük, valósággal magukkal rántottak, féltem, hogymi lesz velem, ha ez az Astaloº nem tartotta be a szavát, éshúsvét harmadnapjának reggelén a bizottság elnöke nem aztolvassa a papírról, hogy „alkalmatlan”, vagyis azt, hogy„inapt”, mert a katonaság nyelve természetesen a román, sén nem akarok hazudni, az „alkalmatlan” nem mentett vol-na fel semmi alól, az „inapt” viszont csodákat mûvelt har-madnap, de azon az éjszakán még nem tudhattam, hogy ígylesz, és Astaloº emléke nem nyugtatott meg, Astaloºról bár-mit el tudtam képzelni, és nagyon furcsa, de voltaképpenéppen az sz-bõl lemaradt z és az s alatti farkinca miatt tud-tam volna bármit elképzelni róla, úgyhogy nagyon nem voltkedvem öntözni, tõlem aztán minden lány és asszony elher-vadhatott volna, mégis elmentem, végigjártam a kollégáimat,a barátaim anyját, az ismerõseimet és anyámat, de sehol nemültem sokat, nem volt kedvem beszélgetni, nem volt kedvemudvariaskodni, egyáltalán semmihez nem volt kedvem, aligvártam, hogy mindenkit megöntözzek, most már senki nemfog elhervadni, mondta az a kevés cinizmus, amely föl tudotttörni aznap belõlem, na hálistennek, mondta nagyanyám,aki mindig is fogta a cinizmust, akkor nyugodtan vacsoráz-hatsz, s aztán lefekhetsz.

Egyikünk sem tudhatta, hogy nem sokkal késõbb szól atelefon, hallom, hogy anyám nagyanyámmal beszélget,mindjárt lejön Andris, mondja nagyanyám, nem nagyon ér-tem, hogy miért jönne le öcsém, csak olyankor szokott, hamár annyira részeg, hogy nincs kedve fölmenni a Fellegvár-ra, de ha már hazament, akkor nem részeg, vagy nem any-

135

tódott, már akkor sejthettem volna, hogy rossz vége lesz,amikor nem volt kedvem felöltözni, puccba vágni magam, éselindulni öntözni, milyen mesterkélt ez a puccba vágni,hogy árad belõle a megvetés az iránt, ami miatt az emberpuccba vágja magát, ezt persze utólag írom, akkor nem eztgondoltam, a hangulatomat mégis remekül kifejezi ez a szó-kapcsolat, kedvetlenül ébredtem, kedvetlenül dobtam le ma-gamról a paplant, kedvetlenül mosakodtam, kedvetlenülreggeliztem, kedvetlenül vettem föl a szép ruhámat, kedvet-lenül búcsúztam el nagyanyámtól, és léptem ki az ajtón, ál-talános és szûnni nem akaró kedvetlenségemhez nyilván azis hozzájárult, hogy alig aludtam valamit, majdnem egész éj-jel azon reszkettem, hogy vajon ez az Astaloº tényleg elinté-zi-e, tényleg nem fognak elvinni katonának, mi lesz velem,ha mégis elvisznek, te nem fizikailag nem bírnád ki a kato-naságot, hanem hogyhíjják, idegileg, mondta az aller-gológus, aki kezelt, s akinek minden második szava ez ahogyhíjják volt, kitûnõ orvos hírében állt, de beszélni na-gyon nem tudott, az embert kiverte a veríték, hogy vajon mi-ért is nem bírná ki a katonaságot, ha nem azért, mertmegszakadna az erõfeszítéstõl vagy mert megfulladna, a sza-vak úgyis egymásután hangzanak el a beszédben, s egyilyen nagyon lassú mondatot iszonyúan le tud lassítani egytöltelékszó, hogyhíjják, mondta, és még nyögött vagy kettõt,én meg reszkettem, hogy vajon mi következik ezután, per-sze amikor elhangzik, akkor sosem olyan drámai, mintahogy elképzeltük, olyan mértékû szörnyûség nincsen, mintamilyenre felkészültünk, a kimondás persze megrémít, de elis veszi a borzalom erejét, késõbb mégis sokat töprengtemezen, mit jelenthet ez, tán csak nem vagyok idegbeteg, nemvolna valami nagy csoda, de ha idegileg nem bírnám, akkormégis idegbeteg vagyok bizonyos értelemben, és akkor

134

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 134

ni továbbra is?!, hiszen folyton azt mondogatta, hogy félekaz egyedülléttõl, Imikém, apámért bármit kibírt volna, akkoröcsémért miért nem akar kibírni semmit, vagy legalábbis jó-val kevesebbet, megyek föl, mondom nagyanyámnak, ez aföl a Fellegvárt jelentette a család nyelvén, illetve hát az ott-honunkat, a le pedig nagyanyámékat, a régi otthonunkat, nemenj, Imike, könyörög nagyanyám, hagyj békét, Imi, kérlelöcsém is, de velem nem lehet bírni, a sokhónapos keserû-ség a katonaság, az üres hûtõszekrény, az öcsém piálásai,az apám aljassága és az anyám képmutatása és gyávaságamiatt egyszerre fölrobban és szétkúszik bennem, és már öl-tözöm is, nagyanyám felhívja anyámat, most mennek a fiai,hogy verjék meg, kiabálja a telefonba, mocsok gazember!,kiáltja a végén, és akkor már ugrál, valósággal pattog a düh-tõl, nevetnék, ha nem sírni kellene, elindulunk, öcsém na-gyon részeg, lecsúszik a lépcsõkön, megyünk, megyünk,közben persze beszélgetünk is, végig az Erzsébet úton, dema már egyikünk sem emlékszik rá, hogy mirõl is, át a Hét-utca téren, be a Gépész utcán, és meg is érkezünk, anyáma konyhában áll, a kezét tördeli, na, édeseim, hát nem sza-bad verekedni, mondja, semmi másra nem futotta neki, csakerre a hihetetlenül gyáva és aljas mondatra, mert késõbb,amikor már legyintek, nem akarok én verekedni, mondom,és öcsémmel együtt bemegyek a hálószobába, most én is el-mondom, amit öcsém mondott, hogy halld valaki olyantól,aki józan, mondom nagyon határozottan, évek múlva per-sze megbántam a határozottságomat és a kegyetlenségemet,apám csak fekszik az ágyon, egyre rémültebb lesz, egyre ki-sebbé zsugorodik, alig látszik belõle valami, de ma sem hi-szem, hogy indokolatlanul lettem volna kegyetlen, ó, okomvolt ezer és egy, késõbb tehát, amikor már ezt a fél lábbalitt-fél lábbal ott kapcsolatot szidjuk, ha szereted, miért nem

137

nyira, akkor viszont miért jön ide, na mindegy, gondolom,és kezdem kirakni a vacsorát, kenyeret hozok a kamrából,s benézek a hûtõbe, mit lehet enni, nem mintha nem tud-nám, hogy mindig ugyanazt, jobb napokon valami felvá-gottat, rossz napokon lekváros kenyeret, a fényûzésnetovábbjának számít, ha mindkettõ van a jégszekrényben,csengetnek, megjön öcsém, és pillanatok alatt elkezdõdik atragédia, legalábbis mi annak érezzük, de ez a pillanatokonbelül nem jó, azt sugallja, hogy elkülöníthetõk valamiféleszakaszok, pedig nem, egyszer csak ott volt véresen, mi vanveled, kérdezi nagyanyám ijedten, megvert, mondja sírvanekünk, és elkezdi mesélni, hogy hazament, és az apám fe-jéhez vágta mindazt, amit bármelyikünk a fejéhez vághatottvolna, de valahogy mindig öcsém vágta hozzá, ehhez éntúlságosan megfontolt, zárkózott, végsõ soron, mit szépítges-sem, gyáva voltam, hogy elhagyott minket Sáriért, és hogymég ünnepeken sem jön haza, vagy ha hazajön, akkor semtölti velünk sem a karácsonyt, sem szilveszter estéjét, vagyha velünk tölti, az még tán rosszabb, mint ha nem töltené,és akkor nekem jött, és ököllel ütni kezdett, jaj, a gazember,kiáltja a kezét összecsapva nagyanyám, ilyenkor iszonyútud lenni a nyelv arra való képtelensége, hogy egyszerremondjon el dolgokat, egymás mellé tettem ugyan a nagy-anyám kiáltását és azt, hogy összecsapta a kezét, de így semjó, mert nem egymás mellett kellene lenniük, hanem egy-máson, hogy pontosan fejezzék ki, ami akkor történt, és apánik rám is átragad, különben is dühös vagyok, a katona-ság miatti feszültség folyton bennem van, nem voltak képe-sek segíteni rajtam, és most már öcsémen sem tudnaksegíteni, legalább annyit, hogy ha részegen hazamegy,hagyják békén, hadd üvöltse ki magát, nem ezt tûrte anyámannyi éven át?!, kérdezem magamtól, és nem ezt akarja tûr-

136

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 136

11.

Hálistennek tökéletesen alkalmatlannak bizonyultam, alkal-matlannak arra, hogy besorozzanak, alkalmatlannak, hogyfegyvert adjanak a kezembe, alkalmatlannak, hogy alkalom-adtán megvédjem a hazát, bár ehhez amúgy is meglehetõskételyekkel viszonyulnak, mármint ahhoz, hogy egy erdélyimagyar hazájának nevezze Romániát, s ha jól meggondo-lom, igazuk van, már ha ezt az egy szókapcsolatot nézem,erdélyi magyar, akkor is igazuk van, elvitathatatlanul igazuk,hol az a Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Szat-márnémetiben, Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön, Szi-lágysomlyón, Székelyudvarhelyen, Bákóban, Bukarestbenvagy akárhol élõ magyar anyanyelvû román állampolgár, akiromániai magyarnak nevezné magát, vagy ha mégis, hátcsak a pontosság veheti rá, vagy az a szándék, hogy a má-sik, az úgynevezett anyaországi magyar elõtt megéreztessenvalamit abból a kétértelmû borzalomból, amit az õ helyzeteokoz napra nap, vagy nem is okoz, és nem is helyzete, álla-pota vagy mittudomén, élete mindenesetre, az egymásra ra-kódó, soha véget nem érõ napok, soha véget nem érõ,mondom, és nem véletlenül mondom így, mert ha eltávozik,ha Magyarországra menekül, hogy ott hortobágyi marha le-hessen, ezek a furcsa napok akkor sem érnek véget, sohanem lesz hortobágyi marha, bár persze erdélyi bölénységétis elveszítette, valami furcsa hibriddé alakul, felül-nyúl-alul-macskaszerûséggé, ahogy azt egy régi IPM borítóján láttam,az itteni identitását nem veszíti el végleg, az ottanit soha nemnyeri el, nekem legalábbis nem lenne annyi erõm és bátor-ságom, hogy felépítsek magamnak egy másik ént, erre csakaz igazán kivételes egyéniségek képesek, mint ahogy a nem

139

mész el innen, ne gyötörj bennünket tovább, akkor anyámbeoson a maga undorító módján, és azt mondja, ugye, hogymikor tegnap is fölmentél a kurvádhoz, a folytatást nem hal-lom, csak érzem, amint fölfordul a gyomrom az anyám gyá-vaságától, egyszer nem szabad verekedni, fiam, ahelyett,hogy verjétek agyon vagy hogy takarodjatok innen, elkaná-szosodott faszok, aztán meg ezek a hátbadöfõs szemrehá-nyások, apám fehér lesz, mint a fal, de azért õ is mondja amagáét, majdnem összeverekednek öcsémmel, aztán még-sem, befejezzük valahogy, és elindulunk visszafelé, na nézdmeg, mondja öcsém, itt a két nagy fia, folytatja, és az Erzsé-bet út közepén kiveszi a farkát, mert pisilnie kell, és ahe-lyett, hogy ott aludnának vele, mennek a nagyanyjukhoz,igen, igen, felelem, de nem nagyon figyelek, mindjárt a bi-zottság elé kell állnom, végighallgatnom isten tudja, hányverdiktumot, és reszketnem, amíg az én papíromig érnek,aztán, ha Astaloº mindenek ellenére mégis becsapott, akkorkiszédelegni a mocskosszürke folyosóra, és megbánni, hogymegszülettem, s hogy ennek az asszonynak és ennek a fér-finak a fia vagyok, akik nem akarnak segíteni rajtam, mertmég csak fel sem merül bennük, hogy vajon tudnának-e,hátha mégsem így lesz, gondolom, és közben megyek, me-gyek és megyek, át a Mihai Viteazu szobra elõtt, el a mozielõtt, és föl az elsõ emeletre, hogy bemenjünk az ajtón, evésközben elmeséljük nagyanyámnak a történteket, lezuha-nyozzunk, levetkõzzünk, és az izzadt, részeg, büdös öcsémmellé feküdjem, s egész éjjel ne aludjam jól, nehogy lekés-sem a döntést arról, hogy alkalmas vagyok-e vagy tökélete-sen alkalmatlan.

138

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 138

része, a másik és sokkal fontosabb, hogy én csaltam, a ma-gyarországi személyvonatok gombnyomásra nyíló ajtóiról, asima utakról, a forint vásárlóerejérõl, a gyönyörû iskolákrólés más ilyenekrõl beszéltem, miközben nyilván nem jártamsok magyarországi iskolában, sõt, az igazat megvallva egyet-len iskolában jártam, igaz, az tényleg szép volt, nagy üvegesterekkel és kaktuszokkal, fikuszokkal meg tisztasággal ésrenddel, ami az én számomra szinte elképzelhetetlen volt,ilyenekrõl beszéltem hát, de a félelemre gondoltam, mert holgyengébben, hol erõsebben, hol már-már elviselhetetlenül,de folyamatosan féltem, nem tudom miért, de kitörölhetetle-nül bennem volt ez a félelem, nem tudtam mit kezdeni ve-le, mikor lanyhult, akkor azt reméltem, hogy el is múlik, demélyen magamban tudtam, hogy nem múlik el, attól féltem,hogy egy hülyeségbõl, egy ordas ostobaságból, hiszen annyiilyen volt nálunk akkoriban, csak végig kellett mennem a Fõtéren, látnom a Mátyás szobor körül feltúrt burkolatot, kö-röskörül a piros-sárga-kék padokkal, a románok nem bírjákelviselni a gyõzelmet, nem tudnak megbirkózni vele, majd’száz éve próbálkoznak, de sehogy sem sikerül nekik, éppenezért tele vannak feszültséggel, alacsonyabbrendûségikomplexussal és frusztrációval, miközben persze mi is televagyunk mindezekkel, hiszen mi másból fakadna ez a hamisfelsõbbrendûségi tudat, mi sem tudjuk megérteni, hogy egyolyan országban születtünk, ahol a geopolitikai véletlen foly-tán nem mi vagyunk az uralkodó nemzet, mint ahogy a ro-mánság viszont azt nem érti, hogy egy olyan terület hullottaz ölébe, amelyen más nemzetek is élnek, s ha polgárhábo-rú lesz, gondoltam, akkor a nép õrjöngve fog végigzúdulnia falvakon és városokon, betöri a megjelölt magyar házak aj-taját, felkoncolja a férfiakat és az öregeket, falhoz vágja agyermekeket, és megerõszakolja az asszonyokat, hányszor

141

kivételesek viszont elhallgattak vagy éppen ellenkezõleg,szétfecsegték, szétlocsogták magukat, miután kimentek, mintaz egyik legtehetségesebb dráma- és prózaíró például, akiolcsó ideológiákat kezdett gyártani, minden ostobaságraegyet, a végén már a kávéskanálra is megvolt a maga nép-nemzeti ideológiája, aki sértett, az mind magyar lesz végül,de olyan, hogy onnan nincs is menekvés, ezért aztán az õr-mesterek, káplárok és kollégáik joggal nem hittek abban,hogy az erdélyi magyarok megvédik a hazájukat, mit védje-nek, ha védeniük nincs mit, én azonban az asztmám és el-sõsorban a négyszáz márkám révén pompásan elkerültem,hogy egyáltalán számoljanak velem, féljenek tõlem vagy szé-gyenkezzenek miattam, én huszárosan alkalmatlannak bizo-nyultam, és kész.

