A HAJDÚ-BIHAR MEGYEI M Ú Z E U M O K KÖZLEMÉNYEI

41. SZÁM

BOLGÁR TANULMÁNYOK

BtjirapCKH CTy/jHH I V .

A HAJDÚ-BIHAR MEGYEI M Ú Z E U M O K KÖZLEMÉNYEI

SZERKESZTI: GAZDA LÁSZLÓ

41.

BOLGÁR T A N U L M Á N Y O K

B-jbJirapCKH CTy/jHH

I V .

TARTALOMJEGYZÉK

Niederhauser Emil: Az új bolgár állam beilleszkedése a X I X . századi tőkés fejlődésbe 5

Gjurov, Alexandar: Az 1923-as bolgár felkelés magyar sajtóvisszhangjáról 13 Peneva—Vincze, Lily: Das Bauernhaus im Gebiet von Panagüriste. Archi­

tektur, Raumfunktion und innere Einrichtung" 19 A panagűrisztei kerület parasztházainak építészete, funkciói és be­

rendezése 46 Dankó Imre: A bolgár piacok és vásárok néprajzi kérdései 47

Ethnographische Fragen der bulgarischen Märkte und Jahrmärkte . . 61 STHorparjbucKH Bbnpocu Ha 6i>jirapcKHTe na3apn h naHanpn •. . . . 63

V. Szathmári Ibolya: Egy élő bolgár népszokás: a martenícska 65 Ein lebendiger bulgarischer Volksbrauch : Martenischka 75 }Khb ötjirapCKH oönau: MaTeHHua 77

Balassa Iván: Hriszto Vakarelszki a bolgár nép nagy tudósa 79 Sz. Kürti Katalin: A bolgár szobrászat fejlődése 1878-tól 1945-ig . . . . 87

Niederhauser Emil

Az új bolgár állam beilleszkedése a X I X . századi tőkés fejlődésbe

A modern Európa kiemelkedése a hagyományos társadalomból a történetírás egyik sokat kutatott és talán még többet vitatott kérdése már a múlt század közepétől. Újabb és újabb közgazdasági elméletek különböző friss szempontokat nyújtottak a gazdaságtörténészek számára, más és más tényezők kerültek előtérbe vagy szorul­tak hátra, és a vita ma is változatlanul folyik. Jérôme Adolphe Blanqui, a közgazdász megállapítása azonban, aki először vetette fel a két forradalom kérdését, 1 amely ezt a fejlődést Európában elindította, majd az egész világra kiterjesztette, más és más interpretációval, de a múlt század dereka óta érvényes.

Blanqui szerint az angol ipari forradalom és a francia politikai forradalom volt az, amelynek együttes hatása a mai Európát létrehozta. Nehéz volna egyértelműen állást foglalni, melyik volt kettejük közül a fontosabb, hiszen gazdaság és politika kölcsönhatását ma már nemcsak a marxisták látják világosan. Nem kétséges, hogy a tőkés fejlődés politikai előfeltételeinek a megteremtése az egyik lényeges pont volt. De tárgyunknál fogva az ipari forradalom kérdése kell hogy elsőrendűen foglal­koztasson.

Világos ma már , hogy az ipari forradalom 2 nem szűkíthető le egyszerűen a ha­gyományos módon néhány textilipari munkagép és a gőzgép, mint a legfontosabb erőgép feltalálására a X V I I I . századi Angliában. Az biztos, hogy ezeknek a találmá­nyoknak jelentős szerepük volt, az ipari forradalom fogalma azonban ennél sokkal szélesebb, az egész gazdaság és a társadalom mélyreható átalakulását kell ezen érteni, s ennek a modern gépi nagyipar létrejötte csak az egyik összetevője, a kérdés pénzügyi oldalai, a megfelelő társadalmi szerkezet, a rendelkezésre álló szabad bérmunkaerő, az állam támogató ösztönző szerepe, a tőkés viszonyoknak megfelelő jogrendszer kialakulása ugyancsak lényeges mozzanat. Ezeknek a tényezőknek bonyolult köl­csönhatása nyomán indulhatott meg a hagyományos társadalom béklyóinak a le­rázása után a gazdaság önfenntartó növekedése, az egyre nagyobb volumenű terme­lés. És ha a mai világhelyzetben már kissé le is lohadt az 1950—60-as évek nagy lelkese­dése a gazdasági növekedés iránt, mert a hátrányok most kezdenek kiütközni, a múlt század vonatkozásában egyértelműen pozitív jelenségnek látjuk ma is.

Immanuel Wallerstein sok vitát felkavaró könyve, A modern világrendszer 3

dobta be a köztudatba, hogy a „hosszú" X V I . század óta az akkor még csak Európa jórészére és a két Amerikára, meg néhány egyéb gyarmatra kiterjeszkedő gazdasági

1. Jérôme Adolphe Blanqui: Histoire de l'économie politique en Europe, depuis les anciens temps jusqu'à nos jours. 2. köt. (Paris, 1837—38).

2. Phyllis Deane : The first industrial revolution. (Cambridge, 1965). 3. Immanuel Wallerstein: The modern world-system, vol. 1. Capitalist agricultura and the ori­

gins of the European world-economy in the sixteenth century. (New York—San Francisco—London, 1974). Magyarul: A modern világgazdasági rendszer kialakulása (Bp. 1983).

világrendszer legalább is két nagy részre osztotta az országokat, a gyorsan fejlődő, a többi területre nyomást gyakorló fejlett magra (ez Észak-Nyugat-Európát jelentette, a németalföldi és Rajna-vidéki területeket, Észak-Franciaországot, jóval később Angliát) és a perifériára, amely ilyen vagy olyan módon kapcsolatba került ezzel a maggal, és maga lemaradva a fejlődésben ennek az európai központnak a fejlő­dését segítette elő. Azt jóformán senki sem vitatja már, hogy egész Kelet-Európa ehhez az elmaradott perifériához tartozott, legfeljebb a maghoz fűződő kapcsolatai­nak az intenzitásában voltak fokozati különbségek, és nyilvánvalóan az erősebb, szorosabb kapcsolat a periféria fejlődését is idővel — persze, nagyon idővel — meg­gyorsíthatta.

És ezzel már el is érkeztünk voltaképpeni témánkhoz, a bulgáriai gazdaság fejlő­déséhez. 4 Az első és a legalapvetőbb tényező ebben a vonatkozásban nem egyszerűen az, hogy Bulgária is a perifériához tartozott, hanem az, hogy még ezen belül is az el­maradottabb területhez, aminek alapvető okát az évszázados oszmán hódoltságban kell megkeresni.

Nem mintha az oszmán birodalom behatolása Európába, rátenyerelése a balkáni országokra, azok felszámolása, vagy legföljebb a peremterületeken bizonyos auto­nómiának a meghagyása önmagában véve egy csapásra súlyosan visszavetette volna ezt a területet. A Bizánc örökségét sok vonatkozásban átvevő oszmán birodalom 5

az első évszázadokban kétségtelenül a feudalizmusnak az európaitól eltérő, más for­máját honosította i t t meg, de amíg a birodalmi szerkezet, újabb és újabb területek meghódítása révén még kellőképpen működött , az elmaradottság nem volt szembe­tűnő az európai periféria egyéb, mondjuk dél-európai országaihoz képest. Az újabb török történeti kutatás joggal mutatott rá a balkáni városi fejlődés 6 jelentőségére, amely nem csupán a közvetítő kereskedelemben játszott szerepet, hanem sokkal inkább a kézművesség fejlődését mozdította elő, és éppen a balkáni városok uralkodó szerepet játszottak a birodalom egész, ázsiai és afrikai területekre is kiterjedő piacán.

A birodalom működése azonban legkésőbb a X V I I I . században már nem volt a régi, a hódítások lehetősége voltaképpen már korábban leszűkült, a X V I I I . század­ban pedig az oszmán birodalom már csak további területeket vesztett, miután Ma­gyarország felszabadításával Európa a Habsburg-monarchia képében már a Balkán határához ért. Az előző században keletkezett repedések most kiszélesedtek, a gazda­sági élet hanyatlása már szembetűnő volt, és ez a hanyatlás akkor sem állt meg, amikor éppen az angol ipari forradalom révén megindult a modernizálódás. 7 Hiába volt a Balkán gazdag ásványkincsekben, hiába voltak egyes területei a földművelés, mások az állattenyésztés számára alkalmasak, a birodalom megroppant ereje már nem tudott önmagából valamiféle megújulást biztosítani. Teljesen világossá vált ez a múlt század közepére, amikor az oszmán birodalom, a Krími-háborúban nyúj­tott nyugati segítség fejében kénytelen volt piacait feltárni a nyugati iparcikkek előtt, amelyek természetesen olcsóságukkal és divatos voltukkal leküzdhetetlen versenyt támasztottak a balkáni kézművességnek. A modern ipar megteremtésének az elő­feltételei jóformán teljesen hiányoztak, ami elszórt kísérlet történt pl . bolgár területen

4. D. Koszev—H. Hrisztov—D. Angelov: Bulgária története. (Bp., 1971), Sztopanszka isztorija na Balgarija 681—1981. (Szófia, 1981), Berend T. Iván—Ránki György: Közép-Kelet-Európa gaz­dasági fejlődése a 19—20. században. 2. kiad. (Bp., 1976).

5. L.S. Stavrianos: The Balkans since 1453. (Hinsdale, 111., 1958). 6. H. Inalcik: The foundations of the Ottoman economico-social system in cities. In: La ville

Balkanique XV e —XIX e ss. (Szerk. Nikolaj Todorov, Szófia, 1970) 17—24. 7. Peter F. Sugar: Southeastern Europe under Ottoman rule 1354—1804. (Seattle—London,

1977).

is, jórészt az állam ösztönzésére, egyedi kivételektó'l eltekintve, hamarosan befulladt,8

nem bírta a konkurrenciát. Nemcsak a kellő tőke hiányzott, a modern ipar másik oldala, a szabad bérmunka sem állt rendelkezésre kellő mennyiségben.

Ennek megértéséhez még egy futó pillantást kell vetnünk a birodalom föld­birtokviszonyaira, megint elsősorban balkáni vonatkozásban. Az oszmán hódítás a muzulmán birtokviszonyokat ültette át a balkáni területre, amely a hódítás idő­pontjában az európai feudalizmus még eléggé fejletlen változatát képviselte. 9 A mu­zulmán feudalizmus10 alapvető vonása az volt, hogy a földbirtok egészében a szultán (vagyis az állam) tulajdona, és kisebb-nagyobb hűbérbirtokok formájában a szpáhik, lovaskatonák kezében van, akik a birtok fejében katonai kötelezettséggel tartoznak. Amíg a rendszer jól működött , ezt a hűbér-jelleget meg tudta őrizni, a birtokok nem váltak örökletesekké, a szpáhiktól az egyik birtokot elvették, másutt adtak helyébe újat. Igaz, már kezdetben voltak olyan földterületek, amelyek ebből a rendszerből kiszakadtak, a szultán közvetlen kezelésében állók, egyházi alapítványok, sőt k i ­fejezetten magántulajdonban levő földek is, bár ezek kiterjedése csekély volt. A ha­nyatlás időszakában újabb jelenség bukkant fel, a csiftlak-birtok, 1 1 ez már a kelet­európai majorsági gazdaságokra emlékeztetett, s bár jogi helyzete tisztázatlan volt, a gyakorlatban örökletes földbirtok volt, amelyet kényszerített robotmunkával, de olykor bérmunkával is műveltek. Egy lényeges mozzanat azonban mégis elválasz­totta ezeket a birtokokat a mi számunkra ismeretes latifundiumoktól: terjedelmük összehasonlíthatatlanul kisebb volt, a mi fogalmaink szerint inkább gazdagparaszti birtoknagyságnak felelt meg. Számuk sem volt különösebben nagy (pontos adatok­kal senki sem rendelkezik).

Csiftlak-birtoka már a helyi balkáni, nem-muzulmán lakosságnak is lehetett a gyakorlatban, a szpáhi nagybirtok azonban csak muzulmán vallásúak kezén volt található. A helyi, keresztény lakosság paraszt volt, aki a szpáhi-birtokból neki juttatott területet művelte meg, s ennek fejében tartozott a földesúrnak szolgáltatások­kal. Ezek jellege már nem fontos a mi szempontunkból. Viszont lényeges az a mozza­nat, hogy a paraszt forma szerint nem volt a szó európai értelmében jobbágy, és a gyakran változó hűbérbirtokos miatt voltaképpen eléggé önállóan gazdálkodhatott, a földesúr ebbe nem szólt bele, csak a szolgáltatásokat követelte. A m i azt jelenti, hogy többek között bolgár területen egy viszonylag önálló paraszti gazdálkodás ala­kult k i . S ez egyúttal azt is jelenti, hogy a bolgár társadalom zömmel a földjén, a mi fogalmaink szerint valamiféle jobbágytelken gazdálkodó parasztokból állt.

Természetesen tudatosan egyszerűsítünk ezzel a fogalmazással. A múlt század derekára a helyzet már sokkal bonyolultabb volt. Kétségtelen, hogy a bolgár etnikum (vagy nép) tagjainak túlnyomó része ilyen paraszt volt. Nem szabad ugyanis meg­feledkeznünk arról, hogy éppen az oszmán uralom etnikailag rendkívül tarkává tette a Balkán térképét, a városi lakosság bolgár területen is zömmel más etnikumok

8. H. Gandev—N. Todorov: O vozniknovenii promüslennüh kapitaliszticseszkih predprijatij V Oszmanszkoj imperii XIX v. Voproszü Isztorii 1958. 8. sz.

9. Isztorija na Balgarija. Tom. 3. Vtora balgarszka darzsava. (Szerk. Sztrasimir Lisev stb. Szófia, 1982).

10. Bisztra Cvetkova: Harakterni cserti na Oszmanszkija feodalizam v balgarszki zemi. Iszto-ricseszki Pregled 1950/51. 7. 4. sz.; uő.: Turszkijat feodalizam i polozsenieto na balgarszkija narod do nacsaloto na XIX vek. Isztoricseszki Pregled 1955. 1. sz.; Vera Mutafcsieva: Kategoriite feodalno zaviszimo naszelenie v balgarszkite zemi pod turszka viaszt. Izvesztija na Insztituta za Balgarszka Isztorija 1959. t. 9.57-82.

11. Hriszto Gandev: Zarazsdaneto na kapitaliszticseszki otnosenija v csifliskoto sztopansztvo. (Szófia, 1962), Fannv Miikova: Pozemlenata szobsztvenoszt v balgarszkite zemi prez XIX vek. (Szófia, 1970).

tagjaiból került k i , nem jelentéktelen részben törökökből is . 1 2 Még a múlt század derekán is az Oroszország által elvett oszmán területekről török népcsoportokat telepített a kormányzat bolgár területre is. A szorgos újabb kutatás viszont azt is kiderítette, hogy éppen a múlt század derekán a városok etnikai összetételében ko­moly változások álltak be, a városokba a környékről egyre bővülő számban kerültek be bolgárok is, gyarapítva a régtől is meglevő bolgár kézműves lakosság számát. 1 3

Persze a számbeli arányokról megint jóformán semmit sem tudunk, csak a későbbi, 1878 utáni fejleményekből látszik valószínűnek, hogy a bolgár társadalom zömét továbbra is a parasztok tették k i . De nemcsak ők. A kézművesek mellett nem szabad megfeledkezni a bolgár etnikumhoz tartozó, nem egy esetben nagy vagyonnal ren­delkező kereskedőkről sem (tekintélyes házaikat ma a bolgár műemlékvédelem gon­dozza mintaszerűen). A bolgár nemzeti mozgalom pedig a korábban az értelmiség sze­repét egyedül ellátó papság mellé most már egy világi értelmiséget is létrehozott, tanítókat, (a kor nagy bolgár költője, Hriszto Botev is ilyen tanító fia volt). Az 1860-as években a kormányzat, éppen a teljes függetlenségre törő nemzeti mozgalom ellen­súlyozására, komoly gazdasági és közigazgatási reformokkal is próbálkozott , csak­hogy ezeknek már nem volt meg a kifutási idejük. Az a, már 1838-ban megkezdett alapvető reform pedig, amely a szpáhi-birtokot közvetlenül állami kezelésbe vette át, a parasztság helyzetén érdemben nem módosított, gazdálkodási önállóságuk meg­maradt.

Sok, kis földjén gazdálkodó paraszt, városi kézművesek, akik tönkremennek a verseny miatt, gazdag kereskedők, akik vagyonukat nem tudják sem ipari létesít­ményekbe, sem földbirtokba fektetni — egészében még mindig a hagyományos tár­sadalom képe az, amellyel akár a felszabadulás előestéjén is találkozunk. A tőkés viszonyok kialakulásának az előfeltételei jószerivel hiányoztak, így az oszmán feudális rendszer bomlása nagyon is érezhető, mindenki számára nyomasztó tény volt, az új társadalom csírái azonban alig jelentkeztek. Ezt az álláspontot persze mind a mai napig sokan vitatják, a tőkés viszonyok nagyobb elterjedtségét próbálják b i ­zonyí tani , 1 4 a bizonyítékok azonban eléggé szórványosak, nem is beszélve arról, hogy éppen a bolgár etnikum körében csekélyek.

Ilyen körülmények között érte a bolgár társadalmat az 1878-as felszabadulás, az előző évben kitört orosz—török háború eredményeképpen. Nincs módunk rá, hogy a politikai fejleményekről is beszéljünk, mérlegre tegyük a bolgárok hozzá­járulását politikai felszabadulásukhoz. Számunkra i t t a tény a fontos: 1878-ra orosz segítséggel létrejött egy forma szerint ugyan még mindig az oszmán birodalom­tól függő, csak belső autonómiával rendelkező fejedelemség, méghozzá az eredetileg az orosz békediktátumban megadott területnél jóval kisebb területen, mert a nagyha­talmak, elsősorban Anglia és Ausztria-Magyarország alaposan megnyirbálták. 1 5

De végül is, érdemben önálló, s egyúttal a maga erejére utalt kis állam jöt t létre. A felszabadulás azáltal, hogy az oszmán államhatalmat, és ahol még voltak,

a török földesurakat elkergette, a polgári forradalom szerepét is betöltötte azzal, hogy a parasztok földjét most már szabad tulajdonukba adta át, a gyakorlatban

12. A. Sz. Bejlisz: Szocial'no — ékonomicseszkaja problematika bolgarszkogo Vozrozsdenija v isztoriografii NRB (1944—1980 gg.) In: Isztorija i kul'tura Bolgarii. Moszkva, 1981, 60—100.

13. Nikolaj Todorov: La ville Balkanique aux XIV e —XIX e siècles. Développement socio-économique et démographique. Bucarest, 1980.

14. Sz. M. Szteckevics—V. A. Jakubszkij: Ékonomicseszkie aszpektii formirovanija nacij. In: Formirovanienacij vCentral'noj i Jugo-vosztocsnoj Evrope. Moszkva, 1981,16—28.

15. Der Berliner Kongress von 1878. Die Politik der Grossmächte und die Probleme der Modernisierung in Südosteuropa in der zweiten Hälfte des 19. Jahrhunderts. Szerk. Ralph Melville— Hans-Jürgen Schröder. Wiesbaden, 1982.

teljesen ingyen. Paraszti országban ez kétségtelenül lényeges mozzanat. Csakhogy a polgári forradalom akkor jelentett valóban nagy eló'relépést Európában, ha a már sokoldalúan kibontakozott tőkés viszonyok feudális gátjait tüntette el, erős burzsoá­zia vezetésével, amely a forradalom győzelme után a modern tőkés fejlődés minden kellékével rendelkezett. (Más kérdés, hogy az európai államok többségében, a peri­férián nem így ment végbe a polgári forradalom.)

Bulgária is átalakult tehát érdemben önálló országgá, de változatlanul szegény és paraszti ország maradt. A modernizálás, a tőkés fejlődés kibontakoztatása az új kormányzatra hárult, amelynek tagjai persze a politikai lehetőségekkel tisztában voltak, de a gazdasági kérdésekben még alig jutottak túl a hagyományos társadalom fogalmain.

A szegény és paraszti ország beilleszkedése a modern tőkés fejlődésbe mindenek­előtt óriási tőkét igényelt volna. Nemcsak egyszerűen az ipar fejlesztésére, a mező­gazdaság modernizálására, a kereskedelmi, közlekedési és hitelhálózat kiépítésére, mint az általában jelentkezett Európában. Még magát az államhatalmat is k i kellett építeni, a közigazgatásnak szükséges helyiségeket megteremteni, hadsereget létre­hozni, ami már akkor eléggé költséges passzió volt.

Szegény, elmaradott (vagy akár kevésbé elmaradott) országokban ez a tőke csekély részben belső erőkből, jóval nagyobb részben külföldi kölcsönökből kerülhe­tett elő. A belső erők a szegényparaszti országban nyilván igen csekélyek lehettek. A jórészt hasonló helyzetben levő Görögország esetében már a század középső harmadában nagy segítséget jelentett az, hogy a bolgárnál összehasonlíthatatlanul fejlettebb görög burzsoázia jórészt az ország területén kívül élt ugyan, az oszmán bi­rodalom egyéb tartományaiban, Oroszországban, meg jónéhány egyéb európai országban, de vagyonának nem jelentéktelen részét az új államba vitte át, annak rendelkezésére bocsátotta. (S még így is nagyobbrészt külföldi kölcsönökre szorult az ország, a század végére már be kellett jelentenie az államcsődöt.) 1 6 Ilyen, az ország területén kívül élő kereskedő burzsoáziája Bulgáriának is volt, de ez jóformán semmi segítséget sem tudott nyújtani a belső tőkefelhalmozáshoz, mert annyira vagyonos mégsem volt. A belső felhalmozás lehetőségeit mutatja, hogy 1876-ban, tehát még közvetlenül a felszabadulás előtt, megalakult az első bank, inkább takarékpénztár­féle, és 1887-re már 5, 1905-re 36 bank működöt t . Ezek jórészt valóban a belső forrá­sokból jöttek létre, hiszen csak 1901-ben alakult meg az első bank, amelyet a kül­földi tőke hozott létre. 1 7 De még 36 bank is kevés volt azokhoz a feladatokhoz képest, amelyek az ország előtt álltak, s többek között például a vasútépítésben, nemzetközi kötelezettségeket jelentettek, ezeket a berlini kongresszuson hozott határozatokat a nagyhatalmak előbb-utóbb számonkérték.

Nyilvánvaló ilyen körülmények között, hogy az egyetlen komoly lehetőség tőke szerzésére a külföldi kölcsönök útján nyílt meg. (Hadd tegyük hozzá, Anglián kívül nem volt egyetlen olyan ország sem, amely a modernizálást külföldi tőkebehozatal nélkül meg tudta volna oldani, legalább is a kezdeti években és évtizedekben, csak a fejlettebb államok esetén ennek az aránya már egyre csökkent a hazai nemzeti jövedelemből adódó lehetőségekhez képest.) A bolgár állam is kénytelen volt ilyen kölcsönökhöz folyamodni. A Balkánra az európai hatalmak (és az illető ország bank­jai) nem szívesen vittek k i tőkét, a megtérülés bizonytalan volt, ezért az államköl­csönök (és zömmel ilyenekről volt szó) magas kamatokkal kerültek lekötésre, tehát eleve súlyosan terhelték az államot. A bolgár állam 1914-ig összesen kilenc nagy állam-

16. Nicolas Svoronos: Histoire de la Grèce moderne. Paris, 1964. 17. Berend T. Iván—Ránki György: i. m. 102.

kölcsönt vett fel, ennek zöme francia tőke volt. 1887-ben, alig egy évtizeddel a fel­szabadulás után az államadósság 26,4 millió frankot tett k i . 1914-re már 850 millióra n ő t t 1 8 (és a X I X . század érdemben nem ismerte az inflációt!).

Az államadósságnak mintegy harmincszorosára való megnövekedése önmagá­ban véve még nem jelentene ijesztő arányt, ha ezt a tőkét valóban termelő célokra lehetett volna befektetni. Ez viszont nem történt meg, nemcsak a kormányon levők hibáiból vagy gonoszságából, hanem egyszerűen azért, mert sok minden egyéb célra is kellett juttatni belőle, említettük már a vasutat vagy a hadsereget, de utalhatunk az állandó költségvetési hiányra, az ország szegény voltának kiáltó jelére, vagy egy­szerűen a kamatok fizetésének kemény szükségére. A korszak végén a felvett kölcsö­nök 40%-át emésztette fel a költségvetés kipótlása és a hadsereg fenntartása, szerény fejlesztése. Nem valami militarizmus diktálta ezt, a további nemzeti feladatok, a még oszmán uralom alatt élő testvérek felszabadítása a X X . század elején már komoly háborúk megvívására kényszerítette a kormányzatot . 1 9 Viszont mindez azt jelentette, hogy az ipar fejlesztésére a kölcsönök összegének csak mintegy 5%-át lehetett fordítani.

A modern gyáripar másik oldala, a rendelkezésre álló szabad bérmunkaerő, ugyancsak szűkösen termett csupán. Igaz, a lakosság száma elég gyors ütemben gya­rapodott, az 1880-as 2,8 millióról 1910-re már 4,3 millióra emelkedett. Ennek zöme azonban továbbra is birtokos paraszt volt, aki ragaszkodott földjéhez, bármilyen nehezen is élt meg belőle. A birtokmegoszlásra rendelkezésünkre áll az 1899-es összeírás adata. A 10 ha-nál (nagyjából 20 holdnál) kisebb paraszti birtokok az összes birtok 67,3%-át adták, kezükben volt a megművelt földterület 49%-a. A 10— 100 ha közti birtokosok 32,6%-nyian voltak, a földterület 44,5%-ával. A 100 ha-nál nagyobb birtokok mindössze a birtokok 1 ezrelékét tették k i , a földterület 6,5%-ával . 2 0

Vagyis érdemben nagybirtok nem volt, hiszen a 100 ha-nál nagyobb birtokok sem haladták meg sokkal ezt a birtoknagyságot, részben pedig állami kézben levő földek voltak.

A mezőgazdaság helyzetéhez hozzátartozik még az is, hogy a hagyományos háromnyomásos rendszer felszámolása csak lassan haladt előre, hiszen a mezőgazda­ság fejlesztésére végképp nem jutott tőke. A nyomásos gazdálkodás pedig az amúgy is csekély birtokok nagy szórtságát jelentette, nem egy paraszti birtok akadt, amely harminc-egynéhány parcellára oszlott, ami nyilván nem könnyítette meg a művelést. A termények is hagyományosak maradtak, a búza és a kukorica túlsúlyával, csak idővel járult ehhez a dohány, amelyet külföldre is lehetett szállítani, meg a déli terü­leteken a rózsatermesztés, az ugyancsak jól értékesíthető rózsaolaj előállítására. A falun maradó lakosság lélekszámának a növekedése az amúgy is kis földterületek további felosztásához vezetett az örökösök között, vagyis a szegényparasztság arányá­nak az emelkedéséhez. Hogy milyen szegényes volt a mezőgazdaság, amelynek érté­kesítési nehézségei is nagyok voltak a belső piac gyengesége miatt, azt az állami adók egyre halmozódó hátraléka is mutatta, vagy az a tény, hogy 1899-ben a kormányzat visszaállította az oszmán uralom idején megvolt terményadót, mert az adó pénzben való behajtása majdhogynem reménytelennek látszott . 2 1

A vasúti közlekedés kiépítését, katonai megfontolásokból, még az oszmán kor-

18. Uo. 151. 19. G. Markov: Szadbonosznite sztapki na Balgarija v Balkanszkite vojni (1912—1913 g.)

Isztoricseszki Pregled 1982. 38. 4. sz. 20. Berencl T. Iván—Ránki György : i . m. 68. 21. Dimitar Koszev : Szelszkoto dvizsenie v Balgarija v kraja na XIX vek. Isztoricseszki Pregled

1949. 5. sz.

mányzat kezdte meg, a legfontosabb a Várna—Ruszcsuk (ma Rusze) közti vasút­vonal építése volt. A berlini kongresszus határozatai értelmében k i kellett építeni a Balkánt átszelő' európai vasútvonal Bulgáriára eső részét, amit megint nem lehetett megoldani külföldi kölcsön né lkül . 2 2 Az Osztrák—Magyar Monarchia végül is kikényszerítette, 2 3 hogy 1888-ra megépült a Bécset Konstantinápollyal összekötő vasút (máig a legfontosabb balkáni vasútvonal), 1912-re már 1948 km-re nőtt a bul­gáriai vasutak száma. Ez kétségtelenül valamelyest előmozdította a belső piac fejlő­dését, még inkább a mezőgazdasági kivitel lehetőségeit.

A tőkés Európához való felzárkózás fő kérdése azonban mégis a modern ipar fejlesztése volt. Az állam, legalábbis elvben, ezt kezdettől fontosnak tartotta, első­sorban katonai szempontból. 1892-ben hozták meg az első iparfejlesztő törvényt és megrendezték ezzel kapcsolatban az első országos kiáll í tást , 2 4 azután még újabb további intézkedések is történtek. Az iparfejlesztésre jutó csekély külföldi tőkéből 1909-ig 13 vállalatot alapítottak. 1894-ben az országban 500 ipari műhely állt fenn, 5732 munkással (vagyis egy-egy üzemre nem sokkal több jutott átlagban tíz munkás­nál). Az átlag viszont csalóka, mert ebből az 500 műhelyből 72-ben dolgozott az összes munkás nagyobb fele, mintegy 3000 (vagyis átlagban 40 főnyi munkással). Nyilvánvaló, hogy a több mint 400 egyéb műhely valójában csak kézművesipari szinten volt. Az iparfejlesztés eredményeit mutatja, hogy 191 l-re a műhelyek (válla­latok) száma 345-re csökkent, viszont ezekben már majdnem háromszor annyi mun­kás, 15 886 fő dolgozott, méghozzá gépeken, amelyek összesen 27 885 lóerőt jelen­tettek. Az ipari üzemek nagyobbrészt élelmiszer- és textilipari üzemek voltak 1911-ben, mintegy 100 az előbbi, 61 az utóbbi ágazatban. Ezek nagyjából már hazai tőké­ből alakultak, a külföldi tőke nem ezekbe, hanem a villamossági iparba, a bányá­szatba és a vegyiparba áramlott. Az ipar teljesítőképességét mutatja, hogy 1909-re a hazai fogyasztás egyharmadát fedezte, már vagy még csak —• a megítélés vál­tozó lehet. 2 5

Az iparcikkek kétharmadát viszont külföldről kellett behozni, s ennek fejében természetesen elsősorban csak mezőgazdasági terményekkel szolgálhatott Bulgária. A század végén a kivitel 4 / 5 -é t jelentették ezek, több mint felét egymagában a gabona.

A külkereskedelmi forgalomban 1908-ig nehézséget okozott, hogy Bulgária au tonóm státusa miatt az oszmán birodalomra a nagyhatalmak által rákényszerített alacsony vámtételek az országra nézve is érvényesek voltak. A függetlenség kikiál­tása 1908-ban ezt az akadályt felszámolta, de 1914-ig ennek a hatása még nem érvényesülhetett.

1914-re, amikor a két Balkán-háború után Bulgária újabb háborús nehézségek­nek nézett elébe, holott az előzők is alaposan megviselték, mint a néhány felvillantott adat is talán mutatja, Bulgária ugyan beilleszkedett az európai tőkés társadalomba, eléggé alárendelt és kiszolgáltatott szerepben, de csak éppen megindult, mint Berend T. Iván és Ránki György fogalmaznak, 2 6 a modernizálódás útján, az agrárjelleg még nem változott, az ipari fejlődés a korszakon belüli európai átlaghoz képest

22. Peter F. Sugar: Railroad construction and the development of the Balkan village in the last uqarter of the 19th century. In: Der Berliner Kongress von 1878. 485—498.

23. Palotás Emil: Az Osztrák—Magyar Monarchia balkáni politikája a berlini kongresszus utná 1878—1881. Bp., 1982.

24. D. Micsev: Parvoto balgarszko zemedelszko-promisleno izlozsenie i Zemedelszko-pro-mislenijat szabor v Plovdiv 1892 g. Isztoricseszki Pregled 1955.11. 5. sz.

25. Berend T. Iván—Ránki György: i . m. 195. 26. Berend T. Iván—Ránki György : Az ipari forradalom sajátos közép-kelet-európai típusa.

