búvópatak 2012/február

Polgári, kulturális és társadalmi havilap 2012. február – XI. évfolyam 2. szám Ára: 350 Ft

2

46

10

17

21

18

Búvópatak

A nyugatisajtótámadásokrólSzutrély Péter cikke

A baloldalisága tagadáshitvallásaCsapó Endre tanulmánya

A Sátán fattyaNagy Zoltán Mihályregényrészlete

Viktor és ViktóriaPetrozsényi Nagy Pálregényrészlete

Egy álomjátékrealitásaNémeth István Péterkönyvismertetője

Kamasz-enciklopédiaPósa Zoltán beszélget Bíró Gergellyel

Egy bánáti jogászSzirmai Péter tárcája

Jégbe fagyvaCsernák Bálint fotója

Nincs lágyabb, mint a víz,mégis a köveket kivájja:nincs különb nála.

Lao-ce: Az út és erény könyve, részlet

Búvópatak 2012. február 2. oldal

AAz elmúlt egy évben a Magyarországról készített tudósítások a nagyvilágban összehangolt, frontális támadásra engednek következtetni. A német sajtó egyébként jó hírű lapjai, (Die Welt, Frankfurter Allgemeine Zeitung) illetve a Második Német TV rendre és kitartóan közöl Magyarországról tudósításokat, a 2011-es év végétől szinte naponta.

Az ARD (Allgemeiner Rundfunk Deutschland) TV – híradójá-ban már az év közepén valótlan állításokat hallhattunk a nép-szerű Marietta Slomkától, melyek a sajtószabadság illetve a köztársasági elnök megválasztását állították rossz fénybe. A Németországi Magyar Szervezetek Szövetsége erélyes tilta-kozására Marietta Slomka írásban kért elnézést, és beismer-te tévedéseit. Ugyanez történt meg az ősz folyamán Maybrit Illner ugyancsak népszerű műsorvezetővel a ZDF egyik hír-adójában, hasonló tiltakozásra ő is írásban kért elnézést. A két hölgy „pardon”-ja azonban adásba már nem került, nyilvános helyesbítések soha nem hangzottak el. Több további adásban lehetett tetten érni a tendeciózus, rosszindulatú, tényelferdítő (azaz dezinformációs tartalmú) hátteret. A tudósítások „riport-alanyai” pedig rendszerint ugyanazok a személyek: Schiff András, Kis János, esetenkén Dallos György, Kertész Imre vagy Lendvai Pál Bécsből, akit például előszeretettel tüntet-nek fel úgy, mint „magyar újságírót”.

Az újságcikkek „objektív” hangot használnak, legalábbis első pillantásra. Az utóbbi hetek egyik érdekes példája a Die Welt cikke „Amikor a zsidócsillagot a saját levelesládádra ragaszt-ják” címmel, „A gyűlölet kultúrája Magyarországon” felcímmel. (Cikkszám: 13801250)

A cikk írója a lap törzsgárdájához tartozó Boris Kalnoky. Évtizedek óta olvasva meglehetősen felületes jellegzetesen ha-saló, napi zsurnalizmust gyártó írásait meglepődik az ember, mert nyíltan most derül ki először róla, hogy ő ízig-vérig ma-gyar, s saját kutatásai szerint (800 évre vissza ismeri családja történetét), ősei között egyetlen zsidó sem volt, ugyanakkor

„inkább keresztény-konzervatív” gondolkodású. Már-már kez-di elfogadni az ember a véleményét a mai magyar közéletről, amikor cikke vége felé feldobja tartalmas kijelentéseit:

„Először van lehetősége – és ezt egy válság tetőfokán –, egy kéthar-mados többséggel megválasztott kormánynak határozott és jövőbe mutató politikát csinálni. Ehelyett egy merev, ideologizáló, sok tekin-tetben bosszúvágytól vezérelt program kerül végrehajtásra a politika minden szereplőjének erős handabandázása mellett.”

A cikkíró még egy jóslatot is megenged: „Legkésőbb március 15-én oly mértékű tiltakozások lesznek, amelyek minden eddigit felül-múlnak, és amelyek a kormányt megrendíthetik.”

A légkört, hangulatot és szemléletmódot azonban ennél job-ban jellemzi a következő cikk.

Jan Dams: „Orbán Viktor nem érdemli meg Európa segítségét”. Összefoglaló alcím: „Mielőtt az IMF és az EU segítséget nyújta-

na, Budapestnek meg kell változtatnia irányvonalát. Minden egyéb nem volna más, mint Európa alapértékeinek elárulása.” (Cikkszám: 13802288)

A cikkben ez olvasható: „A magyar kormányfőnek, Orbán Vik-tor nak van egy bizonyos szemtelen modora. Ennek az EU-országnak a miniszterelnöke nem csak számos olyan értékkel megy szembe, melyek jó okból Európa jellemzői, de még a sajtószabadságot is korlátozza! Korlátozza az Alkotmánybíróság kompetenciáit és megkíséreli hatal-mát a következő választáson túlra is bebetonozni. Magyarország – a keleti tömb bukásánál meghatározó jelentőségű volt – jelenleg aláás-

Szutrély Péter

A nyugatisajtótámadásokrólKérjenek bocsánatot a félretájékoztatott külföldi újságírók és a félretájékoztatók

Várai Artúr illusztrációja

Búvópatak 2012. február3. oldal

T

sa a demokráciát. És éppen Orbán Viktor, aki felelős ezért a gyűlö-letes kifejletért, kér most segítséget a IMF-től és az EU-tól.”

A cikk hasonló hangnemben folytatódik.A Németországi Magyar Szervezetek Szövetsége figyelem-

mel kíséri ezeket a tudósításokat, s teszi, amit tehet, amit le-hetőségei megengednek. Azonban jó két évtizede jelzi folyto-nosan, hogy ereje nem elégséges az ilyen stílusú és indíttatá-sú, nagy erőkkel működtetett kampányok kiegyensúlyozására. A nagykövetség sajtóattaséja és sajtófigyelő rendszere koráb-ban, s ma sem nyújt háttérsegítséget.

Hasonló a helyzet angol és amerikai nyelvterületeken, az ott megjelenő tudósítások még erősebb kontúrokkal dolgoz-nak. Számos ottani magyar szervezet ezeket követi, nyílt le-velekkel, ellenvéleményekkel próbálkozik, különösebb vissz-hang nélkül.

Éppen ezekben az órákban ér el a hír, melyben a kanadai magyar közösségek a kanadai Maclean’s Magazin ill. Globe and Mail alapján kijelentik: „…mindössze kilenc hónappal a választá-sok után beindult egy cikksorozat, mely a legitim módon megválasz-tott kormányt, s azon keresztül az egész magyarságot antidemokra-tikusnak, a demokráciához való viszonyukat zavartnak minősíti… ezáltal lealacsonyítva a magyar népet, a magyar embereket.”

Sajnos a hazai közvélemény a külföldi, különösen a nyuga-ti hangulatkeltésekről keveset tud, azokat nem érti, a szerep-lőket nem ismeri. Senkinek nem mondanak az ilyen nevek, mint Schulz illetve Cohn-Bendit semmit, hiszen nem ismert előéletük, kalandor mivoltuk, évtizedek óta érezhető felfor-

gató képességeik. Adott nyugati ország közvéleménye bár zöm-mel érdektelenséggel fogadja a híreket Magyarországról, az utóbbi időkben mégis egyre kifejezettebb a kérdés ismerősök körében, hogy „nálatok mi történt? Hiszen korábban egész rendes népség voltatok!”

A támadás hatása tehát érezhetővé válik. Érdekes egyébként a Magyarországon élő németek, tehát

magyarul nem tudók értékelése is. Ők bár itt élnek, az itteni eseményekről a német médiából értesülnek. Ennek megfele-lően nem egyszer fura ítéleteik születnek. Csak kisebb része háborodik fel a dezinformáció e mesterfokán, látja át a dol-gokat, és véleményének hangot is ad.

Mindebből következtetés csak egy lehet: Magyarország min-den polgára, aki joggal érzi sértve magát, némi erőfeszítéssel hangot kell adjon e primitív dezinformatív tevékenység felet-ti nemtetszésének. Legyen ez akár utcai demonstráció vagy olvasói levelek százai. Ehhez azonban egyrészt a nyelvi bizton-ságon túl az adott ország pontos közéleti ismerete kell, folya-matos tájékozódás, és aránylag gyors reakciókészség. Lénye-gesen szorosabb és hétköznapi együttműködés az ott élő ma gyarsággal, azok szervezeteivel, a magyarországi polgári szervezetek közvetlen részvételével. Elégtelen a MÁÉRT, vagy néhány „hivatalos” alkalom, melyen ottani magyarokat több-nyire államtitkári szintig bezárólag „megtisztelik” egy vala-milyen összejövetelre való meghívással. Élénk, szervezetek kö-zötti kapcsolatok segíthetik a munkát, egymást, és kiegyen-líthetik a külképviseletek renyheségét is.

többek szerint (rossz nyelvek? kukacoskodók?)tűzparancs volt aznap is érvényben, a határőrök(honvédek?) önhatalmúlag, saját lelkiismeretükdiktálta parancsot követve döntöttek úgy,hogy a másikat (a katonait)büntetés terhe mellett megszegve,nem nyitnak tüzet. onnantól azutántörtént ami történt, s a színarany drótvágó ollóval,satöbbi mással díjazott pufajkás ikszipszilon pedignem tehet róla, hogy akkor és ott nem folyt a vér,ellenben, ha erről netán nem is, de sok mindenegyébről igen. (mellesleg szégyen, hogy ’56 egyik véres kezű, szellemileg-lelkileg lerokkant leverője miniszterelnök lehetett itt, ahelyett, hogy az őt megillető helyen, sötétzárkában, vagy gumiszobában töltötte volnatorkába vodka helyett a hideg vizet,pereztrojkás módszerváltás… Ó!)

„volt, ami volt, az elvtársaknak azértez mégiscsak egy nagy pirospont.”

nos valóban, volt ami volt: bitófák sokasága,„Kádár Apró Dögei”, életfogytiglani börtön,veselerúgás, körömletépés, húsdarálógép,megszomorítottak, megnyomorítottak,hazájukból elüldözöttek sokasága,és voltak az elvtársak,na meg a kollaboránsok,akiknek állami lakás,

évente szakszervezetibeutaló, és pálmafás tapéta,karácsonyra narancs és banán,sőt néger is hozzá, aki legyez –

piros pont? húsvéti piros tojás se, sőt: lélektelen,pénzéhes gazsággal parolázni, amazzal egy tálbólcseresznyézni képtelen jézusi Igazság (!) nevében:korbács és kiűzetés Hunnia fénytemplomából,vagy amennyiben ki nem is, de a már említettmeditációs központok egyikébe, karöltvea hasonszőrűekkel nyílegyenesen,futólépésben be. ezen utóbbi,(a gyorsított tempójú bevonulás) mint ezernyimás, sajnos még (!) mindmáig várat magára,nem úgy, mint biszkubélabáékra a hóhér-munkáért, a népirtó tevékenységért valahaünnepélyes keretek között adományozott,mindmáig érvényben lévő állami kitüntetésekszerény kis hozadéka: a csekélyke öt–hatszázezerforintnyi nyugdíj. na de aki az aprót (tekintettelpiroskára is) nem becsüli, az hóna alatt kakukkosórával, egyébbel, nem is fészkeli be egykönnyenmagát mindenféle lelkiismeret furdalás nélkülés azzal se, mások házába soha, se a Rózsadombon,se semerre. csak a földbe, ha marad egy talpalatnyi,urnányi majd, a „tőke szabad áramlása” után taláne kifosztott, keresztrefeszített, szent Hazában neki,s ha nem cserélik valakik valami másra, valamelybaljós napon, az éjszaka leple alatt az ország nevét.

Pusztai Zoltán

A drótvágás margójára


A„Az államadósságot ellenségnek kell tekinteni” – jelentette ki Orbán Viktor. – Ha egy ellenséget nem győzünk le, akkor ő győz le minket. Beszélt arról is, hogy az élet minden területén fon-tosnak tartja az egyéni szabadságot, és ugyanilyen fontosnak a nemzet szabadságát. Kijelentette, szomorúnak tartja, hogy Nyugat-Európában gyanakvással tekintenek a nemzeti néző-pontra. „Ez Európa egyik gyengesége” – tette hozzá. Úgy véle-kedett, a 27 tagállam nemzeti identitásai nélkül az Európai Unió csak egy nagy bürokratikus monstrum volna. „Nem a nemzeti érzelmektől, hanem a mesterséges ideológiáktól kellene tartani” – vélekedett.

Valóban nem békebeli jókedvében adósodott el az ország, és ha Nyugat-Európában gyanakvással tekintenek az ország mai vezetőire, akkor ott, a nyugati tájakon valami nincs rend-ben. Meg is jelölte a magyar miniszterelnök a bajok okát, oko-zóit, a mesterséges ideológiákat, amelyek egy nemzeti identi-tás nélküli Európát akarnak létrehozni. Ezt szolgálja a nem-zeti államok eladósítása, tegyük hozzá: többek között.

Az emberi történet egy ideje a nemzeti érdekek és azokkal szembenálló internacionalista törekvések ütközéséről szól. (Az internacionalista nem nemzetközi abban az értelemben például, mint a katolikus egyház, vagy egy nemzetközi sport-esemény. A kommunizmus internacionalizmusa (proletár in-ter nacionalizmus) és a mai monetáris globalizmus nemzet-ellenes.) A politikai internacionalizmus a politikai baloldal alapvető ideológiája, eszmei tartalma, aminek érvényesülésé-ért hívei mindenre képesek.

A „baloldal” elnevezés a nagy francia forradalomra vezet-hető vissza, a Nemzeti Konventben az elnöktől balra foglal-tak helyet mindazok a képviselők, akik a monarchiát (és a status quo-t) ellenezték, radikális változásokat támogattak, vagyis az ancien régime lebontását követelték. Nem a régről meglévő szemlélet felújítását, korszerűsítését akarták szol-gálni, hanem a világról alkotott szemlélet leváltását, egy új szemlélet érvényesítését erőltették. Ez történik kétszáz éve folyamatosan, nagyon is eredményesen.

A folyamat lényege: az általános változtatás érdekében lét-rejött pártok, irányzatok, mozgalmak állandó elfoglaltságban legyenek, amivel szemben a régi rend csak hátrálva tud véde-kezni. A baloldal az akció, a jobboldal a reakció – nemcsak a művelet mechanizmusában, de elnevezése szerint is. A mo-narchikus birodalmak szétrobbantására létrekeltett nemzet-államok rendjében új ellenfél jelent meg a baloldal számára. A nacionalizmus gátat jelent a baloldali átrendezési tervek szá-mára, ez adott értelmet és nevet az internacionalizmusnak. Ugyanakkor a nacionalizmus jó talajt szántott a háborús meg-oldások számára, ami lételeme a baloldalnak. Háborúk idején felgyorsulnak a változtatások lehetőségei.

A politikai szakirodalom megfogalmazásában a baloldal általában a társadalmi változások szorgalmazója a társada-lomkritikai szemlélet alapján. A mérsékelt baloldal uralkodó irányzata Nyugat-Európában a szociáldemokrácia, amely a

parlamentáris demokrácia alkotmányos keretei között mű-ködik. A baloldalnak több radikális irányzata van, így példá-ul a kommunizmus és az anarchizmus. A hatalomra jutott forradalmárok eszmei háttere általában zavarossá, ellentmon-dásossá vált, hiszen a radikális baloldali szemlélet egyik alap-vető gondolata a mindenkori társadalmi renddel szembeni kritikai szemlélet. A kommunizmus vezető és sokáig legsike-resebb irányzata a szovjet típusú, Lenin és Sztálin nevéhez köthető, marxizmus-leninizmusnak nevezett nézetrendszer és gyakorlat volt, amelynek tézisei szerint az osztályharc során a dolgozó osztályok, a munkások és parasztok osztálya szükségszerű győzelmet arat a tőkés polgári, illetve a feudá-lis arisztokrata osztályok felett. A nemzet csupán egy „vad-hajtása” a történelemnek, jelentősége a szabadságjogokkal megszűnik, és az emberek végül mind egyenlőek lesznek.