Persze nem mindig voltam ilyen bölcs és mértéktartó, ó,korántsem, házasságunk elején makacsul gyötörtem Máriát,hogy költözzünk ki Pestre, s hosszan magyaráztam neki azelõnyöket, onnan kezdve, hogy a forint erõsebb, mint a lej,odáig, hogy ott mindenki magyarul beszél, így aztán nemfog feltûnni, hogy mi is magyarul beszélünk, senki nem fogkinézni, ellenségnek vagy legalábbis idegennek tartani, mintitthon, ha viszont igazán meg akartam gyõzni, akkor a hát-rányokat taglaltam, nézd meg ezt a szemetet az utcán, folyikki a kukákból, és ezt a rengeteg koldust, hol láttál ennyi kol-dust, mondd meg!?, ez a kérdés meglehetõsen furcsa volt,ugyanis egyikünk sem volt valami nagy világjáró, Mária jártNémetországban vagy kétszer, én meg sehol Magyarorszá-gon kívül, úgyhogy nem nagyon láthatott ennyi koldust má-sutt, azon egyszerû oknál fogva, hogy majdnem semmit nemlátott, másutt, ez a fogalom alig jelentett számára valamit, azén számomra pedig egyenesen semmit nem jelentett, nemvolt összehasonlítási alapunk tehát, és ez csak a dolog egyik

140

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 140

het elmagyarázni senkinek, vagy majdnem senkinek, min-denesetre nagyon keveseknek, ha például anyámnak mesé-lem, akkor úgy tesz, mintha megértene, de tudom, hogyvoltaképpen nem ért, ha apámnak és öcsémnek mesélem,kiröhögnek, gyáva vagy, Imi, és kész, mondja öcsém, ésapám selymán vigyorog, Sándor pedig, egykori évfolyamtár-sam, a leghidegebb racionalitás érveit szegezi szembe félel-meimmel, annak idején azt is hibátlan logikával magyaráztael, miért nem lehet polgárháború a bányászjárásból, márcsak a sajátosan félrehúzott, rendkívül cinikus szájára emlék-szem, õ sem értette meg, hogy félek, egyszerûen félek, snem az a fontos, hogy miért, hanem a tény maga, s nem az-zal nyugtat meg, ha magyaráz, hanem azzal, ha látom az ar-cán a megértés igyekezetét, de hát õ sohasem igyekezettmegérteni, mindig axiómákat, aforizmákat vágott hozzám,megfellebbezhetetlen kijelentéseket, amelyekkel semmitnem tudtam kezdeni, annak idején, egyetemista korombanpersze jó volt ez a kurzus, mûveltségem kilencven százalé-kát neki köszönhetem, fõleg ami az összefüggéseket illeti, õvolt az elsõ, aki a keresztmetszetekrõl is beszélt, tehát pél-dául arról, hogy Rilke Rodin titkára volt, és Bernáth AurélSzabó Lõrinc barátja, s hogy Baudelaire akkor élt, mikorChopin, Delacroix és George Sand, addig ezek a dolgok,egyéniségek, életmûvek valahogy külön fiókokban tárolód-tak bennem, s fogalmam se volt, ki kinek a kortársa lehetett,és nemcsak ezt kaptam tõle, az érvelés szükségességére is õhívta fel a figyelmemet, a maga kíméletlen módján persze,kékeszöldes szeme mindig gúnyosan vágott, és az a képte-len mosoly is mindig ott volt az arcán, miért, kérdezte foly-ton, többször egymás után, könyörtelenül közbevágott, halogikai hibát érzékelt, és sok ilyent érzékelt, egyebet semtett, mint érzékelte õket. Kérdezett, én meg válaszoltam,

143

és hányszor elképzeltem akkoriban, amint betódulnak a la-kásba vagy öten, ketten ártalmatlanná tesznek engem (mertbár gyönge ember vagyok, a féltés ijesztõ erõt adhat), aztánsorra átmennek a feleségemen, éreztem, hogy megõrülnék,ha ez megtörténne, ettõl a látványtól féltem, ettõl a jelenet-tõl menekültem volna, de Máriának egyszerûen nem lehetettelmagyarázni ezt a félelmet, nem lesz semmi, mondta azona kedves, hitetlenkedõ hangján, látod, a bányászokkal se lettsemmi, mondta, és igaza volt, akkor is féltem, 2000 telén,reszkettem valósággal, az államelnök bejelentette, ha a bá-nyászokat nem tudják feltartóztatni, akkor szükségállapotothirdet, vége, vége mindennek, gondoltam magamban két-ségbeesetten, és átkoztam a bányászokat élükön a hétpróbásgazemberrel, pedig nyilván csak a hétpróbás gazembert kel-lett volna szidnom, de ki tud ilyenkor az árnyalatokkaltörõdni?!, nem akartam elmenni a születésnapra, amelyre az-nap estére hivatalosak voltunk, járkáltam le-föl a lakásban,alig szóltam Máriához, és csüggtem a képernyõn, s mint amegváltás, úgy jött a hír, hogy a belügyminisztérium alaku-latai végül visszaszorították a bányászokat, s úgy tûnik, tár-gyalások útján megoldódik a konfliktus.

Ez a félelmetes nyugodtság volt Mária egyetlen olyan vo-nása, amely igazán idegesített, a feszültség, még pontosab-ban a feszültség lehetõsége iránti tökéletes érzéketlenség ésrészvétlenség, aki nem érzi át, az miért adjon részvétet, hon-nan, mibõl, miben vegyen részt, ha nem tudja, nem érti,hogy az a valami van, vagy hogy egyáltalán lehet, igyekezett,láttam vidám barna szemén az igyekezetet, de tudtam, hogysoha nem fogja igazán megérteni, hogy olykor, elég gyak-ran, félnem kell valamitõl, valamitõl, ami látszólag teljesenabszurd, érthetetlen és logikátlan, és éppen ez az ördögibenne!, ez a minden határon túlmenõen aljas!, hogy nem le-

142

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 142

tam kirángatni az elõfeltevéseibõl, föl sem merült benne,hogy tévedhetett, olykor nem is azért, mert tényleg tévedettvolna, hanem azért, mert túl hosszú ideje tartogatta az igaz-ságát, fásult lett, poros és provinciális, mint minden olyanigazság, amelyhez a kételynek még az árnyéka sem férhet,úgyhogy egy idõ óta eltávolodtunk egymástól, és nem bá-nom, hogy így történt, az embernek olykor magával szem-ben is kegyetlennek kell lennie.

Ez a kivándorlási, áttelepedési vagy akárminek-is-nevez-zük-õrület kitartott bennem sokáig, Pisztáciát is meg akartamgyõzni arról, hogy költözzünk ki együtt, s valami csak lesz,persze nem ilyen nyersen és õszintén, addigra rájöttem, il-letve megtapasztaltam, hogy nála nem sokra megyek azegyenességgel, februárban, mikor már egy fél éve volt viszo-nyunk, és három hónapja az elsõ éjszakára is sor került, em-lékszem, azon a bizonyos repülõ postán, amelyrõl beszéltemmár, egyszer csak azt írta, feljössz-e hozzám ma éjjel, vala-hol kint voltam, talán a vécén vagy az erkélyen, olykor kikellett lépni a szerkesztõségi bolondokházából, ha csak egypillanatra is, és ha az ember úgyis tudta, hogy voltaképpennincs hová kilépni, de hát nem mindig így vagyunk-e ezzel,és amikor jöttem vissza, elsõ dolgom, mint mindig, az volt,hogy nagyítsam fel a popup ablakát, megláttam az üzenetet,és majd’ elájultam, nem hittem a szememnek, beszéltünk ró-la persze, hogy a férje elutazik valahová, már nem emlék-szem, hová, és akkor együtt tölthetünk egy éjszakát, deelõzõ este hazakísértem, mint ahogy akkoriban minden napegyütt sétáltunk hazáig, mármint az õ lakásáig, illetve a sa-rokig, ahogy arról már szintén beszámoltam, és akkor hiábakérdeztem, vajon holnap fölmehetek-e, mert csak annyit vá-laszolt, majd meglátjuk, és ne mind kérdezzek annyit, szem-látomást ingerült volt, és rosszul esett ugyan, mégis

145

megalázva és egyre dühösebben, és mindez egyáltalán nemvolt haszontalan, valamiképpen még szerettem is ezért, hogyfoglalkozik velem, és valószínûleg maga sem tudta, mennyi-re fontos nekem, mert miközben a mûveltségemet és az in-telligenciámat tesztelte, a barátom is volt, nem voltamegyedül, miközben más értelemben abszolút egyedül vol-tam, mint ahogy késõbb is egyedül voltam, hogy a márólmár egyetlen szót se szóljak, családunk õrültségei abban azidõszakban jutottak a csúcsra, amíg én egyetemre jártam,apám már Pesten dolgozott, és még hazajárt ugyan, de egy-re egyértelmûbbé vált, hogy nem sokáig, anyám naphosszatsírt, apám rögtön ’89 után meggyõzte, hogy menjen nyugdíj-ba, hoztak ugyanis egy olyan törvényt, amely szerint kor-kedvezménnyel nyugdíjba lehetett menni, és akárhogykönyörögtünk neki nagyanyámmal, õ nyugdíjba is ment,apám pedig nemsokára Pestre költözött, nagy szüksége volthát a nyugdíjas anyámra, és harmadéves korom táján öcsémelkezdett inni. Egyszer azt üvöltötte anyámnak, csak sírtál, ésazt mondtad, Andriska, ott az ebéd, egyél, én meg, mint ahülye, néztem a tévét, aztán egyszer csak kijöttem a szobá-ból, üvöltötte, kinek mondtam volna el mindezt, ha nemSándornak, Sándornak, aki nem sokat érthetett belõle, demeghallgatta, és ilyenkor még valami részvétféle is látszottaz arcán, hosszú évekig barátok voltunk, nagyon jó barátok,de késõbb, amikor már kezdtem felnõtt lenni, amikor márnemcsak akkor tudtam gondolkodni, ha vele voltam, rájöt-tem, hogy elõre gondolkodik, mindenrõl elõregyártott elmé-letei vannak, és a legnagyobb erõfeszítéssel sem lehetelszakítani az elméleteitõl, ez nagyon fájdalmas volt, õ taní-tott meg a gondolkodásra, és õ maga nem gondolkodott, il-letve gondolkodott természetesen, de csak addig, amígeljutott egy következtetésre, akkor bezárult, és hiába próbál-

144

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 144

valamit annak a Fenti Valakinek, aki talán nem is fent van,hanem lent, mélyen a sötétben valahol, akkor ezt feltétlenülmeg szeretném köszönni, az idõt, azt a két évet, amely Pisz-tácia után jutott Máriával, és amelyért sohasem lehetek eléghálás.

De vissza a februárhoz, ahhoz az öt évvel ezelõtti február-hoz, akkor tehát egyszer csak nem bírtam tovább a feszültsé-get, Máriát is szerettem, meg Pisztáciát is, mert Máriát isszerettem a magam fura módján, bár persze közel sem olyanmélyen és kitartóan, mint késõbb, amikor már tudtam, hogyvele és mellette akarok élni, az õ fenekéhez akarok bújni, mi-elõtt elalszom, az õ fenekét akarom simogatni az ébrenlétutolsó pillanataiban, hát nem nevetséges?!, bizonyára az, ésmégis azt hittem, ilyen nevetséges dolgokból áll a boldogság,s nemcsak az enyém, hanem mindenkié, Pisztáciát olyanszenvedéllyel szerettem, valósággal fájt, hogy el kell válnomtõle, ráadásul minden nap el kellett válnom tõle, még ha azéjszakát együtt is töltöttük, legkésõbb hajnalban ki kellett ug-ranom az ágyból, taxiba ülnöm, és a legválogatottabb hazug-ságokkal traktálnom Máriát, csak nézett a szomorú szemével,mert akkoriban elfelhõsödött a tekintete, s nincs mit csodál-koznunk ezen, nem is csodálkoztam, de azért persze rosszulesett, de fõleg az esett rosszul, hogy vergõdnöm kell két asz-szony között, önzõ feszültség volt ez, az az igazság, önzõ,mint minden olyan férfi feszültsége, aki megcsal egy nõt egymásikkal, s még az sem biztos, hogy a másikért, mindegy,egy este tehát bevallottam, hogy mást szeretek, nem tudoknélküle élni, fáj hazajönnöm esténként, váljunk el tehát, negyötörjük egymást, tudom, hogy nem könnyû, de higgye el,nekem sem az, küszködtem magammal eleget, most már nemakarok küszködni többet, nincs már energiám, de minek islenne, Pisztáciát szeretem, és kész.

147

megértettem, hiszen valóban úgy érezhette magát, akár egyolcsó kurva, mert szerette ugyan, hogy szeretem, és szerettea szenvedélyt, amellyel mindenáron belé akartam hatolni, hatehettem, persze csak azután, hogy végigcsókoltam a testét,azt a csodálatosat, de tényleg értettem vagy legalábbis pró-báltam megérteni, hogy számára kellemetlen ez az egész,csak az a baj, hogy nem nagyon sikerült, ellentmondok ön-magamnak, mert hiszen értettem is meg nem is, talán aztkellene mondanom, hogy az eszemmel értettem, de a szí-vemmel nem, a lelkemmel, a szerelmemmel, a szenvedé-lyemmel, az akármimmel nem tudtam fölfogni, hogy haegyszer szeret, és szeretett kétségtelenül!, akkor miért fél,hogy velem kell töltenie egy éjszakát, miért fél, hogy meg-csalja a férjét, miért fél, hogy meglát valaki kézenfogva, mertszámtalanszor megtörtént, hogy egyszer csak kirántotta ke-zét a kezembõl, fõút, figyelmeztetett viccesen, amolyan jel-szó lett ez nálunk, még akkor is, ha nem egy fõúton jártunképpen, mégis tartani lehetett attól, hogy meglát valaki, s holnem fenyeget ez a veszély?!, hirtelen elengedte a kezemet,és azt mondta, fõút, poénkodtunk a félelemmel, az õ félel-mével, mert nekem kevésbé számított, s volt egy idõszak,hogy egyáltalán nem, képes lettem volna bármelyik pillanatbanelhagyni a feleségemet Pisztáciáért, mert szerettem, nagyon sze-rettem, és mindent megtettem volna ezért a szerelemért, s mi aszerelem, ha nem ez, mindent megtenni a másikért?!, ésnemcsak mindent megtenni, hanem mindegyre ismételgetniis, hogy mindent megteszünk érte, szavalni, szónokolni, pá-rás tekintettel bizonygatni, a szeretet óvatosabb és szûksza-vúbb, még ha, mint a késõbbiek során hálistennek sikerültmegtapasztalnom, mélyebb és kitartóbb is, örülök, hogy letudom írni ezt a mondatot, örülök, hogy kaptunk annyi idõt,hogy ez a mondat kialakuljon, ha meg szeretnék köszönni

146

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 146

12.