In : Gazdasági elmaradottság, kiutak és kudarcok a XIX. századi Európában. Az európai periféria az ipari forradalom korában. (Bp., 1979) 427—474.

a kezdeteknél tartott. S ami talán ennél is súlyosabb hátrány volt, a társadalmi struktúra alig változott a felszabadulás-korabeli képhez viszonyítva. A politikai viszonyok szinte megelőzték a gazdasági és társadalmi változásokat, hiszen az 1878 után hamarosan számos pártban tömörülő burzsoázia mellett, pontosabban vele szemben 1891-ben már megalakult a szociáldemokrata p á r t , 2 7 1901-re pedig a paraszt­p á r t . 2 8

Az első világháború után újabb területi veszteségeket szenvedett Bulgáriában a gazdasági fejlődés megint csak eléggé lassú volt, ha növekedési üteme valamelyest meg is haladta az 1914 előttit. A nagy áttörést csak az 1944-ben megkezdődött szocia­lista átalakulás hozta magával. 1980-ban a bolgár ipar nem egészen négy nap alatt annyit termelt, mint 1939-ben az egész éven á t . 2 9 Ez azonban már meghaladja té­mánk kereteit.

27. A Bolgár Kommunista Párt története. (Bp., 1977). 28. G. Szlavov: Szelszkoto dvizsenie v Balgarija i szazdavaneto na BZNSZ. (Szófia, 1976). 29. Isztorija ikul'tura Bolgarii. (Moszkva, 1981) 7.

Alexandar Gjurov

Az 1923-as bolgár felkelések magyar sajtóvisszhangjáról

Ahhoz, hogy az 1923. évi bolgár felkelések magyar sajtóvisszhangját megérthes­sük, tudnunk kell, hogy az 1891-ben alapított Bolgár Szociáldemokrata Munkáspárt (szűkelvű szocialisták) — amely a Nagy Októberi Szocialista forradalom hatására lenini útra lépett — 1919. május 25—27 között megtartott X I I . kongresszusán egy­hangúlag elfogadta programnyilatkozatát és nevét Bolgár Kommunista Pártra (szűkelvű kommunistákra) változtatta. Ugyanebben az évben a Bolgár Népi Föld-müvesszövetség koalíciós kormányt alakított, kilenc hónap múlva pedig önállót. E két kormány miniszterelnöke Alexandar Sztambolijszki, a Bolgár Népi Föld­művesszövetség elnöke, baloldali polgári demokratikus politikus volt, aki kül­politikájában a béke megőrzésének céljait szolgálta. Ez utóbbit még a 8 Órai Újság is kénytelen volt beismerni 1923. június 13-án, egy nappal Sztambolijszki kegyetlen lemészárlása előtt, amikor azt írta A bolgár puccs című vezércikkében : „Mert Sztam­bolijszki belpolitikájával megérdemelt végzetet hívott k i maga ellen, de külpolitikája a békét biztosította 1 ' . Felesleges az idézett mondat első részét vitatni, hiszen az ellenforradalmi magyar rendszernek, Horthyéknak semmi szín alatt sem tetszhetett a reformokat követelő és végre is hajtó polgári demokrata politikus. Sztambolijszki kormányát általában parasztpárti kormánynak mondták. Alatta a Bolgár Kommu­nista Párt legális pár t volt, bár Sztambolijszki teljes mértékben elkülönítette magát és pártját a munkásmozgalomtól általában, és különösen a kommunistáktól. Mind­ezek ellenére 1922-ben, amikor a bolgár fasizmus megpróbált előretörni, a Bolgár Kommunista Párt és a Bolgár Népi Földmüvesszövetség között úgynevezett technikai együttműködés jött létre, ami a valóságban harci együttműködést jelentett. A követ­kező évben azonban a két párt viszonyában — mivel a parasztpártiak úgy gondolták, hogy egyedül is képesek a jobboldali veszélyt leküzdeni — negatív változás következett be, és ez is hozzájárult a katonai-fasiszta államcsíny sikeréhez. A Sztambolijszki kormány polgári demokratikus irányvonala, reformjai egyre nagyobb nemtetszést és ellenállást váltottak k i a fasizálódó bolgár nagyburzsoázia körében. Ezért aztán 1923. június 9-én, Alexandar Cankov egyetemi tanár és szélsőséges reakciós politikus vezetésével, Ivan Ruszev és Ivan Valkov tábornokok közvetlen irányításával, vala­mint III. Borisz cár hallgatólagos, de annál sürgetőbb áldásával katonai-fasiszta államcsínyt hajtottak végre. Megdöntötték Sztambolijszki törvényes kormányát . A hatalomátvétel nem ment könnyen, széleskörű felkelés bontakozott k i Cankovék ellen. Az ellenforradalmárok embertelen kegyetlenséggel igyekeztek vérbe fojtani a felkelést, Sztambolijszkit is meggyilkolták. Sikerült is hatalmukat megszilárdítani, amikor a kommunisták vezetésével szeptemberben újabb, a korábbinál erősebb és még szélesebb körre kiterjedő felkelés tört k i . A szeptemberi felkelés elszigetelten, segítséget sehonnan se kapva szívósan küzdött a fasiszták ellen, azonban gyengé­nek bizonyult a túlerővel, az antanthatalmak, a győztes imperialista körök megértő együttérzését élvező Cankovékkal szemben. A szeptemberi felkelést nagy nehezen, embertelen kegyetlenséggel leverték, több tízezer ember esett a fasiszta terror ál-

dozatául. A nemzetközi közvélemény általában rosszul tájékozódott a bulgáriai eseményekről. Különösen olyan országokban, ahol ellenforradalmi vagy fasiszta rendszer volt uralmon, mint Magyarországon is. A magyar sajtó kétféleképpen fog­lalkozott a szeptemberi felkelés eseményeivel. A magyarországi, ellenforradalmi sajtója egyrészt elhallgatta, másrészt helyeslőleg, részletezve megírta, mintegy „le­leplezte" a Cankov-klikk rémtetteit, kapcsolatait, politikai törekvéseit. Ezek a „lelep­lező" híradások, cikkek különösen jellemzőek voltak a magyar vidéki sajtóra, töb­bek között a debrecenire is. A vidéki újságok ugyanis a különböző megbízható he­lyekről beszerzett híranyagukat opportunizmusból vagy szószerint vagy túlmagyaráz­va jelentették meg. Dolgozatomban az 1923. évi felkelések magyar sajtóvisszhangjá­ról kívánok rövid áttekintést nyújtani.

Az Amerikában élő magyar emigránsok egyik lapja, az Új Előre 1923. június 12-i számának első oldalán a szófiai amerikai követség jelentése található, amely szerint: „Az agrárkormányt gondosan előkészített katonai államcsíny megbuktatta. A király jóváhagyta az új miniszterek listáját. Az új kormányban a parasztpárton és a kommunista párton kívül minden párt képviselve van. A többség a burzsoá párté. A vidéki nagyobb városokból az államcsíny sikeres végrehajtását jelentik, azonban kétséges, hogy a falvak milyen magatartást fognak tanúsítani. A vidékről nem érkeznek megbízható hírek. A volt háborús minisztereket kiszabadították a börtönből. Az állam­csínynek fascista jellege van."

Erről a jól előkészítettségről éppen egy debreceni újságból tudhatunk meg na­gyon lényeges részleteket. A Debreczeni Független Újság, amely előzőleg semmiféle hírt sem közölt a bulgáriai eseményekről, jóval később, szeptember 26-i számában Leverték a bolgár kommunista forradalmat címmel a következőket í r ta : „A szófiai követség (t i . magyar) közli : Minden ellentétes hírrel szemben a leghitelesebb forrás­ból kapott értesüléseink alapján megállapíthatjuk azt a tényt, hogy Bulgáriában a kommunista szervezkedést a bolgár nemzeti kormánynak sikerült teljesen leverni. A rendet az egész országban már helyreállították és fenntartják a nagyantant engedé­lyével behívott és még ma is zászló alatt, fegyverben álló tisztekből és altisztekből alakított katonai csapatok. Ma különösen nagy jelentőséggel bír ez az engedély, amellyel a világháborúban a nagyantant ellen küzdött bolgár tisztek fegyverbe szólítását maga a nagyantant hagyta jóvá. Minden ezzel a feltétlenül hiteles értesülés­ről terjesztett híresztelések, amelyek állítólag bolgár kommunista lázadásról szólnak, nem egyebek, mint a külföldre szökött bulgár kommunisták és a bolsevista pénzen fenntartott sajtóügynökségek útján világgá bocsátott minden alapot nélkülöző óhajtások".

I t t , ebben az idézetben ugyan nem a június 9-i puccsról van szó, de arról igen, hogy már a júniusi puccs végrehajtásához megszervezték a tiszti különítményeket, méghozzá az antant beleegyezésével, sőt bizonyára támogatásával is. Ahogy a hírből is kiolvashatjuk, ezek a tiszti különítmények a puccs végrehajtása u tán is fegyverben maradtak. Ők kezdeményezték és hajtották végre azt a „fehér terrort", ami ellen aztán a bolgár kommunisták is felkeltek.

Június 12. keddi nap volt, a puccsot viszont szombaton, 9-én hajtották végre. M i is történt akkor Bulgáriában? A hatalom immár negyedik éve a Bolgár Földmű­ves Népi Szövetség kezében volt, ennek vezére pedig a polgári demokrata politikus és egyben akkori miniszterelnök, Alekszandar Sztambolijszki, akiről Jászi Oszkár többször is írt, sőt június 20-án Sztambolijszki és Károlyi c. írásában a két merőben különböző életutat jár t politikus sorsának lényegi azonosságát vázolta : „Károlyinak ugyan az a bűne, mint Sztambolijszkinek, ki hasonlóképpen komolyan vette az antant ,,békecéljait" közben földet adott a népnek és mindent meg akart tenni egy újabb

háborús bonyodalom kiküszöbölésére. Ámde elszomorító, hogy az antant országok demokratikus, sőt szocialista közvéleménye is szótlanul nézi azt a reakciós akaratot, mely Sztambolijszkit korai sírba, Károlyit pedig nyomorba kergette, földönfutóvá tette. Egyikőjük esetében sem emelt szót senki az emberi jogok védelmében..

Sztambolijszki polgári demokratikus politikát folytatott. Ez az irányvonal nem mindig volt következetes, sok ellentmondást hordott magában. Ugyan nem érintette a nagy burzsoázia társadalmi-gazdasági bázisát, de az ennek alapján k i ­dolgozott és elfogadott demokratikus törvények felingerelték Borisz cárt és a tőkése­ket, mert magukban rejtették egy sokkal radikálisabb változás lehetőségét is. Sztam­bolijszkit el kellett távolítaniuk, ami meg is történt fasiszta puccsal, aztán négy nap múlva a politikust bestiális módon meggyilkolták.

A magyar kommunisták és a haladó emigráció már az első napokban helyesen értékelte az eseményeket. Király Albert és Révai József a kassai Munkás hasábjain a fasiszta puccs sikereinek gyökereit is feltárta. Király hangsúlyozta: „A bolgár parasztpárt tragédiája megvilágítja az orosz forradalom igazságait, amelyek arra tanítják a világ proletariátusát, hogy a földmívesszegények felszabadítását csak az ipari proletariátus uralomra jutása hozhatja meg, a munkások és parasztok szövetséges forradalma". S mindez a puccs utáni tizedik napon hangzott el! Nem sokkal később Révai József rámutatot t : „A puccs ellenforradalmi, sőt fasiszta jellege oly nyilvánvaló, hogy a bolgár imperializmus restaurációjáról van szó."

A Munkás és az Új Előre igen fontos fórumok, hiszen ezek képviselték a magyar munkásosztály érdekeit, helyet adtak állásfoglalásainak. Mert az akkor, az országban maradt szociáldemokrata vezérek — miként Horthy és a magyar uralkodó körök is — örömujjongásban törtek k i . Elegendő csak néhány címet felsorolni a Népszavá­ból: „Győzelmes forradalom Bulgáriában", „A bolgár dinnyehéj", „Az új bolgár kormány békét és szabadságot hirdet".

A fasiszta-katonai államcsínyre a bolgár nép azonnal válaszolt: már június 9-én spontán módon kirobbant az antifasiszta felkelés, amely a Szredna Gora (Közép-hegység) körzetében érte el a legnagyobb méreteket — abban a legújabb kutatások szerint mintegy 100 000 ember vett részt.

Magyarországon egyre nőtt az érdeklődés a bulgáriai események iránt. Egy nap­pal a puccs után a Budapesti Hírlap nyugtalankodik: „Hogy a hatalomra jutott új kormány képes lesz-e helyét tartósan biztosítani, számolni kell-e Bulgáriában polgár­háborúval, avagy a parasztság megnyugszik a változott rendben, azt már a közel jövőben meg fogjuk tudni". Már — miként tudjuk — a puccs első napján bekövetkezett az, amitől tartottak a magyar vezető körök. Június 13-án a Magyarország szintén nem tagadhatja a valóságot: „A bulgáriai puccsszerű kormányváltozás még sem ment teljesen vértelen végbe, mert a parasztság több helyen fegyvert fogott és véres harcot

folytat a katonasággal." A felkelést vérbe fojtották, a magyar uralkodó körökben teljes az öröm — meg­

érkezik Sztambolijszki halálának híre, s erről a Budapesti Hírlap így ír : „Ez a hír... minden valószínűség szerint a Cankov-kormány helyzetének további szilárdulását je­lenti, mert Sztambolijszki szabad mozgása volt kétségtelenül az új kormány legszámot­tevőbb veszedelme". De van valami, ami ebből a tudósításból kimaradt. Erről viszont az Új Előre írt június 19-én: „A bolgár kormány győz a parasztságon. Csapatai kí­méletlen irtóháborút folytatnak a föld népe ellen". Ez volt az igazság. Mert a fasisz­ták nemcsak Sztambolijszkit, öccsét és más földmüvesszövetségi vezetőket mészá­roltak le, hanem ezer és ezer egyszerű parasztot és munkást is.

Az ellenforradalom kegyetlenségeiről sokmindent elárul a már idézett Debreczeni Független Újság 1923. szeptember 29-i számában közreadott terjedelmesebb hír.

Véres harcok Szófia körül főcím alatt több alcímmel — A bolgár kormánycsapatok megverték a kommunistákat. , Nagy vérontás Ferdinandovo és Filipopolis mellett. — a grazi Tagespostra és a berlini Berliner am Mittagra hivatkozva, mitsem törődve három nappal korábbi hírére, amely sietett beharangozni, hogy a kommunista for­radalmat sikerült leverni és az országban mindenütt nyugalom van, véres, az egész országra kiterjedő harcokról írt. Nagyon érdekes a hír további része, amely szófiai forrásra hivatkozva mintegy előre igyekszik igazolni a tiszti különítmények kegyet­lenségeit, vérengzéseit. A hír ezen része így szól: „A kormánycsapatok ágyúzzák Ferdinandovo várost és azt hiszik, hogy a kommunisták eme utolsó fészkének eleste már csak órák kérdése. Minthogy néhány olyan helyen, ahol már egyszer elnyomták, a bolsevizmus ismét kitört, a kormány erélyes rendszabályokhoz nyúlt és több helyen kiirtották a kommunistákat. Azt a kommunista csapatot, amely Filipopolis mentén a vasútvonalat már háromszor felrobbantotta, teljesen megsemmisítették; a közleke­dés helyre állt és a vonatok nem késnek. Ferdinandovo környékén nagy vérontás volt és a kormánycsapatok parancsnoksága attól tart, hogy a vörös csapatok ahhoz az eszközhöz nyúltak, hogy az első vonalba polgárokat állítottak a vörösök védelmére és így nagyon sok polgár halálát lelte. Emiatt a kormánycsapatok legénysége közt rendkívüli az elkeseredés, a tisztek nem képesek többé a fegyelmet fenntartani s azt hiszik, hogy a közül senki sem kap kegyelmet. Ennek ellenére megerősítik azokat a híreket, hogy néhány faluban ismét felütötte fejét a kommunizmus."

Ezzel azonban a küzdelem nem ért véget. A júniusi felkelés ideje alatt — mint ismeretes — a Bolgár Kommunista Párt semlegességi álláspontra helyezkedett, mert abból a hibás megítélésből indult k i , hogy a harc akkor a burzsoázia két szárnya, a városi és a falusi között folyik. A bolgár kommunisták rendkívül gyorsan feltárták saját taktikájuk hibáit, augusztus 5-től 7-ig a Központi Bizottság ülést tartott, ame­lyen a többség azon a véleményen volt, hogy nemcsak lehetséges, de szükséges az eddigi irányvonal mielőbbi megváltoztatása, azaz hozzá kell látni a reakció elleni döntő harc, a fegyveres felkelés előkészítéséhez. Ezt az elfogadott határozat jól tük­rözi : „A június 9-i államcsíny hatalmi válságot nyitott meg, s ebből a kiút nem lehet más, mint a tömegek fegyveres felkelése a munkás-paraszt kormány nevében". Ott olvasható még egy, nem kevésbé fontos útmutatás: „Politikai vonatkozásban a párt­nak arra kell törekednie, hogy létrehozza a városi és falusi dolgozók egységfrontját...". Erről írt Révai József is a Munkás hasábjain : „A munkás- és parasztkormány jel­szava valóban logikus folytatása az egységfront taktikájának és szükségszerű kiegészí tése a munkáskormány jelszavának".

A fasiszta Cankov-kormány szintén látta, hogy helyzete több mint bizonytalan­szeptember 6-án Ivan Ruszev tábornok, belügyminiszter szigorúan bizalmas kör­távirattal elrendelte a megyei elöljáróknak, hogy a lehető legnagyobb titokban ké­szítsék elő a Bolgár Kommunista Párt központi és helybeli vezetőinek letartóztatását. Szeptember 12-én a letartóztatásokat el is kezdték, bezáratták a pártklubokat, elkobozták az ott levő iratokat. A pár t felkészült erre a lépésre, s habár a rendőrség­nek sikerült 2500 kommunistát elfogni, a Cankov-kormány nem tudta megfosztani a Bolgár Kommunista Pártot vezetőitől. Ugyanezen a napon a letartóztatások vála­szaként, a Rózsák Völgye keleti részében, elsőként Maglizs községben, a szeptember 23-ra virradóra kitűzött időpont előtt kibontották az antifasiszta felkelés zászlaját.

Az idő előtt kitört felkelés leveréséről meglepően gyorsan, már szeptember 14-én beszámolt a Debreczeni Újság. A közlemény címe is érdekes: Megakadályozták a bolgár kommunisták forradalmát. A cikk egy Szófiából szeptember 13-án kelt tájékoztatásra hivatkozva ezt ír ta: „A bolgár kommunisták a hadsereg soraiba is be akartak férkőzni. A bolgár kormány az összeesküvés felfedezése u tán erélyes intéz-

kedést tett. A kommunisták vezetőit az egész országban letartóztatták tegnap reggel." Valóban sok kommunistát letartóztattak, de ezzel közelről sem volt elintézve a fel­kelés.^

Érdekes kitérni arra, hogy egy héttel később, ugyanez a debreceni újság, a Deb-reczeni Újság szeptember 21-i száma terjedelmesebb cikkben már azt adta hírül, hogy: Ellenforradalom Bulgáriában. Berlini és szófiai jelentések alapján arról ír, hogy a Cankov-kormány Szófiában is kénytelen volt kihirdetni az ostromállapotot, mert a kommunista forradalom a fővárost is veszélyezteti. Buseff belügyminiszternek a bolgár és a külföld újságírók előtt tett nyilatkozatát ismertetve ezeket írta : „a kom­munista pár t agitációja következtében szükségessé vált, hogy a kommunista pár t vezérei közül néhányat letartóztassanak és hogy a kommunista pár tkör t bezárják. A nyomozással kapcsolatban házkutatásokat tartottak, amelyek bizonyítékokat szolgáltattak arra nézve, hogy a kommunisták az agrárpárt tudtával szeptember 16-án államcsínyt akartak elkövetni. A kommunisták mozgalmát a vasutasok és postások és a telefonközpontok sztrájkja vezette volna be, aminek az lett volna a célja, hogy a kormány képtelen legyen rendelkezéseket továbbítani. A hatóságok kezébe ezenkívül olyan okmányok is kerültek, amelyek a moszkvai nemzetközi kommunista bizottság tevékenységére vetnek világot. A kommunista államcsíny megakadályozásá­val kapcsolatosan incidensre került sor, melyek során 120 puskalövést adtak le. Az incidensnek 3 halott áldozata volt. Köztük Samokov kommunista vezér is. (Hogy, hogy nem a Szófiától délkeleti irányban, 60 kilométerre fekvő városból kommunista vezér lett! — a szerző megjegyzése.) Dobrudzsában titkos kommunista fegyverraktárt találtak, melyben lőfegyverekre, revolverekre, kézigránátokra találtak, valamint egy gépfegyverre is. Ezek az események nem akadályozzák meg a bolgár kormányt abban, hogy a legerélyesebben lépjen fel, különösen a városokban tapasztalható újabb kommunista erőlködésekkel szemben, annál is inkább, mivel a vidéken a váro­sok és a falvak lakossága a kormány rendszabályait, amelyekkel Bulgária biztonságát minden áron tartani akarja, teljesen indokoltnak találja". A naiv és ma már csak megmosolygásra méltó belügyminiszteri nyilatkozatnak sok mindenben nem volt igaza. Legkevésbé abban, hogy a felkelést sikerült csírájában elfojtani, hogy a vidék városainak, falvainak lakossága a kormány rendelkezéseit indokoltnak találja. Ha ez így lett volna, akkor a felkelésből valóban nem lett volna semmi. Azonban nem így volt. A Maglizsban fellobbant tűz nagy lángokat vetett. Tüze majdnem az egész országra kiterjedt.

Ez villámcsapásként érte a magyar uralkodó köröket. Horthyék már nyíltan Cankov és kormánya mellett álltak, hiszen revíziós törekvéseikben nem sikerült közös nevezőre jutni Sztambolijszki val. Az Esti Kurír még különtudósítót is küldött Szófiába, hogy interjút készítsen Cankovval és bizonyítsa a magyar közvélemény előtt, hogy „az erőszak után az intellektus kormánya" jött létre. A valóságot az 1969-ben elhunyt Geleji Dezső a Bécsi Magyar Újságban megjelent, „Az ellenforradalmi Szófiában" című írásában tárta fel „A Hotel Continental, amely Sztambolijszki narancsgárdistáinak (a gárdisták a parasztpárt zászlajának narancssárga színéről kapták ezt az elnevezést) is tanyája volt, most az ellenforradalom szolgálatában álló „nemzetvédelmi osztag" kaszárnyája. Egy magyar, aki többet tud, amennyit most kimondani tanácsos, a pesti Britania-szálló nevét súgta a fülembe..

A magyar uralkodó körökben, sőt a liberális ellenzék soraiban is nyugtalanság támadt, és azt kívánták, hogy mielőbb számolják fel — ahogyan mondták és írták — „a Moszkva által sugalmazott bolsevista forradalmat."

A Friss Újság „véres kommunista forradalomról" írt. A Reggel pedig arról, hogy „sok helyütt Bulgáriában kikiáltották a szovjethatalmat". Az országban meg-

jelenő újságok nem a munkás-paraszt hatalmat említik (ahogyan ez a valóságban volt), hanem a szovjethatalmat. Hiszen a Magyar Tanácsköztársaság emléke még mindig élénken élt! De a kordában tartott újságok sem tudták lekicsinyíteni a felkelés méreteit és jelentőségét, s nem bírták palástolni aggodalmukat a Cankov-kormá-nyért. Az Újság egyik címe szeptember 29-én Véres polgár háború dúl még Bulgáriá­ban, a Pesti Napló pedig aznap arról tudósít, hogy „a Cankov-kormány összes csa­patait a fölkelés leverésére rendelte ki". Az Újság még egy kacsát is felrepített: „belg­rádi hír szerint Borisz király Szófiából elmenekült és Cankov miniszterelnököt meg­ölték."

Az Est-konszernnél szinte törvény volt a legjobb „tájékozottság", s ezért külön tudósítót küldtek Szófiába. De ez az újságíró többet ártot t nekik, mint használt. Készített ugyan interjút a felkelés hóhérjaival, Velizar Lazarov tábornokkal, de terjedelmes tudósítást is közölt Tízezer halottja van a bolgár bolsevik felkelésnek cím­mel. Ebből kiderült, hogy mit is művelt az „intellektus kormánya".

Sokan azt állították, hogy az emigrációs magyar kommunista lapok, amelyeket illegálisan hoztak be az országba, nem reagáltak konkrétan és időben a szeptemberi felkelésre. Kutatásaim az ellenkezőjét bizonyítják. Az e lapokban megjelenő anyagok nyomon követik a felkelés menetét. A leghívebb beszámoló a Munkásban jelent meg 1923 novemberében. Az iszonyat országából címet viselte, és a felkelés kegyetlen leveréséről szólt: „Bulgáriában katonatisztek és főtisztviselők bandája kezébe kerítette az uralmat, és fojtogatja az ország dolgozó, földműves és munkáslakosságát. A bur­zsoá uralom legkegyetlenebb zsarnokságához hozzászokott idegzetünk is megrendül, ha olvassuk azokat a szörnyűségeket, amelyeket a mai fasiszta bolgár kormány­rendszer elkövet". A lap főszerkesztője, Farkas Gábor a nyilvánosság elé tárja a leg-bestiálisabb gyilkosságokat. Az egyiket ugyanúgy írta le, ahogyan azt én ez év feb­ruárjában hallottam a 82 éves Evtim Pandurszkitól, aki szemtanúja volt az esetnek : „Ignatov Andrej pravoszláv lelkészt a felkelés egyik vezérét falujában letartóztatták. A falu közelében, az állomáson akasztófát állítottak fel. Körülötte összegyűjtötték az egész lakosságot. A lelkész bátran és nyugodtan lépkedett előre az akasztófáig, ott megállt, s lángoló szavakkal fordult a zokogó lakossághoz. A hóhérként szereplő tiszt ezért gyorsan a nyakába akarta vetni a hurkot, de a kötél kiesett a kezéből. A pap hozzá fordult és így szólt: Nép hóhérja, miért remegsz? Talán a lelkiismeret szikrája lobbant fel benned? És ti, pribékjei — mondta a falu gazdagjainak —, ne örüljetek!"

A szeptemberi felkelés leveréséről a debreceni újságok is megemlékeztek. A Deb-reczeni Újság szeptember 22-i számában belgrádi értesülésekre hivatkozva, Elfoj­tották a kommunista felkelést címmel ismét — k i tudja, hogy már hányadszor — be­számoltak a felkelés leveréséről : „A Cankov-kormánynak sikerült a kommunista fel­kelést csírájában elfojtani. A felkelés jól volt megszervezve, de korábban tört k i mint tervezték. A bolgár határon erős jugoszláv csapatok állnak, hogy a bandák betörését elhárítsák".

Nagy kő esett le ezzel a magyar ellenforradalmárok szívéről is. Jó ideig vissza­visszatértek a felkelés leverésének hírére, mintegy megnyugtatásként. A Debreczeni Újság október 4-i számában A kommunista felkelés teljes letörése Bulgáriában címmel, szófiai forrásra hivatkozva nem átallotta a szerkesztőség a következőket írni : „A fel­kelésnek szociális okai nem voltak, nem is lehettek, tisztán politikai bujtogatás ered­ménye. A bolgár parasztok helyzetét megkönnyítettük mezőgazdasági hitel nyújtásá­val és megszüntettük a terményekre kiviteli vámot."

A bolgár fasiszták uralma huszonegy év múlva véget ért. Ugyanolyan verőfényes napon és ugyanolyan lelkes felkeléssel győzött a bolgár nép. Egyszer s mindenkorra.

L . Peneva—Vincze

Das Bauerhaus im Gebiet von Panagiiriste. Architektur, Raumfunktion und innere Einrichtung

Das Gebiet von Panagiiriste1 liegt im süd-westlichen Teil des Gebirges Sredna Gora. Sein Relief ist mittelhoch und hügelig, er ist von Flusstälern, in denen Dörfer gelegen sind, durchquert. Sowohl die Entfernung des Gebietes von den wichtigeren Verkehrsadern in der Vergangenheit, als auch sein Gebirgscharakter trugen zu der Erhaltung der ethnischen Einheit der dortigen Bevölkerung bei. Hier leben nur Bulgaren. Zerstreut in den Dörfern halten sich auch Zigeuner auf, aber ihre Zahl, an der bulgarischen Bevölkerung gemessen, ist minimal.

Bis zum Ende des Zweiten Weltkriegs blieb das demographische Bild des Gebietes fast unverändert. Nach dieser Zeit aber wurden bedeutende Aussiedlungsbewegungen vorwiegend der jüngeren Generation bemerkbar. Der Strom der Aussiedler richtete sich zu den südbulgarischen Ebenen (Pazardjik und Plovdiv).

In der Vergangenheit war die Hauptbeschäftigung der Bevölkerung im Gebiet von Panagüriste Viehzucht, weniger Ackerbau, Bienenzucht, Holzwirtschaft und Holzkohlenbrennerei. Entwickelt waren auch einige Handwerke wie Lederbearbei­tung, Kürschnerei, Wollstofferzeugung, Schusterei u. a. Sie waren vorwiegend im Stadtzentrum Panagüriste konzentriert.

A m Anfang des 20 Jhs. in Panagüriste und in den umliegenden Dörfer begann die Entwicklung der Teppichweberei. Sie war eng mit der Hauptbeschäftigung der Bevölkerung — der Viehzucht (Schafzucht) und der dazugehörenden Wollproduktion verknüpft. Während die Teppichweberei eine Frauenbeschäftigung war, arbeiteten die Männer auch im Bergbau, in den Bergwerken Radka, Krassen und Elschitza.

Zwischen der Stadt Panagüriste und den Nachbarsdörfern existierten immer enge wirtschaftliche und kulturelle Verbindungen. Heute sind sie noch reger geworden durch die Erbauung von einem breiten Transportnetz und die Entwicklung des neuen administrativen Zentrums — der Stadt Pazardjik.

I . H aus typen

Das traditionelle Bauernhaus im Gebiet von Panagüriste ging verschiedene Entwicklungsphasen durch, die historisch und sozial-ökonomisch bedingt waren. Die historische und sozial-ökonomische Voraussetzungen wirkten sowohl auf das Bauarchitekturgestalt des Hauses ein, als auch auf seine Plankompositionsstruktur. Dabei unterschieden sich die Entwicklungsstufen nicht scharf voneinander, sondern liefen ineinander über. Zu einer und derselben Zeit sind sowohl primitivere als auch kompliziertere Hausformen vorhanden, die von verschiedenen in sozial-wirtschaft­lichen Hinsicht Bevölkerungsschichten bewohnt waren.

Das Bauernhaus im Gebiet von Panagüriste gehört zu den allgemeinen Typus

1. Abb. Dorf Oboriste. Altes Haus. Foto L. Peneva. 1960.

des asymetrischen Sredna Gora-Hauses2. Die älteste Häuser sind aus Eichen-oder Buchenbrettern gebaut, die waagerecht gelegt und in den Nuten dicker Eckbalken gefasst sind 3. Dicke Buchenbalken, die kreuzweise an den Enden verbunden sind, bilden die Tragebasis der Hauswände. Nur die mittlere Wand, an der sich die Feuer­stätte befindet, ist aus Stein gemauert, damit das Gebäude gegen Feuerbrand ge­sichert wird. Unter den Häusern gibt es keine Kellerräume. Der Eingang ist am Hofniveau. Das Walmdach ist mit Stroh oder Hohlziegeln bedeckt. Die Häuser haben zwei R ä u m e : „kásti"-die Küche mit der offenen Feuerstätte und „sóba"-das Zimmer. Der Boden ist aus gestampften Lehm gemacht. Die kleine Fenster haben waagerechte Holzstangen „prétschki" und Fensterladen „sürmé" (Abb. 1).

Spuren von alten Holzbrettbau bemerkt man auch bei den späteren Bauten mit Fachwerkkonstruktion „pajántov gradéz". Dabei existiert die Praktik den Speicher, der in der Grundeinteilung des Hauses eingeschlossen ist, aus Buchenbrettern zu bauen, die nicht mit Lehm verputzt oder gefärbt sind 4 .

Bis zum Jahre 1880—1890 waren die Bauernhäuser einstöckig und ohne Kel ­lerraum. Sie behalten die Einteilung der Holzbretthäuser bei, sind aber in Fachwerk­konstruktion gebaut (Holzgerippe und Füllwerk). Das Holzgerippe besteht aus zusammengestellten Balken, die den tragenden Teil der Wand bilden. Die Füllung ist aus Flechtwerk. Die Wände sind von beiden Seiten mit Mörtelputz „dülgérski lepéz" beschlagen.

Die einstöckige Häuser mit Kellern wurden auch in Fachwerk gebaut, indem nur der Keller und die mittlere Wand aus Stein gemauert sind. Im allgemeinen be­findet sich der Kellerraum unter dem Zimmer „sóba". Sein Eingang liegt an der Fassadenwand des Hauses. Ein paar Treppen führen nach unten zum Kellerraum.