Sokszor eltűnődünk azon a számunkra gyötrelmes valósá-gon, hogy a fenébe lehet, hogy a kommunizmusban is, meg a kapitalizmusban is minden a nemzet érdekei ellen történik, és minden védekezési törekvés – szinte egyedül csak a magya-rok részére – tilos, nacionalista, fasiszta, miegyéb bűn.

A Magyar Nemzet Online közölte 2011. április 29-én:– A kommunizmus volt a legnagyobb baj az emberiség tör-

ténetében, és nem ünnepelhetjük eléggé, hogy véget ért – ezt tanultuk a miniszterelnök szerint Vlagyimir Bukovszkij em-beri jogi aktivistától, akit Orbán Viktor pénteken tüntetett ki a Parlamentben a Magyar Köztársasági Érdemrend közép-keresztjével. A szovjet idők ismert ellenállója az ünnepségen azt mondta, a kommunisták nem tűntek el, csak átkeresztel-kedtek.

Orbán Viktor a kitüntetési ceremónián azt mondta: „…azért jöttünk össze, hogy tisztelegjünk az előtt az ember előtt, aki a kommu-nista diktatúra áldozataként a hatalmi önkény elleni harcra tette fel az életét, (…) arra, hogy mindig, minden körülmény közepette kimond-ja az igazságot”. A kommunizmus annyira fanatikusan hitt a jövőben, a saját jövőjében, hogy a múltat kis híján végképp eltörölte, legalábbis azt gondolta, még erre is képes; ezért voltak a kommunisták biztosak abban, hogy minden bűnre – a gyilkosságokra éppúgy, mint a gulágok poklára vagy az ÁVÓ pincebörtöneire – bocsánatot nyernek a felejtés által – fejtette ki, hangsúlyozva, hogy csak egy valami akadályozta meg őket ebben a szándékukban, mégpedig „az ember”; „…az ember, akit porszemként félresöpörtek az útjukból, az ember, akit a kommunizmus legkevésbé sem tisztelt, és akit a legkevesebbre sem tartott”. „Az ember, akinek egy tiszteletreméltó példánya áll most itt előttünk” – jelentette ki Vlagyimir Bukovszkijra utalva, aki – mint mondta – minden energiáját a nyugati közvélemény fel-rázásának szentelte. „A múlttal való szembenézés nem dekadens hobbi, hanem a jövő szempontjából létfontosságú” – idézte Orbán Viktor a kitüntetettet. – Az igazságnak nem csupán a dikta-túra az ellenfele, a demokráciában is védelemre szorul, „ezért szükségünk van azokra, akik időről időre felráznak bennünket” – hív-ta fel a figyelmet a kormányfő, aki szerint Vlagyimir Bu kov-

CSaPó endre

A baloldaliság a tagadás hitvallása


F

szkij életművével zsinórmértéket szolgáltat valamennyi ma-gyarnak és közép-európainak.

Igen, az igazság a demokráciában is védelemre szorul. Az Európai Parlamentben többséget képeznek a baloldali pártok. Nemzetellenességük ismét megnyilvánult abban az összefo-gásban, amivel rátámadtak Magyarországra az új alaptörvény ürügyén. A nyugati liberális, tehát baloldali sajtó adta hozzá a közhangulatot, és persze csatlakozott Szlovákia és Románia is a magyarellenes kirohanáshoz. És ami a legfájóbb, a honi nemzetellenes baloldal rácsatlakozott Magyarország elítélte-tési kampányára az alaptörvény vitában.

Ha a már az eddig is sok meglepetést hozott legújabbkori történelem most létrehozna egy új szovjet államszövetséget, netán a nyugaton kedvesebb trotszkiji változatában, Nyugat-Európa baloldali pártjai azonnal csatlakoznának hozzá. Ha ehhez kétség fűződne, tessék elolvasni, miként látta Vlagyi-mir Bukovszkij a Keletet eláruló Nyugat jellemtelenségét a 700 oldalas A moszkvai per című könyvében. A szerző a kilenc-venes évek elején írta művét, amelyben elsősorban a Szovjet-unió és a Nyugat kapcsolatáról szól a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas években.

Röviden fogalmazva: Bukovszkij műve szenvedélyes vádirat az emberi szabadságeszmét eláruló és a szovjet vezetéssel ösz-szejátszó Nyugat ellen. Bár a szerző hosszasan foglalkozik a Szovjetunió afganisztáni kalandjával, és az 1980–1981-es len-gyel eseményekkel, a mű középpontjában az „enyhülés” poli-tikájának kritikája áll. Ezt a politikát Bukovszkij szerint a kormányzó német szociáldemokraták találták ki a hatvanas évek végén, és hamarosan zászlajára tűzte Nyugat-Európa szin-te minden szocialista, baloldali pártja.

A közzétett dokumentumokból világosan kiderül, hogy a felajánlkozók, a Szovjetunióval kapcsolatot kereső szocialis-ta politikusok, gyorsan a Szovjet Kommunista Párt eszközé-vé váltak. Bukovszkij dokumentumokkal bizonyított lelep-lezései Nyugaton és Keleten egyaránt kevés sajtónyilvános-ságot kaptak, és ha meg is jelent egyes nyugati vezetők szá-mára „kínos” dokumentum – hosszú csend volt rá a válasz.

A szerző könyvében többször is rezignáltan megjegyzi, hogy az „Ostpolitik” és a „Detante” egykori nyugati szószólói ma hősként ünneplik magukat, mondván, politikájukkal ők „la-

zították fel” a szovjet rendszereket, így döntően hozzájárul-tak a Szovjetunió bukásához. Valójában nem volt fontos szá-mukra Kelet-Európa sorsa, és az emberi jogok helyzetét sem viselték szívükön. A nyugati politikusok előnyösnek tűnő gazdasági kapcsolatokért és a fegyverzetcsökkentési tárgya-lások látszateredményeiért könnyen feladták azokat a nemes értékeket, amelyek megvédése érdekében elődeik vállalták a harcot a nemzetiszocialista Németországgal szemben.

A nyugati politikusok talán még a szovjet vezetőknél is jobban hittek a kommunista rendszer tartósságában és a Szov-jetunió erejében. Nem is akartak küzdeni ellene, hanem meg-békéltetésére törekedtek. Az „enyhülés” politikusait nem ér-dekelték a Nyugat-Európa és a Szovjetunió között elhelyez-kedő megszállt országok. Ezt bizonyítja az SZKP KB egyik, Bukovszkij által közölt dokumentuma is, amelyből kiderül, hogy csupán hónapokkal a prágai tavasz eltiprása után már informális kapcsolatfelvételre került sor a német szociálde-mokraták és a szovjet vezetés között. 1981-ben a lengyel Szo-lidaritás szakszervezet betiltása és a nyílt katonai diktatúra bevezetése sem változtatott alapvetően a zömmel szocialisták által vezetett nyugat-európai országok és a Szovjetunió kö-zötti kapcsolaton. A nyugati vezetők is elfogadták azt az – akkoriban mindenhol hangoztatott – állítást, hogy Jaruzelski tábornok lépése a szovjet beavatkozástól mentette meg Len-gyelországot. Bukovszkij több dokumentummal is bizonyít-ja, hogy a szovjet vezetés nem vállalta az invázió kockázatát, csapatok küldése tehát nem volt tervbe véve.

Bukovszkij részletesen és dokumentumokkal alátámasztva, meggyőzően fejti ki, hogy a kemény antikommunista politi-ka hatvanas évek végi feladása Nyugaton előnyös helyzetbe hozta a Szovjetuniót. Miközben Nyugaton a békéről, az em-beri jogokról és a kommunizmus és a kapitalizmus lehetséges összenövéséről beszéltek, addig a Szovjetunió gyors tempó-ban fegyverkezett, és hatalmát kiterjesztette a harmadik világ jelentős részére. A Szovjetunió a világ minden pontján támogatta az Amerika-ellenes „felszabadítási” mozgalmakat, a kommunista birodalmon belül azonban – az 1975-ben a helsinki konferencián vállalt kötelezettségek ellenére – el-nyomták, bebörtönözték és elmegyógyintézetbe zárták a pol-gárjogi mozgalom aktivistáit.

Mindennek az 1979-es afganisztáni szovjet bevonulás ve-tett véget. A kalandorpolitika következtében a Szovjetunió tekintélye hirtelen és jelentősen csökkent. A lehűlő nemzet-közi légkört ügyesen fordította a Nyugat javára a Reagan-adminisztráció: olyan fegyverkezési versenyre kényszerí tet-te a „Gonosz birodalmát”, amelybe az beleroppant. A Szovjet-unió gazdasági és politikai válságát Bukovszkij szerint már Andropov főtitkár is jól látta, de a rendszer szanálásának feladata Gorbacsovra maradt. Az új főtitkár peresztrojkáról és glasznosztyról beszélt, de Gorbacsov nem volt újító. Nyu-gaton elhitette magáról, hogy az SZKP keményvonalas poli-tikusaival szemben álló bátor reformátor, de hazájában ugyan-úgy üldözte a másként gondolkozókat, mint elődei.

Mi volt a Szovjetunió szerepe az 1989-es kelet-európai for-radalmakban? – teszi fel a kérdést könyve utolsó fejezetében. A hatalomváltást mindenhol Moszkva kezdeményezte, annak érdekében, hogy liberális, de Moszkvától függő kommunista rendszerek jöjjenek létre.

A baloldal azóta sem tett le a régen megálmodott, sokszor megjövendölt nagy, szocialista világállam eljöveteléről, ami-ben feloldódnak a nemzetek. Csak azt nem értjük, miért lel-kesednek oly kitartóan ilyen állapotért.

Az ausztráliai Magyar Élet 2011. június 23-i számában megjelenttanulmány rövidített változata.

László-Kovács Gyula

Harminchatodikzsoltárfényben fürdő arcomat veriktavaszi esőkverik tavaszi záporoks mikor tiszta hajnalokondombok párnájára hajtom fejemethazát álmodok magamnak:irgalmas-szép hazáthol bitang szó nem hagyjael szánkat:hol nem ölnekés nem öletnek!


Ddecember első vasárnapján, egészen kora reggeltizenhárom szilasi asszonyhosszú útra indult,a ködben rejtőző hegyek felé, amerre a jött-ment hírek

szerint férfiainkat hajtották a katonák,én, Tóth Eszter,asztalos Tóth Mihály hajadonlányatizennegyediknek csapódtam hozzájuk,anyám szipogva kísért el a faluvégig,hadd menne helyettem mégis ő,hullatta könnyesen a szót,tudta pedig, éjszaka ezen tanakodtunk, a szomszéd faluig sem bírná el a terhet,a hátikosárt, megrakva három ember számára súlyosan

étellel, itallal,erősebb voltam, nekem kellett mennem, vitt a vágy is,

szaporáztam a lépést bátorságosan,Isten áldjon,szólott anyám beletörődve,rosszféle emberek bitangolnak mostanában, vigyázz

magadra, óvakodj minden idegentől,Isten vele,vigasztaltam, ne féltsen engem, van magamhoz való eszem, legkésőbb

harmadnapra hazajövök, hozom a hírt édesapámékról,otthagytam szegényt a sivár faluvégen, apró gyermek-

teste belegörnyedt az aggodalomba, a nagykendő két sarkát fázósan szorította keresztbe a mellén, addig nézett utánunk, amíg el nem enyésztünk a ködben, az én kockás nagyken-dőm melegítette riadt lelkét,

az övét, a feketéta legócskább ruhával és fejkendővelrám adta,ne lássa férfiszem a fiatalságomat,szokatlan volt a sötét viselet, de megbékéltem vele,na,mondta Marton Lenke néném,kész vénasszony vagy, csak a ráncok hiányoznak az ar-

codról,elnevettem magam,ráncok, ugyan,tizennyolc éves voltam, mejjes-faros nagylány,nem árultam petrezselymet a bálokban, kézről kézre

adtak a fiúk, valahányszor a Rezes Matyi bandája ráhúzta,amíg Székely Pista le nem kötött magának, lekötött,

kerek esztendeje udvarolt már, mikor elvitték a férfiakkal,három napra,így mondták, ha fát vágnak a hátamon, ennyit akkor is kibírok,mosolygott Pista az induláskor,szekér vitte őket a városba, nótázva mentek el, két hete,

az asszonyok közt gyalogolva eltűnődtem, hol lehetnek, mit csinálhatnak, már haza kellett volna

jönniük,meglátom-e őket, a bátyámat, édesapámat, Pistának is

tettem a hátikosárba eleséget, üveg bort, dohányt,amíg tartott a friss erő, gyorsan haladtunk, de a teher egyre nehezebb lett, hát letettük, pihentünk

egy keveset,szekérrel kellett volna jönni,páhogott Veres Berta néném,ezen a hosszú úton kigyalogoljuk magunkból a lelket,Marton Lenke rálegyintett,mégse mertél te se befogatni,mondta, na hallod, mindenki félti a maga jószágát, vágott vissza Berta néném,hány gazdától elvették már a katonák a lovat útköz-

ben, hát csak az hiányozna, nincs elég baja az embernek,

nagy zoltán Mihály

A sátán fattya (részlet)

1944-ben,

Csomós Zoltán illusztrációja


B

micsoda világ,búsongott Béres Ilon,ölnek, rabolnak az emberek, nem félnek Isten haragjá-

tól, a kárhozattól, pedig az lesz a sok bűn vége, elkárhozik az emberiség,

a háború,magyarázta Bíró Borbála,az csinálja a bajt, a háború,amiatt vitték el az embereket is, megmondta az én

uram, azt mondta,elvisznek minket az oroszok, mert ellenük harcoltunk

a tizennégyes háborúban is, most is,Veres Berta rábámult Borbálára álmélkodva,de hisz az én emberem sose volt katona, puskát csak a

cseh finánc hátán látott, mégis elvitték,el,bólintott Marton Lenke, az én Géza fiamat is, épphogy betöltötte a tizennyolcat,nem számít ezeknek, bosszút állnak, megmondta az

uram,fújta a magáét Borbála,odafigyeltem minden szóra, de semmivel sem lettem

okosabb, nem tudtam, kinek higgyek,azt kérdezgettem magamban, magamtól,ha csakugyan munkára vitték el a férfiakat, ahogy a

kisbíró kidobolta, akkormiért nem engedték már őket haza,ötszörösen letelt a három nap,nem találtam magyarázatot, hát annál inkább hevített

a vágy, látni édesapámat, a bátyámat, Pistát,sürgettem volna az asszonyokat, induljunk már,nem mertem, de nem is kellett,csakhamar hátunkra vettük megint a kosarakat, nya-

kunkba az országutat,a halmosi állomáson másfél órát vártunk vonatra, nem

jött,a guta üssön bele,mérgelődött Szabó Vilma,ő volt a legöregebb köztünk, nagyseggű vénasszony, sa-

ját magát alig bírta cipelni, hát még így, megpakolva,haragosan összeszidott bennünket, amikor meghallotta,nem várunk tovább, nekivágunk a messzeségnek gya-

logosan,elment a józan eszetek,zsörtölődött,holnapig estig se értek oda, nem a szomszédban van

az, egyikőtök se ismeri az utat, eltévedtek,beszélhetett, nagy volt bennünk az elszántság, ő ott

maradt, mi elindultunk,hosszúnak hosszú volt az út valóban, többször megpi-

hentünk még, aznap meg se érkeztünk volna, de megsegí-tett bennünket az Isten, a váraljai kisállomáson sikerült felkapaszkodni egy vonatra, azzal érkeztünk meg a hegyek közé,

ott már láttuk, nem egyedül vagyunk, jöttek a vona-ton sokan más falvakból is, összetársultunk velük, valaki megtudakolta az utat, arrafelé vettük az irányt,

nem oszlott fel délutánra sem a köd, sűrűn homálylott, a nyirkosság átjárta a ruhámat, nem törődtem vele, izga-lom fűtötte a lelkemet, a közeli viszontlátás reménysége,

