DÁNÉ TIBOR

A TAU-CETI HÍVÓJELE

REGÉNY

IFJÚSÁGI KÖNYVKIADÓ BUKAREST 1968

A borítólapot ÁRKOSSY ISTVÁN rajzolta

AZ ELSŐ JELRENDSZER

A FEHÉR ELEFÁNT TERMÉSZETRAJZA

Ors Péter mutatóujja tanárosan a magasba lendült:– Nana, a fehér elefánt nem koholmány! Csak éppen hogy nem fehér ...– Nem fehér? Akkor miért fehér?! Hogy lehet?!Ors zárt csontos arcán a vastag szarukeretes szemüveg vidámat villant a napfényben. Szerette az ilyen

zsivajt. Tekintete egyszerre fogta be a körülötte heverésző, üldögélő fiúkat, lányokat, de azért, akárcsak a katedráról, mindeniket látta külön-külön is. Szája szögletében megjelent az a jellegzetes mosoly, amely után mindig valami érdekes magyarázat következik. Csendesült a zsivaj: mindenki igyekezett kényelmesen elfészkelődni a fűben.

Csak Böjthe Karcsi gondolatai bóklásztak messze a fehér elefánttól, de ő már megszokta, hogy amikor a legjobban figyelne, mindig valami más is eszébe jut. Most az az ötlete támadt, mi volna, ha férfiak részére is rendeznének szépségversenyt?

Kétségtelen: Ors tanár úr minden esély nélkül indulna. Ámbár ki tudja? – tűnődött Böjthe. – Én például most rá szavaznék. Biztos, a többiek is ... – nyugtatta meg magát, mintha ez nagyon fontos volna.

Amint magyarázni kezdett, Ors Péter igénytelen, szögletes arca derűs harmóniába rendeződött: szürke szeme keménnyé és mosolygóvá válott egyszerre. Homlokán a ráncok, orra nyergén a kettős, függőleges redő mindig aszerint igazodott, amiről éppen beszélt. A gondolatoknak szigorúan alárendelt arcjáték, melyet csak a kisfiúsán szelíd mosoly tett líraibbá, túl volt azon, amit hétköznapi értelemben szépnek szokás nevezni. Ez maga a megtestesült összhang, amely sehol sem annyira megkapó, mint a lélek tükrén: az emberi arcon.

Azt mondják, hogy negyven éven túl az ember felelős az arcvonásaiért. Ors Péter nyugodtan vállalhatná a felelősséget, de meg sem fordul a fejében ilyesmi. Világéletében még a fehér elefántokról is többet tudott, mint önmaga arcvonásairól. Talán éveinek múlását is csak azért tartotta számon, hogy alkalomadtán megmondhassa a személyi adatait. A diákjai azonban nem ismerték ezt a hiányosságát. Szerintük Ors Péter a világon mindent tudott, talán még a mindennél is egy kicsivel többet.

Most, hogy az ide-oda ugrabugráló beszélgetés közben porondra került a fehér elefánt, Ors Péter menten tudta, hogy mihez kezdjen vele. Csontkeretes pápaszeme attól villant olyan vidámat s attól szépült ki az arca is.

– Úgy bizony, a fehér elefánt távolról sem fehér. Legfennebb fehérebb, nem olyan sötét palaszürke, mint a többi. Imre, te tudhatod – fordult a szőke, nagy darab Szőlősi felé –, mert te nyulat tenyésztél: Igaz-e, hogy a csincsillák közül mindig a sötétszürkéket válasszuk ki továbbtenyésztésre? Pedig gyakran akad közöttük világosabb szőrű is. Ezeknek a körme nem olyan szép fekete, hanem fehér vagy világosszürke, és szemük vörösen villanó. Cook kapitány, a Csendes Óceán nagy hajósa már a XVIII. században észrevette, hogy Poli- és Mikronézia barna bőrű bennszülöttjei között gyakran találni sápadt, fehér bőrűeket. Ezek csontozata kifinomultabb, világossavó-színű szemük gyulladásos, és hajuk nem fekete, hanem seszínü. Emlősöknél, madaraknál, újabban kétéltűeknél, csúszómászóknál és halaknál is tapasztalták ezt a jelenséget. Helyes megfigyelésből született a közmondás: ritka, mint a fehér holló! A csincsillanyúlnál könnyű megállapítani a fehéredés okát, mert ezt a kultúrfajtát csak alig hatvan-hetven éve, hogy keresztezés útján előállították, és ősei közt egy fehér fajta is szerepel. De mit mondhatunk az évszázezredek vagy évmilliók óta kialakult fajokról? Csak annyit, hogy embernél, állatnál albínónak nevezzük az ilyen egyedeket. Mi az albínó! Ma még biológiai rejtély, amelyet különböző hipotézisekkel próbálunk megközelíteni...

Ors Péter tekintete Kövess Alettára tévedt. Ebben a pillanatban különösnek találta, hogy mindenik tanítványára emlékszik, milyen volt négy évvel, öt évvel ezelőtt, csak a régebbi Alettákat nem tudta maga elé idézni. Pedig ezt a lányt már akkor látta, amikor kocsiban tolták a napfényes sétatéren az óriás gesztenyefák alatt. Csakhogy Aletta arcán Ors Péter mindig valaki másnak a vonásait kereste. Valaki másét, akihez ezt a lányt elszakíthatatlan kötelékek fűzik ...

A szfinxarcú lány modern vonalú, foncsorozott napszemüvegén, mint apró ovális keretű fényképen Ors Péter mindent megláthatott. Látta az erdős-fás domboldalt, felette a bárányfelhős éggel, a menedékház tornyos jobb szárnyát és előtérben a saját arcát. Csak Aletta szemét takarta el a két feketén fénylő üvegfolt...

– Persze, albínónak lenni nem olyan könnyű dolog ... A déltengeri szigetvilág bennszülöttei szigorú szakrális törvényekkel rekesztik ki maguk közül az albínókat. Messzemenően gondoskodnak róluk, hogy hiányt ne szenvedjenek, mert hitük szerint erős, de ellenséges szellemek védelme alatt állanak ... Ezért kizárják őket sajátos házassági intézményeikből, hogy ne szaporítsák a törzsben az ellenséges szellem küldötteit.

Ors Péter elgondolkozva, maga elé meredve simogatta az állát.– Babona, bolondság, persze ... De vajon a misztikum leplében nem valami ősi, évezredes felismerés

rejtőzködik-e? Hiszen az albínók kifinomult csontozata, gyulladásos szeme, gyengébb fizikuma nem éppen kívánatos biológiai változat egy természeti körülmények között élő nép számára. Az adott történeti szinten inkább humánusnak kell tekintenünk babonás törvényeiket. Elvégre meg is ölhetnék az albínókat... Cook kapitány idejében a déltengeri népek között még nagyban dívott a kannibalizmus. Mégis, ha az albínókkal szembeni magatartásukat összehasonlítjuk a spártai törvényekkel, a humanitás pálmáját nekik kéne nyújtanunk. Csak hogy a humanitás sem olyan egyszerű kérdés, amelyet egy-két törvény vagy népszokás összehasonlításával fel lehetne mérni...

Akárcsak a tanteremben, figyelt az egész osztály.. Kedvenc tanárukat most nem tartotta kordában a tanterv, a tananyag, a szűkre szabott idő. Szállhatott a képzelete, mint lábzsinórról szabadult sólyommadár, és szabadon választhatta meg, hogy mit ragadjon ki a kérdések tömkelegéből. Hirtelen fordulattal ismét más irányt szabott előadásának:

– Humanizmus, törvény, népszokás, még a kannibalizmus is, mind, mind az emberre, csak az emberre jellemző. Szóval, hogy lélektanilag fejezzem ki magam: a második jelrendszerben fogant bonyolultabb kérdések. De lássuk csak, mi a helyzet a primitív első jelrendszerben? Hogyan viselkednek az állatok, ha egy-egy albínó akad közöttük? Könnyű kitalálni, hogy a kisebb emlősök számára nem nagy előny a világosabb, környezettől elütő szín. Albínóik még az ivarérettség előtt ragadozók áldozatává esnek. Így ezeknél a fajoknál nem alakult ki az albínók elleni védekezés ösztöne. Bezzeg másképp áll a bál az úgynevezett fehér elefánt esetében! Az albínó-elefántbébi rendszerint felnő, mert az elefántcsordákat a tigris sem igen meri megtámadni. De amint egy kissé felcseperedik, sorsa beteljesedett: a többiek kiverik maguk közül, s haláláig, amely rendszerint hamarosan bekövetkezik, egyedül bolyonghat a dzsungelben ... – Ors Péter elmosolyodott: – De lehet szerencséje is, ha hozzáértő sziámi vadász megpillantja valahol. Olyankor megszólalnak a dobok, riasztják az egész környéket, mert a fehér elefántot élve kell elfogni. Nemcsak a dicsőségért, hanem a jó kis pénzecskéért is, amelyet a sziámi kincstár kiutal a szerencsés vadászoknak. Mert a ritka fehér elefánt háziasított példánya csak az uralkodót illeti meg. Azt mondják, az ilyen példány csendesebb vérmérsékletű mint közönséges fajrokonai, és könnyebben is szelídül. Ha végiggondoljuk, amit az albínókról tudunk, ez valószínűnek tűnik. Persze a fehér elefántnak külön istállót építenek, szebbet, díszesebbet, mint a többinek. De nem is zárhatnák a szürkékkel együvé, mert a megszelídített egyedek sem tűrik maguk között az albínókat. Ki tudná pontosan megmondani, embernél, állatnál mi ez a legmélyebb ösztöneikben rejtőző tiltakozás az albínók ellen? Az első és második jelrendszer néha feltűnő azonossággal reagál. Ezért némi joggal valóban kisebb testvéreinknek tekinthetjük az állatokat...

– Péter! Péter!Ors Péter a menedékház üvegverandás bejárata felé tekintett. Hátizsákos, most érkező embercsoport

közepéből Papadopol Geta kiáltott:– Gyere! Téged keresnek!– Ó! – sóhajtottak fel a fiúk és a lányok, mert sajnálták, hogy a történelemtanárnő hívása kiragadta

közülük Ors Pétert.– Vissza tetszik jönni? – kérdezték innen is, onnan is.– Nem tudhatom – vonta meg a vállát Ors Péter, s a menedékház felé sietett.

ÉVŐDŐ ÖREGLEGÉNYEK

– Ez aztán a meglepetés! – lelkesedett Koncz Ernő professzor, és atyásan megrázta az Ors Péter jobbját. A professzor mellett egy igen jó megjelenésű, Orssal egyidős férfi álldogált közömbösen.

– Szervusz – hajolt meg feléje Ors Péter.– Szervusz – hajolt meg az is, de kezet nem fogtak.Körülöttük mintegy húsz reménybeli geológus álldogált. Degeszre tömött hátizsákjukat még nem rakták

le. Bakancsaikon a vékony porréteg jelezte, hogy az országúton jöttek, de nem nagyon messziről, mert a fáradtságnak semmi nyoma rajtuk. Inkább udvariasan álldogáltak, s várták, mikor kerül rájuk a sor. A bemutatkozáskor derült ki, hogy az egyetemi hallgatók közül négy egykori Ors-tanítvány.

– Mi már a végénél tartunk – törölgette kopasz feje búbját Koncz professzor, a „kisöreg”. – És ti?– Ahogy vesszük – mosolyodott el titokzatosan Ors Péter. – Részben így, részben úgy.– Nafene! Hát ez meg miféle beszéd? – a „kisöreg” alulról fölfelé, mint valami időjárást kémlelő varjú

nézett Ors Péterre. – Már megint valami Ors-féle tudományos kaland? – Hirtelen a jó megjelenésű férfira tekintett, de az, mintha csak előadótanári tekintélyét féltené, előkelően a semmibe bámult. – Ez a Péter veszedelmes ember. Jó lesz vigyázni, Kornél fiam! Néki adatott a tudomány kalandja.

– Vagy a kaland tudománya... – válaszolta szárazon Dezmiran Kornél. Ors Péter mintha észre sem venné a megjegyzést, Koncz professzorhoz fordult:

– Holnapután vége a kirándulásnak. Pár napra jöttünk, csak a két tizedik osztállyal. Én azonban még itt maradok öt fiúval. A többi hazamegy. Holnapután hajnalban felmegyünk a Kajántetőre. Ott megfigyelő csoportot alakítunk, és munkához látunk. Igaz! Még egy személlyel megszaporodunk, vagyis heten leszünk ...

– Micsoda? – nézett nagyot a „kisöreg” – megfigyelő csoport a Kajántetőn? Mit akartok ott megfigyelni nélkülem?

– Szívesen látjuk, professzor úr, ha érdekelné a vállalkozásunk ...– A Kajántetővel kapcsolatosan minden érdekel – jelentette ki kategorikusan Koncz professzor.– Részünkre a megtiszteltetés. Örömmel ismertetem a tervünket – hajolt meg félig tréfásan Ors Péter,

majd az órájára pillantott. – Délután ötkor megfelel?– Tökéletesen. Addig mi is beszállásolunk. Ebéd után pihenünk egyet, mert már öreg a legény, aztán hadd

lássuk, mi van megfigyelnivaló a Kajántetőn, amiről Koncz Ernő nem tud.

– Nono, mindenki a magáét cipelje – hárította el Koncz professzor Păcurarnak, a gondnoknak szíveskedő szolgálatát, és csak markolta keményen a levetett hátizsák szíját.

– Nekem ez a kötelességem – hivataloskodott Păcurar.– Akkor gyakorolja a professzor úron – mutatott a „kisöreg” Dezmiran Kornélra. De hiába léptette elő

professzorrá az előadó tanárt, Păcurar mégis csak belekapaszkodott a hátizsák szabadon lógó szíjába. Viszont a „kisöreg” sem hagyta, ami az övé.

– Előre, gazda! Hadd lássuk a szállást!– Csak tessék professzor úr – szíveskedett a menedékház gondnoka –, ismerni tetszik a járást.– Akkor is a maga dolga, hogy előremenjen – mordult oda Koncz professzor.– Isten őrizz! – szabódott Păcurar bácsi.Végül is megindultak egyszerre, egymás mellett, felfelé a keskeny falépcsőn. A köztük lógó hátizsák hol

az egyiket, hol a másikat szorította a falhoz. De ami fő: egyik sem engedett a móresből.Az első emeletre érve, Păcurar csak úgy a válla felett hátramordult a diákokra:– Maguk itt várjanak.Dezmiran Kornél is megállott egy pillanatra. Nem tudta eldönteni, vajon neki is szólt a figyelmeztetés.

Végül is megcsóválta a fejét, elmosolyodott, s megindult a két öreg után, fel a toronyszobába.

Fura, ötszögü toronyszobába léptek. Két ágy, egy keskeny festett szekrény, mosdó, kicsi asztal s két szék állott benne csupán. Viszont három keskeny ablakon ömlött be a szénaillatos kora nyári levegő, s a három három felé nyílott. A két szélsőn fel és le végig lehetett tekinteni a Csízes-völgyén, a középső pedig pompás kilátást nyújtott a Kajántetőre.

– A múltkor itt felejtődött két ing, két strimfli s a pulóver...– Felejtődött a jó fenét – dohogott az öreg Koncz –, de vagy a kőzetmintáimat, vagy azokat viszem ...– Nincs semmi baj, professzor úr, kimosta Safta. A helyén van minden – s Păcurar a szekrényre mutatott.– Mégiscsak jól rendezte el az Isten ezt a bolond világot – ájtatoskodott az öreg Koncz, és szokatlan

gyönyörűséggel rakosgatta ide-oda csudásan kivasalt, kikeményített fehérneműit.– Bizony, professzor úr, bizony – helyeselt Păcurar, mert nem tudta mire vélni Koncz professzor hirtelen

megtérését.– Isteni gondviselés, hogy a valamirevaló fehérnépeknek nincs szeme a látásra. Ez a maga szerencséje,

vén vadorzó.– Hát bizon, bizon – pödörgette kárvallottan a bajuszát Păcurar. – Mégiscsak rendes ember lehet a

professzor úr ...– Na menjen, rendezze el a diákokat is – intett kifelé a „kisöreg”, mert nem szerette, ha agglegényi

állapotát firtatták.

Dezmiran Kornél szeme fel-felcsillant, de az ajka széle sem mozdult, úgy nevette befelé a két öreg legény évődését. Ismerte a históriájukat is: harminc felé járó fiatal tanár volt a „kisöreg”, mikor Păcurart még csak Jonikának hívták, s amolyan csobánka, azaz kisbojtárféle volt a „turma” mellett, ahogy errefelé a nagyobb nyájakat nevezik.

Akkoriban itt még nem állott menedékház, csak egy legelő nyújtózkodott az útig, s mögötte a nagy erdő. Aki a Kajántetőre járt, legközelebb itt kaphatott szállást az esztenán. Jonika pedig hol egyszer, hol másszor Koncz professzor után szegődött. Belejött a barlangkutatásba, kőzetgyűjtésbe, s olyan jó idegenvezető válott belőle, hogy hét határban sem lehetett párját lelni. Mikor a húszas évek végén a tanár úr szorgalmazására, lelkes szervező munkája nyomán szerény kis turistaház épült e helyen, ki más lehetett volna a gondnoka, ha nem Păcurar Jonica.

A turistaegyesület csekély alapjaiból a gondnoknak pár száz lejecske jutott csupán, az sem mindég pontosan. De kincs volt az akkoriban a lerongyolódott hegyinépek szemében. Arra már házasodni lehetett, és Păcurar nem is habozott.

Teltek az évek s az évtizedek, viharok zúgtak el a Kajántetőn, a harsogó Csízes ki tudja hányszor öntötte el a rossz hegyi utat, és hányszor vitte tova a pallóként átfektetett két szál fenyőt. Tovazúgott a háború vihara is, és vagy tíz év múlva vasalt hidakon át keményre kövezett út vezetett a menedékházhoz.

A megújhodott hegyi világban már csak a menedékház maradt a régi. Az sem sokáig. Ezerkilencszázötvennyolc augusztusában lebontották, és mire az első hó lehullott, vasbeton alapon, terméskőre épített, sok szobás, nagy éttermes, hideg-melegvizes gerenda-villa állott a régi szerény lak helyében. A hűtőszekrénye nagyobbra sikerült, mint a szoba, amelyben Păcurarék azelőtt laktak. Konyhájában pedig bálozni lehetne, ha nem volna ott a nagy főzőkemence.

Aztán megkezdődött a jó világ: tarka blúzos sízők, piros melegítős sportolók, motorosok és autóbuszos társaságok lepték el a menedékházat. Minden megváltozott, csak Koncz professzor és Păcurar Jonika barátsága maradt a régi, pedig a „kisöreg” feje búbjáról kihullott immár az utolsó szál haj is, és közben Păcurarnak olyan szép, fehér, hegyesre pödörített bajusza nőtt, hogy festeni sem lehetett különbet.

Kellett is a bajusz, ha egyébre nem, hát a tekintélyhez. Valamivel csak kordába kellett tartani azt a sok csiricsári népet, aki ide járt. Mert tudnivaló, hogy a menedékházakat leginkább nem a Koncz professzorhoz hasonló öreg legények látogatják.

– Mosakodni menjenek a csorgóra. Én is ott szoktam. Ha összespriccolják a szobákat, lezárom a vizet, aztán inni is a csorgóra járhatnak. A kisasszonyoknak ez nem szól. Magukat a földszinten kvártélyozzuk el. Na, indulás – instruálta a frissen jöttekét Păcurar, de úgy, hogy az ötszögü szoba ablakáig hallatszott.

– Érti az öreg, mi? – kacsintott Koncz professzor Dezmiran Kornélra.– Belevaló legény – mosolyodott el Kornél is, és lehajolt, hogy megoldja a bakancsát.Az öreg Konz még szöszmötölt egy kicsit. Elrakosgatta a kimosott holmiját, aztán nagyot sóhajtva az ágy

szélére ereszkedett, ő is bogozni kezdte a bakancsát.

Nemsokára mindketten a pokróccal leterített ágyon hevertek. Bámulták a fehérre meszelt mennyezetet, és hallgatták a futball-labda puffogását. A fel-felhallatszó kiáltásokból ítélve már az ő fiaik is a gyepen vannak. Kicsit elmélázva vették tudomásul, hogy nyolc kilométer után nekik már jobban esik a heverészés.

– Mit keres Ors Péter a Kajántetőn?Koncz professzor mintha nem hallotta volna a kérdést, feje alatt két karjával, hanyatt fekve bámulta az

alacsony mennyezetet. Dezmiran Kornél feléje fordult. Azt hitte, elaludt az öreg. Mikor látta, hogy ébren van, fél könyökére támaszkodva folytatta.

– A végén még kiderül, hogy felcsapott kincskeresőnek. Azt mondják, hogy a Kajántető hírhedt kincskereső terület ...

– Nemcsak mondják. Úgy is van. Errefelé tulajdonképpen a kincskeresők voltak az első barlangkutatók.– No, nem nagy öröm – vélte Kornél.– Szerencsére csak imitt-amott, a bejáratok környékét turkálták össze. Tudod, a kincskeresők általában

babonás emberek ...– Milyen jól ismered őket, Ernő bátyám. Nana!– Semmi nana! Ha tudni akarod, valamikor igenis együtt működtem velük.– Tyhűűűű – füttyentett Kornél.– Mit lehessen tudni? – tűnődött a „kisöreg”. – Hátha egyszer egy ilyen kelekótya bukkan rá, valami

repedésre, amit könnyűszerrel kitágíthatunk. Mert hogy a Kaján alatt egy nagy összefüggő barlangrendszer húzódik végig, az bizonyos. Még nem mondtam le a reményről, hogy egyszer én is végigjárjam ... – aztán szinte mérgesen legyintett egyet. – Sajnos, abszolút taníthatatlanok. Ravasz pofával hallgatták, de soha el nem hitték, hogy a barlangok másfajta kincseket rejtenek, mint amilyenre az ő foguk vásik ...

– Szép kis együttműködés – nevette el magát Kornél.– No, azért ami elveszett a réven, megtérül a vámon. Egy-két rejtett dolinát, szádát, repedést akaratlanul

is elárultak, néhánynak pedig a nyomára vezettek. Ki tudja mióta hétpecsétes titkok azok? De ma már, jó helyen vannak: a Koncz Ernő részletes térképén.

Különös volt, amint a „kisöreg” így, harmadik személyben beszélt önmagáról. Az egyébként száraz, exakt gondolkodású előadót kamaszkori regényesség illata csapta meg tőle.

– Tudod – morfondírozott Koncz professzor –, azért a Kajántető valahogy más, mint általában a kincskereső helyek. Megfigyelhetted, egészen elhagyott, elvadult terület. Pedig rajta keresztül legalább nyolc kilométerrel közelebb a Csobogó völgye. Lám, az ösvény mégis a guristi kaptatón át kerül, pedig az is van olyan marcona hely ...

– Ott szokták meg, s annyi...– Nincs igazad, kérlek – rázta meg a fejét Koncz professzor. – Nincs igazad. Az ösvény a lábad elé

fektetett népi bölcsesség. Évszázadok, néha évezredek tapasztalata. Amíg gyalog jársz, nyugodtan rábízhatod magad. Úttalan utakon engem már becsapott az iránytű, be a térkép is, még a csillagok is. Az ösvény soha. Kanyarog ide, kanyarog oda, de végül is célhoz érsz rajta.

– De, Ernő bácsi, te mégis nekivágtál az ösvénytelen Kajántetőnek. Te és a kincskeresők ...– Ja, kérlek, tudósnak, bolondnak néha egy az útja. Valaki az ösvényt is először járta. De a csapás azáltal

válik ösvénnyé, hogy ezerek indultak az első után. Nos, a Kajántetőre csak magányos csapások vezetnek ...– Hm – tűnődött Kornél.– Azt beszélik, hogy lidércfényes táj. Én ugyan sohasem tapasztaltam. Pedig talán ezer éjszakát

eltöltöttem ott fenn. Az ördög tudja, hogy is keletkezhetne ott lidércfény, mert a Kajántetőnek minden irányban olyan tökéletes a lefolyása, mintha egyenest úgy tervezték volna. Tenyérnyi mocsár vagy semlyék sem keletkezhet ottan. Mégis ... Nézd meg Păcurart. Esküszik mennyre-földre, hogy azon az éjszakán, amikor ő született, zöldes fények ragyogtak a Kajántetőn, s velem egyidős öregemberek bizonygatják, hogy maguk látták, amire Păcurar még nem emlékezhetik.

– Talán az ösvény emiatt kerül akkorát?– Én is effélére gondolok ...– Szóval nemcsak népi bölcsesség van, de népi babona is létezik – szögezte le Kornél.A „kisöreg” azonban nem hagyta annyiban:– Álljunk csak meg egy szóra! Könnyű valamire ráfogni, hogy babona! Azt kell megmondani, hogy

miért, mi módon keletkezhetett, és mi okból maradt fenn! Érted? Itt kezdődik ebben a szakmában a tudomány. Különben jó lesz vigyázni a hirtelen kijelentésekkel ...

– Nézd, Ernő bácsi, te már csak ismered a Kajántetőt. Hogy úgy mondjam, neked a Kajántető ... izé ...

– A vesszőparipám!– Na, nem ... Dehogy! A fő kutatási területed ...– És a kedvenc kirándulóhelyem – egészítette ki Koncz Ernő. – Főleg mióta megvénhedtem, s a nehezebb

terepet már nemigen bírom.Dezmiran Kornél elmosolyodott, s megcsóválta a fejét. Arra gondolt, hogyha hetvennárom éves korában

neki is a szurdokos, szádás, dolinás, sziklanyájas Kajántető lehetne a könnyű terep ...– Szóval, Ernő bácsi, láttál te bár egyszer is valamiféle fényt a Kajántetőn? Igen vagy nem?– Nem én! Még szentjánosbogarat sem ...– Akkor, úgy hiszem, nincs is miről vitatkozni.– Hát, ahogy vesszük ...– Engem inkább az érdekel, mit keres Ors Péter a Kajántetőn?– Kirándul a diákjaival. Gimnáziumi tanárkodásom idején én is megtettem, és én is csak a jobbakból

vittem magammal egypárat. Hatvan-nyolcvan gyerekért egyszerre ki vállalhatja ott a felelősséget?– Igen, de Ors valami kutatócsoportról beszélt.– Megfigyelő csoportot mondott.– Egy kutya az!– Lehet, de nem hiszem. Ors általában pontosan fogalmaz ...– ... és szereti a fellengzős szavakat. – Dezmiran összeráncolt szemöldöke alól kérdő, kutató pillantást

vetett a „kisöregre”: – Mondd, Ernő bácsi, komoly ember ez az Ors Péter?– Komoly ember, komoly ember... – dohogta az öreg. – Komoly ember az, aki hasznos munkát szívvel-

lélekkel végez... és persze hozzáértéssel is.– Jó, jó – legyintett bosszúsan Dezmiran –, de hát érthet-e valaki az ornitológiához, geológiához,

asztronómiához, magfizikához, néprajzhoz, az ördög tudja még mindenhez úgy, hogy könyvet, cikket, rádiójátékot, filmforgatókönyvet, televízióelőadást s az isten tudja még mi mindent merjen írni...? Persze, kiszínezve, amint a mélyen tisztelt nagyközönség óhajtja.

– Te is tudod, Kornél – csendesítette fiatal kollegáját Koncz professzor –, Ors Péternek általában kevesebb hajlama volt a kötöttségekhez, a szigorú értelemben vett szakterülethez. Sok minden érdekelte ...

– Sajnos.– Nem tudom, kell-e sajnálkoznunk, ha valamely szakterület elveszít egy jól felkészült kutatót, viszont a

természettudományok összessége nyer egy ötletes, jó tollú népszerűsítőt. Talán abba is bele lehet nyugodni, hogy vannak emberek túl a negyven esztendőn, akik valamely csoda folytán kamaszok maradtak. Szívük, fantáziájuk életmódjuk szerint azok ... mert a munkájuk, derekas férfimunka. Ezek akarva-akaratlan valamiképpen többek mint tanárok. Különösen a fiúk szemében, mert belülmaradtak a diákélet bűvös körén. Tudod, milyen nagy dolog ez? – A konyha éppen a toronyszoba alatt volt, s a szénaillat közé pörkölődő hagyma illata keveredett. Koncz professzor bele-beleszimatolt a levegőbe. – Berbécstokány! – derült fel az arca. – Puliszkával! Az az igazi!

EGY FEHÉR ELEFÁNT ÉS EGY FILOZÓFUS AZ ELSŐ JELRENDSZERBEN

Amint Ors Pétert elhívták, Aletta felállott. Nem szólt senkihez, nem nézett senkire. Úgy indult a patak partjára, mint aki fütyül rá, hogy ki mit gondol vagy mit pusmog a háta mögött. Még tegnapelőtt kiválasztott magának egy nagy, mohos sziklát, mely úgy hevert a harsogó Csízes partján, mint valami félrebillent asztallap. Nem is sokkal nagyobb egy jókora ebédlőasztalnál. Csak nem fehér damaszt, hanem tenyérnyi moha borítja, és éppen délnek lejt. Aki ráheveredik, napozhat rajta reggeltől estig, soha nem kerül árnyékba. Ráadásul a menedékház felől egy óriási szomorúfűz földig boruló ágai függönyzik el a magányos rejteket. Azóta a Föld e névtelen pontocskáját „Aletta sziklájának” hívják. Nem úgy általában, hanem csak maguk között a X.B-sek. S a X.B-ben sem mindenki! Maga Aletta még csak nem is sejti, hogy az osztály nevet adott a nagy lapos kőnek. Pedig ha sejtené, rájönne menten, milyen érzelmek diktálták a névadást...

Mikor vagy tíz lépésnyire elringatózott a helyben csücsülő osztálytól, egy pillanatra tétován megállott, és visszafordult. Már senki sem törődött vele, csak Böjthe Karcsi nézett még mindig utána. A lány pillantása szemvillanásnyira a fiúra lebbent, azután megfordult, és ment tovább.

Karcsi felállt. Mintha keresgélne valamit a fűben, lehajtotta a fejét. Szeme megakadt egy árva kavicson. A lány felé rúgta, és mintha csak azt kergetné, megindult utána. Mint aki elcsent valamit: minél jobban távolodott, annál jobban szaporázta ...

A lányok ilyesmikért nehezteltek Alettára s a fiúk is úgy általában. Mert Aletta „nagylány”, nem Karcsihoz való. Ezt mindenki tudja, Karcsi is.

Csak hogy az ilyesmibe nehéz beleszólni. Varga Laci, aki legjobb barátja Karcsinak, nemrég megpróbálta: „Nézd, öregem, így meg úgy ...” Karcsi azonban egy vállrándítással elintézte: „Eredj a fenébe! Ki beszél itt affélékről! Osztálytársak vagyunk, barátok és slusz ...!” Na, szép kis barátság, amint a mellékelt ábra mutatja: Aletta megy elöl, egy fél lépéssel utána Karcsi. Kíséri, mint egy kicsi kutya. A lány tekintete valahol a fellegekben jár vagy a szemközti hegyélen. Úgy tesz, mintha egyedül volna.

Azt mondják, éppen így viselkedett akkor is, amikor „elkapták” a „Vörös Rózsá”-ban. Ott táncolt az „állatseregletével”. Szombat este tizenegy után! Varga Laci másnap, hogy híre futott az esetnek, megjósolta: „Egyet se izguljatok, ez is kimegy a mosásban”. Neki lett igaza. Pedig Alettának a körme is ki volt lakkozva, és rúzsos volt a szája. Még a „kicsi mamája” állott az erdő felől, hogy nem történt semmi, mert ő is ott volt a lányával, és „különben is ki tehet róla, hogy Aletta már nagy lány, és nem lehet véka alá rejteni?”

Alettát bajos is volna véka alá rejteni, mert a haja bronzvörösben játszó fekete. A szeme zölden villanó, és senki sem tudja, hogy keskeny metszetü japános vagy inkább nagy, kerek, világra nyíló. Mindég olyan, amilyennek ő akarja. Télen-nyáron piros-barna bőrét, mintha finom aranyporral szórták volna be, ragyog a napsütésben. Árnyékban pedig hamvas, mint a pihésbarna őszibarack, a „Bronzos Elberta”.

A hasonlat Földvári Jóskától ered, aki mezőgazdász, harmadéves, a lányok szerint príma táncos, és Aletta „állatseregletének” jelentéktelenebb példánya. Ettől függetlenül a hasonlat találó, csak ne mondta volna olyan hangosan, méghozzá éppen azon a januári táncdélutánon. Mert azt soha senki el nem felejti Alettának.

Azóta Alettát, némi hangzócsúsztatással csak „borzos Elbertának” nevezik. A lányok kezdték, de már a fiúknak is rájár a szája. Aletta ismeri ezt a „becenevét” is. Azóta hétfő reggelenként még nagyobb igyekezettel simítja haját a sötétkék szalagpánt alá. Azért csak meglátszik azon, hogy szombat délután olyan fodrásznál járt, aki művésze a szakmának. Hovatovább már ezért sem szól senki. Még Bibóné, az osztályfőnökük sem. Szülői értekezleten, ahová kicsimama nem jár, elintézi egy fáradt kézlegyintéssel: „Anyátlan árva, szegény, s a nevelőanyja időnap előtt nagylányt csinált belőle ...”

Mikor a tizedikesek rendeznek táncdélutánt, meghívnak rá egy-egy egyetemi hallgatót is, főleg a lányok, és egypár jó táncos leánykát a kilencedikből, sőt még a nyolcadikból is, főleg a fiúk. Ez így van rendjén. Csakhogy azok tudnak viselkedni!

Bezzeg az Aletta „állatsereglete!” Buia Mişu például mérnök létére így szólt Vajas Esztihez: „Mondja, kislány, merre van itt a büfé?” Kocsis Dönci, a jogtanácsos úr, elegánsan odalökte a kabátját s a selyemsálát

a ruhatárban serénykedő Varga Lacinak: „Na, öcsi, hány lejtől felfelé fogadsz el borravalót?” Hát ilyen alakokkal állított be Aletta. Ráadásul ezek a finom alakok Alettán kívül mással nem táncoltak, szemmel láthatólag kicsinyelték a többi lányt. Cserébe aztán a fiúk Alettát „hanyagolták el”, szintén szemmelláthatólag.

Kivéve persze Böjthe Karcsit. Ő, ha Alettáról van szó, következetes, mint az ökör. Háromszor szokta felkérni a lányt, s ebből akkor délután sem engedett. Pedig neki is szóltak a fiúk, hogy „tata, mi Alettát leléptettük a pimasz pacákjai miatt”. Tánc közben a lányok is tettek egy-két célzást, hogy „bezzeg Aletta” vagy „pláné Aletta” Ardelean Zoe még a szemébe is nevetett: „Nagy szamár vagy, fiacskám!”

Mikor először táncoltak együtt, Aletta megkérdezte:– Felkérsz még egyszer? Legalább te ...– Még kétszer is – mosolyodott el Karcsi –, ismered a menetrendemet...A lány azonban picit sem mosolygott. Mintha fáradt és szomorú volna:– Ismerem, Karcsi.A második tánc közben a divatról beszélgettek. Aletta csak úgy mellesleg megjegyezte, hogy

textiltervező lesz.– Tudod, az is mérnök ... De nem is az a fontos.Aztán a harmadik tánc alatt megmagyarázta, hogy mi a fontos:– Szeretném, ha minden lány szép lenne ... Ki amilyen akar, olyan szép ... Akkor talán azok is boldogak

lennének, akikről azt mondják, hogy nagyon szépek.Karcsi erre csak hallgatott. Pedig szólni kellett volna. Valami komoly, megnyugtatót, esetleg szellemeset.

De hát Aletta mellett soha semmi sem jut eszébe, mert Aletta mindig olyanokat mond, amire nincs mit válaszolni.

Holott Karcsi nem is olyan nagy szamár, mint amilyennek most látszik, amint ott kullog a lány mögött a patakparton.

Túl a fűzfavessző-függönyön már puffogott a foci. Kiáltások hallatszanak idáig. Hangosabbak a patak harsogásánál. Ők pedig ültek a sziklán, amelyet a patak ajándékozott. Ültek egymás mellett illedelmesen, és beszélgettek. mintha csak most ismerkednének. Aletta a patakot bámulta:

– Apát áthelyezték a Viktóriába. Szintén főmérnöknek. Ez nagyobb üzem, mint ahol volt.– Tudom.– Igazán?– Édesapám is Viktóriás. „Ősviktóriás”. Mester. De ugyanott szabadult. Jó szakember... azt mondják.– Apa is jó szakember ... azt mondják.– Tudom.– Ezt is tudod?– Édesapám mondta, amikor áthelyezték. Jó, hogy az igazgató kiverekedte az áthelyezését. Egy kicsit

rendbe kell már szedni a jó öreg Viktóriát. Az igazi viktóriások mellette lesznek, ne félj.– Ti családi alapon röpgyűléseztek?– Hogy érted? – nyúlt meg a Karcsi képe.– Mert hogy te mindent tudsz, én meg csak hallgatom, mint a rádióban a legújabb termelési híreket.– Ja! – vidult fel a Karcsi képe. – Dehogy. Az ilyesmit mifelénk mindenki tudja. Azt is, hogy mi a dörgés

a Vörös Lobogóban meg a Triumfban, meg mindenütt ... – Karcsi legyintett. – Nekünk talán röpgyűlésen dolgozzák fel, hogy mi készül a tanári szobában? És azt hiszed, a tanárok nem tudják, mi folyik az osztályokban, s melyikünk hány pénzt ér?

– Úgy egyenként is, gondolod?– Úgy egyenként is. Persze. De főleg tömegében. Magasabb szempontból. Az a fő.– És ha valaki magasabb szempontból például – fehér elefánt?– Hát ... Izé ... Hogy érted?Aletta szeme gúnyosan a fiúra villant.– S még te akarsz író lenni?Karcsi nem tudja mire vélni: Alettának mintha mindig csak vele volna baja. Vagy mintha csak akkor

bajlódna önmagával, ha együtt vannak.– Ha tényleg író leszek, csak olyasmiről írok, amit a magam módján megértettem valahogy. És ... és ... ne

haragudj ... rólad nem tudnék írni ... Talán soha ... Ha zeneszerző lehetnék vagy festő ... esetleg szobrász ... Hang, szín, forma, de nem lehet megfogalmazni...

Aletta váratlanul felkacagott: az ajkak korallszín keretében gyöngysorként szikráztak szép, szabályos fogai. Karcsit elbűvölte a pasztelles, fénytelen piros s a gyöngyház csillanású fehér csodás ellentéte. Ezt még sohasem figyelte meg a lány arcán. Közben eszébe sem jutott – mint annyiszor –, hogy a lány esetleg rajta mulat.

Ha varázslat volt – Karcsi nem gondolhatott másra –, hamar elmúlt. A csodaszép kacagás amilyen hirtelen buggyant fel, olyan hirtelen csúszott át ironikus mosolyba:

– Jó bolond vagyok, mi? A végén még azt hiszed, hogy a nyakadba akarom varrni magam mint témát, hogy rólam írjál. Hát ki vagyok én neked?!

– Ne, Aletta ... igazán nem akartalak megbántani ...– Ohó, fiacskám! Ki beszél itt megbántásról? Becsszavamra, irtón tetszettél! Öregem, az az elegancia,

ahogy a muzsikusok, festők, szobrászok, hatáskörébe utaltál! Ezzel a stílussal még sokra viheted. Ne feledd, ezt én mondtam neked először – s a lány magasra emelte a mutatóujját. Játékosan fenyegetett, figyelmeztetett az az ujj, de a szemek sarka nedvesen csillant, és a homlok komolykás redőkbe rándult. Aztán, mint fáradt madár a fészkére, ölébe hullott a keze, s az arca semleges, semmitmondóvá simult. – Nem is az a fontos, hogy kiről írsz, hanem, hogy mit írnál, ha véletlenül nem érettségire készülnél.

– Regényt – csúszott ki a Karcsi száján a titkos vágy, s elkapta lopva az Aletta pillantását. Most, ha kinevetné, azon sem csodálkozna. De a lány nem nevetett, sőt...

– Ó! A regényt nagyon szeretem. Az életben az ember sohasem tudja, kiről mit gondoljon ... Megszeret valakit, és nincs értelme, de a regény hőseit szerethetem, ahogy a szívem diktálja. – A lány most nagyon felülről nézett Karcsira. Igaz, hogy magasabban ült a kövön, így nem is esett nehezére. Általában sohasem esik nehezére felülről nézni... – De, ha reám hallgatsz, inkább valami érdekeset írsz a fehér elefántról. Ors majd ellát forrásmunkával. De, ha elolvasod a világ minden könyvét, akkor sem tudod meg, miért verik ki maguk közül a szürkék a fehéret. Albínó? Hülyeség. Az csak egy szó. Ráfogják valamire, amit nem ismernek. Ugyanolyan szó, mint a „nagy lány”. Rám fogjátok, hogy lenézhessetek.

– Téged? Mi?– Igen. Ti. Te is! Mit bámulsz úgy, mintha nem tudnád? Látom én, ne félj! A többi lányhoz másképp

szólsz, velük másképp viselkedsz ...– Az más ... az másért van ... – s Karcsi keservesen érzi, hogy pirosodik az arca s tán még a füle is. A lány

el is neveti magát. Karcsi szeme gyanakvóvá szűkül.– Bizony, bizony, fiacskám. – Karcsit mindig bosszantja ez a „fiacskám”, de most meg is látszik rajta. –

Akárcsak kisebb testvéreink, az állatok, te is az ősi, első jelrendszerben most körülsündörögsz. Mintha fehér elefánt volnék a közös istállóban ... hogy ... hogy lássák a többiek ... és talán, hogy én is érezzem. Hálás is volnék érte. Csak hogy te is fehér elefánt vagy, fiam! Olyan szerencsésebb fajta: Nem a bőrödön hordod a fehérséget. Ami pedig a bőröd alatt van, azt dugdoshatod, ahogy akarod ... És ... és... ne feledd: azt is én láttam meg először, hogy ki vagy te valójában.

Idegen, süket csend szorult közéjük. Aletta bírja, de Karcsi menekül előle, ahogy tud.– Ha megismernéd az öreg Schraffot... Irtó nagy huszonnyolcas! Képzelheted, negyvenhárom éves

korában nősült meg.– Azért vagy úgy oda érte?– Á, dehogy! Csak hogy az ember akkor nősüljön, ha megkapta az igazit. Csak azt az egyet vegye el. Ha

azt nem lehet, hagyja a fenébe az egészet...A lányt mintha ez már nem érdekelné. Csak úgy, a szeme sarkából, magasra vont félszemöldöke alól néz

a fiúra, és hirtelen közbevág:– Eredetileg a regényedről akartál beszélni. Vigyázzunk a szerkezeti egységre.– Igazad van, de az öreg Schraff nélkül nem lehet. Ő a forrásmunkám. Vele annyi minden megesett, hogy

tíz embernek is elég volna. Feltankolhatna témával két Jókait és három Verne Gyulát ...– Szóval egy kicsit hazudós is.– Ajaj, de még milyen – Karcsi őszintén lelkesedett. – Ahogy ő tud lódítani, az nem mindennapi!– Neked persze tetszik ...– Kinek árt vele? Én majd kinek ártok, ha mindenféle történeteket kitalálok, és úgy igyekszem tálalni,

hogy el is higgyék. Akár első személyben is elmondhatom, mint az öreg Schraff. Az ilyesmi mostanában újra divatos.

– Ühüm. Kezd divatba jönni az öreg Schraff – gúnyolódott Aletta. Karcsi azonban nem vette észre.

– Az öreg Schraffok sohasem mennek ki a divatból. Majd, ha egyszer hazugság nélkül élnek az emberek, az ő lódításaikat akkor is szívesen meghallgatják, és mindég lesz, aki a homokos, salakos szóáradatban észrevegye az aranyrögöket, gyémántszemeket.

– Egy kincskereső!– Majdnem eltaláltad!– Mit?!– A regényem címét – és Karcsi nyílt, széles mosollyal a lány csodálkozó arcára sugárzott. –

„Kincskeresők”! – bólogatott aprókat. – Ez a címe! Ez lesz a tartalma is. Az egyik hőse persze az öreg Schraff. Mert ő többek között kincskereső is volt.

– Talán aranyásó Amerikában.– Dehogy! Valódi kincskereső. A Vörös barátok kincsét s a Gyöngyös Gyerőfi vasalt ládáit kutatta.

Többek között fenn a Kajántetőn is – Karcsi hüvelykujjával a háta mögé bökött: Alettával szemben, a fenyves hegyháton túl, mint óriások romvára fehérlett-szürkéllett a Kajántető. Tar szikláit egy-egy borókás zöld folt, kopaszodó magános fenyők, néhány ligetbe terelődött nyírfa tarkította. – De édesapám szerint ez csak olyan „Schraff-féle hinta” ... – s Karcsi Alettára kacsintott.

– Mit kacsingatsz olyan furcsán?– Érdekes. Úgy látszik eltanultam az öregtől. Ő szokott néha, mikor úgy né, rábízza a hallgatóságra, hogy

ő mond, amennyit mondhat, a többit ki-ki találja ki magának, ahogy tetszik. Állítólag Toledóban egy híres spanyol kincskeresőnél szolgált, amíg kiszedte belőle a varázsvesszők titkát ...

– Mese – legyintett Aletta –, csak éppen, hogy nem három nap egy esztendő.– Mert én mondom. De az öregnek te is elhinnéd. Amíg hallgatja, mindenki hiszi. Ezért nagy művész az

öreg. A kincskeresők titkos társaságába is beművészkedte magát ... Ha tudnád, mennyi ilyen volt valamikor Kolozsváron! A Varga Pál kolozsvári polgár 1716-ban kelt végrendelete bolondította őket több mint kétszáz évig. Pedig a néhai jó Varga Pál mester alighanem eszelős lehetett...

Aletta bosszúsan rázta meg a fejét.– Szép kis história, mondhatom! Az a baj, hogy még nagyon zöld vagy, fiam – és elfordította a fejét.Karcsit ez már nem bántotta. Most, hogy Alettának meséli, egyre világosabb lesz előtte az egész:– Mindenki számára el van rejtve valahol egy kincsesláda. Azt senki meg nem találhatja, csak ő. Ha úgy

hal meg, hogy nem kutatta fel, akkor hiába született. S a hiába születés a legnagyobb hiábavalóság a földön ...

A lány lassan ismét a fiú felé fordult. Karcsi nem vette észre. Maga elé nézett a tenyerébe, a mozgékony ujjaira. A szemöldökét összeráncolta.

Aletta elbüvölten nézte a fiú arcélét: rövid, egyenes orr, alatta aranyló pihék, csak a szája szögleténél néhány erősebb, sötétebb szál. Azért már borotválkozik, mert máshol sima, pihétlen az arca és finom, szinte leányos ívelésű az álla. Naiv, gyermekes lágyságú ajkai két kemény gödröcskében végződnek. Kár, hogy olyan gyakran biggyeszti le őket. Mintha nagyon lenézné a világot. – „Póz, beidegződés” – gondolta a lány egy tárgyilagos pillanatig, aztán valahogy megrestellte magát az összeráncolt szemöldök, a magas, domborodó homlok előtt. A fiú lágyan, kissé rendetlenül hullámzó haja hátul szép vonalú, frissen nyírt tarkóba simult, és a bronzbarnára sült arcon, fenn az orrnyereg környékén pár szeplőcske barnállott barátságosan.

Hányszor látta zavart, félszeg mosolyba torzulni ezt a finom és mégis kemény ajkat. És annak mindig ő volt az oka. Ő vagy – a körülmények. De most már tudja: Karcsiból legeslegjobban a száját szereti, s a kezét, a hosszú, könnyed mozgású ujjait, amelyek külön-külön is beszélnek ... Nem baj, hogy most nem róla szólanak, talán már nem is neki mondják azt a bolond históriát, ami, úgy látszik, Karcsinak mindennél fontosabb a világon. Persze, férfi. Csak a maga dolgával törődik, minden mást elvihet az ördög. Jaj, így nem szabad, így nem lehet gondolkozni! Így kicsimama szokott beszélni apáról... Apáról, akit Aletta mindenkinél a világon jobban szeret, s aki olyan nagy ember. Persze, Karcsiból is nagy ember lesz. Mert igazi férfi...

Aletta azonban nem szeret „kiborulni”. Ha ilyesmin kapja magát, keményen útját vágja az érzékenykedésnek:

– Vigyázz, a végén még filozófus leszel. Pedig Kocsis Dönci szerint az emberiség borotválkozó fele vagy férfi, vagy filozófus ...

– Ezek szerint Dönci filozófus – pattintotta vissza az ötletet Karcsi.

– Miért?– Na hallod, aki ilyen bölcseket mond ...– Ezt megjegyzem magamnak – nyugtázta a lány egy cinkos mosollyal. – Majd, ha megint effélével jön,

beolvasom neki. Borzalmasan unom a dumáit, pedig kicsimama szerint „szellemes, művelt fiatalember” – s Aletta lebiggyesztette az ajkát.

– És én ...? Az én dumáim ... ?– Hát zöldségért te sem mész a piacra, de neked legalább jól áll. Te csak magadat szédíted vagy ... vagy

csak, úgy né, kitalálod az én kedvemért ... Ezt a kincskereső históriát is ...– Ezt nem! Ezt az egyet nem! Ide nézz – Karcsi előhúzta a noteszét. Lapozgatta, forgatta ide-oda. Végül

is a közepe táján talált egy üres lapot. Kitépte. Térdére fektette a noteszt, arra a papírt. Mindezt lázas sietséggel, szinte mérgesen. Annál különösebb, hogy a töltőtolláért nyugodtan, majdhogynem megfontoltan nyúlt a zsebébe, és a kupakját komótosan csavarta le. Aztán a lányra nézett, mint ha ellenőrizné, figyel-e, és két egymásba csavarodó kígyóvonalat rajzolt a tenyérnyi lapra. – Látod?

– Nézem – helyesbített a lány.– Szóval nem érted?– Szóval nem ...– Ez két egymásba csavart fiatal vessző. Ciheresben lehet ilyent csinálni. Megfogsz két egymás mellett

növő, ceruza vastagságú csemetét, és összetekered őket. Vigyázz, az óramutató járásával ellentétes irányban! Ha jól megcsinálod, száz év múlva is egymásba fonódva élnek, pedig közben derékvastagságúra izmosodnak. Nincs többé hatalom, amely elválaszthatná őket...

– Szép ...– Tessék?– Azt mondtam, hogy szép.Karcsi egy pillanatig értetlenül nézett a lányra. Aztán megvonta a vállát.– Inkább érdekes. És főleg fontos. Itt kincskereső ösvény kezdődik. Tudod? Ha értesz a fákhoz, az

egymásba fonódott törzsek vastagságából kiszámíthatod a jel régiségét is.– Mire jó ez?– Egy vérbeli kincskeresőnek minden jel fontos. Látod ezt? – és Karcsi a papírra véste a „barát”, a

„dülledt szemű hal”, a „medvekarom” jelét, s a többit egymás után.Aletta tizenötödik születésnapjára egy kémiatörténetet kapott az édesapjától. Az alkimistákról szóló

fejezetben látott hasonló jeleket. Szóval: jó nagy bolondság az egész.Karcsi azonban úgy érzi, hogy szilárd talajon mozog, és már henceg is egy kicsit:– Ládd, így kell dokumentálódni egy regényhez. Mert a regényírás nem hangulat dolga. Ahhoz anyagot

kell gyűjteni. Nekem az öreg Schraff nem dumálhat összevissza. Tudom én, mi kell nekem. Aztán kiszedem belőle. Sajnos, negyvenötben kilépett a buliból. Otthagyta a kincskeresőket, és elment agitálni a földreformért meg ekét, boronát javítani önkéntes munkába ...

– Jól tette!– Jól hát! Ezért mondja édesapám, hogy az egész kincskeresés olyan „Schraff-féle hinta”, volt, de az igazi

kincskeresők is bedűltek neki. Azért jó volna, ha az öreg most is aktiválna ... Te, ha egyszer én is ...– ... én is köztetek lehetnék!Karcsi azonban észre sem vette az Arany János idézetben bujkáló gúnyt. Őt már elkapták a lovak.– És láthatnám, hogy mit csinálhatnak. Vagy végigmehetnék jeleiken ... esetleg kileshetném őket ...– Még osztozni is odaállnál.– Persze. A tudományukban.– Szép kis tudomány, mondhatom. – Aletta tenyerét a homloka előtt mozgatta ide-oda. – Süsü vagy, fiam,

vagy engem szédítsz? – de amint a fiú arcába nézett, abbahagyta – vagy ... vagy tényleg .. ?– Tényleg hát! És miért ne, ha már így van? Mindnyájan az előttünk járók jelei után indulunk útnak. Csak

a hitünk más! Ezért jutunk tovább, egyre tovább ... És visszafelé is a jelek után megyünk ... Vissza egész az ősemberig ... Szóval nem kell felvágni!

Alettának most már tetszik, hogy a fiú ezt a szamár históriát annyira a lelkére veszi, főleg, hogy „nem kell felvágni”. Hangosan, jókedvűen felkacagott.

– Mégiscsak inkább filozófus vagy te, Karcsi!Karcsi ettől egy cseppet sem vidult fel. – Jobb így – legyintett. – Egy filozófus melletted, izé ...

elképzelhető ... – és ismét olyan zavartan mosolygott. – Legalábbis nem „fogalmilag kizárt”, amint a filozófiában mondják, ha valami egészen lehetetlen. – Aztán, mint aki hopp, egyet gondol, nagy hirtelen a

kincskereső jelekkel telefirkált noteszlap alá odakanyarította az aláírását: „Böjthe Károly filozófus”. – Ha gondolod, tedd el emlékbe ...

A lány melegen, anyásan elmosolyodott. Tekintetével cirógatta Karcsit is, az írást is.– Nagy szamár vagy, fiam! – de azért a noteszlapot szépen négybe hajtogatta, s a melegítője zsebébe

csúsztatta. – Apropó! Ha egyszer kedvem szottyanna, hol kaphatom meg azt a híres Schraffot?– Legegyszerűbben a Viktóriában. Modell-lakatos, és minden, amit akarsz. Kategórián felüli szakmunkás.

Csak azért nem mester, mert nem szeret másokkal bíbelődni ...– Köszi, a káderlapjára nem vagyok kíváncsi!

SZEGÉNY HUNCUT LEÁNYOK!

A Csízesi menedékház telefonját nappal a konyhában tartják. Főzés közben Safta néni a telefonügyeletes, de emiatt még sohasem kozmálta oda az ételt. Igaz, nincs annyi napja a hétnek, ahányszor a telefon hétfőtől hétfőig délelőttönként megszólal.

Aletta nagy ívben elkerülte a futballpályát, s az erdő szélén végigsétálva, hátulról, a konyha felőli bejáraton lépett a menedékházba. Safta néni kérdő pillantására nem válaszolt semmit. Szó nélkül a telefonhoz lépett, és hívta a postahivatalt. Közel ide a város, már egy perc múlva vissza is csengettek.

– Halló Viktória?– ...– Kérem Kövess főmérnököt!– ...– Igen, feltétlenül muszáj! Én vagyok a leánya: Aletta. Életbevágóan fontos.– ...– Jó. Itt várok a Csízesi menedékházban. Kérem, nagyon kérem, feltétlenül hívjon vissza.– ...Aztán teltek a drága percek. Aletta talán már tizedszer nézett az órájára, mikor hirtelen felcserregett a

telefon.– Apu?!– ...– Ne ijedj meg! Nincs semmi baj. Nagyon szép, nagyon jó minden. És, ha az öreg Schraff segít, holnap

én leszek a legeslegboldogabb ember a világon ...– ...– Adolf? Lehet. Nem tudom. De Schraff és modell-lakatos, és kategórián felüli szakmunkás ...– ...– Majd elmondom otthon. Jó?! Hosszú mese volna. Most csak annyit, apukám, életbevágóan fontos; irtó,

irtó fontos, hogy küldd a telefonhoz az öreg Schraffot ... és ... mondd meg, hogy a leányod vagyok, és segítsen nekem vagy rajtam. Mindegy. És, apukám, ez a legnagyobb szívesség, amit tőled az életben kértem ...

– ...– Nem baj, ha nem érted. De biztosan meg fogod érteni, hogyha elmesélem. Ne feledd, apukám:

életbevágóan fontos! És segítsen az öreg Schraff! Mondd meg neki! És nagyon-nagyon szeretlek, apukám!– ...– Jó, várok. Csak siessen! És, apukám, halló! Kicsimamának egy szót sem! Jó?– ...– Csókollak, apukám!Aztán ismét csak teltek a drága ötpercek. Aletta hol az óráját nézte, hol a nagy-nagy lábosban rotyogó

hagymás berbécstokányt, és a hozzávaló irdatlan, lapos fejű fakanalat. Közben eszébe sem jutott, hogy megtelik konyhaszaggal.

Safta néni minden keverés-kavarás után féloldalasan a gyönyörű lányra sandított. Gyanakvó pillantása elárulta, hogy nemigen szereti, ha inspiciálják, mikor dolgozik. Azért nem szólt semmit. Tőle ugyan itt ülhet ez a fudri kis nemtudomka. Mit konyít ez a konyhához? Meg aztán akár nézik, akár nem, úgyis csak azt tesz az ételbe, ami abba dukál. Egy fakanál zsírért, egy-két fő hagymáért nem soványítja ő meg a becsületét. Mert Safta néninek becsületbeli ügye ez a konyha, s különösen a berbécstokány ...

Na, végre! Csergett a telefon. Aletta pattant, mint a gumilabda. Schraff jelentkezett. És milyen remek embernek bizonyult az öreg! Keveset kérdezett, és semmin sem csodálkozott, és még ő biztatta Alettát:

– Ne tessék félni! Értem én a csíziót, kérem, s a Karcsi gyerek spíljéhez is konyítok. Tessék csak rám bízni. Dehogy felejtem, kérem! Holnap pontosan hétkor ...

Aletta akkorát sóhajtott, amikor letette a kagylót, hogy a telefon fölé akasztott légypapír himbálózni kezdett tőle, és olyan piros arccal röpült ki a konyhából, mintha ő álldogált volna a forró konyhakályha mellett.

Safta néni pedig utána nézett, s megcsóválta a fejét: „Huncutok a leányok! Szegénykék ...” és ő is sóhajtott egyet, és mosolygott hozzá kiengesztelődve.

AZ ARAGONIT HAMUTARTÓ

Az egyetemi hallgatók ingben fociztak, a tizedikesek pucér felsőtesttel. Kétszer annyi néző vette körül a nagy játszógyepet, és szurkoltak lelkesen. Természetesen ki-ki a maga csapatának. De közben nagyokat kacagtak, s jó bemondásokkal fűszerezték az egyébként is hangulatos meccset.

Ors Péter előrenyújtotta a lábát, s két karját szélesen kitárva pihentette a támlán. Olyan kényelembe vágta magát, amilyenbe csak egy zöldre festett menedékházi padon lehetséges. A játékot nézte ő is, de a gondolatai messze jártak.

Két hónapja ugyanis, hogy meglátogatta Koncz professzort. Akkor még fehér bóbitás cseresznyeág kandikált be a „kisöreg” dolgozószobájának ablakán. Zsongtak rajta a méhek, járták a bogarak, bálozott a természet.

Akkor, azon a napon mindent el akart mondani Koncz professzornak. Tanácsot akart kérni tőle, és esetleg segítséget is.

A „kisöreg”, amikor a csengetésre ajtót nyitott, derűs képpel hőkölt hátra:– Mi a csoda? Még szerencse, hogy nincsen macskám. Ritka vendég: macskahalál. – Azzal már tessékelte

is a dolgozószobája felé Orsot. Ő maga a másik irányba fordult, s csak úgy a válla felett kiabált vissza a konyhaajtóból:

– Cigaretta az íróasztalban! Jobb, felső fiók! Hármas! Gyufa ugyanott. A Revue International de Speologie kettes számát tegnap kaptam. Van benne egy kis ismertetőm a kajántetői búvópatakról. Könyves polc, „K-fakk”, balra az ablak mellett... Én addig főzök egy feketét. Dupla török. Félkeserű.

Így maradt egyedül Ors Péter a mennyezetig körbe könyvespolcozott dolgozószobában. Hozzáfogott, hogy pontosan az utasítások szerint járjon el.

Kihúzta a hármas fiókot, és kivett belőle egy megkezdett csomag cigarettát. Rágyújtott, s a gyufát nagy halom cigarettacsutka közé, a kalapnyi aragonit hamutartóba lökte.

Az első szippantásra mellbe vágta a komisz dohány füstje, mert Ors Péter a vasárnapi dohányosok rendjébe tartozott. Csak ritkán, a társaság kedvéért gyújtott rá. Ilyenkor nyálas lett a cigaretta vége, és úgy pöfékelt, mintha pipázna. Most még köhögött is ráadásul. Köhögött és könnyes lett a szeme. Könnyein át nézett az eldobott gyufaszál után, a nagy halom cigarettacsutkára.

Még diákkorából ismerte a „kisöreg” munkamódszerét: olvasgatás, jegyzetelés közben pontosan minden félórában előszedte a bádog dózniját, amelynél egy jobb fajta favágó is különbet hord a zsebében, és kivett belőle egy „középfinom szivarkát”. Letette maga elé a könyvre vagy jegyzetfüzetre, akkurátusán kettévágta a bicskája kis élével, mindig a kicsivel, sohasem a naggyal. Aztán megpödörgette, sodorgatta a fél szivarka végét, s bedugta ügyesen a meggyfa szipkájába. Miután rágyújtott, egy-két remek karikát eregetett maga elé rövidre nyírt fehér bajuszkája alól, és olyan elégedett képpel nézett körül az ezer ránc közül fénylő, apró fekete szemével, mint egy főmandarin, aki, éppen valami nagy szolgálattal tette boldoggá a Mennyei Birodalmat.

Viszont, ha tanulmányt írt a „kisöreg”, vagy a geológiai évmilliókat számolgatta egy-egy felmerülő kérdés kapcsán, hamutartója csakhamar megtelt jobb sorsra érdemes, félig szívott vagy csak éppen megkezdett cigarettacsutkákkal. A gyufát sem oltotta ki minuciózusán. Könnyelműen behajigálta a cigarettavégek közé. Ilyenkor hamutartója füstölt a sok senyvedő csikktől, mint egy kisebbfajta gyárkémény.

Ors Péter tekintete az aragonit hamutartóról az íróasztalra siklott. Ott jegyzetpapírok összevisszasága. Két halom nyitott könyv egymásra rakva. Két ilyen csomó a földön is. Teleírt ívpapírok vastag tömbje. Mindegyik csomón nyomatékként egy-egy öklömnyi cseppkő vagy piritkristály, egy-egy megkövesedett őstengeri csiga, jókora fecskefarkú gipszkristály. Az ablakon be-besurranó tavaszi fuvallat hiába rakoncátlankodott, csak a széleit libbentette meg a zizzenő papirosoknak.

A sokfajta nyomaték ellenére látszólag pokoli a rendetlenség. De csak tenne valaki egyetlen papírszeletkét idébb vagy odább! Majd meglátná, hogy a „kisöreg” tudja ám, minek hol a helye, s a tréfát sem mindig ismeri.

Ors Péter mégis óvatosan felemelte a kéziratpapírokat, s megnézte a készülő munka címét. „Ötven év a barlangkutatás szolgálatában”.

Hm – csóválta meg a fejét –, úgy látszik mégiscsak rávette magát... – Körmével elgondolkozottan megpöcögtette a hamutartó nagy aragonit tömbjét. A jó öt kilónyi tömbbe lehulló vízcseppek milliói fél strucc-tojás nagyságú mélyedést vájtak. Ennek öble most színültig tele a „kisöreg” legmagasabb munkalázának melléktermékeivel.

Ors Péternek régi, kedves ismerőse ez a hamutartó. És nemcsak neki. Mikor először itt járt, még harmadéves egyetemi hallgató korában, minden pontosan úgy zajlott le, amint reákészítették, akik már jártak a „kisöregnél”. Diákotthonok vaságyain, tanulás közben a sétatéri padokon vagy a temető egy-egy meghitt zugában gyakran szóba jött Koncz professzor „antiprédikációja”. A diákhumor így nevezte azt a csinos kis beszédet, amelyet a ,.kisöreg” ki szokott vágni – a prédikáció ellen:

– Látja, fiam: huszonkét éves voltam, amikor ezt az aragonit műremeket a kajántetői búvópatak mellől hazacipeltem. Ötezerháromszázhuszonnégy gramm. Azóta ez az én lelkiismeretem. Mert ugyebár, hogy sietett kiművelésével a természet! Ötven-hatvanezeréves rohammunka az egész. Pedig a természetnek rendelkezésére áll az egész örökkévalóság. És mi, fiam? Villanásnyi létünkben kell hogy megragadjuk az örök önmagáért létezőt, hogy miérettünk létezővé formáljuk. Ja! Maga hallgat. Minden bizonnyal azt kérdezi, hogy mi a végső értelme az egésznek. Helyes. Nagyon helyes. Az ember zsenialitása, hogy tud kérdezni. Mert kezdetben vala a kérdés... Tehát: miért is futunk versenyt az idővel? Megfigyelte? Az ember nevet és fél. Szeret nevetni, de nem szeret félni. Se a holnaptól, se a mától, se a másik embertől, se a hatalomtól. A nevetés pedig az örökkévalóság ajándéka. Igaz, hogy a természet az emberben önmaga tudatára ébredt, de a nevető emberben önmaga fölé emelkedett. Tehát: irány a nevetés. Legegyenesebb út a munka és az elmélkedés. És semmi prédikáció, fiam. Soha semmi prédikáció ...

Szó, ami szó, Koncz professzor diákjai sokszor végigkacagták, végigutánozták ezt az „antiprédikációt”. Nagyokat nevettek a „kisöreg” ünnepélyes arcán, és vásott vicceket faragtak a rohammunkával „legyártott” hamutartóról is. Ha azonban a magány csendesebb óráiban megemlékeztek professzoruk hamutartójáról, sürgőssé válott a munka és meghitté az elmélkedés. Lendület a munkában, összhang az elmélkedő magányban, jókedv a társaságban; mintha életre szóló, jótékony sugárfertőzést kapott volna, aki a varázsos aragonit közelébe jutott. De csak kevesen, a legjobbak dicsekedhettek azzal, hogy látták a „kisöreg” aragonitját.

Koncz professzor varázsán mit sem csökkentett, hogy aki nem ismerte, jobb fajta mesterembernek nézte, olyan régimódinak, aki hétköznaponként viseltes ünneplő ruháját hordja, és dupla fedelű ezüstórán méri a rövidke emberi lét tovatűnő perceit. Csak a barátai tudták, hogy jó ötven évvel ezelőtt azt a zsebórát is kéz alatt vásárolta, a privátórák díjaiból összekuporgatott pénzéből.

Viszont volt a „kisöregnek” fényképezőgépe három is. Lemezekből, filmekből egész raktára. Vagyont érő mikroszkópja, Müller–Geiger sugárzásmérője, kicsi, remek, mint egy töltőtoll, akkorácska, esseni ágyúacélból geológus kalapácsa, és ki tudná felsorolni, még mi mindene. Mindenből a legjobb, a legkorszerűbb.

Amint teltek az évtizedek, közlemények, tanulmányok százai számoltak be észrevételeiről, felfedezéseiről, következtetéseiről; cikkek ezrei agitáltak a természet védelmében, a természetjárásért. Osztotta, szórta tudását válogatás nélkül mindenkinek. Közben egyetlenegy könyvet sem írt. Pedig immár két-három évtizede a mi tájainkon olyan geológiai szakmunka nem látott napvilágot, amelyben a forrásművek között tanulmányai, közleményei ne szerepeltek volna. Az ilyenfajta könyv nélküli tudósokból bajosan lesz akadémikus. Nos, úgy látszik, végre ő is nekilátott, hogy összegezze élete munkásságát.

Vajon zavarjam-e éppen most ezzel a magam előtt sem tisztázott üggyel? – töprengett Ors Péter. Végül is, úgy döntött, hogy megissza a feketéjét, és sürgősen továbbáll.

Kettő–egy, Ors Péter tanítványai vezettek, de a geológusok hajráztak. A középiskolások saját félpályájukra szorultak. „El a kaputól” – ilyenkor ez a jelszó.

A nagy darab Szőlősi, a nyúlász, aki most hátvédet játszik, ismeri a jelszót. Nem nézi hova, csak hosszú felszabadító rúgással elküldi a labdát. El a kaputól!

A labdának pedig mintha szeme volna, megtalálja Ors Pétert. Magas ívből egyenesen a térdére pottyant. Álmodozó ember számára egy égből suppanó foci nem a legkellemesebb meglepetés. Ors Péter mérgesen

kapta fel a fejét, de a következő pillanatban már megértően elmosolyodott. Szőlősi zihálva futott feléje, de csak a pálya széléről kiáltotta:

– Bocsánat! Véletlen volt!Még jó, hogy a véletlen ellen nincs apelláta – tűnődött el Ors Péter. – A véletlen néha a mulasztásainkat

is helyrehozza. – Most már mulasztásnak érezte, hogy akkor, mégsem szólt öreg professzorának, mert Koncz professzor tudta nélkül a Kajántetőn kutatni: hálátlanság.

AZ ÖRDÖG LÁBNYOMA

Koncz professzor kinyitotta a jobb szemét, de a balt még nem reszkírozta utána. Magasra csusszant fél szemöldöke alól pislantott a szekrény oldalán fityegő zsebórájára: Háromnegyed öt lesz öt perc múlva.

Sóhajtott egy nagyot, s elégedetten nyitotta ki a másik szemét is. Jóleső érzéssel állapította meg, hogy „belső órája” ismét kifogástalanul működött. Ha ő egyszer elhatározza, hogy öt óra előtt húsz perccel felébred, alhatik, mint az ágyú, kellő időben akkor is felpattan a szempillája. „Két perc plusz-mínusz maximum” – ennél nagyobb pontatlanságot még álmában sem engedélyez önmagának.

– Kornél fiam, pattanj ki az ágyból. Ors Péter nem tiszteli az akadémiai negyedórát.Dezmirant sem kellett kétszer biztatni. Nagyot ásított, még nagyobbat nyújtózott, és mire felült az

ágyban, már ki is bújt a pizsamájából. Az öreg Konczot, csak úgy, ruhástól nyomta el a délutáni buzgalom, de azért addig szöszmötélt erre-arra, hogy éppen egyszerre lettek készen. Pedig Dezmirannak még meg is kellett fésülködnie. Ez pedig nem. a legkönnyebb feladat, ha valakinek dús, fekete lombozata van, s ráadásul göndör és kemény, mint a jobb fajta drót. De hát túrákhoz szokott legény ő is. Megtanulta, hogy öltözködésre csak annyi időt fordítson, amennyit a pihenésből el lehet lopni.

– Öt perc múlva öt – nézett körül elégedetten a kicsi szobában. Már az ágyon sem látszott a heverés nyoma. Aztán benyúlt a hátizsákjába, kihúzta a kávéfőzőt, és Konczra nézett. – Ez törököt nem tud ...

– Jó lesz a másik is – dörmögte a „kisöreg” és elgondolkozva szemlélgette az ágyra terített térképet. Minuciózus kézi munka volt. Csak ha jól megnézte az ember, vehette észre, hogy nem nyomdában készült. A jobb alsó sarkában kicsit régies kaligráfiával ez állott: A Kajántető részletes helyszínrajza. Felvette és készítette Dr. Koncz Ernő egyetemi magántanár. Lépték: 1:10 000. Tehát minden centiméter a térképen, száz méter a valóságban! Ilyen térképe a Kajántetőről rajta kívül senkinek sem volt.

A lépték alá apró betűvel a „kisöreg” még azt is odaírta, hogy „Készült 1925-ben”. De az elmúlt negyvenegy év egyáltalán nem látszott meg rajta. Ez a térkép Koncz professzor legfrissebb helyrajzi ismereteit éppen úgy feltüntette, mint a négy évtizeddel ezelőttieket, mert gazdája páratlan következetességgel egészítette ki, helyesbítette a pompás helyrajz részleteit.

Már kellemes kávéillat terjengett a szobában, mikor kopogtattak, és Ors Péter belépett. Pontosan öt óra volt.

Negyed hatkor még csak csevegtek. Akkor Koncznak mintha hirtelen eszébe jutott volna valami, megsimogatta kopasz feje búbját, és váratlanul így szólt:

– Hadd lássuk, mi van a tarsolyodban, Péter!Ors bontogatni kezdte a térdére fektetett oldalzsákját.– Nono, tudtam én mindjárt, hogy nem hiába hoztad magaddal ezt a tarisznyát. De én is előkészítettem

valamit – s a „kisöreg” az ágyra teregetett térképre mutatott.– Arra most nem sok szükség lesz – rázta meg a fejét Ors. – Talán később ...A „kisöreget” szemmel láthatólag elkedvetlenítette, hogy az ő mindentudó térképe ez alkalommal

felesleges. Ors igyekezett tréfával elütni a dolgot:– ... ugyanis az ördög lábnyomának még nincs egyezményes térképjele ...– Az ördög lábnyoma? – húzódott finom gúnyra Dezmiran ajaka.– Egyelőre nincs más neve – vonta meg a vállát Ors. – Jobb híján, maradjunk mi is a népi

terminológiánál.– Halljuk – bólintott szenvtelenül a „kisöreg”, és hátravetette magát a székben. A hasán összefogta a

kezét, mintha pocakja is volna. Nadrágja órazsebéből hivalkodóan arasznyira fityegett a divatjamúlt ezüst óralánc. Ors Péter arcán harmonikus rendbe simultak a ráncok, ajkán megjelent a sajátos mosoly.

– Azt hiszem, mindnyájan tudjuk, hogy a környékbeliek szerint a Kajántetőn időnként bizonyos fényjelenségek tapasztalhatók. A babonás néphiedelem azt tartja, hogy ilyenkor, kénkőgázban burkoltan ördögök járják a Kajántetőt. Az sem titok, hogy a pásztorok s általában a vidék lakói nem szívesen éjszakáznak kint a tetőn, ha lehet még a környékén sem ...

– Igen, ez így van – helyeselt Koncz.

– Nyilván annak is van jelentősége, hogy a szájhagyomány az említett fényjelenségeket Szent Iván nap környékére teszi...

– Ugyan Péter – vágott közbe Dezmiran –, ezen mit csodálkozol? Tudhatod, hogy általában mennyi babonás szokás kapcsolódik ehhez a naphoz. Eggyel több vagy kevesebb, lehet erre építeni?

– Erre én is gondoltam – legyintett Ors, mint aki már sok szempontból mérlegelte, amiről most beszél. – Szent Iván napja vagy Virágos János napja, amint egyes helyeken nevezik, tulajdonképpen a nyári napforduló ünnepe. Már a természeti népek is a leghosszabb nappalokat s a legrövidebb éjszakákat üdvözölték e napon. A diadalmas, életet adó Nap uralmát ünnepelték ilyenkor. A népi hiedelmek szerint a földre kedves, játékos túlvilági hatalmak jönnek látogatóba ... Ebben az ősi hitben gyökerezik Shakespeare Szentivánéji álma is. Egyszóval Szent Iván éppen ellentétes előjelű mint például Luca napja, amikor távoli őseink a leghosszabb éjszakák s a legrövidebb nappalok rettegésében éltek, és attól tartottak, hogy az életet adó fény végleg kihuny, örök éjszaka borul a világra, s fagyhalálba dermed minden, ami él. A régi pogány hitvilág szerint e napokon az alvilág a földre szabadul, s tanácsos minden varázseljárással távol tartani az ártó lelkeket. Nos, mi az oka, hogy a Kajántetőt mégis Szent Iván környékén járja az ördög?

– Hm – tűnődött hangosan Koncz.– Véleményem szerint ennek egyetlen oka lehet – folytatta Ors Péter. – Az, hogy valóban Szent Iván

környékén szokott történni valami odafent, mert a tapasztalat mindig erősebb a babonánál ...– Péter – állította meg Kornél –, azt mondtad, „szokott történni”. Hátha csak egyszer, valamikor történt

valami, amely mély nyomokat hagyott a népi emlékezésben. Például egy becsapódó meteor vagy óriási gömbvillám, vagy valami más.

Ors Péter nem jött zavarba. Oldalzsákjából elővont egy kemény fedelű vékonyka mappát. Amolyan közönséges irattartó volt, csak éppen vastagabb kartonból készült, és barna, csokorra kötött szalaggal lehetett bezárni.

– Talán néhány írásbeli bizonyíték arról, hogy valóban „szokott történni” ...A két másik gyanakvó érdeklődéssel figyelte, hogy csontos, kissé bogos ujjaival miként bogozgatja az

irattartó szalagját.– Kezdjük talán a legrégibbet – húzott elő egy ív gépelt írást Ors Péter. – Ezt a jegyzőkönyvet 1602

október 18-án vette fel a györkemonostori pallosjoggal rendelkező uradalom úriszéke. Levéltári száma Em. 1876–03. A fordítást, remélem elég pontosan, magam végeztem. Egyébként le is másoltam az egész okiratot. Tessék! – nyújtotta át a latin szöveget Koncz professzornak. Dezmiran Kornél közelebb hajolt az íráshoz, és összevont szemöldökkel beleolvasott.

– Egy boszorkányper jegyzőkönyve, ugye?– Igen – bólintott Ors –, a vádlott, akinek vallomása ránk maradt, Szallós Ilona, falusi gúnynevén: Patács,

szárkői jobbágyasszony volt. Akkoriban Szárkő a györkemonostori uradalomhoz tartozott, de az események itt zajlottak le a Kajántetőn.

A két geológus már elmélyedve silabizálta a zavaros, konyhalatinsággal cirkalmazott mondatokat.– Azt hiszem, kár azzal az időt tölteni – figyelmeztette őket Ors Péter. – Skandináviától a szicíliai

partokig s a ködös Albiontól a Visztula partjáig szinte szórul-szóra azonos vallomásokat kényszerítettek ki a szerencsétlen gyanúba fogott emberekből. Ha aszály sújtott, ha árvíz zúdult, ha tehén teje megapadt, ha járvány vagy betegség köszöntött be, mindig elővezettek egy-két nyomorultat, s megtették bűnbaknak. Györkemonostoron is volt uradalmi hóhér, s volt kínzókamra is ... Pápai bulla szentesítette a boszorkányüldözést, de a protestáns egyházak és fejedelmek is hamar rájöttek, hogy a sorsukért lázongó tömegek megfékezésére nem éppen utolsó eszköz a máglya ...

– Igen... igen ... – bólogatott a „kisöreg”. – Hadd lássuk, mit hámoztál ki ebből a jegyzőkönyvből?Ors Péter olvasni kezdte a fordítást:– Bíró: Kinek hínak, hová való vagy, és miért fogattál meg? Vádlott: Engem árva Szállás Ilonának, más

néven Patácsnak hínak, és azért fogattam meg, mert azt vallották, hogy boszorkány vagyok, aminthogy az is vagyok.

– Gyönyörű – csóválta meg a fejét Dezmiran Kornél. – Valaki hamisan beárulta, s ő meg rádupláz. Valóságos önvád.

– Kényszer alatt mindenki megvádolhatja önmagát – legyintett az öreg Koncz. – A történelem tanúsága szerint a kínzókamrák láncreakciója elvileg végtelen. Ne feledd, az eljárás a nyilvánosság kizárásával, a legnagyobb titokban folyt, s a vádlottakat egymástól teljesen elszigetelve tartották. Tehettek velük, amit akartak ... De folytasd, Péter!

– Vádlott: Engem Máris Násztázia vitt ezen ördöngős mesterségre, és ugyan ő tanított rá. Máris Násztázia gonosz macska képében az ablakon ugrott be a házba, és engem akkor írt be a boszorkányok lajstromába... – olvasta Ors Péter, majd így folytatta: – Ezután következnek a légből kapott önvádak, kiket mi módon betegített meg a vádlott, miként terelték el az esőt, hogy ne legyen termés, és hány tehénnek vették el a tejét, végül, hogy hol, mikor, hányszor táncoltak, mulatoztak mint boszorkányok az ördöggel. Íme: – Ors ismét olvasni kezdett. – Bíró: Hol jártál, táncoltál és dombéroltál? Vádlott: Dugottó felett a Perespataka partján és leginkább a Csízes pataka felett a Kajántetőn. Hol macska, hol kutya képébe öltöztem. Bíró: Kiket tettél lovadnak?

– Hát ez mi?– dünnyögte szinte csak magának Dezmiran. Ors azonban meghallotta a kérdést.– Ez is amolyan állandó vádpont, amely szerint a boszorkány nem gyalogosan jár az ördögök

táncestélyeire, hanem „lóvá tesz” valakit. Innen származik egyébként a szólásmondás is. Azt tartották, hogy akit a boszorkány meglovagolt, hamarosan meghal. Halott ember pedig nem tanúskodhatik, ami nem kis előny, ha a vádpont képtelenség. Ami Szallós Ilona vallomását illeti, az így szól: Senkit sem tettem lovamnak, értem személyesen az ördög jött el, s azon jártam. Hanem Máris Nasztázia egyszer Purcsel Onisiat maga lovának tette, kiben az meg is halt. Bíró: Mikor történt ez? Vádlott: Mikor a boszorkányok nagyszombatját ültük, a Kajántetőn, melyen első legénynek személyesen a Sátán vizitált meg, s akkora zöld fényeket hányt, hogy mindenki láthatta, aki arra járt. Bíró: Mikor történt mindez? Vádlott: Ez esztendőben Szent Iván napját megelőző második éjszaka ... – Ors Péter befejezte az olvasást. – Helyben vagyunk.

– Hogyhogy? – kapta fel a fejét Dezmiran, a „kisöreg” pedig értetlenül pislogott Ors Péterre.– Úgy vélem – élénkült meg a tanár arca –, ebben a jegyzőkönyvben egy-két valós adat is van. S nekünk

most az a fontos.– Hiszen csak el lehessen választani az ocsút a búzától – tamáskodott Koncz professzor.– Mindenek előtt, ami a családneveket illeti, nem vitás, hogy Máris Nasztázia erről a vidékről való. Itt

minden második embert Márisnak hívnak ...– S aki nem Máris, az Purcel – egészítette ki az okfejtést Dezmiran.– Úgy van – helyeselt Ors. – Azt hiszem, nem tévedünk nagyot, ha ennek a boszorkánypernek a

kiindulópontját olyan mendemondákban keressük, amelyek ezen a vidéken indultak el.– Nono. Lehet eső, lehet sár – vélekedett Koncz professzor.– Továbbmegyek – folytatta eltökélten Ors –, véleményem szerint a babonás suttogás alapját a

Kajántetőn tapasztalt fényjelenség képezte.– No, ez már merész állítás – ellenkezett Dezmiran.– Talán nem is olyan merész ... – Ors ismét maga elé terítette a jegyzőkönyv fordítását. – Figyeld csak:

személyesen a Sátán vizitált meg, és akkora zöld fényeket hányt, hogy mindenki láthatta, aki arra járt... Világos: itt olyan valamire hivatkozik a vádlott, ami köztudomású, amit senki sem von kétségbe. Boszorkányperek jegyzőkönyvében ritka madár az ilyen megfogalmazás!

– Vitatható állítás – vonta meg a vállát az öreg Koncz –, de lássuk, mit akarsz kihozni belőle.– Csak annyit – válaszolta Ors –, hogy okunk van föltételezni, miszerint 1602 Szent Iván napja

környékén bizonyos fényjeleket ténylegesen észleltek a Kajántetőn. Én ezt az időpontot, a továbbiakkal egybevetve 1602 június 21-re tenném ...

– Lássuk a többi bizonyítékot – bökött a tarsoly felé az öreg Koncz. Ors Péter megérthette, hogy az eddigiekkel nem nagy hatást gyakorolt a két geológusra. Másik kétíves papírlapot emelt ki az irattartóból, és szenvtelen hangon folytatta:

– Ezt fordítanom sem kellett. Nem latinul írták. Csak éppen a helyesírást modernizáltam a könnyebb érthetőség kedvéért.

– Mi az? – kérdezte Koncz professzor.– Egy testamentum-féle, melyet is néhai Szalma András kolozsvári polgár hagyott az utókorra.– Áhá – bólintott aprókat az öreg Koncz, de kedvetlen arca elárulta, hogy ezt az újabb bizonyítékot sem

becsüli többre az előbbinél. Ors Pétert ez már nem zavarta.– Valószínű, a néhai Szalma András valamelyik kincskereső titkos céh tagja lehetett, és céhtársaira

hagyományozta a nagy titkot, amelyre rájött.– Talán csak az idevonatkozó részeket olvasd – vetette közbe Dezmiran Kornél.– Rendben van – egyezett bele Ors, és olvasni kezdte:

Nem kérém tanácsát senkinek, hanem minden esztendőkben, Virágos János napját megelőzően már, a Kajántetőre kimenék, hogy ottan éjszakázzam. Ahova is, minek utána 1758 esztendő, 21 június havában, amely a Rák jegyének első napja volna megérkeznék, szegény fejemre olyan záporeső zúdult volt, hogy alig menekedék előle egy likba, hol is megéjszakáznom kellett... Éjfél után pediglen, hogy ott virraszték, akkora fényesség lőn, hogy elvette volt a két szemem világát, holott sem dörgést, sem mást nem hallottam volt, csak a nagy zöld fényesség tündökölt mindenfelé ...

– Derék dolog! – bólogatott Koncz professzor. – Ez aztán bizonyíték!– Ez is ér annyit, mint a másik – vélte Dezmiran, és már nem is titkolta, hogy gúnyolódik.– Nem – tiltakozott felemelt mutatóujjal Ors –, ez már többet ér.– Nafene! – csúszott magasra Koncz professzor bozontos szemöldöke, de szeme tréfásan csillogott, s

homlokán a redők is mókásra sorakoztak.– Pedig így van – mosolygott szelíden Ors Péter.– Külön-külön a két babonás alapból kiinduló megfigyelésben kételkedhetünk. De a kettőnek együtt

mégiscsak van egy közös vonása: a fényeket mindkét esetben Szent Iván napja előtt észlelték. Szalma testamentuma egészen pontosan meg is jelöli az időpontot: 1758 június 21. Ez a legrövidebb éjszaka ideje, a nyári napforduló napja ...

– És a legviharosabb, legesősebb hónap – vágott közbe figyelmeztetően Koncz professzor. – Amit az a kelekótya kincskereső észlelt, lehetett egy nagyobbfajta gömbvillám, vagy egy egészen hosszú elektromos kisüléssorozat. Azt pedig te is tudod, hogy dörgés nélkül is lehet villámlás.

– Lehet – vonta meg a vállát Ors –, én mégis azt javasolom, egyelőre jegyezzük meg az okiratok szerinti két dátumot. Tehát: 1602 június 21 és 1758 ugyancsak június 21!

Ors ismét egy ív papírt vett elő a mappájából.– No, aki ezt írta, az mindennel gyanúsítható, csak éppen babonával nem. Tudom róla, hogy a reformkori

intelligenciához tartozott, és szemléletére a francia forradalom eszméi döntő befolyást gyakoroltak. Orvos volt, s mint ilyen vegyész és természetbúvár is. Neve nem sokat mond – a tanár kissé zavartan elmosolyodott –, ugyanúgy hívták, mint engem, egyébként ő a szépapám ...

Koncz professzor megértően bólintgatott. Jól tudta, hogy az Orsok immár századokra visszamenően eljegyezték magukat a természettudományokkal és a Péter keresztnévvel. Ebben a családban minden elsőszülött fiút Péternek hívtak. Néha egyidőben négy-öt Ors Péter is élt: apák, fiúk, unokatestvérek, nagybácsik és unokaöcsök. De ahány Ors Péter, annyi természetbúvár. Közöttük neves tudósok és egyszerű oktatói vagy kutatói e csodálatosan szép tudománynak.

– Ő az első Péter? – kérdezte Koncz professzor, de Ors megrázta a fejét.– Nem, ő már a negyedik.– Te a huszonharmadik vagy, ugye? – nézett rá Dezmiran.– És az utolsó. De ennek most nincs jelentősége – legyintett szomorkásán Ors Péter.Hirtelen csend szakadt a szobára. A játszótér zaja mintha nagyon távoli más világból jövő üzenet volna.

Ors Péter kissé felemelte a papírlapot, s a másik két emberre pillantott.– Talán folytatnánk ...– Tessék – hagyta jóvá a „kisöreg”.– Szépapám levele 1810. augusztus 27-én kelt Kolozsváron. Címzettje Piuariu-Molnár.– A nagy Piuariu-Molnár? – élénkült meg a Dezmiran figyelme.– Személyesen ő – helyeselt Ors Péter. – Ekkor már országosan elismert tudós szemorvos, a hazai

értelmiség egyik jelentős alakja. Ha nem tévedek, akkor már Kolozsváron telepedett le, de úgy látszik, éppen elutazott otthonról, mert szépapám levele kolozsvári keltezésű és „postrestant” Szebenbe címezte. A birtokomban levő példány egyébként piszkozat. Az akkori szokásoknak megfelelően szépapám is előbb fogalmazványt készített, és a levelet arról tisztázta le finomabb merített papirosra. A nehezen elolvasható, itt-ott áthúzott, javított és meglehetősen rossz tollal írt fogalmazványt én is letisztáztam magamnak.

– Abból olvasd – javasolta a „kisöreg”, és Ors Péter nekikezdett:

– Remélem az úr engem barátságtalansággal vádolni nem jog, hogy előttem oly sok tekintetben kedves levelére oly nagy idő elteltével válaszolok. Minden erőmnek megfeszelytésével tevékenykedtem a Csízes patakának mentében, hol is, úgy vélném, a szerfeletti egyféle táplálkozástól, sok féle nyavalyák ütötték fel a

fejüket a földhözragadt pór népség körében. Igyekezem nem traktálni az urat a szívbénító nyomor részletesebb taglalásával, mellyel szemben a gyógyító tudomány amúgy is tehetetlen, s melynek doktora nem lehet a magam rendjebéli orvosféle egymaga. Remélni merem, hogyha egynéhány őszes hajszálakkal is, de megérjük a kort, amely gyógyítani akar, és tud mindenféle népi nyavalyákat.

Az úr levele hazaérkezésemkor (25. aug.) otthon talált, s íme válaszolok is menten azon némely dolgok felől, amelyek iránt az úr megkérdezett. Június 21-én egynéhány nyomorúságos faházakból álló helyen tanyáztam a guristi száda széliben. Első álmomat aludtam, mikor inasom felrázott, hogy jőnék csak ki, mert, amint ő mondá, az ördög járja a Kajántetőt.

E helytől, hol éjszakázék, egyenes vonalban mintegy négy, négy és fél mérföldnyire van az a hegy, melyet rémült arcú inasom megnevezett. Valóban: amint a tető felé néztem, figyelmeztetém magamat: Spectra vides, amice! (Rémképet látsz, barátom!) Ez azonban mit sem segített. Távol álljon tőlem, hogy az itteni babonás hegyi népekkel egy követ fújjak, de a két látó szememmel láttam: a nevezett Kaján hegyen, mely jószerint inkább olyan mély szádákkal, barlangrepedésekkel szabdalt plátó, zöld fénycsóva világolt igen egyenletes fénnyel és oly erősen, hogy az égbolt borúján is tükröződött eme különleges földi fény. Bár semminemű okát adni nem tudom, becsületes parolámat adom az úrnak, hogy sem a rémült parasztok óbégatása, sem reszkető inasom sűrű kereszthányások közötti imamormolása, sem pedig a házőrző és pásztor ebek tébolyult üvöltése elmém és szemem tisztaságát meg nem zavarták ...

– Különös, felette különös – tűnődött az öreg Koncz. Dezmiran nagyot szusszant, hátradőlt a székében, és maga elé bámult.

– Sajnos – folytatta Ors Péter –, szépapám híradásához még csak annyi tartozik, hogy hajnalhasadtával felkapaszkodott a Kajántetőre, de semmi nyomát nem lelte az éjszakai spektákulumnak. A vidék lakói közül egy sem akadt, aki elkísérte volna. Az egyébként hűséges inasa a búvópatak forrásán túl semmiképpen sem követte. A néhai Ors Péter pedig egy egész napot bolyongott egyedül és hiába fenn a Kajántető sziklái között ... Történt mindez 1810 június 21-ének éjszakáján.

– Tehát ismét a nyári napforduló napján – szögezte le Koncz professzor.

– Sajnos a negyedik forrásom már távolról sem ennyire pontos, de azért némi támpontot ez is szolgáltat. – Ors Péter irattartójából ez alkalommal egy megsárgult, régi újságlap került elő. – Ez a nagyon rövid életű Népújság egyik példánya. Becsületes szándékú, igénytelen lapocska volt a maga korában. Harcolt többek közt a babonaság ellen is. A minket érdeklő cikk az 1862 július 19-én keltezett számában jelent meg, és így szól:

Ha meggondoljuk, az oktalan állatoktól az embert nem egyéb különbözteti meg, ha nem a babona.Szokták ugyan mondani, hogy az embert az ész, az okosság különbözteti meg az oktalan állattól. Az én

ítéletem szerint nem elmúlhatatlanul szükséges az, hogy ha valaki ember, legyen esze. Ha van: jó, ha nincs: nem tesz semmit. Példának okából majd agyoncsodálkozom magam azon, hogy még akadnak olyan balgatagok, akik nagy trallával prédikálnak a babona ellen, és iszonyú szemérmetlenséggel esküsznek, hogy nincsen kísértet, feljáró lélek, garabonciás diák, varázslás, boszorkány, ördög és pokol. Én magam hallottam a Péter-Pál napi búcsún, amikor az öreg Szabónénak egy orcátlan uracs szemtől-szemben megmondta, hogy hazudik, mikor azt mondja, miszerint ez év Szent Iván napján ördögöt láttak kénkőves fényben és bűzben dombérolni, a városunkba is szinte belátszó Kajántető nevű hegyen.

Micsoda szemtelenség már ez? Hát honnan tudhatja az az uracs, hogy nincsenek kísértetek? Ő még nem látott soha? Mintha bizony, amit ő nem látott, nem is volna... Satöbbi, satöbbi, satöbbi – fejezte be Ors Péter a felolvasást. – Bizony, ez csak amolyan pamfletecske a babonaság ellen. Szerzőjét is csak ügybuzgalma miatt illeti dícséret, mert stílusa inkább vesszőt érdemelne. Viszont azt hiszem, eléggé egyértelműen kiderül belőle, hogy a rejtélyes fényjeleket 1862 Szent Iván napján ismét látták a Kajántetőn. Úgy tűnik, eléggé széles körben tárgyalták is az emberek ...

– Igén, igen, ez feltétlenül így van – helyeselt Koncz professzor, és ez alkalommal már Dezmiran szemében is érdeklődés csillogott. Ors Péter körül felmelegedett a hangulat, és ő is élénkebben folytatta.

– Végül itt van Păcurar Ion keresztlevelének általam készített másolata. Eredetijét az öreg bárkinek hajlandó megmutatni. Ezek szerint Jonika bácsi, ha minden jól megy, éppen egy hét múlva üli meg ötvenkettedik születésnapját, mert az okirat szerint 1914 június 24-én, éppen Szent Iván napján született. Azt pedig ő magától tudjuk, hogy akkor éjszaka ismét látták a különös fényeket fent a Kajántetőn. Ezek szerint

1914-ben június 24-én is errefelé járt az ördög. Talán gyermekes ábrándozás, de nekem egyre inkább véremmé vált, hogy egyedül szépapám híradása hiteles. Amelyet egyébként Szalma András kincskereső testamentuma is alátámaszt. Ezek szerint a fényjelek a nyári napfordulókor ragyogtak fel.

– Tehát június 21-én – szögezte le Koncz professzor.– Úgy van!– Na, és a Păcurar keresztlevele? – kapta fel a fejét Dezmiran.– Él itt feljebb egy öreg erdőkerülő, bizonyos Iepure Onisie, akinek éppen 1914. június 24-én, tehát Szent

Iván napján volt a lakodalma. Az, ha kell, meg is esküszik, hogy nem a lakodalmas éjszakán fénylett a Kajántető, hanem három nappal előbb. A násznép egyébről sem beszélt, csak arról, és sokan háborút jósoltak a különös égi jelből.

– 1914 júniusában? – mordult fel az öreg Koncz. – Soha jobbkor!– Bizony, az ilyen véletleneken nyer a babona. Száz és ezer hazug jóslatot az emberek könnyen

elfelejtenek, de a véletlenül találót évtizedekig emlegetik ...– Jójó, de hogy értelmezed a Păcurar keresztlevelét? – türelmetlenkedett Dezmiran.– Figyeld csak meg: az újszülött bejelentésének napja június 30. Ez pontosan az utolsó nap, amikor még

be lehetett jelenteni a gyermeket. Az akkori törvények ugyanis öt szabad nap alatti bejelentésre kötelezték az apát. Valószínű az öreg Păcurar itt fenn a hegyek között mit sem tudott erről. Így kicsit megkésett a bejelentéssel, s hogy a büntetést elkerülje, hát két-három nappal megfiatalította a fiát. Tehát: valójában Jonika bácsi nem 24-én, hanem 21-én született, amikor ténylegesen fény-lett a Kajántető.

– Végső fokon mi a konklúziód? – Dezmiran hangjába már némi türelmetlenség vegyült.Ors Péter felállott. A nyitott ablakon át a Kajántető felé mutatott. Szemüvegén a becsapódó fények apró

villámokat hánytak, de a hangja ünnepélyesen töltötte be a kis szobát:– Ma: 1966 június 18. Én pedig 1966 június 21-én éjszaka lefényképezem az ördög lábnyomát!

A TITOKZATOS ÖTVENKETTEDIK ESZTENDŐ

Vannak pillanatok, amikor a tudományos intuíció mintha elrúgná magát a földtől, és a korlátlan fantázia súlytalansági állapotába lendülne. Csak a szaktudós érzi a kezdő sebesség lendületét. Ilyenkor minden idegszála figyelmezteti, hogy ha idejében nem fékez, eljut a veszélyes zóna határára, amelyen túl a képzelet szivárványhídja már pillérek nélkül ível a végtelenbe.

A két geológus pillanatnyi döbbent csend után szinte egyszerre kapott a fék után:– Nafene! – tört fel a kétség a „kisöregből”, mert sajnálta, hogy az érdekessé váló dokumentáció végül is

bolondságba torkollik.– Miért éppen holnapután? – Dezmiran úgy hangsúlyozta a kérdést, hogy abban már benne volt az

elutasítás is.Ors azonban nyugodtan válaszolt:– Mert ötvennyolctól tízig, tíztől hatvankettőig, hatvankettőtől tizennégyig és tizennégytől hatvanhatig

éppen ötvenkettő van.A két tudós annyira megrökönyödött e fura érvelésre, hogy Ors Péter önkéntelenül felkacagott:– Remélem senki sem aggódik elmeállapotom miatt?– Pedig volna rá ok – nyerte vissza humorérzékét a „kisöreg”– Amíg hisszük és valljuk, hogy egy meg egy az kettő, nekem van igazam. – Ors Péter ismét leült a két

geológussal szembe, zsebéből kockás noteszt húzott elő, s az első lapra ráírta:

1758 +   52––––1810

– Tessék!A másik kettő előrehajolt, s úgy nézte a lapot, amelyet Ors eléjük nyújtott, hogy jól láthassák:– Szalma András Kincskereső és Ors Péter szépapám, éppen ötvenkét év különbséggel észlelték a

kajántetői fényt. De 1810-től 1862-ig a Népújság pamflettjéig ismét ötvenkét év telt el. 1862-től 1914-ig ugyancsak ötvenkettő. Ezért remélem, hogy holnapután éjjel lefényképezem az ördög lábnyomát ...

Dezmiran kétszer is utánaszámolt, de annyi volt az: ötvenkettő. Végül is ránézett Orsra:– És 1602-től 1758-ig?– Az bizony százötvenhat év – hagyta helyben Ors Péter –, viszont százötvenhat osztva hárommal ismét

csak ötvenkettő. És ki tagadhatja, hogy a közbeeső két alkalommal azaz 1654-ben és 1706-ban szintén kifényesedett a Kajántető, csak nem jegyezte fel senki vagy az írásos emlékek elpusztultak, esetleg lappanganak valamelyik levéltárban?

– Hm ... – tűnődött a „kisöreg”.Dezmiran összevont szemöldökkel töprengett, majd hirtelen, mint akinek eszébe jut valami, a papírra

bökött:– Ez az ötvenkettő szerinted valami fatális váltószám. De miért nem 26 vagy 13? Elvégre mindenik

általad bemutatott két határidő között létezik egy huszonhat éves és három tizenhárom éves is. Hátha a feltételezett periódusok sokkal rövidebbek, csak a közbeeső jelentések feljegyzése vagy észlelése maradt el.

– Ezt a feltételezést majdnem a bizonyosság erejével ki kell zárnunk – válaszolta Ors. – Tizenhárom évvel ezelőtt, azaz 1953 júniusában már e jelenségek után kutatva öt éjszakát töltöttem odafönt, és véletlenül, mint gyakorló tanárjelölt 1940. június 18 és 25-e között itt geológizálgattam egy hetedik gimnazistákból álló csoporttal. Éppen itt szálltunk meg, csak persze még a régi menedékházban ... Akkor is berbécstokányt ettünk á la Safta néni – fejezte be Ors mosolyogva az indoklást.

– A holnaputáni megfigyelés szempontjából mindegy volna, hogy tizenhárom vagy huszonhat, vagy ötvenkettő – legyintett az öreg Koncz –, mivel, az ötvenkét éves periódusban a huszonhat éves és a tizenhármas is benne van ...

– Azért vigyázzunk csak egy kicsikét – emelte magasra a mutatóujját az öreg Koncz –, vajon nemcsak véletlen a feltételezett ötvenkét esztendős ciklus? Hátha találnánk más közbeeső híradásokra is, és kiderülne, hogy ha vannak is bizonyos fényjelenségek, de nincsenek semmilyen szabályos ciklushoz kötve.

– Erre is gondoltam – bólintott Ors Péter –, ámbár négy egymásutáni észlelés, amely azonos határidőkhöz kötött, eléggé meggyőző adathalmaz egy ötvenkét esztendős ciklus feltételezésére ...

– Kétségtelen, ámbár ... – próbált ellenkezni Dezmiran, de a „kisöreg” intett, hogy hagyja Orsot beszélni.– De messzebbmenő indokaim is vannak, amelyek alapján hipotétikusan ragaszkodom az ötvenkét éves

periódushoz.– Halljuk! – ült ki a feszült érdeklődés Koncz professzor arcára. Dezmiran pedig térdére fektetett

jegyzettömbjén apró kereszteket rajzolt, hármat-négyet egymás után, majd keresztülhúzta az egészet, és kezdte elölről a rajzolgatást. Aki ismerte a szokását, tudta, hogy ilyenkor erősen figyel, és koncentráltan gondolkodik. Ors Péter kemény pepita fedelű noteszt húzott elő sportblúza zsebéből. Ezt a formájú noteszt már legalább húsz éve nem gyártják, rég vásárolhatta Ors, és szemmel láthatóan nem tegnap jegyzett bele először.

– Tudjuk, hogy a világ összes civilizációi közül a mayák rendelkeztek a legpontosabb naptárral – Ors a pepita noteszba pillantott. – A Julián-naptár szerint egy esztendő 365,250000 napból állott. A reform következtében létrejött úgynevezett Gregorián-naptár az esztendőt 365,242500 napban állapította meg, és eszerint állították be a szökőéveket. Ezzel szemben a mayák naptára az esztendőt 365,242129 nappal számolta, amely bámulatos pontossággal megközelíti a 365,242198 napból álló asztronómiai esztendőt ...

Koncz és Dezmiran összenézett. Mindkét tudós pillantásában kétség és zavar tükröződött. Ors azonban a jegyzeteibe merült, és már úgy beszélt, mintha csak magamagának sorolná fel az indokokat.

– Hogyan érték el a mayák ezt a csodálatos pontosságot? Hiszen a napévet akárcsak az egyiptomiak, perzsák, zsidók, föníciaiak, görögök, ők is csak 365 nappal számolták. Ámbár újabb adatok alapján némi joggal feltételezhetjük, hogy az egyiptomiak naptárrendszere ennél sokkal pontosabb volt... Megbízható adataink azonban csak a mayáktól maradtak. Ez a különös nép úgyszólván egész képzőművészetét a naptárnak vetette alá. Épületeik díszítőelemei, templomaik belső elrendezése, napkapuik domborművei, egyszóval minden jelentősebb kőalkotásuk, lényegében egy-egy óriási naptár. Mint kukoricatermelő nép számára fontos is lehetett az idő nyilvántartása. De talán ezen túlmenő, szakrális indokaik is lehettek, valamely megdöbbentő történelmi emléket őriztek naptárukban. Hiszen 365 napos esztendő még a kukoricatermelőknek is elég megbízható mérőeszköz volna, ha megfelelt a mezopotámiai vagy Nílus-völgyi árasztásos földművelést űző népeknek ... Mélyebb okai lehetnek a nagyon pontos, de ugyanakkor nagyon-nagyon bonyolult maya naptár megőrzésének ...

– A Kajántetővel összefüggő okokat feltételezel? – biggyesztette le az ajkát Dezmiran.– Az ötvenkét esztendős ciklusról beszélek...Ors Pétert most már csak egy pillanatra zavarta meg a két tudós aggályoskodása. Picit megnyalta az ajkát,

végigsimított a haján, igazított egyet a szemüvegén, és nyugodtan folytatta:– Amint tudjuk, a mayák kétféle esztendőt számoltak, egy 260 napos rövidet és egy 365 napos hosszút. A

260 napos rövid esztendejüket 13 húsznapos hónapra osztották, a 365 napos hosszú évet pedig 18 húsznapos hónapra. A fennmaradó öt napot egyetlen jellel jelölték. Minden valószínűség szerint ezt az öt napot sajátos módon meg is ünnepelték, akárcsak az ókori népek, akik 12 egyenként 30 napos hónappal számolták az évet. Nos, akármint is van, a 260 napos évnek, amelyet tzelkiának és a 365 napos évnek, amelyet ahaunak neveztek, volt egy 18 980 napból álló periódusa, amelyet cumhunak mondtak ...

– Kezdesz egyre titokzatosabb lenni – csóválgatta fejét a „kisöreg”. – Sohasem gondoltam volna, hogy ekkora kerülővel is el lehet jutni a Kajántetőre.

– Próbáljuk matematikailag megközelíteni a kérdést – javasolta Ors Péter.– Helyes – egyezett bele Dezmiran, mert a matematika különösen erős oldala volt.– Hát akkor számoljuk csak ki a 260-nak és a 365-nek a legkisebb közös többszörösét – javasolta Ors

Péter.– Törzstényezőkre bontással, ugye? – nézett rá Dezmiran.

– Másképp nem lehet – vonta meg a vállát Ors, és már számolni is kezdett. Dezmiran is haladéktalanul hozzáfogott. A „kisöreg” egy Buddha-szobor derűs egykedvűségével nézte, hogy mit mível a másik kettő. Ors és Dezmiran noteszében szinte azonos ritmusban nőttek az oszlopok:

260   2            365   5130   2              73  73                    ––––––––– 65   5            365= 5x7313  13––––––––––––260= 22x5x13

Legkisebb közös többszörös: 22x5x13x73– Kétszázhatvanszor hetvenhárom? – nézett fel Dezmiran.– Annyi – bólintott Ors, de fel sem nézett. – Végezd el a szorzást!Fél perc múlva Dezmiran már jelentette:– 18.980!– Pontosan – helyeselt Ors. – Oszd el 365-tel!Újabb félperc múlva, Dezmiran kerekre nyílt szemmel nézett Orsra:– 52! Fantasztikus!– Ezek szerint – vonta le a konklúziót a „kisöreg” – minden ötvenkettedik napévben a 260 napos tzelkia

esztendő és a 365 napos ahau esztendő első napja ugyanarra a napra esett. Igaz-e?– Tökéletesen így van – helyeselt Dezmiran –, s a naptáruk menet közben, szinte automatikusan

kiigazodott ...– Tudjuk, hogy a mayák a 18 980 napos cumhu újesztendőt fantasztikus áldozati ünnepekkel

köszöntötték. Folyt az embervér, sírtak, jajveszékeltek az asszonyok, és gyakran városaikat, telephelyeiket is elhagyták, újakat építettek, s a régit odadobták a mindent benövő őserdő martalékának. Tehát borzalmas, önpusztító gyászünnepeket tartottak, mintha valamit örökre elvesztettek volna...

Ors egy pillanatra abbahagyta az előadását, és Dezmirant figyelte. Az előadó még mindig a jegyzeteit nézegette, mintha valamit sehogy sem értene.

– A háromszázhatvanöt rendben volna – dünnyögte maga elé –, de mi a fene az a kétszázhatvan?– Ez az, látod! – derült fel Ors képe. – Véleményem szerint, ha a 365 napos esztendő a napév, akkor a

260 napos évet sem a légből kapták, annak is reális alapja volt ...– Volt? – hörkent fel az öreg Koncz. – Miért nem van, ha van?! Egy ilyen fejlett naptárt nem a lótusz

virágzása vagy a madarak kakukkolása után csináltak! Ha az egyiknél a napot vették alapul, a másiknál is valami csillagászati jelenségből indulhattak ki ...

– De mennyire! – mosolygott Ors Péter derűsen. – Ez az ősi Vénusz-naptár!– Ősi Vénusz-naptár, az mi fene? – nézett nagyot az öreg Koncz.– Kedves Ernő bátyám, van egy könyved, amelyet a P-fakkon őrzől, s mellette még jó néhány. Ezek úgy

látszik, nem nagyon keltették fel a figyelmedet ...– Igaz! – ismerte el Koncz professzor, és legyintett hozzá. – Abból a hét-nyolcezer könyvből ezret ha

elolvastam alaposabban, s vagy négy-ötezerhez legfennebb egy-két adatért ha nyúltam ... A többi csak éppen megvan ... Küldik innen-onnan. Elolvasom a címét, tartalomjegyzékét, s ha afféle, az O-fakkon túlra teszem. Az ilyen könyv mintha nem is volna ...

– Még diák koromban emeltem le a P-fakkról A. Bergeret: Le ciel című könyvét. – Ors a jegyzeteibe pillantott – Párizsban adták ki 1923-ban. Ennek a nagyszerű francia csillagásznak a hipotézise szerint még az emberi emlékezés határán belül, talán ötezer évvel ezelőtt kozmikus katasztrófa következtében a Vénusz mintegy 17 millió kilométerrel eltávolodott a Földtől. Ezzel a nap körüli keringése az ismert 224,7 földi napra rövidült. Bergeret hipotézise szerint a Vénusz ősi keringési ideje 260 földi nap lehetett! Pedig Bergeret nem ismerte a maya naptárt, és egyáltalán nem foglalkozott régészettel ...

– Mint ahogyan én se nagyon törődöm a csillagokkal ... – állapította meg tárgyilagosan Koncz professzor.– Pedig a kajántetői fények sorsa mintha a csillagokban volna megírva – jegyezte meg némi éllel

Dezmiran.

Ors Péter úgy tett, mintha nem hallaná Dezmiran észrevételét.– Talán a legfontosabb, hogy a Vénusz, mikor a Földhöz 17 millió kilométerrel közelebb keringett, kör

alakúnak látszott, s mint valami nagy aranytallér tündökölt az égen. Egyébként most is az egyik legragyogóbb csillag. Ma már azonban csak távcsövei észlelhetjük ugyanazokat a fényváltozásokat rajta is, mint a Holdon. Lehetséges azonban, hogy távoli őseink nyelvében valamiképpen voltak a tele-, fél vagy teljes Vénusznak megfelelő szavak, amint mi is nevén nevezzük a tele-, fél- vagy teljes Holdat ...

– Szép ... szép ... – merengett maga elé Koncz professzor –, de lehet, hogy nem is igaz.– Könnyen meglehet – egyezett bele készséggel Ors Péter is. – De a maya naptár nem hipotézis! És az is

bizonyos, hogy 260-nak és 365-nek a legnagyobb közös osztója 52. És a kajántetőn minden ötvenkettedik esztendőn kigyúl a fény!

– Ha igaz! – emelte fel figyelmeztetőn mutatóujját Koncz professzor.– Igaz, nem igaz, néhány napi táborozást fent a Kajántetőn feltétlen megér! – lelkesedett Ors Péter.– Már akinek! – vonta meg a vállát Dezmiran, s az öreg Koncz nem szólt rá semmit.A két tudós most már világosan látta, hogy Ors Péter bizonyítási rendszerében alapvető ellentmondások

rejteznek. Ha Ors ezt nem veszi észre, és még említést sem tesz róla, akkor nincs tovább mit kérdezni. Elvégre a tudomány, tudomány, és egy olyan dupla doktorátussal rendelkező szakembert, mint Ors Péter, nem szokás a tudományos gondolkodás ábécéjére oktatni.

Ors Péter jól tudta, hogy Konczék mire gondolnak, és elismerte, hogy szigorúan tudományos értelemben igazuk is van. Előtte is rejtély a rejtély, de a tények is tények.

A rájuk szakadt nyomasztó csendet Koncz professzor törte meg:– Igazad volt, Péter, a te eszmefuttatásodhoz nincs szükség az én térképemre. – Azzal a „kisöreg”

felállott, és gondosan összehajtotta a világ legpontosabb és legrészletesebb helyszínrajzát.

A FÉLTÖRÉKENY ÜVEGLAP

Amint magasba csap a tábortűz lángja, ősi közösségi érzések melengetik egymáshoz a szíveket. Sohasem vidám, felszabadult az első dal, s mintha távoli szorongások rezdülnének benne. Csak amint ágadzik, bogadzik a nótafa, virulnak ki rajta a szilajabb, tűzpiros virágok vagy a huncut, csipkelődő dalok. Talán ilyenkor éljük újra és újra a sok évtizezredes élményt, amelyet távoli őseinknek a sötétség felett győzedelmeskedő tűz nyújtott. A tűz, amely egyedül az ember tulajdona, diadalának záloga, legősibb zászlója. Lobogott nemcsak az emberért, de az ember ellen is. Mint minden nagy jelképet, ezt a zászlót is sokszor-sokszor beszennyeztük a zegzugos emberi történések folyamán. A tábortüzek lobogásában azonban újra és újra magasba csap legősibb, legemberibb jelentőségében. A fekete égnek lobbanó lángok figyelmeztetnek: nemcsak urai, gyermekei is vagyunk a tűznek!

Mint kotlót a csirkéi, a sok diák, diáklány, úgy ülte körül a nagy tüzet, s mikor a nótafán már csak egy-egy kései virág bimbózott, és zsarátnokba omlottak a lángok, megindult a beszélgetés.

Aletta mellett Jarda Emil ült; vállas, olajbarna képű geológus, aki az ebédnél is kicsinálta, hogy a lány mellé kerüljön. Nem ő volt az egyedüli, aki a tábortűznél már jó előre kinézte magának a szép lány melletti helyet. Így Aletta valóságos geológus-gyűrűben üldögélt, s a körülményekhez képest eléggé egykedvűen rágcsált egy hosszú fűszálat. Vajas Esztiék szerint persze, felvágott.

– Remek geológus válna magából – hajolt a lányhoz Emil.– Gondolja?– Meg vagyok győződve. Maga úgy hiányzik közülünk, mint a falat kenyér ...– Textilmérnök leszek!– Igazán? Miért?– Mert szeretem a szép ruhákat.– Csak azért?– Csak azért ...– Kár! – Emil csalódottan legyintett: – Különben lehet, hogy igaza van. Fő, hogy eredményeket érjünk el.

Mit ér a legszebb szándék, a legjobb indok eredmény nélkül. Ne a szándék legyen nemes, hanem az eredmény nagyszerű! Fő a siker.

Aletta érezte, hogy csalódást okozott a fiúnak, de nem bánta. Bámult maga elé a tűzbe, és észre sem vette, hogy ketten is figyelik: Bibó tanárnő és a geológus gyűrűn kívül rekedt Böjthe Karcsi.

Mivel a beszélgetés általában a pályaválasztásra terelődött, az érdeklődés csakhamar Somodi Jóska felé fordult. Ő persze ebből is mókát csinált:

– Vegyész leszek, és feltalálom a Somodi-féle féltörékeny üveget. Ezt csak az egyik oldalról lehet betörni. Ha megkapom érte a Nobel-díjat, ünnepi banketten elcsípem a közművelődési minisztert. Persze lepertuzunk, aztán így szólok hozzá: „Édes öregem, rendeld el az én kedvemért, hogy az iskolákban a tanári szobák ablakát Somodi-féle féltörékeny üveggel ablakozzák be. Persze a törékeny felével belül ...”

– Helyes! Helyes! – imitt-amott még egy-egy „éljen” is elhangzott. Voltak, akik sajnálkoztak, hogy Somodi humanista, s így csekély valószínűséggel pályázik a kémiai Nobel-díjra.

Régi hagyományokba gyökerezett ez az osztatlan lelkesedés. A tanári szoba ablakai ugyanis éppen a röplabda pályára nyíltak. Ha csak tetten nem értek valakit, a diákok minden törés ellen tiltakoztak, viszont az nem ért semmit. Kialakult a szent szabály: diák törhet, tanár hivatalból nem. Itt már csak a Somodi-féle féltörékeny üveglap tehet igazságot!

Mikor vége lett a tábortűznek, Böjthe Karcsi Aletta mellé sündörgött.– Miért nem úgy mondtad, mint a télen?– Hogy?– Az szép volt... és rendes dolog ...Aletta megvonta a vállát:– Nem tudom, mit akarsz.

– Hogy minden lány boldog legyen ... még a szép lányok is ... szóval izé ... egy olyan ruhaanyagot tervezel ... így mondtad!

Aletta lebiggyesztette az ajkát:– Tényleg mondtam ilyesmit? Biztosan el voltam kenődve.– Most miért beszélsz így?– Mert rájöttem, hogy a boldogságot nem textilben kell megtervezni. Na, szervusz!Azzal faképnél hagyta a fiút, és pár lépés után már a menedékházi lámpák fénykörében sietett tova.

Öt nappal ezelőtt, amikor ideérkeztek, az első emelet kényelmesebb háromágyas szobáit a lányok foglalták el. A második emelet öt-hatágyas szállásaira a fiúk kerültek.

Nem mind, mert a menedékház mögött, az erdőszélen három kétszemélyes sátrat is felvertek. Ezekben lakott Ors Péter és „megfigyelő csoportja”. Azaz név szerint: Böjthe Károly, aki a naplók és feljegyzések megszerkesztéséért felelt, Szőlősi Imre, szállítási felelős, egyébként természetrajzból osztályelső, az A osztályból egy kicsi szőke fiú, nagy ábrándos kék szemekkel, remek rajzoló, a neve: Faur Simion. Aztán közös sátorban a két fotós, akik majdnem névrokonok: Erdélyi Anti és Ardelean Toma.

Ors Péter egyedül lakott kétszemélyes sátrában. Azt mondta, hogy oda még vár valakit. A nagy darab Szőlősi Böjthe Karcsival és a kicsi Faurral ugyancsak egy kétszemélyes sátorban szorongott. „Faurka” – így nevezték a cingár rajzolót – középen feküdt, hogy meg ne fázzék. A Szőlősi széles válla emiatt cipónyira kinyomta a sátor ponyváját. Ez sokfajta „kitolásra” adott alkalmat. A mackós nagy fiú szelindeknyugalommal s az óriások elnéző kedélyességével tűrte a tréfát, még a vastagabbját is. Annyi bizonyos, hogy a lapáttenyerűt csak szeretni lehetett, de senki úgy nem ragaszkodott hozzá, mint Faurka.

Végül a harmadik sátorban helyezkedtek el a fotósok. Rettenetes nagy szakember mind a kettő, de azért az egyik valamivel nagyobb, mint a másik. Csak azt nem tudták eldönteni, végül is melyik legyen az egyik és melyik a másik. Ors Péter a két ambiciózus ifjút közös sátorba dugta, hadd vitatkozzanak kedvükre, viszont külön-külön feladatot, megfigyelési pontot jelölt ki számukra, valahányszor munkába küldte őket.

Egyébként a kis tábor körüli szolgálatot mindenben úgy szervezték meg, mintha már fenn volnának a Kajántetőn. Ors szigorúan ügyelt, hogy kijelölt feladatát mindenki ellássa, és beleszokjék a teendőibe. Böjthe Karcsi naponta feljegyezte az eseményeket, s a naplót aláíratta Ors Péterrel. A tanár ezután lediktálta a másnapi feladatokat pontokba szedve és kinek-kinek névszerint kiszabva. Böjthe Karcsi felolvasta, és mindenki tudomásul vette: Faurka rendszerint vázlatokat készített, hol helyszínrajzokat, hol oldalnézetieket. Köveket, növényeket rajzolt le természet után vagy sziklacsoportokat. Gyorsan, pontosan kellett dolgoznia. Néha közvetlen megfigyelés alapján rajzolt, néha emlékezet után. Ors figyelmeztette minden apró hibájára, és kiemelte néhány tipikus hiányosságát. Az „Ardelean-Erdélyi” cég naponta különbnél-különb „rendeléseket” kapott. Tudtak már filmet cserélni ragyogó napsütésben kabát alatt, s ha kellett, még le is vágtak egyegy darabot a tekercsből. A felvétel után maximum egy órával prezentálták a kész képeket. Közben szakértő szemmel bírálták egymás hibáit, és mindkettőjükét Ors Péter keményen. Így próbálta kordában tartani a két mester túltengő önbizalmát. Közben dicsérő szavak nélkül, magában elismerte, hogy a „cég” szépen fejlődik, és minden bizonnyal megbirkózik majd a sokféle feladattal, amely elé a kajántetői kaland állítja e két szenvedélyes szakembert.

Hibát mindenütt találhatott Ors Péter, csak a Szőlősi munkájában soha. A „szállítási és ellátási” felelős a megbízhatóság mintaképének bizonyult. Irányításával harminc perc alatt felszedték a sátorfájukat, összemálházták az egész tábort, és menetkészek voltak. De a letáborozáshoz sem kellett több harminc percnél. Munka közben Szőlősinél mindenki többet ugrált ide-oda. Aki messziről nézte, úgy tűnhetett, hogy a mackós fiú csak éppen tesz-vesz, téblábol erre-arra, de a hozzáértő láthatta, hogy minden mozdulatát következetes célirányosság jellemzi, s végül is a munka felét tulajdonképpen ő végezte el. Közben még arra is futotta az idejéből, hogy egy-két csendes szóval le-lecsillapítsa a két izgága fotómestert, segítsen meghúzni a málhaszíjat Faurkának, vagy Böjthe Karcsit terelgesse a közös teendők irányába.

Ors Péter elégedetten nézegette a felmálházási és letáborozási gyakorlatokat, és megjegyzés nélkül tűrte, hogy a közös felszerelésből a Faurkára eső rész fele a nagy Szőlősi feneketlen hátizsákjába vándoroljon. Különben ez volt az egyetlen szabálytalanság, amelyet Szőlősi következetesen elkövetett, és Ors Péter ugyancsak következetesen nem vett tudomásul.

Ors Péter „megfigyelő csoportja” ilyenformán nem éppen nyaralgatott a menedékház tövében. A többi fiú reggeltől estig úgy szórakozott, ahogy akart, csak éppen némi szükséges fegyelmet kellett betartaniok. Mégis mindenki a „sátorosokot” irigyelte, és szívesen vállalták volna a szigorúbb fegyelmet, csak hogy tagjai lehessenek az Ors-csoportnak.

Pedig Ors Péter semmit sem árult el a terveiből. A fiúk csak annyit tudtak, hogy ha megfigyelőben vannak, jól ki kell nyitni a szemüket, s amit látnak, arról pontosan be kell számolniok. Az utasítás szerint Böjthe Karcsinak le is kell írnia jelentés formájában, amit látott, és jegyzőkönyvbe kell vennie a mások jelentését. Faurkának vázlatokat kellett készítenie a szóbeli jelentés mellé, a „cég” amit lehetett, lefényképezett teleobjektívvel vagy anélkül, Szőlősi pedig köteles volt természettudományi szempontból értékelni is, amit megfigyelt. Mindez újabb napi egy-két órát vett igénybe, de a fiúk számára ez nagyobb élményt jelentett, mint a játék, a szabad idő, s ha Ors Péter hagyta volna, reggeltől-estig mást sem tesznek, csak gyakorolják a megfigyelést. Csakhogy Ors nem engedte kiégni a szenvedélyt és elkopni az élmény frisseségét. Tudta, hogy erre az aranyalapra a Kajántetőn lesz szüksége. Addig látni tanította a fiúkat, s a megfigyeléshez szükséges nyugalmat és tárgyilagosságot igyekezett beléjük oltani.

Az elszállásolási terv papíron nem olyan nagy dolog, azért a megérkezés után mégis mindenki zsivalygott, mindenki másképp helyezkedett. Csak Aletta várta közömbösen, hogy végül is hova kerül. Tudta, neki is jár egy ágy valahol. Teljesen mindegy, hogy hol.