Nem egyenesség volt ez persze, illetve egyenesség is volt, demás is, és nyilván ezt sem akkor gondoltam, ezt is most gon-dolom, vagy inkább azóta gondolom, van idõm gondolkod-ni rajta, hiszen jószerével mással sem foglalkozom, mintvisszanézem az életünket, és próbálom megérteni, olyan ér-telemben nem volt kizárólag egyenesség, hogy valamire hasz-náltam, s ha valamit eszközként használunk, kétessé válik amorális entitása, az erkölcs nem engedékeny, nem egyenes-ség volt már vagy õszinteség, hiszen célom volt vele, Pisztá-ciát akartam döntésre bírni, magyarán sarokba szorítottam,mert mikor a feleségem kijött a fürdõszobából, láttam sze-mén a sírás nyomait, a finom erek hirtelen elvörösödtek, smég mindig könnyes volt a tekintete, vajon mit fog monda-ni, gondoltam magamban, és féltem attól, hogy vajon mitmondhat, de csak annyit mondott, hogy lemegy vásárolni,néztem, amint felöltözik, a pulóverét és a télikabátját aháziruhájára vette föl, és elviselhetetlenül hosszú ideig húz-ta a cipõjét, nekem legalábbis elviselhetetlenül hosszú idõ-nek tûnt ez a néhány perc, mert több semmiképpen nemlehetett, szia, mondta, szia, köszöntem el tõle, és fellélegez-tem, amikor kilépett az ajtón, vártam még egy keveset, amígleér a lépcsõn, aztán felhívtam Pisztáciát, a férje akkor is el-utazott éppen, és ujjongva elmondtam neki, hogy bevallot-tam a viszonyunkat a feleségemnek, megõrültél, kérdezte,nem is idegesen, inkább csodálkozva, de kiábrándulásnakez is elég volt, azt hittem, örülni fog, azt hittem, alig várja,hogy ez történjen, de nem várta, egyáltalán nem várta, s mi-kor este találkoztunk, mert persze azt a szombatot sem bír-tam ki nélküle, akkor sem tudtam meggyõzni, hogy ez a

149

Hogy tud az ember ilyen aljas lenni, mindent kipakol, ésrészérõl a fáklyásmenet, ezt persze nem akkor gondoltam,ezt mostanában gondolom, mióta ezt a valamit írom, és pró-bálok õszinte lenni, nem tudom, Mária hol tárolta azt a ha-talmas lelki energiát, amely mindig kisegítette az ilyenpillanatokban, pedig láttam az arcán, hogy szenved, a szememár nem is fátyolos volt, hanem töredezett, szilánkokra re-pedt, akár egy gyönyörû barna üveg, láttam, ahogy könnyeslesz a tekintete, de tartotta magát, még egy mozdulata is volt,a karja mozdult meg, s ma sem tudom, simogatni akart vagyellökni magától, valószínûleg õ se tudta, talán azt se tudta,hogy volt egy félbemaradt mozdulata, te csak úgy elmennél,mondta, s ez a mondat is olyan volt, mint a mozdulata, féligkérdés, félig állítás, s akkor tényleg megmozdult, kiment afürdõszobába, én meg ott maradtam a mondattal a szobában.

148

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 148

gyok, és még mielõtt teljesen és ostobán õszinte lettem vol-na, magamban már akkor is elismertem, hogy én csaltammeg a feleségemet, és csalom meg folyamatosan, én hazu-dok összevissza, csak hogy Pisztáciával lehessek, neki, Mári-ának van tehát igaza mindig és minden esetben, neki vanigaza akkor is, ha nem sokra megy az igazságával.

Akkor laboratóriumi körülmények voltak, mondta Pisztá-cia, s az akkort a két héttel azelõttre értette, hogy mindentbevallottam volna Máriának, bár inkább úgy kellene monda-nom, hogy mindent rápakoltam, minden félelmemet ésfeszültségemet, szabadulni akartam ettõl az iszonyú csomag-tól, hát egyszerûen levettem a hátamról, és a Mária hátáratettem, s érdekes, hogy ezt öcsém mondta ki elõször, mertpersze neki is elmondtam, nem tudtam megállni, hogy nemondjam el, végighallgatott, nem szólt semmit, szívta a ciga-rettáját ott a gödöllõi sötétben, és mikor befejeztem, annyitmondott csöndesen, hogy nem kellett volna elmondjad, Imi,csak neked lett könnyebb, igaza volt, mélységesen igaza, bárakkor magam sem tudtam, mennyire igaz ez a mondat, min-dent vagy majdnem mindent túl késõn értünk meg, s amitmegértünk, azzal se biztos, hogy tudunk mit kezdeni, mind-egy, szóval Pisztácia azt mondta, két héttel azelõtt laborató-riumi körülmények között kellett döntenie, vagyis teljesenfelelõtlenül, fordítottam le az indoklását, míg most jobbanmeg kell gondolnia a dolgot, és ismét szópárbaj következett,meg akartam gyõzni, pedig tudhattam volna, hogy vesztet-tem, ha egyszer valakit gyõzködni kell, hogy változtassa megaz elhatározását, akkor végsõ soron teljesen mindegy, hogysikerül-e meggyõzni arról, amirõl meg akarjuk, talán jobb is,ha nem sikerül meggyõznünk semmirõl, és tényleg nem si-került, de akkor még nem így gondolkodtam, nem azt érez-tem, hogy ha nem magától, akkor végül is mindegy, csak

151

legjobb megoldás, mindenki mindent tud, és kész, hiszenszeretjük egymást, nem?!, még azt is az eszébe juttattam,hogy kis idõvel ezelõtt, talán két hete lehetett, megkérdez-tem tõle, elválna-e miattam, szeret-e annyira, hogy elváljonértem, és élne-e velem, azt válaszolta, igen, ültünk a Felleg-váron valahol, ott szoktunk sétálni, abban bíztunk ugyanis,hogy ott nem találkozunk senki ismerõssel, s nem is talál-koztunk, persze naivitás ez is, ha meg is látott valaki, akkorsem jött oda hozzánk, de mi hittünk a szerencsénkben, ottcsókoltam meg elõször, nyáron ott szeretkeztünk a bokrok-ban, és érdekes, hogy mindig a városban szakítottunk, több-ször feltettem a kérdést, mert nem hittem a fülemnek, túlszép volt, hogy igaz legyen, de mindahányszor igennel vála-szolt, akkor most miért …?, nem értettem, nem és nem, igaz,nem is volt mit értenem, akármit is mondott, minden magya-rázata arról szólt, hogy bármilyen is a férje, mégis biztonság-ban érzi magát mellette, mellettem viszont nem éreznébiztonságban magát, s most, évek múltán, ha belegondolok,igazat kell adnom neki, hiszen tényleg egyikünk sem lehe-tett biztos benne, hogy ha megcsaltuk az élettársainkat, ak-kor egymást nem fogjuk megcsalni, mint ahogy az is igaz,hogy mindketten impulzívak vagyunk, túlságosan impulzí-vak ahhoz, hogy egymással éljünk, és mindkettõnk élettársasokkal nyugodtabb volt, mint mi, az õ férje is inkább hallga-tott, mindent magába temetett, és csak akkor szólalt meg, hamár tényleg nem tehetett mást, az egyetlen különbség azvolt közöttünk, hogy õ kikerülte a szembesülést, valahány-szor a férje kitört, mindig a tudtára adta, hogy nem hajlandóerrõl beszélni, mármint az életüket övezõ kételyekrõl, mertaz õ férje soha nem tudott meg semmit rólam, teljes mérték-ben találgatásokra volt utalva, én viszont, mint már kiderült,még tetszelegtem is abban a pózban, hogy én õszinte va-

150

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 150

Hazafelé sétáltunk tehát megint, most éppen az egykorivágóhíd felé, a sötét már leereszkedett, kigyúltak az utcailámpák, s még arra is emlékszem, hogy nem szívesen hagy-ta, hogy megcsókoljam, hagyta persze, hiszen szeretett és énis szerettem, de elég kelletlenül, nem volt szenvedélyes,mint máskor, olyankor reggelig csókoltam volna, és még ak-kor sem lett volna elegem belõle, csodálatos nyelve volt,nem, ezúttal csak a kedvemért csókolózott, így hát nem isnagyon csókolóztunk, csak nagyon ritkán, mert néha mégisszükségét éreztem, hogy megbizonyosodjam a szerelmérõl,és egy ilyen félszájjal adott csók után hirtelen azt mondta, el-válok, és én szégyenszemre megrémültem, pedig egy nappalazelõtt, vagy akár egy pillanattal is, azt hittem, nem is történ-hetne semmi jobb, mint a válás, a mondat utáni csendbenazonban iszonyú sebességgel lepergett elõttem mindaz, amimég történni fog, ha tényleg elválik és én is elválok, az is-merõsök gúnyos tekintete, a rokonok megsemmisítõ pillan-tása, anyósom kivörösödött arca, be nem álló szája, dühtõlremegõ tokája, ugye megmondtamjai, inkább maradjon min-den, ahogy van, gondoltam magamban, de fennhangon aztmondtam, nocsak, és miért?, és akkor elmesélte, hogy vala-melyik nap a férje ismét részegen jött haza, õ felelõsségrevonta, a férje a házasságuk problémáiról kezdett beszélni,mert még részegen sem ordítozott, és õ másnap reggel beje-lentette, hogy elválik, ma is keresett vagy négyszer, de min-dig lecsaptam a kagylót, már a papírokat is beadtam,mesélte, hm, mondtam, és közben azon gondolkodtam két-ségbeesetten, hogyan oldhatnám meg ezt a helyzetet úgy,hogy fájdalmat se okozzak, de ne is mondjak semmi határo-zottat, és persze megint nem tudtam úgy dönteni, hogy min-den sikerüljön, hát, kezdtem, és láttam rajta az erõlködést,nehogy rám nézzen, nehogy megérezzem, mit szeretne hal-

153

valami furcsa, keserû íz maradt a számban, valami, amit hût-lenségnek nem nevezhettem, hiszen az mégiscsak furcsa lettvolna, de árulásnak nevezhettem sajnos, és ez már egyene-sen megalázó volt.

Utólag be kell látnom, hogy nem nagyon van jogom ítél-kezni fölötte, hiszen egy hónappal ez elõtt a nem elõtt énmondtam nemet, nem ilyen közvetlenül persze, nem ilyennyíltan, nem is mondtam ki a szót, de ilyesmikkel mégsemmentegetheti magát az ember, akkor is hazafelé sétáltunk, smondanom sem kell, hogy igyekeztünk változatossá tenni asétáinkat, különféle útvonalakat találtunk, vagy még inkábbfedeztünk fel, nem tudom, értekezett-e valaki valaha arról,hogy a szerelmesek micsoda földrajzi fölfedezésekre képe-sek, olykor a Sétatéren keresztül mentünk a negyed felé,ahol õ lakott, ami azt jelentette, hogy a szerkesztõségtõl el-sétáltunk a Sétatérig, onnan meg hazáig, a fél várost meg-kerültük, télen méghozzá, hidegben és sötétben, merttermészetesen ránk sötétedett, olyankor tehát, amikor min-den normális ember otthon ül, mi nem voltunk normálisak,de ugyan ki akart normális lenni?!, mi szerelmesek voltunk,csak hát szerelmünk rosszkor szállt meg, rosszkor vettükészre a másikat, ezt egyébként mondtuk is többször, Pisztá-cia sajnálkozva, hogy így történt, s már hangsúlyával le-mondva életünk megváltoztatásáról vagy egyáltalán alehetõségrõl, én viszont mesterkélt könnyedséggel, minthami sem volna egyszerûbb, mint elszakadni attól, akinek teg-nap még azt mondtuk, szeretlek, és így is éreztük, mindket-ten hazudtunk, hiszen õ viszont nem azért nem akart kilépnia házasságából, mert annyira szerette a férjét, szerette nyil-ván, de korántsem olyan erõvel, mint egykor, nem olyanegyértelmûen, mindketten gyávák voltunk, aztán meg cso-dálkoztunk azon, ami történt.

152

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 152

miért ne próbálhatná ki, milyen egy másik férfival, aki nema férje?!, pedáloztam, ahogy mondani szokta, s mi tagadás,igaza volt, s ahogy pedáloztam akkor, mikor csak a szeménláttam a vágyat, legyen az enyém, kérleltem, könyörögtemkésõbb, amikor már úgy éreztem, nem tudok nélküle élni,és akkor már egy másik mondatát is õriztem, melletted újranõnek érzem magam, mondta, és ettõl egy pillanatra majd-nem olyan szomorú lettem, mint amilyen jólesett.

S ugyanezért, mármint hogy éljen velem, döntsön végremellettem, ugyanezért jelentettem be hirtelen, hogy kime-gyek Pestre, keresek valami állást, és letelepedek, most márvannak kapcsolataim, bizonygattam, most már nem egy sen-ki vagyok, bizonygattam szenvedélyesen, mert akkor mártényleg nem kellett a plafonig ugranom örömömben, hogyez vagy az a lap lehozta valamelyik írásomat, s volt egy he-tilap, amely rendszeresen közölt, mennyire naiv voltam,úristen!, ha tudtam volna, hogy egy év se telik belé, és örül-ni fogok, hogy hazajöhetek, nem kell többé arról gyõzköd-nöm magam, hogy én is tudok írni, s még akkor is tudok, haPesten persze senkit nem érdekelhet, egy napilap közönsé-gét legalábbis nem, hogy én én vagyok, kétségtelenül, ésvállalni is tudom ezt az ént, az énemet, életem egyik kínzódilemmája oldódott meg így, Magyarországon, az anyaor-szágban vagy nevezzük akárhogy, nem jobb, mint itthon, snem akarok ebbõl sem valamiféle póttranszilvanizmust gyár-tani, valamiféle szenvedj-és-jó-lesz, súly-alatt-nyomódnak-ki-értékeid-szerû ostobaságot kigyöngyözni magamból, megegyáltalán, semmilyen elméletet vagy ideológiát nem akarokkidolgozni, semmi olyasmit, ami általános lehet, s így perszeszámon kérhetõ bárkitõl, hogy nem eszerint cselekedett,nem fogadott szót a nemzetiség nagyjainak, ugyan már, éncsak annyit szeretnék leszögezni, hogy nekem nem volt jó

155

lani, én melletted vagyok, nyögtem ki aztán nehezen és szé-gyenkezve, tartotta magát, de nagyon fájt neki, láttam ezt is,rendes vagy, válaszolta, és a gúnyban túl sok volt a fájdalom,túlságosan kiadta magát, már nem tudott úgy tenni, minthacsak meg akarna szúrni, ha egyszer ölni akart, megölni en-gem, dögöljek végre meg.

