a fegyvert Isten ellen, aki ellen lázadt. Elmondta egyszer valaki, hogya műtőasztalon adta meg magát Istennek, aki évek óta kereste őt, ésegy súlyos műtétre kellett sor kerüljön ahhoz, hogy ezt mondja: Igen,Atyám! Egy édesanya a gyermeke koporsójánál tört össze igazán.Nem úgy, hogy kétségbeesett, hanem úgy, hogy arra, amire már évekóta igent kellett volna mondania, végre ott mondta ki az igent. ÖrülIsten annak, hogy egy édesanyának a gyermeke ravatalánál kell meg-állnia? Nem. A halál útját mi választottuk. Isten az élet útjára hívottminket. De annak ellenére, hogy nem hallgattunk rá és másfelé rnen-tünk, még itt is utánunk jön, és még a legszörnyűbbet, a szenvedéstis felhasználja arra, hogy kiszabadítson a végleges halálból, a kárho-zatból. Ilyen nagy az Ő hatalma és ilyen nagy az Ő szeretete!

Aki azonban Isten hívását nem akarja meghallani a szenvedései-ben, azt a szenvedések megkeményítik. Ez az oka annak, hogy ugyan-az a szenvedés az egyik embert közelebb viszi Istenhez, vagy egészenközel viszi, és új életet közvetít neki, a másik embert pedig még in-kább szembefordítja vele, még keményebbé és lázadóbbá teszi. Aszenvedéseinken át a szerető Istennek ugyanaz a hívása érkezik mind-egyikünkhöz. Ki hogyan fogadja ezt? Attól függ a további utunk.

Amikor valaki Isten hívását érti meg benne és igent mond arra,akkor többé nem azt kérdezi már: miért versz engem, Isten? Hanemezt: Mit akarsz elérni az életemben, Uram? Annak a számára a szen-vedésnek már nemcsak oka van, hanem célja is. És nem az oka leszhangsúlyos, hanem a célja. Mit akar elérni Isten ezzel az életemben?S éppen ezért nem értelmetlen már a szenvedése. S amikor elérte acélját, Isten sokszor le is veszi rólunk ezt a szenvedést. Vagy úgy adszabadulást, hogy erőt ad hozzá. Elmondhatjuk azt, amit Pál: "Min-denre van erőm a Krisztusban." (Fil 4,13) Vagy ad igazi vigasztalást,vagy adja azt a békességet, amit senki más nem tud adni, amiről Jé-zus ezt mondta: "Az én békességemet adom néktek." De mindene-setre attól kezdve már vele együtt hordozzuk a szenvedést. Nem lá-zadva, hanem békességgel, nem egyedül, hanem vele közösségben,- nem az okát kutatva, hanem a célját keresve.

Mert amikor Isten kivesz valamit a kezünkből, akkor az üres ke-zünket ökölbe szoríthatjuk és rázhatjuk ellene, de ezzel nem megyünksemmire. Vagy az üressé vált kezünket - talán életünkben először -imára kulcsolhatjuk. Megpróbálhatunk beszélni vele. Vagy bizony-talanul, talán még hitetlenül, de mégis kinyújthatjuk felé, és akkor

10

Ő telerakja kincsekkel, tőle való mennyei kincsekkel. És így juthatel valaki arra a hitvallásra, amit Ezékiás király így mondott: "Iméáldásul lett nekem a nagy keserűség, és te szeretettel kivontad lel-kemet a pusztulásnak verméből." Így igaz az, amit a Zsidókhoz írtlevélben olvasunk: "Bármely fenyítés ugyan először nem látszik ör-vendetesnek, hanem keservesnek, de utólag az igazság békességesgyümölcsét termi abban, aki azt elfogadja." (Zsid 12,11).

Készek vagyunk-e elfogadni azt, hogy a rossz döntésünk az okaa szenvedésnek általában? És készek vagyunk-e elfogadni azt, hogyszemélyes szenvedéseinkkel Istennek célja van, azt javunkra fordít-ja, és azon áll vagy bukik minden, hogy mi tőle fogadjuk-e, - akkorhozzá visz közelebb. És akkor átéljük, hogy azoknak, akik Istent sze-retik, minden a javukat munkálja, még sokszor az érthetetlenül nehézszenvedések is. Vagy pedig messzebb lök tőle, és megmaradunk amagunk keménységében, ugyanazzal a szenvedésteherrel, egyedül.És még az értelmét sem látjuk. Aminek pedig az ember nem látja azértelmét és célját, azt még sokkal nehezebb elhordozni.

Amikor szálka megy a kezünkbe, az fáj. Amikor megpróbáljukkivenni, vagy megkérünk valakit, hogy vegye ki, az általában mégjobban fáj, mint amikor beleszúródott. És mégis ki szoktuk venni,mert el akarunk kerülni egy még nagyobb fájdalmat. Azt, hogy gyul-ladásba jöjjön és egy ideig ne tudjuk használni a kezünket.

Az, hogy elhagytuk Istent, szenvedések sorozatát zúdította ránk.Isten azonban kész "kivenni a szálkát", fölhasználja a szenvedést isarra, hogy minket magához visszahívj on. Aki Istentől fogadja a sz~n-vedést, az a szálka kivételét, a gyógyulást éli át. Néha nem tudjukmegkülönböztetni a kétféle szenvedést. Ezért állunk értetlenül sze-retteink vagy a magunk szenvedése mellett: most ennek oka van, vagycélja, s melyik a fontosabb? - Nem is kell ezt la~olgatni, az a fontos,hogy Istentől fogadjuk el, bízzunk abban, hogy ° még ezt is javunk-ra használja fel (Róm 8,28).

Mindez pedig azért lehetséges, mert egyszer valaki emberi test-ben, földi életében, és rettenetes szenvedésekkel járó kereszthalálávalmagára vette és elhordozta ;nindazt a szenvedést, ami~,ember e föl-dön valaha is elszenvedett. 0, aki nem szakadt elIstentol, hanem egyvolt az Atyával, magára vette mindannyiunk hűtlenségét és bűnét.És ezzel levette rólunk Isten ítéletét. Ha valaki a saját szenvedéseirőlJézus szenvedéseire tekint föl, és megérti az Ő szenvedéseinek az

11