420 460

C

A

2. Abb. Grundriss.

Die Wände der Häuser sind weiss getüncht. Einige von ihnen haben an der un­teren Teil ein Streifen „pesúl", mit rotem Lehm gefärbt. Der Eingang ist am Hofni­veau, oder durch 2—-3 Stufen erhoben. Auch diese Häuser haben Walmdächer, mit Hohlziegeln bedeckt. Die Vordächer sind lang und bilden ein Schutz um die vier Hauswände, das „suschina" heisst. Alle Schornsteine werden in Quadratform aus dünnen Ziegeln gebaut. Jede Seite des oberen Teils hat zwei Rauchöffnungen und daraufkommt ein kleines zwei-oder vierseitiges ziegelbedecktes Dach.

Dieser Haustypus ist meistens zweiräumig, das Haus hat eine Küche „kástí" und ein Zimmer „sóba" (Abb. 2). In der Einteilung einiger Häuser sind auch Wir t -schaftsräume-der Speicher und die Keller eingeschlossen (Abb. 3). Dabei hat nur das Zimmer Fenster. Der Erdboden ist mit „dzélta kál"-eine Mischung aus Lehm und feiner Spreu beschmiert.

3 5 0 3 2 0

o o

3. Abb. Grundnss.

4. Abb. Dorf Banja. Altes Haus. Foto L. Peneva. 1960.

Zweistöckige Häuser wurden erst nach 1880—1890 gebaut, in manchen Dörfer wie Poibrene, Oboriste, Dülevo sogar nach 1910—1912. Sie repräsentieren den am meist verbreiteten Haustypus im Gebiet von Panagüriste.

Charakteristisch für diese Häuser ist, dass das Baumaterial nicht einheitlich ist. Das Erdgeschoss ist aus Stein gebaut, der erste Stockwerk ist Fachwerkbau. Die mittlere Wand des ersten Stockwerkes ist auch aus Stein, weil sich daran die offene Feuerstätte befindet. Diese Häuser haben rechteckige Form. Die Fassadenseite des oberen Stockwerkes ragt 30—40 cm. über das Erdgeschoss hervor und ist oft an den Kanten in Holzrahmen gefasst. Die in Gruppen gelegte Fenster haben auch breite Holzrahmen 5. Zum oberen Stockwerk gelangt man durch eine Aussenholztreppe „merdevén" oder „bassamázi" (Dorf Elschitza, Dor f Streltscha), die an der Fassaden­seite liegt. Die Treppe führt zu einer Holzterasse, die mit einem niedrigen Türchen „perdé" geschlossen ist. Die offene, vom Dach geschützte Terasse ist der Durch­gangsraum zu den Wohnräumen und heisst „sudurmá" (in den Dörfer Poibrene, Oboriste, Bata, Popinzi), „buschlúk" (in den Dörfer Srednogorez, Banja), „sajván" (in den Dörfer Elschitza, Dülevo, Streltscha). Niedrige Schindelgelände „turpusán" umzäunt die Terasse (Abb. 4). Die Vordächer dieser Häuser sind 70—80 cm. lang und bedecken fast gänzlich die Aussentreppe.

Das Erdgeschoss hat hauptsächlich wirtschaftliche Funktion, die durch die direkte Verbindung zum Hof bedingt ist.

I n dem Raum mit der Feuerstätte wird die ganze Hausarbeit ausgeführt. Er wird in allen Dörfer „dólna kásta" („untere Küche"), im Gegensatz zu dem Raum im oberen Stockwerk „górna kásta" („obere Küche") genannt. Der zweite Raum im Erdgeschoss „zimnik" genannt, dient zur Lebensmittelaufbewahrung oder zur

5. Abb. Dorf Oboriste. Zweistöckiges Haus. Foto L. Peneva. 1960.

Viehhaltung. Als Aufbewahrungsraum ist der „zimnik" direkt mit der unteren Küche verbunden. Als Viehhaltungsraum ist er isoliert und nur mit dem Hof verbunden.

Einige Häuser haben zwei bedeckten Durchgangsräume, der eine am Erdgeschoss, der andere am Stockwerk. In diesem Fall hat die Treppe zum Stockwerk keine direkte Verbindung zu dem Hof, sondern nur zu dem unteren Durchgangsraum „sudurmá" (Abb. 5). Manchmal wird ein hölzernes, halbrundes Waschbecken „miválo" an der schmähen Seite der oberen „sudermá" eingebaut (Abb. 6). Im al­gemeinen wird die obere Küche als Wohn-und Schlafraum gebraucht, besonders wenn das Haus von einer Grossfamilie bewohnt ist. Dabei verändert sich die Einheit der Plankompositionstruktur nicht, sondern nur die Funktionalbenutzung der einzelnen Räume, die rein individuell bleibt.

Die Verbindung zwischen den Räumen am oberen Stockwerk ist eine doppelte. Zum Zimmer tritt man entweder durch die Küche oder direkt von der Terasse ein. In den meisten Häusern existieren aber die beide Möglichkeiten. Die Küchen an den beiden Stockwerken haben Erdfussböden, das Zimmer hat Holzbrettboden. Alle Decken sind aus Schindeln.

Die Dreiräumigkeit des Hauses im gebiet von Panagüriste ändert die Asymétrie des Haustypus nicht. Der neue Raum hat meistens eine direkte Verbindung zu der Küche. Sein Anschluss im Hausplan bewirkt eine Verlängerung der Fassadenseite. Die dreiräumige Häuser haben kompliziertere innere Einteilung, weil zur Plankompo­sitionstruktur in den meisten Fällen auch wirtschaftliche Räume, wie Speicher und Keller gehören (Abb. 7a,b). Im Bezug auf die Konstruktionselemente und die Archi­tekturdetails, bewirkt die Dreiräumigkeit keine Abweichung vom traditionellen Haustypus.

6. Abb. Miválo—Waschbecken. Dorf Oboriste. Foto L. Peneva. 1960.

Ein grosser Teil der dreiräumigen Bauernhäuser in den Dörfer sind angebaute zweiräumige Häuser, indem der dritte Raum später angebaut wurde. Im allgemeinen verwandelte man die Keller im zweiten Zimmer (Abb. 8). Auch ein Teil des freien Durchgangsraums „sudurmá" wird dazu benutzt.

Anders steht die Frage mit den traditionellen Mehrraumhäusern in den erwähn­ten Dörfern. I m Vergleich zu den zwei-oder dreiräumigen Häusern sind sie eine selten zu treffende Erscheinung und stellen ein sehr geringes Prozent dar. Verbreitet sind sie in den Dörfer Banja, Popinzi und Streltscha. Diese Häuser stehen unter den starken Einfmss des symmetrischen städtischen Hauses in Plovdiv, der nach Pana­güriste und den benachbarten Dörfern durchdrang6.

Die Plankomposition dieser Häuser charakterisiert sich mit der Verteilung der Räume beiderseits von einer Zentralachse (der Flur). Von dort realisiert sich die Verbindung zu jedem einzelnen Raum. Hier fehlt der direkte Zugang von der Küche ins Zimmer, der für die zwei-und dreiräumigen Häusern charakteristisch ist (Abb. 9a,b,c).

Die Mehrraumhäuser sind immer zweistöckig. Das Erdgeschoss hat zwei Räume-Küche und Keller. Je nach Grösse des Gebäuden und dem Wunsch des Besitzers umfasst die Keller einen grösseren Raum oder sie gliedert sich in zwei—drei kleineren Räumen, die die Funktion der Küche erfüllen. A m Stockwerk befinden sich immer die obere Küche „górna kásta", sowie mehrere Zimmer, eine von denen immer eine offene Feuerstätte hat.

Íja Abb. Dorf Popinzi. Altes Haus. Foto L . Peneva. 1960.

7/6 Abb. Grundriss.

9/a Abb. Dorf Banja. Zweistöckiges Haus. Foto L. Peneva. 1960.

8. Abb. Grundriss.

10. Abb. Dorf Bata. Neues Haus. Foto L. Peneva. 1960. j

Der traditionelle Haustypus im Gebiet von Panagüriste entwickelt sich orga­nisch. Die einzelne Räume behalten ihre funktionelle Bedeutung und Charakter. Sie konzentrieren sich um ein Strukturkompositionszentrum-den Raum mit der Feuerstätte. Abweichungen von dieser Struktur bemerkt man nur bei den Mehr­raumhäusern, die von der städtischen Bau-und Wohnkultur stark beeinflusst waren. Bei ihnen gruppieren sich die Räume um den Flur, der die Funktion des Verbindungs­zentrums im Haus hat. Diese Entwicklungstendenz begann am Anfang des 20 Jhs., konnte sich aber nicht massenhaft in der Dörfern realisieren. Sie brach in der Zeit nach dem Zweiten Weltkrieg und besonders nach der Gründung der Landwirt­schaftlichen Produktionsgenossenschaften.

Die neue sozial-ökonomische Bedingungen in den Dörfern verursachten viele Veränderungen sowohl im Haus- als auch im Hofkomplex. Die Wirtschaftsräume im Haus — Speicher und Viehstall verlieren ihre Funktion. In den traditionellen Häusern werden sie umgebaut. Beim Bau der neuen Häuser fehlen diese Wir t ­schaftsräume ganz von der Plankomposition.

Die heutige Häuser sind völlig verschieden von den traditionellen sowohl im Bezug auf den Bau und die Baumateriallien, als auch auf die Plankomposition. Die neuen soliden Ziegelbauten baut man nach Plänen, die in den Architekturabtei­lungen bei dem Stadtsrat in Panagüriste oder Pazardjik ververtigt werden.

Von einem bestimmten gegenwärtigen Haustypus kann man nicht sprechen, weil die neue Häuser sehr vielfältig sind. Die Einteilung hängt in den meisten Fällen sowie von den materiellen Möglichkeiten der Familie, als auch von ihrer Grösse. Fast alle neue Häuser sind zweistöckig. Sie sind hauptsächlich drei-oder mehr-räumig(Abb. 10).

Die Grundmauer der heutigen Häuser sind aus Stein, die Stockwerke aus Ziegeln. Zwischen den Geschossen giesst man eine Betonfüllung. Eine offene Treppe aus Stein oder Zement, die mit Eisen-oder Mauergelände versehen ist, führt zum oberen Stockwerk. Der Vorraum ist geschlossen. Zum Erdgeschoss gehört immer die Küche, das Zimmer und der Kellerraum. A m Stockwerk befindet sich die obere Küche und zwei—drei Zimmer. Alle Räume in den beiden Stockwerken liegen um den Flur (Abb. l la ,b) .

3 6 0 2.60 z?0

\\/a Abb. Grundriss. I . Stockwerk.

Besondere Interesse wecken die neue solide Häuser auf, die in den Jahren 1948—1960 gebaut wurden, aber wenig Verbreitung bekammen. Sie haben nur Erdgeschoss und behalten einige Wirtschaftsräume in ihrer Plankomposition (Abb. 12a,b). Charakteristisch für diese Häuser ist die Erhaltung des Speichers, unabhängig davon, dass Kompositionszentrum der Flur ist und nicht die Küche „kásti", wie bei dem traditionellen Haus. Diese Zwischenform ist eine Entwicklung zu einem quali­tativneuen Haus. Auch die alte traditionellen Namen der Räume verändern sich: „kásta" wird zu „kuchnja" (Küche), „sóba" wird zu „stája" (Zimmer), „kiijár" (Speisekammer) wird zu „dréschnik" (Ablageraum), „sudurmá", „buschlúk", „sajván" werden zu „balkon", „terássa", „antré".

I n der Entwicklung des Bauernhauses zeichnen sich drei Phasen ab, die eng mit der Ökonomik des ganzen Gebietes verbunden sind. Die erste Phase umfasst die Zeit um die Mitte des 19 Jhs. und die ersten Jahren des 20 Jhs. Fü r diese Zeit ist das ein-oder zweistöckiges Haus charakteristisch, mit oder ohne Keller, wobei die Planverteilung zwei-oder dreiräumig ist. Organisationszentrum des Hauses ist der Raum mit der Feuerstätte. Dominant ist die Holz-Fachwerk-Bautechnik, die Spuren von der älteren Holz-Brettbautechnik aufweist.

1 \/h Abb. Grundriss. I I . Stockwerk.

12/a Abb. Dorf Elschitza. Neues Haus. Foto L. Peneva. 1960.

370 h i — 2^0 • — H 370

12/6 Abb. Grundriss.

Die zweite Phase umfasst die Zeit vom Anfang des 20 Jhs. (um 1910—1912) bis zu den Jahren 1948—1960. Die Hausentwicklung in den ersten Jahren der Phase ist noch sehr von der Tradition beeinflusst. Der Bau in den mittleren Jahren charak­terisiert sich mit einem städtischen Einfluss, vorwiegend bei der Innenplanstruktur. Der Hausbau in den letzten Jahren dieser Phase zeichnet sich mit einer neuen Ziegel-Beton-Konstruktion ab. Dabei bleiben bei der inneren Planierung einige Wirtschafts­räume beibehalten. Die traditionelle Hausterminologie bleibt zurück, im Vorder­grund tritt eine gegenwärtige städtische Terminologie.

Die dritte Phase umfasst den gegenwärtigen Hausbau, der von den erhöhten Wohnansprüchen der Bevölkerung bedingt ist. Die Häuser werden nach den moder­nen Baumethoden gebaut, benutzt werden neue Baumateriallien und Konstruktionen. Das heutige Haus hat im Vergleich zu den traditionellen kompliziertere Planierung und besitzt spezifische Merkmale, die mehr und mehr zu einem Ausgleich mit dem städtischen Einfamilienhaus führen.

I I . Funktion der Räume und innere Einrichtung

Die Plankompositionsstruktur des Bauernhauses im Gebiet von Panagüriste besteht aus bestimmten Raumeinheiten. Im Bezug auf ihre Funktionen, bilden sie drei Gruppen: a) Wohnräume-„kasti" (Küche) und „sóba" (Zimmer); b) Wirt­schaftsräume —• „kiijár" (Speisekammer), „hambár" (Speicher) und „simnik" (Keller); c) Durchgangsräume-„sudurma" (Terasse) und Flur.

Wohnraumzentrum des Hauses ist der Raum mit der offenen Feuerstätte-„kásti". Er erfüllt mehrere Wohn-und Haushaltsfunktionen. Als primärer und ein-

ziger Raum in der Vergangenheit, ist er so eingerichtet, dass er im höchsten Grad die Bedürfnisse der Familie befriedigt. In der Umgebung von Panagüriste hat dieser Raum immer Verbindung zum Hof, entweder unmittelbar, oder durch den Durch­gangsraum „sudurmá".

I m traditionellen Bauernhaus dient dieser Raum zur Vorbereitung der Nahrung, zum Essen, zur Haushaltsarbeit. Wenn die Familie gross ist benutzt man ihn als Schlafraum. Diese Vielseitigkeit der Benutzung bewahrt seine Bedeutung als Zentral­raum auch bei den entwickelteren Hausformen.

Sowohl alle spezifische Vorrichtungen des Raumes, wie Feuerstätte, „vodnik" (der Platz, wo das Trink-und Kochwasser gehalten wird), eingebaute Schränke, Wandregalen, Nischen u. a., als auch die Gruppierungsweise der Hausrat stellen die traditionelle Einrichtung des Raumes „kásti" dar. Die einzelne Einrichtunselemente haben fest bestimmte Plätze. Einige von ihnen werden noch bei dem Hausbau vor­gesehen und geplant, und gehören gleichzeitig zu den Innenarchitekturelementen. Das sind die Feuerstätte, der „vodnik", die eingebaute Schränke, die Nischen u. a. Sie sind unbewegliche, eingebaute Vorrichtungen, die streng obligatorisch für jede „kásti" sind.

Das Hauptelement der inneren Einrichtung im Raum „kásti" ist die Feuer­stätte. Die Bauernhäuser im Gebiet von Panagüriste haben nur eine Feuerstätte 7 . Bei dem Hausbau errichtet man die mittlere Trennungswand aus Stein, mit Rücksicht auf die Aufstellung der Feuerstätte auf ihr. Einerseits schützt die Steinwand das Haus von Feuerbrandt, anderseits dient sie als Trennungswand zwischen der Küche und dem Zimmer. Das Zimmer wird auch mittels ein Lehmziegelofen geheizt, das gemeinsamer Schornstein mit der Feuerstätte hat.

Die Feuerstätten in den erforschten Dörfern gehören zum Typus der offenen Feuerstätten und haben die Benennung „odják". Nach Form sind sie in allen Dörfern gleich. Sie errichtet man als in der doppeltdick gebaute Trennungswand eine 20—30 cm. tiefe und 85—95 cm. breite Nische errichtet, die über die Raumdecke verlängert ist und im Schornstein übergeht.

Der Platz, wo das Feuer brent, die Feuergrube, hat runde oder halbrunde Form, mit Durchmesser etwa 50—65 cm. und ist i m Boden eingegraben, indem die Tiefe 15—40 cm. und manchmal 50 cm. erreicht. In dem unteren Teil der inneren Nischenwand, befindet sich eine Ziegelschwelle „pesul", die die Wand vom Feuer isoliert. Die Feuerstätte im oberen Stockwerk ist auch in einer Nische errichtet. Vom Boden wird sie durch einen dicken Schicht aus Ziegeln und Lehm isoliert.

Unmittelbar über die Feuergrube befindet sich der Rauchfang. In seinem unte­ren, breiten Teil errichtet man einen rechteckigen Rauchfangvordach „búlo" oder „aschmák". Die Rauchfangvordächer werden aus verschiedenartigen Material gebaut-aus Holzbrettern oder aus Ziegeln (Abb. 13).

In den südlichen Gegenden des Gebietes trifft man einen Zwischentypus der Feuerstätten. Bei ihnen ist der Anfang des Rauchfangs viereckig, das Vordach hat aber halbrunde Form und ist von senkrechtgestellten Brettern errichtet. Der Anfang des Rauchfangs und das Vordach werden durch einen schmalen Wandbrett getrennt (Abb. 14).

In der Vergangenheit hatte die Feuerstätte drei Hauptfunktionen zur Nahrungs­vorbereitung, zum Wärmen und zur Beleuchtung. In den Dörfern um Panagüriste fiel die letzte Funktion etwa zehn Jahren vor der Befreiung des Landes von der osmanischen Türken im Jahre 1878 weg. Die zwei andere Funktionen sind bis heute noch erhalten geblieben in jenen Häusern, wo die Feuerstätte nicht vom moder­nen Kochherd ersetzt ist.

13. Abb. Feuerstätte. Dorf Strelscha. Foto L. Peneva. 1960.

A u f der Feuerstätte wird das alltägliche Essen vorbereitet, dort in der Asche direkt, oder in Steingutbackform wird das Brot gebacken. Nach dem ersten Weltkrieg geht man allmählich zum Kochherd über, das Brot backt man im Ofen, das später vom Dorfofen ersetzt ist.

Die Wand auf der sich die Feuerstätte befindet, stellt ein eigenartiges Komplex dar, das alle zum Kochen und Essenvorbereitung notwendigen Vorrichtungen enthält. Unmittelbar neben der Feuerstätte befinden sich die Nischen und die ein­gebaute Schränke. Die Entstehung der Nischen ist von dem Bedürfnis bedingt, allen notwendigen Gegenständen an der Hand zu haben.

Eine feststehende Tradition im Bezug auf die Zahl, die Grösse und die Form der Nischen besteht nicht. Sie sind von der einen Seite der Feuerstätte oder beiderseits errichtet (Abb. 15).

A m häufigsten gleicht die Tiefe der Nischen der Tiefe der Feuernische — 20—30 cm. Sowohl die Höhe der Nischen (20—25 cm bis 30—50 cm) als auch ihre Breite (20—25 cm) ist verschieden.

Hauptfunktion der Nischen ist, die kleineren Gegenstände, die bei der Haus­arbeit notwendig sind, an Ort und Stelle halten. Hier bewahrt man die Streihölzer, die Kerzen, die Seife, den Salz u. a.

14. Abb. Feuerstätte. Dorf Popinzi. Foto L. Peneva. 1960.

Die Nahrungsmittel haltet man in eingebauten Schränken, in denen auch kleinere Hausgeräte-Kaffekochtopf, Kaffemühle, Kaffetassen, Schnaps gläser u. a. Platz finden. Die Höhe der eingebauten Schränke ist etwa 70—90 cm, die Breite 50—70 cm, und die Tiefe 50 cm. Diese Massen sind am häufigsten, jedoch gibt es auch Abweichungen vom Standart. Die Schränke sind in breiten Holzrahmen gefasst, das Innere ist in zwei durch einen Holzregal getrennt. Sie haben Einzeltüre.

Ein anderes beständiges Element der inneren Einrichtung, desszen Platz noch bei dem Bau des Hauses geplant ist, ist der „vodnik"-die Vorrichtung, wo die Wasser-gefässe gehalten werden. Das Bedürfnis immer Wasser im Haus zu haben, sowie auch der Mangel an Wasserleitungen in der Vergangenheit, verursachten die Ent­stehung des „vodnik". Der traditionelle Platz des „vodnik" ist immer an der Wand, an der sich die Tür befindet. So kann derjenige, der die grosse und schwere Wasser­kessel nach Hause bringt, bei der Ankunft in der Küche, sofort seine Last an dem „vodnik" ablegen.

Der „vodnik" stellt ein Holzgerüst dar, der aus einem oder zwei mit 5—7 höl­zernen Hacken versehenen Balken besteht. An diesen Hacken werden die Kupfer-

15. Abb. Feuerstätte mit Nischen. Dorf Poibrene. Foto L. Peneva. 1960.

kessel für Wasser gehängt. In seiner Entwicklung erreicht der „vodnik" von Pana-güriste-Gebiet eine Veränderung, indem 2 oder 3 Regalen zu seiner Konstruktion eingeschlossen werden (Abb. 16). A n diesen Regalen wird hauptsächlich Essgeschirr gehalten. Auch die Schulterjoch wird quer auf den Holzhacken gelegt.

Nach dem Anlegen von Wasserleitungen in den Dörfern, ging die Hauptfunktion des „vodnik" verloren. In den Häusern, wo diese Vorrichtung noch erhalten ist, dienen nur noch die Regalen, worauf man Haushaltsgeschirr haltet.

Entlang der 2 oder 3 Wände der Küche sind Regalen aus Buchen-oder Eichen­holz vorhanden, die eine Breite von 15—20 cm aufweisen. Ihre Entfernung von der Decke beträgt 30—35 cm. In den ältesten Häuser liegen die Regalen auf 2—3 Holz­konsolen. In der neueren Häusern liegen die Regalen nicht mehr auf Holzkonsolen, sondern sind auf einen breiteren, in der Wand eingebauten Holzbrett befestigt. Damit eine höhere Stabilität erreicht wird, sind auch die Endseiten der Regalen in der Wand eingemauert.

Auf den Regalen legt man hauptsächlich das Haushaltsgeschirr, das beim Essen gebraucht wird, z. B. Teller, Ton-und Kupferschüssel u. a. In den neugebauten Häusern werden keine Regalen errichtet, ihre Funktion übernimmt der Küchen­schrank.

Ein beständiges Element im Raum „kásti" ist der „pesúl", das im allgemeinen, im Gebiet von Panagüriste, eine vom Bodenniveau erhöhte Mauer bedeutet. Die Bennenung „pesúl" in den erforschten Dörfern bezieht sich auf drei Objekte. Sie sind: a) die niedrige Isolationsziegelschwelle in der Feuerstätte; b) die etwa 1 m hohe

16. Abb. „Vodnik". Dorf Popinzi. Foto L. Peneva. 1960.

Mauer, die entlang einer oder zwei Wänden als Schutz gegen die Feuchtigkeit aus­gebaut wird; c) „pezúl-álistnik"-eine Vorrichtung auf der das Bettzeug geschichtet wird.

Die erste Art „pesúl" ist seiner Funktion nach eng mit der Feuerstätte verbunden, denn der „pesúl" schützt die Wand vom Feuer. Die „pesúls" deren Funktion Schutz gegen die Feuchtigkeit ist, baut man an den Wänden, die am tiefsten im Boden liegen, hauptsächlich im Erdgeschoss. Ihre Höhe beträgt 30—100 cm, ihre Breite 30—50 cm. Darauf stellt man Ton-und Kupfergefässe, Decken, Matten, Weizen-und Mehlsäcke u. a. (Abb. 17).

Der „pesúl-álistnik" ist eine Vorrichtung, die einen bestimmten Platz, meistens auf der Wand gegenüber die Feuerstätte einnimmt. Er besteht aus zwei niedrige (25—40 cm) rechteckige Ziegelschwellen, die im Abstand 1,50—2 m voneinander liegen. Auf dieses gemauertes Postament legt man 2 lange und breite Bretter. Alle Bettdecken, Decken und Matten werden darauf geschichtet. Ganz oben stellt man die Kissen auf, damit der „pesúl-álistnik" Höhe bekommt (Abb. 18). Ein weisses

17. Abb. „Pesul." Dorf Popinzi. Foto L. Peneva. 1960.

oder buntes Baumwollelaken bedeckt das Ganze. In den modernen Häuser werden keine „pesúls" errichtet. Ihre Funktion übernehmen die verschiedene Schränke.

Im Küchenraum sind ausser den schon erwähnten beständigen Einrichtungs­elementen auch eine Menge Gegenstände des Hausrates vorhanden. Sie haben entsprechende Plätze, die ihren Gebrauch nach, am zweckmässigsten bestimmt sind, Die Tradition spielt dabei eine grosse Rolle.

Der Mehlspeicher stellt man an der Wand neben der Feuerstätte. Darauf legt man alles notwendiges zum Brotkneten. Oft über den Mehlspeicher, auf der Wand sind zwei Holzkeilen befestigt, auf die das Brotbrett gelegt ist (Abb. 19). Der niedrige Esstisch, wenn er nicht gebraucht wird, wird neben den „vodnik", oder die Feuer­stätte gestellt. Vor der Mehlspeicher werden ein paar niedrige Stühlchen aufgestellt.

Der Fussboden bleibt im Sommer unbedeckt, im Winter bedeckt man ihn gewöhnlich mit einer Strohmatte. In den älteren Häusern hat die Küche kein Fenster, in den neueren werden auf die Fenster weisse Vorhänge aus Baumwolle gehängt.

Im Bezug auf den Bau und die Lage der einzelnen Elemente der Inneneinrichtung im Raum „kásti", sowie auch auf der Aufstellung des Hausrates, zeigen alle Dörfer im Gebiet von Panagüriste eine Einheit. Sie ist sowohl durch die gemeinsamen ökonomisch-kulturellen Entwicklungsprozessen des Gebietes bedingt, als auch durch die Bevölkerungseinheit, die alte gemeinsame Traditionen aufbewahrte.

18. Abb. „Alischnik." Dorf Popinzi. Foto L. Peneva. 1960.

19. Abb. Brotbrett. Dorf Poibrene. Foto L. Peneva. 1960.

Im Kurzen kann die Inneneinrichtung des Raumes „kásti" nach folgenden Punk­ten charakterisiert werden :

1. Die Feuerstätte ist an der Trennungswand zwischen „sóba" und „kást i" errichtet und gehört zum Typus der Feuerstätten mit flachen viereckigen Vordächern.

2. Die Vorrichtung „vodnik" ist immer an der Fassadenwand errichtet. 3. Der Mehlspeicher ist an der Wand gegenüber dem „vodnik" aufgestellt und

ist immer in unmittelbarer Nähe zu der Feuerstätte. 4. Der „pesúl-álistnik", die Vorrichtung auf der das Bettzeug geschichtet wird,

ist immer an der Wand gegenüber der Feuerstätte errichtet. M i t der neuen sozialistischen Umgestaltung des ökonomischen und kulturellen

Lebens nach dem Zweiten Weltkrieg, begann im Gebiet von Panagüriste eine tiefe und schnelle Änderung im traditionellen Bauernleben. Das traditionelle Bauernhaus, die Inneneinrichtung und grosser Teil des Hausrates verloren ihre alte funktionelle Bedeutung. Auch die alte Terminologie veränderte sich. Die Küche im gegenwärtigen Bauernhaus dient als Raum für Hausarbeit und Essenvorbereitung, aber nicht mehr als Schlafraum. Die Einrichtung der Bauernküche wird allmählich zu der Küche im städtischen Haus angeglichen.

Der zweite Wohnraum i m traditionellen Bauernhaus, im Gebiet von Panagüriste ist das Zimmer „sóba". Unabhängig vom Zahl der Zimmer, haben sie die gleiche Einrichtung und Funktion. Ursprünglich wurde der Raum „sóba" als Abstellkammer benutzt, indem er mehr die Funktion eines Kellers hatte, als die eines Wohnraumes. Die alte Tradition, die Küche „kásti" auch als Schlafraum zu benutzen, die durch die ursprüngliche Einräumigkeit des Bauernhauses bedingt war, war lange Zeit erhalten, unabhängig von der Entwicklung eines zweiten Raumes. Dieser Raum „sóba" wurde nicht geheizt, weil er keine Heizvorrichtung hatte und deswegen zum Wohnen im Winter ungeeignet war. U m die Mitte des 19 Jhs. begann man die „sóba" heizen und sie wurde dadurch wohn bar. Als Folge zog die Familie im Winter in diesem Raum.

Die „sóba" hat auch die Funktion eines representativen Raumes, wo die Gäste empfangen werden. Das Zimmer wird der nenen Funktionen entsprechend eingerich­tet, man gibt mehr Achtung auf die Ausschmückung des Raumes. Die Tatsache, dass die „sóba" ein Empfangszimmer wird, verursacht die Entstehung einer selb­ständigen Eingangstür durch den Durchgangsraum „sudurmá".

In der „sóba" sind die sozialen Unterschiede zwischen den verschiedenen Schich­ten der Bevölkerung am deutlichsten bemerkbar. Unabhängig von der gemeinsamen Tradition, die obligatorisch für den gesamten Raum bleibt, zeigen sowohl die ein­zelne Elemente der Einrichtung, als auch der quantitative und qualitative Bestand der Gegenstände, Unterschiede im sozialen Aspekt. Auch die schnellere Eindringung vom neuen Hausrat wird vom sozialen Faktor bestimmt.

Die wichtigste Vorrichtungen in der „sóba", durch die der Raum wohnbar wurde, ist der Ofen „kjumbé". Der Ofen in Bulgarien ist eine späte Erscheinung, die erst am Ende des 18 Jhs. auftritt und hauptsächlich im 19 Jh. Verbreitung be­kommt 8 . Im Gebiet von Panagüriste begann die Errichtung von Erdöfen um den Ersten Weltkrieg und zwar in den reicheren Häusern.

Der Erdofen „káleno kjumbé" wird immer an der Trennungswand zwischen „sóba" und „kásti" errichtet, unmittelbar hinter der Feuerstätte. Im Gebiet von Pana­güriste hat der Erdofen keine direkte Verbindung mit der Feuerstätte, wie in anderen Gebieten Bulgariens. Gemeinsam ist nur der Rauchfang. Der Bau des Ofens ist einfach. Er wird von drei Lehmwändchen in der Höhe von 40—50 cm errichtet, auf die eine Eisenplatte gelegt ist. Die Wände des Ofens sind glatt mit Erde be-

20. Abb, Panagüriste. Museum. Foto L. Peneva. 1960.

strichen und daraufkommt Kalk oder roter Lehm. Die Form dieser Ar t von Öfen ist länglich. Vor dem Ofen errichtet man aus Lehm eine Vorrichtung „pódnitza", an der im Winter Glut gelegt wird, damit der Raum besser erhitzt ist. Der Ofen bleibt vorne offen, nur manchmal wird er mit einer Eisenblechdeckel geschlossen. Der Rauch geht im Rauchfang durch Erdröhren „káleni kúnzi".

Die Verbreitung der Erdöfen im Gebiet von Panagüriste war nicht gleichmässig und dauerte ziemlich kurze Zeit. Bald nach ihrer Erscheinung wurden sie von den zylindrischen Blechöfen, oder den neuen Koch-und Wärmeöfen verdrängt.

Charakteristisches Merkmal der „sóba" sind die Sitzbänke „minderlátzi", „pátove" (im dorf Bata und Streltscha), „mindére" (im Dor f Elschitza). Sie sind beweglich und werden von den örtlichen Tischlern angefertigt. Der Sitzbank ist ein länglicher Holzrahmen auf vier Beinen, auf dem 2—3 breite Bretter eingeschlagen sind. Seine Höhe beträgt 45 cm, seine Breite 50—55 cm. Die Sitzbänke sind unter­schiedlich lang, sie werden dem Zimmerausmass entsprechend angefertigt und neben der Wand gestellt.

Der Sitzbank wird mit roter Wolldecke, die in der unteren Ende Spitze hat, be­deckt. Darauflegt man längliche Kissen, die besonders bei Festen mit einem dünnen, weissen, bestickten Gewebe ausgeschmückt werden (Abb. 20).