Errõl is gyakran beszélgettünk, mikor már nagyon elegemlett a közöttünk felhalmozódott feszültségbõl, és tudtam,hogy a döntésre való képtelenségünk miatt halmozódik, shogy emiatt akar szakítani folyton, emiatt sértõdik meg szin-te mindenen, és emiatt érzem annyira bizonytalannak ezt akapcsolatot, nemcsak azért kívántuk egymást, mert szerettükegymás testét, és nagyon szerettük!, ha ez a szerelem, s mi-ért ne lehetne, hiszen amikor az ember odaadja magát, ak-kor nemcsak a testét adja oda, még ha a mi szerelmünkbennagyon is fontos szerepe volt a testnek, érzéki szépségének,melyhez foghatóval azóta se találkoztam, szépségemnek,melyrõl õ tudna sokat mondani, mert én csak tapasztaltam,azt viszont miként!, milyen csodálatos éjszakákon, s késõbbdélutánokon és esteken, tapasztaltam tehát, hogy szeretmegérinteni, szereti a csókomat, szereti irányítani az ujjamat,a nyelvemet, egész izgatott, duzzadó, szerelmes testemet,szeret magába fogadni, örülni nekem, ha ezt szerelemnek le-het nevezni, és szerintem lehet, akkor se azelõtt, se azótanem szerettem így, soha senkit, hanem azért is kívántuk egy-mást, mert egyre hajtott valami, egyre meg akartunk gyõzõd-ni róla, hogy tényleg szeretjük egymást, nem valami káprázatjátszott velünk tegnap, egy órája vagy húsz perce, s be kelllátnom, én voltam a sokkal türelmetlenebb, félelmetes ener-giákat mozgattam, félelmetes energiákat bányásztam elõmagamból, csaltam, hazudtam, legyintettem, minden érvetfélrelsöpörve udvaroltam, nyaggattam, hogy próbáljuk ki,

154

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 154

toba és ízléstelen kínlódást, amíg felerõltetik, és ha nehezenmegy, könnyen megtörténhet, hogy nagy erõvel rácsapódika makkodra, és neked még mindig gyengédnek, mi több,szerelmesnek és szenvedélyesnek kell lenned, holott régenelment a kedved az egésztõl, s legszívesebben itthagynálcsapot-papot.

Csakhogy a naptáros módszer, mellyel, mint említettem,szerelmünk elején védekezett, rövidesen egyszerûen elveszí-tette értelmét, hiszen akkor, amikor minden pillanatban egy-máséi lettünk volna, én legalábbis úgy éreztem, annyiszorbeléhatolnék, ahányszor csak tehetem, s közben persze csakakkor hatolhattam belé, ha minden feltétel teljesült, és mon-danom sem kell, hogy túl sok feltételnek kellett teljesülnie,ezért sétáltunk nagyokat a Fellegváron, és ezért találtunk egyidõ után egy meghitt helyet magunknak, de télen perszecsak sétálni lehetett, szeretkezni semmiképpen, ám amirõlmost szeretnék mesélni, az természetesen nyár végén vagyõsz elején történt, ismét a Fellegváron sétáltunk, és valahogyismét a helyünkre keveredtünk, több bokor fogott közre egyfát, nem is közrefogta, inkább nekitámaszkodtak mind a hár-man vagy négyen, nem volt pontosan megállapítható, túlsá-gosan egymásba gabalyodtak ahhoz, hogy meg lehessenszámolni õket, mindenesetre csodálatosan kapaszkodtakössze, úgy, hogy el is rejtsenek, senki nem sejthette, hogy ottvagyunk, mégis megközelíthetõ legyen a kis barlangocska,melynek mintegy hátsó falát képezte a fa törzse, persze csakakkor mertünk idejönni, ha a környezõ tisztáson senki nemvolt, ami elég ritkán fordult elõ, hiszen itt kutyát sétáltattak,gyerekeknek gügyögtek, fiúcskák fociztak harsány csatakiál-tásokkal, nem szólva a szerelmespárokról, amelyek hozzánkhasonlóan egy csöndes helyet kerestek, és olykor, ha a tisz-táson senki nem volt, jóval elõttünk meg is találták, mármint

157

Pesten lenni, és beilleszkedni, illetve megpróbálkozni a be-illeszkedéssel, olykor eszembe jut persze a román szólás,decît codaº în oraº, mai bine acasã-n satul tãu fruntaº, jobbvezérbikának a faludban, mint ökörnek a városon, s nemboldogít túlzottan, de ha egyszer az egyéniségem, a tehetsé-gem, a szervezetem, a ki-tudja-mim nem volt képes alkal-mazkodni, akkor nem volt képes, és kész.

De vissza Pisztáciához és a csúszásainkhoz, a legnagyobbcsúszás mégis az abortusz volt, az az abortusz, amelyrõl éntehettem, én okoztam, ráadásul mindenféle értelemben, nempusztán és nem is elsõsorban azért, mert a magom megter-mékenyítette a petéjét, ez puszta fiziológiai ügy, semmitöbb, vagy ha romantikus akarok lenni, akkor szerelmünkgyümölcse, de hisz õ is akarta a szerelmet, õ is akarta, hogyszeretkezzünk, miért lennék hát hibás azért, amit mindkettenakartunk?!, ha ilyen egyszerû lenne minden, de korántsemilyen egyszerû, és milyen nevetséges oka van ennek is, már-mint annak, hogy abortusz lett a vége, nem szeretem a gu-mit, de ez enyhén van mondva, gyûlölöm a gumit, utálom,nem bírom elviselni, idõnként persze nincs mit tenni, föl kellhúzni, mese nincs, de ha egy mód van rá, hogy meg lehes-sen úszni, akár a gyógyszer, akár a naptár, amellyel Pisztáciakapcsolatunk elején védekezett, akkor kihasználom az alkal-mat, és nem húzom fel, annyira más, amikor a keménységeda hüvelye síkosságától duzzad meg még jobban, s nem el-képzelned kell a síkosságot, amit elképzelni úgyse tudsz,mert nem lehet, s milyen nevetséges az is, amikor a szeret-kezés elsõ csúcspontján, amikor már alig bírsz magaddal,mindenképpen belé kell hatolnod, muszáj, mikor éppen aza szép és szenvedélyes, hogy csak nagyon kevéssé vagy tu-datos, valahol az agyad peremén, s akkor hirtelen eszedbekell idézned, hogy gumi nélkül nem ér a neved, és azt az os-

156

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 156

ta, hogy õ is reménykedik, de egyre biztosabb benne, hogynincs miben, nem jött meg, nem jött meg, válaszolta mindig,és eltartott egy ideig, míg végül rászánta magát, vásárolt egyterhességi tesztet, és másnap, amikor már félájult voltam az iz-galomtól, és alig tudtam megállni, hogy ne rögtön ezt kérdez-zem, ez sértõ lett volna, hiszen elõször csak abbanreménykedtem, hogy elkerültünk egy balesetet, de ahogy teltaz idõ, a remény egyszercsak megváltozott, s óhatatlanul aztkezdte jelenteni, ugye, nem lesz gyermekünk, holott azelõttmennyit bizonygattam, hogy szeretnék tõle egy gyereket, deugyanúgy laboratóriumi körülmények között bizonygattamezt, ahogy õ is, hogy feleségül jönne hozzám, és tényleg nemakarok cinikus lenni, mert egyszerûen aljas voltam, s ezt mu-száj kimondanom, és semmivel nem menthetem föl magam,nincs az az Isten, aki újból ártatlanná tehetne, mert mikor ki-derült, hogy terhes, akkor nem ugrottam a nyakába, nem kap-tam föl, és forgattam a levegõben, s így foroghattunk volnaketten, mint egy pár, amelyik tényleg gyermeket akar, és ép-pen ez a fiú és éppen ezzel a lánnyal, ó nem, mintha mindenkisszerûség és aljasság belém költözött volna, megtartod, kér-deztem alattomosan, és erre nem tudhatott mit válaszolni,még nem tudom, válaszolta tehát, és nem hagytam abba, min-den találkozásunkkor megkérdeztem ezt, akkor már elment alaptól, úgyhogy ritkábban találkoztunk, mint addig, hetentelegfeljebb kétszer, még nem tudom, válaszolta mindig, mígvégül egy teázóban beszéltünk meg találkát, láttam az arcán,hogy attól tette függõvé a döntését, hogy én mit mondok, sze-rettem volna segíteni rajta, de nem tudtam, megtartod-e, kér-deztem ismét, szinte láttam azt is, ahogy elszakad benneminden, hamuszürkévé vált az arca, és azt válaszolta, nem, ésakkor már nem volt mit mondanunk egymásnak, elkortyoltuka gyümölcsteát, elköszöntünk egymástól, és hazamentünk.

159

magát a tisztást, mert annak furcsa módon semmi kézzelfog-ható jelét nem tapasztaltuk, hogy a búvóhelyünket is fölfe-dezte volna valaki.

Ebben a természet alkotta sátorban tettem a magaméváaznap estefelé is, még emlékszem a végzõdõ nyár szép szí-neire, a zöldre, mely ilyenkor a legerõsebb, mintha még egy-szer, utoljára összeszedné az erejét, majd’ meggyúl a klorofilla levelekben és a fûben, a fák és ágak barnájára, erre a gyö-nyörre körülöttünk, és a gyönyörre bennünk, mert az elve-szített élvezetet, amely az elõjátékból adódott volna, avetkõztetés és a kezdeti gyöngéd, majd egyre határozottabbés elmélyültebb csókolgatás élvezetét pótolta annak az ér-zésnek az élvezete, hogy mi mindenki eszén túljártunk, ésbármennyire is óvja a társadalom az úgynevezetten hivataloskapcsolatokat, mi mégis megtaláltuk a módját, hogy egymá-séi lehessünk, mert szeretjük egymást, és egymáséi akarunklenni, s annyira elragadott az élvezet, hogy elmentem, mégmielõtt felhúzhattam volna a gumit, késõbb felhúztam per-sze, de csak azért, hogy megnyugtassam, hálistennek nemjött rá, hogy késõn jutott eszembe, és mikor magamhoz tér-tem, felocsúdtam a varázslatból, akkor abban kezdtem re-ménykedni, hogy mint egy hónappal ezelõtt, most isszerencsém lesz, most sem esik teherbe, nem kell eldöntenisemmit, következésképpen felelõsséget sem kell vállalnisemmiért, de sajnos nem így lett.

Vagy hálistennek, ki tudhatná megmondani, mindenesetrenem így lett, az kétségtelen, nem jött meg, de én még mindigreménykedtem, mióta tartott a szerelmünk, fölborult a hor-monháztartása, és olykor heteket késett, de most ez a reményis megcáfoltatott, egyre elszorultabb torokkal kérdeztem, hogymegjött-e, s a tekintetemben valószínûleg benne volt, hogyvoltaképpen azt akarom kérdezni, ugye megjött, és láttam raj-

158

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 158

meg magát, miért nem jelzi legalább, hogy most nem jó kö-zeledni hozzá, most hagyják békén, vagy csak a leg-szükségesebb szavakat mondják, azt válaszolta, hogy hakitárulkozott valakinek, az soha nem vezetett jóra, mert mégjobban megsebezték, ahelyett, hogy segítettek volna rajta,így aztán elhatározta, hogy soha többé, senkinek, legalábbisa munkahelyen, akárkinek nem. Nekem persze elmondottezt-azt, de a tanácsaimat nem hallgatta meg, ha valaki bezá-rul, még õ maga sem képes könnyen kinyitni magát, talán ezis hozzájárult a csúszásainkhoz, ki tudja, mindenesetre na-gyon ritkán éreztem úgy, hogy teljesen a bizalmába avatott,hogy csak nagyon kevés dolgot nem mondott el, de azokatis el fogja mondani, várjak hát türelemmel, igaz, akkoribanmég én sem tudtam, hogy vannak dolgok, amelyeket jobb,ha nem mondunk el, még annak sem, akinek igazán el-mondhatnánk, sõt, elsõsorban neki, a hetedik ajtót nem sza-bad kinyitni, legyen elég az a hat, amelyet már kinyitottunk,gyakran még ahhoz se volt türelmem, hogy kivárjam, amígerõt vesz magán, és magától mond el dolgokat, folyton fe-szegettem, milyen jó szó ez is, folyton feszegettem tehát a tit-kait, vagy nem is a titkait, a tényeit inkább, amelyeketazonban õ úgy õrzött, mintha titkok lettek volna, és megle-hetõsen tapintatlan voltam, másfelõl nagyon hiányzott az azérzés, hogy nemcsak az ágyban vagyok jó, hanem barátnakis, bár ez is milyen ostobán hangzik, intellektuális és mûvé-szi értelemben persze megnyertem, vonzalma egyik okaegyszerûen a sznobéria lehetett, ha nagyon nyersen és be-képzelten akarnék fogalmazni, azt kellene mondanom, hogynem voltam akárki a szerkesztõségben, felnéztek rám, az ak-kori fõszerkesztõ, aki persze igen könnyen bánt a szavakkal,de akihez õ nagyon is ragaszkodott, zseninek nevezett, ésmajdnem mindenki úgy viszonyult hozzám, úgy beszélt ró-

161

13.

Elsorolhatnám mind a négy abortuszát, jól tudjuk azt, hogymellettem miken ment át, nem volt könnyû nekem, sem neki,van-e, ki e nevet nem ismeri, kedvencem lett ez a Bere-ményi–Cseh Tamás-dal, ahogy Cseh Tamás énekli azon a fá-radt orrhangján, mintha egyetlen érzelme sem lenne, ésmégis mintha a világ minden érzelmével neki kellene meg-küzdenie, most elképzelem, ahogy Londonban alszik, zöldtakaróban, zöldben tetõtõl talpig, nincs jobb, mint ez a dal,persze nem akkor hallottam elõször, az élet kegyetlenebbennél, vagy tán éppen hogy kíméletesebb, egy évvel késõbbtörtént, amikor már csak emailezgettünk, s én olykor fölve-tettem, hogy találkozhatnánk is, de valószínûleg érezte, hogyez inkább udvariassági gesztus vagy legfeljebb vágy, nemszerelem, visszautasított tehát, nem is tehetett mást, s mikoregy ízben annyira megkívántam, hogy nem bírtam magam-mal, nem törõdtem semmivel, még a legelemibb tapintattalsem, és azt írtam neki, gyereket szeretnék veled, már amikora sendre klikkeltem, éreztem, milyen aljasságot követek el,de a levelet már elküldtem, már nem lehetett visszacsinálni,s néhány óra múlva megérkezett a válasza, most is látom,amint ráklikkel a subjectre, vár néhány másodpercig, és ami-kor olvashatóvá válik a szöveg, akkor nem hisz a szemének,elszürkül az arca, összeszorul a torka, és iszonyú erõfeszíté-sébe kerül, hogy ne kezdjen el könnyezni, ne lássa mindenkolléga, hogy fáj neki valami, ne szolgáltassa ki magát nekik,ez volt az egyik legérdekesebb vonása, többnyire mindenki-re mosolygott, mindenkivel kedves volt, s én magam is csakhosszú sétáink alatt hallottam tõle vagy jöttem rá, hogy vala-mi nincs rendben, egyszer rákérdeztem, hogy miért játssza

160

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 160

tehetnék, na, hát jól megkínzott, mondta közvetlenül azután,hogy kijött, mentünk egymás mellett, és mégsem egymással,egy ideig vártam, hátha mond még valamit, de mit is mond-hatott volna, aztán közelebb léptem, és meg akartam simo-gatni, akkor mondta, hogy nem akar látni, egy ideig mégkísértem, de továbbra sem lehetett szavunk egymáshoz,mozdulatunk még kevésbé, úgyhogy egy idõ után megszé-gyenülten elbúcsúztam.