Bibó tanárnő figyelmét azonban nem kerülte el a hátizsákja mellett álldogáló lány. Hirtelen elhatározással odament a hangosan rendezkedő Papadopol tanárnőhöz, félrevonta a nyüzsgő-mozgó bolyból, és halkan, hogy rajta kívül más ne hallhassa, magyarázni kezdett valamit. A szép, fiatal tanárnő arcán először csodálkozás látszott, majd a magányosan álldogáló Alettára pillantott, végül aprókat bólogatott, mint aki helyesel. Bibó tanárnő bocsánatkérő mozdulatot tett, mire Papadopol szívélyesen legyintett, mintha azt mondta volna: „Ugyan! Nem tesz semmit!”

Aletta foncsorozott sötét szemüvege sarkából figyelte a két tanárnő beszélgetését. Egy hangot sem hallott abból, de amikor Papadopol reá pillantott, megsejtette, hogy róla van szó. „Bánom is én” – gondolta, de lelkileg már felkészült, hogy kellőképpen fogadja, ha ismét valamilyen „pedagógiai-attak” indul ellene.

Papadopol tanárnő aztán magához intette a Surian ikreket, Anetát és Carment, s hangosan, hogy Aletta is hallhassa, így szólt hozzájuk:

– Mi hárman egy szobába megyünk. Itt nincs külön tanári szoba ...Mikor mindenki megkapta a helyét, előkerült Bibóné is. Aletta csak akkor vette észre, hogy az

osztályfőnöknő hátizsákja ott van, nem messze az övétől.– Úgy látom, közös „buliba” maradtunk! Ha nincs ellene kifogásod.– Ó, hogy is tetszik ilyet gondolni... – a lány még örült is ennek a megoldásnak, pedig tanárral lenni

közös szálláson általában nem diákálom. De hát neki mindegy, ha nem is egészen, mert most már tudta, az előbb erről tárgyalt Bibóné a „szép Papadopollal”. Elhatározta, úgy tesz, mintha elhinné, hogy véletlenül alakult így a helyzet, de azért ha lehet, elkerüli a „macerálásokat”.

Aztán másképpen történt minden:Napközben kevés szót váltottak. Ki-ki szórakozott, pihent a maga módján.Alettának legjobban tetszett, hogy Bibóné finom, választékos fehérneműt visel, és reggel hideg vízben

mosdik. Este pedig öt percig dörzsölgeti az arcát egy tejfehér folyadékkal. Azt mondja, „ugorkalé”. Neki is ajánlotta, napsütésben, esős időben védi, táplálja az arcbőrt. Mielőtt pedig kimenne a szobából, pici rúzst tesz az ajkára. Mindezt egészen másképp csinálja, mint „kicsimama”, aki képes félórákat tölteni a tükör előtt, és eltitkolja, hogy kitől szerzi be a citromos krémet, amivel pakolást csinál az arcára.

Aletta legjobban az estéket szerette.Ültek egymással szembe az ágy szélén, melegítőbe bújtatott lábukat lóbálták lefelé, és beszélgettek

mindenféléről, római tunikáról, a mirázs-kölniről, Beethovenről s az űrpilótákról és nagyon gyakran Ferikéről és Lacikáról, így hívják a Bibóné fiait. Ferike tizenegy éves, Lacika még csak kilenc. Az apjuk persze rém büszke rájuk. Szerény, megfontolt főkönyvelő létére fűnek-fának azzal dicsekszik, hogy „két ilyen anyaszomorító még nem született erre a világra!” Eltűnődnek, miért is dicsekednek az apák fiaik golyhóságával? Ilyen s ehhez hasonló apropókból egy-két megjegyzést is tettek a férfiakra, amin asszonyos egyetértéssel összemosolyogtak.

A tábortűz utáni estén is efféle kérdéseket feszegettek. Közben elhalkult a falakon átszűrődő viháncolás. A tanárnő szokása szerint, kiment, hogy lámpaoltás után még egyszer körülnézzen a hálókban. A folyosón összeütközött Papadopollal.

– Hálás vagyok neked – suttogta, hogy senki se hallja – Nekem? – nyílt kerekre a szép tanárnő szeme. – Miért?

– Hogy közel kerülhettem a legproblematikusabb tanítványomhoz.– Aletta?

– Nagyon kedves, komoly lány. Mindig bíztam benne. Csak hát tudod, a családi körülményei ...

Amíg a tanárnő kint járt, Aletta pizsamába bújt, és végigheveredett az ágyon. Később fél könyökére támaszkodva nézte, amint a tanárnő bedörzsöli arcát, s kicsit a haját is eligazítja egy halványkék nylonfésűvel. Közben egy szót sem szóltak egymáshoz. Aletta az ilyen meghitt csendeket is szerette.

Mikor a tanárnő leoltotta a villanyt, és bebújt az ágyba, macskatalpú csend osont a szobába. A nyitott ablakon csillagfény szűrődött be s messziről a patak csevegése. Minden olyan távolinak tűnt, mintha csak ketten volnának egy messzi bolygón, amely azért ikertestvére a Földnek s nekik dédelgető dajkájuk.

Végül Aletta rebbentette el a sejtelmes derengésben lapuló csendet:– Azért abban a féltörékeny üvegben, amiről Somodi beszélt, van valami ...– Mindig is lesz, amíg tanárok és diákok élnek a földön.– Nem, igazán nem úgy gondoltam! Inkább, hogy amíg emberek élnek a földön ... Mert két ember között,

akik nagyon jól megértenék egymást, barátok meg minden lehetnének, ott áll egy ilyen féltörékeny üvegfal. Attól még nézhetik egymást, még át is beszélgethetnek. Néha, mintha nem is volna, de mégis van. És csak egyik oldalról lehet áttörni ... Ahogy a tanárnő is áttörte ... Azt én nem tehettem. Pedig már olyan régen vágyom, hogy legyen valakim, ilyen ... ilyen ... üvegfal nélküli valakim a világon ...

– Ó, de kedves vagy! Ezt soha el nem felejtem. Köszönöm neked, Aletta!– Ne, igazán ne tessék! Mert én csak arra gondolok, és másra nem is tudok ... hogy holnap én is ... én is

betörök egy ilyen buta, ostoba üvegfalat. Amit, tetszik tudni, a körülmények raknak az emberek közé ... És most emiatt nem tudok elaludni... És muszáj beszélni róla, pedig lehet, hogy szégyen ... Egy lánynak nem illik, de muszáj ...

– Csak nem Karcsi ... Böjte Karcsi?– De igen ...– Igazán? Ezt ... sohasem hittem volna.– Még a tanárnő sem? Ó, istenem, milyen szerencsétlen vagyok! – s az egész napi kín, izgalom, rágódás

és minden egyébb most már csak egy nagy-nagy zokogásban oldódhatik fel. Ezt már Aletta edzett önuralma sem akadályozhatta meg, csak ha szíve szakad belé.

És Aletta párnába fúrt arccal zokogott. A tanárnő döbbenten ült fel az ágyában. Mint villámfénynél a táj, minden egyszerre világosodott meg előtte.

– Aletta! – suttogta – Aletta ...Csak a fel-felcsukló zokogás válaszolt. A tanárnő kiugrott a takaró alól, s a lány mellé kuporodott az ágy

szélére, és simogatni kezdte a haját:– Aletta ne ... igazán ne, drágám ...A lány makrancos keserűséggel rázkódott össze, s levetette fejéről a simogató kezet.– Hagyjon! Hagyjon engem békén! – felült és gyűlölettel meredt a tanárnő arcába. Arca is, hangja is

gúnyossá csúfult, ahogy mondta: – Mit akar? Volt is maga úgy ... úgy mint én? Nagy leány kicsi fiúba ...– Voltam, Aletta – a tanárnő, mint aki emlékei felett hajózik, aprókat bólintgatott. – Voltam ... Első éven,

a filológián. De én két évvel később iratkoztam be. Tényleg nagy lány voltam hozzá képest ...Aletta azonban nem szereti a vigasztalásból kitalált történeteket. Gyanakszik. Ettől komisz a hangja:– Aztán mi lett vele? Mi lett „az ügyből”?– Ő megmaradt kicsi fiúnak ... Nagyon kicsi fiúnak. Most is csak huszonkét éves, én pedig tudod, már

negyvenhat vagyok ...– Ez nem igaz!– De igaz, Aletta! Mert a halottak nem vénülnek. Azok sem, akiket hősi halottaknak neveznek ...Csend szakadt közéjük. Két nő tűnődött két kicsi fiúról.A lány az asszonyt nézte, és egy katonára gondolt, akinek már nincs arca, és nem tudja semmilyennek

elképzelni, csak kicsi fiúnak egy nagy lány mellett. Egy nagyon szép nagy lány mellett ...Az asszony lehajtott fejjel a kicsi fián töprengett, aki immár két éve az iskola rendje és szíve szerint is fia

volt. Mert ő mindig így beszélt az osztályáról: „az én fiaim”, „az én lányaim”. És bármelyik közülük lehetne akár vér és test szerinti gyermeke is ... Aletta is ... Karcsi is ... Jól látta ő, hogy Karcsi hányadán van ezzel a lánnyal. De, hogy nemcsak a fia, hanem a lánya is ... hogy Aletta ennyire... „szegény Aletta”... Észre sem vette, hogy most először nem a fia „szegény Karcsi”.

– Emlékszel a Csongor és Tünde dolgozatra?A lány csak bólintott.

– Abban azt írta Karcsi: „Nem lényeges, hogy akit szeretünk, milyennek mondja a világ, hanem, hogy milyennek hisszük mi. Legyen a hitünk erősebb, mint az egész világ véleménye.” Tudtam, hogy akkor is rád gondolt, és neki volt igaza. Mindenki, az egész világ tévedett. Én is. És hidd el, hogy nagyon-nagyon boldog vagyok emiatt.

– Igazán, ne tessék így beszélni. Mert azért Karcsi ... még ... még ... szóval Karcsit igazán nem lehet komolyan venni ...

– Igazán? Például te sem veszed komolyan?– Én nem ... nem úgy gondoltam ... Persze, nekem így is jól van ... Mert én ... De ha el kezdi mesélni

mindenkinek ... vagy pláné meg is írja ...– Megírja? Mit?– A kincskereső témát! Nem tetszik ismerni? – és Aletta elmond mindent az öreg Schraffról, a bolond

Varga Pálról, a barátok kincséről, a Gyöngyös Gyerőfi vasalt ládáiról, arról, hogy Karcsi szerint mindenki kincskereső. Még a jelzésekkel teleírt notesz-lapot is megmutatta a fiú aláírásával, és megmondta azt is, hogy miért „filozófus”.

A tanárnő hol nevetett, hol megcsóválta a fejét, de sohasem bosszúsan. Vajon mennyire ismeri „fiait” és „lányait”? És nyugodt lehet a nevelő, hogy valóban ismeri őket? Most mindenesetre gyönyörködött a lányában: hogy izgul, lelkesedik ezért a kalandos, irreális históriáért! Kerthelyiség, rúzs, kölni, mind-mind csak máz volna? És Aletta tizenhét évesen ragyogó szeméből, beszédes ajkáról jön a válasz:

– Tetszik tudni, az a legérdekesebb, hogy az utolsó fejezetet nem bízom Karcsira. Azt én csinálom meg ... – Közel hajolt a tanárnőhöz, lehalkította a hangját, és, mint aki nagy-nagy titkot árul el, lázasan kapkodva suttogta tovább.

A tanárnő néha-néha felnevetett, meg-megrázta a fejét, ismét felkacagott. Észre sem vették, már kedves titkon osztozó cinkosok. Barátnők.

– Csak egy kicsit tévedsz, Aletta! – A lány meghökkenve nézett a tanárnőre. – Ez nem az utolsó fejezet. Lehet, hogy az első. És ha belevágsz, vállalni kell a társszerzőséget végig. Holnaptól már együtt feleltek a regényért ...

A lány pár pillanatig maga elé bámult.– Igen. Tudom. Holnap elválik. Ha Karcsi tényleg hiszi, amiket kigondol, akkor ... akkor én is hiszek

neki... – Legyint egyet. – Én már benne vagyok az ilyesmiben. Én mindig mindenkit csak megértettem. „Kicsi mamát”, mert neki „ambíciói vannak” – velem; apát, mert elfoglalt ember, és én úgy szeretem ... Lehet, hogy csak én szeretem igazán. És a lányokat, a fiúkat, azt a szamár Karcsit is, és Mattainét, mikor hatost adott, pedig jobban tudtam, de megérezte rajtam a chanell-illatot, és a tanárnőt is megértettem, hogy más gondja is van, nem csak én. Aki nagy lány, annak legyen belátása. Igaz? – és Aletta elmosolyodott, mintha messzifutásból érkezne idáig, de ajka széle meg-megremegett, és három-négy gyors lélegzetet vett. – De most értsenek meg engem is! Nemcsak a tanárnő. Mindenki! Ehhez jogom van. Igaz?

– Természetes. De miért mondod olyan furcsán?– Mert egyedül kellett végiggondolnom az egészet. Nem segíthetett senki ... Engem ne tegyen be apa egy

jó kis titkárnői állásba, amíg férjhez nem megyek. Én nem akarok bálozni meg strandolni „kicsi mamával”. Pedig az könnyebb ... és egy titkárnő is keres annyit, mint egy kezdő textiltechnikus, és itt maradhatnék Karcsival egy városban meg minden ... De a szép lány is ember! És igenis szeretem, hogy szép vagyok, és szeretem a szép ruhát, és azt akarom, hogy mindenki szép ruhában járjon, és ez is van olyan hivatás, mint feleségül menni egy olyan jó keresetű emberhez, mint apa ...

A tanárnő úgy érezte, mintha vádbeszédet hallgatna. Vádbeszédet, amely ellen ő sem védekezhet.– De Aletta, igazán ... ne folytasd ... Borzasztó!A lány azonban túl van a keserűjén, s könnyű, szinte könnyelmű vidámság szállj a meg. Hangosan

felkacag:– Á, dehogy borzasztó! Mi borzasztó van abban, hogy Kövess Aletta ifjúmunkás marad, nemcsak a

tagsági könyve szerint? És boldog ember leszek, pedig a boldogsághoz nincs is tagsági könyvecske. Ne tessék félni, tudom: a boldogságért naponta kell fizetni. Munkával, becsülettel, szeretettel, hűséggel, hogy mindenki megtudja, kik is vagyunk igazából. Azt mondják, fenn a Kajántetőn valamikor pogány papok áldoztak pogány isteneknek. Holnap én is feláldozok ottan egy fehér elefántot... És többé soha nem leszek egyedül. – Aletta arca felélénkült. – Már vannak barátaim: az öreg Schraff, akit még sohasem láttam, és a tanárnő, és ott van apa és talán ... talán Karcsi is ... Erről kellett volna beszélni a tábortűznél. De hát lehet annyi ember előtt? Most jó, mert legalább a tanárnőnek elmondhattam mindent.

CSIZMA AZ ASZTALON

Fátyolfelhős júniusi reggel virradt a Csízes völgyére. A menedékház mögötti erdő mérgeszölden nézett le a játszótér pázsitjára. Villogott-csillogott az egész völgy, csak a szomorúfűz borult bánatosan Aletta sziklájára, mintha egyedüli vesztese volna az új napra termett világnak. Túl a patakon az ég ezüstfüstös fátylát sziklacsipke választotta el a Kajántető tengerszín tömbjétől.

– Szép időnk van – állapította meg Koncz professzor, miközben a nyitott ablakon át a Kajántetőt szemlélhette. Dezmiran éppen a reggeli közelharcot fejezte be engedetlen üstökével, és szürke szarúfésűjét blúza zsebébe csúsztatta.

– Gyerünk a konyhába! – adta ki a jelszót Koncz professzor.Ez is a „kiváltságai” közé tartozott: rajta kívül senki sem étkezhetett a Safta néni birodalmában. Senki

sem emelgethette fel a fedőket, hogy bicskahegyre tűzött kenyérdarabokat mártogassan a fortyogó fazékba. És senki a világon, még Jonika bácsi sem füstölhetett abba a konyhába. Senki, csak Koncz professzor. Bezzeg, neki még a hamutartót is odakészítette Safta néni a konyhaasztal végére, ahol reggelizni szokott ...

Reggeli után, mintha előre megbeszélték volna, átsétáltak a játszótéren, végigballagtak a Csízes feletti fahídon, és öt perc múlva már a szikláról sziklára szökkenő Kajánpatalca mentén kapaszkodtak felfelé. A keskeny ösvényen csak egymás után léphettek, s a harsogó víz mentén csak hangos szót válthattak volna. De ehhez egyiknek sem volt kedve. Mentek némán, egymás nyomdokában.

Jó félkilométer után majdnem lapos lankára értek. Remek havasi kaszáló terült el előttük. Rajta boglyák, mint óriás hangyabolyok álltak szétszórtan. Egy-két magányos fenyő toronylott mozdulatlanul. ímitt-amott a nyírligetecskék ezüstzöld viganóját meg-meglibegtette a tetőre szaladó szellő. Túl a szelíd tájon, jó kilométernyire a Kajántető sziklabirodalma kezdődött. Egy nagy, lófejszerűen előrehajló sziklaszál eltakarta a nyílást, amelyből szélesen ömlött elő a Kajánpataka, hogy harsogva vesse le magát a hatalmas sziklahegység lábánál elterülő lankára.

Itt a lankán csevegve csitult el a patak fejvesztett rohanása. A két geológus megállott egy szusszanásnyira. Gyönyörködtek a lanka szelíd szépségében, és mélyet lélegzettek a szénaparfümös levegőből. A nap már jó arasszal a Kajántető felett fénylett, és kezdte felszippantani a lekaszált fűtorzsokon villogó harmatcseppeket.

A patakcsevegéstől most már nyugodtan diskurálhattak volna, de Koncz és Dezmiran mégis hallgatott. Némán ballagtak egymás mellett, várta mindenik, hogy a másik szóljon előbb.

– Leülhetnénk – ajánlotta végül is a „kisöreg”. Dezmiran szó nélkül a patak partjára egy kis hajlatba terítette a viharkabátját. Miután mindketten leültek, Koncz a nadrágzsebéből előkaparta a dózniját, és megkínálta belőle Dezmirant, de az megrázta a fejét:

– Köszönöm, majd a magaméból.Nemsokára a komisz dohány füstje és az illatosított cigarettáé úgy kavargott, gomolygott körülöttük, mint

fejükben az egymást hajkurászó gondolatok.– Azt hiszem, világos – tűnődött a „kisöreg”, és Dezmiran menten megértette, hogy a tegnap délutáni

beszélgetésre céloz.– Azt hiszem, igen. Ors menthetetlen rabja az ábrándjainak – vonta meg a vállát Dezmiran. – Ezen mi

nem segíthetünk.– Pedig jó lett volna egy-két éjszakát fenn tölteni a tetőn – mélázott az öreg Koncz –, de most már szó

sem lehetett róla. Nem szeretném, ha hetvenéves fejemre kikacagnának ...– Tudósnak, bolondnak néha egy az útja – célzott Dezmiran a „kisöreg” tegnapi kijelentésére.– Nono. Azért nem kell olyan súlyosan elítélni az Ors ábrándjait. Gondold meg: nem ő az első Ors Péter,

aki miraculum után vadászott a Kajántetőn. Végeredményben valami ősi hiedelemmel állunk szemben. Valami tényleg magyarázatra vár ott fenn.

– Ors.tegnap a kétszer kettő négy igazságát emlegette, és közben megfeledkezett az ábécéről ...– Sajnos, sajnos ...

– Elvégre az ötvenkét esztendős periódus emberi találmány. Emberek által kialakított egyeztetés. Mi köze lehet egy durván számított napév és egy feltételezett Vénusz-esztendő sajátos matematikai egyeztetésének egy egészen más okokból származó természeti jelenséghez?

– Úgy van! – biccentett keményen a „kisöreg”. – Hogyan kerül a csizma az asztalra?– Csak egyféleképpen – szögezte le Dezmiran –, ha valaki odateszi!– Ez az! Ha valaki odateszi! – a „kisöreg” mérgesen legyintett. – De hát erről szó sem lehet. Erre Péter is

gondolhatott volna ...

Aletta hátát a sziklafalnak vetette, és szabad szemmel fürkészte végig a lankát. Az órájára pillantott. Kilenc óra. Még nem jöhet, gondolta, s ettől megnyugodott. Felállott, nyújtózott egy nagyot. Felemelte a viharkabátját, amin eddig üldögélt, kivett a zsebéből egy csomag kekszet, és ropogtatni kezdte.

Különös – gondolta –, minél tovább eszem, annál éhesebb vagyok. – Már bánta, hogy hajnali négykor csak. egy csomag keksszel indult útnak, persze reggeli nélküli. Milyen izgalmas volt! Kilopózni a menedékházból, átosonni a fahídon, és eltűnni a Kajánpatak völgyében. Talán meg sem teszi, ha nem tudja, hogy az ablakból Bibóné szurkol, hogy jól sikerüljön minden.

Pedig neki sem árulta el, hogy nem a patak menti ösvényen jött idáig, hanem nagy vargabetűvel a ciheresen, néma fenyveseken s összevissza hányt sziklarengetegen keresztül. Most már nem számít, hogy lába szárát tüske vérezte, tenyerét kő horzsolta, s néha a szíve is a torkában dobogott a nagy-nagy magányban. Itt van. Kijutott a tetőre. Mellette zuhogva zúdult a Kaján vize a sziklákra, de ő itt ül a Lófő-szikla nagy kényelmes párkányán. Mögötte a vad, titokzatos Kajántető, mellette a sürgős útú patak, és előtte a szénaboglvás, nyírligetes lanka.

Pillantása hirtelen megakadt két bogárnyi pontocskán: két ember jön felfelé az ösvényen. Aletta összevonta szemöldökét: Csak nem Bibóné ijedt be, s most utánam küld valakit? Esetleg Karcsival történt valami? Nem jöhet, vagy nem jön ... Persze, a híres!

Szeméhez emelte a távcsövet. Kicsi gyöngyház gukker. Színházba való, nem ide. Egy-két percnyi próbálgatás után bosszúsan leengedte a hasznavehetetlen apróságot. Szűkre szorított szempillákkal próbálta felismerni a két alakot. Szabad szemmel még úgy sem ment. Közben azok csak jöttek, egyre jöttek. Aletta mindegyre feléjük gukkerezett, de egyelőre hasztalan.

Végre! Majd felkacagott örömében: a professzor bácsi, s a másik, az a Dezmiran ... Na, ezeket biztos nem utána küldték.

Más dolga nem volt, hát figyelgette őket. A színházi apróság most már jó szolgálatot tett:Leülnek a patak partjára. A fiatalabbik teríti le a kabátját. Aztán a „kisöreg” is lerántja a magáét. Jó

félórát beszélgetnek. Látszik a kézmozdulataikból, hogy talán vitatkoznak is. – Borzasztó érdekes lehet – gondolta Aletta. De aztán vigasztalódott: Ha ott volnék, sem érteném. A tudósok a maguk tolvajnyelvén beszélgetnek... Azért tudósok...

Mikor felkeltek, Dezmiran magára vette a kabátját és leverte róla a ráragadt fűszálakat. Az öreg professzor viszont kirázta a magáét, ahogy asszonyok szokták a portörlő ruhát vagy a kisebb szőnyegeket. Aztán karjára vette a rövid ponyvakabátot, úgy mentek visszafelé, le a völgynek.

Aletta még egy darabig utánuk távcsövezett, majd visszaült a kabátjára, és hosszasan nézegette a szivárványos lényü gyöngyház távcsövet.

Vége az első felvonásnak. A Karcsi jelenése következik ... – jelentette be önmagának, s egy pici türelmetlen sóhajtást eresztett utána.

PEDAGÓGIAI VIS MAIOR

Nyolc óra után vagy két-három perccel Păcurar a menedékház mögé került, és egyenest az Ors-csoport sátrai fölé tartott. Ott ilyenkor már példás rend uralkodott. Mindenki felöltözve, s a rendbe hozott sátrak szorosra befűzve jelezték, hogy a lakók napi teendőikhez láttak.

Păcurar hat-nyolc lépésnyire a sátrak előtt megállt, és szemével Ors Pétert kereste. A tanár azonban nem volt a közelben. Így Jonika bácsi, bár nehezére esett, közvetlenül a társasághoz fordult.

– Van itt maguk között egy Böjthe nevezetű? Böjthe Károly!– Jelen! – emelte magasba a kezét Karcsi.– Na, ugorjék csak be a telefonhoz. Valami Sráf vagy Sróf vagy mi keresi. Aszongya a Viktóriából. De

sürgős!Hátha apával történt valami – nyilallt a fiúba, s elfelejtett tűnődni azon, hogy honnan tudhatta az öreg

Schraff, merre nézzen utána.– Halló – lihegte a telefonba, mikor odaért.– Te vagy az, Karcsi fiam?– Én vagyok, Schraff bácsi! Csak nincs valami baj?– Miért volna, mikor nincsen? Csak megkérdezem tőled, emlékszel még a Csöme-társulatra?– Persze, Schraff bácsi, hogyne – de elhallgatta, hogy nem csak úgy fejből emlékszik. Le is van jegyezve,

méghozzá azon melegében, amint az öreg elmesélte. De Schraffnak nem szabad tudni, hogy jegyzeteket készít a históriáiból.

– Akarad látni őket munka közben?– De mennyire!– Hát szóval, a Csöme fuzionált egy kakasvárosi társasággal. Összeadták a titkaikat. Ebből az jött ki,

hogy valahonnan a Kajánpataka mellől indulnak. Új ösvényt jelölnek ki, s még ma reggel ásni kezdenek a Lófő-szikla alatt ...

– Juj, de érdekes! De honnan tudja Schraff bácsi?– Hívtak engem is. Tudod, a toledói varázsvesszők miatt. De én már nem kacagtatom magam. Az ilyesmi

előbb-utóbb kitudódik. Aztán a végén mind mondhatom, hogy csak kíváncsiságból mentem velük ...– Nem baj! Megyek én!– De akkor jó lesz sietni!– Azonnal indulok.– Figyeld, hol tértek le az ösvényről. Tudod, az összecsavart vesszők ... Ha utat tévesztettél, hadd a

fenébe a jeleket. Siess egyenest a Lófő-sziklához. Ott a kincs!– Tessék csak rám bízni!– Aztán számolj be mindenről! Érted? Hadd lám, mennyit fejlődtek a kincskereső módszerek.– Meglesz, Schraff bácsi!– Na, szervusz!– Minden jót, Schraff bácsi, csókolom apát és anyát!– Jó. Átadom.– A Lófő-szikláig? – kent egy kis dzsemet a vajas kenyerére Ors, és lebiggyesztette az ajkát. – Á,

semmiség. Kellemes kis séta felfelé a Kaján völgyén. Ha jól megszámoljuk, alig másfél órácska az egész.Bibó tanárnő az órájára pillantott:– Akkor Aletta már rég ott van ...– Aletta? – állt meg a vajas kenyér fél úton az Ors szája előtt. – Mit keres Aletta a Lófő-sziklánál?Válaszra már nincs idő, mert Böjthe Karcsi robog a reggeliző asztal mellé.– Tessék engem elengedni vagy három-négy órára!– Hova? – villant Ors szemüvege a fiúra.– Az öreg Schraff ... izé ... Schraff bácsi megkért valamire, hogy intézzem el ... – Karcsinak még a füle is

belepirosodott a füllentésbe.– Úgy? Schraff?

Ors nem kérdezhette meg, hogy tulajdonképpen miről is van szó, mert Bibóné közbeszólt.– Azt hiszem, Péter, nyugodtan elengedheti Böjthét.– Mehetsz! De tizenkettő harminckor jelentkezel, és Szőlősivel közlöd pontosan, hogy merre jársz.– Igenis!Amint a fiú kilépett, Ors a tanárnőre nézett.– Alettát ki engedte el? Maga?A tanárnő nem szólt semmit, a teáján úszkáló citromszeletet nézte. Ors értett a hallgatásból.– Sajnálom, Lenke. De maga is tudja, hogy a kirándulásért én felelek.– Vis maior volt, Péter ...– Micsoda vis maior?– Pedagógiai vis maior. Érti?– És ha baj éri azt a lányt?– Nagyobb baj lett volna, ha nem engedem. Aletta ügyes.Ors még kettőt falt a vajas kenyeréből, s félig űrítette a teáscsészéjét.– Mikor indult Aletta?– Négy óra után valamivel.– Akkor már ott van. Jöjjön, nézzük meg.– Nem, Péter. Azt nem lehet. Bízni kell Alettában!– Inkább a szememben bízom – mormogta Ors Péter, nem éppen barátságosan. Azzal felállott az

asztaltól.Bibóné pillanatnyi habozás után letette a csészéjét, és utána ment. A tanár szinte futólépésben a sátrához

sietett. Ideges, gyors rántásokkal kibontotta a befűzött nyílást. Félig bebújt rajta, s két pillanat múlva kezében a távcsövével már talpon is állott.

– Hova megy? – termett mellette Bibóné.– A kilátóhoz – mutatott Ors a háta mögötti erdős hegyhátra. A tanárnő szó nélkül Ors után indult.Imitt-amott nyírfa korlátokkal díszített jól karbantartott szerpentin utacska vitt fel a menedékház mögötti

erdős hegyoldalon. Fent, a lágyan hajló hegygerincre mintha jókora púp nőtt volna: egy magas ponk legalább négy méterre a sima hegyhát fölé emelkedett. Lapos, szobanagyságú, de köralakú szikla volt ez a ponk. Befutotta az iszalag, a vadklemátisz, és benőtte vastagon a moha. Messziről senki sem gondolta volna, hogy a hatalmas zöldbundás kozáksipka belseje kő.

Előtte jó ötven méterre kivágták a fákat, hogy ne zavarják a kilátást a Kajántető sziklabirodalmára. Hátul négy hatalmas vadcseresznye nőtt. Feketéllet rajtok a termés, de keserű volt, mint az epe. A fák azonban árnyékot tartottak, s a ponk oldalába vágott lépcsőkön könnyen fel lehet jutni a perzsaszőnyeg puhaságú nagy kőlapra. Păcurar bácsi egy kényelmes nyírfahátas padot ügyeskedett a behajló cseresznyeágak alá. Eléje kecskelábú asztalkát is rögzített. Igazán kellemes, összkomfortos kilátó volt a „Cseresznyés”. Sokan csak azért rándultak ki a csízesi menedékházhoz, hogy tömött hátizsákjaikkal felsétáljanak ide, s kigyönyörködjék magukat a tájban, és szalonnát, juhsajtot, zöldhagymát faljanak, s pár üveg sörrel fejezzék be a zöldbeli lakomát.

Ors Péter prizmás madarász távcsövével a nyakában türelmetlenül meg-megállott, hogy a mögötte lihegő tanárnő el ne maradjon, de amint melléje ért, máris sietett ismét előre. Percnyi szusszanást sem hagyott az asszonynak, aki szemmel láthatólag nemigen szokott az ilyen ütemhez. De egy szóval sem tiltakozott, őt is az egyre növekvő aggodalom hajtotta. Ors csak a kilátószikla tövében vette észre, hogy kolléganőjét mennyire kimerítette a tízperces „séta”. Megfogta a kezét, és kemény, de udvarias eréllyel segítette fel a sziklába vágott lépcsőfokokon.

Fent azonban nem szólt semmit, csak kiállott a peremre.– Párás a levegő – mormogta a foga között, s közben ide-oda igazgatta a szeméhez emelt távcsövet.Bibóné csak úgy szabad szemmel kutatta a messzeséget, de persze hasztalan.– Áhá, ott van a kisasszony! – kiáltott fel Ors. Bibóné izgatottan a távcső után kapott. Ors kibújt a

messzelátó zsinórjából, s a tanárnő nyakába vetette. A drága műszer biztosításáról ezekben a pillanatokban sem feledkezett meg.

– Még maguk csodálkoznak, ha ez a lány azt hiszi, hogy neki minden szabad. Hát nem látják, már az egész osztály ellene van?

– Éppen azért nem volt más választásom ...– Szeretném, ha végül is elárulná, mit keres Aletta a Lófő-sziklánál?– Feláldozza a fehér elefántot!

Ors Péter úgy meglepődött, hogy majd lelépett a nyaktörő magasságból. Ettől elfutotta a méreg.– Nem szeretem, ha rébuszokban beszél!– Én meg nem szeretem, hogy a maga távcsövével nem látok semmit.A következő perc azzal telt el, hogy Ors megmagyarázta, miként kell beállítani a remek műszert,

amelynek fényereje a legjobb tüzérségi távcsövekével vetekedett.– Áhá! Rendben – ujjongott fel Bibóné. – Én is látom! Na ugye, nincs semmi baja!Ors egy szót sem szólt. Mellén összefont karokkal a messzeséget nézte. Amint fogyott az aggodalma, úgy

nőtt a mérge. Még csak az hiányzik, hogy valami bolondság történjék, s el kelljen halasztania a holnap reggeli indulást. Átkozta a percet, amelyben megfigyelő csoportjának sorsát összekötötte. az iskolai kirándulással. Bezzeg Sománé hiába szakos, fütyül az ügyre, és minden évben az ő nyakába varrja az évvégi kirándulás gondját-baját. Bibónét már nem is okolta. Elvégre mit tudhatja egy filológa, hogy a Kajántető környéke nem sétatér.

Közben a tanárnő egész jól belejött a távcsövezésbe. A Lófő-sziklától oldalt s lefelé a Kaján völgyén végigsepregette tekintetével a tájat. Megpillantotta Böjthe Karcsit is. Elégedetten elmosolyodott. Egy-két óra, és rendbe jön minden ...

Ahol most kúszik fel az ösvényen, a patak folyása könyökszerüen irányt változtat, s toporzékoló dühvel ostromolja a sziklát, amely eléje állott, s más felé kényszeríti az útját.

Karcsi eddig egyenletes, gyors ütemben haladt. Most megállt egy pillanatra, s rajta felejtkezett a kő és a víz küzdelmén, majd mintha keresne valamit, körülpillantott. A nagyszerű távcsőben még a ruhája varratai is jól látszottak.

Néhány tétova pillantás után balra fordult, és gondosan átfürkészte az irtás szélét. Ciheres, bokros, csenevész fácskákkal, málnabokrokkal, szederindákkal benőtt irtás húzódik majdnem a peremig, ahol sötéten, tömören áll a fejsze nem járta fenyőrengeteg.

A fiú pár percnyi kutatás után megállapodott egy helyen. Körülnézett. Majd nekivágott az irtásnak.– Mit keres Böjthe arrafelé?– Merre? – érdezte Ors elég közömbösen.– Letért az ösvényről!– Na és?– Neki nem arra kell mennie!– Maga azt is tudja? Talán Schraff-fal is összebeszéltek? Vagy Böjthe hazudott? Mi ez? Összeesküvés? –

Ors egészen kijött a sodrából. Most már kiabált. Nem bánta, ha Bibóné, kit ez ideig tisztelt, meg is haragszik.

De minél jobban tüzelt Ors, annál inkább lehiggadt Bibóné. A távcsövet egy pillanatra sem vette le a ciheresben felfelé törtető Böjthéről, úgy válaszol:

– Igen, Péter, összeesküvés.– Ki ellen?– A kérdés sokkal bonyolultabb, Péter ...– Remélem, nem haladja meg az értelmi képességemet – udvariatlankodott Ors. Most ismét Alettára

gondolt, akit távcső nélkül nem láthatott. Böjthe, mint apró bogárka, még a megnyugtató látótéren belül mozgott. – Visszaadhatná a távcsövemet!

– Imre, Ors tizenkét óra harminc percig elengedett. Kajánpataka mellett megyek felfelé. Valahol beváltok az irtásba. Ott két vesszőt az óra járásával ellentétes irányban összecsavarok. Végig jelzéseket hagyok magam után. Ha tizenkettő harminckor nem vagyok itt, jelentsd Orsnak.

Szőlősi arcán egy izom sem rezdült:– Nálad mennyi az idő?Böjthe az órájára pillantott.– Nyolc óra hét perc.– Helyes. Nálam nyolc óra nyolc perc.Kezet fogtak.– Szervusz!– Jó utat!Kevés szóból is értettek. Hiszen mindketten Ors Pétertől tanulták meg a természetjárás magas iskoláját.

A patak menti ösvényen felfelé jó ötszáz lépésre Karcsi megtalálta a jelet. Kontármunka volt, annyi szent. Egy égervessző és egy csenevész cserhajtás együtt! Ráadásul kitéve az út legszélére, hogy majd kiverte az ember szemét. Karcsi megcsóválta a fejét. Rettenetes nagyot estek szemében a kincskeresők.

Gondolt egy merészet. Elbontotta a jelet, s beljebb valamivel, hogy csak hozzáértő szem vegye észre, másikat csinált két egyforma égerhajtásból. Közben meg-megcsóválta a fejét: A régi jel egymáshoz nem illő vesszőit, hogy szét ne bomoljanak, fenn a csúcsúknál néhány hosszú hajszállal össze is kötözték.

Mi a csoda?! Nő is van közöttük? – Karcsinak kezdett nem tetszeni a dolog. Tudta, hogy ilyesmibe fehérnépet beavatni éppen olyan tilos, mint hithű mohamedánnak fedetlen arccal a feleségét mutogatni. Aztán mégis arra gondolt, hátha a kincskeresőket is meglegyintette az idők szele. Ők is egyenjogúsítják a nőket ...

A ciheresen végig könnyű volt követni a kincskeresők nyomát. A füvön, bokrokon a levert harmat végig árulkodott. – Kincskeresők? – tűnődött Karcsi. Mintha csak egy ember csapázott volna előttem ... Ember? Női hajszálakkal?

A második jel a „hal”, kék krétával rajzolva egy magános fenyő oldalán virított, de úgy, mint egy halkereskedés cégtáblája. – Balfék – dörmögte magában a fiú.

Most már csak azért drukkolt, hogy pontosan, időre visszaérkezzen. Rettenetesen szégyellte volna, ha a többiek azt hinnék, hogy ő jelez ilyen otrombán. Ezért teljesen feleslegesen néhány apró jelet ő is lerakott. Legrosszabb esetben ezekkel igazolja magát, hogy semmi köze a cégtáblarajzoló társasághoz.

Bent a fenyvesben a nyolc-tizedik jelzés után kifújta egy kicsit magát. Jeltől-jelig eddig úgyszólván rohanva jöhetett. Közben még arra is volt ideje, hogy megállapítsa, tintába mártott krétával rajzolták a jeleket, és egyre bizonyosabbá vált, hogy csak egyetlen, feltűnően kis számú turista bakancsos láb járt előtte. – Vasárnapi kiránduló lehet – gondolta Karcsi, és, maga elé képzelte, hogy miként csúszkálhatott kifényesedett talpával a fenyőtűkön, „az a balfácán”. Egyébként minél tovább haladt, annál többet árulkodtak a nyomok is.

Hát ez volna a híres „csöme”? A Kincskereső Magánegylet, amelynek rövidítése Schraff szerint – a „kincs” és a „kereső” szavak utolsó, a „magán” és az „egylet” szavak első betűiből született meg? Persze rövid ö-vel, hogy nehezebben lehessen kitalálni ...

Vízmosáson, zergeösvényen, lejtőn és kapaszkodón át mindig az ordító jelek nyomában, mikor végre a fenyves szélére ért, megtorpant. Erősen olyan szaga volt az ügynek, hogy itt valaki bolondját járatja vele. Eszébe jutott, hogy Ors nagyon könnyen beleegyezett a távozásába. Igaz, Bibóné szólt közbe ... Jó, jó, de az öreg Schraff telefonált.

Hasra feküdt egy fagyalbokor mögé. Onnan kémlelte a tájat. A Lófő-sziklán mintha mozogna valaki.– No, megállj – dörmögte a fiú, s esze ágában sem volt, hogy kiváltson a kaszálóra. Pedig idelátta a

vadcseresznye oldalán a „barát” jelét. Ebből tudhatta, hogy nincs messze a kincs rejtekétöl. De bizony nem lehet igazi kincskereső, aki még ezt a döntő fontosságú jelet is így ágáltatja. Pláné krétával!

Fél tíz lesz öt perc múlva. Időm van bőven – gondolta, és nyugodtan, lépésről lépésre végigfűrkészte a tájat. Mikor eltervezett mindent, visszahúzódott ügyesen, és az erdő rejtekében nagy kanyarodóval vagy ötszáz lépéssel arrébb elérte azt a helyet, ahol a fenyves a Kajántető meredek sziklaszegélyével találkozik. A Lófő-szikláról ide nem lehetett látni, de az erdőszegély különben is remekül takart.

Karcsi jó darabig a sziklafal védelmében lépkedett ráérősen. Mikor egy törpefenyővel, borókával benőtt lejtőhöz ért, hegynek fordult. Itt már vigyázni kellett. Bokortól-bokorig kúszva, sziklától szikláig szökellve rejtezkedett előre. Nemsokára már a búvópatak zúgását is meghallotta, és kissé jobbra előbukkant annak a függőleges sziklafalnak az éle, amelynek lábánál a Kajánpataka felszínre tör. Ha odaér, a Lófő-szikla mögé került.

A peremen túl egy horhosban szökellt lefelé gondtalanul. Itt már csak a bárányfelhők láthatták meg. A patak partján, a forrásnál ledobta a bakancsát, és átgázolt a lábszárközépig érő vízen. A túlsó parton leült egy jókora repedés fedezékébe, kitette a lábát a napra, és megszárítkozott. Közben egyre bizonyosabbá vált előtte, hogy valami nagyszabású kitolás áldozata, melyben elsősorban „annak a vén tekergő Schraffnak” a kezét sejtette. No, most rajta a sor! Megmutatja ő, ki az a Böjthe Karcsi! Úgy becserkészi azt a sziklát, hogy Csingacsguk eljöhet hozzá privátórázni ... Aztán otthagyja ő is a jelét, s továbbáll. Legalább ő kacag utoljára s nem, aki a sziklán csücsül.

Szorosra fűzte a bakancsát. Eligazított magán mindent. Behúzta keményen a viharkabátja övét, és kiosont a sziklarepedésből. Felülről közelítette meg a Lófő-sziklát. Minden lépés előtt kinézte, kiszámította a következő mozdulatot. Még egy kavicsszem sem csikordult a talpa alatt, s egy szemernyi törmelék sem

gurult tova a lába nyomán. Pedig a patakzaj úgyis elnyomta volna az esetleges zörejeket. De Karcsi semmit sem kockáztatott. Különben is élvezte az indián főnököket lepipáló lopakodást.

Már a Lófő szikla alatt lapult. Rézsűt a feje felett alig húsz lépésnyire fügött a széles párkány, amelyiken mozogni látott valakit. Karcsi figyelt, fülelt. Odafent egy mély alt hang versenyt énekelt a patak zúgásával: Merengő német lied, tele édes szentimentalizmussal.

Egyszerre csak, mintha szélütés érte volna, a fiú kitántorodott a szikla alól, s felnézett:– Aletta!A lány összerezdült.Lába alatt a sziklán ott virított a kincs jele: a pikkelyes hátú szárnyas sárkány ...

– Azt hiszem, rendben van – nyújtotta oda a távcsövet Bibóné Orsnak.A tanár szeméhez emelte a műszert. Igazított rajta egyet: Aletta és Karcsi éppen most gázolnak át a

patakon. A lány egyik kezében a lábbelijét fogja, másikkal a fiú karjába kapaszkodik, mintha segítsége nélkül lépést sem tudna tenni a köves mederben. Karcsi összekötözött bakancsait a nyakába akasztotta, és mindkét kezével segíti a lányt.

A patak túlsó partján leülnek szorosan egymás mellé, s a lábaikat hosszan maguk elé nyújtva szárítkoznak. Ors megcsóválta a fejét:

– Hm ...– Ne féljen, nem dűl össze a világ ...Ors szó nélkül felállott. Ő is volt tizenhét éves. Akkor saját kis laboratóriumot rendezett be, ásványt

gyűjtött, növényeket” sokféle színes ceruzát, két iránytűje volt és bogárgyűjteménye. Most mégis úgy érezte, valami visszavonhatatlanul kimaradt az életéből. Jobb híján az órájára pillantott:

– Remélem idejében visszaérkeznek ...

Aletta a lejtő felőli oldalon jődögélt. Így alig ért Karcsi válláig.– Gyere erről – invitálta a fiú a túlsó oldalra, mert szerette volna, hogy a fejük egy magasságban legyen.– Nem! Szeretem, hogy olyan nagy vagy ...– És olyan öreg ...– Bizony... – merengett a lány komolykásan. – 28 nap és négy óra ...– Szökőévben huszonkilenc ...– ... és négy óra ...– ... és négy óra ...Egy nagy virágzó bodzabokorhoz értek. Máskor Alettát émelyítette a bodza illata. Most megálltak a

terebélyes árnyékban.– Szeretsz?– Szeretlek ...A harmat már mindenütt felszikkadt. Egy halmocskára hágtak. Körülnéztek a pöttöm kilátóról.– Nem is igaz ...– Micsoda? – a lány nyakán aprókat lüktetett egy erecske. A fiú csodálkozott, mintha most látná először.– Nem is igaz, hogy a szerelem vak – s mord volt az arca, de a lány csak morcosnak látta, és hangosan

felkacagott.– Bókolsz?– Tudom, hogy nem szereted. Csak tárgyilagosan megállapítom: most már látok. És csodaszép minden.– Minden? – csöppnyi csalódás rezdült a lány hangjában.– Igen. Itt a fenyvesben s a sziklák között s fel az irtáson, a reggel még nem láttam semmit. Csak a jeleket

néztem. És bosszankodtam. És okoskodtam, hogy valaki a bolondját járatja velem ...– Hátha? – kacagott a lány, de a fiú a tájban gyönyörködött, s csak a szeme sarkában villant egy meleg,

győztes fényecske. Aztán lágyan a lány vállára tette a kezét.– Most minden eszembe jut... A cifra levelű páfrányos, ahogy átgázoltam rajta. Harmatcsepp a pókok

hálóján ... És hogy tud hallgatni a fenyőerdő! – Aletta a fiú vállára hajtotta a fejét. – Fenn, a forrás mellett csodás harangvirág nyílik. Ha tudtam volna, mind leszedem ... A neve: Campanulla persicifolia ...

– Campanulla persicifolia – visszhangozta a lány, és egymásra mosolyogtak. Merengő melodikus titok muzsikált a latin szavakban. – Ó, be szép!

– Te vagy a szép ...

Aletta fázósan megborzongott a meleg napsütésben, és Karcsihoz simult.– Juj, de megijedtem!– Mitől?– Nem most. Akkor.– Mikor?– Mikor a két fejes jött itt felfelé. Sokáig hiába néztem a gukerrel.– A gukkerrel?– Igen. Ezzel.A kis gyöngyházas látcső már a fiú tenyerében csillogott. Eszébe sem jutott a szeméhez próbálni. Csak

nézte gyöngéden, elnéző mosollyal.– Mikor ideértek megismertem őket. A két professzor volt. Ott ültek, né! – Aletta a patak partjára

mutatott. A lenyomott fű jól mutatta Koncz és Dezmiran hűlt helyét.Karcsi zsebre vágta a kis gukkert, és megfogta a lány kezét.– Gyere! Üljünk le mi is!Kézen fogva szaladtak le a dombról a patak partjára. Karcsi széles torreadori mozdulattal terítette le

viharkabátját. Leültek mind a ketten.– Te, én a töltőtolladra ültem! – ugrott fel ijedten Aletta. Karcsi kirándulóinge zsebéhez kapott.– Kizárt eset. Itt van a tollam.– Pedig én éreztem.– Nézzük meg – kapta fel a kabátját Karcsi, és tapogatni kezdte a zsebeit.– Ez az! – hajolt le Aletta, s a fűből felkapott valamit.Tényleg, mintha töltőtoll lett volna: fekete, ebonit, az akasztója viszont elég laza. Kotyogott.– Ez csak az öregé lehet – vélte Aletta.– Hátha a másiké?– Nem. Az öreg professzor rázta ki a kabátját. Láttam.Karcsi közben forgatta ide-oda a toliszerű valamit. Középen egy lapos átlátszó rész is volt rajta, s az

egész inkább olyan hőmérőtoknak tűnt.– Te ebben mi villog?– Én is azt nézem – ráncolta össze a homlokát a fiú. Szabályos időközben zöldes fluoreszkáló fény villant

a különös tokocska üvegszerű átlátszó részében.– Hm – tűnődött Karcsi.– Visszaadjuk az öregnek. Ő biztosan tudja mire való.– Ezzel Aletta le is vette napirendről a titokzatos leletet, s Karcsi sem törte rajta a fejét.Inkább letelepedtek a partra, s hallgatták együtt, hogy miről cseveg a patak.

– Az éjjel álmomban egy óriási nagy csarnokban festettem. Iszonyú falak vettek körül. Lehet, hogy a felhőkig értek ...

– Na na – dörmögte Szőlősi, de nem nézett a mellette hasaló Faurkára.– Úgy is terveztem, hogy gomolygó füsttel vagy felhőkkel fejezem be a kompozíciót.– Kompozíciót?– Persze. Az összes falakra freskót kellett festenem. Érted? Nekem! Akkora voltam, öregem, mint egy

hangya az irtó nagy fal alatt. És egy olyan kompozíciót akartam, mint Siqueiros ... És egyszerre csak ott volt a falon. S a központi figura vállán az egész földgömb, mint egy nagy hátizsák. És te voltál az ... Kék volt, és sárga és bronzbarna a kép. És meleg piros foltok és egy-egy erős fekete kontúr. Én pedig fűnek-fának dicsekedtem, hogy ez az én barátom.

– Talán a modelled?– Vajon? A modellem? Persze hogy a modellem! Hát a képet én festettem! Igaz?– De mennyire, Faurka, de mennyire! – dörmögte az óriás, és magasra nyújtott ujjabegyét figyelte. Annak

a csúcsán egy kis hétpettyes katicabogár egyensúlyozott ügyetlenül. A fiú szívesen segített volna a tétovázó bogárnak, de nem lehetett: ha csak hozzáér, menten maga alá húzza a lábait, halottá merevedik, s legurul a meghódított magasságból. Különben is azt figyelte, milyen a „mászás technikája” egy ilyen hatlábú pettyeskének. Látni is látta, de az ujja begyével is érezte a kapaszkodó lábak kapirgálását.

Szőlősi nagyon szerette a bogarakat. Faurka tudomásul is vette ezt a szenvedélyét, s tudta, hogy nem felvágásból nevezi „fedeles szárnyúaknak”. Különben Faurka is szerette őket, mert miközben hatalmas

barátja velük bíbelődött, ő beszélhetett, cseveghetett kedvére. Csak azt kellett megszoknia, hogy ilyenkor Szőlősi nem néz rá, hanem azokat figyeli mereven, néha hosszú-hosszú negyedórákig is.

Most azonban szerencsésebb volt a kékszemü: A bogárka megunta az ujjbegynyi bizonytalanságot. Hirtelen szárnyat bontott, s az alig lengedező szellőre bízta magát.

– Miért hagyod?Az óriás szelíden elmosolyodott.– Ez már felmondta a leckét. Mehet.

– Hallod, hogy csörömpölnek – bökött fejével a konyha felé a kicsike. – Félóra múlva ebéd.Szőlősi az órájára pillantott: fél egy múlt három perccel! És Böjthe sehol.– Hol van Ors?– Jelen! – utánozta a diákok jelentkezési módját a tanár. Ott állt a hátuk mögött tíz lépésnyire, s már vagy

öt perce figyelte őket. Szerette és megértette a két fiút. Valahogy ilyennek képzelte el az igazi fiúkat, a tanítványait. Ma reggelig azt hitte, hogy minden bolondsága ellenére, Böjthe is csak ilyen.

Mikor a két fiú összerezzent, s talpra ugrott, Ors megvárta nyugodtan, hogy Szőlősi hozzájöjjön, és jelentse:

– Tizenkét óra harminchárom perc, Böjthe Károly nem jelentkezett.– Nem baj. Várunk.– Szedjem össze a „céget”?– Nem kell! Nem küldünk utána. Nincs semmi baj. – Azzal Ors otthagyta a két csodálkozó fiút, és

lehajtott fejjel a sátra felé indult.Faurka komornak ítélte az Ors magatartását, és aggódott Böjthéért. Jól néz ki: Indulás előtt „kirúgják” a

csoportból ... Izgatottan nekiszaladt a lejtőnek, s egy kecskerágóba kapaszkodva egyensúlyozott a meredélyen. Onnan fűrkészte a tájat.

– Ott jönnek! Ott jönnek!Ors felkapta a fejét, s a völgyi útra nézett. Szőlősi mielőtt megfordult volna, felkiáltott Faurkának:– Hol, te?– A hídon! Már a hídon ...Valóban ott jöttek. Nem úgy mint régen: Aletta elöl s Karcsi félig-meddig utána, hanem tisztességgel,

egymás mellett. Talán egy kicsit közelebb is egymáshoz, mint általában szokás. A mackó Szőlősi azonban ilyen árnyalati különbséget csak a bogarak világában vett észre. Azt viszont tudta, hogy Ors ilyesmiért nem engedte volna el Böjthe Karcsit egy egész délelőttre. Ráadásul még késett is vagy öt-hat percet. Na, nem szeretne Böjthe bőrében lenni. Egyébként, micsoda figura ez éppen az indulás előtti napon?

Faurka azonban másképp ítélte meg a helyzetet. Félig-meddig nadrágfékkel lecsúszott a kecskerágó mellől, s már ott lelkesedett Szőlősi mellett:

– Te, én lerajzolom Alettát! Szemüveg nélkül, tudod? Avval az undok fekete szemüveggel már lerajzoltam, de az inkább csak olyan karikatúra-féle. Aki látta, kacagott rajta. Pedig becsszavamra nem is akartam, és fogalmam sincs, hogy sikerült olyanra... De most lerajzolom az igazi Alettát!

RADIOAKTÍV SUGÁRZÁS

Ors gumimatracán ült a sátor bejáratában és hallgatta Böjthét. Közben el-elharapott egy-egy feltörő megjegyzést, és mindegyre beletörődött, hogy a fiú élménybeszámolója nem mindig esett egybe az ő távcsöves megfigyelésével. Tulajdonképpen haragudnia kellene vagy legalább is neheztelnie, de szívében nyoma sem volt effélének, és Ors Péter nem tudott színészkedni. Kisöccsének érezte a fiút. Az egyik szemével síró, a másikkal nevető ősz öreg király legkisebbik fiának, aki íme szerencsével és diadallal járta meg az utat az aranyhajú királylányért. Az utat, amelyen ő, a legnagyobb báty annak idején megbukott. És Ors Péterben felrévedt az ősi igazság: jog szerint, törvény szerint így kellett ennek lennie. Mert ő, amikor úgy érezte, hogy a jelzés becsapja, visszafordult ... De vajon most, Konczcal és Dezmirannal szemben nem ő a kisebbik testvér? Ő is megindult egy különös jelrendszer után, de azok lám, megtorpantak.

Persze, Karcsi úgy adja elő a dolgot, hogy az egész csak jó tréfa volt, Schraff-féle ugratás. De ő szeget-szeggel fizetett, és közben véletlenül találkozott Alettával. Ezt a „véletlent” kétszer-háromszor is hangsúlyozta. Közben meg sem említette a Lófő-sziklát. Bár ki nem mondta, olyan ügyesen csűrte-csavarta a történteket, mintha Alettával sokkal lejjebb, a patak partján találkoztak volna. Addig ugyanis külön engedély nélkül el lehetett sétálni.

– Ott találtuk ezt az izét. Előbb azt hittük, hogy töltőtoll. Aletta szerint az öreg professzor veszítette el.Ors kezébe vette a hőmérötokszerű micsodát.– Ez egy Geiger-Müller sugárzásmérő – állapította meg azonnal. – Nyilván a Konczé vagy a Dezmirané.– Tessék figyelni, hogy villog!Ors a tenyerébe fektette a műszert, s mindketten figyelték mereven. Teltek a másodpercek. Talán egy

egész perc is tovalépett, de a műszer üveges középső része fikarcnyit sem villant. Karcsi megijedt, hogy útközben romlott el:

– Pedig nem piszkáltunk rajta semmit. Végig itt volt a zsebemben ...Mikor Karcsi átadta a műszert, Ors a mesevilágból hirtelen a mindennapi realitások világába csúszott. 0

aztán tudta, hogy itt, a Kajántető környékén sok minden lehetséges, csak éppen radioaktív kőzet nem. Hátha a műszer villogása is abba a mesevilágba tartozik, ahol képzelete az imént kalandozott? Azt sem feledte, hogy a Karcsi beszámólójában is akadt egy-két „meseelem” ... Gyanakodva nézett a fiúra:

– Tudod, ez mi?– Igen. Egy Geiger-Müller sugárzásmérő.– Honnan tudod?– Az előbb tetszett mondani.– Helyes – mosolyodott el Ors Péter –, de mire való?Karcsi megvonta a vállát.– És villogott?– Igen. Zöldessárga, fluoreszkáló fénnyel.– Biztos?– Abszolút! Körülbelül másodpercenként kétszer, de lehet, hogy csak két másodpercben háromszor.Ors elégedetten bólintott: Ez az ő iskolája. Karcsi is tőle tanulta meg, hogy nemcsak a jelenséget kell

megfigyelni, ügyelni kell a térre és az időre is, amelyben az lejátszódik. Csak éppen az a hihetetlen, hogy a Geiger-Müller a Kajánpataka mellett egyáltalán megvillant.

– Rendben van. Elmehetsz. Délután pótolod a mulasztást.– Igenis – hajolt meg Karcsi udvariasan, de a következő pillanatban már Alettát kereste a szemével.

Mikor Karcsi már a sátrak közelében járhatott, és eltűnt a domb pereme mögött, Aletta a híd karfájára könyökölt. Addig nézte a tovarohanó patakot, míg csak a híd meg nem indult alatta szemben a víz folyásával, s ő belefeledkezhetett az édes szédülésbe ...

Az ebédhez szóló harang verte fel révületéből. Úgy libbent át a széles játszótéren, mint valami pillangó. – Szerette volna, ha senkivel sem találkozik. Esetleg csak Bibónéval. De tudta, hogy ez lehetetlen, és egyébként is éhes volt.

A menedékház előtt Ors állott. Karba font kezekkel s kissé szétvetett lábakkal, mint egy karcsúra sikerült fordított y. Szemmelláthatólag őt várta. – Nem kell észrevenni! – döntött a lány, s megpróbált elkanyarodni, de Ors rászólt.

– Álljon csak meg egy pillanatra! – a lányokat egytől-egyig magázta.Aletta közömbösséget erőltetett az arcára, és kérdő pillantást vetett Orsra. A tanár eléje ment. Mikor

hozzá ért, zsebébe nyúlt, és nyitott tenyerében feléje nyújtotta a Müller-Geigert.– Ezt ismeri?– Hogyne! Együtt találtuk Böjthével.– Tudja, mi ez?– Fogalmam sincs róla!– Kérem, figyelje meg jobban. Vajon pontosan ez az?Aletta pár pillanatig összevont szemöldökkel figyelte a műszert.– Szabad? – és kivette a tanár kezéből. Megpiszkálgatta az akasztóját. Kotyogott. Aztán megforgatta az

ujjai között.– Ez az! – döntött végül határozottan. – Csak most nem villog ...– Hogyhogy nem villog? – álnokoskodott Ors, és tettetett csodálkozással nézett a lányra.– Mikor megtaláltuk, tetszik tudni, mindegyre pislant benne valami. Olyanszerű fénye volt, mint a rádió

varázsszemének ...– Köszönöm. Jó étvágyat!– Viszont!

Megbékélt ebéd utáni hangulatban a „kisöreg” kedélyesen átszólt az ebédlőasztal felett a szemben ülő és csendben meditálgató Orsnak:

– Egyet se búsulj, Péter. Vagy nincs igazad vagy nekünk van igazunk! Attól még feljöhetsz, hogy elszívjuk a békepipát ...

– Szívesen. Annál is inkább, mert még van egy meglepetésem Ernő bátyámék számára ...– Nafene! Csak nem?

Nem meglepetés lett abból, hanem valóságos bomba. A „kisöreg” kétszer is elmondatta magának a műszer megtalálásának ténykörülményeit. Aztán felállott, s izgatottan ide-oda lépkedett a pici ötszögű szobában, amelyben addig éppen úgy ültek, mint azon az emlékezetes megbeszélésen. Még a kávéillat is ugyanaz volt, csak a Kajántető részletes térképe hiányzott az ágyról.

– Én is beszélni akarok a gyerekekkel – döntött végül is az öreg Koncz.– Minek? Ki tudja, mit láttak? Esetleg csak a szemük káprázott – vélte Dezmiran.– Az én tanítványaim elég jó megfigyelők – önérzeteskedett Ors.– Gyerünk! Lássam a gyerekeket – türelmetlenkedett a „kisöreg”.Ors az ablakhoz lépett. Éppen a „cég” vitatkozott, hadonászott a közelben.– Erdélyi, Ardelean!A két fiú felnézett.– Erdélyi, ide küldöd Böjthe Károlyt, te pedig Ardelean, Kövess Alettát. De gyorsan!Kár volt kétfelé küldeni a „céget”, mert a Geiger-Müller szerencsés megtalálói egymás mellett ültek a

bejárat előtti pádon. Mellettük, körülöttük még vagy tízen. Geológusjelöltek, kisdiákok, fiúk, lányok. Tudták, hogy ez az utolsó közös délután. Holnap reggel indulás haza.

Amint a kis ötszögű szobába léptek, Koncz az orruk elé bökte a műszert.– Ezt maguk találták meg?– Mi – felelték szinte egyszerre.– Villant?– Villant!– Kérem vigyázzanak a kijelentéseikre. Komoly, nagyon komoly tudományos következménye van az

észlelésüknek.Aletta zavart pillantást vetett Karcsira, de a fiú arcán egy izom sem mozdult.– Akkor is villant – jelentette ki határozottan. – Körülbelül másodpercenként kettőt vagy két

másodpercben, hármat ...– Igen. Villant – tette hozzá Aletta is.

– Meg tudják mutatni azt a helyet” ahol megtalálták?– Ha kell, térképen is – jelentette ki Karcsi határozottan.– Igazán? – a „kisöreg” pillanatok alatt az ágyra varázsolta a helyszínrajzot. – Tessék! Próbálja meg.Karcsi gondosan a térkép felé hajolt. Pár pillanatig összeráncolt szemöldökkel nézegette. Benyúlt a

zsebébe, kihúzott. egy töltőceruzát s a hegyével, anélkül, hogy a térképhez érintette volna, megjelölte a pontot.

– Itt volt!– Helyes! – a fiú nagyot nőtt a „kisöreg” szemében.– Tegye le a pontot. Valóban ott ültünk ma reggel!Karcsi pici pontocskát nyomott a térképre. Koncz pedig gyorsan, gyakorlott kézzel összehajtogatta a nagy

papírlapot, de úgy, hogy a megjelölt pont és környéke kívül maradjon. így csúsztatta be a celofán lapú, bőrkeretes térképtartóba.

– Aki akar, velem jön – jelentette ki szinte ünnepélyesen, és körülnézett a társaságon. Pillantása Karcsiékon állapodott meg. – Magukra gondolok elsősorban – de Ors és Dezmiran is szedelőzködött. Mentek mind az öten.

Elöl a „kisöreg” elég jó tempót diktált. Ámbár néha megállt, s nagy kockás zsebkendőjével törölgette a homlokát, kopasz feje búbját. Mellette, mögötte Dezmiran úgy kísérte, mint aki csak véletlenül keveredett a társaságba. Ha szólt, másról beszélt, messzire kerülte a kérdést, amelyért feláldozták délutáni pihenőjüket. Ors mintha megnémult volna: – Mi lesz, ha most a tanítványai is leszerepelnek? – szorongatta az aggodalom. Néha eszébe villant, bár inkább elhallgatta volna az egészet, és egyszerűan adta volna vissza a műszert. Persze, az ilyesmi csak ábrándos játék a képzelettel ... Ilyesmiről kockázat árán sem szabad hallgatni, és vállalni kell a felelősséget.

Leghátul Alettáék cseppet sem nyugtalankodtak. Látták, amit láttak, a többi a kicsi kopaszra tartozik. Esetleg Orsra is. Azért, ha csak Ors Péterrel kapaszkodnának itt felfelé, már rég megkérdezik, hogy miről is van tulajdonképpen szó, de hát itt van ez a két kurta beszédű geológus, ezek előtt valahogy restellték a kérdezősködést.

Különben a keskeny, sziklás kapaszkodón csak lépkedni lehet egymás nyomában felfelé, és hallgatni a patak harsogását.

Ott, ahol az összecsavarintott vesszők rejtezkedtek, két egy tőről fakadó margaréta bámulta a felfelé törtető társaságot. Karcsi megérintette az előtte kapaszkodó Aletta vállát:

– Látod?– Szép – szólt a lány, de a patak túlkiabálta. Karcsi csak bólintását látta. Kilépett az ösvényről, s két-

három négykézlábas kúszással elérte a virágokat. Az egyiket a lánynak nyújtotta, a másikat a gomblyukába tűzte.

Aletta a hajába szúrta a fehér szirmú pipitért...Mikor a kaszálóra értek, a „kisöreg” kiadta az első vezényszót:– A fiú jöjjön előre, mellém!Karcsi durcásan összevonta a szemöldökét. Nem a parancs ellen volt kifogása. Közös vállalkozásban van,

aki parancsol, és van, aki engedelmeskedik. De van neki rendes neve is!Mikor Koncz mellé érkezett, már lelohadt a durcás kedve, de az elhatározása megmaradt.– Ha meg tetszik engedni, Böjthe Károly vagyok – és mereven meghajolt.A „kisöreg” egy pillanatig meghökkenve bámult a fiúra, aztán ezer ráncba futott arcán a mandarinmosoly,

és már nyújtotta is a kezét:– Igazad van, Böjthe Károly! Engem Koncz Ernőnek hívnak – kezet ráztak. – Dezmiran, engedd meg:

Böjthe Károly. – Keményen megrázták egymás kezét. Dezmirannak tetszett a fiú viselkedése. Most nézett rá először érdeklődéssel: Egye fene, ha káprázott is a szeme, de ügyes legény, annyi szent! – gondolta. – Ki tudja válogatni Ors az embereit ...

Aletta is bemutatkozott. Dezmiran összevonta a szemöldökét.– Kövess Aletta? Ismertem az édesanyját.Aletta gyanakodva nézett a napbarnított arcú, jó kiállású férfira.– Azt hiszem, téved. Édesanyám tíz éve, hogy meghalt. Valószínű a „kicsi mamámat” ismeri... Apa

második feleségét.– Tévedés kizárva – rázta meg a fejét Dezmiran, és nagyon komolyan nézett a lányra. – Én az édesanyját

ismertem. Igaz, Péter? – fordult Orshoz.

– Azt hiszem, mehetünk – nézett a messzibe Ors.Aletta még sokszor visszagondolt a különös jelenetre:Úgy látszik, Ors is ismerte az édesanyját, pedig ezt sohasem említette. Dezmiran öt hívta tanúnak. Miért

tért ki Ors a válasz elől? – Nyilván ezek nem nagyon szívlelik egymást – vonta le a következtetést, és ebbe bele is nyugodott.

Közben a „kisöreg” egy árva megjegyzést sem tett, engedte, hogy Karcsi vezessen. Ha egy-két szót váltott is a fiúval, az nem az útirányra vonatkozott.

Mikor egy kis dombocskára értek, Karcsi egy pillanatra megállott, aztán a patak partjára mutatott:– Oda megyünk! – A lelapított füvön még jól látszott a délelőtti pihenő helye. Nemsokára már ott is álltak

mind az öten. A „kisöreg” szokatlan izgalommal vette elő a Müller-Geigert, s alighogy a tenyerébe fektette, már fel is kiáltott:

– Villog!– Radioaktív sugárzás! De nem nagyon erős – állapította meg Dezmiran, és beigazította a stopperes

karóráját. Percnyi feszült figyelem után már jelentette: 1,6–1,8 X 10-3 mikrocurie!Aletta csodálkozó pillantását azonban félremagyarázta: mert szélesen elmosolyodott. Szép, ép fogai, mint

valami filmszínésznek, fehéren csillogtak cigányosan barna arcából:– Ne féljen, kérem, messze még a veszélyességi határ! Ha 8x10-3 microcurie volna, már én sem

álldogálnék ilyen nyugodtan ...– Föl a dombra. – vezényelte a „kisöreg”. Jó száz métert távolodtak a pataktól. A Geiger-Müller csak

éppen hogy meg-megvillant beteges sápadt fénnyel.– Alig 0,5–0,4x10-3 microcuríe – állapította meg Dezmiran.– Vissza a partra! – rendelkezett Koncz. Ellenőrizték az előbbi mérést. Annyi volt az: 1,6–1,8x10-3

microcurie.– Át a vízen!Mindenki szó nélkül dobálta le a bakancsát. Ismét jó száz méterre távolodtak a pataktól. A Geiger-Müller

betegesen pislantgatott.– Ugyanannyi, mint a dombon – jelezte Dezmiran.– 0,5–0,4x10-3 microcurie.– Gyerünk vissza!Ors büszkén nézett a tanítványaira, de egy szót sem szólt. Aletta időnként Karcsira pillantott: a fiút

teljesen lekötötte a két geológus munkája. Látszott, minden igyekezetével azon van, hogy megértsen valamit abból, ami körülötte történik.

Mikor ismét befűzött bakanccsal álltak a parton, Koncz a Kajántető felé mutatott:– Előre!És megindultak szótlanul, szinte komoran. Elöl Koncz, Dezmiran, Ors. Itt mehettek hárman is egymás

mellett. Karcsi hátramaradt Alettával, de a lány érezte, hogy most szíve-lelke azokhoz fűzi, akik ott loholnak előtte, s még egy szót sem vakkantanak egymáshoz. Vajon tudják is, hogy mit akarnak, vagy csak alárendelik magukat a kis paprikás öregember parancsainak?

– Kincskeresők! – kacagta el magát a lány, de tulajdonképpen azt gondolta: férfiak.– Tessék? – csodálkozott rá a fiú. Látszott, hogy messze világból pottyant vissza.– Semmi, semmi – mosolygott még mindig –, csak arra gondoltam, hogy gyermekek játszanak így. Ilyen

szenvedéllyel, hogy ... hogy minden másra süketté válnak és vakokká ...– Ez azért más! – tiltakozott Karcsi, de egy pillanatig sem vette le szemét a „kisöregről”. – Ez irtó

érdekes. Nem?Aletta sóhajtott egy picit, s mivel hátul voltak, és senki sem figyelt rájuk, alig észrevehetően a fiú karjába

kapaszkodott.Karcsi ránézett végre. Összemosolyogtak. Aletta megnyugodott: a fiú arcán minden bolondság ellenére

ott ragyogott a délelőtt visszfénye.Jó hét-nyolcszáz méterrel feljebb ismét leereszkedtek a patak partjára. Innen már szabad szemmel is

látszott a Lófő-szikla párkánya, s távcsővel talán még a sárkányjelet is ki lehetne venni. De csak a lány nézett arra, a többiek a műszert figyelték. Ismét villogott a Geiger-Müller.

– Valamivel erősebb: 1,8–2x10-3 microcurie. Talán egy-két tizeddel még több is – állapította meg Dezmiran. – Ismételjük meg a mérést.

A műszer másodszorra is annyit mutatott.– Hm – bámulta a tovaszaladó hullámokat Ors. – Úgy látszik, a patak vize szennyeződött.

– S mintha a forrás felé erősebb volna a radioaktivitás – tette hozzá a „kisöreg” elgondolkozva. Majd, mint aki álomból ébred, hirtelen körülnézett. – Mára elég. Jó lesz sietni, mert ránk esteledik.

Lefelé a völgynek ugyancsak szedték a lábukat. Mire leértek, pislogott a vacsoracsillag: mégsem tudtak ellenállni a kísértésnek. Lesiettek az út mellé vagy száz méterre a hídon alól, ahol a Kajánpatak a Csízesbe ömlik, és ismét elővették a sugárzásmérőt.

Először a Kaján partján mértek. Eredmény 1,2–1,3x10-3 microcurie. Még lentebb, vagy száz méterrel az összeömlés után, a Csízes partján csak 0,3–0,5x10-3 microcuriet mutatott a műszer.

– Gyerünk a hídhoz – rendelkezett a „kisöreg”.A híd fölött közvetlenül leereszkedtek a vízpartra. A Geiger-Müller sötéten hevert az öreg Koncz

tenyerén. Nézegették vagy két-három percig, aztán Koncz zsebre vágta a műszert.– Helyes. Várható volt.A hídon a „kisöreg” Böjthe Karcsiba karolt:– Köszönöm, fiaim. Pokolian érdekes! Teringettét, pokolian érdekes!Aletta kicsit árván lézengett a négy férfi között. Pedig már őt is érdekelte ez a különös ügy, és örült, hogy

Karcsinak sikere van. – Persze, az ő érdeme – gondolta aztán –, ő indult el a jelek után, pedig rájött hamar, hogy falcs minden jelzés ...

Ekkor azonban Karcsi is megszólalt:– Kérem, ne tessék megfeledkezni: a műszert Aletta találta meg, hogy ... szóval... ő ült rá ...A „kisöreg” a lányra nézett: De csinos kis fruska, teringettét. Aztán aprókat bólogatott:– Persze, persze. De hogy is mondta, fiam? Másodpercenként kettő, vagy legfennebb két

másodpercenként három? Remek, pontos megfigyelés! Brávó, Péter! Ügyes gyerekeid vannak!

A TANÁCSSZIKLA NÉPE

EGY VILÁGSZÍNVONALON ÖSSZEBARKÁCSOLT MOTOR

A „cégnek” szabad délutánt engedélyezett Ors. Hadd vitatkozzák ki magukat még egyszer igazában. Holnaptól aztán: mese nincs!

„Véletlenül” téma is akadt: egy remek kis fénymérő. Ardelean vette valami francia turistától, és a világ legjobb műszerének nyilvánította, de Erdélyi szerint egy fabatkát sem ért. Először is mert asa-ban adja meg a fényerősséget, és nem dinben, holott mi dinben számolunk.

– De, tatám, mégsem vagyunk analfabéták – érvelt Ardelean –, elvégre át tudjuk számolni asa-ról dinre és vica versa.

– Az sohasem az – legyintett fölényesen Erdélyi mester. – Egyébként meg is látszik a képeiden, hogy valami baj van a fénymérőddel is.

– Mi az hogy, „is”? Például azt a tegnapelőtti felhősorozatot ...Erre azonban már nem kerülhetett sor, mert a kanyarból egy oldalkocsis motorkerékpár bukkant elő.

Szerencse, hogy a hídnak karfát is ácsoltak, mert amint megpillantották a motorost, majd hanyatt estek a csodálkozástól.

Ilyen özönvíz előtti járművet eddig még képen sem láttak. A motoros kukkon ült rajta, mint úri kocsis a bakon, és úgy tartotta a szélesre tárulkozó kormányt, mint valami címeres ökör szarvát. És az a pufogás! Mint 1918-ban, valamelyik Marne menti csatában.

Ráadásul a motoros bukósisakja is valami harci sisakféle. Semmiképpen nem téveszthető össze azokkal, amelyeket a sportüzletből bárki hajtási engedély nélkül is megvásárolhat. S az a kezes-lábas viaszkosvászon ruha! Ó, szent Kleofás! Az már nem is lehet igaz! S azok a könyökig érő bőrkesztyűk! Azokat talán még Blériot viselte a La Manche felett ...

– Öregem – röhögte el magát Erdélyi –, ez egy űrpilóta.Ardelean szája fülig húzódott a veszett élvezettől:– Csak az űrhajója egy kicsit régi típusú.– Ezt az űrmókust lekapom – s a jó kis Zorkij már kattant is az Erdélyi kezében.– Unikum-téma! – lelkesedett Ardelean is, és a szeméhez kapta a Flexaretjét.Kár volt úgy sietni. A „téma” nem robogott tova. Inkább lassított, és ritkuló-halkuló pufogások közepette

ideális premier-plánban meg is állott.A „cég” komolysága e perctől kezdve válságos helyzetbe sodródott. A két illusztris mester gondosan

elkerülte egymás pillantását. Ha most megkockáztatják, hogy egymásra pislogjanak, menthetetlenül szemberöhögik a különös motorost. Álltak tehát egymás mellett, a lehető legünnepélyesebb arcot öltve, és minden igyekezetükkel azon erőlködtek, hogy a hírnevükhöz méltó magatartást megőrizzék.

A különös idegen homlokára tolta motorosszemüvegét: az arca csupa por, de a szeme körüli két ovális tiszta folt bizonyítja, hogy szemüvege szemernyi port sem enged át. A tisztán maradt foltok közepéből ravaszkásan csillanó nefelejcskék szempár nézett a fiúkra. Felette, a bozontos szemöldököt vastagon bezúzmarázta az út pora. A tömött, porlepett bajusz alatt bocsánatkérő mosolyra húzódott a gunyoros metszetű ajak.

– Pardon, kérem – szólalt meg az idegen. – Útközben leesett a hangtompítóm ...– Annyi baj legyen! – legyintett fölényesen Erdélyi. – Nem vagyunk szívbajosak.– Nono, az már valami – ismerte el az idegen. Amolyan ötvenen túli embernek látszott. Ez némileg

önmegtartóztatásra késztette a két jeles ifjút, akikben egyébként erősen ficánkolt a heccelődés ördöge. A motorost azonban semmi sem hozta ki eredeti modorából. Udvariasnak tűnt, de minden szava, minden mozdulata az irónia pengeélén táncolt. – Önök, minden bizonnyal, középiskolás diákok.

– Ezt nevezem teletalálatnak! – lelkesedett Ardelean, és örült, hogy végre ürügyet talál a kacagásra. Erdélyi mester is azonnal felismerte a helyzetet, és spontán kielégítette nevető izmainak visszafojtott szükségletét. Az idegen – úgy látszik, értette a tréfát – kissé lefele görbülő ajakkal együtt nevetett a fiúkkal, aztán helyeslő biccentgetések közepette megszólalt:

– Ha óhajtják, még szolgálhatok néhány százszázalékos találattal. Például, százat teszek egy ellen, hogy maguk Ors Péter fotósai.

A „cég” álla szinte egyszerre esett le az ámulattól, de a csodálatos idegent ez nem zavarta. Rendíthetetlen nyugalommal kászálódott le a nyeregből, és a fiúk felé tartott, Hosszú úttól meggémberedett lábain úgy imbolygott, mint egy óceánjáró matróza kétheti viharos utazás végén. Közben jobb kezéről lehúzta a régi divatjamúlt motoroskesztyűt, és csupasz tenyerét a villámsújtotta „cég” felé nyújtotta:

– Schraff vagyok, Schraff Adolf – s a nefelejcskék, apró szemek kópés elégedettséggel csillogtak. A fiúk nagy meglepetésükben csak éppen hogy kezet fogtak, de a nevüket elfelejtették kimotyogni. Schraffot ez nem hozta zavarba. Hol jobbra, hol balra hajlongott udvariasan. – Tökéletesen igazuk van, kérem, ha elhanyagolják a bemutatkozást. Ön a Zorkijjal – hajolt meg jobbra – csakis Erdélyi Antal lehet, ön pedig – hajolt meg balra is – az ügyes kis Flexarettel Ardelean Toma. De azért csak szólítsanak egyszerűen Schraff bácsinak! Én azért nem fogok megfeledkezni a kellő tiszteletről.

– Természetesen – hajolt meg udvariasan Erdélyi, és mosolygott szendén, mint egy bérmáló kislány. – Hülye – gondolta Ardelean, és sietett megmenteni a „cég” renoméját:

– Tessék mondani, mivel szolgálhatunk?– Ors Péterrel szeretnék szót váltani.– Az most bajos. Két professzorral az egyetemről és két osztálytársunkkal elment a Kaján völgyébe –

adta meg a felvilágosítást Ardelean.– A sátra merre van?– Túl a dombon – mutatott a tábor irányába Ardelean.– Akkor odamegyek.Erdélyi egy pillantást vetett a meredek, gyepes domboldalra, amelyen túl meghúzódott a tábor, és

hitetlenkedve nézte végig a muzeális értékű motort:– Ezzel?– Ezzel hát! Ha akarják, magukat is elvihetem.Fél perc múlva Erdélyi már a hátsó ülésen ágált, Ardelean pedig az oldalkosár tetejébe kapaszkodott.

Beülni nem lehetett, mert tele volt mindenféle cókmókkal.Schraffnak csak egyetlen egyet kellett rúgni a pedálon, s máris elkezdődött a gépágyúzás. Ardelean

elismerő pillantást vetett Erdélyire, de az másfelé bámult: vajon sokan nézik őket? Nézte bizony mindenki, hacsak nem volt földsüket.

Mikor aztán a domb lábához értek, Schraff visszakapcsolt hármasba. Régimódi kapcsolókarja volt a motornak, akárcsak az autóknak. Az oldalban még egyet kellett kapcsolni rajta. Azzal olyan szépen felballagott hármukkal a tetőre, mint akinek meg sem kottyan egy ilyen túra. Erdélyi immár teljes meggyőződéssel hetykélkedett az ülésen. Még integetett is a játszótéren bámészkodó fiúknak. Schraff pedig túlkiabálta a durrogást:

– 750-es Zündapp! 1922-es típus. De ezer évig él. ha jó kezekben van!

A táborban Szőlősi fogadta Schraffot. Ő persze tudta, hogy jönnie kell. Megmutatta helyét az Ors Péter sátrában, a forrást, ahonnan inni lehet, esetleg mosakodni is, és felvezette vendégüket a menedékház fürdőszobájába.

Jó negyedóra múlva Schraff térdig érő egy szál fürdőgatyában a konyhaajtó felől bukkant elő, s nekifeküdt, hogy a forráshoz tolja a motorját. Abban a pillanatban a „cég”, mint a villám, ott termett, és hárman taszították a derék járművet neki egyenest a csorgónak. Mikor odaértek, a fiúk pillanatok alatt fürdőnadrágra vetkőztek, és minden különösebb vita nélkül munkához láttak.

Először a vadonatúj akkumulátor ötlött a szemükbe. Erdélyi meg is kockáztatott egy szerény észrevételt:– Ez nem eredeti, ugye?– Csak két hete van rajta – adta meg a szükséges felvilágosítást Schraff. – I.Zs. akkumulátor. Kisebb mint

a ráfja. Ezzel a két tiplivel állítottam fesztre.– Áhá – nézegették a fiúk. Lassacskán mindenről kiderült, hogy nem éppen eredeti Zündapp. Vagy

Simson, vagy MZ, vagy Pannónia, vagy egyszerűen márkátlan, mert maga Schraff esztergálta, szerelte, fúrta, rendezte a többihez. Minden újabb felvilágosítás után a két fiú szemében egy-egy fokkal emelkedett a különös jármű értéke, a gazdájáról nem is beszélve. Mikor aztán a motorról is kiderült, hogy az bizony 750-es BMW, Ardelean hangosan felkacagott:

– Schraff bácsi, mi ebben a Zündapp?– A váza meg a kormány és a duda.No, a kormányon meg is látszott, hogy eredeti. A dudán meg pláne. Egy gumitömlőt kellett nyomogatni,

s akkor a kürtszerű duda nagyokat röffentett, mint egy nyolcmalacos koca, ha veszélyt szimatol a kicsinyei

körül. A „cég” egymást félrelökdösve próbálgatta, hogy mekkorákat röffent. Felismerték, hogy az életben vannak ilyen, többé soha vissza nem térő alkalmak. Ez az utolsó gumitömlős autóduda a világon! Ha ezt elmulasztják kipróbálni, nagyapa korukban nem mesélhetik el az unokáiknak, hogy ők még nyomogattak effélét, bizony ...

Mikor a világszínvonalon összeválogatott motort visszaállították Ors sátra mellé, ragyogott rajta minden, akár kirakatba lehetett volna állítani az új motorok közé. Csak kérdés, hogy azok közül hány húzta volna ki a gyepes domboldalt, méghozzá akkora terűvel?

Amíg Schraff a csorgó mellett úti ruháit tisztogatta, a lelkes „cég” aprólékosan elmagyarázta Faurkának, hogy milyen leleményesen van összebarkácsolva ez a jármű. Persze, Schraff bácsiról úgy beszéltek, mint valami régi ismerősről, mintha pusztán az ő kedvükért durrogott volna idáig, hogy kicseréljék tapasztalataikat, és egymás tudásán épülve új elvek szerint barkácsolják össze a kissé már elavult világmindenséget.

Szerencséjükre a kicsikében türelmes hallgatójuk akadt. Minden „tiplire”, „bolcnira”, „féderre”, miegymásra helyeslően bólintott. Felesleges kérdésekkel pedig egyáltalán nem zavarta a lelkes előadókat. Egyszóval: épületesen szórakozott ki-ki a maga módján. Szinte sajnálták, mikor az öreg Schraff vizesen csillogó barna viaszosvászon kezeslábasával visszatért, és két karó közé kifeszítette a saját gyártmányú útiruhát. Tetejébe még a szintén maga gyártotta bukósisakot is feltűzte. Messziről úgy festett a száradó holmi, mint egy nemrég földre szállt űrpilóta, akit kissé elbágyasztott a súlytalansági állapot.

Mikor megérkeztek, Schraff az oldalkosárból előbb kirángatta a hátizsákját, és belökte a sátor mélyére. Majd megkülönböztetett gonddal valósággal kiszerelt az oldalkosárból egy jókora négyszögü csomagot, és óvatosan letette a gyepre. Hasonló módon járt el a másik, félgömb alakú csomaggal is. Mindkettő gumiszövetű pántokkal minden irányból úgy volt kifeszítve, hogy sehol sem érintkezett az oldalkosár falával, s az acélrugókkal rögzített gumiszalagok a legkisebb rázkódástól is megóvták a titokzatos csomagot.

A kicsomagolás körül tébláboló „cégnek” akkor csak annyit mondott az öreg:– Schraff-féle gurtnis spanolás – és nyilván a rázkódásmentes málházásra értette.Egyébként ez a két különös csomag a Szőlősi és Faurka figyelmét is felkeltette, de illemtudásból egyik

sem kérdezett semmit. Hagyták, hogy az öreg, mint valami pólyásokat, a csomagokat a sátorba dédelgesse, a pokrócát is alájuk terítse, és kétszer is visszanézzen, vajon a körülményekhez képest a legmegfelelőbben helyezte el őket?

Most, hogy a tisztogatáson túl voltak, s az öreg nyakába lógó piros csíkos, háziszőttes törülközővel a két sátor között szárítkozott, Erdélyi bátorságot kapott a kérdezősködésre:

– Schraff bácsi, honnan ismert minket? Mármint engem és Tomát...– Ors telefonált, hogy vörös szűrőt elfelejtettetek hozni – már tegezte is őket, s a „cégnek” ez jobban

hízelgett mint egy dicsérő oklevél a tartományi fotókiállításon. – Voltam nálatok, s elhoztam. Édesanyáddal beszéltem. Ő aztán szólt a te édesanyádnak – Schraff Erdélyi felé fordult. – Hát most itt vannak a szűrők, s melléjük egy-egy doboz poronyós tészta.

Azzal az öreg feltápászkodott. Pocakosan, térdig érő fürdőgatyában a sátorhoz ballagott, és előkotorta a két cipősdobozt. Az egyiket Erdélyinek nyújtotta, a másikat Ardeleannak.

– Ha elcseréltem volna, üssétek helyre a hibát. A levél majd eligazít, mert az is van mindenikben ...Ezután került sor a két titokzatos csomagra. Akkor már mindenki a hazait majszolta: Faurka is, Szőlősi is,

még az öreg Schraff bozontos bajuszán is poronyós morzsa billegett.Az első csomag szétbontása meglehetős csalódást okozott. Egy közönséges magnónak tűnt, és kiderült

róla, hogy valóban az is. Abszolút semmi Schraff-féle újítás nem látszott rajta, és az öreg sem említett effélét.

A másik azonban messzemenő kárpótlást nyújtott. Ilyesmit még sohasem láttak a fiúk. Jó háromnegyed méter átmérőjű, majdnem félgömb alakú bádogüst került elő a sokszoros hullámkarton-pakolásból. Rézből készült kisebb testvéreit a fiúk is ismerték. Sok háztartásban ilyenben verik a habot. Csakhogy ez sokkal nagyobb volt, s a közepébe egy mikrofont szereltek vékony acélrúdra rögzítve. A mikrofon huzala hátul az üst közepén jött ki, jó tíz méternyi lehetett, és két banándugóban végződött. Az öreg egy mutatványa végéhez érő bűvész elégedettségével szemlélte a fiúk elképedését.

– Ez a Schraff bácsi óriásfüle, de Ors Péter csak „hangtükörnek” nevezi – adta meg a titokzatos felvilágosítást, majd magasra emelte bogos mutatóujját. – Ide figyeljetek! Ezen az acél pálcán előre-hátra lehet mozgatni a mikrofont. Csak ezt a gombot kell csavargatni – s az öreg már csavargatta is. A mikrofon engedelmesen csúszkált előre-hátra. – Látszik?

– Ühüm – dörmögte összeráncolt szemöldökkel Szőlősi. A többiek hangosabban nyugtázták az észlelést.– Na már most – magyarázta az öreg –, ezzel a két banándugóval a magnóba kötöm a mikrofont. Így né!

Fejemre teszem a hallgatót ... Ennek a bekötése is Schraffféle újítás. így! Most pedig csavargatom előre-hátra a mikrofont, amíg legerősebb nem lesz a hang. Akkor a mikrofon a hangtükör fókuszában állt. Értjük?

– Pofonegyszerű – jelentette ki Erdélyi.– Ez még nekem sem magas – jegyezte meg szerényen Faurka.– És mire jó ez az egész szerkezet? – nézegette bizalmatlanul az újítást Szőlősi.– Például, ha hosszabb zsinórra kötjük a hangtükröt, és elrejtjük a gallyak között, messziről is prímául fel

lehet venni a madarak hangját. Így né! Csak fülelek. Most bejött a kívánt hang. Megnyomon ezt a gombot, s a szalagra rögzítem, amit akarok.

– Remek! – ismerte el immár Szőlősi is a Schraffféle szerkezet kiválóságát.– Nem volna egyszerűbb a fókuszba rögzíteni a mikrofont? – okoskodott Erdélyi.Schraff megrázta a fejét:– Először én is úgy próbáltam. De nem sikerült. Ors jött rá, hogy a hőingadozások hatására a tükör

megváltoztatja a méreteit, és ezzel eltolódik a fókuszpontja. Most azon töröm a fejem, hogy lehetne papírból, kartonból megcsinálni a tükröt, s valamiféle lakkal megszilárdítani. Akkor fix-mikrofont építhetnék bele. Addig ez is megteszi.

De még mennyire megtette! A négy fiú egész délután azzal szórakozott, hogy a Schraff-féle óriásfüllel behozták a játszótér zaját. Ami műszer nélkül csak távoli zsivalynak hallatszott, a hangtükörben pompásan érthető kiáltozásokká erősödött, s a magnó úgy rögzítette, mintha a mikrofonnal ott álltak volna a játszótér szélén ...

A MEGTALÁLÓ JOGÁN ...

A menedékház ebédlőjéből már jó félórája kiszállingóztak a vacsorázok, és csoportokba verődve élvezték a csillagfényes júniusi estét. A búcsútábortűz hasábjai is feltornyozottan álltak. Mindenki Orsékat várta, akik most nagy sietve, szótlanul rakták magukba a falatokat.

Az utolsó falatot még jóformán le sem nyelték, s a „kisöreg” már rendelkezett:– Felmegyünk megbeszélésre.Ors Böjthére nézett.– Szóljál Papadopolnak, kezdjék meg a tábortüzet. Mi esetleg később lemegyünk.Fent az ötszögü szobában csak három szék volt. Aletta a Dezmiran ágyán kapott egy ülőhelyet. Karcsi,

miután jelentette, hogy szólt Papadopol tanárnőnek, a lány mellé ült, szembe a „kisöreggel”, de az Ors Péter háta mögé. Aletta a lábát lóbálta egy-egy picit. Karcsi a térdére könyökölt, és merőn maga elé bámult a padlóra.

A „kisöreg” méltóságteljesen körbeszemlélődött, aztán egyenesen a tárgyra tért.– Azt hiszem nem vitás: a Kajánpatakán viszonylag jelentős radioaktív szennyeződést tapasztaltunk. A

legfelső mérési pontunkon a Müller-Geiger 1,8–2,0x10-3 microcurie. Mintegy három kilométerrel lennebb, a beömlés előtt viszont 1,2–1,3x10-3 microcuriet mértünk. A két patak összeömlésénél a víz radioaktív szennyeződése mindössze 0,3–0,5x10-3 microcurie. Tekintettel arra, hogy a Csízes vizében semmilyen radioaktív szennyeződés nem észlelhető, vízhozama pedig körülbelül háromszorosa a Kajánpatakának, a keveredés után kapott viszonylag kis érték teljesen reális, és az elméleti meggondolásokkal is egybevágó. A parttól messzebb eszközölt mérések hirtelen beálló értékcsökkenést mutatnak. Így a radioaktív szennyeződés a Kajánpatak vizéhez kötött, és a forrásvidék felé közeledve növekvő irányzatú. Ezek a tények. Van-e valakinek más észrevétele a tényeket illetően?

Mindenki hallgatott. Koncz professzor tehát az összes észrevételt számba vettnek tekintette, és folytatta összefoglalóját:

– Feltételezhetjük, hogy a búvópatak földalatti útján valahol radioaktív kőzetben halad. Azt hiszem, nem kell felhívnom a figyelmet egy ilyen felfedezés jelentőségére, s talán még határainkon is túlmenő horderejére. Ezért felkérek mindenkit, hogy az alaposabb előzetes mérések megejtéséig államtitkot megillető diszkrécióval kezelje az ügyet.

– Azonnal jelenteni kéne ... – vélte Dezmiran.– Elvileg igen – bólintott elgondolkozva Koncz professzor. – De komoly aggályaim vannak. Először: ezt

a vidéket nagyon jól ismerem, és még soha radioaktív szennyeződést itt nem tapasztaltam. Másodszor: ez ideig úgy tudtuk, hogy a Kaján területének geológiai felépítése kizárja bármilyen radioaktív kőzet jelenlétét; s végül harmadszor: méréseinket meglehetősen pontatlan biztonsági műszerrel végeztük, amelynek eredeti rendeltetése, hogy a radioaktív környezetben dolgozók figyelmét felhívja az esetleges fertőzési veszélyre.

– Ami a műszert illeti – vélte Dezmiran –, abszolút értelemben nem a legmegbízhatóbb, de relatív értelemben nincs okunk a kételkedésre. Lehet, hogy az egyes mérések meglehetősen nagy hibahatárok között mozognak, de teljesen bizonyos, hogy a forrásvidék felé növekszik, ellenkező irányban csökken a víz radioaktív szennyeződése. És kétségtelen, hogy a radioaktív szennyeződés jelen van!

– Én is úgy vélem – erősítette meg Ors a Dezmiran okfejtését.– Nem ezt vitatom – szabadkozott Koncz –, de mivel magyarázzák a radioaktivitást? Ilyesmit sohasem

tapasztalunk ezen a vidéken! Mi történhetett szinte máról holnapra ott benn, a föld méhében? Erre mondjatok valami elfogadhatót.

Erre bizony nem volt mit válaszolni. Tudta azt mindenki, még Böjthe Karcsiék is, hogy a radioaktív kőzetek nem teremnek máról holnapra ott, ahol sohasem voltak.

– Én már döntöttem – szögezte le Koncz. – Itt maradok, és alapos megfigyelés alá veszem a Kaján patakát. Ha kell, utána búvok a föld alá is ....

– Természetesen én is itt maradok – jelentette ki Dezmiran is.

– Azt hiszem, leghelyesebben tennénk, ha az Ors-csoporthoz csatlakoznánk – vélte Koncz. – Bár továbbra is fenntartjuk, hogy a Péter gondolatmenetével és az abból származó hipotézissel nem érthetünk egyet, de itt másról van szó.

– A két megfigyelést párhuzamosan is végezhetjük ... – javasolta szerényen Ors. – Az általam feltételezett jelenség éjszakai, a radioaktív mérések nappali munkát igényelnek, és közös tábori szervezettel megoldhatjuk mind a két feladatot.

– Helyes! – biccentett rövidet, keményet Koncz professzor.Ors arca felderült.– Micsoda szerencsés véletlen! Most már nem vitás: Koncz professzor mégis csak ott lesz, amikor

remélem, hogy lefényképezhetem a titokzatos kajántetői fényt. Azután már más alapokon folytathatjuk a tárgyalást.

– Nono – dohogott a „kisöreg”, de szeme sarkában ravaszkás ránc jelent meg –, öreg ember álmai rövidek... Ami azt illeti, én is kiülhetek a sátor elé, s ha felvillan valami, eb aki megtagadja!

– Szabadna nekem is mondani valamit?Négy kíváncsi szempár csodálkozott Alettára, ki mintha már megbánta volna merészségét, egy pillanatra

lesütötte a szemét. De aztán nyelt egyet, és nekifohászkodott:– Kérem, ugyebár, ha mi véletlenül nem találjuk meg azt a műszert, akkor a professzor urak nem

mennének fel a Kajántetőre? Pedig az fontos ...– Lárifári – szólt közbe Koncz, s úgy tett, mintha szemtelen legyet hajtana el az orra elől. – Fénylik az

nélkülünk is ... Már ha fénylik ...Aletta zavartan elhallgatott, és Karcsira nézett, de a fiú konokul a padlót bámulta. Koncznak jutott

legelőször eszébe, hogy most tulajdonképpen Alettáé a szó.– Azért csak folytassa, kislány ...– Hát, ha mindegy, hogy a professzor bácsiék ... – elszégyellte, hogy lebácsizta az öreg Konczot, s most

már alig tudta miként folytassa. – Szóval, ha mindegy, hogy ott vannak, vagy nincsenek ott a Kajántetőn ...– Nekem nem mindegy! – jelentette ki Ors határozottan.– Igazán? – élénkült fel az Aletta arca. – Akkor jó! Mert ugye, arról van szó, hogyha én nem ülök rá arra

a műszerre, akkor nincsen radioaktív felfedezés, és professzor úrék holnap hazamennek, és csak a megfigyelő csoport megy a Kajántetőre? ...

– Folytassa kislány – biztatta az öreg Koncz, s a többiek csak nézték, mert nem tudták elképzelni, hova akar a lány végül is kilyukadni.

– Szóval: a műszert én kaptam meg. Én is ... engem is be lehetne osztani... – Orsra nézett: – minden munkát vállalok!

A „kisöreg” feje búbját simogatta, és aprókat bólogatott hozzá:– Természetesen, kislány. Abszolút természetes és jogos a kívánsága. Ugy-e, Péter?Ors segélykérőén Karcsira nézett, de a fiú még mindig a padlót bámulta.– Ernő bátyám, ez nem olyan egyszerű kérdés ...– Lárifári! – Koncz szinte mérgesen nézett körül:– A kislánynak igaza van. Abszolút egészségesnek látszik. Az is. Nemdebár? – Aletta bólintott. – Ergo:

csak a jogait érvényesíti, és punktum.– És a szülői beleegyezéssel mi lesz? – nézett Ors szigorúan a lányra.– Ó! Telefonon egy órán belül megszerzem. – Aletta olyan könnyed nemtörődömséggel legyintett, hogy

majdnem szemtelennek tűnt vagy inkább ahogy Vajas Esztiék mondják: „felvágósnak”.Ors azonban már nem figyelt rá. Kemény fedelű noteszt húzott elő, és kipattintotta töltőceruzája hegyét.– Indulás – amit mondott, jegyezte is – holnap, június 19-én 11 órakor. Eredetileg 6 órakor akartunk, de a

megváltozott körülmények olyan szervezési problémák elé állítanak, amelyek megoldásához legalább két, két és fél óra kell.

– Helyes! – hagyta helyben Koncz.– Résztvevők: – folytatta Ors. – Koncz Ernő professzor, Dezmiran Kornél egyetemi előadó. Még lesz

valaki tőletek?Dezmiran javasolt:– Igen. Jarda Emil, harmadéves geológus. – Ors biccentett, és jegyezte.– Az én csoportom tagjai: rajtam kívül Schraff Adolf technikus, Szőlősi Imre X.B osztályos a szállítási

felelős. Ő a helyettesem. Böjthe Károly X.B osztályos, ő a csoport pennája. Faur Simion X.A osztályos, ő a

rajzolónk. Erdélyi Antal és Ardelean Toma X.B és X.A osztályosok. Ők a fotósaim. – Ors Péter felülről lefelé vitte a noteszlapon ironja hegyét. – Egy, kettő, három ... Összesen tíz személy, és szülői engedélytől feltételezetten Kövess Aletta X.B osztályos. Tehát tizenegy. Fejenként 3200 kalória élelemmel 35.200 kalória, kereken 36.000. Hat napra 216.000 kalória. Kerekítve 220.000. Egyszerre nem vihető fel. Meg kell szervezni valami szállítási lehetőséget, és az összeköttetést a menedékházzal. És ne feledjük: csak három sátrunk van ...

Mindenki némán figyelte Ors töprengését, számítgatásait. A tanár felemelte a fejét, s a sok figyelmes arc láttán a maga sajátos módján elmosolyodott:

– Mindegy. Holnap tíz órára rendben lesz minden. Tizenegykor indulunk, akár esik, akár hull.

Miután szétoszlott a társaság, a lépcsőn lefelé haladva Aletta a Karcsi fülébe súgta:– Látod, engem csak olyan ráadásnak számít Ors.– Ne törődj vele – vigasztalta Karcsi. – Fő, hogy benne vagy a keretben.– De fogalmam sincs, mit keresünk majd a Kajántetőn.– Na látod! Ez az, amit mi sem tudunk – nevetett derűsen Böjthe. Aztán hirtelen elkomolyodott, s

finoman, mint a szellő, megcirógatta a lány arcát: – Az most nem is fontos. Nekem mindig csak egyetlen dolgot kell tudni ...

– Mi az?Valaki jött a lépcsőn felfelé. A fiú hirtelen zsebre dugta a kezét.– Találd ki!

A SZAMÁR NEM NAGYSÁGOS ÚR

Ors megpróbált így is úgy is okoskodni, de a kétszer kettő törvénye alól sehogy sem tudott kibújni. – Ha a táborhelyünket áttennénk a Holdra... – játszadozott a gondolattal, s mindjárt el is osztotta hattal a fejenkénti megterhelést. Négy és fél kilós eredményt kapott. Kétszer-háromszor még alá is húzta a század pontosságig kiszámított holdbéli poggyász súlyát. Aztán, mint aki rajta kapja magát, hogy bolondot művel, hirtelen áthúzta az egészet, és addig firkálta gyors apró vonalkákkal, míg csak egy fekete folt maradt a kedvező kalkuláció helyén, amelynek azonban csak az asztronauták vehetnék hasznát.

Fordított egy lapot a jegyzetfüzetében, s ezzel már vissza is tért a Földre.Először is Schraff motorját hagyta ki a számításból. Nem az ereje miatt, de három keréken sehogy sem

lehet feljutni a Kajántetőre. Nélküle viszont huszonhét kilogramm a cipelési fejadag. Ennyi esne Faurkára, Alettára, még az öreg Konczra is. „A cégre” pedig több mint egy fél mázsa!

– Tanár úr nem fekszik le?Păcurar állott az ebédlő ajtajában, ingujjasan, báránybőr mellényben. Kezében egy zseblámpával. Éjjeli

ellenőrző útját járta a menedékház körül, s mivel világosságot látott, bejött. Hátha valaki gondatlanul úgy felejtette a villanyt.

– Baj van, Jonika bácsi – dobta ceruzáját az asztalra Ors Péter.– Na csak – ereszkedett le a szemben levő szék szélére Păcurar, és a lámpát a zsebébe csúsztatta. Ors

röviden elmagyarázta, hogy min töri a fejét:– Huszonhét kiló fejenként! Huszonhét kiló!– Én a felét sem vállalnám, de nem is kell.– Minimumra szorítottam mindent, de tizenegy ember, hét-nyolc nap és a felszerelés ... – Ors olyan

kétségbeesett arcot vágott, hogy Păcurar önkénytelenül elmosolyodott, s pödörített egyet a bajuszán:– Azt sem kéne ...– Mit? – rökönyödött meg Ors.– Hogy szükséget lássanak. Vigyenek legalább két-három pokrócot, mert sátruk sincs elég. Meg mind a

két kicsi üstöt, hogy levest is főzzenek. Hét-nyolc napot bajos lesz leves nélkül kihúzni. Egy tejesedény is kéne, esetleg teás is külön ...

– ... és egy nagyobbacska helikopter – egészítette ki a felsorolást Ors.– Minek az, tanár úr? Megteszi a Mariuka és a Tagyerás is.– Azok kik? – nézett nagyot Ors Péter.– A Purcel Avram szamarai ...– Ahá! – derült fel az Ors arca. – Mond valamit Jonika bácsi!– Ló is volna, de nem ajánlom. Ahhoz érteni kell! A szamár ellenben olyan, mint a jó nevelésü leány: tud

magára vigyázni!

Reggel, pontosan hat óra előtt öt perccel Ors sátorában megszólalt a dobozos óra csengettyűje.– Mit álmodott, Schraff úr? rúgta le a tábori takarót Ors.Közben mindketten előkotorták a szappant, lelökték a pizsamáikat, fürdőnadrágot húztak, beléptek a

bakancsaikba, és pontosan hat órakor, nyakában a törölközővel Ors Péter kibújt a sátrából. Rögtön utána Schraff a forráshoz ballagott.

– Hat óra! Ébresztő! – kiáltott egy nagyot Ors Péter, s az órájára pillantott. Pontosan két perc múlva az öt fiú a sátrak elé állott. Szőlősi, mint valami bronz Herkulesszobor, mellette Faurka libabőrösen egy kicsit cidrizett a reggeli hűvösben. Arrébb Böjthe Karcsi mintha csak véletlenül keveredett volna a fürdőnadrágos társaságba, szinte egykedvűen bámult szembe a felkelő nappal. A harmadik sátor előtt a „cég” mint valami ikrek, egyformán tarajosra feküdt frizurával, de egyébként majdnem feszes vigyázz állásban.

– Gyerünk! – intett az erdő irányába Ors, és egyenletes, könnyed futásba kezdett. Az öt fiú utána. Gidres-gödrös terepen ügettek keresztül, majd beváltottak a fák közé. Sziklagörgeteges vízmosásba szökelltek kőről-kőre, majd a menedékház másik oldalán ismét kibukkantak az erdőből, lelassították a lépteiket, és szép libasorban, szélesre tárt karokkal mélyeket lélegezve a Csízes partjára mentek.

Ors és Szőlősi a következő pillanatban már nyakig ült a vízben, majd gyors mozdulatokkal leszappanozták magukat, és ismét a patakba merültek. Faurka és Böjthe derékig mosdott, ahogy a partról lehetett. A „cég” egymást biztatta, hogy követni kéne az Orsék példáját. Végül is mindketten megelégedtek egy kis fröcsköléssel, melyet némi rosszmájúsággal macskamosdásnak szokás nevezni. Ezzel a déli fürdésre korlátozták a napi tisztálkodás kötelességét.

Fél hét előtt öt perccel már mindnyájan felöltözve várták Ors újabb utasítását. Az indulás előtti izgalmakra eddig pillanatnyi idő sem jutott, hiszen ma reggel minden pontosan úgy zajlott le, mint tegnap vagy azelőtt.

– Táborbontás! Összemálházás! – adta ki Ors az utasítást, és ment minden, mint a karikacsapás, csak Faurka figyelmeztette egyszer-kétszer az öreg Schraffot:

– Schraff bácsi! Vigyázzunk az útból!– Jó, jó – dohogta az öreg –, de ezekkel mi lesz? – és gondosan a motorja mellé cipelte a magnót és a

„hangtükröt”. Két pokrócot tett alájuk, kettővel letakarta őket szépen. Odacipelte a hátizsákját is. Rágyújtott egy cigarettára, s mint aki megfizette a hely árát, gyönyörködött a nagy sürgés-forgásban.

Az öreg Koncznak tetszett Ors javaslata, és Dezmirannak sem volt kifogása ellene.– A tárgyalásokat maga vezeti – bökött Jonika bácsira az öreg Koncz.– Pedig a szamarakhoz professzor úr jobban ért – serénykedett Păcurar –, elég dolga volt velük az

életben.Végül is egész deputáció állított be Purcel Avram faházas, zsindelyes portájára, hogy a gazda

hozzájárulását kieszközöljék a Mariuka és Tagyerás közreműködéséhez. Gyermekkorában a gazdát egyszer sem ejtették fejre. A körülményekből menten kihámozta, hogy ridegen tartott jószágainak megnőtt az ázsiója.

Dezmiran az ünnepélyes alkalomra nyugatias szabású skót kockás blúzt húzott. Ráadásul, hogy az alkuhoz megfelelőbb hangulatot teremtsen, egy finom füstszűrős cigarettával is megkínálta a gazdát, aki illatosakat pöfögtetve elismerően bólogatott:

– Látszik, hogy az úr külföldi – s ennek megfelelően szabta meg a két érdemes málhahordó árát, méghozzá kerek egy ezresben. A négy számjegyű ár hallatára Păcurar mutatóujjával megpöccintette erdészkalapja karimáját, és szó nélkül a kapunak indult. Ors foga között legalább egy jó napotot mormogott, máskülönben ő is éppen olyan megsértett egykedvűséggel fordult ki az udvarról. Túl a kapun Păcurar Orsra kacsintott:

– Egyet se búsuljon, kétszázért megkapjuk. Pedig hát száz vóna a tisztességes ára. – Ors kérdő pillantására Jonika bácsi így folytatta: – Mert hogy száz a luxus-adó. Azt majd Dezmiran úr pótolja egyedül.

Purcel Avramon meglátszott, hogy vásáros ember. Még csak pillantásra sem méltatta a távozókat, de amikor már jó ötven lépésre lehettek, mégiscsak utánuk eredt, s a kiskapuból kiabált az ösvényre:

– Hé Jonika! Négyszázért a tiétek!– Egyen meg a fene, hát bolondnak nézel te engem?– Tudta az ördög, hogy neked kell az a két fáin állat – védekezett Purcel Avram.– Látod? – és Păcurar már a messze lépkedő Orsra mutatott –, annak az úrnak már megjött az esze, s ha

sokat gyestálsz, a másik kettő is meggondolja magát ...Végül is igaza lett Păcurarnak: kétszázban megállapodtak, mivelhogy vadonatújan volt patkolva mind a

két füles. A kikötés szerint még négyszáz „a kaució”. Ha egy hónapon belül kenderkantárostól, fanyergestől, épen mindkettőt visszaszármaztatják a Purcel portára, a négy százast visszakapják. A patkókopás nem számít, az a ráadás.

Az egész herce-hurca alatt a „kisöreg” derűs egykedvűséggel szemlélődött erre-arra. Csak a pléhdózniját kotorta elő vagy kétszer, s fújta a füstöt komótosan, mintha neki mindegy volna, hogy mi lesz az alku vége. Dezmiran észrevette, hogy itt számára ismeretlen módon zajlik az élet. Megköszönte szépen a kis padkát, amit kötényével letörölve Purcelné a grádics elé tett, és hanyag elegánciával a tornác karfájának dőlt.

Talán a pléhdózni miatt, talán mert a „kisöreg” olyan ismerős aromájú füstöt eregetett, mikor Purcel gazda a két felnyergelt, felkantározott szamarat elővezette, egyenest Koncz professzorhoz fordult:

– Aztán ért maga a szamarakhoz?– Ajaj! – kacsintott a „kisöreg” Păcurarra – kérdezze csak meg Jonikát.Purcel Avram azonban nem sokat kérdezősködött, hanem Koncz markába nyomta a kantárszárat, s aztán

megveregette a Tagyerás tomporát.– Erre magának nem sokat kell ügyelni. Több esze van ennek egy professzornál.

Csak akkor nézett nagyot, amikor Păcurar az öreg Koncz mellé lépett, kivette kezéből a kantárszárakat, a „kisöreg” pedig farzsebéből elővakarta a kopott disznóbőr tárcáját, s kiszámolt belőle hat darab százast.

Dezmiran és Koncz kivételével az egész kajántetői társaság együtt volt. Félkörben ülték körül Orsot. A „cég” eredetileg egymás mellé telepedett, de Ors egyetlen intéssel Ardeleant a másik oldalra rendelte. Ebből mindenki megtudhatta, hogy a vállalkozás megkezdődött, a vitákat jobb napokra kell halasztani. Ors Péter bal keze felől tehát Erdélyi ült, mellette Faurka. A kis rajzoló le nem vette a szemét Alettáról. Sehogysem tetszett neki a lány sötét, tükröződő szemüvege. El is határozta, hogy ezt megmondja neki, csak jöjjön el az alkalmas pillanat. Faurka mellett törökülésben mozdulatlanul, mintha egy darab gránitból vágták volna ki, Szőlősi figyelte Ors minden szavát. Aztán hátravetett két tenyerére támaszkodva, hosszan előrenyújtott lábakkal Jarda Emil következett. Mellette féloldalasan Böjthe Karcsi felé dűlve Aletta ült. Helye már volt a tanácskozásban, de feladata, munkája még semmi. Mozdulatlan arcáról azonban senki sem láthatta, hogy ez akár szikrányit is bántja. Csak Böjthe Karcsi sejtette, hogy mitől olyan merev, közömbös a lány arca. Egyelőre azonban nem tehetett egyebet, csak ült görbe hátú töprengéssel, és törte a fejét, mit is javasoljon Aletta számára, valami beosztásfélét; de semmi olyant nem tudott kitalálni, amire Ors már ne gondolt volna. Minden elképzelhető teendőnek volt már gazdája. Különben is a favágás, a gallygyűjtés, vízhordás, táborverés, miegymás, mind-mind olyan feladat, amely – legalábbis Karcsi szerint – nem való Alettának. Karcsi mellett az öreg Schraff heverészett, látszólag egykedvűen. Valójában fúrta oldalát a kíváncsiság, hogy végül is mi végre mennek a Kajántetőre. Hiszen szó se róla, sejtett ő egyet-mást, de azért Ors Péter neki is csak annyit mondott: „No, Schraff úr, ha jön, nem bánja meg. Olyat láthat, amire még nem volt példa”. Eleinte még azt hitte, hogy ismét madárfüttyre vadásznak, mint már annyiszor, de most már látja, hogy többről van itt szó, mint holmi csicsergések, pitypalattyok összegyűjtéséről... A félkört végül is a frissiben átrendelt Ardelean zárta be gondterhelt arccal, amint egy komoly tudományos vállalkozás műszaki szakemberéhez illik.

– Tekintettel a megnövekedett létszámra, és mivel a tervezett kutatások és kísérletek kerete kibővült, málhás állatokról gondoskodtunk. Két szamarat kapunk, amelyeknek gondozása szintén reánk hárul. – Ors felpillantott a jegyzetfüzetéből, s végignézett a társaságon. A málhás szamarak bejelentése élénk derültséget keltett. Ors is elmosolyodott. A két derék füles ily módon osztatlan lelkesedéssel az expedícióhoz soroltatott. Ors azonban nem sok időt engedett a lelkesedésre, mert már minden perc számított. – Felvonulás a Kajántetőre három részlegben. Első részleg: Ors, Faur, Erdélyi, Böjthe. Második részleg: Koncz, Dezmiran, Jarda, harmadik részleg: Szőlősi, Schraff, Ardelean a szamarakkal. Kövess Aletta maga válassza ki, melyik csoporttal akar menni ...

Aletta rövid biccentéssel vette tudomásul, hogy Ors szerint teljesen mindegy, melyik csoport létszámát szaporítja. A tanár áttért a feladatok részletezésére.

– Első csoport vezetésemmel harminc perc múlva menetkész. Személyes felszerelésen kívül a táborveréshez szükséges felszerelést is magával viszi. Legkésőbb délután négy órára megoldja a táborverés kérdését oly módon, hogy részben a sátrakban, részben a megfelelő sziklaereszek alatt, barlang bejárókban vagy más természetnyújtotta lehetőség felhasználásával a szállást biztosítja. Elkészíti a tábori konyhát és a latrinát, megfelelő mennyiségű, tüzelőt gyűjt, és biztosítja a főzéshez szükséges feltételeket. Az eredeti terv szerinti nyersélelem-készletet is magunkkal visszük. A jelenlegi létszám mellett két napra lesz elegendő. Első útjelet a Lófő-szikla alá helyezzük. A második és harmadik részleg ezek nyomán megtalálhatja a táborhelyet. Megértettük?

– Igen! – válaszolta a négy fiú szinte egyszerre.– Kérdése van-e valakinek?Mindenki hallgatott. Ors folytatta:– A második részleg indulási időpontját és útitervét Koncz professzor határozza meg. Ebben a részlegben

mindenki csak a minimális felszerelést hozza magával, mert útközben megfigyeléseket kell végezni. Táborba érkezési időpont legkésőbb 16 óra. – Ors Jardahoz fordult: – egyébként a részleteket már Koncz professzorral megbeszéltem. A harmadik „málhás részleg” feladata talán a legnehezebb. Itt olyan kérdéseket kell megoldani, amelyeket nem gyakorolhattunk, és amelyekre más szempontból sem készültünk fel. Ennek a részlegnek a leleményességétől és ügyességétől függ, hogy a kutatócsoportok munkája zavartalanul folyik-e vagy nélkülözések között. Sajnálom, de nincs más megoldás: a részleg felelőse Szőlősi.

– Van más megoldás!Aletta kiáltott közbe, és már fel is pattant. Mindenki rácsodálkozott. Faurka még a száját is eltátotta.– Legyen Schraff bácsi a részleg felelőse. A szamarak gondozását én vállalom, és Ardelean segít.

– Persze, hogy segítek – lelkesedett a „cég” fele. Ors csak most kapott észbe.– De mégis, Aletta, hogy gondolja ezt?– Tessék ránk bízni! Nincs ebben semmi. Azt hiszem, a társaságból csak én tanultam lovagolni. Ha a lótól

nem félek, a szamártól sem ijedek meg ...– De kérem, ez nem sportlovaglás. Itt nyergelni kell, megetetni, itatni... – próbált ellenkezni Ors.– Tessék elhinni, minden ott kezdődik, hogy az ember ne féljen az állattól. Ez a fő a lovaglásnál is, és

gondolom a málházásnál szintén ...– Megpróbálhatjuk – kapcsolódott a vitába Szőlősi –, ha nem megy, még mindig átvehetem a részleget.– Már miért ne menne? – mordult fel az öreg Schraff. – Elvégre hárman leszünk abban a trénben vagy mi

a fenében ...Ors, ha nem is jósolt nagy jövőt a részlegnek, azt hamar átlátta, hogy legalább a táborverésnél nem kell

nélkülöznie a Szőlősi munkáját. Ez pedig megérte a kockázatot. Végül is a harmadik részleg összetétele így alakult: Schraff, Kövess Aletta, Ardelean.

Mikor Păcurar a Mariuka és Tagyerás társaságában felbukkant a domb mögül, már akkora publikum kísérte, mint valami cirkusz reklámtevéit. Valamennyi tizedikes, geológus, aki csak a menedékházban lakott, mind ott sereglett a két derék füles körül. Mariuka és Tagyerás bevonulása még az antik Rómába is kisebb diadalmenetnek számított volna.

Aletta nyugodt, nem nagyon sietős léptekkel eléjük ment, s megállott Păcurarral szemben:– A szamarakat én veszem át – s azzal már nyúlt is a kötőfékek után.– Hiszi a piszi – kedélyeskedett Jonika bácsi, és esze ágában sem volt a szárakat kiadni a kezéből, pedig

kacarászva biztatták, hogy adja csak oda, hadd lássák, mi lesz belőle. Aletta arca hirtelen megkeményedett:– Ors tanár úr parancsa, hogy a málhás állatokért én felelek.No, ha reglamáról van szó, ahhoz Păcurar is értett:– Csakhogy a szamarak árát Koncz professzor úr tette ki – azzal még jobban megmarkolta a kötőféket.Közben az öreg Schraff is a vita színhelyére ért, és úgy érezte, kötelessége a részleg érdekeit képviselni,

különösen Păcurarral szemben:– Hallja, faterkám – fordult Jonika bácsihoz –, volt már maga katona?– Igenis voltam – húzta ki magát Păcurar –, káplár a 83-as regimentben.– Akkor mit spekulál? Ott sem az parancsolt, aki kiguberálta a mundér meg a csorba árát.Közben odaérkezett az öreg Koncz is Dezmirannal. A „kisöreg” két szóval elsimította az érdekesnek

ígérkező katonapolitikai vitát, s a diadalmenet továbbvonulhatott. Csak éppen a kötőfék került az Aletta markába, de ez a két fülest szemmelláthatólag nem zavarta.

Annál inkább Bibónét. Idegesen sietett Orshoz, aki éppen a hátizsákjával bíbelődött:– Mondja, Péter, Alettának maga találta ki ezt a remek feladatot?– Sajnos nem. Én csak beleegyeztem. Tudja, szervezési vis maior ... Néha ilyen is előfordul...

– Bizony isten, egy cseppet sem félsz?Aletta fél térden, Mariuka hasa alatt a heveder végét rendezgette, hogy ne fityegjen, de betűrve ne is törje

az állat oldalát. Onnan mosolygott vissza Vajas Esztire:– Mitől féljek?– Hogy megrúg ...– Nem tehén ez, hogy előrerúgjon. Csak a hátulját kerülöm el, amíg össze nem barátkozunk. Ugyanaz a

szabály, mint a lónál – tette hozzá magyarázólag.Ardelean közben csak tartotta a kantárt, s olyan egykedvűen nézte Vajas Esztit meg a többieket, mintha a

világ legtermészetesebb dolga volna, hogy ők ketten, de főleg Aletta annyira ért a szamarakhoz.Schraff vagy húsz lépéssel arrébb már menetkészen tartotta a Tagyerás kötőfékét, és éppen azt

magyarázta néhány fiúnak, hogy hegyi ösvényeken egy szamár öt lovat megér. Egykori spanyolföldi élményeit is belekeverte a szamarak kiválóságáról tartott előadásába, amivel csak emelte a szinte áhítatos érdeklődést. Az öreg – szokása szerint – hirtelen, szinte váratlanul hagyta abba a mondókáját. Rápillantott az órájára: öt perc múlva egy óra. Mérget lehetett rá venni, hogy pontosan ennyi. Az ócska zsebórából házilag megkarórásított, csuklóvédős időmérő, mióta az öreg Schraff gondozza, még sohasem hazudott.

– Fertig, Aletta?– Fikszundfértig, Schraff bácsi! – kiáltott vissza a lány, és jókedvűen magasba emelte a kezét.

– Akkor nyomás! – Ezzel az utolsó részleg is megindult, fel a Kajántetőre.– Add most nekem – nyúlt a szár után Ardelean, és Aletta beleegyezően bólintott:– Jó is lesz. Legalább megnézem, menet közben nem lazul-e meg valami. – Jelentőséggel Bibónéhoz

fordult: – tetszik tudni, itt egy csomó dolgot menet közben kell kipróbálni.Elöl ment tehát az öreg Schraff kötőféken vezetve a derék Tagyerást. Tagyerás hátán a magnó meg a

hangtükör pokrócokba bugyolálva s még egy-egy sátorponyvába is becsomagolva. Schraff ez alkalommal nem garantálta a teljes rázkódásmentességet, viszont az „abszolút vízhatlanságot” annal inkább. Persze Tagyerásnak meg sem kottyant egy ilyen csekélység. Ezért rárakták az egész konyhafelszerelést is: két üstöt, két lábast, s mindezt rizskásával, kávéval, grízzel, némi nullásliszttel s konzervekkel kitömve. Kitett az egész vagy harmincöt kilót. Málházás közben Schraff meg is magyarázta a dolgot:

– Nincs igazság a földön, bruderkám! Mert ládd-e: nagyságos úrban már láttam elég szamarat, de szamárban nagyságos urat még egyet sem. Bizonyos, hogy téged sem nagyságos úrnak szerveztünk be, brúder.

Tagyerás erre csak billentett egyet a fülével. Tele bendővel mit számított az a harmincöt kilócska? Amellett ő nagyságos úrnak képzelte magát! Inkább az öreg Schraffot nézte szamárnak, mert ő meg emberben nemigen látott olyant, aki a szamara mellett akkora istentelen hátizsákot cipeljen.

A szabály ugyanis a málhás részlegre is állott: az egyéni felszerelést mindenki a hátán viszi. Schraff is, Aletta is, Ardeleanról nem is beszélve.

Egyébként nem is lehetett másképp, mert Mariukát is úgy felmálházták, amint illett. Pedig az ő hátán csak két napi kenyér s vagy tizenöt kiló krumpli és húskonzerv volt. Csakhogy Ors Péter napi ötven dekában szabta meg a kenyérfejadagot, arra gondolván, hogy amit az öreg Konczon vagy Alettán megspórol, biztosan ráfizeti a „cégre” vagy Szőlősire, esetleg Böjthe Karcsira.