Die Erscheinung der Sitzbänke ist eng mit der Funktion des Zimmers verbunden. Sie sind als Sitzplätze für die Gäste vorausbestimmt. Auf sie schläft man nicht, die Familie schläft gewöhnlich am Boden.

Heute sind die Sitzbänke aus der Wohn weise der Bauern verschwunden. Sie sind von den Betten und den Stühlen, besonders nach dem Ersten Weltkrieg verdrängt worden.

Ein beständiges Element der inneren Einrichtung der „sóba" sind auch die Wandregalen. Sie sind paarweise auf den Wänden des Raumes befestigt und werden oft in Kombination zu einem Holzikonostas eingeschlossen (Abb. 21). Die Anfertig­ung und die Funktion der Wandregalen sind dieselben wie diejenigen im Raum „kásti".

In den reicheren Häusern im Gebiet von Panagüriste legt man die Kleider und das Bettzeug in eingebauten in der Wand Schränke. In den meisten Fällen nehmen die Schränke eine ganze Wand in der Länge ein, ihre Höhe beträgt 1,20—1,40 m ein und die Breite 60—80 cm. Sie sind nicht sehr verbreitet in den Dörfern und sind eine spätere Erscheinung, die beeinflusst vom städtischen Wiedergeburtshaus ist. Zum Aufräumen der Textilien im Bauernhaus, benutzte man im allgemeinen Truhen. Sie stellt man neben einer Wand in der „sóba" und darauf legt man das Bettzeug.

Den Boden bedeckt man am häufigsten mit Ziegenfelldecken, entweder in Natur­farbe, oder auf schwarzen, weissen, grünen und roten Streifen. A m Ende des vorigen Jahrhunderts erhielt man die Wärme des Raumes im Winter, indem über den Erd­boden eine dicke Strohschicht gelegt wurde und mit grossen Hanfstoff in den Massen des Raumes in den Ecken befestigt, überdeckt wurde. Darauf legt man die Boden­decke „tschérga". Auf diese Weise wird den Zimmerboden im November vorbereitet und erst vor Ostern entfernte man die Winterbedeckung.

An den Fenstern hängt man gewöhnlich weisse, hausgewebte Stoffvorhänge. Da die „sóba" Representationsfunktion hat, pflegt man sie immer sehr sauber und in bester Ordnung. Auf den Wänden hängt man Bilder, an den Fenstern legt man Blumentöpfen, die Wände werden weiss getüncht. Die Vollendung der Innenein-

21. Abb. Ikonostas. Dorf Srednogorez. Foto L. Peneva. 1960.

richtung, erreicht die „sóba" am Anfang des 20 Jhs., als sie zum repräsentativen Raum der Wohnung wurde.

In den älteren heute noch erhaltenen Häusern, übergeht die traditionelle Innen­einrichtung des Zimmers zur gegenwärtigen. Die neuere Häuser sind mit modernen Fabrikmöbeln eingerichtet und ihre Einrichtung nähert sich zu dieser der städtischen Häusern.

Die hilfswirtschaftliche Räume im Bauernhaus in Panagüriste sind der Keller „simnik", die Kammer und der Speicher, Der Name „simnik" ist mit dem Begriff' „sima"-Winter verbunden. Der „simnik" ist der Raum in dem man die Winter­vorräte lagert, da dort im ganzen Jahr kalt ist. Die „untere Küche" bei den zwei­stöckigen Häusern wird manchmal auch „simnik" genannt. Die Übertragung der Benennung „simnik" auf einem Raum mit völlig verschiedener Funktion entsteht dadurch, dass die beide Räume, die untere Küche und der „simnik" eine unmittelbare Verbindung zueinender haben und im Erdgeschoss des Hauses liegen.

Die Kellerräume bei den erdgeschossigen Häusern sind 1,20 m in der Tiefe im Boden, unter dem Zimmer „sóba" eingebaut. Sie sind niedrig und dunkel, weil sie keine Fenster haben. Die meisten Keller haben dicke Wände, die als Grundlage der obengebauten „sóba" dienen. Der Kellerboden ist aus Erde. Die Wände sind mit Lehm verputzt. Der Eingang befindet sich meistens an der Fassadenseite des Hauses.

Die Kellerräume bei den zweistöckigen Häusern befinden sich im Erdgeschoss, und sind durch eine Tür erreichbar, die an der Fassadenseite des Hauses liegt und die direkte Verbindung zu dem Hof ermöglicht. Sie haben ein kleines Fensterchen, das der Lichtzutritt in den Räumen sichert.

Die innere Einrichtung des „simnik" ist sehr einfach, unterliegt aber auch einer genauen Ordnung. Die Aufbewahrungsgefässe werden neben den Wänden gestellt, an den Dachbalken werden Hacken befestigt, worauf man die Körbe, die Säcke, die Zwiebelkränze, Paprikaschotten, Mais gehängt hielt. Über die Balken stellt man die kleinere landwirtschaftliche Geräte, die Hacken, die Sichel, die Schaufel u. a. An der einen Wand legt man das Brennholzmaterial für den Winter. Nach der Ernte schüttet man die Kartoffel in der einen Ecke des Raumes auf, daneben stellt man in Sand Lauch und Karotten (Abb. 22). Die konservierte Fleischvorräte, die verschiedene Wurstarten legt man auf dazu bestimmten Regalen.

In dem Keller haltet man ausserdem alle Gegenstände, die nicht oft gebraucht werden, wie alte Truhen, Körbe, niedrige Esstische u. a. Den Webstul wenn er nicht benutzt wird, stellt man auch im Kellerraum, sowie die Spinnräder, die Spindel, die Spinnrocken und die andere Webgeräte.

Das Bauerhaus im Gebiet von Panagüriste hat in seiner Einteilung noch ein Raum-die Kammer „kiijár", die zur Aufbewahrung verschiedener Gegenstände dient.

Ursprünglich hatte das zweiteilige Bauernhaus keine Kammer. Ihre Funktionen wurden zum Teil von der „sóba" übernommen. Nachdem die „sóba" in ihrer Funk­tion ausgesprochen Wohn-und Repräsentationsraum wurde, entwickelte sich die Kammer als selbständiger Raum. An der Entwicklung des traditionellen Bauern­hauses im Gebiet von Panagüriste, kann man das allmähliche Prozess der Entstehung dieses Raumes klar verfolgen. Bei den Häusern vom Ende des 19 Jhs. ist die Kammer durch eine leichte Flechtwand von der „sóba" getrennt. A m Anfang des 20 Jhs. und besonders um den Ersten Weltkrieg, paralell mit dem Bau von zweistöckigen Häusern, entwickelte sich die Kammer als selbständiger Raum. In diesen Häusern weisen die Kammer folgende Massen auf: 2x3(4) m. Eine besondere Einrichtung

hat die Kammer nicht, darin stellt man die Holztruhen, an den Wänden hängt man die Oberkleider, die bei der landwirtschaftlichen Arbeit benutzt werden.

Das gegenwärtige Bauernhaus behält die Kammer als Raum in dem Erdgeschoss. Besonderen Platz in der Plankomposition des Bauernhauses nehmen die Korn­

speicher ein. In den Dörfern um Panagüriste, die mittelgebirgig sind und nicht besonders entwickelten Ackerbau haben, sind die Speicher in der Einteilung des Hauses eingeschlossen. In der Fall, wenn der Speicher ein selbständiger Raum im Haus ist, befindet er sich am häufigsten an der Fassadenseite und ist aus Brettern errichtet. Diese Speicher sind meistens in 2—3 Abteilungen „susezi" geteilt. Der Speicher ist durch die „sudurmá", oder den Korridor erreich bar. Bei denjenigen Speichern, die zusätzlich von der „sóba" oder vom „kásti" abgesondert sind, befindet sich der Eingang an der Seite des zutreffenden Raumes.

In der Plankomposition des traditionellen Bauernhauses sind auch die Durch­gangsräume eingeschlossen. Sie sind immer bedeckt und haben doppelte Funktion-einerseits dienen sie als Verbindung zwischen den Räumen, andererseits haben sie eine haushalts-wirtschaftliche Funktion.

In der funktionellen Entwicklung und innerer Einrichtung des Bauernhauses im Gebiet von Panagüriste, zeichnen sich drei Phasen ab.

Für die erste Phase ist eine strenge Absonderung des Raumes „kásti", sowie die doppelt funktionelle Benutzung (wirtschaftliche und wohnungsmässige) des Ra­umes „sóba" charakteristisch.

Die zweite Phase zeigt eine weitere Entwicklung und eine klare Absonderung der Funktionen, indem der Raum „kásti" seine Hauptbestimmung behält. Das Zimmer

„sóba" bekommt eine Repräsentationsfunktion und befreit sich von den wirtschaft­lichen.

Eine scharfe Grenze zwischen den ersten zwei Phasen kann man nicht stellen. In den ersten Jahren des 20 Jhs. beginnt das Absterben der alten, traditionellen For­men und ihre Ersetzung durch die neueren. Dieser Entwicklungsprozess hat eine unregelmässige Dynamik, weil er nicht von der Tradition, sondern viel mehr von sozial-ökonomischen Voraussetzungen bedingt ist. Aus diesen Gründen merkt man in dieser Phase eine Verschiedenheit zwischen den Häusern der reicheron Schichten­sie sind stark von dem städtischen Einfiuss geprägt ; den Häusern der mittleren Schich-sie stellen den Übergang von der Tradition zur Gegenwart, sowie die Häuser der Ärmeren, bei denen die Tradition feste Stabilität und Ausdauer zeigt.

Die dritte Phase charakterisiert sich mit Ersetzung des alten traditionellen Bauernhauses von gegenwärtigen Häusern, vorwiegend mit städtischen Charakter.

А№МЕКК1ЖОЕК ГЈИО иТЕКАТГЈК

1. 2и а е т Оете 1 УОП Рага§ит1е §ећогег сНе БбгГег Вагја, Ва1а, ОШеуо, Е1бсгг(2а, Оћагзге, РоЉгеге, Р о р 1 П 2 1 , бхедго^огег ига" сће ЗгааЧ 81геШсћа, сНе ш сЗег Уегбаг§егћећ хи о*ег ЗгасН Рага§ипз1е §гауШеггег. Уег§1.:

Ст. Захариев, Географско-историко-статистическо огисание на Татар-Пазарджишката кааза, Софил, 1973, с. 34—40.

17. П. Карапетров, Материали за огисание на града Панагорише и околните му села, Средец, 1893, с. 133.

2. Хр. Вакаренски, Етнографин на Б Ђ Л г а р и л , Софин, 1974, с. 278. а 3. Хр. Вакаренски, Принос КЂМ традиционната култура на Панаггорско. Сб. Панаггорише

и Панаггорско в миналото, Софии, 1956, с. 134. 4. Хр. Вакаренски, гак там, с. 112, 141, 143. 5. Л. Пенева—Сгбева, КЂшна уредба в Панаггорско, ИЕИМ, кн. V, 1962, с. 140—142. 6. Хр. Вакаренски, Принос КЂМ традиционната. . . с. 165—166. 7. Ст. Георгиева—Стопкова, Отнигцето в бмгарскии бит, Софил, 1956, с. 24. 8. Ст. Георгиева—Стопкова, г а к т а м , с. 85. Л. Пенева—Винце, В Ђ Т р е ш н а уредба и г о к Ђ и џ ш а . Етнографии на Б Ђ л г а р и н , т. I I , Софин,

1983, с. 214—215.

Lily Peneva- Vincze

A PANAGÜRISZTEI KERÜLET PARASZTHÁZAINAK ÉPÍTÉSZETE, FUNKCIÓI ÉS BERENDEZÉSE

Panagüriszte ősi városa a Szredna Gora hegység délnyugati részén, nagyjából az ország közepén fekszik. A környezetébe tartozó falvak a Marica vízrendszerébe tartozó folyócskák, patakok völ­gyeiben települtek. A lakosság, leszámítva a jelentéktelen számú cigányokat, tiszta bolgár. Fakiter­meléssel, fafeldolgozással, juhászattal, gyapjúkikészítéssel foglalkoztak. Az ipar Panagürisztében összpontosult : bőripar, lábbelikészítés, faipar, szőnyegkészítés stb. A második világháborút követően a gazdasági-társadalmi változásnak megfelelően átalakult a falvak demográfiai képe. Igen sok fiatal elvándorolt a falvakból és a közeli Plovdiv és Pazardzsik ipari üzemeiben talált munkát és ott tele­pedett le. Ez a demográfiai változás nem volt akadálya annak, hogy a Panagüriszte környéki falvak is ne fejlődjenek, például olyan vonatkozásban, hogy ne épült volna bennük új ház. A kérdéses falvakban kétféle ház található: régi és új. A tanulmány ezeknek a házaknak egymáshoz való vi­szonyát, a lakóházak funkcióit, a berendezés alakulásátvizsgálja.

A szerző a tanulmány megállapításait sok, 1960-ban készített fényképpel, illetve a képeken bemutatott régi és új házak alaprajzaival támasztja alá. A tanulmány változásvizsgálati jellegű és funkcinalasita szemléletű. Mind az új, mind a régi házakat először nagyság, méretek, építési struk­túra szerint osztályozza. Egy és kétszintes házak vannak, az épületek részben fából készültek. A régi házaknál általában több és nagyobb helyiség áll összefüggésben a gazdálkodással, a házban folyó mindennapi élet, például háztartás (víznyerés-, tárolás, kenyérsütés, tárolás, nagyobb mennyiségű élelmiszer tárolása stb.) különféle megnyilvánulásaival, mint az újaknál. Az újaknál a lakórészekre,, azok gazdagabb, kényelmesebb és célszerűbb felszereléséről, illetve megépítéséről van szó. A ház­típusok bemutatása után a szerző a belső tér és a belső berendezés átalakulásának kérdéseivel fog lalkozik. A Panagüriszte környéki falvak régi és új házainak is központi helye a tűzhely. A tanulmány részletesen foglalkozik a tűzhely helyének, minőségének változásaival és a többi házrészek, helyiségek (konyha, szoba, éléskamara, nyitott terasz, hombár stb.) elhelyezkedésével, egymáshoz való viszonyá­val, változásaival.

A tanulmány eredeti helyszíni kutatások alapján, a gazdag bolgár népi építészeti irodalom fel­használásával készült.

Dankó Imre

A bolgár piacok és vásárok néprajzi kérdései

A néprajztudomány az utóbbi időben fokozott érdeklődéssel fordul az árucsere kérdései felé. Ennek az az oka, hogy az életmódkutatást célul kitűző, a népélet társadalmi vonatkozásait, összefüggéseit előtérbe állító etnográfia felismerte, hogy az árucsere a társadalom, a kultúra egésze, összefüggései felől a legsokoldalúbb felvilágosítással szolgál. 1 Az árucsere nem más, mint a társadalom anyagcseréje; is, akinek a kardzsali megyében tartott vásároknak a népéletben betöltött szerepéről szóló kiváló tanulmányát éppen én közöltem az általam szerkesztett és kiadott Ár-szükséges, elkerülhetetlen ; tartalmi és formális összetevői mind-mind életmódformáló erővel bírnak, azonkívül az árucsere a javak tényleges cseréjén túl számos más kul­turális elemet is tartalmaz. Korábban a néprajztudomány a település, az építkezés és a lakáshasználat, berendezkedés tárgykörét vélte olyan komplex kulturális jelen­ségnek, amelynek vizsgálata, elemzése a legtöbb és legszélesebbkörű felvilágosítással szolgál az adott kultúra, a vizsgált közösség gazdasági-, társadalmi-, kulturális körülményei felől. Napjainkban egyre inkább terjed az a felismerés, hogy az árucsere sokkal inkább komplex kulturális jelenség, vizsgálata sokkal szélesebb körben, sok­kal több kérdésre adhat feleletet a település, az építkezés és lakásbelső kutatásánál.

Ez a felismerés hat a bolgár néprajztudományban is. Míg az előttünk járt nép­rajzkutatók legnagyobbjai is jóformán érdektelenül mentek el az árucsere kérdései mellett és jószerint egy teljes, minden részletére figyelemmel levő vásár—piac leírá­sunk sincs, addig az újabbaknál számos próbálkozásról, kisebb-nagyobb kutatásról és feldolgozásról számolhatunk be.2 Min t például Nikolaj Kolev tirnovói docensnél

1. Dankó Imre: A vásárkutatás néprajzi jelentősége. A debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1973 (Debrecen, 1974) 281—304.

2. Keveset foglalkozott a népi árucsere, a bolgár piacok, vásárok néprajzával például Hriszto Vakarelszki nagy, háromnyelven megjelent bolgár néprajzi monográfiájában. Hasonlóan alig érin­tette a kérdést a Primovszki-fé\e rodopei és a Todorov-féíe dobrudzsai monográfia. Vö. : Xpncro Ba-aKapejicKH: ETHorpa^Ha Ha BtJirapna. Co^hji, 1977.; AHaerac Hphmobckh: Eht h KyjiTypa Ha pofloncKHTe EtJirapH. MaTepnajiHa KyjiTypa. Co4)hh, 1973.; JXeimo TbflopoB—Ctok TeHHeB-THHa KptCTeBa—MaKCHM cn. MjiafleHOB: ^oopyaaca. Eraorpa^CKH, <t>ojncjiopHH h E3hkobh npo-TyBaHHJi. Co4>hh, 1974. Kanitz Félix fordított nagyobb figyelmet a bolgár népi árucserére. Ahogy a Bulgária útikönyv írja róla: „bejárja a csarsik, a piacok világát. Elidőzik a gajtandzsik, a paszo­mányfonók műhelyében, megcsodálja az abaposztó-verők vízi erővel hajtott szerkezeteit, a gabrovoi takácsok műhelyeit, és hallgatja a facsöveken ide-oda vezetett patakvíz által hajtott „szamoko-vok", gépi kovácsok kalapácsainak vidám csengését." Könyveiben meg is emlékezett ezekről. Leírta például a szófiai nagy piacot, színes leírását adta a híres eszki-dzsumajai (tirgovistei) vásárnak is. Kanitz Félix: Donau-Bulgarien und der Balkan. Historisch-geographis-ethnographische Reisestudien aus den Jahren 1860—1879. (2. neuarbeitete Auflage. Leipzig, 1882.) I I . 252., I I I . 53. A híres Eszki-dzsumajai vásár esetében meg kell emlékeznünk egy korábbi alapos leírásról: A. Hilberg: Nach Eski-Djumaia. Reise-Skizzen aus Bulgarien. Im Anhang: Bericht über die Messe von Eski-Djumaia im Mai 1876. Sr. Exc. Graf. Edmund Zichy (Wien, 1876).

kádia című néprajzi-művelődéstörténeti antológiában. 3 A fentieket a félreértések elkerülése végett, s a bolgár vásárok néprajzi kutatására vonatkozóan jegyeztem meg. A bolgár kereskedelem történetével ugyanis többen, igen eredményesen foglalkoztak. A bolgár kereskedelem történetének kutatásaiból, forrásfeltárásaiból nagyon sokat megtudhatunk a bolgár vásárok, piacok népéletben betöltött szerepéről is, azonban nem lehet vitás, hogy i t t másról, sajátos népéletbeli jelenségről és annak etnográfiai érdekű feltárásáról van szó . 4 Kolev említett tanulmánya bevezetőjében elmondja, hogy a piacoknak, vásároknak igen sokoldalú szerepe és ennek megfelelően nagy jelentősége van a népéletben, mert bár — ahogy írja — „A piacokat és vásárokat az árucsere, a kereskedelmi szükségletek hozzák létre, ugyanakkor bizonyos mértékig az emberek fiziológiai, szellemi és esztétikai szükségleteit is kielégítik." 5

Az árucsere lehet spontán, különösebben nem szervezett, és lehet szervezett. A spontán árucsere a kezdetleges termelési (naturális termelés), társadalmi viszonyok­ra jellemző és általában a javak tényleges cseréjéből áll. A bolgár árucsere hosszú időn át ilyen, különösebben nem szervezett volt, csereanyagként bizonyos termé­nyeken — köles (npoco), lencse (jieiija), búza (nemeHHua) — kívül főleg juhokat

3. HnKojiaii Mb. KojieB: ria3apHTe h naHawpHTe b EvTa Ha HacejieHneTo ot KBpaHcannHCKK oicpT>r. Árkádia. Antológia a Déri Múzeum Baráti Köre fennállása 50. évfordulójára. (Szerk. : Dankó Imre, Debrecen, 1978) 125—136.

4. A bolgár árucserére néhány idézet : A kezdetekkor, „A trákok rabszolgákat és nyersanyagot tudtak adni a görögöknek, a görögök pedig finomművű edényeket, iparművészeti cikkeket, a görög kultúra kincseit adták cserébe. Gazdag és virágzó élet volt ezekben a (görög) városokban. A vezetést a kereskedők, a leggazdagabbak tartották kezükben, ők uralkodtak az iparcikkeket készítő rab­szolgák és szabadosok felett". Niederhauser Emil: Bulgária története. (Budapest, 1959) 5. A bolgár— szláv államalapítást követően „az ipar és a belső kereskedelmi forgalom még csak kezdeteiben volt meg, a kereskedelmet és ipart űző városok szórványos szigetekként emelkedtek ki a nagybirtokon folyó önellátó termelés tengeréből". Uo. 34. A XI—XIII . századra jellemző: „a város és a falu gaz­dasági kapcsolata, a belső kereskedelem az egész gazdasági élet naturális jellege ellenére viszonylag fejlett volt. Ez a kereskedelem eleinte egyszerű csere formájában folyt, a paraszt gabonát adott, az iparos lábbelit, ruhát vagy gazdasági szerszámokat. Ez a kereskedelem főképpen a rendszeresen megtartott városi hetivásárokon bonyolódott le. A városok mellett, ahol az állam ellenőrizte a vá­sárt, a bojárok és a kolostorok is rendeztek uradalmaik központjában vásárokat, persze nem heten-kint, hanem egy-egy nagyobb ünnep alkalmával. A termelők többnyire maguk árusították mezőgaz­dasági vagy ipari cikkeiket, de ezeken a vásárokon is megjelentek a kereskedők. A belső kereskedelem fejlődését a feudális széttagoltság akadályozta, rengeteg volt a vám, amelyet a vásárra utaztukban vagy az árusításnál kellett a termelőknek megfizetniük. Az illeték alól csak a külföldi kereskedők mentesültek, és egyes kiváltságolt kolostorok jobbágyai". Uo. 58. Ennek ellenére „A XUI—XIV. században fellendült a belkereskedelem. Annak ellenére, hogy a gazdasági élet általában naturális volt, a falvak és a feudális birtok saját termékeikkel látták el magukat, mégis a falu és a város kö­zötti kapcsolatok megerősödtek. A városoknak élelemre és nyersanyagra, a falvaknak pedig ipari termékekre volt szükségük. A termékek kicserélése a városokban főleg a rendszeres heti vásárokon történt, amelyekre rengeteg ember gyűlt össze a környező falvakból". Dimiíár Koszev—Hriszto Hriszíov—Dimitár Angelov: Bulgária története. (Budapest, 1971) 42. A török uralom alatti áru­csere viszonyokra nézve megintcsak Niederhauser Emilt idézzük. A négyévszázados elnyomás tönkre tette a bolgár termelést, kereskedelmet. A hanyatlásból a XVIII. századra kezdett újra fejlődni a bolgár árucsere is. „A török földbirtokon elterjed a földesúrnak fizetendő pénzjáradék. A bolgár parasztok pénzszerzésre kényszerültek. Az ipar már nemcsak megrendelésre, hanem piacra is termel. Céhek alakulnak, ipari körzetek rajzolódnak ki. A céhek vezetése még török és görög kézben van, de már áttértek a bolgár nyelv használatára. A céhes iparhoz hozzákapcsolódott a háziipar. A keres­kedők és iparosok ősszel szétosztogatták a nyersanyagot a falvak parasztjai között és tavasszal át­vették tőlük a készárut. A falusi háziipar így szétszórt manufaktúrává nőtte ki magát. Központosított manufaktúrák is megjelennek: húsfeldolgozás például. Fellendült a belső kereskedelem, a török, illetve görög nagykereskedők mellett bolgár nagykereskedők is feltűntek. A heti vásárok, évi vásárok fontossága nőtt." Niederhauser E. i . m. 85. —• Vö. : Ivan Sakasov: Bulgarische Wirtschaftsgeschichte. (Berlin—Leipzig, 1929) A forrásokra nézve rendkívül fontos: HnKOJia B. Mhxob—Hb. Cre^anoB: npHHOC KtM HCTOpHHTa Ha TtprOBHSTa Ha TypuHH h EtjirapHH. Co<í>híi, 1971.

5. HHKOJiaíí H.ßKojieB i . m. 127.

használtak értékmérőnek tekintve a juh nemét (kos=Kon), korát (bárány =árHe) és egyéb körülményeit (gyapjas=bi>jih6h, vagy nyírt ^crpHHceH, fejős=floÜHa vagy nem fejős=6e3#oiÍHa stb.). A szervezett árucsere a fejlettebb termelési- és tár­sadalmi körülményekre jellemző és már nem a javak tényleges cseréjén alapul, hanem értékközvetítővel való árucseréből áll. A legelterjedtebb értékközvetítő a pénz. 6 A szervezett árucsere abban is kefejezést nyer, hogy az árucsere módját (vándor árus, vásártéren mozgó árus, vásártéren helyhez kötött árus, földön árusító, asztalon árusító, sátor nélküli, illetve sátor alatt áruló, kocsiról, szekérről árusító stb. stb.), helyét (piac- és vásárhelyek, állandó és időszakos árusítóhelyek), idejét (hónapját, napját), tartalmát (állandó, csak reggel, délelőtt, csak délután, egy vagy két, esetleg több napig stb. tartó) és rendjét (ki , mikor, meddig, hol, mit árusíthat, illetve vehet, milyen áron, milyen adagolásban, mérten, milyen értékközvetítővel stb.) a hagyomá­nyokból kinőve jogilag meghatározzák, azaz megszervezik.7 A szervezett árucsere két nagy részre oszlik; az eladó és a vevő közti közvetlen árucserekapcsolatra és a kereskedelemre, ami mint tudjuk, összegyűjtő- és szétosztó, valamint kis-, illetve nagykereskedelem lehet. Fel kell figyelnünk arra, hogy a legfejlettebb árucsere v i ­szonyokban is továbbél a spontán árucsere tényleges cserén alapuló formája is; hogy a továbbélés mellett az említett tényezők helyenként való különbözősége folytán a még oly szervezett árucserét is a rendkívüli változatosság jellemzi. A köz­vetlen árucsere és a kereskedelem közt az értékközvetítő használata tekintetében b i ­zonyos különbség tapasztalható. A közvetlen árucserében később, a gazdasági­társadalmi fejlődés magasabb szintjén terjed el az értékközvetítő (pénz), mint a keres­kedelemben. A javak tényleges cseréje nehézkessé tenné a kereskedelmet, ezért a kereskedelemben általában korán alkalmazzák a pénzt, mint a bolgár áru­cserében is. Már a I X . századtól kezdve ismerünk bolgár bizantinikus pénzeket, amiket a kereskedők használtak, míg a közvetlen árucserében igen hosszú ideig, csökevényeiben pedig majdnem hogy napjainkig fennmaradt a tényleges csere.

A néprajzi árucserekutatás az eddig elmondottak meglétét vagy hiányát, vala­mint más formák, tényezők szerepét vizsgálja, amikor a népéletre jellemzőbb, illetve legnagyobb hatással bíró két szervezett árucsereforma, a piac- és a vásár kutatásával foglalkozik}

A két legelterjedtebb szervezett népi árucserealkalom a piac és a vásár. A piac a kezdetlegesebb, lehet akár mindennapi is, általában élelmiszereket árusítanak rajta. A piac mindamellett a városok, a nagyobb települések sajátja, kialakulásában nagy része van a város és a falu közti munkamegosztásnak. Bulgáriában a hetipiac intézménye terjedt el leginkább. Az olyan helyeken is, ahol mindennapos ez az intéz­mény, az egyik nap piaca kiemelkedőbb a többi napénál. A hetipiacra több helyről, több és többféle árut hoztak föl eladni és nagyobb volt a kereslet is, mint a hét más napjainak piacán. A heti piacokon a szorosan vett élelmiszereken kívül terményeket, állatokat is árultak és vettek, de ami legfontosabb, kipakoltak a helybeli kézművesek is; a heti piacnak ezért kis vásár jellege is volt: hetivásár. A vásár, az úgynevezett országos vásár Bulgáriában is szezonális jellegű volt. Téli és tavaszi vásárt kevésbé, inkább nyári és őszi vásárokat tartottak. A bolgár vásárfejlődés érdekessége, hogy általában csak évi egy vásárt tartottak, még a legnagyobb vásárhelyeken is. A vásárok

6. Sándor István: A primitív pénz. In: Bélley P.—Kocsis F.—Koroknay I . (szerk.): Pénz Érdekességek a pénzről. (Budapest, 1958) 52—61.

7. He. CaKb3oe: TtproBHírra Ha EtJirapHH c aKOHa npe3 16 h 17 b. no hobh h3boph. H3BecTHH Ha HcropHHecKOTo flpvjKecTBo IX. 1929. Vö.: Dimitâr Koszev—Hriszto Hrisztov—Dimitár Angelov i . m. 40—41.

8. Kós Károly: Az árucsere néprajza. In: Népélet és hagyomány. (Bukarest, 1972) 7—51.

közül legfontosabbak az őszi vásárok voltak. A betakarítás után ezeken a vásárokon adták el termésfölöslegüket, felcseperedett vagy éppen kiöregedett állatjaikat és így pénzhez jutva bevásároltak a télre. A termelt javak tárolásához tároló edényeket, a következő' gazdasági év elkezdéséhez magvakat, tovább tenyésztésre szánt jószágot, mezőgazdasági- és háztartási eszközöket, edényeket, ruhaneműt, bőröket, gyapjút, bort stb. szereztek be. A vásárok lényeges része volt a kézműipari vásár; nemcsak helybeliek, környékbeliek, hanem a vásár nagyságától függően távoli vidékek árusai, kézművesei is felkeresték. A vásárok számottevő, mondhatni jellemző eleme volt a kereskedelem. Sok esetben a vásárokon nem a termelő árulta termeivényét és nem a kézműves kínálta készítményét, hanem a kereskedő, aki gyakran nemhogy nem volt helybeli vagy környékbeli, hanem távoli helyről jött a vásárba árulni, magával hozva más helységek, sokszor a termelés specializálása felé haladó települések termékeit. Min t például a gabrovói takácsáruk, a trojáni fazekasáruk, a szamokovi vasáruk, a konsovói ezüstművek stb. a kereskedők közvetítésével jutottak el Bul­gária minden területére. A bolgár vásárok a külkereskedelem szempontjából is lé­nyeges intézmények voltak. Az exportra dolgozó kereskedők a vásárokon vásárolták össze áruikat és a vásárhelyről közvetlenül szállították külföldre, ha olyan közleke­dési adottságokkal rendelkezett a vásárhely (mint például Russe). Vagy pedig gyűjtő­helyeikre szállították és aztán majd onnan vitték tovább. A vásári kereskedelem Bulgáriában is összegyűjtő, felvásárló jellegű is volt, mint ahogy találkozunk az el­osztó jellegű vásári kereskedelemmel is. A nagyobb vásárhelyeken árusítottak nyersanyagokat is a kereskedők, a vásárhely és környéke kézművesei számára. A vásárok nagyságát, jelentőségét gyakoriságuk és vonzáskörzetük kiterjedtsége határozta meg. A vásárok vonzáskörzete hármas összetételű, beszélhetünk az el­adók vonzáskörzetéről, a vásárlók vonzáskörzetéről, és harmadszor az áruk származási helyét illetően az áruk vonzáskörzetéről is. A három vonzáskörzet sok esetben fedi egymást, de mindhárom külön területeket is tartalmazhat. Éppen ennek a hármas vonzáskörzetnek az azonossága, illetve különbözősége adja a piacok, vásárok válto­zatosságát, hasonlóságaik ellenére is egymástól való alapvető, a kérdéses vásárra jellemzőt, másságot, eltérést.