És furcsa az is, ahogy ez a történet visszajár, kísért való-sággal, illetve inkább, ahogy gondolkodom rajta, valahogyolyan kétségbeejtõ, megalázó, és hát végsõ soron, ne féljünka szavaktól, igazságtalan elõnynek érzem ezt az abortusz-ügyet, úgy értem, nemcsak ezt az abortuszt, amelyen magamis keresztülmentem valamiképpen, vagy amelynek szereplõ-je voltam, sõt, okozója, nemcsak ezt tehát, ezt, amelybenPisztácia teherbe esett tõlem, és én gyáván megfutamodtama felelõsség elõl, nem akartam a gyermeket, akit végül isakartam, de nem így, de nem így, ismételgettem magamnak,csakhogy hogyan, hányszor magyaráztam Pisztáciának, ha aférjére hivatkozott, s így indokolta, hogy nem képes dönte-ni, vagy azt, hogy miért húzza ki a kezét a kezembõl a for-galmasabb vagy veszélyesebb helyeken, hányszor oktattamki fensõbbségesen, alig fékezve cinizmusomat, hogy számol-nunk kell az ilyen veszélyekkel, és nem kell megriadnunktõlük, mint ahogy a döntéseinket sem szabad befolyásolniaannak a ténynek, hogy házasságban élünk, és hazamegyünkvalakihez, hiszen, magyaráztam tovább, tanárosan gesztiku-lálva, voltaképpen már akkor számoltunk ezzel, amikormegcsókoltuk egymást, sõt, még elõbb, amikor elõször egy-másra pillantottunk, hiszen tekintetünket akkor sem homá-lyosította el a másik, az, akivel élünk, legfeljebb késõbb,jutottam fejtegetéseim csúcsára, néhány másodperc múlva,

163

lam, mintha a világ vagy legalábbis a szerkesztõség közepelennék, és nyilván hízelgett neki, hogy egy ilyen emberheztartozik, de lelkiekben nem engedett túlságosan közel, tud-tam ugyan, hogy az apja még kicsi korában elhagyta a csa-ládot, s hogy az anyja második férje ritkán volt részeg, deolyankor nagyon agresszíven viselkedett, egyszer az egészkamrát szétverte, s õ meg a két húga sírva mosta fel a kom-pótokat, lekvárokat, savanyúságokat, mustárt, zsírt, Istentudja, mit, de ennél közelebb nem hagyott jönni, ha meg-jegyzéseket fûztem bármihez, egy darabig beszélgetett, aztánrám szólt, nem kell annyit osztani, s ezt az elvét a férjévelvaló kapcsolatában is követte, és valószínûleg erre ment ráa házassága, mert néhány évvel azután, hogy szakítottunk,karácsony körül, kaptam tõle egy emailt, hogy vagy, mit csi-nálsz, kezdõdött a levél, írjál valamit, s ha nem akarsz írni,akkor kellemes ünnepeket, én már két hónapja elváltam, sma sem értem, miért kellett ezt megírnia, ráadásul éppen ne-kem, illetve érteni vélem, de mégiscsak meglepõ, hogy nemvolt egy barátja, akivel megoszthatta volna, s hogy engemkellett fölkeresnie, engem, akihez majdnem annyi fájdalmakötötte, mint amennyi öröme.

Nézte az emailemet, gyereket szeretnék veled, gyereketszeretnék veled, kattogott benne, mennyi minden átfuthatottaz agyán, a bõrén, a szívén, amíg ismételgette ezt a monda-tot, mennyi remény és megaláztatás, mennyi öröm és szen-vedés, most még magamat sem akarom látni, nemhogytéged, mondta nekem az abortusz után, mert annyira aljasazért mégsem voltam, hogy az abortuszra ne kísérjem el, bárki tudja, talán csak biztos akartam lenni benne, hogy elvéte-ti a gyermekünket, akit körülbelül egy évvel késõbb aztánmajd éppen én akarok, legalábbis azt írom, hogy akarom,meg szerettem volna simogatni ott az utcán, nem tudtam, mit

162

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 162

sze megint van egy jó adag hárítás, de amikor kijön a mûtõ-bõl, szürke az arca, úgy megy az utcán, mintha mindegy vol-na, hol lépkedne és hova, mint ahogy valószínûleg mindegyis, akárcsak az, hogy kivel és kihez, abban a pillanatbanmindenféle hasonlítgatás, párhuzamosság és versengés végetért, mert õ szenvedett, õ vesztette el méhe gyümölcsét, ésbármi történt volna korábban, most már világos, hogy kizá-rólag miattad vesztette el, õ állta ki a legnagyobb fájdalma-kat, és a még nagyobbak csak ezután következnek, hagydhát hazamenni, mert segíteni úgyse tudhatsz, csak hordozodmagadban ezt a tényt, ezt a történetet, s végre neked is vanegy szégyenletes történeted, ahogy az anyáddal, az apáddal,s az öcséddel, a nagyapáddal is történt valami alig kibírható,valami, amit õk követtek el, aminek a kibírásához a teljes lel-ki energiájukra szükség volt, amibõl nagyon nehéz épen ki-kecmeregni, ugyanakkor mégis alig elrejthetõ büszkeségetokoz, mert valahogy a felnõtté váláshoz van köze, aki márreszketett, hogy nem jön meg a havija, aki hetekig harapdál-ta az ajkát, hogy vajon azért nem jött-e meg, biztos-e, hogyazért, aki már kérdezte letörve, hogy megtartod-e, aki márpirult el szégyenében, s máshová nem is rejthette lángoló ar-cát, mint a teáscsészébe, aki már várta a nõgyógyász elõtt aszeretõjét, sétált a váróteremben a mûtét alatt, kereste a sza-vakat és a gesztusokat, mikor a mûtét véget ért, és nem ta-lálta, mert nem találhatott semmit, legfeljebb a semmit amaga põreségében, aki megszégyenülten eloldalgott, s köz-ben azt remélte, hogy senki nem látja szégyenét, és végül akimindegyre visszagondol erre az iszonyú történetre, az márfelnõtt, kétségtelenül felnõtt, az már magabiztosabban jöhet-mehet a világban, annak már múltja van, s a szégyen melletttalán ez kell leginkább a felnõtté váláshoz, igaz, akinek szé-gyene van, annak van múltja is, akinek múltja, annak meg szé-

165

és az agyunkkal gondoltunk arra, hogy nem vagyunk egye-dül a világon, nem tehetünk úgy, mintha semmi közünknem lenne senkihez, s most, amikor semmi egyebet nemkellett volna tennem, mint hogy alkalmazkodjak csodálatos,magával ragadó, alaposan megindokolt tételemhez, akkor al-jasul, gyalázatosan visszaléptem, és ennek a visszalépésneka nyomát máig õrzöm.

S õröltem is persze sokáig, egyre gondolkodtam rajta,egyre elemeztem, egyre forgattam, de bárhogy is forgattam,nem tudtam másra jutni, mint hogy ez igazságtalan elõny, hi-szen amíg mindketten gyõzköditek egymást, pedig magato-kat kellene gyõzködjétek, amíg mindketten romantikuskalandoroknak, donnának és trubadúrnak, Guinevrának ésLancelot-nak képzelitek magatokat, de este azért más melléfeküsztök, egymással csak ágyba bújtok, de más mellettalusztok el, amíg mindkettõtöknek megvan a maga gyávasá-ga, és mindketten a másikra fogjátok a magatok gyávaságát,ujjal mutattok rá, mert magatokra szégyelltek mutatni, amígtehát ez mind így van, és minden házasságtörésben jó adaggyávaságot, megalkuvást, képmutatást, kétértelmûséget lehetfölfedezni, addig nagyjából egyenlõk vagytok, hiszen ki tud-hatná eldönteni, hogy kiben tárolódik nagyobb mennyiségûgyávaság, ki ragaszkodik jobban a férjéhez-feleségéhez, minta szeretõjéhez, ki szereti jobban a biztonságot, és ki papoltöbbet a szerelemrõl, a szívrõl és az érzésekrõl, aminél na-gyobb demagógia el sem képzelhetõ, és most, mikor eztírom, pontosan tudom, hogy kettõnk közül én voltam a de-magóg, de azt minden lelkifurdalás nélkül állíthatom, hogynem segített és semmivel sem volt nagyvonalúbb, mint én,nos, ez az egyenlõség egyértelmûen és szégyenletesen meg-szûnik abban a pillanatban, amikor a nõ teherbe esik, és õvállalná a gyermeket, a döntést viszont rád bízza, ebben per-

164

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 164

mat neki, õ meg karakánul megszorította, megsértõdött,éreztem a telefon surrogásán, hogy nagyon megbántottam,na szia, mondta, amit olyankor szokott mondani, mikor nemakart tovább beszélni velem, és hiába hallóztam a kagylóba.

De nem ez volt a vége, mert fentebb nem mondtam el ateljes igazságot, igaz ugyan, hogy rengeteget könyörögtem,szóban és írásban is, amíg végre beleegyezett, hogy találkoz-zunk, de végül mégiscsak beleegyezett, az egyik eldugottkávéházban találkoztunk, neki egy rostos üdítõt rendeltem,magamnak meg egy kávét, nehezen indult a beszélgetés, deaztán belejöttünk, iszonyú zavarban voltam, de próbáltamlaza lenni, megjegyezte, hogy remeg a kezem, úgy tettem,mintha nem hallanám meg, elmosolyodott, de nem makacs-kodott, kivillantak a fogai, gyönyörûen nevetett, a frufrui aszemébe hulltak, és olykor kidugta a nyelve hegyét, szeret-tem megint, mit szerettem, valósággal imádtam, ráhajoltamaz ajkára, engedett, hosszan csókolóztunk, és ettõl a csóktólminden reszketésem elmúlt, megnyugodtam, nyugodtan ka-vargattam a kávémat, és nyugodtan iszogattam, ez a nyu-godtság feltûnhetett neki, s talán sértette is, majd’ két hónaptelt el az abortusz óta, elõször találkozunk, egyszer megcsó-koltuk egymást, s én máris nyugodt vagyok, máris úgy dõ-lök hátra a kávéházi széken, mintha mi sem történt volna, ezszemtelenség volt, belátom, ne gondold, hogy most márminden rendben van, mondta, én meglepõdtem, és nagyonfurcsa arcot vághattam, mert hozzátette, egy csók nem oldmeg semmit, és akkor meg, ez is milyen furcsa, különös una-lom fogott el, ugyan már, gondoltam magamban, mit ülök énitt vele, és könyörgök neki, holott egy percig se könyörög-tem, miért kell vele töltenem az idõt, mikor Mária otthon vár,megjegyzem, addig egy másodperc törekédére sem jutotteszembe Mária, kávéztam a szeretõmmel, és kész, s mivel õ

167

gyene, szóval, az nyugodtan hátradõlhet a fotelban, nyugodtanelnyúlhat az ágyon, és dúdolhatja, hogy Anna-nanna-nanna-nananna-nanna, Anna-nanna-nanna-nananna-nanna, mitis mondhattam volna nanna-nananna-nanna, menj csak legyufáért Anna, Horváth Anna.

Most már csak azt kell elmesélnem, hogyan végzõdött,úgy értem, hogyan végzõdött végleg, mert mint már említet-tem, több vége volt, hol ezért, hol azért, mindenesetrefolyton szakítottunk, emlékszem például, hogy amíg õ sza-badságon volt, másképp nem bírta ki sem az abortuszt, semazt, ami utána következett, addig én elmentem táncolni-inni-csókolózni egy másik lánnyal, s a kocsma egyik termébenhagytuk a kabátjainkat, és mire visszatértünk a táncból, el-tûnt a pénztárcám, s nem is a pénzt sajnáltam, úgyse volt sokmár, hanem a személyimet, de sehogy sem került elõ, pediga lány, aki kolléganõm volt a lapnál, még azzal is fenyege-tõzött, hogy megírja a lopást, de mindhiába, a séf nem ijedtmeg, és még ez sem elég, mert Pisztácia elsõ munkanapjánfelhívtam a céget, amelynél dolgozott, és megkérdeztem,hogy van-e ismerõse a rendõrségen, miért, kérdezte, mert el-vesztettem a személyimet, válaszoltam, hogy történt, kérdez-te, és ahelyett, hogy hazudtam volna valamit, a trolinellopták vagy bármi mást, ahelyett megmondtam az igazat,Kallóssal a kocsmában voltunk, és amíg táncoltunk, azalatttörtént. Ismerte a lányt, két vagy három hónapig dolgoztakegyütt, és ezt a lányt mindenki Kallósnak szólította, a ke-resztnevét senki nem említette, még ha társaságban emleget-tük, és harmadikként beszéltünk róla, akkor is Kallóstmondtunk, nem emlékszem, hogy valaha bárki is Tündéneknevezte volna, ez a lány valahogy Kallós volt, és kész, mintahogy a kézfogása is olyan erõs, akár egy férfié, finomannyújtottad a kezed, férfias is legyen, de ne is okozz fájdal-

166

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 166

sülnének újból, mindenütt bizsergett a bõröm, hátam érezteszenvedélyes ölelését, karja erejét, körme nyomát, derekamérezte combja szorítását, herém és hímvesszõm a talpát, mertmiközben a csiklóját csókolgattam, nyalogattam, õ talpávalsimogatta, fogta össze a vesszõmet, még jobban megduzzad-tam, s a simogatásból és így a gyönyörbõl a herémnek is ju-tott, mindezt most a kolozsvári havas utcán éreztem, agyanús mellékutcákban, melyekben kujtorogtunk, márereszkedett a sötétség, villantak a fények, ropogott a hó atalpunk alatt, de egyszer mégiscsak el kellett válni, a férjeotthon volt, a feleségem is, s ahogy a szerelmesek szokták,elõbb én kísértem haza õt, aztán õ engem a trolimegállóig,aztán megint én, de mivel az idõ repült, és most semmi köz-hely nincs a közhelyben, már tíz óra felé járt, lassan ténylegabba kellett hagyni, mert a két pont között egyre hosszabbcsókokba merültünk el, és ujjam már kereste az ölét, mármeg is találta, már belé is hatolt, nyögött és sóhajtozott az él-vezettõl, nyögtem és sóhajtoztam magam is, de mégsem te-hettem a magamévá egy padon vagy egy lépcsõházbármikor megelevenedhetõ sötétjében, pedig mennyire kí-vántam, és érdekes az is, hogy amikor visszaindultunk amegálló felé, akkor hirtelen minden kívánság és vágy abba-maradt, megszakadt, elpárolgott, vagy hogy is fogalmazzak,már újra úgy mentünk egymás mellett, mintha semmi semtörtént volna közöttünk, s nemcsak most, az elõbb, hanemsoha az életben, két kedves ismerõs, aki találkozott, s mostszépen elbeszélget, annyi ilyen van, és mégis van Isten, mertahogy a sarkon befordultunk, máris látszott, hogy közeledika troli, felgyorsítottuk a lépteinket, de a megálló közel volt,rohanni tehát nem kellett, a trolival egyszerre értünk oda,felléptem a lépcsõn, és búcsút intettem, ennek is vége, gon-doltam teljesen indokolatlanul, és váratlanul valósággal rám

169

se tudott könnyen feledni, hát csókolóztunk is, és mivel csó-kolóztunk, én valóban azt hittem, hogy minden rendben,még ha azt egy pillanatig se hittem, hogy minden megoldó-dott, még kevésbé, hogy mindent megoldottunk, eldöntöt-tem, hogy nem emlegetem a válást, és nem emlegettem aválást, igen elégedett voltam hát magammal, és akkor szerin-te azt gondolom, hogy minden rendben van?!, de hiábasteigeroltam magam, nem sikerült dühbe jönnöm, csak vala-mi elmondhatatlan unalom fogott el, amit õ valószínûleg le-mondásként értelmezett, most már csak néhány üres szótváltottunk, aztán fizettem, felsegítettem a kabátját, még csakoktóber volt, de már lehullott az elsõ hó, fehér volt a város,átmentünk az utcán, és mint régen, most is elkísértem hazá-ig, most már, talán a hideg miatt is, elevenebben beszélget-tünk, ha követett volna valaki, azt állapítja meg, hogy egészrendesen beszélgetünk, volt mirõl beszélgetnünk, bár na-gyon óvatosan érintettük a múltat, mintha minden pillanatakellemetlen lett volna, ez is szörnyû az abortuszban, vissza-menõleg is mindent beárnyékol, kétségbe von, gyanúba ke-ver, de elég sokat tudtam az elõttem levõ múltjáról, meg anélkülem való jelenérõl is ahhoz, hogy csak úgy beszélges-sünk, mintha mi sem történt volna, mintha soha semmi kö-zünk nem lett volna egymáshoz azon kívül, hogy életünkegy idõszakában, milyen furcsa, milyen különös, micsodavéletlen, egy helyen dolgoztunk, olykor hozzáhajoltam ésmegcsókoltam, s ezek a csókok jelentették a legnagyobb ve-szélyt, mert ilyenkor kiderült, hogy az ajkunk, a nyelvünkmég szereti egymást, fogaink még boldogan koccannak ösz-sze, s ebbõl arra lehetett következtetni, persze egyikünk semkövetkeztetett, ilyen ostobaságokra nem fecsérelhettük azidõt, de mindenesetre mindketten éreztük, hogy testünk másrészei is örömmel fogadnák a másik testét, örömmel egye-

168

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 168

14.

