Nehezen szántam el magam arra, hogy belekezdjek egy olyan átfogó elemzésbe,

amelyiknek az lenne a célja, hogy a 20. század legjelentősebb magyar jog- és

társadalomtudósának az életét és munkásságát áttekintse. Igazán két ok sarkalt arra, hogy

mégis hozzákezdjek. Az egyik ok az volt, hogy Bibó Istvánról mintha egyre kevesebbet

beszélnénk, holott éppen ő volt az, aki a rendszerváltozás után létrejött modern polgári

demokrácia elméleti alapjait lerakta olyan időszakban, amikor még a kádári puha diktatúra

tombolt, és semmi esély sem mutatkozott arra nézve, hogy Magyarország belép az európai

demokratikus országok sorába. Egy ilyen óriási tudós, aki merte vállalni azt, hogy nézetei

miatt negatív diszkriminációban fog részesülni, megérdemli azt, hogy behatóbban

foglalkozzam vele. A másik ok pedig az volt, hogy 2011. augusztus 7-én ünnepeltük Bibó

István születésének 100. évfordulóját. Ez egy olyan egyszeri alkalom, amit mindenképpen ki

kell használnom, és félretéve minden egyéb elfoglaltságomat, Bibó István életének és főként

munkásságának bemutatására kell koncentrálnom. A következő elemzések során nem fogom

érinteni az összes dolgozatát, csupán azt az eszmei fejlődést kívánom felvázolni, amelyik

végén egy moralizált szocializmus képét vázolja fel. Bár maga ez a vízió mindenképpen téves

útra vezetett, egy olyan társadalom képét vázolta fel, amelyiket lehetetlen megvalósítani,

mégis az eddig vezető út olyan kitűnő elemzéseket, és elméleti tételeket tartalmaz, amelyek

még ma is helytállóak, és követendők. A sorozatban felhasználom a korábbi Bibó Istvánról

szóló írásaim anyagát is. Ezt a sorozatot a feleségemnek ajánlom, életem egyetlen igazi

szerelmének, aki nélkül soha semmilyen elméleti munkát nem tudtam volna elvégezni. Ő

volt az, aki mellettem állt több évtizeden keresztül akár úgy, mint feleség, akár úgy, mint

gyermekeim édesanyja, akár pedig úgy, mint lelki támaszom. Mindent neki köszönhetek,

amit életemben elértem, így ezt a sorozatot is. Tudom, hogy ez csupán egy nagyon kevés

ellentételezés mindazért, amit értem tett, teljes hálára sohasem leszek képes.

Az indíttatás Bibó István 1911. augusztus 7-én született Budapesten. Apja idős Bibó István

(1877–1935) – etnológus, filozófus, könyvtáros volt. 1909-ben a budapesti

tudományegyetemen doktorált. 1910-től a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium

munkatársa. 1920-ban megszervezte a Múzeumok és Könyvtárak Országos Felügyeletét.

1922-től 1924-ig az iskolán kívüli népművelés országos felügyelője. 1924-től haláláig a

szegedi Egyetemi Könyvtár igazgatója. 1921–1924 között – még Budapesten – a Néprajzi

Társaság Társadalomtudomány c. folyóiratának, majd 1929–1933-ig Szegeden a Népünk és

Nyelvünk c. folyóiratnak a szerkesztője. Főbb művei: A megismerés új magyarázata (Bp.,

1914); Nietzsche (Bp., 1916); A primitív ember világa (Szeged, 1927); Földrajzi szempontok

a magyar lélek egyéniségének megítélésében (Szeged, 1930); Nomád népek lángelméi:

Árpád, Géza, Sarolta (Szeged, 1932); A számok szerepének és jelentéseinek kialakulása az

emberiség történetében (Szeged, 1935). Apai ágon alföldi polgárosodott értelmiségi ősöktől

származik. A baráthosi Bibó család régi nemesi kiskunhalasi família volt. Bibó István ősei

között főbírók, ügyvédek, kiskun kapitányok is éltek Kiskunhalason. A család története