A hídon már kialakult a menet: elöl az öreg Schraff, Tagyerás, és vagy öt-hat fiú. Mögöttük szorosan felzárkózva Ardelean Mariukával. A fotómester semmi pénzért sem maradt volna le, nehogy egy szót is elveszítsen az öreg Schraff történeteiből.

Leghátul egy bolyban zsibongva jöttek a lányok. A boly közepén Bibóné és Aletta. Bibóné sehogy sem tudta megfejteni, miként került Aletta is az Ors-csoportba. Azt ugyanis hamar észrevette, hogy Ors nemigen lelkesedik a lány jelenlétéért, és tudta, hogy kollegájának nem szokása könnyen beadni a derekát. Ráadásul Aletta is titkolózott:

– Meg tetszik látni, nem leszek terhükre, és nem fognak leváltani.– Leváltani?– Persze. Ha valamit hibázok, Szőlősi visszajön a harmadik részleghez, én pedig felcsaphatok nyaralónak

ott, ahol mindenki dolgozik. Ors tanár úr még nem vette észre, hogy már nem vagyok fehér elefánt ...Aletta a fehér elefántot emlegette, mert a villanó Geiger-Müllerről hallgatnia kellett. Arról még Bibóné

sem tudhatott és Faurka sem és Schraff bácsi sem és az egész világon senki, amíg Koncz professzor fel nem oldja a titoktartást. Aletta pedig tudott hallgatni.

A KAJÁNTETŐ BIRTOKBA VÉTELE

A Lófő-szikla alatt Ors Péter megállott. A többiek is utána. Ki-ki hátranyúlt, s megemelte egy kicsit a hátizsákját, könnyített magán, ahogy tudott. Bizony, a hátizsák alatt már csuromvizes volt mindenik inge, még a Szőlősié is. Rögzítettek magukon minden felszerelést, mert innen már nem tanácsos ide-oda harangozó holmikkal továbbsétálni: a keskeny ösvényt hol jobbról, hol balról, néha mind a két oldalán sziklák, falak, meredélyek határolják ... S a mészkőtömbök végig mintha izzadnának, könnyeznének, mohás szakálluk alól víz serken, s csúszóssá teszi a kaptatókat.

Rövid szusszanás után Ors Péter Karcsira mutatott:– Böjthe, az utat te jelezd. Egyszerű kőjelzéseket teszünk. Azt hiszem a Kajántető közepe táján találunk

megfelelő táborhelyet ... Oda szinte jelzések nélkül is el lehet találni. – Azzal Ors a hátizsák szíjába akasztotta hüvelykujját, s nekivágott a sziklaösvénynek.

Karcsi lehajolt: egy nagyobbacska lapos kőre egy kisebbet helyezett, s utána még egyet. Ardeleannak a harmadik részleg végén csak egyet kell rúgnia a köveken, s máris szétrombolta a jelet.

A többiek már eltűntek a fordulóban. Karcsi felnézett a szikla oldalára. A tegnapi sárkányjel még ott virított. Milyen különös: senki sem vette észre.

Hirtelen leszakított egy szál barátszekfűt, felkúszott a peremre, s a sárkány nyaka alatt a sziklarepedésbe tűzte. Azt csak Aletta tudja, hogy nem magától nőtt oda. Mert ő is felnéz a sziklára, biztosan felnéz majd ...

Lentről még egyszer visszanézett. Tudta ő, miért választott éppen barátszegfűt! A margaréta vagy a harangvirág hamarosan elhervadna, összefonnyadna, de a barátszekfű nem. A rubinpiros virág sokáig virít a napsütötte sziklán is.

A következő jelet szinte feleslegesen a Kajánpatak forrásánál helyezte el. Itt csak a patakon át lehetne letérni az útról, a horhoson keresztül, ahol tegnap ő lopakodott lefelé. Csakhogy arra nem a tetőnek visz az út.

Karcsi mégis jelzett. Valami arra késztette, hogy pár órás törpe emléket állítson tegnapi kalandjának.Túl a forráson szorossá szűkült az ösvény. Kétoldalt magas sziklafal zárta el a kilátást. Fent az ég

felhőfoltos kék kígyó csupán. Ez az ördög-szurdok. Koncz szerint tektonikus repedés, de lehet, hogy régi patakmeder. Talán valamikor erre folyhatott a Peres pataka, amely most keletre tör magának utat, s vagy hat kilométerrel arrább ömlik a Csízesbe. Az is meglehet, hogy a Peres valahol fenn, a mostani perem tájékán folyt, s a tektonikus rázkódás után, mikor az Ördög-szurdok kialakult, a Kacsula északi oldala a forrás elé omlott, és elzárta a Peres útját. Kacsula az a mészkődomborzaton szokatlan, kúpos formájú hegy, amelynek déli kiszögellése a Lófő-szikla, s amelynek legmagasabb pontját 1088 m-ben jelölik a térképek.

Ors magyarázatából Karcsi jól ismerte az Ördög-szurdok kialakulására vonatkozó hipotéziseket, de most nem sokat törődött velük. Sietett, amennyire csak lehetett, hogy minél közelebb kerüljön a többihez, mert itt nem kellett jeleznie. Ha akar sem térhet le senki az útról.

Kilométernyi kaptató után a szurdok szűk völgyben folytatódott. Egy kanyarból szinte meghökkentő hirtelenséggel előbukkant a Banyica tömbje. Ez a kopasz, dolinás, sziklákkal teletűzdelt mészkőtömböt már a Kajántetőhöz lehet számítani. 1109 méteres magassági pontjával csak tizenöt méterrel marad a tulajdonképpeni Kaján-csúcs alatt. Persze az sem csúcs, hanem csak olyan mészkőhegységben szokványos szélmarta, víztépte hegyhát, akárcsak a Banyica.

Az egész Kajántetőn a Banyica a legfehérebb tömb. Olyan, mint egy óriási zápfog, amely ráadásul odvas is, de ez csak akkor látszik, ha az Ördög-szurdok felől nézi valaki, mint most Karcsi. A Banyica déli oldalában ugyanis óriási barlangbejáró tátong sötéten. Közel negyven méter magas, és a szélessége is megvan tizenhárom méter. Az óriás kapu kissé ferde gótív. Száraz barlang, s eléggé érdektelen is, bár a denevérek minden bizonnyal másképp vélekednek róla. Koncz szerint ugyanis a guanó több méter vastagságban borítja a barlang padozatát. A Banyica egyébként nemigen keltette fel a barlangi szépségek iránt áhítozók figyelmét, s úgyszólván érintetlenül tátong a majdnem függőleges fehér sziklafal oldalában.

Lentről, ahol Karcsi állt, nem is látható az a keskeny vízmosás, amelyet ösvényül használhat, aki a Banyicába merészkedik. A fiút most csak annyiban érdekli a táj, amennyiben itt a völgy balra, északnyugatra kitárulkozik, s az ösvény is elágazik. Tudja, hogy arrafelé néhány száz lépés után a Gere

patakához lehet érni, s az idelátszó Kis- és Nagy-Gere szelídebb fenyves lankáin, vízbő völgyeiben jól lehet táborozni. Csakhogy Ors a Kaján-csúcsot jelölte meg végcélként. Karcsi tehát lerakta a „rossz út” jelét a Gere irányába, és a „jó út” jelét fel északnak, az eddig követett ösvényen.

Alig negyven-ötven lépés után a Banyica meredélyei eltakarták a Kis- és Nagy-Gere messziről hívogató lankáit. A komor, keskeny völgy most inkább kiszélesült, de kopaszon, siváran fogadta a jövevényt. Baloldalt, a Banyica hátára emelkedő meredélyen legfennebb egy-egy kucorgó boróka, senyvedő fenyő, durva szálú fűpamat tengődött a sziklák között. Jobbról, mintha óriási talicska borult volna fel, öklömnyi s annál kisebb kavicsokból álló görgeteg az egész oldal. Nem tanácsos azon felkapaszkodni, mert a laza halmaz az első lábnyomra megindul, és suvasztja a völgy felé az omladékot.

Karcsi a Banyica tövénél vezető ösvényt követte, és nagy kanyarral elkerülte a veszélyes kiszögellést, amely egyben a Kacsula legészakibb nyúlványát képezte.

Túl azon már eléje magasodott a Kaján fenséges tömbje, s jobbra zölden, üdén, kinyílt a Peres patakának völgye is, felette az 1006 méteres Peres-csúccsal. Innen már csak alig két kilométer a Kaján, s ha az ember le nem tér a Peres völgyébe, csak a tetőre juthat. Karcsi lerakta a jelzéseket, és pár száz méter után a sor végén lihegett ő is. Ez volt az utolsó kaptató.

Kora délután már a kitakarított forrásnál mostak kezet, hogy ebédhez üljenek. Fejük felett jó kaptatónyira a Kaján-csúcs 1114 métert jelző magassági pontja ágaskodott. Előttük a Kis- és Nagy-Gere fenyveseinek zöldje, középen a fehéren kopárkodó Banyica, mögötte távolabb, mint ócska kucsma a Kacsula, s végül bal kézre az üde Peres. Közöttük persze szádák, dolinák, vízmosások, sziklarepedések, s ki tudná számon tartani még mi minden, amit együttesen Kajántetőnek neveznek és tisztelnek a természetjárók.

Volt aki a földre ült, s egy lapos követ tett meg asztalának, volt olyan is, aki egy kisebb sziklára telepedett s lába közé rakta az ennivalót, úgy evett, Böjthe Karcsi, mint puha gyepen szokás, a leterített viharkabátjára heveredett. Kettesével kaptak egy-egy háromszáz grammos paradicsomos halkonzervet, viszont fejenként 15 deka vékony kolbászt, ugyanannyi halvát és füstölt szalonnát s egy-egy fél tábla citromos glukózát. A kenyér fejadagot már mindenki reggel megkapta. A fél kilóból kellett gazdálkodnia kinek-kinek állhatatossága szerint. Ma ez még nehéz dolog, de holnap, ha már meleg étel is lesz, könnyebben megy ez is.

Ors Péter Karcsi mellett ült egy sziklán. Ők ketten felezték a halkonzervet, szóval olyan asztaltárs-félék voltak.

Karcsi az órájára pillantott: fél kettő felé járt az idő.– Már a harmadik részleg is harminc perce jő.Ors elgondolkozva bólintott, s egy kicsit gondterhelten nézett a fiúra:– Azt hiszem, az egyik sátrat le kell bontani ...Karcsi hosszasan nézte a három sátrat. Úgy álltak azok a völgynek siető erecske szélén, bejárójukkal

délkeletnek s hátat fordítva az uralkodó északnyugati szélnek, hogy akármelyiket le lehetett volna fényképezni, és berakni egy természetjáró szakkönyvbe illusztrációnak: íme, így kell sátrat verni! Feszült a ponyva, feszült a kötélzet, a cöveitek kifelé negyvenöt fokos szögbe a horganyukig beverve, és tekintet nélkül a sziklás aljazatra, huszonöt centire körülárkolva valamennyi. Végül is megkockáztatta az ellenkezést:

– Jól állanak azok ...– Igen, de Aletta ...Karcsi értetlenül nézett a tanárra.– Vagy te is úgy gondolod, hogy úgysem marad sokáig a szamarak mellett?– Nem – rázta meg keményen a fejét Böjthe Karcsi –, ha Aletta akar valamit, azt meg is csinálja!– Persze, persze – mosolyodott el finoman Ors –, csakhogy akkor baj van, mert az istálló amott lesz – és a

szélmarta sziklafalra mutatott a tábortól vagy kétszáz lépésnyire. – Ott az öreg Schraffnak és Ardeleannak is jut szállás, de Alettával mi legyen?

– Meg kéne nézni amott feljebb azt a repedést – mutatott Karcsi a sziklaereszen túlra.Ors összevonta a szemöldökét.– Olyan egyszemélyes kajütnek látszik – tréfálkozott Karcsi, de aztán Orsra nézett, és elkomolyodott ő is.

– Vagy, hogy Aletta ott félne ...?Ors semmit sem válaszolt erre. Faltak mindketten némán. Pedig még a kezük is összeért néha, amint a

konzerves dobozba mártogatták a bicskahegyre tűzött kenyérdarabokat. Igaz, szét is oszthatták volna a paradicsomos halat, de úgy gondolták, ha már hideg ebédet esznek, legalább ne kelljen csajkát mosogatni utána.

Ors még csak a vékony kolbászát vagdalta apró darabokra, amikor Karcsi egy hammintásra utolsó morzsáig bekapta a halváját is. Azzal felállt, leballagott a patakhoz, megtöltötte a kulacsát, és rettenetes nagyot húzott a hideg vízből, hogy csak úgy kotyogott a hasa utána. Aztán ismét megtöltötte a kulacsot. Visszaballagott vele, s egy kőhöz támasztva Ors Péter közelében letette:

– Azért én megnézném azt a repedést ...Ors bólintott:– Eredj.

Ha nem Alettáról lenne szó, Karcsi bizony megirigyelné a pompás kis barlangot. Tulajdonképpen nem is barlang volt az, hanem amolyan vájat, amelyet a szél és eső, hó és fagy müveit ki a kemény sziklába. Igaz, magassága csak éppen hogy megközelítette a két métert, s keskenynek is elég keskeny volt, csak valamivel több, mint másfél méter. Viszont a mélysége meghaladta a három métert is, és olyan száraz volt, hogy puskapor-raktárnak is bevált volna.

Karcsi belépett. A barlangocska padlózata kissé emelkedett, mennyezete viszont lejtett. Így a legmélyén alig volt magasabb másfél méternél. Azért pompás kis otthon lesz belőle, ha az ágy környékén kicsit meg is kell hajolni. Mert az ágy nem lehet máshol, csak a legbelső fal és az északnyugati fal szögében. Persze a barlangocska nem sátor. Így hát majdnem szembe néz az uralkodó széllel, hiszen annak köszönheti otthonos öblét.

Karcsi már ki is számította, hogy az egyik pokrócával lezárja a kijáratot, s ő majd összebújik Szőlősivel. Kettőjüknek három pokróc elég. Különben is Szőlősi nyugodt alvó, nem úgy mint a két maszkura a „cégből”, akik reggelig kékre-zöldre rugdalják egymást, állítólag álmukban ...

Legelőször a kijárat előtti borókabokrokat vagdalta ki baltájával. Reggelenként, ha Aletta felül az ágyban, ne zavarják a kilátást. Karcsi ki is próbálta, hogy a barlang mélyéről nézve milyen a táj: A bejáró négyszögéből a Nagy-Gere pompás panorámája vetült eléje, mint egy csábító idegenforgalmi plakát. Na, ezt lefényképezteti a „céggel”. Maradjon meg emlékbe ...

Behordta sebtében a kivágott borókát az ágy helyére. Még vagy három ennyi kellett oda aljazásnak. Szerencsére, ilyenfajta derékaljnak való fölös számban akadt a Kajántetőn. Karcsi alig negyedóra alatt elkészült a munkával. Ráült, majd rá is feküdt a két arasz vastag borókazsúpra, de akárhogy is forgolódott rajta, csak be kellett látnia, hogy nem Alettának való fekhely az.

Nekifogott tehát a keservesebb munkának. Késével vagdalta, markával tépte a száraz tavalyi füvet, s gyűjtögette össze kis petrencékbe ... Mikor úgy gondolta, hogy eleget gyűjtött, behordta, és egyenletesen elteregette a borókaaljazatra. Három alkalommal is azt hitte, hogy már elég vastag és puha, a tábori „derékalj”, s három alkalommal állapította meg, hogy neki ugyan a boróka „matrac” is megtenné, de Aletta mégiscsak leány ...

A keserves munka végén isteni jókedve támadt: ott belül, a fekhely mellett, éppen ahol Aletta feje lesz, jó két öklömnyi szikla állott ki a padlózatból. Karcsi csak egyet ütött a baltája fokával, s a nagy kő úgy válott ki az anyakőzetből, hogy jó két maroknyi mélyedés maradt a nyomában. Jól kitapogatta a gödröcskét: kemény, repedésmentesnek bizonyult. Éppen arra jó, amire Karcsi szánta.

Mert nemcsak boróka és sivó fű termett a Kajántetőn, hanem védettebb hajlataiban, nedves mélyedéseiben virított a harangvirág is. Könnyű volt belőle egy csokorra valót összeszedni, s most már nem szedte hiába.

A nagy csokrot belehelyezte a természet ajándékozta vázába, s aztán leballagott az erecskéhez vízért. Büszke volt és megelégedett. (Nem tudta, hogy az otthont teremtő ember százezer éves megelégedettsége melengeti szívét.)

Három üres konzerves doboz egy frissen ásott gödröcske fenekén, némi szalonnahéj s egy összegyűrt papír jelezte, hogy immár elköltötték első ebédjüket a Kajántetőn.

– Ma nincs délutáni pihenő – jelentette ki Ors Péter csendesen. – Szőlősi és én megcsináljuk a konyhát. Ti elmentek fát gyűjteni. Külön rakjátok a rőzsét, külön a darabosát. Munkához!

A fiúk pillanatok alatt szíjazták le hátizsákjaikról a kisbaltákat, Ors és Szőlősi pedig két tábori ásóval a forrás felé indult.

– Talán itt – mutatott egy hajlatra Szőlősi.– Lássuk csak – nézett körül Ors Péter.

A hajlatocska felett nagy magányos fenyőfa állott, s tartott árnyékot felette. A forrás alig húsz lépésnyire ide. Amarra feljebb egy három-négy méter magas sziklafal, rajta jókora repedések, egy-két nagyobbacska is.

– Gyere – intett Ors arrafelé. Mentek vagy nyolcvan-száz lépést. Aztán végigfürkészték a csupasz, giringy-göröngyös falat. Az alját be-bemarta a szél, imitt-amott egy-egy nagy darabot le is szaggatott belőle. A gömbölyű, mohos mészkősziklák úgy heverésztek ott szétszórtan, mint rég elhullott óriások csontkoponyái.

Szőlősi bizalmatlanul nézett Orsra.– Próbáljuk csak meg ottan – mutatott a tanár egy méteres magasságú s mintegy két méter széles üregre.Mikor odaértek, Szőlősi négykézlábra állt, úgy nézett be.– Száraz, de nagyon nyitott. Mikor fúj a szél, az eső is jócskán becsap ...– Kicsit messze van a konyhától is, de jobb nincs – vonta meg a vállát Ors. – Falat húzunk eléje. Kő van

elég ...Az óriási fenyő alatt a hajlatocska oldalában Szőlősi szó nélkül ásni kezdett. Egyszer csak kopp! „Valaki”

épp a háta közepét hajította meg egy fenyőtobozzal. A fiú meglepetten, s kissé bosszúsan kapta fel a fejét:Ors Péter a messzebb mozgó fagyűjtőket nézte. Szőlősi úgy vélte hogy elég „feltűnően bámul” arra ...

Csalódottan csóválta meg a fejét: Ilyen kölykös „trükköket” eddig csak a „cégtől” szokott meg. Ebben a pillanatban kopp! egy fenyőtoboz most Ors Péter elé pottyant, de úgy, hogy majd súrolta az orrát.

A tanár meglepetten pillantott Szőlősire. Majd mindketten fel a fára.Ott a középtájon, ahol mozogtak a gallyak, egy mókus izgelődött erre-arra. Leginkább csak a nagy

lombos farka lengett elő a zöldes félhomályból. Minden bizonnyal ebédelt a koma, mert a fenyő maghéja szabályos időközökben hullott alá. Nemsokára egy másikat is észrevettek. Azt nem látták ugyan, de a szemetelésből gondolták, hogy ott lehet.

Ors Péter szelíden elmosolyodott.– Remélem, nincs kifogásuk a szomszédság ellen ...Szőlősi rosszallóan megcsóválta a fejét, de a szeme melegen fény lett:– Bezzeg, most pazarolnak, mert van miből – azzal elgondolkozva emelte fel az elhullatott fenyőtobozt.

Eszébe villant, hogy valami módon vissza kéne juttatni a mókusoknak. Talán, ha felkötözné egy gallyra, mint valami karácsonyfadíszt. De aztán elhessentette magától a bohó gondolatokat, lelökte a tobozt, és folytatta a munkáját.

Három-négy perc múlva jó ötven centire már leásott. Ors bólintott.– Rendben van. Elég vastag az ásható talaj.– Itt a fenyő környékén várható volt – jegyezte meg Szőlősi.– Két tűzhely elég lesz – hajolt le Ors, hogy kijelölje a földbe vájt kemence körvonalait.– Ha lehet, csináljunk hármat – javasolta Szőlősi –, akkor mindig lesz meleg vizünk is. Nagy előny ...– Igaz – bólintott Ors –, edényünk van elég.Azzal munkához láttak mind a ketten. Kerek lyukat vájtak, jó hatvan centi mélyet a hajlat peremétől vagy

negyven centire. Aztán oldalt egy alagutat fúrtak hozzá. Itt rakják majd be a fát, felül a lyukra helyezik az üstöket. Túl a lyukon ismét egy kisebb húsz centiméter átmérőjű kerek gödröcskét ástak, s egy alagúttal összekötötték, a tűzhellyel. Ez lesz a kémény. Ahol omlott, sárral tapasztották, ahol hiányzott belőle, gyeptéglával pótolták.

Közben a többiek hordták, aprították a fát. Néha száz métereken át látni lehetett, amint egy-egy gallyzsúp végigseperte a hepehupás, gidres-gödrös oldalt.

Közben a fiúk meg-megálltak egy-egy szusszanásra, s megnézegették, mennyire haladtak Orsék a kemenceépítéssel. Erdélyinek még arra is futotta az idejéből, hogy Zorkijával megörökítse „a műveleteket”, ahogy ő a mostani munkát nevezte. Faurkának eszébe sem jutott efféle nagyképűség, inkább Szőlősit figyelte, aki úgy túrta a földet, mint egy kisebbfajta exkavátor.

– Nem fáradtál el?– Frászt! – jelentette ki a mackó fiú, s keze fejével letörölte homlokáról az izzadságot, mert azért a

földmunka, csak földmunka.A kicsi pedig a velős kijelentés után megnyugodva tért vissza a rőzsegyűjtéshez. Mint szőke, borzos

hangya cipelt, húzott, ráncigáit maga után egy-egy óriás gallysleppet, és nagyot szusszanva lökte le a fenyőfa tövébe. Ilyenkor az óriás figyelmeztette csendesen:

– Sok lesz egyszerre ...– Frászt! – ágált a kicsi, és ő is széles mozdulattal, keze fejével törölte meg a homlokát. Mert azért a

fahordás sem kutya ...

Mikor elkészültek a konyhával, Ors a patakhoz ment mosakodni, de előbb odaszólt Szőlősinek:– Csináljátok meg Erdélyivel az éléskamrát, Faurra és Böjthére szükségem van.Amint ott derékig vetkezve mosakodott, hirtelen eszébe jutott, hogy Karcsit ebéd óta nem látta.

Megcsóválta a fejét. Elsősorban nem a fiúra neheztelt, hanem magán csodálkozott. Valaki cselleng, és ő nem veszi észre, ilyesmi ritkán fordult elő.

Azonban nem sok ideje maradt a töprengésre, mert tűnődésének tárgya egy kulaccsal a kezében valamivel lejjebb éppen a patakhoz sietett, megmerte vízzel a kulacsot, és sürgős léptekkel indult visszafelé. Orsnak feltűnt, hogy Karcsi éppen olyan csapzott, mintha velük dolgozott volna. Nem szólt a fiúra, nem is kiáltott utána. Magára kapta az ingét, feltette a szemüvegét, amely a mosakodás alatt egy lapos kövön pihent, és a fiú után indult.

Karcsi elhaladt „az istálló” előtt – már így nevezték azt a sziklaereszt, amely szállást biztosít a két fülesnek, s mellette azt a nagyobbacska vájatot, ahol majd Schraff és Ardelean szállása lesz. Túl az istállón Karcsi eltűnt abban a barlangocskában, amelyről az ebéd alatt beszéltek, hogy esetleg jó volna Alettának ...

Mire Ors is odaért, a fiú már kitöltötte a vizet az ágy feje melletti gödröcskébe, s a rögtönzött vázába szorgosan rendezgette a lila harangvirágokat. Ors egyetlen pillantással átfogta a kis üregben uralkodó tökéletes tábori rendet, és a lehetséges legnagyobb kényelmet, a szépséges csokorról nem is beszélve.

Amint árnyéka a fiúra esett, az szinte ijedten összerezzent. Aztán lángba borult az arca, zavartan elmosolyodott, s a virágokra mutatott:

– Campanulla persicifolia ...Ors a fiú mellé ereszkedett fél térdre, s mintha ez volna legfontosabb, összevont szemöldökkel pár

pillanatig a virágokat vizsgálgatta, majd finoman, alig észrevehetően, mint jó felelet után szokta, ő is elmosolyodott:

– Helyes – biccentett egy picit –, nagyon helyes: Campanulla persicifolia ...Több szó erről nem esett köztük. Másról sem. Lefelé menet, mikor már majdnem a táborhoz értek, Ors

csendesen megszólalt:– A gumimatracomat vidd fel, aztán igyekezz vissza a sátrakhoz.

AHOL A TERMÉSZET UTÁNOZZA AZ EMBERT

Három óra előtt valamivel megálltak szusszanni egyet a Lófő-szikla alatt. Az öreg Schraff odaszólt Ardeleannak:

– Add a szárat Alettának, s csinálj rólunk egy képet. De a szikla is látszodjon, s azért mi is!Amíg Ardelean átgázolt a patakon, hogy meg legyen a felvételhez szükséges távolság, az öreg Schraff

Alettára kacsintott, s a fejével hátraintett a sziklára.– Szekfű nőtt a sárkány nyakán, látta?– Más dolgom sincs, csak hogy azt nézzem – nevetett Aletta, s valami sürgős igazítanivalója akadt a

Mariuka málháján.– Hát csak azért szóltam, mert láttam, mennyire el van foglalva ...Ebben a pillanatban csettent egyet Ardelean kezében a Flexaret. Az öreg Schraff sértődötten kapta fel a

fejét:– Hé, nekem te ne fuserálj! Mert ez a kép emlékbe kell, nem kiállításra ...– De, Schraff bácsi, fogalma sincs milyen mozgalmas, életszagú felvétel ...– Az a te dolgod – mordult vissza az öreg –, én a fényképet nem szagolni szoktam, hanem nézni, és

eltenni emlékbe.Azzal a két szamarat két oldalra vette, maga Alettával beállott a két füles közé, a beretjét kicsit a feje

búbjára tolta: hogy ne tartson árnyékot, és barátságosan átölelte az Aletta nyakát. Persze, mosolygott is hozzá a lehető legkedélyesebben.

Aletta szigorúan a Schraff bácsi fotóesztétikai követelményei szerint állott meg, s közben csodára élvezte a fotómester elborult képét.

– Csett! – settent a Flexaret, és Ardelean megkönnyebbülve felsóhajtott.– Stop! Csinálj egy rezervát is! Ne rizikózzunk, ha nem muszáj – állította meg az indulni készülő

fotómestert az öreg Schraff. Aztán bizalmasan Alettához fordult:– Borbély, fodrász, fényképész – mutatóujját felemelte, és nyomatékkai tette hozzá: – ... és a bádogos

mind fuserál, ha a körme alá nem nézünk.Aletta széles, jókedvű nevetéssel állott vissza a képre, s közben arra gondolt, hogy mi baja lehet az

öregnek még a bádogosakkal is?Amíg Ardelean a lábát szárítgatta, bakancsát fűzőgette, Aletta lekuporodott melléje, s halkan a fülébe

súgta:– Kíváncsi vagyok, mit szól hozzá Erdélyi Anti?– Majd meszet ettem, hogy megmutassam neki – aztán hirtelen felugrott, és halálos komolyan a lányra

nézett: – Te Aletta, ha ezt a képet annak a dilis Antinak megmutatod, hát én bizony isten ... – nem fejezhette be, mert a hangja elfulladt a keserűségtől.

– Nyugi, nyugi – csitította Aletta –, bízd csak rám! Neki is kieszközlök Schraffnál egy jó kis rendelést.Toma képe előbb csak felderült, majd szélesen elvigyorodott.– Bizony isten megteszed? ... Te vagy a világon a legédesebb kislány!– Végre, hogy rájöttél! – kacagott fel hangosan Aletta, és maga sem tudta miért, olyan kedve kerekedett,

hogy madarat fogathattak volna vele. ... Talán mert mindez a Lófő-szikla alatt történt, a barátszekfűs jel alatt...

– Hm. Fura ... Nagyon fura – csóválta fejét a „kisöreg”.– Lehet, hogy a műszer pontatlan – vélte szerényen Jarda Emil.– Hát ami azt illeti, meglehet – bólogatott aprókat Koncz –, a mérésbe is becsúszhatik némi pontatlanság.– De a tendencia állandó ... – vetette közbe szárazon Dezmiran.– Éppen ez az! Itt a bökkenő! – A „kisöreg” visszalapozott a noteszében. – A legalsó mérési ponton, a

Csízes és a Kaján összeömlése után, a 10-3 állandó szorzótényezőt nem számítva, a tegnapi eredmény: 0,3–0,5, mai: 0,5–0,6; második mérési ponton, a Kajánpatakán, beömlés előtt tegnap: 1,2–1,3; ma: 1,4–1,5, sőt egyszer 1,6 is! Ahol a műszert elvesztettük: 1,6–1,8, ma: 2 körül, legfelső mérési pontunkon tegnap

maximum 2, ma 2,2–2,3. Most pedig itt a búvópatak kiömlésénél eléri a 2,6–2,8-at is ... Ez már igen-igen jelentős érték. Ha itt radioaktív ércet találunk, akkor, fiaim, kezdhetjük elölről a tanulást. Nem csak ti, én is – de a „kisöreg” ezen egy cseppet sem látszott szomorkodni. Megtanulta ő már régen, hogy aki a természet iskoláját járja, jól ki kell hogy érdemelje az átmenő jegyet, s a bukójegy is nagy tanulság. – Pontos az órája, fiam? – fordult Jardahoz.

– Azt hiszem igen – bólintott a fiú. – Tizenegy óra huszonnyolc perc.– Helyes, nálad is annyi? – nézett Dezmiranra. Az előadó picit igazított az óráján, aztán elégedetten

kijelentette:– Most már nálam is annyi.– Maga itt marad, fiam – rendelkezett Koncz professzor –, mi ketten felmegyünk a banyicai víznyelőhöz

és pontosan 15 órakor némi fluoreszceint vetünk a vízbe. Maga pedig feljegyzi, mikor bukkan elő a fluoreszceinnel színeződött víz. Harminc másodpercnyi pontosságot kérek. Aztán a harmadik részleggel bevonul a táborba. Ott találkozunk.

Jarda egyetlen rövid biccentéssel vette tudomásul a feladatot. Még egy darabig a távozók után bámult, aztán leült egy lapos kőre, s elgyönyörködött a föld rejtekéböl előharsogó víz ezerarcú játékán.

Amint az Ördög-szurdokon túljutottak, balra fordultak, és elhaladtak a Banyica sötéten tátongó kapuja alatt. A Nagy-Gere oldalából bővizű csermely sietett a lejtőn lefelé. A barlang bejáratával szemben, de vagy százötven méterrel feljebb, az igyekvő patakocska egy dolinához ért, s az ovális nyíláson hanyatt-homlok a földalatti mélységbe vetette magát. Ez volt a banyicai víznyelő.

Fent a tölcsér elég tágnak tűnt. A nagyátmérője jó négy méter lehetett, s a kisátmérője is megközelítette a három métert. Viszont tele volt hordalék gallyakkal, tövestül kimosott fenyőcsemetékkel, száraz pamatokba verődött fűcsomókkal, jeléül annak, hogy a bájos kis csermelyt, ha zápor duzzasztja, bizony visszaél a partjára települő növények bizalmával, s ugyancsak kiéli hirtelen támadt uraságát.

Most azonban kristályvizű, jó magaviseletű csermelyként csörgedezett lefelé, és még a műszer tanúsága szerint is szűztisztán készült a földalatti útra.

– Várható volt – bólintott Koncz professzor, és bejegyezte a noteszába, hogy a Gere patakában nincs radioaktív szennyeződés.

– Még két víznyelőnk van: a Cérna-patakáé s a Bolond-patakáé – figyelmeztette a „kisöreget” Dezmiran.– Bizony, bizony – bólogatott elgondolkozva Koncz professzor – három vízhozama együttesen körülbelül

megfelel a Kaján-pataka vízhozamának. Több mint valószínű, hogy a Gere-, a Cérna- és a Bolond-pataka valahol a föld alatt egyesül, s a Kaján forrása ennek köszönheti létét. Ki tudja, hogy hány kilométeres barlangrendszer tátong itt a lábunk alatt? – Koncz professzor elgondolkozva simogatta az állát. – Mégis mintha elátkozott világba tévelyegnénk. Sehol, sehol sem lehet megközelíteni ezt a föld alatti vízrendszert. A Kaján tömbjében – mutatott széles félkörös lendülettel északra – három sokat ígérő barlangbejáró is van. Ma már száraz barlang mind a három. De hol van a vizes járatuk? Ott kéne lenni valahol alattuk? Hol a víz, amely egykor kimosta őket? Azt, amelyik keletre néz a Peresre, én Perlátónak nevezem teljesen önkényesen, az vagy nyolcvan méter után teljesen beomlott. Beomlott! Érted? De mitől? A másik, amelyik nyugatra néz éppen úgy. Azt én Álmosnak nevezem, mert egy éjszakát töltöttem benne, és szokásom ellenére elaludtam. És itt van a Banyica... De hopp! Három perc múlva három! Elő a fluoreszceint!

Dezmiran a viharkabátja zsebébe nyúlt, s egy kerek, átlátszó műanyag dobozt kotort ki belőle. Egyetlen rántással letépte róla a leucoplast szalagot, amellyel még indulás előtt lezárták a fedelét, s a víznyelő előtt vagy két lépéssel a patak partjára kuporodott. Koncz éberen figyelte az óráját:

– Most!Ebben a pillanatban Dezmiran a doboz tartalmát a patakba szórta. Amint a szürke por a vízbe ért, először

smaragdzöldszínűvé változtatta a színét, majd jobban elkeveredve fluoreszkáló fényt kölcsönzött a tovasiető fodrocskáknak. Pár másodpercig tartott az egész. A megfestett víz leomlott a dolina tölcsérén, s a Gere pataka ismét kristályos tisztán csörgedezett, mint annak előtte.

– Mehetünk – jelentette ki elégedetten Koncz, s megindult a Gere völgyén fölfelé északnyugatnak.Jó kilométer után elhagyták a völgyet, s egy elég meredek kaptatón északnak fordultak. Vagy

kétszázméteres szuszogtató után egy mészkősziklákkal teleszórt fennsíkocskára értek. A gyönyörű napsütéses időben, mint távolban delelő óriás gólyát a Kaján-csúcs magassági pontját is jól láthatták. Légvonalban vagy két kilométerre lehetett. Völgybe le, hegyre fel, vízmosáson át, horhosokat, omladékokat kerülgetve gyalogszerrel volt az négy kilométerre is.

– Ne te, ne – hunyorított a „kisöreg” felfelé –, csak nem ott fogunk lakni?

Dezmiran szeméhez emelte a látcsövét:– Három sátor áll a Cérna mellett. Ketten egy fenyőfa alatt ásnak. Az egyik Ors. Kettő másik gallyat

gyűjt, s egy harmadik, arra messzebb, mintha sarlóval aratná, vágja, tépi a füvet ...Közben a „kisöreg” is felemelte a látcsövet:– Ahá – hagyta helyben Dezmiran jelentését. – No, elég szellős helyet választottak, de a kilátás

kétségtelenül onnan a legjobb.Dezmiran rövidet legyintett:– Itt kérlek, minden alá van rendelve az Ors rögeszméjének ...– Az ő vendégei vagyunk – vonta meg a vállát Koncz –, s ha már elfogadtuk a meghívását...Túl a platócskán zergéknek való ösvényen egy szádába ereszkedtek le, abból egy vízmosásos törmelékes

oldalon másztak ki, aztán hepe-hupák között szuszogtak tova északnak, és szinte észrevétlenül egy két-három méteres, egyenetlen martra hágtak. Lábuk alatt folydogált a Bolond-pataka, de nem sokáig, mert éppen a víznyelője előtt értek a partjára.

– Különös, mi? – nézett végig a bővizű patakon Koncz professzor.– Igen, elég érdekes ...Valóban az volt. A víznyelőjétől visszafelé a Bolondpataka vagy jó száz méteren nyílegyenesen az északi

irányt követte. Ott szelíd hajlattal északnyugatnak fordult, s vagy nyolcvan méter után, ismét vissza az északi irányba, egészen addig a hatalmas sziklatömbig, amelynek oldalából sok apró, de bővizű forrásból eredt. Ezt az óriás mészkőtömböt nevezik Bolondfőnek.

A rendkívül bővizű forrásnak tulajdonképpen nyugatra lett volna a természetes lefolyása. Valamikor valóban arra is folyhatott. A sziklás, szirtes domborzaton még most is jól kivehető az egykori meder nyoma. A Bolond-pataka akkor a Gerébe ömlött, vagy hogy inkább a sokkal kisébb Gere ömlött a Bolond-patakába.

Aztán valami ismeretlen katasztrófa következtében a Bolondfő mészkőtömbjének nyugati szárnya a Bolondpataka elé omlott. A patak azután kényszerült mai medrébe, amely alig egy kilométernyi szakasz után a víznyelőn át a föld mélyébe vezetett.

De milyen medre volt a Bolond-patakának! Az említett szabályos, szelíd kanyartól eltekintve végig nyílegyenes, mintha mérnökök mérték volna ki egy malomárok vagy öntözőcsatorna számára. A víznyelő is öt-hat méter átmérőjű, pontosan kör alakú kráter, amely olyan szabályosan keskenyedett befelé, mint egy óriás tölcsér.

– Inkább az ember szokása utánozni a természetet, itt mintha a természet utánozná az embert ... Nem gondolod? – s a „kisöreg” féloldalas, kíváncsi pillantást vetett Dezmiranra.

– A természet a formák végtelenjét hozta létre, s alkotja szakadatlan. Itt egy ilyen célszerű, tehát emberszabású formát létesített. A végtelenben, mint lehetőség ez is benne van ...

– Nem tudom – szemlélődött körül a „kisöreg” –, ez a meder mintha nem a vizek s a sziklák birkózásából született volna, s talán a víznyelő sem. Túlságosan geometrikus ez az elrendezés itten ...

– Akárcsak a Mars-csatornák – bújt elő Dezmiranból a gúnyolódás ördöge, de a „kisöreg” most észre sem vette. Olyan komolyan válaszolt, mint tudományos vitában szokás egy ellenérvre:

– Csakhogy a Mars-csatornákról a nagy teljesítményű távcső bebizonyította, hogy optikai csalódás. De a Bolond-pataka nem káprázat! És van itt más is. Mondd, mitől omlott le a Bolondfő nyugati szárnya, mintha készakarva lerobbantották volna? Jó. Rendben van: tektonikus mozgás. Geológiai katasztrófa. Legyen! De milyen katasztrófa az, amely egy tömbnek csak az egyik szárnyát érinti, s a másikon nyoma sincs semminek? Te Kornél, olyasmit mondok, amit eddig még az ingemnek sem mertem elárulni. Ez az omladék ... szóval ez a katasztrofális földindulás ugyanolyan természetű, mint azok ott a föld mélyén. Azok, amelyek elzárják a Perlátó, az Álmos és a Banyica barlangját ...

– Hogyhogy olyan természetű? – meredt a „kisöregre” Dezmiran.– Ej, az istenedet! – futotta el az ismeretlen eredetű méreg Konczot. – Hát nem érted? Ugyanazzal a

technikával készült!Dezmiran riadt pillantása azonban kijózanította a „kisöreget”. Hirtelen tovaszállott a mérge, szomorúnak

és szinte meghatóan tehetetlennek tűnt ebben a pillanatban:– Különben igazad van. Én sem értem! És már úgy halok meg, hogy soha, soha nem is fogom megtudni.

Mert ez titok Kornél ... Akkora titok, hogy fél évszázada hiába járok a nyomába ... és azt, hogy „ugyanazzal a technikával készült” eddig csak magamnak mondtam, mert jobbat nem tudtam kitalálni. Ahol a tudásnak vége, a hit kezdődik, s itt ez az egész csak akkor nyerne értelmet, ha feltételeznénk, hogy a jó isten egy szép napon felcsapott mérnöknek, s éppen itt munkálkodott. De akkor is mi célból? Mondd, mi célból tette volna?

– Teológiával nem foglalkoztam – válaszolt szárazon Dezmiran, de hangjában árnyalata sem volt a gúnynak, és nagyon-nagyon sokáig nézte a Bolond-patakának nyílegyenes medrét.

– Koncz professzor úrnak az az utasítása, hogy a részleghez csatlakozzam, de sajnos, én még nem mehetek innen ...

Schraff elgondolkozva simogatta immár borostásodé állát:– Aztán sokáig rostokolunk?– Pontosan nem tudhatom, de remélem, már nem sokáig. – Jarda a karórájára pillantott. – Most

negyednégy, és a professzor úrék már tizenöt perce, hogy belökték a fluoreszceint...– Micsodát? – csillant fel érdeklődéssel Schraff szeme. Jarda pedig magyarázni kezdte, hogy a

fluoreszcein igen híg oldata is meglátszik a vízen. Ezért föld alatti vízrendszerek felderítésére használják barlangkutatók és geológusok. Előfordul ugyan, hogy nem mindig célravezető, mert ha a föld alatti folyó valahol nagy felületű tóvá szélesül, a fluoreszcein nagyon szétoszlik benne, leülepszik vagy belekerülhet a föld alatti tavak lassú áramlatába ... Esetleg homokos, törmelékes kőzeten szűrődik át valahol a föld alatti patak vize. A festékanyag ilyenkor kiszűrődik belőle. Ha tehát a vízfestési próba nem sikerül, attól még feltételezhető a vízrendszerbeli összefüggés, de ha sikerül, akkor bizonyos.

Az öreg Schraffnak csudára tetszett ez az elmés próba, s a közben csatlakozó Ardeleannak is nemkülönben. Aletta csak bámulta a vizet, s nem lehetett tudni, hogy figyeli-e a magyarázatot vagy sem. Mindenesetre most már nem kellett biztatni a harmadik részleget, hogy még vesztegeljen egy kicsit. Mindnyájan ott kuporogtak a parton, s olyan érdeklődéssel figyelték a tovafodrozódó patakot, mint egy horgászverseny zsűrije.

– Ez az! – Jarda gyakorlott szeme elsőnek vette észre a zöldessárgás fluoreszkáló elszíneződést. Menten elővette a noteszát, és bejegyezte: 15 h. 24’15”. – Odalent úgy látszik csendesebben folyik. Alig négy egész öt tized kilométer per óra ... Mehetünk!

Most már a többieknek nem akaródzott indulni. A föld alól előáramló festett víz valóban gyönyörű látvány: A hullámos, fodros felület napsütötte bodrai citromsárga színűek, az árnyas völgyecskék, horpadások, hullámoldalak pedig méregzöldek. Citromsárgától a méregzöldig minden árnyalatban csillog, tündöklik a patak vize, s közben olyan tiszta, hogy meg lehetne számlálni a kavicsokat benne.

– Gyönyörű! – kiáltott fel elragadtatással Aletta.– Mint textilben a sánzsán – bólintott Jarda, és nézte a vizet merően, s csak Aletta tudta, hogy mire

gondol.

Bizony, mire a Cérna víznyelőjéhez értek, Koncz professzor már jócskán elfáradt. Homlokán ritka nagy cseppekben serkedt ki a verejték, s amint utat kapott valamelyik ráncban, azon futott végig, mint öreg töredezett domborzaton egy-egy csermely.

Miniatűr mása a Kajántetőnek – ötlött fel Dezmiranban, és furcsának találta, hogy ilyeneket gondol, de a Bolond víznyelőjétől idáig, az alig félkilométeres púpos hegyháton olyan némán ballagtak egymás mellett, hogy sok minden megfordulhatott a fejében.

Az öreg professzor arca végig morózusan zárt maradt. Dezmiran gondolhatta azt is, hogy haragszik, de azt is, hogy esetleg restelkedik. Talán mindkettőt együttvéve. Viszont ő maga sem tudott szabadulni a gondolattól, amelyet Koncz olyan különös módon vetett fel a Bolond-patakának víznyelőjénél. Pedig benne megvan a hajlam, hogy az igazán nehéz kérdések elől ügyes, tudományos megalapozottságú kitérőt találjon. Lám, a Bolond-patakának különös medrét is milyen elfogadhatóan értelmezte a természet létrehozta formák végtelen változatának lehetőségével. Különös módon azonban mindig tudta, hogy mikor tesz ilyen könnyed kitérőket, és tudós lelkiismeretének mélyén ilyenkor mindig maradt némi nyugtalanság.

Az apró nyugtalanságok fölé azonban fölépítette a gyakran látványos sikerek palotáját. Tudta magáról, hogy jó geológus, és mindig csak arra alapozott, amit biztosan tudott vagy amire jól körülbástyázott hipotézist talált.

De soha-soha nem rágódott, nem gyötörte magát, s apróságok miatt nem szenvedett. Most szinte irigyelte a „kisöreg” vergődését, a mélyről jövő s talán tudóshoz nem méltó ábrándokat ... Soha-soha még nem látta ilyen pengeélesen, hogy mi a különbség közte s tisztelt öreg mestere között. Soha-soha még nem jutott az önismeretnek ilyen mélységeibe, mint most ezen az alig félkilométeres úton.

Az oldalban Koncz professzor leült egy lapos kőre. Innen végig lehetett tekinteni a Cérna-patakán a víznyelőtől szinte a forrásig, s fel a kaján-csúcsi magassági pontig:

– Itt megpihenhetnénk – javasolta, s azzal előhúzta a dózniját. Szokása ellenére hosszasan válogatott a cigaretták között, hol az egyiket, hol a másikat tapogatta meg, s tette vissza csalódottan. Végül is az ötödiket vagy a hatodikat megfelelőnek találta.Bepattintotta dóznija fedelét, s megcsóválta a fejét:

– Inkább a szavaimat válogatnám meg, ha már jól megrostáltam a gondolataimat.Dezmirannak most rosszul esett a „kisöreg” önkritikázása. Éppen amiatt szabadkozott, ami benne annyi

új gondolatot indított el. Persze, nem szakmait, de talán annál többet.Pontosan dél felé mutatott. A Banyica tömbje mellett jó darabon ide látszott a Kacsula kő- és

sziklagörgeteges északi nyúlványa:– Az valóban más technikával készült ...A „kisöreg” gyanakvó pillantást vetett Dezmiranra, de az előadó arca komoly volt, és szokatlanul

elmélyült. A Koncz professzor képét elöntötte a mandarinderű:– Nono, ha már te is megbonodultál, akkor közel a világ vége.Azért nem feledkeztek meg a mérésekről sem. A Cérna víznyelőjénél is nullát mutatott a műszer,

akárcsak a Kis-Gere partján vagy túl a hegyháton, a Bolond-patakánál. A radioaktív kőzet tehát valahol a föld alatt rejtezik, ott szennyezi a Kaján vizét.

– Rendben van – bólintott Dezmiran.– Rendben – hagyta rá Koncz professzor –, mert ezt mi is így gondoltuk. De a Kaján-patakában a

növekvő radioaktivitást nem láttuk előre!– Azt nem – mosolyodott el Dezmiran –, de az nincs is rendben.– Pedig itt a lábunk alatt, valahol a mélyben az is nagyon rendjén való dolog, csak sikerüljön az eszünket

is aszerint rendezgetni, s akkor ismét felmondhatjuk a leckét, amiért tulajdonképpen tudósnak neveznek bennünket...

A KOLUMBUSZ HAJÓJÁN

Faurka befejezte a Kajántető 1:50 000-es vázlatos helyszínrajzának tizedik példányát. Könnyű munka volt: csak színes pasztásceruzával az átlátszó pauszpapírra át kellett másolni még négy példányt a meglevő hatról.

Orsnak volt saját példánya. Tulajdonképpen az volt az eredeti, arról készült a Faur-féle „sokszorosító műhelyben” a többi, még odalent, a menedékház melletti táborban.

Böjthe Karcsi a naplót másolgatta. Éppen az első napi tábori utasítást írta be, amelyet majd fel kell olvasnia a délutáni megbeszélésen. Ez sem volt nagy munka. Ors nem szerette a szószaporítást, de ragaszkodott az írásbeliséghez. Ez már a tábor rendjéhez tartozott, s Karcsi állandó munkakörét jelentette.

Közben Szőlősi és Erdélyi felrakták az éléskamrául szolgáló sziklaodú elé a szélvédő falat. Tizenöt-húsz lapos követ raktak egymásra, s a hézagokat apróbb kavicsokkal, mohával kitömték. Mire Ors odaért, hogy a munkájukat ellenőrizze, már kész is voltak.

Ors Péter nekivetette hátát a falnak, s nagyot taszított rajta. De az egymásra rakott kövek meg sem mozdultak. Látszott, hogy Szőlősi volt itt a mester, és Erdélyi is igyekezett bebizonyítani, hogy nemcsak a fényképezéshez ért kiválóan.

Negyed öt körül csak azon kapták magukat, hogy elfogyott kezük alól a munka, és még Ors Péter sem tud számukra újabb elfoglaltságot kitalálni. Kiheveredtek tehát mind az öten a nagy fenyő árnyékába, és élvezték a könnyű perceket, amíg befut a második és a harmadik részleg. Ors számítása szerint fél öt – háromnegyed öt között ennek meg kell történnie, hacsak Mariuka és Tagyerás nincsenek más véleményen.

No, azért a gyaloglás és az egész napi munka elég sokat kiszedett belőlük: most már egyiknek sem támadt kedve hancúrozni, és még Erdélyi is elfelejtette a csendes perceket az utókor számára megörökíteni. Lehet ugyan, hogy eszébe jutott ilyesmi, de a gépért a sátrakhoz kellett volna lemenni, s aztán ismét vissza ...

Orsot, mióta Karcsival lejött az Aletta szállásától fura gondok gyötörték. Rájött, hogy a kis barlang még nem oldott meg minden kérdést. Elvégre Alettának mosakodnia is kell valahol, s nincs más csak a Cérna-pataka ... Igen, de hogy vesse fel ezt a kérdést úgy általában? Éppen elhatározta, hogy szól majd Karcsinak. Intézzék ők el valahogy, esetleg Szőlősivel.

– Ott jönnek! – pattant fel Faurka, s mélyen le a völgybe mutatott.Huss! Mint felrebbent seregélyraj, száguldott a négy fiú a lejtőn, s nagy ugrásokkal lendültek át a Cérna-

patakán, mintha gátfutó bajnokságon versenyeznének, hogy minél hamarabb találkozzanak a harmadik részleggel. Ors elégedetten nézett utánuk: mégis csak az ő fiai ezek, nem szed ki mindent belőlük egy-egy keményebb nap, s ha történik valami, robbannak a rejtett erőtartalékok.

Jobb híján ő is megindult lefelé. Már a Cérna innenső partján találkoztak. A két csacsi nyugtalanul kalapált a fülével előre-hátra. Gyakran az egyik fülükkel előre, a másikkal hátra. Ilyen lármás ugra-bugra népekkel még nemigen volt dolguk, pedig jártak ők már országos kirakóvásárban is.

– Egyenest a raktárhoz megyünk – adta ki az utasítást Ors.Mikor a sátrak mellett elhaladtak, Karcsi az Aletta fülébe súgta:– Te nem itt laksz.A lány arca elfelhősödött. Nagyon szeretett volna ő is sátorban táborozni.– Sokkal jobb helyen – vigasztalta Karcsi. Aletta alig észrevehetően elmosolyodott, s picit bólintott

hozzá, de azért látszott rajta, hogy nem nagyon örül a dolognak. Ismét valami bántó „extra” eljárásra gondolt.

A konyha viszont nagyon tetszett:– Ezt együtt csináltátok?– Nem. Csak Ors és Szőlősi. Nekem más beosztásom volt – tette hozzá jelentőséggel, de Alettát, most

valahogy lehangolta, hogy a remek kis építményben nincs benne Karcsi keze munkája is. – A csodás éléskamrát meg Szőlősi és az a bolondos Erdélyi Anti építette ...

Schraff viszont mindent nagyon praktikusnak talált, csak abban nem értett egyet Orssal, hogy a magnó és a hangtükör a sátorba kerüljön. Ors megvonta a vállát. Talán még jobb is, ha a „speciális” masinériát az öreg

ezermester gondjaira bízza. Feltételezése szerint úgyis csak másodlagos jelentősége lehet az egész találmánynak.

Miután a szamarakat lemálházták, Ors Böjthéhez fordult:– Az istállót és a harmadik részleg szállását te mutatod meg. Úgy határoztunk, hogy a málhás részleget az

istálló mellett szállásoljuk el, mert az állatokra éjjel is vigyázni kell.– Helyes – hagyta helyben az öreg Schraff, s ebben Aletta is megnyugodott.Egy nagy, szélvédő szikla tövében két fiatal fenyő nőtt. Jó két méter magasban törzsük közé egy fél

sátorlapot feszítettek. Ez volt az istálló. Tőle vagy tizenöt lépésre szélvájta üreg ásított a sziklafal tövében: Schraff és Ardelean szállása, csak hogy éppen be kellett rendezni egy kicsit.

– Príma, száraz – jelentette ki az öreg Schraff, mert elsősorban a hangtükörre és a magnóra gondolt. – Csak egy kicsit szellős ... – tette hozzá elgondolkozva.

– Fel kell falazni, mint a kamrát – jelentette ki Ardelean könnyedén. Egy kis falazás. Mi az nekik?– Valahogy úgy – hagyta helybe Schraff, s elkezdte a magnó és a hangtükör lemálházását.– Menjünk tovább – intett fejével előre Karcsi, és szó nélkül megkerülte a nagy sziklát. Egyszeriben

olyan csend vette körül őket, mintha csak ketten lennének az egész marcona vidéken. Aletta kicsit félősen húzódott Karcsihoz.

– Gondoltál rám reggel óta?– Sok dolgom volt, tudod ...– De én bizony isten kérdem ...– Én pedig bizony isten mondom! – s Karcsi arcán nem lehetett eligazodni. Azelőtt Aletta mindig

kitalálhatta, hogy mire gondol, miért jön zavarba, mitől szomorú, de mióta a Lófő-sziklát megjáratta vele, a fiú kicserélődött. Valahogy megnőtt, s talán mintha sokkal erősebb volna. Aletta így még jobban szerette, de azért nyugtalanította is ez az új Böjthe Karcsi, mikor ő halálos komolyan kérdez valamit, inkább csak tréfálkozik. Bezzeg azelőtt...

– No, keresd már meg a szállásodat – biztatta a fiú. – Ha nem találod, én majd mondom, hogy „hideg-meleg”.

Amint megkerülték a sziklát, Aletta azonnal megpillantotta a barlangbejáratot, és szó nélkül megindult arrafelé. Karcsi egyre jobban lemaradozva kísérte.

A lány eltűnt a sötét sziklakapun. Karcsi megállótt, s várt. Fél perc múlva Aletta hátizsák nélkül, mint a sziklák tündére szökkent a napfényre, s mint hirtelen támadt havasi szélroham ölelte át a fiú nyakát.

De egy jó hosszú-hosszú perc után, mikor már megszólalhatott, a fiú szeme közé nevetett, s megrázta bronzbarna haj koszorúját.

– Semmit sem változtál, fiam. Csak a stílusod javul rohamosan.Karcsi elkomolyodó arcából játékosan csillanó szemmel gyönyörködött a lányra.– Hát fejlődnek a káderek, fejlődnek...

Szőlősi egy élesre fent turista tőrrel a kezében gyanútlan ballagott a Cérna partján lefelé.Sivító fütty állította meg útjában. Ilyen éleset a foga között csak Faurka tud füttyenteni. Szőlősi

megfordult: a kicsi szőke valóban ott állott feljebb egy sziklán.– Rükverckoncentrirung, tata!A nagy fiú ártatlanul bámult a kicsikére.– Ott a rekettyén túl, az az Aletta fürdőszobája. Most éppen foglalt.A nagy fiú szó nélkül megfordult, s más irányban nézdelődött körül, mintha keresne valamit. Amott

messzebb, egy hajlatban, két csenevész nyírfácska ringatózott a szélben. Egyenesen azoknak tartott.Ors Péter megkönnyebbült szívvel figyelte a jelenetet: lámcsak, nem kell mindenre utasítás, szervezés.

Van valami azon túl, vagy innen ... Talán a jóérzés, vagy jólneveltség, s az ilyesmi is alakítgatja a tábor rendjét.

Szőlősi két fehér nyírfahusánggal tért vissza. Ügyesen kettéhasította, s egy rajzlaphoz méricskélte mindegyiknek a hosszát. Pár lépésre történt az egész Ors Pétertől. A tanár kíváncsian a két fiú mögé került:

– Mi készül ebből?– Képráma – válaszolta Szőlősi, de fel se nézett a munkából.– Ehhez ni! – büszkélkedett a kicsike, és kitekergette az összetekercselt rajzlapot.Rajta voltak azon mindnyájan! Ors Péter: egy nagy fekete keretes szemüveg, legalább akkora hátizsák és

a hóna alatt egy osztálykönyv; Szőlősi: hatalmas, busafejü mackó, két nagy sziklával a hóna alatt, szemmel láthatólag falat épít, nem nagy erőlködéssel; Böjthe: semmi különös, csak valahogy kilóg a képből; „a cég”:

összenőtt sziámi ikrek, egymás haját tépik; Schraff bácsi: egy nagy és gúnyosan elhúzott száj, apró test, nagy fej, nagy kéz, és egy űrhajó hátán ül, melynek ökörszarva van és hamisítatlan gumitömlős dudája. A kép sarkában pedig az apróka kis pemzlifejü Faurka is ott szerénykedett.

– Hát én hol vagyok?Meglepetten fordultak hátra, mert a csiklandós műélvezet közben észre sem vették, hogy Aletta mögéjük

került, és ő is belekukkantott a Faurka mesterművébe. Most ott állott gumitalpú baszkét cipőjében, halásznadrágosan, rövid ujjú blúzban s egy törölközővel a nyakában. A hajtöve fenn a homlokánál vizesen csillogott, de szemében szomorúság vagy inkább megbántottság ült.

– Te is ott leszel – nyújtotta feléje a nyírfarámát Szőlősi –, felteszed a falra. Úgy gondoltuk Faurkával, hogy ne légy egyedül ...

Aletta arca kifényesedett, s a szeme gyanúsat csillant:– Juj, micsoda banda vagytok! – azzal megperdült, s tovalebbent, mint egy pillangó.

Fél hat előtt pár perccel Konczék is megérkeztek. Éppen csak annyi idejük volt, hogy közölhessék Orssal a megnövekedett radioaktivitást, amire a tanár éppen úgy nem tudott okot találni, mint a geológusok.

Most nem is igen törte rajta a fejét. Az ő népe már körülülte a sziklát, amelyről vagy háromnegyed órával ezelőtt Faurka visszafütyölte Szőlősit. Köztük ült Jarda is. Szőlősivel tárgyalt valamit igen komolyan. A többiek nevetgéltek, tereferéltek. Schraff hangja ki-kireccsent a társasági zsivalyból.

– Az ott a tanácsszikla – mutatott a nagy lapos kőre Ors. – A fiúk már megszokták, mert más táborokban is úgy volt, aki azon ül, az a vezető. Vitatkozni csak addig lehet, amíg a vezető nem döntött. Pontosan három perc múlva, fél hatkor megtartom az első tájékoztatót, s kiosztom kinek-kinek a feladatát. Szívesen látom Ernő bátyámékat is.

– Akkor jó lesz sietni – iccentett a „ kisöreg”. Dezmiran elgondolkozva nézett körül. Nagyon tetszett a példás tábori rend.

Amint Ors Péter a sziklára ült, a tábori zsivaly elcsendesedett. Ors megvárta, hogy Koncz és Dezmiran is megkapja a helyét, aztán beszélni kezdett:

– Barátaim! Alapos okom van feltételezem, hogy 1966 június 21-én éjjel, az esztendő legrövidebb éjszakáján különös fények gyulladnak ki a Kajántetőn. Hangsúlyozni kívánom, hogy amit mondtam, csak hipotézis, feltételezés. Ha feltételezésem helytálló, úgy egy, igen érdekes, talán egyedülálló természeti jelenség szemtanúi lehetünk, ha pedig a fejünket sem veszítjük el, és bármi is történjék, pontos, fantáziamentes megfigyelésre törekszünk, nagy szolgálatot tehetünk a tudománynak is. Mindenki úgy nyissa ki a szemét, úgy tartsa nyitva a fülét, hogy lehetséges, éppen az ő részletészrevétele oldja meg a titkot. Mert nem elég csak nézni valamit, hanem látni is tudni kell.

Ors egy pillanatra elhallgatott. A nagy csendben csak a tovasiető Cérna csörgedezése hallatszott. Dezmiran Koncz professzor füléhez hajolt:

– Mi a fenével babonázza őket?– Egy új felfedezetlen világot ígér, mint Kolumbusz.– De hol vannak a kincsek, a fűszer?– Ne tréfálj! Ha az számítana, akkor minden bankár kutató volna s minden rabló űrhajós.Ors ezután csendesebb hangon folytatta:– Többet én sem igen tudok. Lehet, hogy csalódunk, barátaim, de azt hiszem, akkor is szép emlékeink

maradnak a kajántetői táborozásról. A sikernek ez a része csak tőlünk függ. Könnyen meglehet, hogy az említett fényjelenség nem fűződik pontosan a 22-ére virradó éjszakához. Ezért már holnap, húszadikán este helyükön állanak a „megfigyelő-párok”, amelyeknek beosztását a továbbiakban ismertetem. Ma éjjelre pedig kettőzött tábori őrséget állítunk, főleg a megfigyelések miatt. Kérek hat önként jelentkezőt.

Nyolc kar egyszerre lendült a magasba, köztük a Jarda Emilé is.– Nézd csak, Kornél – hajolt Dezmiranhoz Koncz professzor –, a mi fiunk is benne van a játékban.– Egye meg a fene, még én is majdnem benne voltam – csóválta meg a fejét Dezmiran, de mosolygott

hozzá.– Elég kár, hogy még idejében meggondoltuk magunkat – mélázott a „kisöreg” s nem lehetett tudni

komolyan beszél-e vagy csak tréfából.– Tekintettel a kellemes időjárásra – folytatta Ors -, egy-egy őrszolgálat ideje három óra. Első váltás: 9–

12-ig, második váltás: 12–3-ig, harmadik váltás: 3–6-ig. Ma kilenc órakor mindenki pihenőre tér. Tábortűz nincs.

– Oh! – sóhajtott sajnálkozva a tábori tanács, de Ors úgy tett, mintha nem hallaná.

– Nyilván, legterhesebb a második váltás. Erre önként jelentkezőket kérek. Csak kettőt!Kárba veszett a figyelmeztetés. Ismét nyolc kar lendült a magasba. Ors biccentett, aztán folytatta:– Most mindenki megkapja a Kajántető vázlatos helyszínrajzát 1:50 000-es méretben. Tehát 2 cm a

térképen, egy kilométer a valóságban. Figyelmeztetek mindenkit, hogy ez csak elvileg van így, mert itt rendkívül tagolt felületen vagyunk. Hegyre le, völgyből fel, néha csak nagy kerülőkkel jutunk a célunkhoz. A megfigyelés azonban légvonalban történik, a tekintetnek nem kell bukdácsolnia. Faur, oszd ki a térképeket.

A kis szőke pillanatok alatt végzett. Mindenki nézegette a vázlatot, s igyekezett betájolni a magáét. Két lap a kicsi kezében maradt, s kérdő pillantást vetett Orsra.

– Add a professzor uraknak. Nekik ugyan pontosabb térképük van, de ezen be vannak jegyezve a minket érdeklő pontok.

Koncz és Dezmiran is érdeklődéssel nézegette az egyszerű vázlatot.– A megfigyelő-párokat úgy osztottam el – folytatta Ors –, hogy több irányból is alaposan szemmel

tarthassák ami az 1114-es, 1103-as, 1109-es és 1106-os magassági pontok között történik. A Kaján-csúcs, a Nagy-Gere és a Peres magassági pontjai egy majdnem egyenlő oldalú háromszöget zárnak be. Feltételezésem szerint ezen belül kell felbukkannia a szóban forgó jelenségeknek. Tehát főleg ezt a területet kell megfigyelés alatt tartani. Emellett az 1109-esen, a Banyicán levő megfigyelő-pár kivételével a többieknek egy-egy másodlagos feladatot is el kell látniok. Rátérek a részletes utasításokra: egyes számú megfigyelő-pár: Schraff Adolf és Kövess Aletta, állás: a 1114-esen, a Kaján-csúcson. Kettes számú megfigyelőpár: Böjthe Károly és Ardelean Toma, álláspont: a 1103-on, a Nagy-Gerén. Hármas számú megfigyelő-pár: Ors Péter és Erdélyi Antal, álláspont: a 1109-esen, a Banyicán; végül a négyes számú megfigyelő-pár: Szőlősi Imre és Faur Simion, álláspont: a 1106-oson, a Peresen. Holnap, június 20-án este 20 órakor mindenik megfigyelő-pár elfoglalja a helyét, és igyekszik a lehető legmegfelelőbben kiépíteni az álláspontját. Gondoljunk arra, hogy a megfigyelést esőben is folytatni kell.

Ors egy pillanatra elhallgatott, s végigszemlélte a fiúkat. Ezt a pillanatot ragadta meg Jarda. Magasba emelte a kezét. Szót kért.

– Én kérem ... szóval én nem kaphatnék beosztást...– Amint tudja – válaszolt Ors –, maga a nappali mérő részleghez tartozik, Koncz professzorékhoz. Sok

lesz éjjel és nappal is szolgálni.– Azért, ha lehet, tessék rám is gondolni.Ors Péter finoman elmosolyodott.– Rendben van. Nem kötelező módon az első megfigyelő-párhoz . csatlakozhatik. Ma éjjel pedig maga és

Szőlősi lesz a második váltás. Ez utóbbi kötelezően. Rendben?– Rendben! Köszönöm!– Ez már átszökött a Kolumbusz hajójára – súgta Dezmiran a Koncz fülébe –, pedig a radioaktivitás sem.

kutya. S főleg a kezünkben van.Koncz megvonta a vállát.– Csakhogy odaát különb legény a kapitány. Látod-e milyen komoly ember Ors Péter?

A továbbiakban Ors megmondta, hogy melyik megfigyelő-párra milyen különleges feladat hárul.Az első pár állandóan készenlétben tartja a hangtükröt. Amint a várható fények feltűnnek, Schraff

üzembe helyezi, hogy kiderüljön, hangjelenségek is kísérik-e a fényjelenségeket.A kettes számú pár – Böjthe, Ardelean – annyi fényképet készít, amennyit csak lehet. Böjthe különösen

azt figyeli, hogy mennyi ideig tartanak a különböző jelenségek.A hármas számú pár – Ors, Erdélyi – feladata azonos.A négyes számú pár – Szőlősi, Faur – szemmel, füllel úgy figyel, hogy lehetőleg semmit se mulasszon el,

s utóbb pontos leírást tudjanak adni észrevételeikről. Faur le is tudja rajzolni, ha kell.Mivel a Kaján-csúcsról a Nagy-Gere és a Banyica közötti sávon mélyen be a Fundátáig lehet látni, az első

pár nak ez lesz a mellékmegfigyelési területe. A kettesé a Kajántető és a Peres közötti sáv, amíg csak látni lehet, a hármasé a Kajántető és a Nagy-Gere közötti sáv. A négyes számú pár viszont a Kacsulát is szemmel tartja.

Mindenki láthatta, hogy bár Ors a Kaján-csúcs – Nagy-Gere – Peres háromszögbe várja az említett fényjelenségeket, azért nem hagyta figyelmen kívül a legtágabb értelemben vett Kajántetőt s környékét sem. De ez a bizonytalanság cseppet sem hangolta le a társaságot.

– Meleg ételt kétszer eszünk naponta: reggel és délben. A konyhaszolgálatot páronként felváltva adjuk. Tisztességes munkát kérek, mert vendégeink vannak, ma este eredeti tervünktől eltérően már nem fáradunk a vacsorával.

– Miért nem? – Aletta volt a közbeszóló, most mindenki feléje fordította a fejét. – Arra gondoltam, hogy ne osszuk ki a szalámit, s vagy négy kiló krumpliból olyan gulyást főznék ...

– Éljen, éljen!– Leszavazták a Nagy Főnököt – súgta oda némi éllel Dezmiran Koncznak.– Fenét! – legyintett a „kisöreg”. – Túllicitálták!Orsot azonban az ilyesmi nem hozta zavarba:– Két szempontból is helyes a javaslat – bólintott elégedetten. – Kipróbáljuk a kályhát, és ma is eszünk

meleg ételt. Hát akkor ma este, holnap reggel és délben konyhaszolgálatos az első megfigyelő-pár.

Amíg Schraff bácsi odajárt, hogy a szamarakat megitassa, Jarda begyújtott az új kemencébe. Príma huzata volt mind a három tűzhelynek.

„A cég” szinte egyszerre pattant, hogy a három üstöt megtöltse vízzel, de Jarda nem ismert tréfát:– Piszkuli! Majd ha rátok kerül a sor. Ma mi vagyunk szolgálatban. – S a „cég” ezt vita nélkül tudomásul

vette.Az öreg Schraff is igyekezett visszafelé, és nemsokára nagy odaadással pucolta a krumplit. Aletta közben

rárászólt :– Ne olyan vastagon, Schraff bácsi! Inkább kaparja, mert ez újkrumpli – az öreg szó nélkül tudomásul

vette, hogy azért még adódik egy-két műszaki feladat a világon, amit Schraff Adolf sem old meg kifogástalanul.

A szalámit Aletta ügyes apró falatkákba metélte, a hagymát viszont megkönnyezte, de azért ki nem adta a kezéből, pedig Jarda kérte, hogy ő is ért ahhoz.

Zsír helyett szalonnát tettek, a sót majdnem kifelejtették, viszont annyi gulyást csináltak, hogy mindenki pukkadásig ette magát, és utána egy-egy teát is osztogattak ráadásnak. Senki se panaszkodjék, hogy nem kapott elég meleg ételt éjszakára.

Koncz professzor csak kicsit kért, mert nem szokott erősen bevacsorázni, de aztán megrepetálta a pompás paprikás ételt.

Hatalmas éljent kapott érte, amit jó étvággyal meg is .szolgált.Vacsora után Dezmiran csak annyit mondott az öreg Koncznak:– Bánja a fene a fényeket, de ilyen kellemesen még sohasem végeztem tudományos megfigyelést. Milyen

más lesz, amikor elmennek, és nekünk még maradni kell.

Másnap ebéd után – az előjelekből ítélve – Schraff bácsi erősen „dumás” kedvében volt, és Aletta, Böjthe, Jarda már alig várták, hogy elrendezzék a szamarakat, s élvezzék az öreg „mesedélutánját”.

Mikor a szamarak közelébe értek, Jarda, aki előre sietett, eloldotta a pányvájukat, és megindult velük a csermely felé. Az öreg Schraff kihozott egy pokrócot, s „az istállók” közelében arra heveredtek mind a hárman.

Vesztére ott kószált éppen Erdélyi Anti, nyakában az elmaradhatatlan Zorkijjal. Alettának eszébe jutott, hogy mit ígért Ardeleannak:

– Schraff bácsi, hármunkról együtt még nincs fénykép. Pedig hát kéne. Elvégre ...– Semmi elvégre – kacsintott az öreg. – Kéne, és lesz.– Csak tessék ügyelni, mert ez az Anti még Tománál is jobban szeret művészkedni.– Ne féljen semmit, Aletta drága – nyugtatta meg az öreg –, ismerem én az ilyen művészek spíljét.

Engem nem lehet kitriblizni. Hé, Anti!Szegény Erdélyi gyanútlanul emelte magasba a kezét, s barátságosan integetett vissza.– Gyere csak egy kicsit közelebb.Aletta szemében huncut fények szikráztak, s Karcsi nem tudta mire vélni az egészet. Az öreg Schraff

felállott:– Mi volna, ha csinálnál rólunk egy képet? De emlékbe kell! .– Csak annyi baj legyen, Schraff bácsi – készségeskedett Anti, s már ki is pattintotta a Zorkijt. – Tessék

nyugodtan mozgolódni, a lehető legtermészetesebben, majd én elkapom a kellő pillanatot ...

– Te csak ne kapkodj semmit – hűtötte le az Anti lelkesedését Schraff –, megállunk mi szépen magunktól is, ahogy illik.

És megálltak, ahogy illik. Persze, csináltak rezervát is, és Anti, ha lehet, még kárvallottabb képpel állott odébb, mint a minap Toma.

– Belőlem akarnak bohócot csinálni? – nézett utána Schraff elégedetten –, ahhoz még nőjenek egy kicsit a fiúkák!

Közben megjött Jarda is. Kipányvázta a szamarakat. Jó hosszú kötélre eresztette a két fülest, hadd válogassanak abban, amit a sivár, sziklás föld nyújtani tud. Aztán letelepedett ő is a pokróc szélére. Aletta váratlanul az öreg Schraffhoz fordult:

– Dolfi bácsi, rég ismeri Orsot?A békés csendben csak a legelésző szamarak ropogtatása hallatszott.– Régen – bólintgatott elmélázva az öreg. Aztán felemelte a fejét, s messze, valahova a Banyica mögé

bámult. – Ezerkilencszáznegyven tavaszán történt ...

A TOLEDÓI VARÁZSVESSZŐ SZERZETESE

A KRUPPÉK KONKURRENSE

Ezerkilencszáznegyven tavaszán történt, hogy Konstanca kikötőjébe horgonyt vetett a Rakka nevű szíriai gőzös. A füstös, piszkos kis jármű minden nehézség nélkül húzott a tehermóló mellé, de hiába hivalkodott farárbocán a kőszénfüstös francia lobogóval, messziről meglátszott rajta, hogy csak amolyan levantei szatócshajócska. Az ilyen tengeri alkalmatosság maszlinát, fügét, datolyát fuvaroz hivatalosan. Nem hivatalosan viszont mindent, ami kicsi helyen elfér, s nagy felárral kecsegtet a kikötő zugforgalmában. A bulgár rózsaolaj, olasz selyem, szír batikkendő és más efféle apróság az ilyen hajókról surran „vámmentesen” román földre.

A hajó szedett-vedett legénysége végigkönyökölte a fedélzeti korlátot, és zajos örömmel integetett a partra. Szemmel láthatólag már rég megszokták, hogy hajójuk inkább isteni csoda, mint legénységének ügyessége folytán találja meg helyét a kikötők mólója mellett. A kikötőben lézengő üzletfelek hamarosan összefutottak a mólón, és a felemelt kezek, felmutogatott két-három ujjak, kézi és fejrázogatások már a vámmentes üzletkötések előtárgyalását jelentették. Mindez temperamentumos gátlástalansággal zajlott – a kikötői hatóságok szeme láttára, amely hatóságot ez alkalommal három sötétkék ruhás, tányérsapkás vámtiszt képviselt.

Az általános sürgés-forgásban fel sem tűnt az a magas, vállas, vörösesszőke hajú, harminc év körüli férfi, aki apró, ravaszkásan csillogó szemével úgy álldogált a fedélzeten, mint valami különcködő idegen. Látszott rajta, nem hiányzik a kellő humorérzéke, hogy élvezze a hirtelen támadt zsibvásárt, amelybe azonban nem kívánt belekeveredni. Messziről valami svéd matróznak látszott. Persze, az nem lehetett, mert olyan svéd matróz, aki levantei hajóra szegődjék, még nem született a világra. Egyébként a különös férfiú egyáltalán nem kívánta azt a látszatot kelteni, hogy tengerész. Közepes minőségű, kopottas, sötétkék ruhát viselt. A március végi szél szabadon libegtette vékony drapp felöltőjét, és sötétkék ellenzős sapkáját kissé a feje búbjára tolva viselte. Lába mellett a földön egy kézi láda lapult, mint valami juhászkutya. Ilyen zöldre festett fogantyús ládikákkal akkoriban ezrek és ezrek utaztak ide-oda az országban. Kit a keleti határokra, kit a nyugatiakra, kit a déliekre rendelt a katonai behívó.

A szép szál iparos-féle is sokkal inkább látszott behívott katonának, mint tengerésznek. Pedig a papírjai szerint az volt: a francia tengerészeti szakszervezet tagja, aki Marseillesbe szegődött a Rakkára gépésznek. Nem is beszélt más nyelven csak franciául – rosszul, és németül – jól. Mivelhogy a tengerészigazolványa szerint elzászi születésü volt, seltzi. No, azért megérttette magát a vámtisztekkel, akik nem is nagyon csodálkoztak, hogy egy ilyen jobbfajta tengerész valami hajósszállás felé igyekszik a hirtelen támadt zsibvásárból. Amint a kikötőt elhagyta, a különös gépész egy taxiba ugrott, és majdnem hibátlan románsággal megszólalt:

– Frankot elfogad?A taxisofőr konstancai fülét azonban nem csalhatta meg, a halvány idegenes hangsúlyból még azt is

kihallotta, hogy miféle:– Natürlich, mein Herr!– Vigyen valami pénzváltóhoz ... De ahol nem kell papír – tette hozzá magyarázólag.A sofőr megértően bólintott, s úgy siklott át egy villamos és egy stráfszekér között, mint valami angolna:– Natürlich, mein Herr!

Mikor a Konstanca–Bukaresti személyvonat a Cernavoda-i Duna-hídon döcögött keresztül, a hajógépész felállott katonaládájáról, s a WC felé indult. Ládáját otthagyta a túlzsúfolt folyosón. Apró kék szemével barátságosan odakacsintott az ablaknál álldogáló leányra, és intett is hozzá, hogy amíg oda van, csak üljön, nyugodtan a helyére.

Amint belépett a WC-be, maga után gondosan becsukta az ajtót. A belső zsebébe nyúlt, kihúzta onnan a tengerészigazolványát, és gondosan apró darabokra tépte. A bélyeg nagyságú papírfancsikákat egyenként eregélte ki az ablakon a szélbe.

Hanem a szakszervezeti igazolvány kemény vászonfedelével meggyűlt a baja. Azt csak a sarkánál sikerült kettérepeszteni, aztán előkotorta az öngyújtóját, tüzet csiholt, s próbálgatta elégetni a kemény

kartont. Inkább füstölt, semmint hogy égett volna. Közben-közben a gyújtót is el-el kellett oltania, mert ugyancsak átforrósodott. Amint ott pepecselget a fránya kartonnal, valaki nagyot lök az ajtón. A vasrigli persze nem engedett az erőszaknak. Kedélyesen évődő hang csitította a türelmetlenkedőt:

– Keress magadnak más likat, komám, mert ezt már kiárendálták.– Mert olyan könnyű itt keresgélni, sze’ többen vannak, mint a somlyói búcsún.– Akkor, komám, tarts ki, amíg isten segél, aztán legyen ami lesz ...Székelyharisnyás, zöld kalapos legény volt a vigasztalásra szoruló. Nem az a fajta, aki megfogja a száját,

ha nyomja valami a szíve tájékát. Amint a gépészféle kinyitotta az ajtót, menten nekiugrott:– Mia, maga ide volt bekoncsentrálva?A háromszéki vagy talán Nyikó menti románsággal feltett kérdésre, a gépészforma derűs nyugalommal és

alig kifogásolható magyarsággal válaszolt:– Bocsánat, ha egy kicsit befüstöltem a levegőt.– Mi az istent csinált maga ottan? – szimatolt a legény befelé. – Sze’ itt csupa egy pernye a padló ...– Storníroztam a múltamat – kedélyeskedett a gépészféle. – Tudja, nem szeretem a komplikációkat ...

Brassó után keszeg, nagy bajuszú, tüdőbeteg forma kalauz préselte magát egyre előrébb a zsúfolt harmadosztály folyosóján. Csak minden harmadik, negyedik utasnál talált likasztani valót. A többi ívpapír nagyságú katonai menetlevéllel utazott.

A kalauz úgyszólván meg se nézte a feléje nyújtott menetleveleket. Csak legyintett, hogy rendben van. Már messziről látta, hogy kik a menetlevelesek, mert az efféle meglátszik az emberen, még ha civilben is utazik. Annál inkább csodálkozott, hogy a zöld katonaládán üldögélő gépészforma ember szabályos, barna harmadosztályú vonatjegyet nyújtott feléje. A kalauz kétszer is ide-oda forgatta a közönséges kis jegyet, s a dátumát is jól megvizsgálta vasutas lámpája fényénél, aztán az utasra nézett:

– Nagyváradig?– Addig – hagyta rá az utas, és a jegyet közömbös mozdulattal a kiskabátja felső zsebébe tolta.Mégis, mikor Kolozsvárhoz közeledtek, az utas kissé összetörve az éjszakai gunnyasztástól

feltápászkodott, kihúzta a derekát, s körülnézett. Kedélyesen gunyorosan csillogó, apró kék szemein nem látszott az ágynélküli éjszaka. Úgy tűnt, mintha a ruhája sokkal gyűröttebb volna, mint ő maga. Frissen megragadta katonaládája fülét, és sűrű pardonozás közben az ajtó felé furakodott.

A bőrgyárnál, mivel a Szamos hídját éppen javították, a vonat lassított. Az utas, mintha csak ezt várta volna, kinyitotta az ajtót, és katonaládájával együtt kiugrott a hajnali szürkületbe.

Tettével nem keltett nagyobb feltűnést. Mióta a Szamos Szamos a vasúti híd rajta mindig javítás alatt áll. Így akinek közelebb esik az otthona, könnyen megspórolhat egy kilométernyi utat, ha a híd előtt lassító vonatról egyszerűen lelép. Ez alkalommal sem a mi utasunk volt az egyedüli aki a rövidebb utat választotta. Csak éppenhogy a helyi viszonyok ilyen mérvű ismerete elég ritka olyan messziről jött embernél, mint amilyen a „Rakka” egykori gépésze.

A gépész a folyó felé vette az útját. Nem restellt átlábolni a tocsogós szénapiacon sem. Megállott a parton, s nagy megelégedéssel és szemmel látható gyönyörűséggel nézdegélte a parti deszkapiac tájképét. Az álmosan ébredező kültelkeknél van gyönyörűségesebb táj is, vannak felemelőbb szépségek. Annál különösebb, hogy egy messziről jövő idegen éppen az ilyesmi szemlélésében leli örömét.

Álldogálás közben, mint akinek eszébe jut valami, anélkül, hogy szemét levette volna a túlpartról, felső zsebébe nyúlt, s vasúti jegyét a zavarosan zajló folyóba dobta. Utána se nézett, pedig ide Várad még jó százötven kilométer.

Aztán hirtelen megfordult, a szénapiacon túlra indult, és eltűnt a zegzugos kicsi utcák között. Fordult egyet jobbra, a másik sarkon balra, és megállott egy takaros kicsi kétablakos ház előtt. Pár pillanatig tétovázott, majd halkan megkopogtatta az ablakot.

Először a fehér függönyöcskét óvatosan félrevonta valaki, aztán hirtelen kinyílott a kisablak: a pirosan virító muskátlik közül fehér hajú, ráncos arcú néni csodálkozott örömmel az utasra:

– Istenem! Maga az, Schraff úr?!

Pirítos kenyér és tea illata lengte be a tenyérnyi konyhát. A töpörödött nénike, mint mesebeli almaarcú anyóka tett-vett, sürgölődött a pici tűzhely körül.

A vendég hosszúra nyújtott lábakkal, falnak vetett háttal ült egy támlátlan konyhaszéken, s mint langyos fürdőt élvezte a csöpp helység otthonosságát. A nénike megállott egy pillanatra, és restellkedő tétovázással mélyen ülő gombocskaszemeit a vendégre vetette:

– Van három tojásom. Üssem oda rántottának?– Üsse csak, Bogya néni, üsse – bólogatott kedélyesen a vendég. – Veszünk másat helyette. Annyi pénz

még akad.– Jaj, istenem, Schraff úr – sopánkodott a nénike.– Nem azért mondtam. De higgye el, rossz világ járja, Schraff úr drága. Talán jobban tette volna, ha nem

jő haza ...– Mindenütt megromlott a világ, Bogya néni – mélázott a vendég.– Veri az emberiséget a Teremtő! – ájtatoskodott a néni.A vendég erre már nem válaszolt semmit, inkább mohó étvággyal nagy falat kenyerekkel nyelte a

rántottát, és időnként hörpölt hozzá a teából is. Az illatos tea ott párolgott előtte egy piros szőttes abroszon nagy, hasas porcelánibrikben. Az ibrik oldalára naiv kézzel, tarkabarka fantáziával Jancsi és Juliska mesejelenetét pingálták. A vendég szeme mindegyre megakadt a botjára támaszkodó, vasorru bábán s a boszorka horgas ujján, amint csalogatja a két megrémült gyermeket. Maga sem tudta miért, bosszúsan megfordította az ibriket, s megnyugodott, hogy a csupornak immár csak a fehérre zománcozott oldalát látja.

– Sokszor keresték, Schraff úr ...– Csak nem? – falt egy nagyot a vendég, s már tele szájjal kérdezte: – Kicsodák?– Hivatalos emberek, Schraff úr ... Meg itt van két behívó is. Igaz, már egy fél éve békét hagynak...– S maga mit mondott, Bogya néni?– Hogy Kuzsírba vagy Resicára ment munka után ... Vagy nem azt kellett volna?– De mennyire! Nagyon jól beszélt, Bogya néni!– Azt is mondták, hogyha megjő, jelentsem be a rendőrségen, ott ahol az új lakókat szokás.– Hát látja, megjöttem – mosolygott szélesen a vendég. – Minden állampolgár teljesítse a kötelességét.

Vagy nem így tanítják a gyülekezetben?– Jaj, Schraff úr, maga sohasem komolyodik meg – csóválta a fejét a nénike. Aztán hirtelen kifényesedett

pici ráncosbarna képe: – Beteg voltam és nem gyógyítottál meg, fogoly voltam és nem látogattál meg, üldözött voltam és nem adtál fedelet... így mondja a mi Urunk ...

– Miből gondolja, hogy üldözött vagyok, Bogya néni?...– Tudom én, Schraff úr, tudom én ... – és fekete gombocskaszemeit a vendégre szegezte. Az hirtelen

elkomolyodott, s megtörülte a száját a kockás, rojtos asztalkendőbe.– A Böjthe gyerekkel mi van?– Több mint két éve felszabadult. Ugyanott maradt a Vasgyárban ...– Vele kell beszélnem, Bogya néni ...– Lehet, Schraff úr, lehet. Most is itt laknak a szomszédban. Délutánra hazajő ...Az alvó nagyot horkantott, ,s próbált valahogy a másik oldalára fordulni, de egészen belekeveredett a

piros csíkos dunyhába, s végül is hirtelen felült. A magas, régi módi ágy tetejéről ijedt, komikus arccal nézett körül a csöppnyi kamrácskában.

– Dolfi bácsi!– Álzó! – s az apró kék szemek már a régi gunyoros fényben csillogtak. – Régóta vársz?– Több mint négy éve, Dolfi bácsi – tréfálkozott a szép szál fiatalember, akinek arcát a kora esti homály

elborította, csak magas, vállas alakja rajzolódott az ablak felőli falra.– Akkor szervusz – nyújtotta feléje a kezét Schraff.A kemény kézfogás után a fiatalember visszaült az ágy szélére, ahol szék hiányában eddig is várhatta,

hogy Schraff kialudja a hosszú út fáradalmait.– Csak maga jött haza, Dolfi bácsi?– Honnan tudjam – vonta meg a vállát Schraff.– Én nem szolgáltam a zászlóaljban ...– Akkor Horincar Filuról sem tud semmit ...Schraff a fiúra nézett. Tudta, hogy ez a Böjthe milyen jó barát volt, azzal a Horincárral, pedig hát

öreginas – kicsiinas esetében ez ritkaság.– Horincar? Róla véletlenül tudok ... – Schraff lassan, szinte minden szótagot külön-külön hangsúlyozva

ejtegette a szavakat, aztán halkan, sebesen befejezte a mondatot: – Ott maradt Vallecasnál, Madridtól délre, vagy negyven kilométerre ...

– Szegény anyja, másfél éve semmit sem tud róla...– Hát Samukára emlékszel-e?– Melyik Samukára?– A Spitz Samuka.– Áhá.– Az Agenben van lágerben. Franciaországban. Ő mondta, hogy Kömöcsi Gyuri bal lába nélkül maradt

Larunnál. Fedezték a menekülőket. Főleg asszonyokat, gyermekeket. Ez volt a Nemzetközi Brigád utolsó bevetése. Már aki megvolt közülük. Gyuri most Tarbesban fekszik egy lágerkórházban. Az is Franciaország.

– És maga, Schraff bácsi?– Tudod, én tulajdonképpen Párizsban voltam. Mikor aztán hallottuk, hogy odalent Spanyolországban

több kettőnél ... hát gondoltam, ott is vállalhatnék valami munkát. Merthogy tulajdonképpen munkavállalás végett mászkáltam ide-oda ... A francia elvtársak ... vagyis izé... a fiúk, akikkel együtt dolgoztam, megtettek franciának ... csak az volt a baj, hogy a nyelvem egy kicsit nehezen forgott a beszédjükre; hát úgy csinálták meg a papírjaimat, hogy elzászi vagyok, vagyis német ...

Schraff elgondolkozva simította hátra a haját.– Toledóba kerültem. Csak pár hétig ... Ott csináltam egy marhaságot. De várj csak! A gyárban tudják,

hogy én Spanyolországban voltam?Böjthe bólintott:– De nem mindenki hitte – aztán habozva hozzátette: – Azt mondták, hogy nem afféle ember maga ...

Vagyis hogy ...– De Grupan, az afféle ember, ugye? – csattant fel Schraff.– Miért? Mi van vele?– Bár sohase láttam volna – egyintett keserűen Schraff. – És ne fogtam volna pártját Toledóban. De

ugyebár, örül az ember, ha idegenben földire talál. Na, most bujkálhatok miatta, s a többiek is, akiket az a görény beköpött. Pedig micsoda papírjaim voltak, Karcsi fiam, micsoda papírok ...

Kicsi szünet után már lecsillapodva folytatta:– Igaz, ha már befújt, azt is beköphette, hogy én ott csak dolgoztam. Rajtam nem látott egyenruhát ... Ott

sem, afféle ember voltam ... – de ravaszkás, kék szemével most már gunyorosan nézdegélt a fiúra.– Hagyja, Schraff bácsi, ne bántsa magát az ...– Dehogy bánt, fiam. Neked megsúgom, hogy engem csak a kíváncsiság hajtott: hadd lám, milyen az, ha

egy Schraff konkurrálni kezd egy Kruppal, és egy kolozsvári Adolf kontrapartit játszik a berlini Dolfival.A fiú szélesen elmosolyodott, és megcsóválta a fejét.– Tudod – folytatta Schraff immár kedélyesen –, a Krupp-cég szállított a falangistáknak egy gépágyút, a

„Schraff-cég” ezalatt csinált a köztársaságiaknak két régi géppuskából egy újat ... Fogalmam sincs, mit profitáltak Kruppék ... Én nem panaszkodhatom, egy napot sem éheztem, és mindig fedél alatt háltam ... Zaragozában is ... és Santanderben is ... és ... most itt vagyok ...

– Pénze van-e?– Santandertől Bordeauxig szakács voltam egy portugál teherhajón. Toulouse-ig egy sleppen

napszámoskodtam. Ott rendeztek nekem egy szakszervezeti igazolványt. Azzal Marseilles-ben hajógépésznek szegődtem, és Konstancában kaptam a frankjaimért vagy nyolcezret ...

– Az éppen a két havi fizetésem. Havi ezerért kosztot-kvártélyt lehet kapni. De innen jó lesz elmenni... méghozzá sürgősen ...

SCHRAFF ÚR A CSELEKVÉS MEZEJÉRE LÉP

Az autóbusz éppen a villanegyed s az olcsóbb kis családi házak határán állt meg. Messze van ez a vidék a város északi táján végighúzódó gyárövezettől. Némely szempontból olyan messze, mint Makó Jeruzsálemtől. Azért Schraff inkább várakozó érdeklődéssel, mint bizalmatlansággal szemlélődött körbe. Némi habozás után megindult egy nyílegyenes utcán, melyet kétoldalt hangulatos családi házak szegélyeztek. A járda szélén végig gömbölyűre nyírott akácok csonkállottak.

Amint betért egy keskenyebb mellékutcába, a házak egyre törpültek, de azért egy-két szobás szegénységüket ízléstelen tornyokkal, túlméretezett teraszokkal, vasrácsos kerítésekkel igyekeztek álcázni. Néha egy-egy ilyen otromba cicoma azt a látszatot keltette, mintha többe került volna, mint az egész ház. Itt mindenben a villanegyedet utánozták, amolyan fenn az ernyő nincsen kas alapon.

Schraff, őskolozsvári létére máskor is járt már errefelé eleget, de most másképpen nézett mindent. Legyűrte hirtelen támadt ellenszenvét, és utána nézett, hogy megkeresse a Meteor utca 7 számot.

Pár pillanatig tétovázott a zöldre festett léckerítés előtt. Az udvaron zsebre dugott kezű, piros nadrágos gipsztörpe pipált. A ház ajtaja felett egy lilásra meszelt háromszögből opálkék óriásszem nézett a jövevényre. Szekták imaházai felett lehet efféle ábrázolatot látni figyelmeztetőül, hogy isten szeme mindent lát. Itt azonban inkább ízléstelen cégtáblának tűnt a förtelmes színekben rikító mázolmány.

A csengetésre negyven év körüli, telt idomú asszony jött a kapuhoz. Koromfekete haja volt és mély tűző fekete szeme. A haját magas, fantasztikus kontyba csavarta, szabályos fülei kilátszottak alóla. Lila köves függőt viselt és lila, fekete csipkés pongyolát hordott. Végül egy elég meghökkentő ízlésre valló, fekete, hegyes orrú papucs egészítette ki öltözékét. Az ajkát mélyvörös, majdnem feketés-bordó rúzzsal festette. Egészében több volt, mint különös, és Schraff nem tudta, hogy mire gondoljon.

– Cibula Kálmánnét keresem.– Én vagyok Cibula Kálmánné, született Talaga Ida.– Mély, szinte férfias zengésű hangja volt az asszonynak. Schraffot kicsit meg is hökkentette, de a nő,

miután egy elégedett pillantással felmérte a szép szál férfit, barátságosan elmosolyodott. Jól ápolt fogsor villant a jövevényre.

– Mi járatban van, uram?– Az albérlet ügyében jöttem.– Ön az? Már vártam. Fáradjon beljebb – azzal kinyitotta az ajtót. Kezet fogtak. A kézcsókot, nem

engedte meg. Bezárta ismét a kiskaput, és előresietett. Amint a lakásba léptek, szélesre tárt egy előszobából nyíló ajtót.

– Ez volna az ... Ha megfelel ... Tulajdonképpen fürdőszobának szánta az uram, de aztán hogy meghalt, másképp fordult – s az asszony színpadiasai sóhajtott:

Már öt éve vagyok özvegy ...Schraffot valahogy zavarba hozta ez a bejelentés. Mert mi a fenét válaszoljon rá? Részvétet nyilvánítani

öt év után? Az asszony sem olyan forma, akit sajnálni kéne.– Mi volt a kedves férje, ha szabad érdeklődnöm? – udvariaskodott végül is jobb híján.– Kéményseprő. Mester – tette hozzá magyarázólag az asszony, aztán váratlanul felkacagott, –, de csak

szilveszter estéjén öltözött be ... Itthon a kályhánál kormozta össze az arcát, s akkora seprűvel indult útnak, mint egy erdő! Tetszik tudni, végigjárta a kuncsaftokat, reggelre semmi sem maradt a seprűből. Pedig csak egyegy vesszőcskét engedett letörni belőle ... Persze nem ingyért ... Végül is erre fizetett rá. Mert már közel járt a hetvenhez, s ugyebár téli kabátot mégsem adhattam rá ...

– Hát ez nem volt nehéz munka – állapította meg Schraff, s közben a szobát nézegette.– Ó – fecsegett az asszony tovább –, licsencája volt az én öregemnek, övé volt az egész fertály. Tizenhat

segéddel dolgozott, kérem ... Most csak az van, amit én keresek ...– Megfelel – döntött végül is Schraff a szobára vonatkozóan. – Mibe kerül?Az asszony cinkos pillantással elmosolyodott:– Bejelentés nélkül óhajtja, ugye?– Azt hiszem, már mondották, hogy úgy kéne ...

– Koszttal együtt ezerötszáz. Bejelentő nélkül én is reszkírozok, kérem ... Viszont egy-két alkalmi munkát én is szerezhetek, kérem ... Elég jó kapcsolataim vannak.

– Rendben van. Elfogadtam.– Természetesen előre lesz fizetve ...– Természetesen – bólintott Schraff, és kopott irattárcájából kiszámolt három darab ötszázast.Március 31-ike volt éppen. így május elsejéig kosztja, lakása rendben volna. A többi immár szerencse

dolga.

Schraff vagy két napig elmatatott a házban. Főleg a kapun piszkálgatott egyet-mást, és fura módon az előszoba ajtó mellé, belül felszerelt egy csengőgombot.

Cibuláné bizalmatlanul szemlélte albérlője működését, és már bánta, hogy engedélyt adott „némi renoválásra”.

Végül harmadnap, a paszulylevesből és túrós csuszából álló ebéd után, Schraff udvariasan megszólalt:– Nagysád, ha megengedné, a következő vendégnek én nyitok ajtót ...Nem kellett sokáig várakozniok. Hárászkendős, idősebb forma, de eléggé terebélyes asszonyság

csengetett be Cibulánéhoz. Amolyan piacozó parasztasszonynak látszott. Kint hüvőskés, április eleji szél fújt, de Schraff csak úgy ingujjasan indult az előszobaajtónak.

– Vegyen valamit magára, Schraff úr – figyelmeztette az asszony.– Nem szükséges – legyintett fölényesen a szobaúr, s azzal megnyomta az előszobaajtó melletti

csengőgombot. A kapu abban a pillanatban kipattant, s a hárászkendős asszonyság majd hanyatt esett a csodálkozástól.

– Nagyszerű, Schraff úr – lelkesedett Cibuláné –, a maga keze aranyat ér! – Aztán hirtelen színt változtatott: száraz, üzleti hangon megkérdezte: – Mivel tartozom?

– Hová gondol nagysád? – méltatlankodott Schraff, majd egy kicsit meghajolt, mint a tánciskolában szokás:

– Számomra elég fizetség, hogy nagysádnak kevesebbet kell fáradozni. Egyébként semmi az egész! Régi patent, némi Schraff-féle módosítással.

Mint rendesen, akkor este is a konyhában vacsoráztak. Schraff egy kis mélázgatás után váratlanul megszólalt:

– Nagysád, ha esetleg másnak is kéne egy ilyen „Schraff-féle automata portás”? ...Az asszony bután rácsodálkozott az ezermesterre:– Szóval egy ilyen automata kapunyitogató ... Olcsón megcsinálnám ...Cibuláné most már megértette, min spekulál az albérlője.– Ne, Schraff úr! Másnak ne! Ilyen még a Kövess villában sincs! Pedig az öreg Kövess fia mérnök!– Ja. Álzó ... – s az apró kék szemek vidáman nevettek, s a széles gunyoros ajkak mosolyogtak hozzá: –

Akkor semmi pénzért másnak! Garantált unikum ...– Nagyon meghálálom, Schraff úr – ígérgette az asszony, de a szobaúr elintézte egy kézlegyintéssel.Viszont Cibuláné szavának állott. A kosztra eddig sem lehetett panasz, de ezután olyan patyolatra mosott,

pléhre keményített ingekben járkált Schraff, mint egy vőlegény. Pedig a mosás-vasalás nem is volt belealkudva a havi ezerötszázba ...

Schraffnak már az első napokban feltűnt, hogy sokféle vendég járja a Cibuláné házát. Többek között felismerte Madár Magda primadonnát is. Amíg jó óra hosszat bent ült Cibulánéval a szobában, kint egy elegáns: sportkocsis fiatalember várta. Vasárnap délutánonként öt-hat cselédlány is meglátogatta Cibulánét. Vásáros napokon, vagyis szerdán és pénteken falusi menyecskék jöttek hozzá féltucatjával. Máskor olyanok, akiket még Cibuláné is nagyságos asszonynak titulált, szinte kétnaponként pedig egy öreg hölgy érkezett fiákeren, vékony ezüstfejű pálcával tipegett-kopogott végig a kaputól a házig vezető betonjárdán. Ezt „méltóságos asszonynak” tisztelte Cibuláné.

De akár cselédlány volt a vendég, akár „nagyságos asszony” Cibuláné kávét főzött, s egy nagy lapos fenekű teáscsészében, ódivatú ezüsttálcácskán vitte be a konyhából a szobába. Schraff azt is észrevette, hogy a vendégek majdnem kivétel nélkül nők. Amint a szobába léptek, Cibuláné menten lefüggönyözte az ablakot, meggyújtott egy különös motívumokkal díszített lilaernyős állólámpát. Az alatt kicsi, kerek asztal állt két kárpitozott székkel. Egyébként a háziasszony mindig lila pongyolában fogadta a vendégeit. Pedig

volt neki vagy három pongyolája is, de azok színben, szabásban úgy hasonlítottak egymáshoz, mint egyik tojás a másikra.

Egy alkalommal délutáni szendergéséből fura párbeszéd ébresztette fel Schraffot. Az előszobában Cibuláné beszélgetett a kicsi, töpörödött méltóságos asszonnyal. Beszélgettek? Inkább mintha vitatkoztak volna ... Az ezüstfejű pálca egy-egy keményet koppant a cementpadlón ...

Úgy látszik, Schraff kamrácskájának ajtaja kipattanhatott, vagy hogy nem is volt rendesen betéve, de most minden szó igen jól hallatszott. A szobaúr akaratlanul is tanúja lett a kint folyó párbeszédnek:

– Aranyos méltóságos asszony, hát tehetek én róla, hogy ma sem jelent meg!– Meg kellett volna jelennie! A mi családunk hagyományosan szülőtisztelő ...– De, drága méltóságos asszony, hátha még itt jár e tökéletlen testben. Mi hiába idézzük az asztrál

régiókból ...– Vagyis, hogy a fiam élne? – Az öreg hölgy hangja ellenségesen metszett.– Miért gyötör engem, drága méltóságos asszony? Egy ilyen transz a méltóságos asszony kedvéért jobban

kimerít, mint száz más kliens, kérem ...Pillanatnyi szünet után az öreg hölgy elfúló hangon sipította:– Nem, Cibuláné, nem! Ha az volna, amire maga gondol, akkor inkább halt volna meg! De miért?

Mondja miért? Kifizettem volna azt a rongyos negyven-ötvenezret, hogyha egy szál ingben maradok, akkor is. Hiszen már nyomon volt. Már kezében tartotta a bölcsek kövét s a toledói varázsvessző titkát ... Nem! Akkor inkább halt volna meg!

– Jaj, ne vétkezzen a jó isten ellen, drága méltóságos asszony!Az ezüstfejű bot keményet koppant a cementen:– Maga ehhez nem ért, Cibuláné... – azzal már nyílott is az előszoba ajtaja, s a kicsi öreg méltósága

eltávozott.Cibuláné a kapuig kísérte, pedig ez általában nem volt szokása. Mikor a kapu előtt várakozó fiáker

megindult, hosszan utána is nézett.Mindezt Schraff már az előszobaajtó kisablakán keresztül szemlélte. Fejében a „toledói varázsvessző”

motoszkált, amiről az imént szó esett. Igaz, keveset időzött Toledoban, a nyelvet sem ismerte, de efféléről azon a vidéken semmit sem hallott.

– Jaj, Schraff úr, a sírba visz ez a bolond vénasszony! – sopánkodott Cibuláné mikor visszatért, és a szobaurat ott találta az ajtónál. – Jöjjön igyunk egy rendes kávét – invitálta Schraffot a konyhába. – Egy pohárka rumot is hozzá. Remélem, mára békét hagynak ...

– De ki ez az öreg hölgy? – érdeklődött Schraff, mert nem akart menten a toledói varázsvesszőre térni.– Ez a Gyálffy méltóságos asszony, a Gyálffy Miklós báró anyja – magyarázta jelentőségteljesen

Cibuláné.– Sajnos, mágnáskörökben nem vagyok jártas – élcelődött Schraff.– Hogyhogy? Maga sohasem hallott az aranycsináló, kincskereső Gyálffy Miklósról? – csodálkozott

Cibuláné.– Nem én, ha emiatt nem tart nagyon műveletlennek ...– Ugyan Schraff úr, nem tartozik ez a műveltségre! Tudja, a Miklós úrfi évekig azzal szédítette a világot,

hogy megtanul aranyat csinálni. Ha egyszer elmenne hozzájuk, meglátná micsoda műhelye van annak! Mert ottan most is minden úgy van, ahogy ő hagyta nyolc évvel ezelőtt, mikor ellépett ...

– Ellépett?– Csak nem képzeli, hogy meghalt? Azt csak a szegény anyja reméli. Egyszerűen arról van szó, hogy

innen-onnan összeszedett egy csomó kölcsönt. Persze becsületszóra, mert az anyja ragaszkodott a házához, meg Szittyen a huszonhat holdjához, ami még megmaradt, és váltót az istennek sem írt alá... Kezeskedett azelőtt eleget, az öreg báró úrnak. Azért állnak most olyan szépen ... Mikor aztán szorított a kapca, Miklós úrfi tovaállott, mert félt a botránytól. A vénasszony pedig velem szeretné bizonyítani, hogy meghalt. De azt lesheti! Nem estem a fejem lágyára! Az ő renoméja le van ejtve, de az enyémre vigyázok, mert nekem ez a kenyerem ...

– Nem nagyon értem – csóválta meg a fejét Schraff.– Magával bizonyítani? Hát nagysádnak mi köze az ügyhöz?Az asszony nagy mély tüzű szemét a férfira vetette, mintha a veséjébe akarna látni:– Mondja, Schraff úr, maga tényleg olyan naiv vagy csak teszi magát? Ha nem tudnám, hogy kicsoda,

félnék magától ...

– Hogy én kicsoda vagyok? Hát mit gondol nagysád?– Ugyan, Schraff úr, tegye csak ki a bicskáját az asztalra!Schraffnak abban a pillanatban leesett az álla, s úgy bámult az asszonyra, mint egy szárazra húzott hal a

parti homokon.– Nehogy azt higgye, hogy kutatók a holmija között, de tegnap kivasaltam a nadrágját, hát ki kellett

vegyem a bicskáját a zsebéből.– Egy barátomtól kaptam – nyögte ki Schraff.– Ugyan kérem, nem vagyunk a szigurancán – kacagott diadalmasan az asszony. – Bennem megbízhat.

Hol kapok én ilyen rendes embert, mint maga, havi ezeretszázért ...– De ha itt fülelnek le magánál?– Na és? Bejelentés elmulasztása – az asszony felvonta a vállát – száztól ötszázig terjedő pénzbüntetés.

Ha pedig feljelentem, kapok egy becsületes állampolgárnak járó kézfogást. Látja, többek között ez az egyik különbség köztem és a „Rózsakeresztesek” között: én nem dolgozom a rendőrségnek. Mert, ha nem tudná – s az asszony magára mutatott –, én vagyok a kolozsvári Szibilla. A hivatalos brevetem szerint: „jósnő és spiritiszta médium”. Másnak is van erre igazolványa, de én vagyok az egyedüli elhivatott: a többi csak csinálja a felhajtást. Nekem már megjelent Mohamed és Buddha! És a zsidó rabbikat is meg tudom idézni ... Nemcsak Szent Pétert vagy Szent Józsefet, mint a „Rózsakeresztesek”, és nemcsak Napóleont vagy Moltkét, mint egyes amatőrök!

Schraff minél jobban elképedt, annál inkább kivilágosodott előtte, hogy hova is került. Az asszony immár teljes bizalommal folytatta:

– Az öreg méltóságos megígérte, hogy arra íratja a házát meg minden vagyonát, aki megidézi a fia szellemét.

Schraff közben magára talált, és huncutul az asszonyra kacsintott:– Megérné, nagysád!– Mit gondol? – háborodott fel Cibuláné – én becsületes asszony vagyok! Na, jól is néznék ki: ma

megidézném az úrfi szellemét a másvilágról, s holnap előkerülne vagy hír jönne felőle. Akkor fuccs a végrendeletnek! A lapokban araszos címek alatt jelenne meg a nevem: „Lelepleződött egy spiritiszta szélhámosnő!” Becsukhatnám a boltot! Még az adót sem keresném ki...

– Nehéz szakma – ismerte el Schraff.– Közben a vénasszony, csakhogy a fia becsületét védje, kézzel-lábbal tőlünk, az okkultistáktól akar

halotti bizonyítványt, mert a városházán nem adtak, s a bíróság is elutasította.– De mi köze mindehhez a toledói varázsvesszőnek? – csapott le váratlanul Schraff.– Nagy dolog az! – emelte fel mutatóujját Cibuláné áhítattal. – Géber, a nagy arab alkimista csinálta meg

először. Ő a hetedik asztrál kör szelleme volt a Földön. Azóta a világon mindig csak egy emberé lehet a toledói varázsvessző titka. Annyi szent, hogy a Miklós úrfi közel járt már a titokhoz ... Engem is sok mindenbe ő avatott be. Hajaj, szép idők voltak! Akkor még én is fiatalabb voltam. Nem is tudom, mi lett volna belőlem Miklós úrfi nélkül. Én azt sem bántam, hogy az egész város csak „bolond bárónak” nevezi... Ő sem törődött vele, hogy én meg egy öreg kéményseprő mester felesége vagyok ...

Schraff most már nem engedte Cibulánét végképp elmerülni az emlékeibe:– A varázsvesszőt is látta?– Látni láttam – bólintott meggyőződéssel. – Egyszer megmutatta. De asszony azt kézbe nem veheti.

Tudja, két egymásba csavart vége volt, s kihajlított két fogantyúja – Cibuláné hüvelykujjának hegyes, vörös körmével az asztal viaszosvásznába karcolgatta a varázsvessző rajzát. – Nehéz pénzeket kapott volna darabjáért, de nem mert eladni egyet sem, mert ő sem tudta, melyik az igazi. Inkább ő is kijárt a kincskeresőkkel a vidéki hegyekbe. Főleg a Kajántetőt szerette nagyon ...

Schraffnak a viaszosvászonba karcolt vázlat nyomán megindult a fantáziája. Már alig figyelt háziasszonya szavára. Sehogy sem tudott szabadulni a toledói varázsvesszők varázsától. Csak arra riadt fel, hogy az asszony egyenesen hozzá szólott:

– Maga is jobban tette volna, Schraff úr, ha egy kicsit jobban körülnéz Toledóban ...Schraff erre egy szót sem szólt, csak a tőle telhető legtitokzatosabb arccal felállott, s kiment a

fáskamrába. Ott az eresz alá dugta a zsebkését, amelyen a bikafejes védjegy felé odavésték a márkát: „Toledo”. Mikor ő ott járt, már csak ennyi maradt a világhírű toledói pengék dicsőségéből. Ezen kár lett volna kitörni a nyakát.

Lassacskán a Cibuláné segítségével a fuserálgatás is megindult. Hol egy zárat kellett kicserélni, hol egy csatornát megigazítani, hol meg éppen egy-egy bádogfedelet megjavítani. Schraff mindent vállalt, pedig a bádogosmunkát a vasas szakma megcsúfolásának tartotta, a famunkát pedig nem tartotta munkának. De hát élni kellett, és a „Schraff cég” mindent vállalt. Olcsón, jól – ez volt a jelszava, s ez a jelszó minden napra hozott valamit a konyhára. Eltekintve az eltekintendőktől, az ezermester gondtalanul élhette világát, s várhatta a világ jobbra fordulását.

Egy alkalommal valami nyugdíjas házaspárnál vállalt tetőjavítást. Cseréptető volt. Néhány kupás cserepet kellett helyrecementezni, a többit utána igazítani. Szóval semmi az egész. Inkább az idő, amit elveszt, kerül pénzbe ...

Amint ott téblábolt a padláson, egyszer csak szemébe ötlött egy öreg, fonott kerti szék. Látszott, hogy azért lökték a padlás zugába, mert a szemetes csak borravalóért vitte volna el. Schraff hozzáértő szemét azonban nem kerülte el, hogy valamikor gondosan pácolt rotángvesszőkből szőtték-fonták össze, igazán művészi módon. A kitűnő pácra azóta nemes barnás patinát rakott az idő.

Dolgozott Schraff, amennyit dolgozott, de aznap délelőtt sehogysem ment a munka. Délire mégis befejezte valahogy. Akkorra a tervével is elkészült. Odament a karosszékhez, s addig-addig nézegette, amíg a két legszebb egyforma vesszőt kivágta belőle. Zsákmányát ügyesen becsomagolta egy újságpapírba, s a kabátja alá rejtette.

Ez éppen egy hétfői nap történt. Ilyenkor Cibuláné szabadnapot rendezett magának, és moziba ment. Szokása szerint két-három filmet is megnézett egymás után, mert máskor nem volt ideje „kikapcsolódni”.

Schraff, amint hazaért, gyorsan tüzet gyújtott, de nem azért, hogy az ebédjét rakja oda melegedni, hanem egy lábosban vizet tett a tűzhelyre. Amint főni, párologni kezdett a víz, a forró pára felé tartva addig-addig gözölgette, csavargatta a két vesszőt, míg csak annyira egymásba nem csavarta a végüket, mintha már ezer éve úgy lennének. Közben persze ügyelt erősen, hogy a patina le ne mosódjon róluk.

Mire kész lett, a tartósság kedvéért még két rézkarikát is húzott az összesodort végekre. Az így támadt varázsvessző két szárát pedig olyan szakszerűen billegette a kezében, mint egy vérbeli kincskereső ...

– Mondja Schraff úr, a suszbergekhez ért maga?– Mindenhez, nagysád ...– Nézze, nem szeretném, ha Gyálffy méltóságos asszonynál rontaná a renomémat ...– Tessék csak rám bízni. Ha nem végzek százszázalékos munkát, dupla pénzt fizetek vissza.

Megmondhatja a méltóságos asszonynak is ...És másnap már a Gyálffy ház nagy üveges verandáján ezermesterkedett Schraff. Nem is veranda volt az,

inkább olyan télikert féle, tele citromfával, mandarinfácskákkal, girhes fügeágakkal és négy cifra levelű Dalmával meg egy nagy filodendronnal és két karcsú fikusszal. Minden növény nagy csebrekben, kisebb-nagyobb padkákon állott, valamennyit saját kezűleg a kicsi töpörödött méltóságos asszony gondozta. Ez az exotikus kertecske jelentette egész napi teendőjét, azon kívül, hogy várta fia halálhírét, és mindent megtett, hogy ez a hit minél biztosabban meg is érkezzen egyszer.

Schraff nagyon szeretett volna valahogy beljebb kerülni a lakásba, mert úgy gondolta, nem ártana közelebbről is megszemlélni a bolond báró szobáját. Sajnos, ez szóba sem jöhetett, mert a suszbergek csak a veranda ablakán rozsdáztak be, csak ott akadt igazítani való rajtuk.

Amint ott tett-vett, bujkált a növények között, hogy az ablakokhoz férjen, egyszer csak szemébe ötlött, hogy az egyik citromfa tövében mintha egy összegyűrt csokoládé sztaniolpapírja volna. Közelebb hajolt, hogy megnézze, mi lehet az. Bizony egy briliáns fülbevaló volt.

– Hm – ümmintett egyet Schraff, és őszintén sajnálta, hogy nem ő a Rotschild unokaöccse, mert csak szegény ember eszét zavarja meg egy ilyen vacak „smukk”.

Sok egyéb mellett az is eszébe jutott, hogy a vonaton Toulouse-ból jövet, Carcassone és Narbonne között valami langedoci paraszttól hallott egy történetet, amely szerint élt azon a környéken, valamikor régen egy félkegyelmű lovag. Az felszántotta a földjeit, s amennyi aranya, ezüstje, gyémántja csak volt, mind belevetette. Aztán leste, hogy mikor búvik ki a vetése. Schraff már nem emlékezett pontosan, hogy milyenre sikerült az aratás, de most arra gondolt, hogy ezt a kis örömet ő is megszerezhetné a méltóságos asszonynak.

Egy óvatlan pillanatban a mutatóujja begyével a fülbevalót mélyen a cseber földjébe nyomta, mintha csak holmi datolyamag lenne. Viszont a csebret jól megjegyezte magának, s még azt a pontot is, hol a kincsmag a csírabontás idejét várja.

Mostanában minden a kezére járt Schraffnak, még a naptár is. Másnap éppen április 13-a volt. Ida napja.Schraff erre már jó előre gondolt, és vásárolt egy csokor piros szekfűt meg egy liter jó Küküllő menti bort

is. Mikor hazaért, a kapu előtt állót a fiaker. Nem volt nehéz kitalálnia, hogy ki vizitál Cibulánénál.No – gondolta magában Schraff –, ezt a vendéget, úgy hiszem, érdemes lesz kivárni. – Azzal bement a

szobácskájába. Az ablak alatti asztalkára lerakta a csokrot és a bort. Sebtében megborotválkozott, friss, tiszta inget húzott, és a jobbik ruhájába öltözött.

Nemsokára elment az öreg méltóságos asszony, és Schraff előállhatott a köszöntővel. Cibuláné nem is titkolta, hogy mennyire örvend.

– Nahát, Schraff úr – lelkendezett –, maga egy valódi gavallér.– A látszat néha csal, nagysád – tréfálkozott Schraff, de azért a lehető leggavallérosabban kezet csókolt,

ami ellen Cibuláné ez alkalommal cseppet sem tiltakozott.Mindez még az előszobában történt. Nemsokára már bent voltak a szobában. Nem a lila függönyös, lila

lámpás elülső szobában, ahol Cibuláné az iparát folytatta, hanem eggyel beljebb, ahol még Schraff sohasem járt.

Szépen berendezett, kombinált bútoros szoba volt. Amint beléptek, Cibuláné fekete klottrolót eresztett az ablak elé, hogy csepp fény se szűrődjék az utcára, majd egy szép csipkefüggönyt húzott a komor firhang elé.

– Mára senkinek sem vagyok itthon.– Igazán lekötelez, nagysád – szerénykedett Schraff, és először rémlett fel benne, hogy a dolog kezd

jobban sikerülni, mint ahogy szeretné. Azért kényelmesen beleült az egyik fotelbe, és ellenkezés nélkül tűrte, hogy Cibuláné színültig töltse a poharát.

– Látja, Schraff úr, csak maga és az öreg méltóságos asszony nem feledkezett meg a nevem napjáról ... A többieknek mi vagyok? Egy közönséges jósnő, aki a feketekávé zaccából vagy a tenyerükből szerencsét mond...

– Hajaj – sóhajtott fel Schraff –, ilyen az élet, nagysád ...– Pedig látja, magának is van baja elég, a szegény kicsi méltóságost pedig éppen most érte egy nagy

bánat.– Csak nem a fia jött meg?– Ne vicceljen, Schraff úr! Tényleg baj van: elvesztette a briliántos fülbevalóját, amit az öreg méltóságos

úrtól kapott nászajándékba ... Valahol a lakásban hullatta el ...– A lakásban? – csodálkozott Schraff. – Nem szokás az ilyesmit otthon hordani.– Nem ismeri maga a méltóságos asszonyt! – Cibuláné kecsesen legyintett egyet. – Nem jár az sehová,

csak hozzám. Aztán, ha vendéget vár, már reggel nekiöltözik, s úgy marad egész nap. Ez a bolondériája szegénynek ...

Schraff elkomolyodott, hosszan maga elé bámult, és azután hiába próbálta Cibuláné felvidítani. Pedig sült csirkét tálalt vacsorára, s immár a második palack bort is megbontották. Ezt Cibuláné hozta elő a kamrából. Egy cseppet se volt hitványabb a másiknál, csak valamivel édeskésebb. Az asszonyon már látszani kezdett, hogy egy kicsit többet ivott a kelleténél. Hirtelen felállott, a vázához lépett, s az egyik piros szekfüt a hajába tűzte:

– Jól áll? – nézett kacéran Schraffra.– Kifogástalanul, nagysád – bólintott mélán a szobaúr.– Ó, hogy az ördög vigye el magát, Schraff úr! – fakadt ki az asszony. – Mitől olyan kókadt máma?– Föltámadt a lelkiismeretem, nagysád – s az ezermester olyan zord képet vágott hozzá, mint egy gyári

portás éjjeli szolgálatban.– És mitől, ha szabad érdeklődnöm? – biggyesztette le az ajkát Cibuláné.– A méltóságos asszony fülbevalójától ...– Maga megbolondult, Schraff úr – képedt el az asszony.– Nagysád, én úgy érzem, mi már eléggé megajándékoztuk egymást a kölcsönös bizalmunkkal – fogott

hozzá a vallomáshoz ünnepélyes arccal Schraff. – Szinte restellem, hogy eddig is titkolóztam nagysád előtt...Az asszonyt egészen megzavarta a furcsán induló vallomás. Leereszkedett a másik fotel szélére, és

várakozással figyelte a Schraff akadozó szavait.– Pedig nagysád egy alkalommal némi célzást is tett arra, hogy mással is tölthettem volna az időmet

Toledóban ... Nagysád! ... – állott fel Schraff, és egy vándor ripacs pátoszos lendületével folytatta: – Három kerek esztendő minden nyomorúságát végigszenvedtem, mert idegen voltam és elhagyatott ... külön regény ez, nagysád, amellyel most nem untatom ... E helyről ünnepélyesen kijelentem, hogy egyedüli és kizárólagos tulajdonosa vagyok a toledói varázsvesszőnek!

– Schraff úr! – pattant fel megdöbbenten az asszony – ön ... önnek megártott az ital...Schraff arca hirtelen elnézően szomorkás színt váltott:– Lám, lám – bólogatott aprókat –, ha még nagysád sem vesz komolyan ... Látja, ezért kell bújkálnom,

mert ki hinné el egy igénytelen két kézi munkásról, hogy miközben spanyol honban életre-halálra folyt a harc, az ő szemei kizárólag az örök titkok és rejtélyek mélyét kutatták ... hogy a borzalmas polgárháború földje számára az okkult tudományok tudományának hóna, az alkímia hazája volt. Ez többet jelentett számára mint a véres múlandóság ...

– Ó, be szépen beszél Schraff úr! – ámuldozott Cibuláné.– Nemcsak beszélek – jelentette ki szilárdan Schraff –, a cselekvés mezejére lépek, ön, kedves nagysád,

holnap a kora reggeli órákban elmegy Gyálffy méltóságos asszonyhoz, és megmondja: ha még egyszer látni akarja a fülbevalóját, takarítson ki a házból minden arany- és ezüstnemüt. Ha van jó mély pincéje, oda vigyen le mindent. Megértette, nagysád?

– Schraff úr, gondolja meg ... – kétségeskedett Cibuláné.– Mélyen a pincébe rejtse! – emelte föl mutatóujját figyelmeztetően Schraff – mert az én

varázsvesszőmmel egy gombostűt is megtalálok a Himaláján ...– Schraff úr! Ez ... ez óriási üzlet! – lelkesedett Cibuláné, és kitárt karokkal, félig lehunyt szemmel

felpattant a fotelből, hogy viharosan átölelje albérlőjét.Schraff azonban komor képpel hátralépett, s elhárító mozdulattal maga elé tartotta a kezét.– Nagysád, ne! ...Az asszony bosszúsan megtorpant.Schraff arcvonásai ellágyultak, hangja lírai színt öltött:– Szerelem, nők, csókok, ölelések ... Nem lehet közöm hozzájuk! Egyetlen alkalom, és hét esztendőre

megnémul kezemben a varázsvessző ... Nagysád, én a toledói varázsvessző szerzetese vagyok!Az asszony immár rajongó csodálattal nézte:– Schraff úr, én csodálom önt!– Asszonyom, sajnálom, ha olyan reményeket támasztottam önben, amelyekben utóbb csalódnia kellett...– Szó sincs csalódásról, Schraff úr. Ilyen a mi mesterségünk ... – és Cibuláné sóhajtott hozzá egy picit, s

töltött még egy pohár bort.

EGY TANULMÁNYÚT MEGLEPŐ KÖVETKEZMÉNYE

Szürkület táján indultak útnak. Schraff egy lapos viaszosvászon-tokban a hóna alatt vitte a „műszerét”, és maga volt a megtestesült nyugalom. Cibuláné viszont olyan izgatottan aprózott magas sarkú cipőjében a hosszú léptű mester mellett, mintha neki kellene bemutatni a nagy számot:

– Schraff úr, mondja csak, asztrál szempontból minden nap egyformán transzcendentális?– Asztrál szempontból, nagysád? – Schraff törte a fejét, hogy mit válaszoljon, mert még csak most kezdte

kitanulni az új szakmát... – Szóval, asztrál szempontból nem minden nap ...– És a mai nap?– Ilyen apró munkáknál nem szoktam törődni az asztrál szempontokkal ...– Rosszul teszi, Schraff úr, higgye el, rosszul teszi. A kliensei figyelmeztetni kell, hogyha esetleg nem

sikerül a szám vagy téves információkat kap ...– Téves információ kizárva. Siker százszázalék – jelentette ki Schraff teljes határozottsággal.Az asszonynak azonban sehogy sem tetszett ez a nagy önbizalom. Mint régi szakmabéli, félt a lebukástól.