Az árucsere mindenekelőtt földrajzilag meghatározott. A bolgár árucsereköz­pontok, vásárhelyek is elsősorban az úgynevezett peremterületeken, ellentétes föld­rajzi tájak találkozásánál alakultak k i (például Vraca, Lovées, Plovdiv, Sztara Zagora stb.). Ebből a szempontból peremkerületnek számít a tengerpart is, hiszen a tenger a szárazfölddel találkozik rajta. Ilyen tengerparti vásárhelyet, Bulgáriában a legna­gyobb Várna, mellett több kisebb település is példázza, például Pomorie, Szozopol, Primonszko stb. is. A különféle tájak más és más talajuknak, flórájuknak és faunájuk­nak, mezőgazdasági lehetőségeiknek, nyersanyaggal való ellátottságuknak, lakossá­guk számának, a lakosság tájékozottságának, termelési kultúrájának, közlekedési-teherhordási és ezzel kapcsolatosan szállítási szokásainak megfelelően kiegészítik egymást. Ez a táji kiegészítés a peremvidék piacain-vásárain történik, amelyeken az ellentétes tájak lakói beszerzik a náluk nem termő, náluk nem készített, de ugyan­akkor szükséges anyagokat, terményeket, állatokat, készítményeket. Hasonlóan vásárhelyképző erővel bírnak az átkelőhelyek (mint például Russe), a szárazföldi utak mente (mint például Haszkovo), kereszteződések (mint például Szófia, illetve Targoviste), a medencék vagy fennsíkok középpontjai (mint például Pazardzsik vagy Jambol). A piacok és vásárok, általában az árucsere, a lehető legszorosabb kapcsolatban áll a közlekedéssel, teherhordással, a szállítással, a teherhordó, szállító eszközök folyamatos fejlődésével. A bolgár vásártörténetben is ismeretesek olyan folyamatok, hogy új út nyitásával, aztán a vasút megépültével a korábbi virágzó

Ivan Markvicsa: Plpvdívi vásár 1888-ban

vásár eiönytelen közlekedési helyzetbe jutva hanyatlani kezdett, sőt meg is szűnt és szerepét új, jobb közlekedési lehetőségekhez jutott település vette át (a híres Uzondzsovo-i vásár szerepét a haszkovoi, az Eszki dzsumaja-iét pedig a targovistei).

A piacot, vásárt másodsorban a történelem, a történelmi fejlődés határozza meg. A történelem folyamán az árucsere is sok változáson ment át. Ezekben a történelmi változásokban több etnikai mozzanat is megmutatkozott. A Balkán félsziget X . század előtti piacait, vásárait a görög kultúra, a hellenizmus, majd a bizánci hatás, az agora típus (ayo^'a eredetileg gyűlést jelent, jelentésfejlődés révén vált a piac fogalmául. Mégpedig a tengerparti városokban a kikötő mellett, szárazföldi városok­ban pedig a település közepén, a fellegvár alatt általában négyszögre építve. Agorája a legkisebb görög városnak is volt, a piac, az árucsere lebonyolításán túl a közélet színhelye is volt), illetőleg a tengeri úton való szállítás, a tengerparti kereskedelem jellemezte (Neszebar). A továbbiakban a szervezett árucsere két nagy formájának, a piacnak és a vásárnak bolgár elnevezése is meghatározott fejlődésre, átalakulásra utal. A bolgár nyelv alapvetően 3-féleképpen nevezi a vásárokat, piacokat. A helle­nisztikus korból származik a panagir (naHanp) elnevezés. A Balkánt elözönlő szláv-ságtól származik a vásárok, piacok mindmáig használatos trg alapszóból származó többféle elnevezése (Tpr). Az általános elnevezés azonban a perzsa eredetű proto-bolgár származék, a pazar (na3ap). Mindkét szóból több helynév, településnév for­málódott az idők folyamán : Targoviste, Pazardzsik, jelezve, hogy a település számot­tevő vásárhely.

Bolgár viszonylatban is meggondolandó az az állítás, hogy a piacok, vásárok a vallási ünnepekhez, a szent helyek, szentélyek látogatásához kötötten alakultak k i . Kétségtelen, hogy az ünnepeknek, a szentélyek látogatásának jelentős szerepe van a bolgár piacok, vásárok létrejötte tekintetében, azonban nem kizárólagos, hiszen árucsere mindenütt, minden időben, a legkülönlegesebb körülmények között is szükségszerűen kialakul. Különben meg kell jegyeznünk, hogy a templomok, kolos­torok látogatása ma is bizonyos árucsere mozzanatokkal jár együtt: gyertya, kép­terítő, élelmiszerek árusítása, vétele. Itt kívánkozik megjegyezni, hogy a sok bolgár kolostori vásár (MaHacrapcKH na3ap) közül a trojáni volt a legnagyobb.

A bolgár középkorban már virágzó vásárhelyek voltak és az ügyes bolgár keres­kedők általában észak felé, a Duna mentén Magyarországig közvetítették a bolgár árukat . 9 A piacok, vásárok védelmét és viszonylagos szabadságát (a piacon, vásáron származásra, nemre, társadalmi helyzetre való tekintet nélkül bárki megjelenhet, oda szabadon hozhat árut, adhat-vehet) a kor feudális berendezkedései szavatolni igyekeztek; elsősorban a vásárok, piacok hasznáért, a vámokért, helypénzekért és az eladásból származó haszonért . 1 0 Hasonlóképpen a kereskedelem, a kereskedők szabad mozgását is biztosítani igyekeztek. A kereskedők azonban nem érték be ennyivel, saját érdekeik, biztonságuk védelmére Bulgáriában is korán szervezkedésbe kezdtek. Ebbe a virágzó és a feudális megkötöttségek ellenére is fejlődő bolgár áru-

9. Petar Mitajev: Bolgár—magyar kapcsolatok a századokon át. (Történelmi áttekintés az V. századtól a XV. sz. elejéig.) In: Csavdar Dobrev—Juhász Péter—Petar Mitajev (szerk.) : Tanulmányok a bolgár—magyar kapcsolatok köréből. (Budapest, 1981) 129—144., Bur Márta: Egy bolgár keres­kedő Pesten. Uo. 299—322. stb. — Vö. : / . Grunzet: Die Handelsbeziehungen Österreich—Ungarns zu den Balkanländern. (Wien, 1892), K. Veliki: Za targovijata na balgarskite gradove s Avstrija v kraja na XV—XVTII. i nacaloto na XIX. v. Istoriceski Pregled XV. 1959. 6., Virginia Paskaieva: Avstro-balgarskite targovski vrazki v kraja na XVTH. v. i . nacaleto na XIX. v. Istoriceski Pregled XIV. 1958. 5., Sztojan Radev: Bolgárok és magyarok. (Budapest, 1977) 20—21.

10. Vö.: Hana Hyková: Europäische Reiseberichte aus dem 15. und 16. Jahrhundert als Quellen für historische Geographie Bulgariens. (Sofia, 1973).

cserébe hozott döntő változást a török hódoltság. Elsőrenden azzal, hogy a bolgár árucserét a birodalom belső árucseréjévé alakította, az északra való kereskedés út­jait elvágta és külföldi kereskedőket nem engedett a területre, a raguzai kereskedő kompániák kivételével. 1 1 A bolgár árucsereviszonyok erőteljesen a birodalom központja felé orientálódtak és egyébként is keleti hatás alá kerültek. Kialakultak például a csarsiák, megjelentek a keleti kereskedők, a keleti áruk a bolgár vásárokon, piacokon. A már korábban kialakult bolgár kézművesség a keleti piacokra is kezdett dolgozni, orientális igények kielégítésére sajátos réz-, bőr- és fakészítményeket állított elő és hozott forgalomba. 1 2 A kereskedelem bolgár kézből kicsúszott és különböző telepes népcsoportok kezébe került : elsősorban görögök (Panaguiste; panagá r= or­szágos vásár), aztán albánok (Arbanaszi), továbbá vlachok-cincárok (Krusovo) kezébe. A legnagyobb vásárhelyeken jól védhető, biztonságos kő áruraktárak épültek, amelyekben belül is, de inkább rajtuk kívül és közvetlenül a szomszédságukban folyt az árusítás. Ezek voltak a bezisztenek, amelyeknek egy-egy szép, megmaradt példánya Sumenben és Jambolban még ma is megtalálható. A falusi lakosság árucseréje tény­leges cserévé fejlődött vissza. Bolgár földön is elterjedt a kisázsiai eredetű oka mér­tékrendszer -— súly, űrmérték — a maga rendkívül gazdag változataival. 1 3

A vazrazsdane korára, a bolgár árucsere további fejlődésen ment át. Széleskörűen kifejlődött a kézművesség és egy új bolgár kereskedő-réteg is kialakult. A felszabadítás után, a biztonságos körülmények között erőteljesen fejlődő, és árutermelő irányt vett bolgár mezőgazdaság, az itt-ott már manufakturális szintre emelkedő kézművesség és a jobbára vetélytárs nélkül maradt bolgár kereskedőréteg minden tekintetben felvirágoztatta az árucserét. A közlekedés erőteljesen a Duna felé irányult, a kereske­delem ismét az északi területek felé fordult (Havasalföld, Szerbia, Erdély, Bánát, Bácska). A bolgár piacok és vásárok ebben az újjászületési időszakban erősödtek meg, fejlődtek k i igazán. Sok helyen akkor létesültek, amit a helynevek is igazolnak: Novi-pazar.14

A felszabadulást követően a bolgár árucsere fejlődéséhez kedvező gazdasági, társadalmi és kulturális körülmények alakultak k i . Sok régi piac-vásár átalakult, esetleg jelentőségében csökkent, sok új keletkezett. Ebben az átalakulásban gyorsan

11. Iovanna D. Spisarevska: Les relations commerciales entre Dubrovnik et les régions bulgare sous la domination ottomane (XV e —XVI e s.). Etudes Historiques. A 1' occasion du XIV e congres internationales des historiques San Francisco, 1975. VII . (Sofia, 1975) 101—132., VirginiaPaskalova: Contribution aux relations commerciales des provinces balkaniques de 1' Empire ottoman avec les Etats européens au cours du XVII I e et la première moitié du XIX e s. Uo. Al'occasion du V I e congres international des Etudes Slavs, Prague. IV. (Sofia, 1968) 265—292., Iovanna D. Spisarevska: Le résau routier entre 1' Adriatique et la mer Noire dans le cadre des échanges commerciaux des territoires bulgares aux XV e —XVI e siècles. Uo. A 1' occasion du I V e m e congres international des Etudes Sud-Europeenes, Ankara, 1979. IX. (Sofia, 1979) 151—172., Ekatérina Vétchéva: Les associations commerciales des habitants de Dubrovnik dans les terres bulgares durant les XIV e —XVII e siècles. (Structure et organisation). Uo. A 1' occasion du r v e m e congres international des Etudes Sud-Euro-peenes. (Ankara, 1979) 173—186.

12. Dearborn, H. A. S.: A Memoir on the commerce and navigation of the Black Sea, and the trade and maritime geography of Turkey and Egypt. I — I I . (Boston, 1819) I . 201—205. — VÖ.: CTe4>aH 3axapneB: reorpa4>HKo-Hctophko-CTaTHCTHHecKo ormcaHHe Ha TaTap-na3apA«HirrKaTe Kaa3a. Co^hh, 1973.

13. „L' ocque(okka) est le poids et la mesure (s. Mera) turque". Boité, A.: La. Torquiéd'Europa ou observations sur la géographie, la géologie, l'histoire naturelle, la statistique, les moeurs, les cous tûmes, P archéologie, 1' agricultue, l'industrie, le commerce, les gouverments divers, le clergé, l'his­toire et l'état politique de cet empire. (Paris, 1840) 120.

14. Általánosan elterjedt helynévadás. Például Lengyelországban: Novy Targ. — Vö.: Hobh na3ap. H. Mumee— H. Muxaünoe—H. Bam/apoe—C. Kupadotcuee: TeorpaíjcKH Pchhhk Ha Eï.ji-rapHH. (Co<1)hh, 1980) 338.

felszámolódott a bolgár piacok, vásárok korábbi őrientalizmusa. A csarsiák el­tűntek, a kereskedelem bolgár kezekbe került. Az 1935. szeptember 28-i vásár­piacrendezési törvényig Bulgária 200 településén volt heti piac és 339-en pedig vásár. Ezeknek a heti piacoknak, illetve vásároknak nagy része a felszabadulás után keletkezett vagy éledt újra. Minthogy ez a korszak a korszerű úthálózat és a vasút kiépülésének az időszaka is, az ekkor kialakult vagy újraéledt piacok, vásárok a köz-lekedésileg jó helyzetben levő, kedvező körülmények közé jutó településeken létesül­tek vagy fejlődtek k i . A legjobb példa erre a korábbi árucsere vonatkozásában is „nagy" Tirnovo esete, amelyet elkerült a vasút s így kedvezőtlen közlekedési helyzetbe kerülve, piaca- és vására sokat veszített korábbi jelentőségéből. Viszont piachoz és vásárhoz jutott a Tirnovo szomszédságában levő, korábban jelentéktelen település, Górna Orjahovica}5 Viszonylag nem változott a víziutak mellett kialakult kikötők árucsere szerepe. A Dunán Vidin, Lom, Szvistov, Rusze, Tutrakan és Szilisztra, és a Maricán Harmanü és Szlivengrad vásárai, illetőleg szállítási lehetőségei a fontosak.

A felszabadulást követő időszakban kialakult és továbbfejlődött bolgár vásárok tartamban is megnőttek. A korábbi egy-két nap helyett általában három napig tar­tottak. A régebbi hagyományos vásárjogot, vásári rendtartást mindenütt törvényesí­tették és szigorú helyi vásári rendtartások léptek életbe. Azért kell hangsúlyozni, hogy helyi vásári rendtartások jöttek létre, mert ezáltal a bolgár piacok és vásárok egymástól rendkívül különbözőkké váltak, sok-sok helyi sajátossággal bírtak. A pia­cokon, különösen a kisebbeken, az árusok a földön árultak, legfeljebb egy-egy földreterített gyékényt használtak. A legújabb időkig a különféle élelmiszereket, gyümölcsöket adagolva, porciózva árulták. Bulgáriában a páratlan számú áru­csoportosítást kedvelték, legtöbbször 3 vagy 5 darabból álló adagot, összeállítást árusítottak. A tojást párjával árulták, a tejtermékeket pedig sajátos, helyenként válto­zó nagyságú, kézzel formált darabokban, például a vajat vagy a túrót. A folyadékok­nál nagyon elterjedt az edényenkénti árusítás, egy bödön, egy kanna, egy cseber, egy hordó — különböző űrtartalmú edények ezek — tej, bor, méz, tejfel, író, boza stb. számára. Ezek közül az edények közül nem egy mértékké, mértékegységgé is fejlődött (mint például a cseber= HéŐBp vagy a véka— KpuHa, stb.). A mérés, mérlegelés kevéssé terjedt el, egyrészt a mértékegységek változatossága, másrészt a súlyok vitatható hitelessége, ugyancsak nagyfokú bizonytalansága miatt.

A nagyobb piacokon, a vásárokon árusító asztalokat is használtak, sőt sátrakat, bódékat is emeltek. A vásárokban azonban az áruféleségek zömét is a földön k i ­rakva árulták, legfeljebb i t t is gyékényszőnyeget terítettek alá. A vásárok sokkal inkább tagoltak voltak, mint a piacok. Élesen elkülönültek egymástól a vásár külön­böző részei: a terményvásár=uiíop,na.3a.p (ahol szekerekről vagy teherhordó állatok­ról —• lóról, szamárról, öszvérről — zsákolt, nagy mennyiségű terményt, búzát, kukoricát, kölest, zabot stb. árusítottak), az állatvásár =ua.3a.p Ha aobhtbk (ahol lábonálló, a vásárra felhajtott különféle állatokat árusítottak; az állatvásár önmaga is több részre tagolódott: külön volt a / o v ű w = n a 3 a p Ha koh,külön a juhvásár=na3ap Ha oBua, megint külön a sertésvásár=na.3a.p Ha cbhhsc és a marhavásár= na3ap Ha roBeßo, de külön helyen kerültek árusításra a szamarak (Marape), Öszvérek (icaThp), a kecskék (K03á) is, az anyagvásár—uauaup Ha MaTepnanH (ahol fát, gyapjút, ken­derszöszt, faszenet, vasat, rezet, bőrt, meszet stb. stb. árusítottak, rendszerint sze­kérről), az iparcikkvásár vagy kirakodóvásár=npoMmn\jicna. naHanp (ahol egyrészt a helybeli és környékbeli kézművesek^3aHa5iTHHJi árusították saját termékeiket, például rézművesek, asztalosok, lakatosok, fazekasok, szűcsök, bocskor és csizma-,

15. TopHa opaxoBHua. Teorpa^cKH peMHHK i. m. 146—147.

lábbelikészí tők, szabók, takácsok stb., másrészt a helybeli vagy máshonnan jöt t kereskedők= TT>proBeu kínálták áruikat).

A kirakodóvásár érdekes része volt a szórakoztató, mutatványos negyed, ahol birkózók, erőművészek, táncosok, akrobaták, állatszelídítők és idomítok, medve-táncoltatók, lövöldések, körhintások, bűvészek szórakoztatták a vásározókat. Rendszerint az egész vásár területén megtalálhatók voltak a különböző kocsmák ( K p t w a ) , afféle lacikonyhák (KeöanHHHHnna), ahol nyárson sült húsokat, kü­lönféle édességeket (halve, xajiBe) és üdítőitalokat lehetett kapni. A lacikonyhák­nál, a furnáknál, dukánoknál álldogálókat környékezték meg leginkább a jósok, a jövendőmondók, a fehér egerekkel, papagájokkal sorsot húzató planétások. 1 6

A bolgár vásárokon a legkülönbözőbb népcsoportokhoz tartozók találkoztak, adtak és vettek. A bolgárok mellett törökök, görögök, vlachok, zsidók, albánok, olaszok, oroszok, perzsák, örmények, szerbek, osztrákok, magyarok voltak talál­hatók egy-egy vásáron s erősen hatottak az interetnikus kapcsolatok ; a vásári szóra­kozásokban, a vásári étkezésben például teljesen feloldódtak az etnikai különböző­ségek.

I t t kell szólnunk arról, hogy a bolgár piacoknak, vásároknak is a javak kicseré­lésén, a gazdasági funkción túl sokoldalú társadalmi és kulturális feladata is vo l t . 1 7

A bolgár piacok, vásárok is elősegítették a migrációt, a kultúra integrációját. Fontos találkozási, tájékozódási, hírközlési alkalmak voltak, mert rajtuk azonos és nem azonos nemzetiségű, korú, foglalkozású, vallású, műveltségű emberek, családtagok és idegenek, ismerősök és ismeretlenek jöttek Össze. A bolgár piacok és vásárok is a kulturális javak átadásának, átvételének, elterjesztésének és módosításának jó alkalmai, lehetőségei voltak.

A bolgár piacokra és vásárokra is jellemző, hogy még a török időkből hagyomá-nyozódóan a vásár, a piac, mind az eladás, mind pedig a vétel a férfiak dolga volt. Annak biztosítására, hogy a nők is kivehessek részüket az adás-vevésből, a piacok, vásárok szórakoztató izgalmából, alakult k i a múlt század elejére, a három napig tartó vásárok esetében, a harmadik napon a „nők vására" vagy az „asszonyvásár" (aceHCKH na3ap), amikor is a nők vonultak k i a vásárokra és adtak-vettek, érdek­lődtek, szórakoztak, de mindenekelőtt tájékozódtak, a hétköznapok dolgai, főleg az árak felől, aminek aztán a mindennapi munkákban nagy hasznát vették. A „nők vására" egészen a múlt század hatvanas-hetvenes évéig megmaradt, azonban akkor­tájt fokozatosan felszámolódott.

Központi hatósági rendelkezések kevéssé befolyásolták a bolgár piacokat, vásárokat. A már említett 1935. évi kereskedelmi, ezenbelül vásár-piactörvény volt az első általános érvényű, központi rendelkezés, ami egységesíteni kívánta a bolgár piacokat, vásárokat. Ennek az egységesítő törvénynek a nyomán általában tovább­fejlődtek a bolgár piacok és vásárok. Bár meg kell állapítanunk azt is, hogy a vas­utak, utak kiépülésével, valamint az ezzel párhuzamosan fejlődő ipari, s gyáripari termelés következtében több régi vásár feleslegessé vált, és századunk első felében a bolgár vásárok száma erőteljesen csökkent. Nagyfokú koncentrálódás következett be. Csak a hagyományosan nagy, óriási vonzáskörzettel bíró vásárok maradtak meg,

16. A dukkánokról és a furnákról Kanitz Félix i . munkája alapján a Bulgária útikönyv is megemlékezik. Bács Gyula: Bulgária. (Budapest, 1970) 115., 128. és 129. — Vö.: Duttyán. Új Magyar Tájszótár I . (Budapest, 1979) 1043—1044.

17, Vö. : Dankó: The Functions of Hungarian Fairs. Műveltség és Hagyomány XVIÍI—XIX. Studia Ethnographica et Folkloristica In Honorem Béla Gunda. (Redigerunt / . Szabadfalvi—Z. Újváry, Debrecen, 1971) 607—617.

sőt fejlődtek tovább, mint például a plovdivi is, és vált napjainkra árubemutató nemzetközi vásárrá (Mex^yHapo^eH MOCTpeH naHanp).18

A bolgár vásár-piactörténet az 1944. évi szeptember 9-i forradalom után érdekes fordulatot vett. A szocialista átalakulás úgy vélte, hogy a piac és a vásár a tőkés gazdasági rendszer sajátja lévén felesleges, feladatát a szocialista kereskedelemnek kell ellátnia. Ennek a vélekedésnek megfelelően a piacok, vásárok zöme megszűnt, illetve korábbi jelentőségét elveszítve csak itt-ott maradt fenn csökevényes formában egy-két kisebb. Ez a fordulat nem adminisztratív intézkedések, tiltás következtében, hanem a tulajdonosi és a termelési viszonyokban bekövetkezett alapvető változások­nak megfelelően állt elő. Ezt igazolja az is, hogy a különböző alkalmi árusítások zavartalanul továbbfolynak a ma Bulgáriájában is. Magam láttam például Sumenben esős idő után az utcán éti csigát árusítókat vagy Batakban is, a főtéren oda föl­hozott paradicsomot, ugorkát árusítani.

Érdekes idevonatkozóan a már idézett Kolev megjegyzése, aki szerint „hasznos lenne új formában fenntartani a vidéken a vásárokat a fejlett szocializmus építésének időszakában is. A vásárokon divatrevüket lehetne szervezni, bemutatva a helyi lakos­ság régi viseletét, valamint a mai divatot. Hasznosak lehetnének a vásárokon rende­zendő népdal- és néptáncfesztiválok a folklór megőrzése és továbbadása szempontjá­ból. Bemutatásra kerülhetne újból a bolgár nemzeti-népi konyhaművészet és tág teret biztosíthatnának a vásárok a giccs elleni küzdelemnek, igazi népművészeti áruk kiállítása és árusítása révén. Új ünnepekre, szocialista tartalommal meg­töltött ünnepekre van szükség. Ilyenek lehetnének a piacok és vásárok, amelyek valamely nemzeti vagy helyi ünnephez kapcsolódnának, felújításra kerülhetnének a nemzetségi találkozók, a dionüszoszi ünnepségek stb." 1 9

De ne kalandozzunk el a tárgytól ! A bolgár vásárok, piacok néprajzi kutatásával kapcsolatban még meg kell említeni, hogy a piacok, vásárok a maguk rendkívüli változatosságával, színes kavargásával, élénkségével felkeltették maguk iránt a kép­zőművészek, elsősorban a festők érdeklődését. A bolgár piacok, vásárok — akárcsak minden más piac és vásár is — rendkívül életteliek és ennek megfelelően festőiek. Nem csoda, ha minden valamirevaló festő megpróbálkozott megfesteni a piacot, a vásárt. A bolgár festészet is bővelkedik a piac-, a vásárábrázolásokban. Azonban mindjárt el is mondhatjuk, hogy a bolgár vásárok, piacok hangulatát, lüktető, eleven életét, a helyi népéletet jellemző részleteit csak a legnagyobbaknak sikerült ábrázol­n i . 2 0 Azonban a bolgár népélet, a kultúra jobb megismerése, az árucsere néprajzának felderítése szempontjából elsősorban nem is ezekre a nagy alkotók kivételes alko­tására gondolok. Ezekben a festmények ugyanis bármily mértékben realista alkotá­sok is, végeredményében az esztétikum érvényesül. Ezért tudományos, néprajzi szempontból többre kell értékelnünk azokat az ugyan kis mesterektől származó, de aprólékos gonddal készült, elsősorban tárgybeli hitelességre törekvő alkotásokat,

18. Ljubomir Dinev—KirilMisev: Bulgária földrajza. (Budapest, 1981) 296—298. 19. Mb. K o j i e B : na3apHTe... i . m. 132—133. 20. A bolgár festők vásárt, piacot ábrázoló alkotásai közül csak néhányat sorolok föl : üapoc-

jiaB BernHH (1859—1915): 3aBptuaHe ot n a 3 a p . — Vö. : flparaH TeHeB: Berao 3eneHOTo kjiohto. Co$hji, 1979. 417.; Ahtoh Mhtob (1862—1930): Ha na3apa . — Vö.: fl. TeHeB i . m. 410.; Ahtoh Mhtob: JlHMOHaflacHH Ha CTapa3aropCKHH n a 3 a p . — Vö.: J\. TeHes i . m. 411.; Ahtoh Mhtob: na3ap. —• Vö. : /J, TeHes i . m. 412.; Ahtoh Mhtob: CenaaHKH Ha n a 3 a p b Co<J)hh. — Vö. : TeHes i . m. 448.; Toto caBOB (1880—): ToBeacOT n a 3 a p K p a ü nnoBOTB. Olajkép a plovdivi képző­művészeti Galériában; Eopnc H ß a H O B : nacaac CB. HnKOJ ia (1937). Olajkép a szófiai Bolgár Nem­zeti Galériában; BeHTO O ê p e i i r K O B (1899—1970):na3ap. — Vö. : JJ,. TeHeB i . m. 515.; BeHTO 06-penncoB: Cej iHHKH Ha na3ap (1962). Olajkép a szófiai Bolgár Nemzeti Galériában; M ß a H Oöepőayep: 5tCaTHa na3ap. Színes reprodukció a CnasHHH XXX. 1974. K)hh. számában stb.

amelyek ilyeténképpen ismeretközlő, tájékoztató jellegűek, mondhatni, hiteles nép­rajzi illusztrációk. Ezek közül a képek közül, a hagyományos bolgár piacok és vásá­rok megismerése szempontjából, ezúttal egyre hívom fel a figyelmet, arra a nagy olaj­festményre, amelyik a plovdivi néprajzi múzeum előcsarnokában függ. 2 1 A kép a régi plovdivi heti piacot (vásárt) ábrázolja, igen sok alakkal, árusítási-, szállítási eszközökkel, nagy-nagy zsúfoltságban úgy, ahogy az a múlt század 70-es, 80-as éveiben valóban volt.

A továbbiakban, úgy vélem, ha tíz kimagasló bolgár vásárhely vásárát ismertetve, rámutatok az árucsere településfejlesztő, urbanizáló erejére, ha a tíz vásár néhány sajátosságára felhívom a figyelmet, feladatomat teljesítettem. A következőkben Szófia, Panagüriste, Pazardzsik, Haszkovo, Pleven, Blagoevgrad, Velingrad, Asze-novgrad, Sztara Zagore és az egykori Hadzsioglu-Pazardzsik, ma Tolbuhin vásárairól szólok.

Szófiát Trajanus császár alapította. A fontos útvonalak mellé telepített város Ulpia Sardica néven Dácia mediterranea székhelye lett. Kedvező fekvése miatt korán kereskedelmi központtá, neves vásárhellyé fejlődött. Vásárhellyé fejlődését kézmű­iparának (bőrkikészítés, gyapjú- és selyemszövés, fazekasság, szőnyegkészítés, ezüstművesség stb.) is köszönheti. A népvándorlás idején jelentőségéből vesztett s csak a X I I I — X I V . században, a bolgár városok újabb fejlődési szakaszában került előtérbe ismét az árucsere vonatkozásában is. Ekkor emelkedik fel számos bolgár város — Tirnovo, Vidin, Drasztav, Várna, Anhials, Meszemoria, Szozopol. Plovdiv, Szkopje, Bitolja és mások mellett Szófia is — minthogy szárazföldi és vízi utak men­tén terültek el. Szófia is egyre fontosabb szerepet játszott a gyarapodó bel- és kül­kereskedelemben s a bolgár kézművesség, kézműipar egyik központja le t t . 2 2 Áru­csere jelentőségét a török uralom alatt is megtartotta, bár árucsere formái keletiesekké váltak. Hatalmas csarsi, bazár épült. Dearbonn 1819-ben még ezt a kereskedelmet írta le . 2 3 De ezt a „golema piaca"-t ismerte (Bazartstrassze) Könitz Félix i s . 2 4 A fel­szabadulás után, amikor Szófia a független Bulgária fővárosa lett, ezt az árucsere-formát is átalakították. Szófia közlekedési csomópont lett (vasút), kereskedelme igen gyors fejlődésnek indult. Könitz leírta a csarsia lebontását is, a Targorszka ulica (TaproBCKa yjinua) kialakulását, az új, a korábbinál fejlettebb szófiai árucsere gyors növekedését. A szófiai mindennapos piacokra nemcsak a környék falvaiból származó élelmiszerek jutottak el, hanem a társbeli helységek sajátos készítményei is : Csiprovciból a szőnyegek, Lovecsből a bőrök, bőráruk és famunkák, Szamokovból a fémeszközök és a posztófélék, Berkovicából a rézműves készítmények, Szlivenből, Gabrovóból a posztóáruk, zsinórok, paszományok, Vidinből az ezüst filigránok Szevlijevoból famunkák stb. Ugyanakkor a szófiai készítésű kézműves termékek szinte az egész országba eljutottak. Részben a készítők vásároztak velük, részben pedig kereskedők vásárolták fel Őket és árusították a számukra kedvező vásárokon.

Panagüristéről azért szólok, mert a neve is utal a vásárra, a falai között tartott jeles vásárokra. A Nyugat-Európát Istambullal összekötő, a Marica völgyén átvonuló, ősrégi főútvonal mellett, több igen fontos vásárhely (Tatárpazardzsik, Plovdiv stb.) szomszédságában a Szredna Gora szélén települt. Elnevezése görög eredetű, rcj.vXr\yvqis

21. M ß a H M t p K B H H K a (1856—1938): ETa3ap b LTjiobahb (1888.). — Vö.: J\. TeHeB i . m. 407. 22. DimitârKoszev—Hriszio Hrisztov—Dimitâr Angelov i . m. 40—41. 23. Deaborn, H. A. S. i . m. I . 201. 24. Könitz i . m. I I . 250—253.

országos vásárt jelent, amit itt Ősidők óta tartottak. A görög kereskedővárosról Jirecek is megemlékezik. 2 5

Pazardzsik ugyancsak az említett Beograd—Szófia—Isztambul ősi út mellett települt. 1934-ig Tatárpazardzsiknak hívták. Ez azt jelzi, hogy a törökök alapították, és hogy eleve neves vásárhelynek szánták. A pazar ugyanis az iráni eredetű vásár szavunk török megfelelője. 2 6 A török uralom alatt a Plovdiv-Sztara Zagora kör­nyéki Uzondzsovo és a távoli, Sumen és Rangord környékén levő Eszki Dzsumaja (ma Targoviste) vásárai mellett a pazardzsiki volt a legnagyobb és a legismertebb. A felszabadulás után, a vasút kiépülésével vásárai hanyatlani kezdtek s bár ma is mozgalmas piaca, kereskedelmi élete van, egykori árucsere- szerepét más helységek — Plovdiv, Haszkovo, Sztara Zagora — vették át. Különben termény vásárai, állat-vásárai (búza, köles, gyümölcs, kerti vetemény, ló, öszvér, szarvasmarha) voltak jelentősek. 2 7

Haszkovo is török alapítású ( X I V . század) város, az isztambuli út mentén. Azonban sokáig a közelében levő Uzundzsovo miatt nem tudott számottevő gazda­sági, árucsere központtá, vásárhellyé fejlődni. Jellemző, hogy a török időkben úgy emlegették, hogy az „Uzundzsovo melletti Haszkovo". 2 8 A felszabadulás és a fel­szabadulást követő gazdasági fellendülés, a közlekedés fejlődése, aminek egyik következménye Uzundzsovo hanyatlása volt, Haszkovo fejlődésének kedvezett és ma (Jzundzsovot emlegetik úgy, mint a „Haszkovo melletti Uzundzsovo". Haszkovo gyorsan Bulgária egyik legjelentősebb vásárhelyévé fejlődött. Haszkovo vásárain igen sok bőr, gyapjú, tol l , gabonaféleség cserélt gazdát. De jelentős volt állatvására is (ló, szarvasmarha, juh, szamár, öszvér, baromfi).