összefonódik a korábbi kiváltságos Jászkun Kerülettel: nagyapja Kiskunfélegyházán volt

szolgabíró, nagyanyja Talányi (Treffler) Vilma egy kunszentmártoni asszimiláns zsidó orvos

leánya volt. Bibó István Budapesten Domokos Lászlóné Új Iskolájában végezte elemi

iskolai tanulmányait. Majd amikor 1924-től édesapja Szegeden lett az egyetemi könyvtár

igazgatója, a fiatal Bibó a piarista gimnáziumban tanult. Itt kötött örök barátságot ReitzerBélával, akit 1942-ben a nácik végeztek ki, illetve Ortutay Gyulával. 1929-től pedig a

szegedi Ferenc József Tudományegyetemen tanult tovább, ahol közelebbi kapcsolatba került

Erdei Ferenccel. A kettőjük közötti barátság, és eszmei, politikai közösség azonban

időközben sajátosan alakult. A szegedi egyetem meghatározó jelentőségű volt Bibó István

eszmei fejlődésében. Itt volt ugyanis professzor Horváth Barna, aki éppen 1929-ben hozott

létre egy tudományos kutató csoportot, amelyikbe az éles eszű fiatal Bibót is bevonta.

Tanítványai között voltak még: Erdei Ferenc, Szabó József, és Vas Tibor. Később maga

Bibó István nevezte el ezt a csoportot „szegedi iskolá”-nak. Horváth Barna korának egyik

legnagyobb hatású jogfilozófusa volt, aki az akkori időknek megfelelően az újkantiánuseszmék híve volt. Immanuel Kant (1724 – 1804) német filozófus A tiszta ész kritikája(1781) című művében elismeri azt, hogy minden megismerésünk a tapasztalattal kezdődik,

de ha minden ismeretünk kezdődik is a tapasztalattal, azért nem mindegyik ered a

tapasztalatból. Megkülönböztetett a priori ismereteket, amelyek minden érzéki

benyomástól független megismerés nyomán jönnek létre, illetve a posteori ismereteket,

amelyek forrása a tapasztalatban van. Tiszta a priori ismeret az, amelyikbe semmi

empirikus nincs elegyítve. Kant megkülönböztet még analitikus ítéleteket, amely azt jelenti,

hogy bizonyos A alanyhoz hozzátartozik B állítmány. Szintetikus ítéletek pedig azok,

amelyeknél az A alanyhoz nem tartozik a B állítmány. Az előzőeket magyarázó, míg az

utóbbiakat bővítő ítéleteknek is lehet nevezni. Analitikus ítélet például ez: „minden testkiterjedt”, mert a testhez hozzástartozik a kiterjedtség sajátossága. A „minden test nehéz”ítélet viszont szintetikus, mivel ez már túlmegy a test puszta fogalmában gondoltakon. Ilyen

fogalmak bevezetése után Kant megállapítja azt, hogy a tiszta ész vizsgálatának alapvető

kérdése az, hogy miképpen lehetségesek szintetikus a priori ítéletek? Sőt, továbbmegy:

miképpen lehetséges tiszta matematika, miképpen lehetséges tiszta természettudomány?

Kant szerint ezek lehetségesek, ezért lehet ezt a kérdést feltenni. Kant itt nyilvánvalóan

kettéválasztja a tárgyi valóságot, vagy a „magánvalót”, illetve a tiszta észt, és a kettőt

szembeállítja egymással: ebben áll a dualizmusa. A materializmusa csak odáig terjed, hogy

magát a megismerést a tárgyi valóságból eredezteti, de a tiszta ész, amelyik független ettől

a valóságtól, önállóan is képes új ismereteket létrehozni. A kanti filozófia általános értelme

az, hogy az olyan meghatározások, mint az általánosság és a szükségszerűség, nem

találhatók meg a valóságban, mint Hume kimutatta; más forrásuk van tehát, mint az

észrevevés, ez a forrás pedig a szubjektum, az én öntudatomban – írta Hegel. Kant a

filozófiáját transzcendentális filozófiának, azaz a tiszta ész elvei rendszerének nevezi, amit

Hegel barbár kifejezésként jellemez. A kanti dualizmus Horváth Barna jogfilozófiai

elméletében is jelen van. Szerinte két dolog van, amit érzékszerveinkkel is felfoghatunk: a

tények és az értékek. Valójában csak a tények a fizikálisan létező dolgok, az értékek

csupán érvényesülnek. Ez a két dolog kizárja egymást, egy tárgy nem lehet mindkettő

egyformán. Mivel a jogtudomány mindkettővel foglalkozik, ezért az ún. szinoptikus, azaz

„együtt látó” módszert kell alkalmazni. A módszer lényege a jogi norma és az ahhoz

kapcsolódó egyéni magatartás viszonyának összevetése és elemzése. Horváth a módszer

lényegét a bírói tevékenységhez hasonlítja. A jogász eljárása akkor válhat szinoptikussá, ha

a jogesetet a jogi normára vonatkoztatja, vagy pedig fordítva. A jogász tehát egy normatív

tényállást, vagyis egy értéket, vagy inkább értékrendet vet össze egy valóságos tényállással.