Tudta, hogy csak az ilyen száz százalékot hirdető okkultisták csúszhatnak el, mint ez a Schraff. Pedig kár volna érte. Ez a varázsvessző nagy üzlet lehetne.

Fekete felöltős, fekete kalapos férfi ment el mellettük. Cibuláné nagy tisztelettel előre üdvözölte, de a komoly képű feketeruhás csak rövidet, szinte ellenségeset biccentett vissza.

– A fene egye meg – fakadt ki arrébb az asszony –, ezzel is éppen most kellett találkozni.– Miért? Ki volt ez? – érdeklődött Schraff közömbösen.– A református pap... és tudja, pappal találkozni nem jó ómen.– Ugyan kérem – legyintett Schraff fölényesen –, a református pap nem numerál, csak a katolikus – és

szörnyen mulattatta, hogy egy olyan régi szakmabélit, mint Cibuláné, éppen ő oktat ki okkultizmusból.

Schraff a legbenső szobában kezdte el a működését. Mintha a föld e pontocskáján háromszáz éve megállott volna az idő. A középen végignyújtózkodó nehéz tölgyfa asztalon háromlábú öntöttvas lombikállványok és fura alakú görebek sorakoztak, mint Montecuccoli hadai. Egy polcon szeszben tartósítva, széles szájú befőttes üvegekben kígyók, békák, állati májak, lépek, epék és az egyik üvegben egy emberi mutatóujj és egy középső ujj két felső perce.

Úgy látszik, a megborzadás visszatükröződhetett Schraff arcán, mert a kicsi méltóságos szinte kedélyes közvetlenséggel megszólalt:

– Ó, uram, ne gondoljon semmi rosszra. Azok a fiam ujjai. Egy rosszul sikerült kísérlet...– A kedves fia nem figyelt eléggé az asztrál jelekre – sütötte el új tudományát Schraff, és erősen figyelte

a hatást.– Nagyon valószínű, uram – bólintott egyetértően az öreg méltóságos, és Cibuláné is helyeselt hozzá. –

Valószínű, azért is tette el mementónak. Mert az én fiam észjárását csak kevesen értették meg. A beavatottak ...

Schraff erre, már alig figyelt. Inkább az üvegdugokkal lezárt töméntelen sokaságú szer nevét tanulmányozta. Ott álltak azok tömött sorokban egy üvegajtós szekrény polcain. Mindenik neve címkével az üvegre volt ragasztva. Különböző színű folyadékok voltak, mindenféle porok és kristályok. Egyik-másikban Schraff felismerte a közönséges rézgálicot vagy vasgálicot vagy a mosószódát. De azoknak is fura latin nevük volt. Legtöbbjükről azonban, még csak nem is sejtette, hogy micsoda lehet: „Aqua tertior”, „Aqua miraculae semper clorophillata”, „Tinctura duplum agromenium”, „Unguentum hydrargyri” ... Schraff igyekezett néhányat megtanulni, ha esetleg „imponálni” kell valahol.

A könyvespolcon bőrkötésű vaskos salabakterek álltak. A legfiatalabb is lehetett vagy háromszázéves. Megkopott, szakadozott sarkaikról bajos lett volna a rég megfeketedett betűket leolvasni. Schraff inkább a könyvszekrény homlokzatára metszett latin írást jegyezte meg magának: Alchimia scibilis est, non tamen adhuc scitur. Pedig ez csak annyit jelentett, hogy az alkímia tudható ugyan, de még senki sem tudja.

Végre, jó órai kutatás, varázsvessző lengetés után Schraff teljes határozottsággal kijelentette, hogy az alkimista műhelyben semmi szín alatt nem lehet a függő. Mégsem tekintette ezt elveszett időnek: szüksége

volt egy ilyen „tanulmányútra”. Most már nyugodtan nézett a jövő elé: mikor majd hivatalosan is megfaggatják, hogy merre járt, az ő leírásához képest a legkomfortosabb toledói alkimistaműhely is csak halvány hamisítványnak tűnik. Persze, Schraff tisztában volt azzal is, hogy „odabent” nem elég mesélni. „Konkrétum” is kell! Arra való a gyémánt függő.

Schraff tanulmányútját a két asszony kellő áhítattal szemlélte. Az öreg hölgy várakozással, Cibuláné viszont egyre növekvő aggodalommal. Schraff hosszas bizonytalankodását suttogó hangon meg is magyarázta az öreg méltóságának:

– Biztosan a fluidumok emanációi agitálják a varázsvessző asztrálkonszenszusát ...A kicsi méltósága csak bólintott, érti ő magyarázat nélkül is, hogy ilyesmiben nem szabad elveszteni a

türelmet. Valami lehetett is a dologban, mert a másik három szobával Schraff bravúros gyorsasággal végzett s a legteljesebb határozottsággal kijelentette:

– Itt nincs! Száz százalék!– Ne menjen száz százalékra, drága Schraff úr! – tört ki az aggodalom Cibulánéból, de Schraff nem

tágított:– Száz százalék!Mire a verandára értek, Cibuláné már legszívesebben elfutott volna. Bánta, mint a fekete macska, ha

kilencet kölyközött, hogy ezzel a futóbolonddal rontja itt a renoméját. Pedig kár volt az aggodalomért, mert a verandán Schraff kezében a vessző lengedezni kezdett:

– Ebben a helyiségben arany van, esetleg ezüst – jelentette ki Schraff határozottan.– Kérem, én mindent lehordattam a pincébe – védekezett a méltóságos asszony.– Majd elválik – titokzatoskodott Schraff és ügyesen, mintha nyúlfiókot vagy őzgidát kerítgetne, mind

jobban megközelítette azt a bizonyos citromfát, amelynek tövében a gyémánt magot két nappal előbb elvetette. Minél jobban közeledett, kezében a varázsvessző, mint sózott békacomb, annál nagyobbakat rándult. Végül rézhegyével pontosan a függő felé billent, s mint egy hegyes csőrű szalonkamadár, még az orrát is belefúrta a cserép földjébe.

– Itt van – jelentette ki határozottan Schraff.– A függő? – álmélkodott a kicsi méltóságos.Cibuláné fél szemmel már az ajtót nézte, de Schraff megtörölte a homlokát, mint aki nagyon elfáradt, és

közömbösen megvonta a vállát.– Itt arany van és valami drágakő, talán gyémánt ... – tette hozzá kissé bizonytalanul. Majd még egyszer

felemelte a varázsvesszőt, de nem engedte orrával a földbe fúródni, pedig az majd kiugrott a kezéből. – Lehet platina is, de semmi szín alatt sem ezüst ...

Ebben a pillanatban negyven év körüli tagbaszakadt férfi lépett a verandába. Kopogtatás nélkül nyitott ajtót, és egyetlen pillantással átfogta a kis társaságot, egy villanásnyira a varázsvesszőre is rásandított. Schraff ezret tett volna egy ellen, hogy ismeri az eszközt, amelyet ő a kezében tart, s bár nem volt „begyúlos fiú”, de sötét utcában ezzel az alakkal nem szívesen találkozott volna. Pedig a férfi kifogástalanul öltözködött: kockás, sportos vonalú felöltőt viselt, amely jó szabása ellenére sem tudta elrejteni duzzadó izmait. Puha, finom szürke kalapját a kezében tartotta. A kézfejére feszülő fekete bőrkesztyű még jobban kihangsúlyozta mázsás ökleit. Apró, szúrós szeme, kicsi, koponyájához tapadó fülei és lapos orra valami gorillaszerű kifejezést kölcsönzött húsos, jól táplált arcának. Ezen brillantinos, koromfekete frizurája sem segített.

Gyálffy méltóságos asszony anélkül, hogy bemutatta volna, a lakásba tuszkolta a jövevényt, pedig az szemmel láthatóan szívesebben időzött volna a verandán.

– Most mi lesz, Schraff úr? – ugrott Cibuláné az ezermesternek – ha itt leégünk, fuccs a renomémnak ...– Ki beszél itt leégésről? – csodálkozott Schraff.– Csak nem képzeli, hogy aranybánya van a cseberben?– Nagysád, én nem képzelődöm – önérzeteskedett Schraff. – Ha a varázsvessző hazudik, én is hazudok.A vitának Gyálffyné vetett véget, aki rövid benntartózkodás után visszatért, és kérdő pillantást vetett

Schraffra:– Szóval semmi?Schraff benyúlt a zsebébe, kivett egy gyufásdobozt, és három szál gyufát egymástól majdnem egyenlő

távolságra a cseber földjébe szúrt.– E három ponton belül százszázalékos szuper asztrálemanáció jelentkezik a Saturnus és Uranus uralma

alatt! – A két nő úgy nézett reá, mint féleszűre szokás.– Vagyis, hogy arany és drágakő van a földben ,...

– Hát ha van, csak vegye ki! – vesztette el türelmét Gyálffyné.A kincskereső körülnézett, s egy kis cserépásót találván óvatosan, milliméterről milliméterre távolította el

a földréteget.– Tessék! – mutatott az előbukkanó függőre. A két asszony kíváncsian hajolt a cseber fölé, Schraff pedig

anélkül, hogy az ékszerhez nyúlt volna, közömbös arccal felállott, varázsvesszőjét visszacsúsztatta a viaszosvászon-tokba, s az elképedt Cibulánéra nézett:

– Mehetünk, nagysád!– Hát csak tartozom valamivel, uram? – kapott észbe a méltóságos asszony.– Isten őrizz! – hárította el Schraff a honoráriumot –, nem pénzért csináltam. Ez a vessző csak annak a

kezében szólal meg, aki úgy szereti, mint a virágot: érdek nélkül. Én mindent feláldoztam érte – és Schraff jelentőségteljes pillantást vetett Cibulánéra –, ő nem ad mást, csak a kutatás tiszta szenvedélyét.

Hazafelé menet Schraff megérdeklődte, hogy ki volt a gorillaképű alak, aki a munkájukat megzavarta. Cibuláné pedig elmondotta, hogy az a Viki úr, vagyis Puhala Viktor, aki nagyon szép ökölvívó karriert hagyott ott a Miklós úrfi kedvéért. Az úrfi szökése előtti évben sülve-főve együtt voltak. A Viki úrnak még ágya is volt Gyálffyéknál, mert gyakran éjszakákat kísérleteztek Miklós úrfival. Persze a kincskereső kirándulásokra is együtt jártak. Az öreg méltóságos asszony örült ennek, mert Miklós úrfi erősen rákapott a varázsvesszős kutatásra, s az anyja sokat aggódott miatta, hogy egyszer valami baj érheti.

Viki úr azóta is el-ellátogat Gyálffyékhoz. Az öregasszony csak neki engedi meg, hogy kutasson a fia hagyatékában.

– Szenvedélyes kincskereső – tette hozzá Cibuláné elgondolkozva –, de nem társul senkivel. Az ilyen már pedz valamit, csak még nem tudja kihúzni a nagyhalat.

– Jó, jó, de addig miből él? – kíváncsiskodott Schraff.– Azt mondják, hogy „bedolgozik” a szigurancának, de hát azt ki tudja ... Lehet, hogy az öreg Gyálffyné

is segíti, meg aztán jó nagy darab férfi, az ilyennek áll a világ, ha tudja, mit kezdjen ... – és Cibuláné hangjában mintha némi szemrehányás bujkált volna.

– Első pillanatra nem nagyon tetszett a pasas ... – tűnődött Schraff .– Nem is magának kell tetsszen, Schraff úr! – nevetett fel Cibuláné. – Látja, mikor a Miklós úrfi eltűnt, őt

is gyanúsították, hogy esetleg ő tette el láb alól. De hát neki alibije volt ám, hogy a Cristal Palace egyik táncosnőjénél töltötte azt a hetet. Három pincér is tanúskodott, hogy minden áldott este ott volt a bárban, s hogy az öltözőben várakozott a műsor végéig. Meg aztán ki látta a Miklós úrfi holttestét? Hja, Schraff úr, aki a nők barátja, és jóban van a rendőrséggel is, azt nehéz jégre vinni!

Schraff elgondolkozva bandukolt Cibuláné mellett. Úgy magában megállapította, hogy a Viki úrral történt találkozásról szívesen lemondana. Csakhogy visszamenőlegesen ezt már nem tehette meg.

Egy idő után Cibuláné úgy érezte, hogy esetleg át akarják ejteni. Mert, hogy Schraff az öreg méltóságostól nem fogadott el semmit, azt nagyon rendjén valónak találta. Így kell azt csinálni. Annál nagyobb lesz a reklám. Csakhogy Schraff azután még lükebb dolgokat mondott.

Nemegyszer kifejtette, hogy bármilyen csodát is míveljen a varázsvessző, ő azért pénzt nem fogad el. Egy bánit sem soha.

Persze Cibulánét nem olyan könnyű átejteni. Schraff érthetetlen állhatatossága mögött valami irtó nagy trükköt sejtett, és éber szemekkel figyelte minden mozdulatát. Közben egyre szélesebb körökben terjedt az ezermester híre. A környéken, ahol eddig reparálás végett megfordult, az emberek, s főleg az asszonyok, fűnek-fának eldicsekedték, hogy „nálunk is az a külföldi mester reparálta meg a zárat, aki a Gyálffy méltóságos fülbevalóját megtalálta”.

A „Schraff-cég” úgy felvirágzott, hogy már csak annál vállalt munkát, aki négy-öt napot hajlandó volt várni reá. Akadt már olyan kuncsaft is, aki négy napig a szomszédoktól hordta a vizet, csak hogy Schraffal bőröztesse meg a vezetéket. Az ezermester addig „Olcsó János” volt, most már „normál árakat” szabott, és így is dolgozhatott reggeltől estig.

Közben várta, hogy lebukjon. Tudta, hogy ez immár elkerülhetetlen. De most már neki is van alibije! Előre mulatott, hogy milyen jó kis sajtóbotrány lesz belőle: „Varázsvesszős kincskeresőt kommunista ügynöknek néz a kolozsvári sziguranca.” „Nyilatkozik a letartóztatott szállásadónője!” „A környéken mindenki ismerte Schraff Adolfot!”

Most már nem mulasztotta el, hogy fuserálgátás közben egyet s mást el ne mesélgessen a „spanyolországi tanulmányútjáról”. Ha valaki Schraffot hallgatta, azt hihette, hogy az egész Ibériai-félsziget egy nagy alkimistaműhely, és hogy több ott a kincskereső, mint máshol a napszámos.

Cibuláné éles szemét nem kerülte el Schraff új figurája, és várta türelmesen a nagy ternót. A várakozás nem is esett valami nehezére, mert közben az ő üzlete is úgy fellendült, hogy ilyen csúcsforgalomról a világ egyetlen jósnője sem álmodhatott. A klientúra most már a férfiak felé is kiszélesedett.

Vadászkalapos, bricsesznadrágos kanárinemesítők, ócskaruha árusok válogatott elegánciájú öltözékekben, kecskeszakállú asztrológus és ezüstpitykés vándorcigány, utcai fotógráfus és mérleges, similabda- és papírforgó-gyáros és sok más hasonló népséggel bővült Cibuláné klientúrája. Nem annyira a feketekávé zacca, mint inkább a Schraff varázsvesszője érdekelte valamennyit.

Cibuláné, mivel az üzlet már nem engedte, hogy lakója után járjon, felfogadott egy ügyes, húszéves cselédlányt, a Simó Jozefát, akinek szigorúan meghagyta, hogy gondja legyen Schraff úrra. A lány jól főzött, szépen mosott, vasalt és szívesen járt a mindig tréfás kedvű Schraff után. Így hát Schraff olyan nyugodalommal várta a fejleményeket, mint valami báró.

Egy szép nap reggelén, miközben Schraff gondos falatkákra vágta a paprikás szalonnát, megszólalt Simó Jozefa:

– Hallja-e, Schraff úr! Ma reggel könnyen kereshetne egy „polt”.Schraff gyanakodva nézett a lányra, de előbb nyugodtan megrágta falatját, s csak miután lenyelte, szólalt

meg:– Miről van szó?– Ha erre lefelé kerülne, né, a sarkon egy gügye forma úr várja ...– Na, maga is hamar belejött az üzletelésbe – csóválta meg a fejét Schraff, de azért arrafelé került,amerre

a lány mondta.Barna felöltős, vékony aranykeretes szemüvegű emberke várta a sarkon. Mikor mély reverenciával

leemelte puha barna kalapját, kiderült, hogy feje simára borotvált, mint a biliárdgolyó, csak a búbján egy mogyorónyi sümölcsből áll ki három szál fekete szőrzet.

– Mély tisztelettel – hajolt meg a fura kis ember –, Schraff úr, nemdebár?– Személyesen – adta meg a kellő felvilágosítást Schraff. – Kihez van szerencsém?– Butka Barna vagyok, ház- és kerttulajdonos, órás és finomműszerész, de nem folytatom az iparomat. Én

vagyok a Kormorán elnöke – és a kis ember éles, átható pillantását Schraffra szegezte.– Kormorán? ... – nyúlott meg az ezermester képe.– Persze, persze – biccentett aprókat a kis ember –, Schraff úr nem volt idehaza, mikor megalakult a

Kormorán. – A kis ember magasba emelte tömpe, párnás mutatóujját. – Minden idők legnagyobb hazai kincs- és antiktárgy-kutató szindikátusa. Közel százezres alaptőke ... 317 pártoló tag! 83 aktív kutató! – Hirtelen összeverte a bokáját aztán megbiccentette hozzá a fejét: – Választmányunk nevében mély tisztelettel van szerencsém bejelenteni, hogy a Kormorán tiszteletbeli tagjává kívánja önt választani ...

– Mivel jár az? – sandított a pattogó beszédű emberkére Schraff.– Először is önnek nem kell tagdíjat fizetni, sőt némi szerény tiszteletdíjat a választmány

felhatalmazásából itt e helyben felajánlhatok.– Köszönöm, nem tartok rá igényt ...– De tiszteletbeli tagnak tekinthetjük. Nemdebár, uram?– Kérem, ahogy gondolják – bólintott Schraff, és azzal már búcsúzott is, mert a munkából nem szeretett

elkésni, pedig akkora úr volt, hogy maga szabta meg a munkaidejét.A Kormorán elnöke viszont teljes beleegyezésnek vélte a sebtében lefolytatott párbeszédet, és Schraff

úgy belekerült a jegyzőkönyvezett tiszteletbeli tagságba, hogy onnan már semmi ki nem vakarhatta ...

Viszont a várva várt lebukás késett, egyre késett. Pedig Schraff már szeretett volna túl lenni rajta, hogy miután kiszabadult, újra rendes gyári munkát vállalhasson mert abban, hogy kiszabadul, immár cseppet sem kételkedett.

Másnap a reggelije mellé Jozefa a húszlejest is felszervírozta.– Ez micsoda pénzt? – érdeklődött Schraff, mert a tegnap reggeli „ügylet” már kiment a fejéből.– A maga része, Schraff úr – világosította fel a lány –, attól a lüke forma úrtól a két pol fele.– Kell a fenének – tolta el mérgesen a királyfejes rézpénzt Schraff. – Tulajdonképpen, mit gondol rólam?

– Hát mit gondoljak, Schraff úr? Ebben a házban ... – a lány hirtelen elhallgatott, mert Schraff arca elfelhősödött.

– Igaza van, Jozefa – és Schraff egy keserveset legyintett hozzá.A lány már bánta az egész dolgot, és magában a fenével étette azt a lüke urat, aki a bajt okozta. Hogy

Schraff urat kiengesztelje vagy talán felvidítsa, másról kezdett beszélni.– Jár ide egy marha nagy ember. Bent a nagyságát lapogatja, kint meg velem izél... De én akkorákat

ütöttem a mancsára, hogy azt tudom, istenem, megemlegeti! Valami Viki úr ...– Viki úr? – kapta fel a fejét Schraff.– A hát! Ismeri!?– Bár sohase láttam volna ...– Na, akkor maga sincs valami nagy véleménnyel róla ... – Jozefa az ajtóra pillantott, de beszélhetett

nyugodtan. Cibuláné ilyenkor még a belső szobában aludt. A lány mégis lehalkította a hangját, és gyorsan, majdnem suttogva folytatta: – A tegnap Viki úr egy olyan nagymellényü úrral állított be ...

– Nagymellényű?– Tudja, olyan, aki mindenkit lefumigál. Hallottam mikor bemutatkozott a naccságának. Valami Toskán

vagy Boskán nevű ...– Boşcan? Ó! – és Schraffnak nagyot dobbant a szíve.– Mikor bevittem a bort meg a likőrt, mintha magáról beszélgettek volna ...– Naná – kedélyeskedett Schraff –, majd a dalai lámáról...Este pedig, mikor hazajött a munkából, Cibuláné már izgatottan várta.– Szedje rendbe magát, Schraff úr! Ma este előkelő vendégünk lesz: Boşcan inspektor úr. Magával

szeretne elbeszélgetni.– A sziguráncás Boşcan?– Az hát, saját személyében.

– Akkor én most magukra hagyom az urakat – mosolygott negédesen Cibuláné –, beszélgessenek csak nyugodtan. Ha szükségük lesz még valamire, kérem, Schraff úr, szóljon ki a konyhába.

– Feltétlenül nagysád – készségeskedett Schraff.Bent ültek a belső szobában. Mindketten fotelben. Közöttük a kicsi asztal rakva mindenféle süteménnyel,

frissítővel, egy kristálytál halmozva naranccsal. Szóval Cibuláné kitett magáért.Miután az ajtó becsukódott, Boşcan egy szót sem szólt, csak jó hosszú másodpercekig némán, szinte

egyhangúan szemlélte Schraffot. Ez volt a módszere, de most emberére talált. Schraff kedélyes, gunyoros pillantással viszonozta a fekete, kemény nézésű szemek kihívását. Végül is a majdnem összenőtt dús szemöldök rándult egyet, a tömpe orrcimpák megtágultak, s mikor a fehér fogak is elővillantak, nem lehetett tudni, hogy az inspektor vicsorít-e vagy inkább nevet:

– Nagy csirkefogó maga, Schraff.– Erre kezdek magam is rájönni, Boşcan úr.– Csakhogy engem nem fog átejteni Schraff!– Nem is áll szándékomban, Boşcan úr – és Schraff hirtelen egy narancsot kapott ki a tálból. Gyors,

ügyes mozdulatokkal meghámozta, aztán cikkekre bontva olyan jóízűen eddegélte, hogy a nyála esurrant, aki nézte. Az inspektor már bánta, hogy nem „odabent” diskurálnak. Schraff miután szalvétával az ajkát is gondosan megtörölte, elégedetten kijelentette: – Ilyen jót utoljára Toledóban ettem.

– Úgy?! Toledóban? És mit szólna hozzá, ha egyszer valahol megérdeklődnék, mit keresett maga Spanyolországban.

– Nem sokat, inspektor úr. Majdnem ingyen dolgoztam. Lelkesedésből. Szenvedélyből. Különben ezt ön jobban tudja ...

Boşcan hirtelen hangnemet változtatott:– Ide figyeljen, Schraff! Szeretnék egy kertet keríteni.– Ingatlan ügyekkel nem foglalkozom.– Nem is szükséges – legyintett Boşcan. – Nekem ott vízre van szükségem. És azon a vidéken még

senkinek sem sikerült kutat ásni... A maga varázsvesszejére gondoltam ...– A fene egye meg ezt a szobát! – káromkodta el magát Schraff, mert hirtelenjében arra gondolt, hogy itt

minden másképp sül el, mint ahogy ép ésszel egy becsületes iparos kisaccolhatja.– Mi baja van magának? – nézett egy nagyot az inspektor.– Tudja, Boşcan úr, az asztrál emanációk ...

– Nekem maga ne hülyéskedjen, Schraff. Engem nem érdekelnek a maga asztrál istennyilái ...– Akkor miért nem fordul másfajta szakemberhez? Van elég az egyetemen ... – és Schraff olyan sértődött

képet vágott, hogy komolyan meggondolkoztatta a szigurancást.– Nézze, Schraff, beszéljünk világosan: azok a nagyfejűek így is, úgy is zsebre vágják a pénzemet, s ha a

végén nincs víz, fúhatok a tűzbe. De magának, barátom, utólag fizetek, s ha potyára ásat, hát a kidobott pénzemért kitapostatom a belét. Világos!

– Ami ennél világosabb, az már hamisítvány – Schraff elgondolkozva simogatta az állát. – És sürgős volna inspektor úr?

– Sürgős, hát!– Maximum két héten belül vállalom.– Minek magának annyi idő?– Tudja, Boşcan úr, minden szakmának megvan a titka. A magáénak is, nemde?– Ühüm – bólintott az inspektor, és olyan laposakat pislogott, és úgy bámult, hogy Schraff majd szemközt

röhögte, pedig egyébként nemigen volt nevethetnékje.– Maga egy profán személy, Boşcan úr.– Hogy?! Miket beszél maga?! – pattant fel paprikavörösen a szigurancás.– Már úgy értem, hogy okkult szempontból... – csillapította Schraff.– Áhá – s az inspektor olyan ártatlan, csodálkozó képpel ereszkedett vissza a foteljébe, mint egy borjú.– Magának hiába is beszélnék az asztrál emanációkról, mert maga csak káromkodik és sértegeti a

szakmámat, pedig én a maga szakmáját soha sem bántottam ...Schraff elérkezettnek látta az időt, hogy koccintsanak: Boşcannak a papramorgóból, magának csak a

könnyű kis likőrből töltött, de testvériesen egyenlő mértékben.– Na, egészségünkre, Boşcan úr!Fenékig űrítették a poharat. Boşcan letört egy falat kenyeret, utánanyelte. „Paraszt ennek az apja” –

állapította meg Schraff, s immár teljes biztonságban folytatta :– Maga is tudja, hogy vannak olyan napok, amikor akármit teszünk, semmi sem sikerül ...– Bizony isten, úgy van, Schraff úr! – helyeselt az inspektor, és először „urazta” Schraffot.– Na látja, erre vonatkozik az „asztrál emanáció”, mert azt csak a népi bölcsesség mondja, hogy „bal

lábbal kelt fel”. Mi, okkultisták, másképpen nevezzük azt a bizonyos bal lábat, mert mi tudjuk, hogy az ember egy univerzális asztrál quintesszencia ...

Erre már az inspektor töltött egy pohárral. Ittak ismét.– Szóval kell két hét, hogy én is kifogjam a legmegfelelőbb napot... – fejezte be Schraff a

„felvilágosítást”.Az inspektornak a jó kis itókától csillogott már a szeme, de az eszét még nem vesztette el egészen.– Hát nézze, Schraff úr, vagy meglesz az a kút, vagy nem. Ad a jó isten esőt eleget. Ha sokba kerül,

inkább elállók tőle ...– Ugyan, Boşcan úr! A varázsvesszős vállalkozásokért nem fogadhatok el semmiféle díjazást – és Schraff

egy kenetes elhárító mozdulattal hangsúlyozta eltökélt szándékát.– Vagyis mi kell? – nézett rá gyanakvóan az inspektor.– Az, hogy maga soha meg ne tagadja, hogyan lett a kút...– Na, ez nem sok ...– A hatóságok előtt is tanúskodjék róla, ha úgy adódik.– Tanúskodni? Áhá! – kapcsolt a szigurancás. – Maga attól egyet se féljen!– De nekem semmi papírom sincs ... Minden odaveszett. És két behívóra sem jelentkeztem ...Boşcan gavallérosan legyintett:– Bagatell!És ittak ismét a megkötött üzlet sikerére. Majd bejött Cibuláné is, és igazán kellemesen telt az idő, csak

Schraffot kerülgette a hányinger, pedig keveset ivott, és ügyelt a szájára.

FÖLDIEK, HA TALÁLKOZNAK

Másnap Schraff nem ment el dolgozni. Egy órával később is reggelizett, és törte a fejét erősen az „asztrál emanációkon”. Azzal ugyanis tisztában volt, hogy más technikával kell vizet fakasztani, mint a citromfák tövében fülbevalót lelni. Meg aztán Boşcan és Gyálffyné közt is van némi különbség. Persze, megvolt neki a terve, már akkor este, hogy „felvállalta a munkát”. Csak még azt nem tudta, miként is fogjon hozzá.

Cibuláné minden helyi lapot járatott, mert a sajtóval kereste a jó viszonyt. Hol az egyik, hol a másik lapban egy-egy keretes hirdetést is rendelt: „Cibula Kálmánné, született Talaga Ida fellebbenti Önnek a jövő fátyolát. – Meteor u. 7/a. Hétfő kivételével mindennap!”

Schraff jobb híján a reggeli lapokat forgatta. Egyszer csak a hírek között megakadt a szeme egy kövérebb betűkkel szedett hirdetésfélén: „A földkéreg kialakulása” Előadó: Ors Péter geológus. Az ismeretterjesztő előadás színhelye a Vasas-otthon; május 14-én 19 óra.

– Hm – hümmögött egyet Schraff, de azért elég bizalmatlanul csóválgatta a fejét. Mióta a szakszervezeteket a királyi diktatúra feloszlatta, még nem jelent semmit, ha valaki a Vasas-otthonban ad elő. Azért elhatározta, hogy utána néz ennek az Ors Péternek, mert az Orsokról már ő is hallott egyet s mást.

Sok ideje azonban nem volt a spekulálásra, mert pont kilenc órakor egy nagy fekete személyautó állott meg Cibuláné háza előtt. Abban a pillanatban Schraff is kilépett a kapun, és beült a kocsiba hátul – Boşcan mellé.

Az inspektor nem volt valami beszédes hangulatában. Csak ült hátradőlve, cigarettázott és hallgatott. Emiatt azonban Schraff egyet sem búsult. Hátradőlt ő is, és hallgatott, csak nem cigarettázott.

A kocsi kikanyarodott az országúira. Aztán jobbra, előre egy földúton, pár száz méter után megállott. A város déli peremén szálltak ki, de itt már csak csupa szántóföld vette körül őket. Arra messzebb, túl a vetésen, mint kisebbfajta erdő integettek feléjük az alvernai gyümölcsösök. A fák tavaszi koronája felett vidáman piroslott a zárda cserépfedele.

A szépen gondozott egy-kétholdas parcellák között csak kettő árvállott elhagyottan. Mintha egy finom belvárosi iskolába két torzonborz utcakölyök tévedt volna be véletlenül: a zöldellő gyom már lábszár középig felverte mind a kettőt.

– Akármelyiket választhatom – bökött feléjük Boşcan. – Amelyiket maga mondja.Schraff nem szólt semmit, csak jól megnézte magának a két táblát: azt is, amelyiknek a szélén

álldogáltak, s azt a másikat is arrább, egy jó kőhajításnyira.– Hogy értesíthetem, Boşcan úr?– Itt a telefonszámom – Boşcan egy kitépett noteszlapra felírt két számot. – De ez csak magának szól! –

tette hozzá figyelmeztetőn, mikor átadta a cédulát.– Természetes – bólintott Schraff, s a tárcájába gyűrte a fél tenyérnyi papírszeletet.Talán a frissen pezsdülő élet láttán, talán régi otthoni emlékek nyomán Boşcannak megjött a

beszélhetnékje:– Egy kis paradicsomot varázsolok ide, Schraff úr! Csupa gyümölcs, csupa rózsa, csupa gyönyörűség!– Meg kell azért dolgozni, Boşcan úr – figyelmeztette Schraff a lelkes szigurancást.– Á, bagatell! – legyintett Boíjcan fölényesen. –; Van egy kertészem. Markomban tartom a fiukát – és

Boşcan maga elé nyújtott karján marokba szorította az öklét: – Így ni! Az elvállalta felesben. Kézi munkaerő kikerül a fogházból. Hm. Csak siessünk, Schraff úr, mert az enyém ugyan az első választás joga, de a kollega sürget.

– Értem – bólintott Schraff komolyan, mert már azzal is tisztába jött, hogy miféle úton jut Boşcan a birtokhoz.

Ha már elment a délelőttje, Schraff utána eresztette a délutánját is. Ebéd után szundikált egyet, majd felöltözött, s egy kis késő délutáni sétára indult. Bár magának is szégyenlette bevallani, élvezte, hogy végre minden kockázat nélkül sütkérezhet a város utcáin.

Amint ott a kis utcákon bolyongott, egyszer csak észreveszi, hogy az egyik hirdetőoszlop előtt Viki úr álldogál, s nagy buzgalommal olvassa a fogpaszta-reklámokat. Mielőtt összeütköztek volna, hirtelen

befordult a sarkon, és megállott az autóbusz-megállónál. A figyelmét azonban nem kerülte el, hogy a közelben egy taxi vesztegel. Mikor végre megjött a busz, Schraff felugrott rá, de a hátulsó ablakon meglátta, hogy Viki úr is már benne ül a taxiban, s a kék Chevrolet a busz mögött halad jó harminc méterre.

Amint a városba értek, Schraff a főtéren leszállóit,. és gyalogosan a posta épülete felé indult. Megállott egy kirakat előtt, és óvatosan körülnézett: a túlsó soron Viki úr bámult egy kirakatot.

Schraffnak most már semmi kétsége sem volt, egyenest a postára ment, belépett az egyik telefonfülkébe és tárcsázott:

– Itt Schraff.– Brávó!– Semmi brávó. Csak arra figyelmeztetem, hogy a díszkíséret nem volt belealkudva a munkadíjba!– Miféle díszkíséret?– Nézze, én szeretek magamban sétálni. Azt a Puhala Vikit sürgősen vakarja le rólam, és mással se

próbálkozzon.– Az istenit az állatjának! Én bizony isten nem ...– Rendben. Akkor a viszontlátásra!Attól kezdve akármilyen óvatosan is közlekedett, többet egyszer sem vette észre, hogy kísérgetné valaki.

Zömök kőépület áll a botanikus kerten túl, a hegyoldalnak futó utca végén. Kovácsoltvas ablakrostélyaival, oszlopos verandájával amolyan átmenetet képez a városi családi ház és a falusi kúria között. Csak éppen hogy gazdasági épületei nincsenek. Így mégiscsak inkább városi háznak szánhatta, aki megtervezte.

Ezt a házat a múlt század hetvenes éveiben legidősebb Ors Péter azért építette ide, mert közelebb volt az erdőhöz, és messzebbre esett a várostól. Azóta a város túlnyújtózkodott az Ors házon s a házat körülvevő gyümölcsösön; a bükkerdő pedig messze arrébb húzódott, ki a hegyek felé.

Ezerkilencszáznegyven május 14-én este, úgy tíz óra tájban ifjabb Ors Péter, a Házsongárdban porladó házépítő Ors Péter dédunokája elégedetten ballagott hazafelé. A hegy megszuszogtatta egy kicsit, de annál jobban esett nagyokat szippantani az orgonaillatos levegőből. Úgy érezte, az előadása jól sikerült, és elhatározta, ha felkérik, máskor is tart ehhez hasonlókat, mert ő szeret és tud is előadni. Az ilyesmi jó előgyakorlat a tanárkodáshoz is ...

– Jó estét kívánok!Hatalmas sötét alak lépett eléje az árnyékból. Ors akaratlanul is hátrahőkölt. Az idegen jó fejjel magasabb

volt, s a sötétségben még erőteljesebbnek tűnt, mint amilyen valójában lehetett.– Ne ijedjen meg tanár úr. Segítségért folyamodok önhöz...Ors Péter szó nélkül a tárcája után nyúlt.– Nem vagyok én útonálló, kérem – tiltakozott az idegen. – Becsületes iparosember volnék, ha hagynák...– Honnan ismer ön engem?– Nem ösmerem, kérem, csak remélem, hogy ön, ifjabb Ors Péter, s a Vasasok előadásáról jön éppeg ...– Valóban az vagyok. De ön kicsoda?– Schraff kérem, Schraff Adolf vagyok.– Á, az új kincskereső-csillag! – s a fiatal Ors hangjából némi gúny bujkált. – Minek köszönhetem a

váratlan szerencsét?– Tanár úr, hallgasson meg engem, s ha gondolja, segítsen rajtam ... Mivelhogy földiek volnánk... A

Schraffok is régi kolozsváriak, mint az Orsok, ha nem is olyan híresek, de becsület dolgában nem maradnak az Orsok mögött...

Ors Pétert meglepte a fura indoklás, de meg is melengette a szívét, mert szerelmese volt szülővárosának.– Kérem, parancsoljon ...Schraff csak vagy öt percig beszélhetett, mert Ors Péter félbeszakította.– Ha gondolja, inkább nálam folytassuk. Csak itt lakom – s a közeli házra mutatott.Nemsokára az öreg ház egyik sarokszobájának ablaka kivilágosodott, s tova éjfél utánig világos is

maradt.

Szervác-Pongrác-Bonifác és Orbán napja között néha nagyon felmelegszik az idő. A május ilyenkor mintha bocsánatot kérne a „fagyosszentek” gorombaságáért. Mi pedig úgy vagyunk e kikeleti hónappal, mint tulajdon ifjúságunkkal: alighogy tovaszállott, már csak orgonavirágos, gyöngyvirág-illatú napjaira

emlékezünk. Mondhat, amit akar, a sok évi meteorológiai átlag, gorombáskodhatnak. a fagyosszentek, a május május marad. Pár verőfényes napjának emléke jobban melenget a novemberi zimankóban, mint a kánikula minden heve. És az is igazság, hogy olyan május még nem volt, amelynek ne lett volna néhány verőfényes napja ...

Az a nap is ilyennek ígérkezett, amelyen. Ors Péter és Schraff Adolf útnak eredt, ki a Kolozsvár környéki dimbes-dombos tájra. Hegyre fel, völgybe le, toronyiránt csapáztak a harmatos fűben. Tékozlók módjára, minden lépésükkel száz meg száz gyémántszemet rugdostak le a fűszálak hegyéről, s szemben a felkelő nappal, aranysugarak s bíbor párák zuhatagában fűrösztötték kopottas öltözetüket. Schraff vasárnap fejében tiszta inget húzott, de csak a sötétkék viseltes ruháját vette fel, amiben hétköznap is járogatott. Ors Péter szabályos turistaöltözete pedig már sok vihart látott, s messziről hirdette, hogy aki hordja, nem a Hója erdő szélén szokott flekkenezni két üveg sör mellett.

Ott álltak meg ők is, ahol egy jó héttel azelőtt Boşcan gépkocsija vesztegelt.– Hát erről meg arról a másikról volna szó ... – mutatott a két elhanyagolt parcellára Schraff.– Ühüm – dörmögte Ors, és körülnézett, majd szótlanul elindult ismét. Schraff követte. Jó fél kilométerrel

arrább felkapaszkodtak egy bokros, ciheres dombra. Ors a mogyoró és a fagyalbokrok tövében kiválasztott egy jó kis helyet, ahonnan éppen a földtáblákra lehetett lelátni.

– Lássuk csak – ült le Ors a fűre terített viharkabátjára, s a térdére tette a térképtartóját. Schraff melléje kuporodott, de Ors a viharkabátjára intett:

– Tessék ideülni mellém. – Schraff, mint valami kisdiák, szinte restelkedve engedelmeskedett.A tanárjelölt átlátszó pauszpapírokat húzott elő a térképtartójából.– Ezeket a szelvényrajzokat az intézetben másoltam le, Boşcan is könnyűszerrel hozzájuthatott volna ...– Á – legyintett fölényesen Schraff –, paraszt volt annak az apja.– Azt hiszem, téved, Schraff úr – s közben Ors a térképét tájolgatta. – Aki ezeket a szelvényrajzokat

csinálta, annak is paraszt volt az apja, de ő most professzor..– Hát olyan is akad közöttük, de én már inkább csak őrmesterekkel, csendőrökkel találkoztam meg ilyen

Boşcan-félékkel. Megfojtanák ezek a maguk fajtáját is, az urak kedvéért. Jó, hogy nem kezdi maga is a munkás-paraszt szövetséggel. Én, kérem, az effélét nem veszem be. Inkább csak a magam útját járom ...

– Eddig elég kanyargós ösvényen járkált, Schraff úr – mosolyodott el Ors. – Most már csak az a kérdés, hogy végül is hol köt ki.

– Ne tessék engem félteni! Azért nekem is bal felől dobog a szívem, vagy mi a fene? – de Schraff hangja már nem duzzadt az önbizalomtól.

– Hm – csóválta meg a fejét Ors, miközben a szelvényrajzokat a térképpel egyeztette. – Annak a gazember Boşcannak még szerencséje is van. Schraff úr – fordult az ezermester felé –, csak magától függ, hogy Boşcan szerencséjét a nép szerencséjére változtassa.

– Ne tessék már ilyet mesélni! – vakarta meg a tarkóját Schraff. – Majd ha Boşcant felakasztják! ...– Hamarabb, Schraff úr, hamarabb – mosolygott Ors. – Nézze, az én derék professzorom már vagy négy

éve megállapította, hogy itt mindenütt lehet vizet találni. Igaz, hogy 10–15 méter mélyen. De senki sem hiszi, mert régi hagyomány, babona, mi a fene, hogy itt a víz elbújik az ásó elől ...

– Elbújik? – nézett egy nagyott Schraff.– Így tartják – vonta meg a vállát Ors. – Mind csupa kisparaszti parcella ... Senki sem meri kockáztatni a

pénzét. Pedig csupa-csupa kertté lehetne varázsolni az egész vidéket. Maga most a varázsvesszőjével többet csinálhatna, mint mi, ha házról-házra járnánk, s minden házban az angyalok nyelvén prédikálnánk.

– Áhá! – ragyogott fel a Schraff arca. – Ezt a firkát! Ezt nem néztem ki magából, tanár úr! – aztán hirtelen leolvadt az ezermester képéről a ragyogás. – Csakhogy sikerül-e az első?

– Nem akárki az én professzorom, ha paraszt is volt az apja – mosolyodott el Ors némi gúnnyal –, térképet tájolni meg én is megtanultam egy kicsit. Nézze csak! Azt az alsó táblát választassa Boşcannal.

Ors a messzeségbe mutatott, és Schraff csak bólintott hozzá.A tanárjelölt egyszer-kétszer szeméhez emelte a távcsövét, gondosan végiggurigázta térképméröjét a

szelvényrajzokon is, a térképen is.– Látja? – nyújtotta át a távcsövét Schraffnak – ott az ösvény mellett azt a mélyedést. Sok sárga virág

nyílik ottan. Gólyahír ...– Igen, igen – helyeselt Schraff, s a látcsövet egy világért le nem vette volna a kijelölt pontról.– Attól balra vagy tizenöt, húsz méterre az a haragoszöld folt ... Csalán, ha nem tévedek ...– Igen ... mintha ... – bizonytalankodott Schraff.

– Nem tesz semmit – nyugtatta meg Ors –, úgy is pontosan kijelölöm a helyet, amikor arra kerülünk. Ott csak kilenc egész négy tized métert kell ásni. Az egész környék legkedvezőbb pontja. Éppen jó lesz reklámnak ... Nagy üzlet lesz belőle... Ha tisztességes áron csinálja Schraff úr, mindig számíthat a támogatásomra. Természetesen bérmentve.

Schraff szomorúan lehajtotta a fejét:– Igaza van tanár úr, ha ilyesmit gondol rólam. Rászolgáltam ...– Nem akartam megbántani, Schraff úr ...– Még csak egy kérésem van, tanár úr!– Tessék!– Köpjön szembe, ha egyszer is meghallja, hogy én egy banit is elfogadtam akármilyen varázsvesszős

munkáért ...

„SCHRAFF ÚR”

Mikor Schraff kinyitotta a szemét, odakint szürkült, de hiába erőltette az agyát, sehogysem tudta eldönteni, hogy hajnali vagy késő esti szürkület szivárog be a nagy fehér rámás ablakon. Megpróbálta az ablak felé fordítani a fejét, de nyakszirtjébe mintha kést döftek volna, éleset nyilallott, s olyan émelygés vett erőt rajta, hogy azt hitte, menten összehányja magát.

Ült tehát csendben, tájékozódni próbált a fehéres félhomályban, és igyekezett visszaemlékezni a történtekre. Ez viszonylag nem esett nehezére, mert ha mozdulatlanul feküdt, a hányinger elmúlt, csak nyeléskor lüktetett egyet-egyet a tarkójába.

Nem vitás: egy kórházi ágyon feküdt. Mellette valaki hangosan lélegzett, majdhogy nem horkolt. Szemben, valamivel messzebb halkan nyögött, sóhajtozott egy tremolázó hang. A másik oldalon mély, egyenletes lélegzéssel aludt valaki. Egyre több emberi neszt különböztetett meg. Talán heten-nyolcan is lehettek körülötte.

De hogy a fenébe kerülhettem ide? – tűnődött Schraff. – Áhá! Péntek délután kikocsiztam Boşcannal a földekre ... Jó két órát marháskodtam a varázsvesszővel. Aztán levertem a cöveket a kő mellé, amit még vasárnap oda tettünk oda Orssal, hogy el ne tévesszem a helyet ... Boşcan még egyszer figyelmeztetett, hogy megnyúz, ha csőbe húzom ... Akkor már szürkült ... De mi a fenéért indultam egyedül haza és gyalog? Persze ... Boşcan be akart vinni egy vendéglőbe. Még csak az hiányzik, hogy vele lássanak egy asztalnál mulatérozni... Szóval ezért indultam egyedül haza. Milyen szép, csillagfényes este volt... a városszéli akácosig ...

Közben egyre világosabb lett. Nemsokára egy ápolónő lépett a kórterembe.– Kérem ... – próbált megszólalni Schraff, de alig fordult a nyelve, és nem úgy jött ki a szó a szájából,

ahogy akarta.– Végre! Magához tért! – mosolygott az. ápolónő, s odasietett az ágyhoz.– Milyen nap van? – kínlódta ki a szavakat Schraff.– Vasárnap ... de üljön csendben.Szóval másfél napig voltam eszméletlen – állapította meg Schraff, mert az esze egyre inkább tisztult.Nemsokára bejött a szőke, keskeny arcú szolgálatos orvos. Fiatal volt nagyon, s hogy komolynak

látsszék, gyakran összevonta a szemöldökét. Schraffhoz is így szólott:– Agyrázkódás ... Feltétlenül csendben kell ülnie. – Aztán megcsóválta a fejét: – Jól elbántak magával.– Doktor úr! – nyöszörgött Schraff. – Értesítsék Ors Pétert! Gyöngyvirág u. 3 szám.A doktorka egy receptblokkra írta az Ors címét, és vissza is olvasta. Schraff csak egy hosszú lapos

pillantással helyeselt, mert a fejét nem tudta mozdítani. Egy pillanatig arra gondolt, hogy Böjthét is értesíteni kéne, de aztán jobbnak látta, ha ebbe az ügybe nem keveri bele a gyáriakat.

Két hétig csak Ors látogatta meg. Két hét múlva, egy csütörtök délután, a látogatási napon Jozefa is eljött, s hozott egy üveg befőttet. Akkor már könnyen volt Schraff, csak éppen hogy feküdnie kellett, mert ha mozgolódott, menten rájött a hányinger. Egyébként vígan beszélgetett, éjszakánként nagyokat aludt. A lány egy székre ült s úgy újságolta.

– A naccsága még mindig nem tud magáról, Schraff úr. Azt mondta, hogy elsejéig ki van fizetve a szoba, de azon túl, ha nem jelentkezik, egy napig sem tartja fenn magának. Lehet, hogy Viki úrnak adja ki. Az már majdnem, hogy ott lakik nálunk. De nekem békét hagy hál'istennek, csak a naccságát pártfogolja.

– Váljék egészségükre – jóságoskodott Schraff.– Én is mehetek, Schraff úr – újságolta a lány. – Elsejével fel is út, le is út.– Nafene. Hát miért?– Úgy látszik, kitelt az esztendőm – vonta meg a vállát Jozefa. – De bánja a rosszseb, már eddig vagyok s

a torkára mutatott.Ekkor jött meg Ors Péter, s megállott az ágy szélénél. Már előzőleg a kezelőorvostól megtudakolta

Schraff állapotát. Most a két szemével is meggyőződhetett, hogy a mester napról napra jobban virul, és nincs messze az idő, amikor felépülten hagyja el a kórtermet. Betegségről-bajról egyikük sem szeretett a kelleténél többet diskurálni. Így hát két mondat után már másról folyt a szó.

– Na, Schraff úr, mit állapított meg a rendőrség?– Megvan mindenem. Sem a pénztárcámat, sem a zsebkendőmet nem bántotta, aki leütött. A

varázsvesszőt meg én nem mondtam be nekik – és Schraff kacsintott egyet. – Olcsón megszabadultam tőle ...

– Pedig jól szuper ált. Boşcanék ma reggel vizet találtak. Az egész környék csodájára jár, és Boşcan fűnek-fának dicséri a maga tudományát.

– Annál jobb, hogy oda a varázsvessző. Boldoguljon vele, aki elrabolta ...Ors nem akart most vitatkozni, hirtelen más irányba terelte a szót:– Itt hagynak Benkőék ...– Azok kik? – érdeklődött Schraff közömbösen.– Ó, Benkő bácsiék? – és Ors Péter arca kisfiúsán felragyogott. – Benkő bácsi pávafarkú galambokat

faragott, mikor kicsi voltam, brugót csinált meg füzfasípot. A lakásért, fűtésért, világításért, mit mondjak? Izé ... hát szóval házmesterkedett a házunk körül. Persze a munkáján kívül. Egyébként a bőrgyárba járt napszámba. A felesége rendes fizetésért az édesanyámnak segített a háztartásban ... Most megörökölték a nagybátyjukat s hazamennek Pálfalvára. Schraff úr, ha tudna valaki, akit garantálhat ... Benkőék is megvoltak vagy húsz évig nálunk ...

– Stop! – Schraff viszonylag élénken emelte fel a mutatóujját. – Szi, a teremtésit! – ez a sebének szólt.– Mi éppen munka után járunk – s az eddig szerényen hallgató Jozefára mutatott. – Ha gondolja, tanár úr,

szólhatna az édesapjának ...

Vagy két hónap múlva az Ors ház kapujára olajfestékkel pingált kéttenyérnyi bádogfirma került: Schraff Adolf lakatos-szerelő.

Ahogy telt az idő, az öreg ház egyre fiatalodott: zsalugátereit frissen mázolták, kapuja automatikusan nyílott, kéményén milliméternyi mállott vakolat sem éktelenkedett. A szomszéd fuvaros lassanként megszokta, hogy a kert füvére nem a nagyon megöregedett háziúrral, sem a fiával kell megalkudni, hanem Schraffal. Úgyszintén a gyümölcsre, ha van termés. S az öreg Orsnéhoz is hiába fordultak, mert az mindenre csak azt mondta: „Ezt Schraff úr jobban tudja”, „Majd megkérdezzük Schraff urat!” Lépésről lépésre a hátulsó kisszobában már alig fért el a műhely. Akkor, amire Schraff még álmában sem gondolt, maga Orsné ajánlotta fel, hogy üssenek ki egy falat, tegyék arrább, mert mi a fenének akkora hodály pipatórium, mikor a házban senki sem pipázik.

A kőművesmunkához azonban segítség kell. Jozefa menten ajánlotta, hogy van itt egy falujabeli legény, az eljöhetne. Egy hét alatt kitágult a műhely, és Schraff csendes kis legényszállását a mellette levő kamrába rendezte be.

Közben csináltatott egy rend gyönyörű kétsoros fekete ruhát, és egy fekete szövet-télikabátot. Egy ugyancsak fekete velúrkalapot vett hozzá. A fehér habselyem sállal, bőrkesztyűvel együtt s a sevrócipővel gondosan elzárta az egészet a ruhásszekrényébe. Aztán hozzáfogott, hogy előkészítse a napot, amikor felveheti a sok szép holmit.

Ettől kezdve gyakrabban megfordult a konyhában, és mindig talált valami javítanivalót. Schraff-féle mosogatósodronyt spekulált össze, hogy Jozefának megkönnyítse a munkát. Fehér surlóport kevert mosószódával, hogy feleslegessé tegye a marószódát, sőt némi okker hozzáadásával gyönyörű sárga színűvé varázsolta a lapítókat, a padlót, mindenfajta deszkaneműt. Az immár másfél éve dúló háború egyre több tisztítóport, vegyszert is felzabált, de Jozefa a Schraff jóvoltából ezt a hadi kárt alig érezte.

Az ezermester pedig már-már elérkezettnek látta az időt, hogy komolyabb szót váltson a lánnyal, aki mindig szíves volt hozzá, és olyan kedvesen rakta eléje az ételt, ínért Schraff is az Orsék konyháján kosztozott. Egy csendes vasárnap délután az öreg Orsné apró, erélyes koppintásokkal bezörgetett Schraff ajtaján:

– Bocsásson meg, Schraff úr, hogy ilyen alkalmatlan időben zavarom ...– Dehogy zavar, kedves nagyságos asszony – és Schraff kihúzott az asztal mellől egy széket –,

parancsoljon, foglaljon helyet.– Nézze Schraff úr, magát komoly, megbízható embernek ismerem ... – fogott a mondókájába Orsné,

miután leült. – Tegnap este, színházból hazajövet, Jozefát egy legénnyel találtam itt a kapu alatt.– Jozefát? – Schraff majdhogy fel nem nyögött.– Mit csudálkozik rajta? Szép lány, jó dolgú lány, tisztességes ...– Jól mondja, nagyságos asszony – helyeselt Schraff élénken.

– Nahát! Ha becsületes szándékú legénnyel hozta össze a sors, ne bujkáljanak a kapu alatt. Jöjjenek be. De ha valami csirkefogó, én azonnal megírom a lány szüleinek, hogy vigyék innen haza. Kár volna ilyen rendes lányért, ha valami kapcabetyár behálózná. Drága Schraff úr, nézzen utána, ki az illető, s ha lehet, nézzen egy kicsit a szeme közé. Jól értsen meg, drága Schraff úr, nem akarom a lány szerencséjét vagy boldogságát megrontani ... Ért engem, ugye?

– Tökéletesen, nagyságos asszony.Mikor aztán Schraff egyedül maradt, végigvetette magát az ágyon, s úgy hevert rajta tova éjfélig. Úgy is

nyomta el az álom: ruhástól.Két nap múlva pedig hozta az információt:– Simó Josefa után egy falujabeli legény jár. Bizonyos Máthé Ferenc, aki 1917-ben született.

Katonaviselt. Jelenleg kocsis a Hermes szállítási vállalatnál. Jó erkölcsű, becsületes legény, komoly szándéka van.

Miután Orsné egy-egy biccentéssel tudomásul vette Schraff jelentését, az ezermester még hozzátette:– Ez. az a legény, aki segített a falrakásnál, ha még tetszik rá emlékezni.Azért a szép fekete öltöny nem veszett kárba. Esküvői ruha lett abból, mert a Máthé Ferenc és Simó

Jozefa lakodalmán Schraff Adolf volt a leány násznagya, és mulatott kivilágos kivirradtig, ahogy egy magafajta világlátott, elegáns iparoshoz illik.

Alig négy hónap után Máthé Ferencet behívták katonának. Összesen négy tábori lapot írt Galíciából, aztán soha semmi hír nem jött felőle, csak ilyen-amolyan mendemondák. Jozefa pedig ott maradt Orsoknál, pedig már szobát is béreltek közel az istállóhoz, ahol Máthé Ferenc dolgozott.

Negyvennégy október végén pedig ily szavakkal fordult Schraff ifjabb Ors Péterhez:– Tanár úr – most már joggal nevezte így –, tud maga ásni?– Minek azt, Schraff úr?– Én csak amondó vagyok, ássunk fel egy jó darabot a kertből, mert azzal, hogy felszabadultunk, még

nincs elintézve minden. Nézze: itt vannak a kedves szülei, maga, én, maholnap Jozefa másodmagával, mert ha minden jól megy, jövő hónapban megszületik a kicsi Máthé ... Ennyi embernek enni kell, tanár úr! Már pedig itt flama lesz, tanár úr, nagy flama ...

És felástak egy jó darab helyet, s a füvet sem adták el a kertből, hanem nyulakat kerítettek, s gazdálkodtak, mint még soha. Igaza lett Schraffnak: nagyon jól fogott az 1945-ben és 1946-ban, s azután sem ártott.

Pedig Schraff visszament a gyárba, új neve szerint a Viktóriába, Ors Péter is kapott tanári állást, de két fizetés s egy nyugdíj is kevés lett volna, holott százezrével, milliójával számolták a pénzt akkoriban.

Ezerkilencszáznegyvenhat őszén Schraff ismét csak felvette a szép fekete ruháját. Fekete velúrkalapját ez alkalommal kezében vitte, s úgy adta meg a végtisztességet idősebb Ors Péternek.

Valahogy úgy adódott, hogy attól kezdve Schraff intézkedett mindenben. A kicsi, erélyes Orsné vakon megbízott benne, és soha sem kellett csalódnia. Ifjabb Ors Péterrel a hegyeket járta, berendezte a laboratóriumot, s olyan szenvedélyesen dolgozott némelyik kísérleten, s törte a fejét egy-egy új megoldáson, mint valami egyetemi műszerész.

Közben rendezte a kertet, házat, javította a nyúlketreceket. Kerített valahonnan egy ócska motorkerékpárt, azt újította, reperálgatta s varázsolta táltossá. Különböző automata játékokat okkumulált ki a kicsi Ferikének, s amivel lehetett könnyítette az anyja dolgát.

A gyárban sem volt vele semmi baj. Elvégezte a munkáját jobban, mint sokan mások. Csak hogy ott nehezebben felejtettek. A háta mögött nem is nevezték másnak, csak „kincses Schraffnak”, s ez ellen Böjthe Károly sem tehetett semmit.

Pedig hova lett Cibuláné, Boşcan, Viki úr? Elfújta valamennyiüket az új világ szele. A titoktartó Ors Péteren kívül más tanúja nem volt Schraff egykori pályafutásának, csak a mendemondák éltek tovább. S ez így volt rosszabb.

Lassacskán Schraff olyan emberré válott, akinek egész életét kitöltötte a háza tája, az a különös családféle, amelynek gondját a vállaira vette, és vitte vidám, megelégedett szívvel.

Negyvenkilenc nyárelején Ors Péter egy vörösesszöke hajú, szeplős, kicsit olyan répafejű legénykével állított haza. Egyenest a konyhába vezette, s. csak ennyit mondott:

– Ez a Fábián Rudi. Őszig nálunk lesz ...

Öreg Orsné s Jozefa a gyermek előtt nem szóltak semmit, de nemsokára Orsné szerét ejtette, hogy beszéljen a fiával:

– Mit fog ehhez szólni Schraff úr?– Vele majd én beszélek – nyugtatta meg az anyját Ors Péter, de azért egy kicsit szorongva várta haza

Schraffot, mert maga is jól tudta, hogy általában elég szűkösen vannak, és Schraff ugyancsak takarékosan gazdálkodik, hogy fussa mindenre, mert a laboratórium, a kirándulások nem kevés pénzbe kerültek, azokra pedig, ha fene fenét evett, Schraff akkor is kiteremtette a reávalót.

Öt óra felé fütyürészett haza Schraff a munkából, s egy negyedóra múlva már a párolgó leves előtt ült megmosakodva. Ebédelni mindig a konyhában ebédelt. Ingujjban, komótosan, s közben elmesélte, mi történt aznap a gyárban, egy-két barátságos szót Ferikével is váltott, aztán elszívott egy cigarettát, s hozzákezdett a második műszakhoz. A kertben, a nyulászatban, a motorja körül vagy a laboratóriumban matatott estig. A vacsorát aztán rendesen Ors Péterrel fogyasztották el. Ha úgy adódott, Jozefa is leült közéjük. Ilyenkor Ors Péter vitte a szót. Mindig tudott valami érdekeset mondani, amit érdemes volt meghallgatni, s amin el lehetett gondolkozni.

Akkor délután Ors Péter is leült a levest kanalazó Schraffal szemben. Miközben Jozefa a káposztás kockát rakta ki a tűzhelynél jó pupulyázott tányérral, a tanár megszólalt:

– Nagy disznóság volt arra mifelénk. Majdhogynem emberhalál lett belőle. Arany miatt, tudja ...– Áhá – bólintott Schraff. – Hallottam róla. Lekapcsoltak egypár feketézőt.– Volt köztük még betörő is. Azt hiszem, kapnak egypár évet ...– Hallom az a tróger Fábián volt az orgazdájuk... s vagy kettő megugrott.– Szóval, éppen a Fábián fiúról van szó ... – Ors hangjában némi szorongás bujkált. – Árvaházba akarták

küldeni, mert anyja nincs ... Senkije ... Azt hiszem, az nem segítene. Ilyen dolgok után, abból a környezetből, ki tudja, mi lenne belőle?

Jozefa feszült figyelemmel nézte Schraffot. Az ezermester azonban mozdulatlanul ült, mint egy kemény, csontos arcú bálvány s hagyta, hogy Ors mondja tovább:

– Ősszel valami jó szakmai iskolába adjuk. Addig itt lehetne nálunk. S amíg a maga lábára áll, valahogy gondját kéne viselni ... igaz, hogy az apja ...

– Attól ő még rendes ember lehet – legyintett Schraff –, s ha rajtunk múlik, az is lesz ...Jozefa a háttérben melegen elmosolyodott, de a két gondokba merült férfi ezt nem vette észre.

Pár hét múlva pedig a laboratóriumban így szólott Schraff Ors Péterhez:– Rendes gyerek ez a Rudi, tanár úr ...– Örülök, hogy megnyerte a tetszését, Schraff úr ...– Vigye el az ördög! – mordult fel Schraff – hogy maga mindig csak ilyeneket mond: „megnyerte a

tetszését” meg „örülök”, meg efféle. Közben az esze máshol jár.Ors eddig egy kicsi gumitömlős pipettával babrált. Most megrökönyödve nézett az ezermesterre, az pedig

folytatta.– Ha már annyira örül, hadd lám, tudja-e, mit kezd vele ősszel?– Van egy barátom, tanár az elektroiparban. Oda beveszik ...– Pofonegyszerű. Igaz? – gúnyolódott Schraff. – Na, jöjjön velem.Haragoszöld orgonabokrok közé volt elrejtve a nyúlszín. L alakban álltak a ketrecek, s a rövidebb

szárnyon középen, félig leguggolva babrált Rudi: óvatos mozdulattal hol abba a ketrecbe nyúlt, ahol az új fialás melegedett, hol a másik rekeszben nyugtalankodó anyát simogatta meg. Jó negyedóráig tett-vett. Ors meg akarta szólítani, de Schraff nem engedte. Úgy hagyták ott a fiút, hogy észre sem vette.

– Én ugyan nem ismerek senkit a mezőgazdasági iskolában – szólalt meg Schraff, mikor ismét a laboratóriumban voltak –, de Rudiból mégis mezőgazdász lesz. Addig viszi, amíg az esze bírja ... Ezt én mondom magának, tanár úr.

Abban az évben csudára sikerült az almaszüret. Schraff új ászokat ácsolt a pincébe, s a kézzelszedéshez meghívta Böjthééket is kalákába. Az idén már Böjthéné is eljöhetett, mert Karcsi immár elég nagyra nőtt, s rá lehetett hagyni a nagyanyjára.

Volt ott mit szedni egész nap öt embernek is, mert az öreg Orsné már nem számított, és Rudi immár egy hónapja a mezőgazdasági technikumból küldözgette a leveleket. Méghozzá felváltva: egyet Schraffnak, aztán egyet Orsnak, majd egyet Jozefának, és mindegyikben „csókolta Ors néni kezét”.

Ebédre csak zsiványpecsenye volt á la Ors Péter. A nyársakat Schraff faragta hozzá. Mindenik nyársra egy szelet húst, egy karika hagymát, egy vékony filling szalonnát fűztek váltakozva ..., Szóval, amolyan kirándulásfélét rendeztek a ház kertjében almaszürettel egybekötve.

Estére nagy tokányt főzött Jozefa, hozzá puliszkát, és némi karcos bor is került az asztalra. Végül egy nagy kosár alma is járt a kalákázó Böjthe házaspárnak. Már rég égtek a villanyok, mikor a jól sikerült nap végére értek, s Böjthéék nekiindultak a csillagszemű városnak.

Schraff egy darabig még le is kísérte őket, visszafelé jövet pedig a konyhába került. Jozefa már túl volt a mosogatáson, és éppen törülgette az edényeket.

Schraff leült megszokott helyére az asztal mellé, és rágyújtott. Hosszan maga elé fújta a füstöt:– Minden rendes családban legalább két gyerek van ... Esetleg három ... Igaz-e?Jozefa egy pillanatig Schraffra mosolygott, s a törlőrongy megállott a kezében:– Ez honnan jutott eszébe, Schraff úr?– Hát – simogatta meg az állát Schraff–, úgy néz ki, hogy ez a Rudi gyerek egészen rám marad. Szóval,

hogy nekem is van már egy fiam. Aztán magának is ott van a Ferike ... Vagyis hát egálba volnánk, ha maga is úgy gondolja, Jozefa kedves.

Így történt meg, hogy Schraff fekete öltönye mégiscsak elérte eredeti rendeltetését, és Ors Péterből meg Böjthe Károlyból amolyan násznagy-féle lett, mert akkoriban még két tanúval folyt az állami esketés.

Jozefának néha eszébe jutott Viki úr meg a kis gügye úrforma a két „polos” borravalójával. Ilyenkor valami kellemetlenkedő érzés fogta el, hogy azt a pénzt éppen ezzel az emberrel akarta megfelezni, akivel most az életét osztja meg. Talán az volt a legrosszabb, hogy nem tudhatta, mit gondol erről az ura, ha neki is eszébe jut néha, s ezt meg sem kérdezhette tőle.

Egyszer például Fábián Rudi apja került szóba. Azt Jozefa soha el nem felejti: az ura egy keserűt legyintett:

– Hagyjad! A becsület néha egy hajszálon múlik; Fábiánnál elszakadt a hajszál. Hát ennyi az egész... – azzal Schraff felállott a kályha mellőli fotelből, és kiment a kertbe. Estig be sem jött a házba, pedig közben az eső is szemerkélt egy-egy kicsit.

És Jozefa tudta, hogy a becsület azért soha sem egy hajszálon múlik, és éppen azért tudta olyan bizonyosan, mert ismerte Schraff Adolfot.

Ami Ors Pétert illeti, hét határt becserkészett immár a Schraff társaságában, de a Boşcan-féle dűlőnek még a környékét is kerülte.

Közben gyakran el-eltöprengett, hogy tulajdonképpen kije-mije is neki ez a „Schraff úr”, mert még mindig csak így szólította, s az is őt „tanár urazta”.

És Ors Péter rájött, hogy a szavaknak néha egészen más a jelentése, mint általában tudják.Lám, milyen fura: az az ember, aki immár családjával az Ors ház felét lakja, s akiről ő valamikor azt

hitte, hogy közönséges szélhámos, most barátja, testvére, kicsit apja, s mégis egyik sem. Valami egészen más, amit csak így tud megnevezni: „Schraff úr”.

A SARKÁNYKÍGYÓ ÉS AZ EMBERARCÚ ŐSBIKA

Csatakos, korán szürkülő november délután Ors Péter felkattintotta az olvasólámpáját, s beült az íróasztala mellé. Olvasott, jegyzetelt, néha megcsóválta a fejét, máskor, mint a vizsla, ha nyomra kap, valósággal beleszippantott a könyv lapjai közé, s két-három vonással a lap szélén megjegyzett valamit, majd ismét olvasott tovább.

Nyolc-tíz oldal után visszaforgatott, és tenyérnyi cédulákra kiírt egyet-mást a könyvből. Néha valamelyik noteszébe jegyzett néhány sort. Volt vagy három is kikészítve a keze ügyében.

November vége felé az alkony tolvaj léptekkel lepi meg a világot, s ha egyszer beesteledett, nem lehet tudni, mióta van este.

Akkor délután Ors Péter is úgy süppedt a munkájába, mintha az egész végtelen idő rendelkezésére állna: nemigen sietett, mégis haladt folyamatosan, s az asztalán csak gyűltek, gyűltek a cédulák, sokkal nagyobb iramban, mint máskor, ha világfaló lendülettel ült az asztalhoz, de odakint csalogatóan sütött a nap vagy kacér tavaszi szellő surrant be a nyitott ablakon.

Halkan nyílott a dolgozószoba ajtaja, Jozefa lépett be. Ors feltekintett a könyvéből:– Tyű, már kész a vacsora!– Dehogy, tanár úr! – s az asszony hangja megremegett –, de negyed hét, és Dolfi még nem jött haza...Ors az órájára pillantott, és fogalma sem volt, hogy most mit kéne mondani vagy csinálni. Az asszonyból

kitört az aggodalom:– Csak nem érte valami baj ...– Kizárt eset! Vagyis hát ... Tényleg, miért nem jött még haza?Ilyesmi még sohasem fordult elő. Schraff úgy járt, mint az óra. Mondjuk, mint a toronyóra: Legfennebb

öt-tíz percet késett vagy sietett.– Ha telefon volna ...– Helyes! – és Ors Péter arca szinte felvidult: immár tudta, mi a teendője. – Öltözöm s megyek. De maga

azért ne aggódjék!Tekintettel a locspocsos időre, Ors a fókazsírral karbantartott bakancsát kapkodta elő, és éppen a

sínadrágjába lépett be, mikor kinyílt az ajtó, és Schraff állott előtte. Egy lapos viaszosvászon-tokot szorongatott a hóna alatt:

– Hova siet, tanár úr? Nem késik el sehonnan!– Maga után, drága jó Schraff úr! Hogy kipiszkáljam valamelyik kocsmából – mordult vissza Ors; de

kiérzett a hangjából, hogy inkább örül, mint bosszankodik.– Csendesebben, tanár úr! És főleg több áhítattal: éppen az imént adtam feloldozást egy haldoklónak.Ors értetlenül nézett végig a szálas emberen, akin különös, csapzott fáradtság látszott, s bár furcsán

beszélt, valahogy mégsem úgy, mint aki tréfál.– Húzzon már nadrágot – kedélyeskedett Schraff –, a hosszú gatya magának sem áll valami sikkesen.Egy perc múlva már a dolgozószobában ültek a két kopott bőrfotelben, egymással szemben, mint

annyiszor az elmúlt évek folyamán. Nemsokára Jozefa két nagy bögre kávét hozott. Azok mellett akár reggelig is diskurálhatnak. Schraff ugyanis semmit sem kért enni, és a gyufaláng megremegett az ujjai között, mikor rágyújtott.

– Van valami, amit még magának sem mondtam el, tanár úr!– Nocsak ...– Nem volt ott olyan sötét akkor este. Jól láttam én. hogy ki vert engem fejbe. Még szerencse, hogy azt

hitte, elintézett egy csapásra, mert nem sajnálta volna tőlem a másodikat sem ...– És miért nem jelentette fel?– Hálából – csillant fel egy ravaszkás fény Schraff szemében –, mert megszabadított ettől – és a sötétzöld

viaszosvászon-tokot mókás bókkal átnyújtotta Orsnak.A tokból a két rotángszálból összefont varázsvessző hullott az Ors ölébe. Schraff elégedetten bólintott

hozzá:– Hát ez az a bizonyos toledói márka. Ez kellett annyira a Viki úrnak ...

– Hát ő volt? – szörnyülködött Ors.– Ő – bólintott Schraff. – Egy furkósbottal. De nem a bunkója ért, csak a szára. Most pedig meggyónt

szépen, és én feloldoztam. Megígértem, hogy a másvilágon sem reklamálom meg, ha már az evilági életben futni hagytam. Gyálffyval egyezzen ki, ahogy tud. Abba én már nem szólhatok bele, mert a bolond bárót is ő tette el láb alól ...

– Jó, jó, Schraff úr, de hogy kerültek össze? – türelmetlenkedett Ors.– Ő hívatott ... Egy gyerek várt a portánál, mikor kijöttem a munkából. Rendes, jól öltözött gyerek volt,

de azért magammal vittem Böjthét is, mivel családos ember vagyok, és Viki úr nem szokott tekintettel lenni az efféle mellékkörülményekre ...

Schraff megtapogatta a kávéscsészéjét, és két mohó kortyot ivott a meglangyosodott italból.– Ha tudná, mik vannak ebben a városban, tanár úr! Mióta bevezették a gázt, a fáspincékkel a kutya sem

törődik. Elzüllött, részeges csavargók lopakodnak be, s húzódnak meg bennük. Ha észreveszik őket, továbbállnak, s kerítenek egy másik kuckót... Ez a Viki úr is ... Szóval szörnyű volt. Már a végét járta. Idült alkoholizmus. Teljesen leromlott szervezet ... tüdőgyulladás. Böjthét azonnal a mentőkért küldtem ... de hát döglött lovon a patkó ... Fél hatkor meghalt ...

Schraff legyintett. Ors megdöbbentőn hallgatott. Ő csak látásból ismerte Puhala Viktort, és a Schraff elbeszéléséből.

– Megpróbálom szóról szóra elmondani az utolsó szavait – ráncolta össze a szemöldökét Schraff –, de már alig pihegett. Szóval azt mondta: „A Kajántetőn ... barlangban óriási aranygomb ... úgy idvezüljek, láttam. Gyálffy vezetett oda. Megöltem, hogy az egész az enyém legyen. Soha többet nem találtam meg a bejárót ... Óriási barlangok ... Azért kellett a varázsvessző ... Óriási barlangok ... Bocsáss meg ... Csak igaz ember kezében működik ... Te igaz ember vagy ... A sarokban van. Minden a tied. Neked sikerül ... Biztosan sikerül ...” Hát ennyit mondott – Schraff végigsimogatta a homlokát. – Amit ezután még motyogott, lihegett, azt már nem értettem, de a sarokban egy régi gázálarc-tokban, a homokba rejtve tényleg megtaláltam a varázsvesszőt, s mellette ezt a bőrkötésű könyvecskét. Azt hiszem, ezt is reám hagyta. Magának adom mind a kettőt, maga gyűjti az effélét.

Azzal Schraff felállott, és köszönés nélkül magára hagyta Ors Pétert.

Summa alchimiae de Nicolaus Gyálffy – ez állott a bőrkötésű könyvecske első lapján. Ors Péter lebiggyesztette az ajkát, és szórakozottan olvasgatta a hol latin, hol német idézetekkel teletűzdelt feljegyzéseket.

Semmi újat vagy különösen érdekesebbet nem talált bennük. A bolond báró éppen csak annyit tudott, mint egy közepes alkimista valamikor a XVIII. század végén. Szemmel láthatólag teljesen járatlan volt a kémiában, vagy tálán szántszándékkal került mindent, ami a korszerű vegytanra akárcsak távolról is emlékeztet. Például a fémekről ilyen felismerései voltak: „a fémeknek nemcsak felismerhető, hanem belső, titkos, azaz okkult tulajdonságaik vannak. Úgy vélem, hogy az ólom külsejében hideg, száraz, belsejében viszont meleg és nedves, az arany ellenben külsőleg meleg és nedves, belsejében hideg és száraz, Talán e tulajdonságbeli különbség rejti a transzmutációs princípiumot, mely a nagy misztériumban az alapokat kicserélné, az ólmot arannyá változtatja.”

Valószínűleg egy-egy világosabb órájában Gyálffy is beláthatta, hogy az alkímia nem. a legmegbízhatóbb eszköz a nagyon megkopott családi címer megaranyozására, s ezért a több reménnyel kecsegtető kincskeresés titkait is kutatta. A vaskos jegyzőkönyv második fele ilyen irányú feljegyzéseit tartalmazta:

„Én havadkerepi és küklaki Gyálffy Miklós, e néven tudomásom szerint a tizenhetedik, hiszem, hogy én vagyok a kiválasztott, aki új zenitre vezetem családom nadírba hajló napját. Én vagyok az, akiről V. Miklós ősöm, az eljegyzett, megjósolta, hogy eljövendő lészen, mikor családunk végpusztulása immár befejezettnek tűnik.”

„Megtaláltam és átléptem a fekete torkú sárkánykígyó ajakát, azonban még idejében eszembe vettem eljegyzett Miklós ősöm figyelmeztetését, s a fekete torkú sárkánykígyó ajka peremén megtorpantam. Eljegyzett Miklós ősöm tanácsára meg kell keresnem szellemi énem állati társát, az emberarcú ősbikát, s csak az ő hátán léphetem át a fekete torkú sárkánykígyó ajakát.”

Ors Péter csak azért olvasta figyelmesebben ezt a zagyvaságot, mert a feljegyzéssel szemben a jegyzőkönyv másik oldalán térképről kimásolt vázlat ötlött a szemébe. Egyetlen felírás, egyetlen magassági pont, sem árulta el, hogy a vázlat a világ mely darabját ábrázolja. A minuciózus pontossággal lekopírozott térképrészleten Ors Péter felismerte azt a technikát, mellyel az 1:75000 méretű régi katonai térképek készültek. Feltételezte tehát, hogy a térképrészletnek is ez a méretaránya.

A vázlaton egyetlen piros pontocska jelezte a helyet, amely a bolond báró szavaival élve, talán „a fekete sárkánykígyó ajakát” jelentette.

Tagolt, dolomitos, sziklarepedéses felszínt ábrázolt a térkép.Csak mészkőképződményü domborzat lehet – morfondírozott magában Ors Péter. – Hogy is mondta

Puhala Viktor? „A Kajántető!” Ott ölte meg Gyálffyt!Izgatottan felugrott, s a térképes fiókjában egymás után szedte ki a gondosan összehajtogatott

térképlapokat. Volt azok között turistatérkép, kétszázezres áttekintő térkép, s jó néhány régi, elavult, de még használható hetvenötezres katonai térképlap is. Ors úgy emlékezett, hogy a Kajántetőről is volt egy ilyen térképlapja. Még annak idején az édesapja szerezte. Meg is találta majdnem legalul a fiók fenekén.

Szemlátomást arról másolta le Gyálffy a maga vázlatát, mégpedig a legegyszerűbb kopírozótechnikával. Most Ors Péter is gondosan egymásra igazgatta, és a lámpa fénye felé tartotta az egymásra helyezett két rajzot. Semmi kétség: a vázlat a Kajántető déli részét ábrázolta, pontosan a Banyica tömbjét.

A magassági pont, amely a másolatnak majdnem a mértani középpontjába esett, a Banyica 1109 méteres csúcsa volt. Ettől északra, mintegy négyszáz méterre, de már a Kajántető déli lejtőjén, virított a piros pontocska, amelyben Ors Péter a „fekete torkú sárkány ajakát” sejtette. De mi az ördög lehet az „a fekete torkú sárkánykígyó ajaka?” – tűnődött Ors Péter.

Jobb híján tovább olvasgatta a bolond Gyálffy feljegyzéseit, hátha valami támpontot kap a rejtélyes kifejezés megfejtésére. Mert hogy az valamit jelent, méghozzá olyan valamit, amelyet a térképen is meg lehet jelölni, az immár nem kétséges.

„Eljegyzett Miklós ősöm – olvasta tovább a bolond báró feljegyzéseit – kezével illette az arany glóbust, mely a világmindenség szférája, s melynek közepében a bölcsek kövét rejtette Karun, aki olyan mérhetetlen mennyiségű aranyat csinált, hogy csupán kincses kamráinak kulcsait hetven teve hordta, holott mindenik kulcs hetven ládát nyitott. Egyszer aztán kevélységében megtagadta az isteneknek járó áldozati adót, s megnyílt alatta a föld, és kincseivel elnyelte. Aranyglóbusát pedig hét arkangyal a szörnyű pusztulásból megmenekítette, s egy földalatti sárkánykígyó torkába rejtette ...”

Ors megcsóválta a fejét, s megpörgette a notesz lapjait; a bolond Gyálffy még vagy hetven-nyolcvan oldalt írt tele gyöngybetűkkel, kaligrafikus gondossággal. Egye fene! Végül is úgy döntött, hogyha már belekezdett, végigolvassa az egészet. Előbb azonban odatette tábori kávéfőzőjét, mert ilyen éjszakai böngészéshez nem utolsó segédeszköz egy jó erős fekete.

Végül is egész történet kerekedett ki a följegyzésekből:Történt, hogy Gyálffy „eljegyzett Miklós”-nak nevezett őse vadászni ment. Júniusi őzlesre. Akkori

szokás szerint persze nagy társasággal, vidám vadászcimborákkal és egy egész udvartartással: lovászokkal, sátorverőkkel, fullajtárokkal, szakácsokkal és jó néhány szekeres jobbággyal, akik a teméntelen elemózsiát, bort, más italneműt, muzsikus cigányokat, s tábori felszerelést az urak után fuvarozták. Öltésnyit sem számított, hogy éppen Virágos János napja környékén járt az idő, mikor is a parasztoknak más dolga is akadna, mint a halihozó társaság után lebzselni. De hát úrdolgába – s a vadászat annak számított – jobbágynak akkor kellett mennie, ha parancsolták.

A hajnali és késő délutáni őzlesek közben sólymászgattak is. Repítették a hamarszárnyú kerecseneket. Mustrálgatták a javát. Néha egy-egy ajándékba küldött királyi vadászsólyom többet nyomott a latba, mint a legfurfangosabb, legmézesebb szájú követ, mert gyakorta kellett némi engedményt kiinstálni a magas portán, s az is előfordult, hogy ugyanakkor valamiképpen belátásra kellett bírni a Prágában székelő császárt is. A két pogány közt egy hazáért ügyeskedő fejedelmek pedig gyakorta egész faluval jutalmaztak egy-egy császári ajándéknak való madarat.

Egyszóval az urak nemcsak a maguk gyönyörűségére repítgették a királyi kerecsenmadarakat, ámbár azért is...

Amint illett, a házigazdáé volt a legszebb madár. Nem is bízta azt senki más gondjára! Maga húzott a karjára vastag bivalybőr kesztyűt. Ezüstláncos, skófiummal varrott, aranyszállal cifrázott lábzsinórt fűzött a nemes madár lábára, és törökbársony sapkát húzott a fejére.

Fiatal, több mint egyéves madár volt a Gyálffyé. Nyugtalan, tüzes vérű, villámröptű, s ha ölni kellett, hideg, mint a legnemesebb damaszkuszi penge. De aznap elkerülte a vadásszerencse; fia nyúl sem ugrott fel a Fundáta tisztásain. Sehol egy vadgalamb sem röppent tova a meg-megritkuló fák koronái között. „Eljegyzett Miklós” egyre inkább távolodott a vidámakat rikkantó cimboráktól. Lova lépteinek zaját az araszos mohaszőnyeg elnyelte, s dúlt kedvében hátra se nézett, hogy követi-e a sólymásza. Csak ment, egyre ment előre ... A vérében érezte, hogy valahol várja a vadászszerencse, s a gyönyörű madár világra szóló zsákmánnyal lepi meg.

A meg-megritkuló szálerdőben már előbukkant a Nagy Gere üdezöld oldala, mikor éves forma őzgida ugrott fel. Majdnem reménytelenül nagy vad egy sólyom számára. De Gyálffyt már elkapta a vadásszenvedély, lerántotta madara fejéről a sapkát, kipattintotta a zárógyűrűt, és huss! magasba repítette a vadászkerecsent.

Mint földről a magas égbe nyilalló villám suhant fel a madár.– Mogyorós tyúk! – rikkantott a solymász.– Az anyád szemit! Császármadár! – mordult oda Gyálffy, de egyik sem vette le szemét a sólyomról. A

gyilkos madár mit sem törődve a tovaugró őzgidával, messze a lombkoronák fölé repült, s onnan éles szögben a zöld levéltengerbe vetette magát.

A két ló – solymászásra idomított jószágok – abban a pillanatban már indult is. Amennyire a fagyökeres, mohás, csalóka aljazatú talajon lehetett, igyekeztek arrafelé, ahol a sólyom lecsapott.

– Itt kell lennie – szólalt meg Gyálffy egy negyedóra múlva. Akkor már a Nagy-Gere erdeiben jártak.– Vaj arra – intett a solymász le a patak völgyébe.– Túlvágódott az élen.– Vagy innen, te – bosszankodott Gyálffy, mert nemcsak kár, de szégyen is lenne a madarat elveszteni.Sem innen, sem túl: éppen az élen találták meg, tenyérnyi tisztás gyepére vágódott le. Körülötte a

császármadár barnás tolla s néhány vércsepp. Szemében a siker vészes fényei – de a zsákmány sehol.A solymász lepattant a lóról, s hirtelen mozdulattal a kerecsen fejére húzta a sapkát, s felcsatolta a

lábzsinórt.– Az anyja istenit – káromkodott Gyálffy –, elszalasztotta.– Vaj nem – védte a madár igazát a solymász – elvették tűle!– Róka?– Nem a’ ember!– Ember?– Azisa!– Itt az én erdőmben? – hördült fel Gyálffy. – Egy arany, ha kézre keríted!– Meglesz, uram, meglesz, istenuccse! – rikkantotta a legény, s a sólymot a Gyálffy karjára fűzte, a lovát

egy fához pányvázta. Azzal, mint kopó a vadcsapáson, a fák közé surrant.Jó fertály óra múlva már jött is vissza. Bal kezében a szétnyílott szárnyú császármadarat hozta, jobbjával

a Csízes menti pakurárt lökdöste maga előtt. Öreg ember volt a pakurár, nem nagy gondot okozott a terelgetése. Még ha akart volna, akkor sem szaladhatott el. Inkább biztatni kellett, hogy szaporábban szedje a lábát, s ne várassa az urat sokáig.

Az úr egy szót sem ejtett, csak nézte merően az elfogott pakurárt. Az öregember restelkedve ugyan, de nemigen ijedten vagy három lépésre a ló fejétől megállott, s komótos mozdulattal emelte le a süvegét:

– Hát, megesett, uram ...– Ez meg – hagyta rá Gyálffy zordonan. – Bár meg nem foghatom, mi oka lehetett kendnek erre a tréfára.

Mert, hogy tréfánál egyéb nem lehet, el sem gondolhatom.– Haj, uram! – sóhajtott fel a pakurár – nem tréfadolog, ha az embernek fiát az éhhalál kerülgeti.De már erre akkorát hahotázott Gyálffy, hogy csengett, visszhangzott tőle a vidék.– Hogy a Csízesi pakurár éhen haljon? Nahát, ennél bolondabbat még elgondolni is lehetetlen!– Nem én bolondultam meg, uram, hanem a török ...– Micsoda? – hüledezett Gyálffy a csodálkozástól.– A török, uram, aki a Banyicán várja, hátha őt is táplálja a holló, mint Illés prófétát a pusztában ... S

immár hetednapja engem is a maga konyhájára fogott. Azt reménylettem, uram, hogy amit a kerecsen fog,

csak megeszi az a trifertályos török ... Mert hát alkalmatosság csak akadna a mindennapi megszerzésére, de a bolond töröknek az nem jó ...

Értett Gyálffy a szóból, így hát nem is firtatta, hogy milyen alkalmatosságra gondol a pakurár, amivel pecsenyéhez lehet jutni az ő erdeiben. Az pedig folytatta rendületlenül:

– Sem túró, sem tej, sem sajt nem jó annak, sem kenyér, sem kása, uram. Csak amit az erdő ad ingyen ajándékul ...

– Vagy amit az én sólymom fog, ugye?– Azt még nem tudom, uram – vonta meg a vállát a pakurár –, még nem kínáltam vele ...Gyálffynak már egészen elpárolgott a haragja. Nem tartozott a forrófejű urak közé, inkább az a fajta volt,

aki tovább látott az orránál. Sejtette ő eddig is, hogy a Csízesi pakurár nem angyal: ha vadpecsenyére vásik a foga, meghurkozza ő is a nyúlfiat, mogyorós tyúkot, még az őzet is, ha úgy adódik. Az is meglehet, hogy egyszer-másszor a tanúbőrből sem a farkas forgatta ki a birkát. De hát mindez „pakurár-privilégium” mindaddig, amíg a turma szépen gyarapodik, s adja a gyapjút, a sajtot, ordát bőséggel. Márpedig a Csízesi turmát a fejedelem is megirigyelhetné a Gyálffyaktól. Most is könnyű volna megcsapatni a pakurárt, de aztán annál nehezebb megbékéltetni. A havas nagy, az erdő még nagyobb, s mit ér az olyan turma, amelyben több a kár, mint a haszon? Ott egye meg a fene a császármadarat, csak annyit szedjen ki a pakurárból, hogy miért rendezte ezt a csalafintaságot. Mert, hogy oka volt reá, azt Gyálffy egyre inkább gyanította :

– Hallja kendi Én egy szavát sem hiszen kendnek! Sokkal inkább, hogy megbolondult kend, amíg meg nem mondja, hogy merre van az a másik akasztófavirág, akit kend itt töröknek titulálgat.

– Mert hogy valójában az is volna – bólogatott mély meggyőződéssel a pakurár. – Csakhogy neki jobban beválik a szent élet, mert megeszi az uram még a csigát meg az apró sáskafélét is. Én meg csak tavalyi kökényen, epren és rigótojáson tengődöm, mióta hozzákötöttem a sorsom szekerét... Az a bolondériája, uram, hogy én vagyok az emberarcú ősbika, mert hogy a bátyám is az volna, s ezért csak az én hátamon juthat el a világ kincsének birtokába. Íme, a bizonyság! – s azzal a pakurár öklét Gyálffy elé tolta: egy hatalmas pecsétgyűrű éktelenkedett a gyűrűsujján, nem valami nemesfémből, csak feketére patinásodott bronzból. Bikafejes címert ábrázolt a pecsét nyomója: két hatágú dávidcsillag között egy rövid szarvú szakállas bikát.

– Hol van az a török? – vonta össze a szemöldökét Gyálffy.– Itt lejjebb a patak mentében – mutatott a völgy felé a pakurár.Gyálffy szó nélkül leugrott a lóról, a szárat a solymásznak lökte:– Kösd ki, Marci! A tiedet is melléje. – Aztán a sólymot a legénynek nyújtotta: – Ezt egy ágra! Kerítsd

elő a törököt, s vezesd ide elém!Mikor a legény a fák között eltűnt, Gyálffy a pakurárhoz fordult:– Kend pedig lehúzza azt a gyűrűt, de rögvest, mert az az apámé volt, s így törvény szerint is az enyém.– Úgy legyen, uram – vonta le a gyűrűt a pakurár.– Negyven esztendeje szolgálom a Gyálffyakat, menten megösmertem a címerüket, de hát a bátyám

szabadulására is gondolni kellett. Hátha az úr inkább beáll emberarcú bikának, s a törökkel együtt megszerzik valamiképpen a világ kincsét ... mert, hogy voltaképpen az volna az emberarcú bika, akié a gyűrű. Én csak a bátyámért játszadoztam a bolond törökkel, de hét nap elég volt ebbül a mulatságból ...

– Elhallgasson kend – mordult oda Gyálffy –, ennyi zöldséget egy kalangyában még a nagyapám sem hallott.

– A gyűrű is zöldség volna, uram? – nézett ravasz oldalazó pillantással a pakurár Gyálffyra.Közben csak telt az idő, s közeledett a délutáni őzles ideje, de Gyálffy inkább a törököt leste. Mikor aztán

a Marci solymász a tisztásra lökdösött egy pakurárszerú vénembert, Gyálffy megnyugodott.– Eridj, Marci, s mondd meg az uraknak, mulassák magukat nálam nélkül, aztán rögvest gyere vissza. –

Elengedte nyugodtan a legényt, két ilyen vénembertől nem volt mit tartania.A pakurárszerú idegen csak állott a tisztás közepén. Hosszú, fehér szakálla az övéig ért, de koponyája

csupaszon fénylett a fák lombjai közt besurranó délutáni fényben. A zöldes napsugarak penészes színt kölcsönöztek a szikkadt, öreg arcnak. A bőre olyan ráncos volt, mintha tűvel szedték volna apróra, csak nagy, fekete szeme fénylett különös, lenyűgöző varázzsal.

Gyálffy törökül szólította meg:– Nem ismerlek, idegen.– Akkor egyaránt tudatlanok vagyunk, uram. Én sem ismerlek téged.– Engem itt mindenki ismer.– Van, ahol engem is mindenki ismer – válaszolta rendíthetetlen nyugalommal az öreg.

– Ez a gyűrű az apámé volt, s így juss szerint az enyém.Az öregember pár pillanatig szenvtelenül szemlélte a Gyálffy öklét, amelyen ott feketéllett a bronzgyűrű.– Akkor te vagy az emberarcú bika, a te hátadon keresztül lépem át a fekete torkú sárkánykígyó ajakát.

Kettőnké a világ kincse, amelyből ha egy aranyat elveszel, kettő támad helyette ...– Hogyan kerültél ide és honnan?– Allah útjai kiszámíthatatlanok – hajolt meg az idegen. – Damaszkusz városában mindenki ismeri

Mussa-Abu-Fejszál-al-Albirunt, az orvost. Amit ott mindenki tud, neked itt hinned kell, uram. Ha nevemen akarsz szólítani, nevezz Fejszál effendinek. E névvel illetnek odahaza is a gyógyulni vágyók, és áldott előttük az én nevem.

– Csakhogy nekem semmi nyavalyám nincsen, s így aligha veszem hasznodat.– Én a fény, te az árnyék, ketten a világ.– No, az alázatossag ösvényét nem tapostad – csóválta meg a fejét Gyálffy –, de korodat nézem, s ezért

megbocsátok.Az öregembernek azonban eszébe sem jutott megköszönni Gyálffy kegyességét, s neheztelő szavait is

mintha elengedte volna a füle mellett. Ehelyett szinte váratlanul beszélni kezdett:– Hat éve múlt, hogy a Bajrám ünnepek előtti vásáron szolgát vettem magamnak Aleppóban. Nem a

fiatalját válogattam, s nem is a nagyon öregjét. Szép piros arcú, de már őszülő rabon akadt meg a szemem. Egy kerek cipót szorongatott a hóna alatt. Vaszilinak hívták. Gyaur-rab volt, de óhitű, s amint később elmondotta, idevalósi...

– A bátyám ... – szólt közbe a pakurár, de Gyálffy intett, hogy hallgasson.– Én, uram, mindig csak egy szolgát tartok, s azt úgy táplálom, úgy gondozom, mint enmagamat. Mikor

ránehezedik az öregség, nálam békében meghalhat, mert istápolóm őt nyavalyáiban. Korbácsot sohasem emelek rá, inkább eladom keményebb kezű gazdának, ha engedetlen vagy erkölcseiben romlott. Mondhatom, uram, Vaszilinél jobb szolgám soha sem volt. Most, hogy útnak indultam, rábíztam mindenemet, s tudom, hogy Allah után semmi hiányom sem lesz, ha jó szerencsével megtérek az én házamba. S az a nap lesz az ő szabadulásának napja ...

– Tudod-e, ki az a Vaszili? – szakította meg hirtelen Gyálffy az öregember elbeszélését. – Az apám csatlósa volt. Vele fogta el a pogány, de annak immár húsz esztendeje múlt a tavaly ősszel ...

– Tudom, uram – bólintott az öreg –, maga mesélte, hogy nagy úr szolgájaként került rabságba. Ura halála után cipóba rejtve őrizte meg a bikafejű gyűrűt. Allah akarata – legyen áldott a neve –, hogy azon a napon éppen reá esett a tekintetem, mert Ő akarta, hogy én, a minden titkok tudója immár a kulcsot is megtaláljam, mellyel a hetvenszer-hetven esztendők óta rejtett kaput átléphetem. Mert íme, megvagyon írva: „Színarany gömböt tart a szájában ama fekete torkú sárkánykígyó, amelynek ajka peremét csak az emberarcú bika hátán lépheti át a halandó ember ...”

– Na, ehhez mit szól, Schraff úr?– Blőderáj! – legyintett az ezermester, s kedélyesen hátradőlt a bőrfotelben.– Jó, jó, csakhogy rajta van a térképen – próbált ellenkezni Ors.– Akkor is blőderáj – jelentette ki Schraff teljes meggyőződéssel.– Várjunk csak, Schraff úr – töprengett Ors – sok itt a gizgaz, de próbáljuk megtalálni közte az

aranyigazságot.– Varázsvessző nem kell hozzá? – gúnyolódott az ezermester.– Próbáljuk inkább logikával – vélte Ors.– Feltéve, ha sikerül...– Tegyük fel, hogy Vaszili valóban létezett ...– Ez könnyen meglehet – hagyta rá Schraff.– Akkor nyilván ott született valahol a Kajántető tövében, mert a Csízesi pakurár bátyja volt.– Idáig stimmel – bólintott Schraff.– Feltételezhető, hogy a Kajántető alatt egy igen kiterjedt barlangrendszer van, jóllehet ebben még

tudomásom szerint senkinek sem sikerült behatolnia. De hátha Vaszili és öccse, a pakurár ismertek valamilyen sziklarepedést, rejtett bejárót ...

– S bent egy aranygomb várta őket, csak éppen nem akarták kihozni – gúnyolódott Schraff.– Járt már cseppkőbarlangban Schraff úr?– Nem én soha ...– Könnyen elképzelhető, hogy valamilyen fura alakú cseppkövet néztek aranygömbnek. Ki tudja mi

színezi ott a kálciumot? S ki tudja, hogy milyen fényben ragyogott az a cseppkő, mikor szurokfáklyák

világították meg a barlangi sötétséget? Az aranygömböt persze a lázas fantázia szülte, de attól még a bejáró s a barlangrendszer igaz lehet. Számunkra pedig ez a fontos. Véleményem szerint „ama fekete torkú sárkánykígyó” általában sok minden lehet az alkímiában, de itt, ebben az esetben egy hosszú barlangfolyosót jelent. „A kígyó ajka pereme” pedig a titkos bejárat. „Az emberarcú ősbikát” mi kihagyhatjuk a számításból, hacsak maga el nem vállalja ezt a szerepet.

– Tanár úr, miért nem ír regényt? – csípett vissza Schraff kedélyesen.– Nem a magam ötletét közlöm – legyintett Ors kissé bosszúsan –, a Vaszili eszével gondolkozom.

Szegény ember, egy arab alkimistához került szolgának, olyan famulusfélének. Nem volt rossz dolga, de akkor már tizennégy éve raboskodott. Erre még hat esztendőt a Fejszál effendi házában is ráhúzott. Annak idején maga, csak egy óráig tanulmányozta a Gyálffy laboratóriumát.. Képzelheti, Vaszili mi minden alkimista zagyvaságot felszedett abban a házban. Közben szakadatlanul törte a fejét, miként is szabadulhatna meg. Na már most, két eset lehetséges: vagy maga is elhitte, hogy vannak mesés kincseket rejtő barlangok, s akkor miért ne lehetne az is olyan, amelyikről ő tudott. „Fekete torkú sárkánykígyó”: nem is olyan rossz képe egy barlangfolyosónak... A Hermes Trismegistos vagy Thot, vagy Karúm kincse általánosan elterjedt alkimistahit volt akkoriban, úgyannyira, hogy a középkori zsidó misztikusok, akik az alkímiába is belekóstoltak, egyenesen Mózessel vagy Henocchal, Matuzsálem apjával azonosították Hermes Trismegistost, és azt bizonygatták” hogy a „nagy titkot” tartalmazó kézirata Salamon király birtokába került, aki a becses tekercset trónszékébe rejtette ... Szóval: egy alkimista házában bőven akadt mindenfajta legendára nyersanyag. Lehetséges, hogy a szerencsétlen, hazasóvárgó Vaszili ezt a sok hetet-havat összekapcsolta a maga tapasztalta barlangi csodákkal, s gazdájának teljes hittel, és meggyőződéssel árulta el a barlang létezését. Viszont az is lehetséges, hogy ravaszul kiszámított csellel akart megszabadulni a rabságból. Abban reménykedett, hogy Gyálffy, mikor kezébe kerül az apja gyűrűje, azonnal rabságba veti az arab alkimistát, és végül is a fogoly kicserélésekor róla sem feledkezik meg. Egy olyan öreg rabot, mint amilyen Vaszili volt, könnyen ki lehetett alkudni ráadásnak is. Elvégre egy nagy nevű orvosról volt szó ...

– De honnan sejthette Vaszili, hogy a gyűrű a Gyálffy kezébe kerül? – melegedett bele Schraff is az. Ors Péter gondolatmenetébe.

– Hát nem „az emberarcú bika” hátán kellett átlépni „a fekete torkú kígyó ajka peremén”? Az alkimista egyenesen kereste volna a gyűrű tulajdonosát vagy annak a fiát.

– Igaz – helyeselt Schraff.– Persze, ha a néhai Vaszili a Gyálffy józan eszére spekulált, akkor nagyot tévedett. Amint a bolond báró

feljegyzéseiből kiderült, egykori őse elhitte a mesét. A pakurár megmutatta a barlangbejárást, a büszke főúr pedig hátára vette az alkimistát, s úgy bújtak be ketten. „a fekete torkú sárkánjdtígyó ajka peremén”.

– Erre az atrakcióra még én is befizettem volna – jegyezte meg Schraff gunyoros mosollyal.– A bolond báró feljegyzései szerint, egykori ősét s az alkimistát a föld alatti világban tücsök cirpelésére

emlékeztető citerahang csalogatta beljebb, egyre mélyebbre, s egyszer csak előttük ragyogott a csodás aranygomb. A feljegyzés szerint sima fémfalait átölelték, de megmozdítani nem tudták, mert fémkarmaival úgy kapaszkodott körbe a sziklákba, mint a zsákmányát megragadó, százkörmű keselyű. Hát hiszen nem is olyan könnyű egy akkora darab cseppkövet arrább lódítani ... – és Ors Péter titokzatosan maga elé mosolygott. – Mi volna a véleménye, Schraff úr, ha tavasszal mi is átölelnénk azt a micsodát?

– Maga csak ölelgesse, tanár úr, de nekem elég volt a varázsvesszővel ...– Csakhogy itt másról van szó, kedves mester – bókolt mókásan Ors Péter. – Remélem nem fél, hogy mi

is úgy járunk, mint Gyálffy az alkimistával ...– Miért? Azok hogy jártak? – érdeklődött Schraff, de nagyon közömbösen ...– Szóval nem olvasta végig a föl jegyzéseket ...– Nekem dosztig elég volt az eleje is ...– Akkor azt sem tudja, hogy akkor éjjel, amikor Gválffyék lenn jártak, ismét kigyúlt a Kajántető...– Kigyúlt?– Igen. Ezek bizonyos fényjelenségek, máskor is előfordul ottan ilyesmi. Ezekre vonatkozóan elég

konkrét hipotézisem van. Csakhogy annak a felderítésével még várnunk keli nyolc évet. Majd 1966-ban... A barlangrendszer bejárójának felkutatásához azonban már tavasszal hozzá kell kezdenünk.

– Gyálffyékat folytassa, tanár úr, a többit majd meglátjuk azután – biztatta Schraff Orsot, s a tanár nem is kérette magát.

– Szóval, véleményem szerint a Gyálffyék föld alatti kirándulása s a kajántetői fények között nincs semmi összefüggés. Puszta véletlen, hogy egyidőbe estek.

– No, hála az istennek – ohászkodott Schraff –, már azt hittem, hogy ebből is kisüt valamit.

– Én semmit Schraff úr, de annál többet az alkimista. Szerinte a kincset őrző arkangyalok tartották az aranygömböt fogva. Kiengesztelésükre hétnapos, héthetes, héthónapos böjttel egybekötött elmélkedést folytatott a boldogtalan, amiben persze Gyálffy is benne volt, hiszen együtt látták a kincset. Csak az a különös, hogy egyikük sem érte meg a fogadalmi idő végét! Valami ismeretlen betegség lepte meg őket: arcbőrük megfakult, hajuk elhullott, kezük, lábuk, inaik reszketni kezdtek. Lassacskán minden erő elhagyta őket. Szájukban a nyál kiszáradt, fogaik meglazultak, s ha az írásnak hinni lehet, kisebb-nagyobb mértékben másokra is ráragadt az ismeretlen betegség. A pakurár, s a solymász ugyancsak nyomorultul pusztult el. Akkor esztendőben a birkák sok lábatlan, kétfejű, dupla farkú bárányt ellettek, de azt hiszem, hogy ez már csak olyan utómese, amivel az ilyenfajta históriák be szoktak fejeződni. Végül is tudja mi a bosszantó, Schraff úr?

– Én egyelőre inkább unatkozom.– Az a maga baja! – mordult oda Ors Péter, mert azt remélte, hogy öreg barátját valamivel jobban érdekli

a különös történet. – Én pedig, vegye tudomásul, bosszankodom, mert a bolond báró sehol, egyetlen szóval sem említi, hogy voltaképpen mikor is történt mindez, de véleményem szerint a XVI–VII. században ...

– Elég tág idő ...– Csak azt tudnám, hogy 1550-ben, 1602-ben, 1654-ben, 1706-ban, vagy 1758-ban? Nem! 1758-ban már

nem valószínű ... Hol voltak már akkor a törökök?– Miért ragaszkodik fix dátumhoz, tanár úr? Az ilyesmit úgy kell venni általában. Erre annak idején

Cibuláné is felhívta a figyelmemet...– Csakhogy itt másképpen kell manipulálni... – És Ors Péter nem kis éllel nyomta meg az utolsó szót...– Nono – békítette Schraff, mert ha lehetett, kerülte a Cibuláné-féle módszerek elemzését ... Ors Péter is

elcsendesedett. Ő sem akart régi vacak dolgokat felpiszkálni.– Az a gyanúm, hogy a bolond báró eltökítette az eredeti iratokat, mert nem hinném, hogy csupán családi

mendemondákból állította volna össze a feljegyzéseit. Valószínűleg akkor semmisítette meg vagy rejtette el az eredeti okmányokat, mikor felfedezte a barlangbejárót..Tehát még 1933-ban ...

– Ezt honnan veszi tanár úr?– Az iratok megsemmisítését vagy elrejtését csak feltételezem. Azt, hogy Gyálffy 1933-ban megtalálta a

bejárót, ő maga írja. Csak mikor belépett a barlangba, nem hallotta a cirpelő muzsikát, mint egykori őse. Visszatért, mert eszébe jutott, hogy eredményesen csak „az emberarcú ősbika” s „az eljegyzett ember” együtt hatolhat be „a kígyó torkán”. Persze, ő maga magát tartotta „az eljegyzett embernek”, „a bikát” kereste. Így találta meg Puhala Viktort, aki aztán agyonverte, hogy egyedül övé legyen a kincs.

– Különös, nagyon különös – simogatta az állát Schraff elgondolkozva. – Én is úgy érzem, hogy Viki úr akkor az utolsó órájában mégsem hazudott. S miért vette volna lelkére Gyálffy meggyilkolását? Megesküdött rá, hogy nagy barlang van ottan, és óriási aranygomb. Fogadni mernék, százat egy ellen, hogy azért lógott annyit az öreg Gyálffyné házában, mert rá akarta tenni kezét erre a jegyzőkönyvre.

– Vagy valami más iratra. Mert ne feledje, Schraff úr, közben Puhala Viktor elvesztette a bejárót, s nem is találta meg élete végéig. A toledói varázsvessző is emiatt kellett. A szó szoros értelmében embert ölt volna érte.

Schraff megcsóválta a fejét.– Jó, jó, de hogy lehet elveszteni egy barlangbejárót, pláné térképpel a kézben?– No, majd mi megtaláljuk – jelentette ki Ors határozottan.Schraff pedig tavaszig apróra átböngészte a Gyálffy írásait, s ezzel befejezete kincskereső tanulmányait.

AZ ELTŰNT BARLANGBEJÁRÓ

Ors Péter 1959 január másodikán csengetett be Koncz professzorhoz újévet köszönteni. Aprehendált is érte az öreg keményen:

– Szerencséd, hogy apád tanárom volt, mert biz’ isten most nem nyitnék ajtót.– Ezer bocsánat, Ernő bácsi – hajlongott Ors Péter –, de tegnap délután sokan voltak Ernő bácsinál, én

pedig négyszemközt szeretnék beszélni, és féltem, hogy nem állt volna meg a szó bennem.– Így is lehet mondani – dohogott a „kisöreg”, mert sehogy sem tudta megbocsátani, hogy éppen egyik

legkedvesebb tanítványa hiányzott a hagyományos újévdélutáni találkozóról.Bent a könyvtárszobában a dohányzóasztalon pici fenyőfa állott feldíszítve, s a kesernyés dohányfüst

szaga fenyőillattal keveredett. Ors Pétert pedig ismét elfogta az a különös meghatottság, amelyet mindannyiszor érzett, ahányszor átlépte a dolgozószoba küszöbét, hogy megünnepeljék „a geológus újesztendőt”, ahogy Koncz ezeket az összejöveteleket nevezte. Pedig most csak ketten voltak, s a „kisöreg” neheztelt csudamód.

– Ez már csak a maradék – tett az asztalra egy fél üveg szilvapálinkát, s néhány köménymagos süteményt tolt a vendég orra elé:

– Megteszi, Ernő bácsi – szerénykedett Ors Péter. – Ha a Kajántető tízezres Koncz-féle térképét is előveszi hozzá.

– Minek az neked? – csodálkozott az öreg Koncz. – Ilyenkor bajos oda felmászni.– Nem is amiatt – legyintett Ors Péter –, de lehet, hogy megtaláltam a bejárót a Kajántető

barlangrendszerébe.– Nafene! – nevette el magát Koncz professzor, s megcsóválta hozzá a fejét. – Ilyen bolondságot utoljára

ezelőtt több mint harminc évvel hallottam. Akkoriban Gyálffy Miklós dicsekedett, hogy ő már járt is odabent. Aztán megszökött az adósságaival együtt, s magával vitte a titkát, már ha volt neki efféle.

– Nem szökött el – jelentette ki Ors Péter határozottan. – Megölték, s ha igaz most is ott hever valahol az általa felfedezett bejáró közelében.

Koncz professzor egy pillanatig olyan meglepett arcot vágott, mint soha, aztán kiült arcára a mandarinmosoly:

– Nem is látszik rajtad, hogy részeg vagy. Ámbár így szilveszter táján bocsánatos vétek az efféle.Azért csak előkerült a helyszínrajz, s egy Félóra múlva élénk eszmecsere alakult ki a Gyálffy-féle iratok

körül.– Különös – mutatott a térképre Ors Péter –, azt az oldalt, ahol Gyálffy vázlata szerint a barlangbejárónak

lennie kell, Ernő bátyám „Kígyómálnak” nevezi. Miért?– Tudod – válaszolta Koncz kissé elgondolkozva –, egy ilyen részletes térkép csak úgy ér valamit, ha az

ember toponimiai kutatásokat is végez, vagyis összegyűjti azokat a dűlő-, oldal-, hegyhát- s erdőszegély- vagy forrás-neveket, amelyeket csak a helybeli lakosság ismer, így lesz teljes a térkép. Ebben Păcurar nagy segítségemre volt. De egy idő után, itt: a Banyica- és a Kaján-plató közti horhosokban cserben hagyta a tudománya. Minden bizonnyal ritkán járt arra. Nincs is ott mit keresni. Két elég tágas barlangodú volt ott valamikor, de most már csak egy van.

– És mi lett a másikkal? – ugrott fel izgatottan Ors.– Te csak egyet se izgulj! Vagy, hogy is mondják mostanában? Nyugi, nyugi? Szóval: nyugi, nyugi! Nem

volt abban semmi bejáró. Az egész odú kétszer vagy háromszor akkora, mint ez a szoba, csak egy kissé alacsonyabb. Nem valami jól éreztem magam benne: összevissza töredezett tetőzetét egy-egy máló sziklapillér tartotta. Félős volt, hogy a lépteim remegésétől nyakamba omlik az egész mindenség. Azért vagy tíz alkalommal is végigvizsgáltam a falakat, de abban barlangbejáró nem volt. Még egy arasznyi repedést sem találtam, amely huzatos lett volna. Márpedig azt te is tudod, hogy nagyobb barlangrendszer legbiztosabb jele az állandó léghuzat. Szóval: ahol nincs, ott ne keress! Egyszer, ha jól emlékszem, 1932 szeptemberében beomlott az egész. Még a környékező oldalból is magával tépett egy darabot. Valami esőzés okozhatta, mert tavasszal még benne jártam.. Mellette a másik kaverna valamivel jobb állapotban van. de nyolc-tízezer esztendő alatt azzal is elkészül az idő...

Koncz egy tollszár hegyével mutogatott a térképen:– Itt már a jelenlegi helyzetet tüntettem fel, de itt alól a régi állapotot is felvázoltam. Szóval: semmi

különös. Egyébként ennek a lejtőnek a nevét a kriskai csobántól tudtam meg. Păcurar csak a vállát vonogatta, ha kérdeztem.

– Kígyómál? De miért? – tűnődött Ors. – Egy fia kígyó sincs az egész Kajántetőn, még vízisiklót sem láttam soha.

Koncz professzor megvonta a vállát, hogy a kérdésnek nincs jelentősége.– Hanem most én árulok el valamit: valószínűleg csak én tudom, hogy hol lehet bejutni a Kajántető föld

alatti barlangrendszerébe. Itt, né! – és Koncz professzor a Gere-patakának víznyelőjére bökött. – Csakhogy ez nem kincskeresőknek való járat. Nem hiszem, hogy erre gondolt volna Gyálffy, ha egyáltalán gondolt valamire. Ládd-e? Eddig még a barlangkutatókat sem érdekelte, de majd eljön annak is az ideje ...

Az április harmincadikáról május elsejére virradó éjszakát a Perlátó barlangjában töltötték. Pitymallatkor kibújtak a hálózsákjaikból, megittak egy termosz otthonról hozott kakaót, s azzal nekivágtak a Kígyómálnak. A sziklás, gidres-gödrös völgyecskében elöl ugrált Ors, utána bukdácsolt Schraff. Az ezermester egyszer-másszor nem éppen kedélyesen elkáromkodta magát, és jó néhány ünnepélyes fogadalmat tett, hogy soha többé nem indul meg Ors Péter után. A tanár azonban nem sokat törődött az effajta fogadkozással. A mostaninál különb sziszegéseket, fohászkodásokat is hallott ő már öreg barátjától, s mégis, most is itt van. Ez már a Schraff úr stílusához tartozik. Lelkes turista az öreg, de abból a fajtából, aki úgy tesz, mintha a társaság kedvéért kínozná magát.

– Pontosan itt volnánk – állott meg Ors egy sziklaomlásos, száraz s meglehetősen kopár hegyoldal aljában.

– Ez volna a Kígyómál.– Nem is embernek való hely ... – jegyezte meg Schraff kárvallott képpel.Ors hosszas szemlélődés, méricskélés után betájolta térképét, s a Kígyómálon kijelölte azt a mintegy

harminc méter átmérőjű kört, amelyet Gyálffy vázlatán a piros pont jelölt. Bizony annak még a széle sem súrolta a leszakadt oldalt, az eltűnt barlang helyét. Jóval közelebb esett a még ép barlang bejárójához, de azért az is kívül maradt a körön.

A kör egyébként egy régi, leülepedett, gyepes, apróbb sziklákkal tarkított lejtő közepére került. Na, a vak is láthatta, hogy ott akármi lehet, csak éppen barlangbejáró nem.

– Miből gondolja, tanár úr, hogy itt éppen egy barlangbejáró volna? – érdeklődött Schraff tettetett naivsággal.

– A piros pont...– Ki mondta magának, hogy a piros pont éppen a oarlangbejáró?– Feltételezem. Illetve így értelmeztem a Gyálffy feljegyzéseit.– Akkor helyben vagyunk – kedélyeskedett Schraff, s kényelmesen helyet foglalt egy lapos kövön,

mintegy jelezve, hogy a maga részéről ezennel befejezte a további kutatást.Ő be is fejezte volna, de Ors Péter nem hagyta annyiban. Egyre szélesebb körben minden cseppnyi

reménnyel kecsegtető helyet átvizsgált. Egész délutánját az épen maradt barlangocskában töltötte, pedig amint belépett, látta, hogy az inkább csak olyan szél és csapadék vájta kaverna, és nem sok köze lehet egy nagyobb összefüggő barlangrendszerhez.

Másnap kora délutánra leereszkedtek az újonnan épülő menedékházhoz. Tele volt mindenféle vendéggel, hogy Păcurar alig győzte az utánuk járást. Mégis időt szakított magának, s Orsokhoz sietett:

– Na, találtak valamit?– Sajnos nem. A másik barlangnak már a nyomát is alig lehet felismerni.– Lehet, hogy nem is volt soha – legyintett Păcurar –, ámbár Koncz professzor úr váltig erősíti, hogy volt,

csak beomlott. Tudja a fene, én nem hiszem.Közben Schraff berúgta a motort, Ors Péter lekezelt Păcurarral, és páratlan durrogások közepette

megindultak hazafelé.

Otthon, a jó langyos tus s a remek vacsora után, papucsban, pizsamában beültek az öreg bőrfotelekben egymással szemben. Schraff kezdte a diskurzust:

– Kár volt a benzinért.– Pedig nagyon bíztam benne ...

– Furcsa ember maga, tanár úr! – csóválta meg a fejét Schraff – elképzel magának valamit, aztán csak azt válogatja hozzá, ami a kitalálásába belevág. Azt mondja, például, hogy a piros pont a „kígyó ajaka”, a „fekete torkú kígyó” pedig egy barlangfolyosó. De hátha ezt csak maga képzeli?

– És amit magának vallott a Viki úr? Ő nem óriási barlangról beszélt? Nem ott kereste a bejárót, ahol mi? Nem azt mondta, hogy járt benne? És miért vállalta volna magára a Gyálffy meggyilkolását?

– Alkoholista volt... Delirium tremens ...– És annak idején magától miért rabolta el a varázsvesszőt? S ha az ő vallomását egybevetjük a Gyálffy

feljegyzéseivel?– Szó se róla – bólintott Schraff –, nagyon egybevágó bolondságok, de hát a terep, tanár úr, a terepen más

a helyzet.Mivel a tények kemény diók, lassacskán Ors Péternek is be kellett adni a derekát. A bolond báró kézirata

odakerült a toledói varázsvessző mellé. Volt ott még sok más efféle, mert Ors szenvedélyesen gyűjtötte az emberi elme eltévelyedéseinek relikviáit. A Gyálffy kéziratát azonban kategorikusan kihagyta abból a bizonyítási rendszerből, amelynek alapján 1966 júniusában megfigyelő részlegével megszállta a Kajántetőt.

Schraff úr pedig a maga módján értékesítette kincskereső tudományát: remek történeteket mesélt régi kincskereső társaságokról, néha még maga magát is belekeverte egyik-másik históriába. Persze, Schraff hősei sohasem találták meg a Dárius kincsét, de azért mulatságos, vagy éppen izgalmas kalandok után egy szép kirándulás emlékével tértek haza. Az öreg ezermester történetei úgy hasonlítottak igazi varázsvesszős múltjához, mint az egyik tojás a másik csirkéhez, de Böjthe Karcsi épp azért szerette „a Schraff-féle dumákat”.

Elmondani ugyanis, ami megesett, csak egyféleképpen szabad, de kitalálni a szivárvány minden színében lehetséges, sőt kell is. hogy kipótoljuk, ami a valóságból kimaradt.

A KAJÁNTETŐ JELRENDSZERE

A SZAMARAK FÜLE PLUSZ A SCHRAFF BÁCSIÉ

– Oda nézzen Schraff bácsi! – kacagott egy csilingelőt Aletta – Tagyerás és Mariuka is magát hallgatja!– Tényleg fülelnek – állapította meg Schraff tárgyilagosan.– Csak azt hiszem, nem magára, hanem oda le a völgybe – és Jarda Emil a Banyica és a Nagy Gere

közötti hajlatra mutatott.A két derék málhahordó mindegyre abbahagyta a legelést, fel-felkapta a fejét, s orrát az ég felé

meresztgette: a levegőbe szimatoltak. De a legfeltűnőbb az volt, hogy fülüket mereven előre tartották, s percekig szinte mozdulatlanul a völgy felé figyeltek. Ilyenkor feszülő lábizmaikon meg-megrezzentették a bőrt, mintha legyet hajtanának magukról, pedig itt fent, a Kajántetőn még a konyha környékén is alig volt egy-egy idetévedt legyecske.

– Hallanak valamit – állt fel Jarda a pokrócról, és lefelé fülelt ő is a völgybe. A többiek elnémultak. Schraff még a tenyerét is a füléhez tartotta, de mindhiába. Csak a szellő suhanása, s egy-egy távoli kiáltás a tábor felöl...

Pár percnyi fülelgetés után Schraff a homlokára bökött, majd jelentőségteljesen magasba emelte a mutatóujját.

– Mire való Schraff bácsi óriásfüle?– Brávó! Igaz! Elő vele! – kiáltozták a fiatalok, s Böjthe Karcsi már készségeskedye előreszaladt, hogy

minél hamarabb előkerítse a hangtükröt s a magnót. Schraff is komótosan felállott, s a szállása felé indult. Persze csak nyugodt, kimért léptekkel, amint az egy magafajta mesterhez illik. A fiatalság úgy ugrálta körül, mint süldő pulik az öreg komondort.

Schraff a pokrócra helyezte a magnót. Oda, ahol az imént még ültek. Mellé rakta a hangtükröt, és gyors, szakavatott kézzel szerelte össze a két szerkezetet. Fülére tette a hallgatót, és intett Jardának:

– Kapcsold be!Amint a halk sistergés jelezte, hogy a hallgatóban már kering az áram, Schraff finom, szinte

észrevehetetlen mozdulattal csavargatni kezdte a hangtükör beállítógombját. A mikrofon a percmutató lassúságával csúszott végig a merevítő rudacskán, s közeledett a fókuszpont felé.

– Stop! – dünnyögte Schraff, jelezve, hogy a mikrofon helyén van már.A hangtükör a völgynek volt irányítva, de csak úgy nagyjából. Schraff egy másik, nagyobb gombot

kezdett csavargatni. A fém félgömb függőleges tengelye körül lassan megfordult, és pásztázni kezdte a Banyica és Nagy Gere közti völgyet. Schraff meg-megállott egy-egy pillanatra. Fülelt, aztán csavarta tovább az irányítógombot. Végül egy picit visszaigazította a hangtükröt, s ott megállapodott.

A fiatalok némán állták körül az öreget. Várták, hogy végre megszólaljon, mert, hogy hall valamit, azt feszülten figyelő arca elárulta. Hosszú percek után végül is felnézett.

– Igazuk van a szamaraknak! De mi ez? – azzal leakasztotta fejéről a hallgatót, és Jardának nyújtotta. A fiú mellé kuporodott. Fülén a hallgatóval figyelt ő is hosszasan. Végül is a fülhallgatókat Böjthének nyújtotta. Az arcáról azonban semmi bizonyosat sem lehetett leolvasni.

– Géptücsök! – nevetett fel Karcsi, és kifelé fordította az egyik hallgatót. A mellette kuporgó Aletta odaszorította a fülét. Az arcuk is összeért:

– Tényleg! Géptücsök!– Géptücsök, géptücsök, de hol van? És mi az a „géptücsök”? – dohogott az öreg Schraff.Jarda a tábor felé indult:– Szólok Orsnak.Nemsokára Ors Péter fülén volt a hallgató. Mikor levette a fejéről, elgondolkozva lebiggyesztette az

ajkát:– Nem tudom, mi lehet.Nem is tudhatta. Megszakítás nélküli egyenletesen zizegő-cirpelő hang hallatszott a készülékben.

Találóan nevezte Böjthe Karcsi géptücsöknek. Semmi szín alatt nem lehetett a lehallgató készülék hibája, mert amint elforgatták a hangtükröt, egyre halkult a cirpelés, s akkor volt a legerősebb, ha a tükör pontosan az ismeretlen hangforrás irányába nézett.

Nemsokára Koncz és Dezmiran is előkerült az aznapi sugárzásmérésekből. De ők sem tudták megállapítani, mi lehet az a különös hangforrás. Végül is abban állapodtak meg, hogy minden bizonnyal valami távoli üzem, vagy gépezet hangját hozhatta be a tükör. Esetleg valahol utat építenek, s ott használnak egy különös fúró- vagy kőaprító-gépet, mert leginkább valami ehhez hasonlóra emlékeztetett a fura cirpelés.

– Gyerünk a csúcsra – adta ki Ors a jelszót, s pár perc múlva már a Kaján-csúcson rendezték be a lehallgató állomást.

Ors elővette a térképét, s egy kis kaucsuk vonalzó segítségével pontosan behúzta az irányt, ahonnan a legerősebben hallatszott a cirpelés. A Kajánról kiinduló egyenes majdnem pontosan a Banyica és a Nagy Gere közti felezőponton haladt át. Az ismeretlen hangforrás tehát a Kaján-csúcstól délnyugati irányban rejtezett.