csakhogy elakadt a menet, szögesdrót előtt toporog-tunk,

két katona a túlsó oldalon hevesen mutogatott, kiabált,vissza, vissza,ne merjünk közelebb menni,

féltem, mégse hátráltam, álltam megátalkodott makacs-sággal,

nem értettem a katonák beszédét, de láttam, hallottam az ordítozást, a fenyegető mozdulatokat, s elcsodálkoztam, miért dühösek ránk,

egy városi asszony értette a katonák beszédét, szólni is tudott hozzájuk, sírós hangon rimánkodott szegény,

engedjenek be minket, messziről jöttünk, látni szeret-nénk a rokonainkat,

zúgolódva álltunk mögötte, buzgón mutogattunk befelé, a szögesdróton túlra,

nem és nem,jött a válasz egyre ingerültebben, már öt katona állt

sorfalat a kapunál,édes jó Istenem, dolgom végezetlen kell hazamennem,keseregtem magamban, hát miféle törvény tilthatja meg, hogy lássam édesapá-

mat,nem fért a fejembe, indulatosan előrébb furakodtam, tisztféle ember jött éppen sietősen, bokáig érő köpönyeg

volt rajta,odahívta, meghallgatta a tolmácsasszonyt, megbámult

bennünket, aztánmegcsóválta a fejét, odaszólt a katonáknak, s ahogy jött,

sietve elment,mit mondott,kérdeztem,az asszony sírva válaszolta,nem engednek be, nem láthatjuk őket, címezzük meg a

csomagokat, név és falu, itt kell hagyni, majd átadják nekik,ha átadják,csapott belém a gyanú, fellobbanó gyűlölettel néztem

a katonákra,megfordultam, vittem a hírt falubelijeimnek,mit tegyünk,kérdezte Marton Lenke,én itt hagyom,mondta Veres Berta,valamennyit legalább csak odaadnak nekik belőle, az

is jobb, mint a semmi, úgyse bírnám hazáig cipelni már,én se,sopánkodott Béres Ilon,itt hagyom én is,hát te, Eszter,fordult felém Marton Lenke,nem én, fakadt ki belőlem a harag,nem azért hoztam, hogy ezek falják fel,mit lehet tenni,próbált csillapítani Lenke néném, lá-átni akarom édesapámat és a bátyámat,kiáltottam felzokogva,nem tudtam a könnyeimet visszatartani, nagy volt

bennem a csalódás,az asszonyok körülfogtak, vigasztaltak, nem sok meg-

győződéssel, még kevesebb eredménnyel, aztán összepus-mogtak, beálltak a sorba,

kiürítették engedelmesen a kosarukat,a könnyeim közt láttam, nagy halomba dobálják a ka-

tonák a kenyeres-szalonnás csomagokat,az italfélét külön rakták, hangosan csettintgetve, ne-

vetgélve, húsz-harminc üveg sorakozott már a letaposott havon,

szentül hittem,ámítás, csalás az egész,


J

alighogy elmegyünk innen, jól belakmároznak a hozott holmiból,

kipirultam nagy haragomban, s minél inkább dühített a tehetetlenség, annál inkább elszállt belőlem a félelem,

mikor a falubelijeim kerültek sorra, nem bírtam tovább, felkaptam a kosaram, odaszaladtam, neki egyenesen a ka-punak,

eresszetek, pokolfajzatok, ott az apám, a testvérem,elállták az utat, közrefogtak,nazad, babuska, curukk,röhögtek,szembeszálltam velük, még inkább megeresztettem a

hangom, ó, mennyire gyűlöltem őket, nem engedtek beljebb, visszafelé lökdöstek,fejembe szállt a vér, nem is igen tudtam már, mit teszek,szembeköpdöstem, leköpdöstem őket,jaj,csakeztne tettem volna,kétfelől ragadták meg a karomat, ráztak, cibáltak, az

egyik megütött,lerántották hátamról a kosarat, lecsúszott a nagyken-

dőm, a fejkendőm, szép hosszú hajam kibomlott, meglib-bent,

rögtön rájöttek, nem vénasszony vagyok,már nem kifelé, be az őrszoba felé toloncoltak,ellenálltam, kapálóztam, de háta lábam alig érte a földet,belöktek a bódéba, elterültem a padlón, elhagyott az

erőm, fekve hallgatóztam,csak a katonák ordítozását lehetett hallani, azt se so-

káig, elkergették az asszonyokat, csakhamar elcsendesült a környék,

felálltam, tapogatózva körbejártam, ablakot nem talál-tam, az ajtó kívülről bereteszelve,

a bódé másik végében, az őrszobában szünet nélkül karattyoltak a katonák, áthallatszott a deszkafalon,

egyre hidegebb lett, nagyon fáztam, újra és újra oda-mentem az ajtóhoz, dörömbölni akartam, megtenni azonban

egyszer se mertem,magamat átkoztam, miért nem maradtam otthon, miért,jaj anyám, jaj Istenem,miféle oktalan teremtés vagyok, hogy így nekimentem

az őröknek,ha leadom a csomagot, már útban lennék hazafelé,

ahogy a többiek, vigasztalt volna a remény, mégse jöttem hiába, valamennyit csak kiosztottak volna az eleségből édesapáméknak, igaza volt Veres Bertának,

így, magamra haragítva a katonákat, szerencsétlenül lelepleződve

mire számíthatok, mire,Istenem, csakazt ne,akkor inkábbmeghalni,borzalmas volt a gondolat, heves a vágy, meghalni in-

kább, most azonnal,Isten másképp akarta,egyszer csakzörrent a retesz, nyílott az ajtó, zseblámpa fénye villant

a sötétben, odanéztem,

elengednek, máshová visznek,vagy-vagy,mi lesz, Istenem,remegett minden porcikám, belebámultam a vakító

fénybe, alul a padlón két fekete csizma orra,megszólalt a katona,nem durván, nem parancsolóan, minthahívogatóan,egy kukkot nem értettem, hát csak álltam, vártam, el-

indult felém a fény, kinyúlt mögüle egy kéz, a vállamnál fogva az ajtóhoz tuszkolt, kiléptem,

egészen besötétedett már, csak sejteni véltem, merre a kapu,

elengednek, hála Istennek,dobolt bennem a megkönnyebbülés, nekiiramodtam,a katona elibém állt, nem engedett, balra mutatott, az

őrszoba világoló ablakára, meg akartam kerülni, elosonni mellette, de nem sike-

rült,elkapta, hátracsavarta a kezem, feljajdultam a fájdalom-

tól, mit törődött ő azzal,behajított az ajtón, egy szempillantás alatt az őrszoba

közepén találtam magam,katonák tekintete tapadt rám,ültek, álltak, egyikük nekivetve hátát az ajtónak,jóságos Isten, mit akarnak velem,vedelik az elkobzott bort, pálinkát,vigyorogva, sóvárogva bámulnak rám,hirtelen mindent megértettem,abban a pillanatban elfelejtettem Istent, el édesapámat,

a bátyámat, Pistát,ordítva rohantam neki az ajtónak, belemartam a meg-

lepett katona arcába, ellöktem, feltéptem az ajtót,ennyire jutott erő, idő,a ruhám aljánál fogva rántottak vissza, letepertek a

padlóra, szorosan fogtak, a számat betömték valami rongy-darabbal, petróíze volt, majd megfúltam tőle,

anyám fekete ruháját felhúzták a mellemig, ráborítot-ták a szememre,

a rémület újabb erőt adott, rúgkapáltam, viaskodtam,kiszabadult az egyik kezem, megragadtam a combom-

ról lecsúszó bugyit, cibáltam volna vissza, szemérmemet el-takarni, hiába, hiába, letépték rólam,

a karomat, a lábamat szétfeszítették, megfogdostak, röhögtek,

oh ti, bábuska-kraszavica,és tehetetlenül éreznem kellett, katonanadrág tapad

szúrósan a combomhoz, aztánrepesztő fájdalom, testemben az idegen test,aléltam volna el, hogy ne kelljen elviselni a mindig

más és más, de egyformán utálatos szuszogást, a tudatot, hogy nincs menekvés, dolguk végeztével helyet cserélnek, amelyik befejezte, megmarkolja erősen a lábamat, tartja, a másik láthatatlanul rám dől,

nem adta meg az Isten ezt a kegyet, mindvégig eszem-nél voltam, arcomon a kartonruha, mint halottén a szemfe-dél, de ez az élőhalott meg-megvonaglott, nyögött, hörgött, hasztalan,

csak akkor szabadult, amikor az utolsó is kiélte magát,akkor elengedték a kezem, a lábam, mutogatva paran-

csolták, öltözzek fel,egy koszos alumínium csanakba bort töltöttek, ki kellett

nyitni a számat, szétpeckelték, a bort beleöntötték, aztánkidobtak az ajtón, a kapun,sorsomra hagytak.


A

K

a szeretetből semmi se sokszeretetbül sëmmi së öléghabzsoli a szeretetetlubickol benneGyönyörűségöm!Gyönyörű vagy!mondod kétéves unokádnakfülig szalad a szájatele mosolytele boldog(ság)tele örömtele életszeretszeretikmindenki szereti

mami, papi anya, apaGegedédi, tataNono, Tüci…sorolikik veszik körbedédöreganyjáéknál a kertbe

mind, akiket szeretmind , aki őtszeretimind, akibenbízhat

minél több szeretet!annál egészségösebb lösza lelketán a kis teste isgyönyörűségünk

szeret

Papinka, mondjas olvadozololyat nem kérhethogy në mozdulnál

szeret

kék szöműszöszkegyönyörűjány

érti a Gyönyörű!-thogy dicséredszereted

Dudié – mondis rád mutataz övéüvémindörökké

valóban az vagyunokádé

így së becéztek még!épp ekkora Mimibül lött Papinka

Kilakoltattak a bankokkilöktek házambólakárha dózerrelmintha ama fennsíkonahol a hajó fennakadtárvíz előtt por után újból az utcán az utcánláthatod Uram nézheted mártankok után bankokkaljőve jogot „szellentve”

mezítláb térhetünkúj és újabb hihető hitreitthon vagyunk újból amérhető semmiben látható lágerbenszemfényvesztőn…

Sarusi Mihály

Papinka

Pethő László Árpád

Szemfényvesztőn

Várai Artúr grafikája


EEgyre többet beszéltek az anyjukról. A megadott cím alap ján írtak is neki néhány levelet. Megkapta, nem kapta meg? Valószí nűleg igen, mert vissza nem küldtek egyet sem. Csupán azt nem értet ték, akkor miért nem válaszol.

– Talán még mindig haragszik – találgatta Viktória.– Vagy eldugják előle a levelet. Ne felejtsd, hogy férjnél van,

és melyik férj tűri el szó nélkül, ha becses neje más férfival korreszpon dál? – simogatta állát a fiatalember. – Milyen szimp-la lenne minden, ha kiváltanánk egy turistaútlevelet magyar-ba, és hipp-hopp, ott le szünk, ahol akarunk. Ehhez viszont sus ka kell, mi pedig már az albérle tet sem tudjuk fizetni.

– Eltaláltad – számolta meg egykori tőkéjük roncsait Vik-tória. – Ha holnap sem kapunk állást, mehetünk az állomás-ra aludni.

Szerencséjük volt: Viktornak sikerült. Felvették rako dó mun-kás nak a vasúthoz.

– Evoé, megfogtad az isten lábát, testvérem!A férfi másnap vidáman jelentkezett a pályaudvaron.– Sajnáljuk: a hely betelt, nincs szükségünk több rakodó-

munkásra.– Hogy a dracuba? Tegnap még volt. Maguk szórakoznak

velem, elvtársak?– Az akkor volt, most ez van, és ajánlom, ne nagyon ugrál-

jon, mert még megütheti a bokáját – fenyegette meg egy kö-nyökvédős, kopasz hivatalnok.

– Igazán? Csókoljátok meg a segedelmemet! – mutatott az alfelére Kis Viktor. – Képzeld el, hogy jártam! – számolt be otthon az esetről.

– Semmi kétség, ő volt az! – szólta el magát ekkor Viktória. – Az lett volna csoda, ha felvesznek.

– Ő? Ki az az ő, és miért lett volna csoda, ha felvesznek?A lányt régóta nyomasztotta a titok, hát bevallotta.– A gazember! Add meg a címét, beperelem molesztálásért

és a hi vatali hatalommal való visszaélésért.– Egy önkormányzati főtisztviselőt? Felejtsd el! Inkább

nyeljük le a békát, és pucoljunk innen, míg nem késő.– Csakhogy belátod! – élénkült meg Kis Viktor. – Tehát…– Költözzünk Zsombolyára!A fiú elnémult.– Elmagyarázom, miért választottam éppen ezt a porfészket.

Egy az, hogy megszabadulunk attól a keselyűtől. Odáig, remé-lem, már nem érnek el a karmai. Mellesleg Zsombolya mégis-csak kisváros, vagyis olcsóbb, nyugisabb, ahol könnyebben találunk állást is.

– Nu, nu, nu! Ha a törvény nem támogat, segítségül hívom az ökle im, és ahelyett, hogy te félnél, az a keselyű kap majd frászt mitőlünk.

– Hogyne, hogy utána havonta látogassalak meg a dutyiban. Kösz, ebből inkább nem kérek. Ennél sokkal kecsegtetőbb vi-szont az Ágos ton bácsi-variáció, főleg, ha tekintetbe vesszük, miszerint ő az egyet len, aki ismeri anyánk lakcímét – vágta ki utolsó tromfját Viktória. – Elvégre el is költözhetett, hibás a cím, vagy… Mit tudom én!

Viktor egy pillanatra megingott, de eszébe jutott a mogyo-rófavessző, s már hallani sem akart többé Zsombolyáról. Ek-kor erélyesen ko pogtattak a testvérek ajtaján. A házigazda!

Ez is mindig akkor jön, a mikor a legrosszabb passzba ke-rültek!

– Szabad!– Jó napot adjon Isten! Zavarok?– Ön? Ugyan, ön sosem diszturbál!1 Parancsoljon, foglaljon

helyet minálunk! Vicus, hozz egy pohár cujkát a házi bácsi-nak! – hajlongott Viktor szolgálatkészen.

– Köszönöm. Bár ihatnék! De nekem sajna nem szabad. Csak azért jöttem, hogy figyelmeztessem magukat, még nem fizet-ték ki a lakbé rüket.

– Kifizetjük, kérem, kifizetjük, amint kapunk munkát a városban. Várjon még két hetet! Addig biztosan sikerül.

– Még két hetet? Egy napot sem. Vagy fizetnek azonnal, és vissza adom a kauciót, vagy lelakják, aztán fel is út, le is út, búcsút veszünk egymástól. Én is pénzből élek, uraim, és higy-gyék el, bárhogy is spó rolok, alig tudom kifizetni a rezsimet, az adót, gyógyszert, hogy a ru háról már ne is beszéljünk, mert arra bizony nem telik. Nézzék meg a zakómat! 20 éve hordom, és olyan ó, hogy csak itthon nem szégyel lem viselni.

– Rendben van, elmegyünk, vagy legalább várjon reggelig. Addig majd csak kitervelünk valamit.

– Na, hogy döntöttek? – állított be a háziúr úgy hét óra körül ismét Kisékhez. – Fizetnek, vagy búcsúzunk.

Viktor a bőröndökre mutatott.– Tessék a kaució! Igazán nagyon szégyellem, de ilyen az

élet, ilyen az élet! Ha jobban állnék, várnék még, mert maguk nagyon rendes em berek.

A testvérek elesetten, szomorúan hagyták el szűk, elha-nyagolt, de mégis védelmet nyújtó fészküket. Kezükben két-két bőrönd: minden vagyonuk. Szép májusi vasárnap reggel volt. Nekivágtak a városnak anélkül, hogy tudták volna, hová is tartanak.

– Na, ebből elegem van! A kurva istenit ennek a városnak! – ká romkodta el magát pár száz méter lődörgés után Kis Viktor, letette a bőröndöket, és rájuk ült.