Ehhez a jogásznak tény- és normaismeretre van szüksége. Míg a gyakorlati jogász

elsősorban a jogesetre, a jogtudós inkább a jogtételre összpontosít, de közös jellemzőjük,

hogy együtt nézik a jogesetet és a jogszabályt. Bibó István 1933-ban államtudományi,

1934-ben pedig jogtudományi diplomát szerzett a szegedi egyetemen. Rövid ügyvédjelöltség

után 1934. augusztus 6-án állami szolgálatba lépett, a Budapesti Törvényszék

fogalmazógyakornoka lett. Horváth Barna széles körű nemzetközi kapcsolatait felhasználva

Bibót bevezette az európai jogtudomány központjaiba. Így 1933-ban és 1934-ben kezdetben

Bécsben, majd Genfben folytatta tanulmányait. A bécsi egyetem szemináriumán Jogsértésa népjogban, illetve Jogfogalom és erőszakelméletek címmel két előadást tart németül.

Genfben szintén egyetemi szemináriumon diplomáciatörténeti témákról tart beszámolót –

franciául. 1935-ben, huszonnégy évesen – a szegedi egyetem támogatásával – a Nemzetközi

Jogfilozófiai és Jogszociológiai Intézet (Institut International de Philosophie du Droit et

Sociologie Juridique) kongresszusán is részt vett. Itt ismerkedett meg olyan

személyiségekkel, mint Paul Guggenheimmel, Hans Kelsennel és a kiváló diplomácia- és

politikatörténész Guglielmo Ferreróval (1870 - 1942). Társadalomfilozófiájára Ferrero

hatott a leginkább, és ő volt az, akit talán a legtöbbször idézett a műveiben. 1936-ban –

ekkor még bírósági joggyakornok – Cornegie-ösztöndijasaként a hágai Nemzetközi Jogi

Akadémián folytathatta stúdiumait. Huszár Tibor Bibó gondolati fejlődésben két szakaszt

különböztetett meg: 1935-től 1940-ig, illetve 1940-től 1945-ig terjedő időszak. Az első

időszak, azaz 1935 és 1940 közötti időszak legfontosabb jellemzőjeként ezt tartotta: Azok aplebejus kötődések, melyek eszmélése első pillanatától érzelmileg motiváltákmagatartását, felerősödtek, s részben új jelentést kaptak. Bibó tudatosabban fordul

szembe a „neobarokk magyar társadalom” visszás jelenségeivel, ugyanakkor él még benne a

remény: ha a java értelmiség rádöbben történelmi kötelezettségeire, a szükséges reformok

az adott keretek között megvalósíthatók. Az 1935. évben jelent meg nyomtatásban a

Kényszer, jog, szabadság című pályadíjas műve. S mindössze 24 éves volt! Ez a műve

elsősorban jogfilozófiai műnek tekinthető, de olyan fontos általános filozófiai kérdéseket is

megvizsgált, mint például a kényszer és a szabadság fogalma, e kettő egymáshoz való

viszonya, és kapcsolata a joggal. Ezen a művén még érződött az újkantiánus szemléletmód,

és Horváth Barna szinoptikus módszerének hatása. Maga Bibó István így vall Horváth

Barnáról: Az én pályámat döntően befolyásolta Horváth Barna jogfilozófia professzor. ...