– Schraff úr – csúsztatta belső zsebébe a ceruzáját Ors Péter –, azt javasolom, hogy maguk már le se menjenek innen. Két óra múlva úgyis kezdődik a megfigyelés. Aletta ellátja a szamarakat. Jarda felhozza a pokrócokat s a hideg vacsorát. Maga pedig negyedóránként kapcsolja be a lehallgatót. Ha minden jól megy, távolsági világrekordot állítunk fel lehallgatásból. Abban az irányban hatvan, hetven kilométernél közelebb sem üzemről, sem nagyobbszabású útépítésről nem tudok. Eddig azt hittem, hogy egy ilyen készülék maximális teljesítő képességei 7–8 kilométer ...

Lefelé menet Ors megkérdezte Konczékat:– Odalent mi újság?– Tegnaptól mára ismét emelkedett a víz radioaktivitása. Átlagban két-három századnyit – válaszolta a

professzor közömbös arccal, de szeme furán csillant Orsra. – És erre sincs semmi magyarázat. Azaz, hogy Kornélnak van egy feltevése. De azt mondja el ő.

– Nem nagy ötlet – legyintett Dezmiran, s valahogy fáradtnak látszott. – Talán föld alatti eróziók vagy tektonikus mozgás következtében éppen mostanában került valamelyik föld alatti patak vize a radioaktív kőzetek közelébe. Ez talán azt is megmagyarázza, hogy eddig miért nem észleltünk radioaktivitást errefelé.

Ors lebiggyesztette az ajkát, s Dezmiran ezt észrevette.– Megengedem, hogy kételkedj ... szinte lehetetlenség ... de az ördögbe is, valahogy csak értelmezni kell

a dolgokat!– Igazad van, Kornél – Ors hangja békítő volt. – Én sem tudnék elfogadhatóbbat, s lehet, hogy még ezt

sem találtam volna ki. Hát akkor szervusztok, nekünk ma éjjel már dolgunk van.

ŐRTÜZEK A KAJÁNTETŐN

Tizenkilenc óra huszonöt perckor a Banyicáról vékony füstcsík emelkedett a magasba. Tíz perc múlva a Nagy Gere is füstölni kezdett, s rögtön utána a Peres.

Akkor Schraff Adolf oldalzsákjából egy lapos, zsebbe való üveget húzott elő és egy doboz gyufát. Mindkettőt Jardának nyújtotta:

– Gyújts alá te is – már a nagy diákot is tegezte. – Az üvegből előbb loccsints egy kicsit alája.Ez is Schraff-féle specialitás volt: Ors Pétertől megtanult indián módra, csikós módra, zulukaffer módra

és eszkimó módra tüzet rakni, de „ami biztos, az biztos” jelszóval, előbb egy kis benzinnel leloccsantotta az egymásra illesztett gallyakat, s csak azután dobott egy szál gyufát közéjük.

Jarda most nem vitatkozott ezzel a Schraff-féle újítással. Így pontosan tizenkilenc óra negyvenöt perckor a Kaján-csúcson is felszállott a füst. Igaz, eleinte koromfeketén, amíg a benzin el nem égett, de azután éppen olyan ezüstfehéren, mint a három másik megfigyelő-párnál.

A Kaján-csúcsot a Nagy Geréről, a Peresről és a Banyicáról egyaránt látni lehetett, és ők is látták mind a három megfigyelőpontot. Megállapodás szerint Schraffék csak akkor gyújthatták meg a tüzet, ha a másik három pont már jelzett. A füstölgő Kaján-csúcs tehát azt jelezte, hogy 1966 június 20-án tizenkilenc óra negyvenöt perckor mindenik megfigyelő-pár a helyén állt.

Koncz és Dezmiran a sátraktól nem messze, a tanácsszikla közelében heveredett a fűbe. Az öreg úr csudára élvezte a ragyogó júniusi alkonyt. Arra gondolt, hogy meglehet, utoljára táborozik kint a Kajántetőn, s lám minden milyen szépen, érdekesen sikerül.

– Sok bolondot kitalál ez az Ors, de ügyes gyerekekét nevel. Ládd ez a jelzőszolgálat is milyen egyszerű, s mégis kifogástalanul működik. S az a Böjthe! Hogy is mondta csak? Másodpercenként kettőt vagy két másodpercben hármat villan ... Bizony, az ő szemfülességének köszönhetjük, hogy éppen mi, és nem más fedezte fel ezt a jelentős radioaktív mezőt. Hiába na, ezeknek a fiúknak mégiscsak Ors nyitotta ki a szemét.

– Igaz, Ernő bácsi, igaz – mélázott Dezmiran –, becsületszavamra, direkt drukkolok nekik, hogy valamit lássanak ma éjjel.

– Nem ma éjjel, Kornél – rázta meg a fejét Koncz –, Ors menetrendje szerint holnap éjjel kell megjönnie a csudának.

– Szegény gyerekek ... – nézett a semmibe Kornél.– De legalább jól szórakoznak, s az is valami.

– Fene az órámat! – rázta meg vagy kétszer is a csuklóját Szőlősi. – Ez is most jelent beteget. Nálad mennyi az idő?

Faurka ott kuporgott a tűz mellett. Néha gallyat dobott a parázsra, néha meg szipogott egy-egy kicsit, mert akármerről ült, a szél mindig szemébe csapta a füstöt.

Most, hogy Szőlősi megkérdezte, könnyein keresztül nézte a lángok fényébe tartott óráját:– Hét perc múlva kilenc.– Akkor add ide az órádat, te pedig feküdj le. Pontosan egy órakor váltás.A kicsi lecsatolta az óráját, Szőlősinek adta, s az összehordott gallyágyon a két pokrócba burkolózva

elaludt. Mikor azonban eljött az ideje, Szőlősi irgalmatlanul felrázta.– Helyi idő szerint egy óra! Váltás!– M-m-m-m – nyújtózott egy nagyot a kicsi, de aztán mint a fészkéről riasztott mókus felgömbölyödött, s

ügyesen talpra pattant.Nagy halom apróra tördelt fagally állott a tűz mellett. Pontosan, szépen összerakva. A megfigyelés

mellett erre is jutott ideje Szőlősinek. Miközben visszaadta az órát, figyelmeztette a kicsit:– Aztán rakjad a tüzet, meg ne fázz!Jó negyed óra múlva mintha pirkadt volna az ég alja. Faurka az órájára nézett: egy óra tizennyolc perc ...

Még jó két óra van pitymallatig ... „Hátha ez az?” – villant a kicsikébe, és a mélyen alvó Szőlősihez ugrott:

– Imre! – rázta meg a vállát. – Ébredj! Fények! Mintha hajnalodna.A nagy fiú hirtelen felült, s arra nézett, amerre a kicsi mutatott.– Tényleg hajnalodik!– De még csak egy óra tizenkilenc perc!Szőlősi álmosan elmosolyodott:– Helyi idő szerint, Faurka, helyi idő szerint ... Na, mit bámulsz? Vidd előre két órával a mutatót, s

hagyjál aludni.

Odaát a Banyicán pontosan egy órakor Erdélyi Anti úgy aludt, mint malac a szalmában. Csak éppen hogy alatta borókafenyőből rakott derékalj biztosította a tábori kényelmet.

Ors Péter, miután kétszer is körültéblábolta a fekhelyét, végül is úgy döntött, hogy előbb megrakja a tüzet, s csak azután ébreszti fel Antit.

Aztán hosszasan a Nagy Gerét figyelte: ott már alig pislákolt a láng.– Hátha Böjthéék elaludtak? – aggodalmaskodott és elhatározta, hogy megvárja, amíg ismét raknak a

tűzre. Nem kellett sokat várnia, fellobbant az nemsokára.– Úgy látszik, most váltottak – állapította meg Ors, és benne is nyugtalankodni kezdett a lelkiismeret.Végül is két órakor rászánta magát. Erdélyi Anti felkászálódott. Rázta a fejét, hogy kizavarja belőle az

álmosságot.– Elnéztem az órát – magyarázkodott Ors –, de köztünk maradjon ...– Természetes – hunyorított cinkos módra Anti. Tetszett neki, hogy még Ors is tévedhet. Aztán hirtelen

elkomolyodott, s mintha eszébe jutott volna valami, a szeme egész másképp fénylett.– De most igazán tessék lefeküdni ...

– Te Toma, van egy kis magnéziumod?– Minek az neked?– Csak egy csipetnyit adjál – kunyerált Böjthe Karcsi.– Nesze! Ne mondd, hogy sajnálom – nyújtott oda egy ebonitdobozt Toma –, de kíméld, mert csak ennyi

van.Böjthe Karcsi kivett egy csipetnyi fehér port, kitépett egy lapot a noteszéből, és ügyes kis tölcsért

pöndörített belőle. Abba beletette a csipetnyi magnéziumot, s az ebonitdobozt visszaadta Tomának.– Ennyi elég lesz.– Éppen egy felvételre való – állapította meg Toma tárgyilagosan –, de bökd már ki, mit akarsz vele.– Majd meglátod, ha szépen karba teszed a kezed, és ide figyelsz a bácsira – hetykélkedett Böjthe Karcsi,

mert a jó kis porocskát immár a zsebében szorongatta. Közben mindegyre az óráját nézte. Végül a tekintete úgy rátapadt a tovaszálló másodpercmutatóra, mintha élete függne tőle. Pontosan kilenc órakor a tasakocskát a tűzbe vetette:

Vakító fehér láng csapott fel a Nagy Geréről, Toma elvakult szemmel mordult fel:– Meglükültél?– Csak jó éjszakát kívántam valakinek.– Áhá – vigvorodott el a fotómester. – akkor most pucolj lefeküdni.

Aletta sötétkék gyapjúmelegítőt húzott éjszakára. Úgy kuporgott a pokróc szélén, mint atlétalány a start közelében. Volt is benne valami az atléták várakozó izgalmából, csak éppen hogy a környezet nem hasonlított a sportpályákhoz.

Előtte jobbra, néhány lépésnyire az öreg Schraff negyedóránként kapcsolta be a füleket.– Cirpel, cirpel – ismételgette állandóan.Jarda végighasalt a pokrócon, s egy hosszú, száraz fűszálat rágcsált. Az egymásután kigyúló csillagokat

nézte:– Csalóka fények ...– Én szeretem őket – szólt a lány, s a Perestől a Nagy Geréig húzódó ritka szépségű tájban

gyönyörködött.– Nézze azt a két csillagot ott egymás mellett. Az egyik hogy ragyog ... Lehet, hogy sokkal-sokkal

messzebb vannak egymástól, mint az a távoli piros fényű a ragyogótól. Mint most maga tőlem, s magától a Nagy Gere ...

Aletta elértette a célzást. Elmosolyodott, s halványan el is pirult. De az esti fényben csak a mosoly látszott végigderengeni az arcán.

– Mindjárt kilenc óra – jegyezte meg halkan, inkább csak magának. Nadrágja zsebéből előkotorta a kicsi gyöngyházas távcsövét. Először csak úgy általában beigazította, aztán a Nagy Gerére szegezte.

Pontosan kilenc órakor fehéret lobbant a messziről pislákoló tábortűz.Aletta felállott.– Jó éjszakát – mondta, mintha csak Jardáéktól búcsúzna. – Egy órakor költsenek.Mikor a lány lépteinek zaja elveszett, Jarda Schraffra nézett.– Azt hiszem, nem erről a fényről beszélt Ors Péter.– Sok minden történik itten, amire még ő sem számított. De amiatt te egyet se lógasd a fejed!

EGY ELMARADT VILÁGREKORD

– Jó reggelt, Schraff úr! Mi újság?– Egész éjjel cirpelt, s mindig pontosan abból az irányból.– Tudja mire gondoltam, Schraff úr?– Ha megmondja, tanár úr.– Bemérjük, hol cirpel az a géptücsök. Az éjjel gondoltam ki. Pofonegyszerű eljárás.Akkor már Jarda és Aletta is figyelte az Ors Péter legújabb ötletét.– Arra gondoltam, hogy Tagyerás mester szíves közreműködésével átszállítjuk a hangtükröt a Nagy

Gerére. s ott pontosan a hangforrás irányába állítjuk. Ezt az irányt is ráhúzzuk a térképre. Ahol az itteni irányvonal s az ottani találkozik, annak a közelében van a hangforrás.

– Nagyszerű – lelkesedett Jarda.– Ennyivel azonban nem elégszünk meg. Ha lesz időnk, átmegyünk a Peresre, hogy ellenőrizzük az előző

két mérést. Onnan is ráhúzzuk az irányvonalat. A három egyenes találkozásánál egy háromszög keletkezik. Ezt nevezzük hiba-háromszögnek. Persze, ha lehetne abszolút pontosan mérni, a három irányegyenes egy pontban találkozna ...

– Ez a készülék abszolút pontos! – önérzeteskedett Schraff.– Tegyük fel, Schraff úr, tegyük fel – békítgette Ors az ezermestert –, de némi hiba a térképen is

lehetséges. Aztán milliméterre a saját helyzetünket is nehéz rájelölni a térképre. S végül ne feledjük, hogy végső fokon a fülünk után megyünk. Ahol legerősebben halljuk a hangot, azt tekintjük a hangforrás irányának. A hangot pedig az állandóan mozgásban levő levegőrétegek közvetítik. Szóval indokolt a hiba-háromszög. Tudja, Schraff úr: az objektív és szubjektív tényezők ...

– Egye fene – legyintett Schraff –, induljunk ...– Majd csak délután három órakor. Most reggelizzünk, aztán lefekvés, és alvás délig. – Ors

figyelmeztetően felemelte a mutatóujját: – Maga is lebújik, Schraff úr, és nem zavarja a tábor rendjét.– S ha közben elhallgat?– Micsoda?– A géptücsök!– Akkor elhalasszuk a világrekord hitelesítését. Most az éjjeli megfigyelés a fő. Különösen ma.Schraff nem szólt semmit, csak legyintett. Aztán a fejével intett Jardának:– Gyerünk csomagolni!

Aznap Ors és Erdélyi Anti volt a konyhasoros. Tejporból kakaóból készült meleg italt osztottak reggelire. Hozzá szalonnát, lekvárt s egy-egy tábla szőlőcukrot. A cukornak s a fél kiló kenyérnek másnap reggelig kellett tartani.

Pontosan fél kilenckor elmosogatták az edényeket. Akkor Ors kiakasztotta nyakából a kötényt, és felült a tanács-sziklára. A többiek már várták.

– Első megfigyelő-pár?Schraff emelkedett szólásra:– Semmi különös. Csak a cirpelő hangok. Egész éjjel az este megállapított irányból. Ja, igen! Kilenc

órakor egy fehér lobbanás a Nagy Gerén ... – és Schraff az Ors mellett kuporgó Karcsira kacsintott ...– Nincs jelentősége – legyintett Ors. – Már figyelmeztettem Böjthééket, hogy máskor ne a tábortűznél

szortírozzák a magnéziumot.– Szortírozás? Az más! Akkor nem szóltam semmit – szabadkozott Schraff, s olyan hirtelen ült le, mintha

kirántották volna a lábát alóla. Mindenki nevetett Schraff bácsi meglepő fűrgeségén, de aztán ismét elkomolyodva hallgatták az egymás után elhangzó jelentéseket. Nem történt semmi. A váltás szabályos volt. A Peresen is, a Banyicán is ...

Böjthe Karcsi olvasta fel a napi teendőket.– 10. számú napi utasítás. – A vaskos, keménykötésű füzet meg se rezdült a kezében, s a hangja úgy

csengett, hogy tán a Bolond-forrásáig is elhallatszott. –

Ma, 1966 június 21-én 9 órakor mindenki nyugodni tér. Ébresztő 13 óra 30 perckor. Konyhaszolgálatos: Ors Péter és Erdélyi Antal, számukra ébresztő 11 órakor. 13,30-tól 14-ig ebéd, s az esti hidegélelem kiosztása. 14 órától 18 óráig pihenő, szabad foglalkozás. Tilos a tábor körzetét elhagyni. Aki tud, aludjék. Lehetőleg mindenki kímélje az erejét, mert a legfontosabb éjszaka előtt állunk. Ors Péter és Schraff Adolf 14,30-tól 18 óráig beméréseket végeznek a hangtükörrel. 18 órakor a megfigyelőpárok elhagyják a tábort és legkésőbb 19 óra 45 percig elérik álláspontjukat. Megérkezésüket a szokásos módon jelzik. Bármi történjék, reggel 6 óráig, egyetlen megfigyelő-pár sem hagyja el az álláspontját. Legkésőbb június 22-én 7 óra negyvenöt perckor mindenki a táborban van. Aláírás: Ors Péter, tanár.

Ors végignézett a fűben üldögélő társaságon.– Mindenki megértette?– Igen – hangzott fel szinte egyszerre.– Kérdése van-e valakinek?Néma csend válaszolt.– Köszönöm, fiúk! – zavartan Alettára mosolygott, mint aki ráeszmélt, hogy ügyetlenül megbántott

valakit. De a lány arcát egy felhő sem takarta. Talán észre sem vette, hogy „kimaradt”. – Jó pihenést!Koncz és Dezmiran vagy ötven lépésről szemlélték az egészet. Valahogy illőnek tartották, hogy ott

legyenek a közelben. Ors a szétoszlás után odament hozzájuk. Tegnap egy darabig le is kísérte őket.Ma reggel Koncz így szólott Orshoz:– Egy kis kivételt kérünk, Péter fiam. Ha lehet, adjátok ki az esti hideg ételt ebédre, s az ebédünket

tegyétek el vacsorára, mert rendszerint későn érünk vissza a táborba.– Hű, a kutyafáját! – vakarta meg Ors a füle tövét. – Ezt magamtól is kitalálhattam volna.Azzal már hívta is Szőlősit, és rendelkezett egyszer s mindenkorra. Majd könnyedén meghajolt.– Bocsánat, megyek lefeküdni, mert mindjárt kilenc óra. A tábori utasítás szerint... – és tréfásan

megvonta a vállát.Mikor elment, Dezmiran hosszasan utánanézett.– Hm ... Tud ez az Ors fegyelmet tartani.A „kisöreg” szinte bosszúsan legyintett:– Fegyelmet tartani a porosz tisztek is tudtak. Itt többről van szó.

– Na, Schraff úr, kezdjük meg a hallgatózást.A Nagy Gere egy kicsit megizzasztotta az öreg ezermestert, de egyébként nem látszott fáradtnak. Szó

nélkül kikötötte Tagyerást, és hozzáfogott a hangtükör lemálházásához. A szamár másik oldalának Ors állott neki, hogy kicsatolja a szíjakat.

Schraff előbb egy pokrócot terített a földre, méghozzá kettéhajtva, s arra dédelgette le a műszert. A Gere-pataka felől mindegyre felhangzott egy harkály kopácsolása, egyébként fenséges csend vette őket körül.

Ors a kopácsolás irányába mutatott:– Arra állítsuk be a fókuszpontot.Schraff még csak nem is biccentett. Munka közben rendszerint szótlanná válott. Az a fajta ember volt, aki

csak egyféleképpen tudott dolgozni: szívvel-lélekkel, szinte ünnepélyes hangulatban s makacs kitartással. Ors ezt a szokását is ismerte, s egy szóval sem zavarta szakavatott tevékenységében, amely a hozzá nem értő szemében inkább komótos matatásnak tűnt volna. Két perc múlva Schraff jelentette:

– Kész!– No, Schraff úr, irányítsa délre, mondjuk a Lófő-sziklának, s lassan vigye a Fundáta irányába –

rendelkezett Ors. – Valahol ott messze cirpelhet az a géptücsök ...Schraff csigalassúsággal, szinte milliméterről milliméterre pásztázta be a Lófő-szikla s a Fundáta közötti

körívet, de arcán csalódás tükröződött:– Semmi!Ors kuporodott a készülék mellé. Fejére tette a hallgatót. Egyenletes, megnyugtató sistergés jelezte, hogy

a készülék hibátlanul működik. A hangtükröt most nyutfatról-keletre: a Fundátától a Lófő-szikláig forgatta.– Néma – jelentette ki ő is, és kérdő pillantást vetett Schraffra.– Tegnap kellett volna – dörmögte szemrehányóan az öreg ezermester. – Pedig, mikor elindultunk, még

szólott.– Üljön be, Schraff úr – intett Ors. – Egy órácskát pihenünk, hátha közben újra megindítják azt a gépet.

Schraff beült, fülére tette a hallgatót, Ors Péter pedig a pokróc szélén elszundított.No, unalmas szórakozás volt hallgatni a semmit. Schraff időnként északnak fordította a tekintetét, s öreg,

kopott látcsövével a Kaján-csúcs alatti tábort szemlélgette. Mariuka egyedül, árván az istálló előtt lógatta busa fejét. Közelében Aletta olvasott egy bokor tövében. Lejjebb a három kis sátor s a tanács-szikla közötti téren a fiúk egy futball-labdát dobáltak egymásnak. Nem játszottak „komolyan”, csak éppen úgy né, a mozgás kedvéért. „Kímélték az erejüket” – így szólt a mai utasítás.

Schraffot különös honvágyféle lepte meg. Szeretett volna ő is ott lenni a táborban. Egy kicsit el is tűnődött, miként lehetséges, hogy túl az ötvenen, jobban érzi magát a fiatalok között, mint a hasonszőrűek társaságában?

Ors hasra fekve, egyenletesen szuszogva aludt, olyan mélyen, mintha otthon, a díványon pihenne ebéd után.

Ez is afféle ember – gondolja Schraff –, csakhogy ennek jól áll, mert olyan a foglalkozása: tanár.S ott a Nagy Gere tetején szilárd elhatározás támadt Schraff szívében: akárhogy is sajnálja a gyárat, s

mondjon, amit akar Jozefa meg Böjthe, meg a többiek, ott hagyja az egészet! Már két éve hívják tanmesternek. Megvan hozzá az iskolája, négy gimnázium, a szíve is oda húzza. Elmegy. El ő!

Egye a fene azt a géptücsköt – gondolta. Csavargatni kezdte az irányítógombokat. A tükör homorú nagy füle a Lófő-szikla irányából a Kacsula felé fordult, onnan le a Gere-völgyére, át a Banyica-csúcsára, közeledett, egyre közeledett a tábor felé, hátha elkap egy-egy hangfoszlányt a fiúk kiáltozásából.

A Banyicáról a Kígyómálra fordult a hangtükör, s onnan tovább. De egyszer csak hirtelen megállott.Schraff összevonta a szemöldökét. Mintha cirpelést hallana ... Vagyis, hogy „a cirpelést” hallja.Keze egy pillanatra megremegett az irányítógombon, aztán óvatosan továbbforgatta a tükröt: a cirpelés

erősödött. Irányítgatás közben Schraff megállapította, hogy keleti irányból legerősebb a hang. Sőt! Mintha erősebb volna, mint a Kajántetőről!

– Tanár úr! Cirpel!Ors álmosan emelte föl a fejét, de a következő pillanatban a tükörre nézett, s talpon volt.– Most?– Most hát!– Lehetetlen! – és úgy tépte le az öreg ezermester fejéről a kagylót, hogy az felszisszent tőle. Aztán

hosszasan hallgatózott, irányította a tükröt ide-oda. De hiába, hajszálpontosan volt az beállítva.– Valami akusztikai tréfát űznek itt a hegyek – állapította meg végül is Ors, de látszott rajta, fogalma

sincs, mit gondoljon az egészről.– Hogy-hogy? – érdeklődött Schraff.– Hát nem érti? – s Ors keletnek mutatott. – Ha behúzzuk a mostani irányvonalat, éppen a Peres

forrásával köti össze a Nagy Gerét. s a Kajántetőről húzott irányvonalat a Bolond-patakának víznyelője alatt metszi vagy két-háromszáz méterrel.

– Vagyis?– Vagyis a hangforrás itt rejtőzik valahol köztünk és a Kajántető között, majdnem a mértani

középpontban!– Az teljes lehetetlenség! – jelentette ki Schraff, s még a fejét is megcsóválta hozzá. – Tanár úr, tanár úr!

A maga tudományával baj van.– Van a fenét! Legfennebb valami fura visszhang, vagyis akusztikai hatás ... vagy efféle ... Gyerünk át a

Peresre! Ellenőrizzük a dolgot.Egykettőre málháztak. Leereszkedtek a Gere-patakán... Könnyű, kellemes út volt. Elhaladtak a Banyica

barlangja előtt, s egyenesen nekivágtak a Peresnek. Közel háromnegyed óra múlva már le is málháztak. Ors egyenesen a metszéspontnak irányította a lehallgatót, a Bolond víznyelője felé:

Cirpelt a géptücsök vígan!Ors a lehető legfinomabbra állította a hangerősséget, s mikor a maximumra ért, pontosan behúzta az

irányvonalat. Éppen északnyugatnak mutatott, s a három irányvonal alkotta hiba-háromszög leghosszabb oldala sem volt több nyolcvan méternél. Azon a háromszögön belül rejtőzött a „géptücsök”.

– Hát, Schraff úr, ez nem távlehallgatási világrekord, de annál érdekesebb.– Ha igaz – dörmögte Schraff –, mert hogy kész lehetetlenség, azt maga is beláthatja ...– Sajnálom, Schraff úr, ma már nem foglalkozhatunk a dologgal. Én most egyenesen felmegyek a

Banyicára. Erdélyi hozza el a vacsorámat és a pokrócomat. Pontosan hat órakor mindenki induljon ki a megfigyelőpontra ... A többinek majd utánanézünk azután.

A Peresről még együtt ereszkedtek le. Együtt ugrálták át a Peres-patakát is, azután, mikor kiértek a Kaján-csúcs ösvényéhez, Ors kezet fogott öreg barátjával.

– Ha igaz, ma nagy éjszakánk lesz ...– Csak úgy ne járjunk, mint a régi Gyálffy. Mert hogy mi is valami cirpelést vagy mit hallottunk ...Ors az ezermesterre nézett, Schraff arcán azonban nem lehetett eligazodni.

Az öreg ezermester Tagyerás kötőfékjét a karjára fűzte, és már messzire bandukolt, amikor Ors gondolataiba merülve nekivágott a Banyica kopár oldalának.

Vagy kétszáz métert kapaszkodott, mikor hahózás állította meg. Lenézett a völgybe. Koncz és Dezmiran kiáltozott:

– Hahó! Újból emelkedett! – Dezmiran még a kezével is mutatta. Ors intett, hogy megértette.– Nálatok mi újság? – kiáltott Koncz.– Schraff! Hahó! ... Schraff megmondja!

1966 június 21-én tizenkilenc óra negyvenöt perckor négy füstcsík jelezte, hogy Ors Péter megfigyelői a helyükön állanak.

A VÉGTELENBE HÚZOTT FELKIÁLTÓJEL

– Azt hiszem, elvileg kifogásolhatatlan Ors mérési módszere ...– Igaz, Ernő bácsi, igaz – bólogatott Dezmiran elgondolkozva –, csak hát gyakorlatilag ez teljes

lehetetlenség. Géptücsök vagy minek is nevezik? Ráadásul a Bolond víznyelője alatt!– Én már itt semmin sem csodálkozom – csóválta meg a fejét Koncz professzor –, inkább kezdem azt

hinni, hogy vagy mi bolondultunk meg egy kicsit, vagy a Kajántető ...– Ennyi minden után még az is lehetséges, hogy ...– Minden lehetséges – vonta meg a vállát közömbösen a „kisöreg”. – Én mindenesetre kinn heveredem le

a sátor előtt ...– Üsse kő, én is.Ezzel megalakult Ors Péter tudta nélkül az ötödik megfigyelő-pár, méghozzá önkéntes alapon!

1966. június 22. 0. h. 25'. Pontosan csillagászati éjfél.

A Peresen Faurka szolgálatos. Meg-megborzongatja a Banyica felől neki-nekisuhanó szél. Háttal áll a tűznek, s úgy melegszik. A Peresre csak a Kaján-csúcs ormán pislogó tábortűz látszik. Piros csillag, a világ tetejére tűzve. Felette a bársonyosan sötét ég, millió csillagtestvérével. Alatta a fekete mozdulatlanságba süppedt Föld. Talán az idő kereke is megállt valahol a mélyben ... A bakacsinba borult világ közepéből egyszerre csak zöld fluoreszkáló fény vágódik a magasba!

– Imre! Ébredj! Ez az!

A Banyicán Erdélyi Anti a szolgálatos, de Ors Péter már tizenegy órakor megébredt, s többet nem tudott elaludni. Fél tizenkettő után már nem is erőltette az alvást. Felkelt, nagyot nyújtózott, meghúzta egy kicsit a derekát, s leült a tűz mellé.

Anti valahol bogarászott, mert jó tíz percbe telt, mire észrevette, hogy Ors a tűz mellett üldögél.– Akár le is fekhetsz, én már úgy sem alszom többet – szólt rá Ors.De Anti megrázta a fejét:– Egy óráig nem!Ezzel Ors sem vitatkozhatott. A reggeli utasítás őt is kötötte. Szót is csak ritkán váltottak. Anti tisztelte a

tanár pihenő idejét. Néha még abban is reménykedett, hátha elbóbiskol egy kicsit, s akkor ő is megpótolhatja Ors alvási idejét – szintén tévedésből.

Éjfél után huszonöt perccel azonban szeméhez kapta a Zorkijt.– Nyolcra egy ötvenedet! – vezényelte a lencse és az idő adatait.– Én öthatodra százat! – és Ors kezében is csettent a fényképezőgép.

A Nagy Gerén hátával egy öreg fenyőnek támaszkodva Böjthe halkan fütyörészett. Attól Ardelean még akkor is nyugodtan aludhatott volna, ha csak olyan alvókája van, mint a nyúlnak. De hát Tomának még sohasem volt szüksége altatóra. Ment az magától is, ha egyszer letette a fejét.

Halkan fütyörészett Karcsi, de nem magának. Odaát a Kajáncsúcson most Aletta a szolgálatos ...Tegnap semmi okosat nem tudtak kitalálni, holott Aletta utálja a tengert és a Cotát, pedig kicsimama csak

ott szereti; ő az idén is nyanyóéknál nyaral, Bögözön. Szeptemberig irtó sok idő van, s főleg az egész szabad. Karcsi életében először gondolkozott azon, hogy a világon nincs minden rendben. Az általános rendezést talán azzal kéne kezdeni, hogy csak az menjen nyaralni, akinek kedve van hozzá. Esetleg akinek egészségi okokból muszáj ...

A hirtelen fellobbanó zöld fény szinte arcába csapott, de abban a pillanatban már cselekedett is, megnézte az óráját, s közben nagyot kiáltott:

– Toma! Ébredj!

Tíz másodperc múlva elcsettent a Flexaret Ardelean kezében, egymás után szakadatlanul csettentek a felvételek. Karcsi pedig minden figyelmét a jelenségre összpontosította.

Schraff urat fülén a hallgatóval elnyomta a buzgalom. A fejét le-leejtette, aztán ijedten felkapta, de végül is úgy belejött, hogy fel sem riadt közben, csak bólogatott nagyokat, mintha az álmát helyeselgetné: jól van ... jól van ...

Aletta egy lapos sziklán üldögélt. Nyakában az öreg ezermester ütött-kopott látcsöve lógott. De egyszer sem emelte a szeméhez. Schraff úr csak három-négy lépésre produkálta magát. Azt gukker nélkül is nagyon jól láthatta a csillagfényben. Más néznivaló hiányában ezen is jól szórakozott.

Jarda a szikla mögött aludt, mint a tej. Egy órakor ő váltja fel Alettát. Csak Schraff nem hagyja, hogy felváltsák. Ő elég jól szundít a „hangtükör” mellett is.

A két derék alvót egy éles, ijedt sikítás riasztotta fel:Zöld fényben sugárzott az egész Kajántető.– Schraff bácsi, a gombot! – tért magához Jarda.– Már megnyomtam!Hat tágra nyílt szem, s egy pár minden neszre figyelmes fül tapadt a fantasztikus jelenségre.

Lent a táborban, a tanács-szikla alatt két fel-felvillanó cigaretta jelezte, hogy a legszkeptikusabb megfigyelő-pár is ébren van. Túl a kételkedésen, túl a tudományos meggondoláson, szívük legmélyén talán még ők is reménykedtek: hátha? ...

Titkos reményüket nagy-nagy hallgatásba rejtették, s ha néha megszólaltak, hát másról beszéltek. Apró jelentéktelenségekről: Koncz szidta a cigarettájába akadt finánclábat, s elmesélte, hogy az első világháborúban hogyan végzett néhány érdekes rétegtani kutatást a Sztripa mentén.

– Tudod, ott mély lövészárkokat ástunk. Hosszú időre rendezkedtek be az ezredek ... Kilométereken keresztül húzódtak a lövészárkok, s mindenik oldalán jól kivehető talajrétegek. Csak centiméter kellett, hogy lemérjem a vastagságukat. Az eredményt azután rávezettem a katonai térképre ... A talajművelés szempontjából elengedhetetlen adatokat gyűjtöttem. Aztán soha senki nem vette hasznát – s legyintett egy keserűt. – Nem ez volt az egyetlen kutatásom, amelyikkel így jártam.

Dezmiran nagyot szívott a cigarettájából, s még nagyobbat hallgatott hozzá. Az öreg Koncz is a maga gondolatait rakosgatta rendbe. Egyszer csak. mintha eszébe jutott volna valami, hirtelen Dezmiranhoz fordult:

– Igaz is! Te mit használsz borotválkozás után?– Szénakölnit, Ernő bácsi – válaszolt Dezmiran közömbösen.– Kár – sajnálkozott Koncz professzor –, én csak: kékszeszt. De elfogyott ...Ebben a pillanatban csapott égre a különös, fluoreszkáló fény, s a két tudós úgy ugrott talpra, mint a

villám.– Ez az! – lihegte Koncz. – Szóval mégis ...Dezmiran csak állott mereven, s kissé összehúzott szempillákkal figyelt, hogy semmit se szalasszon el a

rendkívüli látványból.

Egyetlen vakító fénynyaláb csapott az égre, mint valami légvédelmi fényszóró. A keskeny méregzöld fénysáv nyílegyenesen kettéhasította a fekete világmindenséget. A tiszta égbolton, fenn a magasban sehol sem lehetett látni, hol enyészik el.

A fénycsík pár másodperc után fokozatosan tágulni kezdett, s mint egyre szélesedő V betű mind nagyobb területeket árasztott el. Amint a gigászi legyező szétnyílt, fokozatosan vesztett méregzöld színéből, s hajlott a sárga felé. A szemkápráztató átmenetek fluoreszkáló, zöldsárga színekkel világítottak. Végül hatalmas fénygomba borult az egész tájra. A sziklák, a hegyek, a fák, a bokrok, minden, minden zöldes, citromsárgás fényben ragyogott.

Pár másodperc múlva a fényernyő szükülni kezdett. Végül ismét csak az egyetlen méregzöld csík hasította kétfelé az eget:

Egy-kettő-három-négy-öt!Ötször aludt ki a világító fénynyaláb, s ötször gyulladt ki újra. Aztán ismét kinyílott a legyező, ismét

citromsárga fénybe borult a táj. Majd újra szűkült a fényernyő, s végül újból csak a méregzöld fénycsík hasította kétfelé a látóhatárt.

– Egy-kettő-három-négy!Ez alkalommal csak négyszer villant fel a méregzöld fénypenge. Aztán ismét ugyanúgy szétnyílott, mint

azelőtt.Majd csak hármat villant. Aztán kettőt. Utoljára hosszú-hosszú percekig állott, mint földről a végtelen

égbe húzott felkiáltó jel. Mintha hívna, figyelmeztetne vagy talán várna valamire.Tizenegy-tizenkét percig tartott az egész jelenség. Aztén mély, titokzatos sötétség borult a Kajántetőre.

Csak a csillagok fénye szitált a fekete bársonyba burkolózott világra ...

Reggelig senki sem hunyta le a szemét. Sem a Peresen, sem a Banyicán, sem a Nagy Gerén, sem a Kaján-csúcson, de még lent a táborban, a tanács-szikla alatt sem ...

– Tanár bácsi, szűkített a blendén?Ezt a fény kialvása után jó öt percre merte megkérdezni Erdélyi Anti. Addig lélegzetvisszafojtva lesték,

hogy hátha megismétlődik a csoda. Ors úgy kapta fel a fejét, mintha mély álomból ébredt volna.– Nem. Elfelejtettem. Te sem?– Én igen – válaszolta nyugodtan Erdélyi Anti. – Huszonkettőre egy századot vettem.– Akkor az én felvételeim mind elégtek – állapította meg Ors tárgyilagosan.– Nincs semmi baj. Fő, hogy én nem hibáztam. Tetszik tudni, mikor láttam, hogy mi van itt,

elhatároztam, én nem törődöm semmivel, csak fotózok. Ha összeomlik az egész világ, az utolsó pillanatról még csinálok egy felvételt. A legszenzációsabbat, amit egy fotós csak csinálhat ...

– Bolond vagy, Anti – dörmögte Ors meghatottan, mert a legszívesebben magához ölelte volna ezt a borzos, csillogó szemű fiút, aki úgy állt a tábortűz parazsa felett, mint egy ördögfióka. – Hány felvételt csináltál?

– Négyszer cseréltem. Száznegyvennégyet. De már újra be van töltve. Ezt csinálja utánam Toma!

Utánacsinálta. Négy leexponált tekerccsel a zsebében, újratöltött géppel várta, hogy ismét kivilágosodjék a Kajántető.

– Mit gondolsz, Anti észrevette, hogy szűkíteni kell a blendét?Böjthe bosszúsan ráncolta össze a szemöldökét:– Ne marháskodj! Inkább azon gondolkozz, mi volt ez!– Akármi volt, tata lefényképezte, az biztos. A többit majd megmagyarázza Ors.– Már ha tudja!Toma megbotránkozva mérte végig Böjthét:– Papuskám, az agyadra ment ez a kis reflektorozás. Pont ezt ne tudná Ors? Hát nem megmondta előre,

hogy ma éjjel vigyázzunk. Most aztán bámulhat az a két fejes a táborban! Különben amilyen felvágósak, különösen a Dezmiran, képesek voltak aludni. De akkor majd jövök én: az orruk alá nyomom a jó kis Ardelean-féle fotókat. Száznegyvennégy originálfelvétel, papuskám!

– Igazad van, papuskám – nevetett fel Karcsi, mert muszáj volt kacagni a tűz körül lelkesedő fényképészen.

Aztán reggelig tárgyalták, mit is láttak voltaképpen.

– Ilyen szín nincs a világon. Ezt nem lehet lefesteni.– Majd stilizálod, Faurka. Majd stilizálod ...– s Szőlősi finoman, kicsit gúnyosan elmosolyodott.– Színt stilizálni? Hogy miket beszélsz! – méltatlankodott Faurka.– Hát nem úgy mondják?– Mit?– Ha valamit nem úgy rajzolsz le, ahogy van, hanem ahogy elképzeled.A kicsi szomorúan legyintett.– Mi sohasem fogunk egy nyelven beszélni, Imre.– Legalább sohasem veszünk össze!– Igaz, Imre – rajongott Faurka. – Veszekedni, rágalmazni, dicsőíteni, ahhoz közös nyelv kell. De

szeretni? – s a kicsi nagyot nyelt.– Jól van na – dörmögte a nagy fiú. – Abbahagyhatod. Inkább azon gondolkozz, amit láttál.

– Imre, én becsületszavamra nem emlékszem semmire – s a kicsi arcán furcsa, ijedt zavar tükröződött. – Vagyis hogy irtó, irtó gyönyörű volt, de fogalmam sincs micsoda.

– Nem baj, Faurka. Semmi baj. Mi most csak a szemek voltunk. Fő, hogy ne feledjük, amit láttunk... hogy pontosan emlékezzünk minél több részletre. Érted?

Faurka nagyot bólintott, aztán lekuporodott a tűz mellé. Homlokát felhúzott térdére fektette, s a kezét a bokája körül összekulcsolta.

Szőlősi karba fonta a kezét, s szétvetett lábakkal kiállott a Peres ponkjára. összevont szemöldökkel nézett északnyugatra, ahol az a rendkívüli fény villant. A Banyica északi nyúlványa eltakarta előlük azt a pontot, ahol a fényforrás lehetett. A csodás megvilágítást ők úgy szemlélték a sötétből, mintha egy színház nézőterén ültek volna. Az óriás színpad a Kajántető maga: a víznyelőktől a Kaján-csúcson át a Peres forrásáig s a Banyica fantasztikus fényben vibráló tetejéig. – Igaza van Faurkának: a méregzöldtől a citromsárgáig átfénylő színskálát lehetetlen lefesteni. És még sok mindent nem lehet se lefesteni, se lerajzolni. De mégis el kell mondani. Le kell írni! Pontosan. Minél pontosabban!

A Peresen hajnalhasadtáig két fiú rendezte, osztályozta az élményeit, hogy fent a táborban minél hűségesebben beszámolhassanak róla. Természetesen: ki-ki a maga módján.

– És, ha bóbiskoltam? – dohogott Schraff – miért nem költött fel?– Ne haragudjon, Schraff bácsi, de olyan jól szundított ... – védekezett Aletta.– És ha Ors megkérdezi, hogy nulla órakor cirpelt-e, és nulla óra tizenöt perckor? ... Látja: huszonhárom

óra negyvenöt perckor még cirpelt. Azután mit mondunk?– Be kell vallani az igazat – vágta el a vitát Emil.– Lehet, hogy a cirpelés és a fényjelenség között van valami összefüggés. Akkor jobb, ha tudják, hogy két

megfigyelés ... szóval izé ... kimaradt. – Emil eredetileg azt akarta mondani, hogy „elmulasztották” vagy „elhanyagolták”, de a két másik így is eléggé el volt kenődve, nem kellett azokat még bírálni is. Inkább vigasztalásra szorultak.

– Annyi bizonyos, hogy amíg az a reflektorozás folyt, a géptücsök hallgatott, mint a csuka – állapította meg Schraff. – Aztán hogy ismét sötét lett, újra cirpelni kezdett. De valahogy vígabban. Mintha megterhelés nélkül járt volna a motorja ...

– Vigyázzunk, Schraff bácsi, a fantáziára! – figyelmeztette Emil, de az öreg ezermester sértődötten összevonta bozontos szemöldökét:

– Álmodni lehet, hogy álmodom, már ha éppen „bóbiskolok” – s szemrehányó pillantást vetett Alettára –, de ha egyszer felébredtem, nem keverem össze a szezont a fazonnal. Különben hangszalagra vettem az egészet. Akár most is visszahallgathatjuk ...

Okosabb volt nem folytatni a vitát. A Kajántetőn úgy is elég paprikás volt a hangulat. Mert tény, hogy Schraff elbóbiskolt, de az is tény, hogy Aletta hagyta.

Tova hajnal felé Schraff ismét megszólalt:– Úgy látszik, megnémult.– Micsoda? – nézett oda Emil.– A géptücsök. A nagy fényesség után körülbelül három percig szólt. Üres járatban – nyomta meg a szót

Schraff. – Azóta néma csend.Öt óra után Aletta felállott, ledobta magáról a két pokrócot.– Most már hiába könnyezünk a kiöntött tejbe, de’ reggelizni azért muszáj.– Szőlősiék a konyhaszolgálatosak – figyelmeztette Schraff, s a hangján érzett, hogy már megenyhült egy

kicsit. A lány azonban a táborhoz vezető ösvényre lépett. Onnan szólt vissza:– Mire bejönnek legyen meg minden. Ma sok dolgunk lesz úgyis. Na, viszlát, Schraff bácsi!– Csak két eset lehetséges – vélte Dezmiran –; vagy Ors készítette elő az egész mirakulumot, vagy valami

katonai gyakorlatnak voltunk a szemtanúi ...– Hm – tűnődött a „kisöreg”. – Ekkora fényt Ors nem csinálhatott. Ez világítási világrekord volt. Ami a

katonai gyakorlatot illeti, ahhoz katonák is kellenének vagy egy lezárt terep. Nem gondolod?Ezen aztán elvitatkozgattak reggelig. De első perctől megegyeztek abban, hogy semmiképp sem

természeti jelenség tanúi voltak, hanem „művi úton előállított fény világította meg a Kajántetőt”.„Művi úton”? Vagyis valamilyen szerkezet segítségével! De ki készítette ezt a szerkezetet, amely már

1602-ben ily módon világított? Egyelőre csak annyi tűnt bizonyosnak, hogy a „csizma az asztalra került”.

EGY ELKÉPESZTŐ TANÚVALLOMÁS

Tíz óra körül Ors a tanács-szikláról intett, hogy Böjthe felolvashatja az összefoglaló jegyzőkönyv piszkozatát. Szó volt abban a Kaján-patakának állandóan emelkedő radioaktivitásáról, a „géptücsök” cirpeléséről és hogy a hangtükörrel végzett mérések alapján hol rejtőzhet a titokzatos hangforrás. Végül a jegyzőkönyv összefoglalta a június 21-ről 22-re virradó éjszakán tapasztalt fényjeleket.

Miután Ors azt is elmondotta, hogy miért remélte éppen 1966 június 21-én éjszakára a különös fényjeleket, az előzményeket illetően senki előtt sem maradt semmi titok. Annál inkább titokba borult a jövendő.

– Nyilvánvaló – fejezte be Ors a beszámolóját –, eddig összefoglaltuk azt, amit tudunk és tapasztaltunk. Most következik a nehezebbje: vajon mit kell gondolnunk arról, ami a szemünk előtt lejátszódott, és hogyan bizonyíthatjuk be tudományos szilárdsággal, hogy helyesen gondolkoztunk? Erre kérek hozzászólásokat. Úgy gondolom, hogy Koncz és Dezmiran professzor urak maradjanak a végére, nehogy az ő tekintélyük a fiatalabbakat befolyásolja.

Szőlősi és Jarda kértek szót. Ors a fiatalabb Szőlősire mutatott.A nagy darab fiú felállott, s egy kis kinyitott noteszt tartott a kezében. Lassan, szinte tagoltan beszélt, és

gyakran a lapok közé pillantott:– Őszintén szólva, nem tudok eligazodni. A tények., tények, de teljesen lehetetlen, hogy akár csak

százötven vagy száz évvel ezelőtt valaki ilyen fényt tudott volna előállítani. Az is elképzelhetetlen, hogy olyan viszonylag kicsi fényforrás, akkora fényt tudjon kibocsátani. Én, aki nem láttam a fényforrást, a fényerőből legkevesebb másfél méter átmérőjűnek becsültem. Tudjuk, hogy például a villanyégő energiájának legalább 98 százaléka hővé alakul, s csak alig két százaléka a fényenergia. Aki ezt a fényforrást megszerkesztette, az felfedezte a hidegfényt!

Koncz professzor szinte önkéntelenül kiáltott közbe:– Brávó! Nagyszerű!Szőlősi zavartan elhallgatott: tréfál-e Koncz vagy komolyan dicséri? A „kisöreg” azonban izgatottan

megbiztatta:– Csak folytassa, fiam, folytassa! Remek gondolat! Igazán remek!Szőlősi belepirult a dicséretbe, de neki is bátorodott, főleg amint körülnézett, és látta a többiek büszke,

elismerő tekintetét: „Lámcsak, minket sem a gólya költött!”– Szóval – folytatta Szőlősi –, a hideg fény felfedezése azt jelentené, hogy az alapenergiát majdnem

százszázalékig át tudnánk alakítani fényenergiává. Elképzelhetjük, mekkora megtakarítást jelentene ez a mai két százalék hatásfokú villanyégőkkel szemben, vagy akár a 8 százalékon felüli hatásfokú neonégőkhöz viszonyítva. Ilyen magas hatásfokot azonban mindezideig csak a szentjánosbogarak, világítóhalak és a világítóbaktériumok értek el ... És titok, hogy miképpen. Szóval, szerintem az a fényforrás egy nagyon-nagyon modern találmány, és ne tessék haragudni, de nem sok köze lehet ahhoz a feltételezési rendszerhez, amelyet Ors tanár úr elénk tárt, és amelynek szálai 1602-ig vagy talán még tovább nyúlnak vissza. Azt hiszem, hogy az öt-négy-három-kettő-egy fényjelek szabályos egymásutánja is inkább egy műszaki berendezés kipróbálására emlékeztet, mint valamilyen természeti jelenségre ...

Szőlősi tehát egyértelműen kétségbe vonta az Ors-féle feltételezési rendszer és a fényjelek közötti összefüggést. Orsot azonban ez nem bántotta. Szerette, ha tanítványai szépen indokolva vagy ügyes kérdésekbe rejtve ellentmondanak neki. Ors tudta, hogy az önálló gondolkodás legbiztosabb jele az okos, tárgyszerű ellentmondás. Nos, a Szőlősié éppen ilyen volt. Ezért, mikor a fiú befejezte, derűs arccal, s nem is titkolt büszkeséggel csak ennyit mondott:

– Jól van, Imre. Köszönjük.– Nem csak „jól van”, Péter! – szólt közbe a „kisöreg”. – Egyenesen nagyszerű! Az a hideg fény és az

állati szervezetek világítótestei így együtt! Ez remek, új gondolat!Ors csak bólintott, és Jardára nézett. A fiatal egyetemi hallgató is egy jegyzet papírral a kezében

emelkedett szólásra:

– Az én véleményem is az, hogy a fényjelenségek valamilyen szerkezettől származnak. Engedjék meg, hogy kérdés formájában burkoljak egy feltételezést: vajon a fényjelenségek, a radioaktivitás és a „géptücsök” cirpelése között nem kell-e valamilyen összefüggést keresnünk? Mert kérdem én önöktől: Mikor tapasztaltak itt radioaktivitást? Soha! Mikor észleltek ehhez hasonló fényjeleket? Soha!...

Faurka hirtelen közbekiáltott:– Két ember az ösvényen!Valóban: két cserebogár nagyságú ember kapaszkodott felfelé. De még mélyen lent voltak a völgyben.

Szőlősi szeméhez kapta a látcsövét:– Păcurar jő és még valaki...

Hetven feletti, de szálegyenes, barnapiros arcú öreg falusi volt a Păcurar kísérője. Háziszőttes, parasztos ruhájához kopottas vadászkalapot viselt, de erdész módra feltúrt karimával. Mint frissen mosott inge, hófehér, tömött, a kissé lelógó bajusza, és a választott-frizurás haja, amelyből talán egy szál sem hiányzott, és olyan legényesre volt kifésülve, mint ötven évvel ezelőtt. Határozott megjelenése ellenére mégsem látszott kiszolgált altisztnek. Főleg talán azért, mert leemelt kalappal üdvözölte a társaságot. Amint a homlokába húzott karima nem árnyékolta be az arcát, élénk, kék szemében szinte suhancos villanásokkal tükröződött a júniusi égbolt.

Ors, amint a közeibe érkeztek, eléjük sietett, s ő mutatta be a társaságnak a szép szál öregembert:– Ez az én Iepure Onisie barátom. Nyugdíjas erdőőr. Ő az, aki az esküvőjét 1914. június 24-én tartotta,

közel ötvenkét évvel ezelőtt. Az ő lakodalmán jósolgattak az öregasszonyok háborút, mert hogy három nappal előbb akkor is kigyúlt a Kajántető.

– És engedelmükkel, éppen úgy világolt akkor is, mint az éjszaka, és hogy akkor is éppen hogy éjfélkor.– Ez biztos? – kérdezte meg hirtelen Dezmiran, és kemény, átható pillantását szinte az öreg erdőőr arcába

fúrta.– Hát, már amennyire én felfoghatom ... – bizonytalanodott el az öreg hangja.– Nono – vetette közbe magát Koncz professzor – ki az ördög látott ilyet? Ajtóstól rontani a házba – s egy

rosszalló pillantást vetett Dezmiranra, aztán kedélyesen kezet rázott az öreg Iepure Onisiéval. – Tulajdonképpen, hánybéli maga, barátom?

– Engedelmével 93-beli.– Melyik hónap?– Március, uram.– Helyben vagyunk – bólintott Koncz. – Most még csak azt mondja meg, mikor örül az öregember.– Nem tudom, uram – vonta meg a vállát az erdész, de szeme sarkában már újra megcsillant az ég kékje.– Na, hát én megmondom: ha magánál öregebbel találkozik.– Nagy igazság ez, uram – s a két egyívású emberen látszott, hogy csudára értik egymást.– No akkor üljön ide, középre. Eddig az én helyem volt, mert hogy én augusztusi gyerek volnék, de

szintén 93-beli ...– Hát ha ez a rend... – szerénykedett a középre Iepure Onisie, s Koncz professzor odaült közvetlenül

melléje.– 1914. június 21 ... – mélázott Koncz professzor.– Másodéves hallgató voltam, s ingyen sem gondoltam volna, hogy két hónap múlva huszonegyedik

születésnapomat az 51-es közös regimentnél töltöm ...– Én is 51-es regruta voltam – vette át az emlékezés fonalát az öreg lepure –, de mikor a lakodalmamat

ültem, vagyis hogy 1914. június 24-én, Virágos János napján, még úgy gondoltam, hogy majd csak októbernek elsején hívnak... merthogy az lett volna rendjén való dolog ... Addig – gondoltam – egy kis pénzt is összehozok, merthogy esztendőnek előtte elszegődtem a Korbuly úrhoz erdőkerülőnek. Az mindjárt azután volt, hogy a Gyálffy méltóságos úr, a bolond báró úrfi apja valami nagy kártyapartiba vagy hacacáréba... vagy mibe elsinkófálta az egész Kajánt, mert addig az övé volt itt minden, amíg csak látni lehet, s még azon is túl. – Az öreg lepure nagy széles kört írt le a karjával, s kicsit körbe is szemlélődött, mintha számba akarná venni az egykori Gyálffy-erdőket. – Nahát, Korbuly úrnak kellett ide kerülő, mert az megvigyáztatta, amije volt. Csakhogy akkoriban nemigen lehetett ide embert kapni, aki vállalkozott volna, hogy kint is éjszakázzon. Hazudnék, uram – fordult az öreg erdőkerülő Konczhoz –, ha azt mondanám, hogy nem féltem. Bizony eleinte csak a Fundátán, ha eltöltöttem egy-egy éjszakát. De aztán, hogy soha semmi nem adta elő magát, hát aprádonként én is megbátorodtam, mivelhogy csak olyan erdőnek mutatkozott ez is, mint a többi. Persze, ésszel él az ember! Ha kérdeztek erről-arról, hát inkább csak hümmögtem, és

egyáltalában még örültem is, hogy mindenféle dolgokat pusmognak az itteni helyekről. Ilyenformán Korbuly úrral szemben is jobban kitarthattam magam, mert láthatta, hogy ide nemigen kapna mást a helyembe. Tudják, ha kikoptam volna ebbül a tisztségből, hát nem tudom, hova a szemem világába mentem volna. Merthogy a völgybe nagy volt a szegénység, és másminemű foglalatosság egy falatka sem sehun ... Volt itt a Gerén egy ügyes kis kalyibám, hát a lakodalmam előtti harmadik napon éppen ott fogott az este. Csupa megszokásból már csak úgy éjfél után tudtam lehunyni egy kicsit, addig raktam a tüzet, s néztem a lángokat, s valami affélét gondoltam, hogy hát engem ugyan miféle tűz emészt belülről, hogy már alig várom a holnaputáni napot, és félévi keresetem teszem rá, hogy jó legyen annak a lánynak, s a másik felit meg a kezire bízom most, s azután mindétiglen ...Rossz szó ne essék róla, Jonika a megmondhatója – s azzal Păcurarra nézett, mintha tanúságra hívná –, megérdemelte az én Nasztáziám ... De hát akkor úgy elgondolkoztam ezen, hogy egyszerre csak arra ocsúdok, csupa egy zöld fény az egész mindenség. Nahát, ha ember meg volt ijedve, én meg voltam ... Se eleven, se holt... Odazsibbasztott a nagy fene ijedség, hogy csak néztem a borzasztó egy csodát, de számot adni nem tudtam róla... Aztán eljött a nagy háború, s megtanultam, hogy ami itt volt, még fiókája sem lehet annak, amit ott kiállt az emberiség ... Lent az olasz fronton már úgy véltem, hogy tudom én, mi volt itt akkor ... mert, hogy ott moccanni , sem lehetett egész éjszaka, úgy reflektoroztak ... Görznél is, a Monte Grapánál is, a Monte Asolonénál is, 18-ban a Piávénál is ... Bizony, én még a tegnapig is abban a meggyőződésben éltem, hogy tizennégyben suba alatt itt valami reflektorokkal manévéroztak ... Merthogy az is. pontosan ilyen volt.

Az öreg Iepure Onisie tanúságtételével nem lehetett vitatkozni. Valónak kellett elfogadni, hogy 1914. június 21-én itt a mostaniakhoz hasonló, sőt valószínűleg teljesen, azonos dolgok történtek.

És ha ez így történt 1914-ben, miért ne történhetett volna azonos módon 1862-ben, 1810-ben vagy akár 1602-ben is? Az egész kérdés olyan képtelenségekbe torkollt, hogy minden további feltételezgetés értelmét vesztette. Cselekedni kellett!

MINIATŰR KRÁTER A HIBA-HÁROMSZÖGBEN

Ors a június 22-i tábori utasításban úgy intézkedett, hogy délután Schraff és Aletta lemennek élelemért a menedékházba, helyükre az egyes megfigyelőállásba Koncz és Dezmiran foglal helyet, mert 22-ről 23-ra virradó éjszaka ugyanúgy történik a megfigyelés, mint azelőtt. Hátha megismétlődnek a jelzések. A lehallgató készülék kezelését átveszi Jarda. Délután négy óráig mindenki alszik, mert pihenni is kell. A további teendőket meglátják azután, s majd 23-án döntenek affelől is, hogy hova mit jelentsenek a tapasztaltakról.

Mikor a felolvasás megtörtént, Schraff kijelentette, hogy valami kimaradt belőle. Mindenki felfigyelt, mert ritkán fordult elő, hogy a tábori utasításhoz hozzászóljanak. Hiszen az éppen a tanácskozások eredményeként szokott megszületni.

– Minden nagyon szépen volna – jelentette ki Schraff –, csak azt is figyelembe kell venni, hogy „ott” egy fúrógép is működött. – azt külön nem kellett magyaráznia, hogy mit ért „ott”-on, annál inkább, hogy honnan veszi a „fúrógépet”. – Kérem – fordult Schraff Dezmiranhoz, és ki tudná megmondani, miért éppen hozzá –, az én fülemet nem lehet megcsalni. Ahol a „géptücsök” cirpelt, abban a „hiba-háromszögben”, ahogy Ors tanár úr nevezte, ott volt kérem a fényszóró is. Már bocsánat, másnak nem nevezhetem. Előtte a géptücsöknek nevezett fúrógép megterhelés alatt dolgozott. Pardon, kérem, még folytatom – intette le a Dezmiran közbeszólási szándékát. – Szóval én amondó vagyok, azt a fényszórót a föld alól fúrták ki, és oda húzták vissza. Ez akkor volt, amikor a „géptücsök” vígan, azaz megterhelés nélkül dolgozott. Én, kérem, jól hallok, ha ébren vagyok... – Schraff megvárta, amíg elcsitul a kedélyes moraj, mert a fiúknak tetszett, hogy az öreg ezermester a finom öngúnyhoz is ért. – Szóval „ott” meg kell lenni a lyuknak! S ha a programban nincs benne, én egyedül lemegyek és megnézem!

– Csak nem most, Schraff úr’ – emelte fel figyelmeztetőleg a mutatóujját Ors. – Most mindenki aludni tér, mert ha jól értettem, arra is tett némi célzást, hogy a Kajántetőn tanácsosabb nappal aludni, mint éjféltájt szundikálni... – Most Orsnak kellett megvárni, hogy csituljon a kedélyes zsivaj. – Ami pedig a javaslatát illeti, ezennel elfogadjuk. Pontosan délután négykor valamennyien lemegyünk a „hiba-háromszögbe”, és ott minden talpalatnyi földet átkutatunk. Hat órakor pedig onnan megy mindenki a megfigyelőpontra. Az utánpótlási részleg pedig Mariukával és Tagyerással le a völgybe élelemért.

A tanácskozás után Ors mindent elkövetett, hogy Koncznak és Dezmirannak valamiképpen megmagyarázza: ő nem hisz egy fikarcnyit sem Schraff fantazmagóriáiban. Az egészet azért engedélyezte, mert csak kemény paranccsal lehetett volna megakadályozni, hogy néhányan az öreg Schraffal le ne szökjenek a hiba-háromszögbe. És minek parancsolgatni, mikor különösebb időveszteség nélkül eleget lehet tenni a kívánságnak, s legalább mindenki megnyugszik.

Minél tovább magyarázkodott, annál gyanúsabb lett ő maga is ... Mikor pedig elváltak, Dezmiran Konczra nézett s aztán lefelé a völgybe, a hiba-háromszög felé.

– Igaza van Orsnak. Minek ellenkezni a közhangulattal? Azt hiszem én is lemegyek velük ...Az öreg Koncz szeme sarkába ravaszkás ráncokat vei tett az ugratókedv:– Te Kornél, nem kaptál te itt valami különös sugárfertőzést?– Sugárfertőzést? – hökkent meg Dezmiran, aztán, elértve a célzást, szélesen elmosolyodott. – Aki á-t

mond, az mondjon bé-t is és ... és itt a Kajántetőn, úgy látom, csődöt mondott minden tudományos aggályoskodás ...

Persze, Ors is tévedett, ha azt hitte, hogy a „hiba-háromszög” átkutatása lecsillapítja a kedélyeket. Még fél öt sem volt, mikor a hosszú kutató-lánc jobb szárnyán. Faurka nagyot kiáltott:

– Itt a lyuk! Mindenki ide jöjjön! – és olyan magasra tartotta a karját, s úgy kihúzta magát, hogy valósággal megnőtt a nagy diadaltól.

Faurka lába előtt 9–10 cm átmérőjű tökéletes köralakú lyuk sötétlett. Körülötte a föld kissé felpúposodott, s az egész úgy festett, mint egy miniatűr kráter. Éppen olyan titokzatos is volt, mint egy tűzhányó kúpján az ismeretlenbe mélyedő kráternyílás.

Koncz óvatosan a lyuk mellé térdelt, s csak a fejével intett Alettának, hogy adja oda a hosszú mogyorófa pálcát, amelyet szamárhajcsári minőségében szorongatott a kezében. A professzor óvatosan a nyílásba helyezte a hosszú vesszőt. Lehetett a pálca vagy 120–130 centiméter, de a lyuk elnyelte az egészet, hogy az öreg Koncz már éppen csak a körmei között szorongatta a végét. Az erős, de bizonytalan szorongatástól vagy mitől, a pálca egyszer csak kiugrott a professzor körmei közül, s eltűnt a mélybe.

– Hm – csóválta meg a fejét az öreg Koncz –, valami hosszabb vessző kéne.Nemsokára kerítettek egy több mint háromméterest, de azzal sem értek le a lyuk fenekére. Dezmiran

elgondolkozva kuporgott a professzor mellett.– Ernő bácsi, vajon milyen vastag lehet itt a talaj?– Itt? – az öreg meghúzta a vállát – legfennebb pár centiméter. Aztán lefelé végig szikla ... Mészkő.– Hamar egy ásót – kiáltott fel Dezmiran tőle szokatlan hévvel, aztán a Szőlősi tábori ásójával végtelen

óvatossággal eltávolította a lyuk körüli földet le a csupasz szikláig. A rücskös, erezett, szürkésfehér sziklalapon ott feketéllett a szabályos kör alakú lyuk. Nem vitás: ilyet csak fúrógép produkálhat, méghozzá nem is akármilyen.

A csendet Koncz professzor szakította meg, de nem valami nagy hangon; inkább töprengve szólott:– Na, Péter, lefényképezheted. Ez az ördög lábnyoma vagy mi.Schraff közben, mint a paraszt, ha a föld minőségét vizsgálja, az ujjai között morzsolgatta a lyuk körüli

földet. De akárhonnan vett is próbát, csakhamar lelökte, s más helyről csípett fel egy fél maréknyit, aztán azt pöndörgette nagy gonddal az ujjai között.

Csak Ors Péter vette észre Schraff különös vizsgálódását.– Mi van, Schraff úr? – fordult az ezermesterhez, és ő is nézegetni kezdte a hatalmas ujjak között

morzsolódó rögöket.– Na, ezt fejtse meg, tanár úr! – és Ors orra elé dugott egy marék földet. – Hol a kőmorzsalék? Mert hogy

itt sziklát is fúrt a „géptücsök”, azt mindenki láthatja ...Leghamarabb az öreg Koncz értette meg, hogy mire megy ki a Schraff vizsgálódása:– Igaz is! Hol a kőmorzsalék? Mert az szent, hogy innentől lefelé, ki tudja meddig, csupa mészkő van!

Valamennyi földet a felszínre tolt az a fránya „géptücsök”, de kőmorzsalékot egy cseppet sem ...– Felszínre tolt? – rökönyödött meg Dezmiran, és Ors úgyszintén.– Csakis – bólogatott a „kisöreg”. – Csakis. Mert ezt a lyukat alulról fúrták. Másképp körülötte nem

púposodott volna fel a föld, mint valami kráter.Ors azonnal kész volt a föltételezéssel:– Akkor a lyuk egyenesen a barlangrendszerbe vezet, mert csak ott lehet elrejtve a fúrógép ... Ahol azt

bevitték, beférünk mi is!– Tudomásom szerint más megoldás nincs, mint a Gere-patak víznyelője ... de ahhoz felszerelés kell! S

még úgy is, ki tudja? – És Koncz professzor apró fejcsóválgatással nézte a lyukat, mintha sehogy sem hinné, hogy a víznyelőn át akármit is le lehet vinni a mélybe.

Dezmirant a váratlan fordulat valósággal kivetkőztette önmagából: már csak a feladatot látta, s fittyet hányt a veszélynek, amelyen pedig Ors Péter is elgondolkozott. Szinte kamaszos hévvel csapott az Ors vállára:

– Na, Péter, gyerünk az ördög lábnyoma után! Oda nem küldheted a tanítványaidat, mert pedagógus vagy és felelsz értük.

Ors tetőtől talpig végigmérte Dezmirant:– Jól van Kornél. Megyünk.Koncz professzor kitátotta a száját, hogy közbeszóljon, de aztán hirtelen becsukta. Látta, hiába beszélne.

Dezmiran hangjában mintha lett volna valami kihívó ...Ezt Ors is megérezhette ... Itt a kockát már elvetették, s ez a két ember, mint két egymásba kapaszkodó

fogaskerék, már úgysem engedi egymást.– Próbáljátok meg – egyezett belé a „kisöreg”, de látszott rajta, cseppet sem lelkesedik a vállalkozásért.Végül is összeírták két személy számára a legszükségesebb barlangkutató felszerelést. Azt is, hogy mi

van meg belőle Orsnak, mi Dezmirannak, mi pedig Koncznak, és ami hiányzik, kitől, honnan kérjék kölcsön. A hosszú listát Schraff markába nyomták, hogy amint beér a menedékházba, kapjon azonnal motorra, és vágtasson be érte a városba. Addig Aletta várjon a menedékháznál.

A továbbiakban úgy határoztak, hogyha éjszaka nem történik semmi, holnap, azaz 23-án teljes pihenő napot tartanak. A „cég” előhívja a filmeket. Koncz, Dezmiran és Ors megejtik a radioaktív méréseket, aztán szemrevételezik a Gere víznyelőjét. Alettáéknak estig feltétlenül vissza kell térniök, mert 24-re már morzsányi élelmük se marad.

... És június 22-ről 23-ára virradó éjjel mély, titokzatos csend borult a Kajántetőre. Csak a megfigyelőpárok tábortüzei pislákoltak a csúcsokon, de azokból semmi sem látszott le a menedékházhoz, ahol Aletta álmatlanul töltötte az éjszakát, és a teraszról leste, vajon felfénylik-e a messzi tető.

A TÖMEGHIPNÓZIS MÉDIUMAI

Schraff feje búbjáig porosán, fantasztikusan megpakolt motorján csak tova délután durrogott be a menedékház előtti tisztásra.

Păcurar és Aletta már jó kilométerről meghallották, hogy érkezik.– Ennyi mindent hozott, Schraff bácsi? – csodálkozott a lány.– Lista szerint ennyi – vonta meg a vállát Schraff, és a közelben legelésző szamarakat fűrkészte: vajon

elbírják-e?– Miféle lista szerint? – kíváncsiskodott szokása ellenére Păcurar.– Amit a nálunk okosabbak írtak össze – válaszolta Schraff mogorván.A mogorva beszédre Păcurarnak is eszébe jutott, hogy tegnap, alighogy megebédeltek, Ors Péter kurtán-

furcsán visszafordította: készítsen elő mindent, ne kelljen a szamaras-részlegnek feleslegesen időznie a menedékházban. Most pedig tessék: még Kolozsvárt is megjáratják ezzel a goromba Schraffal, s közben majdnem egy napig itt legeltetik a szamaraikat. Păcurar kiokumulálta, hogy közben történhetett valami. De hát, ha nem mondják, ő ugyan nem kérdezi. Szétvetett lábakkal rágyújtott egy cigarettára, s csak úgy a bajusza alatt jegyezte meg:

– Aztán a szamár nem motorbicikli ...Aletta békítőleg mosolygott az öregre:– Nem baj, Păcurar bácsi, kétszer fordulunk ...Ebből azonban nem lett semmi, mert félóra múlva Tagyerás és Mariuka magától is rájöttek, hogy a

szamár még Schraff Adolf keze alatt sem nagyságos úr. Viszont két málhában és két hátizsákban a derék ezermester öszszeügyeskedett mindent, s közben vigasztalta Alettát:

– Legfennebb többször megpihenünk. Sötétedésig még van jó hó három és fél óra ...

– Ennyi ez: 1,7–1,8x10-3 microcurie – jelentette ki Dezmiran határozottan.– Fabatkát se ér ez a műszer – legyintett mérgesen az öreg. – Hozza csak el Schraff azt a másik Geiger-

Müllert az intézetből ... Teljes lehetetlenség! Tegnapelőtt még majdnem a kétszeresét mértük ...– Ernő bácsi – szólt közbe szerényen Ors Péter, és nem az öreg professzort nézte, hanem a fodrosan-

bodrosan előtörő búvópatak vizét –, én itt a Kajántetőn már semmire sem mondanám, hogy „lehetetlenség”.– Jól van, jól van, de ami lehetetlen, az lehetetlen! Elvégre egy-két bizonyosság azért még a tudományban

is akad! – de az öreg Koncz is inkább bosszúsan beszélt, mint teljes meggyőződéssel. Érzett a hangján, hogy ez az újabb rejtély, ha nem is hozta ki a sodrából, de alaposan felpaprikázta.

Dezmiran már zsebre vágta a Geiger-Müllert, s leült egy lapos kőre. Onnan bámulta a tovarohanó vizet. Egykedvűnek és fáradtnak látszott, kényszeredetten megvonta a vállát, s csak félig-meddig fordult a másik két tudós felé.

– Kár a puskaporért, Ernő bátyám! Én is amondó vagyok. Törődjünk bele szépen, hogy itt máról holnapra szinte a felére csökkent a radioaktivitás, s ha egy hét múlva egészen eltűnik, fogjuk meg a szánkat, s hallgassuk el az egész históriát ...

– Azt már nem! – jelentette ki Koncz határozottan, hogy szinte megnőtt belé. – Amit tapasztaltunk, az nem hazugság, s ha mi nem tudjuk megoldani a rejtélyt, majd jön egyszer valaki, nálunk okosabb. Addig, akinek úgy tetszik, kacagjon a szemünk közé. Végül is nekünk lesz igazunk.

– Csak győzzük kivárni – zárta be a vitát fásultan Dezmiran. Ors ebbe már nem. szólt bele. Eltűnődve bámulta ő is a vizet, mert okosabbat ő sem mívelhetett.

A búvópatak harsogása elnyomta a paták kopogását. A három kutató csak akkor vette észre a Schraff-féle karavánt, mikor Aletta a magas martról rájuk köszönt:

– Ejha! Mint Karthágó romjain ... Különösen Dezmiran professzor – és olyan könnyedén, kecsesen integetett, mintha nem egy tízkilós hátizsák nyomná a vállát.

Dezmiran a meglepetéstől csak egy pillanatig bámulta a lányt, aztán felugrott, s a martra kapaszkodott:

– Ha megengedi, lesegítem a hátizsákját.– Ez a minimum, amit megtehet értem – tartotta oda a degeszre tömött hátizsákot Dezmirannak.– És mi volna a maximum ?– Ha tartaná a Mariuka kötöfékét, amíg szusszanok egyet.Az öreg Schraffnak azonban mintha nem tetszene az efféle társalgás, váratlanul közbemordult:– Előbb az én hátizsákomat is lesegíthetné ... Csak óvatosan! Ebben vannak a professzor úr műszerei,

amit az intézetből hoztam.– Igazán? – kapta fel a fejét Koncz professzor. – Hát ez nagyszerű! Most aztán ellenőrizhetjük mit ér a

kicsi műszer – azzal már hozzá is fogott, és lázas gyorsasággal kezdte kibontani a Schraff cipelte hátizsákot.Tagyerásék még hármat sem haraphattak a patakparti kövér fűből, mikor a nagy és pontos Geiger-Müller

már a Koncz kezében volt.Öt percbe sem telt, és megállapították, hogy a derék kicsi műszer csak alig pontatlanabb, mint

tudományos igényű bátyja. Így hát nem rajta múlt, hogy a Kaján környéke ismét újabb rejtély elé állította a három tanácstalan kutatót.

Schraff hátizsákja legalább tizenöt kilót nyomott, de a búvópatak forrásától már nem az öreg ezermester vállán. Innentől Ors cipelte, s filozofálgatott magában a fene nagy teher alatt:

Lám csak, a csodát is meg lehet szokni. Főleg ha sorozatban jő: ötvenkét éves periódus? Ma már valószínű! Reflektorfény 1602-ben? Méghozzá a soha fel nem fedezett hideg fénnyel? El kell hinni ... Fúrógép a Kaján barlangrendszerében, ahol tudomásunk szerint nem járt még senki? A szemünkkel láttuk a lyukat! „Az ördög lábnyomát!” Na, és a máról holnapra emelkedő, s most ugyancsak egyik napról a másikra eltünedező radioaktivitás?

Ors Péter a mellette baktató Koncz professzorhoz fordult:– Ernő bácsi, egy tucatnyi különböző ember egyszerre megbolondulhat?– Azt hiszem, igen – bólintott Koncz teljes meggyőződéssel –, feltéve, ha a te tippjeid után indul

felfedező útra. Én mondom, nem vagy te akárki, ha már engem is megszédítettél, Dezmiranról nem is beszélve...

– Nem én, Ernő bácsi! A tények ...– A tények, a tények – dünnyögte Koncz. – Én már hajlamos vagyok feltételezni, hogy az egészet csak te

találtad ki, s most valami tömegszuggesztiós kísérletet végzel. S mi itt valamennyien csak médiumok vagyunk a te mesteri kezedben.

– Rendben van – egyezett belé Ors. – Induljunk ki a tömeghipnózis feltételezéséből. Csak egy kis korrektívumot javasolok: tudniillik engem is a médiumok közé tessék besorolni.

A napkorong, mintha csak bujócskázna, a Gere fenyvesei mögé csusszant, s a Peres-völgyéből már előlopakodott a szürke köpenyes alkonyat, mikor a felfelé kapaszkodó karaván megpillantotta a tábort.

POKOLRASZÁLLÁS

A „SCHRAFF LAJTORJÁJA”

Ott, a Gere-patakának víznyelőjénél derült csak ki, hogy milyen ördöngös ezermester az öreg Schraff!Míg a többiek csak tanácskoztak, hogy s mint is kéne ezt a szál korhadó fenyőt, azt a gyökerével égnek

álló bokrot eltakarítani, addig ő csak hallgatott, s nézte elgondolkozva a mindenféle hordalékon keresztül csergedező vizet. Végül, mintha erre megbízása lenne, kiadta az utasítást:

– Szőlősi, ásót, csákányt! Karcsi, köteleket! Maga arról álljon, tanár úr! Ti – mutatott a „cégre” – tegyétek le a gépeket. Gyertek ide mellém. Aletta, maga azonnal hozza, amit kérünk. Ott marad a szerszámok mellett. A professzor urak arrább, oda né. Hordják amit kiemelünk. Ha nehéz, Anti és Toma is segít.

Világos: más nem lehetett munkavezető, csak Schraff. Látta ezt ő is, s azonnal megértették a többiek is. Készséggel engedelmeskedett mindenik. Dezmiran amint lelökte a viharkabátját, még sürgette is a többieket:

– Gyerünk! Gyerünk!Ez alkalommal még Koncz professzor sem mondta, hogy „nem kerget a tatár!”Schraff pedig egyik kötelet a derekára hurkolta. A kötél másik végét Szőlősi és Ors markába nyomta.– Feszt tartani! Mert nem én vagyok a barlangász – és kacsintott hozzá egy schraffosat. – Aletta! Fejszét,

kicsi ásót, csákányt!Schraff a kicsi ásót az övébe tűzte, s a fejszével a kezében, a feszesen tartott biztonsági kötéllel a derekán

megkezdte az ereszkedést. Alig másfél méternyire kezdődött a gizgaz, hordalék, de hogy annak mekkora a teherbírása és alatta milyen mély a víznyelő, azt még egy olyan előrelátó iparosember, mint Schraff sem tudta kikalkulírozni.

Jó negyedórába telt, amíg sikerült a gyökérrel égnek álló bokrot, úgy ahogy, kiszabadítani az iszapból, törmelékből. Akkor csak felkiáltott:

– A másik kötelet!Azt a bokor gyökerére hurkolta ügyesen:– Húzzátok!A „cég” és Aletta, majd Koncz és Dezmiran is nekifeszültek. Lent Schraff figyelte, hogy mi miatt nem

ereszt. Lapáttal kotort, fejszével sújtott, mikor mit kellett. Egyszer csak a bokor oly hirtelen eresztett, hogy akik a kötelet húzták, majd földre ültek. De bánták is azok! Fő, hogy az első akadály eltakarodott az útból, s egy lépéssel közelebb jutottak a célhoz.

A keresztbe álló fenyőt el is kellett fűrészelni. Ez a munka még Schraff szerint sem tartozott a jobb fajta mulatságok közé. Egy rókafarkú fűrésszel kínlódott akkora helyen, ahol még megfordulni is bajos lett volna. Ráadásul a combvastagságú rönköt átmeg átitatta a jófajta fűrészcsorbító iszap. Munka közben pedig némi kis hideg zuhany is permetezgetett a derék ezermester nyaka közé.

Hanem a rönk kihúzásával meggyűlt volna a bajuk, ha közben nem érkezik meg Jarda is. Ma már csak őt küldték, hogy a búvópataknál megmérje a radioaktivitást.

A fiú kedvetlenül nyújtotta át a műszert Koncznak.– Fabatkát sem ér.– Ugyan biza miért?– Vacak – s még az ajkát is lebiggyesztette hozzá.– Eszerint alig egy egész kettőször tíz a mínusz harmadikon.– Helyes – bólintott Koncz. – Várható volt.– Mondom – ismételte nyomatékkai Jarda –, egy egész kettő ...Koncz kedélyesen bólintott.– Annyi hát! Elvégre a Kajántetőn vagyunk...Dél felé Schraff már több mint tíz méter mélyen dolgozott. Fejét, egész testét a felülről lecsorgó víztől

egy erős gumiköpeny védte. Lábán is gumicsizma, de azért a hideg lé itt-ott csak utat kapott a bőréig. Schraff egy-egy sziszegő káromkodással jelezte, hogy van a világon kellemesebb dolog is. mint a köpeny alá szivárgó víz.

Egyébként minél lejjebb haladt, a munka annál könnyebbnek bizonyult. Csak egy-egy követ kellett csákánnyal meglazítani, és iszapostól, homokostól, hordalékostul megindult az egész lefelé az ismeretlen mélységbe. A felülről lecsorgó patak még segített is a munkába: az apró törmelékeket állandóan leöblögette, úgyhogy alig akadt egy-egy korhadt rönköcske, keresztbe omlott nagyobbacska szikla, amit felszínre kellett huzigálni.

Egyszer-egyszer az is előfordult, hogy előbb Schraff mestert kellett „felsegélyezni”, s csak aztán kezdték meg egy-egy nagyobb szikla kiemelését, nehogy az esetleg visszahulló kő veszélytesse a mester életét.

Ilyenkor Schraff egy-egy csésze forró teát nyelt, s levetkőzött az egy szál hosszú fürdőgatyájára, hogy a forró júniusi nap átmelengesse kihűlt tagjait. Mire azonban a nagy sziklát vagy rönköt a felszínre rángatták, ő már ismét beöltözött, s a biztonsági kötéllel a derekán ereszkedett lejjebb, egyre lejjebb ...

Még nem tartott húsz méternél, amikor felkiáltott:– Tanár úr! Eresszenek vagy három métert!A következő pillanatban Aletta, aki a víznyelő peremén hasalt, s onnan erőltette szemét az egyre sötétebb

mélységbe, rémülten felkiáltott:– Jaj! Schraff bácsi eltűnt!– Nagy baj nem lehet – csitította Koncz –, a kötél nem feszül – de azért ő is a peremre sietett.– Még öt-hat métert! – hallatszott a mélybőlOrs és Szőlősi zavartan egymásra néztek, de aztán mégis engedtek a kötélen.– Engedjék az egészet!Koncz, aki eddig a mélybe meresztette a szemét, most Orsékhoz fordult:– Azért keményen tartsátok a végét! Schraff alighanem lejutott!Ekkor már mindnyájan a peremen hasaltak. Ors és Szőlősi tantaluszi kínokat állt ki, mert nekik a kötelet

kellett tartani.Néhány perc múlva Schraff hangja ismét felhallatszott:– Kötelet meghúzni! Felszállók!A peremen hasaló társaság csak most láthatta igazán, milyen remek munkát végzett az öreg mester.

Takarítás közben a víznyelő oldalában kiálló sziklákból, ügyes bevágásokkal valóságos létrát képezett. Biztonsági kötéllel a derekán akárki kockázat nélkül leereszkedhetett volna. Mikor felszínre ért, Koncz keményen megrázta a kezét:

– Ezt a víznyelőt ezennel a „Schraff lajtorjájának” kereszteljük, ha valamennyien egyetértenek – s a „kisöreg” körülnézett, hogy van-e valakinek kifogása ellene.

Dehogyis volt: valamennyien körülállták nagy bajuszú öreg barátjukat, és hozzáláttak, hogy kihámozzák a vizes felszerelésből. A „cég” jobbról-balról egyszerre ráncigálta a cuppogósra ázott gumicsizmákat. Közben összevissza kiáltoztak, éljeneztek:

– Éljen! Éljen! A Schraff bácsi lajtorjája!Pillanatok alatt egy szál fürdögatyára vetkeztették a nap hősét, aztán Aletta meleg plédbe bugyolálta a

lúdbőröző mestert. A plédből úgy kandikált ki az öreg, mint egy nagyon elégedett, apró kék szemű rozmár, akinek azonban szederjesek az ajkai. Aletta a nagy termoszból kiöntötte az utolsó pohár forró feketét, de Koncz megelőzte:

– Előbb ebből – s egy lapos rumos üveget nyújtott Schraffnak. – Ma már úgy sem száll le többet – tette hozzá magyarázólag.

Schraff nem is kérette magát. Jó nagy kortyot nyelt a rumból, olyat, hogy megrázkódott tőle, aztán visszaadta az üveget, s csak biccentett egyet, ami azt is jelenthette, hogy „köszönöm”, azt is, „hogy ez nagyon jólesett”.

Azért három mohó korttyal a feketét is utánanyelte. Keze fejével megtörölte a bajuszát, aztán körülnézett. Végül is Konczon állapodott meg a pillantása:

– Hát benn voltam a folyosóban. Nem is olyan nagy kunszt!

VISZONTLÁTÁSRA!

Öklömnyi köveket raktak a Koncz-féle tízezres térkép négy sarkára, és körülülték valamennyien a világ legpontosabb helyszínrajzát. Koncz professzor hosszú mogyorófa pálcával a kezében a térkép déli oldalán egy lapos sziklára kuporodott.

– Feltételezésem szerint a barlangrendszert a Bolond-, a Cérna- és a Gere-pataka művelte ki. Schraff barátunk mai remek erőfeszítése ezt a feltételezést alá is támasztotta. Tudjuk, hogy a Gere víznyelője egy járhatónak tűnő barlangfolyosóban folytatódik. Igaz. hogy ennek a folyosónak csak az első három-négy méterét ismerjük ... Ha feltételezésem nem csal, mintegy ötszáz méter után ez a folyosó egy bővebb vizű föld alatti patakba torkollik. Valószínű, hogy ez a patak a Gere föld alatti ágánál tetemesebb járatot vájt magának. Ha megfigyeljük a térképet, szinte elkerülhetetlennek tűnik, hogy a Bolond- és Cérnapataka föld alatti útján valahol egymásba ömlik. Egyesített vizük a Banyicától délre felveszi a Gere vizét is. Fluoreszceines próbáink is ezt igazolják, de a Kaján búvópatakénak vízhozama is megfelel a három patak egyesített vízhozamának. Tehát – fordult az egymás mellett üldögélő Orshoz és Dezmiranhoz –, a ti feladatotok az lesz, hogy leereszkedtek a „Schraff lajtorjáján”, előrehatoltok a barlangi folyosón, egész a Gere beömléséig. Itt a vízfolyással szemben folytatjátok utatokat, s az ésszerűség határáig kierőszakoljátok az előrehatolást. Egész a „géptücsökig” ...

A két kutató egyetértően bólintott. Megértették, nincs hozzátennivalójuk.– Egy elég régi barlangrendszerrel van dolgunk – folytatta Koncz. – Talán több helyen is megtaláljátok a

felső száraz járatokhoz vezető utat. Lehet, hogy a száraz járatokba könnyű feljutni, de az is meglehet, hogy csak kürtőszerű feljárók vezetnek oda. Mindenesetre, a felső száraz járatok létére utal a Banyica-, Peres- és az Álmosbarlangja. Valamikor, talán a pleisztocén kor végén, itt voltak a barlangrendszer bejárói, s a föld alatti vizek is itt folytak ki. Később szállottak a föld alatti vizek egy emelettel lennebb, s hagyták el a mai száraz járatokat. Amint tudjátok, ma azért nem tudunk a Banyica-, a Perlátó- és az Álmos-barlangon át a barlangrendszerbe jutni, mert a bejárattól nem messze mindhárom barlang be van omolva. Első pillantásra úgy tűnik, mintha igen nagy hatásfokú robbanóanyaggal mesterségesen lerobbantották volna a környező falakat és a mennyezetet. Természetesen ez lehetetlen, de nem ismerek semmi olyan természeti erőt, amely ilyen robbantáshoz hasonló jelenséget produkálna. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a három barlangban azonos erők hozták létre az azonos jellegű omlásokat, amelyek ma elzárják előlünk a Kajántető barlangrendszerét, s arra kényszerítenek, hogy a „Schraff lajtorjáján” hatoljunk a mélybe ...

Koncz egy pillanatra eltűnődött, aztán szomorúan felemelte a fejét:– Azt mondtam, hogy „hatoljunk”? – Orsra és Dezmiranra nézett. – Hiszen csak ti ketten hatoltok ...

Voltaképpen az egészet azért mondtam el, hogyha a vizes járat netán imitt-amott járhatatlannak bizonyulna, próbáljatok a száraz járatokon előrehaladni. De ne feledjétek: semmi kockázatot nem szabad vállalni! Ami nem megy ma, menni fog holnap, ha nagyobb erőkkel jövünk ide! Ha tényleg ott van, nem szökik el onnan az a géptücsök...

Másnap reggel Dezmirannak mint valami ejtőernyős műugrónak, csak az arca s a két keze látszott ki a vízhatlan kezes-lábasból. Ors szarukeretes szemüvege valamiképpen még komolyabb benyomást kölcsönzött a különös öltözetnek. Amint útra készen, a víznyelő szélén álltak, Dezmiran jó fejjel magasabbnak látszott a tanárnál. Egész lényét valami könnyelmű, kamaszos kedv töltötte el. Tréfálkozva lekezelt a társasággal, és egy légtornász könnyedségével hurkolta a biztosítókötelet a derekára.

– No, no – rázta meg a fejét rosszallólag Koncz professzor, s kemény rántással ellenőrizte a biztosítókötél csomóját – Vigyázz a bőrödre, nem lakodalomba mész!

Dezmiran mellett Ors nehézkesebbnek tűnt, s egy kicsit aggodalmaskodónak. Pedig a fiúk szerették volna, ha ő is olyan könnyed hetykeséggel készül a leszállásra, mint Dezmiran.

– Amíg lent járunk, Szőlősi felel a tábori rendért. Ő tud mindent... – és Ors Jardára pillantott. A nagy fiú komoly, öntudatos bólintással jelezte, hogy ő is tudomásul vette.

– Gyerünk, Schraff úr! – türelmetlenkedett Dezmiran, s azzal már meg is kezdte a leereszkedést.

A víznyelő kiugró párkányába kis csigát vertek. Kerekének vályatába illesztették a biztosítókötelet. Így a kötél, ha ereszkedés közben meg-megfeszült, akkor sem súrlódott a sziklapárkányhoz. Nem kellett félni, hogy addig kopik, míg el nem szakad. Különösen a felszereléses zsákok leeresztésénél vették jó hasznát ennek a Schraff-féle ötletnek, mert ez is csak az ő találmánya volt, mint annyi más.

Schraff, Szőlősi és Jarda állott a kötélnek, a többiek a peremről nézték, amint Dezmiran óvatosan, kezével, lábával minden támpontot jól kihasználva ereszkedett lejjebb, egyre lejjebb. Körülbelül a fele útján, úgy 10–12 méter mélységben egy jó négyzetméternyi lapos sziklán, amely párkányszerűen kiállott a víznyelő oldalából, Dezmiran megállapodott.

– Rögzítsétek a kötelet! – kiáltott fel a többieknek. Azzal óvatosan letérdelt, s a kiugró szikla peremében egy repedést tapogatott ki. Kalapácsot húzott elő a kezeslábasa mellzsebéből, s egy jó huszonöt centis tartócsap segítségével éppen olyan csigát vert a kemény sziklafalba, mint amilyen fenn, a peremen is biztosította a kötél súrlódásmentességét :

– Mehet tovább!Fent Schraffék lassan eregetni kezdték a kötelet, s Dezmiran folytatta az ereszkedést. Biztosítókötelét az

újonnan bevert csigába helyezte. Ettől kezdve végig a derekán érezte a bajtársi kezek tartását, mert odafent egy pillanatra sem lazítottak. Mindig csak annyit engedtek, amennyit Dezmiran a saját súlyával húzott, különben az alsó csigából kiugrott volna a kötél. És minél inkább sűrűsödött Dezmiran körül a sötétség, annál inkább megnyugtatta a derekát biztosító hurok.

Úgy látszik, kicsit neuraszténiás vagyok vagy érzelgős ... – gondolta, és egy pillanatig önmagával szemben is szigorúan tárgyilagosnak képzelte magát. Sehogysem jutott eszébe, hol is látta azt a patakot déli napsütésben, mélyen a víz fölé hajló fűzfákkal. A fényes víz hátán sárga pihés kisrucák úszkáltak, s ő a hídról nézte, milyen ügyesen tünedezik el egyik a másik után; be, a víz fölé hajló fűzfavesszők alagútjába. Ott, abban az alagútban aranyzöld lehetett a félhomály, és langyos a lustán folydogáló víz ...

Közben a keze, lába óramű pontosságával működött. Dezmiran életében ennél különb kürtőkön is leereszkedett, már, s nem is ilyen remek biztosítással. Az a fajta alpinista és barlangkutató volt, aki, ha úgy adódott, a szép sportteljesítmény kedvéért is vállalta a veszélyt. A bravúrokat önmaga előtt azzal igazolta, hogy tulajdonképpen edzéseket tart, hogy mindig készen álljon a „tudományos bevetésre”. No, ez alkalommal nem kellett semmiféle igazolást keresnie, s gondolatai nyugodtan kalandozhattak a kiskacsákon, különösen hogy az útnak ez az első szakasza nem is mutatkozott valami nehéznek.

Szinte észre sem vette, hogy leért. A patak vize, amely eddig függőlegesen csordogált, most hirtelen vízszintesre fogta az útját. De csak rövid ideig, mert vagy húsz méter után egy nagyon szűk víznyelőben ismét a mélybe tűnt.

Dezmiran reflektoros zseblámpája messze-mélyen bevilágított a barlang sötétjébe. A szűk víznyelőn túl a folyosó tágan, szinte szabályos boltívesen folytatódott. Akár báli cipőben is végig lehetett sétálni rajta.

– Ühüm – tűnődött Dezmiran –, ez az a száraz járat, amelyet Koncz feltételezett. Csak kérdés, hogy meddig tart.

Sok szöszmötölésre azonban nem volt idő. Dezmiran két lépést visszament. Ezzel lazított a kötélen, aztán háromszor egymásután kettesével megrántotta a biztosítószárat: jelzett, hogy leért. A csomót megoldotta a derekán A kötélvég, mint döglött kígyó, félig-meddig karikába gömbölyödve a Dezmiran lábához hullott. Ott kell annak megvárni az időt, amikor ismét a derékra csomózzák, hogy biztosítsa a felszínre szállást.

Ors óvatosabban ereszkedett támponttól támpontig. Aki azonban értett a sziklamászáshoz, láthatta, hogy meggondoltsága mögött cseppnyi félsz sincsen. Csakhogy Ors Péter nem szerette a kockázatot, és csak annyit vállalt belőle, amennyi a kutatási cél érdekében feltétlenül szükségesnek mutatkozott.

Néha, mikor a fiúk egy-egy bravúros sziklamászó teljesítményért lelkesedtek, amely mögött a sportcélon kívül mást nem lehetett felismerni, Ors egykedvűen bólintott, de egyéb véleménye nemigen volt. Ha pedig az Alpokról, az Andesekről vagy a Pamírról sportalpinisták halálhírét röpítette világgá a rádió, Ors csak ennyit mondott:

– Szomorú ...És nem lehetett tudni, mit tart szomorúnak: azt, hogy erős, egészséges emberek meghaltak, vagy azt,

hogy – véleménye szerint – hiába pusztultak el. Azért nyíltan sohasem agitált a sportsziklamászók ellen, és úgyszólván minden jelentősebb teljesítményüket ismerte, sőt e sportág sok lelkes hívénél pontosabban nyilván is tartotta.

Mikor a kiálló sziklapárkányra ért, ő is felkiáltott:– Biztosítsatok! – és Schraffék odafent rögzítették a kötelet. Közben Ors még egyszer ellenőrizte a

csomót, s csak azután rendelkezett:

– Jöhet az első!Azok ott fenn kiakasztották a kötelet a csigából, s az első vízhatlan zsák tartószárát illesztették a helyére.No, most meglátszott, mi a különbség az ember és az otromba zsákok között. A holt teher, akármilyen

óvatosan eregették is lefelé, magatehetetlenül himbálózott ide-oda, s erősen kellett ügyelni, hogy a víznyelő falához ne csapódjék.

Közben a hanyatt-homlok rohanó patak a zsák kövér hátán mindegyre szétfröcskölődött, és a felfelé figyelő Ors Péter orrát, szemét megtöltötte vízzel. Az arcpánt, a csukló- és a bokapántok azonban kifogástalanul zártak, és a nedvességből semmi sem szivároghatott a vízhatlan kezes-lábas alá.

Amint a málha a párkányig ért, tartókötelét Ors a csigába illesztette. Innen már ő kormányozta, egyensúlyozta a holt terűt, amíg csak Dezmiran odalent ki nem oldotta a tartószár csomóját, aztán jöhetett a második zsák.

Félóra sem telt el, hogy Dezmiran megkezdte az ereszkedést, és Ors Péter már búcsúzkodott:– Kötelet kérek! – kiáltott a mélyből. – Viszontlátásra! . .A füle mellett zuhogó víz elnyelte a felülről jövő búcsúkiáltásokat ...

AZ „IKREK ÚTJA”

Vízszintes irányban vagy húsz métert követhették a Gere föld alatti folyosóját. Ott egy szűk kis víznyelőn eltűnt az egész patak. Két arasznyi ha lehetett a víznyelő hosszabbik átmérője. Azon bizony nehezen lehetett volna leereszkedni. Szerencsére ilyesmire nem is volt szükség. A barlangi folyosó tovább folytatódott, s befelé enyhén lejtett is.

A két kutató megállott a víznyelőnél, s hosszan maguk előtt megvilágították a folyosót. Végig elég magasnak tűnt, még meghajolni sem kell annak, aki végig akar menni rajta. Göröngyös oldalain, boltozatos mennyezetén csillanás nélkül halt el a zseblámpák fénye. A folyosó feltűnően száraznak látszott.

Annál különösebbnek tűnt, hogy padlózatát, akár a kiszáradt patak medrét, gömbölyded kavicsok fedték, s a kavicsok között imitt-amott finom homok- és száradó iszaplerakódásokat figyelhettek meg. Sőt, gally és rothadó levélszárak is akadtak a homokba és iszapba beleszáradva.

– Ehhez mit szólsz? – nézett Dezmiran Orsra.A tanár még pár pillanatig eltűnődve szemlélgette a szűk víznyelő környékét, aztán elkattintotta a

lámpáját. Beszélgetéshez elég lesz az egyik fény is.– Úgy látszik, szárazabb időben elegendő ez a kis víznyelő, de nagyobb esők alkalmával nem bírja meg a

patak egész vízhozamát, s akkor, mint valami természetes túlfolyóban a plusz vízmennyiség a barlangfolyosón ömlik végig ...

– Ezek szerint a folyosó végében még kell lennie egy víznyelőnek.– Feltétlenül – helyeselt Ors –, sőt véleményem szerint az a nagyobb, mert valamikor a patak vize teljes

egészében ezen a folyosón áramlott végig. Ez a kis víznyelő itt koraibb eredetű. Mióta megvan, ezen át szökik meg a patak vize ... Itt most éppen egy átmeneti forma tanúi vagyunk: ez a folyosó csapadékmentes időben száraz járat, nagyobb felszíni vizek esetén ismét, vizes járattá válik ...

– Suma summarum – fejezte be az érvelést Dezmiran –, ha ezen a száraz járaton végigmegyünk, remélhetjük, hogy valahol leereszkedhetünk az alsó vizes járatba...

– Mielőtt azonban továbbmennénk – szólalt meg Ors, és egyenesen a Dezmiran szemébe nézett –, meg kell állapodnunk, hogy melyikünk legyen a vezető.

– Megbolondultál? – nézett nagyot Dezmiran.– Ehhez ragaszkodom, Kornél – jelentette ki Ors. – Nem tudhatjuk, itt könnyen adódhat, hogy nincs idő

spekulálni, és olykor két fej kevesebb, mint egy ...Dezmiran arca hirtelen kővé merevedett.– Értem! Ki más vezessen itt lent? Csak az, aki fent! Elvégre az úr, a pokolban is úr!– Ejnye, na – hökkent meg Ors Péter –, sze’ éppen arról van szó, hogy te országos hírű barlangkutató

vagy és kitűnő alpinista ... és én ... szóval én feltétlenül megbízom benned...Dezmiran közben az Ors arcát figyelte. Attól, amit abból leolvasott, jobban restelkedett, mint a szavaktól,

amelyek ez alkalommal mintha kevesebbet mondtak volna. Életében talán először érezte át komolyan, hogy vezetni semmivel sem több, mint felelni, hogy a vezetés nem dicsőség dolga, hanem szolgálat. Szó nélkül nyújtott kezet, s ezzel a föld alatti részleg vezetését átvette.

– Adjunk nevet a víznyelőnek – javasolta Ors Péter –, azt hiszem, előttünk senki sem járt erre.– Helyes – bólintott Dezmiran – ez a kis víznyelő legyen a „Szolgálat-víznyelője” ...– Furcsa név ...– Megfelel ... Hidd el, jól van így.Ors a folyosóra mutatott:– S ezzel mi legyen?– Ez legyen az „Ikrek útja”. Tudod, nem szeretem az olyan elképzelt szavakat, mint „barátság”,

„testvériség” vagy „bajtársiasság” ... Az „űrikrekre” gondoltam. – Dezmiran könnyedén megvonta a vállát. – Mi is föld alatti ikrek vagyunk egy ismeretlen világban, akárcsak a két űrhajós, akiket űrikreknek neveznek.

Ors szó nélkül biccentett, s azzal megindultak a „Szolgálat-víznyelőjétől” az „Ikrek útján” előre ...

VIHAR JŐ

– 1966. június 25. Tíz óra huszonöt perc. A Kaján barlangrendszerének kutatását Ors Péter és Dezmiran Kornél a Gere víznyelőjén leereszkedve megkezdte. A leszállás kifogástalanul sikerült. A tábor vezetését Szőlősi Imre átvette.

Szőlősi diktálva, szaggatottan ejtette a szavakat, s mikor Böjthe befejezte a jegyzést, töltőtollával alá is írta. Aztán zavartan elmosolyodott s a többiekre nézett.

– Tudjátok, most nagyobb a felelősség.Kár volt szabadkoznia, senki sem tartotta nagyképűnek. Inkább úgy találták, hogy ez éppen így van

rendjén.– Azt hiszem, leghelyesebb, ha Koncz professzor úr, Schraff bácsi, Emil és én itt maradunk. A többi

menjen fel a táborba. Főzzétek meg az ebédet. A mi részünket hozzátok le, és valamennyiünk vacsoráját. Ha minden jól megy, Orsékkal együtt vacsorázunk. A tábori részleg munkájáért és az ellátásért Aletta felel.

Rekkenő hőség szakadt a tájra. Koncz egy csenevész nyírfára terítette a viharkabátját, s annak az árnyékában hűsölt, Közben egyik cigarettát a másik után szívta, de egy szót sem szólt Schraffhoz, aki pedig mellette hasalt, s csak éppen fejét dugta az árnyékba.

Szőlősi és Jarda fürdőnadrágra vetkőzötten kuporgott a víznyelő peremén. Bronzbarna hátukra ráterítették az ingüket, s az ing ujját a nyakukon összekötözték, mert perzselt a nap erősen. Időnként két marokkal merték a vizet, mosták vele az arcukat, fejüket, s locsolták egymás hátát.

De egyszerre csak hűvös szellő suhant végig a völgyön, s habos felhőket tornyozott a Nagy Gere haragos zöld hátára. Távoli morajlások doromboltak végig a tájon.

– Vihar jő! – pattant fel Szőlősi, s kérdő pillantást vetett Konczra.Akkor már villant a balta a Schraff kezében, s elsőnek a kis nyírfa dőlt le. Tíz perc múlva egy közeli

sziklafal tövében állott a menhely. Bebújhattak mind a négyen.Mire kész lett, hullni kezdtek az első kövér cseppek. Pár pillanat múlva sűrű záporfüggöny fedte a

világot.... És Orsék már több mint három és fél órája, hogy leereszkedtek. A menhelyre szorultak miközben

hallgatták a zápor zuhogását, állandóan csak rájuk gondoltak.– Ez a legrosszabb, ami csak bekövetkezhetett – jelentette ki Koncz keserűen.A Gere-pataka – mintha csak igazat akarna adni – tajtékosan, sárga-mocskosan harsogva zuhant a

víznyelő tölcsérébe. Megveszekedett dühébe emberfej nagyságú sziklákat görgetett, és kisodort rönkökkel, bokrokkal önmaga útját torlaszolta, hogy aztán diadalmasan félrelódítsa, arrább hömpölygesse a magatehetetlen hordalékot.

A TITOKZATOS „X-BARIKÁD”

Meglehetősen unalmas folyosónak tűnt az „Ikrek útja”. Boltívei alatt kényelmesen el lehetett menni, mert a sivár szabályosságot sehol semmi sem zavarta. A „Szolgálat-víznyelőjétől” jó száz métert úgy tettek meg, mint valami ódon vár kazamata folyosójában. Talán csak annyi észrevételük lehetett volna, hogy az „Ikrek útja” enyhén északnyugati iránynak tart, de a tervük szempontjából ez is kedvezőnek bizonyult.

– Na, most merre? – torpant meg hirtelen Dezmiran, mert lába előtt mély szakadék tátongott.– Ez az, amire számítottunk – állott meg Ors Péter is a szakadék peremén.– Igen – bólintott Dezmiran –, ez a régi víznyelő, s ma ez a túlfolyó.– De a folyosó továbbmegy – világított előre Ors.– Ez kell nekünk – kiáltott fel Dezmiran elégedetten. – Azt javasolom, még ne ereszkedjünk le a vizes

járatba. Hátha kapunk arrább egy másik víznyelőt.Közben Ors gondosan körülvilágította a víznyelő peremét. Bizony faltól falig ért a mély szakadék, amely

egyébként alig volt három méter széles. Jobb kézre azonban omlatag kőhíd ívelt által rajta. Azt talán meg lehetne próbálni.

Amíg Ors tűnődött, Dezmiran a lábával próbálgatta a köhídacska teherbíró képességét, aztán, mint aki gondol egyet, rálépett a lélekvesztő sziklaív peremére, másik lábával éppen csak hogy érintette az ív púpját, s már át is lendült a túlsó oldalra.

Ors szó nélkül a biztosítókötélre hurkolta a két zsákot, a kötél végét átdobta Dezmirannak, aztán lódított egyet a zsákokon. Mikor a zsákok túljutottak, visszakérte a kötelet, a derekára csomózta, s Dezmiran biztosításával ő is átment a hídon.

– Rossz nézni, hogy mit csinálsz – mordult a túlsó parton Dezmiranra. – Előttem ilyesmivel nem imponálsz. A fene egye meg! – ez a csomónak szólt, amelyet hirtelen indulatában most ügyetlenül göcsre húzott. Dezmiran szó nélkül melléje lépett, s mivel jobban hozzá tudott állni, két ügyes rántással megoldotta a makacs hurkot.

– Na látod – dörmögte Ors –, magamtól még egy huroktól sem tudok megszabadulni.– Hm. Szóval magadat félted, s én balga, még azt hittem, hogy értem aggódsz – de a hangja inkább

bocsánatkérően dörmögött, mert amint visszanézett arra a bizonyos hídra, erősen igazat adott Orsnak.– Hallod? – intett a mélyben Ors.– Ühüm – bólintott Dezmiran.Odalent – tisztán lehetett hallani – patak csörgedezett.Dezmiran a szakadékra mutatott:– Legyen a neve: „Lélekvesztő”.A folyosó szakadékon túli része akár puskapor raktárnak is megtette volna. Talán évszázezredek vagy

évmilliók óta cseppnyi víz sem szivárgott benne. A hőmérséklete itt is 12–13 C° körüli kellemesen hüvöskés volt, s körülbelül megfelelt a Gere hőmérsékletének.

Túl a „Lélekvesztőn” a folyosó aljazata egyre jobban emelkedett, s a falak szeszélyesen hol kitágultak, hol annyira összeszűkültek, hogy alig érték el a vállszélességet. Vagy két alkalommal is boglyányi szikla állta útjukat, s ha felvilágítottak a mennyezetre, jól láthatták a feketén ásító üreget, ahonnan a behemót kő valamikor leszakadt. Szerencsére mind a két alkalommal egy-egy szűk kis rés megmaradt a leszakadt sziklák s a folyosó oldala között. Dezmiran és Ors valósággal átpréselte magát a lélekszorító közön. Egy alkalommal Dezmirannak minden levegőt ki kellett fújnia a tüdejéből, hogy mellkasának térfogatát a minimumra csökkentse, s mikor túljutott, zihálva kapkodott levegő után:

– A kutyafáját! Úgy éreztem magam, mint egy pezsgös üveg dugója.– Csak elfelejtettél pukkanni, mikor kijutottál – ugratta Ors Péter, aki termeténél fogva könnyebben úszta

meg a kövek közti szorongást.Közben a folyosó egészen északnak fordult, és a két kutató már éppen arról tanakodott, hogyha minden

ilyen vígan megy, legfennebb egy jó Félóra múlva megközelítik a helyet, ahol a „géptücsök” lapul.– Ha jól számítom – ézett körül a teremszerűen kiszélesedő folyosó-szakaszban Dezmiran –, már elértük

a Gere víznyelőjének szintmagasságát, esetleg még magasabban is vagyunk.

– Körülbelül – bólintott Ors –, és nem lehetünk messze a Banyica-barlangjától ...– Ühüm – hagyta rá Dezmiran is –, de azt hiszem, ez a folyosó a barlang alatt vezet el. Valamikor a

Banyicán folytak ki a föld alatti vizek. Aztán egy emelettel lejjebb kerültek, s itt ezt a folyosót törték maguknak, s a „Lélekvesztőn” zuhantak a harmadik járatba, amely aztán a Kaján buvópatakában tör ismét felszínre ...

– Csakhogy akkor arra lejjebb – és Ors Péter előremutatott – kell lennie még egy víznyelőnek, mert ebben a járatban akár szomjan is halhatnánk ...

– Véleményem szerint – fűzte a szót tovább Dezmiran –, ott kezdődik az igazi munka! Mert esetleg két, három járatot is át kell kutatnunk a „géptücsök” után.

Erre azonban nem került sor, mert egy tizenöt-húsz méteres kapaszkodó végén hatalmas kőomlás zárta el az útjukat. Úgy tűnt, hogy az egész sziklafolyosót valami nagy erejű robbanóanyaggal szántszándékkal lerobbantották. Még mintha a helyet is a legtökéletesebben kiválasztották volna: elkeskenyülő, zegzugos szakasz végét zárta el tökéletesen a kőomlás.

– Akárcsak a Perlátó- vagy az Álmos-barlangjában – csóválta meg a fejét bosszúsan Ors.– Vagy a Banyicán – tette hozzá elgondolkozva Dezmiran. – Te ezt érted?Ors lebiggyesztette az ajkát, s megvonta a vállát:– Na, mehetünk vissza pezsgős dugónak – legyintett bosszúsan Dezmiran.– Nevezzük el ezt az omlást „X-barikádnak” – javasolta Ors.– Nevezd, aminek akarod – hagyta rá kedvetlenül Dezmiran, s azzal vette a zsákját, s megindult a lejtős

folyosón visszafelé.

A „MASZTODONOK TEMETŐJÉTŐL” A „TÜNDÉR-KERTIG”

Ha nagyon élesre állították a zseblámpa fókuszfényét, a „Lélekvesztő” mélyén mintha megcsillant volna a víz.

Dezmiran felkapott egy öklömnyi követ, s a mélybe vetette. A csobbanás pár másodperc múlva hallatszott.

– Lehet vagy huszonöt méter – dünnyögte Dezmiran.Ors is ledobott egy követ, aztán a csobbanás után rábiccentett:– Annyi talán megvan.– Mielőtt lábvizet vennénk, nem ártana egy jó kis falat s egy korty meleg ital hozzá.– Végre a népnek is valami – kedélyeskedett Ors, és a hátizsákjából egy tábla csokoládét húzott elő.

Gondosan kettétörte, egyiket az egyik kezébe vette, másikat a másikba, s pár pillanatnyi mérlegelés után mindkét kezét hátradugta:

– Válassz!Dezmiran nagyot nézett, de azért csak rábökött az Ors bal karjára. Ors Péter hirtelen előkapta a kezét, s

nyújtotta a fél szelet csokoládét:– Nesze!– Hm – csóválta meg a fejét Dezmiran –, elég különös szokásaid vannak.– Inkább hagyomány... – ült le egy lapos kőre Ors, és Dezmiran egy másikra. – Édesapámtól tanultam,

hogy „csokoládé-ügyben” még turisták között is legjobb, ha a sors dönt. „Kinek ahogy puffan” – szokta mondogatni szegény. De ő mindig úgy osztotta, hogy az egyik darab kétszer akkora legyen, mint a másik, néha még nagyobb is. Én meg akárhogy választottam, mindig a nagyobb jutott. Pedig olyan hirtelen kapta elő a kezét, mint a villám. Istenem, mennyit jártunk együtt! Hol az iskola növénygyűjteményét, hol az ásványgyűjteményt, hol a rovargyűjteményt kellett kiegészíteni. Mindenre megtanított édesapám, csak csokoládét osztani nem. Mindig azt mondta: „Szerencsés vagy, érdd be vele” ...Fogalmam sincs, hogy Schraff úr mikor leste el édesapám tudományát. Hármasban legfennebb egy párszor voltunk kirándulni, de most ő is éppen olyan ügyesen csinálja: „Na, tanár úr, válasszon!” – én pedig mindig a nagyobbikra ütök. Persze, most milliméterre egyformán osztottam. Tudod, két bal kézzel nehéz bűvészkedni.

Ors Péter a „Lélekvesztő” pereméről nézte az imbolygó fénynyalábot. Néha a fény megállapodott egy bizonyos magasságban, de ilyenkor is ingaszerüen imbolygott ide-oda. A lefelé ereszkedő Dezmiran mozgása ingatta-ringatta a szabadon lengő kötéllétrát.

Mikor Dezmiran már jó tizenöt méterre lehetett, Ors megkönnyebbülten felsóhajtott: odalent a mélyben egy pillanatra megcsillant a föld alatti patak vize.

– Látszik a víz!– Én is látom! – hangzott vissza a mélyből. – Nincs itt semmi hiba! A létra elég hosszú ...Két perc múlva fénysugár csapott fel a mélyből. Valami kiáltásféle is felhallatszott: Dezmiran

szerencsésen leért.Ors az egyik hosszú kötélre csomózott zsákot nyomban a „Lélekvesztő” peremére cipelte, és óvatosan

eregélni kezdte lefelé. Leginkább arra ügyelt, nehogy valami kavics vagy szikladarabka leváljon a peremről, s a mélybe zuhanjon. Ilyen magasságból már diónyi kavics is komoly sebesülést okozhat annak, aki alól áll. Csakhogy Ors Pétertől a hebehurgyaságnál semmi sem állott távolabb. Így a két zsák szerencsésen leérkezett, s aztán maga is utánuk ereszkedett.

Ő már könnyebben kúszott lefelé, mert odalent Dezmiran szilárdan tartotta a kötéllétra végét. Ors Péter úgy lépkedett rajta lefelé, mint öreg tengeri medve egy dokkba húzott hajó árbóclétráján.

Mikor leért, elégedetten tapasztalta, hogy még a „lábvíz” is elmarad, mert a kötéllétra egy nagy lapos sziklán ért véget, amelynek két oldalán folydogált, vagy inkább csak szivárgott a föld alatti Gere-pataka.

Hosszan elnyúló ívben lejtett a barlang mennyezete előre, a folyás irányába. Visszafelé, ahonnan a Gere folyt, a mennyezeti ív meredeken csapódott le, s a patak előbukkanásánál csak egy akkora folyosó ásítozott, amelyen egy ember négykézláb beférne.

– Még szerencse, hogy nem arra visz az utunk – dörmögte Ors.– Ez sem lesz könnyű túra – világított előre félkörösen Dezmiran.A tágas, teremszerű barlangszakaszban mindenütt gömbölyűhátú, árcsiszolta sziklák hevertek elképesztő

összevisszaságban. Mintha elefántok heverésznének kisebb-nagyobb borjaikkal a roppant boltozat alatt. Heverésztek? Talán már réges-régen döglött valamennyi!

– „Masztodonok temetője”! – kiáltott fel Ors Péter önkéntelenül.– Jó név! Találó – bólintott Dezmiran –, de most már vegyük a hátizsákot, s induljunk.

A sziklakupacról, amelyen álltak, könnyedén leugrottak egy kisebb „masztodon” hátára, s onnan a patak partjára, éppen egy óriási „szikla-elefánt” mellé. Dezmiran, csak úgy kíváncsiságból végigvilágította a behemót kő oldalát. Jó két és fél méter magasan hirtelen megállapodott a lámpája fénye.

– Látod? – fordult Ors Péterhez. Ott, a két és fél méteres magasságban világosan kivehető volt a „vízvonal”. Attól lefelé a „szikla-elefánt”

oldalát, mintha csiszolókővel jól megsúrolgatták volna: egyetlen éles kiszögellés sem mutatkozott rajta. Azon felül éles, göröngyös volt a sziklahát, mintha csak az imént szakadt volna ki a mennyezetből.

Ors Péter elgondolkozva csóválgatta a fejét:– Te Atyaisten, mi lehet itt, ha fent elkezd zuhogni!– Egyszer egy kiadós júniusi zápor után vagy tíz órával jártam a Kajánfőnél – Dezmiran elkattintotta a

lámpáját, s úgy beszélt tovább. – öregem, úgy tört elő a víz, mint valami mesebeli sárkány torkából. Mondom: tíz órával a zápor után! Akkor magam elé képzeltem, hogy micsoda pokol tombolhat itt lent ...

– Gyerünk, Kornél – világított előre Ors –, mert ha még sokat filozofálgatunk, okosabbnak tartjuk a visszavonulást.

– Ugyan, öregem – legyintett Dezmiran –, nincs olyan nagy víz, ami egyszer le ne folyna.– No, no – dünnyögte maga elé Ors –, azért ne fessük az ördögöt a falra, és siessünk, amennyire csak

lehet.Ezzel Dezmiran is egyetértett, s megindultak a hatalmas kövek labirintusában, a folyás iránt előre. A föld

alatti Gere mintha délkeletnek tartott volna. Ez nem volt éppen előnyös, mert a géptücsök északra tőlük lapulhatott valamelyik barlangi folyosóban. Mivel azonban más választásuk nem volt, követték a víz folyását, és abban reménykedtek, hogy majd megváltozik a helyzet, ha a Gere beleömlik az északról jövő vizekbe.

Közben fejük fölött a „Masztodonok temetőjének” mennyezete mind alacsonyabbra ereszkedett. Az aljazaton szétszórt sziklák is megzsugorodtak. Lassacskán könnyedén haladtak előre, mintha kővé meredt juhnyájat kerülgetnének. Mikor a mennyezet három méternyire ereszkedett, a könyáj is eltűnt. Innen kezdve sáros-agyagos szakaszokon kellett végigcsúszkálniuk. Néha még az látszott a legokosabbnak, ha gumicsizmáikkal a Gere medrében haladnak előre.

Jobbról-balról egy-egy oldalfülke vagy talán mellékjárat nyílott. Akadt olyan is köztük, amelyből víz szivárgott elő. A mennyezet is mintha örökké izzadt volna, nagy kövér cseppek gyöngyöztek elő a sziklákból, s lekoppantak a földre. Néhány hitványabb cseppkő stalagmitot is észrevettek, de a barlangnak ez a szakasza inkább sivár volt és iszapos. Látszott, hogy az időnként meg-megduzzadó vizek kimosnak, kiöblítenek itt mindent, és iszapot, sarat hagynak maguk után.

– Talán az oldalbenyílók rejtegetnek némi szépséget – jegyezte meg Ors, de csak éppen hogy szóljon valamit.

Dezmiran nem is válaszolt semmit, csak mászkált, botorkált, törtetett előre, s néha sziszegve nyomott el egy-egy káromkodásfélét. Ors hasonlóképpen szuszogott a nyomában, és sokért nem adta volna, ha már vége szakadna ennek a kriminális barlangrésznek. A tömör, úgyszólván repedések nélküli, de alacsony mennyezet olyan félszeket plántált a szívükbe, amelyre nem volt magyarázat.

Jó háromszáz métert tartott ez a folyosó, s akkor egyszeribe északról futó bővizű patak partjára értek. Ebbe ömlött a Gere kövek között szivárgó vize.

– Ezt éppen így gondoltuk mi is – jelentette ki Dezmiran elégedetten, aztán visszapillantott a megtett útra. – Léleksorvasztó utacska volt, a mindenségét ...

– Értem – bólintott Ors, és előhúzta a jegyzetfüzetét.– Mit értesz? – nézett végig rajta Dezmiran, s olyan kerekre nyílt a szeme, hogy Ors elmosolyodott:

– Szóval a „Masztodonok temetőjétől” idáig, ez a ronda folyosó a „Léleksorvasztó”. Megvan vagy háromszáz méter.

– Ez meg. Még hozzá délkeleti irányban – tette hozzá Dezmiran nyomatékkal. – Na, nézzünk körül!

Kies, változatos barlangi folyosóban hangulatos csevegéssel sietett észak-déli irányban a föld alatti patak vize. Akár északnak, akár délnek is megindulhattak volna. Tudták, hogy dél felé előbb-utóbb megszűkül a föld alatti világ s a kedves barlangi folyócska, mint a Kaján buvópataka tört a felszínre. Ott pedig olyan alacsony a folyosó, hogy azon ugyan ember ki nem férhet.

Szerencsére nekik északra vitt az útjuk, szemben a folyásiránnyal. Arra, amíg csak lámpájuk fénye bevilágított, tágas, könnyen járható folyosó csalogatta a föld alatti világ fölfedezőit.

Percnyi szusszanás után, Dezmiran egy szárazabb lapos kőre tette a hátizsákját, s előkotorta belőle a tartalék pulóverbe göngyölt Geiger-Müllert. Vagy húsz lépést visszaballagott a „Léleksorvasztón”, s közben a műszert figyelte. Aztán visszajött a beömlési ponthoz, vagy húsz lépést tett szembe a folyásiránnyal. Végül megindult a beömlési ponttól a folyás irányába.

Ors is levetette a hátizsákját, nagyokat szippantott a barlang párás levegőjéből. Megnézte az óráját: fél egy múlt öt perccel. Aztán lekattintotta a zseblámpáját. Élvezettel nézte a Dezmiran kezében ide-oda imbolygó fényt, s hallgatta, a föld alatti vizek csevegését. Emberben is akad ilyen fecsegő: egy percre sem áll be a szája, de a rábízott titokról hallgat, mint a sír. Akárcsak ez a patak.

– Semmi szenzáció – érkezett vissza a mérésből Dezmiran. – A Gere szennyeződésmentes. Itt a beömlés felett 2,2–2,1 ... Arra lejjebb 1,8–1,9. A Gere miatt...

– Akkor nyomás! – Adta ki a jelszót Ors, és már szedelőzködött is.Föld alatti tündérvilág tárult a két kutató elé: a cseppkövek valósággal telezsúfolták a hol kiszélesedő, hol

összébb húzódó barlangi utat. Fenn a mennyezet néha-néha elveszett a fekete végtelenségben. Néha viszont barátságosan borult föléjük, mint középkori uralkodók román stílű trónterme. Néhány lépéssel arrább, akárha a mesebeli Sötétország rengetegeit járnák, szinte határtalannak érezték maguk körül a föld alatti birodalmat. A végtelennek tűnő fekete világ arrább rokokóban cifrázott fülkékre, kőlugasokra szakadozott. Mintha egy föld alatti francia király vadászlakja tárult volna a szemük elé a körülötte virító parkkal, amelyben léha márkik, selyem térdnadrágos kalandorok, rizsporos dámákkal pásztorjátékokra gyülekeznének. A természet itt olyan gazdagon ontotta kőcsipkés pompáját, hogy már-már mesterkéltnek tűnt a pazarlása.

Minden lépésre egy-egy ujjongó felkiáltás jelezte a két kutató elragadtatását.– Nézd! Valóságos cseppkő-zuhatag!– S felette az a csodás cseppkőfüggöny!– Hát ez mi?– Éppen kilenc stalagtit.– Mint a kugli!– Nézd meg ezt falat! Fehér bársony!– Ühüm, protokálcit.– Inkább lublinit...– Akármi, gyönyörű!Legszívesebben itt maradtak volna, hogy minden szépségét kiélvezzék ennek a cseppkőbe fagyott

Tündér-kertnek, amelynek labirintusai, oldalfolyosói, derékvastagságú cseppkövei csalogatták, kecsegtették á szépségek után áhítozó embert. S mennyire fokozza a vágyat, hogy olyat látnak, amit előttük emberi szem meg nem pillantott!

– Ha addig élek is, ide még egyszer visszajövök – fohászkodott Ors Péter.– Megnyugtatlak, nem leszel egyedül – válaszolta Dezmiran, s mindegyre meg-megállott, hogy

gyönyörködjék egy-egy új részletben.Sokat azonban nemigen bámészkodhattak. Haladniok kellett előre, mert bár a patak partján szakadatlanul

északnak haladhattak, még lehettek vagy két, két és fél kilométerre a géptücsök feltételezett rejtekétől, s nem biztos, hogy végig ilyen kényelmes út áll előttük. A barlangban néha száz méterért jobban meg kell fáradni, mint odafent huszonöt kilométerért.

A „Tündér-kert” – így nevezték el a csodás barlangrészt – olyan váratlanul ért véget, mint amilyen hirtelen eléjük tárult. Tömör fal állta útjukat, amelyből, mint három óriási ülőszobor, három mennyezetig érő mészkő állott ki.

– Ez a „Három párka” – mutatott rájuk Dezmiran.– Mintha ollóval vágnák el az utunkat.Azzal a patak vize mellé leült egy köre, s pár pillanatig olyan tanácstalannak látszott, mint a kisdiák, aki

„tudta” a leckéjét, de „elfelejtette”. Ors is elkedvetlenedve nézdelödött körbe-körbe. Már nem is találta olyan szívderítőnek a „Tündér-kertet”, mely végül is ilyen lehetetlen feladat elé állította őket.

– Fürödni szeretsz? – nézett fel Dezmiran, s a patakra mutatott.– A szifóra gondolsz?– Talán tudsz valami okosabbat?Nem, Ors Péter nem javasolhatott semmi jobbat. Csak annyit tudott, hogy a szifón áthatolni nem

gyerekjáték. De ezt minek mondta volna? Tudta ezt Dezmiran. is, legalább olyan jól, mint ő.