Egyre csak azt mondtam, hogy apám egy szörnyeteg, ésanyámnak el kellene válnia tõle, öcsém viszont szerette apá-mat, szerette még akkor is, amikor apám megverte anyámat,egyszer, egyszer!, kiabálta kétségbeesett dühvel azon az éj-szakán, amelyen felmentünk hozzájuk öcsémmel, és azapám cselekedeteirõl összeállított listán ez a tétel is szere-pelt, egyszer, Imikém, egyszer!, kiabálta, és még az ujjával ismutatta, hogy egyszer, de az elég volt!, kiabált öcsém is, deapám nyilván nem érthette, hogy mi ebben a szörnyû, egy-részt úgy gondolhatta, anyámat nem egyszer kellett volnamegvernie, hanem legalább százhetvenegyszer, amilyen tri-kókat, bugyikat, pólókat, ingeket, amilyen ebédeket kapotttõle, ahány hazugságban volt része, mióta anyámmal élt,ahányszor nyomoztak utána az anyám által megbízott szü-lõk, ahhoz képest ez az egyetlen alkalom igazán csekélységvolt, másrészt apámnak, a részeges, sóvidéki fazekas fiánaknyilván nem lehetett más modellje arra, hogyan kell egy fér-fi nevelje és fegyelmezze a feleségét, úgyhogy az, ami a miszemünkben a borzalom netovábbja volt, az számára az ön-fegyelem tetejének tûnt, és valószínûleg sosem értette meg,miért akadtunk ki annyira ettõl.

Szép nyári napra virradt, s az anyám osztályával kirándul-ni mentünk egy barlangba, elõre izgultunk, hogy milyenlesz, s ma is emlékszem a csalódásra, amely elfogott, mikorkiderült, hogy apám is velünk tart, ez valahogy mindig azutolsó pillanatban derült ki, soha nem volt egyértelmû, apámmindenre azt mondta, majd meglátjuk, soha semmire nemtudott igent vagy nemet mondani, mármint semmi olyasmi-re, amitõl egy megbeszélés függött, akkor elmegyünk, kér-

171

zuhant mindaz az unalom, amelyet a kávéházban megpró-báltam visszatartani vagy legalább leplezni, s amely a sétabeszélgetései közben is ott motozott bennem, a sofõr mégnem indult, várt, hogy mindenki felszálljon, és hirtelen azonkaptam magam, hogy nincs mit tennem, minden erõfeszíté-sem hiábavaló, ezt már tényleg nem lehet visszatartani, már-is nyílt az állkapcsom, és teljes erõmbõl beleásítottamPisztácia döbbent, rémült, rimánkodó arcába.

Ez után hiába kerestem, letagadtatta magát, hiába írtamegyik emailt a másik után, egyikre se válaszolt, otthon nemmertem keresni, s ahogy ilyenkor történni szokott, fájdalma-san megszépült minden, minden gesztusunknak, mozdula-tunknak, szavunknak volt egy másik, szebb és nyugodtabbértelme, amelynek segítségével újra ki lehetett volna békül-ni, és persze azt is elfelejtettem, hogy sokszor nem volt ho-va mennünk, s fõleg ilyenkor, télen, még a sétáink semvoltak felhõtlenek, mert a várakozás feszültsége mindkettõn-ket meggyötörte, és õt gyötörte az is, hogy arra kell várnia,hogy a férje végre elutazzon, voltaképp tehát minden szavahazugság, mindig náluk találkoztunk, nálunk nem lehetett,Mária soha nem utazott el hálistennek, nem kellett, nem volthová, egy idõ után aztán abbahagytam a próbálkozást, meg-értettem végre, hogy nincs értelme, mit nekem világhelyzet,földrajzi helyzet, akkor is furcsa, hogy Anna mégis elment.

170

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 170

úgyhogy egyszer csak ordítani kezdett, az istenit neki, hagyjbékét, hát azért adtak prospektust!, kiabálta, na, mondtaanyám megint csak összetéveszthetetlenül, lám csak, mennyinagyon is sajátos és megjegyezhetõ gesztust tudok társítanianyámhoz, mint amilyen ez a na is, ez a túl rövid szócska,melyet egy apró sóhaj követett, valahogy így: nahh, úgyhangzott ez a szócska és ez a sóhaj, mintha anyám egy õrült-höz intézte volna, vagy legalábbis egy teljesen kiszámíthatat-lan emberhez, amilyen apám valóban volt is, de vajon õvolt-e az elsõ, vagy anyám, vajon apám egyenesen úgy ér-kezett a nagyanyámék házába, mint egy latens vagy virtuálisõrült, vagy csak késõbb, a nagyanyámmal és anyámmal va-ló folytonos érintkezés következtében lett azzá, hajlok arra,hogy az utóbbi, bár azt azért mindenképpen hozzátenném,hogy a dolgok nagyon össze voltak keveredve és zavarod-va, tehát jobb talán, ha visszatérek e fejezet elsõdleges tár-gyához, és ott folytatom, hogy megérkeztünk az állomásra,aztán felültünk a vonatra, és elutaztunk a helységbe, ahol amár említett barlang rejtõzik, és ahol persze nemcsak bebúj-tunk a barlangba, és megnéztük a rendkívüli cseppköveket,hanem kirándultunk meg fociztunk is, és mondanom semkell, hogy engem ez utóbbi nyûgözött le igazán, érdekesvolt, számomra legalábbis, hogy az anyám tanította gyerme-kek szüleivel focizom, „a szülõkkel”, ahogy otthon neveztükõket, és mindenkirõl tudtam, hogy kicsoda, gyermeki kíván-csiságomtól hajtva mindenkirõl megkérdeztem, hogy holdolgozik, az egyik állatorvos volt, a másik szobafestõ, a har-madik villanyszerelõ és így tovább, emlékszem, apám egy-szer utánanyúlt a kétméteres szobafestõnek, és visszatartotta,hogy ne tudjon utolérni engem, aki elértem a labdát, és di-adalmasan gólt rúgtam, ezeknél a gyerekeknél négy évvelnagyobb voltam, és háztulajdonosi és négy évvel nagyobb

173

dezte anyám egyre ingerültebben, bár még ezt az ingerültsé-get is el szokta nyávogni, majd meglátjuk, mondta apám rö-viden, ha véletlenül józan volt, és ocsmányul röhögött utána,ha részeg, így történt ez elõtt a kirándulás elõtt is, amit mostakarok elmesélni, milyen furcsa ez is, folyton az az érzésem,mintha már rég elmeséltem volna, keresek a fájlok között, sszentül meg vagyok gyõzõdve, hogy valamelyikben megta-lálom, és mégsem találom, úgy látszik, valami magnó járbennem folyamatosan, elég furcsa magnó lehet, az egyikszalagjára fölvesz mindent, amit aznap hallok vagy mondok,a másikról pedig szinte szünet nélkül játssza, amit el akarokmondani ebben a rendszerezésben, bár ki tudja, milyenrendszer lesz ebbõl.

Izgatottan készülõdtünk, izgatottan aludtunk el este, hogyaztán szép nyári napra virradjunk, izgatottan vettük föl a rö-vid ujjú pólóinkat, izgatottan húztunk zoknit és rövidnadrá-got, és izgatottan indultunk el, s ebben az izgalomban márnem is tûnt olyan rettenetesnek, hogy apám is velünk jön, atudatalattinkban vagy tán inkább tudatunk peremén abbanreménykedtünk, hogy idegenek elõtt mégsem tör ki belõle afenevad, erre persze nem lehetett mérget venni, sok mindenmegtörtént már, amilyen gyerekek voltunk, annyi mindenmegtörtént már velünk idegenekkel és idegenek nélkül, apá-mat igazán nem érdekelte, hogy ki elõtt ordítozik, emlék-szem, egyszer azért veszekedett anyámmal, mert anyámképes volt megkérdezni attól az asszonytól, akinek a család-jával megvásároltuk a kalotaszegi házat, hogy hogyan mûkö-dik az automata mosógép, amelyhez éppen akkor jutottunkhozzá, értem, igen, mondta anyám a maga mesterkélt mód-ján, s ebbõl a szempontból végül is megértem apám indula-tát, mert egy ideig bírta ugyan, bizonyára megpróbáltavisszafojtani a feltörekvõ gyötrelmet, de nem sikerülhetett,

172

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 172

ült, és ivott, nem tudom, hogy jöttek össze, de nem is érde-kes, nem valami tiltott, izgalmas dolog hozta össze õket, ki-zárólag az alkohol miatt találtak hirtelen egymásra, aztánegyszer csak, ahogy telt az idõ, fojtott izgalom érzõdött a le-vegõben, hol van ez a Sanyi?, hol van ez a Sanyi?, kérdez-gették a szülõk egymástól és a tanító nénitõl, aki perszesemmit nem tudott, holott a szülõk szerint nyilván mindenttudnia kellett volna, de Sanyit õ sem találhatta meg, pedigegyre közeledett az idõ, amikor a délelõttösöknek indulnikellett volna, egyre szivárgott a remény, míg végül az utolsócsepp is elcsordogált, teljesen elfogyott, a vonat éppen in-dult, már elindult, már megy is, már régen elment, márCsucsán van, már Hunyadon, a szülõk idegesek lettek, namajd megmondom én neki, mondogatták, és vasvilla szeme-ket meresztettek, velem egy száz kilós, de fantasztikusanmozgékony állatorvos lábteniszezett, próbáltam azt írni,hogy „lábtengózott”, ahogy már korábban is próbáltam egy-szer, de nem megy, én akkor lábteniszeztem, még tizenévesvoltam, és nagyon erdélyi, az állatorvos persze szintén dü-hös volt, én meg szégyelltem, hogy nem aggódom annyiraöcsémért, mint kellene, mert akkor már olyan késõre járt,hogy aggódni illett, biztos vaddisznóval találkoztak, suttog-ták a szülõk titokzatosan, medvével!, rémüldözött a ripa-csabbja, apám sírt, de kevés ez az állapotáról szólva, mertnem sírt, hanem éppenséggel zokogott, a rengeteg sör mint-ha mind egyszerre akart volna távozni belõle, ült egy fa alatt,zokogott, és fogadkozott, hogy megöli Sanyit, ha visszajön,ha egyáltalán visszajön, de ha nem jön vissza, akkor mi leszAndriskával?!, nem tudtam válaszolni neki, szinte rázott azutálat, akkor bezzeg nem aggódtál Andrisért, amikor leültélinni ezzel a nõvel, gondoltam magamban, s ha ki tudja, ki-nek az anyukája hallotta volna ezt a hangsúlyt, bizonyára

175

felnõttségem teljes tudatában néztem le rájuk, de az igazi fel-nõttekhez képest azért még mindig gyerek voltam, ezért kel-lett apámnak lefognia a szobafestõt, érdekes, hogy ugyanazaz ember, akiben volt annyi játékosság és karakánság, hogyilyesmit tegyen, szóval, hogy ugyanez az ember éjszaka máranyámat verte, de ne szaladjunk elõre, foci után aztán min-den felbomlott, a felnõttek sörözni, a gyerekek unatkoznikezdtek, és hogy ne unatkozzanak annyira, az egyik apuka,egy nagyszájú mészáros, aki mindenkinél mindent jobbantudott, s aki többek közt azt mesélte, hogyan ütötte meg azõrmestert, mikor az õrmester a seggébe rúgott, holott ez azakkori román hadseregben a halálos ítélettel volt egyenlõ,nos, ez a nagypofájú mészáros tehát kitalálta, hogy elmegygombászni, és elviszi a gyerekeket is, ki akar jönni, kérdez-te harsányan, és öcsém persze akart menni, én meg perszenem akartam, és nem sokan akartak, de végül mégis össze-verõdött egy nyolc-tíz fõbõl álló csapat, és miután anyám ésaz anyák jónéhányszor a mészáros lelkére kötötték, hogyekkorra meg ekkorra legyen itt, mert egyes szülõk délelõttö-sök, és nekik feltétlenül vissza kell menniük a koraesti vonat-tal, azután tehát elindultak mind a tízen vagy akárhányan, atöbbi felnõtt ismét sörözni tért, a többi gyerek, közöttük énis, ismét unatkozni kezdett, telt-múlt az idõ, apám egyre ré-szegebb lett, anyám félóránként megjelent mellette, és azona sápítozó hangján arra kérte, ne igyon, ne igyál, könyörgöttidegesítõen elnyújtott á-kkal és még idegesítõbben kérlelõtekintettel, nem iszom, ne félj, válaszolta apám, miközbennyilvánvalóan ivott, és anyám csak azért nem tudta többszörkérlelni, mondjuk percenként, mert mégiscsak õ volt a taní-tónõ, és úgy érezte, szórakoztatnia kell a szülõket, beszélget-nie velük, nehogy elunják magukat, képzelem, mennyirefeldobta õket, apám meg közben az egyik anyuka mellett

174

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 174

ta az ígéretét, ha nem is szó szerint, mert nem pofon ütötte,csak a szatyrába rúgott, és eltört egy tányért, anyám meg be-lerúgott a sípcsontjába, és ott a szülõk elõtt belémrúgsz???,üvöltötte apám jó három óra múlva a kolozsvári utcán, mi-közben kezével megragadta anyám kézfejét, és hátratekerte,anyám meg térdre esett, és úgy ordított, mi meg állva ordí-tottunk, ma is emlékszem, hogy reméltem, hogy az ordítás-ra kijön valaki, és lefogja apámat, vagy legalább megijeszti,de senki nem jött ki, pedig úgy ordítottunk öcsémmel, hogya halottak is felébredtek volna erre a pokoli sírásra, de sen-ki nem jött ki, sõt, láttam, amint valaki félrehúzza afüggyönyt, látja, hogy mi történik, aztán visszahúzza, kettenmeg az utca másik oldalán sétáltak hazafelé, mintha a legtö-kéletesebb nyári éjjel lett volna, s nekik bizonyára az is volt,miért ne lehetett volna.