Horváth Barna nyugat-európai típusú tudós volt, Bécsben és Angliában járt előzőleg, mielőtt

professzor lett volna, Bécsben Kelsent hallgatta, aki egy hallatlan szép, egy kissé formalista,

normatív logikai épületnek volt a felépítője; Angliában ellenben Harold Laski tanítványa lett,

aki a munkáspárt balszárnyának volt az ideológusa. Horváth Barnának volt egy finoman

prezentált, semmiképpen sem harcos, liberális anarchista álláspontja, és ebben a liberális

angol szocialistákhoz állott közel. Ugyanakkor a tudományt szenvedélyesen komolyan vevő,

igazi jóféle európai értelmiségi jelenség volt. (Huszár Tibor: Beszélgetés Bibó Istvánnal. =

Valóság, 1980. 9. sz. 34. p)

Kényszer, jog,szabadság

Bibó István a Kényszer, jog, szabadság című művét módszertani alapvetéssel kezdi.

Kifejti, hogy a fogalomalkotásnak két módszere terjedt el. Az egyik a racionális, amelyik

tulajdonképpen egy meglévő fogalomból kiindulva rendezi és magyarázza a tapasztalati

anyagot. Ennek az lehet a hátránya, hogy a tapasztalati anyag elemzésénél csak a meglévő

fogalom konzekvenciáit vonhatjuk le. Ez azt a veszélyt rejti magában, hogy a meglévő

fogalom nem egyezik a tapasztalati fogalommal. Az empirikus fogalomalkotás viszont egy

látszólagos belső ellentmondást tartalmaz: a vizsgálat végén kell eljutni a fogalomhoz,

holott a vizsgálódás előtt már szükség van arra, hogy „fogalma” legyen a jelenségről. Bibó

ezért a kettő kombinációját választja, tehát legyen egy prekoncipiált fogalom a kényszer,

jog, szabadság lényegéről, amely csak nyelvtanilag van megfogalmazva, nem pedig

logikailag, de amit a vizsgálódás végén pontosithat. A módszertani alapvetés után Bibó rátér

a kényszer lényegének kifejtésére.

Kényszer Bibó elsőként a kényszer és az okság összefüggésit vizsgálja. Ennek kifejtését alapvető

jelentőségűnek tekinti a szabadság, és a jog vonatkozásában is, hiszen a kényszer

lényegének értelmezése kialakulatlan. A jogelméleti kényszerprobléma körüli zűrzavar

ugyanis onnan származik, hogy az ellentétes álláspontú szerzők mindegyike a kényszernek

más-más komponensére helyezi a súlyt.- írja Bibó. A továbbiakban különválasztja azokat az

ismérveket, amelyek jellemezhetik a kényszert. 1.a kényszer mindenekelőtt lelki jelenség.Kényszerről csak ott beszélünk, ahol az mint élmény tud megjelenni, s csak olyan valakivel

szemben, aki akarati állásfoglalásra képes. 2. kényszer esetén a kényszerítő jelenség mindig

szemben áll, mindig idegen a kényszerített akaratirányával szemben. 3. a kényszer

lényegében nem azonos sem azzal a jelenséggel, amelyből kiindul (amely kényszerít), sem

pedig azzal az élménnyel és akarati állásfoglalással, amelyben megvalósul. A kényszer sem

egyik, sem másik, hanem kettőnek bizonyos összefüggése, bizonyos viszonya......a

kényszerített akarati állásfoglalás úgy jelenik meg, mint a vele szemben álló kényszerítő

jelenségtől függő, általa feltételezett, általa okozott jelenség! S ennél a pontnál jelentkezik

az a kérdés, hogyan függ össze a kényszer a kauzalitással, vagyis az oksággal. A kényszer

és az okság kapcsolatának vizsgálata során Bibó kifejti, hogy mivel a kényszer az emberi

cselekvéshez köthető, ezért az nem helyezhető az okság determinációja alá. A kettő közötti

lényeges különbség: a kényszer egész jelensége változatlanul az emberi lélek jelenségei

közé s annak törvényszerűsége: a spontaneitás alá tartozik. (….) A természeti kauzalitásnak

és az emberi spontaneitásnak mint a valóság különböző törvényszerűségeinek egymással

való szembeállítása ….. kiindulási alapját képezi e dolgozat megállapításainak. Ez a kettő

viszont összefogható egy általánosabb oksággal, ami azonban nem azonos a természeti

kauzalitással. Bibó később kifejti, hogy az elemzésében a Horváth Barna által kidolgozott

szinoptikus módszert követi. A kényszer nem más, mint a spontaneitás jelenségeinek saját