– Pszt, kérlek, ne akadályozd a forgalmat! Nézd, milyen furcsán néz ránk az az úriember!

– Hadd nézzen! Valami nem tetszik, hapsikám? – kiáltotta oda a férfinak.

– Állj fel, kérlek, eszembe jutott valaki. Egy… egy nagyon jó ba rátnőm. Festőnő. Épp ott lakik, abban a keskeny utcában.

– Az lehet. Én viszont itt lakom – húzódzkodott bőröndje-ivel egy földön kéregető koldus mellé, előhalászott egy furu-lyát, és sapkáját a földre téve elkezdett furulyázni.

A járókelők közül többen megálltak, meghallgatták a fiút, és pénzt dobáltak a sapkába.

– Köszönöm! Hálásan köszönöm! Éljen Ceauşescu!Az emberek szeme összevillant.– Éljen!– Doamne, ajuta! Uram, segíts! Vikikém, ha szeretsz, azon-

nal fel állsz, és velem jössz.– Minek? Nagyon jól érzem magam én az utcán, akarom

mondani otthon is. Oké, megyek, de csak a kedvedért!– Szia, haver! – köszönt oda a koldusnak. – Éljen, Ceau-

şescu!– Te nem vagy normális.

PetrozSényi nagy Pál

Viktor és Viktória (4. rész)


A

T

– Köszönöm a bókot. Mehetünk.– Itt lakik – mutatott nemsokára Viktória egy kétemeletes

bérház ra. Talán megengedi, hogy pár napig meghúzzuk nála magunkat.

– Természetesen, ameddig csak szükséges. Egy jó barátnak min dig segítenie kell a másikon. Erre valók a barátok – biz-tosította a lányt a fekete körmű és ajkú Dorina, azzal már be is mutatta legújabb barát ját, a pirosas szemű, fehér szem-öldökű Edömért.

– Egy albínó! – csodálkozott Viktória; ezek ketten szépen egymás ra találtak! – Te is bokszoló vagy?

– Is? Miért is? Dorina, neked bokszoló barátod is van?– Nincs, dehogy. Kivéve Mihait, de ő az unokatestvérem

– találta fel magát a festőnő. – Miért?– Semmi, nem érdekes!– Vigyázz, mit mondasz: féltékeny a zsenikém – súgta oda

Viktó riának. – Edömér filozófus, reformer és darus a Novem-ber 7. építész telepen.

– Darus és reformer? Elég szokatlan társítás. Aztán miben refor mer? A műszaki tudományokban, vagyis újító, feltaláló, vagy csak úgy általában?

– Csak úgy általában.– Ez sem rossz – figyelt fel a fura szerzetre Viktor is. – De

mégis minek a reformálásán töröd a fejedet?– Dorina!– Igen?– Megbízható ez a fiatalember?– Abszolút.A férfi erre elkezdett összevissza cikázni a szobában. Meg-

vizs gál ta a telefonkagylót, lámpát, falat, képeket…– Mit keres? – forgatta a szemét jobbra-balra Viktória.– Poloskát. Azt hiszi, titokban lehallgatják a Szekuritátén.– De hisz ez abszurdum! Tudomásom szerint megszüntet-

ték.– Beszélj, kérlek, halkabban, nehogy meghalljon! Szerinte

van, csak Ceauşescu helyett most Iliescunak dolgoznak.– Az ember sohasem lehet elég óvatos – ült vissza az asz-

talhoz Edö mér. – Pedig állítólag már a kapitalizmust építjük. Szereted a krimit, akciófilmeket?

– Szeretem.– A horrort?

– Már kevésbé, de mi köze ennek ahhoz, amit kérdeztem?– Itt van a kutya elásva. Te szereted a krimit, mások a hor-

rort, tör ténelmi, háborús és egyéb vérfürdős maszlagot. Minél több a hulla, verekedés stb. annál izgalmasabb, ugyebár?

– Ne túlozz, ez csak film, játék. Ki veszi őket komolyan?– Te, Dorina, mindenki, lassan, fokozatosan, csak magatok

sem tud játok. Úgy ám, barátocskám, mert minél többször látsz, hallasz vala mit, annál biztosabb, hogy rabul ejt. Mint a ma-rihuánás cigaretta. Elő ször csak diszkréten, akár le is mond-hatsz róla, ha többször nem szí vod. Később egyre jobban kí-vánod, és meg sem állsz az LSD-ig, ko kainig, heroinig.

– Van benne valami. Viszont a filmeknél…– Ugyanúgy, amihez tedd hozzá a rádiót, újságot, könyveket,

és mindazt a borzalmat, ami nap mint nap körülvesz ben-nünket. A vé gén annyira megszokod, hogy ki sem elégít a pasz-szív fogyasztó sze repe.

Viktor minden levertsége ellenére elmosolyogta magát.– Fura darukezelő vagy te, Edömér! De azt csak nem aka-

rod ne künk beadni, hogy valakiből azért lett zsebmetsző, mert látott egy-két filmet ezzel kapcsolatban a tévében.

– De, pontosan ezt állítom. Ma még csak a futballbírókat verik meg, de holnap sor kerül a törvényszéki bírókra is, meg-látod, aztán jön nek a politikusok, tanárok… Emlékszel még a januári bányászjárás ra, amikor a Mosolygós kijelentette, siessenek Bukarestbe, és csinál janak rendet, mert veszélyben a demokrácia?

– Emlékszem.– Akkor is elég volt egy szó ahhoz, hogy kiröppenjen a

szellem a palackból. Hasonló erőszaknak voltunk tanúi két hónappal ezelőtt is, lásd a marosvásárhelyi pogromot, a fe-kete márciust! Sőt, tovább me gyek, akár le is tenném a nagy esküt, hogy ezek a lupényi bányászok a következő hónapban is szétvágnak dorongjaikkal a fő- vagy más vá ros utcáin.

– Optimista nem vagy, az bizonyos. De hogy akarod te meg-refor málni te ezt az agresszióra épült világot? Mert azt aka-rod, ha nem té vedek.

– Kutyaharapást szőrével – halkította le hangját sejtelme-sen a filo zófus darukezelő.

– Szerintem hagyjuk a politikát későbbre! – próbálta más irányba terelni a beszélgetést Dorina. – Igazából még meg sem kérdeztem, mi történt az én szegény barátnőmmel, ami-óta nem láttam.

A testvérek arca egyből elborult, csakhogy Edömér nem hagyta ám magát ilyen könnyen lerázni.

– Én csak arra válaszoltam, amiről kérdeztek. De ha un-tatok…

– Folytasd csak, engem nem untatsz – biztosította érdeklő-déséről a fiatalember. – Tehát kutyaharapást szőrével.

– Ezt úgy értem, hogy ugyanazt kellene tenni a béke, prog-resszió, mint eddig az agresszió érdekében. Például: általános és teljes lesze relés az egész világon.

– Lerágott csont – jegyezte meg Viktória. – Más?– Ha én lennék a Világköztársaság elnöke…– Miféle Világköztársaság?– A leendő világköztársaságé – kommentálta Kis Viktor. –

Nemde, így gondoltad?– Így. Jelenleg ugyan más a trend. Most még mindenki

önállóság ra törekszik: külön nyelv, külön nép, pénz, ország. De nem adok húsz, harminc évet sem, amikor épp az ellenke-zőjét akarjuk. Először a leg kisebb földrész, Európa egyesül, utána megalakul az Ázsiai Unió, ezt követi az ausztráliai… Kezdetben, amíg ezek is egyetlen államba, a vi lágköztársa-ság ba nem tömörülnek.

– Aminek te leszel az elnöke – hunyorított a húgára titok-ban.Takács Zoltán illusztrációja


A

Edömér észrevette.– Köszönöm az érdeklődést. Nincs több mondanivalóm.– Kár, mert valóban érdekelne, mit tenne világelnökként

egy ma gadfajta reformer.– Engem meg az, mikor szállsz le rólam.– Csak nem sértődtél meg, pajtikám?– Nem, de azt sem szeretem, ha flúgosnak tartanak.– Kérlek, ne haragudj! Én, nem tartalak. Jelenleg min dol-

gozol, Do rina?– Ezen! – vezette Viktort legújabb alkotásához a festőnő.A festmény egy lepusztult, nyomasztó hangulatot árasztó

tájat áb rázolt. Bágyadt napfény, romok, röpködő madarak, a háttérben hatal mas folyó hömpölygött.

– Én így látom a világot. Csak nem húsz-harminc, hanem húszezer év múlva.

– Egy bolond százat csinál – gondolta a fiatalember. – Bájos. Még az a szerencse, hogy ezt már aligha érjük meg.

Este a műteremben aludtak. Ágy híján egy-egy leterített szivacsos matracon. Nem a legideálisabb fekvőhely, egy pálya-udvarnál azért tűr hetőbb.

– Kicsit hideg van – takaródzott be a lány fázósan. – Te nem fázol?

– Várj, mindjárt megmasszírozlak – feküdt át Viktor a húgá-hoz. – Így la! Jólesik? – dörzsölte meg a hátát, karjait.

– Finomabban, hé, finomabban! Most, most már jó. Egész tehetsé ges masszőr vagy – simult Viktória a fiúhoz, hogy a bátyja is felmele gedjék egy keveset.

A fiatalember meghatódott. Egyszerre erősnek, és magabiz-tosnak érezte magát.

– Jó éjszakát! Szép álmokat! – simogatta meg húga arcát, akár egy apa, aki féltő gonddal védi, ápolja gondjára bízott gyermekét. – De hi szen te sírsz – érezte meg a lány kibugy-gyanó könnyeit.

Viktória bátyjánál jóval reálisabb gondolkozású, kiegyen-súlyozott személyiség volt, ezenkívül bátor, talpraesett, aki ritkán esett kétség be. Hanem ez a jelenlegi helyzet az ő ide-geit is felőrölte.

– Szedd össze magad, hiszen te olyan bátor, erős kislány vagy. Ki ről vegyek példát, ha te is ennyire búnak ereszted a fejedet. Ha hin nél Istenben, most azt mondanám, imádkozz. Állítólag jót tesz, még ha nincs is semmi értelme. Akár a könnyeknek, de legalább megkönnyebbülünk tőle, ezért mit szólnál hozzá, ha mégis…

– Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy – szólalt meg hirtelen Vik tória a sötétben –, szenteljék, nem: szenteltessék meg a te neved, le gyen meg a te akaratod… Fals: add meg nekünk a mi mindennapi ke nyerünket, amint a mennyben, úgy a föl-dön is, helyesebben… Elfe lejtettem. Mindent összekavarok – adta fel csüggedten.

– Akkor ne forszírozd. Ha van Isten, ima nélkül is megsegít, ha vi szont nincs, fohászkodni sem érdemes.

Még meghánytak-vetettek egy-két kérdést, problémát, az-tán a napi izgalmaktól fáradtan álomba merültek.

Amikor reggel fölkeltek, Edömér már réges-rég elrobogott az épí tőtelepre, és Dorina is menni készült a színházba.

– Ugyanis itt dolgozom, mint díszlettervező – magyarázta menet közben a festőnő. – Reggeli az asztalon. Ha szüksége-tek van még va lamire, kukkantsatok a frizsibe. Pá, pá! Négy körül találkozunk.

– Hogy aludtál? – fürkészte Viktor húga arcát.– Kösz, jól. És te?– Mint a bunda. Nézzük, mi a reggeli!Viktória csinált néhány szendvicset, közben elolvasták a

tegnapi újságot, s már meg is született az aznapi haditerv: elugranak Frei dorfra, és megnézik, milyen az az állatgondo-

zói állás, amit az újság ban hirdetnek. A település alig pár ki-lométerre húzódott a várostól, és inkább külterületnek, mint falunak számított. Nem is olyan régen itt működött az ország legnagyobb sertésfeldolgozó üzeme és hizlal dája, amíg meg nem szűntették. Lehetséges, hogy most ismét beindul?

Felszálltak a 3-as villamosra, és rövid döcögés után megér-keztek az egykori sváb községbe.

– Jó napot kívánok! – köszönt Viktor illedelmesen egy fehér baju szú öregapónak. – Megmondaná nekünk, hol lakik Holzberger úr?

– Hát ahajt, kint a telep végén. Polona utca 6.– Kösz! És a Weissmüller házát ismeri-e, tudja, ahol az a

jenki szí nész lakott.– A Hansi házát? Hogyne, épp ehejt, itt a Petőfi téren, vagyis

in kább csak a helye, mert már lebontották.– Ki az a Weissmüller? – érdeklődött Viktória.– Egyik kedvenc filmszínészem. A leghíresebb Tarzan-film-

sztár, plusz ötszörös olimpiai bajnok gyorsúszásban. Most hat éve halt meg. Érdekes, minél kijjebb megyünk, annál bü-dösebb van! – szaglászott a fiú a levegőbe.

– A múlt szaga – élcelődött Viktória. – Aztán sok a mocsár is erre fele.

– Ímhol a Holzberger-kastély! – állt meg Viktor egy tanya-si házfé leség előtt. – Épp miránk vár a gazda. Jó napot kívá-nok! Maga Holz berger úr?

– Ja.Dél. A nap egyenesen a szemükbe sütött. A tágas udvaron

kutyák ugrándoztak egy szőke, melák ember körül. Lehetett olyan ötvenéves, szájában érintetlen cigaretta.

– Mars! A fene essen magukba! Kit keresnek?– Hallottad? Ez magázza a kutyáit! – Az újsághirdetésre

jöttünk, gazduram.– Jöjjenek be! Ceauşescu, a helyére! Iliescu, Honecker ma-

guk is!– Kis Viktor – mutatkozott be a fiatalember. – Ez meg a

húgom, Vik tória.– Csak egy emberre van szükségem.– Ő csak elkísért. A munka egyedül nekem kell.– Az mindjárt más. Ért maga az állatokhoz?– Maximálisan – vágta rá gyorsan bátyja helyett Viktória.

– Disz nó, tehén, kutya, juh… Úgy ismeri őket akár egy… egy veterinár.2

– Én nem magát kérdeztem.– Nem. Bocsáss meg, de hát úgyis rájönne.

Takács Zoltán illusztrációja


E

– Akkor mi a francot keres itt?– Kenyeret. Azt reméltem, ahol egy disznónak jut néhány

darabka, ott én sem maradok éhesen.– Egy disznónak igen, mert azt felfaljuk, de magának nem,

mert magát még csak meg sem ehetjük. Viszont tudja, mit? A feleségét fel veszem – legeltette végig szemeit Viktórián az atyafi.

– Nem a feleségem, a húgom, Herr Holzberger.– Annál jobb. Jöjjön, megmutatom a szobáját, ugyanis kvár-

télyba is felveszem.– Engem? Nézze! Ha már a bátyám olyan őszinte, én sem

akarok hazudni, ezért kerek perec bevallom, én sem értek a hízókhoz. Mel lesleg mit szólna hozzá a b. neje? – értette el Holzberger tekintetét Viktória.

– Ő semmit, merthogy meghótt már vagy két éve, s mivel a gyere kek is elhagytak, igencsak elkelne egy kis segítség.

– Ilyen nagy az állomány?– Ja. Megegyeztünk?– De én…– Majd beletanul, segítek. Igazán nem nagy ügy.– Hát ha nem nagy ügy, tanítsa be a bátyám is. Ő szívesen

beállna magához, ha felvenné.– Őt… izé… – vakarta meg a füle tövét a piros arcú, rezes

orrú kis gazda. – Nem bánom. Két feltétellel.– Mégpedig?– Ha magácska is vele tart.– Vele, persze, mi több: épp erre akartam megkérni.– Ennek örülök. Viszont ez a tanítás munkába, időbe és

pénzbe is kerül ám. Én is csak azért vállalom, hogy segítsek magukon.

– Köszönöm. Nagyon hálásak vagyunk, Herr Holzberger. Ígérem, nem fogja megbánni. És a fizetés? Hetenként fizet vagy havonként?

– A bérük a koszt, lakás és okítás. Amíg bele nem jönnek, utána meglátjuk.

Viktor dühösen fintorgott, de még mielőtt visszautasíthat-ta volna a fekete mellényes freidorfit, húga már kezet is rázott a gazdával.