ÁT A SZIFÓN!

A barlangi szifó olyan, mintha búvópatak forrása volna: mögötte is mindig feltételezhető egy barlangrendszer. Gyakran az igazi csodavilágot éppen egy ilyen vízdugó zárja el a kíváncsi ember elöl.

Persze, ahány szifó, annyi féle.Akad köztük olyan, amely alacsony vízálláskor is majdnem betölti a rést. A barlangi patak felszíne s a

mennyezet között alig van néhány centiméter távolság. Ez a valódi „vízdugó”! Az ilyenen csak „békaember” módjára, azaz könnyű búvárfelszereléssel lehet áthatolni. A vakmerő vállalkozó azonban még csak nem is sejtheti, hogy milyen hosszú a szifó. És ki tudná előre kiszámítani a sziklás meder szeszélyes kanyarulatait, a felülről belógó vagy oldalról kitűremkedő borotvaéles sziklák álnokságát? Ráadásul az áldatlan küzdelem jéghideg vízben folyik! A szifók elleni harcban a világ barlangkutatói már sok nagy áldozatot hoztak. Gyakran egy-egy vakmerő vállalkozó még élete árán sem pillanthatta meg a víz mögé zárt világot. Bőven akad olyan szifó is, amelyet áttört ugyan az elszánt emberi akarat, de a zártörő hős sohasem mondhatta el, mit látott a titkaira féltékeny vizek mögött, mert nem elég áttörni a szifón, vissza is kell jönni ugyanazon úton.

Szerencsére a „Három párka” lábainál Dezmiranék útját egy biztatóbb megjelenésű szifó állta el. Azért vendégcsalogatónak ezt sem mondhatta senki: a vize ugyan tószerüen megcsendesedett, de attól még éppen olyan hideg volt, mint bárhol máshol. Szelídebb hajlandósága inkább abban nyilvánult meg, hogy mennyezete, amíg csak bevilágítani lehetett, a föld felszíne felett mintegy negyven-ötven centiméter magasnak tűnt. Lassú folyásából arra lehetett következtetni, hogy a patak mélysége itt eléggé tetemes és meghajolva, kucorogva valahogy csak át lehet kecmeregni rajta. Feltéve persze, ha az ember hajlandó vállig, nyakig a kilenc-tíz fokos vízben megmerítkezni.

Gyakran a szifókat meg is lehet kerülni. Mégpedig nem oldalról, hanem a felső, száraz járaton keresztül. Erre Dezmiranék is gondoltak, mert a jeges fürdőről szívesen lemondtak volna. A szifó előtti labirintusnak átfűrkészése azonban még több emberből álló kutatócsoportnak is néhány napi munkájába kerülne. Jól felszerelt föld alatti tábor kell ahhoz, és legalább nyolc-tíz alaposan képzett barlangi alpinista.

Ors Péter a patak partjára kuporodva többször is bebevilágított a szifó mélyébe, s végül így foglalta össze fanyar véleményét:

– Azt hiszem, megfürdünk ...– Méghozzá ruhástól – húzta el a száját kényszeredetten Dezmiran. – Most majd elválik, hány pénzt

érnek a csukló-, boka- és arcszorító-pántok.– „Schraff-féle patent” – jelentette ki Ors, mintha csak az ezermester mondta volna, és kacsintott is hozzá

egyet. Közben egy tízméteres kötél két végét kölcsönösen egymás derekára hurkolták.Mikor Dezmiran már derékig állott a vízben, Ors még a partról nézegette.– Isteni fagylaltlé! – fordult vissza Dezmiran, és mosolyogni próbált.– Mindjárt megkóstoljuk – jelentette ki Ors elszántan. Dezmirannak azonban úgy tűnt, hogy társa egy

szemrehányó pillantást vet a „Három párkára”.Viszont a bokaszorító-pántok kifogástalanul simultak a gumicsizmák szárához, s a meleg alsónemük is

elég jól szigetelték a víz hidegét. Ők pedig lassan, meggondoltan haladtak előre az egyre mélyülő vízben. Mikor a patak már mellközépig ért, fejük felett a mennyezet alig két-három ujjnyira ereszkedett. Gumicsizmás lábaikkal óvatosan tapogatták a koromfekete mélységben lapuló sziklákat.

Vagy tizenöt-tizenhat méter után a mennyezet jócskán megemelkedett, de ugyanakkor a víz aggasztóan mélyült, és az alagút elkeskenyedett. Dezmirannak már a válla sem látszott ki a vízből, mikor egy pillanatra megállott, s visszafordult:

– Gyere ide mellém!Ors szó nélkül engedelmeskedett. Mikor Dezmiran mellé tapogatózott, neki az álláig ért a víz.– Próbáld meg – intett a fejével Orsnak. Ors szó nélkül mély lélegzetet vett, s nyugodt, lassú mellúszó

tempóban folytatta az előrenyomulást. Mikor a kötél már nem engedte, megpróbált talpra állni. Csak melléig ért a víz!

– Hurrá!A következő pillanatban már Dezmiran tempózott a vízben, s néhány másodperc múlva egymás mellett

álltak.– Ezt megúsztuk!– Ezt meg – bólintott Ors. – Csak azt tudnánk, még meddig tart ez az átkozott szifó.– Már eddig is a leghosszabb, amiről csak hallottam, s még ki tudja, hol a vége ... – Azzal Dezmiran

hosszan előrevilágított, s intett a fejével: – Gyerünk! Keressünk valami alkalmasabb helyet a beszélgetésre.Méterről-méterre a szifó szélesedett, vize egyre sekélyebbé vált. Közben a mennyezet is mind

aggasztóbban ereszkedett lejjebb, egyre lejjebb. Már-már alig tudtak kiegyenesedve haladni a derékig érő vízben.

És amikor a hátul tapogatózó Ors Péter már úgy vélte, hogy néhány méter után fel kell adniok a küzdelmet, Dezmiran nagyot kurjantott:

– Ohohóóóóó! Vége!Ors értett a vidám „ohohóóó”-ból. Győztek!

AZ „AGYAGOS KORSÓ” FOGLYAI

Sivár világ tárult eléjük a szifón túl: a barlangi folyosó jócskán kiszélesedett, jó tizenöt méternyire meg is magasodott, és majdnem szabályosan boltíves volt. A patak vize barátságosan csörgedezett benne, pedig két oldalt iszapos kietlenség tartotta kordában a kedvesen fecsegő, fodrozó patakocskát. A víz térdig, sőt némely helyen azon felül ért, mégsem látszott érdemesnek kilépni belőle, mert a folyosó egész alapzatát sárga iszap borította.

Oldalt, a falakon jó kétméteres vízvonal látszott egészen tisztán és nagyon fenyegetően. A két kutatónak most már minden idegszála azt parancsolta, hogy egy percet se időzzenek feleslegesen. Egyetlen záporeső olyan kritikus helyzetet teremthet, amelyet bajos lesz ép bőrrel megúszni.

Szerencsére a sivár, iszapos folyosó éppen északnak tartott, s alig volt negyven-ötven méter hosszú.

– Na, idáig eljutottunk – jelentette ki Dezmiran elégedetten, s levetette hátizsákját, hogy kikotorássza belőle a Müller-Geigert.

Ors az órájára pillantott:– Elég jól jöddögéltünk. Már itt vagyunk, s még mindig nincs este ...– Csak koromsötét és legalább fél kettő ...– Fenét, csak negyed kettő!Dezmiran elégedetten füttyentett egyet, s a Geiger-Müllert a víz fölé tartotta. A következő pillanatban

hosszú, meglepett füttyszó figyelmeztette Orsot, hogy valami rendkívüli történt:– Négy egész öt – képedt el Dezmiran. – Fantasztikus!Ors is a műszer fölé hajolt:– Annyi – jelentette ki határozottan, mint valami ítéletet, de aztán csodálkozva bámult Dezmiranra, s a

szemüvegét öntudatlanul kétszer is megigazította, mintha attól tartana, hogy a szarukeretes lencsék csalják meg a szemét.

– Várj meg itt – rendelkezett Dezmiran, s azzal a jól ismert mederbe gázolt vissza a szifóig.Ors feszülten figyelte társa minden mozdulatát. Úgy tűnt mintha kakasülőről nézne egy fantasztikus

díszletek között zajló operaelőadást, amely ebben a pillanatban drámai pianisszimóhoz érkezett: az agyagos partok között tovasuhanó patak különös, elvont muzsikával kísérte a fekete vizek felett imbolygó fényt. Éppen csak érzékelni lehetett, hogy az ide-oda surranó fénynyaláb mögött egy ember, a dráma hőse fúrja magát előre a szurkos sötétségben. Mikor végre megállapodott a tétova sugár, Ors tudta, hogy Dezmiran elérte a szifót. Nemsokára a hangját is hallotta:

– Itt alig kettő! Inkább csak egy egész kilenc ...– Akkor jó lesz körülnézni – kiáltott vissza Ors, és ő is felkattintotta a zseblámpáját.

A sárgaiszapos barlangszakasz közepe táján öblösen kiszélesedett. Dezmirannak, amint körös-körbe világított, úgy tűnt, hogy egy oldalára fektetett óriási korsó középpontjában áll. A korsó elszükülő nyakából fel-felvillanó fény az Ors álláspontját jelzi. Azzal szemben a szifó, mintha kiütötték volna a korsó fenekét, hogy kifolyhasson a nyakon beáramló víz. Most nyilván a nyakon keresztül kell tovább haladniok az ismeretlen géptücsök felé.

De itt a bökkenő: miért mértek a korsó nyakában 4,5x10-3 microcuriet, s negyven méterrel lejjebb a szifónál csak 2,9x10-3 microcuriet? Igaz: közben jobbról-balról egy-egy bővizű mellékág is beomlik a korsó hosszanti tengelyét átszelő patakba. Dezmiran begázolt a jobboldaliba, s elhatározta, hogy addig nyomul előre, amíg kellőképpen eltávolodik a radioaktív pataktól. Nemsokára egy majdnem kör alakú, mintegy nyolcvan cm átmérőjű nyílás előtt torpant meg. Egy pillanatig azt hitte, káprázik a szeme. Mintha egy szabályos föld alatti kanális kiömlő nyílása előtt állna. Ha nem tudta volna, hogy egy szűz barlangrendszerben van, amelybe rajtuk kívül még ember nem tette be a lábát, könnyen azt hihette volna, hogy a csatorna emberkéz műve, méghozzá igen fejlett műszaki képességű és felkészültségű emberé.

A „csatornanyílás” a patak felett mintegy három és fél méter magasban szájadzott. A kiömlő víz ügyes kis vízesést képezve zuhant a mellékágba, amely fűrgén szállította a csatorna vizét a hosszanti főpatakba. Dezmiran azt is észrevette, hogy a legmagasabb vízállást jelző vízvonal a csatornanyílás alatt mintegy arasznyira húzódik végig a sziklafalon. Tehát bármennyire is emelkedjék a víz, ebben az óriási sziklakorsóban a csatorna száját nem éri el, a zavartalan kifolyás mindenképpen biztosítva van.

– Biztosítva van – hümmögött Dezmiran, s megcsóválta a fejét. – Úgy fogalmazok, mintha emberkéz műve volna ez a különös nyílás. De mi az ördögnek tartsam? Lássuk, mit mond Ors? – döntött végül is, és éleset füttyentett:

– Halló, Péter! Gyere ide!Mire Ors odaért, Dezmiran megmérte a csatorna vizének radioaktív szennyeződését. A Müller-Geiger

alig pislákolt.– Ezret tennék egy ellen – fordult az odaérkező Orshoz –, nincs ebben a vízben cseppnyi radioaktivitás

sem. Amit a műszer mutat, a főág távoli sugárzása.– Nagyon valószínű – helyeselt Ors –, de most gyerünk, nézzük meg a bal oldali beömlést is.Két perc múlva a másik oldalon megtalálták a jobboldali kanális ikertestvérét; ugyanúgy arasznyira

szájadzott a vízvonal felett, null-radioaktivitással, szabályos kör alakú nyílással, mintha gondos mérlegelés után kitűnő felkészültségű mérnökök odamódolták volna.

– Ebből egyelőre elég volt – jelentette ki Dezmiran, s fáradtan simította végig a homlokát. – Ideje, hogy ebédeljünk.

Behatoltak a sziklakorsó nyakába, hogy megfelelő helyet keressenek a letelepedésre. Dezmiran hosszan előre, a korsó szűk nyakába világított.

– Hm, különös – dörmögte, és megcsóválta a fejét.– Ehhez mit szólsz?Ors nem kérdezett semmit, csak tüzetesen megfigyelte, amit Dezmiran lépésről lépésre megvilágított: A

korsó nyakában csörgedező patakocska partját, a szűk sziklafolyosó falait, a mennyezetet, mindent finom, fehér bársonyos lublinit-tapéta borított. Itt-ott egy-egy darabocska letáskásodott ugyan az érintetlen falról, de az inkább csak érdekesen mintázta az egyenletes bágyadt fényű, fehér bevonatot. Elég sűrűn törékeny, apró cseppkőképződmények tették még elbűvölőbbé az érintetlen szépségű torkolatot.

A két kutatót ez alkalommal nem a folyosó szépsége lepte meg, hanem szűzi érintetlensége. Itt a víznek csak halk, türelmes műve tündökölt, romboló haragjának nyoma sem látszott. Ebben a folyosóban a patak vize mindig, minden körülmények között egyenletesen, ugyanazon szinten folydogált. A felszíni szárazságok vagy zúduló záporok mit sem befolyásolták a folyosó életét. Csak a nagy gyöngyökben izzadó sziklák, a szabályos időközökben lepottyanó kövér cseppek ötvözték végtelen türelemmel a falakat, a mennyezetet, a patakocska két keskeny partját.

– „Ékszeres doboz”! – kiáltott fel Ors.– Szép név – bólintott Dezmiran –, de mi a titka?– Hát – simogatta meg az állát Ors –, lehet, hogy nagy bolondság, de lehet is benne valami...– Szóval? – türelmetlenkedett Dezmiran.– Szóval, itt az „Ékszeres dobozban” illetve végig ebben az ágban a vízszintet állandóra szabályozták ...– Szabályozták?– Persze – melegedett bele a feltevésbe Ors. – Az a két nyílás az „Agyagos korsóban” tulajdonképpen két

túlfolyó csatorna beömlése. Nevezzük „Agyagos korsónak” azt a barlangszakaszt, jó?– Jó hát – bólintott Dezmiran, aztán türelmetlenül falkapta a fejét –, de most nem erről van szó, hanem ...

Mélyen bent jártak az „Ékszeres dobozban”, mikor a patakocska vize hirtelen megzavarodott. Távoli különös zaj ütötte meg a fülüket. Mintha megáradt folyók moraját hozná feléjük a szél, s érezhetően megélénkült a légáramlás is. Hanyatt-homlok menekültek vissza az „Agyagos korsóhoz”. Az élesre állított zseblámpák fényében jól láthatták, hogy a két kifolyó valósággal okádja a sárga, zavaros vizet.

Habozás nélkül belegázoltak az árba a szifó felé, de mire az „Agyagos korsó” közepére értek, a sárgán, szennyesen bugyborékoló víz elzárta a szifót, s ugyancsak igyekezniük kellett a visszavonulással, hogy az iszapos talajon, a veszedelmesen emelkedő vízből valahogy kikecmeregjenek. Az utolsó métereket már csípőig érő vízben tették meg, s egymást tolva, húzva kapaszkodtak fel az „Ékszeres doboz” peremére. A

patyolatfehér folyosón is piszkossárgán folydogált a zavaros víz, de a patak szintje egyetlen centimétert sem emelkedett.

Ez azonban már mit sem változtatott a megdöbbentő tényen: mindketten a föld alatti világ foglyai, és azok is maradnak, míg csak el nem apadnak a megduzzadt vizek. Jól tudták: most már minden attól függ, hogy lesz-e elég élelmük és világító eszközük, s kitarthatnak-e addig, míg odafent tartósan beáll a száraz idő.

ERŐSEN FELHŐS IDŐ...

„ ... erősen felhős idő, főleg a délutáni órákban gyakori záporeső, zivatar. Átmenetileg élénkebb nyugati szél. Várható legalacsonyabb éjszakai hőmérséklet tizenegy-tizenkét fok, legmagasabb nappali hőmérséklet tizennyolc-húsz fok, egyes helyeken húsz fok felett. További kilátások: az évszakhoz képest hűvös idő, állandósuló eső ... ”

Koncz professzor halk kattanással zárta el a táskarádiót, és arcára mély ráncokat vetett az aggodalom.– Hány óra van, Schraff úr?– Háromnegyed hét múlt két perccel...– Figyeljük a Lófő-sziklát, ámbár... – és Koncz professzor egy keserveset legyintett hozzá.A Gere haragossárgán tajtékzott, és tombolva örvénylett le a víznyelőn. Ember ezen a tölcséren fel nem

jöhet, s le nem ereszkedhet, hogy segítséget vigyen a mélybeszorultaknak. Még a legszebb remény, hogy azok ketten itt a víznyelő közelében várják a szabadulás óráját. De mennyivel valószínűbb, hogy valahol a barlangrendszer ismeretlen mélységeiben szoronganak egy hullámok mosta sziklán, vagy valami száraz járatban kaptak menedéket? És akkor, még ha le is jutnak a mélybe, ugyan hol kereshetnék őket a labirintusok útvesztőiben?

És ha olyan helyen érte őket a rohanó ár, ahol nincs semmi menedék?!Szőlősi kővé merevedett arcáról semmit sem lehetett leolvasni. Faurka képén, mint valami sárga üvegen,

apró cseppekben folyt le a szemetelő esőlé. Aletta valahova a messzibe nézett. Jarda egy-egy elgondolkozó pillantást vetett a lányra, és a sapkája alá igazított egy homlokába hulló fekete tincset.

Az eső pedig szemerkélt, szemerkélt rendületlenül, mintha néhány órával előbb nem is ez a táj fürdött volna ragyogó napsütésben, mintha nem ezek a sziklák sugározták volna a sütőkemencék melegét, mintha nem a Kis Gere kínálta volna kristálytiszta, szalagnyi vizét szomjúzó embernek s állatnak egyaránt.

– Azt hiszem, tévedett a meteorológiai állomás – jegyezte meg Jarda. – Ma éjjel hűvösebb lesz, mint tizenkét fok ...

Aletta a fiúra nézett, de úgy, mintha a hosszú geológus üvegből volna, és rajta keresztül látni lehetne a szürke lucsokba mázolódott tájat.

– Bár mindenben tévednének ... –és pillantásában valami kérdésféle bujkált; de a diák tisztelte a tudományokat, még az olyan labilis stúdiumot is, mint a meteorológia. És most, mikor annyira kellett volna, nem tudott semmi biztatót mondani.

Csak Faurka szemében játszadozott a komor tények fölött lebegő könnyelmű remény, de ő sem mert megszólalni. Félt, hogy mivel már annyi mindent végigábrándozott, végül is valami bődületes szamárságot talál mondani, és ráadásul még el is bőgi magát. Pedig úgy, de úgy szerette volna megvigasztalni Alettát.

Karcsi s a két fotós ezalatt a Lófő-sziklán sürgött-forgott. Védettebb sziklaereszek alól, fák, bokrok közül próbáltak némi szárazabb ágat-gallyat, falevelet, fűcsomót összegyűjteni. Az összekínlódott giz-gazból egymástól mintegy tizenöt méterre három kupacot raktak, olyat, amely alá némi szerencsével alá is lehetett gyújtani. No, nem azért, hogy szép piros lánggal égjen, hanem hogy bár füstöljön, amennyire csak lehet.

Koncz professzor küldte ide őket, hogy figyeljék meg a búvópatakot, milyen mennyiségű vizet önt ki a föld alól. A hármas füstjei, amiért a tüzelőt most összekotorták, azt jelentette, hogy a búvópatak vízhozama maximális, valósággal okádja kifelé a sárga, iszapos hullámokat. A megvadult víz harsogva zúdul a völgynek, s a Lófő-sziklán alól, a kaszáló melletti laposon tóvá csendesedve jó harminc-negyven méteres szélességben már a jobb oldali partot is elöntötte. Nagyon mély nem lehet ugyan a kiöntés, mert egy-egy kökény bokrocska borzosan kiágaskodott belőle. Csapzottan csepegő leveleik a nekinekiiramodó szélben megremegtek, mintha a hideg fürdőtől borzonganának.

A Kaján meredek keleti partján viszont harsogva, tombolva zúdult az áradat, s neki-nekiloccsant a konokul ellenálló sziklás bal partnak. Hogy arra lennebb mi van, azt még a Lófő-szikláról sem lehet látni.

Pontosan hét órakor az ázott, hitvány kupacokra egy-egy kis benzint locsolgattak, s égő gyufát dobtak a közepébe. A vörös, csenevész lángocska alól piszkosfehér, kesernyés füst szállott föl. Igaz, nem nagyon

magasba, inkább fáradtan, terjengősen borította el a sziklahátat. Azért odaát a Gere víznyelőjénél Konczék érthettek abból, s Böjthe Karcsiéknak immár több dolguk nem is volt.

Az ösvényen lefelé jövet Ardelean mintha csak magának beszélne, megszólalt:– Emlékeztek? Hatodikban azon a túrán a Tordai-hasadékban, Ors megkérdezte, hogy a természetjáró mi

mindenre használhatja a tüzet. Hogy kiabáltunk összevissza: „főzésre”, „sütésre”. Én azt kiáltottam, hogy „tábortűzre”. Olyant akartam mondani, amire senki sem gondolt. Pedig potyára erőlködtem, mert a tábortüzet mások is ordítozták, még az a dilis Putyu is ... Szóval akkor is Ors mondta a legérdekesebbet, hogy „táviratozásra!” Emlékszel, Karcsi?

Böjthe azonban nem válaszolhatott, mert a leghátul jövő Erdélyi Tomára mordult:– Gyerünk, papuskám, és pofa be, mert a csülködre lépek! – és Ardelean szokása ellenére nem vágott

vissza. Megszaporázta a lépteit, s hallgatott, míg csak le nem értek a szikla tövébe.Böjthe Karcsinak jólesett a csend, mert volt valami furcsa az Ardelean hangjában. Halottakra szokás így

emlékezni. Mit marháskodik? – fortyogott magában Karcsi. – Jól tette Anti, hogy befogta a száját! – De a következő pillanatban már Ardeleant védte: – Tisztára megőrültünk. Szegény Toma nem is gondolt affélére. Csak mi vagyunk begyúlva, s most azt hisszük, hogy ő azt hiszi ... Várjunk csak! Mit kell tenni, ha bajba jutsz? Hogy is mondta Ors? Áhá ... Ors ... Ors ... Ors ... Ors... – mint kikopott lemezbe a tű, ha beakad, semmi másra nem tudott gondolni, és ismeretlen borzalom szorította össze a gyomrát, s keserű nyálat köpött egy vizesen vihogó szikla szeme közé.

Lent a sárkányjelet már rég lemosta az eső, s Karcsinak minden ami itt történt, olyan valószínűtlenül távolinak tűnt, mint a nagyapja vacsora utáni történetei vagy az éjszakai álma. Ebben a pillanatban nem mert volna megesküdni rá, hogy Aletta létezik, s nem csak valami álom vagy mese, mert tudta, hogy neki mindig olyan élénk álmai vannak, és annyi mindent nem értett meg, például azt sem, hogy mínusz szorozva mínusszal plusz, pedig tudja, hogy így van ... Tudja, de nem érti. És igazából mindig csak a meséknek hitt, a meséknek és Ors Péternek ... Ors ... Ors ... Ors ... – a tű ismét beakadt.

Lent a sziklapárkány alatt, mint három őzfiók összebújtak a tenyérnyi száraz helyen, s pokrócaikat közösen magukra tekerték. Aztán ültek némán, várták, hogy megbeszélés szerint értük küldjenek, vagy ha senki sem jön utánuk, holnap reggel ismét jelezzenek. És érezték mindhárman, hogy mennyire tehetetlenek, hogy a konok eső mindent pocsolyává mos bennük.

– Bár én lennék odalenn! – sóhajtott fel Erdélyi.Most Ardelean mordult mérgesen:– Az talán jobb volna?– Jobb hát! Mert Ors Péter tudná, hogy mit kell csinálni. Mi meg csak marháskodunk... Schraff bácsi is ...

az öreg nagyfejű is ... Mindenki! ...Amint a füstjelek a Lófő-szikláról felszálltak, Koncz az ezermesterhez fordult:– Schraff úr, még ma este el kell érnie a menedékházat. Megkockáztatja?– Természetesen, tanár úr – bólintott Schraff. – Mit kell tennem?– Adok néhány telefonszámot. Elmondja, hogy mi történt, és sürgős segítséget kér. Valamennyi címre

bemondja, hogy még kiket kértünk fel segíteni. Hangolják össze a mentőakciót. Pontosan ismertesse az itteni helyzetet, hogy tudják milyen felszerelésre lehet szükségük. A Lófő-szikla alól vigye magával Böjthét, egyedül ne kockáztassa meg az utat. A másik két fiú menjen fel a táborba! Induljon, Schraff úr!

Schraff szó nélkül lekezelt az öreg professzorral, aztán a többiekkel is, és már indult volna, mikor Aletta megállította:

– Schraff bácsi, szóljon be édesapámnak is. Az üzemben van egy alpinistacsoport, mozgósítsa azokat is.– Meglesz, Aletta, most minden segítség elkél – dörmögte Schraff, és magas, mackóalakja pár perc múlva

eltűnt a Banyica alatti szádában.Akkor Koncz Alettához fordult:– Kérem, kislány, menjen vissza Faur barátunkkal a táborba, és főzzenek valamit, s küldjenek bőséges

kosztot holnap reggel. Estére az a két fiú is fenn lesz a táborban. Azok reggel leszállítják az ennivalót. Az egyik sátrat is bontsák le, s hozzák ide a Gere víznyelőjéhez ... Itt állandó szolgálat lesz. Elvégre ez a kijárat. Na, nem igaz? – és a „kisöreg” bátorítólag végignézett a csüggedt társaságon.

Aletta még egy futó pillantást vetett a haragosan harsogó Gerére, aztán intett a fejével:– Gyere, Faurka!

– Ha a bal partot választjuk, estig sem jutunk le – mérlegelte Schraff a lehetőségeket. – A sziklák között éjjel nem mozoghatunk.

– De hogy lehet átjutni a túlsó oldalra?Schraff Ardeleanra nézett, s megvonta a vállát:– Csakis úszva, fiam, csakis úszva.Böjthe már nem is latolgatott tovább. Leült egy kőre, s fűzni kezdte kifelé a bakancsát. Schraff is levetette

térden alól érő viaszosvászon kabátját, s utána egymás után belerakosgatott mindent, amit csak lehámozott magáról. Bezzeg, most senki sem nevetett a derék, régimódi esőkabáton, amely íme: nemcsak a motorkerékpáron tesz jó szolgálatot, mert most a Karcsi orkán-szövet viharkabátját is ez az öreg jószág védi meg az elázástól.

Mikor ott álltak merős mezítelen a szemerkélő esőben, Schraff gyorsan az egyik pokrócot is a ruhacsomóba dobta S az egészet a viaszosvászon kabátba csombolygatta. Az így kialakult batyut két nadrágszíjjal szorosra kötözte, aztán körülnézett, és Tomához fordult:

– Azt hiszem, itt gázoltál át, amikor azt a fényképet csináltad ...– Pontosan itt, Schraff bácsi – és Toma kinyújtott tenyerével, mint egy közlekedési rendőr megmutatta az

irányt. Az öreg Schraff az egyik szíj alatt bedugta a kezét, a batyut vállra vette, s a vízbe lépett. Két-három lépés után már melléig ért az áradat. Úszni kellett.

Karcsi a batyu felőli oldalon úszott, s figyelte, hogy miként küszködik öreg barátja az árral. A rohanó patak egyre lennebb sodorta őket, s úgy látszott, hogy Schraff még hagyja is magát sodortatni, hogy végül is a csendes árterületre érjenek.

– Brrr! – rázkódott meg Karcsi, mikor már térdig gázoltak az elöntött kaszáló vizében. – Hideg a lé!Mindössze hét-három percig ha tartott a kényszerű úszólecke, de Karcsinak minden erejét össze kellett

szednie, hogy ne vacogjon. Mikor nekivágtak, és a víz elérte a csípőjét, úgy érezte, kést döfnek a lágyékába, most pedig lila-lúdbőrös volt az egész teste, és kék az ajaka. Valószínű Schraffnak sem lehetett melege, de rajta kevésbé látszottak a dermesztő fürdés jelei.

Amint partot értek, a vizek harsogását is túlharsanó éljen üdvözölte győzelmüket. Karcsi magasba emelte a jobb karját, de Schraftnak eszébe sem jutott, hogy fogadja a Tomáék ovációját. Gyorsan előrángatta a pokrócot, és dörzsölni kezdte vele a Karcsi testét. A hátán fogott neki, de nem kímélte lennebb sem, s a hasát, mellét sem hagyta ki. Eleinte nem volt semmi kellemes ebben a Schraff-féle masszázsban, de aztán jóleső meleg áradt szét a fiú testében, s amint egymásután magára kapkodta a száraz holmikat, egészen rendbejött. Aztán ő fogott hozzá az öreg csutakolásához, de úgy, hogy egészén beleizzadt.

Azért egy korty meleg tea vagy kávé jólesett volna, de hát nem volt, s így anélkül indultak útnak.

Nagy vargabetűvel elkerülték a kiöntésekkel, gübbenőkkel tarkított rétet. Ahol csak lehetett, az erdő peremén próbáltak előrejutni. A felhős ég alatt sarkukban érezték a nesztelenül közeledő szürkületet. Mégsem rövidíthették meg az utat az erdőn keresztül, mert a lombok alá már beszállásolt az éjszaka. Közben az eső szinte elállott. Inkább csak a lábaik áztak át a vizes fűben, s az erdőszélre kitelepült páfrányok között.

Mikor egy irtás peremére értek, tökéletesen besötétedett. Most már kár lett volna sietni, de nem is nagyon lehetett. Amennyit a világosságtól nyerhettek, megnyerték. Ideje volt szusszanni egyet.

– Innen már ismerem az utat – nézett körül Karcsú s mivel Schraff semmit sem válaszolt, magyarázólag hozzátette: – Itt vágtam neki az erdőnek, mikor a jelek után indultam. Ott lent az aljban volt az első. Az, amelyiket Aletta a hajszálaival kötözött össze ...

– Intézhettétek volna másképp is – dörmögte Schraff kedvetlenül. – Ha nem találjátok meg a műszert ... – aztán legyintett egyet. – Persze, nem azon a kicsi véletlenen múlott ... Azt hiszem, itt sokkal nagyobb dolgokról van szó, de azért nem minden nagy dologért kell emberéletet áldozni ... Elvégre a huszadik században élünk, vagy mi a fene?

A TARTALÉKOK SZÁMBAVÉTELE

– Mielőtt ennénk, vegyük számba a tartalékokat – adta ki az utasítást Dezmiran, és lekattintotta a zseblámpáját.

Ors értett belőle: az ő kezében is kialudt a fény. Koromsötétben fogott neki, hogy felsorolja kenyérből, húskonzervből, csokoládéból és kockacukorból mennyit hoztak magukkal. Ha jól összeszámolták, két napi élelemmel rendelkeztek, s ezt is Koncznak köszönhették meg Alettának. Ők tukmálták rájuk a fölöslegesnek tűnő adagokat. Az öreg Koncz még biztatta is őket atyásan:

– Egyetek bőségesen, mert odalent hideg van. Annak idején én szalonnával és kockacukorral pótoltam az elvesztett kalóriákat. Az volt a legolcsóbb, és én szerettem jól beszalonnázni.

Aletta pedig egy-egy nagy tábla csokoládéval kedveskedett:– Nincs mese! A kollektíva ajándékát nem illik visszautasítani.Most a két napra szűkösen elég kosztot gondos mérlegeléssel hat napra szortírozták. Körülbelül 900–

1000 kalória jutott napjára. Az éhenhaláshoz sok.Világító eszközök dolgában jobban álltak: vagy háromszáz órára való tartalékelemmel rendelkeztek, tíz

doboz gyufával és két doboz szeszkockával. Azért okos előrelátással sötétben tanácskoztak, és miután mindent apróra megbeszéltek, csak az egyik elemlámpát gyújtották meg. Annak a fényénél osztották hatfelé az élelmet. Végül is maradt négy kocka cukruk és három kekszük. Ezeket csak felezve, harmadokra lehetett volna szétosztani.

– Tudod mit? – mérlegelte Dezmiran a maroknyi élelmet –, ezt nevezzük ki a mai adagnak. Vagyis két-két kockacukor és fejenként másfél keksz. Rendben?

– Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy, s e pár falat mára elég legyen! – Ors kissé a helyzethez alkalmazva idézte Madáchot, viszont sikert aratott vele, mert Dezmiran a szűkös kosztot megtoldotta egy kis szelet csokoládéval s egy csészécske teával, amelynek érdekében két szeszkockájukat is feláldozták. Végül is egy-egy kockacukrot még meg is spóroltak, és kikerestek egy szárazabb helyet, elővették a hálózsákjaikat, és hat órát pihentek.

Lent az „Agyagos korsóban” locsogott, csobogott a megduzzadt áradat, de az „Ékszeres doboz” fehér lublinittal tapétázott falai között otthonos békét biztosított a titokzatos vízszabályozó rendszer.

Ors Péter gyermekkorában – lehetett olyan harmadik, negyedik gimnazista – valami tengeralattjárós filmet látott. Persze háborúst. Ott, a megsérült tengeralattjáróban, éppen úgy locsogott az acél oldalfalakhoz csapódó víz, mint most itt, az „Agyagos korsóban”. Később a villany is kialudt, s az egyre kisebb térre szoruló legénység teljes sötétségben maradt. De akkor ő, hogyan láthatta őket? – tűnődött Ors Péter. – Vajon, ha most róluk is filmet csinálnának, miként lehetne elérni a sötétség illúzióját? Lám csak, a pokoli sötétséget is lehet ábrázolni, legalábbis filmen ... Ezen aztán úgy eltűnődött, hogy észrevétlenül átcsusszant az álmok birodalmába.

Dezmiran azonban sehogy sem tudott elaludni. Képzelete állandóan a rejtély körül járt. Akármint is forgatta, milliomodnyi valószínűségét sem látta, hogy egy ilyen remekül működő vízszabályozó rendszer természetesen kialakulhasson. Csak emberkéz műve lehet a két kivezető csatorna s az egész tervszerű elrendezés. És miért ne lehetne? – sajdult bele a megsejtés. – Elvégre a géptücsök is csak emberi alkotás lehet!

Legszívesebben felrázta volna Orsot, hogy menten továbbinduljanak, legyenek minél előbb ott, abban a föld alatti műhelyben, ismét emberek között. Csakhogy Dezmiran jól tudta: a kiszabott pihenőidőt tisztelni kell. A szűkös élelem mellett legjelentősebb tartalékuk ott lappang az izomrostjaikban s az idegszálaik között. Ezt az energiát most alvással kéne kímélni és pótolni. Dezmiran szégyellte, hogy nem tud fegyelmezetten elaludni, mint a mélyen, egyenletesen lélegző Ors Péter. Szemrehányást tett önmagának, hogy valahol elhibázta az önnevelését.

Megelégedett annyival, hogy bátor, sőt alkalomadtán vakmerő embernek ismerte önmagát. Most be kellett látnia, hogy a lelkierő több a bátorságnál ...

Ezt aztán addig forgatta ide-oda a fejében, amíg csak maga is bele nem aludt az elhibázott önnevelése körüli búcsálódásban.

Elsőnek Ors Péter ébredt meg. Az órája világító számlapján látta, hogy még jó huszonöt perce van kilenc óráig.

Te Úristen! – villant belé a felismerés – mióta elindultunk, úgyszólván egy pillanatig sem gondoltunk rájuk ... – és a korombársony sötétségből hol a Szőlősi, hol a Böjthe arca bukkant elő. Mintha a szifó felől most az a szeleburdi Erdélyi kiáltana ...

Ors egyre több szorongással latolgatta, hogy mit tehetnek, akiket fenn hagyott. Schraffot, Szőlősit és Böjthét képesnek tartotta mindenre. S ha azok megbolondulnak, magukkal rántják a többit is. Már látta valamennyiöket hiányos felszerelésben bukdácsolni, eltévedni valahol a „Masztodonok temetőjében” vagy a „Tündér-kert” labirintusában. Arra egy pillanatig sem gondolt, hogy a Gere víznyelőjén, a „Schraff lajtorjáján” most szennyessárga áradat zuhog a mélybe, és reménytelenné teszi a legelszántabb akaratot is. Azt pedig honnan is tudhatta volna, hogy Schraff és Böjthe, ebben az órában egy páfrányos-szederindás irtáson térdig lucskosan törtetnek a menedékház felé? Pedig az ő vakmerőségük miatt aggódott leginkább.

– Min rágódsz, Péter?Orsot nem lepte meg Dezmiran kérdése. Maga is észlelte, hogy amikor koromsötétben vannak, valahogy

a másik lélegzetvételéből vagy miből, szinte kitalálják egymás gondolatát. Mintha valami különös rádió adóvevő volna beszerelve az emberbe, amely csak sötétben működik.

– A fiúkra gondolok – válaszolta egyszerűen –, nehogy valami bolondot csináljanak.– Hm – tűnődött Dezmiran –, valamit csak tesznek értünk. Te sem ülnél tétlen ...– Éppen ez a baj, mert rajtunk nem segíthetnek ...– Vagy ki tudja? Mindenesetre ott van az öreg Koncz is. Az ő tapasztalata aranyat ér. De most gyerünk,

mert kilenc óra.Felkattant az egyik zseblámpa, s a fényénél pár perc alatt menetkészek voltak. Még lefekvés előtt úgy

döntöttek, hogy tekintettel a szűkös élelemre, négyszer hat órás szakaszra bontják a napot. Hat-hat órát kutatnak és pihennek felváltva. Sietni nem nagyon kell, mert nincs miért. Úgyis minden a vizek állásától függ.

Mielőtt továbbmentek volna, az „Ékszeres doboz” torkolatából alaposan megszemlélték az „Agyagos korsót”. A hatalmas üreget mintegy két és fél méteres magasságig sárga, agyagos áradat töltötte meg. A két csatorna szakadatlanul okádta a vizet, de a maximális szintvonalig a vízállásból még jó nyolcvan centiméter hiányzott.

– Hajaj, mi lehet itt a tavaszi olvadáskor, különösen, ha hirtelen jő a felmelegedés – sóhajtott fel Dezmiran.

– No, nekünk ennyi is elég – dörmögte Ors. aztán legyintett egyet –, hagyjuk az ördögbe az egészet.

AZ ,.X-BARIKÁD” TÚLSÓ OLDALÁN

Dezmiran szó nélkül megfordult, s megindult az „Ékszeres doboz” patyolatbélelésü folyosóján az ismeretlen felé. Két enyhe kanyarodó után a finom ornamentikájú barlangszakasz véget ért: egy hatalmas, különös akusztikájú teremben találták magukat.

A középen csörgedező patak s a lecseppenő vizek hangja úgy verődött vissza a falakról, mintha hatalmas kórus énekelne egy fenségesen monoton melódiát és a sötét magasságba vezető mennyezetet mintha az emberderéknyi, egybenőtt stalagmit-stalagtit oszlopszálak tartanák. A gótika legnagyobb mesterei is megirigyelhették volna a természetnek ezt a fenséges építkezését, amelynek küszöbén a két kutató csodálkozástól földbe gyökerezett lábbal megállt. Lenyűgözték őket a roppant méretek, s az évmilliók múlására emlékeztető dallam.

– Azt hiszem, nem is olyan nagy, mint amekkorának látszik – jegyezte meg Dezmiran. – Inkább csak a magasba szökő oszlopok teszik ...

– Akárcsak egy gótikus templomban – hagyta rá Ors. – De azért egy-két napot igénybe venne ennek is az átkutatása.

– Reméljük, arra is sor kerül, de most gyerünk csák tovább.A „Dóm”-ban – így nevezték el ezt a barlangi termet – mintegy két, két és fél méternyi magasságban egy

barlangnyílás szájadzott, s bár a patak partján tovább folytathatták volna az útjukat, Dezmiran másképp döntött:

– Oda felmegyünk – jelentette ki határozottan, és Ors kitalálta, hogy mire gondol:Hátha ez az a száraz járat, amely felülről megkerüli a szifót? Ha így van, egy lépéssel közelebb jutnak a

szabaduláshoz, ráadásul felfedezték azt a viszonylag kényelmes járatot, amelyen át a legmagasabb vízállás idején is bejuthatnak a barlangrendszer belsejébe.

Ors a nyílás alá állott, és „tolvajlétrát” tartott Dezmirannak. Dezmiran Ors tenyerébe lépett, onnan a vállaira állott, majd a fejére hágott, s egy rugalmas húzódással bepöndörödött a nyíláson. Most Ors is felpattintotta a lámpáját, s a két hátizsákot fellökte Dezmirannak, nemsokára mindketten fenn voltak a száraz járatban.

Amint körülnéztek, menten tapasztalhatták, hogy a folyosó nem is olyan száraz, mint amilyennek elképzelték. Patak ugyan nem folyik benne, az már lennebb költözött, de a falakból, a két és fél méter magas mennyezetből mindenütt víz serked, s a le-lepottyanó kövér cseppek iszamóssá teszik az agyagos, sziklás aljzatot.

Némely helyen apró, szabálytalan medencékben meg is gyűlt a lecsepegő víz, de radioaktivitásnak nyomát sem lelték. A Geiger-Müller sehol még csak meg sem pislant. Imitt-amott csenevész cseppkövek tarkították az egyébként sivár járatot, de minden jel arra mutatott, hogy száraz időben meglehetősen vízszegény lehet a folyosó.

Ors és Dezmiran értett a jelekből: odafent most bőségesen esik az eső, s itt az átszivárgó vizektől verejtékeznek a sziklák.

Dezmiran a mennyezetre mutatott:– Itt egyenesen nem lehet messze a felszín ... Talán csak pár méter ...– Nekünk elég messze van ahhoz, hogy ne törjük rajta a fejünket – legyintett Ors lemondóan, és

végigtáncoltatta lámpája fényét a tömör sziklaboltozaton.Mentek hát tovább, s még örültek is, hogy csúszós, agyagos aljazatától eltekintve a folyosó más

nehézséggel, meglepetéssel nem szolgált. Vagy száz, százhúsz méter után az észak-déli irány egyre inkább nyugat felé hajlott, s nemsokára iránytűjük tanúsága szerint is kelet-nyugat irányban haladtak. Amint a folyosó kanyarodott, úgy válott egyre szárazabbá, s kezdett egyre inkább hasonlítani az „Ikrek útjához”.

Mikor megpillantották az első mennyezetről leszakadt sziklát, s utána még vagy kettőt, Dezmiran felkiáltott:

– Fogadjunk, nemsokára az „X-barikádnál” vagyunk!– Csak sajnos, a másik oldalon – egészítette ki Ors a Dezmiran észrevételét.

Minden úgy történt, amint számították: a száraz járat összeszűkült, zegzugos szakasz következett, s annak végében a tökéletesen torlaszoló kőomlás.

– Na, ezt szépen elzárták előlünk – fohászkodott fel Ors.– Elzárták? – hökkent meg Dezmiran, aztán tréfásan elhúzta a száját. – Különben lehet, hogy igazad van

– s már szőtte is tovább a felvetett gondolatot: – Te, „ezek” – s ki tudja, kire gondolt? – tulajdonképpen a Banyica barlangjában robbantottak. Valószínű azért, mert a Banyicán keresztül kényelmesen el lehetett sétálni a „Dómig”, s onnan tovább, addig a helyig, ahol elrejtettek valamit.

– Ugyan ... – ellenkezett Ors, de nem sok meggyőződéssel.

– Hallgass ide, Péter! – élénkült meg Dezmiran. – El kell mondanom valamit, pedig akkor elhatároztam, hogy hallgatni fogok: kíméletből... Vagyis inkább, mert nagyon becsülöm és szeretem az öreg Konczot ... De most fontos lehet mindkettőnk számára. – Azzal Dezmiran elmesélte, milyen furcsán beszélt Koncz a Banyica-, Perlátó- és Álmos-barlangok robbantásos elzárásáról, s hogy a Bolondfő szikláit is „hasonló technikával” robbantották le, s az egész természetesnek látszó elrendezésben van valami előre kifundált mesterkéltség.

– Bevallom, akkor nagyon meghökkentett az öreg kitörése. Arra gondoltam, hogy tulajdonképpen a fantáziája akadályozta az igazi tudományos munkában. Vagyis hát, hogy inkább ábrándozgatott, mint módszeresen dolgozott ... Ne haragudj, téged is ilyenfajta embernek tartottalak. Ha nem jön közbe az a radioaktivitási probléma, most nem volnánk itt együtt, annyi bizonyos ...

– Hm – tűnődött Ors –, egy szerelmes kislány áldozata volnál? Így gondolod?– Ki beszél itt áldozatról? – kiáltott fel Dezmiran. – Hála Alettának s a fiúnak, hogy megindult a jelek

után. Most már biztos, hogy felkutatják ezt a barlangrendszert! Ha másért nem, hogy minket megtaláljanak. És mindenki tudni fogja, hogy élve vagy holtan, de mi voltunk az elsők, akik felfedtük a titkait. Soha meg nem bocsátanám, ha hitetlenségem miatt – csak kizárólag amiatt! – kimaradok ebből a nagyszerű kutatómunkából. Fogalmam sincs, hogy jutunk ki innen. Csak annyi bizonyos, hogy bent vagyunk, s ez most sokkal fontosabb.

– Azért jó volna ép bőrrel megúszni ...– Persze, hogy jó volna – zárta le szárazan a diszkuciót Dezmiran, mintha megbánta volna, hogy túl sokat

és túl nagy elragadtatással beszélt. – Egyébként a kiszabadulás érdekében koplalunk. Vagy nem? Tizenkét óra! Odafent éjfél. Itt mindegy ...

– Nono, azért nem egészen – tiltakozott Ors –, mert eljött az első táplálkozás ideje.Az első napi rációt négyfelé osztották: egynegyed az Orsé, egynegyed a Dezmirané. A megmaradt

kétnegyed részt majd csak este hat órakor fogyasztják el. Közben hideg vizet annyit ihatnak, amennyit csak kívánnak. Azt az egyet ingyen kínálta a földalatti világ minden szögellete.

Három óra előtt pár perccel már a „Dómban” bújtak hálózsákjaikba. Előbb egy-egy csésze meleg teát ittak egy-egy kockacukorral. Míg a tea melegedett, Dezmiran pontos méréseket végzett, de akkor nem szólt semmit. Most, a sötétben egyszer csak megszólalt:

– Te Péter, mintha egy-két tizeddel esne a radioaktivitás.– Komolyan? – Ors hangjában nem volt semmi érdeklődés.– Igaz, mérési pontatlanság is lehet. Főleg, hogy utoljára az „Agyagos Korsóban” elég felületesen

dolgoztunk. Egy-két tizednek nem tulajdonítottam jelentőséget. Hat óra múlva, ha felkelünk, pontosan ott, ahol most mértem, megismétlem a mérést. Az a gyanúm, hogy folyamatosan csökkenő tendenciák vannak. S ennek nincs magyarázata ...

– Annak a kőomlásnak, amely kettévágja az „Ikrek útját” szintén nincs magyarázata ...Dezmiran erre már semmit sem válaszolt. Még sokáig hallgatták a „Dóm”fenségesen egyhangú

muzsikáját, de többet nem szóltak egymáshoz. Elérkezett a pihenés ideje.

EGY AKARATTAL

HALLÓ! SEGÍTSÉG!

– Jézusmáriám! Hát maguk hogy kerültek ide, Schraff úr? S né, maga is, lelkem – Safta néni rémüldöző csodálkozással tuszkolta a konyhába a két csuromvizes vendéget. – Üljenek le! Vessék le a ruháikat. Csupa egy pacal minden magukon. Jaj, csak nem a professzor urat érte valami?

– Nem – rázta meg bozontos fejét Schraff –, Ors és Dezmiran beszorultak a barlangba.– A barlangba? Melyikbe? – döbbent meg Safta néni, mert ahogy ő ismerte a Kajántetőt, ezt lehetetlennek

tartotta, s most valami elképzelhetetlen veszélyt sejtett, amelyet ember még el sem gondolhat.– Telefonálni kell – jelentette ki Schraff, s a zsebéből kihúzta a Koncz által összeállított jegyzéket.

Schraff leült a telefon mellé, és megkurblizta a készüléket. Egy percet sem kellett várnia, megszólalt a telefon, s egy álmos hang jelentkezett:

– Brandt mérnök.– Itt Schraff Adolf, a Viktória gyár szakmunkása.– Kérem, mit óhajt?– A kajántetői menedékházból beszélek Koncz Ernő professzor megbízásából ...– Hogyan? Kajántetői menedékház? Koncz Ernő?– Igen, kérem! Arról van sző, hogy sürgős segítség kéne, mert Ors Péter és Dezmiran Kornél ...– Ors és Dezmiran?– Igen, Ors és Dezmiran. Ismeri őket?– Persze hogy ismerem.– Szóval, beszorultak a Kaján barlangrendszerébe ...– Miféle barlangrendszerbe? Hol van ott barlangrendszer?– A Kajántető alatt. Szóval, kérem, leereszkedtek a Gere patakának víznyelőjénél...– Hát megőrültek? Miért?– Szóval, voltak azok a fényjelek ...– Fényjelek? Ki látta? Halló!– Én is, kérem ... Meg Koncz professzor meg a többiek is, s az egész völgyben mindenki ...– Tegnap hallottam róla valami kirándulóktól, de itt mindenki azt hiszi, hogy marhaság ...– Nem marhaság, kérem – jelentette ki Schraff határozottan. – Amiatt szorultak be Orsék ...– Amiatt?! Az öregisten érti... Különben mindegy. Mi van Orsékkal?Schraff röviden, pontosan beszámolt a történtekről. Közben Păcurar is előkerült. Schraff telefonálás

közben csak felrántott szemöldökével üdvözölte. Păcurar Karcsi mellé húzódott, s hogy a telefonbeszélgetést ne zavarja, pár suttogó szót váltott a fiúval, aztán figyelte, miket beszél Schraff.

– És most hogy állnak a vizek? – hallatszott a kérdés. Schraff beszámolt arról is, majd így folytatta:– Kérem, ha lehet, azonnal értesítse Bucşa Liviut, a „Haladás” alpinistáinak edzőjét. Ott a nevelt fiam is a

Fábián Rudi, tagja az alpinista szakosztálynak. Koncz professzor arra kéri Önt, hogy szervezze meg a mentési munkálatokat. Alig két napi élelmük van ... Esetleg jó volna Kövess mérnököt is értesíteni, ha ismerné ...

Păcurar közben egy kis konyhaszékre kuporodva mélyen hallgatott. Mintha nem érdekelné, hogy mi történt odafenn a Kajántetőn, s mintha nagyobb gondja sem volna, minthogy a bakancsa orrával időnként egy-egy forgácsot a kemence alá igazgasson.

Amint a telefonálgatás befejeződött, Safta néni tíz tojásból púpos rántottát sütött, s a két vendég elé tette. Mire megették, csengett a telefon.

– Itt Brandt mérnök!– Igen! Tessék – jelentkezett Schraff.– Holnap reggel kint vagyunk a menedékháznál. A helyszínen döntünk a teendők felől. Egyébként

mindenkit mozgósítottam. Kövess mérnököt is. Viszontlátásra!

– Viszontlátásra!Schraff letette a hallgatót, körülnézett a konyhában, aztán kiadta a jelszót:– Bújjunk gyorsan ágyba!

AZ UTOLSÓ GYÁLFFY VÉGZETE

Păcurar a konyha melletti folyosón nyitott számukra két háromágyas szobát.– Az esős idő miatt – magyarázkodott – van elég helyünk ...– Kell a fenének – ellenkezett Schraff –, elalszunk egyben is ...Păcurar akkor Schraff füléhez hajolt:– Egy kis beszédem van magával, de az nem tartozik a fiúra.Păcurar gyorsan betuszkolta Karcsit az egyik szobába, s a másikba Schraffot engedte előre az ajtón.

Schraffnak azonban sehogy sem tetszett Păcurar viselkedése. Általában nem voltak valami jó barátok, s most az öreg ezermester kifejezésre is juttatta az ellenszenvét:

– Hallja, ne titokzatoskodjék, mert a végén kíváncsi leszek!Păcurar máskor nem szokta zsebre vágni az effajta beszédet, most mintha még örülne is neki:– Mit lehessen tudni, Schraff úr, mikor jó, ha az ember könnyít a lelkiismeretén.– Ha prédikálni akar, elalszom!Közben villámgyorsan levetkőzött, s bebújt az ágyba, mintegy jelezve, hogy ha nem tartja fontosnak a

Păcurar mondanivalóját, ő bizony elalszik, s tőle aztán szentül is kukorikolhat.– Egy pohár pálinkát, Schraff úr?– Jöhet!Koccintottak, kikortyintották a méregerős italt. Schraff ettől egy kicsit megenyhült, a párnát a dereka alá

gyúrta, fél könyökére támaszkodott, és várakozóan nézett Păcurarra.

A gondnok kettőt-hármat simítgatott hófehér bajuszán, aztán lassan, gondolkozva ejtette ki az első szavakat:

– Nem tudom, Schraff úr, hallott-e ön Gyálffy báróról? – Schraff szemöldöke megrándult, de egy szót sem szólt. – Az utolsó Gyálffyról... A „bolond báróra” gondolok.

– Amelyik megszökött?– Nem szökött meg! – Păcurar közelebb hajolt Schraffhoz: – Megölték!Schraffnak eszébe jutott Viki úr vallomása, s olyan meghökkent arcot vágott, mintha a szörnyű tett csak

most nemrégen történt volna. De aztán észbe kapott, és erőltetett egykedvűséggel csak úgy odabökte:– Nafene!De ezzel már elkésett: Păcurar menten észrevette, hogy Schraffot jobban érdekli a dolog, mint ahogy

remélte. Tehát: jó hosszasan elhallgatott, simogatta, pödörgette kétfelé a bajuszát, s közben egy-egy fűrkésző pillantást vetett Schraffra:

– Tudja maga. milyen világ járta errefelé harminckettőben?– Úgy általában kérdi? – taktikázott Schraff.– Úgy általában is ... Meg a magunkfajta szegény emberek számára ...– Remélem, nem néz kisajátított földbirtokosnak – kedélyeskedett Schraff.– Magát én már régen lekáderoltam, most magán a sor, hogy megismerjen engem ... vagyis, hogy

megtudjon valamit, amit még az asszonynak sem mondtam el azóta ... – Azzal Păcurar egy csomag cigarettát húzott elő, s a Schraff orra elé dugta a gyűrött papírdobozt. Schraff a ritka dohányosok közönyösségével kihúzott egy cigarettát, és türelmesen megvárta, hogy Păcurar végigtapogasson vagy három-négy szálat is, míg végül meglelte a kedvére valót. Aztán tüzet csiholt az öngyújtójából, s mikor már mindketten füstöltek, így folytatta:

– Szóval, harminckettőben errefelé is nagy volt a szegénység. A gáterek leálltak. Volt úgy, hogy négy-öt emberből, ha egy dolgozott. Csak a csendőrök serénykedtek jobban, mint máskor. Ha egy idegen végigment a völgyön, szemük már rajta volt, s a nyomába akaszkodtak, mint a kopók. Csak a báró úr jöhetett-mehetett, lófrálhatott kedvire. Vele a kutya sem törődött. Vele meg a barátjával, egy marha nagy emberrel, valami Vikivel... Igen. úgy hívták: „Viki”. A báró úr tegezte ezt a Vikit, de az magázta a báró urat. Valami inasféle lehetett vagy mi ... Mindenesetre Viki úr is erős jóba volt itt Jupánnal, a törzsőrmesterrel meg Domnicával, a szerdzsenttel is. Ő is jöhetett-mehetett, ahogy kedve tartotta.

Păcurar egy pillanatra ellhalgatott, mintha az emlékeit rendezgetné.– Úgy május közepe táján lehetett, mert elmúltak már a fagyosszentek, egy este csak beállít hozzám

Iepure Onisie, és félrehív, hogy az asszony ne hallja, mit beszél, s azt mondja: „Hallod-e, Jonika, baj van!” „Mi baj van, Onisie bácsi?” Akkoriban készült itt el a kicsi menedékház, én kenyérbe estem, fiatal házas voltam, hát mi bajom lett volna? De ő csak mondja: „Itt járt Korbuly úr, és meghagyta, hogy nézzek utána, mit koslat a báró úr az ő erdeibe? S ügyeljek, ki ne sinkófáljon valamit.” Már erre én csak megcsóváltam a fejem: mégiscsak bolond lehet az a Korbuly, ha attól fél, hogy a báró úr rőzsét gyűjteni jár ide. Mást mi a fenét lehet elsurgyálni egy erdőből? ... Vagy csak nem azt a kis gombát, epret sajnálja, amit gyalogosan össze lehet szedegetni? Szóval bolondságnak tartottuk az egészet, és csitítottam Iepurét, hogy az ilyen parancsoktól alhatik nyugodtan. De ő váltig csak azt hajtogatta, hogy nem olyan bolond az a báró, mint amilyennek látszik ... Tudja az, mit keres a Kajántetőn ... Addig-addig tettük vettük a szót, míg végül is Iepure nagy titokzatosan megsúgta, hogy kincsek után járkál a Gyálffy méltóságos úr. Valami irtó nagy kincs után, amit még az ükapjának az ükapja rejtett itt el a törökök elöl...

– Persze, maguk is be szerettek volna társulni? – érdeklődött Schraff alig leplezett gúnnyal.– Mit csodálkozik rajta? – vonta meg a vállát mogorva restelkedéssel Păcurar. – Korbuly úr sem vette

tréfára a dolgot. Meglehet, ő úgy gondolta, hogy itt az egész mindenség az övé, megvette az erdőt fástól, sziklástól, kincsestül, madárfüttyöstül együtt. Mi meg úgy gondoltuk, ha megfenyegetjük a bárót, hogy eláruljuk Korbuly úrnak, csak kénytelen lesz nekünk is juttatni a szerencséjéből. Mert azzal tisztában voltunk, hogy sem Korbuly úr nagylelkűségében, sem a báró úr gavallériájában sok bizodalmunk nem lehet. Szóval, úgy döntöttünk, hogy nem hagyjuk magunkat kielégíteni holmi baksissal. Így éppen kapóra jött a Korbuly úr gyanakvása ...

Păcurar még egy utolsót szippantott a körme közé szorított csikkből, aztán laposra nyomta a hamutartóban.

– Persze, most megkérdezhetné: mi haszna származott Onisiének abból, hogy engem is beavatott a dologba. Tudja, nemegyszer megtörtént, hogy a báró úr meg a társa két-három napot is fenn csavargott a hegyekben, s mégsem találkozott Iepuréval, de velem mindig. Mert a báró úr máshonnan nem indult, csak tőlem, a menedékházból ... Hát tudta ezt Onisie bácsi is ... Szóval, eltelt vagy négy hét, talán még több is, hogy szólt Onisie, és mi megállapodtunk, kilessük a bolond méltóságost... Mi is jobban tettük volna, ha mással foglalatoskodunk, de hát szegény embert hamar megbolondít a könnyű haszon.

– Gazdagot még hamarabb – vetette közbe Schraff. Păcurar reánézett, bólintott vagy kettőt, aztán így folytatta:

– Egyszóval éppen 1932-ben, Virágos János napja előtt két nappal beállított a Gyálffy méltóságos. Úgy estefelé érkezett, mint máskor, bevacsorált rendesen, aztán lefeküdt. Meg is kérdeztem tőle, hogyhogy egyedül jött. Valami olyasmit motyogott, hogy Viki úr egy megbízhatatlan fráter meg effélét. Aztán megparancsolta, ha mégis megjönne Viki úr, mikor ő már felment a hegybe, csak irányítsam egyenesen a Kígyómálnak. Enni adhatok neki az ő számlájára, de inni csak hidegvizet, s biztassam, hogy szedje a lábát.

Schraff hirtelen megszakította â Păcurar elbeszélését:– Azt mondta, a Kigyómálra?Păcurar legyintett egyet:– Leginkább ott kutatgatott Gyálffy méltóságos úr ... Ott is inkább csak abban a barlangban, amelyik

bedűlt ... vagyishogy bedűtöttük ...Erre már Schraff is kiesett a magára erőszakolt közömbösségből. Hirtelen felült az ágyban, s hosszú,

vaskos ujjával Păcurarra bökött.– Bedűtötték? Maguk? Hogyhogy maguk?Păcurar magába görnyedten bólogatott:– Igen, mi. Én és Iepure ... Muszáj volt ... Koncz professzor meg is magyarázta, hogy miért dűlt össze a

barlang. Hogy már nagyon öreg volt ... De mi tudtuk, hogy nem magától pusztult el, akárcsak Gyálffy méltóságos úr ... Na, de elmondom rendre az egészet ...

Schraff ettől kezdve úgy hallgatta a Păcurar történetét, mint egy izgalmas regényt. Már esze ágába sem jutott, hogy titkolja az érdeklődését. A kíváncsiság kiült az arcára, s még egy cigarettát kért Păcurartol.

– Persze, én sem voltam rest – folytatta Păcurar a történetet –, amint a báró úr lefeküdt, átmentem Onisiéhez, s elmondtam neki, hogy s mint áll a dolog. Végül is úgy döntöttünk, hogy Iepure pitymallatkor felmegy a hegyre, s mire a báró felér, ő már ott lesz hogy szemmel tartsa. Még azt is kiókumláltuk, hogy hol bújjon el Onisie, ahonnan jól láthatja, miben mesterkedik a Gyálffy méltóságos... Igen ám, csakhogy Onisiétől hazafelé jövet, az én fejemben is megfordult egy és más ... Engem is megbolondított a Gyálffyak

kincse ... Arra gondoltam, mi lesz, ha végül is engem kihagynak az osztozásból ... Szóval, ha kétfelé osztják, több jut egynek-egynek ...

Păcurar keserűt legyintett, aztán ismét előhúzta a cigarettáját. Schraff szó nélkül, türelmesen megvárta, amíg Păcurar rágyújt. Négyet-ötöt is keccentett a gyújtójával, végül, miután sikerült lángra lobbantani, az első szippantás füstjét hosszan az orrlikain fújta ki.

– Reggel, amint a báró úr útnak eredt, én is feltarisznyáztam, s gyerünk a nyomába. Még fél kilométert sem mehettem a Kaján völgyén felfelé, mikor szembe találtam magam a szerdzsenttel, azzal a Dominicával, s egy másik csendőrrel. Akkoriban mindig a hegyek közt kurkásztak valamit ... Még ők mondták, hogy látták a bárót, itt megy előttem vagy két kilométerrel. Tudtam ezt én nélkülük is, de nem mondhattam, hogy miatta megyek én is. Csak azt válaszoltam, hogy könnyű az uraknak, s hogy váljék egészségire a reggeli séta meg effélét ... Azért engem erősen bántott, hogy nincsen elég bizodalmam Onisie bácsiban, s hogy esetleg még meg is bánthatom. Volt úgy, hogy már-már megfordultam, de aztán mégiscsak előrevitt az ördög. (Végül is emberek vagyunk – gondoltam –, megértheti, ha én is biztos akarok lenni a dolgomban.) Ott is találtam az öreget a megbeszélt helyen, s csak annyit mondott, hogy gondolta, hogy én is kijövök. Talán még örült is, hogy együtt vagyunk. „Hát ő mit csinál?” – kérdeztem. „Bent van a barlangban” – mondta Onisie –, „de nem egyedül...” „Hát kivel?” Azt mondja Onisie: „Azzal a bikaerős emberrel, akivel együtt szokott járni”. .Rögtön tudtam, más nem lehet, csak Viki úr. „Hát az hogy került ide?” Azt mondja Onisie: „A Fundáta felöl jött, s már egy órával hamarabb itt volt, és várta a báró urat.” Cifra dolog – gondoltam –, hogy ez idejön titokban, holott a méltóságos úr lent várja a menedékházban, de Onisiének akkor nem szóltam semmit. Közben faltunk is valamit, mert már jócskán elmúlt dél, de azok még mindig nem jöttek ki a barlangból. Kora délután lehetett, úgy két óra után, mikor előbújt Viki úr, de csak ő egyedül. Erre-arra körülnézdegélt, aztán, mint aki dolgát jól végezte, egy marha nagy hátizsákkal megindult a Fundáta felé. Szóval nem a menedékház felé, hanem a másik ösvényen. Bezzeg, most jól jött, hogy ketten voltunk! Én voltam a fiatalabb, hát én eredtem utána. Onisie ott maradt, hogy lássa, mit csinál a báró. Tova estefeléig mentem Viki úr nyomában. Mindig az erdőben haladt, de nem nagyon ismerte a járást. Inkább csak úgy találomra átvágott a Kis Gerén, beváltott a Fundátába, de nem tért ki az útra a Ristánál, hanem arrább vagy nyolc kilométerrel érte el az országutat. Ott az erdőszélen a bokrok között el volt dugva egy bicikli. Arra felkapott, s mintha versenyben volna, hajtani kezdett a városnak. Akkor már lehetett úgy hat óra felé. Én pedig megfordultam, s a rövidítéseken keresztül visszamentem a Kigyómálra. Erősen szürkült mire megérkeztem, de Onisiét még mindig ott találtam a leshelyen. „Mi van?” – kérdem. „Te Jonika, a báró még mindig nem jött ki!” Erősen gyanús lett a dolog. Azt hittem, Onisie elaludt közben, de esküdözött, hogy pillanatra sem hunyta le a szemét. „Akkor ezek találtak valamit” – véltem én nagy okosan, és elmondtam, hogy s mint viselkedett Viki úr. Onisie is úgy gondolta, hogy most aztán jó lesz vigyázni. Lehúzódtunk tehát a barlang közelébe, hogy meglássuk, ha a báró kibújik. Úgy gondoltuk, hogy lesben állunk reggelig. Szép holdvilágos éjszaka volt, egy tücsköt is észrevettünk volna, nemhogy egy méltóságos urat. Csak éppen hogy senki a barlangból ki nem bújt ...

Păcurar felállott, az asztalhoz lépett. Töltött egy-egy pohárkával a papramorgóból. Schraffnak nyújtotta az egyik poharat, koccintás nélkül lenyelték a tüzes kortyot, aztán Păcurar ismét rágyújtott. Schraff csak krákogott egyet, és megrázta a fejét az odakínált cigarettának.

– Amikor pitymallott mérgemben kiugrottam a leshelyről, és egyenest a barlanghoz mentem. Egy szempillantás alatt láttam, hogy nincsen abban senki. Tudja, az sem volt nagyobb, mint a másik ott mellette, amelyikben maguk kutattak a tanár úrral ... Elég az hozzá, hogy elkezdtem kiabálni: „Na, jöjjön, nézze meg maga is! Még az a hülye báró is túljár a maga eszin! Korbuly úr sem tudja, hogy kire bízta az erdejét...!” Meg más efféle. Tudja, mikor az ember mérges ... De akkor már ott volt Onisie is. Úgy csodálkozott körös-körbe, mintha csupa vert arany volna a barlang fala, s mind csak azt hajtogatta: „Már pedig innen ki nem jött.. „Hát vegye elő, ha itt van” – biztattam dühösen, de ahogy ott elnéztem a jobbra-balra ámuldozó Onisiét, csak muszáj volt elkacagnom magam. Erre aztán őt futotta el a pulykaméreg. Fogadkozott, esküdözött, hogy köpjem őt szemközt, ha elő nem keríti a bárót. Én meg csak biztattam, hogy csak rajta! De egy lépést sem tettem az érdekében. Tudja, ennek az Onisiének fiatalabb korában olyan szeme volt, mint a sasnak. Abból, ahogy kivágtak egy fát, megmondta, hogy ki csinálta. Egy letört ágból kitalálta, hogy mit keresett, aki arra járt. Emiatt akkora híre volt a havason, hogy nagyobb már nem is lehetett volna. Akit ő nem fogott meg, azt nem is akarta megfogni, mert olyan ember volt, hogy bár szolgálatba csöppent, azért a szíve a szegénységhez húzott. Tudta, hogy az erdő nagy, s csak annyira kell megvigyázni, hogy a kenyérből ki ne essen. De azt az egyet nem szerette, ha túl akartak járni az eszén ... Amiatt haragudott meg a báróra is ... Vagy inkább reám, mivelhogy hergettem vele ... Már nem ámuldozott erre-arra, hanem hozzáfogott, és

apróra átvizsgálta a barlangot. Nem is tartott sokáig. Egyszer csak elfüttyentette magát, s odaintett engem is a fejével, éppen a bejárattal szembeni falnál állott a jobb oldali sarokban, s lemutatott a földre. Tudja, mintha valami nehéz ládát vagy követ húztak volna végig a barlang földjén ... Minden jól látszott, csak azt nem tudtuk elgondolni, hogy mi a fene lehetett. Vagyis inkább csak én nem tudtam, mert Onisie letérdepelt a sarokba, s apróra kezdte venni a barlang falát. „Hm – csóválta meg a fejét –, a báró itt van a kő mögött. Add csak ide a fejszédet ...” „Odaadhatom, ha nem bolondult meg egészen” – tréfálkoztam, mert másra nem gondolhattam, csak arra, hogy Onisiénál elmentek otthonról. „Ide süss!” mutatott egy helyre a falon. Ott egy likforma volt, s rajta valami friss karcolás nyoma is látszott. Onisie a likba akasztotta a balta fokát, lábát a barlang falának feszítette, s jó erővel meghúzta a balta nyelét. – Păcurar a kis menedékházi asztalra mutatott. – Mint ennek a lapja, akkora lapos szikla fordult ki a helyéből. De tudja, az a sziklalap olyan, de olyan pontosan volt a helyére csiszolva, s olyan fifikával volt beillesztve, hogy Onisie sem kapta volna meg, ha Viki úr, mikor nagy sebtiben helyére taszítja, a földet is elrendezi egy kicsit, hogy ne maradjon ott a gurusztolás nyoma.

Egy-egy erőszakosabb fuvallat az ablaknak sodorta a ritka, nagyszemű esőt. Az üveglapok meg-megrezdültek, mint a dobok. A kövér cseppek úgy csúsztak az üvegen végig, mintha izzadna odakint a vak sötétség. Păcurar kétfelé törölte a bajuszát, s egy pillanatig farkasszemet nézett a fekete világgal:

– Csak akkora volt a nyílás, hogy négykézláb beférhettünk rajta. Először Onisie mászott be, de előbb keresztet vetett. Aztán én bújtam utána. Pár lépés után már felállhattunk, s egy keskeny folyosón tapogatóztunk előre. Oldalt az egyik kezünkkel a falat simogattuk, a másik kezünket magunk elé tartottuk, hogy bele ne ütődjünk valamibe. Közben leskelődtünk előre, hogy mikor látunk valami fényt. Úgy gondoltuk, akármilyen bolond is az a báró, csak nem őrzi a kincseket sötétben. Vagy húsz-huszonöt lépés után Onisie hirtelen megállott. „Mi az, Onisie bácsi?” – kérdeztem. „Te Jonika én valami puhába botlottam”. .Álltunk egy darabig tanácstalanul. Végül is úgy határoztunk, hogy csak muszáj lesz világosságot gyújtani. – Păcurar kétszer-háromszor végigsimogatta a homlokát, aztán rekedtes hangon így folytatta: – A gyufa világánál ott láttuk a bárót arcra borulva. Hátul a fejét tenyérnyi darabon beszakították egy öklömnyi éles szikladarabbal. Ott volt a kő is mellette ... Csak egy marhaerős ember üthet akkorát ... Más nem lehetett, csak Viki úr ... Méghozzá hátulról ...

– Szóval így történt – csóválgatta a fejét Schraff. Păcurar arca elsötétült.– Csak nem gondolja, hogy hazudok, hogy mi...– Nem – rázta meg határozottan a fejét Schraff.– Én biztosan tudom, hogy Viki úr volt ...Păcurar szempillája meg-megrebbent, s nyelt egy nagyot, hogy az ádámcsutkája egészen eltűnt az álla

alatt, de az ezermester zárt arckifejezésén a gyanakvásnak még halvány nyomát sem fedezhette fel. Folytatta tehát a történetet:

– Bár a folyosó még tovább tartott, ezt a gyufafénynél jól láthattuk, mégis okosabbnak véltük, ha megfordulunk. A követ pontosan visszatettük a helyére, s az ideoda húzogatásnak minden nyomát eltüntettük ... Csak kint a napfényen mertünk hosszasabban szót váltani, hogy most már mit is kéne tennünk ... Annyi bizonyos, hogy Viki urat rajtunk kívül senki sem látta, de engem látott a két csendőr ... Szóval könnyen bajba keveredhettem volna, s az isten sem mossa le rólam a gyilkos nevet. Azt is meghánytuk-vetettük, hogy Viki úrnak más oka nem lehetett a gyilkosságra, minthogy találtak valamit, s azt immár el is vitte a zsákjában. Egyszóval megölte a bárót, hogy ne osztozzanak. Onisie találta ki. hogy legokosabb lesz, ha lesuvasztjuk az egész oldalt, aztán még álmunkban sem beszélünk arról, amit tudunk ...

– Lesuvasztják a hegyet? – álmélkodott Schraff.Păcurar csak legyintett:– Nem nagy dolog, ha van mivel. Onisie ért is hozzá ... Árkász volt az olasz fronton ... Tudja,

tizennyolcban itt valami tüzérek ásták be magukat a Rista oldalában ... Aztán mikor nagy sietve továbbmentek, a lőszert itt hagyták. Jó pár ládát... Az emberek meg széthurcolták, s egy-egy nagyobb vihar után kiválasztottak néhány jó vastag fenyőt, persze, olyan helyen, ahonnan a gáterhez is könnyű volt leszállítani... Az ágyúgolyót a tövibe rakták, aztán tüzet gyújtottak feléje, és elszaladtak ... Tudja, a széldöntötte fenyőt olcsón eladják az erdőbirtokosok... A nép pediglen, hogy a maga baján segítsen, meg-megpótolta a szél munkáját. Szóval mi is ilyenformán robbantottuk le a barlangot. Azóta Gyálffy méltóságos úr ott várja a feltámadást... – Păcurar arca hirtelen megkeményedett: – Eddig mindegy volt, de most ... most talán azon az úton is be lehet menni a barlangba...

– Viki úr járt még erre? – kérdezte meg hirtelen Schraff.

– Ajaj! – élénkült fel Păcurar, s furán elmosolyodott –, már egy hónap múlva beállított. Azt mesélte „hogy a bolond báró megszökött”. Világgá futott az adósságai elől, de ő folytatja a kutatást, s bevesz engem is társnak ... Valami hatalmas aranygolyóról mesélt ... Ott van a barlangban. Azt mondta, hogy a két szemével látta. Csak persze a barlang nem volt már ott, ahol ő kereste ... Viki úr, úgy látszik, nem lehetett valami jártas a Kigyómálon. Mintha ezt a részt a báró előzőleg eltitkolta volna előle ... Habár többször emlegette, hogy ő két barlangra emlékszik, de én mindig csak megnyugtattam, hogy „egy van itt, uram, sohasem volt. kettő” .. Maguknak is azt mondtam most hét vagy nyolc éve, mikor Ors tanár úrral kutatták a Kigyómált. Szerencsére Koncz professzor elég könnyen belenyugodott, hogy az idő omlasztotta össze az üreget... – Păcurar elgondolkozva simogatta az állát, aztán szelíden elmosolyodott. – Harminckilencben vagy negyvenben Viki úr egy varázsvesszővel is próbálkozott. Azután minden évben itt járt ... mind többet ivott, s mind jobban lerongyolódott. Néha az én kezembe adta a varázsvesszőt, mert a vége felé már az volt a mániája, hogy csak becsületes ember kezében „szólal meg”. Ebből is meglátni, hogy nem valami nagy véleménnyel lehetett magamagáról. De tőlünk csinálhatott immár, amit akart, mert amit tudtunk, arról hallgattunk. A kincskeresésből pedig egy életre kigyógyultunk ...

– Mit gondol – élénkült meg a Schraff arca –, ki csinálta Viki úrnak azt a varázsvesszőt?– Á – legyintett Păcurar –, az egy régi híres szerszám volt! Toledói! Viki úr mondta, de meg is látszott

rajta!– Tapogassa csak meg a fejemet... itt hátul! Schraff nagy busa fejét a gondnok elé tartotta, és tarkójáról a

hajat félrenyomta: jókora forradás helyét takarta a szökés-vörhenyes bozont. – Ez volt a fizetség érte. Viki úr tulajdonképpen végkielégítésnek szánta, de nem úgy sikerült ...

ÉRC VAGY SALAK?

– Na, mit mondtam? – botorkált vissza a kövek között Dezmiran. – Most már bizonyos, hogy csökken a patak radioaktivitása. Már alig 3,6–3,7.

Ors közben megfőzte a teát, és kitöltötte a Dezmiran részét az egyik alumínium csészébe.– Amíg odajártál, arra gondoltam, hogy hátha valahol az „Agyagos korsóban” vagy a környékén

legdúsabb a radioaktív kőzet, s mi most egyre távolodunk ...Dezmiran elgondolkozva kortyolt a teájából, aztán megrázta a fejét:– Ezt a feltevést el kell vetnünk ... A csökkenés folyamatos, és még megfigyelhettük a búvópatak

forrásánál is. A fényjelek óta szakadatlanul csökken, azt megelőzően viszont állandóan emelkedett. Arra kell gondolnom, hogy a fényjelek s a radioaktivitás megjelenése között valami összefüggésnek kell lennie.

– Akkor egy páratlan természeti jelenséggel állunk szemben – dörmögte maga elé Ors, aztán elgondolkozva hozzátette: – már ha ragaszkodunk ahhoz, hogy természeti jelenség nyomára bukkantunk ...

– A magam részéről – élénkült meg Dezmiran –, sehogy sem szabadulhatok a gondolattól, hogy végül is valahol más helyt kerülünk napvilágra, mint ahol alászálltunk.

– Abban te egyet se bízzál – csitította Ors –, ha volna egy másik bejáró, azt már Koncz réges-régen ismerné.

– Akkor arra felelj: hol hozták be a föld alá azt a géptücsköt? Mert én meg vagyok győződve, hogy az valami szerkezet. Méghozzá nem is kicsi! Ahol az befért, ott mi is kiférünk. Egyszerű, nem? – és Dezmiran most olyan másképpen érvelt, mint ahogy általában szokott, hogy Ors önkéntelenül elmosolyodott.

– Bár igazad volna – Hagyta rá –, mert a vizek egyelőre nemigen engednek ...– Hát, ami azt illeti, elég könnyelműek vagyunk: feltételeztünk egy vízszabályzó berendezést, és annyira

megbízunk benne, hogy itt a „Dóm”-ban verünk tanyát. Ha véletlenül az egész csatornarendszer csak a mi fantáziánkban él, még egy-két jó kis zápor odafenn, és mi úgy idefulladunk, mint a pockok.

Ors megvonta a vállát.– Vagyis másszunk fel a száraz járatba, s ott kuksoljunk, amíg kibújhatunk innen?Dezmiran a hátizsákja után nyúlt, s a tömött zsákot a vállára kapta.– Olyan olcsón nem adjuk. Amíg van egy kockacukrunk s egy zseblámpa elemünk, gyerünk csak előre.– Az még jó öt nap – számolta ki gyorsan Ors –, mert immár közel harminc órája vagyunk idelent.Dezmiran már meg is indult, s csak úgy a válla fölött szólt hátra:– Ahhoz képest elég gyorsan telik az idő. Nem?A patak egy kopár, de könnyen járható folyosón érkezett a „Dóm”-ba. A két kutató most ezen indult

tovább, szemben a folyásiránnyal. A sziklák imitt-amott penészesnek tűntek a lublinit foltoktól, de a fehér ásványi lerakódás ebben a barlangszakaszban sehol sem képezett nagy, bársonyos felületeket, mint az „Ékszeres dobozban”. Ezért, mikor a járat végére értek, úgy határoztak, hogy a „Dóm”-tól megtett útszakaszt „Penészes folyosónak” nevezik. Azonkívül hogy mintegy 70–80 méter hosszúra becsülték, más észrevételük e sivár járattal kapcsolatban nem lehetett.

Azért Dezmiran elő-előhúzogatta a Geiger-Müllert, de az sem mutatott semmi különlegest. Ors közben a gondolataival foglalatoskodott, és oda se nagyon figyelt, hogy mit mível Dezmiran a műszerrel. Ezért aztán, mintha álmából ébredt volna, valósággal felrettent:

– Helyben vagyunk! – rikoltott Dezmiran: – Ide nézz!A Geiger-Müller olyan élénken világított, hogy Ors meglehetős aggodalommal hajolt a műszer fölé.– Majdnem a veszélyességi határ! – Dezmiran izgatottan Ors felé fordította a számlálólapot. – Közel

hétszer tíz a mínusz harmadikon! Ilyen dús radioaktív kőzet talán sehol a világon nincs! Ilyen csak a mesében van, és ebben a nagyszerű barlangban!

– Jól van! – türelmetlenkedett Ors. – Végezd már el a pontos mérést!Mértek, ellenőrizték a mérést, ismét mértek, ismét ellenőrizték. Dezmiran is, Ors is, felváltva. Aztán már

semmi kétségük sem lehetett: elérték a radioaktivitás eddigi maximális pontját: 6,8x10-3 microcurie!!!

– Akármibe fogadok, hogy innen egy jó darabig ilyen magas értékeket mérünk! – Dezmiran most éppen úgy beszélt, mint ahogy szokott: teljes tudatában annak, hogy állítása szilárd tudományos alapon áll. – Szóval, a fényjelek s a radioaktivitás között nem valószínű az összefüggés, mert felfedeztük a világ egyik legdúsabb radioaktív lelőhelyét, méghozzá egy olyan vidéken, ahol a legelőrelátóbb tudományos becslések sem reméltek effélét.

– Olyan szép, mintha a katedrán mondanád – tréfálkozott Ors, de aztán komolyra fordította a szót –, azért csak lássuk, mi lesz tovább.

Vagy harminc métert haladtak előre, a radioaktivitás felére csökkent, s ezzel elérte a mai napi átlagos szintet, sőt egy-két tizeddel még alatta is maradt. A barlang közben ismét változatosabb képet mutatott: lépten-nyomon cseppkövek tünedeztek elő a falakon: az aljazaton is, de a kutatók figyelmét most a sugárzásmérő kötötte le.

– Csalóka ábránd itt minden hipotézis ... – sóhajtott fel Ors.Dezmiran olyan mélyen gondolkozott, hogy a fogait is összeszorította, s az arca megkeményedett. Mintha

kőből faragták volna.– Erre nincs magyarázat – dörmögte végül is. – Gyerünk vissza a maximális ponthoz!

Az ismert úton visszatértek oda, ahol a magas értéket mérték, s a Geiger-Müller ez alkalommal sem mutatott kevesebbet. Mindketten a zseblámpáikkal megvilágított vizet nézték. Itt a patak valamivel szélesebb, és sekélyebb mederben folyt, s a víz három-négy arasz széles, a part mentén hosszan elnyúló homokpadot rakott. A homokpad felett alig ujjnyi víz folydogált, s bár elég zavaros volt, sekélysége miatt az egyenesen rávilágító lámpafényben jól látszott az aljazati föveny. A finom leiszaposodott homokon imitt-amott szürkésfehér lepedéket vettek észre.

– Ez valami protokalcit lehet – vélte Dezmiran.Ors nem válaszolt semmit, csak lekuporodott a víz mellé, s merően figyelte a különös lerakódást.– Volna egy javaslatom.– Éspedig ...– Az egyik ételes dobozt töltsük meg ebből a homokból...– Gondolod?– Csak sejtek valamit ...Vagy harminc méterrel arrább a homokkal töltött ételes dobozt letették a víz partjára, s a Geiger-Müller

öt egészen felüli értéket mutatott. Pedig itt nemrég csak három egész hatot mértek.– Világos? Nem? – mutatott az ételes dobozra Ors.– Nagyon valószínű – bólintott Dezmiran. – A radioaktív anyagot a homok dúsított arányban tartalmazza.– De honnan került a homokba?– Nyilván a patak hozza feljebbről, s itt a homokkal együtt lerakja. Ugyanaz a jelenség, mint az

aranyvidékekről eredő folyók homokjában, csak itt radioaktív ércet rak le a víz ...– De vajon ércet-e? – vágott közbe élénken Ors.– Hát mi a csudát rakna? – nyílott kerekebbre a Dezmiran szeme.– Emlékszel arra a szürke lepedékre a homokon?Dezmiran egy pillantig összeráncolta a homlokát.– Ja! – derült fel az arca – arra a protokálcit-félére gondolsz?– Az a gyanúm, hogy nem protokálcit! – Ors közelebb hajolt Dezmiranhoz. – Bukarestben láttam effélét.

Szintén a hűtővízben.– Hogyhogy szintén a hűtővízben? – hökkent meg Dezmiran.– Szóval az ottani atomreaktor hűtővizében mint a folyamatok salakját ...– Ugyan, kérlek! – legyintett Dezmiran fölényesen.Ors egykedvűen megvonta a vállát:– Arra gondoltam, mi volna, ha az a bizonyos géptücsök, amit te feltételezel ...– S te nem? – vágott közbe Dezmiran.– Kérlek ... – bólintott Ors –, szóval amit együtt feltételezünk ... Előfordulhat, hogy atomenergiával

működik. Ez megmagyarázná, a csatornarendszert, s ezt a lerakódást ... Szóval, az üzemeltetéshez hűtővízre is szükség van, s a termelés végén ez volna az üzemanyag salakja ...

Dezmiran még egy kicsit eltűnődve nézte Orsot, aztán szélesen az arcába mosolygott:– Öregem, vajon kiindulhatunk-e abból a hipotézisből, hogy te meg én normálisak vagyunk?

A homokot mindenesetre kiborították az alumíniumdobozból, s a dobozt kiöblítették, úgy tették vissza a hátizsákba. A helyet pedig, ahonnan a különös homokot gyűjtötték, elnevezték „Maximumpont”-nak, amely egyébként a „Penészes folyosó” végére esett. Innen más világ kezdődött.

ÉVEZREDES NYOMOK

Az új barlangszakasz ugyancsak bővelkedett cseppkövekben, de ezek távolról sem voltak olyan szépek, mint a „Tündér-kert” sziklaberkei, s nem is mutattak olyan változatos formákat. Inkább hatalmas, már évszázezredek óta összeforrt sztalagmit-sztalagtit oszlopok között vitt az útjuk, s mindegyre kerülgetniük kellett a földből kikúposodó nyúlánk cseppköveket. Évszázezredek alatt ezekből is hatalmas oszlopok nőnek az apró vízcseppek szakadatlan munkája nyomán.

Imitt-amott hosszú, egyenes cseppkősorok csüngtek le a mennyezetről, mint jégcsapok az eresz aljáról. Általában semmi nyoma nem mutatkozott annak, hogy a vízcseppek építő munkáját itt valami megzavarta volna. A falakon sehol semmi vetemedés, törés. Sehol-sehol egy mennyezetről leszakadt szikla vagy valami légáramlás következtében ferdén növő cseppkőcsapocska. Szinte félelmetesnek tűnt ez a rendíthetetlen mozdulatlanság.

A patakocska vize néma egykedvűséggel folydogált szabályos teknőszerűen kivájt medrében. A mennyezet és a falak egyhangú szürkeséggel verték vissza a zseblámpák körbe-körbe suhanó fényét. Ors önkéntelenül suttogóra fogta a hangját:

– Azt hiszem, a „világ vége” nem az Óperenciás-tenger partján van.– Itt semmi esetre – dörmögte Dezmiran –, a patak partján előre is mehetünk, s ott jobbra az a száraz járat

...– Felmegyünk oda is?– Mi értelme volna? – vonta meg a vállát Dezmiran. – Előre visz az is. De nekünk csak az volna jó,

amelyik a szifót megkerüli. Azt viszont lerobbantották ...– Ha a „Világ vége” nem megfelelő, valami más nevet kellene adni.– Persze, muszáj mindennek nevet adni, hogy beszélni tudjunk róla – mélázott Dezmiran, s nézdegélt

jobbra-balra a néma névtelen világban.– Esetleg a „Hallgatás csarnoka” ... – élte Ors bizonytalanul.– Megfelel – biccentett Dezmiran, s mintha megnyugodott volna, hogy a titokzatos világnak legalább

neve van. – azt hiszem, a legembertelenebb embertelenségnél is szörnyűbb az embernélküliség. – Aztán hirtelen hangot változtatott: – Na, gyerünk tovább!

Még vagy negyven-ötven méteren át a „Hallgatás csarnokának” óriás cseppköveit kerülgették, aztán hirtelen szűkülni kezdett a világ körülöttük: a folyosó keskenyült, s a mennyezet alig embermagasságnyira ereszkedett. Néhány méterrel arrébb már csak jól lehajolva mehettek tovább.

– Hát ez mi? – torpant meg Dezmiran olyan váratlanul, hogy Ors Péter hátulról majdnem beleütődött.Dezmiran fél térdre ereszkedett, s kissé oldalt lapult, hogy Ors jól láthasson a válla felett. Az alacsony,

lapos mennyezeten, sűrűn egymás mellett, mint valami óriási fésű fogai, jégcsapszerü cseppkövek csüngtek. Ilyen mérvű képződményt tucatszámra láttak már eddig is, emiatt kár lett volna megállni. Csakhogy Ors is azonnal észrevette, hogy itt valami erőszakkal megbolygatta a természet rendjét:

A középső hat-nyolc cseppkő valamikor, elég régen letört. Hogy régen történt, könnyen megítélhették, mert a szakadatlanul csepegő víz már jócskán pótolta az erőszakosságból fakadó hiányt.

Különben a letört részek is ott hevertek a földön, de már a köréjük képződő cseppkőlerakódás a sziklához ragasztotta valamennyit.

– Jó pár ezer éve történt – jegyezte meg hosszas szemlélődés után Ors.– Igen, de mi lehetett? – töprengett Dezmiran. – Természeti erő semmi esetre... Csak ha valaki erre járt ...– Pattintott kőbaltával ilyen mélyen ...?– Miért ne? – vonta meg a vállát Dezmiran. – Gondolj a barlangi festményekre. Milyen mélyen

bukkantak rájuk! És hátha nem is vagyunk olyan messze valami kijárattól, ami azóta beomlott?Hm – töprengett Ors –, próbáljunk más feltételezésből is kiindulni.– Próbáljunk – egyezett belé Dezmiran. – Tegyük föl, hogy állat volt. Mondjuk, barlangi medve... Mi

értelme lett volna, hogy éppen itt ágaskodjék fel? Viszont négy lábon simán elfért volna ...– Hátha valami természeti erő?

– Rendben van – bólintott Dezmiran. – De mi?– Igazad van! – élénkült meg Ors arca. – Ez csak ember lehetett. Geológiai idővel mérve csak tegnap

járhatott erre ...– Vagyis az időszámításunk előtti évtízezred elején ... – ette hozzá elgondolkozva Dezmiran, s

továbbindult, mintegy jelezve, hogy ezen nemigen van mit töprengeni.

Pár lépés után a folyosó kiszélesedett, s már nem is kellett meghajolva járni. Mikor egy oldal-nyíláshoz értek, amely egy pár négyzetméternyi száraz üregbe vezetett, Ors bevilágított a bejárón.

– Ehhez a „Hálófülkéhez” mit szólsz?– „Hálófülke”? – fordult vissza Dezmiran – jó név! – s azzal már indult volna tovább.– Állj! – vezényelt Ors. – Nem azért mondtam, hogy továbbmenjünk. Húsz óra negyvenöt perc.

Negyedóra múlva takarodó.

EMBEREK JÖNNEK

Az eső valamivel éjfél után elállott. Csatakos szürkület jelezte, hogy új nap virrad a Csízes-völgyére. A messzi Kaján nehéz ködbe rejtőzött. Még a közeli hegyélek vonalát is csak imitt-amott lehetett sejteni az alig ritkuló ködfüggöny mögött. Egy lomha felhő a Cseresznyés alatti szálerdőt is megülte, mintha a tölgyek, bükkök százados törzsein nem zöld lombkorona, hanem nehéz vattaszerü pamat terebélyesedne.

Mindez csak megerősítette Păcurar elhatározását: nekiöltözött az időnek, és nemsokára gumicsizmában cuppogva lábalta át a menedékház előtti játszóteret, s nekivágott a Csízes-völgyének. A legközelebbi házhoz bekopogott, s felverte álmából a gazdát. A meleg cserge alól kidörömbölt ember ugyancsak nagyot nézett, mikor a gondnokot meglátta, de aztán hamar szót értettek, kezet fogtak, s Păcurar folytathatta az útját a következő völgy menti ház felé.

Nemsokára az ágyából kizargatott ember nekivágott a meredek hegyoldalnak, hogy a szanaszét szórt házakat bejárja, és ébresszen mindenkit, aki csak bírja a karját. Păcurar ezalatt úgy lépkedett a Csízes mentén felfelé, mint a két lábon járó lekiismeret: mindenüvé elért, és senkit sem felejtett ki a számításból.

Bár az éjszakai beszélgetés hosszúra nyúlott, az aggodalom Schraffot sem hagyta sokáig pihenni. Hat óra körül már arra gondolt, hogy ismét telefonálni kéne ...

– Schraff bácsi! Schraff bácsi! Jöjjön ki gyorsan! Egy helikopter ereszkedik a rétre ... Vöröskeresztes!Böjthe Karcsi kiabált a menedékház verandájáról, s az öreg Schraff alaptermészetét meghazudtoló

fűrgeséggel sietett elő.A vöröskeresztes helikopter, mint valami óriási szitakötő alig öt-hat méter magasan lebegett a rét felett:

valami szárazabb helyet keresett a leszállásra. Egy kisebb halmon végre megtalálta, s arra ráereszkedett.Két turistafelszereléses férfi szállott ki a gépből s egy bőrkabátos. A bőrkabátos mielőtt a menedékház

felé indult volna, jobbról-balról megvizsgálta a gép állását, s a plexit fedém biztosítózárját. Ezalatt a két turistaruhás a menedékházhoz ért. Egymás után lekezeltek Schraffal és Böjthével, és be is mutatkoztak:

– Brandt mérnök.– Bucşa sportoktató.Nemsokára a bőrkabátos is odaért. Ő volt a helikopter pilótája: Virgil Sporescu, alacsony, vállas, olaj

barna képű férfi, fekete hajában megcsillantak az ősz szálak. Egész megjelenése, minden mozdulata, sajátos kiszólásai a légierő állományából nyugdíjazott tisztre vallottak. Szeretett szélesen, hangtalanul nevetni, mint az olyan ember, aki tudja, hogy ragyogóan szép fogai vannak.

Brandt mérnök viszont magas, csontos férfi volt. Szögletes zárt arccal. Az a típus, aki tőmondatokban beszél. Villámgyorsan határoz, s a legkisebb tettet is többre becsüli a legszebb körmondatnál. Lehetett negyvenéves. Ezt inkább csak az arca árulta el s a homloka felett hullásnak induló haja. Egyébként karcsú, kisportolt alakja után fiatalabbnak tűnt.

Társa, a sportoktató amolyan köpcös mackó. Kerek fejű, rövidre vágott hajú, csupa izom ember. Csak szemének élénk kékes villanása árulta el, hogy gondolatai sokkal fűrgébbek lehetnek, mint amilyennek ő maga látszik.

– Ez biztos? – Brandt gyanakodva mérte végig Schraffot.– Kérem, Păcurar itt élte le az életét a hegyek között. És nem szokott félrebeszélni ...Brandt az ebédlőasztalra terített térkép fölé hajolt: a Kígyómál környékén járt ceruzája hegye.– Igen. Lehetséges. Itt húzódhatik valahol a barlangrendszer. Nem? – fordult Bucşa felé.Az nem szólt semmit, csak rábiccentett.Nemsokára csergett a telefon. Brandt szaladt a konyhába, hogy felvegye a hallgatót:– Szervusz, Kövess!– ...– Brávó! Szóval már délire itt lehetsz? Kérlek szépen, alapvetően módosult az éjszakai tervünk. Van egy

gyorsabb megoldás is!

– ...– Persze! A Gere víznyelőjének tehermentesítése, a víz elvezetése legalább 8–10 nap ...– ...– Hát persze, amíg nem volt jobb megoldás ...– ...– Igen! Igen. Minden segítség elkél, de az itteni kabánás már mozgósította a helybelieket.– ...– Szóval, délután kettőtől itt vár a helikopter. Én már fenn leszek Bucşával a Kígyómálon. Szervusz!

Nemsokára a völgy felől emberek szállingóztak a menedékház felé. Nehéz léptű helybeliek. Oldalukon tömött szeredás. Vállukon csákány, lapát. Zsíros, kerek kalapjukat a szemükbe húzták. Borús kedvűek voltak, mint az idő. Egymást egy-egy csendes jó reggelttel köszöntötték, akárcsak Schraffékat. Aztán kis csoportokba verődve egykedvűen nézték a nekikeseredett tájat. De gyűltek, egyre gyűltek, mint a fellegek a Cseresznyés felett.

Schraff egyiktől sem kérdezett semmit. Anélkül is tudta, hogy mire megy ki a gyülekező. Karcsi azonban nem sejtette, hogy mi készül.

– Ezek mit akarnak, Schraff bácsi?– Ezek? – és Schraff Karcsira kacsintott. – Ezek a Păcurar kalákásai ...

Mire a helikopter visszatért a Kígyómálról, a „Kalákások” már több mint húszan lehettek, s a hídon keresztül Păcurar is megjelent. Ő tudja, hol kerülte meg a hegyet, mert felfelé indult a völgyön, s most mégis a másik oldalról kanyarodott vissza. Nyomában arról felől is szállingózott még néhány ember.

Nemsokára Păcurar is előkerült a konyha felől. Zöld ponyvahátizsákkal a hátán, egy csákánnyal a vállán, s csak úgy odaszólt Schraffnak:

– Ha jön még valaki, mondja meg, hogy a Peres felé kerültünk. Ott még el lehet menni. – Aztán az emberekhez fordult: – No, isten segítségével, szomszédok!

És az emberfelleg megindult a hídon át. Nekivágtak a völgynek a Peres felé, ahogy Păcurar irányította őket.

Mikor a szamaras Purcel Avram házán túl eltűntek a Schraffék szeme elől, Sporescu kezeslábasa zsebéből előhúzott egy csomag igen finom füstszűrös cigarettát. Rágyújtott, s éppen csak hogy beszéljen, megjegyezte:

– Brandt parancsára előbb Kövess mérnök urat s egy másik alpinistát kell felvinnem, aztán rendre a többit. Körülbelül hatvan-hetven perc egy forduló ...

– S mi addig mit csináljunk? – lepődött meg Karcsi.– Amit akarnak – vonta meg a vállát Sporescu. – A végén magukat is felfuvarozhatom.– Csak hogy mi azt nem várjuk meg!– De nem ám! – hagyta helybe Schraff is a Karcsi döntését, és pár perc múlva már felszerelve kezeltek le

a pilótával, s megindultak a hídon át, a Kaján völgyén felfelé.

NÉHÁNY UNIKUM PÉLDÁNY

Még nem volt délután két óra, amikor egy terepjáró személykocsi dörömbölt át a menedékház előtti fahídon. Ötön ültek benne: a vállalati sofőrön kívül Kövess mérnök, a két robbantómester, s egy nagy darab vöröses hajú, szeplős legény óriási hátizsákkal, Fábián Rudi volt. Mikor megtudta, hogy mi történt, nem maradhatott otthon, s ezt a munkahelyén is megértették, pedig agronómusnak a június főszezon.

Amint a kaszáló fölé értek, Sporescu lennebb ereszkedett; Kövess mérnök és Fábián Rudi előtt kitárult a Lófő-szikláig terülő táj és a Kaján patakának zord, sziklás, bal partja. A sűrűn szemerkélő esőben olyannak tűnt a kilátás, mint egy XVIII. századvégi angol szentimentális festmény, de a kabinban ülők tudták, hogy az elmosódott színek s a fátyolos körvonalak valami konok, értelem nélküli s nagyon ellenséges erőt álcáznak. Mint ütközet előtt a katonák, bár szívükben egyre nőtt a harcos elszántság, másról beszéltek, inkább tréfásan dobtak fel egy-egy kérdést:

– Tudja a fene – kiáltott hátra a válla felett Sporescu miközben megemelte a gépét –, nekem tetszik ez a társulat. Ha jól értettem az a tanár hozta össze őket, aki most a föld alatt van. Direkt kíváncsi vagyok rá.

Közben a horizontcsavart egyre nagyobb fordulatszámra hozta. A gép bőgése elnyomott minden hangot. A táj mélyebbre merült, s a körvonalak belemosódtak az egyre sűrűsödő esőfátyolba.

Mikor a kellő magasságba értek, s a gép ismét egyenletes zúgással vitte őket a Kajántető felé, Sporescu újból hátraszólt.

– Most nem irigylem azokat – és fejével nem a Kajántető felé előre, hanem a maguk mögött hagyott tájra, valahova hátra mutatott. – Pedig megmondtam, hogy felhozom őket is ... Persze a végén ...

– Kikről beszél? – hajolt előre Kövess, hogy a pilóta megértse mit mond.– Egy nagy darab meglett alak. Már nem mai csirke, s a másik egy fiú. A barátja. Nekivágtak az átkozott

útnak. A gyerek biztatta, de az öregnek sem volt ülhetnékje. Most jól néznek ki.– De miért nem vártak?– Tudja az ördög – vonogatta a vállát Sporescu, aztán elgondolkozva hozzátette: – Lehet, hogy én is úgy

tettem volna. Áhá! Nézzenek csak le! Itt van az öreg tudós. Az a sátor ott a víznyelőnél a főhadiszállás. Meglátják, ott fenn, milyen klassz kicsi lány főzi az ebédet! Hajaj!

– Az a lányom – vágta el Kövess a pilóta további áradozását. Sporescu csak egy pillanatra hökkent meg, aztán udvariasan biccentett.

– Gratulálok, mérnök úr! Igazán gratulálok – aztán hirtelen témát változtatott: – Az öregről, aki a fiúval indult útnak, meglátszik, hogy valami gyárból szalasztatták el. Egyébként úgy néz ki, mint egy özönvíz előtti természetbarát. Unikum példány. Spirituszba kéne tenni ...

– Valószínű az apámról beszél... – vetette közbe Fábián Rudi szerényen.– Hogyhogy? – hökkent meg a pilóta. – Magát Fábiánnak hívják? Azt pedig izé ... valahogy másképpen, s

nem is hasonlítanak ...– Nem tesz semmit. Mégis az apám. Egyébként igaza van: unikum példány ...

Aletta a két fotóssal éppen akkor ért vissza a Gere víznyelőjétől, amikor a helikopter a tábor közelében leszállóit. Combig érő, olajzöld esőkabátján csillogtak a vízcseppek, de fekete melegítőjének nadrágja csatakos volt, s az arca sápadtabb, mint máskor. Mikor meglátta a három férfit egymásután kiugrálni a gépből, nagy macskaszemei tágra nyíltak, aztán az öröm és csodálkozás egyetlen szóban szakadt ki belőle:

– Édesapám! – s már repült is ölelésre tárt karokkal az apja felé, s úgy dugta az arcát a mellére, mint valamikor kislány korában. Aztán bemutatkozott Fábián Rudi. Aletta, mikor megtudta, hogy a Schraff fia, kedvesen elmosolyodott, s megkérdezte:

– Melyik? A kicsi?– Nem. A nagyobbik.– Gondolhattam volna – nézett végig a hatalmas busa fejű fiatalemberen –, maga tényleg nem lehet a

kisebbik.

– Az sem sokkal kisebb – dörmögte Rudi, s kicsit félszegen, szégyenlősen nézett a csudaszép lányra.– Mi a beosztásod? – fordult a lánya felé Kövess mérnök, s Alettának ez jobban esett, mintha azt kérdezi:

„hogy vagy?”– Én felelek a konyháért és a táborért. Persze Faurkával – és a kicsire mutatott –, de ilyen időben sokat

kínlódunk a tűzzel.– Gondoltam – bólogatott Kövess. – Na, nem baj. Már intézkedtem: holnaptól „kosztot hordatunk”.

Sporescu úr lesz szíves a helikopterrel... –a pilóta udvariasan meghajolt. – csakhogy Safta néninek segítség kell a konyhában – és Kövess kérdő pillantást vetett Alettára.

A lány arcáról lefonnyadt a mosoly.– Igen. Természetes. De a beosztásról Szőlősi intézkedik.– Az kicsoda?– Osztálytárs. Biztosan beszéltem már róla. Csak te nem mindig figyelsz rám. Ors őt bízta meg, szóval

most ő a felelős ...– Helyes! – Kövess szemében büszke, derűs fények villantak. A lányát nézte s a kicsit. Aztán egy-egy

pillantást vetett Sporescura és Fábiánra is. – Rendben van. Akkor ezt a kérdést megbeszélem Szőlősivel.

Hat óra felé a gépszitakötő ismét a menedékháznál ereszkedett le. Sporescu gavalléros eleganciával segítette ki Alettát. Faurka csak úgy bukdácsolt kifelé, ahogy tudott, de a szeme ragyogott:

– Csuda klassz volt, mi?Ebben a pillanatban gyors egymásutánban két távoli dörej hömpölygött végig a párás szürkeségben

mosodó tájon. Faurka Sporescura nézett:– Robbantottak! Nem?– De igen. Megkezdődött – bólintott a pilóta, és Aletta megfigyelte, hogy különös, harcias szikra villant a

szemében.

EGY JÓ MODORÚ FIATALEMBER A KÍGYÓMÁLON

A menedékházhoz reggeli hat órára várták az autóbusz érkezését. Ez volt a rendes járat. A sofőr, mikor megtudta, hogy miről van szó, készséggel vállalta a bevásárlást; a nyers élelem s a kenyér naponkénti kiszállítását.

Aletta sötétkék melegítőben, nylon kötényben és kendővel a fején álldogált a hídon, s nem valami vidáman szemlélgette a körbe pipáló hegyeket. Csak akkor élénkült meg a tekintete, amikor messziről meghallotta a busz tülkölését. Kisietett az út menti nagy eperfa alá, ahol az autó meg szokott állani, s mikor a kátyúkat jobbra-balra kerülgető autó a kanyarban feltűnt, magasba emelt kézzel üdvözölte a sofőrt, aki három rövid tülköléssel kívánt jó reggelt.

Mikor a busz megállott, Aletta a kormány melletti ablakhoz sietett. A sofőr feje búbjára tolt sapkája alól előbb megkérdezte, hogy mi újság, aztán hüvelyujjával a háta mögé bökött.

– Segítséget hoztam.– Kiket? – csodálkozott Aletta, mert egyelőre csak néhány turista kinézésű fiú és leány hátát látta, amint

kászálódnak lefelé a kijárón, aztán választ sem várva, megkerülte a buszt, és a túlsó oldalra sietett.– Jé! Ti vagytok?Vajas Eszti s egy másik lány az A osztályból, Varga Laci s még vagy tíz fiú igyekezett lefelé, és

mögöttük – Aletta nem akart hinni a szemének: Kocsis Dönci!– Mi van Orssal?Aletta Vargára nézett, aztán a többiekre:– Ti honnan tudjátok?– Már az egész város beszéli ...– Amiatt jöttetek?– Persze! Segíteni, ha lehet ... Holnap még többen jönnek. Még az érettségizők is mozgolódnak. Ők már

megkezdték az írásbelizést... – A fiúk egy-egy mondattal értesítették Alettát a városi dolgokról, az iskola híreiről. Mintha egy más bolygóról hozott üzenet volna minden mondat.

Közben a jegyszedő egymás után ledobott három zsákot, és az egyik közelben álldogáló fiúnak lenyújtott egy nehéz tarisznyát, amelyen itt-ott vérfoltok vagy nyers hús leve ütött át. Lélekszakadva előkerült Faurka is ... és újabb kérdések, újabb válaszok ... és Vajas Eszti mondja:

– Az újságban még egy sor sincs az egészről!– Azt hiszik, hogy csak mendemonda... – magyarázza egy fiú az A osztályból.Aletta kicsit széttárja a karját:– Miért nem jön ki valaki, hogy lássa?– Még nem tudják, hogy melyik reszorthoz tartozik a kérdés – szólalt meg váratlanul Kocsis Dönci, és jól

szabott, háromzsebes hátizsákjával a kezében ő is lelépett a kocsi hágcsójáról. Viharkabátjának váll-lapja csontszínű, vízhatlan bőr, sapkája elöl ellenzős, hátul feltűrt, fantázia-fejfedő. Úgy ahogy van, odaállhatna, hogy lefényképezzék egy divatlap számára, mert egyébként igen jó megjelenésű fiatalember. A szokottnál jobban meghajlik Aletta felé: – Kezét csókolom! Én tulajdonképpen magáért jöttem ...

A lány azonban nem mosolygott vissza. Két szemöldöke, mint két haragos gyíkocska szökött egymásnak. Csak éppen egy finom hajlatú ránc az orra nyergén választotta el a két szembe ágaskodó gyíkocskát. Az orrcimpája picit kitágult, s a szeme éleset villant:

– Ezt „tulajdonképpen” hogy értsem? Mi jogon? ...A fiatalember változatlan udvariassággal, de nagy hirtelenséggel vágott közbe:– A kicsi mamája ...– Nekem most édesapám parancsol!– Kérem, akkor kénytelen leszek telefonálni az édesapjának ...A lány szemében gúnyos fényecskék cikáztak:– Oda fel? – és büszkén a tetőre mutatott. – Hallja?– Mintha dörögne ... – gyámoltalankodott a fiatalember.

– Az esze tokja! – pukkadt ki a kacagás Alettából. – Robbantanak! És apa vezeti a munkálatokat – így mondta: „a munkálatokat”, és nagyon, nagyon boldog volt, hogy így mondhatta, és éppen Döncinek.

– Akkor kénytelen leszek felmenni az édesapjához – jelentette ki Dönci határozottan, de rendületlen udvariassággal.

Aletta a körül álldogáló társaságra mutatott:– Ők nem „kénytelenek”, mégis mennek.A fiatalember ezt már elengedte a füle mellett, s még Aletta a sofőrrel meg taxatorral lekezelt, Vajas

Esztinek udvariasan felsegítette a hátizsákját, s mondott is hozzá valamit, amitől a lány elmosolyodott. A sofőr két gyűrött sportlapot kotort elő a volánja mellé beépített rekeszből.

– Ebben minden benne van a vasárnapi meccsről.– Örülni fognak a fiúk – mosolygott Aletta, s a két újságot a melegítőjébe dugta. – Te Úristen! – gondolta

hirtelen – éppen egy hete még itt izgulták végig az Uruguay– Románia mérkőzést az Ors táskarádiója mellett. És tizenöt nap múlva kezdődik a világbajnokság ... és eldől, hogy Tomának vagy Antinak lesz igaza, és hirtelen belenyilallott a szigorú valóság: – és hogy Orsék ... De aztán nyelt egyet, s a többiek csak csodálkoztak, hogy milyen keményen szól ismét Döncire:

– Na, magának is szabad segíteni – és az útszélen heverő zsákokra mutatott.

Az újonnan jötteknek hirtelenjében teát főztek, és felbontottak három marhahús konzervet, s néhány vaskos zöldhagymát adtak hozzá. Viszont kenyér volt bőven, s így mindenki jóllakhatott. Míg a társaság evett, kint a konyhában Faurka ott sündörgött Aletta körül, s ha kellett, ha nem, törülgette a kezét a majdnem cipője orráig érő háziszőttes kötényben, s elég gyakran szipogott is hozzá egy-egy rövidet.

– ... Szóval, Aletta, ha muszáj maradok. De most két lány is beállhat helyettem ... és mégis izé ... szóval, ez a kötény ... izé ... érted?

A leány végignézte a kicsikét, de csak a szeme kacagott, az arca komoly maradt.– Hogyne érteném! De tudod, nem is a kötény a baj! ... Hanem, hogy nincs ki felvezesse őket – és fejével

az asztalnál kosztoló társaság felé intett. – Vállalod?A kicsi kihúzta magát.– Na, hallgasd meg! Én már csak ismerem a terepet!– Jó, jó, de a Peres felé ...– Hát ez mi? – és a kiránduló inge zsebéből előhúzott egy maszatos papírlapot. – Én rajzoltam! – A

Kajántető ötvenezres vázlata volt.– Akkor készülj! Apát pár sorban értesítem a változásról.A kicsike olyan hirtelen bújt ki a nagy kötényből, mint egy mókus, és ő volt az első, aki útra készen a

bejáró előtt állott.Amint a többiek megreggeliztek, Aletta belépett az ebédlőbe, s a két lányra mutatott.– Ti ketten itt maradtok a konyhán.– Ó!– Sajnálom – vonta meg a vállát Aletta –, az embereknek ott fenn enni kell, s ti segíteni jöttetek. Nem?– De igen ...– Akkor rendben van. – aztán a fiúkhoz fordult: – Amíg a munkahelyre juttok, értetek Faur felel.

Rendben van?– Persze!– Természetesen magáért is – mutatott Döncire Aletta. – nálunk már így van ... Maga is megszokja ...

Nem is olyan nehéz ...– Természetes – hajolt meg a fiatalember, s el nem tudta képzelni, mitől olyan különös a leány hangja.A hídig kísérték az újonnan felvonulókat, s mielőtt elváltak volna, Aletta előhúzta a két gyűrött újságot,

és Varga Zoli kezébe nyomta.– Ezt add oda Tomának vagy Antinak, amelyiket hamarabb éred ... és Karcsinak mondd meg, hogy

vigyázzon magára ... vagyis vigyázzanak magukra – Aletta halványan elpirult, de ezt csak Varga Laci látta meg. – Jó?

A fiú lelkesen bólintott.– Persze, Aletta! Nagyon jó! Szóval Karcsinak ... – és kedvesen, pajtásmód a lányra nevetett.Mikor a fiúk eltűntek az út kanyarulatában, s túl voltak az utolsó búcsúintegetéseken, a három leány

megindult a menedékház felé. Vajas Eszti azonban nem hagyhatta szó nélkül a történteket:– Én azt hittem, hogy csak Karcsival viselkedsz úgy ...

– Karcsival? – és Aletta felkacagott, mint egy ezüst csengettyű. – Karcsival?! Hát vele is „úgy” viselkedtem?

– Különben igazad van – és Vajas Eszti durcásan megrántotta a vállát –, neked tűrik ...Aletta hirtelen elkomolyodott, s a fél fejjel kisebb leánykára nézett.– Hadd már, na, ne butáskodj. Az élet sokkal komplikáltabb – és csodálkozott, hogy ilyen kicsimamásan

fejezte ki magát. De mit tegyen, ha ez az Eszti olyan, olyan buta?

Kocsis Dönci pedig nem jött vissza estére, és másnapra sem, és harmadnapra sem. Csak izent Sporescuval, hogy neki is „okvetlenül” fenn kell maradnia. Mondják meg, ha esetleg Kövessné nagyságos asszony utána telefonál. És nagyon sajnálja, stb ...

Azt viszont Sporescu sem tudta, hogy még aznap estére a remekbe szabott viharkabát fehér váll-lapjait már szürkére koszolta a sáros sziklatörmelék, s a csákánynyél hólyagosra törte a Dönci kifogástalanul ápolt tenyerét, és másnap reggelre az ő álla is beborostásodott. Máskülönben csak furának találták, de nem kacagták ki, pedig reggel mélyen meghajolt Kövess előtt, és így üdvözölte: „Tiszteletem!” Schraffnak meg azt mondta: „Szíveskedjék a főmérnök úrhoz fáradni. Kéreti!” – meg sok más efféle. Közben fel-felderengett előtte, hogy ezt az egész ügyet bajos lesz megmagyarázni Kövessnének, de már nem is tartotta fontosnak, inkább csak kényelmetlennek, s remélte, hogy valahogy csak túlesik rajta.

A VILÁGMINDENSÉG EMBERE

A CSODA-VILÁG CSALÁDFÁJA

Csak a harmadik huszonnégy óra közepe táján kezdték érezni a csökkentett táplálkozás következményeit. Először Orson jelentkeztek a tünetek. Szinte szégyenkezve szólt oda Dezmirannak.

– Különös ... fázom ... talán ...– Tudom! – vágta el keményen az egyértelmű találgatás útját Dezmiran. Minek beszélni a bajról, amelyre

nincs segítség?Inkább megálltak, és Ors felhúzta a tartalék pulóverét, s némi latolgatás után Dezmiran is követte a

példáját. Mintha ő is megborzongott volna ...– Feláldozunk egy csipetnyi teát s egy szeszkockát – döntött végül is, és Ors szótlanul nekilátott, hogy a

teát megfőzze. Közben Dezmiran egy-egy kicsit méricskélt a Müller-Geigerrel, de a műszer semmi újat sem mondott.

– Véleményed szerint hol lehetünk? – kérdezte meg Orsot, miközben a műszert gondosan becsúsztatta a hálófelszerelések közé.

– Hm – csóválta meg a fejét Ors –, vagy hat-hét órai járásra az „Agyagos korsótól”, onnan még vagy két óra a „Masztodonok temetője” ...

– Ne ábrándozz, Péter! – mosolyodott el halványan Dezmiran – Nem visszafelé kérdeztem.– Ühüm – tűnődött Ors –, hát ha minden kanyarodót zegzugot összeszámolunk, már nem vagyunk messze

a Cérna, vagy a Bolond víznyelőjétől. Valahol a Kígyómál magasságában lehetünk. Mindenesetre jóval a Banyica mögött ...

A forró korty új erőt varázsolt az izmaikba, s felfrissültén igyekeztek tovább.– Ez ... ez ... mégsem a természet műve – dadogta Ors Péter megrökönyödve.Dezmiran csak bámulta földbe gyökerezett lábbal az elképesztő látványt, amely a két fókuszlámpa

tovasurranó fényében egyre lenyügözőbben bontakozott ki.Csak az imént bukkantak elő egy könnyen járható, de elég szűk és sivár folyosóból. Tágas, nyújtottan

boltíves barlangszakaszba értek. A szelíden emelkedő tető legmagasabb pontja a patak szintje felett tizenöt-tizenhat méterre lehetett. Jobb kezük felől, a patakocska bal partján függőlegesen eső sziklafal, de azért amellett is el lehet menni, mert a part legalább két méter szélesnek tűnt...

Bal kezük felől azonban a patak partja fél ellipszisszerűen szélesre tárult, és fél méter magas, méternyi széles lépcsősorokat képezett, fel a szelíden rádomborodó kupolaszerű tetőig. Ha nem volna nyújtott ellipszoid alakja, az egész olyannak is tűnhetne, mint valami egyetemi demonstrációs amfiteátrum egy korszerű orvosi karon.

A hat lépcsősort üvegesen csillámló, teljesen sima lapok borították. Rajtuk mintegy másfél méter magas, félgömb alakú üvegburák ültek gondosan kimért, azonos távolságra. Számuk lehetett vagy öt-hat tucat is. Amint a lámpák fénykévéje végigcsillant rajtuk, úgy tűnt, mintha figyelmesen hallgatnák a lépcsősor lábánál tovasiető patak csevegését.

– Helyben vagyunk! – dörmögte Dezmiran, mert a hosszas hallgatás után elrekedt a hangja.– Hogy érted? – vonta össze a szemöldökét Ors.– Ezek nem lehetnek messze. Itt minden vadonat új! Sehol egy cseppnyi lerakódás, cseppkövesedés ...

láthatod!– Az igazat megvallva, nem tudom mit látok – vallotta be Ors.– Mi más lehetne? – vonta meg a vállát Dezmiran – valami titkos kísérlet! Talán katonai jellegű, vagy

esetleg a radioaktív kőzettel kapcsolatos, ami elég bolond módra egybeesik a te feltételezési rendszereddel ...– De öregem, akkor lezárták volna ezt a területet. Elvégre az effajta móka nemcsak titkos, de veszélyes

is...– Mindegy, gyerünk előre! Nem a mi hibánk, ha végül is olyasmibe ütjük az orrunkat, ami nem tartozna

ránk.

Dezmiran megindult az ellipszisszerűen nyújtott lépcsőfokok irányába, és kíváncsian hajolt a legközelebbi üvegbura fölé. A mintegy méteres átmérőjű, tökéletes kör alakú alapzatot finoman szemcsézett vörösesbarna homok borította. A homokon likacsos vassalakra vagy kokszra emlékeztető emberfejnyi s annál kisebb kövek, kavicsok. Mint valami különös terrarium ... Valószínűleg annak is szánták, mert a mesterséges talajon különös alakú szárnyas oktapódák voltak elhelyezve. Leginkább a keresztes pókokra hasonlítottak, de tenyérnyi nagyságú is akadt közöttük, s a testüket vörösesbarnás színben játszó, kitinre emlékeztető páncélzat burkolta. Egyik-másikat félig nyitott, repülésre kész szárnyakkal helyezték egy-egy nagyobbacska szikla peremére. A különös nyolclábúak szárnyberendezése a katicabogáréra emlékeztetett. Két első lábuk azonban jóval fejlettebbnek látszott a többinél, és erős hármas karomban végződött, de pihenő helyzetben a tor alá húzhatták, hogy alig látszott. Nyilván, ez az élőlény hat lábon járt, s a két első lábával az imádkozó sáskához hasonló módon, röptében ragadta meg a zsákmányát. Ragadozó életmódra utalt hatalmasan fejlett szemük is, amely a szitakötőéhez hasonlóan kidomborodott a fej elülső részén, s majdnem összeérő összetett szem képét mutatta. A lámpák fényében ezek a megdöbbentő szemek smaragdos-rubinos fényben csillantak. Szájuk helyén hegyes, zömök szívócső.

Dezmiran elképedve nézett Orsra.– Ezeket ki találta ki?Ors összevont szemöldökkel nézte a csodalényeket, aztán megrázta a fejét.– Ilyesmit nem lehet kitalálni...– Hogyhogy?! Fedeles szárnyú oktopodák? Röptében ragadozók? Biológiai nonszensz!Ors Péter megvonta a vállát:– Miért volna nagyobb biológiai nonszensz, mint a csőfogú földimalac vagy a kacsacsőrü emlős, esetleg a

hangyászó tobzoska? A kaszáspók is nonszensz lenne, ha nem volna közismert...Dezmiran idegesen végigsimította a homlokát.– Gyerünk a másikhoz – és a szomszédos üvegharangra mutatott.Abban is oktapodák voltak, de tökéletesen átlátszó zöldes közegben, amely minden valószínűség szerint

életterüket: a vizet ábrázolta. Ezek a különös élőlények inkább az édesvízi rákokra hasonlítottak volna, de elülső lábaik helyén, ott ahol a mi rákjaink ollói vannak, legyezőszerűen szétnyíló és behúzható uszóhártya-féíeséget viseltek. Ez a biomechanizmus leginkább a cserebogár csápjaira hasonlított, de jóval nagyobb volt, és szemmel láthatólag a vízi közlekedés célját szolgálta. Egyébként a másik három pár láb is lapított volt, s az utolsó kettőt a különös állatfajok olyan sajátosan rakhatták egymás mellé, hogy úszás közben a halak farokuszonyának szerepét is betölthették. Ezt világosan ábrázolta néhány úszás közben bemutatott modell.

– Elképesztő! – kiáltott fel Ors Péter. – Ezek a rákfélék szárazföldi állatokból alakultak víziekké.– Miért elképesztő? – mosolyodott el némi gúnnyal Dezmiran. – Gondolj a fóka- és rozmárfélékre.Ors megcsóválgatta a fejét, de nem volt mit válaszolnia. Dezmiran ugyanazzal a logikával élt, amellyel az

imént ő tromfolt.

– Kornél, ezek nem földi lények!Dezmiran már éppen tovább akart lépni a másik üvegburához, de a különös kijelentésre visszahőkölt. Ors

arcán látszott, hogy minden erejével uralkodik izgatottságán.– Ezek egy más világ lakói – jelentette ki olyan hangon, mintha ítéletet mondana. Dezmiran

elgondolkozva csóválgatta a fejét.– Lehetetlen ...– Sőt, ez az egyedül lehetséges hipotézis! – válaszolta szokatlan élénkséggel Ors, csakhogy Dezmiran

már nem sokat törődött a véleményével, izgatottan szaladgált egyik üvegburától a másikig. Ors is elvesztette az önuralmát, s egymásról megfeledkezve rohangáltak a különös múzeumban.

– Péter, ezt észrevetted-e? – kiáltott a harmadik lépcsőfokról Dezmiran, és maga elé világított az üvegszerű padlózatra. Ors Péter is abbahagyta a szemlélődést, és ő is a lába alatti lépcsőfokra világított. Az üvegburákat három ujjnyi széles vörös pánt kötötte össze. Mikor a lámpa fénye ráesett a fénytelen zöldes burkolatra, az összekötő pánt vörösen felszikrázott, mint a kerékpárok „macskaszeme”, ha hátulról közelítő gépkocsi reflektorfénye reásüt.

