1

Coronel és Falkland

A kínai torta

Állítólag Napóleon mondta egyszer, hogy ha Kína valamikor majd felébred szendergéséből, abba

bele fog remegni az egész világ. Azt valószínűleg ő sem gondolta volna, hogy erre az ébredésre még

majd kétszáz évet kell várni, de megjegyzése jól szemlélteti, hogy a mennyei birodalom már a XVIII.

században is afféle éber kómában volt. A hatalmas császárság szinte megbénult saját tömegének

roppant súlya alatt, s agyonszabályozott, merev társadalma képtelen volt a megújulásra. Az országot

feszítő belső ellentétek és válságok a XIX. század első felében kezdtek olyan méreteket ölteni, melyek

már az addig úgy-ahogy meglevő belső stabilitást is kikezdték. A régi, fejletlen formájában

megmerevedett gazdaság egyre kevésbé volt képes ellátni a folyamatosan növekvő létszámú

lakosságot, és egyre kevésbé tudta felvenni a versenyt a sokkal rugalmasabb és hatékonyabb külföldi

-főleg a térségbe ekkoriban betörő európai- iparral és kereskedelemmel. A birodalom területén élő

elnyomott kisebbségek egymás után lázadtak fel a központi hatalom ellen, függetlenséget követelve

maguknak. Fokozódott a lassan elszegényedő kínai parasztság elégedetlensége is. Mindennek

tetejében ott volt az általános korrupció, amely a kínai hivatalnokrétegnek szinte a létformájává vált,

és úgyszólván teljesen megbénította és lehetetlenné tette a hatékony központi irányítást.

A magatehetetlen óriás rövidesen magára vonta az India bekebelezése után új prédát kereső brit

gyarmatosítók figyelmét is. A több mint 400 milliós lélekszámú birodalom óriási felvevő piacot

jelentett az európai áruk számára, ezen kívül igen komoly nyereséggel kecsegtetett a kínai termékek,

főleg a porcelán, selyem, és később a tea forgalmazása is. Az a termék azonban, amellyel az angol

kereskedők a század első évtizedeiben először betörtek a kínai piacra, nem igazán számított sem

iparcikknek, sem élelmiszernek.

Az ihletet a portugálok adták, akik saját kínai gyarmatukon, Makaón keresztül nagy mennyiségben

és nagy haszonnal szállították az ópiumot a kínaiaknak. Erre az ópiumkereskedelemre tenyerelt rá a

Brit Kelet-indiai Társaság, és fejlesztette fel azt nagyipari méretűre. Az ópium Indiából származott,

ezen belül is nagyrészt az akkor még Indiához tartozó mai Pakisztán területéről. Az ópiumszívás

rövidesen a kínaiak kedvelt szenvedélyévé vált. A császárság hivatalosan nem engedélyezte az

ópiummal való kereskedést, de az általános korrupció közepette az angol kereskedőknek nem

jelentett különösebb nehézséget a helyi hivatalnokok megkenése, és az áru illegális terjesztése.

A kínai hatóságok a Kelet-indiai Társaság kereskedőit egyszerűen csak csempészekként és

kalózokként kezelték, és kezdetben nem sokat törődtek velük. A hivatalos álláspont akkor változott

meg gyökeresen, amikor az egyre jobban terjedő ópiumszenvedélynek a császár kedvenc fia is

áldozatául esett, aki a mértéktelen ópiumfogyasztásba halt bele. Tao-Kuang császár ekkor rendelte

csak el az egyébként addig is érvényben levő kereskedelmi tilalom szigorú érvényesítését. Az ópium

forgalmazását teljesen betiltották, az ország területén fellelhető készleteket elkobozták és elégették,

az angol kereskedőket pedig kitiltották a császárságból.

2

A Kelet-indiai Társaság monopóliuma addigra már megszűnt, a Társaságot fokozatosan háttérbe

szorították, helyét pedig állami érdekeltségben levő kereskedőházak vették át. (Vagyis a brit kormány

lényegében hivatalos, állami kábítószer-kereskedéssel tett szert jelentős bevételre.) A kínai

intézkedések tehát az angol kereskedőket és az angol kormányt egyaránt súlyosan érintették. Miután

a kínai piac megnyitására tett diplomáciai kísérletek kudarcot vallottak, a britek fegyverekkel kívántak

nyomást gyakorolni a kínai kormányzatra. A parti erődítmények ágyúzásával nem sokra jutottak,

ezért 1842-ben egy hatalmas, 80 hajóból álló flottát küldtek a kínai partokhoz. Az angolok rövidesen

elfoglalták Sanghajt, Zanjiangot, és az akkor még jelentéktelen kis településnek számító Hongkongot.

Ezután a Jangcén felhajózva blokád alá vették Nankingot. A kínai kormány kénytelen volt

meghátrálni, és az első ópiumháborút lezáró nankingi szerződésben vállalta, hogy megnyitja öt

kikötőjét az angol kereskedőházak előtt, 21 millió dollár kártérítést fizet, és 99 évre bérbe adja a

briteknek Hongkong szigetét. Az öt kínai kikötőben brit konzulátusok létesültek, melyek

területenkívüliséget élveztek. A kártérítés kifizetésének biztosítékául a britek megszállták Kulangszou

és Csoushan szigetét.

A megalázó vereség tovább gyengítette a központi kormányzást, melynek tekintélye és hatalma

végképp hanyatlani kezdett. Az általános elégedetlenség végül nyolc évvel később, 1850-ben, az

egész országot megrázó tajping felkelésben robbant ki. A tajping felkelők három év alatt az ország

egész déli részét elfoglalták, ám északon, a mandzsu területeken a lakosság már nem támogatta őket.

Sanghaj és Peking sikertelen ostroma után a felkelők berendezkedtek a déli országrészeken, ahol

megalapították saját államukat.

A tajping felkelők ideológiája a protestáns kereszténység különleges, kínai változata volt.

Társadalmuk berendezése leginkább a radikális kommunista elképzelésekre emlékeztetett,

amennyiben eltörölték a magántulajdont, érvényesítették a nemek közti egyenlőséget, és szigorú

erkölcsi normákat vezettek be, melynek része volt például a bordélyházak felszámolása is. A vallási

előírásokat könyörtelen szigorral tartatták be. A mozgalom számos tekintetben előremutató

vonásokkal is rendelkezett. Egyik vezetőjük, Hun Renkan, egy az Egyesült Államok mintájára felállított

szövetségi köztársaság létrehozását javasolta, és sürgette a nyugati technológia meghonosítását.

Ugyanekkor azonban a mozgalomra jellemző volt a puritán vallási fanatizmus is, mely a buddhista

templomok elleni támadásokkal együtt végül maga ellen fordította az addig a mozgalom legfőbb

támaszának számító, főleg konfuciánus és buddhista parasztságot, mely a földmagántulajdon

eltörlése miatt már amúgy is becsapva érezte magát.

A felkelők helyzetét még tovább rontotta, hogy a mozgalom alapítóján, Hung Hsziu Csüan-on, aki

magát „Krisztus kisebbik testvérének” nevezte, teljesen elhatalmasodott a misztikus révület, és

évekig ki sem lépett nankingi palotájának lakosztályából, ahol azzal töltötte az időt, hogy magányos

meditációjában Krisztussal és a szentekkel társalgott. A karizmatikus vezető hiánya súlyos

következményekkel járt a tajping államra, ugyanis a felkelés vezetői rövidesen egymás ellen

fordultak, és viszálykodásuk meghiusította a tajping állam számára létfontosságú reformok

bevezetését, az állam és a hadsereg modernizációját.

Az angol, valamint a térségben közben szintén megjelenő francia és orosz nagyhatalom kezdetben

mind a tajping államot, mint a mandzsu császárságot támogatta, figyelve, melyiktől lehet nagyobb

3

hasznot húzni. 1856-ban, néhány angol kereskedők elleni incidenst ürügyül használva, Nagy-Britannia

és Franciaország ismét hadba lépett a császárság ellen. A második ópiumháború ismét a kínaiak teljes

vereségével ért véget. Az angol-francia sereg még a fővárost, Pekinget is elfoglalta, és teljesen

kirabolta, majd felgyújtotta a fényűzően berendezett, kincsekkel megtömött császári palotát és a

császári könyvtárat. A vandál, és világszerte nagy felháborodást kiváltó pusztítás ellenére a kínaiak

voltak azok, akiket újabb, hatalmas összegű háborús jóvátétel kifizetésére köteleztek. Ezen kívül a

pekingi szerződésben a kínai kormány vállalta, újabb 11 kikötőt nyitnak meg az angol és francia hajók

előtt, biztosítják számukra a szabad hajózást a Jangcén, letelepedési engedélyt adnak az angol és

francia állampolgároknak, akik területenkívüliséget élveztek –vagyis a kínai hatóságok nem léphettek

fel ellenük-, ezen kívül legálissá tették az ópiumkereskedelmet, és az egész országban engedélyezték

a keresztény hittérítők tevékenységét.

A pekingi szerződéssel egyben az is eldőlt, az európai nagyhatalmaknak melyik kínai kormányzatot

éri meg támogatniuk. Miután a mandzsu kormányt már teljesen a markukban tartották, az angolok és

franciák számára a tajping állam, mely saját területén nem ismerte el a pekingi szerződést és

hűségesküt követelt az európai uralkodóktól, már csak útban volt. A mandzsu hadsereg, az európai

országok erőteljes támogatásával, ellentámadást indított a tajpingok ellen, és 1864-ben elfoglalták a

fővárosukat, Nankingot is. Az európai tanácsadók elképedve figyelték a város elfoglalását követő

vérfürdőt, melyhez hasonlót európai szem az újkorban addig még nem látott. A császári hadsereg –

mely egyébként a többi lázadást is hasonló stílusban verte le- módszeresen gyilkolta le a város

lakosságát, majd felgyújtotta Nankingot, mely egy héten át égett. A hajdan virágzó város helyén fél

évszázaddal később is csupán üszkös romhalmazt találtak az arra utazók.

A tajping felkelés az óvatos becslések szerint is legalább 20 millió áldozatot követelt –a kevésbé

óvatosak szerint akár 40-50 milliót is-, és végzetesen meggyengítette az amúgy is tehetetlen mandzsu

kormányzatot. A két ópiumháborút lezáró egyezmények következtében az ország tengerpartja és

kikötői nagyrészt az európai gyarmatosítók fennhatósága alá kerültek, akik ettől kezdve a kezükben

tartották a kínai kereskedelem és gazdaság kulcsfontosságú pozícióit, melyektől a kínaiakat lehetőleg

igyekeztek távol tartani. (Korabeli felirat: „Kutyáknak és kínaiaknak tilos a belépés!”) A kínai

kormányzat bevételei drasztikusan csökkentek, s a forráshiány, a mindent behálózó korrupcióval és a

központi hatalom erőtlenségével együtt, meghiúsította a reformkísérleteket.

Megkezdődött az ország egyre gyorsuló tempójú szétesése is. A függetlenedő Tibet és Mongólia

mellett a nyugati hatalmak is szorgosan igyekeztek minél nagyobb területeket lecsipkedni a maguk

számára az ország peremvidékeiből. Területileg a legtöbbet Oroszország nyerte, amely az 1858-as

ajgúni szerződésben megszerezte az Amur menti területeket, két évvel később az Usszuri menti

tartományt -ahol megalapították Vlagyivosztokot-, majd 1881-ben az Ili folyó környékét, a mai

Kazahsztánban. Az oroszok nagyjából fél Európányi területet csatoltak el Kínától, nem számítva az

orosz befolyás alá került, de névleg független Mongóliát. Azonban még itt sem akartak megállni, a

terveik közt szerepelt Mandzsúria és a Liaotung félsziget megszállása is, mellyel végre megszerezték

volna Oroszország számára az oly régóta áhított jégmentes, meleg vizű kikötőt. A dél felé tartó

oroszok később itt, Mandzsúriában ütköztek bele az észak felé terjeszkedő japánokba, akik eleinte

csak Koreát igyekeztek saját befolyási övezetükké tenni, ám az ő étvágyuk is gyorsan megnőtt,

miután megtapasztalták a kínai Moloch tehetetlenségét. 1895-ben Japán megalázó vereséget mért a

4

kínaiakra, s Korea mellett jelentős kínai területeket is megszerzett, illetve hatalmas hadisarcot vetett

ki a legyőzött országra. A vereséggel megkezdődött a császári Kína haldoklásának utolsó stádiuma.

A kiskorú császárok mellett a tényleges hatalom csaknem fél évszázadon át Ce-Hszi anyacsászárné

kezében volt, aki a gazdaságról és a politikatudományról nem sokat tudott, a Kínán kívüli világról még

annyit se, ám született tehetsége volt az intrikához, s uralkodásának katasztrofális eredményei

ellenére hatalmát egészen haláláig megtartotta. Ce-Hszi semmilyen konkrét elképzeléssel nem

rendelkezett arról, mit is kezdjen az országgal. A hatalmat önmagáért akarta, és számára a hatalom

gyakorlásának legfőbb célja a hatalom megtartása volt. (Ha valakiben ez az öncélú, l'art pour l'art

hatalomelképzelés déja vu érzést kelt, az szerintem nem véletlen.) A reformelképzeléseket sorra

megtorpedózta, illetve úgy kifacsarta, hogy azok végül nagyobb kárt okoztak, mint hasznot. A kínai

társadalom egyre növekvő elszegényedése miatti elégedetlenséget pedig ügyesen igyekezett a

külföldi kereskedőházak és bankok ellen fordítani, rájuk hárítva a teljes felelősséget az ország

siralmas állapotaiért. (Ilyet is láttunk már...) A végeredmény az 1900-as boxerfelkelés lett.

Az Igazság és Egyetértés Ökle Szövetség 1890 körül jött létre, s tagságát elsősorban az északi

tartományokban, főleg Shandongban élő elszegényedett parasztok és kézművesek alkották. A romló

életkörülmények, a növekvő nyomor okozta elégedetlenség biztosította a szövetség utánpótlását,

mely a bajok minden okát a külföldi barbárok befolyásában találta meg. A valóság persze ennél

némileg árnyaltabb. A kínai parasztokat a központi hatalom által kivetett, egyre magasabb adókon

kívül a helyi hivatalnokok is alaposan megsarcolták –persze saját zsebre-, s a fizetni nem tudó

parasztok kénytelenek voltak tartozásuk fejében átengedni földjeiket a nagybirtokosoknak, miközben

ők maguk földönfutóvá váltak. Tovább rontotta a helyzetet az 1895 körüli évek pocsék időjárása, a

termést tönkretevő nagy esőzések. Az elszegényedett, földjeiket elhagyni kényszerülő parasztok,

illetve a tönkrement kézművesek és kereskedők dühe kezdetben egyaránt fordult a külföldiek és saját

kormányzatuk felé, később azonban az egyre nagyobb méreteket öltő mozgalom teljesen a

gyarmatosítók ellen fordult. Ez főleg a kínai kormányzat ügyes taktikázásának volt köszönhető, akik a

nacionalista hangulatot felélesztve egyre sikeresebben fordították a saját hasznukra a felkelést. A

mozgalom tagjai a hagyományos kínai harcművészeteket gyakorolták, amit az európai megfigyelők a

boksz valamilyen helyi fajtájának tartottak. Innen eredeztethető a mozgalom tagjainak boxer

elnevezése.

Az utókor hajlamos afféle romantikus szabadsághősöknek tekinteni a boxereket, akiknek a

megítélése azonban még honfitársaik között is ellentmondásos volt. Sokan szimpla banditáknak

tartották őket, akik nem annyira a szabadságvágy, hanem sokkal inkább a fosztogatás vágya által

vezérelve rohanták meg a külföldiek házait és raktárait. A felkelésnek erős vallásos jellege is volt, nem

kis részben a boxerek között nagy számban harcoló kínai muzulmánoknak köszönhetően, akik a

felkelők hadseregének egyik legütőképesebb részét alkották. A boxerek nagy vérfürdőt rendeztek a

kínai keresztények között, tízezrével mészárolva le őket, az ázsiaiaktól megszokott hihetetlen

szadizmussal és kegyetlenséggel.

Az európai hadseregekkel szemben azonban a boxerek már nem vitézkedtek annyira, mint a

védtelen civilekkel szemben, noha közben a császári hadsereg is az ő oldalukra állt. Pusztán óriási

túlerejüknek köszönhetően vissza tudták verni az általuk körülzárt pekingi diplomáciai negyed

5

felmentésére indított első expedíciót, ám a néhány héttel később megindított második kísérlet során

a koalíciós hadsereg, noha még mindig csak 20 ezer katonát tudott felvonultatni a legalább 150 ezer

főt számláló kínaiakkal szemben, könnyedén elsöpörte a kínai ellenállást, és augusztus 24-én

bevonult Pekingbe. A boxerek viselt dolgainak ismeretében az európaiak se sokat finomkodtak az

ellenséggel, és nem kímélték a kínai lakosságot sem. (A felmentő seregben egyébként részt vett egy

75 fős kis osztrák-magyar tengerészkülönítmény is, a pekingi diplomáciai negyed védelmében pedig

33 o-m. tengerész is harcolt.)

Az anyacsászárnő, Ce-Hszi bravúrosan meglovagolta a nacionalista hangulatot, támogatásáról

biztosította a felkelőket, majd hadat üzent az összes európai országnak. Amikor aztán az alig

húszezres európai/japán koalíciós hadsereg könnyedén szétszórta a felkelők több százezres seregét,

és elfoglalta Pekinget, a császárnő megint köpenyeget váltott, és minden ellenkezés nélkül

belegyezett a győztesek minden követelésébe, azért az egy feltételért cserébe, hogy hatalmát

megtarthassa. Ce-Hszi még ezt is túlélte, s 1908-ban bekövetkezett, némileg meglepő módon

természetes haláláig megtartotta hatalmát, bár ez a hatalom ekkor már alig terjedt túl a pekingi

császári palota kerítésén.

A boxerlázadás után Kínának óriási, 450 millió dolláros „kártérítést” kellett fizetni a nyugati

nagyhatalmaknak, akik az összeg kifizetésének biztosítékául lefoglalták Kína sókereskedelemből és

vámokból származó bevételeit. A gazdaság teljes mértékben függésbe került az európai országoktól,

a piacokat elárasztották a nyugati termékek.

Ahogy a korabeli újságokban fogalmazták, Kína alvó sárkányból döglött disznó lett, és a dög

szagára természetesen rögtön megjelentek a dögevő hiénák is. Az ország a felbomlás szélére került,

területét a nyugati nagyhatalmak befolyási övezetekre osztották. A boxerlázadás ürügyén

Oroszország bevonult Mandzsúriába, és ígérete ellenére onnan a lázadás leverése után sem vonult ki,

ami pár évvel később háborút eredményezett a térségben szintén érdekelt Japánnal.

Már korábban is meglevő érdekeltségei mellett Nagy-Britannia ellenőrzése alá került Tibet,

Asszam, Szecsuan, és a Jangce torkolata is, Franciaország pedig elfoglalta Indokínát. Németország

szintén igyekezett a lehető legnagyobbat markolni, s megszerezte a Shantung félsziget ellenőrzését.

Az ígéretes vadászterületen még az olyan, a gyarmatosításban addig nem sok szerepet játszó

középhatalmak is megjelentek, mint Olaszország, a Monarchia, vagy Belgium, melyek békésen

megosztoztak egymással a tiencsini koncessziókon. Kína csupán azért kerülte el India sorsát, és őrizte

meg függetlenségének legalább a látszatát, mert az egymásra féltékeny, és egymással is folyton

marakodó európai országok nem tudtak megegyezni a területek elosztásáról.

Kína 1908 után teljes anarchiába süllyedt, a központi kormányzás gyakorlatilag megszűnt, a

birodalom maradékából a tartományi kormányzók, majd mindenféle hadurak igyekeztek minél

nagyobb szeletet megszerezni maguknak. Az országban csak közel ötven év káosz és véres

polgárháború után szilárdult meg újra a központi kormányzás, de ezúttal már Mao Ce-Tung sajátos

elképzelései szerint.

6

Az Ostasiengeschwaders.

Az a gyarmatosítási láz, mely a XIX. század második felében úrrá lett a nyugati nagyhatalmakon, és

melyet a történészek az imperializmus -„a kapitalizmus legfelsőbb foka”- címszó alatt tartanak

nyilván, a modern történelem különös, és nehezen érthető jelensége. A hivatalos interpretáció

szerint a történések magyarázata merőben gazdasági természetű. A gyarmatosítók célja eszerint a

piacok megszerzése, az olcsó munkaerő kizsákmányolása, és a meghódított területek

nyersanyagkészleteinek kitermelése volt.

A magyarázat tetszetős, de nem igazán meggyőző. Az állandóan az éhhalál szélén álló kínai

parasztok, vagy az ágyékkötős afrikai bennszülöttek vásárlóereje meglehetősen csekély volt, az

általuk képviselt piac felvevő ereje tehát -az előzetes várakozásokkal ellentétben- tömegük ellenére

sem volt igazán nagy. Az olcsó munkaerő és a nyersanyagkészlet nagyobb lehetőségeket rejtett,

csakhogy az olcsó munkaerő kihasználáshoz gyárakat kellett építeni, farmokat és ültetvényeket

létrehozni, a nyersanyag kitermeléshez pedig bányákat, feldolgozó üzemeket, valamint a szállításhoz

vasutakat és kikötőket. A gyarmatosítók azonban ezeken kívül mást is építettek. Utakat, vasutakat,

víz és villamos hálózatot, kórházakat, iskolákat, templomokat, vagyis a semmiből felépítették az

európai országokban működő teljes infrastruktúra hálózatot. Ennek egyebek mellett az volt a

következménye, hogy ezeknek a gyarmatoknak a többsége veszteséges volt. Egyes kereskedelmi

cégek és különböző vállalkozások persze alkalmanként jól megszedték magukat, ám összességében

véve a gyarmatok gazdálkodása általában nem volt rentábilis. Kiépítésük és fenntartásuk többe

került, mint amennyit az ottani kereskedelem és ipar visszatermelt az anyaországnak, a „szegény,

elnyomott népek kizsákmányolása” tehát a valóságban egyáltalán nem működött hatékonyan. Kivétel

ez alól az a néhány gyarmat, mint például a belga Kongó, ahol valóban olyan gátlástalan és brutális

szabadrablás folyt, mint amilyennek az amnéziás utókor az egész európai gyarmati rendszert

elképzeli.

A gyarmatosítás ebben a formájában tehát hosszú távon hozhatott volna csak eredményeket.

Miután azonban a rendelkezésre álló idő végül -történelmi léptékben számolva- nagyon rövidnek

bizonyult, legjobb esetben is alig egy évszázadnak, a gyarmatosítás alig jutott túl az infrastrukturális

hálózatok kiépítésén, és véget ért, még mielőtt a gyarmatokat tényleg sikerült volna bekapcsolnia az

anyaországok gazdasági vérkeringésébe.

A gyarmatosítás mozgatórugói között nem szabad megfeledkezni a saját faji és kulturális

felsőbbrendűségükben szilárdan hívő európai országok civilizatórikus küldetéstudatáról sem. A

korabeli felfogás szerint ugyanis a fehér ember isteni küldetése volt, hogy világszerte terjessze a

civilizációt és a kultúrát, no meg persze a keresztény hitet. Teljesen komolyan gondolták, hogy a

gyarmatosítás egyben afféle keresztényi misszió is, mellyel önzetlenül jót tesznek az elmaradott,

barbár népeknek.

Igazából persze valóban nem lehetne azt mondani, hogy ez a civilizációs tevékenység teljességgel

káros és haszontalan lett volna. A hajdani gyarmati országok egy része máig abból él, amit az utólag

annyira megvetett gyarmatosítók annak idején felépítettek. Amikor például az újból függetlenné vált

Kína volt gyarmati területeit összehasonlították a gyarmatosítás által érintetlenül hagyott belső

tartományokkal, azt találták, előbbiek gazdasági kapacitása és ipari termelése több mint

7

harmincszorosa az utóbbiaknak. Nem igazán meggyőző tehát, amikor a volt afrikai/ázsiai gyarmatok

jelenlegi, hajdani gyarmati iskolákban nevelkedett diktátorai, a hajdani gyarmati helytartóság

palotáiban trónolva köpködik hajdani gyarmatosítóikat.

A gyarmatosítás másik mozgatórugója szerintem megint egy irracionális tényező, a nagyhatalmi

versengés. Az európai országok gyarmatosítottak, egész egyszerűen csak azért, mert látták, hogy a

vezető nagyhatalom, a mindenki által utánzott Nagy-Britannia is gyarmatosít. A gyarmatosítás

ugyanolyan nagyhatalmi presztízskérdés volt, mint a csatahajó építés. Nem számított valamirevaló

hatalomnak, aki nem rendelkezett csatahajókkal és gyarmatokkal. Igazából egyikről sem tudták, mire

is kellene használniuk és hogyan, de a nagyhatalmi megjelenéshez mindkettő hozzátartozott. Az

európai országoknak többnyire semmilyen koncepciójuk nem volt a gyarmataikat illetően, melyek

csak nyelték a pénzt, hasznot pedig szinte egyáltalán nem hajtottak. Ráadásul már eleve csak az

értéktelenebb területek maradtak nekik, mivel az angolok a stratégiailag, illetve gazdasági és

kereskedelmi szempontból fontos pontokat –melyek tényleg profitot termeltek- már jóval előttük

megszerezték. A többieknek már csak a maradék jutott, és abból is csak az, aminek megszerzését a

britek is jóváhagyták. Utólag visszanézve tehát a gyarmati versengés gazdasági szempontból

többnyire elég értelmetlen volt

Az első német gyarmatosítási próbálkozásokat igazából már a XVII. században megtették a

brandenburgi fejedelmek, rövid életű kereskedelmi állomásokat létesítve a Karib-tengeren és az

afrikai partokon. A hamvába holt kísérleteket követően hosszú szünet következett, és csak a német

egyesítést követően támadt fel ismét az érdeklődés tengerentúli területek megszerzése iránt. A

német gyarmatosítást azonban tovább késleltette, hogy a birodalom kancellárja, Otto von Bismarck,

nem tulajdonított nagy jelentőséget a gyarmatszerzésnek. Csak mikor az egyesült Németország már

eléggé megerősödött, kezdett óvatos gyarmatpolitikába, gondosan vigyázva arra, hogy ne kerüljön

összeütközésbe Angliával. A németek elsősorban a még fel nem osztott afrikai területeken láttak

lehetőséget saját gyarmatrendszer kiépítésére. A berlini Kongó konferencián az európai hatalmak

lényegében felosztották egymás között Afrikát. Az 1885 februárjában megkötött egyezmény

értelmében Németország megkapta a mai Kamerun, Togo, Ruanda, Namíbia és Tanzánia területének

nagy részét. Még ebben az évben megszerezték maguknak a Csendes-óceánon Új-Guinea északi

részét, melyet 1899-ben kiegészítettek a spanyoloktól megvásárolt Karolina és Mariana-szigetekkel,

valamint Szamoával.

A kínai területek is viszonylag hamar magukra vonták a németek figyelmét. Már 1861-ben, a

második ópiumháborút követően megkötöttek Pekingben egy kínai-porosz egyezményt, mely

megengedte a porosz hadihajóknak a kínai vizek használatát. Ugyanekkor a német hajók is

megkezdték a kínai parti területek felderítését. A többi országhoz hasonlóan a németek is elsősorban

a nagy lélekszámú kínai lakosság által jelentett, nagynak gondolt piacot szerették volna megnyitni

saját áruik előtt. Ehhez kereskedelmi állomásokat kellett nyitni, amihez viszont szükségesnek látszott

egy kikötő megszerzése, saját használatra.

A pekingi egyezmény után néhány évvel, 1868 és 1871 között, Ferdinand von Richthofer a berlini

kormány megbízásából feltérképezte a kínai partvidéket, hogy megfelelő helyet találjon a leendő

német tengerészeti támaszpont számára. E célra Richthofer báró végül a Santung félsziget déli

8

oldalán fekvő Kiauchau öblöt találta a legmegfelelőbbnek, és jelentésében ennek megszerzését

javasolta a német kormány számára.

Abbeli meggyőződésükben, hogy a kínai piacokra való betörés igen nagy jelentőséggel bír

Németország számára, a németek 1881-ben egy cirkálóköteléket állítottak fel, mely a Távol-Keleti,

elsősorban a kínai vizeken volt hivatva védelmezni a német érdekeket. Négy évvel később azonban, a

berlini konferenciát követően, Németország igen nagy, és gazdasági szempontból jelentősnek

gondolt afrikai területeket szerzett meg magának, melyek sokkal fontosabbnak tűntek, mint a kínai

kapcsolatok. A távol-keleti cirkálóköteléket átvezényelték az újonnan megszerzett gyarmatokra, ahol

ezekből a hajókból alakult meg a német Afrikai Cirkáló Kötelék. A kínai vizeken mindössze két kis

ágyúnaszád maradt, s a területről hosszú időre elfeledkeztek a berlini hivatalokban.

A többi európai országhoz hasonlóan a németek érdeklődése is a kínai–japán háború idején

ébredt fel ismét a mennyei birodalom iránt. A gyors japán sikerek nyilvánvalóvá tették a kínai

birodalom tehetetlenségét, s az európai nagyhatalmak igyekeztek gyorsan újabb pozíciókat szerezni a

térségben, attól tartva, a japánok megelőzik őket, és egymaguk szerzik meg a területre az összes

koncessziót. 1894-ben Paul Hoffmann ellentengernagy parancsnoksága alatt újra felállították a Kelet

Ázsiai Hajórajt, az Ostasiengeschwaderst, az Irene könnyűcirkálóból és három ágyúnaszádból.

Hoffmann túl gyengének találta a köteléket, és javaslatára a három öreg ágyúnaszád helyett később a

Prinzess Wilhelm és Cormoran könnyűcirkálókkal, valamint a Kaiser páncélozott fregattal egészítették

ki a hajórajt.

Támaszpont hiányában azonban a flotta kénytelen volt a kínai kézen levő Sanghaj, az angol Hong

Kong, és a japán Nagasaki kikötőire támaszkodni, és az ottani hatóságok jóindulatától függött. Ez a

helyzet hosszú távon nem volt tartható, s ahogy a kínai német nagykövet a berlini hatóságokkal

egyetértésben megfogalmazta: „Hajóink nem úszkálhatnak örökké a környéken úgy, mint holmi

hajléktalan csavargók.”

Hoffmannt 1896 júniusában Alfred von Tirpitz ellentengernagy váltotta a kötelék élén. Tirpitz

egyik legfontosabb feladata volt, hogy támaszpontnak való helyet keressen a kínai partvidéken.

Tirpitz több számításba jövő lehetőséget is megvizsgált, és végül ugyanarra a következtetésre jutott,

mint annak idején Richthofen, vagyis hogy a német igényeknek legjobban a Kiauchau-öböl felelne

meg.

Tirpitz azonban nem sokáig töltötte be ezt a posztot. Már következő év tavaszán leváltották, és a

tengerészeti minisztérium (Reichsmarineamt) irányításával bízták meg. Tirpitz rögtön elvesztette

érdeklődését a távol-keleti vizek iránt, és a későbbiekben már nem sokat foglalkozott a Kelet Ázsiai

Hajóraj kérdésével.

Tirpitzet Otto von Diederichs ellentengernagy váltotta a kötelék élén, aki szintén sürgette a

Kiauchau-öböl megszerzését. A berlini hivatalokban ugyan továbbra is viták folytak róla, melyik hely

felelne meg leginkább a flotta igényeinek, sőt arról is, kell e egyáltalán támaszpont a flottának

Kínában, de a hatóságok azért megtették az első puhatolózó lépéseket a kínai kormányzat felé a

terület megvásárlásának ügyében. A kínaiak azonban elutasították a német javaslatokat.

9

1897 november elsején a kínaiak meggyilkoltak két német katolikus misszionáriust, a Shantung

félszigetet is magába foglaló Shandong tartomány területén. Az eset nagyszerű ürügynek tűnt arra,

hogy a rá való hivatkozással a németek fegyverrel érvényesítsék érdekeiket. Néhány nappal később

Diederichs táviratban érdeklődött Berlintől: „Kihasználhatjuk az incidenst további céljaink

érdekében?” A birodalmi kancellár, Chlodwig von Hohenlohe-Schillingfürst, óvatos fellépést szeretett

volna, és elutasította a fegyveres beavatkozás gondolatát. Mielőtt azonban ilyen értelmű táviratát

elküldhette volna Diederichsnek, az eseményekről tudomást szerezve beavatkozott az ügybe II.

Vilmos is. A harciaskodó császár közbeavatkozására végül Berlin arra utasította Diederichset, azonnal

induljon útnak a Kiauchau-öböl felé.

A tengernagy értett a szóból. Rendelkezésre álló két hajója, a Kaiser fregatt és a Prinzess Wilhelm

cirkáló azonnal felvonta a horgonyt és útnak indult az öböl felé. Diederichs a Jangcén járőröző

Cormoran kiscirkálót is visszarendelte a kötelékhez. A negyedik hajó, az Irene cirkáló, éppen javításon

volt Hong Kongban, így ő nem csatlakozhatott a hajórajhoz.

A három német hajó november 13-án érkezett meg a Kiauchau-öböl bejáratának északi oldalán

fekvő kis Tsingtaó városka elé. A felderítésre kiküldött csónakok ugyan jelentették, hogy a város

környékén nagy létszámú kínai katonaság állomásozik, mindez azonban nem vette el Diederichs

kedvét a támadástól. A két évvel korábbi kínai-japán háborúban szánalmasan leszerepelt kínai

katonaságot általában semmire sem becsülték, és nem tartották ütőképes fegyveres erőnek. Az

események ezúttal is igazolták ezt a vélekedést.

14-én hajnalban a német hajókról 717 tengerész szállt partra, miközben a Cormoran behajózott a

kikötőbe, hogy szükség esetén tűztámogatást tudjon nyújtani a csapatoknak. Erre azonban nem volt

szükség. Diederichs lóhátról irányította csapatait, akik gyorsan egymás után foglalták el az érdemi

ellenállást nem tanúsító kínaiaktól a laktanyákat, parti erődöket, és lőszerraktárakat. A németeknek

két órára sem volt szükségük ahhoz, hogy megszállják a kikötő egész területét.

A berlini diplomaták közben elbizonytalanodtak, a fegyveres fellépéssel nem e ingerlik fel maguk

ellen a térségben érdekelt angolokat és oroszokat, s egy újabb táviratban a harcok beszüntetésére, és

a kínai kormánnyal való tárgyalásokra szólították fel a tengernagyot. Diederichs, aki úgy vélte, a gyáva

civil hivatalnokok ki akarják venni a kezéből a győzelem babérjait, erre dühösen visszatáviratozott, és

közölte, már kiadta a proklamációt, melyben bejelentette Tsingtaó elfoglalását és annektálását, s ezt

ő nem hajlandó visszavonni. Némi huzavona után, és feltehetően a császár újabb közbeavatkozására,

a külügyminisztérium és az Admiralitás végül jóváhagyta Diederichs proklamációját, és gratulált a

tengernagynak a sikerhez. II. Vilmos nem sokkal később altengernaggyá léptette elő Diederichs-et.

Hogy frissen szerzett pozícióikat megerősítsék, a Földközi-tengerről még ebben az évben

átvezényelték a Kelet Ázsiai Hajórajhoz a Kaiserin Augusta cirkálót, következő év, 1898 januárjában

pedig a Darmstadt utasszállító fedélzetén egy tengerészgyalogos zászlóaljat is Tsingtaó-ba küldtek. A

kínai kormány is kénytelen volt lenyelni a békát –mást nem nagyon tehettek-, és március hatodikán

hivatalosan is elismerték a város német kézre kerülését. A hivatalos szöveg szerint Tsingtaót

ugyanúgy bérbe adták 99 évre Németországnak, ahogy Hong Kongot az angoloknak. Az egyezményt a

Reichstag áprilisban ratifikálta, és a hónap végén kinevezték a város első kormányzóját is, Carl

Rosendahl sorhajókapitány személyében. A kormányzói állást később is mindig tengerésztisztek

10

töltötték be, akik nem a német külügyminisztériumnak, hanem közvetlenül a berlini Admiralitásnak

voltak alárendelve.

A németek papíron csupán Tsingtaó városát szerezték meg, a gyakorlatban azonban annak ötven

kilométeres körzete is az ő tulajdonukba került, melyet hivatalosan biztonsági övezetnek neveztek, és

kínai katonaság nem állomásozhatott rajta. Ezen kívül az egész Shantung félsziget német befolyás alá

került, akik megkapták a térség bányáinak üzemeltetési jogát, és koncessziót a vasútépítésekre.

Mindezt a többi nagyhatalom jóváhagyásával, akik a német példán felbuzdulva maguk is hasonló

módon igyekeztek újabb kínai területeket szerezni. Az oroszok a németekkel egy időben szállták meg

a Sárga-tenger túlsó partján a Liaotung félszigetet Port Arthurral, az angolok Weihawei-t –ahonnan a

németeket és az oroszokat egyaránt szemmel tudták tartani-, a franciák pedig Kwang-Chou-Wan

kikötőjét.

A terület megszerzése, biztosítása, és alapos feltérképezése után a németek a századforduló körül

megkezdték egy európai színvonalú kikötő felépítését. Az ócska kis halászkikötő helyén alig egy

évtized alatt –óriási ráfordítással- modern kikötőváros épült fel, széles, villanyvilágítással ellátott

utcákkal, vízvezeték-hálózattal, iskolákkal, kórházakkal, bankokkal, impozáns kormányzati

épületekkel, a kikötőben raktárakkal és dokkokkal, s az egész körül egy tágas, kies villanegyeddel az

európai lakosság számára. 1910-re elkészült a Shantung Vasútvonal, mely kapcsolódott az orosz

Transszibériai vasútvonalhoz, így –legalábbis elméletileg- létrejött a Tsingtaó és Berlin közötti

közvetlen vasúti összeköttetés.

Mindez nyilván a német érdekeket szolgálta, és miattuk jött létre, azonban egyáltalán nem

lehetne azt mondani, hogy a kínaiak nem profitáltak semmit a dologból. (Már csak azért sem, mert

nem sokkal később az egész az övék lett, méghozzá teljesen ingyen.) A virágzó biznisz vonzására a

városba tódultak a kínai kereskedők és iparosok, s az általános életszínvonal Tsingtaó környékén

sokkal magasabb volt, mint a belső kínai területeken. A többi európai nációhoz hasonlóan persze a

németek is többnyire lenézték, néha kimondottan megvetették a bennszülötteket, viszont ennek

ellenére a kínai parasztoknak és kézműveseknek itt jobb bánásmódban volt részük, mint amiben saját

mandarinjaik és földesuraik részesítették őket. Szun Jat Szen 1912-ben tett látogatást Tsingtaóban és

környékén, s a látottakról így nyilatkozott: „Le vagyok nyűgözve. A város Kína jövőjének igazi

mintaképe.”

Aligha meglepő tehát, hogy az idegenellenes, nacionalista mozgalmak leginkább ott találtak

támogatókra, ahol az idegenek csupán szórványosan voltak jelen, vagyis a kínai kézen maradt

területeken. A lakosok itt a gyarmatosítók jelenlétének semmilyen előnyét nem élvezték, a

gyarmatosítás hátrányait viszont annál inkább. A pekingi császári udvar, mely legalább olyan nagy

mértékben volt felelős a csökkenő életszínvonalért és a növekvő szegénységért, mint az idegen

kizsákmányolók, szintén igyekezett az elégedetlenséget a külföldiek irányába fordítani. Egyre jobban

szaporodtak a külföldiek elleni támadások, és annak ellenére, hogy a külföldi nagyhatalmak

petícióban követelték a kínai kormánytól a lázadók megfékezését, és szigorú megbüntetését, a

császárnő nemcsak hogy semmit nem tett a boxerek megfékezése érdekében, hanem nyíltan bíztatta

és támogatta őket. 1900 június huszadikán a boxerek megölték a pekingi német nagykövetet, az

általuk különösen utált Klemens von Ketteler bárót -egy hónappal korábban ugyanígy végeztek a

japán nagykövettel is-, és ostrom alá vették a pekingi diplomácia negyedben levő európai

11

nagykövetségeket. Egy nappal később, 21-én, a császári udvar nyíltan a felkelők mellé állt, és hadat

üzent a gyarmatosító országoknak. (A kínai tartományok kormányzói többnyire nem

engedelmeskedtek, és megtagadták a mozgósítást.)

A boxerlázadás néven ismert felkelés rövid életű volt. A kínaiakról ezúttal is kiderült, hogy harci

erényeket leginkább csak a modern kung-fu filmekben tudnak felmutatni. A százezres felkelősereg

még arra sem volt képes, hogy a néhány száz fő által védett pekingi diplomáciai negyedet elfoglalja.

(A védelem vezetője, a pekingi angol katonai attasé, Claude Maxwell MacDonald, utóbb meg is

jegyezte, ha nem kínaiak, hanem zulu vagy sziú harcosok veszik őket ostrom alá, a felmentő sereg

már csak üszkös romokat és hullákat találhatott volna.) Augusztusban az alig húszezres, sebtében

toborzott nemzetközi hadsereg szétszórta a felkelőket, és elfoglalta a kínai fővárost. A császári udvar

ismét kénytelen volt egy megalázó, súlyos feltételeket tartalmazó békeszerződést aláírni.

A boxerlázadás idején a német Kelet Ázsiai Hajórajt Emil Felix von Bendemann altengernagy

vezette, aki a lázadás idején cirkálóival a Sárga-tengeren járőrözött. Ebből az alkalomból az angol és

orosz kollégák a németek rendelkezésére bocsátották a térségről készült legújabb térképeiket,

melyeket azok persze rögtön lemásoltak. Bendemann négy cirkálója és tengerészei tevékenyen részt

vettek a Hai folyó torkolatánál fekvő, stratégiai fontosságú Taku erőd ostromában és bevételében,

1900 júniusában. Az eset érdekessége –később nyilván érthető lesz, miért-, hogy a németek oldalán

harcoló angol tengerészkülönítmény parancsnoka, és az ostrom egyik irányítója Christopher Cradock

sorhajókapitány volt, akinek II. Vilmos ezért később a Korona Rendet adományozta, és díszkardot

küldött neki.

Taku bevétele után a német hajók legénységéből egy 500 fős alakulatot állítottak fel, melyet Otto

Weniger hadnagy parancsnoksága alatt a Peking felmentésére induló hadseregbe soroltak be. A

köteléket közben jelentősen megerősítették, számos kisebb hajó mellett ideiglenesen átvezényelve

hozzá a Kurfürst Friedrich Wilhelm, Weissenburg, Brandenburg, és Wörth sorhajókat, valamint a

Fürst Bismarck páncéloscirkálót. Ebben az időben 12 nemzet 250 hadihajója állomásozott a kínai

vizeken, ezekből 24 német volt. Az érdekelt országok mintegy 70 ezer katonát mozgósítottak a

lázadók ellen, ebből 17 ezret a németek küldtek Kínába. A német császár, II. Vilmos is élénk

érdeklődéssel követte a kínai eseményeket, melyet a civilizáció küzdelmének tekintett a

barbársággal. Legtöbb kortársához hasonlóan Vilmos is meg volt győződve a fehér faj –elsősorban

persze a germán faj- felsőbbrendűségéről, és arról, hogy isteni küldetésük a világ feletti uralkodás, s

nem is mulasztott el egyetlen alkalmat sem arra, hogy ennek a meggyőződésének hangot adjon.

Beszédeiben gyakran emlegette fel a kelet felől fenyegető sárga veszedelmet, s a boxerlázadás

leverésére induló német csapatokat személyesen búcsúztatta. Ebből az alkalomból előadott, a

sajtóban később „hun beszéd” néven elhíresült szónoklatában a következőképpen indította útnak

seregeit: „Kegyelmet ne adjatok, foglyot ne ejtsetek!”

Politikusként Vilmos sokszor jobban tette volna, ha inkább hazudik valamit, vagy befogja a száját.

Az önhitt és harcias, ám valójában szerény uralkodói képességekkel rendelkező császár, aki magát a

világ egyik leghatalmasabb uralkodójának képzelte, azonban nem érezte szükségét az ilyesféle

megfontoltságnak. Unokatestvéréhez, II. Miklóshoz hasonlóan, alacsonyabbrendű fajnak tekintette a

sárgákat, és ezt egyáltalán nem is titkolta. A kínai-japán háború után a németek követelték a

leghangosabban a japán hadsereg kivonását a meghódított kínai területekről, majd Tsingtaó

megszállása után nagyvonalúan felajánlották az oroszoknak a kikötő használatát. A téli hónapokban

12

az addig Vlagyivosztokban állomásozó orosz Csendes Óceáni Flotta mindig belefagyott a jégbe, így

egy jégmentes kikötő használati joga sokat jelentett volna számukra. Azonban a német okkupációval

lényegében egy időben az oroszok megszerezték maguknak Port Arthurt és Dalnyijt, így már nem volt

szükségük a németek által felkínált lehetőségre.

Később, az orosz-japán háború idején is a németek támogatták a legaktívabban az oroszokat, a

nagyhatalmak közül szinte egyedüliként. A Tsingtaóban állomásozó Kelet Ázsiai Hajóraj a harcok ideje

alatt persze szigorúan tartotta magát a semlegességhez. A kikötőbe menekült orosz hajók

lefegyverzését és internálását minden teketória nélkül, gyorsan végrehajtották, a hadműveleti

területektől pedig igyekeztek távol tartani magukat. Rozsgyesztvenszkij flottájának közeledtével

valamennyi német kereskedelmi és hadihajót összegyűjtötték a Kiauchau-öbölben, ahonnan csak a

csuzimai orosz vereség után engedélyezték újra a kifutásukat. A békeévekben a német hajók

rendszeresen cirkáltak nemcsak a kínai vizeken, hanem az óceániai német gyarmatokon, és gyakran

meglátogatták az angol, orosz, amerikai kikötőket is. Leginkább a Tsingtaóhoz legközelebb fekvő, jól

felszerelt kikötők gazdáival, a japánokkal igyekeztek fenntartani a jó kapcsolatokat. A német

hadihajók nagyjavítását, melyhez Tsingtaóban még nem álltak rendelkezésre megfelelő dokkok és

műhelyek, rendszerint japán kikötőkben végezték el. A német hajókat egy alkalommal a japán császár

is meglátogatta.

Mindezzel azonban a németek nem tudták kompenzálni Vilmos fennhéjázó és rasszista

magatartását, melynek legsúlyosabb következménye alighanem a Japánnal való hivatalos viszony

megromlása volt. A japánok pedig kezdetben kimondottan keresték a németek barátságát, akiket

Európa legnagyobb ipari és katonai hatalmaként nagyon tiszteltek. A japán szárazföldi hadsereg

modernizálását porosz mintára hajtották végre, és úgyszintén porosz mintára íródott Japán első

alkotmánya.

Csak találgatni lehet, milyen hatása lett volna a történelemre, ha Vilmos és kancellárjai keblükre

ölelik a japánokat, akik így az első világháborúban talán német szövetségesként vehettek volna részt.

Tsingtaó és az ott állomásozó Kelet Ázsiai Hajóraj kiemelt figyelmet élvezett a német kormányzat

részéről. Hatalmas összegeket fordítottak a kikötő kiépítésére, és fejlesztésére, bár a szárazföld felőli

védelmi állások kiépítésén spóroltak, mivel úgy gondolták, ugyan ki támadná meg a szárazföld felől

Tsingtaót? Lehetséges fenyegetésként csupán egy újabb kínai felkelést vettek számításba, és a

korábbi tapasztalatok alapján úgy vélték, a kínai hordák nem jelentenek semmilyen számottevő

kockázatot.

Az Ostasiengeschwaders is a német haditengerészet egyik elit alakulatának számított, melynek

parancsnoksága mindig is nagy presztízzsel járó feladat volt. Ez a beosztás afféle belépő volt a német

haditengerészet legfelsőbb vezetésébe, s Tirpitz és Diederichs mellett később is olyan tisztek

töltötték be ezt a pozíciót, akik ezt követően fontos beosztásokat kaptak a berlini Admiralitáson is,

mint például Heinrich von Preussen, vagy Friedrich von Ingenohl. A berlini vezetés nagy reményeket

fűzött a kötelék utolsó parancsnokához, gróf Maximilian von Spee altengernagyhoz is, aki 1912

december negyedikén vette át a hajóraj parancsnokságát.

13

Az ősi rajnai nemesi családból származó Spee 1861 június 22-én született Koppenhágában. 1878

tavaszán lépett be a német haditengerészethez, s változatos pályafutása során többek között

kikötőparancsnokként, a Tengerészeti Akadémia tanáraként, és számos hajó tisztjeként, illetve

parancsnokaként teljesített szolgálatot, többek között a Kelet Ázsiai, és a Kelet Afrikai

cirkálókötelékeknél is. Ellentengernagyi kinevezését 1910 januárjában kapta meg, majd 1913

novemberében altengernaggyá léptették elő.

A jóvágású tengerésztiszt a Kaiserliche Marine egyik nagy reménysége volt, akit a haditengerészet

egyik jövőbeli főparancsnokaként tartottak számon. Spee örömmel fogadta az Ostasiengeschwaders

élére történő kinevezését, s örült az önálló parancsnoki beosztásnak. Magával vitte két, hadnagyi

rangban levő fiát is. Otto a Nürnberg, Heinrich a Gneisenau fedélzetén teljesített szolgálatot. A Kelet

Ázsiai Hajóraj irányítását a parancsnokok általában másfél-két évig töltötték be, s 1914

augusztusában Spee már a leváltását várta. Kijelölt utódja is megvolt, Friedrich Gadeke

ellentengernagy személyében, akinek néhány héten belül útnak kellett volna indulnia

Németországból Tsingtaó felé.

Az Ostasiengeschwaders kötelékébe ebben az időben közel húsz hajó tartozott. A hajóraj magját a

két nagy páncéloscirkáló, a Scharnhorst és a Gneisenau képezte. A korábbi Roon osztályú cirkálók

növelt változatának számító testvérhajókat a német haditengerészet 1904-ben rendelte meg, és 1907

októberében, illetve 1908 márciusában állították szolgálatba őket. A napóleoni háborúk porosz

generálisairól elnevezett hajók valójában már elkészültükkor sem voltak igazán élvonalbeli egységek,

mivel kategóriájuk a csatacirkálók megjelenésével elavulttá vált. Ennek ellenére az 1905 előtt

megkezdett építések kifutásáig még számos ilyen hajót állítottak szolgálatba a világ

haditengerészeteinél.

Viszonylagos elavultságuknak volt köszönhető, hogy az eredetileg a Hochseeflotte kötelékében

alkalmazni kívánt hajókat végül a Távol-Keletre vezényelték át, mivel úgy találták, az új

dreadnoughtok és csatacirkálók kíséretében már nem állják meg a helyüket. Mindez bevett gyakorlat

volt a korabeli haditengerészeteknél, akik elsővonalbeli hajóikat lehetőleg az anyaország

védelmében, hazai vizeken vonták össze, és kevésbé értékes hadihajóikat irányították a gyarmati

területekre, ahol azok elsődleges feladata amúgy is csak a rendfenntartás, meg a kereskedelmi

forgalom ellenőrzése volt, és persze a kezdetleges haditechnikával rendelkező bennszülöttek

elrettentése. A Scharnhorst 1909-ben, a Gneisenau egy évvel később érkezett meg Tsingtaóba. A

Kelet Ázsiai Hajóraj zászlóshajója végig a Scharnhorst volt, melynek parancsnoki tisztségét 1914-ben

Felix Schultz sorhajókapitány látta el.

A 144,6 méter hosszú, 21,6 méter széles, 8,4 méter merülésű hajók vízkiszorítása 12.780 tonna

volt. Három gőzgépük 27.760 Le teljesítményre volt képes, mellyel a cirkálók a 22,7 csomós

sebességet érhették el. A 10 csomós gazdaságos sebesség mellett hatótávolságuk elérte az 5.000

mérföldet. A fő övpáncélzat vastagsága 150 mm, a lövegtornyok páncélzata a legvastagabb helyeken

180 mm volt.

14

A páncéloscirkálók kategóriájukban erős fegyverzetű hajóknak számítottak. Főtüzérségük nyolc

darab 210 mm-es lövegből állt, melyekből négyet két ikerlövegtoronyban a hajók orrán, illetve tatján

helyeztek el, négyet pedig a hajók két oldalán a főfedélzeten, egyes tornyokban.

A másodlagos tüzérséghez tartozott hat darab 150 mm-es löveg, melyeket az oldalsó 210 mm-es

lövegek alatti kazamatákban építettek be, és 18 darab, kazamatákban és a fedélzeten elhelyezett 88

mm-es löveg. A cirkálók ezen kívül négy darab 450 mm-es, a vízvonal alatt beépített torpedóvető

csővel is fel voltak szerelve. A hajók, melyek mégiscsak a birodalmi Németországot voltak hivatva az

idegen vizeken reprezentálni, jól képzett, válogatott legénységgel voltak ellátva. A háború előtt

megtartott utolsó két lőgyakorlaton, 1913-ban és 1914-ben, a Gneisenau tüzérei nyerték el a császár

által a legjobb lőeredményeket elérő hajó számára alapított kupát. A Scharnhorst pedig mindkét

alkalommal a második helyezést érte el.