– Aláírva! Mutassa meg, hol lakunk!– Milyen puha kacsója van kegyednek? – simogatta meg a

gazda Viktória tenyerét. – Mégis mi a szakmája, ha nem ti-tok?

– Miért érdekli? – türtőztette magát a fiatalember.– Csak úgy kérdeztem. De ha titok, bocs az alkalmatlanko-

dásért.– Nem titok – mosolygott Viktória. – Gyógyszerész asszisz-

tens.– Szép szakma. És hogyhogy nem kap állást ilyen klassz

dip lomá val a zsebében?– Hosszú história. Majd egyszer ezt is elmesélem, de most

inkább mutassa meg a kéglinket!A gazda készségesen megmutatta, mármint egy tőrőlmet-

szett sváb nyári konyhát.– Most így néz ki. Később átalakítom úgy, ahogy szeretik

– húzott elő egy noteszt a zsebéből. – Tehát mit rakjak belé? Szerencsére van elég bútorom, még több is, mint kellene. Nem a legmodernebbek, de még ma is használhatók.

– Két ágy, ruhásszekrény, a kredenc, asztal maradhat, aztán négy szék, fogas és egy jégszekrény is jól jönne.

– Meglesz. Mikor költöznek?– Holnap reggel, úgy nyolc óra tájt.– Ilyen hamar? – sajnálkozott Dorina, amikor közölték ve-

le, hol és milyen állást találtak a freidorfi negyedben. – Meg-jegyzem, ezt sem tételeztem volna fel rólad. Patika helyett disznóól… ?! Ezért kár volt annyit biflázni.

– Majd az új világban másképp lesz – bizakodott a daru-kezelő. – Ott mindenki azt teszi, amihez kedve, tehetsége van, és a szükségle tei szerint természetben fizetik. Akarsz egy tévét? Megkapod. Világ körüli utat? Csak kérned kell. A parlamentben szakemberek ülnek, a tévékben…

– Misét sugároznak – gúnyolódott Kis Viktor.– Azt már nem! Elismerem, hogy valamikor fontos, progresz-

szív szerepe volt az egyháznak, de a világ ráébredt arra, hogy az egyházat, Bibliát, sőt, magát Istent is újjá kell formálni.

– No fene! Eddig azt hittem, Isten teremtett meg bennünket, nem fordítva.

– Az ember sok mindent hisz, amíg fiatal és tanulatlan.– Mint én. Világos. Se mesterségem, se diplomám. Még csak

egy vacak darut se tudnék kezelni – ismerte be keserű öngúny-nyal. – Mes ter, engedje meg, hogy gratuláljak, amiért legalább magának sikerült.

– Nem tudom, te most megint csúfolódsz-e, de egyet mond-hatok: ne becsüld le a tanulást. Nézd azt a sok könyvet azo-kon a polcokon! Az összest elolvastam, plusz egy csomót a könyvtárból, mert csak ésszel, tanulással lehet megváltoztat-ni a világot. Te hány könyvet ol vastál ebben a hónapban?

– Egyet sem.– No comment. Remélem, a disznók közt, erre is sort ke-

rítesz.Most Viktor nem tudta, ironizálnak vele vagy okítják. El-

jött az éjjel, lefeküdtek. Egy ideig hallgattak, majd nyugtala-nul szólt át a húgához.

– Alszol?– Még nem.– Nem tetszik nekem ez a Holzberger.– Miért?– Elég zsugori az atyafi, meg az sem, ahogy gusztál, méreget.– Nekem se, bár addig semmi zűr, amíg csak méreget. Talán

mé gis jobb lenne, ha Ágoston bácsinál landolunk.– Talán. Ez attól is függ, mit fizet, mert ha egy hónap múl-

va sem tejel, akkor már én mondom: el kell tűnnünk ebből a városból.

Holzberger úr megtartotta szavát, és egész tűrhető szobává vará zsolta a konyháját. Még tévét is szerelt fel a számukra, hogy ne unat kozzanak, ha este befejezik a sihtjüket.

– Miért este? Hát nem nyolc órát fogunk dolgozni? – aggo-dal mas kodott a fiatalember.

– Nem iroda ez, Viktor úr. Mi ugyanúgy pirkadatkor kelünk, mint falun a parasztok, és addig dolgozunk, amíg villanyt kell gyújtani.

– Szép hosszú siht! – fanyalgott Viktória. – És ki fog főzni, Herr Holzberger? Maga, vagy valamelyik kantinból hozatja a menünket?

– Én főzzek? Hogy képzeli! Női munka ez, kisasszony. Min-dig is az volt, ha nem tudná.

– Már elnézést! – kerülgette a guta Kis Viktort – Nem akarom cuk kolni, de ez diszkrimináció, másrészt mi állat-gon do zónak szegődtünk, nem szakácsnak.

Ezen elég szépen elvitatkoztak egy darabig, végül megál-lapodtak abban, hogy Viktória főz ugyan, de a villanyt már a gazda fizeti.

– Viszontlátásra! Pakoljanak ki, rendezkedjenek be, nézze-nek kö rül a vidéken. Holnap ötkor azonban legyenek talpon, hogy elkezd hessük a… tanulást.

folytatJuk…

Jegyzetek

1 Zavar (rom.)2 Állatorvos (rom.)


D

W

Divatos manapság „az értelmiséget” kárhoztatni amiatt, ami van. Manapság? Valójában máskor is divatos volt. De ma még érdekesebben hangzik az ilyen nyafogás, mert visszakanya-rodtunk a közirigység közkinccsé válásához.

Milyen kis szerencsétlenekkel van dolgunk akkor, amikor „értelmiségről” gondolkodunk, ha ennyire hibásak mindenben? Csupa kis Gonosz Mostoha? Csupa manó, akik ugyan tudják, de nem mondják? Nyavalyáskáimék, akik érdekekből, fi zett-sé gért tetszés szerint tekergetik a fogalmakat? Írástudók és kufárok. Ki velük a templomból. Mert mindenféle van közöt-tük. Mondhatni, annyiféle, olyanszerű, ahány emberféle csak létezni képes. Olyan emberféle ez is, az „írástudó”.

Ha ma azonban Magyarországon él, sőt talán élt is, és még most is él, bizony ugaron élte le nehéz éveit, szellemi ugaron. Másutt meg mocsárban, vagy sivatagban, az évi esőmennyiség-től függően. A magyar „értelmiséginek” az ugar jutott. Melyen meg kellett élni! Melyet túl kell élni. Nehéz feladat, s csak annyira nevezhető szabadságnak, mely egyébként az „írástu-dó” legfontosabb kincse, mint amennyire szabad az ezer éve egy helyben fekvő, két levelű sivatagi kaktusz. (Welwetsia mi-rabilis.) Az idők felette, mellette tombolnak, ám ő tudja az írásokból, génjei írásaiból, hogy marad. Az „értelmiségi” ilyen. Marad.

Állítólag gondolkodik, tesz, hat, alkot, gyarapít, a valóság-ban inkább csak gondolkodik, de nem hat. Nem hathat! Nincs hol hatni, mert valahol ugyanolyan képtelen a helyzete, mint pottyantós budiban az e hármas felszólítást hordozó hímzés. Gondolkodik tehát, és van, ír. „Sor sor hátán” keletkezik, mint most ezek is, valóban „tapogatva”, és nem tudva, hogy minek is? Kinek is?

A magyar ugaron pedig még kevésbé tudni, hogy minek is? Kinek is? Aki hinni és érteni akar, azoknak, azért! De akar még? Értő még? Van „fílhallása” a tiszta zenére? Érzékeli még a hamisat?

A szegény sivatagi kaktusz meg csak ül a homokviharban, és gondolkodik. Gyanítja, hogy valahol van csendes, tavaszi eső, el is mondaná, de nem hallja senki, a szél meg közömbös. Így nem lehet ma „értelmiséginek” lenni, kérem! Így legfeljebb olyan Gonosz Mostohának, manónak állhatunk. Kufárok kol-légái. Aztán már csak nem értők, nem hallók, nem látók. Csak megülő kaktuszok.

Külön „értelmiségi” fajzat a „fanyalgó-fintoros értelmiségi”. Ízlelő bimbói érzékenységét hangsúlyozza, bár sót a borstól megkülönböztetni alig tudja. Fanyalog, mint az amatőr bor-tudós, aki, miután fogalma sincs az önológiához, inkább azt mondja: „Hm. Van benne valami érdekes. Bár úgy gondolom, hogy ez az íz nem a szőlőről szól.” Legkésőbb ilyenkor tudható, hogy egy fanyalgó welwetsia mirabilis-szel van dolgunk.

Az alázat, a tartás, a formátum és egyéniség, az egyenes és biztos vélemény, a világ jelenségeit valóságában értékelni tu-dás, mely vállalással jár, egyben hittel is valamiben, a nagy, rendező elvek legalább egyikében, homok alatt futó búvópa-takká vált. Pedig ez volna az az „értelmiségi”, kit kívánnánk, hogy azután ne szidalmazzuk, hanem rajta élesíthessük saját elménket. Ez volna az értelmiségi élet, ez az előbbre jutás záloga is. Nemigen várhatjuk, hogy manapság az ilyen típu-sú „írástudó” osztódással fog szaporodni. Addig meg mara-dunk a homokviharban.

Szutrély Péter

Tusnády László

Tomba„Womb–tomb”: anyaméh avagy sírüreg,ó, nemzetem, tekintsed fő ügyed!Tudom, hogy tombolt zord, vad zivatar,de megmaradt sok vészben a magyar.

Ám virág hervad, csökken a szüret;a fogyás átok, űr-végzet-tünet.Nem félsz, hogy a hant végleg eltakar?Nem emel fel kisgyermek, drága kar?

Mért mondod: „Inkább vágyom a síromba”,hát minden érték hulljon össze, romba? A „tomba–tomb” szót ha egy nép kiáltja,

magáról mond le, már nincs benne élet:saját magától vár rá végítélet;vak végzetének nincs ott semmi gátja.

(Miért jön ide az olasz szó, a „tomba”?Mert halált zeng a trombita, a „tromba”.)

Az értelmiségi értelmetlensége

Várai Artúr rajza


LLétezik egy kétnyelvű folyóirat, amelyet minden olasz iro-dalom, és az olasz-magyar kapcsolatok iránt elhivatott, és abban elmélyülni kívánó irodalmár szellemi találkozóhelyé-nek tekinthet. A ferrarai székhelyű kéthavonta megjelenő ki-advány, Osservatorio Letterario, azaz Irodalmi Figyelő néven lát-ta meg a napvilágot 1997-ben. Tizenöt éve immár tehát, hogy dr. Bonaniné dr. Tamás-Tarr Melinda, hazánkból Itáliába el-származott tanárnő, újságíró, szépíró, szerkesztő, az irodalom-nak, a műfordításnak, mitöbb a határokon és nemzeteken túlmutató művészeti alkotások egybegyűjtésének, s azok mi-nél szélesebb olvasókörökhöz való eljuttatásának szentelte munkásságát. Alessandro Monti ezredes szavait újra értel-mezve a szerkesztő asszony így tesz vallomást szellemi kül-detéséről:

„Nem teszek mást, mint csak erőm, szellemi képességem és csekély anyagi forrásaim szerint teljesítem kulturális- és irodalmi küldetése-met Olaszországban, amelyet Magyarország és Olaszország velem szemben köteleznek, valamint e két nemzethez: a szülő- és fogadott hazámhoz kötődő kötelességtudatom diktál…”

Két különleges alkalom esik egybe az idén. Az Osservatorio Letterario jubilál. Olaszország megalakulásának pedig 150. év-fordulójához érkeztünk. Nagyszerű alkalom ez egy italianista számára, hogy megragadja az adódó lehetőséget, és a két nemzet irodalmának virágzó füzéreit leszakítsa, egybefonja. Az olasz-magyar irodalmi és kulturális kapcsolatokat ápol-gató periodika kitartó és szenvedélyes tevékenységét jól bi-zonyítja az a tény, hogy egyre több országban vált – köztük Magyarországon is – ismertté és elismertté. Az impozáns terjedelmű antológia gyakorlatilag felvonultatja a magyar italianistákat, olasz hungarológusokat, legyen szó egyetemi professzorokról, nemrégiben elhunyt írókról, költőkről, vagy lelkes fiatal egyetemistákról, műkedvelőkről, akik mind az olasz irodalomnak kötelezték el magukat.

Az olasz egység létrejöttének korszaka, a Risorgimento az az időszak, amikor nem csupán összefutnak a két nemzet történelmének szálai, de közös cél is lebeg előttünk a függet-lenségi harcok során. Elég csak Garibaldira, és az I Mille (Ezrek) katonáira gondolnunk, ahol magyar hazafiak is erő-sítették az olasz csapatokat, annak a Monti ezredesnek légi-ójában, akivel sorsközösséget vállalt a szerkesztőasszony. Voltak azonban harcos nők is e korban, akik különböző mó-don segítették a hőn áhított szabadság elérését. Néhányan fegyvert is fogtak, és férfi módon küzdöttek a csatasorban. Ilyen szellemi harcosok leszármazottja lehet a mi honleá-nyunk is, ki bár egy másik, saját maga által választott hazá-ban él, soha egy pillanatra sem feledte, honnan indult, és művészi alkotásaiban ide mindig visszatér. Virtuóz műfordí-tásai által ismerheti meg az olasz olvasó kis hazánk legna-gyobb íróit, költőit. A Risorgimento irodalmi korstílusának, a romantikának vátesz poétái, a 20. századi Nyugatosok, valamint a magyar barokk költőgéniuszok éppúgy szerepelnek ebben a pazar kiadványban, mint a kortárs írók prózái.

Igazán magával ragadó, és egyedülálló, hogy nemzeti him-nuszunk, a Nemzeti dal, és Illyés Gyula Egy mondat a zsarnok-

ságról körmondat-versének olasz nyelvű tolmácsolása egyazon kötetben szerepelhet. Ez a grandiózus vállalkozás igazán be-csületre méltó, és világirodalmi viszonylatban is különleges. Nem is beszélve arról, hogy szerzői sokoldalúsága révén, mű-fordítóként, a spanyol és francia nyelvű versek olaszra való átültetését is sikeresen valósítja meg a szerkesztőasszony. A chilei Pablo Neruda és Paul Verlaine, a francia szimbolista köl-tőóriás verseinek olasz nyelvű interpretációi is megtalálhatók a színes palettán.

A változatos szépirodalmi mustra közé elegánsan ékelődnek be tartalmas tanulmányok és esszék. Érdemes megemlíteni az olasz Risorgimento hősnőiről és költőnőiről írott érteke-zést, hiszen ezidáig alig találkozhattunk róluk szóló megem-lékezésekkel. Kutató italinaistáink különféle témájú írásai teszik tudományosan is sokrétűvé ezt az ünnepi antológiát. Egyik legismertebb és legkitűnőbb italianistánk, irodalom-történészünk, Madarász Imre öt tanulmányával ismerked-hetünk meg a kötetben: Németh Lászlóról, az ikonikus Gior-dano Brunóról, a 19. századi Európa vátesz költőiről, Pro hász-ka Lajos méltánytalanul feledésbe merült filozófusunkról, valamint Corrado Alvaro, kalábriai íróról is olvashatunk tőle. Paczolay Gyula és Tusnády László is a szerzők között szere-pelnek, csak hogy a legjelentősebbek közül említsünk néhá-

Testvérmúzsák ünnepi találkozása

Olvasólámpakönyvekről, írókról


M

nyat. Olvashatunk Dantéról, Márai Sándorról, Leopardi-re-mi niszcenciákról egy Tóth Árpád versben, és betekintést nyerhetünk néhány igen tehetséges magyar és olasz kortárs költő és literátor munkásságába. A kiváló magyar szerzők so-rát, és a szerkesztő gyümölcsöző fordítói munkájának ered-ményeit talán Jókai Anna két elbeszélésének, valamint Cser-nák Árpád Ha diktál az Úristen című élénken realisztikus novellájának olasz nyelvű kiadása (Se Dio Signore detta) tük-rözi a legjobban. A kortárs magyar költészet képviselői között pedig megtaláljuk a szintén kaposvári kötődésű, 2010-ben elhunyt Papp Árpád epigrammáit mindkét nyelven, de épp-úgy jelen vannak e pompás kiadványban Tamás-Tarr Melinda saját szerzeményei is.