és idegen törvényszerűségek alatt, vagyis a spontaneitás és a kauzalitás alatt való együtt

szemlélése (szinopszisa).A szinoptikus módszer, melyet Horváth Barna fejtett ki, a

természettudományi és normatudományi módszer alkalmazásának speciális technikája, s

ebben az értelemben nem egy, hanem két ismerettárggyal dolgozik: normákra való

vonatkozással kiválasztott kauzális elemek és tényekre való vonatkozással kiválasztott

normatív elemek együtt szemlélését jelenti. Tehát egyrészt megvan a tárgyi valóság, a

tények, másrészt adottak a normák, amelyek oksági elemként hatnak a kényszer

jelenségében. Bibó kifejti, hogy a szabadság és a jog vizsgálata során is ezt a szinoptikus

módszert fogja alkalmazni, amellyel végeredményben Horváth azon elméletét alkalmazza,

miszerint „az összes szellemtudományok szinoptikus jellegűek”. S itt érhető tetten Horváth

Barna és Bibó István neokantiánus szemléletmódja. Bibó a továbbiakban kifejti, hogy

kényszer mindig lelki élmény, a kényszerítettség élménye. A kényszerítő jelenség mindig

szemben áll az egyén akaratával. A kényszer elsősorban gondolatilag kapcsolódik az akarati

állásfoglalás élményével, a rágondolás által válik a kényszerítettség élményévé. A kényszer

mint szubjektív élmény nem esik egybe az akarati állásfoglalás élményével, hanem ahhoz

mindig kívülről, csupán annak lezáródása pillanatában járul, és a kényszer eredményessége

mutatja meg azt, hogy kényszert gyakoroltak-e, vagy sem. A továbbiakban a kényszer

társadalmi objektiválásával foglalkozik. Az „objektiválódás” fogalmát Bibó Horváth

Barnától kölcsönözte. Itt olyan összefüggésben szerepel, hogy ha a kényszer élménye

társadalmi szinten jelenik meg, és azt sikerül objektív társadalmi intézménnyé tenni,

akkor a szubjektív kényszer élmény objektív társadalmi objektivációvá válik. Az

objektiválódás továbbhaladása és társadalmi funkciója akkor kezdődik, amikor egyéni

élményeinkhez külső magatartásokat is hozzákapcsolunk, s ezeknek az egyéni

összefüggéseknek a társadalom többi tagjaira vonatkoztatott általánosításával mások

magatartásairól azok belső élményeire vonatkozó következtetéseket vonunk le. Ez a

szemléletmód ismét nagyon hasonlít Kant kategorikus imperativuszára.

Szabadság.A szabadság problémáját a szükségszerűség viszonyában tárgyalja elsőként. Az első

megközelítésben úgy értelmezhetjük, hogy a szabadság a szükségszerűség alóli

mentességet jelentheti. Azonban ez nem jelentheti, hogy minden szükségszerűség alól

mentesülhet az egyén, hiszen valamely törvényszerűség feltétlen uralma is jelenthet

szabadságot, szabad érvényesülést. Bibó szerint azonban a szabadság mentességet jelent

idegen, nem saját törvényszerűség alól. Világos ily módon, hogy egy nem idegen, hanem

saját törvényszerűség feltétlen uralma szintén szabadság. Majd a továbbiak során ezt írja:

Állíthatjuk, hogy minden törvényszerűség végeredményben szemléletmód, azonban

különbség van oly szemléletmód között, melyet a már megismert jelenségek összefüggéseire

alkalmazunk, és oly szemléletmód között, mely feltétele annak, hogy bizonyos jelenségeket

megismerhessünk. Az utóbbi esetben a szemléletmód uralkodó törvényszerűséggé válik,

mely az alája tartozó jelenségekkel egy és elválaszthatatlan, az előbbi esetben viszont az

idegen szemléletmód a jelenségekkel szemben áll még akkor is, ha összefüggéseik

szemléleténél alkalmazható. (…..) Az idegen törvényszerűségek minden ilyenfajta

érvényesülésétől való mentesség jelenti tehát a szabadságot. A szabadság és a kényszer

közötti kapcsolat vizsgálatánál Bibó megállapítja azt, hogy a kettő között kontrárius (

ellentétes, egymást kizáró) viszony van. A valóság jelenségei között a kényszer egy idegen