Pleven réges-régi település a Balkán hegységtől északra elterülő dunai síkságon, fontos szárazföldi utak mentén, találkozásánál. Vásárai mezőgazdasági jellegűek voltak; terményvásárok és állatvásárok. Ismeretesek olyan vélemények is, hogy Bulgária legnagyobb állatvásárait i t t tartották (főleg szarvasmarha, juh, l ó ) . 2 9

Vásárai felvásárló jellegűek voltak. Bolgár, de külföldi (raguzai és dubrovniki) kereskedők is rendszeresen felkeresték és mind a terményeket, mind az állatokat felvásárolták. Az áru jelentős részét Vidinben, Szvistovban vagy Russéban behajózva, a Dunán szállították tovább akár Ausztria, akár a Fekete tenger felé. 3 0 A pleveni vásárok beletartoztak a Dunai Alföld peremterületi vásárövének vásárai közé. Szoros kapcsolat állt fenn a földrajzilag központi helyet elfoglaló pleveni és a vidini, a vracai, a lovecsi, a szvistovi, illetve a távolabbi russei, razgradi, sőt targovistei (korábban eszki dzsumajai) és szilisztrai vásárok közöt t . 3 1

Blagoevgrad (a korábbi ropHa ^acyMaüa, azaz hegyi vásárhely) trák eredetű település a Pirin hegység nyugati oldalán elhelyezkedő Sztruma-völgy ben, a Szófi-

25. Jirecek, Konstantin József: A bolgárok története. (Nagy-Becskerek, 1889) 353—400., 425—436., 508—510.

26. Liptai Sára: Vasárnap, vásár, bazár, pazarló. Nyelvészeti Tanulmányok I I I . (Budapest, 1973) 11—30.

27. Cr. 3axapneB i. m.; reorpaffrcKH peHHHK i. m. 353—354. — Vö. : Bács i . m. 336. 28. Teorpa(|)CKH peHHHK i. m. 518—519.; Bács i. m. 351. 29. Pallas Nagy Lexikona I I I . (Budapest, 1893) 440—443.; Teorpa^cKH peHHHK i. m. 571. 30. Vö. : Marko Vego: Bosanski trgovci i dubrovacki financijeri u drugoj polovici 15. i u provoj

polovici 16. stoljeca. Anali historijskog odjela centra za znanstveni rad Jugoslovenske Akademije Znanosti i umjetnosti u Dobrovniku. Svezak XV—XVI. (Dubrovnik, 1978) 13—68.; D. Koszev—H. Hrisztov—D. Angelov i . m. 254—256.; TeorpaiJcKH penHMK i . m. 419—420., 431., 571., és Bács i.m. 194., 192., 199., 167.

31. Teorpac CKH penroiK i . m. 419—420., 401., 118—119., 288., 507—508.; Bács i . m. 167., 165., 231., 192., 199., 209., 206.

ából Szalonikibe vezető ősi és nagyfontosságú út mellett. Már a trák időkben is vá­sárhely volt, Szkaptopara (azaz Hegyivásár) néven ismerték. Kézművességéről híres város. Famunkák, például mezőgazdasági eszközök készítési helye volt, de dohány­termesztése is híressé tette. Vásárain a sík vidékekről származó gabonafélék, élelmi­szerek és az i t t , valamint a környék más kézműves helyein (Szamokov, Sztanke D i ­mitrov, korábban aymmua, illetve 1949—1950 között MapeK stb.) készített kéz­műves termékek cseréltek gazdát. De itt is árusították áruikat, például boraikat, a Görögországból jövő kereskedők (melnikiek is) . 3 2

Velingrad a Nyugati Rodope vásárhelye. Bár Pazardzsiktől nincs messze és a jelentős utaktól távol települt, nevezetes vásárhely-voltát meg tudta őrizni. Ve-lingrád a pomákok vásárhelye, az elzárt, nehezen megközelíthető település ma is élénk, nagyforgalmú piaci napokon. Piacán főleg élelmiszereket árusítanak, erdei termékeket, fakíszítményeket, gyapjúszőtteseket. 3 3

Aszenovgrad, 1934-ig daHHMaKa, Plovdivtól, a Marica-völgyén végighúzódó ősi úttól délre települt görög kereskedő város, korai vásárhely, kereskedelmi központ (Sztanimakhosz néven). Jelentőségéből a Marica-völgyi főútvonal állandósulása — ami végül is elkerülte — és az állandósult út mellett létesült vásárok erőteljes fellendülése következtében sokat vesztett. Termény- és állatvásárai mellett jelentősek voltak kirakodó vásárai is. A bacskovói monostor közelsége is élénkítette forgalmát, áruválasztékát. Jellegzetes peremterületi vásárhely volt, a Marica-völgyi síkság terményei cserélődtek itt k i a Rodope hegyvidék terményeivel, illetve a hegyvidéken található, termeszthető anyagokból készített kézműves termékekkel. Sok szőttes, vászon, szőnyeg, bőrmunka (lószerszám stb.), faeszköz került i t t árusításra. Gyü­mölcsárui is messze földön híresek voltak. 3 4

Sztara Zagora a Balkán hegység déli oldalának és a Marica-völgy síkságának, egyben a Sipka-szoros átkelőhelyeinek déli vásárhelye. 3 5 Mint vásárhely szoros kap­csolatban állt Kazanlik és Gabrovo, Haszkovo, Harmanli vásáraival, a vasút k i ­épülése után pedig Nova Zagora, Jambol és Burgusz árucseréjével. Sztara Zagora vasúti csomóponttá vált, utak tekintetében pedig a Rusze, Tirnovo, Gabrovo, Kardzsali a Balkánon észak—déli irányban átmenő főútvonal mellett fejlődött az utóbbi század alatt Bulgária egyik legjelentősebb vásárhelyévé. M i n d mezőgazdasági, mind ipari áruk, termékek vonatkozásában jelentős árucsereközpont. Kereskedelme is nagyon fontos. Mint peremterületi település igen nagy jelentőségű a gabrovói és Gabrovo környéki hegyvidéki kézműves falvak termékeinek a síkságon való el­terjesztésében (Eterö, Buzsenci).3 6

Utolsóként azért említjük Tolbuhin vásárait, mert a bolgár történeti-néprajzi irodalomban az egyik legjobban feldolgozott árucsere központ . 3 7 Az 1882-ig xaflíKH-orjiy na3ap,n,3KHK néven szereplő dobrudzsai város neve is elárulja ősi vásárhely voltát (na3ap=vásár) . Tolbuhin Dobrudzsa központja, közlekedési csomópont, Szi-lisztra felé ugyanúgy nyitott, összeköttetéssel bíró település, mint a Fekete tenger

32. reorpa(J)CKH peHHHK i. m. 49.; Bács i . m. 389. 33. reorpa(|)CKH peHHHK i. m. 102—103. ; Bács i . m. 374. 34. reorpa<î>CKH peHHHK i. m. 21.; Bács i . m. 358—359. 35. FeorpacJicKK peHHHK i . m. 466—467.; Mctophh Ha cTapa3aropa. (Crapa3aropa, 1966.) 36. A. M a p H H O B : TaöpoBo npe3 BKjpaamaHeTo. CocJ)hh, 1940., Mctophh Ha TaöpoBo. (Éa6-

poBO, 1975.), Cvetana Todorova: Bulgaria's Industrial Wonder: Gabrovo 1878—1900. Etudes His­toriques. A I ' occasion du XIV e congres international des sciences historiques San Francisco, 1975. VII. (Sofia, 1975) 321—344. — Vö. : Teorpa^cKH peHHHK i. m. 128.

37. naHanpBT b rpaa xaaacHorjiy na3apflacHK npe3 70-Te roflHHK Ha XIX. b. HnKOJiaft Tono-Pob: BajiKaHCKHHT rpaa i . m. 390—405. ; J\eno ToAopoB (pea.): Aoopyzrxa. (Coç[)hh, 1974) — Vö. : reorpa<l)CKH peHHHK i . m. 493—494.

felé (Balcsik, Tuzlata). Vásárai nagy területre nézve fontosak, főleg felvásárló, össze­gyűjtő jellegűek voltak. A terményvásár mellett különleges jelentőséggel bírt az állatvásár. Az ipari vásár leginkább a mezőgazdasággal, állattartással kapcsolatos iparokra, termékekre terjedt k i (faeszközök, vessző-, nád-, gyékénymunkák, szekerek, nyergek, bőrök, gyapjú, to l l stb.). Az állatvásárokhoz kapcsolódóan erős hajcsár réteg alakult k i , ugyanúgy ahogy számottevő fuvaros réteg is élt a városban.

Imre Dankó

ETHNOGRAPHISCHE FRAGEN DER BULGARISCHEN MÄRKTE UND JAHRMÄRKTE

Die bulgarische Kultur, und darin auch inbegriffen die Kultur des Warenaustausches, ist das Ergebnis eines langen Integrationsprozesses. Hierauf weisen auch die drei unterschiedlichen Wörter des Bulgarischen für die Begriffe Markt und Jahrmarkt hin. Jedes Wort für sich hat eine andere Bedeutung. So stammt das Wort panair aus dem Griechischen und bezeichnet den o^ora-artigen Markt der klassischen griechischen sowie der hellenistischen Zeiten und gleichzeitig auch den Austra­gungsort und den Anlass für das öffentliche Leben der Stadt. Das Wort trg hat seinen Ursprung im Slawischen und bezeichnet den Ort, an den die Waren aus der näheren und weiteren Umgebung zum Verkauf zusammengetragen wurden und ebenso auch den Ort, an dem sich die Käufer zum Warenerwerb trafen. Typisch ist, dass sich dieses Wort vor allem in Ortsnamen erhalten hat (Targo-viste). Das dritte Wort für Markt im Bulgarischen heisst pazar. Es kommt aus dem Iranischen und wurde über das Türkische verbreitet. Auch dieses Wort ist als Ortsname bekannt (Pazardzsik).

Der Warenaustausch, der sich im Mitteralter aus der Notwendigkeit heraus zwischen den Bewohnern der einzelnen Siedlungen in geringem Umfange entwickelt hatte, beruhte tatsächlich auf einem Austausch. Auch die wandernden Händler boten ihre Waren lieber zum Tausch feil (Metallinstrumente, anspruchsvollere Leder- und Textilmaterialien, Produkte, Glaswaren usw.). Auch auf den Märkten und Jahrmärkten, die sich zum 13. Jahrhundert herausgebildet hatten, blieb dieser tatsächliche Austausch erhalten, obgleich sich der Gebrauch von Geld immer mehr durchsetzte. Dieser war auf den bulgarischen Märkten und Jahrmärkten eng an die Herausbildiug und Entwicklung des bulgarischen Handels gebunden sowie an die Differenzierung der Produktion (Landwirtschaft und Handwerk). Die bulgarischen Märkte und Jahrmärkte stellten die Vermittler des sich über den Balkan nach Norden hin durchsetzenden mediterranen Warenaustausches dar. Demzufolge bildeten sich die bulgarischen Marktorte an der von Süden nach Norden führenden Hauptstrecken, beziehungsweise an den Kreuzungen wichtiger Strassen auf dem Festland heraus. Gewandte bulgarische Händler drangen schon im Mittelalter bis in das Karpatenbecken (Kronstadt) vor, während vor allem die Venezianer und Ragusaner Handel mit ihnen trieben.

Die Türkenherrschaft setzte auch den bulgarischen Warenaustausch zugrunde. Allem voran wurde der Orientierung nach Norden im bulgarischen Handel ein Ende bereitet. Die bulgarischen Händler wurden in alle Winde zerstreut, und der bulgarische Handel wurde auf das Innere des Tür­kenreiches (Istambul) gerichtet. In den bulgarischen Gebieten, die unter türkische Oberherrschaft geraten waren, wurde jeglicher Handel aus dem Oxident untersagt; eine Ausnahme bildeten allein die Ragusaner, die während der gesamten Zeit der Türkenherrschaft in Bulgarien freien Handel treiben durften. So nahm der der bulgarische Handel immer mehr orientalischen Charakter an. In den Zentren der Siedlungen bildeten sich die sog. Tscharschien (bulg. : csarsia) heraus, das Oka-Mass-system verbreitete sich und die bulgarischen Landwirtschafts- und Handwerksprodukte gelangten in den Orient. In grösseren Orten entstanden neben den Tscharschien gewaltige Waren­hallen, die sog. beziszten (Jambol, Schumen). Durch sie kam den Waren aus dem Orient im bulga­rischen Warenaustausch eine immer grössere Rolle zu. Der Handel ging in die Hände der Griechen, Albanen, Armenier und Zinzaren über. Es entstanden grossartige türkische Handelsorte und Jahr­märkte, wie beispielsweise die bekannten Orte Usondshowo und Eski Dshumaja usw.

In der Periode der „wasroshdenie", nach der Befreiung Bulgariens, hat der bulgarische Handel ebenfalls grosse Veränderungen und eine schnelle Entwicklung durchgemacht. Jede Art und Form des Warenaustausches brach mit dem orientalischen Charakter. Der aus dem früher in den Hinter­grund gedrängten bulgarischen volkstümlichen Warenaustausch erwachsene neue bulgarische Handel hat wiederum die Richtung nach Norden eingeschlagen und ist so wieder z. B. auf der Donau bis Wien vorgedrungen. Auch in diesem sich erneuernden volkstümlichen bulgarischen Warenaus­tausch war lange Zeit der wirkliche Tausch lebendig. Im allgemeinen wurden Handwerksprodukte gegen Hirse, Linsen, Weizen, Quark, Käse usw. eingetauscht. Den höchsten Tauschwert besass

aber das Schaf. Im letzten Viertel des vergangenen Jahrhunderts nahm die Zahl der wandernden Krämer und Händler stark zu. Der Wochenmarkt entwickelte sich eher als der sog. Jahrmarkt (Landesmesse). Wo diese sich jedoch entwickelten, dort wurden sie im allgemeinen jährlich einmal veranstaltet. Die bekannten, grossen türkischen Marktorte verloren einer nach dem anderen an Bedeutung. An ihre Stellentraten von neuem die ehemaligen bulgarischen Marktorte, selbst dann, wenn es sich bei ihnen um Marktorte handelte, die während der Türkenzeit bedeutend waren. Unter den Jahrmärkten entfalteten sich besonders die zur Herbstzeit veranstalteten, denn dann hatten auch die Bauern Gelegenheit zum Einkauf. Hauptsächlich dank dieser Jahrmärkte konnten sich gewisse volkstümliche Markenerzeugnisse entwickeln, wie beispielsweise die Webwaren aus Gabrowo, vor allem die Tücher, die Töpferwaren aus Trojan, Silberwerk aus Konsowq, Metallgeräte aus Samokow usw. Aus dem tatsächlichen Tausch entwickelte sich parallel zum Übergang zum Warenaustausch mit Wertvermittler entgegen der früheren Zuteilung, dem Portionieren das Messen (warenmessen). Die geschah im Anfang im Oka-System, obgleich damals auch zahlreiche örtlich gebundene Masseinheiten und Massformen in Gebrauch waren. Um die Jahrhundertwende wurde die sich auf dem Dezimalsystem gründende Masseinheit (Meter) allgemein, wenn auch nicht aus­schliesslich angewendet. In der vorliegenden Studie wird eingehend von den Waren, die verschiedenen Verkaufsarten, den Teilen der Märkte und Jahrmärkte, den Einzungsbereichen der bulgarischen Markte und Jahrmärkte sowie von den durch diese Einzugsbereiche garantierten interethnischen Beziehungen berichtet und ihre bis in die Gegenwart reichende Geschichte aufgezeichnet. Die Ord­nung der bulgarischen Märkte und Jahrmärkte wurde im Handelsgesetz von 1935 festgelegt. Durch dieses Gesetz wurden unterschiedliche, den örtlichen Verhältnissen entsprechende, jedoch auch viele Fragen ungeklärt lassende Verordnungen und Anweisungen in eine einheitliche Form gebracht, sodass die allgemeinen und im ganzen Land gültigen Vorschriften den örtlichen Bedürfnissen und Sitten die Möglichkeit einräumten, sich geltend zu machen. In dem den Sozialismus aufbauenden Bulgarien wurden die Märkte und Jahrmärkte vollkommen in den Hintergrund gedrängt. Erst in der letzten Zeit, im Zuge der Neorganisierung des Wirtschaftslebens in Bulgarien nehmen sie Aufschwung und gehen einer neuen Entwicklung entgegen.

In der vorliegenden Studie wird die Volkskunde des Warenaustausches (Märkte und Jahr­märkte) von Sofia, Panagüriste, Pasardshik, Haskowo, Plewen, Blagoewgrad, Welingrad, Asenow-grad, Stara Sagora und Tolbuhin eingehender vorgestellt.

Zum Schluss wird der Rolle der Märkte und Jahrmärkte in der bildenden Kunst Bulgariens gedacht. So werden unter anderem interessante Bilder von Jaroslaw Vesin, Anton Mitov, Totscho Sawow, Benso Obreskow und anderen erwähnt, die auch von ethnographischen Aspekten her in-eressant sind und die Märkte und Jahrmärkte zum Thema haben.

Имре Данко

ЕТНОГРАФСКИ ВЂПРОСИ НА ББЛГАРСКИТЕ ПАЗАРИ И ПАНАИРИ

БЂлгарската култура а в неината рамка културата на стокообмена е резултат на ДЂЛЂГ интеграционен гроцес. Това годчертават и бЂлгарските думи, означавахци пазар-панаир. Думите си имат свое значение. Панаирг>т е от грЂцки гроизход и ни гредстави агора-ганаир, имеетц класически-грЂК, леленистически характер. Тгрггт е славлнска дума и означава такова мисто, кЂдето се сЂбирали хора-кугувачи, и на КЂде са гриносили товар от далечните места. ПрисЂСТвие на тази дума е характерно в местните имена (ТЂрговише). Пазар има индииски гроизход и самата дума е разгространена с госредство на турскил език. И тази дума е гознат като местно име (Пазарджик).

В средните векове стокообменЂт се основава ВЂрху фактическип обмен. ТЂрговци гред-лагат свои стоки (метали инструменти, кожени и текстилни изделич, стЂклени гродукти и др.) за обмен. От ХШ-ти век стокообменЂТ се гродЂЛжава на газари и ганаири, но вече голзува се и гари. Ползуването на гарите на бЂлгарските газари и ганаири тлсно се свЂрзва с ВЂЗНИК-ването и развитието на бЂлгарската тврговил, с диференгиацинта на гроизводството. БЂлгар-ските газари-ганаири се лвлват госредници на стремнванцш КЂМ север стокообмена.

Отговарлики на това бЂлгарските ганаирни места се ВЂЗникват гри главните П Ђ т и г ц а водешите се от к>г КЂМ север. В средните векове бЂлгарските ТЂрговци са достигли даже в Кар-гатската долина (Брашов), вЂгреки това че ТЂрговин с тнх са водили рагузи и венегианци.

Турското робство унигцожава бЂлгарскин стокообмен. Преди всичко унишожава ориента-циита на бЂлгарската тЂрговил КЂМ север. БЂЛгарските ТЂрговци се разгрЂсват го страната, а самата тЂрговин се цели КЂМ Турцич (Истамбул). От бЂЛгарските територии се изгонва вслкаква чужда ТЂрговил, само на ргузи е разрешено да ТЂргуват в БЂлгарин. В центЂра на го-селени места се ВЂЗНикват чаршии и се разгространи ока като мдрка. Продуктите на бЂлгар-ските земеделци и занантчии гогадат се на изток. На големите места до чаршии гостроени са огромни хали, безистени (Лмбол , Шумен). Посредство на тези безистени голлмо значение голучават ориенталските стоки. Тврговилта се гогада в рЂцете на ГЂрци, албанци, арменци, нинцари. СЂЗдават се огромни, турски тЂрговски места като Узунджово, Ески-Джуман и др .

По време на «вЂзраждането» бЂлгарскиит стокообмен се гретЂршва голнмо развитие и изменение. Всички видове и форми на на стокообмена се скЂСва с ориенталски черти. Новиит бЂлгарски стокообмен гак се ориентира КЂМ север чак до Дунава, до Виена. Но и в този нов стокообмен гродЂлжава се фактическин обмен, гонеже гродуктите на РЂЧНО изделие се дават за лешд, гшеница, кашкавал, сирене и др . Но като значителна обмена стоиност се голзува овце. В госледнин четвЂрт на миналин век значително гораства бролт на тЂрговци и гродавци. Преди всичко се развива седмининт-пазар, а така наречени големи ганаири се уреждат само един ПЂТ в годината. Известните големи турски ганаири загубили са значението си. На тех-ните места гоствгват бЂлгарските ганаирни места. Особенно голимо значение добиват есен-ните ганаири. Понеже селските хора есента имат ВЂЗМОНОСТ да кугуват. Благодарн на тези ганаири се вЂЗНикват така наречени народни марки като нагример гавровски тЂкани, особенно абата, тронски грЂНЦи, самоковски метални отделин и др .

П р л греминаването от фактическил стокообмен на стокообмен чрез госредника се тег-лене, (мерене) на стоката место на горции. В началото това става в системата-ока, но голзува се и местните мерки. Ползуването на мерки основавашите се на десетобална числителна сис-тема (метр) става обш, чак краи на миналил век и началото на този век.

В статилта си авторвт говори за стоки, за начини на гродажбата, за газари-ганаири, за техните интеретнически врЂзки и истории. РедЂт на бЂлгарските ганаири е регулирано от ТЂрговскин закон, грието в 1935 година. Тези мерогринтин дават ВЂЗМОНОСТ на гролвле-нието на местните обичаи. В социалистическата ВЂЛгарил газари-ганаири се остават на заден глан. Чак в госледното време, гри греорганизацвдта на бЂлгарского стоганство гочват гак да развиват ганаирите.

Статилта загознава с етнографинта на стокообмена (на газари-ганаири) в Софил, Панаггорише, Пазарджик, Хасково, Плевен, Асеновград, Стара-Загора и Толбухин.

В краи автор говори за значението на газари-ганаири в бвлгарското изобразително изкуство, между другото тои гоменава и картините с тема газар-ганаир на Лрослав Вешин, Антон Митов, Т. Савов, Б. Обрешков които са интересни и от етнографска гледна точка.

V. Szathmári Ibolya

Egy élő bolgár népszokás: a martenicska

A bolgár népi életmód iránti érdeklődés a magyarság körében régi időkre nyúlik vissza. A múlt század második felétől szinte folyamatosan jelentek meg az újságok hasábjain, majd a könyvek lapjain azok a munkák, melyek a bolgár népi kultúra megismertetése és bemutatása terén nélkülözhetetlenné váltak. A legelső közlemé­nyek —• feljegyzések, tudósítások, krónikák — bár nem a tudományosság igényével készültek, mégis gazdag forrásanyaggal rendelkeznek a múltat kutatók számára.

A bolgár népéletet bemutató, korai feljegyzések között kell megemlítenünk Erődi Béla1 munkáit, aki az 1860-as években a nyelv ismeretében és személyes kap­csolatteremtéssel közvetlenül megfigyelhette a bolgár nép szokásait, életét, hagyomá­nyait, lejegyezte és közreadta azokat.

Az 1870—80-as években pedig már Bulgáriáról szóló, gyűjteményes kötetek jelentek meg magyar kutatók munkái nyomán. 2 Ezen kötetek szerzői Bulgária és története általános ismertetésén túl csaknem kivétel nélkül jelentős úttörő munkát végeztek a bolgár népi kultúra és életmód lejegyzése és bemutatása terén is.

Elsőként Kanitz Fülöp Félix német, francia, orosz nyelveken megjelenő „Dunai Bulgária és a Balkán"71 című munkáját kell megemlítenünk, mely Bulgária első etnog­ráfiai leíráséinak, tekinthető. Kanitz munkáját még ugyancsak a múlt században Strausz Adolf4 folytatta, aki gyűjtéseit a „Bolgár néprajzi tanulmányok''-ban és a két­kötetes „Bolgár Népköltési Gyűjtemény''-ben jelentette meg.

Mindketten mintegy húsz esztendővel korábban adtak rendszeres tájékoztatást a bolgár nép életéről, szokásairól, mint tették azt maguk a bolgár kutatók. Strausz Adolf munkáiban a bolgárok életmódjának és kultúrájának már nemcsak egyszerű leírásával találkozunk, hanem az abban az időben igen korszerűnek ható, etnográfiai módszerek felhasználásával készült, „tematikailag speciálisan néprajzi leírásokkal" is. 5 Az első, tudományosnak nevezhető, néprajzi leírás Czirbusz Géza tollából jelent meg 1882-ben a Bánátban élő bolgárokról „A délmagyarországi bolgárok etnológiai magánrajza" címmel s ezt követte a Temes és Torontál megyei bolgárokról szóló két, kisebb tanulmánya is. 6

1. Sztojan Radev: Bolgárok és magyarok. Fejezetek a bolgár—magyar művelődési kapcsolatok történetéről. (Bp., 1970) 144.

2. A bolgár népélet kutatása terén jelentős munkát végző magyar kutatókkal részletesen fog­lalkozik Chriszto Vakarelszki: Magyar tudósok és a bolgár etnográfia c munkája. ( In: Tanulmányok a bolgár—magyar kapcsolatok köréből. Bp., 1981) 377 — 393.

3. Kanitz Fülöp Félix: Dunai Bulgária és a Balkán, Lipcse. 1875—1879. 4. Strausz Adolf: a) Bolgár népköltési gyűjtemény I — I I . (Bp., 1892). b) Bolgár néphit. (Bp.,

1897). 5. Ch. Vakarelszki i . m. 382. 6. Czirbusz Géza: a) A dél-magyarországi bolgárok etnológiai magánrajza. (Temesvár, 1882)

b) Dél-magyarországi bolgárok. (Bp., 1903). c) A Temes és Torontál megyei bolgárok. (Bp., 1912).

A bolgár népi életmódot bemutató munkák között feltétlenül meg kell említe­nünk a debreceni Déri Múzeum egyik volt igazgatójának, Ecsedi Istvánnak élvezetes, olvasmányos stílusban megírt útirajzát, „A bolgárok földjén"1 című munkáját, mely ugyancsak számos néprajzi adalékkal szolgál. Mint Ecsedi István munkájában, Szilády Zoltán:8 „Bulgária" című, nagyobb lélegzetű útijegyzetében, karcolatában is a bolgár nép életmódja és kultúrája áll a megfigyelés középpontjában.

A néprajz egyik segédtudománya, a nyelvtudomány révén áll kapcsolatban a bol­gár etnográfiával Melich János munkássága, aki „A honfoglaláskori Magyarország"9

című művében elmélyült kutatómunkát fejtett k i a kulturális lexika, a személynevek és helynevek etimológiája terén. Melich János kutatásait Kniezsa István]0 folytatta, a magyar nyelv szláv jövevényszavait vizsgálva fontos történeti-néprajzi következteté­seket vont le.

A magyar néprajztudomány századeleje nagyjai közül Györjfy István 1929-ben járt északkelet-Bulgáriában és tanulmányozta a bolgár nép életmódját. Tanítványai" s az utána következő etnográfusok közül többen folytatták az általa megkezdett munkát (Gunda Béla, K. Kovács László, Balassa Iván, Földes László, Szolnoky La­jos, Dankó Imre) különösen nagy gondot fordítva az összehasonlító jellegű vizsgála­tokra.

A bolgár népi kultúra és népi életmód vizsgálata a magyar kutatók és etnográfu­sok körében tehát nem új keletű. Közleményem elsősorban az összehasonlító-történeti jellegű kutatásokhoz csatlakozva egy ma is fellelhető, tavaszváró hagyo­mánykörhöz kapcsolódó, bolgár népszokást, a martenicskát mutatja be. (1. kép)

A k i koratavasszal Bulgáriában jár, egy igen kedves szokással találkozik nap­jainkban is: a bolgár emberek — városokban és falvakban egyaránt — kabátjukra, mellükre tűzve piros-fehér fonálból sodrott különböző figurákat (baba, makk, kukoricacsutka, fa, labda stb. formákat) ún. martenicskákai vagy martenicákat viselnek. Vajon milyen meggondolásból teszik, illetve tették ezt hajdanán ?

A martenicska-hagyomány vizsgálata többször állt a bolgár néprajzosok kuta­tásának középpontjában. A nemrég elhunyt Chriszto Vakarelszki professzor „A bolgár ünnepi szokások"12 című, 1943-ban megjelent munkájában Szent Evdokina napjának, március elsejének szokásait, köztük a martenicskát is részletesen ismerteti. Rajta kívül Strausz Adolf a már említett munkájában, továbbá Arnaudov professzor, Koleva, Vasziljeva, Jordánova és Jevgenyija Popovan tudományos munkatársak publikációi­ban találunk adalékot a hagyománykörre vonatkozóan.

Az említett kutatók a martenicska népszokásával kapcsolatban egyértelműen megállapítják, hogy a bolgár nép hagyományos, tavaszi népszokásai közül a leg­elterjedtebb és legismertebb szokásról van szó. A hagyomány szerint március elseje a tavasz ünnepe, a martanicska pedig a tavasz jele, a tavasz hírnöke. Ezen a napon jó egészséget, hosszú életet, boldogságot, gazdagságot szokás kívánni a családnak. Március elsején a piros-fehér színű fonalat a gyermekek karjára tekerték, mint egy karkötőt, a nyakukba kötötték, mint egy láncot, néhol még az öregasszonyok hajába is fonták, máshol pedig a gyümölcsösbe, szőlősbe vezető út lépcsőjére tették. Ezen a napon a napsugár minden élőlényt martanicskával díszítve kellett hogy

7. Ecsedi István: A bolgárok földjén. Útirajzok. (Db., 1929). 8. Szilárd y Zoltán: Bulgária. (Bp., 1931). 9. Melich János: A honfoglaláskori Magyarország. (Bp., 1929). 10. Kniezsa István: A magyar nyelv szláv jövevényszavai. (Bp. 1955). 11. H. Vakarelszki i . m. 389—390. 12. Ch. Vakarelszki : A bolgárok ünnepi szokások. (Szófia, 1943). 13. Jevgenyija Popova: a sumeni Történeti Múzeum etnográfusa szíves közlése alapján tudjuk.

találjon. Minderre azért volt szükség, hogy egész évben szerencse, termékenység legyen s ne uralkodjon el a rossz és gonosz.

A martenicska hagyománykör kutatásánál, vizsgálatainkat nem választhatjuk külön a március elsejéhez fűződő, többi szokáshagyomány vizsgálatától. Március elseje a bolgár néphit szerint részben a tavasz kezdetét, részben pedig — az ónaptár szerint — a szláv népek egykori újévét is jelentette. így, az ehhez a naphoz fűződő szokáskörben — olykor szinte egymásba fonódva — egyaránt megtaláljuk az év­kezdettel és tavasz kezdetévelkapcsolatos szokásokat.

A martenicska hagyomány gyökereit kutatva egészen a természeti népek po­gány hitvilágáig, ősvallásáig kell visszanyúlnunk. A nép ősi felfogása szerint az ember örök ellensége a rossz és gonosz, ami különösen akkor van ártalmunkra, ha valami új kezdődik, valami olyan indul, ami örömünket, gyarapodásunkat, javunkat szolgálja. A tavasz és az évkezdet pedig éppen ilyen : a természet újraéledését, a ter­mészet megújhodását, egy új élet, egy új év kezdetét hozza. Ilyenkortájt megszaporod­nak a kártevők, kibővül a gonosz világa, egy egész sereg ellenséges hatalom veszi körül az élőlényeket s természetet egyaránt. Ezen ár tó , gonosz hatalmak ellen fel­tétlenül védekezni kell. A védekezés mágikus módszerei között találjuk a bolgár martenicskát is. A martenicskák ezen gonoszt elűző és távoltartó jellegét, idegen szóval apotropeikus voltát elsődlegesen a színei, azaz a piros és a fehér színek adják.