Jeles itáliai professzorok is megvillantják tudományos mun-kásságuk eredményét. Valódi kuriózumnak számít az a poli-hisztorizmus, amiről Emilio Spedicato, a bergamói egyetem matematika professzora tesz tanúbizonyságot négy egymás-tól eltérő tudományághoz tartozó témájú esszéjével. Ezek kö-

zül az egyik egy magyar matematikusról, Egerváry Jenőről, s az ő elméleteinek olaszországi utóéletéről szól.

A ferrarai Irodalmi Figyelő arra hivatott, hogy az olasz-ma-gyar irodalmi kapcsolatokat felkutassa, és a létező legtöbb módon adja azt tovább. Ahogyan az Este család egykoron felvirágoztatta a ferrarai reneszánsz kultúrát, úgy tündököl most nekünk, és hoz két nemzetet közelebb egymáshoz, mindannyiunk örömére az Osservatorio Letterario. Hálás szív-vel köszönjük a szerkesztőasszonynak töretlen írói szenvedé-lyét, anyai gondoskodását, s e jubileumi kiadást. Reméljük, még sok-sok tizenöt évnek fordulóját élhetjük meg, közösen.

Jakab-zalánffy eSzter

„Nem teszek mást…” – Versek, elbeszélések, tanulmányok – jubileumi antoló-gia, Osservatorio Letterario, 2011„Altro non faccio…” – Poesie, Racconti, Saggi – antologia giubilare, Osser-va torio Letterario

Márkus Béla a kisebbségi magyar irodalmak egyik legavatot-tabb kutatója, és – joggal állítható – nemcsak Sütő András elismerő barátsága révén, de mindazon esszé, recenzió és port-ré kapcsán is, melyeket e tárgykörben adott közre az elmúlt évtizedekben. A Mennyei elismervény ezekből kínál az olvasó-nak egy csokrot, az utóbbi évek terméséből. Hogy olvasótá-bora nem csak az irodalmár szakma lehet, biztosíték „tanár úr” (engedtessék meg e sorok írójának ez a megszólítás, hiszen a szerző nem egy előadásából vizsgázhatott hajdani diák-ko-rában) könnyed, mesélő stílusa, és a könyvben olvasható ta-nulmányok, esszék műfaji sokszínűsége.

A tanulmányok három fejezetre bontva sorakoznak a könyv-ben. A kronologikus rendet kerülve inkább a tartalmi csopor-tosítás elve érvényesült a kötet szerkesztésében. A legjellem-zőbb tematika talán mindegyik írásban a recenzens hozzá-állásból kiinduló elemző, érvelő, vitázó magatartás, mely nem egy tanulmányban súrolja az elragadtatás érzékenységének határát. Ezt nem mint negatívumot emelem ki, épp ellenke-zőleg: ezáltal a recenziók, tanulmányok ön- és korelemző esszékké emelkednek az alkotó nyilvánvaló szándékával egye-zően. Érdemes kiemelni, hogy olyan szerzők és műveik kerül-nek górcső alá a tanulmányokban, melyek a mai irodalom-tudomány kanonizációs folyamatában olykor vita tárgyát képezik. Ezt Márkus Béla is joggal hangsúlyozza, amikor elutasítva Ottlik „egy-műves” szerzőségét, a Budát okkal nem ama nagy regény árnyékában láttatja, hanem mint önmagá-ban is nagyszerű esztétikai minőségű alkotást – méltatja. Vagy egy másik recenzióban (A munka vagy az erőszak mítosza. Szilágyi István: Bolygó tüzek) bírálja az önmaga kánonát támadó, felülíró, pályakezdő műveit a kor divatja szerint átíró Szilágyi Istvánt hangsúlyozva, nehéz eldönteni, „hol a határ, meddig etikus utó-lag megmásítani valamit.” (Mennyei elismervény. 83p.) Az irodalmi kánon törékenységét tudatosítja Márkus akkor is, mikor vé-dőbeszéddé avanzsálódik egy-egy tanulmánya. Sütő András, Tamási Áron, Németh László vagy Illyés Gyula gazdag, és

magas esztétikai minőségű életműve – kitűnik a könyv írá-saiból – védeni kénytelen önmagát. A vádlóknak persze akár igazuk is lehet, de ha egy lezárt, kanonizált életmű megítélésé-ben jobban esik latba a szerző egykori pártállami múltja, mint műveinek értéke, ott már valami sántít (Egy vita cikkei. 65–75p.). A kánon problémáját tovább vizsgálva nem hallgatható el az sem, mennyire meghatározza még napjainkban is az irodal-mi közéletet a népi-urbánus ellentét még akkor is, ha manap-ság már nem szokás ezt így nevezni. Azzal, hogy tanár úr a fentebb sorolt szerzők életművét elemzi (és még folytathatjuk a felsorolást Székely Dezső, Ágh István, Csoóri Sándor vagy Nagy Gáspár nevével), egyértelműen meghatározza kötődését a konzervatív szemléletű, nemzeti gondolkodású irodalomhoz, szemben a liberális és posztmodern literatúrával. Azonban szerzőnk nyitott perspektívában gondolkodik, és támadás, vag-dalkozás helyett szívesen és hozzáértéssel elemzi Eszterházy Péter, Kukorelly Endre vagy Nádas Péter műveit (Jobb az üldö-zöttek, mint az üldözők között lenni – Spionpróza az újabb magyar irodalom-ban. 138p.). Igaz, az ő és mások alkotásait interpretáló irodal-márokkal kapcsolatban már keserűen jegyzi meg azt, ami a mai napig szívszorítóan bebetonozta az irodalmi diskurzust: „Mintha a magyar irodalmat más égbolt takarná: a Horthy-korszak s annak jobboldali része kilátszik alóla, a baloldali már nem, később sem. Mintha a magyar történelemnek igazából nem is lett volna egy Rákosi-, illetve egy Kádár-korszaka. Fasizmus volt, mindenféle – kom-munizmus nem, semmiféle.” (Ua. 157p.).

Recenzió többféleképpen íródhat: vagy a folyóiratok szer-kesztői „rendelik meg” a recenzenstől, vagy a szerző kéri meg kritikus ismerősét, barátját, vagy a recenzens bírálja azon szerzők műveit, akikhez kötődik például az egyező esztétikai látásmód kapcsán, tehát végső soron nem a mű talál bíráló-jára, hanem az elemző választ műveket. Márkus Béla „kivá-lasztottjai” egyező irodalmi gyökerekkel rendelkeznek; Ágh István, Sütő András vagy Csoóri Sándor alkotásainak elem-zését mégsem várhatjuk például Kukorelly Endrétől. Nem,

farkaS gábor

ÉrtékszembesítésMárkus Béla Mennyei elismervény című kötetéről

Olvasólámpakönyvekről, írókról


A

mintha ő nem rendelkezne ehhez megfelelő szaktudással, de az prognosztizálható, hogy nem tudna azonosulni a kiemelt szerzők esztétikai szemléletével, és ez a megfelelő színvona-lú kritikai elemzés kárára volna. Persze ez az érzelmi kötődés recenzens és bírált műalkotás között egyszer sem tolódik el az érzékeny egyensúly középpontjától. Jó példa erre a már fentebb említett Szilágyi István gyűjteményes kötetének, a Bolygó tüzeknek az elemzése: az értékelés mellett nem marad el a bírálat sem. Az, hogy Márkus Béla általa kedvelt szerzők munkásságát elemzi szívesen, a személyes hangnem, a köz-vetlen írói stílus meglétét garantálja az esszékben, portrékban és recenziókban – és ez az olvasó szempontjából sem közöm-bös jellemző. Ma ugyanis, amikor az újabb generációk egyre kevesebbet olvasnak, egyre kevesebb szerzőt ismernek, és ezáltal a kortárs magyar irodalom egyre távolabb kerül a befogadók olvasási szokásaitól, fontos, hogy a műelemzések, az alkotókról írt portrék ne szárazak, túlzottan tudós szem-léletűek legyenek, hanem a közvetlen személyesség írói esz-

köztárát alkalmazva inkább közelítsék egymáshoz a műal-kotást és az érdeklődő olvasót.

Márkus Béla értékeket szembesít: ami időtálló, kiválaszttatik, ami nem, feledésbe merül. Esszéit olvasva két vélemény összeg-ződhet a befogadóban. Az egyik, hogy a szövegben megidézett tájak, alkotók, események, mint a nemzeti és vallási identitás metaforái alkotnak esztétikai egységet, bizonyítva, hogy a ma-napság divatos írói csoportokon és attitűdön kívül lehet más-képp, esetenként értékállóbb nézeteket vallva alkotni, hasz-nára lenni a nemzetnek. A másik, hogy napjainkban is olyan viharok dúlnak a magyar irodalmi közéletben, melyek kiindu-ló pontjai a huszadik századi fasiszta és kommunista diktatú-rák hajdani művészet-politikai céljainak negatív, személyiség-sorvasztó következményeiben keresendők. Az írásokból kitű-nik, hogy amíg ebből a „betegségéből” ki nem gyógyul a magyar irodalom, nem valósulhat meg az a közös társadalmi szerep-vállalás, amely az írott műalkotások anyanyelv-megőrző szere-pére, és a magyarság nemzeti identitásának erősítésére épül.

2012. január 11-én Tapolcán mutatta be az Ábrahám-hegyen élő művész, Somogyi György az új alkotását, amin egy egész esztendőn át dolgozott. Egy igen szép, úgynevezett hangzó könyv premierjén lehettünk jelen. Aki kézbe vette Boldog John Henry Newman Gerontius álma című költői testamen-tumát Somogyi György fordításában és tipografikáival, mind egyetértettek ebben.

A 2010-ben XVI. Benedek pápa által boldoggá avatott bí-boros a XIX. század nagy teológiai gondolkodója, ám egyben szépírója is volt. Vörösmarty kortársa, akinek inkább a század második felében teljesedett ki igazán életműve, ami életszent-ségével egy. Anglikán létére katolizált, ám megtalált vallása nem megfontolásokon és dogmákon alapult, hanem a leginten-zívebb élményein. Méltán tarthatjuk Szent Ferenc és Simone Weil között az időben olyan misztikusok rokonának, aki me-ta élményeivel szintén föl tudta mutatni, hogy mennyivel több a hit minden katekizmusnál.

Az idős John Henry Newman, aki 37 könyvet írt, már meg-vakult élete végére, akár Milton vagy Dylan Thomas, vagy mint nálunk a szabadságharc után Garay János. A hangokra, külö-nösen az alig hallható finom hívó hangokra kezdett, gondo-lom, a legérzékenyebben figyelni. Akkorra már egy miszté ri-um (hang-)játék is szerepelt bibliográfiájában. Somogyi György – ihletett fordításában – ezt hozta el közénk. Ahogy az Amor Sanctus legszebb verseiben minden metafora vagy szimbólum arról vall, hogy úgy találkozik az ember fia-lánya a Teremtő-jével, mint egymással a szerelmesek, éppen úgy van a bíboros alteregója is, Gerontius a végóráin várt találkozás előtt. A Ge-rontius beszélő név – így hívja magát az idős költő. (A „gero” öregkor, a gerontesz öregeket jelent a görögben.) Az öreg köl-tő egyszerre érez szorongást és szerelmet, amikor végre ta-lálkozhat az Igazi Arccal, annak Arcával, aki a világ tetején ül a zsoltárok szerint. S akinek a tenyerére esni egyszerre ret-tenetes és boldog dolog. Fél is, és remél is a menetkész lélek, hiszen teste romlása is először a hullásra figyelmezteti, nem pedig emelkedésre. „S újabb csoda: valaki tenyerén / hord, nem dur-ván megragadni készül, / hanem törékeny lényemhez simul / az ujjak burkot alkotó öle…” (Somogyi György fordítása). Somogyi György megosztotta velünk műhelytitkait, hiszen a boldogéletű bí-

boros hatalmas oeuvre-t régóta kutatja. Megtudtuk tőle, hogy a fiatal Newmant már 15 esztendős korában foglalkoztatta az elmúlás gondolata, s élete derekára valósággal olyan halál-komplexus jelentkezhetett nála, akár a mi Illyés Gyulánknál. Úgy gondolta a teológus szépíró, hogy a földi létet követően nem feltétlen az üdvözülés vagy a kárhozat, vagyis közvetle-nül nem a menny, s nem a pokol várja, hanem az emberi lé-leknek át kell mennie előbb a tisztítóhelyen. (Tüzes vagy vizes helyen, választóvizen, akár az aranynak, aminél nincsen ne-mesebb fém már. E gondolata, meggyőződése Angliában sokak ellenállásába ütközött, utóbbiak meg voltak győződve arról, hogy mindenki üdvözül, mert isteni kegyelmet kapni nagyon könnyű. Méltóbb lett Newman számára a köztes állapot, a purgatóriumszerű átmenet az égi trónus felé. Ebben az elkép-zelésben – Somogyi György filoszként is kimutatta – a XIX.

Németh István Péter

Egy álomjáték realitása


A

B

századi szerző számára útmutatást adott Platon és Cicero, míg a keresztény hagyományok nyomán Szent Bonaventura, Dante és Avilai Szent Teréz is. (Mindhárom misztikusnál uta-zik a lélek, utakat, bugyrokat vagy belső kastélyszobákat jár a tisztulásig.)

A Newman-könyv hét szakaszra osztva fordul az olvasójá-hoz vagy hallgatójához. Létösszegző pillanatokat ajándékoz mindnyájunknak. Ahogy Ráska Lea a Nyulak szigetén nem csupán a rettenetét érzi az Elmegyek meghalni refrénnek, hanem a kegyelmét is. A középkorban a haldoklás művészetét taní-tották, ám a XIX. század mestere ennél sokkalta irgalmasabb és valljuk meg, felvilágosultabb. Tolsztojhoz is közel áll – Tö-rök Endre tanár úr szavaival, az orosz regényíró helyett vilá-gosságot ád. Ugyan a teremtményi földi lét végesség-tudatát nem iktathatja ki a valóságból, de tágabb-igazabb kontinuumba helyezi. Miképpen Madách is egyre tágulóbb pályákra állít-ja Ádám lehetőségeit, egészen az angyali csillagkörökig. Jézus Hegyi beszédének paradoxonjai válnak igazzá: boldog, aki sír, vagy a holt él. A mulandóság egyrészt nem tud elvenni az élet igazi gazdagságából jottányit sem, s az idős költőnek rengeteg a szívbéli kincse, másrészt nem berekeszti, hanem teljessé teszi a megfutott földi pályát Newman hétrészes lírai orató-

riumában. Lezárás helyett a végtelenre nyílik, ahogy az elő-szóban Barsi Balázs atya írja: Isten örömében való részvétel-re hív.

Isten veled, testvér, de tudhatod,Az éjt hamar fölváltja majd a reggel,S mihelyst örömbe fordul bánatod,Érted jövök serény angyalsereggel.

Tudom, nem könnyű e verses sorok üzenetét 1865-ből föl-fejteni, hiszen szavanként is kell, kellene ízlelgetnünk, s alig van időnk egy határidőnapló bejegyzéseit is követni manap-ság. Ám az önnön szorongásai, és a világ szorongattatásai közt vergődő modern embert mindig le tudta lassítani és ki tudta vezetni a lélek homályos labirintusaiból egy-egy fényes üze-net. A Katolikus Rádióban készült felvételt E. Román Kata rendezte. A kötet illusztrációi a szecesszió nagy grafikusnem-zedékének ihletkörében születtek. Somogyi Györgytől tudtuk meg, hogy William Moris is Newman-tanítvány volt, mielőtt festőművész lett.

Köszönet Somogyi György kívül-belül szép hangzó köny-vének – amire ezúttal elegendő hunyt szemmel is figyelnünk. Csak jól becsüljük meg ezeket a legbensőbb hangokat!