A két páncéloscirkálón kívül a kötelék magját még három könnyűcirkáló alkotta, a Nürnberg, a

Leipzig, és az Emden. A Leipzig 1906 decemberében, a másik két cirkáló 1910-ben csatlakozott a

kötelékhez. A három hajó a háború előtti német flottafejlesztés tipikus terméke volt. Könnyű és gyors

járású hadihajók, ám gyenge védettséggel rendelkeztek, és csupán 105 mm-es lövegekkel voltak

felfegyverezve. A hasonló kategóriájú angol hajók vízkiszorítása legalább ezer tonnával volt nagyobb,

mint a németeké, és fegyverzetükben helyet kaptak a nagyobb kaliberű, 152 mm-es ágyúk is. A

német könnyűcirkálókat elsősorban felderítésre, és a kereskedelmi hajók elleni portyázásokra

építették, nem arra, hogy felszíni ütközetekbe bocsátkozzanak az ellenség hadihajóival.

A három könnyűcirkáló ugyan nem tartozott egy osztályba, méreteik és fegyverzetük mégis szinte

teljesen azonos volt. A 115-118 méter hosszú hajók vízkiszorítása 3.400 tonna körül volt,

fegyverzetük tíz darab 105 mm-es ágyúból, néhány kis kaliberű gyorstüzelőből, és két darab, a

vízvonal alatt beépített, 45 cm-es torpedóvető csőből állt. A 105 mm-es lövegek lőtávolsága a

közhiedelemmel ellentétben nem csak hogy nem volt kisebb az angol cirkálók 15 cm-es hajóágyúinál,

hanem a nagyobb csőemelkedési szögnek köszönhetően felül is múlta azokat. Mindez azonban nem

változtatott azon, hogy a lövegek rombolóereje a kis kalibernek köszönhetően messze elmaradt az

angol ágyúkétól, különösen nagyobb lőtávolságokon.

Egy feltételezett összecsapás esetén a németek elsősorban nem is a lövegek nagy lőtávolságában,

hanem hajóik sebességében bíztak. A cirkálók tervei azonban még 1905 előtt készültek, a gőzturbinák

elterjedése előtt. A hajók a régi, háromhengeres gőzgépekkel voltak felszerelve, melyek 13-16 ezer

lóereje a 23-24 csomós sebesség elérésére volt elegendő. A cirkálók tervezése és építése idején ez

még kiváló értéknek számított, azonban az első világháború idejére az új hajtóművekkel szerelt hajók

már rájuk vertek. Az 1910-ben épített angol Glasgow könnyűcirkáló például a maga 4.800 tonnájával

jóval nehezebb hajó volt, fel volt szerelve két 15 cm-es ágyúval is, ám 22 ezer lóerős Parsons

turbináinak köszönhetően elérhette a 25 csomós sebességet is. Így aztán a német cirkálók a későbbi

összecsapásokban rendszerint képtelenek voltak lerázni az ellenséget, és ki voltak szolgáltatva az

övékénél nagyobb kaliberű ágyúiknak.

15

Ez az öt cirkáló jelentette a német kötelék fő ütőerejét. Az Ostasiengeschwaders többi hadihajója

csupán kisegítő és ellátó feladatokra szolgált, nyílt tengeri hadműveletekre nem volt alkalmas. Ezek

közé tartozott a négy Iltis osztályú ágyúnaszád, az Iltis, a Tiger, a Luchs, és a Jaguar. Valamennyien a

századforduló körül készült, 62 méter hosszú, 720 tonnás kis hajó, melyek régi gőzgépeikkel

legfeljebb 14 csomós sebességre voltak képesek. Fegyverzetük mindössze négy darab 88 mm-es

lövegből, és hat 37 mm-es gyorstüzelőből állt. Feladatuk a járőrözés és felderítés, a parti vizek

ellenőrzése és a csempészet elleni harc volt, illetve szükség esetén a partmenti területeken a

szárazföldi csapatok tüzérségi támogatása.

A másik két ágyúnaszád, az Otter és a Vaterland, még náluk is kisebb és gyengébb volt. A 314

tonnás hajócskák, a két 52 mm-es lövegükkel és három géppuskájukkal csak rendészeti feladatok

ellátására, és a part menti vizeken, illetve a folyókon végzett járőrözésre voltak alkalmasak,

ugyanúgy, mint a 280 tonnás Tsingtaó, melyet felszereltek egy 88 mm-es ágyúval is.

Az Ostasiengeschwaders kötelékébe tartozott még egy hadihajó, az S90 jelű torpedónaszád. A 61

méter hosszú, 570 tonnás kis hajó a három 50 mm-es löveg mellett fel volt szerelve három 45 cm-es

torpedóvető csővel is, 6.500 lóerős gőzgépeivel pedig sebessége elérte a 27 csomót. A hajóraj

kötelékébe tartozott még hat ellátóhajó is, a Titania, a Prinz Eitel Friedrich, a Cormoran, a Baden, a

Santa Isabel, és a Seydlitz, melyeket ágyúkkal felszerelve háború idején segédcirkálóként is

bevethettek az ellenség kereskedelmi hajózása ellen.

A legnagyobb közülük a 8.865 tonnás, eredetileg utasszállítóként épült Prinz Eitel Friedrich volt,

mely a békeidőkben a Tsingtaó és az anyaország közti posta és személyszállítást látta el, beleértve

természetesen a csapatszállító feladatokat is. Az 1904-ben szolgálatba állított, 154 méter hosszú, 15

csomós sebességre képes hajót a háború kitörésekor felszerelték négy 105 mm-es, és hat darab, az

ágyúnaszádokról leszerelt 88 mm-es löveggel.

A 143 méter hosszú, 7.950 tonnás, 1903-ban épült Seydlitz szintén utasszállítónak készült. A

háború előtti években főleg a távol-keleti és ausztrál kikötők voltak úti céljai. A háború kitörése az

ausztráliai Sydney kikötőjében érte, melyet még a hivatalos hadüzenet előtt sikerült elhagynia, és

később a chilei vizeken csatlakozott Spee hajórajához. A hajót fegyverzettel már nem tudták

felszerelni.

A flotta ellátóhajói közé tartozott a két vadonatúj, modern szénszállító hajó, az 1913-as építésű,

7.500 tonnás Baden, és az alig néhány hónappal korábban szolgálatba állított, 5.200 tonnás Santa

Isabel, valamint az 1895-ben épült, 1187 tonnás Titania teherhajó, mely eredetileg egy finn

hajótársaság részére készült. A németek 1910-ben vásárolták meg, és ettől kezdve a távol-keleti

cirkálókötelék ellátóhajójaként működött.

A 3.430 tonnás, német hajógyárban épült Cormoran eredetileg Rjasan néven, teherhajóként

szolgált az orosz kereskedelmi flottában. A gőzösnek abban a „megtiszteltetésben” lehetett része,

hogy ő lett az Emden cirkáló első zsákmánya. A németek rögtön a háború kitörése után, augusztus

negyedikén, a koreai partoknál fogták el a hajót, melyet azonnal Tsingtaóba szállítottak, és Cormoran

névre átkeresztelve saját kötelékükbe sorolták be. A 104 méter hosszú, 15 csomós sebességre képes

hajót nyolc 105 mm-es löveggel szerelték fel.

16

(Az itt felsorolt kereskedelmi hajóknál tonnában megadott adatok nem vízkiszorításban, hanem

BRTben értendők.)

Keresztül a Csendes-óceánon.

Mint mindenki mást, a Kelet Ázsiai Hajórajt is teljesen váratlanul érte a háború hirtelen kitörése.

1914 júniusában a hajóraj még békésen készülődött a német kézen levő Csendes-óceáni szigetek

közötti szokásos nyári körútjára. A két páncéloscirkálón esedékes javításokat ezúttal is a japán

Nagasaki kikötőjében végezték el, ahonnan a két hajó június 28-án futott ki első úti célja, a Carolina-

szigeteken fekvő Truk felé. Ide július hetedikén érkeztek meg, és 15-én indultak tovább Ponapéra.

Innen néhány nap múlva tovább kellett volna indulniuk a Bismarck szigetek és Új-Guinea felé,

azonban Spee ekkor már érezte a puskaporszagot a levegőben.

Könnyűcirkálói közül még egyik sem volt vele. A Nürnberget még korábban leválasztották a

kötelékről, és Mexikó nyugati partjaihoz küldték, ahol az ottani német érdekeltségeknek kellett

védelmet nyújtania az országban dúló permanens polgárháború –a mexikóiak szerint „forradalom”-

pusztításaival szemben. A hajót nem sokkal korábban váltotta le a Leipzig cirkáló, és a Nürnberg San

Franciscóba indult, hogy készletei feltöltése után visszatérjen Tsingtaóba. Spee –miután a korabeli

rádiókészülékek hatósugara még nem volt túl nagy- táviratot küldött San Franciscóba, melyben

sürgette a Nürnberg visszatérését, és utasította a cirkálót, ne hajózzon vissza Tsingtaóba, hanem

Ponapéban csatlakozzon hozzá. A cirkáló július végén érkezett meg a szigetre.

Spee egészen augusztus hatodikáig Ponapén tartózkodott. A tengernagy nyilván várta, mi fog

történni Európában, és igyekezett kidolgozni flottájának stratégiáját a számításba jöhető helyzetekre.

Ekkor még nem lehetett tudni, mi fog történni. Még bízhattak abban is, hogy az események nem

fognak háborúig fajulni. Háború esetén pedig alighanem a francia és orosz hadüzenet tűnt a

legvalószínűbbnek. Az Angliával való hadba lépés nem tűnhetett nagyon valószínű lehetőségnek, a

Japánnal való háború még kevésbé. Ettől függetlenül a tengernagynak nyilván ezeket az

eshetőségeket is számításba kellett vennie.

Hosszú várakozása arra utal, nehezen tudott döntésre jutni. Háború esetén elsődleges feladata a

kínai és Csendes-óceáni német gyarmatok védelme, illetve az ellenséges kikötők és hajóforgalom

támadása volt. Hajóraja ezt a feladatot akár az együttes francia-orosz hadüzenet esetén is el tudta

volna látni, mivel azok térségben jelenlevő tengerészeti erői nem képviseltek olyan ütőerőt, mely

nagyságrendileg felülmúlta volna Spee hajóraját.

Angol hadüzenet esetén a helyzet már sokkal súlyosabb lett volna, de még mindig nem teljesen

reménytelen. Az angolok a kínai kikötőkben -számos kisebb hajó mellett, melyek a nyílt vizeken nem

jöhettek számításba- öt cirkálót állomásoztattak, Jerram altengernagy parancsnoksága alatt. A

Triumph, a Minotaur, a Hampshire, a Newcastle és a Yarmouth, összességében véve valamivel

nagyobb tűzerőt képviselt, mint a német hajóraj, viszont két-három csomóval kisebb

köteléksebességre volt képes, ráadásul a Triumph éppen javítás alatt volt. Nem sokat dobott az angol

kötelék ütőerején a Szingapúrban állomásozó, Sir Richard Peirse vezette három cirkáló, a Swiftsure, a

17

Dartmouth, és a Fox sem. Az angolok, a bevett gyakorlatnak megfelelően, szintén régebbi,

elavulófélben levő hajóikat állomásoztatták a távoli vizeken, s ezek a cirkálók többnyire régebbi

építésű, viszonylag lassú hajók voltak, régi típusú, kis lőtávolságú lövegekkel felszerelve. A német

hajók ugyan számbeli hátrányban voltak, viszont a legtöbb angol cirkálónál gyorsabbak voltak, és

korszerűbb, nagyobb lőtávolságú lövegekkel voltak felszerelve. Egy esetleges összecsapás esetén

tehát helyzetük nem lett volna teljesen reménytelen.

Egészen más volt a helyzet az ausztrál vizeken állomásozó hajórajjal, annak ellenére, hogy az

mindössze négy hadihajóból állt. (A kis hadihajókat leszámítva.) A Sydney, Melbourne és Encounter

cirkálók mellett ugyanis a Sir George Edwin Patey ellentengernagy parancsnoksága alatt álló

kötelékhez tartozott az Australia csatacirkáló is. Az Indefatigable osztályba tartozó hajó építésének

költségeit az ausztrál domínium fedezte, s a csatacirkáló hivatalosan a Royal Australian Navy (Királyi

Ausztrál Haditengerészet - RAN) kötelékében teljesített szolgálatot, az Ausztrália környéki vizeken. A

22 ezer tonnás hajó nyolc darab 305 mm-es löveggel volt felszerelve, és sebessége elérhette a 28

csomót is. A vele való találkozás végzetes lett volna a németekre nézve, hiszen a hajó sebességi

fölénye lehetetlenné tette az előle való menekülést, tűzereje pedig elsöpörte volna a német

cirkálókat. Ugyanakkor azonban ez csak egyetlen hajó volt, és a németek okkal reménykedhettek

abban, hogy a tágas óceáni vizeken kis szerencsével sikerül elkerülniük az Australiát.

Mivel később Spee és teljes törzskara odaveszett Falklandnál, csak találgatni lehet, milyen tervei

voltak a német tengernagynak. Erre vonatkozólag számos feltételezés és találgatás kering a

szakirodalomban, melyekhez szerényen én is hozzájárulok a magaméval. Úgy gondolom, francia és

orosz hadüzenet esetén, amire számítani lehetett, hogy együtt fog megtörténni, Spee kötelékben

tartotta volna hajóit, és szükség esetén ütközetet vállalt, esetleg kezdeményezett volna a francia és

orosz hajórajokkal, lehetőleg persze külön-külön. Az elavult és nem túl nagy harcértéket képviselő

francia és orosz cirkálórajokkal szemben jó esély látszhatott a győzelemre, mely után a németek,

persze csak az angol semlegesség mellett, a helyi vizek urai lettek volna. Jól felszerelt tsingtaói

támaszpontjukról kiindulva blokád alá vehették volna Vlagyivosztokot, az indokínai francia

gyarmatokat, vagy további hadműveleteket indíthattak volna a Csendes-óceáni francia szigetek

elfoglalásáért. Az európai vizeken a Kaiserliche Marine az egyesült orosz és francia flottákkal szemben

is nagy fölényben volt, így egészen valószínűtlen eshetőségnek tűnt, hogy azok onnan erősítést

tudnának küldeni a távol-keleti vizekre.

Az angol hadüzenetet számításba véve azonban a dolgok már egészen más színben tűntek fel. Az

angol cirkálórajokkal még az Australia nélkül is kockázatosnak tűnhetett az összecsapás. Egy

cirkálókötelékek közötti ütközet esetén a németeknek itt is voltak ugyan esélyeik, ha nem is túl

nagyok, csakhogy egy ilyen győzelemmel nem nyertek volna semmit. A franciák és oroszok elleni,

feltételezett győzelem döntő jelentőségű lehetett volna a helyi vizek feletti uralom megszerzéséért,

az angolok azonban könnyedén pótolni tudták volna ütközetben elszenvedett veszteségeiket.

Várható volt, hogy a britek rövid időn belül túlerejű flottaköteléket vonnak össze a kínai vizeken,

mellyel blokád alá veszik a németek egyetlen számításba jöhető támaszpontját, Tsingtaót. Az

Angliával való háború esetén többé nem számíthattak a britek szoros szövetségesének, Japánnak a

jóindulatára sem. Mindezeket figyelembe véve úgy vélem, angol hadüzenet esetén Spee feloszlatta

volna hajóraját, és flottahadműveletek helyett a klasszikus guerre de coursba, azaz portyázó

hadviselésbe fogott volna az ellenség kereskedelmi hajózása ellen. A kötelék cirkálói és felfegyverzett

18

kereskedelmi hajói önállóan vívták volna meg a maguk háborúját, hogy az ellenséges hadihajókkal

való összecsapásokat lehetőleg kerülve, minél nagyobb károkat okozzanak a kereskedelmi

hajózásnak.

A legnagyobb probléma kétségtelenül a hajóraj utánpótlásának kérdése volt. Mivel angol

hadüzenet esetén Tsingtaót, mint támaszpontot le lehetett írni, a németeknek mobil hadviselésre

kellett berendezkedniük, vagyis menet közben kellett készleteket vételezniük, és a hajók

karbantartását elvégezniük, a nyílt tengeren, vagy felszerelés nélküli horgonyzóhelyeken. Újabb nagy

probléma volt, hogy a térségben nem nagyon volt olyan semleges kikötő, ahonnan az utánpótlást be

lehetett volna szerezni. Kína és Japán angol befolyás alatt állt, s a térségben legfeljebb a Fülöp-

szigeteki amerikai kikötők jöhettek ilyen szempontból számításba, és esetleg a holland kézen levő

indonéz szigetek.

Hasonló logisztikai nehézségekkel kellett szembenéznie annak idején Suffren hajórajának az

Indiai-óceánon, vagy Rozsgyesztvenszkij flottájának a Csuzima felé vezető úton, és mindketten egész

jól megoldották a feladatot. A németek tehát remélhették, ők sem fognak rosszabbul teljesíteni.

Hosszú távon persze helyzetük tarthatatlan volt, de ekkor még mindenki biztos volt benne, hogy a

háború néhány hónapon, legrosszabb esetben egy éven belül véget ér. Spee augusztus hatodikán, az

ezen a napon bekövetkezett angol hadüzenetről valószínűleg még nem értesülve futott ki Ponapéból

a két páncéloscirkálóval, valamint a Nürnberggel és a Titania ellátóhajóval. Még korábban üzenetet

küldött kínai vizeken állomásozó hajóinak, hagyják el Tsingtaót, és csatlakozzanak hozzá a flotta titkos

támaszpontján, a Mariana-szigetek északi részén fekvő kis Pagan-sziget lagúnájában.

Az egyre növekvő háborús feszültséget jól érzékelték Tsingtaóban is, ahol megkezdték a Kína

területén élő német tartalékosok bevonultatását, és visszahívták a különböző kínai kikötőkben

tartózkodó ágyúnaszádokat. A még Tsingtaóban állomásozó Emden kapitánya, Karl Müller

korvettkapitány, tartott attól, hogy az oroszok lekoppintják a japánok ötletét, és közvetlenül a

hadüzenet után, vagy még előtte, meglepetésszerű torpedótámadást intéznek a kikötőben álló hajók

ellen. Hogy ezt elkerülje, még július 31-én kifutott a kikötőből, nehogy a támadó ellenség horgonyon

állva találja hajóját. Az oroszokban persze nem volt annyi találékonyság, hogy egy ilyen akció eszükbe

jutott volna. A háború felkészületlenebbül érte őket, mint a németeket.

Az augusztus másodikán bekövetkezett orosz hadüzenet után az Emden a koreai vizekre indult,

hogy ott ellenséges hajókra vadásszon, és negyedikén, az oroszok számára oly balszerencsés

Csuzima-szorosban, elfogta a Rjazan teherhajót. Miután zsákmányát eljuttatta Tsingtaóba, az Emden,

az időközben felfegyverzett Prinz Eitel Friedrich-el, augusztus hatodikán végleg elhagyta a kikötőt, és

a Pagan-sziget felé indult, hogy csatlakozzon a kötelék többi hajójához. Négy nappal később követte

őket a Cormoranra átkeresztelt Rjazan is, melyet sebtében felfegyvereztek, és a német

ágyúnaszádokról toborzott legénységgel láttak el.

A teherhajók szintén elhagyták a kikötőt, melynek védelmére csak az öreg ágyúnaszádok, és az

S90 torpedónaszád maradt hátra. Még július végén csatlakozott hozzájuk az osztrák-magyar Kaiserin

Elisabeth cirkáló is. A 15 cm-es ágyúkkal felszerelt öreg teknő viszonylag kis sebessége (19 csomó) és

nagy szénfogyasztása miatt nem követhette a német cirkálókat, s inkább a kikötő védelmének

erősítésére igyekeztek felhasználni

19

Spee hajóraja augusztus 11-én érkezett meg a Pagan-szigetre, az Emden és a Prinz Eitel Friedrich

egy nappal később futott be. Itt gyülekeztek a flotta szállítóhajói, és ide futott be néhány környéken

rekedt német tehergőzös is. Mire azonban a hajók megérkeztek, már értesültek arról is, hogy közben

Nagy-Britannia is hadat üzent Németországnak. Ez –feltételezhetően- arra késztette Spee-t, hogy

életbe léptesse a B tervet.

Ez alighanem abból állt volna, hogy a hajók szétszóródnak, és a továbbiakban magányos

portyázókként vadásznak az ellenséges kereskedelmi hajókra. Amikor Spee elrendelte hajóinak a

gyülekezőt Pagan-nál, eredetileg még nem ez lehetett szándéka, mert nem sok értelme lett volna

csak azért összegyűjteni a köteléket, hogy aztán rögtön újra feloszlassa azt. Márpedig gyakorlatilag ez

történt. A hajók három napot töltöttek csak a Pagan-szigetnél, utána ismét kifutottak, de nem együtt.

Az Emden végleg elvált a köteléktől, és az Indiai-óceán felé indult, rövid, de eredményes portyájára a

Bengáli-öbölben és a Ceylon környéki vizeken. A viszonylag jól felfegyverzett Prinz Eitel Friedrich és

Cormoran szintén hátramaradt, hogy segédcirkálóvá átminősítve a Csendes-óceáni szigetek között

vadásszon az ellenséges kereskedelmi hajókra. A mexikói Mazatlan kikötőjében állomásozó Leipzig

azt az utasítást kapta, maradjon a kontinens nyugati partjai előtt, és ott zavarja az ellenséges

hajóforgalmat. Erre leginkább a Kanada nyugati partjain fekvő kikötők előtt ígérkezett jó lehetőség.

Maga Spee a két páncéloscirkálóval és a Nürnberggel az Eniwetok-szigetek felé futott ki, de

néhány nappal később a Nürnberg is levált a köteléktől. A cirkáló Spee utasítására a Titaniával együtt

a Hawaii-szigetek felé indult, hogy a még semleges, amerikai Honolulu kikötőjében tájékozódjon a

háborús helyzet felől, és távírón felvegye a kapcsolatot a berlini Admiralitással. A Tsingtaót az

anyaországgal összekötő kábeleket ugyanis a britek természetesen a hadba lépés első perceiben

elvágták, megszakítva Spee összeköttetését az anyaországgal.

A két német páncéloscirkáló Eniwetoknál feltöltötte szénkészleteit, majd ezt követően Spee,

miután megbeszélték az újabb találkozó helyét és idejét, semleges kikötőkbe küldte szénszállítóit,

töltsék fel raktáraikat. A német cirkálók augusztus 22-én futottak ki újra, néhány napot eltöltöttek

Majurónál, majd szeptember hetedikén megérkeztek a Karácsony-szigetekhez. A Honoluluból érkező

Nürnberg itt csatlakozott újra a kötelékhez. Miután átadták Speenek a legfrissebb híreket, újságokat,

és a Berlinből érkezett táviratokat, a Nürnberg ismét különvált, és a Fanning-sziget felé indult, ahol

szétrombolta a britek ottani rádió és távíróállomását, majd a partra szálló német tengerészek

elvágták a kábeleket.

Eközben Spee értesült róla, hogy ausztrál és új-zélandi csapatok szálltak partra a német kézen levő

Szamoa-szigetén. Hajóival rögtön a sziget felé indult, abban bízva, meg tudja lepni a partraszálló

flottát, és az azt biztosító hadihajókat. A német hajók azonban elkéstek. Szamoa már két héttel

korábban az angolok kezére került, s mire Spee szeptember 14-én a sziget elé érkezett, ott már

egyetlen hajót sem talált. Nem látván értelmét, hogy kísérletet tegyen a sziget visszafoglalására, Spee

harc nélkül visszafordult és elhajózott, nyilván a szigetet megszálló új-zélandi ezred nagy

megkönnyebbülésére.

A német hajók ekkor már több mint egy hónapja hajókáztak fel-alá a szigetek között, anélkül, hogy

egyetlen lövést leadtak volna az ellenségre. A tettvágytól égő német tengerészek egyre

elégedetlenebbek voltak, és elkeseredésüket csak fokozhatta, hogy tehetetlenül, a távolból kellett

20

végignézniük, ahogy az ellenség egymás után elfoglalja a német kézen levő szigeteket. Nyilván Spee is

érezte, hogy valamit mégis csinálnia kellene hajóival. Eredeti szándéka amúgy is az lehetett, hogy két

páncéloscirkálójával a Csendes-óceán keleti részén fekvő francia gyarmati szigeteket fogja támadni,

és nyilván ezért húzódott hajóival egyre jobban kelet felé. A legígéretesebb célpont Tahiti fővárosa,

Papeete lehetett, melynek kikötője viszonylag nagy hajóforgalmat bonyolított le, ráadásul

raktáraiban, mint azt a németek is nagyon jól tudták, több mint ötezer tonna, kiváló minőségű cardiffi

szenet tároltak a francia hajók számára.

Papeete valószínűleg kezdettől fogva kiemelt helyen szerepelt a németek listáján, és most

elérkezett a megfelelő alkalom a támadásra. A rossz időjárás miatt a német hajók a tervezetthez

képest néhány nappal később, szeptember 22-én értek a sziget partjai elé. Hogy az ellenséget

megtévesszék, francia zászló alatt közelítették meg a kikötőt.

A franciákat azonban nem sikerült sem megtéveszteni, sem meglepni. Eleve számítottak rá, hogy a

térségben portyázó német hadihajók célpontjai lesznek, és amikor néhány nappal korábban

jelentették a két páncéloscirkáló feltűnését Szamoa előtt, rögtön sejtették, hogy az ellenség feléjük

tart.

Bár Papeete volt a Csendes-óceáni francia gyarmatok középpontja, a helyőrség mégis inkább csak

jelképes volt. Összesen csupán 25 katona és 20 csendőr biztosította a rendet a szigeten. A védelem fő

erejét nem is ők képezték, hanem a kikötőben állomásozó Zélée ágyúnaszád, melyek parancsnoka,

Maxime Destremau hadnagy, rangidős tisztként egyben a kikötő védelmének a vezetője is volt.

Destremau természetesen nem táplált illúziókat afelől, kis naszádjának milyen esélyei vannak a

német hadihajók elleni eredményes harcra, és amikor megérkeztek a hírek az ellenség várható

megjelenéséről, leszereltette hajójának ágyúit, és azokat a partvédelemnél igyekezett hasznosítani. A

Zélée egyik 100 mm-es lövegét és 65 mm-es ágyúit a szárazföldön ásták be, a négy 37 mm-es

gyorstüzelőt pedig a kikötőben összeszedett Ford teherautók platóira szerelték fel, afféle kezdetleges

harckocsinak minősítve át azokat. A Zélée 160 tengerésze is partra szállt, a hajón csupán tíz ember

maradt, hogy a taton meghagyott 100 mm-es löveget működtessék. A Zélée-n kívül egyetlen hajó

maradt a kikötőben, a német Walkure hűtőhajó, melyet a franciák a háború első napjaiban fogtak el.

Sejtve, mi lehet a németek elsődleges célpontja, Destremau megtette az előkészületeket a

szénraktárak felgyújtására is, ha az ellenség partra szállna a kikötőben.

A franciák szeptember 22-én, reggel hét órakor észlelték először a kikötő felé közeledő

páncéloscirkálókat. A hajók tatján lengő francia lobogó nem volt valami jó ötlet Spee részéről, hiszen

a franciáknak egyáltalán nem voltak négykéményes páncéloscirkálóik, így a zászlók egy pillanatra sem

tévesztették meg őket, s azonnal tudták, a régóta várt ellenséges hadihajók tűntek fel a láthatáron. A

kikötőben azonnal riadót fújtak, a katonák és tengerészek elfoglalták helyüket a frissen felállított

parti ütegeknél, és három figyelmeztetőlövést adtak le a hajók felé, felszólítva őket, hogy azonosítsák

magukat. A cirkálók tatjáról erre levonták a francia lobogót, és a német zászlót felvonva jelzésekkel

megadásra szólították fel a francia helyőrséget. Miután a franciák ezt elutasították, a német hajók

mintegy hatezer méteres távolságból tüzet nyitottak a kikötőre. A francia ágyúk viszonozták a

tüzelést, de találatot nem értek el, és a kis kaliberű lövedékek amúgy se lettek volna képesek

komolyabb károkat okozni a német hajókban. A németek először a parti ütegekre tüzeltek, ám mivel

a jól álcázott ütegeket nehezen tudták bemérni, rövidesen áthelyezték a tüzet a kikötőben álló

21

hajókra. Úgy gondolván, hogy az ellenség a kikötőbe készül benyomulni, Destremau elrendelte a

hajók elsüllyesztését, és a szénraktárak felgyújtását. A kikötőben álló hajókon megnyitották a

fenékszelepeket, de a német lövedékek előbb végeztek velük, mint a szelepeken beáramló víz.

Spee valójában egyáltalán nem akart behajózni a kikötőbe, mert azt hitte, a franciák

elaknásították a bejáratot. A város fölé tornyosuló sűrű, fekete füstfelhő azt is nyilvánvalóvá tette, a

szénraktárakat se érdemes már megkeresnie. A német cirkálók 11 órakor beszüntették a tüzelést, és

rövidesen eltűntek a keleti láthatáron.

A támadással a németek így végül is nem sokat értek el. Elsüllyesztették az öreg, elavult kis Zélée-

t, és a saját, korábbi teherhajójukat, a Walkure-t, ezen kívül az eltévedt lövedékek súlyos károkat

okoztak a város lakónegyedeiben is, melyek részben leégtek. Az emberveszteség szerencsére csekély

volt, köszönhetően annak, hogy Papeete lakosságának nagy része a támadás előtt, illetve alatt,

elmenekült a városból. Francia oldalon csupán két civil lakos vesztette életét, míg a német hajókon

nem voltak veszteségek. A szénraktárakat sem sikerült megszerezni, igaz, ezek felgyújtásával a

franciák is elvesztették az ott tárolt készleteiket. A támadás legnagyobb hozadéka német

szempontból tehát alighanem csak az volt, hogy az akció morálisan jó hatással volt a tétlenségtől

elcsüggedt német tengerészekre, és végső soron elképzelhető, Spee csupán ennyit akart elérni az

egésszel.

A német tengernagy egyébként is meglehetősen ódivatúan bonyolította le az akciót. Ahelyett,

hogy éjszaka, vagy a kora hajnali derengésnél közelítette volna meg a kikötőt, a reggeli órákban

érkezett, amikor hajóit az ellenség már messziről észrevette, elegendő időt biztosítva így a

védelemnek a felkészülésre. Ezután egy jó ideig a franciákkal való társalgással bíbelődtek, megadásra

szólítva fel az ellenséget, amit az persze visszautasított. Spee végül is a nagykönyv szerint járt el,

ahogy a nemzetközi jog előírta, katonai szempontból azonban ez nem volt valami hatékony eljárás.

Papeete-nél ez nem okozott különösebb nehézséget, azonban később Falklandnál részben ugyanezek

a hibák voltak a katasztrófa okozói. Müller kapitány az Emdennel kevésbé lovagiasan, de sokkal

hatékonyabban tevékenykedett, míg az angolok például a háború első percétől kezdve nagy ívben

letojták a nemzetközi jog összes előírását.

A kikötőben okozott kár azért így is elég nagy volt. A német lövedékek lerombolták a kikötői

létesítményeket és raktárakat is, melyek helyreállítását később nagyrészt a környékbeli német

gyarmatokról internált, és kényszermunkára ide vezényelt német civilekkel végeztették el. A francia

felső vezetés a károkért részben Destremau-t tette felelőssé, azzal vádolva, rosszul irányította a város

védelmét, s elhamarkodottan süllyesztette el a hajókat, és gyújtotta fel a raktárakat. A hadnagyot

letartóztatták, és Toulonba szállították, hogy ott hadbíróság elé állítsák. Destremau azonban

útközben megbetegedett, és még a Toulonba való megérkezés előtt meghalt. A később lefolytatott

vizsgálat aztán tisztázta a vádak alól, és 1918-ban poszthumusz Becsületrenddel tüntették ki.

Miután elhagyták Tahitit, a német hajók északkeletre fordultak, és négy nappal később

megérkeztek a Marquesas-szigetekhez, ahol Nukuhivánál ismét csatlakozott hozzájuk a Nürnberg és a

Titania. A cirkálók a már ott várakozó teherhajókról feltöltötték szénkészleteiket, majd október

másodikán ismét útnak indultak, tovább keletnek, a Húsvét-sziget felé.

22

Az angol hadüzenet után Spee eredeti célja, mint korábban feltételeztük, az lehetett, hogy

könnyűcirkálóit és felfegyverzett szállítóhajóit minden irányban szétküldi a Csendes-óceánon, hogy

azok egyszerre több irányból támadják az ellenség kereskedelmi hajózását. Az Emden az indonéz

szigeteknél és az Indiai-óceánon, a Prinz Eitel Friedrich és a Cormoran a Marshall és Carolina-szigetek

körül, a Leipzig Amerika nyugati partjai előtt, a Nürnberg pedig feltételezhetően Francia-Polinézia

környékén. A két, együttesen komoly ütőerőt képviselő páncéloscirkáló alighanem együtt maradt

volna, hogy amennyire lehet, védjék a német gyarmatokat, illetve támadják a polinéziai francia

kikötőket. Tsingtaó elveszettnek volt tekinthető. Ha a német hajók a kikötőben maradnak, az

angolok, akik a közeli Weihawei-ből könnyen zárolhatták a várost, ugyanúgy beszorították volna a

németeket Tsingtaóba, mint tíz évvel korábban a japánok az oroszokat Port Arthurba.

A német főerők elsődleges hadműveleti területe ezek szerint alighanem nagyjából az Új-Guinea,

Szamoa, Új-Zéland által határolt terület lett volna. Közben azonban ismét történt egy olyan váratlan

esemény, ami felborította a németek korábbi számításait. Bár szerződéseik nem kötelezték őket erre,

és katonai segítségükre az angoloknak sem volt igazán nagy szükségük, Japán augusztus 23-án hadba

lépett az antant államok oldalán Németország ellen. A japánok ezzel egyrészt lojalitásukat igyekeztek

bizonyítani nagy –és hasznos- szövetségesük, Nagy-Britannia felé, másrészt a kínai és Csendes-óceáni

német gyarmatokra igyekeztek rátenyerelni.

A japán hadüzenet után a német hadihajóknak egész egyszerűen nem maradt semmi

keresnivalójuk a Csendes-óceánon. A Japán Császári Haditengerészet hadba lépésével az

erőviszonyok oly mértékben az antant oldalára billentek a térségben, hogy a németek a továbbiakban

23

ott labdába sem rúghattak. Már az Australia csatacirkálóval megerősített angol-francia-orosz

cirkálókötelékek is kilátástalanná tették, hogy a németek akár csak részlegesen is ellenőrzésük alatt

tartsák a helyi vizeket, a japán flotta beavatkozásával pedig az eredményes guerre de course

lehetősége is szétfoszlott. A Császári Haditengerészet nagy csatacirkálói közül ekkor még csak a

Kongo és a Hiei állt szolgálatban, de a német hajókra halálos fenyegetést jelentettek a 305 mm-es

lövegekkel felszerelt Tsukuba és Ibuki osztályú páncéloscirkálók (vagy csatacirkálók) is. Általában a

japán dreadnoughtok is gyorsabbak voltak európai társaiknál –és Spee páncéloscirkálóinál-, s több

tucat cirkáló állt készen arra, hogy felhajtsa, és eléjük terelje a német hajókat.

A helyzet már szeptemberben nagyon forróvá válhatott volna a németek számára, ha a japánok és

az angolok nem azzal vannak elfoglalva, hogy egymással versengve igyekeznek minél több német

gyarmatot minél gyorsabban bekebelezni. Augusztus elején az ausztrál hajók egy tévesnek bizonyult

jelentés alapján egy hétig keresgélték hiába a német cirkálókat Rabaul körül. A flotta parancsnoka,

Patey ellentengernagy –szeptembertől altengernagy- ezután kelet felé, Szamoa és Tahiti környékén

akart tovább kutakodni a németek után, ám az Admiralitás, Patey tiltakozása ellenére, fontosabbnak

tartotta Szamoa, Új-Guinea, és a Bismarck-szigetek megszállását és a birodalomhoz csatolását. A nagy

erőkkel felvonuló angol-francia expedíciós erők ellenállás nélkül foglalták el ezeket a német

területeket, melyeknek védelmét a néhány fős helyi milíciákon kívül legfeljebb a szintén kis létszámú

bennszülött rendőrség jelentette. (Az újabb keletű elképzelésekkel szemben a gyarmatokon a rendet

nem a korbácsos fehér rabszolgatartók, hanem a bennszülöttekből felállított rendőrség biztosította.)

A hajókat az Admiralitás ezután visszarendelte az ausztrál vizekre, attól tartva, a Papeete elleni

támadás után a németek délnyugatra fordulnak, és az ausztráliai kikötők előtti vizeken fognak

portyázni. Patey ismét tiltakozott, mivel biztos volt benne, a németek keletnek tartanak, Dél-Amerika

felé. Tiltakozását ezúttal is figyelmen kívül hagyták, és az Australia, kísérő cirkálóival együtt, egészen

novemberig az Új-Kaledónia, Szamoa, és Új-Zéland körüli vizeken járőrözött, s csak a coroneli vereség

után irányították őket az amerikai partokhoz. (De akkor is rossz helyre.) A japánok szintén hetekig el

voltak foglalva a Marshall és Carolina –szigetek megszállásával, illetve Tsingtaó indokolatlanul nagy

erőkkel fenntartott blokádjával.

24

A japán hadba lépés felborította a németek B tervét is, most elő kellett venni a C tervet. A német

hajók hosszú pihenőkkel megszakított, lassú és tétova vonulása kelet felé azonban arra látszik utalni,

hogy ilyen C terv nem létezett. A kötelék mozgásából és tevékenységéből bizonytalanságot érezni ki,

Spee valószínűleg maga sem tudta, mit csináljon.

Nem teljesen világos, a németek mikor szereztek tudomást Japán hadba lépéséről, valószínűleg a

Hawaii-ról visszatérő Nürnberg hozhatta az első híreket, szeptember elején. Spee néhány héttel

később, a hónap második felében juthatott döntésre. Feladta korábbi elképzelését a magányosan

portyázó cirkálók által folytatott guerre de course-ról, és hajóinak ismét gyülekezőt rendelt el, ezúttal

a Húsvét-szigetnél.

Hogy mi is volt ez az időközben felállított C terv, arra vonatkozóan csak találgatások léteznek,

mivel senki nem maradt életben azok közül, akik ezt elmondhatták volna. A szakirodalom általában öt

lehetséges verziót említ meg. Ezek:

1. A kötelék hazatér Németországba.

2. A kötelék áthajózik az Atlanti-óceánra, és annak északi részén, az Anglia körüli vizeken

támadja a szigetországot ellátó teherhajókat.

3. hajók a továbbiakban az Atlanti-óceánon, Afrika nyugati partjainál tevékenykednek, az ottani

francia és brit kikötők ellen.

4. A cirkálók a Dél- és Kelet-Afrikai német gyarmatok partjaihoz tartanak, hogy ott harcoló

csapataikat a tenger felől támogassák, illetve zavarják az ellenük harcoló angol csapatok

utánpótlási vonalait.

5. A hajók Dél-Amerika keleti partjai előtt portyáznak tovább.

Érdekes, hogy az interneten olvasható újabb kori írások szinte elintézett tényként kezelik, hogy a

német hajók az első pontnak megfelelően hazafelé tartottak, és vissza akartak térni Németországba.

Jómagam, a régebbi szakirodalommal egyetértésben, ezt lehetetlen és kivitelezhetetlen

vállalkozásnak tartom. A széntüzelésű hajóknak közel sem volt olyan mozgási szabadságuk, mint

olajtüzelésű társaiknak. Nemcsak hatótávolságuk volt kisebb, hanem az üzemanyagfelvételt is csak

kikötőben, vagy legalábbis nyugodt vizen tudták lebonyolítani. Az oroszoknak tíz évvel korábban

ugyan sikerült hasonló nehézségek közepette a fél világot megkerülni flottájukkal, azonban útjukat

végig békés, semleges vizeken tették meg, az ellenséges hadihajók háborgatása nélkül. A

németeknek viszont egy szigorúan és nagy erőkkel ellenőrzött hadműveleti övezeten kellett volna

keresztülhajózniuk, ahol a nyílt tengeri szenelés már csak a rossz időjárás miatt is igencsak

bizonytalan kimenetelű vállalkozás lett volna, ha pedig semleges vizekre vonulnak, biztosan

számíthattak volna arra, hogy jelenlétükről néhány órán belül tudomást szereznek Londonban. A

köteléket a britek felkészülten várták volna, és hogy Scapa Flow közelében elhajózva a német hajók

elérjék a hazai kikötőket, arra kisebb esély volt, mint arra, hogy annak idején az orosz flotta a

felriasztott, és helyzetükkel tisztában levő japán hajók között sértetlenül elérje Vlagyivosztokot.

25

Mindezek mellett Spee nyilván azt is figyelembe vette, hogy a már nem igazán modern cirkálókra

a Hochseeflotte kötelékében igazából nincs nagy szükség, jelenlétük annak harckészségén nem sokat

javít. Hajói tehát sokkal nagyobb szolgálatot tehetnek Németországnak a távoli tengereken, mint a

hazai vizeken.

Egyébként később azok a felfegyverzett segédcirkálók is –mint például a Spee kötelékébe tartozó

Prinz Eitel Friedrich-, melyek a szénutánpótlás elmaradása, vagy a gépek elhasználódása miatt nem

tudták folytatni tevékenységüket, többnyire meg sem kísérelték a hazatérést Németországba, hanem

inkább semleges kikötőkben internáltatták magukat. Az első verziót tehát szerintem nyugodt lélekkel

elvethetjük, és ugyanilyen megfontolásokból figyelmen kívül lehet hagyni a második pontot is. Az

Anglia környéki vizekre vinni a hajókat biztos és gyors öngyilkosságot jelentett volna.

A harmadik, és különösen a negyedik pont viszont már sokkal ésszerűbb lehetőségnek tűnik.

Németország komoly területekkel rendelkezett Afrikában, különösen a déli és keleti partok

környékén, ahol a Csendes-óceáni gyarmatokkal ellentétben számottevő katonai erőt is fenntartott.

A kelet-afrikai gyarmatokon állomásozó német csapatok –a mellettük végig kitartó bennszülött

katonasággal együtt- egészen a háború végéig állták a sarat a britekkel szemben, és csak az európai

frontokon bekövetkezett összeomlás és fegyverszünet hírére tették le a fegyvert. A gyarmatok jól

kiépített és jól felszerelt kikötőkkel rendelkeztek, ahol sok teherhajó ott rekedt a háború kitörésekor,

s ezek könnyedén biztosítani tudták volna a flotta ellátását. A gyarmatok gazdasága is elég fejlett volt

már ahhoz, hogy legalább élelmiszerrel el tudja látni a német hajókat.

A szomszédos dél-afrikai területeken az angolok csak nem sokkal korábban verték le nagy

nehezen a területet eredetileg gyarmatosító hollandok, a búrok felkelését. A németek számíthattak

rá, ha sikereket tudnak felmutatni, és csapataikkal benyomulnak a térségbe, a búrok is melléjük

fognak állni. Ez a feltételezés valóban nem volt alaptalan, ugyanis a búrok a legkevésbé sem a britek

iránti hűség és elkötelezettség jegyében fogtak fegyvert az angolok oldalán, hanem csupán a

kényszernek engedve. Az angolok a háború elején mozgósították az elvileg már az ő oldalukon

harcoló búr hadsereget, és a namíbiai német gyarmatok elfoglalására küldték őket. Noha az ottani

német helyőrség, a bennszülött csapatokat leszámítva, alig háromezer főből állt, a 67 ezres angol-búr

sereg valahogy mégsem bírt velük. Nemcsak, hogy legyőzni nem tudták a németeket, hanem annyian

dezertáltak, és álltak át az ellenség oldalára, hogy a németek egy egész búr hadosztályt állítottak fel

az átállókból. A namíbiai német helyőrséget az angol túlerőnek végül csak 1915 júliusára sikerült

megadásra kényszeríteni.

A környékbeli vizeken a britek aránylag gyenge erőket állomásoztattak, ha tehát a német hajók

átvonulnak Afrika déli és keleti partjaihoz, jó eséllyel megszerezhették volna legalább a részleges

ellenőrzést a helyi vizek felett. Ezzel egy Anglia számára nagyon fontos területen, az India/Ausztrália

és Nagy-Britannia közötti útvonalon zavarhatták volna meg a hajóforgalmat. Ezen kívül a szárazföldön

harcoló német csapatok utánpótlásán is sokat javíthattak volna, részben a semleges kikötőkből

érkező szállítmányok biztosításával, részben pedig a zsákmányolt angol hajók készleteinek

lefoglalásával. Ha sikereket érnek el a britekkel szemben, talán számíthattak volna a búrok legalább

részbeni átállására is.

26

Persze ennek a forgatókönyvnek is van jó néhány gyenge pontja. Elsősorban az, hogy a nyugat-

afrikai partokon és Indiai-óceánon alig találtak volna olyan semleges kikötőt, melyen keresztül az

utánpótlást biztosítani lehetett volna. Fokvároson át Ceylonon keresztül az ausztrál partokig, az

Indiai-óceánt gyakorlatilag végig angol és francia gyarmatok, s jól kiépített haditengerészeti

támaszpontok vették körbe. Nagyjából ugyanez érvényes a nyugat-afrikai partokra is. A németek az

indonéziai holland gyarmatokon kívül legfeljebb saját gyarmataik néhány kikötőjére számíthattak,

melyekről viszont nem lehetett biztosan tudni, meddig tudják majd megtartani őket.

Lényegében ebből következik az is, hogy bár a dél-afrikai brit cirkálókötelék aránylag gyenge volt,

a környező területekről, Indiából, vagy az Atlanti és a Csendes-óceánról, a britek gyorsan képesek

lettek volna erősítést eljuttatni itteni erőikhez. A német cirkálókötelék tehát legjobb esetben is csak

néhány hónapig számíthatott sikerre.

Ez utóbbi érv azonban talán nem nyomott annyit a latban, mint ahogy utólag feltételezik. Miután

hajói lőszerellátását nem lehetett biztosítani, Spee semmiképp nem számíthatott arra, hogy cirkálói

képesek lesznek fél évnél tovább operálni az anyaországtól távoli, ellenséges vizeken. Talán részben

ezért is volt olyan passzív a Csendes-óceánon, mivel a lőszerkészletet a tényleges hadműveleti

területen való felhasználásra igyekezett tartogatni.

A lőszer elfogyása után pedig a legénység partra szállhatott volna, hogy a Kelet-Afrikában harcoló

csapatok oldalán, a szárazföldön küzdjön tovább. Háromezer jól képzett és jól felszerelt, magas harci

morállal rendelkező tengerész felbecsülhetetlen értékű segítséget jelentett volna Lettow-Vorbeck

számára.

Az afrikai verziót tehát nem lehet egyértelműen elvetni. Egy ilyen vállalkozás olyan nyereséget

jelenthetett volna a németeknek az Afrikában folyó gyarmati háborúban, amiért már megérte volna

kockáztatni. Mindennek ellenére azonban úgy vélem, Spee igazi terve mégis inkább a dél-amerikai

partok előtt folytatott cirkálóháború lehetett.

Dél-Amerika legnagyobb előnye a semlegessége volt. Míg az Indiai és Csendes-óceánon alig

lehetett olyan kikötőt találni, mely nem az antant országok kezén volt, addig Dél-Amerika partjai

mentén végig az összes kikötő menedéket és utánpótlási bázist jelentett a németek számára.

(Leszámítva az északi partokon fekvő néhány kis francia és angol gyarmatot.) Az itteni országok

többnyire erős angol gazdasági és politikai befolyás alatt álltak, azonban ettől függetlenül nemcsak a

lakosság soraiban, hanem az elit egy nagy részében is erősek voltak az angolellenes érzelmek. Ennek

egyik oka egyebek mellett az volt, hogy a lakosság egy nagy részét a német bevándorlók tették ki,

akiknek a befolyása lényegesen nagyobb volt, mint amennyit a puszta számarányok indokoltak volna.

A Németországból érkezett bevándorlók –nem igazán meglepő módon- nemcsak a legképzettebb,

hanem az egyik legszervezettebb társadalmi réteget is jelentették. A hivatalokban és a gyárakban a

vezető tisztségeket nagyrészt német származású állampolgárok töltötték be, s a műszaki értelmiség

nagy részét szintén a német származású mérnökök és technikusok alkották. (Brazília lakosságának

például még a néhány évvel ezelőtti adatok szerint is mintegy tíz százalékát német anyanyelvűek

adják.) A németek tehát nemcsak a dél-amerikai országok semlegességére, hanem a lakosságuk egy

nagy hányadát kitevő német bevándorlók feltétlen támogatására is számíthattak.

27

Bár a dél-atlanti vizek Nagy-Britannia számára talán nem voltak olyan nagy fontosságúak, mint a

Dél-Afrika körüli útvonalak, az itteni hajóforgalom azért szintén nagyon jelentős volt. Itt

tevékenykedve a németek elvághatták volna a Horn-fokon át vezető, nagy forgalmú vonalat, és

Brazíliától délre megbéníthatták volna az egész dél-amerikai brit kereskedelmet. Ez elsősorban az

angol élelmiszer-behozatalra jelentett volna súlyos csapást, de az itteni réz, ezüst és mangán

bányákból származó érc sem juthatott volna el az angol gyárakba. A lőszer fogytával pedig a német

hajók innen is áthajózhattak volna az afrikai partokhoz, hogy a tengerészek –a hajók elsüllyesztése

után- a szárazföldön harcoljanak tovább. (Ahogy az később például a Königsberg esetében is történt.)

És végül egy utolsó érv a dél-amerikai német cirkálóháború mellett, hogy egyedül ez az elképzelés

ad értelmet a Falkland-szigetek elleni későbbi támadásnak.

Spee tehát szétszórt hajóinak ismét gyülekezőt rendelt el, ezúttal a Csendes-óceán egyik

legfélreesőbb és legelhagyatottabb helyén, a Húsvét-szigetnél. Két páncéloscirkálója, valamint a

Nürnberg és a Titania már eleve vele volt, a többieket rádión, és a semleges kikötőkből küldött

táviratokkal igyekezett visszarendelni.

Az ekkor már az Indiai-óceánon hajózó Emden Spee számára elérhetetlen volt. A Leipzig a háború

kitörésekor a mexikói Mazatlan kikötőjében állomásozott, innen augusztus elején futott ki, hogy

Észak-Amerika nyugati partjai előtt vadásszon az ellenséges kereskedelmi hajókra. A cirkáló a hónap

közepén feltűnt Vancouver előtt –más források szerint soha nem ment San Francisco fölé- és a

kanadai hatóságok tartottak tőle, hogy a németek támadást intéznek Esquimalt dokkjai ellen. Ezt

megelőzendő, két tengeralattjárót vásároltak az Egyesült Államoktól, és gyorsan ide vezényelték a

Rainbow könnyűcirkálót. Hogy ez riasztotta el a németeket a kanadai kikötők elleni támadástól, vagy

eleve eszükbe sem jutott ilyesmi, nem tudni. Mindenestre a Leipzig szeptember közepén már a

Galapagos-szigeteknél volt, és onnan kiindulva vadászott a brit teherhajókra Közép-Amerika és Peru

partjai közelében. Sok sikert azonban nem ért el, tevékenységének két hónapja alatt összesen két

hajót süllyesztett csak el, az angol Elsinore és Bank Fields tehergőzösöket. A cirkáló október 14-én

csatlakozott újra az Ostasiengeschwaders-hez, a Húsvét-szigetnél.

A Csendes-óceáni szigeteknél hátrahagyott két segédcirkáló, a Prinz Eitel Friedrich és a Cormoran

sem járt sikerrel. A hajók legnagyobb problémája nem az ellenséges kereskedelmi hajók elleni harc,

hanem az utánpótlás, főleg a szén beszerzése volt. A két segédcirkáló egyáltalán semmit nem ért el,

és egyetlen ellenséges hajót sem zsákmányoltak. A Prinz Eitel Friedrich-et Speenek sikerült rádión

elérnie, és visszarendelte a hajórajhoz. Mivel a segédcirkáló túl messze volt, a találkozásra egy

későbbi időpontot, és nem a Húsvét-szigetet, hanem a Juan Fernandez-szigeteket jelölték ki. Hogy a

Cormorant Spee nem érte el, vagy nem is akarta visszarendelni, nem lehet biztosan tudni. A hajó a

Csendes-óceánon maradt, és tovább folytatta eredménytelen portyázását a korallszigetek között.

Ekkor már egy újabb hadihajó is útban volt a Kelet Ázsiai Hajóraj felé, az eredetileg Mexikó keleti

partvidékén állomásozó Dresden könnyűcirkálót ugyanis a berlini Admiralitás Spee hajórajához

vezényelte át. Az Emden testvérhajója korábban a német kirendeltségek és állampolgárok védelmét

látta el a keleti mexikói kikötőkben. A hajó jelen volt Veracruz amerikai megszállásánál, és a

megbuktatott, németbarát mexikói elnököt, Victoriano Huertát, ő szállította Jamaicára.