Erdélyi Zsuzsanna népköltészetünk szín-szimbolikáját kutatva megállapítja, 1 4

hogy a „fehér, a fekete és a piros azok a színek, amelyekkel már a legidősebb kultúrá­ban, a legősibb rítusokban is élt az ember. A természeti népek a nappali világosság­nak megfelelő fehérrel, az éjszaka sötétjének megfelelő feketével, a tűznek és a vérnek megfelelő pirossal fejezték k i kultikus színélményeiket. „Mind a piros, mind a fehér szín ezidőtől fogva apotropeikus, azaz oltalmazó erővel bír. A piros védő és oltalmazó ereje a régi hit szerint eredhetett a kicsorduló piros vérből. Varázs- és védőerőt tulajdonítottak neki, ezért kenték be magukat vele a hajdani harcosok is. A vért később a piros festék helyettesítette s vette át oltalmazó szerepét. Ekkor már tulajdon­képpen magának a piros színnek kell tulajdonítanunk az apotropeikus jelleget, mivel a vér színe is piros lévén, a vér varázsereje átment a piros színre is. így történ­hetett meg a későbbiekben az, hogy a véderő funkció az összes piros színű dologra: fonálra, kendőre, szalagra, ruhára stb. is átterjedt. A piros színnek a „természetből merített vizuális képét azonban nemcsak a vér, hanem az ugyancsak piros tűz, a Nap, a villám is adhatta, melyek révén ugyancsak a hatalom jelképévé válhatott . 1 5

A martenicskában jelenlevő másik szín, a fehér. Erdélyi Zsuzsanna16 a fehér elsődle­ges jelentéseként ugyancsak az apotropeikus, azaz védelmező voltát említi. Bár a fe­hérnek ezen jelentése korántsem volt olyan általános, mint a pirosnak, de hogy léte­zett, arra álljon itt csupán egyetlen példa. A természeti népek halottaikat fehér lepelbe burkolták, hogy megvédjék őket, hiszen rájuk is éppen úgy várt a veszedelem a túl­világon, mint az élőkre az evilágon. A fehér lepelbe való burkolás később a száj eltakarására, az áll felkötésére, lepellel, álarccal való leborítására redukálódott. A védelem szempontjából ennyit is elegendőnek tartottak, mivel a szájon keresztül jutottak be a testbe a különböző rontó- és varázsló hatások.

A piros és fehér fonálból sodrott martenicska tehát az említett védő, oltalmazó tulajdonságai révén került rá március elsején a különlegesen féltett kisgyermekek karjára, bárányok, kisborjúk fülére, nyakába, farkára, a virágzásnak induló gyümölcs-

14. Erdélvi Zsuzsanna: Adatok a magyar népköltészet szín szimbolikájához. Ethnográfia, L X X i r . (1961), 404.

15. Erdélyi Zsuzsanna: i . m. 412. 16. Erdélyi Zsuzsanna: i . m. 179.

fákra, szőlősbe stb. egyaránt. De ugyanebből a meggondolásból tettek piros pászma fonalat vagy ruhadarabot, pokrócot az ajtókra, ereszekre is. „A pirostól minden fut" — mondták az idősebb, bolgár emberek, azaz minden káros féreg, poloska, bolha, kígyó, béka, gyík szimbolikusan vagy mágikusan elűzhető a háztól.

A martenicska feltűzésének, felkötésének ideje konkrétan, egy adott naphoz, a március elsejéhez kapcsolódik. Hordásának, viselésének ideje azonban változó lehet. „Minden gyermek mártenicskával kell, hogy lássa a virágzó fákat és tavaszi madara­kat" — tartja a néphit. Március elsejétől március kilencedikéig, a Mladenci-i%, azaz a gyermekek ünnepéig tehát a gyermekeknek mindenképpen viselniük kell a mar­tenicskát. Máskor egész hónapon át hordják magukon a bolgár emberek mindaddig, amíg gólyát vagy fecskét nem látnak. Miután leveszik magukról, a gyümölcsfára kötik vagy a folyóba dobják. Ez utóbbit azért teszik, hogy a rossz úgy menjen el, ahogy a folyó folyik és viszi magával a martenicskát is. A hordás után levetett mar­tenicskát kő alá is rejthetik, amiből a későbbiekben jósolni tudnak az elkövetkező évre vonatkozóan. Ez a következőképpen zajlik. Kb. negyven nap elteltével a kő alá rejtett martenicskát megnézik s ha mellette hangyát találnak, kisbárány, ha katica­bogarat, akkor pedig borjú születik abban az évben. Ha bármilyen állat van a kő alatt, az azt jelenti, hogy az az év termékeny lesz a háziállatokra nézve. Strausz Adolf11 a martenicska jövőt jósló funkciójával kapcsolatban egy másik példát is említ. Ha egy lány meg akarja tudni, hogy gazdag vagy szegény legényhez megy feleségül, március elsejének előestéjén egy fehér és egy vörös fonalat köt karjára, amelyet addig hagy ott, míg az első fecskét meg nem pillantja, mire a két fonalat leoldja karjáról és e szavakkal teszi egy kő alá :

„Boldog leszek, ha nyűvek, Boldogtalan, ha hangyák!"

Ha a fecske eltávozott, felemeli a követ és ha alatta hernyót talál, gazdag ember lesz a férje, ha hangyát lát alatta, szegény ember veszi feleségül.

A martenicskának ezen említett jósló funkciójából magyarázható, hogy néhány közép-észak bulgáriai helységben „gaduskának" vagy „gadalunkának" nevezik a bolgár „gadajene" azaz jóslás szóból eredeztethetően. Az egész Bulgáriára jellemző martenicska vagy martenica elnevezés a bolgár „mart" — március szóból jött létre, lévén a szokás március elsejéhez, március hónaphoz kötődve. Néhány É-Ny bolgár helységben katicának, kiticskának, azaz csokornak, csokrocskának, dísznek hívják, mely elnevezés inkább utal a szokás napjainkban is fellelhető, tavaszváró, tavasz­köszöntő jellegére, 1 8 de egyben utal a piros-fehér fonálból későbbiekben készített csokor formára is.

A martenicska készítése kézi munkával történik. Általában a család legidősebb nő tagjának vagy a ház asszonyának volt a feladata március 1-ének előestéjén, vagy hajnalán, napfelkelte előtt megsodorni a piros-fehér fonalat. Mindez úgy történik, hogy a piros-fehér fonál egyik végét valamibe beakasztják, másik végét pedig sodorni kezdik, külön a pirosat és külön a fehéret, a végén pedig egyszerre elengedik mind­kettőt, s az így összesodrott piros-fehér fonál ritmikusan egymásba fonódik. Néha kettesben fonják a martenicskákat, ilyenkor az egyik nő tartja, a másik pedig sodorja a fonalat.

17. Strausz Adolf: Bolgár néphit. (Bp. 1897) 263. 18. A „martenicska" elnevezéseire vonatkozó adatok részben Jevgenyija Popova gyűjtéseiből

származnak.

A martenicska alakja, formája eredetileg egyszerű, sodrott fonál volt, majd a két­színű fonal végeit kezdték megformálni. Kezdetben labdaformákat alakítottak k i , melyek szétlapítva köröket, vagy torkot alkottak. Amikor ennek a torokszerű formá­nak a felső részét összekötötték, alsó részét pedig szétbontva hagyták, csokrot kaptak. Ugyancsak a torokból alakították k i a kis ember alakokat, amelyet a nép Pizsónak és Pendanak nevezett el, Pleven környékén Pácsónak és Deskának hívják azokat. A kislányoknak a lány-baba, a kisfiúknak pedig a fiú-baba martenicskát készítették el és ajándékozták. A martenicska páros baba: fiú és lány alakját az 1920-as évek óta készítik. A piros-fehér fonálból kialakított díszek köre a későbbiekben mégin-kább kiszélesedett: fa-, labdacs-, makk-, kukoricacsutka- stb. formákká alakultak.

A martenicska színeiből eredő apotropetikus jellegét mintegy alátámasztva és megerősítve Bulgária egyes részein a martenicskával egyidőben más tárgyakat —fokhagyma, kereszt, arany vagy ezüst pénz —, valamint rituális cselekedeteket — zaj­keltés, égetés, füstölés — is alkalmaztak. Az említett tárgyak és cselekedetek már önmagukban is közismerten véderővel, bajelhárító funkcióval bírnak. A martenicská­val való összekapcsolásukkal pedig mintegy megduplázódva még tovább erősödik védő, oltalmazó jelentésük.

A fokhagyma az emberi, állati, növényi betegségekkel, megrontással, szemmel­veréssel szemben a néphit szerint a legbiztosabb védelmet nyújtja. Ezért kerül az újszülött és anyja párnája alá, vagy a gyermek nyakába kis zacskóba bevarrva, ezért dörzsölik be vele az istálló és a ház ajtaját, s ezért rajzolnak vele keresztet az ajtó közepére.

A kereszt védő, veszedelemelhárító jelként ugyancsak közismert. Az agyag­edényekre karcolt kereszt a benne tárolt terményt védi, méhkasokon, istállók és há­zak ajtaján ugyancsak az említett funkciója révén jelenik meg.

A martenicskához abban a reményben kötik az arany vagy ezüst pénzt, hogy boldogságot és gazdagságot is hozzon.

A tűzgyújtási, füstölési mágia, mint védekezési forma, több naphoz, köztük a március 1-éhez is kapcsolódik. Tüzet gyújtanak kertben, mezőn, szőlőben, hogy ne legyen jég, hogy elűzzék a férgeket. Néhány helyen marhatrágyát gyújtanak meg és fennhangon a következőképpen riasztják el a férgeket : 1 9

„Fussatok kígyók, gyíkok, Jön a M Á R C I U S ! "

A káros férgek elűzése érdekében a ház körül bádogzörgetéssel, fedők összeütésével, csörömpöléssel óriási zajt is szokás csapni.

H. Vakarelszki20 professzor megállapítása szerint „a martenicska kötés csupán egy variánsa annak a nézetnek, miszerint a piros elűzi a rosszat, különösen azt a lát­hatatlan rosszat, amitől minden betegség származik". Valóban így van, a piros bajelhárítója, apotropeikus jellege a bolgár népi hagyománykör nagy részében fel­lelhető. Ennek bizonyságául csupán néhány példát említünk :

— Húsvét napján piros tojást gurítanak a réten azért, hogy ne legyen jég. — Az állatok egészsége érdekében a húsvéti piros tojás héját felragasztják

az istálló ajtajára. 2 1

— Szeptember l-e Bulgáriában egy, új gazdasági év kezdetét jelenti, befejeződik a termés begyűjtése, megkezdődik az új termés vetése. Ezen a napon a szántó-vető

19. Ch. Vakarelszki: i . m. 30. 20. Ch. Vakarelszki: i . m. 29. 21. Ch. Vakarelszki: i . m. 58.

elviszi a magot a templomba, ahol a pap megszenteli, imát mond felette. Miután meg­rakják a szekeret, indulás előtt a gazda keresztet vet és mondja: „gyerünk, Isten segítsen!" A szántó-vető virággal feldíszített, tiszta ruhában van, az ökröket (vagy lovakat), szekeret, ekét és boronát ugyancsak virággal díszíti, a kis csokrocskákat pedig piros fonállal összeköti . 2 2

— Az újszülött és a szülőnő megóvása érdekében zajlott a következő, rituális cselekedet: január 8-án Babin (bánaasszonyok) napja hajnalán a várandós asszony készít egy csokrot, egy darab szappanba arany vagy más pénzt szúr bele, önt egy üveg bort, vagy pálinkát, fog egy tál cukrot vagy más édességet, egy boroskancsó hideg vizet, egy törülközőt és elmegy a bábaasszonyhoz, kezetcsókol neki, odaadja a szap­pant és vizet önt, hogy megmosakodjon, s a törülközővel pedig megtörülközik. A bábaasszony ezek után ad neki néhány szál piros gyapjúfonalat.23

A fehér szín oltalmazó szerepére is találunk példát az említett bábaasszonyok napján.

— Néhány faluban a menyecske elmegy a bábaasszonyhoz, kenyeret és valami ételt visz egy kulacs bor kíséretében. Megy vele a férje és gyermeke is. Amikor meg­érkeznek, a bábaasszony fogja a gyermeket és az orra alá, az állára tiszta, fehér gyap­jút helyez és megáldja „hogy megöregedjen és megfehéredjen mint a gyapjú". 2 4

A martenicska március 1-i szokása Vakarelszki25 professzor megállapítása sze­rint más szláv népeknél — de különösen a balkáni népeknél — is ismert. Legelterjed­tebb és legfejlettebb formában azonban csak a bolgároknál találjuk meg. Több kuta tó említi, hogy a martenicska Albániában és Romániában is ismert szokás.

Xantus János:26 „A természet kalendáriuma" c. munkájában romániai elterje­désével kapcsolatban a következőket jegyzi meg: „Március J-ének régi népszokások­ból lett, de ma már elvárosiasodott szokása a kedves kis ,,martisor", azaz mütyürkék ajándékozása. Rendszerint virág-, vagy állatalakok ezek, piros fonálra fűzve (ez utóbbi hajdan a babonás emberek szemében az ún. szemmelverés ellen védett!) s jól szimbolizálják az ébredő természetet. Azt azonban már kevesen tudják mife­lénk —• írja továbbá Xantus János —, hogy ugyanez a kedves szokás Bulgáriában is megvan „martenicska" néven. Eredetileg egy piros és egy fehér selyemzászlócskából állott, végükön bojttal. Ez a két szín Bulgáriában az egészség jele. Valamikor a gyer­mekek csuklójukon viselték, később kő alá téve lepréselték gondolván, hogy ettől mindenfajta betegség elmúlik. A k i ilyen martenicskát kapott, annak kötelessége volt a kedves kis ajándékot mindaddig viselni, amíg meg nem látta az első fecskét vagy gólyát".

A Brassó megyei hétfalusi csángók körében a Gergely járás szokásának egy eltérő formájával találkozunk, mely elképzelhető, hogy ugyancsak a martenicska szokás­köréhez kapcsolódik. A gergelyezés napja március 12-e, azaz az ónaptár szerint március l-e volt. A fiúk ezen a napon „tarka szalagokkal övedzték, csinált virágból készített csokrokkal rakták körül fövegeiket. A lányok pedig a legszebb és értékesebb szalagokkal, övvel, kösöntyűvel díszítették magukat Szent Gergely nap ján" . 2 7

Mivel a martenicska É-Ny bolgár megnevezése a Kitica vagy Kiticska, azaz csokor vagy csokrocska, elképzelhető, hogy a március l-hez kapcsolódó gergelyezés szokása

22. Ch. Vakarelszki: i . m. 96. 23. Ch. Vakarelszki: i . m. 19. 24. Ch. Vakarelszki: i . m. 20. 25. Ch. Vakarelszki: i . m. 29. 26. Xantusz János: A természet kalendáriuma. (Bukarest, 1872) 490. 27. A magyarság néprajza I I I . (Bp., é. n.) 308.

a földrajzilag is közel eső Brassó megyei hétfalusi csángóknál a martenicska szokását, illetve annak egy variánsát őrzi.

A szerb-horvát népeknél a martenicska Bulgáriában elterjedt formája ugyan is­meretlen, de a hozzá kapcsolódó úgynevezett „kísérő", védő, oltalmazó szokásokból egynéhány, mint például az égetéssel, füstöléssel, zajcsapással vagy kolompolással való gonosz távoltartása fellelhető. 2 8 Lássunk ezek közül is néhányat :

—• Március elsején sok helyen szemétdombokat égetnek el a házi állatok egész­ségéért és a kártékony rovarok ellen.

— Marac előestéjén a kígyókat úgy üldözik el, hogy valamennyi helyiséget pa­rázsló tehénganéval, szaruval vagy marhapatával füstölnek k i .

— Marac előestéjén a ház valamennyi helyiségében kolompokkal, edényekkel csapnak lármát.

A martenicska hagyományköréhez fűződő szokások gazdag tárházából a ma­gyar néphitben március 1-éhez kapcsolódóan szinte alig találunk valamit. Szendrey Zsigmond29 a tavaszelő ünnepkörét vizsgálva a körülsepréssel történő, mágikus óv­intézkedést említi, mint olyan szokást, melyet Ágota, Szent György napja, nagycsütör­tök, nagypéntek, nagyszombat mellett március 1-én is alkalmaztak. A házakat és ólakat körülseperték, ezzel mintegy mágikus kör t vontak köré, hogy a gonosztól, kártevőktől megvédjék azokat. A magyar népi hiedelemben a tavaszi óvintézkedések körében elsősorban a zöld ágnak van nagy szerepe (zöld ágat dugnak a trágya­dombra, nyírfagúzst erősítenek a marhák szarvára), de megtalálható a bolgár nép­hagyományban is meglevő, gonoszűző kereszt és fokhagyma, valamint a marha­trágyából rakott tűz és annak füstje is.

A március elsejei hagyománykör olyan formában, mint ahogyan a bolgár nép körében él, nálunk ismeretlen. À szokásban rejlő, apotropeikus jelleg azonban a magyar népi hitvilágban is fellelhető. Különösen a piros szín bajelhárító funkciójára találunk igen sok példát.

Szatmár megyei és dél-magyarországi hiedelmek körében a kisgyermeket védő, preventív intézkedések között találjuk a martenicskában is jelenlevő piros színű pamutot vagy fonalat.

— Az igézéstől megóvhatjuk a gyermeket, ha piros fejtőt (piros pamutot) kötünk mindkét karjára. 3 0

— Vörös fonállal keresztet varrnak a kisgyermek pólyájára, vagy ugyanezt a jelet rajzolják a bölcső egyik oldalára is. 3 1

A védőfunkciót betöltő, piros színű tárgyak körében a fonál mellett a magyar néphitben megtaláljuk a szalagot, pántlikát, rongyot, gyöngyöt és kendőt is. Haszná­latuk leginkább az újszülött csecsemő, a szülőnő, gyermekágyas asszony, a betegek, valamint a háziállatok köré —• az utóbbiak közül is inkább az újszülöttek köré — csoportosul.

— A szemmelveréstől különösen féltek, s hogy ezt elkerüljék, vörös szalagot vagy gyöngyöt kötöttek a kisgyermek jobb kezére. Szeged vidékén pedig a kis­gyermek karjára és derekára kötik a pántlikát, s enélkül keresztelni sem viszik. A pántlikát mindaddig viselik, míg kalapot nem hordanak, illetve fejüket be nem kötik, később pedig a lányok a hajukba fonva viselik. 3 2

28. Edmund Schneeweis : Serhbukroatische Volkskunde. (Berlin, 1961) I . 101. és U . 21. 29. Szendrey Zsigmond: A tavaszelő ünnepkörének szokásai és hiedelmei. Ethn. 52: 104. 30. Jakab József: Szatmár megyei babonák. Ethn. 6: 145. 31. W.-né Dörfler Fanni: A gyermek a magyar néphitben. Ethn. 4: 217. 32. Báró NyáryAlbert: A palóc anya és gyermeke. Ethn. 42: 172. — Thury József: Kis-Kun-

Halas néprajza. Ethn. 1: 408.

— Ugyancsak Szeged vidékén a gyermekágyat fekvő asszony ágyát elzáró szúnyoghálóra piros kendőt szoktak dobni a rosszak elűzésére. 3 3

— Erdélyben ha a gyermekágyas házhoz szoptatós asszony jön, el tudja vinni a gyermekágyas tejét. Hogy ezt elkerüljék, a küszöb belső oldalához piros rongyot szegeznek.34 Kalotaszegen és Aranyosszéken a gyermekágyas házában az első hat héten át piros posztó van a ház küszöbére szegezve, hogy a rossz be ne mehessen.

— A méhek megvédése, oltalmazása érdekében teszik, hogy kieresztésükkor kakas vérébe mártott, veres posztón engedik át azokat. Ebben a szokásban még egy­értelműen él a vérnek, mint ősi, oltalmazó erőnek a szerepe.35

— Luca napkor Szeged vidékén piros rongyokat akasztanak a fákra, hogy jó termés legyen, hogy azok a termést akadályozó lényeket elriasszák. 3 6

— Az ellő tehén farkára vagy nyakára piros posztót kötnek, hogy meg ne ront­sák . 3 7

— A kisborjút és kiscsikót, hosy meg ne igézzék, piros szalagot kötnek a nya­kába . 3 8

— A délvidéki molnár, ha vihar közeledik, megállítja a malmot és a malomkövet egy vörös ruhával takarja le. 3 9

— Thury József Kiskunhalas néprajza leírásában említ i , 4 0 hogy a lány eredetileg azért adott jegykendőt a legénynek, hogy ezzel a különféle megrontástól megvédje a legényt. A jegykendőt piros pántlikákkal átkötött csomagban szokták átadni.

Az említett példák nyomán egyértelműen kitűnik, hogy a martenicska hagyo­mánykörének ősi hitvilágban gyökerező, apotropeikus tartalma nem elsősorban a március 1-éhez kapcsolódóan ugyan, más népek hitvilágában — így a magyarban is —• széles körben fellelhető. Egy egységes hagyománykör formájában azonban való­ban csak a bolgár népi hitvilágban őrződött meg és hagyományozódott napjainkig. Ez, a nép ősi természetszemléletével, természeti életével összefüggő, pogány képzeten alapuló szokások egyike, a martenicska azonban mint a többi, hasonló jellegű szo­káshagyomány a hitalap kihalásával elvesztette eredeti jellegét, eredeti tartalmát a bolgár nép körében is. A piros és a fehér szín oltalmazó, védő funkciója helyett a pirosnál az élet, erő, egészség, vidámság szimbóluma, a fehérnél pedig a hosszú életet jelentő funkció került előtérbe. Ezzel a megváltozott jelentéstartalommal él to­vább és hagyományozódik napjainkban is az ősi hitvilágban gyökerező, martenicska szokáshagyománya.

27:

33. Thury József: i . m. Ethn. 1: 408. 34. Györffy István: Babonás hiedelmek és szokások a fekete körös-völgyi magyaroknál. Ethn.

54. 35. Györßy István: Farkasgégén eresztett... Ethn. 43: 83. 36. Thury József: i . m. Ethn. 1: 108. 37. Gvörffy István: Babonás hiedelmek... Ethn. 27: 84. 38. Ethn. 44: 60. 39. Ethn. 6: 201. 40. Thury József: L m . Ethn. 1 : 408.

IRODALOM

Bálint Sándor: Az esztendő néprajza. (Bp., é. n.) Dömötör Tekla: Naptári ünnepek — népi színjátszás. (Bp., 1964.) Ecsedi István : A bolgárok földjén. (Debrecen, 1929). Erdélyi Zsuzsanna : Adatok a magyar népköltészet szín szimbolikájához. I—-I I I . Ethn. 72: 173—193;

405—425; 583—598. Jakab József: Szatmár megyei babonák. Ethn. 6: 415. Györßy István: Babonás hiedelmek és szokások a fekete-körösvölgyi magyaroknál. Ethn. 27: 81. Györffy István: Farkasgégén eresztett... Ethn. 43: 22. Manga János: Ünnepek, szokások az Ipoly mentén. (Bp., 1968). A magyarság néprajza I I I . (Bp., é.n.) Báró Nyáry Albert : A palóc anya és gyermeke. Ethn. 42:167.1.101. I I . 21. Strausz Adolf: Bolgár népköltési gyűjtemény I — I I . (Bp., 1892). Strausz Adolf: Bolgár néphit. (Bp. 1897). Szendrey Zsigmond: Évnegyedi szokásaink és babonáink. Ethn. 52: 10—23. Szendrey Zsigmond: A magyar népszokások ősi elemei. Ethn. 51: 352—360. Szendrey Zsigmond: Népszokásaink lélektani alapjai. Ethn. 34: 3—19. Szendrey Zsigmond: A tavaszelő ünnepkörének szokásai és hiedelmei. Ethn. 52: 101—110. Thury József: Kis-Kun-Halas néprajza. Ethn. 1: 380—410. Ch. Vakarelszki: A bolgár ünnepi szokások (Bulgarski prazdnicniobicaj, Szófia, 1943). Wlislockiné Dörfler Anna: A gyermek a magyar néphitben. Ethn. 4: 107—208; 5: 117. Xantus János: A természet kalendáriuma. (Bukarest, 1872).

Ibolya V. Szathmári

EIN LEBENDIGER BULGARISCHER VOLKSBRAUCH: MARTEN1SCHKA

Die Volkskultur und die volkstümliche Lebensweise der Bulgaren wird von ungarischen Forschern schon seit langer Zeit untersucht. In der vorliegenden Arbeit wird auf all jene in Un­garisch verfassten Aufzeichnungen und Bearbeitungen hingewiesen, die seit Mitte des vergangenen Jahrhunderts in Verbindung mit der Lebensweise und den Bräuchen des bulgarischen Volkes regel­mässig erschienen sind. Zu den erwähnten Themenkreisen erblickten vom Beginn der 1870/80-er Jahre an aus der Feder von Fülöp Félix Kanitz und Adolf Strausz auch schon Sammelbände das Licht der Welt, womit diese den bulgarischen Forschern sogar um zwei Jahrzehnte voraus waren. Hervorragende Verdienste in der Bekanntmachung mit der bulgarischen Ethnographie haben sich auch Géza Czirbusz, Zoltán Szilárdy, István Györffy und der ehemalige Direktor des Déri Museums zu Debrecen, IstvánEcsedi, erworben.

In der vorliegenden Arbeit wird — anknüpfend an den vergleichend-historischen Charakter der Forschungen — ein auch heute noch anzutreffender bulgarischer Volksbrauch vorgestellt. Er wird Martenischka genannt und ist mit dem Traditionskreis des Frühlingserwartens verbunden.

Die Untersuchung eben dieses Traditionskreises stand schon des öfteren im Mittelpunkt der Forschungen der bulgarischen Ethnographen (Ch. Vakarelski, Arnaudov, Kolewa, Wasiljewa, Jordanowa, J. Popowa). Die Forscher stellen einhellig fest, dass es sich hierbei um einen der am wei­testen verbreiteten und bekanntesten Bräuche unter den traditionellen Volksbräuchen zum Frühlin bei dem bulgarischen Volk handelt: Der 1. März ist das Fest des Frühlings und Martenischka ist Zeichen und Verkünder des Frühlings. An diesem Tag wurde jedem lebenden Wesen Martenischka angesteckt, damit es das ganze Jahr hindurch glücklich und gesund bleibe.

In der vorliegenden Arbeit wird darauf hingewiesen, dass man sich bei der Untersuchung des Traditionskreises von Martenischka vor Augen halten muss, dass der 1. März einerseits den Früh­lingsbeginn darstellt, andererseits aber auch — dem alten Kalender zufolge — einstmals das Neujahr den Jahresbeginn für die slawischen Völker bedeutete. So können in dem sich um diesen Tag weben­den Brauchkreis gleichermassen die mit dem Jahresbeginn wie auch mit dem Frühlingsbeginn ver­bundenen Bräuche entdeckt werden.

Bis in die alte Glaubenswelt der Naturwölker reicht jene Vorstellung zurück, wonach der ewige Feind des Menschen, das Schlechte und das Böse, dann besonders schadhaft, wird, wenn etwas neues beginnt. Der Frühling und der Jahresbeginn (der 1. März) sind nun aber gerade solche Wendepunkte; sie bringen die Neubelebung und Wiedergeburt der Natur, den Beginn neuen Lebens und den Beginn eines neuen Jahres. Da vermehren sich auch die Schädlinge und die feindlichen Mächte, vor denen geschützt werden muss. Unter den magischen Methoden dieses Schutzes ist in Bulgarien auch Martenischka anzutreffen. Dieser Brauch hat also die Funktion, das Böse zu vertrei­ben und fernzuhalten von all den Lebewesen, denen Martenischka angesteckt wurde. Diese schützende und behütende Funktion, mit dem Fremdwort: die apotropäische Eigenschaft, werden Martenischka durch die Farben Rot und Weiss verliehen. Diesen Farben wird seit Urzeiten schon schützende und abwehrende Kraft zugesprochen.

So wurde das aus roten und weissen Fäden geflochtene Martenischka eben aufgrund seiner schützenden und behütenden Eigenschaft am 1. März neugeborenen Kindern, um die man sich bangte, jungem Viehzeug, kurz vor der Blüte stehenden Obstbäumen u. a. angesteckt.

Der Zeitpunkt für das Anbringen von Martenischka (1. März) lag fest, während es bei der Dauer des Tragens Abweichungen geben konnte (Vom 1. bis 9. März, den ganzen Monat hindurch, bis zur Ankunft der ersten Schwalbe oder des ersten Storches). Das abgenommene Martenischka konnte, unter einem Stein verborgen, nach einer gewissen Zeit auch weissagende Funktion annehmen (in Bezug auf die Heirat von Mädchen und den Reichtum der kommenden Ernte). Diese Funktion wird durch die Bezeichnung von Martenischka als „gadajene", „gaduschka" oder „gadalunka", welche besonders in Mittel- und Nordbulgarien gebräuchlich sind, ausgedrückt. Die im ganzen

Land verbreiteten Bezeichnungen Martenischka oder Martenica tragen das Wort „mart", den Namen für den Monat März, in sich.

Im weiteren werden in dieser Arbeit die Fertigung, die Gestalt und die Form von Martenischka vorgestellt. Ausgehend von einfachen gedrehten Fäden, hat Martenischka im Laufe der Zeit recht komplizierte Formen angenommen (Ball, Strauss, Mensch, Eichel, Maiskolben usw.).

Der Martenischka-Brauch ist auch bei anderen slawischen Völkern bekannt, ja man weiss sogar von seiner Verbreitung in Albanien und Rumänien.

In der volkstümlichen Glaubenswelt der Ungarn ist der Traditionskreis um den 1. März, so wie er beim bulgarischen Volk lebendig ist, nicht bekannt. Der das Unglück abwehrende Charakter dieses Brauches ist jedoch in Verbindung mit anderen Traditionen auch hier gegenwärtig. In der Form des einheitlichen Traditionskreises ist dieser Brauch jedoch nur in der volkstümlichen Glaubens­welt der Bulgaren erhalten geblieben und hat sich bis auf den heutigen Tag hier überliefert. Sein ursprünglicher Bedeutungsinhalt blieb aber auch hier nicht erhalten, die schützende, behütende und abwehrende Rolle der Farben Rot und Weiss, wurde vom Symbol des Lebens, der Kraft, der Gesundheit und des Frohsinns abgelöst. Und mit diesem veränderten Bedeutungsinhalt lebt die Bra­uchtradition des Martenischka, deren Wurzeln bis in die alte Glaubenswelt zurückreichen, auch heute noch.

Ибон В. Сатмари

ЖИВ БЂЛГАРСКИ ОБИЧАИ: МАРТЕНИЦА

ИнтересЂт КЂМ бЂлгарската народна култура и народен бит от страната на унгарските изследователи не е ново лвление. Авторката в статилта си говори за изследователската работа, свЂрзвана с бита и обичаи на бЂлгарскии народ , колто от средата на миналил век има губли-кации на унгарски език. Даже от 1870—80 години излизат зборници от Фениск Каниц Фтнвоп, Адонф Штраус, изгреварват самите бЂлгарски автори. В загознаването на бЂлгарската етног-рафин значителни заслуги имат Геза Цирбус, Зонтан Синарди, Иштван Дворфи и бившинт директор на дебреценскич музеи «Дери» Иштван Ечеди.

Авторката гримикан КЂМ историко-сравнително изследване, загознава с един жив бЂлгар-ски обичаи, мартеницата. В статинта си тл годчертае, че центЂра на изследователската работа на бЂлгарските етнографи (Хр. Вакарелски, Арнаудов, Колева, Василева, Иорданова, И. Пого-ва) често бе обектЂт мартеницата. Изследователите едногласно годчертават, че слагането на мартеницата е наи-разгространен обичаи между бЂлгарските, традиционални, гроелтни обичаи. ПЂрви март е гразник на гролетта, а мартеницата е знак, гредвестник на гролетта. На този ден на всички живи СЂгцества се свЂрзва мартеница за здраве, за шдстие и др .

В статинта се годчертава, че гри изследването на традициита мартеница трабва да взема год внимание, че гЂрви март е началото на гролетта и го старин календар тл бе началото на годината. Затова обичаи, свЂрзвани на този ден се смесват.

Сгоред народното вирване мартеницата, усукан конец от червено и бнло, се свЂрзва като средство за гредгазване от лошите дузове. Своиството на гредгазване дават цветове червено и бнно. СвЂрзва се на новородени, млади животни, разцЂфнали ДЂрвета и др . Марте-ницата се свЂрзва на ПЂрви март, но времето на носенето е различно (от 1 до 9 март, цил месец, до гристигането на ПЂрвата ластовичка или ШЂркел). Названието мартеница или мартеничка излезе от името на месец март.

Авторката в работата си говори и за формата, и начин на григотвлне на мартеницата. говори и затова как се развива формата на мартеницата от старата, гроста форма до слож-

ната, днешна. Традицич на обичач мартеницата е гознат и гри другите славннски народи, даже има

данни за С Ђ ш е с т в у в а н е на този обичаи в РумЂшш и Албанин. Традицилта гЂрви март в унгарската народна влра не е гознат в смцата си форма, но

обичаи, ис характер на гредгазване има. Като единна традицил мартеницата се свхранлва само в бЂлгарската народна влра. Старото значение и тук не е загазено, гонеже ролнта за гредгазване на цветовете червено и блло разменива се и голучава ново значение. Цветовете стават символ на здраве, сила и живот. И в наши дни с това ново значение живее обичаи на мартеницата.