törvényszerűség, vagyis a kauzalitás szemlélete a spontaneitás területén, a szabadság

pedig minden idegen törvényszerűség alóli mentesség, tehát egyaránt jelentheti a

spontaneitás világának a kauzális szemlélettől való szabadságát és a természeti világnak a

spontaneitás elemeitől való szabadságát. Bibó szerint éppen a szabadság negatív

értelmezése miatt a szabadságfogalom nagyobb mértékben kiterjesztő értelmet nyert, míg a

kényszer lényegében lélektani jelenség. Így a szabadság és kényszer empirikus fogalmának

ellentéte a valóság egész területén kontrárius, de nem kontradiktórius, (azaz ellentmondó,

harmadik lehetőséget kizáró). Az emberi magatartások világában tehát kényszer és

szabadság ellentéte kontradiktórius – állapítja meg Bibó. A továbbiakban különbséget tesz

negatív, azaz egyéni szabadság, illetve pozitív, vagyis a negatív szabadság objektiválódása,

azaz társadalmi szintűvé válása eredményeként létrejövő szabadság között. Az egyéniszabadság a szubjektív szabadságélmény objektivációja: objektiválódott szabadság.Pozitív szabadságot jelenthet a morál, a jog, a konvenció, a szokás, az illem, a divat, sőt a

hatalmi parancs szabályainak saját törvényszerűségként való spontán követése és

mindannyiszor szabadságot jelent az illető szabályok szembenállásának kényszere alól. Az

erkölcsi szabadság pedig nem más, mint az erkölcsi szabályokkal szemben és egyben

általuk való pozitív szabadság.

Jog. Ebben a részben Bibó elsőként rámutat arra, hogy a racionális és a tapasztalati

jogfogalom képzés milyen buktatókat rejt magában. Arra a kérdésre, hogy mi a jog szerinte

3 különböző megközelítés létezik. 1. A jog statikus mivoltából kiinduló tapasztalat szerint

egyrészt bizonyos tényleges emberi magatartásokat, cselekményeket értenek, amelyek az

emberi társadalom világában valósággal lefolynak, másrészt pozitív parancsokat,

szabályokat, normákat értenek. 2. Ez a megközelítés a jogot keletkezésében, és

dinamikájában kívánja megragadni. Itt is kétféle értelmezés lehet. Az egyik a társadalmi

hatalomban jelöli meg a jog eredetét és hátterét. A másik szerint viszont a jog azonos a

társadalmi megegyezéssel. 3. A harmadik megközelítés a jogot céljából, ideálisfunkciójából kiindulva akarja jellemezni. Itt is kétféle értelmezés lehet. Az egyik szerint a

jog a társadalmi rendet, a jogbiztonságot teszi lehetővé. A másik szerint a társadalmi

igazságot, és az etikai értékességet biztosítja. Ezek a megközelítések azonban csak

kiindulópontok a további elemzéshez. Bibó a következőkben elsőként megállapítja azt, hogy

a jog a kényszer és szabadságelemeket egyaránt tartalmaz. Kényszerélményt jelent a jog

kénytelen-kelletlen követése, vagyis a jog normatív rendjébe s a jogi magatartások

szükségszerűségébe való kényszerű beleilleszkedés. Szabadságélményt jelent a jogtól való

szabadság élménye, ami a negatív szabadságot adja. Ugyancsak negatív szabadságélményt

jelent az, ha tőlünk független személyek megszegik a törvényt, és őket elmarasztalják.

Pozitív szabadságélményt jelentenek a jogrend keretén belül biztosított lehetőségek,

szabadságok, a jogszabály által engedélyezett cselekvések, mások kényszerítésének a jog

által megadott lehetőségei, jogi eljárások, jogi igények és alanyi jogok. Végül erkölcsiszabadság élményét jelentik mindazok az élmények, amelyekben kifejezésre jut, hogy a jog