Kissé tüzetesebb vizsgálat után megállapították, hogy vannak burák, amelyeket csak két közvetlen szomszédjukkal köt össze a padlózatra aplikált vörös pánt, de akadnak olyanok is, amelyekből még egy vörös sáv ágazik ki a felsőbb lépcsőfok felé, s egy ott levő burához vezet.

– Ezeret egy ellen – kiáltott fel Ors Péter –, ez a csodavilág családfája!

Dezmiran szó nélkül lesietett a legalsó lépcsőfokra, s izgatottan megindult a vörös sáv mentén a patak folyásával szemben. Ors Péter szaporán követte. Időnként meg-megálltak egyik-másik üvegbura mellett. A lámpa fényében egyre egyszerűbb szervezetek tűntek a szemük elé. A két tudós előtt immár nem volt kétséges, hogy olyan világban bolyonganak, amelynek egyedei merőben különböznek a Föld élővilágától, de amelyek mégis a földi élethez hasonló fejlődéstörvénynek vannak alávetve.

NAGY DOLOG A NULLA!

A legelső üvegbura alatt halványkék alapon 9–10 cm átmérőjű különböző színű körökre kendermag-, rizsszemnagyságú, kocsonyásán áttetsző gyöngyöcskék voltak elhelyezve. Ahány körön annyi féle; tökéletes gömb alakúak, korallszerűen elágazóak, csillós felépítésűek vagy hajlított, pálcika alakúak. No, ezeket nem volt nehéz felismerni: egysejtűek, baktériumok felnagyított modelljei voltak! A színes, kör alakú alap nyilván a mikroszkóp látókörére emlékeztetett. Ebben bizony nem volt semmi „másvilági”!

És teljes mértékben „evilági” volt a bura kör alakú alapzatán, pontosan az átmérő vonalon berovátkált mérce is, amelyet éppen száz részre osztottak a rovátkák, és minden tizedik fokot egy vastagabb vonal jelölte. Az első fokot viszont kilenc pókháló vonalka osztotta tíz tökéletesen azonos részecskére. Szóval: a közönséges szabócentiméter logikájával készült ez a méteres skálabeosztás. De vajon valóban egy méter volt-e a bura alapkörének átmérője?

Erre a kérdésre mérőeszközök hiányában sem Ors, sem Dezmiran nem tudott választ adni. Ors Péter csak annyit tudott, hogy az ő arasza 22 cm. Egy méter tehát megközelítőleg négy és fél Ors-féle arasszal egyenlő. Jóllehet többször is igen gondosan learaszolták az átmérő hosszát, végül is bele kellett nyugodniok, hogy az legalább öt-hat centiméterrel kevesebb a méternél.

– Na, komám – tűnődött Dezmiran –, csak két eset lehetséges: vagy ez az izé tényleg kevesebb egy méternél, vagy te nem ismered pontosan az araszod hosszát.

– Ez az utóbbi kizárva!– Hát akkor ez nem méter, hanem ... hanem valami más.– Méghozzá mértékegység! – jelentette ki Ors, miközben lámpájával gondosan körbe világította az

üvegbura alsó peremét, s egy pontnál hamarosan megállapodott.– Mértékegység? – csodálkozott Dezmiran. – Ezt honnan veszed?– Számold meg te is! – utatott Ors a bura peremére. Ott lent, körülbelül egy centiméterre a lépcsőfok

szintje felett, körös-körbe az üvegborítón ugyanaz a fokbeosztás volt látható, mint az átmérőn. Minden, tíz egység vastag vonallal megjelölve, minden száz egység még vastagabbal, s az első tíz egységet tíz egyenlő részre osztották a finoman bevésett vonalak. Ha az alapegység egy méter volna, akkor egy ilyen pici egység éppen egy milliméternek felelne meg.

Dezmiran gondosan körbevizsgálta a bura peremét és megállapította, hogy a fokbeosztások szerint a kerület hossza három méternek, egy deciméternek, négy centiméternek és egy milliméternek megfelelő egységből áll. Rögtön meg is állapította.

– A legkisebb egységben mérve a kerület hosszmértéke 3141!– És ha az átmérőt tekintem egységnek? – kérdezte meg Ors.– Akkor természetesen 3 egész 141 ezred! – vágta rá gondolkodás nélkül Dezmiran, aztán Orsra

meresztette a szemét. – Fantasztikus! Ez a pi három tizedes pontosságig!– Vagyis, aki ezt a mértékrendszert ide aplikálta, azt akarta kifejezni, hogy az átmérő hosszát tekinti

mértékegységnek – vonta le a végső következtetést Ors –, és legalább olyan pontossággal ismerte a pi-t, mint mi!:

– És az ott mi! – bökött a különös „méteres” kezdőpontjára Dezmiran. A kezdőpont mellé egy hasára fektetett ellipszist rajzoltak.

– Nyilván a nulla. Mi más lehetne?– Nem valami szellemes újítás – biggyesztette le Dezmiran az ajkát, de Ors Péter sűrűn borostáit arcára

különös fényt és mély redőket vetett a gondolat, amely ebben a pillanatban villant az eszébe. Valósággal élvezte, amint az ötletszikra megindítja a képzettársítások láncreakcióját, és egy csodálatosan felfokozott másodperc alatt olyan összefüggésekre döbben rá, amelyek létezésére azelőtt sohasem gondolt.

– Nagy dolog a nulla, Kornél – révült maga elé Ors Péter. – Talán tíz-húszezer éve, hogy tűnődünk a végtelen számsoron, mert nem tudunk olyan sokat gondolni, amennyinél többet elképzelni ne tudnánk. Viszont valaminek a fele, és annak is a fele, és ismét a fele még mindik valamennyi ... Ilyenformán az embert a végtelenségig osztható is a felmérhetetlenre figyelmeztette. Csakhogy az egyéni lét véges voltával

szemben a létezés végtelensége tiltakozásra kényszerít. Tiltakozásra és a végtelen elutasításra ... Te is tudod, hogy Einstein szerint a tér végtelen ugyan, de körülhatárolt. Nos, a végtelent először az oszthatóság láncolatából próbáltuk kiragadni: feltételeztük az oszthatatlant, az atomoszt, és megszülettek az ősi atomelméletek ... Ami az atomosznál kisebb, az nincs, az a semmi! Csakhogy a semmi éppen úgy nem mérhető, mint a végtelen, s a mérhetetlent csak körülhatárolva tudom elképzelni, mint Einstein a végtelen teret ...

– Nem értem, hova akarsz kilyukadni – csóválgatta a fejét Dezmiran.– Talán megkockáztathatom azt a véleményt, hogy ilyen vagy olyan úton a világmindenség valamennyi

civilizációja a nulla jelzését az üresség körülhatárolásából teremtette meg. Tehát az üres karika, mint a nulla szimbóluma, univerzális jel!

– Hm ... – simogatta az állát Dezmiran, de nem volt ellenvetése.

– Nézz csak oda – bökött a mellettük domborodó üvegburára Ors –, az alapja az egység átmérőjű kör. Mi inkább az egységsugarú körrel dolgozunk. Nyilván, valamilyen más geometriai kalkulációs rendszerrel állunk szemben, mert a rendszerek esetlegesek, de a pi ott sem vitás! És figyeld a centiméternyi beosztás mellé írt számokat!

Dezmiran elgondolkozva nézte a különös rovotkált jegyeket: és aztán és így tovább.

– Mi ez, ha nem a tízes számrendszer? Méghozzá milyen logikus! – lelkesedett Ors Péter. – Minden szám két pálcika kombinációjából áll.

– Éppen ez a gyanús! – vágott közbe Dezmiran, és Ors Péter kérdő tekintetére így folytatta: – Mert a tízes számrendszer is esetlegesség! A mi kibernetikai gépeink például a kettős számrendszerre épülnek. Tehát...

– Állj! – emelte fel a mutatóujját Ors Péter. – Nézz itt végig – és a lépcsősorokra mutatott. – Mit látsz?– Hogyhogy mit látok? – nézett egy nagyot Dezmiran.– Csupa ismeretlen szervezet, de mintha Linné szedte volna rendszerbe valamennyit. Nem ellentmondás

ez?– Mi ellentmondás volna? – vonta meg a vállát Dezmiran. – Az élet a világmindenség bármely bolygóján

csakis az egyszerűtől az összetett felé, egy szakadatlan fejlődési láncot képezve jöhetett létre. Másképp feltételezni teológia, de ahhoz én nem értek – s Dezmiran fáradt borostás arcán felderengett a finom, gunyoros mosoly. Ors Péter talán észre sem vette. Tanáros élénkséggel magyarázott tovább, mintha a diákjait akarná meggyőzni valami elvont igazságról.

– Milyen különös, hogy amit elismerünk univerzálisnak a természettudományokban, tagadjuk a társadalomban vagy ami még különösebb, a gondolkodás történetében ...

– Kézenfekvő! Nem? – élénkült fel Dezmiran is. – Teljesen kizárt, hogy más világok értelmes lényei eszmélésük hajnalán a miénkhez hasonló módon vélekedtek volna a világról, a keletkezés és elmúlás jelenségeiről, önmagukról ...

– Erről valóban lehet vitatkozni – egyezett bele Ors Péter –, de vitathatatlan, hogy a valóság megismerésének azonos iskoláját kellett kijárniok. És számolni feltétlenül ugyanúgy tanultak meg, mint mi. A tízes számrendszer tehát az univerzális matematikai iskola kikerülhetetlen osztálya. Akik ezt a múzeumot ide elrejtették, feltételezték, hogy mi csak akkor leszünk képesek felfedezni a művüket, amikor legalább a tízes számrendszerrel már kifogástalanul számolunk. Lám, ebben a feltevésükben nem is csalatkoztak: egyikünk sem matematikus, de azonnal felismertük a tízes számrendszert, a pi-t és az egységnyi átmérőt ...

AZ ÖRÖK JÉGHATÁR ALATT

– Hm – csóválta meg a fejét Dezmiran –, milyen szépen belenyugodtunk, hogy ez a múzeum valami távoli, kozmikus civilizáció hagyatéka. Hátha csak egy fantasztikus tréfa áldozatai vagyunk? Áldozatai a szó szoros értelmében ...

– És a fényjelek? Méghozzá a hideg fény, amiről Szőlősi olyan helyesen beszélt ...– Jó, jó, de mikor jártak itt? És kik?– Hogy mikor jártak itten? – Ors Péter úgy nézett körül a barlangi teremben, mintha abból akarná

megállapítani. – Nos, egy dolgot bizonyosan tudunk, hogy 1602 előtt, de véleményem szerint legalább öt és fél ezer éve ... Viszont nem régebben, mint tizenkétezer éve ...

– A boszorkányper jegyzőkönyve. Persze – helyeselt Dezmiran –, de a többit honnan veszed?– Nos, a fényjelek ötvenkétéves periódusából – válaszolta Ors teljes meggyőződéssel. – Nyilván, amikor

a fényjelző-készüléket beállították, kozmikus testvéreink arra gondoltak, hogy egy fejlett civilizáció számára ez a naptári ciklus éppen olyan kézenfekvő lesz, mint számukra, akik viszonylag kevés időt töltöttek a Földön. Közben, ha igaz, a Venus megváltoztatta a pályáját, és az egykori Nap-Venus naptárra már csak a maya időszámítás emlékezik ...

– Csakhogy ez mikor történt?– Mindenesetre az emberi emlékezés határán belül! Egy igen különös komplex bizonyítási rendszer

alapján két amerikai kutató, Thompson és Spinden a Venus-katasztrófa időpontját az időszámításunk előtti 3433 és 3113 évek közé tette.

– Helyes – bólintott Dezmiran, és el is mosolyodott hozzá. – Tehát itt ezek a dolgok legalább öt, öt és fél ezer éve így állanak.

– Ezt mindenesetre feltételezhetjük – válaszolta Ors egyszerűen –, de miért mondtam, hogy tizenkétezer évesnél mégsem lehetnek régibbek? Mint tudod, Ermolajev szovjet hidrológus hívta fel a figyelmet arra, hogy a Kara-tenger partjai mentén a Golf-áram legrégibb nyomai legfennebb 10–12 ezer évesek. Geológiai bizonyítási rendszerét skandináv kutatók ellenőrizték. A norvég partok mentén a Golf-áram hordalékának legmélyebb rétegeiből vett szerves anyagokat radiokarbon vizsgálatnak vetettek alá, az eredmény megközelítőleg 12 000 év! Tehát: ennél semmi esetre sem öregebb a Golf-áram. De miért nem? Természetesen az utolsó jégkorszak... Az örök jéghatár valahol itt húzódott végig hazánkon. Nyilván az Északi-Jeges-óceán alsó jégmezői valahol a Breton-parton kezdődtek. Persze hogy nem lehetett Golf-áram a Skandináv partok mellett, hiszen az egész Skandináv-félszigetet roppant jégtömeg a mai szintnél mélyebben horpasztotta a tengerbe, s még napjainkban is tart a kihorpadási folyamat. A Skandináv-partok állandóan emelkednek ...

– Csakhogy most nem a Skandináv-partokról van szó – vágott közbe Dezmiran – hanem a Föld kozmikus vendégeiről!

Ors egyetlen biccentéssel nyugtázta, hogy Dezmiran is magáévá tette a „Kozmikus-vendégjárás” hipotézisét, és annál lelkesebben folytatta:

– Gondolod, hogy ezt az értékes múzeumot éppen itt, a jéghatáron helyezték volna el? Nyilván akkor itt már teljes erejével diadalmaskodott a nagy geológiai tavasz. A Föld hosszú tele után egy erős, értelmes embertörzs folytatta itten színes, mozgalmas vadászéletmódját. Ez a tavaszi emberfaj a kozmikus utasok számára már ígéret volt és biztosíték, hogy eljő az idő, amikor a Föld értelmes lényei felnőnek az üzenet megértéséhez. Minden bizonnyal, fajunk gyermekkora kényszerítette őket e különös jelek lerakására ...

PORSZÍVÓGÉPEK ALKONYA

– Minden nagyon logikus, mégis maradt egy alapvető kételyem. – Az előadó hirtelen felugrott, és egy operaénekes gesztusával mutatott körbe: – Nézz itt körül! Minden csillog a tisztaságtól. Minden mintha csak most készült volna el, alig pár perce ... Öt-tízezer év? Mennyi lerakódás, mily vastag cseppkőréteg takarná ezt a te „kozmikus múzeumodat”! Erre mi a válasz, Péter?

– Egyelőre semmi – és Ors szemüvege felszikrázott a lámpa fényében. – De azért vagyunk itt, hogy megfeleljünk erre is.

– Te mibe ültél bele? – csodálkozott Ors Péter, és végigvilágította az előtte menő Dezmiran hátát. A fekete vízhatlan overált tetőtől talpig sárgás agyagfoltok, fehéres kalcitpor, a barlangi barangolás ezer nyoma szennyezte. Az ülepén azonban, le a térdhajlásig, egy nagy darabon a hátán s a két könyökén majdnem a csuklószorító pántig nagy fekete foltok éktelenkedtek rajta. De vajon éktelenkedtek-e?

Dezmiran hátranézett, s mivel a háta közepére nem láthatott, megpróbálta a ruhája hátsó részeit előreráncigálni. Ors viszont egészen közel hajolt, s arasznyi távolságról vizsgálgatta a nagy foltokat. Pedig nem is foltok voltak, inkább hogy a sötét helyeken a ruha visszakapta eredeti színét, s olyan tiszta volt, mintha csak most hozták volna ki a mosodából.

– Fordulj csak meg! – biztatta Dezmiran Orsot. Most ő csodálkozhatott az Ors hátán sötétlő foltokon.Ors pedig hirtelen felemelte a lábát, s mindkét kezével megmarkolta a bokáját, hogy megszemlélhesse a

gumicsizmája talpát. A talp, leszámítva a kopásokat, olyan ragyogó tisztán feketéllett, mintha vadonatúj volna. Sehol egy szemernyi kálcitrögöcske, egy porszemnyi agyag rajta.

– Íme a válasz! – ragyogott fel Ors képe. – Hol járkáltunk mi? Ezeken a műanyagborítású lépcsőkön. Hol ültünk? A lépcsőkön. Minek vetettük a hátunkat? A lépcső fokának, s néha rá is könyököltünk ...

Hirtelen előhúzta a zsebkését, s a csizmája fejéről egy meszes, agyagos koloncocskát a lépcsőre kapart. Mindketten leguggoltak a kaparék mellé, s lámpájuk fényében figyelték, hogy mi történik. A fél tenyérnyi sár rövid időn belül eltűnt, s közben mintha víz párolgott volna, s némi fluoreszkáló fényecskék is villództak a párában...

– Ezt a műanyagot mi még nem fedeztük fel – jelentette ki Dezmiran, de az arcán nyugtalanság tükröződött: – Te Péter, én azt mondom, menjünk innen minél távolabb. Ez a sugárhatás vagy mi, nekünk sem éppen gyógykúra. Elvégre egy kis kálcium meg miegymás nemcsak a csizmánk talpához ragadt ...

– Vagyis a csontjaidat félted?– Ha elpárologna a sípcsontom – mosolygott Dezmiran, mint aki citromot szopogat fogadásból –, nem

tudom, hogy másznék ki innen ...– Én nem hiszem, hogy itt bármilyen sugárhatásnak is ki volnánk téve – csóválgatta a fejét Ors. – Akkor

már régen letisztult volna minden sár a ruhánkról, de csak közvetlen érintkezésre tűnt el a szennyeződés, és csak a szervetlen anyag. Egyébként nem hiszem, hogy akik ezt idehelyezték készakarva ártani akartak volna a felfedezőknek. De egyébként is, ha ilyen hatású sugárzás volna, már réges-régen eltűnik az egész tetőzet a múzeum felől, vagy ki tudja milyen mélységekbe merül itt minden. Elvégre a sugárzás a környezetet is bontaná. Itt öregem, kémiai jellegű reakcióval állunk szemben, bár annak mineműségéről fogalmunk sincsen.

– Hiszem, ha mondod, de azért próbáljuk ki – és Dezmiran egy piculányi lapos, száraz sarat pattintott le a csizmája fejéről. A sárlepénykét ügyesen kettétörte, felét letette a lépcsőfokra, felét a kézfejére helyezte, és ezzel a kezével rátenyerelt a lépcsőre. – Most a tudomány érdekében, ha kell, feláldozom a bal kezemet. íme, egy modern Scaevola – és kamaszosan Orsra kacsintott.

– Azért mégsem kéne könnyelmüsködni – aggodalmaskodott Ors.– Ezen már túl vagyunk – sóhajtott tréfásan Dezmiran. – Nincs nagyobb könnyelműség, mint egy Ors-

féle hipotézis nyomába szegődni. Ha így haladsz akadémikus leszel az Androméda-ködön!Orsot azonban nem fogta a tréfa. Olyan szorongással figyelte Dezmiran egyszerű kísérletét, mintha az

imént nem ő beszélt volna a sugárveszély ellen.– Nem érzel semmit ott a tenyerednél?

– Abszolút semmit – nyugtatta meg Dezmiran –, de mit látsz?– Áhá – helyeselt Ors, mert a lépcsőre helyezett rögöcske egyre fogyott, de a Dezmiran keze fején pihenő

darabon semmi változást sem észleltek. Mikor a rögöcske teljesen eltűnt a lépcsőről, Dezmiran lelökte a keze fejére helyezett darabot, megmozgatta az ujjait, s felállott.

– Ez a porszívógépek alkonya! Szeretnék egy ilyen otthont: Pormentes falak, padlók, ablakok, bútorok ...– És egy tele, tele éléskamra ... – sóhajtott fel Ors.– Igazad van – derült szélesre Dezmiran arca, aztán megcsóválta a fejét: – Félelmes, hogy neked mindig

igazad van ... Hát akkor üljünk le, és faljunk valamit. Itt az ideje.

AHOL NEM SUSOG A LOMB

Inkább a fáradtság ültette le őket a lépcsőfokra, amelyen éppen állottak. A kiéhezett emberek különös étvágytalanságával eszegették a szűkre szabott adagot, és minden falatkáját jó sokáig forgatták, morzsolgatták a szájukban, hogy azért tartson is valameddig a lázári vacsora.

Lefekvéskor, mielőtt meglepte volna őket az álom, gondolataik a verőfényes felszíni tájakon jártak. Hitték, hogy odafent is tesznek értük valamit, s mire felébrednek, a vizek is apadhatnak. Mindig a reménység karjain ringatóztak át az álmok birodalmába.

Evéskor azonban az egyre fogyó, szűköcske porció, a zavaros vizű patak, s az éberség, amellyel a rideg tényeket felmérhették, acél karmokkal rabolta el szívükből a bizodalmat. Ilyenkor mindketten újra meg újra számba vették, hogy meddig futja még a tartalék, s titokban azzal vigasztalta ki-ki önmagát, hogy világítóeszközük bőven van. Ha minden rosszra fordul, az éhhalál úgyis megmenti őket a legszörnyűbbtől: a vaksötét kínjaitól. Persze, az észbontó aggodalmakat mélyen a felszín alá kényszerítették: a kikerülhetetlenről soha egy szó sem esett közöttük, mindig csak olyasmiről beszéltek, amiért a kockázatot vállalták, ami tőlük is függött. Tudták, a kétségbeesés a halál küszöbe, és végzetes veszedelemmel csak az élet reményében lehet szembenézni. Beszélgettek tehát a maguk dolgáról, és nem feszegették a konok burkot, amely mögé a jövő rejtezkedett.

– Emlékszel melyik kezeden tartottad a rögöcskét? – Dezmiran megemelintette a bal karját.– Ezen. Nem?– De igen.– Miért?– Akkor arra gondoltam – nézett fel Ors –, hogy ezek a ... szóval ezek a csillaghajósok balkezűek

lehettek.– Á – legyintett Dezmiran –, erre eddig semmi bizonyítékunk sincs.– Hát nem is a te bal kezed. Az tényleg kevés volna.– Akkor mi?– Gondolom, ahogy a számokat írják ...– Miért? Balról jobbra megy?– Igen, de az egyes felső szárát jobbról balra húzták, mi, akik jobbkezesek vagyunk, éppen fordítva

csináljuk.– Nana, mondasz valamit. De hátha ezeknek – és Dezmiran úgy általában maga köré legyintett –

véletlenül négy kezük van.– Kicsit sok lenne – mosolyodott el Ors Péter. – De ez majd csak kiderül valahogy.– Méghozzá nem is sokára – csillant fel Dezmiran szeme – én például szívesen lemondanék a hat órai

alvásról ...– Én is éppen erre gondoltam!Hamarosan be kellett látniok, távolról sincs idejük a kozmikus múzeum áttanulmányozására. A harmadik

és negyedik bura között Dezmiran vetette fel a kérdést.– Elvégre geológusok volnánk, nem gondolod?– Én inkább csak pedagógus – szerénykedett Ors –, de miért fontos ez?– Arra gondoltam, hogy mikor Kolozsváron azt a geológus konferenciát tartottuk, külföldi vendégeinket

elvittük egy délutánra a Botanikus kertbe, mert aki Kolozsvárra jön, azt szokás oda elvinni. Oda, és a Mátyás szoborhoz. Igaz?

– Körülbelül – bólintott Ors, és nem nagyon értette, hogy Dezmiran hova akar kilyukadni.– Szóval, most valahogy mi is ilyenformán állunk. Időnk nincs a részletes tanulmányozásra, de nem is ez

a feladatunk. Én, amíg a lehetőségeinkből futja, szeretnék végére járni a fényjeleknek is ...„ ... amíg lehetőségeinkből futja” – Ors rögtön megértette, hogy Dezmiran mire gondol, s bár szeretett

volna belemerülni a csuda-múzeum részleteibe, rögtön átlátta, hogy őket szigorúbb kényszer szorítja, mint egy nemzetközi konferencia napirendje.

– Értem – bólintott Ors, de nem titkolhatta, hogy bántja a dolog. – És mennyire szabjuk a „látogatási időt”.

– Talán négy-öt órára, nem? – válaszolta Dezmiran, és ajka szögletében némi bocsánatkérő mosolyféle jelentkezett. Ors inkább a hangjából érezte ki a fura zavart. Sietett is megnyugtatni.

– Nagyon helyes! Gyerünk használjunk ki minden percet!Három óra múlva már az áttekintés végefelé jártak, és sokkal többet láttak és megértettek, mint ahogy

remélték.Kétségtelenné vált, hogy a múzeum tárgyait valami műanyagból készítették, és minden bizonnyal

törekedtek a formák és színek természethűségére. A tárgyak mellé léptéket is aplikáltak. Ennek megértése gyermekjáték számba ment, hiszen a kozmikus vendégek számrendszerét olyan könnyedén olvasták, akárcsak az arab számokat. Megállapították azt is, hogy a távoli világ élőlényeinek nagyságrendje általánosságban megfelel a földi nagyságrendnek, és mikroszkopikus méretűektől az elefánt nagyságúakig terjed.

A helyváltoztatás szervei pedig, akárcsak nálunk: a láb, a szárny vagy az uszonyszerű végtagok. Ezek, bár sok szempontból különböztek a földi élőlények hasonló szerveitől, mégis abszolút következtetést lehetett levonni belőlük az állat életmódját és életterét illetően. Feltűnt, hogy többszörösen ízelt végtagjaik vannak, és az ízeltség még a vízi állatok uszonyán is felismerhető volt, s a repülő életmódúakén úgyszintén. A két kutató meg is állapította, hogy különös jelenség lehet egy ilyen állat futás, úszás vagy repülés közben.

A kozmikus terrárium építői az állatok életterének jellemzéséről sem feledkeztek meg. Ennek kapcsán vitathatatlanul felismerhető volt a plasztik állatok környezetét ábrázoló növényszerű világ. Ez a növényszerű környezet azonban mély bordóvörösen vette körül az állatvilágot, zöld színt elvétve sem láttak, mindenütt csak a vérpirostól a barna felé hajló színek domináltak. Még azt sem lehetett megállapítani, hogy vajon földi értelemben vett virágos növények léteztek-e azon a távoli bolygón vagy sem.

– Úgy tűnik – szemlélődött Ors –, hogy kozmikus testvéreink sohasem élvezik a levelek susogását.– Viszont ezt a lombkoronák nélküli növényzetet bajosan cibálják meg a szelek, s talán még a jégeső sem

árthatna neki.Ors hosszasan szemlélgette a korpafűfélékre, kaktuszokra s koralltelepekre emlékeztető formációkat.

Levél sehol, viszont minden részük, a vörös különböző árnyalataiban pompázott, s valami gyökérszerű szervvel kapaszkodtak a talajba. Legalábbis semmiféle helyváltoztató végtagot nem lehetett megkülönböztetni rajtuk.

– Ezeknél, azt hiszem, a mi zöld klorofillünk helyett vörös festéktestecskék biztosítják a fotószintézist. Én rubrofillnek nevezném a klorofill mintájára ...

Dezmiran elgondolkozva bólogatott.– A földi növények között is vannak vörös vagy éppen tarka levelű fák.

– Vajon ezek a sajátságos növényi alakok nem arra utalnak, hogy azon a távoli bolygón a miénknél hatalmasabb szelek tombolnak? – tűnődött Ors.

– Vagy esetleg tomboltak abban a geológiai korban, amikor ezek kialakultak.Hogy az ismeretlen bolygón milyen lehetett az időjárás a csillaghajósok életében, arról nem volt mit

vitatkozni. Tudták azt mindketten, hogy a pompás plasztik panoptikum csak főtípusait ábrázolja a távoli bolygó élővilágának, s mit sem beszél az évmilliók óta kipusztult ősi formákról.

Ki tudná megmondani, hogy milyen rég tovatűnt klíma alakítgatta ezt a különös növényvilágot ilyenné, s mily okokból őrizték meg az ősi formák emlékét a növények? Ki tudná a Földön eldönteni, hogy az emberi szemnek és értelemnek oly siváran ható távoli növényzet milyen előnyöket biztosított az állati élet kialakulására, s kiteljesedésére? Hiszen még azt is bajos volna megállapítani, hogy a távoli bolygó állati lényei valóban annyira rá vannak-e utalva a növényvilágra, mint a földi állatok az embert is beleszámítva.

Ezt a kérdést máskülönben Ors vetette fel, és nem minden ok nélkül. A vörös szín uralkodó jellegű volt az alacsonyabb rendű állatoknál, méghozzá a leginkább napsütésnek kitett oldalon. Sajátos vörös bibircsókat, a mi varangyos békáink testére jellemző felületi képződményeket láttak több állat testén. Dezmiran ezt a környezethez való alkalmazkodás egyik jelenségének vélte, de véleményét nem tudta kétségtelen bizonyossággal megindokolni.

Így nyitva maradt az izgalmas kérdés: vajon ezek az állati szervezetek nem tudnak-e fotószintézis útján is asszimilálni, s vajon ezt az alkalmazkodást nem az tette-e szükségessé, hogy a növényszerű élőlények testük

jelentős részét valamilyen szervetlen anyagból építik fel. Esetleg a sejtek közé beépülő szervetlen anyagokkal biztosítják alkatuk szilárdságát? Szűkre szabott idejük miatt ilyen irányban nem sokat kutathattak, különben is, kérdésesnek tűnt, hogy a plasztik modellek milyen mértékben alkalmasok a probléma eldöntésére.

Az alacsonyabb rendű állatvilág jelentős részét egyébként a külső páncélzatú oktapódák tették ki. Az átmenetet a magasabb rendű lények felé egy négylábú teknősbéka-szerü állatcsoport képezte. Ezeknek péncélzata azonban nem emlékeztetett a teknősbékáéra. Sima, vörhenyesfekete és fényes volt, mint a szarvasbogár háta.

Mivel eldönteni úgysem tudták, a páncélzat anyagát kitinszerü képződménynek tekintették. Ezt annál inkább megtehették, mert szemmel láthatóan hasonlított az oktapódák külső kemény vázára és szárnyaira.

A „teknősbéka-csoport” egy alacsonyabb rendű alcsoportjából kiágazó gyíkszerű bio típusból származtak a repülő állatok s egy magasabb rendűből a szárazföldiek, így mindkét csoportnál a négy lábon járás általános volt.

Nem úgy a vízi állatoknál, amelyek egy viszonylag alacsonyabb rendű ugyancsak vízi oktapóda csoport őseinek tűntek, s a négy pár uszony uralkodó volt valamennyinél.

A szárazföldi állatok testét azonban sehol sem fedte szőrzet. Epidermiszük inkább a krokodil és az óriásgyík iparilag kidolgozott pikkelyes bőrére emlékeztetett. Az arci részek kifejezése is merevebb, szinte lárvaszerű volt, de szájuk, szemük, halló- és légzőrendszerük nyílásai a mi állatvilágunk szimmetriarendszerébe helyezkedtek el.

A KÖTELEZŐ UNIVERZÁLIS NAGYSÁGREND

– Mintha a hüllőszerű lényektől közvetlenebb volna a fejlődés vonala ... – jegyezte meg Dezmiran. – Talán náluk nem következett be a hüllők katasztrofális kipusztulása. Úgy tűnik, inkább az ősi oktapódákat seperte el valami bolygótörténeti kataklizma vagy efféle...

Ors elgondolkozva simogatta az állát, hogy sercegett belé a többnapos borosta. Aztán könnyedén felült az egyik üvegburára. Dezmiran félfarral a másiknak dőlt.

– Vagy hogy azok nem tudtak beilleszkedni az univerzális nagyságrendbe ...– és aprókat bicentgetett, mintha helyeselne önmagának.

– Mi... mi ... micsodába? – rökönyödött meg Dezmiran.– Ne haragudj – legyintett Ors kedélyesen –, ez is egy olyan magamfajta hipotézis. A komoly tudomány

berkeiből kigolyóznának érte, vagy legfennebb azt mondanák, hogy homocentrikusan gondolkodom. Ugyanis, véleményem szerint az életnek, különösképpen a magasabb rendű életnek csak a mi Földünkhöz hasonló nagyságú bolygón van reális tere, feltéve, ha az ilyen bolygó egy A–B fejlődési szakaszon túli sárga vagy vörös nap körül kering, és körülbelül olyan távolságra, mint a Föld a Naptól. A mi földünkön a klorofill az élet hordozója. Ezt minden ötödik osztályos kisdiák tudja, de fotószintézis nélkül sehol sem lehet élet a világmindenségben. Hogy az élet létrejöhessen, s az asszimilációs és disszimilációs vegyfolyamatok megindulhassanak, hőre és atmoszférára is szükség van. Nos, ha egy bolygó jelentősen kisebb tömegű a Földnél, mint például a mi Marsunk, nem képes vonzókörében tartani atmoszférája molekuláit. Azok megszöknek a világűrbe ...

– És ha nagyobb? – vetett közbe Dezmiran.– Ha nagyobb? – Ors megrázta a fejét. – Akkor sem lehet rajta öntudatos élet...Pillanatnyi gondolkodás után Dezmiran kijelentette.– Ezt nem látom be!– Valószínűleg azért, mert még mindig nem tetted magadévá az univerzális nagyságrend kötelező

követelményét, mint véleményem szerint minden asztrobiológiai hipotézisrendszer kiindulópontját.Most már az egész beszélgetés olyan kötetlenül folyt, mintha az egyetem vagy egy kutatóintézet

folyosóján beszélgetnének olyan szakkérdésről, amely merészsége vagy fantasztikuma miatt nem tartózhat a katedraülés vagy a tudományos csoportértekezlet napirendjéhez. Ors könnyed, szinte csevegő hangnemben folytatta:

– Élet csak szilárd kérgü bolygón alakulhat ki, ahol a litoszféra, hidroszféra és atmoszféra már elhatárolódott, tehát amelynek sűrűsége a Föld tömegének sűrűségével közel azonos.

– Helyes! – értett egyet Dezmiran.– Ez azt jelentené, hogy a nagyobb bolygónak nagyobb felületűnek kell lennie, mint a Föld.– Úgy van!– Viszont ezen a nagyobb felületen az élőlények kisebbek kell hogy legyenek, mert máskülönben nem

tudnák kellőképpen egyensúlyozni a nagyobb vonzóerőt. Sőt az is lehetséges, hogy létre sem jöhetne olyan élő szervezet, amely a helyét is tudná változtatni. Vagy ha mégis létrejönne, alakja valamilyen elnyúló, lapított forma lehet, amelyet több láb támaszt alá, s csak e több tagú helyváltoztató szervrendszer segítségével tudna kellőképpen mozogni. De egy nagyobb intenzitású gravitációs mezőben hogyan jöhessen létre felszabaduló, kézszerű végtag? És kéz nélkül munka? És munka nélkül értelem?!

– Hm – tűnődött Dezmiran, Ors pedig folytatta.– Egyelőre csak azt tehetjük föl, hogy egy értelmi lényekkel rendelkező bolygó Föld nagyságú lehet! De

mi történik, ha sokkal közelebb vagy sokkal távolabb van a saját sárga vagy vörös napjától, mint például a mi Vénuszunk. Nyílván, a hőviszonyok alakulnának az életre kedvezőtlenül ...

– Nyilván – hagyta rá Dezmiran.– De ha, annak a távoli bolygónak a tömege a miénkhez hasonló nagyságú, nyilván a gravitáció is

hozzávetőlegesen megegyezik a Földével.– Természetes– bólintott Dezmiran.

– Viszont – folytatta Ors –, azt, hogy a mammutfenyő vagy fűszál milyen magasra nőhet, hogy a tölgy mekkorára tárhatja ágait, a gravitáció határozza meg!

– Érdekes gondolat! – csillant fel a Dezmiran szeme.– Azt hiszem tehát, hogy a Föld nagyságú bolygón a növényvilág nagyságrendje is a mienkhez hasonló ...– De vajon minden bolygón megvan-e az élővilág növényekre és állatokra tagoltsága?– Legalábbis mindeniken, ahol értelmi lények élnek – jelentette ki Ors teljesen meggyőződve. – Mert a

növény úgy talál minden naprendszerbe, ahol az élet keletkezésének feltételei megvannak, mint kulcs a zárba. Univerzális szempontból, vagy ha jobban tetszik asztro-biológiai szempontból növénynek kell tekintenünk minden olyan élőlényt, amely helyhez kötött, a bolygó szervetlen anyagát fotószintézis útján asszimilálja, s ezáltal az illető bolygón az életet lehetővé teszi.

A NAGY DRÁMA HÁROM FELVONÁSA

Ors Péter egy pillanatra lehunyta a szemét; mintha júniusi erdőt járna, még a tobzódó élet üde lehelete közé keveredő fanyar hullott lomb illatát is az orrában érezte.

– Ilyen értelemben akármilyen hatalmasokká is váljunk, sorsunk a csillagokban van megírva – hirtelen körülnézett – az övék is ...

Dezmiran megértette, hogy azokra gondol, akik ezt a csodás panoptikumot ide módolták. Ors pedig folytatta az elmélkedését:

– Persze, a helyhez kötött növényi élet soha semmilyen körülmények között sem lehet az öntudatra ébredő természet hordozója, csak az állati lét melegágya. Könnyű belátni, hogy szellemi fejlődés helyváltoztatás nélkül lehetetlen. Viszont az állati lét feltételeit a növényvilág határozza meg! Öntudatra ébredésre csak azoknak az állati biotípusoknak van lehetősége, amelyek a legmegfelelőbben illeszkednek a növényvilág által meghatározott nagyságrendbe. Az állati szint fölé törő biotípus kell hogy a lába elé lásson, nem legelheti a fák koronáját, s nem tapodhat, törhet, zúzhat, mint a gigantosaurusok, de nem is bámulhat fel egy fűszálra, mint valami hangya. Szóval ők – s Ors körbe mutatott –, ők sem lehetnek alacsonyabbak másfél méternél és magasabbak kettőnél.

– Még el is hinném – csóválgatta a fejét Dezmiran –, ha nem ismerném a hangyák, termeszek, méhek életét. Miért ne lehetne egy rovar jellegű biotípus a miénknél esetleg szervezettebb, nagyobb fejlődési ütemű társadalom kiindulópontja?

Ors könnyedén, szinte suhancos vidámsággal nevetett.– Furier is valami effélére gondolhatott, csak azt nem tudta, hogy a rovar-falanszter a természet öntudatra

ébredésének első, hiábavaló erőfeszítése a Földön!– Miket beszélsz?! – kiáltott fel Dezmiran, de látszott rajta, hogy kedvét leli a tudományos

légtornászásban, amelynek Ors akkora mestere.– Itt, a föld alatt tehetem – és Ors tréfásan kihúzta magát az üvegbura tetején, mintha telivér paripa

nyergében parádézna –, itt nem átkozhatsz ki mint eretneket a felszentelt tudományosság berkeiből. Ó, ha tőlem telne, hányszor Pegazusra ültetném az egész mélyen tisztelt Akadémiát!

– Gyalogszerrel messzebbre jutottunk! – válaszolta Dezmiran nagyon komolyan –, de elismerem a tudós jogát, hogy táltos paripára kapjon, feltéve ha tud lovagolni, és nem szédül repülés közben. Te pedig úgy látom műlovas vagy, tehát visszatérhetünk a természet sikertelen erőfeszítéseihez. Vagy nem így mondtad?

– Úgy van! A természet öntudatra ébredésének sikertelen erőfeszítéseiről beszéltem ... Ládd, a rovar nem képviseli azt a szükséges korporális mennyiséget, amely az univerzális nagyságrend kívánalmai szerint az öntudatra ébredés minőségének hordozója lehetne. Ráadásul a növekedés és fejlődés egymást feltételező, egymásba fonódó egységét is brutálisan kétfelé tagolja a metamorfózis. Testileg más összetételben, alakban és rendszerint más környezetben zajlik le az álca élete, mint a belőle kialakuló rovaré. Közben ott van a báb-időszak, amely talán az álcakorszak minden emlékét, tapasztalatát elmossa. De mi hasznát is venné a rovar az álcakor élményeinek? Az ilyen vasmarkú szorítóban a fejlődés maximuma a falanszter. A rovarfalanszterben az álca passzivitása a maximumig szerveződött. Táplálásáról is a rovarközösség gondoskodik, sőt aszerint táplálja, és gondozza, hogy mivé szándékszik nevelni: dolgozóvá, anyává, herévé vagy például a termeszeknél katonává, esetleg élelmet tároló bödönökké ... A rovarfalanszter pompásan védekezik feltartóztatlanul vándorol vagy rajzik, iszonyú erővel támad. Az egyed semmi, tehát céltalan, önmagában törekvés nélküli, félelme nincs és még önvédelmi reflexei is inkább mint közösségi védelmi reflexek fejlettek. Csakhogy a rovarfalanszterek évmilliók óta csak önmaguk ismételgetésére képesek. Soraikból mint hasznavehetetlent, kiirtanak minden egyéni mutációt, variánst, amely egy további fejlődés hordozója lehetne. A rovarfalanszter a kitinpáncélba zárt élet betetőződése, s mint ilyen alkalmatlan, hogy benne a természet öntudatra ébredjen akár nálunk, akár bárhol a világmindenségben ...

Dezmiran pattintott egyet az ujjaival.

– Jöhet a második felvonás!– Jött is – helyeselt Ors. – Jöttek a hüllők. Benépesítették a szárazföldet s az eget is. Volt köztük négy

lábon járó és két lábon futó is. Voltak magasban röppenők s földön kúszók, növényevők s ragadozók. S ez a csodálatos és sokrétű állatvilág mind-mind a hüllőkből került ki. Földanyánk csalódott apró fiaiban a rovarokban, ezért minden szeretetével az újszülött hüllők felé fordult, és szemérmetlen bujasággal osztotta nekik minden javát. Talán együgyű kismama módjára abban gyönyörködött, hogy milyen szép nagyra nőnek a mamlaszkái: a Stegosaurusok, Atlantosaurusok, Ichtyosaurusok, s a zabolátlan Tyrannosaurus. Kétségtelen, a rovarokkal szemben pompás előnnyel indultak: egyéni fejlődésük és növekedésük párhuzamosan futott, ugyanabban a környezetben, ugyanabban az alakban, metamorfózis nélkül. A hüllőbébi egyedként kelt ki a tojásból, de egyedként is érte el a halál. Sütkérezett, zabált, párosodott, de ki-ki magának. Akárcsak napjainkban a krokodilok, gyíkok. Száz vagy akár ezer gyík egy mezőn nem horda, hanem csak száz gyík vagy ezer gyík. A rovarfalanszter szélsőségével szemben ők az állati individualizmus szélsőséges képviselői. Egyedek de nem egyéniségek! Mint ilyenek nagy sikerrel túlzabálták magukat az univerzális nagyságrenden. Hiába legelgették a fák koronáját, ha brutális nemtörődömséggel széttiporták a bokrokat, s talán észre sem vették, az ágak között tovasuhanó ősemlősöket, az öntudatra ébredő élet reményét a sárkányok lakta földön. – Ors Péter pár pillanatig maga elé bámult: – Tudod, legtöbbjük agyveleje csak akkora volt, hogy átfért volna gerinccsigolyáik nyílásán. Sokszor eltűnődök, vajon miként tükrözhette a világot egy ilyen gigantikus testhez tartozó öklömnyi agyvelő. – Ors felkapta a fejét, és szinte diadalmasan Dezmiran szemébe nézett. – A mi testvéreink az őzek és farkasok, az oroszlán és a zebra ... Ha kell önmagában egy is megél akármeddig, de soha meg nem szűnik keresni a társait, és a horda vagy csorda, ha együtt van, egyéniségek együttese. A magasrendű emlősök közössége sohasem válhatik falanszterré, mert jellegét, erejét, az összetevők különbsége is meghatározza. Tehát a Földön az emlősöknél alakult ki az öntudatra ébredés lehetősége – Ors finom gúnnyal elmosolyodott. – Azt mondják, az ember esetében ez be is következett, de nem kell elhamarkodottan általánosítani ...

– Igaz – biccentgetett aprókat Dezmiran –, ilyen vagy olyan módon a végtelen világmindenség pár ezer élő halmaza mind-mind a csillagok gyermeke ...

– Miért beszélsz pár ezer élő halmazról?– A csillagászok statisztikájára gondolok ...– Hibásak! – legyintett Ors. – Arasszal mérik a végtelent. Pedig a végtelent csak önmagával lehet

mérni ... S ha már a csillagászati statisztikáknál tartunk, mi értelme van egy olyan kérdésnek, hogy kettővel vagy hárommal osztható szám van-e több a végtelen halmazban? Nyilván, nem tudok akkora páros számot mondani, amelyhez még kettőt ne tudnék adni, és ugyanúgy, nem tudok akkora hárommal osztható számot mondani, amelyhez ne képzelhetnék még hármat és ismét hármat. Tehát a végtelen halmazban az eggyel, kettővel, hárommal osztható számok is végtelenek lesznek ...

Dezmiran szeme felcsillant, hiszen kitűnő matematikus volt, és már átlátta, hova akar Ors kilyukadni.– Remek gondolat! Értem! Vagyis: a különböző csillagászati statisztikák akárhány ezerre is tegyék

galaktikánként az olyan csillagok számát, amelyeknek bolygórendszerük is van, és ha csak minden századikon vagy ezrediken keletkezhet is élet, a végtelen világmindenségben végtelen az élővilággal rendelkező bolygók száma is.

– Pontosan így van – jelentette ki Ors elégedetten.– És még valamit: amint a holt anyag törvénye, hogy élővé szerveződjék, ugyanúgy az élőanyag

törvénye, hogy öntudatosuljon. A természet állandó tendenciája, hogy önmaga tudatára ébredjen. A világmindenségben a tudatos létezés is térben és időben végtelen. Ez elméletileg így van, viszont minket csak a velünk egyidőben létező, s térben valamiképpen áthidalható világok érdekelnek. Ezért ritka szerencse egy ilyen panoptikumnak a kellős közepében üldögélni, s nem valami okos dolog, hogy elmélkedünk, mikor cselekedni kell, amíg lehetőségünk van a cselekvésre.

EGY RÉMES UNOKAÖCCS

Már csak néhány bura volt hátra, s világosan látták, hogy a távoli világnak ezt a csodás panoptikumát egy olyan természetes rendszerbe szedték, amelynek a végén, vagy ha úgy tetszik a csúcsán, feltétlenül meg kellett pillantaniok „őket”. S bár az állatvilág is érdekelte a két kutatót – hogyne érdekelte volna? – mégis türelmetlenül vágyták a pillanatot, amelyben az égi vendégek plasztikmását megláthatják.

Annál nagyobb volt csalódásuk, mikor a sor végére értek.Az előző másfél tucatnyi bura alatt már csak párosával álltak a különböző állatfajok, s csak a háttér

ábrázolásával sejtették, hogy körülbelül melyek élhetnek azonos jellegű környezetben. Itt, az utolsó buráknál már az is látható volt, hogy a legmagasabb rendű állatok viszonylag könnyen emelkedhetnek két lábra, s a mellső végtagjaik lábfejei eléggé differenciáltaknak mutatkoztak, ámbár nem volt eldönthető, hogy fára mászni tudtak-e. Ha igen, azt jelentős módon fejlett karmaiknak köszönhették. Mindenesetre, ha szőrzetük s farkuk lett volna, valami különleges földi majomfajoknak tűntek volna. Így azonban pikkelyes bőrükkel, amely a tenyerek s a pofa tájékán tompán fénylett, olyanok voltak, mint valami különleges cserzett bőrből kimódolt iparművészeti figurák. A fura állatok színe fajonként a gesztenyebarnától a rőtvörösig váltakozott, és általában beleillett abba a színeződési rendszerbe, amelyben a vöröses árnyalatok domináltak.

Az utolsó burára a két kutató szinte egyszerre világított rá. A páros fénykéve egy pillanatig megdöbbenve állopodott meg a domború üvegen.

– Ezek nem ők! – tört ki a csalódás Dezmiranból. Ors csak egy hatalmasat szusszantott.Az utolsó állattípus leginkább egy jól fejlett orangutánra hasonlított volna, de annál legalább fél méterrel

magasabb lehetett, és izomzata olyan hatalmas testi erőről árulkodott, amely valósággal lenyűgözte a két kutatót. Barnás árnyalatú apró szemei a lámpa fényében rubinvörösen tűztek, s ez különös rosszindulatot kölcsönzött a sima, merev, rézbőrű arcnak. A vicsorított ajkak mögül hatalmas, feketésbarna, kitinszerü fogazat fenyegetett, s a vaskos szögletes állkapocs brutális erővel uralkodott a viszonylag szűk koponyán. A fej formája inkább lapított volt, s a nyakszirtnél szinte észre sem vehető átmenettel, valósággal egybenőtt a hatalmas izomzatú háttal. A mellső végtagok hosszú ujjú, igen jól differenciált, szinte emberkézszerű lábfejben végződtek, de az ujjak befelé görbültek, s a karmok viszonylag igen fejlettnek mutatkoztak.

– Kész! – Jelentette ki Dezmiran szárazon. – Ezek nem „ők”, csak az unokaöccsük. Tíz perc elegendő pihenő, aztán lemegyünk a patakhoz. Eszünk s alszunk egyet.

A VÖRÖSEN INNEN S AZ IBOLYÁN TÚL

Ors szó nélkül letelepedett a lába alatti lépcsőfokra. A hátát nekivetette a szörnyű állatpárt őrző burának, lekattintotta a lámpáját, s behunyta a szemét. Enyhén megborzongott, s tudta, hogy nem valami láztól van: közeledik az idő, amikor a lélek erejével kell fenntartani a test hanyatló erejét. A csendet váratlanul Dezmiran törte meg.

– Elég színtelen, sivár világban élnek a „testvérek”.Ors ki sem nyitotta a szemét, úgy válaszolt.– Mert a te szemeddel nézed ...– Na jó, hát persze. De azért ugyancsak elcsodálkozhattak a mi színpompás világunkon!– Vagy ki tudja? – nyitotta ki a szemét Ors. – Honnan tudod, hogy mennyit láthattak belőle? Mi vajon

mennyit látunk ennek a panoptikumnak a színeiből? Ma már kísérletileg bebizonyítottuk, hogy szarvasmarháink szemében a világ úgy tükröződik, mint ahogy mi a fehér-fekete filmeket látjuk, viszont a termeszek kitérnek a röntgensugárzás elől ... Érzik vagy látják is? Nem tudhatjuk, de jó néhány állatfajról felfedeztük, hogy az ibolyántúli vagy a vörösön inneni sávokat is látják. Ki tudja milyen színpompás világ ez is – Ors körülmutatott a panoptikumon –, ha volna szemünk a látásra! Képzelj el egy bársonyos alkonyatot, vagy egy rózsás pirkadatot fönn a Kajántetőn, ha az ibolyántúlitól a vörösön innenig látnád az egész színskálát. Különben, hiába – legyintett Ors lemondóan –, a született vak sem képzelheti el a vörös színt vagy a zöldet, a sárgát vagy a lilát. Mi is hiába gondolkoznánk, törnénk a fejünket, hogy milyennek látszik az ultraviolett vagy az infravörös ... Ez nem fantázia és nem intelligencia kérdése ... Ha egyszer mi is ellátogatunk hozzájuk, talán a füleinkkel is baj lesz ...

– A füleinkkel? – és Dezmiran összeráncolta a homlokát.– Emlékszel Rin-Tin-Tin-re? Gyönyörű fajtiszta farkaskutya volt. Tudomásom szerint az első „beszélő

kutya”. Tíz vagy tizenegy éves lehettem, mikor Kolozsváron járt. A harmincas évek elején. A Magyar Színházban láttam. Körül a színpadon betűkkel és 0-tól 9-ig számokkal teleírt karton táblácskák voltak leszúrva, és a háttérben egy fekete iskolai tábla állott. A kérdéseket földrajzból, világtörténelemből, irodalomból németül kellett feltenni. Ez volt Rin-Tin-Tin „anyanyelve” – Ors alig észrevehetően elmosolyodott. – Számtanból csak fel kellett írni a példát, és a kutya „kiszámította”. Például valaki a nézők közül megkérdezte: „Ki írta a Copperfield Dávidot?” Rin-Tin-Tin egy kis széken ült. Leugrott róla, és elkezdett a betűk között sétálni, szaglászni. Egyszer csak felkapta a D-t és átadta a gazdájának. Az feltűzte a táblára. Aztán az i-t, az c-t, a k-t, végig, míg csak ki nem jött Dickens neve. Ugyanígy számolt is. Szóval csodálatos volt, és nem lehetett leleplezni a titkát, amíg gazdája meg nem írta a beszélő kutya „emlékiratait”. Nos, ismert dolog, hogy a kutyákat mennyire bántja a hangszerek, különösen a hegedű hangja. A szakemberek véleménye szerint ennek oka, hogy a kutya hallja a felhangokat is. Viszonylag egyszerű dolog olyan sípot szerkeszteni, amelynek rezgésszáma ebbe, az úgynevezett ultrahang sávba essen. Rin-Tin-Tin gazdája, aki egyébként állatlélektannal is foglalkozott, egy ilyen sípot szerkesztett. Eleinte csak azzal képesztette el a barátjait, hogy felszólította őket, gondoljanak erősen a kutyára. Pár pillanatig mindenki „koncentrált”, és a kutya megjelent. Persze, a háttérben a gazda felesége megfújta a sípot, amely emberi fül számára hallhatatlan volt. Nos, ebből a kísérletből született meg a nagyszerű produkció. Az asszony meghúzódott valahol a nézőtér egyik zugában, s mikor a kutya a D betűhöz ért, megfújta a sípot. Farkaskutyát pedig olyasmire beidomítani, hogy füttyre valamilyen tárgyat „apportírozzon” nem is olyan nagy kunszt ...De ha a mi kozmikus testvéreinknek is „kutyafüle” van?!

– Ugyan-ugyan – vonta meg a vállát Dezmiran –, miért lenne?– Nézd – tűnődött maga elé Ors –, oka lehet, akár több is ... Az eddig látottak alapján feltételezhetjük,

hogy az ottani növényzet szilárdságát valamilyen sejtek közé épülő szervetlen anyag biztosítja. A szőrtelen állati test érintésére ott egészen más magasságú hang keletkezhet, mint nálunk a lombok közt osonó hiúz vagy a magas füvű pusztán settenkedő oroszlán nyomán.

– Érdekes – és Dezmiran egy pillanatig beszívta az alsó ajakát, mintha azon meditálna, hogy kimondja-e amire gondolt –, már azzal gyanúsítottalak, hogy egészen homocentrikusan gondolkozol.

– Természetesen, homocentrikusan – bólintott Ors Péter. – Csak azt ne hidd, hogy oka valami leszűkült képzelőerő.

– Nálad?! – és Dezmiran jóízűen felnevetett, de úgy, hogy nem volt abban semmi bántó.

Ors hangja felcsattant.– A reális alapon álló tudomány csak homocentrikus lehet. Minden érv emellett szól! Csodálkozom az

olyanfajta asztrobiológusokon, akik mindenféléket kitalálnak, csakhogy elembertelenítsék a világmindenséget. Mindnyájan, akik tudatra ébredtünk a sárga-vörös napok gyermekei vagyunk, földszerű bolygón, valamilyen atmoszférába élünk, megközelítőleg hasonló hő és gravitációs viszonyok között. Tehát: látunk, hallunk, tapintunk, szagolunk, ízlelünk, s az erre szolgáló szerveknek, a tapintásét kivéve, mind-mind a fő idegközpont közelében kell lenniök, amely egyben a tudat hordozója, a világmindenség legmagasabb fokon szervezett anyaga. De hol lehet ez az idegközpont? Ezt a szem határozza meg, amely szükségképpen a test első vagy legmagasabb pontján helyezkedik el. Szóval a fej kialakulása s rajta a látó, halló, szagoló és ízlelő szerveké szükségképpeni. Kéz nélkül nincs munka, munka nélkül nincs tudatra ébredés. A lábakról pedig mit beszéljünk? Lehetséges, hogy vannak lények, amelyek nálunk szűkebb vagy tágabb színskálán látnak, de a sárgavöröstől a vörösig mindnyájan kell hogy érzékeljük a színeket, hiszen a sárga-vörös napok gyermekei vagyunk. Lehetséges, hogy „ők” vagy mások az ultrahangokat is hallják, de a lehulló kavics koppanása, a vízben csobbanó test, a letört gally reccsenése, a léptek dobaja, a szél fütyülése, és még mi minden, ami az önvédelem, az élet szempontjából fontos, náluk is csak olyan hangmagasságban jelez. És kell, hogy tudják mi a keserű és mi az édes, mi a büdös és mi az illatos, hiszen magasrendűen fejlett idegzetük közvetítésével válogatják meg táplálékukat. Azt természetesen nem tagadom, hogy kozmikus vendégeink ittjártukkor esetleg nagy élvezettel rágcsálták a kininfák kérgét, és kozmikus fintorral köpködték ki a cukornád zsenge szárát vagy a szőlő édes bogyóit. Az is lehet, hogy büdösbankáink és görényeink fészkét oly élvezettel keresték fel, mint ahogy mi vadászunk illatszerért az ámbrás cetekre. Hogy mit tartunk kellemesnek vagy kellemetlennek, esetleges és másodlagos. Az a döntő, hogy érzékeljük-e jelenlétét. Annak, hogy valaha kapcsolatot teremthetünk kozmikus testvéreinkkel, egyetlen biztosítéka, hogy közös sávokon érzékelünk, hogy ilyen vagy olyan módon mindnyájan emberek vagyunk, feltéve ha az embert a legáltalánosabb szinten úgy tekintem, mint azt a lényt, akiben a természet az önmaga tudatára ébredt!

Dezmirannak nem volt semmi ellenvetése, az órájára világított:– Eltelt a tíz perc, Péter!Szó nélkül felállottak, s megindultak a panoptikum lépcsőjén lefelé a patak partjára.

A SZILVESZTERI VENDÉGEK

A túlsó partot lezáró meredek, sima sziklafallal éppen szemben érték el az utolsó lépcsőfokot. Itt, a lépcsősor alján, egy természetes hajlatban gondolták, hogy megszállnak. Beidegződött szokásukhoz híven, mielőtt letelepedtek volna, lámpájuk fénykévéjét végigtáncoltatták a környező falakon. A két körbe kószáló fénynyaláb szinte egyszerre akadt meg a sima sziklafalon. Látszólag minden rendszer nélkül kisebb-nagyobb üvegszerüen csillogó érmékkel volt beszórva a fal közepe tája. Mintha valaki játékos jókedvében maréknyi aprópénzt vágott volna egy ragaccsal bemázolt falra, s az üvegpénzek – melyik sárgás, melyik vöröses fénnyel – most visszanevetnének az errefelé tévedt járókelőkre ...

Két narancsszínű pénzecskét rubinvörösen tűző egyenes vonal kötött össze. A két narancsszínű pénzecske közül a jobb oldali köré ugyanabból az üvegszerűen csillogó anyagból fényes karikát vontak.

– Elképesztő! – kiáltott fel Ors Péter, és a pénzekkel teleszórt sziklafal bal oldalára világított. Ott sajátos dominószerű pettyezéssel a többinél jóval nagyobb, hét sárgán tűző tallér tapadt a falra. – Ezek itt szilvesztereztek!

Dezmiran ijedtében elkattintotta a lámpáját.– Megőrültél?– Cseppet sem! – kacagott fel Ors, és a hét nagy kerek tallér felé bökött a lámpájával. – Az ott az Orion

csillagképe! Január elsején este 9 óra tájban a déli égbolt peremén ilyennek látszik ... Szóval mégis csak itt szilvesztereztek!

– Na hálistennek – sóhajtott fel tréfásan Dezmiran –, már azt hittem végképp megbolondultál. De ez nagyon érdekes! Szóval az Orion ...

– S mellette a tíz-tizenkét apró fémpénzecske jobb felé szórva az Eridanus csillagképe!– Igaz! – kiáltott fel Dezmiran elismerőleg. – S tovább jobbra, az a Cetus.– Pontosan! – helyeselt Ors. – És a Cetus csillagképében az egyik csillag be van karikázva, s azt köti

össze a vörös vonal az Eridanus csillagkép utolsó előtti csillagával. Értem! Értem!! Értem!!!Ors szinte zihált a felindulástól, és Dezmiran is beleborzongott a felismerés izgalmába.– Kornél, az a bekarikázott csillag nem lehet más, mint a Cetus tauja, a másik, amelyikkel össze van

kötve, az Eridanus epszilonja. Tőlünk mind a kettő tizenegy fényévre van, de egymáshoz sokkal közelebb lehetnek ... „Ők” onnan jöttek a Cetus taujának egy Földszerű bolygójáról, de megvan az állandó jellegű kapcsolatuk az Eridanus epszilonjával. Azért a vörös vonal ...

– Századunk nagy kozmikus regénye valóra vált – jelentette ki Dezmiran ünnepélyesen. – Kozmikus társkeresésünknek eddig is ez a két csillag volt a feltételezett legközelebbi célpontja... Péter, ezt neked köszönhetjük! Nagy ember vagy!

Ors szelíden elmosolyodott.– Nagy ember? Ki nagy ember a csillagok alatt? Minden dicsőséget odaadnák egy tál lencséért, persze

kolbásszal s egy jól vetett ágyért.– Biza, az egészet?– Az egészet? – Ors eltűnődött egy pillanatig. – Az egészet talán mégsem! Esetleg a felét!A sziklafal részletes átkutatását alvás utánra halasztották. A csodálatos sziklafal alatt még mindig

sárgásán, zavarosan szaladt tova a barlangi patak. Odafenn úgy látszik rendületlenül esik ... És ki tudja a többiek mit tehetnek értük?

KOZMIKUS VENDÉGJÁRÁS

Miután hálózsákjaikba bújtak, s a villanylámpáikat is elkattintották, még sokáig nem jött álom a szemükre. Végül is Dezmiran törte meg a pihenési fegyelmet.

– Te Péter, a Cetus tauja vagyis a Tau-Ceti, ha nem tévedek, vörös csillag ... vagyis vörös nap ...– Bizony, akárcsak az Epszilon Eridani. Mindketten KO színképtípusú fősorozatbeli csillagok. Tehát a

hőmérsékletük 4400 Celsius fok.Ezzel szemben a mi napunk G színképtípusú sárga csillag, és hőmérséklete 5800 Celsius fok ...– Csakhogy a Nap abszolút nagyságrendje 4,9 viszont a Tau-Cetié 6,1 és az Epszilon Eridanié 6,3. Ha

mindkettőtől hasonló távolságra feltételezünk egy-egy Föld nagyságú bolygót, azon a hő- és fényviszonyok a miénkhez hasonlók, mert 4,9x5800 megközelítőleg annyi, mint 6,1x4400. Legfennebb arról lehet szó, hogy ők egy negyedével nagyobb napkorongot látnak az egükön, mint mi ...

Dezmiran hirtelen belevágott az Ors fejtegetésébe.– Nem erre gondoltam ... Inkább, amit a látóképességükről, hallási készségükről mondottál ... Hogy

esetleg más hullámhosszakon érzékelnek, mint mi. Nagyon valószínű, hogy a vörös napok fiai inkább a vörös felé tolódó színskálára érzékenyek.

– Igen. Ez valószínű.– Viszont a június huszonnegyediki fényjelek zöldessárgán fluoreszkáltak. Erre a színsávra ők a

legkevésbé lehetnek érzékenyek.– Hm. Ez igaz ... – tűnődött Ors.– Pedig most már aligha vitás, hogy az a fényjelző berendezés az ő művük.– De hátha csak kísérleti vagy spekulatív úton jutottak arra a meggyőződésre, hogy számunkra a zöld

fényjelzés a legfeltűnőbb, s bár művi úton elő tudták állítani a jelzések színét, közvetlenül nem érzékelték a hatását.

– Ezt most nem egészen értem.– Nézd, nekik csak bizonyos kísérletek és feltételezések alapján lehettek fogalmaik, miképpen érzékeli a

földi ember a színeket. Mielőtt fényjelzőjüket beállították volna, valószínűleg műszereik segítségével lemérték, hogy földünkön a zöldessárga szín az uralkodó. Lehetséges, hogy ezt a színt ők valamilyen vörösesszürkének láthatták. Amint mi is elő tudunk állítani ultraviolett fényt vagy infravöröset, holott még csak nem is érzékeljük ezeket, ugyanúgy ők is előállították a fluoreszkáló fényjeleket. Pedig, ha a mi szemünkkel láttak volna, rájönnek, hogy sötétben számunkra a vörös a leginkább látható fény. Ezért jelzi vörössel minden forgalomszabályozó berendezés a tilosat; ámbár a zöld sem rossz jelző szín. Szóval nem tévedtek nagyot, de cseppnyi tévedésük a közvetlen érzékelés hiányára utal ...

– Tehát akárcsak mi, érzékszerveik hiányosságát ők is kísérletekkel és gondolkozással pótolgatják.– S akárcsak mi, ők sem éppen eredménytelenül.

– Akármint van – vetette fel egy újabb gondolat szálát Dezmiran –, Földünkön ez az első és egyetlen jele, hogy a tudatos kozmikus lét nemcsak fantazmagória.

– Egyetlen? Ezt azért nem állítanám éppen olyan biztosan.– Hogy-hogy? Ezen kívül más nyomokat is felfedeztél?– Jól mondod, a szó szoros értelmében nyomokat. Bár nem én fedeztem fel, hanem az a szovjet-kínai

paleontológiai expedíció, amelyet Dr. Cson-Min-Csen vezetett 1959-ben a Góbi sivatagban. A kínai tudós és társai egy körülbelül millió éves kövületet találtak, amely valami lábbeli erősen bordázott és szegecselt nyomát őrizte meg. Sokan rég ittjárt űrhajós lábnyomának tekintik. De hát ott van a híres ogyesszai csontlelet. T. F. Grizaj és J. I. Jasko tudományos kutatók találták, méghozzá pliocén-korbeli rétegekben, s a csontok is ebből a korból származnak. Nos, ezeket az évmilliós csontokat megmunkálták! Szegletes lyukakat, hornyot, sőt illesztő felületet véstek és csiszoltak a két összeilleszthető csontba. Avagy nem a Britisch Múzeumban őriznek egy Neander-völgyi emberkoponyát, a híres afrikai Broken-Hill-i leletből,

amelyen lőfegyver nyoma található? Vele egykorú egy hasonló nyomokat viselő bölény koponyája. Ez a jégkorszaki állat túlélte a sebesülést, mert a bemeneti és kimeneti nyílások körül már csontsarjadás is észlelhető, ami kizárttá teszi, hogy a koponyacsontot utólag lőtték volna át. Erre az ősidőkből származó koponyára Jakutszk környékén bukkantak, s jelenleg a Szovjet paleontológiai múzeumban őrzik. És ott van a salzburgi múzeum Gurlt-féle lelete. Ez az osztrák fizikus 1886-ban harmadkori széntömbbe zárva egy 67x67x47 milliméter átmérőjű igen finoman megmunkált acélhasábot talált. A sokmillió éves széntömb csodálatos zárványára, azt hiszem, csak egyféle magyarázat lehetséges. És ott van a híres libanoni Baalbek-terasz ...

– Ugyan! – kiáltott fel Dezmiran – Heyerdahl Kon-Tiki és Aku-Aku expedíciói óta már nem tekinthetjük kozmikus vendégek művének.

– Sőt még csak azóta igazán! – jelentette ki Ors heves meggyőződéssel. – Ennek a fantasztikus megalitikus építménynek legkisebb köve is legalább ötször-hatszor akkora, mint a leghatalmasabb kőtömb, amelyet ember valaha ié megmozdított a földön, de nem ritkák a tíz-tizenkétszer nagyobbak sem. És ne feledd, nem ismerünk egyetlen megalitikus civilizációt sem amely ekkora kőtömböket többszáz méter magasba tudott volna szállítani, és mikor a hegy csúcsára ért, még hét méter függőleges magasságba emelve bámulatos pontossággal egymásra is helyezett volna. Azt pedig tudjuk, hogy hol voltak a bányák. Lent a meredek hegy lábánál. Itt egy majdnem teljesen kivágott, s nehány repedései miatt abbahagyott tömböt találtak. Agrest docens szerint, aki a kérdés legjobb ismerője, a titok ott lehet elrejtve, az őrült nagy kövek alatt. Sajnos a mai technikai készségeinkkel még csak nem is gondolhatunk arra, hogy a sziklalapokat akár egy milliméterrel is elmozdítsuk. Vannak olyan feltételezések, hogy ez az elképesztő építmény kozmikus vendégek megalitikus emlékműve, vagy esetleg egy űrhajó induló állomása.

– Hm – dörmögte Dezmiran –, ezek már az Ezeregyéjszaka meséi.– Csakhogy az Ezeregy éjszaka legrégibb kéziratainál legalább kétszer-háromszor öregebb az a hindu

tekercs, amely a Buddha előtti istenek égi járművét a következőképpen írja le: – Ors hirtelen felkattintotta a zseblámpáját, s hanorákja alá nyúlva, blúza belső zsebéből előráncigálta az egyik öreg, pepita fedelű noteszét. – Na, ide figyelj – olvasni kezdett –: „ ...a hajó közepén nagy fémszekrény van, az erő forrása. Ebből jut az erő a hajótest két végén elhelyezett csövekhez, vagy a hajótest hosszában levő függőleges csövekhez, amelyeknek alul-felül van nyílása. Utazáskor a nyolc cső felső nyílását bezárják, s a lefelé áramló erő felemeli a hajót. Kellő magasságban a nyílásokat részben elzárják, s az egyik hátsó csőhöz vezetett erő kiáramlásával hajtják előre a hajót...” Gondolom, ez elég szabatos leírása egy űrhajónak, amelyet tekintettel a tekercs másfél évezredes korára, semmi esetre sem emberek készítettek! – Ors, miközben anorákja alá rejtette a noteszt, lekattintotta a lámpát, és visszahelyezkedett a hálózsákba, így folytatta: – Ráadásul a tekercs keletkezési helyének közelében, a delhi mecset előtt áll a világhírű „kutub”. Ez a hét és fél méteres mintegy negyven centiméter átmérőjű és tizenkét tonna súlyú vasoszlop legalább másfélezer éves, de valószínű, hogy sokkal-sokkal régibb. Akármint is van, világcsoda! Ugyanis nem rozsdázik, mert szinte százszázalékos tisztaságú vasból készült. Csak a felületén keletkezett egy patinaszerű vékony, fekete vasoxid réteg ... Ilyen tisztaságú vasat csak napjainkban sikerült elektrokemencében előállítani ...

– És, ha valami meteorból nyerték ...– Kizárt eset! A vasmeteor mindég tartalmaz néhány százaléknyi nikkelt...Pár pillanatnyi csend után Dezmiran így vonta le a következtetést:– Ezek szerint feltételezhető, hogy a legkülönbözőbb időkben Földünket sokféle kozmikus vendég

meglátogatta, és a világmindenség igen sok pontján már elég jól ismernek minket. Kedvem volna ellenkezni veled, de éppen itt nagyon nehéz volna.

– Csak néhányat soroltam fel, ami éppen eszembe jutott a sokfajta feltételezésből. De például, nem beszéltem a tunguz meteorról, és még sok egyébről. Az említett esetek közül jó néhányra, például a Gurlt-féle leletre, az ogyesszai csontra, a Góbi-sivatagbeli lábnyomra semmi magyarázat sincs ... Másokra egyéb hipotézisek is léteznek, de valamennyi legalább annyira vitatható, mint a kozmikus látogatók feltételezése.

– Úgy látom, jól felkészültél a leckéből – és Dezmiran halkan felnevetett. – Megengedsz egy kérdést?– Nocsak!– Mikor rájöttél a fényjelek ötvenkét éves periodicitására, számításba vetted a kozmikus kombinációt is?

– Természetes! Semmi másra nem gondolhattam. Csakhogy azért még Koncz is szembekacagott volna. Legfennebb a diákjaimat lelkesíti egy ilyen hipotézis. Így hát hagytam, hadd törjétek a fejetek, hogyan került a csizma az asztalra ...

– De hogyan szedtél össze ennyi anyagot?– Egyszerűen. Rendszeres olvasója vagyok egy csomó népszerűsítő tudományos folyóiratnak, mert

nekem a földkerekség minden pontján vannak ilyen magamfajta barátaim. Legtöbbjük tanár. Nekünk, tanároknak ugyanis állandó szükségünk van izgalmas, fantáziakeltő példákra. Mert csak a korszerű fantázia szárnyain lehetséges korszerű tudományos nevelés.

– Jó, jó, de mégsem lehet tudományos hipotézist népszerűsítő folyóiratok információiból felállítani. Te pedig csupa ilyesmire hivatkozol.

– Méghozzá olyanokra, amelyek nem féltik a tekintélyüket, ha egy nagyon-nagyon merész hipotézist közölnek, feltéve ha szakembertől származik. Én aztán a népszerűsítő cikk nyomán közvetlen levelezési kapcsolatba léptem a hipotézis kieszelőjével, s különlenyomatként vagy egy-egy terjedelmes levélben, esetleg legépelt szakelőadás formájában megkaptam a kérdés tudományos feldolgozását is. Hát így alakítgattam ki a magam feltételezését az ötvenkét évenként megismétlődő fényjelekről ...

TÁNC, TÁNC, EMBERTÁNC ...

Mikor újrakezdték a munkát és ismét az üvegérmékkel teleszórt fal előtt állottak, Dezmiran Orshoz fordult.

– Csak azt nem értem, mit keres itt az Orion csillagképe?Ors összevonta a szemöldökét.– Nézd, az Eridanus vagy a Cetus látszólag jelentéktelen csillagokból áll, de ott van mellettük

irányjelzőnek a fényes Orion. Mi is arról jöttünk rá, hogy a többi csillag tőle jobbra csak az Eridanus és a Cetus lehet ...

– Hm – imogatta elgondolkozva az állát Dezmiran –, ezek szerint a föléjük boruló világmindenségben ők is csillagképek szerint tájékozódnak ...

– Miért ne? Elvégre ők is a csillagok fiai ...

Amint közelebbről megvizsgálták a csillagképes falat, meglepetve vették észre, hogy finom, a sziklafalból alig kiemelkedő domborműves technikával egy emberi kéz ábrája látható, amint kinyúl a bekarikázott Tau-Ceti felé ...

A Cetustól jobbra a sziklafal öblösen befordult, s egy viszonylag tágas folyosóban folytatódott. A sziklába vésett kinyújtott kar követte a fal kanyarodását, s a hajlaton túl láthatóvá vált az ember ábrája is, amelyhez tartozott. Különös lebegő tánclépésben ábrázolták a férfit és teljesen meztelenül. Aki a falra véste a görög szobrászok vagy a renaissance festők tökéletességével figyelte meg az ember anatómiáját, de utolérhetetlen művészettel egyszerűsítette le a vonalakat és stilizálta a figurát, amely szinte kirobbanó diadallal kiáltott fel, mint aki évezredes vágyakat vált valóra.

– Ez az első ember, aki űrhajóval leszáll majd a Tau-Ceti bolygójára! – fogalmazta meg Dezmiran a kép jelentését.

– Így örülhettek ők is, mikor ránk bukkantak. Pedig akkor már állandó kapcsolatuk volt az Epszilon Eridani valamelyik bolygójával! ... – fűzte tovább a következtetések fonalát Ors. – Különös, mennyire megismertek minket! Saját örömüket, diadalukat, beteljesült vágyaikat vetítették az alig felfedezett ember képére ...

– Ez mindenesetre jobban sikerült, mint a színlátásunkra vonatkozó kísérletük ... – és Dezmiran kissé a száját is elhúzta a kritikus észrevételhez. Ors viszont annál inkább lelkesedett:

– Igen, mert ez művészi munka! Benne a kor lelke a tér és idő fölé nő. Platonnal vitatkozhatsz, még Arisztotelésszel is, de Myron Diszkoszdobója vitathatatlan, Aquinói Szent Tamás s egész hitrendszere a múlté, de a kolozsvári Szent Mihály-templom boltívei alatt áhítatba borul az űrpilóta lelke is. Igazság szerint az aquinói bölcshöz, inkább a párizsi Notre-Dame-ot kéne hasonlítani, de amint látod, elég a kolozsvári nagy templom is. Pedig mit láthatott a Tau-Cetiről ide pottyant művész az emberi vágyak beteljesülési pillanatából? Egy-egy sikeres vadászat után a tábortűz mellett diadaltáncot járó ősembert! Ez pedig itt az intellektusa diadalát ünneplő ember, akik mi is csak egy-két század múlva leszünk.

– No, no – csillapította Dezmiran Ors Péter lelkesedését –, csak hogy ők már ismerték a saját fajuk történetét, s ebből következtettek a mi jövőnkre ...

– És jobban bíztak bennünk, mint mi önmagunkban! Nézd, milyen nemes pátosz, milyen cafrangok nélküli egyszerűség, sehol semmi patetikus hurrázás, semmi morbidság a megfogalmazásban. – Ors gunyorosan elhúzta a száját .– Talán nem is elég modern ... Túl sok benne a harmónia. Nem találod?

– No lássuk, mi van tovább – vágta el Ors esztétikai észrevételeit Dezmiran.A remekbe szabott férfialak ugyanis a másik kezével egy nő kezét szorította. Az asszony fiatalsága

teljében olyan utolérhetetlen könnyedséggel lebegett, hogy a szürke fal szinte levegősen kékké szépült tőle. A bűbájos nőalak, mint madarat a fényes égbe, szinte kiröppentette markából a férfit, de pillantásával mintha visszahívná vagy marasztalná. Az asszony másik kezével egy atléta termetű, durvább izomzatú férfiba kapaszkodott. A robusztus alak a földön állott, s szemmel láthatólag nagyon szilárdan: mintha az egyenes

vonallal jelzett talajból nőne ki. A lebegő asszony hátrahajló karjával mégis őt óvta, hogy kedve ne támadjon a röpülésre, és testével valósággal eltakarta az égbe szökkenő másikat, hogy a földön álló még csak ne is lássa ...

– Ó, be hamar kiismerte az asszonyt! – sóhajtott fel Dezmiran.– Inkább egy fényévekbe tűnt szerelemről szól ez a kép ... – ábrándozott Ors. – Valakiről, akit a Tau-Ceti

művésze hagyott ott; az asszonyról, aki őt repítette ki a markából. Pedig lehet, hogy az égi kalandort szerette, de ő csak azt a nagy mamlaszt tudta megtartani. Úgy látszik náluk is szerelemben a férfi a megszerzésre, az asszony a megtartásra törekszik ...

– Csak ne volna olyan emberi ez a líra – csóválta meg a fejét Dezmiran.– Emberi? – tűnődött Ors. – Igen, emberi, tehát univerzális. Ládd, az „örök szerelem” nemcsak költői

fordulat.– Kérlek szépen – vonta meg a vállát Dezmiran, és közömbösséget erőltetett magára, de tekintetével

elkerülte Ors reávillanó szemüvegét. Ors is elkapta a pillantását, s, aztán egészen váratlanul így szólt:– Mindenesetre Kövess Aletta, a X.-béből ennél különb lány – és a dombormű nőalakjára vetette a lámpa

fénycsóváját –, ő együtt tud repülni a fiúval, akit szeret.Dezmiran különös módon nem csodálkozott a fura képpzettársításon, és úgy folytatta a beszélgetést, mint

aki igen természetesnek találja, hogy a Tau-Ceti asszonyát egy kis diáklányhoz hasonlítják.– Még sohasem irigyeltem a középiskolai tanárokat ... – Ors kérdő pillantására pedig így folytatta: –

Hány száz diák kiment már a kezem alól? És én egyiket sem ismertem. Ennyire egyiket sem!– Nem az én érdemem, egy kolléganőmé ... Pedig elhiheted, ennek a lánynak minden lépését figyelemmel

kísértem. De hát az Orion csillagképét én is hamarabb felismerem, mint egy lányban az asszonyét, aki lesz ...– Ors valami megfoghatatlan múltba néző pillantást vetett Dezmiranra. – Azt hiszem, annak idején nem működtek valami kifogástalanul a párválasztó ösztöneink ...

Dezmiran erőltetetten felnevetett.– De legalább mindketten levontuk a helyes következtetést ...– Azaz, hogy levonatták velünk ...Ez már nem nagyon tetszett Dezmirannak, alig észrevehetően az ajka szöglete is megrándult, és hirtelen

közbevágott:– Hagyjuk ezt, Péter! – és lámpája fényét tovább siklatta a simára csiszolt falon, mert a frízszerű

kompozíció folytatódott, be a barlangi folyosó mélyébe. A szikla felületét mesterségesen kiművelték, hogy a szobrász munkája a legelőnyösebben érvényesüljön.

Végig a falat egymás kezét tartó emberek díszítették. Férfiak és nők váltakozva. És mindenik valami jól körülhatárolt érzelmet vagy magatartást fejezett ki: örömet, vágyat, keserű indulatot, igyekezetet vagy éppen fanatikus törekvést egy láthatatlan cél felé, elmélyülést, vagy csilingelő jókedvet. Az arcok és testek architektúrájából, az első két alakot kivéve, hiányzott minden eszményítés: kövérek és soványak, kissé görbült hátúak vagy satnyább izomzatúak, mélyen redőzött homlokúak és sótartó vállúak, aggastyánok és szinte gyermekszámba menő ifjú atléták minden előre megfontolt szándék nélkül váltakoztak. De valamennyien két szomszédjuk kezét fogták, és bár akadt köztük nem egy, aki hátrafelé nézett, vagy csak úgy né, céltalanul a semmibe bámult, mégis az egész kompozíció egyértelműen előre, a csillagokba röppenő élfigura felé haladt.

Az egyes alakok furcsa, pantomimikus groteszkséggel túlhangsúlyozottan fejezték ki azt az érzelmi állapotot, magatartást, amelyet ábrázoltak, de a kompozíció egyértelmű koncepciója szilárd egységbe vonta, az egyébként lazán összefüggő alakokat, a kézfogások pedig egy megfoghatatlan szabályok szerinti tánc benyomását keltették, amelyet ki-ki ízlése, hangulata, képessége szerint járhatott, de kiszakíthatatlan egységben a többivel.

Valahol a tizenötödik-tizenhatodik figura után Dezmiran hosszan visszafelé világított a falon, aztán maga elé ejtette a lámpa fényét:

– Azt hiszem, ezek nem mi vagyunk!– Dehogynem! Ezek emberek!– Emberek? Ugyan! – Dezmiran könnyedén és fölényesen legyintett. – Ezek mind egy szálig egymás

kezét fogják!– De közben mindegyik a maga módján táncol!

– Hát éppen ez a lehetetlentOrs szemüvege bizakodóan villant Dezmiranra.– Ha majd pár milliárd földlakó teszi ugyanezt, eljutunk a csillagokba ...Dezmiran szkeptikusan mosolygott.– Ma még inkább egymás vállára állva kapaszkodunk a csillagok felé ...– A Holdig vagy a Marsig így is eljutunk – vonta meg a vállát Ors –, de aztán aki alól áll, összeroskad

vagy fellázad. Másfél milliárd éhező ember, ugyanannyi analfabéta ... Azt hiszem, ez nem a legmegfelelőbb hajtóerő egy interszoláris űrhajó részére!

– Igazad van – és Dezmiran keserűen lebiggyesztette az ajakát –, mintha feneketlen bendőjü dinoszauruszok zabálnák fel a Föld termését, s az éhező milliók előtt felfelrévedne a rovarfalanszter szürke biztonsága ...

– De a jövő az övék! – Ors végigfuttatta lámpája fényét a kozmikus művész frízen. – És mi vagyunk az őseik. Mi, akik mindig, minden körülmények között emberek maradunk.

– És számodra mit jelent embernek lenni?!– Azt hiszem, emberileg cselekszem, ha kiművelem magamban azt, amiben különbözöm másoktól, s ezt a

kiművelt különbséget igyekezem maradéktalanul a közösségbe olvasztani. A társadalom olyan kelme, amely csupa különbségszálakból szövődik, de minden szálnak csak a szövetben van értelme ...

A TAU-CETI EMBEREI

Mielőtt véget ért volna a barlangi folyosó, hirtelen szögben balra fordult, és kis fülkét képezett. És itt, amikor már nem is remélték, váratlanul szembe találták magukat velük: a Tau-Ceti embereivel. A döbbent csendet Ors szakította meg.

– Azt hiszem, meg kell szokni őket...– Csak sikerüljön – dörmögte Dezmiran.

Mindenekfelett testük teljes szőrtelensége keltett visszataszító hatást. Sem haj, sem szemöldök. Ráadásul az arcukat sem találták valami intelligensnek. Sem a férfiét, sem az asszonyét, mert az állatmúzeumban tett séta után könnyen felismerték, hogy a két plasztik szobor egy férfit és egy nőt ábrázol.

Fejük viszonylagos nagysága kétségtelenül jóval felülmúlta bármelyik eddigi élőlényét, de sajátos lapított koponyájuk viszolygó csalódást keltett volna bármilyen emberi szépségideálhoz szokott szemnek. A lapított, száraz arcon csak ajkuk tűnt puhának és kifejezőnek, és az álluk íve volt finom vonalú, majdnem félkörösen hajlott. Bőrük színe egyenletesen pirosbarnán fénylett, mintha hosszabb tengerparti nyaralásból tértek volna meg, s egész testüket valami erősen csillámló napolajjal jól bedörzsölték volna. Arcukat a bőr színének egy jóval halványabb árnyalata emelte ki, mintha különös módon álarcot viselnének. Tenyerük színe is az arcuk színére ütött. Akárcsak ajkuk és állcsontjaik, kezük feje is finom, szinte artisztikus volt. Nagyságra és formára az emberi kéznek ikertestvére. A Tau-Ceti bolygóján lezajlott sajátos törzsfejlődésre csak a körmök utaltak. Ezek a test színétől elütő sötétebb barna színükkel az emberi körömnél jóval keskenyebben simultak a felső ujjperecek végéhez.

Szemük színe majdnem megegyezett a körmök színével, de a rájuk villanó lámpa fényében rubintosan tűzött, szemük „fehérje” pedig sápadt narancssárgán vette körül a sötét szivárványhártyát. Tekintetüknek rendkívül idegenül ható merevséget kölcsönzött a szempillák és szemhéjak teljes hiánya. A nagyon mélyen ülő szemeket emberi értelemben sohasem lehetett lecsukni! A szemhéjat a belső szemzugokból kicsúszó sárgás, bőrszerű hártya helyettesítette. A szemnek ezt a mechanizmusát a férfire tekintő női alakon nagyon jól meg lehetett figyelni.

Az asszony akárcsak nálunk, kisebb termetű, finomabb, puhább izomzatú volt. Csipője szélesebb, lábai viszonylagosan rövidebbek és válla keskenyebb. Alakjának azonban különös idegenszerűséget kölcsönzött az emlők hiánya. A teljesen sima mellen sem a nőnél sem a férfinél nyomát sem lehetett látni a mellbimbóknak, és semmi olyanféle szervnek, amely a mi emlős állatainkra utalt volna. A két kutató szinte egyszerre döbbent rá, hogy az állat panoptikumban sem vettek észre semmi hasonlót.

– Képzelem, hogy eltátották a szájukat, amikor az első szoptató anyát meglátták – vélte Dezmiran, és az ajkát megvetően lebiggyesztette, mintegy jelezve, hogy talán esztétikai szempontból vagy miből, nem nagyon tetszik, amit lát.

Ors egykedvűbben vette a csodát, és inkább azon morfondírozott, hogy a Tau-Ceti bolygóján a magasabb rendű állatok miként táplálhatják kicsinyeiket. Ráadásul Dezmiran ugratta is.

– Úgy látszik, öregem, hogy az emlős állapot nem olyan kötelező univerzális törvény, mint a „nagyságrend”.

Ors azonban nem vette észre, hogy Dezmiran csipkelődik, és teljes komolysággal mentegetőzött.– Kérlek szépen, én ezt nem is állítottam. Láthatod, éppen akkorák, mint egy jól megtermett emberpár ...Dezmiran az ágyéktájukra világított.– Jó, jó, de a babát náluk sem a gólya hozza! Ha jobban megnézed a hölgy csípőjét, vaktában fogadhatsz,

hogy maga szüli gyermekét.– Ha nem nevetnél ki érte – mosolyodott el szerényen Ors Péter –, megkockáztatnék egy szerény állítást.

– Dezmiran kérdő pillantást vetett Orsra, az pedig folytatta: – Nevezetesen arról van szó, hogy a magasabb rendű élőlények szerte a világmindenségben embrionális állapotukat az anyai méhben töltik, és elevenen jönnek a világra. Elevenen, de nagyon tehetetlenül... Persze, ebből még nem következik, hogy szopnak is.

Például a mi galambjaink is speciális „galambtejjel” táplálják a kicsinyeiket. Emlők nélkül, majdnem emlősök módjára. Úgy látszik a Tau-Ceti bolygóján a törzsfejlődés gyorsabb iramú volt, a hüllőszerű lényekből a továbbfejlődés közvetlenebbnek tűnik ... Talán emiatt az emlők elmaradtak, de mégis feltételezhetjük, hogy az elevenenszülők nőstényei, s talán még jó néhány alsóbb rendű állat a tojásrakók közül is, az anyai szervezet által különlegesen előkészített táplálékkal neveli kicsinyeit. Az emlős állapot, tehát, földi különlegesség, de az elevenszülés és az újszülött táplálása az anyatest biokémiai laboratóriumából azt hiszem minden magasabb rendű élőlény világtörvénye ...

A PITECANTROPUS ÖSZTÖNE

Pihenni visszatértek a panoptikum lépcsősora alá, ahol megelőzően aludtak. Mikor végre a hálózsákjaikba bújtak, a mogorván és szótlanul elfogyasztott fejadag után Ors megszólalt:

– De a kezük s az ajkuk azért nagyon szép!– Csúnya nőkről szokás így beszélni – dörmögte vissza Dezmiran kedvetlenül.– Hogyhogy? – hökkent meg Ors.Dezmiran a társaságban jártas férfi hozzáértésével fanyarkásan piszkálgatta a kérdést:– Amikor egy nő azt mondja a másikról, hogy „azért szép a szeme”, vagy hogy „milyen házias”, esetleg,

hogy „jó ízléssel öltözködik” meg más efféle előnyöset, tudva tudhatod, hogy nem a milói Vénuszt dicséri. Férfiember létedre, minek mentegeted azokat a nylon bőrű űralakokat?

Ors hangosan felnevetett.– Űralakok? Tudja az ördög, én egészen másra gondoltam ...– Biztosan valami orspéteri fennköltségre. Csakhogy ami a küllemüket illeti, azon még a te fennköltséged

sem segít. Asszony, mellek nélkül? – Dezmiran bosszúsan pisszentett egyet: – Péter, valljuk be férfiasan: egyszerűen rondák!

– Azért, talán mégsem egészen így kell felfogni ...– Tudom, tudom – vágott közbe Dezmiran türelmetlenül –, most nem a természettudós beszél belőlem,

csak egyszerűen az ember. Éppen te mondtad, hogy a tudománynak csak akkor van létjogosultsága, ha homocentrikus ...

– Belőled most nem a homocentrikus tudat, hanem a faj ösztöne beszél! – jelentette ki Ors.– Miféle fajé?– A Homo sapiensé, öregem, amely benépesíti a Földet, és amelynek fekete, sárga vagy fehér egyedeit

mind-mind ugyanahhoz a fajhoz sorolja a természettudomány.– Értem: természetrajzórát tartasz, középiskolás szinten!– Ha muszáj, miért ne! – vágott vissza Ors. – Vagy talán azt hiszed, hogy az emberiség már eljutott a

középiskolás szintre? Vannak, akik csak most tanulják a leckét, hogy a fehér és fekete egyaránt ember, van ahol ezt az alapigazságot a hatalom egyszerűen nem veszi tudomásul! Vagy talán nem fenyeget egy kialakulóban levő, szembeszállási öntudat a sárgák részéről? S a nyelvi, hagyománybeli idegenkedések nem zavarják fejünkben a rendet és a világban a nyugalmat? Hol van mindennek a gyökere? Mélyen valahol a félállati létben ... Ma még szerte a világban a Homo sapiens napról napra, óráról órára, percről percre megvívja a harcot a Pitecantropussal, aki benne él, és bizony, nem mindég az ember kerül felül ... Szóval a Homo sapiens inkább csak biológiai állapot. És ne haragudj, benned az imént a Pitecantropus került felül ...

– Miért? Te talán gyönyörűeknek találod őket?– Ebben az esetben nem engedem meg az ösztöneimnek, hogy beleszóljanak a megítélésbe. Pedig mikor

szerelmes voltam, az ösztöneim igazítottak el ...– Na, nem a legsikeresebben – vetette közbe Dezmiran.Ors kényszeredetten felnevetett, mint akinek nem valami kíméletesen az elevenére tapintottak.– Hm. Persze, az ösztöneink sem csalhatatlanok, sőt, leginkább az ösztöneink tévedhetnek fatálisan ...

Ezért, amikor csak lehet, az intellektusommal közeledek a kérdések felé. A szerelemben ilyesmire nincs mód. De nem is hiszem, hogy a kibernetikus gépek valaha is megmondhatják, ki legyen a párom, vagy hogy milyen muzsika talál az egyéniségemhez, ki legyen a kedvenc költőm, vagy hogy milyen képekben és szobrokban gyönyörködhetem. Édesapám jó barátja volt egy zsidó származású müncheni egyetemi tanár. Német anyanyelvű, de az angol nyelv és irodalom tudós kutatója. Mint ilyen nemzetközi márka. Úgyhogy, mikor hét évi láger után az egész családjából egyszál egyedül megszabadult, bármelyik amerikai vagy angol egyetem boldogan a falai közé fogadta volna. Mégis inkább hazament Münchenbe, és egy romos ház kopasz, repedezett falai között hangosan olvasta Goethét, mert annyi germán-kegyetlenség után csak arra vágyott, hogy a vox humánát németül, az anyanyelvén hallja ... Nos, szabad megkérdeznünk: mi volt ebben a ráció? Ne hidd, hogy eltértem a tárgytól! Csak azt próbáltam érzékeltetni, hogy kétféle ösztön él bennünk:

a szereteté és a bizalomé, amely a Homo sapiens ösztönéletének megjelenési formája. Az oktalan bizalmatlanság s az ebből fel-fellángoló gyűlölködés pedig a Pitecantropus ösztönéletének mozgástörvénye, amely a szerelmi féltékenykedéstől a különböző egyéni, közösségi, társadalmi kizárólagossági törekvésekig még mindig nagyon széles skálán érvényesül ... Kétségtelen, hogy a Tau-Ceti emberi szépségideálja nem a miénk. Vajon ők, akik annyira mások, honnan ismerték fel bennünk a testvért? Mert ugy-e, a táncoló fríz nem hagy semmi kétséget? Ők a cro-magnoni vadászban már meglátták és megszerették az embert, aki majd a csillagokba repül. Azt hiszem, emberségünk a kezek és ajkak, a munka és a szó jogán közös. Te, aki láttad a mi kezünket az ő idegen testükön és ajkunk puhaságát, állunk nemes ívét az ő idegen arcukon, ne engedd, hogy a Pitecantropus megtagadja ezt a közösséget!

ÚJ LOGIKAI KATEGÓRIA

– Hm ... – tűnődött el Dezmiran, s hallgatott rá egy nagyot, de Ors a szuszogásából tudta, hogy nem alszik, pedig olyan mozdulatlanul feküdt, mint aki már régen az álmok mélyére hullott. Végül is féloldalára fordult a hálózsákban, s mielőtt megszólalt volna, egy nagyot sóhajtott ...

– Lehet, hogy olyan értelemben, ahogy kifejtetted, már szeretem is őket, de ne haragudj, nem tudom elképzelni, hogy egy ilyen Tau-Ceti-beli asszonyhoz némi vonzalmat is érezhetnék.

– Némi vonzalmat? – Ors hangosan felnevetett. – Hogy-hogy „némi vonzalmat”?– Hát szóval egy ilyen izé ... Egy ilyen asszonyféleség abszolút semmi vágyat sem támaszt bennem. Sőt!Ors hangjában kaján örömök villództak:– Gondolod, hogy a Tau-Ceti bolygóján is megjátszhatnád a Don Juant? Lehet, hogy ott te volnál holmi

„férfiféleség”!– Jó, jó, de akkor hogy állunk a homosapiensi ösztönökkel?– Miért? A földi asszonyok között nincsenek barátaid, akikben bízol, és akiket vágyak nélkül szeretsz?

Én inkább azt hiszem, hogy csak a homosapiensi ösztön képes ilyen finom különbségtételre. De honnan a csodából jutott eszedbe ez a badarság?

– Puszta természettudományos meggondolásból. – Furcsán hangzott a válasz, de ez alkalommal Dezmiran hangjában árnyalata sem volt az iróniának vagy a kétértelműségnek. – Az iménti nagy csendben, arra gondoltam, hogy függetlenül a kettőnk sorsától, ez a múzeum rövid időn belül az emberiség közkincse lesz. Akkor tudományos rendet kell itt teremteni. Jönnek majd a szisztematizálók, és nevet adnak minden állatnak, növénynek ott a burák alatt. Két szavas latin neveket, ahogy mi szoktuk. Igaz?

– Nagyon valószínű – hagyta rá Ors.– De mit kezdjenek a Tau-Ceti embereivel? Mondhatják rájuk, hogy „Homo”, azaz ember?Ors még nem vette észre, hogy Dezmiran mire céloz, ő csak egyféleképpen gondolkozott ebben a

kérdésben:– Neandervölgyi őseink nem bizonyos, hogy ki tudtak ejteni akár egyetlen kéttagú szót is. Valószínű,

hogy csupa egytagú hangjelekkel értekeztek, amelyek sohasem állottak össze mondattá, mégis „Homo”-nak tiszteljük őket. Homo neanderthaliensis ...

– Úgy bizony! – kiáltott fel Dezmiran –, de miért? Te is tudod, hogy amikor a cro-magnoniak eddig még ismeretlen helyről szétrajzottak a Földön, nem mindenütt irtották ki a neandervölgyieket. Bizonyos antropológiai leletek alapján vannak, akik feltételezik, hogy egy részüket magukba olvasztották. Biológiai szempontból ennek nem is volt semmi akadálya: egy neandervölgyi-cro-magnoni vegyespárnak lehettek ivadékai ...

– Éhértem! – kacagott fel Ors Péter.– Szóval erről van szó, öregem – fejezte be Dezmiran a gondolatmenetet.– Vagyis – folytatta Ors –, az a kérdés, hogy biológiai szempontból egy teljesen idegen lényt miképpen

lehessen ugyanolyan genus-névvel felruházni, mint az embert.– Pontosan erről van szó! Mert nézd csak: bizonyos, hogy testüknek valamilyen belső szilárd váza van.

Nem valószínű ugyan, hogy calcium alapanyagból, inkább valami kitinféle. De üsse kő, legyünk nagylelküek: soroljuk őket per analogiam a gerincesek közé. Tehát: vertebratae! De ezen belül: nem halak, nem kétéltűek, nem hüllők, nem madarak, de nem is emlősök! Vagyis: semmiképpen sem mamiferae, mint az ember! Milyen következtetésre juthatunk tehát?

– Hogy az asztrobiológiai szisztematizálásban új logikai alapot kell teremtenünk – vágta rá Ors gondolkodás nélkül.

– Hogyan? – hökkent meg Dezmiran – rendszer formállogika nélkül, vagy éppen annak ellenére?

– Mikor Bolyai és Lobacsevszkij fellépett, sokan ugyanígy vetették fel a kérdést: hogyan? Geometria Euklidész nélkül, vagy éppen Euklidész ellenére? Persze, így csak olyan ember kérdez, aki még nem ismerte fel, hogy az euklidészi geometria az általános geometriának egyik különleges esete. Márpedig Bolyai és Lobacsevszkij éppen ezt bizonyította be! Sokan játékos lénynek tekintik az embert, s azt mondják Homo

ludens, sokan mívesnek, Homo faber, vagy gazdálkodó lénynek, Homo oeconomicus, esetleg szervezett társadalom fiának: Homo politicon ... De miért ne nevezhetnénk sokkal több joggal faggatózó lénynek? Homo fatigatus, aki addig-addig faggatja a világot, míg csak rá nem bukkan az igazi kérdésre. Minden igazság a helyes kérdés anyaméhéből születik a világra!

– Rendben van – hagyta helyben Dezmiran –, de én az elmondottak ellenére, vagy éppen azért, megismétlem a kérdést: lehetséges bármilyen rendszertan formállogika nélkül vagy annak ellenére?

– Én inkább azt kérdezem: mi a viszony a földi biológiai rendszertan és az asztrobiológiai rendszertan között?

Dezmiran vezényszószerűen biztatta Orsot:– Tessék! Halljuk!– Tehát – kezdte Ors határozottan –, a Linné-féle földi biológiai rendszertan különleges esete az általános

asztrobiológiai rendszertannak, akárcsak az euklidészi geometria az általános geometriának.– Helyes. Elfogadom!– Ezek szerint egy földi biológiai rendszertan olyan mértékben mond ellent az asztrobiológiának,

amennyiben a különleges, az egyedi ellentmond az általánosnak, és megegyezik vele, amennyiben a különleges az egyedi megegyezik az általánossal, amelyben benne foglaltatik.

– Vitathatatlan! – ismerte el Dezmiran, de új kérdést szegezett Orsnak: – Csakhogy mire jó ez a dialektikus különbségtétel?

– Hogy levessük azokat a logikai kategóriákat, amelyek a földi rendszertanban nagyon megfelelnek, de elégtelenek, sőt hasznavehetetlenek az asztrobiológiában! Minden bolygó értelmi lényei egyszer csak rájönnek, hogy bolygójukon ők jelentik a törzsfejlődés csúcsát. Például a mi helyünket a Földön már nem foglalhatja el semmiféle felsőbbrendü lény. Minden elképzelhető s ma még ki sem gondolt feladatot akár holnap, akár az elkövetkező évtízezredekben nekünk kell megoldani, mert véglegesen és visszavonhatatlanul önmagunk mértékévé váltunk. Nemcsak azok vagyunk, akik vagyunk, hanem, ha önmagunk fölé kerekedünk, azok is, akik lenni szeretnénk: a holnap emberei, akik majd, ha rá kerül a sor, az új holnapot tűzik ki önmaguk mércéjéül. Hiába – mosolyodott el finom gúnnyal Ors –, nem lehet büntetlenül a természet fölé kerülni ... Bezzeg az élővilág többi része továbbra is a természet uralma alatt alakulgat. Valószínű, hogy egy-két évmillió múlva igen sok ma élő faj helyét mások foglalják el...

– Csakhogy ezt az ember nem fogja tétlenül nézni! ...– Természetes! – helyeselt Ors –, de a legfejlettebb fokon sem tehet mást, minthogy mesterségesen olyan

természeti feltételeket teremt, amelyek meggyorsítják, vagy fékezik a fajok változékonysági hajlamát. És így van ez a Tau-Ceti bolygóján, s a világmindenségben bárhol. Ezzel pedig eljutottunk az asztrobiológia két alapvető kategóriájához: vannak a természeti feltételeknek szigorúan alárendelt lények, ezek biológiai szempontból igen változékonyak, és vannak a természeti feltételek fölé emelkedett lények, ezek biológiai szempontból is önmaguk mércéjévé válnak. Ezért, ha a földi rendszertan szempontjából mondom, hogy „Homo”, akkor a törzsfejlődésünk csúcsán álló lényt kell értenem, ha viszont asztrobiológiai szempontból mondom ugyanezt, akkor a világmindenség valamennyi természet fölé került lényére gondolok. Tehát asztrobiológiai szempontból hozzám, a Nap-fia-emberhez, a Homo solarishoz, közelebb áll a Tau-Ceti-fia-ember, a Homo Tau-Cetiensis, mint földi kortársam: a csimpánz vagy az orangután. Azt hiszem, minden kozmikus társkeresésünknek az az alapja, hogy a Linné-rendszerben nyomasztóan magányosan érezzük magunkat, és olyan társakat keresünk a fényévek távolában, akikkel a kéz és a szó jogán, az önmércévé válás alapján testvérek vagyunk.

TÚL A HOLTPONTON

Mikor fölébredtek, Ors a félmaréknyi porciót odanyújtotta Dezmirannak:– Még egyszer eszünk, aztán vége ...Dezmiran csak bólogatott, s a patak zavaros vizét nézte:– Éppen negyvenkét órája nem mértük a radioaktivitást.– Azt bizony elmulasztottuk ...Dezmiran megrázta a fejét, mint aki hevesen nemet mond, de hangja nyugodt volt:– Feltételeztem, hogy ennyi idő alatt éppen a felére csökken, akár mérjük, akár nem. Most majd

meglátjuk. – Azzal Dezmiran előkotorta a műszert, és a patak fölé tartotta. Ránézett és bólintott egyet: – Helyes. Egy egész, öttized. Ha odafent az idő is ilyen szépen javulna ...

Aztán ismét hosszasan hallgattak, mígcsak az utolsó morzsa is el nem fogyott.

– Azt hiszem, a „géptücsök” már nem lehet messze.Dezmiran csak rábiccentett, hogy ő is valószínűnek tartja, majd élénken Ors felé fordult:– Talán egy kisméretű, de nagy teljesítményű atomerőműre bukkanunk. Ezt a rengeteg műanyagot amiből

a „panoptikum” készült, nem hozhatták magukkal. Itt gyártották, valahol a közelben, a föld alatt.– Különös – csóválgatta a fejét Ors Péter –, erre nem is gondoltam, pedig nagyon valószínű.– Ha felfedezzük azt az üzemet, csodás gyártási eljárásokra bukkanunk! Például ez a

szennyeződésmentesítő anyag...– És a hideg fény!– S ki tudja még mi minden? – lelkesedett Dezmiran –, de ami most a legfontosabb: megtaláljuk a kijárót!

Kizárt eset, hogy ne volna egy kényelmes bejárata a földalatti üzemnek.– Hm – dörmögte maga elé Ors –, pedig már egészen beletörődtem, hogy valahol itt várjuk meg a ... a ...

dolgok kimenetelét. Itt mégsem vagyunk annyira magunkra ...Dezmiran félig-meddig tréfásan, de azért félreérthetetlenül elvágta Ors ábrándozását:– Érzelmi szempontoknak sajnos nem hódolhatunk. Kötelességünk eljutni a „géptücsökig”, és felfedezni

a kijárót is. Hiszen az eljövendő kozmikus múzeumnak az lesz a portáléja! Itt nemsokára hétvégi kirándulók százai járják a villanyfényes folyosókat és ...

– ... az egyik cseppköves fülkében jól felszerelt büfé lesz! – fejezte be a tervezgetést Ors.A két kutató sápadt, torzonborz arcán szélesre terült a derű. Csak a fejük kóválygott szakadatlanul, és

vörös karikák táncoltak a szemük előtt, miközben felcihelődtek, hogy folytassák az utat.

A gyengeség alattomosan szivárgott végig az inaikon és kérlelhetetlenül befészkelte magát minden porcikájukba.

A váratlan és minden képzeletet felülmúló siker eddig, mint jótékony novokain injekció zsibbasztotta testük nyomorúságát, de most, hogy csak új megerőltetések árán érhettek el egy távoli s elvileg már fel is fedezett célt, egész valójuk fellázadt az akaraterő ellen, amely tovább hajszolta őket.

Dezmiran úgy ment elöl, mint dróton rángatott báb: furán és feleslegesen emelgette a lábát, állandóan átlépett valamit s merev, előre néző tekintettel a semmibe vesző sötétséget igézte. Lámpája fénye mindegyre végigtántorgott a tágas, kényelmes folyosó falán, s tétován bukott le ismét, hogy a lába alatti agyagos földet megvilágítsa.

Ors ezzel szemben csak vonszolta magát. Bokája, térde, forgója fájó merevségén csak fogcsikorgatva tudott úrrá lenni. Fejében a zsibbadtságot, komisz féloldali fájás nyomta el. Ellenállhatatlan vágyat érzett a megállásra, hogy lüktető halántékát a sziklafal egy simább, párnás dudorára szorítsa. Már-már megszólalt, hogy pihenőt kérjen, de valahonnan a tudata mélyéről előbukkant a felismerés: Ez még nem a vég, csak a fizikai és lélektani holtpont. És néhány irgalmatlanul kierőszakolt gyorsabb lépéssel közvetlenül Dezmiran nyomába zárkózott.

– Mióta lehetünk idelent? ...

Dezmiran anélkül, hogy hátrafordult volna, vagy csak egy picit is kiesne a fura lépések üteméből, rekedt lihegéssel válaszolt:

– Már nem a mi dolgunk számontartani...

Szerencsére a patakmenti folyosó olyan járhatónak bizonyult, mint valami sétány. Nyilván ezen az úton közle kedtek a Tau-Ceti emberei is.

Pár száz lépés után, szinte egy csapásra felengedett izmaik merevsége, s fura könnyedség lett úrrá rajtuk: mintha nem is ők járnának, nem ők cipelnék a hátizsák terhét. Szinte kívülről szemlélték önmagukat. Túljutottak a holtponton, s tudták, ez most már így lesz végig – az összeomlásig.

A vízmenti járat tökéletesen köralakú, kupolás teremben ért véget. A patakot itt mesterséges mederbe kényszerítették, amely félkörösen a fal mentében kerülte meg a termecskét. Középen egy hatalmas malomkeréknyi asztal állott s körülötte ugyanolyan hét kerek kőszék. A szürke falak, s a rideg kőlap szigorát meleg otthonosságúvá varázsolta a patak csevegése, amely dallamos monotoniával töltötte meg a kupola alatti teret.

– Tanácsterem vagy ebédlő? – tűnődött Dezmiran.– Mindenesetre heten lehettek.– És tökéletes stílusérzékük volt! – kiáltott fel Ors lelkesen.– Csak éppenhogy feláldozták a szépért a kényelmeset – támadt új erőre Dezmiran szunnyadó kritikai

érzéke.– De amit elvesztettek a réven, megnyerték a vámon! – védelmezte a kozmikus testvérek igazát Ors Péter,

azért maga is hozzátette: – Persze, lehet, hogy csak olyan „parkosítási céllal” helyezték ide, mint Brâncuşi hasonló művét a Tîrgu-Jiu-i parkba, s talán hogy tudtunkra adják a létszámukat.

– A létszámukat? – kapta fel a fejét Dezmiran, aztán gunyorosra biggyedt az ajaka. – Ja, persze, a létszámukat ... – és jelezte, hogy nincs ezen mit meditálni, és szó nélkül vágott át a kerek termecskén, hogy Orssal belépjenek a szemközti folyosóba.

DEZMIRAN SZÜLETÉSE NAPJA

A barlangszakasz csupán rövid átjárónak bizonyult, amely egy hatalmas terembe vezetett. A magasba szökő falak mentén felkúszó fénynyalábok csak éppen sejtették hogy odafent, a sűrű félhomályban egy roppant tető borul a szabálytalan, zegzugos oldalakra. Az ilyen tágas barlangi termek aljazatát rendes körülmények között a mennyezetről leszakadt sziklák, hatalmas kövek, s a meg-megduzzadó vizek kavicsos, agyagos hordaléka borítja. Mindez együtt gyakran keservesebb átkelési feltételeket teremt, mint egy-egy elszűkülő folyosó, vagy időszakos szifó. A két gyakorlott kutató jól tudta ezt, különben is még emlékezetükben élt a „Masztadonok temetője”, amelyben példaszerű szemléletességgel látszott a barlangi erők munkája.

Azon immár cseppet sem csodálkoztak, hogy ebben az óriás teremben nyoma sincs semmiféle áradásnak. Hiszen amit annak idején az „Agyagos korsó” peremén s az „Ékszeres dobozban” megsejtettek, hogy itt valamilyen vízszabályozó rendszer működik, most már a bizonyosság erejével tudták.

De hova lett az évszázezredek munkája: a könyörtelen sziklatemető?A válasz ott hevert a Dezmiranék lába előtt: apróra tört, keményen a földbe préselt kavicsszőnyeg

borította az egész aljazatot. Célszerű emberi ésszel tervezték ki az egész műveletet: a közlekedést akadályozó sziklatömbök felaprításával egyszerre hárították el az akadályokat, és jutottak a kemény, sima aljazat alapanyagához.

– Ez lehetett a műhely s ott, a szomszédban, a kőasztal mellett tanácskozhattak – vélte Dezmiran.– Nagyon valószínű – szemlélgetett köröskörbe Ors Péter, és aprókat bólintgatott hozzá.

– Hm – csóválgatta a fejét Dezmiran –, meg kell adni, szépen kirámoltak mindent ...– Kirámoltak?! – ütődött meg Ors a suszterájba illő kifejezésen. Csakhogy Dezmiran cinikus stílusa, mint

rendszerint, ez alkalommal is komoly meggondolásokat takart:– Mondd, mennyi szerszámot s milyen műszaki felszerelést hozhattak magukkal?– Nem tudom – vallotta be Ors őszintén –, ezen egy percig sem gondolkoztam.– Én pedig főleg ebben reménykedtem!Ors olyan csodálkozó szemeket meresztett Dezmiranra, hogy az nem minden irónia nélkül felnevetett:– Ors Péter, Ors Péter! Hát hol élsz te? Szállj le, könyörgöm, a tiszta kategóriák és az asztrobiológia

világából! Mit gondolsz, például a műanyag-panoptikum anyagát lombikokban, borszeszlámpákkal gyártották? Én abban reménykedtem, hogy minden felszerelésüket itt hagyták. Hiszen itt kellett előállítaniok az egészet, és nem vihettek magukkal semmit. Képzeld csak el, milyen remek alapeszközeik lehettek, milyen kisméretű és hatalmas teljesítményű energiatelepeik ... Nyilván a Föld nyújtotta nyersanyagokból előbb a szerszámgépeiket kellett elkészíteniük, azok segítségével a fúró- és zúzóberendezéseket, amelyekkel a vízszabályozó rendszert kiépítették. Jól gyanakodott az öreg Koncz! Persze, hogy a Bolond patakának árkát is ők vájták. De miért vezették a Cérna víznyelője mellé a Bolond vizét is? Nyilván, mert több ipari vízre volt szükségük! A Bolond patakának árka, a mesterséges víznyelő, utána a patak földalatti útjának kétágú szabályozása ... Cirka nyolc-kilenc kilométeres rendszer a kemény sziklába vájva! Öregem, micsoda munkatermelékenység!

Dezmiran a gumicsizmája orrával megbökdöste a mozaikszerűre préselt aljazatot.– Ez csak amolyan mellékmunkálat. Lehet, hogy egy-két nap alatt éppen a szobrászművészükkel

végeztették el, s mivel maradt még szabadideje bőven, ráadásul megcsinálta a kőasztalt a hét székkel. Az efféle esztétikai hóbort inkább művész észjárására vall. Bár úgy látszik, a műalkotásban ők is valamilyen gyakorlatias célszerűséget is keresnek ... Kitalálták tehát, hogy jó lesz jelnek, amelyből mi majd kiolvashatjuk, miszerint éppen heten végezték az egész gigászi munkát ... Meglehet, hogy a célt éppen maga a művész eszelte ki, nehogy egészen bolondnak tartsák, Vagy ő kényszerüljön valami hasonlót gondolni magamagáról. Hét kőszék egy kőasztal körül ... Balladás tömörség a románcokat muzsikáló patak partján egy szonett kerekségű térbe helyezve. Ez csak egészen mellékesen létszámjelentés az utókor számára ...

Ládd, az előbb mi is csak a mellékesre gondoltunk, mert könnyebb a tendenciát felismerni, mint a műhöz hozzálényegülni... És azt hiszem, ez is kozmikus törvény, ha megengeded, hogy a te terminológiádat használjam ...

Orsot őszintén meglepte ez az újfajta Dezmiran, aki most váratlanul bemutatkozott.– Kornél, nem ismerek rád!– Nem tesz semmit! – legyintett Dezmiran újraéledő iróniával. – Én sem mindig ismerek magamra.

Különösen ha zenét hallgatok. Vagy ha egy ilyen kőasztalra bukkanok, s közben sejtem, hogy a világhírnév és az éhhalál között, bármennyire szeretném, nem áll módomban választani. De talán térjünk vissza a józanabb mérlegeléshez.

– Ahogy gondolod – egyezett belé Ors, de arcáról nem tűnt el az apai mosoly, mert végre rájött, hogy ez az ironikus és gyakran fölényeskedő Dezmiran lényegében az érzelmi kiskorúság állapotában szenved.

Ors előtt egyszeriben értelmet nyertek a Dezmiran-féle alpinista bravúrok, a kihívás, amelynek következtében – tulajdonképpen könnyelműen – belekeveredtek ebbe a földalatti kalandba ... Puhán Dezmiran vállára tette a kezét.

– Kornél, mióta ismerjük mi egymást?Dezmirant úgy meglepte a váratlan kérdés, Ors ellágyuló hangja, s ajkán a különös apai mosoly, hogy

csak pár pillanatnyi gondolkodás után válaszolt:– Vagy huszonöt éve. De miért?– Mert számomra csak most születtél meg!– Jobb későn, mint soha, de sajnos nincs mivel megkínáljalak ...– Ugyan már, hadd a fenébe az ízetlenkedést – dörmögte Ors kiábrándultán.– Mit csináljak, ha fogalmam sincs, hogy mire gondolsz ...Ors arcára visszasuhant a szelíd mosoly, és némi zavar is párosult hozzá:– Titok. Ha elmondanám, félek, ismét idegenné válnál, olyanná, mint azelőtt voltál...– Vesztünket érezzük, Péter! A vesztünket érezzük, de én még nem adtam meg magam. Két liter vízzel a

hasamban is végigjárom ezt az utat. Aztán legyen, ami lesz. Persze, azért jó, hogy erről is szó esett közöttünk ...

Mikor a csarnok közepe táján jártak, Dezmiran nekivetette a hátát egy leszakadt sziklának, amely úgy állott a sima alapzaton, mint egy óriás asztal közepére helyezett kavicsszem. A hatalmas ütés még csak meg sem repesztette a remek burkolatot. Arrébb még két másik sziklácska hevert, jeléül annak, hogy a föld méhét munkáló erők azóta sem pihentek, mióta a Tau-Ceti emberei itt jártak ...

– Vajon miért tüntették el az egész felszerelést? – tűnődött Dezmiran.– Lehet, hogy ajándékba adták valamelyik barátságos törzsnek – vélte Ors –, azok pedig nem tudván mire

való, elpallták az egészet.– Vadembereknek szupertechnikát?! – és Dezmiran élesen felkacagott. – Szerencsére elég jól

megismertek bennünket, vagy tudták, hogy annak idején ők sem voltak jobbak a Deákné vásznánál. Csak azt nem értem, mitől vagy te örökké, kis és nagy dolgokban, olyan jóhiszemű?

– Mert csak olyan titkaim vannak, amelyeket én sem tudok megfejteni, s mindig abban reménykedem, hátha mások segítségével sikerül. Például az imént így fejtetted meg magadat nekem, s ezzel számomra is megszülettél ...

A HALOTTAK NYOMÁBAN

NYOMOK A „GÉPTÜCSÖK” KÖRÜL

A patak mentén egy alig két méter magas, keskeny átjáró vezetett ki az egykori műhely csarnokából. Mielőtt beléptek volna, Dezmiran megtorpant, hogy Ors majdnem a sarkára hágott:

– Állj! – Dezmiran lehajolt, s közelről a földre világított: – Ez mi?Közvetlenül a patak partján egy negyvenkettős-negyvenhármas túrabakancs talpnyoma látszott. Ilyen, a

talpközépen kerekfejű bakancsszegekkel, a talp mentén pedig jégszegekkel kivert kiránduló lábbelik vagy huszonöt-harminc évvel ezelőtt voltak divatban. Dezmiran is, Ors is ilyennel kezdték természetjáró pályájukat. Ismerték ennek a típusnak minden előnyét és hátrányát, használhatósága felől természetjáró körökben vitatkoztak is eleget, tehát most, hogy a nyomát megpillantották, vitathatatlanul tudták azonosítani.

– Itt vannak Konczék! – kiáltott fel Ors örömmel.– Mégis van egy másik bejáró!– Tényleg, csak Koncz visel még ilyen bakancsot – helyeselt Dezmiran lelkesen. – Nahát, mégsem

vagyunk elveszett gyermekek!– Nézzünk csak körül, merre járhatnak – biztatta Ors Dezmirant. – Ha minden jól megy, nemsokára

napfényre jutunk!– Esetleg holdfényre.– Mindegy, nem vagyok válogatós.– Hopp! Még egy! De ez nem a Konczé.Egy legalább negyvennégyes, ugyanolyan típusú bakancs nyoma éktelenkedett arrább.– Hát ez a trehány alak melyik lehet a sok közül? – világította meg a nyomot Dezmiran. A medvetalpnyi

lenyomatból jócskán hiányoztak a szegek, s ami megvolt, az is halványabb, bizonytalan körvonalú nyomatot hagyott, jeléül annak, hogy gazdája természetjáróknál szokatlan gondatlansággal kezelte a lábbelijét.

– Konczon kívül ki visel még ilyen bakancsot? – vetette fel a kérdést Ors.– Talán Păcurar – tűnődött Dezmiran –, számára Koncz a megtestesült csalhatatlanság.– Nem – rázta meg a fejét Ors. – Păcurar erdészbakancsban jár vagy gumicsizmában ... De elképzelhető

Păcurarrol ekkora hanyagság?– Mindegy, akárki. Fő, hogy itt vannak! – zárta le a vitát Dezmiran.– De né! – Már vissza is tértek – világított meg egy másik nyomot Ors.– Az bizony! – helyeselt Dezmiran is. – Gyerünk csak előre. Lássuk, meddig jutottak. Aztán mi is

megfordulhatunk a nyomukban.

Vagy ötven lépés után, amelyet főleg a patakban gázolva tettek meg, hogy a nyomokat szét ne tapossák, távoli vízzúgás ütötte meg a fülüket. A zegzugos folyosó hirtelen kitágult, és ők egy ki tudja meddig érő tágas, magas barlangszakaszba értek. Lámpáikkal mindegyre előre világítva kerülgették a kisebb-nagyobb leszakadt sziklákat. Ez a hosszú barlangrész távolról sem volt olyan gondosan kitakarítva, mint a „Műhely-csarnok.” Mindössze egy elég jól járható ösvény vezetett végig a sziklák között. Az ösvényen pedig a két előttük járó ember lábnyomát követhették.

Így haladtak az egyre erősödő vízzúgás felé ...Egyszer csak Dezmiran földbegyökerezett lábbal megállott, s hosszan előre világított.– Odanézz!A távolban elvesző fénysugár egy valamilyen fémes felületen tört meg. A lámpa meg-megremegett

Dezmiran kezében, s a nyugtalan megvilágításban ide-oda vetülő fény mintha valamilyen domború felületen táncolna ...

– A „géptücsök” kiáltott fel Ors. – Aztán csendben hozzátette: – Más nem lehet...– Persze! És ők már jártak ott, és most máshol keresnek!– Úgy jártunk, mint Scott kapitány a déli sarkkal – szögezte le Ors cseppnyi szomorúsággal a hangjában.

– Igaz, számunkra ez a menekvés ...– Na, azért mi is elmegyünk odáig!

És tovább botorkáltak, hogy másodiknak ők is célba érjenek, pedig az elsőségért is ugyancsak megszenvedtek.

Nem „tücsök” volt az! Inkább nyolclábú óriás pók, amely függőlegesen kapaszkodik a magasba. Mintegy másfél méter széles és legalább két méter magas lapítottan ovális, sárgás színben játszó, mégis ezüstös csillámú testével teljesen elzárta a folyosót. A lapított rögbilabda-szerű testet négy pár karvastagságú ugyanolyan fémből készült, gömbölyű rúd rögzítette a folyosó két oldalfalához.

Alatta hatalmas, kifaragott terméskövekből épített duzzasztógát zárta el a továbbjutás lehetőségét, mert egyébként a folyosó falaira függesztett óriáspók alatt el lehetett volna menni. A tonnányi, faragott kövek kötőanyaga valamilyen alumíniumos fényű malter, s túl a gáton pokolian harsogott a víz.

Az óriáspók fara a gát szintje alá, nyilván a vízbe ért. de hengeresen kiképezett fejét, mint valami óriás szívókát a folyosó mennyezetébe fúrta.

Hosszas hallgatás után, amely az elképedés és a megilletődés keveréke volt, Dezmiran Orshoz fordult:– Világos! Nem? – fáradt, rekedt hangjával igyekezett túlkiáltani a pók teste alatt harsogó vizet.

Ors, mintha pénzt vesztett volna el, s most keresné, lámpája fényét a gát előtti agyagos aljazatra vetette: A két bakancs nyoma mellett, amelyek a gát alatt nyugtalanul ide-oda vezettek, úgy össze-vissza volt járva az előtér, mintha egész népgyűlést tartottak volna.

Egy nagyon kisméretű sarok lenyomata volt a legélesebb. A feltűnően kicsi sarokhoz egy igen nagy és hegyes orrú talp tartozott. A talp körvonalai csak nagyon halványán látszottak, de mindég a mély, kicsi saroknyomatok előtt. A legkülönösebb a talpak egyenes állása volt, nem lehetett megkülönböztetni melyik a jobb, s melyik a ballábas nyom.