28

A háború kitörésekor a Dresden már visszatérőben volt Németországba, és a leváltására küldött

Karlsruhe könnyűcirkáló megérkezése után éppen elhagyni készült a karibi vizeket. A cirkáló a Virgin-

szigetekbeli St. Thomas kikötőjében készülődött az Atlanti-óceánon való átkelésre, amikor

megérkezett az Admiralitás utasítása, hogy maradjanak a térségben, és a háború kitörése esetén

folytassanak cirkálóháborút az ellenség kereskedelmi hajózása ellen. A Dresden egy ideig Brazília

északi partvidéke előtt cirkált, majd egy újabb utasításra dél felé indult, hogy Dél-Amerika nyugati

partvidékén csatlakozzon Spee erőihez.

A cirkáló útközben több angol kereskedelmi hajót is megállított, ám miután azok rakománya nem

minősült hadiszernek, a nemzetközi egyezményeknek megfelelően szabadon engedték őket.

(Gyökeres ellentétben az angol gyakorlattal.) Csupán két kereskedelmi hajót süllyesztettek el, az

angol Hyades és Holmwood tehergőzösöket. A cirkáló szeptember ötödikén érkezett meg a Horn-fok

közelében fekvő Orange-öbölbe, ahol csaknem két hetet töltött, hajtóműveit javítva, és az ott

várakozó gőzösökről ellátmányt és szenet vételezve.

A Dresden szeptember 18-án, a Magellán-szorosban összetalálkozott az angol Ortega

teherhajóval, melynek azonban a sziklazátonyokkal teli part menti vizekre hajózva, ahová a cirkáló

nem merte követni, sikerült elmenekülnie. Az Ortega természetesen rögtön értesítette Londont a

német hajó feltűnéséről, és az Admiralitás sejtette, hogy a cirkáló minden bizonnyal Spee rajához

készül csatlakozni. A Dresden ezt követően a chilei partok előtt cirkált, majd miután sikerült rádión

kapcsolatba lépni Spee hajóival, a Húsvét-szigetek felé indult, ahová két nappal a főerők előtt,

október tizedikén érkezett meg.

Október közepére tehát az eldugott kis Húsvét-szigetnél, melynek lakói még a háború kitöréséről

sem értesültek, az Ostasiengeschwaders ismét összeállt, az Emden helyett a Dresdennel kiegészítve.

Spee nagy megkönnyebbülésére mindez idáig egyik hajóját sem érte kár. A cirkálók a szénszállító

gőzösökről feltöltötték üzemanyag készleteiket, a sziget egyetlen nagygazdájától, egy angol

kereskedőtől, pedig friss húst és zöldséget vásároltak. (Miközben a megrendelt árut szállította a

hajókra, a németek kihallgatott beszélgetéseiből a kereskedő rájött, hogy hazája éppen hadban áll

Németországgal. A derék brit a következő hetekben nagy izgalmakat állt ki, nem volt benne biztos

ugyanis, hogy a németek által adott csekket a bankok be fogják e váltani. A cirkálók távozása után a

lehető leggyorsabban Valparaisóba utazott, ahol nagy megkönnyebbülésére a csekket szó nélkül

készpénzre váltották. A kiváló üzletember így végül is nagyszerű bizniszt bonyolított le az ellenséggel,

akitől jókora summát vágott zsebre.)

A német kötelék október 18-án hagyta el a Húsvét-sziget partjait, és indult a következő szenelési

hely, a Juan Fernandez-szigetek felé, ahol a Prinz Eitel Friedrich-nek is csatlakozni kellett hozzájuk. A

hajók feltehetően ezután indultak volna Valparaiso érintésével a Horn-fok és az Atlanti-óceán felé.

29

A háború az Atlanti-óceánon.

Az angol kormány vonakodva, kedvetlenül, mondhatni jobb meggyőződése ellenére lépett be a

háborúba, amire nem a Szerbia elleni osztrák hadüzenet, vagy a német-francia hadüzenetek vették rá

őket, hanem a semleges Belgium elleni német támadás. Belgiumnak az angolok korábban védelmet

ígértek, ráadásul közvéleményük, mely a francia-német viszályt alapvetően az érintett országok

belügyének tekintette, komoly felháborodással reagált a semlegesség ilyen megsértésére. (A

németeknek persze megvoltak az okaik Belgium lerohanására, ezeket azonban természetesen

mindenki figyelmen kívül hagyta.) A Belgium elleni német támadásig a brit kormány erősen

megosztott volt, többségük a semlegesség mellett volt, míg mások becsületbeli ügynek tekintették a

franciák mellett való kiállást, de a háborút ők is csak szükséges rossznak tekintették, amiért nem

lelkesedtek túlzottan. Egyetlen kivétel volt csupán, akiről a miniszterelnök, Herbert Henry Asquith azt

írta: „Már borzongok, amikor Winstontól állandóan azt hallom, az utolsó dolog, amiért ő imádkozna,

az a béke.” Természetesen az Admiralitás Első Lordjáról, vagyis az angol tengerészeti miniszterről,

Winston Churchillről van szó, aki nem sokkal a hadüzenet előtt ezt táviratozta haza feleségének:

„Minden a katasztrófa és az összeomlás felé halad. Lelkesedem és boldog vagyok. Hát nem

rettenetes ilyennek lenni?” A Németországnak való hadüzenet után a magába roskadt Asquith és a

szintén lesújtott Lloyd George a miniszterelnöki irodában üldögéltek, amikor, ahogy Lloyd George

utóbb leírta: „Winston rontott be a szobába, sugárzóan, ragyogó arccal, lelkesen. Dőlt belőle a szó,

hogy ő táviratokat küld a Földközi-tengerre, az Északi-tengerre, meg az isten tudja még hová.

Láthatóan igazán boldog ember volt.”

Churchill egyetlen percig sem csinált belőle titkot, mennyire sajátosan értelmezi a nemzetközi

tengeri jogot, és az államközi szerződéseket. A több mint száz éve érvényben levő tengeri jog előírta,

a háborúzó, és egymást blokád alá vevő felek csak az ellenséges államok hajóit, illetve az ellenséges

államoknak hadianyagot szállító semleges hajókat foglalhatják le, a többieket az átvizsgálás után el

kell engedniük. Churchill rögtön az első naptól fogva teljes blokádot hirdetett, vagyis minden

Németországba tartó hajót feltartóztattak és lefoglaltak, függetlenül azok nemzetiségétől és

szállítmányától. Úgyszintén ellenkezett a nemzetközi joggal, hogy a britek nem szoros blokád alá

vették a német kikötőket, hanem -a németek nagy meglepetésére- távolról zárolták azokat, s a nyílt

tengeren állították meg és vizsgálták át a kereskedelmi hajókat. A jog többek között azt is előírta,

hogy a kereskedelmi hajókat nem szabad felfegyverezni, illetve, hogy azok kötelesek az őket

megállító hadihajó felszólítására megállni. A derék Winston azonban rögtön a háború elején

elrendelte a kereskedelmi flotta hajóinak felfegyverzését, és utasította azok kapitányait, az őket

megállító tengeralattjárókra nyissanak tüzet, illetve próbálják meg legázolni őket. Német

tengeralattjáró elsüllyesztéséért a teherhajók kapitányai jutalmat kaptak. Mindezek következménye

egyebek mellett az volt, hogy a német tengeralattjárók, saját biztonságuk érdekében, 1915-től

szintén figyelmen kívül hagyták az előírásokat, és mivel a felfegyverzett kereskedelmi hajók

hivatalosan hadihajóknak számítottak, figyelmeztetés nélkül támadták meg őket. Amiért utólag

persze kizárólag rajtuk verik el a port.

A háború kitörésekor Németországnak két cirkálója, és két segédcirkálója tartózkodott az Atlanti-

óceánon. Mint korábban láthattuk, a Dresden néhány heti portyázás és két teherhajó elsüllyesztése

30

után áthajózott a Csendes-óceánra, így az eredetileg az ő leváltására érkezett Karlsruhe maradt az

egyetlen német hadihajó a térségben.

A 139 méter hosszú, 4.900 tonnás Karlsruhe vadonatúj, alig fél évvel korábban szolgálatba állított

hajó volt, a német haditengerészet egyik legkorszerűbb egysége. A négykéményes cirkáló 26 ezer

lóerős turbináinak köszönhetően elérhette a 28 csomós sebességet is, fegyverzete azonban ugyanúgy

csak 105 mm-es lövegekből állt, mint a korábbi német cirkálóknak.

A hajó augusztus hatodikán Pernambuco közelében találkozott a Kronprinz Wilhelm

utasszállítóval, melyet a berlini utasításokat megfelelően fel kellett fegyvereznie, hogy a hajó a

továbbiakban segédcirkálóként tevékenykedjen a térségben. A cirkáló által hozott fegyvereket

átszállították a Kronprinz Wilhelm fedélzetére, és éppen arra készültek, hogy üzemanyagot

vételeznek az utasszállító tágas széntárolóiból, amikor váratlanul feltűnt a láthatáron az angol Suffolk

cirkáló, a brit Negyedik Cirkáló Kötelék parancsnokának, Sir Christopher Cradock ellentengernagynak

a zászlóshajója. A két német hajó, az éppen megkezdett szenelést azonnal félbeszakítva menekülni

kezdett, a Karlsruhe északra, a Kronprinz Wilhelm délre. A Suffolk a német cirkálót követte, és közben

rádión riadóztatta a közelben tartózkodó Berwick és Bristol cirkálókat is. A Berwick túl lassú volt

ahhoz, hogy a német hajót utolérhesse, a gyors járatú Bristol könnyűcirkáló viszont jó helyzetben

látszott lenni ahhoz, hogy elvághassa a németek menekülési útvonalát.

Többórás üldözés után a gyors német hajó végül lerázta a Suffolkot, mely nem tudta lőtávolságra

megközelíteni az ellenséget. Nem sokkal sötétedés után viszont felbukkant a Bristol, mely keresztezte

a német hajó útvonalát. A tiszta időben, a telihold fényénél aránylag jó látási viszonyok uralkodtak,

melyek lehetővé tették az éjszakai harcot. A Bristol nem sokkal este nyolc után, mintegy hat és fél

kilométeres távolságból tüzet nyitott a német hajóra, mely viszonozta a lövéseket. A két hajó egy

órán át tűzharcot vívott egymással, azonban találat egyik oldalon sem esett. A vészesen fogyó

szénkészletekkel nem törődve a Karlsruhe teljes sebességre gyorsított, és lassan maga mögött hagyta

a Bristolt is. A Suffolk közben végképp lemaradt, hiába jelzett Cradock a Bristolnak: „Tapadjon rá.

Jövök”. Este 11 körül a Bristol is szem elől tévesztette a német hajót, mely eltűnt az éjszakában. Ez

volt a háború első tengeri összecsapása.

Mikor a Karlsruhe kilencedikén befutott Puerto Ricóba, raktáraiban mindössze 12 tonna szén

maradt! Egy gyors szenelés után a hajó másnap újra kifutott, és Brazília északi partjainál portyázott. A

cirkáló eredményesen tevékenykedett, s a következő két és fél hónap során összesen 17

kereskedelmi hajót süllyesztett el. November negyedikén a Karlsruhe éppen egy Barbados elleni

támadásra készülődött, amikor este fél hétkor egy hatalmas robbanás leszakította a hajó orrát. A

cirkáló félórán belül elsüllyedt, 373 fős legénységéből 129-en menekültek meg. Őket a cirkáló

közelben tartózkodó ellátóhajói, a Rio Negro és Indrani-Hoffnung teherhajók mentették ki. A túlélők

a Rio Negro fedélzetén tértek vissza Németországba, ahol csak megérkezésükkor, decemberben

szereztek tudomást a hajó pusztulásáról. Az angolok még hónapokig nem tudtak a Karlsruhe

elsüllyedéséről, és nagy erőkkel keresték az ellenséges hajót. Csak mikor következő év márciusában a

német cirkálóról származó roncsdarabokat sodort partra a víz a közeli szigeteken, jöttek rá, hogy a

régóta keresett német hajó elsüllyedt. A cirkáló pusztulásának okai azóta is tisztázatlanok. Minden

bizonnyal az elülső lőszerraktárban, a kezelők hibája, vagy a lőpor öngyulladása miatt bekövetkezett

lőszerrobbanás okozhatta a katasztrófát.

31

A Kronprinz Wilhelm következő év tavaszáig működött a térségben. A két 120 mm-es és két 88

mm-es ágyúval felszerelt hatalmas, több mint 200 méter hosszú, 15 ezer tonnás hajó, melynek

parancsnokságát a Karlsruhe egyik tisztje vette át, eredményesen és szerencsésen tevékenykedett, s

összesen 15 ellenséges hajót süllyesztett el. Tavasszal azonban olyan súlyos trópusi járvány tört ki a

hajó fedélzetén, ami végül arra kényszerítette a parancsnokot, hogy semleges kikötőbe vigye a

segédcirkálót. Az ekkor már eléggé rossz állapotban levő, nagyjavításra szoruló Kronprinz Wilhelm

1915 április 11-én futott be az amerikai Newport News kikötőjébe, ahol a hajót karanténba

helyezték, majd később internálták.

Az Atlanti vizeken tartózkodott még egy német segédcirkáló, az eredetileg szintén utasszállítónak

épült Cap Trafalgar is. A békeidőben Németország és Dél-Afrika között közlekedő hatalmas, 187

méter hosszú, 18.700 tonnás hajó 17 csomós sebességre volt képes. A hajó a háború előtt elsősorban

a Brazília és Chile kikötőibe irányuló utasforgalmat bonyolította le, azaz többnyire kivándorlókat

szállított. A háború kitörése is a dél-amerikai partok előtt érte. Az utasokat Montevideóban

kiszállították, majd a hajót a háború kitörésekor a brazil partok előtt rekedt Eber ágyúnaszád

lövegeivel fegyverezték fel. Az Ebert, melynek legénysége nagyrészt átszállt a Cap Trafalgarra, ezt

követően Brazíliában internálták, majd amikor a brazilok 1917-ben hadat üzentek Németországnak,

az ágyúnaszádot legénysége elsüllyesztette.

A Cap Trafalgar vesztét, alig egy hónapnyi, eredménytelen tevékenység után, kollégája, az angol

Carmania segédcirkáló okozta. A 19.500 tonnás, csaknem 200 méter hosszú, eredetileg a Cunard

utasszállítójaként tevékenykedő Carmania augusztus végén indult a Falkland-szigetek felé, hogy

utánpótlást szállítson az ott állomásozó hajórajnak. A hajó azt az utasítást kapta, útközben ellenőrizze

a brazil partok előtti, többnyire lakatlan szigeteket, melyekről úgy gondolták, a német hajók titkos

támaszpontjaiként szolgálhatnak.

A Carmania szeptember 14-én délelőtt a Rio de Janeirótól 500 mérföldre keletre fekvő Trinidad-

sziget mellett hajózott el, amikor a sziget délnyugati részének egy öblében három hajót vett észre.

Közelebb érve már látták, hogy két kisebb, az Egyesült Államok zászlaja alatt hajózó szénszállító gőzös

mellett egy hatalmas, kétkéményes hajó áll az öbölben, mely éppen szenet vett fel a teherhajókról.

Ez utóbbi hajó volt a Cap Trafalgar, mely az angol segédcirkáló közeledtére kifutott az öbölből, és dél

felé indult. (A két, egymásra nagyon hasonlító hajó összecsapásának némileg komikus színezetet

adott, hogy a német hajóra az álcázás végett a Carmania nevet festették fel, míg az angol hajón

ugyanezen okból a Cap Trafalgar név szerepelt.)

A Carmania és a Cap Trafalgar egymást lassan közelítve haladtak dél felé, s mikor dél körül régi

ágyúik hatásos lőtávolságán belülre, nagyjából 7.500 méterre közelítették meg egymást, mindketten

tüzet nyitottak. A következő másfél órában a két segédcirkáló heves tűzharcot vívott egymással,

miközben a német hajó lassan előzte angol ellenfelét, mely géphiba miatt csak 16 csomós

sebességgel tudott haladni. Mindkét fél olyan gyorsan tüzelt, ahogy csak bírt, a visszaemlékezések

szerint a Carmania ágyúcsövei a csata vége felé már vörösen izzottak. A brit hajó a maga nyolc darab

120 mm-es lövegével jelentős fölényben volt a Cap Trafalgar két darab 104 mm-es lövegével, és

néhány kis kaliberű gyorstüzelőjével szemben, és ez a tűzfölény rövidesen érvényesült is.

32

Az angol hajóról jól megfigyelhették, lövedékeik milyen súlyos károkat okoztak a Cap Trafalgarnak.

A német hajón mindenfelé nagy tüzek tomboltak, ágyúi az ütközet végére szinte teljesen elhallgattak,

a becsapódó lövedékek pedig szétrombolták a hajó felépítményeit, és nagy lyukakat szakítottak a

hajótestbe. A német hajó fél kettőkor végre az angol ágyúk lőtávolságán kívül került, elmenekülni

azonban már nem tudott. A hajó egyre jobban dőlt bal felé, majd nem sokkal két óra előtt hirtelen az

oldalára dőlt, és orral előre elmerült a hullámokban.

A Carmania szintén súlyos sérüléseket szenvedett. A 79 találatot kapott segédcirkáló oldalán

később 304 lyukat számoltak össze. A hajó szinte minden fedélzeti szerelvénye megsemmisült, a

lőszerfelvonókkal együtt, így a lőszert a hajó mélyén fekvő raktárakból kézzel cipelték fel az

ágyúkhoz. A hajót a hátsó hídról irányították, mivel a tüzek miatt az első parancsnoki hidat el kellett

hagyni, a kormányszerkezet megsérült, minden navigációs berendezés tönkrement, és a hajótestbe

olyan nagy mennyiségű víz ömlött, hogy a Carmania alig bírta magát a felszínen tartani.

A sérülésekhez képest a britek embervesztesége meglepően kevés volt. A hajón összesen kilenc

ember esett el, és 27-en sebesültek meg, nagyrészt a fedélzeten elhelyezett ágyúk kezelői közül. A

német hajó legénységéből 51 ember vesztette életét, köztük a hajó parancsnoka, Wirth

korvettkapitány. A nem sokkal később a helyszínre érkező szénszállítók 279 tengerészt mentettek ki,

akik néhány hónappal később Montevideón keresztül visszatértek Németországba.

Az ütközet időpontjában a közelben tartózkodott a másik német segédcirkáló, a Kronprinz

Wilhelm is. A hajónak kiváló lehetősége nyílott volna rá, hogy a félig-meddig harcképtelen, súlyosan

sérült Carmaniát rövid úton a tenger fenekére küldje, azonban rádiósai közben vették a Carmania

segítségére induló Cornwall és Bristol cirkálók rádióüzenetét. A Kronprinz Wilhelm parancsnoka azt

hitte, az angol cirkálók valahol a közelben tartózkodhatnak, és nem kockáztatta meg, hogy az ellenség

fenyegetőnek gondolt közelségében összecsapásba bonyolódjon az angol segédcirkálóval. Az angol

cirkálók azonban valójában messzebb voltak, mint a németek gondolták, és csak másnap érkeztek

meg.

Novemberre tehát a németeknek egyetlen hajója maradt az Atlanti-óceánon, a Kronprinz Wilhelm

segédcirkáló, melynek tevékenysége bosszantó volt ugyan, de azért olyan nagy fejfájást nem okozott

a londoni Admiralitásnak. A britek azonban ennek ellenére sem lélegezhettek fel, mert közben egyre

valószínűbbé vált, hogy a mindezidáig sértetlen német Kelet Ázsiai Hajóraj az atlanti vizekre akar

áthajózni. A németek fenyegető közeledése különösen a térségben tartózkodó angol cirkálók

parancsnokára, Sir Christopher Cradock-ra hatott nyomasztóan.

Az ekkor 52 éves Sir Christopher George Francis Maurice Cradock ellentengernagy 1875-ben

lépett a Royal Navy kötelékébe. Legtöbb tengerésztársához hasonlóan ő is elsősorban szárazföldi

erődök elleni harcokban tüntette ki magát, részt vett az Alexandria elleni, 1882-es támadásban, és a

kínai boxerlázadás leverésében. A tengernagyi rangot 1910-ben kapta meg, és három évvel később

átvette a Nyugat Indiákon állomásozó angol hajóraj parancsnokságát. A jó kiállású, délceg agglegény

szenvedélyes vadász volt, emellett tengerészíróként is tevékenykedett, s a háború előtt három

tengerészeti témájú könyve jelent meg. (Sporting Notes in the Far East, 1889; Wrinkles in

Seamanship, 1894; Whispers From the Fleet, 1907) Gyakran emlegette, hogy ha választhatna, tengeri

ütközetben vagy vadászbalesetben szeretne meghalni.

33

A háború kitörésekor Jamaicán állomásozó Cradock zászlóshajója a Suffolk cirkáló volt. Augusztus

másodikán értesültek róla, hogy erősítésként átirányították hozzájuk a Good Hope páncéloscirkálót.

Cradock, aki elégedetlen volt köteléke erejével, és szüntelenül erősítést követelt az admiralitástól,

hajóival kifutott a Good Hope elé, hogy az a lehető leghamarabb csatlakozni tudjon hozzájuk. Négy

nappal később útközben véletlenül belebotlottak a német Karlsruhe könnyűcirkálóba és a Kronprinz

Wilhelm segédcirkálóba, melyeknek azonban sikerült kereket oldaniuk a lassabb angol hajók elől. A

brit cirkálók tíz nappal később találkoztak a Good Hope-al, melyre Cradock rögtön áthelyezte

zászlaját.

A brit kötelék ezt követően a Karib-tengeren és a Bahamák környékén járőrözött, majd

szeptember közepétől a hajók többsége áttelepült a Falkland-szigetekre, hogy a környező vizeken

cirkálva biztosítsák a Horn-fok és a River Plate hajóforgalmát, illetve megakadályozzák, hogy a

Karlsruhe és a Dresden áttörjön a Csendes-óceánra, és egyesüljön az Ostasiengeschwaders hajóival.

Cradock ekkor már erősen tartott attól, hogy Spee előbb-utóbb megjelenik a dél-amerikai vizeken,

és állandóan további erősítésért bombázta a londoni Admiralitást. Cradock egy csatacirkálóval, vagy

legalább egy újabb építésű, gyors és erős páncéloscirkálóval szerette volna kiegészíteni hajóraját,

nagy megrökönyödésére azonban valami egészen mást kapott helyettük.

Londonban szintén sokan voltak azon a véleményen, két csatacirkálót át kellene vezényelni

Cradockhoz, hogy gyorsan és véglegesen elintézzék az Ostasiengeschwaders által jelentett

fenyegetést. Ezt az elképzelést támogatta a First Sea Lord, Louis Battenberg, és vezérkari főnöke,

Doveton Sturdee is. Ugyanakkor viszont a Grand Fleet parancsnoka, John Jellicoe, mereven ellenzett

minden olyan törekvést, mely flottája megosztására irányult, és minden elérhető hajót Scapa Flow

környékén akart összpontosítani, hogy készen álljanak, ha a német Hochseeflotte fel találna vonulni

az Északi-tengeren, az angol partok előtt.

A döntés az Admiralitás Első Lordjának, Winston Churchillnek a kezében volt. Churchill pozíciója

alapvetően civil beosztás volt, s a kormány tengerészeti ügyekkel foglalkozó minisztereként a

hadműveleti döntések meghozatala nem tartozott volna az ő hatáskörébe. Winston azonban, saját

hatalmától megittasulva, mindent maga akart irányítani és kézben tartani. Nem érte be a

tengerészeti miniszter adminisztratív feladataival, hanem rendszeresen beavatkozott a flotta operatív

irányításába is. Széles terpeszben, látható élvezettel hajolt az Admiralitás térképasztala fölé, és mint

valami tengeri Napóleon, hajókat irányítgatott ide-oda, és hajórajoknak küldözgetett utasításokat.

Neki kellett volna engedélyeznie a csatacirkálók átvezénylését is a dél-atlanti vizekre. Churchill

azonban, Battenberg és Sturdee minden érvelése ellenére, Jellicoe álláspontját támogatta, és nem

hogy csatacirkálókkal, de még a Spee páncéloscirkálóival legalább egyenértékű Defence osztályú

hajókkal sem volt hajlandó meggyengíteni a Grand Fleet erejét. Az Első Lord ezek helyett egy

kiérdemesült veteránt, az 1899-ben szolgálatba állított Canopus sorhajót küldte el Cradocknak.

34

A 131 méter hosszú, 13 ezer tonnás sorhajó négy 305 mm-es, és 12 darab 152 mm-es löveggel

volt felfegyverezve, amik elméletileg fölényt biztosítottak számára a német hajórajjal szemben. Ezek

a lövegek azonban ugyanolyan régiek és elavultak voltak, mint az őket hordozó hajó, mely

fénykorában sem volt képes 18 csomónál nagyobb sebességre, most pedig legfeljebb már csak 15

csomóval tudta vonszolni magát. A reménytelenül elavult hadihajót 1912-ben már

tartalékállományba helyezték, és csak a háború kitörése mentette meg –legalábbis egy ideig- a

lebontástól.

A Canopust 1914 augusztusában reaktiválták, és néhány hétig a Csatorna Flotta kötelékében

teljesített szolgálatot. A sorhajót szeptemberben vezényelték át Cradock kötelékéhez, melyhez a

hónap végén érkezett meg.

Churchill a sorhajó mellé az annak alkalmazásáról szóló taktikai elgondolásaival is kedveskedett

Cradocknak. Az Első Lord úgy gondoltak, az általa elküldött félelmetes úszó erőd a brit hajóraj

központi magja lesz majd, afféle citadella, melynek védelmében a gyengébb cirkálók meghúzódnak.

Ha alkalom nyílik rá, a cirkálók majd kitörnek ebből a citadellából, és megtámadják Spee hajóit, ha

pedig forróvá válik a helyzet, visszamenekülnek a Canopus harminc és feles ágyúinak védelme alá,

mint a kiscsibék a kotlós szárnyai alá.

Churchill elgondolása elég groteszk volt, és kiötlőjének tökéletes dilettantizmusáról árulkodott. Ha

nem akartak lemondani a Canopus „értékes” segítségéről, a brit kötelék kénytelen volt sebességét 15

csomóra csökkenteni, a németek 22 csomójával szemben. A német hajóraj így könnyedén kereket

oldhatott volna, vagy ha a harc mellett dönt, egyszerűen körültáncolhatta volna az angolokat, akik

választhattak, hogy lapítanak a Canopus mögött, vagy a vén teknőt hátrahagyva felveszik a harcot az

35

ellenséggel. Aligha lehet elképzelni olyan szituációt, mely rávehette volna a németeket arra, hogy

behajózzanak a brit sorhajó 305 mm-es lövegeinek lőtávolába. Erre már csak azért sem volt

szükségük, mert saját 21 cm-es ágyúiknak a lőtávolsága jóval felülmúlta az angol hajó elavult harminc

és feles lövegeiét.

Cradocknak eleve nem lehettek olyan illúziói a sorhajó alkalmazhatóságának lehetőségeiről, mint

Churchillnek, különösen hogy megérkezése után nem sokkal a Canopus kapitánya jelentette neki, a

gépek meghibásodásai miatt hajója legfeljebb 12 csomós sebességgel bír haladni. Hogy a

tengernagynak mi volt a véleménye a várható összecsapás esélyeiről, azt elárulja, hogy indulás előtt

eltemette kitüntetéseit, a Falkland-szigetek kormányzójának pedig átadott egy barátjához, Hedworth

Meux tengernagyhoz címzett levelet, a következő megjegyzéssel: „Küldje el a címzettnek, mihelyt

halálhíremet megerősítik.”

Októberben a Canopuson kívül Cradock hajórajához tartozott még öt cirkáló, a Good Hope, a

Monmouth, a Cornwall, a Glasgow és a Bristol, illetve három segédcirkáló, a Macedonia, az Otranto

és az Orama is, melyek papíron a német hajórajjal nagyjából egyenlő erőt képviseltek. A hajók ugyan

többnyire nem a Royal Navy legkorszerűbb egységei közé tartoztak, de életkorukat és

korszerűségüket tekintve a német hajók is nagyjából az ő színvonalukon álltak. Cradock azonban

kénytelen volt megosztani hajóraját, és felállítani egy északi köteléket, mely a brazil partok előtt

cirkálva kutatott a Karlsruhe és a Kronprinz Wilhelm után. Ebbe a kötelékbe került a Cornwall és a

Bristol cirkáló, valamint a Macedonia és Orama segédcirkáló is. Először a Canopust is ebbe a rajba

osztották be, azonban egy újabb géphiba miatt a kivénhedt sorhajó ki sem tudott futni Falklandról. A

hajó legnagyobb haszna így csak annyi volt, hogy nagy teljesítményű rádiókészülékeivel közvetíteni

tudott az északi és a déli hajóraj között. Miután gépeit valamennyire helyrehozták, október közepén

a sorhajó végül mégis Valparaiso felé indult, hogy csatlakozzon Cradock déli hajórajához.

A Papeete elleni német támadásról értesülve ugyanis Cradock úgy döntött, rajával áthajózik a

nyugati partokhoz, mivel biztos volt benne, a német hajók ide tartanak. Október elején

zászlóshajójával, a Good Hope-al, valamint a Monmouth és Glasgow cirkálókkal, illetve az Otranto

segédcirkálóval áthajózott a Csendes-óceánra, hogy a chilei partok előtt várja be az ellenség

érkezését. A Monmouth, a Glasgow, és az Otrantó október 15-én futott be Valaparaisóba, majd

miután feltöltötték készleteiket, ismét kifutottak, hogy német hajók után kutatva átvizsgálják az

erősen tagolt chilei partokat. Cradock a Good Hope-al hátra maradt, hogy bevárja a Canopust, és két

héttel később érkezett csak meg Chile partjaihoz. Az angol kötelék október 29-én egyesült újra.

Coronel.

Az angoloknak a szeptember végi, Papeete elleni támadás óta nem voltak információik arról, hol

van és merre tart a német Kelet Ázsiai Hajóraj. Valószínűnek tartották, hogy a németek a dél-

amerikai, egész pontosan a chilei partok felé indultak tovább, de nem lehetett teljesen elvetni azt a

lehetőséget sem, hogy a kanadai brit kikötőket fogják megtámadni, vagy az ekkor még semleges,

amerikai kézen levő Panama-csatorna felé indulnak, és azon átkelve próbálnak átjutni az Atlanti-

óceánra. Maga Cradock, a brit tengerésztisztek többségével együtt, azonban biztos volt benne, hogy

a németek Chile felé tartanak. A Leipzig és a Dresden is jól megfigyelhetően ebbe az irányba tartott,

36

és az angoloknak az is feltűnt, hogy a chilei kikötőkben tartózkodó német teherhajók feltűnően

aktívak. Szenet és élelmiszert rakodnak be, és sűrűn rádiózgatnak egymás között. Elég valószínűnek

tűnt, hogy a hajók az Ostasiengeschwaders érkezésére várnak, ám azt nem lehetett tudni, a német

kötelék mikor és hová fog befutni.

A britek valószínűnek tartották, hogy a Leipzig és a Dresden csak itt, a chilei partok előtt fog

csatlakozni Speehez, és Cradock abban reménykedett, még a tervezett egyesülés előtt sikerülhet

elkapnia valamelyik német cirkálót.

Az angol hadihajók október 29-én rendkívül pocsék időben találkoztak ismét a chilei vizeken.

Ahogy a Glasgow egyik tisztje utóbb visszaemlékezett. „Szakadt a nyakunkba az eső, a havas eső, a

jég, a hó, a szél meg tombolt, amennyire csak tudott. Állandóan azt vártuk, hogy a hajó egyszer csak

mindenestül elmerül. … 35 fokban dülöngéltünk jobbra-balra, ami harci egységként gyakorlatilag

használhatatlanná tette a cirkálót, mely tulajdonképpen több időt töltött a víz alatt, mint felette.”

A Canopust arra az egyetlen feladatra osztották be, melyre alkalmas volt, a cirkálók szénszállító

hajóinak kíséretére.

A Glasgow rövidesen elvált a köteléktől, és a közeli Coronel kikötőjébe hajózott, hogy néhány

táviratot adjon fel a londoni Admiralitás részére, illetve a helyi angol konzulátuson érdeklődjön a

legfrissebb hírek felől. A cirkáló október 31-én futott be, ám csupán néhány óráig tartózkodott a

kikötőben, és másnap, november elsején reggel kilenckor visszaindult a kikötőtől negyven mérföldre

várakozó hajóraj felé, mellyel délután egy órakor kellett ismét találkoznia.

Nem sokkal a tervezett találkozó előtt azonban a cirkáló rádiósai egy különös rádiójelzést fogtak

el. Nyilvánvaló volt, hogy az adás nem a német kereskedelmi hajóktól származik, ezek más

frekvencián és más kódokkal dolgoztak. A jelzés minden kétséget kizáróan a német haditengerészet

által használt Telefunken készüléktől származott, és egyértelműen egy német hadihajó adhatta le.

Miután csatlakozott a kötelékhez, a Glasgow rögtön értesítette Cradock-ot az eseményekről. A

tengernagy biztos volt benne, hogy a jelzést egy közelben tartózkodó német cirkáló, feltehetően a

Leipzig adta le. (Egyébként az ellenség megtévesztése céljából valamennyi német cirkáló a Leipzig

azonosító és hívójelzéseit használta.) Délután kettőkor elrendelte, a kötelék hajói a Good Hope-tól

keletre fejlődjenek fel csatárláncba, egymástól 15 mérföldes távolságot tartva. A sebességet

ugyanekkor tízről tizenöt csomóra növeltette.

Az északnyugati irányba tartó Good Hope tartotta tovább eredeti irányát, a többiek pedig tőle

kelet felé távolodva igyekeztek elfoglalni kijelölt pozíciójukat. A Monmouth a zászlóshajótól 15

mérföldre azzal párhuzamos irányba fordult, az Otrantónak pedig tőle 15 mérföldre kellett volna

elhelyezkednie. A csatárlánc jobb szélén, az Otrantótól újabb 15 mérföldre keletre a Glasgow haladt

volna. Utóbbi két hajó kelet felé távolodott a Monmouth-tól, ám még csak négy mérföldre jutottak

tőle, mikor délután négy óra húsz perckor a Glasgow őrszemei füstöt vettek észre az északkeleti

láthatáron. A cirkáló azonnal teljes sebességre gyorsított, hogy felderítse, milyen hajók közelednek

feléjük. Nem sokkal később sikerült is azonosítania őket. A várt német hadihajók voltak, ám az

angolok meglepetésére nem egyetlen cirkálót, hanem hármat találtak. Jól láthatóan az

Ostasiengeschwaders két nagy páncéloscirkálója, és mögöttük egy könnyűcirkáló közeledett a britek

37

felé, tőlük mintegy 12 mérföld távolságra. A Glasgow azonnal jelentette a tőle több mint húsz

mérföldre levő zászlóshajónak az ellenség feltűnését, aztán gyorsan visszairamodott a kötelék felé.

A német hajóraj még október 18-án futott ki a Húsvét-szigetről, ahol Spee csaknem teljes

hajóraját újra egyesítette. A kötelék 26-án érkezett meg a következő szénfelvétel kijelölt helyéhez, a

38

Juan Fernandez-szigetekhez. Itt csatlakozott hozzájuk az utolsó hajó, a Prinz Eitel Friedrich

segédcirkáló is. A hajót Spee nem sorolta be kötelékébe, hanem a Nürnberg kíséretében azonnal

előreküldte Valparaiso felé, hogy ott szenet vételezzen a flotta számára. A segédcirkálónak ezt

követően ismét külön kellett válnia, hogy Dél-Amerika nyugati partjai előtt maradva folytassa a

kereskedelmi hajók elleni portyázását.

A német hajók csupán két napot töltöttek a szigeteknél, és egy gyors szenelés után már 27-én

tovább indultak. Következő úti céljuk Valparaiso kikötője volt, ahová november elsején futottak volna

be. Egy nappal korábban azonban Spee értesült arról, hogy a Glasgow befutott a coroneli kikötőbe. A

kikötőben ugyanis ott horgonyzott a német Göttingen teherhajó is, mely rádióján természetesen

azonnal jelentette az angol cirkáló megjelenését.

A német tengernagy ugyanazt gondolta, mint angol ellenfele, vagyis hogy az ellenség cirkálói még

nem egyesültek, és külön hajózva cirkálnak a chilei partok előtt. A hír hallatán azonnal délnek,

Coronel felé fordult, hogy lehetőleg még a kikötőben csapdába ejtse az angol cirkálót, vagy

megpróbálja elfogni a kifutás után feltételezése szerint észak felé haladó Glasgow-t. A két ellenséges

hajóraj tehát észak, illetve dél felé haladva gyorsan közeledett egymáshoz, de mindketten abban a

hiszemben, hogy csupán egyetlen ellenséges cirkálóval állnak szemben.

A brit cirkáló kéményeinek füstjét a hozzá legközelebb eső német hajó, a Leipzig vette észre

először, 16.17-kor. A hír hallatán Spee elrendelte a csatasorba való felfejlődést, és a sebességet húsz

csomóra növelve azonnal az ismeretlen hajó felé indult. Az élen a Scharnhorst haladt, mögötte a

Gneisenau, míg a leggyengébb hajó, a Leipzig könnyűcirkáló, a kötelék végére sorolt be. A Dresden,

mely valamivel távolabb kutatott az angol cirkáló után, erősen lemaradva követte őket, és a csata

kezdetéig nem is tudott felzárkózni a hajórajhoz. A Nürnberg, mely a Prinz Eitel Friedrich-et kísérte

Valparaisóba, és éppen visszatérőben volt a kikötőből, még távolabb volt, s az ütközet kezdetén még

30 mérföldre járt kötelékétől.

Cradock közben szintén azon erőlködött, hogy szétszórt hajóit összegyűjtse, és csatarendbe állítsa.

A Good Hope-al és a Monmouth-al kelet felé fordult, míg az Otranto délre, a Glasgow pedig

délnyugatra tartott. Némi kanyargás után háromnegyed hat körül végül sikerült elrendezni a

köteléket. Az élen a zászlóshajó, a Good Hope haladt, mögötte a Monmouth, majd a Glasgow, és a

sort végül az Otranto zárta. A két ellenséges cirkálókötelék egymással nagyjából párhuzamosan

haladt, délnyugati irányba. A viharos erejű szélben nagyon erős volt a hullámverés, s a kisebb hajók

annyira dülöngéltek, hogy tüzéreik alig tudták célon tartani ágyúikat.

A coroneli ütközet, a falklandihoz hasonlóan, azok közé tartozik, melyeknél a történészeket nem

az tartja izgalomban, hogy pontosan mi is történt, hanem az, hogy miért? Mindkét ütközet során

odaveszett a vesztes fél egész vezérkara, és senki nem maradt életben, hogy elmondja, milyen

taktikai megfontolásokból cselekedtek. Mindkét csatában nehezen érthető és látszólag hibásnak

tűnő, megmagyarázhatatlan döntéseket hoztak meg, melyek indítékait illetőleg találgatások,

kommentárok, utólagos magyarázatok és értékelések egész tárházait találhatjuk a szakirodalomban.

Ha most itt előre nekiállnék magyarázni, tulajdonképpen mi miért történt, kénytelen lennék

idejekorán elárulni a csata történéseit, vagyis lelőném a poénokat. Ha az események leírása közben

kommentálnám, feltehetőleg mi késztette a vezénylő tengernagyokat az adott döntések

39

meghozatalára, állandóan félbe kellene szakítani a csataleírást, ami stilisztikailag nem volna helyes

megoldás. Azt hiszem, talán úgy járunk a legjobban, ha most ismertetem a tényeket és történéseket,

és utána egy külön részben próbálom meg értelmezni a tengernagyok döntéseit, és magyarázni azok

feltételezhető okait.

A két hajóraj mintegy félórán át egymással párhuzamosan haladt, egymástól nagyjából 14

kilométeres távolságban. Nyilván mindkét tengernagyot meglepetésként érte, hogy nem egyetlen

cirkálóval, hanem egy egész hajórajjal találkoztak, és most óvatosan méricskélték egymás erejét,

kölcsönösen tartva a kockázatosnak tűnő ütközet vállalásától. Végül aztán Cradock volt az, aki

rászánta magát az első lépés megtételére. Negyed hétkor a gyakorlati maximumra, 17 csomóra

növelte kötelékének sebességét –az Otranto miatt nem mehetett gyorsabban- és ezzel egy időben

jelezte a tőle 120 mérföldre haladó Canopusnak, hogy ütközet van kibontakozóban az ellenséges

hajókkal. Utóbbi jelzésre tulajdonképpen nem is volt szükség, mivel a Canopus rádiósai két órával

korábban már vették a Glasgow rádiójelzését az ellenség feltűnéséről. A sorhajó kapitánya,

Heathcoat Grant, azonnal a jelzett irányba fordította hajóját, az általa kísért két szénszállítót pedig a

Juan Fernandez-szigetek felé küldte tovább.

18.18-kor az angol hajók egy éles kanyarral délkeletre fordultak, nyilvánvalóan azzal a szándékkal,

hogy csökkentsék a két kötelék közötti távolságot, és esetleg azért, hogy a német hajók előtt

elhaladva átvágjanak azok kelet felőli, bal oldalára. Spee azonnal reagált, és szintén elfordult hajóival.

A németek ráadásul gyorsabbak voltak, és lassan előzték a brit hajókat. Így ha Cradock tovább

tartotta volna a délkeleti irányt, nem a német hajók elé ért volna ki, hanem egyenesen nekivezette

volna kötelékét a német csatasornak, a T alakzat szárába vezetve így hajóit.

Az angol tengernagy így kénytelen volt visszafordulni a déli irányba. Nem sokkal később még

egyszer megpróbálkozott egy újabb irányváltással, hogy konvergáló pályára kerüljön az ellenség

hajóival, azonban Spee ismét elfordult, a két hajóraj tehát továbbra is egymással párhuzamosan

haladt tovább, dél-délkeleti irányba. Cradock nyilván saját, kisebb kaliberű lövegeinek igyekezett

volna jobb lehetőségeket biztosítani az ellenség megközelítésével, míg Spee a számára előnyös,

nagyobb lőtávolság fenntartásában volt érdekelt.

Cradock helyzete ekkor még kedvezőnek volt mondható. A hajói mögött lemenő nap még elég

magasan járt az égen ahhoz, hogy elvakítsa a német lövegek kezelőit, és elég világos volt ahhoz, hogy

saját tüzérei a nyugati láthatáron jól lássák a célpontokat. Ez a kedvező helyzet azonban már csak

rövid ideig állt fent, és az ellenség megközelítésére tett eredménytelen kísérletekkel el is

vesztegették azt. Háromnegyed hétkor a lenyugvó nap a láthatárra ért. Spee hajói lassan eltűntek a

sötétségbe boruló keleti horizonton, míg az angol hajók mögött, nyugaton lemenő nap gyengülő

fénye remekül megvilágította a briteket. A helyzet ideális volt a német tüzérek számára, és Spee, aki

addig óvakodott az ütközet vállalásától, ki is használta azt. Hét órakor, mintegy 12 kilométeres

távolságról tüzet nyitott az ellenséges hajókra.

Az angol cirkálók azonnal viszonozták a tüzet. Az elöl haladó cirkálók a sorban nekik megfelelő

helyen haladó ellenséges hajóra tüzeltek, vagyis a Good Hope a Scharnhorsttal, a Monmouth a

Gneisenauval vívott tűzpárbajt. A Glasgow a Gneisenaura tüzelt, bár ilyen távolságról csak a két 152

mm-es lövege lehetett hatásos. Az első lövések leadásakor tűnt fel a láthatáron a Dresden is, mely a

40

Leipzig-el együtt a Glasgow-ra és az Otrantóra tüzelt. A viharos tengeren hánykolódó kis német

cirkálók tüzérei azonban ilyen körülmények között képtelenek voltak nagy távolságra pontosan

célozni, és nem is értek el egyetlen találatot sem.

Cradock jelezte a sor végén haladó Otrantónak, hogy váljon ki a kötelékből, és vonuljon távolabb.

A segédcirkáló addig se sok hasznot hajtott, és inkább csak kolonc volt a britek nyakán. Lelassította a

köteléket, régi, elavult 120 mm-es ágyúi pedig ilyen távolságról nem érték el az ellenséges hajókat,

ugyanakkor viszont ő maga nagy és csábító célpontot jelentett a német tüzérek számára.

A jelzést véve az Otrantó jobbra kivált a kötelékből, és néhány mérfölddel távolabbra húzódott, a

német ágyúk lőtávolságán kívülre. Utána azonban visszafordult az eredeti irányba, és tovább követte

a hajórajt, abban bízva, talán lesz még alkalma, hogy beavatkozhasson az ütközetbe.

A német tüzérek ezúttal is hamar bebizonyították, hogy szakmájuk legjobbjai közé tartoznak.

Három sortűzre volt szükségük a belövéshez, s ezt követően egymás után érték el a találatokat a brit

hajókon. Az alkonyi fény nagyszerűen kivilágította a láthatáron az angol cirkálókat, míg a német hajók

teljesen beleolvadtak a párás keleti láthatáron a sötétségbe. Az angol tüzérek nemcsak hogy alig

látták a célpontokat, hanem még saját lövedékeik becsapódásait sem tudták megfigyelni, így nem

tudtak pontosítani az irányzékon sem. A két oldal tüzérségének eredményessége ennek megfelelően

alakult. Alig öt perccel az első lövések leadása után egy találat tönkretette a Good Hope elülső

lövegtornyát, kiütve így a harcból a cirkáló két 234 mm-es lövegének egyikét. Néhány perccel később

ugyanez történt a Monmouth-on is. Egy német gránát telibe találta az első lövegtornyot, s a páncélt

átütve annak belsejében robbant. A lövegtorony teteje lerepült a belső robbanástól, mely

tönkretette az ott elhelyezett két 152 mm-es ágyút, és nyilván végzett a torony teljes személyzetével.

A cirkáló különösen az orr részén kapott sok találatot. Ugyanekkor viszont a német hajók szinte

semmilyen sérülést nem szenvedtek. A Scharnhorstot két 152 mm-es gránát találta el, de egyik sem

robbant fel, és nem is okozott különösebb károkat. A Gneisenau négy 152 mm-es találatot kapott,

melyek szintén nem okoztak nagy károkat, eltekintve attól, hogy az egyik, feltehetőleg a Glasgow-ról

érkező lövedék eltalálta, és egy időre üzemképtelenné tette a cirkáló hátsó lövegtornyát.

Fél óra sem kellett hozzá, hogy nyilvánvalóvá váljon, az angolok szénája nagyon rosszul áll. A két

nagy páncéloscirkáló szemmel láthatóan igen súlyos sérüléseket szenvedett, s a lángokban álló hajók

tüzelése észrevehetően meggyengült, különösen a Monmouth-é, mely az első félóra után már csak

szórványosan tüzelt az ellenségre. Cradock még mindig azon erőlködött, hogy hajóit közelebb vigye

az ellenséghez, és nem sokkal az első lövések leadása után ismét délkeletnek, a német hajók felé

fordult. Látva, hogy úgyszólván minden kártya az ő kezében van, és az ellenség ereje rohamosan

csökken, Spee ezúttal nem tért ki az angolok elől, hanem maga is az ellenség felé fordult.

A két kötelék között gyorsan csökkent a távolság, és háromnegyed nyolc körül a harcolókat már

csak ötezer méter választotta el egymástól. Közben teljesen lement a nap, és a láthatár elsötétült,

sötétségbe burkolva immár az angol hajókat is. Ugyanakkor viszont felkelt a hold, méghozzá keletről,

a német hajók mögött. Úgy látszott, ismét az angolok kerültek előnyösebb helyzetbe. Nekik

kedvezett a kis lőtávolság, ahol már hatásosan tudták használni nagyszámú, 152 mm-es lövegeiket,

ráadásul a holdfény most a német hajókat világította meg, nem olyan erősen, mint korábban a

41

lemenő nap fénye a briteket, de elég jól ahhoz, hogy a britek számára kis távolságokról megkönnyítse

a célzást.

Az angol hajók azonban már nem voltak olyan állapotban, hogy élni tudtak volna lehetőségeikkel.

Háromnegyed nyolc körül a Monmouth jobbra kivált a csatasorból. A hajó lángokban állt, erősen

balra dőlt, orra lesüllyedt, néhány ágyúja azonban egy darabig még tovább lőtte az ellenséget. A

Monmouth helyére, a zászlóshajó mögé, a Glasgow próbált felzárkózni. A Good Hope szintén rossz

állapotban volt, a hajón tüzek lángoltak, sok ágyúja elhallgatott, a cirkáló pedig furcsán imbolygott

jobbra-balra, ami kormánysérülést tett valószínűvé. Néhány perccel a Monmouth kiválása után a

cirkáló egy éles kanyarral egyenesen a német hajók felé fordult. Lehet, hogy kormánysérülés miatt

tért ki az irányból, ám valószínűbbnek tűnik, hogy Cradock megpróbálta kihasználni utolsó esélyét, és

torpedótámadást próbált indítani a német hajók ellen. Az erős hullámzás ugyan nem kedvezett az

ilyesminek, viszont ha a sötétségben sikerült volna a torpedók hatásos lőtávolságán, nagyjából három

kilométeren belülre jutni a német hajókhoz, melyek körvonalait a holdfény kirajzolta a láthatáron, az

akció eredménnyel kecsegtethetett volna. Az angoloknak más lehetőségük már nem nagyon volt,

hogy kárt tegyenek az ellenségben, és logikusnak tűnik, hogy kétségbeesett helyzetében Cradock

megpróbált élni ezzel az utolsó eséllyel. A Good Hope, hogy torkolattüzei ne nyújtsanak célpontot az

ellenségnek, beszüntette a tüzelést is.

Akármi is volt azonban Cradock szándéka, már nem volt lehetősége rá, hogy azt végrehajtsa. A

Good Hope három-négy kilométerre lehetett a német zászlóshajótól, amikor tíz perccel nyolc óra

előtt hirtelen hatalmas robbanás rázta meg a cirkálót. Valószínűleg az egyik 15 cm-es lőszerraktár

robbant fel, és a detonáció feltehetően magával vitte a hátsó kazánokat is. A cirkáló hátsó kéménye

mögött hatalmas, mintegy hatvan méter magas tűzoszlop emelkedett magasba, mely több mérföldes

körzeten belül megvilágította a tengert. A Glasgow egyik tengerészét a látvány a kitörő Vezúvra

emlékeztette. Repeszek és roncsdarabok repültek szerteszét, fülsiketítő robaj hallatszott, aztán ismét

sötétség borult a tenger fölé. Senki nem látta, végül mikor, hol, és hogyan süllyedt el a Good Hope,

mely Cradock ellentengernaggyal együtt teljes legénységét magával vitte a hullámsírba.

A Glasgow parancsnoki hídján harsány üdvrivalgás fogadta a robbanást, pár pillanatig ugyanis azt

hitték, a német zászlóshajó, a Scharnhorst robbant fel. A német tüzérek aztán gyorsan kijózanították

az angolokat, akik hamar ráeszméltek, hajójuk immár egyedül áll szemben az ellenséggel. Cradock

halála után rangidős tisztként a Glasgow parancsnoka, John Luce kapitány vette volna át a hajóraj

parancsnokságát, azonban Luce most kénytelen volt ráébredni, a hajóraj nincs többé. A további

harcnak semmi értelme nem volt, így a Glasgow nyugatra fordult, hogy megpróbáljon elszakadni az

ellenségtől. A cirkálón közben szintén rájöttek, hogy a németek a torkolattüzekre céloznak, ezért

beszüntették a tüzelést.

A Good Hope felrobbanása után a Gneisenau és a két könnyűcirkáló nyugatra fordult, és üldözőbe

vették a menekülő Glasgow-t és az Otrantót. A németek nem voltak biztosak benne, hogy a Good

Hope valóban elsüllyedt, így a Scharnhorst, az ellenséges zászlóshajót keresve, tovább haladt az

eredeti irányban.

Nem sokkal később a menekülő Glasgow váratlanul belebotlott az északnyugat felé vánszorgó

Monmouth-ba. A páncéloscirkáló ágyúi már elhallgattak, a hajó erősen balra dőlt, orra mélyen a

42

vízbe merült, de közben eloltották rajta a tüzeket, és a cirkáló most megpróbált a dél felé tartó

németekkel ellentétes, északkeleti irányba menekülve kereket oldani. Az útirányát keresztező

Glasgow jelezte neki: „Az ellenség követ minket.”, azonban nem érkezett semmilyen válasz. Újabb

jelzésére, melyben érdeklődött, a cirkáló nem e tudna északnyugat felé irányt váltani, végül a hajóról

jelezték, az erősen lesüllyedt orr rész miatt a cirkáló manőverképtelen.

Némi tétovázás után Luce kapitány végül úgy döntött, nem marad a Monmouth mellett. A

cirkálónak semmilyen segítséget nem tudott adni, és a maradással csak saját hajóját sodorta volna

veszélybe. Északnyugat felé fordult, és az őt üldöző német hajókat maga után vonva igyekezett minél

gyorsabban elmenekülni a katasztrófa helyszínéről. Bár az angol cirkáló közben öt német

gránáttalálatot is kapott, sikerült tartania a 24 csomós sebességet, és a nagyjából egy órás üldözés

végén lerázta a német hajókat, melyek a sötétségben szem elől tévesztették a Glasgow-t.