által követelt magatartás a kötelezett cselekvőség irányába esik, annak megegyezésébőlszármazik, helyeslésével találkozik. Bibó egy kis kitérő után a jogot, mint a legobjektívabb

szabadságot jellemzi. Megállapítja, hogy a szubjektív szabadságélmények vonatkozásában a

jogtól való szabadság nem különbözik lényegesen a többi társadalmi szabályok alól

lehetséges szabadságtól. A jogra jellemző vonások ott jelennek meg, ahol a joggal

kapcsolatos szabadság kilép a szubjektív élmények világából, s az emberi magatartások

megegyezésén keresztül társadalmi objektivációvá lesz. S mivel a jog kényszere minden

más társadalmi kényszernél erősebb, ezért az egyéni szabadságszférák elhatárolódásánál a

jognak van a legdöntőbb szerepe, és így háttérbe szorít minden egyéb dolgot. Ezért tekintik

azt az egyéni szabadságszférát, amit a jog legobjektívebb kényszere megenged, szabadon

hagy, egyéni szabadságnak. S ha a jog a legobjektívebb kényszer, akkor az általa szabadon

hagyott vagy egyenesen szabadnak kijelentett terület a legobjektívebben szabadság. A jog

és az erkölcsi szabadság közötti összefüggés lényege Bibó szerint az, hogy ha a

jogszabályok céljai nemcsak megegyeznek a jogkövetők céljaival, hanem azok részéről

helyeslésre és helyesléstől áthatott követésre találnak, azaz nemcsak a jog és jogkövető

praktikus céljai, hanem erkölcsi értékmérői is megegyeznek. (…...) Az erkölcsi

szabadság társadalmi objektíválódása akkor következhetik be, ha a jogszabálynak

alávetettek beleegyezése, helyeslése objektivált társadalmi szabályosságokban és

intézményekben nyilvánul meg. Bibó szól még a politikai szabadságjogokról is, aminek az a

sajátossága, hogy az egyén nem csupán jogkövető, hanem jogalkotóvá is válik. Mindezek

alapján jut el arra a következtetésre, hogy a jogra ….jellemző, hogy egyidejűleggyakorolja a legobjektívebb kényszert és valósítja meg a legobjektívebbszabadságot. Ez Bibó István legfontosabb tétele, amit a kényszer, a szabadság, és a jog

viszonyának elemzése kapcsán megállapított.

Jogfilozófiai munkái Bibó István 1936-ban írta A mai külföld szemlélete a magyarságról című művét, ami

tulajdonképpen egy kis kitérőt jelent a jogfilozófiai tanulmányai sorából. Ezt művet csak

azért ismertetem, mert Bibó egyfajta kritikát mondott az akkori nemzeti kereszténykurzusról, amihez hasonló rendszer kiépítésén fáradoznak ma is a hatalom birtokosai. A

tanulmány alapproblémája az, hogy milyen kép alakult ki külföldön a magyarságról? Erre

összefoglalóan ezt a választ adja: ennek a képnek a legjellemzőbb és legdöntőbb vonása a

szervetlenség és összefüggéstelenség, vagy mondhatjuk így is: a kulcsjellemvonások teljes

nem ismerése, félreismerése. (…..) A mai külföld magyarságszemlélete izolált és

ellentmondó színfoltokból tevődik össze. Ezért Bibó is azt az utat követi, hogy sorra veszi

ezeket a jellemzőket. Ha a Magyarországról kialakult hangulati képet nézzük, akkor mindaz,

ami a „magyar” jelzővel ékeskedik, csaknem teljes egészében az egzotikum körébe tartozik,

éspedig abba a csoportba, amelyet „európai egzotikumnak” nevezhetnénk. Az emberideálszempontjából pedig: a lovagias, bátor, presztízstartó és könnyen hevülő úriember típusa. Az

összkép, ami a magyarságról kialakult inkább előnyös, mint hátrányos. Az egyes emberrőlkialakult kép elsősorban a viselkedés képét jelenti. A magyar arisztokrácia az európai

arisztokrácia első vonalába tartozik. Hiányzik belőle a kelet-európai arisztokráciák

arisztokratikus máz alatti félbarbársága, a dél-európai arisztokráciák társadalmi tartásban

való lazasága. A magyar arisztokrata a mai külföld számára teljességgel európai viselkedést,

határozott és esztétikus társadalmi tartást jelent. Az átlagos középosztálybeli magyarról

kialakult kép is inkább előnyös, mint hátrányos. Általában egyrészt szeretetreméltóság,

szellemesség és jó kedély, másrészt bizonyos külsőségesség és a megbízhatatlanságig menő

pontatlanság azok, melyeket jellemző vonásként kifelé mutatunk. Bibó ezek után rátér arra,

hogy szerinte a magyarság, mint európai politikai egység, a külföld számára két dologról

ismeretes: az egyik a magyar revíziós mozgalom, a másik a magyar politikaikonzervativizmus. A revizionizmust az európai politikai gondolkodás eléggé határozottan