Na majd hazamegyünk mi, mondta apám, és a fogát csi-korgatta dühében, de anyám a Kismezõ utca sarkán megállt,és azt mondta, nem megy haza, apám megijedt akkor, gye-re haza, könyörgött, mintha az elõbb nem õ pofozta volnaszét anyámat, de anyám nem tágított, megyek anyuékhoz,mondta sírva, és én is vele akartam menni, de apám megra-gadta a kezem, és nem engedett, csináltam neked valamit?,kérdezte, nemet intettem, és elindultunk hárman hazafelé,de ahogy elengedte a kezemet, visszaszaladtam anyámhoz,és otthagytam öcsémet, akkor nem is gondoltam erre, demost kénytelen vagyok erre gondolni, s akkor már arra is,milyen lehetett ez az éjszaka öcsémnek, évekkel késõbb el-mesélte, milyen volt, hazamentek, addigra apám nagyon el-csendesedett, némán nyitott ajtót, s milyen ilyenkor a kulcscsikordulása a zárban, az a rettentõ hang, némán léptek beaz üres lakásba, mennyire hiányozhattunk, némán vetkõztekle, némán feküdtek egymás mellé, s milyen érzés volt

177

szájon vág, de nem hallhatta, így hát ivott tovább, õ nem sírt,keményebb fából faragták, mint apámat, pedig az õ fia is el-ment, és talán vaddisznóval vagy medvével találkozott.

Végül nagy sokára megérkeztek, és kiderült, sem vadkan-nal, sem medvével nem találkoztak, csak egyszerûen elbó-dorogtak, a szülõk megnyugodtak, a sok szájhõsbõl egy seszólt Sanyinak, csak a százkilós állatorvos, aki végig velemlábteniszezett, csak az ment oda hozzá, és azt mondta, fasz-ra vetted az egész bandát, és most még járatod a pofádat,mert Sanyi persze, nevezzük így, ha már ennyi ideig így ne-veztük, Sanyi tehát azt vágta oda, ilyen a kirándulás, és lát-szott rajta, hogy meg se parittyázza, hogy egyesek csak négyórát fognak aludni, hátunkra vettük a csomagjainkat, mert anagy izgalomban már rég mindenki becsomagolt, és elindul-tunk a vonathoz, ez egy olyan órányi idõ lehetett, a vonatmeg újabb óra múlva indult, és az egyik anyuka meghívtaanyámat valami ismerõséhez, mert a szülõk tudták, hogyanyám gyûjti a kalotaszegi festett tányérokat, kancsókat megIsten tudja, miket, és ennek az ismerõsnek rengeteg festettizéje volt, anyám szabódott egy ideig, de aztán engedett akérlelésnek, és elment, nem a legjobb arányérzékrõl téve ta-núságot, mondanám ma, hiszen apám hullarészeg volt, ésilyenkor alig várta, hogy beleköthessen valamibe, és ahhozképest, hogy mennyire részeg volt, tényleg villámgyorsanbele is kötött abba, hogy anyám elment, de persze csak jó-val azután, hogy ez megtörtént, Imikém, hol van anyád?,kérdezte tõlem alkoholban ázó szemmel és nehezen forgónyelvvel, elment Lia nénivel, válaszoltam, de hiába, apámmég vagy kétszer megkérdezte, aztán Sanyihoz fordult, ésazt mondta neki, Sanyikám, ha visszajön a feleségem, adokneki egy pofot, jó?, csak egyet, tette hozzá, mintha ez meg-nyugtatna bárkit is, és amikor anyám visszajött, be is tartot-

176

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 176

zánk, szóval, hogy akkor határozottan átmenjek a nagyszo-bán, és ne köszönjek apámnak, aki még az ágyban volt, miértelme volt, hogy dacos szótlansággal menjek a kisszobába,és keressem ki a pólómat a szekrényembõl, s közben egyet-len szót se szóljak, iszonyú erõfeszítésembe került, és mi ta-gadás, féltem is, de nem szóltam volna semmi pénzért, nemkell köszönni?!, kérdezte apám, és annyi bátorság már nemvolt bennem, hogy azt válaszoljam, miért kellene, vagy egy-szerûen csak annyit, hogy nem, nem kell köszönni, miértköszönjön az ember egy olyan valakinek, akit addig se sze-retett, de az öccséért, az anyjáért, a saját gyávaságáért vagyki tudja, miért, elfogadta, és akit most már elfogadni semtud, mi értelme volt ennek az akkori helyzetemben mindengyávasága mellett mégis bátor gesztusomnak, mi értelmevolt, ha egyszer anyám már a verés után alig félórával segondolta, hogy megalázták volna, vagy ha gondolta, akkoris fontosabb volt neki más, a szerelem, amelyre hivatkozott,de amely meggyõzõdésem szerint nem szerelem volt már, túlsok volt benne a hazugság ahhoz, hogy szerelem legyen, hi-szen ha szerelem volt, akkor miért rohant nagyanyámékhoz,miért nem jött haza apámmal, hogy verjék meg még jobban,cinikus vagyok, tudom, de éppen, amikor megismertem a fe-leségemet, helyesebben, amikor udvarolni kezdtem neki,éppen aznap volt egy fiúnak a tárgyalása, aki a Máriáékszomszédjának a lányát vette el, és aki folyamatosan verte aszerencsétlent, addig-addig, amíg egyszer agyon nem ütötte,ez a lány például nem szaladt a szüleihez, hanem tûrte a ve-réseket, amíg bele nem halt az egyikbe, hát errõl a lányrólelhiszem, hogy szerette a férjét, és hogy szerelemmel szeret-te, de anyámról, aki félt is, de vissza is tért, könyörgött is azanyjának, de cserben is hagyta mindig, mondta apámnak,hogy szereti, de a legváratlanabb pillanatban hátba támadta,

179

öcsémnek apám mellé feküdni, megpróbáltak elaludni, denyilván egyikük sem tudott, s apám egyszerre csak megszó-lalt, nem kellett volna megverjem édesanyádat, mondta, ésöcsém mit mondhatott erre?, csupa olyan részlet, amely ak-kor sem világosodott meg, amikor öcsém elmesélte ezt aszörnyû éjszakát, illetve e szörnyû éjszaka folytatását, aztánmégis elaludtak valahogy.

Mi meg felmentünk nagyanyámékhoz, emlékszem, nagy-anyám résnyire nyitott szemmel lépett ki a ház lépcsõjére,hogy beengedjen, de amíg a kapuhoz ért, addigra megértet-te, hogy valami különös vagy még inkább fájdalmas oka kelllegyen annak, hogy ilyenkor csengetünk, aztán dohogva ésfejcsóválva hallgatta végig az esetet, hát Lidike, mondtaminduntalan, de soha nem fejezte be a mondatot, persze ér-tettük, hogy mit akar mondani a hát Lidikéivel, közben nagy-apám is elõkerült, és a maga nagyothalló módján õ isvégighallgatott minket, és õ is csóválta a fejét, míg végülnagyanyám azt nem mondta, hogy na majd apád lemegyImihez, és hihetetlen, hogy mire nem képes egy ember, azélet, vagy mi a túró, mert bármennyire is ismertem anyámat,és persze nem ismertem annyira, mint most, de egyet-mástmár kezdtem sejteni róla, azt azért most sem találtam ki, miaz, hogy nem találtam ki, meg sem fordult a fejemben, hogyilyent mondhatna, mert azt válaszolta nagyanyámnak, hogyde nem most, jaj Lidike, hát hogyhogy nem most, hát perszehogy nem most, csattant föl nagyanyám, nahh, mondtaanyám neki is, mint apámnak, és harsányan kifújta az orrát,nagyanyám meg összezárta az ajkát, és egy pillanatra úgymaradt, résnyire zárt ajakkal, mint egy haragvó istennõ.

Ha most visszagondolok erre, hát nem is tudom, mi értel-me volt annak, hogy másnap reggel, amikor anyámmal ésnagyapámmal együtt lementünk apámékhoz, vagyis hát hoz-

178

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 178

15.

Elvégeztetett, mondhatnám, és joggal mondhatnám, merttényleg elvégeztetett, méghozzá egyszer s mindenkorra, az avalaki ott fönt ezúttal is megtalálta a megfelelõ módszert ah-hoz, hogy egy önáltató rálásson önáltatása szerkezetére ésrendszerére, és örökre bánja, hogy bármivel is áltatta magátvalaha, elvégeztetett tehát, s most, amikor majdnem mindentörténetet elmeséltem, vagy legalábbis mindegyiket, amelyetel kellett mesélnem ahhoz, hogy ezek a vallomások valóbanvallomások lehessenek, ne csupán cél nélküli, illetve a ma-gamutogatás egyetlen céljával íródott mondatok, most már,amikor majdnem mindenen túl vagyok, most kell ismét rá-jönnöm, hogy ez a majdnem a legtöbb, ebben a majdnem-ben van minden, amitõl félek, minden, amiért az eddigieketis el kellett mesélnem, és amiért ezt is el kell mesélnem,hogy nyugodtan tehessek pontot, vagy hát, mivel a nyugod-tan erõs túlzás, túl sok köze van a boldogsághoz, semhogyigaz lehessen, fogalmazzak inkább úgy, el kell mesélnem,hogy egyáltalán pontot tehessek.

Máriát kellene elmesélnem, mert az õ története nélkül azelõzõeknek semmi értelme nincs, voltaképpen a mi történe-tünk nélkül, anélkül a történet nélkül, amely élni segített, ésamely részben ma is élni segít, azzal a nem elhanyagolhatókülönbséggel, hogy akkor csak a szeretetet tapasztaltam éséreztem, ma pedig, mint már utaltam rá, a hazugságot is lá-tom, s emiatt olykor magamnak sem hiszek, vagy magamnakhiszek a legkevésbé, de nincs mit tenni, nincs más mód,hogy õszinte lehessek, hogy végig és könyörtelenül õszintelehessek, vagy legalább reméljem, hogy õszinte lehetek, be-le kell vágnom.

181

anyámról tehát nem tudom elhinni, és azért kérdezem mégegyszer, hogy ugyan mi értelme volt annak, hogy ne köszön-jek apámnak, és ezért egy verést kockáztassak?, semmi, ésmi értelme volt annak, hogy azon a karácsonyon öcsém fel-ugorjon az asztaltól, és azt vágja apám szemébe, hogy akkormenj el innen?, semmi, annál is inkább, mert anyám addiggyõzködte Andrist, amíg bocsánatot nem kért apámtól, miértelme volt az egész gyerekkorunknak, amikor voltaképpenmindketten végig vagy legalábbis nagyon sokáig abban re-ménykedtünk, hogy egyszer mégis helyrejön ez az istentelenházasság, és legalább néhány évig felhõtlenül boldogokleszünk?, semmi, mi értelme volt annak, hogy gyötörjük ma-gunkat, hogy öcsém sokáig összepisilje magát éjszakánként,hogy én mindennap reszketve induljak haza?, semmi, vilá-gos, nem?!, semmi, a világon semmi értelme nem volt, még-is megéltük.

180

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 180

tõ bácsi, meg a három gyermekük, ezek voltak õk, és évek-nek kellett eltelnie, amíg egy bulin összefutottunk Máriával,és akkor elmélyült az ismeretség, de még mindig nem volttöbb barátságnál, ahhoz újabb évek kellettek, hogy egymás-ba szeressünk, és összeházasodjunk.

Egy nagy magyar rendezõ naplójában olvastam, hogyamikor az Oidipusz királyt rendezte, megkérte a színészeket,hogy minden sort ismételjenek meg, egy rohanó világban agörög lassúságot akarta megéreztetni velük, s még inkább el-érni, hogy az elõadás két órás idõtartama alatt ebben a rit-musban éljenek, most én is valami lassítót szeretnék,egyrészt félek a vallomástól, másrészt kíváncsi vagyok rá, deezt a néhány évet a lassúság iránti vágyam ellenére ki kellhagynom, milyen furcsa ez is, minden, ami igazán, hogymondjam, hogy ne hangozzék cinikusan, minden, ami élet-bevágóan fontos, a házasságunk idején történt velünk.

De hát mi is történt, ez a kérdés, érdekes, hogy amikor el-kezdtem írni ezt a valamit, akkor biztos voltam benne, hogyvilágosan és összefogottan el tudom mondani, mi történt, demost már korántsem vagyok annyira biztos benne, hogytényleg el tudom, nem is történések, nem jól elmesélhetõ,fordulatos, izgalmas, írói szempontból hálás történések tör-téntek velünk, a gyerekkorom jóval hálásabb ebben az érte-lemben, de az biztos, hogy ez alatt az öt év alatt értettemmeg, hogy van olyan szeretet, amelynek nincs kettõs köny-velése, nem készít mérleget, nincs egy oszlopa arról, amitadott, egy pedig arról, amit kapott, s nem vonja össze aszemöldökét, ha az adottban több van, mint a kapottban,Mária biztos nem így gondolta, mint ahogy például a csa-ládomban viszont majdnem mindenki így gondolta, haszemtelen vagy hálátlan voltam anyámmal, akkor nagy-anyám nem szeretett, ha elmeséltem az esti veszekedést, ak-

183

Szomszédok voltunk a Fellegváron, ahogy a faluban isszomszéd két, egymáshoz közel lakó család, még ha nem isugyanabban az utcában laknak, s mivel a Fellegváron a há-zak voltak többségben, a negyed jellegét õk adták meg, fõ-leg ott, ahol mi laktunk, a tömbházak jóval feljebb épültek,igazából nem is tartoztak hozzánk, lakóik nem voltakközénk valók, focizunk a blokkosokkal!, focizunk ablokkosokkal!, kiabáltuk egy-egy vasárnap egymásnak, ésbármennyire kamaszos és forrófejû volt is ez a megkülön-böztetés, csöppet sem volt indokolatlan, a „házasok”csapatában magyarok játszottak, a blokkosokéban pedig ro-mánok, az egyik srácot Andrásnak szólították ugyan, de vé-gig románul beszélt, és a bátyjait román néven dicsértékvagy szidták a többiek, csupa Adi, Sebi, Liviu, Radu és Nicu,mi meg csupa Feri, István, Gyuri, Robi és Géza, a magyarokfociztak tehát a románokkal, s meccseinknek ez nem kissúlyt adott, amikor már semmilyen figyelmeztetés vagy kér-lelés nem hatott egy-egy kimerült barátunknak, arra minden-ki felkapta a fejét, ha hirtelen azt mondtuk, kikapunkezektõl, ezektõl nem lehetett kikapni, és akkor összeszedtükutolsó erõnket, és vért izzadtunk, hogy nehogy véletlenülveszítsünk, még ha olykor nem tudtunk is nyerni.