Míg a Scharnhorst a Good Hope-ot kereste, a többi német cirkáló pedig a Glasgow után loholt, a

Monmouth-ról mindenki megfeledkezett, és egy rövid ideig úgy tűnt, jó esély van rá, hogy az angol

cirkáló a sötétségben szintén kereket oldjon. Az angolok nem kis balszerencséjére azonban a hajó

véletlenül pont belefutott az észak felől elkésve érkező Nürnbergbe. A cirkálót korábban Spee a Prinz

Eitel Friedrich kíséretében Valparaisóba küldte, és a hajó akárhogyan igyekezett, nem ért vissza

időben ahhoz, hogy részt vehessen az ütközetben. A Nürnberg most nem annyira az ellenséget, mint

inkább saját kötelékét keresve haladt dél felé, amikor őrszemei egy északnak tartó hajót vettek észre

a cirkáló előtt. Mikor közelebb értek, fényszórókkal megvilágították az ismeretlen hajót, majd mikor

azonosították a Monmouth-t, tüzet nyitottak rá.

A brit cirkáló láthatólag erősen sérült állapotban volt, de tatján még mindig ott lengett a lobogó.

Az ellenség lövéseit a britek nem viszonozták, ami elbizonytalanította a német tüzéreket, akik azt

hívén, az angol cirkáló megadja magát, beszüntették a tüzelést. A Nürnberg közelebb ment, és

jelzésekkel megadásra szólította fel a briteket. A Monmouth-ról semmilyen válasz nem érkezett, és a

zászlót sem vonták be, így a németek némi tétovázás után ismét tüzet nyitottak. A cirkáló néhány

száz méteres távolságból 75 lövést adott le a védekezésre képtelen angol hajóra, mely végül fél tíz

körül oldalára dőlt, és elsüllyedt. Túlélők nem voltak. (Utóbb az angolok is elismerték, a viharos

tengeren lehetetlen volt a csónakokat vízre engedni, a vihartól korbácsolt jeges vízben pedig a

süllyedő hajókat elhagyó túlélők szinte csak percekig maradhattak életben. Ezen kívül a németek azt

hitték, az ütközetnek még nincs vége, a közelben még ellenséges hadihajók tartózkodnak, s ilyen

körülmények között természetesen amúgy sem engedhették volna meg maguknak, hogy megállnak,

és az éjszaka sötétjében fényszórózva keresik az ellenséges hajók túlélőit. )

Az Otrantónak Cradock még az ütközet elején jelezte, hagyja el a csatasort, és vonuljon

biztonságosabb helyre. A segédcirkáló a jelzés ellenére még pár percig kitartott a helyén, ám amikor

csapkodni kezdtek körülötte a Dresden és a Leipzig gránátjai, parancsnoka, Edwards kapitány is úgy

találta, célszerűbb odébbállnia. Néhány mérfölddel távolabbra vonult, hogy kikerüljön a német ágyúk

lőtávolából, aztán visszafordult eredeti irányába, és követte tovább a hajórajt, abban bízva, talán lesz

lehetősége a beavatkozásra. Mikor aztán látták, hogy a Good Hope felrobban, a harcképtelenné vált

Monmouth pedig eltűnik az éjszakában, az Otranto is nyugatra fordult, és a tőle telhető legnagyobb

sebességgel igyekezett elhagyni a csatateret. A német cirkálók figyelmét szerencsére lekötötte a

menekülő Glasgow, így az éjszakai sötétségben az Otrantónak sikerült eltűnnie a németek szeme elől.

43

Az ellenség feltűnéséről értesülve a 120 mérföldre levő Canopus a tőle telhető legnagyobb

sebességgel indult az összecsapás helyszíne felé. A viharos tengeren ez a tőle telhető legnagyobb

sebesség, amit szétesőfélben levő gépeivel el tudott érni, egész pontosan kilenc csomó volt. A

sorhajó még nem jutott messzire, amikor este kilenc után megkapta a Glasgow rádióüzenetét,

melyben Luce kapitány tájékoztatta róla, hogy a németek szétszórták a hajórajt, a Good Hope-ot és a

Monmouth-t pedig elsüllyesztették. Belátva, hogy itt már semmit sem lehet tenni, Grant kapitány

visszafordult hajójával, ismét felszedte a két szénszállítót, melyeket korábban a Juan Fernandez-

szigetek felé irányított, aztán visszaindult délnek, a Magellán-szoros felé.

A német oldalon elég nagy volt a káosz. A hajók a Glasgow-t hajszolták, időnként tüzet nyitottak a

felszínen úszó roncsdarabokra, és tovább keresgélték a már elsüllyedt Good Hope-ot. Ráadásul

közben olyan jelentések futottak be, melyek szerint egy angol sorhajó is a közelben tartózkodik. A

Scharnhorst parancsnoki hídján teljes volt a bizonytalanság afelől is, milyen hajókat süllyesztettek el,

illetve hogy elsüllyesztettek e egyáltalán valamit. Úgy érezvén, az irányítás kezd kicsúszni a kezéből,

Spee negyed tizenegykor utasította hajóit az üldözés félbeszakítására, és gyülekezőt rendelt el. Mivel

még mindig nem tudta, sikerült e végeznie a Good Hope-al, a Dresdent és a Leipzig-et a közeli partok,

elsősorban a coroneli öböl átvizsgálására küldte -ahová feltételezése szerint a sérült angol hajók

menekülhettek-, ő maga pedig Valparaiso felé indult két páncéloscirkálójával és a Nürnberg-el.

A Glasgow és az Otranto közben nyugat felé menekültek, majd nagy ívben dél fordultak. Teljesen

nyilvánvaló volt, hogy a megmaradt angol hajóknak semmi keresnivalójuk nincs tovább a chilei partok

előtt, ezért valamennyien a Magellán-szoros felé vették az irányt, hogy visszatérjenek a Falkland-

szigetekre. Bár útközben többször is csak néhány mérföldre kerülték el egymást az őket kereső

német cirkálókkal, végül mind visszaérkeztek támaszpontjukra.

Londonba először nem az ütközet híre jutott el, hanem az, hogy a német hajók november

harmadikán befutottak Valparaisóba. A vereségről egy nappal később szereztek tudomást, amikor a

németek nyilvánosságra hozták Spee Berlinbe küldött jelentését, és ünnepelni kezdték győzelmüket.

Az anyagi veszteség tulajdonképpen nem volt jelentős, csupán két, már nem egészen korszerű

páncéloscirkáló veszett oda, melyek elvesztése nem rendítette meg a Royal Navy-t. Alig egy hónappal

korábban Otto Weddigen egyetlen tengeralattjáróval három angol cirkálót küldött a tenger fenekére

–majd néhány héttel később egy negyediket is -, nagyobb veszteséget okozva ezzel a briteknek, mint

Spee egész hajóraja. Ezúttal azonban másról volt szó, nem egy lesből támadó tengeralattjáró véletlen

szerencséjéről. A brit flotta kötelékek közötti, felszíni ütközetben akkor már több mint száz éve, az

1810-es Grand Port-i ütközet óta nem szenvedett vereséget. (Leszámítva az 1813-ban, az Erie-tavon,

tehát nem a nyílt tengeren elszenvedett vereséget.) A coroneli vereség tehát valódi jelentőségét

messze felülmúló döbbenetet okozott Angliában, és diadalmámort Németországban.

A britek azonnal elkezdték keresni, ki a felelős a megalázó kudarcért, és egyáltalán hogyan

történhetett meg velük ilyesmi. A vereségről beérkező első hírek után természetesen azonnal

mindenki igyekezett a flottaparancsnokra, Cradock ellentengernagyra hárítani a felelősséget.

Churchill első reakciójával leostobázta a tengernagyot, mondván, Cradock nem volt képes összevonni

„jelentős túlerejét”, és az ő parancsai ellenére vállalta a harcot. A háború után megjelent könyvében

még Arthur Pollen is elég egyértelműen Cradockra mutogat, és bár nem mondja ki olyan nyíltan, mint

44

Churchill, de félreérthetetlen célzásokat tesz rá rá, hogy a kudarc fő oka a tengernagy szakmai

alkalmatlansága volt. Pollen véleménye elég nehezen mentegethető tájékozatlansággal, hiszen

könyvének megírása idején már ismertek voltak azok a dokumentumok, melyek megvilágították

Cradock eljárásának okait.

A kapott utasításoknak megfelelően a tengernagynak védelmeznie kellett a kereskedelmi

útvonalakat, s fel kellett kutatnia és meg kellett semmisítenie az azokat veszélyeztető ellenséges

hadiegységeket. Mindezzel nem is volt semmilyen probléma, amíg a Karib-tenger környékén

tevékenykedve a Negyedik Cirkáló Köteléknek néhány német könnyűcirkáló és segédcirkáló

jelentette fenyegetést kellett elhárítania. A helyzet azonban egészen más fordulatot vett, amikor

Spee hajóraja felbukkant a Cradock köteléke által védelmezett vizeken. Az angol tengernagynak

nemcsak hogy a korábbinál sokkal erősebb ellenséggel kellett szembenéznie, hanem ráadásul

egyszerre két, egymással közvetlen összeköttetésben nem levő területet kellett biztosítani –Dél-

Amerika keleti és nyugati partjait-, ami arra kényszerítette, hogy erőit megossza. A helyzet tehát

nagymértékben megváltozott, az Admiralitás korábbi utasításai azonban továbbra is érvényben

maradtak. Hogy az új szituációban is helyt tudjon állni, Cradock több ízben is kérte hajórajának

megerősítését. Az Admiralitás jóváhagyta a hajóraj kettéosztását, ám úgy vélte, Cradock kötelékének

az a fele, mely a chilei vizeket biztosította, elegendő erőt képvisel a németekkel szemben. A

tengernagy többszöri sürgetése ellenére elutasították csatacirkálók átvezénylését, sőt, még

páncéloscirkálókat sem voltak hajlandók küldeni. Mindez elsősorban Churchill felelőssége volt, aki

Battenberg és Sturdee véleménye ellenére sem tartotta szükségesnek a hajóraj megerősítését.

A Canopus átvezénylését Cradock alighanem rossz tréfaként foghatta fel. A tartalékállományból

előkapart sorhajó gyakorlatilag használhatatlan volt, régi lövegeinek lőtávolsága még a német 21 cm-

es lövegeknél is kisebb volt, elaggott, nem megfelelően karbantartott gépei állandóan felmondták a

szolgálatot, és ha éppen működtek, se tudtak 12 csomónál nagyobb sebességet adni a hajónak. De az

ütközet idején a sorhajó például már csak 9 csomóra volt képes, és a Falklandra visszafelé vezető

úton kétszer is kénytelen volt géphiba miatt hosszabb időre megállni a viharos tengeren.

Pollen azt hozza fel érvként a sorhajó „citadellaként”való használatának churchilli ötlete mellett,

hogy maga Spee is tartott a sorhajótól, melynek jelenlétéről tudomása volt, és nem is értette, az

angolok miért nélküle vették fel a harcot. Csakhogy valójában Spee azt hitte, nem a Canopus, hanem

valamelyik újabb, Queen vagy King Edward osztályú sorhajó van jelen a chilei vizeken, melyek

ténylegesen képesek voltak a 18-19 csomós sebességre, és korszerűbb lövegekkel voltak felszerelve,

mint a Canopus. Egyébként valóban nehezen érthető, miért nem vette a fáradságot az Admiralitás

arra, hogy csatacirkáló helyett legalább egy modernebb, King Edward, vagy akár Lord Nelson osztályú

sorhajót küldjön Cradocknak. Hasonló hajókból volt a Royal Navy-nek legalább egy tucat. A

németekkel szemben sok hasznukat nem vették, a Földközi-tengeren sem volt rájuk még szükség, a

déli vizeken viszont sokat jelentett volna a jelenlétük.

Hogy a sok száz hadihajó felett rendelkező Admiralitás miért zárkózott el ilyen mereven minden

erősítés kiküldésétől, nem nagyon érthető. Homályos utalások azonban vannak arra, hogy Cradock és

Churchill viszonya egyáltalán nem volt barátinak mondható, ami talán részben megmagyarázza az

Első Lordnak az ügyben tanúsított magatartását. A falklandi kormányzó szárnysegédje, Henry Stanley-

Turner, tíz évvel az események után egy levelében így emlékezett vissza a történtekre:

45

Jól emlékszem rá, amikor Cradock erősítést kérő üzenetére végül megérkezett a végleges válasz.

Nem állíthatnám, hogy ennyi idő után szó szerint emlékszem az üzenet tartalmára, de a lényege az

volt, hogy haladéktalanul ismét tengerre kellett szállnia, hogy felkutassa az ellenséget és

megütközzön vele. Az aznap estét Cradock a kormányzó házában töltötte, és véleményem szerint

ideges volt, bár szokásos derűs modorával ezt nagyrészt leplezni tudta. Emlékszem rá, hogy két

levelet írt, egyet Meux tengernagynak, egyet pedig a rokonainak. A leveleket a kormányzó irodájának

kandallópárkányára tette, és csak miután megérkezett a Good Hope elsüllyedésének híre, akkor

postázták őket. Szintén emlékszem rá, hogy reggelinél Cradock ezt mondta: „Winston mindig

ellenségesen viselkedik velem szemben a Delhi eset óta.” Később, nyilvánvalóan az előbb említett

üzenetre célozva hozzátette: „Ez Winston műve.” Nagyon feldúltnak látszott.”

Az említett „Delhi esettel” Cradock a Delhi nevű utasszállító balesetére célzott, mely 1911

decemberében futott zátonyra Tangier közelében. Miután a hajó utasai közt nagy számban

képviseltették magukat a brit felső tízezer tagjai, a fél Atlanti Flottát a mentési munkálatokhoz

vezényelték, Sir John Jellicoe tengernagy vezetésével. Cradock kitüntetést kapott a viharos tengeren

sikerrel végrehajtott mentésben való részvételéért. Semmit nem lehet tudni róla, hogy végül is min

különbözött össze az Admiralitás élére frissen kinevezett Churchillel.

Mindezeken kívül van még egy dolog, ami megmagyarázza a tengernagy miért vállalta az

ütközetet a túlerőben levő ellenséggel szemben. Cradock nyomon követhette azt a hadbírósági

eljárást, melyet ekkoriban indítottak meg barátja és évfolyamtársa, Sir Ernest Troubridge tengernagy

ellen. A patinás tengerészcsaládból származó Troubridge ellen az volt a vád, négy

páncéloscirkálójával kitért a német Goeben csatacirkálóval való összecsapás elől, és ezzel lehetővé

tette, hogy az Konstantinápolyba meneküljön.

Troubridge cirkálói jelentős tűzerővel rendelkeztek, mely a lövedéksúly alapján papíron felülmúlta

a Goeben lövegeit, azonban a német hajó gyorsabb volt, ezen kívül sokkal erősebb lövegekkel és

vastagabb páncélzattal rendelkezett, mint a brit cirkálók. Ráadásul az Admiralitás korábban arra

utasította Troubridge főparancsnokát, Milne tengernagyot, két csatacirkálójával ne kezdeményezzen

ütközetet a Goeben ellen, csak ha a francia hadihajók is támogatják. Az üzenetet a Földközi-tengeri

Flottának adták le, tehát Troubridge számára is érvényes volt. A tengernagy úgy gondolta, ha Milne-

re vonatkozik az utasítás, akkor rá is, tehát nem vállalta a harcot, amikor lehetősége lett volna

keresztezni a német hajó útirányát.

Az Admiralitás nem díjazta Troubridge ellentengernagy elgondolását, akit szeptemberben

leváltottak beosztásából, és visszarendelték Angliába, hogy ott hadbíróság elé állítsák. Cradock jól

volt informálva a történtekről, és úgy érezte, helyzete pontosan ugyanolyan, mint Troubridge-é, s az

Admiralitás tőle is azt várja el, hogy egy saját hajórajánál sokkal erősebb ellenséget tartóztasson fel.

Ha pedig nem vállalja a harcot, az csaknem olyan súlyos következményekkel járt volna, mint a

Goeben szökése. Spee hajóraja ebben az esetben kijut az Atlanti-óceán déli részére, ahol igen súlyos

fenyegetést jelentett volna a gyarmatok és az anyaország közti hajóforgalom számára. A tengernagy

biztos volt benne, ebben az esetben ugyanazokat a vádpontokat sózzák majd a fejére, mint

barátjának. Lényegében tehát az Admiralitás által kényszerítve érezte magát arra, hogy vállalja a nem

sok sikerrel kecsegtető harcot. Ahogy a Falklandról való kifutás előtt, nyilván Troubridge esetére

utalva megjegyezte: „Negyven tengeren töltött év után nem szándékozom meg nem hallgatott

46

vádlottként távozni.” Közeli jó barátjához, Meux tengernagyhoz küldött levelében Cradock szintén

világosan fogalmazott, nem kíván Troubridge sorsára jutni.

Pár héttel a coroneli ütközet előtt az Admiralitás álláspontja felpuhulni látszott, és végre

engedélyezték a Defence páncéloscirkáló átvezénylését a dél-atlanti vizekre. Október 22-én Cradock

táviratban értesítette az Admiralitást, hogy a géphibákkal küszködő Canopust hátrahagyva indul

cirkálóival a chilei partok mentén északnak, és utasítást hagy hátra a Defence-nek, hogy a lehető

leghamarabb csatlakozzon hozzá. Churchill 27-én kapta meg a táviratot, és még aznap elküldött

válaszában közölte, Cradock köteléke elég erős ahhoz, hogy feladatát el tudja látni, a Defence pedig

parancsot kapott rá, hogy maradjon Dél-Amerika keleti partjai előtt, és ne Cradock, hanem az északi

kötelék parancsnokságát néhány héttel korábban átvevő Archibald Peile Stoddart ellentengernagy

cirkálóhoz csatlakozzon! A Canopus hátrahagyásához Churchill nem tett megjegyzést. A táviratot a

Glasgow coroneli befutásakor megkapta, és azt néhány órával a csata előtt kézbesítették Cradocknak.

Hogy a tengernagy mit érezhetett Churchill üzenetét olvasva, könnyen elképzelhetjük.

Ugyanezen a napon, október 27-én, fontos változás történt a Royal Navy vezetésében. Az addigi

főparancsnokot, Louis Battenberget leváltották, és helyére a brit haditengerészet enfant terrible-je,

Jacky Fisher tengernagy került. Battenberg tehetséges tengerész és jó katona volt, ám gyenge és

befolyásolható személyiség, aki nem tudta érvényesíteni akaratát Churchillel szemben. Leváltásának

oka azonban nem annyira ez volt, hanem inkább német származása. A németek ellen felheccelt

közvélemény ugyanis egyre hangosabban tiltakozott az ellen, hogy a brit flottát egy osztrák területen,

Grazban született német herceg irányítsa. (A királyi család is csak úgy kerülte el a népítéletet, hogy

német származását megtagadva a Saxe-Coburg and Gotha helyett a Windsor nevet vette fel.)

Hivatalba lépése másnapján, egyik első intézkedéseként, Fisher végre érthető és világos utasítást

küldött Cradocknak, a Canopus nélkül ne vállalja a harcot. Egyben elrendelte, a Defence a lehető

leggyorsabban csatlakozzon a tengernagy hajórajához. Fisher utasításai azonban már nem jutottak el

Cradockhoz.

Az ütközetet elemezve látni lehet, Cradock nem rontott neki ész nélkül a németeknek. Igyekezett

kedvező helyzetbe kerülni, és mikor ez nem sikerült, nem kezdeményezett harcot, hanem

megelégedett az ellenséges hajók követésével. Igazából a németek voltak azok, akik végül tüzet

nyitottak, amit aztán a britek habozás nélkül viszonoztak.

Az angol tengernagy eredetileg talán nem is akart sötétedés előtt harcba bocsátkozni, hanem

éjszakai ütközetet szeretett volna, ahol az ellenség nem tudja érvényesíteni fölényes tűzerejét. Az is

lehet, abban bízott, hajói képesek lesznek a sötétedésig hátralevő fél-egy órában állni az ellenség

tüzét. Az biztos, harc nélkül nem akart visszavonulni, hiszen ha így tesz, a németek az éjszaka során

könnyen kereket oldhattak volna, ami után Cradock meggyőződése szerint rá már csak a hadbíróság,

s nevének és becsületének meggyalázása várhatott volna. Viszont ha felveszi a harcot, és legalább

sötétedésig kitart az ellenséggel szemben, már hivatkozhatott volna arra, mindent megtett az

ellenség feltartóztatása érdekében.

Utóbb sokan állították, a győzelemre szinte semmi esély nem volt, és ezt Cradock is jól tudhatta,

nagyfokú felelőtlenség volt tehát a csata vállalása. Valóban, minden arra utal, hogy a tengernagy

47

tényleg teljesen tisztában volt vele, legfeljebb matematikai esélye van a győzelemre. Csakhogy nem

kellett feltétlenül győznie. Elég lett volna annyira megrongálni a német hajókat, hogy azok sebessége

csökkenjen, vagy hogy kénytelenek legyenek a sérüléseik kijavítására semleges kikötőbe vonulni. Ez

lehetővé tette volna, hogy az angolok összevonják túlerejüket a német hajórajjal szemben. Az

Australia egy héten belül megérkezhetett volna Chiléhez. Ezen kívül Cradock talán ismerte a

Troubridge elleni vádirat szövegét, és annak egyik mondatát is: „Valós esélye volt anyagi

megrongálása révén késleltetni a Goebent.”

Az utólag okos szakértők egy része szerint a tengernagynak, élve hajói gyorsaságával, el kellett

volna menekülnie a túlerejű német hajóraj elől. Csakhogy Cradock ha akart volna –de nem akart- sem

tudott volna elmenekülni. Az amúgy sem sok mindenre használható Otranto segédcirkáló ugyanis

csak 16 csomóra volt képes, az angol köteléknek, melynek cirkálói elvileg valóban gyorsabbak voltak

valamivel a németeknél, tehát a gyakorlatban nem volt sebességi fölénye. Legfeljebb csak akkor

tudtak volna elmenekülni, ha az ellenségnek kiszolgáltatva hátrahagyják az Otrantót, ami viszont már

tényleg hadbíróság után kiáltó eset lett volna.

Cradock cselekvési szabadsága tehát erősen korlátozott volt. A tengernagy tulajdonképpen a

körülmények valós vagy vélt kényszerének engedve szűk kényszerpályán mozgott, és nem nagyon

tehetett mást, mint amit végül tett. Hogy végül is ki volt a felelős a történtekért, azt a Churchillel

amúgy kimondottan baráti viszonyban álló David Beatty elég világosan megfogalmazta: „Haláláért,

valamint a hajóknak és a rajtuk szolgáló derék emberek életének elvesztéséért az Admiralitás hozzá

nem értését terheli a felelősség.”

Az utólagos magyarázatok általában azt állítják, a németek olyan elsöprő fölényben voltak

Coronelnél, hogy az ütközet semmilyen más eredménnyel nem végződhetett, és a brit hajók eleve

pusztulásra voltak ítélve. Bár egyetlen ütközet kimenetele sincs előre borítékolva, Coronelnél az

angol hajóknak valóban nem sok lapot osztottak. Az ütközetben részt vevő angol cirkálók ugyan nem

voltak olyan elavultak, ahogy a vereséget mentegetni igyekvő írások hajlamosak állítani, de

kétségtelenül nem érték el a két német páncéloscirkáló színvonalát. A brit kötelék zászlóshajója, a

Drake osztályba tartozó Good Hope 1901-ben állt szolgálatba, hat évvel a német hajók előtt. Maga a

hajó alapvetően nem volt rosszabb német társainál. A 161,4 méter hosszú, 14 ezer tonnás Good

Hope jóval nagyobb volt az ellenség azonos kategóriájú hajóinál, s a nagy hajótest jó tengerállóságot

biztosított, és viszonylag erős páncélzat beépítését tette lehetővé. A vízvonalon és a lövegtornyoknál

152 mm vastag páncélzat védte a hajót, a parancsnoki torony páncélzata pedig elérte a 305 mm-t is.

A cirkáló 23 csomós sebessége kategóriájában kiválónak számított, és elvileg fegyverzete is megfelelt

a követelményeknek. A hajó orrán és tatján egy-egy 234 mm-es, zárt lövegtoronyba beépített löveget

hordozott, oldalán pedig 16 darab, kazamatákba beépített 152,4 mm-es löveggel volt felszerelve.

Ezeket a lövegeket azonban, az akkoriban szokásos gyakorlatnak megfelelően, két sorban helyezték

el, ami azzal a következménnyel járt, hogy az erősebb hullámzás zavarta, sok esetben lehetetlenné

tette az alsó ütegsor ágyúinak működését. A Good Hope ezeken kívül még tucatnyi, kis kaliberű

gyorstüzelő löveggel, és két darab, a vízvonal alatt beépített 457 mm-es torpedóvető csővel is fel volt

szerelve.

48

Monmouth, a tíz egységből álló osztályának névadó hajója, az Admiralitás egy különös kísérlete

volt egy olcsó, nagy számban és gyorsan előállítható cirkálóosztály létrehozására. Méreteik alapján a

hajókat páncéloscirkálóként kategorizálták, páncélzatuk és fegyverzetük azonban ezen a kategórián

belül gyengének számított. A hajókat a vízvonalon 102, a lövegtornyoknál 127 mm vastag

páncéllemezek védték, fegyverzetük pedig 14 darab 152,4 mm-es lövegből állt, ami inkább egy

standard cirkáló fegyverzetének felelt meg. A lövegekből négyet a hajó orrán és tatján helyeztek el,

két zárt ikerlövegtoronyba beépítve, a többit a hajó oldalán levő kazamatákban szerelték fel, a Good

Hope-hoz hasonlóan két sorban. A hajók a 23 csomós sebességet érhették el.

A Town osztályba tartozó Glasgow volt a kötelék legmodernebb hajója. Az 1910-ben szolgálatba

állított, 4.800 tonnás cirkáló minden téren jobb volt a német könnyűcirkálóknál, azonban a két

páncéloscirkálóval természetesen nem volt egy súlycsoportban. A hajót felszerelték két 152,4 mm-es

löveggel, melyet az orrán és tatján építettek be, ezenkívül oldalt 10 darab 102 mm-es löveget

hordozott fedélzetén. A Glasgow fel volt szerelve két darab 457 mm-es torpedóvető csővel is. A

49

cirkáló páncélzata a vízvonalon 50 mm vastag volt, 22 ezer lóerős Parsons turbináival pedig elérhette

a 25 csomós sebességet is.

A 12.100 tonnás Otranto eredetileg az Orient társaság részér készült, személyszállító gőzösként. A

háború kitörésekor legtöbb társához hasonlóan az Otrantót is besorolták a Royal Navy kötelékébe.

Fedélzetére négy darab –más források szerint nyolc darab- régi típusú 120 mm-es löveget szereltek, a

hajó irányítását pedig a haditengerészet emberei vették át. A legfeljebb 18 csomós –Coronelnél az

erős hullámverésben csak 16 csomós- sebességre képes segédcirkálónak Cradock sok hasznát nem

vette, legfeljebb a hasonló kategóriájú német hajók, vagy a kisebb ágyúnaszádok ellen lett volna

használható.

Cradock rögtön az ütközet kezdetén ki is állította a csatasorból az Otrantót, így angol oldalról

lényegében csak három cirkáló vett részt az ütközetben. A kis kaliberű gyorstüzelőket, és a Glasgow

102 mm-es lövegeit leszámítva, melyek sok kárt nem voltak képesek okozni a német hajókban, a

britek két darab 234 mm-es, és 32 darab 152 mm-es löveget tudtak a németek ellen felvonultatni.

Miután a hajók oldalán beépített ágyúk közül értelemszerűen csak az ellenség felőli oldalon

elhelyezett lövegek tudtak az oldalsortüzekben részt venni, a 152 mm-es lövegek száma 19-re

csökkent. Némely forrás szerint ugyan a Glasgow a Leipzigre tüzelt, de mások szerint viszont a

Gneisenaura, és annak hátsó lövegtornyát a brit cirkáló egyik 152 mm-es lövedéke tette egy időre

harcképtelenné. Miután a Glasgow 152 mm-es lövegei voltak a brit kötelék legmodernebb ágyú,

magam is valószínűbbnek tartom, hogy ezekkel a német páncéloscirkálókat vették célba, és

legfeljebb a 102 mm-esekkel tüzeltek a Leipzigre. Egyébként eredmény nélkül.

A német hajók közül, melyek adatait korábban már ismertettem, a két páncéloscirkálón kívül csak

a Leipzig volt jelen az ütközet kezdetén, a Dresden később futott be, a Nürnberg pedig már csak a

csata után érkezett meg, s szerepe kimerült abban, hogy megadta a kegyelemdöfést a sérült és

harcképtelen Monmouthnak.

Ugyanazon okból, amiért a Glasgow 102 mm-es lövegeit kihagytam a számításból, mellőzném a

német könnyűcirkálók 105 mm-es lövegeit is. A nagyon erős hullámzásban ide-oda hánykolódó

hajókról nagyobb lőtávolságra szinte lehetetlen volt pontosan célozni –az ezer tonnával nagyobb

50

Glasgow jobban bírta a hullámverést-, ráadásul, mint az később Falklandnál is kiderült, ezeken a

nagyobb lőtávolságokon a német lövedékek még a cirkálók gyenge páncélzata ellen sem voltak

hatásosak. A Leipzig és a Dresden az ütközet alatt a Glasgow-ra és az Otrantóra tüzelt, de csak a csata

legvégén, a menekülő hajó üldözése közben értek el az angol cirkálón öt találatot, melyek egyébként

nem sok kárt okoztak.

A német könnyűcirkálók lövegeit leszámítva német oldalon hatásos fegyverként a két

páncéloscirkálón elhelyezett 16 darab 210 mm-es, és 12 darab 15 cm-es löveg marad. (A 88 mm-es

ágyúkat itt szintén figyelmen kívül lehet hagyni.) Ezekből egy oldalsortűzben 12 darab 210 mm-es és

hat darab 150 mm-es löveg vehetett részt. Ha pusztán az oldalsortűzben részt vevő ágyúk számát

nézzük, az angolok oldalán mutatkozik némi számbeli fölény -21/18-, ami azonban a gyakorlatban

semmilyen előnyt nem jelentett, figyelembe véve a német lövegek nagyobb kaliberét és a gránátok

nagyobb tömegét.

A szakirodalom szerint egyébként az angol hajók csak a fedélzeti ágyúikat tudták használni, az

oldalt, a fedélzet alatti kazamatákban beépített lövegeiket az erős hullámzás hasznavehetetlenné

tette. A kazamatákban elhelyezett ütegeket persze csak az angol hajóknál számítják le az

összehasonlításoknál, a németeknél nem. Holott ha elfogadjuk, hogy a britek nem tudták használni

ezeket az ágyúkat, akkor ugyanezt kell gondolnunk a német cirkálók 15 cm-es ágyúiról, melyeket a

főfedélzeten elhelyezett 210 mm-es lövegek alatti kazamatákban helyeztek el. Jelentésében Spee

egyébként tényleg meg is említette, hogy az igen erős hullámzás nagyon zavarta ezeknek az

alacsonyan elhelyezett ágyúknak a tevékenységét, melyeknek tüzérei az ellenséges hajóknak

jóformán csak a kéményeit látták. A németek ennek ellenére képesek voltak ezeket az ágyúkat is

használni, bár feltehetően csekély eredményességgel. Ebben az esetben viszont ugyanezt kell

gondolni az angolok hasonló elhelyezésű ágyúiról, vagyis hogy a hullámzás minden bizonnyal nagyon

zavarta, de azért teljesen nem tette használhatatlanná őket. Hatékonyságuk azonban, mindkét fél

kazamatás ütegeit beleszámítva, igen alacsony lehetett. Angol részről tehát a gyakorlatban két darab

234 mm-es, és 12 darab 152 mm-es löveget tudtak használni, míg német oldalon az ütközetet

gyakorlatilag a két páncéloscirkáló 12 darab 210 mm-es ágyúja vívta, és nyerte meg.

A nagyobb kaliber értelemszerűen azt jelentette, hogy a német ágyúk a viszonylag nagy

távolságról elkezdett ütközet első fázisában is hatékonyan tudtak tüzelni az ellenségre, míg a zömmel

kisebb kaliberű angol lövegek hatástalanok voltak a német cirkálók erős páncélzatával szemben.

Cradock ezért erőlködött azon, hogy jobban megközelítse az ellenséget, csakhogy mire ez sikerült

neki, hajóit lényegében már kiütötték a harcból.

Az ütközet gyakorlatilag az első húsz percben eldőlt. A lenyugvó nap által remekül megvilágított

angol cirkálókat a német hajók szétlőtték, még mielőtt azok ágyúik hatásos lőtávolságán belülre meg

tudták volna közelíteni az ellenséget. A német tüzérség valódi fölényét rögtön megvilágítja, ha nem a

lövegek számát, hanem a kilőtt lövedékek súlyát hasonlítjuk össze.

A német páncéloscirkálókon használt, 1898-ban rendszeresített 21 cm-es lövegek –tényleges

kaliberük 209,3 mm- nem voltak már a legkorszerűbbek, de megbízható és jól bevált fegyverek

voltak. Az akkoriban szokatlanul nagynak számító, 30 fokos maximális csőemelkedésnél a

lőtávolságuk elérte a 16.300 métert. (Az oldalt elhelyezett ágyúk legnagyobb csőemelkedése 16 fok,

51

lőtávolsága 12.400 méter volt.) A gránátok súlya 108 kg volt, tehát a 12 ágyú oldalsortüze által kilőtt

lövedékek tömege összesen 1296 kg-ot tett ki.

Az angolok csupán két, hasonló kaliberű löveget tudtak felmutatni, a Good Hope két darab 234

mm-es ágyúját. Az 1900-ban rendszeresített lövegek pontatlan fegyver hírében álltak, melyek nagy

szórással tüzeltek. A gránátok tömege 172,4 kg volt, a lőtávolság, a mindössze 15 fokos

csőemelkedésnek köszönhetően viszont csak 14.170 méter.

A brit hajók ezen kívül csupán 152 mm-es lövegekkel rendelkeztek, melyek 45,3 kg súlyú

lövedékeket voltak képesek kilőni, a kis csőemelkedés miatt itt is viszonylag kicsi, 10-12 ezer méteres

távolságra. Az ütközet kezdetén tehát ezek a lövegek hatótávolságuk legszéléről tüzeltek.

Két darab 234 mm-es és 12 darab 152 mm-es ágyút számítva a brit kötelék hajói által kilőtt

oldalsortűz teljes tömege 890 kg volt, ami messze elmarad a német ágyúk 1,3 tonnás oldalsortüzeitől.

Ha a számításban mindkét oldalon belevesszük a kazamatákban elhelyezett lövegeket is, az arányok

akkor sem változnak számottevően. Az így 1536 kg-os lövedéktömeggel a német hajók változatlanul

nyomasztó fölényben voltak az 1208 kg-os oldalsortűzre képes britekkel szemben. Ha ezen kívül

figyelembe vesszük, hogy a németek az ütközet első tíz percében kilőtték mind a Good Hope, mind a

Monmouth első lövegtornyát, akkor pedig az angol hajók helyzete végképp reménytelennek

mondható.

Cradock nyilván jól látta ezt, és aligha azért szállt harcba, hogy legázolja az ellenséget. Egyrészt,

mint fentebb már említésre került, a Troubridge eset riasztó példája miatt kényszerítve érezte magát

a csata vállalására, másrészt pedig tudta, nem kell feltétlenül holmi fényes győzelmet aratnia, elég ha

súlyos sérüléseket okoz a német hajóknak, lelassítva és a szükséges javítások elvégzése végett egy

időre kikötőbe kényszerítve őket, ami elég időt adott volna az angoloknak arra, hogy egy túlerőben

levő hajórajt vonjanak össze a németek ellen. Ezen kívül a támaszponttal és utánpótlással nem

rendelkező német hajók számára pótolhatatlan volt minden ellőtt lőszer, és ezen a téren Coronel

tényleg jókora érvágás volt számukra, hiszen a két páncéloscirkáló lőszerkészletének csaknem a felét

elhasználta.

Gyakran megemlítik, hogy az angol hajók legénységének a színvonala is elmaradt a németekhez

képest, hiszen az Ostasiengeschwaders remekül képzett, összeszokott tengerészeivel ellentétben a

brit hajókon főleg a háború kezdetekor behívott tartalékosok szolgáltak. Valóban igaz, hogy a német

hajóraj a Kaiserliche Marine egyik elit alakulata volt, ahol a német tengerészek legjavából válogatott

legénység szolgált. Ezt a kiváló emberanyagot Spee tengernagy az állandó gyakorlatozással jól képzett

és gyakorlott gárdává formálta.

Az angol hajókon ezzel szemben valóban sebtében behívott tartalékosok szolgáltak, ami viszont

egyáltalán nem jelenti azt, hogy szakmai színvonaluk elmaradt a német tengerészekétől. Az, hogy

tartalékosok voltak, ugyanis azt jelenti, hogy korábban 12 évet húztak le a Royal Navy kötelékében,

míg mondjuk a legöregebb, nem hivatásos, hanem besorozott német tengerészek sem szolgálhattak

három évnél régebben a hajókon, a német flottánál ugyanis ennyi volt a sorállomány kötelező

szolgálati ideje. Miután a háború elején nyilván nem a legrégebbi évjáratokat hívták be először,

feltételezhető, hogy az angol cirkálókon szolgáló tengerészek legfeljebb egy-két évvel korábban

52

szerelhettek csak le, szakmai tudásuk és gyakorlatuk tehát még eleven volt. Három-négy hónap pedig

elég lehetett arra, hogy a hajókon összerázódjon a kollektíva. Nagyobb baj volt, hogy nem volt idő

elegendő lőgyakorlatra, a cirkálók tüzérei tehát valószínűleg közel sem voltak olyan gyakorlottak,

mint a németek.

Egyébként később, a falklandi csatában részt vevő angol páncéloscirkálók –Kent, Cornwall,

Carnarvon- legénysége nagyrészt szintén tartalékosokból állt, az ő esetükben azonban senkinek nem

jutott eszébe azt mondani, hogy ez lerontotta a hajók harcértékét.

Az út Falklandig.

Néhány nappal Coronel előtt jelentős változások történtek a Royal Navy felső vezetésében. Louis

Alexander Battenberg, aki 1912 decembere óta töltötte be a First Sea Lord tisztségét, lemondott,

helyére pedig a haditengerészet egyik legmarkánsabb személyisége, John Fisher tengernagy, a

dreadnoughtok atyja került.

A simulékony, gyengekezű Battenberg lemondásának oka nem az volt, hogy valamilyen

összetűzésbe került volna felettesével, az Admiralitás Első Lordjával, Winston Churchillel. Churchill

igazából nagyon is jól kijött Battenberg-el, akinek befolyásolhatósága lehetővé tette számára, hogy

elképzeléseit ráerőltesse a flottára, melynek irányítása Battenberg -és hasonlóan erélytelen elődjei,

Arthur Wilson és Francis Bridgeman- vezetése alatt gyakorlatilag egy személyben Churchill kezében

összpontosult. A háború előrehaladtával azonban a sajtóban és a politikai életben egyaránt egyre

komolyabb támadások érték a német hercegi rangot viselő Battenberget, akit Churchill októberben

kénytelen volt lemondásra kérni. Battenberg mint mindig, most is engedelmeskedett, s meggyengült

egészségére és rossz idegállapotára hivatkozva -ami igaz is volt- október végén kérte felmentését.

Battenberg helyére Churchill egy régi veteránt, az ekkor 74 éves, mindenki által Jacky-ként ismert

John Arbuthnot Fisher tengernagyot, nevezett ki First Sea Lordnak. A posztot korábban egyszer már

betöltő Fisher visszahozatala az Admiralitás élére nem ment minden nehézség nélkül, ugyanis a

meglehetősen megosztó személyiségű tengernagy reaktiválását nemcsak kollégái nagy része, hanem

a király is ellenezte, aki inkább Hedworth Meux tengernagyot, Cradock közeli barátját szerette volna

az Admiralitás élén látni. A bulldogtermészetű Churchill azonban ezúttal is keresztülvitte akaratát, és

október 27-én Fisher ismét elfoglalhatta a First Sea Lord székét.

Churchill mindig is csodálta és magához hasonló rokonlélekként tisztelte Fishert, akivel korábban

is rendszeres kapcsolatot tartott. A háború kitörése után Fisher úgyszólván állandó vendége volt

Churchill irodájának. A két egyformán önfejű és akaratos ember együttműködése nem ígérkezett

gyümölcsözőnek, azonban Churchill mély tisztelete Fisher iránt sokkal nagyobb mozgásteret adott

neki, mint elődjének. Winston tengerészeti ügyekben tekintélynek ismerte el Fishert, és a

hadműveleti kérdésekben többnyire ráhagyta a döntéseket. Ezúttal nem támasztott kifogást az ellen

sem, hogy Fisher egyik első intézkedéseként utasította a Defence páncéloscirkálót, a korábban kapott

parancsokkal ellentétben azonnal, a lehető legnagyobb sietséggel csatlakozzon Cradock hajórajához.

53

A vereség első híre november negyedikén jutott el Londonba, és azt másnap a hivatalos német

sajtóközlemény is megerősítette. A Monmouth elsüllyedését hivatalosan is bejelentették, a Good

Hope sorsa azonban még sokáig bizonytalan volt. A hajót senki nem látta elsüllyedni, és maguk a

németek is, aki még napokig keresték a chilei partok előtt az angol cirkálót, csak feltételezték annak

pusztulását. Londonban sokáig nem tudtak semmit a másik három hajó, a Glasgow, a Canopus, és az

Otranto sorsáról sem, egy darabig tehát a vereség mértéke nagyobbnak látszhatott a ténylegesnél.

Azonban igazából nem is az anyagi veszteség volt sokkoló a britek számára, hanem maga a

vereség ténye. Angol flotta a nyílt tengeren akkor már több mint száz éve nem szenvedett vereséget,

és britek önérzetét nagyon mélyen sértette a kudarc. Azonban nem csak a britek önbecsülése szorult

sürgős helyreállításra, hanem a nemzetközi tekintélyük is. A korábban legyőzhetetlenként

reklámozott Royal Navy kudarca, melyet a német propaganda természetesen igyekezett minél

nagyobbra felfújni, bíztatást adhatott az amúgy is erős angolellenes mozgalmaknak világszerte.

Különösen a környékbeli dél-amerikai országokban egyre növekvő német befolyás adott okot az

aggodalomra, és tette sürgőssé a vereség minél gyorsabb megtorlását. Mindezt belátva Churchill

ezúttal nem támasztott kifogást az ellen, hogy csatacirkálókat vonjanak el a hazai vizeken állomásozó

flottától, és a dél-atlanti térségbe küldjék őket. A britek értesültek róla, hogy a német hajók, melyek

az ütközetben nem szenvedtek különösebb sérüléseket, befutottak Valparaisóba, majd néhány nap

múlva el is hagyták a kikötőt. További céljaikat illetően azonban már csak találgatásokra voltak utalva.

A legnyilvánvalóbb lehetőségnek az tűnt, a németek áthajóznak az Atlanti-óceánra, és az angolok úgy

számították, Spee november közepe táján feltűnhet a Falkland-szigetek környékén. Miután azonban

ez nem történt meg, elbizonytalanodtak, és kezdték komolyabban venni azt a korábban nem túl

valószínűnek tekintett lehetőséget, hogy a németek a nyugati kanadai kikötők ellen vonulnak fel,

vagy pedig a Panama-csatornán keresztül próbálnak meg átjutni az Atlanti térségbe, és ott a Karib-

tenger környékén támadják a brit érdekeltségeket.

Az ausztrál vizeken állomásozó brit kötelék még korábban, a coroneli vereségről befutó első hírek

után parancsot kapott, hogy induljon az amerikai partokhoz. Azonban nem a dél-amerikai vizekre

irányították őket, hanem Mexikó nyugati partjaihoz, a Chamela-öbölbe. Az Admiralitás úgy gondolta,

a németek esetleg a nyugati partokon fekvő kanadai angol kikötőket fogják támadni, az ekkor még

semleges Egyesült Államok kikötőit használva utánpótlási bázisként. A kötelék parancsnoka, Patey

altengernagy ismét tiltakozott, ugyanis ő biztos volt abban, a németek a chilei partok előtt maradnak,

és aztán később a Horn-fokot megkerülve, vagy a Magellán-szoroson keresztül áthajóznak az Atlanti-

óceánra. Patey tiltakozását ismét figyelmen kívül hagyták, és flottáját, melyhez az Australia

csatacirkálón és a Newcastle cirkálón kívül csatlakozott a japán Asama és Izumo páncéloscirkáló,

valamint a Hizen – a volt Retvizan- sorhajó is, Mexikóba vezényelték, ahová a kötelék november 14-

én érkezett meg. Miután azonban a németek nem jelentek meg sem Falklandnál, sem az Egyesült

Államok és Kanada nyugati partjai előtt, december elején Patey flottáját délebbre irányították, hogy a

perui partok előtt és a Galapagos-szigetek környékén kutassanak a német hajók után.

A Karib-tenger környékét egy másik angol csatacirkáló biztosította a német hajók ellen, a Princess

Royal, mely eredetileg az Észak Atlanti-óceánon közlekedő kanadai csapatszállító konvojokat

biztosította, és november végén vezényelték át Jamaicára.

54

A legvalószínűbb lehetőségnek azonban továbbra is az tűnt, hogy a németek a dél-atlanti vizeken

fognak felbukkanni. Az itt megmaradt brit tengerészeti erők még a Defence csatlakozása után sem

képeztek igazán meggyőző túlerőt a németekkel szemben, és sürgős megerősítésre szorultak. Fisher

a coroneli vereség első hírére azonnal leválasztotta a Grand Fleet-ről az Invincible és Inflexible

csatacirkálókat, és Plymouthba küldte őket, hogy ott a hajókat felkészítsék a hosszú útra. A helyzet

sürgősségére való tekintettel Fisher a felkészítésre csak a lehető legminimálisabb időt engedélyezte.

Készleteinek gyors feltöltése után a két csatacirkáló már november 11-én elhagyta az angol partokat,

miközben fedélzetükön még javában dolgoztak a hajógyári munkások. A kötelék parancsnokává

Fisher Sir Frederick Charles Doveton Sturdee altengernagyot nevezte ki.

A választás némileg meglepőnek tűnhetett, ugyanis Fisher és Sturdee régi ellenségek voltak. Az

ekkor 55 éves altengernagy Fisher egyik fő vetélytársa volt, akinek nagy része volt Fisher négy évvel

korábbi lemondatásában is. Fisher természetesen nem békülékeny gesztust tett Sturdee

kinevezésével, hanem egyszerűen csak meg akart szabadulni tőle. Battenberg lemondása után az új

parancsnok, azaz Fisher, ugyanis a szokásoknak megfelelően megörökölte elődje törzstisztjeit, és így

az a kényelmetlen helyzet állt elő, hogy vezérkari főnökeként Sturdee-val kellett volna

együttműködnie. Az új kötelék felállítása és a világ másik végére való küldése remek alkalom volt

arra, hogy az új Első Lord újabb sértődés nélkül szabaduljon meg egy veszélyes riválisától. Sturdee

nyilván tisztában volt mindezzel, de ennek ellenére alighanem ő is elégedett volt ezzel a megoldással.

Nyilván szívesebben vállalta az önálló parancsnoki beosztást, mint hogy utált ellenségével kelljen

együtt dolgoznia.

A régi tengerészcsaládból származó Sturdee, aki 12 éves kora óta teljesített szolgálatot a Royal

Navy kötelékében, Fisherhez hasonlóan nem volt igazán népszerű a haditengerészet vezetésében.

Konok makacsságával és önfejűségével gyakran kergette az őrület szélére kollégáit, akik többnyire ki

nem állhatták. A tengernagy természetesen nem volt jó beosztott sem. A befolyásolható,

engedékeny Battenberggel jól kijött, de a hozzá hasonlóan önfejű és akaratos Fisherrel előbb-utóbb

egymásra borították volna az asztalt.

Sturdee képzett és tapasztalt tengerésztiszt volt. Kollégái szerint kiváló kötelékparancsnok, de a

magasabb stratégiai érzék hiányzott belőle. Mint sokan mások, ő is mindent a saját kezében akart

összpontosítani. Törzsének tisztjeit, akik véleménye szerint csak az ő parancsainak a végrehajtására

szolgáltak, nem vonta be a döntéshozatalba, és rendszerint a tanácsukat sem kérte ki. A

tengernagyot nem sokkal korábban súlyos kritikák érték, mivel a másfél hónappal korábban az U9

által elsüllyesztett páncéloscirkálókat ő vezényelte a holland partok közelébe, holott tudtak a

tengeralattjáró veszélyről. A felelősség persze csak kisebb részben volt Sturdee-é, a három hajó

pusztulása hibás vezetői döntések és fatális véletlenek egész sorozatának volt köszönhető, azonban

az eset így csorbát ejtett a tengernagy tekintélyén, amit sürgősen ki kellett köszörülni.

Sturdee vezetésével a két, szénnel és lőszerrel túlterhelt csatacirkáló november 11-én hagyta el

Devenportot, bár az Invincible fedélzetén még ott voltak a hajó javításán dolgozó gyári munkások.

Bár a helyzet sürgető volt, a két csatacirkáló a gazdaságos 10 csomós sebességgel haladt dél felé,

hogy a szénkészlet elegendő legyen a hosszú útra. A hajók két héttel később, november 26-án érték

55

el a gyülekezőhelyként kijelölt Abrolhos Rocks kis sziklaszigeteit, Brazília partjai előtt, ahol a déli

vizeken állomásozó flotta megmaradt hajói már várták őket.

A Coronelt túlélő hajók a csata után azonnal visszaindultak Falkland felé, mivel teljesen

nyilvánvaló volt, ha a chilei vizeken maradnak, ők sem kerülhetik el a Good Hope és a Monmouth

sorsát. Miután sikerült leráznia üldözőit, a Glasgow nyugat felé egy nagy kanyart megtéve déli

irányba fordult, és három napon át húsz csomó feletti sebességgel haladva egyenesen a Magellán-

szoroshoz hajózott. A cirkáló itt várta be a Canopust, mely a tőle telhető legnagyobb, kilenc csomós

sebességgel kínlódta el magát a szorosig. A hajó közben kétszer is csak néhány mérfölddel kerülte el a

sérült angol hajók után kutató német cirkálókat, akik a rossz időben szerencsére nem vették észre a

kivénhedt sorhajót. A Canopus és a Glasgow november hatodikán találkozott a Magellán-szoros

bejáratánál, és innen együtt mentek Falklandra. A Canopus hajtóművei útközben kétszer is

felmondták a szolgálatot.

Az Otranto, hogy biztosan elkerülje a dél felé haladó német hajókat, a csata után kétszáz

mérföldet hajózott nyugat felé, ki a Csendes-óceánra. A segédcirkáló csak ezután fordult délnek, és a

Magellán-szorost elkerülve a biztonságosabbnak gondolt Horn-fok körüli utat választva jutott vissza a

Falkland-szigetekre.

A térségben állomásozó hajók parancsnokságát Cradock halála után Stoddart ellentengernagy

vette át, aki zászlóshajójával, a Carnarvon páncéloscirkálóval, néhány héttel korábban érkezett meg.

Stoddart az északi kötelék cirkálóival ekkor még Brazília partjai előtt járőrözött, ahol még mindig a

Karlsruhét keresték, nem tudva róla, hogy a német cirkáló néhány nappal korábban már elsüllyedt.

Mint mindenki más, Stoddart is arra számított, a németek nem vesztegetik az időt Chilében, hanem

gyorsan tovább indulnak az Atlanti-óceán felé, ahová a britek számítása szerint már november

közepén megérkezhettek volna. A tengernagy ezért a lehető leggyorsabban igyekezett egyesíteni a

szétszórt brit erőket. Saját kötelékével rögtön dél felé indult, a Falklandon állomásozó hajóknak pedig

utasítást küldött, induljanak északnak. A gyülekezés helyéül a Rio de la Platát, a Parana és Uruguay

folyók torkolatát választotta, Argentína és Uruguay között.

A La Plata nagy kiterjedésű, sekély vizű torkolata védett horgonyzóhelyet biztosított az angol

hajóknak, hiszen a kis vízmélység miatt a viharok erős hullámverése ide nem érhetett el. Ugyanakkor

a terület elég nagy volt ahhoz, hogy a hajók a felségvizek határain kívül tudjanak horgonyt vetni, s így

tetszőleges ideig tartózkodhattak itt, a nemzetközi jog megsértése nélkül. A nyílt vizeken

horgonyozva ráadásul nem fenyegette őket az a veszély, hogy az ellenség egy védett kikötő zárt

öblében lepi meg őket.

A torkolat ezen kívül a Dél-Amerika és Nagy-Britannia közti kereskedelmi forgalom egyik

legfontosabb útvonalának kiindulópontja volt. Az Argentínából induló hajók többsége ugyanis innen,

a Parana torkolatától délre fekvő Buenos Aires kikötőjéből indult útnak, de jelentős volt az északi

parton fekvő Montevideo forgalma is. Az itt felvonuló angol hadihajók tehát egyben ellenőrizték és

védelmezték a térség hajóforgalmát is.