Balassa Iván

Hriszto Vakarelszki a bolgár nép nagy tudósa (1896—1979)

Nagyon nehéz nekem Róla írnom, mert a személyes élmények, az igaz baráti kapcsolat, könyveinek és tanulmányainak ismerete és becsülése, állandó felhaszná­lása tulajdonképpen egy érzelmektől független kép kialakítását nem teszi lehetővé. De valójában nem is törekszem erre. Altalános véleményem munkásságáról ma is az, amit ezelőtt másfél évtizeddel írtam Neki : „Nemrégiben kaptam kézbe azt a nagyon szép könyvet, melyet a Bolgár Tudományos Akadémia 65. születésnapodra adott k i . A nagyon színvonalas és tartalmas könyvhöz mindenképpen csak gratulálni lehet és büszke vagyok arra, hogy a magam szerény tanulmánya is helyet kapott a Balkán félsziget legnagyobb néprajztudósának üdvözlésekor". Igen, ma is Őt tartom a Balkán, különösen annak keleti fele legjelentősebb etnográfusának, aki belülről ismerte e te­rület paraszti életének minden rezdülését. Míg a tudós Vakarelszki egyre inkább túllépett az országhatárokon és neve, munkái egész Európában ismertté váltak, megmaradt egyszerű bolgár parasztembernek, aki éppenúgy otthon érezte magát egy bolgár faluban, mint valamelyik európai nagyváros tudós köreiben. Mindkét helyen nemcsak meghallgatták véleményét, hanem meg is szívlelték.

1948-ban ismerhettem meg személyesen, amikor az első Bolgár—Magyar Kulturális Egyezmény megkötése során Vargha László vezetésével magyar népművé­szeti kiállítást rendezett a Néprajzi Múzeum Szófiában. Úgy adódott , hogy ezidőben magam vagy két hetet tölthettem Bulgáriában és ezt az időt jórészt Vakarelszki társaságában a bolgár nép és néprajz megismerésére fordíthattam. A nagyszerű tanítómester azzal is megtisztelt, hogy elvitt szülőfalujába és amikor belépett a szülő­ház udvarára, azonnal az ott folyó munka érdekelte. Látta, hogy a teheneknek nincs elég takarmánya, leakasztotta a kaszát és megindultunk a falu alá kaszálni. Meg is örökítettem, hogy a nagy tudós a kaszálás tudományát is éppen úgy érti, mint faluja bármelyik gazdája. Egész nap a ház körül szorgoskodott, majd egy temetésen is részt vettünk és én mindig azt éreztem, hogy ebbe a falusi közösségbe is beletartozott. Ekkor mondta el, hogy nagyon betegeskedő gyerek lévén, anyja elvitte a Rilai búcsúra és annak csodatevő forrását megízlelve, lassanként erőre kapott. Az a tény, hogy a pa­raszti közösséggel mindig megtartotta kapcsolatát, valamennyi munkáján meglátszik, mert az eszközök használatában, a szokások leírásában belülről, a bolgár paraszt­ember szemével látta és értékelte a kérdéseket, miközben európai látásával köny­vekbe, tanulmányokba rendezte mondanivalóját.

Könyvei, tanulmányai számos európai nyelven jelentek meg és ezek általános elismerést szereztek neki. így az elsők között kapta meg a Herder-díjat. A magyar néprajztudomány a legnagyobb szakmai kitüntetéseit adományozta neki, amikor a Magyar Néprajzi Társaság előbb tiszteleti tagjává választotta, majd a Györffy István Emlékéremmel ismerte el munkásságát. Mindezekhez, különösen az utóbbi évtizedben a Bolgár Népköztársaság kitüntetéseit is hozzá kell számolni.

Nem kívánom itt most irodalmi munkásságát teljes egészében felsorolni, mert azt előttem már megtették mások. Altalánosságban azonban hadd jegyezzem meg, hogy Vakarelszkit ugyan elsősorban az anyagi kultúra kutatójaként tartja számon az európai közvélemény, de munkásságában azzal csaknem egyenlő részt jelentett a szokásokkal, a népköltészettel való foglalkozás. A bolgárok anyagi kultúrájáról szóló cikksorozatában elsősorban a mezőgazdasági munkaeszközök leírásának, fejlődésének és használatának példaszerű kis monográfiáit kapjuk. Ezek olyan tanul­mányok, melyeket a szakemberek, amíg munkaeszközkutatással foglalkoznak, mindig használni fognak.

Mindig erőteljesen érdekelte a határon kívül élő bolgárok néprajza és ennek sok munkájában találjuk nyomát. Ezek között különösen jelentős az 1935-ben megjelent könyve, melyet a szakemberek maguk között csak Bitnek szoktak nevezni (A tráciai és kis-ázsiai bolgárok életmódja és nyelve. Bolgárul. Szófia), és ez igen előkelő helyet foglal el az európai tájmonográfiák között és azok mintájául is szolgált. Tudományos érdeklődésének engedve vállalta el a Szkopjei Múzeum igazgatói tisztét, ami később sok személyes nehézségének vált forrásává. A kérdés megítélésében semmiképpen sem lehetek illetékes, egy élményemet azonban el kell mondanom. 1963-ban alkalmam volt a Szkopjei Múzeumot alaposan megismerni és mint szakember bepillanthattam a rak­tárakba is. Őszintén meglepett azok gazdagsága és logikus rendezettsége. Az egyik idősebb munkatárs csendesen megjegyezte: m i nagyon sokat köszönhetünk Hristo Vakar elszkinek.

Számtalan népköltészeti kiadványa, a lakodalmat, a temetkezés szokásait elemző tanulmányai egyedülállóan forrásértékűek. A háború után pedig nagy nehézségekkel kellett megküzdenie, mert nagyon értékes magánkönyvtára teljes egészében elpusz­tult. Egy hozzám intézett levelében ír erről, beszámolva, hogy a „Kis bolgár kézi guzsalyok (likatki)" című tanulmányát milyen nehezen tudta megírni: „Nagyon nehéz volt nekem megírni azt, mert az egész szükséges irodalom hiányzik nekem. Te tudod, hogy az egész én bibliotékám, a múzeumi bibliotéka is elpusztult a háború­ban. Azért nem tudtam sok dolgot meghasználni, legalább megnézni" (Szófia 1948. V I I . 28.). Ezek után egy sor utalás következik, melyet én a Néprajzi Múzeum Könyv­tárában kerestem k i és küldtem meg neki. Ilyen körülmények között is mindig újabbat és újabbat alkotott. Lassan megindult a könyvtár kiépítése is. így kezembe került egy jegyzék ugyanebből az évből, melyben a Magyarság Néprajza négy kötetét, Györffy Istvánnak a cifraszürről szóló könyvét, a Kalevalát magyarul, finnül és németül kéri, továbbá magyar—német, magyar—orosz vagy akármilyen szláv—-magyar szótárat. Befejezésként ez áll a jegyzék végén : „A számlát tessék leírni. Cseré­ben kaphatni az etnográfiai anyagokat és könyveket bolgár nyelven". Természetesen mentek a könyvek, a tudós munkaeszközei, mert tudtuk, hogy olyan kézbe kerülnek, aki annak felhasználásával újat és egyedülállót tud alkotni.

Hristo Vakarelszki különös szeretettel kapcsolódott a magyarokhoz és a len­gyelekhez. Az utóbbiaknál Kazimir Moszynski mellett töltött el hosszabb időt és sok új ismerettel gyarapodva, nem utolsósorban a lengyel nyelvet is meglehetősen el­sajátítva, tért vissza Bulgáriába. Ezek után került sor magyarországi, csaknem fél­éves útjára : „1929-ben Györffy István néhány napot töltött Szófiában, hazatérőben tö­rökországi útjáról. A szófiai Néprajzi Múzeum, ahol akkor hárman dolgoztunk, engem rendelt k i mellé, és én nemcsak a múzeumot mutattam meg neki, hanem fel­kerestük a piacot és néhány környékbeli falut is. Az ő javaslatára magához hívatott Fehér Géza, aki abban az időben Bulgáriában dolgozott és megkérdezte, nem lenne-e kedvem egy félévet Magyarországon, a budapesti Néprajzi Múzeumban eltölteni.

Örömmel vállaltam az ajánlatot és azonnal hozzákezdtem a magyar nyelv tanulásá­hoz" — írja egyik visszaemlékezésében.

A budapesti Néprajzi Múzeumban nemcsak a hatalmas tárgyi anyag, az európai rangú könyvtár, hanem elsősorban Györffy István atyai barátsága jelentett számára na­gyon sokat, egy életre szóló élményt, útmutatást . A közös beszélgetésekből mind­ketten tanultak. így a Magyarság Néprajzában is gyakran találunk utalásokat e be­szélgetésekre: „Vakarelszki szerint kétélű ekevasaink közép-európai eredetűek" (2: 164.2. kiadás). Közben hihetetlen gyorsan elsajátította a magyar nyelvet és ha ez az ismeret kopott is valamit az évtizedek során, de élete végéig nagy szeretettel meg­őrizte azt. Ha együtt voltunk, akkor rendszerint magyarul beszéltünk, de ha egy-egy szót hirtelen nem talált, azt oroszul vagy németül mondta. így aztán értekezésünk egy külső hallgató számára meglehetősen furcsának hangozhatott, de mi nagyszerűen megértettük egymást.

A fejlett lengyel néprajz feldolgozási módszerét megismerte Moszynski mellett és ezt egészítette k i azzal a történeti irányzatú iskolának eredményeivel, melynek k i ­alakulása Györffy István nevével fémjelezhető. Ő maga állapította meg ezzel kap­csolatban : „Itt és tőle tanultam meg, hogy egy népnek nemcsak kultúráját kell meg­ismerni, hanem annak etnogenezisét és műveltségének teljes fejlődését". Ebben az időben jelentek meg a Néprajzi Múzeum Értesítőjében olyan alapvető munkái , mint „Bolgár ekevasak és csoroszlyák" 23:63—74; „Az aratósarlók származása és osztályozása" 24: 54—68 ; majd valamivel később az Ethnographiában „Vaj­készítés és eszközei a bolgároknál" 48 : 62.

A nagy hármas másik két tagjával kevesebb volt a kapcsolata. Viskivû ugyanis ritkábban találkozott, míg Bátky hidegebb természete egy közelebbi barátságot kevésbé engedett meg, de mindez nem zárta k i azt, hogy beszélgetéseik, de különös­képpen tanulmányaik révén ne hatottak volna a fiatal kutatóra. Még nyelvi, nyelvtani hibáival is valósággal költői, ahogyan 1948. V I I . 28-án ír erről nekem, amikor meg­köszöntem azt a sok kedvességet, figyelmet, amit szófiai tartózkodásom alatt részéről tapasztalhattam: „Kaptam már a szíves leveledet. Örülök, hogy jól végezted az uta­zást Budapestig és az anyag is jól megérkezett a hazába. (Ugyanis ez nem volt éppen veszélytelen, mert a Bukaresti Határozat után a Jugoszlávián keresztül történő és sokszor elhalasztott utazás, bizonyos buktatókat rejtett magába). Nekem szemé­lyesen nem kellett köszönni semmit, mert én nem csináltam mást, csak a kedves magyar társaságban (társadalomban) voltak mindig. Ilyen sok és nagy barátságot és sógorságot megfogadtam 18 év előtt a magyar kollegáimnak, hogy azt egész életem­ben nem fogom elfelejteni. Nem is fogom elfeledni az én öreg nemes barátaimat Bátky dr, Györffy dr, Viski dr, Madarassy dr, Bartucz dr, Gönyey dr. stb, az első három sajnos már nem életben vannak. Azért most is nagyon szeretek magyar tár­saságban forogni, mert gondolom hogy mindig az én régi öreg barátaim között vagyok. Sajnálom, hogy nem tudtunk tovább együtt lenni és dolgozni a bolgárok földjén".

A fenti sorokból még egy név hiányzik a régi barátok közül és ez Ecsedi István, a jeles néprajztudós, a Déri Múzeum igazgatója, aki 1926-ban tett utazásának ered­ményeként három évvel később jelentette meg „A bolgárok földjén" című munkáját, mely rengeteg néprajzi adatot tartalmaz. Ecsedivel Györffy Istvánnál ismerkedett meg, de könyvét már korábban forgatta és annak tartalmát nagyra értékelte. „Még ezen a találkozáson meghívott Ecsedi, hogy látogassam meg a debreceni múzeumot. Barátként hívott, s nem mind újdonsült ismerőst. S mikor még azon év (1931) májusá­ban éltem is a meghívással, ismételten tanúja lehettem annak, mennyire áthatja hiva­tása — különösen a néprajz iránti szeretete" — írja egyik visszaemlékezésében

éppen tíz évvel ezelőtt, amikor résztvett a Déri Múzeum falai között tartott Ecsedi-emlékülésen. így Hriszto Vakarelszki a magyar néprajztudományon belül Ecsedi Istvánhoz s rajta keresztül Debrecenhez is kötődött és éppen ezért nem véletlen az, hogy ma itt emlékezünk meg róla, abban az épületben, melyben maga is megfor­dult és jól érezte magát.

Vakarelszki és a magyar néprajztudomány kapcsolata 1948-tól újra megerősö­dött , bár az „öreg nemes barátokból" nem igen maradt már senki, de szeretetét és figyelmét átvitte a fiatalabb nemzedékre is és erről részletesen beszámol abban a ta­nulmányában, melyet ugyan korábban írt, de csak 1981-ben látott napvilágot magya­rul és bolgárul a Bolgár állam megalapításának 1300. évfordulójára. A felszabadulás után bizonyos mértékig megváltozott a helyzet, hiszen valamikor az 1930-as évek elején Ő tanult a mi nagy elődeinktől, most pedig egy fiatalabb nemzedék merített abból a hatalmas ismeretanyagból, mely nála minden jóindulatú embernek rendel­kezésére állott.

A kapcsolat személyén keresztül megerősödött a bolgár és magyar néprajz­tudomány között. Állandóan figyelemmel kísérte eredményeinket, mi pedig igyekez­tünk tájékoztatni az eseményekről. Egy ilyen levélre válaszolva írta a következőket : „Gratulálok Neked az Ethnographia szerkesztésére. Kívánom a sikert abban a be­csületbeli dologban. Köszönöm is a hívást a munkálkodásra. Egy pár nap után kül­dök valamit" (1949. V I I I . 18.). Igen és küldte a kisebb-nagyobb cikkeket, főleg be­számolókat az Ethnographia számára. így többek között az alábbiakat : „A néprajzi múzeumok ügye a Bolgár Népköztársaságban" (1949 : 386), „A bolgár partizán folklore összegyűjtése" (1949:414), „Dokumentum filmek a bolgár népéletről" (1949:415), „A bolgár néprajzi irodalom 1943-tól 1951-ig" (1950:297), „A bolgár néprajz 10 éve" (1955 : 540). Mikor pedig különböző okok miatt ezek az összefoglalá­sok és beszámolók elmaradtak, bizony hogy sokkal kevesebbet tudunk a bolgár néprajz eredményeiről, munkamódszeréről mint korábban. Ilyen irányú munkásságá­nak a másik oldala, amikor a magyar etnográfiai eredményekről tudósított Bulgáriá­ban, amit számára nyelvtudása és helyismerete is lehetővé tett.

De nemcsak ilyen beszámolókkal jelentkezett, hanem kisebb-nagyobb, de mindig bolgár tárgyú tanulmányokkal, rendszerűn olyanokkal, melyeket az összehasonlító irodalom nagyon jól fel tudott használni. így több tanulmánya jelent meg részben magyarul, részben más nyelveken az Ethnographia, az Acta Ethnographica, a Mű­veltség és Hagyomány, a Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményeiben, továbbá olyan gyűjteményes kötetekben, mint Viehwirtschqft und Hirtenkultur. (Bp. 1969), Getreidebau in Ost- und Mitteleuropa (Bp. 1972). Ez azonban még korántsem me­ríti k i azokat a helyeket, ahova külföldön is a bolgár néprajz eredményeit a saját munkásságán keresztül eljuttatta. Hiszen munkái Lengyelországban éppenúgy meg­jelentek, mint Svédországban, Németországban, Ausztriában, a Szovjetunióban vagy Franciaországban.

Élete utolsó szakaszában eljutott odáig, hogy a Magyarság Néprajzát véve alapul, elkészítse a bolgár néprajz nagy összefoglalását, mely először németül, majd lengye­lül és végül bolgárul látott napvilágot. Ez a három nyelven is megjelent, jelentős vál­lalkozás lehetővé teszi, hogy a szakemberek, de az érdeklődők is alaposan megismer­hessék az európai fejlődés szempontjából is olyan fontos bolgár népi műveltséget. Nincs olyan része a bolgár népi kultúrának, az anyagi, társadalmi vagy szellemi mű­veltség területén, mellyel ne foglalkozott volna. Mindez olyan előtanulmány volt számára, mely lehetővé tette, hogy ezzel a rendkívül nagy feladattal megbirkózzék. Igen szó szerint vesszük a megbirkózást, mert nemcsak a hatalmas anyaggal kellett megküzdenie, hanem a meg-megújuló betegséggel is, sőt élete utolsó szakaszában

a látásával is nehézségei voltak. De a bolgár parasztember hallatlan szívóssága i t t is megmutatkozott, amikor minden testi nehézséget is legyúrva, végül is be tudta fejezni nagy összefoglalását.

Ezért volt többünk számára tudósi és emberi magatartását tekintve példakép Hristo Vakarelszki. így magam is rendre beszámoltam neki életem fordulatairól, tudományos célkitűzéseimről, melyre mindig gonddal és szeretettel válaszolt. így 1961-ben írta: „Nagyon örülök, hogy Te újra Budapesten vagy. Sok munkád lesz, de Te még fiatal ember vagy és még tudsz többet hordani. Jól esik nekem hallani, hogy fogsz studírozni a magyar ekét és szántást. Én tudom, hogy Te tudsz megcsinálni, feldolgozni ezt a témát". Ilyen és hasonló serkentést többen is kaptunk Tőle, de nem­csak biztatott, hanem az egész Balkánra, de még annál is sokkal nagyobb területre kiterjedő tudását, adatait is mindig készséggel bocsátotta rendelkezésünkre és annak örült legjobban, ha adhatott.

Nem hallgathatom azonban azt sem el, hogy kapcsolatunk nem csak tudományos, hanem az egész családra is kiterjedt. Feleségével együtt sokszor járt nálunk, gyermekei is hozzánk jönnek. Maga pedig különösen gyakori vendégünk volt, amikor leánya a pozsonyi egyetemen dolgozott. Ilyenkor rendszerint vasárnap reggel érkezett és résztvett a nagy családi ebédeken és az egyik ilyenre emlékezve írta 1970-ben a kö­vetkezőket : „Még egyszer köszönöm a kellemes fogadtatást Nálad és sok-sok kedves üdvözletet küldök az egész nagy zadrugadat-nak".

Hazánkkal való kapcsolatát szerette volna fiára is átplántálni. Ezt Ortutay Gyula, mint miniszter egy ösztöndíj odaítélésével lehetővé is tette, de sajnos nem lett belőle semmi, mint az egy leveléből kiderült : „Az én fiam tanulja már Politechni­kában. Tanulja az építkezést. M i kaptunk ösztöndíjat a Közoktatásügyi Miniszté­riumtól Budapesten, de nem tudtuk felhasználni azt, mert nem adtak fiamnak enge­délyt tanulni külföldön (Magyarországban)". Bár saját életútja sem volt minden zökkenőtől mentes, de mégis az esett neki leginkább rosszul, hogy fia nem tanulhatott magyar egyetemen. Erre a kérdésre még évtizedek múlva is vissza-visszatért.

Az eddig elmondottak aligha elégségesek arra, hogy Hristo Vakarelszki tudósi nagyságát, helyét az európai néprajztudományban teljes egészében megmutassa. Ezt már sokan mások elvégezték előttem, de még a munka dandárja hátravan. Arra törekedtem inkább, hogy megmutassam, mit jelentett Vakarelszkinek indulása­kor a magyar néprajztudománnyal és annak kiemelkedő egyéniségeivel tudósi és baráti kapcsolatba kerülni. Hadd fogalmazza meg ezt saját maga : „Számomra a bu­dapesti félév valóban egy egész életre szóló néprajzi iskola volt, olyan kiváló tanárok­kal, mint amilyen Bátky, Györffy és Viski volt. Ekkor írtam első átfogóbb tanul­mányaimat az ekevasakról, a sarlókról, melyek magyar nyelven a Néprajzi Értesítő hasábjain jelentek meg. Mindazt, amit tőlük 1931-ben és később tanultam, mint a bol­gár néprajz vezetője igyekeztem átadni a fiatalabb kutatóknak, ami kétségtelenül nagyon nagy hatást fejtett k i nálunk".

Az utóbbi évtizedekben a magyar néprajztudomány fiatalabb nemzedéke járt Hozzá tanulni, amit a maga szerény modorában így fogalmazott meg: „Sok fiatal etnográfus több alkalommal is járt Bulgáriában, hogy összehasonlító kutatásaihoz tanulmányozza a bolgár népi kultúra egyik vagy másik kérdését. I t t említhetjük Balassa Ivánt, Kresz Máriát , Szolnoky Lajost, Kardos Lászlót, Vargyas Lajost, Vincze Istvánt, Diószegi Editet, Manga Jánost, Barabásné Kisbán Esztert és Dankó Imrét. Rövidebb vagy hosszabb látogatásuk kétségtelenül értékes hozzájárulás lesz majd jövő munkásságukhoz". Ehhez hadd tegyem még hozzá, hogy akik ott jártunk, azok számára mindig az elsődleges forrás Hriszto Vakarelszki tudása volt és O jelölte k i , hogy k i hol talál legtöbb és legalkalmasabb anyagot, de az esetek többségében maga

kísérte el a kutatókat az adott helyre, mert csak így volt nyugodt abban, hogy ma­radéktalanul megtalálják azt, amit Ő fejben már régen tudott. Ebben a korszakban már mi tanultunk Tőle.

Hristo Vakarelszki a bolgár nép nagy tudósa, a bolgár néprajztudomány k i ­emelkedő egyénisége ugyan, de a fentiek alapján nem kétséges, hogy mienk, magya­roké is, éppenúgy mint a lengyeleké és ez által az egész egyetemes európai néprajz­tudományé.

IRODALOM

Felhasználtam visszaemlékezéseimen kívül Hristo Vakarelszki hozzám intézett leveleit, fel­jegyzéseit. Balassa Iván, Hristo Vakarelski 80 éves. Ethnographia 88 (1977), 152—154. Peneva-Vincze, Lili, Hriszto Vakarelszki jelentősége a bolgár etnográfia fejlődésében. Ethnographia

91 (1980), 365—70. Válogatott bibliográfiával. Vakarelszki, Hristo, Emlékezés dr. Ecsedi Istvánra, a debreceni Déri Múzeum volt igazgatójára.

I n : Bolgár tanulmányok I I . Debrecen, 1975. Vakarelszki, Hristo, Emlékezés Györffy Istvánra, Bátky Zsigmondra és Viski Károlyra. Ethnoç-

raphia 85(1974), 193—4. Vakarelszki, Hristo, Magyar tudósok és a bolgár etnográfia. I n : Tanulmányok a bolgár—magyar

kapcsolatok köréből. 377—91. Budapest, 1981. Varga László, Hriszto Vakarelszki 1896—1979. Ethnographia 91 (1980), 362—5.

Sz. Kürti Katalin

A bolgár szobrászat fejlődése 1878-tól 1945-ig

Mint a bolgár művészet minden ága, a szobrászat is 1878-ban indult fejlődésnek. Az iszlám vallás tiltotta az emberábrázolást, tehát az előző 400 évben semmiféle előzménye nem volt a figurális szobrászatnak.

Bulgáriában csak a X X . század elején valósult meg a művészeti oktatás. 1896-ban alakult az Állami Rajziskola, amely hasonló lehetett a Magyar Mintarajz Iskolá­hoz, ez 1908—1909-re Iparművészeti Iskola lett, 1921-re már önálló épülettel bíró, művészeti akadémia (amelynek 1937-ben épült kétemeletes kiállító-háza), 1954-től pedig Képzőművészeti Főiskola. Természetes tehát, hogy a bolgár képzőművészek először Münchenben, majd a Párizsi Akadémián, illetve a párizsi szabadiskolákban : a Colarossi-ban, a Julian-ben, a Grand Chaumiereben tanultak együtt a magyarok­kal, az oroszokkal, lengyelekkel.

Az önálló bolgár szobrászat első fejlődési szakasza 1878—1900-ig tartott. Marine Vaszilev, Zséko Spiridonov, Boris Schatz tevékenysége jelzi ezt az időszakot. Spiridonov Sumenben született, Münchenben tanult. Kedvelt szobrászati témája: a mitológia, (szatír, nimfa), de portrészobrászattal is foglalkozott.

Boris Schatz Párizsban tanult, s egyaránt képezte magát a kisplasztikában és érmészetben. A mi Stróbl Alajosunkhoz hasonlítható tevékenysége. Kiemelkedik a Szófiai Nemzeti Galériában levő Marx portré-reliefje, Rubinstein arcképe, valamint biblikus és mitologikus témájú alkotásai sora. Meglátta azonban a parasztok világát is, s több ilyen művét őrzi a Nemzeti Galéria.

A következő időszak az 1900—1920 közötti korszak, amelyből kiemelkedik Andréi Nicolov neve. Schatz tanítványa volt, majd francia és olasz tanulmányutakra ment. Művészetére erősen hatott a rodini impresszionisztikus „festői" szobrászat. A Nemzeti Galéria több, mint 40 művét őrzi: portrékat , mellszobrokat, dombormű-veket, női torzókat. Legfontosabb az 1922-es „Szellem és az anyag" és az „Anyai csók" című műve. Ezek Rodin szobrászatának, illetve Bonnard impresszionista fes-tőiségének szellemét idézik.

A harmadik korszak 1920—44 között tart. Ekkorra már létrejött a nemzeti Képzőművészeti Akadémia, amelyen Spiridonov, illetve Nicolov oktatott. A kor­szakban kiemelkedő Dona Boiadijeva, Mara Guérguéva, Anastas Dudulov, Vaska Emmanouilova, Iván Lazarov, Ivan Mandov, Jankó Pavlov, Krastio Popov és Ivan Funyev neve. A művészek, többnyire a szófiai Akadémián tanultak, de eljutottak Párizsba és Münchenbe. Ivan Lazarov 1889—1952 közt élt, Spiridonov tanítványa volt, majd Münchenben Hermann Hannái tanult. A Nemzeti Galéria 15 művét őrzi, köztük a „Pihenő paraszt"-ot, a „Parasztasszony fej"-et, a „Kenyér története" című fríz darabjait. 1923-tól, a Szófiai Akadémia tanára lett. Az ő tanítványa volt az ifjabb nemzedék egy sora.

Ivan Mandov a 40—50-es években ért el jelentős eredményeket. Legfontosabbak

portré szobrai (1947-es Dimitrov fejszobor vagy Vasileva büsztje). Jankó Pavlov a kritikai realizmus mestere. A Nemzeti Galéria „Tamburjátékos" és „Urak" (gyáros, a pópa és a bankár) című műveit őrzi. Apró figuráinak groteszk szellemisége bennün­ket Bokros Birmanra emlékeztet. Krastion Popov munkásábrázolásaival tűnt k i már a 20-as években. Ivan Funyev a szófiai Akadémián tanult és római—párizsi tanulmány­út során tért ide vissza és kapott professzori állást. Talán a bolgár szobrászat egyik legnagyobb egyénisége. „Munkások beszélgetése", „Gépész", „Győzelmes munkás" című művei az európai nagyrealizmus kiemelkedő egyéniségévé avatják. Elkötelezett művész, akinek 1935-ben mintázott „Harmadik osztály" című reliefje a mi Derko-vitsunkhoz, Goldmanunkhoz, Bokros Birmanunkhoz, Mészáros Lászlónkhoz s a né­met Käthe Kollwitz-hoz, Ernst Barlachoz hasonlóan mutatják be a hatalomátvételre készülő negyedik rendet, a proletariátus erejét.

A negyedik szakasz 1944-től máig tart. A felnövő generáció legjavának mestere Ivan Funyev volt. Az ő tanítványa például Alexandr Apostolov, akinek portréit és figu­rális alkotásait őrzi a Nemzeti Galéria, vagy Dora Doncseva, akinek „Fiatal lány" és anya-gyermek ábrázolásai láthatók a Szófiai Nemzeti Galériában.

Rajtuk kívül felnőtt a modern bolgár szobrászat ifjú derékhada, számtalan olyan tehetséggel, akikről még hallani fogunk.

Az eddigi említett kisplasztikák, illetve a majdnem életnagyságú szobrok a szófiai Nemzeti Galériában láthatók. Ez az érdekes intézmény a Dimitrov-mauzóleummal szemben áll. Ez a volt cári palota, majd a miniszterelnök palotája. 1955-től Nemzeti Galéria lett. Körülötte ma szabadtéri szoborpark, benne többek között Dimitrov ülő szobra látható. S a közelben és távolabb számtalan köztéri szobor, parkdíszítő és épü­letdíszítő plasztika, amelyből most csak egypár jelentős monumentális művet raga­dok k i . Csak mutatvány ez a gazdag bolgár monumentális szobrászatból, aminek tanulmányozása hónapokat venne igénybe, s egy teljes bolgár országjárást követelne.

Min t ismeretes, 1880-ban készült el Szófiában, a fővárosban a városrendezési terv. Nagy ütemben indult el az építkezés, az utcák, parkok kialakítása. A század­fordulóra már jelentkeztek a reprezentációs igények ; a házak szobrokkal való díszítése és a hála jeleinek plasztikai kifejezése, tehát az emlékművek állításának igénye. Az első feladatokat külföldi művészek kapták, majd — a század elején — már a külföldi tanulmányaikról hazatért bolgár szobrászok. Szófia első nagy köztéri szobra a felszabadítók emlékműve volt, amelyre nagyszabású pályázatot hirdettek s a beérkezett műveket nemzetközi zsűri bírálta el. Első díjat Arnold Zocchi olasz, művész nyerte, akinek hatalmas szoborcsoportja 1901—1907 között készült el.

A Nemzetgyűlési téren levő monumentum után meg kell említeni az Ohridszki egyetem díszeit (Ki r i l Sivarov műveit), az Operaház szobrait (alkotójuk Marko Markov és Stefan Sztoimirov), valamint két reprezentatív szoborcsoportot. Egyik, a Szabadság-parkban levő portré-, i l l . mellszoborsorozat, amelyből kiemelkedik Hriszto Botev mellszobra (alkotója Andrej Nikolov). Másik a szovjet hadsereg emlékműve, amelyet Ivany Funyev irányításával egész művészcsoport készített.

Befejezésül személyes élményeimről szeretnék beszámolni. Március elején ren­deztem Szófiában Medgyessy Ferenc centenáris kiállítását, s feltűnt nekem a bolgár közönség és a szakemberek megtisztelő figyelme és érdeklődése. Ennek okát kutatva, rájöttem arra, hogy nemcsak a magyar—bolgár barátságot kifejező udvariasságról van szó, hanem igazi tiszteletről. A magyar és a bolgár művésznövendékek egyazon iskolában tanultak, tanulhattak a múlt század végén Münchenben, és a századfordu­lón Párizsban. A X X . század közepén több bolgár művész megfordult Magyarorszá­gon s egyre gyakoribbak voltak Szófiában a magyar szobrászok kisplasztikái k i -

állításai. 1950—54 között, többször járt Magyarországon Peter Zlatarev bolgár szobrászművész, akit leginkább Medgyessy Ferenc ragadott meg. Ennek többek között olyan oka is volt, hogy Medgyessy Ferenc ismerte és tisztelte a bolgár szobrá­szokat, akikkel 1930—38 közötti útjai során ismerkedett meg. Zlatarev többször jár t Medgyessy műtermében, s 1954-ben meg is mintázta az idős Kossuth-díjas szobrász­művész portréját. S most, amikor Szófiában jár tam, s megnyithattam a kiállítást, olyan megtiszteltetésben volt részem, hogy a bolgár képzőművészet részéről Apostolov szobrászművész, a bolgár Képzőművészek Szövetsége elnöke mondott a magyar szobrászat fejlődését ismerő és elismerő szavakat.

Ezt a figyelmet viszonzom most, amikor vállaltam, hogy írok egy olyan témáról, amelynek semmiféle magyar irodalma nincs, csak a szófiai Nemzeti Galéria bol­gár-nyelvű katalógusa. Ezzel meg is köszönöm azt, hogy járhat tam Szófiában, lát­hattam a Bolgár Nemzeti Galéria szoborkiállítását és a parkokban, tereken levő em­lékműveket, és szobrászati emlékeket.

Felelős kiadó : Gazda László Engedélyszám 4007—17/83. — 1000 példány, B/5

84.1224.66-19-2 Alföldi Nyomda, Debrecen. Igazgató: Benkő István