Szóval itt ismerkedtünk meg, illetve ismerkedett meg akét család, mert mi még gyermekek voltunk, fõleg én, olyantizennégy éves kölyök, Mária meg már tizennyolc éves nagy-lány, s emlékszem, milyen vágyakozva néztük, ahogy tollas-labdázik a mi sokkal csöndesebb utcánkban, szerettünkvolna mi is nagyok lenni, felnõttek, akiknek a tollaslabdanem az élete, csak a kikapcsolódása, bár a mi életünk sema tollaslabda volt, ez az ismerkedés persze túloz, egyszerûencsak köszöntünk egymásnak, mint ahogy a szüleink is, tud-tuk, hogy ki az, semmi több, a könyvelõ néni és a szobafes-

182

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 182

mosolyát, halljam a hangját, és akkor már semmiféle bizo-nyítékot nem követeltem az élettõl, attól a Fenti Valakitõlvagy bárki mástól, csak azt kértem, hogy láthassam örökre.

Ha rosszul esett neki valami, jéghideg lett a lába lefekvés-kor, dermesztõen hideg, a pokolban lehet ilyen zimankósidõ, nem sok ilyen pillanat volt, de éppen elég ahhoz, hogymegfoganjon és megérlelõdjön benne a döntés, házasságunkmásodik évében, mikor már tudott Pisztáciáról, megtartottuka születésnapomat, Natasát és Kallóst is meghívtuk, Natasátmár korábban bemutattam, Kallóst pedig régóta ismerte, osz-tálytársak voltak valamikor, ideadták az ajándékokat, beszél-gettünk, aztán tizenegy körül elbúcsúztak, elkísérem õket asarokig, mondtam, jó, válaszolta, elindultam velük, de nemtudtam visszafordulni, lementem a városba, kerestünk egyhelyet, ahol táncolni lehet, és hajnalig buliztunk, úristen, mitfogok most mondani, kattogott bennem a taxiban, és kitalál-tam valami zavaros mesét arról, hogy nem találtunk taxit, ésígy haza kellett kísérnem õket, elõbb Kallóst, aztán Natasát,mert sehol egy taxi, de mikor hazaértem, senki nem volt a la-kásban, akkoriban még garzonban laktunk, a szobában nemvolt, a konyhában és a fürdõszobában sem, az erkélyre is ki-néztem, de ott sem találtam, nagyon megijedtem, Mária, szó-longattam, Mária, kimentem a folyosóra, de ott sem volt,Mária, mondogattam, Mária, végül válaszolt valahonnan,igen, hol vagy, kérdeztem, itt, felelte, megint kinéztem az er-kélyre, és ott gubbasztott egy pokróc alatt, magára tekerte, mitörtént, kérdeztem, holott nagyon jól tudtam, mi történt, neharagudj, ne haragudj, ismételgettem aztán szégyenkezve, jó,hogy itthon vagy, válaszolta, gyere, feküdjünk le, égõ arccallevetkõztem, és mellé bújtam, és ahogy hozzáértem, szintekiugrottam az ágyból, mi van veled?!, rémüldöztem, semmi,válaszolta csöndesen, biztos megfáztam egy kicsit.

185

kor apám nem szeretett, persze mindannyian szerettek, ésnagyanyám nagyon-nagyon szeretett, de akkor felfüggesztet-te a szeretetét, megvonta tõlem, megtartotta ugyan, és szá-momra tartotta meg, de rögtön világossá tette, hogy mostnem érdemlem meg, Máriánál sohasem éreztem ezt, õ min-dig szeretett, és a szeretetét nem a hangulatától vagy az el-várásaitól tette függõvé, éppen ezért egyszerûen nemmondhatom azt, hogy valaha is haragudott rám, csak annyitmondhatok, hogy rosszul esett neki valami, és bõven voltilyen, de soha, egyetlen pillanatra sem éreztem, hogy ez el-érné, megkarcolná a szeretetét, nem, errõl szó sem lehetett,és egyáltalán nem alázkodott meg, nem azért nem haragu-dott meg, mert úgy érezte, nem szabad megharagudnia,mint valami kis cselédlány, nem, szeretett, és stílusa volt, ele-gánsan, nagyvonalúan, önzetlenül és szépen szeretett, vagyisúgy, ahogy soha senki, ezt kaptam tõle, mindent tehát, azerõt, hogy szerethessem õt, és az erõt, hogy azt hazudhas-sam magamnak, már nem is vagyok egyedül.

Jóság, ez a szó gyakran jut eszembe, ha rá gondolok, eny-nyi vagy inkább ilyen minõségû jóságot még soha, senkinélnem tapasztaltam, anyámat, apámat, öcsémet úgy tudta fo-gadni, úgy tudta kávéval, reggelivel, ebéddel vagy vacsorá-val kínálni õket, úgy tudott beszélgetni velük, hogy netegyen szemrehányást nekik a puszta létezésével, ne ítélkez-zen fölöttük, jóság, szeretet, mielõtt megismertem volna,nem tudtam hinni abban, hogy léteznek azok az érzések, ér-zelmek, tulajdonságok, állapotok, ki tudja, mik, amelyeketezek a szavak jelölnek, reménykedtem persze, de hinni nemhittem, túl sok minden történt velem ahhoz, hogy csak úgyminden bizonyíték nélkül hinni tudjak bennük, de amikormegismertem, akkor már tényleg semmi más nem kellett,mint hogy lássam a gyönyörû barna szemét, a csodálatos

184

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 184

valamelyikünk, addig egyszerûen nem tudtam mit kezdenimagammal, topogtam ott, egyik lábamról a másikra álltam,kapartam a bõrkét a jobb kezem hüvelykujján, mindig ígytörtént, soha nem tudtam igazán beleélni magam a szeretetünnepébe, s úgy segíteni, mint aki végig boldog, és mégisazzal áltattam magam, hogy boldog vagyok, láttam rajta,hogy egyre feszültebb, rágta az ajkát, olykor kifújta a leve-gõt, reszketett a keze, míg végül nem bírta tovább, arca elékapta a kezét, és zokogni kezdett, de olyan szívszorítóan,olyan embertelenül boldogtalanul, nagyon megijedtem, kitudja, miért, azért-e, mert segíteni akartam, vagy mert maga-mat sajnáltam, átkaroltam és simogattam, Mária, Mária, szó-longattam, de hiába, nem nyugtattam meg, egy teljes órán átzokogott, hogy már tényleg nem tudtam, mitévõ legyek, márattól féltem, anyósomék is észreveszik a sírás nyomait az ar-cán, s akkor magyarázkodhatunk napokig, szóval magamragondoltam megint, de közben rá is, vizet vittem neki, vigasz-taltam, szeretlek, ismételgettem gépiesen és tehetetlenül, smár azon gondolkodtam, hogy felhívom anyósomékat, ésmondok nekik valamit, csak át ne jöjjenek, de egyszercsaképpoly hirtelen, ahogy elkezdett sírni, abba is hagyta, be-ment a fürdõszobába, lemosta az arcát, és azt mondta, sies-sünk, mindjárt jönnek.

Ez volt az utolsó karácsonyunk, s most közeledem a har-madik nélküle töltött karácsonyhoz, november van, kilenchónapja írom ezt a könyvet, ezt a vallomást vagy mit, és au-gusztusban múlt három éve, hogy meghalt, egy szürke OpelAstra ütötte el délben a monostori hídon, abban a pillanat-ban lépett ki elé a járdáról, amikor egy busz takarta el a kis-kocsi vezetõje elõl a kilátást, mennyi határozottság kellettehhez a lépéshez, egy másodperc töredéke alatt kellett ki-lépnie, különben a sofõr észreveszi, az ütéstõl az úttestre

187

Utolsó karácsonyunkon két szörnyû dolog történt. De-cember tizenhatodikán elmentünk a fõnöke kislányának azünnepélyére, az óvodában szállt a fenyõillat, egy nõ énekeltmagnóról, Kis karácsony, nagy karácsony, a rengeteg kö-lyök zsivajgott a teremben, aztán az óvó néni nagy nehezencsendre intette õket, és szavalni kezdtek, az egyiknek alighallatszott a hangocskája, a másik az orrát piszkálta, a har-madik ásítozott, és mindez másfél órát tartott, untad, igaz,kérdezte, amikor eljöttünk, édesek voltak, válaszoltam, csakegy kicsit hosszú volt, mekkorát hazudtam akkor is, de nemakartam megbántani, meg szerettem volna óvni, mintha bár-kit is megóvhatnánk bármitõl, gyereket szeretnék tõled,mondta hirtelen, ahogy álltunk a megállóban, addig egyi-künk sem említette, megegyeztünk abban, hogy elõbb bekell fejeznie az egyetemet, nagyon meghökkentem, nem hi-szem, hogy jó lenne, mondtam csöndesen, miért, kérdeztedöbbenten, nem hiszem, hogy jó lenne, ha nekem gyerekemlenne, tettem hozzá, akkor már a buszban ültünk, éppen át-mentünk a monostori hídon, aztán leszálltunk, és hazabak-tattunk, nem tudnád szeretni, kérdezte szomorúan, amikorbeléptünk az ajtón, nem hiszem, hogy tudnám, válaszoltam,ó, ha mindig ilyen kegyetlen tudtam volna lenni, talán mégma is élne, nem kellett volna meghalnia, nem kellett volnabelerokkannia ebbe a boldogtalan boldogságba, vagy minekis nevezzem, de az ember mégsem szerzõdhet arra, hogyszünet nélkül kegyetlen legyen, mondom most, mentegetõ-zöm, persze, miközben tisztában vagyok vele, hogy mentségnincs, csak mindenféle magyarázatok.

Az utolsó szörnyû jelenet ugyanaz év karácsonykor volt,nem sokkal az óvodás ünnepély után, díszítettük a fát, és énilyenkor nem voltam jó semmire, amíg õ kikötötte a fát,hogy el ne dûljön, ha véletlenül belebotlana vagy nekiesne

186

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 186

idegen és érthetetlen történetbe tévedt, a tiszt a szemtanúkatis kihallgatta, ez volt az eljárás legnehezebb része, az egyikbácsi mindenáron el akarta mondani, hogy mit vásárolt az-nap, bármit kérdeztek, mindig a piacnál kezdte a mondóká-ját, és ha a rendõr közbevágott, akkor sértetten hallgatott egyfél percig, de mikor végre eljutott a balesetig, határozottanazt mondta, hogy öngyilkosság volt, nem is kétséges,sinucidere, akkor meg ebbe zárult be, innen nem lehetett ki-lendíteni, sinucidere, sinucidere, motyogta maga elé, míg anyomozó legyintett, mulþumesc,6 és elköszönt tõle.

A másik szemtanú egy nagyon rokonszenves hölgy volt,numai ea ºtie de ce a fãcut-o,7 mondta többször is,anyósomék rögtön rám néztek, de a nõ nem rám célzott, õaz életnek, a sorsnak, az Istennek tette föl ezt a kérdést, mintahogy én is föltettem sokszor, jóval azután, hogy a tiszt meg-szüntette az eljárást, hogy eltemettük, hogy a tor után elbú-csúztam anyósoméktól, és többé soha nem találkoztamvelük, csak egyetlenegyszer, akkor is véletlenül, azt értem,hogy miért tette, de azt nem értem, és sohasem fogom meg-érteni, hogy miért kellett így történnie, és most nem az ön-gyilkosságára gondolok, nem arra az egyetlen augusztusinapra, és nem is csak rá, hanem mindenre, az egészre, amitörtént, mind a harminchárom évemre, arra, hogy õ harminc-négy volt, amikor meghalt, az anyám, apám, öcsém, nagy-anyám és nagyapám életére, miért kellett mindennek, éppenennek és éppen így történnie, miért kellett szeretnem bárkitis, ha egyszer senkit nem szerethettem, miért nem tudtamolyan lenni, mint öcsém, aki vállalta és a mai napig vállaljaaz egyedüllétet, és inkább vodkázik, mint hogy hazudjon,

189

esett, és összezúzta a koponyáját, azonnal meghalt, értesítet-tek, csak felhívtam anyósomékat, és már rohantam is a kór-házba, ott feküdt a hófehér ágyon, a feje merõ vér, kiszaladtbelõlem az erõ, de nem ájulhattam el, öngyilkosság volt,mondta csak úgy mellékesen az orvos, miközben kiállítottaa papírt, sinucidere clarã,3 a szomszéd szobában vért vesz-nek a kocsi vezetõjétõl, de semmi értelme, közölte még, kez-detben dühös voltam rá, hogy merészel ilyen magabiztoslenni, a szemtanúk szerint, tette hozzá hirtelen, valami részt-vevõ nyugodtsággal, condoleanþe,4 mondta még, de szintelegyintett utána, ugyan mit lehet segíteni ilyen udvarias os-tobaságokkal, gondolhatta, és valahol mélyen, az agyamra, alelkemre, a szívemre, mindenemre lassan ereszkedõ ködmögött egyetértettem vele, nyomozás indult, kihallgattak,udvariasan és üresen felelgettem a tiszt kérdéseire, belüllettem üres hirtelen, és olykor anyósomékra pillantottam,anyósom fel-felzokogott, apósom csöndesen könnyezett,õket sajnáltam a legjobban, mert mikor a halála napján ha-zamentem, és végre kisírhattam magam egyedül, ahogy anagyanyám halálakor is, akkor tehát megértettem, mindentmegértettem, még ha fájdalmasan késõn is, megértettemegész magányát, kiszolgáltatottságát, szeretetét túl a közhe-lyeken, szenvedõ jóságát, mindent, tényleg mindent, és eb-bõl a szempontból, nem szeretnék cinikus lenni, de ebbõl aszempontból én mégiscsak szerencsés voltam, mert velemtörtént valami, míg õk a semmibe zuhantak.

A sofõr meg volt rémülve, dadogott, izzadt, azt vallotta,hogy Mária a semmibõl lépett ki az útra, nu ºtiu de unde aapãrut,5 ismételgette a szerencsétlen, sajnáltam õt is, egy

188

3 Nyilvánvaló öngyilkosság.4 Részvétem.5 Nem tudom, honnan került elõ.

6 Köszönöm.7 Csak õ tudja, hogy miért tette.

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 188

miért vettem el Máriát, miért ígértem neki, amit meg úgysemadhattam, miért szorítottam magamhoz, amikor el kellett vol-na engednem, miért szégyellem bevallani, hogy szerettem,ha egyszer tényleg szerettem, nagyon szerettem, és mégsemtudtam megmenteni.

Itt ülök a papír elõtt, és nem tudom, mit írhatnék még, mi-kor mindent megírtam, és mégsem értek semmit, hacsak aztnem, amit eddig is tudtam, jóval azelõtt, hogy egyáltalán ne-kifogtam volna ennek a valaminek, és ami talán üresen ésvalahogy békésen hangzik, de nincsen nála semmi kavar-góbb: hogy ez volt az élet, az életem, ami akkor rántott visz-sza, mikor már kezdtem hinni a szabadulásban.

190

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 190

Felelõs kiadó Visky AndrásBorítóterv Timotei Nãdãºan

Mûszaki vezetõ Suci Éva

CE Koinónia Kiadó Kolozsvár Levél- és rendelési cím

RO-400161 Cluj, Str. Paris 15.Tel/Fax: 00-40-264-450119E-mail: office@koinonia.ro

www.koinonia.ro

Magyarországi elérhetõség:Cardselect-Koinónia Kft.

2230 Gyömrõ, Üllõi út 11.Tel: 00-36-30-3976825

E-mail: koinonia-hungary@koinonia.ro

Nyomdai munkálatok: IDEA és GLORIA

RO-400117 Cluj, Str. Dorobanþilor Nr. 12.Felelõs vezetõ: Nagy Péter

ISBN 973-7605-32-2

DemenyPeter_Visszaforgatas_02.qxd 5/16/2006 6:57 PM Page 192