Stoddart utasítást küldött a flotta szénszállítóinak, hogy hajózzanak Montevideo kikötőjébe, majd

november hatodikán ő is a La Plata felé indult a Carnarvon és Cornwall cirkálókkal. Kötelékének többi

56

hajóját, a Bristol könnyűcirkálót, valamint az Edinburgh Castle és Macedonia segédcirkálókat

hátrahagyta, hogy azok folytassák a kutatást a Karlsruhe után.

A cirkálók tizedikén érkeztek meg Montevideo elé, ahol már várta őket az előző nap megérkezett

Defence, és az Orama segédcirkáló. A Falklandról érkező hajók, a Glasgow és az Otranto, néhány

nappal később futottak be. Az eredeti utasítás szerint a Canopusnak is a La Platához kellett volna

mennie, azonban a sorhajó hajtóművei ismét felmondták a szolgálatot, így végül hátrahagyták, hogy

úszó ütegként védelmezze Port Stanley kikötőjét.

November 17-én egy újabb hajó csatlakozott a kötelékhez, a Monmouth osztályába tartozó Kent,

melyet Angliából vezényeltek erősítésként a hajórajhoz. Két nappal később a Bristolt és a Macedoniát

is visszarendelték a kötelékhez. November huszadikára tehát egy erős, öt cirkálóból és néhány

segédcirkálóból álló kötelék gyűlt össze a Rio de la Plata vizein, mely elvileg elég erős lett volna

ahhoz, hogy a siker reményével mérkőzzön meg Spee hajórajával. Stoddart azonban, aki közben

áthelyezte zászlaját a kötelék legerősebb hajójára, a Defence páncéloscirkálóra, nem mozdult a

torkolat közeléből. Az Admiralitás értesítést küldött, hogy csatacirkálókat küldenek erősítésként, és

megérkezésükig a cirkálók ne kezdeményezzenek harcot az ellenséggel. Az ezt bejelentő távirat

elvileg titkos volt, de a hajókon november közepére már mégis mindenki tudott az Invincible és az

Inflexible érkezéséről.

Stoddart tehát megelégedett azzal, hogy hajóival a La Plata közelében maradva a torkolat

hajóforgalmát ellenőrizte. A partoktól némileg eltávolodva sűrűn gyakorlatoztatta a köteléket, és

többször lőgyakorlatot is tartottak. A járőrözések során az Orama elfogta a német Navarra

teherhajót, melyet legénysége, miután menekülési kísérleteik kudarcot vallottak, elsüllyesztett.

A német kötelék hollétéről az angolok semmit nem tudtak. Az Ostasiengeschwaders hajóit

november közepén látni vélték a Horn-fok körüli vizeken, a britek tehát állandó készültségben álltak,

abban a hitben, hogy az ellenség bármikor feltűnhet a közelben. A tengerészek harci moráljára

ugyanakkor jótékony hatást gyakorolt az ekkoriban befutó hír az Emden elsüllyesztéséről.

Ugyanekkor értesültek arról is, hogy angol cirkálók a kelet-afrikai partoknál megtalálták, és a Rufiji

torkolatába beszorítva blokád alá vették a német Königsberg cirkálót.

Stoddart köteléke és Sturdee viharvert csatacirkálói -melyeket már hónapok óta nem festettek

újra, ezért elég lepusztult benyomást keltettek-, november 26-án találkoztak a brazíliai Abrolhos

Rocks szigetek előtt. Sturdee átvette a hajóraj parancsnokságát, és az Admiralitástól korábban kapott

utasításoknak megfelelően a Defence páncéloscirkálót még aznap útnak indította Fokváros felé, hogy

az ott csatlakozzon Herbert Goodenough King-Hall ellentengernagy kötelékéhez. A cirkáló nagy

teljesítményű, modern rádiókészülékét indulás előtt leszerelték, és áthelyezték az Invincible

fedélzetére. Sturdee két másik hajót szintén leválasztott a köteléktől, bár ezek hiánya nyilván nem

volt különösebben égető. A Macedonia és Otranto segédcirkálókat hivatalosan elhasználódott gépeik

felülvizsgálatára és javítására küldték a nyugat-afrikai Freetown kikötőjébe. Elképzelhető azonban,

hogy a hajók eltávolításának valódi oka nem ez volt, hanem az Otranto legénységének

megbízhatatlansága. A segédcirkáló nagyrészt a korábbi, a kereskedelmi tengerészettől átvett

személyzettel hajózott, akik nem lelkesedtek különösebben a haditengerészet fegyelméért és a harci

feladatokért, s amúgy sem túl magas harci moráljukat nyilván tovább rontotta, hogy szemtanúi

57

lehettek a coroneli katasztrófának. A segédcirkálót az Admiralitás egy hónappal később kénytelen is

volt visszarendelni a hazai kikötőkbe, mivel legénysége lázadással fenyegetőzött, ha nem térhetnek

vissza Angliába. Elképzelhető, hogy Sturdee egyszerűen csak szabadulni akart a megbízhatatlan

hajótól, és a Macedoniát a biztonság kedvéért kíséretnek rendelte ki melléje, ha netán zendülés

törne ki az Otranto fedélzetén. Erre utalhat az is, hogy a Freetownba való megérkezés után a

Macedonia azonnal visszaindult Falklandra.

Sturdee két nappal megérkezése után, november 28-án indította útnak hajóit a Falkland-szigetek

felé, ahol az ellenség feltűnése a legvalószínűbb volt. Indulás előtt a tengernagy kiadta az

elkövetkezendő ütközetre vonatkozó harci utasításokat, melyben leszögezte:

„Az ellenséges kötelék feltehetően legfeljebb két páncéloscirkálóból, három könnyűcirkálóból, és

valószínűleg néhány szénszállító teherhajóból áll. A csatacirkálók fő feladata, hogy megküzdjenek a

páncéloscirkálókkal. A brit páncélos és könnyűcirkálók az ütközet kezdeti szakaszában ne keressék az

összecsapást az ellenség páncéloscirkálóival, hanem az ellenség könnyűcirkálóinak leküzdését

tekintsék feladatuknak, amennyiben azok leszakadnak a köteléktől, vagy menekülni próbálnak. … A

csatacirkálók kutassák fel az ellenség páncéloscirkálóit, és lehetőleg 10-12 ezer yard távolságból

vívjanak velük tűzharcot. Az ellenséget legfeljebb 8 ezer yardnyi hatásos lőtávolságra közelítsék meg.

A páncéloscirkálók kerüljék az összecsapást az ellenség páncéloscirkálóival, amíg utóbbiak már nem

szenvedtek komolyabb sérüléseket, vagy olyan előnyös taktikai helyzetbe nem kerülnek, ahonnan

tűzerejüket valóban hatékonyan használhatják.”

A hajóraj teljes rádiócsendet tartva hajózott dél felé, az utasítások és üzenetek leadására csak

zászlókat és fényszórókat volt szabad használni. Menet közben többször is riadókészültségbe

helyezték a köteléket, részben gyakorlatozás végett, részben pedig a német hajók feltűnéséről

menetrendszerűen befutó fals értesülések miatt. Az angolok lőgyakorlatot is tartottak, ami nem

végződött valami jól, ugyanis a kábel, amivel a céltárgyat vontatták, rátekeredett az Invincible egyik

hajócsavarjára. E malőrnek köszönhetően a kötelék az eredetileg tervezetthez képest fél napos

késéssel, december hetedikén reggel futott be Falklandra, Port Stanley kikötőjébe. A széntárolók

feltöltése, és a hajókon szükségessé váló karbantartások gyors elvégzése után Sturdee innen

kilencedikén akart tovább indulni, hogy a Horn-fokot megkerülve a chilei partok közelében kutasson

a német cirkálók után. Bár úgyszólván naponta érkeztek be hírek arról, hogy a német hajókat látni

vélték a Horn-fok körül, a Magellán-szorosban, vagy éppen Montevideó környékén, a tengernagy

nem hitt abban, hogy a németek már elhagyták a keleti partokat. Úgy vélte, nyilván kihasználják az

erősen tagolt, szigetek, félszigetek, öblök ezreit tartalmazó, és remek búvóhelyeket kínáló chilei

partokat arra, hogy onnan kiindulva támadják a Horn-fok körül és a Magellán-szoroson át vezető

kereskedelmi útvonalakat. Elképzelése szerint a Horn-fok megkerülése után szétbontakoztatta volna

kötelékét, és a két csatacirkálót szorosan egymás mellett tartva cirkálóit és segédcirkálóit szétküldte

volna, kutassák fel az ellenséget, és kövessék mindaddig, amíg ő a két csatacirkálóval meg nem

érkezik. Luce kapitány, a Glasgow parancsnoka, már induláskor javasolta, a könnyűcirkálók ne is

hajózzanak a csatacirkálókkal Falklandra, hanem azonnal keljenek át a keleti partokra, és kezdjék meg

a német hajóraj felkutatását. Sturdee azonban nem tartotta jó ötletnek, hogy hajói ennyire

eltávolodjanak egymástól, és elvetette a javaslatot.

58

Angliában közben lassan elültek a coroneli vereség keltette felháborodás hullámai. Míg kezdetben

többnyire Cradockot hibáztatták a csatavesztés miatt, az eseményekről befutó részletesebb

jelentések, és a történtek hátterének jobb ismeretében később inkább az Admiralitás tették felelőssé

a történtekért. Különösen sok bírálat érte az Admiralitás vezetőjét, Winston Churchillt, aki kezdetben

elég otromba módon bírálta Cradockot, később azonban maga is védekezésre szorult.

Az elhunyt tengernagyért november 13-án celebráltak gyászmisét a londoni ChristChurch

evangelikus templomban. A királyi család koszorút küldött, maga a király pedig szárnysegédével

képviseltette magát az eseményen, melyen Cradock családja és barátai mellett kilenc tengernagy is

részt vett. A tengernagynak állított emlékművet 1916 június 16-án leplezték le a yorki

székesegyházban. Az ünnepségen a díszbeszédet az Admiralitás akkori Első Lordja, Arthur Balfour

tartotta.

„Nem tudjuk, és soha nem is fogjuk megtudni, mire gondolhatott Cradock admirális, amikor

nyilvánvalóvá vált, hogy a túlerőben levő ellenséggel szemben nem lehetséges a győzelem. Soha nem

fogjuk megtudni, mit érzett, amikor az aznap este lenyugvó nap a fényes nyugati égbolton tisztán

kirajzolta hajói körvonalait, míg ugyanekkor saját lövedékei nem találták a sötétségbe burkolózó

ellenséget. Rá kellett ébrednie, hogy reményei szétfoszlottak, tervei meghiúsultak. Nincs kétségem

felőle, hogy a közelgő és biztos halállal szembenézve, ha csak egy pillanatig is, de biztosan gondolt rá,

barátai és honfitársai hogyan fognak ítélni tetteiről. Biztosan érzem, ha így tett, akkor tisztában volt

azzal –és ez így is igaz-, hogy nevét honfitársai jól megérdemelt csodálata biztosan meg fogja őrizni.

Nincs fajunk embereihez méltó nyughelye, lenn pihen az óceán mélyén, s testét egy fél világ

választja el tőlünk. Ő és bátor bajtársai messze nyugszanak a kies angol hazától, ám mégis elnyerték

jutalmukat. Mi tudjuk, mire tettek kísérletet, és ennek fényében megítélve tetteiket, biztosan

állíthatjuk, halhatatlan helyet szereztek maguknak a tengeri hősök azon hosszú sorában, akik

59

tetteikkel felépítették a Birodalmat, és biztosították az emberiség szabadságát. Ezen hősök, e

percben is, amikor beszélek, azon dolgoznak, hogy megvédjék a birodalmat, megőrizzék a

szabadságot, és őseik nyomába lépve Isten akaratából megvédjék és megőrizzék azt az idők

végezetéig.”

A coroneli ütközet jól demonstrálta, mi lehetett volna a sorsa Troubridge páncéloscirkálóinak is,

ha a tengernagy nekiereszti őket a Goeben-nek. Nyilván nem kis részben a frissen befutó coroneli

hírek hatásának is köszönhető volt, hogy a hadbíróság november kilencedikén Ernest Troubridge

ellentengernagyot minden vádpont alól felmentette. (Ami persze nem volt elég ahhoz, hogy a büszke

angolok megbocsássák neki az ellenség elől való megfutamodást. Troubridge később

menetrendszerűen megkapta azokat a kitüntetéseket és előléptetéseket, melyeket egy

tengerésztisztnek pályafutása bizonyos szakaszaiban meg kellett kapnia, azonban hadihajó

kötelékeket soha többé nem bíztak rá, s a háború hátralevő részét rangjához mérten megalázó

szárazföldi beosztásokban szolgálta végig.)

Bár kezdetben kemény, és néha goromba bírálatban részesítette, végül a maga módján még

Churchill is elégtételt szolgáltatott a tengernagynak, nem olyan cifra szóvirágokkal mint Balfour, de

alighanem nála is kifejezőbben. Hónapokkal Coronel után Winston egy ízben Beatty-vel társalogva

arról beszélt, egy németekkel való összecsapás esetén hogyan is kellene eljárnia a tengernagynak.

Churchill végül a következőket mondta: „Lehetőleg maradjon Cradock és Troubridge között. De ha a

körülmények úgy hozzák, hogy mindenképpen választania kell, akkor kövesse Cradock példáját.”

Spee három hajójával november harmadikán futott be Valparaisóba. A kikötőben még semmit

nem tudtak a két nappal korábbi csatáról, ám a német hajókról érkező hírek futótűzként terjedtek a

városban. A partraszálló tengerészeket a helyi német kolónia lelkes, már-már eksztatikus ünnepléssel

fogadta. Az általános örömmámorban jóformán csak Spee nem vett részt, akit láthatólag ugyanaz a

végzetváró fatalizmus kerített hatalmába, mint nem sokkal korábban angol ellenfelét, Cradock

tengernagyot. Spee nem volt hajlandó élménybeszámolót tartani a győztes csatáról, a német kolónia

által tartott díszvacsorán pedig nem emelte poharát a brit flotta mielőbbi pusztulására, mint a

többiek. Amikor partra szállt a kikötőben, és a német lakosok virágcsokrok tömegével árasztották el,

fanyarul csak annyit jegyzett meg: „Jól fognak majd mutatni a síromon.”

A tengernagy nyilván értékének megfelelően kezelte a győztes ütközetet, és jól tudta, néhány

öregedő félben levő angol cirkáló elsüllyesztése lehet lélekemelő propagandahír, de a háború

kimenetelére semmilyen hatással nem lesz. Nyilván tartott attól is, a bosszantó kudarc csak felingerli

az angolokat, akik ezt követően becsületbeli ügynek fogják tekinteni az ő hajórajának elpusztítását,

hogy ezzel is demonstrálják, senki nem húzhat ujjat büntetlenül Britanniával.

Egyébként Spee magatartása talán szintén amellett szóló bizonyíték lehet, hogy a német

flottaépítés igazi célja valójában nem Nagy-Britannia tengeri uralmának megtörése volt. A császár

dagályos szónoklatai és a fiatalabb tisztek szájalása ellenére a brit flottával való összecsapás

lehetősége elborzasztotta a német tengernagyokat, akik nem is rendelkeztek komoly stratégiai

tervekkel egy ilyen eshetőségre. Tirpitz kockázatelmélete nem a brit flottával való összecsapásról,

hanem annak elkerüléséről szólt. A Hochseeflotte nem a brit flotta legyőzése, hanem Britannia

megzsarolása céljából készült. Tirpitz elképzelése szerint a flotta a britekkel szemben csak afféle

60

elrettentő erőként működött volna, mely segíthetett volna kisebb-nagyobb diplomáciai

engedményeket kicsikarni az angoloktól. Tirpitz nem hitte, hogy le tudná győzni a briteket, de úgy

gondolta, egy erős német haditengerészet legyőzéséért a más riválisok által is szorongatott

angoloknak olyan nagy árat kellene fizetniük, melyet azok nem, vagy csak végső esetben vállalnának.

Harci erőként a flotta bevetését nem az angolok, hanem sokkal inkább a szoros szövetségben álló

franciák és oroszok ellen tervezhették, megakadályozandó, hogy azok az Északi vagy a Balti-tengeren

egyesítsék erőiket.

Az, hogy Anglia belépett a háborúba, kellemetlen meglepetésként érte a németeket. A flotta

igyekezett elkerülni a britekkel való konfrontációt, s egy Royal Navy-vel való, reménytelennek tűnő

összecsapásban sem a császár, sem a főparancsnok, Ingenohl tengernagy nem akarta kockáztatni a

nagy áldozatok és nagy költségek árán kiépített hadiflottát. Néhány kisebb jelentőségű portyázástól

eltekintve a német flotta tulajdonképpen egészen 1916-ig nem vonult fel támadó célzattal az Északi-

tengeren. A legtöbb, amit a német tengernagyok elérni akartak az volt, hogy a Grand Fleet néhány

egységét elszigeteljék a főerőktől, és megsemmisítsék őket, apránként faragva le a brit

haditengerészet nyomasztónak gondolt fölényét. A bátortalan, rosszul kivitelezett kísérletek azonban

nem vezettek eredményre, amikor pedig az egyik ilyen akció mégis majdnem sikerült, az utolsó

pillanatban, a Royal Navy fenyegető árnyékától megijedve, a németek hátra arcot csináltak, és

elmenekültek. (Lásd: Scarboroughi malőr.)

A skagerraki csata után II. Vilmos arról szónokolt, hogy megtört Trafalgar varázsa. Valójában

azonban erről szó sem volt. A Royal Navy az európai haditengerészetek szemében még mindig az a

flotta volt, mely hat nagy csatában úgy roppantotta szét a napóleoni Franciaország és szövetségesei

hajóhadait, hogy közben ő maga egyetlen hajót sem vesztett. A német haditengerészet, a többiekhez

hasonlóan, egész egyszerűen félt az angoloktól. A német flotta első reakciója a britek feltűnésére

szinte mindig a „hátra arc és futás” volt, Scarboroughnál, Falklandnál, Dogger Banknál egyaránt.

61

A német tengernagy tehát három hajójával november harmadikán kora reggel futott be

Valparaiso kikötőjébe. A hír hallatán a német nagykövet, Von Eckert báró, Santiagóból azonnal a

kikötőbe utazott, és rögtön a zászlóshajóra ment. A nagykövet és Spee altengernagy délután partra

szállt, és a város német lakosságának lelkes ünneplésétől kísérve a helyi német konzulátusra mentek,

ahol a konzullal és más német diplomatákkal és megbízottakkal estig tanácskoztak a további

teendőkről. Közben Spee táviratban elküldte a coroneli csatáról készített jelentését Berlinbe. Hogy a

konzulátuson folytatott megbeszélések pontosan miről is szóltak és milyen eredménnyel zárultak,

illetve kapott e a tengernagy valamilyen utasítást a berlini Admiralitástól, nem tisztázott.

A németek kezdetben még azt sem tudták, tulajdonképpen mit is sikerült elsüllyeszteniük

Coronelnél. A Nürnberg jelentése nyomán a csata utáni reggelre az világossá vált, hogy a Monmouth

biztosan elsüllyedt, ám a Good Hope sorsát illetően a németek továbbra is bizonytalanok voltak. Míg

Spee Valparaisóban időzött, a Dresden és a Leipzig Coronelnél, illetve a környékbeli öblökben és

horgonyzóhelyeken kutatott az angol cirkáló után. Biztosan tudták, hogy a Good Hope legalábbis

súlyosan megrongálódott, és úgy vélték, ha túlélte a csatát, nyilván a közeli partokon keresett

menedéket. Csak miután a napokig tartó kutatás nem vezetett eredményre, kezdték elhinni, hogy a

brit cirkáló tényleg elsüllyedt.

A nemzetközi jog értelmében a hadviselő felek hadihajóinak a semleges kikötőket a befutástól

számítva 24 órán belül el kellett hagyniuk. A németeknek tehát sok idejük nem maradt arra, hogy

Valparaisóban ünnepeltessék magukat, bár a lelkes német kolónia este azért csapott egy nagy bulit a

tengerek német hőseinek tiszteletére. A hajók gyorsan kiegészítették szénkészleteiket, elvégeztek

néhány kisebb javítást, és másnap reggel elhagyták a kikötőt.

A britek arra számítottak, Spee kihasználja, hogy a dél-amerikai partokat biztosító angol kötelék

ereje nagyon meggyengült, és cirkálóival azonnal áthajózik Dél-Amerika nyugati partjaihoz. Az alatt a

néhány hét alatt, amíg erősítés nem érkezik Angliából, a németek szinte zavartalanul támadhatták

volna az itteni kereskedelmi hajózást. A La Platánál gyülekező angol hajóraj még a Defence

csatlakozása után sem jelentett akkora erőt, mely biztos sikerre számíthatott volna a németekkel

szemben. A kötelék ráadásul, főleg az elavult Carnarvon miatt, valamivel lassabb is volt az

ellenségnél.

A britek várakozásával ellentétben a németek azonban egyáltalán nem siettek elhagyni a Csendes-

óceánt. Spee terveit és céljait illetően csak találgatásokra vagyunk utalva –ezekről kicsit később-, így

nem lehet tudni, milyen megfontolásokból cselekedett. Mindenestre Valparaiso elhagyása után nem

délnek fordult, hanem nyugatnak, és november hatodikán horgonyt vetettek a kontinens partjaitól

400 mérföldre fekvő Juan Fernandez-szigeteken. Spee szemmel láthatóan ezt a helyet szemelte ki a

flotta újabb bázisának, és szétszórt hajóit itt egyesítette újra. Ide rendelte a flotta ellátóhajóit is,

melyekről ismét kiegészítették a szénkészleteket. A hajók kilenc napot töltöttek itt, és csak 15-én

hagyták el a szigeteket. Közben Spee hol a Dresdent, hol a Leipziget küldte Valparaisóba, hogy rajtuk

keresztül tartsa a kapcsolatot a német konzulátussal, és a dél-amerikai kikötőkben működő német

megbízottakkal, akik naprakész információkkal látták el a tengernagyot az angol hadihajók

mozgásáról. Ezeken kívül azonban kellemetlen hírek is érkeztek a német tengernagyhoz. A Juan

Fernandezen való időzés közben értesültek ugyanis az Emden elsüllyesztéséről, és Tsingtaó elestéről.

62

A köteléktől még augusztus 14-én levált Emden rövid, de eseménydús pályát futott be a

következő hetekben. A cirkáló augusztus végén áthajózott az Indiai-óceánra, s az India körüli vizeken,

illetve a Bengáli-öbölben harminc hajót süllyesztett el, és rajtaütéseivel több kikötőben okozott

súlyos károkat. A Penang elleni rajtaütés során az Emden elsüllyesztette az orosz Zsemcsug cirkálót is.

Az ellenségnek okozott anyagi kárnál talán még nagyobb volt a közvetett kár, a kereskedelmi cégek

és a hajógazdák ugyanis még hónapokkal az Emden pusztulása után is vonakodtak angol illetőségű

rakománnyal kifutni a tengerre.

A cirkáló végül november kilencedikén veszett oda, amikor a Kókusz-szigetek rádióállomása elleni

rajtaütés közben találkozott az ausztrál Sydney cirkálóval. A túlerőben levő ellenséggel szemben a

végsőkig küzdő német hajó veszteségei igen nagyok voltak, 360 fős legénységéből 196-an elestek,

vagy megsebesültek. A rádióállomás elleni támadáshoz már partra szállt ötven német tengerész

kalandos úton, Arábián és Törökoszágon keresztül jutott vissza Németországba. Az Emden kapitánya

később megkapta a lovagkeresztet, míg a cirkáló minden tisztje első osztályú vaskeresztet kapott, a

legénységből pedig ötven tengerésznek ítéltek oda másodosztályú vaskeresztet.

Tsingtaó két hónapos ostrom után november hetedikén kapitulált az angol-japán ostromsereg

előtt. A kikötőben maradt hadihajókat az utolsó napokban elsüllyesztették. Néhányuknak sikerült az

áttörés, ezeket kínai kikötőkben internálták. Utóbbiak közé tartozott az S90 torpedónaszád, mely

október 17-én éjszaka megtorpedózta és elsüllyesztette a japán Takachiho cirkálót. A várost ezután a

japánok tartották megszállva, majd 1922 december tizedikétől visszakerült a kínai fennhatóság alá.

A Juan Fernandezről való kifutás előtt Spee döntött a Titania sorsáról is, mely kis sebessége és

állandó géphibái miatt csak gátolta a hajóraj mozgását. A kis teherhajót végül kiürítették és

elsüllyesztették, legénysége a Gneisenaura szállt át. Egy másik hajó, a Prinz Eitel Friedrich, végleg

elvált a köteléktől. Spee úgy döntött, a viszonylag gyors és jól felfegyverzett segédcirkáló maradjon a

63

chilei partok előtt, és a továbbiakban önállóan tevékenykedve zavarja az ellenség kereskedelmi

hajózását.

A hajóraj a kifutás után négy nappal, november 19-én érkezett meg a Chile déli részén fekvő

St.Quentin-öbölbe. Útközben elfogták az angol North Wales teherhajót, mely eredetileg Cradock

hajórajának az egyik szénszállítója volt.

Az öbölben egy újabb hajó csatlakozott a kötelékhez, a Seydlitz. A volt utasszállítót a háború

kitörése az ausztráliai Sydney kikötőjében érte, melyet még az angol hadüzenet előtt, augusztus

harmadikán sikerült elhagynia. A hajó ezt követően a Csendes-óceánt átszelve az argentin Bahía

Blanca kikötőjébe hajózott, és egészen novemberig ott is maradt. A coroneli eseményekről értesülve

november hatodikán elhagyta az argentin vizeket és a Horn-fok megkerülésével Valparaisóba

hajózott. A Dresden vagy a Leipzig segítségével ezt követően feltehetőleg kapcsolatba léptek Speevel,

és 21-én a St. Quentin-öbölben csatlakozott az Ostasiengeschwaders hajóihoz.

A Seydlitz megérkeztével teljessé vált a hajóraj. A két páncéloscirkálón és a három könnyűcirkálón

kívül az öbölben tartózkodott még a Baden és Santa Isabel szénszállító, és a Seydlitz. A nyolc hajó a

továbbiakban már nem vált szét, Spee egyben tartotta a köteléket.

A St.Quentin-öbölben ismét öt napot töltött el a hajóraj. Itt került sor egy ünnepi eseményre, a

coroneli csatáért kapott kitüntetések kiosztására is. A cirkálók legénysége között több mint

háromszáz másodosztályú vaskeresztet osztottak ki, maga Spee pedig első osztályú vaskeresztet

kapott. A berlini vezetés tehát mennyiségileg nem fukarkodott az elismerésekkel, ugyanakkor viszont

véleményem szerint Spee-t alulfizették az első osztályú vaskereszttel. Mások, például tengeralattjáró

parancsnokok, ennél kisebb sikerekért is megkapták a lovagkeresztet.

A hajók ismét szeneltek, majd 26-án indultak tovább a következő megálló, a Tűzföld déli részén, a

Horn-fok közelében fekvő Picton-sziget felé. Kifutás után Spee nyugatnak fordult, hogy eltávolodjon a

partoktól, nehogy egy Magellán-szoros felé tartó hajó észrevegye őket, és tájékoztassa jelenlétükről

az angolokat. A német cirkálók mintegy 200 mérföldre hajóztak ki nyugat felé az óceánra, s csak ezt

követően fordultak délnek. Az idő rendkívül rossz volt, az egyik túlélő szerint a hajók 12-es erősségű

viharban, nyolc csomós sebességgel küszködtek előre. A fedélzeten lehetetlen volt megmaradni, s

csak biztosítókötéllel lehetett kimenni oda, különben a szél és a hullámok rögtön lesöpörték volna az

embereket. A tengerészek hideg kosztot kaptak, mert a konyhát nem lehetett használni, a tiszti

szállások fabútorai pedig nagyrészt összetörtek. A hajókról a vihar után később nagy mennyiségű

törmeléket kellett a tengerbe szórni.

A kötelék végül december harmadikán vetett horgonyt a Picton-szigetnél. Miután az időjárás

valamivel barátságosabbá vált, a hajók ismét szeneltek, a tengerészek közül pedig sokan kimentek a

szárazföldre, hogy Spee engedélyével fókákra és pingvinekre vadásszanak

A tengernagy hatodikán haditanácsot tartott a Scharnhorst tiszti szalonjában, és itt közölte először

tisztjeivel, hogy támadást akar intézni a Falkland-szigeteki brit támaszpont, Port Stanley kikötője

ellen. A hadtanácson részt vevő német tisztek közül később csupán a Gneisenau elsőtisztje maradt

életben, aki utóbb azt állította, a hajók kapitányai közül szinte mindenki ellenezte a tervezett

64

hadműveletet. Túl kockázatosnak, és ráadásul feleslegesnek is tartották azt, hiszen itt, a dél-amerikai

partoknál, a német hajóknak nem voltak problémái a szénellátással, tehát semmi szükségük nem volt

a Falklandon felhalmozott brit készletekre. Tisztjei ellenkezése dacára azonban Spee, aki aznap reggel

kapott értesítést arról, hogy a szigeteken nem állomásoznak angol hadihajók, kitartott elképzelései

mellett, s miután ismertette a támadás tervét, berekesztette a gyűlést, és kiadta az indulási

parancsot. A teherhajók hatodikán délután, a cirkálók pedig hetedikén reggel tehát felszedték a

horgonyt, és útnak indultak a Falkland-szigetek felé.

A német kötelék mozgása a coroneli csata után nem teszi egészen világossá, mik is voltak Spee

szándékai és céljai. Találgatások egész serege született, és születik napjainkban is arról, vajon mit

csináltak a németek egy teljes hónapig a chilei partok előtt, és vajon mit akartak elérni a Falkland-

szigetek elleni támadással? Miután senki nem maradt életben azok közül, akik beszámolhattak volna

a tengernagy döntéseinek hátteréről, nagyrészt csak találgatásokra vagyunk utalva.

A legésszerűbbnek az látszott volna, hogy a coroneli ütközet után a németek azonnal áthajóznak a

kontinens keleti partjaira, még mielőtt a britek összeszedik magukat, és az ottani nagy forgalmú

kikötők előtt széles rendet vágnak a brit kereskedelmi hajók között. A németek azonban nem ezt

tették, és mozgásuk arra látszik utalni, mintha eredetileg a chilei partok előtt akartak volna maradni.

Az erősen tagolt déli partvidék valóban remek támaszpontja lehetett volna a köteléknek. A

portyázások után a szigetek között megbújva rejtőzhettek volna el az őket kereső brit hadihajók elől,

ahogy az később a Dresden-nek is sokáig sikerült. Ugyanakkor viszont Spee állítólag már a valparaisói

tartózkodásuk idején, vagyis november harmadikán megemlítette, hogy a Falkland-szigetek ellen

kíván vonulni. De akkor mit csinált egy hónapig Chilében?

A legésszerűbb feltételezésnek talán az látszik, Spee -akármit is mondott Valparaisóban-, eleinte

egy darabig valóban a chilei partok előtt kívánt maradni, ezért is gyűjtötte össze hajóraját a

feltehetően támaszpontnak kiszemelt Juan Fernandez-szigetek előtt. Néhány nappal később aztán a

tengernagy hirtelen megváltoztatta elhatározását, talán részben azért is, mert ekkor értesült arról,

65

hogy az Australia és egy erős japán cirkálókötelék feltűnt a mexikói partok előtt. Ekkor dönthetett a

keleti partvidékre való átvonulás mellett, amit persze minden bizonnyal már korábban is fontolóra

vehetett, de addig csak másodlagos B tervként. Az Australia és a japán hajók egyelőre nem

jelentettek közvetlen veszélyt, de várható volt, hogy előbb-utóbb délebbre vonulnak, hogy ott

keressék a német hajókat. (November végén ez is történt.)

Spee-nek kétségkívül naprakész információi voltak a keleti part előtt állomásozó angol cirkálók

erejéről és helyzetéről. A német hírszerzésnek szinte minden kikötőben voltak informátorai, és az itt

megforduló kereskedelmi hajók fedélzetén is sok német származású tengerész szolgált. De

számíthattak a nem német származású lakosság segítségére is, akik többnyire ki nem állhatták az

angolokat. (A jenkik iránti utálat máig elevenen él Dél-Amerika népei között.) A tengernagy minden

bizonnyal tudta, hogy az angol hadihajók nem Falklandon, hanem a La Plata vizein állomásoznak, és

pontos értesülései lehettek a brit kötelék erejéről is. Ez a kötelék pedig még a Defence-el együtt sem

jelentett olyan túlerőt, mely a németek számára igazán elrettentő lehetett volna. Az Australia és a

japán cirkálók sokkal nagyobb fenyegetést jelentettek, ésszerű döntésnek tűnhetett hát elhagyni a

túlságosan veszélyessé vált Csendes-óceánt.

Hogy ezután Spee-nek milyen szándékai voltak, azt megint csak találgatni lehet, de mint már

korábban is említettem, a Falkland-szigetek elleni támadásnak csupán egyetlen esetben volt értelme,

akkor, ha Spee Dél-Amerika keleti partjai előtt kívánt maradni. A támadás célja kétségtelenül Port

Stanley elfoglalása, vagy legalábbis a kikötő tönkretétele volt. Egy „hit and run” rajtaütésnek, aminek

egyetlen gyakorlati haszna a harci morál növelése lett volna, egyáltalán semmi értelme nem volt,

hiszen a coroneli győzelem után a német tengerészek harci morálja amúgy is nagyon magas szinten

állt. Ezen kívül Spee már csak a cirkálók fogyatkozó lőszerkészlete miatt sem ment volna bele egy

olyan akcióba, aminek nem volt valami komoly célja és értelme.

A támadás előkészítése és lebonyolítása is egyértelműen arra utal, a tengernagy valamilyen

nagyobb szabású hadműveletet kívánt végrehajtani. Egy gyors rajtaütést, aminek célja a kikötőben

álló hajók elpusztítása, a rádióállomások és kikötői létesítmények szétlövése, a két páncéloscirkáló is

le tudott volna bonyolítani, ugyanúgy, ahogy azt Tahitinál is tették. Ehhez nem lett volna szükség a

könnyűcirkálókra -a teherhajókra pedig egyáltalán nem-, melyeket Spee szétküldhetett volna a dél-

atlanti vizekre, hogy önállóan portyázva pusztítsák az antant államok kereskedelmi hajóit, vagy

másodlagos célpontokat támadjanak, például a Déli-Georgia szigeteket, vagy éppen Szent Ilonát. A

Falkland elleni támadáshoz viszont Spee a teljes flottáját összevonta. Nemcsak a Picton-szigetnél vele

levő nyolc hajó indult Port Stanley felé, hanem december negyedikén két, Montevideóban

tartózkodó német teherhajót is a szigetek felé indított. Elég nyilvánvalónak tűnik tehát, nem az volt a

szándéka, hogy összelövöldözi a kikötőt, aztán gyorsan elhúzza a csíkot. Egy „hit and run”

rajtaütésnél a meglepetés a fő tényező, a cirkálók váratlanul lecsapnak, általában a kora reggeli

órákban, aztán gyorsan eltűnnek. Ott viszont, ahol a hajók huzamosabb időn át akartak tartózkodni,

mint például Nukuhivánál vagy a Húsvét-szigetnél, Spee rendszerint előreküldte teherhajóit, derítsék

fel a terepet. Ez történt ebben az esetben is, a flotta három teherhajója ugyanis a főerők előtt, már

december hatodikán este útnak indult a szigetek felé, míg a cirkálók csak másnap reggel követték

őket.

66

Nyilvánvalónak tűnik tehát, hogy a németek valami nagyobb szabású vállalkozásra készültek

Falklandnál. Ami egyben magyarázatot is adhat arra, mit csináltak egy hónapig Chilében.

Előkészítették az akciót. Az, hogy az előkészületek ilyen sokáig tartottak, megint valami komolyabb

hadműveletre utal.

Hogy pontosan mire, azt persze biztosan nem lehet tudni. Szerény véleményem szerint azonban a

megoldás kulcsát valószínűleg a Montevideóból induló két teherhajó jelenti. A Mera és az Elinore

Woermann nevű gőzösök december negyedikén futottak ki a kikötőből, meglehetősen különös

rakománnyal a fedélzetükön, melyre az általam ismert szakirodalom nem figyelt fel. A Spee

flottájának szánt szokásos ellátmány mellett ugyanis a rakomány gerincét nagy mennyiségű cement

és drótkötél képezte, melyekre a hadihajóknak biztosan nem volt nagy szükségük. Az első

következtetés, ami erről az ember eszébe jut, természetesen az, hogy Spee nyilván meg akarta szállni

a szigeteket, erődítményeket emelni Port Stanley-nél, és aztán saját támaszpontjaként használva a

kikötőt, onnan támadni a dél-atlanti vizeken közlekedő angol kereskedelmi hajókat.

Ez az elképzelés persze azonnal újabb problémákat vet fel. Az első merőben technikai jellegű,

honnan vett volna Spee elég embert ahhoz, hogy elfoglalja a szigetet, és aztán megfelelő számú

helyőrséget hagyjon hátra rajta?

A szigeteken reguláris katonaság nem állomásozott, tehát a kikötőben álló brit hadihajók

leküzdése után a németeknek már csak a civil lakosság soraiból felállított helyi milíciát kellett volna

semlegesíteniük ahhoz, hogy megszerezzék az ellenőrzést a szigetek felett. Miután tudni lehetett,

hogy a német hajóraj a dél-atlanti térség felé közeledik, a Falkland-szigetek minden épkézláb férfi

lakosát felfegyverezték. Ez mindösszesen legfeljebb 300-400 embert jelentett. A németek számára

nem okozott volna különösebb gondot, hogy a hajóikon szolgáló közel háromezer tengerész soraiból

kiállítsanak egy különítményt, mely képes ezt a képzetlen, rosszul felszerelt fegyveres erőt leküzdeni.

Csakhogy hosszú távon a hajók nem nélkülözhettek több száz tengerészt, tehát Spee megszerezhette,

de nem tarthatta volna meg a szigeteket.

A német tengernagy számára azonban nem csupán a hajóin szolgáló tengerészek álltak

rendelkezésre. Mint már többször említésre került, az óceániai és dél-amerikai térségben

meglehetősen nagy lélekszámú német kolónia élt, nemcsak a gyarmatokon, hanem a térség többi

országában is. Közülük nagyon sokan megtartották német állampolgárságukat, márpedig ebben az

esetben, ha katonaviselt egyénekről volt szó, az illetők hadköteles tartalékosoknak számítottak.

Mozgósítás esetén ezeknek a tartalékosoknak, a Csendes-óceán és Dél-Amerika egész területéről, a

chilei Valparaiso kikötőjében kellett gyülekezniük. Mikor Spee november harmadikán befutott a chilei

kikötőbe, ott több mint ezer német tartalékost talált, akik mind csatlakozni szerettek volna a

hadihajókon szolgálókhoz. A flotta azonban összesen 127 embert vett csak fel, amennyire az

állomány hadilétszámra való kiegészítéséhez a hajóknak éppen szüksége volt. A többieknek

odavetettek néhány biztató szót, mely szerint biztos lesz még alkalmuk a haza szolgálatára, várjanak

csak türelmesen, és a kikötőben hagyták őket. Csakhogy egy héttel később egy újabb német hajó

futott be a kikötőbe, a Seydlitz, amely bizonyíthatóan újabb tartalékosokat vett fel. Hogy pontosan

mennyit és milyen célból, arra vonatkozóan ismét nem maradt fenn megbízható beszámoló, de

némely forrás szerint több száz német tartalékos szállt fel a hajóra.

67

Spee ekkorra ugyanis már eldönthette, hogy mégis áthajózik a keleti partra, és megtámadja a

Falkland-szigeteket, tehát szüksége lett a tartalékosokra. (Nemcsak harci, hanem talán munkaerőként

is, az erődök építéséhez.) A Seydlitz által felvett emberek zöme állítólag az úgynevezett Maltzahn

zászlóaljhoz tartozott, mely katonai szempontból egy viszonylag képzett és gyakorlott alakulatot

jelentett. Von Maltzahn báró az egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb chilei földbirtokos volt –

legjobb tudomásom szerint a Maltzahn család máig a chilei elithez tartozik-, aki birtokán szabályos

katonai gyakorlóteret épített fel, ahol bevonultatásuk után a környékbeli német tartalékosokat

gyakorlatoztatta. Az itt felállított zászlóalj felszereltségben és képzettségben persze nem érte el egy

reguláris alakulat színvonalát, de elég erős volt ahhoz, hogy a nála jóval képzetlenebb falklandi

népfelkelőkkel megbirkózzon.

Tehát minden Spee rendelkezésére állt ahhoz, hogy elfoglalja és megtartsa a Falkland-szigeteket.

Ennek ellenére sokan kétlik, hogy valóban ez volt a tengernagy szándéka. Ők úgy érvelnek, a britek

gyorsan blokád alá vehették volna a szigeteket, beszorítva Port Stanley-be a német hajókat, és egy-

két hónapon belül képesek lettek volna egy megfelelő nagyságú inváziós erőt összegyűjteni, és a

szigetek visszafoglalására küldeni. Ez valóban így van, bár a dolog azért nem lett volna ilyen egyszerű.

A dél-atlanti térségben az angoloknak Port Stanley volt az egyetlen támaszpontjuk, tehát a szigetek

blokádját az angol hadihajóknak a viharos tengeren, támaszpont nélkül, a semleges, de az angolokkal

nem túlzottan szimpatizáló dél-amerikai kikötőkre támaszkodva kellett volna megoldaniuk.

Ugyanilyen nehéz lett volna a szigetek visszafoglalásához szükséges több ezer fős katonaság

Falklandra való eljuttatása, és utánpótlásuk megoldása. Egy ilyen vállalkozás persze így sem lett volna

kivitelezhetetlen, de megvalósításához jelentős tengeri és szárazföldi erőforrásokat kellett volna

átirányítani a térségbe, melyekre a háborúnak ebben az angolok számára is kritikus szakaszában az

európai hadszíntereken is nagy szükség volt. Már önmagában ezért is megérhette volna a

németeknek egy ilyen akció. Churchill visszaemlékezései szerint egyébként novemberben, egy

beszélgetés során Fisher ezt mondta neki: „Ha Spee helyében lennék, elfoglalnám és megerősíteném

Falklandot, s aztán onnan pusztítanám a kereskedelmi hajózást a dél-atlanti térségben.”

Ezen kívül a németeknek volt még egy lehetőségük arra, hogy a Falkland-szigeteket elfoglalva

megerősítsék pozícióikat a térségben. Argentína, mint az nyilván közismert, igényt támasztott a

szigetekre, melyet a német diplomácia mindig respektált. Semmibe nem került volna nekik, hogy a

szigetek megszállása után felkínálják azokat Argentínának. Ekkortájt még nem lehetett tudni, hogyan

fog végződni a háború. A hadszíntereken a németek kimondottan jól álltak, ígéreteiket tehát nem

lehetett fedezetlen csekknek tartani. A hajórajnak nyújtandó támogatásért cserébe felkínálhatták

volna a szigeteket az argentinoknak, akik –természetesen illő fizetségért cserébe- vállalhatták volna a

német cirkálók szén és lőszerellátását, illetve a szükséges nagyjavítások elvégzését. Ez ugyan

ellentétes volt a nemzetközi jog vonatkozó rendelkezéseivel, de az argentinok nem tettek volna mást,

mint amit a kezdetben elvileg semleges Egyesült Államok is tett mindkét világháborúban, vagyis nyílt

támogatásban részesítette a hadviselő felek egyikét.

A történészek kutatásokat végeztek az érintett országok archívumaiban, és egy meglehetősen

különös dologra figyeltek fel. A chilei levéltárakban bőséges anyagot találtak Spee hajórajának

tevékenységéről, diplomáciai jelentéseket, haditengerészeti feljegyzéseket, a hírszerzés beszámolóit,

ésatöbbi. Az argentin levéltárak dokumentumai között viszont egyáltalán semmit nem találtak ebből

az időszakból, ami ezekkel az eseményekkel foglalkozott volna. Ez már csak azért is különös, mert a

68

történtek Argentína közvetlen közelében zajlottak, olyan területeken, melyeken ők is érdekeltek

voltak. A Picton-sziget például, a német hajók utolsó megállója Falkland előtt, közvetlenül a Tűzföld

argentin részének déli partjai előtt fekszik. A szigetre az argentinok szintén igényt tartottak –

sikertelenül, az ma is Chiléhez tartozik-, és a vitatott hovatartozású területeken állandóan argentin

hadihajók járőröztek, a kérdéses időpontban a San Martin és General Pueyrredon cirkálók. A német

hadihajók három napot töltöttek el itt, viszonylag jó időjárási viszonyok között, de az argentin

feljegyzésekben nyoma sincs annak, hogy a nyolc német hajó jelenlétét észrevették volna, ami azért

elég valószínűtlenül hangzik. Ezt a hallgatást minősíthetjük beszédesnek is, bár önmagában persze

semmit nem bizonyít.

A Seydlitz, mely minden bizonnyal a szigetek elfoglalására szánt önkénteseket szállította,

hivatalosan kórházhajóként csatlakozott a hajórajhoz, melyet a hadihajók tisztjei elég különösnek

találtak, hiszen valamennyi német hajó jól felszerelt hajókórházzal rendelkezett. A Seydlitz-et

elkülönítették a kötelék hajóitól, a többiektől külön horgonyzott, és senkit nem engedtek fel a

fedélzetére. A német hajóraj rangidős túlélője, Hans Pochhammer fregattkapitány, a Gneisenau

elsőtisztje, utóbb megemlítette, még őt sem engedték fel a Seydlitzre, amikor egy ízben valamilyen

küldeményt továbbított a hajóra. Az, hogy a hajó német tartalékos katonákat szállított a fedélzetén,

bizonyítottnak tekinthető, mivel ismertek olyan tartalékosok visszaemlékezései, akik később a

Seydlitz fedélzetén érkeztek Argentínába, és kerültek ott internálásba. Spee tehát még saját tisztjei

előtt sem fedte fel szándékait, aminek oka talán az lehetett, hogy diplomáciai szempontból is kényes

vállalkozásba kezdett.

Jóval később, a német haditengerészetnek a falklandi ütközetről készített hivatalos jelentésének

margójára tett megjegyzésében II. Vilmos azt írta: „Rejtély marad, mi késztette Spee-t a Falkland

elleni támadásra.” A megjegyzést nem a nyilvánosságnak szánták, tehát a császár ezek szerint tényleg

nem tudta, mire készült Spee. A német tengernagy lehet, a saját szakállára indította meg a

hadműveletet, és nem egyeztetett feletteseivel. De ha bevonta a berlini Admiralitást, akkor sem

különösebben meglepő, hogy a császárt kihagyták a tervezésből. Vilmos előszeretettel tetszelgett a

nagy hódító napóleoni pózában, valójában azonban a katonai tervezésbe, ha csak lehetett, egyáltalán

nem vonták be. A császár állítólag még a Schlieffen terv részleteit sem ismerte, és a háború elején

fogalma sem volt róla, pontosan hol és hogyan kíván támadni a saját hadserege.

A falklandi hadművelettel kapcsolatban egyébként a német levéltárak állítólag szintén nem sok

felvilágosítást adnak, a kutatók a dokumentumok ugyanolyan meglepő hiányát tapasztalták, mint az

argentinoknál.

És végezetül van még egy, az előzőnél egyszerűbb magyarázat, ami érthetővé teszi a Mera és az

Elinore Woermann különös rakományát. A cementet és a drótkötelet ugyanis nem biztos, hogy parti

erődök építésére használták volna fel. Lehet, hogy Spee cementtel megrakott hajók elsüllyesztésével

kívánta eltorlaszolni Port Stanley kikötőjének bejáratát. Ugyanez az ötlet nagyjából ugyanekkor a

Monarchia egy tartalékos zászlósának, a lembergi születésű Georg Gondosnak is eszébe jutott, aki

egy semleges, török zászló alatt hajózó, cementtel megrakott teherhajó elsüllyesztésével akarta

eltorlaszolni a Szuezi-csatornát. A háború kitörésekor megtették az előkészületeket az akcióra,

azonban az impotens K. und K. vezetésnek fél év sem volt elég arra, hogy kivitelezni tudja az ötletet.

Végül az év végén, Törökország hadba lépése után, ejtették a tervet. Valamivel nagyobb sikerrel

69

jártak az angolok, akik 1918-ban hasonló módon, cementtel megrakott, leselejtezett cirkálók

elsüllyesztésével torlaszolták el az ostendei kikötő csatornáját.

Spee meglehet arra gondolt, hosszú távon úgysem lesz képes megtartani a Falkland-szigeteket,

ezért a szigetek -vagy legalábbis Port Stanley- elfoglalása után használhatatlanná akarta tenni a

támaszpontot. A kikötői létesítmények lerombolása és a raktárak felgyújtása után a kikötő

bejáratánál elsüllyesztett volna néhány cementtel megrakott hajót, melyek mesterséges

sziklazátonyként zárták volna el a bejáratot. A drótköteleket belekeverhették volna a cementbe,

aminek a végeredménye vasbeton lett volna, illetve a kikötő öblének fenekén kifeszítve afféle

hálóként akadályozták volna a hajók mozgását, rátekeredve a hajócsavarokra. (A tartalékosokra

persze ebben az esetben is szükség lett volna, hiszen Port Stanley-t mindenhogyan el kellett foglalni.)

A britek az erősen tagolt partvidékű szigeteken máshol is találhattak volna jó horgonyzóhelyet,

azonban Port Stanley volt a Royal Navy egyetlen, viszonylag jól felszerelt kikötője nemcsak a

Falkland-szigeteken, hanem az egész Dél-Atlanti-óceánon. Tönkretételével tehát a németek hosszú

időre megfosztották volna az angolokat egyetlen támaszpontjuktól, ami nagyban segítette volna őket

a térségben való eredményes tevékenységben.

Függetlenül attól, mi volt a végső szándéka a kikötővel kapcsolatban, Spee minden bizonnyal

hosszabb ideig kívánt itt tartózkodni, ugyanis a Montevideóból induló két teherhajó gépalkatrészeket

is szállított, melyekre feltehetően a cirkálók hajtóműveinek nagyjavításához volt szükség. A németek

tehát alighanem Falklandon akarták elvégezni a fél éve tengeren levő hajók gépein esedékessé vált

karbantartásokat és javításokat is.

Maga Pochhammer, akinek pedig minden bizonnyal nem volt teljes rálátása Spee terveire, a

következőképpen foglalta össze a vállalkozás feltételezett célját: „Lehetőségünk lett volna arra, hogy

nemcsak súlyos károkat okozzunk az ellenségnek, hanem megfosszuk hadműveleti bázisától is, és ő –

Spee- kétségtelenül erre is gondolt. Ha sikerrel járunk, akkor, ha csak ideiglenesen is, de

használhatatlanná tesszük Port Stanley kikötőjét, az angol flotta legfontosabb ellátóközpontját a

környéken. Ha elpusztítjuk az ottani ellátmányt, a szénkészleteket, és a hajók javítására szolgáló

felszereléseket, s végezetül megbénítjuk a sziget nagy rádióállomását, az ellenség kommunikációs

hálózatának egyik legfontosabb elemét, akkor ezzel a fegyverténnyel megszerezhettük volna a teljes

cselekvési szabadságot további hadműveleteink számára.”

A nagyszabású terv megvalósítása komoly sikerekkel kecsegtetett, hiszen Falklandról kiindulva a

német hajók veszélyeztethették volna a gyarmatok -India, Ausztrália, Dél-Afrika- és Nagy-Britannia

közti hajóforgalmat is. Mint már oly sokszor a történelem során, ezúttal is nagyon kevés választotta el

a győzelmet a vereségtől, s ebben az esetben egész pontosan 48 órán múlott, hogy a németek végül

rajtavesztettek. Ha két nappal korábban, december hatodikán érkeznek, még Sturdee flottájának

megérkezése előtt elfoglalhatták volna a szigeteket. Ha pedig két nappal később, december tizedikén

futnak be, már nem találják Falklandon a brit csatacirkálókat, melyekkel Sturdee már kilencedikén el

akarta hagyni Port Stanley-t.

70

Falkland.

A több mint 700, kisebb-nagyobb szigetből álló Falkland-szigeteket 1600-ban fedezte fel egy

holland tengerész. Az első, európaiak által lakott települést 1764-ben alapította a francia

Bougainville, Port Louis néven. A szigeteket a főleg St. Malóból származó francia telepesek

Malouines-szigeteknek nevezték el, állítólag ebből származik a spanyol Malvinas név. Egy évvel

később, 1765-ben, a franciák jelenlétéről nem is tudó John Byron is partra szállt a szigeteken,

melyeket Anglia nevében birtokba vett, és Port Egmont néven szintén alapított egy települést. A

franciák nem látták értelmét, hogy egy ilyen jelentéktelen földdarab hovatartozásáról vitatkozzanak,

ezért Port Louist kiürítve 1766-ban eladták a szerintük az ő tulajdonukban levő szigeteket

Spanyolországnak. Az angolok 1776-ban szintén kiürítették a szigeteket, de azok tulajdonjogáról nem

mondtak le. Innen ered az angolok és a spanyolok -illetve később az argentinok- között máig tartó

vita a szigetek hovatartozásáról.