Bíró Gergely Oroszlánkeringő című első kötete hajszálpontos irodal-mi látlelet annak a nemzedéknek a közérzetéről, melynek felnőtté érlelődése a nyolcvanas évek rendszerváltó folyamatával szinte egy ütemben játszódott. Az öt novellát és a címadó kisregényt tartalma-zó könyvben eredeti költői stílus és különleges valóságlátás teremt míves, mégis kemény egységet. Szentmártoni János költő, a Magyar Író szö vet ség elnöke méltatásában az utóbbi évek legmarkánsabb könyveként értékeli az opust. A harminckét éves íróval munkahelyén, a Magyar Napló szerkesztőségében beszélgettünk, ahol a prózarova-tot vezeti.

– Szuggesztív könyvének vezérfonala a fiatal és az idősebb nemze-dékek szemben állása, önvizsgálata. Korjellemző vagy kortól független képet kívánt inkább nyújtani?

– Nemzedékem, érzésem szerint reményteljes generáció.Könyvem kamaszokról szól, saját középiskolás négy évemet eleveníti föl. S ahogy minden korban, a miénkben is a kor-osztály alaptermészetéhez tartozott a lázadás. Nem az volt az elsődleges célom, hogy az én nemzedékem történetét meg-írjam egy kisregényben, inkább az, hogy megragadjam a min-denkori kamaszkor lelkületét, felmutassam a serdülők igazi arcát. Persze, korosztályom sajátosságait sem hagyom ki, pél-dának okáért, hogy az alternatív rockzene akkor áramlott be Amerikából Magyarországra, s megszédíti a fiatalokat, akik külföldről kapott minta szerint kezdenek el nem csak öltöz-ködni, hanem élni is. Ennek nyomán alakul-formálódik az iden titáskeresésük.

PóSa zoltán

Kamaszenciklopédia szépirodalmi köntösbenOroszlánbőrbe bújt kamaszok tánca a legszebb kor fináléjában

Bíró Gergely


A F

– Mind a novellákban, mind a regényben mesteri, ahogy a főhős szembesül az idősebb és a hozzá képest fiatal korosztályokkal, ami ütközőpontokat eredményez, ezekből szikráznak ki a kötet konfliktusai, amelyeket gondolom, ön tanárként is megtapasztalt…

– Nem csak a személyes, hanem az olvasmányélményeimből is tudom, hogy a kamasz-fiúk és a bakfisok akkor is konflik-tusba keverednek a szülőkkel, ha később kiderül, hogy sokkal több az alkati hasonlóság köztük, mint gondolták. És minden kamasz a saját neméhez tartozó szülőpárral ütközik: a lány az édesanyjával, a fiú az édesapjával. Ez a legjobb családban is szinte elkerülhetetlen, ezért gondoltam úgy, nem lenne teljes a nemzedéki körkép, ha ezt nem örökítettem volna meg. Az ember aztán később, szerencsés esetben, Istennek hála, megbékél a szülőkkel. A Mint álma a zsarnokot című novellában kezdő magyartanár élményeim nyomán tudatosan örökítem meg a kamaszkor elvesztésének tragédiáját. A mai tanár, teg-napi diák nagyon otthonosan mozgott a kamasz-közegben, ön-azonosnak érezte, sőt, kicsattanóan jól érezte kamaszként magát. Ám ennek ellenére, a következő nemzedéket mégsem tudja megszólítani, gyakorló tanárként már kinőtt a kamasz-korból, a férfikorba még nem érkezett meg, köztes állapotban lebeg és őrlődik, mert nem tud közel kerülni annak a kor-osztálynak, rétegnek a gondolkodásához, melynek nem is oly régen még a tagja volt.

– Könyvében, amely valóságos szépirodalmi köntösbe bújtatott ka-masz-enciklopédia kulcsszerepe van a nyiladozó kamasz-szerelem kü-lönböző variációinak. Hogyan aránylik ezekben az írásokban egymás-hoz a valódi élmény és az írói megformálás?

– Mind a kisregényben, mind az elbeszélésekben megjele-nített szerelmek primer élményeken alapulnak. Ám ezek a történések már az én életemben is nagyon régen lezajlottak, bizony, kicsit megkoptak az idővel. Két út állt előttem: vagy megírom a saját hiányos emlékeim nyomán e történeteket, vagy elkezdek konzultálni az egykori szereplőkkel, osztály-társaimmal, barátaimmal, hiszen az is érdekes lehet, hogy

tizenöt-tizenhat év távlatából teljesen másképpen emlék-szünk különböző szituációkra. Végül is azt a változatot érez-tem izgalmasabbnak, hogy a hiátusokat képzelettel töltsem ki, mintsem hogy föltérképezzem a valóságot. Így a történe-tek alapjai személyes és valóságos élményeken nyugszanak, mégiscsak beleszüremkedik a fantázia.

– A címadó írásnak, az Oroszlánkeringőnek remekmű-szaga van. Megejtő, ahogy látszólag véletlenszerűen, mégis tudatosan rétegződnek egymásra a motívumok: a zenekaralapítás, az első sikeresen sikertelen koncert, a csetlő-botló szerelemélmények, majd az együttes látszólagos bukása, valójában inkább szükségszerű szétesése.

– A szerkesztési alapelvem valóban a tömbösítés, ami any-nyit jelent: fontosabb csomópontok köré rendezem az írást, hogy legyen belőle előrehaladás is a sok körkörös mozgás, csetlés-botlás megörökítése közben. Az valószínűleg tudatos, hogy a kisregény nem kronologikusan pörgeti végig a négy évet, hiszen ezek a tömbök másfajta időszerkesztést követel-tek. A címadás volt a legkeményebb dió. Szentmártoni János költő barátommal minden évben eltöltünk néhány hetet Iszkázon, Nagy László szülőházában, ami most alkotóház. Ott írtam meg tavaly nyáron a könyvet. Esténként fröccsöz-gettünk, jókat beszélgettünk, s végig az izgatott, mi is legyen a címe, ami aztán véletlenül pattant ki az agyamból. Úgy érzem, ezek a kamaszok tulajdonképpen oroszlánok, a kirá-lyi állat metaforikusan tükrözi a kamasz méltóságát, de a gőgjét is. A táncra, a hagyományos keringőre rímel a záróje-lenetben a szalagavató bál, az Oroszlánkeringő a legszebb kor jelképes lezárása.

– Művének egyedi a nyelvezete, egyedi a szerkezete is, de mégsem a stílus és a s struktúra alakítja a történetet, hanem valami más. Mi az?

– Egyetlen dolog viszi tovább ezeket a történeteket: a sze-mélyesség, a vallomásos jelleg. Az írásaim javarészt saját él-ményekből születnek, ez a poétikám része. Úgy érzem, a jövő útja a konfesszionális, szubjektív irodalom megújulása.

Szergej Jeszenyin

NyírfaAblakom előtt kisnyírfa áll, fehér.Rá színezüst lepletborított a tél.

Pihés gallyacskáithó szegélyezi,mintha fehér rojtok:lengnek fürtjei.

Áll az álmos csöndbennémán, nesztelen.Aranyfény szikrázika hópelyheken.

S lassú léptekkel hajő a virradat,új ezüsttel szórjabe a gallyakat.

kerék Imre fordítása

Szergej Jeszenyin

NyírfaFehér nyírre nyílikházam ablaka,talpig ezüstben áll egyhótakarta fa.

Beszegett hókendőágbogán libben,fürtök fehér rojtjátnézdelem ittbenn.

És áll csak a fácska,álma se moccan,arany lobbot vetneka pelyhek is mostan.

Csókkal hint be a naprézsút sugara,s hull az ezüst rád,fácska, a zuzmara.

németh IStván Péter fordítása


S

K

Szeretem búvárolni írók egyes sorköteteit, noha ezekbe óha-tatlanul bekerülnek gyengébb novellák is. Minőségben, álta-lában, nem vetekedhetnek a válogatott kötetekkel, mégis, ezek az életmű alakulásának érdekes fázisai. Régi írók sorkötetei általában alig lelhetők fel, legfeljebb a válogatott kötetek, azok is csak akkor, ha az életműben van legalább tizenöt, húsz no-vella, ami a nemzeti irodalom számára örökérvényű. Akiről most szeretnék beszélni, Petelei István, ebbe a kategóriába tar-tozik. Nevét alig ismerik az olvasók, irodalmárok sem mindig. Pedig több kiadó próbálkozott novelláit megismertetni: tíz-évente jelentettek meg kötetet tőle, mégsem sikerült az áttö-rés. Talán a rossz marketing, talán az írásokból eredő végtelen melankólia és mélység az oka.

Petelei Marosvásárhelyen befelé élő, jómódú örmény-szé-kely kereskedőcsaládban született 1852-ben. Az irodalom és a zene a család mindennapjaiban jelen volt, ez formálta finom-má az érzékeny gyerek lelkét. Először a műszaki tudományok, a történelem, a régészet, a természettudományok érdekelték, hosszú kerülő úton jutott el végül a filozófiához és az iroda-lomhoz. Abban, hogy itt ragadt, nagy szerepe van Scho pen-hau ernek és Turgenyevnek. Újságíró és író lett. Az élet fáj dal-mas eseményeit, a csalódást, az eltévelyedést ábrázolta igen magas színvonalon. Ennek ára van: a melankólia depresszióvá növekedett a lelkében, élete végén elméje elborult: elmegyógy-intézetben halt meg 1910-ben.

Egy évvel ezelőtt egy antikvárium szedett-vedett kínálatá-ból halásztam ki a kötetét: Szépirodalmi Kiadó, 1981, Kiskönyv-tár sorozat. Elég csúnya kis kötet. A kötés nem sikerült jól, nehéz lapozni; a margó túl kicsi, a betűméret túl apró. Egy ilyen nagy írónak több, szebb járna. Előnye viszont, hogy elfér egy kabátzsebben, bármikor elő lehet kapni: héven, buszon, villamoson. Akkoriban még divat volt az első oldalra fény-képet rakni, ez jó ötlet, megszemlélhetjük a szerzőt: finom szövetkabát, elegáns ing és nyakkendő, gondozott szakáll és bajusz, magas homlok, szabályos arc. A szem, a tekintet mély-sége árulkodó. Értelmet és végtelen érzékenységet tükröz. A novellái is ilyenek. Semmi túlírtság, csak a lényeg: szikár rea-lizmus, de hősei sosem tudnak megküzdeni érzékenységükkel, valahogy mindig, minden rosszra fordul.

Tematikáját nem nehéz kiismerni: majdnem mindegyik novellában a nő-férfi viszony harmóniájának lehetetlenségét fogalmazza meg. Becsapás, megcsalás, szerelmi háromszögek. Az az érzése az embernek, hogy Petelei ezen a téren saját él-ményeit írta le. Kiírta magából a rosszat. De nemcsak a férfi és a nő, két azonos nemű sem békél egymással. Ábrázolásában néhol nem elégszik meg a realizmussal, átmegy a groteszkbe. Ez az igazán nagy mizantrópok eszköze.

Ugyanakkor Petelei nem mond ítéletet a hősei felett. De álláspontja szerint nincs is senki, aki ítéletet mondhat. Mikor két becsapott nőt a csalódás egy asztalhoz terel, és ott ülnek csüggedten, könny a szemükben, azt írja Petelei: „a csillagok pedig nyugodalmasan pislákoltak a hatalmas égbolton”. Ez egy ha-tározott filozófiai állásfoglalás: az emberek egymás farkasai, de ezt semmilyen égi hatalom nem nehezményezi. Egyedül vagyunk.

A kötet legjobb darabja az Őszi éjszaka című novella. Az őszi táj komor leírása mélyre visz, szinte elaltat, de váratlanul két villogó szurony jelenik meg a fák között. Remek drama-turgia. Két csendőr érkezik a Fekete-tó mellé egy fiatal ha-lotthoz. A borzongás adott. Csak egy beszélő van, egy, a halott mellett álló nő, aki a csendőröknek rimánkodik, hogy ne a férjét gyanúsítsák, baleset történt. A kérések között a narrátor egyre komorabban írja le a tájat. A végén már áthatolhatatlan a sötétség. „Valaki bele-belekiált az éjbe.” Félelmetes darab.

Elbeszélő hangja mindig melankolikus, mégsem egysíkú. Meglepő szövegek is vannak a kötetben, például A nagyanyó reménysége című novella Viktorról, aki az iskolai osztályba ke-rülvén csodálat tárgya volt, mára viszont már igazi szélhámos, aki becsapja hitelezőit, nagyanyját, fogadott húgát. De igen érdekes A csíkos szőttes című novella is. A szereplők leírása, mozgatása, eltávolodik a realizmustól. Ahogy az utca végén áll a fiatal romlatlan lány, ahogy megjelenik egy szőrös, feke-te, erős, nehéz járású ember, a csábítója, aki szeretné elvinni éjszakára a lánykát, és ahogy ezt a már romlott, de végre jót tenni akaró nő megakadályozza: mágikus írásmód.

Különös szerkesztői megoldás, hogy a novellák közé berak-ták Petelei mezőségi utazási jegyzeteit. Mi magyarok, sőt egyes íróink is, szeretik megszépíteni a múltat. Itt ennek nyoma sincs. Éles exponálások, pontos, megrázó, elkedvetlenítő, mí-toszromboló képek jellemzik az írásokat. „A régi nemesosztályt tönkretette az úrhatnámság és az uzsora. Demoralizálva van. Vágyai elvesztek, el érzéke a finomabb erkölcsök iránt. Más foglalkozáshoz most se fog azért, pedig rá van szorulva. Egy része napszámba is elmegy, de kereskedéssel nem foglalkozik.” És itt még egészen finoman fogalmaz.

Petelei nagyon jó elbeszélő. Noha képei pontosak, ügyes el-hallgatásai miatt gyakran sokáig csak találgatja az ember, hogy mi történik, és a kíváncsiság viszi előre az olvasói szemet. Többször befejezetlen a novella, kibontakozik a dráma, de el-indít egy új cselekményszálat, amit nem fejez be, de világos, hogy ha az bekövetkezik, akkor még mélyebbre jut a történet. Sokszor jeleníti meg a belső monológot, a lelki történéseket. Ebben a nagy oroszok méltó társa.

Szirmai Péter

A legnyomasztóbb magyarPetelei világa

Béri Géza

LétformaKevéssel nem tudom beérni.S ha több? az úgysem lesz.Fölösleges remélni.

Inkább mindenről leszokom.Átutazóban éldegélekaz állathoz illő fokon.


GGozsdu Elek kötetét Peteleié után találtam meg egy antik-váriumban, 350 forintért. Mindig megdöbbentenek ezek az árak. Ha nem divatos valaki, kötetei elképesztő összegekért kaphatók meg. Ugyanaz a sorozat, hasonló kötet, mint Pe te leié. Együtt emlegetik a két írót: közel azonos évjárat, hasonló iro-dalmi és filozófiai hatások; volt kötet, melyben együtt adták ki válogatott novelláikat. Ők ketten a XIX. század végének a nagy novellistái. Tömörkényt szokás még mellettük emleget-ni, de ő jó tizenöt évvel fiatalabb, mint Gozsdu és Petelei.

A Gozsdu név ma, elsősorban a budapesti üzletemberek számára lehet ismerős. Az összefüggések jobb megértése vé-gett érdemes a család történetét röviden áttekinteni.

A Gozsdu család 1769-ben a török veszedelem elől menekült Moscopolis városából, ami ma Albánia területén található. Útjuk Lengyelországon át Magyarországra vezetett, Miskol-con telepedtek le, ahonnan a család egyik ága Nagyváradra költözött. Ebből a családból származik Gozsdu Elek is. A Gozs-du-udvar névadója: Gozsdu Manó 1802-ben született, korának egyik jelentős közéleti szereplője volt, hírneves ügyvéd és or-szággyűlési képviselő. A Gozsdu-udvart képező, Dob utcában, Holló utcában és Király utcában található épületegyüttest 1900-ban kezdi terveztetni, majd két évvel később építtetni a Gozsdu Manó által létrehozott Gozsdu Alapítvány. Ma, a Gozsdu-udvar Pest építészetileg egyik legszebb, legkülönlege-sebb, üzleti szempontból egyik legelőkelőbb negyede.