Egy másik, finom kicsi nyomocska valami egészen puha, sarok nélküli lábbelitől származott, amelynek hegyesen keskenyedő orra papucsszerűségre utalt.

Volt még ott egy másik nyomtípus is. Mintha közepes nagyságú medvétől származna: Kereken karimásodott elöl, hátul. Nem lehetett más, csak valami durva, bocskorszerü lábbeli talplenyomata.

De akármilyen tüzetesen is vizsgálták meg a gát előtti nyomok összevisszaságát, csak ezt az öt félét találták: a karbantartott és elhanyagolt bakancsét, a kicsi sarkú, hegyes orrú, egyenes talpú csizmáét, a puha saruét és a durva bocskorét. A két bakancs nyoma azonban élesebbnek tűnt, míg a másik három már valamelyest elhalványult. Mintha a barlangok párás levegőjéből kicsapódó finom kalcitszemcsék lassan, de bizonyosan már feltöltötték volna az egykor mélyebb lenyomatokat.

Ráadásul a félkörös mellvéd pereméhez egy korhadt falétrát is támasztottak, s a létra feletti részen a „fémpók” legalsó lábánál a sziklafalat is jócskán kibontották. Csakhogy a tartókart annak idején a Tau-Ceti emberei sokkal mélyebben fúrták a kemény sziklába, semhogy olyan kezdetleges eszközökkel ki lehetett volna mozdítani, mint amilyenekkel itt próbálkozhattak a lábnyomok gazdái.

– Ez nem a Konczék müve – rázta meg a fejét csalódottan Dezmiran.A következő pillanatban Dezmiran úgy vélte, hogy Ors a helyzethez egyáltalán nem méltó

komolytalansággal veti fel a kérdést:– Parancsolod, hogy összeállítsam e jeles társaság teljes és hiánytalan névsorát?Aztán meg sem várta a Dezmiran válaszát, egymásután a különböző nyomokra világítva így folytatta:– Ez a hegyesorrú csizma, az apró sarokkal azé a Gyálffy Miklósé, aki valamikor a XVI. vagy XVII.

században élt. Akkor még nem csináltak jobb és ballábas lábtyűket... A finom puha sarut néhai Fejszál efíendi viselte, aki damaszkuszi orvos és alkimista volt, és abban reménykedett, hogy ha Gyálffy Miklóst kinevezi „emberarcú ősbikának”, övék lesz a világ minden kincse. A bocskorban pedig, ha nem tévedek, a Csízesi pakulár járt errefelé, jószerint azért, mert sem az úr, sem az alkimista nem tudott sziklát csákányolni, az aranypók pedig varázsigékre nem mászott le a falról. A karbantartott bakancs minden bizonnyal az utolsó Gyálffyé, ő volt egyébként az utolsó vérbeli alkimista és kincskereső a mi tájainkon. Ha igaz, valahol itt alussza örök álmát, mivelhogy az elhanyagolt bakancs tulajdonosa, bizonyos Puhala Viktor, ezelőtt harminc s egynéhány évvel itt, e falak között egyszerűen agyoncsapta. Ami pedig engem illet, tartózom neked egy történettel, melyet eddig én sem vettem komolyan, de most már tudom, hogy szóról szóra igaz.

A KÖR BEZÁRUL, DE VAN-E SZABADULÁS?

Végül is úgy döntöttek, hogy visszatérnek a „Műhely-csarnok”-ba. S miután úgyis mindennek végére jártak, elfogyasztják az utolsó morzsákat is. Aztán jöjjön, aminek jönnie kell.

A nagy csarnok zegzugos falának tövében ültek le egy sziklából fakadó kis forrás mellé, hogy ivóvizük is legyen, mert a patak még mindig elég sárgán, zavarosan sietett keresztül a sötét folyosón.

Ors igyekezett rövidre fogni a Gyálffyék történetét, és annak a hiábavaló kutatómunkának az elbeszélését, amelyet az alkimista-jegyzetek alapján Schraff úrral végeztek a Kígyómálon. Azt is elmondta, hogy eredetileg két barlangocska is szerénykedett a Banyicától északra, de Koncz szerint egyikbe sem volt semmiféle bejáró, holott a bolond báró jegyzetei szerint a „sárkánykígyó ajkapereme”, vagyis a bejárati nyílás, csakis a beomlott barlangocskában lehetett. Koncz szerint a beomlás oka a barlangocska elöregedése volt, és hasonló sors vár a szomszédos üregre is.

Közben elvitatkozgattak arról, hogy tulajdonképpen hol is kezdődött ez a fura história. Ott-e, hogy Puhala Viki fejbekólintotta Schraff urat vagy talán akkor, amikor a Csízesi pakulár elragadta a Gyálffy kerecsenyének zsákmányát?

– Hm – csóválgatta a fejét Ors Péter –, minden, minden nyomtalanul beleveszett volna az örök időbe, ha Puhala Viktor akkor, az utolsó órájában nem gyón meg Schraff úrnak, és nem hagyja rá a varázsvesszőt s a bolond Gyálffy feljegyzéseit. Azt hiszem, a lelkiismeretet sohasem szabad kihagyni a számításból, ha egy-egy igaz ügy sorsa néha bolondok vagy gazemberek kezébe kerül. Mert ládd-e, az ilyesmi előfordulhat. Talán nem is olyan ritkán, amint józan ésszel vagy tiszta szívvel hinni lehetne ...

Dezmiran igen figyelmesen hallgatta végig az Ors beszámolóját, majd áttértek a „géptücsök” kiértékelésére. Ez alkalommal inkább Dezmiran vitte a szót, Ors csupán egy-egy kiegészítő félmondatra szorítkozott.

Mindketten egyetértettek abban, hogy a különös szerkezet célja semmivel sem több, mint egy jelzőberendezésé. A Tau-Ceti emberei természetesen nem tudhatták, mikor érik oda az emberiség, hogy az itthagyott múzeumukat megértse. Ezért – nehogy az üzemanyag időnap előtt elfogyjon – a „géptücsök” szerkezetét úgy állították be, hogy csak ötvenkét évenként a legrövidebb éjszakán lépjen működésbe. Nyilván azért vették június 21-ét jelzőnapnak, mert rájöttek, hogy az északi féltekén ez a legrövidebb éjszaka ideje, amikor az ember legtöbbet tartózkodik szabad ég alatt.

A két kutató abban is megegyezett, hogy a fúróberendezés üzemanyaga csakis valamilyen maghasadásos folyamatból származhat. A Bolond patakát pedig azért kellett a föld alá vezetni, hogy szárazság idején is legyen kellő hűtővize az energiafejlesztő mikrocentrálénak. Ugyanakkor gondoskodni kellett arról is, hogy a megáradt vizek ne öntsék el se a centrálét, sem pedig a remek kis panoptikumot. Ezért a duzzasztó mellvéden felül két csatornát fúrtak, amelyek az „Agyagos korsóban”, a szifón innen ömlenek ismét vissza a barlang eredeti vízrendszerébe. Ha a csatornák betorkolása a szifón túl volna, most nem fájna a fejük, hogy miként térjenek vissza ...

Csakhogy a Tau-Ceti emberei a barlang minél tökéletesebb lezárására törekedtek, hogy a földalatti járatokba csak magas szakmai felkészültségű emberek juthassanak be. Ezért robbantották le a száraz járatokat a Banyicában, a Perlátóban és az Álmos barlangjában.

– Milyen remek megfigyelő az öreg Koncz! – kiáltott fel az elismerés hangján Dezmiran. – Lám, ő észrevette, hogy valamennyit ugyanazzal a technikával ... Igen, pontosan így mondta: „ugyanazzal a technikával” robbantották le. És titoknak nevezte, amit lát, és nem hitte, hogy valaha is rájön a nyitjára.

Értelmet nyert a letört cseppkődarab is. Hiszen a Tau-Ceti emberei, hogy munkájukat elvégezhessék, apróra bejárták az egész földalatti rendszert, amelyet akkor még több száraz járaton át könnyen megközelíthettek.

A patak emelkedő, majd csökkenő radioaktivitását immár könnyen megértették: A csodálatos pontosságú óramű-szerkezet az ötvenkettedik esztendő június 21-e előtti napokban működésbe hozta az atomcentrálét, hogy a fúrófejnek, amely a világítóberendezést a föld felszínére juttatja, kellő energia álljon a rendelkezésére. Ezzel kezdetét veszi a patak radioaktív szennyeződése. A Tau-Ceti emberei arra is ügyeltek,

hogy ez a szennyeződés állatra, emberre káros ne legyen. A hosszú földalatti járatban a sugárzó anyagban dúsabb bomlástermékek nagyrészt lerakódtak. Egy ilyen lerakódási területre ők is rábukkantak. Helyesen gyanította Ors Péter, hogy nem radioaktív érc, hanem csak radioaktív salak, amit találtak.

És Schraff urat sem csalta meg a füle: Nyilván a fényjelek után „üres járatban” azaz „megterhelés nélkül” cirpelt a géptücsök, hiszen már nem kellett a fúrófejet üzemeltetni, csak a fémárbocot visszahúzni, amelynek a csúcsára sajátosan működő világítófejet szereltek. Persze, a kemény sziklában a világítóárboc járatát még annak idején kifúrták, de ötvenkét év alatt a csapadék, a szelek annyira behordják a lyukat, hogy azt esetenként, ha kisebb megterheléssel is, de újra meg újra ki kellett fúrni. Így nyert magyarázatot, hogy annak idején, mikor felfedezték a világítóárboc kerek nyílását, a felszínre kitolt törmelékben miért nem talált mészkőmorzsalékot is, miért csak föld és homok volt benne. Dezmiran meg is jegyezte:

– No, meg kell adni, azért Schraff urat sem a gólya költötte. – Talán most először nevezte orspéteri módon az ezermestert. Aztán váratlanul felkacagott: – Emlékszel? Az öreg Koncz mogyorófa pálcával méricskélte a lyuk mélységét!

– Az egyiket be is ejtette!– Majd kipiszkálja a „géptücsök” ötvenkét év múlva, de akkor én már kilencvennyolc éves leszek!Ors szemüvege felszikrázott a lámpa fényében.– Az a baj, hogy én is ...

Így beszéltek, de mindketten másra gondoltak. Mindketten ugyanarra a sorsdöntő pillanatra, ott a pálcanyelő lyuk körül. Ors ismét maga előtt látta Dezmiran kamaszosan kihívó arcát; még a hangját is hallotta: „oda nem küldheted a tanítványaidat, mert pedagógus vagy ...” És most már mi értelme volna azon tépelődni, hogy vajon megérte-e elfogadni a kihívást? Talán Szőlősi megértette volna, ha akkor nemet mond. Esetleg Jarda is ... De vajon Böjthe, vagy Ardelean, vagy az az ördögfióka Erdélyi, aki a világvégét is lefényképezné ... Hogy is mondta csak? „Ha összeomlana az egész világ, az utolsó pillanatról még csinálnék egy felvételt ...” És amire eddig sohasem gondolt, most reflektorfényben állott előtte élete fő, talán egyetlen célja: a fiúk megbecsülése! Pontosan így! Nem „szeretete”, hanem „megbecsülése”. Mert a fiúk szívében csak a megbecsülés talajából nő ki a szeretet virága. Ezzel le is zárta a számadást, amelynek rendezetlensége, annyiszor nyugtalanította, mióta a szifón innen rekedtek. Nem tehetett másképpen, és immár élete vagy halála egyaránt sorsa pecsétje lesz: Hivatásos nevelő volt, és minden más csak mellékesen ...

Dezmirant is ez a jelenet nyugtalanította. Csakhogy ő sehogysem tudott rendet teremteni a számadásban: túl volt már azon, hogy áltassa magát. Hiszen, ha csak a tudományos cél lebeg a szeme előtt, akkor megvárhatták volna, amíg felszerelnek egy komoly kutatócsoportot. . De őt az bántotta, igen, az bántotta, hogy Ors ismét, ismét „föléje játszott”. Hogy Jarda is átszökött a „Kolumbusz hajójára”, hogy az öreg Koncz is mintha Orsnak falazott volna ... Nem elég, hogy magával rántotta ezt az embert, akit maga sem tudja miért, örök versenytársának érzett, ráadásul az az ízetlen jelenet, hogy ki legyen kettőjük közül a „földalatti részleg vezetője ...”

És most, hogy már nincs kivezető út, mit ér a vezetés?

Szerencsére tépelődésre nem maradt idő, mert ott voltak még a megbeszéletlen részletek.– Azt hiszem – kezdte el Ors –, a hajdani Gyálffy és az alkimista nem hallucinált, amikor a tücsök

cirpelését hallotta. Micsoda véletlen! Éppen akkor bújtak a föld alá, amikor a Kajántető kigyulladt. Vagyis, amikor a jelzőberendezés ismét teljes kapacitással működött.

– És mekkora szerencse! – kiáltott fel Dezmiran. – Ezek a hőbörtös alakok, ha máskor járnak errefelé, végül is kipiszkálják az egész berendezést, ha a fél hegyet is lebontják érte. Már hozzá is kezdtek a munkához!

– Csakhogy végzett velük a sugárfertőzés! A diagnózist elég pontosan közli a hagyaték: arcbőrük megfakult, hajuk elhullott, a nyál kiszáradt szájukban, s az inaik reszketni kezdtek. Jókora adag fertőzés érte őket, mert a környezetükre is át sugározták a bajt ... Pedig a Tau-Ceti emberei aligha akarták gyilkos sugarakkal védeni létesítményeiket. Hiszen egy egészen gyorsan bomló nukleáris anyagot helyeztek a jelzőberendezésbe. Mi például már veszély nélkül megközelíthettük ... Tényleg, milyen szerencsés véletlen a tudomány szempontjából ...

– Ráadásul másoknak is elvette a kedvét, hogy errefelé kajtassanak. S ott a második szerencse – Dezmiran csóvált egyet a fején –, a másik Gyálffyt agyonütötte egy elvetemült, kapzsi alak, és erre beomlik a bejáró előtti barlang. – Dezmiran hirtelen átható pillantást vetett Orsra: – Ez túl sok volna! Ezt nem hiszem! Kell itt lennie valami kijárásnak. Koncz sem tudhat mindent ...

– Jó, jó, de merre keressük?– Ott van a Gyálffy hullája útmutatónak, s a bakancsok nyoma. Elvégre Puhala kikerült innen ...

A HOLTAK KENYERÉN

Az első visszafelé tartó nyomot hamar megtalálták, s annak utána a többit is. Egy keskeny, kazamata folyosószerű járatba vezettek, amelyet a „Műhely-csarnok” egy mélyebb faltüremlése eddig elrejtett a szemük elől. A folyosó agyagos aljazatán jól megkülönböztették a két bakancs nyomát. Itt még együtt ment a két szerencsevadász ...

Ha néha egy-egy keményebb, sziklás padozatú résznél a nyomok el is tünedeztek, Dezmiranék nyugodtan tovább mehettek, mert a folyosón sehol sem mutatkozott mellékjárat, vagy oldalnyílás.

Jó százötven méter után Dezmiran megtorpant:– Állj!A hangjában megvibráló borzalomból Ors azonnal megértette, hogy mi lehet az a földhányásszerü kupac,

amely a lámpák rézsútos fényében fekete árnyékot vet a szürke kövekre. Hamar legyűrték az irtózatot, és tüzetesen átvizsgálták a holttestet: a barlang baktériummentes levegőjében teljesen mumifikálódott hulla annyira hasonlított az egykori Gyálffyra, amennyire az; aszalt szilva hasonlít a szilvára ...

A néhai bolond báró arccal a földre borulva hevert... Tarkóját valósággal szilánkokká roncsolta az irtózatos, erejű ütés, amelyet valamilyen kemény tárggyal hátulról mértek a koponyájára.

A két karja hosszan maga elé nyújtózott. Valószínű az ütés pillanatában ösztönösen a feje fölé kapta a kezét, azután bukott előre. A kezek félig ökölbe szorultan mutattak a kijárat irányába, balkarján kitűnő svájci óra vízhatlan tokban. A lámpa fénye bágyadtan csillant az óra plexiglász lapján.

– Tizenkilenc óra, tizenkét percet mutat – szólalt meg Dezmiran a nyomasztó csendben, amelyben eddig csak lélegzetvételüket hallhatták. Aztán hozzátette: – De ennek nincs semmi jelentősége, ugy-e?

– Semmi az égvilágon – válaszolta Ors elrekedt hangon, a szemét azonban nem vette le a báró teteméről.

Pár lépéssel arrább egy hátizsák hevert. Puhala lökhette le, hogy könnyebben futhasson. A báró valószínű vele cipeltette a saját zsákját is, mert a holttest körül semmi hasonlót sem találtak.

– Azért megnézhetnénk, mi van benne – bökött a zsák felé Dezmiran.– Azt minek? – viszolygott Ors.Dezmiran azonban már alig várta, hogy valami űrüggyel tovább menjenek. Otthagyta Orsot a báróval, s a

hátizsák mellé kuporodott. Erre aztán Ors is tett néhány lépést, és odavilágított, ahol Dezmiran babrált a zsákkal.

A szíjazat és a jóminőségű ponyva, amelyből a hátizsák készült, sehol sem mállott el, s a barlang csíramentes levegőjében még csak meg sem penészedett. Csak merevvé válott, s olyan síkos, nyirkos volt, mint a megfagyott nedves vászon.

Különös módon a hátizsák nyitott állapotban, féloldalára dőlve hevert. A holmik félig-meddig kilógtak, kibuggyantak belőle. Mintha valaki sebtében végigkotorászta volna, s már nem maradt volna ideje, hogy visszacsomagolja.

– Úgy látszik, a gyilkos ... minek is hívták?– Puhala – válaszolta Ors.– ... Szóval az a Puhala valami után kutatott... – dörmögte Dezmiran, és Orsra nézett, hogy neki mi a

véleménye.– Lehet, hogy a feljegyzéseket kereste – tűnődött Ors Péter –, de nem hiszem, hogy megtalálta volna ...

Még sokáig eljárt Gyálffyékhoz az alkimista laboratóriumba ...– Fő, hogy végül is megtalálta, amit keresett. Végeredményben neki köszönhetjük, hogy azonosítani

tudjuk a „géptücsök” körüli nyomokat.– Neki és Schraff úr varázsvesszőjének – helyeselt Ors Péter.

Közben Dezmiran óvatosan kezdte szétrakosgatni a hátizsák tartalmát. Egy pulóver s néhány terítő felismerhetetlenségig összeaszott ételmaradékokkal ... Szét sem lehetett bontani. Úgy kellett arrább lökni az egészet. Aztán három tucat gyertya méghozzá kifogástalan állapotban!

– Legalább hetvenkét óra világosság! – kiáltott fel elragadtatással Dezmiran, aztán hirtelen elkomolyodott az arca. – Talán sok is ...

Előkerült a gyufa is. Tökéletesen vízhatlan csomagolásban. Tíz doboz.– Ebből nekünk is van elég – dörmögte Dezmiran, de azért a gyufát is a gyertyák mellé tette.Legalább tizenöt zseblámpaelem következett. Dezmiran rájuk se nagyon nézett. Odalökte valamennyit a

hasznavehetetlen holmik kupacába. Az ilyesmi pár év alatt önmagában megévődik.Négy nagyon finom márkájú szardíniás doboz következett. Dezmiran végigolvasta a cifra angol és

portugál feliratokat, aztán sóhajtott egyet, s a bádogdobozokat is a nagyobbik kupacba lökte.– Ez már azóta méreg ...Ezután egy ládikószerü valami került elő a zsák fenekéről.– Tartsd csak a lámpát!Ors közelebb hajolt.– „Helgoland ... Schiffzwiback ...” – olvasta hangosan a cifra német feliratot Dezmiran. – Óriási!Egy kiló vízhatlan csomagolású tengerész kétszersült! Akár száz, vagy kétszáz év múlva is fogyasztható!– A halott kenyere ...– De nekünk két napi élet! – kiáltott fel Dezmiran, aztán magyarázólag hozzátette: – Persze, ha nem

találjuk meg a kijáratot ...

És nem találták meg!A barlangi járat olyan szabályosan fejeződött be, mint valami folyosó. Csakhogy az épületi folyosók

végén rendszerint valamilyen ajtó van. Másképp mi értelme volna a folyosónak?Itt azonban semmiféle kijáratnak nyoma sem látszott. Durva, göröngyös fal zárta el a továbbjutás minden

lehetőségét. A fal előtt száraz sziklaaljazat húzódott végig, amely semmi nyomát sem őrizte meg az errejáróknak. Gyálffy holttestén valamivel túl kezdődött ez a masszív, teljesen összefüggő sziklapadló. Azóta nem a nyomok után jöttek, de mégis teljes bizonyossággal, mert a folyosó tömör falai között csak egyetlen út vezetett előre.

– Abszolút lehetetlenség! – rázta meg a fejét Dezmiran. – Puhala kifelé jövet ütötte agyon Gyálffyt. Tehát a kijáratnak itt kell lennie!

– Igen, Kornél ... természetes ... – motyogta Ors ... – de én ... én ... ne haragudj ... izé ... nagyon fáradt vagyok ...

Dezmiran ijedten kapta fel a fejét. Ors pihegő, suttogó hangja komoly bajra figyelmeztette. Ismerte Orsot s tudta, nem egykönnyen omlik össze.

– Péter, semmi! – kiáltott rá szinte természetellenes hangon, hogy leplezze aggodalmát. – Holtpont! Túl kell jutni rajta! Vissza a „műhelybe”! Ott van víz!

– Holtpont? Túl vagyok rajta ... – Ors szemgödrei, halántéka beesett. Úgy nézett Dezmiranra, mint egy halott, aki valamely csoda folytán még támolyog, és beszél is. – Nincs tovább, Kornél...

Dezmiran szó nélkül emelte le az Ors hátizsákját. A hirtelen megkönnyebbüléstől Ors a falnak tántorodott, Dezmiran azonban elkapta a derekánál, csakhogy már az ő karjából is kiszikkadt az erő. Mindketten nekiestek a hideg falnak, amelyen nem volt kijáró, de most megvédte őket a zuhanástól. Lihegve, a falnak dőlve néztek egymásra:

– Lefekszel, Péter! – próbált elmosolyodni Dezmiran. De a biztatásra szánt mosoly torz vigyorrá sikerült. Dezmiran férfias arcáról a megpróbáltatások először lopták le az eltökéltség összhangját, s ez Orsnak minden egyébnél többet mondott.

– Jó, lefekszem – lihegte engedelmesen. Dezmiran pedig óvatosan kibontakozott a különös ölelkezésből, melybe a gyengeség taszította. Minden mozdulatával arra ügyelt, hogy a támogatás nélkül maradó Ors el ne bukjon.

Pár lépéssel odább kibontotta a hátizsákot, s elkészítette a fekhelyet. Aztán odatámogatta Orsot, aki mint valami zsák, amelybe puha, gyapjúszerűséget dugtak, eldőlt a sovány hálóholmin. Dezmiran betakarta. Később elővette a saját takaróját, és azt is ráterítette Orsra.

– Mindjárt kész a tea – biztatta szeretettel. – Negyedkiló kétszersültet ehetsz hozzá!

Ors a meleg takaró alatt csak annyit motyogott:– Logikus ... logikus ... – de nem az ételre gondolt, s ezt Dezmiran is észrevette. Kettőjük között a

borszeszkocka lángja világított. Mindketten abba bámultak.– Mi a logikus, Péter?– A régi babonás Gyálffy belepusztult... a bolond báró és a kapzsi Puhala... és a sor végén mi ketten ... a

hebehurgyák. Talán tudósok, de individualisták...– Csak én, Péter! Csak én ... – kiáltott fel Dezmiran kétségbeesetten. – Én! én! én! – és Dezmiran

dühösen verte a mellét. – Az alkimisták és a bolond báró utódja vagyok. Mindég egyedül akartam győzni! – hangja kimerült az izgalomtól, s csendesen tette hozzá – Főleg ellened, Péter ...

– Szegények, odafent... – Ors már csak suttogott, lihegett. – Most milyen tehetetlenül nézik a vizet... mind csak árad ... árad ...

– Nem, Péter! A közösség sohasem tehetetlen! – Dezmiran keserűen elmosolyodott. – Milyen fura? Ezt éppen én mondom neked ... Szőlősi, Böjthe. Toma, az a kicsi szőke ... még Jarda is ... és Schraff úr ... Mind a te embereid! Én soha nem gondoltam ilyesmire ... én mindig csak egyedül próbáltam ...

Ors szeme lecsukódott. Talán már nem is hallotta, amiket Dezmiran mondott. A teavíz halkan duruzsolt, Dezmiran beleszórta az utolsó csipetnyi porrá morzsolódott teát, amely csak alig-alig festette meg a vizet, de azért otthonos illattal töltötte meg a rideg sziklák közötti menhelyet. Bicskája élével felmetszette a kétszersültes doboz csomagolását: gyönyörű, hófehér szeletek hullottak az ölébe ...

– Ehetünk, Péter! – kiáltott egy nagyot, hogy felébressze Orsot, ha elaludt volna. Ors kinyitotta a szemét, és hosszan, komolyan reánézett. Megrázta a fejét: nem kell.

– Enni kell! – keményedett meg Dezmiran hangja.– Egyél, na. Ne marháskodj ...– Egy embernek négy napi adag... – ellenkezett Ors. – Te jó erőben vagy. Rajtad még segíthet.Dezmiran erre már semmit sem válaszolt, csak belemártott egy jókora falat kétszersültet a teába, s mikor

megpuhult, mint aki orvosságot ad be, rászólt Orsra:– Tátsd ki a szádat!Akár a nápolyi szelet ostyája, Ors nyelvén szétolvadt a megáztatott kétszersült. Az édeskés, széteső falat

ellenállhatatlan erővel követelte, hogy Ors le is nyelje, Dezmiran közben megáztatta a második, harmadik falatot. És Ors egyiket a másik után nyelte-nyelte ...

VALAMIT AZ UTÓKORNAK

Dezmiran pedig nem nézte, hogy mekkora volna a fejadag. Csak örült, hogy Orsban falatról-falatra tér vissza az erő s az élniakarás ... A pamatokban borostás arcból már az utolsó falat lenyelése után valódi orspéteri fénnyel csillant fel a szem:

– Vonjuk le könnyelműségünk végső következményét.– Hogy érted? – rökönyödött meg Dezmiran, mert nem hitte volna, hogy evés után is ott folytatja, ahol

abbahagyta.– Egyél te is. Edd meg az egészet ... Most már mindegy. Fő, hogy erőnk legyen összefoglalni, ami

történt ...– Összefoglalni?– Igen. Persze. Elvégre a felfedezésünkről mi kéne, hogy beszámoljunk a világnak. Vagy nem?– De mennyire! – Villanyozódott fel Dezmiran is.– Vannak részletek, amelyekről csak mi tudunk ... Például a lábnyomok ...– Persze ... persze!

Amíg Dezmiran evett, Ors elővette a jegyzőkönyvét, és beleírta:

„Emberek!Alulírott Dezmiran Kornél egyetemi előadó tanár és Ors Péter középiskolai tanár jelentjük: amiért

Giordano Bruno máglyára lépett, valóság! A mi halálunkat azonban ne hasonlítsátok az övéhez. Ő olyan kor gyermeke volt, amelyben csak egyéni áldozattal lehetett ébren tartani a világ lelkiismeretét. Mi viszont annak ellenére, hogy a huszadik században élünk, könnyelműen lemondtunk a közösség szervezett erejéről, amely egyedül képes minden egyéni kezdeményezést – beleértve a tudományos feltételezések bizonyítását is – diadalra vinni ... Hibáztunk, de tiszta szívvel. Tévútra tértünk, de egyenes szándékkal. Ezért ne azonosítsatok bennünket a szerencsevadászokkal, akik előttünk jártak itten, s akiknek sorsában – úgy tűnik – mi is osztozunk”.

Ors felolvasta, amit írt.– Megfelel bevezetőnek?– Tökéletesen.– Akkor kezdjünk hozzá a jelentéshez.A történeteket s a következtetéseiket rövid tömör tőmondatokban foglalták össze. Semmiről sem

feledkeztek meg, de még egy kötőszóval sem írtak többet a legszükségesebbnél. Jó három óra alatt elkészültek az egésszel.

Csak olyankor adódott egy-két szóváltás közöttük, ha Dezmiran észrevette, hogy Ors Péter a többiek javára túlságosan háttérben tartja a saját érdemeit. Dezmiran ragaszkodott ahhoz, hogy lényegében Orsé a felfedezés joga, s mindenki másnak csak járulékos a szerepe. Ors viszont a maga dolgát egy kézlegyintéssel elintézte.

– Előbb-utóbb mások is rájöttek volna ... Szerencse dolga az egész ...– Persze – hagyta rá Dezmiran –, elvégre mindennel így van. Csakhogy a felfedező az, aki előbb bukkant

az igazságra, s nem aki utóbb.Orsnak ezt be kellett látnia, s végül is a jelentés ebből a szempontból is híven tükrözte az igazságot.– Talán még azt is bevehetnénk, hogy ennek a jelentésnek szerves részét képezik a jegyzetek, amelyeket

leszállás előtt s a barlangi úton készítettünk. Elvégre mi jártunk itt elsőnek. Itt mindennek mi adtunk nevet. Nem? – javasolta Dezmiran olyan szabatosan, mintha katedrán ülne.

Ors gyanútlanul elfogadta a javaslatot, s miközben beírta hogy a jegyzetek „szerves részét képezik” a jelentésnek, észre sem vette, hogy Dezmiran elégedetten elmosolyodik. Sikerült túljárni az Ors Péter

szerénységén: Hiszen véges-végig minden jegyzetet Ors Péter írt! Az övé lesz immár örökre a dicsőség oroszlánrésze, s ennek igazság szerint így kell lennie ...

Ors keményen odanyomta a pontot a mondat végére:– Kész!– Talán valami száp zárógondolat kéne ...– Minek azt? – vonta fel a vállát Ors egykedvűen.– Utánunk nem marad senki, akit az emberiség védelmébe ajánlhatnánk, mint Scott kapitány a

gyermekeit s a feleségét, mikor felkészült a fagyhalálra ...– Nem is arra gondoltam! De a Tau-Ceti emberei mutatót sem hagytak a műszaki berendezésekből...

Vajon miért?

Jó negyedórái vita után, végül is ezt írták a jelentés végére:

„Emberek!Itt e barlangban számunkra ma még elképzelhetetlen műszaki színvonal nyomára bukkantunk, de – úgy

véljük – hiába keresnétek az eszközöket. A Tau-Ceti emberei távozásuk előtt valamennyit megsemmisítettek. E tettükben mi saját történelmi tapasztalataink bölcs végkövetkeztetését ismertük fel. Gondoltak arra, hogy senki birtokába ne kerüljenek nagy teljesítményű eszközök és hatalmas energiák egy olyan történelmi korszakban, amelyben már képesek vagyunk tudományos és műszaki berendezéseiket megérteni, de még hiányzik a bölcsességünk, hogy a nagyszerű örökséget ne egymás ellen használjuk fel! Itt hagyták helyette a „táncoló frízét”. Olyan figyelmeztetés és biztatás ez, amelyet éppen most, a huszadik század hatvanas éveiben minden gondolkodó ember maradéktalanul megérthet. Ezért – véleményünk szerint – a barlangot a lehető legszerencsésebb időszakban fedeztük fel. Ha a kozmikus üzenet megértésre talál, s erőt ad az emberiség legjobbjainak, értelmet nyer a mi cselekedetünk is, amely akaratunk ellenére, s könnyelműségünk folytán, áldozattá válott.”

– Ez is megvan. Írd alá! – és a kemény fedelű noteszt Dezmiran elé tolta. Dezmiran pedig kivette Ors kezéből a golyóstollat, és alákanyarította a nevét. Aztán Ors is mellé írta a magáét.

– Szórj ki a zsebedből minden feljegyzést – rendelkezett Dezmiran.

Ors gondosan átkutatta a zsebeit. Vagy hat különböző nagyságú notesz került elő s jónéhány kockás papírlap. Közöttük volt a két régimódi pepitafedelű notesz is.

– Jó volna, ha időrendbe szednéd őket ...– Bajos lesz – dörmögte Ors –, inkább logikai rendben vannak. De minden feljegyzésnél ott a dátum. –

Aztán suhancosan Dezmiranra kacsintott: – Hagyjunk valami munkát az utókornak is.Dezmirant azonban nem derítette jobb kedvre a halálosan elcsigázott arcból reácsippentő kacsintás. Szó

nélkül összerendezte a jegyzeteket, s valamennyit gondosan becsomagolta a kétszersült vízhatlan vászonburkába. Majd kihúzta a hátizsákja zsinórját, s az egészet szorosan összekötötte, mintha elkövetkező századokra biztosítaná Ors Péter jegyzeteit s kettőjük üzenetét.

Amint elkészült a munkával, a megmaradt néhány kétszersültet a hátizsák oldalzsebébe csúsztatta, a jegyzetes csomagot pedig bedugta mélyen a hátizsák fenekére, aztán Orsra nézett:

– Most már alhatunk is egyet ...

DEZMIRAN, A FEHÉRGALLÉROS

Elsőnek Dezmiran ébredt meg. Pár percig gondolatok nélkül hallgatta Ors szakadozott lélegzését. Felrémlett előtte, hogy legfennebb még két-három nap, és egyedül marad ... Egyedül, jártányi erő nélkül ...

Valami belső védekezési reflex azonban hirtelen leredőnyözte a kétségbeejtő gondolatok áramlását, s pergetni kezdte élete filmjét ...

Kínos-keserves emlékek markolták szíven: az álarcos évek emlékei. Így nevezte gimnazista korát. És most nem vigasztalta, hogy nem tehetett egyebet.

Látta magát tizenkilenc évesen, amint lelép a vonatról a kolozsvári állomáson. Kezében a vadonatúj fiber bőrönd, benne két rend új ruha, fehérnemű, elemózsia ... zsebében az érettségi bizonyítvány ... Simán megszerezte, pedig akkoriban tíz jelölt közül egy-kettőnek ha sikerült.

... És az érettségi bizonyítványa mellett ott lapult az ajánlólevél Datcu főtisztelendő úrtól, a balázsfalvi vikáriustól. Hadd lássák, nemcsak a maga szakállára állított be a teológiára ...

Ő pedig felült egy autóbuszra, a Mátyás-szobornál leszállott, és megkérdezte: merre van az – egyetem?!Az utazástól kicsit gyűrött, de egyébként vadonatúj városi ruha feszült rajta. Zakójának olyan egyenes

válla volt, mint a repülőtisztek uniformisának, s a pantallója is legalább 28 centi szélesen libegett. Igen – emlékszik –, éppen huszonnyolcas volt. Olyanra csináltatta Küküllőváron. Akkoriban az volt a divat.

Az egyetemi megnyitóünnepély kavargásában egy csontosarcú, pápaszemes fiú keveredett melléje. Már látta a beiratkozáskor is. Az szólította meg őt:

– Kollega úr szintén a természetrajz-karra? ...– Igen – s hirtelen fordulattal ő is így folytatta:– Kollega úr szintén?– Ha megengedi: Ors Péter vagyok.– Dezmiran Kornél. ... Hát így ismerkedtek meg.

Dezmiran a sötétben Ors felé fordította a fejét.Szegény Péter! – és átforrósodott szívvel elmosolyodott – tőle tanultam öltözködni! – s majdnem

felnevetett, hogy neki, az elegáns, sőt világfias Dezmirannak valamikor Ors Péter jelentette az arbiter eleganciae-t.

Hirtelen ismét kínos érzések rohanták meg: a szürke köpenyes altiszt, aki csak úgy lemagázta, pedig előtte egy parasztruhás, varrottas inges diáknak akkorákat hajlongott, mintha ő lenne a dékán.

Azok a varrottas inges, népi ruhások ...A megnyitó ünnepélyen az első sorokat foglalták el ... Ők ketten Orssal valahol hátul szorongtak,– Kollega úr, kik azok ottan?– Azok ott? – Ors gyanakvó oldalozó pillantással nézett rá, és némi zavar is tükröződött az arcán. – Azok

a diákság vezérei ... Természetes a jobboldali diákságé. – aztán hozzátette: – Én, a magam részéről nem szándékszom politizálni...

Dezmiran előtt mintha csak most történne, megelevenedett Ors fura arckifejezése, amint magyarázólag hozzátette:

– De természetesen, azért tisztelek minden közösségi, véleményt, és ...Sehogysem tudott visszaemlékezni, hogy még milyen szabadkozásféléket suttogott a fülébe Ors. Ő már a

vezéreket figyelte, s egyre több gyanakvással. Valahogy másképp állt rajtuk a parasztszőttes, mint a falujabeli legényeken ...

– Mondja csak, kollega úr – szakította félbe Orsot –, ezek tényleg parasztok?– Hogy érti, kollega úr?– Szóval ... hogy mi az apjuk?

– Áhá! – derült fel Ors arca, aztán ismét óvatos gyanakvó kifejezést öltött –, hát, akiket én ismerek, azoké nem paraszt... Az a magas szőke, ott a jobb szélen, a Bălăceanu ügyvéd fia, a másik az a markáns, fekete hajú, Popp-Perian Victor, az apja államtitkár is volt... – és Ors még megemlített vagy egy tucat hasonlót, de ő már nem is figyelt oda.

Neki ennyi is elég volt. Most már értette, hogy nem a parasztruhának szólt az altiszt hajbókolása. De valami más is eszébe jutott: vajon rajta nem álruhának látszik: a küküllővári mester remeke? Hiába az egyenes váll, hiába a huszonnyolcas pantalló.

Ors még a diákvezérek neveit sorolgatta, s ugyancsak: nagyot nézett, mikor ő hirtelen félbeszakította:– Kollega úr, hol csináltatja a ruháit?– A ruháimat? Tarkó úrnál.

Púpos is volt, nyomorék is a mester, és kissé konzervatív ízlésű. Éppen amilyennek egy belvárosi két segéddel inassal dolgozó mesternek lennie kell, aki nem tart szabászt, mert maga szab és maga próbál. Tarkó úr, régi szolid cég módjára a két legnagyobb kolozsvári lapban, de mindég a szombati számokban kis keretes hirdetést jelentetett meg: „Tarkó-zakó” ,– csak ennyit. De ezt mindég a harmadik oldal közepén, a hírek között.

Keserűen, lebiggyesztett ajakkal nézegette a küküllővári szabó munkáját. Közben-közben Dezmiranra is vetett egy-egy becsűs pillantást, majd Ors Péterre nézett a régi kuncsaftnak járó bizalmassággal, de azért kellő reverendával:

– Újra kell szabni az egészet. Sajnálom – és széttárta a karját –, ha nem Ors úr ajánlaná uraságodat, semmi pénzért sem vállalnék egy ilyen munkát. De amint esetleg már értesült uraságod, én az Ors úr édesapjának is dolgoztam, a doktorátusi zsakettjét már én szabtam, kérem. Éppen akkoriban vettem át a műhelyt édesapámtól, kérem ... Az Ors úr nagyapja, szintén állandó kuncsaftja volt szegény édesapámnak... Ő szabta kérem, azt a ferencjóskát, amit a legidősebb Ors úr a Mátyás-szobor leleplezésénél viselt. Abban is temették el – és kérdő pillantást vetett Orsra: – Ugye 1926-ban? Az isten nyugosztalja szegényt ...

Közben mértéket vett Dezmiranról, s egymásután diktálta a számokat a nyurga inasgyereknek, s Dezmiran könyöke mellett minden szám után a fiú körme alá pislantott, hogy nem hibázik-e?

– Uraságod jogász? Jancsika, százhuszonhat!– Nem kérem, természetrajz szakos ...– Jancsika, hatvanhét ... Akkor kérem, derékban szolidabban svájfólunk. Janika, hatvankettő ... Nem

annyira jukkeresen, tetszik érteni ...

Másnap megjött az édesapja.– Kornél, nagyon megszomorítottad a tisztelendő urat. És édesanyádat is ...Ezt még akkor mondotta, mielőtt letette volna a nagy átalvetőt, s gyanakodva körülpislantott a kis

cementes padlójú nyári konyha-félében, ahol első kolozsvári szállása volt havi százötvenért.– Fiam, nem volna jobb sorod a teológián? Éppen beszéltük édesanyáddal, ha valami leányért tetted, hát

az sem volna baj. Senki sem erőltet, hogy püspök légy, vagy vikárius, vagy mi ... Csak azoknak nem szabad házasodni ... Éppen mondta Dordea tisztelendő – hogy megöregedett szegény! – hogy ő csak kihúzza valahogy, amíg te végzel. Aztán jöhetnél a helyébe, fiam ... Negyven hold papi föld, fiam! Persze a fizetés ... Új plébániát építünk, öt szobásat... A Haller grófokkal sem cserélnél, fiam.

Ült az öreg a feketére festett, durva pokróccal takart vaságy szélén, s közbe-közbe úgy pislogott körbe, hogy abból könnyű volt megérteni, mit gondol a fia szállásáról.

– Hiába apám ... nem így akarta isten ...Tudta, hogy hazudik, de ezt a hazugságot sohasem szégyellte: Egyetlen érv volt, amelyet valami ősi,

megfoghatatlan beletörődéssel az apja is elfogadott s az anyja is ...– Hát akkor segéljen az isten – válaszolta az öreg, s egy nagyon gyűrött, mocskos ötszázlejest tett a

festetten deszkaasztalra. – A többi elment a vonatra ... Ha tudom, hogy hiába járok ezzel a kis elemózsiával együtt – s az átalvetőjére mutatott –, inkább elküldöm. A Duma Vaszi lánya, tudod, Ankuca, éppen most állt helybe itt Kolozsváron. – Hirtelen összeszűkült az öreg Dezmiran szempillája: – Csak azért mondom, mert nem neked való. Ha összetalálkoztok, nehogy baj legyen ... Mert a lány bolondul utánad ...

– Ugyan, apám!De az öreg Dezmirant nem nagyon nyugtatta meg a fia könnyed legyintése.– Jó, jó, láttam én, amit láttam a tavalyi szüreten.

– De hát, apám, ha már beálltam puttonyosnak, csak megnéztem ki mellé állok. Ha már táncoltam, csak megválogattam, kivel táncolok.

– Igen-igen. De Duma azóta másképp néz rám, s mondhatom, nem valami jószemmel. Tudja ő is, hogy nem neked való a lánya. Most ládd-e, feljött cselédnek, pedig nincsenek rászorulva. Gondold meg fiam, hogy mi, Dezmiránok és a Dumák mióta az eszünket tudjuk, komák voltunk jóban-rosszban. Mikor nagyapád a házat építette, Vaszi apja adott kölcsön. Háromezer koronát! Becsületre. Nem váltóra! Keresztanyád Duma lány – s az öreg mutatóujjával megfenyegette fiát –, s ha békét hagysz Ankucának, a Szimion bátyád fia: Szimionás, az amelyik most kisbíró lesz, elveszi feleségül.

– De apám!– Hát én csak annyit mondok, ha szégyent csinálsz, haza többet ne gyere!

Nem csinált szégyent. Ankucával csak kétszer találkozott, s akkor is úgy beszélt vele, hogy abból akármi lehetett, csak éppen szégyen nem. Azután terjedt el róla odahaza, hogy büszke, hogy lenézi a fajtájabélieket.

Fajtájabéliek?Mikor vonatra tette az apját, s gyalogosan hazaballagott a botanikus kert melletti szobájába, kiült a

küszöbre, pedig hűvös szelek sodorták tova a kapu előtt ágáló jegenye megsárgult leveleit. Az aranyos októberi napsütésben néha egész rajokban repültek tova az águkat vesztett levelek ...

Észre sem vette, hogy Ors Péter kinyitotta az utcai léckerítés kapuját, s már ott is állt mellette.– Mit búsulsz kenyeres? – kiáltotta jókedvűen, mert akkor már tegeződtek. – Ma nem voltál előadáson ...– Az apám volt itt. Gyere be, megkínállak egy kis hazaival.A pohárka erős törkölytől összerázkódtak, s egymásra nevettek.– Na, koccintsunk még egyet.– Mire?– Arra, hogy én is dinasztiát alapítok. Érted?– Nem én.– Olyant, mint az Orsok itt, s a Dezmiránok odahaza.– Igazad van – koccintotta meg a poharát Ors. – Valakinek csak el kell kezdeni... – és nagyot nevetett

hozzá.Dezmiran azonban nem nevetett vissza. Egyetlen könnyfacsaró korttyal küldte le a méregerős hazait, s

nagy falatot tört hozzá a kenyérből, amelyet – jól tudta – az ő tiszteletére sütött olyan habfehérre az édesanyja.

A szemeszter végén már nem volt vitás, hogy csak két legény van az évfolyamon: ő és Ors. És soha-soha eszébe sem jutott álruhába bújni. Pedig sokféle percnyi haszon származott abból negyvennégy előtt is, után is. Ö mindig tiszta fehér gallérban járt és nyakkendővel, és szívből utált minden gyűrött lomposságot, minden színpadias kiöltözködést.

Elnéző mosollyal vette tudomásul, hogy ő a „disztingvált” Dezmiran, az „elegáns Dezmiran”, igen, „Dezmiran a nők kedvence”. Pedig valójában legőszintébb vágya szerint csak azt szerette volna, ha úgy emlegetik, mint „Dezmiran, a fehérgalléros”.

És minden-minden csak azért volt, mert tudva tudta, hogy benne vagy általa valami új kezdődött. Tiszta szívvel ülhetett le Szimionáfe bátyja asztalához, és tiszta szívvel gyönyörködhetett Ankuca fiában, a Dumák és Dezmiranok folytatásában, de az új Dézmiránok sora benne és általa valahogy nem folytatódott, csak éppenhogy megkezdődött.

EGY CSÓK TÖRTÉNETE

– Tulajdonképpen mért nem vetted feleségül Alettát?– Te ébren vagy? – rezzent vissza a valóságba Dezmiran.– Ó, már régen. Téged figyellek. Mintha valamin erősen gondolkoznál. Én is sok mindenre gondoltam,

összevissza ...Dezmiran felkattintotta az egyik zseblámpát, s nagyot sóhajtott.– Kérdeztem valamit – pislogott a lámpa fényében Ors –, de nem válaszoltál.Dezmiran, mint juhász a subáján félkönyökön merengett pár pillanatig. – Különös, hogy éppen te

kérded ... Mindig arra gondoltam, hogy egyszer majd én kérdem meg tőled: Miért nem vetted el te?– Én? – Ors szeme kerekre nyílt a csodálkozástól. – Én úgy emlékszem, te udvaroltál neki...– Én? Waldmesser Alettának? Hisz az úgy járt hozzátok, mint haza. Szomszédok voltatok. Apád, anyád

szinte hogy lányának nem tekintette.– S én mi más lehettem volna, mint a bátyja?– És soha nem is akartál más lenni?– Amíg te közbe nem jöttél, Kornél ...Dezmiran izgatottan felült, s az Ors Péter szigorúra szikkadt arcába nézett:– Én, Péter?! Én?!– Igen – hunyta le a szemét Ors, és egy mély vonás megjelent a szája szögletében. – Véletlenül

megláttalak, ,.akkor” a botanikus kertben. Persze a lányok körül te forogsz ügyesebben ... Azóta is ...– Azóta? – Dezmiran keserűen felkacagott. – De „akkor”, ott mit láttál?– Rég volt, Kornél, hagyjuk ... – Ors mintha pontot tett volna a beszélgetésre. Dezmiran azonban nem

hagyta!– Azt is láttad, mikor megcsókoltam?– Mindent, Kornél – Ors szempillája felpattant, mintha túllátna a sötétségen, valahova a messzibe nézett:– Persze, te őt is otthagytad. Hamarabb, mint a többit. Talán mert egy Waldmesser lánnyal mégsem

lehetett úgy folytatni, ahogy te szoktad. Jöhettem volna én ... De nem akartam minimális megoldás lenni az életében. Hagyományok szerinti, ha úgy tetszik. Te pedig idegen lettél számomra. Hideg, mintha jégkirakatban állnál, s úgy mutogatnád magad a világnak. Most már elismerem, gyűlöltelek. Pedig ezt még magamnak sem vallottam be soha; Nem tartottam volna magamhoz méltónak. És úgy látszik, én is képmutató vagyok. Talán mindenki az a maga módján ...

– Péter, adhatnám a becsületszavamat, vagy amit akarsz, de minek? Mi már túljutottunk mindenen, ami még értelmet adhat a hazugságnak vagy a képmutatásnak. Waldmesser Alettát igazán szerettem. Ha rágondolok, most is úgy érzem, csak akkor lenne értelme az életemnek, ha kettőnkből folytatódik, ami bennem elkezdődött. Az előbb éppen ezen gondolkoztam ... És nem azért hagytam abba, mert egy Waldmesser lánnyal nem lehet ... Reá soha de soha nem úgy gondoltam ... Mikor ő is beiratkozott az első évre, s mi már a negyedikre, azért tette, hogy közel legyen hozzád, hogy egy úton járjon veled ...

– Nem igaz!– Én tudom, Péter, de csak azóta ...Ors megrázta a fejét, és szinte suttogva megismételte:– Nem igaz ...– Mondom, akkor még én sem sejtettem. Sokszor voltunk együtt, hármasban. Emlékszel? Akkor is úgy

volt, hogy mindkettőnket hívott, segítsünk növényt határozni. Te azt válaszoltad, nem jöhetsz, mert engedélyt kaptál, hogy az éjszakát az obszervatóriumban töltsed, s aludnod kell délután.

– Igaz, így volt. A Merkúr átvonulása a nap előtt. Ritka jelenség. Estefelé befelhősödött, és én gondoltam, megkereslek titeket...

– Ne haragudj, Péter, ahogy te viselkedtél, azt hittem: Aletta szabad ...– Az volt! – válaszolta Ors mereven.– Igazán? Hát ide figyelj! Mikor ... mikor odáig vittem a dolgot, hogy semmi kétsége sem lehetett az

érzelmeim felől, benyúlt a ridiküljébe és előhúzott egy fényképet. Egymás mellett álltok rajta. Ő hófehér

nyári ruhában. Két nagy masnival a hajában, és te rövid nadrágban, mint egy matrózinas, kopaszon, de már akkor is szemüveggel. Lehetsz vagy tizennégy éves, de már olyan orspéteres kinézésed van, hogy muszáj volt nevetnem ...

– Csak ez az egy közös képünk van.– Ő is azt mondta – bólintott Dezmiran –, és hogy azóta szeret, mióta az eszét tudja. És én akkor

megemlítettem, hogy most is itthagytad a Merkúr bolygóért, s holnap, ki tudja mi jut az eszedbe. És erre azt válaszolta: „Nem baj, Kornél. Talán éppen azért szeretem annyira. De ha elvégzem a fakultást, mindég sejteni fogom, hogy min dolgozik. És megtanulok angolul és olaszul, pedig ez a két nyelv nem talál egymáshoz, de ő – mármint te, barátom – franciául és németül tud.” És igaz, azt is mondta, hogy engem is nagyon szeret, és olyan jó barátja, mint én, nem volt még senki, és szeretné örökre megtartani az én barátságomat a kettőtök számára. – Dezmiran keserűen legyintett: – Eh, mit mondhattam erre? Én, a „gavalléros Dezmiran”? „Köszönöm az őszinteségét, Aletta kedves, és bocsássa meg a tévedésemet ...” „Remélem, számíthatok a diszkréciójára – válaszolta elgondolkozva –, mert Péter, láthatja, nem valami szabályosan udvarol, de tudom, hogy mennyire szeret. És egyedül csak ő teheti meg az utat az érzéstől a szóig és a szótól a tettig, mert azért férfi ...”

– Így mondta?– Így – ólintott Dezmiran: – „Az érzéstől a szóig s a szótól a tettig ...”– De megcsókoltad. Láttam!– Mit láttál, Péter, mit láttál?! – jajdult fel Dezmiran – Ő mondta, mikor kezet akartam csókolni: „Ne a

kezem, Kornél! Az arcom. Legyen ez igazi baráti csók!” És ahogy az arcát odatartotta, ahogy rám nézett, azt nem érthettem félre. Mikor megcsókoltam az arcát, akkor tudtam meg igazán, hogy Waldmesser Aletta akárkié lehet, csak az enyém soha. És amikor kerülni kezdted, futottál előle, és én láttam, hogy szenved miatta, és nem érti, mi történt, én is meggyűlöltelek, Péter, és meg is vetettelek ...

– Azután is sokat jártatok együtt ...– Persze, mert közös titkunk volt, és közös volt a reménytelenségünk is, amelyről én soha többé nem

szólhattam. Ő pedig csak néha egy-egy fél mondatot. Aztán otthagyta a fakultást, és férjhez ment Kövesshez. De nem tudom, hogy történt. Akkor én már egy éve a bukaresti egyetemen voltam tanársegéd. Csak a házassági kártyájukból értesültem. Aletta küldte, és én táviratban gratuláltam.

– Nekem személyesen kellett boldogságot kívánnom. Waldmesserék szomszédaink voltak ...– Ne haragudj, ez a legkevesebb, amit megérdemeltél. Különös, ha elvetted volna, végig jóbarátok

maradunk. Eh, bolond az ember!

Nemsokára Dezmiran visszavackolódott a takaró alá, és eloltotta a lámpát. Az irgalmatlan sötétség ismét palástja alá rejtette őket. Csak a távoli vizek zúgását hallották, mintha tengeri kagyló héjába fülelnének. Úgy rémlett, denevérszárnyon átsuhant valami a szigorú falak között.

MEGHALNI EGYEDÜL KELL

Mély, nehéz buffanás!Alig észrevehetően a sziklapadló is beleremegett, de Ors Péter nem ébredt fel, csak Dezmiran fülelt a

sötétbe.– Helyes – gondolta –, felszíni esőzések idején előfordul, hogy egy-egy meglazult sziklatömb leszakad ...Vagy húsz perc múlva megismétlődött a távoli fojtott puffanás.– Hm! – kapta fel a fejét Dezmiran.Jó negyedóra múlva ismét ...Dezmiran hirtelen felült.– Ez lehetetlen! – kiáltott fel önkéntelenül, majd mintha eszét vesztette volna, rázni kezdte Ors vállát: –

Péter, ébredj! Robbantanak! Megmenekültünk! – és kiáltozott összevissza értelmes és értelmetlen szavakat.Ors, mikor magához tért a kábulatból, másra nem gondolhatott, csak arra, hogy Dezmiran eszét vesztette.– Gyújtsd meg a lámpát!Dezmirant a józan hang magához térítette, s mikor felkattant kezében a fény, már szelíden, szinte

bocsánatkérőén mosolygott:– Megijedtél, Péter?Ors gyulladt szemeit Dezmiran arcára függesztette, s komolyan, szinte magyarázólag szólott:– Nem baj, Kornél... Az ilyesmi bárkivel előfordulhat ... Olyan a helyzet ...– Nem, Péter! Semmi pszichés zavar ... Tényleg! Robbantanak! Figyelj csak!Hosszú-hosszú percekig hallgattak. A csendet csak Dezmirannak egy-egy bizonykodó félmondata törte

meg, és Ors Péternek nem volt szíve hozzá, hogy kiábrándítsa. Hagyta, hogy bizonykodjék Dezmiran, s már eleve elhatározta, hogy ha majd „hallani fog” valamit, ő ráhagyja...

Bumm! ... Bumm! ...Egymásután kétszer is végigremegett a barlangi folyosó!– Hallod? Dupla robbantás! – Dezmiran már nem tudta magát tűrtőztetni. Izgatottan felállott, és háttal a

folyosó sziklafalának dőlt. – Koncz, vagy más valaki rábukkanhatott valami repedésre ... Most azt tágítják ...Biztos behatolnak a barlangrendszerbe! A patak mentén megtalálják a nyomunkat ... Péter, menjünk

vissza a patakhoz!Ors rekedt, suttogó hangon válaszolt:– Te csak eredj, Kornél ... Én maradok ... muszáj ...Dezmiran ebből megértette, hogy Orsnak már jártányi ereje sincs. Hirtelen hangnemet változtatott.– Ugyan kérlek! Igazad van. Tiszta sor! Ha összevissza mászkálunk nehezebben kapnak meg ...És maradtak mindketten, s hosszú-hosszú órákon át hallgatták a meg-megismétlődő robbantásokat. Végül

is Ors merte kimondani, amire már mindketten gondoltak.– Nem találtak semmi repedést ... Szegények ... Talán a jelzőberendezés nyílásánál próbálkoznak, de ott

nagyon vastag és tömör a sziklatető ...– De honnan van robbantószerük? – kiáltott fel Dezmiran. – Lehet, hogy odafent immár százan meg

százan dolgoznak!– Adj vizet! – sóhajtott fel Ors.Dezmiran előkotorta az egyik kulacsot. Megrázta. Üres, és üres volt a másik is. A folyosó pedig száraz

végig a „Műhely-csarnok” forrásáig ... De ivóvíz nélkül nem maradhatnak!

A két üres kulacsot s a két termoszt belökte az Ors Péter oldalzsákjába. Mint parasztok a vásárjáró szeredást, az egészet a nyakába kanyarította.

– Félóra múlva itt vagyok – azzal már indult is visszafelé a folyosón. A feje furán kóválygott, de csak rakta egyik lábát a másik után ... Mégis mintha lebegne valahol a sziklapadló s a szigorú kőmennyezet között. A folyosó is enyhén libegett-lengett a szeme előtt, mintha csónakban állna, vagy járna... vagy szárnyak nőttek volna a bokáira.

Mindez együtt részeg jókedvre derítette: A Dezmiránokra gondolt, a Dumákra, földdel birkózó őseire. Lám, őt nem terítette le a nélkülözés, ő nem adja meg magát soha ...

Nem is emlékezett, mikor ment el Gyálffy hullája mellett ... Már jól hallotta a patak csörgedezését is ... És könnyen, hamar tájékozódott a „Műhely-csarnok”-ban is. Egyenesen a forrásnak tartott. Amint megpillantotta a sziklák közül előbugyogó kristálytiszta vizet, amely kalapnyi tavacskát képezett mielőtt tovaszivárgott volna, pokoli szomjúságot érzett. A nyál kiszáradt a szájában, akárha a Szahara homokján vándorolt volna.

Féltérdre ereszkedett, aztán jobb tenyerével a sziklaaljazatra támaszkodott. A másik kezében a lámpát tartotta, s a víz fölé hajolt.

Mintha mély kút fenekére nézne: lent, távol ... hihetetlen távol megpillantotta az arcát. Aztán elsötétült előtte a világ. A lámpa messze hengeredett a kezéből, s fénykévéje árván, magányosan veszett el az irgalmatlanul fekete magasságban ...

Ors Péter agya tisztán, pontosan működött. Már nem ringatta magát csalóka reményekben. Mint végzetes kórt egy idegen emberen, olyan tárgyilagosan állapította meg, hogy jártányi ereje sincs. Ebbe bele is nyugodott annyira, hogy még csak kísérletet sem tett egyetlen mozdulatra sem.

Csak mikor Dezmiran vízért indult, fordította feléje a fejét: ilyent még sohasem látott! Így is lehet járni?Dezmiran úgy imbolygott tova, mintha a tulajdon falon táncoló árnyéka volna. Lábait, karját furán,

minden összhang nélkül emelgette, s minden lépés után meg-megtántorodott. Ors azt hitte, hogy kínos erőfeszítést tesz minden méterért. Rekedten, hörögve tört elő torkából a hívó hang:

– Khornéééhl ...De az már nem hallotta, talán nem is hallhatta. Csak imbolygott, tántorgott tova, míg csak el nem veszett

a folyosó kanyarulatában.Az egyedüllét fura, barátságos öleléssel vette karjaiba. I.ekattintotta a lámpáját. Várt és számolgatta a

különös puffanásokat...Valamikor a tizedik táján döbbent rá, hogy sok idő eltelt. Legalább három-négy óra ...A lámpája után tapogatott. Felkattintotta. Hosszan, reménytelenül nézte a számlapot: a másodpercmutató

meg sem moccant. Már nem is emlékezett, mikor húzta fel utoljára. Mindenesetre mióta ebben a folyosóban hevernek, nem nyúlt hozzá ...

– Mindegy! – sóhajtott hangosan –, úgysem néztem meg, mennyi az idő, mikor Dezmiran útnak indult.Fő, hogy mindent elrendeztünk – oltotta ki a fényt, s belemerült a puha, bársonyos sötétségbe. –

Meghalni így is, úgy is egyedül kell.

A KOZMIKUS JELRENDSZER JEGYÉBEN

KISÜT A NAP

– Miért nem húzza le a cippzárát, Sporescu úr?A pilóta zavartan a bőrblúza nyakához kapott, s ha lehet, még magasabbra igazította a gallérját.– Ne csodálkozzon, kisasszony. Izé ... az ingem nyaka ... izé, na! Szóval nem a legkifogástalanabb – azzal

haragosan a tányérja fölé hajolt, és olyan illetlenül nagy falatot tömött a szájába, mintha a repülőtér kantinjában tízóraizna öt perccel felszállás előtt. – A kutyafáját, maga is mindent észrevesz, mint az édesapja.

– Csak nem keveredett konfliktusba a papával?– Én? Konfliktusba? Bevetésen a kommandánssal? Mert a maga papája igazi kommandáns, kérem. S a

helyzet is olyan bevetés-féle. Ha ő egyszer azt mondta „Sporescu úr, kérem feküdjék le. A maga dolga nem az, hogy itt lapátoljon”, hát én befogom a számat, kisasszony, és lefekszem, és abszolút az én privát ügyem, hogy közben mit gondolok. Igaz? Egyébként, higgye el, már nagyon kivannak odafent az emberek ... Még az a bivaly Schraff is. Pedig az nem is ember ... az egy mechanizált őstulok.

Aletta közben figyelte a pilóta frissen borotvált arcát. Orrát megcsapta a levendulakölni illata, amely összekeveredett a bőrruha s a mosdatlan férfitest izzadtságszagával. A pilóta szeméből eltűnt a kackiás fény, a szeme mintha mélyebbről nézett volna a világba, s a szeme sarkában éles szarkalábakat rajzolt a fáradtság.

– És a fiúk?– Áh! – legyintett Sporescu –, bírják úgy, mint a többi. Hét napja lapátolnak ők is. Már csak egy lógós

poszt van odafent: az enyém. Különben nemsokára meglátja. Édesapja utasítására fel kell vinnem magát is.Aletta a meglepetéstől hirtelen felugrott, majd aggódó arccal rátenyerelt a konyhaasztalra, amely mellett

Sporescu rántottázott.– Csak nincs valami baj?A pilóta komikusán elhúzta a száját, s a szeme sarkából felfelé nézett a lányra:– Gondolja, hogy ha baj volna, magát hívná?– Óh, édesapa nagyon bízik bennem!A pilóta szemébe visszaszökkent a régi hetyke derű, s nyílt pillantással gyönyörködött a gyönyörű

lányban.– Két-három óra múlva, ha igaz, áttörték az omlást.– Óh!

Ilyesmit csak háborús filmeken látott Aletta:Lent, a Kígyómál szurdokjában még egy hangya sem mozdult. Csak a hegynek vezető árok jelezte az

embertelenül kemény munkát, amely immár nyolcadik napja szakadatlanul folyik.Hirtelen két egymásutáni robbanás rázta meg a szurdok felett szitáló helikopter testét, s az omlásba vágott

árok végéből füst, por és törmelék csapott a magasba.Abban a pillanatban megélénkült az egész szurdok: a kövek mögül, a szögletekből, mindenünnen lapátos,

csákányos emberek siettek elő, de nem mint valami hangyaboly, sürgő, nyüzsgő összevisszaságban, inkább mint gyakorlatozó katonák: elöl a csákányosok igyekeztek, kezükben lelógatva vitték a szerszámot, hogy senkit meg ne sértsenek, nyomukban a lapátosok, s leghátul hat ember, három párban állva, páronként egy-egy fölhordó tragacsot cipelve. És valamennyien a mélyen, szélesen kivágott árokban tűntek el.

– Jól belejöttek, mi? Hajaj, a maga papája ... Szóval mese nincs!Lehetett félkilenc, mikor a helikopter a Kígyómál fölé ért. Tíz nap után először a sziklarengeteg ismét

teljes fényben ragyogott. A felhők eltűntek az égről. A csatakos napok emlékéül csak egy-egy mélyebben fekvő szurdok párállott már. És sárgán, zavarosan rohantak lefelé a megvadult vizek, és szélesen egykedvűen öntötték el a Lófő-szikla alatti kaszálókat. Két-három napba is beletelik, amíg megtisztul a patakok vize, s medrébe tér az ár ...

Két-három nap múlva... De az már késő! Orsoknak nagyon késő volna ...Az embereket nem tévesztette meg a hirtelen nyakukba szakadó fényzápor. Éppen csak lelökték

magukról a vízhatlan holmikat, pulóvereket, gyapjú condrákat, kinek amije volt, és ingujjban, majóban

folytatták komoran, elszántam a munkát, s ugyanazzal a mozdulattal törölték le homlokukról a patakzó verítéket, amellyel a minap az arcukba csapó esőlevet törölgették.

Csak Kövess mérnökön lóg egy végig kigombolt esőkabát. Elfelejtette lelökni, vagy talán ideje sem volt rá. Úgy siet a lánya elé.

– Édesapám!Megölelik egymást. Aletta orrát ugyanaz az áporodott izzadságszag csapta meg, a napok óta le nem vetett

ruhák, fehérneműk savanyú illata. De az apja arca sűrűn szakállas, és homlokán egy sáros folt, s a ruhája, bakancsa is csupa-csupa sár s a szeme vörös, gyulladt.

– Itt a szemüvegem – kapta le Aletta foncsorozott napszemüvegét, s az apja nem ellenkezett.– Jó lesz – és feltette a groteszk, arcához egyáltalán nem illő holmit, s elmosolyodott halványan: –

Jólesik.– Ugye megmented őket?– Én? – Kövess megcsóválta a fejét. – Talán mi ... Ha Păcurar nem tévedett, egy óra múlva ...– Biztos nem tévedett!Kövess a lányára nézett. A sötét szemüveg eltakarta a tekintetét.– Reméljük, kislányom.– És a fiúk?– Karcsiék? – Kövess megsimogatta a lánya arcát. – Egy csoportban vannak valamennyien. Szőlősi a

felelősük. Éppen alusznak, mert éjjeli váltásban dolgoztak. Most pedig – keményedett meg hirtelen a Kövess hangja –, neked kell lehordani mindent. Sajnos, egy embert sem nélkülözhetünk. – Hirtelen a háttérben álldogáló pilótához fordult: – Sporescu úr, segíthet.

Sporescu rég kialakult reflexszel összekapta a bokáját, de aztán „civilesen” meghajolt, a kezét azonban a sapkájához emelte:

– Igenis, mérnök úr!Kövess biccentett egyet a fejével, aztán megfordult, és lesietett a dombocskáról, amelyre Sporescu úgy

tette le a helikopterét, mint valami légipockot egy vakondtúrásra.

Păcurar csak az ujjával intett, hogy a konzervesládát s a kenyeres zsákot vigyék be a barlangocskába, amely a mentőosztagok éjjeli pihenőhelye. Aletta egyetlen pillantással felmérte, hogy az öreg legényt alaposan megpuhították a viszontagságok. Állapotának szimbólumaként egykori fölfelé pödrődő bajusza most két szárnyát torzonborzan lefelé lógatta, s a kusza szálak vége a deres borosták közé keveredett.

Mindjárt a bejárat mellé tették le a ládát, s mellé a kenyeres zsákot.– A többit egyedül is elbírom – dörmögte Sporescu, és megfordult a slibovicás korsóért s a másik

hátizsák kenyérért. Az emberek váltás után, mielőtt enni kezdtek volna kaptak egy-egy korty pálinkát is. Kövess tudta, hogy a kimerült testet elzsibbasztja az ital, s ha nem érzik annyira a fáradtságot, többet s jobbízűen esznek. Így, amit nem tanácsolt volna a rendes körülmények között dolgozó embernek, most maga rendelte el a súlyosan robotoló csoportoknak.

Aletta szeme csak lassacskán szokta meg a félhomályt.Előbb csak a lélegzésből sejtette, hogy körülötte többen is alhatnak, aztán lassacskán meg is tudta

különböztetni a földön heverő alakokat.Sorban egymás mellett feküdtek a fiúk. Egyik-másikról csak éppen sejtette, hogy kicsoda, mert a fejükre

húzott takaró félig eltakarta az arcokat. Kócos, torzonborz hajuk mint valami bizarr növény levélzete bukkant elő a takaró alól: szőke, barna, seszínű levelek ... S az egyenletesen emelkedő-süllyedő takaró.

Odakint éles sípszó. Aztán pár pillanatig csend, s végül két, falakat remegtető puffanás. Ismét robbantottak.

De idebent senki sem mozdult. Nem szakadt meg a mély lélegzetek egyenletes ritmusa, s a pokrócok emelkedő-süllyedő hullámzása.

Minden fekhely végében sáros, ázott bakancsok, mellé lökve a kérges, nedves harisnyák, s a takarók végére terítve az ázott, gyűrött ponyvakabát száradni, s talán melengetni az átázott lábakat.

– Szegény fiúk ...Karcsi az alvók között valahol a középtájon feküdt kissé elnyílott szájjal, féloldalt, baltenyerét az arca alá

simítva. Aletta hosszan, tanácstalanul nézte. A fiú teste egyszer megrándult, mintha villamos áram rántaná, de aludt tovább.

Odakint ismét dörrent a hegy oldala.

– Nincs semmi baj ... nincs semmi baj ... nincs semmi baj ... – tolultak Aletta ajkára a szavak, s úgy kapaszkodott beléjük, mintha háborgó tengeren zsolozsmázna, mikor már feltűnt a távoli part.

– Rendben van! – tette le a korsót és a kenyereszsákot Sporescu. Aletta úgy fordult meg, mint akire ráijesztettek. Sporescu szélesen az arcába mosolygott: – Most nem valami szívderítő látvány, de belevaló gyerekek. Én mondom.

– Óh, Sporescu úr, ki gondol most ilyesmire?– Én!És Alettának is el kellett mosolyodni, amint a Sporescu derűs képébe nézett. De a pilóta arca hirtelen

elkomolyodott, s valahova a messzibe nézett, oda, ahova Aletta nem láthatott.– Azért jó, hogy az édesanyák nem mindig láthatják a fiaikat. Ezt én mondom, magának, kisasszony ...

KETTŐS GARANCIA

Schraff apró, kemény ütésekkel végigkopogtatta a sziklafalat. Az eddigi omladékos, agyaggal tarkított törmelék helyett most összefüggő mészkőtömb állta útjukat. Ezen látszott, hogy évmilliók óta megbolygatatlanul áll. Azért Schraff egy kérdő pillantást vetett a mellette álló emberre, aki szemébe húzott kalappal figyelte, hogy mi történik. A többiek is abbahagyták a munkát, s várták, hogy mi lesz a döntés. Schraff kérdő pillantására az ember némán bólintott: Ez az!

– Fusson valaki a mérnök úrért és Păcurarért.– Nem kell, itt vagyok – bukkant fel az árok peremén Kövess. – És jön már Păcurar is. – Aztán tölcsért

formált a tenyeréből, úgy kiáltotta: – Sporescu úr! Gyújtsa meg a tüzet!– Parancsára! – hangzott a barlang irányából a távoli kiáltás, és nemsokára a Kígyómál pereméről, mint

kobrabűvölő kosarából magasba emelkedett egy vékonyan ide-oda imbolygó füstkígyó: Elérték a falat, amelyen ott kell lennie a bejárónak!

Păcurar meg-megsimogatta a bajuszát, mivelhogy a torzonborz szálakat nem igen lehetett pödörgetni, ami pedig voltaképpeni szokása, ha fontos ügyben célszerűen kellett gondolkodnia. Most pedig életbevágó volt az ügy.

Az egykori barlangocska hátsó falán, ameddig hét megfeszített munkanappal előtörték magukat, semmi bejáró sem mutatkozott. Nyilván néhány méterrel, esetleg csak két-három arasszal eltájolták magukat, s az árok nem a bejárónál végződött, hanem mellette.

Igen, de merre? Jobbra vagy balra forduljanak?Schraffnak már valami keserű, csípős megjegyzés billegett a nyelve hegyén, de inkább lenyelte. Látta,

hogy elég pácban van az öreg „kabánás” anélkül is.Hallgattak az emberek is. Csak egyik-másik törölgette szennyes inge ujjával a homlokát. Valaki

megszólalt:– Fel kéne hozatni az öreg Onisiet is.De aztán ismét csend lett, mert Kövess mérnök csak legyintett rá: Újabb huszonnégy óra, s az most nagy

idő. Végzetesen nagy idő ...– Mindegy már, verje meg az isten – tört ki a kétségbeesés Schraffból –, dobjunk fel egy piculát, aztán

jobbra, vagy balra. Csak vágjunk már neki!– Nyugalom, Schraff úr – intette le Kövess –, van jobb megoldás is. – Aztán Schraff mérges, kérdő

pillantására csendesen, kevésbé magabiztosan hozzátette: – Biztos, van okosabb megoldás is.Az emberek azonban észrevették, hogy Kövess is tanácstalan, s a bizalom helyét valami szorongó

aggodalom foglalta el. Úgy érezték, hiába volt minden. Talán az egész hiába ...Aletta később, ha visszagondolt rá, sehogysem tudta megmagyarázni. Csak azt figyelte meg, hogy egy

öregedő, bozontos szemöldökű ember, aki a közelében állt, kedvetlenül lelökte a lapátját, s mellé ült egy kőre. Egymásután mások is követték a példáját, s néhány perc múlva már alig volt szerszám a kézben. Ácsorgó, lézengő emberek mindenfelé, és az apja csak állt az árok peremén, és levette a sapkáját, s megtörölte a homlokát.

Kifűzött bakanccsal legelőször Szőlősi klotyogott elő a barlangból. Borzasan pislogott bele a napvilágba. Aztán csodálkozó arccal fordult a munkahely felé. Állt egy pillanatig. Összevonta a szemöldökét, s aztán visszaszólt a nyíláson.

Aletta otthagyta az embereket, és sietett a fiúkhoz. Azok már szivárogtak egyenként vele szemben az árok felé. És köszönt mindenik, és visszaköszönt egyenként mindenkinek, ahogy jöttek: Szőlősinek és Vargának, Ardeleannak és Erdélyinek és Jardának, és mindenikkel váltott egy-két szót. Jardával kezet is fogott. S a bejáró előtt Döncibe ütközött:

– Kezeit csókolom!Olyan, olyan különös volt ez az elnyűtt, szakállas, kócos Dönci, amint kifogástalan eleganciával hajlong

és bókol, és úgy csókol kezet, mintha éppen most lépne be egy késő délutáni feketére. És olyan rokonszenves így:

– Ejnye Dönci, pedig én azt hittem, maga javíthatatlan.– Azért csak ne túlozzuk el a dolgokat, Aletta kedves. Minden a véletlenen múlik. De mondja, miért

álldogálnak azok ottan? – és feleletre sem várva, meghajolt.– Bocsánat! – s azzal már tova is állott.Aletta pár pillanatig még utána nézett. A fiatalember egyenesen Szőlősihez sietett. Pár szót váltott vele, s

aztán eltűnt az árokban.

Karcsit pár pillanatig szokatlan csend vette körül. Senki sem lélegzett, sóhajtott mellette. Mintha egyedül volna a barlangban. Hirtelen felült s körülnézett. A lábánál állott valaki. Zavarodottan pislogott vagy kettőt, aztán mérgesen visszavágta magát a kemény fekhelyre.

– Karcsi!A fiú ismét felült.– Tényleg te vagy?– Én! Én! De miért vagy olyan mufurc?A fiú álmosan elmosolyodott:– Tudod, mindég veled akartam álmodni, de sohasem sikerült. Most hogy megláttalak, elfutott a méreg,

hogy pont ilyenkor ébredek fel. Gondoltam, hogy izé ... – és hangosan elkacagta magát a bolondságon, és Aletta is kacagva kuporodott mellé a takaróra.

A füstjelre mindenki összegyűlt, aki távolabb pihent, heverészett, mert a barlangban csak az „alvó csoport” számára volt hely.

– Nocsak – nézett körül apró gombocska szemével Koncz professzor – ennek hamar a végére járunk. Jöjjön csak ide, öreg vadorzó!

Păcurar előállott a hívásra.– Vagy két száraz esőkabátot kérek.Jarda a barlangba futott, s miközben összeszedett négy szárazabb viharkabátot, odaszólt Alettáéknak:– Jöjjenek maguk is. Megjött az öreg Koncz.Az öreg a földre terített kabátokra kigöngyölgette a világ legpontosabb helyszínrajzát, egy nagy lapos kő

mellé kuporodott, s végtelen türelemmel tájolgatni kezdte a térképet. Közbe-közbe a köréje szállingózókat egy-egy intéssel a háta mögé parancsolta, hogy a terep minden pontját jól láthassa. Végül is négy-öt öklömnyi kővel rögzítette az „abszolút pontossággal” betájolt helyszínrajzot.

– Na, halljuk! – fordult Păcurarhoz, de az csak értelmetlenül nézett körös-körbe. – Ember! Próbáljon visszaemlékezni!

– Igenis, kérem – topogott egyik lábáról a másikra Păcurar, de nem éppen úgy, ahogy egy magafajtájú menedékházi gondnokhoz illik. Schraff pedig életében először szurkolt, hogy Păcurar valahogy kimásszon a pácból. Az igazat megvallva, ő sem igen értette, mit kíván az öreg Koncz. De azt valamennyien látták, hogy most minden a Păcurar emlékezetén múlik, még a térkép hasznavehetősége is.

– Ej – rázta meg a fejét Koncz, és a barátságos mandarinmosoly egészen megbátorította Păcurart – elfelejtettem, hogy a gondolatolvasáshoz nem ért. Hát ide figyeljen csak: Képzelje el, hogy a barlang nyílásában áll, és éppen szemben a fallal. Érti?

– Igenis, kérem – és Păcurar pontosan a Kígyómállal szembe fordult.– Na most, nyújtsa ki a kezét pontosan a bejáró irányába. Ha lehet, éppen a közepének.Păcurar határozottan előre, kissé jobbra felemelte a kezét. Az öreg Koncz pár pillanatig mérlegelte a

Păcurar mutatta irányt. Aztán gondosan a térkép fölé hajolt. Felnézett, s határozottan kijelentette.– Jobbra kell fordulni az árokkal. Ha Păcurar jól emlékszik, húsz centire vagyunk a bejáró szélétől. De az,

hogy jobbra, biztos.A lélekrabló varázslat, amely az emberek szívéből elorozta a reményt, s a karokba, derekakba fájó, ólmos

fáradtságot öntött, egyszeribe tovatűnt. A robbantómesterek utasítás nélkül nyúltak a fúrógépek után. Mindenki szerszámhoz kapott. A váltások összekeveredtek: megkezdődött az utolsó méterek leküzdése, a végső nagy hajrá.

Csak Kövess homlokán suhant át egy gondterhelt árny.– Professzor úr, ne vegye rossz néven – fordult Konczhoz halkan, hogy senki se hallja –, biztos? Nehéz

volna folytatni, ha csalódnának ...– Kettős garanciája van, mérnök úr. A Păcurar tájékozódó képessége, és az én térképem. Közel negyven

éve még egyikben sem csalódtam ...

Hosszú éles síp szakította meg a társalgást. Kövess egy közeli kiszögellésbe vonta Konczot. Egy perc múlva ismét feltrillázott a síp. Aztán kettős dörej rezegtette meg a sziklákat, s a még fel sem szálló lőporfüstbe egymást kergetve rohantak be a csákányos, lapátos emberek.

Úgy látszik, mélyebbre fúrhattak, vagy hogy a rétegek állhattak úgy, de vagy hatvan centit haladt az előhajtás. Még félig sem takarították el a törmeléket, amikor Păcurar és Schraff már közelhajolva, mintha valami elmosódott feliratot olvasnának, apróra végigfűrkészték a sziklafalat.

– Hm. Mintha ... – bökött egy hajszálnyi egyenes vonalú repedésre Păcurar.Schraff előhúzta a zsebkését, és óvatosan piszkálgatni kezdte a repedésbe rakódott sarat. Amint haladt a

munkával, egyre szebben kirajzolódott a bámulatos pontossággal becsiszolt zárókő egyenes vonalú pereme.– Professzor úr! Mérnök úr! – tört ki a felkiáltás Schraffból. – Megvan!

A „TÁNCOLÓ FRÍZ” IGAZA

Elsőnek Schraff kúszott be a fél embermagasságnyi nyíláson, s odaát menten talpra is állott. Utána Păcurar, Jarda, Szőlősi, Böjthe, mindenki. Hiába kiabált az öreg Koncz:

– Álljanak meg emberek! Ez nem gyerekjáték. Megőrültek?Mint megtorlott áradat, ha rést szakít a gáton, nyomultak befelé a hegylakók és diákok vegyesen.

Zseblámpák kerültek elő, fenyőfáklya sercent ... Csak egy-két öregebb lapátos torpant meg Koncz hívó szavára, és Aletta sodródott a szélre, míg Kocsis Dönci tétovázott. Nem tudta, Koncz figyelmeztetésére hallgasson-e, vagy a szíve szavára.

Kövess egy pillanat alatt átlátta a helyzetet. Megvonta a vállát, és kissé zavartan Konczhoz fordult:– Nem hagyhatom magukra őket – és az ő zsebéből is előkerült egy lámpa ...Schraff a lámpa fényében elsőnek pillantotta meg Orsot. Amint ott hevert, s a fénytől csak pislogott, úgy

tűnt, mintha csak most ébredt volna meg.– Tanár úr, az istenfáját, de jó alvókája van! – rikkant ki az öröm Schraffból.Orsnak inkább csak a szeméből lehetett kiolvasni, hogy ráismert öreg barátjára. Mint aki nehéz takaróval

küszködik, felemelte a kezét, s valahova a folyosó mélye felé kavilált. A hang sípolva tört elő kiszáradt torkából:

– Khornéhl... – azzal féloldalt fordult a feje: elvesztette az eszméletét.Schraff abban a pillanatban mellé térdelt. Hatalmas karjaival átnyalábolta az Ors derekát, s megindult

vele féloldalasan a kijáró felé:– Utat emberek! – lihegte, s a fejével hátraintett: – A másikat ott beljebb keressék ...Păcurar pedig körbevilágította a fekvőhelyet, s összeszedett mindent: a két hátizsákot s a takarókat. Azzal

a Schraff nyomába szegődött ő is. A fiúk is megindultak kifelé. Csak Szőlősi nézett össze Jardával, s tekintetükkel Kövesst keresték. Ott állott nem messze tőlük. Brandt, Bucşa, Fábián Rudi mellette. Brandt intett a fejével:

– Igen, fiúk. Mi továbbmegyünk.Még két-három ember csatlakozott hozzájuk. A többi Ors láttán rádöbbent a veszélyre, s most

tanácstalanul álldogált. Kövess mielőtt meggondolnák magukat, összeszedte a lámpákat. Hét-nyolc ember elég erre az útra. A többi fáklyafénynél forduljon vissza.

Félóra múlva pedig hozták kifelé Dezmirant is. Csak félig volt magánál. De élt! Élt! Éltek mind a ketten!

Néhány korty forró teától, morzsányi keksztől, kockacukortól Ors és Dezmiran annyira rendbejött, hogy Sporescu „szállítható”-nak nyilvánította őket. Egyébként csak rájuk kellett nézni, látszott, hogy tanácsos, ha minél előbb orvoskézbe kerülnek.

Embergyűrü közepéből emelkedett magasba a helikopter. Ors és Dezmiran tenyerét ötven-hatvan kézfogás melengette, ötven-hatvan arc emlékét vitték magukkal. Emberekét, olyanokét, akiket addig sohasem láttak, de akikhez mától mindörökre eltéphetetlen kapcsolatok fűzik mindkettőjüket.

– Aki az életedet menti meg, mintha apád s anyád volna egyszerre – dörmögte meghatottan Ors a Dezmiran fülébe.

– Talán több is – bólintott Dezmiran. – Ők az életünk mellé hitet is teremtettek, hogy soha-soha nem maradhatunk magunkra. Egyszer még igaza lesz a „táncoló fríznek”!

EGY HAVASALJI MECÉNÁS

A helikopter még el sem tűnt a láthatáron, mikor az öreg Koncz csak intett a fejével, hogy valami bizalmas beszélnivalója volna, és Brandt meg Bucşa szó nélkül megindultak a nyomában, de pár lépés után egy nagyon is ismerős képű hegyilakó állta útjukat. Az ő arcán, ruháján is meglátszott, hogy nem bálozni jött fel a Kajántetőre.

– Nem ismer meg, ugyi? – pislogott apró ravaszkás szemével Konczra. – Vagy tán haragszik reám?– Én? – hőkölt meg az öreg Koncz. – Hát ugyanbiza miért?Az ember restelkedve vakargatta a tarkóját:– Mivelhogy nem néztem ki magából, hogy voltaképpen kicsoda is volna, s a markába nyomtam a

szamarak kötőfékét...– Hát maga az, Purcel – derült ki a Koncz arca.– Az, az, Purcel – bólogatott az ember megnyugodva.– S éppen a szamarak dolgába szólnék.– Elviheti már mind a kettőt – legyintett Koncz.– Nem addig van az – emelte fel a hangját Purcel –, mert azt mondják, hogy a szamarak hallották meg a

földalatti hangot. S az ilyesminek nincs ára, uram.– Jól van – legyintett bosszúsan Koncz –, tartsa meg mind a hatszáz lejt.– Mondtam uram, az ilyesminek nincs ára! Itt van, mind a hat darab százasa! Fogja! – azzal Koncz

markába nyomta a gyűrött bankókat, kopott kalapjához emelte a kezét, s olyan büszkén lépett tova, mintha az övé volna az egész Kajántető.

– Micsoda mecénás! – csóválgatta a fejét Koncz. – Többet áldozott a tudományra, mint Gyálffy egész életében! Persze, nemcsak Gyálffyak voltak... – tette hozzá kiengesztelődve, s a hat darab százast a kopott disznóbőr tárcájába gyűrte.

Mikor végre sikerült magukra maradniok, Koncz egy aggodalmas pillantást vetett Brandtra és Bucşára, s a többiekre, akik Dezmirant kihozták a „Műhely-csarnok”-ból:

– Szegény Orsékat nagyon megviselte a szenvedés. Azt hiszem félrebeszéltek, s magukat is megtévesztette valami.

– Nincs szó tévedésről – jelentette ki Brandt határozottan –, egyszerűen a legcsodásabb felfedezéssel állunk szemben. Ezért tűnik az ön számára hihetetlennek.

– Szóval, nem szeretnék még egyszer kockáztatni. Néhány jól felszerelt alpinistával magam is bemennék ...

– Kockázatról nincs szó – kapcsolódott a beszélgetésbe Bucşa is –, báli cipőben is besétálhatunk.Végül is úgy döntöttek, hogy este nyolc óráig pihenjen mindenki, s akkor néhányan behatolnak a Koncz

vezetésével, hogy meggyőződjenek a valóságról. Addig a „kisöreg” áttanulmányozta az Orsék jegyzeteit.

A hegyekben hamar felszárad a föld. A kiadós ebéd után az emberek szanaszét hevertek a bokrok, kövek árnyékában, s aludtak mélyen, mozdulatlanul, mintha nem sovány gyep volna a derékaljuk.

Kövess is elpihent, és Schraff úgyszintén. Păcurar erdészszabású, zöld lódenjét terítette alája, s mellé heveredett ő is.

– Tudja – magyarázta komolyan Schraffnak –, szegény ember, ha úgy adódik, a kanyargós útra is rátéved, de attól még nem lókötő ...

Az öreg ezermester egy olyan igazi schraffosat csippentett a szemével:– Nekem mondja, tanárnak! – s ezzel örökre szent lett a béke közöttük.

A GÉPTÜCSÖK „SPÍLJE”

– Égigérő tüzet rakunk! – lelkesedett Faurka. – Igazi örömtüzet – s cipelte, ráncigálta a nagy borókabokrot, amelyet tövestől mosott ki a víz.

A helybeliek egy darabig csak nézegették a nagy sürgés-forgást. Aztán vagy heten-nyolcan elindultak a Gere felé. Egy óra múlva kétméteres fenyőhasábokkal a vállukon tértek vissza. Valami kidőlt fenyőt aprítottak fel arrébb a völgyben.

A sok apró gally fölé abból építettek egy embermagasságnyi hasáb-piramist, s azt újabb és újabb réteg gallyal, fenyőágakkal takarták.

Mikor pedig égig csapott a láng, az emberek szívét valami különös, az értelmen túli áhítat szállta meg:Mintha a csillagfényes világmindenség szólna egyenként kihez-kihez, s az arcukat megvilágító földi tűz a

felettük sziporkázó égi szikrák édes testvére volna ...

A fiúk s a fiatalabb hegyiek még nagyban cipekedtek, rendezkedtek, amikor az öreg Koncz magához szólította Szőlősit:

– Kérem, ügyeljen, hogy minden a legjobban menjen. A tábortűz után fektesse le az embereket. Persze, hagyja, hogy örüljenek. Mert az a fontos ... a legfontosabb az életben ... Na, viszontlátásra. Legkésőbb reggel nyolcra itt vagyunk.

Kezet fogtak, s a „kisöreg” csak a fejével intett, hogy indulhatnak, akik ma éjjel utána néznek, hogy mi is a való odabent a Kajántető sziklaméhében.

Kövess, Brandt, Bucşa és Schraff – ennyien követték mindössze.

Mikor Gyálffy mellé értek, Schraff föléhajolt, és hosszasan vizsgálgatta a tetem előre nyújtott karjait s a két keze fejét.

– Stimmel – dörmögte –, itt mese nincs.– Hogy-hogy? – nézegette az öreg Koncz is a Gyálffy kezeit.– Ne feledje professzor úr, hogy itt még egy ügyészségi rumlira is sor kerül, mert azzal, hogy

harmincnégy éve történt, még nincs elvacsorázva ...– Persze, persze – hagyta rá Koncz.– Nahát – vágta ki Schraff diadalmasan –, én tanúsíthatom, hogy ez itt tényleg a Gyálffy méltóságos.– Ejha! – csóválta meg hitetlenül a fejét Koncz, mert az összeaszott tetemre még a tulajdon édesanyja

sem ismert volna rá.– Tessék: hiányzik a bal kezén a mutatóujj meg a nagyujj. Azokat én láttam szeszbe téve „mementónak”

ahogyan az az öreg méltósága mondta. – És teljes határozottsággal kijelentette ismét: – Itt mese nincs!Ezzel Koncz is egyetértett, és sürgősen intézkedett, hogy Schraff úr halassza alkalmasabb időre a Gyálffy

alkimistaműhelyében tett „tanulmányútjának” történetét. Azzal valamennyien tovább haladtak a „géptücsök” fészke felé, mert – az Orsék jegyzete alapján – úgy döntöttek, hogy ott kezdik meg a felderítést.

Immár negyedórája álltak teljes tanácstalanságban a víztorlasztó mellvédjén. A kézilámpák fénye, mint kaszáspókok lába, a géptücsök testének már minden négyzetcentiméterét végigkószálta, de eredménytelenül: A lábak, a mennyezetbe fúródó nyak s a rögbilabdaszerű test látszólag egyetlen monolitikus szerkezetet alkotott.

– Talán titánból van – kockáztatott meg egy bizonytalan megjegyzést Kövess.– Esetleg valami titánötvözet – dörmögte Brandt, aztán Bucşára nézett. – Próbáljuk meg hátulról is.Bucşa csak bólintott, s ügyesen egyensúlyozgatva megindult a mellvéd széle felé, Brandt pedig a másik

irányba. Nemsokára mindketten a két legalsó tartókaron álltak s fogózkodtak a fejük feletti karban, majd apró oldalozó léptekkel a géptücsök teste felé tipegtek. Középtájon felhúzózkodtak a középső karra, s lépkedtek tovább. Igazán szépen, mutatványosan mozogtak, de teljesen eredménytelenül. Mennyezetbe

fúródó fejétől a vízben álló aljáig fikarcnyi rést, repedést, egymásba illesztett felületet sem találtak a géptücsök hátulsó oldalán sem.

A két alpinista negyedóra múlva ismét a mellvéden állt, s csak a vállát vonogatta: nincs és nincs ... Schraff azonban, aki eddig némán szemlélődött, váratlanul megszólalt:

– Pedig mégis van valami spílje!– No, no, éppen spílje? – mosolygott az öreg Koncz hitetlenül.– Mint egy régi íróasztalfióknak, vagy egy trükkös kalotaszegi doboznak. Tetszik érteni, ugye? –

magyarázta élénken Schraff. – Egyszer háromszáz frankot kerestem, mert kinyitottam egy antik íróasztal fiókját. Tetszik tudni, finoman el kellett nyomni a platniját, mire a fasuszberg nyitott egy tiplit. Tetszik érteni, úgy oldalt, a fiók falcába volt bepasszítva... Már úgy nézett ki, hogy szét kell szedni az egészet, s kár lett volna érte.

– Csakhogy ez fémből van, Schraff úr – ellenkezett Kövess –, és láthatja, nem valami kisiparos észjárással fundálták ki!

– Hát ez az én fórom, mérnök úr! Elvégre vasasok volnánk, vagy mi az ördög? – és engedélyre sem várva, nekirugaszkodott a „géptücsök” legalsó tartókarjának. – Mint egy régi íróasztalfióknak, vagy egy trükkös ezermester a tartókarba kapaszkodva végigtalpalt a sziklafalon, aztán begörbített térdei közé horgolva csimpaszkodott a géptücsök lábán. Kétszer is nekirugaszkodott, hogy felülkerüljön, de az ülepe mind a kétszer visszarántotta.

Harmadszorra mégiscsak legyűrte a feles mennyiségben jelentkező nehézkedési erőt. Akkor aztán úgy hasalt, kapaszkodott a vékony tartórúdon, mintha vágtató paripa hátán próbálna mindenáron megmaradni. Végül is azonban éppen úgy megállott a tartókaron, mint az alpinisták, s mit sem törődve a lába alatt ölnyi mélységben örvénylő vízzel, megkezdte a vizsgálódást.

A többiek élesre állított fénynyalábokkal világították meg a keze környékét, de Schraff inkább a tapintására, mint a szemére bízta magát: a tartókar keresztmetszete nem köralakú, hanem alig észrevehetően oválisnak tűnt, mégpedig úgy, hogy a hosszabbik tengely függőleges irányban mutatott. Ezt Schraff a rudat markoló kezével azonnal megállapította, de arra is emlékezett, hogy az alsó kar, amelyen most áll, tökéletes, „gömbvas”-nak mutatkozott.

Újabb mutatvány következett, amelyen igazán jól el lehetett volna szórakozni, ha a furán kalimpáló ezermester alatt másfél méternyire nem örvénylik fenyegetően az ismeretlen mélységű fekete víztükör. Így inkább vérfagyasztó látványt nyújtott Schraff két-háromszori nekilendülése s végül a nehézségi erő felett szuszogva kiküzdött diadala. Végül is azonban rajta állott az imént még talpával taposott ovális keresztmetszetű karon, s a felette levő tartóoszlopba kapaszkodott. Végigtapogatta azt is. – Tökéletes „gömbvas” – dörmögte, mert szaknyelven így nevezik a körkeresztmetszetű vasrudakat, betonvasakat, és Schraff most nem sokat törődött azzal, hogy amit a feje felett markolász, nem éppen vasból készült. Máson törte a fejét.

– Bucşa úr, kérem – kiáltott le a magasból –, nem lenne szíves felkapaszkodni a másik oldalra?Bucşa kérdő, gyanakvó pillantást vetett Brandtra, aztán Konczra nézett, s végül Kövessre is.– Ha nem esne nehezére – vélekedett végül is Koncz.– Nehezemre? Ugyan kérem! – s a következő percben már az alsó karon állott.– Nézze csak meg – rendelkezett Schraff –, milyen keresztmetszetű a második kar, az, amelyiket fog!– Hogy-hogy milyen keresztmetszetű?– Nézze meg, nem ovális?Bucşa hosszasan, lassan végigtapogatta a tartórudat.– De igen. Mintha ...– Nézze meg azt is, amelyiken áll!– Áhá – kiáltott fel Bucşa –, a másik tényleg ovális!– Most nézze meg, amelyik az ovális felett van! – rendelkezett Schraff, és Bucşa könnyed, szakszerű

mozdulattal a középső tartókarra lendült.Most már az ezermesterrel egy magasságban a másik oldalon tapogatta a harmadik tartórudat.– Menjünk eggyel lennebb – vezényelte Schraff, s valamivel könyebben sikerült is az alsó karra

ereszkednie. Bucşának persze gyerekjáték volt az ilyesmi.– Na most, Bucşa úr, markolja meg jól ezt a középső ovális vasat, és csinálja, amit mondok. Rendben?– Rendben!

Lent áhítatos csendben, de csak közepes meggyőződéssel figyelték Schraff ügyeskedését: Nem lehet annyira primitív nyitja egy ilyen magasrendű szerkezetnek. Schraff közben egy cseppet sem kétségeskedett, ő a géptücsök „spíljét” kereste, s az valahol ott rejtezett az ovális és kerek keresztmetszetek különbségében!

– Próbálja meg, Bucşa úr – kiáltott a túlsó oldalra Schraff –, nem kotyog egy kicsit valamilyen irányban?Bucşa próbálgatta erre is, arra is egy-egy kicsit, de a tartókar konokul ellenállott. A Schraff oldalán

úgyszintén.– Na, most próbáljuk egyszerre. Húzza jobbra!Semmi.– Balra!A kar nem moccant.– Csavarja előre! – Ez az! – kiáltott egy nagyot az ezermester. A kar finoman, valamilyen rugószerű

ellenállásnak fokozatosan engedve elfordult kilencven fokot. Mikor a keresztmetszet hossztengelye vízszintesen állott, a forgás határozottan elakadt.

A géptücsök pedig cirpelni kezdett, óriási rögbilabdaszerü teste fokozatosan kigyúlt, és narancsosan aranyló fénnyel bevilágította az egész helyiséget.

– Leszállni! – rendelkezett Koncz, és Bucşa már indult is volna, Schraff azonban megállította:– Állj! Előbb zárjuk el.Könnyű volt azt mondani, de sehogysem lehetett megcsinálni. A kar többet semmilyen erőszaknak sem

engedett, s a narancsos nappali erejű világítás elborított mindent.Lassan, fokozatosan, a géptücsök testén lent, az alsó harmadában – hogy a mellvéd alatt is látható legyen

– egy körülbelül tenyérnyi széles és mintegy méter hosszú fekete pánt keletkezett, amelyen fluoreszkáló csík cikázott végig. Vagy két másodperc múlva egy másik.

– Azonnal leszállni! – kiáltotta ellentmondást nem tűrő hangon Koncz. – Sugárveszély! – és izgatottan kapkodta elő a zsebsugárzásmérőjét.

A két mérnök is azonnal felismerte, hogy a fekete pánton cikázó fluoreszkáló fény a Geiger-Müllerhez hasonlóan valamilyen maghasadásos folyamatra figyelmeztet.

Koncz professzor műszere azonban csak jelentéktelen sugárzást mutatott, s a kisöreg hamar rájött, hogy a géptücsök fekete pántján végig-végigvillanó fluoreszkáló fények körülbelül mekkora sugárhatásnak felelnek meg. Néhány perc múlva, már a mi mértékrendszerünkben értékelte a géptücsök jelzéseit.

– Kérem! – kiáltott fel Schraff az alsó tartókaron álldogálva –, remeg az egész szerkezet. Dolgozik a fúrófej!

– Jól van jól, de jöjjön már le!– Mondtam ugye, „spílje” van ennek! – Schraffon egyáltalán nem látszott, hogy különösebben meg lenne

hatva. Inkább úgy viselkedett, mint valami állatszelídítő, mikor először hagyja el egy újonnan vásárolt oroszlán ketrecét. Szemével tartja még az állatot, de nemigen siet. Élvezi, hogy sikerült a kiszámíthatatlan veszély fölé kerekednie, s a szeszélyes indulatot egyértelműen maga mellé édesgetnie.

Persze, Schraff – bár sok mindent megpróbált az életben – állatszelídítő még sohasem volt. De hát van egy másfajta dicsőség is: az ezermesteré! A kényelmes, túlzottan nyugodt mozgással most azt fitogtatta, hogy nincs a világmindenségnek egy olyan „spílje”, amelyre Schraff Adolf rá ne jönne.

Azonban a megdicsőülés percei sem tartanak örökké. Schraff úr végül is lekászálódott a magasból, Konczék pedig a mellvéd alatt szorongatták a kezét, veregették a vállát, és ő legyintett hozzá nagyokat:

– Áh, semmi az egész ...

A VÖRÖS NAP FÉNYÉBEN

A kedélyek is lassacskán lecsillapodtak, mert a Müller-Geiger még 0,4x10-3 microcuriet sem mutatott, s ekörül meg is állapodott. Viszont a cirpelés megszűnt. Nyilván a fúrófej a nemrég kitisztított lyukon könnyebben haladt előre, s immár elvégezte a feladatát: felszínre juttatta a különös világító berendezést. Mikor a cirpelés megszűnt, Kövess megcsóválta a fejét:

– Ezt nem egészen értem!– Mire gondol, mérnök úr? – érdeklődött Koncz, de mintha nem nagy jelentőséget tulajdonítana a

főmérnök tűnődésének.– Mi céljuk lehetett ezzel? – és kétfelé tárta a karját, felvonta a vállát, hogy jelezze, mennyire nem érti a

dolgot. – Mire kell még ezek után jelző berendezés? Elvégre felfedeztük őket.– Ebben van valami... – hagyta rá Koncz, de hiába nézdelődtek körös-körbe, a narancsos fényben sehol

semmi jel nem segítette őket, hogy megoldják az újabb rejtélyt. Koncz, amint ott nézdelődött, egyszer csak megjegyezte: – Azt hiszem, ilyen lehet a nappal a Tau-Ceti bolygóján... A Tau-Ceti ugyanis vörös nap! Igen! Igen! – jött bele a magyarázásba a „kisöreg”. – Azok már olyan mesterséges fényt állítanak elő, amely tökéletesen megfelel a nappali világításnak. Lehet, hogy a sárga fény, a mi napvilágunk egy kicsit sértette is a szemüket... Mert ugye, azt is megtehették volna, hogy zöldessárga fény legyen, mint a jelzőfény volt ... Szegény Péter! Neki dukált volna, hogy először gyönyörködjék ebben a vörösnapfény-utánzatban. Még szerencse, hogy ami késik, nem múlik – s a mandarinmosolyból kiragyogtak a gombocska szemek: – Pedig első hallásra nagy bolondság volt a hipotézise ... Na, mehetünk, hadd lássuk, mi van arrább – és mind az ötön megindultak visszafelé az úton.

... És akár zsebre is vághatták volna a lámpáikat: a kemény sziklaburkolatból egymásután tűntek elő a különös bőrszivar alakú világító testek. A sziklamennyezet, mintha mocskos hóból és jégből volna körülöttük, úgy olvadozott, de az anyaga nem csepegett a földre, hanem füstszerűen gomolygott a világító testek körül. És végig a folyosót tündéri narancssárga fény borította.

Bucşa szeme sarkából villantott Schraffra:– Na, ennek mi a spílje, öregem?– Ezt majd a mérnök urak mondják meg – csippentett vissza a szemével Schraff –, mert hogy ez nem

„kisipari észjárással” készült. Csak az biztos, hogy mi gyújtottunk itt villanyt, vagy mit ...– Azért nem kell felvágni, Schraff úr! – emelte fel a mutatóujját Kövess, de aztán őszintén elismerte,

hogy bizony fogalma sincs, mi lehet a különös „sziklapárolgás” oka.Koncz emlékeztetett arra, hogy hasonló jelenséget Orsék is tapasztaltak a „kozmikus panoptikumban”.– Igen ám – szólt közbe Brandt –, de ott a panoptikum anyaga nem világított, mégis megemésztett

minden szervetlen anyagot. Itt pedig ...– Valóban – folytatta a Brandt tűnődését Kövess –, mintha az a különös műanyag, amelyből, úgy látszik,

a világító testek is készültek, fény hatására venné fel a szervetlen anyagot elemésztő tulajdonságát, de aztán, megőrizné azután is. Annyi bizonyos, hogy mikor először jöttünk végig ezen a folyosón, nyoma sem volt itt egyetlen világító testnek sem. Valamennyit a szikla fedte. Valószínű, miután az égőt behelyezték, ügyesen visszaaplikálták a kimetszett szikladarabot... A „géptücsök”, ez a különös mikrocentrálé, vezetékes összeköttetésben lehet az összes égőkkel, be a panoptikumig ...

– Azt nemsokára magunk is megtudjuk – vágta el a vitát Koncz, és intett, hogy menjenek tovább.

Már látták a „Műhely-csarnok” fényeit is, amikor a folyosó végében váratlanul felbukkant Szőlősi és Jarda. Sebbel-lobbal lihegve jöttek. Talán nem is annyira a sietségtől lihegtek. A földalatti csoport tagjai azonnal kitalálták, hogy odafent is történt valami rendkívüli, különben a két meggondolt fiú most nem szaladna utánuk.

– Fantasztikus! – lihegte Jarda.– Igen, különös – dörmögte Szőlősi is. – Ott, ahol a fényjelek voltak ...

– Az „Ördög lábnyománál” ... – egészítette ki Jarda.Szőlősi folytatta:– Egy, legalább, harmincméteres rúd ...– ... s a tetejében egy öklömnyi világító gömb! Zöldessárgás ...– ... És semmi merevítő huzal és mégis áll, pedig alig 8–10 cm. átmérőjű ...– Persze, a géptücsök nyomta ki, mert mi bekapcsoltuk – állapította meg Schraff a világ

legtermészetesebb hangján, de Koncz csak legyintett hozzá:– Jó, jó, de mi célból, Schraff úr, mi célból? Ez itt a kérdés!– És professzor úr, kérem – kiáltott fel Jarda –, fényes a folyosó végig a bejáratnál. És mi van a

„Műhelycsarnokban”!– Mindenesetre a megfigyelőpárokat kiállítottam. Minden pontra kettőt-kettőt. Összesen tízet – jelentette

Szőlősi komolyan, és a „kisöreg” csak biccentett, hogy helyes.

A LÁ VÉGŰ PENTATON

Mikor a „Műhely-csarnok”-ba értek, olyan világosság fogadta őket, mint valami operálóteremben. Csak az aljazat közepére bukott sziklát karimázta egy ujjnyi fekete árnyék, s fenn a terem magassága veszett el valami mélyen, kéken derengő semmiben, mert a hatalmas barlangi termet neonhoz hasonló fehér fény borította, csak a Gyálffy folyosójáról vetült be némi vöröses-narancsos fény, és szemből, a „Kőasztal”-hoz vezető járatból egy ibolyás sáv. Mindez különös, gőzölgő, párálló légkörben remegett, mert a Gyálffy folyosójával szembeni fal úgy párolgott, mintha sósavval öntöznék a mészkősziklát.

A fantasztikus vegyfolyamatot kísérő párák mögül hófehér, sima felület bontakozott ki. Akárha fehér márvány volna, de nyilván nem lehetett az, hiszen akkor éppen úgy elbomlik, mint a mészkőburkolat, amely eddig olyan jól védte és rejtette. Inkább valószínűnek tűnt, hogy az egész falat beborító tábla is ugyanolyan anyagból készült, mint a világító testek, s most a „géptücsök” bekapcsolt energiáinak hatására fejtette ki a különös bontó hatást.

Mindezek a gondolatok ott cikáztak a földbegyökerezett lábú társaság fejében, de torkukon akadt a szó, s a megfejthetetlen miraculumot még egyetlen közbekiáltás sem zavarta.

Mikor aztán letisztult a világ körülöttük, s az elbomlott sziklák páráját elnyelte a kékesen feketéllő magasság, egy billentyűkkel, gombokkal teletűzdelt kapcsolótábla állt előttük. Koncz ünnepélyesen megszólalt:

– Menjünk közelebb barátaim, mert hogy ezt nekünk készítették ide, az kézenfekvő. Veszély tehát nem fenyeget.

A hófehér kapcsolótábla felett bársonyos fekete sávon a csillagos ég egyenlítő körüli térképe ragyogott. Itt, ezen a csillagos térképen a bekarikázott Tau-Cetiből egy halványpiros üvegcső vezetett a kapcsolótábla egyik fekete gombja felé, s a két másik vonal a csillagtérkép másik irányába, közülük egyik az Epszilon Eridanihoz.

– Evidens! – kiáltott közbe Kövess. – Ezt a gombot meg kell nyomni. A többit majd meglátjuk azután – s amint szólt cselekedett is.

Abban a pillanatban a kapcsolótábla műszerei kigyúltak, s az üvegcsőben a fekete gombtól a Tau-Ceti felé vérvörös folyadék indult felfelé. Egy-két perc múlva el is érte a Tau-Cetit jelző naracsszínü pontot.

Valahol egy rejtett hangszóró sustorogni kezdett, s az egyik kapcsolókar fémes kattanással kipattant. Olyan volt, mint egy távirdai morzekészülék billentyűje.

Kövess megpróbálta benyomni, de a billentyű ellenállott. Viszont, mintha egy távoli orgona lá-sípja szólalt volna meg, utána a felette levő do-mi-re-szó ... öt tiszta búgó hang. Azonos hosszúsággal, azonos szünettel, azonos hangszínnel, majd ismét elölről: lá-do-mi-re-szó... ötször egymásután.

A hét ember elképedve nézett egymásra, de leghamarabb Koncz professzor tért magához:– Uraim! – és ünnepélyes fény derült az arcán: – Ha nem tévedek, felvettük a kapcsolatot a

világmindenséggel. Amit az imént hallottak: a Tau-Ceti hívójele. Tíz-tizenegy év után ott is meghallják, s ha azonnal válaszolnak, huszonegy-huszonkét év múlva felvehetjük az első telegramot, amelyet egy más naprendszer emberei adtak fel a mi címünkre. Egyébként, ha nem tévedek., most már a billentyű is engedni fog. Próbálja csak meg, mérnök úr!

Kövess a billentyűre illesztette a mutatóujját, s az könnyedén engedett. Ismét megszólalt a szép tiszta zengésű Iá hang. De csak az az egy, és csak addig, amíg; Kövess lenyomva tartotta a billentyűt.

– Próbáljuk meg még egyszer a gombot – javasolta Brandt, s Koncz helybenhagyólag bólintott. Ismét felbúgott a különös skála: lá-do-mi-re-szó ... lá-do-mi-re-szó... Ötször egymásután.

Szőlősi szerényen, inkább csak magának megjegyezte:– Ez egy lá végű pentaton ...De Koncz meghallotta:– Tessék? Hogy mondja, fiam?– Ez a lá végű pentaton skála, professzor úr – felelte Szőlősi határozottan. – Még hatodikban tanultunk

róla.

– Hm – tűnődött a kisöreg –, vajon ez nem azt jelenti, hogy a Tau-Ceti emberei a kőkorszakbeli népek dallamaiból lesték el? De hát azok dalok voltak, és nem skálák! Hát kérem – és Koncz professzor derűsen körülnézett –, futtassuk meg egy kicsit a fantáziánkat: tegyük fel, hogy kőkori őseinknek pentatonikus volt a dallamkincse, vagy talán inkább azt mondhatnánk, hogy a legfejlettebb dallamaik pentatonikusak voltak. – Egy pillanatra megállott a beszédében, tűnődgetett egy kicsit. A többiek tiszteletteljesen hallgattak. Majd úgy folytatta, mintha vitatkozna valakivel: – Nem, nem! – s megrázogatta a fejét: – Miért volna túl merész feltételezés? Elvégre milyen remek falfestményeik, szobraik voltak, s a zene éppúgy kellett a varázslathoz, mint a kép vagy a szobor. Igen! Feltétlenül eljutottak a pentatóniáig! De a Tau-Ceti emberei is értettek ám a zenéhez, mert a dalokból kihámozták a skálát! Nem is volna utolsó dolog beülni egy koncertterembe a Tau-Ceti bolygóján és tizenegynéhány fényévre exportálni Bachot! Mert az az igazi! Bach! – s a kicsi gombocska szemek úgy ragyogtak, mintha ebben a pillanatban Bachnál sürgősebb probléma nem volna a világon.

Brandt azonban nem volt zenebarát, s inkább az adott helyzet érdekelte:– Ha megengedi, professzor úr – és a kapcsolótábla felé bökött –, itt mi legyen a további teendő?A kisöreg mutatóujjával elgondolkozva böködte az orra hegyét, aztán megvonogatta a vállát:– Azt tanácsolom, uraim, ne piszkálgassuk tovább. A híradó berendezés immár az emberiség

rendelkezésére áll: a „géptücsök” az energiaforrás, fenn a fémrúd minden bizonnyal az antenna, ha nem tévedek, s ez itt a vezérlő- és jelzőberendezés. Most még csak azt kell kitalálnunk, hogy milyen jeleket küldjünk a Tau-Ceti felé. De ez már nem a mi dolgunk. Ez az egész emberiség problémája. Sok tudósnak kell kidolgoznia a rendszert, amelyet odaát is megértenek. De addig ne sokat piszkálgassuk a billentyűket, mert végül is vagy tizenegy év múlva a Tau-Cetin még azt gondolják, hogy majmok kezébe került a szépen kifundált masinéria ...

Ekkor érkezett meg a bejárati folyosó felől Fábián Rudi. Egyenest Szőlősinek tartott.– Azt mondtad, jelentsük, ha történik valami. A fémrúd tetejéről, abból a zöldessárga gömbből, fény

csapott ki. Egyenes, keskeny, égig érő! Egymásután öt, azután megint öt, összesen ötször öt.– El is terült a fény, mint akkor? – kérdezte élénken a kisöreg.Rudi hevesen megrázta a fejét:– Nem! Csak az első méregzöld volt, aztán fokozatosan sárgult. Az ötödik már szinte citromsárga ...

Aztán kezdődött elölről, a méregzölddel. Amint mondtam, ötször öt egymásután ...– Különös képzeteik lehetnek a hangmagasságok s a fényárnyalatok összefüggéseiről – csóválgatta a fejét

Koncz. – Szeretnék egyszer egy pentatonikus pásztordalt látni színskálára áttéve, mert itt valami ilyesmiről lehet szó. – Aztán barátságosan megveregette az elképedt Fábián Rudi vállát. – Egyébként nyugalom, fiatalember. Azokat a fényjeleket mi produkáltuk. Bejelentkeztünk a világmindenségnek. Szép pentatonikus hívójellel léptünk a kozmikus távközlési rendszerbe. – Koncz a Tau-Cetiből kiágazó, s más csillagok felé mutató finom üvegcsövek felé bökött. – Mert látjátok, feleim, a Tau-Ceti már más világok felé is kitárulkozott, s immár a csillagszemű világmindenség figyeli a mi lépteinket is a Földön ...

A NAGYKORÚSÁG KÜSZÖBÉN

A Banyica oldalában egy kiugró sziklán, mintha a világ tetején üldögélnének, Karcsi és Aletta őrködött. Alattuk lent már zsarátnokában roskadt a tábortűz, környékén néha-néha felbukkant egy-egy feketén kószáló árny. A nagy hír nyugtalansága senkit sem hagyott lepihenni. Néha egy-egy távoli kiáltás hozzájuk is felhallatszott, s jó volt tudni, hogy él és mozog körülöttük a világ.

– Végül híres emberek leszünk – sóhajtott Aletta, s mintha cseppet sem örülne.– Persze, Ors meg Dezmiran – dörmögte Karcsi.– Dehogy. Te is fiam, a jelentéseiddel, meg a „cég” a fényképeivel, s én a foncsorozott

szemüvegemmel ...Karcsi fölkacagott.– Bolondokat beszélsz!– Cseppet sem. Majd meglátod.– Hát aztán – vonta meg a vállát Karcsi –, ezt még kibírjuk.– Kérdés, fiam, igen nagy kérdés ...– Ejnye, mitől vagy úgy elkenődve?– Ide nézz! – Aletta a blúza zsebéből kihúzott egy levelezőlapot. – Faurka megrajzolta az „igazi Alettát”!

Ő mondta, hogy az „igazi”.Karcsi kezében pattant a zseblámpa gombja.– Tyhű! Gyönyörű vagy!– És Faurka tehetséges. És te is az vagy, s „a cég” is és Szőlősi is, és mindenki a maga módján. De eddig

csak mi tudtuk. Érted?Karcsi szeme a Kajántető felé nézett.– Holnapra pedig megtudja az egész világ, hogy kik vagyunk.– Óh, istenem, hát ennyire nem érted? Ma még egymáséi vagyunk, de holnap mindenkié, az egész világé.

És én nem a világért áldoztam fel a fehér elefántot, hanem értetek!Karcsi szeme huncutul a lányra villant.– Értünk? Úgy általában? ...Aletta szemében is felvillant a fény.– És érted, te híres!

A Kajántető felett millió csillagszem vigyázta a földet. Idelenn pedig mintha érettségire készülne a világ.És akkor a csillagok közé hasított a zöld fénypenge.A Tau-Ceti hívójele!Mintha kettérepedt volna a bakacsinburok, s a hasíték körül szikrázó csillagok a Napfia-embert

ünnepelnék, aki íme: a nagykorúság küszöbére lépett!

AZ ELSŐ JELRENDSZER...............................................................................................................................3

A FEHÉR ELEFÁNT TERMÉSZETRAJZA...............................................................................................................4

ÉVŐDŐ ÖREGLEGÉNYEK........................................................................................................................................6

EGY FEHÉR ELEFÁNT ÉS EGY FILOZÓFUS AZ ELSŐ JELRENDSZERBEN..................................................10

SZEGÉNY HUNCUT LEÁNYOK!............................................................................................................................16

AZ ARAGONIT HAMUTARTÓ................................................................................................................................18

AZ ÖRDÖG LÁBNYOMA.........................................................................................................................................21

A TITOKZATOS ÖTVENKETTEDIK ESZTENDŐ.................................................................................................27

A FÉLTÖRÉKENY ÜVEGLAP.................................................................................................................................31

CSIZMA AZ ASZTALON..........................................................................................................................................36

PEDAGÓGIAI VIS MAIOR.......................................................................................................................................38

RADIOAKTÍV SUGÁRZÁS......................................................................................................................................45

A TANÁCSSZIKLA NÉPE.............................................................................................................................50

EGY VILÁGSZÍNVONALON ÖSSZEBARKÁCSOLT MOTOR............................................................................51

A MEGTALÁLÓ JOGÁN .........................................................................................................................................55

A SZAMÁR NEM NAGYSÁGOS ÚR.......................................................................................................................58

A KAJÁNTETŐ BIRTOKBA VÉTELE.....................................................................................................................63

AHOL A TERMÉSZET UTÁNOZZA AZ EMBERT................................................................................................68

A KOLUMBUSZ HAJÓJÁN......................................................................................................................................73

A TOLEDÓI VARÁZSVESSZŐ SZERZETESE...........................................................................................79

A KRUPPÉK KONKURRENSE................................................................................................................................80

SCHRAFF ÚR A CSELEKVÉS MEZEJÉRE LÉP....................................................................................................84

EGY TANULMÁNYÚT MEGLEPŐ KÖVETKEZMÉNYE.....................................................................................91

FÖLDIEK, HA TALÁLKOZNAK.............................................................................................................................97

„SCHRAFF ÚR”.......................................................................................................................................................101

A SARKÁNYKÍGYÓ ÉS AZ EMBERARCÚ ŐSBIKA.........................................................................................106

AZ ELTŰNT BARLANGBEJÁRÓ..........................................................................................................................114

A KAJÁNTETŐ JELRENDSZERE..............................................................................................................117

A SZAMARAK FÜLE PLUSZ A SCHRAFF BÁCSIÉ...........................................................................................118

ŐRTÜZEK A KAJÁNTETŐN..................................................................................................................................120

EGY ELMARADT VILÁGREKORD......................................................................................................................123

A VÉGTELENBE HÚZOTT FELKIÁLTÓJEL.......................................................................................................127

EGY ELKÉPESZTŐ TANÚVALLOMÁS...............................................................................................................131

MINIATŰR KRÁTER A HIBA-HÁROMSZÖGBEN.............................................................................................134

A TÖMEGHIPNÓZIS MÉDIUMAI.........................................................................................................................137

POKOLRASZÁLLÁS...................................................................................................................................139

A „SCHRAFF LAJTORJÁJA”.................................................................................................................................140

VISZONTLÁTÁSRA!..............................................................................................................................................142

AZ „IKREK ÚTJA”..................................................................................................................................................145

VIHAR JŐ.................................................................................................................................................................146

A TITOKZATOS „X-BARIKÁD”............................................................................................................................147

A „MASZTODONOK TEMETŐJÉTŐL” A „TÜNDÉR-KERTIG”.......................................................................149

ÁT A SZIFÓN!..........................................................................................................................................................153

AZ „AGYAGOS KORSÓ” FOGLYAI.....................................................................................................................155

ERŐSEN FELHŐS IDŐ............................................................................................................................................158

A TARTALÉKOK SZÁMBAVÉTELE....................................................................................................................161

AZ ,.X-BARIKÁD” TÚLSÓ OLDALÁN.................................................................................................................163

EGY AKARATTAL......................................................................................................................................165

HALLÓ! SEGÍTSÉG!...............................................................................................................................................166

AZ UTOLSÓ GYÁLFFY VÉGZETE.......................................................................................................................168

ÉRC VAGY SALAK?...............................................................................................................................................173

ÉVEZREDES NYOMOK.........................................................................................................................................176

EMBEREK JÖNNEK................................................................................................................................................178

NÉHÁNY UNIKUM PÉLDÁNY.............................................................................................................................180

EGY JÓ MODORÚ FIATALEMBER A KÍGYÓMÁLON.....................................................................................182

A VILÁGMINDENSÉG EMBERE...............................................................................................................185

A CSODA-VILÁG CSALÁDFÁJA..........................................................................................................................186

NAGY DOLOG A NULLA!.....................................................................................................................................189

AZ ÖRÖK JÉGHATÁR ALATT..............................................................................................................................191

PORSZÍVÓGÉPEK ALKONYA..............................................................................................................................192

AHOL NEM SUSOG A LOMB................................................................................................................................194

A KÖTELEZŐ UNIVERZÁLIS NAGYSÁGREND................................................................................................197

A NAGY DRÁMA HÁROM FELVONÁSA...........................................................................................................199

EGY RÉMES UNOKAÖCCS...................................................................................................................................201

A VÖRÖSEN INNEN S AZ IBOLYÁN TÚL..........................................................................................................202

A SZILVESZTERI VENDÉGEK.............................................................................................................................204

KOZMIKUS VENDÉGJÁRÁS.................................................................................................................................205

TÁNC, TÁNC, EMBERTÁNC ................................................................................................................................208

A TAU-CETI EMBEREI..........................................................................................................................................211

A PITECANTROPUS ÖSZTÖNE............................................................................................................................213

ÚJ LOGIKAI KATEGÓRIA.....................................................................................................................................215

TÚL A HOLTPONTON............................................................................................................................................217

DEZMIRAN SZÜLETÉSE NAPJA..........................................................................................................................219

A HALOTTAK NYOMÁBAN.................................................................................................................................221

NYOMOK A „GÉPTÜCSÖK” KÖRÜL...................................................................................................................222

A KÖR BEZÁRUL, DE VAN-E SZABADULÁS?..................................................................................................224

A HOLTAK KENYERÉN........................................................................................................................................227

VALAMIT AZ UTÓKORNAK................................................................................................................................230

DEZMIRAN, A FEHÉRGALLÉROS.......................................................................................................................232

EGY CSÓK TÖRTÉNETE.......................................................................................................................................235

MEGHALNI EGYEDÜL KELL...............................................................................................................................237

A KOZMIKUS JELRENDSZER JEGYÉBEN.......................................................................................................239

KISÜT A NAP...........................................................................................................................................................240

KETTŐS GARANCIA..............................................................................................................................................243

A „TÁNCOLÓ FRÍZ” IGAZA..................................................................................................................................246

EGY HAVASALJI MECÉNÁS................................................................................................................................247

A GÉPTÜCSÖK „SPÍLJE”.......................................................................................................................................248

A VÖRÖS NAP FÉNYÉBEN...................................................................................................................................251

A LÁ VÉGŰ PENTATON........................................................................................................................................253

A NAGYKORÚSÁG KÜSZÖBÉN..........................................................................................................................255

A könyv felelős szerkesztője: Balogh JózsefMűszaki szerkesztő: Hlavathy Lajos

–––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––A nyomdai munkák megkezdése: 1967. 12. 28. Anyomás megkezdése: 1968. 06. 01. A megjelenés

éve.1968.Példányszám:2600+80 fűzött és 1000+60kötött. Papír: félfamentes 63 g-os. Alak: 16/54x84.

Kiadói ívek száma: 22,5. Nyomdai ívek száma:29,5. E:14226. Megrendelés száma: 7946. Tizedes

osztályozás kis könyvtárak számára: 8 M.–––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

Tiparul executat sub comanda nr. 54/1968 laIntreprinderea Poligrafică Cluj, str. Brassai 5–7.

Republica Socialistă România