A britek 1833-ban tértek vissza Falklandra, és a hadihajók ágyúinak fedezete alatt közölték a

meglepett argentin telepesekkel, hogy a mai naptól brit alattvalóknak számítanak. Falkland

kormányzójává pedig kinevezték az egyetlen angol származású telepest, aki ekkoriban a szigeteken

élt.

A szigetek betelepítése a század második felében kezdődött. Elsősorban skót telepesek érkeztek

Falklandra, akik számára nem jelentett különösebb nehézséget az északi Hebridákhoz hasonló

éghajlathoz való alkalmazkodás. Gazdasági szempontból a szigetek nem voltak különösebben

jelentősek –egészen a legutóbbi időkig, a szigetek körül fekvő kőolajmezők felfedezéséig-, viszont

stratégiai szempontból birtoklásuk nagy jelentőséggel bírt, mivel innen jól szemmel lehetett tartani a

dél-atlanti vizeket, különös tekintettel a Horn-fok és a Magellán-szoros hajóforgalmára.

A Royal Navy rövidesen állandó támaszpontot létesített a szigeteken, melynek helyéül a Kelet

Falklandon fekvő Stanley kikötőt választották. A nagyon jól védhető kettős öbölrendszer a sziget

északkeleti részén helyezkedik el. A mintegy két négyzetmérföld területű külső öbölből egy szűk

átjárón keresztül lehet a valamivel kisebb belső öbölbe jutni, melynek déli oldalán terül el a szigetek

egyetlen nagyobb települése, és egyben fővárosa, Port Stanley.

Az angol szempontból a világ végén fekvő, zord éghajlatú Falkland-szigetek teljes lakossága

ekkoriban mintegy kétezer főt számlált, akiknek túlnyomó része a keleti szigeten élt. A szigetek

egyetlen nagyobb települése Port Stanley két utcából álló városkája volt, ahol nagyjából ezer ember

élt, a szigetek teljes lakosságának a fele. A Falkland-szigetek kormányzói feladatait ekkor már tíz éve

Sir William Lamond Allardyce látta el. Az indiai születésű, és korábban a trópusokon szolgáló

Allardyce számára nem kis nehézséget jelenthetett a zord éghajlathoz való akklimatizáció, de

hivatalát kifogástalanul ellátta. A helybeliek egyébként a mindenkori kormányzót egyszerűen csak

úgy emlegették, mint: „A pingvinek királya”.

Cradock hajórajának veresége után a falklandiak biztosak voltak benne, hogy ők lesznek a

németek legközelebbi célpontjai, ezért amennyire lehetőségeikből tellett, megszervezték a város

védelmét. A fegyverfogható férfilakosságból megalakították a helyi milíciát, a partok mentén

figyelőszolgálatot hoztak létre, a kikötő bejáratát pedig házilag, üres hordókból barkácsolt aknákkal

71

zárták el. Egy német támadás esetén felkészültek a város kiürítésére is. A kormányzóságon elégették

a titkos dokumentumokat, a lakosok pedig a kertekben elásták értékeiket. November 13-ától a

védelmet erősítette a Canopus is, melyet a belső kikötőöböl déli oldalán zátonyra futtattak. A hajó

innen tűz alatt tudta tartani a belső kikötőbe és Port Stanley-be vezető szűk átjárót, valamint a

délkeleti szektorban, ahol csak alacsony dombok választották el az öblöt a tengertől, a tenger felé is

tüzelhetett, fedezve ezzel a szigetek errefelé elhelyezkedő rádióállomását is. A hajó előárbocának

árbockosarát kibővítették, és erről a megfigyelőállásról állandóan szemmel tartották a kikötő

bejáratához vezető útvonalakat. A sorhajó és a part között közvetlen telefonvonalat létesítettek,

melyen keresztül rögtön riasztani tudták a kormányzóságot és a milíciát. A Canopus felépítményeit és

kéményeit többszínű álcázófestéssel látták el, hogy minél jobban beleolvadjanak a kikötőt övező

dombok hátterébe. A sorhajó kisebb ágyú közül néhányat leszereltek, és átadtak a partvédelemnek.

Sturdee flottája december hetedikén, a délelőtti órákban érkezett meg a kikötőbe. A tengernagy

nem hitt abban, hogy Spee elhagyja a chilei partokat, és úgy gondolta, a német cirkálók a chilei

szigetek között bujkálva fogják zavarni a brit kereskedelmi hajózást. Éppen ezért a lehető legrövidebb

időt szándékozott csak a szigeteken tölteni, s egy gyors szenelés és karbantartás után már

kilencedikén tovább akart indulni a Horn-fok felé. Megérkezésekor csupán három szénszállító

tartózkodott a kikötőben –köztük a nagy múltú, ekkorra már szénszállító bárkává lefokozott Great

Britain-, s ezekről haladéktalanul megkezdték az Inflexible, a Bristol és a Glasgow széntárolóinak

feltöltését. A Bristol, a Carnarvon és a Cornwall kazánjaiban teljesen kioltották a tüzet, hogy néhány

sürgős javítást elvégezzenek a kazánokon. Az Invincible-nek más problémái voltak, a hajócsavarra

tekeredett kábeltől ugyanis még mindig nem sikerült megszabadulnia, ezért befutás után a búvárok

azonnal nekiálltak eltávolítani ennek maradványait.

A két csatacirkáló, valamint a Carnarvon, Cornwall és Kent cirkálók a külső kikötőben vetettek

horgonyt, míg a két, kisebb merülésű könnyűcirkáló, a Bristol és a Glasgow, a sekélyebb belső

öbölben, Port Stanley városa előtt horgonyzott le. A Macedonia segédcirkáló a kikötő bejárata előtt

őrködött. A hajót másnap reggel a Kentnek kellett volna leváltania.

Bár az angolok ekkor még nem tudtak róla, de december hetedikén este három másik hajó is a

szigetek partjai elé érkezett. A Picton-szigetet előző nap reggelén elhagyó német teherhajók érkeztek

meg, melyek a cirkálók előtt haladva derítették fel a környező vizeket. A hajók sem útközben, sem a

szigetek partjainál nem találkoztak semmilyen ellenséges hajóval, a mögöttük haladó német cirkálók

tehát magukat teljes biztonságban tudva nyomultak előre. A három teherhajó éjszaka érkezett meg

Falklandhoz, és hogy ne riasszák fel a helyőrséget, Port Stanley-től jó 15 mérföldre délre, Port

Pleasant előtt vetettek horgonyt. Ha kicsit tovább mennek, hogy felderítsék a kikötőt, idejében

figyelmeztethették volna Spee hajóit, de minden bizonnyal parancsuk volt rá, hogy ne hívják fel

magukra a figyelmet.

914 december nyolcadikán reggel szokatlanul jó időre ébredtek Falklandon. A kristálytiszta idő és

a ragyogó napsütés merőben szokatlan volt errefelé az évnek ebben az időszakában, amikor

rendszerint viharos szél, és eső vagy havazás volt a megszokott. Az öbölben álló hadihajók hajnalban

ismét megkezdték a szénfelvételt. Az Inflexible csatacirkálón folytatták az előző nap félbehagyott

szenelést, az Invincible és a Carnarvon cirkáló pedig ekkor kezdte meg tárolói feltöltését. A Kenten

72

felfűtötték a kazánokat és megkezdték a kifutás előkészítését, hogy a terveknek megfelelően reggel

nyolckor felváltsák a kikötő bejárata előtt járőröző Macedoniát.

Hajnalban a fővárostól délre, a Port Pleasant lábánál fekvő tanya gazdájának felesége, bizonyos

Mrs. Felton, szokásához híven felküldte két cselédjét a hegy tetejére, hogy tartsák szemmel a tengert,

és jelentsék, ha valami szokatlant látnak. A cselédeknek ezúttal nem kellett sokáig fagyoskodniuk a

huzatos hegytetőn. Ahogy a kora reggeli órákban kivilágosodott, füstfelhőt vettek észre a déli

láthatár peremén, ahol nem sokkal később két hadihajó körvonalai bontakoztak ki a reggeli párából.

Érdekes módon csak ezt követően vették észre, hogy a hegy lábánál elterelő öbölben három másik

hajó horgonyoz, melyek a hadihajók feltűnésekor maguk is kifutottak az öbölből.

A tanyát telefonvonal kötötte össze a várossal, így Mrs. Felton azonnal továbbítani tudta a hírt.

Nagyjából ugyanakkor, vagyis nem sokkal fél nyolc után, amikor a telefonhívás befutott Port Stanley-

be, a város déli határán fekvő, mintegy 140 méter magas Sapper Hill tetején elhelyezett őrszem is

észrevette a füstfelhőt, amit pár perccel később már a Canopus árbockosarában gubbasztó

megfigyelő is látott. A távcsöveken keresztül rövidesen két hadihajót pillantottak meg, melyek

mögött azonban nem sokkal később újabb füstoszlopok tűntek fel.

A zászlóshajót, az Invincible-t, teljesen beburkolta a szénpor felhője, s a hajóról láthatóan nem

vették észre a Canopus zászlójelzéseit –a rádiótilalom még érvényben volt-, ezért öt perccel nyolc

előtt a Glasgow leadott ágyúiból egy figyelmeztető lövést. A brit hadihajókon egyébként nem okozott

nagy felfordulást az ismeretlen hajók feltűnéséről szóló jelentés, a legénység ugyanis többnyire azt

hitte, erősítésként a Csendes-óceánról érkező japán cirkálók közelednek a szigethez. A hajókon

folytatták a megkezdett szenelést, illetve nyugodtan reggelihez ültek.

Az álmos reggeli hangulatnak csak akkor szakadt hirtelen vége, mikor negyed kilenckor a

zászlóshajó jelezte: „Azonnali gőzfejlesztés. Jelenteni, ha készen állnak.” Nem sokkal később egy

újabb, a brit flotta dicső hagyományaiban oly gyakran megjelenő tradicionális jelzés egyértelművé

tette a helyzetet: ”Ellenség a láthatáron!” (Enemy in sight.)

A hajókon hirtelen nagy sürgés forgás kezdődött. A szenelést félbeszakították, a teherhajók pedig

gyorsan eltávolodtak a hadihajóktól. A kazánházakban megfeszített, kemény munka kezdődött. A

fűtők ahogy csak bírták, lapátolták a szenet a kazánokba, hogy minél gyorsabban elérjék a kifutáshoz

szükséges gőznyomást. A Kent-nek nem voltak ilyen problémái, mivel a cirkáló már amúgy is éppen a

kifutáshoz készülődött, hogy felváltsa a Macedoniát. A Bristolon viszont előző nap teljesen kioltották

a tüzeket, és már nekiálltak a kazánok tisztításának is. A cirkáló így végül csak a többiek mögött

jócskán lemaradva tudta elhagyni a kikötőt. Hasonló helyzetben volt a Cornwall is, melyen a riadó

elhangzásakor épp a hajtóművek karbantartását végezték. A bal oldali gőzgép alacsony nyomású

hengerének tetejét már leszerelték, és most az egész gépészbrigád lázas tempóban dolgozott rajta,

hogy gyorsan újra összerakják a gépet. Megfeszített munkájuknak köszönhetően a cirkáló végül

képes volt a többiekkel együtt elhagyni a kikötőt, s két és fél órával a riadó elhangzása után már húsz

csomóval volt képes haladni, ami lehetővé tette, hogy lépést tartson a többiekkel, és később részt

vegyen a végső leszámolásban.

73

Sturdee, miután leadatta a gőz fejlesztésére felszólító jelzését, a legszebb brit hagyományok

szellemében tisztjeivel együtt nyugodtan levonult az étkezőbe reggelizni. A hajók fedélzetét közben

amennyire lehetett, gyorsan megtisztították a szénportól, és mihelyt a kazánokban elérték a

megfelelő gőznyomást, megkezdték a kifutást.

A közeledő két hajó a Gneisenau és a Nürnberg volt. Mintegy 10-12 mérföldre mögöttük, tőlük

délkeletre, közeledett a szigetek felé a kötelék többi hajója, a Scharnhorst, a Dresden és a Leipzig. A

három teherhajó horgonyzóhelyét elhagyva nyilván a kötelék mögé próbált volna besorolni.

A Gneisenau és a Nürnberg jól láthatóan nem a kikötő bejárata felé közeledett, hanem az attól

délre fekvő partokhoz, az úgynevezett Hookers Point-hoz, ahol a szigetek rádióállomása is volt. Az

angol megfigyelők szerint a Gnesenau fedélzetén szokatlanul sok tengerész tartózkodott, és úgy

gondolták, a két első hajó feladata feltehetően az volt, hogy ágyútűzzel, és egy kisebb különítményt

partra téve, lerombolják az állomást. A mögöttük haladó többi cirkáló ezt követően nyilván a kikötő

ellen intézett volna támadást.

Valószínűleg tényleg valami hasonló volt a németek szándéka. A Gneisenau-nak amúgy is

létszámfeleslege volt, hiszen Valparaisóban tartalékosokat is vett fel, ezen kívül a Titania legénysége

is a páncéloscirkálóra szállt át. A németeknek tehát nem jelenthetett volna különösebb gondot, hogy

a cirkáló legénységéből egy kisebb különítményt állítsanak össze, mely partra szállva elfoglalta volna

a szigetek rádióállomását. A németek terve azon alapult, hogy a szigeteken nem állomásozik sem

komolyabb szárazföldi, sem pedig tengeri erő. Arra számítottak, hogy a Canopust esetleg a kikötőben

találják, de az öreg sorhajótól nem tartottak különösebben.

A Canopus megfigyelői az árbockosárból nyomon követték a két német hajó közeledését, és

folyamatosan jelentették a lőelemeket a tűzvezető állásnak. A sorhajó parancsnoka arra várt, hogy a

németek elég közel kerüljenek, azonban nem sokkal kilenc óra után a két ellenséges hajó egy éles

fordulattal váratlanul északkeleti irányba fordult, és távolodni kezdett a partoktól. Látva, hogy az

ellenség nem fog közelebb jönni, a sorhajó parancsnoka, Grant kapitány, kiadta a tűzparancsot.

09.20-kor a Canopus első lövegtornyának 305 mm-es ágyúi nagyjából 12 ezer méteres távolságról

leadták az ütközet első lövéseit.

74

A viszonylag nagy távolság és a gyakorlatlan tüzérek dacára a Canopus egész pontosan tüzelt. Egy

gránátja a hátsó kémény közelében eltalálta a Gneisenau-t, bár nagy károkat nem okozott. Az angol

megfigyelők a Nürnbergen is jelentettek egy találatot, de ezt később nem erősítették meg. A német

hajók közben felvonták a hadilobogót, és délkelet felé kanyarodva igyekeztek vissza a főerők felé

A német hajók váratlan elfordulását egyesek azzal magyarázzák, a két cirkáló távolabb akart

kerülni a Canopus ágyúitól, másrészt pedig ekkor vették észre a kikötőt éppen elhagyó Kent-et, és

meg akarták támadni az angol hajót. Azonban az, hogy a németek a parancs ellenére felhagynak a

kijelölt célpont elleni támadással, és egy számukra semmilyen közvetlen veszélyt nem jelentő

ellenséges hajó ellen indulnak, mely nagyjából húsz percen belül amúgy is bekerült volna a

Scharnhorst ágyúinak lőtávolságába, egész valószínűtlenül hangzik. Ha pedig ki akarták volna kerülni

a Canopus lövedékeit, nem távolodniuk kellett volna a partoktól, hanem éppen ellenkezőleg,

közelebb menni hozzájuk, hogy a dombok takarásába kerüljenek. A fordulat valódi oka igazából az

volt, hogy a Gneisenau előárbocának kosarában ülő megfigyelők ekkor vették észre a kikötőt takaró

dombok fölé magasodó tripod árbocokat. Ilyen árbocok pedig csak a dreadnoughtokon és a

csatacirkálókon voltak.

A hír borzalmas megrázkódtatást jelentett a német hajók parancsnoki hídjain állóknak, ahogy az

egyik tiszt később fogalmazott: „Próbáltuk nem elhinni”. A Canopusra számítottak, azt is

elképzelhetőnek tartották, hogy néhány cirkáló is lesz a kikötőben, de senki nem gondolta, hogy a

britek képesek lesznek csatacirkálókat küldeni a szigetekre úgy, hogy a németek erről nem szereznek

tudomást. Mikor megerősítették, hogy nagy hadihajók tartózkodnak a kikötőben, a Gneisenau

parancsnoka, Otto Maerker sorhajókapitány, reflexből cselekedve azonnal hátraarcot csinált, és

menekülni próbálva teljes sebességgel távolodni kezdett a szigettől, miközben figyelmeztette a

veszélyre a többi német hajót is, melyek éppen Port Stanley felé közeledtek.

75

A németek ezzel szörnyű hibát követtek el. A brit hajók fölényes sebessége miatt a harcot

sehogyan sem kerülhették el, márpedig egyetlen esélyük ezek ellen a hajók ellen éppen az lett volna,

ha sikerül kis lőtávolságra megközelíteni őket, ahol már saját, kisebb kaliberű ágyúik is hatásosan

tüzelhetnek. A nyílt tengeren erre semmiképp nem lett volna módjuk, hiszen a két angol hajó

sebessége -a hivatalosan megadott 25 csomóval szemben- elérte a 26,5 csomót is, míg a német

páncéloscirkálók legfeljebb 22,5 csomóra voltak képesek. (Egyes források szerint próbajáratain az

Invincible elérte a 28 csomós sebességet is.) A tengeren tehát a brit hajók választhatták meg nemcsak

az ütközet helyét, hanem a lőtávolságot is. Az, hogy a kikötőben érték a két csatacirkálót, remek

lehetőség lett volna arra, hogy egy azonnali, gyors támadással még horgonyon, vagy éppen kifutás

közben, a kikötő bejárata előtt támadják meg a brit hajókat, olyan távolságról, ahonnan a német 21

cm-es ágyúk is hatásosan tüzelhettek volna. A helyzet ugyanis az volt, hogy az angol csatacirkálók

páncélzata valójában gyengébb volt, mint a német páncéloscirkálóké. A fő páncélöv mindkét esetben

152 mm vastag volt, de a német hajókon nagyobb területet védett, mint az angolokon. Ha sikerül kis

távolságra megközelíteni az angol csatacirkálókat, a német lövegek minden gond nélkül képesek

lettek volna leküzdeni azok páncélzatát. A német 21 cm-es gránátok páncélátütő képességéről nem

találtam adatokat, de feltételezve, hogy az nagyjából megfelelt a hasonló kaliberű angol és amerikai

lövedékeknek, a brit csatacirkálók oldalpáncélzatát nagyjából hétezer méter alatti távolságokon

lehettek képesek átütni. Tízezer méter távolságról viszont már csak 12 cm-es KC acélt küzdhettek le,

a brit hajók tehát ilyen távolságon már sérthetetlenek voltak a német cirkálók számára. Ugyanezen a

tízezer méteres távolságon viszont az angol 305 mm-es ágyúk lövedékei simán átvitték még a 25 cm

vastag páncéllemezeket is.

Maerker tudhatta, ha ezek a hajók kijutnak a kikötőből, nekik mindenképpen befellegzett. Azonnal

a kikötő bejárata felé kellett volna fordulnia, amit húsz perc alatt elérhetett volna, és közvetlen

közelről megtámadni a brit hajókat, amikor azok éppen a szűk kikötőbejáraton erőlködnek kifelé. Ez

természetesen a biztos öngyilkossággal lett volna egyenlő, de egy ideig feltartotta volna a briteket, és

ez alatt a német kötelék többi hajója egérutat nyerhetett volna. Ezen kívül kis lőtávolságról a német

ágyúk legalábbis súlyos károkat okozhattak volna az angol hajókban, és ha netán sikerül valamelyik

cirkálót elsüllyeszteni a kikötőcsatornában, a többi hajó hosszú időre beragadt volna a kikötőbe.

Pochhammer utóbb azt állította, mikor észrevették a brit hajókat, ő rögtön mondta

parancsnokának, hogy két lehetőségük van, a menekülés, vagy az azonnali támadás. Maerker az

előbbi mellett döntött, a német hagyományoknak megfelelően. Nagyon rossz néven persze ezt nem

lehet venni tőle. Nyilván tudatában volt annak, hogy a támadás, a bizonytalan eredményekért

cserébe, a biztos pusztulást jelentené hajója számára. Alighanem abban bízott, több órába fog telni,

mire az angol hajók felfűtik kazánjaikat és kikecmeregnek a kikötőből, s ezalatt kis szerencsével

behozhatatlan előnyre tehetnek szert. A németek talán azt is tudták, hogy az időjárási viszonyok

romlása várható, s bíztak benne, hogy a közelgő zivatarzóna fedezete alatt el tudnak menekülni az

ellenség elől.

76

Maerkernek néhány perce volt arra, hogy a válsághelyzetben döntsön, és ahogy az ilyen

esetekben oly gyakran előfordul, rosszul döntött. A németek megint úgy időzítették a támadásukat,

hogy fényes nappal közelítettek meg a célpontot, amikor, akárcsak Tahitinál, az ellenség már

messziről észrevette közeledésüket, és elég ideje volt arra, hogy felkészüljön a harcra. Mikor a

németek észrevették az ellenséges hajókat, azok kazánjait már javában fűtötték fel, és -a Bristol

kivételével- egy órán belül képesek voltak elhagyni a kikötőt. Ha Spee éjszaka, vagy legalábbis kora

hajnalban támad, akkor ahogy mondani szokás, a támadás letolt gatyával érhette volna az egész

kikötőt. Így viszont az ellenség már felkészülten várta őket, és képes volt azonnal reagálni. Maerker

ezt láthatta volna, és azt is, egy-két óra nem lesz elég ahhoz, hogy behozhatatlan előnyhöz jussanak.

Az angol könnyűcirkálók rájuk tapadtak volna, és mindaddig követték volna őket, amíg a csatacirkálók

-legjobb esetben is 12 órán belül, tehát még sötétedés előtt- utol nem érik a menekülő német

hajókat. Maerker és Spee azonban a német flottában szokásos tradíció szerint cselekedett. A brit

haditengerészet félelmetes hírneve ezúttal is megtette a magáét, s mint máskor, a németek ezúttal is

megfutottak Royal Navy glóriája elől.

Nem tudom, pontosan miért és milyen összefüggésben tanítják -állítólag- Horthy otrantói akcióját

az angol tengerészeti akadémián, de szerintem alighanem a németek falklandi taktikájának pozitív

ellenpéldájaként emlegethetik. Mikor a tengerzár elleni támadásról visszatérőben az o-m. cirkálókat

az üldöző antant cirkálók utolérték, Horthy füstfüggönyt fejlesztett, de nem azért, mert menekülni

akart –bár Spee-vel ellentétben ő ezt megtehette volna-, hanem azért, hogy közelebb kerüljön az

ellenséges hajókhoz. Mikor az angol cirkálók látták, hogy az ellenség eltűnik a füstfelhő mögött,

természetesen arra gondoltak, hogy annak védelme alatt azok menekülni próbálnak, így ők is a füst

felé fordultak, hogy ne szakadjanak le az ellenségtől. Nem kis meglepetésükre azonban az o-m.

cirkálók váratlanul ismét előbukkantak a füst mögül, méghozzá továbbra is tartva eredeti irányukat.

Horthy ugyanis nem menekült, hanem a füst mögött leírt egy kört, és aztán visszatért eredeti

pozíciójába. Ezzel a manőverrel sikerült olyan közel kerülnie a 15 cm-es ágyúkkal felszerelt angol

cirkálókhoz, ahonnan már ő is eredményesen használhatta hajóinak kisebb kaliberű, 10 cm-es

lövegeit, melyekkel addig nagy távolságról hiába puffogtatott az ellenség felé.

A németeknek szintén a kis távolságból vívott tűzharc volt az egyetlen esélyük arra, hogy

eredményt érjenek el a tűzfölényben levő ellenséges hajókkal szemben. Maerker elpuskázta ezt a

lehetőséget, és Spee sem bírálta felül beosztottja döntését, hanem a Gneisenaut követve szintén

menekülni próbált. Az első és legnagyobb hibát talán Maerker követte el, de Spee-nek még meg lett

volna a lehetősége arra, hogy visszafordítsa a Gneisenaut, és két páncéloscirkálójával megtámadja az

éppen kifutó angol hajókat. Mivel a tengernagy jóval távolabb volt, valószínűleg már csak akkor ért

volna Port Stanley elé, amikor a brit hajók már elhagyták a kikötőt, ám a szigettel a hátuk mögött

azok még így sem tudtak volna kitérni a németek elől, akik a partnak nekiszorítva az ellenséget, kis

távolságra közelíthették volna meg őket, s talán még torpedóikat is használhatták volna. Az ütközet

végkimenetele természetesen így sem lett volna kérdéses, ám a németek számára biztosan nem

olyan egyoldalú vereséggel végződött volna, mint ahogy később történt. Mialatt pedig a két

páncéloscirkáló leköti az ellenséget, a német könnyűcirkálók egérutat tudtak volna nyerni. Spee

néhány óra múlva pontosan ezzel próbálkozott, ám már a nyílt tengeren, ahol már a sebességi

fölényben levő angol hadihajók döntötték el, milyen távolságról kívánnak harcolni.

77

A brit hadihajók közül elsőként a már amúgy is kifutásra készülő Kent hagyta el a kikötőt, nem

sokkal kilenc óra előtt. A cirkáló parancsot kapott Sturdee-tól, hogy a Macedoniával együtt maradjon

a kikötő előtt, és amíg a többiek nem csatlakoznak hozzá, szorítkozzon a megfigyelésre. A Glasgow

háromnegyed tíz körül ért ki a tengerre. A két másik cirkáló és a csatacirkálók ekkor mozdultak meg,

és indultak kifelé. Először a Carnarvon hagyta el a kikötőt, utána az Inflexible, az Invincible, végül a

Cornwall. A hajók fél tizenegy körül értek ki a nyílt tengerre, ahol tisztán láthatták a tőlük 12-13

mérföld távolságban, délkelet felé menekülő német hajókat.

Az ütközet ezzel tulajdonképpen el is dőlt, még mielőtt a harcoló felek egyetlen lövést leadtak

volna. Sturdee sem gondolhatta ezt másként, mert rögtön a kifutás után leadatta azt a jelzést, melyet

általában a csata legvégén, a már menekülő ellenség üldözésekor szoktak leadni: „Általános üldözés.”

(General chasing.) A kristálytiszta időben, húsz mérföldes látótávolság mellett a németeknek nem

volt hová menekülni a náluk gyorsabb angol hajók elől. A két flotta tűzerejének

összehasonlítgatásába pedig ebben az esetben nem is érdemes belemenni. Nyolc 305 mm-es

ágyújának három tonna lövedéksúlyú oldalsortüzével bármelyik angol csatacirkáló egymaga csaknem

kétszer akkora tűzerőt képviselt, mint Spee összes hajója együttvéve.

Nyilván Sturdee-nak sem voltak kételyei az ütközet kimenetele felől, mert negyed tizenkettőkor

csökkentette az addig 25 csomóval haladó csatacirkálók sebességét, és bő egy órán át ráérős, húsz

csomós sebességgel követte csak a német hajókat, hogy három páncéloscirkálója, a Kent, a Cornwall

és a Carnarvon, melyek régebbi építésű gépei a többieknél lassabban voltak képesek elérni a hajók

maximális sebességét, fel tudjon zárkózni a kötelékhez. A tengernagy az elöl haladó Glasgow-nak is

utasítást küldött, ne távolodjon el három mérföldnél távolabb a köteléktől, nehogy a németek

lerohanják a túlzottan előre merészkedő hajót. Az ellenségnek így módja volt ugyan valamelyest

növelni a köztük levő távolságot, emiatt azonban Sturdee nem aggódott túlzottan, hiszen tudta,

csupán öt mérföld távolságot kell ledolgoznia ahhoz, hogy az ekkor 13 mérföldre levő ellenség

bekerüljön a csatacirkálók harminc és feleseinek lőtávolába. A tengernagy fél tizenkettő után

engedélyezte, hogy a legénység ebédhez üljön, és maga is nyugodtan levonult a tiszti étkezdébe.

A Bristol, melynek éppen a kazánjait javították, mikor a németek feltűntek a kikötő előtt, csak egy

órás késéssel volt képes követni a többieket. A cirkálóra kifutás közben érkezett meg az értesítés,

hogy három, feltehetően ellenséges szállítóhajót észleltek Port Pleasant előtt. Az információt azonnal

továbbították Sturdee-nak, aki a Bristolt és a Macedoniát rögtön a megadott térség felé irányította,

próbálják meg elfogni a német teherhajókat.

78

Sturdee-t utóbb kritizálták néhányan, miért csökkentette hajói sebességét, ahelyett hogy gyors

csatacirkálóival azonnal lecsapott volna az ellenségre. A tengernagy azonban tartott attól, hogy ha

két hajójával nagyon előrefut, a német könnyűcirkálók egérutat nyerhetnek a lemaradt angol cirkálók

elől, mialatt az ő két csatacirkálóját a két német páncéloscirkáló leköti. Amúgy valóban nehezen

érthető, Spee miért nem rendelte el már ekkor kötelékének a szétszóródást, és tartotta cirkálóit még

jó darabig a 22,5 csomóval haladni képes páncéloscirkálók mellett. A 24-25 csomóra képes német

cirkálók ekkor még alighanem képesek lehettek volna a még viszonylag távol levő angol cirkálók elől

elmenekülni, és azok sötétedésig nem lettek volna képesek ledolgozni a köztük levő távolságot. Spee

azonban egészen addig együtt tartotta hajóit, amíg az angolok tüzet nem nyitottak rá. Ekkor viszont

az üldöző hajók már annyira megközelítették őket, hogy a német cirkálók már nem voltak képesek

elmenekülni előlük. A német tengernagyot valószínűleg megtévesztette, amikor Sturdee 11.20-kor

csökkentette kötelékének sebességét, és azt hitte, az angol cirkálók nem képesek nagyobb

sebességre, a csatacirkálók pedig nem akarnak megválni fedezetüktől. Akárhogy is történt, Spee ezzel

újabb hibát követett el.

A német tengernagy a menekülés közben nyilván visszaemlékezett a néhány nappal korábban

megtartott haditanácsra, melyen Pochhammer szerint a Nürnberg parancsnoka, Von Schönberg

kivételével minden cirkálókapitány ellenezte a vállalkozást. Spee most bűnbánóan jelezte a

Gneisenaura, Maerkernek: „Úgy látszik, mégis maguknak volt igazuk.”

79

12.20-kor, miután végeztek az ebéddel, Sturdee úgy döntött, ideje végre lezárni az ügyet, és

csatacirkálói sebességét a gyakorlati maximumra, 26,5 csomóra növelte. A két fél közti távolság ettől

kezdve már gyorsan csökkent, és háromnegyed egykor az angol tengernagy engedélyezte hajóinak,

hogy tüzet nyissanak, mihelyt az ellenség ágyúik lőtávolába ér.

Elsőként az Inflexible nyitott tüzet az elülső lövegtornyából, öt perccel egy óra előtt, majd rögtön

ezután megszólaltak az Invincible ágyúi is. A két csatacirkáló a hozzájuk legközelebb eső német

hajóra, a Leipzig-re tüzelt, a 305 mm-es ágyúk lőtávolságának széléről, mintegy 14,5 km-es

távolságról. (Időnként 21 km-es lőtávolságról lehet olvasni, azt hiszem valamelyik cikkben én is

megemlítettem ezt. Valójában azonban a kis maximális csőemelkedésű brit lövegek legnagyobb

lőtávolsága mindössze 15.040 méter volt, amit valamelyest még a 21 cm-es német ágyúk is

felülmúltak. 1915 után a mindössze 13,5 fokos csőemelkedési szöget a tornyok módosításával 16

80

fokra növelték, amivel azonban csak csekély mértékben, nagyjából 1500 méterrel sikerült megnövelni

a legnagyobb lőtávolságot.)

A német hajók rendezetlen összevisszaságban menekültek délkelet felé. Elöl a Dresden haladt,

kicsit mögötte lemaradva, a cirkálótól balra, majdnem egy vonalban egymás mellett a Scharnhorst, a

Gneisenau, és a Nürnberg. A Dresden mögött, a köteléktől kissé elmaradva a leglassabb hajó, a

Leipzig igyekezett a többiek után.

A brit csatacirkálók az előttük levő német hajókra csak elülső lövegtornyaikból, és a jobb oldali Q

toronyból tudtak tüzelni. A nagy távolság miatt viszonylag lassú tempóban tüzeltek, hogy ne

pazarolják feleslegesen a lőszert. A távolság ellenére azonban a brit ágyúk egész pontosan lőttek.

Közvetlen találatot ugyan még nem értek el, de többször is villába fogták a két hátul haladó német

cirkálót, a Leipzig-et és a Nürnberg-et. A felcsapódó, hatvan méter magas vízoszlopok sokszor

teljesen eltakarták az ellenséges hajókat, tovább nehezítve az angolok számára a célzást.

Az angol cirkálók, a Glasgow-t kivéve, némileg lemaradtak a náluk gyorsabb csatacirkálók mögött,

és legénységük most egy darabig páholyból figyelhette az ütközetet. Ahogy a Cornwall egyik tisztje

utóbb leírta: „Képzeljék el a ragyogó napsütést a felhőtlen égen, a nyugodt, lágyan hullámzó tengert,

melyben hajónk 23 csomónál is nagyobb sebességgel száguldott előre. Az emberek tolongtak a

tornyok tetején, és minden elérhető szegletben, mintha csak a Crystal Palace egymás feletti

páholyaiból néznék a kupamérkőzést. A látvány gyönyörű volt. A nagy hajók hatalmas hullámokat

verve rohantak előre. Ágyúik fényes villanásait a kordit sűrű, barna füstfelhője követte, és jól

látszottak a lövedékek által felvert hatalmas vízoszlopok is.”

Bár a britek egyelőre nem értek el találatot, a németek számára végre nyilvánvalóvá vált, hogy a

két csatacirkáló elől nem képesek elmenekülni. Húsz perccel egy óra után Spee drasztikus lépésre

szánta el magát. Jelzést adott le hajóinak: „A páncéloscirkálókkal feltartom az ellenséget, ameddig

csak tudom. A könnyűcirkálók szóródjanak szét, és meneküljenek, ha lehetséges.” Ezt követően a két

páncéloscirkálóval nyolcvan fokkal balra, kelet felé fordult, keresztbe fordulva az őt üldöző angol

hajók előtt. Az addig egymás mellett haladó két hajó most egymás mögé, csatasorba állt fel, az élen a

zászlóshajóval a Scharnhorst-al. Fél kettőkor a német hajók is tüzet nyitottak, mintegy 12 ezer

méteres távolságról.

Senkinek nem lehettek kétségei afelől, hogy ez a kétségbeesett lépés a biztos pusztulást jelenti a

két német hajó számára. Nyilvánvalóan ezt Spee is teljesen tisztán látta, ám úgy vélte, két

páncéloscirkálója feláldozásával lehetővé teszi gyors könnyűcirkálói számára a menekülést. Láthatta,

elmenekülni nem tud, ha pedig halad tovább az eredeti irányba, a britek egyenként lövik szét hajóit,

olyan távolságból, ahonnan ők maguk nem képesek kárt okozni az ellenségnek. A megadás szóba sem

jöhetett, a német katonai szellemmel ez teljesen ellentétes lett volna. Spee a tisztes germán

hagyományok szerint vállalta a reménytelen harcot, abban bízva, amíg afféle tengeri Leonidaszként

feltartóztatja a fölényes túlerőben levő ellenséget, addig többi cirkálója képes lesz megszökni

üldözőik elől, és később folytathatják eredeti küldetésüket, az ellenséges kereskedelmi hajózás elleni

háborút.

Esztelen öngyilkosság vagy hősi önfeláldozás, döntse el mindenki tetszése szerint. Annyit talán

érdemes figyelembe venni, hogy a szárazföldi tábornokokkal ellentétben a tengernagyok nem a front

81

mögött, kényelmes és biztonságos fedezékekből irányították haderejüket, hanem közvetlenül az első

vonalból vezényeltek. Mondhatjuk úgy is, ők nem küldték, hanem vezették katonáikat a harcba, és

zászlóshajójuk parancsnoki hídján állva jobban ki voltak téve az ellenséges tűznek, mint a legtöbb

matrózuk. Spee tehát úgy vállalta a reménytelen harcot, hogy saját sorsa felől se lehettek kételyei, és

úgy vezette a biztos pusztulásba páncéloscirkálóit, hogy azok fedélzetén fia, Heinrich is ott szolgált. A

tengernagy klasszikus római hősregékre emlékeztető döntése tehát azért még a cinikus lelkek

körében is némi tiszteletre tarthat számot.

A döntés tiszteletreméltó önfeláldozás volt ugyan, de haszna már nem sok volt. Spee-nek három

órával korábban kellett volna meghoznia ezt a döntést, amikor még volt rá esélye, hogy olyan

feltételeket tud ráerőltetni ellenfeleire, melyek lehetővé teszik, hogy legalábbis esélye legyen komoly

károkat okozni az ellenségnek, és számottevő ideig feltartóztatni azok előrenyomulását. A német

tengernagy azonban, emberileg teljesen érthető módon, halogatta a végzetes döntés meghozatalát,

és a végsőkig reménykedett abban, hogy sikerülhet megszökniük üldözőik elől. Csak mikor már a

legkisebb remény sem volt erre, szánta el magát a végső megoldásra, erre a kétségbeesett kamikaze

akcióra.

Az ellenség manőverét látva Sturdee szintén elfordult balra, és két csatacirkálóját csatasorba

állítva a németekkel párhuzamosan haladt tovább keleti irányba, 24 csomós sebességgel. Ugyanekkor

viszont három cirkálóját, a Kent-et, a Cornwall-t és a Glasgow-t, utasította, vegyék üldözőbe a német

könnyűcirkálókat, melyek a páncéloscirkálóktól elszakadva dél felé fordultak, és a tőlük telhető

legnagyobb sebességgel igyekeztek menekülni az angolok elől.

A negyedik brit cirkálónak, az öreg Carnarvon-nak, esélye sem volt arra, hogy utolérje a német

hajókat, ezért Sturdee utasítására a csatacirkálók mellett maradt. A legfeljebb 22 csomós sebességre

képes Carnarvon a köteléktől erősen lemaradva igyekezett utolérni a többi hajót.

A fordulást követően az egymással nagyjából párhuzamosan haladó hajók teljes oldalsortüzeket

tudtak leadni egymásra. A németek használhatták hajóik 12 darab 21 cm-es ágyúját, és igyekeztek

elég közel férkőzni az angolokhoz ahhoz, hogy a 15 cm-es lövegeiket is be tudják vetni. Ezt a britek,

nyilván szándékukon kívül, lehetővé is tették nekik, ugyanis valamivel kisebb szögben fordultak el,

mint a német hajók, a két kötelék tehát nem teljesen párhuzamosan, hanem egymáshoz lassan

közelítő, konvergáló irányba haladt. A távolság csökkeni kezdett, egészen tízezer méterre, sőt egy

rövid ideig az alá is. Ezen a lőtávolságon a német tüzérek már elemükben érezték magukat, és még

egyszer megmutatták, hogy nem véletlenül nyerték el a császár kupáját. A két német cirkáló főleg az

angol zászlóshajóra, az Invincible-re tüzelt, melyet háromnegyed kettőkor ért az első találat, majd ezt

követően a becsapódások száma a lőtávolság csökkenésével egyenes arányban növekedett. A német

gránátok jókora fedélzeti károkat csináltak, ám nem tudtak súlyosabb sérüléseket okozni az angol

hajónak. Nem annak erős páncélzata miatt, ahogy azt sok helyen olvasni lehet, hanem mert a kisebb

kaliberű német gránátok ilyen távolságból képtelenek voltak leküzdeni a brit hajók kategóriájukhoz

képest valójában elég gyengécske páncélzatát, és csak a páncélozatlan részekben voltak képesek

sérüléseket okozni. Ugyanekkor viszont az angol 305 mm-es lövedékek könnyedén áttörték a német

páncéloscirkálóknak nagyjából az angol csatacirkálókéval megegyező vastagságú páncéllemezeit.

82

A brit csatacirkálók elvileg képesek voltak a teljes, nyolc ágyús oldalsortüzekre is, mivel a hajók

szárnytornyai közül az ellenséggel ellentétes oldalon levőt is át lehetett fordítani a másik oldalra,

tehát a bal oldali torony, ha kis szögben is, de tüzelhetett jobb felé is. A gyakorlatban viszont ezzel a

lehetőséggel nem szoktak élni, mivel a fedélzet felett átlövő torony ágyúinak légnyomása komoly

károkat szokott okozni a felépítményekben és a fedélzeti szerelvényekben. A csatacirkálók

valószínűleg Falklandnál is csak hatágyús sortüzeket adtak le, ami a német hajók ellen bőven elég

volt. A két angol hajó a sorban nekik megfelelő helyen haladó német cirkálóra tüzelt, az Invincible a

Scharnhorstra, az Inflexible a Gneisenaura. A brit tüzérek sem céloztak rosszul, mindkét német hajón

biztos találatokat értek el. A Gneisenau túlélői szerint a cirkálót az ütközetnek ebben a szakaszában

három találat érte, ami legalább ötven embert megölt vagy megsebesített a hajó legénységéből.

A becsapódások növekvő száma közben ráébresztette a briteket, hogy csökken a távolság köztük

és a németek között. Háromnegyed kettő körül Sturdee ezért még jobban elfordult balra, hogy a neki

kedvezőbb nagy lőtávolságra húzódjon vissza. A németek nem követték a manővert, hanem sűrűn

cikkcakkolva az eredeti irányban haladtak tovább, ami azzal járt, hogy a két fél közötti távolság most

meg gyorsan növekedni kezdett. Két órakor a két köteléket már 15 km választotta el egymástól, s a

németek megint kikerültek az angol ágyúk lőtávolságából. Most ismét csökkenteni kellett a

távolságot, ezért az angolok majdnem kilencven fokkal jobbra kanyarodtak, egyenesen a német hajók

felé.

emek alkalom látszott kínálkozni arra, hogy a németek eredeti irányukat tartva, vagy éppen

egyenesen az angolok felé fordulva, ismét gyorsan csökkentsék a kettejük közti távolságot, hogy a

saját lövegeik számára kedvezőbb, tízezer méter alatti lőtávolságról vegyék fel a harcot az

ellenséggel, méghozzá azok útirányát keresztezve, vagyis a T szárába fogva őket.

Spee azonban ehelyett szintén elfordult, először délkeletnek, majd pár perccel később délnek,

teljes gőzzel igyekezve távolodni az ellenségtől. A német tengernagy egyértelműen az időhúzásra

játszott, s nyilván úgy gondolta, egy lendületes támadással esetleg tudna némi kárt okozni az

ellenségben, de ezzel végeredményben csak egy dicsőséges, de gyors vereséggé rövidítené le az

ütközetet, afféle tengeri balaklavai rohammá változatva azt. Az ő érdeke ezzel szemben az volt, hogy

minél tovább feltartsa a brit hajókat, lehetőséget adva ezzel saját könnyűcirkálóinak a menekülésre.

Az, hogy eközben milyen kárt okoz az ellenségnek, már csak másodlagos szempont volt. A tűzszünet

egyben nyilván jó alkalmat adott arra is, hogy a német hajókon összeszedjék és elszállítsák a

sebesülteket, s amennyire lehet, gyorsan kijavítsák a kisebb sérüléseket, és eloltsák a tüzeket.

Két óra után tehát ismét elhallgattak az ágyúk, a nagy távolság miatt mindkét fél beszüntette a

tüzelést. A hajók a tőlük telhető legnagyobb sebességgel dél felé haladtak, miközben a britek ismét

gyorsan dolgozták le a távolságot. Az angol csatacirkálókról közben bal felől hirtelen egy teljes

vitorlázattal haladó háromárbocost pillantottak meg, tőlük alig néhány mérföldnyi távolságra. A hajó

megjelenése nagy meglepetést okozott, hiszen a tiszta időben, kiváló látási viszonyok között az

őrszemek addig nem vették észre a látszólag a semmiből felbukkanó vitorlás közeledtét. A későbbi

vizsgálatnak sem sikerült kiderítenie, milyen hajó lehetett az ismeretlen vitorlás, mely aztán afféle

kísértethajóként híresült el a brit flottában.

83

A titokzatos szellemhajó persze nem vonta el teljesen az angolok figyelmét a német

páncéloscirkálókról. A gyors brit hajók ismét hamar beérték a németeket, és háromnegyed

háromkor, mikor a lőtávolság 13,5 kilométerre csökkent, Sturdee ismét kiadta a tűzparancsot.

Miután az újabb összecsapást már sehogyan nem tudta tovább halogatni, Spee ugyanazt tette,

mint az ütközet elején, vagyis kilencven fokkal balra kanyarodva keresztbefordult az őt üldöző angol

hajók előtt. Sturdee úgyszintén megint elfordult, de most sem pontosan olyan szögben mint a

németek. A két hajóraj tehát nem pontosan egymással párhuzamosan, hanem egymást közelítő

útvonalon haladt, egymás mellett. A kettejük közti távolság lassan csökkent, egészen nyolcezer

méterre.

Míg az összecsapás első szakaszában a hajók ágyúi viszonylag lassú tempóban tüzeltek, addig

most mindkét fél részéről teljes erőbedobással folyt a közdelem, s a tüzérek igyekeztek olyan gyorsan

tüzelni, ahogy csak tudtak. Az angolok nyilván próbálták gyorsan eldönteni a küzdelmet, a németek

pedig igyekeztek kihasználni a viszonylag kis lőtávolságot arra, hogy legalább komolyabb károkat

okozzanak az angol hajóknak. Az egyik angol tiszt utóbb így írta le az eseményeket: „A dolgok ekkor

hirtelen felgyorsultak, s a helyzet elmérgesedett. A levegő megtelt süvítő lövedékekkel és

robbanásokkal, de a mi 12 hüvelykes ágyúink is félelmetes munkát végeztek. „Olyan volt, mintha a

pokol szabadult volna el.”- mondta a több találatot kapott zászlóshajó egy altisztje. … A zaj

leírhatatlan volt. Lövedékek süvítettek az árbocok kötelei között, s amikor valamelyikük eltalálta a

hajót és felrobbant, az egész hajó remegett és dülöngélt. A leszakadó acéllemezek robaja, s a

felépítményt csapkodó repesz szilánkok hangja olyan volt, mintha több ezer üres fémkannát

vagdaltak volna egymáshoz.”

Bár az angol zászlóshajó ekkor is számos találatot kapott, azok a brit tisztek, akik képesek voltak

higgadtan szemlélni az eseményeket, megállapították, hogy a német hajók közel sem tüzelnek olyan

pontosan, mint az első összecsapáskor. A páncéloscirkálók az ütközet első szakaszában látszólag nem

szenvedtek komolyabb sérüléseket. Bár több találatot kaptak, sebességük nem csökkent, tüzelésük

nem lanyhult, és nem volt rajtuk látható semmilyen nagyobb sérülés. A hajókon keletkezett tüzeket

gyorsan eloltották. Ezúttal viszont már a brit csatacirkálókról is látni lehetett a német hajókon

keletkezett károkat, és hogy tüzelésük nemcsak pontatlanabbá, de érezhetően szórványosabbá is

válik, s kevesebb ágyú vesz részt a sortüzekben, mint korábban. A Scharnhorstot három óra körül érte

az első komolyabb sérülés, amikor hatalmas tűz keletkezett az orrán, melyet később sem tudtak

eloltani. A cirkáló több ágyúja is elhallgatott, a hajó kezdett balra dőlni, fél négy körül pedig egy

becsapódás kidöntötte harmadik kéményét. A Gneisenau kisebb károkat szenvedett, részben talán

azért is, mert az előtte haladó zászlóshajóból gomolygó, egyre sűrűbb füst eltakarta a hajót az

Inflexible tüzérei elől.

A két német hajó majdnem végig az Invincible-re tüzelt, mely a csata során összesen 22 találatot

kapott, nagyrészt a 21 cm-es ágyúktól. A becsapódások jókora fedélzeti károkat okoztak, de a hajó

lényegi részeiben nem voltak képesek komoly kárt tenni, mivel a távolság miatt a lövedékek nem

tudták átütni a brit hajó 15-17 cm vastag páncélzatát. A hátsó parancsnoki hidat két találat is érte, de

semmilyen különösebb kárt nem okozott benne. A toronyban levőket csupán a beszivárgó füst és a

lőporgázok zavarták munkájukban. Találatot kapott az A lövegtorony homloklemeze is, pontosan a

torony két ágyújának nyílása között, ám a 170 mm vastag páncéllemezt a gránát nem volt képes

átütni, s a toronyban végül semmilyen sérülést nem okozott. A csatacirkálóban a legnagyobb kárt az

84

egyik vízvonal alatt becsapódó német gránát okozta, mely a Q lövegtorony közelében szakított jókora

lyukat a hajótestbe, melyen keresztül a víz elárasztotta az egyik közeli széntárolót. A sérülés

következtében az Invincible nagy mennyiségű vizet vett fel, és erősen megdőlt jobbra. A dőlést az

egyik bal oldali rekesz ellenárasztásával kellett kompenzálni. Bár a nagy távolság megvédte az angol

hajót attól, hogy a német lövedékek komolyabb kárt tegyenek benne, így is igen nagy szerencse volt,

hogy emberéletben nem esett kár. Szinte csodával határos módon az angol zászlóshajó egyetlen

embert sem vesztett, s mindössze egy tengerész sebesült csak meg.

Az Inflexible csupán három találatot kapott, melyek csak kisebb sérüléseket okoztak a hajónak. A

csatacirkáló legénységéből egy ember elesett, három megsebesült.

A német lövedékek okozta sérüléseknél a briteket lényegesen jobban zavarta az, hogy a rossz

oldalról kapták a szelet, ami így a kémények és a lövegek füstjét visszafújta a hajóra, komolyan

megnehezítve ezzel a tüzérek számára a célzást. 15.18-kor Sturdee ezért hajóival balra fordult, majd

egy teljes kört leírva a német hajók mögött, azok nyomdokvonalát keresztezve nyugati irányba

fordult. Ezzel egyrészt a szél felőli oldalra került, tehát a továbbiakban az a füstöt elfújta a hajóktól,

másrészt pedig ezzel a manőverrel fedezte a közelgő Carnarvont is. Az angol páncéloscirkáló egészen

idáig hiába próbálta utolérni a csatacirkálókat, és csak a küzdő felek többszöri irányváltása, illetve a

német hajók lelassulása tette lehetővé számára, hogy végre megközelítse a harc helyszínét. Csakhogy

a cirkáló közben átkerült a német hajók jobb oldalára, ami azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy a két

német páncéloscirkáló megfordul, és egy gyors rohammal lerohanja az angol cirkálót. A németektől

addig balra levő csatacirkálók nem tudtak volna idejében közbelépni, viszont így a fordulás után a

hajók a németek és a Carnarvon közé kerültek, tehát az angol cirkáló a továbbiakban már

biztonságban volt. A németek figyelmét egyébként valóban nem kerülte el a Carnarvon, és a túlélők

szerint a tüzérek utasítást is kaptak rá, hogy mihelyt a cirkáló lőtávolságon belülre ér, helyezzék át rá

a tüzet.

85

Spee ezúttal nem próbálkozott újabb kitörési kísérlettel. A korábbiaktól eltérően most nem

próbált meg eltávolodni az angoloktól, hanem követte azok manőverét, és fél négykor maga is

nyugatnak kanyarodott. A német tengernagy nyilván tudta, hogy hajói a végét járják, és sérüléseik

miatt nagyon lecsökkent sebességük már nem tesz lehetővé semmilyen kitérő manővert. A jobbra

fordulásnak ezen kívül megvolt az az előnye is, hogy végre bevethették a hajók jobb oldalán

elhelyezett, a harcban addig még részt nem vett lövegeket is.

A német hajók sérülései jól láthatóak voltak a brit hajókról is. A távcsöveken keresztül jól

látszottak a szétzúzott felépítmények össze-vissza görbült lemezei, a Scharnhorst oldalán tátongó

hatalmas lyukak, és azokon keresztül a hajó belsejében tomboló tüzek. Látni lehetett az

elhallgattatott lövegek különböző irányokba meredő csöveit, és azt is, hogy kéményeken keresztül

már nemcsak a füst, hanem a gőz is árad, nyilván a széttépett gőzvezetékekből.

Látva, hogy az ellenség az utolsókat rúgja, Sturdee elhatározta, hogy megadja a kegyelemdöfést a

németeknek. Pár perccel négy óra előtt hajóival nagy ívben déli irányba fordult, hogy megközelítse az

ellenséget, és közvetlen közelről végezzen vele. Fordulás közben végre a Carnarvonnak is sikerült elég

közel jutni az ellenséghez ahhoz, hogy tüzet nyithasson 19 és 15 cm-es ágyúiból. A németeket ettől

kezdve tehát már három angol hajó tartotta tűz alatt.

Spee igyekezett elfordulni az ellenségtől, és déli irányba kanyarodott, azonban zászlóshajója ekkor

már a haláltusáját vívta. Az angol lövedékzáporban a Scharnhorst felismerhetetlen romhalmazzá

változott és már csak szórványosan tüzelt néhány ágyúja. Négy órára minden árboca és kéménye

ledőlt, a hajó orrától tatjáig lángokban állt, és egyre jobban megdőlt balra.