és tudatosan helyezi el az európai közösség egyensúlyrendszerében. Mind a magyarbarátok,

mind pedig a magyarellenes oldalon úgy tartják számon, hogy az európai egyensúly és béke

szempontjából nyugtalanító jelenség. A politikai konzervativizmust Bibó így jellemzi:

kibogozhatatlan összevisszaságban foglalja magában a magyar nagyurak díszmagyarját, a

nemzetiségek és parasztok oligarchikus elnyomását, a titkos választójog hiányát, a magyar

alkotmány ősi voltát, a Szent Korona tiszteletét, a királyság intézményéhez való

ragaszkodást és a legitimizmust. Ez a képzetcsoport együttvéve úgy szerepel, mint politikai

téren való érdekes, de egyben érthetetlen maradiság (......) végeredményben mégiscsak

valamiféle elmaradottságként könyvelődik el (…...) a külföld bennünket valamiféle politikai

álomvilágban lát élni. A magyar szellemiségről alkotott képről Bibó azt állítja, hogy inkább

a magyar kulturális fejlődés vonalában szervetlenül álló és kiugró nagyságok azok, amelyek

külföldön jobban ismeretesek. (…..) a magyar szellemi fejlődés még nem jutott el arra a

pontra, ahol a maga teljes egységében tudhat európai jelentőségű lenni. Az egyes magyar

emberek három vonatkozásban mutatkozhatnak meg: tehetsége, általános műveltsége és

egyetemes világképe szempontjából. A tehetségről nem lehet sokat mondani, a külföld

szerint sok a tehetséges magyar. Az általános műveltség szempontjából nincs képe a

magyarságról, csak egy általános közép-kelet európai összképe van, amit azonban nagyfokú

bizonytalanság jellemez. A szellemi világképünk közép-európai jellegű, és ezen a

szemüvegen keresztül akartuk megérteni az egységes emberi világképet. Nyugat-Európát is

elsősorban politikai jelenségeinek ferde tükrén keresztül akartuk megérteni, természetesen

sikertelenül. Ha a fenti mozaikképeket összerakjuk, akkor ez a kérdés adódik: mi az, ami

önmagában zárt, kifelé harmonikus és egyöntetű képet ad, akkor egyedül az arisztokrata

magyar alakja tekinthető ilyennek. Ennek két oka van. Az egyik az, hogy itt egy

harmonikusan kifejlődött és élő tradíciókkal bíró európai jellegű viselkedési kultúráról

beszélhetünk. A másik dolog pedig az, hogy az arisztokrata magyar magatartása az egyetlen,

amely a külfölddel szemben mindig erőlködés, igyekvés és szándékosság nélküli. Bibó végül

felteszi a kérdést: mi hiányzik ahhoz, hogy egységes és harmonikus legyen a magyarságról

kialakult külföldi kép. Ez ugyanis nem mutatja, hogy mögötte az abszolút emberi

vonásoknak ugyanaz az egysége lenne. Ennek megváltoztatásához azonban itthon kell

kultúrává, stílussá és szellemmé tennünk mindazt, ami ma lehetőség és őserő. Bibó István1938-ban írta az Erkölcs és büntetőjog című jogfilozófiai tanulmányát, amelyiken még

érződik az újkantiánus szemléletmód, illetve Horváth Barna professzor eszmei hatása. A

kényszer és a szabadság összefüggéseit az erkölccsel már korábban vizsgálta a Kényszer,

jog, szabadság című művében, itt most az etika és a büntetőjog viszonyát veszi vizsgálat

alá. Bibó elsőként exponálja azt, hogy az erkölcs és a büntetőjog viszonyában háromproblémakör alakult ki. Az első: milyen különbségek vannak az erkölcsi és a büntetőjogi

szabályok között? A második: az erkölcsi, és a büntetőjogi szabályok érvényessége között

milyen viszony van? A harmadik: miben áll az a fokozottabb erkölcsi színezet, ami a

büntetőjogot a jogrendszer egyéb ágaitól elválasztja?