Gozsdu Elek 1849-ben született a Fejér megyei Ercsiben. Jogot tanul, pedig, ahogy Peteleinél is látható, fiatalkorában érdeklődése szerteágazik: izgatja a filozófia, főleg Schopen-hauer, a klasszika filológia, megismeri Darwin tanait, majd a biológia felé fordul. Irodalomból elsősorban Turgenyev és Dosztojevszkij nyűgözi le.

Lassan, keveset ír, és közben Temesváron jogászként dolgo-zik. Magánélete sikertelen: egy korai kapcsolatból törvényte-len gyereke születik, aki aztán tizennégy évesen öngyilkos lesz; háromszor nősül, és háromszor ugyanazt a nőt veszi el, de a feleség sok bánatot okoz neki. Ezek bizonyosan nehezí-tették irodalmi működését. Későn, 37 évesen, 1886-ban figyel fel rá az irodalmi közélet, ekkor publikálja Tantalus című no-velláskötetét. A kritika mégsem kíméli: a konzervatívoknak túlzottan filozofikus, a liberálisoknak túlzottan melankolikus. Ez egy időre elveszi a kedvét az írástól, viszont a jogi pályán királyi főügyész címig emelkedik. Szerzők ilyenkor szoktak eltűnni az irodalomból. De Gozsdu, a Nyugat nemzedékének feltűnésekor ismét írni kezd, igaz, csak évi két-három novel-lát. Ezek, az írói pálya csúcsnovellái, Kiss József folyóiratában, A Hétben jelennek meg.

Kötetében tizenkét elbeszélés szerepel. Hosszabb műveket ír, változatosabb és filozofikusabb elbeszélő, mint Petelei. Ő is Turgenyev tanítvány, műveiben a nő-férfi kapcsolat örök drá-mája, a mélység, a tragikus vég, jelentős szerepet kap. A nő-férfi viszonyban a férfi gyakran alávetett, a nő csak játszik a férfival, aki kárvallottja a kapcsolatnak. A Sámson madara című novellában Sámson, a fűszerkereskedő jelentéktelen külsejű, vékony, hajlott hátú, vörös szakállú kis ember. Egy dolog ér-dekli csak: Milike, a felesége, akit két évvel ezelőtt vett el.

Minden Milikéért van, őérte dolgozik, és ő a napi munka utá-ni ajándék. Kiszolgáltatja magát, és a nő kihasználja a hely-zetet. A férfi itt csak vesztes lehet.

Az étlen farkas című novellában a házitanító szeret bele ta-nítványának művelt, okos, szép anyjába. A nő kérkedik az ere-jével, a tanító előtt alázza meg a férjét, aki meglepő módon, érzéketlen marad a nő sértéseivel szemben. Ő csak a fiát sze-retné egy jó zsíros állásba elhelyezni. Gozsdu remek képet fest a tisztviselői szféra kapcsolati hálójáról. „A földesurak helyett a hivatalnokréteg uralkodik.” A férfi szeretője lesz a nőnek, de nem elégszik meg ezzel, ostoba módon birtokolni akarja az asszonyt. Ez a veszte. A nő csak játszik vele, nem bolond ott-hagyni kényelmes életét, a vagyont, a fényűzést: elküldi a háztól. A férfi nem találja a helyét, ténfereg a városban: a no-vella ezután, meglepő módon, a valóság és egyfajta egzisz-

Egy bánáti jogászGozsdu világa

Zsoldos Vera illusztrációjaGozsdu Elek Az étlen farkas című elbeszéléséhez.


E

Non feram, non patiar, non sinam

M

tencialista filozófia összeütköztetéséről szól, ahol a valóság szenved vereséget.

Több novellában megfigyelhető, hogy Gozsdu a társadalom-ból való kivonulás rousseau-i filozófiáját fogalmazza meg. Igen különös ezt olvasni, ismerve kiemelt jogászi státuszát. Felve-tődik a kérdés: lehet, hogy mégis nehezen viselte a kötöttsé-geket? Lehet, hogy a karrier csúcsának elérése rengeteg belső lelki küzdelem eredménye lehetett? Többször ironikusan, né-ha már szatirikusan ábrázol. Például leírja, hogy ebéd után két órakor, tehát a legnagyobb dologidőben, mit csinál és miről beszél három dzsentri a kocsmában; vagy bemutatja a szerb nacionalista mozgalom tagjainak kocsmai handaban-dázását, nagy ívű terveiket, amik nem jók semmire; de ezen még mindig lehet nevetni. A Mea culpa című novellában vi-szont már megírja a maga kis Bűn és bűnhődését. Az elítélt, aki azért engedetlen, azért provokálja az ügyészt, a börtönőrt, hogy minél keményebb büntetéssel vezekelhessen egy koráb-bi tettéért.

Kis kötetének végébe beszerkesztették kései szerelmével folytatott levelezését. Nős, felnőtt gyereke van, lelkileg még-sem elégedett. 58 évesen beleszeret egy jóval fiatalabb nőbe. Leveleiből érzékenység és elegancia árad. A művelt férfi finom udvarlással próbálja meghatni a nőt. Az utolsó levél elkesere-dett hangja azonban kudarcról tudósít: „Az én leveleim afféle magánbeszélgetések, amelyekre »minden« időben alig kaptam választ, és alig érintett valami, ami a visszhangra emlékeztetett.” És az utol-só levél utolsó mondata: „A mi első találkozásunk alkalmával már észrevettem, hogy maga szeret figyelni… és így – ha jól emlékszem, egy késő október délutánján beléptünk az Oscar Wilde aranyszobájába… és ott éreztem meg, hogy maga figyelni és lelkesedni tud. Nem…” Ez a „nem” drámai erővel csapja be az ajtót a nő és a világ előtt. Marad a lelki magány, sőt, a világháború első heteiben fia elesik a fronton. Búskomorságba zuhan, már sosem ír többet. 1919-ben hal meg Temesváron teljes visszavonultságban.

SzIrmaI Péter

Még néhány hét, és jön Mátyás, a jégtörő, aki jeget nem igen fog találni, mert a természet eléggé megtréfál minket, ahogy így elnézem a mai esős, október végi, november eleji időt. De jeges, dermesztő hangulatot igen, amely körüllengte orszá-gunkat, sőt valljuk be őszintén, egy kicsit le is fagyasztotta. Mert mi is történt? A múltkor említettem, hogy nagyon za-varos pénzügyi folyamatok vették kezdetüket. Azt lehetett érezni, hogy politikai téren vannak nem egészen a mi néze-teinket vallók, de hogy a pénzvilág a saját érdekei ellenére ezen erők mellé felsorakozzon, hát ez meglepetés volt. Ellen-ben, ha a kormány gazdasági programját nézem, nem is any-nyira jelentéktelen, amit fel tud mutatni. Olyan gyakran azért az utóbbi időben nem fordult elő a környezetünkben, hogy egy regnáló kormány a bankokat, a multinacionális cégeket bevonja pénzügyi nehézségeinek rendezésébe, a kaptatok eleget, most adjatok ti is, jelszóval. No, látjuk, lett is ebből

felzúdulás. Mégis mit képzel ez a nép! Felrúgja az ősi jogot, mely kőbe véste, hogy az adósnak, kuss! Pedig, ha belegon-dolunk, a hitelezőnek is érdeke, hogy a delikvens életben maradjon, mert nem lesz haszon őszire, ahogy „Zimmer” Fe-ri zseniálisan megmondta volt. Igen érdekes, nem minden-napi folyamatok indultak el nálunk, és ehhez jött még az új alkotmány, a rengeteg emberileg érthető, egyéni sérelemmel járó, társadalmi rétegeket érintő törvények sorozata. Egy megbolygatott társadalmi helyzetre aztán jött egy pénzügyi-leg áldatlan helyzet. Minden, ami annak érdekében történt, hogy megszabaduljunk a törlesztések koloncától, füstbe men-ni látszott. Sajnos adósságunkat, euróban vagy dollárban kell törlesztenünk, csakhogy azt meg is kell vennünk, és itt a bökkenő, mert nem mindegy mennyiért. Erre rájátszottak igen komoly tőkével rendelkező csoportok, amelyek a tőzsdén nem kezdők. A vétel és eladás között jelentkező haszon igen gyorsan realizálódik, nem kell a kamatidőszakok lejártára várni, lehet habzsolni. Ha még egyéb magyarázatot is sikerül kreálni a rontáshoz, az már csak hab a tortán. Na, itt ér össze a politika a pénzzel. Kicsit segítsünk rá, gondolták a nagy pénzmozgatók. Vannak abban az országban jó néhányan, akik igencsak elégedetlenek politikai helyzetükkel. Van egy nagy réteg, akik érdekeikben sérelmet szenvedtek, és velük szem-ben persze vannak, akik nagyon várták már, hogy ezek a társadalmi igazságtalanságok rendeződjenek. A feladat egy-szerű, ez utóbbiak hangját izoláljuk, az elégedetlenkedőkét meg felerősítjük. A jelszavak megvannak, csak le kell porolni őket: „Fasisztaantidemokratarasszista” ország épül. Rettegni kell az értelmiségnek, rettegni kell a zsidóságnak, rettegni kell a hajléktalanoknak! Világ proletárjai rettegjetek! Ezt az utób-bit nem hallottuk, de a többi zagyvaságot igen. Szóval a végén olyan pompásan sikerült az egész manőver, hogy már az ország csődjéről, a kormány leváltásáról, jó, hogy nem katonai meg-szállásról terjedtek hírek. A források megnevezése teljesen felesleges, hiszen ezeknek az embereknek a tevékenysége, a múltban és a jelenben is azonos. Mondhatnám: a feladata. Tudják mit, mondom is. A jegenyefák nem nőnek az égig, de barátaink a zavarkeltésben eljutottak már a lehetséges utódok személyéhez is, csak azt nem tudom elképzelni, hogyan gon-dolták. Jön valaki, és megmondja, ki legyen a miniszterelnök,

Szimpátia tüntetés a kormány mellettEgyedülálló esemény résztvevői lehettünk 2012. január 21-én Budapesten. Emelkedett hangulatú megmozduláson százez-rek álltak ki Magyarország függetlensége mellett. Az emberek a Hősök terén gyülekeztek, elénekelték a magyar Himnuszt, utána átvonultak a parlament előtti Kossuth térre, ahol a Szózat hangzott el: „Hazádnak rendületlenül / Légy híve oh magyar!” A Belügyminisztérium esti közleménye szerint a civilek által szervezett „békés, jó hangulatú eseményen közel négyszázezren vettek részt”, rendőri intézkedés nem történt.

Az emberek nemzeti színű zászlókat, fáklyákat és transz-parenseket vittek magukkal. „Orbán veled vagyunk!”, „Magyar-ország nem gyarmat” „Ők értünk, mi értük”, „Rabok legyünk vagy szabadok?!”, „Hajrá Orbán Viktor!”, illetve „Összefogtunk, véghez-visszük!” – állt a táblákon.


Alapító, fõszerkesztõ: CSernák árPád

Tipográfia: CSernák bálint

Fõmunkatárs: farkaS Judit

Olvasószerkesztõ: Tamásné Horváth KatalinMunkatársak: Gera Katalin, Hegyi Béla, Németh István Péter,†Papp Árpád, Sarusi MihályNyomdai munkák: Pethõ Kft, Kaposvár, Dombóvári út 1.Felelős vezető: Mihócsa HajnalSokszorosítás ideje: 2012. február – Sokszorosítás sorszáma: 2/2012.E-mail: [email protected]ók: 7401 Kaposvár, Pf. 353.ISSN 1588-9335Kiadja: búvóPatak alaPítvány

Kaposvár, Somssich P. u. 11–13. I/12.A kiadásért felelõs: Csernák ÁrpádA Búvópatak Alapítvány számlaszáma:10918001–00000012–93920004 UniCredit Bank Hungary Zrt.

Polgári, kulturális és társadalmi havilap – www.buvopatak.hu

BÚVÓPATAK ALAPÍTVÁNy

a miniszterek stb. Hogyan, hát akkor mi lesz a demokráciá-val, a népakarattal, az önrendelkezéssel? Én tudom, át sem gondolták ezek az elemek ezt az egészet. Eljutottunk „gond-jainkkal” egészen az EU-ig. Velünk foglalkoztak, merthogy ez skandalum! Mindenki szépen, vagy eltorzult arccal fel-mondta vagy elordította a leckét. Hát ennyi badarságot, ön-magának és még saját elveinek is ellentmondó hebehurgya-ságot még egy hajdani párttitkárnak is nehezére esett volna kiötölni. Valahogy az volt az ember érzése, ami aztán ki is derült, hogy kérem ezek az emberek nem is tudják, miről beszélnek. Félelemről, rettegésről, média szabadság eltiprá-sáról… Hol, mikor, kit bántottak? Na, nem sokat kellett vár-ni a tisztelt rettegőknek, a demokrácia bajnokainak. Meg-kapták a választ miniszterelnökünktől, aki többek között arról is felvilágosította őket, hogy akiktől az információkat kapják, annak idején valóban antikommunistáknak számí-tottak, de később egy olyan liberális törpepárt tagjai lettek, akik a legutóbbi választásokon be sem kerültek a parlament-be. Láttam, volt aki el is gondolkodott, és elkezdett gyana-kodni, hogy esetleg átverték, mert a magyar miniszterelnök mintha rátapintott volna az elevenjükre, és számukra meg-lepő bölcsességgel, szaktudással és udvariasan beszélt. Ahogy egy európaihoz, ahogy egy magyar politikushoz méltó. Igen, helye van a vitának, de ha mondjuk, egy író művéről, egy színdarabról, egy filmről, bármi légyen is az, vitázni akarok, akkor ugyan már, olvassam el vagy nézzem meg azt a darabot vagy azt a filmet. Azon, hogy egy német, egy francia vagy egy holland ezt nem teszi meg az alkotmányunkkal, azt nem csodálom, de, hogy az ott helyet foglaló honfitársaink, akik reklamálnak, szintén nem tudják mi foglaltatik benne…, hát nem is tudom… Mindenesetre a sajtótájékoztatón megkapták a „kegyelemdöfést”. Orbán Viktor egyszerű, közérthető sza-vakkal helyes irányba terelte a szellemi kódorgókat. Van re-mény, mert az ő szavai után már egy nappal erősödni kezdett a forint, és drága lengyel és balti testvéreink után a nyugati sajtó egy része is mellénk állt. Azon sem csodálkozom, hogy a felszólításnak eleget tettek az illetékesek, mert a legújabb hír, hogy amelyik nemzetnek az alkotmánya nem fogja tar-talmazni az eladósodás elleni tételt, azt az EU megbünteti. Na, tessék kitalálni, melyik az egyetlen hatályos alkotmány, amelyik ezt tartalmazza! Lehet, hogy ott az EU-ban gyorsol-vasók vannak? Megmondta ugye Orbán Viktor, érdemes la-pozgatni a mi alkotmányunkat, nem olyan rossz az!

Tisztelettel kocSIS ferenc vIlmoS

AJövedelemadó 1%tiSztelt olvaSónk! kedveS barátunk!

A Búvópatak szerkesztõsége és kiadója nevében arra kérjük a lap olvasóit, barátait és szerzõit, hogy személyi JövedeleM adó Juk 1%át a BÚVÓPATAK ALAPÍTVÁNy javára ajánl-ják fel!

A kedvezményezett adószáma: 18776278–1–14A kedvezményezett neve: búvóPatak alaPítvány

Az alapítvány legfõbb feladatának a Búvópatak folyóirat ki-adását tekinti.

köSzönJük!

CsB fotó

Megrendelhető a BúvópatakAkik a lapra szeretnének előfizetni, ezt a szándékukatszíveskedjenek jelezni az impesszumban olvasható elérhetőségeink valamelyikén, vagy a +36 82 310 656-os telefonszámon.

búvópatak 2012/február

Documents