Negyed öt körül a páncéloscirkáló váratlanul balra kanyarodott, és egy félkört leírva az addigival

ellentétes irányba fordult. Hogy a hajó kormánya sérült e meg, vagy Spee egyszerűen csak próbált

kikerülni a tűzvonalból, hogy a legénység számára esélyt adjon a menekülésre, nem lehet tudni.

Rögtön ezután a páncéloscirkáló hirtelen balra dőlt, majd váratlan gyorsasággal felborult, és orral

előre elmerült a hullámokban, miközben két hajócsavarja még mindig forgott.

A német zászlóshajó olyan gyorsan süllyedt el, hogy az még az angol megfigyelőket is

megdöbbentette. Leírásuk szerint amikor a Carnarvon leadta a német hajóra utolsó sortüzét, az még

a felszínen úszott, mikorra azonban a lövedékek becsapódtak, a Scharnhorstnak már nyoma sem volt.

A gyors süllyedés a legénység túlnyomó része számára nyilván lehetetlenné tette a menekülést. A

Gneisenauról nagyjából ötven hajótöröttet láttak a zászlóshajó elsüllyedése után a vízben úszni,

azonban sem a német, sem pedig az angol hajók nem voltak abban a helyzetben, hogy a mentésre

gondolhattak volna. Sturdee később visszaküldte a Carnarvont, kutasson hajótöröttek után, azonban

a cirkáló már sem túlélőket, sem roncsokat nem talált. A Scharnhorst mind a 860 emberét, köztük

Spee altengernagyot, magával vitte a hullámsírba.

Maga Spee a süllyedéskor még biztos életben volt, ugyanis néhány perccel a Scharnhorst

elsüllyedése előtt jelezte a mögötte haladó Gneisenaunak: „Meneküljön, ha gépei állapota ezt

lehetővé teszi.” A Gneisenau gépeinek állapota azonban ezt nem tette lehetővé. A hajó nem

szenvedett olyan károkat, mint a Scharnhorst, és még minden ágyúja üzemképes volt, ám a gépházak

86

sérülései következtében már legfeljebb csak 16 csomós sebességre volt képes. Ez már semmire nem

volt elég, s Maerker kapitány már nem tehetett mást, mint hogy többé-kevésbé tartva az eredeti,

délnyugati irányt, a hajó pusztulásáig tovább folytatja a reménytelen harcot.

Az angol hajók pár perccel a Scharnhorst elsüllyedése előtt már átirányították tüzüket a

Gneisenaura, melyet tehát már három angol hajó tartott tűz alatt. A német zászlóshajó elsüllyedése

után Sturdee, nem egészen tisztázott okokból, két nagy kört írt le hajóival, majd valamivel távolabbra

húzódott a Gneisenautól. Öt óra körül ismét párhuzamos irányba fordult a németekkel, és kezdte

gyorsan megelőzni a lelassult páncéloscirkálót. Reménytelen helyzetében a Gneisenau továbbra is

elszántan folytatta a küzdelmet, és több találatot ért el az angol hajókon. Az óriási túlerővel szemben

azonban már nem állhatott meg sokáig.

A hajót egymás után érték a találatok, melyek félelmetes pusztítást okoztak a cirkálóban. Egy

angol gránát egyszerűen kitépte helyéről, és a tengerbe dobta az egyik oldalsó 21 cm-es

lövegtornyot, egy másik pedig kidöntötte az első kéményt, mely rádőlt a mögötte levő kéményre. A

túlélők szerint a hajó 760 fős legénységéből ekkorra már közel hatszázan elestek vagy megsebesültek,

a többiek azonban továbbra is rendületlenül kitartottak helyükön. Voltak persze kivételek is. A hajó

elsőtisztje, Hans Pochhammer, a tűzoltók munkáját irányította, akik kétségbeesetten próbálták

megfékezni a hajón tomboló tüzeket.

Miközben a hajót járta be, Pochhammer a kantin közelében belebotlott az egyik fűtőbe, aki mikor

kérdőre vonták, mit keres itt fenn, zavartan csak annyit tudott válaszolni, hogy vizet inni jött fel a

kazánházból. Pochhammer kijelentette, a fűtőnek nem volt joga elhagyni szolgálati helyét, és

pisztolyával helyben agyonlőtte a szerencsétlent.

Lehet persze megint borzongani a germán barbarizmuson, de azért nem árt figyelembe venni,

hogy Pochhammer eljárása elvileg jogszerű volt. Persze kétségkívül humánusabb eljárás lett volna, ha

a tiszt megelégszik azzal, hogy visszazavarja a nyilván megzavarodott és pánikba esett fűtőt a helyére.

A meggyőződése szerint a halál küszöbén álló Pochhammer azonban biztosan maga is rendkívüli

idegfeszültség alatt állt, és amikor körülötte hullottak az emberek, akár a legyek, alighanem nem

kimondottan az emberiesség és a humánum szempontjai voltak azok, melyeket elsősorban szem

előtt tartott. Egyébként ha valakinek netán holmi illúziói volnának afelől, hogy a humánum bajnokai,

a britek és a franciák, mennyire tolerálták a parancsok megtagadását, vagy akár csak hanyag

teljesítését, annak szerintem ajánlott lenne megnéznie „A dicsőség ösvényei” című Kubrick filmet.

Az angol hadihajók tüzében a Gneisenau fél hatra szinte ronccsá vált. A német tüzérek negyed

hatkor érték el utolsó találatukat az Invincible-en, ezt követően a cirkáló tűzereje rohamosan

csökkent. Nemcsak az ágyúkat lőtték ki egymás után az angolok, hanem a lőszer is kezdett elfogyni. A

brit gránátok záporában a hajó zászlaját többször is ellőtték, de pár perc múltával mindig újra

felvonták a lobogót. Fél hat után a Gneisenau már szinte teljesen megállt, ágyúi elhallgattak, s miután

zászlaját sem vonták fel újra, a britek azt hitték, a hajó megadta magát. Sturdee elrendelte a tüzelés

beszüntetését, és nagy ívet leírva a német hajó felé fordult. A tűzszünetet elrendelő jelzéseket

azonban még le sem adták, amikor a Gneisenau egyik ágyúja ismét elkezdett tüzelni. A szemből

közelítő angol hajók erre ismét elfordultak, hogy oldalsortüzet tudjanak leadni a német hajóra.

87

Egyébként mint később kiderült, a Gneisenau ellőtt zászlóját azért nem vonták fel újra, mert a hajón

egyszerűen nem maradt több zászló, amit fel lehetett volna vonni.

Pár perces tüzelés után a német cirkáló ágyúja ismét elhallgatott, majd öt perc múlva leadott még

egy utolsó lövést. A Gneisenau ekkor már erősen jobbra dőlt, s a kéményekből előtörő füst és gőz

szinte teljesen beburkolta a hajót. A páncéloscirkáló szemmel láthatóan már süllyedt, így Sturdee tíz

perccel hat óra előtt beszüntette a tüzelést. Közelebb érve az angolok jól láthatták, hogy a német

legénység a fedélzeten gyülekezik, készülve a hajó elhagyására.

Maerker kapitány sorakozót rendelt el az életben maradtaknak, majd megköszönve

helytállásukat, azt javasolta nekik, a függőágyakba és a vízen úszó fatörmelékbe kapaszkodva

próbálják fenntartani magukat a vízen. Néhány túlélő szerint a lőszer elfogytával a kapitány

elrendelte a fenékszelepek megnyitását is, bár a becslések szerint legalább ötven találatot kapott

hajó már e nélkül is nyilvánvalóan süllyedőfélben volt.

A Gneisenau olyan lassan dőlt az oldalára, hogy a fedélzeten gyülekező legénység egyszerűen

átsétált a boruló hajó oldalán át a hajófenékre. A cirkáló hat órakor végül felborult, és pár perccel

később lassan eltűnt a hullámok között, sok száz embert rántva magával a pusztulásba, köztük Spee

kisebbik fiát, Heinrich-et. A jeges, alig négy fokos vízben több mint kétszáz hajótörött próbálta

fenntartani magát a vízen, ám az erősödő hullámzásban és a jéghideg vízben életük attól függött,

milyen gyorsan mentik ki őket az angolok.

A brit hadihajók a hajótörötteket elérve megálltak, és rögtön elkezdték a mentést. A hajókon már

a Gneisenau süllyedését látva megtették az előkészületeket a túlélők kimentésére, ám a britek dolga

nem volt egyszerű. A két csatacirkáló legtöbb csónakját szétlőtték a németek, a többiek pedig tele

voltak vízzel, ami a közelben becsapódó lövedékek által felvert, és a hajóra visszahulló vízoszlopokból

került beléjük. A csónakokat tehát először gyorsan használható állapotba kellett hozni, és valahogy

vízre bocsátani, ami szintén nem ment egyszerűen, mert a csónakdaruk egy része szintén

megrongálódott. Az angol hadihajók oldalain köteleket engedtek le, és mentőbójákat dobtak ki. Az

egyik kadét visszaemlékezései szerint: „Minden kötelet kidobtunk, amit csak tudtunk, és próbáltuk a

kötelek végeit a hajók oldalától alig pár méternyire, erőtlenül vergődő szegény ördögök közelébe

dobni.”

Persze nem mindenki volt ennyire jólelkű és segítőkész. A jó brit propaganda korában heteken át

harsogta, hogy az elvetemült és barbár németek Coronelnél szándékosan hagyták vízbe fulladni az

elsüllyedt angol cirkálók tengerészeit, tehát most a britek közül jó néhányan a tenger fenekére

kívánták az összes német tengerészt. A korlátnál felsorakozó angol matrózok közül sokan harsányan

gúnyolták és szidták a vízben úszókat, és remekül szórakoztak a fuldokló németek vergődésén. Ettől

eltekintve az angolok a mentést ezúttal korrektül és gyorsan lebonyolították. Ennek ellenére már

csupán 190 német tengerészt tudtak kimenteni. A sebesülteknek eleve nem sok esélyük volt az

életben maradásra, és a gépházakban dolgozók közül is számos emberrel végzett a sokk, amikor

felhevült testtel a jeges vízbe ugrottak. A kimentettek közül is nem sokkal később többen belehaltak

a kihűlésbe, őket másnap teljes katonai tiszteletadás mellett temették a tengerbe.

88

A legmagasabb rangú túlélő Pochhammer fregattkapitány volt, akit az Inflexible halászott ki. Rajta

kívül csupán néhány tiszt élte túl a hajó pusztulását, köztük egy fiatal hadnagy, aki az egyik 210 mm-

es lövegtoronyban szolgált. A saját harci erényeit talán kissé kikozmetikázó hadnagy elmondása

szerint lövegtornyát találat érte, mely rajta kívül mindenkit megölt a toronyban. Ezután átment a

kazamaták egyik lövegéhez, melyet azonban nem sokkal később szintén elpusztított egy angol gránát.

A rettenthetetlen hős ezután egy harmadik lövegnél próbálkozott, mely azonban pár perccel később

szintén telitalálatot kapott, ami ismét megölt mindenkit, kivéve az elpusztíthatatlan hadnagyot, akit

végül a Carnarvon mentett ki a vízből. A tengerek német hőse aznap este az angol cirkáló tiszti

étkezdéjében fojtotta sörbe a bánatát, és miután ez a művelet sikerrel járt, mielőtt eltántorgott volna

aludni, még udvariasan meghajolt angol kollégái felé, és széles mosollyal a következőket mondta:

„Uraim, hálásan köszönöm mindannyiuknak. Önök nagyon kedvesek hozzám, és én a pokolba

kívánom valamennyiüket!”

Mikor 13.20-kor Spee az angol csatacirkálók elé fordult, hogy két páncéloscirkálója feláldozásával

biztosítsa könnyűcirkálói menekülését, a három német cirkáló dél felé fordult, és a tőlük telhető

legnagyobb sebességgel igyekeztek elszakadni az őket üldöző ellenségtől. A brit kötelékből

ugyanekkor szintén kivált három cirkáló, melyek a németek után eredtek. Az élen a coroneli ütközet

túlélője, a Glasgow haladt, 26 csomós sebességgel, mögötte pedig néhány mérfölddel lemaradva a

Kent és a Cornwall igyekezett lépést tartani a német hajókkal. Mindkét cirkáló a Coronelnél elsüllyedt

Monmouth testvérhajója volt, tehát névleg páncéloscirkálók, de fegyverzetük alapján inkább erős

könnyűcirkálóknak lehetett tekinteni őket. Az ekkor már sem újnak, sem korszerűnek nem

tekinthető, 1901-ben illetve 1902-ben vízrebocsátott, 9.800 tonnás hajók a maguk 14 darab 152 mm-

es lövegével tűzerőben jelentősen felülmúlták a német cirkálókat, viszont hivatalos csúcssebességük

csupán 23 csomó volt. Ez építésük idején kiválónak számított, ekkoriban viszont már nem volt valami

kiemelkedőnek tekinthető. Papíron mindegyik német cirkáló gyorsabb volt náluk, esélyeik tehát nem

tűntek igazán jónak arra, hogy utolérjék az ellenség hajóit

89

A német cirkálók egymás mellett rohantak dél felé, de nem egymással párhuzamosan, hanem

legyezőszerűen szétbontakozva, és egymástól folyamatosan távolodva. A leggyorsabb hajó, a jobb

szélen haladó Dresden, rövidesen jócskán megelőzte a többieket, és több mérfölddel eléjük vágott. A

leglassabb és legöregebb cirkáló, a Leipzig, középen haladt, míg néhány mérfölddel tőle balra,

valamelyest előtte ment a Nürnberg. A Glasgow nagyjából hét, a másik két cirkáló pedig 11 mérföld

távolságban követte a németeket.

Másfél órás üldözés után, délután háromkor a Glasgow majdnem 11 km-es távolságról tüzet

nyitott 152 mm-es lövegeiből a hozzá legközelebb eső német hajóra, a Leipzigre. Az angolok abban

bíztak, sikerülhet megrongálniuk és lelassítaniuk a német cirkálót, amivel lehetővé tennék, hogy

végre a Cornwall és a Kent is utolérje azt. A brit gránátok rövidesen villába fogták a Leipziget,

közvetlen találat azonban nem érte a német hajót. A Leipzigről leadtak néhány válaszlövést, ami

szintén nem talált. A két másik angol cirkáló legénysége a fedélzeteken tolongva figyelte a Glasgow és

a Leipzig lövésváltását, és hangosan éljeneztek, amikor az angol gránátok becsapódtak az ellenséges

cirkáló mellett. Sokáig azonban nem élvezhették a kibic biztonságos szerepét, ugyanis a két hajó

közben méterről méterre dolgozta le az őket a németektől elválasztó távolságot, és nemsokára ők is

lőtávolságon belülre értek. Nem sokkal három óra után mindkét hajón elrendelték a harci riadót, a

fedélzeten szurkoló legénység pedig harci állásaiba rohant.

Közben viszont a német cirkálók már annyira eltávolodtak egymástól, hogy világossá vált, az angol

hajóknak is szét kell szóródniuk, ha nem akarják, hogy az ellenség hajói egérutat nyerjenek. Fél négy

körül a Cornwall parancsnoka, Walter Ellerton kapitány, jelzett a tőle balra haladó Kentnek: „Enyém a

középső célpont, ha maga fogja a bal oldalit.”

A jelzés vétele után a Kent, miután leadott néhány sortüzet a Leipzigre, most már csak a bal oldali

német cirkálót, a Nürnberget követte, és a többiektől bal felé távolodva rövidesen elszakadt a többi

angol hajótól. Az öreg angol cirkáló számára a papírforma szerint teljesen reménytelen volt, hogy

utolérhesse a gyors német hajót. Az 1908-ban szolgálatba állított Nürnberg ugyan már szintén nem

tartozott a legújabb és legkorszerűbb cirkálók közé, de 24,1 csomós csúcssebességével elvileg rávert

a Kentre, mely legnagyobb sebessége hivatalosan csupán 23 csomó volt. Azonban a Kent nemrégiben

került ki a nagyjavításról, melynek során gépeit átvizsgálták és kijavították, ezen kívül megtisztították

a hajófeneket is. A Nürnberg viszont, mely ekkor már több mint három éve nem volt nagyjavításon,

fél éve egyfolytában a tengeren volt, hajtóművei már régóta alapos szervizre szorultak volna, és a

hajófenéken is nyilván vastag lerakódások lehettek.

90

A biztonsági előírásokat figyelmen kívül hagyva mindkét hajó gépészei túllépték a kazánok

megengedett terhelését, hogy elérjék a lehető legnagyobb sebességet. A Kent fűtői úgy dolgoztak,

mint még soha. Nem is annyira a kitűzött jutalom lelkesítette őket, hanem inkább a bosszúvágy

dolgozott bennük. A tisztek ugyanis természetesen nem mulasztották el, hogy nyomatékosan

felhívják a figyelmüket arra, hogy azt a hajót üldözik, amely Coronelnél szándékosan hagyta vízbe

fulladni az ő testvérhajójuknak, a Monmouthnak a legénységét. A fűtők tehát most beleadtak apait-

anyait, és mintha az életük függött volna tőle, úgy lapátolták a szenet a kazánokba. A végeredmény

megdöbbentette, és egyben csodálattal töltötte el a cirkáló tisztjeit. A Kent, mely addig soha nem ért

el 23,5 csomósnál nagyobb sebességet, most túllépte a 24 csomót, sőt, az egyik tiszt

visszaemlékezése szerint egy ideig elérték a 25 csomós sebességet is.

A fűtők kemény munkája meghozta a maga gyümölcsét. A Kentet és a Nürnberget elválasztó

távolság lassan, de biztosan csökkent, és délután ötkor az angol cirkáló parancsnoki hídján látták,

hogy a német hajó hátsó lövegei tüzet nyitnak feléjük. Ezt látva a britek üdvrivalgásban törtek ki,

hiszen ez azt jelentette, hogy végre lőtávolságra sikerült megközelíteniük az ellenséges hajót. Hogy ez

pontosan mekkora távolságot is jelentett, azt nem tudták, ugyanis a cirkáló a nagy sebesség és a

túlerőltetett gépek vibrációja miatt annyira remegett és rázkódott, hogy az optikai távolságmérőket

nem tudták megfelelően használni.

A Kent parancsnoki hídján a tisztek feszülten figyeltek, és várták az ellenséges lövedékek

becsapódását. Azonban nem láttak semmit. Eldördült a német cirkáló második sortüze, és az angolok

ismét nem láttak egyetlen becsapódást sem. Csak a harmadik sortűz után vették észre, hogy a német

gránátok nem előttük, hanem mögöttük csapódnak be, holott meg voltak győződve róla, hogy a nagy

távolság következtében a német lövések rövidre sikerülnek majd. A britek itt szembesültek először

azzal a kellemetlen ténnyel, hogy a kisebb kaliber ellenére a német ágyúk lőtávolsága felülmúlja az ő

hathüvelykes lövegeikét. Ez a német lövegek nagyobb csőemelkedési szögének volt köszönhető. A

105 mm-es német ágyúk csöveit ugyanis az akkoriban nagynak számító, 30 fokos szögben lehetett

emelni, ami a gránátok számára 12.200 méteres lőtávolságot tett lehetővé. A 15 cm-s angol ágyúkat

91

ezzel szemben csak feleekkora szögben lehetett emelni, és ezzel a 15 fokkal alig 11 km-es

lőtávolságot tudtak csak elérni. (Később a csőemelkedési szöget 20 fokra növelték, amivel sikerült

elérni a 13.350 méteres lőtávolságot.)

A Kent kilenc perccel öt óra után nyitott tüzet elülső lövegeiből, azonban az ő lövései valóban túl

rövidre sikerültek. Ennek ellenére folytatta a tüzelést, bár eredményt nem ért el, mivel a pontos

célzást az erős vibráció, s a közben borúsra forduló időjárás, és a szemerkélő eső egyaránt

megnehezítette. Nem sokkal később az angol hajó kissé balra fordult, hogy a jobb oldali

kazamatákban levő lövegeit is a célra tudja irányítani.

A következő fél órában folytatódott az üldözés és a tűzpárbaj. Az angol tüzérek megtettek minden

tőlük telhetőt, azonban nagy bosszúságukra egyetlen találatot sem észleltek. Csak később derült ki,

hogy valójában két angol gránát is eltalálta a német hajót, és megrongálta annak

kormányszerkezetét. A németek ugyanekkor csak egyetlen találatot értek el a brit cirkálón, mely

azonban nem okozott komolyabb károkat.

Az őt ért sérülés ellenére ekkor még mindig a Nürnberg állt jobban. A két találat nem csökkentette

sebességét, és mivel lassan kezdett sötétedni, jó esély látszott rá, hogy a sötétedés beálltáig távol

tudja tartani üldözőjét, majd az éjszaka leple alatt elmenekülhet előle. Pár perccel fél hat után

azonban a németek minden reménye füstté vált. Gyors egymás utánban a cirkáló két kazánja is a

levegőbe röpült, s a hajó sebessége pillanatok alatt 19 csomóra esett vissza. Utólag már nem lehet

biztosan megállapítani, mi okozta a kazánrobbanást, de általában azt tartják valószínűbbnek –a

cirkáló túlélői is ezt erősítették meg-, hogy a német cirkálói már régóta karbantartásra szoruló

kazánjai a túlterhelés miatt robbantak fel, nem pedig egy angol találat következtében.

A Kent most már gyorsan közeledett a német hajóhoz, és negyedóra múlva már csupán öt és fél

kilométer választotta el tőle. A menekülés reménytelenségét látva a Nürnberg parancsnoka, Karl von

Schönberg sorhajókapitány, tudta nélkül persze, ugyanúgy tett, mint korábban Spee a

csatacirkálókkal szemben, vagyis kilencven fokkal balra fordulva keresztbefordult az őt üldöző angol

hajó előtt. A Kent parancsnoka, John Allen kapitány, szintén ugyanúgy tett, mint a fő összecsapásban

az ő főparancsnoka, Sturdee altengernagy, vagyis az ellenséget követve maga is elfordult, de kisebb

szögben, mint a németek, így a továbbiakban a két hajó egymással azonos irányban, de nem teljesen

párhuzamos, hanem egymáshoz lassan közelítő pályán mozgott.

A távolság gyorsan csökkent, s húsz perccel később a két hajó már szinte közvetlen lőtávolságról,

alig két és fél kilométerről lőtte egymást. Mindkét fél ágyúi folyamatosan tüzeltek. A központi

tűzvezetést nem használták, vagyis nem összehangolt sortüzeket lőttek, hanem az egyes ágyúk

önállóan, helyi célzással tüzeltek. Az ágyúdörgés folyamatos volt, a hajók rázkódtak és dülöngéltek,

állandóan hallatszottak a robbanások, valamint a hajót ért lövedékek és repeszek csattanásai. Az

angol cirkáló mélyén a legénység aggódva figyelte a fedélzetek felől folyamatosan érkező dübörgés

hangját, és miután a találatok és a saját ágyúk lövéseinek robaját nem tudták megkülönböztetni, azt

hitték, a hajót folyamatosan találatok érik, és a helyzetük nem áll valami jól

A tisztek persze próbálták oldani a feszültséget, s amikor elterjedt a hír, hogy a németek szétlőtték

a cirkáló egyik kéményét, egyikük így nyugtatta meg az aggodalmaskodó tengerészeket: „Minden

rendben. Elvégre van belőlük néhány, nem?”

92

A britek ezen a távolságon már a nagy robbanóerejű HE lövedékeiket használták, melyeket lyddite

töltettel láttak el. Ez gyakorlatilag ugyanaz, mint az orosz-japán háborúban nagy hírnevet szerzett

simoza, s a hatása most is elsöprő volt. Az angol gránátok rövidesen a német cirkáló mindkét árbocát

ellőtték, a kéményeket szitává lyuggatták, a fedélzeti lövegeket egymás után némították el. A lyddite-

el megtöltött gránátok robbanásai hatalmas lyukakat téptek a Nürnberg testébe, s lángba borították

a cirkálót, mely háromnegyed hatkor már csak tíz csomóval vánszorgott előre.

Erről a távolságról persze a német tüzérek sem tudták eltéveszteni célpontjukat. Gránátjaik

derékba törték a Kent főárbocát, és jókora pusztítást vittek végbe az angol cirkáló fedélzetén. A

cirkáló oldalába is számos lyukat szakítottak a német lövedékek, azonban a vízvonal alatt nem érte

találat az angol hajót. A kis kaliberű gránátok összességében véve nem okoztak igazán súlyos

sérüléseket az ellenségnek, azonban egyikük mégis majdnem a németek javára billentette az ütközet

kimenetelét. A lövedék a kazamatákban elhelyezett egyik 15 cm-es löveg közelében csapódott be, s a

robbanás és a repeszek annak szinte teljes személyzetét megölték, vagy megsebesítették. A repeszek

kisebb tüzet okoztak, mely átterjedt a lőszerliftben levő kivetőtöltetekre is. A kordit gyorsan lángra

kapott, és az a veszély fenyegetett, hogy -mint később oly sok más esetben- a tűz a liften keresztül

eléri a lőszerraktárat. A helyzetet a tengerészgyalogság őrmestere, Charles Mayes mentette meg, aki

lélekjelenlétét megőrizve azonnal lezárta a lőszerlift csapóajtóját, majd félelemtől megbénult

embereibe lelket verve a legközelebbi tűzcsapról gyorsan megkezdte a tűz oltását. Mayes ezért

később Bátorságért Érdemérmet, és húsz font jutalmat kapott. Nem sokkal hat óra után a német

cirkáló elfordult jobbra, valószínűleg azért, hogy az őt lassan megelőző és eléje vágó Kent ne foghassa

a T alakzat szárába.

A Nürnberg fedélzete ekkor már merő romhalmaz volt, a hajónak alig néhány ágyúja tüzelt csak,

és távcsővel az angol cirkálóról is jól lehetett látni a fedélzeten, az ágyúk körül heverő halottak

tömegét. Tíz perccel később a német hajó megint elfordult, ezúttal balra, egyenesen a Kent felé.

Egyesek szerint döfőorrával akart nekirontani ellenfelének, azonban a hajó ekkor már annyira le volt

93

lassulva, hogy ez aligha sikerülhetett volna neki. Valószínűbb az a feltételezés, hogy a cirkáló

parancsnoka egyszerűen csak a hajó még épen maradt jobb oldali lövegeit, melyek a harcban addig

még nem vettek részt, kívánta tüzelési helyzetbe hozni, mivel a hajó bal oldalán már csak két

üzemképes ágyú maradt.

A Kenten azt hitték, a németek torpedótámadásra készülnek, ezért a német hajóval ellentétes

irányba fordulva igyekeztek eltávolodni a Nürnbergtől. Negyed hétkor ismét az ellenséggel

párhuzamos irányba fordultak, és folytatták a tűzharcot a láthatóan az utolsó perceit élő német

cirkálóval. Fél hét körül a már csak szórványosan tüzelő Nürnberg teljesen megállt, és öt perccel

később beszüntette a tüzelést. Miután azonban a hajó nem vonta be zászlaját, az angolok folytatták a

harcot, és folyamatosan lőtték tovább a mozgás és harcképtelen roncsot, óvatosan közelítve hozzá.

Csak három perccel hét óra előtt szüntették be ők is a tüzelést, mikor a Nürnberg bevonta zászlaját.

A britek megkezdték az előkészületeket a túlélők kimentésére, azonban rövidesen kiderült, hogy a

német lövedékek a hajó valamennyi csónakját tönkretették. Mialatt az angolok a két legjobb

állapotban levő csónakjukon igyekeztek gyorsan befoltozni a repeszek ütötte lyukakat, a Nürnberg

lassan jobb oldalára dőlt, majd fél nyolc körül elmerül a hullámokban. Miközben a hajó süllyedt,

néhány német tengerész gyűlt össze annak tatfedélzetén, és egy német lobogót lengetve a cirkálóval

együtt merültek el.

Az angolok tőlük telhetően igyekeztek kimenteni a roncsok között vergődő csekély számú túlélőt,

azonban a mentőcsónakok hiánya, és az erős hullámzás nagyon megnehezítette a dolgukat. Bár

egészen a teljes sötétség beálltáig, este kilenc óráig kutattak a túlélők után, mindössze 12 német

tengerészt sikerült kimenteniük, de ezek közül is öten később belehaltak a kihűlésbe. A Nürnberg 322

fős legénységéből tehát összesen heten maradtak életben, a többiek, köztük Spee nagyobbik fia,

Otto, a hajóval együtt pusztultak el.

A kimentett német tengerészek egyike később elmondta, a Nürnberg fedélzetén ők úgy tudták, a

britek felrobbantották a falklandi kikötők berendezéseit, és Afrika nyugati partjaihoz vonultak vissza

A Kent összesen 37 találatot kapott az ütközet során. A cirkáló siralmas látványt nyújtott,

fedélzete romokban hevert, oldalán lövedékek és repeszek ütötte lyukak tucatjai tátongtak, de a

látszat ellenére a hajót nem érte súlyos sérülés. A 105 mm-es német gránátok ezúttal is

hatástalannak bizonyultak, a cirkáló páncélzatát egyetlen helyen sem tudták átütni. Az

emberveszteségek is viszonylag csekélyek voltak, a Kent legénységéből nyolc ember elesett, nyolc

megsebesült. A német gránátok egyike tönkretette a hajó rádióadóját, így a cirkáló, bár fogta a

többiek jelzéseit, maga nem tudta felvenni velük a kapcsolatot.

A hajótöröttek kimentése közben a Kent tengerészei különös látványra lettek figyelmesek. A

cirkáló közelében váratlanul előbukkant a ködből egy nagy vitorlás hajó, alighanem ugyanaz, melyet a

csatacirkálók legénysége is látott néhány órával korábban. A teljes vitorlázattal haladó hajó

méltóságteljesen vonult el dél felé, majd nem sokkal később eltűnt a sötétségbe boruló láthatáron. A

kísértethajó később bevonult a Royal Navy legendáriumába, s az ütközetben részt vevő hajók

legénysége a háború során, a későbbi tengeri csatákban még többször is látni vélte a vitorlást. A Kent

harci lobogója, melyet a szokásoknak megfelelően a névadó megye előkelő hölgyei készítettek és

94

ajándékoztak a cirkálónak, darabokra szakadt szét az ütközetben. Allen kapitány összegyűjtötte a

maradványokat, és elküldte az adományozóknak, akik amennyire lehetett, összefércelték azt, és

aztán a megtépett a hadilobogót a Canterbury katedrálisnak adományozták. A Kent számára egy új

selyemlobogót készítettek, melyet a csata évfordulóján, 1915 december nyolcadikán adtak át a

cirkálónak.

A Cornwall és a Kent fél öt körül nyitott először tüzet a Leipzigre, amely, hogy kitérjen a lövedékek

elől, valamelyest jobbra fordult. A német hajók így kezdtek legyező alakzatban széthúzni, s az őket

addig egy bolyban követő angol cirkálóknak is hasonlóképpen kellett tenniük. A Kent balra

kanyarodva a Nürnberg után eredt, míg a Cornwall tovább követte a Leipziget. A Glasgow

parancsnoka, Luce kapitány, egy ideig habozott, menjen tovább a Leipzig után, vagy inkább vegye

üldözőbe a Dresdent, mely a többieket jobb felöl jócskán megelőzve addigra már kezdett eltűnni a

láthatáron. Luce végül úgy döntött, marad a Leipzig mögött, attól tartott ugyanis, a német cirkálónak

különben sikerülhet megszöknie a nála elvileg lassabb Cornwall elől. A gyors Glasgow viszont

könnyedén tudta tartani a lépést a németekkel, és Luce úgy érezte, az üldözés sikere azon múlik,

cirkálójának ágyúi képesek e lelassítani annyira a német hajót, hogy azt a Cornwall is utolérhesse.

Bár később senki nem dörgölte Luce kapitány orra alá, de ez a döntés alighanem hiba volt. Az

angol hajók közül ugyanis egyedül a Glasgow-nak volt esélye arra, hogy utolérhesse a Dresdent. A

német cirkáló az Emden testvérhajója volt, de tőle eltérően turbinás hajtóművekkel rendelkezett, így

23 helyett 25 csomós sebességre volt képes, amivel Spee hajórajának leggyorsabb cirkálója volt. A

brit kötelékből, a csatacirkálókat és a Falklandnál hátra maradt Bristolt leszámítva, csupán a 26

csomós sebességű Glasgow lehetett volna képes arra, hogy siker reményében vegye üldözőbe a

német hajót. A Glasgow azonban ehelyett a németek leglassabb cirkálója, az 1906-ban szolgálatba

állított, 23 csomóra képes Leipzig mögött maradt, melyet ugyanekkor a Cornwall is üldözőbe vett. A

Monmouth osztályba tartozó Cornwall papíron szintén 23 csomóra volt képes, de ahogy

testvérhajója, a Kent, képes volt utolérni a Leipzignél gyorsabb Nürnberget, úgy a Cornwall is képes

lett volna segítség nélkül is elfogni a német hajót. A Cornwall tűzerőben sem szorult rá a Glasgow

segítségére, hiszen 14 darab 152 mm-es lövegével nagy fölényben volt a német hajó tíz darab 105

mm-es ágyújával szemben. A Glasgow végül valóban nem sokkal járult hozzá a Leipzig legyőzéséhez,

viszont azzal, hogy a Cornwall mellett maradt, futni hagyta a Dresdent, mely hat óra felé végképp

eltűnt a britek szeme elől. (Egyes források szerint a Leipzig egyik lövedéke megrongálta a Glasgow

egyik kéményét, és ez lecsökkentette a brit cirkáló sebességét, melynek így nem is volt esélye a

Dresden utolérésére.)

Fél öt után a két üldöző már folyamatosan lőtte a Leipziget, bár a nagy, mintegy tízezer méteres

távolság miatt egyelőre még csak lassú tempóban tüzelve. A Leipzig szintén tüzet nyitott, a számára

veszélyesebb hajóra, a Cornwallra. A német tüzérek elég jól céloztak, lövedékeik többször is villába

fogták az angol cirkálót, de közvetlen találatot ők sem értek el.

Az első találatot az angolok érték el, 16.42-kor, amikor a Cornwall egy 15 cm-es gránátja telibe

találta a német hajó előárbocának tűzvezető állását, tönkretéve a tűzvezető berendezéseket, és

megölve a cirkáló tüzértisztjét. A német hajó erre addigi irányától kissé jobbra fordult, hogy kitérjen a

lövedékek elől.

95

A lőtávolság közben hét és fél kilométerre csökkent, és nem sokkal öt előtt a németek is elérték

első találataikat az angol cirkálón. Látva, hogy az ellenség belőtte a hajóját, Ellerton kapitány szintén

jobbra fordult, egyrészt hogy kitérjen a német gránátok elől, másrészt azért, hogy végre teljes

oldalsortüzeket tudjon lőni az ellenségre, melyre addig csak az angol cirkáló elülső ágyúi tudtak

tüzelni. A Cornwall a Leipzig tatja mögött keresztezte a német hajó nyomdokvonalát, és átkerült

annak jobb oldalára. A két angol cirkáló, mely eddig kétfelől követte a német hajót, most annak jobb

oldalán, egymás mögött, csatasorban haladva folytatta az ellenség üldözését.

A fordulattal azonban a Cornwall megint távolságot vesztett, s miután a lőtávolság ismét

kilencezer méter fölé nőtt, tíz perccel öt óra után ismét beszüntette a tüzelést. A cirkáló gépészei és

fűtői azonban ugyanolyan lázas tempóban dolgoztak, mint Kenten szolgáló társaik, s az addig soha

nem mért sebességgel, 24 csomóval haladó angol hajó gyorsan ledolgozta lemaradását. Fél hatkor,

nyolc kilométeres távolságról ismét tüzet nyitottak a Leipzigre, mely szintén tovább lőtte az angol

cirkálót. A német tüzéreknek nagyon sikerült eltalálniuk a megfelelő távolságot, és a következő

néhány percben a Cornwallt gyors egymás utánban kilenc találat érte. A brit cirkáló kénytelen volt

gyors kitérőmanőverekbe kezdeni, és valamelyest ismét távolabb húzódni a kellemetlenül pontosan

tüzelő német cirkálótól.

Az időjárás közben kezdett rosszabbra fordulni, erősödött a szél és a hullámzás, a ködös, párás

levegő lecsökkentette a látótávolságot, ráadásul lassan kezdett sötétedni is. Negyed hétkor Ellerton

kapitány úgy döntött, ideje végre döntésre vinni a dolgot, és lezárni a hosszúra nyúló üldözőharcot,

mielőtt még a német hajónak sikerülne elmenekülnie a leszálló éjszakában. Az angol tüzérek átálltak

a lyddite töltetű gránátokra, a cirkáló pedig, vállalva a kisebb lőtávolság miatti nagyobb kockázatot,

közelebb húzódott a német hajóhoz.

Fél hét után érkezett meg rádión a hír, hogy a főerőknek sikerült elsüllyeszteniük mindkét német

páncéloscirkálót. Az örvendetes újságot természetesen azonnal közölték a legénységgel, akik az egész

hajón kitörő örömmel és lelkes éljenzéssel fogadták a jó hírt.

A cirkálók közben párhuzamos irányban haladva, és lassan közeledve tovább lőtték egymást. Az

angol hajók lyddite gránátjainak tűzfölénye a kis lőtávolságon gyorsan érvényesült. Amikor az első

lyddite gránátok becsapódtak, a német cirkálón meg voltak győződve róla, hogy az ellenséges cirkáló

fedélzetén nagy kaliberű lövegeket helyeztek el, és most ezekből tüzelnek rájuk. A lövedékek

ugyanolyan borzalmas pusztítást vittek végbe a Leipzigen, mint a Kent gránátjai a Nürnbergen.

Háromnegyed hétre a német cirkáló orrától a tatjáig lángokban állt, felépítményei romokban

hevertek, első kéményét a robbanások kidöntötték, a másodikat kettétörték. A kéményekből és a

gépházak szellőzőkürtőiből füst és gőz tört elő, s a lövegek egymás után hallgattak el. A németek

elértek még néhány találatot a Cornwallon, de negyed nyolcra a Leipzig lőszerkészlete kifogyott, s

valamennyi ágyúja elnémult. A német hajó ekkor már olyan rossz állapotban volt, hogy az angolok,

akik meg voltak győződve róla, hogy az ellenség rövidesen megadja magát, beszüntették a tüzelést. A

Leipzig zászlóját azonban továbbra sem vonták be, így nem sokkal később a britek ismét tüzet

nyitottak, és lassú tempóban tovább lőtték a cirkálót. Háromnegyed nyolckor hatalmas robbanás

történt a Leipzigen, melyet követően tőből dőlt ki a német hajó főárboca. Az angolok biztosak voltak

benne, hogy a németek most már tényleg megadják magukat, és megint beszüntették a tüzelést. A

Leipzig zászlója azonban továbbra is ott lobogott a hajó tatján, így az angolok nyolckor megint lőni

96

kezdték a német cirkálót. Ekkorra már teljesen besötétedett, a nagy lángokkal égő német hajót

azonban a tűz fénye továbbra is jól megvilágította.

Tíz perccel nyolc után aztán a Leipzig parancsnoki hídjáról fényjelzésekkel közölték, hogy a hajó

bajban van, és segítséget kérnek. Bár a cirkáló zászlóját továbbra sem vonták be, az angolok

beszüntették a tüzelést, és közelebb mentek a német hajóhoz, felkészülve a hajótöröttek

kimentésére, majd a süllyedő hajó közelébe érve leengedték az épségben maradt csónakokat.

A német cirkálón közben Johann Siegfried Haun fregattkapitány a fedélzetre hívta még életben

levő tengerészeit. A cirkáló eredetileg 341 fős legénységéből mintegy 50-60 ember gyűlt most össze

Haun körül, aki a hajó tatja felé mutatva így szólt hozzájuk: „Ott van a zászlónk, és bárki, aki úgy

gondolja, levonhatja. De én nem fogom megtenni.” Nem tette meg más sem, noha az angolok ekkor

még mindig lőtték a Leipziget. A kapitány ezt követően elrendelte a cirkáló elhagyását, megnyittatta a

fenékszelepeket, majd a parancsnoki hídról leadatta a segítségkérő jelzést az angol hajóknak. A

német tengerészek ezután a tengerbe vetették magukat, s a roncsokba és függőágyakba kapaszkodva

próbálták fenntartani magukat a jeges vízben.

A lángokban álló, drámai látványt nyújtó Leipzig egyre jobban dőlt balra, végül húsz perccel kilenc

óra után felborult, és gyorsan elsüllyedt. Egy perccel később hatalmas víz alatti robbanás rázta meg a

környéket, alighanem a süllyedő hajó kazánjai robbanhattak fel. A robbanás több angol csónakot is

megrongált, és minden bizonnyal jókora pusztítást végzett a vízben vergődő túlélők között is.

A teljes sötétségben a csónakok a cirkálók fényszóróinak sugarainál keresgélték a roncsok között a

hajótörötteket, de nem sokat találtak. A jéghideg, alig négy fokos vízből összesen csupán 18 embert

sikerült kimenteniük, de ezek közül is ketten később belehaltak a kihűlésbe. A német tisztek sípjaikkal

együtt ugrottak a tengerbe, ami megkönnyítette számukra, hogy a sötétben felhívják magukra a

hajótöröttek után kutató angol csónakok figyelmét. Valószínűleg a sípoknak volt köszönhető, hogy a

16 túlélőből heten tisztek voltak. Köztük volt a Leipzig torpedótisztje, aki ismerősként léphetett a

Cornwall fedélzetére, hiszen öt évvel korábban egyszer már járt vacsoravendégként az angol cirkálón,

amikor az baráti látogatást tett Kielben.

Egy másik túlélő egy Valparaisóban felvett tartalékos volt, aki civilben Ausztráliában, a sydney-i

bíróságon dolgozott német tolmácsként. Mikor az egyik angol csónakról kihalászták a vízből, a német,

fogvacogva, de az angol tengerészek nagy megdöbbenésére tökéletes angol kiejtéssel megjegyezte:

„Ez kibaszott hideg volt.” Az illető később nagy érdeklődést keltett azzal a kijelentésével, mely szerint

a behívó parancsot június 26-án kapta meg, tehát két nappal Ferenc Ferdinánd meggyilkolása előtt.

Utóbb erre alapozva gyártottak néhány jól hangzó összeesküvés elmélet, de szerintem valószínű,

hogy a németek valami nagyobb szabású hadgyakorlatra készülődhettek azon a nyáron.

A cirkáló túlélői később azt mondták, tudomásuk szerint Spee eredetileg a Rio de La Plata-hoz

akart hajózni, hogy ott szenet vegyenek fel, de miután a Horn-fok környékén elfogtak egy angol

szénszállító hajót, ami megoldotta a flotta szénproblémáit, a tengernagy, terveit megváltoztatva, a

Falkland elleni támadás mellett döntött.

97

Mindez szinte teljesen biztosan fedélzeti matrózpletyka lehetett, aminek sok alapja aligha volt. A

németeknek nem voltak gondjaik a szénnel, a semleges, és többnyire barátságos dél-amerikai

kikötőkből a magukkal vitt teherhajók különösebb nehézség nélkül biztosítani tudták a flotta

ellátását. Úgyszintén csak matrózpletyka lehetett a cirkáló tengerészeinek másik állítása, mely szerint

a Leipzig nagy mennyiségű aranyat vitt magával. Hogy ez milyen arany lehetett, honnan származott

és milyen célból cipelték magukkal, arról a túlélők persze nem tudtak felvilágosítást adni.

Angol részről az ütközetben a Glasgow két találatot kapott, egy tengerésze meghalt, négy

megsebesült. A Cornwall-t összesen 18 találat érte, amik jókora pusztítást okoztak a fedélzeteken és

néhány csúnya lyukat ütöttek a hajótestbe, azonban a páncélozott részekben ezúttal sem tudtak

semmilyen kárt okozni. A hajó egyetlen embert sem vesztett, és sebesültjei sem voltak. A Cornwallon

a csata egyetlen áldozata a hajó kanárija volt.

Az angol cirkálók csekély veszteségeinek oka, a kiskaliberű német gránátok hatástalanságán és a

szerencsén kívül, nyilván az volt, hogy a brit cirkálók lövegeit –a Glasgow-t leszámítva- zárt

lövegtornyokban, és szintén zárt, jól páncélozott kazamatákban helyezték el, míg a német

könnyűcirkálókon a lövegeket a főfedélzet szélein építették be, és azokat csupán lövegpajzs védte.

A Bristol könnyűcirkáló, melyen aznap reggel éppen a kazánokat tisztították, csak jókora késéssel

volt képes követni a többieket. A kikötőt egy órával társai után elhagyó cirkáló épp azon erőlködött,

hogy megpróbálja utolérni a kötelék többi hajóját, amikor Sturdee-hoz befutott a német teherhajók

feltűnéséről érkező jelentés. Miután nem sok esély látszott arra, hogy a Bristol képes lesz behozni

lemaradását, a tengernagy azt az utasítást küldte neki, csatlakozzon a kikötő előtt hagyott

Macedoniához, s kapja el, és semmisítse meg a szállítóhajókat. Bár a jelentések három teherhajóról

szóltak, a helyszínre érkező angol hajók csak kettőt találtak, a Santa Isabel-t és a Baden-t. Rövid

üldözés után délután két óra körül utolérték a lassú tehergőzösöket, és ágyúikat rájuk szegezve

közölték a németekkel, tíz percük van arra, hogy elhagyják a hajóikat. A fegyvertelen teherhajók nem

tudtak, és nem is akartak ellenállni, s engedelmeskedtek a felszólításnak. Miután fedélzetükre vették

a németeket, a britek zsákmánylegénységet küldtek át az elhagyott német hajókra.

Nem lehet tudni, a harmadik hajó, a Seydlitz, mikor és miért szakadt el társaitól. A Macedonia

őrszemei a déli láthatáron észrevették ugyan egy ismeretlen hajó füstjét, mely azonban már olyan

távol volt, hogy üldözése nem kecsegtetett sok sikerrel, és a távolság miatt a hajót nem is tudták

azonosítani.

Az angolok egészen az esti órákig megszállva tartották a két tehergőzöst, majd este nyolckor a

Santa Isabelt, fél tízkor pedig a Badent is kiürítették, és elsüllyesztették. Nem lehet tudni, ennek mi

értelme volt, hiszen a két vadonatúj, modern teherhajónak a Royal Navy is jó hasznát vette volna.

Általában azt feltételezik, a Bristol kapitánya, aki talán értesült a Dresden szökéséről, azt hitte, az

ütközetnek még nincs vége, és hajójának még lesz valami feladata a német cirkálók üldözésében.

Csakhogy a két teherhajót a Macedonian is biztonságban kikötőbe tudta volna kísérni, ehhez nem

volt szükség a Bristolra.

A Seydlitz december tizedikén épségben befutott egy argentin kikötőbe. A németek megpróbálták

kórházhajónak minősíttetni a hajót, melyre nem vonatkoznak a hadihajókra érvényes szabályok, az

98

argentinok azonban segédcirkálóként kezelték, és január végén internálták a Seydlitzet. A hajó a

háború után visszakerült Németország tulajdonába, és 1933-as lebontásáig utasszállítóként működött

a Németország és Észak-, illetve Dél-Amerika közti vonalakon.

Az ütközet végül az erőviszonyoknak megfelelő végeredménnyel zárult. Az Ostngeschwaders

gyakorlatilag teljesen megsemmisült. Csupán a Dresden menekült meg –mely eredetileg nem is

tartozott a Kelet Ázsiai Hajórajhoz-, valamint a Seydlitz. A Montevideóból induló két német

teherhajó, a Mera és az Elinore Woermann, az eseményekről értesülve félútról visszafordult, és

december tizenegyedikén visszatért a kikötőbe, ahol az uruguayi hatóságok később internálták őket.

A kötelék összes többi hajója odaveszett, a hadihajók szinte teljes legénységével együtt. A négy

elsüllyedt cirkáló 2.432 emberéből alig kétszázan maradtak életben, és kerültek angol fogságba. Őket

néhány nappal később a Macedonia, és a Crown of Galicia teherhajó szállította át Angliába.

Sturdee azonban még így sem érezte teljesnek a győzelmet. Mihelyt végzett a két

páncéloscirkálóval, rádión azonnal érdeklődött a Dresden felől, merre látták utoljára a német hajót. A

tengernagy a Carnarvont visszaküldte, hogy az lássa el a flotta szénszállítóinak védelmét, maga pedig

a csatacirkálókkal a Tűzföld felé indult, hogy átkutassa annak kikötőit. A Glasgow a Magellán-

szorosban kereste a német hajót, a Bristol pedig a Falklandtól délre eső sarki vizeken kutatott az

eltűnt cirkáló után. A Cornwall kénytelen volt visszatérni Port Stanley-be, hogy feltöltsék széntárolóit.

A briteket leginkább a Kent eltűnése aggasztotta, a cirkáló ugyanis az újra meg újra megismételt

hívójelzések ellenére sem adott életjelet magáról. A Bristol egyik feladta az volt, hogy a Dresden

mellett a Kent után is kutasson. Az angolok csak másnap délután nyugodhattak meg teljesen, amikor

a Kent, mely szétlőtt rádióadója miatt nem tudta felvenni a kapcsolatot a többiekkel, befutott Port

Stanley-be.

Az angol hajók a rosszra forduló, esős, ködös időben három napig kutattak a német cirkáló után,

míg végül az üzemanyagkészlet kifogyása miatt felhagytak a kereséssel, és december 11-én ismét

összegyűltek Port Stanley kikötőjében. A szigetek lakossága kitörő lelkesedéssel köszöntötte a

diadalmas hajókat, melyeket a kikötőben állandóan csónakok és bárkák sokasága vett körül, hogy

utasaik megcsodálhassák a hajók testén tátongó, német lövedékek által ütött lyukakat. A lelkes

civilek azonban nem csupán bámészkodtak, hanem minden tőlük telhető segítséget megadtak a

tengerészeknek, s tevékenyen részt vettek a hajó készleteinek feltöltésében, és a sérülések

kijavításában is.

A nagy angol győzelem híre közben bejárta a világot, s a Föld minden tájáról áradtak az üdvözlő

táviratok a Falkland-szigetekre. A király, V. György, és a londoni Admiralitás mellett egyebek közt

gratulált a győzelemhez a francia és az orosz haditengerészet is. A diadal teljesen helyreállította a brit

tekintélyt Dél-Amerikában, ahol ezt követően a német szimpatizánsok háttérbe szorultak, s a

hagyományosan erős angol kapcsolatok támogatói, és az angol érdekek kiszolgálói kerültek fölénybe.

Spee kötelékének elpusztítása után a Royal Navynek nem maradt említésre méltó ellensége a

világ tengerein, eltekintve persze az Északi-tengerre beszorított német flottától, amely azonban nem

sok hajlandóságot mutatott arra, hogy kimerészkedjen kikötőiből. Néhány szakíró szerint ez a

99

kényszerű semmittevés volt az egyik ihletője a Dardanellák elleni, később csúfos felsüléssel végződő

hadműveletnek. Arthur Pollen szerint: „Mr. Churchill azonban képtelen volt tétlenkedni, és a kísértő

elültette élénk fantáziájú elméjében azt az őrült ötletet, hogy a fel nem használt hajókkal és

tengerészekkel tovább gyarapítsa babérjait a Dardanellák erődjeinél, és a német mozsárágyúk ellen

Liege-nél, Maubeuge-nél, és Antwerpennél. A falklandi ütközet eredményeinek megítélésénél így

szembe kell állítanunk annak azonnali és messzehangzó eredményeit a megalázó Gallipoli kudarccal.”

A német hajók elsüllyesztéséért összesen 12.160 font, úgynevezett zsákmánypénzt osztottak szét

a csatában résztvevő angol hadihajók legénysége között, melyből a tengerészek átlagosan fejenként

öt fontot kaptak. A jutalmat megítélő bizottság úgy találta, a Canopus, bár leadott néhány lövést a

német hajókra, tulajdonképpen nem vett részt az ütközetben, így a sorhajó legénysége kimaradt az

osztozkodásból. Grant kapitány megtámadta a zsákmánybíróság döntését, ám annak ellenére, hogy

fellebbezését Sturdee és tisztjei is támogatták, a bíróság 1916 januárjában végképp elutasította a

Canopus igényét.

A csata után természetesen hullottak a kitüntetések az angol hadihajók legénységére. Maga

Sturdee bárói rangot kapott a győzelemért. A dicsőség hullámai még a falklandi kormányzót is

elérték, akit következő évben a Falklandnál lényegesen kellemesebb éghajlatú Bahama-szigetek

kormányzójává nevezték ki. Allardyce aligha bánta a dolgot. A német hajókat észrevevő, és a flottát

időben riasztó civil őrszemek sem maradtak jutalom nélkül. Az ellenség feltűnését először jelentő

Mrs. Felton ezüsttálcát kapott az Admiralitástól, cselédje, aki tulajdonképpen észrevette a német

hajókat, pedig egy ezüst teáskannát kapott Sturdee tengernagytól. A Sapper Hill-i őrszemnek

Sturdee, saját zsebből, öt font jutalmat adott.

Bár a diadal hírét az angol közvélemény és a Royal Navy is nagy lelkesedéssel fogadta, Fisher azért

nem mulasztotta el, hogy néhányat ne rúgjon régi ellenfelébe. Sokáig kritizálta a csatacirkálók

szerinte indokolatlanul nagy lőszerfogyasztását, és úgy vélte, Sturdee hibát követett el azzal, hogy a

német páncéloscirkálók elsüllyesztése után az Inflexible-t nem küldte azonnal a Dresden üldözésére.

A First Sea Lord bírálatai azonban többnyire nem voltak megalapozottak. Az Invincible az ütközetben

513, az Inflexible 661 darab 305 mm-es lövedéket tüzelt el. A találati arányt elég nehéz megbecsülni,

hiszen lehetetlen megállapítani, pontosan hány lövedék találta el a német hajókat. A csatacirkálók

tüzértisztjei a találati arányt 6,5%-osra becsülték, míg egyes későbbi elemzők alig egy százalékra

saccolták azt. Utóbbi érték azonban egészen valószínűtlen, hiszen ebben az esetben a két német

hajót összesen csak 12 találat érte volna, ami biztosan nem lett volna elég azok elsüllyesztéséhez. A

305 mm-es lövegek tényleges találati aránya inkább 3-4 % lehetett –esetleg valamivel több-, ami

egyáltalán nem számít rossz értéknek, és a későbbi ütközetekben –Dogger Bank, Skagerrak- a brit

hadihajók általában ez alatt teljesítettek. Ez az arány már csak azért sem számít rossznak, mert –bár

ez vitatott- a két csatacirkáló valószínűleg ekkor még nem volt felszerelve a Dreyer asztallal, s a régi

tűzvezető és célzókészülékekkel pedig elég nehéz művelet volt a sűrűn cikk-cakkoló német hajók

bemérése. Az angol hajók tehát a körülményekhez képest jó találati aránnyal tüzeltek, és annyi

lövedéket használtak fel a német hajók elsüllyesztéséhez, amennyire szükségük volt. A Dresdent

Sturdee az ütközet befejezése után gyakorlatilag azonnal üldözőbe vette, és semmilyen jelentősége

nem lett volna, ha az Inflexible-t már rögtön a Gneisenau elsüllyesztése után a német cirkáló után

küldi. Ez a néhány óra semmit nem jelentett volna, hiszen a Dresden és az Inflexible ekkor már több

100

mint száz kilométerre volt egymástól, vagyis teljesen reménytelen volt, hogy az angol csatacirkáló

utolérje a német hajót. Közvetlen üldözés helyett a Dresden lehetséges úticéljait kellett célba venni,

és az angolok pontosan ezt is tették, amikor a csata után végigkutatták a sarkvidéki vizeket és a

Tűzföld környékét, ahol a legvalószínűbb volt, hogy a német cirkáló menedéket fog keresni.

Egyébként a falklandi volt a történelem utolsó tengeri ütközete, mely tisztán hadihajók közti

tüzérségi párbajból állt. A csatában nem vettek részt sem tengeralattjárók, sem repülőgépek, s a

felek az ütközetben nem használtak sem torpedókat, sem aknákat.(Az angolok ugyan ezúttal is azt

hitték, a német cirkálók menekülés közben aknákat szórtak el maguk mögött -ami miatt az angol

hajók többször is kitértek eredeti irányukból-, azonban később kiderült, hogy a német hajókon

egyáltalán nem volt semmilyen akna.)

A csatával kapcsolatban sok helyen olvasható az az állítás, mely szerint a brit hajók az ütközetben

a Coriolis-erő figyelmen kívül hagyása, illetve téves kompenzálása miatt lőttek olyan pontatlanul. A

Föld forgása következtében a mozgó testekre, például a kilőtt lövedékekre, ható, és azokat

irányukból kitérítő tehetetlenségi erő ugyanis a két féltekén ellentétes irányba hat. A legenda szerint

a brit tűzvezető készülékek az északi féltekén ható Coriolis-erő kompenzálására voltak beállítva, és

azokat elfelejtették a déli féltekén ellentétes irányba ható erőnek megfelelően átállítani. Ez a hiba az

angol gránátok pontosságát duplán is lerontotta. A tűzvezető készülékek a lövedékeket az északi

féltekén jobbra eltérítő erőnek megfelelően voltak beállítva, csakhogy ez az erő a déli féltekén bal

felé térítette ki a gránátokat. Az északi vizekre beállított brit tűzvezető berendezés így egyrészt, a

jobbra tartás ellensúlyozása végett, a célponttól eleve kissé balra célzott, és ezt a bal felé történő

eltérést még tovább növelte a valójában itt nem jobbra, hanem balra ható Coriolis-erő. Ennek

következtében az angol gránátok mintegy száz méterrel tévesztették el célpontjukat.

Eddig a legenda. A történetet évtizedekkel a csata után, állítólag csak a nyolcvanas évek elején

írták le először, a Coriolis-erő hatásának szemléltetése végett. A sztori azóta meglehetősen széles

körben elterjedt, nyilván mert kis színes történetként segít feldobni kicsit az unalmas fizika órákat.

Valóságalapja azonban aligha van. Az angolok ugyanis egyáltalán nem lőttek rosszul Falklandnál,

sőt, sokkal jobban lőttek, mint később az Északi-tengeri ütközetekben. A Coriolis-erő miatti

céltévesztés egyetlen korabeli beszámolóban, vagy szakkönyvben sincs még csak megemlítve sem. Az

pedig, hogy a világ összes tengerein jelen levő angolok megfeledkeztek volna célzókészülékeiknek a

déli féltekére való átállításáról, teljesen valószínűtlenül hangzik. Ha tűzvezető berendezéseik a

lőelemek kiszámításánál a rengeteg más tényező mellett figyelembe vették a Coriolis-erőt is, akkor

biztosak lehetünk benne, hogy azt nem mulasztották el a déli félteke viszonyaira átállítani. De

igazából az sem biztos, hogy a korabeli készülékek egyáltalán figyelembe vették a Coriolis-erő

hatását. A Dreadnought Project oldalán, ami ilyen kérdésekben általában megbízható, legalábbis azt

állítják, a Falklandnál is használt tűzvezető berendezések a Coriolis-erőt nem is vették figyelembe a

lőelemszámításnál. Az erő által okozott eltérés ugyanis olyan csekély volt, nagyjából 50 méter tíz

mérföldes lőtávnál, hogy azt teljesen jelentéktelennek tartották, ennél ugyanis még az ágyúk szórása

is sokkal nagyobb volt. A Coriolis-erőt csak a későbbi, fejlettebb tűzvezető berendezések vették

számításba a célzásnál.

101

Egyébként is, ha a lövedékek valóban egy ilyen hiba miatt tévesztették volna el célpontjukat, ez a

céltévesztés akkor is csak az első sortűznél jelentkezett volna. A becsapódó lövedékek által felvert

vízoszlopokat figyelve a tüzértisztek ugyanis a céltévesztésnek megfelelően korrigálták volna a

lőelemeket, módosítva a téves irányzékon. Tehát akármi is történt, a Coriolis-erő hatása nem

játszhatott semmilyen említésre érdemes szerepet az ütközetben.

December 13-án, miközben hajói készleteit töltötték fel, és a csata után szükségessé vált kisebb-

nagyobb javításokat végezték, Sturdee értesült róla, hogy a Dresden befutott Punta Arenasba, és

éppen szenet vesz fel. A brit hajóraj erre azonnal elhagyta Port Stanley-t, és a lehető leggyorsabban

megindultak a Magellán-szoros felé. A kötelék leggyorsabb hajója, a Bristol, másnap délután érte el a

chilei kikötőt, ahol megtudták, hogy a német cirkáló előző nap, este tízkor futott ki, nyugati irányban.

Az angol hajók a következő napokban átkutatták a Magellán-szoros és a Tűzföld zegzugos

partvidékének –ami amúgy semleges terület volt, ahová a brit hadihajók elvileg nem hajózhattak be

hadi célokkal- minden horgonyzóhelyét, a német hajót azonban sehol nem találták. Sturdee folytatni

akarta a kutatást, azonban az Admiralitás zászlóshajójával együtt visszarendelte Gibraltárba. Az

Invincible december 16-án hagyta el Port Stanley-t, és Montevideó, Rió de Janeiro és Pernambuco

érintésével indult vissza a Földközi-tenger felé. Sturdee távozása után a kötelék parancsnokságát

Stoddart ellentengernagy vette át.

December 24-én a másik csatacirkáló, az Inflexible is visszaindult a Földközi-tengerre, majd január

harmadikán a Cornwallt is visszarendelték Angliába.

A Dresden és a többiek.

Spee hajórajának pusztulásával, valamint az Emden és a Karlsruhe elsüllyedésével a németeknek

csupán két cirkálójuk maradt az Európán kívüli vizeken, a Königsberg -a Nürnberg testvérhajója- és a

Dresden. Az előbbi már nem jelentett semmilyen veszélyt a kereskedelmi hajózásra, hiszen az

102

angolok beszorították a tanzániai Rufiji folyó torkolatába, ahová a mélyebb merülésű brit cirkálók

ugyan nem tudták követni, de a torkolat előtt járőrözve megakadályozták, hogy ismét kijusson a nyílt

vizekre. A Königsberg még hónapokig tartotta magát, míg végül 1915 júliusában két Nagy-

Britanniából átvezényelt, kis merülésű monitornak sikerült lőtávolságra megközelíteni a német hajót,

és 15 cm-es lövegeikkel végeztek vele. A cirkáló életben maradt legénysége ezt követően csatlakozott

Lettow-Vorbeck szárazföldön harcoló csapataihoz.

A Dresden azonban még komoly veszélyt látszott jelenteni a britek számára, akik úgy gondolták, a

falklandi sikert, és a Coronelért állt bosszút csakis a német cirkáló elsüllyesztése teheti teljessé.

Akárcsak korábban az Emden esetében, Churchill most a Dresdenre is „vérdíjat” tűzött ki, magas

jutalmat ígérve a hajó elpusztításáért.

A német cirkáló megtalálása nem ígérkezett egyszerű feladatnak. Chile déli tengerpartja olyan

erősen tagolt, amihez legfeljebb csak a norvég partokat lehet hasonlítani. Szigetek, félszigetek, öblök

és fjordok ezrei nyújthattak menedéket a német hajónak, s a briteknek most mindet át kellett

vizsgálniuk. Stoddart tengernagy vezetése alatt a brit cirkálók és segédcirkálók módszeresen kutatták

át a partokat, nem törődve a rossz időjárással, és persze a chilei vizek semlegességével sem. A hajók

készletei is erősen fogyatkoztak, a karácsonyi és újévi ünnepi menü például sózott húsból, és

tésztapudingból állt. Január harmadikán egy újabb hajót választottak le a köteléktől, a Cornwall

cirkálót, melyet visszarendeltek Angliába

A Dresden valójában azonban már egyáltalán nem jelentett olyan veszélyt, ahogy az angolok

feltételezték. A cirkáló egész legénységét sokkolta a katasztrofális kimenetelű falklandi ütközet,

melyben hajójuk egyébként egyetlen lövést sem adott le. A chilei kikötőkbe visszatérve látniuk kellett

azt is, hogy a brit győzelem egészen más viszonyokat teremtett számukra, mint amilyeneket

korábban tapasztaltak. A német kolónia támogatására továbbra is számíthattak, viszont a helyi

hatóságok barátságos jóindulata a múlté lett. A nemzetközi szerződések által megszabott keretek

között igénybe vehették a chilei kikötők szolgáltatásait, de ezen kívül a továbbiakban már semmiben

nem számíthattak a chileiekre.

A kudarcok hatására a cirkáló legénységének harci morálja mélypontra süllyedt, a kereskedelmi

hajózás elleni további támadások ötletét teljesen feladták, és kizárólag az utánuk kutató ellenség elől

103

való rejtőzködésre koncentráltak. A hátralevő hónapokban a Dresden csupán két kis angol vitorlást

süllyesztett el, melyek véletlenül az útjába kerültek.

A terepet jól ismerő helyi német, vagy német származású kalauzok segítségével a cirkáló a

következő hónapokban a déli partvidék eldugott, a térképeken sokszor nem is szereplő kis öbleiben

bújt meg. A hajó ellátását igen nehezen tudták csak biztosítani, az élelmiszerellátást a környező

szigeteken folytatott vadászattal lehetett csak úgy-ahogy megoldani, a szén pedig, bár időnként egy-

egy kisebb bárka hozott némi utánpótlást, egyre fogyott. Márciusra mind az élelmiszer, mind az

üzemanyag ellátás az összeomlás szélén állt, ezért a Dresden végül kimerészkedett búvóhelyéről,

hogy az északi kikötőkben megpróbálja feltölteni készleteit.

Március nyolcadikán a német hajó a nyílt tengeren, nagyjából Coronel magasságában, váratlanul

találkozott a rá vadászó Kent cirkálóval. A kiváló időben, jó látási viszonyok között, a két hajó

őrszemei nagyjából tíz mérföldes távolságból vették észre egymást, az ágyúk lőtávolságán kívül. Az

angolok december nyolcadika óta most találkoztak először a hajóval. A Dresden azonnal elfordult az

angol cirkálótól, és teljes sebességre gyorsítva igyekezett elmenekülni a nála lassabb Kent elől.

Mintegy ötórás üldözés után sikerült is eltűnniük a britek szeme elől.

Az eredménytelen hajsza után a Kent befutott Coronelbe szenelni, és közben riasztotta a közelben

tartózkodó Glasgow-t, és az Orama segédcirkálót. A három hajó együttesen kutatott tovább a

Dresden után, melyről feltételezték, hogy kifogyó szénkészletei miatt nem mehetett messzire.

Kilencedikén azonban az angol rádiósok elfogták a Dresdenről a német szénszállítóknak küldött

rádióadást, melyben a cirkáló megadta pontos tartózkodási helyét. Miután az angolok eddigre már

olvasni tudták valamennyi német rejtjelkódot, az üzenetet megfejtve megtudták, hogy a német

cirkáló a Juan Fernandez szigeteknél, a Robinson Crusoe sziget egyik öblében horgonyzik. (Mások

szerint a szigetek chilei kormányzója dobta fel az angoloknál a Dresdent.)

Március 14-én reggel a három brit hajó három irányból közeledve jelent meg a sziget előtt, hogy a

Dresden semerre se tudjon megszökni előlük. Az angol hajók tíz óra után nyitottak tüzet az

ellenségre. Megjelenésük teljes meglepetésként, horgonyon állva érte a németeket. A Dresden-nek

esélye sem volt a szökésre, és nem is tudott volna hová menekülni, hiszen ekkor már csak nyolcvan

tonna szene maradt, ami arra sem lett volna elég, hogy a chilei partokat elérjék a hajóval, ezen kívül a

hajtóművek is elhasználódtak, és generáljavításra szorultak. Az ellenállás nyilvánvalóan teljesen

reménytelen volt, így néhány lövés leadása után a hajó parancsnoka, Fritz Emil Lüdecke

sorhajókapitány, bevonta a hajó zászlóját, és felvonta a fehér lobogót, egyik tisztjét, Wilhelm Canaris

hadnagyot, a német katonai hírszerzés, az Abwehr későbbi főnökét, pedig az angol hajókhoz küldte,

hogy a fegyverletétel feltételeiről tárgyaljon. A németek ezzel azonban csak az időt akarták húzni,

hogy mialatt Canaris az angolokkal tárgyal, legyen idejük kiüríteni és elsüllyeszteni a hajót.

Hogy végül is hogyan süllyedt el a Dresden, nincs egészen tisztázva. A hivatalos verzió szerint

mialatt a britek a tüzelést beszüntetve és Canarissal tárgyalva a fegyverletételre vártak, azalatt a

személyzet elhagyta a Dresdent, és a kapitány parancsára megnyitották a fenékszelepeket, majd

felrobbantották az elülső lőszerraktárt. A német változat szerint viszont az angolok, az előárboc

csúcsára felvont, jól látható fehér zászlóval mit sem törődve, addig lőtték a német cirkálót, amíg az el

104

nem merült. Miután a közelmúltban, a cirkáló roncsainál folytatott merülések során, a hajótesten és

a parti sziklákon nagyszámú gránátbecsapódás nyomát találták, talán lehet valami a német

változatban. Azt pedig talán felesleges is hozzátenni, hogy az angolok természetesen semleges, tehát

elvileg védett felségvizeken támadták meg és süllyesztették el a Dresdent.

A cirkáló legénységéből nyolc ember vesztette életét, tizenhatan megsebesültek. A hajó

legénysége kimenekült a közeli szárazföldre, és később chilei internálótáborokba kerültek

A német cirkáló egyik túlélője azonban angol hadifogságba került, ahol egész kellemes sora volt. A

Dresden elsüllyedése után ugyanis a közelebb nyomuló Glasgow fedélzetéről egy tengerész

észrevette, hogy valaki úszik a vízben. Az angolok sikeresen kimentették a fuldoklót, egy disznót a

német élelmiszerkészletből. A szerencsés malacot az angol tengerészek a Tirpitz névre keresztelték,

és kinevezték a cirkáló kabalaállatának. A Glasgow tengerészei egyébként hősies helytállásáért

vaskereszttel tüntették ki Tirpitzet, mint a Dresdenen legtovább kitartó német tengerészt. Egy évvel

később, amikor Tirpitz már kihízta a cirkálón rendelkezésére álló életteret, áthelyezték a Royal Navy

portsmouthi tüzérségi iskolájához. A derék sertés pályafutása 1919-ben ért szomorú véget, amikor

egy jótékonysági árverésen tekintélyes összegért, 1785 fontért értékesítették. Az összeget az angol

Vöröskereszt kapta meg. Tirpitz feje máig megtekinthető a londoni Imperial War Museum trófeái

között.

Az Ostasiengeschwaders azonban még a Dresden pusztulásával sem semmisült meg teljesen. A

kötelék két segédcirkálója ugyanis még mindig a tengeren a volt.

A Prinz Eitel Friedrich még korábban, Valparaisónál elvált Spee kötelékétől, hogy a kontinens

nyugati partjainál folytassa az ellenséges kereskedelmi hajók utáni vadászatot. Decemberben a

segédcirkáló három angol és francia hajót süllyesztett el, majd miután hírét vették a falklandi

eseményeknek, úgy döntöttek, áthajóznak a keleti partokhoz, és ott folytatják tovább a portyázást.

Érdekes módon úgy tűnik, a németek kísérletet sem tettek arra, hogy megpróbálják összehangolni a

Dresden és a Prinz Eitel Friedrich tevékenységét.

A segédcirkáló szilveszter napján megkerülte a Horn fokot, majd a következő hónapokban újabb

nyolc hajót süllyesztett el Dél-Amerika keleti partjai előtt. Márciusra azonban a hajó helyzete

tarthatatlanná vált, szén és élelmiszerellátását nem tudták tovább megoldani, gépei pedig kezdtek

tönkremenni. Március 11-én a hajó befutott Newport News kikötőjébe, ahol az amerikaiak

internálták. Egy hónappal később egy másik leharcolt német segédcirkáló, a Kronprinz Wilhelm is

ugyanide futott be. A két hajót az Egyesült államok hadba lépése után az amerikaiak lefoglalták, s a

Prinz Eitel Friedrichet De Kalb, A Kronprinz Wilhelm-t pedig Baron von Stauben néven állították saját

szolgálatukba. A háború további részében a két hajó amerikai csapatszállítóként működött, majd a

105

háború után személyszállítóként tevékenykedtek tovább amerikai szolgálatban. A hajdani Prinz Eitel

Friedrichet 1934-ben, a Kronprinz Wilhelm-t 1924-ben bontották le.

A Cormoran, a volt Rjazan, valamiért nem tartott Spee hajóival, hanem a Csendes-óceán középső

részén maradt, és magányosan portyázva próbálta az ellenség kereskedelmi hajóit támadni. A

segédcirkáló azonban egyáltalán semmilyen eredményt nem ért el, s tevékenységének 127 napja

alatt egyetlen kereskedelmi hajót sem süllyesztett el. December 12-én a hajó befutott az ekkor még

semleges, amerikai kézen levő Guam szigetére, hogy feltöltse szénkészleteit. Az amerikai hatóságok

azonban, arra hivatkozva, hogy a szigeteken nincsenek elégséges széntartalékok, nem tették lehetővé

a német hajó számára, hogy kiegészítse üzemanyagkészleteit. Miután a Cormoran-nak nem maradt

annyi szene sem, hogy elérhesse a legközelebbi semleges kikötőt, a segédcirkáló kapitányának nem

maradt más választása, mint hogy internáltassa a hajót. Miután a kis szigeten nem tudták máshová

elhelyezni a németeket, a legénység a kikötőben álló hajón maradt. Mikor az Egyesült Államok is

hadba lépett Németország ellen, az amerikaiak megpróbálták elfoglalni a Cormorant, melyet azonban

legénysége felgyújtott, és elsüllyesztett. A hajót elfoglalni akaró amerikai tengerészgyalogosokkal

való összetűzésben hét német tengerész vesztette életét, a többieket az Egyesült Államokba

szállították, és a háború hátralevő részét egy ottani fogolytáborban töltötték. A Cormoran roncsa ma

az amatőr búvárok egyik kedvenc célpontja.

1915 júliusára tehát az angolok minden német cirkálót és segédcirkálót elsüllyesztettek, vagy

semleges kikötőben internáltattak, mely a háború kitörésekor a tengereken tartózkodott. A

legeredményesebb közülük az Emden volt, mely tevékenységének három hónapja alatt 31

kereskedelmi és hadihajót fogott, illetve süllyesztett el, összesen több mint 100 ezer BRTvel.

Eredményesen tevékenykedett még a Karlsruhe és a Kronprinz Wilhelm is, melyek szintén ötvenezer

BRT feletti hajóteret semmisítettek meg. A többiek által elért eredmények már jóval szerényebbek

voltak, a Prinz Eitel Friedrich 33 ezer tonna hajóteret süllyesztett el, míg a Leipzig, a Dresden és a

Königsberg alig néhány hajót írhatott csak a számlájára, a Cormoran és a Cap Trafalgar pedig teljesen

sikertelen volt.

Az elért eredmények tehát összességében véve nem voltak jelentősek, és nemcsak megrendíteni,

de különösebben még megzavarni sem tudták az angol kereskedelmi hajózást. Egyébként eleinte

még maguk az angolok is lényegesen rosszabbra számítottak. A háború kezdetén még úgy vélték, a

német cirkálók igen nagy károkat fognak okozni kereskedelmi hajózásuknak, s leküzdésük nagy erők

bevetését fogja majd igényelni, és sokáig fog tartani. Ehhez képest alighanem az Emden volt az

egyetlen hajó, melynek eredményei megérték azt a veszteséget, melyet a cirkáló elsüllyedése okozott

a német haditengerészetnek. A többiek elvesztése valószínűleg nem volt rentábilis a Kaiserliche

Marine számára, vagyis elvesztésük minden bizonnyal nagyobb veszteséget jelentett a németeknek,

mint az általuk okozott kár az angoloknak.

Nehezen érthető okokból azonban a németek valamiért úgy gondolták, a portyázó hadviselés

remekül bevált, és a következő években, egészen a háború végéig, egyre újabb és újabb hajókat

küldtek ki az óceánokra, hogy ott az ellenség kereskedelmi hajókra vadásszanak. Ezek persze már

nem a haditengerészet cirkálói voltak, hanem kereskedelmi hajókból átépített segédcirkálók, melyek

jóval könnyebben tudták álcázni magukat, mint a hadihajók.

106

Ezek a hajók, melyek feladata az volt, hogy az antant államok, főleg természetesen Nagy-

Britannia, kereskedelmi hajózását az Európától távol eső vizeken is zavarják, a háború hátralevő

részében valóban jelentős eredményeket értek el. Eredményeiket nemcsak fedélzeti fegyvereiknek,

hanem a fedélzetükön szállított nagyszámú aknának is köszönhették, melyekkel olyan távoli vizeket

aknásíthattak el, ahol ellenségeik nem is számítottak aknaveszélyre.

A segédcirkálók közül a legeredményesebb az eredetileg Pungo néven vízrebocsátott, 9.800

tonnás Möwe volt, mely 1916-ban és 1917-ben megtett két útja során összesen 40 ellenséges hajót

süllyesztett el, mintegy 200 ezer BRTvel. Portyázásai előtt a hajó aknarakóként is tevékenykedett, s az

egyik általa telepített akna küldte a tengerfenékre az angol King Edward VII. sorhajót.

Kiemelkedően sikeres volt a 11.200 tonnás Wolf is, mely egyetlen, 1916 és 1918 között megtett,

451 napos útja alatt 37 ellenséges hajót süllyesztett, illetve fogott el, több mint 110 ezer tonnával. A

Wolf már két felderítőrepülőgépet is hordozott fedélzetén.

A segédcirkálók közül azonban a legnagyobb publicitást alighanem a Seeadler kapta, ami nem is

annyira a hajó által elért eredményeknek, hanem inkább magának a hajónak volt köszönhető. A

többi, eredetileg rendszerint teherhajónak vagy utaszállítónak épült, dízel vagy gőzmeghajtású

segédcirkálóval ellentétben ugyanis a Seeadler klasszikus, háromárbocos vitorlás volt, mely így

küllemében is valódi, „romantikus” kalózhajónak tűnt.

Az 1878-ban szolgálatba állított vitorlás eredetileg amerikai zászló alatt hajózott, Pass of Balmaha

néven. 1915 nyarán a hajó éppen gyapotot szállított Arhangelszkbe, amikor Norvégia partjai

közelében az angol Victorian cirkáló feltartóztatta. Az angol parancsnok számára valamiért gyanús

volt a hajó, ezért az amerikaiak tiltakozása ellenére zsákmánylegénységet küldött át a vitorlásra, mely

átvette annak irányítását, és angol kikötők felé indultak vele. A hajóra, ismét csak az amerikaiak

tiltakozása ellenére, angol zászlót vontak fel. Az amerikaiak rossz előérzetei beváltak, ugyanis nem

sokkal később a hajót feltartóztatta a német U-36 tengeralattjáró, mely a vitorlást alapos átvizsgálás

céljából Cuxhaven kikötőjébe irányította. (A hajó fedélzetén levő angol tengerészeket az amerikaiak

lefegyverezték, és a hajófenékbe zárták.) A németek az amerikai tengerészeket később szabadon

engedték, a vitorlást azonban lefoglalták.

Egy évvel később egy német tengerésztiszt fejéből pattant ki az ötlet, hogy a vitorlást

segédcirkálóvá kellene átalakítani. Ennek több előnye is volt. Egyrészt az ártalmatlan külsejű

háromárbocosról senki nem gondolta volna, hogy felfegyverzett segédcirkáló, és sokkal könnyebben

álcázhatta magát, mint egy gőzhajó. Másrészt a hajó nem függött az üzemanyag utánpótlástól, mint a

gőzhajók, melyek szén vagy olaj utánpótlásának biztosítása a távoli tengereken ekkor már egyre

nehezebb feladat volt a németek számára.

A közben Seeadler névre átkeresztelt vitorlást felszerelték két 105 mm-es löveggel, két kiskaliberű

gyorstüzelővel, és segédhajtóműként beépítettek rajta egy dízelmotort is. A hajó 1916 december 21-

én indult útnak, és a következő 225 nap során összesen 16 ellenséges hajót zsákmányolt, több mint

30 ezer tonna összvízkiszorítással. Bár mind az angol, mind az amerikai haditengerészet

hajtóvadászatot tartott a segédcirkálóra, a Seeadler végzetét mégsem az ellenséges hajók okozták,

107

hanem egy váratlanul kitörő hurrikán, mely a Tahiti közelében, Mopelia szigeténél horgonyzó hajót

partra sodorta.

A fenti három példa azonban inkább kivételnek számított. A segédcirkálók többsége ennél

lényegesen szerényebb eredményeket ért el, vagy éppen teljesen eredménytelenek maradtak, és

sokan rajta is vesztettek. A németek mégis elégedettek voltak az elért sikerekkel, olyannyira, hogy a

következő háborúban az egész haditengerészeti stratégiájukat erre a portyázó hadviselésre

alapozták, méghozzá olyan mértékben, hogy terveik szerint nemcsak nagy csatahajóik, a világ akkor

legnagyobb hadihajói, hanem még –végül soha el nem készült- repülőgép-anyahajóik is alapvetően

magányos portyázóként tevékenykedtek volna.

Ez már csak azért is érdekes és érthetetlen, mert a németek amúgy Mahan leglelkesebb rajongói

voltak, márpedig az amerikai tengernagy nagy sikerű könyvében pont az ellenkezőjét tanácsolta a

feltörekvő haditengerészeteknek, mint amit a németek végül is csináltak. A történelmi példákat

vizsgálva Mahan arra a következtetésre jutott, hogy a portyázó hadviselés, a guerre de course, a

kudarc biztos receptje. Nemcsak a tengerek feletti uralmat nem lehet megszerezni az ilyesféle gerilla

hadviseléssel, hanem pusztán ezzel még az ellenség kereskedelmi forgalmát sem lehet megbénítani.

A tengeri útvonalak feletti ellenőrzést megszerezni, és az ellenség kereskedelmi hajózását

megbénítani Mahan szerint csak egy módon lehet, a tengerek feletti uralom megszerzésével, amit

viszont csak az ellenség hadiflottájának elpusztításával lehet elérni. A guerre de course erősen

másodlagos jelentőségű, sikereket lehet vele elérni, de a háború kimenetelére nézve döntő hatása

soha nem volt.

A két világháború végül ismét Mahant igazolta, s a németek, bár végül megtalálták a portyázó

hadviselés igazi fegyverét, a tengeralattjárót, mindkét esetben totális kudarcot vallottak.

Talán érdemes még annyit hozzáfűzni a dologhoz, hogy a felszíni portyázó hadviselés, a

tengeralattjáró háborúval gyökeres ellentétben, végig megőrizte a régi időkre jellemző, humánus és

lovagias jellegét. A segédcirkálók parancsnokai, kevés kivételtől eltekintve, mindig a legszebb

tengerészhagyományok és a tengerész bajtársiasság szellemében jártak el, kivívva ezzel az ellenség

nagyrabecsülését is. A Möwe kapitánya, Nikolaus zu Dohna-Schlodien, minden körülmények között

ragaszkodott hozzá, hogy az általa elsüllyesztett hajók minden túlélőjét kimentse, nemegyszer saját

hajója kockáztatásával is. Tekintélye olyan nagy volt az angolok között, hogy mikor a második

világháború után lakóhelye angol megszállás alá került, a helyi brit katonai parancsnok külön

rendeletben adta parancsba beosztottainak, hogy a Dohna-Schlodien család nyugalmát semmilyen

módon nem szabad megzavarni

A Seeadler parancsnoka, Felix von Luckner, aki mikor hajója élelmiszerkészletei kimerülőben

voltak, először a legénység fejadagját csökkentette, nem pedig a vitorláson őrzött hadifoglyokét,

szintén nagyon népszerű volt angol nyelvterületen. A Seeadler útjáról írott könyve az egyik

legnagyobb bestseller volt az Egyesült Államokban.

Luckner a háború után, a legtöbb tengerésztiszthez hasonlóan, a német szélsőjobb táborát

erősítette, és közeli jó barátja volt Reinhard Heydrich-nek. Később azonban eltávolodott a

108

hitlerizmustól, olyannyira, hogy a háború végén a náci hadbíróság távollétében halálra ítélte, mert

városa, Halle, nem kis részben az ő befolyására adta meg magát ellenállás nélkül az amerikai

csapatoknak.

Hitlernek egyébként nem volt szerencséje a háborús hősökkel. Az Emden elsőtisztje, Helmuth von

Mücke, aki a cirkáló elsüllyesztése után az Indiai-óceánon, Arábián és Törökországon keresztül

hazavezette az Emden tengerészeinek egy csoportját, kezdetben szintén szimpatizált a szélsőjobbal,

sőt, egy jó ideig a Nemzetiszocialista Pártnak is tagja volt. Később azonban teljesen szembefordult

hajdani elvtársaival, élesen bírálta Hitler rezsimjét, és a pacifizmus eltökélt híve lett. Mücke a

harmincas évek végén éveket töltött különböző koncentrációs táborokban, majd 1940-től –romló

egészségére és korábbi, háborús érdemeire tekintettel- a háború végéig házi őrizetben tartották.

A német portyázó háborúnak, legalábbis kezdetben, a német gyarmatok védelme és ellátásának

biztosítása is az egyik célja volt. Az angolok fölényes túlereje azonban ezt gyorsan meghiusította. A

német gyarmatok rögtön a háború első hónapjaiban mind angol és japán kézre jutottak, kivéve

Német Kelet Afrikát, melynek kiváló katonai parancsnoka, Paul Emil von Lettow-Vorbeck alezredes –a

háború végére dandártábornok- egészen a háború végig tartani tudta magát –a berlini

főparancsnokság és a helyi kormányzó parancsaira többnyire ügyet sem vetve-, és csak az anyaország

összeomlása után tette le a fegyvert.

Lettow-Vorbeck 1919 márciusában szabályos diadalmenetben, a Brandenburgi kapun keresztül

bevonulva tért vissza életben maradt embereivel Berlinbe. Következő évben részt vett a monarchia

visszaállítását célzó Kapp féle puccskísérletben, majd ennek kudarca után kilépett a hadseregből, és a

kereskedelmi szférában tevékenykedett tovább. Az ex-tábornok később semmilyen együttműködésre

nem volt hajlandó az általa megvetett nácikkal, és egy beszélgetés során állítólag szemtől-szembe

küldte el Hitlert melegebb éghajlatra, amikor az felkínálta neki a londoni nagykövetséget. Lettow-

Vorbeck tekintélye olyan nagy volt, hogy a nácik még ezt követően sem mertek hozzányúlni, bár a

Gestapo a háború végéig megfigyelés alatt tartotta.

Pogányok.

A német tengerészek és hajók hősies, utolsó lőszerig és utolsó csepp vérig való ellenállása

Falklandnál többnyire ugyanolyan tiszteletet és elismerést váltott ki a katonai körökben, mint tíz

évvel korábban az orosz hajók hasonlóan heroikus küzdelme Csuzimánál. Miután a németek elleni

hecckampány ekkoriban még nem volt csúcsrajáratva, többnyire az angol tengerészek is megadták az

elismerést a legyőzött ellenségnek. Sturdee az ütközet után díszvacsorán látta vendégül a csatát

túlélő néhány német tisztet.

Természetesen már ekkor is voltak azért olyanok, akik a lobogó zászlóval elsüllyedő német hajók

végsőkig való ellenállásában elsősorban az embertelen német barbarizmus és fanatizmus

megnyilvánulását látták. Könyvének a falklandi csatáról szóló utolsó fejezetében -A tengerészeti etika

egy kérdése- Arthur Pollen is ezt a nézetet támogatja.

109

„Amennyire meg tudom ítélni, ebben a háborúban történt meg a nagy szakítás a régi tradíciókkal. A

régi hagyomány természetesen az volt, hogy a hajó, mely erejétől telhetően a végsőkig küzdött az

ellenséggel, minden szégyen nélkül megadhatta magát a győzteseknek. Az egy évszázaddal korábbi

háború hadbíróságainak feljegyzései tanúsítják, hogy a tiszteket, akik hasonló körülmények között

feladták harcképtelen hajójukat, minden esetben felmentették a vádak alól, ha megállapítást nyert,

hogy minden tőlük telhetőt megtettek a győzelemért. Magától értetődőnek tartották, hogy puszta

embertelenség lenne tűz vagy víz általi halálra ítélni azt a legénységet, mely egyébként bátran

harcolt.

Az a haditengerészet, amely minden másiknál több harcban vett részt, létezésének abban a

szakaszában, amikor szinte folyamatosan harcban állt, tudta, a hasonló helyzeteket hogyan kell

egyszerre racionális, és keresztényi módon megítélni. Most úgy tűnik, ez a tengeri háború azokat, akik

habozás nélkül a végsőkig küzdöttek, barbár önmegsemmisítésre ítéli, mikor a további harcra már

nem képesek. Ez az egyetlen alternatívája az ellenség zsákmányszerző dicsőségének. De ez utóbbi

valóban olyan elviselhetetlen megaláztatás lenne? Ha így gondoljuk, szakítunk a régi

hagyományokkal, de nem igazán jó irányba. Ezzel egy pogány értékrendet honosítunk meg, és ez nem

a sztoa pogánysága, hanem az indiánok rideg, érzéketlen barbarizmusa.”

Első nekifutásra persze akár egyet is lehet érteni Pollennel. Nekem azonban azok a szerzők, akik a

britek humánus és keresztényi viselkedését méltatják, alapból gyanúsak, a britekre ugyanis

háborúikban a legkevésbé sem volt jellemző a humánus és keresztényi viselkedés. Ezúttal is élek a

gyanúval, hogy a fenti szöveg –bár a szerző valószínűleg komolyan gondolta- igazából csak azt a célt

szolgálta, hogy ezzel is rúgjanak egyet a németekbe, vagyis a barbár hunokba

Mint már írtam, az események idején az angolok többnyire nagyon is tiszteletreméltónak

tartották a németek viselkedését Falklandnál, sőt, sokan voltak, akik még így is túl puhánynak

tartották őket. Egy angol költő, Sir Henry Newbolt, például a következőket írta:

„Gondolják csak meg, mit jelentett volna a németeknek, ha egy Cradock zászlaja lobog azon a

december nyolcadikán a Scharnhorst árbocán. Elképzelhetik őt, amikor a nagy csatacirkálókat kifutni

látja a kikötőből, és felvonja a jelzést: „Azonnali támadást indítok.”, és azzal teljes sebességgel,

egyenesen megindul feléjük. A sebességük még nem nagy, ott és akkor meg lehet közelíteni őket.

Micsoda harc lett volna! Nem holmi impotens szanaszét menekülés, nem órákon át tartó kínlódás,

melyben ide-oda kanyarogva próbálják kivonni magukat az ellenség számukra elérhetetlen

távolságról tüzelő ágyúinak csapásai alól, hanem elszánt közelharc, melyben minden lövés talál,

esélyt adva számukra, hogy a vég előtt még kemény csapást mérjenek az ellenségre, egy nagyszerű,

követendő példát adva ezzel fegyvernemüknek.”

A harcias angolokkal szemben, akik az egyetlen elfogadható taktikának a nelsoni

hagyományokon alapuló „Uccu neki és durr bele!” csatatervet tekintették, a németek viselkedése

szinte a szeretetreméltó emberi gyarlóság példájának tűnik. Nem rohantak neki fejjel a falnak, bár

adott esetben talán tényleg ez lett volna a célravezetőbb, hanem azt tették, amit a legtöbb, saját

életét féltő ember reflexből cselekedne, vagyis azonnal menekülni próbáltak. Spee csak akkor fordult

110

szembe az ellenséggel és vállalta a reménytelen harcot, amikor világossá vált, hogy a menekülésre

semmi esélye, viszont saját feláldozásával talán megmentheti a többieket. Vagyis nem a dicsőséges

halált keresték -japán módra-, hanem a kényszerűségnek engedve, és racionális megfontolásokból

vették fel a harcot. Viszont mihelyt ezt megtették, valóban a végsőkig küzdöttek.

A modern hadihajókon azonban a végsőkig való harc némileg mást jelentett, mint annak idején a

vitorlásokon. Pollen, az általánosan elfogadott véleménynek hangot adva, úgy véli, a napóleoni idők

korszakában humánusabb volt a tengeri hadviselés, és sokkal megértőbbek voltak a magukat megadó

hajóparancsnokok iránt. Azonban különösebben nem kell sokat tanulmányozni a tengeri hadviselés

történetét ahhoz, hogy belássuk, ez nem így van. Szemléltetésnek az is elég lehet, ha vetünk egy

pillantást a Trafalgárnál odaveszett francia és spanyol hajók veszteségadataira.

A nevezetes Redoutable, ahonnan Nelsont a halálos lövés érte, akkor adta meg magát, amikor az

angol ágyúk már kidöntötték mindhárom árbocát, szétlőtték a kormányát, és már csak néhány ágyúja

maradt üzemképes. A hajó embervesztesége meghaladta a 80%-ot, 643 fős személyzetéből 522-en

elestek, vagy megsebesültek. A sorhajó kapitánya, Jean Lucas, még ekkor is csak tisztjei hosszas

rábeszélésére volt hajlandó bevonni a zászlót. A francia zászlóshajó, a Bucentaure, semmivel nem járt

jobban. A Redoutable-hoz hasonló módon tönkrelőtt hajó legénységéből több mint 450 ember került

a veszteséglistára. 75% körüli volt az emberveszteség többek között például a Fougueaux, az

Intrepide és az Aigle, illetve a spanyol San Augustin és Santissima Trinidad sorhajókon is. Az Intrepide

parancsnoka, Louis Antoine Infernet kapitány, még ilyen körülmények között sem volt hajlandó

megadni magát, végül tisztjei fogták le és zárták a kabinjába, hogy végre bevonhassák a hajó

zászlaját.

A fenti hajók életben maradt tisztjeit a hadbíróság utóbb nemcsak felmentette, hanem követendő

példának állította őket a többi tiszt elé. A megadás számukra valóban nem jelentett szégyent, mert

mindenki úgy gondolta, ezek az emberek csakugyan megtettek minden tőlük telhetőt a győzelemért,

és tisztességgel harcoltak lehetőségeik végső határáig. Ez a végső határ azt jelentette, hogy a

megadásra akkor került sor, amikor a hajó már harc és mozgásképtelenné vált, vagyis sem

menekülni, sem a harcot folytatni nem volt képes. Azok a tisztek viszont, akik nem mentek el eddig a

pontig, és hajójuk lobogóját akkor vonták be, amikor az még képes lett volna a további harcra, már

nem számíthattak a hadbíróság dicséretére. Ha a megadásra valóban túlerejű ellenséggel szemben

került sor, általában így is felmentették őket, ám az eset többnyire nagyon nem tett jót a

karrierjüknek.

Pollen és sok más szakíró szerint a modern korban másként kezelték az ilyen eseteket, és a

megadást megengedhetetlen szégyennek tekintve elvárták, hogy a parancsnok inkább elsüllyessze

hajóját, mint hogy megadja magát az ellenségnek. Erre példaként rendszerint a Nyebogatov elleni

eljárást hozzák fel. (Mást nem is nagyon tudnak, mert a modern korban ilyen eset nem fordult elő

több.)

Ez az elképzelés azonban alapjában téves, amit éppen a bizonyítására felhozott precedens mutat

meg egyértelműen. Nyebogatovot ugyanis nem azért ítélték halálra, mert megadta magát, hanem

azért, mert úgy adta meg magát, hogy hajói még aránylag épségben voltak, és bőven volt még

lőszerük is. A bíróság úgy vélte, Nyebogatov hajóinak állapota még lehetővé tette volna a harc

111

folytatását. Aztán hogy ennek a harcnak már nem sok értelme lett volna, azt a bíróság már

lényegtelen mellékkörülménynek tekintette.

Ugyanekkor viszont ugyanez a bíróság a magát szintén megadó Orjol páncélos valamennyi tisztjét

felmentette minden vádpont alól, mert bizonyítottnak tekintették, hogy a súlyosan sérült, és a

lőszerből gyakorlatilag teljesen kifogyott hajó már valóban nem volt képes a további harcra. Az Orjol

tisztjei tehát valóban a végsőkig harcoltak, mindent megtettek, ami tőlük tellett, számukra tehát már

nem jelentett szégyent a kapituláció.

Az 1906-os hadbíróság tehát ugyanúgy működött, mint az 1806-os. A vizsgálat tárgya nem az volt,

a kapitány miért nem süllyesztette el a hajóját a megadás helyett, hanem az, megtett e minden tőle

telhetőt a győzelemért a megadás előtt. Ha a hajó megadására annak harcképtelen állapotában

került sor, a kapitány számíthatott a felmentésre.

Azonban mire egy modern hadihajó harcképtelen állapotba kerül, addigra rendszerint már úton

van a tengerfenék felé. A vitorlás korszakban ez másként nézett ki, hiszen az akkor használatos tömör

ágyúgolyókkal szinte lehetetlen volt elsüllyeszteni egy faépítésű sorhajót. A Trafalgárnál tönkrelőtt

francia és spanyol hajók sérüléseik miatt sok vizet vettek fel, de ha a csata utáni napon nem tör ki egy

erős vihar, az angolok így is kikötőbe tudták volna vontatni őket. Vesztüket végül vagy az okozta,

hogy a vihar zátonyra sodorta őket, vagy az, hogy az angolok felgyújtották, illetve meglékelték őket. A

fahajók süllyedése ráadásul többnyire sokáig tartott, ami lehetőséget adott a legénységnek a

menekülésre. Egy modern fémépítésű hadihajó viszont néhány perc alatt képes elmerülni, ami a

sebesültek, és a hajó mélyében szolgálatot teljesítők számára a menekülést gyakorlatilag

lehetetlenné teszi. Az Orjol is csak azért úszta meg Csuzimánál, mert az éjszaka véget vetett az

ütközetnek, még mielőtt a japán ágyúk megadták volna a hajónak a kegyelemdöfést. Éjszaka a

sérülések egy részét sikerült kijavítani, a vizet részben kiszivattyúzni, így a páncélost a felszínen

tudták tartani. Másnap pedig Nyebogatov olyan gyorsan megadta magát, hogy a hajót már nem érték

újabb találatok.

Az Ostasiengeschwaders hajóinak végzetét megvizsgálva láthatjuk, a Dresden és a Nürnberg de

facto megadta magát, a Leipzig pedig, noha nem vonta be zászlaját –bár a kapitány ezt, afféle Pilátusi

„mosom kezeimet” módon tulajdonképpen engedélyezte-, reménytelen helyzetében végül segítséget

kért az ellenségtől, amit az megadásként értelmezett. A Scharnhorst addig harcolt, ameddig végleg

harcképtelenné nem vált, aztán pillanatok alatt elsüllyedt, még mielőtt megadásra, vagy akárcsak a

hajó szervezett kiürítésére gondolni lehetett volna. A Gneisenau ellenállása volt talán a

legmakacsabb, amit Pollen az orosz Szuvorov sorhajó csuzimai harcával állít párhuzamba. Mindkét

hajó tényleg a végsőkig harcolt, a Szuvorov tengerészei a hajó egyetlen megmaradt ágyújával állítólag

még süllyedés közben is lőtték a japánokat. A németek ennyire azért nem voltak fanatikusak, a

Gneisenau kapitánya legalább elrendelte a harc beszüntetését, és a hajó elhagyását. Hogy a

fenékszelepeket megnyitották e, vagy sem, lényegtelen részletkérdés, a német hajó enélkül is

menthetetlen volt. Az angolok is úgy vélték, a Gneisenau és a Leipzig túlélői saját hősiességüket

akarták még jobban kidomborítani a fenékszelepek megnyitásáról szóló történettel.

A cirkálók ugyanis az elszenvedett sérülések miatt a fenékszelepek nélkül is mindenképpen

elsüllyedtek volna. A vitorlások viszont, ha csak nagy tűz nem ütött ki rajtuk, árbocaik ellövése, ágyúik

112

elnémítása után is a felszínen maradtak, s egy ilyen úszó roncs kapitánya mit tehetett volna mást,

megadta magát. Egy vitorlás sorhajón nem voltak fenékszelepek, gyorsan elsüllyeszteni csak úgy

lehetett volna, ha felgyújtják, vagy felrobbantják a lőszerraktárát. Nem volt ugyan jellemző, de ezért

akadt erre is néhány példa. Hogy az angol haditengerészetnél ilyesmi legfeljebb csak elvétve történt,

annak oka nem az angolok példamutató humanizmusa és keresztényi viselkedése volt, hanem

egyszerűen csak az, hogy a britek nem nagyon kerültek olyan helyzetbe, ami ilyen döntés elé állította

volna a hajók kapitányait. De ha ez mégis megtörtént, azért akadt jó néhány angol parancsnok is –

mint például Monk, Berkeley, King, hogy csak az ezen a lapon található példákból szemezzek

néhányat-, aki kész volt arra, hogy a „megadás gyalázata” helyett inkább magával együtt elpusztítsa

hajóját is.

Spee-nek és kapitányainak Pollen féle minősítése tehát nagyrészt alaptalan rágalom, amivel a

szerző csak maga is beállt az első világháború alatt felállt, és máig működő kórusba, ami a németek

kegyetlen barbarizmusát és fanatizmusát harsogja. Azonban a derék brit hazafi ezzel pogánynak

minősíti a fentebb említett derék brit hazafiakat is, valamint azokat a brit hazafiakat, akik a két

világháborúban a megadás vagy visszavonulás helyett inkább a túlerejű ellenséggel szembeni

reménytelen harcot választották, mint például Cradock, Loftus Jones, vagy Gerard Roope. (Stb.; stb.;

stb.) A brit szakírók szerint mindez a Royal Navy hagyományaival összhangban levő dicsőséges

viselkedés, míg ugyanezt a viselkedést a németek esetében persze pogány barbarizmusnak minősítik.

A helyzet ezúttal is az, hogy az angoloknak, franciáknak, németeknek, oroszoknak -stb.- nem

nagyon van mit egymás orra alá dörgölniük. A fanatizmus, barbarizmus, kegyetlenség egyikük

számára sem ismeretlen fogalom, bár persze leginkább csak a másikban látják meg azt. Hogy a XX.

században Európával az történt, ami történt, az közös munka és közös felelősség volt, és most

közösen ülünk ugyanabban a levesben.

113

Forrásmunkák.

A falklandi ütközetnek igen nagy szakirodalma van, s ha az Amazonon utánakeresünk, legalább

egy tucat könyvcímet kapunk. Az angolok nyilván kedvelik ezt az ütközetet, hiszen tulajdonképpen ez

volt az első világháború egyetlen egyértelmű, tiszta, és teljes angol tengeri győzelme. Az angol nyelvű

Wikipédia is bőségesen tárgyalja a témát, amiről más weblapokon is sok hasznos információt lehet

összegyűjteni. (Nem szeretnék vele senkit megbántani, de sajnos ezúttal is meg kell állapítanom,

hogy a magyar Wikipédia egy kalap kaki. Tessék csak összehasonlítani mondjuk a boxerlázadásról

szóló angol és magyar lapot. Legalább fogalmazni próbálnának meg!)

Jómagam nagyrészt két régebbi –tehát a netről ingyen beszerezhető- könyvből merítettem,

melyek közvetlenül a háború után, 1919-ben jelentek meg. Az első, és legalaposabb munka Henry

Edmund Harvey Spencer-Cooper könyve, „The battle of the Falkland Islands”. A szerző a Cornwall

tisztjeként maga is részt vett a csatában, tehát igazán első kézből szerezhette információit. A másik

könyv Arthur Hungerford Pollen, a nevezetes tűzvezető készülék megalkotójának munkája, a „The

Navy in battle”. A könyv az első világháború tengeri összecsapásait elemzi, és természetesen

bőségesen foglalkozik a falklandi ütközettel is. Az újabb kiadású könyvek beszerzésén spóroltam,

csupán a neten hozzáférhető részletek, illetve a fórumok hozzászólásai alapján próbáltam

megállapítani, tettek e hozzá valami újat a csata elemzéséhez. Töredékes forrásaim alapján nekem

úgy tűnik, nem. Amennyit olvastam belőlük, az alapján nagyjából mindenki Spencer-Cooper és Pollen

könyvére alapoz, és csak ezeket ragozzák tovább. Komoly kutatásokról, amit főleg a német hajóraj

homályos céljai és chilei tevékenységük igényelnének, nem tudok.

Amilyen nagy a szakirodalma a falklandi csatának, olyan szűkös a coroneli anyag. Ami, angol

szempontból, tulajdonképpen megint csak érthető. Spencer-Cooper 225 oldalas könyvéből

mindösszesen 14 oldal foglalkozik Coronellel, Pollen pedig szinte csak néhány bekezdésben említi

meg a sajnálatos eseményeket. Érdekes és tanulságos, hogy ugyanekkor viszont az amerikai Oliver

Warner könyve, a „Great sea battles”, fordított felbontásban tárgyalja a két ütközetet. A könyvnek a

két csatával foglalkozó, sajnos elég rövid fejezete szinte teljesen Coronelről szól, és csak az utolsó

bekezdésekben kerül futólag említésre a falklandi ütközet. A coroneli ütközettel, illetve főleg annak

előzményeivel, viszonylag részletesen foglalkozik Geoffrey Regan „Haditengerészeti baklövések” című

könyve is.

A két csatáról, Pochhammer 1931-ben megjelent, sokat idézett könyvén kívül, semmilyen

említésre érdemes német szakirodalmat nem ismerek.

A német nevek írásánál a nemesi származást jelentő „von” szócskát ezúttal többnyire mellőztem,

bár elvileg ki kellett volna írni. Spee igazából Von Spee, de úgy véltem, a magyarban ez zavaróan

hangzik, és igazából nincs is sok jelentősége.

Ezen írás hiányosságainak és esetleges felületességeinek elbírálásakor pedig ezúttal is kéretik

figyelembe venni, hogy ezt a cikket is csupán a rendelkezésemre álló szabadidőben barkácsoltam

össze, ami egyébként ezen a tavaszon különböző okok miatt a szokásosnál is jóval kevesebb volt.

(2011 március-május)